EGY DIPLOMÁVAL A JÓ SZAKMA FELÉR. A cukrász felelőssége Damniczki Balázs. Apáról fiúra a Flaschner dinasztia. Mindenük a ló a Pásztor család

Ára: 501 Ft

Apáról fiúra – a Flaschner dinasztia

ISSN 2064-924X

A cukrász felelőssége – Damniczki Balázs

KÖZÉLETI MAGAZIN

2016. – III. évfolyam 1. szám

Mindenük a ló – a Pásztor család

Relatív jelenség – a fogyatékosság

A JÓ SZAKMA FELÉR 924004 772064 9

ISSN 2064-924X

EGY DIPLOMÁVAL

Munkaerőt keres?

A HR TRANSPORT segít Önnek!

rugalmasság az emberi erőforrások biztosításában adminisztrációs teher csökkenés munkajogi kockázat átvállalás A HR TRANSPORT Munkaerő-kölcsönző Nonprofit Kft. fő tevékenységét a munkaerő-kölcsönzés és a hozzá kapcsolódó szolgáltatások jelentik. Küldetésünk, hogy a szolgáltatásaink nyújtotta lehetőségeket kihasználva a munkáltatók megfelelő munkavállalókra, a munkavállalók pedig megfelelő munkahelyekre találjanak. Kínált munkaerő-kölcsönzési és az ezzel kapcsolatos szolgáltatásaink a vonatkozó aktuális törvényi kereteknek megfelelően: • toborzás az ország egész területén • professzionális kiválasztás • a munkaviszony létesítéssel kapcsolatos teendők lebonyolítása, szerződéskötés és egyéb adminisztráció, kapcsolattartás a kölcsönzött munkavállalóval és a kölcsönvevővel, zökkenőmentes munkába állás • munkaerő 3-5 munkanapon belüli pótlása • a munkaviszonyhoz tartozó elszámolások, adatszolgáltatások, bevallások teljes körű ügyintézése a munkavállalók és a hatóságok felé Cím: 2400 Dunaújváros, Szilvás utca 6., fsz. 1. Telefonszámok Személyi ügyekkel kapcsolatban: +36 25/281-501 Bérügyekkel kapcsolatban: +36 25/786-436 Email: [email protected] www.hr-trans.hu

KÖZÉLETI MAGAZIN

Járatlan utakon… Amikor néhány évvel ezelőtt elképzeltem egy olyan éttermet, ahol sérült emberek dolgoznak, nem tudtam, hogy ez társadalmi vállalkozás. Csak lehetőséget akartam biztosítani a megváltozott munkaképességű és sérült embereknek, hogy megmutathassák: megfelelő körülmények között, megfelelő segítséggel képesek alkotó, értelmes, hasznos munkát végezni. Kevesen hittek ebben. Nagyon sokan úgy gondolták és azt mondták, hogy a sérültek nem valók az épek közé. Voltak, akik úgy gondolták, hogy dolgozni csak egészséges emberek tudnak, nekik kell először munkát biztosítani. Mások azt gondolták, hogy ez valami újszerű pénzkereseti lehetőség, és a gyors meggazdagodás reménye hajt minket. És olyanok is voltak, akik hittek benne. Akik segítettek. Hivatalok, intézmények mozdultak meg, kaptunk helyet, lett munkaerő, pályáztunk, építkeztünk, berendezkedtünk, majd megnyitottunk. És akkor már mi is tudtuk, hogy társadalmi vállalkozás a miénk, olyan, amely társadalmi problémák pénzügyileg fenntartható megoldására jött létre. Akkor már azt is tudtuk, hogy minő-

ségi, versenyképes, valódi szolgáltatást kell nyújtanunk, hogy megmaradjunk, fejlődjünk, és a legtöbbet adhassuk 15 megváltozott munkaképességű és sérült dolgozónknak: hos�szú távú, biztos munkát, megélhetést. Egyre több társadalmi vállalkozást látunk magunk körül, és milyen érdekes, hogy vezetőik között sok a nő. Vagy nem is érdekes, inkább érthető? Mert összeegyeztethető a családdal, mert ötvenen túl is lehet újat kezdeni, mert családi vállalkozás is lehet, mert szociálisan érzékenyek vagyunk, s mert jót tenni jó! Egyre több olyan üzleti vállalkozás is van, amely a profit mellett társadalmi célokat is tűz ki magának. Olyan fontos, össztársadalmi jelenségek kerülnek előtérbe, mint a fenntarthatóság, a környezetvédelem, vagy akár saját alapítványt hoznak létre szegény, hátrányos helyzetű embertársaink megsegítésére.

Mert vállalkozni jó! Dolgozni jó! Mert az értelmes, hasznos, építő, alkotó munka teszi teljessé az életünket. Igazi örömök forrása, elégedetté és boldoggá tesz bennünket. Segítsük egymást, hogy dolgozhassunk! dr. Hermann-né Nagy Vera ügyvezető Hatpöttyös Nonprofit Közhasznú Kft.

3

tar talom

tartalom 6 A jó szakma felér egy diplomával – avagy új utakon a fehérvári szakképzés A Székesfehérvári Szakképzési Centrum tapasztalatai az első félév után meglehetősen pozitívak: hatékonyabban, gördülékenyebben zajlik a szakképzés a megyeszékhelyen. Kulcsár Szilvia főigazgató előtt nem kis feladat áll.

17 Apáról fiúra Számos olyan család él a térségben, ahol nagyszülőről szülőre, gyermekre öröklődik tovább a szakma. Legelőször az idén 160 éves Flaschner dinasztia ma is tevékeny tagjait, Flaschner Kálmánt és fiát mutatjuk be.

28 Gép testben géplélek Az Alapítvány a Magyar Műemléki Topográfia Támogatására programjain kiderült, hogy az idősebbek mellett a fiatalok is érdeklődnek Fehérvár ipari múltja iránt. Lássuk, honnan is származik a nagypapa rádiója, a nagymama tévéje vagy az az ősöreg busz, amin reggelente zötykölődhetünk iskolába vagy munkába menet.

22 12 „Felelősség, hogy mit adunk az embereknek” Damniczki Balázs cukrászmester élelmiszermérnökként tekint a szakmájára, és vesszőparipája a minőségi nyersanyagok használata. Nála nem léteznek a gondolomformán, csipetnyit, amennyit felvesz „szakszavak”. 4

„Az új generációk nevelése a szülő, a gyerek és a pedagógus közös feladata” Legyen szó tanulássegítő munkafüzet írásáról, táborok szervezéséről, vagy éppen alternatív pedagógiai módszerekről – Kormosné Kovács Tündét, a Kossuth Lajos Általános Iskola tanítónőjét hallgatva az lehet az érzésünk: az ő védőszárnyai alatt biztonságban vannak a következő generáció tagjai.

34 „Bárhová megyek, valahogy mindig eljutok egy könyvesboltba is...” Tóthné Molnár Erzsébet, vagyis Böbe, a fehérvári Alexandra Könyvesbolt vezetője. Örök optimizmusa azt mondatja vele: könyvek mindig lesznek, ahogy olvasók is.

tar talom

39 Álmodtak egy világot maguknak

46

58

Ambivalens érzésekkel lépünk be a Fejér Megyei Integrált Szociális Intézmény Polgárdi – fogyatékos személyek otthona kapuján, de az ott eltöltött idő alatt sokkal több szeretetet és törődést tapasztalhatunk, mint gyakran a kapu másik oldalán. Pár hónapja Farkas Judit vezeti az intézményt, vele beszélgettünk.

„Szeretem azt is, ha néha nem rángat a világ…”

„Fontos, hogy néha a kerttervező is érezze a föld szagát…”

Ugyanolyan eséllyel futhatnánk össze vele a fehérvári Bahiában, egy kiállítás megnyitóján, egy fényfestéssel átszínezett épület mellett, vagy éppen egy DJ partyn, a lemezjátszó mellett. Beszélgetőtársam Szepesi Imre – vagy ahogy a legtöbben ismerik: Zöld.

A természettel szembeni alázat. Ezt tartja szem előtt munkája során Herczegné Ghyczy Zsuzsanna. A táj- és kertépítész mérnök arra törekedik, hogy olyan kerteket adjon a megrendelőinek, amelyek szépek, illeszkednek környezetükbe, ahol jól érzik magukat.

43 A fogyatékosság, mint relatív jelenség

52

A fogyatékosság fogalmára nincsen egységesen elfogadott, a világ minden országában érvényes definíció, a nemzetközi jogszabályok, az adott ország jogszabályai, valamint a társadalom tagjainak megítélése együttesen alakítják ki. Meghatározását az is nagyban nehezíti, hogy változó fogalom, hiszen az egyes korok másként gondolkodtak erről a jelenségről, illetve bárki elvesztheti valamelyik képességét egyik pillanatról a másikra és lehet fogyatékos.

„A lelkünk addig vágtat, míg hajtanak a vágyak…” Hogyan lesz egy sikeres üzletemberből lovarda tulajdonos? Hogyan befolyásolja a család életét négy lánygyermek, akik közül a legnagyobb kicsi kora óta rajong a lovakért? A székesfehérvári Pásztor család pár hónappal ezelőtt kezdett új életet Pátkán, megvalósítva ezzel álmukat. Életútjukról kérdeztük őket.

62 Az amerikai álom vége Miközben a világ amerikanizálódása az elmúlt száz évben folyamatosan és egyre gyorsuló ütemben vált a mindennapjaink részévé, viszonylag ritkán tesszük fel a kérdést, hogy vajon mindeközben mennyire ismerjük a valódi amerikai társadalmat? Könyvajánlónkban Robert D. Putnam: Our Kids – The American Dream in Crisis című könyvét elemezzük. 5

A jó szakma felér egy diplomával

– avagy új utakon a fehérvári szakképzés

Amikor tavaly nyáron létrejöttek országszerte a szakképzési centrumok, sokan fogták a fejüket, hogy már megint változik a közoktatás, már megint valami újat kell megtanulni. Ha valami új, az ellen mindig tiltakozunk, hiszen előre nem tudhatjuk, hogy jó lesz-e. A Székesfehérvári Szakképzési Centrum tapasztalatai azonban az első félév után meglehetősen pozitívak: hatékonyabban, gördülékenyebben zajlik a szakképzés a megyeszékhelyen. Kulcsár Szilvia főigazgató előtt nem kis feladat áll. 6

jövőkép

Szöveg: Simon Rita Kép: Simon Erika

– Amikor felajánlották Önnek ezt a lehetőséget, azonnal rábólintott, vagy hosszan mérlegelt? – A Klebelsberg Intézményfenntartó Központban dolgoztam, amikor felajánlották ezt az állást. A megyeközponti tankerületben voltam szakmai igazgatóhelyettes, vagyis Fejér megye összes szakközépiskoláját koordináltam, így ismertem az intézmények helyzetét. Éppen ezért nagyon el kellett gondolkodnom azon, tudok-e annyit hozzátenni ehhez az újdonsághoz, hogy érdemes legyen belevágnom, van-e olyan tapasztalatom, amivel segíteni tudok? És úgy gondoltam, hogy van. A legnagyobb célom az volt a kezdetekkor, és most is az, hogy amellett, hogy gyermekközpontúak legyenek az intézmények, eltűnjön a szakiskolákba járó tanulókat jellemző sztereotípia. A hagyomány úgy gondol az itteni diákokra, hogy a legrosszabbul teljesítők, a nehezen kezelhetők járnak

ide, azok, akiket sehova máshova nem vettek fel. Vagyis mindig a negatívumok oldaláról közelítenek feléjük. Pedig minden gyermeknek megvannak a maga értékei, és ezek a fiatalok olyan szépségeket tudnak létrehozni, amelyekre nem is gondolnánk. Ez viszont akkor derül ki, amikor hagyjuk, hogy megmutassák magukat, amelyre a Centrum most lehetőséget ad a számukra. – Pontosan mit is jelent a Centrum jelenléte? – A Székesfehérvári Szakképzési Centrum és a hozzá tartozó tíz iskola egy intézményként működik. Készül a közös pedagógiai programunk, a Szervezeti és Működési Szabályzatunk, amelyet mindegyik, a centrumhoz tartozó intézménynek be kell tartania. Ezek mellett viszont nőtt az intézmények önállósága. Az igazgatók ugyan nem kapták vis�sza a teljes jogkörüket, de tagintézmény-vezetőként igazgatói jogkörrel járhatnak el. A tagiskolák élén álló igazgató kollégák szakmai kérdések-

ben teljes hatáskörrel irányítják az iskolát, továbbá delegált formában többlet hatásköröket gyakorolnak a gazdálkodás területén, mely a napi működésüket segíti elő. Ez a félév megmutatta, hogy jól működik ez a rendszer, és hogy nagyon jól gazdálkodtunk, mert meg tudtunk valósítani olyan felújításokat, beruházásokat, amelyekre már évek óta nem volt lehetőség. – Ez azon múlt, hogy átkerült a fenntartás a Nemzetgazdasági Minisztériumhoz? – Attól, hogy átvette a szakképzés irányítását a Minisztérium, más gondolkodásmódot követelnek meg tőlünk. Adott költségvetési keretből önállóan gazdálkodunk. Ugyanakkor az az elvárás felénk, hogy közelebb vigyük a szakképzőket a város lakóihoz, és a gazdasági élet szereplőihez, a munkáltatókhoz, közben szolgáltatást nyújtsunk. Például a karácsonyi vásárban lehetett látni egyik ruhaipari tanműhelyünk munkáit. A diákok olyan árukat készítettek, olyan

7

jövőkép

Kulcsár Szilvia, a Székesfehérvári Szakképzési Centrum főigazgatója

dolgokat varrtak, amelyekre szükségük volt az embereknek, és megvették, sőt rendelésre is készítettek termékeket. Már több vállalkozóval is sikerült felvennünk a kapcsolatot, akik ha kisebb mértékű felújításra van szükségük – tegyük fel, hogy egy 2 méteres járdát le kell alapozni, erre építőipari vállalkozót nagyon nehezen találnának, mert olyan pici a tétel, hogy a nagyvállalkozónak nem éri meg kimenni a területre – ezeket viszont mi el tudjuk vállalni. Persze ez függ a tanulók létszámától, illetve attól is, hogyan tudják beilleszteni ezt a tanmenetbe. Tulajdonképpen menedzser szemléletű irányítás a feladatunk. Ez a szemlélet nagyon fontossá vált az intézmények működtetésében, és azt kell mondjam, hogy a költségvetésünk is egészen jó. Ugyanakkor az önálló gazdálkodás fejében bevételt is kell produkálnunk egy-egy félévben, ami a pályázati összegekből, a szakiskolai ösztöndíjakból, a szol-

8

gáltatásaink díjaiból, illetve egyéb bevételeinkből áll. Már az első félévben voltak megtakarításaink, ezeket az NGM nem vonta el, hanem fel tudtuk használni. Például a Váciban a teljes hőközpont tönkrement a fűtési szezon előtt. A rendszer kicserélése több millió forintba került. Ha nem rendelkeznénk önálló gazdálkodással, ebben a tanévben már nem lehetett volna megoldani a javítást. A Centrumban viszont könnyen megoldottuk a dolgot, a korábbiaknál gyorsabban elvégezhető volt a munka, és a hőközpont kialakításánál voltak olyan munkálatok, amelyeket az iskolák tanulói el tudtak végezni gyakorlati idejükben. – Ez a szemléletmód a piaci alapon való működést szorgalmazza? – Nem tud piaci alapon működni ez az intézményrendszer, hiszen költségvetési szerv vagyunk. Itt nem a bevétel a lényeg, az egy másodlagos, plusz dolog, hanem az a nagyon fontos, hogy a fiatal olyan munkát vé-

gez, ami hasznos, és szüksége van rá a munkaerőpiacnak. A szemléletmódot kell átalakítani úgy, hogy az a diák, aki egy szakképzőbe jár, annak valahogy meg kell élni a munkaerőpiacon, tehát legyenek ilyen jellegű tapasztalatai. Nagyon fontosnak tartom még azt is, hogy a tanuló a magáénak érezze azt, amit elkészít. Jó példa erre a Tini ABC, ami itt található a sarkon, és 4-5 éve üresen áll. Ezt most teljesen önerőből újítják fel a diákjaink. A villanyszerelési munkákat az árpádosok készítik, a falazást a vörösmartysok, a belső látványterveket a jákysok, a pultok szabályos elhelyezéséről a deákosok gondoskodnak, és végül az övék lesz, mint gyakorlati tanműhely. Az a diák, aki részt vesz a felújításban, és elsétál az épület előtt, még 20 év múlva is el tudja mondani, hogy ezt még ő segített felújítani. Tehát fontos, hogy olyan munkát végezzenek, aminek haszna van. Eddig az volt a gyakorlat, hogy egy tanfalon gyakorolták

jövőkép

a csempézést. Felrakták a csempét, majd le kellett verni. A csempe, a szakmai anyag elveszett, kidobott pénz volt, a gyereknek pedig nem volt sikerélménye, mert nem lett maradandó az, amit alkotott, tehát ezzel nem is lehetett motiválni őket. Most viszont örömmel jönnek ki a fiatalok az iskolából, és ez megfizethetetlen. Az lenne a cél, hogy egyre több ilyen munkát találjunk, de most még házon belül, a saját felújítási munkálatainkat végezzük. – Segítik egymást az iskolák a felújítások terén? – Természetesen. Hozzáállás és gondolkodásmód kérdése az, hogy összefogással tudjuk megvalósítani ezeket a felújításokat. Az összes iskolában végzünk felújítási, karbantartási munkálatokat, amelyek közérzetjavítóak az ott dolgozóknak, tanulóknak. Vannak olyan tantermek, amelyek 1968 óta nem voltak kifestve, mi most ezeket is elvégezzük, felcsiszoljuk a parkettákat. A Bugát és a Jáky külső sportpályáit felújítottuk, de még vannak elmaradásaink: az I. István tűzfala városkép romboló, és a Hunyadi bejáratánál is potyog a vakolat. Az együttműködés kiválóan működik az iskolák között, melyre mondok

egy példát. Régen, ha a Jákyban a tanulóknak szakmai anyagra volt szükségük, például térkőre, akkor ezt csak ők használhatták fel. Ha az Árpádnak szüksége volt szakmai anyagra, a szabóknak függönyanyagra, akkor saját maga használta el. Mi most már ezt úgy oldjuk meg, hogy a jákysok a térkövet az Árpád udvarára építik be, kimennek, lerakják gyakorlati

foglalkozás keretében. Az árpádosok ugyanennek az összegnek a fejében megvásárolják a függönyanyagot, és megvarrják a jákysok ablakaira a függönyöket. Tehát mindenki jól jár, nem veszítenek vele semmit, és hasznot is termelnek. – Mennyire voltak nyitottak a vállalkozások, amikor megkeresték őket? – Az önkormányzati fenntartás idején minden iskolának megvoltak a partnerei, akikkel hosszú éveken keresztül jó kapcsolatot ápoltak. A KLIK idejében azonban ezeket különböző okok miatt elveszítették az intézmények. Amikor megalakult a Centrum, és megkerestük a régi partnereket, akkora volt a bizalmatlanság, hogy személyesen kellett elmennem több vállalathoz, céghez. A több hónapos kemény, bizalom-visszaállító munka után ma már több céggel is keretszerződést kötöttünk. Amikor leküzdöttük ezt a bizalmatlanságot, rendkívül nyitottak, segítőkészek voltak a vállalatok, olyannyira, hogy szervezünk egy építőipari versenyt áprilisban, és annyi támogató jelentkezett, hogy a Centrumnak nem kell költséget fordítania a programra. Lát-

9

jövőkép

juk, hogy hiányos a munkaerőpiac, a fejlődés gátja ma már a munkaerőhiány, hogy nem találnak megfelelően kvalifikált munkaerőt a munkáltatók. Ezért számukra is nagyon fontos, hogy legyen ilyen jellegű kapcsolat a diákokkal, hiszen ezeken a találkozásokon megtalálják azokat a fiatalokat, akiket akár a duális szakképzés keretein belül tanulószerződéssel foglakoztathatnak, s akikből később jövendőbeli dolgozók válhatnak. – Óhatatlanul felmerül a kérdés: akarnak a fiatalok szakmát tanulni? – Szerintem igen. Itt is a gondolkodásmóddal van a probléma, mert sok esetben a szülők, tanulók nem rendelkeznek aktuális információkkal a szakmák és a munkafeltételek jelentős változásairól, emiatt úgy gondolják, hogy szakiskolába, szakközépiskolába ne menjen a gyerek, ne végezzen kétkezi munkát, inkább tanuljon. Igen ám, de ma már egy szakmához nagyon sokat kell tanulni. A most kialakuló szakgimnáziumokban nagyon erős lesz a képzés,

10

itt kapni fog egy alapszakmát a diák, és egy érettségit, amivel egyenes útja vezet a továbbtanuláshoz az adott szakirányba. A már sok helyen elhangzott jelmondat, miszerint „A jó szakma felér egy diplomával”, nagyon igaz. Látom ezt a környezetemben, a gyerekeimen, a diákokon, hogy nem kell mindenkinek diplomával rendelkeznie. A legfontosabbak az érettségi, egy jó szakmai és egy jó nyelvtudás. Ha ez a három dolog megvan – és jelen pillanatban a szakképzők ezt biztosítani tudják –, akkor a fiatalok el fognak tudni helyezkedni a munkaerőpiacon. S akik a felsőoktatásban kívánnak továbbtanulni, ezzel a háttérrel a lehetőség számukra is biztosított. Tagadhatatlan, hogy vannak olyan diákjaink, akik azért kerülnek a szakiskolába, mert nem tudják még, mit szeretnének tanulni, és a képességeik nem teszik lehetővé, hogy gimnáziumba menjenek. A mi feladatunk az, hogy olyan szakma felé tereljük őket, amelyben kiteljesedhetnek, örömüket lelik benne, és amivel végül el tudnak helyezkedni.

– A piaci igényeknek megfelelően képeznek szakembereket, mégis évek óta ugyanazok a hiányszakmák. Ez hogyan fordulhat elő? – Vannak olyan szakmák, amelyek azért hiányszakmák, mert nagyon nagy az elvándorlás, és ezt intézményi szinten nehéz kiküszöbölni. A végzett tanulóink egy része igen gyorsan külföldön találja magát, és ma már ez nem csak a fizetésen múlik. Sok cégvezetővel beszélgettem, és ők is érzékelik, hogy nemcsak a pénz miatt mennek el a fiataljaink, hanem azért, mert nem találják a helyüket. Ezért nagyon jó a duális képzés, mert ha egy fiatal kikerül egy vállalathoz tanulószerződéssel, akkor megismeri azt a vállalatot, a kollégákat, ezáltal nem lesz számára idegen az a hely, és szívesen megy oda dolgozni, miután elvégezte az iskolát. Folyamatosan tartjuk a kapcsolatot a Kormányhivatal Foglalkoztatási Főosztályával, és vannak olyan szakmák, amelyek azért indultak el tavaly szeptembertől, mert a munkaerőpi-

jövőkép

acnak igénye volt rá. Ilyen például az Árpádban a vegyipari képzés és a műanyag feldolgozó szakképesítés, az I. Istvánban a turizmus és a pedagógia ágazat, a Hunyadiban pedig a távközlés. Ezeket az új irányokat azért választottuk, mert megkerestek minket a vállalatok, hogy szükségük van ilyen végzettségű szakemberekre. – Nemcsak a fiatalok oktatásában történtek változások, hanem a felnőttoktatásban is… – Valóban. 2015 szeptemberétől a szakképzési centrumokhoz került kötelező feladatként a felnőttoktatás. Eddig is megvolt erre a lehetőség a szakközépiskolákban, szakiskolákban, de kevés intézmény élt vele, ugyanis az állami fenntartású iskolák nem kaptak pluszjuttatást ezért a tevékenységért. Most változott a helyzet, kapunk normatív támogatást. Az, hogy néhány hónap leforgása alatt 480 főt tudtunk bevonni a felnőttoktatásba, igazi csapatmunka volt a szakközépiskolák igazgatóival, tanáraival. Végül 11 szakmában indulhatott el a képzés. A felnőttoktatás egy-, másfél, illetve kétéves, iskolarendszerű, térítésmentes képzésben valósul meg, az időtartam sajnos nem rövidíthető, de bármely korosztály jelentkezhet. A felnőttképzés már rövidebb időtartamú, hiszen a célja, hogy a munkaerőpiacra reagálva rövid idő alatt intenzív módon képezzünk szakembereket, ez viszont a jellegéből adódóan térítési díjas. Mára megvalósult az, hogy egy csoportban 19–60 éves kor közötti felnőtteket képezünk. A felnőttoktatásba érkezők egy részének nincs munkája, sokuknak viszont van, és azért jönnek hozzánk, mert olyan munkát végeznek jelenleg, amihez nincs meg a végzettségük, de szeretnék megtartani a munkájukat. Van, aki azért jön, mert szeretné magát tovább képezni azon a területen, amelyben dolgozik, és van, aki hobbiból jön hozzánk, mert szeretne valami mást tanulni. A vegyes korosztályú csoportjaink is azt bizonyítják, hogy szakmát tanulni sosem késő.

11

„Felelősség, hogy mit adunk az embereknek”

Süteményt készíteni egyszerű. Megvan a recept, annak utasításait, adagjait betartva könnyű elkészíteni. Gondoljuk mi, egyszerű háziasszonyok. Damniczki Balázs cukrászmester viszont élelmiszermérnökként tekint a szakmájára, és vesszőparipája a minőségi nyersanyagok használata. Nála nem léteznek a gondolomformán, csipetnyit, amennyit felvesz „szakszavak”. Ő igenis grammol, és küzd azért, hogy jó minőségű, kiváló tortákat és fagylaltokat kínáljon a közönségnek. 12

gasz tro

Szöveg: Simon Rita Kép: Simon Erika

– Hogyan lett cukrász? – A nagyanyám felsővárosi parasztasszony volt, aki, mint minden rendes nagymama annak idején, háztartásbeli volt, sokat sütött-főzött. A tésztát is maga készítette, de még a csipetkét is a levesbe. A mai napig emlegeti a család, hogy amikor segítettem a nagymamának csipetkét készíteni, előtte kint játszottam az udvaron, bejöttem, és úgy, ahogy voltam, koszos kézzel nekiálltam tésztát gyúrni, ami a végére fekete lett a sok kosztól. De a nagymama azt is hősiesen kifőzte. Innen indult el minden. – Nem volt furcsa, hogy fiúként ilyen irányban érdeklődött? – Nem, mert ez régen egy férfias szakma volt, ami mára elnőiesedett. A cukrászok kiinduló receptje sokszor a vajas tészta, amit nagy adagokban készítenek. Ennek mozgatása nagy izommunkával jár, és jó fizikai

állóképesség kell hozzá. Amikor elkezdtem tanulni, még kevesebb volt a díszmunka, most inkább finomabb, aprólékosabb, precizitást igénylő dolgok vannak, amelyekhez sok esetben a lányoknak nagyobb a türelme. – Ebből hogyan lett hivatás? – A középiskolai jelentkezési lapon csak a cukrász szakot jelöltem meg. Aggódott is az osztályfőnököm, hogy mi lesz, ha nem vesznek fel, de szerencsére ez nem így történt. Tudatosan készültem erre a pályára. Elvégeztem a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakmunkásképzőt, majd letettem az érettségit, egy felsőfokú kereskedelmi menedzser tanfolyamot, és 1998-ban mestervizsgáztam. 2002 körül iratkoztam be a Corvinus Egyetemre, ahol élelmiszermérnökként diplomáztam. Úgy gondolom, az alapok megszerzése után mindenki olyan szakemberré válik, amennyi pluszt ráfordít. Nem szabad megállni és ülni a babérjainkon, mert a világ elszalad mellettünk, ha nem tartunk lépést vele.

– A közel húsz év alatt mennyit változott a cukrász szakma? – A magyar szakemberek, főleg az idősebb korosztály hihetetlenül nehezen változik. Azt mondják: minden úgy jó, ahogy régen volt. Ebben persze van igazság, hiszen sok jó hagyományunk van, mint a dobostorta vagy az orosz-

„Nem szabad megállni, és ülni a babérjainkon, mert a világ elszalad mellettünk, ha nem tartunk lépést vele.” krém torta, de vannak olyan dolgok, amelyek nem haladnak a korral. Az elmúlt ötven évben visszafejlődött a cukrász szakma. A kommunizmus időszaka rengeteg kárt tett, államosítottak mindent, iparosított minőséget készítettek, bejöttek a margarinok, a növényi tejszínek, nagyon sok rossz alapanyag terjedt el.

13

gasz tro

Az a baj, hogy ez az elmaradottság az oktatásban is vis�szatükröződik. Ha az ember meg akarja tanulni ezt a szakmát, azt itthon nem teheti meg. Elnökségi tagja vagyok a Cukrász Ipartestületnek, és ott rengeteg vitám van ebből. Az időseknek nehéz elmagyarázni, miért használok új technológiákat fagylaltkészítéskor, mikor ők negyven éve egy bizonyos módon készítik a fagyit, ami bevált. Én viszont elmentem Olaszországba, Bolognába, és a Gelato University-n részt vettem egy képzésen, ennek a tudásnak, az ott tapasztalt mentalitásnak köszönhetően alkottam meg 2013-ban az év fagylaltját. És mindehhez nem kellett más, csak hogy részt vegyek egy továbbképzésen. – Ezek szerint érdemes volt belefektetnie energiát és pénzt? – Mindenképpen. Gárdonyi Gézának van egy mondása: „A könyvre adott pénz látszólag eldobott pénz, mint a vetőmag.” Én is ezt vallom. Sokan megkérdezték, amikor először mentem egy ilyen tanfolyamra, hogy

14

nem túl drága azért a pár napért? Azt mondom, nem. Egyrészt az a tudás, amit ott kaptam, megfizethetetlen, másrészt ennek segítségével finomabb fagylaltokat készítettem, és amikor elterjedt a híre az

„A magyar gazdaság egyik nagy hiányosság az, hogy az emberek nem akarnak befektetni a saját tudásuk növelésébe. Nem akarnak fejlődni, mert minden úgy jó, ahogy van.” új ízeknek, több vásárló is érkezett a cukrászdába, így pillanatok alatt „visszahozta” a tanfolyam az árát. A magyar gazdaság egyik nagy hiányossága szintén az, hogy az emberek nem akarnak befektetni a saját tudásuk növelésébe. Nem akarnak fejlődni, mert minden úgy jó, ahogy van. Ezzel szemben azok az országok, amelyek nem elégednek meg

azzal, amijük van, akik hajlandóak belefektetni energiát a tudásuk bővítésébe, azok fejlődnek. Ezért van az, hogy például mi adjuk a kétkezi munkát egy német autógyárnak. Pedig mennyivel jobb lenne, ha nekünk lenne autógyárunk, és mi bíznánk meg a németeket azzal, hogy állítsák elő a mérnökeink által megtervezett termékeket. Nem azt mondom, hogy nem fontos a kétkezi munka, de miért hordjuk be a lisztet a malomba a vállunkon, mikor egy targonca is megfelelő erre a feladatra? Foglalkozzunk inkább a fontosabb dolgokkal, a képességeink fejlesztésével, a hozzáállásunkkal. – Miben kellene változtatni a hozzáállásunkon? – Közös érdekünk, hogy fejlődjünk, hogy fejlődjön az ország is, a gazdaság is, de az elmúlt évtizedekben belénk nevelték, hogy ami nem a miénk, az nem számít, azzal ne foglalkozzunk. Pedig igenis fontos, hogy milyen környezet vesz minket körül, milyenek a munkafeltételek, az oktatási rendszerünk. Ha több önbizalmat nevelünk a gyerekeinkbe, és azt, hogy legyenek mindig kitartóak, akkor óriási változásokat érhetünk el. Ha valami nem megy egyszerkétszer, akkor, ha szükséges, huszonötödször is próbáljuk meg, nem szabad feladni, mert amit nagyon akarunk, még ha hosszú időbe is telik, azért érdemes küzdeni. – Ön hogyan adja át a tudását? – Aki nálunk dolgozik, az saját képzés, más cukrászdából nem szoktam átvenni kollégát. Hogy miért? Ami egy másik cukrászdában bevált, lehet, hogy nálunk nem működik. Mindenkinek van egy saját stílusa, amit valahonnan hoz. Például a cukrászok 80 százalékának gondot okoz a rendes tejszínnel való dolgozás, annyira hozzászoktak a növényihez. Vagy vegyük például a csokoládét. Sokan olcsó bevonómasszát használnak, mi viszont temperált belga csokoládét. Minden évben 10-12 fiatal végez nálunk, abból kétévente veszünk fel egy-két főt. A többiek pe-

gasz tro

dig naprakész tudással találhatnak munkát. – Sok cukrász kerül ki az iskolából? – Aki elvégzi az iskolát, annak fele kapásból nem gyakorolja a szakmáját. A maradék 50 százaléknak kevesebb mint a fele három éven belül otthagyja, tehát marad 20-25 százalék, aki cukrászként fog dolgozni. Nagyon sok a pályaelhagyó, hiszen ez vendéglátás, itt nem működik az, hogy hétfőtől péntekig nyolctól fél ötig dolgozunk, mert az esküvői torta szombaton délután öt órakor készül. Nagyon sok lemondással jár, a hétvégi munka a családi kapcsolatokat, a házaséletet megviseli. – Azért maradnak a szakmában? Lesz utánpótlás? – Igen, persze. Csak nagy létszámmal kell dolgozni ahhoz, hogy megtaláljuk közöttük a jó szakembereket. – Hogyan lehetne elérni változást a cukrász szakmában? – Mentalitásbeli változásra van szükség. Már gyerekkorban el kellene magyarázni a gyerekeknek, hogy használják ki az iskola nyújtotta lehetőségeket, szívjanak magukba annyi tudást, amennyit csak tudnak. Ehhez tovább kell képezni a pedagógusokat, és magukat a cukrászokat is. Ha így gondolkodnánk, és így is cselekednénk, akkor öt éven belül behozhatnánk azt a harminc év lemaradást, ahol most tartunk. Ves�szőparipám a minőségi nyersanyag használata. Ez az egyik lépcső. Hiszen, ha jó minőségű süteményt és fagylaltot kínálunk az embereknek, akkor hajlandóak akár többet is fizetni érte. Mi például a fagylaltkészítésben nem használunk festékeket, állományjavítókat, aromákat. Gyümölcsöket használunk, amelyet megveszünk a szezonban, majd hűtve tároljuk, és feldolgozás előtt nyúlunk hozzá. Ez nagyon nagy munka, de megéri. Ez egyfajta felelősség, hogy mit adunk az embereknek. – Vegyük a Somlói Revolúciót. Van egy recept, amit csak követni kell, hogy elkészítsük. Miért

15

gasz tro

lesz mégis más az íze a különböző cukrászdákban? – Tíz cukrászból kilenc nem tartja be a receptet. Minden évben tartanak az adott nyertes tortáról egy bemutatót a többi cukrászdának, hogy hogyan kell elkészíteni. Ezzel a lehetőséggel azonban nagyon kevesen élnek. Így fordul elő az, hogy nem a receptnek megfelelően készül el a torta. Én például élelmiszermérnökként mindent grammozok. Nem 3 tojásról beszélek, hanem 60 g tojássárgájáról, meg fehérjéről. Hiszen a tojások mérete nem egyforma. A tortámba kétféle belga csokoládét, igazi rumot tettem és narancsot facsartam. Ha ezek közül bármit is megváltoztatnak, már-

16

is más íze lesz a tortának. Vegyük például az Eklert vagy a képviselőfánkot, a francia nemzeti süteményt. A tészta leírása hibásan szerepel már a tankönyvben is, amit megtanulunk. Az eredeti francia receptben tejjel, vajjal és tojással írják, a tankönyvben tej helyett vizet, vaj helyett étolajat találunk. Így olcsóbb, de az íze egészen más lesz. Rosszul indul az egész. Reméljük, hogy a vásárlói igények változásával, akár a vendégek nyomására is, elindul egy pozitív változás a szak-

mánkban. Én már látom ennek a jeleit szerencsére. Beszerezhető minden alapanyag, csak egy csipetnyi szakmai alázat és tudásszomj kell a tökéletes sütemény elkészítéséhez.

apáról-f iúra

APÁRÓL FIÚRA

A magyar gazdaság fejlődése a történelem során sokat köszönhetett annak, hogy a mesterségbeli tudás és egy adott szakma szeretete jellemzően apáról fiúra szállt. Körbenézve Fejér megyében, megállapítható, hogy nincs minden veszve ebben a tekintetben, hiszen számos olyan család él a térségben, ahol nagyszülőről szülőre, gyermekre öröklődik tovább a szakma. Legelőször az idén 160 éves Flaschnerdinasztia ma is tevékeny tagjait, Flaschner Kálmánt és fiát mutatjuk be, akiknek egyedi készítésű borotváit a világ számos pontján ismerik és keresik mind a mai napig. Szöveg: Zsida-Domokos Andrea Kép: Zsida Ágoston

Flaschner Kálmán műköszörűs mester a napokban ünnepelte a 70. születésnapját. Székesfehérvári műhelyének kirakatában katonás sorrendben állnak a kések, az ollók és a bicskák. Sokan szeretik, még többen becsülik és tisztelik azért az életútért, amit maga mögött tudhat. Sportkedvelők is emlékezhetnek a nevére, hiszen többszörös magyar bajnok, válogatott birkózó.

– Honnan indul a család története? – A dédszüleim 1856-ban érkeztek Magyarországra a brandenburgi Fürstenwalde településéről, ami 70 kilométerre található Berlintől. A család Cegléden telepedett le, majd a századfordulón költözött Budapestre. A József körút 17-ben volt egy nagyon szép üzletünk, de sajnos azt lebombázták, utána nyitott édesapám a Vámház körúton egy másikat. A családunk büszke a történetére, mindkét üzletünk falán több fénykép található a felmenőkről, illetve egy arcképes családfa az ükapától a legfiatalabb

Flaschnerig. Édesapámra felnézek, ő mindent tudott, amit erről a szakmáról egyáltalán tudni lehet. Noha tőle sok mindent megtanultam, ezen kívül – mint hajdanán a mesterlegények – tudásomat gyarapítandó, meglátogattam DOVO üzemét is, ahol ollókat és késeket készítenek. Ez a gyár fogalom a szakmában Európában. 1967. október 4-én megcsináltam a mestervizsgámat, másnap már Székesfehérváron voltam. Három gyermek büszke édesapja vagyok. Az egyik lányom kozmetikus a megyeszékhelyen, a másik állam-

17

apáról-f iúra

ügyész Stuttgartban, fiam pedig továbbvitte a szakmát és Budafokon él. Ő is, csakúgy, mint jómagam, a köszörűsműhelyben nőtt fel, azaz itt téblábolt, bütykölt már öt-hat éves korában mellettem. Fokról-fokra ismerkedett meg a szakma fortélyaival, hogy később a nagyapjánál inaskodjon Budapesten. Ma ő vezeti a fővárosi üzletünket. A cégünk ötödik generáció óta folytatja a műköszörűs szakmát. Az egyetlen fiúunokámban ugyan megvan a tehetség, de nagy szívfájdalmamra mégsem akarja továbbvinni a családi hagyományt. Igyekeztem megtenni érte mindent, gyerekkorában még a Solingenbe, a kések Mekkájába is elvittem. Nem tudja, milyen értéket kapna a kezébe, ha folytatná elődei foglalkozását. – Ön tudta értékelni? – Efelé a szakma felé irányítottak, kisgyerekként gyakran édesapám műhelyében írtam a leckémet, ezért ma is. Például azzal, hogy egyedüli borotvakészítő mester vagyok az országban, de Flaschner és Fia jelzéssel készítem a borotváimat. Nem könnyű

„Nagyon sokat dolgoztam az életemben, de munka nélkül nincs jutalom.”

akaratlanul is rögzültek bennem a munkafolyamatok. Néha láb alatt voltam, és ilyenkor az egyik segéd egyszerűen csak megfogott és áttett a szíj egyik oldaláról a másikra. Az apám nagyon szigorú ember volt, aki mindig a legjobbra törekedett. Sokszor szállt felém a pofon, például ha elcsavartam egy ollót. Abban az időben még a segédeknek is meg kellett adni a tiszteletet, például a tanoncoknak urazni kellett őket. Ma pedig én fizetek azért,

18

hogy valakit taníthassak. Az életem során volt 8-10 tanítványom, akik közül néhányan már nem dolgoznak a szakmában, néhányan pedig külföldön élnek. A Váci utcai üzletünket édesapám vezette 86 éves korában bekövetkezett haláláig. Én nem szerettem volna oda visszamenni, így a fiam megörökölte. Végtelenül ügyes gyerek, és benne is megvan a szakmához kötődő szerelem. Nagyon sokat segítek neki még

szakma a miénk, ám 48 éve ezt csinálom, és a mai napig szeretem. Ha nem szeretném, akkor nem lennék még most is reggel héttől este öt óráig az üzletben. – Mit mutatna meg édesapjának? – Van sok olyan általam készített munka, amit szívesen megmutatnék neki. 1957-ben készítettem egy maláj tőrt Sukarnonak, az akkori Indonéz Köztársaság első elnökének. Tavaly egy másodikat, azt pedig Orbán Viktor miniszterelnök úr kapta. Megrendelték tőlem, és büszke vagyok, hogy elkészíthettem. A fiam is tudja az elméletét, de gyakorlatban nem tudta volna megcsinálni. Nagyon sok kitüntetést kaptam, többek közt Prima Primissima-díjat a szakmám-

apáról-f iúra

ban. Vitézi rangot azért kaptam, mert az általam készített pallossal avatják a vitézeket, pedig én sosem voltam katona. A Mestervizsga Bizottság elnöke is leszek a közeljövőben, és nagyon szeretném, ha a fiam is letenné a mestervizsgát. – Az ön nevét nem csak a kések, borotvák világában ismerik… – Szakmámon kívül a birkózás szerelmese is vagyok. Japánon keresztül Dél-Afrikáig nagyon sok országban megfordultam, és ezt annak köszönhetem, hogy magyar bajnokként, válogatott versenyzőként, majd bíróként bejártam és járom ma is a világot. A sportoló karrierem akkor kezdődött, amikor az apukám elvitt edzésre, mert nagyon rossz gyerek voltam. Az anyukám viszont a világ legjobb édesanyja volt. Aláírta mindig az ellenőrzőimet, szerinte nem voltam rossz, csak csintalan. Van egy VIP kártyám, amit az olimpián kívül bárhol a világban a birkózó rendezvényeken tudok használni. Nem is annyira a sport miatt, inkább a régi barátok, volt sportoló társak miatt járok versenyekre. Büszke vagyok, hogy egyszerre lehet-

tem többszörös magyar bajnok, válogatott birkózó és sikeres műköszörűs. Mindkettőt szívesen csináltam. Én azt vallom, hogy minden fejben dől el, az üzleti életben és a birkózószőnyegen egyaránt. – Mit hoz a jövő? – Nagyon sokat dolgoztam az életemben. Két évtizeddel ezelőtt hoztam gépeket Németországból, de ha mindezt

hamarabb megtehettem volna, akkor fele ennyit kellett volna dolgoznom. 21 évesen nagy mellénnyel voltam, hogy mester vagyok, de még fele an�nyi tudásom sem volt, mint ami most van. Akkor egy hónapban 50-60 darab borotvát csináltam, ma havonta egyet. Közel ötven évvel ezelőtt egy évi keresetemből vettem egy Zsigulit és egy társbérletet. Háztartási, ipari vágó

19

apáról-f iúra

eszközök javítását, élezését végezzük magánszemélyeknek, kórházaknak, gyáraknak. Egy készített borotva dicsőség, és egy életre szól, meg kell azonban tanulni használni. A mai fodrászok már nem tudnak borotválni, nem tanítják meg őket erre. Sokan járnak át hozzánk más megyékből borotvát vásárolni, de még Ausztriából, Münchenből is szoktak hozni szakácskéseket éleztetni, és ez hatalmas elismerés. Hiába van egy jó kés, ha porcelán tányéron vágnak vele, tönkremegy. Csakis fán szabad. A legtöbb baleset az életlen késekből származik. Mai napig adok el saját készítésű ollókat, zsebkéseket, borotvákat. Nagyon szeretem a fiam, büszke vagyok rá, mert nagyon ügyesen tud érvényesülni a közvetlenségével. Javasoltam neki, hogy legyen többet az üzletben a műhely helyett, mert csak így fogják megismerni. Sírtam, mikor eljöttem a fővárosból, mert nekem Székesfehérvár csupán kisvárosnak tűnt. Azonban nagyon megszerettem, és hálás vagyok, mert mindent megteremthettem itt, amire szükségem volt. Sokan megismernek az utcán ma is, ami annak köszönhető, hogy 50 éve ugyanott van

20

az üzletem, és a mai napig hétvégenként is bent vagyok. Volt olyan, hogy hajnalban mentem Szlovákiába, napközben az üzletben voltam, zárás után pedig késő estig a korcsolyapályán korcsolyákat éleztem. Ugyan van egy a Testnevelési Főiskolán szerzett szakedzői végzettségem, de nem tartom magam művelt embernek. Minden, amit tudok, az a kezemben van. – Mire büszke a családján túl? – Nekem is vannak koromból fakadó egészségügyi kihívásaim, de azt vettem észre, ha dolgozom, nem foglalkozom velük. Sokan irigyeltek a megteremtett dolgaimért, de azt az árat, amit én fizettem érte, kevesen akarták és akarják megfizetni. Nem tudom magam elképzelni, úgy, hogy nem dolgozom. Szeretem a szakmám, és nekem játék az egész. Kedvenc mondásom: „mindenből meg lehet élni, csak sokat és jól kell dolgozni, mert rosszat bárki tud csinálni.” Ifjabb Flaschner Kálmán – Mennyire van kereslet manapság a szakmájukra? – Amikor az üknagyszüleim elkezdték a szakmát Magyarországon, itt

még nem volt elektromos áram, kézzel hajtott gépeken dolgoztak. Édesapám nagyon szeretné, ha az utánam jövő generáció is továbbvinné ezt a mesterséget, de sajnos ennek a szakmának nagyon bizonytalan a jövője. Bízom benne, hogy a kislányom férje által tovább tudom adni a tudásomat. Az unokaöcsém lenne a hatodik generáció a családban, elég fogékony is a szakmára, de a jövő kiszámíthatatlansága miatt őt ez kevésbé érdekli. Szép foglalkozás a műköszörűs, de csak úgy lehet végezni, ha valaki szívvel-lélekkel csinálja. Egyre nehezebb és nehezebb belőle megélni. A fogyasztói társadalom hatása nálunk is érződik, megveszik olcsón a késeket, használják, azután eldobják. A mi szakmánkban a szakácsok, fodrászok, pedikűrösök, szabók az állandó ügyfeleink. Szerencsés helyzetben vagyunk, mert itt, az V. kerületben rengeteg étterem található, ezért elég sok szakács jár hozzánk. Vannak lakossági ügyfeleink is, de ők inkább az idősebb generációt képviselik. A mai 30–40 éveseknek, ha nem szabó vagy szakács szakmában dolgoznak, nem jut eszükbe megéleztetni a késeket, ol-

apáról-f iúra

lókat. Van olyan kuncsaftom, akinek még a nagypapám is élezett késeket. – Nem szerette volna a sportban is követni az édesapját? – Ő sikeres birkózó volt, látta és tapasztalta, hogy mivel jár. Megkérdezte, hogy szeretném-e csinálni, és elmondta mik az előnyei és mik a hátrányai. Két hét után inkább felhagytam a birkózói karrierrel. Székesfehérvárra jártam iskolába, és délutánonként mindig mellette kötöttem ki a műhelyben. Először én is csak néztem, hogy mit csinál, kalapálgattam, port töröltem, pont úgy, mint most a kislányom. Odaálltam apu mellé, néztem, amikor ollót köszörült, aztán egyszer megengedte, hogy én is megpróbáljam. Gyakorlatilag játszva tanultam meg a szakmát. A középiskolát már Budapesten végeztem. Amikor befejeztem, az első munkanapomon a nagypapám egymás után többször kitakarítatta velem a műhelyt. Két héten keresztül csak takarítottam, és a legrosszabb, legkoszosabb feladatokat bízta rám. Később elmondta, ezt azért tette, hogy megtanuljam, mi a munka alapja, és kiderüljön, hogy milyen a kitartásom. Tesztelte az elszántságomat. – Milyen ember volt a nagyapja?

– Nagyon kemény ember volt. Nekem még magáznom kellett a nagyszüleimet, de a mai napig nagyon szeretem őket. Sokszor eszembe jut, hogy ő és édesapám is mindig a példamutatásával tanított. Ha valamit rosszul csináltam, elég volt, ha rám nézett szigorúan. Nem kellett a hangját felemelnie. Ő még az az igazi nagy mesterember volt. Nagyon jó pedagógiai képességekkel megáldott, aki sok inast megtanított az élete során, és mellette fantasztikus szakember is volt. Ő elérte azt, amit ebben a szakmában nagyon kevesen: megkapta az ipar kiváló mestere oklevelet. Ez a mi szakmánkon belüli Oscar-díj. A családunkban a nők szerepe az üzletbe betérő ügyfelek kiszolgálása volt. Az édesanyám is 38 évig állt a pult mögött. Diákként, emlékszem, volt olyan, amikor az utcán álltak sorba az emberek, annyira elismert volt a nagypapám szakértelme. – Nem volt kényszer a szakmaválasztás? – Nem, mert engem így neveltek. Nem gondolkoztam komolyabban más szakmában, hiszen a tudással együtt itt készen kaptam mindent. Adott volt az üzlet, az eszközök és az ügyfélkör is. Az volt a nehéz, amikor azt mondta nagypapám, hogy jól van fiam, ké-

szen állsz, akkor holnaptól nem jövök be. Persze, rendszeresen bejött ellenőrizni, de nagyon sokat köszönhetek neki. Mi alapvetően egy pozitív beállítottságú család vagyunk. Vannak kihívásaink, de a megoldásokra koncentrálunk. – Mire büszke? – Amikor elhoznak hozzánk egy rozsdás, elhasználódott ollót vagy kést, és azt felpolírozva, megélezve, szinte újként adom vissza az ügyfélnek. Melegséggel tölti el a szívemet, hogy látom az arcukon az örömöt, a megelégedettséget. Ilyenkor mindig hálás vagyok a felmenőimnek, hogy megtanítottak erre a szakmára. Nagypapám mindig azt mondta, hogy: Fiam, én nem halat adok neked, hanem egy halászhajót. Büszke vagyok rá, hogy saját készítésű munkáimmal az évente Székesfehérváron megrendezésre kerülő Tűzzel-Vassal Fesztiválon már kétszer elnyertem a zsűri különdíját. A Budapesti Kereskedelmi és Iparkamarától is kaptam már komoly díjat, ahol egyébként elnökségi tag is vagyok. Vannak szépségei a szakmának, és nagyon szeretem csinálni. Máshoz nem is értek, csak ehhez. De a legnagyobb büszkeség az életemben, a kislányom.

21

if júság

e s é l e v e n k ó i c á r e „Az új gen s u g ó g a d e p a s é a szülő, a gyerek közös feladata” Mindig nagy élmény egy riporter számára, ha olyan emberrel beszélgethet, aki láthatóan élvezi azt, amivel foglalkozik. Ha pedig az interjúalany tanítónő, akkor egy ilyen beszélgetés kifejezetten megnyugtató. Legyen szó tanulássegítő munkafüzet írásáról, táborok szervezéséről vagy éppen alternatív pedagógiai módszerekről – Kormosné Kovács Tündét, a Kossuth Lajos Általános Iskola tanítónőjét hallgatva az lehet az érzésünk: az ő védőszárnyai alatt biztonságban vannak a következő generáció tagjai.

22

if júság

Szöveg: Török Péter Kép: Simon Erika

– Mindig is tanítónő volt? – Igen, 1983 óta. De előtte óvónőképzőbe jártam. – Csak annyi volt biztos, hogy gyerekekkel akar foglalkozni? – Az én anyukám tanítónő volt, úgyhogy én második generációs vagyok, ahogy egyébként a húgom is. – Akkor miért nem rögtön a tanítóképzőt választotta? – Az óvónőképző akkor még szakközépiskola volt. Már általános iskolás koromban tudtam, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni, és így, miután leérettségiztem, a választás egyértelmű volt. Mivel mindenképpen szerettem volna diplomát szerezni, a tanítóképző főiskola következett. A nevelés világát akkor már jól ismertem, mert – ahogy említettem – édesanyám is ezzel foglalkozott. Úgy gondolom, szerencsés helyzetben vagyok, hogy a tanulmányaim így épültek egymásra, mert az óvónőképzőben szerzett ismeretek nagyon sokat segítettek a

tanítói munkámban – és segítenek a mai napig. – Egy gyerek, amikor bekerül az alsó tagozatba – még meddig óvodás? – Ez nagyban függ a korosztálytól. Manapság a gyerekek általában hat évesen kezdik meg az iskolát, azaz az első osztályosok –, illetve gyakran még a második osztályosok között is – vannak „óvodás lelkületű” gyerekek. Ez természetesen így van jól! A korábbi közoktatási törvény lehetővé tette, hogy a kicsik hétnyolc évesen menjenek iskolába. Ebben az esetben még körülbelül fél-egy évig érződött rajtuk az óvoda hatása. Alapvetően mindkét időszakra igaz, hogy a tanítói módszertan az első osztályban teljesen más, mint a többi évfolyamon. Hiszen az elsősöknek szinte a semmiből kell megtanítani a kultúrtechnikákat: az írást, olvasást, számolást. Valami ismeretük persze van, de azt is rendszerezni kell. Játékos praktikákat kell kitalálni, hogy a gyerekek élvez-

zék a tanulást, és ne nehézségként éljék meg. – A mai köznevelési szabályok mennyire támogatják ezt? Amikor első osztályos voltam – nem tegnap történt az eset – néha én is majdnem hanyatt estem a táska súlyától. – Az iskolakezdés szerintem mindig is nehéz volt, ahogy maga a tanulás sem könnyű. Már csak azért sem, mert előbbi egy újfajta, kötött munkarendet jelent a gyerekeknek az óvodához képest. A tanítónőnek az a feladata, hogy ezt az óvoda és iskola közötti átmenetet könnyebbé tegye. Én azt tapasztalom, hogy mind a gyerekek, mind a pedagógusok nagyon leterheltek manapság. Ezt nagyban befolyásolja az, hogy a világ folyamatosan változik és újabb készségek elsajátítását igényli. Annak idején a számítástechnika szóba sem került az iskolákban, most azonban már ezt is tanítani és tanulni kell. Ugyanilyen fontos a nyelvek ismerete is.

23

if júság

Ezek mind nagy idő- és energia-befektetést igénylő területek. – Elsős koromban karácsony előtt nekünk már olvasás felmérést tartottak, most meg már olyat is hallottam – jó, nem Magyarországon –, hogy a kézírást nem is kellene tanítani. – Ezzel én nagyon nem értek egyet. – Én sem, de attól még kitalálta valaki… – Az lehet, és tény, hogy az írást nehezebb megtanulni, mint az olvasást, de a kézírás a motorikus képességeket is nagyon komolyan fejleszti. Ami szerintem jó a mai köznevelésben, hogy az első és a második osztályt egységben kezeli, úgyhogy ha egy gyerek az első osztály végén még nem ír olyan jól, és esetleg –, ami nagyon gyakori – még bizonytalan a nagybetűkben, attól még lehet másodikos. Nagyon sok múlik a tanítón, hiszen ő az, akinek tudnia kell, hogy melyik gyerek milyen ütemben fejlődik. – Mekkora most egy átlagos alsós osztálylétszám? – Az én osztályomban huszonöt gyerek van. Az átlag körülbelül húsz-huszonkettő, de hallottam kevesebbről is. Amikor diszlexiás osztállyal

24

dolgoztam, akkor – törvényi szabályozás szerint – tizenöt fő lehetett a maximális létszám, mert ebben az esetben még fontosabb az egyéni figyelem. – Huszonöt gyereknél mennyire lehet az egyénre figyelni? – Hm…, az idő huszonötöd részében. Valójában ez is gyerekfüggő. Természetesen mindenkivel sokat foglalkozunk, de van olyan tanuló, aki több figyelmet harcol ki magának, míg más nehezebben nyílik meg. Az, hogy a tanítónőnek a szünetben sincs ideje, nem csak egy mondás – ez tényleg így van. Hiszen a piciknek a szabadidős és gondozási tevékenységet is szervezzük, nem csupán az oktatást. – A pályája kezdetétől idáig hányszor kezdett új osztállyal? – Nem tudom pontosan, mert volt úgy, hogy „kisfelmenő rendszerben” tanítottam, ami azt jelenti, hogy a tanító csak két évet tölt az osztállyal. Nem lehetséges tehát úgy kiszámolni, hogy a tanításban eltöltött éveim számát elosztom néggyel… – De azért tippelhetjük nyolc és tizenkettő közé? – Nagyjából, igen. – Lehetett érzékelni generációs váltásokat ezalatt? Melyik évti-

zedben mi volt a jellemző? A pad alatt titokban olvasásból mára pad alatti internetezés lett? – Ez csakugyan jellemző, bár vannak azonosságok a generációk között. A gyerekek képességei azonban mindig is különböztek. Vannak, akik kiváló képességekkel rendelkeznek és nagyon könnyen tanulnak, másoknak a megszokottnál több időre és türelemre van szükségük. Mindkét csoportba tartozó gyerekek különleges gondozást igénylő tanulók, mert a tehetségesek is különleges gondozást igényelnek. A magyar oktatás az utóbbi tíz-tizenöt évben ezt el is várja a pedagógusoktól. Emellett régebben „lassabb” volt az élet – az iskolai élet is. A mostani gyerekeken azt érzem, hogy nagyon jó képességűek, jól összpontosítanak a feladatokra – talán éppen a felgyorsult világ miatt –, ugyanakkor a praktikus gondolkodás területén több gyakorlást igényelnek. – Öt perc alatt feltörik a Pentagon szervereit, de nem tudnak becsavarni egy villanykörtét. – Ez pontosan így van. Persze, lehet ezen változtatni, meg lehet tanítani a különféle nézőpontok szerinti gondolkodást, csak régebben nem tapasztaltam ezt a jelenséget. – Kezdő újságíróként – ezer évvel ezelőtt – Kispesten beszélgettem aranydiplomás pedagógusokkal. Egyikük azt mondta, hogy ötven éve, amikor Kispest még igazából falu volt, a gyerekek kitombolták magukat otthon, az udvaron. Most meg, hogy lakótelepen élnek, a tombolás az iskolában történik. – Ebben van valami, bár a szülő helyzetébe is bele kell gondolni: a munkából hazatérve van ideje arra, hogy mosson, főzzön, takarítson, azaz elvégezze a háztartási teendőket. De közben ott a gyerek, akivel szintén foglalkozni kell. Én azt gondolom, hogy az új generációk nevelése közös társadalmi feladat: a szülő, a gyerek és a pedagógus közös feladata. Mindez egy folyamatosan változó világ-

if júság

ban történik, ahol a gyermekeknek szánt ismeretanyag már-már befogadhatatlan mennyiségű, és kiemelkedő mennyiségű a napi kihívás a pedagógusok számára azzal kapcsolatban, hogy mit és hogyan tanítsanak. Nekem meggyőződésem, hogy a kompetencia-alapú tudás a leghasznosabb. Azaz ha a gyerek nem tud azonnal egy adatot, akkor tudja azt, hogy hol tudja megkeresni. – „Nem kell mindent tudni, ami a könyvekben van, de azt igen, mit melyik könyvben keress.” SzentGyörgyi Albert jól kitalálta ezt annak idején. – Itt az ideje, hogy alkalmazzuk is ezt az elméletet! Ez sajnos még nem minden esetben valósul meg! Szerencsésnek érzem magam és a kollégáimat, mert egy korábbi pályázat útján bekerültünk a TÁMOP kompetenciaalapú oktatásra vonatkozó támogatási programjába, így nálunk ez a szemléletmód nagy hangsúlyt kapott

és kap ma is. Én például a Meixnerféle olvasástanítás híve vagyok, kiegészítve azt a saját ötleteimmel, így ha megkérdezik, milyen módszerrel tanítok, azt szoktam mondani: „a Kormosné-módszerrel”. – A tanítóképzőn tanultakból azért használ még valamit? – Igen! Nagyon jó oktatást kaptam ott. Ami kicsit elgondolkodtató, hogy mostanában a tanítási gyakorlatra érkező pályakezdőknél módszertani hiányosságokat észlelek. De szerencsére ebben sokat tudok segíteni nekik! Anno a diszlexia, a diszgráfia, a diszkalkulia, meg a többi tanulási nehézség a tankönyvekben még csak lábjegyzetként szerepelt. Ezeket azonban fejlesztő pedagógusként mélyen meg kellett ismernem, és el kellett sajátítanom a kiküszöbölésükre szolgáló megfelelő módszereket. A fejlesztő pedagógia amúgy valahol félúton van az általános és a gyógypedagógia

között, mindegyikből a legjobb elemeket használja. Nagyon izgalmas, én nagyon szeretem! – Ragyog is a szeme, ahogy erről beszél. – Tényleg? Lehet, mert nekem ez a szenvedélyem. Azt szoktam mondani: én nem dolgozom, hanem iskolába járok. Ezt a mai napig így gondolom. Nagyon jól érzem magam a gyerekekkel, minden nap történik valami vidám dolog. Vannak bosszúságok is persze, de szerintem azok is előre viszik az embert. – Sohasem érezte, hogy inkább kilövetné magát a Marsra, csak ne kelljen munkába menni? – Dehogy! Amikor egyszer úgy éreztem, hogy kicsit „sok”, és esetleg a kiégés felé tartok, akkor elmentem egyetemre. Ott feltöltődtem és újult erővel vágtam neki az újabb kihívásoknak. – Ha már a „Kormosné-módszer” szóba került: az mennyire általá-

25

if júság

nos, hogy ha valakinek nem felelnek meg a tankönyvek, akkor ír egyet magának? – Velem ez pontosan így történt. Nem tankönyvek azért, hanem tanulást segítő kiadványok: matematika könyvet írtam diszkalkuliás gyerekeknek, környezetet, és szövegértést fejlesztő munkafüzeteket diszlexiás tanulóknak egy gyógypedagógus barátnőmmel. A tanulási zavaros gyerekeknek nagyon fontos, hogy több támogatást, segítséget nyújtson a tankönyv a tanulásban. Például: jól tudjanak tájékozódni a tankönyveikben, munkafüzeteikben, az ábrák könnyen értelmezhetőek legyenek, elég hely legyen a feladatok megoldására - és ez nem minden könyvben volt úgy, ahogy mi szerettük volna. A mi feladatlapjainkat viszont a szülők is jól tudják alkalmazni, különösebb módszertani ismeretek nélkül.

26

– Tanítónőként miben változott az elmúlt évek alatt – és miben nem? – A gyerekszeretetemben és az „iskolaimádatomban” biztosan nem! Módszertanilag viszont nagyon sokat. Amikor írtam a pedagógus portfóliót, összegeztem benne a szakmai életutamat: voltam ének-zene osztály tanító nénije, aztán az öt év GYES alatt az összes továbbképzést végigjártam. Tolnai-módszer, Zsolnaymódszer és a többi: minden érdekelt, és nem akartam kiesni a ritmusból. A GYES után kerültem diszlexiás osztályba, ami nagy váltás volt, mert korábban nem foglalkoztam fejlesztő pedagógiával. Az új feladattal tehát azt is el kellett végeznem. Aztán jöttek az alternatív tanulássegítő módszerek, amelyekből kialakult az a komplex fejlesztési módszer, amel�lyel ma is dolgozom. Ezeket követte

a tankönyvírás, illetve az integrált táborok szervezése, amit a mai napig csinálok minden évben, és amire nagyon büszke vagyok. – Gondolom, ezek a táborok is változtak az elmúlt évek, évtizedek során. Másmilyenek a gyerekek, így nyilván a szabadidejük eltöltéséről is mást gondolnak, mint régen. És nem akarom kimondani az „okostelefon” szót… – Majd akkor én kimondom! A táborokban az okostelefonok kérdését úgy oldottuk meg, hogy egy dobozba összegyűjtjük őket, így nem zavarják a gyerekeket abban, hogy elmerüljenek a tábori programban. Remélem, nem törvénybe ütköző… – Szerintem kegyelmet kapna. – Amikor először szembesültünk azzal, hogy a gyerekek hozzák a telefont, akkor a tábor három részre sza-

if júság

kadt: akik telefonálni akartak, akik várták, hogy hívják őket, és akiknek nem volt telefonjuk, így emiatt frusztrálódtak. Megoldásként elhatároztuk, hogy beszedjük a telefonokat, és minden este, vacsora után lehetőséget adunk a használatukra. Az én számom természetesen nyilvános, a szülők bármikor kereshetnek és érdeklődhetnek gyermekeikről. Ha én nem keresem őket, az csak jó, mert az azt jelenti, hogy minden rendben van. – És van egy pillanat, amikor a gyerekek a táborban rájönnek, hogy a kijelzőn kívül is van egy világ? – Abszolút! Főleg, mert a tábori programok izgalmasak: mindig valamilyen aktuális témát dolgozunk fel. Idén például az olimpia lesz középpontban, míg tavaly a mentők, a rendőrség és a tűzoltók munkájával foglalkoztunk. – El tudja képzelni magáról, hogy csak ül nyugodtan, és hallgatja, ahogy nő a fű? – Nem nagyon. Mindig van valami új ötletem. Most is. – Titok? – Nem titok. Nyelvet tanulok, mert úgy érzem, hogy hasznos és segíti frissen tartani a gondolkodásomat.

– Tudja mit? Ha azt mondaná, kantoni kínait tanul, azon sem lepődnék meg. – Azért annyira nem – inkább maradok a praktikus dolgoknál. Valamikor németet tanultam, az angolt viszont mereven elutasítottam, mert úgy éreztem, nekem nem megy. – Egy nyelv, aminek a nyelvtana kizárólag kivételekből áll…

– Valószínűleg ez lehetett az ok, igen. Vagy talán csak előbb kellett volna elkezdenem. Mert most nagyon élvezem, hogy a picik meglepődnek, amikor előadom a tudományomat. Meg persze tényleg muszáj, mert a mindennapi életben szükség van rá. – Azt az egy dolgot leszámítva, hogy angolul előbb kellett volna tanulni – minden rendben van?

– Azt gondolom, hogy igen. Az utóbbi években lehetőségem nyílt dolgozni az Oktatási Hivatalban is, úgyhogy még átfogóbban láthatom a szakmát. Meg kell mondanom, amikor én tanfelügyeltem a kollégát, mindig csak töltődtem belőle. Természetesen mindig visszajelzem, ha valami még fejlesztésre szorul, de rengeteg kiváló pedagógussal találkozom. – Azért ez hozzáállás kérdése is. – Hogyne. De én úgy vagyok ezzel, hogy ha megnézek egy órát, három dolgot mindig megtudhatok. Az egyik, hogy „ilyet én is tudok” – ez megerősít saját magamban. A másik: „én ennél jobbat tudok” – ez még jobban megerősít és büszkévé tesz. A harmadik pedig: „nagyon jó volt, ezt nekem is meg kell tanulni”. Mindenből lehet töltekezni – és ezen a pályán kell is.

27

örök ség

Gép testben

géplélek Az ipari örökség kifejezés hallatán a legtöbb ember a II. világháborút követő évtizedekre asszociál. a szépkorúaknak az „ötvenes évek” erőltetett iparosítása, a háború után született generációnak a három nyolcas (nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás), a középkorosztálynak a privatizáció jár ilyenkor a fejében, a fiatalok meg csak legyintenek, hogy őket ez nem érdekli. Vagy mégis?

28

örök ség Szöveg: Lehotzki Ildikó, Váczi Márk Kép: világháló, Videoton története könyv

Az Alapítvány a Magyar Műemléki Topográfia Támogatására tavalyi programjainak szervezésekor azt tapasztaltuk, hogy az idősebbek mellett a fiatalok is érdeklődnek Fehérvár ipari múltja iránt. Talán már hallottak otthon egyik-másik üzemről, esetleg a szülők vagy nagyszülők közül valaki dolgozott ezekben a gyárakban. Lássuk, honnan is származik a nagypapa rádiója, a nagymama tévéje vagy az az ősöreg busz, amin reggelente zötykölődhetünk iskolába vagy munkába menet.

Ami elromolhat, az el is romlik Ma már ritkán, nosztalgiarendezvényeken, találkozókon vagy régi filmekben láthatunk gőzmozdonyt, a megszokott kék szerelvényeknél régebbi kocsikat. Az idősebbek közül biztosan sokan emlékeznek még a gőzösökre és a MÁV Járműjavítóra, de azt kevesen tudják, hogy a műhely milyen régi múlttal büszkélkedhet, ugyanis 1968-ban ünnepelte fennállásának 75. évfordulóját, amiről egy rövid összefoglaló kötetben meg is emlékeztek. A szerző, Takács László 30 évvel korábban, az Újszőny-Székesfehérvár (1860) és a Buda-Kanizsa vasútvonalak (1861)

megnyitásával, a Császári és Királyi Szabadalmazott Vaspálya Társaság (1862) létrejöttével kezdte a történet felgöngyölítését. Ezek a közvetlen előzmények tették indokolttá egy állandó műhely megnyitását, amire végül 1892-ben került sor. A pályaépítéskor egy kisebb telepet építtetett az akkori vasúttársaság: egy 20 méter magas téglakéményes kazánházat, mellette egy géphelyiséget, kútházat, esztergaműhelyt, kovácsműhelyt, mozdonyjavító műhelyt, egy kézi hajtású tolópadot, a nyugati oldalon egy kocsijavításra alkalmas épületet 9 javítóvágánnyal. A Magyar Királyság akkor egyedülinek számító műhelyét a társaság szakemberre akarta bízni, ezért Rauscher Béla gépészmérnököt nevezték ki a posztra,

aki a megbízatás előtt két évet töltött a bécsi javítóműhelyben. A hazai javítások már az első években sok munkát adtak a dolgozóknak, ezért növelni kellett a munkáslétszámot, új raktárak és műhelyek kiépítésére volt szükség. Fehérvár ekkor a legkorszerűbb gépekkel rendelkezett a munkák elvégzéséhez. Az 1899-es évet 304 fő alkalmazottal zárták, egy évtizeddel később már 485 fő volt a műhelylétszám, folyamatosan bővült a géppark és a telephely mérete is. 1909-ben elkészült a vasúti felüljáró, 1913-ban a nyitott kocsijavító. Az I. világháború küszöbén a telep vágányain egyszerre 16 mozdonyt és 200 személykocsit tudtak tárolni és javítani. A háborús időszakban ideiglenes hadiüzemként a gránátgyártás volt a fő profil, ami a harcok miatt jelentősen megfogyatkozott létszámú munkásság erejét lekötötte. Javításokra szinte alig volt lehetőség. A helyzetet súlyosbította, hogy a telep egy részét hadikórházzá alakították. Ekkor Pálos (Pausser) Lajos került a műhely élére, akinek köszönhetően a „cég” túlélte a gazdasági válságot. Az ő idejében vezették be az utánpótlást biztosító, jó szakmunkásokat kibocsátó tanoncképzést. Az újabb háború nem kímélte a telepet. 1944. szeptember 19-én a

29

örök ség

szőnyegbombázásban a műhely területére is több bomba hullott. A kocsijavító műhely fűtőház felőli végén álló fényezőműhely teljesen rombadőlt és leégett. Elpusztultak a 240 és 360 lóerős Diesel-motorok a generátorokkal együtt. A műhely vezetősége és a dolgozók egy része a kiürítési és áttelepítési parancs értelmében Szombathelyre költözött. A bombázások és a harcok következtében több dolgozó hunyt el a műhely területén és a városban. Az üzem és a vasútállomás vezetése 1945-ben a MÁV-hoz került, majd 1949-ben megalakult a Járműjavító Üzemi Vállalat. 1951 tavaszától a javítás helyett a gyártás került előtérbe, létrejött a Megmunkáló és Kovácsoló Vállalat (MEKOVÁL). Az illetékes minisztérium folyamatos profilbővítésre ösztönzött: szállítógépjárművek és bányászatban használt kocsitípusok is megjelentek a palettán. A Járműjavító fontos szerepet vállalt a város kulturális és sportéletében. 1892-ben alakult a később MÁV Énekkar nevet viselő dalárda, 1909-ben pedig a Déli Vasúti Műhelymunkások Testedző Köre, azaz a Vasutas Sportkör, amelynek labdarúgó (később MÁV Előre), kézilabda, kerékpáros,

R–545, „Jubiláte” (1955)

R–646, „Velence” (1956)

kosárlabda, ökölvívó, atlétikai, teke, sakk, vitorlás, úszó és természetjáró szakosztálya működött.

hérváron. A város polgármestere, Csitáry G. Emil tisztában volt azzal, hogy Fehérvárnak nagy szüksége van az iparfejlesztésre, ezért támogatta az alapítást. A gyár főrészvényesei báró Weiss Manfréd csepeli gyáros és Brázay Zoltán gyáros, kereskedelmi kormányfőtanácsos voltak. Brázay aktívan részt vett a fehérvári alapításban és a kezdeti irányításban. A II. világháború végéig a német hadiipar tömeges megrendelései élveztek előnyt, a háború vége felé kizárólagosságot. Mivel a visszavonuló német hadsereg a gyártáshoz elengedhetetlen, értékes gépek nagy részét elszállította, a termelés csak nehezen indult újra. 1946-ban az üzem Vadásztöltény Gyár néven közszükségleti cikkek, például sportlőszerek gyártására állt

Tölténytől a tévéig Videoton. Kinek a focicsapat, kinek a régi dobozos tévé jut eszébe erről a névről. De honnan is indult az egész? Elsőre furcsának tűnhet, de a mára műszaki-informatikai fellegvárrá vált Vidi korai története nem éppen a békés felhasználás gondolatával kezdődött. Az 1938-ban meghirdetett győri fegyverkezési program következtében országszerte megindult a hadianyag-gyártási kapacitás növelése. Ebben a helyzetben döntött úgy a budapesti székhelyű Vadásztöltény-, Gyutacs- és Fémárugyár vezetősége, hogy új üzemet hoz létre Székesfe-

A VIDEOTON név az egykori VT-TV (VadászTöltény) logóval együtt König Emil technológus, szabadalmi ügyintézőtől ered. A mai logó a hetvenes években került bevezetésre a három nagy terület – SzámítástechnikaRádiógyár-Televíziógyár – szimbólumaként, ugyancsak König ötlete nyomán.

30

örök ség

A VIDEOTON mellett Székesfehérváron az 1959-ben alapított Finommechanikai Vállalat is foglalkozott rádiógyártással. Főként autórádiókat és hozzátartozó erősítőket gyártottak. Ezek elsődleges felvevőpiaca az Ikarus gyár volt, de személyautókba is építettek be készülékeket. Erről is olvashat, aki fellapozza Kóger László Szép rádiók című könyvét, amely a magyar rádiógyártás elmúlt évtizedeibe avatja be az olvasót.

át. Az 1948-as államosítást követően a szovjet és jugoszláv megrendelések teljesítésére állami segítséggel beindultak a fejlesztések, új üzemegységek épültek, a dolgozók létszáma folyamatosan nőtt. A későbbi VTRGY 1949-ben önálló gyárrá vált. Ekkor kezdték el gyártani olasz mintára az egyhengeres, kétütemű, kerékpárra szerelhető Dongó segédmotort, majd a Berva és Panni kismotorokat. Az 1952. év nagy eseménye a híradástechnikára való átállás, aminek nagy lendületet adott 1954-től a hangszórók, 1955-től a rádiók (Velence, Fehérvár, Balaton, Daxli, stb.), 1959-től a televíziók (Tünde, Minivizor, Thomson) sorozatgyártása. Az első Fehérváron gyártott rádióból, az R545 jelű, „Jubilate” készülékből 100.000 darab készült, de 1958-ban már 220.000 rádiót gyártottak. 1990ig közel 7,5 millió vevőkészülék került ki a gyárból: az asztali csöves készülékektől a tranzisztoros zsebrádiókig vagy a HIFI tunerekig. Az első fekete-fehér televíziókészülék, a Munkácsy meghozta a versenytárs Orionnal szembeni nagy sikert. Az első színes televízió, az Albacolor 1967-ben készült el. Az új profilhoz új név is társult: a gyár 1961-ben felvette a Villamossági, Televízió- és Rádiókészülékek Gyára nevet, majd 1968-ban a ma is használatban levő VIDEOTONT, ekkor már Rádió- és

Televíziógyárként. 1970-ben megkezdődött a számítástechnikai cikkek sorozatgyártása, a hetvenes évek második felétől pedig megjelentek a háztartásokban az Aida, Cleopátra, Orpheus és társaik, az asztali HIFI-k. Így egyre nagyobb sikereket ért el a cég a rendszerváltásig. De ez már egy másik történet…

Mi zötyög alattunk? A XX. század nagy találmányai a rádió, a televízió és a számítógép mellett a személyautó és az autóbusz. Az előbbi, bár hamar népszerű lett, sokáig csak kevesek kiváltsága volt. Székesfehérváron, Major utcai mű-

helyében Bory József géplakatos megalkotta az első magyar kisautótípust, és létrehozta „Első Magyar Automobil Gyár” nevű kisüzemét, amely kezdetben szép sikereket ért el, de a sorozatgyártást a gyakorlatban nem tudta megvalósítani. A mester Budapestre költözött, a lakatosüzemet pedig testvérére, Pálra hagyta. A telep az államosítás után néhány évtizedig a Videoton Kossuth Gyáregységeként működött. Volt azért olyan vállalkozás, amely ennél jóval nagyobb eredményeket könyvelhetett el. Javában zajlott még az I. világháború, amikor Székesfehérvár polgármesterét a hadügyi kormányzat megbízottai egy

31

örök ség

külföldről települnek be, magukkal hozzák a technológiát, minden egyes folyamatnak megvan a szigorú szabályzata, amely nem enged semmiféle módosítást. Aki az itteni telephelyen összeszereli az adott szerkezetet, már nem kötődik hozzá annyira, mintha a kezdetek óta végigkísérte volna a termék életét az ötlettől a megvalósításig. A Videoton és az Ikarus esetében, bár nem volt mindig felhőtlen a helyzet, és jócskán akadtak nehézségek is az évtizedek folyamán, mégis a tudat, hogy minden a sajátjuké, maguk találták ki, tervezték meg, nevezték el az általuk gyártott terméket, ezáltal érzelmileg is kötődtek a munkások hozzá, illetve a vállalatokhoz is. A mai export iparkatonai objektum létesítéséről tájékoztatták. A léggömbök feltöltésére hidrogéngázgyárat hoztak létre, az első épületek 1917-re el is készültek. 1928-ban megkezdődött a repülőtér építése. 1944-ig a területen műszaki bázis, ejtőernyő-javító és -készítő műhely működött. A két világháború között a Sóstói Repülőgépjavító Üzem volt az egyedüli, amely kis szériában új repülőgépeket állított elő, és repülőkísérleti telepként működött. Az üzemet 1950-ben központi intézkedés alapján Motorjavító Vállalattá alakították át. A repülőgépek javításáról áttértek a különleges gépkocsik előállítására, főként a karosszéria kialakítására. Új gyártmányként megjelent az elektromos targonca, tizedes mérleg, bányaszellőztetők, vasúti járművek. 1958-ban felvették az Általános Mechanikai Gépgyár nevet, majd 1962 októberében az üzem beolvadt a mátyásföldi Ikarus Karosszéria- és Járműgyárba. A 11 és 16,5 méteres, mindenki által jól ismert buszok gyártása és a nagymértékű export révén a vállalat világviszonylatban is hatalmas autóbuszgyárrá nőtte ki magát. Történetének fénykora az 1980-as évtized volt, amíg a rendszerváltás környékén jelentkező piaci és gazdasági összeomlás maga alá nem temette.

32

A számos fehérvári és Fejér megyei család tagjainak munkát adó gyár történetét egykori dolgozója, Kegye Győző kutatja és ismerteti előadások és publikációk segítségével.

Padlásról múzeumba Székesfehérvár ipari fellendülését a háborús viszonyok teremtették meg, és azok a szakemberek, elhivatott munkások tették halhatatlanná, akik nemcsak munkahelyként tekintettek ezekre az üzemekre, hanem otthonukként is, munkatársaikban második családjukat, az elkészített termékekben a saját „gyermekeiket” látták. Míg manapság a nagy üzemek

ból talán ez hiányzik a legjobban. A cél a minőség, a hosszú élettartam is volt, nem csupán a tömeggyártás. Talán ezek a ma már relikviáknak számító tárgyak azért is találhatóak meg sok háztartásban, ezért őrzik őket féltve azon generáció tagjai, akik még sajátjukként tekintettek ezekre a műszaki cikkekre. Szerencsére sok fiatal, aki örökül kapja ezeket a tárgyakat, felismeri, hogy nem egy ócska kacatot, hanem egy igazi kincset kapott. Bár, mivel jelenleg nincs olyan intézmény, mely ezeket a tárgyakat befogadná, magángyűjtőnek adni pedig eszükbe sem jut, sokszor a lomtalanítás süllyesztőjében tűnnek el örökre.

… ha megalapozott döntést akar hozni…

Magyar Városkutató Intézet vállalati monitoring

civil társadalom

egészségmagatar tás

várospolitika gazdasági elemzés

életminőség médiakutatás hatásvizsgálat

foglalkoztatási helyzet

közösségi közlekedés építet t örök ség kulturális helyzet if júságügy

közszolgáltatási audit

vélemény-kutatás

szociális térkép

pár tpreferencia

8000 Székesfehér vár, Rákóczi u. 25.

w w w.varoskutato.hu

sz abadidő

Az utolsó mohikán. Mármint nem Tóthné Molnár Erzsébet, vagyis Böbe, a fehérvári Alexandra Könyvesbolt vezetője az utolsó mohikán – hanem ez a könyv jutott eszembe, amikor leültünk beszélgetni. James Fenimore Cooper regénye volt ugyanis az első könyv életemben, amire úgy emlékszem, mint meghatározó olvasmányélményemre. Mint kiderült: Böbének is van ilyen, sőt: szerinte mindenkinek van, aki könyvszerető, betűmániás embernek számít. Ő maga mindenképpen ezek közé tartozik – és örök optimizmusa azt mondatja vele: könyvek mindig lesznek, ahogy olvasók is. 34

kultúra

„Bárhová megyek, valahogy mindig eljutok egy könyvesboltba is…” Szöveg: Török Péter Kép: Simon Erika

– Ahogy körülnézek itt, szerintem ma sem fogjuk eltemetni a Gutenberg-galaxist. – Dehogy kell temetni. Az nagyon korai lenne még. – Pedig volt pár próbálkozás: a mozi miatt, a tévé miatt, az internet miatt… – Aztán mégis megmaradt mindig. A könyv attól könyv, hogy a kezedbe fogod. És viszed az ágyba, érzed az illatát – ezt te is tudod, sokszor megbeszéltük már. Az új könyveknek is van illata – de az antikvár könyveknek még inkább. – Ez a mániád. – Igen. Emiatt kezdtem könyvekkel foglalkozni. Ez régi történet, 1966-ról beszélünk - te jó ég, mikor volt az… – Tegnap. – Persze. – Mitől lehet megszeretni a könyveket? – Az illatukon kívül? Például attól, hogy mindig megjelenik valami új. Antikvár könyveknél meg mindig kerül olyan a kezedbe, amit még nem láttál. Ez nagyon nagy dolog szerintem, és nagyon izgalmas. – Emlékszel konkrét könyvre, aminek a „fertőzésed” tulajdonítható? – Igen, a Nils Holgersson, gyerekko-

rom örök kedvence. Bár hozzá kell tenni: a szüleim adtak arra, hogy olvassunk. Emlékszem, Vörös Tamás, a fehérvári jazz-zenész nagypapája, Géza bácsi könyvet árult a Kossuth utcában. Iskolából jövet mindig vágyakozva néztük, mennyi minden jelent meg… Az én szüleim régi barátságban voltak Géza bácsival, aki eljött hozzánk két aktatáskával, és képzeld, választhattunk. – Sikerült? – Nem. Úgyhogy mindkét aktatáskányi könyv ott maradt nálunk… – Nem vagyok meglepve. Bár ez még mindig nem feltétlenül egyenes út ahhoz, hogy antikváriumban kezdj dolgozni. – Nem, az úgy volt, hogy gimnáziumban nyelvet tanultam nagyon komolyan – németből és oroszból van nyelvvizsgám. Ugyanis idegenvezető szerettem volna lenni, de onnan szépen eltanácsoltak… Egy ideig voltam Siófokon idegenvezető, de nem jött be igazán. Akkor egy kicsit nem dolgoztam – aztán jött az antikvárium. – Szembe az utcán. Magától. – Ha hiszed, ha nem, elég egyértelmű volt. Szerettem a könyveket – de nem könyvelő akartam lenni. Teljesen sima út volt: húsz évesen elkezdtem a fehérvári antikváriumban dolgozni. Majd férjhez mentem Budapestre, úgyhogy át is helyeztek oda. – Nem is akármilyen helyre.

– Nem bizony: a Váci utcai antikváriumba, ami egy nagyon menő hely volt. – Egy legenda, egész pontosan. – Bizony, és én ennek a legendának a része lehettem, pontosan húsz évig. Amikor odakerültem, olyan voltam, mint a vidéki kislány a királyi kastélyban… Nagyon keveset tudtam, de hamar belejöttem – egyrészt, mert nagyon érdekelt, másrészt pedig, mert hasznát vettem a nyelvtudásomnak. Ez ugyanis idegen nyelvű bolt volt – hiszen akkoriban a Váci utcába csak külföldiek jártak. Pont a napokban jutott eszembe, hogy micsoda emberekkel találkozhattam én ott… Akkoriban a Váci utcai volt AZ antikvárium. – Mégis eljöttél végül. – Megalakult a Művelt Nép Kiadó, ahol volt egy igazgató, aki tudta, hogy fehérvári vagyok. És oda járt a titkára a nyakamra, hogy jöjjek haza, mert itt nyugdíjba megy a főnök. Úgyhogy szépen hazajöttem. – Hiányzik? – Hiányzott. De már nincs meg az a bolt. – Hogyan lehet beletanulni a könyves szakmába? – Régen volt olyan, hogy addig nem is dolgozhattam könyvesboltban, amíg el nem végeztem a szükséges iskolákat. Először is: kellett egy érettségi. Aztán volt egy könyves iskola Budapesten, a Váci úton, ahol meg-

35

kultúra

tanították a szakmát. Engem rögtön beiskoláztak, amikor elkezdtem az antikváriumban dolgozni, és muszáj volt munka mellett elvégezni azt a három évet. Könyvtörténet, szakmai ismeretek, könyvelés – sok mindent tanultunk. Utána kitalálták, hogy végezzem el a zeneművest is, mivel mi árultunk kottát. Majd szóltak, hogy jöhet az antikvárius képzés, ha már egyszer antikvárium vagyunk. Ezt már felsőfokon oktatták, de elvégeztem, ahogy a boltvezetői képzést is. – Sokat változott ez mára. – Most az van, hogy jön valaki, szimpatikus, műveltnek tűnik, és felveszed. Az azért előny, ha van egy kis kereskedői vénája. – Meg ha egy kicsit pszichológus is. Mert van vásárló, aki szeretne segítséget, van, aki meg rosszul van attól, ha a sarkában liheg az eladó. – Mindig mondom a kollégáimnak, hogy ebben rejlik a dolog nyitja. Észre kell venni, ha valaki téblábol, mert neki nagyon-nagyon szépen lehet könyvet ajánlani. És igen, van, akit meg békén kell hagyni. Azért az látszik egy emberen, ha járt már valaha könyvesboltban. – Te milyen sűrűn jársz könyvesboltba? – Most voltam itt a szomszédban, Gyurcsik Lacinál a Hold Antikváriumban, mert régóta keresek egy könyvet, Jurij Dold-Mihajliktól az Ordasok között címűt – de még mindig nincs meg… – Pedig Gyurcsik Lacitól is nehéz olyat kérni, amit ne tudna teljesíteni. – Kivéve, hogy legyen nagyobb rend a boltjában… Persze, lehet, hogy pont az a varázsa. Pici gyerek volt még, amikor én már antikváriumban dolgoztam – de belejött a szakmába. – Te alkatilag rendszerető ember vagy? – Igen. És meg is követelem. Még akkor is, ha tudom, hogy a kollégáimnak ez nem mindig tetszik, mert esetleg túlzásnak tartják. Pedig az, hogy egy könyvesboltban rend van, nagyon

36

megkönnyíti a munkát, mert nem felesleges dolgokkal kell foglalkozni. Aki ezt megtanulja, az tud aztán majd önállóan is dolgozni.

„Amikor odakerültem, olyan voltam, mint a vidéki kislány a királyi kastélyban.” – Van olyan a munkatársaid között, vagy akár az ismeretségi körödben, aki még harminc év múlva is könyvekkel foglalkozik majd? De Csada Ferit a Study-ból, meg Köntös Attilát a Vajda János Könyvesboltból nem ér mondani… – Pedig ők biztosan ezt csinálják még sokáig. Köntös Attila egyébként a helyettesem volt egy darabig, még az elején. – Csada Ferit is hívtad, amikor nyitottad a boltot a Városház téren. – Nézzenek oda, micsoda memóriád van! Tényleg így volt: hívtam, de nem jött, másként képzelte az életét. De a könyves szakmától ő se tud szabadulni. És most is van körülöttem két-három ember, akik ugyanígy járnak majd. – Pedig nem mindig könnyű ez a szakma. – Amikor átvettem a fehérvári bolt irányítását, ott akkora rendetlenség volt, hogy térdig jártunk benne. Pedig a Váci utcában a katonás rendhez szoktam: ha reggel nyolckor a főnöknőm elém tett egy nagy halom könyvet, annak fél tizenegyre a helyére kellett kerülnie, és még az is mindegy volt, hogy miről szólt, vagy hogy milyen nyelven írták – mindennek tudnom kellett a helyét. Na, ez itt, Fehérváron nem volt, tulajdonképpen elölről kellett kezdeni mindent. Pont a napokban nosztalgiáztam arról, hogy abban az időben kellett csinálnunk antikvár vásárokat, és a mi területünk Dunaújváros volt. – Ott milyen antikvár könyveket találtatok? – Képzelheted… Na, jó, egyet-egyet azért igen.

– Fizetnek még az emberek a könyvekért? Vagy a könyvesboltok történetében is vannak hullámvölgyek? – Szerintem nincsenek. Divatok vannak inkább. De én mindig azt mondom: ha a gyerekek a Harry Potter miatt szeretik meg az olvasást, akkor legyen úgy. Szeressék az olvasást, az a lényeg. Ma az „Egy ropi naplója” a divatos – nem baj. Olvassanak. – Elfogadom. Az én generációmat Michael York szoktatta rá a Dumas regényekre: megnéztük A három testőrt, aztán mentünk a könyvtárba, elolvasni az eredetit. Aztán

kultúra

rájöttünk, hogy olvasni jobb, mint nézni. – Ilyen egyszerű. Aztán jöhetnek az örök értékek: képzeld, most, hogy megjelent a „Rozsban a fogó”, a kollégáim alig hitték el, hogy én már milyen régen olvastam. Csak akkor még „Zabhegyező” volt a címe. – Minden generáció rátalál ezekre idővel? – Igen. Azzal együtt, hogy a mai könyvkiadás lényegesen sokrétűbb, mint az én fiatalkoromban volt. – Most olvastam valahol, hogy Magyarországon jelenleg évente huszonötezer cím jelenik meg.

Az rengeteg. Nem könnyű választani. – A mostani címeket képtelenség megjegyezni. Én még fel tudtam sorolni az összes Nemeskürty könyvet, vagy az összes Szilvási Lajost. Manapság ez lehetetlen. – Hegedűs Géza mondta valahol, hogy „Egyszer megmértem a könyvespolcon, ez a Shakespeare írt harminchárom centimétert. Én írtam három és fél métert – de hol vagyok ettől a Shakespeare-től?!” – Jó hogy mondod: emlékszel, milyen gyönyörű Shakespeare-kiadások voltak annak idején? Két kötetben,

biblio papíron, félbőr kötésben vagy vászonban… – Azért volt egy-két kapufa is: Rejtőt kiadni lexikon kinézetű kötetben, például. – Rejtőt korábban az Albatrosz sorozatban adták ki, biztosan sokan emlékeznek rá – az egy remek sorozat volt, a Rejtő regények is nagyon passzoltak bele. De összességében olyan nagy tévedések nem voltak a könyvkiadásban – bár én ebben elfogult vagyok: a könyv az könyv… – Mi a tendencia: az, hogy egy könyv igényesen nézzen ki, men�nyire szempont a vásárlóknál?

37

kultúra

– Vásárlója válogatja. Van, aki még mindig bibliofil, gyűjtő, és szereti a szép könyvet. Pár éve jelent meg az a gyönyörű Bécsi Biblia – az például nagyon ment. De van, aki a farzsebben hordható könyveket veszi – mint amilyenek az Albatrosz könyvek is voltak. És vannak olyan könyvek is – inkább a tartalmukat tekintve –, amikről nem szívesen beszélek, és most sem fogok. De azok is a könyvpiac részei – ha nem venné senki, nem adnák ki. Szóval vegyes a kép. – A könyveseknek feladata vagy missziója, hogy neveljék, terelgessék is kicsit az olvasókat? – Van, aki hagyja, van, aki nem. Van, aki azt se szereti, ha szólnak hozzá a boltban. Meg az is előfordul, hogy valaki azért jön be, mert az interneten ide rendelt könyvet. – Az internetes rendelés se lesz a könyvesboltok halála? – Nem. Tudod, mi ennek a titka? Általában az történik, hogy eljönnek, megnézik, kézbe veszik a könyvet – és aztán rendelik meg az interneten, mert olcsóbb. De egy könyvet akkor is meg kell fogni vásárlás előtt – az

38

„De én mindig azt mondom: ha a gyerekek a Harry Potter miatt szeretik meg az olvasást, akkor legyen úgy.” is hozzátartozik az élményhez. És ha valaki bejön a boltba, akkor már a mi dolgunk, hogy rávegyük: inkább itt vásároljon. Sikerülni is szokott – mert egy könyvesboltnak azért más a hangulata. – Apropó, hangulat. Abból a hangulatból, amit annak idején az antikváriumban megszoktál és megszerettél, sikerült valamit átmenteni ebbe az üzletbe? – Igen. Ha körülnézel, ez tulajdonképpen négy kis könyvesbolt a négy szinten. Hangulatosak, olyanok, mint egyegy kis műhely, vagy olvasóterem. És van benne rendszer, el lehet igazodni. A kedvenc szintemen, az első emeleten például a bal oldalon van a magyar irodalom, a jobb oldalon a vi-

lágirodalom, abc-rendben. Szeretem, hogy átlátható az egész. – A munkán, a könyves léten kívül mi fér még bele az életedbe? – Mostanában unokázom, ez a legjobb érzés. – Mennyi idős az unoka? – Nyolc éves. – Olvas? – Persze! Most kezdi, első osztályos. Kedvenc könyvéről még nem tudok, de az Ablak-Zsiráf, a Mosó Masa Mosodája, a Kirándulás az Ábécé-hegyre már megvannak. Az örök alapok, tudod. Szeretek utazni is, külföldön és belföldön. És mielőtt megkérdeznéd: bárhová megyek, valahogy mindig eljutok egy könyvesboltba is… Most például Pesten lesz boltvezetői értekezlet, és erős a gyanúm, hogy egy antikváriumot útba ejtek valahol a Múzeum-körúton… – Ide is akartál antikváriumot. – Igen, de az nem jött össze, mert a tulajdonos elvetette. Úgyhogy most az a tervem inkább, hogy minél több vásárlót, olvasót, könyvszeretőt ide csalogassak. – Menni fog? Hadd meséljek el neked valamit a saját életedből. Jó pár évvel ezelőtt üldögéltél a Fő utcán Matyi Dezsővel, az imént említett tulajdonossal, és mutattad neki, hogy hová szeretnéd az üzletet. Azt mondta: nem jó, mert nem jönnek ide az emberek. – Akkor igaza is volt, de mostanra azért változott a helyzet: az új Belváros sokkal több embert vonz. És ami sokkal fontosabb: a kínálat és a kiszolgálás a lényeg. Nem mindegy, hogy milyen könyveket találsz egy könyvesboltban – és meggyőződésem, hogy az sem mindegy, kik és hogyan árulják azokat a könyveket. – Akikkel most dolgozol, szerintem ilyenek lehetnek, mert elég régen itt vannak már. – Olyan nyolc-tíz éve, igen. – Teljes az életed? – Úgy érzem, igen. Semmi bajom alapvetően – de ha van is, ha belépek a boltba, akkor elfelejtem. Nekem ez a hobbim.

közösség

ÁLMODTAK EGY VILÁGOT MAGUKNAK Székesfehérvártól 15 kilométer távolságban, gyönyörű környezetben egy hatalmas kapu választ el két világot. Az egyik oldalon az előítéletek, rohanó élet, idegeskedés és érzelemmentes kapcsolatok sorakoznak, a másik oldalon pedig az önzetlen szeretet, áldozatos törődés és rengeteg munka. Ambivalens érzések voltak bennem, amikor beléptem a Fejér Megyei Integrált Szociális Intézmény Polgárdi – fogyatékos személyek otthona kapuján, de az ott eltöltött idő alatt sokkal több szeretetet és törődést tapasztaltam, mint gyakran a kapu másik oldalán. Farkas Judit tele pozitív energiával, tenni akarással és az itt dolgozók iránt érzett büszkeséggel pár hónapja vezeti az intézményt.

39

közösség

Szöveg: Zsida-Domokos Andrea Kép: Zsida Ágoston

– Hogyan került Ön ebbe a közegbe? – Mielőtt ide kerültem, nem igazán dolgoztam fogyatékkal élő személyekkel, bár egész életemben fogyatékkal élők vettek körül, ugyanis édesanyám gyógypedagógusként dolgozott, a nővérem pedig, szerintem az ország egyik legjobb és legodaadóbb gyógypedagógiai szakembere. Gyermekkoromban én is az szerettem volna lenni, végül mégis a pszichiátrián kezdtem dolgozni. Annyira megszerettem ezt a világot, hogy a budapesti Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetben (IMEI) is megfordultam, mint ápoló. A kényszergyógykezeltek börtönében nagyon veszélyesek a betegek, de én ott is szívesen dolgoztam. A börtön és az IMEI között az a különbség, hogy a börtönben bezárják az ajtókat, míg a „kórházi osztály” nyitott, és csak a végén van rács. Az osztályon belül szabadon közlekedhetnek az elítéltek,

mivel a legenyhébbtől a legsúlyosabb bűncselekményekig széles a paletta, ez elég félelmetes. Miután állapotos lettem a nagyobbik fiammal, úgy gondoltam, hogy a felnevelése szempontjából sokkal biztonságosabb lesz, ha visszaköltözöm Székesfehérvárra. Fiam után nem sokkal a lányom is megérkezett, közben pedig elvégeztem a szociálpedagógiai szakot, és az akkori Pártfogó Felügyelői Szolgálathoz kerültem. Bűncselekményt elkövető fiatalok, fiatal felnőttek és felnőttek, intézkedés vagy büntetés mellé elrendelt pártfogó felügyelete tartozott a munkánkhoz. Az egyén életvitelét, iskolába vagy munkába járását kellett figyelnünk. Életvezetési tanácsadást, munkakereséssel kapcsolatos segítségnyújtást is adtunk, hogy ne kövessen el újra bűncselekményt a pártfogolt. Több mint 10 évig dolgoztam ezen a területen, börtönpártfogást, illetve utógondozást is vállaltam, és nagy örömmel végeztem a munkámat. Még ezen időszak alatt megszületett a kisebbik fiam, aki most 10 éves. Tavaly ősszel Sárkeresztúron a komplex telep-programban dolgoztam, a mélyülő hátrányok felszámolása, enyhítése érdekében szociális, közösségfejlesztési, oktatási, képzési, egészségfejlesztési és foglalkoztatási feladatokon. Ekkor kaptam egy telefonhívást, hogy megüresedett itt a telephelyvezetői állás. Hosszú gondolkodás után megpályáztam, és tavaly december elseje óta töltöm be ezt a pozíciót.

40

Farkas Judit intézményvezető

– Mit tapasztalt az intézmény átvételekor? – Látom, hogy a szociális területen dolgozók példaértékű elhivatottsággal, a rászorultak iránti feltétlen szeretettel látják el feladatukat. Jelenleg a 118 gondozottból 8 ember önellátó, 50 fő körüli a részben önellátó, akik egyedül étkeznek, de a fürdésnél segítséget igényelnek. A többi ellátott mindenben rászorul a dolgozók segítségére. Többen vannak, akik kizárólag pépeset tudnak csak elfogyasztani, vagy gyomor szondán keresztül kapnak táplálékot. Egy idő után a középsúlyos fogyatékos személyek is súlyos halmozottakká válnak, hiszen időközben megöregednek. Az itt dolgozóknak nagyon fontos a megerősítés, a jó szó; amióta itt dolgozom, próbálok erre is odafigyelni. Nehézséget okoz, hogy nem tudjuk feltölteni az állásokat. Nagyon sok szakképzett ember külföldön képzeli el az életét. Ebben az intézményben nagyon súlyos, halmozottan fogyatékos emberek élnek, akiknek szükségük lenne gyógytornászra, konduktorra. Nem vagyunk könnyű helyzetben, mert a 120 főre jelenleg 2 és fél mentálhigiénés szakember jut, akik a nagy leterheltség ellenére elkötelezettséggel, kitartással, hittel végzik munkájukat. Verset tanítanak, rajzoltatnak vagy ajándékokat készítenek velük. Nálunk nincsen munka rehabilitáció, de apróbb feladatokat rábízunk a lakóinkra. A jobb képességű lakók portaszolgálatot látnak el, vagy a mosodából hozzák a száraz ruhákat. Napi értekezletet tartunk a kollégákkal, megbeszéljük a problémákat. Naponta többször körbejárom az épületeket, beszélgetek a lakókkal és a dolgozókkal is. A megbízott intézményvezető-ápoló és a csoportvezető-ápoló is nagyon nagy segítségem. Tiszteletre méltó odaadással és lelkiismeretesen végzik a munkájukat. Az intézményvezető ápoló 36 éve dolgozik itt, és imádja a munkáját, mindenkit nagyon jól ismer, hiszen több itt lakót szinte ő nevelt fel. Nálunk csak az a szakember marad meg, aki munkáját hivatásaként éli meg, szinte szerelemből csinálja. – Hogyan lehet segíteni Önöknek? – Vannak jó kezdeményezések, és vannak lelkes támogatóink, akiknek nagyon sokat köszönhetünk. A székesfehérvári Németh László 20 éve, minden karácsonykor a

közösség

körülményeinket figyelembe véve hozza az ajándékokat a lakóknak. Tavaly decemberben először egy hívő társaság is énekelt a gondozottjainknak. A legnagyobb közösségi portálon van egy adománygyűjtő profilunk is, ami által nagyon sok emberhez el tud jutni a kérésünk. Működik a Fogyatékosokat Ápoló Otthonért Polgárdi Alapítvány, amelyet egy itt lakott lány édesapja és a szülők hoztak létre. Sajnos a lány már nem él, de a mai napig maximálisan támogatnak bennünket. Az adományok és támogatások mellett is több nehézséggel kell megküzdenünk. Mivel nincsen betegemelő vagy betegfürdető kocsink, megterhelő a kollégáknak emelgetni a 60-70 kilós betegeket, előfordul, hogy közben meg is erőltetik magukat. Az itt élők nagyon szeretnek játszani, ezért örömteli, hogy sok év után az idén végre lehetőségünk van a tornatermünk felújítására, de hasznos volna egy kinti felnőtt játszótér kialakítása is. Az egyik adományozótól nemrégiben kaptunk egy pingpongasztalt, aminek nagyon örülnek a lakók. A gondozottjaink – a betegségükből kifolyólag – nem tudják maguknak biztosítani a megfelelő környezetet, ezért ezt mi próbáljuk megoldani. Nagyon sokan szeretnének anyagi támogatást nyújtani, melyet sajnos nem fogadhatunk el. Az alapítványi befizetések, az 1 százalékos felajánlások azonban nagy segítséget jelentenek. Szívesen veszünk ágyneműket, szőnyeget, linóleumot, építési maradékokat. Minden felajánlott és használható dolognak örülünk. Sok ruhaadományt kapunk, de ezek sokszor válogatás nélkül érkeznek. Az egyik lakónknak olyan betegsége van, hogy mindent széttép, így nála egy pár cipő biztosan megsemmisül naponta. Odafigyelünk rá, hogy alkalomhoz illően legyenek felöltözve, amikor hivatalos ügyet kell intézniük bíróságon

vagy orvosnál. Tárgyak közül sok felajánlást kapunk, de például csak lapos tv-ket tudunk fogadni az intézménybe. Ennek részben a helyhiány az oka, részben pedig, hogy a falra kell szerelnünk a készülékeket. A szobák egy részében saját tévével is rendelkeznek a gondozottjaink. A zene mindenkire jó hatással van. Műszaki cikkek közül az MP3- és CD lejátszók nagyon gyorsan tönkremennek nálunk, ezért szeretném, ha hangszerekkel is rendelkeznénk. Folyamatosan feltörik a szekrényeket, ezért lakatból rengetegre van szükség. Megható történet esett meg velünk a Ez az egyik intézmény a Fejér Megyei Integrált Szociális Intézmény tíz tagintézményéből. Az integrált intézményben pszichiátriai betegek, fogyatékkal élő személyek és idős emberek gondozása folyik. A polgárdi telephelyintézmény lakóinak többsége középsúlyos, illetve értelmileg súlyosan akadályozott ember. Az intézményben élők gondnokság alatt állnak, közülük nagyon sokan kizáró gondnokság alatt, vagyis teljesen korlátozott a cselekvőképességük. 120 fő befogadására van engedélye az Otthonnak, jelenleg 2 fő várakozó mellett 118-an laknak náluk. Maga az intézmény szép környezetben található. Az intézmény 1979-ben nyitotta meg kapuit. Az épületekben egybe nyíló szobák találhatók, régi nyílászárók, vasajtók, energiatakarékosság szempontjából teljesen rosszak. Az 1980-as években bővítették tovább az épületet, ami akkor még fogyatékkal élő gyermekek otthona volt. Ezek a gyerekek idővel felnőttek, nem tudták őket hol elhelyezni, maradtak.

41

közösség

közelmúltban. Egy, a 11. születésnapjára készülő fővárosi kislány azt kérte a barátaitól, hogy ne neki hozzanak ajándékokat születésnapjára, hanem az itt lakóknak vegyenek játékokat. Szívet melengető belegondolni, hogy mekkora lelke van ennek a kislánynak. Összegyűjtötték és lehozták

ezeket a játékokat. Ezen felbuzdulva decemberben pedig egy komplett fejlesztő szobát rendeztek be az itt lakóknak kellékekkel, játékokkal. Nagyon szeretnénk, ha ebben a fejlesztő szobában lenne egy Ceragem ágy is. Amire nagyon nagy szükségünk lenne még egy fektető kocsi, amivel a fekvő betegeket tudnánk gyakrabban kitolni a levegőre. A társadalmi érzékenyítés különösen fontos, ezért ennek kiemelt figyelmet kívánunk szentelni. A társadalom elfogadott szokásrendszere, a megszokott, sztereotip sémáktól eltérő, objektív, az otthonban nevelkedő fogyatékkal élő gyermekekkel, felnőttekkel kapcsolatban megértőbb, érzékenyebb környezet kialakulása érdekében előrelépés, hogy az egészséges fiatalokat közelebb tudjuk hozni az otthon lakóihoz. Engedélyt kaptunk rá, hogy iskolai közös-

ségi szolgálatot végezhessenek nálunk, remélhetőleg ezzel csökkentjük az előítéleteket. Azzal, hogy közelebbről ismerhetik meg az itt élők mindennapjait, szolidárisabbakká válhatnak a környezetükben lévő rászorulókkal szemben is. Nemrégen kötöttünk egy megállapodást az Aranykéz Szakközépiskola és Szakiskolával, ennek keretében a fodrásztanulók vágják le a gondozottak haját, hiszen nekik is igényük van rá, hogy ápoltak legyenek.

42

– Hogyan telnek a mindennapjaik? – A legtöbb lakónk 35 és 45 éves kor közötti, és nagy részük itt nőtt fel. Jelenleg is van 12 kiskorú ápoltunk. 41 lakónknak hozzátartozó a gondnoka, a többieknek hivatásos gondnoka van, akik tartják velük a kapcsolatot, ellátják a hivatalos képviseletet, és havonta legalább egyszer meglátogatják őket. Szomorú, hogy a lakók egy részét a hozzátartozók egyáltalán nem látogatják. Másoknak rendszeresen küldenek csomagot, vagy hazaviszik őket egy kis időre. Igyekszünk a lakók számára a képességeiknek megfelelő feladatot találni minden napra. Ha van feladatuk, elfáradnak, kevesebb a konfliktus, de néha még a fokozott figyelem ellenére is előfordulnak ilyen esetek. Papírt és faforgácsot, faanyagot gyűjtünk, amiből egy kölcsönkapott készülékkel papír brikettet készítünk, és az ellátottak feladata, hogy tépkedjék hozzá a papírt. Az a tervünk, hogy a kész brikettel

karácsonykor mi is meglepünk egy-egy rászoruló családot. Most egy kölcsönkapott készüléket használunk, de bízunk benne, hogy egyszer lesz sajátunk is. Az itt élők önzetlen, tiszta szeretettel fordulnak mindenki felé, ők így tudnak tenni másokért. – Mindezek fényében mivel tölti fel magát lelkileg? – Nagyon sok szeretetet kapok a lakóinktól, láthatóan nekik is jó, hogy jöhetnek hozzám, meghallgatom őket. Ez az igazi, önzetlen szeretet, amit ők adnak – minden nehézségük ellenére –, ez az, ami feltölt engem. A nehezebb napjaimon persze mellettem áll a támogató családom. Szeretem ezt a munkát minden fáradtság ellenére, és amit csinálok, abban jól érzem magam. Azt a szemléletet vallom és próbálom az itteni kollégákban is tudatosítani, hogy a megoldásokra koncentráljunk, és ne a problémákra. Mindenkinek azt mondom, hogy úgy kell a lakókra tekintenünk és foglalkoznunk velük, mintha a saját gyermekeink lennének. Szakemberhiánnyal küzdünk, pedig fontos lenne, hogy a gondozottakat jól felkészült, lelkes emberek vegyék körbe. Mielőtt idejöttem, egyedül a nővérem mondta azt, hogy vállaljam el ezt a feladatot, mert itt ki tudok teljesedni. Kreatív vagyok, énekelek, zenélek, sportolok, és szeretném ezeket átadni az itt lakóknak. A szakmai dolgozók és a technikai személyzet tagjai maximálisan a lakókért vannak. Minden tiszteletet megérdemelnek, és én büszke vagyok rá, hogy velük dolgozhatok.

tudomány

A FOGYATÉKOSSÁG, MINT RELATÍV JELENSÉG A fogyatékosság fogalmára nincsen egységesen elfogadott, a világ minden országában érvényes definíció, a nemzetközi jogszabályok, az adott ország jogszabályai, valamint a társadalom tagjainak megítélése együttesen alakítják ki. Meghatározását az is nagyban nehezíti, hogy változó fogalom, hiszen az egyes korok másként gondolkodtak erről a jelenségről, illetve bárki elvesztheti valamelyik képességét egyik pillanatról a másikra és lehet fogyatékos. Szöveg: Ruff Tamás Kép: pixabay.com

A fogyatékosság nem betegség, hanem egy ideiglenes vagy hosszan tartó állapot. Az adott személy fizikai, értelmi, érzékszervi vagy pszichoszociális állapotában olyan mértékű változás van, amely akadályozza őt életvitelében, valamint a társadalomban való teljes, másokkal azonos alapon történő részvételben. A sérült emberekkel való foglalkozás egyidős az emberiséggel, a társadalmak részéről reakcióként szinte egyaránt jellemző a teljes elkülönítés és a teljes elfogadás. Az ókorban és a középkorban inkább a kirekesztés és az üldözés volt jellemző, a fogyatékossággal élő emberekről való gondolkodás nagymértékű megváltozása és a velük való foglalkozás szorgalmazása a reneszánsz humanistáknak, valamint a XVIII. században sorra megnyíló gyógyító intézményeknek köszönhetőek Európában. Az újkorban ugyan sokat változott a fogyatékossággal élő emberek iránti attitűd, azonban újból és újból felbukkannak olyan vélemények, amelyek képviselői szerint főleg a súlyosan fogyatékos emberek csak teherként

jelennek meg a társadalomban, ápolásuk-gondozásuk mind a család, mind a tágabb környezet számára elviselhetetlen. A II. világháborúban társadalmi kirekesztésük a legszélsőségesebb formában, tömeges meggyilkolásukban nyilvánult meg. Bár az azóta eltelt időben egyre inkább erősödik az a nézet, hogy ezeknek az embereknek is joguk van az élethez, önálló személyiségnek kell tekinteni őket, megilleti őket a fejlesztés és a nevelés lehetősége, azonban a szülők ma is gyakran küzdenek azokkal a kimondott vagy kimondatlan véleményekkel, melyek szerint felelőtlenek, hogy ilyen gyermekeket hoznak a világra, és felesleges terheket tesznek önmagukra, valamint a társadalomra is. Tapasztalat az is, hogy az ilyen nézeteket valló emberek legtöbbször úgy foglalnak állást erről a kérdésről, hogy még egyszer sem mentek közelébe és nem beszélgettek egy sérült emberrel sem. A legutóbbi népszámlálás adatai szerint Magyarországon valamivel több mint 490.000 személy, a teljes népesség közel 5 százaléka vallotta magát fogyatékosnak. Leginkább a mindennapi életben és a közlekedésben érzik magukat akadályozva álla-

A fogyatékosságnak több típusa van, és az egyes típusokon belül mértéke is változhat: • mozgássérültség • látássérültség (gyengénlátó, vak) • hallássérültség (nagyothalló, siket) • beszédfogyatékosság (beszédhibás, beszédzavaros, néma) • autizmus • értelmi fogyatékosság (enyhe, középsúlyos, súlyos, halmozott) • siketvakság potuk miatt, de körülbelül százezer személy szerint a tanulásban, a munkavállalásban és az önellátásban is gondot okoz neki. Mivel sok ember több fogyatékossággal is rendelkezik, típus szerint vizsgálva egy személy többször is szerepelhet a statisztikákban. A leggyakoribb fogyatékosság a mozgássérültség, a sérült emberek közel fele jellemezhető ezzel. Őket követik főleg az időskorú emberekre jellemző fogyatékosságok: a gyengénlátás, az aliglátás és a nagyothallás.

43

tudomány

A sérült ember és környezete életvitele nagyban függ sérültségének típusától és mértékétől, illetve a súlyosság megítélése is igen gyakran szubjektív mind az egyén, mind a társadalom részéről. Az enyhe mértékben fogyatékos emberek önálló életet tudnak élni, jó társas kapcsolatokat tudnak kiépíteni, tudnak dolgozni, és a társadalom hasznos tagjai tudnak lenni. Sokszor ők maguk és a környezetük sem tekinti őket fogyatékosnak, még akkor sem, ha tisztában vannak azzal, hogy vannak hiányosságaik és zavaraik. A látássérültek, a hallássérültek és a mozgássérültek számára az elmúlt két évtizedben elindultak hazánkban is fizikai és infokommunikációs akadálymentesítési programok annak érdekében, hogy ők is minél könnyebben tudjanak elérni különböző szolgáltatásokat. Ilyen technikai megoldások például a rámpák, lépcsőjárók, parkolóhelyek, mosdók, vakbarát honlapok, indukciós hurkok, Braille nyomógombok, piktogramok. A súlyosan és főleg halmozottan fogyatékos (például értelmi sérültség párosul mozgás-, látás-, hallás- vagy beszédfogyatékossággal) gyermek

mozgássérült

vagy felnőtt ellátása a családtagok életét nagyban átalakítja, a család élete elsősorban a fogyatékos családtag legelemibb ellátása köré összpontosul. Szinte a nap 24 órájában segítségre szorulnak, a család egy vagy több tagjának idejét gyakorlatilag az ügyintézés, etetés, öltöztetés, mosdatás, pelenkázás tölti ki. A kezdet nagyon nehéz, amíg kialakítja és beletanul a család minden tagja az új életformába, és „napi rutinná” válnak az egyes feladatok és munkák ellátása. Tudni kell, hogy ez a mindennapi feladat egy családtagnak (legtöbbször az anyáknak) szinte teljes napját kitölti, szabadnapok nélkül. A fogyatékos személy állapota és az ő ellátásának terhei alapvetően meghatározzák a családok szociális és demográfiai helyzetét. Igen gyakran választás elé állnak a családtagok. Egyrészt dönthetnek úgy, hogy vállalják az otthoni gondozást, másrészt választhatják azt, hogy intézetbe adják a sérült családtagot. Egyik döntés sem egyszerű és könnyű! Míg az első eset rengeteg leterheltséggel, lemondással és fáradtsággal jár, addig a másik esetben a döntésnek súlyos pszichés következményei lehetnek,

a családtagok bűntudattal és lelkiismeret-furdalással küzdenek egész életükben. Magyarországon a fogyatékos emberek túlnyomó többsége önállóan vagy családban él, mindössze 8 százalékuk él bentlakásos intézményben. Utóbbiak fele él 100 férőhelyesnél nagyobb otthonban, és csak minden tizedik ellátottnak adatik meg, hogy kisebb, 10-12 fős lakóotthonokban éljen. A fogyatékos személyeket a pénzbeli ellátásokon kívül természetbeni juttatásokkal segíti az állam, ilyen a támogató szolgálat, a napközbeni ellátást nyújtó intézmények, illetve a bentlakásos intézmények. A támogató szolgáltatás célja, hogy a szociálisan rászoruló súlyos fogyatékos személyeket saját környezetükben segítsék annak érdekében, hogy önálló életvitelüket minél hosszabb ideig megtarthassák. A háztartási feladatok elvégzésében segítik őket, szállítják és személyesen kísérik őket, ha ügyet intéznek, illetve információkkal és tanácsokkal látják el őket. A nappali ellátás leggyakrabban a családban élő, már nem iskoláztatható, de a munkaerőpiacról kiszorult



gyengénlátó, aliglátó



73 430

nagyothalló



súlyos belszervi fogyatékos



46 648

pszichés sérült



46 265

értelmi fogyatékos



ismeretlen



232 206

63 014

42 779 37 120

beszédhibás

14 528

beszédfogyatékos

10 913

vak

9 054

siket

8 571

autista

5120

siketvak

3262

egyéb

2277 0

50 000

100 000

150 000

200 000

250 000 Fő Forrás: KSH, Népszámlálás 2011

44

tudomány

fogyatékos embereknek nyújt gondozási lehetőséget. Ennek keretében közösségi és szabadidős programokat szerveznek nekik, biztosítják számukra a napközbeni étkeztetést, illetve foglalkoztatási programokba vonják be őket. Mindkét szolgáltatás működtetésében jelenleg a nonprofit szféra játssza a legnagyobb szerepet, valamivel megelőzve az önkormányzatokat. Nem elhanyagolható az egyházi szolgáltatók szerepe sem, azonban a magánszektor jelenlétéről gyakorlatilag nem beszélhetünk. Az önmaguk ellátására nem, vagy csak folyamatos segítséggel képes személyek ellátásáról az ápoló-gondozó otthonok gondoskodnak. Szomorú jelenség az, hogy sok esetben még a fogyatékos gyermek születése előtt, vagy nevelésének terheit érezve valamelyik szülő (leggyakrabban az apák) kilépnek a családból, ilyen esetekben gyakran jelenik meg a válások indokaként a gyermek fogyatékos állapota. A válás után a gyermekét nevelő szülő ugyan ritkán marad egyedül (összeköltözik a nagyszülőkkel, vagy új kapcsolatot alakít ki), de ilyen esetekben is sűrűn további problémaként jelenik meg a sérült személy ellátása. Az új élettárs nem mindig tolerálja és fogadja el ezt a helyzetet, illetve sok szülő félti az újonnan létrejött kapcsolatát, így ezekben a helyzetekben felmerül az intézetbe adás lehetősége. A fogyatékos gyermek születése és nevelése családi krízist is kiválthat, főleg akkor, ha a szülő saját szempontjait előbbre valónak tekinti, mint gyermeke életét, azonban előfordul ennek az ellenkezője is, azaz az új helyzet növelheti a családi kohéziót is. Ezt erősíti a fogyatékos gyermek utáni újabb gyermekvállalás, illetve a már meglévő testvérek szerepe is. A mindennapi tevékenységek elvégzésében és az ügyintézésekben is nagyon sokat tudnak segíteni a testvérek, megerősíthetik a szülőket, és főleg idősebb korban megnyugtató érzés a szülőknek, hogy gondoskodnak majd fogyatékos testvérükről,

ha ők már nem lesznek. Hiszen a szülőknek ennek megoldása a legnagyobb probléma… A fogyatékos gyermekeket nevelő családok társadalmi helyzete – kevés kivételtől eltekintve – rosszabbá válik a gyermek születése után. A romlás első jele a szülők gazdasági aktivitásának megváltozása. Az apák gazdasági aktivitása nem tér el a népességen belül tapasztalható átlagtól, azonban az anyák túlnyomó többségben kénytelenek feladni munkájukat, meghosszabbított gyesen vagy ápolási díjon otthon maradnak a fogyatékos gyermekkel vagy felnőttel. Mivel a családtagok élete alapvetően a fogyatékos személy ellátása köré összpontosul, a családok nagy számban szenvednek bezártságtól, elmagányosodástól, elszigetelődéstől, illetve beszűküléstől. Egyes szülőknek lehetetlen megszervezni akár néhány nap nyári pihenést, nehezen tudják tartani barátaikkal, ismerőseikkel is a kapcsolatot. Ezt segítve több civil és egyházi szervezet szervez nyári táborokat sérült fiatalok és felnőttek részére, hogy legalább egy hétig tudjanak pihenni a szülők, vagy addig elmaradt házkörüli feladataikat elvégezni. Sajnos ezek a lehetőségek még mindig jóval elmaradnak a potenciális igényektől! A kikapcsolódás azért is lehet problematikus a családokban, mert a szülők tartanak a környezet előítéletes reakcióitól. Sokan kapnak szóbeli negatív megjegyzéseket fogyatékos gyermekükkel kapcsolatban utcán vagy strandon, megbámulják őket, vagy a szintén bántó szánalommal találkoznak.

A helyzet megváltoztatásáért éppen a fogyatékos gyermek családja és azok az emberek tehetnek sokat, akik már megtapasztalták, hogy mennyi pozitívum van ezekben az emberekben. Mennyire tudnak ragaszkodni és szeretni valakit, mennyire igénylik, hogy nekik is legyenek barátaik, akikkel együtt játszhatnak, sportolhatnak vagy szórakozhatnak. Hogy ők is sok mindenre képesek, akár a munkaerőpiacon is, csak lehet, hogy egy kicsit módosítani kell az eddigi szokásokon. Igenis ki kell vinni őket az utcára, a boltba és a hivatalokba, el kell menni velük fürödni vagy kirándulni, hiszen csak így szembesül a szűkebb és a tágabb közösség, hogy az emberi életnek vannak olyan formái is, amelyek eltérnek a reklámok és a divatlapok által sugallt ideáltól. És ne felejtsük el: az egészségesnek mondott embereknek is vannak mindennapi – gyakran nem is kicsi – hiányosságaik modorban, viselkedésben, gondolkodásban, emberi kapcsolataikban… Akkor ők miért nem fogyatékosok?!

45

életpálya

„Szeretem azt is, ha néha nem rángat a világ…” 46

életpálya

A fehérvári Bahiában találkozunk, nyilván. Illetve… nem is biztos, hogy ez annyira nyilvánvaló. Hiszen igaz, hogy huszonhárom éve vezeti a boltot, de néha ő maga is elcsodálkozik, ha eszébe jut, milyen hosszú idő is ez valakinek, aki jöttment, intézkedett, ezer dologgal próbálkozott életében. Egyébként meg ugyanilyen eséllyel futhatnánk össze egy kiállítás megnyitóján, egy fényfestéssel átszínezett épület mellett, vagy éppen egy DJ partyn, a lemezjátszó mellett. És a beszélgetőtársam valamennyi helyszínen Szepesi Imre lenne – vagy ahogy a legtöbben ismerik: Zöld. Szöveg: Török Péter Kép: Simon Erika

– Nagyjából 1992 körül lehetett, hogy Szombathelyen, az Oladi Művelődési Központban rendeztek egy graffiti kiállítást. A szervező hívott a megnyitóra, azt mondta: „gyere, lesz ott egy fickó, akinek az a neve, hogy Zöld”. Lehet, hogy az te voltál? – Én lehettem, igen. Amikor kint voltam az Egyesült Államokban 1990-ben, akkor fotóztam graffitiket,

amelyekből 91-ben készítettem egy naptárt, egy nyomda segítségével. Én vittem az anyagot, nekik meg belefért, hogy állják a költségeket. – Emlékszem ebben a naptárban nem voltak ünnepnapok, mert azt mondtad: minden nap ünnep. Ezt most is így gondolod? – Persze, simán. Nem lehet tudni pontosan, hogy melyik nap mit hoz. Vannak azok a napok, amikor muszáj ünnepelni, pedig esetleg púp a hátadon – és van, amikor egy nap spontán ünneppé válik, mert valami

úgy sikerül. A legdurvább szerintem a szilveszteri ünneplés: úristen, hová menjek, mit csináljak - aztán valahogy túl leszel rajta, éjfélkor pezsgő, kettőkor meg már szunyókálsz. Máskülönben meg április tizedikén, amikor semmi nincsen, akkor meg remekül szórakozol valahol, mert jó a hangulat, jó a társaság. – Fontos az életedben a jó társaság? – Van az életemben jó társaság, de elvagyok magamban is. – Ha már szóba került: mit csináltál az USA-ban a fotózáson kívül? – Az első terv az volt, hogy dolgozom egy hónapig San Diegoban, aztán összeállunk két disszidens cimborámmal, és bejárjuk az országot. Az egyikük fent volt Kanadában, egy rákfeldolgozó hajón, és kitalálta, hogy amikor onnan eljön egy csomó pénzzel, akkor vesz egy kisbuszt, felszed bennünket, és körbejárjuk az országot. Mert mind a kettő kint volt már évek óta, de nagyon nem néztek körül, hanem vegetáltak valahol. Aztán én Kubán és Mexikón keresztül megérkeztem San Diegoba, de kiderült, hogy ott nincs munka. Akkor átmentünk Los Angelesbe, de az meg nem tetszett, nem az én világom. Úgyhogy San Francisco következett, ahol próbáltam munkát találni. Már nagyon a végén járt a megtakarításom, amikor jött egy pali, aki kérdezte, tudok-e vezetni, mondtam, hogy persze. Ebből az lett, hogy egy bontás alatt álló háztól kellett kihordani a sittet egy szeméttelepre, úgyhogy egy darabig ezt csináltam, két-három hónapig. Aztán összeakadtam egy vasszobrásszal, akinek vasat kellett pakolni – de közben annyira megtetszett a művésztelep, ahol élt, hogy én is odaköltöztem. Ennek a szobrásznak Berkeley-ben lett egy olyan melója, hogy egy lemezboltnak kellett készítenie vasállványokat – akkor ezen is dolgoztam még egy hónapig. Utána már nagyon haza akartam jönni, gondoltam, még átmegyek az országon, New Yorkból meg hazare-

47

életpálya

pülök. Kétszáz dollárért vettem egy rozsdás Pontiacot, azt készítettem fel az útra – de sajnos tönkrement, úgyhogy elmaradt a nagy utazás. De arra volt idő San Franciscoban meg New Yorkban is, hogy graffitiket meg különböző street art dolgokat fotózzak. – Ha jól számolom, 1960-as születésű vagy. – Annyi, igen. – Amikor először találkoztunk, a kilencvenes évek elején, akkor éppen raszta voltál – nem is emlékszem, mikor váltottál a mostani kinézetedre… – Várjál, hogy is volt? Úgy ’95 vagy ’96 környékén volt az, amikor lecsaptam. – Azért ennél a generációnál nem ez volt az általános kinézet. Arra sosem volt esélyed, hogy valami konvencionális külsőd legyen? – Na várjál, azért a hatvanas években születetteknél volt egy íve ennek az egésznek – amikor nyíltak a szemeim, akkor a hippi korszak már eléggé itt volt. – Magyarországon is?

48

– Oké, akkor elmondom neked, hogy kezdődött az egész. A bátyámmal elmentünk a Placcba, amikor a Generál koncertezett. Aztán felvitt a Tabánba, amikor volt az LGT meg a Mini. – Ja, akkor már értem. – Na, látod. Ez volt 1975-ben, amikor még volt Ifjúsági Park. Ott bontogatta a szárnyait a Beatrice, Hobo – volt

„Vannak azok a napok, amikor muszáj ünnepelni, és van, amikor egy nap spontán ünneppé válik, mert valami úgy sikerül.” program bőven. Az évtized végén a Piramisig még eljutottam ebben az egészben, aztán Fehérváron valahogy az Alba Regia Jazz Fesztivál környékére keveredtem, egy csomó szimpatikus, szakállas palival együtt. Akkor engem megérintett a jazz, és ez azóta is így van.

– Meg közben volt egy civil életed is, aminek a része, hogy te nyitottad az országban talán a harmadik Bahia üzletet. – Vagy a negyediket, vagy az ötödiket – de mindenképpen az elején. Amikor kiadtam a graffiti naptárt, azt árultam Pesten is. Én csináltam mindent a terítéstől a pénz begyűjtéséig – lehetett vele akkoriban annyit keresni, mint bármi mással. Amikor kijött a naptár, A Szabadművelődés Házában megbeszéltem Magyarits Andrással, hogy a fotóimból csinálunk egy kiállítást. Ebből egy vándorkiállítás lett – így jutottam el Szombathelyre is –, ahol a teret mindig becsomagoltuk papírral, és a végén a helyi graffitisek legálisan kifesthették. Ez ment 97-ig, valahol ott lett vége. De közben nekem a naptár miatt már lett egy kis üzleti hírem, és 1992-ben a Bahia tulajdonosa – akit ismertem különböző jazz fesztiválokról – mondta nekem, hogy vidéken is nyitnának üzleteket. Volt bolt Pesten, Szegeden, Gyöngyösön és Győrben – és az enyém lett az ötödik.

Felkértek, gondolkoztam rajta vagy két hónapig – és utána belevágtam. Nem is gondoltam volna akkor, hogy huszonhárom év múlva erről beszélek. Mindig olyan munkahelyeim voltak, ahol viszonylag volt szabadidőm, nem hittem, hogy napi szinten fogok bejárni egy boltba, amit még én is vezetek. De működik a dolog. – Ha annak idején a Generál nem játszik a Placcban, akkor most mi lennél? – Fogalmam sincs. Én kertvárosi gyerek vagyok, mindig teszek-veszek valamit, nem az én világom öltönyben ülni valahol, nyolctól négyig. – Az extrém kinézetedből nem származott konfliktus fiatalkorodban? – Nem több, mint bárkinek, akit néha berendeltek az igazgatói irodába iskolás korában. Olyan szerintem még veled is előfordult. És nem a külsőd miatt. Nekem sem ezek az esetek adják a személyiségem leglényegesebb pontját. – Az viszont sokkal inkább, hogy egyszer kerestelek a boltban, és azt mondta egy lány, aki ott ült helyetted, hogy iskolában vagy, mert kulturális antropológusnak tanulsz. – Az 2000-ben volt, amikor felvettek Miskolcra. Rosta Helga oda jelentkezett egy évvel koráb-

ban, és a felvételin megkérdezték tőle, hogy mi van a MéhKasAula Kulturális Egyesülettel, aminek én alapítója vagyok. Nekem ezt Helga elmesélte, és azt mondta, hogy szerinte a kulturális antropológia – amiről addig én nem is hallottam – pont nekem való lenne, és jelentkezzek. Felvettek, és oda jártam öt évig – illetve hat lett belőle, mert 2000-ben született a gyerekem, és nehezen tudtam mindent összeegyezetni, ezért végülis fél évet ismételtem. – Haladjunk tovább az életrajzban, hiszen hátra van még a bakelit DJ tevékenységed, meg a fényfestés. – A bakelit DJ dolog az onnan indult, hogy lemezeket gyűjtöttem. A kilencvenes években egyre jobban lehetett minőségi lemezeket kapni, és ezzel együtt kezdett kialakulni a party-kultúra is, ami messze nem ugyanaz volt, mint amikor a lakótelepi disco-ban szól a Modern Talking. Volt benne egy csomó dzseszes tánczene, ami nekem marhára tetszett, mert én a dzseszből is a könnyebb vonalat szerettem. Lett ennek fóruma és közönsége, úgyhogy elkezdtem vele foglalkozni. – Most megint felível ez a fajta party-kultúra? – Az sosem halt meg, és szerintem

mélypontok sem voltak: évente van negyven-ötven bulim, folyamatosan. Esetleg keveset hallani róla, de ha belegondolsz: ha a kilencvenes években ez az egész nem jelenik meg a szubkultúrában, akkor most nincs Balaton Sound. – A fényfestésnek is ugyanez a gyökere? – Igen, hiszen ezeken a rendezvényeken megjelent az igény a dekorációra is, ebből jött a diavetítés, meg a projektoros, mozgóképes vetítés – technikai igény tekintetében a diavetítés volt a legegyszerűbb. 1998-ben megalakítottuk a MéhKasAulát, amihez A Szabadművelődés Háza adott helyet. Igazából fórumot kerestünk magunknak, mert volt egykét ötletünk, amivel egy kis életet akartunk vinni az akkoriban eléggé unalmas fehérvári kulturális életbe. Végül összművészeti fesztivállá vált a dolog, koncertekkel, kiállításokkal, DJ partykkal. Aztán két év múlva egyesületet alakítottunk, mert a város jelezte, hogy támogatná a programjainkat. És a FeZeN volt az első helyszín, 2004-ben, amikor szereztünk pár diavetítőt, és bevetítettük a fesztivált, az

49

életpálya

egyesület fotósainak ezüst alapú diafilmre fotózott képeivel. Aztán jött az üvegfestés, és idővel az egész dolog egyre professzionálisabbá vált. Fejlesztettük a gépparkunkat is, ami ma már elég erős - emiatt többször hívnak olyan helyekre, ahol több csapat összefogásával vetítünk, ilyen volt például Pécsen a Zsolnay-negyed, ahol négy brigád dolgozott együtt. – Mi lesz a következő dolog, amit kipróbálsz? – Ezeket az élet hozza. Mostanában leginkább a vetített objektek érdekelnek. A vitorlások vetítésével kezdődött, majd land art elemekkel, ami folytatódik a mai napig. Ez egy folyamat, a különböző dolgaim erősítik egymást. – Amikor kértem tőled ezt az interjút, volt egy mondatod, ami úgy hangzott: „ötvenöt éves vagyok, és most már vállalom is”. Mi volt a fordulópont?

50

– A hiúságom legyőzése volt a fordulópont. Az úgy történt, hogy tavaly a Mediawave-en készült egy fotó rólam, Konkoly-Thege György csinálta, és feltette egy közösségi oldalra. Marha jó volt az a fotó, profi készítette, és valamit tényleg elkapott. És jöttek a

„Ötvenöt éves vagyok, és most már vállalom is.” kommentek, hogy „úgy nézel ki, mint Tom Waits”, meg ilyenek. Én meg vis�szaírtam, hogy „ahhoz nem iszom eleget” – de onnantól kezdve megbarátkoztam a korommal, a ráncaimmal. Azóta vállalom. De nem lesznek ilyen évfordulós bulik, mint Palotai Zsoltnál, aki ötven éves korában négy estét nyomott az A38 hajón „Palotai 50” címmel. Én ezt nem fogom lejátszani, az biztos, pedig nyilván meg lehetne lovagolni. Egy cimborám mondta egy-

szer, hogy „nem kell a koroddal foglalkozni, olyannak szeretünk, amilyen vagy”. Gondoltam, csak kedveskedik – de aztán rájöttem, hogy igaza van. Tényleg nem az életkor számít. Főleg, hogy a külsőm miatt nem sokan gondolják, hogy ötvenöt éves vagyok – általában negyven pluszosnak néznek. Meg ezekben a körökben nem nagyon foglalkoznak azzal, hogy ki hány éves – jó, egy hetvenedik születésnapot észrevesznek azért, de ennyi. – Nem is érzed a korodat? – Jövök-megyek, szeretek csavarogni, és élvezem ezt az életet. De néha jólesik azért, ha van egy szabad hétvégém, amikor nincs semmi tennivaló, és elmehetek a családdal Pápára, mondjuk, a meleg vizes fürdőbe. A lányom olyankor eltűnik az óriáscsúszdák földjén, én meg a párommal elvagyok nyakig a meleg vízben, a többi dinoszaurusz között… De jó ez így, szeretem azt is, ha néha nem rángat a világ.

Oberbank

már Fejér megye székhelyén is

A

másfél évszázados múltra visszatekintő Oberbank 2015 szeptemberében érkezett Székesfehérvárra. A Rákóczi utca – Várkörút sarkán található fiók különböző szolgáltatásokkal és konstrukciókkal várja a vállakozások képviselőit és a lakosságot.

Az alapítás és az első évtizedek Az Oberbank története 1869-ben kezdődött, akkor alapították meg Linzben. 1920-ban részvényes lett Felső-Ausztria, 1921-ben a Bayerische Vereinsbank is csatlakozott a tulajdonosokhoz. 1929-ben a CA „Kereskedelmi és iparos hitelintézet” lett az Oberbank többségi tulajdonosa. 1945-ben a linzi központ és a salzburgi fióktelep mellett további tizenegy telephelyen működött bankfiók. 1955-től az egyetemes banki szolgáltatások üzleti modelljének bevezetésével az Oberbank lendületes fejlődésnek indult. A lakossági ügyfelek megnyerése, a lakossági takarékbetétek befogadása, valamint a kisösszegű hitelezés biztosította az alapokat ahhoz, hogy az Oberbank mára a vállalati és lakossági ügyfélkörrel két egyenlően erős pillérre alapozhassa tevékenységét. Bevezetés a bécsi tőzsdére Az Oberbank és testvérbankjainak (Karintia tartomány BKS Bank és Vorarlberg BTV Bank) 1986. július elsejei tőzsdei bevezetése volt az egyik feltétele annak, hogy a három pénzintézet hosszú távon kikerüljön a CA befolyása alól, és önálló stratégiát követhessen. Mára a testvérbankok mellett a Bank Austria, a Wüstenrot, a Generali, valamint a saját munkavállalók bírnak tulajdonrésszel az Oberbank-ban, és a törzsrészvények mintegy 19 százaléka kisrészvényesek kezében van. Az Oberbank ma: „Regionális bank Európa szívében” Az Oberbank 1990 óta Bajorországban, 2004 óta Csehországban, 2007 óta Magyarországon és 2009 óta Szlovákiában is rendelkezik saját fiókokkal. Az Oberbank számára kiemelten fontos, hogy a gazdaságilag erős régiókban további területi fiókokat nyisson, a cél, hogy – elsősorban a KKV termelő vállalati szegmensben – hitelezéssel és teljes körű bankszolgáltatással álljon az ügyfelek rendelkezésére. helyi_ertek_magazin_hird_210x280mm:Layout 1

2015.09.10.

2014-ben minden idők legmagasabb szintjén mozgott az Oberbank részvény Az Oberbank törzsrészvények 2014. december 22-én 50,35 euróval minden idők legmagasabb árfolyamát érték el. Az elsőbbségi részvény 2014. február 4-én 38,11 euróval érték el legmagasabb árfolyamukat a beszámoló tárgyévében. Az Oberbank törzsrészvényeit 1986. július elseje óta jegyzik a bécsi tőzsdén. A részvények értéke folyamatosan emelkedik. Az Oberbank kitűnő nyereségességet tudott felmutatni 2014-ben A hitelkockázati tartalékképzést figyelembe véve az előző évhez mérten 11,2 százalékkal magasabb, 157,6 millió eurós adózás előtti eredményt mutat ki az Oberbank. A bevétel- és eredményalapú adók összese 21,1 millió euró, ami 9,7 százalékkal magasabb az előző évinél. Ebből eredően az adózott éves eredmény 136,5 millió euró, ami 11,5 százalékkal haladja meg az előző évi értéket.

Az Oberbank jövőbeni stratégiája Mint a vállalkozásokat és a lakosságot is kiszolgáló megbízható és stabil pénzügyi partner számára a hitelek és betétek vonatkozásában egyaránt a további növekedés a cél. Ezt a rövid hitelek vagy hosszabb futamidejű, különféle beruházási export, támogatott konstrukciójú 7:11 devizanemű, Page 1 és egyéb – akár Oberlízing finanszírozással, illetve a bankban elhelyezett és az osztrák betétbiztosítási alap hatálya alá tartozó mind vállalati mind pedig lakossági Forint és Euró betéti konstrukciókkal kívánja megvalósítani, most már Székesfehérvár városában is.

Forrás: Fejér Megyei Hírlap

ÚJ OBERBANK FIÓK NYITÁSA SZÉKESFEHÉRVÁRON

spor t

„A lelkünk addig vágtat, míg hajtanak a vágyak…” Adott egy sikeres vállalkozó, családját rajongásig szerető apa. Adjunk hozzá egy, a férje és családja mellett mindig kiálló erős nőt és anyát, egészítsük ki egy kamaszodó fiatal lánnyal, aki születése óta imádja a lovakat, és a legjobb díjugratók közé tartozik. Tegyünk hozzá még három csodálatos lánytestvért, akik a szüleik büszkeségei. Ha mindezt összegyúrjuk, megkapjuk a székesfehérvári Pásztor családot, akik pár hónappal ezelőtt kezdtek új életet Pátkán, megvalósítva ezzel álmukat.

spor t

Szöveg: Zsida-Domokos Andrea Kép: Zsida Ágoston

– Hogyan lesz egy sikeres üzletemberből lovarda tulajdonos? Pásztor József: – Már 6-7 évvel ezelőtt megfogalmazódott bennünk a feleségemmel, hogy 50 éves korunk körül változtatunk az életünkön, és kiszakadunk a nagyváros nyüzsgő életformájából. Volt egy bútorkereskedéssel foglalkozó vállalkozásunk, amit 20 évig vezettem. Nagyon szerettem csinálni, de az utolsó 3-4 évben gyomorideggel keltem és feküdtem. Fő profilunk a kiállítások voltak, az ország szinte minden pontján megfordultunk. Péntektől vasárnapig dolgoztam, keveset voltam a gyerekeimmel, és lelkileg sem bírtam már a nyomást. Az évek során elkezdtünk „lovazni”, alig vártam, hogy hétfőn hazaérve vihessem Dorinát a lovainkhoz. Minden délután a lovardában voltunk, ahol megszűnt a stressz. Aztán két évvel ezelőtt jött egy vízválasztó az életünkben. El kellett döntenünk, hogy folytatjuk a vállalkozást és még több tőkét teszünk a cégünkbe, de akkor a lovakat el kell adni, vagy pedig azt az életet, amit pár évvel későbbre terveztünk, megvalósítjuk most. Talán Dorina hatására is, de úgy döntöttünk, hogy meghozzuk az életünket teljesen átformáló lépést. 2014 novemberében, a születésnapomon jelentettem be, hogy abbahagyjuk a vállalkozást, felszámoljuk a céget, és keresünk egy tanyát. Megnéztünk kész lovardákat és vagy húsz tanyát, de egyik sem nyerte el a tetszésünket. Az egyik közösségi portálra írtuk ki, hogy nagy eladó területet vásárolnánk, és ezt látva keresett meg bennünket az eladó. Ezen a hatalmas birtokon rengeteg volt a szemét, de amikor már ott voltunk, összenéztünk a feleségemmel, ugyanis mindkettőnknek az volt az érzése, hogy hazaérkeztünk. Tudtuk, hogy rengeteg munka lesz vele – ami be is igazolódott, mert fél éven keresztül csak a területet tisztogattuk –, de azt is, hogy ez a mi helyünk.

Pásztor József és felesége, Mariann

– Mit adtatok fel a tanyáért? – Hozzászoktunk a Székesfehérvár egyik legszebb részén lévő 150 nmes házunk nyújtotta kényelemhez. Én először tartottam tőle, hogy félkész házba költözzünk ki, de magamon is meglepődtem, mert nagyon megszerettem ezt a kaotikus állapotot. Közelebb hozta a családot egymáshoz lelkileg és fizikailag is egyaránt. A költözés leginkább nagy sándor–papagájunkat, Kokót viselte meg, aki sajnos azóta nem beszél. Feleségemnek volt az otthonunkban egy saját fodrászműhelye, és már itt is kialakítottunk neki egy kis üzletet, ahova szinte az összes régi vendége kijár. Rengeteg munkánk lesz még, de imádok kint tevékenykedni, és az a 12 év, amióta lovazunk, megtanított arra, hogy mindent meg kell csinálni. Imádok terepre menni, futószárazni, lovagolni, de ha szénázni, szalmázni, trágyázni vagy fát vágni kell, azt is megcsinálom, pedig nem voltam mindig ilyen típus. – Mi változtatott meg? – Megérkezett a családunkba Dorina, aki egyéves korától fogva lovas játékokat kért mindenkitől. Nem volt még négyéves, amikor először egy nyaralás alkalmával felültettük egy ló

hátára, és onnantól még erősebb lett a szerelem. Heti háromszor jártunk vele lovagolni, nagyon gyorsan fejlődött, és 7 évesen el is kezdett versenyezni. Az első saját lovát 10 éves korában kapta, ő volt Rose. Egy évvel ezelőtt, mikor ide kerültünk, még csak négy lovunk volt: Apacs, Rose, Winni és Diamond, a póni. Azóta iskolalovakkal fejlesztettük az állományt, amik azért különlegesek, mert szinte mindent szóbeli utasításra hajtanak végre. Ha ülnek a hátukon, akkor sem kezdenek el szaladni, ha a mén megindul. Tudják, hogy ezt nem tehetik meg. Nagyon nehéz jó, egészséges iskolalovat találni itthon. Tavaly egész évben az országot jártuk, hogy megtaláljuk a megfelelő lovakat. Jelenleg 14 ló van az állományban, aminek a fele póni. Még egy pónit és egy nagy lovat keresünk, és akkor lesz teljes a csapat. Amikor felszámoltuk a városi életünket, tartottam attól, hogy a gyerekek sérülni fognak, de pont itt tudnak igazán felszabadultak lenni. Petra lányunk régen visszahúzódóbb volt, most pedig iskola után az az első, hogy rohan a lovához vagy eteti a tyúkokat. A feleségem is imádja a lovakat, pár évig lovagolt is, de most leginkább a háttérben tevékenykedik.

53

spor t

– Milyen formában működik a lovarda? Szerencsés véletleneknek köszönhető, hogy találkoztunk a szociális szövetkezet vállalkozási formával. Előtte is lovagoltattunk, jártak hozzánk a gyerekek, de a fejlesztéseinkhez szükségünk lenne pályázati forrás bevonására. Szeretnénk minél hamarabb egy fedeles pályát, mert ha most esik az eső, nem tudunk lovagoltatni. Az elmúlt három hétben sem volt kegyes hozzánk az időjárás, pedig rengeteg gyerek jött volna. Jelenleg négy bértartónk van, és még 8-10 em-

ber azonnal hozná a lovait, ha elkészülne a fedeles pálya. Nagyon nagy álmom régóta, hogy pónilovakkal foglalkozzak. A pónik vizeletét egy meghatározott módon felfogják, bizonyos gyakorisággal összegyűjtik és a gyógyszeriparban használják fel. A trágyájuk is nagyon értékes, ezért azt is be szokták gyűjteni. A területünk már megvan hozzá, csak támogatás kellene a pónilovak beszerzéséhez. Terveink között szerepel az is, hogy túrával egybekötött sétakocsiztatást tudjunk nyújtani kirándulóknak. Elkocsiznánk Zámolyra, ott megebé-

– Mi lett Rose-zal? – Ha a kólika bekövetkezik egy ló esetében, akkor teljesen mindegy milyen orvoscsapat kezeli, 50% esélye van az életben maradásra. Hiába adnak neki bármilyen gyógyszert, ha megcsavarodik a bél, akkor 2-3 nap alatt elmehet a ló. Feladja. Kórházban tudnának segíteni rajta, de lovat nagyon nehéz szállítani. Pár évvel ezelőtt Rose is kólikázott, ezért gyorsan betettük a lószállító boxba. A lovaknak nagyon kicsi a fájdalomküszöbük, leginkább a sokkba halnak bele. Már az autópályán voltunk, amikor eldobta magát a boxban. Az egynapos kiscsikója ott volt mellette. Úgy esett el, hogy a feje beszorult a szállító egy részébe. Teljesen pánikba estünk. Nem akartunk hozzányúlni, és mire Üllőre értünk a kórházhoz, Rose már teljesen sokkos állapotban volt. Nagyon érzékeny a lovak orra és füle, ha valaki üti vagy meghúzza, akkor arra fel kell ébrednie. Az orvos ütötte az orrát, de már 20 perce nem reagált semmire. Dorcsinak eszébe jutott, hogy engedjük oda hozzá a kicsit, talán arra reagál. A csikó nyerített egyet, Rose felemelte a fejét, és Royal Winner második nyerítésére Rose peckesen felállt. A vizsgálóban félrehívott az orvos és közölte, hogy műthető a ló, de alig 30% esély van arra, hogy kibírja és közel 600.000 forintba kerül. Mondtam neki, hogy nézzen a gyerekeimre, az anyagi részét valahogy megoldjuk, de a lovat meg kell menteni. Úgy nem megyünk haza, hogy nem adjuk meg neki az esélyt. Sikerült a műtét, felépült és a csikója is szépen cseperedett mellette. Tavaly tavasszal elég szépen összeszedte magát, és terveztük, hogy újra versenyzésre fogjuk. Neki gyengébb volt a tüdeje, ami abból adódott, hogy régebben nagy megterhelés után vizet itattak vele, amit nem szabad. Kezdett nagyon legyengülni, és sajnos itt is hagyott bennünket. A műtét után egy évet még velünk lehetett, így Winninek sem kellett anya nélkül felnőnie – meséli Pásztor József.

54

delnénk, és egy óra szabad program után pedig visszaérkeznénk a tanyára. Szeretnénk egy és kétnapos bortúrákat is szervezni Pázmánd és Lovasberény felé. Mindig is imádtam a gyerekeket, de az számomra sem volt egyértelmű, hogy bánni is tudok velük. A tavalyi nyári táborunk során húsz gyerek lógott rajtam, és én minden nehézség nélkül boldogultam velük. Hozzánk azok jönnek, akik meg akarnak tanulni lovagolni, életkoruk 4 és 45 éves kor közé tehető. Nagyon szeretik a gyerekek Dorinát, de csak iskola után tud oktatni, én viszont

délelőtt is. Nálunk az edzés onnan indul, amikor valaki bent ül a lovon már a pályán. Sok helyen az előkészületeket, nyergelést is beleszámítják az oktatás idejébe. Ha valaki kéri, megtanítjuk az alapokra is, hogy hogyan vegye fel a ló lábát, hogyan pucoljon patát, vagy hogyan nyergeljen. – Merre akartok bővülni? – Jelenleg több mint egy hektár a területünk, de még három hektárig szeretnénk bővíteni. Most folynak a tárgyalások a mellettünk levő földterület megvásárlásával kapcsolatban. Szeretnénk egy fedeles pályát és egy lovas panziót kialakítani. Az elképzelésünk az, hogy hosszabb lovas túrák alkalmával a lovasokat vendégül láthassuk egy ebédre, vacsorára, vagy éppen nálunk szálljanak meg. A környéken több lovarda működik, egy-egy kirándulás során a lovasok megállóként is útba ejthetnének min-

55

spor t

ket. Bár még nem sokan tudnak rólunk, igyekszünk minden lovardával jó kapcsolatot kialakítani. A pátkai polgármester nagy lóbarát, és örül a települést érintő elképzeléseinknek. A másik irányvonalunk a versenyeztetés. Rose csikójának – Royal Winner – apja, Justboy többszörös világbajnok

után kezdtek el lovagolni. Egy kicsit nyomoztunk és kiderült, hogy apai ágon a dédnagymamám édesapja volt lótartó. Abban az időben 2030 lovat tartottak, valószínű, hogy valahol a génekkel együtt kaptam a lovak iránti szeretetet. Három-négy éves koromtól fogva ülök a lovon, de

– Mikor fogsz újra versenyezni? – Kereskedelem-logisztikát tanulok jelenleg Székesfehérváron a Deák Ferenc Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakképző Iskolában. A szüleimmel együtt fontosnak tartottuk, hogy legyen egy szakma a kezemben. Két évvel ezelőtt 90 cm-ig ugrottam

díjugrató ló. Az összes leszármazottja szintén többszörös világ és olimpiai bajnok. Royal Winner nagy reménységünk, 2 év múlva, amikor megfelelően be lesz lovagolva, komoly versenyeken szeretnénk őt indítani Dorinával. Távolabbi jövőképünk pedig egy ló rehabilitációs központ kialakítása. Ahol Rose- t műtötték Üllőn, nagyon komoly felszereltséggel, jó orvosokkal dolgoztak, lóúsztatóval viszont még náluk sem találkoztunk. Ha egy lónak eltörik a lába, általában az az élete végét is jelenti. Egy lábtörésből vagy ínszakadásból műtét után gyógyuló lovat úsztatással lehet leginkább erősíteni. Erre szeretnénk helyet biztosítani, kéthárom orvos felügyelete mellett. – Ösztönös a lovak iránti vonzódásod? Pásztor Dorina: – Nem tudom honnan jött, a tágabb családunkban is csak az én példám

komolyabban csak 6 éve kezdtem el „lovazni”, amikor megkaptam Rose-t, akivel 2014 nyaráig versenyeztem. Azóta kimaradt egy-két év, de szerencsére a lovas sportban nem számít a kor. Azt mondják, hogy a díjugratásban a lovasok 40-50 évesen, a lovak pedig 10 év körül érnek meg igazán a versenyzésre. Rose 11 éves volt, amikor kaptam és sajnos 17 évesen tavaly ősszel halt meg. Rose miatt változott hatalmasat az életünk, és azért neveztük el róla a céget, hogy mindig emlékezzünk rá. Idővel szeretnék egy szobrot a birtok bejáratához, hiszen neki köszönheti a család, hogy egy új időszámítás kezdődött az életünkben. Rose alapvetően galoppos ló volt, és csak velem kezdte el a díjugratást. Azt szokták mondani, hogy galoppos lóból nem lesz jó díjugró, belőle mégis az lett. Szinte mindent tőle tanultam meg.

Apaccsal, kis kihagyás után nyáron újra visszapattanok a nyeregbe, és megyünk a versenyekre. Többször előfordult, hogy leestem a lóról, de a komolyabb sérülések vagy törések eddig szerencsére elkerültek. Egyszer agyrázkódást szenvedtem, amikor megcsúszott a ló és vele együtt estem el, de „szerencsére” ez volt a legsúlyosabb eddig. A lónak nagy stressz, ha leesik a lovas a hátáról. Mivel nagyon érzékeny állatok, tudják, ha hibát követtek el. Akkor jó egy ló és a lovasa, ha megvan a tisztelet egymás iránt. Azt szeretem leginkább a lovaglásban, hogy a szabadban vagyok, elzárva a város zajától. Ilyenkor töltődöm fel. Igyekszem visszaadni azt a hatalmas szeretetet, amit a lovamtól, Apacstól kapok. Ő nemcsak a lovam, hanem a munkám gyümölcse is. Életem értelme, büszkesége, boldogsága, és nem utolsó sorban a pszichológusom.

56

„Fontos, hogy néha a kerttervező is érezze a föld szagát…” A természettel szembeni alázat. Ezt tartja szem előtt munkája során Herczegné Ghyczy Zsuzsanna. A tájés kertépítész mérnök arra törekedik, hogy olyan kerteket adjon a megrendelőinek, amelyek szépek, illeszkednek környezetükbe, ahol jól érzik magukat. 57

kreatív

Szöveg: Simon Rita Kép: Herczegné Ghyczy Zsuzsanna archívuma

– Amikor először leírtam a nevét, már az sem volt egyszerű, hiszen a vezetéknevében nincsen magánhangzó… nemesi család? – Igen, apai ágon biztosan... Még előnevei is voltak a családnak: Assakürthy Ablánszkürthy. A család neve, ha jól tudom igen régre, a 13. századra vezethető vissza. Voltak a Gyhczy-k között komoly államférfiak, szeretett és becsült pedagógusok is, de olyan is, aki elkártyázta majdnem az egész birtokot. Azokra az anyai dédszüleimre is büszke vagyok, akik

58

uradalmi szakácsnők, intézők, igen dolgos, és falusi mértékkel művelt emberek voltak. Majd nagymama koromban szeretném megfesteni a családfát… Ritka nevem van, és a tájépítész szakma sem olyan gyakori, mégis van egy másik Giczy Zsuzsanna, aki szintén tájépítész, csak kicsit másképpen írja a nevét. Ez úgy derült ki, hogy beszélgettem egy kertépítő kollégával, aki lelkendezett, milyen szép tereket terveztem a Balaton partjára, én pedig nem értettem, miről beszél, hiszen arrafelé még nem is dolgoztam. Így derült ki a névro-

konság. Tavaly sikerült találkoznunk is egymással. – Hogyan került erre a pályára? – Elég profán módon. A Teleki Blanka Gimnáziumba jártam matematika tagozatos osztályba, emellett nagyon szerettem a biológiát és imádtam rajzolni. Először az ELTE-re készültem etológus szakra, de féltem, hogy nem vesznek fel, így megnéztem, melyik az a szak, ahol a matek, a biológia és a rajz a felvételi tárgy, és megtaláltam a Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetemet és a Tájépítész Kart. Tehát ilyen egyszerű oka van, hogy itt kötöttem ki, de nem bántam meg. Ha belegondolok, az etológia, bármennyire izgalmas terület, alaptudomány, más, mint a kert- és tájépítészet. Jól jártam azzal, hogy e szakma felé kanyarított az élet. Közben nagyon megszerettem a növényeket is, és mára az állatok egy kicsit a háttérbe szorultak, bár jelenleg is négy birkával, két libával, tíz tyúkkal, egy kakassal, két nyúllal és macskával osztozunk az öreghegyi kertünkben. – Mi kell ahhoz, hogy valaki jó kertépítész legyen? – Az a kihívás ebben a szakmában, hogy muszáj mindenhez egy picikét konyítani. A munkám során meg kell értenem az építészt, az útépítőt, a vízépítő mérnököt, a geodétát és persze a megrendelő lelkét. Ami még nagyon fontos, és ezt nem gondoltam volna az egyetemen, az a munkánk pszichológiai oldala. Meg kell értenem és tudnom kell bánni a teljesen különböző mentalitású megrendelőkkel. Fontosak a szakmai továbbképzések, rendszeresen járok konferenciákra, külföldi utakra, tartom a kapcsolatot a hazai szakemberekkel. Tapasztalat szempontjából legfontosabbak a kertépítő férjemtől, Herczeg Pétertől és a tulajdonosoktól kapott visszajelzések. – Mit lehet elsajátítani a külföldi utakon? – 6-7 éve kezdtem el járni Péterrel szakmai utakra, Belgiumba, Hollandiába, Németországba, Párizsba, Ausztriába jutottunk el eddig. Lé-

kreatív

nyeges, hogy már kész kerteket is lásson az ember, tapasztalatot cseréljen, új technikákat figyeljen meg, vagy csak ötleteket merítsen. Jártam magánkertekben, faiskolákban, köztereken, bemutatókertekben. Az elején ismeretlenül, vadidegen cégeket kerestem meg, és kértem meg őket, fogadjanak a szakmai utamon, és meglepő módon rettenetesen segítőkészek voltak. Hiába, a kertépítők jó emberek! – Előrébb járnak a kertek terén külföldön? – Általánosan az figyelhető meg, hogy több forrás van a kertekre, hiszen nyugaton magasabbak a fizetések. Nagyon jól bánnak az épített elemekkel, és jobb minőségű, drágább alapanyagokat használnak. A növényismeret tekintetében vannak, akik gyengébbek nálunk, de az épített elemek kiemelkedő volta miatt ez nem látszik meg a kerteken. Nagy hangsúlyt fektetnek a kertkultúrára. Tavalyelőtt és tavaly is voltunk Vojtek Tímea munkatársammal Németországban olyan – évente minden tartományban, különböző városokban megrendezett – kertépítészeti kiállításon, amelynek az volt a lényege, hogy felújítanak egy területet, ami egy városnak valamilyen szempontból problémás. Ezek a kiállítások fél évig nyitva vannak, bárki meglátogathatja őket, és tömegek mennek oda. Beléjük itatódik a kertkultúra, a természet szeretete. Németországban – főleg a nyugdíjas korúak közül – sokan hobbi szinten kertészkednek, vagyis kifejezetten olyan kertet terveztetnek, amellyel utána rengeteg feladatuk van, mivel tisztában vannak a kerti munka áldásos hatásaival. Nagyon jó kikapcso-

lódás, stresszoldás a kertészkedés. Nálunk sokszor az a cél a megrendelőnél, hogy legyen egy olyan kertje, amelyre ha kinéz az ablakon, akkor gyönyörű, és nem kell vele csinálnia semmit sem. Persze ilyen nincs. – Hogyan működik a kerttervezés a gyakorlatban? – Először kimegyünk a helyszínre beszélgetni a tulajdonosokkal. Fontos az elején tisztázni, hogy mit várnak a kerttől, milyen funkciót szánnak neki. Az a jó, ha a kert az élettér kibővítése, meghosszabbítása. Bel-

giumban, Hollandiában iszonyúan kicsik a telkek, drágák az ingatlanok, és ott a kertet teljesen úgy kezelik, mint egy plusz szobát, amit jó időben használnak is, úgy is rendezik be. Nálunk ez a szemlélet mostanában van alakulóban. Visszatérve a tervezés menetére már az elején ki kell derülnie, mit szeretne az illető a kertben csinálni. Bele akar-e folyni a fenntartásába, szeret-e kertészkedni, illetve az, hogy legyen-e terasz vagy sütögető hely, van-e gyerek, kell-e labdázótér, szeretne-e kerti tavat, gyü-

59

kreatív

tereprendezés, burkolat architektúra), a növénykiültetés tervezése biológiai ismereteket feltételez, és hát a kertnek nem árt esztétikusnak is lennie... Szakmánknak az adja a szépségét és nehézségét, hogy élő és élettelen anyaggal egyaránt dolgozunk, és emellett figyelni kell az időbeliségre is. A kert állandóan változik, nemcsak egy idősíkban, ahogy növekednek a növények, hanem közben az évszakok váltakozásával ritmikusan is, amivel számolni kell. Például amikor már tudom, milyen színű növényeket szeretne a megrendelő, összevágok egy színskálát, hogy megmutassam, melyik évszakban mi virágzik, díszít a lombjával, ezáltal látja ő is, hogy megfelel-e a színhatás annak, amit ő elképzelt. Úgy kell megkomponálni a kertet, hogy jól mutasson benne minden, és egész évben elfogadható szintűnek kell lennie. mölcsöst, veteményest… Ezek után elkészül egy koncepcióterv, amely olyan, mint egy térkép, a kert szerkezete olvasható le róla. Már ehhez is többszöri egyeztetés szükséges. Ha kialakult a végleges koncepció, felöltöztetjük a kertet növényekkel, burkolatokkal, tárgyakkal. Sok további tervezés és egyeztetés után, a tereprendezési, növénykiültetési és egyéb tervlapok elfogadása után pedig megkezdődhet a kivitelezés. Azt minden megrendelőnek számításba kell vennie, hogy az első beszélgetés és az „elkészült” kert között akár egy év is eltelhet, ez nem egy rövid folyamat. Meg kell ismerni az ügyfél vágyait, gondolkodásmódját ahhoz, hogy megfelelő kertet tervezhessek, hiszen a szép fogalma mindenkinek mást jelent. – Ez alapján úgy tűnik, hogy a mérnöki rész dominál egy kert megtervezésénél… – Az alapokat mindenképpen ez adja, hiszen nagyon át kell gondolni a koncepciót, és a műszaki szempontokat is, de ez a szakma sokkal összetettebb ennél. Nálunk az az izgalmas, hogy vannak műszaki tudást igénylő részfeladatok (például a

60

– Van kedvenc növénye? Amit mondjuk minden kertbe betervez? – Nagyon sok kedvenc növényfajtám van, de nem lehet mindig ugyanazokat használni, mert a környezeti és az építészeti adottságokat, az esztétikumot, a fenntartási igényeket is figyelembe kell venni, és nincs olyan, amely mindegyik kritériumnak mindenhol megfelelne. Nem vagyok híve a természet megerőszakolásának, vagyis ha tehetem, csak olyan növényeket és fákat ültetek egy kertbe, ami az adott környezetben megfelelő. Például ha a fákra gondolok, egyik kedvencem a kocsányos tölgy, de szinte soha nem tudom egyik kertben sem alkalmazni, mivel nagyon lassan nő és a városi klímát sem kedveli igazán. Ha mindenképpen kell kedvenc növényt mondani, most hirtelenjében az igen tág körülmények

kreatív

között alkalmazható, és egész évben mutatós bőrlevél és egy nálunk kevésbé ismert évelő, a macskahere jut eszembe. Ezeknek a növényeknek olyan a struktúrája, a levélzete, hogy virágzáson kívül is jól mutatnak. Ez igen fontos szempont, hiszen egy átlagos évelő növény maximum 1-2 hónapig virágzik, a fennmaradó időszakban a levélzete az, ami meghatározza a kertet. – Milyen elvek mentén dolgozik? – Alaposnak kell lenni a megrendelő irányába, semmi nem kerülheti el a figyelmemet. Fontos alapelv nálam az őszinteség: ha valami túl nagy falat a számunkra, azt be kell vallani, és ha lehetetlent vagy giccses dolgot akar a tulajdonos, akkor azt tapintatosan, de meg kell neki mondani. Elengedhetetlen a természettel szembeni alázat, a környezettudatosság. Tiszteletet kell adni a növényeknek, a fáknak, hiszen miattuk élhetünk! – Fog még ásót a kezébe?

– Hajaj! A férjem végzi a kertek kivitelezését, és sokszor besegítek neki. Amikor beszerezzük a növényeket, gyakran én megyek az évelő faiskolákba. Ilyenkor bővíthetem a növényismeretem, hiszen folyamatosan dolgoznak a növénynemesítők, és sokszor jól is esik kiszabadulni innen a számítógép elől. A növénykiültetésnél, a finomabb munkáknál, az ágyások beültetésénél is gyakran jelen vagyok. Amikor a nagyobbik fiamat vártam, még nagy hassal is gereblyéztem. Szerintem ez nagyon fontos, hogy néha a kerttervező is érezze a föld szagát, mert az is egyfajta és fontos tapasztalat. A saját kertünket is folyamatosan alakítgatjuk, ha van egy kis lyuk, akkor kísérletezem a növényekkel, hogy merjem őket ajánlani a megrendelőknek. – Ezek szerint belefér az időbe a család is? – Hogyne, a munkát igyekszem a második helyre tenni. Télen pedig

nemcsak a természet, hanem a megrendelők is „alszanak”, ilyenkor van időnk továbbképzésre, szakmai konferenciákra. Két iskoláskorú gyermekünk van, mellettük tudok dolgozni intenzíven is. Azért jó, hogy saját cégünk van, mert mi oszthatjuk be az időnket, igaz, saját magunk rabszolgái is vagyunk. Meglehetősen családbarát munkahely vagyunk, ha beteg valamelyikünk gyereke, otthon dolgozunk, vagy próbáljuk segíteni egymást. – Örökölték a gyerekek a növényés állatvilág szeretetét? – Nevelési eszköznek is tekintjük a kertet és az állattartást. Bevonjuk a gyerekeket a ház körüli munkákba, fizikai munkát is végeztetünk velük, ilyen például a fűnyírás, disznóvágás vagy épp a metszés, gyümölcsszedés. Ezáltal reméljük, hogy jobban értékelik a megtermelt gyümölcsöt, a tányérra került húst, természetessé válik számukra az élet, finoman fogalmazva a „szaporodásbiológia” és emellett a halál is. Ugyan nagyon szeretnénk, ha valamelyikük továbbvinné a céget, hogy az évtizedek alatt kettőnknél összegyűlt tapasztalatot továbbadhassuk, és titkon reménykedünk is ebben, ennek ellenére csak óvatosan próbáljuk terelgetni őket, nem erőltetjük a dolgot.

61

ajánló

Könyvajánló a Mannheim Károly Szakkönyvtár gyűjteményéből. A könyvtár a Fehérvári Civil Központ első emeletén várja az olvasókat.

Az amerikai álom vége Robert D. Putnam: Our Kids – The American Dream in Crisis

Az ígéret földje. Nagy olvasztótégely. A demokrácia hazája. Ahol az álmok valóra válhatnak. Ha van olyan része a Földnek, amelyről valószínűleg mindenki hallott, az nem lehet más, csak Amerika. Miközben a világ amerikanizálódása az elmúlt száz évben folyamatosan és egyre gyorsuló ütemben vált a mindennapjaink részévé, viszonylag ritkán tesszük fel a kérdést, hogy vajon mindeközben mennyire ismerjük a valódi amerikai társadalmat?

62

ajánló

Szöveg: Domokos Tamás Kép: Tóth Adrien, pixabay.com

Az amerikai életforma, az újvilág csábítása – a nagy távolság ellenére – milliókra gyakorolt életre szóló hatást már száz évvel ezelőtt is, amióta pedig a világ vezető politikai, katonai és gazdasági hatalmává vált a kontinensnyi ország, mindez fokozottan hat a világban. Az amerikai álom azonban nem statikus, az idők folyamán változatlan társadalmi-gazdasági képződmény, hanem ahogy Európában is sok minden változott az elmúlt években, évtizedekben, úgy az Amerikai Egyesült Államokban is gyökeres változások zajlottak le. Egy sokszínű társadalomban a változások természete sokféle. Itt elég csak utalni a szabadságjogok evolúciójára, az ország etnikai átalakulására, a népesség folyamatos növekedésére, a globalizáció szélesedésére vagy éppen az információs társadalom kiépülésére. Mindezeken a nagyon fontos hatással bíró változásokon túl azonban van egy sokkal mélyebb szinten zajló, a hétköznapi szemlélődő számára talán kevésbé látványos, ám annál alapvetőbb változás: az emberek egymáshoz való viszonyának átalakulása.

„Az amerikai társadalom sikere kezdetektől fogva a helyi, ös�szetartó közösségek erején alapult.” Az amerikai társadalom sikere kezdetektől fogva a helyi, összetartó közösségek erején alapult. Ez kezdetben egyértelműen a vallási közösségekben, a protestáns gyülekezetekben, később a települések önrendelkezését biztosító önkormányzatiságon, még később pedig a formális szabadidős egyesületekben, csoportokban, klubokban, az önfejlesztés és közösségfejlesztés egymásra interaktívan ható szinterein látszott leginkább. A bomlás jelei

Robert D. Putnam

a közösségi alapú civil társadalom szinte mindegyik szférájában az ötvenes és a hatvanas évek „aranykorszaka” után jelentek meg. Robert D. Putnam amerikai társadalomtudós, figyelve a demokrácia és a civil közösségek intézményének alakulását az ezredfordulón hívta fel a figyelmet először arra, hogy az utóbbi három évtized folyamatai során az amerikai társadalom könnyen darabokra szakadhat. A „Bowling Alone: The Collapse and Revival of American Community” (Egyedül bowlingozni, avagy az amerikai közösség összeomlása és újjászületése) című könyvében bemutatta, hogyan szakadtak el az amerikai emberek egyre inkább a családjuktól, barátaiktól és szomszédjaiktól, hogyan ritkult meg az egyesületek, klubok tagsága, a közösségi házak látogatóinak aránya. Ennek több tucat jele közül csak pár adat: 25 év alatt a társasági összejövetelek száma 58 százalékkal, a közös családi vacsorák száma 33 százalékkal, a baráti kapcsolatok száma 45 százalékkal csökkent az amerikai háztartásoknál. Putnam azt is bemutatja, hogyan járult hozzá ehhez

a csökkenéshez a munka, a családszerkezet, a koreloszlás megváltozása, a külvárosi élet, a televízió és a számítógép megjelenése és elterjedése, a nők egyenjogúságának kivívása és még sok más tényező. A sikeres és elégedett élet legfontosabb meghatározói a társadalmi kapcsolatok, az összetartó társadalmi tőke elvesztése azonban válságokhoz vezet. A kevesebb társadalmi tőkével rendelkező közösségekben

„Összességében erejét veszítette a civil társadalom.” alacsonyabbak az oktatási eredmények, több a leányanya, a kis súllyal született csecsemő és a születés előtti halálozás. A társadalmi tőke, illetve annak hiánya az elkövetett bűncselekmények számával, az egészséggel és más hasonló, életminőséggel kapcsolatos mérőszámokkal is erősen összefügg. Új könyvében Putnam a széthulló társadalom még radikálisabb következményeit elemzi. A tavaly megje-

63

ajánló

lent Our Kids: The American Dream in Crisis (Gyermekeink: az amerikai álom válsága) című könyve sem lett vidám olvasmány, de akiket érdekel, merre tart az amerikai társadalom, azoknak alapmű. A szerző legfontosabb tézise immár nemcsak az, hogy gyengülnek a társadalmi kapcsolatok az amerikaiak között, hanem hogy az embereket összefogó közösségek, formális és informális csoportok és kapcsolatok gyengülése miatt az amerikai társadalomban nemcsak sérül az esélyegyenlőség elve, hanem egyenesen szociális kasztrendszer körvonalazódik, melyben a jobb meg a rosszabb helyzetbe születettek esélyei között idővel teljesen megszűnhet az átjárhatóság. Gazdasági oldalról ezt más szerzők is leírták, Putnam ugyanakkor ezt a fajta társadalmi szegregációt nem elsősorban gazdasági eredetű okokra vezeti vissza, hanem arra, hogy a hatvanas

64

évektől egyre gyengültek az amerikaiakat összefogó, társadalmi csoportokon átívelő kapcsolatok, összességében úgy is mondhatnánk, hogy erejét veszítette a civil társadalom.

„Az a mítosz, hogy bárki lehet sikeres, a vágyott társadalmi státusz kitartó munkával mindenki számára elérhető, a XXI. századra szertefoszlott.” A közösségi színterek, a civil szervezetek, sportklubok, alapítványok, egyházi csoportok, egyesületek zsugorodásával eltűntek azok a fórumok, találkozási lehetőségek, ahol a különböző társadalmi és gazdasági hátterű emberek találkozhatnának, megismerkedhetnének, interakcióba

kerülhetnének egymással. Ha viszont megszűnnek azok a csoportok, amiken keresztül könnyen érintkezhettek egymással más társadalmi státuszú emberek, akkor innen egyenes út vezet a kasztosodáshoz. A mai amerikai társadalomban a szerző úgy látja (és interjúkkal, statisztikai elemzésekkel igazolja is), hogy az egy munkahelyen dolgozó kollégák, az egy településrészen lakó emberek vagy éppen a diákok az iskolában is hasonló helyzetűek. Sőt, mivel a különböző rétegek, társadalmi csoportok földrajzilag is elkülönülnek (külön negyedek jönnek létre ahol csak idősek, feketék, kínaiak, fiatal házasok, gyári munkások stb. élnek), a lakóhelyek elkülönülése miatt még az üzletekben, szórakozó helyeken is egyre nehezebb más társadalmi csoportba tartozó polgárokkal találkozni. Ez a fajta – mondjuk ki – szociális apartheid szétrombolja az amerikai

ajánló

álom alapjait, azt, hogy a társadalom tagjainak a felemelkedése minden esetben csak az egyéni teljesítményen múlik. Az a mítosz, hogy bárki lehet sikeres, a vágyott társadalmi státusz kitartó munkával mindenki számára elérhető, a XXI. századra szertefoszlott. A rosszabb helyzetű gyerekek jellemzően rosszabb környéken laknak, rosszabb iskolába járnak, rosszabb helyzetű gyerekekkel barátkoznak, ezért nincs is esélyük a felemelkedésre. A méltán népszerű, 75 éves profes�szor olyan tudományos igényű könyvet írt ismét, mely mindenki számára közérthető módon, számos gyakorlati példán, interjúkon, életutakon és személyes történeteken keresztül érzékelteti a megváltozott amerikai társadalom problémáit, az amerikai családmodell átalakulását, az egyre erősebben szegregáló oktatási rendszert, a lakhatást és a bűnözést, valamint ezek összefüggéseit. Az ötvenes években főleg a feketék és a fehérek, meg a nők és a férfiak kilátásai között voltak különbségek az Egyesült Államokban, mára viszont az elkülönülés szinte teljes egészében osztályalapúvá vált. Ma a különböző helyzetű családok már nem vegyülnek, sőt gyakran épp a bevezetett állami szabályok segítik elő – bár nem szándékoltan – az elkülönülést. Ennek egyik legjobb példája, hogy több amerikai állami iskolában fizetőssé tették a legtöbb, tanításon kívüli foglalkozást, mint a sportklubokat vagy a művészeti szakköröket. Ezek a 60-es években még mindenki számára elérhetők voltak, a szegény tanulók és gazdag gyerekek együtt jártak a közös iskolai sportkörbe vagy kórusba, ma viszont a fizetős tanórán kívüli iskolai foglalkozások rendszere akkor is kiírja az iskolai társadalmi életből a szegényebb gyerekeket, ha amúgy ugyanabba az iskolába járnak, ahová jobb helyzetű kortársaik. Mindez nemcsak az iskolai közösségi életre van negatív hatással, mert az alsó rétegek gyermekei pénz híján többnyire nem sportolnak sem az iskolában, sem azon kívül és sem

családjukkal, sem egyedül nem járnak olyan közösségekbe, ahol esetleg felkarolhatná őket valaki. Az amerikai álom évtizedeken keresztül azon alapult, hogy a felemelkedésre minden rátermett embernek esélye van. Putnam arra hívja fel a figyelmet, hogy ez ma már nem igaz, egyre erősebben függ az egyén felemelkedése a családi háttértől. A rosszabb helyzetű családokba született gyerekek előtt a civil társadalmi, közösségi kapcsolatok fokozódó hiánya miatt bezárulnak azok a felemelkedési lehetőségek is, amelyeken keresztül kiléphetnének az instabil családi háttérből. Míg a korábbi nemzedékeknél természetes trend volt, hogy a gyermekek jellemzően magasabb társadalmi-gazdasági státuszt értek el, mint a szüleik, ez az elmúlt két évtizedben már egyáltalán nem természetes. A jobb helyzetben lévő amerikaiak stabilabb családi háttérrel rendelkeznek, itt a gyermekek társadalmi kapcsolatai is intenzívebbek, kevesebb a válás, a deviancia, több figyelem jut a gyermekekre, jobbak az iskolai teljesítmények, kevésbé vannak kitéve a fizikai és online zaklatásnak, alacsonyabb körükben a legális és illegális drogok fogyasztási aránya, és mindez nyilván pozitív módon hat vissza a felnövekvő korosztályra. Ezzel szemben a legrosszabb helyzetű csoportokban rémisztően nő a házasságon kívül született gyerekek száma, sokkal több az egyedülálló szülő, a börtönben ülő vagy börtönviselt szülő. A rosszabb helyzetű fiatalok körében magasabb a nem tervezett terhességek aránya is, az így születő gyerekek pedig ugyanolyan instabil családi környezetbe

születnek, amiben a szüleik is éltek, ráadásul a szüleik sem anyagilag, sem mentálisan nem készültek fel a gyerekvállalásra. Súlyos megállapítása a könyvnek, hogy hasonló

törésvonalak megvoltak az amerikai társadalomban korábban is, ám míg az ötvenes években ennek erős faji áthallása volt, mára ez eltűnt. A gazdagabb és képzettebb feketék olyan körülmények között élnek, mint a hasonló helyzetű fehérek, a szegényebb feketék meg úgy, ahogyan a szegényebb fehérek. Máshova kerültek a törésvonalak a társadalmi különbségekben, felerő-

„Putnam véleménye szerint a kisközösségi kapcsolatok visszaépítése, a civil társadalom erősítése végső soron pedig a közösségfejlesztés lehet az egyetlen kiút.” sítve azok újratermelődését adott csoporton belül. Az újratermelődő társadalmi különbségek ellen pedig infrastrukturális beruházásokkal, célzott munkaerőpiaci programokkal, jövedelempótló-kiegészítő támogatásokkal már nem lehet érdemben tenni, Putnam véleménye szerint a kisközösségi kapcsolatok visszaépítése, a civil társadalom erősítése végső soron pedig a közösségfejlesztés lehet az egyetlen kiút. Érdemes figyelni szavaira.

65

Előzetes Következő számunk tartalmából

A lokálpatrióta

Húsz éve a művészetoktatásban

Szent László városa

Megjavította, majd korszerű, elektronikus időmérőkre cserélte ki a székesfehérvári toronyórákat, karbantartja a virágóra szerkezetét, muzeális óragyűjteményt hozott létre, látványos órajátékot készített, veterán autókat kutat fel és restaurál. Ő Kovács Jenő.

Húsz évvel ezelőtt jött létre a bodajki Hang-Szín-Tér Művészeti Iskola, amely immár tíz éve nemcsak alapfokú oktatással, hanem középiskolaként is várja a diákokat. Az elmúlt két évtized emlékeiről, tapasztalatairól kérdezzük Gerséné Krausz Szilviát, az iskola igazgatóját.

A történelmi Bihar vármegye központja Debrecentől alig 80 kilométerre található, ahol mindig egy órával több van, mint nálunk. Egy város, ami otthont adott Adynak, ahol otthon lehetünk. Úgy-ahogy ismerjük a múltját, de vajon mennyire ismerjük a jelenét? Nagyvárad magyar szemmel a 21. században.

KÖZÉLETI MAGAZIN 2016. – III. évfolyam 1. szám Megjelenik negyedévente, a Fehérvári Polgár különszámaként. Kiadja az Echo Network Zrt. Székhely: 8000 Székesfehérvár, Tobak u. 17. Felelős kiadó: Ruff Tamás Felelős szerkesztő: Simon Rita Szerkesztőség: 8000 Székesfehérvár, Rákóczi u. 25. Telefon: 06-22/502-276 E-mail: [email protected] Tördelés, nyomdai előkészítés: Tóth Adrien Nyomdai munka: Prospektus Nyomda 8002 Veszprém, Tartu u. 6.

66

A Helyi Érték magazin megjelenik 68 oldalon, 2000 példányban ISSN 2064-924X Terjesztés: címlista alapján postai úton terjesztve. Megrendelhető a szerkesztőség postai címén vagy e-mailben. Személyesen megvásárolható a Fehérvári Civil Központban (8000 Székesfehérvár, Rákóczi u. 25.) és a terjesztési pontokon, melynek frissített listája honlapunkon elérhető. Honlapcímünk: www.echoinn.hu Hirdetésfelvétel: 06-22/502-276 A kiadvány ára: 501 Ft

Várjuk észrevételeit a [email protected] e-mail címen. Hirdetésekkel kapcsolatban várjuk megkeresésüket a [email protected] e-mail címen vagy a 06-22/502-276 telefonszámon.

Civil Központ

– minden, ami belefér

HELYSZÍNT KERES PROGRAMJÁHOZ? Színházterem • rendezvény és oktató termek • tárgyalók • számítógépterem • kiállítóterek Székesfehérvár belvárosában a FEHÉRVÁRI CIVIL KÖZPONTBAN bérelhető helyiségekkel állunk rendelkezésére. Recepció, ruhatár, valamint parkolási lehetőség is biztosított.

FEHÉRVÁRI CIVIL KÖZPONT NONPROFIT KFT.

8000 Székesfehérvár, Rákóczi u. 25. Telefon: 22/502-276, 06-30/6076-321 [email protected] www.echoinn.hu

C I V I L S Z É K E S S Z F É R A F E H É R V Á R