ÉDEN: Egy víz alá merült paradicsom? Éden egy valóságos -egykori történelmi korban létező hely volt. Hol volt pontosan az Éden? A hagyomány Mezopotámiába helyezi az Édenkertet. Néhány tudós amellett érvel, hogy Dél-Irakban volt; és még délebbre, egy ma a Perzsa-öböl vize által már elöntött területre helyezi. Egy Nippur romjai között előkerült ékírásos agyagtábla kapcsolatot sejtet a sumer mítosz és a bibliai történet között. Egy tiszta és ragyogó világról beszél, amely nem ismerte sem a betegséget, sem a halált. Ebbe a békés világba a vizek istene, Enki hozott édesvizet, hogy egy burjánzó kert nőhessen. Azután a földanya istennővel, Ninhurszággal három istennő-generációt nemzett, akik mind fájdalommentesen szültek. Ninhurszág nyolc drága növényt teremtett, amelyeket Enki megevett. A mérges Ninhurszág halálos átkot mondott Enkire és elhagyta. Amikor Enki testének nyolc része elkezdett fájni, egy ravasz róka rávette Ninhurszágot, hogy mentse meg a vizek istenét. Ölébe ültette Enkit, és minden sajgó testrész számára teremtett egy gyógyító istenséget, amelyek mindegyike egy borda volt. A bordát jelentő sumer szó a ti, a bordagyógyító istennő neve így Ninti lett, amely így fordítható: ’a borda úrnője’ vagy ’úrnő, aki életet teremt’. Ez a szójáték nem ismert a héberben, de a borda Éva, az emberi nem anyja („úrnő, aki életet teremt”) alakjában megjelenik az Édenkert-történetben is. Érdekes módon az Eden és Adam szavak ismertek a sumer nyelvben is. Az eden jelentése ’ műveletlen síkság’, az adam jelentése pedig ’település a síkságon’. Az ember mind a sumer, mind a héber teremtéstörténetben agyagból (földből) készül. Erről a Nippur-i ékírásos tábláról megtudhatjuk, hogy a vizek istene, Enki miként utasította anyját, Nammut, hogy “gyúrja ki az embert az Abzu kövér agyagjából”. A hierarchia tetején három teremtő isten, An, a világmindenség egének ura, Enlil, a levegőég ura és Enki, a vizek ura állt. A sumerok azonban nagy jelentőséget tulajdonítottak Inannának, a később Istár néven ismert istennőnek, aki az élet olyan elkülönült területeit ellenőrizte, mint a testi szerelem, termékenység és háború. Az “istenek anyja”-ként ismert Ninhurszágnak volt az anyaistennők között a legmagasabb rangja, de volt Bau néven ismert anyaistennő is, akinek egyik szimbóluma a liba volt. Sumer istenei és istennői olyan sokan voltak, hogy egy egész várost is megtölthettek volna. A zenétől, a szextől és a betegségektől az aratásig, sőt olyan felfoghatatlan dolgokig, mint a bölcsesség, mindent isteni erők mozgattak, amelyeket hallhatatlanok birtokoltak, sőt adtak-vettek. Minden városnak volt védőistene, de az egyes emberek is rendelkeztek személyes isteni felvigyázókkal… Az Éden és Sumer közötti irodalmi és nyelvészeti kapcsolat mellett a földrajztudomány is szolgáltat bizonyítékokat. Ahogy a Teremtés könyve mondja: „Egy Édenben eredő folyó öntözte a kertet, s ott négy ágra szakadt.” Az egyik az Eufrátesz, a másik pedig a Tigris volt. A további két folyó, a Gihon és a Pison azonosítása már régóta foglalkoztatja a kutatókat. Juris Zarins, a Délnyugat- Missouri Állami Egyetem oktatója szerint a ma Kárunnak nevezett, Iránban eredő és a Perzsa-öböl felé törő folyó a Gihon, míg a Pison valaha egy mára kiszáradt szaudarábiai folyómederben folyhatott. Zarins szerint az Éden a négy folyó összefolyásánál, a Perzsa-öböl mentén lehetett. A terület 32 000 évvel ezelőtt egészséges klímájú terület volt, amely viszont ie. 15 000 körülre kiszáradt, és arra kényszerítette az itt élő gyüjtögetőket, hogy elvándoroljanak. Ie. 6000-5000 körül a klíma azonban ismét megváltozott, és Kelet-, illetve Északkelet-Szaúd-Arábia és Délnyugat-Irán száraz területei ismét kizöldültek. Zarins feltételezi, hogy e gyüjtögetők ekkor visszatértek a területre, ahol szembe találták magukat a korai földművelőkkel a sumerok
Ubaid-kori elődeivel. E nomádok feladták a vándorlást, és letelepedve földműveléssel kezdtek foglalkozni, amely valószínűleg komoly megpróbáltatást jelentett számukra. Zarins szerint nekik lehetett egy ősi, évezredekkel korábban elveszett paradicsomról szóló történetük, mely szerint volt valaha egy hely, ahol az emberek a föld fárasztó művelése nélkül is meg tudtak élni a természetből. De hogyan süllyedt ez az Éden a Perzsa-öböl fenekére? Juris Zarins szerint az utolsó jégkorszak végének olvadó gleccserei által megemelt tengerszint öntötte el ie. 7000 körül. Vastag iszapréteg alatt találtak erre a korszakra datált töredékeket.
A Sumer civilizáció végnapjai: Ur szorosan szervezett birodalma sziklaszilárdnak, megváltoztathatatlannak és olyan öröknek tűnt, mint maga az Eufrátesz. Az ország topográfiájában bekövetkező változások, más külső tényezőkkel együtt, azonban elősegítették Sumer hanyatlását. Maga a kiszáradt földnek életet adó Eufrátesz is megváltoztatta medrét, és ezzel néhány folyóparti sumer várost víz nélkül és magasan az egykori meder partján hagyott. Ahogy Sulgi utódainak hatalma riasztó gyorsasággal hanyatlani kezdett, a Sumer határain túl élő sivatagi és hegyi népek is kezdtek nyomást gyakorolni az államra. A királylista megszokott lakonikus stílusában sorolja a neveket: „Amar-Szín isten, Sulgi isten fia, 9 évig uralkodott; Su- Szín, Amar-Szín isten fia, 9 évig uralkodott; Ibbí-Szín, Su-Szín fia 24 évig uralkodott.” Ennél a pontnál a felsorolás - és a dinasztia hatalma is - végétért. Amar-Szín uralma nagyrészt úgy telt, mint apjáé, ám Su-Szín idejében már megjelentek az első veszélyes betörésekről szóló jelentések. E jelentések elsősorban a martukkal foglalkoztak - így nevezték sumerül Szíria amurrú népeit. Az amurrúkat a sumerek már a korai dinasztikus kor óta nomád és civilizálatlan népnek tartották, akik „nem ismerik a gabonát, nem ismerik a házat és a várost”. Su-Szín 14. uralkodási évének neve a következő volt: „Az év, amelyben a martu fal felépült.” Ennek, a valahol Dél-Mezopotámia északi részén, a Tigris és az Eufrátesz között épített erődítményrendszemek az volt a célja, hogy az amurrú nomádok előretörését megállítsa. Su-Szín uralkodásának végére azonban a határoktól keletre élő elámiak is Ur ellen fordultak, és a mindenfelől ránehezedő nyomás hatására a birodalmon a belső bajok jelei is kezdtek kiütközni. A tartományi helytartó hivatala, amelyet Sulgi idejében még királyi kinevezéssel töltöttek be, egyre inkább a helyi arisztokrácia örökletes címévé vált. Ráadásul a sebezhető közlekedési útvonalakat a betörések könnyen megszakították, így a területi szakadás és elszakadás mindennapos jelenséggé vált. Su-Szín fia, Ibbí-Szín már csak egy összezsugorodott, elszegényedett állam fölött uralkodott. Az Ibbí-Szín és egyre közönyösebb helytartói közötti levelezés jól dokumentálja egy birodalom végét. A fővárosban az élelmiszerhiány mindennapossá vált, az árak Ibbí- Szín uralkodásának hetedik évére hatvanszorosukra emelkedtek. Elkeseredésében a király utasította Isbi-Errát, a Nippur közelében fekvő Iszin helytartóját, hogy vásároljon fel gabonát a számára. A helytartó ugyan megvette a gabonát, de nehézségei adódtak a behajózásával. „Minthogy a mardu nép egész tömege itt van az Országban, és egymás után foglalják el az összes nagy erődítményeket, a mardu nép miatt nem tudom ezt a gabonát hozzád szállítani. Ők erősebbek, mint én; fogságba esnék.” (Komoróczy Géza fordítása.) Eközben a marduk már Iszint és magát Nippurt is fenyegették, így Isbi- Erra meghatalmazást kért a királytól e helyek megvédelmezésére. A királynak nem volt más választása, de néhány év múlva IsbiErra már saját jogán nevezhette magát Iszin királyának. Egy másik helytartó jelentést küldött a királynak, hogy Isbi- Erra, a trónbitorló,
ellenőrzése alatt tartja a Tigris és Eufrátesz völgyének jó részét, és megölette, illetve bebörtönöztette Ibbí-Szín kevés hozzá hű támogatóját. Ugyanez a hivatalnok azonban már nem volt hajlandó a király által rendelkezésére bocsátott csapatokkal Isbi-Errát megtámadni, ami arra utal, hogy az ő hűsége is meglehetősen kétséges volt. Az éhező Urban rekedt Ibbí-Szín egy másik helytartójának írt válaszlevelében töltötte ki haragját: Isbi-Errát majomnak, szörnyszülöttnek nevezi, aki „nem is sumer magból származik”. Ami a mardukat és elámiakat illeti, az istenek majd meglátják, hogy ezek semlegesítik egymást és a gyűlölt Isbi-Errát is: „íme Enlil, az én segítő karom most mozgósította hegyeik közül a mardu népet! Elam az oldalamra fog állni, és foglyul ejti IsbiErrát. Midőn az ország ismét helyreáll, erejét minden országok ismerni fogják majd!” (Komoróczy Géza ford.) Ilyen helyreállítás azonban sohasem következett be. Ehelyett az elámiak, akik valószínűleg kihasználták a birodalom belső gyengeségét, felsorakoztak Ur körül. Kr. e. 2004-ben rohammal bevették az ősi várost. Ibbí-Színt, akinek nagyapja még magabiztosan uralta a folyók közötti területet, Elámba hurcolták, ahol a fogságban halt meg. Közvetlenül Ur pusztulása után egy sumer költő hosszú gyászéneket írt a katasztrófáról, amelynek egyik részét a város védőistenének, Nanna feleségének, Ningalnak címezte: „Ó, igazságos úrnő, kinek városa elpusztult, hogy tudsz most létezni! Városod porrá tették - már nem vagy többé úrnője. Néped, akit lemészároltak - nem vagy többé királynője. Könnyeid idegen könnyek lettek, országod nem sirat. Országod olyan, mint aki összeszorítja a száját. Városod romokban hever; hogy tudsz létezni? Házad lecsupaszították; hogyan juttathatott szíved idáig? Ur, a szentély a szél birodalma lett.” Minden azért nem veszett el. Ur ugyan már soha többé nem tett szert nagy politikai jelentőségre - bár a „hitvány” Isbi-Erra röviddel a város pusztulása után kísérletet tett újjáépítésére -, de sem a város, sem a kultúra, amely létrehozta, nem veszett el igazán. Az amurrúk Sumerbe való bevándorlása hosszú távon kulcsfontosságú fejleménynek bizonyult. Ahogy e kultúra hatása alatt civilizálódtak, viszonzásul úgy segítettek átalakítani valami újjá Babilónia nagy civilizációjává. A sumer civilizációnak babiloni civilizációvá történő átalakulása folyamatosságot biztosított a mezopotámiai történelemben. A sumer irodalmi hagyomány évszázadokon keresztül hatott Babilónia és Asszíria írnokiskoláin keresztül. Ám a későbbi mezopotámiai civilizáció sumer gyökerei oly mélyen eredtek, hogy idővel gyakorlatilag eltűntek a rajtuk kialakuló virágzó civilizációk alatt, és Sumer végül feledésbe merült. Csaknem 4000 évvel később a régészek csákányai és spaknijai, valamint az összeráncolt szemöldökű ékíráskutatók hozták Sumer ősi dicsőségét ismét napvilágra. Ismét lehetőségünk nyílt rá, hogy Ur gyászoló költőjéhez hasonlóan leírjuk: „Város, bár romokban heversz, neved mégis él.” Forrás: Sumer, az Éden városai ISBN-963-9261-10-6
