E. A. RODRIGUEZ (Barsi Ödön)
A mankós ember Regény
2011
ELŐSZÓ A mankós ember esete nem az első és nem az utolsó történet, amelyet Hughes barátommal kapcsolatban feljegyeztem, akit az olvasóközönség már a „Láthatatlan íjász” és a „Nyolc óra két perc” című könyveimből ismer. Ebben a feljegyzésekben igyekeztem beszámolni barátom kivételes képességeiről, de detektívtudományát csak akkor ismertem meg igazán, mikor a mankós ember esete foglalkoztatta. Rejtélyesebb bűnügyet nehéz elképzelni. Hughes mindig kereste az úgynevezett érdekes ügyeket, de a mankós ember furcsa és félelmetes legendája az ő kipróbált idegeit is alaposan próbára tette. Az ügy a greystoni kettős gyilkossággal kezdődött és Kenningstone vadregényes, romladozó kastélyában fejeződött be egészen különös körülmények között. A nyomozás részleteire ma is élénken emlékszem. De hogyan is lehetne elfelejteni a Shakespeare-korabeli Stone-kastélyt, a rosszul világított termeket, a régi bútorokat és a megdöbbentő csendet, amelyben emberi sorsok fonódtak össze a vidék kísérteties mondáival… Hogyan felejthetném el a hosszú fasort, a komor fenyveseket és a düledező kilátótornyot, amely fölött állandóan nagy fekete madarak keringtek… A kastélyban eltöltött napokra ma is úgy emlékszem vissza, mint életemnek arra a korszakára, amely izgalmakban és veszélyekben bővelkedett. Most, mikor ezeket a sorokat írom, egyúttal köszönetemet tolmácsolom Hughes barátomnak, az ő hidegvér-
5
ének és bátorságának köszönhetem, hogy életben vagyok. A Damoklész-kard állandóan a fejem fölött függött, mindössze vékony fonál tartotta, talán a párkák szőtte fonalnál is vékonyabb, hasonló azokhoz a finom pókhálófoszlányokhoz, amelyeket ősszel a szél elragad az ismeretien tengerek felé… A mankós ember nemcsak az én életemet fenyegette, de pusztulást jelentett az egész kastélyra. A környékbeli parasztok riadtan súgtak össze, ha a föld mélyéből felhangzott a különös kopogás, amely, szerintük, előbbutóbb megsemmisítheti a kastélyt… Öt év után eljutottam a Stone-birtokra. A szobám a régi, de a környék nagyon megváltozott. Íróasztalomtól messze ellátok az erdőre és a meredek domboldalra, de ott. ahol valamikor a düledező kilátótorony szomorkodott, most egy acéltorony hirdeti a Wilton és társa érdekeltség székhelyét. A fenyők között fürge vascsillék gördülnek sodronypályáikon a völgybe, ahonnan gyárkémények füstje kavarog a magasba… A régi halastavak körül munkásházak épültek, a kastély előtt elegáns autók várakoznak az igazgatóság tagjaira. A lovagterem vaspántokkal szegélyezett tölgyfaajtaja helyett párnázott ajtó tompítja le az igazgatósági gyűlés vitáit. A lépcsőket piros szőnyegek díszítik és a bejáratnál egyenruhás inasok fogadják az érkezőket… Minden megváltozott a birtokon… És mégis, alkonyatkor sokszor visszagondolok a múltra… A mankós ember esetét nem lehet egykönnyen elfelejteni.
6
1. FEJEZET A horgászó holttest
1930. július elején megbeszéltem két barátommal, hogy szabadságunkat együtt töltjük el valamelyik vadregényes skóciai városban. Választásunk a kies fekvésű Greystonra esett. A kis városnak három nevezetessége volt: gótikus temploma, pompás vendégfogadója és kifejlett pisztránghalászata. Talán mondanom sem kell, hogy minket főleg a horgászás csábított. A felszerelést még Londonban megvettük. Külön táskát vittünk magunkkal, hogy a különféle zsinegeket és horgokat jobban megőrizhessük. Én egy híres szaküzletben vásároltam meg a szükséges kellékeket és így méltán lenéztem Hawke-ot és Hughes-t, akik valamilyen eldugott bazárban vették meg felszerelésüket. Barátaimról egyébként a legjobb véleménnyel voltam. Harry Hughes a Scotland Yardon teljesített szolgálatot, mint detektívfelügyelő. Joe Hawke pedig a „Magazin” munkatársa volt. Általában kitűnő riporter hírében állt, csak a színészek haragudtak rá, mert szenvedélyesen kiszimatolt minden kulisszatitkot. Útitársaim vidám fickók voltak, az unalmat hírből sem ismerték. Sajnos, mindössze három hét szabadságot kaptam és legfeljebb azzal vigasztalódhattam, hogy barátaim sem maradhattak tovább.
7
Bevallom, ugyancsak fellélegzettem, mikor végre a vonaton ültem. Igyekeztem mindent elfelejteni, ami londoni életemhez és orvosi pályámhoz fűzött: a klinika vigasztalanul szürke falait, az unalmas társas összejöveteleket és a főorvos szeplős leánykáját, akit minden egyes alkalommal újra bemutattak nekem. Az út egyre regényesebb lett, a sínek a walesi hegyek között kanyarogtak. Sok várromot láttunk fülkénk ablakából: fehér kastélyokat, szürke, viharvert normann vártornyokat, repkénnyel befutatott kőfalakat, rozsdás és nevetségesen kövér ágyukat. Igazi vadregényes táj volt. Méltó azokhoz a vérzivataros időkhöz, amikor még a glosteri herceg sisakos lovasai száguldoztak keresztülkasul az országban. A meredek domboldalakat magas fű borította a kőből nőtt várak körül, a fű mély zöldje még jobban aláhúzta a táj meseszerűségét. Craine Walter meseképeire kellett gondolnom, mikor vonatunk eldübörgött egy-egy festői rom, vagy kőszikla előtt. Az út legnagyobb részét gondtalan fecsegéssel töltöttük. Többnyire Hughes vitte a szót. Hajmeresztő históriákat tudott a Scotland Yarddal kapcsolatban, de szerencsére adomákkal fűszerezte történeteit, kitűnő előadónak bizonyult, anélkül, hogy színészkedett volna. Az egyes szavakat széles kézmozdulatokkal kísérte és egy-egy ötletén ő maga nevetett legjobban. De illő, hogy külsejéről is írjak: Hughes határozottan csinos fiú volt, sőt több ennél: érdekes volt. Értelmes homloka, acélszürke szeme és kissé durva álla szokatlan erélyre és határozottságra engedtek következtetni. Magas, karcsú alakján kitűnően érvényesült a kockás sportruha.
8
Hawke is megnyerő külsővel rendelkezett Napbarnított arca élénk ellentétben állt hirtelenszőke hajával. Álmodozó kék szeme inkább költőre vallott, mint riporterre. Állítólag írt is verseket, de ezeket senkinek sem mutatta meg. Azt hiszem elég, ha ennyit írok útitársaimról, miután az elkövetkező eseményekben úgyis bőven lesz alkalma az olvasónak velük megismerkedni. Késő este lett, mire a vonat befutott a greystoni állomásra. Az állomásról egyenesen az „Arany Sas” szállóba hajtattunk. Egyik ismerősöm az mondta, hogy ennek a vendégfogadónak nincsen szüksége reklámra. Igaza volt. Bajos elképzelni meghittebb és szolidabb helyet. A tágas kapu előtt leanderek álltak zöldre festett hordócskákban, az ablakpárkányokat is zöld növények díszítették, a kerthelyiség öreg platánfái az egész környéken híresek voltak. Három szomszédos szobát vettünk ki az emeleten. Míg barátaim átöltözködtek, a kilátásban gyönyörködtem. Szobám ablakából elláthattam a város végéig, sőt a közeli erdőt is megpillanthattam a telihold sápadt fényénél. A város határánál kígyózott a folyócskává szelídült hegyi patak, amely erdőkön és vízmosásokon keresztül kanyargott a síkság felé. Alig tudtam betelni az alvó város szépségével. Igazi meseváros volt. Körös-körül furcsa régimódi tetők sorakoztak egymás mellett, a szeszélyesen épített kémények és szélkakasok közül magasan kiemelkedett az öreg, gótikus templom tornya. Olyan volt ez a szürke, kőcsipkés óriás, mint egy magányos őrszem. Merészen szökött a csillagok felé és roppant árnyéka sötéten szelte kelté a városka főte-
9
ret… Még nem volt egészen tíz óra sem, de a házak ablakaiban sehol sem láttam világosságot. – Úgy látszik, itt már alkonyatkor lefekszenek a derék polgárok – szólalt meg mellettem Hughes nevetve. Első pillanatban nem is tudtam elképzelni, hogy a detektív miképpen jött be szobámba, anélkül, hogy észrevettem volna. – Mindig ilyen nesztelenül jársz? – kérdeztem bosszúsan. Vállat vont. – Megszokás dolga. Egyébként kopogtattam az ajtódon, mielőtt bejöttem. Biztosan megint ábrándoztál, öregfiú. – Nem szoktam ábrándozni – jegyeztem meg. Hughes halkan nevetett. – A legtöbb álmodozó az orvosok közül kerül ki. Ez különben teljesen érthető. Az orvos oly ritkán jut pihenéshez, hogy ilyenkor menthetetlenül érzelgős hangulat vesz erőt rajta, úgy csodálkozik mindenen, mint egy nagy gyerek… Fogadni mernék, hogy az imént a holdvilág és a régi templom foglalkoztatta képzeletedet? Bizonyára költői hasonlatokon törted a fejedet. Igaz? – Nem igaz! – válaszoltam kurtán. Hughes legyintett. – Tudtam, hogy nem fogod beismerni. Az emberek rendszerint tagadják az ilyesmit… Beszéljünk azonban másról! Mit szólsz a folyócskához? Azt hiszem, remek horgászásra lesz alkalmunk. Őszintén szólva, nagyon vágytam erre a vakációra. Sokat akarok pihenni és lehetőleg keveset gondolkozni…
10
– Ez nem lesz nehéz – vágtam közbe epésen. – Tévedsz, öregem – mondta Hughes nyájasan. – A Bredford utcai gyilkosság még most is fejtörést okoz nekem. Minden bizonyíték a kezünkben van és mégis… Eh, hagyjuk ezt! A helyettesem majd csak kibogozza az ügyet. Én most három hétig pihenni akarok. Holnap reggel egy kis kirándulást teszünk az erdőbe, és ha megfelelő helyet találunk, akkor hozzá is kezdünk a horgászáshoz. Kihallgatott és élvezettel szívta be a hűs levegőt. – Pompás – mondta átszellemülten. – Ha az orrom nem csal, akkor sült csirkét kapunk vacsorára. Nem érzed ezt a remek illatot? Siessünk, öregfiú, mert Hawke bizonyára elhalássza orrunk elől a legjobb falatokat! Közös barátunkat csakugyan már ott találtuk az étteremben. Azonban egyáltalán nem törődött a vacsorával, sőt rólunk sem vett tudomást, csökönyösen átbámult a szomszédos helyiségbe. Az étterem mellett kis benyíló volt. amelyben csak egy asztal fért el. Az asztalnál ketten ültek: egy idősebb úr és egy fiatal lány. A lány feltűnően csinos volt. Karcsú, fiús jelenség. Hughes kedélyesen hátba vágta a riportert. – Ne mereszt annyira a szemedet, Joe! Túlságosan feltűnően csinálod a dolgot. Kétségbeejtő, hogy veled már sehová sem lehet elmenni! Nincs az a nő, akibe bele ne szeretnél az első pillanatra. Ezúttal nem lesz sikered, öregem! Nem te vagy az egyedüli, aki Wilton kisasszonyt tartja a legszebb nőnek! Hawke elvörösödött. – Tehát ismered? – kérdezte izgatottan.
11
