E M TOLNAI E K E Z E T E LAJOS

E M TOLNAI LAJOS E K E Z E T E r

G Y Ö R K Ö N Y I

F Ü Z E T E K

l.

Füzetsorozatunk Györköny község múltjának egy-egy részletét kívánja bemutatni. Szeretnénk, ha ezzel is erősebb szálak fűznék az itt élőket és az elszármazottakat szűkebb hazánkhoz.

E M TOLNAI E K E Z E T E r

LAJOS

Válogatás

Tolnai

elbeszéléseiből,

Lajos versei-

ből és őt méltató írások

Móricz Zsigmond, ur. Biró János,

Brunn János,

Röhn Mátyás és

dr. Töttős Gábor tollából.

Gyorköny - Szekszárd 1987

Szerkesztette Dr. Töttős

Gábor

Készült a Tolna Megyei Könyvtárban, 7oo példányban. Felelős kiadó: Lovas Henrik.

ELŐSZÓ A füzet, amelyet az Olvasó kezében tart, abból az elhatározásból született, hogy községünk múltjának

je-

lentős eseményeit, személyiségeit felkutatjuk és megismertetjük a ma élő nemzedékkel. Györköny történetében kevés a kiemelkedő személy: a dolgos, szorgalmas átlagember volt a jellemző

típus.

E szerény összeállítás Tolnai Lajos író emlékére látott napvilágot, aki községünkben született s itt élte gyermekévei egy részét. Minden életrajz háttere a kor, amelyben a személy él. Tolnai Lajos művei hűen tükrözik korát, a múlt századot, amelynek kiemelkedő egyénisége volt, de sem

ak-

kor, sem azóta nem kapta meg irodalmunkban azt az elismerést, amit műveivel, életével kiérdemelt.

Pedig tár-

sadalmi kérdések iránti fogékonysága, kritikus érzéke a ma emberének is mondanivalót tartogat, például szolgál. Most, születésének 150. és halálának 85. évfordulóján, a megemlékezés és tisztelet jeléül teszi

az ol-

vasó asztalára Györköny Község Tanácsa és

a

gyei Könyvtár közös kiadványát, amely

író rövid é-

letrajzán kívül főleg a szűkebb hazához

az

Tolna Me-

kötődő

műveit

tartalmazza.

Györköny, 1987. április Röhn Mátyás tanácselnök

TOLNAI LAJOS ÉLETE -

1837. január 31-én született Györköny községben. Apja, Hagymássy Sándor, a helység akkori jegyzője. Kolozsváry Julianna, anyja, dunaszentgyörgyi tokos lánya.

földbir-

A család - néhány évi váraljai megsza-

kítással - 1848 tavaszáig marad a szülőfaluban. -

1848 elején Gyönkre költöznek; itt végzi Lajos az algimnáziumot 1852-ben.

el Tolnai

/Időközben

meghal

atyja./ Ma az intézmény az író nevét viseli. -

1852 - 1856: a híres nagykőrösi gimnáziumba jár. Az irodalmat Arany Jánostól tanulja, az önképzőkör lapjában jelennek meg első versei.

-

1856 őszétől a pesti református teológia hallgatója, legátusként Szekszárdra is eljut. Tanulmányai végeztével a Kálvin téri templom segédlelkésze lesz kori tanára mellett.

egy-

Jeles szónok hírében áll s ta-

nít az egyház elemi iskolájában is. -

1861 - 1868:

a pesti református főgimnázium helyet-

tes tanára. 1865-ben megnősül, felesége Sugár Fanni. Béla fiúk orvos lesz, Iduna lányuk fiatalon hal meg. -

1868 - 1884: református lelkész Marosvásárhelyen. Életének legnehezebb időszaka ez, ki az erkölcstelen

város

urait.

mert nem szolgálja Alaptalanul perbe

fogják. Végül lemond állásáról. -

1884 - 1902. március 19.: haláláig Pesten tanít. Az utolsó tíz évben - felesége elhunytával - végképp a magány lesz osztályrésze. 4

A györkönyi evangélikus egyház anyakönyve Tolnai Lajos születéséről

ZÁSZLÓHAJTÁS AZ ELSIKKASZTOTT S MÉGIS LEGNAGYOBB MAGYAR REGÉNYÍRÓ ELME, TOLNAI LAJOS ELŐTT

Már ez nem irodalmi kérdés, ha irodalomtörténeti is. Az a gyilkosság, amit Tolnai Lajoson elkövetett az élet, beletartozik a magyar történelembe. Semmi sem mutatja meg annyira a múlt korszak szellemét, mint ez a bámulatos és megreszkettető sors. A magyar átalakulás kora a negyvennyolcas forradalomtól a világháborúig tartott. Ez alatt az idő alatt kellett a Tripartitum népének a modern európai nemzetté átalakulnia. A feudalizmus leépítését, a népszabadság megteremtését kellett ez alatt az idő alatt végrehajtani. Roppant szerencsétlenség volt, hogy azok a tehetségek, akik a negyvennyolcas időket megteremtették, irányították, vagy elestek, mint Petőfi, vagy emigrációba szorultak, Kossuthtal, vagy elnémultak, vagy átnyergeltek. De csaknem valamennyien lehetetlenültek. Voltak, akik megtalálták a saját életüket az új korszakban is. Deák, Eötvös, Jókai, Kemény Zsigmond. De ezeknek közös vonása, hogy egyikük sem volt elég rohanó és viharzó: így az általuk vezetett munka a fontolva haladás igen lassú és igen ingadozó útján ballagott. Nem is volt tiszta képük a tennivalókról. Nagyon is okos emberek voltak, akik bele tudtak fulladni a mindennapok percmutató-lassúsággal haladó ütemébe. Így kellett annak történnie, hogy még a jobbágyfelszabadítás végrehajtása is az abszolutizmus hivatalnokainak emlékéhez kapcsolódik. Amily nagy és tüzes volt a magyar nemesség a megajánlásban, annyira nem volt képes részt venni a végrehajtásban. Ha nem töri le a nemzeti ellenállást a hatalom, ha természetes módon a megszavazok maradnak a vezetésben, akkor egészen másképpen folyik ez is le. Akkor gyorsabban és alaposabban lehet megcsinálni a nagy átalakulást. így azonban egészen céltalanul, tervtelenül adódott és oldódott a végtelen távolságok átvirradása. A magyar nép, a magyar falvak tökéletesen magukra maradtak. Egyformán megsemmisült az odáig uralkodó nemes osztály, ahogy képtelen volt felsarjadni az addig elnyomott jobbágyállapotban élő nép. A falvak kúriái nem kapták meg senki részéről azt a politikai lökést, hogy azonnal és habozás nélkül vegyék kezükbe történelmi hivatás alapján a további alkotó, építő és szervező munkát. Ezek a szegények úgy maradtak álmodva és álmélkodva az új napok alatt A régi uraskodás, ami annak idején csak természetes következménye volt foglalkozásuknak: a fegyveres rendtartásnak, most minden alap nélkül mint végcél és rendeltetés állott öregek és fiatalok lelkében. Kénytelenek voltak megfosztva

8

földjüktől és annak ellenértékétől, elválasztva a régi termelési rendtói s annak munkásságától, bele nem tanulva s meg nem tanítva az új életformákra - s sírva vigadást kitermelni s bor, cigány és kártya mellett tékozolni el az antayira szükséges roppant értékeket. Ugyanakkor a nép, szintén magára maradva, vezetők és példaképek nélkül félszázadig tovább élte a gazda nélküli méhkas tengödését. A falvak elvesztették az urakat, s mégis jobbágyszellemben maradtak együtt, mert nem volt más lehetőség. Nem tudtak másképp élni, csak ahogy háromszáz éren át tanulták: gyámság alatt. Maguk lettek önmaguk gyámjává: akkor kovácsolták ki a falutörvényt. Ahogy a parasztság a török időkben, mikor uraik elmenekültek, átvette a parasztvármegyét, s maga játszotta s csinálta komolyan a nemesi vármegye mintájára a saját közigazgatását, most úgy tartották fenn a falutörvénnyel a rendet, a mérsékelt együttszolgálást, míg lassan az élet ezer résen be nem nyúl a lelkükbe, s az állammal szemben is valami új viszonyt nem készít. Ez egy titokzatos korszak, amelynek még nincsen meg a történelme, s nincsen meg a lehetőség sem, hogy az ember belenézhessen. A szereplők lassan elhaltak, elmúltak, az oknyomozó munkát jóformán senki som kezdte el. Én éppen ezzel foglalkozom. Mióta a Kelet Népé-nél állok. Természetesen adódott: most, ebben az évben sokat jártam azokon az utakon, ahol negyven évvel ezelőtt tanulmányutat tettem, az alföldi magyar parasztfalvakon, s alkalmam van látni, mi hát az az átalakulás, amit ez az ötven év hozott. Én még a tiszta jobbágyfaluban éltem, s annak három fő típusát laktam tizenkét éves koromig. A mai falu már egészen más, ha nem külsőségekben, de a inai ifjúság szellemében igen. S ebben a lázas kutatásban került a kezembe október elején Tolnai Laiosnak egy novellája: a Szentistváni Kéryekről. A legnagyobb láz gyúlt beanem, ahogy olvastam, ahogy elolvastam. Ebben az írásban szinte kórisme szempontjából benne van az átalakulás korának csaknem minden igazsága. Erdei Ferenc azt mondja, hogy a nagy téma esetleg nagy írót mutat, holott csak a probléma nagy. Tolnai nem hasonlítható a falukutatókhoz, akik társaságban, egymást lelkesítve és a problémát kollektive kidolgozva, csaknem egyforma nagyságban osztoztak munkán és sikeren. Tolnai nem vette készen a problémáit: azokat ő nem találta ott sem Jósikában, sem Kemény Zsigmondban, sem Jókaiban. Azokkal a gondolatokkal, amelyek őt izzítják és perzselik, egyáltalán senki sem foglalkozott az ő korában, még az utána következő generáció írói sexa. Mikszáth és Gárdonyi még mindig az alkotmányos kor letemperált, békeszeretetre törekvő némaságával érintették a fájó és kényes kérdéseket, s pL soha senki nem merészelt a Bach-korszakról csak egy novellácskát is irni.

Ellenben Tolnai - ha valamiben alatta is marad ezek írói művészetének - a magyar sorskérdések legsúlyosabb gondolataival foglalkozik. Éppen a mai falukutatóknak a legnagyobb bámulattal kell feléje fordulniok. Ha van ősük a magyar gondolatok történetében, Tolnaiban találhatják meg. Németh László az egyetlen, aki valósággal a szívhallgató membránnal figyelte meg Tolnainak kiégett életét. „Az a néhány író, aki korával • zembe mett nézni - írja róla - , ez alatt az ötven év alatt visszhangtalan maradt. Megőrültek, elhullottak, öngyilkosok lettek, elkallódtak. Annak, aki e kor legjobb, vagy legalábbis legerkölcsösebb íróival foglalkozik, az a benyomása, hogy egy meszes gödőrből húz ki kiálló kezek nyomán, behányt halottakat. Egyet-egyet kihúz s nem tudja, hányan vannak, akiknek keze sem áll ki az égő mész alól." Borzalom, hogy ennek az embernek s ennek a nagy írónak el kellett tűnnie. „Óriáskígyó hipnotizálta a kort - mondja Németh László - , egy nemzet, egy világ rothad meg. A kiegyezés kora. Ki hitte volna, hogy Deák Ferenc világa a magyar történelem legrosszabb szakasza. Nem is tudnánk meg, ha Tolnai nem lett volna." Nekem sokkal nagyobb feladat Tolnaihoz nyúlni, mint Kemény Zsigmondhoz. Keményben nincs elrontható. A Kemény tartalma azonos; ha stílusát egyszerűbbé s kifejezőbbé teszem, mindenben a kettőnk közös hité. hirdetem. Tolnai sokkal inkább más, mi'it én vagyok. Egyéni vibrálásban. van, minden keveredik benne, ami emberben izgalmat okozhat s íróban. Rendkívül veszélyes hozzányúlni szavaihoz, pillanataihoz, cszre sem veszed, s meghamisítás történhetik: annyira egyéni, hogy szinte lehetetlen, hogy bárki is meg ne rontsa teljes adagolását, mint olvasó. Tolnai sokkal gazdagabb, mint Kemény: Kemény a valláserkölcsi ideál, filozófiában, politikában csak a kikövezett utak döbbenetese. Tolnai, pap létére, idealista létére - abszolút modern, túllicitálhatatlan s nem egyházi morálban él. Moralista, de erkölcsi alapon s az erkölcs nem azonos a könyvekkel. Titkos, titokzatos és elpirító. Ha simára fésülöm, szárnyait kötöm le, a héjaszárnyakat. Kemény eredményekkel dolgozik, Tolnai állandóan az impulzivitás embere. Ha tanít, valósággal megtanít rá, hogy kell meglátni az életet, az életben a valóságot, a valóságban a magot. Arra tanít, hogy kell megírni a megírhatatlant. Nem ismerek jobb író példaképet. Abszolút szociális látása van. Hiányzik ugyan nála is a tudományos felkészültség, mint kortársaiban egész Európában, de lelki alkatánál fogva az embert csak mint társaslényt érzékeli. Írásait úgy lehet analizálni, mint a riportot. Vagy a fényképet. Anyaga a valóságos élet. Ez az, amit mondok, hogy meg lehet tőle tanulni, hogy kell regényírónak az életet nézni. Az ember, aki

feltűnik előtte, azonnal kritikájával együtt jelentkezik a recehártyáján. Ez a látásmód ma már meglehetősen általános, de senkinél sem világít jobban a leírt szó, mint Tolnainál. Leggyengébb, ha absztrakt művészi célt tűz ki maga elé. Először is hiányzik belőle az a szórakoztató anyag, ami nagy kortársait annyira kedvessé tette, mint a kellemes társalgókat a szalonban. Jókai csapongó és tűzijátékszerűen kápráztató fantáziája; Mikszáth egyéniségéből ömlő fehérasztali humor; a Gárdonyi közvetlen, individuális látása és pipaszó mellőli halk diskurálása; vagy az Arany János pompázatos népi koloritja. Ez mind nem adatott meg neki olyan mértékben, hogy ez legyen a fontos. Mert hiszen tudott az Arany nyelvén balladát mondani, a Jókai kedélyével aranyozni meg némely alakot s helyzetet, a Mikszáth derűs humora nála marcangoló szatírába mélyül, s a Gárdonyi közvetlensége minden percben jelen van. De őt a tárgy ihleti, s a tárggyal szemben való állásfoglalása hevíti kék lángig. Így történik, hogy azok a „nagyok" sorra elvesztik aktualitásukat mára, ellenben Tolnai Lajosnak most nyílik meg a maga kora. Hiszen még témakörét is csak ma értjük meg: az abszolutizmus kora. Soha eddig fel sem fogtuk, mi az. Csodálatos, hogy még a kisebbségi probléma sem vezette rá az utolsó húsz évben a szemeket. Tolnai tizenkét éves volt, mikor az a kor kezdődött és harminc, mikor befejeződött. Az írói fogékonyság teljes kora. Az írói látást, érdeklődést tökéletesen kimeríti az az anyag, ami tizenkét éves kortól a huszonnégyig gyűl benne, s Tolnai egész harmincéves koráig élt a kisebbségben. S egyúttal az átmeneti korszakban. (Borzalom még rá is gondolni, hogy az átmenet a jobbágyságból a fölemelkedésbe, éppen kisebbségi állapotában érte utol a magyar népet.) Részben ezért is hasonlott meg az előtte járt s az utána jövő generációval. A Gyulai-kor, mely tíz évvel élőbbről jött, szerinte helyzeténél fogva mint nem illetékes állott a roppant átalakulás kormányánál, az utána tíz évvel jövők, Mikszáthék meg már nem tudták, mi volt annak a kornak lényege: szenvedésben. A kisebbséget az öregebbek a passzív rezisztencia árkából nézték, a fiatalabbak pedig ujjongtak, mint a kalitkából kiszabadult madarak, s nem is akarták tudni már, mi volt az a béklyó. Tolnai Lajos azonban kénytelen volt mindhalálig a históriai epizódot élni, amelynek lassan egyetlen hiteles tanúja s egyetlen élő felkiáltójele maradt. Mint aki a hekatombából őrjöngve marad az utókorra, ö v é az üvöltés, a kor pedig tovább él. Két roppant ütéstől szenvedett. Egyik a magyarságnak ellenállásra képtelen volta a politikai elnyomatás alatt - a másik a feudális társadalmi átalakulásnak tisztán életmentő s mindent kiuzsorázó átélése azok részéről, akiknek cselekedniök kellett volna.

Valóban keserves ajándék a Múzsáktól: megkapni sajátul a legkínosabb, a legkellemetlenebb, a takargatni való történelmi kort. Egész históriánkban alig van még egy olyan korszak, mely ezzel a két évtizeddel versenyezhet abban, hogy minden szín sötét, minden hang nyomorult, minden alak förtelmes a köztük sarjadó ifjú lélek számára. Mert ami nagy volt, felemelő és magasztos, az csak később derült ki. A nagyok, a dicsőek lehullottak a letört magányba, fát fűrészeltek és vetőmagot csáváztak: a felszínen mindenfelé csak a könnyű faj súlyúak, a ledérek, a politikai kalandorok nyüzsögtek. Tolnai a Múzsáktól csak a sértő, fájdalmas és kietlen elmondanivalókat nyerte. S azt a tehetséget, hogy úgy írjon, mintha a „gondolatolvasó gép" venné fel legtitkosabb villanásait. Míg élt, hogy lett volna sikere! Hiszen revíziójára is csak most kerülhet sor, mikor nemcsak modelljei, de azoknak gyermekei is kihaltak. D e hát mindennek van határa, még a flastromot is lekaparja az ember a sebről, ha már meggyógyult, s csak Tolnai marad leragasztva, eltűntetve? Nincs még egy példa rá, hogy valósággal az egész közélet öszszefogjon egy ember ellen. Egy író, egy nagy író, a legnagyobb regényíró-szem fekete kendővel köttetett be, s ennek a szemnek sohasem szabad kivetíteni a világra a világot, mely benne van előre zárva? Én itt most vállalom a szent feladatot, hogy egy szent embert, nagyjaink egyik legnagyobbikát mindazok között, akik valaha tollat vettek kezükbe hivatásukul, kiásom a sírból, s munkáit sorra felhordom vállamon s ölemben a mélyből. Hiszem s vallom, hogy evvel teszek annyit a magyar ügyért, ha újra bírom írni Tolnai oeuvre-jét, mint saját munkásságommal, amit hatvanéves koromig végeztem. Kelet Népe, 1941. január 1. j Móricz Zsigmond

a TOLNAI L A J O S

AZ OZORAI CSATA - Jönnek a horvátok - zörgetett be hozzánk egy kora reggel Bévárdy úr, a kasznár, ki a szomszéd urasági épületben lakott. - Itthon van-e a szomszéd úr? Apám gyorsan ott termett az ablaknál, és a kasznárral sokáig suttogtak a teendőkről, hogy az összes horvátokat és rácokat Jellacicostul, Filipovicostul, Rothostul (Jellacic, Filipovic és Roth osztrák tábornokok) mint, hogyan, miképp, mi módon, mely eszközökkel kellene kiirtani a föld szinéről. Nem tudtam az ágyban maradni. Láttam, hogy apám hol elsápad, hol kipirul, majd vastagabb, majd vékonyabb ruhát ölt magára, s egyáltalán útra készül. - Bolond vénember! - akarta anyám apámnak kedvét szegni. Ami azonban nem ment. - Csak nem gondolod, hogy te is elmégysz, Sándor? - De el bizony, Juli. Utolsó csepp vérem is a hazámé. ' - Itt maradok én meg a gyerekekkel? Ugye? - Isten minden árvának gondját viseli. Én itthon nem maradhatok. Úgyis azt hányod, hogy énnekem már lement, nekem hivatalom többé sohasem lesz, hogy aki egyszer bukott, annak vége, az csak feküdjék a part alá, amelyik szakadni akar; hát én mehetek. - Apám - fúrtam oda orcámat apámhoz - , ugye mehetek én is? - N e m bánom, fiam, nem bánom. Tízesztendős vagy, ép, egészséges. Ilyenkor nem nézik a keresztlevelet. Anyám hiába sirt, lármázott, vádolta apámat könynyelmüséggel, és fenyegetőzőn, hogy ö a házat itt hagyja, megy az anyjához, a testvéreihez Szentgyörgyre; apám feltett szándékától egy hajszálnyira is el nem távozott. Délre már puskával, karddal, tölténytartóval és tollas kalappal jött haza. Hol vette mindezeket oly hamar, mikor egy csepp kis hivatalt másfél év alatt nem tudón sehogy fölhajhászni - nem is képzelhettük. De ekkorra már anyám sem ellenkezett oly erősen a csatába menetel iránt. Sírva és bizonyos hősi elhatározással készítgette apám fehérneműit, igazgatta felsőruháin a gombokat, sőt titkon a hosszú puskát is kivitte a konyhába, és megtörülgette, amennyire az idő engedte, megtisztogatta. Örökké igy cselekeden a sorssal szemben. Békén, alázattal meghajtotta fejét, és megnyugvással várta, ami történni fog. Engemet nem vett észre, tehát én a legnagyobb biz12 tonsággal készülhettem utamra. Egy jó vasas botja volt

apámnak, ezt foglaltam le. Összes fegyverzetem ebből állott. Megraktam a mellemet kokárdákkal, a kalapomat Kossuth, Batthyány és más akkori, szép, háborús képekkel, s hogy valamiképp el ne maradjak a seregtől, mely már a piacon volt összegyűlve négyes, hosszú sorokban; kiszöktem a szőlők közé, amerre az ozorai út visz. Innen vártam, egy magas almafáról, a Múth kovács fiával a fősereget. - Ah, hallod, János - mondám társamnak, egy magas, barna, sváb fiúnak a dobszó. Jönnek. Mehetünk. -Várj. Bemegyünk előbb a pincébe, eszünk valamit és iszunk egy kis bort. Nem lehet tudni, mi történik. Nagyon jó sonkát hoztam. Nem tudtam ellentállni. Életem első rettenetes tévedése! Lementünk a hideg présházba. A papirosból nemcsak sonka, de hideg marhasült, sőt pogácsa is került elő, fehér cipóval. Gyorsan és erélyesen ettünk. Főképp én, ki igen mérsékelt koszton éltem. - Igyál. Fehér. Iszunk vöröset is. Az még jobb és erősebb. Ittunk. Szívemet vagy csak gyomromat soha nem érzett gyönyör töltötte cl. Dalolni kezdtünk. Pohár pohár után csúszogatott. Müthék jó gazdák voltak, és sokféle boruk lehetett, és mi - úgy kell lenni - ebből a sokféle borból, mindegyikből ihattunk. Nem hallottunk a további dobszóból semmit. Mintha valami távoli muzsikaszó zsongott volna a fülemben, de mozdulni gyengén tudtam. Csak nevettünk és ittunk. Múth János, mivel a feje fájt, friss szőlőlevelet vagy füvet hozott be, és. szó nélkül lefeküdt. Láttam, hogy aludni akar. Küzdöttem egy darabig magammal, de az erős, égető borok után a friss hideg füvet igen megkívántam, s a fejemet odahajtottam a Múth János feje mellé. - T e r e m t ő Isten - kiáltottam fel, de már délután, rettentő álmomból János, a sereg... - Hagyj békét. Rég elmentek. Én már bent voltam az országúton, már szállingóznak hazafelé. Tamaska csizmadia egy vég posztót hozott a nyereg alatt. - Hát ló? - Ló, ló, horvát ló. Gyönyörű kis ló, szürke. Sírva fakadtam, hogy ily szerencsétlenül jártam. Kitámolyogtam én is, és csak lassan nyertem vissza erőmet.

Ó, milyen dalolva, kiabálva jöttek a szekszárdiak, a tolnaiak, a földváriak. Mindenki hozott valamit, vásznat, ruhát, késeket, villákat, ezüstneműeket. Üresen nem jött senki. Sok volt, aki most gyönyörű lovon ficánkolt előre-hátra. Jött a Múth kovács is egy csomó gyönki svábbal. Sisak volt a fején, és fényes, vékony kard az oldalán. A hátán valami tömött batyu. Azt mindjárt oda is adta Jánosnak, hogy neszej vidd. - Hát az apámat nem látta, Múth bácsi? - A te apádat? Hm, hol is láttam? Az ott lesz a tisztek között. Hm, neki jó dolga lehet, azt választ, amit akar. - Hát mit csináltak, Múth bácsi? - Mit csináltunk? Megettük a horvátokat egy fölöstökömre. - Mind? - ujjongottam örömömben. Röhögtek az emberek, és igen vígan, harci nótákat dúdolva haladtak a falu felé, mert akkor még Gyönk falu volt. Én elmaradtam, hogy várjam apámat. Majd egész Hidegkútig elébe mentem. Meg is találtam. Üldögélt egy útszéli vad körtefa alatt, a lutheránus kántorral, Schneider Jánossal. Gyalog jöttek bizonyosan, mert a kántor még a csizmáit is lehúzta, és úgy pihent. Apám odatámasztotta széles, kopasz fejét a fa derekához, és csöndes mosollyal nézett reám. - Hát te hol jársz, fiú? Nem mertem elmondani, mi történt velem, csak fürkésztem, hogy apám mit hozott. Hogy nem láttam se posztót, se vásznat, se sisakot, se lovat, megkérdeztem, hogy édesapám mit hozott? - Mit hoztam? Hát rabló vagyok én? - De Tamaska lovat hozott, meg posztót... - Eltakarodol! Többet nem is kérdeztem, csak jó távol leültem egy bokor mellé, és néztem a hősöket, kiket én lelkemben egészen más alakban képzeltem el. Estvére hazaértünk. Volt vagy tiz vendégünk a szekszárdi nemzetőrökből, kik mind mesteremberek voltak, és hangos örömmel dicsekedtek zsákmányaikkal. Ekkor hallottam, hogyan történt az egész ozorai csata; hogy rakták le a horvátok a fegyvert, és a magyar dicsőség egyszerre hogy felragyott. Hogy apám az első vonalban állott mint parancsnok, és a horvátok gyávasága miatt csak egy becsületes puskalövést se tehetett. Azonban azért a nemzetőrök rendkívüli hősi dolgokról beszéltek, melyeket okvetetlen elkövettek volna, ha a horvátok, élve a gyanúperrel, a fegyvert idejében le nem rakják.

TOLNAI LAJOS ÉS G Y Ö R K Ö N Y

Minden író elismerésre,

halhatatlanságra vágyik.

Az önmagába vetett hit azonban nem elég, kell megerősítés is.

Rendkívüli

erkölcsi

a külső

tartás, öröklött

keménység kell ahhoz, hogy valaki úgy viselje el életében a mellőztetést, ahogy arra

- méltósággal - Tolnai

Lajos mutatott példát. A büszkeség

soha

nem nyomta el

elégedetlenségét sorsa igazságtalanságával szemben; hol öntudatosan, hol csendesebben, de mindvégig tiltakozott kora értékítélete ellen. Önéletrajzi regényében - nagykőrösi kínos emlékére utalva - szomorú öniróniával címzi sorait az utókornak, nekünk: "Talán - ha majd meghalok - akkor is s é g e m r e ,

t e k i n t e t t e l

s z e g é n y -

fog rólam szülővármegyém megemlékezni.

Milyen pompásan is festene Szekszárdon, vagy Pakson egy koldusember szobra, kezében a jó Arany János a r a n y á v a l ,

h á r o m

e költői felavató oklevéllel".

Ez a szobor persze nem készült el

- igaz, másik

sem. A XIX. század egyik legnagyobb magyar regényírójának igazi hazatalálása még várat magára

Tolna megyében

is, irodalmi tudatunkban is. Pedig ő gáláns volt szülőföldjéhez már írói neve megválasztásával is, amikor Heródes című verse fölött első ízben I860, olvashatták a T o l n a i

L a j o s

október 23-án nevet az erede-

ti

H a g y m á s s y

helyett. Később is mindig kedves

szavakkal írt a tolnai tájról, határozó élményei kötötték,

ahova a gyermekkor meg-

élete első tizenöt eszten-

deje, amelyben hamar megismerhette korának valódi arcát és - apai mintát követve - kialakulhattak gondolkodásának, jellemének alapvonásai. Most, kettős évfordulóján, csupán a szülőfaluban eltöltött évek

nyomait

keressük

írásaiban. A gyermek Tolnai csak kilenc-tíz éves korában ismeri meg Györkönyt, mivel családja, néhány évi váraljai tartózkodás után, ekkor tér vissza szülőhelyére. Korábbi emlékei a helységről nincsenek. A jegyzőék 1846 elején térnek vissza és 1848 tavaszáig maradnak itt. Ennek a két évnek eseményeit a már idézett önéletrajzi műből, A

s ö t é t

v i l á g -

ból

ismerjük.

A visszaköltözés az előzmények miatt nem

diadal-

menet: Hagymássy Sándor jegyzői állását - váraljai botránya miatt

-

nem kaphatja meg újra. Első szállásuk a

romos, patkányoktól hemzsegő Sixty-kastély. zés már baljóslatú:

"Szakadó

ázva értünk e romok közé".

tavaszi

A megérke-

esőben, csontig

Másnap a falu szebbik arcát

mutatja, a Hagymássy-gyerekek

ismerkednek új környeze-

tükkel, megbarátkoznak a Breznyánszky fiúkkal. /A györkönyiek úgy emlékeznek a mészáros családjára, utolsó ott lakó rácokra./

mint

az

Hagymássyék még megérkezésük

évében lent a faluban bérelnek parasztházat,

de a csa-

lád ínsége tovább súlyosbodik. "Soha a nyomort ilyen a16

lakban nern láttam" - írja Tolnai,

majd ezt is hozzáfű-

zi: "De a gyermek azért gyermek, hogy mindent elfelejtsen és minden szomorúságot megszokjék". Az apa hiába irogatja

a

falu uraihoz instanciáit,

nem segít rajtuk egyik sem.

A

koldulóleveleit,

Kapuváryak,

Salamonok,

Forsterek bezárják előtte kapujukat. A család varrásából tartja el magát úgy-ahogy.

az

anya

Az író részlete-

sen elbeszéli azt az esetet, amikor apja egy levéllel a tanítóhoz küldi. tisztelendő úr, ba, hallani

sem

Arnold tanító úr jóságos ember,

akit szintén be kellett vonni a dologakar róluk.

húsz forintot küld a fiúval sem tehet értük.

de a

A a

tanítómester titokban

családnak,

/Érdemes tudni még,

de többet ő

hogy ez a kiváló

ember, akiről oly szeretettel emlékezik meg Tolnai, egy azóta elfeledett írónak, Györkönyi Károlynak az atyja./ A kilátástalanság később arra

az

elhatározásra

készteti Hagymássy Sándort, hogy fiát - református hite ellenére - katolikus iskolába adja Pécsre.

A

véletlen

folytán azonban ebből semmi nem lesz. Elindulásuk előtt a következő tanulságos párbeszéd folyik

apa és fia kö-

zött: "-Szereted-e ezt a falut? - Igen. - Jegyezd itt születtél. mas állapotban.

Akkor én jegyző voltam és nagyon alkalNe tarts haragot senkivel. Tudod? - I-

gen. - Engem a harag evett meg. alázatos. Tudod? - Igen. - Én

Tudod? - Igen. - Légy az

isten fia előtt

hajoltam meg. Aztán láttad hova jutottam. gen. - De

ha

meg,

sem

Tudod? - I-

még egyszer fölül kerekedhetek: megeszem 17

az egész világot". Ez az a pillanat, amikor

a

gyermek

Tolnai Lajos szívében életre szólóan meggyökeresedik

a

szülőföld iránti szeretet érzése. Ezt apjának köszönheti, aki jó pedagógiai érzékkel a búcsú zelmi helyzetében plántálja

el

felfokozott ér-

fiában az ember

egyik

fontos lelki szükségletének csíráját.

Erkölcsi tanácsa

már

jól eligazodik a

ellentmondásosabb,

de ebben

is

fiú: az alázatosság helyett a meg nem alkuvást választja majd. Mindez 1847 őszén történik. Tavasszal, új lehetőséget keresve Gyönkre veszi útját

a

Hagymássy család.

Györkönyre még harminc kocsival jöttek,

erre

az

útra

már elég kettő is... Az önéletrajzi művön kívül még két elbeszélés ihletője közvetlenül a szülőfalu. ló:

Kastél

és

A

4

^

a

Címük feltűnően hason-

t e m e t ő

K a p u v á r i

k a s t é l y .

mell'ett Megismerve az

írásokat, az a benyomása az olvasónak, hogy Tolnaiban a kastély ki,

fogalma köré sajátos hangulat,

amelynek kezdetei

a

bűvkör alakult

gyermekkorba nyúlnak vissza.

Talán nem túl merész társítás,

ha Ady sora is eszünkbe

jut róla: "A lelkem ódon, babonás vár". Az első elbeszélés a Magyar Lányok című képes hetilapban jelent meg 1895-ben, vagyis nem sokkal A sötét világ után. Ez az írás az önéletrajzban ábrázolt könyi tartózkodás valóságának tett változata.

18

Elkészültében

képzeletbeli, a

györ-

megszépí-

lélek mélyén rejtőző

tudatalatti vágyak is közrejátszhattak. A mű első felében

még

eleven emlékek jelennek meg:

a

Tegzesvárról

/Váraljáról/ Kökényesre /Györkönyre/ költözés

már

is-

mert története - némi módosítással. /Nem az apát küldik el, ő mondja fel állását./ A jegyzőéket az egyszerű emberek jó szívvel fogadják.

Itt

van

újra Breznyánszky

Kristóf, valamint "a kis fekete ember,

aki

mindig vi-

gyorgott, az ács, a Kormos bácsi, az a hosszú, a szattler, a legjobb énekes a templomban, az

a

kopasz meg a

tanító volt. Szereti a falu". A birtokosok most sem segítik a családot,

de

később minden jóra fordul.

Krámer nevű zsidó birtokbérletet ad a családnak, jövedelméből lassan felvirágoztatják

a

Paxty

Egy ennek

/Sixty/

báró kastélyát a temető mellett. Az egyes szám

első

személyben előadott történet

főszereplője Matild, tizenegy éves lány, az író különös hasonmása,

aki végül Breznyánszky Tamás felesége lesz,

a Korlátnoky /Hagymássy/ család pedig

nagy

lakodalmat

ül a kedves szomszédok, kökényesi jóbarátok körében. A képes hetilapot hajdanán olvasó lányoknak bizonyára tetszett az érzelmes, jól végződő történet. Aligha sejthették, hogy írójának - a betegeskedő, magányos, idős embernek - be nem teljesült, de

titkon

mindig ó-

hajtott gyermekkori vágyálmait könnyezték meg. A

K a p u v á r i

k a s t é l y

a falu másik

végén játszódik, szintén valóságos helyszínen. A történet egyes elemei, kicsit másképpen, ma is

élnek a nép19

emlékezetben, a szereplők családi sírboltja ma

is meg-

található a györkönyi temetőben. Az elbeszélt események Tolnai Lajos gyermekkorában játszódnak, ő maga is hallhatott róluk. A balladás hangú novella, vagy ahogy Tolnai nevezi: rajz, a Kapuvári család tragikus sorsát ábrázolja. Kapuvári Béla

-

megejtett szeretője anyjának

átkai nyomán - fokozatosan elveszti családját: előbb feleségét, majd egymás után gyermekeit.

Végül,

csapásaitól megtörten, elveszi feleségül

a

a sors

Farkasdy

Pe-

t e m é lányát, Rózsikát, a régi szeretőt. A sírkövek tanúsága szerint másként történtek az események:

Tolnai

írói céljának megfelelően alakított rajtuk - vagy éppen a helyi hagyomány szerint formálta át a valóságot. A címszereplő földbirtokosnak előbb haltak el, majd 1848-ban felesége is. váryt" - ez olvasható

a

k a s t é l y

1879

családi sírkert közepén fekvő A

K a p u v á -

áprilisában jelent meg a Pe-

tőfi Társaság havi közlönyében. Tolnai Lajos abban

az

időszakában,

gyermekei

Az "utolsó Kapu-

dísztelen kőlapon - 1855-ben temették. ri

a

életének

amikor nemcsak a szülőföldtől,

hanem az irodalmi élet központjától is távol,

Marosvá-

sárhelyen küszködött, tanult, alkotott. Hitem szerint

keserű-boldog óráiban a papíron i-

gyekvő tollal szárnyalt szülőföldjére, hogy az élet elrontotta valóságot irodalommá nemesítse s a nyugalmat múltban-jelenben - megtalálja.

20

Brunn János

Kasíél?

a

temető

mellett.

Elbeszélés. Irt« : TOI.NAl LAJOS. L Sjjel magvünk. Tavaszszal legszebb Tegzesvár. Egyszer azért, mert akkor még a Sió nem önt ki és másszor azért, mert akkor már megérkeztek a vízi madarak, a miket én kimondhatatlanul szeretek. Nem lehet nagyobb gyönyörűséget képzelni, mint mikor jó erős csónakon, de biztos evező mellett, az ember szép reggeli időben végig tekint a Kondoros taván. A zöldes víz csillogó hátát ezer meg ezer vadkacsa, búvár, vadlúd bontja el. Fent repkednek a kékes-fehér sirályok, mert ők is a k a r n a k részesülni a kis halakból, alant, lent ougnak, gágognak, vereke3znek a kacsák, ludak, nem is gondolva rá, hogy már apám a legszebben lesi őket. Ott ül Tigris és Vitéz is a csónakban és alig tudják megállani, hogy ne ugassanak. De olyan okosak és engedelmesek, hogy a mig az első lövést nem hallják, békén hallgatnak. Hanem akkor, zsupp — és mint a nyíl, hasítják a vizet. Van vásár, vízi lárma — egész harcz. Oh, én mindig igen boldog voltam, valahányszor elmehettem kedves jó apámmal. Csak ilyenkor sajnáltam, hogy mért nem vagyok fiú. Mit tudnék én akkor tenni, én lennék a megyében a leghíresebb vadász — természetesen apám után. Azok kedvéért, a kik nem tudják, hogy kik vagyunk,,elmondom, hogy mi Korlátnoky Gyuláék vagyunk, abból a hajdan gazdag Kor-

látnoky-családból, melyből, a mint Klári nénitől hallottam, még főispánok is voltak. De ez a nemzetség most már igen leszállott és közönséges paraszt emberek is voltak közöttük. Apám megyei főjegyző volt és úgy beszélték — csak egy lépés az alispánságig. Ez a lépés az öreg Vadkerty alispán halála lett volna — gondolom. Azonban ez is, mint sok más — nem úgy lett. AnyámTolnamegye legelső esaládj ából származott ós ebből a családból vannak ma is bárók. De nem akarom eltagadni: nem voltunk gazdagok. Anyám birtokait elperelték a rossz rokonok, apámnak pedig csak a szép, tekintélyes hivatala volt, melyet sokan irigyeltek is tőle, főkép a Szegessyek. Hatan voltunk testvérekűl. Én, a legöregebb, tizenegy éves, Matild; (egy esés következtében ballábamra megsántúltam), Tivadar, tiz éves; Zsanett, kilencz éves; Rozália, nyolcz éves; Ivárolyka és Ferike ikrek voltak és hat évesek. Anyám nem engedte, hogy köziskolába járjunk, mert félt, hogy eldurvulunk és rossz szokásokat találunk elsajátítani Nevelő volt a házunknál, egy nyugalmazott kapitány és egy német nő. . Azt mindenki megmondhatta, hogy nem. voltunk hanyagok és szépen haladtunk tantárgyainkból. De soha kisebb rangú családok gyermekeivel nem volt szabad barátkoznunk. Anyám igen nagy czélokat tűzött elénk. Azt mondta: abból mindig lehet valamit engedni, de a ki igen alantra néz — mi lehet az olyanból más, mint alacsony állású ember. Apám egészen a hivatalának ólt és mindent anyánkra bízott. Nem >szólt soha semmi házi dologba.

A nagymama nevenapjára készültünk. Úgy volt, hogy egy kis szép színdarabot játszunk el. Éjjel-nappal csak ezt tanultuk. Anyám is csak ennek élt — és nem látta, mekkora felhő közeledik lassan-lassan felénk. Senki se látta különben — a jó Istenen kivűl. Épen a főpróbát játszatta velünk Amely kisasszony és egy csákó miatt nagy harezba keveredett a kapitány úrral, ki azt állította, hogy egy nő katonás dolgokhoz nem ért és jobban tenné, ha azt egy kapitányra bízná a kisasszony. O a világért "nem foltozna harisnyát. Hát ez sértés volt. Anyám összes készleteivel Amely kisasszony támogatására indúlt. Most lépett be apánk, sápadtan, holott mindig piros volt, ide-oda kapkodó tekintettel, holott máskor egyenesen ós nyugodtan nézett bárkire. Intett a kezével, hogy hagyjanak neki békét 'a harezoló felek, most nem elegyedhetik vitába. Én, a ki mindig apámmal tartottam, észrevétlenül követtem szüleimet a belső szobákba. Reszkettem a félelemtől. Látták, hogy ott gubbaszkodom az ablak függönye mögött, de nem küldöttek ki. Gondolom, fontosabb volt egyéb teendőjük. Magas, karcsú ember volt atyánk, fekete, rövidre nyirt körszakállal és vékony bajúszszal, mely piros szép ajkára hajolt. Szemüveget viselt, melyet most hol félre tett, hol megint föltett. Kezével szinte nem tudta, mit csináljon. Anyám, ha nem volt is valami izmos, erős asszony, de nem ijedt meg semmitől. Meg- • szokta, hogy mindent ő igazgat, ez bizonyos bátorságot szerzett lelkének.

— Nem tehettem mást, nem tehettem mást. És anyám felkapta a fejét. . . i — Az Istenért, Gyula, tc reszketsz! — kiáltott anyám. — Lemondtam a hivatalomról, . ! Anyám elvörösödött és oda szökött apánk- j hoz. ; — Azt nem fogod tenni, — mikor előtted az alispánság. — R é g vettem már észre, hogy az alispánnál elárultak. Illetlen kifejezéseket használ és a hivatalomban úgy toporzékol, mintha egy irnok volnék. Kövesse meg magát, egy Korlátnoky iukább távozik, semhogy sértéseket fogadjon el. — Vádolt? — Vádolt, valami közmunkadíjt mert — ah, nem vagyok én tolvaj. Rögtön rendeljen vizsgálatot, addig pedig a g y a n ú s i t ó t . . — Gyula — mit tettél? — Igen, hallja meg, addig pedig a rágalmazót, mert minden indokolatlan vád, rágalom: becstelen rágalmazónak tartom. Igen, Táli, légy nyugodt. Ennek így kellett lennie! — Gyula! — Lemondásomat írásban is beterjesztettem. Sértegetéseket nem tűrök, jellemem mocsoktalan. — És most mit csinálsz ? Tönkre tettél! — Fellépek képviselőnek. Az egész megye szeret. Mint főispán fogok visszajönni. Anyám, a ki határtalanul szerette apámat — sírt, és néhány perczig hallgatott. — Sok adósságunk van, Gyula, most ez a legrosszabbkor történt A gyermekek nevelésére igen sokat költöttünk. S most vettem két új lovat hintóval. Több kölcsönt nem kérhetünk.

Visszavehetnédlemondásodat — mondá az anyám ez utóbbi szavakat halkan. —_ Soha. Ekkor észrevettek, vagy nem tűrtek tovább, mert hiszen látták, hogy ott vagyok — és kiküldtek. Csakhamar minden megváltozott nálunk. A német leány elment, igy most megszűnt volna a háborúság a kapitány úrral, de alig egy héttel utóbb ő is eltávozott. . ; . Ma az egyik szolga, holnap a másik tűnt el a háztól. Helyettök megjelentek a hitelezők s elvitték a svájczi teheneket, a melyeket én nagyon megsirattam, kitolták a kocsiszínből a hintókat, — három is volt, igaz, nem egyforma, s a szép lovakból se maradt meg egy is. Mivel a megye házában laktunk s apám nem volt többé főjegyző, természetes, hogy innen is ki kellett költözködnünk. Minden ilyen változás szégyennel,' megaláztatással és sok romlással járt. Ha atyám nem oly . egyenes, becsületes, szókimondó és feltétele mellett megálló : azt mondta anyám, az egész lemondást el lehetett volna simítani. Nem, nemi Most anyám elutazott és csak jó két hét múlva tért vissza. Ekkor már künn laktunk a vásártéren, egy piszkos parasztházban. Nem mentünk sehova és nem fogadtunk senkit. Kisebb testvéreim hamar találtak pajtásokat, de csak a legalsóbb, néposztályból. En ezektől a rongyos fiúktól és leánykáktól igen féltem. Anyám, ki egy kis sovány, szőke asszony volt, azzal biztatta apámat, hogy három nagybátyánk -fog meghalni, a Muki bácsi, a Ká-

roly bácsi és a Mihály bácsi — és akkor megint talpra állhatunk. Most elmegyünk Kökényesre s ott az öreg Paxti báró kastélyában fogunk lakni — a temető mellett. Egészen a temető mellett. Sőt a zsidó temető is ott van. Mi gyerekek meg is rémültünk, hogy a temető mellett kell laknunk, de meg is örvendettünk, hogy egy nagy, nagy kastélyunk lesz ezentúl. Urak leszünk ismét Mindenkinek elmondtuk a kastélyt, a temető mellett s a fiúk azt is hozzá tették, hogy lesznek lovaink, hintáink. Lázas sietséggel folyt a csomagolás ós erre a néhány napra még apám is letette szomorúságát Nem láthattuk a temetőt, mert késő éjjel mentünk el mellette. IL

Q. szomszédol?. A mennyire a pislogó lámpa mellett láthattam, egy katonaruhás öreg ember fogadott bennünket. Mogorván kérdezte: •— Hány kocsival jöttünk ? — Tizenöttel — feleié apám kiugorva a hintóból, (mely már nem a mienk volt). — Istálló, szin, ól, csűr csak lesz elegendő, de millió ám ott a patkány. — A szobákban csak nincs ? — kérdé anyám ijedten. — Épen annyi. Megesznek azok mindent. Egy alacsony kövér ember lépett a hintóhoz. . — Ha meg nem sértem a nagyságos urakat: szegényes hajlékunkban szívesen látom éjszakai pihenésre. Én Breznyánszky Kristóf, idevaló mészárosmester vagyok, különben az eklézsiának gondnoka is volnék.

Azt gondolom, azért tette oda, hogy mesterségét szelídítse. Anyám, ki határozott idegenkedéssel viseltetett az alsóbb rendű emberek iránt, kikben csak rossz tulajdonságokat látott, nem fogadta el a mészáros ajánlatát. Akkorra már négy-öt más ember is jött a kastély udvarába. Igaz, hogy kíváncsian néztek mindenre, de semmit" el nem loptak, sőt ők is felajánlották szívességüket. — Nem, nem I — ragadta meg anyám apám karját, — ezek még megölhetnének bennünket az éjjel. A mészáros meghallhatta - mert mosolygott és csóválta a fejét. Mi tehát csakugyan nem fogadtuk el senkinek a meghívását és így- bementünk a kastélyba. A békák a kertben nem ugrándozhatnak bátrabban, mint itt a roppant nagy patkányok. Nem is igen féltek, apám hiába dobbantott a lábával és kergette őket a kalapjával. Rettegve, sikoltozva össze-vissza jártuk az óriás nagy szobákat. A padló mindenütt össze-vissza volt lyukgatva. Tivadar erélyesen üldözte a patkányokat és ebben a foglalkozásban, úgy látszott, kedvét találta. . . . M i , a leányok, alig mertünk távozni szüléinktől. Sírással, panaszkodással, patkány vadászattal telt el a fél éj. Végre valahára elhelyezkedtünk s egy olyan szobában, mely legkevésbé volt feldúlva, vacsorához ültünk. — Kik voltak ezek az emberek ? — kérdó anyám a vén katonaszolgát, ki, hogy felvilágo-

sításokat adjon, folyvást közelünkben tartózkodott. — Hát ezek, könyörgöm alássan — a szomszédok voltak. — Rabló emberek ? Vannak pisztolyaink ! — Dehogy. Nincs arra itt szükség. Negyven éves koromtól itt élek, már jó huszonöt esztendeje, de ide való embert még nem akasztottak föl. Ezektől a szomszédoktól nincs mit félni. — Bácsi, — kiáltott Tivadar — igazán temető mellett van ez a kastély. — Ott, úrfi. — Zsidó temető is van itt? — Van, úrfi. — És a halottak éjjel úgy-e följárnak? A vén katona nevetett. — Régi temető ez, nem temetnek már ide, úrfi. A mi itt van, az már csont. Apám a szomszédokra fordította a kérdést. — Hát kérem, — felelt a katona — ez itt a mészáros; módos, ügyes ember, van hat gyermeke. Megfogta a szerencsét, úgy jött ide, mint az ujjam, most nem cserélne egy földesúrral. Az a kis fekete ember, a ki mindig vigyorgott, az ács, a Kormos bácsi, az a hosszú, a szattler, a legjobb énekes a templomban, az a kopasz meg a tanító volt. Szereti a falu. Hm, ezek már egy hete, hogy várják a nagyságos úrékat. Azt akarták, hogy mig a kastély rendbe szedődik, — ők szolgáljanak, a mivel lehet. Kár volt, kár volt Nem mondta: jobban nem bánni velők. A _gyerekek lassanként lefeküdtek, csak magam maradtam még fenn a szüleimmel. Sokáig vádolta anyám apámat, hogy mért juttatott bennünket ilyen állapotra, de mikor látta, hogy apám igen elszomorodik: átölelte, megcsókolta és elővette legerősebb biztatásait:

— Muki bácsinak mindene ránk marad. Erre a biztos alapra, gondolom, lehetne ettől a mészárostól pár ezer forintot fölvenni. — A kit jóformán kikergettél a házból. Nem teszem. A mit eladhatunk, eladunk, mig hivatalhoz jutok. Össze kell magunkat húznunk a végsőig. Te elárasztottál bennünket adóssággal. — És te a hiúságodnak feláldoztál minket. Eldobtad az alispánságot. — A mi történt, történt. Ezentúl gyökeresen más életet kell, Tili, kezdenünk. — És milyet ? Te talán ezeket a gyerekeket mesterembereknek neveltetnéd ? — Nem tudom, de dolgozniok kell. — Ha neked teher: elviszem őket a rokonaimhoz. Ezekből mesterember nem lesz, se tanító, se tanítóné. Mihály bácsinak legközelebbi rokona én vagyok. Nem álmodozom én, tudom én, mire számítok. Ha eddig jól vezettem a házat, a kormányt ezután sem adom ki a kezemből. A gyerekek nevelését folytatni fogom. A házhoz elsőben is nevelő kell. — Miből? így folyt a beszélgetés váltakozó indulattal, míg végre csak a gyertyák égtek. Szüleim is aludni mentek. Egyszerre csak jöttek elő a patkányok, és oda kaptak a gyertyához. Egyikot a másik után oltották ki. . Meglehet, hogy én ezeket a borzasztó dolgokat már csak álmomban láttam. Szerencsémre a jó Isten az álom által átvitt a szomszédokhoz. Én ott jártam-keltem egész éjjel. És kinyilatkoztathatom, hogy ezek közt az egyszerű emberek küzt igen boldog voltam.

Girant bérletet szerez. Egészen úgy voltunk, mint a madarak a kalitkában. Mi gyermekek hamar megszoktuk helyzetünket. Bíztunk mindent az Isten jóságára. Néhány nap múlva már nem féltünk a borzasztó patkányoktól, az öreg katona erősen hozzálátott üldözésükhöz. Mi napról-napra jobban megszerettük a vén omlott kastélyt, mellette a temetőt, a gyepen fekvő zsidó síremlékeket, a kövér füvet, melyben játszottunk, a szomszéd erdőt, hol szabadon barangoUunk, az elhagyott birkausztatót, melyben pompásan fürödtünk. Bár anyánk határozottan megparancsolta, hogy a rossz gyerekekkel (értette alattok a szomszédok gyermekeit) ne lársalkodjunk, mi bizony kimentünk hozzájok a kastély eleven sövénykerítésén, keresztül, de sőt elmentünk a szüleikhez, kik határtalan szivességgol fogadtuk bennünket. Adtak friss tejet, finom túrót, vajat, sőt sonkával is megkínáltak bennünket. Milyen jó kenyerük volt. Nem oly fehér, mint a mienk, a megyeházán, de sokkal jobb. Szégyenlettem, hogy egy kis czipót a Breznyánszky né néni ajándékából elvittem haza. Anyáin előbb ki akarta dobni, aztán megszegte s a küldött finom sárga vajjal igen jóízűen evett belőle. Egyik hét a másik után múlt el gyorsan. Ujabb meg újabb barátokat meg barátnékat szereztünk. Jó volt ez így, nom láttuk drága szülőink határtalan gondját. Szebb bútordarabjaink egyenkint tünedeztek el. Apánk izgatottabb és kedvetlenebb lett. — Ez az élet így nem megy, — kiáltott

egyszer, midőn a szomszéd városkából nagyon csekély pénzt hozott haza az eladott holmikért. — Meg kell őrülnöm. — De Gyula, — tette össze anyám a kezét — hát nem tudsz várni, remélni, hinni? — E h ! hagyd el a te örökös csalóka reményedet ! Ezek az emberek itt mellettünk folyvást dolgoznak — és mi itt lopjuk a napot. — Hát mit csináljak ? Slingeljek a zsidónéknak? Nagyon jó, hát slingelek, varrok a zsidónéknak. Szép lesz, majd mit mondanak a rokonaim: Tili varr, Tili slingel pénzért. Hát mért nem keresel hivatalt ? — Nem kapok. Ellenségeim mindenütt elállják az utamat. Csak a szégyen, csak a megaláztatás. Egy napon elmentem titokban a Krámer zsidóhoz, kinek a faluban a legszebb boltja volt éá megkérdeztem tőle, hogy nem tudna-e nekünk finom munkát adni. — A papa küldte? — Nem. — A mama akkor? • — Az sem. — Mondja meg édes atyjának, hogy még ma fel fogom őt keresni. Mondja meg, hogy ismertem és igen tiszteltem. — De, kérem, ne mondja, hogy itt jártam. Krámer úr a kezét nyújtotta. — Kérem, kisasszony, legyen nyugodt. Én egy kis bérletet akarok felnjánlani édes atyjának. Krámer úr csakugyan még aznap délután felkeresett bennünket. Mivel féltem, hogy elárul, mindig a közelükben tartózkodtam. Csakugyan a bérlet volt. — De hát, — mondá apám elpirosodott arczczal — nekem nincs pénzem.

— Én hitelezek. Anyára belovágott: — A Muki bácsi. Apám kedvetlenül fordult anyámhoz: — Kérlek, Tili, hagyj magunkra. Anyám kiment, de én ott maradtam. Krámer úr nyájas, szives szavaival rábírta atyámat, hogy egy kis bérletbe bocsátkozzék Egy kis mezei jószág volt ez. E naptól fogva — én nem tudom, hogy, mintha repültek volna az esztendők. Apám egész heteket töltött a mezei jószágon, ezalatt anyám apró-cseprő szükséges czikkek miatt fel-felkereste a szomszédokat, kik sem meg nem öltek, sem meg nem loptak bennünket. Elhalmozták szívességeikkel. Még a legdurvább is jobb volt hozzánk, mint gazdag rokonaink, kik épen mit sem akartak tudni rólunk. Különösen Breznyánszkyné néni volt csupa arany sziv. Testvéreimet kocsira rakta s úgy vitette a magáéival a kissé messze fekvő falusi iskolába. Ezentúl ott tanúltunk. Eljött az idő, hog£ az ács legöregebbik fiát gimnáziumba vitto és felhívta atyámat, hogy nem akarná-e Tivadart iskolába adni. Jó sváb fiút fog ide hozni helyette cserébe. Pénzbe nem kerül a tanítása. így kezdődött meg testvéreim iskoláztatása. A bérlet minden évben hozott valami kedveset. Teheneket vett apám, lovakat vásárolt. Apám jobb kedvű lett, mint valaha. A kastély a temető mellett kezdett vendégeket látni a régi jó barátok közül. — Te, Gyula — csapott egy gőgös rokonunk apám vállára — te ördög vagy. Mindnyájan azt hittük, hogy elpusztúlsz, makacsságodnak koldússággal adod meg az árát, a mit meg is érde-

meltél volna — és ehol, hogy összoszedted magadat. Örököltél? — Nem. — Ne tagadd. Hát mit csináltál? — Dolgoztam és dolgozom. — Nem lehet, hiszen mi napról-napra szegényedünk. — Dolgozzatok — és dobjátok el a kártyát. Ez az olső.

ív. JHirel áll űlő Sraznvártsz^iné nir.i. H a valami bánatunk, kedvetlenségünk volt, sokszor hallottam az öreg kapitány úrtól: hagyja el, mindennek el kell érni az emelkedőjét, akkor megtér, visszafelé megy. Valóban az én kedves szüleim állapota is így volt. Apám nem gondolt többé se hivatalra, a mit ellenségei miatt úgy se tudott kapni sehogy, se képviselőségre, a mire most már ideje se lett volna szépen fejlődő gazdasága miatt. Ha ment a tanyára, őszön, tavaszon, nyáron, mindig vígan ment és h a szombatonként megrakodva sok minden jóval, h a z a t é r t : maga volt a jó kedv. Szerették munkásai, szerette a falu, mert mindenkiért készséggel megtett, a mit tehetett. Csak az tünt fel nekem, hogy minden vidámsága daczára is mennyire őszül, menynyire öregszik. Ha kérdeztem tőle olykor: édes apa, miért őszül úgy a szakálla meg a h a j a ? így felelt: hohó, leányom, érik az ember is, mint a gabona. Csak legyetek jók. Anyám nem félt többé a szomszédoktól, nem idegenkedett ez egyszerű emberektől, jól érezte magát közöttük, elment hozzájok ke-

resztanyának, örvendett, ha meghívták lakodalmukba. Valóban anyámról meg azt vettem észre, hogy ő meg szépül, arcza elveszti régi fakó színét, és kellemes barna-piros színt nyer. Korán kelt, — a mit azelőtt nem tett soha — és jókor lefeküdt, nem úgy, mint Tegzesvárott, a hol éjfélnél előbb ritkán tért aludni. . — Nagyságos asszonyom, — állított be egy reggel az öreg katona egy borzasztó patkányt lógatva a kezében — itt hozom az utolsót,1 ez a vén róka volt a királvuk. Nincs v többé az egész területen még talán apró egér se. A féreg nem szereti a szorgalmas embert, ki nem állhatja, ha mindig sepergetnek, tisztogatnak. Az olyan alkalmatlan helyről búvik, szökik. Ne, te, ne, — lóbálta meg a levegőben, — öt esztendeje, hogy vadászlak. Itt vagy. Ugy van,, öt esztendeje telt el annak, hogy ide költöztünk erre az elhagyott, vad helyre. A fák megnőttek, a dúczban a galambok megszaporodtak, a téres udvar tele lett majorsággal, lúddal, kacsával, gyönyörű tyúkokkal. Akkora fehér kutyáink voltak, mintegy borjú, de nappal nem bántottak senkit. A paraszt gyerekek és asszonyok szabadon jártak-keltek közöttük. Én már bele léptem tizenhatodik esztendőmbe. Sántaságom miatt, — mely azonban, hála az égnek, igen kevéssé látszott meg — nem mentem iskolákba, de testvéreim most már egyenként eljutottak a szomszéd város polgári iskolájába. Nagy volt az öröm, mikor vakáczióra haza kerültek. Mert zenét is tanúltak, s mert a Breznyánszki fiúk, az ács fiai, s a segédtanító is tudtak zenét: egész kis zenekart csináltak. Nálunk, a mi tágas termeinkben voltak a gya-

korlatok. Károlyka is, Ferike is hatalmasan működtek a hegedűben. Régi barátaink elkerültek, azon az egykét kíváncsin kivűi, a ki kérni egyszer-másszor betekintett hozzánk, az újaknak, az egyszerű ^iparosoknak, tanítóknak, jegyzőknek, papoknak egész tisztes csoportja vette körűi szüleinket. — Apám, ki bérlő volt csak, már alkuban volt az ó kastély megvétele iránt is. Feledhetetlenek szép vasárnapjaink. Ilyenkor egybegyűlt a falu előkelősége. Anyám ép oly örömmel és nyájas udvariassággal szolgálta ki őket, mint egykor a tegzesváriakat. Ruházatban, háztartásban, de talán még természetünkben is merőben elváltoztunk. Ennek tulajdonítom, hogy fiútestvéreim legjobb barátjai az idevaló polgárfiúk lettek, s hogy anyám senkit sem látott oly szívesen, mint a kedves, egyszerű jó Breznyánszkiékat. Az «reg Breznyánszki bácsi vízi betegségbe esett s a tavaszon meghalt. Ez volt az első nagy szomorúság, mely bennünket ért. . — Jere, Tili, — mondá anyám majdnem mindennap — nézzük meg szegény Breznyánszkinét, nem szabad magára hagynunk. S így mi mindennap együtt voltunk most. A legöregebb Breznyánszki fiú, Tamás vette át az üzlet vezetését, egy hatalmas, herkulesi termetű, de annál szelídebb arczú és magaviseletű, szőke, kissé szeplős fiatal ember. Oh, ő már lehetett huszonkét esztendős is. Mindig ugy viselte magát, mintha ő csak idegen volna a háznál. Jött, köszöntött, s ment, és kezet csókolt anyámnak.

— Látod, milyen szerény ember ez a Tamás. Soha egy helytelen szavát nem hallani. Mily csinos, pedig csak egy mesterember, még a keze sem oly durva, mint egy közönséges mészárosé. Azt a rezedabokrétát, a mit elébed tett, észrevehetted volna. Hidd meg, ezekben a műveletlen emberekben van szív. — Tamás nem műveletlen, oh nem, anyám — mondám én elfeledkezve magamról."— 0 világtörténelmet tanúi, franczia nyelvet tanúi, j földrajzot tanúi. Azt mondta, kimegy Amerikába, csak azt várja, hogy Ferenez öcscse megnőjön, s őt a mesterségben pótolhassa. — Mért kell neki Amerikába menni? — Azt mondta, akkor jő csak vissza, ha meggazdagodik. — És te ezeket mikor beszélted vele ? Eddig nem szóltál hozzá. — Ma mondta, mikor a folyosón ketten maradtunk együtt. '— És te.mit válaszoltál r á ? — Hogy én, ha az ön helyében volnék Tamás, nem mennék innen sehova. Anyám elnevette magát — és azután csak egyedül járt át Breznyánszkiékhoz. Virágvasárnapja volt. Én köntösömet vasaltam s a félig nyitott ajtón láttam, hogy apám, anyám és Breznyánszkyné néni nagy beszédben vannak. Anyám többször hangosan mondta: — Nem, édes Breznyánszkiné, — az nem 1 lehet. — Mi kifogással van Tili Tamás ellen ? — Épen semmivel, de az még sem lehet. — Nem szorgalmas? — Oh az, de az még sem lehet, engedjen meg, édes jó szomszédasszony, de azt nem

tudom elképzelni. Nekem báró rokonaim vannak, mit szólnának azok ehez ? — Azok ä báró rokonok még egyszer se kerestek föl itt bennünket. Senkihez se kötöm magamat, Matild, jer be csak édes, leányom. Én bementem, de reszkettem, mint a nyárfalevél. — Édes leányom, itt Breznyánszkiné aszszonyságnak egy szava volna hozzád. Jól megfontold, a dolog igen komoly. y. (3 {«meto mellett boldog ünnepei ülünl?. — Nem! —kiáltott anyám, majdnem sikoltott és mélyen kipirult egész arezában, — abból semmi sem lesz. Maguk én hozzám, édes Breznyánszkiné, nagyon jók voltak, készséggel beösmerem, de azt nem veheti roszsz néven, ha gyermekeimmel nekem is czéljaim vannak. Férjem mindig idealista volt, én nem vagyok az. Nekem megvannak a magam eszméi, vágyai, törekvései, én három nagybátyámról fogok igen szép birtokokat örökölni. Az úgy van, én gyermekeim útját be nem vághatom. Ugy-e, édes Breznyánszkiném, megadja nekem azt, hogy be nem vághatom. A mit elrontott férjem, azt nekem kell visszaállítanom valamikép. Tivadar fiam a Ludovikába fog menni, ő belőle tábornok lesz, anyai nagyapám testvére is az volt. Károlyka megyei tisztviselő lesz, bizonyára alispán is egykor, és Ferikét egyházi pályára szántam. Ott várja őt a szerencse. Zsanett, nem bánom, végezze el a tanítónői tanfolyamot, de Rozália báróné nagynénémhez fog menni, a keresztanyjához. Mi itt Kökényesen csak átutazóban vagyunk. Ma-holnap lehunyja Károly bátyám a szemét, onnan legke-

vescbb egy hetvenezer forintos birtok száll reám, Mihály bácsiról még több — no és a harmadiknak is igen szép pénzei vannak állampapirokban. Nem tehetem. Tili, eredj vissza, folytasd dolgodat — Tili, maradj még egy perezre, — vette föl aszót atyám. — Én, kedvesBreznyánszkiné asszonyság, sokat csalódtam, az emberek kétszinűségét keserűen éreztem, régi barátaim elfordultak tőlem, mert azt hitték, reájuk szorúlok: többé álmok után nincs kedvem szaladni. Szegény ember vagyok ma is, egyszerű bérlő. Hogy élhetek, Isten után kitartásomnak köszönhetem. Önök, kedves szomszédasszony, szeretettel fogadtak, nem tudom eléggé meghálálni, — a lelküket adták volna érettem. Mi aekem az egész világ ? Annyi az enyém, a mennyit magamnak szivemben megszerezhettem. Gyermekeim legyenek egyszerű emberek, dolgozzanak, ne szoruljanak, ha lehet, senkire, ne csináljanak adósságot. S mondják ki mindig, a mi a szivükön van. Nekem nincs az ügy érdeme ellen kifogásom. Akár ma, akár két év múlva: nekem mindegy. Matild egy munkás, igénytelen, jó leány, vagyont nem adhatok vele. Tili, — fordult anyámhoz, ki rokonai nevét hangoztatta — hagyd el őket, soha se adtak még egy krajezárt se. Ki tudja, hogy áll az ő vagyoni helyzetük, — elég az, azt adhatjuk csak, a mi a mienk. Talán az öreg Paxti bárótól ezt a kastélyt megvehetem, egyébre alig van kilátásom. A legközelebbi év nem ütött be épen szerencsével. Hanem legyen: egy kis gondolkozási időt adjunk egymásnak. Erre ráállok, de semmi haszontalan kapaszkodás, semmi nagyzolás. Ma tehát vegyük le ezt a tárgyat a szőnyegről. Adjuk ki az illetőknek, fontolják meg ők is jól. Ha ők úgy akarják: legyen. Én áldásomat lelkem őszinte indulatából adom rájuk.

— Oh, az én fiam, az én Tamásom — ohó, neki nem kell várni, itt a Ribber leánya, egész földbirtok jár vele. Tamás szép ember, derék ember, ég a kezében a munka. Ohó, neki nem kell várni. Hát a Sörös Gábor nem örömmel adná neki a leányát ? Tamás csak intsen. De mondom, halsten úgy akarja, hát legyen meg szent tetszése. Isten áldja meg a nagyságos úrékat. Kérem, vegyék úgy, mintha semmit se szóltam volna. ' Fölkelt és m e n t — No, Tamás, kellett ez neked! — mormogta elég hallhatólag. Szüleimet ez a súnvos modor kellemetlenül érintette. " L. Csak összenéztek és elfojtották fölháborodásukat. De annál többet s annál keserűbben taglalták a kellemetlen dolgot a következő napokon. Én nem szóltam semmit. Szivembe zártam minden szót. A jó egyetértés természetesen ezzel a szomszédok között megszakadt. Megszokott vendégeink kezdtek elmaradozni. Mikor a fiúk nyárra, a vakáczióra hazakerűitek, nem tudtak többé oly kedves összejöveteleket tartani. A legélénkebbek, a legeszesebbek — aBreznyánszki fiúk, csak igen ritkán, alig két hétben egyszer jelentek meg nálunk. Elmultak a szép idők v és mi egyre inkább magunkra maradtunk. Jött a hír, hogy a gazdag akáczi polgármester, a Károly bácsi, megnősült és minden vagyonát a feleségére íratta. Mihály bácsi meghalt, de csak igen kevéssel emlékezett meg rólunk. Kedvesebb rokonokat talált. Apám összetakargatott pénzével egyszer csak megvette a kastélyt. Ezentúl tehát mi is a saját házunkban

laktunk, de egyéb saját birtokunk nem volt. Es bizony sokan voltunk testvérek, s még minden gyermek neveltetésére sok kellett, mert anyám szerette, hogy csinosan járjanak. Épen a szanaki vásárról jöttünk anyámmal hazafelé. Esett az őszi eső s az utak rettenetesen fölfakadoztak. Megrekedtünk a sárban. Igazán most se előre, se hátra. Beküldtük a kocsist a faluba, hogy hozzon lovakat. 0 egyenesen Breznyánszkiékhoz ment. Nem tudta, hogy vagyunk velők. Tamás maga jött két erős lóval. Oda akart ülni a kocsis mellé. — Nem ide ül Tamás én mellém? — szólította fel anyám a régi szívességgel. — Te, Tili, ülj velünk szemben. Anyám maga kezdte a régi történetekre vinni a szót. — Hát a Ribber leány — — Isten mentsen. v — No de a gazdag Sörös kisasszony? — Senki nekem ezen a világon. így értünk haza. Estve ott kellett vacsorára maradni Tamásnak, és Breznyánszki néni is átjött. Yisszaállott a régi meleg barátság. Húsvétkor hazajöttek a gyerekek. Már Tivadar nagy fiú volt, és anyám, kinek most már az én nagy boldogságom ellen nem volt kifogása, ekkorra tette az ünnepet. A „kastély a temető mellett", a mit igy nevezett az egész vidék, nem volt többé rémület helye, mint egykoron. Boldog emberek laktak benne, az én drága, szeretett, aranyos jó szülőim, kik az első szép családi ünnepet ülték itt ma, az én esküvőmet Tamással, nagy-nagy közönség jelenlétében, de a kik mind a mi kedves szomszédaink, kökényesi jóbarátaink voltak. (Vége.)

A

KAPUVÁRI

KASTÉLY.

. RAJZ.

Iiu

TOLNAI

LAJOS.

GY vén, beteges özvegy asszony, a Farkasdy Péterné, bezárta az ajtót, marokra fogta mankóját, s villogó szemekkel, melyekben harag is, gyűlölet is, kegyetlenség is égett, oda fordult egy szép, fiatal, sugár termetű, vastag, piros szájú, igen sürü, világos gesztenyehajú nöhez, ki ölében egy kis fekete-barna gyermeket szoptatott. — Te szétforgácsolni való! tudod-e mi hírr — Nem tudom, de üljön le édes anyám, mert elesik. — El ú g y - e : no lám! Ha te azokon az ép lábaidon olyan biztosan meg tudtál volna állani, mint ezen a mankós lábamon ehol é n : most nem köpnék rád, szivem, — s a vén asszony gúnyosan eltorzított vonásokkal tekintett leányára. — Hogyan r hát te nem is akartál vele dicsekedni, hogy a te szép aranyos Kapuvári Bélád házasodik s veszi a nagy fejű Petrás Erzsikéjét ? Farkasdy Péterné leeresztette mankóját, de haragos sötét szemöldökeit felvonta, hogy rettenetes Ítéletet tartson leánya fölött. Oly erősen megvetette a sarkát, mintha a szakadó eget épen egy mankós vén asszonynak kellene fentartani. Oh valóban, mikor egy anya egyetlen gyermekét ítéli 41

el, a kit rósz emberek szép szóval, csellel, hamis szerelemmel elcsábítottak: egy hulló, darabokra szakadt eget akar fentartani erőtlen vállaival; azt az eget, azt a szép, egyetlen igaz mennyországot, melynek neve remény, ifjúság, ártatlanság. — Volt neked lelked, hogy az én sok szenvedéseimet, apád- korhelységeit, özvegységemet, a komisz testvéreim huzavonáját, mikor mindenből kitúrtak mint egy gyámoltalan sánta asszonyt, hogy te még ilyen szégyennel tetézd ? Mondjad: járt én hozzám valaki, pedig két esztendős voltál, hogy özvegyen hagyott apád, s nem voltam utolsó aszszony, mert a Tázlári lányok mind híres szépségek voltak, s ezt a lábamat akkor még nem törte ki a sok nyomorúság ? Mondjad: kellett nekem valaha a hitvány, nyavalyás férfia? adtam én te neked rosz példát, mint annyi -céda rongy? H m ! sirsz, sirsz; mert apád is mindjárt sírt, mihelyt szidtam, ezzel vette ki a fegyvert kezemből. Sirsz, azt akarod, hogy rosz tejet szopjék a fiad, hogy legyen gazember, hogy ketten-majd annál könnyebben elemészszetek r A fiatal asszony sirt, a vén pedig mankós lábával fölebb-alább kopogott és sovány, elszáradt homlokával főzte a rettentő terveket. — Mért nem szólsz ? védd magad. í g y tesz minden gyáva, — s egyet suhant a mankó a levegőben. Az anya oda állott egészen a leánya elé, villámló szemei a fekete fiúcskára tapadtak, ki fol-folveté merész, támadó tekintetét nagyanyjára. — Azt a kölyket kidobod — s felé bökött mankójával. — Elmegyek anyám — s a fiatal nő lázas sebességgel födte be gyermekét. / — Átküldőm az apjának, gyöny őrködj ék benne majd a lakodalma napján. — Nem anyám, inkább szolgálni megyek, de-Károlykát nem adom. Az isten velem lesz. , — No, mert az isten ép az ilyen drágalátos magokkal

szokott lenni. Te, hiszen én teljes életemben becsületes voltam, az én lelkemen egyetlen szeplő nincs: s hát hagyott el az isten mégis valakit jobban, mint engemet r . . . Mi az :• ki kopog, mit akar? — fordult a vén asszony az ajtó felé. — Nagyasszonyom r — kiáltott be vígan egy cseléd, hozzák a Kapuvári uraság menyasszonyát. Jézusom, mennyi hintó, van az száznál is több. Hamar, hamar, itt húzódnak el a házunk előtt, Rozika kisasszony, hozza hamar a Károlykát. — Rozika kisasszonj'! — hörgött a vén Farkasdyné — hallod-e, eredj, fuss, nézd meg az ángyodat, kiálts e g y szép vivátot a vőlegénynek, mutasd m e g a zsöngéjét! A lakodalmas nép hátha épen kívánja is látni. Jól esik ám az a menyasszonynak, mikor látja, hogy az úra derék legény. Aztán szegődj be hozzá. Nézd, hogy csókolt, h o g y ölelt volna a gavallér Kapuvári Béla tégedet. S majd ha a vizes talyigát kell húznod: gondold édes lányom, mintha te ülnél az üveges aranyos hintóban. — Anyám, lelkem édes anyám, ne bántson, — veté oda magát a fiatal nő gyermekestől anyja lábai elé, — — üssön, ha akar, döfje ki a szemeimet, hogy ne lássak egyebet a mindenható istennél, rugdaljon meg, — s csókjaival borítá a könyörgő szerencsétlen a vén asszony mankóját, — csak ne szóljon, ne beszéljen így. — Anyám, — kulcsolá össze kezeit, irgalmat esdve, - olyan jó leszek, hogy még a lába porát is csókolom, meg nem bántom m é g a gondolatommal is soha: csak ne hozzon fel többé semmit. A szolgálója leszek, a bérese leszek, csak hadd maradjak itt édes anyámnál. — Rozika, Rozika te! — szólt az anya megeredett könyekkel, gyöngéden átfogva térdepelő leánya fejét, — hát ezeket kellett nekem megérnem, hogy én soha a leányomról senkinek is ne szólhassak, hanemha orcapirulással, hogy én soha veled egy jó asszonyomat meg ne látogassam; hogy én soha veled a templomba be ne léphessek; hogy én soha

magamat istennek házában ki ne imádkozhassam, csak itt nyögjek, itt rothadjak, mint a soha ki nem szabaduló rab! Kiabálások, a falusiak hangos éljenzései, pisztolyropogás, zeneszó hatottak be a zárt ajtós szobába, hogy érezzék ott is a közös örömöt, boldogságot, mely az urasággal kétségkívül az egész Kapuvár falvára virradott. — "Szakadj jeges eső, mikor legszebben nyílik a tulipánt; — emelé föl száraz kezét a vén asszony, — villanj villámokkal magas felhő, mikor báránykák legelnek a szép füvön; gyaluljanak koporsót, mikor esketőre indul a pap; ne maradjon egy is körülötted, mikor számadásra hív a nagy isten ; töltse be halottszag a fényes palotádat esztendőről-esztendőre; a füstölő meg a kántor soha ki ne fogyjanak udvarodról; üljön az isten későft-korán a tornácodban, Kapuvári Béla . . . . — Oh anyám, anyám, — nyögött, sikoltott a fiatal nő, átölelve a reszkető, meghidegedett vén asszonyt, — ne többet, ne többet . . . — Eredj, — bontakozék ki néhány perc múlva az öreg asszony leánya karjai közül, — elvégeztem mindent, a mit én akartam cselekedni: erősebb kezekbe helyeztettem . . . . minden elmúlt . . . . nincs baj , de aztán jó légy, a fiad jó példát lásson. A zárt ajtó kinyillott, a könyes szemek megszáradtak és sebesen folyó esztendők jöttek-mentek egymásután. A vén Farkasdy Péterné háza épen tőszomszédos volt a tizenkét kéményü, tömérdek ablakú és ajtóju kapuvári kastélylyal; olyan ütött, kopott régi fösvény úri ház, melynek, míg a tetején moh nőtt, padlásáról a drága, különbnél különb gabona soha ki nem fogyott; melynek füves, tágas udvarán míg nagy ritkán fordult meg egy-egy vend é g : a koldus, szegény, égett, ügyefogyott egész jussos bátor látogató lett. A nagyasszony is,'meg Rozika kisaszszony is, meg a Károlyka is meg voltak szépen. Olyanforma élet folyt a portán, mintha a nagyasszony lett volna a 44

haragos, gondos, kemény féij, az apa, Rózika meg az engedelmes, munkás, béketűrő, regulában tartott feleség, s Károlyka az a jó drótozott kalitkában ugrándozó madárka, melynek minden szabad az egy tovarepülésen kívül. Hátul a széles, hosszú kertben nőttek a gyümölcsfák, s annak idején ontották a felséges gyümölcsöt, a korait mint a későt, a zabbal érőt mint a szalmában sárgulót. A törpe, de tágas istállóban új csikók nyerítettek, új borjuk döfölődztek, hogy legyen Károly úrfinak módja újabb meg újabb kedvencet választani. A nagy, lombos, fehér' komondorok meg rendet tartottak udvaron belül s kerítésen kívül jó messzire. Ha boltosok lettek volna Farkasdyék, azt mondanám: házuk keményen állott, üzletük virágzott. Természetesen a fényes kapuvári kastélyban mégdicsőbben mentek a dolgok, a mint hogy ez igazi nagy uraknál máskép nem is lehet. Ott a szüret egész vásár volt, néha két hétig tartó; minő ebédek, vacsorák készültek ott; hogy' lehetett ott enni-inni úrnak, szegénynek egyaránt! A karácson szent ünnepét az egész falu az udvari kápolnában töltötte; nagy pénteken nem a falu templomában, hanem itt az udvarban feküdt urunk a Jézus Krisztus; húsvét szép reggelén itt kiáltotta el magát örömében a Rómából szerencsésen haza érkezett harang; barkaszentelés, bérmálás leveles zászlós szent processio itt az uraság színe elótt ment végbe örökké. Minden tisztesség egyenesen a kapuvári udvart illette. Tizenkét szép gyönyörű Kapuvári-ivadék töltötte be friss lármájával a pompás kastély tündöklő termeit. Ismertem őket színről-színre, mert én a falu jegyzőjének a fia voltam, József volt az első, aztán János következett; utánuk két egyhasi fiú István és Sámuel, ezek örökké azon marakodtak, hogy melyik az öregebb. Két gyönyörűséges leányka: Laura és Alfonza folytatták a sort, és aztán még hat fiu, de ezeknek a nevére már nem emlékszem tisztán.

— Nagymama, — szólott szomorúan egy őszi vasárnapon Farkasdy Károlyka — oda túl meghalt ám a nagyságos asszony. — Kicsoda ? Kapuvári Béláné r — szökött fel a vén asszony heves szívdobbanással, szélesre húzva vékony kékes ajkait. — Igen nagymama. — Eredj ki a kertbe! — kiáltott örömtől csillogó arccal a vén Farkasdyné, — anyáddal akarok maradni. Küldd be anyádat. Hej, hej Kapuvári Béla, most majd meglátom, hat gyerekkel mit csinálsz! (Ekkor még hatan voltak a Kapuvári gyerekek.) A vén asszony nevetett, hadonászott, csikorgatta a fogait, meg-megdöfölte mankójával a padlót. A repülő madár nem érezheti magát könnyebben, mint ő érezte. Sárgás arcát foltos pirosság lepte el, ősz fürtéi közül egy-egy csomó homlokára hullott. Nagy kendőjét ledobta magáról s rekedten, vonító töredezéssel kacagott. - — Hej, hej Kapuvári Béla! jó volna most, ha az én Rózám volna a feleséged, egy ép, egészséges vérű asszony, nem olyan, mint a te hektikás Petrás Orzsébeted vala, a kiért nem adtam volna soha egy irgalmas kurjantást. Hiszen az egész Petrás-had egy hektika-fészek, mind úgy száradt el mint a kukorica-szár, míg az én nemzetségem, ha vagy egy ifjan halt is el: piros orcával került a koporsóba. Hm, persze, most élne a te feleséged is! — s jól eső érzéssel nevetett. — Hat apró gyerek egy fajtalan embernek . . . ez, ez kellett istenem uram elsőben is. És suhogott a mankó a levegőben négyszer-ötször egymásután. A vén Farkasdyné — nincs miért tagadjam — ezen a napon ünnepet ült. Túl a kastélyban oh micsoda dolgok történtek! /

Epen szép, tiszta este volt, hogy a koporsót elhozták. Kapuvári Béla tépte, szaggatta a fényes fekete haját; verte 46

a széles, öblös, aranygombos mellét; taszigálta maga mellől a siró gyermekeit és ordított, szinte mint a ki meg van tébolyodva. — Te ! — kiáltott a magas, kövér ember rettentő hangon — de nem lehet azt kimondani, mily embertélen szóval illette a szentséges istent, — te oda fent a barlangodból jer elő! K i v a g y ? mit csináltál ? nem építtettem a számodra templomot ? nem égettem gyertyát eleget ? nem hozattam papokat, püspököt, hogy laktál volna velők jól ? nem adtam ki bőven a béredet? Mi kellett volna még? A puskámat ide, a puskámat! Kiszaladt a halott mellől, puskát ragadt és fellőtt a magas égre, hogy lelője az istent. Addig lö%röldözött, míg összerogyott. Feleségét, kedves, jó feleségét eltemették, de ő annyit tudott róla, hogy mikor — mint itt ez az asztal. Ott feküdt mereven egy befüggönyözött, homályos szobában, tarjagos kék arccal, álló, üveges szemekkel, vastag, puffadt ajkakkal, melyeket bizonyosan az udvaron vergődése közben törött össze-vissza. A doktoron s egy ápoló fiatal asszonyon kívül, kinek nevét számtalanszor nyögve, sírva ordítozta: nem mehetett be hozzá senki. Ez a fiatal asszony kötözgette, borogatta. Tudott-e erről valamit a nagy úr józan állapotában, bizonyosan nem tudom. De beszélte az orvos, hogy a kevély Kapuvári Béla úgy félt e nőnek szelid tekintetétől, mint a megvert eb a bottól; hogy többször megragadta az ápolónő kezeit és kínos nyögéssel csókolgatta. E nem várt, de az öreg Farkasdyné szerint igen rendén levő igazságos állapot fölötte sokat változtatott a dolgokon. A vén asszony nem igen haragudott leányára, a miért ez egész éjeleket a tébolyodott mellett töltött. Isten megbüntette a gonoszt, elbánt vele rettenetesen, intő például minden erkölcstelen férfiaknak — ő tehát most egy erőtelen vén asszony — mondogatá benső hittel Farkasdyné — csak akadékoskodnék az Úrnak útában, ha 47

tovább is tartaná szívében a boszúállást. A tűz leégette a nagy kevélységet, a hamuval nincs mit birkózni. Számadoltam. S Farkasdy Péterné ezentúl úgy tekintette magát mint ki valóságos jövendőmondó. Büszkébb is volt mint eddig, de nyugodtabb is, megbocsátóbb, elégedettebb. A két család közt beállott naponkénti szívélyesebb viszony után elhatározta magában, hogy az a gonosztevő ha megkéri Rózikát, de alázatosan, töredelmes érzéssel: hát jó, o átereszti a leányt. Róza úgy is bolondult érte mindig, s ma is csak úgy van. Legyen aztán Károlyka is valóságos Kapuvári fiu, úgy is annyira hasonlít hozzájuk, mint egyik tojás a másikhoz. Csakhogy persze Károly erősebb, nagyobb, szebb, meg aztán merőben más nevelésű, csupa erkölcs, becsület. Így tervezgetett a vén Farkasdy Péterné egyre biztosabb hittel, egyre épülő reménységgel. Ráncos, kegyetlen homloka mintha ama pár hét alatt kezdett volna kisimulni; járása csöndesebb lett, hangja is sokat vesztett sivító élességéből. A régi, begyógyíthatatlannak hitt konok seb tünedezett a szívről; az örömnek, boldogságnak örökre .száműzöttnek gondolt képei mint hosszú vad tél után a visszatérő, vidám érzésben újongó madárkák napról napra közelebb érkeztek a Farkasdyék házához. — Tehát mégis, no csak mégis jó az isten — fohászkodék egyszer egyszer, mikor senki se látta, hangos beszéddel a vén asszony — mi alatt lánya s unokája a Kapuvári-udvarban ültek. Hm! de hisz azt gondoltam is ! Mert ugyan bizony mért is kergetne engemet oly sokáig? Azért hogy a drága szüleim akarata ellenére mentem kártyás, korcs uramhoz! ha szerettem, ha szép volt, ha akkor én is bolond voltam. De váljon kinek ártottam én ezzel másnak, mint csak a saját nyomorult életemnek! Bántottam-é én mást, rágalmaztam én valakit ? elkergettem én a szegényt ? tartottam én ostort a koldusnak? s akaratlan is megütögette büszkeségben áradozó kérges csontos mellét. Persze — kapott a fejéhez — 48

a templomba nem jártam, de, hogy is mehettem volna egy esett leánynyal ? Nem így beszélhetett volna-é minden hitvány : ehol azt a vén asszonyt az isten kétszeresen megcsúfolta, sánta is, a leánya mián becstelen is. Majd ha a kapuvári hintón — s a nagy aranyos batár gondolatára édés reszketés futott át a szegény öreg a g g szívén — majd ha azon megyek a templomba vömmel, meg a lányommal, meg a gyermekekkel: akkor sok minden máskép lesz. Az a kurta nyakú kis dölyfös pap a vörös orrú sekrestyésével előttem is meghajtja magát; akkor majd én is elimádkozom a régi szép imádságaimat; akkor ha énekelek, hát úgy énekelek a mint a szívem diktálja, nem úgy foghegyen, loppal mint valamely nyomorult özvegy. No no majd meglátjuk, hiszen a mi nem volt: lehet még! Fölkelt, bement a kertbe, a deszkakerítésen átnézett a kastély udvarába; gondos szemeivel mértéket vett a fölösleges cselédségről, a vínyogó szolgálókról, tolvaj kocsisokról, fehér sapkás, részeg szakácsokról, a sok hitvány, élődi járó-kelő koldus atyafiról, s csinált hamarjában olyan borsos számadást, a milyet csak egy takarékos, becsületes, igaz szívű asszony csinálhat. Lassan-lassan eljöttek azok a napok is, mikor Kapuvári Béla fölkelhetett. — No valahára! — sóhajtott megkönnyebbülve a vén asszony. Természetes, Róza most elmaradt a háztól, el kellett maradnia Károlykának is. U g y hozta az illendőség. Jöjjön előbb át Kapuvári a gyermekeivel, — parancsolá magában a vén Farkasdyné — kérjen mindenekért bocsánatot, s lássák a többit aztán ők. Én teszem össze a kezeimet. Elmúlt egy hét, elmúlt egy hónap, félesztendő, de el egy egész kerek év, s a becsületes szívvel kigondolt tervek csak nem akartak sehogy is tökélelességre menni. Baj lehetett valahol! Mért himelnék-hámolnék, csak kimondom: Kapuvári Béla új asszonyt hozott a házhoz, de nem Farkasdy Rózi-

kát, hanem egy törődött német báró-kisasszonyt, valami penzionatus óbester leánykáját. Csöndben, zaj nélkül hozta a gonosz ember, mintha úgy lopta volna el a vén Far. kasdy Péterné háza előtt. A szegény öreg asszony, mintha elállott volna a szava : napokig nem szólt egyet is. Nem bántott senkit, még a küszöbön keresztbe feküdt komondort is kikerülte türelmesen. Kiment hátra, messze-messze a kert végére, a mogyorófabokrok közé, a hol nem láthatta senki, térdeire borult, sovány, elaszott kezeit összetette és száraz, könytelen szemekkel az égre tekintve, imádkozott hosszan, buzgón, alázatosan. Mit kért, miért rimánkodott — oh istenem, — ki tudná azt elmondani! Merőben más lett, mint eddig volt; szótalan, csöndes. . és minden dolgot mentire hagyó. A gaz cselédek, kik szívükből örvendtek a kemény kormány megpuhulásán : vigyorogva suttogták egymás közt, hogy a nagyasszony aligha el nem vesztette a sütni valóját. De úgy kell neki! Igen! a nagyasszony sok mindent elvesztett, legalább az látszott csöndes magábazárkózottságán. Napokon keresz/

tül feküdt, merőn, szótalanül nézve egy pontra. Éjszakákon át is ezt tette sokszor. Az isten erős, az isten nagy, vele szemközt oh váljon mire mehetnénk! Zúgott az őszi szél, de nem úgy mint máskor, zúgásában nem értette a régi hangot a vén Farkasdyné, hogy ime itt az idő a gyümölcsöt szedni .kell, a tengerit törni, a zöldséget ásni. Minden szentek napján hullott a hó, de a hulló égi levelek onnan felül semmi biztatót sem hoztak a szegény vén asszony számára, József napján megcsendültek a szántók, vetők tavaszi dalai, de a szép friss tavasz most más felé hordta ajándékait. A sírokon új virág fakadt, a kopár fákon új levelek sarjadoztak, mezőnek, erdőnek új ékes világa lett, de a Farkasdyék házában most minden úgy ment, mint a kriptában, zajtalanúl, élettelenül.

— Nagymama, — szólott ismét részvéttel, gyermeki igaz érzéssel Károlyka, — a Kapuvári Jóska meghalt ám! A vén asszony intett a kezével, hogy: eredj! Károly kiment a kertbe, oda támasztotta fejét a deszkakerítéshez, s mikor a Kapuvári udvaron az akácfák alatt a fényes ezüstös koporsó mellett énekelte a híres kajdócsi kántor, hogy: «Elmegyünk már az halálba» . . . Károlyka is utána búgta, h o g y : «Elmegyünk már az halálba». S valami úgy mutatta hangjában, hogy a szegény bitang árva fiú nem bánná, ha csakugyan mind együtt mennének. A kapuvári második csöndes lakadalom után húsz rettenetes év törtetett át a fényes kastély lakóin. A Kapuvári gverekek mind elhaltak, pedig egyik szebb volt, mint a másik; elhaltak ifjuságuk legszebb virágjában, tizennyolc, húsz éves koruk táján. Csak a három ritka szép leánykának adta meg a jó isten, hogy 16 éves korukban haljanak el, abban a felséges korban, mikor a reménység a szemekben tündöklik, a szeretet az ajkakon mosolyog, az ártatlanság boldog szivekben lakozik, mikor szülőink nyomorúságából még semmit sem örököltünk — a hektikán kívül. A vén Farkasdy Péterné beteg-ágyában minden újabb meg újabb halálozást előre megmondott. — Róza, a bagoly! — hallod-e ismét, — suttogott egyegy hideg éjjel. Holnap oda át megint lesz valami. S ki tudná megmondani az okát: ezek az éjelek valami csodálatosan fényes, tündöklő éjszakák voltak. Legalább a vén Farkasdy Péterné mindent úgy látott, mintha valóságos nappal lett volna. Embereket látott, kik a koporsókból jöttek fel: mint a gonosz paksi ügyvéd, ki ezerekben megkárosítá a szegény vén beteget; a fajszi árendás, ki legszebb földjeit perelte el; a bikácsi német, ki két ezer forintnál többet eltagadott, és minden büntetést szépen kikerült • / f u • 0 n ' a jo szivu bírák előtt, Agnes nénje, ki minden jármas jószá-

got eltrafikált az osztozáskor; az istentelen János, ki még a szalmazsákot is kihúzta volna alóla, eg}' szegény, sánta, tehetetlen, beteg teste alól, de ki nem is tisztességes koporsóból, hanem a zádori rév fenekéről került ide a többi éji látogató közé . . . Oh ezek az éjszakák rettenetes világosak voltak. Az é g minden csillaga ide ragyogott, s a hold épen ide vágott fehér, izzó, átlátszó lángjával. Egyszer a halottak között eljött eg}* kis töpörödött fehér főkötős vén asszony, selyem bundában, tömérdek gyűrűvel. Odatipegett a beteg ágyához, leült az ágy szélére és csontos újjaival úgy tett, mint a ki igen sietősen hívogat. — Ne még édes anyám, — szólítá meg az éjeli vendéget Farkasdy Péterné, — ne hívjon még, hadd érjek még meg valamit. — Nem édes leányom, az isten senkinek sem engedi, hogy minden ellensége bünhődését megláthassa, de meglátják gyermekeink, mert isten büntetlenül senkit nem hagy. Te megláttad az én rosz embereim elpusztulását, lányod, unokád meglátja a te ellenségeid vesztét. Ennek úgy kell menni, s úgy is meg}' . . . . Másnap reggel, hogy ezeket nagy verejtékezés közt a vén Farkasdy Péterné elbeszélte: tüstént arról is intézkedett, hogy hogyan és hova temessék. S a kajdócsi híres kántor vigasztaló énekével csakugyan megjelent tisztességet tenni a vén Farkasdyné koporsója mellett is, csakhogy itt már szebb éneket mondott, azt, hog}': «Elmegyünk már az örömbe» . . . Egyetlen Kapuvári fiu sem élt már ekkor, hog}' megjelenésével a Farkasdy Péterné temetését díszesebbé tegye, de élt Kapuvári Béla, s ő elment. Oda ült a gyászoló atyafiak között a koporsó mellé, s oly ünnepélyes komoly arccal, mintha ez a vén asszony a Tázláriak nemzetségéből az ő halottja is volna.

A koporsó fölvevésekor karját nyújtotta Farkasdy Rózának, s kísérte mindenek szeme láttára, mint valamely bátya vagy épen férj. Oh sok dolog megy keresztül az elrejtett szíven, sok harc veri ott le a maga ellenségeit: a kevélységet, az irigységet, a bosszúállást, a hitványságot, míg az, a mit mi látunk, a tisztásra kerül !• Az erős, széles vállú, kövér, vastag úrból, a fényes fekete hajú, kevély gavallér Kapuvári Bélából sovány, kissé meggörbült termetű, fehér hajú, hosszú, ősz szakálu ember lett; régi, kevély tartásából, büszke nézéséből már csak annyi maradt meg, a mennyitől már egy koldus se félt. Mikor elterjedt a híre, hogy a Kapuvári kastélyban ismét lakodalomra gyűlt az úri nép: sokan hej be irigykedve mondogaták: no lám, lám! a Farkasdy Péterné Rózsikája mégis csak Kapuvári Béláné lett! bezzeg hogy Farkasdy Károly minő nagyságos úr most! Ezt ha megérhette volna a vén Farkasdyné! Valamit csakugyan megért belőle ő is. Koporsóját még azon évben átszállították a kapuvári kriptába, hogyha már az aranyos üveges hintóban nem ülhetett a vejével: hát a vadgesztenyés, szomorú fűzfás kriptában mégis együtt nyugodjék az egész híres Kapuvári famíliával.

A Kapuváry-család címere

VISSZATEKINTÉS E

visszaemlékezés

dr. Biró János,

szerzője

aki az első

Tolnai Lajos-monográfiát adta irodalmunknak. Gimnázium Tolna

Tetemrehívás dérlepte

A

Garay

egykori tanára ma

megye i székhelyén él.

a javából! Nyolcvan

éves

fejjel,

kedéllyel nézzek szembe zsenge ifjúkorom "bű-

neivel", súlytalan merészséggel elkövetett művem kezményeivel. Azzal

követ-

a "hályogkovácsos" vakmerőséggel,

amely magától értetődő természetességgel jogosított fel ítélni egy

ma is nagyon vitatható korszak történeti,

politikai és irodalomtörténeti rugói és

tényei felett.

Leplezzem le, szégyelljem vagy bámuljam ma is azt a naiv hitű, ságot,

de karakánul szókimondó, szentül tiszta elszántamely úttörő vállalkozásként a feledés, illetve

a feledtetés szándékosan előidézett homályából egyedül, minden útmutató segítség nélkül állítja az őt sen megillető piedesztára,

az igazság pallosát sem fé-

lelmet, sem nyugvást nem ismerve villogtató jost.

Mert harc volt

kicsinyesség vagy

véglege-

az eleme, nem

Tolnai La-

szenzációhajhász

kicsinyes személyeskedés.

Hősünk -

szinte jobb így nevezni - az eltorzult, elsekélyesedett "egész magyar valóság" ellen a történeti jóvátétel igé-

nyével vetette harcba izmos tehetségét, kegyetlenül leleplező éles szatíráját.

Még

az

elvtelen, eszményeit

megtagadó, húsosfazék felé araszoló, rűen megcsontosodott

hivatalos

vagy csak egysze-

irodalom

köreiben sem

azért leplezi le elsősorban a tehetségtelenek mesterkedéseit, nevetséges kudarcait, hogy tisztább levegő áramolhasson a múzsák téreire.

Nem, Tolnait még itt is e-

gyetemesebb nemzeti érdek vezeti,

a közéleti tisztaság

ellenségeinek semlegesítése, erkölcsi halottá tétele. Különben e sorok írására szívósan késztető felkérés lényege oda irányult: tegyek vallomást:

mint szenvedő koronatanú

is

mi inspirált engem /1932-1933-ban/ a

Debreceni Tudományegyetem harmadéves bölcsész, tanárjelölt hallgatóját arra, hogy pont Tolnai Lajost állítsam - egy monografikus felfedező út eredményeképpen - az irodalmi közvélemény /várhatóan

ki tudja,

mit

hozó?!/

nyilvánossága elé? Melyek voltak e doktori disszertációvá előléptetett /- nem én akartam!/ körülményei, az uralkodó légkör "népnemzeti"-nek nevező

irányzat

az

dolgozat írásának egyetemen, a magát

szólamos eszmevilága

mögé húzódott tehetetlen és a már Adyval fémjelzett tábor hívei között? Mi volt az én személyes sorsom és viszonyom függőségem,

kiszolgáltatottságom

közepette.

Sorsom? Inkább egy hajszál híján végzetem... Az

egész ország tudta: magyar tanszékünk nem ké-

pes megfelelni

az

irányt mutatandó igényesebb felada-

toknak. Az újabb magyar irodalomnak tulajdonképp nem is

volt gazdája.

Még a régi magyar irodalom bemutatásában

is inkább valami elfajult pozitivizmus, lexikális adathajhászás, jobbik esetben öncélú/!/ filologizálás tetts sivárrá /na, most mit is mondjak?/ ... képzésünket. Én még szerencsés voltam,

mert tagja lehettem az

ún. Református Tanárképző Intézetnek, amelyet a tiszántúli egyházkerület működtetett

/az

államtól függetle-

nül/ szemináriumi jelleggel, külön felkért nevezetességekkel és évfolyamonként mindössze hat taggal.

Ösztön-

díjunk teljes ellátást és a nyári két hónapra

ingyenes

külföldi tanulmányutat biztosított. Több órás foglalkozásaink alapja önállóan elkészített irodalmi dolgozataink élesre állított mérlegen való megméretése volt. Állandó önművelésre késztető impulzust

intézetünk tudós,

nagy tekintélyű tanárától, Zsigmond Ferenctől, Jókai Mór monográfusától kaptunk. Sajnálatos tény,

de professzorunk

-

presztízs-

veszteségét érezve - nem kedvelte a mi kis elittársaságunkat, Zsigmond Ferenc puritán

jelleme és széles kör-

ben kisugárzó szelleme sem nyerte meg rokonszenvét-. Más sem: közvetlenül tanári alapvizsgám előtt említett professzorunk kijelentette, szóbeli alapvizsgát tek,

nem tehe-

mert - úgymond - Apáczai Cseréről szóló zárthelyi

dolgozatomat

idegen segédeszközök felhasználásával ír-

tam. Minden kétséget kizáróan bizonyítja ezt

az

az é-

rett ítélet, idézetszerű több kifejezés, és főleg ízes, fejlett stílus, amely az én koromban és

műveltségi fo-

komon

tőlem

nem telhetett ki.

Szinte félholtan támo-

lyogva pont a kar dékánjába, az áldott emlékű Szabó Dezsőbe botlottam, aki személyesen ismert. dogtam, hogy pár hete szemináriumunkban ról tartottam előadást.

Azonnal eldaéppen Apáczai-

írásba foglalt dokumentuma tíz

percen belül professzorom asztalára vágódott s én kibővített bizottság előtt

vizsgázhattam.

/Felháborodott

hallgatótársaim nyílt tüntetését csak sok-sok könyörgés árán tudtam leszerelni.../ És mit tesz isten?

Tolnai Lajosról írt monográ-

fiám pár év múlva úgy fog megjelenni, mint ugyanennek a tanszéknek a kiadványa, mintha

a

magyar irodalmi tan-

szék által "gondozott" mű volna... Mi juttatott a témához? A kényszer és a véletlen. Tudvalevő, hogy

a

magyar szakos hallgatónak

a tanári

/szóbeli/ szakvizsga előtt irodalmi kérdés kutatáson alapuló, önálló, tudományos igényű feldolgozásával

kell

igazolnia felkészültségét, jártasságát. Őszintén bevallom - bár

Az

ura

k-at

olvastam

sem tudtam addig Tolnai Lajosról. megyéről.

szinte semmit

Még kevesebbet Tolna

A kettő közötti kapcsolat összefüggés tudata

is csak lassan érett bennem jelentős ismeretté. Témaválasztási gyötrődésem közepette megint csak Zsigmond Ferenc fogta meg kezemet:

határozottan

Tolnaira irányí-

totta figyelmemet. Ettől fogva Debrecen és Budapest között ingázva, levéltárban és könyvtárakban /főleg az Akadémiaiban és a Széchényiben/ aszkétikus elszántsággal 60

sorvasztottam magam - örökös kétségek között. Abban nem kételkedtem, hogy a tömérdek adat, "cetli", sohasem fog vitára késztető korszerűség

és

szikrázó

szellemesség

példatárává összeállni. Útmutatóm, segítségem senki sem volt.

Zsigmond Ferenc

tenkint esetlen

időnkénti érdeklődése elől ese-

füllentésekkel

tértem ki: szégyelltem

volna zsenge elmeszüleményemet a kezébe adni... Csodák csodája, professzorom elismeréssel fogadta "szakdolgozatomat", dicsérte a regények elemzését. Óriási kő esett le szívemről:

a nagyerdei Leveles

csárda

is bizonyíthatja. Sajnos, két hét alatt nem várt fordulat következett be. Mostmár témaválasztásomtól sem volt elragadtatva. lens

/alig

Egyre ingerültebben oktatott: ez a tuxbubeszámítható/

Tolnai megszentelt neveket,

elismert nagyságokat rángat a sárba, állítani,

nem átall olyasmit

hogy a Gyulai-Szász akadémikus vonal monopo-

lisztikus helyzetével visszaélve az irodalmat,

szinte

államosította

kilúgozva Petőfi népiességét,

kisaja tí-

totta Aranyt,

nem véve figyelembe ennek

"nyugtalanító

meghasonlottságát". Különösen Arany miatt mosta elbizakodott fejemet.

Indulatában - talán nem is szándékosan

- letaszította

volna asztaláról kárhoztatott írásomat,

ha

merészen

el

nem kapom. Majd megenyhülve, szinte a

baráti jótanács hangján kért,

ne adjak hitelt annak

felforgató modernség álarcában tüntető,

a

miazmás kozmo-

polita szellemnek, amely zavaros ideológiájával aláásni igyekszik mindent,

ami nemzeti érték, ami nemzeti esz61

menyeinket megtestesíti.

Mindenesetre

munkám átdolgo-

zásra szorul. Ez csak annyiban történt meg, hogy pár passzusban -

néhány sor átírásával

hogy Tolnait minden

-

nagyobb súlyt adtam annak,

fonákság,

visszaélés

meglátására

ingerlő hipnotizáltsága, indulatossága gyakori aránytévesztésbe sodorta. A Petőfi Társaságnak egyre erősebben áramló, hetségei

új életérzéstől táplált,

eredeti és izmos te-

/Vajda, Reviczky és mások/

mellett persze

a

Kisfaludy Társaság Jakab Ödönjei - Tolnai élesen szatirikus kritikai elemzéseitől leleplezve,

lemeztelenítve

- mint a tehetségtelenség és hivatalos irodalom mentőövtjen vergődő tehetetlenség figurái jelennek kellett

volna

mert az egyetem

elítélnem? nemesebb

meg.

Ezt

Ezt már azért sem tehettem, fele

/még állítólag Hankiss

János is/ nekem drukkolt. Ment is simán minden. Sőt, amit nem vártam: kitűnően sikerült vizsgám után szakdolgozatom doktori diszszertációvá lépett elő professzorom meg-megújuló dulata közepette. Csak

egy

jóin-

kikötése volt: az ő Iroda-

lomtörténeti Intézetének kiadványaként

jelenjen

így - végezetül - mindketten jól jártunk...

meg.

TOLNAI

LAJOS

ATÓGYERFARKASA

N A G Y KUTYAUGATÁS verte fel a kastély udvarát. A cselédek otthagyták munkájukat, és mindenik az istálló felé szaladt. — Mi fiz? Tolvaj? Már megint? — kiáltott le a kastély ura. egy csínos, barna körszakállas fiatalember. — Az a gaz Német János lesz. Mit lopott? Hozzátok ide. Mert a cselédek csak azt hallották a zajban, hogy hozzátok ide, egy juhászember vezette is a bűnöst. — Mi az ördög, te Tógyer, mit rejtegetsz te a bundád alatt? — Farkaskölyök, nagyságos uram — visított egy cselédasszony. — Farkas? Lássuk. És a nagyságos úr leszállott a verandáról. Egy karcsú, nyúlánk farkaskölyök vetette villogó szemeit az uraságra. — Mit akarsz ezzel a farkassal, Tógyer? Te, ez veszett egy állat. — Nem az, nagyságos úr, szelíd ez, mint a bárány — szólt a juhászember, s leemelte nehéz, zsíros kalapját. — Ajándékba hoztad? — Nem én, csak eljött velem, és kísér mindig, mint a kutya. — No hát, ezt a bestiát agyonütöd. — A világ minden kincséért sem. Fölnevelem. — De akkor nem maradsz nálam, Tógyer. Egy darabig nézett urára a juhász, s aztán lassan, vontatva mormogá: — Feleségem is meghalt, a két gyermekemet is elvitte a himlő, nekem — most már ez mindenem. — Te bolond, de ha ez megnő, a bárányaidat, juhaidat, az egész nyájamat felfalja. — Nem teszi. Ugye nem teszed, Jóska? És a paraszt meghúzogatta a szép állat hosszú füleit. A farkas e kedveskedésre felkúszott a juhász mellére, s nyalni kezdte az orcáját. — Hogy az Isten verje meg — suttogták nyihogva-vihogva a cselédek, főképp az asszonyok, kik nem tudtak betelni egy igazi farkas nézésével. — Tógyer — fordult az uraság a juhászhoz —, ezt a fenevadat nem tarthatod meg. Farkas csak farkas marad, a végén tégedet is megöl. Ezer példát tudok rá. Lehúzzuk a bőrét, Vencel kitömi. — Nem, nagyságos uram — nem adom semmiért. — Akkor megválunk egymástól, Tógyer. — Nem bánom. — Nem bánod? Itt hagyod a jó helyedet? 63

— Ha másképp nem maradhatnék. — Semmiképp sem. —• Akkor hát én megyek. — Mindjárt? Ne légy ostoba. Becsületes, jó ember voltál mindig, Tógyer, az apámat is híven szolgáltad, nem szeretném, ha bolondot csinálnál. Gondold meg a dolgot. — Könyörgöm, meggondoltam. Én ettől a farkastól el nem szakadok. — Megtartod? — Meg. — Megbolondultál, Tógyer. A nagy bánat — értem — elvette az eszedet; és hogy került hozzád ez a farkas? — Nem tudom, csak ezt találtam egy hajnalon a meghalt fiam bölcsőjében. — Te ostoba, csak nem gondolod, hogy ez a f a r k a s . . . És nevetett az uraság. — Hát ha Isten azt akarta, hogy a Jóska lelke menjen belé? Hiszen úgy néz, úgy sír, úgy kér, úgy simogat — Látom, elment az eszed. Karácsonyig maradhatsz: de akkor aztán vége minden érzékenykedésnek. A farkast megnyúzzuk. Most eredj. Tálasné, adjon Tógyernek valami falni valót, aztán egy kis pálinkát is. A farkast meg ne lássam többet. Tógyer megfordult, s a farkaskölyökkel elballagott. Az uraság nem sokat adott az egészre, tán el is felejtette rég, mikor karácsony'estéjén beállított a kastély udvarába Tógyer, de a farkassal, amelyből ekkorra már egy derék, sötétszürke, fekete csikú, pompás állat lett. — No, Tógyer, odaadod a farkast? — Nem. — Akkor mehetsz is. — Ügy akarom, csak a levelemet kérném, már el is szegődtem a havasokra a báróhoz. Kedvetlenül adta ki az uraság a juhász bizonyítványát, mert az emberrel mindig nagyon meg volt elégedve. — Beláthatod, Tógyer, hogy egy juhásznak farkast tartani őrültség. — Hát én ebből egy jó segítséget nevelek. Sokáig nézett az uraság a távozó hű ember után, és azon gondolkozott, hogy ne lője-e le a farkast. Aközben az istálló mellett eltűntek. Csöndcsen ballagott a juhász. Előtte a farkas ugrándozott, vígan hegyezve hosszú, hegyes, kemény füleit. Bemólyedtek az erdő sűrűjébe a havas fenyvesek közé. — Jóska — szólalt meg a juhász egy faviskó előtt —, itthon vagyunk. Majd meglátom, milyen ember lesz belőled. Jó kenyeret hagytam cl miattad. Mintha értette volna az okos állat a nagy cselekedet jelen64 tését, szökdösve nyaldosta gazdája kezét, ruháját.

A juhász tüzet rakott, fazekat tolt mellé, s dudorászva főzögette puliszkáját. Ha megmozdult, ha fölkelt, vigyázva lépegetett, hogy Jóskát ne zavarja. Hadd nézze a tüzet, és várja, hogy a vacsora előkerüljön. Került egy kis juhtúró is. Jókedvvel, elégedetten tálalta ki egy fatányérra a szép sárga puliszkát. Leült és csöndesen eddegélt. — Jóska, ne. Ugye jobb volna egy kis hús? Mi? Ne bámulj, az is lesz. Mikor megvacsoráltak — körüljárták a hodályt. Nincs-e baj? Valami szemtelen farkas nem szimatol-e a közelben? A farkaskölyök körülszaladgálta a nyájat, mint egy jó kutya, s odafeküdt a a^ámára készített vacokra. —• Jóska, aztán ember légy. Ha zajt hallasz, tutulj. Látod ezt a szerszámot? — és kihúzott a bőrös mellénye alól egy vaskos revolvert. — Ide nézz, ezzel hatot lövünk. Vigyázz, most egyet elsütök. A farkas a pisztolylövésre mint a kutya ide-oda szökött. — Vigyázz, Jóska, most te vagy a pásztor — én nyugszom egy keveset. Lenyugodott a fáradt ember. 0 , mily jólesett neki, n i kor. egy-egy percre felóhredt, és ott előtte látta a farkast, amint az nézi és őrzi — és futkorász körüle. Nem, nem hagyja a jó Isten az embert magára. Eljött a tavasz, utána a nyár felséges szép napokkal, éjjelekkel. A nyáj ban nem volt egy hiba. Jóska becsületesen végezte tisztét. Tógyer egy napon, bizony a szentandrási vásárkor volt, egy és más eladni valókkal, finom bőrökkel és jó túróval, sajttal bekészült a vásárra. — Jóska, ide hallgass. Most itt te vagy az úr. Ügy. Szemed mindenütt ott legyen, fiam. Az éjjel farkasok neszét hallottam. Érted? Itt a Talpassal vigyázzatok. Baj ne legyen. Estére hazakerülök én. Kell egy kis bocskor, süveg is jó lenne. Meg egy szíj a nadrágomba rézcsattal. Dohányka. Látod, fiam, sok kell egy házhoz. Ébren legyetek. Úgy. Megsimogatta a juhász a Jóskát, talán úgy a feje tetején meg is csókolta, vetett Talpasnak is, a fehér komondornak egypár jó szót — s leindult a hegyről a szomszéd torony felé. Hogyhogy nem, Tógyer valahol eliddogált Pajtásokra akadt — s a zsidónál nagyon jó pálinkát mértek. Benyúlt már a hideg, havas téli éj — be egész éjfél felé, már éppen indulni akart, köszönt is, fizetett is, vígan tapogatta tüszőjét. ahol szép pénzecske gyűlt egybe — mikor egy kutya odabújt a lába közé. 65

— Mi az? Te vagy, Talpas? Te véres vagy. Ki tépte le az egyik füledet? Mintha egy kést szúrtak volna a szívébe — a farkasra gondolt. Csak nem tett valami gazságot? Odakapott a pisztolyához. A szemeit vad tűz borította el. Ment, futott a hegyről a hegynek. Előtte a kutya — szivárgó vérével megfestve a havat. Mint a vad nyögött, üvöltött fel, mikor meglátta, hogy a nyáj szerteszakadozva, itt-ott. — Jézus! — kiáltott — ez itt mind meg van ölve. ö t , tíz, tizenöt! Jóska! A farkas véres fülekkel, befestett szőrrel szökött gazdája elé. — Mi ez? — mutatott Tógyer vad haraggal a lemarcangolt bárányokra. — Hát ez a becsület? Jóska, hát nem a fiam vagy te, látom, hanem egy bitang farkas! Kihúzta revolverét, s egy dörrenéssel leterítette az állatot. Azzal ment tovább, hogy felmérje a kárt. A juhok között két óriási farkas feküdt — élettelenül, borzasztóan összemarcangolva. Végigszaladt a borzongás a juhászon. Nagyot, kínosat nyögött. Látta, hogy ő itt rettenetes munkát végzett: azt lőtte le, aki hűségével ezt a két vadat szétszaggatta. Odament Jóskához. — Jóska, Jóska te . . . Rávetette magát az élettelen állatra, csókolta, ölelte, fölvette, mlg kimerülve oda nem esett a hóra a farkassal. Harmadnap arra járó pásztorok ott találták — egy helyt a két óriás farkast, egy csomó lemarcangolt juh között, más helyen meg a másik farkast Tógyerrel. Hideg tetemeik fölött ott feküdt a kutya nyöszörögve, s a pásztor kezét nyalta.

TOLNAI

LAJOS

FEHÉR SÁNDOR Virágos az Imre Julis ládája — Fehér Sándor azon búsul magába', Két kis fia ott didereg mellette, Édes anyjuk jaj be el. is feledte! „Édes apám, engem ha betakarnál", „Édes apám, de ehetném, mit adnál." Szegény apjuk azt se' tudja, mit tegyen. Ügy megesik szive a két kisdeden. Sötét éjjel könyököl az ablakba Járókelő dalolását hallgatja. Városháza ablakában ég a mécs, Darázskarcsu szép menyecske hová mégysz? Eső után bodorodik a rózsa — Imre Julis most fordul be egy szóra.

„Édes uram, az Isten szent nevére . . . " Véres a kés Fehér Sándor kezébe', A szép asszony mint törött ág lezuhan. Kökény szeme ragyogása oda van; Hosszú haja végig omlik vállára. Vérbe borul ékes selyemszoknyája. Imre Julis j a j be híres leány volt, De még mikor az anyjánál virág volt, Nem fért annyi csillag a nagy egekre. Mint amennyi nyalka legény szerette! Szentpéteri nagy utcáról fú a szél — Szegény Sándor, látod, látod mit tettél! yasat vertek két kezedre, lábadra Úgy kísér föl két vármegye hadnagyia.

A legénység csak dalolgat, kurjogat, Fehér Sándor hej mit gondol azalatt! Nagy éles kést rejteget e kezében. Szűre alól de kivillan sötétben.

Fehér Sándor könyörögve kesereg: „Nem bánom én akasztófán hadd - vesszek; Havas eső a fejemet hadd mossa. Nehéz vas a két lábamat hadd nyomja — Hadnagy uram csak azt kérem szívesen: Két kis fiam a karomra hadd veszem!"

Hajnal felé a kis ajtó csikorog, Imre Julis nagy begyesen bekopog, Fehér Sándor átkapja ám derékon: „Gyere, gyere kis angyalom, rubintom. Ide, ide, nótás szentem, ihajla, Gyöngyviolám, tudod-é, hogy meghalsz ma?"

. . . Fehér Sándor a tömlöcben könyököl, Nagy sokaság sírva tekint oda föl. — Verje meg azt a rossz anyát az Isten, Kinek szíve, anya szíve hogy nincsen!

TOLNAI LAJOS KOLDUSOK ÉNEKE Az új

Fortunátusokhoz

Fényes urak, dámák szép éneke mellé Koldusok éneke uccasarkon kell-é? Új Fortunátusok dicséretét zengő, Akire egyikre sem illenék: szent 6! Ha a tömjéntartót, mit szeretnénk vinni, Meg nem láthatjuk is: örömdalunk itt, ni! — Tietek az élet minden örömével, Hadd legyen a mienk minden szégyenével. Palástot, koronát fajtalan szerencse Tele kézzel dobált mocskos testetekre. Fényesebbet, mint ti, a nap is alig lát. Bezzeg, mint a koldus, járunk mi mezítláb! Hangos énekekkel titeket fogadnak — Ki egy jó szót adna minekünk: jaj annak! Asztalotok terhét sok korcsos dicséri — Tarisznyánkkal jó, ha gyermekünk beéri. A nagy fogás alatt hálótok leszakad. A falat kenyeret kérnünk alig szabad! „Megmondtuk: legyetek osztályos cimbora. Minden gazt elsimít az okos borona. Nem akartunk mi mást, mondtuk is eleget: Csak leköpni minden tisztát, becsületet. Nem tesszük — zúgtátok. — Hát ugyan miért nem? Kullogni éhhassal hát u^yan mi érdem? Ökörben, disznóban még disz a kövérség — Boldogultak is, kik ezt ésszel fölérték." — Krisztus a templomban — „Nos, mi kocsmán éltünk." — Krisztus a kereszthez — „Nos, mi trónhoz értünk." — Krisztusnak két felén — „Függött csak két lator: Százat, de ezreket gyűjtött mellénk a bor.'' — Krisztus tanitványit — „Fejezték, nyilazták. Barátink a legjobb falatokat kapják." — Cézárról, kit egykor jó Virgil énekelt — „Hát az most minálunk a legszebben betelt."

68

— Mennyi az elrabolt üres hajlék, erdő! „Hű cselédnek mért ne jutna most egy-kettő. De így? pusztuljatok, kell másnak a fészek. Vágynák körülöttünk számos jó vitézek."

— Nem bánjuk! Elmegyünk. Fel is út, alá isi Ilyen bolondokhoz ilyen út talál is. Mint gazdátlan ebnek — egy-egy szekér alatt: Valamely menedék — számunkra is akad! Ott korbácsütésen új ábécét veszünk. Ott bot suttogásán meggyógyul majd eszünk. S mikorra mégegyszer fordul szerencsétek: Akkorra himnusszá dagad már az ének. Akkorra a vénnek tüzet lop a holnap. S fajtalan szüzeink piacon táncolnak. Fortunátus tapsot parancsol veszettül — S a költő kobozán Néró dala csendül!

KISLÁNYOM EMLÉKÉRE Míg én az urat prédikáltam Fényes pünkösdnek ünnepén, S botor hevemben kiabáltam: Egy az öröm, egy a remény; Addig a halál, mint a kígyó, Becsúszott hozzánk, nesztelen, Dalát sziszegve: így lesz, így, jó! S megfojtotta kis gyermekem.

Ki sír, vagy ordít: teszi bérbe. Máskép jaj is volna neki; Ki szavát akkor vágja félbe, Mikor legjobban érezi; Ki, mikor kedve könnyre hajtja: Fölveti fejét s mosolyog; Ki, mikor búban nyögne ajka — Eh, nyomorult, hitvány dolog!

Az isten, aki mindent jól lát: Látta ezt is, de csak maradt, A szentek vidám seregéért Elhagyott egy kis madarat. A szentek vidám seregéért Elhagyott egy szegény papot, Kit úgyse néznek soha másként, Mint egy szegény szenes rabot.

Ó, lányom, lányom, édes lányom, Aranyos kedves Idunám! Mosolyod e sötét világon Hol keressem majd ezután? Kiért oly sokkal kibékültem, Kiért nem volt lánc a teher: Szemed zárva, szived kihűltén, Karomtól tiltó föld fed el.

Virág, mit nyitsz, ó kinek nyitsz itt? Ezer bimbód, rózsa! minek? Kiért ültettem fádat: nincs itt, Kérő kezecskéje hideg! Harmat, mit hullsz, ó kire hullasz? Koporsó ez itt, fedeles! Jó harmat, hullasz, egyre hullasz, Nem harmat: zápor-könnyem ez!

T O L N A I LAJOS

DÖMÖTÖR J Á N O S SÍRJÁNÁL Nem kergettek téged, mint engem kergettek; Nem bántottak téged, mint engem bántanak; Áldottja voltál te istennek, embernek, Mint én, sok kinom közt, nem tépted te magad. Nem utáltad te meg, mint én megutáltam Az embert e szörnyet, ki testvér, ki barát; Mint én: nem voltál te a nyomor torkában, Nem vonta meg tőled szerencse sugarát. Szemközt hogyha veled az ellenség állott, Ke'gyesebb volt mint a jó barát én velem; Amerre te jártál, boldog világ járt ott; Nem köny: harmat pergett ott a falevelen. Két tiszta szemeid: a szelidség jóság; Szennytelen nemesség: derült vig mosolyod. Hűség, őszinteség tanulni járt hozzád, Csontok közt tisztább sziv soha nem dobogott. Elet! oh zavaros, átláthatlan tenger, Mélységedre szállni csak az tud, ki halott. Ehol, ím feldobtad. Előttünk az ember, — Mit tudunk most többet?: itt vergődött, lakott? Oh sors, te átkozott, bomlott-eszű sors te! Hogy vághattad belé iszonyú körmedet? Valamely cudarral téveszthetted össze, Mit még az isten is hiába kergetett! Oh isten! meg ne mondd: halála hogy történt. Porló szüleinél simítsd el kegyesen! Csak annyit mondj nekik: meghalt bátran, önkényt: Abból mi gyöngeség, szivén nincs semmi sem: Oh tavasz! rügyező virágot fakasztó, Tél sáncán áttörni ha tudtál valaha: Vedd minden sereged, vedd gyorsan magadhoz, Árassz virágesőt omló poraira! Feledés! orvosa megcsaltnak, fogolynak, Föltárhatlan sebnek irgalmas gyógyszere; Az élő nevéből törüld ki a holtat, Amaz éjszakának ne maradjon jele! Körmömmel kiáslak, feltöröm koporsód: — Oh fiam, rokonom, oh, oly sokam nekem! Testedet kiveszem, meg-megmelengetem. Csókommal boritom, könnyemben fürdetem! Oh föld, mely fedezed! oh sir, mely nyugtatod! Oh ajk, mely fölötte édes szód hallatod, Oh szemek, kik sirtok, kik nyögtök énekek: Örökkön örökké áldottak legyetek! (1877)

EGY B A R Á T S Á G

GYÖKEREI

A döbbenet kegyetlen keserűsége adja Tolnai Lajos kezébe a tollat s íratja meg vele talán

legszebb lírai

művét. Dömötör János, a Dunaszentgyörgyön született tanár, költő, kritikus, jószerivel

egyetlen igaz barátja

volt, ráadásul félig-meddig tanítványának' is mondhatta v

a mindössze harminchárom évet élt távoli rokont.

Hiába

keresnénk azonban a vérségi kapcsolat vékony szálai között barátságuk lényegét,

csupán

ebben

nem találnánk

annyi erőt, amennyi fájdalmat, félelmet és könnyet költeménnyé nemesíthetne. "Halála napján az ejész. sajtó felriadt, társadalom feljajdult,

ahány lap,

annyi

zendült meg fölötte" - írja Baksay Sándor

az egész

szép

elégia

Dömötörről.

Kit, mit sirathattak benne? Mindenki valamit: a bikácsi sváb

a hozzá hajdan német szóra adott Haneszt,

megye egykori buzgó és közszeretetnek gyelőjét,

Tolna

örvendő tanfelü-

a XX. századot csak messze sejtő magyar köl-

tészet a koránál különb tehetséget,

a kritika az éles-

szemű, felkészült, műgonddal alkotó ítészt, s bárki, akivel találkozott, a megnyerően emberséges férfit. Mindenki magáénak érezhette:

egyetlen adatunk sincs arra,

hogy valaha is összekülönbözött volna valakivel, kivételek ebből azok sem,

s nem

akikről kemény kritikája je-

lent meg. Tompa Mihály Manváról küldte neki szíves kézszorítását:

"vegye úgy mint férfinak adni

kell". Gyulai Pál is kereste barátságát, szó, hiszen ő volt az,

és

fogadni

pedig ez nagy

aki elmarta Arany mellől Vajdá-

tól Reviczkyig az újulni vágyó költészetet. Tolnai Lajos mindenkinél többet veszített Dömötör János halálával.

Költeménye első versszakában sorsukat

állítja párhuzamba: innét indul, hogy közelebb kerüljön az érthetetlen öngyilkossághoz. Ezt a törekvést erősíti a második versszak tisztára mosdató szándéka, személyes

sérelmek

és a

szembeállításán alapul.

amely

a

pályatárs életének szüntelen

Ez azonban - tudhatta-e valaki

jobban,

mint éppen Tolnai! - túllép

mélyebb

életszemléletet takar.

a

valóság sarán,

"Nem"utáltad

te

meg,

mint én megutáltam/ Az embert e szörnyet" - mondja Tolnai Lajos,

s

hiszi is mindenki,

aki csak felületesen

ismerte Dömötört, de aki leírta, tudja, szépítés javából. Vagy nem Dömötör János verse-e é j b e n

című, amelyben így kiált föl:

a

ez

a

S ö t é t "Megvetem

söpredéket,/ Egy világot megvetek,/ Bűne, szenyje,

e ál-

noksága,/ Alázatos szolgasága -/ Ah, hogy rá nem pökhetek!". Bizony, hogy Dömötöré! Azé, aki gyakran látta ugyanúgy a vérlázító valóságot,

ahogy Tolnai Lajos,

de

aki ezt sohasem tudta - egyénisége miatt - művei vezérfonalává tenni. Györköny szülöttének több mint négyszáz megjelent novellájában, harminchat regényében, százhetvenkilenc versében munkál ez a közös látásmód,

de ifjú

pályatársa nem tudta kiönteni magából a világot maró epét, magába fordult és bensőjét mardosta. Babits Mihály jól látja: "Az elzárkózottságnak

mindig

tragikus vége

lesz, ha lelkiismerettel párosul". Amit Tolnai Lajos

így

fogalmaz

"Megmondtuk: legyetek osztályos

egyik versében:

cimbora,/ Minden

elsimít az okos borona./ Nem akartunk mi mást, is eleget:/ Csak leköpni

minden

gazt

mondtuk

tisztát, becsületet",

lehetőségként ott kerülgeti Dömötört is. Lehetne nemtörődöm hivatalnok, felületes firkász,

igénytelen költő,

hiszen nyitva a tér, szabad a pálya.

Önérzete azonban

visszatartja, erkölcsi kételyek gyötrik, kéktiszta szemének derűje mögött

már a századvég megelőlegezett vi-

lágfájdalma. Tudja ezt Tolnai, akinek legszűkebb baráti köréhez tartozik a közös szülőföld, közös látásmód szülte "fia".

közös gimnáziumok,

Ettől a kárhozatos közös-

ségtől mossa tisztára az első öt versszak

döbbent nyu-

galmú kijelentő mondataiban a sírvers fenségével. Tisztára mossa, hogy azután a költemény hátralévő részében már egyetlen kijelentő

mondatot se tudjon le-

írni, csupa kérdéssé, felkiáltássá, sóhajjá a veszteség.

keseredjen

S itt villan fül Tolnai költői ereje, em-

beri fájdalma, ami prózájában,

de még verseiben is oly

sok áttételen keresztül érint meg minket. Emlékeztet arra

is

bennünket,

nyomdokain ő is költőnek indult, dáiból nem

a

hogy Arany János

első kötetének balla-

realista próza mestere, hanem a légtisz-

tább népi hagyomány továbbvivője szólt.

Az élmény

kis része Dömötör János szülőfalujában éri,

nem

Dunaszent-

györgyön. A ma olvasója azonban legyint a balladákra, a tájékozottabbak is csupán egy idézik:

A

Reviczky tanulmány címét

b a l l a d a j á r v á n

Józsefet említik,

y-ét,

aztán Kiss

az utolsót, aki még ezt a műfajt fel

tudta éleszteni. Ha azonban

a

cím mögött rejlő írásba

.néznének, ugyancsak meglepődhetnének - éppen Tolnai Lajos megítélésén. "Nálunk legújabban, fájdalom, gos irodalmi betegség 1884-ben -,

a

valósá-

balladaírás - mondja Reviczky

szépirodalmi lapjainkban hosszú időn át a-

lig lehetett

mást

olvasni,

mint vagy népies szerelmi

verseket és hazafias rugaszkodásokat Petőfi apró tanítványaitól vagy balladákat Arany iskolájából. Akadt.azután Arany Jánosnak egy oly

k i v á l ó

t e h e t s é -

gű taraitványa, Tolnai Lajos, aki némileg osztozott ker-eáJoeini s egy új tanítványt re, Kiss Jtözsefet,

si-

csábított a ballada teré-

aki a mai nemzedék divatos lírikusa

lett, a a tehetségtelen

és

névtelen balladászok egész

rajpát hessegette föl az ország minden zugában, Apolló istensége dacára kitört

a

úgyhogy

balladajárvány, s az

isteni líra versbe szedett törvényszéki csarnokká sülylyedt. Ami a balladát megmenteni képes, hogy költemény, az ihletettség terméke maradjon,

az a benne nyilatkozó

lírai elem. Tolnai balladáit, eltekintve, hogy közelebb állnak

a

népies felfogáshoz és modorhoz,

többre becsülöm

a

én azért is

Kiss József jól kigondolt,

ügyesen

megszerkesztett,

úton-útfélen

nagy

hatással

szavalt

»tragédiái«-nál, mert több bennük a lírai elem." Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy Tolnai Lajos balladái húsz évvel Reviczky cikke előtt már készen álltak,

ak-

kor aligha vádolhatjuk korszerűtlenséggel! A balladákon átsütő líra mégis ritkán veti le álcáját:

mindössze talán harminc-negyven ilyen költemény

maradt ránk Tolnaitól.

Ezekben az érzelmi felfokozott-

ság, fájdalmas düh szinte Ady felé mutat,

aki már bom-

ló teljességében láthatta az előtte megérzett

világot.

Éppen Ady tudta ezt legjobban, amikor a Nagyváradi Naplóban megírta Tolnairól: "Nem volt semmi bűne, csak különb volt, mint a többi. Éles volt a szeme, tehát keserű volt nagyságos szíve s rombolóan lázas az agyveleje. Mellékesen pedig legelső író embere volt és még ezt meg

is

bocsátották neki.

ez

országnak

De hogy látni és

beszélni mert, ezt nem bocsátották meg soha. Kis fűzfapoétákból koszorús lantosok lettek, a szociológia dedósaiból akadémiai tagok, ból miniszterek.

vele kezdő apró zsurnaliszták-

Ő a legnagyobb költő, legradikálisabb

reformátor s legbecsületesebb, mert legőszintébb újságíró - kiadta páráját agyonhajszolt vadként". S itt érünk vissza Tolnai és Dömötör barátságának gyökereihez. A szülőföld álmokig közös élménye mestereik azonos hatásával gazdagodott. Szorosabbra fűzte köztük a szálakat az egyező látásmód, konsággá érett.

amely

szellemi ro-

Ezt a tudatot Tolnai Lajos is ott hor-

dozza magában,

s

bármennyire kívánta barátját menteni

ettől az "átkos" közösségtől az első öt versszakban, költemény végén - fájdalmas

férfikönnyek

a

vakságában -

elszólja magát: "Körmömmel kiáslak, feltöröm koporsód:/ - Oh fiam,

r o k o n o m ,

oh, oly sokam nekem!".

Ez a

látszólag véletlen sorrend /"fiam, rokonom"/ csupán egy esetben lehet indokolt: ha fokozás. lemben nem lehet az,

Vér szerinti érte-

csakis a szellemi rokonság tudata

jelent ennél többet tolnai számára. Az, amely segítette Dömötört

A

b a l l a d a

e l m é l e t e

című pá-

lyamunkája megírásában s így talán abban is, hogy a magyar irodalom szárnyára kapja

az ifjú pályatárs nevét.

Meghitt beszélgetéseik során ez a rokonság mindvégig az esztétikai és emberi igényesség magas színvonalán

élt,

akkor is, amikor már Tolnai ellen fordult az egész Gyulai tüzelte tábor, a Szász-nemzetség, a sértett regényalakok, novellafigurák. Ezért

a

mérhetetlen fájdalom,

ezért a síron túl is féltett veszteség, ezért az utolsó versszakok riadt, rímeket kuszáló,

megindító

tehetet-

lensége, amellyel belenyugszik - belenyugszunk - a változtathatatlanba, amellyel könnyű földet

kívánunk,

már könnyű életet nem kívánhatunk...

Dr. Töttős Gábor

ha

TOLNAI L A J O S

MŰVEI

/VÁLOGATÁS/

Tolnai Lajos költeményei. Pest, 1865. Kertész Ny. 244 p. Életképek. Pest, 1867. Emich Gusztáv 267 p. Tolnai Lajos beszélyei. Pest, 1867. Emich Gusztáv 2 köt. 231 + 214 p. Cherbuliez Viktor: Egy becsületes asszony története. /Ford. Tolnai Lajos/ Pest, 1868. Ráth Mór 2 köt. 215 + 24o p. Az urak. Regény. Pest, 1872 Athenaeum K. 21o p. Az én ismerőseim. Beszélyek. Pest, 1872. Aigner 295 p. A báróné ténsasszony. Regény. Bp., 1882.Révai Testvérek 2 köt. 215 + 2o3 p. A nemes vér. Regény. Bp., 1882. Révai Testvérek 2 köt. 235 + 236 p. Az oszlopbáró. Regény. Bp., 1884. Petőfi Társaság 261 p. Dániel pap lesz. Regény. Bp., 1885. Athenaeum 155 p. A polgármester úr. Regény. /1885/ Bp., 1962. Szépirodalmi K. 385 p. Eladó birtokok. Regény. /1886/ == Tolnai Lajos válogatott munkái. Bp., 1958. Szépirodalmi K. 43-289 p. A jubilánsak. Regény. /1886/ A Szentistváni Kéry-család Regény. /1884/ Bp., 1956. Szépirodalmi K. 215 p. Az új főispán. Regény. /1886/ Bp., 1955. Szépirodalmi K. 439 p.

Szegény emberek útja. Regény. Bp., 1889. Gero és Kostyál. 2 köt. 173 + 169 p. A sötét világ. Regény. /1894/ == Századvég. /Vál. Szalai Anna/ Bp., 1984. Szépirodalmi K. 2. köt. 7-215 p. A nagy-gyárosék és egyéb elbeszélések. Bp., 1898. Lampel Róbert 64 p. Tolnai Lajos válogatott művei. Bp., 1958. Szépirodalmi K. 464 p.

TOLNAI

LAJOSRÓL

/VÁLOGATÁS/

Ady Endre: Egy ravatalnál == Nagyváradi Napló, 19o2. márc. 21. Biró János: Tolnai Lajos. Debrecen-Budapest, 1933. Csáthy Ferenc R.T. 99 p. Bodnár Zsigmond: Tolnai Lajos == Koszorú, 1885. 433465. p. Dömötör Sándor: Dömötör János és Tolnai Lajos barátsága == Irodalomtörténet, 1937. 2. sz. Gergely Gergely: Tolnai Lajos. Budapest, 1964. Akadémiai Kiadó 454 p. Móricz Zsigmond: Zászlóhajtás ... Tolnai Lajos előtt == Kelet Népe,

1941. 1. sz.

Németh László: A Nyugat elődei == A minőség forradalma. Budapest, 194o. 3. köt. Reviczky Gyula: A balladajárvány == Reviczky Gyula művei Budapest, 1969. Szépirodalmi Kiadó 449-453.p. Simó Jenő: Tolnai Lajos öröksége == Csillag, 1952. 5-6. sz. Várkonyi Nándor: A modern magyar irodalom. Pécs, é.n. A Danubia Kiadása 49-51.p.

TARTALOM

Előszó /Röhn Mátyás/

3

Tolnai Lajos élete

4

A györkönyi evangélikus anyakönyv Tolnai /Hagymássy/ Lajos születéséről

5 .

Zászlóhajtás ... /Móricz Zsigmond/

7

Az ozorai csata /Tolnai Lajos/

12

Tolnai Lajos és Györköny /Brunn János/

15

Kastély a temető mellett /Tolnai Lajos/

21

A Kapuvári kastély /Tolnai Lajos/

41

Körösfői Kriesch Aladár rajzai

51, 54

A Kapuváry család címere

56

Visszatekintés /Dr. Bíró János/

57

A Tógyer farkasa /Tolnai Lajos/

63

Fehér Sándor /Tolnai Lajos/

67

Koldusok éneke /Tolnai Lajos/

68

Kislányom emlékére /Tolnai Lajos/

69

Dömötör János sírjánál /Tolnai Lajos/

7o

Egy barátság gyökerei /Dr. Töttős Gábor/

71

Tolnai Lajos művei /válogatás/

77

Tolnai Lajosról /válogatás/

79

25- Ft