EGY 39-ES BAKA LEVELEIBŐL

Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Évkönyve XXVIII.

171

EGY 39-ES BAKA LEVELEIBŐL SZŰCS ERNŐ

I. A katonaságtól küldött levelek Katonák bemutatása

É

gerházi Gábor az, akinek élete egy szakaszával foglalkozni óhajtunk. Ő a császár és királyi (k.u.k =kaiserlich und königlich) 39-es gyalogezred katonája volt. Története a család által megőrzött iratokból, a katonaságtól, majd a sok éves hadifogságból küldött lapokból, levelekből egykori okmányokból bontakozott ki. Ezeket az írásokat Háló Magda kutató tette felhasználhatóvá. Egyrészt mivel nyolcvan évvel ezelőtt ceruzával íródtak, így bizony elhalványultak, ezért eredeti szövegezésüket gépírásba áttéve olvashatóvá tette a dokumentumokat, másrészt – kivált a hadifogságból küldöttek –, mivel német nyelven íródtak, az utóbbiakat gondos fordítással ugyancsak Háló Magda tette felhasználhatóvá. Magunk részéről azért tartottuk ezt az anyagot közlendőnek, mert az említett forrásokból fény derül az akkori (1913-1914) katonaélet számos vonatkozására, de arra is, hogy a korabeli történelmi személyiségeket (Ferenc Ferdinánd trónörököst, Károly Ferenc József főherceget, a későbbi IV. Károly királyt, Fejérváry Géza tábornagyot) hogyan, s milyennek – nemegyszer a történészek állásfoglalásától eltérően – ítélte meg egy „közös” baka. A sorokból az is kiolvasható; mennyire ragaszkodott a Hajdúhadházról elkerült ifjú a hazához, a hazai tájhoz. Mint ahogy írta Bécsből az egyik alkalommal: „Mert az igazat megvallva, hiába látom a szép négyemeletes házakat, mégis csak hiányzik a szép nagy magyar Alföld, az otthon közelléte.” A leveleket olvasva sokat tudhatunk meg – a cenzúra ellenére – a fogság körülményeiről is. Feldolgozásunk során a közölt tényeknél zárójelben mindig ismertetjük, hogy az adatokat milyen keltezésű írásból vettük. Hősünk, Égerházi Gábor 1892. szeptember 10-én született Hajdúhadházon, édesanyja neve: Munkácsy Zsófia volt. Középiskoláit, jórészt magántanulóként a hajdúszoboszlói polgári iskolában, részben esti tagozatos tanulóként a debreceni Társulati Kereskedelmiben végezte. 1906. július 4-től 1913. szeptember 30-ig dolgozott a Hajdúhadházi Gazdasági Bank Rt-nél. Kezdetben könyvelő gyakornokként

172

Szűcs Ernő: Egy 39-es baka leveleiből

(3 év), majd a kereskedelmi iskolai végzettség megszerzése után segédkönyvelőként (2 és ½ év) végül rendszeresített könyvelőként. Ezt követően, mint újonc bevonult a 39-es ezred Bécsben állomásozó egységéhez. Innen került a frontra, ahol 1914. december 2-án orosz fogságba esett, ahonnan csak hosszú évek múlva, Vladivosztokon keresztül jutott haza. Helyénvalónak tartjuk, hogy hősünk bemutatása után néhány lényeges adatot elmondjunk arról a csapattestről is, ahová került, ahol szolgált. A 39-es gyalogezred Mária Terézia (1740-1780) császár és királynő a II. Frigyes porosz király ellen vívott hétéves háború (1756-1763) során adott megbízatást egy ezred felállítására gróf Erdődi Pálffy Jánosnak 1756. december 15-én. Ez az egység lett a későbbi 39-es gyalogezred elődje. Az ezred létrehozásának költségeit (kivéve a puskákat) gróf Pálffy a saját vagyonából fedezte. A legénységet eleinte Felső-Magyarországon és Horvátországban toborozták. A későbbiekben azonban Bihar vármegyei községekből és a Hajdúságból egészítették ki az állományt. Az elsőként megszervezett egységekből a tiszteknek és a legénységnek zsinóros dolmánya, bundája, kalpagja, öve és hosszú kardja volt. A legénység sárga zsinóros szűknadrágot, valamint bakancsot viselt. A hajukat copfba kellett fonniuk. A közemberek rövid szuronyú kováspuskát hordtak. (Lépes-Mártonfy, 1939.) Az ezred az I. világháborúig már több mint száz csatában küzdött. Elsőként, mint említettük a hétéves háború számos hadjáratában 1757-1762 között. Harminc évvel később, 1787-1790 közötti években II. József (1780-1790) idején a törökök ellen harcolt az egység, s részt vett Belgrád bevételében is. A következőkben (17921797, 1799-1801, 1805-1809) a franciák elleni háború részese volt az ezred. 1812ben az oroszországi hadjárat öt csatájában állt helyt az alakulat. 1813-1815-ben Napóleon seregei ellen, 1859-ben a Franciaország-Piemont szövetséggel szemben küzdött, 1866-ban Poroszország és Olaszország volt az ezred harcainak színtere. Ezen ütközetek folyamán 451 tiszt és 18323 legénységi állományú hősi halottja lett az egységnek. A híres custozzói csata után (1866) olyan kitüntetésben részesült az ezred, hogy sárgaszínű ezredzászlót hordhatott. A monarchia 102 gyalogezrede közül csak négynek volt ez engedélyezve. A custozzói ütközet mellett az ezred másik örökre emlékezetes nagy haditette volt az, hogy 1809-ben a neumarkti csatában, egymaga tönkrevert egy francia lovashadosztályt. Ez az esemény a pottenbrunni (Ausztria) Zinfigurenmuseumben ma is látható egy hatalmas terepasztalon cinkatonákkal megelevenítve, mint az európai csaták egyik leghíresebbje. Az ezred dicsőséglapjára való az is, hogy tagjai 1849-ben a forradalom mellé álltak, és pl. Buda visszafoglalásakor az egyik 390 fős zászlóaljából 90-en életüket adták a szabadságért, de ez a zászlóalj jutott fel elsőnek a vár falaira. Tovább sorolva a múlt eredményeit; 1878-ban, a boszniai okkupációban is ott voltak a debreceni-hajdúsági bakák. Az I. világháborúban a 39-eseket említették legtöbbször dícsérőleg a hadijelentések és hősiességük, helytállásuk elismeréseképpen zászlójukon viselhették a kétszeres nagyságú arany vitézségi érmet és az arany babérkoszorút. Az összes csa-


173

pattestek közül beletartozott abba az öt egységbe, amelynek tagjai a legtöbb arany vitézségi érmet érdemelték ki. Igaz, az I. világháborúban szerzett dicsőség újabb 5000 hősi halottjába került az ezrednek. Túl nagy ár volt érte! (dr. Csaba, 1935) Az ezred bemutatása során kell arról szólnunk, hogy az egységnek csak egy zászlóalja tartózkodott Debrecenben, a Pavilon laktanyában, míg a további három zászlóalj (I, III, IV. és az ezredtörzs) Bécsben állomásozott. Így fordulhatott elő, hogy Károly Ferenc József főherceg (1916-tól IV. Károly néven Magyarország utolsó királya) 1912 őszétől 1914 júliusáig őrnagyi rangban az I. zászlóalj parancsnoka volt. Az egység neve; 39. császári és királyi gyalogezred lett. Azaz un. „közös” hadsereghez tartozott, s mint ilyennek a vezénylési nyelve német volt. Tisztjei elsősorban osztrákok, gyakran a monarchia más nemzetiségeiből adódtak. A világháború alatt, a hadi veszteségek következtében a tisztek egyre nagyobb hányada lett magyar, aminek folyamányaként az ezreden belüli nyelvhasználat jórészt magyarra módosult. A háborút megelőzően az ezred szűk, un. Magyar nadrágot, zubbonyán skarlátvörös zsinórozást és fehér gombot viselt. A háborúban azonban csukaszürke lett az egyenruha. (Allmayer-Beck é.n.) Az 1920-ban megszünt ezred emlékét Debrecenben napjainkban egy emlékmű és két emléktábla őrzi. Az előző a Simonyi út végén áll, s az egykori ezredtársak adakozásából létesítették. 1925. szeptember 6-án avatták. A mű négy alakjának (ezredes, zászlótartó, baka, Mária Terézia korabeli harcos) Debreczeny Tivadar az alkotója. A talapzat nyugati oldalára pedig dr. Zivuska Jenő (egykori tisztje az ezrednek) verse került márványba vésve: „Messzi világtájak földjén, hol hadba vonultál Van híred és temetőd egykori hős regiment. Érzé Nagy Frigyes is velevívó fegyvered élét És lobogóid előtt egy Bonaparte megállt. Néma, de büszke köved hirdesse örökre Hős fiak áldozatán a Haza újra virul.” A keleti oldalon lévő szöveget a pártállam idején megsemmisítették. A műkőből készült emlékművet Hondromatidisz Rigasz restaurálta 1963-ban. Ekkor a középből kiemelkedő Beliszk tetején lévő királyi koronát kibontották, újra láthatóvá tették, amit az előző években „politikai megfontolásból” lecementeztek. Az ezred egykori laktanyájában, a Pavilon bejáratánál elhelyezett bronz emléktáblán pedig a következő szöveg olvasható: Innen szálltak hősi csatáikra az egykori dicső 39-esek Emlékezetül a bajtársak 1926.”

174


A másik emléktábla a Szent Antal székesegyházban nyert elhelyezést, az egyik oldalkápolnában. Ezt a vörös márványtáblát 1888-ban szentelték fel, s rajta a custozzói csata és boszniai okkupáció elesett 39-eseket (tiszteket név szerint, míg a legénységet szám szerint) örökítették meg. A latin nyelvű szöveg fordítása: „Emlékül a cs. és kir. sorezred fennállása óta harcban elesett tisztjeinek és legénységének.” (Kaplonyi, 1943) Katonaélet Égerházi Gábor 1913. októberében vonult be a 39-ik gyalogezred, IV. zászlóaljába, a 13. századhoz, ahogy akkor a magyar bakák a közös hadseregben kiejtették; „batajlomba” (bataillom=zászlóalj). A kaszárnyában folyó életről első rendelkezésünkre álló levelében (1913. október 26.) azt írja; a ládakulcsot megkaptam, s most már csak a ládát várom hozzá. (Abban az időben a katonák a tisztító felszereléseket, stb. egy, az ágy alá helyezett ládában tartották.) Közli azt is; az előző héten kiosztották a fegyvereket, a tornisztert (torniszter=tarisznya, itt katonai borjú), bajonétet (bajonett=szurony), s ezt követően megkezdődött a fegyveres kiképzés is. A laktanya a város közepén volt, ahonnan naponta kirukkoltak (kivonultak) a másfél órányira lévő gyakorlótérre. Beszámol arról is; az őrmester meglátta az írását, s megkérdezte nem óhajtana-e az irodára menni, így később mentesülne sok nehéz gyakorlattól. Azt is megígérte az őrmester, hogy kiképzés után a magazinba (magazin=raktár) kerülhetnek írnoknak. Az előző levéllel összhangban azt is közli (1913. nov. napszám nélkül): „Igazán jól érzem magam katonáéknál, hogy talán még haza sem kívánkozok. Dacára annak, hogy mostanában nagyon szorítottak bennünket, lófaritoltunk (=futólépés) annyit, hogy csurgott az izzadság rólunk, azután a niderezés (niedrig=feküdj! Vezényszó) meg svadron lénia (Schwadron=lovasszázad, linien=sor, jelen esetben = század sorakozó) mindennapi élvezetünk. Na, de ez csak addig sajnos, míg csináljuk, azután csak jókedvünk támad.” Mint az eddigiekből kitűnik a közöshadseregbe besorozott regruták (rekruta=újonc) a német nyelvű katonai kifejezéseket, azok kiejtését, amelyek itt kötelezőek voltak, módosították, saját nyelvükhöz formálták. Ugyanakkor ezeket a kifejezéseket átvették és ebben a formában, használták. Nem mondták, pl. azt a mindennapi szóhasználatukban sem, hogy „feküdj”, hanem „niderezést” emlegettek, csakhogy az idegen eredetű szavakhoz magyar szóvégződéseket kapcsoltak. A következő levélben (1913. november 16.) arról ír, hogy igen jó az étvágya, s bár az eddig öt napra kiadott porció (adag) kenyeret hatra emelték; „De még így sem marad belőle, mert napról napra fárasztóbb a foglalkozás.” Ezeknek a gyakorlatoknak köszönhető az is: „Olyan jól esik itt minden, alszik az ember, mint a bunda. A lefekvés pont 9 órakor, a felkelés reggel 5 órakor, szóval alhatunk eleget.” Ilyen szempontból a magyar falusi fiúknak, akik hozzá voltak szokva a dologidőben való kevés, alig néhány órás alváshoz, a katonaságnál bevezetett 8 órás éjszakai pihenő valóban üdítően hatott. Ugyanebben a levélben arról is ír Égerházi, hogy „… a kaszárnyában nagy tisztaság van, sem patkány, sem poloska, még tán egy bolha sincs”,


175

ráadásul a fárasztó gyakorlatozás, a hegyek közti menetelések után, ha berukkolunk (bevonulunk a kaszárnyába), mindjárt jókedvvel dalolunk, mintha semmi sem történt volna. Abban összegzi néhány heti szolgálatot követően a katonaságnál töltött idő jó közérzetének kulcsát, hogy „csak türelem és engedelmesség kell”. Gyakorlatok A katonaélet fontos eleme a gyakorlatok sorozata. Ezeknek széles skáláját alkalmazták a kiképzés folyamán, de alapvetően ezek két típusba, nevezetesen menetés lőgyakorlatokba voltak sorolhatók (a gyakorlótéri alaki, stb. kiképzésen túl), illetve ezek kombinációjába. Természetesen kezdetben inkább a fegyverhasználat nélküli menetgyakorlatok domináltak, míg a kiképzés előhaladtával a lőgyakorlatokra is sor került. A menetgyakorlatokról Eleinte csupán a Bécs környéki hegyeket mászatták meg az újoncokkal. Igaz, ilyenkor az indulás reggel 7 órakor volt, s csak délután fél 2 órára értek vissza a laktanyába (1913. november 16.). Rövidesen sor került azonban a ladendorfi menetelésre is. Ez az út öt napot vett igénybe. Kétszer 24 órára volt szükség az oda való úthoz, egy napra volt tervezve az ottani gyakorlatozás, majd a visszatéréshez újabb két napot irányoztak elő. Az 1914. január 18-i levelében beszámol egy menetgyakorlatról: „A múlt hét elején kiment az egész ezred a hegyek közé és habár a városban egy csepp hó sem volt, ott térdig érő hóban másztuk a hegyeket. Olyan meredeket másztunk, hogy egyik fától a másikig haladhattunk, folyton kapaszkodni kellett. Fázni nem fáztunk, mert jól is voltunk öltözve, de meg a nehéz marstól (marsch=menet) kimelegedtünk.” Már összetettebb gyakorlat volt a brukba (Bruck) irányuló menet (1914. február 22.) Oda hétfő reggel indult az ezred és szerdán délután tértek vissza. Így ez a gyakorlat rövidebb, ugyanakkor több oldalú volt. Égerházi Gábor ekként számol be róla szüleinek írt levelében: „Bizony az út elég fárasztó volt. Első nap mentünk reggel 7 órától délután 4 óráig, 1 óra pihenéssel. Egy faluban megháltunk, s innen másnap reggel indultunk a lőtérre, odaértünk délután 1 órára. A harcászat csak fél óráig tartott, ugyanis a kisebb- nagyobb figurákra lövöldöztünk éles golyóval. A figurák úgy szaladgáltak, lefeküdtek, megint felkeltek, mint az emberek. Mikor közel voltunk a figurához, bajnét off lett sturm (Bajonett auf, Sturm=Szuronyt szegezz, roham!). Ezzel vége lett a komédiának és fordultunk vissza. Eljöttünk ismét egy faluba, ahol megháltunk és szerdán reggel indultunk megint hazafelé. Bizony, már amikor Bécshez közel voltunk, alig tudtunk lépést lépés után tenni. Sokan ki is dőltek. Az én talpamon is keletkezett egy nagy hólyag, még menetközben, úgyhogy egyik lábammal csak fél talpon mehettem, és ez a keserves menés úgy kifárasztott, hogy mikor beértünk a kaszárnyaudvarra és ima lett komandérozva (kommandó=vezényszó, itt vezényelve), egyszerre jött rám egy erős láz és elszédített.” Az

176


volt a szerencse – folytatta a beszámolót, hogy nem ütöttem meg magam. Azonnal odaszaladtak hozzám és a tornisztert levették rólam, miután rögtön eszméletre jöttem, így semmi bajom sem lett utána. Azt mondják az öregkatonák, hogy azért szédültem el, mert az ima alatt egy helyre néztem, ami igaz is. Április hónapban is volt egy nagy gyakorlat, de azt nem írta le Égerházi Gábor, mert más kérdések lényegesebbnek mutatkoztak (pl. A kimenő ruha kérdése, valamint az általa megismert történelmi személyiségek bemutatása.) A lőgyakorlatokról A május 13-i levélben már jelzi; az ezred újra Bruckba fog menet- és lőgyakorlatra masírozni (menetelni), és egy teljes hónapig fognak ott maradni. Elképzelése szerint igen jó dolguk lesz, mert a városon kívüli barakkokban fogják őket elhelyezni. A katonai tábor körül pedig „… szép zöld lapos van, ahol délutánonként nagyokat fogunk aludni.” Az ide menetel azonban nem lesz egyszerű dolog, mert a távolság 42 km, ezt egy nap alatt fogjuk megtenni, méghozzá teljes” marsadjusztérunggal”, azaz menetfelszereléssel (puska, borjú, lőszer, kenyérzsák, stb.). Az úthoz máris kényelmes bakancsot kerített, nehogy ismét feltörjön a lába. Úgy gondolta, hogy a Landwehr (a magyar honvédséghez hasonló különálló osztrák haderőm szemben a közöshadsereggel) laktanyában nyernek elhelyezést, majd azt közli, hogy címük Királyháza lesz, amely település a Lajta folyó magyarországi oldalán van (Bruck pedig az osztrák oldalon.) Csakhogy ez a hír (1914. május 23.) téves annyiból, hogy Királyháza nevű település a nagyszőlősi járásban van, Északkelet-Magyarországon, a helyes táborozási település név; Királyhíd lett volna. Ezt az új, helyesebb címet azután 1914. június 13-án meg is írta. Királyhídára 1914. május 28.) levél szerint szerencsésen megérkeztek. Reggel 5 órakor indultak, és a 42 km-t délután 4 órára megtették. Közben mindössze egyszer volt egy 1 órás raszre (Rast=pihenő). A június 13-i levélben azután leírja, hogy Királyhida egy kis község, amely a Lajta folyó mellett van és Magyarországhoz tartozik. A község vidéke, egészen a Fertő-tóig katonai gyakorlótér, sok erdővel és kisebb hegyekkel. Ezekhez kisebb lőterek tartoznak. Azt közli a június 28-i levélben: „Hál Istennek, ismét megtettem egy nap utat, s minden baj nélkül. Csütörtökön délután 5 órakor indultunk és már reggel 5 órára Bécsbe érkeztünk. Mindössze 4 órai raszt (pihenő) volt, szóval a 42 km-nyi utat 8 óra alatt tettük meg. Az éjszakai menetelés annyiból volt jobb, hogy legalább a forróság nem tetézte fáradalmainkat. Az úton az ezredből csak két ember dőlt ki, de mikor megérkeztünk, az ima alatt csak úgy bukott ki a sok ember. De meg, hogy néztünk ki, akár az ördögök, a portól nem látszott, csak a szemünk. De nemcsak a legénységen, a tiszt urakon is meglátszott a nagy út fáradalma… a brukki (brucki) gyakorlat megviselt mindnyájunkat. Minden reggel 5 órakor kirukkoltunk (=kivonultunk) és 12 órakor jöttünk vissza. Hetenként kétszer, háromszor élessel lőttünk. Van itt vagy ötféle lőtér, és mindenütt más figurák tűnnek fel, és egyenként lövőnk rájuk. Másutt csapat lovasság, ágyúk és az egész század lő rá, és így tovább. Az egy hónap alatt egy-egy ember 200 élest lőtt ki. Volt egyszer egy éjszakai gya-


177

korlatunk, ahol harmad magammal acetilén lámpával signálparulnak (Signal=jel, jeladás, Patrouille=őrjárat) lettem kiküldve. A rendeltetési helyem egy hegy tetején lévő tisztáson lett volna. A hegy lábánál igen sűrű erdőség volt, s mivel már sötét is volt, nem tudtunk a kijelölt helyre jutni. Este 7 órától egész 12 óráig mindig barangoltunk, több fára felmásztunk (a tájékozódás kedvéért), de nem ért semmit, végre kénytelenek voltunk a csapathoz visszatérni. Úgy még nem fáradtam ki, mint ekkor. Itt létem alatt nem győztem magam eleséggel, úgy ettem, mint a farkas, de muszáj is volt, mert a sikért így is nagyon kihajtották belőlünk. Na de az aratási szabadság alatt kipihenjük magunkat. Rukkolás nem lesz, csak szolgálat, meg takarítás.” Sarzsikérdés A sarzsi szó franciából átvett német kifejezés (Charge=rang, rendfokozat) magyarítva. Hősünk számára, aki a bakák átlagánál iskolázottabb és egyúttal intelligenciával is rendelkezett ez lényeges problémaként jelentkezett, mint a kiemelkedés látható jele. Ugyanakkor érdekes, hogy az adottságok, illetve azok hiánya miatt hogyan módosítja ebben a kérdésben eredeti elvárását, véleményét. Alig néhány hónappal a bevonulás után, 1914. január 11-i levelében írja, megritkultak a kivonulások, a téli időszak miatt, s ezt az évszakot, annak három hónapját arra használják fel a katonaságnál, hogy különböző iskolákat szerveznek. Pl. sarzsi, szanitész (Sanitöts=egészségügyi katona, betegszállító és telefonos tanfolyamokat. Ekkorra már kényelmi okok miatt bizonyos fokig a sarzsi lehetőségről lemondva a telefonosi iskolát tartotta a maga számára a legjobbnak, mert ez három hónapon keresztül minden nap lesz délelőtt 8-11 óráig. „Ezzel megmenekülök a hideg téltől, mert nekünk sem szolgálatba nem kell járni, sem az alárm (=riadó) nem jár, a rukkolásunk is csak akkor van, ha az egész ezred gyakorlatozik.” Ettől függetlenül, hogy nem a sarzsi iskolára nyert beosztást, nem mondott le a rangszerzésről, amint kiderül az 1914. január 18-i leveléből. Mint írja, a 11-es sarzsik (az 1911-ben bevonultakból tiszteseknek kinevezett őrvezetők, tizedesek, stb.) legkésőbb húsvétra leszerelnek, így a 13-beliekből (1913-ban bevonultak) okvetlenül csinálnak egy pár őrvezetőt, s ezek közül – reménykedik – ő lesz az első. Nem így történtek a dolgok. Az 1914. június 28-i írásában arról értesíti szüleit, az altisztek három évet fognak szolgálni, míg a közlegények és az őrvezetők csak két évet. Ő ezért nem óhajtott már az első alkalommal bekerülni a tisztesek közé, mert akkor a szolgálat végére az altisztek közé kerülhetne, ami újabb szolgálati évet eredményezne. Látja azonban, hogy hiába való a spekuláció „… még h butának téteti az ember magát, úgy is ráerőszakolják a csillagot, mint ahogy most énrám is (Csillag a tiszteseknél a parolira felvarrt csontcsillag, mint rangjelzés). Az őrvezetői rangra való felterjesztésnek azonban nem lett eredménye (1914. július 16.), mert a századparancsnok később nyújtotta be az előterjesztését. Június 2a lett volna a határidő, de a kapitány nem volt megelégedve az alakulatával, sőt azt mondta: nem léptet elő senkit. Amikor pedig a brucki gyakorlatról hazatért az egység négy 13-belit felterjesztett freiternek (őrvezetőnek), ekkor azonban már késő volt. Más századoknál a 13-ben bevonultak között még tizedesek is akadtak, de Égerházi egységénél alig lett egy-két 13-beli tisztes. A kapitány egyébként katonás


178

ember. Szigorú, rendet, fegyelmet, igazi jó munkát követelő. Régi világból való katona, aki tiszti iskolát nem végzett, de talán 66-bam (1866-ban) az olaszok elleni ütközetben tüntette ki magát és ezért lett tiszt. „Éppen ezért, mert hiányzik az iskolázottsága – írja továbbiakban Égerházi Gábor -, a legénysége kiváló munkájával akar érdemeket szerezni, ami sikerül is, mert az ezredben a mi századunk van a legjobban kiképezve. De minden nap tovább dolgozunk 1-2 órával, mint a többi század. A sarzsiktól pláne (kiváltképpen) sokat követel. Úgy szidja őket a legénység előtt, mint a kutyákat. Ily körülmények közt bizony senki sem kívánkozik a csillagokra. Én sem aggódom rajta.” (Már mint, hogy elmaradt az előléptetés.) Egy öreg bakának jobb dolga van, mint egy rendfokozattal rendelkezőnek. Nem kell az újoncokkal bajlódnia, elvégzi a kis feladatát és azután alhat, vagy mehet a városba.” Ezekkel a szavakkal nemcsak vigasztalódott Égerházi Gábor, a várt előléptetés elmaradása miatt, hanem tulajdonképpen meg is változtatta a véleményét a „csillagokkal” kapcsolatban, teljesen lemondott azok iránti vágyáról. Vártán Ugyancsak a kiképzés bizonyos foka után kerültek a katonák vártára, azaz őrségbe. Égerházi Gábor 1914. február 4-én került őrségbe, vártai szolgálatba. Tulajdonképpen ő, mint telefonos iskolai beosztásban lévő nem teljesíthetett volna hétköznap ilyen szolgálatot, de ezen a napon az ezredből 300-400 katona nyert hasonló beosztást, s az ő századukból is 29-en. Mindez azért történt, mert „… itt nem úgy van, mint Debrecenben, ahol legfeljebb 4-5 várta létezik, itten körülbelül 36 várta van.” Egyébként a poszt (Posten=őrhely, itt őr) felváltás kétóránként történt, ami elég hosszú téli hidegben, bár az őrök nem fáznak. A bakancsra még jó meleg szőrbakancsot húznak és köpönyeget is kapnak. Az 1914. július 16-i levél szerint különös őrszolgálatot kellett teljesítenie. Ferenc Ferdinánd trónörökös és felesége temetése napján a királyi palotánál volt őrszem Égerházi. Mint ahogy leírta: „… láttam az öreget (az uralkodót) háromszor, s ennek jobban megörültem, mint az itteni őrségért járó külön juttatásnak a 35 krajcárnak, a búza cipónak és a fél liter bornak.” Történelmi személyiségek A közvetlenül leírtakhoz, a királyi palotánál teljesített őrszolgálathoz kapcsolódik, hogy egy alkalommal módja volt látni az uralkodót, Ferenc Józsefet (1914. július 16.). A király és császár ezen a napon háromszor hajtatott ki a palotából, méghozzá nyitott hintóval. Amint elhaladt az őrség előtt, kissé felállt, s akként fogadta az őrség tisztelgését, pedig Égerházi Gábor szerint: „Bizony, Ő rajta is meglátszik már a 84 év küzdelme, egész meggörbült, csupa ősz és halvány arcú.” Ezek a szavak nemcsak a királyhoz való ragaszkodás eléggé meleg szavai, hanem Ferenc József egy jellemvonásának, nevezetesen a katonának a rangtávolság ellenére való megbecsülését is tükrözik.


179

Ez a palotai őrszolgálat jeles napon történt. Ezen a napon volt a Sarajevóban meggyilkolt Ferenc Ferdinándnak (1863-1914. június 28.) és feleségének temetése. Az 1914. július 16-án írt levelében számol be arról, a két gyászkocsit hat-hat fekete ló húzta… a szokásos udvari kíséret mellett.” A városban is kint lobogtak a fekete zászlók, bár ahogy Égerházi Gábor megállapította az újságokat olvasva, illetve a kaszárnyai szóbeszédből: „Bécsben nem nagyon sajnálták Ferenc Ferdinándot csupán azért, hogy neki nem kellett kisugó-besugó, ki nem állhatta az alattomos, hízelgő, udvari tányérnyalókat. Ő csak a maga akaratján ment és a szerint intézkedett. Szóval egyenes ember volt.” Figyelemre méltó, hogy a fentiekben Ferenc Ferdinándnak csak pozitív vonásairól van szó, a nem kerülnek említésre negatív jellemzői. Ez jelentősen eltér a trónörökös akkori, de a későbbi megítélésétől is. Még egy érdekes találkozása volt a 39-eseknek Ferenc Ferdinánddal. Ez báró Fejérváry Géza (1833-1914) táborszernagy, az egykori gyűlölt darabont kormány miniszterelnökének temetése alkalmával (1914. április 29.) A szertartáson résztvettek magyar és osztrák főurak, tábornokok, külföldi nagyhercegek és megszámlálhatatlan néptömeg. Díszkíséretként az ezredből egy zászlóaljnyi katonát válogattak ki, s őket prádés ((parádés=díszöltözetbe) öltöztették, új cipővel látták el. Az egységet Károly Ferenc József főherceg, a későbbi IV: Károly néven uralkodó, vezényelte. A díszlövés után az egység Ferenc Ferdinánd előtt „deffellírozott” (Defiles=felvonulás, díszmenet). A trónörökös meg volt elégedve a 39-esek magatartásával, díszmenetével, és azt a főhercegen keresztül közölte is az alakulattal, amire azután büszkék lettek a katonák. A történelmi személyiségek közül aránylag legközvetlenebbül Károly Ferenc József főherceget volt módja megismerni a 39-es bakáknak. A főherceg ugyanis még 1912-sben az ezred I. zászlóaljának (Égerházi a IV. zászlóaljhoz tartozott) lett a parancsnoka őrnagyi rangban, majd 1914. áprilistól alezredesként rövid ideig az ezred parancsnoka lett. A beosztottak igen katonás embernek tartották. Az ő zászlóaljának volt a legtöbb riadóztatása és éjszakai menetgyakorlata. Beszélték róla: ha az ő alakulata teljesített őrszolgálatot, körültekintő gonddal vizsgálta felül katonáit (1914. április 26.). Egyébként dícsérőleg emlegették személyiségét, eleven, szép embernek tartották, olyannak, aki utána szeret nézni mindennek és olyannak, aki szereti az ezredet. Jellemzőként említi róla Égerházi Gábor, hogy a legnehezebb menetgyakorlatok alkalmával, mint az I. zászlóalj parancsnoka „… leszállt a lováról és úgy biztatta a fiúkat, hogy daloljanak. Nagyon tetszett neki a magyar nóta.” Ezeket a közvetlenséggel sok katona szívét megnyerte (1914. június 28.). Ferenc Ferdinánd trónörökös temetéséről írt levélben (1914. július 16.) foglalkozik ismét a főherceg személyével (Károly Ferenc József vezényelte ekkor a 39eseket), s közli; „… szeretnénk a szeméből kiolvasni, hogy mit nyer benne a jövő. Az a nyájasság, az az emberszeretet, mely egész lényén elömlik, vajon állandó lesze. Az tény, hogy igazságos ember. „Szívesen segít az embereken. Egyik esetben egy kereskedő fordult hozzá támogatásért, s ezt olyképpen oldotta meg, hogy annak árukészletéből nagy mennyiséget, magasabb áron vásárolt meg, tehát nem közvetlenül, hanem közvetve nyújtott segítséget. Katonás embernek tartják, aki a 39-esek között érzi jól magát. „Mióta trónörökös is, nincs olyan hét, hogy kétszer, háromszor be ne látogasson a kaszárnyába és mindig feleségestül.” Ez utóbbi esemény jelezte

180


azt is a legénységnek, hogy Károly szerető férj, de a házaspár kedves összhangját is, s mindez a katonák előtt tovább növelte a főherceg népszerűségét. Keringő hírek Az emberi csoportokban, így a katonaságnál is gyakori eset, hogy részben megalapozott, részben minden alapot nélkülöző hírek kapnak lábra. Ezek a hírek akár az előző, akár az utóbbi csoportba tartoznak is magukba foglalják a közösség vágyait, így mindenesetre jellemzik azt. A 39-es gyalogezred Bécsben szolgáló zászlóaljainál is elterjedtek bizonyos hírek. Mi volt ezek témája? Természetesen a szolgálati idő, a szabadságolás, az otthon közelébe való áthelyezés. Így pl. (1913. dec. 20.) az a hír járta, hogy a 11-beli öreg bakákat azért nem engedték haza karácsonyra, mert rövidesen szabadságolva lesznek, aminek a regruták is örülhetnek, ugyanis ez azt jelenti; csak két év lesz a szolgálati idő. El lehet képzelni, hogy a hazavágyó katonák milyen szívesen beszélgetnek egymással a kurtított szolgálati időről. Míg ez a hír inkább vágyakozást fejezett ki, ami már csak a bekövetkezett háború miatt nem valósulhatott meg, addig egy másik hír azonnal megvalósult. Az történt ugyanis, hogy elterjedt a hír; az ezred debreceni részlegéből katonák fognak jönni Bécsbe (1914. február 22.) Ez hamarosan teljesedett is, mert 60 katona jött Debrecenből. Ezek között két hajdúhadházi fiú is volt. Huszti Imre és Hadházi Jóska. Arról is beszámolt szorgos levélírónk; kérdéses, hogy a Bécsben lévő ezredbeliek mikor mennek le Debrecenbe. Alig néhány hét múlva (1914. március, napszám nélkül) azonban már az a hír keringett a laktanyában, hogy a IV. batalion (zászlóalj, ehhez tartozott Égerházi is!) le fog vonulni Debrecenben. Ezt aránylag biztos hírnek vették, „… mert nekünk egy hadnagy úr mondta, hogy az ezredirodán már ki van dolgozva az áthelyezés tervezete, és hogy a jövő hónapban már lemennénk. Máris úgy örülnek a fiúk, jó magammal együtt, pedig még ez nem biztos.” Sajátos, hogy egy hír milyen érzelmeket kavar fel. Az a katona, aki nem sokkal bevonulása után azt írta: „Olyan jól esik itt minden (1913. november 16.), más alkalommal pedig (1913. december, napszám nélkül): „Én nem akarok legalább egy évig hazamenni, elég, ha tudja az ember; egészséges a család…” Ugyanakkor 1914. július 16-án már azt közli: „Olyan jól esik a menázsi, az alvás, hogy nem cserélnék a trónörökössel. De azért nincs olyan nap, hogy haza ne vágynék, hogy rá ne gondoljak a szép alföldi tájra, szülőföldemre, meg egy boldog kis családra.” A zászlóalj Debrecenbe helyezésével kapcsolatban olyan gondolatok is feltolultak Égerháziban, hogy ennek bekövetkezése esetén minden vasárnap otthon lehetne eltávozáson. (1914. március, napszám nélkül), de olyan ábrándkép is kialakult; „Ha csakugyan lemennénk Debrecenbe, akkor teljes felszereléssel parádés (díszöltözet) ruhába öltöznénk. Hej, de sok édesanya várná a fiát, s tudom Debrecen városa is szívesen látnak bennünket.” Megállapítható e sorokból, a katona immár igyekezne az otthonhoz minél közelebb lenni. Az 1914. június 13-i levélben a szabadságolással kapcsolatos gondolatok fogalmazódnak meg. A levél szerint a brucki gyakorlatról 26-én fognak visszamenni


181

Bécsbe, s már másnap 27-én meg fog kezdődni az aratási szabadságolás. „Minden századból 30 ember kap szabadságot, de csupán a földmívesek, és így bármenyire is szerettem volna is, nem mehetek haza.” Kicseng az eddigi, de a további sorokból is, hogy a szülői ház vonzása a szolgálati idő teltével egyre erőteljesebben érvényesül, az idő múlásával egyre nagyobb a honvágy. Az új katonai törvényről is jutott hír a kaszárnyába. Ez az információ is a katonák vágyát testesítette meg, mert arról szólt; a szolgálati idő két év lesz, csak az altisztek fognak három évet szolgálni (1914. június 28.) Alapvetően mindezek a hírek abban közösek, hogy a szülői háztól való távollét egyre kellemetlenebb, s hiába Bécs sok szépsége, tornya, a hazai táj, a megszokott otthon, a kedves kis család az igazi, odavágyik a katonafiú. Csomag A levelek jelentős részében vissza-visszatérő probléma a csomag, az otthonról való élelmiszerkérés. Az előzőekben is volt már szó arról, hogy az alapos kiképzés sok energiát kíván, kiváló étvágyat csinál. Ezért a pótélelemre szükség van, de ha azt a kantinban szerezné be, akkor az sokba-sokba kerülne. Azt írja 1913. decemberében: „… a reggeli és a vacsora elég gyenge, az étvágyam meg nagyon erős. „A saját étvágy kielégítésén kívül azonban a csomagnak más szerepe is volt, mint kitűnik egy 1914. január 18-án írt levélből: A csomagot megkaptam, benne a kesztyűt, a zsírt, az öt koronát is megtaláltam benne, majd így folytatja: „Apám azt kérdezi, hogy az élelmiszereket el tudom-e fogyasztani. Tehát ha csomagom jön úgy élek vele, hogy a romlandóbb élelmeket, mint oldalas, kolbász körülfogjuk a káplár (tizedes) és freiter (őrvezető) úrral együtt elfogyasztjuk. Nagyon megérdemlik tőlem a kis szívességet, mert mióta az első zugban (szakaszban) vagyon, én nem járok menázsért (Menage=élelmezés, itt hidegkoszt felvételezés a raj számára), sem a gangot (Gang=folyosó ez esetben a német szó magyar raggal) súrolni, szóval meg vagyok kímélve a kellemetlen munkától. Éppen e kettős cél miatt is, de meg a téli, illetve a nyári ruházat, fehérnemű szempontjából sűrűn szólnak a hazaküldött levelek a csomagkérésről. Több levélben is előfordul búzacipó és szalonnakérés (pl. 1914. március, napszám nélkül), de a kért dolgok között gyakran szerepel méz és rucazsír (1913. december 20.) is. Akadtak a csomag körül problémák is. Így pl. egyik alkalommal a boros(1913. december 28.), más alkalommal a mézesüveg tört el. Ezért katonánk arra kérte szüleit, hogy a mézet a jövőben bádogdobozban, vagy valami erős üvegben küldjék, mint tette ezt keresztanyja, Munkácsy Mária (1913. december 20.). Ez a hivatkozás arra is fényt derít; nemcsak a szülői háztól, de a rokonságtól is érkeztek csomagok a bécsi laktanyába. Az 1914. február 4-i levél szerint keresztanyjától újabb csomagot kapott, amely öt kilós volt. Benne hurka, tepertő, alma, tészta, dió, s egy liter vörös bor. Ez utóbbit azonban nem használhatta, mert a bort tévedésből petróleumos üvegben küldte Munkácsy Mária.

182


Előfordult az – a nagy menetgyakorlat előtt –, hogy az élelmiszer mellett félliter pálinkát is kért, mert mint megokolta: „… a szomjúság és fáradtság ellen ez a legtöbbet tenne.” (1914. május 13.) Ugyanakkor érdekes, hogy kihasználva a katonáknak nyújtott kedvezményt, 50 pakli dohányt irat a maga számára kaszárnyában, s azt édesapjának csomagban hazaküldi (1914. április 26.). Figyelmezteti azonban az otthoniakat; erről ne beszéljenek, mert ezt nem szabadna, de ő kedves ajándékkal óhajtotta meglepni édesapját. Ezzel egyidejűleg sajnálkodik, hogy édesanyjának is szívesen küldene „… valami szép ruhafélét, de mit érne az ilyen ajándék, ha hazulról jönne rá a pénz”, ezért ilyen ajándékot nem küld. Pénz A másik sűrűn ismétlődő kérés a csomagon felül a pénz kérése. Az (1913. novemberi, napszám nincs jelölve) levélben köszöni a hat koronát, amit otthonról kapott. Ezt a pénzt előzőleg ő kérte, mert az egységük november 15-én Ladendorfba (Bécstől északra) fog menetelni, s „… erre az útra kértem a pénzt, hogy útközben legyen mihez nyúlni…” Alig telt el néhány hét, november 23-án már azt közli levelében; a hat korona elfogyott. Ebből két koronát a láda átalakítására (mert nem fért az ágy alá) kellett fordítani, a többi jórészt mosatásra és élelmiszer-vásárlásra ment el. Az újabb pénzküldeményről, annak felhasználásáról részletes beszámolást közölt. Bevásárolt 1 db vikszoló (fényesítő) kefét (2 korona 40 fillér), 2 db törülközőt (1 korona), 2 pár kesztyűt (1 korona 20 fillér), 2 inget és 2gatyát (3 korona), 3 pár kapcát (90 fillér), 1 db ruhakefét (50 fillér), 1 db sárkefét (30 fillér). A láda behozatala 1 korona volt, és ez összesen: 10 korona 30 fillér lett. De ezenfelül még fegyvertisztító eszközöket, szappant, benzint, stb. is be kellett vásárolni, így az otthonról küldött pénzből (azt nem közli, hogy az mennyi volt) csupán 1 korona maradt. Égerházi Gábor a gyakori pénzkérések ellenére nem volt pazarló. 1913. decemberében Lőrincz Lajostól kap levelet a volt munkahelyéről, amelyben megkérdezik tőle, hogy állása után a banktól még járó 50 koronát neki küldjék-e el, vagy szüleinek fizessék ki. Erre a kérdésre azt a választ írta; adják oda a pénzt szüleinek, s azok legyenek szívesek az ő számára havonta 6-6 koronát küldeni „… mert annyi pénzre (már mint 50 koronára) úgy sincs szüksége”. Idők multával azonban megváltozott a helyzet. Több pénz kellett. Az eskütétel után ugyanis az újoncok is kimehettek a városba, csakhogy a kaszárnya vártán (ez esetben a kapuőrségnél) megvizsgálták a távozni akarókat, hogy tisztán, csínosan vannak-e öltözve. Az öreg bakák mesélték, hogy tavaly is csapatostól zavarták viszsza a sok katonát, mert nem voltak megfelelően öltözve. Panaszolja is Égerházi; vannak olyan századok, ahol adnak kimenő ruhát. Az ő századánál azonban a jelenlegi viselő ruhát akarják beszedni és tisztítani, s ez lenne a kimenő ruha. A felülvizsgálaton azonban ennek kétes lesz a sikere. Ilyen körülmények között az – folytatja a helyzet ismertetését –, akiben van egy csepp életkedv és van egy kis tehetsége


183

(anyagi fedezete), ellátja magát extra ruhával és mehet bármikor a városba, nem kell vesződnie a komisz ruhával.” Leírja azután vitézünk (1914. április 11.); elhatározta egy vaffenrokk (Waffenrock=díszkabát, -zubbony) beszerzését, valamint egy ahhoz való nadrágot, sapkát, derékszíjat fog vásárolni használtan, mert így olcsóbb. Ugyanakkor újonnan fog készíttetni egy cipőt, s mint írja „így aztán csínosan felöltözve mindjárt több kedve van az embernek kimenni a városba, s így több alkalma van a német nyelv elsajátítására.” Meg is állapodott már Gábor Sándorral (ő is hajdúhadházi), hogy tőle megveszi a 70-80 koronát érő waffanrockot 10-15 koronáért. Mindezek beszerzésére 50 koronát kért otthonról. Azt is közölte, hogy ez az összeg nem lesz elveszett pénz, mert ha letelik a szolgálati idő, néhány koronás veszteséggel el lehet majd adni az extraruhát. Az 1914. április 26-i levélben már megköszöni a küldött 50 koronát. Közli azt is, hogy a század suszterével (cipészével) (A monarchia idején minden századnak volt külön cipésze, szabója! Sz.E.) már fel is vállaltatta a kimenő cipő csináltatását. Ez 15 koronába fog kerülni. Az előre jelzéstől eltérően azonban a díszzubbonyt nem 10-15 koronáért, hanem 17 koronáért kapta meg, de a küldött pénzből így is ki fog telni a teljes díszöltözet. A kimenő ruha miatti kiadásokat követően Égerházi Gábor hasonló rendkívüli kívánságokkal már nem állt elő, ezután csak a havi 5-6 koronákat kérte és kapta meg. Karácsony a laktanyában Egy 1913 decemberében, valószínűleg a hónap elején írt levelében jelzi: „… nemsokára elérjük a nehezen várt karácsonyt, a regruták örömünnepét.” A regruták még nem mehettek haza, de az öregkatonák számára 13 nap lett a szabadság. Az újoncok ugyan a kaszárnyában maradtak, tehát nem volt kirukkolás, sem fegyverre való foglalkozás, így kipihenhették magukat. Legfeljebb egy kis takarítás mutatkozott, mint feladat, de a két ünnepen olyan mértékű volt a szabadosság, hogy „még az ágyat sem vetettük fel…” Az előző levelet követően, néhány nappal később, 1913. december 20-án már elsősorban a karácsonyi hangulat, az érzelmek fogalmazódtak meg. Igazán, szívre ható, hogy egy katonaköteles korú fiatalember milyen mély érzelmeket hordoz ezzel az ünneppel, de családjával kapcsolatban is. Éppen ezért ekkor írt levelének jelentős részét idézzük is: „Hála a Mindenhatónak, ismét megértük karácsony ünnepét. Künn a természetben csupa hervadás, fű, fa, virág, ami eddig éledt, most kihaltnak látszik, csak a szívekben támad az új tavasz, mikor felzendül ezreknek ajakán, hogy az „Istennek szent angyala, Mennyekből, hogy alá szálla…” Ezen a szent ünnepen valami különös áhítat szállja meg az emberi lelkeket. A mindennapi gondokat, az élet terheit az ünnepen elfelejti az ember, összeül a család apraja-nagyja, s egymást el-elnézve, egy szebb, egy boldogabb jövőről ábrándoznak. Sok helyen azonban, amint ott ülnek az asztal körül, üresen marad egy szék, ahol még nem régen ott ült az a hiányzó családtag, és milyen rossz most azt a helyet

184


üresen látni, mennyivel nagyobb volna a család öröme, boldogsága, ha az az egy is ott ülne a régi helyén. Tudom, és rám is gondolnak kedves Szüleim, mikor összeülnek karácsony ünnepén, s bizonnyal szeretnék, ha én is részt vennék az örömükben, a boldogságukban, de a sors másként végzett. Mindazonáltal, ha személyesen nem is lehetek ott, a szívem érzelme, s minden gondolatom ott lesz abban a kis házban, ahol eltöltöttem gyermekéveimet, a lelkem oda szárnyal Szüleimhez. Kívánok azért számos és nagyon boldog karácsonyi és újévi ünnepeket. Szívemből kívánom, hogy majd, midőn megszabadulok a komisz ruhától, az akkori karácsonyi ünnepen együtt lehessünk mindnyájan, s még azután is számtalan karácsonyi ünnepet érjünk.” Az 1913. december 28-án írt levélben azután beszámolt; hogyan telt az ünnep a laktanyában. A karácsonyt elég vidáman töltötték. Az ünnep szombatjának estéjén a század együtt vacsorázott. A teremben, középen egy szépen díszített karácsonyfa volt beállítva csillagszóróval, s ezen a fán minden embernek egy-egy ajándék volt elhelyezve. Égerházi Gábor nevét elsőnek húzták ki, s ő egy finom szappant választott magának. A vacsorát követően kezdetét vette a mulatás. Ehhez minden zug (szakasz) egy-egy hordó sört (23 liter) vásárolt. A vigalom azonban csak 10 óráig tartott. Másnap, ünnep első napján délelőtt elmentek a templomba, s a visszaemlékezés szerint: nagyon „szép volt, mikor az a sok katona rázendítette, hogy Krisztus urunknak áldott születésén…” Ebéd után az egész bakatársaság levetkezett és az ágyon hencseregve élvezte az ünnep nyugalmát. Karácsony másodnapján általános kimenő volt a városba. Hősünk elment a „nagyszínházba (!?), ahová nem igen szoktak a magyar bakák menni.” A közönség meg is csodálta őt „de én büszkén kiálltam a németek tekintetét.” A leveleket olvasva megállapíthatjuk színes, tartalmas, mély érzelmekkel teli volt 1913 karácsonyának megünneplése a laktanyában. Véljük, méginkább ilyen lett volna, ha már ekkor ismert lett volna; milyen lesz a helyzet az 1914. év karácsonyára. Családi ügyek A ránk maradt levelekben olvasható témák közül talán a legmeghatóbb, legtöbb melegséggel megírt részek a családtagokhoz szólnak. Nem véletlenszerű, hogy a szülők említése mindig nagybetűvel írva történik; Apám, Anyám, Szüleim. A tiszteletadásnak ez a hangsúlyozása igaz érzelemteli sorok kíséretében fordul elő mindegyes levélben. Kedvességgel teli az érdeklődés, más esetekben a biztatás a testvétek (Mariska, Laci) felé is. A közvetlen családtagok iránti vonzalom minden levélből kicseng, ugyanakkor időnként a rokonság, de a szélesebb környezet, a falubeliek is említésre kerülnek. Az apával kapcsolatos főkérdés a szükséges operáció elvégeztetése, amit a szülő hosszú ideje halogat, holott jobb volna rajta túlesni még a tél előtt, hogy a nagy munkák idejére az egészség már helyreálljon (1913. nov., 1914. febr. 4., stb. levelek). Meleghangú az a levél, amelyet a szülő névnapjára írt. Ebből egy részleg így hangzik: „Kedves édes Apám! Mennyivel jobb volna, ha névnapja alkalmával


185

egyszerű kézszorítással, egy pár rövid szóval fejezhetném ki, amit szívem érez. Lehet írni is szép megható stílusban, még sincs abban annyi érzés, nem esik az olyan jól, mintha tekintet-tekintettel vált, gondolat-gondolatot cserél. De a változhatatlanba bele kell nyugodni. Kívánok azért édes, jó Apámnak számos és boldogsággal teljes névnapokat. Legyen még sokáig éber őre szeretett családjának. Adjon az Isten állandó jó egészséget, hogy azokat a teendőket, melyeket a család jólétének előmozdítására tenni kell, könnyen végezhesse. A szenvedéseket, miket a múltban átélt, felejtse el egy szebb jövendő és minden örömét, minden boldogságát mibennünk, a családjában lelje. Az Isten éltesse!” Állandóan érdeklődött édesanyja egészségi állapota felől is. A hozzá való szeretetének gyönyörű megnyilvánulása az 1914. május 13-án írt verse: „Édes jó Anyámnak! Névnapod alkalmával mit írhatnék neked, Ami vigasztalná jó anyai szíved? Tudom azt szeretnéd mindennél legjobban, Ha viszontláthatnál a kis otthonunkban. Én is úgy szeretném, ha szóval mondhatnám Amit lelkem érez, amit szívem kíván. Táplálgasd a reményt napról-napra híven, Hogy nem örökké leszek rabbilincsben, Áldjon meg az Isten! Legyen élted boldog, terjedjen sok évre. Ne ébredj sohasem vad viharra, vészre. Szeretett családod legyen büszkeséged, Érette küzdj, fáradj, hogy elérd reményed. Így ha majd eljövend az élet alkonya, Nyugodtan tekinthetsz végzett munkádra. És úgy a síron túl, mint a síron innen, Jutalmul utódaid hő áldása lészen. Áldjon meg az Isten! A fiútestvért, Lacit gyakran biztatta az öregedő szülők helyetti levélírásra. Humorizálva felteszi neki a kérdést, hogy talán valamely szőke-barna kisleány miatt nincs ideje levelet írnia. Érdeklődik tőle, hogyan érezte magát a bálokban (1913. dec. napszám nélkül)? Ugyanakkor kéri, hogy támogassa szorgos munkájával a családot, igyekezzen a tavaszi munkákkal (1914. febr. 12.), s miután kiköltözött a tanyára, vigyázzon az ottani állatokra (1914. jan. 18.)! A nála jóval fiatalabb húgát, Mariskát a tanulásra biztatja. Megdicséri (1914. jan. 18.) az olvasási képességért, a szép írásáért (1914. júl. 16.). Érdeklődik tőle, hogy fájnak-e még a fogai (1913. nov. 16.), s kéri, küldjön neki cigarettát és általa készített fonatost (1914. márc. napszám nélkül). A levelek családi vonatkozású részeiben a nagypapa köszöntése mellett jelentős helyet foglalnak el a gazdálkodással kapcsolatos sorok. Milyen a vetés (1913. nov.)? Milyennek mutatkozik a takarás (1914. jún.28.)? Hogyan fejlődnek a tinók

186


(1913. nov.16.)? Sajnálkozik, hogy a Csillag nevű csikó kimúlt (1914. jan.19.). Ezeken kívül tanácsot ad, hogy ne fogjanak házépítéshez, inkább a felvett kölcsön folyamatos visszafizetésével törődjenek. Az építkezés nem hoz pénzt, így azt későbbre kell halasztani (1914. jan.18.). Azt is javasolja, hogy a tönkrement Miklós bácsi földjéből ne vásároljanak az árverésen, ez most nem ajánlatos (1914. jún.3.). Az egyéb gazdasággal kapcsolatos kérdések között az iránt érdeklődik; milyen a kukorica ára, van-e sertésvész, hogyan híznak a disznók? Hónapokon keresztül a levelek jó része foglalkozik a kölcsönügylettel. Ennek ellenére nem bontható ki tisztán az írásokból, hogy a család 8000, vagy 13000 koronányi hitelt vett fel. Örömét fejezi ki, hogy sikerült kölcsönhöz jutni, s javasolja, hogy a részletfizetést, amely augusztus 22-től esedékes, a hízók árából, eladásából teljesítsék (1914. júl.16.), mert a sertések nyáron úgysem gyarapodnak kellőképpen. Reméli, hogy nem kell olyan dolgokat a gazdaságból eladni, a törlesztés érdekében, amelyre a jövőre is szükség lenne (pl. lovak, borjak). Sok levélben sajnálkozik, hogy az ünnepeket nem tudják együtt tölteni, amikor pedig a frontra kerül fájlalja, hogy a kedves családtól messzire szakadt. Különbözőképpen reagál az otthonról jött halálhírekre. Gábor Imre halálával kapcsolatban megjegyzi, hogy az illető jó ember volt (1914. jan.18.). Ugyanakkor annak hírére, hogy Bari Jóska bácsit agyonütötték, azt írja: „… legalább nem iszik többet” (1914. febr.4.). Leveleiben gyakran küld üdvözletet, köszöntést a rokonságnak. Az ilyen vonatkozású sorai Égerházi Gáborról az olvasó előtt egy, a családdal törődő, melegszívű, figyelmes ember vonásait rajzolja meg. Háború Ferenc Ferdinánd meggyilkolásának közlése, majd temetésének leírását követően – valószínűleg keltezési hiba folytán –, már 1914. júl.26-i levelében utal a háború kitörésére, holott Szerbiának küldött hadüzenet csak júl. 28-án történt meg. Mindenesetre a háború megindulását, az akkori saját magának és a bécsi népnek a hangulatát többoldalúan írja le. Érdemes arra is felfigyelni, hogy alig néhány napos, hetes fronton létel után milyen változás történik majd szemléletében. Az 1914. júl. 26-i írás szerint: „Szomorú szívvel, de büszke katonai lélekkel írom talán utolsó levelemet.” A szív szomorúsága abból ered, hogy érzése alapján minden személyes búcsú nélkül kell a kiszámíthatatlan háborúba mennie, hogy még csak meg sem láthatta azokat, akiket oly igazán szeretett. A szülőföldtől sem búcsúzhatott el.” Az események ugyanis oly gyorsan követték egymást, hogy nem volt mód szabadságolásra. Ugyanakkor a propaganda által túlfűtött szavak is a tollára jönnek a háborúval kapcsolatban, íme: „Büszke fővel, erős lélekkel nézem a fátyolozott jövőt, mert hisz mennyivel szebb és magasztosabb a csatatéren nyert dicső halál, mint az öngyilokkal, vagy kínzó betegséggel kioltott élet.” Ez a hangvétel a szerb fronton a tartalékban tétel időszakában írt levélben is megmaradt (1914. aug.21.): „Úgy vágyunk pedig már megmutatni a hajdú fiúk bátorságát és harci kedvét.” Segített e szemléletet kialakítani az, hogy a háború hírére”… óriási tüntetéseken tolongott a bécsi nép és éljenezte e császárt, meg a monarchiát.” De az olyan látszólagos észérvek is ezt alapozták meg: „… egyrészt kellett


187

már ez, nem volt semmi életképesség a gazdaságban, a kereskedelemben, nem volt munkakereset. Hátha a háborúval megtisztul ez a mai egészségtelen, büzhödt levegő, hátha az utókorra boldogabb élet derül. S különben is a legénység vígan dalol és táncol.” (1914. júl.26.) Igaz, a kétkedés is hangot kap a levél befejező részében: „Csak néha tör fel a kebelből egy visszafojtott sóhaj: mintha mondaná, hátha sokan nem fogjuk többé meglátni szeretteinket, a jó Apát, Anyát, a kedves testvéreket! Hátha utolszor mondunk Isten hozzádot az édes magyar hazának és utolszor hullajthatjuk keserves könnyeinket az áldott anyaföldre. Ki tudja, ki tudja? A jó Isten kezébe tesszük életünket és bizton várjuk az eljövendőt. Mert jobb most, míg nincs család, még nincs annyi hátrahagyott, mint később, amikor majd nemcsak szülő, testvér, hanem az árvák és feleség siratja végzetünket.” A dátumozás nélküli, de a hadházi posta 1914. aug. 8-i érkeztető bélyegzőjével ellátott tábori postai levelezőlapon (Feladó: Égerházi Gábor 39. ezred 13. század, Feldpost (=tábori posta) 109 írja édesanyjának: „…. Rövid idő alatt sok veszélyt átéltem, de mindenütt és minden veszélyben éreztem, hogy a te imádságod, mint őrző angyal lebeg felettem, hogy adjon vissza a te anyagi szívesnek és bizonyára meghallgatott az Isten.” Az ezred nem került azonnal a frontra, hanem némi késést szenvedve előbb Debrecenbe érkeztek. Ez utóbbi állomáshelyre július 31-én érkeztek, s elismerésre méltó gyorsasággal történt meg a felszerelés, mert innen már augusztus 2-án elindult az ezred zászlóaljként vonaton négy-hat órás időközökkel a szerb frontra. A 39-esek parancsnoka ekkor Vidulovics Sándor ezredes, a IV. zászlóalj parancsnoka pedig Zivoinovid Nilorad százados volt. (vitéz Lépes-Mátéfy, 1939.) Augusztus 4-én érkeztek meg Réva-Újfaluba, Belgrádtól mintegy 30-40 kmre. Az ezred rezervába (tartalékba) került. Ennek ellenére a csapattesttel fárasztó menetgyakorlatokat végeztettek, de tűzvonalba nem kerültek. Mégis hallották Belgrád tartós bombázását (tüzérségi), illetve látták a város égését. Augusztus 13-án az ezred a fronthoz közelebb nyomult. Az I., II., III. zászlóaljak Pancsovára marsoltak (meneteltek), a IV. zászlóalj csak másnap követte az előző csapattesteket. A 13. század azonban a hadtest élelmiszerének, lőszerének őrzésére visszamaradt Cserépalján, ahol csupán őrségi szolgálatot végzett. Ez sem nehéz, sem veszélyes nem volt. Tartottak ugyan menetgyakorlatokat, de kitűnő volt az élelmezés. Az egyik megedzette, a másik megerősítette a katonákat, így panaszra nem lehetett ok (1914. aug.15-i érkeztető bélyegző tábori lapon). Egyetlen probléma a kedvesektől való távollét volt A hadvezetőség rosszul mérte fel az erőviszonyokat tűnik ki az ezred történetből, s az orosz fronton kialakult nehézségek miatt a 39-eseket rövidesen áthelyezték a keleti frontra. A zászlóaljak szállítása augusztus 26-28. között történt meg. Előbb Ferenchalomra meneteltek, onnan szállítmányokra bontva vasúton; Temesvár – Hódmezővásárhely – Nagyvárad – Debrecen – Csap – Samber – Stryj vonalon Galiciába vitték az ezredet. Az egységben sok földi volt (Hadházy András, Balog Gábor, stb.). Az átszállítás közben Égerházi Gábor újból találkozott szüleivel, de hogy hol, az nem derül ki az írásokból. Minderről egy nyíregyházi képeslap szól, amelyet augusztus 26-án adott fel Égerházi Ungváron.

188


Az arcvonalba kiérkezve az ezred igen nehéz helyzetbe került. Az új ezredparancsnok (Kellner alezredes), valamint a rangidősségben az ő utána következő Wenderenszky alezredes is, sőt a harmadik törzstiszt, Teiss őrnagy is egyazon napon, augusztus 30-án elesett, a legénység is borzalmas veszteségeket szenvedett (Hajdú-Bihari Napló, 1989.). Ráadásul a Rohatynnál és Komárnónál megvívott csaták után hihetetlen pergőtűzben a 39-esel fedezték a többi egység visszavonulását. Szeptember 8-ig az ezred állományának egyharmadát elvesztette. A rendkívüli túlerőben lévő ellenség benyomult a Kárpátok közé is. Mint katona utolsó levélként egy 1914-ben feladott, de hó és napszám nélküli levélben közli Égerházi Gábor, hogy „…annyi veszély közt, a golyók záporában épen maradtam, és Istennek hála a legjobb egészségben. Nem is hagyott el még eddig soha a remény, a hit, hogy a Mindenható megadja érnem a viszontlátás boldog perceit. Hej, de meg is tudná most már becsülni az ember a civil életet! Nem zúgolódna, nem lenne elégedetlen, hanem áldaná az Istent. Ez az igazi életiskola, a harctér!” Ezek a körülmények, események változtatták meg katonánk háborúval kapcsolatos véleményét, nézeteit, és most már az írja: „Az Isten nem hagyja sokáig folyni a nemzetek fiai vérét! Én hiszem, hogy nemsokára megelégeli a ránk mért büntetést és visszaadja a békét!” Ugyanebből a levélből kiderül, hogy az ezred veszteségei miatt már kiérkezett az I. pótzászlóalj, ennek ellenére 1914. dec. 3-ára az állomány 861 főre csökkent. Bár Égerházi Gábor az előző napon, tehát dec. 2-án fogságba esett, de hogy képet kapjunk a háború szörnyű pusztításáról közöljük egy néhány héttel későbbi, de ismert adatsort a 39-esek veszteségéről. 1914. dec. 31-ig az ezredből meghalt 1069, sebesült lett 3104, megbetegedett 1029, fogságba esett 616, eltűnt 443 fő, összesen 6261 fő, azaz négy hónap alatt az eredeti állomány másfélszerese pusztult el (vitéz Lépes, Mátéfy, 1939.) Források: 1. Allmayer-Beck/Lessing: Die K.=u.=K. Armee 1848-1914 (Uerberreuter é.n.) 2. Vitéz Lépes Győző-Mátéfy Artur: A cs. és kir. 39. gyalogezred a világháborúban (Debrecen, 1939.) 3. dr. Csabai István: Fakeresztek mentén népek országútján (Bp., 1935.) 4. Kaplonyi György: Debreceni ércemberek, márványnévjegyek (Debrecen, 1943.) 5. Hajdú-bihari Napló, 1989. júl.29., aug. 12. és aug. 19-i számai LETTERS SENT ABOUT THE ARMY Ernő Szűcs In his introduction the author first presents the writer of the letters, Gábor Égerházi, and then he goes on to provide a short description of his military unit. This part of the text reprints the letters and postcards sent from the army. We can find out from them that there were two focal points of the training, namely


189

marching drills and target practices, especially the former of which were extremely tiring. Initially, the postcards also deal with the question of ranks and promotions, but because commissioning as an officer meant a longer service, Égervári decided to give up hopes for bone stars on his epaulette, and chose telephone training instead. In the course of his service he encounters (meets, sees or hears about) the ruler, the hereditary prince (Franz Ferdinand), and then the later heir to the throne, Charles Robert (later becoming the last king as Charles IV) is transferred to the regiment. Égerházi makes sharp-sighted observations about these people, which do not always coincide with the opinions of the historians of later ages. The letters also deal with other issues such as the street uniforms, packets received from home and the financial support sent. The letters sent to the family members are especially touching and warmhearted. The war propaganda also greatly influences the rhetoric of Gábor Égerházi in the beginning after the news of the war is received, but the deployment of the regiment and the losses inherent with this change his “too enthusiastic” opinion about the war, and he then wishes for the quickest conclusion of the hostilities. In any case, these letters provide an insight into the conditions in the army at the time they were written through the writings of a person of wide horizons in the joint army of the monarchy times.

EGY 39-ES BAKA LEVELEIBŐL

Recommend Documents