N
A
P
K
E
L
E
T
ÉDESANYÁM. L GY hete csépeltek már a J ó j á r t t a n y á b a n . A tágas udvar közepén állott a masina ; mind a kettő : a gőzgép is, meg az ú j f a j t a hadarószerkezet, amit az idén rendelt meg a jópálhegyi gazdaszövetkezet. Sietni kellett h á t a munkával, mert Bakacsi keresztjeiből pergett már a szem, Csóti is leste a gépet, velük együtt még vagy h a t a n , a szövetkezet kisgazdái. Sorba j á r t a cséplőgép, portáról portára, szeptember derekára el kellett készülni a munkával m i n d e n ü t t . —Na, e m b ö r ö k ! — a d t a fel a szót ennek okáért a gazda és míg szalmaszállal piszkálgatta fogait, szétkémlelt az asztag árnyékában hűsölő munkásai között — hogy löszünk az éccakai pártival? — H á t hogy lögyünk? — kérdezte vissza Róvó, az öregbéres és körülötte rábólintottak a többiek is, a lányok is, legények, asszonyok, vagy kilencen, akik hordták, adogatták, zsákolták a gabonát, a kazalrakók és a gépészek, mert nyilvánvaló volt, hogy éjtszaka is folytatni kellett a m u n k á t . Szép, nekivaló idő igérkezett. Rekkenő augusztusvégi nap volt, semmi felhő az égen, szemernyi szél a letarolt földek felett ; még jobb is ilyenkor az éjtszakai munka, ma meg épen a telihold lesz a lámpás . . . — Savanya, Prágai, mög Szél h u m h a t n a k egyet vacsora u t á n — mutogatott szét a gazda a szalmaszállal az illetőkre — te is Vera, Örzse. — É n is? — szólt most a legutoljára említett, egy szép, sudár barna leányzó a fehérnépek csoportjából — harmadik nap éccakázok már . . . — Ahogy gondolod — r á n t o t t vállán a gazda, m a j d hamisan hunyorított egy szőkebajszos legényre, aki h a s m á n t nyúlt el a földön és két erős öklével t á m a s z t v a fel állát, merően nézte a leányt. — Mert te, Pista, vállalod, úgy-e? — fordult J ó j á r t a szőkebajszos felé. A legény nem szólt, csak rábólintott. N é h á n y a n most felvihogtak, egy menyecske e l k u r j a n t o t t a m a g á t : — Nem bírja már a leiköm . . . — Nehéz tehör a szerelöm — hangzott fel innen is, onnan is az incselkedés. Mert Örzse és Pista jegyesek voltak, templomban is kihirdetett mátkapár, betakarítás u t á n össze is költöznek m a j d és ilyenkor m u t a t j a meg a lány,hogy jó asszony lesz belőle, hogy nem ijed meg a nagy munká-
E
Napkelet
31
482 tól és vállalják is erre a lányok ezt a próbatételnek beillő virtust, ha megszakadnak is bele. Örzse elvörösödött és szólt. — Beírhat engöm is Matyi bácsi . . . Erre aztán J ó j á r t vette a plajbászt és odakanyarította a napszámm u t a t ó irkába Örzse és Pista neveit is. II. Pedig az aratás rogyasztó, nehéz m u n k a . Aki nem próbálta, nincs a n n a k fogalma hozzá, milyen fáradalom ez, amely július első heteitől szinte szakadatlanul t a r t szeptemberig. Amikor a kaszások beállanak a rendbe és vágják, vágják naphajlatig, holdkeltéktől, h a j n a lokig, néhány órai alvással, evésidővel. Mi az, amikor a hangyányi emberek hét, nyolc, nekiveselkednek a tíz, meg húszholdas gabonarengeteg roppant tábláinak, levágják, megkévézik, keresztberakják, behordják, kicsépelik, asztagba építik az életet, a minden más élet elsejét és megindítóját, a g a b o n á t . . . H á n y ezer suhintást tesznek meg a karok a nehéz kaszával, hányszor hajlik meg és egyenesedik fel az asszonyi derék, amíg a keblekhez emelkedik a kéve és rásodródik a szalmakötél . . . A cséplőgép dobjának p a d k á j á n , fenn az emeletnyi asztag ormain, pelyvafelhő záporában, a lángoló tarló tüzes szegein, mezítláb . . . Kinek van fogalma arról, micsoda béketűrés lakozik ezekben az emberekben, mekkora alázat és kötelességtudás . . . Dologidő . . . így h í v j á k az esztendőnek ezt a forró szakaszát, amikor ég a m u n k a . . . istenem, mintha égne is valóságosan, a hőség gyehennás kemencéje az ég és a föld, az agyvelőt bontogató verőfény, a tarlóról feláramló gőzök, a milliárd megölt gabonaszár kilehelt lelke, mint fülledt pára nehezedik a t á j r a . . . még este is, amikor féleszméletlenül lehullanak egymás mellé a rövid pihenőre . . . pár órát csupán, a hűvö-
södő hajnalig, amely harmattalan és forró, csak az alszél játszadozik a levelekkel, de hűsíteni, fölüdíteni nem t u d . — Auf ! E m b ö r ö k ! — hangzik el a m a j d n e m katonai vezényszó. — Tovább ! Tovább, mert vihar jöhet, mert a szem így is megszorult már a kalászban, mert egyetlen nap mulasztása mázsákat határoz a végső eredménynél és mert ezeken a heteken dől el a gazdálkodónak és a mezei m u n k á s n a k egész esztendei sorsa, kihozza-e a termés az árendát, az adót. A részarató és a béres most keresi meg a kibérelendő sajátföld á r á t , esetleg a vályogviskót is, amit kiver m a j d ősszel belőle a tíz körmével, most dől el, jut-e kalácsra és dióra karácsonykor. Aratás van, hahó ! embörök, h a j r á !
483
III. Mikor a holdvilág verestányér képét felütötte a l á t h a t á r peremén, Örzse és Pista elvackolódtak az asztag tövében. Igy szokás ez itten, nincs benne semmi kivetni való, hiszen m a j d nem embere-asszonya ők m á r egymásnak és a közös fészekre való a kettős keresmény. — Nagy a termés — m o n d t a csendesen a legény. — Mögáldott bennünket a jó Isten — válaszolta a másik. Aztán elhallgattak és mindkettő képzeletében fölépült a hajlék, a fészkük . . . Szép piros cserépteteje van, szoba, konyha, kamara, ól is hátul és bazsarózsák, meg törökszegfűk a zöldrepingált ablakok a l a t t . Csak pár hét kitartás még, a végén v a n n a k úgyis, t a l á n kibírják erővel. Talán kibírják . . . A legény t a r k ó j a alá párnázott karokkal h a n y a t t f e k ü d t a szalmában, a leány ölbehullott karokkal ült még és az emberét nézte. Izmos, arányos testét, amely rezesen csillogott a holdvilágban, a homlokra hulló fürtöket, erős mellét, amelyen szétnyilt az ing és emelkedtek, sülyedtek a bordák . . . — Szögény — s ó h a j t o t t a magában — hogy igyeközik, szenved. Az udvarban, az asztagon t ú l bőgött a cséplőgép és panaszos, vont a t o t t hangokat eregetett a k a z á n k ü r t ő a t á j é k fölé . . . . — Bu-u-u-a-a . . . Bu-u-u-u . . . Olyan volt ez a monoton zene, mint valami különös, pogány szertartás muzsikája. Afrika vad törzseinek gongjai szólnak így, a Cézárok légióinak t u b á i üvöltöttek ehhez hasonlatosan Hispánia vadonerdőiben, a sivatagi oroszlánbőgése ilyen, vagy földrengéskor a hegyek gyomrának kordulása . . . A mérhetetlen b á n a t és a panasz melódiája ez a hang, mintha a megkínzott élet sírna benne, a megölt búzaszálak egyesített hörgése áradna ki a kürtőn. . . m o n d j á k , hogy minden aratáskor valami áldozat o t követel a munka, néha vészes szérűégéseket, hirtelen t á m a d t jégverést, megvadult lovakat, emberhalált a korcsmai verekedéseken, de legtöbbször magában a gépben, a roppant szerkezet tiloló vasai között, a dob t o r k á n a k halálmalmába hullva . . . *
*
*
F e l j ö t t a Sziriusz és oldalt l á t h a t ó k lettek a Kaszások is, a m i n t a Sántalány sündörög u t á n u k . . . Kis vékonysugarú csillagocska a Sántalány, olyan, mint a surbankó pesztra szeme villogása, ahogy az ételes szakajtóval alázkodik a rendet vágók u t á n . A Göncölre felleget rakott épen valami nagyon magasan járó szél, a Fiastyúk meg épen nem látszott, pedig ott b u j k á l valahol a T e j ú t alatt, közel a csillagszekér rúdjához . . . 31*
484 . . . Amint a legény így vizsgálta, nézegette az égi tájékot, megint csak eszébe j u t o t t a leány, a p á r j a . Mosoly játszadozott az a j k a körül és most nagyon boldognak érezte magát mellette . . . — L á m csak . . . a lelköm — a j n á r o z t a szívében az érzést — hogy töri magát, hogy igyekszik ő is . . . pedig m e g á r t h a t néki a férfinak való nehéz m u n k a . Félálomban volt már és szinte a felrajzó alakoknak beszélgetett, amint hangosan mondta : — Örzsi. . . csak m a r a d j , m a j d én . . . — Neköm szólt? — felelt a hangra a leány. A váratlanul j ö t t beszéd úgy riadt rá az elcsigázott emberre, mintha vad erővel felrázták volna. Összerándult és felkönyökölt: — Mi az? B a j v a n ? . . . K é t sima kar fonódott a nyaka köré és a leány mellére hulló, alázatos feje a szétbomlott selyem h a j a k k a l . — Örzse . . . egyetlenöm — ölelte át a remegőt és lassan eszméletre térve, a fellobogó vér ömlött el tagjain, a vér és a vágy, amelyet felgyujtott a fülledt és babonás éjtszaka. *
*
*
Lebillent már a Göncöl r ú d j a és napkelet iránt lilás derengés jelezte a közeledő h a j n a l t . J ó j á r t jött, a gazda, hogy felkeltse őket. A két ember egymás k a r j a i között aludt. Örzse egészen o d a b u j t embere mellé; finom dereka, a kék blúz és a kartonszoknya elveszett a a szalmában csak kibomlott h a j a á r a d t el a legény mellén. Feketén és lágyan szétkanyargó fürtök, mintha el a k a r t a volna t a k a r n i a födetlen mellet és az ölelő k a r t is leplezte volna, a leány k a r j á t , amely álomban n y ú l h a t o t t ki a legény fölé, hogy védje és tartóztassa. J ó j á r t megállva felettük kettésodorta bajszát. — Alszanak — mormogja és egy kicsit sajnálta is őket, amint a csizmaorral megbillentette a legényt. — Auf, hé ! — szólt — röggel van . . . ráértök a télön . . . de a gép nem vár — azzal elballagott. Talpraugrottak. — Az ám, — ropogtatta meg derekát a legény — elaluttunk . . . — El — súgta Örzse és elindult engedelmesen embere mellett. Az u d v a r közepén búgott a gőzgép. Lükő, a gépész vastag akáchasábokkal etette a kemencét, surrogott az általvető szíj és a hatalmas lendítőkerék kékesen csillogott a vasszörnyeteg oldalán. Pista felkapaszkodott az etető p á r k á n y á r a , Örzse helye a zsákolónál volt, idáig Kispéter és a Róvó gyerek szolgálta ki a masinát, őket kellett leváltani. Prágai adogatta a kévéket alulról. Repültek a szőke kötegek, Pista félkarral k a p t a el őket, lerántotta a szalmakötelet és
485 arányos, vigyázatos lendítésekkel bocsájtotta le a szétoldott kévét az etető t o r k á n át a dobba. Ütemre beosztott, egyhangú m u n k a ez és mégis nagy figyelmet, ügyességet kíván. Vigyázni kell rá, hogy a gép etetése folytonos legyen, a gabonaszárak ne hulljanak csomósan alá, mert akkor törik a szalma és kalászban marad a szem. Néha a szíjjat is ledobja a gép zökkenése, ez időveszteség és m é r e g ; másrészt nagy szégyen a munkásra nézve. P i s t á t különösen b á n t a n á a dolog, rá m i n d j á r t kirobbanna a csúfolódás : szerelmes a jámbor, betakarítás u t á n megasszonyosodik. . . t e h á t vigyázni kellett . . . Egy álló óra hosszáig nyugodtan ment minden. Egészen kivilágosodott már és még egy negyedóra volt h á t r a a reggeli pihenőig. Addig Pista el a k a r t fogyasztani vagy két keresztre való k é v é t . . . — Gyorsabban a d j a kend!—kiáltott Prágaira,—hamar kiürül a dob... — Akko' mög szorul m a j d ! — szuszogott Prágai lentről és Pistában f e l t á m a d t a virtus. M e g a k a r t a tréfálni és kifárasztani a legényt, aki jó kaszás volt ugyan, de a karjai alighanem gyöngék az emelgetésre . . . — Tán kifulladtál, hé? — ingerelte. — É n nem . . . csak t é vigyázz ! — Mire? — A lábad alá . . . Pista hetykén felkacagott a dobogón . . . Jó, jó, gondolta és amíg fiatal testében szétáradt az erő, eszébe j u t o t t hirtelen a nyakigláb Prágai ott alul . . . L á t t a , amint sóvárogva pislog Örzse u t á n a bálban, fosztókákon, búcsúk alatt, mert j á r t a leány u t á n ő is, a vetélytárs, csak akkor m a r a d t el végkép, amikor Örzse is k i m u t a t t a , hogy nem szívelheti és amióta elgyűrüzték egymást. Hiábavaló vetélkedés volt ez, de Pista nem állhatott ellen a vágynak. — Szóltál, Mátyás? — k u r j a n t o t t a el megint magát. — Mi a ' ? — morgott alul a másik. — Kérdözöm, hogy szóltál-é? — Nem én . . . — Mer' akkorákat szuszogsz, hogy . . . és kacagott. Prágai dühös lehetett nagyon, de ez csak a repülő kévékről látszott, amiket vad erővel h a j í t o t t el a favelláról, Jancsi alig győzte elkapkodni őket . . . Vagy tíz percig megint szó nélkül folyt a munka, bőgött a gép, kelepelt a polyvaverő, berregett a szelelő motolla . . . Zúgott, remegett a behemót kerekes szekrény, benn a dobban surrogtak a vasrészek és finom porfelhő szállott fel a búgó kráterből, amely felgomolygott a ragyogó levegőbe . . . a kelő nap sugárdárdái aranyos küllőket vágtak bele és a gépetető legény úgy állott ezekben a fellegekben, mint egy fiatal, megelevenedett bronzszobor . . . — Birod-e Mátyás? — hangzott megint a kiáltása. *
*
*
486 Ekkor, nem t u d n i hogy történt, egy eldobott kéve volt-e súlyos, vagy a dobás iránya érte váratlanul . . . hirtelen megtántorodott a legény o t t a padkán . . . — J a j ! — hallatszott tétován és n y o m b a n u t á n a egy tompa zuhanás zaja. A gép mélyet hördült, valahol acélok p a t t o g t a k és a sivítva perdült le a szíj a lendítőkerékről. . . A gépész ebben a pillanatban nyomta meg a tűzvészt jelző gőzsípot, az emberek felordítottak : — Mi az? Hej ! Beleesett! Gyorsan, az i s t e n é r t ! A dob hídja üres . . . már nem mozdul egyetlen rész sem, csak a lokomotív b e f ű t ö t t ereje pörgeti az általvető k e r e k e t . . . Valaki átbúvik a cséplőgép tengelyén, néhányan felkapaszkodn a k az etetőkorlátig. — Mi az, h á t ? — ordítja J ó j á r t , a megrémült gazda . . . — Vér . . . hallatszik a gép alól . . . folyik a vére . . . — Beleszédült, — szörnyülködnek a dobkáva fölé hajolva. Örzse eszelősen hallja mindezeket. Szaladna, de nem t u d , pár pillanatig, mintha mozdulna és elhajolna a l a t t a a föld, az égen összezavarodnak a felhők és ő sikoltani akar, de csak nyöszörögve ennyit t u d kiejteni : — Irgalmas Isten ! . . . És egész hosszában végigzuhan a búzával telt zsákok mellett . . .
IV. Nem lehetett segíteni r a j t a . Mikor kiszedték a vasak közül, még élt. Iszonyú seb volt a bal hóna alatt, mindkét lábszárát összetörték a tiloló vasak. Örzsét csak egy félóra mulva v e t t é k észre ott a zsákok mellett, akkor fellocsolták, talpraállították. A holttestet már nem l á t h a t t a , mert J ó j á r t befogatott időközben és elvitette Jancsi öregapjának, az öreg csősznek viskójába, ne késleltesse a m u n k á t az orvos, meg a csendőrjárás, legalább a m u n k á t be lehessen fejezni, ha már megtörtént a szerencsétlenség. Felmosták h á t a vért, másik legény állott a halott helyére, felr a k t á k a szíjjat és megint belekezdett baljóslatú búgásába a szörnyeteg : — B-u-u-u . . . Bu . . a . . A néma, robotos emberek szívében ráfelelt egy másik hang, egy mérhetetlen szomorú, bánatos nyöszörgés . . . de mit sem lehetett cselekedni, dologidő van, be kell takarítani az életet, akár gabonáról, akár másmilyen életről v a n szó . . . Végeredményben egyremegy, minek szünetet t a r t a n i benne . . . — H a j r á ! Tovább ! *
*
*
487 A leány ideglázba esett és hónapokig viaskodott a halállal. K a r á csonyra be kellett vinni a városi közkórházba, ahol lassan magához tért. De nem bocsájtották el egészen a következő év májusáig — valami irgalmasszívű főorvos rendelkezett így a sorsáról, akinek elmesélték a szegény leány tragédiáját és aki megsajnálta, — Na, nem kell azért búsulni, lelkem, — vigasztalták a kórházban, ahol csendesen dolgozgatott már, hogy meghálálja az ápolást és a kosztját. — Benn marad a városban, m a j d elszerezzük valami jó úrihelyre cselédnek. Itt a kórházban született meg a gyermek is. Egészséges, pufók fiúcska volt, Örzsének m a j d megszakadt a szíve az örömtől, de a fájdalomtól is. — Most már mitévő legyek, hogy nevelem fel, hogy vállaljam a világ e l ő t t . . . Csakugyan nehéz volt a helyzet. Egy tisztes úriháznál kinálkozott is hely, ahol vállalták volna Örzsét. De a főorvos azt tanácsolta neki, hogy a d j a ki inkább a fiát valahova, felnevelni; inkább így keresse meg a költséget, mert a táblabíró szigorú és erkölcsös ember, t a l á n nem venne házához szívesen egy esett leányzót. A porontyot kiadta h á t egyik nénjéhez, a t a n y á r a és megkezdte a szolgálatot Zsótér nagyságos úr házánál. *
*
*
Nem is cseléd, inkább afféle házvezetőasszony lett belőle. Megszokták és megszerették, alig mult el egy esztendő és szinte családtagnak számított. A k a d n a k még ilyen cselédek is, elvétve, vidéki kúriákban, ahol egy életre szokták vállalni a szolgálatot az alárendeltek, írás, cselédkönyv, szerződés nélkül. Csendes, szorgalmas, szomorú fehérszemély volt Örzse, azaz hogy Örzse néni, ahogy Zsótér nagyságos úr szólította emiatt a szomorúság miatt, meg néhányan, akik eljárogattak a házhoz, öreg barátok, rokonság. Most már igen csak ritkán, féléve legalább is, mióta özvegységre j u t o t t a táblabíró, elkomorodott és magának élő lett maga is, legfeljebb vadászni járt ki a mezőkre ősztájon, meg a kaszinó tarokpartijához d é l u t á n o n k é n t ; nyugalomba is azért nem vonult, mert félt, hogy nem t u d mit csinálni a sok szabadidővel. Bíró létére pedáns és szigorú volt az öregedő Zsótér, de emberséges érzés lakozott szívében, mint a legtöbb törvényosztóéban, hiszen ők t u d j á k legjobban, milyen esendők v a g y u n k és milyen gyarlandó minden a t e r e m t e t t világban. Szenvedélye volt, hogy mindenáron meg akarta menteni a bűnöst; órákhosszat beszélt a szűrlopók és tilos legeltetésen r a j t a k a p o t t parasztok lelkére — nagyobb ügyek ritkán akadt a k a megyeszékhelyen — meg a k a r t a javítani a bűnöst és h i t t az igazságszolgáltatás javító erejében. Meglepő ítéleteiről sokat beszéltek
488 a város ügyvédei és döntéseit mindig helybenhagyták a magasabb bíróságok, ami nagy tekintélyt és megbecsülést szerzett neki. Igy multak az évek nyugodalmas egyhangúsággal. A városban semmit sem t u d t a k a gyermekről, t i t o k b a n t a r t o t t a azt Örzse nagyon, csak lopva látogatta meg néha, most már szegény Jancsi apjánál, a csősznél, mert a nénje nem vállalta tovább. Kérték volna feleségül is sokan, de Örzse nem ment. — J ó löszök én már csak úgy m a g a m n a k , — válaszolta a nógatásokra és senki sem sejtette, miért vállalja az örök p á r t á t , miért hárítja el magától a komoly hajlandóságú férfiakat. Olyanokat is, mint Fürdök Mártont, aki szabómester volt és a táblabíró ruháinak készítője, Lábadi Jóskát, a vármegyei h a j d ú t — szép, deli özvegyember — sőt magát Vőneki Csont I s t v á n t is, a nagyvendéglő iccését, aki gazdag ember hírében állott és csinos t a n y á j a volt a Jópálhegy-dülőben. — Ne erőltessönek, — szabadkozott — nem löszök én asszony ebbe az életbe' . . . h á r í t o t t a el a leány a noszogatást. Igy ragadt aztán r a j t a végérvényesen a «néni», amit különben béketűréssel vállalt, nem tiltakozott ellene. Senki sem sejtette az okát ennek az állhatatosságnak, titokban m a r a d t az, pedig rá lehetett volna jönni könnyen, de arrafelé, a csendes mezővárosokban nem kiváncsiskodik bele senki a szerény mindenescselédek élete-folyásába és elmult cselekedeteibe. Igy éldegélt Örzse egyedül a nagy keserű szégyennel, ami ha nem is volt szégyen a Legfőbb Bíró örök irgalmassága előtt, de mit várhasson a vétekben t a l á l t a t o t t idelenn, a gyarlandó világ ítéletétől, még ha tele volna is a szíve bizalommal. Továbbra is titkolta a p o r o n t y o t ; jól el volt rejtve a csősznél a szegény gyermek, az árvasággal született, akit ott is kereszteltek meg, s az anyai névből a Tápait, az apjáéból csak az I s t v á n t k a p h a t t a . Apátlan-anyátlan az ilyen szerencsétlen már a megszületéskor. Tévedt f a t t y ú h a j t á s , hivatlan jövevény, átokkal elegyes áldás. Nem anya neveli őket, úgy cseperednek fel irgalomból és azzal a számítással, hogy talán megszolgálják libaőrzéssel, varnyúkergetéssel, lóitatássalmivel a betevőt. Még szerencse, hogy fiúgyermek, könnyebben elkallódik a kívülső világban, de aztán ki a megmondhatója, hogy mi lesz belőle? — Életömet a d n á m , ha mellette löhetnék — sóhajtotta sokszor Örzse néni a csendes, békességes évek alatt, ha a gyerekre gondolt. Lopva látogatta, nehogy m e g t u d j á k i t t a t i t k á t , a városban, gazdája a bíró . . . mit képzelne őróla, a föld alá sülyedne el szégyenletében . . . * *
*
Nőtt, növekedett az anyátlan gyermek. J á r t is iskolába, nem is, hancúrozott a kanászkölykökkel, tisztességet nem sokat szedegetett föl a bíbices sáskalegelőkön, a nevelőszülők viskója körül. Pedig az a n y j a megpróbált mindent. Kért, könyörgött a csősznek, tanítaná, nevelné
489 emberségre, hordta neki a megtakarított pénzecskéket. Mihaszna tahóparaszt volt maga a csősz is, nem rossz épen, de pálinkás, eszem-iszom ember, olyan bánomisén-természetű, bizony csak elkutyult mellette az idegen poronty. Mikor aztán lopogatni is elkezdett — tízéves forma volt abban az időben — és be is fogták a csendőrök valami lacibetyárkodás miatt, a megrémült anya behozta a városba és inasnak állította el bizonyos Bukocza Gergely nevezetű kalaposmesterhez, Felsővároson. De már nem segíthetett r a j t a . Legalább ekkor még úgy látszott. A szeplős, nyurga siheder méginkább elvadult a lármás, embersokadalmas városi környezetben. Örzse, a szegény Örzse, ettől az időtől kezdett igazán nénivé, bánatos öregasszonnyá átalakulni. Beteg épen nem volt, elvégezte a dolgát is pontosan, épen csakhogy búskomorság jött rá, kicsattanó orcái elfogytak és elfehéredtek, sötét r u h á k a t v e t t magára mindig és éjtszakákat sírt keresztül a különszobában, amivel gazdái megtisztelték. — Mi lelte magát, Örzse? — kérdezte sokszor tőle a táblabíró , ha beteg, miért nem szól, hiszen t u d j a , hogy szeretik i t t magát, miért bánkódik, mi a panasza? — Nincs énneköm semmi b a j o m — szabadkozott váltig. — Ej-ej — csóválta a fejét a bíró —, mit csinálhatok, ha nem mondja meg, hogyan segíthetnék . . . — Nem segíthet é n r a j t a m s e n k i . . . — Hogy-hogy? — Nagyon mögvert engöm az Isten . . . De többet nem m o n d o t t sohasem. R á h a g y t á k . J á m b o r , szorgalmas teremtés volt és ezután még a f á j d a l m a i t is eltitkolta, kétségbeesett hősies igyekezettel, mert azt hitte, hogy csak rontana sorsán a vallomással. Képtelenül sokat szenvedett a siheder m i a t t . A vásott kölyök, mintha sejtette volna a tehetetlen gyöngeséget, most pénzekért kínozta és ő adott, adott, adott. Mindent kész volt nekiadni, a másvilági üdvösségét is, ha megjavíthatta volna, de nem használt ez sem. Multak az esztendők, a csendes, nyugodalmas évek és Örzse néni, a szelíd, szomorú Örzse néni családtagi méltóságig emelkedett Zsótér táblabíróéknál. Hozzákerültek a kulcsok is a háziasszony halála után, ő vezette a háztartást pontosan, aprólékos, hű gondossággal. Voltak idők, amikor meg is enyhült hónapokig, a bíró r á j ö t t , hogy leveleket hoz neki a posta valakitől és az öregedő leány annak a valakinek küldözgeti a fizetését. — H á t aztán, Örzse lelkem, az esküvőre én is hivatalos legyek ám — évődött vele gyakran. Szegény ilyenkor elpirult, m a j d falfehérre sápadt, nem t u d o t t válaszolni és elfutott, hogy kerülje a pillantást is. — Ördög l á t o t t ilyen beteges szemérmességet — bosszankodott
490 a bíró, de megnyugodott, mert ismerte az egyszerű emberek zárkózottságát, ami a szív ügyeiben nem t ű r semmi közlékenységet, sőt a legtöbb esetben konoksággá válik és sértésnek érzi a kíváncsiskodást. *
*
*
Egy késő őszi délután egymagában üldögélt Zsótér táblabíró úr a vadszőlős ambituson. Enyhe napsugár játszadozott a vérszínre vált levelekkel, a kiskertben még virítottak a törökszegfűk — a nagyságos asszony juccái és begóniái helyébe Örzse néni most szerény paraszti virágokat nevelt — boldog nyugalom mosolygott mindenfelől. Egyszerre csak megállott egy ember a kiskapuban. A bíró jól l á t h a t t a a levelek mögül, ő azonban elhagyatottnak gondolhatta az u d v a r t , mert óvatosan betaszítva a rácskaput, belopakodott. Gondozatlan külsejű, húszévesforma csavargó volt, r u h á j a gyűrött, szalmás — ugyan melyik h a t á r szérűskertjében hemperegh e t e t t —, h a j a a homlokára kócosodva . . . gyanútkeltő, szeplős ábrázat, savós, alkoholfátylas szemek . . . — Ugyan mit a k a r h a t ? — hajolt előre a táblabíró és ideges érdeklődéssel követte minden mozdulatát. A jövevény el a k a r t surranni a kerti ösvényen, hátra, a ház mögé, ahol a színek és a hombárok állottak. Zsótér érces kiáltása épen a lugasfeljáró előtt állította meg : — Megálljon, hé ! K i t keres? H á t r a h ő k ö l t a hangra és szemei ijedten fürkésztek be a levelek mögé. Aztán hunyászkodva r á n t o t t a félre vállát, leemelte a kalapot és éneklő, alázatos hangon k ö n y ö r g ö t t : — Szegény m u n k a n é l k ü l i . . . beteg . . . E g y kis segítséget. . . az Isten nevében . . . . Zsótért elöntötte a méreg. Jócsontú legény és k é r e g e t . . . rámordult : — Miért nem dolgozik? . . . — Nem kapok m u n k á t , uram — Hazugság ! Munkát mindig adnak, csak vállalni is kellene . . . ugy-e? — Ismeretlen vagyok i t t — rimánkodott amaz és sunyi tekintete k ö r ü l f u t o t t az ámbituson, mintha keresne valakit. — Nem szégyenli magát — dorgálta t o v á b b Zsótér és a régi moralista lassan életrekapott a gondolatokkal, amik rögtön az emberjavítás felé i r á n y í t o t t á k elhatározását —, hiszen fiatal és erős . . . nem érzi, mekkora gazság ez, önmagával szemben és mások előtt? . . . — Higyjen nekem — rimánkodott a fiatalember —, én kész volnék, de ha nem adnak, ha nincsen . . . — H m — gondolkodott el a bíró. Láthatólag leszerelte ez a makacs állhatatosság. A szociális zavarok j u t o t t a k eszébe, a munkaalkalmak megfogyatkozása, sztrájkok, kizárások. Elvégre törekedni kell az objek-
491 tivitásra, igaza is l e h e t . . . viszont az ő városában . . . képtelenség . . . nahát, lássuk csak . . . — Aztán, mióta van i t t ? — kezdte el megint. — Ma érkeztem. — Honnét? — Szeghátról. — Foglalkozása? — Kalapossegéd . . . elbocsájtottak . . . — Jó, jó . . . v á r j o n csak . . . h m . . . A szeplősképű alázatba görnyedten pislogott és a bíró már pénz u t á n kotorászott a mellényzsebében, amikor hirtelen eszébe vágódott valami. — H á t csakugyan vállalna m u n k á t , mi? — Kész örömmel — volt a válasz. — Na, jól v a n . . . h á t addig is, amíg nem k a p m á s u t t . . . megkezdheti m i n d j á r t nálam. Épen behordták a télirevaló t ü z i f á m a t . H a felvágja, felaprítja, megfizetem . . . na? A siheder fanyalogva mondta : — Igenis . . . köszönöm. — H á t ez rendben volna. J ó napszámot adok . . . m a j d meglátom, talán nagyobbat is a s z o k o t t n á l . . . hiszen v a n n a k esetek, nem mondom... Ezzel fennhangon kiáltott : — Örzse néni ! J ö j j ö n csak, Örzse néni ! P á r néma perc, a csavargó idegesen villogott a kiskapu felé. J ö t t az asszony. Mikor észrevette a kéregetőt, a fiát, halálsápadtan dermedt a küszöbre, felnyílott szájában megfagyott a sikoltás, de Zsótér nem v e t t észre semmit, nyugodtan r e n d e l k e z e t t : — Nézze, Örzse néni, ez a fiatalember m a j d b e t a k a r í t j a a tüzifát... Felfogadtam. A d j a ki neki a fűrészt és a b a l t á t , a z t á n ennivalót is kap. És feljegyezi pontosan, h á n y órát dolgozik n a p o n t a . H a a k a r j a , elkezdheti mindjárt — fordult a legény felé. — Igen — dadogta a munkábacseppent. Azzal elvonultak. Elől az anya, támolygó, g u t a ü t ö t t lépésekkel, u t á n a a fia. K i s v á r t a t v a fűrészelés hangzott fel a hátulsó udvarból, m a j d nehéz baltacsapások, órákhosszat, egészen késő alkonyatig. A táblabíró boldog megelégedéssel t e t t e le az estilapot, amikor megint előkerült a jövevény. — Na, i t t van egy kis pénz, b a r á t o m — mondta neki —, vegyen szállást m a g á n a k és reggel korán folytassa t o v á b b . . . *
*
*
Reggel korán be is állított megint. Vidám volt, hetyke mozdulattal billentette rá k a l a p j á t a tábla-
492 bíróra, aki ebben az időben már az ámbituson üldögélt, olvasmányaiba mélyedve, vagy a «Jogi Szemle» részére küldendő cikkeit készítette el. E b b e n az időben épen az «Emberiesség a jogszolgáltatásban» című nagy t a n u l m á n y á n a k befejezésén dolgozott és optimista felfogását szinte eldöntötte a véletlen eset ezzel a munkátkereső legénnyel. — Lám, lám, — mélázott el most is — milyen nagy dolog az emberi részvét és jóakarat. H u m a n i t á s t és könyörületet kell vinni a merev formák közé, a jól alkalmazott pártfogás, a segítség és a jóakarat sokszor nagyobb eredményt ér el, mint a megtorlás kegyetlen szigorúsága. Ez a siheder, cinikus csavargó bizonyára, ismerem ezt a szeplősarcú, koravén, alkoholista típust. Nyugodt lelkiismerettel le lehetne t a r t ó z t a t n i és kiderülne rá néhány lopás, vagy szélhámosság. I t t véletlenül megrekedt, ebben a városban, jó csillaga elibém hozta és én rákényszerítettem a m u n k á r a . Egy szép napon rájön m a j d , hogy az élet biztosabb így, normális keretek között, m u n k a árán megváltott feltételekkel. Megszokja a m u n k á t , megbecsüli az ellenszolgáltatást és a bért, amit verejtékével érdemelt meg. Visszatér önérzete és az emberi méltóság t u d a t a , amelyet meg kell becsülni az alacsonysorsú bérmunkásnál épúgy, mint a kiváltságosaknál. A b ű n és az emberi gyarlóságokkal való hosszú, hosszú bibelődés valóságos filantroppá alakította a táblabírót. E z t ugyan leplezte mindig, a törvényosztó hideg és mord szigorúságát erőltette magára, de a vármegye vagabondjai ismerték és hálát a d t a k a véletlennek, amely eléje a d t a ügyüket. E z t a fiatalembert kísérletnek szánta. Nem f i r t a t t a m u l t j á t , neve u t á n sem érdeklődött, de elhatározta, hogy állást szerez neki valamelyik kalaposnál, sőt segíteni is fogja, ha kell valami pénzecskével is. E m b e r t formál belőle, megment a társadalomnak egy veszendőt. Bárcsak valamennyit meg t u d n á ilyenformán javítani. H á t r a d ő l t kertiszékben és hallgatta a fűrész nyiszorgását, amint a szilánkok sikoltoztak az acélpengén, amint dobogott a fejsze és t o m p á n puffogtak a lehulló fahasábok. — Kínosan megy neki, — gondolt részvéttel a verejtékezőre, — sokat pihen . . . persze, nem szokta még meg . . . na, m a j d idővel. Elcsodálkozott, amikor a fiú üdén és frissen j ö t t elő az ebédért, hogy v i d á m a n fütyörészik és cigarettát füstöl, míg Örzse néni hajlott, feketeruhás alakja elébeteszi a t á n y é r t a szín elé t e r í t e t t konyhaasztalkára. — Már meglátszik a kedélyén a léleknemesítő elfoglaltság, állapít o t t a meg egy ízben, amikor hátrakerült a színekhez, ahol különben csak igen ritkán fordult meg, — más az arckifejezése is, határozottan szimpatikusabb . . . Örzse néni alig m u t a t k o z o t t ilyenkor. — De mi lelte ezt az elsavanyodott fehérszemélyt megint, — emlékezett a táblabíró, — mintha elhanyagolná a házat mostanában. Az már
493 még sincs rendjén, hogy elfelejt mosdóvizet készíteni, mint ma reggel is .. na, m a j d szólok n e k i . . . Nem szólott persze, inkább utánafényesítette a cipőket, megtörülgette maga a borotvát, leporolta az íróasztal tetejét. — Öregszik szegény — n y u g t a t t a el a zsörtölődést — mostanában olyan beteges a színe. Hej . . . bizony . . . megöregszünk lassan. H a r m a d n a p , amikor a t e á t felszolgálta, mégsem h a g y h a t t a szó nélkül: — Valami baja van, Örzse, l á t o m . . . , miért nem szól, ha beteg valaki csak megmondhatja, nézze meg az e m b e r ! Az asszony összerázkódott. Tágranyílt, alázatos szemeit az urára függesztette és könyörgött : — Igen . . . a derekam . . . mostanában . . . de semmi az, volt már máskor is . . . elmult. — Azért, mert nem szeretem a néma kínlódásokat, t u d j a , hogy ki nem állhatom ezt a szokását. Örzse néni keskeny a j k a i körül a szepegő sírás görcsei táncoltak. Olyan szánandó és elesett volt a szegény, amint ott állott h a j l o t t derekával, keskeny vállaival, a fejkendő alól kilebegő tincseivel. — Őszül — vette észre a táblabíró és mert enyhíteni a k a r t a a szelíd dorgálást, évődni kezdett : — Mondja csak Örzse néni, h á n y éves maga mostan? Csodálkozó pillantással meredtek rá a szürkekék szemek. — Nacsak, nekem megmondhatja, nem árulom el . . . — Nem is tudom, hirtelen . . . talán harminc . . . — Ugyan? . . . harminckilenc? — Annyi még nem . . . harmincnégy. — Lehetetlen . . . hiszen maga őszül már . . . Őrzsi néni feje aláhanyatlott és az ezüstös, de még most is dús, selyemfonatú fürtökkel együtt kibuggyantak szemeiből is a könnyek. Visszatartott, fuldokló zokogás volt, de még ez is alázatos, szinte hangtalan, csak a vézna vállak rázkódtak bele és az ökölbeszorult ujjakon látszott valami vad erőlködés . . . — Ej, ej . . . ne sírjon h á t — vigasztalta — nem a k a r t a m megbántani, na . . . Tréfa volt az egész . . . nézze csak, kedves, jó Örzse n é n i . . . meg aztán nem is az ősz h a j számít, hanem a szív . . . az nem vénül meg soha . . . úgy-e, . . . na, jól v a n h á t . . . Az asszony kitámolygott. — Ostobaság volt — dühösködött magára a táblabíró — ismerhetném a b o g a r a i t . . . áldott jó lélek . . . nem érdemelte. És elhatározta, hogy nem szól neki többé, inkább elvégzi helyette azt a kis m u n k á t , amit feledékenységből elmulaszt. Csakhogy erre nem lett ezután alkalma Zsótér táblabíró úrnak. Ettől a naptól kezdve ragyogtak a poharak megint, pehely sem volt a szőnyegeken, porszem a bútorokon, rozsda a borotván. Multak a napok
494 ütemes egyhangúsággal és nagyszerű a r á n y o k b a n bontakozott, fejlődött az «Emberiesség a jogszolgáltatásban» című t a n u l m á n y . *
*
Október közepére el is készült, ugyanazon a napon, amikor a favágó beállított a jelentéssel: — Mondani j ö t t e m tisztelettel, hogy elkészültem a f a v á g á s s a l . . . — Na, ennek, fiatal barátom, nagyon örülök. Lássa, ilyen szorgalommal kell azután t o v á b b is . . . . de m o n d j a csak, talált-e m á r m u n k á t a s a j á t mesterségében? — Még nem . . . — E j n y e , ejnye, ez a hiba . . . mert állandóan nem t a r t h a t o m , beláthatja . . . A legény csak állott, nem felelt. — Furcsa . . . m a j d utánanézek m a g a m is. A k a r j a ? — Köszönettel venném . . . — De addig mit csinál m a j d ? — Nem t u d o m . . . — B a j , b a j — gondolkodott el a táblabíró. Viszont most már elbocsájtani nem a k a r t a így. A sorsa kezdett beleszövődni az ő elvonult életébe, de leginkább hozzátartozott ama t a n u l m á n y alapeszméjéhez, amely kibontva ragyogott már a megoldott probléma szövevényében. — H á t ez nagy b a j , de nem orvosolhatatlan. Várjon csak . . . mi is van most, október . . . a kertet is fordítani kellene . . . elvállalhatja? A szivattyúskutat is, igen, azt is ki a k a r t a m tisztíttatni, bemeszelni a h á z a t . . . van i t t m u n k a elég, na, mit szól hozzá? — Elvállalom ! — Nagyon jól v a n — és kezét n y u j t o t t a neki, amit a legény vonakodva fogadott el és mintha a szokatlan mozdulatra el is pirult volna. — Na, áldja Isten. Az a j t ó b a n utánakiáltott : — Megkapta a járandóságát? — Igen . . . — Van valami panasza, kívánsága? — Nincsen. — H á t ahogy megegyeztünk, csak jöjjön, szívesen látom. A legény behúzta maga mögött az a j t ó t és a táblabíró szívét újra elöntötte a meleg vérhullám. Lehunyta szemeit és hátradőlt a karosszékben. — Milyen jól esik jót cselekedni — a d t a át magát az érzés simogatásának — ha ezt t u d n á k az emberek, valamennyi ember . . .
*
495 V. Felásta a kertet, kitisztította a szivattyúskutat, bemeszelte a házat. Decemberben j á r t a k már ekkor és egy napon bekopogott a legény a táblabíró úr dolgozószobájába. — Na, mit kíván? — kérdezte tőle Zsótér szívélyesen. — Búcsúzni j ö t t e m és megköszönni nagy jóságát. — Semmi, semmi . . . de mihez kezd most m á r ? — Beállottam egy kalaposműhelybe, régi mesterségem, kevés fizetés, de biztos . . . — Tehát, Isten áldja . . . és dolgozzon szorgalmasan. Béketűrés és munka az élet, nem v o n h a t j a ki m a g á t alóla senki. Kívánom, hogy szerencsével járjon. Elment és a táblabíró úr azon az estén befejezte a nagy tanulm á n y t . Valóban nagyszerű, alapvető m u n k a volt, valóságos gyöngyszeme a jogi irodalomnak. Országos sikert a r a t o t t vele és a főváros legnagyobb szakfolyóirata kért engedélyt a m ű közzétételére. A kalaposlegénnyel ezután még két ízben találkozott Zsótér táblabíró úr. P á r hónap mulva egyszer, tavaszrahajló meleg délelőtt volt — a hetipiacon, mestere sátorában árult a segéd. — Na, hogy megy a sora? — ereszkedett szóba vele a bíró, amikor megismerte és fogadta illedelmes köszöntését. — Köszönöm, most már jól . . . Zsótér meglepődve vette észre, hogy pártfogoltja külsőleg is teljesen megváltozott. J ó r u h á j a volt, mozdulatai nyugodtak, beszéde komoly, szinte választékos, szemeiből pedig eltűnt az a zavaros, tétova kifejezés, amely annyira feltűnő a jellemükben gyenge és szeszes italokkal mértéktelenül élő embereknél. — E z t m e g j a v í t o t t a m — sétált el megelégedve a táblabíró, m i u t á n kezet fogott a fiatalemberrel. *
*
*
Következő találkozásuk igen szomorú körülmények között t ö r t é n t . Örzse, a szegény jó Örzse néni temetésén. E g y hónapig t a r t o t t csak a betegeskedése, szinte óráról-órára soványodott, esett össze az árva. Zsótér kihivatta betegágyához a legkiválóbb orvosokat, mindhiába. — Valami különös idegsorvadás — m o n d t á k sorra és tanácstalanul — úgy látszik menthetetlen . . . De Örzse nem panaszkodott, az egész betegség alatt nyugodt volt, béketűrő, sőt sugárzott is elvékonyodott kis madárorcája a boldogságtól. — N y u g o d t a n halok én meg, jó uram — szólt még az utolsó napon is — most m á r nyugodtan . . .
496 Meggyónt, megáldozott, felvette a halottak szentségét is és reggelre megállott a szívverése. Mikor koporsóba t e t t é k , m o s o l y g o t t . . . A temetőben Zsótér nagyságos úr és még néhány ismerős kísérték ki Örzse nénit. — Szelíd teremtés volt — bólogattak a sír körül és amikor elkezdett a koporsóra dübörögni a hant, Zsótér nagyságos úr hátamögött mély, hörgésszerű csuklással sírás riadt fel. A kalapossegéd volt, tiszta feketeruha r a j t a , odaborulva a szomszédsír kriptapárkányára és egész testét az a hirtelen feltörő keserves zokogás rázta. A sírt körülállók rápillantottak, mit keres itt ez az ember, miért sír? . . . Zsótér megérintette a vállát, a fiatalember felpillantott. — Maga is eljött? Nem t u d o t t válaszolni, csak bólintott . . . Mikor vége volt a szertartásnak, kifelé menet mégsem állhatta meg a táblabíró, hogy ki ne kérdezze. Különösnek tetszett nagyon . . . elvégre Örzse néni harmincöt éves is elmult és ez a fiatalember alig t ö b b tizennyolcnál . . . miért siratja t e h á t ezt a nőt, milyen kapcsolat volt közöttük . . . lám, milyen furcsaságokat produkál az élet . . . Messziről került hozzá a kérdésekkel: — Látom, hogy változatlanul jól megy a sora, bizonyára jók a kereseti viszonyok . . . — Igen — válaszolta a fiú csendesen és míg egymás mellett haladt a k , a bíró lopva figyelte kisírt, fájdalomfátyolozott szemeit, az ütköző bajuszkát a remegő a j k a k felett. — Hihetetlen — képedt el a bíró és már t u d n i vélte az elhúnytt a l való vonatkozást is. — Semmi kétség. A szegény, elhagyatott nő megismerte és megs a j n á l h a t t a ezt a sihedert. Akkor, a favágásnál, a kert fordításánál, mikor náluk dolgozott. — L á t j a ! — ugrott át hirtelen a bíró gondolata a kedvenc témára, a kéregetőre, akiből kísérleti esetet csinált — l á t j a , mégis csak jó volt akkor azokat a m u n k á k a t elvállalni nálam . . . A legény most hirtelen megállott és s z ó l t : — Meg kell mondanom végre — kezdte — hogy mindent megtudjon a nagyságos úr . . . hiszen mégis csak így sikerülhetett az a jócselekedet, áldja meg érte az Isten . . . — Nem értem, mit kell megmondania ! — Az én munkavállalásomat a favágással, ásással, meszeléssel. . . — H á t igen, ha akkor nem kezdte volna el, talán ma is csatangolna még városról-városra, nyomorban, m u n k a nélkül, becstelenül. A gyászruhás szeméből újra megindult a könnyszivárgás, de már nyugodtabban válaszolt :
497 — Bizony, akkor kezdődött e l . . . azokon a napokon, hogy kinyílt a szemem és hogy megjavultam. — A m u n k a a legjobb gyógyszer . . . — H á t , ami azt illeti, nagyságos uram, nem v á g t a m én akkor fel egyetlen darab f á j á t sem, akkor még nem . . . Zsótér megdöbbenve b á m u l t rá : — Nem vágta? . . . nem maga v á g t a ? . . . h á t a kertet, a k u t a t ? — Azt sem . . . — Képtelenség, kicsoda h á t akkor? A fiú felzokogott és eltakarta arcát két tenyerével. — Örzse néni? — Igen . . . — Mondja meg h á t végre, kije volt magának ez az asszony? Egyetlen szóval felelt a fiatalember, de a félig elfulladt, félig elsuttogott hangokban benne remegett a megváltott ember minden fájdalmas hálája és szeretete : — Édesanyám . . . Terescsényi György.
ALM. A havasok, mint dóm-pillérek állnak. Körötte vén fenyőgerenda-háznak Alkony rózsáilik az Ahorn-tetőn. Búsa-homlokú, nehéz tehenek Lejjebb borókabokrok, térdelőn, Kövér gyepen némán kérődzenek, És fenyvesek fölnyúltan adorálnak. S a vajverő legények dudolásznak. Fehérfogú, bajúszos ajkukon Tájszó vadméze csurran vastagon, Amíg a forró tejlepényre várnak. A fáradt nap, amint a mélybe tűnik, Még megcsókolja ájtatos betűit A kormos Gáspár—Menyhért—Boldizsárnak. Tirol.
Napkelet
Sík Sándor.
32
