Édesanyja szemefénye regény. Írta: Kiss Péter Pál

Édesanyja szemefénye regény

Írta: Kiss Péter Pál

0

I.

FEJEZET

A néma ház Szeretnétek-e régi városokban járni? Szeretnétek-e? És ha eljuttok oda és megálltok a régi városnak egy-egy háza előtt, eszetekbe jut-e, hogy vajon milyen lehetett az a ház, amelyiknek a helyére ezt az új házat építették, és kik voltak a lakói, akik benne éltek? Mi minden történt velük? Hogyan élték mindennapi életüket a régi világban, amelyben őseink is éltek, és amely annyira különbözött attól a világtól, amelyben mi élünk. Eszetekbe jut-e? Nos, jöjjetek velem, elvezetlek benneteket egy ősrégi városba, Komáromba, annak is egy utcájába: a Királypüspök utcába. Ott megállunk egy hosszú, földszintes ház előtt. Ha 14-et lépünk, elérünk az utcaajtóig. Azután már többet kell lépnünk, hogy a ház másik végéig érjünk. Öt ablaka van az utcaajtótól jobbra, négy balra. Sötét, komor külsejű ház, vasrácsos ablakokkal. De ott fent az eresz alatt az a szürke márványtábla mintha világítana, mintha kopott betűiből messze sugárzó fény törne elő. Hiába festették be sötétre, komorra a ház falát, ablakait, ajtaját: világosnak, ragyogónak látjuk, amint olvassuk a szürke márványtábla kopott betűit: EZEN HÁZBAN SZÜLETETT JÓKAI MÓR 1825. évi február hó 19. napján. - Ugye, élénkül az arcotok? - Milyen lakásban? – kérditek. - A kaputól jobbra? - A kaputól balra? - Nem, nem! Egyikben sem, hanem a … néma házban. - Néma ház? – álmélkodtok. – Hát ez meg micsoda? - No, menjünk csak odább! Nem az utcában! Időben… Fordítsuk vissza az idő kerekét több száz esztendővel!... … Megérkeztünk a 17. századba. Akkor kezdődött a néma ház élete. Ezek a falak, ezek az ablakok nem voltak itt akkor. Az utcát is másképpen hívták. Vármegyeház utca volt az ősi neve, mert a hatalmas vármegyeháza állott ebben a hosszú utcában, amely a temetőtől a főtérig haladt végig a városon.

1

Ezeknek a falaknak a helyén akkor ütött-kopott kőkerítés húzódott. A kerítés tetején szomorú, öreg kőrózsabokor gubbaszkodott, aszott fűszálak nyújtogatták vékony nyakukat. Piciny deszkaajtaján vaskopogtató lógott nyugodtak, csendesen. Nappal teljesen elhagyottnak látszott a kerítés tája egész hosszában, pedig nem ülepedett rozsda a vaskopogtatóra. A közepe fényesre kopott volt, mintha sokszor megfogta volna egy-egy kopogtató kéz és megzörgette volna vele azt a kerek vasgombot, amelyhez hozzá kellett ütögetni a kopogtató behajlított végét. De merthogy be is kopogtattak vele. Amikor kezdett leszállni a szürke alkonyat, akkor megnyílt egy-egy kapu amoda távolabb a Gazda utcában, Megyeresi vagy Hajós utcában, és kemény járású, marcona arcú férfiak, tisztes járású, szemükbe húzott fekete kendőt viselő asszonyok jöttek ki rajta. Innen egy, onnan kettő. Amonnan több is egyszerre. Szó nélkül surrantak, topogtak, kopogtak, mint fekete árnyak, előre. Itt-ott bekanyarodtak, járókelőre rá sem néztek, rá sem szóltak. Mire a szürkületből fekete este lett, odaértek a fekete alakok a néma ház kis ajtaja elé. Ha az éji lámpás, a hold nagyon világított, akkor nem jöttek el hazulról, de ha felhős volt az ég, vagy holdújságkor, avagy apadáskor kicsi a felülről leszűrődő fény, akkor igen, akkor jöttek seregestül. Ha vágnivalóan sötét volt az ég kárpitja, akkor egy-egy apróka mécses is előkerült a ködmönök alól, hogy végigkutasson az utcán, messze van-e még a néma ház, amely felé igyekeztek. És ilyenkor, ha megérkeztek, volt dolga a kopogtatónak: - Kopp-kopp-kopp! – hallatszott a megbeszélt kopogtatási forma, amely más volt minden héten: vasárnaptól vasárnapig… Két gyönge, egy erős. Három erős egymás után. Vagy két erős között egy gyönge. Ahogyan a hívek előzetesen megállapodtak benne. Hívek? Igen, mert templomi istenszolgálatra gyülekeztek oda a protestáns hívek, akiknek nem engedtetett meg ebben a régi, szomorú korszakban, hogy templomban dicsérjék, magasztalják az Urat, hanem súlyosan büntették őket, mert protestáns hitük formájában szolgáltak Neki. Építtettek hát Rév-Komárom városában titkon, két utcára szóló nagy telek kellős közepére imaházat. Annak az imaháznak a középső nagy szobája volt az imaszoba, ahova titkon összegyűltek imára, szentbeszéd hallgatására. A házban egy kétszobás lakás is volt, hogy gyanút ne keltsenek, s abban lakott valaki bennfentes.

2

A kőkerítéshez közel pedig egy pici szobácskát építtettek a mindig éber őr részére, aki mikor a megszabott kopogtatás elhangzott, félretolta a vasreteszt és ajtót nyitott halkan, csendesen. Mikor aztán együtt volt mindenki, felcsendült bent az imaszobában a zsoltár, szállt a könyörgés az Ég felé, és a prédikátor lágy, lelkes szava erősítette a hívek szívét. Mikor elvégződött az Isten tiszteletének szent órája, a hívek ismét hazavonultak, de a másik kapun, amelyet a telek másik oldalán vonuló kerítésbe vágtak a Csapó utca felől. Nevezték pedig ezt az utcát Csapó utcának, nem valamely nevezetes férfiú után, hanem azért hívták így, merthogy véges-végig ebben az utcában telepedtek le a csapók, vagyis virágosszűr-készítők, kiknek nemes ipara ma már kiveszvén és minekutána Komárom városában a millenniumkor már egyetlenegy csapó sem találtatott, átkeresztelték akkor ezt az utcát a nagy költő és államférfiú nevéről báró Eötvös József utcának, mely szép nevet ma is viseli. Nem hiába hívták hát azt a kétkerítéses házat annak idejében néma háznak, mert nem volt egyetlen ablaka sem az utcára, amely kibeszélhette volna veszélyes titkát. … Elmúltak a régi, szomorú idők, felvilágosodottabbak lettek az emberek. Katolikus, protestáns magyar szépen megfér egymás mellett, miért üldözné egyik a másikat? Felépültek a protestáns templomok is. A református templom a mai Jókai Mór utcában, az evangélikus templom a mai gróf Széchenyi utcában, de megmaradt, sokáig megmaradt a néma ház. Múltak az évek, az évszázadok, a rév-komáromiak közül is csak kevesen tudtak róla egyet-mást, és csak mint valami mesét emlegették, hogy a nagy szoba volt az imaszoba, a kapu melletti kis szoba pedig az őr szobája. Sokszor állott lakó nélkül a néma ház. Az emberek inkább szerettek az ablakokon kikandikálni, mint bevonulni a kerítések mögé, a sűrűn ültetett akácfák közepébe rejtett, mesebeli házba. Meg is rozsdásodott a kopogtató ott a kerítés kisajtaján, míg aztán a 19. század elején újra használni kezdték. De nem leste már külön őr a koppanását, nem szólt már rejtelmesen, titokzatosan, csak egyszerű polgári módra, mint akár a Gazda utca, akár a Megyeresi utca kopogtatói.

3

II.FEJEZET A néma ház lakói 1824-ben Ekkor, 1824-ben nem szólt már a kopogtató rejtelmesen, titokzatosan – mondom -, hanem ugyancsak sokáig kellett vele erősen zörgetni, úgyhogy a fél utcában is meghallották, mire előkerült a házból Vörösné ifiasszony, az Ásvay Jókai József hites fiskális uram gyermekeinek dajkája, aki amellett a takarítást és főzést is ellátta, és akit úgy hívtak, hogy „te Éva”, de aki bizony nem igen ért rá arra fülelni, hogy mikor kopogtatnak az ajtón. Lám, most is ugyancsak lármázik a kopogtatóval az a hegyes bajuszú kocsis ottan. Eleinte csak győzi türelemmel, de aztán lekapja a fejéről pörge kalapját, és odavágja az ajtóhoz, nem törődve avval, hogy az meg éppenséggel nem csap lármát, noha megkoppanik zsírosságtól megkeményedett karimája, mielőtt leesnék a porba. Ímmel-ámmal nyúl utána, leveri róla a port, és újra működtetni kezdi a vaskopogtatót. De már ezt a gazdája is megsokallja, aki kényelmesen szipákolt eddig hosszú szárú csibukjából fent a sárga bricskán, amelynek lovacskái az imént torpantak meg a néma ház előtt. Jókay Sámuel uram ő, a gyallai birtokos. Kiveszi a pipát a szájából, szopókájával jobbra-balra simítja dohányzástól megsárgult sűrű bajuszát, és recsegő hangon nagyot dördül: - Hej, alusztok-e fényes nappal? Gyere már, Éva, aki ördögöd van! A házból semmi nesz nem hallatszik ki, de most megmozdul az a piros képű, eleven szemű leányka is, aki ott ült az öreg úr mellett, és eddig gondosan őrizte a tejfeles fazekat, amelyet reggel a gyallai nagyanyó, Jókai Sámuelné Veres Kata asszony kötött le tiszta gyolcsruhával és bízott gondjaira ekképpen: - Ezt meg az öledben tartogasd, Dundikám - mondotta neki -, mert férfinépnek nincs gondja az ilyesmire, aztán utóbb is kidönti a finom tejfelt, vagy összetöri a mázas fazekamat, amelyet pedig ő hozott nekem a Fazekas utcai Tamasektől vásárajándékba. Eszter, a Jókai Sámuelék tízéves unokája, akit Dundinak becézett a család, eddig meg is fogadta nagyanyó tanácsát, és komoly orcával figyelt a tejfeles fazékra, de most nagy hirtelen felállott a kocsiülésen, megvillant a két szeme, és miként az anyjától tanulta, intézkedni kezdett: - Fogja csak meg, kedves nagyapám uram, ezt a tejfelt, mert én leszállok most a kocsiról.

4

Jókay Sámuel uram gyöngédre lágyította reszelős hangját, mint ahogyan nagyon öreg nagyapák szokták, amikor igen kedves unokájukhoz szólnak: - Te-e? Talán azt hiszed, jobban tudsz zörgetni a liliomkaroddal, mint a Miska kocsis? Hát mi a csudát akarsz, kis Holecska? Holecskának nagyapó becézte Dundit, aki hirtelen odanyomta a fazekat nagyapó térdére, és egykettőre lent termett a földön. Onnan szólt vissza: - Most majd lerakodunk, és mire elkészülünk vele, a dada is kinyitja az utcaajtót. - No nézd a tücsköt – köhécselt nagyapó, a Miska kocsis meg abbahagyta a dörömbölést, és hozzálátott a „bagázsia” lerakásához. Legelsőbben egy zsák lisztet támasztott a kerítéshez, aztán egy kosár almát emelt le (finom piros képű bálintalma, télire való). De volt még egyéb is a kocsiderékban! Vesszőkóborban gondosan elrakott tojás, tormalevélbe göngyölt írósvaj (hajnalban köpülték), kék vászonkötővel lekötözött drótozottfedős levesestál megrakva lépesmézzel, két vászonzacskó túró, birkasajt (ezt a Konkolyék küldték), kék csíkos vászonzacskó mákkal repedésig duzzadtan tele, puha széna között őszibarack (apátoknak!), kis kosár szőlő (tapadósan édes), hízott kacsa feltisztítva, vizes vászonba göngyölve (a mája, hája, apróléka a belsejében), a vesszőülésben egy kis hordó bor lötyögött (mert szüreten volt Dundi), mellette vászonzacskóban levesbe való gégetészta zörgött (nagyanyó keze munkája). Egész kis hetivásárra való holmi. Még a kis kofa sem hiányzott mellőle a sürgőforgó Eszter képében, aki a tejfeles fazéktól is megszabadította a nagyapót, aztán fürkészően nézett körül: - Hát a fonnivaló hol van? – kérdezte. - A fonnivaló? No, te árgusszemű! Nem veszed észre? Itt ülök rajta. Ne, he! De már erre aztán nagyapó is lezökkent a kocsiról, hogy a pokróc alatt elterített len is lenn lehessen a többi holmi között. A Pechatáék gazdasszonya, aki a túlsó soron lévő ház ablakából kitekintett, meg is jegyezte, hátrafelé szólván a szobába: - Lesz finom fonnivalója a télen a tekintetes asszonynak!... Meg alighanem gyallai szűzdohányt is hozott a nemzetes úr, mert igen félve rejteget valamit, a belső zsebeit tapogatván. Pedig ugyan gyönge „mejje” van a tekintetes fiskális úrnak! – tette hozzá aggodalmasan, és becsukta az ablakot. No, egyet azonban nem talált el a Pechatáék gazdasszonya, mert nem dohánylevelet rejtegetett ama bizonyos belső zseb, hanem néhány szál sáfrányt. 5

(Pompás sáfrányt termett a gyallai kert. Takartos káposztának, tyúklevesnek ez adja meg a színét!) Mire levackolódtak a kocsiról, a kapu is kinyílt. Vörösné ifiasszony, a gyerekek, Éva dadája meg a tenyeres-talpas szolgáló, a Böske is előkerült, és Miska kocsis segítségével hamarosan betakarította a sok holmit a kerítés mellől, hogy majd Jókayné tekintetes asszony megtölthesse vele az éléskamráját. A fiskális úr is kiballagott a filagóriából, ahol éppen rajzolgatott, mert pöre nem igen akadt a szelíd természetű ügyvéd úrnak, aki nem nagyon szerette a mesterségét, mert hát olyan nehezére esik a szívének, hogy esetleg a szegény ember házát, tehénkéjét, földjét elpörölje. Azért nagyon is elkelt egy ilyen kiadós ógyallai küldemény, mert bizony a fiskális úr jövedelme nem sokat hozott a konyhára. Még a tehénkét is, amely az eperfa melletti istállóban egykedvűen kergette magáról bojtos farkával a lusta őszi legyeket, mikor hazakerült a közlegelőről - mondom -, még a tehénkét is gyallai szénával és korpával etették. - A szénásszekér majd estefelé döcög be! – szusszantotta most is oda Jókay Sámuel nemzetes úr a fiának. - Ezt a véka almát meg majd elviszi Miska a rektor úrnak. Két sonkára ágyaztattam. Nektek, azt tartom, úgyis termett a szigeten. - Termett, apámuram, hála Istennek, termett – mosolygott szelíden a fiskális úr, letéve a földre Dundikát, aki üdvözlően csimpaszkodott a nyakába az imént és összevissza csókolta apjának mindkét arcát. Aztán a földre heppentve, futni kezdett a sárga akácfalevelekkel telehintett úton, az árnyas udvar fái között. Messziről hallatszott vissza csengő hangja: - Édesanyám, itthon vagyunk! - Az ám, hol a menyemasszony? Elénk se jön! – mormogott neheztelően az öreg úr. Kiment Károlykával a temetőkertbe. Kaliczáék küldtek egy nagy bukét fehér rózsát abból az ősszel újra nyíló fajtából. Koszorút kötött belőle a Lajoskák sírjára – lábadt könnybe a fiskális úr szeme. A „Lajoskák” korán elhunyt fiacskái voltak. Az egyik hároméves, a másik egyéves korában halt meg. Károlyka pedig a legidősebb gyermekük. A nagyapa haragosra induló vonásait szelídre hamvasztotta a részvét melege. - Elküldöm eléjük a kocsit – mondotta. – Menjen el Miska a kocsival a temetőkert kapujáig, és ott várakozzék.

6

- Nem gondolnám, hogy találkoznának, mert már régebben elment, és Mari azt mondta, hogy visszafelé benéz a főkötővarrónőhöz. - Ott van a! – fortyant fel a változó hangulatú öreg úr. - Már meg „puccon” jár az esze. - Dehogy jár, apámuram, dehogy jár. Hiszen Lajoskák elmúlása óta le nem tette a gyászfőkötőt a fejéről. Most is, hogy elküldte oda rendbe hozatni, azért szól be, hogy ne ám valami bidret-bodrot vagy csillogó gombot tegyenek rá! - No, jól van, no! – csillapodott az öreg. Majd rátette tömzsi kezét a fia vállára, mosolygós formára biggyentette két sima ajkát, amelyet a bajusz és a körszakáll üresen hagyott. - A feleségednek jó prókátora vagy, fiam. - Nem a prókátor beszél belőlem, hanem az apa. Két kedves gyermekünket dehogy tudjuk felejteni! Az öreg bajuszszálai gyanús remegésbe kezdtek, mintha síróra fordulna a kedve. - No, no, fiam, hát bizony meglátogatott benneteket az Úr Jézus! - Majd meg is segít, apámuram, arra kérem minden reggel. Beszélgetés közben beértek a lakásba. A fehér porcelánszöggel kivert fekete bőrkanapé karján nyitva állott a reformátusok imakönyve, a Szikszay. Az ablakdeszkáról csúszhatott oda, és úgy látszik, magától is nyílt ki a sokat forgatott helyen: „Az Isten vígasztaló kegyelmét esdeklő apa imája.” Az őszi napsugár áttört az udvar fáinak lombcsipkéin, besurrant az ablakon, és ragyogósra fényesítette a tisztes öreg fekete betűket.

7

III.FEJEZET A keresztelő A holdsarló fényesre köszörülve villogott, közelében az esthajnalcsillag versenyre kelt vele a ragyogásban. Ez a világítási verseny felhőtlen téli éjjelen folyt le. Hideg volt, erős hideg. Ám Rév-Komárom lakosai nem sokat törődtek a hideggel. A szekeresgazdák azért nem, mert már a vastag hópaplan gondozta a határban a földeket, a molnárok azért nem, mert hiszen a dunai malmokat már régen kikötötték, a város is kiszedette a hajóhidat még a fagy beállta előtt. A kőművesek sem törődtek a hideggel, hiszen akadt azért munkájuk bőven, mert télen eljártak disznót ölni, s egyik disznótor a másikat érte. A halászok léket vágtak a Dunán a téli halászathoz, és vízálló csizmákat készítettek a csizmadiákkal. Ezek sem bánták a hideget. A dámák és az úrfiak pedig azért nem törődtek vele, mert nagyszerű szánkóút volt a városban is, és csilingelő szánok szállították a farsang vidám népét a bálokba. Olyan szép hótömeg díszítette a városban a háztetőket, amilyen régen nem, még a Szentháromságszobor szentjeinek is jutott a hóból csinos fehér sapka, de gyönyörű fehér prém hivalkodott a néma ház udvarának kerítésén is. Bent az udvaron azonban már kevés volt a hódísz. A ház lakója, Jókay József fiskális úr, az akkori idők szokása szerint néhány katonát kért a várparancsnoktól napszámba, azok beállítottak szekérrel, lapátokkal, és úgy kiszállították az udvarról a fölösleges hótömeget a Benoli sorra meg a két temető közé, mintha soha ott sem lett volna. Az utcát is elsimították, csak éppen arra vigyáztak, hogy a szánkóknak azért maradjon valamelyes alap, majd ha viszik a néma ház harmadik Lajoskáját a keresztelőre, vagy ha jönnek a komák a házhoz. - Úgy ám, mert a fiskális úr már két nap óta járja a várost, az ismerősöket, a rokonságot, viszi az örömhírt: - Lajoska visszatért! Így tudatja, hogy ha magához szólította is az Isten a két Lajoskát, adott helyette a Jókay gyerekeknek, mégiscsak adott új testvérkét. Nagy volt az öröm a házban. Dundi egész nap ott állt a ringó bölcső mellett. Elnézte, ahogy a bölcső kicsiny lakója derűt sugárzó búzavirágkék szemecskéjét egy kis szunyókálásra „betáblázta”, vagy felébredvén, nyugodtan „kitáblázta”.

8

Elnézte, ahogyan keskeny ajkát éhesre csücsörítette, vagy ahogy jóllakottan mosolygósra széjjelhúzta és fogtalan ínyei között fentakadt parányi nyelvecskéje. - Jaj, de édes, jaj, de gyönyörű! – ujjongott fel időnként a leányka. - Gyöngyvirág, gyönyörű gyöngyvirág! – becézgette nyájas testvéri szóval. Akárcsak a Lajoska! – gondolta magában. Hát annyi bizonyos, hogy a kis jövevény kötött csipkés főkötőjét, duzzadt pólyavánkosát, hímzett pólyakötőjét Lajoskától örökölte. Károlyka is osztozott Dundival az örömben. Sőt a mai napon még az iskolába sem akart elmenni. Attól félt, hogy lekésik a keresztelői lakomáról. - Hisz azon ott lesz a rektor úr is! – okoskodott. – Eljön hozzánk, minek menjek én elébe? De azért csak elment. Édesapja húzta rá a hótaposó csizmácskát, édesapja nyomta a fejébe a nyelves báránybőr süveget, nyelvét a füle alatt lekötötte, valamint az Esztikét is, mint mindig egyébkor, most is ő bugyolálta be a jó meleg „viklerbe”, azonkívül a főkötőt is a fejére illesztette, de még a meleg „tuszlit” is a nyakába akasztotta, hogy melengethesse benne a kövérke kacsóját. - No, menjetek Isten hírével! – mondotta. De aztán maga is velük tartott. Amikor a gyerekek befordultak az iskola, a „kollégyium” nyitott kapuján, ő meg a szemközti templomudvarra kanyarodott. Az udvaron át a Barátok utcája (most Széchenyi utca) felé tartott. Azon a részen épült a lelkészlak. Bekopogott a kancellária ajtaján és belépett. Csepy Zsigmond tiszteletes úr ott ült az íróasztala mellett, a szent Bibliában lapozgatott. Fekete selyempalástja a szék karjára vetve várta, hogy felöltsék. A tiszteletes úr eléje ment az érkezőnek. - Egyre várom már a szánok csilingelését – mondotta csodálkozva. – Várom a keresztelőnépség felvonulását. Nem mára jelentették a keresztelést? – kérdezte aztán. - De mára, mára, bizony mára – ötölt-hatolt a boldog apa. - Hát talán valami baj történt? - Még nem történt, hála Istennek, semmi rossz, de olyan gyönge a gyerek, akárcsak valami finom virágszál, megárthatna ez a zord idő a gyenge tüdejének, azért megkérném a nagytiszteletű urat, hogy… - … Hogy menjek el a házhoz? – vágott a szóba Csepy tiszteletes úr. - Úgy, úgy – kapott a nyájas szón az aggódó apa. - Hát majd elmegyünk, csak nyugodjanak meg, nyugtassa meg asszonyhúgomat is, a kedves hitvestársát. 9

- Nagy köszönettel veszem… Mikor küldjem a szánkót? – kérdezte felszabaduló hangon az apa. És már átvillant az agyán, hogy a legszebb szánkót küldi azok közül, amelyeket felajánlottak neki: Szabó Lajos ügyvéd és táblabíró ezüstcsótáros, ezüstcsengős, báránybéléses szánkóját. Még elraktározta a fejében, hogy délelőtt tizenegy órát mondott neki a tiszteletes úr, és már indult is az ajtó felé, de a lelkész visszatartotta. - Megálljunk csak kissé! Talán beírjuk az adatokat ide a mátrikulába, ne kelljen magunkkal emelni a szánkóba. Azzal elővette és kinyitotta az anyakönyvet. - A születés ideje? - Tegnap született a drága kicsikém. - Tehát 1825. február 19-én… apja neve, foglalkozása, lakása. Ezzel már meg is vagyok… Anyja neve. Ezt is tudjuk: Pulay Mária… A keresztszülők? Jókay József átnyújtott egy összehajtogatott ívet. - Ide írtam név szerint mind a tizenhat koma és komaasszony nevét – mondotta, mert akkoriban egy-egy magyar nemesi házban több keresztszülője volt egy gyermeknek, mint a mesebeli Csipkerózsikának. - A gyermek neve? - Lajoska, Lajos. - Szántszándékkal hagytam ezt a kérdést a legvégére, holott legelején kellett volna kérdeznem. Tegnap itt volt nálam Czike Klára asszony a hites urával, Kalicza Jánossal avégből, hogy beszéljem ki Jókayék fejéből ezt a bogarat – úgy mondták: bogarat. Mind a tizenhat koma és komaasszony azt kívánja, hogy más nevet adjanak a kisdednek, mert attól tartanak, hogy ezt is a temetőnek keresztelik meg, miként a másik kettőt. Az apa meghökkent. - Azt mondták? Azt üzenték? - Azt bizony! - Hát…hát… majd megbeszélem az anyjával – ígérte Jókay József. Aztán köszönt és gondterhelten távozott. Otthon Jókayné asszony, aki pedig, mint mondani szokás, kardos menyecske volt, s aki szinte csak a Lajoskát nézegette a bölcsőben és a Lajoska nevet emlegette, most egyszerre engedett: - Ne legyen hát Lajoska! - De hát mi legyen? – töprengett az apa. – János? István? Sámuel? Mind van már a családban. Zsigmond is van. Még Jonatán is. Csak Lajos nincsen.

10

Előszedte a könyveit. Nagyon sok könyve volt, mert igen szeretett olvasgatni. Úgyszólván minden magyar könyvet megvett magának. (No, nem sok dolga volt a beszerzéssel! Nem volt még akkor sok magyar író.) Nézegette, forgatta, lapozgatta a könyveit. Kezébe vette Pálóczi Horváth Ádám: „Ötödfélszáz énekek” című daloskönyvét… Ádám legyen? … Ádám ne! Az első embert is Ádámnak hívták! Hm, a Biblia-beli Ádámot kikergették a paradicsomból, a boldogságból… - Nem… nem… az én fiacskám hadd legyen csak boldog. Rossz ómen az Ádám név – követték egymást a gondolatai. Nézegette a többi könyvét is, de csak nem tudott zöld ágra vergődni. Már zúgott az érkezők halk tereferéjétől a szomszéd szoba, a kisfiúnak érdemes nevet még mindig nem talált az apa. Egyszerre azonban felderült az arca. - Megvan! – szólt be a keresztelőre összegyűlt komáknak és komaasszonyoknak. – Kereszteltetem pedig a fiamat annak a verbói születésű gróf Benyovszky Móricnak a nevére, akinek a történetét ebben a könyvben olyan szépen megírta Gvadányi József, hogy csupa gyönyörűség olvasni! Ilyen előzmények után hangzott fel azután Csepy Zsigmond lelkész ajkáról a keresztelés igéje: - Keresztellek pedig téged az Atyának, Fiúnak és a Szentlélek Istennek nevében Móricnak. Ámen. Móricka pedig ámulva nézett körül az egykori imaszobában, ahol olyan sok zsoltár hangzott el egykoron, olyan sok buzgó ima szállt már az Egek Urához. Csodálkozó kék szemét aztán álomra hunyta le. Talán akkor fogadta be lelkébe azt az isteni szikrát, amely később lángra lobbant és olyan sok gyönyörűséget szerzett, amikor a kis Móric felnőtt és meséivel, csodatörténeteivel vigasztalta a magyar szíveket. Ám arról ő most mit sem tudott. Csak szendergett szép csendesen, míg a házat az örömnek zsibongása töltötte be. Kint a konyhában pedig Vargháné Tuba Lídia, az egyik komaasszony felügyelete mellett főzték a finom halászlevet. - Harcsa is legyen benne, ponty is, meg kecsege is, de a márnának, amit küldöttem, csak a fejét tegyétek bele - rendelkezett -, mert így „dukál” a komáromi halászoknál! Azonmód bográcsban vitték be aztán a keresztelői asztalra, és úgy tették oda az ezüst háromlábra, mert a paszitáról – ahogy a Dunántúlon és Komáromban is a keresztelői lakomát hívták – hogyan maradhatott volna el a halászlé, különösen farsang havában, amikor legdrágább, legértékesebb a hal. És különösen olyan paszitáról nem maradhatott ki, ahol Vargháné Tuba Lídia volt az egyik 11

komaasszony, aki nagy halászfamíliából származott, az aranypontyos Tuba családból, kiknek háza homlokzatára kifüggesztett gyönyörű faragott aranyponty hirdette, hogy tagjai a szabad természet ölén gyakorolható ősrégi, gyönyörű halászmesterség űzői, és a nemes és nemzetes halászcéh elöljárói sorában is hangadó szerepet visznek bizonyára. A pompás illatával erősen kínálkozó új fogás még jobb hangulatra serkentette a paszita népét. Folyt a kanalazás nagy vidáman. - A gyerekeknek csak egy darabka menyhalat adjatok! Abban nincsen szálka – aggodalmaskodott az egyik jószívű, gondos komaasszony, aki az anyahelyettesi tisztségre érezte magát alkalmasnak, lévén ő Szabó Lajosné Fogthüy Erzsébet, a családnak igen jó barátja. Később az egyik gyönyörű grillázstorta tetejéről a rózsaszínű habból sütött, szépen kiformált pólyásbabát Eszterke ütötte le. A másik olynemű művelet a fehérhab-pólyásbabával Károlykának jutott. Persze ő nem volt olyan ügyes, mint a tűzrőlpattant Dundi, ferdét ütött, és a sütemény kettévált. No, volt erre nagy nevetés, úgyhogy Kaliczáné komaasszony, a háziasszony jó barátnője kénytelen volt a vendégeket csendre inteni. - Csitt, felébred a kicsi! De az bizony nem ébredt fel még akkor sem, amikor összecsengtek a poharak. Vivát! Éljen a legifjabb Jókai! Éljen a kis Jókay Móric! Meg az édesanyja! Éljen! Vivát! - Az Isten hallgassa meg és teljesítse a jó kívánságokat – fejezte be a felköszöntők sorát Csepy Zsigmond tiszteletes úr. És Isten jó szívvel fogadta az imaszobából feléje szálló fohászokat és jókívánságokat.

12

IV. FEJEZET A családi ház Szerettek régi városokban járni? Ne is feleljetek, úgy is tudom. Hiszen szívesen jöttetek el velem az ősi Rév-Komárom városba, abba az utcába, ahol a néma ház állott. Maradjunk csak továbbra is ebben a városban. De menjünk át egy másik utcába. A Jókai Mór utca és a Deák Ferenc utca sarkán van egy szép emeletes palota. Fedett üveges erkélye van. Két ilyen fedett üveges erkélyes ház van az egész városban. Mindkettő a Deák Ferenc utca és a Jókai Mór utca sarkán. Az egyik jobbról, a másik balról. Az egyik a Népbank palotája. Jó dolga van ennek a palotának. Mindennap szemtől szembe láthatja azt a márvány emléktáblát, amelyet a szemben lévő másik palota erkélyének kiugró része alá illesztettek a falba kegyeletes lélek tulajdonosai, és amely előtt ünnepségeket szoktak tartani lelkes látogató csoportok vagy időnként koszorúval szoktak feldíszíteni. Azt hirdeti ez a tábla nemcsak a Népbank palotájának, hanem minden érdeklődőnek, hogy ennek a háznak a helyén állott az a földszintes ház, amelyben Jókai Mór gyermekkorát töltötte el. Ez már igen. Ez a tábla megmondja az érdeklődő utasnak, amit tudni szeretne. De mindent azért nem mondhat el. Mert úgy volt az, hogy a kis Móriccal megkezdődött az Isten áldása a Jókayék házában, azaz hogy az Ásvay Jókay József családjában, mert bár a néma házat akkortájban a Jókayék házának hívták, merthogy a család kezdettől fogva ott lakott, az mégsem volt a Jókayék háza. De mondom, megkezdődött ott az Isten áldása. Hamarosan megválasztották Jókay uramat városi árvagyámnak. Ez éppen neki való tisztség volt. Árva gyermekek élete és vagyona felett őrködni, szívén viselni az árva gyermek sorsát, megtartani, meg nem kisebbíteni, sőt gyarapítani vagyonkáját. Ehhez gyöngéd szív, becsületes lélek és makulátlan jellem szükséges. Mindkettő megvolt Jókai Mórnak az édesapjában. Újabb öröm költözködött tehát a néma házba. Mert nagy istenáldás a munka. De még nagyobb istenáldás az a munka, amelyet kedvvel, szeretettel, örömmel végzünk, mert értünk hozzá, mert ezt és csak ezt szeretjük végezni. Ilyen munka volt Jókay Józsefnek az árvagyámi tisztség. Ehhez járult még, hogy szép fizetés is volt hozzá. Évi 250 forint. Nagy pénz volt ez akkor! Ha valaki bement a vendéglőbe és megvacsorázott, sört is ivott, aztán odaadott egy ezüst tízest (ezüst tízkrajcáros, amelyből 10 tett ki 1 13

forintot; 100 krajcár = 1 forint), ami tehát egy forintnak a tizedrésze volt, még vissza is adtak belőle. Szóval Jókay uram kiszabadult abból a fogságból, amibe a nemszeretem munka törte bele. De a kis Móric még mindig ott sínylődött a pólya teljes rabságában. Mert abban az időben nem engedték meg a kisbabának, hogy szabadon rugdalódzhassék, kezét, lábát szabadon mozgathassa, hanem szigorúan megszabott, az ősöktől örökölt módon, úgyszólván bilincsben tartották szegénykét. Fehér kötött főkötő (ámbár meg kell adni, hogy művészi módon, mintásan kötött) szorította le a fülét és takarta be a feje búbját. Ám ez inkább csak dísz volt, mert ezt patyolatvászonból készült finom alsó fejkötőre tették, amelynek a hosszú nyelve a pici hátát takarta be, elől pedig lekötötték a csipkefőkötő puha „pertlijével”. Az ingecske fölé való volt a pici háromszögletes nyakkendőcske és duplavászonból való mellkendőcsík, az ún. alsó „partellik”. Ezeket aztán mind ama bizonyos puha pertlivel erősítették meg a nyak alatt. Hát még a különféle „fáslik”, a hideg fáslik meg a meleg fáslik, amelyekkel körülcsavarták a kis csemete derekát, hogy „erősödjék”. Mikor aztán a langyos fürdő után így kellőképpen elkészítették szegénykét, akkor egyenesre húzták a két lábát, kezecskéjét az oldalához szorították, és a gyönge liliomtestét belecsavarták a tolltól duzzadó pólyavánkosba, amelyet aztán előbb vászonkötővel kötöttek jó szorosra, végül körültekerték, persze csak a módosabb szülők, gyönyörűen kihímzett pólyakötővel. Ettől a módtól aztán egy valamire való anya sem tért el, mert – úgymond – nem oláhcigánykölök az én magzatom, hogy összevissza kapálódzni hagyjam! Olyan volt szegény kicsike, mint valami egyiptomi múmia, vagy legalábbis mint valami komáromi híres „mézesbáb”, mézeskalácstésztából sütött és a valóságból mintázott kemény pólyás. Ha aztán sírt, bőgött az ilyen megkínzott csöppség, úgy próbálták elhallgattatni, hogy az apa az anyának dobta, az pedig vissza. Repült is szépecskén a kis csomag a levegőben hol ide, hol oda, míg el nem szédült és el nem hallgatott a rab. Hát az igaz, hogy annyi haszon mégis származott a gondos csomagolásból, hogy a síró tartalomnak, az eleven labdának egyénként semmi baja nem esett. Labdázás közben nem csúszott ki, ha meg mindenestül talált a földre esni, nem ütötte meg magát szerfelett. A mi kis Móricunk szüleinek azonban nem kellett ilyen kétségbeejtő csillapító labdajátékkal az idejüket tölteniök, mert az ő gyermekük hangját alig lehetett hallani. Vele tehettek, amit akartak, nyugodtan tűrte a mosolygós kék szeme sem 14

borult el. Este szinte észrevétlenül történt, amikor „betáblázta” és reggel, amikor „kitáblázta”, mindig mosolyogva csillant össze a két kék szempár: Mórickáé meg az édesanyjáé. - Drága csöppségem, te édesanyád szemefénye – szorította magához csendes gügyögéssel, imádságos áhítattal a fiát. Büszkén jelentette be aztán Jókayné asszony József-napkor, a névnapra összegyűlt rokonok és komák előtt, mint ahogy gondos anyához illik: - Ma vettük ki a pólyából a kezét a lelkecskémnek. Az édesanyja szemfényének. Éppen ma, hogy életének második havába lépett. Ekkor aztán nefelejcskék pántlikából varrott kokárdát húztak gumiszalagon a csuklójára, és Móricka immáron szabadon evezhetett a két karjával a levegőben. - Ni, hogy röpdös, mint valami angyalka! – állapította meg Dundi. Úgy van. Olyan is volt, mint valami angyalka: szelíd, csendes, mosolygós ajkú, nevető kék szemű. … Azonban elmúlt az esztendő, és Jókayék nagy dologra készültek. Megvették a Nagy Mihály szuperintendens úr nevéről elnevezett Nagy Mihály utca meg a komáromiak egykori jóságos tudós orvosáról elnevezett Szombathy utca sarkán lévő alacsony házacskát. (Jókay Sámuel nemzetes úr kiadta az apai jusst még életében.) Híre ment ennek a városban. - Építkeznek Jókayék! – vitték egymásnak a hírt az emberek. - Ledöntik a Sárközy-házat és újat építenek helyébe: szebbet, magasabbat – hirdették a jobban értesültek. - Piszkéről hordják a vörös márványt kapukeretre meg oszlopra, mert „gangos” ház lesz! – beszélték városszerte, akik a márványt szállító szekerek nehéz zötyögését is hallották. Érdemes is volt erről a vörös márvány kapukeretről beszélni, mert még most is megvan az említett zártüveges erkélyes palota falába illesztve az udvar felőle részen, mellette jobbról-balról egy-egy zöld zsalus ablak mutatóban a régi Jókay-ház ablakaiból. Az egészet felülről lefelé tartó vadszőlőlomb díszíti, amely a szomszéd házból kukkant át a falkerítésen, és évről évre újra meg újra kizöldülve szeretettel gyönyörködik a szép emlékdarabban. Erről a lombdíszes múltról Komárom vármegye nagy szülöttjének, Feszty Árpád festőművésznek, Jókai Mór vejének leánya, Feszty Masa, szintén festőművész, szép képet készített a komáromi Jókai-egyesület múzeumának Jókai-szobája részére. 15

…Az a szóbeszéd ottan Rév-Komárom városában még akkor volt, amikor a búbos csücsörkék a városban tanyáztak a Városház terén, ahol most a Klapkaszobor áll, de akkor kásáskofákkal volt tele, akik szikrás fazekakkal melengették magukat, s úgy árulták a leghidegebb télben is a frissen hántált köleskását, hogy a disznótorokra legyen kásáshurkába való. Szorgalmas látogatóik voltak a mezőről beruccant kis búbosok, amelyek mindig ott öklendeztek a kásás zsákok körül, hogy a méréskor a messzelyből kihullott szemeket felszedegethessék. Mire ezek a Városház térről visszatértek a határba, ahova rokonaik is visszaköltöztek, és felhangzott az első pacsirtaszó, már akkor belevágták a csákányt az öreg viskó falába, és mire a fecskék tatarozni kezdték a fészküket a néma ház eresze alatt, már akkor a Jókayék háza is épülőfélben volt. Gyorsan haladt a munka előre, mintha valami dúsgazdag ember mondta volna a pallérnak: - Csak ne kímélje a pénzt! Annyi embert fogjon be, amennyit csak bír! Hadd menjem a munka! Hadd készüljön el a ház minél előbb! Hát bizony dúsgazdag ember is volt Jókay József! Dúsgazdag volt szívbéli jóságban. Ezért is állíthatott be annyi dolgos kezet. Akkor igen nagy értéke volt a közmegbecsülésnek. Tettekben nyilatkozott meg ez a megbecsülés, nem szóbeli gerjedelemben. Tapasztalta ezt Jókay József is erősen. Mert amikor egyszer vasárnap délelőtt a szentegyházból kijövet felnézett a hivatalába és leült az íróasztala elé, hogy valamely sürgős ügyet elintézzen, alig roppant meg alatta a szuhos székláb, kopogtattak az ajtón, majd illő lábtörlések után belépett Móritz György uram talpig vasárnapi ünneplőben. Ráncos csizmája csak úgy ragyog, kék posztó ruhája megfeszül délceg termetén, szép rendben sorakoznak mándliján az áttörtművű ezüstgombok. Ott áll az árvagyám előtt a szekeresgazdák teljes pompájában, aminő csak dukál vasárnap délelőtt templomba menet vagy templomból jövet, ha szekeresgazda valaki Rév-Komárom városában, akár a Gazda utcában, akár a Megyeresi utcában legyen a háza. Móritz György igazít egyet panyókára vetett prémes mentéjén, megcsörren a csatos, díszes mentelánc, Móritz uram leveszi fejéről fácántollas süvegét, megköszörüli a torkát, hármat köhint, azután így szól: - Megkövetem a tekintetes urat, mert minekutána Csepy Zsigmond nagytiszteletű úr is elmondotta a mai textusban, amelyet Pál apostolnak a thesszalonikibeliekhez intézett leveléből olvasott fel, mely is, miként a tekintetes úr is hallotta, szólt pedig ekképpen: „A mindennapi kenyérért nemcsak imádkozni, hanem dolgozni is kell!” – azonképpen mi is összegyűlvén, mi 16

Móritzok, a templom után a kollégyium udvarán azt beszéltük meg, hogy igenigen megköszönjük azt a tisztességet, amely minket Móritzokat ért… Jókay József felállott és megszorítá az előtte szónokló atyafi kérges tenyerét. - Milynémű tisztességre gondol, urambátyám? - Arra, hogy a tekintetes úrék eddigi legfiatalabb hajtása a tekintetes úr akaratjából a Móric nevet nyert el. - Nono…- hatódott meg az árvák tútora. De Móritz uram nem hagyta magát egykönnyen félbeszakítani, hanem rendületlenül folytatta: - Melyért is, mint nevünknek fölöttébb való megbecsültetéséért az összes Móritzok általam mondanak köszönetet, és adják tudtul a tekintetes úrnak, hogy minden Móritz a felépítendő Jókay házhoz három-három napig tartó kezemunkájával vagy pediglen ingyen fuvarral segítségére lészen. Melynek utána az Úristen áldása legyen az építendő házon, és minden ő lakóján! Quod dixi, dixi! Ezzel a latin mondással fejezte be a jámbor és becsületes ember mondókáját, megmutatva véle azt is, hogy egykoron az ő lába is koptatta a komáromi főiskola küszöbét, és hogy ő is hozott el onnan némi deákul való tudást. Majd fejére illesztvén süvegét, illő komolysággal eltávozott. Ezért és ehhez hasonlókért sürgött-forgott Jókayék épülő háza körül annyi munkás kéz. Akadt a rokonság között is, a komák között is, aki ingyenes munkával, fuvarral segítségül jött, mert így épültek a régi magyar házak. Szomszédság, rokonság mind összefogott a házépítés munkájában. Jókayné asszony is ott volt majdnem mindennap. Vigyázó, őriző szemmel figyelte a munkát. A pólyából immár teljesen kibontakozott Mórickát kis kocsijában utánatolta Vörösné ifjasszony. Mert levették a bölcső talpát, és négy fakorongból készült kereket illesztett a bölcső kosarára Kelemen bognármester. Úgy vonultak mindennap az építkezés színhelyére korongos kerekű kocsin, mint a honfoglaló ősök. Megérkezvén, Mórickát kivették a kocsiból: - Hoppá! – fiacskám. És hol a dada, hol az anyja tartogatta a karon ülő fiúcskát. - Csak a meszesgödör közelébe ne vidd, Évi! – aggódott Jókayné, mert észrevette, hogy igen erősen kinyílik a kisfiú szeme, igen erősen tekintget a meszesgödör vakító, sima felületére. Mintha már ekkor azon gondolkozott volna, hogy milyen szörnyű lehet abba beleesni. 17

Egykor majd megírja a „Mire megvénülünk” című munkájában a meszesgödörbe esett cigány történetét, nagy szenvedéseit, de addig még sok víznek kell lefolynia a Dunán. Egyelőre sem ő, sem Jókayék mit sem tudnak afelől. Jókayék csak örülnek, hogy milyen gyönyörűen épül a ház. - De szépek is benne a folyosót tartó márványoszlopok meg az utcaajtó márványkerete! – ujjongnak magukban. - Az ablakokra zöld zsalut is csináltatok a jövő nyáron – határozta el Jókayné, amint körüljárja a kész szobákat. - Ide, az udvar sarkába meg birsalmabokrot ültetek. Hadd legyen kéznél. - Kaliczáné komaasszony is ezen a nézeten volt. - Igen - mondotta -, az nagyon szép is lesz. – És küldött is a bevonulás őszén egy kosárka aranyszínű birsalmát, mert a Jókayék szigeti termését még virágkorában kiszívta a köd, az ő házikertjükben meg bőven termett, és a birsalmaillat hozzátartozik minden rendes komáromi magyar házhoz. Mire a birs Kaliczáéknál meg egyebütt is megérett, fel is épült a ház, és Szemmihálykor (Szent Mihály napján, szept. 29-én) – komáromiasan szólva – már be is költöztek Jókayék. A néma ház üresen maradt, befejezte küldetését. 1849-ben, a vár ostromakor lángba borította a sok tüzes bomba. Az a láng, amely elhamvasztotta gerendázatát, tetőzetét, kialudt, eltűnt, de az a láng, amely a néma ház nagy szülöttének lelkében gyulladt ki, soha el nem múlik, soha el nem vész, mert mindig újraéled reánk örökségül hagyott, halhatatlan műveiben.

18

V. FEJEZET Jár a baba, jár Napról napra nyájasabban nézte az őszi napsugár, amint Jókayné betelepítette az udvarra, a kertbe a fákat, bokrokat, virágtöveket, miegymást. Míg Móricka csendes pihegéssel szunnyadt rácsos ágyacskájában, a ház asszonya már kora hajnalban kint járt az udvaron, a kertben, hogy mindent meglátó tekintetét végighordozza ott, ahol szükséges. A Csallóköz Kisalföldjén az ősz szokott a legszebb évszak lenni, de ez az ősz a legszebb csallóközi őszökön is túltett szépségében. Mintha Jókaynénak akart volna kedvében járni, hogy minél több szendergő növényi életet helyezhessen el az anyaföldbe és készíthessen el a tavaszi virulás elé. Vakítóan fehér bárányfelhőket küldött az ég tündöklő kék szőnyegére („Játsszatok csak báránykáim, lesz időtök bőven!”), és borzas, könnyű ökörnyálat hintáztatott a levegőben. - Hosszú lesz a vénasszonyok nyara! – jósolta a görnyedthátú Póka Andris-, örüljön hát, nénémasszony! – ingerkedett Besénével, a Jókayék „katlantámasztójával”, aki sóskatöveket rendezett a tekintetes asszonyka keze ügyébe. - Nono! – mondotta Jókayné, és búzavirágkék szemének feddő pillantása érte a csúfoldó Andrist, mire az megszégyenülten köpött a markába, és folytatta a gödör ásását és mélyítését. Mert vaj volt a Jókayné szíve, de azért féltek tőle a férficselédek is. Szemének egyetlen pillantásával „sakkban” tudta tartani a dévajkodókat. Pedig most Andris semmi rosszat sem akarhatott, hiszen ő maga öregebb korban járt, mint akihez csúfolódó szavait intézte. Mindegy! Ezt nem vette tekintetbe Jókayné. A kort tisztelet illeti meg! – Ez volt a véleménye. De már jön is Éva dada, hozza a kis Móricot. Kicsit későn ébredt, de mosolyogva kelt. - Angyalokkal álmodott! – magyarázza a dada. - No, jöjjön, legkisebb gazdám, mutassa meg, mit tud! – állítja talpra a karján ülő kisfiút. Összehajtott törülközőt illeszt a hóna alá. Megfogja a törülköző két végét. - Egy-kettő, egy-kettő! Így! – vezényel a dada, és a kicsike erősen igyekszik édesanyja felé. 19

Közben Károlyka meg Eszter megérkeznek az iskolából. Most már a dadát is befogja Jókayné a kerti munkába. Mert Dundinak is, Károlykának is legfőbb gyönyörűségére szolgál, ha öcsikéjüket járni taníthatják. „Oskola” után ez a legkedvesebb foglalkozásuk. Megpróbálják később a törülköző védelme nélkül is. „Egyik testvérke tartja, Fogja a kis szoknyát rajta. Másik testvére várja, A karját elébe tárja.” Mintha csak nagy írónknak, Mikszáth Kálmánnak, Jókai Mór nagy tisztelőjének ez a bájos gyermekverse elevenedett volna meg egy évszázaddal azelőtt, hogy Mikszáth megírta. Délután folytatják a tanítgatást (Móricka uzsonnatájban ébred), folytatják a munkát is, és mire a nap lehengeríti bársonyszőnyegét az égről és búcsúzóra megsimogatja a kálvinista templom aranycsillagának méteres sugarait, sok mindennel elkészülnek a szorgalmas kertészkedők is. A birsalmabokor ott ült a sarokban. (Andris annak ásta a gödröt reggel.) Pár év múlva már gyönyörködhetik aranysárga gyümölcsében a felserdülő fiúcska, aki egyszer majd a „Senki szigetére” plántálja el a legszebb „cidonalmatermő” bokrokat. Más, kisebb-nagyobb gyümölcsfacsemetét meg a kertben ültetett el a szorgalmas és ügyes háziasszony. De lesz ott más is. Fodormenta meg laposmenta, tárkony (a húsvéti bárány fűszere), sáfrány, borsfű, bazsalikom, majoránna: „Kinek” a tövét tették le, „kinek” meg csak a helyét jelölték ki, mert a magvát csak jövő tavasszal vethetik el. … És telik az idő. Őszre télnek, télre tavasznak lészen fordulása. Kizöldül a határ, hajtanak a csemeték, a virágtövek. Rügyeket bont a nagy eperfa is (szederfának hívják Rév-Komáromban), melyet ott találtak Jókayék és megkíméltek az építkezéskor. Móricka hóna alól rég kivették a vezetgető kendőt, önállóan tipeg-topog immáron. Ha elesik, nem pityeredik el, feláll, odábbmegy. Ha csak teheti azonban, elkapja apjaura kisujját, szorítja erősen, avagy édesanyja szoknyájába kapaszkodik. Ilyenkor igen jól érzi magát. Dundi nénje gödrös, puha kezecskéje is gyakran melengeti vézna ujjacskáit sétálás közben. Mily gyorsan telik az idő! Már beszélni is tud a ház kényeztetett kedves kicsikéje, édesanyja szemefénye. Első fogai is régen megcsörrentek ezüst 20

pohárkája szélén. (Konkoly Thege László keresztapa ajándéka.) Ezüstkanálkáját (egyet a sok közül, melyet a keresztelővánkosába dugtak a komaasszonyok) már önállóan kezeli az asztalhoz állított magas székben ülve, ahova anyja öléből jutott. Azután megint ősz lett, és Mórickát egy szép napon elviszik a Rác utcának nevezett főutcába egy komoly férfiszabó, Meszlényi Mihály uram üzletébe. Édesanyja akarja így. Mértéket vesz Rév-Komárom város első szabója. Mert gyönyörű kék bársonyruhát, igazi fiúruhát varrnak a kicsikének, belebújós és nem hátulgombos nadrággal. Remekbe készült ruhácska lesz. A mester fehér selyemmel „steppeli” körül kézen, felhasított menteujját brokátselyemmel béleli, gombkötő gombjaival díszíti. Az ezüst övcsatot a ládafiából vette elő az anyjuk a Pulay nagymama ajándékai közül, a kemény bodros „smíizli” helyett puha, hímzett patyolat leffentyűt szab a mester. (Leánykori vállkendőm adom oda! – mondja Jókayné. – Hadd legyen az övé!) – Akár a mesebeli kis királyfi is elviselhetné, olyan szép lesz – véli mindenki, aki tud róla, hogy mi készül Jókayéknál. Vasárnapra készen a ruha. Rá is adják a kisfiúra. - Olyan, mint egy földre szállt angyal! – csapja össze a kezét Éva dada. - Olyan, valóban olyan. Raffaello vagy Coreggio sem festhetett különbet! – mondja az apja, aki nagy ismerője volt az olasz festőművészeknek. - Gyönyörű vagy, no! – csókolja meg a kicsi testvére orcáját jobbról is, balról is Dundi nénje. Az édesanyja meg büszkén kiegyenesedve, de könnybelábadt szemmel mondja: - Gyere, menjünk hálát adni az Úrnak érette! - És kézcsókot az édesanyádnak! – fejezi be Jókai uram, kezében a zsoltároskönyvvel. – Már harmadikat harangoznak. Menjünk! És elindult az egész család. Mert így volt ez szokásban Rév-Komárom városában, hogy mind a keresztyén, mind a keresztény hívek az új ruhát előbb Isten házába vették fel. Nem hivalkodásból, hanem hogy felszenteljék, hogy megköszönjék Istennek. Bevonultak hát mindnyájan a templomba, elhelyezkedtek az utolsó padban, amelyet Jókay József Szakáll Dániel asztalossal készíttetett a családja számára és állíttatott be utolsó padnak. Majd ha felnő a kisfiú, elmeséli ennek az utolsó padnak a történetét, mely arról tesz tanúbizonyságot, hogy mennyire

21

szerette Ásvay Jókay József a feleségét, és milyen ügyes hadvezérnek mutatkozott, ha valaki emberi méltóságán mert csorbát ejteni. Móricka ez idő szerint még semmit sem tudott arról a háborúságról, amelyet az utolsó pad fejezett be. Most ült benne szép illedelmesen, lógatta rövidke lábacskáit, alig-alig próbált meg velök „harangozni”, és láthatóan nagy élvezettel hallgatta az orgonaszót és a zsoltárokat, tágra nyílt szemmel figyelt a prédikációra, mintha ő értett volna belőle legtöbbet. Igen-igen megszeppent azonban, mikor a nagytiszteletű úr, aki pedig különben igen nyájas bácsi volt, ököllel ütött a szószék szélére és valamiért igen haragudni látszott. De mikor a kisfiú meghallotta az imát: „Miatyánk Isten, ki vagy mennyekben…” ettől aztán megnyugodott. Igen ismerős volt neki. Összetette, összekulcsolta kezecskéjét, mint ahogyan esténként szokta odahaza, amikor Dundi nénje megimádkoztatta, és kicsi lelkén átsuhant az imádság áhítata: „Szenteltessék meg a Te neved…”

22

VI. FEJEZET Mese, mese… Pörke néninek ama bizonyos szorgalmas cselédkéje ugyancsak működött ott a mesebeli tájakon. Rázta erősen a dunnából a finom, fehér pelyhet, s az emberek lent a földön ezt mondták: - Fehér karácsonyunk lesz. Lett is szép szelíd, havas, fehér karácsony. Sőt karácsony után is fehér maradt a világ, de a pihés hótakaró megfagyott, és a faágakon jégtűk sorakoztak. A Dunán meg zajlani kezdett a jég. Nagy lármát csapva ütődtek a zajló jégtáblák a kis dobogó hidat őrző jégtörő sarkantyúknak, melyeken darabokra törtek. De az Öreg-Duna hajóhídját azért ki kellett bontani, mert a jégtörő sarkantyúk csak a Kis-Dunán tudtak segíteni és csakhamar beállott mind a két Duna, sőt fenékig befagyott mint a jó komáromiak állították. Lomhán döcögve csikorogtak az utcákon a jeget szállító szekerek, s mind több hentesnek, mészárosnak, szekeresgazdának a jégverme telt meg „csapatig” hatalmas jéghasábokkal. Az angyalok fent az égi rajziskolában elkészültek a tervezgetéssel, és újfajta jégvirágokkal díszítették fel a földi házak ablakait. Jókayékéval sem tettek kivételt. Tetszett is a szép jégvirágos ablak a kis Móricnak. El-elnézegette, hogyan fonódnak egymásba a kanyargó levelek karcsún, könnyedén. Elnézte csipkés szélüket, változatos alakjukat. Aztán elővette édesanyja nagy sárga rézgombos dinnyekóstoló tűjét, melyet csak bele kell szúrni a sárgadinnyébe, s a támadt kis nyíláson nagyszerűen ellenőrizhető, hogy zamatos-e a dinnye vagy nem, érdemes-e felvágni, vagy nem. (Ott volt mindig a tű kéznél az ablakkallantyún lógó gombostűpárnában.) Aztán a tű hegyével kötette Móricka a jégviráglevél kacskaringójának minden meglepő fordulatát. De nem sokáig működött a tűvel, mert csakhamar igazi rajzolásba fogott. Apjaura asztalán talált papirost meg hegyes „iralt”, és gyönge ujjacskáival addig húzogatott, míg egyszerre nemcsak az ablaktáblán, hanem a papiroson is jégvirágok nyíltak. Az isteni szikra rajztehetség alakjában is jelentkezett. … És a kis művész rajzolt és rajzolt, még a nyakszirtje is csupa figyelem volt. A szőke fürtű fejecske buzgó áhítattal hajolt a papiros fölé, mint ama angyalkáké ott fent az égi rajziskolában… A jégvirágos ablakokat meg-megrázta a szél, s a járókelők arcát vörösre csípte. Sebaj! 23

- Minden tisztességes szél eláll este – vigasztalják magukat az emberek révkomáromi szokás szerint. Ez azonban, úgy látszik, nem volt tisztességes szél, mert este sem állt el. Betutult a kéményeken, és a tágas mosóüstkamara (elrontott német szóval vindóvninak – szélkályhának – hívták Rév-Komáromban) nyílásán fütyülve jött kifelé. Nem ijedtek meg tőle. A tekintetes asszony legalábbis nem. Ő buzgón pörgette a rokkát benn a szobában, fonta a fonalat, és dicsérte az Urat szép énekkel. Ó, könyörgést meghallgató, Édes Atya, Mindenható! S míg fogyott a len a guzsalyról, teltek az orsók, szaporodott a szőnivaló. Jó meleg volt a szobában, barátságosan pislogtak a faggyúgyertyák. - Gyere, Éva, koppantsd már el! – parancsolta a tekintetes asszony. Egyszerre ugrottak fel Böske is, meg Éva is, hogy rendbe tegyék a szomorúan alákonyuló, füstölgő gyertyabelet. Mert a cselédek is a családi szobában fonogattak jó magyar szokás szerint, a ház asszonyával versenyre kelve. Évi elintézte a „koppantást”. Az ollószerű sárgaréz koppantó egyik ágának tányérszerű kiugrásában szomorúan lehelte ki lelkét a lekoppantott, izzó gömbből csakhamar élettelen kis hamurakáskává semmisülő kanócdarabka, és Éva visszatért a sarokba a gyermekek közé. Ott ültek körülötte mind a hárman tisztítatlan nyírfaágakból összerótt székecskéjükön. (A Konkolyék gyallai juhásza hajlítgatta nekik a Rókus-napi vásárra.) Csupa fül volt mind a három gyermek, mert Éva hátborzongató mesét hagyott abba az imént. - … hát mondom, azt mondja a kavai juhászné: - No, Trézsi, nem hoztad le idejében a füstölt kalbászt a padlásról! Most itt a nyakunkon a sötétség, mit adok a népeknek vacsorára! - Felmegyek én most is, oszt lehozom! – mondja Trézsi. - De ám, világot nem viszel magaddal, mert hegyibénk gyújtod a házat! – mondja a kavai juhászné. - Hát aztán – mondja és megy a Trézsi, oda akarja támasztani a létrát a padlásablakhoz, hát nincs létra az eresz alatt. Nézi, nézi, hát látja, hogy ott áll már a létra odatámasztva. A leányzó nem szól semmit, csak gondolja:

24

- No, ez bizonyosan a Jancsi bűne! Jó, hogy a gazda meg nem látta, mert majd kihúzatta volna a lutrit Jancsival. Neki kellett mindig arról gondoskodni, hogy a létra az eresz alá kerüljön estefelé a padlásablakból. Éva itt egy kis szünetet tartott. A gyerekek türelmetlenül sürgetölődztek: - Hát aztán, Éva?! … Hát aztán?! Éva letompított hangon folytatja: - Megy a Trézsi felfelé, bebújik a padlásra, siet a kémény felé… éppen úgy tutult a szél, mint most… gyéren szűrődött be a hold világa az ablakon… nyúl a leány a kalbász után… hát valami szuszogást hall, mintha mozognának a kalbászok… meg akarja fogni a szélső kalbászt, hát valami meleget érez… nagyon szorít… hát Uram Jézus, ne hagyj el! … hát valakinek a hosszú szakálla volt a kezében… Ott bújt meg a batyus a kémény mellett. A rabló ment fel a létrán, azért nem volt az eresz alatt. Az is lehet, hogy még jókor belopódzott, amikor még az ablakban volt a létra, de az is lehet, hogy az eresz alól támasztotta oda. - Nem sikított Trézsi? – kérdi Károlyka, a kis Móric csak néz, néz, a két nagy szeme még nagyobbnak látszik. - Nem szólt a batyus egy szót sem, de a Trézsi sem sikoltott. „Rézses” leány volt szörnyen. Talpra esett, akár a macska… Mondom, nem sikoltott, hanem amint átvillant a fején, hogy rabló van a padláson, ennyit mondott hangosan: - Ejnye, ez a rusnya Jancsi meg ideakasztja a kendert! - Ahhh! - - tört ki a hallgatókból az elragadtatás sóhaja. - Hát aztán, Trézsi, hát aztán? – követte nyomon a sóhajt a szokott sürgetés. - Hát aztán azzal sarkon fordult, lassan ment a padlásajtó felé, aztán alo! – gyorsan le a létrán… amint leért, elfordította a létrát az eresz alá, aztán rohant le a konyhába. Azt kiáltotta: - Rabló van a padláson! – Csak ennyit mondott, többet nem, hanem egyszeriben végigvágódott a földön ott a konyhában. Csak úgy nyekkent. De azóta sem hagyta sötétre a kalbászt a padláson. - Huhuhuhuhuhuhú! – tutult a szél. - Juj! – rázkódtak össze a gyermekek, és el is feledtek érdeklődni a Trézsi meg a zsivány további sorsa felől. Az ilyen meg ehhez hasonló történetek előadásában nagy mester volt Éva. Borzongtak is a gyerekek, amikor Éva előhozakodott a meséivel. Különösen Móricka borzongott erősen, de azért talán ő hallgatta a legszívesebben. Most azonban álom kezdett nehezedni pilláira. Dundi észrevette. Megfogta a kisöccse kezecskéjét: - Gyere, csibém, menjünk aludni. 25

Mert Dundi volt a Móricka gondozója. Ő vigyázott rá, ruháit ő tartotta rendben, ő mosdatta, fésülte, lefektette, felöltöztette. Így osztotta ki rá a kisanyai teendőket az édesanyjuk. – Hadd szokja meg szeretettel végezni a kisgyermekgondozást! – gondolta nagyon ésszerűen a lelkéből fakadt nevelői érzékkel. Most is elvitte Dundi Mórickát közös szobájukba, kezét megmosdatta, aztán ágyba dugta, tejecskével megitatta, mert igen vézna fiúcska volt a kicsi, aztán suttogva megimádkoztatta, kis paplanával meg a csókjaival betakargatta, puha kezével álomba simogatta. De Móricka ezen az éjjelen fel-felriadt álmából: - Dundi néném, fent vagy? – kérdezte szepegve. - Fent vagyok az ágyban, de már alszom – tréfált Dundi. – Aludj te is, angyalom! - De ugye, nincsen hosszú szakállú zsivány az ágy alatt? - Dehogyis van! - Nem hiszem… Ott van. Bemászott a létrán, az ablakon – ijedezett a fiúcska. - Ha nem hiszed, nézd meg! És Eszter a pislogó olajmécses mellé, amely ijesztő árnyakat imbolyogtatott a falon, gyertyát gyújtott, megmutatta az ágyak alját, de Móric csak akkor nyugodott meg, amikor Dundi nénje magához vette az ágyába. Ott aztán nem félt többé, és jóízűen elaludt. De a hosszú szakállú emberektől félt még évek múltán is. Éva pedig esténként mesélt tovább. Hátborzongató, hajmeresztő történeteket, kísértethistóriákat. Mind közül legrémesebb volt a mese a tíz gyertyaszálról, amelyből a tizedik nem gyúlt meg. Móricka azon az éjjelen olyan rémeseket álmodott, hogy hangos feljajdulására lett figyelmes a nénje. Másnap reggel el is mondta az esetet édesanyjának, aki nyomban maga elé citáltatta Évát, aki felől már régen gyanította, hogy nem gyerekeknek való meséket mesél. - Te, Éva – húzta össze szigorú ráncokra a homlokát Jókayné -, te Éva, azt mondom neked, hogy be nem engedlek többé a fonáshoz, ha ilyen történetekkel traktálod a gyerekeket, mint tegnap is! - De tekintetes asszony, én, én igazán nem… - dadogott Éva. – Hiszen a tekintetes asszony is mesél…

26

- Mesélek bizony, de attól nyugodtan alszik minden gyerek, amiről én mesélek: a szalonnavárról, amit az egerek segítségével lehet csak bevenni, meg a Hüvelycsik palkóról. Arról mesélhetsz te is. - De hiszen a Károlykának is meséltem, Eszterkének is meséltem. Azoknak nem történt semmi bajuk tőle – szabadkozott magát mentegetve Éva. - Hallgass! Egy mukkot sem akarok többet hallani! De annyit mondhatok, hogyha még egyszer mesélni próbálsz, nemcsak a fonószobába nem engedlek be, de a házamnak is búcsút mondhatsz örökre! Megértetted? Éva hangos zokogásra fakadt, és aznap este félve telepedett be a szobába, de a gyerekeket nem merte maga köré gyűjteni. Attól kezdve azonban csak az apjuk vagy az anyjuk volt a mesemondó. Az ő meséiktől aztán nyugodtan aludt Móricka.

27

VII. FEJEZET A mesélés tovább folyik Mese, zsoltár és hangos nótaszó verte fel a nagy szoba csendjét, ahol annyit, de annyit perdült az orsó. Valamelyik este az apa, szokása szerint zsebredugott kézzel, dúdolgatva járt fel s alá a szobában. Nézte a szorgalmas fonókat. Egyszerre csak megállott, magához intette Károlyt: - Szemfüleskedj, fiam, kifogyott Bözsének a nyálazóvize. Mondtam már, hogy nem engedem, hogy lelógjon az ajka a nyálazástól, mint valami párkáé. Meg nem is egészséges a nyálazás. Hol a szájában az ujja, hol meg a kenderen, amelyikre bizony sok piszok rakódott, mire ideérkezett. Károly hozta is a kéktüttüsös cserépkancsót (ott készítették a Fazekas utcában), és teletöltötte belőle az összes nyálazószilkét. Mert nedvesnek kell lennie a fonálsodró két ujjnak! Arra való a nyálazóvíz, amelyet azért hívnak így, mert a nyálazást helyettesíti. Észrevette az imént Jókay uram, hogy mikor a lelógó ajkú párkáról beszélt, érdeklődően villant meg a Móricka szeme. Odaszólt Károlynak: - Te már tudod, kik azok a párkák, meséld el, hadd tudja meg az öcséd is! - Igenis, apámuram – vállalkozott Károly, de aztán állva maradt. - No, mi bajod van? Talán elfelejtetted? Károlyka elpirult, és akadozva mondta: - Igenis nem felejtettem el, de szépen megkérem apámuramat, legyen szíves újból elmesélni, hadd hallja a kisöcsém is olyan szépnek, mint mi hallottuk, a Dundika meg én. Jókay elmosolyodott. - No, jól van, hát hallgassatok ide… - és kezdődött a mese: - Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ország. Görögország volt a neve. Görögország most is van, de ez a mai nem olyan. Az meseország volt. Föléje mindig mosolygós derült ég borult, sziklás partjait mindig gyönyörű smaragdzöld tenger nyaldosta. Olyan színű, amilyen keresztapátok pecsétgyűrűjének a köve. Szele csak akkor volt, ha a lakói akarták, mert a szelet zsákban tartották. Ha úgy tetszett nekik, a szélgondozó kieresztette a zsákból, s ha már nem volt rá szükség, visszaparancsolta a zsákba. Az ország lakói nem voltak közönséges emberek.

28

Csodaszép örökzöld ligeteinek útjain, csobogó csermelyeinek partjain tündérek táncoltak, játszottak viruló rózsákból font füzérekkel, vidáman futkároztak, énekeltek. A többiek zenével, tudománnyal, művészettel foglalkoztak. Mások gyönyörű nyájakat őriztek, aranygyapjasok voltak a birkák, egyes kertekben a fákon aranyalma termett. Ha megéheztek a görög meseország lakói, csodálatos finom, jóízű eledelt, ambróziát ettek, szomjukat pedig édes és fűszeres tündéritallal, nektárral csillapították, amelyet finomművű, aranyos, gyémántos kancsóból deli ifjú, vagy ragyogó ruhába öltözött szép leány töltött a poharukba. Ezek a lények, ha egyet léptek, abból mese lett, ha jöttek-mentek, abból már egész mesekönyvre való mese kerekedett. - Jaj, Istenem - sóhajtott Móricka -, de jó lett volna ott lenni! Az apa folytatta: - Árnyas erdeikben, sötét barlangjaikban titokzatos lények éltek… Egyszer egy jókedvű, erős ifjú – Herkulesnek hívták – indult el ebben az országban, hogy országot-világot lásson. Ment-mendegélt fütyörészve. Alkonyattájban, amint egy sűrű erdőben haladt, egyszer csak világosságot látott az út végén. A világosság nagy, mély barlangból áradt ki. Belép a barlangba, hát látja, hogy egy asztalon harminchárom viasztekercs ég. - Kedves apámuram, ha meg nem sérteném - szólalt fel Károlyka -, honnan látta mindjárt, hogy harminchárom volt a viasztekercs? Nekem erről nem is tetszett mesélni? - Hja, az olyan ifjú volt, akinek még csak rá sem kellett néznie a viasztekercsekre, és mégis egy szempillantás alatt tudta, hogy mennyi… No, de hadd mondom tovább!... Az asztal mellett három gyönyörű leány ült. - Adjon Isten jó estét! – köszöntötte őket. – Kik vagytok, szép húgáim? Az egyik leány, akin aranysugárral átszőtt hófehér ruha volt, finom aranyfonalat font aranyrokkán. Ő felelt a kérdésre. - Mi az éjszaka leányai vagyunk, a párkák! – mondotta. – Én az életnek fonalát fonom. A nevem Klótó. - Én Lachézis vagyok! – mondta a másik, kinek hamuszürke ruháján rózsaszínű habfátyol omlott végig. Én az élet fonalát igazgatom, rendezgetem. A harmadiknak fekete ruháján ezüstcsillagok villogtak, sziporkáztak, kezében éles ollót tartott nyírásra készen. Mosolyogva szól: - Én a harmadik párka vagyok, én nyírom el ezzel az ollóval az élet fonalát.

29

Hófehér cica ült mellette, s míg ő beszélt, elkapta játékos kedvvel a hozzá közeledő fonalat. Nekiszaladt, húzogatta, összegubancolta, meg-meg széjjelrázta. A szeme égett, a szája nevetni látszott. Gyönyörű szép cicuska volt. - Hess, te huncut! - simogatta kedves duzzogással gazdája a játékos cicát -, hiszen még úgysincsen itten az idő. Ha eljön, akkor meg így is, úgy is működtetem az ollómat. Az ifjú pedig mosolyogva kérlelte: Kíméld meg az életem, hatalmas párka, mert még nagyon sok a dolgom. A világot sok szörnyűségtől, sok gonosz kártevőtől kell még megszabadítanom. - Jól van! – mondotta a párka. – Az én nevem Átropisz. (Azt jelenti jegyezte meg az apa -, hogy kérlelhetetlen.) Ha Átropisz vagyok is, azért lesz rá gondom, hogy idő előtt el ne pusztulj. Menj, végezd el a kötelességedet! Pusztíts el minden rosszat és minden gonoszat a föld színéről. - Látjátok, gyerekek, ilyen hatalom adatott a párkáknak – jegyezte meg végezetül a mesélő apa. – Ilyen hatalom adatott a párkáknak a görögök meseországában. - Már vége a mesének? – tűnődöztek kedvetlenül felocsúdva a hallgatók. - Egyszer végének is kell lennie, mert odakünn már harsogja az éjjeliőr a nótáját: a „Hallja minden háznak urát” – mosolygott Jókay uram. – Bizony lehetne erről a görög meseországról még tovább is mesélnem, de már igen laposakat pislognak a gyerekek. Jó lesz nyugovóra térniök. - Apámuram - szólalt fel Károlyka -, mikor nekem tetszett mesélni a párkákról, azok nem voltak fiatalok, nem volt szép a ruhájuk. Aztán Klótónak az ajka az álláig lógott a sok nyálazástól. Hiszen azt tetszett mondani, hogy azért használnak a magyarok nyálazóvizet, hogy szép maradjon az ajakuk, a piros szájuk. És a hüvelykujja meg csúnya vastag volt a sok sodrástól. A középsőnek meg akkora volt a keze, mint a légycsapó. A harmadik meg nem nevetett, hanem inkább olyan mérges volt, hogy no! A fehér cica sem volt mellette, az ollója meg egészen csorba volt. - Hja, fiam, azok a párkák, akikről neked meséltem, akkor már több ezer évesek voltak, de mikor fonni kezdtek, akkor olyanok voltak, mint ahogyan most meséltem róluk Mórickának. Mert ne feledd el, fiam, hogy minden öreg fiatal volt egykor. - Igenis, apámuram – köszönte meg Károlyka a felvilágosítást. Jókayék fehér cicája pedig ebben a pillanatban kényeset nyújtózott a kályha mellett, aztán bekanyarította a két első lábát és dorombolásba kezdett. Móricka rögtön észrevette, odatipegett hozzá és simogatni kezdte: 30

- Cicuskám - motyogta -, szép vagy, szebb vagy még, mint az apámuram meséjében játszó cica. Játsszál te is! Erre a kis cica nagyot döfött buksi fejével gazdácskája tenyerén, ami láthatóan igen jól esett a kicsikének. … Ha az apa görög mesét mondott, máskor meg az édesanya a törökvilágból mesélt. De a meséje nem volt azért török mese, hanem igazi magyar mese, csakhogy abból az időből való, amikor a török volt az úr Magyarország nagy részében, amikor az a bizonyos mesebeli „Sárgalábú kis kokas Kiugrott a gyöpre…” Arról szólt a mese, hogy a szegény asszony kis kakasa, amint a szemétdombon kapirgált, hát talált egy krajcárt. Nem közönséges, hanem színarany krajcárt. Nem sokáig örülhetett azonban az aranykrajcárkájának, mert arra lovagolt a ház előtt egy török basa (sok ilyen basa volt akkor Magyarországon!), elvette a kis kakas aranykrajcárkáját és elnyargalt vele. Meg sem állott addig, míg egyenesen el nem jutott Törökország fővárosába, Konstantinápolyba. Ott nekiadta az aranykrajcárt a török császárnak. - Hej, a magyaroknak sok aranyát, drága holmiját, kincsét vitték vagy küldték akkor a basák a török császárnak! Nem csoda, ha a kis kakas aranykrajcárja is odakerült! – jegyezte meg mesélés közben Jókayné, aztán abbahagyta egy pillanatra a fonalsodrást és égnek emelte két kezét: - De az igazságos Isten nem siet, nem feled! Majd megnedvesítette öt ujját a friss nyálazóvízben, és tovább folytatta a mesét a kis kakasról, amelyik utánarepült a basának és kileste, hogy az aranykrajcárkáját a török császár kincstárába tették. Megzörgette hát éjjel a török császár ablakát, és nagy fennszóval így kukorékolt: Kukurikú, török császár, Add vissza az aranykrajcáromat! Addig-addig kukorékolt, mígnem felébredt a török császár, felébredtek a testőrei is, akik aztán az igazát kereső kis kakast beledobták a mély kútba. De a kis kakas sem volt rest, ráparancsolt a begyére: Szedd fel begyem a vizet, 31

Szedd fel begyem a vizet! Szurkom sötét éjszaka lett, mire az utolsó csepp víz is kifogyott a kútból. A kis kakasnak addigra a szárnya is megszáradt, és megint csak megszólalt az ablak alatt: Kukurikú, török császár, Add vissza az aranykrajcáromat! Ekkor meg levitték őkelmét a konyhába. Tele volt parázzsal a vastűzhely, mert nagy volt a török császár háztartása. 99 999 ember részére főzték ott éjjelnappal a fekete levest. - No, gonosz kis kakas, égj el! – mondták a szakácsok, a kukták, és már bent is volt a kis kakas a kávéfőző masina nagy szikratartójában. De nem azért volt sárgalábú, hogy ott vesszen. Megszólalt nyomban: Ereszd ki begyem a vizet! Ereszd ki begyem a vizet! Hadd oltsa el a tüzet! Lett is egyszeribe olyan nagy sistergés, gőzölés, fütyülés, hogy a sok kukta azt sem tudta, hová legyen. Nem is kellett a kis kakasnak az estét bevárnia, mert már az ebéd utáni szundikálás idejében megszólalhatott a török császár ablaka alatt: Kukurikú, török császár, Add vissza az aranykrajcáromat! Ámultában a török császár a saját fülének sem hitt, pedig a turbánja is leesett a fejéről ijedtében. Mikor aztán megértette a „cirkumstánciákat” - mondotta deákosan és komáromiasan Jókayné -, saját tulajdon szájával parancsolta meg, hogy vessék bele a kis kakast a tizenkét lábon álló méhesbe, majd a sok milliom méhecske végez vele. Persze, hogy a kis kakas mind felszívatta a sok méhecskét a begyébe, és éjfélt sem kiáltott még a török toronyőr a keskeny magas török torony erkélyéről, máris bekiabált őkelme az ablakon. De már erre a török császár senkinek sem szólt egy mukkot sem, hanem odalopódzkodott az ablakhoz, kinyújtotta a kezét, megcsípte a kakast a szárnya 32

tövénél és beledugta a kaftánja ujjába, melyre aztán ráhúzott egy arany karkötőt, hogy ki ne bújhasson a kis kakas a bő kaftánujjon. - Itt maradsz, te pernahajder! – sziszegte a török császár, és visszafeküdt a selyemkanapéra. Mikor ideért a mesemondó, már akkor a figyelmes hallgatóság kárörvendő kuncogásba kezdett. Sejtették, mi lesz: - Ne neked, török császár! – gondolták magukban, de moccanni egyik sem mert, nehogy megzavarja a mesemondót, aki így folytatta, kedvükre folytatta: - Ám megszólalt a kis kakas: Ereszd ki, begyem, a sok magyar katonát, Hadd tanítsa móresre a nagy szultánt! Tyű, lett erre nagy ribillió. Kibocsátották a vitéz méhek a fullánkjukat, és elkezdték szurkálni a török császárt amúgy istenigazában. Az meg földhöz vágja az aranykarkötőt, utána a selyemkaftánt, de a vitéz harcosok nem tágítanak. Nagyot kiált hát a törökök császára. - Kincstartó, add vissza a kakasnak az aranykrajcárt! Szalad a kincstartó, kikeresi az aranykrajcárt, adja a kakasnak, mire az rászól a méhekre: - Vitéz hadseregem, féljobb, indulj! - Mert a magyar, még ha kis kakas is, nem bosszúálló, nem szereti a hiábavaló bántalmazást, s ha elmúlt a veszedelem, amelyből győztesen került ki, megbocsát az ellenségének! – fejezi be a török világból való magyar mesét a tekintetes asszony. Volt nagy hahota, nevetés, tetszett szörnyen a kis kakas szúrós igazságtétele. Csak a kis Móric nem hahotázott, de azért tetszett neki is a mese nagyon. Szelíd, huncut kis mosoly ült a szája szögletében. Majd egykor ő is megnevetteti a búsuló, elszomorodott magyart szép csendesen. Majd ír neki jóízű történeteket, s olyankor írás közben a mesehallgató kis Jókay Móric huncut mosolya megjelenik majd a mesemondó nagy Jókai szája szögletében.

33

VIII. FEJEZET A hóvirág Nemcsak a Jókayék szobájában perdült a rokka, telt orsó orsó után, hanem a kis Jókay Móric életének a fonalát is tovább fonták-fonogatták az idő titokzatos párkái. Hova is tűnik a nappal, hova az éjjel? Észre sem vesszük, amint telik-múlik. Már a negyedik életévét töltötte be a fiúcska. Más gyermek négyéves korában még alig ébred öntudatra, Móricka, mintha nem is erről a világról való lett volna, olyan bámulatosan fejlett az értelme. Mindenről akar tudni, mindent meg akar érteni. De van is olyan jó mesemondó édesanyja, és olyan türelmes magyarázó édesapja. … Péntek van. Az Almási-hegyek felől tavaszi fuvalom érkezik a városba. Az utcán hóvirágot árulnak a tardosi gyermekek. Melegen süt a délutáni nap, igen megártott a hóvirágoknak. Lankadt már a reggel még oly üde ruhájuk. Nemigen kellenek már sem az úrfiaknak, sem a dámáknak. De ott jön Jókay József, az árvák tútora. Mellette lépeget Móric meg Károly. Vagy talán nem is Károly volna, aki Móric kezét fogja? Az ám! Nem formit hozzá arcban, sőt talán nagyobb is a fiúcska Károlynál! Hát bizony nem is Károly az, hanem Vilmos, a cseregyerek, a Zsigmondy tanár úrék fia, akit magyar szokás szerint kicseréltek Károllyal még a múlt ősszel, mert azt meg „német szóra” vitték Pozsonyba. Igen szereti Vilmos is Mórickát. Eleinte csak simogatni, vezetgetni, az asztal melletti székre felsegíteni tudja „magyarul”, de most már el is beszélget vele, mert hiszen tudott ő egyébként is egy kicsit magyarul, csak nehezen szólalt meg az új környezetben. De most már egészen „itthon” van. A tanulás is jól gördül a magyar iskolában. Jókay uram meglátja az elszomorodott tardosi gyerekeket a szomorú hóvirágcsokrokkal egyetemben. Megvásárol hát a virágokból egész kosárra valót. Hadd menjenek már haza a gyerekek Isten hírével! Egy csokrot ad Vilmoskának, egyet megtart magának, egyet meg a Móricka kezébe nyom. A többi pedig… Hova is tegye a többit? – gondolja magában. Csak nem sétálhat ezzel a nyaláb hóvirággal a Duna-parton alá s fel? Hiszen, mire a postaladik megérkezik, amire várnak, amelyik virágocska el nem szóródik, szénává aszik! No, de szerencsére jön már Garainé asszony a halasdézsájával. Most rakta meg a bárkában ficánkoló halnépségből. Jókay odainti: - Álljon meg csak egy percre! Hová? Merre? 34

A nyájasarcú halászasszony készséggel felel: - Halászlé vacsora lesz az „Aranysas”-ban, oda viszem ezt a sok finom halat. A maradék majd elkél hazafelé. - Akkor mifelénk veszi az útját. Ugye, bizony? - Arra is mehetek, édes, drága tekintetes uram. - Nem adná be ezt a hóvirágot nálunk? - De elvinném, be is adnám szíves örömest, hanem hová is tegyük? - Az ám, hová? – hökkent meg gondolatban az árvák tútora. De meghökkenése csak rövid ideig tart. Mert, ím előveszi szépen összehajtogatott suhogó lenvászon zsebbeli keszkenőjét, széjjelrázza és telerakja lankadó hóvirágcsokrokkal. Batyura köti, és odaakasztja a halastalicska rúdjára. - Így már lehet, tekintetes uram – állapítja meg megelégedett, nyájas szóval Garainé asszony. - Aztán mondja meg Esztikének, hogy azt üzenem, tegye vízbe, a hattyús tartóba. - Megmondom én a kisasszonykának, meg én, drága jó tekintetes uram – fogadkozik az asszony. - Köszönöm, hát csak vigyázzon reá azért egy kicsit útközben. - Istennek ajánlom, vigyázok rá, vigyázok, mint a szemem világára – köszön el Garainé. Még hallatszik a talicskája zötyögése, amikor megszólal Vilmos: - Apámuram (mert a „csereapát” is apámuramnak hívja a cseregyerek), miért tolja a Garainé maga a halászdézsát? Mikor apámuramékhoz hoznak, akkor legény tolja, Tuba Sámuelné csak úgy megy mellette. - Azért, fiam, mert Garainé nem halászasszony, csak „fisérné”, aki vásárolja a halat a bárkában, aztán haszonra adja el. Özvegy „fisérné”, de igen derék asszony. Jól neveli az árváit. - Igenis, köszönöm szépen, apámuram – mondja illedelmesen Vilmos. Aztán sétálnak tovább, lefelé a Duna-parton meg a sáncárok, a sánc és a hatalmas várfalak mellett. Móricka erre még sohasem járt. Elmennek egészen a Vízi-kapuig, amely a Dunára tekint, azért Vízi-kapu. Ott a sarokbástya tetején lévő nagy térségen majd 48-ban vacsorát ad a várparancsnokság szemközt, a túlsó oldalon farkasszemet néző osztrák ágyúkkal. Táncmulatság, „dalidó” is lesz, amelyen a komáromi „delnők” délcegen járják majd a csárdást. A sáncárok szélén most vigyázva lépkedő kisfiú még nem tudja, hogy milyen lelkesen ír majd felnövekedve erről a „dalidóról”, s hogy a dalidó szót is ő csinálja majd meg és használja írásaiban. Most csak áhítatos ábrázattal tekintget a kazamaták 35

befelé keskenyedő vasrácsos ablakai felé. Egyszerre csak megszólal csendes motyogással: - Édesapám, édesapám, ni csak, hogyan ásítanak ezek a falak! Az apa felfigyel. - Ásítanak? – kérdi, aztán meglátja a rácsos ablakokat, amelyek mint ásító szájak kifelé bővülve csakugyan azt a látszatot keltik, mintha az óriási bástyafalaknak ásításra nyíló szájai volnának. Az idő is olyan álmosító, hogy bízvást elképzelhető, hogy az álmosító hatásra kezdenek ásítani a várfalak. Legyek lágy döngicsélése, a dunai malmok ideszűrődő halk kelepelése, a közeli Duna hullámzásának halk tocsogása az altató nóta … Ez villant át egy pillanat alatt agyán, és nagyon tetszik neki a Móricka megállapítása. Mosolyog, aztán kérdéssel próbálkozik meg: - Ásítanak? Aztán ugyan mivel ásítanak? - Ott a … - mutat félénken a fiúcska a nyílásokra. - Ott, azokkal a nagy nyílásokkal, a szájukkal. - Nem szájak azok – próbálkozik visszazökkenteni a valóságra az élénk képzeletű fiúcskát az apja – hanem börtönablakok. - Börtönablakok? – tűnődik a fiúcska. – Mi az a börtön? - Sötét pince. Rabok laknak benne. - Rabok?... Tudom már! – élénkül meg az arca. – Akik az utcát söprik, meg a vasgolyót húzzák lánccal a lábukon! – emlékezik vissza rá. Hiszen látott ő már olyan darócruhás rabokat az utcán, amint feltűzött szuronyos katona kísérete mellett mentek munkára a polgári házakhoz. - Azok fiam, azok. - De rossz dolguk lehet ott a pincében… - sajnálkozik Móric, és egyszerre összerezzen. – Jaj! – kiált fel. – Nini, egy rab most dugja ki az ujját a rácson. Jókay uram odanéz. Valami, a rácson megakadt vessződarabocska kelti azt a látszatot, mintha valaki az ujját dugta volna ki. Jókay uram megmagyarázza a kisfiúnak, mi az, aztán visszafelé indul…Nem akarja az élénk képzeletű fiúcskát felizgatni, hiszen emlékszik rá, milyen izgatottá tették Évi történetei, különösen a tíz szál gyertya meg a kilenc levágott ujj. Pedig egyszer majd feleleveníti Móricka a mostani látomását, ha majd nagy író lesz, és megírja a „Politikai divatok” című regényét, amelyben a rab Pusztafy dugja ki ujját a rácson és megijeszti vele az ott sétáló két hölgyet, akik meglátják az ujjat és rajta a fekete keresztes ékköves gyűrűt. - Gyertek csak, gyertek! – biztatja a fiúkat Jókay József, hogy elterelje a figyelmet a rácsos börtönablaktól. – Gyertek csak! Mutatok valami szépet! 36

Lesegíti őket a sáncárokba, aztán sűrű bokrok ágait széjjelhúzva, szép utat tár előttük, s egyszerre csak kiér velük egy kis tisztásra. Nem messze tőlük magas bástyafal meredezik. - No, mit láttok ott? – kérdi vidáman a bástya oldalán előtörő faragott kőszoborra mutatva. A fiúk eleinte nem veszik észre, mert faburkolat borul rá védően, de aztán Móric felismerni látszik. - Az édesanyám! – véli ingadozva. – Koszorú van a kezében, megy a temetőbe, megy a Lajoskák sírjához. - Nem az édesanyád, fiam – magyaráz az apja. – Ez nem élő asszony, kőből faragták, ez kőszobor – próbálja megértetni a dolgot. – Úgy hívják, hogy a komáromi kőszűz. Azt jelenti, hogy ide, ebbe a várba ellenség be nem tette, de be sem is teszi sohasem a lábát. No, ez a magyarázat kellett még csak a Móricnak. Nyomban megkérdezte: - Mi az az ellenség? - Hm… - hökken meg az apa. - Hát az ellenség lövi a várat, és ki akarja kergetni a városból a felnőtteket is, meg a gyermekeket is. Ebből már megragadja valami a kisfiú figyelmét. - Úgy, mint ahogyan a Károlyka lőtt krumplipuskával? – kérdezi. - Úgy, olyanformán, de akire rálő az ellenség, az nem tudja magáról úgy letörölni, mint mi a Károlyka puskájának krumplidarabkáit. - Hát mi lesz vele? - Hm… az bizony meghal – mondja ki kedvetlenül a szormorú szót Jókay, pedig el akarta kerülni gyermeke előtt a halál gondolatát. De Móric nem szomorodik el, hanem visszatér előbbi kitalálásához. - Hova viszi ez a kőédesanya azt a koszorút? - Sehova sem viszi, hanem azt mutatja, hogy ez a koszorú azokat illeti, akik nem engedik be az ellenséget a várba. Ezt ugyan nem érti egészen világosan a kisfiú, de azért tovább kérdez: - Hol az ellenség? Kint vagy bent? - Az ellenség Komáromban mindig kint van. Ezt jegyezd meg magadnak, fiam! - Kint is marad? - Kint bizony, mert Komárom várába ellenség még nem tette be a lábát, mióta újonnan felépítették ezt a régi várat. Nem is teszi! – büszkélkedik az apa. - Ugye, azt mondja neki a kőédesanyám, hogy: - Mars ki, te! – kérdez tovább a kisfiú, kardos édesanyjára gondolva. 37

- Azt, azt! – örül az apa, hogy lám a kisfia hogyan kisegítette a magyarázatban, értelmes gyermekek szokása szerint önmaga oldván meg a fogós kérdést. A gyermek Jókay egy ideig elgondolkozva néz maga elé, aztán ezt a meglepőt mondja: - Aha, hát azért mutat az a kőasszony fügét a másik kezével, mert ide nem jöhet be, akit nem akar beengedni. - Mit mutat, fiam? – kérdezi az édesapja. - Fügét mutat az ujjával, mint a nagy fiúk szoktak, amikor csúfolódnak. És hasztalan magyarázza Jókay uram, hogy a kőszűz bizony nem mutat fügét, csak az egyik kezében babérkoszorú van, a másikban nincsen semmi, a kisfiú csökönyösen megmarad állítása mellett, hogy de bizony fügét mutat. Ebbeli véleményét majd évtizedek múlva sem változtatja meg, amikor felkeresik komáromi barátai és szóba kerül a kőszűz. Váltig mondogatják neki: - Nézze meg egyszer Móric bácsi, nézze meg, ha Komáromba vetődik, ha hazajön egyszer, nézze meg, nincsen ott semmiféle füge sem, csakis csupán babérkoszorú! - Nem nézem én, mert én jobban tudom – mosolyog csendesen a bajusza alatt. – Nem nézem én, mert jól tudom. Fügét mutat és punktum – feleli nála szokatlan eréllyel. Pedig a kőszűz még most is csak koszorút tart a kezében. A fügemutatásnak semmi nyoma sincsen. No, de egyelőre térjünk vissza a gyermek Jókayhoz… A kőszűznek hátat fordítva ballag a kis társaság a Duna felé. A vastag várfalon katona trombitál. A takarodót gyakorolja, hogy estére jól tudja már fújni. Mélán hangzik az elnyújtott trombitaszó a csendes tavaszi délutánon. Jókay apa halkan énekli hozzá a szöveget, ahogyan a rév-komáromiak szokták: - Haza-a-a-a… haza… rongyos baka! De már csapkod is a postaladik evezője. A nagy hullámok megtáncoltatják a mozdulatlan nagy halászbárkákhoz kötött apró „nyargaló” bárkákat, melyeknek oldalán garasnyi nyílásokon ki-be csapódik a víz, hogy a benne lévő halacskák úgy fickándozhassanak benne, mint a Duna vizében. A ladik, amely ekkora hullámokat vert fel, kiköt lassacskán. Erre vártak nemcsak Jókayék, hanem többen a komáromiak közül. A postaladik hozta át a dél felől érkező leveleket a túlsó partról. A Pozsony felől jövőket a PozsonySomorja-Dunaszerdahely-Rév-Komárom között kiépített postaúton a postakocsi hozta a postaházhoz. A levélhordó aztán kijött a postaladikhoz a többi levélért, 38

és ilyenkor el lehetett tőle kérni a Pozsonyból érkezett leveleket is, ha voltak ilyenek. Mert a sánta levélhordó egyébként csak másnap vitte ki a házhoz. Így aztán levélhordó meg a közönség kisegítették egymást. A sánta levélhordónak másnap kevesebb házhoz kellett elbicegnie, a közönség meg előtt jutott hozzá egy-egy várva várt levélhez. Jókayéknak is jutott egy levél. Nagy árkus papiros összehajtva szép négyszögletűre, lepecsételve rendesen zöld pecsétviasszal, megcímezve Károlyka formás betűivel. Szívesen kifizette Jókay atya a nyolc krajcár váltságdíjat érte. Akkoriban ugyanis nem találták még fel a bélyeget, pénzt kellett adni a levélért a címzettnek. No, most aztán már örömmel szaporáznak Jókayék hazafelé. Móricka útközben a hóvirágcsokrát nézegeti, amelyet egész sétájuk alatt gondosan szorongatott a kezében. Egy szál virág kiáll a csokor oldalán. Kihúzza. Csöndben vizsgálgatja. - Egy-kettő-három – számlálja a külső, fehér szirmokat. Kifelé görbíti. – Nini – gondolja -, itt belül még egy kicsi virágocska van. Ez már nem egészen fehér. Zöld csíkos, mint… Mint mi is? … Igen, mint a pántlikavirág levele. - Egy-kettő-három – számlálja meg a belső, szív alakú leveleket is. Nagyon nehezen bár, de azokat is félrehajtja. Itt meg sárga levelek vannak! – állapítja meg magában. – Egy-kettő-három-négy-öt-hat. Közéjük akar nézni. Egészen közel viszi a szeméhez. Ez talán mégsem levél – gondolja tovább, és egyszerre csak megszólal: - Apámuram, mi ez a hat lángoló gyertyácska, a hóvirág belsejében? - Ez fiam, a hóvirág hat porzója. - Vilmoska is odatekint, de nem a lángocskákat nézi, hanem Mórickát. Egyszerre nevetni kezd: - Sárga az orrod, Móric! Egészen sárga – állapítja meg szelíd vigyorgással. Móricka elpirul a lenszőke haja tövéig. Elhomályosul a ragyogó két szeme. Majdhogy sírva nem fakadt. Az édesapa zokonveszi, hogy Vilmos kineveti érzékenyszívű cseretestvérkéjét. Az meg nem tudja mire vélni „apjaura” haragos tekintetét. Hiszen nem nevetett ő csúfolódva, sem rosszakarat nem vezérelte. Csak mint afféle puszipajtás, teljes bizalommal nevetett a Móric sárga orrán, annál is inkább, mert nem is tudta, mitől lett olyan hirtelen sárga, nem vette az imént észre, amint Móricka komoly vizsgálódásai közben oly közel hajolt orrával a hóvirághoz.

39

Mert ő talán maga sem tudja (pedig jóval idősebb Mórickánál), hogy mi lakozik a hóvirágnak fehér-zöld szirmokkal letakart belsejében. Egyszerre elmúlik a fiú nevető kedve. Az apa észreveszi Vilmos meghökkenését. Gyorsan átlátja, hogy nem is az itt a baj, hogy Vilmos kinevette a fiát, hanem az, hogy Móricka túlságosan érzékeny. Kiderült arccal szól hát oda: - No, ha sárga, törüljétek le! Nosza, gyorsan kezdik törülgetni. Vilmos törli a tenyerével, Móricka törülgeti a csipkés szélű kis keszkenőjével, és most már szent volna a béke, de Móric azért egész úton nem szól semmit, csak kettécsípi körmével a hóvirág magtokját és igen-igen elgondolkozik azon, hogy ugyan mi is lehet benne az a sok apró, puha, fehér porszem, de megkérdezni nem meri, legalább most nem. No, de van öröm otthon. Töri fel a zöld pecsétet az édesanya és olvassa a levelet, amelyben Károlyka megírja, hogy mindenki egészséges, az egész família, a „libe Mutter” is, aki gyakran süt csörögefánkot, meg készít madártejet, merthogy mindezeket Károlyka nagyon szereti. A születésnapjára pedig édes „Pumpernikkelt” készített, mert azt meg a Vilmoska szereti. Elolvasván a levelet többször egymás után, Jókayné kalamust ragad és nyomban megírja a választ, de külön levelet ír majd Zsigmondynénak is. Megkérdezi a levélben, hogy hogyan is készül az a híres Pumpernikkel, mert a sósat, a kenyérfajtájút már ismeri. Hadd süssön ő is a Vilmoskának. Érezze a gyerek erősen, hogy valósággal otthon van.

40

IX. FEJEZET Az apa szobájában Míg a levelek készülnek, a gyerekek átvonulnak az apa szobájába. Móricka még mindig szomorú. Észreveszi ezt az apja, odainti magához a fiúkat. - Jöjjetek, fiaim, ezt a napot mesével fejezzük be! Nem kellett ezt kétszer mondani egyiknek sem. Móricka arcáról eltűnt a töprenkedés, kigyúlt a szeme, úgy várta a mesét. …Egyszer volt, - kezdődik a mese -, volt egyszer, most is van, egy ország, egy sokat szenvedett ország. Magyarország a neve. Ezt az országot de sok baj érte már. Pusztította mindenféle ellenség; volt mikor a tatár, volt mikor a török. Mikor a sárgalábú kis kakas kiugrott a gyöpre! – gondolta magában Móric. – Tudom én, tudom én! – és némán integetett a gondolataihoz. - Hát akkor történt, hogy Esztergom várát ostromolta a török, szerette volna elfoglalni. Körül is kerítette a várat. Olyan biztonságban érezték magukat, hogy sátrakat vertek a vár aljában, és bennük laktak. Úgy lepték el a vár aljában a mezőt a török sátra, mint a hangyabolyok a nagyapáék rétjét. A múlt nyáron jártunk ott. Emlékszel-e, fiacskám? - Igenis, emlékszem, apámuram – komolykodott a kisfiú. - A sátrak közül kimagaslott a vezérnek a sátra, mint az a legnagyobbik hangyaboly a réten, amelyikre felállítottalak, fiam. Azon a fűvel benőtt hangyabolyon szép rózsaszínű füzény-lizinkavirágot lengetett a szél. (Jókay József nagyon értett a mesemondáshoz, ha tűzbe jött.) – A basa sátrán meg lófarokkal díszített zászló úszott a levegőben. Csillagos éjszaka volt. Egy magyar vitéz a széles várfalon hanyatt fekve nézegette a csillagos eget, figyelte a török tábort, és sok mindent forgatott a fejében. Hogy ragyog az égen ez a sok hidegfényű csillag! Nem törődik az árva magyarok vesztével, Esztergom sorsával!...Ez a fekete felhő, amely ottan a Garam felől érkezik, emberségesebb, a magyarok bánatát átérzi, sötét színével gyászolja… De nem! Van a csillagokban is emberség, magyarokhoz szívessége. Nem kaján hidegség a ragyogásuk! Lám, hogy megvilágítják a török tábort, míg ez a sötét felhő sötét árnyékot borít a várra. Hiszen a basa sátorát annyira megvilágítják a csillagok, hogy onnan a csúcsáról nem nagy virtus volna leszedni azt a kérkedő lófarkat! - Ejnye, hát miért is nem támadnak a pattantyúsaink? Miért alusznak, mint az ürgék télen? 41

A katona odakúszik a bástyafal szélére, aztán csak megint hanyatt fekszik, de most már gyorsan kergetik egymást a gondolatai: Furcsa is volt tegnap az a nagy hűhó! … Annyira ropogtatták az ágyúkat, de hogy egyetlenegy kontyosnak is vagy a sátrának baja esett volna, nem vettem észre… Ezek körül valami nincsen rendben. Megkörnyékezte ezeket az arany ördöge!... Van itt pár kontyos a várban. (A törököket hívták a magyarok kontyosoknak, a turbánjuk miatt, amely olyanmód volt a fejükön, mint a magyar asszonyoknak a kontyuk – mondja közbevetően a mesemondó.) … Igen nagy hamarsággal hajtották be őket a szélső kapun. Hozhattak azok pénzt is magukkal, vesztegetésre valót! - Árulás! – kiáltott fel a gondolkodó katona, és gyorsan talpra szökkent. De aztán megállt, hallgatódzott, észbe kapott. - No, Samu - szólította meg önmagát ebből, Samu, baj lehet, ha túllősz a célon és ekkora lármát csapsz. A célon? … Túllősz? … Megállj, Samu!... Hát tudsz te egyáltalában lőni? Ágyúból lőni? De hiszen kard van az oldaladon, eddig mindig csak azzal vitézkedtél… De tudok ám!... Én is el tudom sütni az ágyút, aki Árgyélusa van neki! Láttam én, hogyan csinálják!... Még ha visszaüt is. Hát hadd üssön! Elszenvedem a hazáért. Azzal sem szól, sem beszél, sem nem gondolkodik tovább, hanem odalopódzkodik az egyik tüzérhez, aki ott alszik az ágyúja mellett. De mire odaért, megint csak meggondolja a dolgot, más ötlik agyába, és rohan egyenesen a fővezérhez, aki történetesen maga a király volt. Felébreszti, térdre borul előtte és tüzes lelkesedéssel mondja: - Uram és királyom, egy életem, egy halálom. Veszélyben van a vár, beveszik a törökök… Megvesztegették a tüzéreket. Azok alszanak, ahelyett, hogy most lőnének, amikor bele lehet látni a török tábor kellős közepébe… Tegnap is rosszul lőttek. Ébred édes álmából a király. Nem tudja biztosan, hogy ébren van-e vagy még mindig álmodja azt a szépet, amit abbahagyott. Jól érzi magát. Kegyesen, biztatóan szól Samuhoz: - Lőj te jobban, fiam! Több sem kellett Samunak! Rohan vissza a várfalra, irányítja az ágyúcsövet, mégpedig egyenesen a basa táborának, amelyiket a csillagos ég legragyogóbb része világít meg. Óriási üvöltés a török táborban… aztán eszeveszett futkosás. - Allah! Allah! – kiáltások… A tüzérek eminnen is felébrednek … eloszlik az ágyúfüst… A török basa sátra ott fetreng a porban… A basát most viszik odább az emberei, mert a karját leszakította az ágyúgolyó. - És csakugyan árulók voltak a magyarok? – kérdezi Vilmoska. 42

- Árulók voltak bizony a tüzérek, de nem voltak magyarok, hanem spanyol zsoldosok, akik pénzért harcoltak. Hogy miért, azt ti még nem értitek. Majd ha felnőttök, megtanuljátok… Ezek a tüzérek, mikor látták, hogy a török bajba jutott, moccanni sem mertek más irányban, hanem ők is utána lőttek a menekülő töröknek… Mert ilyen az áruló, gyerekek, senkihez sem tartozik, senkinek sem híve… Aztán talán meg is bánták már, hiszen egészen elvetemedett ember kevés van. Jó is lakik minden ember lelkében. De hogy visszatérjek a hős helyre legényhez, a mi magyar vitézünkhöz, végezetül a király elé idézték, aki nagy kitüntetésben részesítette. Nemességet adományozott neki, a nemesi levelére címerűl ráfestették az egész esetét. Ott lóg a falon a címere, ni! (A falról tölgyfa keretben, beüvegezve tekintett le rájuk az Ásvay Jókay család címere.) – Mert ez a vitéz a Móric nagyapjának a nagyapja, Jókay Sámuel volt. Úgy hívták, mint a te nagyapádat, fiam. De nézzétek csak a címert! Itt lenn a mezőn van a török tábor, közepén a basa sátorával. Emitt fent a várbástya, rajta a magyar vitéz, zászlót tart a kezében, avval a kezével meg ágyút süt el. Fent ezen a sisakon ez a férfikar kardot villogtat. - Kardot villogtat! – ismétli a kis Móric, és behunyja a szemét, mintha elkápráztatta volna a kard villogása, a pompás mese az ősről, aki nemességet szerzett a családnak. (Majd egykor, 1848-ban, amikor a kis Móric már nagy lesz és a híres „Márciusi ifjúsághoz” tartozik, a nemesi előjogok és címek eltörléséért küzd, lemond nemesi nevéről, leteszi nemesi ypszilonját, és ettől kezdve i-vel írja nevét a népi érzésű, a parasztság felszabadításáért tollal és szóval harcoló Jókai Mór.) Most még élvezte a „mesét”, ha nem is értett meg belőle mindent, de megérezte apja lelkesedését. Úgy hullottak lelkére a költői szép előadás szavai, mint a langyeső a virágzás előtt álló rétre. Majd elmesélteti még többször is magának több havi időközökben, amíg teljesen világossá nem lesz előtte az ősről szóló egész történet. Többet értett belőle most is, mint más hasonló korú gyermek. Hiszen tudta ő azt is például, hogy mi a tüzér, mi az ágyú, legalább is látott már tüzért is, ágyút is az elmúlt télen, amikor kis bundájába öltözötten ült Éva karján, aki a király születése napján, február 12-én, elvitte az apja városházi szobájába, s onnan az ablakból nézték végig a zenés felvonulást a Rác utcán át be a várba. Onnan jól el lehetett látni a Rác utcára, nem fogta még el a kilátást a Klapka-szobor. Hallgatta az ágyúk kerekeinek dübörgését, nézte a tüzéreket, akik Évának is nagyon tetszettek, meg is magyarázta, miről ismerhetők meg, mi a dolguk és szerepük a hadseregben. Nézte a nagy dobot, az öreg dob mellett 43

haladó fehér parókás, fekete selyemcopfos gyertyavivőket, akik az üvegburával letakart lobogó lángú gyertyákat vitték hosszú nyelű tartókban. Most is hogy hallgatta atyjaura szavait az ágyúkról, pattantyúsokról, felébredt lelkében a téli kép. El-elgondolkozott a hallottakról, amellett igen fúrta az oldalát az a kérdés is, amelyet az imént sehogyan sem mert apjaura elé terjeszteni. A mese felüdítette, visszaadta bátorságát. Odaaprózott az asztalhoz, ahol a hattyú formájú porcelán virágtartó állott (benne pihent már a Móric csokra is), kihúzott belőle egy szál hóvirágot, megint csak boncolgatta, míg oda nem ért a finom fehér porszemecskékhez. - Apámuram, mi ez? A hóvirág magja? - Nem, fiam, ez csak magrügy. Mag lett volna belőle, ha rajtahagyták volna a hóvirágot a tövén. Szép, fekete, apró magocska. - De kár, hogy letépték – sajnálkozott a kisfiú. – Most aztán nem lesz több hóvirág? - De lesz, fiam, mert a hagymája bent maradt a földben. Majd tavaszra újra kihajt. Ezen aztán megnyugodott a kisfiú, és eltette a felszedett új tudományát a többi közé.

Jó is volt ott lenni az apjaura szobájában! Sokat csetlett-botlott máskor is ott. Lógott a falon még a nemesi címeren kívül négy egyforma nagyságú nagy kép, széles fekete keretben. Sokszor meg-megállt Móric ezek előtt a képek előtt. Nézegette azt a kisfiút, aki olyan egyenesen és komolyan támaszkodott egy nagy fa törzséhez. Alma volt a fején. Egyszer aztán megkérdezte Móric az édesapjától: - Ugye, azért áll az a kisfiú olyan haptákban (Móric tudta, hogy mi az a „hapták”, hiszen nagy katonaváros lévén Rév-Komárom, látott már a múlt nyáron katonai parádét a Pintyőke-ligetben, s mint tudjuk, zenés takarodón felvonuló katonákat is látott a télen), hogy az alma le ne guruljon a fejéről? - Nemcsak azért, kisfiam, hanem azért, hogy az apja el ne tévessze a lövést, mert ha eltévesztené, fiának a szemébe vagy a fejébe fúródhatnék a nyílvessző. Azt már tudta Móric, hogy mi az a nyílvessző. Az apja faragott már egyszer egyet, és megmondta, hogy a régi magyarok ilyennel lőttek. Azért kérdezte aztán Móric az apjától: - Az a bácsi, aki meghúzza a puzdrát, régi magyar? 44

- Nem, fiacskám, az Tell Vilmos, ennek a kisfiúnak az apja. Ezt nagyon furcsállotta Móric. - Tell Vilmos nem magyar? – kérdezte csodálkozó hangon. Hiszen az ő cseretestvére is magyar, ha németül beszélt is eddig. Hát ez a Vilmos is lehetne magyar, hiszen Vilmos! És miért is ne volna, mikor nyíllal akar lőni, mint a régi magyarok szoktak – gondolta magában Móric, de nem mondta, mondani nem merte. Csendben hallgatta hát tovább, hogy mi lesz a meséből. - Ez a Tell Vilmos svájci szabadsághős volt. Ezt nem nagyon értette a kisfiú. A nagyapám is hős volt - gondolta -, és valami derengett a lelkében. Aki hős, az nyilván lőni szokott. Az egyik ágyúval, a másik nyíllal. De mi lehet az, hogy svájci. Biztosan vár (a komáromi várat már ismerte a sétákból), találgatta a hős dédapjára gondolva. Az apa mintha megértette volna a fia ki nem mondott gondolatát, mindjárt megfelelt rá: - Svájc ország, olyan, mint például Magyarország. - Ott svájcul beszélnek az emberek? – hozakodott elő a kis Móric a meglepő kérdéssel. - Nem, fiam, hanem németül, olaszul és franciául. De kár, hogy nem magyarul – gondolta Móric, de azért azon nyomban elhatározta, hogy ő majd megtanul németül is, olaszul is, franciául is. Az édesapja pedig folytatta: A svájciak is sokat harcoltak szabadságukért, mint a magyarok. Szabadság, szabadsághős – ezt is sokat hallotta már Móric, amikor Károlykának meg Eszternek mesélt az apjaura olyan meséket, amelyeket ő még nem értett meg egészen. De azokban a mesékben a szabadsághősök mind magyarok voltak. Kicsi szíve kezdett felmelegedni a svájci szabadsághős iránt. Hát ezek is sokat szenvedtek akkor! – szökött agyába a hirtelen támadt, de szokása szerint ki nem mondott gondolat. - No, de te ezt még nem érted, fiacskám – hallotta az apja hangját. Bezzeg, megijedt most Móric, hogy utóbb nem lesz már több mese. Könyörgő szemmel nézett apjára. - Tessék csak mesélni, apámuram! - No jó, hát majd úgy, hogy megértsd… Látod ezen az első képen ezt a nagy póznát? Tetején kalap van. Hercegi kalap ez. A Póznát gonosz ember, Geszler állíttatta oda és tétette rá a kalapot. Megparancsolta, hogy minden polgár, aki a téren keresztülmegy, hajtson térdet a kalap előtt. Látod, hogyan hajladoznak az emberek? Ám Tell Vilmos büszkén, egyenes derékkal megy el a 45

pózna előtt. Ő emberek előtt nem hajladoz, csak az Atya Úristen előtt hajtja meg szabadsághoz szokott büszke fejét… Ezért lakolnia kell. - Édes apámuram - kérdezi Móric -, hiszen nem ember előtt hajoltak meg azok, hanem kalap előtt. - Igen, fiam, de a kalapba bele kellett gondolni a herceg fejét, aki helyett a kalapot odaállították. Valamit odagondolni, ahol nincsen, ez már tetszett Móricnak, ezt már megértette könnyen, hiszen, mint tudjuk, ő is odagondolta, ott látta a fügemutatást, ahol nem volt. Mert képzelete már ekkor kezdett fejlődni erős ütemben… Még jobban figyelt most már a kapott felvilágosítás után a történetre. - No – mondja neki Geszler, a gonosz ember – ez példás büntetést érdemel. Holnap a fiad fejére egy almát teszek. És te onnan lelövöd! … - Elhalványodott Tell. Jó célzó volt, de tudta, hogyha a keze csak egy kicsit is megremeg, a nyílvessző félrerepül, és az éles nyílvessző az alma helyett a fiúcskába fúródhatik. Móricka feszülten figyel, a mese tovább folyik: - Másnap a bátor fiú – látod a képen? – úgy álla fatörzs előtt, mint a cövek. Sugárzó tekintete mintha biztatná az apát: - Lőj, nem félek! Anyámtól is bizakodva vettem búcsút: - Apám keze nem tévedhet! És suhog a nyílvessző. Az alma kellős közepébe talált. Leesik az alma kettéváltan jobbra-balra. A nyílvessző a fába fúródik. A fiú áll, él is. Ujjongva szalad az apjához. - Miért vettél ki két nyílvesszőt a tegezből az imént? – kérdezi Geszler Tell Vilmostól. - Azért - feleli büszke daccal az apa -, mert ha az egyik a fiamba fúródott volna, a másik a te szívedbe bizton beletalál, gonosz szolgája gonosz zsarnoknak, te! – mondja magából kikelten Tell, aki még mindig ölelve tartja fiát, s meghatottan csavar egyet kérges tenyerével a fiúcska kemény tarkóján. Búcsúzott ezzel tőle, mert rosszat sejtett. És csakugyan. Geszler nyomban elfogatja, megkötözteti, csónakba dobatja, hogy elszállítsák egy sziklavár börtönébe. A várhoz nagy tavon át lehet csak jutni… Az imént megszabadult fiúcska, aki olyan sugárzó bátorsággal állt az előbb apja nyíllövése elé, most jajgató sírásra fakad, rohan haza édesanyjához a szörnyű hírrel.

46

- Jaj, Istenem, és mi lett a vége? – kérdezi Móricka ziháló érdeklődéssel. Nézi a képet, a másikat is. – Ni, hogyan imbolyog a csónak, fúj a szél, ugye, vihar van, s a gonosz ember beleesik a vízbe? - Úgy történt, fiam, hogy vihar érte utol őket a tavon. Az evezősök már nem bírták kormányozni a csónakot. A gonosz ember tudta, hogy Tell amilyen kitűnő vadász és céllövő, éppen olyan ügyes hajós is. Feloldatja kötelékeit. Tell ügyesen irányítja a csónakot, nem viszi ugyan a sziklavár felé, hanem a partnak másik részén szerencsésen szárazra érnek. – No, hála Istennek, most már legalább megbocsát neki a gonosz ember – gondolja magában örvendezve Móric. Az édesapja azonban így folytatja: - Üvöltözött a gonosz ember már az előbb, amikor látta, hogy Tell másfelé tereli a csónakot, de mindhiába, mert ott értek partra, ahol Tell akarta, aki elsőnek ugrott a szárazföldre. Aztán beledobta az evezőket a vízbe, megfogta a két markos erős kezével a csónak orrát, és visszalódította a csónakot a szennyes, haragos hullámok közé. Ott is veszett Geszler. - De apámuram – hiszen ezen a képen Tell elrejtőzve a bokor mögé céloz valakire?! - Igen, mert mások szerint Geszler is partra jutott, Tell pedig elmenekülve, egy bodzabokor mögé elbújt. Ott leste Geszlert. Aztán lelőtte azzal a nyíllal, amelyet már az előbb neki szánt. - Hát most melyik az igaz? – kérdezte nagy okosan Móric. - Igaz csak az, fiam, hogy ettől a rossz embertől Tell Vilmos szabadította meg Svájc népét. Régen volt ez, fiam. Akkor még nem írták fel az emberek, ami a népekkel, országokkal történt, mint mostanában teszik. Csak elmondották egymásnak. Ám nem egyformán mondták el. Ki hogyan emlékezett rá. Egyik így, másik úgy. - És szabad így hazudni? – kérdezte Móric méltatlankodva. - Nem hazugság az, fiam. Az írók, akiknek a könyveit én olvasom, azok sem hazudnak. Kigondolnak valami szép és érdekes történetet, aztán leírják. Mi meg elolvassuk, és nagyon tetszik nekünk. Úgy mint a gyermekeknek a mese. - Kigondolnak valami szép és érdekes történetet… - mélázott el Móric, és aznap már nem lehetett többé szavát venni…

47

X. FEJEZET „Csodagyerek az, akárki meglássa!” Szép nyári reggel van. Móricka meg az édesapja ott ülnek az asztal mellett a szőlővel befuttatott, vörösmárvány oszlopos tornác egyik sarkában. Az üres kávésbögréket félretolták, a csíkos abroszt felhajtották, kiszedték az asztalfiókból a rajzszerszámokat. Rajzolgatnak. Az apának vastag füzetei vannak, amelyekbe az olvasmányainak szebb részleteit bele szokta írni, aztán rajzokat készít hozzá. Most azonban meg-megáll a rajzoló keze. Az apa gyönyörködik a fia ügyességében. Hogy az a pici kéz milyen ügyesen forgatja az „iralt”, a kihegyezett ceruzát. Virágokat, leveleket eddig is rajzolgatott Móricka. De most nagyobb dologban mesterkedik. Vigyázatlan legyecskének az egyik lába hozzáragadt a mézesszilke széléhez. Húzogatja szegényke, erősen. A többi lábát összehúzza, hogy annál jobban tudjon erőlködni. Móric meglátta, és rajzolgatni próbálja a furcsa helyzetbe került legyecskét. Már készül a rajz. Jó hosszúra sikerült a légynek az odaragadt lába. Mintha kinyúlt volna. Úgy „taksálja” a fiúcska. Aztán a potrohát, két szárnyát meg a szemét keríti sorra a kis művész. Az apa gyönyörködve tervez magában: - Hiszen ez a fiú ügyesebb nálamnál! Mit tudtam én még ilyen pöttöm koromban? … Semmit! … Ebből a gyerekből festőművészt nevelek. Azt én… Elküldöm Rómába tanulni… Híres piktor lesz belőle. Híresebb, mint Raffaello, vagy legalábbis olyan… Magyar Raffaello lesz belőle. Az! A nap, mintha felelt volna a maga nyelvén az apa gondolataira, aranyosra ragyogtatta meg a fiú szőke fürtjeit. Amikor pedig a szőlőlevelekről a gyöngyharmatot már mind felszárította, megzörrent az utca felől a kopogtató. Valaki ugyancsak sürgősen akart bejönni, mert abba nem hagyta a zörgetést. Böske lélekszakadva futott az utcaajtót kinyitni. Porlepte, alacsony falusi ember nyomakodott be. Kezében furkósbot, vállán kenyeres tarisznya. Két szem nyolc-tíz évesnek látszó, ijedt szemű fiúcskát tologatott, noszogatott maga előtt. Noha nem volt sár, a bocskorának a talpát mégis ugyancsak húzogatta végig a sártörlővason, közben-közben illedelmesen, egyre erősebbeket köhintett, hogy a figyelmet magára vonja.

48

Sikerült is Jókay uramat kizavarni gyönyörű gondolataiból, és arra késztetni, hogy odatekintsen. Amint az érkező észrevette, hogy látják, nyomban hozzákezdett mondókájához: - Adjon Isten jó reggelt, tekintetes uram, megkövetem szépen, hogy idejöttem, de instálom, gondoltam, hogy jó lesz, ha ezt a két árvát a háznál bemutatom. Jókay József nagyot sóhajtott. Igaz, hogy ő árvagyám, nemcsak Móricnak boldog apja. De aztán megint csak felderült. Szerette a hivatalát is. Megnézte az óráját, még csak fél nyolcat mutatott. Csak egy óra múlva lesz másé. Addig maradhat a fia mellett. Felvilágosította hát a kétségkívül az árvagyámot kereső atyafit. - Menjen a városházára! Egy óra múlva ott leszek. Csak fél kilenckor kezdődik a hivatal. De a sunyi ábrázatú, pislogó szemű fél nem engedte magát egykönnyen lerázni. - Megkövetem… - Mondtam már a minapában is, hogy ezek a madari árvák nem énhozzám tartoznak, hanem a megyéhez. Nem ide tartozik az ügyük. - De, instálom, én nem adom oda a gyerekeket… Az anyjuk ugyan magának követeli, de én nem adom. Mert ugyan a fődjük a rév-komáromi határban van, de a haszonélvezet az enyém, amíg az árvák nálam vannak. - Ahá! - eszmélt fel magában az árvagyám -, tudom már, el akarja konfiskálni az árvák jussát! Azért nem adja a gyerekeket az anyjuknak… Hallgatta hát, hogy hogyan fondorkodik a kis hamis emberke. Az, bár a szava zavart köhögésben akadt meg, megint csak belekezdett: - Most meg az anyjuk… Hm… Hoztam is mutatóba miegymást – mondja az ember, és lóstat ki az utcára, a kapu előtt álló szekérhez, és szörnyű cipekedéssel igyekszik lefelé rángatni egy csibével megrakott vesszőkast. De már erre a mindig szelíd árvagyám éktelen haragra gerjedt. Nagyon kiáltott: - Mit akar ezzel? Ám az atyafi nem hagyja magát: - Ha meg nem bántanám, elkél az ilyesmi ilyen úri ház konyháján. Jókay József magából kikelten harsogott: - Hallja, eltakarodjék innen bagázsistul, mindenestül, ha jót akar, mert különbennn… 49

Hogy mi lesz az a „mert különbennn”, az n-et jól megnyomva, már nem mondta meg, mert hiszen maga sem tudta volna befejezni. Nem szokott ő így megfeledkezni magáról, nem szokott dühbe gurulni, de szörnyen felháborította ez a nyilvánvaló megvesztegetési kísérlet, amikor a hivatalból már elutasított fél akar gondoskodni Jókayék „úri házának konyhájáról”. Az árvagyám fogta hát a kalapját, és rögtön elment a hivatalába. Ebédre is későn érkezett haza. Otthon már várta egy kisírt szemű, fekete ruhás asszony. Fekete selyemkendője beárnyékolta sírástól duzzadó szemét. Kézcsókolással járult a tútor úr elé, és úgy rimánkodott: - Az Istenre kérem a drága, jó tekintetes urat, ne engedje az én szívem két drága magzatját, hogy elvegyék tőlem… mert én felmegyek a királyig is… zokogta keservesen. Nagy nehezen sikerült csak lecsillapítani a jajveszékelő asszonyt, akinek a beszédjéből aztán ki lehetett hámozni azt a panaszt, hogy a reggeli atyafi a gyerekek mostohaapja, aki a két árva gyermeknek a komáromi határban levő földekből álló vagyonát furfangos módon meg akarta magának kaparintani, és ezért tartotta magánál a két fiút. No, de emberére talált a komáromi árvagyámban. Kerekedett aztán ebből az ügyből olyan bonyolult eset, hogy hetekig, meg még azon túl is elvonta az ügy otthonától az árvagyámot. Így történt aztán, hogy magára maradt a kis Móric, akivel az apja nem ért rá törődni, tevékenységi hajlamát kielégíteni, nem ért rá annyit foglalkozni vele, mint máskor. De azért a kisfiú megvolt magában is. Ha Eszter nénje, vagy az édesanyja utána néztek, hogy „hol csetlik-botlik már az a gyerek?” – többnyire a nagyszobában akadtak rá, ahol az ablak előtt a dobogó áll, rajta a varróasztalka. Ott üldögélt a kisfiú legtöbbször a dobogó szélén, valami könyvet forgatott az ölében. Máskor is megtette ezt. Megnyugodtak hát. - Itt baj nem érheti! Siettek ki a konyhába. Ezer dolog várt ott ilyenkor a háziasszonyra, hiszen most avatták be Esztert az uborka-, kapor- és paradicsomeltevés titkaiba. Móricka pedig bizony nem mindig ült a dobogó szélén. Sokkal veszélyesebb helyen kezdte, amikor besomfordált a szobába. Ott lógott az ablakmélyedés oldalába vert szögön egy kék táblás könyvecske. Ismerte Móricka régen. Tudta, hogy az a Komáromi Kalendárium… Látta már a külsején a két képet. Megszámlálta a vontatóhajó lovait. Négyen voltak. Az első hármon rajta ült a hajtó. 50

A negyediknek csak utánament, és úgy csattogtatta kacskaringós ostorát. Nem is a valóságban, hanem a Komáromi Kalendárium címlapján látott Móric először életében vontatóhajót, amelyről olyan érdekesen ír majd, ha a Szent Borbála végzetét mutatja be az „Arany ember”-ben, amelyből a „A rózsák szigete” című ifjúsági regény készült. Mondom, a Komáromi Kalendárium ott lógott az ablakmélyedésben, s Móric csak úgy tudott hozzájutni, hogy a kis „sámót” (a zsámoly komáromiasan) felvitte a dobogóra, felállt rá, onnan felmászott a székre, a székről az ablakdeszkára, és onnan nagy erőlködéssel leakasztotta a kalendáriumot. Ezt a veszélyes utat visszafelé is megtette. Majd zsákmányával szépen leült a dobogó szélére, és órák hosszat fogatta magábamélyedten a kis könyvecskét. Egy napon délelőtt hangos beszéd verte fel a ház csendjét. Konkoly Thege László, Móric egyik keresztapja, a főbíró érkezett Gyalláról. - Ennek a szerencsétlen Szabó Pálnénak az ügyében jöttem, komámasszony – mondotta. - Az, az. Ugyan sok baja van a madari árvákkal szegény uramnak, mióta azt a madari atyafit kidobta innen a csirkéivel egyetemben – jegyezte meg Jókayné, aki már tudott a dologról. - Szeretnék ebben az ügyben öcsémurammal egyet-mást megbeszélni, hogy tulajdonképpen melyik árvaszékhez tartozik az a fura ügy: a városihoz-e vagy a megyeihez – magyarázta a főbíró, és az éppen hazaérkező Jókay Józseffel csakhamar nagy beszédbe merülten léptek be a szobába. Móric most is a dobogón ült, de meglátva apjaurát meg a keresztapjaurát, felállt, hogy illedelmesen kézcsókra járuljon eléjük. - Hát te mit csinálsz itt, kisöreg? – kérdezte harsogó hangon a főbíró. - Olvasok – motyogta a fiúcska, mintegy álomból ébredve. - Nono, csak lassan a testtel, barátocskám. Nagy sor az olvasás tudománya, nem osztogatják egykönnyen ilyen csiribiri legénykének. Móricka azonban állhatatosan megmaradt állítása mellett. - Olvasok, keresztapámura, kérem. - Hátha olvasol, olvassál is! – nevetett Konkoly László. – Olvasd el… lássuk csak! Olvasd el hát ezt a verset a kép alatt. És Móric folyékonyan olvasta: A két Duna között Rév-Komárom fekszik, Hogy még magyar város, ő méltán dicsekszik.

51

- Olvasd el a másikat is – biztatja a keresztapja. És buzgó örömmel olvassa a fiúcska: E várat nem tudta a török megvenni, El kellett alóla néki mindig menni. - Ohó, barátocskám, nem oda Buda! Te alighanem csalsz: könyv nélkül tudod már a versikéket és úgy mondod, mintha olvasnád – kételkedett még mindig a főbíró. Erre a szóra, hogy „te csalsz”, elpirult a kisfiú, azt a két nagy, könnybelábadt szemét felvetette a keresztapjára és azt mondta: - Tessék akármit mutatni, én elolvasom! - No, jól van – vigasztalta a főbíró, akire igen nagy hatással volt önérzetes keresztfiának szemrehányó tekintete. – Olvasd hát el ezt a sort, itt ni! Ezt senki sem taníthatta meg könyv nélkül. És Móric azt a nehéz, furcsa szövegű sort is egyetlen hiba nélkül folyékonyan olvasta el: „…vásári, krónikás, jövendőmondó, varázsló, mulatságos, pénzes toldalékkal.” - No, már ennek fele sem tréfa – csodálkozott a főbíró. - Mikor tanult meg ez a gyerek olvasni? Méghozzá ilyen kitűnően? - Én bizony nem tudom, magam sem tudnám megmondani – felelt az apa. – Most, hogy ennek a két madari árvának az ügyével el voltunk foglalva, sokat maradt magára a gyerek, és úgy látszik, a Komáromi Kalendárium öreg betűin megtanult olvasni. Úgy volt-e, fiam? - Igenis, apámuram! – szégyenkezett Móric. A keresztapa pedig gyengéden a fiúcska fejére tette a kezét és elragadtatott hangon mondta: - Csodagyerek ez, akárki meglássa, csodagyerek! Hát még mikor a rajzait megmutatták neki, akkor csodálkozott csak erősen. Akkor is egyre mondogatta: - Csodagyerek ez, akárki meglássa, csodagyerek! Kis idő múlva hozzátette: - Hát hiszen ez is valami, de hogy olvasni megtanult ebben a korban, ennyicske idő alatt, és méghozzá magától, ez igazi csoda! Mert nem úgy volt ám az abban az időben, mint most, hogy csak beviszik a gyereket az iskolába, ott játszva, játékos mozdulatokkal egykettőre elmondatják vele a hangokat, aztán mire a betűkre kerül a sor, már pár hét múlva azt sem 52

tudja a gyerek, hogy hogyan, olvas is. Minden épeszű gyerek. Nem kell semmiféle nagy tehetségűnek lennie. Száz-egynéhány évvel ezelőtt azonban másképpen tanítottak olvasni. Például ezt a szót: Rákóczi, így tanulta meg a gyermek elolvasni: er, á, rá, ká, ó, kó, rákó, cé, i, ci, Rákóczi. Hogy más a hang, más a betű, nem vették figyelembe, és amiatt bizony akárhány nehezebb fejű gyermek két évig is eljárt a „tanodába”, mire megtanult, nem ám valami nagyszerűen, csak úgy-ahogy olvasni. Nem hiába biztatgatták az apák a gyermekeiket ezzel a versikével: „A, bé, ab, vaskalap, Ne félj, fiam, nem harap.” Mert joggal gondolhatta a lurkó, hogy bizony harap. Bizony így olvastak: a, bé, ab. Nehezen ment a kis lurkó fejébe, hogy a, bé, nem abé, hanem ab. Azért volt hát olyan módfelett való nagy a keresztapa csodálkozása a kis Móric tudományán, és azért mondta olyan kiemelten, hogy „és magától”. Odakint aztán azt mondta a keresztapa a szülőknek: - Hanem nem tetszik nekem ennek a csodagyereknek a színe! Igen-igen halavány, szegényke. Elviszem egy kicsit Gyallára. Az öreganyja nagyon várja már. (Jókay Sámuel már akkor nem volt az élők között.) Régen nem látta. Jókay József szívesen el is engedte volna a fiút rögtön, az anyja azonban nem akarta egyedül útnak bocsátani a szemefényét, és így lőn határozattá, hogy mivel ezen a héten elintéződik a madari árvák ügye, szombaton az egész család útnak indul, a vasárnapot Gyallán töltik, a gyerekeket pedig otthagyják a nagyanyó gondviselésére bízva.

53

XI. FEJEZET Ógyallán Elérkezett az indulás napja. Délután három órakor mát ott prüszköltek a gyallai szürkék a ház előtt. Jókay tekintetes asszonynak azonban még egy kis elintéznivalója akadt. - Károlyka egész nap már Fogthüyéknél van. Majd ha rendbe tettem a háztájat, elmegyek érte. Te addig Mórickával menj ki a szigetre, úgyis meg kellene a körtefák támasztékait igazítani – mondotta. Móricka, bár szívesen ment a nagyanyóékhoz, de azért fájó szívvel búcsúzott el a komáromi háztájtól. Végigsiklott a tekintete a komáromiasan pókaorrnak nevezett, haragosbordó aszparáguszok bánatosan lecsüngő virágfüzéren. Megsimogatta tekintetével a folyosó tövéből kinyúló kardleveleit az írisztöveknek (kékliliomnak hívják Komáromban az íriszt). Már régen elhullatták illatos virágaikat, de Móricka még most is ott látta a sárga prémmel szegett gyönyörű sötétlila szirmok bársonyát és selyemfényű, halványlila, háromágú bibéjét. Nagyon tetszettek neki ezek a virágok mindig. Ott szerepelnek rajzai között is. Behunyt szemmel ült fel a kocsira, lila és bordó színek vegyültek össze befelé néző tekintetében: az írisznek és amarantusznak színei. Valamikor egyik legszebb munkája (Kárpáthy Zoltán) egyik fejezetének ez lesz a címe: Írisz és amarantusz… Most azonban ezt még nem tudja, amint viszi a kocsi a gyümölcsöskert felé, amely a szigeten volt. Ennek a szigetnek most Erzsébetsziget a neve Erzsébet királyné tiszteletére, akinek a hajója egyszer kikötött a szigeten. Akkor csak úgy hívták, hogy a sziget, mert volt egy Apáli-sziget is meg egy Arany-sziget is, de mindezek között legkülönb volt a „sziget”. Prüszkölve ügetnek végig a lovacskák a kis dobogó hídon, bekanyarodnak a szigeti főúton, és csakhamar megállnak a Jókay-kert előtt. - Te csak menj be a bódéba! - utasította Jókay uram Móricot -, mert még rád talál esni valamelyik támasztórúd! Móric elhelyezkedett a takaros kis faházacskában. Ráült a színehagyott kanapéra, és várt türelmesen. A bódéból kilátott a kertbe. Nézte dolgozgató apját, nézte a szép gyümölcsfákat. Legközelebb volt a bódéhoz egy hófehér tafotaalmafa, melynek ághasadékain keresztülmosolygott a vele szomszédos fának néhány vérpiros almája.

54

Móric úgy el tudta nézni, és olyan boldog volt, amikor hazamenőben az édesapja megengedte, hogy a százszorszépvirágos, alacsony pázsitról felvehessen egyegy hullott fehér meg piros almát. - A legszebbet, a legnagyobbat! – biztatta apjaura. Visszafelé jövet megálltak a Rác utcán, ahol fehér fűzfavessző kosarak mellett alacsony faszéken ültek a cipóáruló asszonyok, fejükön széles karimájú kalappal. Híres volt a komáromi cipó nagyon. Ott mosolygott gyürkés szegélyük a lenvászon kendővel kibélelt kosarakban. Még a nyál is összefolyt az ember szájában, ha ránézett, olyan étvágygerjesztő volt mindenik cipó. - Adjon csak fel egy kisebbfajta cipót, Ládyné asszonyom – szólt le a kocsiülésről Jókay az egyik nyájas képű árushoz. Ládyné – aki büszke volt nemesi származására, és azért egyike volt a legrátartósabbaknak az árusok között, de viszont a legmegbízhatóbb és legtisztább is, mert úgy gondolta, hogy ez vele jár a nemességgel – gyorsan végigfuttatta tekintetét a cipóregimenten, és kiválasztott belőle egy kackiás, pirosló cipócskát. - Ez jó lesz-e, tekintetes uram? Felvagdaljam? Cigánypecsenyének lesz, ugye? - Ne vagdalja fel, csak vágja kétfelé. - Így-e? – sürgölődött Ládyné. – A fölét az aljától. De ezt a szépséges szép gyürkéjét meg nem sértem. Ebbe a kendőbe meg az egészet beletakargatom. Majd a kocsis vagy a leányzó visszahozza nekem – kedveskedett Ládyné, miközben a kötényén nagy foltnak ható zsebbe belecsúsztatta a cipó árát. A kocsi pedig továbbgördült a „Rozália” felé. (A mai Kossuth teret a rajta épült Rozália-kápolnáról Rozália térnek vagy röviden Rozáliának hívták a révkomáromiak.) Itt az illatos cigánypecsenyét sütötték a Domány hentesék hetivásáros vagy országos vásáros napokon a ház előtt, egyébként a konyhában. Kibélelték hát a kettévágott cipót cigánypecsenyével. Most már csak a Fogthüy-ház előtt kellett megállaniok, ahol Károlyka már leste a kocsit az utcaajtóban, és mire az odagördült, már az édesanyja is kint volt. Szépen elhelyezkedtek a „családi bárkában”. Móricot az apja meg az anyja közrevette, szemközt pedig Károlyka ült Eszter mellett. Így kanyarodtak Ógyalla felé a vág-dunai réven át. A Becsali csárdánál meg kellett állniok, mert az egyik lónak az instrángja meglazult. Amint ott vesztegelnek, koldus formájú, furcsa embert látnak, amint a csárda körül felgyűlt szalmás szemétben piszkál a botjával. Lehajol, felvesz egy papírszeletet, 55

szeméhez közel tartja, aztán fitymálva eldobja, és ismét tovább piszkál. Hosszú ősz szakállát meglengeti a szél, sokgalléros köpönyegén folt hátán folt. Móricka meglátja, és riadtan fogódzkodik apja karjába, majd meg édesanyjához simul. - Jaj, de félek, szakállas zsivány. - Ne félj, fiacskám, nem bánt, ez az öreg Tukma – csitítgatja az apa a remegő gyermeket. - Ejnye - fortyant fel Jókayné -, hát ez meg mit keres itten, hiszen máskor mindig otthon szokott piszkálni a Duna-parton! – És megérzik hangján, hogy nagyon haragszik azért a nyilvánvaló rendetlenségért, hogy az öreg nem maradt a szokott helyén, hanem a Becsali csárda mellé is eljut, és éppen olyankor, amikor ők arra hajtanak és megijeszti Móricot, aki úgyis olyan félénk gyerek. De az apa mesére fordítja a dolgot. - Látod, fiacskám, nem kell ettől a szegény embertől megijedned, inkább tanulhatnál tőle. - Mit, apámuram? – kérdezi a fiúcska, és tágra nyitja okos tekintetű két szemét. - Azt, hogy a pénz elgurul, ha meg nem fogják, meg aztán azt is megtudhatod, hogy hogyan esett meg az, hogy egyszer Rév-Komáromban pénzt rostáltak… Akkor volt a francia háború idejében, amikor én katonáskodtam. - Hadnagy volt az édesapád – magyarázta Jókayné. - Hadnagy voltam, de Győr alatt jártam. Azonban Komáromban is várták akkor a franciákat. Azt beszélték, hogy maga Napóleon is eljön, és több kíváncsi természetű asszony már szinte örült is, hogy meglátják a híres császárt színről színre. A város meg a környéke telis-tele volt katonasággal. - Ugye azért, hogy elkergessék a franciákat, ha jönnek? – érdeklődött a fiúcska. - Azért, fiam. És a sok katonának sok minden kellett. És fizették készpénzzel, nem drágállottak semmit sem, nem alkudtak semmin sem, hanem csak fizettek. Volt is annyi pénz Komáromban, mint a polyva. Ennek a szegény öreg embernek itt, kicsiny kurtakocsmája volt a Duna-parton. Szörnyű nagy katonát festetett az ajtajára. A katona kezében vörösboros üveg volt, és a kép alatt ez a felírás: A jókedvű katonához. - Ennek a kis kocsmának a tulajdonosa az alatt, míg a katonák itt tanyáztak, három hét alatt, összeszedett egy nagy káposztáshordóra való pénzt. Ennyit árult a rossz borból. Meg sem számlálta sohasem, csak dobta bele a káposztáshordóba: ezüstöt, bankót vegyesen. Csináltatott magának aztán drága 56

posztóból divatos háromgallérú köpönyeget, s mivel nem volt kedve ahhoz, hogy a pénzt megszámlálja és széjjelválogassa, kivitte a pénzes hordót a Dunapartra, leterítette a selyemposztó köpönyeget a földre, aztán felállt egy székre, kimérte szakajtóval a pénzt és töltötte lefelé a köpönyegre, ahogyan szemetes, polyvás gabonát szoktak szél ellenében töltve kiszelelni. - Az ezüst lehullott a köpönyegre, a bankókat pedig elfújta a szél. Az ezüstöt aztán zsákba töltette, lemázsáltatta. A papírpénz egy részét messze hordta a szél. Az összecsődülő gyermekeké lett, vagy pedig belerepült a Dunába. A többit zsákba gyömöszölték. Így szeleltetett egykor Tukma uram pénzt a komáromi Duna-parton, amikor annyi volt a pénze, mint a polyva. - És mivel annyi volt, nem dolgozott többet, a vendéglőjét bezárta, a pénzét elherdálta, s rövidesen koldus lett belőle. Eszében is meghibbant kissé. Azóta abban a sokgallérú köpönyegben járkál naphosszat, turkálja szöges botjával a szalmás szemetet, nincs-e benne abból a bankóból, amit egykor elfújt a szél. A mesehallgatás alatt elmúlt Móricka ijedtsége, félelme… Ezt a történetkét is elraktározza lelkébe, hogy egykor megírja „A pénz betegségei”-ben. A katonáskodására való visszaemlékezés jókedvre hangolta a mesemondót, eszébe jutottak az akkori katonanóták, s vidám nótaszóval haladtak az árnyas országúton. Mire a gyallai határba értek, már a Pálóczi Horváth Ádám-féle indulónál tartott, amelyet a második „francia futás”-kor (mint ahogyan a komáromiak mondták) írt 1812-ben, amikor Napóleonnak Oroszországban veszett a serege. Csakhogy ezt a komáromiak így módosították: Mars, siess hazádba vissza, vert seregem, Nekem ez a magyar klíma nem, nem egem, Ritkán volt talán erősebb ütközetem, Nincsen annyi fegyveresem, mint betegem. Mire aztán a „Sárgacsizmás Miska sárban jár” nóta harsant fel, már akkor elálmosodott Móric. Csak a mese tudta ébren tartani, a nótához nem értett. A nótaszó csendes álomba merítette. Most is úgy vették le a kocsiról és tették rögtön puha, meleg ágyba. Nem evett a cigánypecsenyével bélelt cipóból sem, amelyen pedig az egész család osztozkodott. Másnap annál vidámabban ébredt. Megkezdődtek a szép falusi napok. Szertecsatangoltak a határban, és jókedvű játékokat rendeztek a Konkolyék juhászának gyermekeivel. Móric éppen olyan jól érezte magát játszás közben közöttük, mint amikor a testvéreivel játszott. Még nemegyszer hangosan 57

nevetni, incselkedni, nagy hangon beszélni is tudott a különben halk szavú fiúcska. De azért talált Gyallán is csendes, elvonulásra alkalmas foglalkozást. Nagyon szerette a csigákat. Sok csigabiztató versikét tudott, és türelmesen elvárta, míg a csigabiga kiöltötte a szarvacskáját, hol egyiket, hol a másikat, hol mind a kettőt. A kert közepén nagy pincegádor magaslott. A gádor tetejét befuttatták aranyszínű sarkantyúvirággal. Ennek a virágkoronás gádornak az oldalába Móric kis odút ásott, kibélelte virágos fűvel és oda raktározta el a csigáit. Volt közöttük nagyházú éti csiga, volt piciny, halványsárga, melynek fekete szarvacskái úgy illettek a virágos házacskához. Hosszúkás árioncsigát is szerzett, és nem veszítette el a türelmét, ha éjjel a csigák nagy része kereket oldott, másnap ismét benépesítette a „lakást”. Gyorsan teltek a napok. Ha esőre fordult az idő, és a széles, oszlopos tornácra vonultak vissza a rövidre szabott augusztusi napokon, vagy a nagy konyhában nézték esthomályban a vígan lobogó rőzselángot, akkor meg előkerült a mesemondás is. Nagyanyó is tudta azokat a meséket, amelyeket a gyerekek apja szokott elmesélni otthon. Hisz azt is őtőle tanulta a „Szalonnavár” meg a „Csalóka Péter” híres csallóközi meséjét. Egyszer Károlyka is kedvet kapott a mesélésre, és elmondta (a juhász gyerekei is ott voltak), mit beszélt nekik az apjuk Tukma úrról, aki megszelelte a pénzt Komáromban. - Erről jut eszembe - szólalt fel nagyanyjuk -, hogy mi is történt egyszer apátokkal, anyátokkal. Te, fiam, Károly, még icipici kis pólyásbaba voltál, amikor télvíz idején a szüleid újévet köszönteni jöttek hozzánk. Persze téged is magukkal hoztak. De már ez ugyancsak érdekelte Mórickát! Az ő Károly bátyja, mikor pólyásbaba volt. Szomjasan leste hát nagyanyó szavait. - Gyönyörű havas szánút volt. Hát ünnep után, amint mennek visszafelé, remekül siklott a szán. Jóízűen aludtál fiam, mert rádtakartuk az öregapád pehelykönnyű prémtakaróját. Hát egyszerre csak nekimegy a szánkó valami kemény kőnek. Felfordult, és ti mindenestül bele a hóba. Jó puha hó volt. Szerencsére semmi bajotok nem történt. Károlyka ugyan sírva fakadt, de aztán az édesanyja karjában elcsendesedett. Nézik azonban, hogy mi lehetett az a temérdek kő, és miért áll ott az útban. Hát látják, hogy nem kő az, hanem egy nagy zsák pénz. - Pé-é-é-é-énz!? - álmélkodott az egész hallgatóság. 58

- Bizony pénz. Akkora zsák pénz, hogy apátok meg a kocsis ugyancsak erőlködött, míg fel tudták emelni a szánkóba. Másnap aztán apátok kidoboltatta, hogy aki a gyallai országúton elveszített egy zsák pénzt, jelentkezzék nála. Hamarosan híre ment a dolognak. Az emberek szájról szájra adták, és nemsokára jelentkezett a hetényi bíró meg egy pár elöljáró, hogy az ő szánkójukról csúszott le a pénz, mert bizony elaludtak, mikor a község pénzét Komáromba szállították. Károlyka, akinek főképpen azért tetszett a történet, merthogy ő is szerepelt benne – nem állhatta meg, hogy közbe ne szóljon. - És miért vitték Komáromba azt a sok pénzt? – kérdezte. - Hm, hát hogy is mondjam?... Azért, mert akkor volt a nagy devalváció. Jegyezd meg ezt a szót: koldusító szó ez. Sokan elszegényedtek tőle. Úgy volt az, hogy sokba kerültek a francia háborúk – mert a háború mindig sok pénzt emészt fel. Akkor kellett a sok pénz: hát összeszedték az egész országban, és mást adtak helyette. Ez a más csak ötödrész annyit ért, mint a beadott pénz. - Jaj, Istenkém! – szeppen meg a hallgatóság. - Hát bizony, volt akkor „jaj” elég. A hetényi elöljárók is bevitték a várba az ő tízezer forint néhány krajcárjukat, és kétezer forintot hoztak ki helyette krajcárok nélkül. Vitték is haza nagy szomorúan, pedig reggel még örömükben a felét ajánlották fel a becsületes megtalálónak, apátoknak. Mikor még kevesebbet sem, semmit sem fogadott el, megáldották szép áldással, emígyen: - No hát, ne is legyen a tekintetes úrnak soha annyi pénze, amennyi a lelkét nyomja. Ezt már igen meghatottan mondta nagyanyó és utánatette: - Nincs is apátoknál becsületesebb ember a világon! – és nagy könnycsepp gördült végig az arcán. Móricka az egész mesemondás alatt csendesen maradt, de napokig büszkén gondolt arra, hogy az ő apjánál becsületesebb ember nincsen a világon. Érezte, hogy ez a szó: becsületes, valami igen nagy dicsérő szó lehet, mert nagyanyó olyan szépen, olyan ragyogó szemmel mondta ki, hogy Mórickának a szívébe fúródott szinte… El is mondta - de csak képzeletben -, elmondta másnap a csigáknak is, miközben rajzolgatni próbálta a kacskaringós házikójukat, de elmondta a nagyanyó cicájának is, a hatalmas fekete Kalafatónak, amint ott pislogott a kerti padon sütkérezve a napon és sejtelme sem volt róla, hogy bizalmasává teszi a kis fiúcska, aki közben mosófára terített papírosra buzgón rajzolgatni kezdte a cicát. Jól is sikerült a rajz. Legalábbis nagyanyó rögtön felismerte. 59

- Akkurát a Kalafató – mondotta szent elragadtatással, és ölébe vette a kis művészt, agyoncsókolta szőke fejét, megtapsikolta két tenyere között „azt a drága kis firkáló >>mosztató<< kezecskéjét”. Ez a mosztató népies kifejezés, folyton tevékenykedőt jelent.

60

XII. FEJEZET A legjobb tanuló Ismét itthon vannak a Jókay gyerekek Komáromban. Eszter már nagy leány, nem jár iskolába. A leányok csak négy évig tanultak a kollégiumban. Két-két évig jártak egy-egy rektor úr „elejbe”. Most már csak a kántornénál tanult Eszter „stikkelni” (hímezni), „villázni”, kötni, varrni, gyöngyöt fűzni, gyöngymunkával képet kivarrni: nefelejcskoszorút csókolódzó galambokkal és Eszter nevével. Aranyrámában került az édesapa íróasztala fölé a szép gyöngyös kép. A rokka kezelését otthon sajátította el Eszter. Károlyka a latin iskolát végzi, Móricka meg az ő nagy tudományával otthon üldögél, mert még mindig nem töltötte be azt a kort, amikor a gyerekek megkezdik az iskolába járást. A félénksége napról napra növekedett. Elhatározták hát Jókayék, hogy mégis iskolába adják. - Olvasni, rajzolni tud már – vélték. – Hadd élénküljön fel ott a nebulók között. Egy szép napon az édesanyja ráadta az ünneplőjét, azt a szép, galambszínű, világos ruhát gyöngyházgombbal, „tülánglé” bodorral, amit nem régen varrattak neki. Aztán megsimogatta szőke fejét, elbúcsúzott tőle, csókot nyomott puha kis szájára. - Menj, Isten hírével! – ajánlással útnak bocsátotta. Kikísérte az utcaajtóig, onnan nézte Eszterrel együtt, amint az édesapja kézen fogva vezeti az iskola felé. Mintha valami nagy, nagy útra indulna, úgy elgondolkoztak a kisfiú távozásán, pedig csak a negyedik szomszédba ment. Ott volt a reformátusok híres iskolája, a kollégium, szemben a csillagos tornyú templommal. Ennek az iskolának alacsony kőkerítésén magas oszlopok vannak, az oszlopok közeit zöldre festett léckerítés tölti ki. Rácsos kapujának két hatalmas szárnya tárva-nyitva. Hívogatja be a kis diákot a tágas udvarra, amelynek árnyat adó, susogó akácfái mintha biztatva integetnének feléje… Végigsuhan libegő leveleik között az őszi szél, halk zizegése elkíséri a fiúcskát az alacsony csengettyűtoronnyal ellátott iskolaépület vörösmárvány lépcsőjéig. Egy lépcső… kettő… no, még egy lépcső… Az épület vaskapuja kinyílik és… mintha a szél zizegése itt is hallható volna. Nem, nem … nem zizegés ez, hanem a tanulók moraja, amely a földszinti osztályból kihallatszik. Szinte elszédül a kisfiú, amikor illő kopogtatás után 61

belépnek az egyik terembe. Ezerfejű szörnyetegnek látszik a gyerekekkel sűrűn megtömött sok rend pad. A villogó szemű gyerekek izegnek-mozognak, egy nagy bajuszú bácsi néz a nyíló ajtó felé, kezében hosszú pálca. No Móric, most meghalsz! – gondolja az elsápadó fiú, aztán mintha süllyedni kezdene valami mélységbe. Éppen elmerülne, de jótevő nagy hullám megint magasra emeli, és ő boldogan néz körül, aztán megint csak elsüllyed, s egyszerre azt sem tudja, hogyan, otthon van megint. Ott ül az asztalnál. Jó ebédet főzött az édesanyja mára! Előtte párolog a finom leves, zöldpetrezselymes, tejfeles leves, finom, fejtett babból. Apjaura is itthon van már a hivatalból, és büszkén meséli a még büszkébb édesanyának Móricka sikerét. - Mert elhalványodott a kis katona szörnyen, amikor a nagy bajuszú Székely Sándor rektor úr elébe tette a zsoltároskönyvet, hogy olvasson belőle. Hanem azért kivágta a rezet. Szépen, folyékonyan, hangosan olvasott, úgyhogy a gyermekzsivaj egyszerre elhalt körülötte, s mikor a rektor úr beültette a második padba, megelégedetten nézett körül. Azok a nagy kamasz gyerekek pedig úgy bámultak rá, mintha ő lenne köztük a király. A kis Móric ámulva hallgatta, mit beszélt az apjaura. Szerény mivoltában mit sem tudott arról, hogy „büszkén” nézett körül, meg hogy királynak nézték. Csak örült, hogy otthon olyan meleg szeretettel dédelgetik, hogy olyan nagyra tartják. Csak örült a finom tejfeles bablevesnek, és mikor édesanyja megkérdezte tőle, ízlik-e, örömmel felelte: - Igenis ízlik, édesanyám! Az első nap után következett a második, aztán a többi nap. Mindenik nagy szorongással kezdődött, mert Móric nagyon félt kimenni az utcára, félt a harapós ebektől, meg a hosszú szakállú ismeretlen emberektől. Világért el nem ment volna a szerinte olyan hosszú útra. Édesanyjának vagy Eszter nénjének kellett elkísérnie kéz a kézben egészen a kollégium rácsos kapujáig. Bezzeg megrökönyödött, amikor egyszer Eszter, amint mennek ki az utcára, elereszti a kezét és azt mondja: - Most pedig, Mórickám, menj csak szépen egyedül. - Egyedül? Ó, én egyedül nem merek olyan messzire menni. - Dehogyisnem mersz! Próbáld meg! – biztatja Eszter. - Nem merek, Dundi néném, nem merek! – erősítgette a fiúcska. - Ugyan hogy mondhatsz ilyet! Te, aki a Heidelbergi Kátétól meg a Kis Tükörtől nem ijedsz meg, te nem mernél egyedül menni az utcán?

62

Ez már szöget ütött a kis Móric fejébe. Persze ő, akinek akkora leckét nem adhatott fel a rektor úr, amit hiba nélkül fel nem mondott volna, aki olyan bátran felelte fel a Hármas Kis Tükörből akármelyik vármegyét avagy a történelmet vagy alkotmánytant, meg akit csodagyereknek nevezett a keresztapja, ő ne merne maga elmenni az iskolába? Valóban, ezt kissé furcsállotta. Eszter nénje, úgy látszik, fején találta a szöget, igen az elevenjére tapintott, mert a kisfiú ránézett nénjére és reménykedve mondta: - Hát, de… aztán Dundi néném, ígérd meg, hogy… utánam nézel! Eszter elmosolyodott. - Megígérem, hogyne ígérném meg! Utánad nézek. - De nemcsak egy kicsit, hanem nagyon. - Jól van, kicsikém, nagyon nézek. - De igen, igen nagyon! - Igen, igen nagyon. - Egészen addig, míg a kapuig nem érek. - Egészen addig, de még tovább is itt állok. Majd gondolom magamban: most fordult be Móricka a kapun, most meg végig az udvaron, most megy a garádicson: egy… kettő… három… kopog már a kapu alatt … no, már bent is van az iskolában… Jó lesz-e így? - Jó lesz, Dundi néném, nagyon jó lesz – mondta a kisfiú megnyugodva, de azért minden öt lépésnél visszanézett, sőt egyszer-egyszer meg is fordult, hogy ott áll-e a kapuban a Dundi nénje? Bizony, ott állott, még a fehér keszkenőjét is lobogtatta. Így szokott hozzá lassanként a kisfiú az önállósághoz. A félénksége lassan tünedezett csak, de a tudományban való jártassága annál gyorsabban növekedett. Az iskolában bezzeg nem félt még akkor sem, amikor egyes-egyedül ő volt csak a szobában a tanítóján kívül. Mert ez is megtörtént elég gyakran, amikor úgy tanítás után odaszólt neki a rektor úr: - Ma itt maradsz, fiam, velem. Mesélek neked, amiért olyan szépen feleltél! Így aztán az iskolában is sok mesében volt része Móricnak. A mesék pedig főképpen Mátyás királyról szóltak, Mátyás király viselt dolgairól. Ezeknek a meséknek egy részét ma minden gyermek ismeri. Hiszen a kolozsvári bíró meg a Gömörben kapáló Mátyás király esete, ha minden olvasókönyvben nem is, de a kiskönyvtári könyvekben bizonyára benne van. Akkor azonban nem voltak olvasókönyvek. A Bibliát, a Hármas Kis Tükröt, meg a Heidelbergi Kátét olvasták és tanulták a gyermekek. Csak kitüntetésképpen jutottak a jó tanulók ahhoz, hogy egy-egy érdekes történetet, mesét meghallgassanak. 63

Mátyás királyról nagyon sokat tudott mesélni a rektor úr. Elmesélte, hogy mit mondott az okos leány, amikor Mátyás király maga elé idézte és azt mondta neki, hogy nyúzza meg a malomkövet. A leány azt felelte: - Előbb azonban vétesse vérét felséged! Mesélt Mátyás király kútjáról, melynek helyét most is mutogatják a budai ligetben, mesélt Mátyás hársfájáról meg az álruhás Mátyás minden kalandjáról. Volt egy komáromi története is Mátyásról, aki gyakran járt Komáromban. Hiszen volt itt vadászkastélya is a mai Mátyás utca helyén. Ebben a vadászkastélyban sokszor megszállt Mátyás király, aki szívesen járt vadászni a csallóközi víziszárnyasokra. Egy ilyen alkalommal történt, hogy Mátyás nem hozott magával szolgaszemélyzetet, az elemózsiája is elfogyott, és reggelre kelvén, ugyancsak megéhezett. Kora hajnalban útnak indult. A Gazda utca felé vette útját. Éppen akkor hajtották ki a teheneket a legelőre. Kezdték már becsukdosni a nagy kapukat. Mátyás benyitott egy barátságos kis ház utcaajtaján, és reggelit kért a nyájas képű gazdasszonytól. - Szívesen adok, hogyne adnék, ha egy kis aludttejjel, fekete rozskenyérrel beéri a vadász úr – mondotta a menyecske, és már ment is, hozta az aludttejes köcsögöt és a tejfölével együtt kitöltötte az aludttejet egy tálnak is beillő virágos tányérba. Adott hozzá nagy kerek fakanalat, amilyet a Rozália téren árulnak a Trencsénből tutajon leúszó tótok; a nagy kerek kenyérből vastag szeletet kanyarított hozzá, és mindezt az aratókoszorúkkal díszített oszlopos fehér tornácon álló asztalra tette. Mátyás szeretett volna még elbeszélgetni a takaros menyecskével, de az nem ért rá. - Csak kanalazza ki a vadász úr jó étvággyal az aludttejet, én meg engedelmet kérek, mert kenyeret kell dagasztanom a nyárikonyhában. - De csak mondja meg legalább, asszonykám, hogy mit fizetek a reggeliért? - „Hogyért nem adták, hogyért nem vették.” Isten nevében adom. Váljék egészségére – válaszolt a menyecske jószívűen. - Nahát, Isten fizesse meg! A vadász evéshez látott, az asszony meg a dolga után ment. Mire újra kijött a konyhából, amely a ház végében volt, a vadásznak már se híre, se hamva. No - gondolja az asszony -, egy „adjon Isten”-re azért beszólhatott volna! Szedi le az asztalt, s amint leveszi a tányért, hát alatta három darab körmöci arany csörrent meg a tányér szélén. Ott volt alatta. 64

Nézegeti, forgatja, hát látja, hogy mind új verésűek, a király arcképe kiverve rajtuk szépen. – Ejnye, de formít ez a király a vadászhoz – gondolja. S egyszerre, mint a villám hasít keresztül az agyán. Ej, hát persze, biztosan Mátyás király volt az idegen vadász. Persze hogy az, hiszen hallott már efféle történeteket róla. - Hát így volt, fiam – fejezte be a mesélést a rektor úr. – Még sokáig mutogatták azt a házat a Gazda utcában, de most már bizony én sem tudnám megmondani, melyik volt az. Sok száz év eltelt azóta. Jókay Móric szívta be ezeket a történeteket, szíve hálával telt meg tanítója iránt, és tavasszal, mielőtt a Komáromi Kalendárium Sándor-napot mutatott, Móricka magábamélyedten járt-kelt odahaza. Egy szép délutánon leült kis kettőspados asztalkájához (macskaasztalnak hívják Komáromban), és formás betűivel leírt egy kis köszöntő versikét, amelyet maga dundált ki a napokban, amikor olyan magábamerülten jött-ment. Volt nagy csodálkozás a családban meg a rokonságban. - Móric verset írt! – adták szájról szájra a csodagyermekről való hírt. A tanítója is hallott róla, de elhinni csak akkor hitte el, amikor a kisfiú ott állott szemtől szembe vele, és szép, lágy hangján elszavalta a nem is olyan nagyon egyszerű kis versikét, mert hiszen azt tüntette fel benne, hogy a tanítójának köszönheti, hogy az ördög kárt nem tehet a lelkében, mert a jóra vezéreli, és azért arra kéri Istent, hogy tartsa meg tanítóját. - Apádurad nem segített egy kicsikét? Ugye bizony, segített? – kérdezte, mert ismeretes volt, hogy Jókay József gyakran írt szép névnapi és egyéb alkalmi verseket. De a kisfiú igen erősen bizonykodott, és továbbra is csak azt vallotta, hogy neki senki sem segített. Pár nappal később már egy másik versikével állott elő. Ez meg apjaura neve napjára készült. Le is írta nagy árkus papirosra. Eszter nénje meg összehengerítette, és átkötötte világoskék pántlikával, mint ahogyan akkor szokásban volt. A névnapi vacsorára összegyűlt vendégek aztán még sokáig beszéltek a Jókayék legkisebb fiáról, aki olyan volt, mint egy angyal, amint ünnepi ruhácskájában odaállt apja elé, átnyújtotta a „köszöntőcédulát”, aztán imára kulcsolta a két kezét és úgy mondta el a lelkéből fakadt versikét, amely éppen egy ilyen fiúcska részéről bizony igen szép kis vers volt. Volt benne rím, volt benne szép gondolat, volt benne magasztalása annak, hogy a szülő meginti a gyermeket, ha nem jól cselekszik. 65

Tartsd meg jó atyámat, Isten, Hogy az mindenben megintsen, Ha dolgomban hibát, Hogyha lát. Imádságos lelkű édesanyja a zsoltárok áhítatát érezte, a vendégek kézről kézre adták a kisfiút, ölbe került, míg el nem álmosodott a nagy dicsőségtől, és a Dundi nénje el nem vitte rácsos ágyacskájába, ahol csendesen elaludt, s nem félt sem az őrlő szúbogár percegésétől, sem a bútorok meg a padló recsegésétől, mint máskor. Másnap az édesapja azt mondta neki: - Te még nem is láttad az apád műhelyét, ahol dolgozik! Márpedig ilyen versifikátor, amilyen te vagy, megnézhetné azt is közelebbről. És elvitte a kisfiút a városházára. Ott megmutogatta neki az íróasztalát, párnás székét, a vasládában a sokféle pénzt, a bankócsomagokat. Kis fatányérok aprópénzzel tele sorakoztak egymás mellett. Az egyik fatányérban temérdek új félkrajcáros csillogott. Móricka szemét vonzotta a csillogásuk. Egyik tisztviselő kivett a tányérból egy félkrajcárost és Móricka felé nyújtotta: - Fogd, legyen neked is „aranypénzed”! De a kisfiú nem nyúlt utána. - Köszönöm szépen - mondotta értelmesen -, nem kérek abból a pénzből, amit az apám gondviselésére bíztak. Ekkor a tisztviselő kivett a pénztárcájából egy fényehagyott félkrajcárost és azt mondta: - Nézd, ezt ide beleteszem a tányérba a helyett, amelyiket neked adok! Vedd hát el, fiacskám! Móricka vonakodva nyújtotta ki a kezét a pénzdarabért, szépen megköszönte, és valami különös szomorúságot érzett. Mintha égette volna az a pénz. Valahogy úgy érezte, hogy közpénz az, amelyet tiszteletben kell tartani, amelyhez nem szabad hozzányúlni még cserélgetéssel sem. Eszébe jutott, amit a gyallai nagyanyjától hallott: „Nincs is apátoknál becsületesebb ember a világon.” Úgy érezte lelke mélyén, hogy ezt a becsületességet homály éri, ha ő elvinné onnan a félkrajcárost.

66

És minthogy nagyon rosszul érezte magát, míg a pénz a kezében volt, azért mikor senki sem nézett oda, lábujjhegyre állott és visszacsempészte a pénzt a tányérba szép óvatosan, hogy meg sem csörrent. Aztán felderült az arca, igen-igen boldog lett, és estére kelve még nyugodtabban aludt el, mint az előző napi dicsőség után.

67

XIII. FEJEZET A farkas – A peregrinus Nem hiába hívták Móricot csodagyermeknek. Egy évig járt csak az elemi iskolába. Ez alatt megtanult írni, megtanulta a Heidelbergi Kátét, aztán Losonczi Hányoky Istvánnak híres könyvét, a Hármas Kis Tükröt. Ezeken a legtöbb gyermek négy éven át rágódott. Ő csak leült a nagy szederfa alá, egy kicsit olvasgatta a leckét, és máris tudta. A Hármas Kis Tükör című könyvecskét különösen nagyon szerette. Kétujjnyi vastag könyvecske volt ez, akkorka, mint egy zsoltároskönyv. Írta pedig azt a könyvecskét Nagykőrös városában Losonczi Hányoky István, a reformátusok kiváló nevelője, még 1770-ben. Ez volt az első magyar nyelven írott tanulókönyv. Azt akarta az írója, hogy a falusi gyermekek magyar nyelven tanuljanak, magyar könyvből tanulják meg hazájuk földrajzát, történelmét és alkotmányát, azért írta ezt a kis könyvet, amely is nyomatott Pozsonyban és Komáromban Wéber Simon Péter „költségével és betűivel”, mint ahogyan akkortájban a könyvkiadást jelezték. - Gyermekeknek írtam – mondja az ajánlásban. – Tudjuk, hogy a gyermekek a ritmizálásban igen gyönyörködnek, és a verseket nagy örömmel tanulják, azért a vármegyéket versekbe foglaltam. Ügyes kis versek voltak ezek a verses vármegyék, és minthogy a szerző színes kis térképet is illesztett melléjük, igen nagy haszonnal forgatták a gyermekek. Hát még Móric, aki a Károlykától örökölt könyvet nagy becsben tartotta. Kemény födelén Károlyka nevére szépen kivágott színes papírt ragasztott, és arra írta rá a saját nevét. Csak azt sajnálta, hogy Károlyka a fedél belső részére mókust meg madarat rajzolt, meg egyebeket is, mégpedig jó fekete gubacstentával, úgyhogy puha kenyér belével sem tisztíthatta ki. Ő is szeretett rajzolni nagyon, de nem tetszett neki, hogy Károlyka a könyvébe rajzolt, mikor neki külön füzete volt a rajzoláshoz. Igaz, hogy Károlyka nem tudott olyan szépen rajzolni, mint ő, s rajzait inkább firkálásnak lehetett volna nevezni, Móricéhoz hasonlítva. Kis Tükör-beli elődjének azonban mégis megbocsátotta a rajzokat, lévén köztük egy gyalogfutó, nagy turbános török is, akit zsinóros dolmányú magyar huszár kerget karcsú huszárlovon. 68

Ez az a török basa, aki elvette a szegény asszony kakasának az arany krajcárkáját – gondolta nézegetés közben. Azért bocsátott meg Károlykának a rajzért, mert igen érzékeny volt a kisfiú a szegénység irányában. Sok dolga egyébként nem volt a könyvecskével, mert egykettőre elméjébe véste, amit házi feladatul kiszabtak belőle számára. A versekbe szedett vármegyei részben különösen nagy kedve tellett. Kedves kis szórakozást, játékot csinált magának belőle. Jobb kezében a könyvecskét tartotta, bal kezével a tornác valamelyik oszlopát súrolta és a vers ütemére topogott az oszlop körül, dobbantva a taktust, szólván: Komárom vármegye szolgál a Dunára, Melynek Csallóközig terjed a határa, Itt Tata, Kots, Almás, Szőny, Komárom vára, Ki még ellenségnek nem jutott karjára. Mikor idáig ért, mindig eszébe jutott a kőszűzszobor talapzatán lévő felírás, melyet ama emlékezetes séta óta többször is látott már, és később el is olvasott és megtanult: Ne arte, Ne marte.

Sem csellel, Sem erővel.

- Ennyit már tudok latinul. – Ezt szokta megállapítani. Büszke is volt erre a tudására. De nagyon szerette Pozsony vármegyét is, és mondogatja is gyakran játékos forgásai közben: Fő Pozsony vármegye Pozsony városával, Mely nemes a király koronázásával, Híres Nagyszombat is szép oskolájával, Modor, Bazin, Szent-György él szabadságával. Az „oskola” és a tudomány meg a szabadság nagyon tetszik neki. Komárom is szabad királyi város, miként Modor, Bazin, Szent-György, amely „él szabadságával”. Elismételte sokszor Pozsony vármegyét is. Meg a másikat is, amelynek főiskoláját Sárospatakon „musák” oskolájának nevezte a könyve. Ha Zemplín vármegyét az utas vizsgálja, 69

Itt vagyon a jó bor s azt termő hegy állja. Liszka, Tokaj, Újhely, Mád, Keresztúr, Tállya, Lelesz, Tarcal, Patak, Musák oskolája. De az „almás vármegyét” is igen kedvelte, és erősen forgolódott vele: Vég-Bereg vármegye szomszéd Ugocsával, Igen dicsekedik Munkácsnak várával. Itt Vári, Beregszász, Helmec falujával, Tartja szegény házát kormos almájával. Jóleső érzés töltötte el, és az a titkos, szívbéli kívánsága, hogy minél több legyen az alma a „szegény házában”. Jó is az a kormos alma. Az ő szigeti kertjükben is szépen termett, és amikor az édesanyja mosolyogva nézte, hogy mennyire szavalja a gyerek az „almás vármegyét”, sietett ellátni Mórickát egy-egy sárgabélű, zamatos ízű, „cserhajú” finom almával, azzal a „szigeti kormossal”. A Hármas Kis Tükörnek versbe szedett vármegyéivel tehát éppen nagyon hamar végzett. Egykettőre fejében volt az egész vármegye. Úgyannyira, hogy esz esztendő leteltével a tanítói már nem tudták, hogy mit tegyenek vele. Így történt aztán, hogy Móricot a következő évben beiratták a latin iskola, a gimnázium első osztályába. Bizonyára ő volt a legfiatalabb az osztálytársai között. A latin iskolában is bámulatos sikert ért el Móricka. „Kanállal ette a tudományt” – mesélték róla a rokonságban. Büszke is volt rá az édesanyja, de azonközben fájt neki, hogy Móricka olyan halavány és olyan vézna. Ha azt kérdezte tőle: - No, mit tanultál ma az iskolában? -, akkor igen lelkesen, igen hosszasan tudott felelni, mindig élénkebben és egyre lelkesebb hangon adva elő új tudományát. De ha azt kérdezte az édesanyja: - Mit játszottatok, fiam? -, akkor csak halkan és vontatottan mondta: - Kampát játszottak a fiúk. - A fiúk? Hát te nem? - Én csak néztem, édesanyám. - Hát miért nem játszottál?

70

- Azért, mert igen-igen nagyon ordítanak a fiúk, aztán meg fellökdösik egymást. - Attól tartasz, hogy téged is fellöknek egyszer? Nem baj az, fiam. Ha fellöknek, ugorj talpra. Katonadolog! Nem kell búsulni miatta! Így biztatgatta Móricot az édesanyja. Szerette volna, ha egy kicsit mozog, erősödik. De az ilyen beszélgetésnek többnyire az lett a vége, hogy Móric elvonult és valami csendes foglalkozást keresett, mint ím most is az utolsó beszélgetés után. Bement a szobába, és kihúzta a barnára fényezett „sublótnak” a legalsó fiókját. Ott tartott Móricnak az édesanyja különböző emlékeket, amelyek gyermekeire vonatkoztak. Szépen összehajtogatott különféle ruhácskák voltak ott, meg cipőcskék, amelyekből már kinőttek, aztán meg csörgő, ibolyagyökérrel, melyet egykor Móricka rágogatott, az első fogacskája, amelyet nagy körülményesen húztak ki annak idején, elmondván hozzá a szokásos mondókát: Egér, egér, adjál nekem vasfogat, Adok érte csontfogat! Nem gondolván meg a versike mondogatói, hogy micsoda veszedelem származnék abból, ha az „egér” teljesítené a könnyelmű kívánságot. Ott volt a fiókban Móric palatáblája is, amelyen írni tanult. Hatalmas nagy, vonalazatlan palatábla volt. Kivette Móric a fiókból, meg a mellette lévő palavesszőt is, amelyen rajta volt még a fogós végén az aranyos papiros, melyért arany palavesszőnek hívták, és elvonult vele a nagy eperfa alá. Igen-igen bánatos volt Móric. Kezébe vette a palatáblát, és elkezdett rá rajzolgatni. Addig-addig rajzolgatott, hogy egyszerre csak elkészült a rajz. Jó nagy farkast ábrázolt. A farkas a nyelvét kilógatta, és a fejét bánatosan lefelé konyította. Máskor Móric, ha valamit rajzolt, letörölte, aztán megint rajzolt valamit, és így elszórakozott sokszor órák hosszat. Most azonban csak nézegette, aztán egyet gondolt, visszaszaladt a szobába. Ott fényeskedett az apjának a „penecilusa”. Kivitte, és a palavessző nyomán szépen, erősen belevéste a rajzot a palatáblába. Azt már többet onnan senki le nem törölheti. Éppen elkészült a véséssel, amikor hazajött az édesapja. Nagyon tetszett neki a farkas. Kihívta az anyát a konyhából. Együtt gyönyörködtek a kisfiú „remekművében”. 71

- Hanem lássuk csak, valamit írt is ide. „Búsulást hallata bokrokban egy farkas.” - Hát most már azt is mondd meg nekünk, hogy miért búsul az a bizonyos farkas? – szólította fel az édesapja. - Mert nagyon fáj a szíve – magyarázta a kisfiú. De hogy miért fáj a szíve, azt már semmi faggatásra, semmi biztatásra el nem árulta. Mert akkor már az ő saját szívéről kellett volna beszélnie, mely azért fájult meg az imént oly igen nagyon, mert az édesanyjának annyira szeretett volna kedvében járni, és szeretett volna ő is mindenféle vad játékot játszani a fiúkkal, akár egy farkas, de hát nem tehetett róla, ha ő olyan rettenetesen fél azoktól a „lármás, duhajkodó” fiúktól. Félt még conjugista korában is, amikor második éve járt a „nagyok” közé, és már a latin igéket tanulta. Ekkor történt, hogy tanára, Keresztesi Barta József kiküldte az irodába valamiért, valami iratért. Amint szolgálatkészen rohant a folyosón, beleütközött valakibe, aki hirtelen megállította, belemarkolt a kabátja gallérjába, és rekedt, nyers hangon ráordított. - Állj meg, haszontalan! Hová szaladsz? Biztosan elkéstél az iskolából. Most szaladsz a büntetés elől? Ugye? Rövid, vastag nyakú, erős, izmos, ijesztő férfi volt, aki ezt mondta, és háborgó két szemét Móricra meresztette. A ruhája színehagyott, elnyűtt, rongyos is ittott. Móric nagyon megijedt tőle, de mikor azzal vádolta, hogy fut a büntetés elől, akkor egyszerre elmúlt a félelme, és büszkén mondotta: - Kérem, én első eminens vagyok! - Úgy? – ordította csúfondárosan az ijesztő ember. – Hát mit tanulsz te? Mi? - Conjugista vagyok – felelte Móric most már kevésbé bátran. Az ijesztő nagyot nevetett, aztán eleresztette Móric kabátja gallérját. - No, jó, jó, azért ne sírj! Hanem eredj be, és mondd meg a professzorodnak, hogy jöjjön ki, mert itt a peregrinus, beszélni szeretne vele. - Hová való peregrinus? - Ó, te szerencsétlen! Te eminens vagy, aki azt sem tudod, hogy mi az a peregrinus? A peregrinus sehova sem való, sehol sem lakik, mert az vándorol. Hiszen kóbor diák. Hol itt van, hol ott van. No, menj már, mit bámulsz? Móric nem akarta a szavait kiegészíteni, megmagyarázni, hát otthagyta a peregrinust, a szerencsétlen kóbor diákot, és visszafordult, bement a tanárához, átadta az üzenetet. A jó Keresztesi professzor úr, aki nagyon szerette Móricot, 72

kézen fogta, és vele együtt jött ki az osztályból. Mikor meglátta a peregrinust, rászólt komolyan, szigorúan: - Mit keres itt? Minek jött már megint ide?! Hiszen beszereztem jó helyre, ahol rendes ruhát, lakást, ellátást kapott. Mi történt megint?! A peregrinus lesütötte a szemét: - Csúfoltak, bolondnak tartottak. És én azt nem bírom ki. Megint felvettem a rongyos ruhám. Otthagytam nekik a jót, és most itt vagyok. Három napja nem ettem már. Azért jöttem, ha a professzor úr néhány garassal kisegítene. - Nem én, nem adok egy fél garast sem, mert csak elissza, és csak szégyent hoz az iskolámra… Hanem jöjjön be ebbe a szobába! A peregrinus bement, és a professzor adott neki tisztességes ruhát, cipőt, kalapot. Mire kijött, már egészen tisztességes formája volt… Döngő léptei alatt csak úgy rengett a folyosó, döngött a lépcső, porzott az udvar, mire kiért az utcára. Alig ért be Móric meg a tanára az osztályukba, egyszerre irtózatos vadállati üvöltés hallatszott be a nyitott ablakon, hogy az évszázados épület vastag falai szinte remegtek belé. A fiúk az ablakokhoz tódultak, és látták, hogy valaki szélsebesen rohan keresztül az udvaron, átugorja a három márványlépcsőt, és bevágja a nyitva álló vasajtót. Nyomában a peregrinus. - Segítség! Segítség! – hallatszik fel. A fiúk rohannak ki az osztályokból, le a tölgyfa lépcsőkön. - Segítség! Mindjárt itt lesz és agyonüt – mondja valaki, akit a sötétben nem ismernek fel, és aki fél vállával szorítja be az ajtót, amelyben nincs benne a kulcs. A fiúknak nagyon tetszett a „hecc”, és egész tömegben, majd egymást felváltva szorítják be a kaput. Mások meg lesik az emeleti ablakokból, hogy mi történik… A lármából ijedt csend lett, fújtató, lihegő erőlködés. Szörnyű döngetés zaja hallatszott be. - Mintha római ostromgéppel döngetnék a kaput! – mondja az egyik diák. - Miért haragszik úgy a Szussz? – kérdi egyik is, másik is. - Miért? – liheg a bajba jutott. – Hát éppen azért, mert a kapuban azt találtam neki mondani: - Hogy vagy Szussz? - Erre irtózatosat bődült, nekiesett a flaszternek (kövezetnek), a tíz körmével kikapart belőle egy kőkockát. Mire ideértem és bevágtam a kaput, már itt is volt. Ezzel a kockával akarja beütni a kaput, hogy aztán engemet agyonüssön. Az ablakokon kikukucskáló diákok szájáról egyre-másra hallatszott a jelentés: - Nézd, hogy döngeti! Ejnye, hiszen ez valóságos Kinizsi Pál! 73

- No, most. Jaj! Mi lesz most? Még ide is betör. Móric remegve hallgatta a jelentéseket. Végre csillapult a döngetés ereje, egyszerre csak kiesik a kő a peregrinus kezéből, s ő meg mint valami sebzett vad elrohan. A fiúk végre kimerészkednek az udvarra, nézik a vasajtót, melyen hatalmas horpadások vannak. Keresztesi professzor úr pedig komoly beszédre inti be magához a szerencsétlen Szussz ingerlőjét. Mikor Móric elbeszélte otthon az édesapjának az esetet, még akkor is remegett félelmében. - Látod, fiam - mondta az édesapja -, ez a szerencsétlen ember valamikor a kollégium növendéke volt. Erős, hatalmas gyerek. Jó lett volna mészárosnak vagy kőfejtőnek. Hogyan tudta volna ez a taglót kezelni vagy a kőfejtő kalapácsot! Valami olyan pályára lett volna alkalmas, amelyhez nagy testi erő kell. Tanulni azonban nem tudott, és a szülei mégis kényszerítették, hogy tudományokkal foglalkozzék. Nem adott az Isten neki ehhez tehetséget. A feje nagyon nehezen fogott: vagy hallgatott vagy valami bolondságot mondott, ha latinból felszólították. Egyszer azt találta mondani: - Ego sus, ego sum helyett. Vagyis, én vagyok helyett: én disznó… Én disznó – mondotta teljes meggyőződéssel többször egymás után. A társai kinevették, és azóta Szussznak csúfolták, aminek más magyar értelme is van. Ez a gúnynév rajta is ragadt. Elbujdosott, kóbor diák, peregrinus lett belőle. De bárhová ment az országban, el nem maradt róla ez a név. Mert a rossz hír szárnyon jár. De jaj annak, akitől meghallja!... Csak a te tanárodat, aki az övé is volt, Keresztesi Barta József urat szereti. Az soha nem bántotta, soha nem gúnyolta… Tanulj az esetből, fiam. Soha ne gúnyolódjál! - Soha, édesapám – mondta Móric komoly meggyőződéssel. – Én inkább úgy sajnálom azt a szegény embert.

74

XIV. FEJEZET Móric híre-neve messze szárnyal. Másnap a Duna-parton haladtak Móric meg az édesapja. A sziget felé tartottak. Egyszerre csak nagy zsibongás verte fel Móricot gondolataiból. Alacsony, vézna emberke nyomában haladó gyermeksereg kiabált csúnyán rikoltozva: Hanzi, Hanzi! - Vigyázz, megcsíp a bolond! - Bolond, bolond! – kiabáltak összevissza. A vézna ember meg időközönként visszafordult, követ vett fel, a gyermekek felé dobta. Aztán nagyot ugrott, és idétlen hangon ezt rikoltotta: - Urak a papok! A gyerekek elszaladtak. A szegény, szerencsétlen odaért Móricék elé. Levette felvirágzott, agyonnyűtt pörge kalapját, és köszönésképpen tiszteletteljesen azt mondta: - Urak a papok! – aztán csendesen odább ballagott. - Ugyan, apámuram, ezeknek a gyerekeknek nem mondta meg az apjuk, hogy ne csúfolódjanak? Miért csúfolják ezt a szegény embert? - De lehet, hogy megmondta, de ezek vagy nem fogadnak szót, vagy olyan buták, hogy nem értik meg, hogy az ilyen embert, aki szerencsétlen beteg, tulajdonképpen nem csúfolni, hanem sajnálni kell. - Hát, apámuram, meggyógyítani nem lehet őket? – okoskodott Móric. - De vannak elmegyógyintézetek, ahol ilyen meghibbant elméjűek gyógyításával foglalkoznak. Csakhogy nehéz ám oda bejutni! Inkább csak a súlyosabb betegeknek jut ott hely. S mivel ez a szegény ember senkinek sem árt, hagyják szabadon járkálni. Mórickának igen nagy szöget ütött a fejébe ez a beszélgetés, elelgondolkozott rajta, és egy szép napon, amikor az édesapja éppen az eperfa alatt ülve olvasgatott, odasomfordált hozzá és átnyújtotta neki ezt a versecskét: Olyan vagyok, mint az oly madársereg, Amely eltévedvén, az ég alatt cseveg, Én is eltévedtem, elmémben bujdosok, Szánjatok meg, jó lelki orvosok!

75

Az édesapja nem szólt semmit, csak nézegette, olvasgatta, és úgy elgyönyörködött benne… Nagyon tetszett neki, nem is annyira a vers, mint inkább a kis fiacskájának az okossága és nemes gondolkodásmódja, és annyira elmerült gondolataiban, hogy észre sem vette azt a karcsú, nyúlánk fiatalembert, aki már másodszor köszönt neki hangos szóval: - Adjon Isten jó napot, bátyámuram! De már a harmadik „adjon Istent” követte a meglepetéstől elhalkult „fogadj Isten!”. Majd mikor Móric édesapja látja, hogy íme, Tóth Lőrinc áll előtte, a rév-komáromi református egyház lelkipásztorának fia, „Az átok” című regény írója, több lapnak a szerkesztője, felugrik ültéből Jókay uram és hangos szóval üdvözli: - Á, öcsémuram? Hogyan került ide? Pesten tudtam! Hamarjában meg sem ismertem. - Az édesapámat jöttem meglátogatni. Egy kis szabadságot élvezek. Hanem mibe merült el bátyámuram olyan igen nagyon, hogy a kertet is el lehetne lopni körülötte? Jókay József szó nélkül nyújtotta át a versecskét. Tóth Lőrinc elolvasta, visszaadta. - Nemes, szép gondolat. Kegyelmed írta, bátyámuram? Jókay tagadóan intett. - Ímhol a tettes! – mondotta mosolyogva, és fél karjával magához ölelte a piruló kis költőt. - Á, a csodagyerek? Jól van, fiam – ezért dicséretet érdemelsz. Hanem adja csak ide, urambátyám, azt a kis papírszeletet! Ezzel majd gondolunk valamit – folytatta. Aztán szépen összehajtogatta, kivette a sűrűgombos kabátja belső zsebéből a hímzett levéltárcáját, és gondosan belehelyezte. Aztán nem beszélt többet róla. Sok üzenetet kellett még átadnia máshol is, csakhamar elbúcsúzott a házbeliektől, és elment. - Már nagyon bánom - mondotta Jókay József vacsora közben az asztalnál ,hogy odaadtam azt a kis versecskét. Most nem tehetem a Bibliába a rajzok meg a másik két versecske mellé. A gyerek meg azt mondja, hogy nem tudja megint úgy megírni. Most az a hebehurgya Tóth Lőrinc elszaladt vele, még utóbb elveszíti. De a „hebehurgya” Tóth Lőrinc mégsem veszítette el, mert mikor két hét múlva, július végén, amint Jókay József nyári szabadságát élvezte, és üldögélt a kerti filagóriában, aztán kinyitotta a Pestről éppen megérkezett lapját, a 76

Társalkodót, hát nagyot nézett és nagyot dobbant a szíve, mert a Társalkodó hasábjain megpillantotta a kis verset nyomtatásban. Alatta a kis költőnek a neve így: Ásvay Jókay Móric, lakik Komáromban, 9 éves. No, lett erre nagy öröm. Örült az édesanyja, az Éva dada, a jó szomszédok, a rokonság, a Tóth tiszteletes úr meg a tiszteletes asszony, örült mindenki. Mintha a nap is szebben sütött volna, mintha a virágok is jobban illatoztak volna arra az örömhírre, hogy a Móric verse megjelent a Társalkodóban. Nagy sor volt ez akkor, amikor ez a két nevezetes lap volt csak: a Regélő meg a Társalkodó. Nem volt annyi lap, annyi újság, mint mostanában, és csak nagyon kevesen jutottak hozzá ahhoz, hogy nyomdafestéket lásson az írásuk. Csak a kiválasztottak. Íme, Móric is ilyen kiválasztott lett! Nyüzsgött a város, mint valami megzavart hangyaboly. Mindenki a nagy eseményről beszélt. Csak Móric lett még csendesebb, még zárkózottabb, úgyhogy a szülei már erősen töprengtek emiatt, és nagyon örültek, amikor ősszel megnyíltak az iskola kapui. Ismét azt remélték, hogy majd a pajtások között elmúlik a gyermek félénksége, magábazárkózottsága. Grammatista lett Móric, vagyis most már az egész latin nyelvtannal megismerkedett. Komoly, száraz tudomány a nyelvtan, Móric mégis szívesen tanulta, de nem vidult fel tőle. Pedig a szülei ugyancsak reménykedtek: - Ez a jó Sörös Lajos professzor úr, akinek a keze alá jutott a gyerek, majd életrevalóvá teszi – biztatta magát is, feleségét is Jókay uram. – Hiszen csupa élet, csupa vidámság. Nem néz ijesztően, méltóságteljesen alá a magasból, hogy a diákokba belefagyjon a lehelet, ha megjelenik közöttük, hanem amint kis köpcös termetét meglátják, mindjárt elmúlik a nebulók félelme. Aztán úgy adja be nekik a tudományt, hogy azt sem tudják hogyan, már lenyelték, sőt megemésztették. Valóban úgy is volt. Már az első napon széthordták a diákok a városba, otthon mesélték, hogy mit mondott a professzor úr, amikor a diákok összekülönböztek azon, hogy ki hova üljön. Év közben már érdem szerint ültek a fiúk az akkori szokás szerint, de az első napon ki-ki oda ülhetett, ahova akart. Éppen javában torzsalkodtak, amikor belépett az új tanár úr (most azt mondanók, hogy az osztályfőnök úr), és mikor megtudta, hogy miről van szó, felült a katedrára, megigazította mozgékony bajuszát, és kissé szaporán ejtve ki a szavakat, a mondatok után pedig nagy szünetet tartva, mondotta:

77

- Belépvén az osztályba, és látván a nagy osztályozást, eszembe jutott az egyszeri legátus esete, aki is megérkezvén szállásadó gazdájához - vacsoraidő lévén -, végigtekintvén a vacsorázóasztalon, azon gondolkodván, hogy hova üljön… - Sose válogassál, öcsém – szólt a gazda -, úgyis az lesz az utolsó hely, ahová te leülsz. A fiúk elgondolkoztak az adomán, otthon meg nagy derültséget keltettek, amikor elmesélték. Derű költözött hát a grammatisták osztályába. Valamelyes hatással volt az Móricra is. Gyakran jelent meg a szája szögletében mosolygó vonás, szeme méla tekintetében egy-egy huncutkás sugárzás. Otthon szeretett könyvek után kutatni, és ami könyve édesapjának volt, már mind elolvasta. Rendszeresen olvasta a Regélő és Társalkodó című folyóiratokat is. Ami betűt látott, mind magába szívta, falta. Így került sor Vörösné ifjasszony Álomfejtő könyvecskéjére is, amely nyomatott Rév-Komáromban, Weinmüller Bálint betűivel. Apró képecskék lepték el ennek a könyvecskének a lapjait, akkorkák, mint amekkora a negyedrésze annak a szilvalekvárral töltött, tejfellel csurgatott „barátfülének”, amilyet Jókayné tudott főzni nagy hozzáértéssel. Egy ilyen álomfejtő könyvecskét forgatott Móric, olvasgatta a képek alá írott álomfejtéseket. Furcsa képecskék voltak ezek nagyon! Az egyiken például harapásra kész kígyó, jégbehűtött pezsgős üvegek, mellettük álló óra, emeletes patakmalom. A másikon fűszeresbolt, két cserép muskátlivirág, három liba, szita, rosta, könyvespolc. Ezekből keresték ki az álmokat, a mellettük levő számot betették a „lutriba”. Aki például tíz libáról álmodott, az megkereste az álomfejtőben a libákat. Minthogy csak három van benne, alatta ezek a számok: 25, 42, akkor a lutriba ezeket a számokat tették be: 25, 42, 10, 7, 7, mert a 3 libához 7 libát kell adni, hogy 10 legyen. Amiből nyilvánvaló, hogy számtani ismeretek nélkül még az Álomfejtő könyvecske tulajdonosa sem boldogulhatott az álmok birodalmában sem. A „lutri” pedig olyan sorsjáték volt, amelyen a kisembereknek nagyon sok pénzük elúszott. Megismerhette az ördöngős lutrizás tulajdonságait Móricka is ezen a könyvecskén keresztül. (Majd ír is még egyszer róla a „Háromkirályok csillagá”-ban.) És az Álomfejtő könyvecskében is talált már olyasmit, ami mosolyt, meleg fényt derített befelé néző szemére. Mert azt mondja az Álomfejtő könyvecske: Lúdhúst enni jó, kivált egészséges embernek, avagy: Hajóépítés nagy munka… 78

Móricka odáig jutván az álomfejtésben, elmosolyodva csukta be és tette vissza az Álomfejtőt Vörösné ifjasszony ládafiába.

79

XV. FEJEZET

Hohenheimi Fridrik vagy a meggátolt gyilkosság Vacsora után együtt ült a család. Jókayné és Esztike rokkája most pihent, mert már elmúltak a „téli esték”, az udvaron már kukucskáltak kifejé a sarjadzó tulipánok zöld kúpjai. A mindig olyan csendes Móricka nagyszabású tervvel hozakodott elő: - Apámuram, szabadna nekem teátrumot játszani? - Hol akartok ti teátrumot játszani? – figyelt fel az édesanyja is. - Még nem tudjuk, hol. Talán nálunk, ha kedves szüleim megengedik. - Nálunk? – mondotta tiltakozó hangon az édesanyja. - Volt már nekünk részünk teátrumban! Károlyka, aki már egészen fiatalembernek látszott, mulatságos fintorral húzta a válla közé a fejét. - Pisloghatsz, Károly! Látom, elértetted! Hiszen talán még Móricka is emlékszik a nagy háborúságra! - Mire, édesanyám? Én nem emlékezem semmi rosszra. - Pedig te is ott voltál a nézők sorában. Igaz, hogy még hároméves sem voltál, hát nem is emlékezhetsz rá vissza. No, majd elmondom. Vagy mondja el a főbűnös, Károly. Mondd csak el! Károly nevetve vállalkozott. - Hát úgy volt az, hogy nagyszerű vitézi játékot játszottunk. Nagyszerűen meg is rendeztük. Szépen betanultuk a szerepeket, aztán a színpadot is megcsináltuk. Itt, ebben a szobában. Éppen ilyen ecetesüvegek voltak a szekrény tetején, mint most, de volt közöttük néhány tintásüveg is. - Az az apátok bűne volt – jegyezte meg Jókayné. - No, de azóta nem is tartom ott a tintásüveget, hanem a másik szekrény tetején – nevetett az édesapjuk. - Szóval - folytatta Károly -, a kurtinát (színházi függönyt) is megcsináltuk. Szépen kifundáltuk, hogy a kurtina egyik végét rákötjük ennek az almáriomnak, a másikat meg ennek a pohárszéknek kiálló hegyes sarokdíszére. Persze nem gondoltuk mi, hogy a pohárszéknek a felső része lejár, hiszen nem látszik meg rajta. Ugye, hogy nem, Móricka, szólj mellettem! - Nem, nem, nem látszik meg – bizonykodott Móric. 80

- Hát amint húzzuk a kurtina zsinórját, egyszerre csak – bummsz! – lefordult a pohárszék teteje. Az ecetes-, meg a tintásüvegek a nyakunkba, aztán meg a földre, a padlóra. - Úgy kellett felgyalultatnom, még tejjel sem ment fel – magyarázta Jókayné a helyzetet. - Ezzel aztán vége is lett a vitézi játéknak – fejezte be Károlyka. - No még nem egészen, mert ezután szerepelt még az atyai meggyfa pipaszár is. Persze, ezt már Károly elhallgatta – egészítette ki a történetet Jókayné. - Bizonyára azért, mert nem törött pozdorjává, csak egy kicsit meghajolt – folytatta az apjuk. Móric pedig tisztelettel pillantott a pipatóriumnak (pipatartó állványnak) arra a szélére, ahol egy görbének látszó meggyfa pipaszárnak szépen faragott, gyönyörű barnára kiszívott tajtékpipája nézett vele farkasszemet. Jaj, Istenem - gondolta Móric -, ha énrajtam görbítene el apámuram egy ilyen pipaszárat, meghalnék a szomorúságtól! Egy ideig nem is volt szó aztán a teátrumról… A sárga meg a csillagos közepű fehér nárciszok sietve indultak virágzásnak… A komáromiak a kályhaszemekből avagy téglából rakott tűzhelyek tetejére deszkát tettek, arra vízben áztatott búzát hintettek el jó sűrűn, és betakarták vizes ruhával, mint valami lázas beteget szokás priznicborítással ellátni. Mikor a vizes ruha száradni kezdett, éppen úgy megújították, mint a betegnek szánt borítást szokás. Amikor pedig zöldbe szökkent a kicsírázott búza, levágták a zöldjét, a többit kiverték mozsárban. Szép tejszerű folyadék lett az a vízzel összekeverve, aztán adtak hozzá rozslisztet, néhol búzalisztet, mert így készült belőle a híres komáromi csiripiszlinek vagy kőttésnek nevezett csíramálé. Az után mindenütt olyan cselédekkel találkozott az ember, akik cseréplábasban, vagy füles zöld cseréptepsiben hordták a pékhez a kőttést, ha nem volt a háznál kemence. Jókayéknál is készült a tavaszi csemege, a kőttés. Móricka érdeklődően figyelte a fejlődését, szívesen nézte, amint a szép fehér levet behabarták, de már a kész ételből nem kért, akármilyen mézédes lé csurgott is ki a sült kőttés szélén. Kisebb gyerek korábban sem hozta oda a tányérkáját, amikor a többi gyerek csemegézett. Most sem kért belőle. Hiába mondta Eszter is, meg az édesanyja is. - Köszönöm, édesanyám, nem kérek. Nagyon émelygős! – indokolta az ellenszenvét. – Ki is találhatott ki ilyen furcsát, hogy csírázott búzából ételt lehet készíteni? – elmélkedett Móric hangosan. 81

Az édesanyja meg is adta a kérdésre a feleletet: - Kicsoda? Úgy mondják, hogy az öreg Domonkos János idejében ettek Komáromban először csíramálét, amikor még fiatal volt és a gazdájának a „tölfahajója” (tölgyfa) Almásnál tőkére futott, aztán mire a vízből kimentették a búzászsákokat, nem egyben már kicsírázott a gabona. Ez már érdekelte Móricot. Apróra elkérdezgette, hogyan is volt az azzal a hajóval. Egyszer majd olvasnak a magyarok erről a hajóról az „Aranyemberben”. A gyerekek pedig „A rózsák szigetében”. Gyűjtögeti már ez a vézna szőke fiúcska a nemesanyagot, mint a méh a virágról a mézet. Ott van mindenütt, ahol valamit látni, tanulni, tapasztalni lehet. Tavaly látta először, amikor az összegyűjtött rózsalevélből rózsavizet főzetett az édesanyja Beséné nennével. Mert az tudta legjobban megtanulni Jókaynétól a rózsavíz főzésének módját. Az már nagyon értette, azért is bízta rá Jókayné, amióta több volt a dolga a megnövekedett háztartással. Szép, illatos, tiszta, átlátszó rózsavizet szűrt le mindig. Volt Jókayéknak bőven belőle, még másnak is jutott, akik hozzájárultak a rózsalevélgyűjtéshez. Húsvét hétfőjén finom mullal lekötött rózsavizes üvegeket készített Eszter Károlykának meg Móricnak is. Mindig küldötte az édesanyja Móricot is az öntözőhétfő napján: - Menj, fiam, öntözd meg te is az ismerős kislánykákat! De bizony Móricka nem mert elmenni! Most azonban nem engedett az édesanyja. Kikészítette a Móricka szép ünneplő ruháját, és bizony mennie kellett. Igaz, hogy nem egyedül, hanem Károllyal. Szomorú út volt az nagyon. Igen-igen haragudott Móricka azokra a nevető, dévajkodó, tűzrőlpattant leánykákra, akik csengő kacajjal fogadták a rózsavízesőt, és már akkor sikítottak, amikor a rózsavízből még egy csepp sem hullott a fitos orrukra. Csak éppen az Asztalos Istvánék kisleánya, a hófehér, liliomarcú, feketehajú Etelka nem sikított, hanem csodálatos libbenéssel szaladt a magastámlájú karosszék mellé, amikor a fiúk beléptek. Móric azonban megtalálta ott, és jól meglocsolta rózsavízzel – a karosszéket, mert a leányka fodros, fehér ruháját sajnálta bevizezni. Az arcát meg a simára fésült hollóhaját is megkímélte, csak véletlenül harmatozott rá egy leheletnyit az illatos párából. Móricka azonban igen megelégedett volt, nagyon tetszett neki a börzsönyös tojás is, amelyet Etelka adott, és amelybe otthon szép báránykát vésett hegyes penicilussal, mint egykor a palatáblába a farkast. 82

A húsvéti ünnepek után aztán egyszer ezzel állított Móric haza: - Apámuram, van ám már színpad! Igen közlékeny lett a kisfiú egyszerre. - Szarka János urambátyám megengedte, hogy az ő kocsiszínjében csináljuk meg. Az jó nagy, akár egy hombár. - Nono, csak vigyázzatok, mert baj lehet belőle! – Ezzel az intéssel fogadta a jó hírt az apa. - Miért, édesapám? Hiszen nincsen benne sem lejáró almárium, sem tintásüveg! – merte megkockáztatni Móric. Az édesapja azonban nem haragudott meg a világos célzásért, hanem komolyan mondta: - Lehet azért baj mégis, hiszen tudjátok, hogy milyen nagy tréfacsináló őkegyelme! Móric meghökkent. - Pedig már kulisszákat is festettünk, a szerepeket is mind leírtuk. Vörös Benő meg is tanulta, aztán már öreg ruhaszárító kötelet is szerzett a derekára. - Hát ez komoly előkészület. Ezek után nem hinném - mondta tréfás lejtéssel hangjában az apa -, nem hinném, hogy Szarka János bátyátok valami zavart akarna csinálni. Hiszen ő is átélte már a színjátszás izgalmait. - Igen, azért is engedte meg, hogy a kocsiszínjében legyen a színpad, mert tavaly, amikor a kollégium nagytermében a mókás cigányt játszotta, igen megtapsolták. Jókay uram örömmel hallgatta, mint jön tűzbe az ő Mórica, és most már az érdekelte, hogy mire használja Vörös Benő azt a bizonyos ruhaszárító kötelet. - A derekára köti, mert ő lesz a kegyes remete. - Hát te mi leszel? - Én leszek a gonosz nagybácsi unokaöccse, akit megmérgeztet. Az apa megijedt. - Te, fiam, aztán nehogy valami bolondságot kövessetek el. Gondolj az édesanyádra. Milyen nagy bánat volna az neki, de nekem is, ha valami baj érne! - Nem, édes apámuram, nem lesz semmi baj - magyarázott ennivalóan komoly ábrázattal a kisfiú, fejével nagyosan integetve -, nem lesz semmi baj, mert a kegyes remete kideríti a gonoszságot, és a mérgezett ételt a gonosz nagybácsi eszi meg, a Benke Lajos. - Hallod, fiam, az se egye meg, mert érette is kár volna!

83

- Ó, apámuram - komolykodott Móric -, nem teszünk mi semmiféle mérget az ételbe, csak Benke Lajos a fejéhez meg a gyomrához kap, elcsikorítja a fogait és összeesik. De előbb megbánja a bűnét, és az unokaöccse megbocsát neki. - Ugyan, gyerek, hol vettétek ezt a borzalmas históriát? - Apámuram, ez nem borzalmas história - hangolódott le Móric -, hanem szomorújáték öt felvonásban, és az ártatlanság diadalmaskodik, a gonosz nagybácsi nem örökli az ártatlan unokaöccse vagyonát, és a végén az is kiderül, hogy a kegyes remete az unokaöccsnek az édesapja. Már a színlapot is megírtuk. Rajta van a darab címe: „Hohenheimi Fridrik vagy a meggátolt gyilkosság”. - Hadd látom hát, ki írta ezt a szomorújátékot? Nem ismerem, pedig sok szép szomorújáték van a könyveim között! Móric lesütötte a szemét. - Megkövetem, apámuram, ne tessék haragudni, én írtam. - Te-e? – képedt el az apja. – Hát hogyan jutott eszedbe? - Csak úgy magától. Aztán meg apámuram mindig mesélte, hogyha baj van, akkor egy kegyes remete kideríti az igazságot. …Elérkezett a színielőadás napja. Jött a közönség, tódult a rokonság, a tanári testület, az ismerősök serege a Szarka-ház udvarára, meghallgatni a Móric szomorújátékát öt felvonásban. Jól sikerült minden, csak épp hogy Vörös Benő csinált némi bajt. Ugyanis túlbuzgalmában, meg hogy nagyon is jól tudta a szerep szavait - hiszen ő tanulta meg először -, a remete szerepét egy álló helyében, mind az öt felvonásra valót, elmondta végig egy hujjában. Nem is lett belőle színész, hanem olyan törvénytudó ember a nagy emlékezete miatt, hogy komáromi híres ügyvéd korában mind a fejéből idézgette a törvény paragrafusait. A közönség türelmes volt, végighallgatta. Aztán, amikor Benő visszament a színfalak mögé, és amikor a rendező kétségbeesetten magyarázta meg, hogy miféle nagy hibát követett el, akkor aztán elmondta aprózva, sőt el is játszotta szépen, mintha mi sem történt volna. Így is jó volt, úgy is tetszett. Pompásan sikerült minden. A közönség minden egyese vörösre tapsolta a tenyerét. A szeretetre méltó kedélyű „ifjú úr”, Szarka János semmiféle zavaró tréfát nem csinált, ámbár sokan azzal vádolták meg, hogy bizonyára ő vesztegette meg Vörös Benőt, hogy a szerepét egyfolytában mondja el, de nem sok sikert ért el vele, mert a közönség nem botránkozott meg. A kurtina tehát minden felvonás végén baj nélkül húzódott össze. Az ötödik felvonás végén pedig a kis színjátszók nemcsak sok tapsot, hanem simogatást, a magasztaló elismerés

84

minden formáját megkapták bőségesen, Szikora Ferkó is meg Goda Sándor is, akik a kisebb szerepeket játszották. A gyomrát sem rontotta el egyik sem, pedig jó ozsonnával traktálta meg őket Móric édesanyja. … És folyt a tanulás, folyt az iskolai élet tovább. Lecsillapulván az izgalmak, Móric ismét komoly, mélázó lett. Sörös Lajos professzor példálódzott is rá az iskolában, hogy a legkomolyabb iparos a kapocscsináló. (Fejlett iparág volt akkoriban Komáromban a gombkötés mellett a kapocscsinálás mestersége.) Móric meg is kérdezte otthon, hogy miért nem nevet a kapocscsináló. - Mert ha nevet - magyarázta édesanyja -, mindjárt elhibázza a munkáját. A lapos kapocs ferde lesz, a horgas kapocs meg hosszúra kinyúlik, és egyiket sem lehet használni. - És akkor hát a kapocscsinálók sohasem nevetnek? - Dehogynem nevetnek! Nevetnek bizony, fiam, ha jókedvük van. A komáromiak csak azért mondják, hogy „olyan komoly, mint a kapocscsináló”, mert ezzel azt jelzik, hogy a kapocscsináláshoz ügyesség és nagy figyelem kell, mert amint mellé üt a kapocscsináló kis gépecskével a drótnak, kész a veszedelem, elromlott a kapocs. Móric megértette, és szinte büszkeség töltötte el, mert úgy érezte, hogy alighanem őt hasonlította a kapocscsináláshoz Sörös tanár úr – mint aki erősen és komolyan odafigyel arra, amivel foglalkozik.

85

XVI. FEJEZET A cseregyerek Csengősnyakú lovacska patkóinak koppanása és négy vaspántos kerék álmosító zötyögése mellett hangos kiabáló szó verte fel a tikkasztó nyári délután csendjét: - Vizet vegyenek, vizet, vi-i-i-zet! Erre a hívó szóra, mintegy varázsütésre megnyílt a házak utcaajtaja, kinyúlt egy-egy kar, és kitett az utcára egy mázolatlan fekete vagy egy zöldmázas cserépkorsót, villogó rézpántos fakannát; egy-egy hordócska is odakerült. Mikor aztán odaért a ház elé a „vizes” nagy hordójával, a „lajt”-tal, szépen megtöltötte az edényeket finom, zavaros Duna-vízzel. Egy korsóért bevasalt egy krajcárt, egy hordóért négy krajcárt. Mert Komáromban az udvarokon volt ugyan kút, szép gémes- vagy kerekes kút, de a benne lévő édeskés, salétromos vizet csak öntözésre vagy mosogatásra használták. De mosásra a vizestől vettek Duna-vizet, amelyben a szappan meghabzott, hasonlóképpen babfőzésre, ivásra is alkalmas volt. A víz ugyanis a cserépkorsóban leülepedett, az iszapja leszállt a korsó aljára, és a fölötte maradt „tiszta” vizet itták meg. Jókayék még csöpögőkőbe is töltötték a vizet. A csöpögőkő nem volt egyéb, mint ritka homokkőből faragott keskeny magas edény, amelyet magas faállványba süllyesztettek. Az edény felső karimájánál fogva megakadt az állvány felső nyílásán. Alatta maradt annyi hely, hogy egy nagy korsó elfért oda, amely aztán cseppenként megtelt tiszta, átlátszó vízzel. Ez a víz még átlátszóbb volt az ülepedett víznél, de a betegségek csírái azért benne maradtak. Azért bizony Komáromban gyakori volt a tífusz meg egyéb lázas természetű bélnyavalya. Jókayné féltette is tőlük a gyermekeit, azért nem engedte meg, hogy ilyen tiszta vizet igyanak, hanem mindig tartott köszörült üvegdugójú palackban forralt vizet a számukra. A Jókay-ház elé is kitették az edényeket, és Vörösné aztán levitt a pincébe egy korsóval, hogy beleöntse a csöpögőkőbe. Míg a pincében foglalatoskodott, a lajtos kocsi már odábbzötyögött, és a Rozália felől hallatszott a hívó szó: - Vizet vegyenek, vizet! A nap pedig egyre hevesebben tűzött. Megizzasztotta a lovacskákat meg a gazdájukat még jobban, de még a sánta levélhordót is, aki most ért a Jókay-ház elé, és ugyancsak törülgette a homlokát tubákszínű zsebkendőjével, mert ott

86

kellett várakoznia a tüzes napon. Nem hallotta meg Vörösné a kopogtatást a pincében. A sapkája belsejét is kezdte már törülgetni, amikor Vörösné feljött a pincéből, és ő bejuthatott a jó hűs tornácra. - Itt a posta! – mondotta büszkén, és eltette a nyolc krajcárt, ami a levélért „dukált”. De még azt is megkapta, ami nem „dukált”. A hűs folyosó asztalán egy karaj vajaskenyeret tálalt neki Böske a tekintetes asszony utasítására, szép nagy kovászos uborkával. A levél pedig érkezett Pozsony városából. Írta pedig Zsigmondy Sámuelné, a kis Vilmos édesanyja, ki is megírta az olyan régen megígért Pumpernikkel készítési módját, amely édes sütemény sokáig eltehető, a legfinomabb azonban, ha a „citronát” friss benne. - Ó - vélte Jókayné -, hiszen körülbelül olyan, mint a püspökkenyér, csakhogy én citronát helyett birsalmasajtot szoktam beletenni. Megemlíti ezt Zsigmondyné is a levélben, hogy citronát helyett birsalmasajt is használható bele, „amelyet kedves asszonyhúgom olyan kitűnően tud készíteni”. Írja továbbá azt is, hogy legkisebb fiúkat, Gusztávkát igen szeretnék magyar szóra fogni, miért is felteszi a kérdést, hogy nem volna-e jó, „ha asszonyhúgom kedves fiacskája, Móricka lenne Guszti cseretestvére”. De bizony jó lesz! – gondolta Jókayné, és este már ki is mondotta a „szentenciát”: - Mórickát Pozsonyba viszem, és Zsigmondy Gusztávot hozom el helyette. Ha arra gondolt, hogy el kell válni forrón szeretett gyermekétől, szemefényétől, elszorult a szíve, de ha eszébe jutott, hogy szüksége van a fiának arra, hogy elkerüljön hazulról, akkor megkeményítette anyai szívét. - Talán elmúlik a fiú félénksége, valamelyes kis önállóságra tesz szert, kifejlődik, ember lesz a talpán, mire felnő! – Így vigasztalgatta magát. De nem elég, hogy önmagát vigasztalta, Móricot is meg kellett vigasztalnia. Móricka nem volt otthon, mikor a levél megérkezett. A városi rajzmesternél, Orbán Gábornál töltötte el délutánjait: rajzolni, festeni taníttatta a nagyvakációban az édesapja. Mikor ma hazament, már elhatároztatott felőle, hogy Pozsonyba viszik. Volt azután a vacsoránál nagy jókedv, nehogy sírásra találjanak fakadni és kicsorduljanak a fiú szeméből azok a könnyek, amelyek oly nagyon közel voltak a kicsorduláshoz.

87

Jókayné mulatságos eseteket mondott el a cigányról, aki a jégen hálóval takaródzott, és azt mondta társának: - Dugd ki csak a kezedet, milyen van odakívül! Vagy amikor téli zimankós időben, rongyos gubában levelet vitt a szomszéd faluba, és a vele szembe jövő négyes fogat kocsisa rákiáltott a vacogó cigányra: - Rongyos a gubád, cigány! - A guba csak jó - felelt vissza Peti -, csak az idő nem hozzá való. Mindezek pedig azért jutottak Jókayné eszébe, mert arról volt szó, hogy mi mindent készítenek el Móricka részére, ha majd elhagyja a szülői házat. Pozsonyban hideg levegő áramlik le a hegyekről, melegebbre kell kivattázni a télikabátját, nehogy úgy járjon, mint a cigány, hogy jó a kabát, de az idő nem hozzá való. Eszter pedig emlékeztette Móricot arra, hogy mennyit nevettek, amikor Zsigmondy Vilmoska volt náluk cserében, és egyszer reggel arra a figyelmeztetésre, hogy - Kelj fel már, Vilmos! -, azt felelte: - Már kelfölök, édesanyám! - Nehogy te is ilyen csacsiságokat mondj németül – mosolygott figyelmeztetően Móricra. – Ha mégis mondanál, és nevetnek rajta, ne ám hogy zokon vedd, mint a sárga orrodat! – toldotta meg. De Móric nemigen hajtott rá. Másnap már meg is kezdődött a nagy készülődés. Varrtak, mostak, szapultak, vasaltak egész nap. A város legelső „szíjjártómestere” készítette az útiládát borjúbőrrel bevonva, hogy jó tartós legyen. A szabónak is akadt dolga: - Csak jó bőre szabja a ruhát, nehogy kinője a gyerek! – adta az utasítást a gondos anya. Az utolsó nap „gyorskocsi”-rendeléssel, meg az útravaló sütésével telt el. „Lúdölő asszony” feltisztított kacsát hozott, azt sütötte meg Vörösné asszony az útra, meg komlós kenyeret, továbbá foszlós kalácsot is készített. Kulacsban bort, meg üvegben kávét is tesznek majd az ülés alá. Jókayné Pumpernikkelt sütött. - Ez a Vilmoskáé lesz, aki olyan igen-igen szereti. Egy nagy kas csíkos nemesóvári almát is készítettek széna közé csomagolva. Ez meg Jókay uram ajándéka a Zsigmondy családnak. Móricka, ha egy pillanatra magára maradt a szobában, minden aprólékos tárgytól külön elbúcsúzott. - Isten veled, jó öreg falióra, aki reggel felébresztettél, este elaltattál halk ketyegéseddel! 88

- Isten veled, szép, kedves asztalkám. Fog-e téged úgy szeretni Guszti, mint ahogyan én szerettelek!? - Isten veled, kis tulipántos ládám, amelyben „kincseimet” gyűjtöttem össze! Külön-külön elbúcsúzott a fehér meg a szürke cicától, a Cicke kutyától, a Riska tehéntől, a szederfától, az oszlopos tornáctól, ahol olyan boldogan szokott rajzolgatni, tanulgatni, az egész háztól, amelyben olyan „angyali élet folyt”, mint ahogyan később nagy író korában megírta. Vörösné sírva fakadt, amikor rákerült a sor. - Nem látom én magát már többet, Móric úrfi – mondta a jó lélek. - Dehogyisnem látsz, daduskám. - Aztán megszámlálja ám a gerendákat az új szobában, hogy beteljesüljön az első szép álma! – zokogott Éva, kék köténye sarkával szárítva fel a könnyeket, hogy ne hulljanak az abroszra, amelyet éppen most terített fel a vacsorához. Korán vacsoráztak, mert korán kellett kelniök. Hajnali két órakor már bezörgetett értük a „gyorsparaszt”. Már akkor imbolygó gyertyafény mellett reggelizett a család. Azazhogy csak reggelizett volna. Mórickát kellett még az ágyból kihúzni. Ilyen nehezen még sohasem esett neki a felkelés. Egy korty nem sok, de annyit sem tudott a torkán lecsúsztatni. Nagy rábeszélésre, nagy nehezen tudta csak aztán későbben a kávéját meginni. Még utoljára izgalmas kérdések: - Fent van már az almás kosár? - A bizonyítványok nem maradtak itthon? Végül felült Móricka. Az édesanyja jól betakargatta, mert hűvös volt a hajnali levegő, aztán felült ő is. A csillagos ég fényes takarója borult a városra, a Göncölszekér rúdja kajlán lógott lefelé, amikor elindultak, s a kocsis nagy ostorpattogásba kezdett, felverve vele az éjszaka csendjét. A közelben lakó komák, rokonok, ismerősök felébredtek a csendháborításra egy pillanatra, felnyitották szemüket. Most viszik a Móricot Pozsonyba - gondolták -, és a másik oldalukra fordultak s nyugodtan aludtak tovább. Egész napon át utaztak. Csak kétszer tartottak pihenőt: Szerdahelyen meg Somorján, de Móricot mindig úgy kellett felverni, úgyszólván az egész utat átaludta. Néha ivott egy kis kávét.

89

… A távolban, valami hegytetőn oszlopos fehér épületféle látszik. Mintha felfordított asztal négy lába meredne az égnek. - Mi az, édesanyám? – kérdi Móric érdeklődve. - A pozsonyi várnak a romja, fiacskám. Várrom volt, amit Móric először megpillantott Pozsonyból, és ezt nem felejtette el sohasem. Majd ír későbben erről is. Végre beérkeztek a városba. Móric elálmélkodott a nagy sürgés-forgáson. Négylovas hintók robogtak el mellettük, díszruhába öltözött, hegyes bajszú kocsissal a bakon. - Ezek a diétára összegyűlt főnemesek: Dóczyak, Erdődyek, Eszterházyak, Illésházyak, Grassalkovichok, Szüllők fogatai – magyarázta Jókayné. Gyönyörű paloták mellett haladtak el. - No, most mindjárt megérkezünk, mert már itt a vármegyeháza! Bekanyarodtak a vármegyeháza mögé. Ott lakott a Szél utca 10. számú házban Zsigmondy Sámuel líceumi tanár a családjával. Kijöttek a kocsizörgésre. Vilmos, aki ismerte Móricot, sietett lesegíteni a kocsiról. Amikor a fiú felállt a kocsiban, hogy elzsibbadt tagjait kinyújtóztassa, és felpillantott a ház ablakába, ahonnan kíváncsi szemek néztek rá, nem gondolta volna, hogy hatvanöt év múlva ennek a háznak a homlokzatán márványtábla hirdeti majd a nagy eseményt ekképpen: Jókai egykoriban hozzád járt német igére. Most te sietsz hozzá nemzeti szóra, Pozsony! Hogyan is gondolt volna erre a tízéves fiúcska, aki azt sem tudta nagy zavarában, hogyan jutott be a lakásba. Egyszerre csak arra eszmélt, hogy ott ülnek a kerek asztal körül, mellette ül Vilmos, és kanalazzák, iszogatják az illatos kávét. Zsigmondy tanár úr, a gyermekek lieber Vaterja hangos szóval biztatja a kisfiút: - No, hiszen csak nem kell megijedni. Nem olyan nehéz ám az a német szó! Most még „nix dájcs!”, de bezzeg esztendőre ilyenkor te sem mégy már német szóért a szomszédba! Mikor aztán látta, hogy a kisfiú sehogyan sem vidul fel, még tréfásabban biztatta:

90

- Különben is, tudsz te már németül, fiatal barátocskám. Minden magyar tud német szavakat, csak nem tud felőle, mert a németnek rossz a lova, vizén terem a szénája. (Ló németül Ross, a rét pedig németül Wiese.) Erre aztán Jókayné is tudott adomát az egyszeri magyarról, akinek kiesett a kerékszöge. Észrevette ezt az országúton haladó német anyanyelvű honpolgár, és váltig figyelmeztette a magyart: - Isti nágl vekk! (Vége a szögnek!) Amit a németül nem beszélő magyar így értelmezett: - Isten áldjon meg! És erősen integett vissza a haladó kocsiról: - Isten áldjon meg, áldjon meg, no! A német pedig, aki látta, hogy a szögétvesztett kerék mindjárt kiugrik, torkaszakadtából kiabálva, kézzel-lábbal integetve folytatta figyelmeztetését: - Isti nágl vekk! De minthogy a magyar nem értette meg, bekövetkezett a veszedelem, kiesett a kocsi kereke. - Azért kell megtanulnod németül. A magyar atyafit sem érte volna az a nagy baj, ha értett volna németül! – mondotta ki a tanulságot Zsigmondy Sámuel, a „lieber Vater”. Hiszen Móric egy szóval sem tiltakozott a német nyelv tanulása ellen. Szeretett ő tanulni mindig. Nem is az volt a baja, hogy félt a német szótól, hanem a cseretestvérét, Gusztit nézegette, és ehhez fűzte szomorú gondolatait. Hát ez megy haza Komáromba helyettem, ez fekszik bele az én ágyamba? … Fél-e ez a Guszti úgy éntőlem, mint ahogyan én félek tőle?... Pedig én nagyon félek tőled, Guszti. Attól félek a legjobban, hogy elveszed az anyám szeretetét tőlem. Téged fog szeretni, nem engem, beleköltözik a szívébe Guszti, és nem lesz már ott helye a Móricnak többé. Mikor ideért gondolataiban, összefacsarodott a szíve, kivörösödött a szeme héja, kis híja, hogy „el nem törött a mécses”, és ott az idegen szobában hangos zokogásra nem fakadt a messziről jött kis magyar. „Die liebe Mutter” (a kedves anya – Zsigmondyné) ránézett, és azt mondta Vilmosnak: - Menj, vezesd Móricot, hiszen már milyen laposakat pislant. Egészen vörösek a szemhéjai az álmosságtól! Aludjál csendesen új otthonodban – biztatta aztán Móricot, aki illendőképpen elbúcsúzván mindenkitől, elment csendesen aludni. Eszébe jutott a dadája tanácsa, hogy számlálja meg a gerendákat. Meg is számlálta volna, de nem voltak ilyenek. Elaludt hát szép csendesen, és aludt álom nélkül reggelig. 91

Másnap Jókayné felvette a lila selyem suhogós ruháját, amelyet magával hozott ez alkalomra. Móric mellénye alá kötötte a hímzett előinget, elővette bársony nyakkendőjét, és mindehhez ezüstgombos atilláját. A délelőtt azzal telt el, hogy sorra látogatták a tanárokat. Itt sok dicsőséget aratott Móric. Mert micsoda volt az ezüstgombos atilla ahhoz a gyönyörű bizonyítványhoz mérten, amilyen csak ritkán látható. Az evangélikus líceum tanárai mély hatással voltak Móricra. Különösen Schroer Tóbiás, akit később Schmuk néven örökít meg a „Mire megvénülünk” című regényében. Gyorsan telt el a nap. Este elbúcsúzott Jókayné a fiától: - Mi már hajnalban indulunk Gusztival. Te csak aludj, fiam. Fáradt lehetsz. De bizony Móric már kora hajnalban teljesen felöltözve ment le a kocsihoz, ahol a Zsigmondy család búcsúzott idegenbe induló fiától. A pozsonyiak a csíkos alma helyett híres pozsonyi kétszersültet, meg még híresebb diós meg mákos szarvacskákat küldtek Komáromba. Az ostor cserdült, a kocsi indult. Jókayné integető fehér keszkenője lebegett a szélben az utcafordulóig… és Móric egyedül maradt. A szobájában aztán nekitámasztotta a fejét a falnak, és sírni, sírni szeretett volna… de nem tudott.

92

XVII. FEJEZET Szomorú napok Mióta Móric Pozsonyban volt, Vörösné, valahányszor elment a ház elől a vizes, nem tolta rá a reteszt nyomban az utcaajtóra, hanem jobb kezével (persze csak ha napsütés volt) beárnyékolta a szemét, és úgy nézett a Nagy Mihály utca felé. Mert többnyire úgy szokott az lenni, hogy mikor a vizes elhaladt a ház előtt, nyomban megjelent a levélhordó. Elég gyakran jött. Hozta a levelet Pozsonyból. Volt aztán öröm ott benn. A tekintetes asszony elolvasta háromszor is egymás után, aztán belesüllyesztette bő kötényének a zsebébe, és ott tartotta egész nap. Néha délután kis, láncon lógó „cekkerjébe” tette, elvitte a Kaliczáné komaasszonyhoz, és ott gyönyörködött a kis Móric gyöngybetűiben. Este pedig az egész ház népe tudott már róla, hogy a Móricka egészséges, hogy szépen halad a tanulásban, hogy már kaligrafiát is tanul, ami rögtön meg is látszott egyre szépülő kerekded betűin. Jókay Móric pedig csakugyan szépen haladt a tudományokban. Az evangélikus líceumban éppen olyan szigorúan és jól tanítottak, mint a komáromi református kollégiumban. Schroer Godofréd Tóbiás olyan szigorú volt, hogy a gyermekeket megbüntette, ha csak egy árva szót is mertek szólni magyar nyelven. Félt, hogy nem tanulnak meg németül, ha anyanyelvükön is beszélnek. Pozsonyban csak németül szabad a diáknak beszélni, ez volt az elve. Latin, görög, német „studium” elég sok volt arra, hogy Móricot elfoglalja, nemigen járt hát másfelé, mint azt az utat tette meg naponként, amely a Szél utcából a líceumba vezetett. Néha, ha valami rajzszerért ment vagy egyéb bevásárolnivalója volt, gyakran találkozott lármázó jurátusok csapatával. Ilyenkor egy-egy név ütötte meg a kis diák fülét: - …Ezt Kossuth Lajos nem fogja tűrni!... - …Reviczky, a kancellár… - Pázmándy … Kölcsey… Benyovszky… De legfőképpen mégis Kossuth Lajos nevét hallotta sokat, amint látta az országgyűlési ifjúságot a Biltiven át a háromemeletes, erkélyes országháza felé tódulni. A pozsonyi német polgárok nemigen törődtek vele, nemigen tudták, hogy ki az a Kossuth Lajos. Azt sem tudták, hogy a világon van. Talán csak a Grünstübl (Zöld szoba nevű szálloda) háziszolgája tudott felőle, aki a csizmáját vagy a 93

topánjait szokta kitisztítani, és aki morgolódva takarította össze a sok papirost meg egyéb szemetet, ami a ház előtt maradt, ha az ifjak fáklyászenét adtak szeretett vezérüknek, Kossuth Lajosnak. Aztán eljárt Móric a pozsonyi hegyekbe Vilmossal, aki szenvedélyes ásványgyűjtő volt. Esténként pedig segített neki az ásványgyűjteménye rendezésében. Gyorsan telt-múlt az idő. Múltak a hetek, a hónapok. Jókayné is megszokta már, hogy a fiát Pozsonyban tudja. Hirtelen elmúlt a tél. A tavasz korán beköszöntött, nagyon is korán. A Dunáról eltűnt a jég, a szigeti fák már február végén kezdték magukat nézegetni a víztükörben, aztán hamar felcserélték fehér és rózsaszínű ruhájukat zöld levéldísszel. Már májusban diónyira fejlődött az alma. Februárban egyik napon még hóvirágot árultak az utcán, másnap már ibolyát. A gyöngyvirág is korábban jelent meg. Uralma csak pár napig tartott. Egy hét múlva már korai cseresznyéből kötött apró csokrokat vittek haza az apák gyermekeiknek. Egyszer aztán megbánta a tél, hogy olyan korán elment. Visszajött hát, és három nap alatt lehamvasztotta a tavasz minden örömét, minden pompáját. Jókayné nem győzött eleget aggódni. Igaz, hogy a szép fái is elfagytak, a szőlőfürtöket is megpörkölte a fagy, de főképpen Móric miatt aggódott. - Biztosan eltette már a télikabátját Zsigmondyné, és vajon előveszi-e újra? És ha elővette, nem olyan könnyelmű-e a gyerek, hogy nem veszi fel? Aztán majd az ezüstgombos atillájában jár és hűl meg azon a réven, hogy május van. - Talán már meg is betegedett, hiszen, lám, ezen a héten csak pár soros írást hozott tőle a posta… - Meghűlt, megbetegszik s én nem ápolhatom! – riadt fel nemegyszer álmából. Erre a gondolatra aztán felkelt, és megnézte, hogy nem rúgta-e le Guszti magáról a paplant. Reggel pedig még a nyakát is bebugyolálta Gusztinak, hogy hideg szelek meg ne fújják. Ezen aztán megnyugodott. Bizton hitte, hogy ugyanakkor a „liebe Mutter” is így védi meg Móricot a pozsonyi hegyek hideg szeleitől. Szakadt azonban más gond is Jókayné nyakába… Valami veszedelemről kezdtek suttogni a városban… Itt is hallottak valamit, ott is hallottak valamit, míg egyszer aztán Jókayné fülébe is eljutott a hír, akkor, amikor Nagy Sámuelné kopogtatott be hozzá ünneplő feketében egy kis délutáni tereferére. Uzsonna közben azt találja mondani: 94

- Hát, mondja az öregem, hogy Pozsonyban baj van. Jókayné elsápadt: - Micsoda baj, lelkem komámasszony?... Talán kiütött a kolera!? – És már látta is a fiacskáját kínlódni, szenvedni. - Nem betegség… hát hadd mondom el sorjában! A napokban hazajött Kömlődre Pázmándy Dénes országgyűlési követ. Azt a hírt hozta… - Micsoda hírt? - Hát tudja, kedves asszonyhúgom, már harminckettő óta együtt ül a diéta. A jobbágyokat akarják felszabadítani… És amit itt a követek szónokolnak, arról az újságokban másképpen írnak. A Pressburger Zeitung is csak azt írhatja… - Azt tudom - bólogatott Jókayné, befejezve a mondatot - … azt, amit a cenzor megenged. Hát törvény, törvény. Nem tehetünk ellene – vélte Jókayné, aki nagy törvénytisztelő volt. - Az ám! Csakhogy most a tokaji követ, valami Kossuth Lajos csinált galibát. Szép szál fiatalember, aki gyönyörűen tud beszélni. Ha azt akarja, hogy valaki ugorjék a kútba, úgy rá tudja beszélni, hogy örömest ugrik fejest bele… Mondom, ez a Kossuth Lajos kitalálta, hogy újságot ír. Ezek az Országgyűlési Tudósítások. De nem mutatta meg a cenzornak. - Hiszen akkor nem talál rá nyomdát, amely kinyomja – mondta Jókayné, aki értett ezekhez a dolgokhoz, általában a közügyekhez. - Nincs is reá szükség. Leíratja jurátusokkal, az országgyűlési fiatalsággal. Leírják negyvenszer, ötvenszer, talán százszor is. - Igazuk van! – pattant fel Jókayné. – Már micsoda istentelenség az, hogy amit elmondani szabad, leírni nem szabad. - Csakhogy nemcsak azt írják ám le, hanem mást is ír hozzá Kossuth Lajos. Egyik felszólalót meg sem említi, a másikat megdicséri, biztatja, megint másikat pedig leszólja. Hát, mondom, aztán szétküldik levelekben az egész országban. Van Komáromban is, meg a megyében is sokaknak: Bossányiéknak, az öreg Szokolóczynak, Thalyéknak. Az lett aztán a vége, hogy valamelyik éjjel egypár vezető jurátust elfogtak a fiatalok közül. Eztán keresik a többit is. Egyre-másra utaznak el Pozsonyból. Nagy Antal, Kún Elek, meg a fiatal Madarassy is itthon vannak már. Pár nap múlva újabb rémhírrel állított be a komaasszony még délelőtt. - A líceum tanulói is másolták az országgyűlési tudósításokat, húsz krajcárért ívenként. Huszonkét magyar diákot rajtacsíptek, azokat most vallatják. Alighanem mindeniket kicsapják.

95

Jókaynénak elállt a szívverése. Szörnyűt gondolt. Talán csak nincs közöttük az ő fiacskája is? Hogy is volna, hiszen mindennel ellátja bőven. Nincs szüksége a húsz krajcárokra. Kapott ezen a gondolaton az anyai szív, amely elhessegette magától azt a másik gondolatot, hogy másért is lehet írni, nemcsak húsz krajcárokért, fiatal, minden szépért és jóért lelkesülő diákembernek. Gondolatait nem mondta ki, azonban kitalálta a komaasszony: - Hiszen még csak tizenegy éves. Nagyobb diákokról van szó. Jókayné alig várta, hogy elmenjen a vendég. Elhatározta, hogy elmegy Pozsonyba. Úgy érezte, hogy valaminek, valami rossznak mégis kellett történnie a fiával, hiszen máskor, múlt évben ilyen tájban már itthon volt. Már vége volt a tanulásnak arra az iskolai évre. Már éppen kocsit akart rendelni, amikor meglátta az ablakon, hogy jön a levélhordó… Kopogtatás a kis kapun… Ide jött! Fogadtak-e írást valaha olyan örömmel, mint a tizenegy éves Móricnak összehajtogatott, kerek, piros ostyával leragasztott árkusát, mely arról szól, hogy írója egészséges, és hogy mennyire jól halad a tanulásban, amely nemsokára befejeződik, és utána következik a viszontlátás, kitör a vakáció. Most hát letett Jókayné arról a szándékáról, hogy személyesen győződjék meg róla, mi van a fiával, de azért az aggodalom csak akkor halt ki a szívéből teljesen, amikor napok múlva a pozsonyi gyorsparaszt megállt a házuk előtt, és kiugrott belőle épen és sértetlenül az, akiért annyit aggódott. - De megnőttél! De megerősödtél! – örvendezett az édesanya szívének szent örömével. No, még egy év volt aztán hátra, mert két évre tervezték a pozsonyi időszakot. Most már könnyebben búcsúzott fiától az anya, az országgyűlést is berekesztették. Erről az oldalról sem fenyegeti hát semmi veszedelem a fiát. Elmúlt az ősz, újra eljött a tavasz, de itthonra nem sok jót hozott. Most következtek még csak az igazi „szomorú napok”. Az apa betegedett meg. Láz, láz, láz. Az a komáromi híres „hideglelés”. Biztosan valahol forralatlan vizet ivott – gondolja Jókayné. Ott volt az öröm, hogy hazajön a fiú, hazajön nemsokára, és itthon is marad, itt tanul tovább… s itt volt a szomorúság másrészt. Gyengült Jókay József, napról napra gyengült. Sok hivatalos izgalom is érte. Ez még inkább fokozta a beteg test legyengülését. Mikor Móric az iskolai év végén hazajött Pozsonyból, az öröm első kitörésében, a dicsőség első hevében, amikor bemutatta a szép bizonyítványát, 96

észre sem vette apján a nagy változást, de mikor a kezébe adta a pompás bizonyítványt, és elkezdett az apa kezében a vastag merített papír reszketni, akkor vette csak észre, hogy az alatt az egy év alatt, míg nem látta, mivé lett az apja. Bajusza erőtlenül kókadt le, szemefénye megtörött, termete összeesett… A beszédje azonban élénk volt. - Talán rosszul láttam – vigasztalta magát a fiú. – Vagy talán azelőtt is ilyen volt apámuram, csak egy év alatt elfelejtettem, másnak képzeltem. S a nyáron át, mintha erősödött volna is. Móric aggódó reménységgel figyelte. Hogy örült, mikor őszre fordulván az idő, egy szép őszi reggelen, apjaura elővette puskáját, vadásztarisznyáját, és derült kedéllyel jelentette ki, hogy vadászni megy. Nagyon-nagyon örül Móric. Úgy magában szinte csodálozott azon, hogy édesanyja nem tud az örömében osztozni. Nem látta szívesen ezt az elhatározást. Aggódva bocsátotta útnak a családfőt, akiben a lábadozó beteget látta csak, és nem a férfias kedvtelése után sóvárgó vadászt. Míg oda volt is folyton nagyokat sóhajtott, és nagyon haragudott önmagára, hogy miért lágyult el ő, aki Komáromban „kardos menyecske” hírében állott. Miért is lágyult el, miért nem állott a sarkára, miért tette le a kardot az oldaláról egy gyenge pillanatában… Miért? Miért?... – Istenem, Istenem! – sóhajtotta minduntalan. És nem ízlett neki a háztartási munka, amely pedig az élete volt egyébként. És az ő megérző szíve aggodalmának volt igaza. Csak pillanatnyi fellendülés volt ez a kirándulás… Kiérve a határba, nagyon nyomta Jókay József vállát a puska. Nehezen is kezelte, s a vadásztarisznya nemigen telt meg. Holtfáradtan érkezett haza Jókay József, és nyomban le is feküdt. Másnap már nem tudott felkelni. Az orvos hümmögött, csóválgatta a fejét, jó táplálkozást, becsinált levest, finom neszmélyi bort tanácsolt. Megint fellépett a tavaszi láza. Tífusz volt-e? Hiszen Komáromban nem ritkaság, valóságos helyi nyavalya volt. Idegláz-e? Nem tudták az orvosok megmondani. Szomorú, nagyon szomorú napok következtek. Móric, aki ismét az öreg kollégium falai közé járt iskolába, minden szabad idejét apja betegágyánál töltötte. A beteg maga is érezte, hogy napról napra gyengül. Gyakran rátette forró kezét fia szőke fejére, mintha megáldaná. Néha lesoványodott két keze közé fogta a finom ujjakat, belenézett a búzavirágkék szempárba… de nem szólt… nem búcsúzott…

97

Lábujjhegyen jártak a házban. Mindenki ugyanazzal a ki nem mondott gondolattal tépelődött… Míg egyszerre csak lecsukódtak a fáradt szemek, hogy soha fel ne nyíljanak többé… Móric árva lett. A napfényes, ökörnyálas október végi ragyogásban megszólaltak a szemközti csillagos torony harangjai. Háromszor csendítettek velük, jelezvén, hogy férfihalottja van a református egyháznak.

98

XVIII. FEJEZET A gyermekkor „végnapjai” Éjjel van. Az olajmécses pislogó lángja időnként nagyot lobban, és ilyenkor furcsa, fekete árnyak rajzolódnak a betegszoba falára. Eszter kemény ernyőt állított a mécses elé, hogy még ez a kis lobbanás se zavarja a beteget. Aztán visszaült a nagyvirágos gyapjúszövettel bevont karosszékbe. Gyászruhája olyan halovánnyá tette a máskor pirospozsgás, életvidám, gödröcskés arcát. Harmadik éjjel virraszt már nagybeteg öccse mellett. Édesanyját váltotta fel, akit a több heti, éjjel-nappal való ápolás teljesen kimerített. Úgy kellett szelíd erőszakkal eltávolítani és ágyba fektetni, mert úgy szundított csak ültében néhanéha. … A mécses lobbanik… Eszter lesi a betegnek minden mozdulatát. Odakünn zimankós novemberi idő van, haragos novemberi szél. A nyári zöld zsalukat nem szedték le, hogy keskeny résein friss levegő juthasson a betegszobába. A hamvedres, fülkés svédkályhában csendesen izzik az akácfaszikra. A kályhanyíláson előtörő fénysávot felfogja a karosszék magas támlája. Eszter megigazítja a tüzet, aztán leül, behunyja a szemét. Aludni próbál, de nem tud. Mindig arra kell gondolnia, ami az apja temetésén történt. … Nagyot koppantak a göröngyök a koporsó fedelén. Móric lehajolt, hogy ő is dobjon hantot a sírba. A hant legördült a koporsóra, és Móric hajoltából nem emelkedett már fel. Ott esett össze a sír szélén… Azt hitték, meghalt… Ezt mind újra átélte Eszter. Hányszor, de hányszor átélte már újra… Az a tekintet, amelyet anyja minden jajszó nélkül, összeszorított ajakkal vetett a drága gyermekre, édesanyja szemefényére, aki ott feküdt mozdulatlanul, most is belehasít Eszter szívébe. Odakint zúg a november szél. Zúgása mintha a gyásztisztességtevő gyülekezet zsongása volna… Látja az élesztési kísérleteket, érzi a megváltó pillanat örömét, amikor a fiú végre felnyitotta szemét, az élet színe visszatért arcába… Aztán a felszabadulás érzése után megint a másik ijedtség otthon… Arra sohasem tud majd visszaemlékezni, hogyan kerültek haza. Az édesapja halálán érzett, s a temetésen újult erővel előtörő fájdalom mellől hogyan távozott el a kedves, szeretett testvér hirtelen elveszése miatt érzett kétségbeesés, amikor végre magához tért a halottnak vélt fiú. Csak arra emlékszik, hogy Móric otthon volt már az ágyában. A fehér párnák között 99

halotthalvány arccal feküdt. Halotthalvány volt az arca, de mégis élőnek az arca volt. S a halvány arcból fényesen ragyogott rájuk az a kék szempár. Betegesen ragyogott, de mégis élt… élt. S míg van élet, van remény. - Hidegrázás – mondotta az orvos. – Utána forró lázra lehetünk elkészülve. A finom idegrendszer nem bírta el a nagy fájdalmat. A fiúi szeretet az apa elvesztését. A fiúnak kicserepesedett az ajka, elfordult, elborult a szeme, amelyik a betegség kezdetén még olyan csodásan ragyogott környezetére. Mindezt újra meg újra átérezte Eszter. Mindez aludni még most sem hagyta. Az apa ápolásában kimerült anya dehogy akarta elhagyni fia betegágyát! Mármár az életét is kezdte félteni Eszter. Végre-végre a rábeszélésnek, a gyengéd erőszaknak mégis engedett a kimerült anya, és Eszter behordozkodhatott a betegszobába, és a levendulaecetes kötéseket anyai gonddal és türelemmel váltogatta. A láz lassan csillapodott, a kötések váltása mind ritkábban vált szükségessé. … Ma éjfél óta a beteg nyugodtabb… Halkan nyílik az ajtó. Az ajtónyílásban megjelent Jókayné fehér hálófőkötős feje. Eszter lábujjhegyen átsurran a szomszéd szobába. - De elcsendesedtetek! – suttogja az aggódó anya. – Azt hittem, elaludtál! Eszter még halkabban válaszolt: - Éjfélkor tettem rá az utolsó kötést. Azóta nyugodtan alszik. Feküdjék le, édesanyám. - Te mennél inkább nyugovóra! - Még ma hadd maradjak! Érzem, érzem, hogy reggel jobban lesz már. Oly nyugodtan alszik. Még mosolyog is néha. - Az Úristen meghallgatta kérésemet! – sóhajtott az anya mély örömteli áhítattal, és nyugvóhelye felé indult. Eszter visszasurrant helyére, feje oldalra hajlott, csakhamar lecsukódtak szempillái és rövid, éber álomba merült. … A kora reggel imádságoskönyve mellett találja Jókaynét. Ajka mozog, de az imát inkább imádságos lelke mondja, hangja nem hallatszik. Aztán halk zsolozsma rezdül: Szívemet Hozzád emelem, És Benned bízom, Uram.

100

A beteg azt álmodja, hogy az égben van, rózsaszínű felhőkön angyaloknak lágy, édes kardala szűrődik keresztül. A harmadik szobából halkítva hullámzik be az anya énekszava. A fiú felébred, de szemét nem nyitja ki. Valami jóleső életérzés langyos zuhataga ömlik végig egész valóján. Érzi, hogy ébren van, de még mindig látja a rózsaszínű felhőket. Mindig ragyogóbbak, egyre fényesebbek. Az angyali ének is mind szebbé, szebbé válik: Mert szégyent nem vallanak, Akik Hozzád esedeznek. Megismeri anyja hangját, kinyílik a szeme. A zsalunyílásokon beszűrődik a reggeli napfény, megvilágítja Eszter halvány arcát, amint a karosszék támláján nyugszik… Az édesanya éneke mindig érthetőbbé lesz: Azok pironkodjanak, Akik hitetlenül élnek. Eszter is felébred. Mámorosan néz körül. Móric halk, kérő hangon szól hozzá, mint egykor, igen kis fiú korában: - Dundi néném, éhes vagyok… … És következik a lábadozás ideje. Az édesanya finom tojásos levesei, becsinált csirkéje, rezgő omlettjei, könnyű habkásái, meg a Riska frissen fejt tejecskéje szinte versenyeznek a kis beteg megerősítésén. - Mit főzzek neked holnap? – ezzel a kérdéssel végződik a nap, és ha Móricnak semmi kívánsága nem volt, kezdődtek a felsorolások: - Csináljak egy kis töltött galambot? - Nem ennél egy kis finom ráklevest reszelt tésztával, töltött tojáshéjjal? - Garainé hoz holnap gyönyörű süllőfiakat. Elkészítem vajjal, kiflikrumplival. Jó lesz-e? Lassan kitavaszodott… A tavaszi napfény széles pászmákban esett be a nyitott ablakon. Móricot gondosan bebugyolálva odaültetik a fehér porcelánszögekkel kivert öreg kanapé sarkába. Néha már órákat tölthet ágyon kívül. A komaasszonyok is be-benéznek egy-egy szóra. Segítenek örülni az édesanyának.

101

- Szépen erősödik már a fiú. Ki hitte volna, hogy még egyszer lábra álljon! - örvendeznek nagy fennszóval. Móric tanára, Vály Ferenc is el-ellátogatott szorgalmas diákjához, és beszélt neki arról, ami legjobban érdekelte. Arról, hogy mit tanulnak az iskolában. Csak egyszer kellett valamit a fiúnak meghallania, sohasem felejtette el. Lángelméje mind megemésztette, mind gyorsan magába szedte, ami tudomány volt. Egy napon Jókayné ezzel fogadta a professzort: - Gondolja csak, kedves professzor uram, Móric az este azt kívánta, hogy főzzünk neki ma körmös bablevest! A professzor úr jóízű nevetésre fakadt. - Ejnye de jó gusztusa van az amicének! Tejfeles, körmös bableves! Miért ne ehetne? Csak főzzön neki, asszonynéném! Magam is megenném! - Merjünk neki főzni, Eszter? Elbírja-e a gyomra? - Ha a professzor úr mondja, bizony főzünk! – buzgólkodott Eszter. - Még jó, hogy nem káposztát kér dagadóval! Ezt, azt hiszem, a professzor úr sem ajánlaná. (A körmös bableves meg a káposzta dagadóval később is, egész életén át Jókai kedvenc ételei voltak.) Azonban, ha meg nem bántanám a professzor urat – folytatta kedvesen Jókayné -, megkérném, hogy tartana velünk, ha már úgy szereti a körmös bablevest. Főzött is aztán Eszter olyan körmös bablevest, hogy miként Vály professzor úr mondotta, még a király is megnyalhatná utána mind a tíz ujját”. Móric is jóízűen kanalazott, és igen jólesett neki, hogy az ő kedves professzora is azt szereti, amit ő. Iparkodott is még jobban kedvében járni. … Mikor egyszer a professzor megkérdezte Mórictól, hogy nem volna-e kedve megtanulni olaszul, franciául, meg angolul, Móric egyik nagy kívánságát látta a teljesedés felé iparkodni. - Emlékszem rá - mondotta -, hogy mikor megboldogult apámuram elmesélte a svájci szabadsághősnek, Tell Vilmosnak a történetét, már akkor elhatároztam, hogy megtanulok németül, franciául meg olaszul, hogy annyi nyelven tudjak, mint a svájciak. De persze én eggyel még többet tudnék akkor, magyarul is. - No, nem minden svájci tud mind a három nyelven. Azért a svájciaknak is csak egy anyanyelvük van. - Tudom, professzor úr, kérem szépen, de akkor még nem tudtam.

102

- Azonfelül mi sem tanuljuk ám egyszerre, hanem egymás után. Németül már tudsz. Latinul is tudsz. Ahhoz legközelebbi rokon az olasz nyelv. Azzal kezdjük majd. És Móric lángoló lelkesedéssel, fogékony aggyal látott hozzá a nyelvtanuláshoz is. Nagyon tetszett a fiú buzgalma a professzor úrnak, egy napon azonban így szólt az anyjához: - Remek tanuló ez a Móric, de olyan vézna szegényke, hogy attól tartok, egyszer majd ez a pompás elme is felmondja a szolgálatot. Mert, kedves asszonynéném, igaza volt a latin költőnek, Juvenálisnak, amikor azt írta, hogy: „Mens sana in corpore sano.” Csakugyan: ép lélek csak ép testben lehet. Most már az iskolában befejeződik a tanítás. Amint elkészülünk, és bezárulnak a tudományok csarnokának kapui, nyomban munkába venném ezt a gyereket, hogy egy kicsit megerősítsem… Megkérem asszonynénémet, hogy bízzék meg bennem! Jókayné érezte, hogy Vály professzor úr az apátlan fiúnak jóakarója, és bizalommal tette le fia sorsát a professzor úr kezébe. Móric pedig szófogadó, engedelmes fiú volt. - No, öcsém - mondotta neki Vály professzor -, látod, milyen erős, pirospozsgás vagyok én? - Igenis, látom, professzor úr. - Az Eszter nénéd is, lám, hogy duzzad az egészségtől. Ugye bizony? - Igenis, professzor úr. - Hát nem volna-e szégyen, hogy éppen csak te maradjál ilyen nyápicnak, halaványnak? Móricka rámondta, hogy bizony szégyen volna – ámbár eddig sohasem gondolt arra, hogy ezért szégyenkezzék. - Szeretnéd, ha te is olyan erőssé válnál, mint amilyen a nénéd meg én? De már ez tetszett Móricnak nagyon. Már hogyne szeretett volna mindenben hasonlítani a kedves tanárához, akiért úgy lelkesedett… meg az ő Eszter nénjéhez, akit annyira szeretett. Szívből fakadt hát a felelet: - Ó, de nagyon jó volna! - Hát csak rajtad múlik, fiacskám. Már holnap megkezdjük az új életet. Ezentúl nem lustálkodsz reggel az ágyban, hanem amint bekopogtat a rózsaujjú hajnal az ablakon, usgye, talpra szökkensz, jó hideg vízzel végigsúrolod magad, és mire a toronyóra üti az ötöt, te már ott leszel nálam. Várlak. Megértetted? - Igenis, megértettem. - Megteszed hát, ugye, amit mondtam? 103

- Igenis, meg. - Ott leszel a szobámban reggeli öt órakor? - Ott leszek. - Parolát rá, fiam! És Móric hévvel és komoly meggyőződéssel tette vézna kezét a professzor széles tenyerébe. Fogadalmát meg is tartotta. Másnap reggel a toronyóra még el sem ütötte az ötöt, már kopogtatott tanára ajtaján. A kora reggeli órákban tornásznia kellett Móricnak, majd sétálva, beszélgetve kezdték meg az olasz nyelv tanulását. Így volt ez mindennap a nyáron át meg az ismét beállt iskolai évben akkor is, amikor már Vály professzort „sógor uramnak” szólíthatta Móric. Akkor aztán már két otthona volt. Hazulról hazament. Édesanyja házából az ő szeretett „kisanyjának”, Vály Ferencné Jókay Eszternek Kapitány utcai lakásába. Az olasz nyelvet egy év alatt, a franciát a következő évben, utána az angolt sajátította el Móric. Már ekkor a pápai főiskolába kellett mennie, mert a komáromi kollégiumban csak öt latin osztály volt. Pápai tanuló korában azonban már nem volt gyermek többé. Ifjúvá serdült. Lélekben ifjú, testben még gyenge gyermek volt. Testileg nagyon visszamaradt Pápán. Gyengesége visszatért, amint a Komáromban megkezdett edzés abbamaradt. - Köhög, szegénykém, horpadt mellű, sápadt, egyenesen állni sem tud – jajdult meg az anyai szív a viszontlátáskor. – A pápai levegő, a Tapolca vize az oka ennek! – állapította meg. Úgy határozott tehát a családi tanács, hogy következő évben a kecskeméti református főiskolába adják. Úgy is történt. Bátyjával, Károllyal indultak el a következő év őszén. Feljegyezték a családi krónikák a kecskeméti bevonulás történetét. Kecskemét határában vihar érte őket utol. Villámok fénye világította meg útjukat, mintha Illés próféta tüzes szekere lett volna a fuvaros kocsi, amelyen bevonultak arra a földre, amelytől minden reménynek szinte égi beteljesedését várta az édesanya…. Kecskeméten teljesen befejeződött Jókai Mór gyermekkora. A jó levegő erőssé tette. Az erős testű fiúnak eltűnt a félénksége, magába zárkózottsága. Pompás közösségi szellemben éltek együtt a kecskeméti diákok. Táncban, vívásban, súlyemelésben, a testgyakorlás minden ágában versenyre keltek egymással. Különböző magyaros labdajátékok napirenden voltak. Jó bajtársi szellem fejlődött ki közöttük. Egyik tanította a másikat arra, amit maga 104

jól tudott. Aki vívni tudott, a társait vívásra tanította, cserébe kapott érte más tudományt. Így tanultak meg egymástól mindent olcsón és szakszerűen. - Itt lettem emberré! – mondotta Kecskemétről felnőttkorában Jókai. Derűs, bizakodó levelek érkeztek haza az özvegyi házhoz, Komáromba. Jókayné minden egyes esetben szívéhez szorította a gyöngybetűs írást, majd sűrűn hullatta rá anyai könnyeit. - Móricom, drága gyermekem, szememfénye, te! – mondta elérzékenyedetten. Valahányszor levél érkezett a fiától, mindig kiment a temetőbe, ahol örök álmát aludta Jókay József. Piszkei vörös márványból faragott, kerek tetejű, lapos, széles kő állott őrt a sírhant mellett. Fiatal, szomorú kőrisfa készülődött, hogy majd egykor beárnyékolja. Most még árnyat nem adott, csak az özvegyi szomorúságot jelezték alácsüggő ágai. Az emlékkő feliratának friss még az aranyozása. Rája süt a nap, szikráznak az aranyos betűk, Jókayné ránéz a márványkőre, és újra meg újra elolvassa a felírást. Itt nyugszanak hamvai T. N. ásvai Jókay József hites ügyvéd úrnak, Több Tettes Vármegyék Tábla Bírájának, Komárom városa példátlan hűségű gyámatyjának, kinek mint feddhetetlen életű Jó keresztyénnek, jó Férjnek, jó Atyának élete 56-dik évében 1837-dik esztendő ősz hó 29-dikén Korán lett elhúnytán Siránkozó Bús özvegye Pulay Mária és gyermekei: Károly, Eszter és Móric bánatos szívvel keseregnek. Béke áldott hamvainak. Elolvasta, könnybelábadt szemmel olvasta, aztán letörölte bús özvegyi könnyeit, és édes örömkönnyeket hullatott. - Isten meghallgatta kérésünket, József! – suttogta. – Fiúnk derék emberré lett. Erős, egészséges, derék emberré! Büszkék lehetünk rá, ha majd egykor odafönt találkozunk – fejezte be, és imára kulcsolta kezét.

105

Akkor még nem tudta, hogy nemcsak a szülők büszkesége lett a forrón szeretett fiú, nemcsak az édesanyjának a szemefénye, hanem az egész nemzeté, de legfőképpen Komárom városáé. Legalábbis a komáromiak úgy érzik. A fiatal szomorúkőrisfa lombozatán átszűrődő napsugár akkor ragyogó díszként telepedett az özvegy fekete fejkötőjére. …Azóta terebélyessé, naggyá, hatalmassá növekedett már a fa. Árnyéka nemcsak Jókay Józsefnek, hanem feleségének, Pulay Máriának a sírját is megvédi. Megtért már a díszes vasráccsal körülvett sírhelyre Jókay Károly is, az egykori „Károlyka”, meg a felesége, Csontos Klára is. Most együtt hallgatják ott a mindig suttogó szellőnek beszédét, amint a szomorúkőrisfa lombozatát meglegyintve hozza a hírt arról, hogy a szülőváros kegyelete és lángoló lelkesedése a cseh elnyomás idejében művészi szép szobrot emelt a Jókai Egyesület kultúrházának előkertjében a magyar nemzet nagy mesemondójának, Jókai Mórnak az 1937. esztendőben, amikor is éppen száz éve volt annak, hogy az apának, Jókay Józsefnek halálára „csöndítettek” a komáromi református templom harangjai, ősz havának 29. napján. A szellő hozta a hírt, a levelek továbbadták. S szellő, napsugár, suttogó lomb, rácsos sírhant, márványoszlopok, ércszobor mind azt vallják, hogy Jókai Mór, édesanyjának egykori szemefénye, nemzetének és szülővárosának, Komáromnak büszkesége lett. V ÉG E

106