Dr. Székely László. A személyiségi jogok hazai elmélete. A forrásvidék. Doktori értekezés tézisei

Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar

Dr. Székely László

A személyiségi jogok hazai elmélete A forrásvidék

Doktori értekezés tézisei

Budapest, 2009

I. A kutatási feladat összefoglalása, a kutatás célkitűzése A személyiségi jogok hazai magánjogi elmélete – ha beszélhetünk egyáltalán magánjogi elméletről e jogok vonatkozásában – szétzilált állapotokat mutat napjainkban. A sanyarú helyzet okai igencsak összetettek és szerteágazóak. Teljes körű számbavételük mellőzésével legyen most elég utalnunk mindössze néhány kirívó jelenségre. Sokat ártott az utóbbi években eluralkodó jogalkotói voluntarizmus, amely előszeretettel találja meg éppen időszerű jogpolitikai vágyálmainak a jogba való átírási terepeként a Polgári Törvénykönyv személyiségi jogi fejezetét, legtöbbször egyszerűen azért, mert itt a minősített többség kétharmados szabálya nem képezi a kormányzati buzgalom alkotmányos korlátját. Jórészt ennek köszönhetik nyomorúságos állapotukat a törvény 81. § (3) és (4) bekezdései, amelyek az ún. üvegzseb program szolgálójaként a közérdekből nyilvános adatok új fajtáinak definícióit a csak kétharmados – tehát hiányzó – többséggel módosítható adatvédelmi törvény helyett kénytelenek magukba foglalni, a megfogalmazás színvonalát illetően egyébként is minden idők egyik kodifikációs antireklámjaként. Nagyjából hasonló a helyzet a gyűlöletbeszéd személyiségi jogsértéssé formálásának alkotmánybírósági vesszőfutárával is. A személyiségi jogok eme kiszolgáltatottságát jórészt „immunrendszerének” gyengesége okozza, azaz, hogy hazai elmélete finoman fogalmazva is kidolgozatlan, hézagos. Az a hatalmas magánjog, bölcseleti muníció, amelyet az elmélet a magánjogi kodifikáció első korszakaiban az 1940-es évek derekáig felhalmozott, a szocializmusnak nevezett korszak időszakában jórészt feledésbe merült, miként maguk a személyiségi jogok is leginkább a tetszhalál állapotában voltak, még az 1977-es novella jó szándékú újraélesztési kísérlete ellenére is. A szocialista korszak a személyiségi jogok elméletének teljes elsivatagosodását eredményezte. Ahogy Sólyom a 80-as évek elején találóan megállapította: „e jogok elméleti megközelítése a szocialista irodalomban hagyományosan külsődleges” (Sólyom László: A személyiségi jogok elmélete. KJK Budapest, 1983. 15. o.), nagyjából arra a rendszertani problémára fókuszálódott, hogy miképpen helyezhetők el ezek a döntően vagyoni viszonyok szabályozására hivatott szocialista polgári jogban. Mindennek eredőjeként a rendszerváltáskor a személyiségi jogok lényegében hazai elméleti háttér, bölcseleti megalapozás nélkül kényszerültek szembenézni az egész alkotmányos berendezkedést és a jogrendszert viharos gyorsasággal átalakító változásokkal. Az olyan erős jogelméleti megalapozással, ideológiai szoros kötelékkel rendelkező magánjogi alapintézmények, mint a tulajdonjog, a szerződési szabadság stb., viszonylag zökkenőmentesen és nagyobb zavarok nélkül illeszkedtek a

1

piacgazdaság és a jogállamiság számukra egyébként is otthonos viszonyai közé. A személyiségi jogok azonban az évtizedek óta már a feledés homályába merült magánjogi ideológiáját nélkülözve különösen kiszolgáltatottá váltak, főleg, hogy tartalmi megújulásának esetleges impulzusai is a közjog és az alkotmánybíráskodás gyakorlata felől érkeztek, tovább gyöngítve ezzel az intézmény magánjogi identitását. A jelen kutatás célja így úgyszólván kézenfekvő volt számunkra: a személyiségi jogok magánjog-bölcseleti elméletét lenne célszerű újra felépíteni nagyjából azon a színvonalon, amelyet a múlt század közepére a magánjog tudománya egyszer már elért. Ennek érdekében az értekezés – egy jóval hatalmasabb munka első részeként – megkísérli áttekinteni a személyiségi jogeszme hazai kialakulásának és fejlődésének a magánjogi kodifikáció történetével szorosan összefonódott első öt évtizedét abban a korszakban, amely 1944-el zárult. Módszertani alapvetésül Sólyom már idézett művéből vett axiómát fogadtuk el: „a személyiségi jogok az ember jogállásának alapvető kifejezői közé tartoznak. Így meghatározott emberképre kell épülniük. Ez az „emberkép” – a személy biológiai stb. értelmezésével együtt – valójában egy adott társadalommodell része.” (10. o.) A személyiségi jogok hazai elméletét reprezentáló nézetek is kivétel nélkül ilyen emberképre és társadalommodellre épültek, s általában az állam és a jog egész intézményrendszerére vonatkozó elvi és átfogó alapvetések keretében kerültek kifejtésre. A vizsgálódások fókuszának tágítása tehát – különösen az igen kvalitásos hazai szociális magánjog elmélete és Meszlény életműve esetében – a feltétlen indokolt ezekre az összefüggésekre is. A dolgozat alapvető célkitűzése, hogy a személyiségi jogok kevésbé ismert és igen tanulságos hazai történetét az e jogok rendeltetéséről, funkciójáról és a magánjogi rendbe való elhelyezkedésükről vallott nézetek tükrében tárja az olvasó elé remélve, hogy ezzel egy a mainál erősebb, igényesebb, a közjogias behatásokkal szemben ellenállóbb, korszerű magánjogi elmélet alkotható a mai személyiségi jogok mibenlétét, rendeltetését és hivatását illetően. Ennek a nagyobb ívű törekvésnek elsőként megvalósult darabja a jelen – „A forrásvidék” alcímet viselő – dolgozat, amelyet majd további két rész követnek. A második a személyiségi jogokról az 1945-1990 közötti időszakban vallott szocialista nézeteket tárná fel, különös tekintettel az 1953-tól újra megindult kodifikáció során figyelembe vett elvi megfontolásokra. A harmadik rész már a jelenbe ér majd, a személyiségi jogok elméletének átalakulására fokuszálva, mindenekelőtt a jogállam kiépítésével szükségképpen együtt járó tételes jogi változásoknak

és

az

Alkotmánybíróság

ítélkezéséből

kirajtolódó

emberkép

és

társadalommodell kisugárzásának a személyiségi jogokra gyakorolt hatását elemezné. Mindazonáltal mégsem gondoljuk, hogy a jelen dolgozat csak valamiféle torzó lenne a befejezetlenségben. Egyrészt igen élesen meghúzható korszakhatár zárja le a személyiségi 2

jogeszme kialakulásának, fejlődésének első periódusát 1944-ben, így a korszak önálló feldolgozása és tárgyalása teljességgel indokoltnak tűnik. Másrészt a dolgozat összegzése számos olyan jelenkori válságtünetét exponálja a hazai személyiségi jogoknak, amelyek magyarázatát már a most tárgyalt korszak elméleti rendszereinek ismeretében megtalálhatjuk, noha részletesebb kifejtésükre majd csak a további részekben lesz kellő tér.

II. A kutatás módszere A dolgozat alapvetően eszmetörténeti, nem arra koncentrál, hogy a vizsgált időszakban a személyiségi jogok ténylegesen miként is funkcionáltak a bíróságok gyakorlatában, hogyan működtek a mindennapi jogéletben, hanem arra, hogy a magánjog tudományának művelői, az irodalom reprezentánsai miképpen vélekedtek, milyen nézeteket képviseltek az újonnan felfedezett modern személyiségi jogok rendeltetését és lehetőségeit illetően. A feltárt és rekonstruált elméletek tökéletesen mentesek voltak mindenféle sovinizmustól, többnyire nem egymást bíráló, sokkal inkább egymásra reflektáló, egymást kiegészítő nézetek sorozatát jelentik. Az egyes eszmei áramlatok, doktrínák elnevezései – a szociális magánjog kivételével – a szerzői önkény termékei, de mentségünkre felhozható, hogy a címkézés során igyekeztünk a legjellemzőbb elnevezést adni a szóban forgó iskoláknak. Az olvasó esetleges hiányérzetét enyhítendő előre kell bocsátanunk, hogy komoly elvi megalapozással operáló, a személyiségi jogok magánjogi védelmének szükségességét tagadó nézetek a korszakban elő sem fordultak, így azokat ütköztetni sem volt módunk az értekezés keretében. A munka bár alapvetően elmélettörténeti, mégsem kerülhette el egy inkább csak kitérőnek tekinthető, tulajdonképpen apró betűsnek minősíthető fejezet erejéig a személyiségi jogok történeti szempontú elemzését sem a legkorábbi előképektől a kodifikáció első hullámáig terjedően. A történeti és tételes jogi háttér nélkül a kifejtett korabeli elméletek végső soron érthetetlenek lennének a mai kor olvasója számára, vagy az egyes nézetek prezentálása során kellett volna jórészt ismétlődő lábjegyzetekkel rontani az áttekinthetőséget. A kodifikáció menetében, az egymást követő szövegváltozatok genezisében a „tételes jog”, vagyis a tervezetekben szereplő személyiségi jogi megoldások és az ezekről vallott elméleti álláspontok már jóformán el sem választhatók egymástól, olyannyira szoros kölcsönhatás állt fenn a tudományos elméletek és a tételes jogi megfogalmazások egyes változatai között. A tételes jog kifejezés alatt ezért a tervezet egyes szövegeinek megoldásait és az egész kodifikálatlan kódexet is értjük helyenként.

3

A dolgozat tárgya, a személyiségi jogok hazai elmélete legjobb tudomásunk szerint még feldolgozatlan. Sólyom 1983-ban megjelent kiváló monográfiájában (A személyiségi jogok elmélete) feltűnően kerülte a személyiségi jogeszme hazai forrásvidékének érintését. Műve csakis a legáltalánosabb fejlődéstendenciákat törekedett bemutatni, azokat viszont nemzetközi összehasonlításokban, midig abban a környezetben, amely arra a legalkalmasabbnak mutatkozott. Rövid, mindössze néhány oldalas publikációjában Szegfű Gábor (Szegfű Gábor: A személyiségi jogok elmélete a magyar magánjogban. Jogtudományi Közlöny, 1991/11. sz., 226-231. o.) a 90-es évek elején a magyar magánjogban jelentkező személyiségi jogi elméletek egyes változatainak vázlatos áttekintését adta, kitérve a jogok kodifikációjának rövid történetére is. Dolgozata így egy nagyobb ívű elmélettörténeti munka ígérete maradt csupán.

III. Az értekezés eredményeinek összefoglalása és hasznosítási lehetőségei A. Vázlat a forrásvidék eszmetörténeti hátteréhez

A mindent átható liberális eszmerendszer hegemóniája korszakunk kezdetén még töretlen volt. A liberális alapelvek – egyéni, politikai, vallási, sajtószabadság stb. – egyeduralma biztos és megdönthetetlen dogmáknak számítottak. A korszak egészét domináló közjogi csatározások témánk szempontjából leginkább káros hatása alighanem az volt, hogy a közjogi politika minden egyéb közéleti kérdést háttérbe tolt, önmagába összpontosította a politizáló közvélemény és közélet minden erejét. Bármely, mégoly égető társadalmi, kulturális, gazdasági vagy külpolitikai probléma csak akkor érte el a közéleti nyilvánosság ingerküszöbét, ha az valamilyen módon összefüggésbe hozható volt a mindent domináló közjogi kérdésekkel. Mindeközben a közjogi köntöst ölteni képtelen, de valóban égető társadalmi-gazdasági problémák (földbirtokreform, munkásvédelem, néphigiénia, a középosztály megerősítése, a cselédkérdés stb.) úgyszólván szóba sem kerültek. Ez, a kezdetben még csak tömeglélektani, majd az egész közgondolkodásban érzékelhetővé váló fordulat korszakunk hajnalán hamarosan az állambölcselet elméleti síkján is éreztette később végzetesnek bizonyuló hatását: súlyos következményekkel járó paradigmaváltás következett be azzal, hogy az Eötvös-féle politikai-filozófiai megalapozású és Deák erőteljesen közjogias és pragmatikus magyar politikai nemzet fogalmát mindinkább kezdi felváltani a magyar nemzetállam gondolata. A paradigmaváltás legnyíltabb hívei a magyar alkotmány- és jogtörténész iskola kvalitásos tagjai voltak (Beöthy Ákos, Ferdinandy Gejza, Hajnik Imre, Kuncz Ignác, Timon Ákos, Trócsányi Móric), akik egy egész közjogi

4

historizáló rendszert építettek ki a magyar államot a magyar nemzettel maradéktalanul azonosító egységes nemzetállam koncepciójuk mind tökéletesebb megalapozása érdekében. A historizáló közjogi iskola másik alaptana a Szent Korona eszme volt. A Szent Korona hatalma a király és a nemzet között megosztott hatalom, következésképpen a törvényhozó hatalmat a magyar nemzet a királlyal együtt gyakorolja. Politikai elitünk lényeglátó kevesei között kitüntetett hely illeti meg Tisza Istvánt és a Magyar Figyelő körül szerveződő kis létszámú intellektuális csoport (Réz Mihály szellemi vezetésével) tagjait, akik a liberális nacionalizmusnak egy új, a hagyományokhoz ragaszkodó, de modernizált konzervatív változatát dolgozták ki és képviselték. Tisza álláspontja szerint a magyarságnak – a liberális elvek lehetőség szerint való figyelembevételével – minden eszközt fel kell használnia a politikai-hatalmi status quo megőrzése érdekében. Tiszának és körének meggyőződése szerint a magyar nemzet sorsa összeforrt a szabadsággal, felvilágosodással és szabadelvű haladással, ezért tolerálhatatlan, hogy egyrészt a retrográd (osztrák birodalmi gondolat, ultramontán klerikalizmus), másrészt a destruktív erők (polgári radikalizmus, nemzetiségi izgatók, szocialisták) a hatalom közelébe jutva lerontsák az értékes magyar politikai tradíciókat. Tisza a kiegyezést törvényszerűnek és elkerülhetetlennek vélte, mert szerinte a magyar társadalom csak a Monarchia nyújtotta hatalom-védte szélárnyékban erősödhet meg, csak így tartható fenn a szabadelvű, liberális gazdasági-társadalmi rendszer, amelyet nem öncélnak tekintett, hanem egyrészt a magyarság felemelkedését segítő, másrészt az ember természetével harmonizáló, versenyre serkentő, a többtermelést és az emberi haladást egyedül kikényszerítő eszköznek. Ugyanakkor arról is mélyen meg volt győződve, hogy a liberális gazdasági rendszert részben állami, részben pedig társadalmi eszközökkel a lehetőség szerint valamelyest szabályozni és korlátozni szükséges. Az uralkodó liberális, liberális-konzervatív irányzatokkal szemben a XIX. század nyolcvanas-kilencvenes évei két új típusú konzervatív ideológiai és politikai mozgalom, a politikai katolicizmus és az agrárizmus jelent meg a közélet porondján, noha a légkör korántsem kedvezett a „mainstream” liberális eszmerendszer oppozíciójának. A politikai katolicizmusnak elindítója gróf Zichy Nándor volt, akinek nézetei közjogi értelemben a 67-es alapokon nyugodtak. Meggyőződése szerint a konzervatív állagfenntartás a legfontosabb társadalmi kérdésekben már korántsem elegendő, így bizonyos mélyreható reformok elkerülhetetlenek, s nyitni kell a szélesebb néposztályok és a nemzetiségek felé is. Zichy elvetette a liberális, semleges és öncélú állam gondolatát, szerinte ugyanis a magyar állam nem lehet pusztán érdekszövetség vagy a többség hatalmi eszköze, hanem annak Isten akarata szerint a nép boldogulásának eszközévé kell válnia. 5

A majdhogynem hegemón liberális eszmeáramlat másik korszakbéli neokonzervatív oppozícióját a gróf Károlyi Sándor vezette agrárius irányzat képviselte. Eszmerendszerének lényege abban foglalható össze, hogy a magyar gazdaság egyedüli célja nem lehet a termelés állandó fokozása és az elérhető profit maximalizálása, tekintve, hogy a manchesteri típusú kapitalizmus a társadalmi igazságtalanságokat a végsőkig kiélezi, a nemzet élete szempontjából kifejezetten veszélyes, mert legitimálja az erősek korlátlan uralmát a gyengébbek felett, az addig nemzetfenntartó mezőgazdasági termelő osztály pusztulását eredményezi, az alsóbb néposztályoktól elvonja a megélhetés és a gyarapodás eszközeit. Következtetése az volt, hogy olyan gazdaságpolitikát kell folytatni, amely egyrészt megerősíti a magyar mezőgazdaságot, másrészt felemeli ezeket az alsóbb néposztályokat. Az uralkodó liberális vagy a liberális alapozású, de a századfordulóhoz közeledve mindinkább konzervatív irányba forduló, az új kihívásokkal szemben egyre merevebb hivatalos állam- és társadalom koncepciót baloldalról opponálók legerőteljesebb irányzata a „szabad szocialisták vagy radikális polgárok” (Jászi Oszkár kifejezése) szám szerint kicsiny, politikai szempontból nem számottevő, intellektuálisan viszont annál jelentősebb mozgalma, a polgári radikalizmus volt. Bizonyos árnyalatnyi, hangsúlybéli különbségek ellenére közös vonása volt az irányzat fő reprezentánsainak, hogy egy új Magyarország megteremtéséről álmodoztak, természetesen a régi lerombolása árán. A polgári radikálisok társadalomszemléletét alapvetően vezéralakjuk, s kétségkívül legnagyobb formátumú ideologikusuk Jászi Oszkár azon politikai ideája határozta meg, amely a két Magyarországról szólt. Szerinte két Magyarország küzdött egymással: a régi és az új, a reakciós és a progresszív, az ósdi feudális és az új szocialista. A teljesen történetietlen koncepció két, egymással diamateriálisan szembenálló, egymás érveit meghallgatni is képtelen részre vágta a magyar értelmiséget: a két nemzetkoncepciót többé már nem lehetett egy nevezőre hozni. A polgári radikálisok gondolatmenetének kiindulópontja az a meggyőződés volt, hogy a társadalomtudományok meghatározó áramlatainak művelői felszínes, impresszionisztikus, következésképpen tudománytalan nézetek fogságába estek, s új szemléletet csak az a szociológia

biztosíthat,

amely

a

természettudományokhoz

hasonló

társadalmi

törvényszerűségeket feltárva mintegy biztos alapra helyezné az eltévelyedett diszciplínákat. A kezdeti impulzusokat – érdekes módon – az állambölcselet irányából, s azon belül is Pulszky Ágost államelméletétől kapták. Pulszky meghatározó műve, „A jog- és állambölcsészet alaptanai” (1885) az a munka, amelyből a századforduló és az azt követő közel két évtized szinte minden magyar szociológiai kutatása eredeztethető. 6

A korabeli tudományos közfelfogással ellentétben Pulszky a társadalmi jelenségek, különösen a jog változékonyságának és változtathatóságának újszerű tanát fogalmazta meg. Pulszky ideája már a modern kiegyenlítő, újraelosztó állam, amelynek nagyon határozott preferenciái vannak, más szóval társadalompolitikája. A fősodratú liberális állam- és jogszemléletre a következő csapást a Pulszky tanítvány Pikler Gyula ún. belátásos jogelmélete mérte. Pikler gondolatrendszerének kiindulópontja Spencer természettudományos bölcseleti alapjain állt. A saját „belátásos jogi elméletét” 1897ben megjelent, A jog keletkezéséről és fejlődéséről című művében fejtette ki. A legnagyobb felzúdulást korának „mainstream” társadalomtudományi közegében a liberális szabadságjogok ártalmas voltáról vallott nézeteivel váltotta ki, főként azzal, hogy megkérdőjelezte azok abszolút jóként való értelmezését. Abszolút szabadságjogok szerinte nem léteznek és nem is létezhetnek, a reájuk való hivatkozás végeredményben üres moralizálás. Piklernek a szabadságjogokról és emberi jogokról vallott nézeteinek megjelenése a liberális füleknek a Götterdämmerung nyitányaként hatott, s reminiszcenciáit jócskán felfedezhetjük majd a személyiségi jogok magánjogi elméletének különböző változataiban is. Korszakunk, a „forrásvidék” eszmetörténeti kaleidoszkópjának utolsó darabja a hazai szociáldemokrata mozgalom társadalomképe, annak ellenére, hogy a magyar szociáldemokraták között nem volt olyan egyéni és eredeti gondolkodó, aki társadalomképével újat lett volna képes mondani a nemzetközi szociáldemokráciának. A hazai teoretikusok – ha ugyan azok voltak – szervesen kapcsolódtak egy születésétől fogva nemzetközi mozgalomhoz, annak is a leginkább ortodox osztrák-német ágához (Karl Kautsky, Victor Adler, Otto Bauer). Tény, hogy a hazai szociáldemokrata (majd utóbb a kommunista) mozgalom története során mindvégig intellektuálisan és politikailag követő mozgalom volt és maradt, amely kezdetben a Nyugatot (utóbb a Keletet) másolta, kevés eredeti gondolattal. A magyar – és persze nem csak a magyar – szociáldemokrata irányzat érdeklődésének centrumában mindenekelőtt a munkásság helyzete és a szocializmus kérdései álltak. Érdekes módon azt már kevésbé firtatták, noha alapvető kérdés lett volna, hogy végső soron hogyan is fog működni az a szocialista társadalom és gazdaság, amelyre legtöbben az életüket tették fel. Mintha nem is a mi végre? lett volna a fő kérdés, hanem az oda vezető út maga, vagyis a módszer. A liberalizmuskritika radikális áramlatai a választ keresve korszakunk második felében a szélsőjobb (fasizmus) vagy a szélsőbal (bolsevik kommunizmus) felé orientálódtak, a terhes és fáradságos elméleti és gyakorlati aprómunkát a felkészültséget és realizmust preferáló polgári „közép” reformelkötelezettjeire hagyva. Ilyen felkészült és reálisan gondolkodó jogászgeneráció képezte a szociális jogeszme hazai híveinek számító nem túl népes, de munkásságuk hatásában 7

nagyon is erőteljes csoportját, s ők is a korszak alapkérdésének aposztrofált problémára keresték a választ a saját tudományterületükön, a magánjog filozófiájában. Ennek az alapproblémának egy, a főkérdésekhez képest talán a periférián jelentkező leágazása volt a személyiségi jogeszme születése a hazai magánjog elméletében. Annyi mindenképpen elmondható, hogy a magánjog elmélete Magyarországon korszakunkban és éppen a személyiségi jogeszme felvetésével kapcsolódott először szorosan és jelen idejűen össze a fősodrú hazai társadalomtudományi eszmeáramlatokkal.

B. Az archetipusoktól a kodifikációig

Tekintve, hogy a modern, a XX. század elején kialakuló személyiségi jogok hazai megjelenése a liberális állam és társadalom-modell mind nyilvánvalóbb válságtüneteire adott egyik magánjogi reakció volt, a jogtörténeti gyökerek kutatásában nem is lenne érdemes a XIX. század második felénél mélyebbre ásni. Egy történeti típusú megalapozás tehát legfeljebb azzal a funkcionális szemlélettel végezhető el, hogy inkább azokat az ősi, nem egyszer a jogtörténet távoli múltjának ködébe vesző intézményeket igyekszünk előképekként felmutatni, amelyek a maguk korában hasonló rendeltetéssel – vagy hasonló rendeltetéssel is – bírtak, mint az általunk ismert XX. századi modernizált személyiségi jog. A személyiségi jogeszme XX. századi úttörői az immateriális javak védelmét is biztosító előképek után kutatva mindenekelőtt régi jogunk kártérítési intézményében láthatták meg a funkcionális értelemben vett „előzményeket”, s így akár egészen Szent István törvényeihez visszanyúlva lehettek képesek a jogi tradíciókba ágyazni a személyiségi jogok történeti gyökereit. A személyiség védelmét is célzó – részben kártérítési – szabályok az ún. potentia maior, azaz

a nagyobb

hatalmaskodások

fogalomkörébe

estek

Mátyás

1486.

évi

XV.

törvénycikkének értelmében. Ez a törvény 1. §-ában már egyértelműen az élet, a testi épség, a szabadság és a becsület megsértését kívánta szankcionálni, igaz, csak a nemesek ellen elkövetett ilyen cselekményeket minősítette injuriának, hiszen a rendi korban csak a nemes számított teljes értékű személynek. A potentia maior által átfogott tényállások közül az 1400-as évek végétől egyes törvények bizonyos cselekményeket kiemeltek és hűtlenségi esetekké léptették azokat elő, a hűtlenség értelemszerűen szigorúbb szankciójával fenyegetve az elkövetőket. Olyan esetek ezek, melyekben a sértettek közjogi méltóságai vagy közjogi ténykedései, a tiltott cselekményeknek a közérdekeket közvetlen érintő jellege szükséges és elegendő indokát szolgáltatta a jogsértések alapvetően közjogi minősítésének és büntető jellegű 8

szankcionálásának. Ez azonban a lényegen nem változtatott, a tényállások egy jelentős része (közméltóságok, bírák bántalmazása, másodszori repulsio, országgyűlésre menők vagy megyegyűlésen kérelmezők bántalmazása, salvus conductus semmibe vétele stb.) valójában a személyiség elleni támadás volt, csak a drasztikusan romló közállapotok és a közbiztonság fokozódó hanyatlása tették szükségessé a szóban forgó cselekményeknek elsősorban az államhatalom elleni jellegét kidomborító jogalkotási megoldást és szankcionálást. A XVIII. század első harmadában, a közállapotok javulásának hatására a fenti hűtlenségi tényállások a 1723. évi X. törvénycikk rendelkezései értelmében visszakerültek a nagyobb hatalmaskodások fogalmi körébe s ezzel ismét eltompult az ilyen tiltott cselekmények közjogi jellege. Korábban, az 1486. évi LV. törvénycikk is úgy szólt, hogy a kivégzésre ellenfele kezébe kiadott és kivégzett hatalmaskodó vagyonát a bíró nem veheti el s az a kivégzett örököseire száll át. Werbőczy szerint a hűtlenség (nota infidelitas) és a főbenjáró ítélet (sententia capitalis) között egyébként is lényeges különbség maradt fenn régi jogunkban, függetlenül attól, hogy a korábbi hatalmaskodási tényállásokból 1492-től számosan hűtlenségi esetek lettek, s így főbenjáró ítélettel voltak sújthatók. A Hármaskönyv II. rész 43. címe kifejti, hogy miként történt a jószágvesztés és ebből a sértett kártalanítása a homagium („vérdíj”) formájában. De ennek a vagyonelkobzásnak a tárgya nem az elítélt összes vagyona volt, miként azt a II. rész 43. címe sugallná, hanem csak az elítélttel osztatlan közös birtokon élő örököstársaknak és a leszármazó örökösök várományi részének leszámítása után megmaradó vagyon. A homagium, vagy vérdíj, amely a sértettnek járt végső soron a jóvátétel, a kártalanítás eszköze volt. Eredetileg ugyan megváltási összeg gyanánt szolgált, amelyet az elítélt azért fizetett, hogy halálbüntetés végrehajtása alól szabaduljon, a homagiumban mégis pénzben megállapított és határozott összegben taksálva volt a potentia maior által okozott személyiségi jogsérelem. Magára a kártérítésre nézve régi jogunkban igen korán általános szabályokat alkalmazott, amelyek – ha valamely különös rendelkezést figyelembe venni nem kellett – hatalmaskodási esetekben is alkalmazhatók voltak. A kártérítés mértékének megállapítására a legkorábbi időktől szolgáló becslő eskü helyett az 1638. évi XXVII. törvénycikk már a bírói mérlegelés eszközét vezeti be. A másik nagy csoportot a kisebb hatalmaskodások (minor potentia) esetei képviselték, amelyeknek egyetlen közös megkülönböztető jegyük az volt, hogy erőszakos cselekedetek útján valósultak meg, de nem minősültek nagyobb hatalmaskodásnak: „erőszak, vagy kisebb hatalmaskodás minden törvénytelen erőtett, vagyis: minden bántalom, melly erőhatalommal

9

vitetik végbe…” Az ilyen tettek „díja” volt a homagium vivum, nemesek között 100 Ft, amely összeg felét a bíró, felét a sértett kapta. A magánjogi vétségek azonban régi jogunkban sem merültek ki a kisebb vagy nagyobb hatalmaskodási esetekben, a törvények még számos, erőszak alkalmazásával nem járó, de a közérdekre is veszélyt jelentő és szankciót kiváltó magánjogi delictumot határoztak meg. A közös vonás a szabályozásban a homagiumnak megfelelő magánbírság volt, amely egyes esetekben teljes egészében a sértettet, illetve a panaszost illette. Ez a közös jegy vezette Frankot arra, hogy a hatalmasságokkal együtt „bírságos bántalmak” címen foglalja össze ezeket. Ebben a kategóriában is akadnak olyan intézmények, amelyek a személyiség magánjogi védelmének előképeiként értelmezhetők. Az 1848-ig ívelő fejlődési szakaszt röviden áttekintve nem tűnik túlzásnak a megállapítás, hogy régi jogunk nem viseltetett közönnyel a mai fogalmaink szerint személyiséginek mondott értékekkel szemben. A védelem jellege a mából visszatekintve természetesen vitatható, hiszen a büntetőjogi és a magánjogi felelősség differenciálódása jóformán még el sem kezdődött a tárgyalt korszakokban, s a szóban forgó jogintézményeket pedig egy sajátosan organikus jogfejlődés hozta létre, amely nem mutatott – s nem is mutathatott – különösebb affinitást a közjogi-magánjogi a határvonalak pontos megvonása iránt. Függetlenül a jogintézmények alkatáról folytatható polemiától a legfontosabb momentum, hogy a kártérítés minden előbb tárgyalt jogsértés mellett, bármely egyéb jogkövetkezményen felül is alkalmazható volt. Ezt az ígéretesnek mutatkozó fejlődési ívet, ahogy lényegében egész magánjogunkét is, az osztrák törvénykönyv hatálybaléptetése törte meg. Az Optk. 1853-ban hazánkra oktrojált formájában a személyiségi érdekek védelmét kizárólag a kártérítési jog mintegy mellékhatásaként, hézagosan és elégtelenül biztosította. A probléma az volt, hogy a személyiségi jogok védelmének eszméje ezzel – bizonyos vonatkozásaiban a mai időkig – a kártérítési jog egész szabály-komplexumának csapdájába esett, s a védelmi körök szűkültek. A kártérítési alapú védelem szűk kereteit az Optk. 1325. §-a némiképpen tágította azzal, hogy testi sértés esetén a sértett követelésére „a kitudott körülményekhez mért fájdalomdíjat” is megítélhetőnek tartott. Lényegét tekintve ezt az intézményt tekinthetjük a magyar homagium utódának, persze jóval szűkebb körben alkalmazva, mert a testi sértésen kívül más személyiségi javak elleni támadás esetén nem volt alkalmazható. Az Országbírói Értekezlet az Optk. előbb idézett rendelkezéseit is formálisan hatályon kívül helyezte az Ideiglenes Törvénykezési Szabályokkal, legalábbis az Országbírói Értekezlet hatályterületén, de a kódex „tartalmi hatása” ugyancsak erős maradt. Az érvényébe elvileg 10

visszahelyezett magyar magánjog a hatalmaskodási jogában is elavultnak bizonyult, s újra élő joggá nem válhatott. Az egykori hatalmaskodási esetek közül a társadalomra is veszélyt jelentő érzékenyebb és súlyosabb esetek büntetőjogi tényállások lettek, a csekélyebb súlyúak viszont mind a büntető-, mind a magánjog érdeklődésén kívül maradtak. Az 1867-tel kezdődő korszak judikatúrája a kártérítési felelősség személyiségvédelmi alkalmazásában mind a jogalap, mind a kártérítésként megítélt összeg vonatkozásában felettébb tartózkodó volt. A hazai magánjog megújulásának fősodrát reprezentáló kodifikáció, az egymást követő magánjogi tervezetek mellet a személyiségi jogeszme fokozatos – szinte lopakodó – térnyerését tetten érhetjük a korszak fontos résztörvényeinek számos újszerű megoldásában is. Az 1848:XV. tc. által a legközelebbi Országgyűlés elé terjeszteni rendelt polgári törvénykönyv előmunkálatainak megkezdésére – ha a résztervezeteket az általános polgári törvénykönyv előmunkálatainak tekintjük – 1869-ig kellett várni. A részleges kodifikációk kudarca az igazságügyminisztert utóbb arra indították, hogy Állandó Bizottságot hozzon létre egy immáron egységes polgári törvénykönyv-tervezet megszerkesztése céljából 1895-ben. A személyiségi jogoknak a tervezetbeli helyét illető „Hamlet-i vívódás” napra pontosan megállapíthatóan 1897. május 15-én dőlt el. Az ezen a napon tartott ülésen Szászy-Schwarz Gusztáv indítványára elfogadott megállapodásban a Bizottság – több más határozat mellett – kijelentette, hogy a szellemi javakon való jogok szabályozását a törvénykönyvben egy külön – a személyiségi vagy dologi részben elhelyezkedő – fejezetben összegyűjtve egységesen kell eszközölni, s e fejezet keretében a névhez való jogot, a „levéljog”, a szerzői jog stb. szabályait elhelyezni. A kérdésre tágabb, a kódex szerkezetét érintő összefüggésben a május 29-i ülésen térnek vissza, midőn a tervezet „főbeosztása” tárgyában Szászy-Schwarz azzal a hazai viszonylatban radikálisan új javaslattal élt, hogy a tervezetet a személyi jogról szóló rész nyissa meg az általános rész teljes elhagyásával. Következtetése az, hogy a szubjektív személyiségi jogoknak ezt a megnövekedett fontosságát a rendszerbeli elhelyezéssel is ki kell fejezni a törvénykönyvben. Az 1898. szeptember 22-ig feszített tempóban működött Állandó Bizottság végül is 1900ban tette közzé a magyar általános polgári törvénykönyv tervezetének első szövegét. A személyiség védelme alcím alatt a 87. §-tól a 93. §-ig foglalta össze a törvényi oltalomra méltónak bizonyult személyiségi értékeket. A Tervezet első szövege még nem élt a kínálkozó lehetőséggel, hogy a személyiségi jogok magánjogi védelmébe az általános személyiségi jog deklarálásával generálklauzulát alkosson, 11

hanem csak taxatíve felsorolt egyes nevesített jogokat – testi épség, egészség, szabadság, becsület, név, képmás, levél, bizalmas okirat joga – kodifikált. A Tervezet megjelentetése korábban soha nem tapasztalt felpezsdülést indított el a magyar jogtudományi irodalomban és serkentőleg hatott a tudományos életre is. A második szöveg elkészültéig vezető több mint tizenkét éves munkálatok fontos állomása volt a Tervezet további

tárgyalását

előkészítő

Főelőadmány

és

a

Tervezetre

vonatkozó

Bírálati

Anyagösszeállítása, amely alapvetően az első szöveghez fűzött kritikai felvetéseket foglalta össze, illetve reflektált azokra. A tüzetes bírálat értelemszerűen nem hagyta érintetlenül az első szöveg személyiségi jogi rendelkezéseit sem. Az észrevételek többsége azonban helyesnek és szükségesnek ítélte a magánjogi védelem ebben az irányban való kiterjesztését, s szorgalmazták, hogy a jogvédelem a személyiségnek még több megnyilvánulására is terjedjen ki. A Főelőadmány alapos előkészítése után került sor a Tervezet még nyitott ún. főkérdéseinek Bizottsági tárgyalására az 1909-1910-es években. A Bizottság megállapítása szerint a legalapvetőbb eldöntendő kérdéssé a személyiségi jogok védelmének terjedelme vált. A Főelőadmány és a Bizottság tárgyalásainak anyagát feldolgozva 1913-ra elkészült a Tervezet második szövege, ebben egységesítették a szövegrészeket, tömörítették a joganyagot. Balogh Jenő igazságügyi miniszter ezt újabb átdolgozás után 1913 októberében a képviselőház elé terjesztette. A Tervezet második és harmadik szövege – az előzmények ismeretében – meglepő módon a személyiségi jogok generálklauzulával való védelmének elvét fogadta el. A képviselőház a Tervezet harmadik szövegét egy erre a célra felállított különbizottság keretében átvizsgálta és végigtárgyalta, majd 1915-ben a Nagy Ferenc, a különbizottság főelőadójának jelentésével a képviselőház teljes ülése elé terjesztette. Ez a jelentés és az új szövegezés a negyedik, ún. bizottsági szöveg. A különbizottságnak legfontosabb javaslata szerint „kívánatos továbbá, hogy a személyiségi joga mint abszolút jog, pozitív irányban is meghatároztassék.” A

személyiségi

jogok

magyar

generálklauzulájának

máig

legelegánsabb

és

leggördülékenyebb formulája természetesen osztozott a negyedik, „bizottsági” szöveg sorsában azzal, hogy nem emelkedett törvényerőre. 1922-ben Szászy Béla államtitkár vezetésével, többek között Grosschmid, Thirring és Szladits közreműködésével új bizottság alakult. A munkálatok alapját természetesen a bizottsági szöveg képezte. Az új, immáron ötödik szöveg, amelynek végső kialakulásához a felsőbíróságok, a budapesti ügyvédi kamara,

12

a közjegyzői kamara stb. észrevételeit is felhasználták 1928. március 1-én terjesztetett az Országgyűlés elé (Mtj.). Az Mtj. a személyiségi jogok terén már semmi újdonságot nem hozott, a 107-109. §-aiban egyetlen szó változtatás nélkül átvette a bizottsági szöveg megoldását a személyiség magánjogi védelmét illetően. Ugyancsak változtatás nélkül került át az Mtj. 1114. §-ába a nem vagyoni kártérítés kiszabásának lehetőségét biztosító második, ill. harmadik szöveg 885. §-aiban foglalt megoldás.

C. A személyiségi jogok a magánjog elméleteiben

1. A szociális jogeszme alapvetése A Társadalomtudományi Társaság és a Huszadik Század körül csoportosuló polgári radikális értelmiség jogtudománybeli jelentkezését a szociális jog teóriájának felbukkanása jelzi a századfordulón. A hegemonnak tekinthető magánjogi doktrínával szemben az új szociális jog középpontja Szirtes szerint az egészséges dolgozó ember a társadalom szerveként felfogva, így minden egyes jogviszonyát annak tudatában kell szabályozni, hogy az egyes ember egy magasabb koordinált egységnek, a társadalomnak a szerves része. Szociális csak az olyan jog lehet, amely az ember, az állampolgár személyiségét magasabbra értékeli, mint a dologi javakat, vagyoni érdekeket vagy bármiféle intézményt, s a végső cél, hogy az államnak a lehető legtöbb egészséges, munkaképes, megelégedett polgára legyen. Az új szemlélet jelentkezésének okát a jog utilitarista individualisztikus felfogásának csődjében véli felfedezni, amely helyébe az új szocialisztikus jog megalkotásának igénye lépett, szakítva a liberális állam „laissez faire laissez passer” doktrínájával, s nézete szerint az új korszakban az állami beavatkozást nem valamely domináns társadalmi csoport, osztály, hanem az összesség, az egész társadalom politikája kell, hogy irányítsa, ami már nem más, mint maga „a” szociálpolitika. A szociális jogtudomány helyes módszere ezzel szemben a „leíró szociológia” metódusa, a szociográfiai szemlélet, amely azt követeli meg, hogy a társadalmi viszonyok jogi megformálása, szabályozása előtt a jog alkotója a lehető legalaposabban ismerje meg a társadalmi és gazdasági élet ténybeli alapjait, valóságát. A szociális magánjogtudomány nyíltan marxista társadalomképen alapuló irányzatát Kovács Lipót képviselte. A fő művének tekinthető terjedelmesebb tanulmánya a marxi történelmi és dialektikus materializmus szemléletét alkalmazza a társadalmi és gazdasági

13

változások magyarázatára, szerencsére azért a radikális bolsevik értelmezés szélsőségeit elkerülve. Kovács Lipót és Szirtes Artur alapvetően jogbölcseleti, és történeti-filozófiai érvkészlettel operáló alapvetése mellett említésre érdemes Kádár Gyulának a szociális jog mibenlétére vonatkozó moralizáló, inkább Meszlény pragmatizmusához közelálló meggyőződése. Az indító tétel Kádárnál is az, hogy a magánjog, amely az egész élet foglalata, amely az emberi élet minden viszonylatára kiterjed a fogantatástól az elmúlásig, nem szolgálhat más célt, minthogy minden embernek az érdekeit lehetőleg egyformán és igazságosan védje meg. A gyengék védelméről a társadalomnak, a szocializált jognak kell gondoskodnia. A gyengék védelmének elve át kell hassa nem csak a törvényhozást, de a törvényalkalmazást is.

2. A szociális magánjog személyiségképe a Meszlény életmű tükrében A szociális magánjog egészének, s ezen belül a személyiségi jogok hazai elméletének is egyik csúcsteljesítménye a Meszlény életmű, amely terjedelme, sokszínűsége és kvalitásai alapján méltán érdemelné ki napjainkig az utókor elismerését. Meszlény pályakezdésétől fogva a szociografikus jogtudomány lelkes híve volt, ugyanakkor a polgári radikális eszmeáramlatoktól és mozgalmaktól igyekezett kellő távolságot tartani. A Meszlény életmű úgyszólván egésze a személyiségről szól, a szerző egész életében és minden munkájában az ember új helyét kereste a társadalom, az állam és a jog változó viszonyai és intézményei között. A magyar magánjog gyökeres megújításainak, modernizálásának szándéka motiválta egész munkásságát a kezdetektől fogva. A jog és a rend nem önmagukért vannak, nem is isteni eredetűek, hanem egyes egyedül a társadalom tagjainak boldogulását vannak hivatva szolgálni. Ez a boldogulás lényegében nem más, mint szükségletek kielégítése, a magánjog rendeltetése pedig az, hogy a szükségletek kielégítését jogilag biztosítsa, illetéktelenek zavarásától megoltalmazza. A szükségletek azonban, noha lényegük azonos, igen egyenlőtlenül vannak elosztva az egyének társadalmi helyzete szerint, különösen a kielégítés lehetősége szempontjából. Ezért a magánjog kodifikátorának tisztában kell lennie azzal: „kinek mely szükségletei azok, melyeknek kielégítése garantirozandó; minthogy pedig a számos hasonló társadalmi helyzetben lévő egyének alkotják a társadalmi osztályokat: ezzel a kodifikátor a fölött is döntött, hogy mely társadalmi osztályok mily szükségletei kielégítését biztosította, vagyis döntött a társadalmi osztályok hatalmi viszonyai fölött. Jól jegyezzük meg: a kodifikátor e kérdések fölött dönt akkor is, ha azok tudatára nem jutott: nem lehet magánjogot változtatni anélkül, hogy a társadalmi erőviszonyokban is változás álljon elő. Hiszen a fegyverek leglényegesebbjeit, melyekkel kiküzdjük szükségleteink teljesítését, a magánjog adja kezünkbe vagy csavarja ki kezünkből. 14

Megköveteljük tehát méltán a magánjog kodifikátorától, hogy tudja mit csinál: hogy szabályait olyként állítsa egybe, hogy csak az általa szem előtt tartott társadalmi elhelyezkedéshez képest osszanak szét jogot és kötelességet, adjanak hatalmat és alárendelést.” Ez a tendencia pedig szerinte azzal jár, hogy az „új” magánjognak át kell alakítania az egyéni érdekvédelem már kialakított intézményeit, a vagyoni viszonyok mellett az oltalmazandó védett értékek körét ki kell terjeszteni a nem vagyoni érdekekre is, a közjogból ezeket is a magánjog szövetébe kell átemelni. Ezt az teszi szükségessé, hogy „a nem vagyoni érdekeknek a jogi oltalom körébe való bevonása egy egész társadalmi osztály létjogosultsága elismerése, azok kizárása pedig ugyanazon nagy társadalmi osztály létjogosultságának negácziója: a vagyontalan néposztály társadalmi sorsa ez érdekek védelmének mikéntjén fordul meg. Megállapítja, hogy bár régóta ismert igazság, hogy az embernek vannak féltettebb javai, mint a vagyon, pénz és drágaságok, a modern magánjog csak a legutóbbi időkben fordult érdeklődéssel e javak oltalmának biztosítása felé. Teljesen hiányzik azonban a nem-vagyoni érdekek védelmének „úgynevezhető természetrajza (szemléltető leírása)” a kor magánjogi tudományos irodalmából, ezért itt egy ilyen értelmű elméleti megalapozásra tesz kísérletet a Tervezet alapján. A svájci kódex megoldásaiban számos helyen saját nézeteinek igazolására vél találni, de ettől függetlenül is kiváló alkalom ez a számára, hogy nézeteit rendszeres formában kifejtse a személyiségi jogok tárgykörében. Kiindulása, hogy a svájci jog számára a személyhez fűződő jogok védelme a kódex megszületése előtt sem volt ismeretlen intézmény. Méltatja a védelem általános, generál-klauzula technikájú megvalósítását, mert „a személyiség mint fogalom nem meríthető ki az alája eső egyes jogosítványok felsorolásával. Amiként a tulajdonos jogkörét hiába kísérelnők meg körülírni oly módon, hogy elmondanók, mi mindent tehet a dolgával: amiként az állampolgár polgári szabadságát nem meríthetjük ki efféle felsorolással: úgy ki nem meríthető az egyénnek az a pozíciója sem, amelyet ő, mint a társadalom aktív szerve, mint a társadalmi szervezet végső célja és egyúttal primer alkotórésze ebben a társadalomban elfoglal.” Meszlény felfogása szerint hazai jogunk individuális személyiségképén a társadalmi fejlődés már régen túllépett, de ennek felismerése és a következmények jogalkotás- és jogalkalmazásbeli levonása még várat magára. A maga részéről úgy véli a személy a magánjogban mint a „társadalom szerve” van képviselve, de „a jog csak vontatva és kelletlenül követi ezt a szoczializáló folyamatot. Emberképéről, jogfelfogásáról a személyiségi jogok elméletéről vallott nézeteiről további adalékokat szolgáltatott az 1917-ben megjelent „A polgári törvénykönyv szocializálása című dolgozata. 15

Ezen munkájának keletkezési ideje már egy egészen más korszakra esik, mint irányzatának zászlóbontó publikációi. A magánjog szocializálásának központi gondolata a szociális jólét biztosítása, s ennek egyáltalán nem mond ellent a magántulajdon, a magánvagyon léte, a szerződéskötés szabadsága, a család és a családi örökösödés stb., mindezek kitüntetett és nélkülözhetetlen építőkövei lesznek a szocializált magánjognak is. De a cél megváltozott a korábbi korszakhoz képest, a cél ugyanis az emberi munka nagyobb megbecsülése. A helyes vezéreszme ebben a folyamatban szerinte a „magánjogi közigazgatás” kifejlesztése. „Mindaz, amit a magánjog szocializálása címén valaha proponáltam és ami a polgári törvénykönyv elég messzemenő átalakításával jár, tulajdonképpen semmi egyebet nem céloz, mint összhang megteremtését egyfelől a polgári törvénykönyv, másfelől pedig a közigazgatási jognak amaz ágazatai között, amelyek már eddig is érintkeztek – ha hézagosan és ötletszerűen is – a magánjog megfelelő részeivel.”

3. A személyiségi jogok pszichologizáló elmélete Ladányi Béla a személyiségi jogok lényegét egészen eredetien és a hazai magánjogi irodalomban egyedülálló módon a jogosult személyi érzületében vélte felfedezni. Magánjogbölcseleti alapvetésének indító tétele, a hogy Tervezet személyiségi jogi koncepciója a védelem köre, a védett jogtárgyak mivolta és tartalma vonatkozásában elméletileg még kiforratlan és hiányos. Az elmélet szerinte még az eszmei vagy immateriális javak mibenlétére vonatkozó válasszal is adós maradt, mert a szokásos meghatározás, hogy az eszmei javakon való jogok tárgya a „nem testi dolog” – semmitmondó. Az eszmei javak elnevezés legfeljebb mint metafora állja meg a helyét, amelyben a „javak” a materiális világból vett hasonlat csupán. Az „eszmei javak” névben kifejtett fogalmi genus nem nyújt semmi biztos támpontot a fogalom és az alája tartozó egyes fajfogalmak (becsület, szabadság, testi épség, titok stb.) tartalmát illetően. Ugyanakkor minden eszmei jószágnak a konkrét jogosult vonatkozásában van egy szubjektív, belső mozzanata is, az a pszichikus élmény, ahogy a jogosult a saját alanyi joga adta autonómiáját egyéni módon átérzi, mintegy megéli azt. Ladányi szerint a személyi érzület elleni bántalmakkal szemben a jognak, s ezen belül a magánjognak az embert oltalmaznia kell, mert a személyi érzület olyan pozitív pszichikai állapotban nyilvánul meg, amelynek fenntartása az ember számára a nélkülözhetetlen társadalmi komfortérzetet biztosítja, megzavarása ellenben pszichés defektusokat okoz.

16

Ha a jog védelmet nyújt egy bizonyos személyi érzületet sértő bántalom ellen, akkor az abban fejeződik ki, hogy a cselekedetet jogellenesnek nyilvánítja. Ebből szerinte következik, hogy nem azért védi a jog a személyi érzületet, mert az ellene irányuló sérelem jogellenes, hanem azért jogellenes, mert a jog oltalma alá helyezett személyi érzületet a közfelfogás szerint sérti. A személyiségi jogsértés természetét illető magyarázata szerint a sértés, amely az embert személyi érzületében sérti, feltéve, hogy nem okoz anyagi kárt, nem sérti közvetlenül a jogot, hanem csak áttételesen és közvetve. A sértés közvetlenül az ember személyi érzületét éri, kizökkenti azt egyensúlyi állapotából, de a sértés tárgya nem a jog. A magánjogi védelem hivatása a sérelem közvetlen okozatának megszüntetése vagy ellensúlyozása, illetve végső soron csak ellensúlyozása, mert a kellemetlen érzelmi hatást előidéző sértő cselekményt meg nem történtté tenni nem lehet.

4. A „létfenntartás” joga – Vészi Mátyás A szociális magánjogi áramlat hívei közül Meszlény mellett mások között Vészi Mátyás is behatóbban foglalkozott a személyiségi jogok magánjogi elméletével. A személyiségi jogeszme fejlődésmenetét, gazdasági vonatkozásait és jövőjének lehetséges alternatíváit tárgyaló dolgozatában nagy ívű, roppant egyéni koncepciót képviselt e jogok lényegét és rendeltetését illetően. Alapvetése leginkább talán szociáldemokrata ihletettségű, ilyen tárgyú alkotmányos alapjog híján ugyanis a személyiségi jogok „kemény magját” mintegy a generál klauzulát helyettesítő nevesített jogot kívánt konstruálni a munkához való jogból a „létfenntartáshoz való jog” elnevezéssel. Egyértelmű, hogy a korszakban még hiányzó munkaalkotmány, a modern munkajog későbbi önállósodásának még öntudatlan igénye, a munka és a tőke ellentétének éleződése adják magyarázatát Vészi felfogásának. Vészi szerint a személyiségi jogok elmélete még a kiforratlanság állapotában van úgy hazánkban, mint más nemzeti jogokban. A cél szerinte az, hogy a lépten-nyomon felbukkanó új lehetőségek, fejlődési alternatívák kaotikus halmazából valamiféle egységes szempontú elvi alapvetést kellene megalkotni. A maga részéről a hazai és a nemzetközi jogtudományi irodalomban nagyjából elfogadottnak tekinthető tucatnyi nevesített személyiségi jogot („benső életnek védelme”, státuszjogok, házjog, élet, testi épség stb.) még számuk további bővülése esetén sem tartja olyanoknak, amelyek képesek lennének betölteni a személyiségi jog kívánatos rendeltetését, s az újabb és újabb jogok deklarálása sem a kívánatos útja a jogfejlődésnek. Meglátása szerint a személyiségi jog központi gondolatát kell fellelni, mert

17

„nem szabad előbb rendszernek születnie, hanem induktív úton először az egyes kategóriákkal kell tisztába jönni.” A maga részéről a személyhez fűződő jogok „kemény magját” azokban a nevesített jogokban véli felfedezni, amelyek a legszorosabban függnek össze azzal a körülménnyel, hogy életünket a társadalomban, szociális viszonyok között éljük, amelyeket a társadalmi élet mindenkori helyzete határoz meg, ezek szerinte az ún. „szociális személyiségi jogok”. Ide sorolja mindenek előtt az érvényesülés és a munkaerő jogát. Az „érvényesülés joga”, hogy testi erőnket és szellemi képességeinket a jogrend által vont határok között szabadon érvényesíthessük. (…) Ez az új személyiségi jog – sit venia verbo – a létfenntartás joga, amely maga is egy az érvényesülés és a munkaerő jogához közvetlenül kapcsolódó személyiségi jogból, a munka jogából vezetendő le.” Ebben a fogalomrendszerben a munka joga azt jelenti, hogy egyes munkaágak végzését lehet ugyan feltételekhez kötni, de arra mindenkinek joga van, hogy munkájával megteremtse a létfenntartásához szükséges anyagi feltételeket. Az érvényesülés joga általánosabb jellegű jogosítás, az erők és képességek szabad kibontakoztatásának lehetőségét jelenti, s nem csak gazdasági értelemben. Az érvényesülés joga korlátozható, de legfeljebb addig a szintig, hogy a munka joga érintetlen maradjon, az ugyanis korlátozhatatlan. Vészi ilyen alapon elméletileg megoldhatónak véli a sztrájk legalitásának problémáját is, kifejtve, hogy ilyen esetben a munkások munkajoga és létfenntartáshoz való joga kerül összeütközésbe a munkaadó jogos érdekeivel. A munkaadó jogos érdeke azonban mindig csak gazdasági jellegű érdek, a munkavállalók oldalán azonban szociális személyiségi jog áll, s ez utóbbi mindenkor nyomatékosabb. Elméletének a gyakorlatba való átültetésének kényes kérdését abban látja, hogy rendkívül nehéz meghatározni a létfenntartásnak ezt a „standard” mértékét, amelyen alul a sérelem személyiségi jogi, s amelyen felül már csak csupán gazdasági érdek. S végezetül még egy, saját korában igencsak avantgárdnak minősülő gondolatot is megoszt olvasóival a „létfenntartáshoz való jog” kiváló érzékű megkonstruálója, midőn az állam és jog beavatkozásának természetét és korlátait taglalja a liberális társadalomkép hanyatlása utáni korban. Tétele: tény, hogy az állam hivatása az, hogy törvényeivel a méltányosság szerint kiegyensúlyozza a gazdasági önkényuralom túlkapásait, amely egyébként mindig fenyegeti nemcsak az egyének gazdasági, de személyiségi érdekeit is a teljes gazdasági liberalizmus rendszerében. Kérdés szerinte csak az, hogy a beavatkozás mértékében hol húzható meg a határvonal a köz érdekében még éppen szükséges intervenció és a hatalmi önkény között. A dilemmát azzal oldja fel, hogy a „létfenntartás” jogát az állam vonatkozásában is elismerni javasolja. 18

5. Egy derülátóan szkeptikus – Szigeti László Szigeti László, noha irodalmi működésében a szociális magánjog irányzatának elkötelezett híve, a személyiségi jogeszme lehetőségeit és legitimációját illetően mégiscsak szkeptikus álláspontot képviselt. A kiindulópont még közös Meszlénnyel, miszerint a magánjog, amely eredetileg szinte kizárólag a vagyoni érdekek jogi szabályozója és védelmezője volt, s amelynek legfőbb célja, hogy a társadalomban élő egyének vagyoni érdek-összeütközéseit kiegyenlítse, a XX. századra már a hatásos és eredményes társadalmi együttműködés biztosításának, a szellemi és gazdasági erők működésének egységes összhangba hozatalának eszköze lett. Ugyanakkor Szigeti szerint a személyiségi jogok fogalma „igen ködös és szétfolyó”, sok, egymástól természetében igencsak távol álló különböző jogosultságokat foglal össze, az egységes fogalmi rendszer tisztasága így korántsem biztosítható, még inkább kevésbé az egységes szabályozás. Mindazonáltal elismeri, hogy a fogalom elméleti tisztázatlansága mellet jobb az ilyen generál klauzula-szerű keretszabályozás, mert legalább nem köti meg túlzottan a joggyakorlat és a jogirodalom művelőinek a kezét a jogfejlesztésben. Szigeti szkepszise alapvetően a személyiségi jogok alanyi jog mivoltával kapcsolatban fogalmazódott meg. A személyiségi jogok szerinte nem alanyi jogok, hanem „természetes adottságok, tehetségek vagy társadalmi, jogi állapotok”, amelyeket a jog bizonyos korlátok között oltalmaz. Szerinte a személyiségi jogoknak nincs önálló helye a magánjogban, „a tilos cselekmény meghatározása és az ebből eredő kártérítési jogok szabályozása dönti el a nem vagyoni érdekeknek éppen úgy, mint a vagyoni érdekeknek a védelmét a kötelmi viszonyon kívül és az egész ügyleti kötelmi jog, a dolog-, örök- és házassági jog az egyes szerződési jogviszonyokon belül. Nem külön személyiségi jogok biztosítják a nem vagyoni érdekek védelmét, hanem olyan magánjog, mely a maga egészében a nem vagyoni érdekeket éppen úgy védi, oltalmazza, mint a vagyoni érdekeket és nem tekinti a személyiségi érdekeket a vagyoniak mellett másodlagos fontosságúaknak, melyek védelmét egy-két kísérleti paragrafussal el lehet intézni.” Szerinte tehát először is a személyiségi jogokról külön szóló Mtj. 107-108. §-ok töröltessenek, a 111. §-t pedig, amely általában a kártérítésről szól, ki kell egészíteni azzal, hogy aki kártérítésre van kötelezve, a vagyoni mellett a nem vagyoni károkat is köteles megtéríteni. Új bekezdésként pedig fel kell venni a Javaslat ezen paragrafusába, hogy „kár minden hátrány, mely valakit személyében vagy vagyonában ért”. A nem vagyoni kárra vonatkozó 1114. § törlendő, viszont az ezt megelőző szakaszt új bekezdéssel kell kiegészíteni, amely szerint: „a bíróság a károsultnak pénzbeli fájdalomdíjat is megítélhet az elszenvedett 19

személyi kárért, ha az eset körülményeinek figyelembevételével a kártérítés alkalmas módjának mutatkozik. Ebben az esetben a kártérítés pénzbeli összegét az elszenvedett sérelem, a felek viszonyai és egyéb körülmények szorgos méltatásával a bíróság szabad belátása szerint határozza meg.” A fájdalomdíj bevezetésének indokoltságát abban látja, hogy az „erkölcsi kártérítés”, „nem vagyoni kártérítés” fogalmak használata megtévesztő és a joggyakorlatot gyakorta tévútra viszi. Figyelemre méltó, hogy a nem vagyoni kártérítésről vallott nézetei nem állnak messze készülő új Polgári Törvénykönyvünk sérelemdíjra vonatkozó szabályaitól, illetve az abban választott kodifikációs megoldás elvi megfontolásaitól. Ugyanakkor derülátó is, látva azt a paradoxont, hogy elmélete szerint a személyiségi jog és a nem vagyoni érdekek hathatósabb védelme a személyiségi jogok és a nem vagyoni kár fogalmának, mint külön fogalmak megszüntetésével érhető el. Valójában ő is a személyiségi jogeszme elkötelezett híve, de olyan magánjogot szeretne, amely minden részében együttesen és egyforma erővel védené úgy a vagyont, mint a személyiségi javakat, és amely a vagyonjog mellett a nem vagyoni érdekek védelmére nem úgy tekint, mint valamiféle túlcizellált jogi kísérletezésre. „A magánjog nem vagyonjog, hanem az egyén minden jogos érdekének védelme és elsősorban a legértékesebb jóé: a személyiségé.”

6. A dogmatika józan realistája – Személyi Kálmán Személyi Kálmán jogbölcseleti alapvetése (a névjogról írt 1915-ös monográfiájában) elsősorban nem a személyiségi jogeszme imponálóan új elvi tételeivel akarta elkápráztatni olvasóit, hanem jogászi precizitással és fogalmi tisztaság terén igényes szemléletével és módszerével, amellyel megkísérelte a személyiségi jogokat hézagmentesen beilleszteni a magánjog hagyományos dogmatikai rendszerébe. Definíciói, a fogalmak elhatárolásában alkalmazott meghatározásai, klasszifikációi közül számosan a mai napig használatosak a magánjog elméletében. Személyi számára tehát már nem a „miért”, hanem sokkal inkább a „hogyan” kérdésén volt a hangsúly. A szerző szerint a személyiségnek a jog által megragadható tartalma nem más, mint a jogalany „legfőbb életjavainak összessége”, amelyek nélkül nincs társadalmi értelemben vett létezés. A személyiség mindezen életjavak „hordozója”, szemben a magánjog „személy” fogalmával, amely formalisztikus magánjogi terminus technicus. Vitatva a kétkedő álláspontok helyességét Személyi lándzsát tört a büntetőjogon kívüli, azzal párhuzamos magánjogi személyiségvédelem szükségessége mellett. Meglátása szerint a természetjogi bölcseleti megfontolások következtében, az „emberi méltóság” oltalmának 20

igénye miatt, az előző évszázad jogfejlődésében a büntetőjogi szankciók egyre hatékonyabbak lettek, a magánjogi elvek ezzel szemben pedig elsatnyultak, s ezzel megszakadt a személyiség intézményes, önálló védelmének magánjogbeli folytonossága. Az első, talán legfontosabb kérdés szerinte az, hogy szükség van-e a tervezett kódexben helyet adni a személyiségi jogoknak, mint önálló jogintézménynek, vagy elegendő a beillesztésük a magánjog tudományos elméleti rendszerébe, a tankönyvekbe, magyarázatokba. Mint elméleti kategória, a személyiségi jog létjogosultsága számára vitán felül áll. További előnyt jelent, hogy a személyiségi jogok általános védelme elvének tudományos, elméleti elfogadásával a személyiség védelmének még ki nem fejtett területei is a logikai szükségesség alapján kiépíthetővé válnak az általános védelem alapelvével a rendszerben most még szétszórva található személyiségvédelmi szabályok egységes elvi alapokra kerülnek, segítve a helyes értelmezést és a belső összefüggések feltárását. Más szempontból a védelem tárgyi körének szilárd meghatározása is azt követeli szerinte, hogy a személyiségi jogok önálló „kodifikacionális egységet” képezzenek a magánjogi törvényben, elkerülve ezzel a bizonytalan határkérdések tömkelegét, a tudományos és judikatúrai szélsőségeket. Az alanyi jogként történő megformálás másik nagy dilemmája a személyiségi jogok tárgyának azonosítása, vagyis hogy a személyiség maga tekinthető-e a személyiségi jogok jogtárgyának. Végkövetkeztetése, hogy a magyar törvényhozás számára egyáltalán nem ismeretlen az a megoldás, hogy valakinek a saját személyisége felett rendelkezési joga álljon fenn, tehát a személyiség ilyen értelemben jogtárgy legyen.

7. A magánjogi alkotmánybiztosíték Almási-féle doktrínája Almási életmű fő vonulatát a delictumok, a magánjogi tilos cselekmények kutatása képezte, így nem meglepő, hogy a személyiségi jogok elméletét illetően is eredeti álláspontja volt. Kiindulásként a jogalanyiságot és a személyiségi jogokat azonosító, s az egyik fogalmat ezért feleslegesnek tartó nézetekkel szemben kifejti, hogy a két fogalom ugyan közös eredetű, „hiszen mindkettőt valamely személy létezése indítja meg”, de a jogképesség csak előfeltétel, a személyek „ama tulajdonsága, amely jogokat mozgató (keletkeztető, változtató, szüntető) tényekbe életet önt, amely lehetővé teszi, hogy azok a személyek javára vagy terhére jogi jelentőségű hatásokat előidézhessenek”. A személyiségi jog ezzel ellentétben alanyi jog, a jogmozgató tényeknek nem kelléke, hanem azok eredménye. 21

A személyiségi jogokat három csoportra osztja. Az általa alkalmazott elnevezés szerint az ún. megjelölési jogok rendeltetése az, hogy az egyén működését másoktól külsőleg elhatárolja, felismerhetővé tegye. A meghatározási jogok a jogosult abszolúte védett önrendelkezését a társadalmi működésének tartalmi vonatkozásaiban oltalmazzák. A harmadik csoportot a védelmi jogok képezik. Almási szerint, „ezek arra szolgálnak, hogy a jogosult részére az ő társadalmi működésének előfeltételeit biztosítsák. Még pedig ennek úgy erkölcsi előfeltételeit: a jogosult becsületét, hitelét, hírnevét; mint fizikai feltételeit is: a jogosult testi épségét, egészségét, életét. A generálklauzula jövőbeni jelentősége mellett arra is Almási mutatott rá először a hazai irodalomban, hogy az általános személyiségi jog anyajogi, szubszidiárius háttérjogi jelleggel, ill. funkcióval bír. Az általános személyiségi jogból, mint törzsjogból önállósult, nevesített személyiségi külön jogok ágaznak ki, elsősorban és rendszerint a reájuk vonatkozóan alkotott külön törvények hatálya alatt. A személyiségi jogok, amelyek a jogosult önrendelkezését és autonómiáját biztosítják nézete szerint korántsem korlátlanok. Almási a kifejezést magát nem használja, de körülírásából egyértelműen kitűnik, hogy mind az általános, mind az egyes nevesített személyiségi jogok belső, immanens korlátjának az e jogok társadalmi rendeltetésének megfelelő gyakorlásának követelményeit tartotta. A személyiségi jogok lehetőségeit illetően Almási bizakodó, s a magyar magánjogi szerzők körül elsőként ismeri fel a személyiségi jogok és az alkotmányos alapjogok közti szerves kapcsolatot, midőn magánjogi „alkotmánybiztosíték” funkciót tulajdonít az általános személyiségi jognak. A személyiségi jogok bármilyen megsértése pedig értelemszerűen tilos cselekmény, amely nem vagyoni kártérítésre való kötelezéssel járhat.

8. A szintézis első kísérlete A huszadik század első harmadára a magyar magánjogi gondolkodásban is látványosan felértékelődött személyiségi jogok súlyát és jelentőségét Szladits maga is érzékeli, már a kötet bevezetőjében utal rá, hogy szakítva a monografikus feldolgozások korábbi gyakorlatával, a személyiségi jogokat nem az általános rész keretében, hanem önálló fejezetben fogják taglalni. Mindazonáltal Szladits szükségesnek érzi tisztázni magánjogfelfogásának viszonyát a szociális magánjogi iskola, de leginkább a Meszlény által képviselt nézetekhez. A legfontosabb, hogy Meszlényhez hasonlóan elismeri, hogy a magánjog az ő korukra már nem csupán az izolált egyéni magángazdaságok összeütközését hivatott a jog eszközeivel rendezni, hanem a társadalom 22

vagyoni erőit gyakran országhatárokra tekintet nélkül változatos alakú egységekbe kell foglalja, amelyek nem egyszer óriási, az államéval vetekedő hatalmat gyakorolnak. Az individuál-egoisztikus szabadságok eszményétől vezérelt polgári jogrendet azonban egyre inkább áthatották azok az altruisztikus „közmegfontolások”, amelyek a túlzásba vitt egyéni szabadság kirívóan káros hatásait bizonyos közösségi célok érdekében enyhíteni voltak kénytelenek. Minthogy ez a folyamat egyúttal a magánjog erkölcsi tartalmának gazdagodását is jelenti, a jelenséget a magánjog „ethizálásának” is tekinthetjük szerinte. Ugyanakkor Szladits visszafogottan kétkedő is a szociális magánjog egyes megállapításait illetően. Miként kifejti, a jogszociológiai szemlélet alkalmazásának anélkül is bő tér nyílik, hogy szakjogként kellene kezelni a magánjognak azokat az intézményeit, amelyekben a szociális eszmék hatása a legerősebb. Polémiájának – amelyet a szociális magánjog képviselőinek érveivel folytatott – végső következtetése, hogy közérdek megfontolásait hordozó intézmények benyomulása a magánjogba, a közjogi elemek markáns jelenléte noha krízis-jelenség ugyan, mégis bizonyos értelemben természetes követelménye a társadalmi, gazdasági átalakulásnak. A magánjog szférája közjogi elemek betódulása következtében megszűkülhet ugyan, de ami belőle megmarad, az fogalmi szükségszerűséggel egyéni érdekvédelem.” Szladits elvi megfontolásai és a magánjog rendeltetését illető nézetei ismeretében nem is lehet meglepő, hogy a „Személyiségi jog” című fejezetet jegyző Balás Piri Elemér koncepciója jóval visszafogottabb, kevésbé nagy ívű, mondhatnánk realisztikusabb álláspontot képvisel a személyiségi jogok lényegét illetően, mint az ekkor még talán avantgárd szociális magánjog egyes doktrínái, vagy akár maga Meszlény. A személyiségi jogok fogalmának meghatározásakor Balás P. abból indul ki, hogy noha a magánjog anyagának túlnyomó részét olyan társadalmi vonatkozások adják, amelyek az anyagi valóság, a külső világ részei, léteznek immateriális javak is, amelyek túlmutatnak az érzékelhető külső világ jelenségein, s ezek nincsenek is az anyagi valóság közvetlen meghatározottságának hatálya alatt. Ilyen mindenekelőtt az „önmeghatározó és öncélú személyiség”, amely valójában a belső tartalma a személy (ember) jogalanyiságának, de azzal nem azonos. A személyiségi jogok által nyújtandó védelem indokát Balás P. az alkotó szabadság birtokában lévő személyiségnek a társadalom számára értékes és nélkülözhetetlen „kulturérték”-teremtő képesség megoltalmazásában látja. Álláspontja a személyiségi jogok lényegét illető egyes nagy ívű doktrínákhoz képest tudatosan „lefelé” modulált és nagyon pragmatikus.

23

A kifejezhetőség nehézségeit leküzdendő a szimbólum, a költői kép eszközéhez folyamodik, s a személyiség tiszta aktivitás jellegét azzal szemléltetni, hogy „a személyiség eleven folyam, amely sohasem áll meg és a saját medrében halad a külső világnak más lényegű tárgyai közt.” A maga alkotta szimbólum dimenzióit tovább tágítva a személyiségnek, mint folyóvíznek a medrében látja meg a jog számára megragadhatót, oltalmazhatót. Szerinte a személyiség védelme egységes, mindig a személyiségre vonatkozik, bármilyen alkalomból merül fel a védelem szükségessége, a személyiségi jog soha le nem írható az egyes részjogosítványok akár végtelen felsorolásával. Noha az egyes személyiségi megnyilvánulások gyakran a külső tárgyi világ objektumaihoz – javakhoz – kapcsolódnak, de soha nem ezek a materializálódott megnyilvánulások a személyiségi oltalom tárgyai, hanem maga a személyiség a maga elvont anyagtalanságában. Balás P. szerint kifejezetten előnyös, hogy a hazai jogban a személyiségi jogok az Mtj. 107. §-ában megformált generálklauzulája olyannyira absztrakt és elvont, így a személyiségi jog soha nem lehet olyan zárt egész, mint a magánjog többi ága. Balás P. megállapítása szerint – bár az Mtj. törvénnyé nem vált – az általános személyiség jog generálklauzulája, az általános személyiségi jogi oltalom elve maradéktalanul érvényesül a „valóságos jogéletet” tekintve. Sőt, szerinte az Mtj. 107. §-ának hiányában is lenne helye a magyar magánjogban a személyiségi jog oltalmának, mégpedig a jóhiszeműség és tisztesség alapelvének (szerinte helyesen: hűség és bizalom alapelve) következetes alkalmazásával. Ugyancsak jól látja, hogy a személyiség magánjogi védelme terén a konkrét ügyekben ítélkező bírónak az átlagos ügyekben megszokotthoz képest jóval nagyobb kreativitást kell tanúsítania, ha meg kíván felelni hivatásának.

D. Összegzés és előretekintés

A személyiségi jogeszme hazai felbukkanása és fejlődésének első korszaka szorosan összefüggött az első magyar polgári törvénykönyv létrehozásáért folytatott több évtizedes tudományos és kodifikációs munkálatok menetével. Mint Európában sehol – talán csak Svájc a kivétel – hazánkban sem vezetett organikus jogfejlődés a személyiségi értékeket védő klasszikus injuriáktól, az előképektől a modern személyiségi jog intézményéhez. A paradoxon, hogy a polgári átalakulás, azaz a tizenkilencedik század magánjogát a huszadik században kellett megalkotni, a személyiségi jogoknak a tervezetekbeli megoldásaiban és a jogintézményről vallott bölcseleti nézetekben is világosan megmutatkozott.

24

A liberális paradigma szerint a tulajdon garanciái tökéletesen elegendőek voltak a személyiség szabad kibontakoztatásához, a tulajdonosi önvédelem és jogvédelem ugyanis akkor még jó esélyekkel bírt. A magyar magánjog kodifikációjának, s a személyhez fűződő jogok tételes jogi és a joggyakorlatban való tényleges kiépülésének érdemi lépései viszont csak a huszadik században, annak első három évtizedében történtek meg; s ennek mélyreható következményei voltak az egymást követő tervezetek személyiségi jogi megoldásaira nézve is. Az 1928-as Mtj.-hez elvezető három évtizedes kodifikációs munkálatokat irányító jogászi generációk számára közvetlen, szinte pórusaikkal érzékelhető tapasztalat volt a kapitalizmus liberális modelljének – hazánkat illetően talán nem túlzás azt mondani, hogy totális – csődje, a nagyipar uralmának, a nagytőke túlsúlyának kiépülése, a javak társadalmi elosztásának korábban soha nem tapasztalt mértékű egyenlőtlenségeinek kialakulása, a korlátlan verseny milliókat létbizonytalanságba taszító, vagyontalanná és munkanélkülivé tevő hatása. A személyiségi jogok hatékony magánjogi védelmének eszméjét elsőként meghirdető hazai szociális magánjogi áramlatok ihletője mindenekelőtt az állam és a jog liberális szemléletéből való kiábrándulás volt. Az ipari és a pénzügyi nagytőke korábban sosem volt koncentrációjának időszakában, a XIX. század végén az egyenlő és absztrakt tulajdon valójában már nem is létezik. A családi, termelői és fogyasztási kistulajdon világának, amelynek adekvát magánjogi átirata volt az általános és egyenlő tulajdonosi képesség, korszakukra már leáldozott. A „személy egyenlő tulajdonos”, a liberális magánjogban megkérdőjelezhetetlen dogmájának további fenntartása a tőketulajdon és a munkaerőtulajdon közötti szakadék mélyülésével a bérmunkás és nincstelen tömegek, tehát milliók magánjogi értelemben vett „elszemélytelenedésével”, a jog „alá” szorulásának veszélyével fenyegetett. A személyiségi jogeszme hazai születésekor az állam szabályozási beavatkozása, korlátozásokban manifesztálódott aktivitása a tulajdonviszonyok terén a korábban abszolútnak és sérthetetlennek tételezett tulajdonjog már-már immanens belső tartalmának minősült a kodifikáció korának magánjogászai számára. A jelenségek határozottan egy irányba mutattak. A korábban megbonthatatlannak vélt tulajdoni részjogosítványok önállósodása, megerősödése a társasági, a pénzpiaci, az agrártulajdon területén, a szellemi tulajdon egyre markánsabb különválása, s főként a munkaerő tulajdon – különösen már a huszadik század elején – olyan intenzitással követeltek ius speciale szabályozást maguknak, hogy ez már a magánjog gravitációs erejét is lassanként legyűrte. Az egymásnak megfeleltetett egységes és absztrakt tulajdon és az általános, tulajdonságok nélküli magánjogi

25

személy teóriája a tulajdonjog tényleges szeletekre hasadásának válságtünetei közepette már a liberális nosztalgiákban sem volt többé fenntartható. Amikor az első, korábban még képtelenségnek tűnő új nevesített személyiségi jogok megadásának lehetősége felmerült a kodifikáció előkészítése során – a hitelhez való jog, a munkaerő joga stb. – az alkotók, ha öntudatlanul is, de a megroppant egységes tulajdoni védelem kiáltó egyenlőtlenségeit kívánták enyhíteni, illetve korrigálni a mind hátrányosabb helyzetbe kerülő tulajdonosi csoportok – kiskereskedők, kisgazdák, bérmunkások, vagy akár a vagyontalanok – létérdekeit favorizálva. A liberális magánjog eredetileg absztrakt személye így mindenesetre nálunk is bizonyos tulajdonságokra kezdett szert tenni, a magánjogi törvénybe felvenni szükségesnek ítélt, fokozatosan bővülő számú nevesített jogok alapján kiderült pl., hogy van testi épsége és egészsége, becsülete és hitele stb. Minden újabb nevesített jog a személyiség egy-egy vetülete, amelyek azzal, hogy jogilag is kifejeződést nyernek, immáron kikerülnek a személy autonómiájának korábban a tulajdonjog biztosította önvédelmi eszközeinek oltalmi ernyője alól, s az állam és a jog külső és formális megítélésétől válnak függővé, tartalmilag is. A cél a személyiségi jogok elméletével foglalkozó hazai gondolkodók számára is világos: részint a tulajdon „köztekintetek” által determinált korlátozásainak következtében legyengült védelmi képességének „külső” megtámogatása, másrészt a vagyontalan néptömegek magánjogi státuszának megkonstruálása és az őket megillető hely fellelése a készülő új kódexben. A vagyoni jogoknak, a tulajdonnak az egyén autonómiáját garantáló szerepét így részint átvállalva az újonnan kialakuló, a társadalomban egyenlően elosztható személyiségi jogok intézményrendszere teljesen kielégítőnek tűnt. A vagyonbeli egyenlőtlenségek jogi kiigazítása a személyiségi jogok egyenlő elosztásával átmenetileg alkalmas eszköznek látszott a nagy osztályközi

antagonizmusok

rendszerkonform

kezelésére,

amelynek

szükségességére

különösen az első világháború, majd az 1918-19-es felfordulások, válságok tapasztalatai ébreszthették rá a kodifikátorokat. A 20-as-30-as évekre a tulajdon megroppant autonómia-garanciái még tényleg helyreállíthatóknak látszottak, a megerősítés éppen alkalmas eszközeként tűnt fel az önálló, a tulajdonosi minőségtől független, mindenkit egyenlő módon megillető személyiségi jogvédelem ideája. A szociális magánjog irányzatának markáns társadalomképe volt: egy organikus, ugyanakkor tudatosan, a jog eszközeivel folyamatosan korrigált „finomhangolt”, a társadalmi osztályok közötti harmonikus összeműködést megvalósító rendszer víziója. A szociális jogeszme korabeli képviselői azonban egy lényeges kérdésben mégiscsak tévedtek, s ez máig nehezíti a személyiségi jogok lényegét és lehetőségeit illető elméleti 26

tisztázást. Úgy vélték: a személyek új egyenlősége a tulajdonviszonyok egyenlőtlenségének fenntartása mellett, azokra tekintet nélkül is kifejezhető, a javak elosztásának társadalmi egyenlőtlenségei az új jogok egyenlő elosztásával orvosolhatók. Mindez azonban alighanem csupán az új elméleti modell keltette illúziónak bizonyult. Számunkra már világosan látszik, hogy a személy autonómiáját, a magánélet háborítatlanságát valóban hathatósan a vagyonbeli és a személyiségi jogi garanciák csak együttesen képesek biztosítani, a személyiségi jogok ígérte autonómia a vagyoni (tulajdonosi, birtokosi stb.) garanciák által nyújtott biztonság nélkül jámbor óhaj csupán, a megvalósíthatóság igen csekély esélye mellett. Ez a felismerés azonban

már

átvezet

bennünket

a

személyiségi

jogok

napjainkban

jelentkező

válságjelenségeihez. A személyiségi jogok – a rendszerváltást követő időszakban, de különösen napjainkban – sokasodó válságtüneteinek elsődleges okai mögött meggyőződésünk szerint az elméleti tisztázatlanság, a magánjogi bölcseleti megalapozás hiánya, illetve annak inkonzisztens volta érhető leginkább tetten. A ritkán felbukkanó új elméleti nézeteket az elmúlt években többnyire a jogtudományi irodalom olyan művelői tárták a nyilvánosság elé, akiknek munkássága nem elsősorban a magánjogi tudományterületére esik, így részükről a belső összefüggések finom dogmatikai szerkezetének ismerete vagy akár egy-egy polgári jogi intézmény lehetőségeinek, korlátainak ismerete talán nem is igen várható el. A magánjogi viszonyok strukturális felépítésétől idegen politikai, értelemszerűen szinte kizárólag a közjog eszközeivel megvalósítható eszmények, néha inkább csak vágyak emberi vagy személyiségi alanyi jogokká formálása egyre nyilvánvalóbb veszélyt jelent az ilyen igények kiszolgálására teljességgel alkalmatlan, lényegénél fogva csak passzív védelmi feladatra alkalmas magánjogi személyiségi jogokra. Mindezek a változások azonban csak a válság felszínét jelzik, tünetek, de nem ez a krízis oka. Az ok ennél mélyebben rejlik. A személyiségi jogok – mint azt láttuk a személyiségi jogeszme hazai kialakulásának és fejlődésének leírása nyomán – azzal a küldetéssel születtek, hogy helyreállítsák a személy tulajdonosi pozícióinak egyenlőtlenségei miatt megromlott autonómia-garanciákat, amire elsősorban azért volt szükség, mert a tulajdonosi minőség már korántsem volt egyenlő és általános, s a tulajdonjog maga is lényegét tekintve eltérő tartalmú, egymástól élesen különböző, speciális jogosultságok és kötelezettségek foglalatává vált, elsősorban a tárgyanként eltérő állami szabályozás, a változatos közjogi tartalmakkal való telítődés okán. A személyiségi jogeszme felbukkanása úgyszólván az utolsó pillanatban érkezett a magánjog elmélete számára, hogy a mind nyilvánvalóbban illúziónak bizonyuló, a tulajdonosi minőségen alapuló jogegyenlőség eszményét átmentse – új alapokra helyezve azt 27

– a kapitalista társadalom liberális korszakát követő időkre. Az új átírási kulcs az ember szabadságát, az egyén autonómiáját a tulajdon platformjáról a mindenkit egyenlő mértékben megillető személyiségi jogok alapjára helyezte át. A paradigmaváltás nem elsősorban az elméleti, sokkal inkább a politikai, közjogi hozadékaival együtt vált kiemelkedő fontosságúvá: újra értelmezhetővé és fenntarthatóvá tette a magánjogi jogegyenlőség eszményét,

a

fenyegetően

növekvő

antagonizmusok

ellenére

a

társadalmi

béke

fenntarthatóságának illúziójával kecsegtetett. Az elméletben az új szerepkörében immár a legfontosabb autonómia-garanciaként tündöklő személyiségi jog doktrínája rövid időre elhomályosította azt a lényeges összefüggést, hogy a vagyonbeli és ezen belül főként tulajdoni biztosítékok, bár valóban nem voltak már egyedül elégségesek a magánszféra háborítatlanságának hatékony megóvásához, de nagyon is szükségesek és nélkülözhetetlenek voltak – s ma is azok – a személy autonómiájának valóságos, materiális biztosításához. Az emberhez méltó, relatíve háborítástól mentes, a személyiség önkiteljesítéséhez szükséges autonóm mozgástér létét a vagyoni és a személyiségi biztosítékok csak együttesen képesek nyújtani, egyik a másik nélkül, különösen a vagyoni jogi garanciák hiányában felkínált személyiségi jogi „pótszerek”, az illúziókat éltető jogalkotói rögtönzések csupán. Megfontolandó az is, hogy miként a vagyoni javakban felhalmozott értékek, azonképpen az emberi képességek, tudás, intelligencia, érzelmi és értelmi stb. kvalitások is nagyon egyenlőtlenül oszlanak meg a társadalom tagjai között. Pedig a személyes autonómia foka és minősége a privátszféra háborítatlanságának mértéke a vagyonbeli biztosítékok mellett is elsősorban képességek, intelligencia, érzelmi és értelmi energiák, erőfeszítések stb., ha úgy tetszik „társadalmi-kapcsolati beruházások”, s nem csupán – végső soron csak bíróság előtt kikényszeríthető – alanyi jogok függvénye. Ilyen társadalmi-kapcsolati beruházásokra természetesen, ha hajlandó is rá, csak az képes, aki rendelkezik a szóban forgó „befektethető” humánökonómiai javakkal és képességekkel, amelyek – még egyszer hangsúlyozzuk – talán a vagyoni javaknál is szélsőségesebben oszlanak meg a társadalom tagjai között. Ezt a képességbeli egyenlőtlen megoszlást azonban a személyiségi jogok egyáltalán nem képesek érzékelni: átlagos és uniformizált, az egyének egyenlő érdekérvényesítő képességeit feltételező védelmet tudnak csupán nyújtani, s mint a jogok általában, tipikus esetekre szabva azt. Csakhogy mára világosan látszik, hogy az egyenlő és általános személyiségi „jogképesség” is csak egy fikciónak, egy új mítosznak bizonyult. Az autonómia vagyoni biztosítékaiban és a magánszférát fenyegető konfliktusok elkerüléséhez, kezeléséhez szükséges humánökológiai javakban bővelkedők – a két halmaz 28

reprezentánsai ráadásul jórészt azonosak is – számára a személyiségi jogok nyújtotta tipizált és átlagos védelmi eszközrendszer jórészt felesleges, igénybevételük a hathatósabb vagyonbeli és személyes képességeik nyújtotta garanciák megléte miatt úgyszólván elenyésző. Ellenben a vagyontalan vagy csak csekély vagyoni potenciált mozgósítani képes, továbbá magánéletük konfliktusainak kezeléséhez szükséges képességekben szűkölködő tömegek számára a polgári bíróságok egy igencsak hosszadalmas és költséges eljárása eredményeként kivívható személyiségi jogvédelem gyakorlatilag elérhetetlen. Számukra az autonómia ígérete, a jog eszközeivel biztosított háborítatlan privátszféra lehetősége olyan luxus, amely fényévekre van tényleges lehetőségeiktől. Nekik a jog és a társadalom alatti helyzetükből való felemelkedéshez az anyagi javak állami újraelosztása keretében elérhető arányosabb és célirányos részesedés nyújthatna csak reményt, amelynek intézményi és módszerbeli kivitelezése viszont nem lehet az erre alkalmatlan magánjog feladata. A legelesettebbek, a legrászorultabbak emberhez méltó életének biztosításához szükséges anyagi garanciák közjogi, közigazgatási jogi eszközökkel való megerősítése helyett – sőt, az utóbbi időben ezek szűkítése és leépítése közepette – a jogalkotás látványos, ám igencsak ellentmondásos magánjogi, személyiségi jogi jogfejlesztésbe kezdett. A változásokat minden bizonnyal az a frusztráló felismerés inspirálta, hogy az autonómia vagyonbeli garanciáit nélkülözni kényszerülők a még egyébként rendelkezésükre álló jogi, személyiségi intézményrendszer igénybevételét is látványosan és tömegesen mellőzik. A jogalkotás erre a közjogias megoldásoknak és módszereknek a személyiségi jog intézményeibe való erőteljes beépítésével igyekezett megkönnyíteni és fokozni a jogvédelmet az ezt önszántukból igényelni, illetve érdekeiket hatékonyan képviselni képtelenek számára. Az esélyek drasztikus és fokozódó egyenlőtlenségeit materiális eszközökkel ténylegesen tompítani hivatott és arra alkalmas cselekvési program híján az állam a személyiségi jogok még „egyenlőbb” elosztásának a költségvetési eszközöket kétségkívül kímélő módszerét kezdte alkalmazni. A folyamat alaposabb bemutatása és elemzése a dolgozat és a kutatómunka folytatásának egy későbbi fázisában majd elkerülhetetlen lesz, itt csak azt a tendenciát kívánjuk érzékeltetni, amelynek eredményeképpen az eredetileg egyenlő és általános magánjogi személyiségi jog a mind intenzívebb közjogi behatás eredményeképpen tartalmilag egymástól alapvetően eltérő „szak”-jogokra kezd hasadni, nagyjából hasonló tünetekkel, mint a tulajdonjog a tizenkilencedik század második felében. A baljós jelek már közvetlenül a rendszerváltás után jelentkeztek. A frissen létrehozott állampolgári jogok országgyűlési biztosainak jogköre és működése a személyiségi jogok egy jelentős részét a párhuzamos igényérvényesítés lehetőségére tekintettel lényegében közjogiasította és egy közigazgatásihoz hasonló eljárási 29

rendbe illesztette. A magánjogtól való eltávolodás különösen élesen mutatkozik meg a személyes adatok védelme terén, ahol is a szakombudsmannak még további hatósági jogköröket is biztosít a törvény. Hasonlóan személyiségi „külön” jogterületté kezd válni a közszereplőket megillető, lényegében redukált személyiségi jogok világa, amely a nemzetközinek tekinthető trendnek megfelelően ugyancsak közjogi megfontolások miatt alakult ki hazánkban is. Ugyancsak jellemző fejlődési utat képvisel a Ptk.-ba 2003-ban felvett, az egyenlő bánásmód sérelmeként meghatározott „új generációs” személyiségi jog, amelynek érvényesülése fölött külön hatóság őrködik. A hátrányos megkülönböztetés („leánykori”) néven

megismert

magánjogi

személyiségi

jog

mai

formájában,

a

reá

épült

intézményrendszerrel és eljárási renddel együtt a közigazgatási jogba gravitál, s a magánjoghoz már vajmi kevés köze van. Nem szerencsésebbek a Ptk. – IRM által jegyzett – tervezetének már említett új nevesített személyiségi jogai, az egészséges környezethez való jog és a fogyatékkal élők sérelmének személyiségi jogi szankcionálása sem. Ezek esetében is csak a közjogi, közigazgatási jogi eszközök pozitív, tevőleges, elsősorban az állam szervei számára kötelezettségeket előíró szabályai és intézményei jelenthetnének valós megoldást a sérelmet szenvedettek számára, ehelyett a jogalkotó – tipikus látszatintézkedésként – egy alapvetően passzív magánjogi védelmi jogosultságot akar megtölteni közjogi, azaz aktív elemekkel. A védelmi jogok abszolút szerkezete erre persze tökéletesen alkalmatlan. Mindezek tükrében nem tűnik túlzónak megállapításunk, hogy az egyén magánjogi helyét a múlt század elején az egyenlő és általános személyiségi jogban kijelölő személyfogalom megrendülni látszik. Egyenlőség és általánosság helyett meghatározott speciális tulajdonságok, egyedi vagy csoportos jellemzők szerint tagolt, tartalmilag és terjedelmileg eltérő személyiségi „külön” jogok vannak kialakulóban, amelyek léte és tartalma a reájuk vonatkozó, döntően közjogi jellegű állami beavatkozás milyenségétől és mélységétől függ. A rászorulók tényleges egyenlőségének, azok anyagi garanciáinak erősítését szolgáló szociálpolitikai program helyett a személyiségi jogok lényegétől idegen közjogi tartalmakkal való telítődéséért azonban nagy árat kell fizetni: a személy magánjogi egyenlő és általános státuszát korábban adekvátan kifejező személyiségi jogok szeletekre kezdenek hasadni s megindultak egy sajátos, talán leginkább a rendiségre emlékeztető állapot kialakulása felé. Az alig száz éve meglelt átírási kulcs, amellyel a minden személyt egyenlő mértékben megillető személyiségi jogokban jelölték ki az egyén magánjogi helyét, napjainkra mindinkább elveszni látszik.

30