A Paradicsom, valamint a tér topológiája: egy véglegesanyagelmélet (Philip G. Calabrese, Ph.D.)
E mű az Urantia Alapítvány által kiadott The Urantia Book magyar nyelvű fordításából [© 2010 Urantia Foundation, 533 Diversey Parkway, Chicago, Illinois 60614, USA; +1 (773) 525-3319; http://www.urantia.org; minden jog fenntartva.] származó idézeteket használ fel. Az itt kifejtett nézetek a szerző(k) sajátjai, és nem feltétlenül tükrözik az Urantia Alapítvány, illetőleg az alapítványi szervezetek, továbbá ezen, az alapítványtól független internetes lap szerkesztőjének nézeteit.
[Az előadás elhangzott a Fellowship Forum II. Tudományos Szimpóziumán (1991. május 17-19., Oklahoma City, OK, USA)] A mai előadásomat a jelenlévők egy része előtt nem ismeretlen Nashville-i tudományos szimpózium[1] legutóbbi állomására való hivatkozással kezdem, ahol is arra a következtetésre jutottam, hogy nem támadhat fel az ember a Jerusemen „a természetes halált követő harmadik napon” (49:6.9), ugyanis az emberi lelket szállító őrangyal szeráf nem képes odaérni húsz évnél hamarabb. Az Urantia könyv egyértelmű a tekintetben, hogy a szeráfok nem képesek átszelni a teret a fénysebesség háromszorosánál nagyobb sebességgel (23:3.2). Lévén, hogy a legközelebbi csillag is 4,3 fényévre van tőlünk s maga a Jerusem bizonnyal jó néhány csillaggal távolabbra esik, ezért az angyal a szokásos haladási sebessége mellett nem érhet oda néhány nap alatt. A Föld-Jerusem távolság nem lehet kilenc fénynap; hanem inkább hatvan fényév. Az első Nashville-i tudományos szimpóziumon egészen odáig mentem, hogy felvetettem, némely ismeretlen melkizedekkel el kellene beszélgetni, hogy miért is alkalmazták az általunk szó szerint vett „a természetes halált követő harmadik napon” kitételt. Ma visszavonom ezt az Urantia könyv tagadó nézetemet; ugyanis rájöttem egy lehetséges módjára annak, hogy az őrangyal miként juthat el a Jerusemre kevesebb mint három nap alatt: egyszerűen arról van szó, hogy az angyal nem a maga erejéből teszi meg az utat. Valamilyen ismeretlen világegyetemi vagy paradicsomi módszerrel viszik át a Jerusemre. Figyelmesen olvasva az Urantia könyvet észrevehetjük, hogy amikor csak a szeráfoknak az Urantiáról a Jerusemre való ezen útjáról szó esik, a szerző sohasem állítja, hogy az angyal a szokványos szeráfi utazás révén, illetőleg szeráfi szállítmánnyal jutna el a célállomásra. Éppen hogy olyan homályos kifejezéseket használnak az angyal utazási módjára, mint „továbbhalad a Jerusemre”. Remélem, hogy e magyarázattal feloldottam az ellentmondást, és sikerült rámutatnom az ember halálával kapcsolatba hozható ismeretlen szeráfi jelenségre. Most pedig áttérek a mai előadásom tárgyára. Foglalkozzunk tehát a kozmosszal – a valóság teljességével. Az élethelyzetünktől függetlenül mindegyikünk személyes képet kapott a kozmoszról, de nem csak az Egyetemes Atya bennünk lakozó szellemén való, befelé irányuló szemlélődésünkben, hanem kifelé is, ahogy az éjszakai égbolt csillagaira feltekintünk. A kozmosz e folytonos látképe minden irányban sokbillió kilométerre terjed ki, évmilliókra nyúlik vissza a múltba és évmilliókra vetíthető ki a jövőbe. A világegyetem mindegyikünknek személyes képet mutat a teljes kozmoszról, függetlenül attól, hogy a földi dolgaink mennyire
jelentéktelenek, s ez azt bizonyítja, hogy az Isten nagyon is törődik mindegyikünkkel, mint egyénekkel – tehát nem csak úgy, mint egyének halmazával. Végső soron a VÉGTELENSÉG VAN, s ez minden, amint elmondhatunk. De azért persze szeretnénk mást is mondani róla. Ám mielőtt erre sort kerítenénk, egy pillanatra adjuk át magunkat az áhítatnak, hogy megtapasztalhassuk a személyes tudatunkban azt a végtelen EGYETLENSÉGET, melyet Istennek hívunk, s így talán érzékelhetjük szeretetteli mosolyát annak, akit Atyának nevezünk. A teljes valóság Korlátlan Végtelenség. A teljes valóság korlátlan végtelenséget, valamint Határtalanságot foglal magába, valamint e kettőnek az egységes egészét, a Végtelen Egyet. A megértésre törekvő emberi elmének először fel kell osztania a valóságteljességet határtalanságra (megkülönböztetvén az egyetlen egységtől) és korlátlan végtelenségre (megkülönböztetvén a korlátos végestől), majd pedig valamiképp egységes egészbe kell foglalnia e két fogalmat. Az első abszolút műveletben a Végtelen Egy az Örökkévaló Anya-Fiúnak (az eredeti szellem személynek) a személyes Atyjává és a Paradicsomnak (az eredeti nem-szellemi, nem-személyes manifesztációnak) az örök forrásává válik. Az Atya és az Anya-Fiú minden közös cselekedetét az Elme-Isten, az Együttes Cselekvő hajtja végre, aki a Végtelen Háromság harmadik személye. A Paradicsomból emelkedik ki a tér, mely a világmindenség felfogásához hasonlóan valamiképp a végtelen és a véges között létező transzcendentális valóság. Az ötödik abszolút a Korlátlan Abszolút, mely kitölti az egész teret, de amelyet nem korlátoz tér. Az Istenségi Abszolút és az Egyetemes Abszolút teszi teljessé a végtelenség hét abszolútját. Ez a hét abszolút működésileg a tizennégy[2] hármasegységben egyesül, mely utóbbiak mindegyike az Atyának és a hat másik abszolút közül bármely kettőnek a funkcionális társulása. A könyv szerzői azt javasolják, hogy talán segíthet a teljes kozmosz elképzelésében az, ha egy olyan, csaknem határtalan ellipszisként gondolunk rá, melynek egyetlen abszolút fókuszpontja a Paradicsomon van. Mit is mond mindezzel kapcsolatban az Urantia könyv? A Paradicsomról: · · · · · · · · · ·
ellapult ellipszoid, melynek van felső-, alsó- és külső-körzete; a leghatalmasabb szervezett rendszer a teljes kozmoszban; a három isteni személy lételvi Háromságának lakóhelye, és (valószínűleg) mindhárom nem-személyes Abszolút fókuszpontja (0:12.1-3); a végtelenség földrajzi középpontja (11:9.2); nincs ideje, sem tere (hacsaknem akarat által), vannak viszont abszolút felszínei és körzetei, és abszolút értelemben jelentős távolságai és irányai – észak, dél, kelet, nyugat, fent és lent; egyetemesen jelen van mint a paradicsomi gravitáció fizikai ereje, egy pillanatszerű vonzás (118:8.1-3; 42:11.3-8); minden egyes ultimaton (a legkisebb anyagi részecske) magja; minden dolgok középpontjában van; nincs térbeli helyzete van, viszont a tér fókuszában helyezkedik el (105:3.4); a külső-Paradicsom határos a viszonylag mozdulatlan középtéri térkörzetekkel, melyek a mozgó térkörzetek között léteznek (11:7.1-6).
A Korlátlan Abszolútról: · · ·
kitölt minden teret, de nem korlátozódik a térjelenlétre; ő kelti az elsőfajú erőt, a kilépő energiát és minden véges anyagot; kinyilatkoztat mindent, ami a Paradicsomban ered (11:8.9);
·
térjelenlétének központi összpontosulása az alsó-Paradicsom külső körzetében van (11:5.9).
A térről: · · · · · · · · ·
hét dimenzióra van szüksége, egy-egy jut a végtelenség minden egyes abszolútjára (130:7.6); örökkévaló, de nem abszolút; abszolút értelemben végleges (118:3.5); minden kezdet előtti és minden végezet utáni transzcendentális valóság; nem a „végső” határ, hanem a „végleges” határ; részlegesen meghaladni az emberi tapasztalásban csak elme által lehet (130:7.6); kitölti a Korlátlan Abszolút (11:7.4); a tér teljességének határozott geometriai alakja van (11:7.3); látszatra az alsó-Paradicsom alattról ered, míg az idő a felső-Paradicsom felettről; minden anyag tartalmaz teret és a térben mozog, viszont nem miden tér van anyagon belül (118:3.5-7); a középtéri körzetek körülveszik a teljes kitöltött teret és a tér-tárolókat és a teljes külső tér potenciális végtelenségét.
A végleges (ultimatoni) anyagról és a mozgásról: · · · · · · · · ·
az ultimatonok parányi szférák – részecskék, nem pedig hullámok (42:5.4); 100 ultimaton alkot egy tipikus elektront, viszont nem úgy mozognak az elektronon belül, ahogy az elektronok keringenek az atommag körül, és nem is úgy, ahogy a bolygók keringenek a napjuk körül (42:6.6); az ultimatonok tengely körüli forgást végeznek a paradicsomi magjuk körül; az ultimatonok „összezsúfolódhatnak” az elektronon belül (42:7.10); a térben mozgó részecske magával viszi a belső terét (118:3.6); az ultimatonok és az elektronok helyzetet változtatnak s anyagi tömeget bocsátanak ki az m=E/c2 összefüggés szerint (42:4.11); bármely adott anyagi tömeghez létezik egy merőleges sík (11:8.9); a napsugárzás felhevült és gerjesztett elektronokból áll (41:5.5); a részecske kibocsátás hullámhossza 860-szorosa a kibocsátó részecske átmérőjének (42:4.14).
A fentiek alapján egy sor kérdés merül fel: · · · · · · · · · · · ·
Hogyan lehet a Paradicsom minden egyes ultimaton magja úgy, hogy nem is a térben van? Hogyan lehet a Paradicsomnak világegyetemi elhelyezkedése (a középtéri körzetek fókuszában), ha nincs térbeli helyzete? Hogyan lehet a Paradicsom a végtelenség földrajzi középpontja? Hogyan lehetséges a Havona és a felsőbb-világegyetemek (térbeli) keringése a Paradicsom körül? Miből áll az ultimaton? Hogyan néz ki egy ultimaton? Milyen a geometriai alakja? Hogyan helyezkedik el a 100 ultimaton az elektronban? Mit jelent az ultimatonok esetében az „összezsúfolódás”? Miként tudnak az ultimatonok és az elektronok helyzetet váltani és anyagi tömeget kibocsátani? Honnan származik az elektron pozitív vagy negatív töltése, és miért nincs a fényrészecskéknek töltése? Miből erednek az anyag hullámsajátosságai? Hogyan képes az elektron elektront (fényrészecskét) kibocsátani, amikor alacsonyabb energiaállapotba kerül?
·
Hogyan képes az elektron fényrészecske (elektron) elnyelésére és helyzetének megváltoztatására?
[Egyébként a két utolsó provokatív kérdést és a napfénnyel kapcsolatos fenti észrevételt Dick Baintől kaptam magánlevélben.] Az alábbiakban arról lesz szó, hogy meddig jutottam e problémák vizsgálatában. A topológia a matematika egyik ága, mely az alakzatoknak a nyújtás vagy zsugorítás közben is megmaradó (invariáns) tulajdonságaival foglalkozik. Például egy amerikai fánk és egy bögre topológiai értelemben egyenértékű, mert az egyik átvihető a másikba folytonos leképezéssel. De egy gömb és egy amerikai fánk már nem ekvivalens egymással. A topológia a „hasonlóság” modellezésével is próbálkozik. Formailag valamely topológiai tér (egy topológia) egy U világegyetemet kitevő pontok összességéből, valamint az U részhalmazainak sajátos összességéből áll, mely utóbbiakat nyílt halmazoknak nevezzük. A nyílt halmazok együttese rendelkezik azzal a sajátsággal, hogy bármely két nyílt halmaz metszete maga is nyílt halmaz, s nyílt halmazok bármely részösszességének uniója ugyancsak nyílt halmaz. Valamely pont környezete nem más, mint a világegyetem bármely olyan részhalmaza, amely tartalmaz egy olyan nyílt halmazt, amelyben benne van az adott pont. Például az euklideszi síkban lévő pontok világegyeteme és az összes körön (és azok unióin) belül lévő pontok együttesen topológiai teret alkotnak. A topológiára egy másik érdekes példa az, amit véges-zárt topológiának neveznek. Induljunk ki a pontoknak valamely euklideszi síkjából és adjunk hozzá bizonyos pontokat a végtelenben. Elképzelhetjük az egyes, végtelenbe tartó egyenes vonalakat, melyek mindkét irányban egy-egy pontban végződnek a végtelenben. Az első vonallal párhuzamos vonal két másik pontban végződik a végtelenben; az első két vonalat metsző vonal ugyancsak egy további pontpárban végződik a végtelenben. A síkbeli összes vonal végtelenbeli pontjainak P halmaza tekinthető úgy, mint egy „kör” a végtelenben. Az euklideszi térmértanban a végtelenbeli pontok egy P „felületet” alkotnának. A végtelennek valamely topológiai környezete (vagyis a végtelen pontok felületének valamely környezete) nem más, mint a világegyetemnek bármely olyan részhalmaza, amelynek komplementere korlátos, azaz benne van valamilyen véges körben. Tehát a végtelennek valamely környezete nem más, mint a világegyetemnek bármely olyan részhalmaza, mely tartalmazza mindazt, ami valamely véges körön kívül esik. Lévén, hogy a Paradicsom a végtelenség földrajzi középpontja, a Paradicsomnak szükségképpen a végtelen környezetének kell lennie. Valamiképpen tartalmaznia kell a végtelent. Végül is a végtelenség körzete az alsó-Paradicsom középpontjában létezik. Az euklideszi sík helyett az euklideszi térre alkalmazott véges-zárt topológia éppen megfelel a kozmosz modellezésére, melynek eredete inkább van a végtelenben, mintsem a tér valamely véges pontjában. A Paradicsomnak kell lennie azon dolog közepének, amire egyszerűen úgy utalunk, hogy „odakint”, a külső tér végtelen kiterjedéseiben van, vagy még azon is túl, a világmindenségről alkotott fogalmaink határán. Csakhogy a Paradicsom nem csak „odakint” van; a Paradicsom a tér fókuszában is ott van, mégpedig azoknak a középtéri nyugalmi térkörzeteknek a fókuszában, melyek a viszonylagos mozgást végző körzetek között helyezkednek el, pl. egy atomban, egy elektronban vagy egy ultimatonban. Vagyis a Paradicsom valamiképpen ott van minden egyes ultimaton közepében is. Végül pedig a Paradicsom helyileg ott van a nagy világegyetem középpontjában is, a keringő felsőbb-világegyetemek forgási középpontjában. Hogyan lehetséges mindez? Hát úgy, hogy a tér topológiájának meg kell engednie a paradicsomi környezetet mindezekben az esetekben egyszerre. Megjegyzem, hogy pl. a külső-Paradicsomot meg lehet közelíteni középtéri pontok sorozatával.
A térben nem-térszerű lyuknak kell lennie minden egyes ultimaton közepében, ahol az alsó-Paradicsom kifejti az ultimatont egyedi részecskeként összetartó hatását. Minden egyes ultimaton központi része szükségképpen az alsó-Paradicsomban helyezkedik el, ahol „a Korlátlan Abszolút tér-jelenlétének központi összpontosulása” található (11:5.7). Ez lesz az oka annak, hogy a tér látszólag az alsó-Paradicsom alattról ered. Ezen felül a makroszkopikus nagy világegyetemnek mindenképpen lennie kell egy különleges térbetüremkedésének, ahol megint csak a Paradicsom helyezkedik el. A tér topológiának lehetővé kell tennie a Paradicsomnak a térben létező központi világegyetemhez való ilyesféle környezeti közelségét, miközben maga a Paradicsom nem a térben van. Az ultimatonok összeállásáról a transzcendentális elsőrendű és a másodrendű erőszervezők gondoskodnak, a világmindenség formatervét pedig a világmindenség transzcendentális építészei készítik el. Mindezek alapján el kell vetnem a térnek mint egyenletes ürességnek a mai felfogását. A tér se nem egyenletes, se nem üres. A tér egyenletes voltának feltételezése nem igazán szükséges a fizikai elméleteinkhez. Semmi másra nincs szükségünk, mint az anyagnak egy központ körül végzett forgómozgására a térben. Magát a központot azonban nem szükséges térben lévőnek tekintenünk. A tér szükségképpen nagyon is „lyukas”. Lennie kell egy nagy „lyuknak” a nagy világegyetem makroszkopikus közepében, lenniük kell kis „lyukaknak” minden egyes ultimaton közepén, végül pedig lennie kell egy felfoghatatlanul nagy „lyuknak” a világmindenség külső-végtelen középpontjában. Az anyagnak szellemi magja van! Akkor tehát miből van az ultimaton és hogyan néz ki? Az ultimaton nem lehet másmilyen, mint egy viszonylag vékony, keringő, gömbszerű tér-héj, egy nem-térszerű maggal. A paradicsomi mag tartja össze a héjat s akadályozza meg az alkotóinak érintőirányban való szétrepülését kifelé, a végtelenbe. Az elektront pedig nyilván száz, koncentrikusan elrendeződött ultimaton alkotja, egy közös maggal, mely nem-térszerű. Ezek a koncentrikus gömb alakú tér-héjak különböző sebességgel és forgási szögben keringhetnek, amelyek impulzusmomentumokat (perdületeket) hoznak létre 100 különböző tengelyen. Ennek eredménye pedig egy perdületvektor, melynek összetevői a három szokványos térdimenzióban értelmezhetők, pont úgy, mint a mai kvantummechanikában (bár a kortárs tudomány nemigen tulajdonít fizikai tartalmat ennek az impulzusvektornak). Az ultimatonok összezsúfolódása azt jelenti, hogy a forgó tér-héjak összehúzódás vagy a másik héjakhoz való kiterjedés révén összeállnak. Az ultimaton alacsonyabb energiaállapotba kerülhet azáltal, hogy valamilyen forgó teret (tömeget) bocsát ki egy másik ultimaton formájában. Ebben az esetben az ultimaton forgó terének tömegében beálló változás úgy határozható meg, hogy az energiájának változását elosztjuk a fény sebességének négyzetével. Másfelől azzal, hogy egy ultimaton befogja a mozgó tér egy forgó részecskéjét (ultimatont), a fogadó ultimatonnak megnő az energiája és a keringési sugara, illetőleg sebessége, s ezzel a tömege is. Hasonló jelenségek mennek végbe olyankor is, amikor 100 ultimaton koncentrikusan rendeződik el egy elektronban. Amikor egy részecske létrejön és egy másik részecskéből kibocsátódik, rezgések keletkeznek a tér elő-ultimatonikus tartalmában, és a mai kvantumfizika láthatóan ezeket a másodlagos hullámokat tekinti magának a részecskének. Innen ered a „hullám-részecske” („wavicle”) manapság használatos zavaros képzete – ami nem más, mint egy feltételezett hibrid hullám-részecske kettősség. Az Urantia könyv szerint azonban ezeknek a hullámoknak a hullámhossza 860-szorosa a kibocsátó részecske átmérőjének. Az úgynevezett pozitív és negatív elektromos töltés létrejöttét lehet magyarázni az elektronon belül lévő 100 ultimaton perdülete alapján is. Ha például a 100 ultimatonikus héj többsége vagy mindegyike azonos irányban forog, akkor két ilyen elektron taszíthatja egymást. Másrészt viszont két, ellentett forgási iránnyal rendelkező elektron (az egyikük
egy pozitron) vonzhatja egymást és kiolthatja egymás forgási tömegének egy részét, s a folyamat során energia bocsátódik ki. Az elektronok, protonok és atomok ultimatonokból való felépüléséért az erőtér-központok a felelősek (42:4.3). Noha mindezek a leírások még mindig csak kvalitatívak (minőségi jellegűek), nekem úgy tűnik, hogy a mai kvantummechanika furcsa jelenségeinek többsége valószínűleg megmagyarázható lesz a szub-elektronikus anyag ezen modelljének, vagyis a forgó gömbszerű tér-héjak modelljének felhasználásával. Jelenleg ennek az elméletnek a kvantitatív (mennyiségi) leírásán dolgozom, s az előzetes eredmények igen bíztatóak, de itt és most nincs időm belemenni a részletekbe. A közeljövőben egy szakmai tanulmányt készülök közreadni, melyben az elmélet kvantitatív vizsgálatával fogok foglalkozni. Ez az írás újradefiniálja majd az anyagot úgy, mint forgó teret, és kitérek majd benne az ultimaton mozgási és helyzeti energiájának, valamint perdületének megmaradására; megkísérlem leírni az energia-tömeg átalakulásokat és a hullámkeltést. Egy utolsó megjegyzés: Albert Einstein relativitás-elmélete előre jelezte (és kísérletileg számos alkalommal igazolták is) azt, hogy a részecske tömege minden határon túl növekszik, ahogy a részecske sebessége a fény sebességét egyre jobban megközelíti. Ezt mindig is nagyon rejtélyes jelenségnek tekintették. Viszont az ultimatonok és elektronok ezen elmélete legalább valamilyen lehetőséggel kecsegtet a helyzet józanésszel való értelmezésére – vagyis azt kell elképzelnünk, hogy a részecske sebességének növekedésével a részecske által felvett energiának mind több és több része alakul át forgási energiává (tömeggé) ahelyett, hogy az egyenes vonalú mozgást gyarapítaná. Vagyis a részecske tömege a sebességénél jobban nő, ahogy a részecske sebessége egyre jobban megközelíti a fénysebességet.
Forrás: Calabrese, Ph.G.: Paradise and the Topology of Space: A Theory of Ultimae Matter. In: 1991. http://urantia-book.org/archive/science/calass2.htm
[1] Scientific Symposium I, Belmont College, Nashville, TN (USA), 1988 május. [2] Ez nyilvánvalóan elírás, ugyanis a valóságban tizenöt hármasegység van. Ld. 106:8.1
