Dr. Dózsa István Életem története

Dr. Dózsa István Életem története

Dr. Dózsa István

ÉLETEM TÖRTÉNETE

Budapest 2005

c Dr. Dózsa István örökösei

Magánkiadás Készült a xxx nyomdában ISBN 963 xxxxxxx

1916–2000

Vas István : A Teremt˝ohöz Köszönöm, hogy megteremtettél, Ó, Szeretet és idetettél, Hogy csillagok, ködök, s hegyek Között ember legyek. Köszönöm, amit látok : A teremtett világot, Hogy még a rossz sem céltalan, Mindennek jelentése van. Én is Neked kincset-ér˝o Egy vagyok, soha-visszatér˝o. S akár a férgek, vagy a szentek, Valamit jelentek. Meghalok, semmit sem veszítek, Muvedet ˝ meg nem semmisíted, S a mennyben, vagy pokolban Az leszek, ami voltam.

Tartalom I. rész : Életem története (1944-ig) Prológus . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1 (miért írom ezt) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 1 (születésem körülményei) . . . . . . . . . . . . . . . . 4 (apai felmen˝ok) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5 (elmélkedés a címekr˝ol) . . . . . . . . . . . . . . . . . 8 (apai felmen˝ok) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 11 (apám diákkora) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 12 (apám megismerkedik anyámmal) . . . . . . . . . . . 14 (apai rokonaim) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 14 (anyai rokonaim) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 17 (elmélkedés az emberi faj „fejl˝odésér˝ol”) . . . . . . . . . 23 (születésem) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 25 (elmélkedés a karrierekr˝ol) . . . . . . . . . . . . . . . 27 (csecsem˝okorom, apám hadifogsága) . . . . . . . . . . 27 (gyerekkori élményeim) . . . . . . . . . . . . . . . . 29 (elmélkedés a b˝obeszéduségr˝ ˝ ol és a világnézetekr˝ol) . . . . 33 (a Wekerle-telep) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 36 (anyám és apám állása) . . . . . . . . . . . . . . . . 43 (a családi kör) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 46 (a Piarista Gimnázium) . . . . . . . . . . . . . . . . 51 (apám munkát kap) . . . . . . . . . . . . . . . . . . 57 (cserkészet) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 57 (a piarista nevelés) . . . . . . . . . . . . . . . . . . 65 (gimnáziumi tanulmányok) . . . . . . . . . . . . . . 66 (sport) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 71 (korrepetálás, drukkerség) . . . . . . . . . . . . . . . 76 (színház) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 78 (gyorsírás) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 81 (érettségi) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 83 (Ludovika) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 85 (pályaválasztás) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 88 (a telepek és az óvoda) . . . . . . . . . . . . . . . . . 92 (nyaralások) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 98 (szüleim betegsége és halála) . . . . . . . . . . . . . 102 (egyetemi élet) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 106 (étkezés) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 109 (lovaglás) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 110

(tanulás, vizsgák) . . . . . . . . . . . . . . . . . (pénzkeresés) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . (másodév) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . (biciklitúra) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . (harmadév) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . (csónakház) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . (negyedév) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . (tanársegédség) . . . . . . . . . . . . . . . . . . (jövedelmek) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . (politika) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . (szakmai gyakorlat, leventeség) . . . . . . . . . . . (megismerkedés feleségemmel) . . . . . . . . . . . (katonáskodás) . . . . . . . . . . . . . . . . . . (leszerelés, esküv˝o) . . . . . . . . . . . . . . . . . (berendezkedés Szentgotthárdon) . . . . . . . . . . (feleségem felmen˝oi) . . . . . . . . . . . . . . . . (a „hozomány”) . . . . . . . . . . . . . . . . . . (közigazgatás) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . (társadalmi élet) . . . . . . . . . . . . . . . . . . (Németország megtámadja Jugoszláviát : ismét behívó) . (vissza Szentgotthárdra) . . . . . . . . . . . . . . (Németország megtámadja a Szovjetuniót : ismét behívó) (ismét vissza Szentgotthárdra) . . . . . . . . . . . . (baráti körünk) . . . . . . . . . . . . . . . . . . (els˝o lányunk születése) . . . . . . . . . . . . . . . (újabb behívó) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . (Kijev) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . (a szovjetek túlkapásai) . . . . . . . . . . . . . . . (Kijev) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . (épít˝oanyag-vásárlás) . . . . . . . . . . . . . . . . (a hadtest vezet˝o állatorvos helyettesítése) . . . . . . . (újra otthon, házépítés, második lányunk születése) . . (újabb behív˝o) . . . . . . . . . . . . . . . . . . . (frontközelben) . . . . . . . . . . . . . . . . . . (megjön a váltás, befejezem a háborút) . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

111 114 118 124 129 133 137 142 154 158 159 161 168 180 183 189 191 193 196 199 202 203 207 211 219 222 231 242 244 260 261 265 267 271 280

II. rész : Egy falusi állatorvos feljegyzései életének 1944–1953 közé eso˝ tíz évérol ˝ Bevezetés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 283 (a német megszállás, a zsidók sorsa) . . . . . . . . . . 285

(jönnek az oroszok) . . . . . . . . . (politikai pályafutásom) . . . . . . . (letartóztatások) . . . . . . . . . . (a Magyar Közösség) . . . . . . . . (a Markó) . . . . . . . . . . . . . (szabadulok) . . . . . . . . . . . (újabb letartóztatás) . . . . . . . . (újra szabadulok) . . . . . . . . . (elhagyjuk Szentgotthárdot) . . . . . (Marcaliban) . . . . . . . . . . . . (feketevágások) . . . . . . . . . . (rendszerváltozásokról) . . . . . . .

. . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . .

293 299 310 322 323 333 338 341 343 344 347 353

III. rész : Az 1956-os forradalom Marcaliban (Visszaemlékezés negyven év múlva) (kitör a forradalom) . . . . . . . . . (az új tisztségvisel˝ok) . . . . . . . . . (segély Pestnek) . . . . . . . . . . . (emberi gyengeségek) . . . . . . . . . (fogolyszabadítás) . . . . . . . . . . (a forradalom vége) . . . . . . . . . (1956 utóhatásai) . . . . . . . . . . . Zárszó . . . . . . . . . . . . . . . Mutató . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . . . . . . . . . . .

. . . . . . . . .

. . . . . . . . .

. . . . . . . . .

. . . . . . . . .

. . . . . . . . .

. . . . . . . . .

360 361 363 365 369 371 380 384 385

I. rész Életem története (1944-ig) Az aláhúzott kifejezé-

sek a mutatóba kerülnek. Az „xxx”, „yyy” neveket nem tudom ! További mutatóba kerülend˝okre javaslatokat várok. A zárójeles címek és lábjegyzetek t˝olem származnak, lehet továbbiakat javasolni.

Prológus Közeledvén hatvanharmadik születésnapomhoz — egy feladatok nélküli téli napon — ellenállhatatlan kényszert éreztem, hogy tollat ragadjak és megpróbáljam életem els˝o 28 évének történetét papírra vetni, hátha valamelyik kés˝obbi generációit érdekli ez a korszak. Izgalmas id˝oszak volt ez az emberiség történetében is : két világháború, gazdasági világkrízis, rövidebb, hosszabb diktatúrák tündöklése, bukása, hazánkban király nélküli királyság, tengernagy irányította tenger nélküli ország, több százezres emberáradat az elcsatolt országrészekb˝ol, viszonylagos konszolidálódás, stb. Ebben a korszakban élte — a nagy egészet tekintve — egy jelentéktelennek mondható kis család küzdelmekkel, megpróbáltatásokkal, munkanélküliséggel súlyosbított életét, ahol azonban mindég a legteljesebb harmónia uralkodott. Mert ennek a kis családnak tagjai lelkületükben messze kiemelkedtek a kor átlagából. Szerencsémre ilyen környezetben n˝ohettem fel, alakulhatott ki egyéniségem, építhettem ki — ha nem is tudatosan — életem ars poeticáját, mely közel nyolc évtized alatt mindég kiállta a próbát. Segített annak a korán kituzött ˝ célnak az elérésében, hogy életem minden fázisában, nehézségek és kísértések között is sikerült emberré válnom és mind máig annak is maradnom. Ennél többre sosem vágytam. Az els˝o 284* oldalt 1979–80-ban írtam, az utolsó 25 oldalt 1986 és 1990. május 8-a között, öt évig. Talán ezek a dátumok is segítenek megértetni a szöveg számos, ma már talán anakronizmusnak tun˝ ˝ o megállapítását. (miért írom ezt) Nem pályázok irodalmi babérokra és nem is a nyilvánosság el˝otti szereplés iránti vágy adta kezembe a tollat 1979. január 22-én. * Jelen kötetben az els˝o 259 oldalról van szó.

1

Most, hogy leírtam a január 22-ét, döbbenek rá, hogy milyen szerepet játszott életem során ez a téli nap. Hány fordulópontnak, sokszor keserves, de olykor örömteli eseményeknek volt kezdeti id˝opontja minden betervezettség nélkül, spontán adódóan, mint arra a kés˝obbiekben még utalok. Célom egyszeru˝ és világos : szeretném leírni életem történetét úgy, ahogy azt megértem, ahogy azt a körülöttem zajló világ alakította. Tisztában vagyok vele, hogy életemben semmi rendkívüli nem történt ; esetleg utódaimat érdekli, senki mást, mégsem sajnálom a ráfordított id˝ot. A huszadik század jelent˝os részét éltem végig, és mint átlag embert, sem kiugró nagy szerencse, sem az átlagot meghaladó nagy tragikum eddig nem ért. Cselekedeteimet — amióta az eszem tudom — a sur ˝ un ˝ és gyökeresen, nem egyszer megrázkódtatásszeruen ˝ változó politikai és világnézeti harcok, nemkülönben hosszabb-rövidebb ideig tartó, stabilnak tun˝ ˝ o állapotok közepette is mindég egyéniségem határozta meg. Ennek kialakulására — mint mindenki másnál — a legnagyobb hatást, gondolom — a gyermekkori családi, iskolai, lakóhelyi környezeti benyomások gyakorolták. Korán árvaságra és így önállóságra jutván, a mind élesebben kibontakozó világnézeti és politikai küzdelmek közepette mindég ember tudtam maradni, soha nem ingott meg egy pillanatra sem egyéniségem, világnézetem, és ez az egyike ama kevés dolognak, amire életem vége felé büszke vagyok. Pedig, ha a harmincas évek elejét˝ol számítom önmagamra-eszmélésemet, az azóta eltelt közel öt évtized megszámlálhatatlan sok buktatót tartogatott és meggy˝oz˝odésem, hogy nem sokan mondhatják el velem együtt : soha nem alkudtak meg erkölcsi, világnézeti kérdésekben még a látszat kedvéért sem, sem el˝omeneteli, sem anyagi, vagy bármi más konjunkturális érdek kedvéért sem. Na már most miért mondtam az elején, hogy életem nem irodalmi téma ? Mert töretlen szemléletem ellenére sem számolhatok be „mártírsorsról”. Pofont, azt kaptam, igaz, többször is, izgalmakban is volt b˝oven részünk, de „h˝osies” er˝ofeszítések nélkül felneveltünk öt gyereket és jöv˝ojüket — ha nem is mindegyiknél diplomával, de — lakással és f˝oként egy nagyon harmonikus családi környezet nyomot hagyó emlékével, úgy érzem, jó sínre tettük. Mi magunk is, ha nem is tobzódva a jólétben, de különösebb anyagi gondok nélkül, kiegyensúlyozottan, testi és szellemi

2

igényeinket megfelel˝oen kielégítve tölthetjük most már nyugdíjas éveinket. Irodalmi emlékeimben a nézeteit köpenyként nem cserél˝o, hozzám hasonlóan „apolitikus” természetu˝ embereknek általában mártírság, üldöztetés, számkivetettség jut osztályrészül, amit könnyfakasztóan lehet irodalmilag vázolni. Az én „megelégedettségbe torkolló” életutam tehát nem irodalom, csupán egyszeru, ˝ de igaz történet, melynek tárgyilagos elmondását nem befolyásolja semmiféle érdek, semmiféle nyilvános siker, elismerés utáni vágy. Csupán az a célom, hogy aki végig élte a huszadik század egyre gyorsuló, fordulatokban igencsak b˝ovelked˝o jelent˝os részét, jól teszi, ha rögzíti emlékeit. Nem egyszer megdöbbenve veszem észre, hogy gyerekeim is furán néznek rám egy-egy saját gyerekkori emlékem felelevenítése alkalmával, pedig hisznek nekem és csak egy generációval fiatalabbak nálam. El tudom képzelni, hogy még egy-két generáció, és unokáink, dédunokáink legfeljebb történelemkönyvekb˝ol ismerhetik meg korosztályom ifjúkorának problémáit, életkörülményeit, szokásait, hitét és törekvéseit, valószínuleg ˝ er˝osen torzítva, lakkozva, vagy bemocskolva. Mert nincs és soha nem is volt olyan politikai, ideológiai, társadalmi rendszer, amelyik ne magyarázná — írná át — a történelmet a saját szájíze szerint. És ami érdekes : nemcsak a közelmúlt történelmét magyarázzák (írják át), hanem sokszor a több ezer éves eseményeket is. Tehát bármilyen ellentmondásosnak tunik ˝ is : a valóságban megtörtént eseményekkel foglalkozó „történettudomány” a leglabilisabb, a legtöbbféleképpen „átdolgozott”, kenceficélt, tehát a legkevésbé objektív tudomány. Végeredményben tehát, mit is akarok ? Életregényt írni nem, mert az életem nem volt olyan, ami regénytéma lehetne. Különben is a regény — ha van is valóságalapja — nagyrészt „kitaláció”, váratlan fordulatok, helyzetek sorozata, ami felcsigázza az olvasó érdekl˝odését a regényh˝os élete iránt. Történelmet sem írhatok, mert bár a huszadikszázad jelent˝os részét végigélve saját b˝orömön is nemegyszer érezhettem, hogy „történelmi id˝oket élünk”. Az átélt eseményeket soha nem az éppen „hivatalos álláspont” szellemében rögzítem — márpedig a történelemírásnak ez az alapja —, hanem egyszeruen ˝ és naplószeruen ˝ beszámolok a velem történtekr˝ol, a körülöttem zajló és 3

általam tapasztalt eseményekr˝ol úgy, ahogy azt én akkor értékeltem, és ahogy azokra ma is szívesen, vagy kevésbé szívesen emlékezem. Na de elég a filozofálásból is, hiszen egy átlag embernek nem áll jól a tudálékosság, térjünk a tárgyra. (születésem körülményei)

Dózsa István Lajos, apám


Születésem az els˝o világháború els˝o felére esett 1916 áprilisára. Emberi számítás szerint ez csak szüleim, és az én sorsomra volt dönt˝o kihatással. Ámbár ha „történelmi szempontból” nézzük a dolgot, a rosszmájúak azt is mondhatnák, hogy I. Ferenc József császári és királyi o˝ felsége élete 86 éve alatt sok minden eseményt átvészelt nagyobb emóciók nélkül, viszont az én születésemet alig élte túl néhány hónappal ! Ez a tény történelmileg igaz, mert 1916 nyarán jobb létre szenderült. Na de én nem történelmet írok, ezért saját életem szempontjából ezt a halálesetet nem sorolom életem jelent˝osebb ténykedései közé, mert tagadom azt a latin mondást : post hoc, ergo propter hoc. Bár ha belegondolok, hogy a post hoc mégis propter hoc és én esetleg néhány évvel el˝obb születek, az emberiség megúszhatta volna az els˝o világháborút ? De ez megint csak teória, mert olyan objektív ok nehezítette, jobban mondva tette lehetetlenné a korábbi megszületésemet, amit az akkori id˝okben nehezebb volt elhárítani, mint egy világháborút. Ez az ok : apám és anyám családi származása közötti különbség ! Apai családom ugyanis el˝onevekkel, országos méltóságot betöltött o˝ sökkel (én ugyan konkrétan csak egy ilyenr˝ol tudok, azt is oldalágon) rendelkez˝o „nemes” família volt. Ezzel szemben anyám nagyapja még jobbágynak született 1840-ben és csak 1848-ban szabadult fel. Bár unokája szegény édesanyám Jászapáti nagyközség „óvódás kisasszonya” (óvón˝oje) lett, mégsem találtatott apai nagyszüleim részér˝ol méltónak arra, hogy egy „nemesi família” községi segédjegyz˝o-gyakornoki tisztséget betölt˝o fia feleségéül választhassa. Apámnak ott kellett hagynia a szül˝oi házat, vállalni a kitagadtatást, Pestre költöznie, minisztériumi kistisztvisel˝oi státuszt betöltenie, hogy 1913. szeptember 8-án eljegyezhesse anyámat. Az eljegyzést sajnos nem követhette az élet egyik legszebb szakaszának tartott zavartalan jegyesség, mikor is az eljegyzettek 4

Ferenc József, I.

Sóti Terézia, anyám

Ferenc József, I.


Dózsa István Lajos, Dózsa apám István Lajos, apám

naponta tervezgetik jöv˝ojük alakítását, mert ugyanezen év október 1-én apám bevonult katonának Egerbe, a 60. K.u.K. (Kaiserliche und Königliche) gyalogezredbe újoncnak. Érettségije miatt ugyan „karpaszományos” lett, de ez nem sok könnyítést jelentett akkor sem (sajnos az én katonaid˝omben sem) a többi sorkatona sorsához képest. Gondolom, alig várták, hogy leteljen az egy esztend˝o, és házasságuk révén beteljesüljön boldogságuk. Na de mint fentebb már említettem — születésem kés˝obbi id˝opontra lévén progra˝ mozódva — I. Ferenc József cs. és kir. Ofelségének még nem tudtam produkálni a kegyelemdöfést és így o˝ „mindent megfontolva és mindent meggondolva” 1914 nyarán bátran beleugrott az els˝o világháborúba. Ennek természetes következményeként jó apám leszerelés helyett — mint kadett˝ormester — kénytelen volt elmenni valahova Lengyelországba, majd kés˝obb Bukovinába „védeni” hazáját, azzal a biztos ígérettel, hogy „mire o˝ sszel a fák levelei lehullnak”, már mindnyájan gy˝oztesen hazatérhetnek. Ez azonban csak anynyiban lett igaz, hogy a hadi titkokba be nem avatott fák éppen ötödször „hullatták leveleiket”, mikor — ha nem is mindnyájan — de egyikük, másikuk hazatérhetett. Ja, hogy nem is gy˝oztesen ? Istenem a történelem folyamán melyik császári, vagy királyi ígéret vált valóra teljes egészében ? Errare humanum est ! Mondták pár ezer évvel ezel˝ott és azóta hányszor igazolódott, hogy ha valaki Isten — vagy a kés˝obbiekben egyéb hatalmasság — kegyelméb˝ol uralkodik is, mégiscsak ember, képzelje magát bármennyire is emberfeletti, tévedhetetlen „übermensch”nek. A szomorú csak az, hogy az átlag ember tévedését többnyire csak maga sínyli meg, a „nagyok” tévedése (ez enyhe kifejezés) olykor milliók életébe kerül. Apám tehát esküv˝o helyett a frontra ment, így az én megszületésem is „technikai akadályok” miatt eltolódott — aminek ˝ egyenl˝ore I. Ferenc József cs. és kir. Ofelsége örülhetett volna, — csak ha felvilágosították volna születésemnek rá nézve tragikus következményeir˝ol (ld. fentebb) — apám, anyám biztosan nem. Mivel tehát pillanatnyilag apám országhatáron túl, lövészárkokban sóhajtozik, anyám Jászapátiban imádkozik érte, én magam meg a közeli tervekben sem szerepelhettem, így a világon sem vagyok, jut egy kis id˝o o˝ seimr˝ol elmondani annyit, amennyit gyermekkoromban hallottam róluk. 5



Ferenc József, I.


(apai felmenok) ˝

József, II.

Dósa Antal, dédapám

Dósa József, szépapám

Dózsa Erzsébet, nagyanyám

Kezdjük el˝oször apai o˝ seimmel. Jászapáti nagyközség történetében írva vagyon : a makkfalvi és dálnoki Dózsa család 1736-ban vándorolt be Erdélyb˝ol a Küküll˝o mentér˝ol és telepedett le a Jászságban. Rövid id˝o alatt meglehet˝os vagyonra és nagy tekintélyre tettek szert, annyira, hogy egyikük : Dósa József a kalapos király II. József uralkodása alatt Jász-Kun F˝okapitánya lett. (Itt szeretném megjegyezni, hogy a Dózsa név hosszú ideig hol Dózsának, hol Dósának íródott a népi kiejtés egyszerusítése ˝ következtében, olyannyira, hogy az én nevem Dózsának, húgomnál Dósának anyakönyveztetett, holott egy apától-anyától származtunk.) Ez a Jász-Kun F˝okapitányság a híres jász-kun privilégium értelmében országos méltóság volt, zászlósúr, akinek zászlaja alatt gyülekeztek a jászok és kunok háború esetén, míg békeid˝okben is az adott terület legf˝obb hatalmi szerve volt. A történészek biztosan sokkal jobban meg tudnák magyarázni ennek a közjogi méltóságnak a mibenlétét, én csak azt tudom nagyúr lehetett, mert gyermek nélkül halván el halála után testvérei, vagy hatan pert indítottak vagyonáért az özvegye ellen. A periratok jelent˝os részét dédnagyapám — Dósa Antal, kés˝obbi jászárokszállási f˝ojegyz˝o — lemásolta és abból az derül ki, hogy sok száz hold földje, hatalmas vagyona volt, amit egy latin nyelvu˝ 1791–92-b˝ol való leltár-másolat tételesen felsorolja hány „boves jugales”, „equiferi curri”, „ancillæ suæ”, stb. felett rendelkezett. Ami a periratokból a „rang”-ra utal : akár hányszor a f˝okapitányról szó esik a Jászapáti Községi Tanács ülésén felvett jegyz˝okönyvekben, minden esetben így említik : Nemes, Nemzetes és Vitézl˝o Urunk Bátyánk Dósa József F˝okapitány Úr. Hogy mi lett a per vége, azt nem tudom. Csak gondolom, hogy javarészt, az ügyvédek kezén elsikkadt, mert dédapám Dósa Antal, akinek apja volt az egyik peresked˝o nagybátyja vagyonáért, már nem volt földesúr, csak községi jegyz˝o lett, vagyon nélkül. Ennek a Dósa Antalnak fiatalkoráról nem sokat tudok. Úgy Pet˝ofivel volt egyid˝os, és ami egy Dózsa név visel˝ojénél annak idején természetes volt, részt vett a szabadságharcban. Nagyanyám úgy mesélte, hadnagyi rangot ért el és ennek megfelel˝oen becsülettel leült 4 év várfogságot a gyönyöru˝ Tirolban, Kufstein

6

Dósa József, szépapám

Dósa Ilona, húgom

equiferi curri : ilyen nincs latinul



Boros-Dósa József, nagyapám


várában. Többször jártam Innsbruckban és tervem is volt felkeresni Kufstein várát — ahol állítólag a börtönnapló másolata is megtekinthet˝o —, de hát a 70 dolláros turista valutakeret sohasem engedett fickándozni, így a látogatás valamelyik kés˝oi utódomra marad. Dédapámról még annyit tudok, hogy kés˝on n˝osült (kb. negyvenéves korában) és 1866-ban született egyetlen leánya : Dózsa Erzsébet, apai nagyanyám. Közbevet˝oleg még annyit el kell mondanom róla, hogy 1945-ben Szentgotthárdon lévén járási állatorvos, fél év alatt vagy tizenötezer ember fordult meg nálam, akik a németek által elhurcolt lovakért úgy jártak át Ausztriába, mint a szomszédba és ezek között több jászárokszállási is akadt. Engem furdalt a kíváncsiság és érdekl˝odtem, jobban mondva említettem nekik, hogy dédapám az o˝ falujukban volt f˝ojegyz˝o. Megdöbbenve hallottam — nem is egyt˝ol —, hogy ismerik a nevét, a róla festett arckép pedig még akkor is ott lógott a tanácsteremben, alatta a nevével. Hogy igaz volt-e, vagy sem, sohasem elleno˝ riztem, bár meglep˝odtem, hogy közel száz évvel jegyz˝osködése után még nyoma lehetett volt a hivatalában. Ennek kiderítése is netalán érdekl˝od˝o utódaimra vár. Mint említettem, apai nagyanyám Dózsa Erzsébet volt (makkfalvi és dálnoki !), ennek ellenére apámék, akik öten voltak testvérek : négy fiú és egy leány, nem voltak zabigyerekek. Hogy miért anyjuk nevét vették fel, az az alábbiakból kitunik ˝ : apai nagyapám, aki a Bach korszakban — 1854-ben — született, az igazság szerint zabigyerek volt. Az o˝ apja is Dósa volt, de er˝osen oldalági, nem ebb˝ol a „dics˝o nemesi famíliából” való. Ez a Dósa dédapám n˝otlen maradt, de Boros vezetéknevu˝ házvezet˝on˝ojét˝ol született három fia, akiket csak halálos ágyán adoptált, feleségül vévén anyjukat. Ezért nagyapámnak el˝oneve nem volt, csak ragadványneve : Boros-Dósa József, aki némi családi vagyonnal is rendelkezett. Amikor az akkori szokásoknak megfelel˝oen a család elhatározta a 28 éves Boros-Dózsa József és a 16 éves Dózsa Erzsébet összeházasítását, nagyanyám apja — a már többször említett Dósa Antal — kérvénnyel fordult a Bécsben székel˝o magyar királyhoz. Nagyanyám ugyanis utolsó sarja volt a „nemesi” famíliának és ezért férjhezmenetele el˝ott apja kérvényezése alapján „királyi kegyelemmel fiúsíttatott”. Ez azt jelentette, hogy utódai fiúsított anyjuk révén örökölték a nemesi el˝oneveket.

7




Jelent˝os vagyon nem lévén, ma már szinte elképzelhetetlen, hogy 40–50 évvel a nemesi privilégiumok eltörlése után ennek mi volt a jelent˝osége, de tény, hogy halálosan komolyan vették, és mint már említettem, az 1910-es évek legelején apámat kitagadták, mert paraszti családból származó leányzót akart eljegyezni, 60 évvel a szabadságharc után ! (elmélkedés a címekrol) ˝


Persze — ha belegondol az ember — manapság is lehet ilyesmit tapasztalni és nem is elvétve. Ide s tova 35 éve énekeljük, hogy : „Egyik ember olyan, mint a másik ”, de — tisztelet a ritka kivételnek, — ha valaki a legkisebb uborkafára is felkapaszkodik, már megköveteli a környezetét˝ol a „rangjához” kiépített rituális hódolatot. Emlékszem 40 évvel ezel˝ott a Földmuvelésügyi ˝ Minisztériumba a miniszter is a saját kocsiján járt be, ma egy vállalati osztályvezet˝o is elvárja, hogy az állam autót dugjon a feneke alá, ha pedig a sajátjával jár, azt jól megfizessék. És a rangok, címek ! Mint fentebb mondtam, 60 évvel a nemesi privilégiumok megszüntetése után büszkébb volt a „nemes” az el˝onevére, talán jobban, mint azel˝ott ; a királytól pénzért vették a bárói címet és sokszor jobban fitogtatva viselték, mint akinek o˝ sei évszázadokkal el˝obb szerezték. De kés˝obb a 20-as, 30-as években is pénzért vették a méltóságos címet (kereskedelmi f˝otanácsos, gazdasági f˝otanácsos, stb.), használták az el˝oneveket, osztogatták, adták és vették a kitüntetéseket, címeket, mintha ett˝ol emberi értékük egy fikarcnyit is n˝ott volna. Ha valaki az állami szolgálatban a XI. fizetési osztályban kezdett, levélbeli megszólítása T. C. (tisztelt cím) volt, a X. és IX. fizetési osztályban már tekintetes megszólítás járt neki, a VIII.–VI.-ban nagyságos (mint valamikor az erdélyi fejedelemnek), az V.–III.-ban méltóságos, a II.-ban (miniszterek) kegyelmes, holott sokszor elég lett volna ennek a fele is : félkegyelmes. Szüleim halálukig tekintetesek maradtak, de emberileg százszor tiszteletreméltóbbak voltak — legalább is az én szememben — mint a legtöbb méltóságos. Apám nevelésének hatására én sohasem értettem meg a címés rangkórságot, de err˝ol a nevelésr˝ol majd kés˝obb talán többet is írhatok még. Most csak annyit, hogy 1948. január 1-én léptem a VIII. fizetési osztályba (ami a háború el˝ott nagyságos címmel járt) és lettem állami f˝oállatorvos. Ugyanezen év nyarán eltöröl8



ték az összes címet, (minden megyében csak az egy szál vezet˝o állatorvos lett hivatalosan f˝oállatorvos), így az enyémet is. Sose sirattam meg ! De azután eltelt egy-két év, és jöttek vissza a címek és rangok, de már megfiadzva : ma már igazgató-f˝oállatorvos legalább hatvan van az országban — hogy csak a saját brancsomról beszéljek. Minden állatorvos a diplomájával együtt automatikusan doktori titulust kap (háború el˝ott ezért a címért egy évig dolgoztam a disszertációmon, szigorlatoztam, stb.), akinek 20 éves a diplomája, automatikusan f˝oállatorvossá lesz, holott talán még az orvost is elhagyhatná nyugodtan a végér˝ol. Pályafutásom során még vagy háromszor neveztek ki f˝oállatorvossá, vagy vezet˝o szak-állatorvossá minden logika nélkül. Újra vannak miniszteri tanácsosok, igazságügyi f˝otanácsosok, stb. csak éppen hogy nem méltóságos urak, akiknek több titkárn˝o o˝ rzi el˝oszobájukat, mint valamikor a miniszterét. Vezérigazgatókkal Dunát lehetne rekeszteni, ha a környezetvédelmi törvény nem védené a természetes vizeket a szennyez˝odést˝ol. Biztos vagyok benne, hogy ha a Statisztikai Hivatal egyszer nyilvánosságra hozná, kiderülne, hogy az utóbbi 30 évben kiosztott viselhet˝o kitüntetések száma több, mint az ország lakosainak száma. Ilyen eszmefuttatások után most vén fejjel kezdem megérteni apám szül˝oi kitagadtatását, amit egyébként józan ésszel ifjú koromban képtelen voltam felfogni. Az élettapasztalat azonban azt mutatta meg, hogy a rang-, cím- és kitüntetés-kórság „a priori, genetikusan örökl˝od˝o, veleszületett emberi tulajdonság”, amir˝ol semmiféle társadalmi rendszer le nem szoktat bennünket, és a közszemléletben az tunik ˝ perverzitásnak, ha valaki ezek híjával van. Én sajnos, úgy létszik „perverz”-nek születtem — vagy apám annak nevelt —, de megértem 63 évet, 40 évig voltam állami szolgálatban, és ha meghalok, nem lesz egy kitüntetésem sem, amit piros bársony párnán az urnám elé helyezhetnének, nincs viselhet˝o rangom, címem, semmiféle kiváló, h˝os, vagy díjas nem vagyok (csak nyugdíjas), mégsincs fikarcnyi hiányérzetem sem. S˝ot, sokszor magamban elégtétellel nyugtázom, hogy számításaim szerint az ország lakosainak ahhoz a „kisebbik feléhez” tartozom, akiket nem tüntettek ki, mert biztos vagyok benne, hogy a nagyobbik felének van egy-két fityeg˝oje. Persze nehogy bármelyik utódom is szégyenkezzék miattam, nem voltam soha 9


naplopó, munkakerül˝o, link, megbízhatatlan ember. Minden rám bízott feladatot — lett légyen az akármilyen megalázó jellegu˝ is — becsülettel elvégeztem, szakmámat imádtam, hivatásomnak tartottam és minden alkalmat megragadtam, hogy a Magyar Állatorvosi Karnak külföldön is elismerést szereztek. Igaz, nem gazsuláltam soha senkinek, nem klikkeskedtem, hogy a 60 igazgató-f˝oállatorvosi állás valamelyikét velem töltsék be, de párttagság nélkül, öner˝omb˝ol — mint önálló aspiráns, egy vizsga alól sem felmentve — az állatorvos-tudományok kandidátusa lettem, mindmáig egyetlenként, mint pártonkívüli gyakorló állatorvos. És mivel kandidátus kevesebb van a karban, mint igazgatóf˝oállatorvos, gondolom ez sem lebecsülend˝o. És ha külföldön jobban ismernek és becsülnek, mint idehaza, annak is részben apolitikus természetem az oka, de err˝ol remélem még b˝ovebben ejthetek szót a kés˝obbiekben. De hogy visszatérjek a címkórságról fentebb kifejtettekre, ugye természetesnek tunik, ˝ hogy a nemesség fennállásának sok száz éve alatt megszokta privilégiumait. Ha azok megszüntetése után mondjuk 60 évvel egy „nemes” származású család kitagadja „pór származású” menyasszonya miatt egyik fiát, az jobban érthet˝o, mint ha a népi demokrácia kikiáltása, és a rangok, címek megszüntetése után 30 évvel látja az ember a karácsonyfához hasonlóan kidekorált hazai és testvérországbeli — azonos világnézetet valló (?) — vezet˝oket, akik egymásnak osztogatják a gyémántos, ilyen-olyan nagy-, vagy kisszalagos kitüntetéseket, a munka-, vagy a haza h˝ose címeket, stb. Az igaz, hogy csillagkeresztes dámák és V.B.T.T.-k (Valóságos Bels˝o Titkos Tanácsosok) „még” nincsenek nálunk (de meddig ?) és az is érthet˝o, hogy a nem szocialista országokban — pláne monarchiákban — divatban vannak a medáliák, térdszalag- és egyéb rendek. De én úgy képzelem, ha én volnék egy munkásparaszt hatalom államf˝oje és gyakori külföldi útjaimon nyakamba akarnának akasztani egy-egy gyémántkeresztes nagy érdemrendet, csillagot, vagy keresztet, azt mondanám, inkább adjanak a vitrinem számára egy jellegzetes népmuvészeti ˝ emléket, ami id˝ok folyamán mind értékesebb lesz. Nem úgy, mint teszem azt egy afrikai ország „oroszlán-rend lovagja” elnevezésu˝ medália, amit kés˝obb — esetleg egy politikai fordulat miatt — jobb lesz eldugni, vagy le is kell tagadni.

10

Nagyon jól emlékszem, hogy 30 évvel ezel˝ott Titót minden vicclap úgy ábrázolta nagy hassal és még a nadrágján is lógó kitüntetések garmadával, mint aki emiatt visszataszító jellem. Ugyanakkor az is való tény, hogy bár egyéb erényükr˝ol nem sokat tudnék tapasztalatból mondani : se Sztálin, se Rákosi milliós példányszámban kiragasztott fényképei egyikének elején se láttam medáliákat. Azután fordult a helyzet, Tito gyakran látható a magyar TVben is, általában „dekoráció nélkül”, viszont Sztálin kés˝oi utódja — úgy érzi az ember — még a házi köntösér˝ol, vagy pizsamájáról sem felejtené le se jobbról, se balról a fityeg˝oket, amikkel saját magát „kitüntette”. Hja, tempora mutantur Zárójelben kötelességemnek érzem itt azt is megjegyezni : az sem kerülte el figyelmemet, hogy a mi mai vezet˝o politikusaink (a valóban országos vezet˝okre gondolok csak, a fegyveres testülethez tartozók kivételével) sem hordanak hivalkodóan semmiféle rendjelet. Még azt sem hordja a közülük nemcsak rangban, hanem emberileg is a legnagyobb, amit a „nagyobbik testvért˝ol” kapott és ezt nagyon tiszteletreméltónak tartom anélkül, hogy a legkisebb párhuzam még csak eszembe jutna is. Örülök, hogy úgy látszik, vagyunk „perverzek” többen is — ha nem is sokan !)

Tito

(apai felmenok) ˝ Dózsa Erzsébet, nagyanyám


Ezután a kis kitér˝o után térjünk vissza családfám „büszke nemesi” ágára. Apai nagyszüleim 1882-ben kötöttek házasságot és 14 év alatt „királyi kegyelemmel fiúsított nagyanyám” szült hat gyereket, akik közül egyet kiskorában elvitt a torokgyík. Maradt négy fiú, és mint középs˝o, egy lány. Megélhetésüket Jászapáti nagyközségben a kereskedelem biztosította, ami magyarul azt jelenti, hogy falusi boltosok voltak. Persze a századforduló táján ez sok munkát (volt, amikor egyszerre három üzletük volt) ; de jó megélhetést is biztosított, s˝ot tartalékként kis vagyonkát is sikerült összegyujteniük. ˝ Nagyapám — aki felesége fiúsítása révén lett „nemes” — élte a vidéki „fels˝o tízezer” kényelmes életét : úri kaszinó, kártyapartik, barátok (pl. Vágó Pál, aki annak idején jónevu˝ fest˝o volt, és tudtommal ma is van múzeuma Jászapátin). Az üzletet nagyanyám irányította, nevelte gyerekeit, vezette a háztartást, ami nem kis munkát jelentett, annak ellenére is, hogy voltak cselédei, mivel abban az id˝oben a 8–10 bolti inas, segéd

11


is a tulaj házában lakott és fizetésükhöz hozzátartozott a teljes ellátás. Ahogy a fiúk elérték a tizedik évüket, apjuk elvitte o˝ ket egyegy gimnáziummal rendelkez˝o városba, és mivel akkor kollégium még legfeljebb Pápán, Sárospatakon, vagy Debrecenben volt, — meg gondolom az olcsóbbsága miatt is — odaadta o˝ ket „kosztos diáknak” valamelyik parasztházba. Ami el˝ottem máig érthetetlen : nem egy városba adta o˝ ket, hanem ahány, annyifelé ! Apám Kisújszállásra került, öccse Aradra, egyik bátyja Késmárkon diákoskodott, a másik Nagyváradon. Lehet, hogy a hátsó gondolat az volt, minél önállóbbak legyenek ? Nem tudom, de hogy nagy rokoni összetartás sohase alakult ki közöttük, az biztos ! Dózsa István Lajos, apám




(apám diákkora) Apám kiskoromban sokat mesélt diákkoráról, így megpróbálok ezekb˝ol az emlékekb˝ol egyet s mást rögzíteni. A kosztos diák rendszer lényege az volt, hogy egy mai szemmel középparaszti kategóriába sorolható (15–20 holdas) család, akinek erre kedve kerekedett és volt megfelel˝o háza, berendezett egy szobát 3–4 diák részére és kialkudott havi járandóságért kosztot, szállást biztosított nekik. Ezek a diákok azután saját tehetségük, szorgalmuk szerint, vagy tanultak, vagy sem, vagy leérettségiztek, vagy id˝o el˝ott abbahagyták. A diákcsínyek napirenden voltak. Például apámnak volt egy nagyon önz˝o szobatársa, aki mástól csak a potyát leste, de o˝ soha nem kínált senkit az otthoni csomagokból. Volt neki egy vadonatúj bicskája, amit a világért sem adott volna kölcsön. A többiek úgy álltak bosszút rajta, hogy egy papírdobozt megpakoltak friss tehéntrágyával, szépen becsomagolták, madzaggal jól átkötözték, és úgy vitték be a szobába, hogy apámnak most küldték otthonról. Mímelték, hogy nem tudják kikötni a bogot, és ezért elkérték az új bicskát, mondván : majd o˝ is ehet a süteményb˝ol. Erre a balek gyorsan átadta a bicskáját, apámék pedig, olyan er˝ovel estek neki a madzag elvágásának, hogy a bicska tövig szaladt a doboz tartalmába. Utána nagy hahota és a kárvallott sem tudott mást tenni, mint hasonló „jó” viccel viszonozni adandó alkalommal a durva tréfát. De a házigazda sem fukarkodott az ötletekkel. Apám mesélte, hogy 13–14 éves korában a gazda egy vasárnap reggel kiment lovas kocsival a vagy 15 km-re lév˝o tanyájára és elvitte apámat 12








is magával. Hazafelé félúton apám lekéredzkedett „sürg˝os” dolgát elintézni. Alig lépett be a kukoricásba, a gazda közibe csapott lovainak és otthagyta. Este lett mire apám hazakutyagolt. Megkérdezte a gazdát, hogy miért hagyta ott ? Az azt felelte, hogy csak egy közmondás igazáról akart meggy˝oz˝odni, amelyik úgy szól : „Aki szalad, halad ; aki sz rik, marad”. Ilyen okulásokkal nevel˝odött ezeknek az id˝oknek a középiskolás diák tanév közben. A nyári szünet sem maradt azonban „kihasználatlanul”, hiszen a bolti inasok, segédek a hosszú nyári esték során számtalan eredeti rusztikus tréfával gazdagították a „fiatalurak” amúgy sem szegényes fantáziáját. Nem lehet tehát azt mondani ; hogy kifejezetten Sacré Cœur-i szellemben nevelkedtek volna és a szül˝ok dédelget˝o o˝ rangyal szerepe sem volt jelent˝os. Naturális körülmények között n˝ott fel tehát apám is, annyira korán önállóságra szokva, hogy 16 éves korában — amikor vándor szinitársulat vendégszerepelt Kisújszálláson — elhatározta, hogy színész lesz és megszökött a társulattal. Persze ebben a mu˝ vészi fellángolásban a f˝oszerepet egy szubrett játszotta. A kosztosgazda értesítette nagyapámat, aki kocsival nekiindult megkeresni a muvész-jelöltet ˝ és Túrkevén utolérvén néhány atyai pofonnal véget szakította az egyhetes muvészi ˝ pályafutásnak. Hetedikes korából is maradt rám egy emlék : télen, a jégpályán apám hátrafelé korcsolyázva véletlenül fellökte Vadai tanár úr feleségét. Erre o˝ úgy megijedt, hogy tüstént eliszkolt, ahelyett, hogy felsegítve bocsánatot kért volna. Másnap a számtanórán Vadai tanár úr — nyilván nem ismerte a makarenkói pedagógia alaptételét — pofon akarta ütni apámat. ˝ 17 éves önérzetével erre olykép reagált, hogy felkapta a krétaO tartót és kijelentette : ha pofont kap, a krétatartót krétástól a tanár fejéhez vágja. Az egyenl˝otlen er˝ok küzdelme úgy ért véget, hogy a tanár is retirált, a pofon se csattant el, a krétatartó sem repült, de attól kezdve év végéig apám minden számtanórát a folyosón kellett, hogy eltöltsön. Mivel a legjobb matematikus volt az osztályban, év végén nem bukhatott meg, de az érettségin csak meghúzta a következetes tanár, úgyhogy apám o˝ sszel a pótérettségit Hajdúböszörményben tette le és csak azért nem jelesen, mert pótérettségin mégse lehet jelest kapni. Így tehát „érettnek” nyilvánítván, nem volt akadálya annak, hogy a „nemesi” család — ezen ifjú sarja Jászapáti nagyközség 13





jegyz˝oi hivatalában segédjegyz˝o — gyakornoki állást vállaljon 1910-ben. (apám megismerkedik anyámmal) Sóti Terézia, anyám



A következ˝o évben megismerkedett anyámmal, aki a Hevesi úti ˝ A kölcsönös szereóvodában már 1908-tól óvón˝oként muködött. lem hamarosan kivirult, de a zord „nemesi” atyai konokság nem adta rá áldását, mert anyám nemcsak póri származású volt, hanem szegény is. Ennek a két adottságnak együttes fennforgása olyan „meszaliansz”-nak számított abban az id˝oben, amit atyai nagyszüleim nem turhettek ˝ el. Megtagadtak minden további segítséget fiuktól, és kilátásba helyezték a kitagadást, ha apám kitart szándéka mellett. Apám szedte tehát a sátorfáját és otthagyván szüleit, faluját, felment Pestre. Itt a Kultuszminisztériumban helyezkedett el gyakornokként, majd elvégezve valamilyen fels˝o fokú számviteli tanfolyamot, számtisztté nevezték ki. Ez már olyan egzisztenciát jelentett, hogy ha anyámnak is sikerül Pesten elhelyezkedni, családot alapíthattak volna. Azonban apám még sorkatonai szolgálata el˝ott volt, ezért 1913. szeptember 8-án, Kisasszonynapján eljegyezték egymást, és rá egy hónapra apám megkezdte egy éves katonai szolgálatát Egerben, mint azt már fentebb jeleztem. Hogy ez az egy év a végén öt évre tolódott, azt el˝ore senki sem tudhatta.

Hevesi úti óvoda, Jászapáti



(apai rokonaim) Na de el˝obb hadd szóljak valamit apám testvéreir˝ol. Legid˝osebb bátyja, Jen˝o, nem szeretett tanulni, meglehet˝osen csendes, kényelmes ember volt. Megelégelte négy gimnáziummal é visszament szülei mellé boltosnak. A következ˝o báty : Béla bácsi leérettségizett. Kerestek neki egy — ha nem is nemesi származású —, de gazdag, malom és villanytelep-tulajdonos családból származó menyasszonyt, Ró Szabó Rozália, nagynéném zsika nénit. O ˝ hozományul száz hold körüli birtokot vitt magával és el˝obb Hevesen, majd Beseny˝otelken muvelte, ˝ illetve muvel˝ Dózsa Béla, nagybátyám tette a felesége földjeit Béla bátyám, mégpedig nem mint tulajdonos, hanem mint v˝o. Már pedig Vas megyében úgy tartják, hogy a v˝o a világ legszerencsétlenebb, legkiszolgáltatottabb teremtménye, amit az is mutat, hogy még a neve is csak két betub˝ ˝ ol áll. Ennek a Rózsika néninek volt egy pártában maradt nagynénje : Vass ˝ elkomTerka néven maradt meg emlékezetemben mind máig. Ot Dózsa Jen˝o, nagybátyám

14

Dózsa Béla, nagybátyám

Beseny˝otelek

Vass Terézia, nagynéném

Dózsa Jen˝o, nagybátyám

Szigetvári Péter, unokám


mendálták Jen˝o bátyámhoz, nyitottak neki egy üzletet Egerben és erélyes felesége és két lánya mellett ott élte le csendes belenyugvással a papucsférjek egy kaptafára készült életét. Azt sokszor a fejéhez vágták, hogy „bezzeg” a Terka néni bátyja olyan ügyes : már kétezer holdat szedett össze Mez˝ocsáton, míg Jen˝o bácsi Halpiac tér 1. sz. alatti kis üzletéb˝ol éppen csak megéltek. A Servita utca 33. sz. alatt laktak, míg az üzlet az egri minaret közelében volt a fentebbi címen. Ez a kép 1929-ben alakult ki bennem, mikor nyáron néhány napra egyedül (!) leutaztam hozzájuk látogatóba. Manapság ebben a korban lév˝o (13 éves) unokánkat a város másik részére se mernénk elengedni villamossal. Engem viszont apám felültetett a Keleti pályaudvaron a vonatra, megmondta, hogy Füzesabonyban szálljak át és lerajzolta, hogy Egerben merre menjek a Halpiac térre. (Közben a vonaton elszundítottam és arra ébredtem, mikor a kalauz kiáltotta : Füzesabony. Hirtelen kapkodtam és leugrottam, miközben a diáksapkám a vonaton maradt és a mozgó vonatról valaki úgy dobta utánam. Ezt sohasem felejtem el !) Egerben pontosan betartottam a lerajzolt útirányt, simán oda is értem a Halpiac térre és a soha nem látott, de apámra hasonlító ˝ elmagyarázta, hogyan mennagybátyámnak bemutatkoztam. O jek a Servita utcába és én odataláltam. Rémesen büszke voltam önállóságomra és nagyfokú tájékozódási önbizalmat is kölcsönzött, aminek kés˝obb se vallottam kárát. Ez alatt a látogatásom alatt, Jen˝o bácsi elvitt vonattal Tiszafüredre, búcsúra — az egyik malom- és villanytelep-tulajdonos sógorához —, ahol az „el˝okel˝o” gazdag sznob környezetben nagyon rosszul éreztem magam. Ami az útról mégis megmaradt bennem, az a Tiszafüredi szárnyvonal szerelvénye volt, mert ezen az egyik kupéból a másikba nem lehetett átmenni, csak a vagon oldalán kívül végigfutó lépcs˝on. Tehát a kocsiban folyosó nem volt, csak a kocsi küls˝o oldalán hosszan elhelyezett lépcs˝o és kapaszkodók segítségével járt a kalauz is egyik fülkéb˝ol a másikba. Ilyen kocsit többet Magyarországon nem láttam, kés˝obb is csak a háború alatt Lengyelés Oroszországban. Ennyi emlékem van Jen˝o bácsiról, Béla bácsiról pedig annyi, hogy 1935-ben egy barátommal nyáron elbicikliztünk el˝obb Parádra, onnan fél napra Egerbe, azután Beseny˝otelekre, ahol két napig voltunk a vendégei. Ezután Jászapátin és Szolnokon át visszakarikáztunk Pestre. Ez akkoriban természetes volt még az 15




aggódó szül˝o számára is, nem úgy, mint manapság, amikor egy úttör˝o tábor közösségében nyaraló unokámért is kilel a hideg : mi lehet vele, hogy nem ír mindennap. Na de most veszem észre, hogy még a világon se vagyok, de már biciklivel túrázgatok. Vissza tehát az o˝ sökhöz. Apám n˝ovérét egy aradi származású tanító vette feleségül : Moldován Jen˝o, nagybátyám. Ez is meszaliansz volt, de lányoknál néha vannak olyan körülmények, amik kész tények elé állítják a szül˝oket. Apám öccse : Jóska bácsi sem n˝osült a szül˝ok szándéka szeDózsa József, nagybátyám rint, de o˝ a háború utánra halasztván ezt a tettét, addigra a családi körülmények is er˝osen átalakultak. Nagynéném férje (MolMoldován Jen˝o, nagybátyám dován Jen˝o bácsi) ugyanis rábeszélte nagyszüleimet hadikölcsön jegyzésére és egyéb hasonló, gazdaságosnak egyáltalán nem nevezhet˝o man˝overre, miknek következtében vagyonuk, üzletük, házuk mindenest˝ol elúszott és o˝ k ott maradtak öreg korukra minden támasz nélkül. Leköltöztek Kiskunhalasra — ahova legBoros-Dósa József, nagyapám kisebb fiuk n˝osült — és nagyapám a húszas évek elején hatvannyolc éves korában ott is halt meg, ott temették el. Nagyanyám kálváriája ekkor kezd˝odött, de ez már gyerekkori emlékeimmel is összefügg, úgyhogy el˝obb meg kell szülessek, azután visszatérek rá. Apai unokatestvéreimr˝ol (tizenegyen voltak) csak felsorolás˝ : Jen˝o bácsinak Egerben két lánya volt, Jolán (Conci beceDózsa Jolán, unokatestvéremszeruen névvel) és Juci, férjhez mentek, egyikük férje állítólag tengerészkapitány volt, a másikéról nem hallottam. Dózsa Béla, nagybátyám Béla bácsinak Beseny˝otelken két lánya és egy fia volt. A legDózsa Rózsa, unokatestvéremid˝ osebb — Rózsa — 2–3 éves korában olyan gerincsérülést szenvedett, hogy lábai bénák lettek, nem is fejl˝odtek tovább és attól kezdve kb. 60 évig tolókocsin tolták egész életében. Kézimunkázgatott, én mindég jókedvunek ˝ láttam. A fiú László volt, de ciszciszterek tercita lett és a szerzetesi neve Márton. Jelenleg Apátszálláson plébános. Apjuk és anyjuk halála után együtt élt a három testvér, akik közül a kisebb lány — Panni — férjhez ment ugyan egy Simor Erzsébet orvoshoz, született egy kislányuk is — Erzsi —, de rövidesen elváltak és maga nevelte fel gyermekét, ma már többszörös nagymama. Ilonka néninek öt gyermeke volt : négy lány és középen egy Moldován Erzsébet, unokatestvérem fiú. Böske volt a legid˝osebb, aki háromszor ment férjhez, gyermeke nem lett és 1945-ben kivándorolt Venezuelába. Milka a köMattyasovszky Éva vetkez˝o két lányt hozta a világra : Évát és Lincsit. Férje Mattya16

Dózsa Ilona, nagynéném

Dózsa József, nagybátyám


Dózsa Judit, unokatestvérem

Beseny˝otelek

Dózsa László (Márton), unokatestvérem

Dózsa Anna, unokatestvérem

Dózsa Ilona, nagynéném

Moldován Emília (Milka), unokatestvérem Mattyasovszky Lincsi

sovszky János jó nevu˝ sportoló (Balaton átúszó bajnok, teniszez˝o) és ennek megfelel˝oen link pasas volt, hamar otthagyta családját és így Milka egyedül nevelte fel lányait. Róla még biztosan szólok, mert nagyon szerettem. Böske és Milka is óvón˝oképz˝ot végeztek, de azt hiszem sohasem tanítottak. Milka lányai közül Mattyasovszky Éva Éva kis korában sokat volt nálunk hónapokig is (1930-ban született), kés˝obb Árkus József felesége lett, egy leány anyja, de férje o˝ t is otthagyta. Lincsi is férjhez ment, gyermeke is született, de az 1956-os nagy gyerekbénulásos járvány során megbénult, évekig Moldován Jen˝o, ifj. vastüd˝oben feküdt és fiatalon el is hunyt. Jen˝o (Öcsi) volt az öt gyerek közül a középs˝o és 7. gimnáziumból kimaradván villanyszerel˝onek ment. 20 éves korában Gyöngyös mellett egy villanyoszlopról leesett és szörnyethalt. Nagy kézügyessége volt, fest˝o hajlamai muvészi ˝ tehetségre utaltak. Ica következett : két lánya — Moldován Irén, qqq unokatestvérem Ildikó Ildikó és Emese — volt, férje postafelügyel˝o. Piri (Irén) volt a legkisebb, nálam öt hónappal fiatalabb. Kétszer ment férjhez, a második házassága nagyon jól sikerült, de sajnos férje : Fejes Péter rend˝or alezredes, kormánypilóta, volt murepül˝ ˝ o világbajnok és emellett rendkívül szimpatikus egyéniség, 1977 szeptemberében a MALÉV isztambuli menetrendszeru˝ járatával — mint vezet˝o pilóta — Bukarest mellett lezuhant és szörnyet halt. A BM h˝osi halottnak nyilvánította, sokra ment vele ! Gyerekük nem volt. Jóska bácsi a legfiatalabb öcs talán harminc éves sem volt, miSzilágyi Aranka kor agyvérzésben meghalt. Egy fia maradt, akit anyja, Aranka néni nevelt, keresztanyja : unokan˝ovére, Böske volt. A keresztDózsa Ákos, unokatestvéremségben az Ákos nevet kapta, de a család csak Bucónak hívta. A budapesti törvényszéken bíró, egy langaléta fiát ismerem.

Mattyasovszky Lincsi

Moldován Ilona, unokatestvérem

qqq Emese

Dózsa József, nagybátyám

Moldován Erzsébet, unokatestvérem

(anyai rokonaim) Ennyit röviden a makkfalvi és dálnoki Dózsa családhoz tartozó apai ági rokonaimról és most jöjjenek a póri származású anyai rokonaim. Róluk lényegesen kevesebbet tudok, de nem azért mintha egy percig is szégyelltem volna o˝ ket, hanem részben kevesebben is voltak és paraszti származásukhoz híven kevesebb szó is esett a messze szakadt oldalágiakról. Gondolom nem volt se dicsekedni, se szégyellni valójuk egymással kapcsolatban és különben is a munka töltötte ki napjaikat télen-nyáron, nem a rokonlátogatás és pletyka. Anyai dédapám Sóti József volt a legid˝osebb, akit személyesen is ismertem. 1840-ben született és 1930-ban halt meg kilenc17

Sóti József, dédapám

Cseh Erzsébet, ükanyám

Sóti Balázs, nagyapám testvére

Sóti Sándor, apám unokatestvére

venéves korában úgy, hogy testi és szellemi ereje alig csökkent — csak a látása romlott meg kissé — és egyik nap hazatérve a mez˝or˝ol, megvacsorázott és reggel nem ébredt fel. El lehet-e képzelni ideálisabb távozást ez árnyékvilágból ? Azt hiszem nem ! Vele beszélgettem néhányszor : elmesélte, hogy a szabadságharc alatt osztrák katonák jöttek a faluba, 8–9 éves suttyó volt és az egyik mutogatta, hogy inni akar. Dédapám megértette és a községi kút felé mutatva, azt mondta : éppen most hoz édesanyám egy „kassó” vizet (korsó helyett mondták akkoriban, hogy kassó). Erre az osztrákok megijedtek, mert úgy értették : Kossuth jön és gyorsan továbbálltak ivás nélkül. Dédapám mindég büszke volt rá, hogy elijesztette az osztrákokat. Ilyen történetekre mondja az olasz : Se non è vero, è ben trovato ! (Ha nem is igaz, de jól van kitalálva !) Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy akár egy percig is kétségbevontam volna a dédapám szavahihet˝oségét. Ami az élmény lényegét adta, az az volt, hogy még beszélhettem olyan emberrel, akinek személyes emlékei fuz˝ ˝ odtek az 1848-as magyar szabadságharchoz és ez a saját dédapám volt. Kiskoromban azt hittem o˝ k is nemesek voltak (akkoriban ez még érdekes volt), mert dédapámékat úgy hívták : Cseperi Sóti. Kés˝obb kiderült, hogy ez csak ragadványnév, nem nemesi el˝onév és nagyapám még jól ki is nevetett. Úgy adódott, hogy dédapám anyját Cseh Erzsébetnek hívták lány korában. Jászapátin a múlt század elején az Erzsébet közhasználatú változata nem Erzsi, Erzsók, Böske, vagy Örzse volt (mint gyerekkoromban), ha˝ a Cseh Pöre gyerekei — megkülönböztenem Pöre. Így lettek Ok tésül a másik Sóti családoktól — csehperi Sótiak. Dédapámnak három fia volt. A legid˝osebb az apja nevét örökölte, József lett és o˝ volt az én kedves és máig szeretett nagyapám. (Az apai nagyapámat — mint fentebb már említettem, életemben háromszor, ha láttam. Kis koromban meghalt, így nem n˝ohetett úgy a szívemhez, mint a közelünkben lakó anyai nagyapám.) A középs˝o fiú Balázs bácsi volt, megmaradt a paraszti sorban, két gyereke volt : Piroska kés˝on ment férjhez, egy gyári munkáshoz és Pesterzsébetre költözött, míg öccse Sanyi 4 gimnáziumot végzett, nem nagyon szeretett tanulni, elment inkább dolgozni, a kés˝obbiekben nem tudom mi lett vele. Arra emlékszem, hogy 1930-ban, mikor én a negyedik gimnáziumot végeztem, azzal „vizsgáztatott”, hogy mondjam meg mi latinban a conjugatio 18

Sóti József, nagyapám

Sóti Piroska, apám unokatestvére

Jászapáti


periphrastica ? Persze, o˝ ezt akként mondta, hogy konjugáció perifrászkarika. Én err˝ol sohase hallottam és halálosan megijedtem, hogy miket kell még tanulnom, na de a kés˝obbiekben tanulmányaim során tisztázódtak a fogalmak, kiderült, hogy meg is lehet tanulni, mégis máig emlékszem ifjonti riadalmamra. Nagyapám legkisebb öccse : Pista bácsi pedellus lett a jászapáti gimnáziumban, bent is laktak. Dédapámat is o˝ k tartották id˝os korában, én is ott találkoztam és beszélgettem a szabadságharc szemtanújával és szememben „ifjú h˝osével”, aki kikergette az osztrák katonákat szül˝ofalumból. Dédapám halála után az öröklésre kerül˝o vagyon nem tett ki két holdat, úgy emlékszem fianként 900 négyszögöl jutott. Ezeket a földeket Balázs bácsi vette át fivéreit˝ol, mivel egyedül o˝ tartott ki az o˝ si földmuves ˝ foglalkozás mellett. Persze ez a „vagyon” megélhetést nem igen adott, úgyhogy emlékeim szerint Balázs bácsi nyáron aratást vállalt, majd aratás után négy gimnáziumot végzett fiával együtt a tél beálltáig, és kora tavasszal is „k˝otöréssel” foglalkozott. Ez abból állt, hogy a makadám országutak mellé leszórt nagy bazaltköveket Szolnok (akkor még úgy hívták, hogy Jász-Nagykun-Szolnok) és Heves megye területén hosszúnyelu˝ kalapáccsal megfelel˝o nagyságúra törögették, prizmába rakták, és köbméter után kapták a bérüket az útmestert˝ol. (Nagyapám azt mondta, hogy öccse ilyenkor diplomáciai pályán dolgozik, mert ha megkérdezi valaki, mi a foglalkozása, azt feleli, hogy „török követ”.) Az ilyen „diplomáciai munka” egyébként azt jelentette, hogy a távolságtól függ˝oen egy-két hetenként kerültek csak haza vasárnapra, alsót váltani, elvégezni az otthoni férfimunkát és zsákba rakni a következ˝o heti (kétheti) elemózsiát : kenyeret, szalonnát, hagymát, száraz lebbencset (ez tésztaféle), amib˝ol néha levest f˝oztek maguknak, ha már nagyon hiányzott a melegétel, vagy „öhömöt”. Ez utóbbit is bográcsban készítették úgy, hogy a lebbencset vízben f˝ott krumplival, egy kis szalonna-darabkával, megsózva, paprikázva addig rázták a nyílt tuz ˝ felett, míg elég sur ˝ u, ˝ massza nem lett. Ja még vörös hagymát is karikáztak hozzá! Állítólag, azért hívták öhömnek, mert ha nem volt rá valami jó kis innivaló, úgy összeragadt t˝ole a szájuk, hogy bármi kérdésre csak öhöm lehetett a válasz. Persze mindez így ötven év távlatából, humorosnak tunhet, ˝ amikor az üzemi konyhák terített asztalai mellett sokszor a rántott húst is fitymálják egyesek. Akkor, azt 19

Sóti István, nagyapám testvére Sóti József, dédapám

Sóti Piroska, apám unokatestvére

Balajti Petronella, nagyanyám


hiszem, a mindenben a tréfát is keres˝o, az o˝ si naturális humor ma már esetleg durvának ható ugratásait is viccként felfogó derure ˝ való hajlam tette csak elviselhet˝ové a szegény ember számára az élet kiszámíthatatlan megpróbáltatásait. Balázs bácsi felesége Örzse néni és lánya Piroska muvelték ˝ a kis földet, amellett napszámba jártak, kora, o˝ szt˝ol pedig reggel és este 50–60 libát is tömtek bérben. Egyszóval élték zokszó nélkül koruk átlagos szegényparaszti életét, zúgolódás, sopánkodás nélkül, sokat nélkülözve, de optimizmusukat mindég töretlennek láttam. Ha gyerekkoromban lementem hozzájuk nyaranta néhány napra, mindem jóval elláttak és vályogházukban, a kemence sutban élményszámba ment az alvás. Szomszédjuk fazekas volt, ahol félnapokig néztem szinte tátott szájjal a korongozást, festést, égetést. Akkor még ismeretlen volt nálunk a „fogyasztói társadalom” herdáló elmélete, a gyakorlat pedig — szükségszeruen ˝ — olyan „takarékos” volt, hogy ha valakinek tányérja, köcsögje, cserépfazeka megrepedt, vagy eltörött, addig el nem dobták, míg megdrótozva továbbhasználhatóvá tudták tenni. Nagyapám 1864 februárjában született, a sorozáson huszárnak vált be : büszkén mondta mindég, hogy hetes huszár volt. Sokfelé szolgált, én Tolnára és Mözsre emlékszem, mert mesélte, hogy valami stikli miatt ezeken a helyeken ült napokig kóterben, ami az adott körülmények között egyenl˝o volt egy üres disznóóllal. Mindamellett szerette a katonaéletet, továbbszolgálatot is vállalt, mert tudta, hogy otthon nem várja az örökölhet˝o vagyon és „állami állásra” els˝osorban a továbbszolgálatosoknak volt esélyük. Leszerelése után 1889-ben elvette feleségül Balajti Petronellát, aki szép neve ellenére hozzá hasonló szegényparaszti családból származott. 1890. október 10-én megszületett Édesanyám — mint felmen˝oim valamennyien — Jászapátin. Nagyapámat fegy˝ornek vették fel és Nagyenyedre helyezték. Édesanyám itt járt óvodába, és mint mesélte, nagy szakállú óvóbácsijuk volt. 3–4 éves volt anyám, amikor az óvodában belelökték egy vizesdézsába. Tüd˝ogyulladást kapott, nagyon sokáig beteg volt és ennek maradandó nyoma élete végéig elkísérte. Nagyanyám nem tudta megszokni Erdélyt, hiszen minden o˝ se alföldi volt, ezért nagyapám még a millennium el˝ott felkerült Pestre, ahol 1895-ben rend˝or lett. Persze nem fizették agyon 20




Sóti József, nagybátyám

Rózsák tere


o˝ ket, ezért Kispesten vettek ki olcsó lakást és nagy áldozatok árán nevelték, taníttatták anyámat és 1898-ban született öccsét, Józsi bátyámat. Nagyapám éjjeli szolgálatot vállalt és 20 évig o˝ rzött éjjel egy bankot (valamilyen hitelbank volt), mert ez több jövedelmet jelentett. Anyám óvón˝oképz˝ot végzett a VII. kerületi Rózsák terén lév˝o óvón˝oképz˝oben, öccse leérettségizett, de ez a taníttatás a szül˝ok részér˝ol a legaszkétikusabb lemondást követelte. Anyám sokszor mesélte, hogy nagyapám száraz kenyeret vacsorázott ecetes paprikával, mert még szalonnára sem tellett heteken át. Persze akkor Kispest még igen elhagyatott kis település volt, bár villamos kötötte össze a f˝ovárossal. De a mai Wekerle-telep helyén homoksivatag, a volt Valéria-telep, a mai József Attila telep helyén pedig rétség terült el, mely katonai gyakorlótérnek volt csak alkalmas. A Népliget el˝ott volt a F˝ovárosi, jobban mondva Budapest Székesf˝ovárosi Vámhivatal épülete, amelyik el˝ott megállt a villamos és a vámosok a villamoson szállított élelmiszer (csirke, zöldség, stb.) után vámot szedtek be. A székesf˝ovárosról jut eszembe, hogy 1945-ig hívták így Budapestet (ezzel akarván hangsúlyozni, hogy Budapest királyi székhely, ha az utóbbi négyszáz évben nem is igen székeltek itt a királyok), de a nép humora ezt másképp értelmezte. Emlékszem, hogy gyerekkoromban is járt még a vicc, hogy a Ferenc József keseruvizet ˝ állítólag úgy reklámozták, hogy ett˝ol „székes” a f˝ováros. Annak idején négy középiskola után két év volt az óvón˝oképz˝o és ennek elvégzése után anyám szül˝ofalujában vállalt állást, úgy tudom 1908-ban. Gyenge tüdeje, az alföldi por és az akkor meglehet˝osen „közforgalomban lév˝o” tuberkulózis-fert˝ozés közös eredményeként rövid id˝o múlva „tüd˝ocsúcshurutot” állapított meg nála az orvos és tanácsolta, hogy hegyek közé menjen pihenni. Mivel SZTK és szakszervezeti beutaló akkor még nem volt, anyám saját pénzén és szül˝oi támogatással néhány hónapot Stósz fürd˝on (Mecenzéf mellett, Kassától nem messze) töltött fenyvesek között. Mint érdekességet meg kell említenem, hogy egy állatorvos család házában bérelt szobát, nagyon jól érezte magát, meg is gyógyult és a „morbus hungaricus” élete további során már nem okozott gondot neki. Tovább tanított Apátin és érdekes, hogy a gyerekek nem óvónéninek szólították, hanem „kedves néni”-nek. Ez annyira paszszolt természetéhez, hogy unokatestvéreim — emlékszem — ha21









láláig kedves néninek hívták, nem pedig Terike néninek. Talán azért is, mert Jen˝o bátyám egri felesége — Vass Terka — már el˝obb „lefoglalta” ezt a nevet és a zsarnoktípusú, parancsolgató Terike néni annyira más volt, mint mindég kedvesen mosolygó anyám, hogy a két természetet nem lehetett egy néven még emlegetni sem. Anyám — akit a faluban óvódás kisasszonynak neveztek még férjhezmenetele után is — sokat mesélt arról, milyen szegénység volt a falujában. Például emlegette, hogy az óvódás gyerekek nagy része olyan kenyeret vitt tízóraira (akkor még nem volt napközi otthon), amire nyáron dinnyelevet csurgattak a szül˝ok, hogy édes legyen. Pedig óvodába nem is a legszegényebbek gyerekei jártak ! Anyám 1910-ben megsajnált egy kislányt — Kakukk Viktóriának hívták —, aki sokadikként született és jócskán elmaradottan egy nagyon szegény családból, akkoriban kilenc éves volt. Édesanyja meghalt, apja pedig torony˝or tisztséget töltött be a faluban. Ez az Alföldön azt jelentette, hogy fenn lakott a templomtoronyban és körbefutó „erkélyr˝ol” kürtjellel jelezte az órákat mind a négy világtáj felé. Közben tuzfigyel˝ ˝ o szolgálatot is ellátott, és ha tüzet észlelt, o˝ riasztotta a községet a tuzoltáshoz, ˝ akár a faluban, akár a szántókon keletkezett. Ezenkívül o˝ volt a harangozó is. Anyám öccse vásott gyerek lehetett, mert 4–5 éves korában fellógott a toronyba — az öreg Kakukk bácsi meglehet˝osen süket volt — amelyiknek alsó szintjér˝ol húzták a harangot. Elkapta a kötél végét — hogy segítsen harangozni — anélkül, hogy a harangozó odafigyelt volna, és mikor a harangozás végén a harangozó elengedte, a kötél nagybátyámat felrántotta és egy emelet magasan lév˝o ablakon át kidobta. Nagybátyám állítólag fenékre esett, de az ijedtség okozta dadogáson kívül más baja nem lett. Visszatérve Viktusra, o˝ t anyám maga mellé vette „kiscselédnek”, aki segített az óvodáskisasszonynak a háztartásban ; közben tanult is és kis megszakítással közel 35 évig élt nálunk. Anyai nagyanyámról még annyit tudok, hogy o˝ is eléggé kés˝on született, hetedikként a családban, úgyhogy egyik n˝ovérének kislánya el˝obb született meg, mint o˝ . Születésér˝ol azt mesélte, hogy anyja kiment krumplit szedni (1870. szeptember 27-én) a határba és délfelé érezte, hogy kezd˝odnek a tolófájások. Még két sor krumpli szedetlen volt, nem akarta abbahagyni, összeszorította a fogát, és rendben befejezte a munkát. Ekkorra azonban 22


Kakukk Viktória


már annyira el˝orehaladott a szülési folyamat, hogy nem tudott hazamenni : ott a krumpliföld végén megszülte nagyanyámat minden küls˝o segítség nélkül. Amikor délután a szekér elment a krumpliért, már egy sivalkodó kislányt, a nagyanyámat is vitte magával haza. (elmélkedés az emberi faj „fejlodésér ˝ ol”) ˝ Ma szinte hihetetlen az ilyen történet, pedig száz évvel ezel˝ott nem voltak szül˝ootthonok. Lehet, hogy akkor még orvos sem volt Jászapátin, legfeljebb egy laikus bába, akit vagy elhívtak a szüléshez, vagy nem és ebben az esetben a család n˝otagjai segédkeztek azzal az o˝ si ösztönös természetességgel, ami egyáltalán lehet˝ové tette, hogy a magatehetetlen emberi poronty évezredek (vagy milliók ?) óta több-kevesebb szelekcióval világra jöjjön, felnövekedjék, és biztosítani tudja fajának a fennmaradást. Igaz, hogy régebben a szapora gyermekáldás mellett rizikómentes esély adódott arra, hogy a darwini „natural selection” és „struggle for life” elvek alapján a gyengébb fizikai adottságúak „kiselejtez˝odhettek” anélkül, hogy a faj degenerálódásától, vagy kipusztulásától tartani kellett volna. Nem tudom, hogy „családtervez˝o”, egykés világunkban, az inkubátorokban felnevelt, véd˝ooltások tucatjaival impregnált generációknál ez a veszélyhelyzet nemfog-e aktuálissá válni ? Persze, nem az emberi faj egészét féltem, legfeljebb a mai, európai civilizációnkat kiépít˝o, magát sokszor „fels˝obbrendunek” ˝ képzel˝o fehér embert. Bár lehet, hogy nem lesz túlságosan nagy kár érte ! Mert igaz, hogy muvészetben, ˝ szellemiekben és technikában egyaránt óriásit alkotott, de ugyanakkor alapvet˝o tulajdonságaiban semmit sem változott azóta, hogy o˝ sei kibújtak a barlangból. Tisztelet a kivételnek, vonatkozik ez a tapasztalatom az egyéni magatartásra éppúgy, mint a közösségi szellemre, nemzetek kapcsolatára : az er˝osebbé a nagyobb konc és ez még talán meg is magyarázható azzal, hogy állatvilágbeli o˝ seinkt˝ol „örököltük” ezt a szokást. De viszont — szemben az állatvilágban tapasztaltakkal — az embernél a konc nagyságának nem az szab határt, hogy mi elégíti ki szükségleteit, csupán az : van-e a közelben olyan gyengébb, akit˝ol még el lehet venni valamit. Nem baj, ha a gyengébb bele is pusztul és mindegy, hogy mit veszek el t˝ole : csak munkaerejét, munkája eredményét, vagy az élethez való lehet˝o23

ségét is. Az oroszlán, ha jól lakott, az orra el˝ott legelészhetnek a gazellák, feléjük sem néz, és ha maradt a zsákmányból, jöhetnek a sakálok, keselyuk, ˝ jól lakhatnak o˝ k is. Ezzel szemben az ember (Homo Sapiens ?) szereti hangsúlyozni a „humanitást”, az emberiességet, a nem ösztönös, hanem tudatos emberszeretetet ; ennek szellemében ideológiák, vallások születtek, melyek évezredek óta hirdetik papjaik, agitátoraik útján azt ; ami meg kellene, hogy különböztesse az embert az állattól : az egymás megbecsülését, szeretetét. És mi az eredmény ? Szent meggy˝oz˝odésem, hogy a világ fennállása óta több embert öltek meg és végeztek ki a „szeretet” nevében, a „humánum” nevében (inkvizició, vallásháborúk, de egyéb világnézetek er˝oszakos terjesztése közben — mindég a humánumot emlegetve), mint bosszúból, gyulöletb˝ ˝ ol. Ami a szomorú, hogy ezeknek a részben valóban nagyszeru, ˝ részben megvetend˝o emberi érzelmeknek semmi genetikus köze nincs az állatvilághoz, melyb˝ol „kin˝ottünk”. Ezeket mi találtuk ki, ha nem is lehetünk túl büszkék rá ! És a humánum nevében végrehajtott embertelenség egyaránt vonatkozik az egyénre, a nemzetekre. Keleten és nyugaton egyaránt, különbség csak a „tálalásban” van. Nyugaton a kizsákmányolás, er˝oszak nyíltan, a szégyenérzet legkisebb jele nélkül folyik, és a nagy halak nemcsak a kis halakat falják fel, hanem különféle gátlástalan rafinációval a konkurens nagyhalakat is. Nálunk — keleten — egyéni vonatkozásban mindez sokkal tompítottabban zajlik ugyan, de „az egyik ember olyan, mint a másik” jelszó ellenére a jól muköd˝ ˝ o kasztok, klikkek itt is szép eredménnyel muködnek. ˝ Ismertem olyan „igazgatót” (ez egy külön kaszt nálunk), aki átlag kétévenként lebukott valami szabálytalanság, n˝oügy miatt, de az általam ismert tucatnyi bukás után is mindég igazgató, elnök, vagy legalább is országos szerv f˝oosztályvezet˝oje maradt. Országos botránnyá felfújt — sajtóban is szell˝oztetett — hatalmas visszaéléseket elkövet˝o megyei szintu˝ vezet˝ot „példásan” sokévi börtönre ítéltek, de amikor dokumentálható módon viszonthivatkozott miniszterekre és más országos vezet˝okre, „elfelejtették” letöltetni vele (velük) a joger˝os bírói ítéletet. És sajnos lehetne folytatni, de ezt is sokallom. Országok viszonylatában örömmel és joggal ítéljük el nagy hangosan a kolonializmus minden formáját — amit a „nyugat” produkál. Ugyanakkor van olyan testvér országunk, melynek a 24

legnagyobb jóindulattal sem tudok olyan európai, vagy távolkeleti szomszédját elsorolni, melyt˝ol tartományt, országrészt, szigetet (vagy egyszeruen ˝ egész országokat) be ne kebelezett volna. Tehát nekem úgy tunik, ˝ alapjában nem sokat hányhatunk egymás szemére keleten és nyugaton, legfeljebb a módszerek és a propagandisztikus hatások különböz˝oek. Na de micsoda dolog az, hogy valaki még a világon sincs, és már nem tudom, hányadszor filozofálgat, elmélkedik. Úgy látszik, génjeimben eleve meghatároztatott egynémely olyan tulajdonság, aminek semmi hasznát nem láttam az életemben, csak a kárát tapasztaltam : apolitikus hajlam minden rugalmasság nélkül, örök ellenzékieskedés, az általam igaznak vélt tényekhez, eszmékhez való görcsös ragaszkodás, a megalkuvásra való hajlam legteljesebb hiánya és még sok minden más „rosszabbnálrosszabb” emberi tulajdonság, melyek nem könnyítették meg sorsomat. És mindezt apámtól örököltem, amihez a karrier iránti vágy teljes hiánya (vagy háttérbe szorítási képessége) is társult. A sikerélmények gyujtésének ˝ leszorítása területileg a családi közösségre, az önzetlenség, az elkerülhetetlennek lázadás nélküli tudomásulvétele anyám póri o˝ seit˝ol kerülhettek belém, akik évszázadokon átgyakorolták ezeket az „erényeket” és tették az én életemet is széppé, mindég elviselhet˝ové és végs˝o fokon elégedetté.


(születésem) Dózsa István Lajos, apám


Szüleimnek tehát — mint fentebb már említettem — meglehet˝osen rögös utakon indult a szerelme. Apám felment Pestre egzisztenciát teremteni és eközben kapcsolatba került hozzá hasonlóan elégedetlen ifjakkal, és mint kés˝obb Béla bátyám elszörnyülködve mondta : tagja lett a Galilei körnek, ahol felforgató eszméltet hirdettek. Én annak idején ebb˝ol egy szót sem értettem, apám sem beszélt ilyesmir˝ol nekem soha — igaz, hogy a szó eredeti értelmében gyerek voltam. Mire állása családalapításra alkalmas helyzetbe hozta volna, 1913 októberében be kellett vonuljon sorkatonának, amit csak az eljegyzés el˝ozhetett meg. Az egy év „önkéntesi” id˝o hamar eltelt volna, de leszerelése el˝ott kitört az els˝o világháború és apám a keleti frontra került. Lövészárkokban kiépített fedezékekben (ma inkább bunkernek neveznénk) töltötte napjait, és mivel kézügyessége rajzban, fafa25





Sóti Terézia, anyám Szaller Miklós, dr.

ragásban messze átlagon felüli volt, faragott egy szép nagy fadobozt és egy botot többek között (mindkett˝o ma is megvan). A bot fogantyúja egy kucsmás kozákfej, a nyélen pedig, körbefutó díszítések és felirat : „Nyemenyecz ! Muszkali zabrali !” Magyarul : nincs semmi, az oroszok mindent elvittek. Úgy látszik ez volt mindenre a válasz a szerencsétlen Lengyelországban. Lehet, hogy a történelem id˝onként megismétli önmagát ? Én is emlékszem életem elég hosszú szakaszára, amikor mi is ezt válaszolhattuk volna. Apám 1915 tavaszán megsebesült, bal karját, tenyerét l˝otték át (arra nem is gondolok, hogy ezt úgy is el lehetett érni, ha valaki nagyon unván a lövészárkot, kitartotta kezét az árok fölé) és ez adott alkalmat arra, hogy sebe gyógyultával néhány hét szabadságot kapott. Ha felkötött karral is és tar kopaszon (gondolom ez volt a legegyszerubb ˝ védettezési eszköz a tábori kórházakban a tetvesség elterjedése ellen), de 1915. július 26-én megtarthatták esküv˝ojüket Jászapátin, és apám két hét múlva mehetett vissza „védeni a hazát” Bukovinába, a Kárpátok túlsó oldalára : Kirlibaba,* Dornavatra** községnevek ma is élénken élnek emlékezetemben, apám annyit mesélt róluk. Én „menetrendszeruen” ˝ érkeztem 1916. április 26-án, pontosan igazolva az o˝ si megfigyelést : egy „átlag-ember” kilenc hónap alatt válik életképes csecsem˝ové anyja szíve alatt. Anyám elbeszélése szerint nagy nyári zivatar volt 25-én éjfélkor és én éjfél után nem sokkal villámlás-mennydörgés közben jöttem a világra. Hosszú ideig vajúdott velem szegény édesanyám, amit nem is csodálok, mert állítólag 5 kg volt a.születési súlyom, bár gondolom akkor még nem precíz gyermekmérlegen ellen˝orizték a súlyt, inkább saccolták. Hogy mennydörgés-villámlás között jöttem a világra, ez semmiféle kihatással nem volt életem sorsára. Nem is tekintettem égi jelnek, haszna csak annyi lehetett, hogy mivel a legtöbb n˝o fél a villámlástól, gondolom anyám vajúdását is megrövidítette némileg a stressz-hatás (amit akkor még nem fedezett fel Sellye János). Persze a stresszen kívül orvos is volt anyám mellett, Szaller dr., aki kés˝obb Jász-Nagykun-Szolnok Vármegye tiszti f˝oorvosa lett. Ügyes ember volt, aki úgy alapozta meg hírnevét Jászapátin, * Mariensee/Cˆarlibaba (ma Suceava megye, Románia) ** Vatra Dornei (ma Suceava megye, Románia)

26




hogy egy jómódú paraszt lányán heveny vakbélgyulladást állapítván meg — mivel a szolnoki kórház messze volt, pláne szekéren — vállalta az azonnali mutétet ˝ a falusi „tisztaszobában”. A mutét ˝ sikerült, s˝ot a beteg is megmaradt, a boldog apa pedig két vagon búzát ajándékozott az orvosnak. Ennél a „hálapénznél” azonban sokkal többet jelentett a sikeres mutét ˝ hírének gyors elharapódzása az egész Jászságban, úgyhogy Szaller dr. karrierje egy csapásra megalapozódott. (elmélkedés a karrierekrol) ˝ Egyébként a karrierr˝ol jutott eszembe egy ismert ügyvéd esete : jó eszu, ˝ de szegény paraszt gyerek volt, aki az iskolai szünetben a hozzá hasonlókkal vonatérkezéskor kint o˝ gyelgett a vasútállomáson (ez még a századforduló táján volt), hogy alkalmi hordári teend˝okkel néhány krajcárt szerezve, bemehessen a „Dósa boltba” (nagyapámékhoz) és mondhassa : kérek két krajcárért „medvecsaunyitást”. Ez köznyelven „medveszart” jelentett és így becézték azt az ánizs-ízu, ˝ hosszú, cip˝opertlire hasonlító, rugalmas, fekete színu, ˝ sokáig rágható édességet, amit még az én gyerekeim is ettek kiskorukban és mindég a legolcsóbb cukorkafélék közé tartozott. (Ma már hírét sem lehet hallani !) Elég az hozzá, hogy ez a bizonyos mezítlábas kölyök az egyik délutáni vonat érkezésekor meglátta Jászapáti egyik ügyvédjét, aki agglegény volt és arról volt ismeretes, hogy rettenetes nagy pocakot viselt. Jászladányból jött haza és mikor lekecmereg nagy keservesen a vonatról, azt látja, hogy tátott szájjal bámulja o˝ t a maszatos gyerek, és szinte ijedten kérdezi : Bácsi, mit evett, hogy olyan nagy a hasa ? Az ügyvéd egy pillanatra dühbe gurul és azt mondja : szart fiam, szart ! A gyereknek tágra meredt a szeme és visszakérdezte : Osztán mikor ette meg azt a sokat ? Az ügyvéd nagy hahotára fakadt és annyira megtetszett neki slágfertigség, hogy kitanítatta. a gyereket ügyvédnek, mondván, akinek így vág az agya, az furfangos fiskális lesz. Nagyapám mesélte, de apám is hallott róla. És ha egyszer régen egy jobbágy gyerekb˝ol lehetett Bakócz Tamás esztergomi érsek, miért ne lehetetett volna egy jászapáti paraszt gyerekb˝ol ügyvéd négyszáz évvel kés˝obb ?

27

(csecsemokorom, ˝ apám hadifogsága)




Penza



Anyám az óvodában lév˝o lakásán nevelgetett — o˝ t ezután is „óvodás kisasszonynak” hívták a falubeliek, a gyerekek meg változatlanul kedves néninek. Anyám megírta az „örvendetes eseményeket” apámnak, aki ekkor már tartalékos hadnagy (Leutnant in der Reserve) volt és századparancsnok. Persze rögtön kihallgatásra jelentkezett szabadságkérés céljából. A zászlóaljparancsnok a kihallgatások, azt kérdezte : Mädchen, oder Pubchen az újszülött (közös gyalogezredr˝ol lévén szó, a vezénylés és kihallgatás nyelve a német volt), annál is inkább, mert a magasabb rangú tisztek és parancsnokok egyt˝ol-egyig osztrákok voltak). Apám büszkén válaszolta, hogy fia (Pubchen) született, mire a parancsnok némileg megenyhült — gondolta, annyi ideig tart még a háború, hogy fiúkra szükség lehet — és „kilátásba helyezte” a szabadságolást. 1916. szeptember 14-én kés˝o délután telefonáltak ki a lövészárokba apámnak, hogy meg van a szabadság, menjen be a törzshöz, és másnap indulhat haza megnézni a fiát. Apám összecsomagolta a faragványait és a részemre általa hímzett pólyatakarót s elindította a csomagját a csicskásával a törzshöz, gondolván éjszaka nem kóborol az erd˝oben vagy hat kilométert, hanem reggel kényelmesen besétál. Ember tervez „Mars isten” végez : éjjel az oroszok két napig tartó perg˝otüzet kezdtek zúdítani apámék frontszakaszára, majd rohammal áttörték a frontot és apám szeptember 17-én hadifogolyként, Jászapátival éppen homlokegyenest ellenkez˝o irányban kezdett masírozni, majd Penzáig jóformán meg sem állt. Hadifogságáról a Továris címmel könyvet is írt ínséges id˝okben, amire kés˝obb még remélem, visszatérek. Képzelhet˝o szegény anyám lelkiállapota, mikor október elején — még fél éves sem voltam — beállított apám csicskása a bottal, faragott dobozzal, hímzett pólyatakaróval és közölte, hogy apám elesett és itt a „hagyatéka”. Közben dicsérte apámat, hogy szolgált o˝ más tiszteknél is, és a dolga többnyire abból állt, hogy ha „rezervbe vonultak”, minden éjjel részegen hordta haza o˝ ket a hátán, a hadnagy úr pedig minden szabad idejében jobb kezével szorgalmasan böködött le meg fel, hogy mire hazaér a keresztel˝ore, kész legyen a takaró. A csicskás dolga az volt, hogy be kellett fuznie ˝ a cérnát a hímz˝otube, ˝ mert a hadnagy úrnak bal

28









Tampere


karját — sebesülése miatt jó ideig — felkötve kellett hordania, így nem tudott befuzni ˝ a tube. ˝ Rövidesen megjött a hivatalos vöröskeresztes értesítés is rózsaszínu˝ tábori levelez˝olapon, mely közölte Therese Dózsával, hogy férje 1916. szeptember 16–17-én a Kirlibaba melletti harcokban eltunt, ˝ lehet, hogy orosz hadifogságba került. Anyám ett˝ol kezdve másfél évig semmi hírt nem kapott, míg 1918 elején apám személyesen be nem állított. Elmondta, hogy Penzából, a hadifogolytáborból annak a zsidó gyárosnak a segítségével, akinek a gyárában dolgoztatták o˝ ket, megszökött és elindult kelet felé. A gyáros szívét az indított meg, hogy az o˝ fia magyar hadifogságban volt és gondolta, Jehova úgy fizeti vissza az o˝ jócselekedetét, hogy az o˝ fiát is hazasegíti. Apámat Szibériában elfogták, Csitában újabb fogolytábor, ahol azzal „szórakoztak” a hadifoglyok, hogy fogadásokat kötöttek, ki tud egy óra alatt több tetut ˝ fogni saját magán. Persze ez a tiszti foglyok szórakozása volt, mert a legénységnek ott is dolgozni kellett. Újabb szökés, ezúttal Finnország északi része felé, Tamperében (Tammerforst) újabb elfogás, börtön, újabb szökés délnek, mert az eredetileg célnak tekintett svéd határ felé veszélyesebbnek tunt ˝ papírok nélkül. Helsinkibe ért, mikor Finnország elszakadt Oroszországtól, svéd konzul nem volt, így apám kénytelen volt Karélián át Szentpétervárra menni. Minderre kerek egy esztend˝ore volt szüksége és 1917. szeptember végén már Péterváron várta a jó szerencsét, hogy svéd vízumot szerezvén, végleg kivonhassa magát a „hadurak” hatalma alól. Közben helyszínen nézhette végi a Nagy Októberi Szocialista Forradalom kibontakozását (apám dátumozott rajzai ma is dokumentumszeruen ˝ bizonyítják ezt a tényt) és mivel alkati adottságai, meg a Galilei körbeli viták némi alapot adtak a „szimpatizálásra”, 1918. januárban Moszkvába ment, onnan pedig a már zilált frontvonalakon át — persze „küls˝o” segítséggel és gondolom konkrét feladatokkal — sikerült hazakeverednie.


Penza

Csita


Galilei kör

(gyerekkori élményeim) Kispest

Ekkor — 1918 elején — költöztünk fel Pestre, illetve Kispestre, ahol a Pet˝ofi utca legvégén, közel Pesterzsébethez, béreltek szüleim lakást, jobban mondva egy különálló házat, melyben anyai nagyszüleimmel és anyám öccsével laktak. Persze akkor apámat 29




még nem szerelték le, ahogy emlékszem, az olasz frontra ment, de már csak rövid id˝ore és nem is az els˝o vonalba. Az a gyanúm, hogy akkor már nem tartották túl megbízhatónak még azokat a tiszteket sem, akik hosszabb id˝ot töltöttek Oroszországban, hacsak nem bizonygatták lihegve, hogy nem fert˝ozte meg o˝ ket a „bolsevik métely”. Apám biztosan nem lihegett ! Mivel a szamárlétrán rákerült a sor, el˝oléptették f˝ohadnagynak, de ezen kívül további „hadi sikereir˝ol” nem tudok. 1914–1917 között összeszedett néhány vitézségi érmet, de amikor a Vitézi Rend megalakult, o˝ t nem fenyegette veszély, hogy tagjává kell lennie. Nem az érdemrendjei hiányoztak, hanem akkor már politikailag megbízhatatlannak számított, de ez még odébb van. A kispesti Pet˝ofi utcai házból 4 éves koromban, 1920. augusztus 3-án költöztünk a „Wekerle Állami Munkás Lakótelepre”, de még ma is le tudnám rajzolni a Pet˝ofi utcai ház beosztását, annyira magam el˝ott látom. Hinné az ember, hogy egy három éves gyerekben milyen mély nyomokat tud hagyni egy-két rendkívüli esemény ? Az els˝o megrázó és maradandó élményem, húgom születése volt 1919. október 20-án — három és fél éves koromban. El˝ottem van ma is a szegényes kis szoba képe. Esteledett, a petróleumlámpa félig lecsavarva állt az asztalon, a szoba közepén. A sarokban kis dobkályha melegített, anyám az ágyban feküdt és id˝onként fel-feljajdult. Én ijedten álltam az ágy mellett és tudtam, hogy kett˝onkön kívül senki sincs a házban. A kis kályha tetején fazékban meleg víz volt. Anyám kérésére behoztam a konyhából a lavórt, letettem az ágy melletti székre és egy bögrével átmeregettem a meleg vizet a fazékból a lavórba. Az els˝o „csoda”, ami belém vágott soha ki nem törl˝od˝o módon : anyám kis dobozból pici valamit tett a lavórba és az egész lavór víz hirtelen vöröseslila lett (honnan ismerhettem volna akkor még a hipermangánt ?). Azután anyám megmondta, hogy a sublót melyik fiókjából mit adjak oda. A magasabban lév˝o fiókok eléréséhez még a sámlimat is oda kellett raknom. Közben o˝ izzadt, láthatólag szenvedett, néha jajgatott és én reszketve teljesítettem minden kérését. Mikor mindent odaadtam, amire szüksége volt, azt mondta, vigyem a sámlit a szoba másik végébe, üljek rá, de háttal anyámnak. Azt mondta : ha szeretem o˝ t, meg ne forduljak, csak imád30

Dósa Ilona, húgom




Dósa Ilona, húgom


kozzak. (Ezzel a „ha szeretem o˝ t” kitétellel kés˝obb is mindent el tudott nálam érni élete végéig.) Én természetesen szót fogadtam, görcsösen néztem a falat, és nem tudom, hányszor mondtam el hangosan az akkor általam ismert egyetlen imádságot : „Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem ”, amikor valami vékony hangú nyöszörgést hallottam. Abbamaradt az ima és megkérdeztem anyámat, hogy került macska a szobába, mikor senki sem nyitotta ki az ajtót. Anyám megnyugtatott, hogy nem jött be a macska, hanem kis húgom született, de csak maradjak ülve továbbra is, és ne forduljak hátra. Én ugyan ebb˝ol semmit sem értettem, de mire elkezdtem volna újra mondani az én Istenemet, kint ajtó csapódott és apám, nagyanyám és egy idegen néni jöttek be. Engem kivitt apám a konyhába és kedves mesémet, az „Er˝os János”-t kezdte mesélni, míg nagyanyámék sürögtek-forogtak a bábával. Nemsokára helyreállt a megszokott házirend, megnézhettem a kishúgomat — Icát — és bár hamar megnyugodtam, anyám szenvedésének érzékelése, a szokatlan feladatok végrehajtása és a feszült pillanatok annyira megrázóan belém vés˝odtek, hogy három és fél éves korom óta — immár hat évtizede — is teljes élességgel magam el˝ott látom az egész akkori helyzetet. Mint kés˝obb megtudtam, akkor elég zavaros volt a világ — 1919 októberét írtuk —, a közbiztonság sem volt a legnagyobb, id˝onként lövöldöztek is, ezért mentek ketten : apám és nagyanyám együtt bábát keresni és csak valahol nagyon messze találtak egy ráér˝ot. Így történhetett meg, hogy „els˝o passzív” bábáskodásom sikerrel járt és úgy látszik, itt szereztem „gyakorlatot”. Öt gyerekem születésénél már „rutinszeruen” ˝ reszkettem, izgultam, imádkoztam és néztem a falat, amikor például orvos híján — Vera lányom születésénél bent kellett lennem a szobában, hátha szükség lenne a segítségemre. (Hála Istennek — feleségem nagy szerencséjére, nem volt szükség másra, mint hagytam, hogy a toló fájásoknál szorongassa a kezemet.) Azt hiszem, az életem során lezajlott szülések során mégis három és fél éves koromban voltam a legaktívabb, mert akkor még bába sem volt jelen, csak én ; én készítettem el˝o mindent : vizet, pelenkát, pólyát, kés˝obb már csak az izgalmat kellett segítség nélkül végigcsinálnom addig, míg meg nem hallottam a stressz-oldó oázást. 31

Dósa Ilona, húgom





A másik megrázó élményem a következ˝o nyárhoz köt˝odik. 1920. július 20-án hajnalban betörtek hozzánk és a pincében tartott néhány tyúkunkat — egy kivételével — elvitték. Az az egy azért maradt meg, mert a pince hátulsó mélyebb részét víz borította és ez az egy tyúk a vízbe ugrott, ahova a tolvaj nem ment utána. Az ijedelemt˝ol a tyúk — állítólag — elkezdett kukorékolni. Nagyanyám erre ébredt fel, mert kakasunk nem lévén, furcsállotta a kukorékolást. Lement a pincébe és meglátta a víz tetején csapkodó tyúkot, amint „kukorékol”. Rögtön felszínre került a paraszt o˝ sök „jóstehetsége” : kijelentette, hogy ha egy tyúk kukorékol, az nagy szerencsétlenséget jelent ! Mindenki kinevette babonáját és csak akkor fagyott ajkukra a mosoly, mikor estefelé, pontosan hat órakor anyám öccse elhegedülte a szobájában azt a nótát : „Erd˝o szélén nagy a zsivaj, lárma”, majd recsegés-ropogás hangzott ki (összetörte a hegedu˝ jét) és egy durranás. Berohantak és a 22 éves egyetlen fiú ott feküdt holtan, szíven l˝otte magát apja szolgálati fegyverével. Szörnyu˝ tragédia volt ! A búcsúlevél mindent megmagyarázott Nagybátyám érettségi után újságíró szeretett volna lenni, egy-két írását tehetségesnek is ítélték. Persze akkor ez még egzisztenciát, megélhetést, pláne vagyont nem jelentett. Nagybátyám szerelmes volt egy gazdag jászapáti asztalosmester lányába és úgy tunt ˝ a lány is szívesen fogadja. Mikor azonban egy jómódú falubeli megkérte a kezét, szó nélkül kiadta nagybátyám útját, s˝ot még esküv˝oi értesítést is küldött, miszerint 1920. július 20-án délután hat órakor tartja esküv˝ojét. Az akkori mondásnak megfelel˝oen : Suba a subához, guba a gubához ! Az ara gazdag volt, nagybátyám szegény. Jött a gazdag kér˝o, érzelem ide, vagy oda, a vagyon úgy n˝o igazán, minél nagyobb. Rakjunk hát össze két vagyont, az kétszer olyan gyorsan gyarapszik ! Mehet tehát a szegényebb, és ha úgy érzi, hogy nem élhet így tovább, ott a szolgálati pisztoly ! Jóska bátyám azért hegedülte el halála el˝ott azt a nótát, mert annak szövegében a gazdagabbhoz er˝oltetett cigány-ara a refrénben így énekel : „Édesanyám nekem az kell, az a rongyos régi ”, hiába módosabb a másik, hiába fityeg ezüst pityke a dolmányán. Nagybátyám megértette, miért csak a cigánylány lehet huséges ˝ a szerelméhez, vállrándítás helyett a pisztoly ravaszát rántotta meg és könnyelmuen ˝ eldobta az életét. 32



De nemcsak a sajátját, mert nagyanyám is követte o˝ t két év múlva, 52 éves korában. Persze ha már orvosféle vagyok, és nem regényt írok, nem mondhatom azt, hogy bánatában hasadt meg a szíve nagyanyámnak — ami ugyan elképzelhet˝o volna. Az igazság az volt, hogy télen-nyáron szinte naponta órákig kint volt a temet˝oben. Egyszer megázott, megfázott és a sok lemondás miatt eléggé legyengült, amúgy sem masszív fizikuma annyira nem tudott ellenállni egy güm˝okóros fert˝oz˝odésnek, hogy annak akkoriban „galoppierende”-nek nevezett formája hat hét alatt elvitte kedves nagyanyámat könnyelmu˝ fia után. (elmélkedés a bobeszéd ˝ uségr ˝ ol ˝ és a világnézetekrol) ˝ Tudom hogy a b˝obeszéduség ˝ nagy hiba. Valamelyik nagy írónktól olvastam valahol olyasmit : aki egy oldalt ír arról, amit egy mondatban is el lehet mondani, az már bárminemu˝ gazságra is képes ! Mentségemül szolgáljon, hogy nem vagyok irodalmár, se rutinos író. Mert az igaz, hogy rengeteget írtam életemben, de azok javarésze tudományos dolgozat — persze a tömörség ott sem megvetend˝o el˝ony —, esetleg egy-két ismeretterjeszt˝o könyv. Ezeknek azonban egyike sem irodalom a szó nemes értelmében. Azonkívül a tudományomban otthon voltam mindég, tisztán láttam, mi az, amit csináltam, mi az, amit err˝ol a közleményben, el˝oadásban el akarok mondani, tehát könnyu˝ volt röviden a lényeget összefoglalnom. Most az életem folyását írom le egyéni szempontomból, aminek során elkerülhetetlenül kitárulnak a bels˝o énem, jellemem, világnézeti szilárdságom kialakulásának küls˝o és bels˝o összetev˝oi, amik elválaszthatatlanok ennek a századnak rohanó eseményeit˝ol. Ha már most — huen ˝ eredeti elhatározásomhoz — küls˝o érdekeket semmibe vev˝o tárgyilagossággal akarom munkámat becsületesen elvégezni, legalább annyit kellett volna lélekbúvárkodással foglalkoznom eddigi életemben, mint amennyi energiát választott szakmámra fordítottam. De hát err˝ol szó sincs, a lélek mélységeinek titkaiban teljesen járatlan vagyok ; így nem tudom eldönteni, életem melyik eseménye volt a legdönt˝obb, melyik az amelyiknek semmilyen hatása nem volt sorsom alakulásában. Éppen ezért határoztam úgy, hogy lehet˝oleg mindent leírok, és ha utódaim közül valakit majd — esetleg évtizedek múlva — érdekel, hogy milyen is volt egy huszadik századbeli o˝ sének élete, válassza ki o˝ azt, amit ér-

33


Dósa Ilona, húgom

dekesnek, sorsformálónak tart és hagyja észrevétlenül a lényegtelent. Éppen ezért, ha a szükségesnél sokszor b˝obeszédubben ˝ is, de végre id˝oben (1920) és térben (Wekerle-telep) is elérkeztem életemnek ahhoz a pontjához, ahonnan gyermekkoromat és lelki fejl˝odésemet számíthatom. Ugyanis az ezt követ˝o húsz évben lakóhelyem nem változott, a családi környezetem sajnos csak annyiban, hogy id˝onként itt hagyott valaki szeretteim közül úgy, hogy 1939-ben már csak ketten maradtunk húgommal. Nyiladozó értelmem itt kezdte észrevenni a környez˝o világot, itt értek az els˝o maradandó benyomások családi és lakóhelyi környezetem részér˝ol — amihez kés˝obb az iskolai hatások is társultak —, tehát emberré válásom, jellemem végs˝o formálódása dönt˝o módon ehhez a helyhez és ehhez a húsz évhez köt˝odik. Az ezt követ˝o négy évtized, a család alapításával járó gondok, háború és egyéb megpróbáltatások azért váltak könnyebben elviselhet˝ové, mert úgy látszik sikerült jó alapokra építeni az életemet. A gyermek és ifjúkoromban kialakult világnézetem alkalmasnak, megfelel˝onek és szilárdnak bizonyult a legkritikusabb id˝okben is és túl a hatvanadik életéven, ilyen konklúzió levonása már nem min˝osíthet˝o elhamarkodottnak. Az eddigiekben többször hangsúlyoztam, hogy nem vagyok író, életem leírásához fantáziámat a legkevésbé sem vettem igénybe. Sajnos pszichiáter, vagy pedagógus sem vagyok, hogy tárgyilagosan ismertetve felcseperedésem történetét, meg tudnám magyarázni a logikáját annak, miért váltam olyanná, amilyen vagyok. Természettudományos pályát választottam, mindég a megfogható, reális világ felé vonzott érdekl˝odésem. Az elvont, elméleti tudományoknak, mint például a filozófia, esztétika, logika és egyéb absztrahációknak végigvezetéséhez, ezekben a nüánsznyi finomságok kiérzékeléséhez semmi adottságom nem volt soha. Ha mégis kényszeríttettem magam id˝onként a velük való foglalkozásra — gyulölvén ˝ a csak egyirányú beállítottságú „szakbarbárság”-ot — csak a végs˝o konklúzió, a világ, mint nagy egész összefüggéseinek megértése érdekelt, míg a hozzá vezet˝o utak keresésének elvont szépsége soha nem vonzott. Manapság sok szó esik nálunk a „kett˝os nevelés” hátrányairól. Arról, hogy az ifjúságnak az iskolákban a pedagógusok által nyújtott materialista világnézetu˝ nevelése egyes családokban nem érheti el a kívánt hatást a szül˝ok, vagy még inkább a nagy34

Galilei kör



szül˝ok idealista beállítottsága miatt. Ez a helyzet konfliktusokhoz vezet, a gyermek jellembeli szilárdságát veszélyezteti, kétszínuvé ˝ válik, mert kifelé — különösen az egyetemi vizsgák el˝ott, vagy karrierje érdekében — bizonygatja materialista világnézetét, közben odahaza este-reggel imádkozik, netalán még templomba is eljár — legfeljebb a város másik végébe. Ezek az emberek állítólag veszélyeztetik a szocializmus felépítését is ! Az én életem ennek az elméletnek él˝o cáfolata. Apám, mint azt hiszem már az eddig róla elmondottakból (Galilei-köri tagság, orosz hadifogság, személyes jelenléte Szentpéterváron a nagy orosz szocialista forradalom kitörése idején és ennek a rá gyakorolt hatása, a Tanácsköztársaság alatti viselkedése) is kiderült : ateista, materialista világnézetu˝ volt, ebben nála megingást sem a többszöri letartóztatás, sem a tízévi keserves állástalanság nem váltott ki. A b˝oven elszenvedett üldöztetés volt a f˝o oka korai halálának is (1934. március 19-én halt meg, még nem volt 42 éves sem !), de semmi jelét sem láttam — és nem is hallottam —, hogy nézetein, akár „falból” is, haláláig egy jottányit is változtatott volna. Anyám ezzel szemben mélyen hív˝o, vallásos lélek volt, akinek hite bels˝o meggy˝oz˝odéséb˝ol fakadt. Ahogy apám énjének szilárdságát az o˝ világnézete biztosította, anyám lelkének deruje, ˝ nyugalma az Istenbe vetett hiten, az isteni gondviselés sorsot irányító akaratában való alázatos megnyugváson alapult, nyugodtan mondhatom : megrendíthetetlenül. Kett˝ojük világnézeti alapállása tehát mai értékszemléletünk szerint olyan ellentétes volt, mint a tuz ˝ és a víz. Ennek ellenére apámat egyáltalán nem zavarta az, hogy anyám a templom el˝ott keresztet vetett, vagy vasárnaponként elment a templomba és bennünket, gyerekeit is magával vitt. Nem hogy nézeteltérés nem volt soha közöttük ilyesmi miatt, de még beszédtéma sem volt soha. Mindketten szerették egymást mindég olyan o˝ szintén és önzetlenül, hogy tudomásul vették egymás világnézetét is, és tiszteletben tartották. Apámnak egyébként is az volt az elve — és biztos, hogy manapság emiatt nem is tartanák „jó elvtárs”-nak — , hogy mindenki úgy alakítsa ki egyéniségét, ahogy azt o˝ jónak érzi, ahogy az számára a legmegnyugtatóbb alapot nyújtja életviteléhez. Biztos, hogy apám hatása ; de én is azt tartom, ha valakit elzárnak a választás megismerésének a lehet˝oségét˝ol és mindenképen 35






egy irányba befolyásolnak, az vagy fanatikusan bigott lesz, vagy képmutatóvá, esetleg önmagával is meghasonlottá válik. Mindkét esetben veszít egyénisége önállóságából. Stabilan megalapozott és saját maga által kialakított világnézet hiányában nem lehet önálló döntési képessége. Ez azt eredményezi, hogy vagy fanatikusként bármilyen (tév)eszme megszállottjaként, mint „csordatag” oda irányítható, ahova esetleg t˝ole idegen érdekek kívánják, vagy pillanatnyi el˝onyök szerint változtatja nézeteit, tehát megbízhatatlan, képmutató lesz. Egyik sem lehet emberi ideál ! Csak a meggy˝oz˝odésen alapuló stabil világnézet biztosíthat emberhez méltó életet ! Hiszen az állatvilág cselekedeteit kizárólag az ösztönök irányítják mind az ön-, mind a fajfenntartásban. Az ember azért tudott kiemelkedni az állatvilágból, mert min˝oségi változásként az ember az egyetlen lény, aki dönteni tud ösztönökt˝ol, érdekekt˝ol függetlenül is és választhatja azt az utat, amit emberhez méltónak, helyesnek tart. Ez a rezümé szur˝ ˝ odött le bennem apám világnézeti elveir˝ol és nevelési koncepciójáról, bár o˝ még az én érettségim el˝ott meghalt. (a Wekerle-telep)

Kispest

Most veszem észre, hogy már megint hosszabb eszmefuttatásba bonyolódtam a tények felsorolása helyett. Ideje tehát visszatérni oda, ahol abbahagytam : a Wekerle-telepre költöztünk 1920. augusztus 3-án a Tárnok utca (ma Vonás utca) 13. szám alatt lév˝o „munkáslakásba”. A munkáslakások földszintes, kétlakásos ikerházakban lév˝o, délre néz˝o három szobás, konyhás, kamrás, kertes, gyümölcsfás lakások. Ugye hihetetlen, hogy ezt munkáslakásnak írom, de a telepnek is az volt a neve „Wekerle Állami Munkás Lakótelep”. Mivel ez a telep még ma is megvan, érdemes az eredetére néhány szót vesztegetni. A századforduló idején (anyám mesélte, aki ezid˝otájt Kispesten lakott), hogy a telep helyén „királydinnyés” homokdombok, dunék ˝ voltak, minden vegetáció nélkül. Pest határától, amit a k˝obányai disznóhizlalda szennyvizét levezet˝o „Büdös árok” nevu˝ „patak” jelképezett, keletre Kispest beépített széléig és a Sárkány utcától (ma Ady Endre utca) délre Erzsébetfalváig nagyjából 1 km 1 km-es területen egy lakótelepet terveztek állami munkások részére. Térképen úgy nézett ki, mint egy pók, mert a négyzetkilométernyi terület közepén nagy park készült (régen F˝o tér, ma Pet˝ofi tér), ez a pók potroha. Az ezt keresztez˝o négy 36


szélesebb út, melyek így nyolc irányban futottak szét a pók lábaira utaltak az én szememben, míg a kisebb összeköt˝o utcák, közök a pókhálót jelképezték. A F˝o teret kétemeletes háztömbkoszorú övezte, melyeket két helyen is a Hungária út felett átível˝o erdélyi típusú (állítólag Koós Károly tervezte) kapuk szakítanak meg, illetve díszítik. Ezekben a két emeletes házakban 2 és 3 szobás, fürd˝oszobás lakások vannak és ezeket postai, vasúti tisztek, Ganz-gyári, északi ˝ képviselték a tanítói lakásokF˝omuhelyi ˝ tisztvisel˝ok lakták. Ok ban lakókkal együtt a telep „arisztokráciáját”, külön kasztot alkotva az akkori id˝ok szellemének megfelel˝oen. A f˝o utak mentén egyemeletes, váltakozó típusú 6–8–12 lakásos házak vonulnak, a kisebb utcákban pedig 2, legfeljebb 4 lakásos, földszintes ikerházak. Minden lakáshoz konyha, kamra, padlás, vízvezeték, angol WC, elkerített külön kert, a földszintes házakban külön kapubejáró is tartozott. A lakások 2, vagy 3 szobásak, kisebb egy sem volt, de a f˝otériek kivételével a többiekben nem volt fürd˝oszoba. Ezekben az egyemeletes, vagy földszintes házakban voltak a „munkáslakások”, lakói pedig postások, vasutasok, mozdonyvezet˝ok, kalauzok, Ganz-gyári munkások voltak. Szimmetrikusan a telep négy f˝o útján egy-egy kétemeletes iskola (elemi és polgári iskolák), a hatalmas udvarokban külön épített nagy tornaterem, óvoda — óvón˝oi lakásokkal — és fürd˝oszobás, szép kivitelu˝ tanítói lakások épültek úgy, hogy ez az egész komplexum egy tömbben volt. Ezenkívül négy gyönyöru˝ nagy körzeti orvosi lakás és rendel˝o, szabályos elrendezésben pékmu˝ helyek (akkor még mi is évekig otthon dagasztottunk és a péknél süttettünk), a szükséges mértékben kiépített üzlethálózat tette „komfortossá” ezt a munkáslakótelepet. Az utcákon hárs-, vagy akácsorok, az utakon platánok, az utak, utcák makadám módon építve, az egész árkolva, csatornázva. Az egész telep valami vidékies meghittséget tükrözött és annyi típusban készültek a házak és olyan ügyesen variálva, hogy ritkán akadt egy utcában két egyforma, de az is színben, elhelyezésben különbözött. Minden ablakon behajtható faspaletta, melyek színvariációja szemet gyönyörködtet˝o volt. A házak talapzatán, falán vagy téglából, vagy mázolt faanyagból különféle ornamentika biztosította, hogy a telep összképe a legkifinomultabb ízlést is kielégít˝oen esztétikus benyomást keltett.

37

És ennek a hivatalos nevén is „munkás-lakótelepnek” els˝o háza 1908-ban épült (több mint 70 évvel ezel˝ott), a zöme 1911-ig elkészült, a teljes befejezés (közben háború is volt) a húszas évek elején történt meg. Ha végignézek „modern” korunk lakótelepépítkezéseinek monotonságán, a ma épített kisméretu˝ 1–2 szobás lakások unpraktikusságán, a tömegházaknak a természeti környezetet szinte teljesen kizáró elrendezésén, legszívesebben kalapot emelnék, de még térdet is hajtanék az el˝ott, aki 70 évvel ezel˝ott megálmodta és meg is építette a Wekerle-telepet. Nem hiszem, hogy Wekerlének — azon kívül, hogy o˝ volt a miniszterelnök, vagy pénzügyminiszter abban az id˝oben — sok köze lett volna az ötlethez, legfeljebb a kivitelhez szükséges pénzt biztosította az államkasszából. Mennyivel inkább megérdemelte volna az ötletadó, hogy róla nevezzék el a telepet, na de hát ma is a divatos „szentek” a névadók, úgyhogy a nagy változások mellett mindig maradnak stabil rossz szokásaink is, ezen már nem lehet változtatni. Honnan vették az épít˝oanyagot ? A terület déli szélén építettek egy téglagyárat, amelyik az egész területet borító homokdombokból és mészb˝ol készítette a fehér színu˝ téglát olyan menynyiségben, hogy nemcsak a házak épültek fel, de a gyalogjárdák egy részét is ebb˝ol rakták és olyan min˝oségben, hogy ma is használhatók, 60–70 év múlva. Azután a kerteket meghordták term˝otalajjal. Kétkereku˝ lovaskordék karavánja haladt egymás után — egymáshoz kötve 5–6 kocsi —, úgy hogy azoknak csak egy kocsisuk volt. A helyszínen a kocsis csak kihúzta a rögzít˝o rudat, a rakomány lefordult és a kordék sora a két rúd közé fogott 1–1 lovacskával máris indulhatott az újabb fuvarért. Egyébként a lakások mai szemmel is kifogástalanok, szárazok, egészségesek, persze ma már a legtöbb lakásban a kamrából fürd˝oszobát kreáltak. És mindez 70 évvel ezel˝ott épült, mégpedig kifejezetten munkáslakótelepnek, a feudalizmus és kapitalizmus együttes uralkodásának fénykorában. Ki érti ezt ? Ugye, hogy nemcsak térdhajtást érdemelne a kiagyalója (amint azt én fentebb magam részér˝ol fel is ajánlottam), hanem legalább templomtorony nagyságú szobrot, de a helyzet az, hogy még a nevét sem tudjuk. Sajnos az értékeknek kell˝o id˝oben való felismerése és a jogos hála kifejezése nem is volt és nem is lesz az emberi közösség természetes alapvonása. 38

Persze nálam sokkal rutinosabban írt a Wekerle-telepr˝ol nem egy életrajzi regényében Mesterházi (régebben Hofstädter) Lajos, a jelenkor koszorús, Kossuth- és egyéb díjas írója, aki velem egyid˝os és Wekerlén n˝ottünk fel. „Vakációt” címu˝ könyvében rólam is megemlékezik és bár hét évig jártam hetenként kétszer az o˝ lakásuk feletti lakásba Steier Ilus nénihez zongoraórára (nem nagy eredménnyel), a nevemet elfelejtette. Ennek ellenére kiderül könyvének 304. oldalán, hogy példaképe voltam, s˝ot felnézett rám. Imígyen rögzítette emlékeit : Még látom magam és látom anyámat, meg azt a másik fiút is. Az o˝ anyjának arca elmosódott bennem. (Magas volt, én meg kicsi, az utcán mentünk, tehát inkább a földet néztem magam el˝ott.) Anyámék beszélgettek a villamosmegállótól hazafelé menet, én anyám baloldalán, az a másik fiú meg az o˝ anyjának a jobb oldalán, kétfel˝ol a szélen mentünk, de azért jól megnéztem. Szépen öltözött, csinos fiú volt és igen komoly. Kés˝obb is találkoztunk néha, míg a telepen laktam, igen csak néha. Nem ért rá lejönni hozzánk a térre. Megfoghatatlan tiszteletet éreztem iránta, s˝ot érzek még ma is az emlékeimben. (Amikor utoljára beszéltünk, az állatorvosi f˝oiskolára járt, változatlanul komoly, muvelt, ˝ minden iránt érdekl˝od˝o fiatalember maradt. Különösen meglepett, hogy az én témáimról is milyen jól megfogalmazott, érett ítéletei vannak. Bevallhatom, egy novellámban — ha úgy tetszik — róla mintáztam dr. Ing. Szelényi Ottót, helyesebben : kett˝onk viszonyáról mintáztam azt a kicsit féltékeny, de mégsem fájó, mert nagyon mélyr˝ol jöv˝o tiszteletet, amit egy fels˝obbrendu˝ társa iránt érez a gyerek. Olyan versenytárs iránt, akir˝ol sejti már, hogy utolérni úgysem fogja. Nem emlékszem, sajnos, a nevére, kíváncsi volnék a kés˝obbi sorsára. Mert ha él, szinte biztos, hogy „valaki” a szakmájában.)

Mesterházi Lajos

Idáig az idézet, konklúzió : errare humanum est, mint ahogy el˝obb is utaltam erre a közmondásra. Mesterházi lett a „valaki”, én nem vittem „sokra”, de ennek kizárólag apolitikus természetem volt az oka, amelyik nem hajlandó minden ideológiai széljárásra fordítani a köpenyén. Na de err˝ol már többször is volt szó. Visszatérve Mesterházira, az o˝ világnézete az id˝ok során sarkaiból fordult ki és változott meg : bencés diák volt, kongreganista, vallásos szül˝okkel, aki papnak készült, szüzességet fogadott, majd a negyvenes évek elején — félzsidó családból származva, valószínuleg ˝ a zsidótörvények kiváltotta jogos lelki krízisben 180 fokot fordult szemlélete és 1945-ben már kerületi párttitkár lett Budán. Tehát az el˝obbiekhez hasonlítóan újra bigott, csak most már materialista, marxista. Nekem annyival könnyebb volt, hogy már gyermekkoromban nem váltam egyoldalúvá, szabadon dönthettem a nekem megfe39

Mesterházi Lajos

Mesterházi Lajos

Bánki Ignác K˝ory Kálmán

lel˝obb világnézet javára, származásom miatt nem üldöztek, nyíltan megvallott vallásos felfogásom miatt sem, soha, a „legvadabb” Rákosi id˝okben sem. Na már most Mesterházi Lajos a Wekerle-telepi élete során az egyoldalú idealista beállítottságában nem érezte azt a társadalmi rétegz˝odést, amire én apám nevelésének hatására korán fel tudtam figyelni. Mesterházi visszaemlékezéseit egyoldalúvá teszi az a tény is, hogy o˝ a F˝o tér 2. sz. alatt lakott (a „patikaházban”), tehát az „arisztokrata negyedben”, én viszont „munkáslakásban”. És hogy ez milyen társadalmi különbséget jelentett, azt én — értelmiségi származásom ellenére is, pusztán a lakóhelyem miatt — a saját b˝orömön éreztem. A f˝otéri fiúk, lányok — tisztelet a kivételnek, bár ilyent konkrétan nem is tudnék említeni — csak egymás között barátkoztak és a F˝o tér lévén a közös korzó, észrevehet˝oleg el is különültek t˝olünk, külön csoportban jártak, az érintkezés a két „kasztbeliek” között egészen minimálisra korlátozódott, ha tudatos szembenállássá sohasem fajult is. Elemista koromban a baráti köröm az utcabeli gyerekekb˝ol állt. A közös iskola, közös játékok (golyózás, bigézés, pilinckázás, hol az olló komámasszony, ipics-apacs, labdázás) teljesen elmosták az akkor nagy fontossággal bíró származási különbségeket, legalább is köztem és a Szenotka, Putankó, Türk, Náfrádi gyerekek között, már csak azért is, mert az én szüleim ezt természetesnek tartották. Viszont a sarkon lakó tanító-gyerekek (egyikük ma ismert akadémikus) már sohasem jöhettek közénk, és mi nem játszhattunk együtt a f˝otériekkel. Kés˝obb gimnazista koromban, különösen érettségi felé a közös játékok megszuntével ˝ — persze ezek a barátságok halványodtak, és bár soha egyiket sem tagadtam meg, de sétáló partnereim a korzón a többi munkáslakásbeli gimnazista lett : Körmendi Laci, Bánki Náci, Keresztény Laci — ezek jogászok lettek, míg K˝ory Kálmán, Száraz Béla orvosok. Ez a helyzet egyetemista koromban sem változott, a f˝otériek, ez az általam „arisztokratának” nevezett klikk csak akkor fogadott be, amikor a diplomám kézhezvételét követ˝o napon meghívtak az egyetemre asszisztensnek. Egy csapásra maguk közé fogadtak azok, akik addig semmibe sem vettek, mert az egyetemi tanársegéd titulusnak akkora tekintélye volt, ami a szemükben feledtette, hogy nem lakom a F˝o téren. 40


Keresztény Körmendi László László Száraz Béla

Mesterházi Lajos

Tehát Mesterházi — akkori beállítottsága szerint — úgy érezte és könyvében is úgy írta, hogy én visszavonult vagyok, nem járok hozzájuk a F˝o térre, holott éppen ellenkez˝oleg : az o˝ bandájuk nem fogadott be, bár biztos vagyok benne, hogy tudatosan sohasem fogalmazódott meg bennük ez a társadalmi „kasztosodás”, egyszeruen ˝ csak a „leveg˝oben volt”. A nemesi privilégiumok g˝ogjét a húszas-harmincas években lassan felváltotta a származási, anyagi, lakóhelyi és foglalkozásbeli differenciálódás, amihez hozzájárult az iskolai végzettség adta el˝ony, illet˝oleg hátrány. Egy érettségizett fiúnak egyszeruen ˝ „nem illett” tegez˝odni a volt elemista osztálytársakkal, vagy barátjával sem, ha annak csak négy polgárija, netán csak négy elemije volt. De doktorátussal már a tanítót, jegyz˝ot sem tegezte csak úgy egyszeruen ˝ az ember vidéken, mert annak csak érettségivel volt azonos a végzettsége. Ugye hihetetlen ? Pedig például Vas megyében — ahol kilenc évig éltem —„vastörvény” volt. Annak a kornak számos bunét ˝ kielemezték már nálam sokkal okosabb, mélyebben látó írók, tudósok, politikusok, de én a demokratizálódási lehet˝oség legnagyobb gátjának azt a korszellemet tartottam, amelyik ilyen szemlélet kialakulását nemcsak, hogy elturte, ˝ hanem tudatosan terjesztette is. Nálunk manapság — hála Istennek — minden fiatal tegez˝odik, ha diplomás, ha akármi — és ha lassan is —, de leomlanak azok a mesterségesen emberek közé emelt válaszfalak, amiket józan gondolkodású ember sohasem tarthatott normálisnak. Az id˝osebb korosztályok beidegz˝odés révén ugyan még ma is ragaszkodnak bizonyos rítusokhoz, s˝ot egyes „kiemelt káderek” is hajlamosak megfeledkezni az emberi egyenl˝oségr˝ol, de én remélem, hogy ez is — mint sok más — kikopik el˝obb, vagy utóbb, mind emberibbé váló életünkb˝ol. De térjünk vissza oda, ahonnan már megint elkalandoztak gondolataim : a húszas évek elejére. 1922-ben meghalt anyai nagyanyám, ugyanebben az évben kerültem iskolába, a III. sz. elemi iskolába, mely legközelebb volt lakásunkhoz. Elemista koromban jó tanulónak számítottam, csak a szépírással, meg a rajzzal álltam mindég hadilábon (ma is !). Els˝o szerelmem tíz éves koromra esik — ezt azért tartom szükségesnek megemlíteni, mert gyerekeimnél és unokáimnál is hajlandók vagyunk — a netán észlelhet˝o — ilyesfajta érzelmeket kinevetni, elbagatellizálni. Pe41


Mosonmagyaróvár

dig emlékszem, hogy negyedik elemibe jártam, amikor a szerelem tipikus tüneteit észleltem : meglátva az illet˝ot, szívdobogás fogott el, jól esett a közelében lenni és körülkerültem a fél telepet, hogy az utcájukba mehessek. Mentségemre szolgáljon, hogy bár az óta bebizonyosodott : abszolút monogám-típus vagyok, akkor egyszerre három velem egyid˝os lányba voltam szerelmes, még a nevükre is emlékszem : Körmendi Matild, Keller Antónia és K˝oszegi Irma. Akkori életem legboldogabb pillanata volt, amikor a tíz éves korban kötelez˝o himl˝ooltás során végezvén a mi osztályunkkal, az orvos engem választott ki, hogy menjek át vele a negyedik lányosztályba (akkor még nem volt koedukáció) és alkoholos vattával nekem kellett letörölgetni az oltás helyét a lányok karján. Persze köztük volt az én három szerelmem is. Azt az érzést ma sem tudom élethuen ˝ leírni, olyan magasztos, felemel˝o valami volt, talán éppen azért, mert abszolút plátói alapokon nyugodott. A Wekerle-telep egy négyzetkilométernyi területen feküdt, de templomot — építésével egyidejuleg ˝ — egyet sem építettek rajta, semmiféle felekezet részére. Nem érdekes, hogy az „idealista világnézetu” ˝ államhatalom nem tartotta szükségesnek azt, hogy egy „munkáslakótelepen” templomot építtessen ? A testi szükségletek kielégítését tartotta els˝orendu˝ feladatának : ideálisan jó lakások és környezet, orvos, iskola, pék, üzlethálózat, ez minden elkészült kifogástalanul. A netán felmerül˝o „lelki szükségletek”r˝ol való gondoskodást rábízták a váci püspökre. A sok tízezernyi hold kiterjedésu˝ püspöki uradalmak bevételét pedig, úgy látszik volt elég kanonok, aki elköltse, mert a telepen a templom építése csak 1930-ban — húsz évvel a telep létesítése után — kezd˝odött. Akkor is a jelent˝osebb része „társadalmi munkával” és a hív˝ok adakozásából. Eddig az id˝opontig az én elemi iskolám tornaterme szolgált kápolnául a katolikusoknak, akik túlnyomó többségét alkották a telep lakosságának. 1924 nyarán a kápolna el˝ott lófrálva (az utcánk sarkán volt), megkérdezte t˝olem a Mesterházi Lajos által is „megénekelt”, Mosonmagyaróvár környéki származású Winkler plébános úr : nem akarok-e ministrálni. Én örömmel vállalkoztam rá, egy hét alatt — nyolc éves koromban — bebifláztam a teljes latin szöveget, és attól kezdve szorgalmasan eljártam ministrálni. Anyám nagyon örült neki és büszke volt rám, én férfiasan bevallom : nem a vallási vonatkozások izgattak akkor az egészben, hanem 42



a misék el˝otti, déli és esti harangozások, mert a kápolna mellett volt egy harangláb is, rajta egy mázsás harang, amit élmény volt úgy húzni, és megállítani, hogy ne konduljon az el˝oírtnál többet. Ez tekintélyt jelentett a többiek el˝ott ! De hogy apám materialista nézetét se tagadjam meg, annak sem utolsó sorban örültem, hogy kéthetenként „fizetést” kaptunk. Attól függ˝oen, hány fizetett mise, temetés, keresztel˝o volt egy hónapban, valami kulcsszám alapján kiszámolta a plébános úr, melyik ministránsnak mennyi jár és „fizetési jegyzéken”, aláírással igazolva adta át a sekrestyés — az öreg Bánás bácsi — a járandóságot. Ez egy hónapban 3–4 peng˝ore rúgott (1935-ben vezették be a peng˝ot és csak egyszer emlékszem, hogy hat peng˝onél többet kaptam, úgy látszik, abban a hónapban többen haltak meg). Ehhez jött még némi „borravaló”, 10–20 fillér a temetéseken, utolsókenet feladásakor, vagy keresztel˝o alkalmával, bár az utóbbiakat f˝oleg a sekrestyés kapta. Tudat alatt tehát már ebben az id˝oben észleltem a kés˝obb hallott közmondás igazságát : „A Krisztus koporsóját se o˝ rizték ingyen !” A pénzt miden esetben nagy büszkén anyámnak adtam oda és o˝ szinte örömet okozott, hogy valamit én is segíthetek a gondjain, mert azok voltak szegénynek b˝oven.


(anyám és apám állása) Sóti Terézia, anyám


Amikor Pestre kerültünk, anyám nem tudott elhelyezkedni, mint pedagógus, hanem a Pestvidéki Fogház (ma katonai törvényszék és fogház) mellett muköd˝ ˝ o ún. Fogház-misszió alkalmazottja lett több tanítón˝o és óvón˝o társával együtt. Annak idején muködött ˝ egy apácarend : Szociális Missziótársulat néven és ezek irányították többek között a fogház-missziókat. A Pestvidéki Fogházban, két kékfátyolos apáca : Geraldine és Melitta n˝ovér voltak a vezet˝ok, anyám és három vagy négy pedagógus pedig, a beosztottak. (Úgy gondolom, bár ezt nem tudom biztosan, hogy a wekerlei lakás kiutalását is nekik köszönhetjük.) A misszió feladata az volt, hogy a rabok szociális problémáinak megoldásában igyekeztek a lehet˝oségeikhez képest segíteni. Környezettanulmányokat végeztek a rabok hozzátartozóinál, természetbeni, vagy készpénz segélyeket juttattak nekik, szabadulás után pedig igyekeztek segíteni a rabok munkához juttatásában, ami elég nehéz dolog lehetett azokban az ínséges húszas években, az els˝o világháború után. Amire én emlékszem : a fogházban a n˝oi rabok részére 43

Geraldine n˝ovér



(a hatodik emeleten voltak) varrodát szerveztek, azon kívül pedagógusként írni, olvasni tanították a rászorulókat, gondoskodtak könyvek, felolvasások révén bizonyos „népmuvel˝ ˝ oi” programokról is. Egyszóval mai értékelés szerint is mindenképen humánus és szociális feladatot láttak el munkaidejük teljes egészében. Az, hogy Karácsonykor mai szóval „feny˝ofaünnepélyeket” rendeztek a rabok részére, szintén a büntetés elviselésének megkönnyítését szolgálta. Ezek az ünnepélyek musorokkal ˝ voltak egybekötve, ahol magam és unokan˝ovéreim gyakran szerepeltünk, mint pásztor, illetve angyalok. Mert az természetes volt 50–60 évvel ezel˝ott, hogy a Karácsonyt Jézus születése ünnepének tartották, éppúgy, ahogy a mai Alkotmányunk ünnepe akkor még els˝o és „szent” István király ünnepe volt. Én nagyon sokszor voltam bent anyám hivatalában — gondolom f˝oként iskolai szünnapokon — és a 10–12 éves korban itt ért benyomások is hozzájárultak, hogy szociális szemléletem viszonylag korán kibontakozzék, és önmegvalósulásomnak sziklaszilárd alapjává váljék. Muködött ˝ egy vállalkozó a fogház pincéjében, aki gépén papírokból sablont vágva ki, a rabokkal ragaszttatta meg azokat zacskóknak, mázsaszám. Erre különösen azért emlékszem, mert anyagi javakban nem b˝ovelkedvén, otthon a családban mi is esténként papírzacskót ragasztottunk néhány évig. Anyám asztmás lévén, o˝ t kímélend˝o — ha apám nem ért rá —, akkor reggel félhétkor az iskolatáska mellett megfogtam az 5– 6 kilós csomagot, amiben összekötve az el˝oz˝o esti „termelésünk” volt zacskóból és kigyalogoltam a 2 km-re lév˝o villamos megállóhoz. Majd kétszeri átszállás után beértem az Erzsébet híd pesti lábánál lév˝o piarista gimnáziumba. A gimnázium portásánál hagytam a csomagot a tanítás idejére. Délben egy órakor azután átvittem villamossal Budára a F˝o utca és Gyorskocsi utca sarkán lév˝o fogházba, ott a vállalkozó lemérte, kifizette a kilónkénti 20 fillért, majd újabb vágott sablonokat adott, amit hazavittem. Három óra körül értem haza, gyorsan tanultam, hogy este a család együtt minél korábban megragaszthassa az egy peng˝ot, vagy 1,20-at ér˝o zacskókat, cirka másfél-két óra alatt, attól függ˝oen, hányan láthattunk neki a munkának. Hogy erre miért volt szükségünk ? Már céloztam rá, hogy apám a Tanácsköztársaság alatt „blamálta magát”, emiatt több44




ször elvitték — mi gyerekek úgy tudtuk kórházban van — és többek között tízévi munkanélküliséggel bunh˝ ˝ odött. Hogy ennek bírói ítélet volt-e az alapja, azt konkrétan nem tudom, csak azt, hogy ha vidéken próbált is elhelyezkedni, egy-két hét alatt elbocsátották. Id˝onként úgy jutott keresethez, hogy könyvvel ügynökösködött egy zsidó könyvkiadó, vagy könyvterjeszt˝o jóvoltából. A Múzeum k˝orúton az Abbázia melletti házban muködött ˝ a Lantos és Tsa nevu˝ cég, amelyiknek a vezet˝oje hallgatólag tudomásul vette, hogy apám a sógora — Moldován Jen˝o — nevében árulja a könyveket szerte az országban (pl. emlékszem Herczeg Ferenc díszkiadásban megjelent sorozatára, mert ennek terjesztésekor egy hétre magával vitt Somogyba, ahol faluról, falura kínálta az „értelmiségnek” a megrendelést). Így apám neve nem szerepelt az alkalmazottak között, tehát az arra hivatottak nem tudták leleplezni alkalmaztatását. Persze én gyerek voltam, nem érzékelhettem az akkori hatalmi rendszer fifikáit, utólag azonban már meg tudom állapítani, hogy nem sok szégyenkezni valója maradt az az óta átélt hatalmi rendszerekkel szemben : ha valaki rákerült egy bizonyos listára, ha „törvényes megtorlás” minden lehet˝osége is kimerült már, azért biztos lehetett, hogy a hatalom rendkívüli leleményességgel meg fogja találni azt a módot, amivel legalább egy fricskával id˝onként figyelmeztetheti az illet˝ot. Ezt a folyamatosságot 1920-tól kezdve a kés˝obbiekben részben, mint kívülálló szemlél˝o, részben, mint szenved˝o alany a saját b˝orömön is tapasztalhattam egészen az 1960-as évekig. Hogy az óta miért nem ? Remélem azért, mert végre valóban demokratikus, nyíltan az állampolgárai szeme közé nézni mer˝ové vált a hatalmi rendszer ; nem pedig azért, mert annyira kifinomodott a módszere, hogy szenilizálódván nem érzékelem jól a körülöttem történ˝o eseményeket. Persze szeretném hozzátenni, hogy a költ˝oi kérdésre adott, kett˝os válaszom els˝o felét érzem igaznak, a második lehet˝osége csak azért vet˝odött fel bennem, mert nem államhatalmi szintem, de az alsó életszférákban — ahol az átlagemberek mozognak, dolgoznak, küszködnek — sajnos nem ritkán érzik magukat „listázottaknak” el˝omenetelüket, érvényesülésüket nem tényleges érdemeik, vagy hibáik, hanem egészségtelenül elburjánzott klikkrendszerek érdekei határozzák meg. Biztos vagyok benne, hogy ezt „ott fenn”, a legmagasabb helyeken is tudják, valószínuen ˝ érzékelik is a fellép˝o feszültségeket és azt is, hogy mennyire nem egyezik ez a helyzet a hivatalosan meg45






hirdetett politikával, de sajnos eredménnyel kecsegtet˝o erélyes intézkedésekr˝ol nem lehet hallani. Itt megint felvet˝odik egy költ˝oi kérdés én vagyok-e már szenilis, aki nem érzékeli az e téren elért eredményeket, vagy mint egy rosszindulatú daganat, annyira elburjánzott alsó és középszinten, annyira összefonódtak az egyes klikk-érdekrendszerek, hogy pillanatnyilag nincs a legfels˝obb szintnek elég ereje „kioperálni” ezt a „társadalmi rákos daganatot” a közéletb˝ol ? Mivel jeleztem, hogy költ˝oi kérdés, ami azt jelenti, hogy válasz nem várható rá, hagy ne variáljak én se tovább, hanem térjek vissza apám könyvügynöki tevékenységéhez. Ha nem volt ügynökösködni valója, akkor apám keresztrejtvényeket szerkesztett és eladta az „Új Id˝ok”-nek (Herczeg Ferenc volt a f˝oszerkeszt˝oje ennek a hetilapnak), vagy kézimunkákat (hímzés, keresztöltés) tervezett, varrt ki és árulta. Ilyen munkában a jártasságot a háború alatt szerezte meg, amikor a fronton átl˝ott és felkötött balkarja ellenére is hímzett számomra egy keresztel˝oi pólyatakarót. Ezen kívül muködött ˝ a Pestvidéki fogházban egy német n˝o is (a keresztneve Alma volt, sohasem felejtem el !), aki vállalkozóként henger alakú, különféle színu˝ kerámia gyöngyöket fuze˝ tett a rabokkal cserepek, vasalók alá (mert tuzálló ˝ volt a gyöngy). Anyám közvetítésével apám is nekiállt gyöngyöt fuzni ˝ (úgy emlékszem viszonylag jól fizették ezt a munkát), de leleményessége és kézügyessége révén nagymértékben szélesítette a választékot is : készültek szalvétagyur ˝ uk ˝ (akkor még nem papírszalvéta volt a divat), gyönyöru˝ magyaros mintájú asztaldíszek kisebb nagyobb méretekben, amit tálalásnál is praktikusan lehetett használni, mert lemoshatók voltak. Ezek is hoztak néhány fillért, de 1929. januárig apám csak ilyen alkalmi keresetekkel tudott hozzájárulni a megélhetési költségekhez, anyám fizetése pedig nem volt annyi, hogy a közben apai nagyanyámmal is b˝ovült család megélhetését gondtalannak lehetett volna jellemezni. A „sors”-nak úgy látszik a közhellyel egyez˝oleg van iróniája : szegény apai nagyanyám (a „királyi kegyelemmel” fiúsított) a húszas évek elején magára és f˝oleg vagyon nélkül maradván, egyik gyerekének sem kellett, csak a „kitagadottnak” és egyik gyerekét˝ol sem kapott annyi szeretetteljes gondoskodást, tör˝odést, megértést, támogatást, mint anyámtól, a „meszelianszos” menyét˝ol. 46





(a családi kör)

Beseny˝otelek


Dósa Ilona, húgom

Nagyanyáim közül — ellentétben a nagyapáimmal, de hasonló okból — hozzá fuzött ˝ több érzelmi szál, emlék, mert egyfel˝ol a másik korán meghalt, o˝ viszont kisebb megszakításokkal másfél évtizedig (1939 októberében hunyt el) lakott nálunk. Rajtunk kívül a lányánál volt még egy-egy id˝oszakban Sashalmon, vagy Rákosszentmihályon, mert ott az öt gyerek mellett id˝onként elkelt a segítség. Az egri fia egy napig sem gondoskodott róla (híres papucs lévén, biztos, hogy felesége „nem járult hozzá”), a beseny˝otelki „földbirtokos” pedig csak olyan mértékben, hogy egyszer meghívta és a gazdag (malom és villanyteleptulajdonos) sógoránál helyezte el házvezet˝on˝onek — magyarán mondva cselédnek. Amikor anyámék ezt megtudták, rögtön viszszahívták és zokszó, szemrehányás, a múlt legkisebb felhánytorgatása nélkül megosztották vele szegénységüket apám hosszú ideig tartó állástalansága idején is. Nagyon szép emlékem marad életem végéig azoknak a hoszszú téli estéknek a felidézése, amikor csak a kályhában parázsló tuz ˝ fénye adta a hangulatvilágítást : nagyanyám harisnyát kötött, én a zongoránál ültem és (a korszellemnek megfelel˝oen) Dankó Pista, Balázs Árpád és mások által szerzett „magyar nótákat”, vagy népdalokat játszottam rajta. Anyai nagyapám, szüleim és húgom pedig vagy dúdolták, vagy csendben hallgatták. Nem a zenei élmény adta a hangulatot, az inkább csak aláfestette, lelket remegtet˝oen feler˝osítette azt a meleg, családias meghittséget, szinte sugárzó egymás iránti szeretetet, ami egész gyerekkoromat — a sok megpróbáltatás ellenére is — mint érzékelhet˝o, szinte megfogható környezeti hatás, bearanyozta. Zenei muveltségem, ˝ botfülem miatt és az inkább szófogadásból, mintsem bels˝o igényb˝ol végzett sok éves zongoratanulásom ellenére soha nem emelkedett magasabb régiókba. Végig tanultam a Cherny-Chován zongoraiskolákat, eljutottam Bach prelúdiumok és fúgákjáig, Ravel Bolerójából is tudtam részleteket és bár — kedvencem lévén —, jól megtanultam utolsó vizsgámra Liszt II. Magyar Rapszódiáját, pillanatnyi hangulatomat mindvégig a népdalok, cigánynóták variációjával tudtam csak igazán kifejezni. Persze ezzel nem illik dicsekedni, vagy egyáltalán említeni sem volna szabad, de én a legelején megígértem, hogy úgy írom le az életemet, ahogy az megtörtént, minden céltuda-

47




tos elhallgatás, vagy szépítés nélkül. Szívb˝ol utálván mindég a hazudozást, a nagyképuséget, ˝ most is inkább vállalom a tiszteletre méltó, magasabb zenei muveltség ˝ u˝ sznobok megbotránkozását és elmondom azt, hogy ha letört valami — és erre életem során okkal, ok nélkül gyakran került sor —, ha bánat ért, nagyon sokszor a nóták, dalok zongorázása nyújtott vigasztalást, emelt ki a lelki kátyúkból. De ellenkez˝o el˝ojelu˝ érzelmi hangulatok diktálta eufóriákat, szertelenségekre ragadó örömmámoraimat is eredményesen tudtam a normális szintre csillapítani a zongorám mellett. A sok száz dal és dallam között, amiket szüleimt˝ol, nagyszüleimt˝ol hallottam, tanultam, mindég akadt néhány, ami az alkalmi hangulatomhoz ill˝o volt, és le tudta vezetni az érzelmek hullámzásának sokszor fájdalmat, ritkábban örömet okozó feszültségeit. Ami számomra a sikerélmény erejével hatott, hogy nemcsak magamra, hanem környezetemre is tudtam hatni játékommal. Rádió, televízió, magnó ismeretlen fogalmak lévén számunkra, a korán sötéted˝o o˝ szi-téli napok megnyúló estéit kisgyerekkoromban — ha éppen nem volt valami fontos konkrét tennivalónk — a kályha körül üldögél˝o család beszélgetése, mesemondás, régi történetek felelevenítése töltötték ki. Ehhez járult sokszor anyám estéket betölt˝o csendes versmondása — nem szavalása (rengeteg verset tudott) és olykor-olykor az én klimpírozásom színezte, vagy adta meg az alaphangját ezeknek a lelket formáló, jellemet alakító csendes családi együttléteknek. A mai fiataloknak fogalmuk sincs, hogy számos el˝onye és szinte nélkülözhetetlensége ellenére mit˝ol fosztotta meg o˝ ket a technika fejl˝odése, a televízió, rádió, magnó, beat-˝orület, ami egész életüket irányítja, formálja. Persze mindennek be kellett következni, nem is lehetett volna megakadályozni, tehát értelme sincs siránkozni az én korosztályom kályha körül üldögél˝o téli estéinek elmaradásán. Azonban nekem az a véleményem, hogy a meghitt családi beszélgetések elmaradása az emberek érzelmi életének színskáláját nagyon megszürkítették, az önfeláldozó szeretet helyett az önzés el˝otérbe nyomulását segítették el˝o és társadalmi szinten mindez a válási statisztikák, ifjúkori bunözések ˝ számának alakulásában egzaktan le is mérhet˝o. Változó korban élünk, tehát tudomásul kell vennünk az ezzel járó negatívumokat, de nem szabad beletör˝odnünk az egyes ember érzelmi életének elsivatagosodásába. Ifjúkorom valláserkölcsi tanítása — ha ijesztgetéssel 48




(pokol), vagy ígérgetéssel (mennyei üdvözülés) is —, de általában adott egy morális tartást. Korunk társadalmi er˝oi iparkodnak — nemcsak nálunk — ezt a hatást minél inkább visszaszorítani, ugyanakkor nem veszik tekintetbe, hogy légüres tér keletkezik mindaddig, míg megfelel˝o és általában elfogadott „modernebb” erkölcsi normákat nem sikerül az el˝obbi helyébe állítani olyan módon, hogy annak hatása általános lehessen. A légüres térben (oxigén hiányában) pedig az egész emberiség javára váló, és az egyes embereken is érvényesül˝o felel˝osségteljes etikai, a szó igaz értelmében „emberi” magatartás fejl˝odése törést szenved, a káros negatívumok burjánzására pedig több lehet˝oség nyílik. Borzasztó, hogy ha az ember megöregszik, milyen hajlamos a moralizálásra és a saját tapasztalatainak általánosítására ! Tévedés ne essék, már nem akarom a világot megváltani. Sokan akarták, senkinek sem sikerült igazában, úgy tunik ˝ igaz a mondás : a kutya ugat, a karaván halad. Mondom tehát tovább a mondókámat : villanyunk 1928-ban lett Wekerlén, „igazi” rádiónk a harmincas évek közepén, addig a petróleumlámpa, vagy a kályha nyitott ajtaján átizzó zsarátnok körül zajlottak a család o˝ szi-téli estéi. Biztos vagyok benne, hogy „familiocentrikus” életszemléletem gyökerei ide vezethet˝ok vissza : harmonikusan éltünk, veszekedésekre nem is emlékszem és anyám-apám ellentétes világnézetének „legsúlyosabb” összecsapása az volt, ha apám elkezdte fütyörészni csendben az internacionálét, anyám megkérdezte : Pista nem volt elég ? (Persze akkor én még az internacionáléról semmit sem tudtam, a szövegét sem ismertem, de a dallama megragadt bennem. Bár o˝ szintén megvallva, feln˝ott koromban voltak olyan id˝oszakok — f˝oleg a megpróbáltatások idején —, amikor nem találtam mindég olyan fülbemászónak, mint apám szájából. De ezekr˝ol az id˝okr˝ol remélem, még ejthetek egy-két szót a kés˝obbiekben.) Zongorázásom hatásának legmegrázóbb emléke 1931 teléhez fuz˝ ˝ odik. Szeretett anyai nagyapám a mellettünk lev˝o házban lakott albérletben 1920-tól. 1930-ban ment nyugdíjba és agyérelmeszesedés vitte a sírba 1932. január 6-án, tízévi özvegység után. Ez a betegség — emlékeim szerint — két év alatt a daliás, körszakállt visel˝o, szálfaegyenes tartású szikár nagyapámat megroggyantotta. A vége felé már beszélni sem tudott, menni is alig és csak kétoldali segítséggel, támogatással. Ebben az állapotában — halála el˝ott 1–2 hónappal — átvezettük hozzánk, leültet49





Dósa Ilona, húgom

tük a karosszékbe és valahogy ketten maradtunk a szobában. Beszéltem hozzá, de azt sem tudtam, megértette-e amit mondtam, mert nem válaszolt. 15 éves lévén nem rendelkeztem semmiféle hozzáértéssel, hogy most mit is kellene tennem. Jött egy ötletem : megkérdeztem, hogy zongorázzak-e ? Fejbólintását beleegyezésnek vélvén, el˝oször eljátszottam az o˝ nótáját „Lekaszálták már a rétet, nem hagytak rajt virágot ” Láttam, hogy arca mintha kissé felvidulna és mintha a szeme is élénkebben csillogna. Erre eljátszottam 10 évvel azel˝ott elhunyt feleségének — anyai nagyanyámnak — a nótáját is : „Kék nefelejcs, kék nefelejcs virágzik a tóparton ” A már hónapok óta mind apatikusabbá váló, értelmi és érzelmi reagálásra alig bírható szegény nagyapám ennek a nótának a hallatára görcsösen remegve elkezdett hangosan zokogni. Amit a szó nem ért el nála, a zene hangjai igen ! Nyilván a betegsége következtében egyre tompuló szellemi befogadóképessége mind kevésbé tudott reagálni a külvilági behatásokra, de ennek a nótának hangjai olyan, régen eltemetve hitt emlékeket kavarhattak fel benne, amik emocionális ereju˝ érzelmi kitörésre késztették. Életemre kiható megrázó élményként maradt meg bennem szegény nagyapámnak ez a — sajnos utolsó — szellemi reagálása, mert nem sokkal (1–2 hónap) kés˝obb csendesen örökre elaludt. Szívb˝ol megsirattam, nemcsak azért mert nagyon szerettem, hanem mert o˝ volt az els˝o olyan hozzátartozóm, akinek elvesztését már tudatosan is fel tudtam fogni életem 16. évében. Apai nagyanyám harisnyakötési készségére érdemes néhány szót vesztegetni. Bámulatos ügyességgel kezelte a köt˝otuket. ˝ Négy köt˝oture ˝ voltak a szemek felszedve és egy ötödikkel járta körbe a négyet, sorban szedve át a szemeket, növelve a harisnya hosszát. A sarkok kötésénél, vagy szemnöveléskor egy hatodik tu˝ is el˝okerült a kontyából, és míg a keze úgy járt, mint a motolla, o˝ oda se nézett. Vagy teljes lelki nyugalommal olvasott fel nekünk mesét, vagy oda se figyelve a kötésre, élénk beszélgetésbe merült a család tagjaival. Ha besötétedett, az sem jelentett okot a kötés abbahagyására. Szürkület, vagy a kályhából kipislogó fény neki elég volt ahhoz, hogy kösse a harisnyákat saját magának, meg nekünk, vagy a többi unokájának. Természetesen a kilukadt „strimflik”, harisnyák stoppolása is az o˝ feladata volt. Húgom leleményessége jelentett csak ezen a téren némi „könnyítést” : a lányiskolákban kötelez˝o volt a fekete harisnya viselése, ami ha 50




húgomnál kilukadt, nem adta oda nagyanyámnak stoppolásra, inkább a lyuk alatti b˝or-részét bekente tintával — míg rá nem jöttek a turpisságára. A húszas évek elejének részben örömteli, részben szomorú eseménye volt, hogy 1921. május 12-én született egy öcsém, akit nagyapái után József névre kereszteltek. Nyár végén sajnos bélhurutot kapott és bár id˝oben a Tuzoltó ˝ utcai „Fehér Kereszt Kórházba” került, mégis szeptember 12-én, négy hónapos korában meghalt. 1925. november 14-én szült anyám a Baross utcai klinikán még egy kislányt — Évát —, aki azonban a fogós szülés közben fejsérülést kapott és csak három napig élt.

Dózsa József, öcsém

Dózsa Éva, húgom

(a Piarista Gimnázium) Kispest


1926-ban befejeztem a négy elemit, és gimnáziumba kerültem. De hogyan ? Kispesten volt gimnázium, nem is volt messze, de anyám — nem tudom miért — nagyon szerette volna, ha a piaristákhoz járok. Ez nem annyira a papi iskolának szóló vallásos el˝oítéletének volt a gyümölcse, hiszen a bencések is közelebb voltak lakásunkhoz a Baross utcában, mégis mindég azt mondta, o˝ a piaristákhoz szeretne adni, akik a Belvárosban tanítanak. Be is ment a gimnáziumba, ahol azonban közölték, hogy o˝ k csak a saját kerületükb˝ol (akkor IV. kerület volt a Belváros) vesznek fel diákot, Budapest területén kívülr˝ol — Kispestr˝ol — nem. Anyám elpanaszolta ezt akkori f˝onökn˝ojének — Geraldine n˝ovérnek — jelenlétemben, aki megígérte, hogy megpróbál valami protekciót szerezni, és majd szól, ha sikerül. A beszélgetés közben megragadt bennem egy név : Dr. Schütz Antal, aki talán tudna segíteni. Nem felejtettem el ezt a nevet, mert imakönyvemen is ez volt az egyik név, míg a másik Sik Sándoré. Másnap szó nélkül fogtam magam, és tíz éves korom gátlásmentes bátorságával bevillamosoztam az Erzsébet híd pesti hídf˝ojénél fekv˝o épületkomplexumhoz, amelynek az átjáró alatti részében volt a rendház bejárata. (Az egész épület még új volt, mert emlékszem már régen odajártam, mikor a belvárosi plébániatemplom mellett álló régi gimnáziumot kezdték bontani.) A portástól megtudtam, hogy Schütz professzor a negyedik emeleten lakik. Felmentem, megkerestem a névtábláját, bekopogtam és minden izgalom nélkül beléptem a szobába. Megkérdezte az id˝os pap, hogy mit akarok ? Közöltem, hogy Édesanyám 51


Schütz Antal, dr.

Kispest


minden vágya, hogy én a piaristákhoz járjak, de az igazgató úr nem akar felvenni, mert Kispesten lakunk és nem a Belvárosban. Én viszont szeretnék Édesanyámnak örömöt szerezni, ezért kérem, segítsen nekem, hiszen az imakönyvében is olvastam : kérjetek állhatatosan és megadatik nektek, amit kértek. Nem tudom, hogy ez hatott-e rá, elég az hozzá, odament a házi telefonhoz és el˝ottem ismeretlen nyelven (kés˝obb rájöttem, latinul) beszélt valakinek. Azután odaadta egy névjegyét, és azt mondta, másnap ezt adja át Édesanyám Dr. Kisparti János igazgató úrnak. Én megköszöntem, hazamentem és elmondtam mindent Édesanyámnak. Nagyon meglep˝odött a bátorságomon — hiszen köztudottan félszegnek voltam elkönyvelve —, de azért másnap elmentünk az igazgató úrhoz, aki közölte, hogy az I. B. osztály tanulója vagyok. Nyolc évig jártam, mint diák ebbe a gimnáziumba és soha sem bántam meg egy percre sem, de azt az érettségi utáni hét esztend˝ot sem, amit, mint öregcserkész és DICS-tag (Piarista Diákszövetség Ifjúsági Csoportja — ha az el˝oz˝o nyolc évhez viszonyítva lazább kötöttségben is, de jellemnevel˝odésben és szociális alkatom kifejl˝odésében nagyon hasznosan töltöttem az Alma Materben. Akadtak ugyan olyan, f˝oként környezeti hatások — az ott eltöltött hosszú id˝onek f˝oleg az elején —, amik egyéniségem kiformálása közben talán károsan befolyásoltak, de ahhoz a sok el˝onyhöz képest — értve ezen erkölcsit, anyagit egyaránt —, amit végs˝o soron kaptam, a negatívum nagyon elenyész˝onek bizonyult. Mindjárt meg is magyarázom ezt a „negatívumot”. Mint talán az el˝ozményekb˝ol is kiderült már, elég kiskorom óta észleltem számos olyan hatást, ami ha talán nem is kóros méretu, ˝ de mégis bizonyos fokú alacsonyabbrenduségi ˝ komplexus kialakulását alapozgatta bennem. (Igaz az is, hogy ez a „komplexus” kiváltotta dac csináltatta meg velem 46 éves koromban, minden gáncsvetés ellenére a kandidátusi disszertációt, és adott er˝ot számtalan esetben szembeszállni az emberi butaságnak a f˝onökeim részér˝ol történt megnyilvánulásaival is, nem mérlegelve az ilyen esetekben biztos következményeket sem — tehát volt id˝o, amikor hasznát láttam.) Persze a kisebbrenduségi ˝ érzés nem máról hónapra, hanem szép folyamatosan, évek alatt érlel˝odött, fejl˝odött ki. Apám po52

Kisparti János, dr.


Mesterházi Lajos

litikai állásfoglalását követ˝o tízévi állástalansága, üldöztetése és az ezzel együtt járó labilisan változó anyagi helyzete a családnak — annak ellenére, hogy nyomorról nem beszélhetek, mert a legrosszabb helyzetekben is az akkori id˝ok emberi létminimuma anyám fizetése és az o˝ édesapjának támogatása révén biztosított volt — valami nyomasztó alaphangot ültetett érzékeny lelkivilágomba : egy bizonyos kitaszítottsági érzést. Ez volt az alap, amit még csak fokozott a társadalmi kasztosodásnak az a bennem korán tudatosult érzékelése, ami például a „f˝otériek külön világából” automatikusan kizárt. Emiatt nem alakult ki igazán mély barátságom se senkivel : az utcámbeli elemistakori barátok szakmát választottak : inasok, iparosok, nyomdászok lettek. Közülük azért szorultam ki, mert továbbtanultam, „úriembernek készültem”, tehát abban az id˝oben nem lehetett azonos az érdekl˝odési körünk. A továbbtanuló „f˝otériek” között barátom szintén nem akadhatott, mert azon kívül, hogy „munkáslakásban” laktunk, anyagi helyzetünk sem engedte meg azokat a küls˝oségeket (öltözködés, zsúrok), amikkel hozzájuk köt˝odhettem volna. Apám szilárd politikai meggy˝oz˝odése se volt vonzer˝o abban az id˝oben a hasonsz˝oru˝ pedagógus, vagy tisztvisel˝oi családok szemében, bár apám nem hangoztatta azt kifelé, csak a szerint élt. Bár ezt csak gondolom, hiszen korom miatt ezen a téren nem lehettek konkrét tapasztalataim és megfigyeléseim is csak egy-két elejtett szóig terjedtek. Persze a magamba fordulásom miatt els˝osorban bennem volt a hiba, mert a szívem inkább azokhoz húzott, akik közül „kiszorultam” és nem azokhoz, akikhez sok energiával, akarással, megalkuvással „fel” kellett volna kapaszkodnom (Mesterházi „bandája”, ahogy o˝ a klikkjüket nevezi említett könyvében). Velük nem éreztem semmi köt˝odést, el˝okel˝osköd˝o sznoboknak tartottam és lehet˝oleg elkerültem o˝ ket. Biztos, hogy zömükben jóravaló, rendes gyerekek voltak és bennem volt a nagyfokú elfogultság és jogtalan általánosítási készség, de ha hallottam t˝olük, hogy az apám f˝ofelügyel˝o, a másiké meg doktor „nemtudomkicsoda”, mindég összeszorult a szívem, hogy az én szegény apám meg munkanélküli, vagy alkalmi ügynök, pedig van olyan okos és becsületes, mint bárki azok közül, és emberségben pedig, biztosan felülmúlta o˝ ket. És amikor hallottam, hányan és kik jöttek össze a F˝o tér egy-egy lakásába névnap, vagy más apropó alkalmából,

53






nálunk viszont soha senki a családbelieken kívül — óhatatlanul a csigaházba-vonulást választottam. Mert az igaz, hogy — ha jól emlékszem — 1926 körül a Herczeg Ferenc könyveinek jubileumi díszkiadásával apám annyit keresett, hogy használt zongorát vehettek nekem, könyvszekrény és rengeteg könyv (szépirodalom és útleírások f˝oként) is kerültek lakásunkba, de el˝otte és utána is megvolt a böjtje, amikor zsíros, vagy lekváros kenyér volt a vacsora heteken át, hús csak vasárnap került az asztalra, egyszer egy héten. F˝ozelékként számtalanszor karalábélevelet ettünk (podlufkának hívták és nagyon utáltam !), az akkor filléres árú pacalból készült pörkölt már ínyenc csemegének számított ! Persze az utóbbi azért rossz példa, mert manapság, amikor belefulladhatunk a különféle húsfélék hekatombájába (a borjúhúst kivéve), egyes „ínyencek” pult alól kapják csemegeként a tisztított pacalt, mint a csemegék csemegéjét. Nem tudom mennyire sikerült az eddigiek során érzékeltetnem a gének által örökl˝od˝o érzékeny lelkivilágomra ható néhány olyan korai benyomást, ami talán megmagyarázza a magamba zárkózottság felé hajló természetem kialakulását. A piaristáknál — az alsó osztályokban — ezek a benyomások csak fokozódtak, különösen, mert akkor még az otthoni anyagi körülményeink sem változtak. Gimnáziumi osztálytársaim zöme belvárosi, jómódú értelmiségi, gyáros, vagy nagykeresked˝o családok gyermekeib˝ol tev˝odött össze. Csigaszarvaim büszke nyújtogatásától eleinte az életem els˝o tíz évében belém rögz˝odött félénkség, nagyfokú félszegség tartott vissza, kés˝obb pedig a látott és tapasztalt jövedelmi differencia, ami például nem tette 1928-ban számomra lehet˝ové, hogy osztálytársaim egy részével együtt a harmadik gimnázium elején cserkésznek jelentkezzem. Anyám egyszeruen ˝ képtelen volt számomra megvenni az egyenruhát, pedig zacskóragasztásból is ebben az id˝oben er˝onket meghaladó módon vállaltunk. Azt hiszem ez volt a mélypont az életemben és egyike a legnagyobb lelki válságoknak. Már elég nagyfiú voltam ahhoz, hogy szégyelljem azt a nadrágot, amit szegény anyám varrt nekem apám csukaszürke színu˝ volt katonaköpenyéb˝ol (tíz évvel a háború után !) és közben még egy igazságtalanság is történt velem (talán az egyetlen, de mély nyomot hagyó egész diákéletemben). Az igazságtalanság iránt mindég nagyfokú volt a „fóbia” bennem és nagyon a lelkemre is vettem. Az történt, hogy az 1928-as 54



Kozáky István, dr.


tél 34 fokos hidege és nyilván más okok közrejátszásának eredményeként mind a két kezem fején nedvedz˝o ekcéma fejl˝odött ki, ezért én kétszer egy héten az Üll˝oi út és Mária utca sarkán fekv˝o b˝orklinikára (Nékám klinika volt az ismertebb neve akkor) jártam kezelésre. Egy ilyen kezelés el˝otti napon temették az óbudai temet˝oben az egyik legkedvesebb tanárom (Dr. Kozáky István, érettségi idején bérmaapám is lett, de azóta se találkoztunk) édesapját. Az egész osztály kiment a temetésre és hazafelé a buszon én az ajtó mellett ültem. Közvetlen indulás el˝ott felszállt Dragos tanár úr, aki — mivel közben elindult a busz — megbotlott és elesett. Felsegítettük természetesen és az úton szóba se került az ügy tovább. Másnap reggel kilenc órakor elmentem a Nékám klinikára, kezelésre. Ez, gyalog téve meg az utat oda-vissza és a diák „veleszületett lógási készsége” miatt 2–3 órát vett igénybe aznap is. Ez alatt az id˝o alatt vizsgálatot tartottak az iskolában a tanár elesése ügyében. Miután egyöntetuen ˝ mindenki azt vallotta, hogy a Dózsa ült az ajtó mellett, példás büntetésként igazgatói int˝ot kaptam, amikor visszaértem. A nélkül döntöttek, hogy engem meghallgattak volna, és tényként fogadták el, hogy csak az én kinyújtott lábamban botolhatott meg a tanár és azért esett el. Súlyosbításként a legközelebbi rendf˝onöki látogatásig szokott helyemr˝ol büntetésb˝ol az utolsó padba kellett ülnöm és mindezek mellett rajtam az egyetlen csukaszürke színu˝ nadrágom ! Mindezek pörölycsapásokként zúzták össze maradék önbizalmamnak még a roncsait is. Tehát megint ott álltam egyedül, a magány, kiközösítettség érzésének teljes, léleköl˝o kegyetlenségével, letaglózva, hiszen szüleim se dicsérhettek meg, az igazgatói int˝o miatt. És bennem még külön mardosott az önvád is, hogy Édesanyámnak ilyen bánatot okoztam, aki egészségét áldozva dolgozott a boldogulásunkért. Na de mint minden mélypontnak, ennek is vége szakadt és attól kezdve egyenletesen sikerült az osztályközösségben is feljebb kapaszkodnom, részben tanulmányi, részben sport „sikereim” miatt és ha a „fájó emléket” nem is sikerült teljesen elfelejtenem, diákéletem gimnazista szakaszának nyolc évére érvényesnek tartom a latin mondást : „non numero horas, nisi serenas”, szabad fordításban : csak a szépre emlékezem 1928 kora o˝ szén anyám tanári fogadóórán volt Dr. Karl János földrajztanáromnál, akinél mindég jeles voltam — a törté55

Dragos Károly

Karl János, dr.


Karl János, dr.

Dósa Ilona, húgom

nelem és a földrajz mindég különösen érdekelt — és gondolom, kedvelt is engem. Megkérdezte anyámat, miért vagyok mostanában olyan sápadt, fáradt. Anyám o˝ szintén feltárta anyagi helyzetünket, apám állásnélküliségét, a zacskóragasztások estébe nyúló foglalatosságát, amiben nekem is részt kell vennem, plusz a csomagok szállítgatása, ami szintén nem hathat pihentet˝oen rám. Anyámat soha nem hallottam panaszkodni otthon se, nemhogy idegenek el˝ott és — mint mondotta — csak azért öntötte ki a lelkét, mert azt hitte, a tanulásommal van hiba. A tanár közölte, hogy a tanulással semmi hiba, csak feltunt ˝ neki a sápadtságom. Elbúcsúztak és anyám azt gondolta, ezzel le is zárták az ügyet. De nem így történt. A déli szünetben magához intett Karl tanár úr és azt mondotta, tanítás után menjek el a Belvárosi Kávéházba, keressem Rónai Miklós igazgató urat és mondjam, hogy ki küldött. Fogalmam se volt róla, hogy el˝oz˝oleg o˝ k már beszéltek telefonon és arról se, hogy miért menjek oda. Elmentem, jelentkeztem, bemutatkoztam és Rónai Miklós, a Belvárosi Kávéház tulajdonosa (emlékét a felszabadulás után a kávéház falán, márványtáblán örökítették meg — persze nem miattam !) közölte, hogy ezután minden reggel, iskolakezdés el˝ott menjek be a kávéházba, ahol kapok habos-tejeskávét két zsemlével reggelire. Ezen kívül becsomagolva még két zsemlét tízóraira felvágottal. Pénteken sajt, vaj volt bennük az akkoriban katolikusoknak el˝oírt pénteki hústól való megtartóztatás miatt (pedig o˝ zsidó volt !). Délben háromfogásos ebédet kaptam és kellett vinnem egy literes csatos üveget, amibe uzsonnára tejeskávét öntöttek ; ezt a déli süteménnyel és a vacsorára becsomagolt hidegsült, vagy felvágott, sajt kíséretében egy anyám által varrt fekete vászonzacskóban boldogan vittem haza, hagy anyám és húgom is részesülhessen a számukra addig elérhetetlen finom falatokból. A vászonzacskót anyám úgy készítette el, hogy a nyílását pertlivel összehúzhattam, és annál fogva lógattam az iskolatáskám mellet. Mindezek betet˝ozéseként minden szombaton kaptam 2 peng˝ot Rónai Miklóstól, amib˝ol 1,68 peng˝o volt a diák hetijegy ára, 32 fillér (nyolc kifli ára) pedig a saját zsebpénzem, amib˝ol már tudtam gyujteni ˝ születés, vagy névnapi ajándékokra. De Miklós napján, ha felköszöntöttem, vagy félévi, év végi bizonyítványosztáskor 10–10 peng˝ot adott ez az aranyszívu˝ ember.

56


Sóti Terézia, anyám Sóti Terézia, anyám

Érettségiig, közel hat évig voltam „kosztosdiák”-ja Rónai Miklósnak, hálámat csak emlékeimben róhatva le emberségéért. Haló poraiban is csak áldani tudom — Isten, vagy Jehova kegyeibe ajánlva — mert humánumával biztos, hogy jelent˝os betontömbként er˝osítette a bennem kifejl˝odött „emberiesség” alapját, amikor viszonzásra nem várva, önzetlenül nyújtott segít˝o kezet életemnek talán legnehezebb id˝oszakában. Dózsa István Lajos, apám


(apám munkát kap) 1929. január 1-én azután végre apám is állást kapott az akkor létrehozott OTI-ban (Országos Társadalombiztosítási Intézet), a Fiumei (ma Mez˝o Imre) úton, úgy tudom, hogy a Szociáldemokrata Párt segítségével, akiknek a választások alkalmával segítgetett. Mégpedig a IX. fizetési osztályba sorolt számvizsgálói ranggal és állami fizetéssel, rögtön, mint csoportvezet˝o. Emlékszem a csoportjában dolgozott egy olimpiai bajnok tornász is : Pelle István. Azért emlékszem rá, mert egyszer délben meglátogatva apámat a hivatalában (ahol az akkor újdonságnak számító örökmozgó lift (páternoszter) muködött), ˝ fogadásból félkézállást csinált az íróasztal szélén és ebben az állapotban megevett egy zsemlét, miközben én a számat is eltátottam. Igaz, hogy apám munkába állását követ˝oen anyámnak nem sokkal kés˝obb ott kellett hagynia a fogházmissziónál betöltött állását — 10 évi szolgálat után —, de „ha egy üzlet egyszer beindul” jeligével azonnal kapott óvón˝oi állást el˝oször az Auguszta telepen, majd fél év múlva a lakásunkhoz jóval közelebb es˝o Mária Valéria (ma József Attila) telepen, ahol azután haláláig szolgált. Állásváltoztatásának okát konkrétan nem tudom, de úgy rémlik, mintha apámnak a Szociáldemokrata Párt által való álláshoz juttatása nem nyerte volna meg túlságosan a Szociális Missziótársulat tetszését. (cserkészet) Egyszóval anyagi bázisunk kezdett meger˝osödni és negyedikes koromban cserkész lehettem. Ez azzal a hátránnyal és részben el˝onnyel járt, hogy az alattam lév˝o osztálybeliekkel kerültem els˝o évben egy rajba és csak kés˝obb mehettem át a saját osztályom rajába. Viszont olyan gyerekekkel lehettem együtt, akikkel szemben félszegségem kissé oldódott, mert akkor fels˝obb osztályosnak lenni némi eleve biztosított tekintélyt jelentett. Ruházko57


Mária Valéria telep

Lakatos György, dr.

Báthory József, dr.

dásom is megközelítette az átlagét (eldobhattam a csukaszürke nadrágot !) és nagyon derék gyerekekkel ismerkedhettem meg közelebbr˝ol, akik közül egynéhány ma is jelent˝os szerepet betölt˝o „személyiség” pl. Dr. Lakatos György az asztalitenisz szövetség elnöke (már akkor is folyton ping-pongozott), vagy Furtkovics Zoli, aki ma Fábri Zoltán néven sokszoros Kossuth-díjas filmrendez˝o, akkoriban iparmuvészként ˝ remekelt a gimnáziumban. A mi id˝onkben a cserkészet nagyon jó hatású ifjúsági nevel˝o szervezet volt, legalább is a mi piarista csapatunkban. Csak egynéhány példa rá : megtanítottak síelni (az én felszerelésemet a csapat adta), minden karácsonyi szünetben elvittek sí táborokba. Egy Besztercebánya melletti Zólyomhegyi Tábor, vagy egy másik salzkammerguti 10 napos tábor (Badaussee-ben laktunk) emlékét az id˝o soha ki nem tudja mosni bel˝olem. Nyáron vízi cserkészek voltunk, ami azt jelentette, hogy télen át magunk furészeltünk, ˝ gyalultunk, vasaltunk fel egy összecsukható kajak-vázat, arra többréteges vízhatlan gumírozott anyagból csináltattunk huzatot. A két személyes kajakot szétszedve — evez˝okkel együtt — a benne evez˝o két gyerek vígan elvitte, egyéb cuccaival egyetemben a hátán, akár vonattal, akár hajóval indultunk túrára. Húsvétkor, Pünkösdkor 2–3 napos túráink voltak : a szentendrei, vagy csepeli sziget megkerülése, vagy pl. a velencei tavon a nádasok között tanultuk megismerni és megszeretni a természetet. Vagy lementünk Mohácsra, hajóval jöttünk vissza. A túrákra változatos volt az el˝okészület, mert télen a VIII. ker. József utcai tanmedencében (szemben a hírhedt Conti utcával) hetenként 1–2 alkalommal evez˝os edzés volt, tavasszal és o˝ sszel az id˝ojárástól függ˝oen pedig az újpesti Szúnyogszigetre jártunk ki, ahol a csapatnak csónakháza volt és a csáklyázástól, a molnárevezésig (magyarul kuklizásig), a ladiktól a szkiffig minden csónakfajtán és minden evezési módon meg kellett szerezni a jártasságot. Ilyen el˝okészületek után került sor 1933 nyarán életem legemlékezetesebb kajaktúrájára. Nyolc kajakkal 15 fiú és egy tanár (Dr. Báthory József csapatparancsnok) három napig hajón utazva felmentünk a Dunán Passauig és onnan két hétig csurogtunk lefelé hazáig, elsorolhatatlan élményekkel gazdagodva. Még ma is emlékszem Passau patinás szépségére, a Gizella kápolnára (Szent István feleségér˝ol elnevezve), az Inn torkolatára. Ami akkor ott meglepett bennünket, hogy akkor Passau (1933 nyarán) már a hitlerista Németországhoz tartozott és sokkal ke58

Fábri (Furtkovics) Zoltán


vesebb horogkeresztet láttunk benne, mint Engelhartzell után az osztrák Duna két oldalán lév˝o hegyek szikláira festve. Persze mi, 17 évesek nem foghattuk fel a kérdés politikai jelent˝oségét és nem sejthettük, hogy a felfestett osztrák horogkeresztek már el˝orevetítik az öt év múlva bekövetkez˝o Anschluss ránk nézve is tragikus fordulatát. Mi élveztük gondtalanul a schlögení kanyart, Aggstein, Dürnstein gyönyöru˝ várait, a Krems és Melk közötti Wachau (Perl am Donau, a Duna gyöngye az osztrákok szerint) elnevezésu˝ Duna-szakasz szépségeit, vagy furcsállhattuk Linzben a keskeny nyomtávú villamosokat, az utcai férfi-illemhelyek olyan megoldását, hogy a véd˝ofal csak a lábszár közepét˝ol a tarkóig takart, tehát lent látszott két lábszár, közte egy vízsugár és fent egy lehajtott fej. Ezen az úton élveztem azt, hogy esténként mindenki füléig, orráig beburkolózott a szúnyogok miatt, én viszont nem kellett féljek t˝olük, engem nem csíptek meg soha. Érdekes, hogy az óta sem érdekl˝odött irányomban semmiféle küls˝o él˝osköd˝o. Az egyetemen egy ideig tanársegéd koromban a kutyakórházat vezettem, engem soha nem irritáltak a bolhák, pedig, hogy kerültek belém az akkor derült ki, mikor hazamentem és a húgom öt perc múlva már vakaródzott és engem szidott. De kés˝obb a fronton is csak döglött tetuket ˝ tudtam magamból kivadászni, ha néha a körülmények ilyen higiéniás luxust lehet˝ové tettek. Nem tudom, mi lehet az oka, de most jut eszembe, anyám mesélte, hogy a Tanácsköztársaság kikiáltása el˝ott (1919 elején) a család egy ideig kénytelen volt bujkálni (ha nagyképu˝ lennék, azt mondanám : apám miatt illegalitásba kellett vonulnunk) és eközben Zalaegerszegen id˝oztünk egy darabig, valami szállodában. Engem az els˝o éjjel úgy összecsíptek a poloskák (3 éves lehettem), hogy az egész testemen nem akadt tenyérnyi csípetlen b˝orfelület. Napokig magas lázzal feküdtem, de hát a helyzetünk nem engedett megállást, orvosi kezelést, ennek ellenére magamhoz tértem és az az óta eltelt 60 év alatt sohasem szenvedtem se szúnyog, se bolha, se poloska csípést˝ol, pedig a felszabadulás utáni megpróbáltatások idején a Markó utcai fogházban ez utóbbival b˝oven volt alkalmam találkozni. Úgy látszik a zalaegerszegi poloskainvázió immúnissá tett minden küls˝o él˝osköd˝o ellen — persze ezt nem az orvosi muvelt˝ ség mondatja velem, inkább a paraszt o˝ sök babonás hiedelme.

59

Dósa Ilona, húgom


Ez után a nem éppen gusztusos, de talán érdekes intermezzo után visszatérve a kajaktúrára, a bécsi három napos tartózkodás a práteri és sch˝onbrunni kirándulásokkal hosszú évekre ki kellett elégítse utazási szenvedélyemet, mert csak pontosan 35 év múlva jutottam el újra turistaként Bécsbe, pedig nincs messzebb Budapestt˝ol, mint Debrecen. Kajak-felborulással járó de végeredményben szerencsés kimenetelu˝ kalandjaink a Csallóköz útveszt˝o ágaiban és a sikeres hazaérkezés közel ötven év után is hálával tölt el azok iránt, akiknek mindezt köszönhettem. Olyan kalandokról már meg sem emlékezem, hogy naponta felváltva egy-egy kajak legénysége volt a soros szakács. Amikor az én kajakomra került a sor, én nagy hozzáértéssel hideg vízbe tettem fel a kész tésztát kif˝ozni, hogy majd mákkal megszórva, meleg vacsorát ehessünk. Az eredmény : késsel, villával tudtuk csak megenni a mákos tésztát, úgy összetapadt. Lehet, hogy szégyenl˝os, félszeg természetem és igen gyér német tudásom miatt, de tudatosan engem küldtek Ausztriában minden kikötésnél bevásárolni. Hogy mit izzadtam, mire „megmagyaráztam” és f˝oleg mutogattam az osztrák keresked˝onek : mákot szeretnék venni. A szót nem tudtam németül, ezért körülírtam, hogy kicsi fekete magot kérek, amit meg kell darálni, és úgy lehet szórni. Mindenáron fekete szemes borsot akart rám sózni ! Persze a többiek el˝ott a félszegségem még nagyobb volt, mert o˝ k „von Haus aus” zömben német kisasszony, vagy szül˝ok révén jól beszéltek németül. Ezért ha vendégl˝oben ebédeltünk, addig nem kértem semmit, ha étlen vagy szomjan haltam volna is, míg a mellettem ül˝o nem kért és akkor nagy büszkén azt mondtam a „Kellner”-nek : ich auch ! Így azután egy párszor ért kellemetlen meglepetés is, mert a gombát, halat nem szeretvén, ha „rossz” helyre ültem, kénytelen voltam az el˝ottem kér˝o ízlése szerint végigszenvedni egy-egy étkezést. Bécsben már jó volt, mert rájöttem : ha három embert megszólítok, egyikük biztosan ért magyarul. Bár itt is ért meglepetés, mert a mi fehér tányérsapkánk kék szalagjára rá volt írva, hogy vízi cserkész, a mellünkön egy háromszög alakú jelvényen, hogy Hungaria, mégis jött egyszer az utcán szembe két férfi és az egyik kezdi böngészni a sapkám feliratát, így ejtve : fitcicherkesz és odafordult a másikhoz : Te, milyen nemzetiséguek ˝ lehet˝ lep˝odtek meg a legjobnek ezek ? Színtiszta magyarsággal ! Ok ban, hogy mi is magyarok vagyunk. Olyan régen éltek Bécsben,

60

hogy a v-t automatikusan „f”-nek, a z-t zetnek („c”) olvasták, és azt hitték, valami kaukázusi cserkész törzshöz tartozunk. Mondjam még tovább ? Ugyancsak 1933 nyarán volt Gödöll˝on a nem tudom hányadik cserkész világ-jamboree (dzsembori) ahol a noteszomat iraki, iráni, német angol, skót, indiai és nem tudom még hány nemzetiségu˝ cserkész rótta tele nevével, címével, bölcs mondással, legtöbbször számomra olvashatatlan betukkel. ˝ Itt találkoztam — életemben egyszer — közelr˝ol Horthy Miklóssal, de minden politikai meggondolástól mentesen se lopta be magát a szívembe. A „csalódásom” oka a következ˝o volt : kora reggel, hat órakor, zárt menetben mentünk a vasútállomásra mi piarista vízi cserkészek, vagy húszan. Én az els˝o sorban mentem, sohasem voltam szálfatermetu, ˝ amikor szembejött velünk lóháton — reggeli lovaglásra indulva a gödöll˝oi rezidenciából a „Kor˝ oméltósága” (ez volt a hivatalos megszólítása). mányzó Úr Of˝ Mellénk érve leszólt a lóról : hová mentek ? Én válaszoltam, hogy Csepelre. Tudniillik az ottani szabad kiköt˝oben rendezték másnap a vízi parádét a vízi cserkészek és ennek az el˝okészítése miatt mentünk ki mi egy nappal el˝obb. Erre így válaszolt Magyarország Kormányzója és legf˝obb Hadura : „Na majd megnézek bennetek !” Mindnyájunkban — akik csak hallottuk — megdermedt a vér. Nem félreértés, vagy -hallás volt, hiszen egyöntetuen ˝ állítottuk kés˝obb is : az els˝o magyar és nem tud jól magyarul ! Na de ez maradjon közöttünk, különben sem ez volt a legnagyobb hibája, vagy bune ˝ élete során. Egyébként a cserkész o˝ rsi gyuléseken ˝ tanult népdalok Kodály munkáját vitték be a tudatunkba : „Ó mely sok hal terem az nagy Balatonban ” és a többiek, az én botfülem számára is zenei élvezetet jelentettek. A nyári táborok hangulata is felejthetetlen volt, de mint a cserkészethez kapcsolódó emlék az 1938-as budapesti Eucharisztikus Kongresszusról is meg kell emlékeznem. Ekkorra ugyanis én „megtanultam” olaszul, legalább is megelégedésemre jól fordítgattam tudományos (állatorvosi) cikkeket, referáltam o˝ ket az Állatorvosok Lapjában, ezért jelentkeztem a Kongresszus idejére (ha jól emlékszem május-júniusban volt) irányító szolgálatra. Cserkészruhában (órabérben jól fizetve) megadott id˝opontokban, megadott helyeken kellett lennem teljes készenlétben olasz nyelvtudásommal. Egyik nap kapok egy papírt, hogy másnap 10–12 óra között legyek a Bazilikánál, mert az argentinok innen indulnak valami 61

gyulésre, ˝ és én leszek a tolmács. Még csak tiltakozni sem tudtam, hogy spanyolul egy szót se tudok, mert nem volt kinél, csak reszketve álltam a megadott helyen. Szívemr˝ol Gellért-hegynyi sziklatömb esett le, mikor a kijelölt id˝opont végéig sem érkezett egy árva argentin sem. Spekuláltam, hogy az isteni Gondviselés vigyázott rám vagy inkább a görög tanáromnak volt igaza, aki Magyarul : a szerenazt mondta : cse a buták istene, vagy ahogy Arany János költ˝oibben fejezte ki : „Buták sorsa földi éden.” De akkor sem jártam jobban, mikor olasszal találkoztam : a H˝osök terén voltam „szolgálatban” a százezres tömegben, mikor meglátja egy olasz a jelvényemet : „Io parlo italiano” — beszélek olaszul. Izgatottan, hadarva beszél, amib˝ol egy szót sem értek és számtalanszor ismétli : kabinet, kabinet. Én azt hittem valami miniszter, aki a kabinet tagja és már majdnem a dísztribünhöz irányítottam, mikor egy öreg harcsabajuszú falusi bácsi, fényesre suvickolt csizmában, fekete ünnepl˝oben álldogálván a közelben, nagy akkurátusan kiveszi a csibukját a szája sarkából, és félig felém fordulva azt mondja : az úr a zöldházat keresi (így hívták akkor színük miatt az utcai nyilvános WC-ket). Azután visszateszi a pipáját és bámulja szó nélkül tovább a b˝oven adódó bámulnivalókat. Én nagyon elrestelltem magam, elirányítottam az érthet˝oen izgatott olaszt a megfelel˝o irányba, majd megköszöntem a bácsinak a segítséget és megkérdeztem : honnan tud olaszul. Azt mondta, Doberdónál esett fogságba és két évig Szardínia szigetén volt hadifogoly, ez az úr pedig nem olasz, hanem szárd volt. Csendesen elkullogtam onnan és röptiben levettem az „io parlo italiano” jelvényt. Azóta 1958-tó1 1961-ig három éves tanfolyamot végeztem az Istituto Italiano di Cultura per l’Ungheria Sándor utcai székházában, jeles eredménnyel befejezve a fels˝ofokot, mégsem mertem többé kitenni az „io parlo italiano” jelvényt, mert önbizalmat itt sem kaptam : a „cabinet” szó itt sem fordult el˝o a tananyagban, de féltem attól is, hátha a gyakorlatban derül ki, hogy más „alapvet˝oen fontos” kifejezések is hiányoztak. Ezért vallom : io non parlo italiano ! — azóta is. Bár 1975-ben Tuniszból visszatér˝oben, Rómán átutazóban jól jött a valamikori olasztanulásom. Egészen jól elboldogultam, amikor reggel érkezvén Rómába és este indultán haza a MALÉV géppel, egy teljes napom programját kellett megszerveznem. Ví-

Róma

62


zumom nem lévén, az egész napot a Leonardo da Vinci modern repül˝oterén kellett volna töltenem. Én nagy merészen bementem a repül˝otéri rend˝ori kirendeltségre és el˝oadtam : Io sono ungherese veterinario — (de jobb, ha magyarul folytatom) és szeretnék bemenni a Szent Péter bazilikába, mert még sohasem voltam Rómában és (ezt az ottani plakátokon láttam hirdetni) az idén szent év van. A rend˝or végighallgatott, végignézett és egy darabig egy szót sem szólt. Már azt hittem nem értette ékes olaszságomat (vagy o˝ is szárd — jutott az eszembe), mikor megkérdezte ön magyar, és a bazilikát akarja meglátogatni ? Igen, feleltem. Erre veszi a papírt, és azt kérdi, hogy két nap elég lesz-e, mert o˝ többet nem adhat. Megnyugtattam, hogy már aznap este utazok haza, de azért két napra állította ki a tartózkodási engedélyt. Nem tudom, hogy olasz-tudásom hatotta-e meg, vagy azon meditált, hogy egy kommunistának tartott országból valaki miért akarja megnézni pont Szent Péter sírját ? De visszatérve a piarista cserkészcsapatra, tudatosan is próbáltak szociális szemléletet oltani a belvárosi gyerekekbe, akik jómódjukban nem igen tudták elképzelni sem, hogy a város peremén milyen nyomorban élnek családok ezrei. Erre azért is szívesen térek ki, mert édesanyámnak és így közvetve nekem is szép szerep jutott ebben a feladatban. Parancsnokom ismerve körülményeimet és hogy anyám a Valéria telepen óvón˝o, megkért, hogy anyám válogasson ki 10–15 családot — akiket a legjobban rászorulóknak tart — az óvódásai közül. Anyám alapos körültekintéssel tett eleget ennek a kérésnek és december 24-én — éveken keresztül — egy-egy o˝ rs összegyujtve ˝ használt ruhát, ajándékot, élelmet, édességet, meg feny˝ofát, felkereste a kijelölt családot, hogy a társadalom páriái közül legalább ez a néhány érezhesse ünnepnek a Karácsonynak majd két évezred óta, mind máig eltörölhetetlenül felemel˝o emlékét. Amikor is a szeretetnek, ennek a legszebb „emberi találmány”-nak, a leghumánusabb emberi érzésnek kellene áthatnia mindenkit — legalább az év egy napján —, messze uzve ˝ ilyenkor az egyéni és társadalmi, nemzetek közötti életb˝ol is a másik emberi „specialitást”, a gyulöletet, ˝ önzést. Természetesen tisztában vagyok és voltam is vele, hogy ezeknek az ajándékozgatásoknak — melyeket 5–6 éven át segítettem szervezni — társadalmi értéke, vagy lemérhet˝o hatása úgyszólván egyenl˝o volt a nullával. Mert ha összesen 60–80 családot 63


ajándékoztunk is meg, a „hárommillió koldus országában” ez annyit sem jelentett, mint egy csepp víz a tengerben. Viszont ha a másik oldalát nézem, hogy annak az ajándékozásban részt vev˝o 30–40 o˝ rsnek cca. 240 jómódban feln˝ott tagja — ha csak az év egy napján is — de saját szemével látott olyan nyomort a Valérián, amit a Belvárosban el sem tudott képzelni — amikor pl. 2–3 család szorult össze egyetlen barakk-szobában és összes „berendezésük” a sarokba szórt szalma volt — ez a kép biztosan többször is visszakísértett az év többi 364 napja valamelyikén is, és jellemük, szemléletük formálásában maradandó hatással munkálkodott. Persze a piarista cserkész-élet és nevelés más módokon is tudatosan törekedett felhívni a figyelmet a fennálló társadalmi problémákra, feszültségekre, ha megoldásuk egyetlen eszközének természetesen nem is a forradalmat tartotta. Például Angyalföldön, az úgy nevezett Tripoliszban (éppen napjainkban döngetik szét utolsó házait a buldózerek) a munkanélküliség okozta proletárnyomor egyik tipikus gócában, amely f˝oként gyári munkásoknak adott otthont, szerveztek egy cserkészcsapatot, amelynek vezetését piarista öregcserkészek látták el. Itt is a f˝o cél volt a tovább nem tanuló, kódorgásra hajlamos gyerekekb˝ol verbuválódott csapattal való foglalkozás keretében megismertetni o˝ ket a cserkészélet nyújtotta „nemesebb” szórakozásokkal ; kirándulások, túrák, táborok szervezése, muveltségi ˝ szint emelése iránti igény kifejlesztése, esetenként konkrét segítség a piarista öregdiákok összetartó táborának közremuködésével. ˝ Csodát ez a ténykedés sem tudott persze produkálni abban a szociális és erkölcsi nyomorban, amit a vesztett háború, az emberi önzés és harácsolás, a mindenkit eltiprással fenyeget˝o gátlástalan érvényesülési törekvés legbiztosabb fegyverét jelent˝o gerinctelenség, jellemtelenség, párosulva a társadalmi kasztosodás lélektipró hatásával, naponta „újratermelt”. De ma is ismerek olyan közel korombeli orvost, az orvostudományok kandidátusát, az Országos Közegészségügyi Intézet osztályvezet˝ojét, nemzetközileg elismert, világot járó, sok nyelvet beszél˝o BCG-szaktudóst, akiben lelki tartást, igényt ez a tripoliszi cserkészélet alakított ki és ma is szívesen emlegeti a piaristákat. (Egyébként mindez 1970-ben derült ki egy beszélgetés során, tehát több mint harminc évvel az után, hogy kiscserkész lett.) Amellett párttag és materialista szemlélete az „idealista” vi64

Tripolisz, Angyalföld

lágnézetu˝ cserkész-nevelés ellenére szilárd alapokon nyugszik — úgy tudom. Hiába — a régi római mondás mintájára („ceterum censeo Carthagihem esse delendam”) — én is rögeszmeként hajtogatom : a választék megismerése és az ennek kiértékeléseképpen kialakult döntési lehet˝oség biztosíthat csak szilárd jellemeket, megbízható emberi magatartásokat. Ha csak ennek az egy embernek a mai társadalom számára is nagy értéket jelent˝o „megmentése” lett volna az egyetlen eredménye az akkor „sziszifuszi”-nak tun˝ ˝ o munkának, már nem veszett kárba a fáradtság, de biztos vagyok benne, hogy emberek tucatjai menekedtek meg általa a lejt˝ore-csúszástól és tölt˝odött életük morális tartalommal, ami miden társadalmi, politikai rendszernek csak javát szolgálja. (a piarista nevelés)

piarista diákszövetség

Persze ezt a feladatvállalást már a piarista rend alapítója : Kalazanci Szent József célul tuzte ˝ ki az 1600-as években, amikor Róma legszegényebb, legelhagyatottabb gyerekeit maga köré gyujtve, ˝ az o˝ taníttatásuk érdekében szervezte szerzetesrendjét, építette iskoláit. Nem a kiváltságosak, a mindenkori társadalom elitjei, hanem a perifériára szorultak, szegények és kitaszítottak gyerekeinek tanítását, istápolását tuzte ˝ célul követ˝oinek. Ha id˝ovel ez annyiban hangsúlytalanodott is, hogy például Budapesten is a Belvárosban épült a gimnázium, azért az alapító szent szándéka annyiban mindig érvényesült, hogy szegényebb diákjaikat még az egyetemi évek alatt is minden módon, anyagilag is támogatták és nevelési koncepciójukban a helyes szociális néz˝opont kialakítása sokkal f˝obb helyet foglalt el, mint a bigott vallásosság. Ennek társadalomformáló erejét még a „rosszakarói” se tagadhatták. Mutatja nevelésük hatásosságát, hogy mai társadalmunk számos nagy „személyisége”, írók, muvészek, ˝ tudósok nem tagadják, s˝ot készséggel vallják a nagy nyilvánosság el˝ott is, hogy a piaristákhoz jártak, ha világnézetileg esetleg változott is felfogásuk. Nevelésük céltudatos el˝orelátását bizonyítja az a munka is — ez már nem cserkészet —, amit én is 1934 és 1941 között, mint a Piarista Diákszövetség Ifjúsági Csoportjának (DICS) tagja bizonyíthatok. A DICS klubszeru˝ keretei között a bridzs-partikon kívül rendszeresen szerveztek külpolitikai szemináriumokat, ahol a német-veszélyre, fasiszta-veszélyre való utalások homlokegye65

nest ellenkez˝o hatásra törekedtek, mint a magyar kormány — hivatalos, és az országot pusztulásba is dönt˝o — külpolitikája. Emlékszem ezeken a szemináriumokon többször adott el˝o Teleki Pál is, világosan elemezve — mint a földrajz professzora — középeurópai helyzetünket, felhívva a figyelmet a német behatás növekedésének veszélyeire. Havonta egy-egy alkalommal a „falukutatók” gyéren ismert írók írásainak ismertetése rendszeres és látogatott programok voltak. Veres Péter, Erdei Ferenc és Féja Géza írásainak java vitára, megtárgyalásra került. Emlékszem én egy alkalommal Erdei Ferenc „Parasztok” címu˝ könyvét kellett ismertessem. Sohasem voltam jó el˝oadó, így a részletes ismertetést tíz gépelt oldalon összefoglalva olvastam fel. A felolvasás után alakult ki azután a viták, hozzászólások sora. Mások szabad el˝oadásban beszéltek egy-egy regény térmájáról, megismertetve a belvárosi jómódú szül˝ok gyerekeit a falusi élet problémáival és az egész társadalmat szorongató szociális feszültségek okaival. Ezeknek a „piarista nevelési módszerek”-nek akkor talán nem is értettem teljesen a miértjét, de hogy hatásos volt, azt bizonyította, hogy korosztályombeliekb˝ol számosan vettek részt aktívan az ellenállási mozgalomban (els˝osorban persze Bajcsy-Zsilinszky köré tömörültek, polgári beállítottsággal, de tudatos és áldozatvállalástól sem fél˝o antifasiszta világnézettel), lett közülünk meggy˝oz˝odéses marxista is (az osztály legjobb tanulója), de nyilas, vagy fasiszta egy sem. És erre mindig büszke is voltam ! Biztos, hogy a szerzetesrendek feloszlatásakor ilyen, szempontok is közrejátszottak abban, hogy az ezer éves bencés rend és a ferencesek mellett a piaristákat sem oszlatták fel teljesen, Budapesten és Kecskeméten ma is muködik ˝ gimnáziumuk ragyogó eredménnyel. 1948-ban Sik Sándor, a piaristák akkori rendf˝onöke (Sik Endre volt külügyminiszterünk bátyja) és Öveges József piarista tanár (a TV kés˝obbi közkedvelt ismeretterjeszt˝o „sztárja”) Kossuth-díjat kaptak. (gimnáziumi tanulmányok) A „kalandozások korát” megpróbálom ismét megszakítani, mert illik már szólni néhány szót gimnáziumi „életemr˝ol” is. A tanulási eredményeimr˝ol ma is árulkodik akkori indexem : csak jórendu˝ voltam mind a nyolc éven át, tehát se jeles, se mai szóval „közepes”, azaz hármas. Ennek megfelel˝oen mindvégig tandíj66

Bajcsy-Zsilinszky Endre


mentességet élveztem, ami nagy könnyebbséget jelentett családomnak. Magatartásom a fentebb már említett „mélypont”-tól eltekintve általában példásnak min˝osült. A tanrend elég dús volt, az idegen nyelvek közül els˝ot˝ol nyolc évig tanultunk latint, másodiktól hét éven át németet és a fels˝o négy osztályban kötelez˝oen ógörögöt, Homérosz nyelvét. Csak az érettségi nem volt görögb˝ol kötelez˝o, de én azért leraktam azt is jó eredménnyel. Egyébként az érettségi bizonyítványomban három jeles és három jó jegyem (ezek mind nyelvekb˝ol) volt, de magáról az érettségir˝ol még kés˝obb szeretnék beszámolni. A nyelvek közül a legkevésbé a németet szerettem. Lehet, hogy ebben — bizonyos értelemben vett, és apám által belém csöpögtetett „kuruckodás”-on kívül (szegény beszélt németül, de nagyon nem szerette o˝ ket) — az is közrejátszott, hogy az akkori tanítási módszer nem tett alkalmassá arra sem, hogy hét évi tanulás után a legegyszerubb ˝ helyzetekben is „megélhessek” német környezetben (lásd fentebb az osztrák kajaktúrát). Versek tucatjait fújtam, ismertem a nyelvtan minden csínját-bínját, Faustot fordítottam, de nem tudtam kérni egy pohár vizet se. Ma is felvidít, amikor eszembe jut padtársam —Benárd Aurél (kinek nagybátyja, mint miniszter a trianoni szerz˝odés egyik aláírója volt) ˝ kiskora óta dühöngése egy-egy német dolgozat kiosztásakor. O beszélt németül (német nevel˝on˝oje volt), de nyelvtanilag figyelmetlen, slendrián volt. A dolgozatok zömét — ami magyarról németre való fordításokból állt — az övér˝ol oroztam le, de az általa elkövetett nyelvtani, helyesírási, gyenge, vagy er˝os ragozási hibákat én szorgosan elkerülve, általában jobb jegyet kaptam a dolgozataimra, mint o˝ . Ez a nyelvtanítási módszer nagyon alkalmas volt a latin és görög nyelvek oktatásánál, mert ott nem a beszédkészséget kellett elsajátíttatni, hanem a nyelven keresztül megismertetni évezredekkel ezel˝ott élt népek kultúráját, muvészetét, ˝ akik megvetették mai civilizációnk alapjait. A németet, mint él˝o nyelvet úgy kellett volna oktatni, hogy f˝o szempont a mindennapi élet szükségleteit kielégít˝o társalgási készség elsajátítása legyen, nem pedig a Grálmondakör eredetiben való olvasása. Kés˝obbi életem során persze sokszor megbántam a német nyelv tanulása közben gyakorolt „energia-takarékosságomat”, mert tucatnyi nemzetközi szimpóziumon tartottam németül el˝oadást (angolul csak egy alkalommal), vagy ötször elnököltem is 67

négy világrész harminc országából összesereglett 100–150 „vadállatorvos”-sal szemközt üdve az emelvényen, de minden alkalommal olyan stressz-ben, amihez képest a sokat emlegetett ún. „zabszem-reakciós” állapotot felszabadult megkönnyebbülésnek nevezhetném csak. De err˝ol remélem lesz még szó, ha életem történetének ahhoz a szakaszához érek. A latint és görögöt tehát jobban tanították, jobban szerettem, jobban meg is tanultam és életem során annyi értékes tanulságot meríthettem, és annyi szépséget élvezhettem „klasszikus muveltségem” ˝ miatt, hogy o˝ szintén sajnálom mai fiatalságunkat, akik ebb˝ol végérvényesen kimaradnak. Valószínu, ˝ hogy ez a nosztalgikus hangulat teljesen szubjektív és a modern tanítási módszerek sokkal precízebb „rész-szakembereket” nevelnek, mint amilyeneké a mi korosztályunkból kerültek ki. De abban nem vagyok biztos, hogy mindenkit kielégít, és megelégedetté tesz egy-egy falanszteri módon ráes˝o részterületben való muködés ˝ és nem okoz-e feszültséget, hogy ki akar törni a beskatulyázottságából, és nem akar szakbarbár lenni. Mert úgy érzem, mi voltunk az utolsók, akik még a klasszikus kultúra eredetiben való megismerésével beleízlelhettünk a régi „polihisztor”-ságnak kihalóban lév˝o, a részletekben is az egészet keres˝o, léleknevel˝o szépségeibe. Ma mindinkább specializálódik a tudomány minden ága és biztos, hogy a világot ma már özönvízszeruen ˝ elönt˝o információáradatban biztos tájékozódás csak a mindjobban felaprózódó részterületekre korlátozódhat, és az egyre gyorsuló fejl˝odést is csak így lehet biztosítani. De elismerve a rohanás szükségszeruségét, ˝ mégis úgy érzem, a világ a természet szépségének összharmóniáját jobban lehetett gyalogtúrán, vagy biciklizve élvezni, mint ma a száguldó autóból, vagy felh˝ok feletti szuperszonikus repül˝ogépb˝ol. Magam részér˝ol örülök, hogy átmeneti korban élvén még élvezhettem valami „egész”-nek a harmonikus szépségét — ha végül a vadegészségügy lett is a speciális „rész”-szakterületem. És azt se bánom, hogy fiatalon — gyalog, kajakkal, sível és biciklivel — módom volt nagy területek összefügg˝o megismerésére, míg nagypapakoromban, az egyenlít˝o hosszával megegyez˝o repül˝outaimon — a technikai haladás el˝onyeit is kihasználva — három világrész több mint húsz országába eljutottam, ha ott csak villanásszeru˝ részletek tárultak fel is el˝ottem.

68

A nagyobb összefüggések fel-, vagy csak megismerésének lelket betölt˝o örömeit az én életemben sohasem tudták pótolni az apró részletek kutatása terén elért sikerélmények, csak ha azok révén újabb utak nyíltak meg látóköröm szélesítésére. Úgy érzem gimnáziumi tanulmányaim és azokon belül is a történelem, latin és görög órákon szerzett klasszikus ismereteim alakították ki úgy bels˝o érdekl˝odésemet, hogy kés˝obb is minden tudományos, vagy kutatómunkámban csak a praktikum, a megismert részletnek az egésszel való kapcsolata, viszonya érdekelt. Míg az olyan — statisztikai, vagy grafikon jellegu, ˝ esetleg mutatós matematikai képlettel is kifejezhet˝o — eredményt, aminek gyakorlati haszna, tovább kereshet˝o összefüggése nem volt, csak vakvágánynak tekintettem, ha l’art pour l’art még olyan tetszet˝osnek tunt ˝ is. Más volt a magyartanításunk is, mint ma : negyedik gimnáziumban stilisztikát, ötödikben retorikát, hatodikban poétikát tanultunk, míg a két utolsó osztályban irodalomtörténetet. A klasszikus alapok itt is kézzelfoghatóak, érezhet˝ok voltak. A görög, vagy folytatása, a latin kultúra, muvészet ˝ — az óegyiptomi, mezopotámiai és egyéb o˝ skultúrák nyomán, évezredeken át — úgy tunik, ˝ jól tudták irányítani az emberiség szellemi fejl˝odését : olyan civilizáció alapjait vetették meg, amelyiknek tudományos eredményei ma már a naprendszert ostromolják eredményesen. Korosztályom ezért áll (vagy csak én ?) értetlenül tanítási rendszerünk olyan „forradalmasítása” mellett, ami az o˝ si alapokat nemcsak negligálja, hanem egyenesen számuzi ˝ az utánunk jöv˝o generációnak még a tudatvilágából is. Óhatatlanul Hamlet szavai jutnak eszembe : „There are more things on heaven and earth ” Vagyis bele kell tör˝odnünk, hogy „Több dolgok vagynak égen és földön Horatio, mintsem bölcs elmétek felfogni képes”. Mert igaz, hogy a latin nyelv halott nyelv, tanuljanak gyerekeink él˝o nyelveket. De az is igaz, hogy a halott latin nyelv „halála” után még vagy ezer évig a nemzetközi érintkezés, a kultúra, a muvészet ˝ anyanyelve maradt. Hazánkban a magyar nyelv talán 150 éve sincs, hogy ki tudta szorítani a közéletb˝ol a latint és válhatott „hivatalos” nyelvvé is. És hány él˝o nyelv tanulását könnyíti meg, ha valakinek van legalább egy kevés latin alapja ? És még egy költ˝oi kérdés, vajon az él˝o nyelveket legalább úgy tanítják iskoláinkban, hogy nyolcévi orosz tanulás után gyakor-

69

latban is tudja a diák hasznosítani, vagy örül, ha folyamatosan tud olvasni ? A görög már az én id˝omben sem volt, csak néhány iskolában kötelez˝o. És bár diákkoromban én is szidtam a latinnál is komplikáltabb igeragozását, az „életben” nem egyszer láttam gyakorlati hasznát (err˝ol majd még ejtek szót). Ezen kívül Homérosz muvei˝ nek eredetiben való olvasása esztétikai ízlés-nevel˝o is volt. Akármilyen szép és muvészileg ˝ is tökéletes Devecseri fordítása, bármenynyire lüktet˝ok is disztichonjai — az eredeti több mint 2700 éves jelz˝oknek szó szerinti fordítása : rhododaktülosz éosz = rózsaujjú hajnal, vagy boópisz Apolló = ökörszemu˝ Apolló —, csak a képszeruség ˝ átültetését biztosítják, a szöveg jelentésével összehangolt ritmusát, tónusát sohasem tudják érzékeltetni, már csak a két nyelv sajátságainak különböz˝osége miatt sem. Most jövök rá, hogy ellentmondásba keveredtem, mert írásom legelején hangsúlyoztam, hogy érdekl˝odési köröm egész életem során nem az elvont, elméleti diszciplínák, hanem a kézzel fogható realitások irányába fejl˝odött. Ennek ellenére oldalakon át nosztalgiás megszállottsággal sajnálgatom mai fiatalságunkat, amiért klasszikus muveltségük ˝ — oktatási politikánk következtében — a nullával egyenl˝o és a reáltárgyak, a gyakorlati nevelés szinte elnyomnak minden, múlton mereng˝o, rohanó életünkben feleslegesnek tun˝ ˝ o, csupán esztétikai érzék nevel˝o studiumot. Hát igen ! Én is csak megöregedve értékelem azt a tudást, amit gimnazista koromban belém vertek és hiába lettem realista érdekl˝odésu, ˝ be kell látnom, hogy az esztétikai érzék fejlesztése adhatja csak meg az alapját az etikai, morális érzék kialakulásának és ez utóbbi kett˝o nélkül nem lehet ember az ember. Tehát lehet természettudományos érdekl˝odésu˝ mérnök, orvos, állatorvos valaki, de ifjú korában — még ha csak tudat alatt is — kell, hogy kapjon olyan behatásokat, amik a szép iránti érdekl˝odését fokozzák, mert ha ez elmarad, erkölcsi alapállása okvetlen megsínyli azt a kés˝obbiek során. Természetesen a behatások iskolán kívül is érhetik az embert, ha szerencséje olyan környezetbe sodorja, ahol erre módja van. De nem volt egyszerubb ˝ valamikor iskolai stúdiumokon keresztül kötelez˝oen gondoskodni a hatások érvényesülésér˝ol, mint a vak véletlenre bízni, hogy kire milyen környezeti tényez˝ok hatnak ? Vajon korunk szédületesen burjánzó korrupciós, harácsoló szemlélete nem ilyesfajta etikai, morális alap hiányára utalnak ? Biztos alapja az esz70

tétikai nevelésnek a pandémiásan elterjedt beat˝orület, disco-club szellem, ami a mai fiatalok jelent˝os részénél a „kulturális érdekl˝odés” csúcsát jelenti ? Költ˝oi kérdések ezek részemr˝ol, tehát válasz nélkül maradnak. És ezeken kívül még sokáig sorolhatnám „félt˝o aggályaimat”, de felesleges, mert szuk ˝ kis világomból, „békaperspektívámból” nem láthatom át e téren a „nagy egészet”. Nem is vagyok szakért˝oje se pedagógiának, se közmuvel˝ ˝ odésnek vagy szociológiának, de remélem, ezek a „gondok” nálam okosabb, nagyobb látóköru, ˝ felkészültségu˝ és kell˝o cselekvési hatáskörrel felruházott „illetékeseket” is foglalkoztatnak és az ipar „gazdaságos termékszerkezet-változtatás”-ával legalábbis egyenértéku˝ nek (ha nem fontosabbnak) ismerik el a morális, etikai nevelés megoldásának kérdését is az oktatás, muvelés ˝ minden szintjén, a bölcsödét˝ol az egyetemig. A matematikai és fizikaira oktatás mércéje az én id˝omben meg sem közelítette azt a fokot, ahogyan azt ma muvelik. ˝ Ezen a téren a fejl˝odés szinte fantasztikus. Els˝o elemiben összes taneszközöm egy palatábla volt, rajta madzagon lógó spongyával és palavessz˝ovel, meg egy ábécéskönyv. Számtanban els˝oben 20-ig tanultunk, másodikban 100-ig, harmadikban ezerig. Ma els˝os unokám, Tomi (7 éves sincs, félévi tanulás után olyan logikailag tökéletes megoldást és egyébként döbbenetes példát kreált magától, hogy 5 7 + 3 = 1. A kérdésre hogy ezt miként gondolja, a világ legtermészetesebb hangján magyarázta meg, hogy a nulla alatt mínusz számok vannak, és ha ötb˝ol elveszek hetet, mínusz kett˝o marad, amihez hármat hozzáadva csak egy lehet az eredmény. De ha úgy csináljuk, hogy el˝obb összeadjuk a pozitív számokat, ˝ akkor 5 + 3 = 8 és ha ebb˝ol veszünk el hetet, akkor is 1 marad. O csodálkozott a legjobban, hogy mit lehet ezen csodálkozni. Azt már szinte le sem merem írni, hogy Tomi Bagdadban járja az els˝o osztályt egy arab iskolában. A matematika, fizika tanulása számomra sem jelentett soha problémát. A nyolc gimnáziumi év alatt a bizonyítványaimban lelhet˝o kalkulusok ugyan elég változatosak, de ez inkább hanyagságom, sokirányú lekötöttségem rovására írható, mintsem az érdekl˝odésem hiányára. Jelesen is „értem” mind a két tárgyból.

71

Szigetvári Tamás

(sport)

Középiskolai Sportkörök Országos Központja (KISOK)

A sokirányú lekötöttségem egyik jelent˝os tényez˝ojér˝ol, a cserkészetr˝ol már megemlékeztem. Ehhez társultak — f˝oként fels˝os koromban — a sport legkülönböz˝obb ágaiban való szertelen próbálkozásaim, az iskolában és iskolán kívül egyaránt. Iskolán kívül — ha csak tudtam kölcsönképen szerezni kerékpárt — rengeteget kerékpároztam. Saját magam egy használt biciklit csak másodéves egyetemista koromban tudtam venni. A Hungária Hockey Clubban (HHC) gyephokiztam, a magyar bajnokságban szerepeltünk. Az iskolában számos érmet — ha nem is a legfényesebbek közül valót — szedtem össze az iskolai atlétikai versenyeken súlylökésben és diszkoszvetésben, tagja voltam a kosárlabdacsapatnak és az iskola vízipóló csapatának. De legnagyobb sikereimet a céllövészetben értem el : nyolcadikban én lettem a szakosztály vezet˝o az iskolai sportkörben. Évente többször is rendeztünk céllöv˝o versenyt a Cukor utcai iskola tetején lév˝o l˝otéren és ha egyéniben nem is mindig, de csapatban biztosan számíthattam aranyéremre. Mivel úgy látszik a „fityeg˝ok” iránti érdektelenségem már akkor is megvolt bennem, restelkedve, de bevallom : minden nyert érmemet a „kialakult árfolyamon” értékesítettem. Sok olyan ikszlábú, lúdtalpas, vagy kétbalkezes iskolatársam akadt, aki nem sajnálta fölösen rendelkezésére álló zsebpénzét sportérmekre költeni és azokkal vagy a lányok, vagy a szül˝ok el˝ott dicsekedni — mint saját szerzeménnyel —, de rossz májam azt is elképzelteti velem, hogy feltuzve ˝ a tükör el˝ott csak önmaguknak tetszelegtek. Nem tudom, de az biztos, hogy e téren komoly forgalmat bonyolítottam le és volt olyan céllöv˝o verseny, amelyik el˝ott már — kell˝o licit után — el˝oleg biztosította a legtöbbet fizet˝onek a majdan megnyerend˝o arany-, vagy ezüstérmemet. Vízipólóban a KISOK (Középiskolai Sportkörök Országos Központja) rendezett bajnokságot a középiskolák részére. Az iskola csapatában én is játszottam és 1933 o˝ szér˝ol o˝ rzök egy olyan emléket, amikor Komjádi Béla által kiválasztott társaimmal együtt egy „ifjúsági válogatott keret”-félében is edzettem, de csak rövid ideig, mert egyik sportág sem tudott sokáig és teljesen lekötni. (Pedig emlékszem az olimpiai bajnok Németh „Jamesz” is foglalkozott velünk !) Úgy látszik, itt is csak a fentebb emlegetett „nagy

72

Németh János (Jamesz), vízipólós

Hircsák (Csák) István, dr.

egész”, jelen esetben a sport megismerése izgatott, a részletek csak az ismerkedés határáig, az elért eredményt˝ol függetlenül. Jéghokiztam is, de ezt is csak rendszertelenül, mert például 1932-ben olyan csapata volt a budapesti piarista gimnáziumnak, ami egyben a magyar válogatottat is jelentette. Így nekem stabil helyem nem juthatott az iskolacsapatban, már csak azért sem, mert az én posztom a kapu volt és a felettem egy évvel járó Hircsák Pistával (kés˝obb Dr. Csák István lett, valahol külföldön él) egy évben (nem egy napon) nem lehetett együtt említeni. Évekig volt a magyar válogatott kapusa, egy alkalommal, emlékszem, az Európa-válogatott kapuját is védte a kanadaiak ellen. Pista tipikus vagány sportember volt, fegyelmet, kötöttséget nehezen turt, ˝ ezért a gimnáziumból — hiába volt híres válogatott — hatodikban eltanácsolták. A piaristák ebben nagyon diplomatikusan jártak el, mert aki tanulmányi téren nem ütötte meg a megkívánt mércét, azt megkérték, menjen könnyebb gimnáziumba. Ha meg kellett volna buktatni, úgy csinálták, hogy az egyik tárgy a görög legyen, így olyan gimnáziumban, ahol nem tanítottak görögöt, osztályismétlés nélkül folytathatta tanulmányait. Persze Hircsáknál nemcsak a tanulás, hanem inkább a fegyelmezetlenség volt az eltávolítás oka, úgyhogy a következ˝o évre egyszeruen ˝ nem vették fel. Pista átment, úgy tudom, a Barcsay gimnáziumba és id˝oben leérettségizett, s˝ot kés˝obb a jogot is elvégezte. A többi hokizóval nem volt baj, Háray Béla, Fenesey, László testvérek és a többi válogatott is simán leérettségizett nálunk. Viszont nekem volt egy soroksári sváb gyerek osztálytársam, aki nem ütvén meg a tanulmányi szintet, ötödik után a görög buktatás segítségével ment át egy másik gimnáziumba, így osztályt nem kellett ismételnie és 1934-ben együtt iratkoztunk be az állatorvosi egyetemre. Hogy szellemi kapacitását a piaristák jól mérték fel, azt hiszem, mutatja, hogy én 1938-ban már okleveles állatorvos voltam, neki a négy év helyett kilenc évre volt ehhez szüksége és 1943-ban kapott diplomát. Egyébként is a piaristák híresek voltak arról, hogy amit csak lehetett, azt kihozták a tanítványaikból ; aki náluk érettségizett, amiatt sohasem kellett szégyenkezniük. Addig megrostáltak bennünket válogatás nélkül, jobban mondva a válogatást csak a tanulmányi eredmények és szorgalom, készség befolyásolták. Emlékszem olyan osztálytársamra, akit gróf létére harmadikos korában öt tárgyból megbuktattak és eltanácsoltak, mert még az 73

arisztokrácia szellemi szintjéhez viszonyítva is határtalan buta volt. Érettségiig az én osztályom is annyira szelektálódott, hogy 38-an érettségiztünk, ezek közül hat kitun˝ ˝ o eredménnyel, kilenc jelesen, tizenöten jó eredménnyel (köztük jómagam is), hét elégséges volt és egy bukott meg németb˝ol, de o˝ sszel a pótérettségin o˝ is átment. Ez után a kis közbeszúrás után visszatérek a sporthoz. Nemcsak mint vízi cserkész, hanem mint piarista diáknak is módom volt vitorlázni a Balatonon. A gimnáziumnak a tihanyi móló közelében volt egy Tihanyi Yacht Clubja, (TYC rövidítve) elég nagy klubházzal, hálóhelyekkel és a kisebb, egy-két személyes vitorlásokon kívül volt egy kutterunk is, ami akkor a legnagyobb vitorlás hajó volt a Balatonon, nyolc hálóhelyes kabinnal. Búvár névre hallgatott, közismert volt és nagyon szép napokat tölthettem én is rajta az utolsó két év nyarán. Élveztük a nyári Balatonon való túrákat, de az izgalom sem maradt el, mert egyszer viharba kerültünk és bizony többed magammal én is „megtámogattam a leeward-ot” (ejtsd : lívörd), ez volt a mindig mélyebben fekv˝o szélárnyékos oldal és o˝ si hajós szokás szerint csak itt lehetett könnyíteni a szegény hajósnak felkavarodott gyomra terhén. Ez persze praktikuma miatt alakult szokássá, mert a másik oldal fel˝ol fújván a szél, széllel szemben nemcsak mást, ilyen muveletet ˝ sem lehet büntetlenül végrehajtani. Az óvatos magyar népdal még a beszédre is azt mondja : „Hogyha szembe fú a szél, okos ember nem beszél ”, pláne nem hány. Egyébként a hosszú túrák másik „egzotikuma” volt az úgy nevezett „kis- és nagy dolgok” elvégzése, ahogy ezt finoman a diáknyelv annak idején nevezte, mert olyan hely, ahova a király is gyalog jár, nem volt a hajón. Viszont rendkívül praktikus megoldás volt a következ˝o : a hajó orrán volt egy hosszan el˝orenyúló gerenda az orrvitorlák alsó részének rögzítésére. Ezt a gerendát alulról és két oldalról több drótkötél rögzítette a hajótesthez. Aki úgy érezte, hogy „ügye” tovább nem halasztható, egyszeruen ˝ kimászott az alsó rögzít˝okötésre, leguggolt, a gerendában kényelmesen megkapaszkodott és a természet lágy ölén tett eleget mulandó teste kívánságának. A toalett-papírt ragyogóan helyet-telitette a selymes balatoni fodros hullám. A pechje csak az volt, ha valamelyik „vicces barátja” ült véletlenül a kormánynál és észrevette, hogy milyen akcióra készül az ember, mert akkor kell˝o id˝oben egy rántás a kormányrúdon, azt eredményezte, hogy az embernek nem74

vitorlázás

Mujzer András, unokám

lovaglás

csak az alfelét simogatták a hullámok, hanem esetleg szájon is csapták. Ezért az ember megtanulta, hogy kúszva, lapulva, mint az ellenséget, olyan észrevétlenül közelítse meg az orrúd feszít˝o köteleit, hogy lehet˝oleg senki, de legf˝oképp a kormányos ne is sejtse a készül˝o man˝overt. ˝ vitorlázás közben Itt a piaristáknál az évezredek óta uzött kialakult muveleteket ˝ a nemzetközileg is elfogadottan használt angol eredetu˝ elnevezésekkel jelölték : lívörd, azután pl : reffeld a dzsibbet (ami az orrvitorla kurtítását jelentette) reef = kurtítani, jib = háromszögletu˝ orrvitorla persze magyaros ragozással, ahogy az általában a szakzsargonokban ki szokott alakulni. 1934 nyárelejéhez fuz˝ ˝ odik egy emlékem, ami jellemz˝o az akkori id˝ok ifjúságának beszéd-stílusára. Érettségi után voltam, nem éreztem magam prudnek, ˝ de amikor a TYC-ben egy fiú — aki két, vagy három évvel el˝obb érettségizett — valamire azt mondta : áh ez szar !, halálosan megbotránkoztam és nem álltam vele többet szóba. Hol vagyunk ma már ehhez, amikor egyik kedvenc unokám három éves korában a vele veszeked˝o nagyba, vagy anyjának azt mondta : drága asszonyom menjen a p húga, aki hasonló korban a rakoncátlansága miatt a szobából o˝ t kiküld˝o apját ekképp aposztrofálta az ajtóból visszafordulva : Te f sz !, és kivonult. Nem akarok a többiek beszédstílusával is részleteiben foglalkozni (b˝oven volna mit rögzíteni „arany ? köpéseik”-b˝ol), mert b˝oven meghaladják a „jópofaság” határát, de ezek nem egyedi jelenlégek, ez már kortünet, ha nem is valami üdvözlend˝o jelenség. Feln˝ott, értelmes emberek is úgy beszélnek, mint valamikor az utolsó kocsisok és bár én is lassan utolérem a korszellemet, sokszor talán bele is pirulok, mikor buszon, villamoson csinos, fiatal lányok, asszonyok úgy beszélnek, hogy én huszár˝ormester koromban is csak inas lehettem volna mellettük, pedig a huszár˝ormester az adomák szerint mindig kacskaringósan és naturálisan tudott káromkodni. A vitorlázás és céllövészet véletlen összekapcsolódása a kés˝obbiekben életemben sorsformáló szerepet kapott, úgyhogy, ha annakidején Henriknek (azt hiszem a IV.-nek) Párizs megért egy misét, nekem is megér egy külön megemlékezést a két sport kapcsolatának részletes elbeszélése, hiszen egész feln˝ott életem alakulása ennek köszönhet˝o. Sportokhoz még csak annyit, hogy egyetemista koromban négy évig jártam lovagolni a Tattersalba és bár sok energiát igény75

Mujzer Orsolya, unokám

l˝o és sok id˝ot leköt˝o, lemondásokat is követel˝o kedvtelésemmé vált a lovaglás, mindez kárba nem veszett, mert az élvezet mellett, amit nyújtott, díjugratásban díjat (oklevelet és lovaglópálcát) nyertem, keserves újonc koromban pedig, öt nap rendkívüli szabadságot eredményezett lovaglási „tudományom”. (korrepetálás, drukkerség)

Flóra mozi, Kispest

Talán ennyit dióhéjban sportbeli elfoglaltságaimról. Az egyéb elfoglaltságok közül azonban meg kell említenem, hogy hatodikos gimnazista koromtól öt éven át rendszeresen korrepetáltam is anyagi körülményeink miatt. Állandóan volt egy vagy két tanítványom, akik alacsonyabb osztályba jártak és gyengébb el˝omenetelük miatt, valamelyik gimnazista tanárom engem ajánlott — ismervén helyzetünket — házitanítónak. Napi egy órát foglalkoztam a delikvensekkel és ezért átlagban 20 peng˝ot kaptam havonta, amit természetesen hazaadtam az utolsó fillérig édesanyámnak. Különösen egyetemista koromban vált ez fontossá, mert akkor már nem élt édesapám, tehát újra nehezebbre fordult a sorsunk. Ebben az id˝oben két családot is vállaltam, az egyik 20 peng˝ot fizetett, a másik 30-at, mert ott a gimnazista fiú mellett az elemista húgának is segítettem a tanulásban. Ez utóbbi gyerekek apjáé volt Kispesten a Flóra mozi, úgyhogy pluszban még ingyen nézhettem filmeket is. Mutschenbacheréknak hívták o˝ ket, és amire külön emlékszem : a kislánynak abszolút hallása volt. Ha a másik szobában leütöttem egy hangot a zongorán kapásból megmondta milyen hang volt. Én az évek óta zongorázó, de botfülu, ˝ rendkívül tiszteltem ezt az adottságát, nem tudom mi lett bel˝ole. Egy másik tanítványom apja valami rend˝ortisztvisel˝o volt, az ˝ is Fradi-drukker volt, pedig futballmeccsekre vitt be ingyen. O akárcsak én (1925 óta) és emlékszem egy MTK–FTC örökrangadón valami duhajkodásba is keveredtem az MTK pályán. Az állóhely fels˝o sorában álltunk és el˝ottünk egy „arrogáns” MTKdrukker állt. Eleinte a fradi kett˝o-nullra vezetett, akkor az én emberem csendben volt, azután az MTK kezdte a gólokat rúgni. Mind élénkebb lett, én mindinkább dühösebb, és amikor megfordult a meccs képe, az MTK három kett˝ore fordította az eredményt, az én ellendrukkerem extázisba jött, és amikor én elkezdtem a bírót fújolni (régi rossz drukkerszokás szerint), hátrafordult, veréssel fenyegetett és a hangulat igen kiélez˝odött. Én tehe76


Mutschenbacherék, Kispest


Sárosi György, dr.

tetlen dühömben nagyot löktem rajta, ami azzal az eredménnyel járt, hogy o˝ elvesztette egyensúlyát, az el˝otte állóra d˝olt, az tovább és a végén majd az egész sor, mint a dominók egymásra d˝oltek. Ekkora hatásra persze nem is törekedtem és nem is számítottam. Nem is volt praktikus megoldás egy MTK-drukker csoport közepén ilyesmit csinálni, úgyhogy a végén örülhettem, hogy a tanítványom apjának rend˝or igazolványa megmentett a tettlegességt˝ol. Még egy gimnazista-korombeli sporttal kapcsolatos emlék : Édesanyám asztmájával és a következményes szívtágulatával (dilatatio cordis) a Szent István kórház belosztályán feküdt egy hatalmas kórteremben, ahol o˝ volt a „ketteske”, mert az ágyak (vagy harminc darab) számozva voltak. Az anyám mellett fekv˝o „egyeske” nála valamivel id˝osebb néni volt, akir˝ol kiderült, hogy a Fradi-pálya gondnokának a felesége és bent is laktak a pályán, az öltöz˝ok folyosójáról nyílt a lakásuk az A-tribün alatt. A kapcsolat révén jóba lettem velük és évekig minden nagy Fradimeccsre ingyen mehettem be a segítségükkel. Persze ez „áldozatokkal” is járt (bár én távolról sem éreztem annak), mert már reggel kilenckor be kellett mennem, amikor még nem volt jegykezelés és délutánig lófrálni étlen szomjan, hogy a meccset megnézhessem. Na de mi volt ez az áldozat ahhoz a gyönyörhöz képest, hogy a folyosón téblábolva, karnyújtásnyiról bámulhattam minden id˝ok legjobb Fradi-csapatának híres tagjait. A kapus Háda József volt (ma Addisz-Adebában korcsmáros), azután Kohutot, a bomba löv˝o hátvédet, a Laki, Móré, Lázágy (a Tanár Úr becenevut) ˝ halfsort, Toldi Gézát (ma Dániában él), Sárosi „Gyurkát”, Takács (Mari néni) széls˝ot, akik mind bálványaim voltak. Az ellenfelekr˝ol nem is beszélve : egy kupameccsen a Juventus volt a Fradi ellenfele (az eredmény 3 : 3 volt) és én az öltöz˝o folyosón szinte megérinthettem nagy „ideálomat” a Combi nevu˝ kapust (akir˝ol az a vicc járta : hogy hívják a feleségét ? — Kombiné), meg a többi híres olasz futballistát. Mert talán azt még nem is mondtam, hogy az általam uzött ˝ csapatsportokban (gyephoki, jéghoki, vízipóló, futball) mindég kapus voltam. A Fradi-pályán rendezett válogatott meccsekre pedig csak úgy tudtak a gondnokék belógatni, hogy fruttit kellett árulnom (2 fillér volt darabja, ugyanakkor 5 fillér egy tojás) meccs el˝ott és alatt. De a hasznot le kellett adnom annak a „vállalkozónak”, aki a cukorárusítás jogát megvásárolta a klubtól, vagy a labda77

Toldi Géza

Combi, Giampiero

rúgó szövetségt˝ol. Persze, akkor még világnézetem kialakulásának korai stádiumában lévén, nem éreztem ezt a kapitalista társadalom kizsákmányoló alaptermészetének, egyszeruen ˝ örültem, hogy kaptam egy karszalagot, egy nyakba akasztós tálcát. Szabadon mászkálhattam a kijelölt körzetemben, ordítva, hogy : cukorkát, tessék, itt a tutti-frutti, csak 2 fillér darabja, tessék, tessék stb. ! Mondanom sem kell talán, hogy az árusítás érdekelt kevésbé (nem voltam : érdekeltté téve anyagilag munkám eredményében — mondanák ma az ideológusok), viszont közvetlen közelr˝ol csodálhattam Planicska fantasztikus védéseit, aki cseh létére szememben egyenrangú volt Zsákkal, (a régi Budai 11 csapat válogatott kapusával), Zamorával, a legendás híru˝ spanyol kapussal, vagy Anzelm Nácival a Fradi korábbi csodakapusával. Egyszóval most — a leírás után — csodálkozom, hogy a néhány gimnazista év alatt mennyi id˝om jutott a sportra ; szinte el se akarom hinni, mire nem futotta energiámból. (színház)

Illés András

Persze — mint már sokszor említettem — mindég törekedtem a sokoldalúságra a „nagy egész”, az emberi élet általam elérhet˝o, anyagi és környezeti lehet˝oségeihez mért minél alaposabb megismerésére. Így a sport, cserkészet, korrepetálás sok id˝ot lefoglaló, de élményt élményre halmozó, testi és lelki fejl˝odésemet biztosan nagymértékben el˝osegít˝o lekötöttségét még megtoldottam színházi muveltségem ˝ „tervszeru” ˝ fejlesztésével is. Egyik osztálytársam, Illés András ott lakott a mai „éjjel-nappali”-val szemközti „patikaházban”, a József körút és Rákóczi út sarkán az els˝o emeleten, pontosan szemben az azóta lebontott Nemzeti Színházzal („ott ahol a hatos megáll ” mint az örökzöld sláger mondja). Vele együtt hatodik és hetedik gimnáziumban, két éven át, szereztünk diákbérletet, ami a kakasül˝ore szólt (ha jól emlékszem ötödik emeletnek számított). Végignéztünk egy teljes Shakespeare-ciklust (Macbeth, Lear király, stb.), Moliere Harpagonjának szerepében Sugár Károly alakítása máig is hátborzongatóan él emlékezetemben. De emlékszem egy darabra — írója nevére nem —, Mátyásmadár volt a címe, ahol Gobbi Hilda játszotta a nagymamát (volt vagy 22 éves), lánya Berki Lili volt (jó ötvenes), unokája pedig, Szeleczky Zita, aki legfeljebb Gobbival volt egyid˝os, vagy lehet, hogy id˝osebb is volt. Ez ragadott meg, ez a kor szerint majdnem fordított szereposztás és az, hogy Gobbi 78

milyen ragyogóan el tudta fogadtatni magát egy haldokló nagymama szerepében, akinek a férje a darabban Gózon Gyula volt, aki az életben, ha nem is a nagyapja, de apja b˝oven lehetett volna. Egyébként a darab tartalma nem maradt meg bennem, de a színészi alakítás igen. Az érdekes az, hogy mikor az állatkertben a sors összehozott Gobbival — a kertjében tartott o˝ zzel volt valami problémája — és említettem neki a 30–35 évvel el˝obbi szereplésével kapcsolatos maradandó élményemet, nem is emlékezett erre a darabra, se a szerepére. Nem azt akarom mondani, hogy 16 éves fejjel, tudatosan, érett magabiztossággal és megfontoltsággal azért jártam színházba — mégpedig a legkomolyabba, a Nemzetibe —, mert önmuvelé˝ semben fontos láncszemnek tartottam egy Shakespeare sorozatot, az Ember Tragédiáját (ahol Lucifer Kiss Ferenc volt, Ádám Ódry Árpád, Éva Szörényi Éva). Moliere darabjait, Schiller Ármány és szerelem címu˝ darabját, és még a többi felsorolhatatlan élményt, amit hol a cselekmény, hol a színészi teljesítmény tett bennem maradandóvá. Egyáltalán nem ! De biztos, hogy az akkori gimnáziumi oktatási módszer és talán f˝oként egy hatodikos korombeli nagy sikerélményem a magyar nyelv tanulásában, adták az impulzust, ami engem a színházba vitt. Az élményem úgy adódott, hogy alsó osztályokban a nyelvtan, meg stilisztika szárazsága nem igen ragadott meg, s˝ot ötödikben a retorika (szónoklástan) sem húzott magával. Hatodikban viszont poétikát tanultunk és akkori tanárom már év elején olyan érzékletesen hívta fel a figyelmemet a versekben rejl˝o su˝ rített, mély gondolati tartalmakra, hogy az els˝o házi dolgozatot Arany János balladáiról szívvel-lélekkel, teljes er˝obedobással írtam meg. Annyira jól sikerült, hogy a tanár nem osztályozta le, hanem ráírta : „Nem hiszem el, hogy te írtad !” Amikor a kijavított dolgozatot kiosztotta, engem mintha pofon csaptak volna, úgy érintett a ráírt megjegyzés. Viszont azon az órán rögtön az egész osztálynak kellett írnia ott helyben egy dolgozatot : életem egy nehéz napja címmel, minden megkötöttség, iránymutatás nélkül, szabad fogalmazásban, rögtön bele a dolgozatfüzetbe. Én a „lelki pofon” miatti elkeseredésemben és szüleim mind sur ˝ ubb ˝ betegeskedése miatt amúgy is lehangolódva, szinte „ihlett˝ol megszállottan” kiöntöttem szívem minden keseruségét ˝ és ebben a napban jelöltem meg életem legnehezebb napját, amikor 79

Állatkert

csak megnemértésbe ütközök (ld. a dolgozatom). Szüleim iránti aggodalmamat sem tudom megosztani senkivel, stb. Úgy látszik lelkem magányosságát, „világfájdalmát” olyan líraian és érthet˝oen tudtam érzékeltetni az óra alatt írt dolgozatban, hogy kijavításakor nagy jeles volt ráírva és az a megjegyzés : „Most már elhiszem, hogy a másikat is Te írtad, az is jeles !” Ez akkora sikerélményt jelentett számomra, ahogy ma mondanák : „úgy feldobott”, hogy ett˝ol kezdve minden kötelez˝o és ajánlott irodalmat becsületesen elolvastam Milton Elveszett paradicsomától Dante Isteni színjátékáig, Eötvös Karthauzijától Jósika Abafiáig. Faltam az olvasnivalókat, de ez a sikerélmény ajzott fel arra is, hogy színházba járjak. A klasszikus irodalmi mu˝ vek mellett kiértékeltem a látott színdarabokat is, és ha nem is mindegyiket értettein még tökéletesen, biztos, hogy nagymértékben hozzájárultak érdekl˝odési köröm nagymértéku˝ kitágításához. Nem favágó-munkaszeruen ˝ csináltam mindezt, hanem valóságos lelki szükségletb˝ol és abból az elhatározásból, hogy nem hagyom magamat kiszorítani az élet semmilyen területér˝ol : minden szépet meg akarok ismerni, amit az emberiség addig alkotott. Nem lettem színházi szakember, se irodalmár, vagy rokonszakmabeli, csak egyszeru, ˝ mindennapi állatorvos, mégsem sajnálom egy percig sem a ráfordított energiát. Emberré válásomnak biztosan fontos épít˝oköveivé váltak ezek a színházi esték, hiszen élményük, egy-egy szerepl˝o nyújtotta alakítás 40–45 év múlva is élénken él bennem, tehát hatásuk — ha talán csak tudat alatt is, de — formált, alakított. Arra, hogy ezt akkoriban más is észrevehette rajtam, csak Mesterházi|@Mesterházi Lajos fentebb idézett és rólam alkotott megtisztel˝o véleményének olvasásakor döbbentem rá. Sznob sose voltam, nem azért jártam színházba, mert épen „sikk” volt színházba járni, netán egy jó pont a magyar tanárnál (aki egyébként nem is tudta, mert zárkózottságom ebben az id˝oben még egyáltalán nem oldódott). Egyszeruen ˝ szükségét éreztem, hogy színházba járjak és minden szépre szomjas lelkem habzsolta az elérhet˝oeket. Akkor és azóta se gondoltam arra, hogy magatartásomban, látóköröm szélesedésében olyan eredménnyel járhat, amit a kés˝obbi „szakember” (Mesterházi) akkor észrevesz és 40 év múlva is, tisztelettel emleget visszaemlékezéseiben.

80

Egyetemi éveimben sem szakadtam el a Nemzetit˝ol, de ez más kapcsolatokkal függött össze, úgyhogy erre kés˝obb szeretnék még visszatérni. (gyorsírás) Mivel — úgy látszik — középiskolás korom energiáit nem kötötte le teljességében a tanulás, korrepetálás, zenetanulás, cserkészet, a sportok legváltozatosabb ágaival való foglalkozás, színházba járás, zacskóragasztás és a naponta két órát igénybe vev˝o oda-vissza való villamosozás Kispest és a Belváros között, amiben kétszer két kilométer gyaloglás is benne foglaltatott a villamosmegállóig és vissza, ezért hatodikban elkezdtem gyorsírást tanulni. Bent a gimnáziumban Kiss József tanár úr tanította hetente kétszer egy órában. Sokra nem vittem, mert 150 szótagnál gyorsabb versenyen egyszer sem tudtam indulni. 150 szótag volt a maximum, ahol „dobogós” helyre voltak esélyeim az iskolai versenyeken. Amire mégis büszke voltam gyorsírásommal kapcsolatban, az, hogy hetedikes koromban az én osztályom nyerte a pontversenyt és ezért nyolcadikban — kerek egy évig — ami osztályunk falán lógott egy ezüst babérkoszorú, amelyiknek egyik levelébe be volt vésve : az 1932/1933 tanévben a VII. B. oszt. volt az iskola „bajnoka”. Na már most a helyzet az volt, hogy az osztályunkból rajtunk kívül csak Makai János (ma Ausztráliában vegyi gyárai vannak) gyorsírt, o˝ viszont parlamenti gyorsírói fokon : 350–400 szótagos versenyeket is nyert, persze ezeket nem az iskolában, mert ott ilyen fokig senki sem jutott el. Minden iskolai és iskolák közötti, vagy országos versenyen elért helyezés a verseny fokától, súlyától függ˝oen bizonyos pontszámmal díjazódott az osztályok közötti versenyben. Én a 100– 150 szótag között, Makai a magasabb régiókban minden lehetséges alkalommal indultunk, mert egyenl˝otlenné tette a küzdelmet, hogy az alattunk lev˝o osztályokban már a negyedik és ötödikben, két évig kötelez˝o tantárgy volt a gyorsírás, tehát egy-egy versenyen az utánunk következ˝o osztályok 20–30 taggal vehettek részt, mi pedig csak ketten voltunk. Persze nem mindenütt csapott magasra a versenyláz, úgyhogy a végs˝o pontszám a következ˝oképpen alakult (persze ezek fiktív számok, de az arányt híven tükrözik) : Makai egymaga összeszedett mondjuk 670 pontot, az alattunk három évvel lejjebb járó osztály pedig összesen 81

Mesterházi Lajos

680 pontot. De mivel én is szereztem kb. 50 pontot, így az osztályok közötti pontversenyt mi nyertük 720 ponttal. Erre voltam büszke, mert ha én nem versenyzek, Makai egyedül nem nyer˝ egyébként némehette volna meg az osztály „bajnoki” címét. (O tül is gyorsírt 100 szótagos fokig — itt is versenyzett — és angolul, németül perfekt beszélt már gimnazista korában.) Ami viszont eme „dics˝oséges szereplés” ellenére is bosszantott, hogy abba a bizonyos évvel lejjebb járó osztályba járt egy fiú, akit soha megverni nem tudtam. Ha o˝ is indult a mi „fogalmazási fokú” versenyeinken, akkor én már csak második lehettem, akár 100, 120, vagy 150 szótaggal folyt is a diktálás. Ezt a fiút úgy hívták, hogy Terták Elemér, dr.. Amellett, hogy kitun˝ ˝ o tanuló volt egész gimnáziumi pályafutása alatt, úgy mukorcso˝ lyázott, hogy 12 évesen már külföldön versenyzett és a magyar bajnokságban második volt, 15 éves korában pedig már Európa bajnoki bronzérmes, világbajnoki ötödik helyezett volt. Évente 2–3 hónapot hiányzott az iskolából a versenyek, utazások miatt (akkor még nem volt légi közlekedés), mégis tartotta kitun˝ ˝ o tanulmányi eredményét és gyorsírásban is mindég lef˝ozött. Vele szemben én joggal éreztem azt, amit Mesterházi állítólag velem szemben érzett és olyan szépen megírt : „ a kicsit féltékeny, de mégsem fájó, mert nagyon mélyr˝ol jöv˝o tiszteletet, amit egy fels˝obbrendu˝ társa iránt érez a gyerek. Olyan versenytárs iránt, akir˝ol sejti már, hogy utolérni úgysem fogja.” Annyi jó hatása azért volt rám, hogy megtanított fogcsikorgatva küzdeni a kituzött ˝ célért, minden gáncsoskodás ellenére is és talán neki köszönhetem, hogy kutatómunkámban Romain Rolland Az elvarázsolt lélek címu˝ regénye egyik fejezetének mottóját választottam én is jelszavammá : „To strive, to seek, not to find, and not to yield.” Szabad fordításban : küzdj, keress, ha nem találsz, akkor se engedj. Terták Elemér dr. egyébként ma is világszerte ismert „személyiség”, a magyar mukorcsolyázás ˝ vezet˝o egyénisége. Még talán annyit abból a hatodik, hetedik osztályból, abból a bizonyos irodalmi érdekl˝odésu˝ fellendülésemb˝ol, hogy volt egy országos ifjúsági folyóirat (a címére nem emlékszem), ahova három írásomat küldöttem be. Ezek nem novellák, inkább hangulatos táj- és természeti megfigyelésen alapuló leírások, történetek voltak és mind a három meg is jelent nyomtatásban, s˝ot az egyikért díjat (oklevelet) is kaptam, mint az év legjobb ifjúsági írásá82

ért. Ennek ellenére — tanárváltás miatt — nyolcadikban és az év végén is jót kaptam csak magyarból, meg az érettségin is. Az új tanár egy év alatt sikeresen letörte irodalmi érdekl˝odésemet. (érettségi)

Festetich Ern˝o

A gimnáziumi évek végét jelent˝o érettségi vizsga érdemel talán még megemlítést. 1934. március 19-én — két hónappal az érettségi el˝ott — hosszas betegeskedés után meghalt édesapám „idegkimerülés” kórismével. Nagyon szerettem, de a hosszú betegség, mindinkább romló állapota azt hiszem felkészített az elkerülhetetlen végre, különben is 18 éves korában az ember nem elmélkedik még az elmúlásról, mint kés˝obb, hanem egyszeruen ˝ tudomásul veszi. Egyszóval lehet, hogy szégyellenem kellene magamat, de halála annyira nem tört le, hogy sorsom további alakulása és alakítása rövidesen ne gy˝ozte volna le bennem a gyász okozta fájdalmakat. Mindenáron katonatiszt szerettem volna lenni — az egyenruha vonzott — és jelentkeztem a Ludovika Akadémiára. Behívtak orvosi vizsgálatra több alkalommal, többek között 1934. június 5-én reggelre is, a Róbert Károly körúti katonai kórházba. A vizsgálatok közben vágott az agyamba : Te jó Isten, nekem ma reggel nyolcra, mint tartaléknak — be kellett volna mennem érettségizni. Tizenegykor rohantam haza, felöltöttem vadonatúj érettségi ruhámat (64 peng˝oért vette szegény anyám) : csíkos nadrág, fekete mellény és zakó, fehér ing, keményített külön gallérral, nyakkend˝o. Egy órára bementem, mert a délutáni csoport érettségije két órakor kezd˝odött. Ott esett le a k˝o a szívemr˝ol, hogy a két tartalékra délel˝ott nem került sor, tehát kett˝okor így fogunk ülni öten egymás mellett : Dohy, Dózsa, Festetich, Gellért, Gergely. Az írásbelik már el˝oz˝oleg lezajlottak még május végén : magyarból, latinból, görögb˝ol, németb˝ol egyaránt jót kaptam rájuk. Festetichr˝ol csak annyit, hogy gróf volt és Ern˝o, magántanuló mind a nyolc évben, meglehet˝osen buta, de volt 40 000. katasztrális holdjuk Dégen és Böhönyén. Én sokszor elmentem a Kecskeméti utcai palotájukba, közölni a házitanítójával, melyik tárgyból hol tartunk, de persze ez nem számított kapcsolatnak, amit ki is zárt a kett˝onk közötti óriási társadalmi különbség. Görög írásbelijére azért emlékszem, mert a névsor szerinti ültetésben mögém került. Nem sokat tudott, a felügyel˝o tanár, egy aranyszavú 83


Wolkenberg Alajos, dr.

öregúr, Friedreich Endre, segíteni akart neki és diktálta hogy : „olyannyira nyö két nyövel te marha !” Na de jött a szóbeli névsor szerint és el˝oször magyarból, azután latin, majd történelem, végül matematika és zárásul a fizika. Eleinte magamra ügyeltem, ment is minden simán magyar — jó, latin — jó, de azután jött a történelem. Mint már említettem, nagyon szerettem a történelmet, általában jelesem is volt, de rendkívül szigorú és pedáns id˝os tanárom Dr. Miskolczy István valamiért nyolcadikban évvégén jót adott. Viszont elve volt, hogy érettségin — egy felelet alapján — nem lehet jobb jegyet kapni, mint az egész évi munka eredményét tükröz˝o osztályvizsgán. Pláne, mert az érettségin is csak a nyolcadikos anyagból, a részletes magyar történelemb˝ol kellett beszámolni. Én tudtam a történelmet, jól is feleltem minden kérdésre, hiba nélkül, mire Miskolczy tanár úr azt mondta : köszönöm, ez jó. Erre az elnök (Dr. Wolkenberg Alajos pápai protonotárius kanonok, fogalmam se volt soha, mi lehet ez a cím) közbeszólt : miért jó, mikor ez kiváló felelet ? A tanár közli fentebb már említett elvét, mire az elnök azt mondja : az érettségi vizsgálat eredménye csak az ott produkált eredményt˝ol függhet, ha ezt a feleletet kevesli a tanár, akkor tegyen fel még kérdéseket. És mindez a vita ott zajlik le az orrunk el˝ott, ijedtemben kéket, zöldet láttam. Mit mondjak : vagy tíz percig záporoztak az egyébként korrekt kérdések zuhatagai és én, mintegy megtáltosodva, mindenre jó feleletet adtam. A tanáron látszott, hogy ideges, az elnök viszont egyszer csak közbeszólt ; köszönöm, elég volt, ez a felelet jeles. Azt is kaptam, de azért ez az egyenl˝otlen „párharc” (tanár és diák között) eléggé kimerített. Utána megkaptam papíron egy maximum-minimumszámítást matematikából kidolgozandó példaként, míg a többiek lefelelnek történelemb˝ol. Fáradt agyammal egy ideig nem tudtam koncentrálni, meg súgni is próbáltam Festetichnek, aki még azt se tudta pontosan, hogy Szent István mikor uralkodott. Elég az hozzá, hogy mire rám került a sor matematikából, még hozzá se kezdtem a példa megoldásához egy tollvonással sem. De át kellett adnom tanáromnak Tóth Lajosnak az általa papírra leírt, de általam meg nem ˝ rám nézett, azután a példára, újra énrám és nem oldott példát. O szólt egy szót sem, hanem kérdéseket tett fel, amikre jól megfeleltem. Majd a táblán is jól vezettem le valami számítást (jeles voltam osztályvizsgán matematikából és fizikából is), mire az el84

Miskolczy István, dr.

nök megszólal : köszönöm elég és a tanárhoz fordul kérd˝oleg : a példa ? (Tudniillik az, amit meg kellett volna oldanom, míg a többiek történelemb˝ol feleltek és amit a tanáromnak átadtam megoldatlanul !) Erre az én drága pap-tanárom szemrebbenés nélkül feleli : a példa, az jó ! Hát persze, hogy jó volt, hiszen o˝ írta le, viszont nem a megoldást kérdezték, tehát hazugságnak sem min˝osült a válasza. Úgyhogy jelesem lett matematikából is, azután fizikából is, mert felszabadultam egy lidércnyomás alól és a fizikát talán a matematikánál is jobban szerettem, értettem is. Legalább is azt hittem és csak egy év múlva az egyetemi szigorlat gy˝ozött meg arról, hogy ami fizikát én gimnáziumban tanultam, milyen édeskevés az igazi fizikához képest. Lezárult tehát a vizsga id˝oszak és jól érettnek nyilvánítottak. Büszke voltam rá, de az után rájöttem azóta, hogy soha senki meg nem kérdezte : hányas az érettségi bizonyítványom, mint ahogy a diplomám min˝osítése se döntötte el : mennyit érek, mint állatorvos. (Ludovika) Rohanhattam vissza a Ludovikára a sportvizsgára. Ez a sportvizsga rendkívül változatos volt, megadott szinteket kellett teljesíteni, megadott feladatokat végrehajtani. Sok volt a jelentkez˝o, ezért nem sokat teketóriáztak, hanem például a magasugró lécet feltették 120 cm-re, és aki átvitte, mehetett tovább, aki leverte mehetett haza, hacsak Én soha életemben nem ugrottam 110 cm-nél magasabbat, hiába sportoltam sokat és sokfélét, mert alkatom miatt „nehezen gy˝oztem le a föld tömegvonzását”, hogy finoman érzékeltessem zömök, „súlyos egyéniségem” (öt kilóval születtem !) valóságát. De a nagy akarás, vagy az o˝ rangyalom a derekam alá nyúlt, nem tudom, lényeg, hogy érintés nélkül átrepültem a 120 cm felett. Bár az is lehet, hogy — ha pillanatokra is —, de pont akkor csökkent a föld tömegvonzása, akárcsak harmincegynéhány évvel kés˝obb Beamon távolugrásánál, amikor az utolérhetetlen 890 cm-es világcsúcsot felállította, és azt mondta, hogy ugrás közben azt hitte, már sohasem ér földet. Mert az én 120 cm-es „magasugró-csúcsom” számomra legalább olyan meglepetés volt, mint az amerikainak a saját eredménye, csak rólam nem írtak a sajtóban. 85

Ludovika

Utána jött a távolugrás, szintén csak egy kísérlet 450 cm-re kifeszítettek egy szalagot, azzal, hogy aki azon túl ér földet, mehet a következ˝o próbához, aki nem, az mehet haza, hacsak . Ideje megmagyaráznom ennek a már másodszor leírt „hacsak”-nak a jelent˝oségét. Ez tudni illik, azt jelentette, hogy a sportvizsgázók zömének — ha sikertelen volt az egy kísérlete — valóban haza kellett mennie, „hacsak” nem hívták, teszem azt gróf Bethlennek. Mert jól emlékszem, hogy volt ott egy gróf Bethlen, aki a 120-ra tett lécet azért nem verte le, mert alatta ment el, de azután jöhetett velünk együtt távolugrani, „hiszen a léc nem esett le.” A távolugrásnál ugrás közben hasra esett és a kezével se érte el a 450 cm-re lév˝o szalagot, a következ˝o próbánál nem ült kerékpárra szlalomozni, mert autóhoz volt inkább szokva, vízbe ugrania sem kellett a 4 m magas trambulinról, mert tériszonya volt, mégis azt mondták neki, huszártisztnek nagyon jó lesz. Hát ilyesfajta „hacsak” akkor is volt és sajnos ma is van ! Közbevet˝oleg — de igazán csak állításom bizonyítására egy mai „hacsak” története pár szóban : vagy hat éve a MÉM (Mez˝ogazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium) a hivatalos lapjában pályázatot hirdetett a Vadbiológiai Állomás vezet˝oi állásának betöltésére : Ez a pályázat a kinevezés alapvet˝o kritériumaként kötelez˝oleg el˝oírta, hogy a pályázóznak tudományos fokozattal kell rendelkeznie. Mivel vadállatokkal foglalkozó biológiai, patológiai témakörb˝ol e kerek hazában csak hárman rendelkeztünk tudományos fokozattal, az egyik az állatkert f˝oigazgatója volt, a másik a MÉM Tudományos Kutatási F˝oosztályának helyettes vezet˝oje, mint harmadik nyugodtan beadtam a pályázatomat ajánlott levélben. Gondolom, milyen zavart okozhattam ezzel a lépésemmel, hiszen máig sem kaptam semmilyen választ rá, akit viszont kineveztek, annak semmilyen tudományos fokozata nem volt, azóta sem szerzett. Tehát akkor miért nevezték ki ? Biztosan volt egy „hacsak”-ja, persze nem gróf Bethlennek hívták, az igaz. A mai „hacsakoknak” mások a feltételei, de a jelentésük ugyanaz : minden korban, minden rendszerben megvan a kivételezettek kasztja, a „hacsak” tehát örökérvényu˝ kifejezés : tartalmilag nem, csak formailag változik. Szóval visszatérve a sportvizsgához : a magas és távolugrás sikeres teljesítése után kerékpárral kellett kijelelt pályán szlalomoznom, amit én elengedett kormánnyal teljesítettem, hogy „elkápráztassam” a vizsgáztatókat, érezvén azt, hogy nekem hiány86


zik egy „hacsak”-om. Azután fejest kellett ugrani egy négy méter magas trambulinról az uszodában. Én is tériszonyos voltam és vagyok is (kivéve a repül˝outakat), de azért — ha remeg˝o térdekkel is — felmásztam és leugrottam. Azoknak a bátorságán viszont mindnyájan elámultunk, akik — volt aznap három — leugrottak és utána úgy kellett a vízb˝ol kihalászni o˝ ket, mert kiderült, hogy úszni sem tudtak. A magam laikus eszével úgy gondoltam, ezeket soron kívül kell felvenni, hiszen a katonai erények legnagyobbika a bátorság. Márpedig az csak bátor ember, aki emeletmagasból be mer ugrani a vízbe, anélkül, hogy úszni tudna. Gondoltam, a bátorság az adottság ; úszni akárki megtanulhat, de bátornak lenni, azt nem lehet megtanulni, legfeljebb gyakorolni és továbbfejleszteni. Nem így történt, az illet˝oket legorombították, és azonnal elküldték haza. Úgy látszik akkor a katonatiszteknek nem a bátorság volt a legfontosabb erényük (ezt b˝oven be is bizonyították pár év múlva a háborúban, ahova maguk helyett a tartalékosokat küldték), hanem sokkal fontosabb volt a „hacsak”. A trambulin-ugrás után még vagy két uszodahosszat kellett úszni szintid˝on belül. Én a magam futamát játszva nyertem meg, lévén rutinos úszó. Az orvosi és sportvizsga alapján kaptam egy papírt, hogy fogyatékosság nélkül alkalmasnak min˝osítettek. Azután kb. 3 hét múlva, kaptam még egy papírt, amiben vitéz Jány Gusztáv ezredes, a Ludovika Akadémia parancsnoka aláírásával (persze stencilezve) arról értesített, hogy vitéz Jákfai Gömbös Gyula m. kir. honvédelmi miniszter úr o˝ méltósága nem jelölt az Akadémiára való felvételre. Hiába : nem volt „hacsak”-om, s˝ot szegény édesapám — aki akkor már nem élt, azt hiszem er˝osen negatív el˝ojelu˝ „hacsak”-ként befolyásolta az elbírálást. Akkor még nem volt közhasználatú az a kifejezés : „osztályidegen”, de gondolom ez volt az els˝o hivatalos rögzítése életemben ennek a fogalomkörnek, amib˝ol azután azóta sem tudtam kikecmeregni. Osztályellenségnek sohasem min˝osítettek, erre okot sem adtam, s˝ot szívvel-lélekkel dolgoztam, vidéki szolgálatom alatt (egészen 1957-ig) megbecsültek, de a gyerekeim neve mellett mindig ott volt az általános iskolában a megbélyegz˝o „É” betu, ˝ ami értelmiségi származást jelölt, tehát egy megbélyegzéssel egyenrangú megkülönböztetést egy olyan társadalomban, ahol „egyik ember olyan, mint a másik.” Hiába ! Apám Horthyék alatt volt magbé87


lyegzett („osztályidegen”), mert baloldali magatartása nem volt kívánatos abban az id˝oben, a fia és utódai pedig a munkásparaszt hatalom éveiben voltak megbélyegzettek — de nem magatartásuk miatt, hanem mert egyetemet mertek végezni saját erejükb˝ol. Na de ez egy kissé komplikáltnak tunik, ˝ vagy mégsem ? (pályaválasztás)


Persze akkor eléggé elkeseredtem, mert beleéltem magam a „fogyatékosság nélkül alkalmas” bírálatba, viszont néhány évvel kés˝obb, 1940-ben, újonckoromban, mikor megismertem a tisztikar szellemi színvonalát és erkölcsi nívóját, haló poraiban is áldottam mindig szeretett édesapámat, hogy o˝ lett az apám és így nem lehettem léhut˝ ˝ o krakéler, hanem hivatását szeret˝o szakemberré válhattam. Bár ez a hivatásválasztás nem fokozatosan épült ki bennem, nem készültem rá tudatosan éveken keresztül, egyszeruen ˝ csak a körülmények alakultak úgy, hogy a végén egészen váratlanul és véletlenül állatorvos lettem. Mondanom sem kell talán, hogy a f˝ovárosban nevelkedvén, fogalmam sem volt róla, hogy állatorvosi pálya egyáltalán van a világon, mivel nekünk Wekerlén semmilyen háziállatunk, még kutyánk, macskánk sem volt. Azon a bizonyos ludovikai sportvizsgán akadtam össze egy Dutkay Lóránt nevu˝ fiúval, aki azt mondta, nem baj, ha nem veszik fel a Ludovikára, mert akkor elmegy állatorvosnak, és utána rögtön átveszi a hadsereg f˝ohadnagyi rangban. Közben azt is elmesélte, hogy az apja vezér˝ornagy, úgyhogy nem vette komolyan még a feltételezését se : miért ne vennék fel, hiszen neki igazán van „hacsak”-ja, egy tábornok papa. Azzal azonban nem dicsekedett, hogy olyan svihák volt, hogy a k˝oszegi c˝ogerájból (katonai középiskola) harmadikos korában úgy kirúgták, hogy a lába se érte a földet, pedig ugyanakkor az édesapja a szombathelyi dandár parancsnoka volt. Nagy stikli lehetett, az biztos, amit csinált, de ezzel sohasem dicsekedett el. Tehát Dutkay fejtegetése volt az els˝o alkalom, hogy az állatorvosi pályáról egyáltalán hallottam, de csak tudat alatt rögz˝odött bennem az egész, az érdekl˝odésemet a legkisebb mértékben sem keltette fel. Persze akkor én még naivul hittem a ludovikai felvételemben. 88


Amikor megkaptam az értesítést, hogy nem vettek fel, gondoltam, gépészmérnök leszek, hiszen matematikát, fizikát szerettem is, tudtam is, a megfelel˝o szinten. Azonban kézügyességem és rajzkészségem teljes hiánya miatt önkritikusan rövidesen elvetettem ezt a gondolatot. Apám f˝onöke — aki nagyon szerette apámat — megígérte anyámnak, hogy alkalmaz érettségi után az OTI-ban tisztvisel˝onek, de én, mivel osztálytársaim zöme egyetemre ment, nem akartam elmaradni, nem akartam életem végéig kistisztvisel˝o lenni, hanem tovább akartam tanulni. Anyám egy szó ellenvetést sem tett, nem szólt, hogy ez a számára milyen további megterhelést jelent, én pedig, sajnos 18 éves fejjel nem tudtam józanul mérlegelni a helyzetet, nem tudtam felmérni anyám egészségi állapotát, önz˝o voltam, de erre csak kés˝obb jöttem rá. Elég az hozzá, hogy jelentkeztem a jogra — minden meggy˝oz˝odés, vagy a pálya iránti érdekl˝odés, vonzalom legkisebb jele nélkül, — ahova fel is vettek, de Mivel ez az esemény is láncszemévé vált (a második láncszemmé) az állatorvosi pályára kerülésemnek, el kell mesélnem egy történetet, amir˝ol nem régen azt mondtam, hogy a céllövészetnek és a vitorlázásnak együtthatása sorsdönt˝o befolyást gyakorolt egész további életemre. Nyolcadikos koromban, 1934 tavaszán rendeztek egy országos középiskolás céllöv˝o versenyt a mai Népstadion helyén a Verseny utcában, ahol az els˝o díj 3 hét balatoni nyaralás volt, a második egy FÉG céllöv˝o puska. Én nyertem meg a versenyt, de amikor megtudtam, hogy a nyaralás azt jelenti, hogy Siófokon egy leventetáborba kerülök, el akartam cserélni a díjamat a második helyezett díjával, mert egy céllöv˝o puskát többre értékeltem. Sajnos, o˝ is ekképp vélekedett, így azután én augusztus els˝o három hetét Siófokon, a Sió-torkolatban lév˝o félszigeten épült, szép emeletes házban berendezett vitorlás-leventetáborban töltöttem, mint vendég, mert én nem voltam levente. Ott helyben derült ki, hogy ha a három hét alatt megtanulok vitorlázni (én már tudtam nagyjából a piaristák tihanyi jachtklubjának jóvoltából, meg a Búvár jóvoltából), akkor vitorlás segédoktatói vizsgát tehetek. Egyb˝ol megvigasztalódtam, szívvel-lélekkel tanultam a vitorlázás magyar szakkifedezéseit (mert a piaristáknál angol eredetu˝ volt a szakzsargon), nagyokat vitorláztunk és a túlzásba nem vitt fegyelem melletti b˝oséges egyéb 89



Állatorvosi F˝oiskola

Sóti Terézia, anyám Lábai Judit


sportolási lehet˝oség, tenisz, evezés is hozzájárult ahhoz, hogy egészében mindmáig nagyon kellemesek az emlékeim err˝ol a táborról. Le is vizsgáztam, vitorlás segédoktató lettem, ami jóles˝o büszkeséggel töltött el. A tábor bezárásakor a levente f˝ooktató — Blazsovics István, els˝o világháborús tartalékos huszárf˝ohadnagy, nálam kb. 20 évvel id˝osebb, tehát szememben már id˝os úrnak, vagy bácsinak számított — azt mondta búcsúzásul, ha valaki Pesten fel akarja keresni, akkor az Állatorvosi F˝oiskolán megtalálja. Ez a második jelzés (az els˝o Dutkay volt) is csak tudatom mélyében rögz˝odött, mert egyrészt nem akartam felkeresni, másfel˝ol szeptember közepéig úgy öltem napjaimat, mint leend˝o jogász. Ekkor azonban jött a harmadik jelzés és ez láncreakciót indított meg, felszínre került az els˝o kett˝o is és én két napon belül állatorvostan-hallgató lettem. A véletlenek és a körülmények úgy jöttek össze, mintha fels˝obb hatalmak koordinálták volna úgy a legkülönfélébb eseményeket, hogy én elkerülhetetlenül hivatásomra találjak, és ne szaporítsam eggyel az ügyefogyott jogászok amúgy is népes táborát. A láncreakciót kiváltó harmadik jelzés egészen hétköznapi és általam meglehet˝osen fanyalogva fogadott kötelességteljesítés közben vágódott bele életembe. Édesanyámnak volt Kispesten a Rózsa utcában egy kollégan˝oje. Az is özvegy volt és a lánya — Lábai Juci — óvón˝oképz˝obe járt a húgom felett 1–2 évvel. Lakott náluk egy vidéki kislány is, aki osztálytársa volt. Mária napkor édesanyám megkért, hogy kísérjem el Lábaiékhoz névnapot köszönteni. Elég messze laktak, anyámnak nagy könnyebbséget jelentett, ha belém karolva tehette meg az utat, ezért — ha nem is nagy ambícióval — de természetesen szót fogadtam. Az ambíció-hiányomnak az volt a magyarázata, hogy félszegségem miatt abszolút nem voltam társas lény. Feszélyezett a lányok társasága, annyira, hogy el˝oz˝o télen például képes voltam félórára kifeküdni a hóba — tüd˝ogyulladás-szerzés reményében, hogy ne kelljen unokan˝ovéreim zsúrjára elmennem ! Tüd˝ogyulladásom nem lett, még csak náthás sem lettem, de anyám megsajnált és kimentett unokan˝ovéreimnél. Ezen a névnapon se sokat „szónokoltam”, a lányok annál többet. Mesélték, hogy van egy kispesti fiú — úgy vettem ki, hogy mind a két lány szerelmes belé —, aki ezen a tavaszon lett állatorvos. Tökölre ment praktizálni és milyen jó dolga van, mennyi 90

Dutkay Lóránt

Kispest Dósa Ilona, húgom


Rotter Emília

Kispest

pénzt keres, közben rengeteget evez a Dunán, egyik parasztnál ebédel, a másiknál vacsorázik, ha éppen ott akad dolga. Egyszóval gyöngyélet állatorvosnak lenni, szabad pálya, nincs íróasztalhoz kötve, nem csoda, hogy felcsigázták az érdekl˝odésemet. Megkérdeztem t˝olük, hogy hol tanítják az állatorvosokat ? Nevetve mondták, hogy a Rottenbiller utcában, nem messze a Rózsák terét˝ol, ahova húgom is járt óvón˝oképz˝obe (s˝ot anyám, keresztanyám és két unokan˝ovérem is ott végzett). Kibújt tudatalattimból az els˝o két láncszem is, elkezdtek mocorogni, szóval megindult a „láncreakció”. Másnap reggel bementem a Rottenbiller utcába, megkerestem az Állatorvosi F˝oiskolát. A rektori hivatalban három hölgy ült az irodában : Ötl Margitka (kb. 40 éves) kissé púpos, nagyon kedves lány, Pálffy Erzsi, fiatalabb, csinos, sz˝oke és Rotter Baba, aki a Rotter-Szollás háromszoros mukorcsolyázó ˝ világbajnok páros hölgytagjaként világszerte ismert nevet vívott ki magának. El˝oadtam óhajomat, hogy állatorvostan-hallgató szeretnék lenni. Majdnem kinevettek, hogy szeptember közepén jut eszembe, amikor más években ilyenkor már javában folyik a tanítás. Igaz, hogy az idén elcsúszott az évkezdet október elejére, mert az eddigi Állatorvosi F˝oiskola most nyáron beleolvadt egy nagy komplexumba, amit úgy hívnak : Magyar Királyi József Nádor Muszaki˝ és Gazdaságtudományi Egyetem. De azért már így is lezárult napokkal el˝obb a jelentkezési határid˝o és éppen ma délután dönt a kari ülés a felvételekr˝ol. Úgy látszik, lerítt rólam az elszontyolodás, meg talán az is, hogy nem vagyok falusi (az évfolyamtársaim több mint 90 %-a parasztgyerek volt, származásuk szerint a zsellért˝ol a kulákig szinte minden kategóriát képviseltek, de ennek akkor még nem volt semmi jelent˝osége). Pálffy Erzsi megkérdezte, hova való vagyok, mondtam Kispestre. Erre Margitka derült fel : igen ? És merre lakik ? Mondom : Wekerle-telepen. Kiderült, hogy o˝ is, csak néhány utcával odébb, mint én. Egyszóval a sors kegye szimpátiát ébresztett irányomba, mert Rotter Baba papírt fuzött ˝ az írógépbe, pillanatok alatt meggépelte a felvételi kérelmemet, én aláírtam, o˝ k pedig besuvasztották a többi közé és másnap reggel már ki volt írva a nevem a fekete táblán a felvettek listájára. Persze fogalmam sem volt, hogy mire vállalkoztam, de mint azóta már néhányszor beigazolódott életem során : a hirtelen elhatározásaimmal sose vallottam kudarcot, amin viszont sokat 91

Dósa Ilona, húgom

Pálffy Erzsébet

Szollás László

töprengtem, abba kár is volt a fejszémet belevágnom. Ebben az esetben is a szó szoros értelmében fejest ugrottam és választott szakmám hivatásommá vált, sok örömet szerzett és nem is tudnám elképzelni, hogy más pálya ilyen közel kerülhetett volna hozzám, ennyire a szívemhez tudott volna n˝oni. A „három láncszemr˝ol” csak annyit, hogy Dutkay is állatorvos lett, együtt végeztünk ; a kispesti fiú, Andor Ern˝o, kés˝obb tanársegédem lett a húshigiéniai tanszéken, 25 év múlva pedig f˝onököm a f˝ovárosi állategészségügyi szolgálatnál, ha csak rövid ideig is, az Illatos úton. A „középs˝o láncszem”, mint ismeretes Blazsovics István levente f˝ooktató volt. Az o˝ sztorija ilyen röviden nem mondható el, azért hagytam utoljára. Mondtam, hogy els˝o világháborús tiszt volt, közel apámmal egyid˝os, tehát joggal hihettem, hogy tanár az állatorvosin, ahol mondta, hogy megtalálhatjuk. Október közepén eszembe jutott, ezért megkérdeztem Szabó bácsit, a portást, hogy hol találom meg Blazsovics tanár urat ? Azt mondta, hogy ilyen nevu˝ tanár nincs, de egy másodéves hallgatót így hívnak, és éppen ott megy az élettani intézet felé. Kiderült, hogy o˝ volt az, kés˝obb évfolyamtársak is lettünk, s˝ot én már tanársegéd lettem, o˝ még mindig hallgató volt, de mivel házasságom is részben neki köszönhetem, kés˝obb még visszatérek erre a témára. Miel˝ott azonban egyetemi éveimr˝ol beszámolnék, utol kell érjem id˝oben magam gimnazista korom családi eseményeinek ismertetésében is. Dózsa István Lajos, apám


Dutkay Lóránt

(a telepek és az óvoda) Ott hagytam abba, hogy apám 1929. január 1-én végre álláshoz jutott. Hogy mit jelentett ez mindnyájunknak, azt én 13 éves koromban nem tudtam lemérni. Egy dologra azonban emlékszem : február 13-án, nagy hófúvás okozta közlekedési bonyodalmak közben anyám ridiküljéb˝ol, a villamoson kiloptak több mint 300 peng˝ot, ami egyhavi fizetése és negyedévi lakbére volt. Anyámat persze nagyon letörte, de apám szinte vidáman vigasztalta : nincsen öröm üröm nélkül, ne tör˝odjön az egésszel, most már két fizetésb˝ol hamarosan kiheverjük ezt a veszteséget és gondtalanabb lesz az életünk. Úgy is indult, de azután alig két év múlva apám egészsége összeroppant és a többszöri kórházi kezelés ellenére is állapota csak kis id˝ore javult, végül még 42 éves kora el˝ott meghalt. Err˝ol természetesen még szólok, hiszen 92


ez az id˝oszak világnézetem kialakulásában talán a legdönt˝obb szerepet játszotta. Most ott folytatom, hogy anyám 1929-ben bekövetkezett állásváltoztatása nem jelentett jövedelemcsökkenést, csak az o˝ munkakörülményei romlottak meg, amit viszont nála egyensúlyozott, hogy végre „szakmájában” dolgozhatott, gyerekek között. Els˝o ilyen munkahelye az Auguszta telepen volt. Ez a Salgótarjáni út mellett feküdt (ma troli-remíz van a helyén — egyebek között), az MTK pálya után kifelé, K˝obánya felé baloldalon, míg vele szemben jobbról a nagy gáztartály talán még ma is áll a MÁV telep és a Pongrácz úti telep között. Az Auguszta telep barakk-épületek halmaza volt, barakkonként 10–20 szuk ˝ kis „lakásnak” nevezett odú, de fedele viszont volt, ha kátránypapírból is. Abban az id˝oben járt Magyarországon az angol Rothermere lord fia, akinek apját nálunk, abban az id˝oben dics˝oítve emlegették, mert a magyarok „barátjának” szerepében tetszelgett, felemelte szavát Trianon igazságtalanságai ellen, segélyprogramokat próbált szervezni az érdekünkben. Ezt az ifjú lord-csemetét kihozták a hivatalos programja keretében az Augusztára is. El˝otte azonban pánikszeru˝ gyorsasággal néhány barakkot kívül-belül kimeszeltek, a sáros utakat salakozták, és csak erre kísérték az el˝okel˝o urat. Az óvodát is kissé kipofozták, mert ezt is megmutatták. A gyerekek hirtelen egyforma kis kötényeket kaptak. Ez az élmény szolgáltatta 13 éves agyamnak az els˝o leckét arról, hogy nemcsak egy gyerek hazudhat, hanem a feln˝ottek is. S˝ot egy egész társadalom is képes becsapni, félrevezetni még azt is, akit „jóakarójának” tart és akit˝ol vár is valamit. Mert el˝oz˝oleg Wekerle-telepet mutatták meg az angolnak, hogy lám így élnek a munkások nálunk. Erre o˝ azt mondta, hiszen akkor nem is vagyunk segélyre rászorulva. Gyorsan megszervezték tehát az Auguszta telepi „bemutatót”, mondván, hogy persze azért egy ínséglakótelepen nincs olyan nagy jólét, mint Wekerlén, bár mindent elkövetünk, hogy az els˝o világháborúból megmaradt járványkórház szükségbarakkjaiban lakó, zömében munkanélküli szegénység is elfogadható körülmények között élhessen. Hogy meg tudták e gy˝ozni a fián keresztül a lordot, azt nem tudom. De a látogatás után visszavitték az óvodából az új köténykéket és maradt a tömény nyomor. Gyerek voltam, csak a dajkára emlékszem, akinek sok gyereke volt és beszédmodorával mindig el˝o93



Auguszta telep

kel˝osködni akart. Például ez a mondata örökre emlékembe maradt : „Borzasztó, hogy válogat ez a Laci (az egyik gyereke), a podlufkát (karalábélevélb˝ol f˝ozelék) nem szereti, de a szalonnát, azt bezzeg kellemesen beveszi a gyomra.” Talán félévig volt anyám az Augusztán, azután egy sokkal nagyobb nyomortelepre helyezték, a Mária Valéria telepre, melynek ma már az emléke sem él a helyén épült József Attila telep sokemeletes házai és parkjai között. Az Augusztán és Valérián kívül még egy kis barakktelepe volt Pestnek : a Zita telep, a fradi pálya mellett, de ez már nagyon régen lebontásra került. Sokat töprengtem azon, hogy ezek a barakktelepek az els˝o világháború alatt, mint szükség-járványkórházak szerepeltek, a háború után f˝oként az elcsatolt területekr˝ol : Felvidékr˝ol, Erdélyb˝ol ideözönl˝o menekülteknek, a vidékr˝ol feláramló legszegényebb néprétegeknek adtak menedéket. A természetes kiválogatódás után az élelmesebbje odébb állt, itt csak a tehetetlenebbje, az ügyetlenebbje maradt, aki megelégedett a népkonyhák napi egyszeri ételosztásával, sok nem is akart dolgozni, a zöme pedig, ha akart volna se kapott nagyon munkát. Egyszóval kifejezetten szégyellni való nyomortelepek voltak és vajon iróniából, vagy a Habsburgok iránti bosszúból nevezték el a volt királyi család tagjairól ezeket a telepeket : Zita királyné, Auguszta és Mária Valéria f˝ohercegasszony „tiszteletére” ? A legnagyobb és talán leghomogénebb, legkevésbé szégyellni való a Mára Valéria telep volt, aránylag legkevesebb munkanélkülivel és legtöbb szépérzékkel megáldott lakóval, akik próbálták virággal, kiskerttel szépíteni lakásuk környékét. A rövidebb nevén Valériának „becézett” telepen vagy tízezer ember élt. Maga a telep két részre oszlott : új Valéria és a régi telep. Ez társadalmi differenciát is jelentett, mert az újtelepen a lakások, környezetük is sokkal gondozottabbak voltak, a barakkok téglából épültek. Az itt lakók között kevésbé fordult el˝o munkanélküli, a konyhákban vízcsap volt minden lakásban, egyszóval nagy különbség mutatkozott a két teleprész között. A régi telepen a lakások elé nem képeztek kis el˝okerteket az ott lakók, vízcsap a barakkok végén volt, ugyanott a tucatnyi lakás közös illemhelyei is elhanyagoltak. Az itt lakók közül nagyon sok volt, aki megelégedett a népkonyhák naponta egyszeri ebédosztásával, az id˝onként kisírt segélyekkel, nem nagyon iparkodtak munkát keresni sem és tavasztól o˝ szig vagy snúroztak, vagy 94

Auguszta telep

Valéria telep


Dósa Ilona, húgom

Dósa Ilona, húgom

Valéria telep

elheverésztek a telep mögötti katonaréten. Mivel a közismert „Róbert bácsi” az Ecseri út sarkán osztogatta nagy propaganda közepette az egy tányér levesét, néha elmentek oda is sorba állni. A nyomor kirívó példáit már említettem a cserkész korombeli karácsonyi ajándékozgatások leírásakor és bár a nagyobb többség azért itt is megpróbált munkát keresni és emberi módon berendezni életét, az egész telep összképe mai eszemmel visszagondolva, siralmas volt. Hiányzott az emberekb˝ol a kultúrált környezet iránti igény, éltek, jobban mondva zömmel csak vegetáltak egyik napról a másikra. Ezek a nagyrészt a Trianon által elcsatolt területekr˝ol idemenekült szegény emberek — hisz akinek volt valamije, az nem hagyta ott, inkább vállalta a kisebbségi sorsot —, anyagi bázis, muveltség ˝ hiányában a társadalom perifériájára szorultak, akikkel a húszas évek káoszában és a harmincas évek gazdasági válságai közepette az egyébként sem szocialista beállítottságú államhatalom nem tudott, vagy talán nem is akart túl sokat foglalkozni. Egyes emberek — mint például anyám — segíteni akarása, vagy kisebb — f˝oleg vallási — szervezetek segélyszervez˝o, vagy muveltségszint-növel˝ ˝ o aktivitása csak csepp volt a tengerben, de az biztos, hogy kárba nem veszett fáradozásnak bizonyult. Hogy például anyám tíz éves muködésére ˝ még a felszabadulás után is hálásan emlékeztek, annak húgom volt az él˝o tanúja. Húgom ugyanis katona-férjével és kisfiával, aki alig egy éves volt, az ostrom el˝ol a kispesti lakásból nyugatra keveredett. Még 1945 nyarán hazajöttek és kérték az igazolásukat, amit az abban az id˝oben országszerte muköd˝ ˝ o igazoló bizottságok végeztek, értékelve kinek-kinek a háború el˝otti, alatti magatartását és a körülményeket, hogy miért mentek nyugatra, nem követtek-e el politikai, vagy a humánum elleni bunöket, ˝ stb. ! Húgom igazolásakor a személyi adatok ismertetésekor megszólalt az igazolóbizottság kommunista tagja (az öt koalíciós párt képvisel˝oib˝ol állt a bizottság) : az ön lánykori neve Dózsa Ilona ? Nem lánya Ön a volt Valéria telepi óvón˝onek, Dózsa Istvánnénak ? Az igenl˝o válaszra a kérdez˝o azt mondta, bár sok ezer olyan önfeláldozó, önzetlen, segít˝okész óvón˝oje lenne ennek az országnak, mint az ön édesanyja ; az én gyerekeim is hozzá jártak, ismertem és annak reményében, hogy ön is olyan lesz, máris igazoltnak tekintjük. De hát térjünk vissza anyámnak a valériai munkába állásához. Az Auguszta telephez viszonyítva nagy el˝onyt jelentett, hogy 95


Dósa Ilona, húgom



Wekerlét˝ol csak három villamosmegállónyira volt az óvoda (bár a kétszer két kilométeres gyaloglás az persze maradt). Anyám kerek tíz évig tanított az öregtelepen létesített egyetlen óvódóban, amit o˝ szervezett napköziotthonná. Napi 10 fillért fizettek a gyerekek és ezért ebédet, uzsonnát kaptak és reggel hat órától délután ötig meleg helyen, felügyelet, jóra, szépre való nevelés mellett mentesítették a dolgozó szül˝oket egy nagy gondtól. 60 gyerek járt ide és anyám fáradhatatlanul kilincselt, hogy minél jobb körülményeket biztosíthasson nekik. Ma 40–50 év után se kellene szégyenkeznie azok miatt a körülmények miatt, amik között nevelte ezeket az apróságokat. Persze nem tudta tet˝ot˝o1 talpig átöltöztetni o˝ ket az óvodában, mint a mai bölcs˝odéseket, de az egyforma kötény esztétikai hatása akkoriban a nyomor szülte foltokat, fakultságokat volt hivatott takarni, ma inkább az egymást túllicitáló, minél csicsásabb ruhák hivalkodó versengését visszaszorítani. Azokra a kötényekre anyám maga hímezte a ma is használatos ismertet˝o jegyeket : kifli, alma, fésu, ˝ labda, stb. Ugyanilyen jellel ellátott törülköz˝oje volt minden gyereknek a mosdókban és az étkezések el˝otti kézmosás, legelemibb higiéniai alapismeretek elsajátítása akkor a Valérián nem a szül˝okt˝ol eredt sajnos, hanem az óvodai nevelés alapvet˝o feladata volt. A harmincas évek elején, az udvaron épített homokozók, hinták és fürd˝omedence is biztosította a gyerekek nyári jó közérzetét. Minden fiúnak fekete klottgatyája, a lányoknak fels˝orészes fürd˝oruhája volt, szintén a személyre szóló ismertet˝o jelekkel ellátva. Az ebéd utáni „csendes pihen˝o”, vagy alvás céljára kis nyugágyak szolgáltak, jelzett takarókkal. Persze ezeket manapság felsorolni talán furcsának tunik, ˝ annyira természetes velejárói az államhatalom által szervezett és fenntartott óvodáknak, de ugyanez a húszas-harmincas években és pláne a Valérián, olyan unikum volt, amilyent nem sokat lehetett találni. És mindezeket a jó közérzetet, s˝ot a vidám játszási lehet˝oséget biztosító épít˝okockákat, foglalkoztató eszközöket, higiéniai és kényelmi felszereléseket se költségvetési fedezetb˝ol vásárolta anyám. Kérvények áradatát küldte minden hivatalos szervhez, nagyobb kereskedelmi társulásokhoz : Magyar Köztisztvisel˝ok Fogyasztási Szövetkezete, Általános Fogyasztási Szövetkezet, stb., szociális feladatokat célul tuz˝ ˝ o apácarendekhez, hogy természetbeni támogatásukkal, pénzbeli segélyeikkel tehesse szebbé, emlékezetesebbé 96





Orosz Mária


annak a szerencsésnek mondható hatvan gyereknek a napjait, éveit, akik bekerülhettek az óvodájába. De a szül˝oket se kellett kapacitálni, hogy „társadalmi munkában” (40 évvel ezel˝ott !) segítsenek az udvart planírozni, a fürd˝omedencét megépíteni ; az iparosok az épület javítgatásával, játékok fabrikálásával járultak hozzá ahhoz a mili˝ohöz, ami végeredményben az o˝ gyerekeik nyiladozó értelmét volt hivatva felkelteni a szép iránti igény fejlesztéséhez. Alapjában azt lehet mondani : közös munka eredménye volt mindaz, amit anyám az óvodájában produkált, de az o˝ szervez˝okészsége és fáradhatatlan szakmaszeretete volt a mozgató rugó. Amit a környezet szépítésében, egyáltalán megteremtésében a közösség alkotott, annak lényegét, mondhatnám lelkét azonban anyám egyedül adta : azt a pedagógiai érzéket és tudást, amivel ezeket a nyomortelepi gyerekeket megismertette a széppel, verssel, dallal, mesével, sok olyan élménnyel, ami egy ember érzelemvilágát dönt˝oen alapozza meg óvodás korában. Nem volt könnyu˝ feladat az övé, mert másik óvón˝o nem lévén, reggel nyolctól délután négyig egyedül kellett foglalkozzon 60 gyerekkel. (Ma 20 gyerekes csoporttól is ájuldoznak az óvón˝ok.) Ha nem szervez napközi otthont, akkor — mint Wekerlén is — 8–11-ig és du. 2–4-ig tartott volna az óvodai foglalkozás. Anyám azonban vállalta a nagyobb munkát, áldozatot, hogy nagyobb segítséget nyújthasson azoknak, akik rászorulnak. Két dadus volt az óvodában, az egyik délel˝ott f˝ozött és délután o˝ maradt ott öt óráig, míg az utolsó gyerek is elment, míg a másik reggel hatkor kezdett, hogy az esetleg dolgozó szül˝ok már akkor leadhassák a gyereket. Ez a két dadus felvidéki származású testvér volt, s˝ot a férjeik is testvérek voltak : Orosz Márton és Orosz Kálmán. Mind a kett˝o asztalos volt. Az id˝osebbik dadus — aki egyben szakácsn˝o is volt — férje a Márton bácsi és öt gyerekük volt, míg a Kálmán felesége — Adél néni — abban az id˝oben két lányt szült. Mind a kett˝onek húgom lett a keresztanyja, én pedig a keresztapjuk. Marika 1934-ben született, a kisebbik, Adélpedig 1937-ben. 1939. januárban meghalt édesanyám, a kapcsolat így megszakadt köztünk, de azért büszke vagyok rá, hogy Orosz Adél prímabalerina lett a Magyar Állami Operaházban, Kossuthdíjas, kiváló muvész, ˝ bár biztos, hogy neki fogalma sincs a keresztapjáról és én nem is tettem érte semmit élete során.

97


Dósa Ilona, húgom

Orosz Adél

Ha jól emlékszem, 1966-ban egy ismeretterjeszt˝o film készítésénél szakért˝oként muködtem ˝ közre és ezért sokszor mentem a Hungária körúti stúdióba pont a Fradi pályával szemben). Ott hallottam, hogy Orosz Kálmán a díszlettár vezet˝oje, fel is kerestem és „emlékeztünk régiekr˝ol”. (nyaralások)

Dósa Ilona, húgom


Mint említettem, anyámnak nem volt óvón˝o segítsége, nyárra is alig tudtak az egy hónap szabadsága alatt helyettesr˝ol gondoskodni, akkor is többnyire szakképzetlen látta el a helyettesítést. Amikor húgom már óvón˝oképz˝obe járt, nyaranta többnyire o˝ helyettesítette anyámat, de emlékszem, volt egy nyár, amikor egy hónapon keresztül én voltam az „óvóbácsi”, ha jól emlékszem 1936-ban. Szörnyu˝ még visszagondolni is rá, milyen szenvedés volt számomra, mert pedagógiai érzékem sose volt, nem tudtam rendet tartani. De gondolom, a gyerekeknek sem jelentett nagy örömet, mikor anyám szelíd modorához szokva, az én „sztentori hangom” próbált fegyelmezni. Na de anyámnak elengedhetetlen volt a nyári pihen˝o, mert egészségi állapota állandó, teljes pihenést kívánt volna, nem pedig napi nyolc óra tanítást. Szüleim egészsége, illetve annak hiánya volt talán egész gyerek és ifjúkorom legnagyobb hatású nyomasztó benyomása, mert éheznem sohasem kellett (igaz, hogy válogatni se tanultam meg), a család anyagi gondjai csak szófoszlányokként értek hozzám, fiatal korom miatt sokáig a tudatomig nem is hatolhattak el. Amikor már szégyelltem a „csukaszürke nadrágot”, azután rövidesen apám állásba került. Bár éreztem, hogy gimnazista környezetemhez képest szegények vagyunk, inkább a családi környezeten kívüli nyomor konkrét érzékelése (fogház, Auguszta, Valéria telep) hagyott bennem mély nyomokat és formálta bens˝om kialakulását. Igazi gondot magamra eszmélésemt˝ol mindég a szeretteimért való aggódás jelentett. Említettem már, hogy édesanyám óvódás korában tüd˝ogyulladást kapott és attól kezdve a tüdeje volt az „Achilles-sarka” élete végéig. Óvón˝o korában güm˝okóros fert˝oz˝odés, ennek gyógyulása után (Stósz fürd˝on) asztma kifejl˝odése jelezte ezt. Az asztma emfizémás jellege és az idült hörghurut csökkentette a légz˝ofelület nagyságát, a görcsös asztmatikus rohamok növelték az emfizémát, túlterhelték a szívet és ennek elkerülhetetlen következménye lett a szívtágulat. Ez az „ördögi kör” 98






(circulus vitiosus) csak úgy lett volna megszakítható, ha vagyonosak lettünk volna és anyám legalább fél éveket tölthetett volna magaslati szanatóriumokban, teljes pihenésben, nyugalomban. Ezzel szemben mi jutott neki osztályrészül : férje tízévi állástalansága, napi négy kilométeres gyaloglással tetézett kétórai villamosozás, plusz nyolc órás kemény munka, utána otthon a család. Csinálta zokszó, panasz nélkül, s˝ot lelkiekben rendkívül gazdag lévén, az anyagi, vagy munkahelyi konfliktusok, gondok sem ültek ki soha mindég mosolygó arcára. Mindenkit szeret˝o, mindenkin segíteni akaró, rosszat senkir˝ol feltételezni sem tudó természete nem érzett áldozatnak semmi nehézséget. Gondolom az eddig elmondottakból is következik, hogy 1929ig anyámék soha nem nyaralhattak sehol. Nekünk gyerekeknek a pár napos falusi rokonlátogatás volt az egyetlen „extázisba hozó” nyári nagy élmény. A Szociális Missziótársulat — anyám munkaadói tíz éven át — éveken keresztül kibérelték Parádon a Károlyi Mihály gróf „Sasvár” nevu˝ kastélyát, amelyik az üveggyártól nem messze, nagy fenyves park közepén feküdt. Ebben feln˝ottek és gyerekek részére viszonylag olcsó nyaralási lehet˝oséget teremtettek, ahol önköltséget kellett csak téríteni. Anyámnak 1929-ben nyílt el˝oször alkalma és lehet˝osége anyagilag arra, hogy elmehessen egy hónapra nyaralni Sasvárra. Nagyon jót tett neki a magaslati klíma és a sok pihenés. Ott ismerkedett meg Anna nénivel, Stork Sándor üveggyári munkás feleségével, aki abban az évben a kastély konyháján dolgozott nyáron. Meg is egyeztek, hogy a következ˝o évt˝ol kezdve náluk fog nyaralni anyám, mert olcsóbbnak ígérkezett a kastélybeli nyaralásnál is. Egyébként anyám se nagyon szerette — akárcsak én — a társasági etikett sokszor fárasztó, kötelez˝o formaságait : étkezésekhez átöltözni, bájcsevegni ha van kedve, ha nincs, stb. Neki a pihenés volt a legfontosabb és az egyszeru˝ munkáslakás „tiszta szobájában” az etikett kötöttségeinek mell˝ozésével ez jobban és f˝oleg olcsóbban biztosítva látszott, mint a Károlyi kastélyban. Húgomat is vitte mindég magával, mert akkoriban o˝ is elég nyápic volt és kett˝ojüknek nem került többe, mint mikor anyám egyedül nyaralt Sasváron. Én kimaradtam ezekb˝ol a nyaralásokból, mert részben elég masszív alkatom sose volt betegesked˝o típusú, részben anyagilag is az már túl nagy megterhelés lett 99



Dósa Ilona, húgom

Dósa Ilona, húgom


volna. Persze ez azért is természetesnek tunt ˝ számomra, mert én a cserkészet révén télen-nyáron kaptam lehet˝oséget túrákra, táborokra, azon kívül nyáron otthon is le-legyalogoltunk a csepeli Kisdunára a szomszéd gyerekekkel az ingyen strandra. Nekik viszont ez volt az egyetlen kikapcsolódás, anyám számára a fenyvesek gyógyító leveg˝oje, meg a pihenés, húgomnak pedig az egészséges leveg˝on kívül az üveggyári gyerekekkel való csatangolás a „nagy élmény.” Én azért persze megismertem Parádot, jobban mondva az üveggyári munkáskolóniát, mert ha csak két napra tudtam is kölcsönkérni hétvégeken biciklit, egyik nap lekarikáztam, másik nap vissza. Nem mondom, hogy könnyu˝ utak voltak, mert például Hatvan és Gyöngyös abban az id˝oben még kövezetvámot szedett minden jármu, ˝ így a bicikli után is. Igaz, hogy talán csak nyolc fillér, ha átmentem a városon biciklivel, de én azt is sajnáltam, vagy nem is volt annyi pénzem se, és vagy dul˝ ˝ outakon megkerültem a várost, vagy kilestem, még a finánc nem figyelt oda és gyorsan átslisszoltam a vámon. Azonkívül Gyöngyöst˝ol Mátraházáig elég egyenletesen és jó húzósan emelkedett a rossz makadámút, az azóta nagyrészt levágott rengeteg szerpentinjével és ez a 15 km majd annyi id˝ombe tellett, mint otthontól Hatvanig a 60 km. Igaz, hogy utána 10 km lefelé Parád-Sasvárig 20 percet se vett igénybe és nagy élvezet volt szinte a féken állva, bed˝olve venni a száguldva elhagyott kanyarokat. Visszafelé fordítva adódott az élvezet, el˝obb erdei ösvényeken fel, Mátraházáig gyalog tolva a biciklit, onnan suhanás Gyöngyösig, azután vámkerülés, stb. Kés˝obb, mikor már volt saját biciklim, tavasszal és o˝ sszel is sokszor elkarikáztam egy-egy szombatvasárnap erre az oda-vissza kb. 240 km-es útra. Anyám ugyanis nagyon megszerette a kénhidrogénes parádi vizet, a csevicét, amit akkor még a kastély kertjében lév˝o nyílt csapos kútról lehetett ingyen kapni. Ezért azután ha tehettem, hoztam neki egyegy demizsonnal hátizsákomban. Nem volt ez fáradtságos számomra, inkább élvezetes, sok élményt nyújtó utak voltak. Az üveggyári gyerekekkel jó barátságba keveredtünk, együtt futballoztunk, együtt mentünk málnát, szedret szedni, kis rákokat fogni a patakok sziklái alól, amit o˝ k nyílt tuzön ˝ helyben megsütöttek és megettek, vargánya gombát pirítva mellé (én még ránézni sem tudtam). De együtt jártunk r˝ozsét szedni is, amit azután kötéllel összekötve vállon cipeltünk 100


Mátraháza

Stork Károly

˝ tanítottak meg szalonnát „csurdítani” tuz haza. Ok ˝ mellett, a vöröshagymával letakart kenyérre. Egy fiatal erdésszel együtt cserkésztük be a környez˝o hegyeket és számtalan élményre hívta fel a figyelmemet az állatok viselkedésével kapcsolatban, aminek kés˝obbi szakmámban is jó hasznát láttam. Stork Anna néniéknek két fiuk volt, az id˝osebbet Gyulának hívták, az öccse nyápic, vékony, nyafka kis gyerek volt, Karcsi. Gyula tavaly ment nyugdíjba, mint üvegfúvó mester. Ha Mátraházán üdülünk, fel szoktuk keresni, mindég szívesen lát ma is és ajándék nélkül nem enged el. Az ajándék valami üveggyári termék, amit még o˝ , vagy a fia csinált. Öccse, Karcsi behemót nagydarab ember lett, el˝obb járási párttitkár volt Pétervásárán (Parád is ehhez a járáshoz tartozik), majd rend˝or alezredes a Heves megyei Rend˝or F˝okapitányságon. Úgy tudom, o˝ is nyugdíjba vonult már. Állatkerti szolgálatom alatt egyszer felkeresett, de nem ismertem volna meg, mert a vékony kis gyerekb˝ol száz kilós óriás lett. A többi játszótársak zöme ott dolgozik az üveggyárban ma is, vagy ott nyugdíjas, bár egyikük miniszterhelyettes lett, Szókup Lajosnak hívták. Anna néni egyik bátyja suszter volt, ugyanabban az udvarban lakott feleségével — Lujza nénivel — és három lányával, ahol Anna néniék. Egy másik fivérük Salgótarjánban volt üvegfúvó. ˝ valami búcsú alkalmával megkerestük, Lajos bácsival átbicikOt liztünk Parádról Salgótarjánba, másnap meg vissza. Nagyon emlékezetes, szép út volt a Mátra kis falvain keresztül. Öccsük is volt — a legfiatalabb —, Schrenk Gusztáv, aki szabó volt, Wekerlén lakott (lakik még ma is) és a harmincas évek közepén a Nemzeti Színház f˝oszabásza volt. kés˝obb az Állami Operaház f˝oszabásza lett. Nemzetis korában én egyetemista, majd kés˝obb tanársegéd voltam és sur ˝ un ˝ kaptam t˝ole tiszteletjegyeket, amiket a színészekt˝ol szerzett számomra. Így fonódtak össze a véletlen sz˝otte szálak, hogy természettudományos pályám és arra predesztináló alkatom, adottságaim ellenére irodalmi muveltségem ˝ ne süllyedjen olyan szint alá, ami miatt bármikor is szégyenkeznem kellene. A gimnáziumi bérletsorozatok után a Guszti bácsi szerezte tiszteletjegyek anyagi megterhelés nélkül tették lehet˝ové, hogy a klasszikus színpadi irodalom színe-javát — némelyiket többször is, többféle szerep-

101

Stork Gyula

Pétervására

osztásban — végignézhessem az ország els˝o színházában és léleknevel˝o hatásukat a kés˝obbiekben javamra kamatoztathassam. Dózsa István Lajos, apám



(szüleim betegsége és halála) Apám egészségi állapotának 1931-t˝ol kezd˝od˝o romlását már említettem, sajnos anyám betegségét is ett˝ol az id˝oponttól tudom csak tudatosan regisztrálni. Úgy látszik, legalább 15 éves kell, legyen az ember, hogy fel tudja fogni az érzelmein kívül az értelmével is, hogy mit jelent számára az apja, anyja. Legalábbis én ett˝ol a kortól éreztem megbetegedésükkor valódi szorongást, féltést, aggódást, s˝ot sokszor félelmet. Gyógyulásuk, vagy akár átmeneti javulásuk is ett˝ol a kortól hatott rám úgy, hogy felszabadultsági érzés, szívb˝ol fakadó öröm, hálaérzés sokszor eufóriába torkolló hangulata kerített hatalmába. Kisebb koromban is voltak betegek, f˝oleg anyám és húgom, de hangulatomat akkor még a feln˝ottekb˝ol kisugárzó érzelmek befolyásolták jobbára : ha szomorúak voltak, vagy érz˝odött bel˝olük az aggódás, akkor sírtam, féltem, imádkoztam szorgalmasan gyógyulásukért, de a szomszéd gyerekekkel való közös játék izgalma, öröme hamar feledtette a gyerekes bánatot. 1931 nyara nagyon emlékezetes maradt számomra. Már fentebb említettem, hogy volt egy ilyen kereskedelmi társulás : Magyar Köztisztvisel˝ok Fogyasztási Szövetkezete. Ez talán olyasmi volt, mint vidéken a „Hangya” nevu˝ kereskedelmi szövetkezet, azzal a különbséggel, hogy köztisztvisel˝ok (állami alkalmazottak) vehettek részjegyeket ebben a szövetkezetben. A részjegy tulajdonosok hitelben vásárolhattak a legközelebbi szövetkezeti boltban egy hónapon át és hónap elején, fizetéskor egyenlítették ki a számlát. Egyébként gyerekkoromban ennél — de a többi szövetkezetnél, s˝ot maszek boltosnál is hasonlóképen — hó elején leadta anyám a megrendelést : cukor, liszt, só, egyszóval tartós fogyasztási élelmiszerre, ezt másnap triciklivel kihozta a bolt alkalmazottja. Ezenkívül minden reggel 6 órára oda volt készítve az ajtónk elé a napi egy, vagy két liter tej és becsomagolva a félbarna, vagy barna kenyér (mert a fehér az drága volt). Ami egyéb vásárolni való akadt, hó közben akkor sem fizettünk, csak felírták és mindez fizetésnapkor rendez˝odött. A részjegy tulajdonosok azon kívül vásárlásaik arányában visszatérítést is kaptak év végén és végül a gyerekeik között nyári üdüléseket sorsoltak ki. 1931-ben engem juttatott a sors 102


Dósa Ilona, húgom


Ormos Éva, dr. (Pázsitné)

Sóti József, nagyapám Sóti Terézia, anyám

kegye ahhoz, hogy a szövetkezet siófoki üdül˝ojében tölthettem három szép hetet és azt hittem ezután már csak minden jó jöhet, apám, anyám á11ásban van, vége az ínségnek, izgalmaknak. Nagyon tévedtem ! Kora o˝ sszel apámat kórházba vitték. Mi gyerekek nem látogathattuk, anyám pedig azt mondta, hogy javul, mert szépen imádkozunk érte minden este. Ebbe belenyugodva éltem én is gondtalan napjaimat, különösen, mert ebben a szeptemberben történt velem (hatodik gimnázium elején) az a fentebb említett magyar dolgozatírási sikerélmény, tehát úgyszólván „fel voltam dobva”. Viszont ezt követ˝oen rövidesen jött az az id˝opont, amikor villámszeruen ˝ belém hasítva tudatosodott bennem az élet mulandóságának elkerülhetetlen tragikuma. Addigi gyerekkorom önfeledt érzelmi világa, ami természetesnek és f˝oleg állandónak vette a körülötte kialakult szeretetteljes környezetet, el se tudta képzelni, hogy a megszokott és az id˝onként észlelt nehézségek, problémák ellenére is gondtalan addigi életet a sors egy „goromba” fordulata kiszámíthatatlanul fel tudja forgatni. Ezt a tudatomba mélyen belehasító „felvilágosítást” Dr. Ormos Éva (Pázsitné) OTBA orvos (Országos Tisztvisel˝oi Betegsegélyez˝o Alap) eszközölte. Lehet, hogy kíméletlenség volt részér˝ol egy 15 éves gyerek felé, de sajnos más lehet˝osége nem volt. Egy pillanatig sem nehezteltem rá azóta se, és azt a néhány szavas el˝oszobai beszélgetést utólag is csak úgy tudom értékelni, mint a primitív népeknél ma is dívó „férfivá-avatás” szertartását. Igaz, hogy a gondtalan, felel˝otlen gyermekkor számomra abban a pillanatban visszavonhatatlanul lezárult, de korai „feln˝otté válásom” felel˝osségérzetemet felébresztette és fejlesztette, ami kés˝obbi életemben csak hasznomra vált. Az volt a helyzet, hogy — mint említettem — apám kórházban volt éppen, nagyapám agyérelmeszesedése miatt ekkor már elhatározó és cselekv˝o képességében egyre inkább korlátozottá vált, húgom 12 éves volt, én 15. Édesanyám beteg lett, az asztmáján kívül — amit már szinte megszoktunk — magas lázzal tüd˝ogyulladást kapott. Elhívtam az orvosn˝ot, aki alaposan megvizsgálta anyámat, gyógyszereket írt (akkor az antibiotikumot még talán Fleming sem ismerte, priznicet (vizes mellkas-borogatás) rendelt kétóránként, stb. az akkori orvosi gyakorlat szerint. Mikor vége volt a vizsgálatnak, én kísértem ki, mint a család akkori „legid˝osebb” tagja. Az el˝oszobában felém fordult és azt 103




Dósa Ilona, húgom

Dósa Ilona, húgom

Zimmermann Ágoston, dr.

mondta : „Fiam, édesanyád nagyon súlyos beteg, a szíve pedig olyan gyenge, hogy miden percért adjatok hálát a jó Istennek, amit él. Azért mondtam el ezt neked, mert te vagy pillanatnyilag az egyetlen férfi a családban.” Azzal elment, én pedig feledve, hogy „férfinek” tituláltak, a falnak d˝oltem és elkezdtem zokogni. Amikor az els˝o érzelmi reakció vesztett hevességéb˝ol és abba tudtam hagyni a sírást, letöröltem könnyeimet és közönyt er˝oltetve arcvonásaimra, visszamentem édesanyámhoz. Biztos, hogy rossz színész voltam egész életemben és a bels˝o érzelmeket, indulatokat soha sem tudtam elfogadhatóan palástolni, arcvonásaim rendezettsége mögé rejteni, nyilván akkor sem. Elég az hozzá, hogy anyám megkérdezte : „Miért sírtál ? Azt mondta a doktorn˝o, hogy súlyos beteg vagyok és nem sokáig élek ?” Mit tudtam volna erre csinálni, mint az ágya elé térdelni, ˝ megsimogatta a feanyámra borulni és válasz nélkül zokogni. O jemet, és azt mondta : „Ne félj ! Tudod, hogy én szeretem a jó ˝ is szeret engem ! Akármit mondott is az orvosn˝o, én Istent, és O addig fogok élni, amíg mind a ketten fel nem fogtok n˝oni és állásba nem kerültök. De annál egy nappal se tovább, mert nagyon sokat szenvedek” (asztmája miatt akkor már évek óta nem tudott fekve aludni, csak könyökölve). Én lassan megnyugodtam, azt o˝ er˝os lelkéb˝ol áradó töretlen vallásos hit engem is meger˝osített. Minden kishituségt˝ ˝ ol mentes, Istenbe vetett hite kés˝obb se engedte kételkedni. Évekkel kés˝obb (1937-ben) súlyos szívizom elfajulása miatt kórházba került. Az alapos kivizsgálás utáni prognózis egyértelmuen ˝ rossz volt, az életben maradásának még a ˝ akkor is mosolygott halvány reményével sem kecsegtetett. O rám, a kishiture ˝ és azt mondta : „Már elfelejtetted, mit mondtam 1931-ben ? Az idén végez Ica, jöv˝ore te, és míg mindketten állásba nem kerültök, addig a napig én élni fogok !” Neki lett igaza, nem az orvosoknak, három hónapos kórházi ápolás után állapota annyit javult, hogy újra taníthatott az övódájában egész nap és csak annyi könnyebbséget engedett meg magának, hogy vett egy háromkereku˝ tolókocsit és abban toltuk ki a villamoshoz, vagy id˝onként az óvodáig és vissza. Húgom 1937-ben elvégezte az óvón˝oképz˝ot, akkor csodának min˝osül˝o gyorsasággal még azon az o˝ szön f˝ovárosi óvón˝oi állást kapott. Engem 1938. szeptember 29-én avattak állatorvossá, október 1-én Zimmermann asszisztenseként alkalmazott, de kö104


Dósa Ilona, húgom




zölte, hogy ez csak akkor végleges, ha a kari ülés megválaszt és a M. Kir. Vallás- és Közoktatási Minisztérium ezt a megválasztást jóváhagyja. A boldogság kezdett tet˝ozni nálunk, mert édesanyám is hoszszabb ideje jól érezte magát, asztmás rohamai szinte megszuntek, ˝ lába nem ödémásodott (tehát a szív kompenzált állapotban volt) és 1938. december 31-ével kérte a nyugdíjaztatását is, mivel úgy tunt, ˝ mindkét gyereke lassan révbe ér. Ma is elszorul a szívem, mikor ezt leírom, de 1939. január 14-én, szombati napon kaptam értesítést, hogy a minisztérium jóváhagyta megválasztásomat, 16-án hétf˝on menjek letenni a hivatali esküt. Én boldogan lobogtatva vittem haza az els˝o kinevezésemet, mindnyájan örültünk és este boldogan feküdtünk le. Az ébredés már sajnos nem volt ilyen derus ˝ : hajnalban hirtelen felriadtam és mivel anyám éjjeliszekrényén mindig égett egy halvány éjjeli fény, rögtön láttam, hogy anyám eszméletlen. Elrohantam az orvosért, az jött és megállapította moribundus (haldoklik), pillanatai vannak csak. Én tehetetlenségemben egy órahosszat vajúdtam, hogy fel merjem-e költeni a papot az utolsó kenet feladása végett. Végre elmentem, Winkler plébános úr jött is rögtön, és amikor a szentelt olajjal a keresztet anyám homlokára jelölte, abban a pillanatban adta ki a lelkét. Sajnos bevált a jóslata, egy nappal sem élte túl a kinevezésemet és embertelen szenvedések, küzdelmes élet után 48 éves korában árván hagyott bennünket. De vallásos meggy˝oz˝odését sikerült úgy belém táplálni, hogy az azóta eltelt negyven esztend˝o semmit sem homályosított rajta. Azóta is nagy bajok, betegségek, megpróbáltatások közepette úgy tudom kérni anyám segítségét, mintha csak itt volna mellettem. És él˝o emberben már sokszor, de az o˝ segítségében még soha nem csalatkoztam. De nemcsak ennek a jövendölésének a beteljesedése volt csodálatos az o˝ életében. Már utaltam arra, hogy apám ateista volt, de kettejük között ez soha szóváltásra sem adott alkalmat. Apám nem ellenezte, nem gúnyolta anyám vallásosságát és anyámat sem hallottam soha, hogy meg akarta volna téríteni apámat. Nyugodtan mondhatom, hogy egymást szeretve, egymás világnézetét tiszteletben tartva, a legteljesebb harmóniában élték megpróbáltatásokkal teli életüket. Apám kitagadottsága, a világháború, hadifogság, utána baloldali magatartása miatti üldözteté105








sek, tízévi állástalansága, az utolsó három évének betegeskedései közben sem volt soha kettejük között feszültség. Apám betegségének súlyosbodásakor mondta csak anyám, 1933 vége felé, hogy o˝ mindég azért imádkozott, hogy apám vallástalanságát bocsássa meg neki a jó Isten. Mivel anyám nagy Szent József tisztel˝o volt — a család véd˝oszentjeként tisztelte — arra kértük közös imában is Szent Józsefet, mutassa meg, hogy a jó Isten meg tudja bocsátani apám hitetlenségét. Amikor azután 1934. március 19-én, József napján halt meg apám, anyám ezt égi jelnek tekintette és afeletti öröme, hogy apámat megmentette az örök kárhozattól, biztosan könnyebben elviselhet˝ové tette a gyászt, amit 19 évi harmonikus házasság után az élete párjának elvesztése neki okozott. (egyetemi élet) Azt hiszem ennyi szomorú oldal után illik visszatérnem egyetemi éveimnek rövid ismertetésére is, mert más volt annak az id˝oknek az egyetemi élete, mint a mai. Nem kapott a diák se anyagi, se szellemi segítséget tizedannyit sem, mint a mostaniak. Az is igaz, hogy felvételi vizsga sem volt, mi például 130-an kezdtük az els˝o évet és évvégén 28-an mentünk át bukás nélkül a második évfolyamra, azután a pótvizsgákon még átment, vagy 60 fiú, a többi ismételt és volt, aki tíz évig járta a négy évet. Egyetemi éveim leírása lehet, hogy utódaimnak nem jelent sok érdekességet, hacsak valamelyikük megfontolatlanul nem követi a példámat, bár negyven éves szakmai múltam utolsó tíz évének tapasztalatai alapján ett˝ol óva intem a pályaválasztási korban lev˝oket. Pszichológusok szerint az ember érzelmi világa 18 éves korára végérvényesen kialakul. Én elég mozgalmas, sokirányú behatásoknak kitett, sok szépet és jót magába szívó, bár id˝onként szorongásoktól sem mentes, tehát rendkívül változatos éveket éltem le érettségimig. A szül˝oi ház és a szerencsésen megválasztott gimnázium nevelése sokban megkönnyítette az ellentétes benyomások közötti határozott eligazodást. Tehát biztos, hogy bens˝o énem felépítése, divatos szóval „önmegvalósulásom”, ha nem is fejez˝odött be végérvényesen eddig az id˝opontig, de a stabil alapok és a „f˝o falak” álltak. A kés˝obbi, egyetemista évek, az els˝o önálló lépéseim az életben, a házasságom, a háború és a megpró106



báltatások azonban mind-mind hozzátettek egy-egy színt, dekorálták, módosították bens˝o énemet. A pszichológusokkal ellentétben tehát én azt vallom, hogy az ember érzelmi világa élete deléig, s˝ot a hanyatló korszak kezdetéig küls˝o motivációk hatására mindég rugalmasan reagál, vagy színesedik, vagy szürkül, tehát nem változatlan. A lényeg, hogy a fundamentum, amit az ifjúkorban szerzett behatások alakítanak ki, azok id˝otállóaknak bizonyuljanak. Ha az ilyen alapokon álló felépítmény az élet további évtizedeiben a különféle behatások következtében meg is kopik, vagy a rendes gazda gondos, tudatos ér˝odése, tatarozgatásai folytán dekoratívabbá, színesebbé válik is, a fontos, hogy alapjai biztonsága földrengés esetén se engedje egyiket se romba d˝olni. A gondozott érzelmi világ esztétikuma nemcsak a „tulajdonosnak” jelent lelki örömet, kiegyensúlyozottságot, hanem a környezete is észleli, míg az elhanyagolt bens˝o — ha etikailag stabil is — fásultsághoz vezet, érzelmi szegénységet tükröz. Ezért tartom fontosnak az érettségi utáni életem behatásaira is utalni, az egyetemi évekt˝ol egészen az élettörténetem végéig, hogy látni lehessen, vajon hagytam-e a „vakolatot” lotyogni bens˝om átvitt értelemben vett épületér˝ol, vagy fordítottam-e elég figyelmet a „karbantartás” mellett a modernizálásra, a folyamatos szépítgetésre mind a magam, mind a környezetem érdekében. Döntsék el, akik nem restellik végigolvasni ezt az amat˝or filozofálgatást és felfedezvén a hibákat, próbálják meg saját énjüket még sikerültebbé faragni. Az egyetemi élet más id˝obeosztást, más munkaritmust követelt, amellett apám fél évvel el˝obbi halála a család anyagi egyensúlyát is megingatta egy kissé. Igaz, hogy a jó rendu˝ érettségi bizonyítványom és anyám köztisztvisel˝oi mivolta 3 4 tandíjmentességet eredményezett. Ez azt jelentette, hogy egy félévi tandíj 102 peng˝o lévén, én csak 25,50 peng˝ot kellett fizessek. A piarista diákszövetség — egész egyetemi pályafutásom alatt félévenként 50 peng˝o beíratási segélyben részesített, azon kívül megvette az összes könyveket, amiket azután év végén visszaadtam és a következ˝o évben mások használhatták azokat. Tehát úgy tunik, ˝ hogy a tandíj és könyvek nem okoztak gondot (s˝ot még kerestem is rajtuk), de viszont az egész napos elfoglaltság melletti étkezés megoldása már lemondásokat követelt meg t˝olem.

107



A tanítás az els˝o évfolyamon reggel 8-tól 1 óráig és 3-tól 5-ig tartott. Az egyetem menzáján 54 fillérért lehetett háromfogásos ebédet kapni, jót és változatosat, de persze ennyi pénzem nekem nem volt. Anyám fizetése fedezte a család rezsijét, de én restelltem volna még csak említeni is, hogy az én kényelmes ebédelésem miatt anyám máshol húzza meg a szíjat. A menzán volt kedvezmény is : diákokból álló bizottság döntött, hogy ki részesülhet 25–50–75 %-os kedvezményben, amit valami jótékonysági alapból pótoltak. Én nem kaptam semmi kedvezményt, mert „pesti”-nek számítottam. Mivel a hallgatók 90 %-a falusi volt, a menza bizottság meg úgyszólván teljes egészében, a jómódú parasztgyerek is el˝onyben részesült velem szemben, mondván, én otthon ehetek meleg ételt. Azon kívül a bizottság minden tagja turulista volt, ezt is er˝osen számításba vették a kedvezmények elbírálásakor. Minden politikai mellékíz nélkül bíráltam el a diákegyesüléseket, hiszen tudatos politikai nevelés nélkül nem is lehetett köztük eligazodni, különben is a politikai polarizálódás csak kés˝obb élez˝odött ki a Turul Szövetséggel kapcsolatban is. Az én id˝omben már érvényben volt a hírhedt „numerus clausus”, ami azt jelentette, hogy az ország népességének létszámához viszonyítva csak a felvett hallgatók 5 %-a lehetett zsidó. Ezeknek az utolsó padban kellett ülniük minden órán, de ez — legalább is nálunk az állatorvosi egyetemen — nem jelentett „apartheid” elkülönültséget. Nem zártuk ki közülünk o˝ ket, éppúgy együtt sétáltunk velük az egyetem parkjában, vagy együtt tanultunk éppúgy, mint akárki mással. (Erre majd még kés˝obb mesélek egy példát, amit sajnos, jellemz˝onek kellett elfogadnom.) Valahogy az antiszemitizmusról — ami a diaszpóra óta hol lappangva, hol kegyetlen népirtássá fajulva évezredeken át a köztudatból véglegesen nem tudott kiveszni — abban az id˝oben Mikszáth Kálmán humorosnak szánt megfogalmazása értelmében vélekedtünk : „Antiszemita az, aki a kelleténél jobban utálja a zsidót.” Mi nem utáltuk o˝ ket a kelleténél jobban, nem volt köztünk ellenségeskedés, hogy az utolsó padba ültették o˝ ket, azt nem az egyetemisták találták ki, hanem országveszejt˝o politikusok. Az Állatorvosi Kar legnagyobb diákegyesülete a Turul Szövetséghez tartozó Lehel Bajtársi Egyesület volt, amelyiknek a diákok 70–80 %-a tagja volt. Az Emericana a maga kb. 10 %-os ˝ katolikus eszmei alaarányával nem sokat nyomott a latban. Ok 108


pokon álltak, de mivel a wekerlei f˝otéri fiúk egyt˝ol-egyig emerikánások voltak, én averzióval fogadtam o˝ ket az egyetemen is. Ezen kívül, egy fiú volt az évfolyamunkon a Szent István Bajtársi Egyesület tagja — ezek legitimisták voltak —, de o˝ is kibukott már az els˝o év végén. Els˝o év elején az évfolyam zömével együtt én is jelentkeztem a Lehelbe — szép Bocskai egyensapkájuk vonzó volt — de ebben az id˝oben három tanítványom is lévén, nem tudtam id˝ot szakítani a havi „táborozásokra” (toborzásokra helyesebben) és egyéb kötelez˝o elfoglaltságokra, ezért fél év alatt lemorzsolódtam. Úgyhogy maradtam mindvégig „pártonkívüli” és a gimnázium bizonyos szakaszában kialakult „kitaszítottsági érzés” itt is hatalmába kerített egy kissé, de lelki válsághoz nem vezetett, mert elfoglaltságom nagyon lekötött. (étkezés) Ebédelésemet sikerült olcsón megoldani : a MEFHOSZ (Magyar Egyetemi és F˝oiskolai Hallgatók Országos Szövetsége) muködte˝ tett egy diákmenzát, ahol két hétre szóló ebédjegyért kellett 20 fillért fizetni. Valami diákjóléti, szociális alap támogatásával tudták ezt fenntartani és természetesen én ezt választottam. Persze ez nem volt „ fenékig tejfel”, mert egyfel˝o1 az Iparmuvészeti ˝ Múzeum háta mögött volt a Ráday utcában, ahova naponta el kellett gyalogolni és vissza (testvérek között is 8 km), másrészt nagyon gyenge kaját adtak : leves, f˝ozelék és kedden és csütörtökön feltét a f˝ozeléken, azon kívül egy szelet kenyér. A rosszmájúak (velem együtt) azt mondták, hogy nagyon változatos a koszt : ha ma zab(pehely) leves van és babf˝ozelék, akkor másnap biztosan bableves lesz és zabf˝ozelék, mert az el˝oz˝o napi maradék f˝ozelék felhígítása mentesítette a menza vezetését a másnapi leves gondtól. Persze azért nem volt ennyire egyhangú, egyszer egy héten tészta is volt és a lényeget megoldotta, hogy a nem válogatós diákgyomor ne korogjon, valami meleg étellel meg legyen töltve. Én magam különben sem tanultam meg finnyálni semmi ételt, hiába jártam évekig a Belvárosi Kávéházba ebédelni. Legfeljebb a gomba és halételek semmilyen formája nem tudott lázba hozni soha, de ilyen veszély a MEFHOSZ menzán nem fenyegetett. Ennek az étkezésnek csak egy nagy hátránya volt, hogy a hosszú gyaloglás és az ebéd éppen a déli kétórás tanítási szüne-

109

Mócsy János, dr.

tet töltötte ki a számomra, mert ez id˝o alatt a helybeli menzások tanulhattak. Azért két évig rendületlenül jártam át naponta a Rottenbiller utcából (a Keleti pályaudvar mell˝ol) gyalog, majdnem a Kálvin térig és vissza. Harmadéves koromban a MEFHOSZ a Zeneakadémia melletti Próféta utcában (a Terézvárosi plébániatemplom mögött) egy népkonyhával fuzionálva létesített diákmenzát. Ez lényegesen közelebb volt. Az, hogy az egyik ablakon a pincében a munkanélküliek kapták ugyanazt a kosztot, amit a másik ablaknál mi az egyetemisták, az nem zavart egy csöppet sem. Különben is megkülönböztetésül a népkonyhások csajkából és kanállal ettek, mi viszont bádogtányérból és a kanál mellé villát is kaptunk. Hiába, az etikettr˝ol ebben a korban itt se lehetett megfeledkezni. Negyedéves koromban az els˝o félévben Mócsy professzor jóvoltából (és pénztárcájából) a közeli Damjanich utcában, egy kif˝ozdében ebédeltem, míg a második félévben — életemben el˝oször — 50 %-os kedvezményt kaptam a benti menzán. Mivel 27 fillérem se volt egy ebédre, úgy oldottam meg, hogy egyheti jegyet eladtam a görögöknek teljes áron és akkor minden második héten, de ingyen ebédeltem. Egyheti koplalás, egyheti tobzódás a jó f˝oztü állatorvosi menzán, így rohant el az utolsó félév. Se kondícióm, se egészségem semmi kárát nem vallotta ennek a rapszodikus étkezésnek. Na de az evésr˝ol — úgy érzem — már eleget meséltem, jöjjön ˝ a tanulás. Oszintén szólva az els˝o két évben nem sok id˝om jutott hét közben a tanulásra, mert a napi programom meglehet˝osen zsúfolt volt : reggel 7-t˝ol 8-ig lovaglás a Tattersalban hetenként háromszor, minden nap 8-tól 1-ig tanítás, el˝oadások, gyakorlatok, 1-t˝ol 3-ig séta ebédelni és vissza, 3-tól 5-ig el˝oadás, gyakorlatok, 5-t˝ol 8-ig korrepetálás (házi tanítóskodás) két családnál három gyerekkel. (lovaglás)


Tehát sok id˝ot elvett egyfel˝ol a passzió (lovaglás), másfel˝ol a pénzkeresés is, hogy apám halála után anyám lecsökkent jövedelmét némileg kipótoljam, hiszen közben húgom is kezdett nagylány lenni, nagyobb igényekkel, jogos igényekkel, és én se járhattam egyetemre foltosan.

110

Dózsa István Lajos, apám Dósa Ilona, húgom



A lovaglás úgy adódott, hogy aki akart, els˝o éven jelentkezhetett lovagolni a Tattersalban. Fizetni nem kellett, az a gyanúm, mi jártattuk le reggel azokat a lovakat, amiken délután az úrlovasok, arisztokraták grasszáltak és hódoltak a divatos „szenvedélynek”. Egy el˝oírás volt, hogy csizmáról és lovaglónadrágról saját magának kellett gondoskodnia az embernek. Anyai nagyapám huszárélményei és választott szakmám engem is birizgáltak és jelentkeztem. Szegény anyám azt mondta : fiacskám, 20 peng˝ot tudok adni, több nincs, ha abból meg tudod venni a felszerelést, akkor lovagolhatsz. Három napig alkudoztam egy pár csizmára, az akkoriban a „gróf Teleki tér”-en muköd˝ ˝ o ócskás piacon, mely kés˝obb az Ecseri úton muködött, ˝ ma pedig Pestimre határában a „márkás farmerok” beszerzési helye. A csizmát 48 peng˝ore mondták és az ottani szokás szerint úgy kellett visszakérdezni, hogy a feléb˝ol mit enged az eladó. Én 12 peng˝ot ígértem és a harmadik napon azért kaptam meg 13 peng˝oért, mert megígértem, hogy társaimat is odaküldöm csizmát venni és nekik 30 peng˝ot mondok vételárként. Hogy közben a társaim lábra szabattak csizmát valamelyik jobb csizmadiánál, arról én igazán nem tehettem. Nadrágot 6 peng˝oért kaptam ugyancsak a Telekin, úgyhogy 1 peng˝ot büszkén visszaadtam anyámnak. Hogy kb. három hónapig mit szenvedtem a csizmában vastag vádlim miatt, míg beleszokott, azt nem lehet elmondani. De lovagolni megtanítottak, voltizsáltunk, kengyel, szár nélkül mentünk minden féle járásnemben és ha valaki ügetésben esett le, vagy rövid vágtában, annak ugyanolyan járásnemben kellett visszaugrani. Akrobatikával veteked˝o mutatványokat kellett produkálnunk, hogy biztonságunk minél tökéletesebbé váljon. Sokszor volt nehéz, sokszor elfogott a kísértés, hogy abbahagyom, de restelltem volna a többiek el˝ott, ezért végigcsináltam négy évig, és így megtanultam, hogy a végén konkúrt nyertem, ugrattam és mindennek újonckoromban a huszároknál, de kés˝obb a fronton, s˝ot vidéki praktizáló koromban is sok hasznát vettem. (tanulás, vizsgák) A tanulást a zsúfolt programjaim okozta id˝ohiány miatt úgy oldottam meg, hogy minden órára becsülettel elmentem, ott figyeltem és jegyzeteltem pontosan. A jegyzetelést megkönnyí111


Kotlán Sándor, dr.

tette, hogy gimnazista koromban magtanultam gyorsírni. Üzleti érzéknek se voltam soha híjával és így ezekb˝ol a jegyzetelésekb˝ol hasznot is húztam. Például az els˝o évben az állattani el˝oadások jegyzeteit átnézettem kés˝obbi jó barátommal, a tanszék akkori tanársegédével, Dr. Pellérdy Lászlóval és eladtam a Lehel ˝ sokszorosíttatták vagy 500 példányban Bajtársi Egyesületnek. Ok és könyv hiányában sok évfolyam tanult bel˝olük éveken át. Csak azért nem vállalkozhattam én magam a sokszorosításra, mert se t˝okém, se hitelem nem volt. Err˝ol az állattani jegyzetemr˝ol jut eszembe, és el kell mondanom — mint érdekességet — az els˝o évfolyam végén esedékes alapvizsgám történetét. Az alapvizsga négy tárgyból állt : fizika, kémia, növénytan és állattan. Folyamatosan, egy délután kellett bel˝olük vizsgázni. Minden tanárhoz 2–2 diák ült le egyszerre felelni. Egy felelet átlag negyedórát vett igénybe. Én Gyarmati Ern˝ovel ültem le együtt (azután is minden évben együtt szigorlatoztunk, kedveltük egymást). Gondoltam, az állattant tudom a legjobban, hiszen én írtam a tankönyvpótló jegyzetet, ezért Kotlán professzornál kezdtük a vizsgázást. Miel˝ott folytatnám, közbevet˝oleg el kell mondanom ezzel az Állattani és Parazitológiai Tanszékkel való szorosabb kapcsolatom történetét is. Az els˝o állattan órán bejött egy fehér köpenyes úr a tanterembe és kérdezte, van-e az évfolyamban olyan, aki a piaristáknál járt, azután a cisztereknél és a jelentkezés alapján bevitt a laborba ötünket. Megkérdezte, nem akarunk-e pikolók lenni ? Akartunk, bár azt se tudtuk mit jelent ez a titulus. Az után kiderült, hogy azt jelentette, hogy négy évig id˝onként segítettünk a laborban bélsaras tégelyeket mosogatni, viszont nagy segítséget kaptunk a személyes kapcsolat révén a tanulásunkhoz és félévenként a professzor beírta az indexbe, hogy „szorgalmasan segédkezett”. Aki behívott, az Dr. Sima Imre volt, aki négy évvel felettem járt a piaristáknál, Boldizsár Ivánnal egy osztályba, akit˝ol megtanulta azt a vicces mondást, hogy „piaristáké a Dunavölgye”. Ezzel az összetartozás érzését, egymáson való segítés készségét akarta jellemezni, ami valóban a piarista nevelés egyik alapja volt. Boldizsár Iván se tagadta meg máig sem piarista nevelését és nem szégyelli. Na tehát visszatérve a szigorlatra, nyugodt szívvel ültem be ˝ feltett három kérdést, amir˝ol Kotlán professzorral szemben. O 112

Pellérdy László, dr.

Sima Imre, dr.

Pogány Béla, dr.

Hazslinszky Bertalan, dr.

soha az órán szó sem esett — hiszen gyorsírva jegyeztem minden szavát. Én, mint a sült hal hallgattam. Gyarmati Ern˝o szerencsésebb volt a kérdésekkel, o˝ makogott valamit. Kaptam egy „ment˝okérdést” : mi a hisztoméria ? Nem tudtam, csak klasszikus neveltetésem eredményeként annyit, hogy görögül hisztosz azt jelenti szövet, merosz pedig azt, hogy rész. Vaslogikával rávágtam, hogy valami szövetrész. Err˝ol azonban szó se volt, mert kiderült, hogy a hisztoméria az állati szervezet szelvényezettségét jelenti, példa rá a giliszta. Azt mondta a professzor, hogy na majd találkozunk szeptemberben a pótvizsgán. Ilyen lelki el˝okészület után jött a fizika, amit abban az évben el˝oször Pogány Béla muegyetemi ˝ tanár tanított, akinek fogalma sem volt róla, hogy milyen mértéku˝ fizikatudás fontos egy állatorvosnak. Minket még mérnöki színvonalon próbált elbírálni, a kés˝obbi évfolyamokban már sokat enyhült : például eldobott egy húszfillérest és kérdezte a delikvenst, mi ez ? Szabadesés, volt a válasz. Kitun˝ ˝ o, mondta Pogány, ha egy állatorvos tudja, hogy van szabadesés, az már kitun˝ ˝ o és be is írta. Én nyugodt voltam, hogy tudom a fizikát, mert jelesen is értem bel˝ole, szerettem is, a Pogány adjunktusa által rendezett vizsgael˝okészít˝o kurzuson is mindent értettem. A vizsgán is jól feleltem három kérdésre, míg Gyarmati barátom egyikre se. Erre Pogány Gyarmatinak adott „ment˝okérdést”, odadobott egy ív papírt és ceruzát és azt mondta : írja és rajzolja, kondenzátorok kapacitása váltóáram esetén ! Gyarmati nem tudta, utána nekem is odaadta és én se tudtam. Erre azt mondta : maguk nem tudnak semmit, megbuktak (pedig én három kérdésre jól válaszoltam el˝oz˝oleg). Na mindegy, jön a növénytan. Hazslinszky Bertalan vizsgáztatott. Én az általános növénytant jól tudtam, a rendszertanhoz viszont semmi érzékem nem volt soha. Richtig három rendszertani kérdést kaptam, hol makogtam, hol nem. Ki gondolta volna, hogy a hagyma a Liliaceákhoz tartozik ? Majd a markomba nyomott egy marék gazt, hogy határozzam meg o˝ ket, míg Gyarmati Ern˝o felel. A szék alja már tele volt növényekkel, mert az el˝ottem vizsgázók az el˝ottük ismeretleneket csendben lehullajtották. Az én kezemben is csak a felismert növények maradtak és csak n˝ott a padlón a halom, de ennek ellenére sem brillíroztam. Azzal a biztos tudattal mentem be a legkevésbé szeretett tárgyam — a kémia — vizsgájára, hogy ha minden jól megy, két tárgyból már biztosan megbuktam. 113

Gyarmati Ern˝o

Gyarmati Ern˝o

Kémiából professzorunk, Gróh Gyula vizsgáztatott, aki szigorú, de igazságos tanár hírében állt. Nem tudom, mi történt velünk, de Gyarmatival együtt mind a ketten egyszeruen ˝ megtáltosodtunk és olyan feleleteket vágtunk ki, hogy az öreg sugárzott az örömt˝ol. Felállt, kezet fogott mindkett˝onkkel, gratulált és azt mondta : kérem ez két olyan szép felelet volt, hogy mind a kett˝ore kitun˝ ˝ ot fogok adni. Egyébként a jeles volt a legjobb osztályzat, kitun˝ ˝ ot csak egészen kivételes esetekben adtak. Jött az eredményhirdetés : Dózsa kémiából jeles, a másik három tárgyból elégséges. Tehát els˝o nekirugaszkodásra sikerült, bukás nélkül (a 130-ból csak 28-unknak !). Kés˝obb megtudtam, hogy Gróh professzor alkudta ki az elégségeseket és kompenzációképpen o˝ is engedett : kitun˝ ˝ o helyett jelest kaptam. Ennek a nem dicsekvésre méltó alapvizsgának tehát elégséges lett az átlaga, ami azt jelentette, hogy a másodévre való beiratkozáskor nem kaphattam háromnegyed mentességet, csak féltandíjmentes lehettem, mint állami alkalmazott gyermeke.

Gróh Gyula, dr.

(pénzkeresés) Pénzkeresés után kellett nézzek nyárra. Hallottam, hogy a Mue˝ gyetem alagsorában van valami „titokzatos” hivatal, ahol adnak lehet˝oséget egyetemisták részére nyári munkára. A titokzatos jelz˝ot azért írtam, mert valami jó hosszú neve volt ennek az intézménynek, ki is volt írva az ajtajára, de valami olyan kacifántos, semmitmondó és nem a lényeget kifejez˝o, hogy csak az ment be, akit el˝oz˝oleg útbaigazítottak. Ha nagyképuen ˝ akarnám magam kifejezni, azt kellene mondanom, hogy „fed˝onév” volt, amit használtak, mert a munkát vállaló egyetemisták zöme nem tudta, hogy mi a célja foglalkoztatásának. Mindnyájan örültünk a lehet˝oségnek, mert napi öt peng˝ot kaptunk és egy hónapot lehetett nyáron dolgozni. Alá is írattak velünk valami szöveget, de én el se olvastam — gondolom, a többi társam sem. A jogászok villamosvezet˝onek mehettek, a gépészmérnök hallgatók mozdonyvezetést tanultak, én mint állatorvos, pék lettem. A következ˝o év nyarán tudtam meg, mi rejt˝ozik e mögött a gavalléros „jótékonykodás” mögött, ami megközelítette egy jó szakmunkás keresetét. Egyenl˝ore teljes naivitással örültem, hogy egy hónap alatt kb. 120 peng˝ot kereshetek és anyám gondjain valamit enyhíthetek. 114


Vörösvári úti katonai pékség

Nem volt könnyu˝ a feladat, mert az óbudai Vörösvári úton muködött ˝ egy katonai pékség, ott kellett reggel 5-t˝ol délután 2-ig dolgoznom. Ha jól emlékszem, ekkor vettem egy rozoga használt biciklit — talán 20–25 peng˝oért —, megbuheráltam és azon jártam a „munkahelyemre”. Reggel négykor el kellett induljak a Wekerlér˝ol, hogy — Népligeten, Hungária körúton, Árpád hídon át 5-re pontosan odaérjek. Katonai intézményr˝ol lévén szó, a pontosságra nagyon sokat adtak. Többen voltunk egyetemisták, az állatorvosiról azonban egyedül csak én. Hogy miért ? Mondtam már, hogy a 90 %-a falusi gyerek volt, javarészük jómódú, aki nem volt ráutalva, hogy nyáron pénzt keressen. A szegényebbje pedig falun elment cséplési ellen˝ornek, vagy más hasonló munkára, ahol pénzt tudott keresni és otthon lakván a pesti tartózkodás költségeit megspórolták. A pékségben katonás fegyelem és a szakma lényegének elsajátítása volt a feladat és a végs˝o min˝osítést˝ol függött, hogy a következ˝o nyáron is alkalmaznak-e, vagy sem. A fizetés annyira csábító volt, hogy én apait, anyait beleadtam : izzadásig dagasztottam kézzel, megtanultam a megkelt tésztát olyan pontosan „szaggatni” a kétszáz kilós „csészéb˝ol”, hogy a mérlegre dobva, a vége felé átlagban minden tizediknél kellett csak korrigálni, rátenni, vagy levenni bel˝ole. Azután jött a „sleifolás”, ami azt jelentette, hogy a jobb és bal kézbe kapva egyszerre egy-egy „szakítást”, a lisztes asztalon addig hengergettük a két tésztát egymásnak fordítva, míg a felületük kisimul és a két kenyér tésztája egy-egy keleszt˝o kosárba kerülhetett. Alapjában monotonnak tunt ˝ a munka, mert itt csak másfél kilós katonakenyeret, az úgy nevezett „komiszt” gyártottunk. Unalomba azért nem fulladtunk, mert mire egy fázist elfogadhatóan begyakoroltunk, mehettünk a következ˝o munkafeladathoz. A zsákolástól a kovászoláson, kézi dagasztáson, kelesztésen, szakításon, sleifoláson át a bevetésig, majd a „kisütésig”, minden folyamatot elsajátítottam, úgyhogy min˝osítésem alapján a következ˝o nyáron — 1936-ban — már a Százados úti kenyérgyárba kerültem. Ez csak egyharmad olyan messze esett a lakásomtól, mint a Vörösvári út és annyival könnyebb is volt, hogy csak gép dagasztott, a kemencéket pedig villany futötte, ˝ nem mi magunk fá115


val, mint az el˝oz˝o évben. Viszont meg kellett tanulnunk zsemlét sleifolni, kiflit nyújtani, sodorni, perecet egy dobással formálni, szóval a pékszakma lehet˝oleg minél több fortélyát minél hamarabb elsajátítani. Még a tésztagyári üzemrészben is eltöltöttünk néhány napot, hogy a gépek kezeléséhez is konyítsunk valamit, a diákhumor szerint megtanultunk a makaróniba lukat fúrni. A magam részér˝ol élvezettel, ambícióval csináltam mindent, a bennem kiölhetetlenül lobogó versenyszellem nem engedte volna, hogy szégyent valljak. Ami pluszként jó volt egy mindig éhes húsz éves diáknak, hogy annyi zsemlét, friss kenyeret ehettem munkaid˝o alatt, amennyi belémfért. De nem is lehetett koplalni, mert ha négy dupla kemencéb˝ol lesütöttünk kb. négyezer zsemlét ketten, akkor 2 kg simán lement testsúlyunkból félóra alatt. Ezek a villanykemencék úgy muködtek, ˝ hogy egymás felett két „vasplatni” volt, amelyek kerekeken gurultak. Egyenként kihúztuk o˝ ket az izzó kemencéb˝ol és bevetéskor rátettük, kisütéskor lekapkodtuk a vasbádog tálcákat. Egy tálcán 20 zsemle volt és egy platnira 6 4 tálca fért. Pillanatok alatt kellett bevetni is, kisütni is, hogy közben a platni ki ne huljön. ˝ A Vörösvári úton el˝oz˝o évben katonákkal dolgoztunk együtt, ott a drasztikus vicceken kívül más figyelemreméltót nem észleltem. A Százados úton szervezett szakmunkások közé kerültünk és már az els˝o hét vége felé észrevettem rajtuk, hogy nem örülnek az én látható ambíciómnak. Szerencsére az egyikr˝ol kiderült, hogy a Valérián lakik, gyereke anyámhoz jár óvodába és így az átlagosnál bizalmasabbá vált kett˝onk között a viszony. Amikor a második hét elején megkérdeztem, mit gondol, miért haragszanak ránk, egyetemistákra a kollégái, félrevont a lisztraktárba, leültünk egy liszteszsákra és visszakérdezett : mit gondolok, miért kell nekem kitanulnom a pékszakmát ? Én naivul azt válaszoltam és ezt is éreztem, hogy engem nem a szakma érdekel, hiszen én két év múlva állatorvos leszek, hanem a pénz, amit kapok, mert arra nagy szükségünk van. Hogy iparkodom a vállalt feladatot minél jobban elvégezni, az nálam becsület dolga, mert hálásnak érzem magam, amiért jól megfizetnek. Erre o˝ közölte, hogy azért képeznek ki bennünket, egyetemistákat mozdony-, vagy villamosvezet˝oknek, netán péknek, hogy ha a szervezett munkásság sztrájkolni akar, akkor minket állíthassanak be sztrájktör˝oknek. Nyilván politikailag o˝ volt jobban 116

Valéria telep

tájékozódva, nekem ilyesmi eszembe nem jutott volna, de azért mellbevágott a lehet˝oség. Bár jó min˝osítést kaptam és a következ˝o nyáron már „felszabadult” péksegéd lehettem volna, 1937 nyarára más pénzkereseti lehet˝oség után néztem. Gondoltam, jobb lesz, ha én állatokat gyógyítok a leend˝o diplomámmal, mintsem zsemlét süssek, ha netán az államhatalom érdekei úgy kívánják. Most kezdtem érteni, hogy a Muegyetem ˝ alagsorában annak a bizonyos irodának az ajtaján kiirt „fed˝onév”-ben miért szerepel ez a kitétel is : korszeru˝ honvédelem. Mindenesetre megköszöntem az „els˝o politikai leckét” és talán ez az agyafúrt, alattomos, „fed˝oneves akció” volt az els˝o olyan benyomásom, ami miatt mindmáig nem vágytam politikai karrierre. Persze kés˝obb még számtalan leckét kaptam a sur ˝ un ˝ változó helyzetekben, de ezek mindegyike — bármilyen változatos tematikával rendelkezett is — egyr˝ol gy˝ozött meg : a politikában, ha célja a legnemesebb, a legemberibb is, mindég van egy nagy adag álnokság, képmutatás, túl sok az egyéni és klikkérdek vezérelte akció. A „cél szentesíti az eszközt” jeligével nem ismer o˝ szinteséget, a legjobb bajtársat (”elvtársát”), a legigazabbat is hátba szúratja, ha a pillanatnyi érdekek úgy kívánják, legfeljebb kés˝obb utcát, vagy teret nevez el róla. Én szerettem az egyenes o˝ szinteséget, szeretek mindenki szemébe nyíltan belenézni. Viszont nem szeretek hazudni, nem is tudok, semmilyen cél érdekében se, mert rögtön lerí a képemr˝ol, ezért írtam már történetem legelején is, hogy tipikusan „apolitikus” egyéniség vagyok. Ez a tudat korán megérlel˝odött bennem : anyám sorsát látva értettem valamit, de ennek a Százados üti péknek a magyarázata végképp kinyitotta a szememet. A felszabadulás után olyan csábításnak is sikerrel ellenálltam — bár ebben a f˝o érdem a feleségemé volt —, hogy kerek perec visszautasítsak egy biztos országgyulési ˝ képvisel˝oi mandátumot. Vagy amikor állítólag „meggy˝oz˝odve” politikai alapállásomról, rá akartak beszélni olyan feladat vállalására, aminek a célja talán felülr˝ol nézve fontosnak, hasznosnak ígérkezett, de végrehajtása meggy˝oz˝odésem szerint aljassággal párosult volna, inkább ott hagytam öt pici gyerekemmel családi életünk legszebb szakaszát jelent˝o szentgotthárdi állásomat, a saját magunk által épített családi fészket ebek harmincadjára bízva és elmentünk az ország másik részébe albérletbe.

117


Máig sem bántam egyik elhatározásomat sem, egy pillanatra sem, de erre majd még azért visszatérek, remélem, ha életemnek erre a nehéz szakaszára kerül sor. (másodév)

Dese˝o Dezs˝o, dr.

Magyary-Kossa Gyula, dr.

Másodéven egy fokkal már komolyabban vettem a tanulást, bár az elfoglaltságom, strapám nem csökkent jóformán semmit. Maradt a lovaglás, el˝oadások, Ráday utcai menza a nyolc kilométeres sétával délben, délután a gyakorlatok, tanítványok. Legfeljebb annyi könnyebbség volt, hogy els˝o évben fizika és kémia órára át kellett gyalogolni Budára, a Muegyetemre ˝ és vissza, míg másodéven minden óra és gyakorlat a Rottenbiller utcai intézetekben folyt. Az órákon továbbra is figyeltem, koncentráltam, minden katalóguson ott voltan, abszenciám egy sem akadt. Félévkor els˝o éven is, másodikon is minden tárgyból kollokváltam — ha elég vegyes eredménnyel is, de mindég sikeresen — és jött az év végén az els˝o szigorlatnak nevezett, négy tárgyból álló számadás. Mint a jó katona szokta, el˝oz˝oleg terepszemlét tartottam minden szigorlaton még félévkor a keresztfélévesek — mert ilyenek is voltak — nyaggatásán. Rájöttem arra, hogy anatómiából a legels˝ot leülteti a prof és attól fejl˝odéstant kérdez, míg a következ˝o négy egy-egy asztalnál ki kell boncoljon egy megadott izmot, izületet, ideget, vagy valamelyik zsigert. Élettan, szövettan egy másik napon zajlott, tanára Dr. Dese˝o Dezs˝o — eredeti szakmája fogorvos — rapszodikus volt, kiszámíthatatlan. Egyik tárgyából se volt könyvünk, számomra maradt a gyorsírásos jegyzetelés, amit szövettanból szigorlat el˝ott jól kiegészített az adjunktusa — Dr. Széky Tóni, kés˝obbi jó barátom által tartott alapos el˝okészít˝o kurzus (20 kemény forint ellenében). Gyógyszertan volt a negyedik tárgy. Dr. Magyary-Kossa Gyula tanította, se könyv, se jegyzetelés, mert az óráit elhülyéskedtük. Ebben o˝ is tiszta szívvel és humorral benne volt, mert hetvenegynéhány éves létére minden diákcsínyt elértett, s˝ot el is várt és csöppet se zavarta, ha a gyógyszertanról nem esett szó az egész órán. Magas, o˝ sz szakállú, kékszemu˝ szikár ember volt, ne˝ volt az egyetlen, aki minkem mindég Jókait juttatta eszembe. O den diákot tegezett. Egy-két emlék az általa is elvárt reagálások118

Széky Antal, dr.

ból : ha két kémcs˝o vizet valami kísérlet közben összeöntött, akkor direkt megállt és várta, hogy kórusban üvöltsük : robban robban Erre o˝ derusen ˝ felnézett a félbevágott szemüvege fölött ránk és azt mondta : robban a te buta fejed ! Vagy gyakran emlegette : mikor én még fiatal voltam erre válaszolt a kórus : e-z-e-r-n-y-o-1-c-s-z-á-z-n-e-g-y-v-e-n-n-y-o-l-c-b-a-n ! Erre o˝ vidáman : á, dehogy, hiszen az els˝o szemcseppemet csak 1887-ben szabadalmazták Amerikában. Emlékszem egy katalógus-olvasására. Általában egy félévben egyszer olvasott katalógust és ha valaki azon nem volt ott, azt zokon vette. Viszont sokszor felálltunk egymás helyett is, mert nem ismert senkit és nem is sokat tör˝odött ilyesmivel. Egyszer úgy adódott, hogy az o˝ órája el˝ott bejött a tanterembe egy cigarettacsempész, árulni a hajókon becsempészett bolgár, meg török cigarettákat. Úgy belemerültünk az alkuba, hogy nem vettük észre a prof bejövetelét. Én ugyan nem vettem cigarettát, de én is ott nyüzsögtem a csempész körül, és amikor az öreg bejött, gyorsan valahol hátul, a csempész mellett ültem le. Elrendez˝odtek a sorok, az öreg el˝ovette a névsort és kezdte olvasni a katalógust. Egy darabig ment minden a maga megszokott rendjén, azonban amikor egyik barátom neve következett, Megele József, kiderült, hogy nincs ott. A prof ilyenkor még egyszer fel szokta olvasni a nem jelentkez˝o nevét, most is így történt, mire én megböktem a csempészt, álljon fel és mondja : jelen. Az illet˝o fel is állt, de elég bizonytalanul mondta, hogy jelen, erre már feltunt ˝ Magyary-Kossának is és visszakérdezett : mi a te neved ? A csempész nem emlékezett a felolvasott névre, nem tudott mit válaszolni. A prof a legnagyobb nyugalommal mondta : mars ki ! és a cigarettáidat majd a szünetben add el ezeknek a léhut˝ ˝ oknek ! És beírta Megelének az abszenciát. Megele, aki sovány, keszeg gyerek volt, az index aláírásakor ezt úgy védte ki, hogy felment a profhoz, zsebkend˝ojét a szája elé tartotta és sur ˝ u˝ köhögések közepette kérte az abszencia igazolását. Az meg megkérdezte, hogy mi baja, megfázott ? Nem — felelte Megele — sajnos tbc-s vagyok. Tudtuk, hogy a prof annyira félt a güm˝okórtól, hogy szó nélkül aláírta az indexet, csak miel˝obb távozzon a fert˝oz˝o góc és utána nagy szell˝ozést, fert˝otlenítést rendezett. Mindezek el˝orebocsátása után bevallom férfiasan, hogy a gyógyszertani tudásommal nem tudtam volna dicsekedni, viszont megfigyeltem, hogy az öreg a „klasszikus muveltséget”, ˝ a

119


Ötl Margit

Gyarmati Ern˝o

latin és görögtudást nagyra értékeli. Szigorlati tervembe ezt be is építettem, nem is eredménytelenül. Na de kezdjük az elején. Anatómiából én a fejl˝odéstant szerettem is, tudtam is, a görög eredetu˝ szavakat jól hangsúlyozva tudtam kiejteni, ezért jelentkezéskor megkértem Ötl Margitkát — o˝ volt az a Wekerlén lakó adminisztrátor a dékáni hivatalban, akinek felvételemet köszönhettem —, hogy els˝onek írjon a csoportomban. Így is történt ! Tizenhárman kerültünk egy csoportba, egy napra és én voltam az els˝o. Jól is indult, mert Zimmermann leültetett, négy másikat elvitt boncolni, majd visszatért hozzám. Átható, hátsz˝or borzongató kék szemét rám vetette és feltette az els˝o kérdést, de nem a várt fejl˝odéstanból, hanem tájanatómiából, amib˝ol nem sok g˝ozöm volt. Dadogtam valamit, amikor a még sorukra várakozók közül a barátom, Gyarmati Ern˝o súgni próbált. A prof észrevette, elkezdett ordítozni mind a kett˝onkkel : kirúgom mind a két svihákot, az egyik nem tud semmit (ez én voltam), a másik meg súgni merészel. Persze a lélek elszállt bel˝olem ijedtemben abban a minutában ! Az öreg meg — ismervén a fejl˝odéstan iránti általános averziót — mérgében elkezdett t˝olem embryologiát (a fejl˝odéstan latin neve) kérdezgetni. Mint a táltos úgy feleltem, pontosan a könyvében eredeti ógörög betukkel ˝ írt etimológiai magyarázat szerint ejtve a szavakat. Egyszóval alapos faggatás után a vállamra tette a kezét és úgy vitt a boncasztalhoz, hogy boncoljam ki egy kutya gyomrát. Megkérdezte a már boncoló másik négy kollégát, hogy ki van kész, de mindegyik csak sunyított, erre az öreg visszament és Gyarmatit kezdte feleltetni. Hogy miért sunyított mindenki, ehhez kell egy kis magyarázat. Amikor a prof kiadta a feladatot, hogy kinek : mit kell kiboncolnia, a már el˝ore „felbérelt” jó barát a hallgatóság soraiban gyorsan megjegyezte, az e célra lapjaira szedett tankönyvb˝ol kiemelte a tárgyról szóló tudnivalókat tartalmazó oldalakat és kiment a teremb˝ol. Az altisztek már a szobájuk udvarra néz˝o ablakain lesegettek kifelé és várták a „klienseket” a megszabott tarifával, a 2 peng˝ovel és a kipreparált könyvlapokkal. Mind a kett˝ot zsebre vágták az ablakon keresztül. A lapokat azután összehajtva bevitték a vizsgateremként szolgáló boncolóba. Egyik kezükben tálat tartottak, mintha a felesleges hulla anyagot akarnák kivinni és a 120


Gyarmati Ern˝o

másik kezükkel ügyesen a boncoló diák köpenye zsebébe dugták a könyvlapokat. Jó módja volt ez a puskázásnak, de ha valaki semmit sem tudott, az a könyvlapok alapján is nehezen és f˝oleg lassan boldogult. Ezért húzták az id˝ot, mintha a precíz boncolás tartana soká. Én ott fáztam rá, hogy az én „drága” barátom, Borszéki Jóska, kispesti gyerek, akib˝ol sose lett állatorvos, olyan gyenge volt a kalibere — nem a kutya, hanem a juh gyomráról szóló lapokat preparálta ki és küldte be nekem. Lévén a kutya egyszeru˝ gyomrú, a juh összetett, így a kett˝o között „csak” annyi a különbség, mint mondjuk a rántott leves és a rántott hús között : ez is gyomor, az is gyomor, ez is rántott, az is rántott, de ha valaki el tudná zongorázni a kett˝o közötti különbséget, Fischer Annival vetekedhetne. Úgyhogy nálam semmi oka nem volt a sunyításnak, ezért a következ˝o kérdezésnél jelentkeztem, hogy kész vagyok. A prof meg is jegyezte : maga egy derék ember, már készen van, ez a másik négy délig is képes elpiszmogni. Feltett egy-két kérdést, majd azt mondta, köszönöm elmehet. Felszabadultan távoztam és kiderült, hogy aznap Gyarmati jelest kapott (akit súgás miatt ki akart rúgni), én jót és Derzsy Domonkos elégségest, míg tíz delikvens megbukott a tizenháromból. Élettanból, szövettanból elégségesre mentem, ennek is örültem, annyira nem éreztem magam otthon egyik tárgyban sem. Az utolsó tárgy volt a gyógyszertan, néhány nap múlva. Itt leültünk vagy öten és els˝o kérdésként mindenkinek meg kellett ismernie egy drógot (ez valami gyógyszeralapanyag). A drógok egy üvegszekrényben voltak vagy 30 üvegben. Minden üvegen a név nem, csak egy sorszám volt felírva. Viszont a szekrény falán ott volt a leltár : a sorszám mellett a dróg neve gépelve. Jó szemmel, ügyesen sandítva, nem volt kunszt elolvasni, hogy a prof mit adott a markomba, ha figyeltem a sorszámra. Nálam, meg az értelmesebbjénél ez a trükk be is vált (évtizedes rutin szállt generációról generációra), de volt olyan is, aki egyszeruen ˝ bebiflázta a sorszám szerint az összes drógot, biztos, ami biztos jeligére a sorszám meglátásakor már mondta is a helyes választ, anélkül, hogy az üveg tartalmára egy pillantást is vetett volna. Velem együtt szigorolt Pápai Gyurka, egy nagyon buta zsidó˝ nem régen ment nyuggyerek, akinek az apja is állatorvos volt. O díjba, mint a pápai járás f˝oállatorvosa a Munka Érdemrend nemtudommelyik fokozatával kitüntetve. Szigorlaton o˝ azt az üveget 121

Borszéki József

Pápai György


kapta, amit a legkönnyebb volt megismerni, mert k˝orisbogarak voltak benne, persze már igen szétziláltan, porladozva. A k˝orisbogár azért számított drógnak, mert bel˝ole állították el˝o a kantaridint, amit akkor még afrodiziakumként (szexuális ajzószer) széles körben használtak ménesekben. Pápai nézegette, nem ismerte, a leltárt elolvasni nem tudta, de a füleivel vitorlázott, jobban mondva radarozott (akkor még nem volt radar), hogy a súgásokból rájöjjön, mi is van az üvegben. Súgtuk, hogy k˝orisbogár, de neki úgy látszik nemcsak a szeme volt rossz, a fülét se mosta ki, mert csak annyit értett, hogy valamilyen bogár. Nagy bölcsen kivágta, hogy ez a dróg cserebogár. Óriási röhögés tört ki a teremben, még a mindég komoly Zimmermann professzor, az elnök is elmosolyodott. MagyaryKossa nem mosolygott, hanem csendesen ingatva a fejét elkezdett szavalni : „Cserebogár, sárga cserebogár mond meg nékem megbuktam-e ? Hát megbuktál zsidó, elmehetsz !” És jöttem én, a kérdést˝ol függetlenül betervezett feleletemmel. A kérdés az volt, hogy beszéljek valamit a sztrichninr˝ol. Nem sokat tudtam, de azt elmondtam, hogy Dél-Amerikában honos a Strychnos nux vomica nevu˝ fa, ennek kérgéb˝ol állítják el˝o. Nagyon keseru, ˝ idegméreg, opisztotónuszt vált ki (klasszikus muveltségem ˝ fitogtatásának els˝o jele, jó kiejtéssel !) és még néhány szó. Miután tudásom végére értem, elsütöttem a beterve zett ógörög mondást, ami Hippokratésztól ered : !

" # %$&!' . Magyar hangzással így szól : „hoposza farmaka uk iataj, szidérosz iataj, hosza szidérosz uk iataj, pur ˝ iataj, hosza de pur ˝ uk iataj, tauta khré nomidzei aniata.” Magyar fordításban : „Amit a gyógyszer meg nem gyógyít, meggyógyítja a vas (kés), amit a vas meg nem gyógyít, meggyógyítja a tuz ˝ (besugárzás), amit a tuz ˝ sem gyógyít meg, arra azt kell mondani, gyógyíthatatlan.” Egy költ˝oi kérdés : a Hippokratész óta eltelt majdnem háromezer esztend˝o orvostudományi fejl˝odése vajon mi újat tud ehhez a megállapításhoz hozzátenni ? Na de a szigorlatomról lévén szó, nagyon vigyáztam a pontos hangsúlyra, szép kiejtésre és a várt hatás nem is maradt el. Magyary-Kossa els˝o szava az volt : hol jártál gimnáziumban ? Mondtam, hogy Pesten a piaristáknál. Üdvözlöm a tanárodat, válaszolta és jót kaptam gyógyszertanból. Kés˝obb világosítottak fel,


122



ha azt mondtam volna, hogy Debrecenben a református kollégiumba jártam, akkor jelest kaptam volna. Na de velem madarat lehetett volna fogatni, úgy örültem a jónak és cseppet sem bántott, hogy nem lettem jeles. Görög tanáromra mindazonáltal máig is hálásan emlékezem, mert még kés˝obbi pályafutásom során is láttam hasznát annak, amit belémvert. Örömöm f˝o oka az volt, hogy így harmadéves lettem. Viszont ha valaki elérte a harmadévet, akkor már csak id˝o kérdése volt, hogy diplomát kapjon. Persze két jó és két elégségessel ennek a szigorlatnak az átlaga is elégségesnek számított, ami nem nagy dics˝oség, az azonban kárpótolt, hogy másodév végén már húszan se akadtunk az induló 130-ból, akik bukás nélkül jutottunk idáig, olyan szigorú volt a szelekció. Az els˝o két évfolyamban, ha valaki megbukott els˝o nekirugaszkodásra akárhány tárgyból is, o˝ sszel pótvizsgára mehetett. Ha azonban a pótvizsgán csak egy tárgyból is elégtelent kapott, akkor középiskolás módon meg kellett ismételnie az egész évfolyamot. Ismétlés után újra kellett szigorlatoznia minden tárgyból, függetlenül attól, hogy el˝oz˝o évben valamib˝ol átment, vagy nem. Volt olyan évfolyamtársam, aki másodéven els˝ore csak élettanból bukott meg, a póton is, megismételve az egész évet viszont a másik háromból buktatták meg, és csak élettanból ment át. Ott is kellett hagyja az állatorvosit, elment mez˝ogazdásznak és a sors iróniája, hogy vagy húsz év múlva találkoztam vele : az Állatorvosi Egyetem Állattenyésztési Tanszékén, mint adjunktus vett részt az állatorvostan-hallgatók oktatásában ! Nem érdekes játéka a kiszámíthatatlan sorsnak ? Ismertem olyan fiút, aki kétszer járta az els˝ot, azután átbukdácsolva, kétszer a második évfolyamot, majd végleg kibukván, újra jelentkezett. Újra kezdte az els˝ot és csak tíz év után határozta el, hogy mégis más pályát választ. Persze olyan vagyonos szül˝ok álltak mögötte, akiknek nem volt gond ez az elkótyavetyélt tíz esztend˝o. Egyébként, ha valaki ismétlés után bukott a pótvizsgán, kérhetett miniszteri engedélyt még egy próbálkozásra, s˝ot ha ez sem sikerült és volt összeköttetése a kormányzói kabinetirodához, akkor kormányzói engedélyt is kaphatott a hatodik próbálkozásra. Persze ez nagyon ritka kivétel volt. Magam részér˝ol egy ilyenre emlékszem. Már tanársegéd voltam Zimmermann mellett az anatómiai tanszéken, mikor szólt a f˝onök, hogy másnap min123


Dala Lajos, dr.

den asszisztens fekete ünnepl˝o ruhát öltsön. A szigorlati jegyz˝okönyv ki volt készítve az ünnepélyesen dekorált asztalra, bevezették a delikvenst, majd a másik ajtón bevonult Zimmermann ünnepl˝oben, az egész sleppel (3 asszisztens, 2 altiszt). A f˝onök megállt az asztal el˝ott és a következ˝oket mondta : „Ha a Kor˝ oméltósága (mély f˝ohajtás) úgy óhajtja, nekem mányzó Úr Of˝ nem áll módomban megmenteni önt˝ol az állatorvosi kart.” Ezzel odalépett, beírta a jegyz˝okönyvbe : elégséges, azzal megfordultunk és kivonultunk nagy ünnepélyességgel. Arra már nem emlékszem, hogy valóban lett-e állatorvos az illet˝ob˝ol. Egyébként sokan átmentek az els˝o évfolyam után az orvosi egyetemre is. Családunkban nem titok, hogy Dr. Molnár Béla, aki húsz éve körzeti orvosunk, eredetileg állatorvosnak készült, tanítványom is volt, de azután mégis inkább a humán vonalat választotta. Olyan évfolyamtársam több is akadt, aki tíz év alatt kapott diplomát, olyan is (Dala Lajos), akivel együtt kezdtem 1934-ben és 1957-es a diplomája kelte (23 év !). Jellemz˝o, hogy megyei igazgatóhelyettes f˝oállatorvosi rangig vitte. Igaz, hogy 23 év alatt jól megtanulhatta a szakmát, jobban, mint én, aki már 1938-ban megkaptam az oklevelemet, gyenge négy év alatt. A rekordot évfolyamunkban Perneczkóy Tivadar tartja tudo˝ kimásom szerint, akivel szintén együtt kezdtük 1934 o˝ szén. O tun˝ ˝ o érettségivel jött az egyetemre, ennek ellenére els˝o éven mindenb˝ol megbukott (akkor azt mondtuk : durchmarsot csinált, azután valahogy eltunt ˝ a szemem el˝ol. 1959 decemberében tettem le a kandidátusi nyelvvizsgámat az egyetem idegen nyelvek lektorátusán, mikor beállított oda és kiderült, hogy oroszból jött államvizsgázni. 1960-ban kapott diplomát : 26 év után ! Ez azután a kitartás. Úgy látszik be akarta bizonyítani annak a szintén több ezer ! éves görög mondásnak az igazát, amelyik azt mondja :

!

Magyaros kiejtéssel : „tész daretész hidróta theoj proparojthen ethékán.” Magyarul : az erények (eredmények) elé izzadtságot tettek az istenek. A második évfolyam utáni nyaramról már annyit mondtam feljebb, hogy egy hónapig a Százados úti kenyérgyárban dolgoztam, egy hónapig anyámat helyettesítettem, mint „óvóbácsi” és csak a nyár végén szabadultam fel egy kissé.


124

Molnár Béla, dr.

Perneczkóy Tivadar, dr.

(biciklitúra)


Augusztus végén, Lajos napján sétálgattam este a F˝o téren egy elemista barátommal, aki négy polgári után posta muszaki ˝ segédtiszt lett. Giesz Jancsinak hívták és kés˝obb Gyimesire magyarosított. Azt mondja egyszer csak : Te, nem akarsz Parádra menni, mert én akkor meglátogatnám a nagyapámat Verpeléten. Gyöngyösig együtt mehetnénk — persze biciklivel — és a hazafelé való találkozást is megbeszélnénk. Én, mint a gyors elhatározások embere, azonnal igent mondtam és megbeszéltük, hogy másnap reggel négy órakor bezörget értem és indulhatunk. Anyám kissé meglep˝odött, de nem ellenezte az utat, ellenben azt mondta, hó vége lévén 2,50 peng˝o az összes nélkülözhet˝o pénze. Sose voltam telhetetlen, most is megígértem, hogy még hozok is haza bel˝ole. Reggel négykor elindultunk és el is jutottunk Kerepesig, de olyan keleti szélben, hogy majdnem állva kellett taposnunk. Kerepesen azt mondja Jancsi, ilyen ellenszélben nem érdemes tekerni, menjünk le inkább a Balatonra hátszéllel, o˝ még úgy sem látta soha a Balatont (20 éves volt !). Én beleegyeztem, visszafordultunk és rövidítve az utat a déli összeköt˝o vasúti hídon mentünk át Budára, azután Nagytétény, Agárd, Székesfehérvár, Szabadbattyán, Polgárdi következett. Itt fej, vagy írás alapon eld˝olt, hogy az északi (Zalai) parton megyünk és megkerülve a Balatont, a déli (Somogyi) parton jövünk vissza. Hátszél ugyan már Pestt˝ol nem fújt, de mi élveztük az utat és az akkori dimbes-dombos makadámon, Füreden, Tihanyon át estére Vonyarcvashegy határába értünk. Ez az út — beleszámítva a Kerepesig és vissza Pestig terjed˝o utat is — cakli-pakli több mint 200 km-nek bizonyult. Közben Balatonfüreden feladtam anyámnak egy üdvözl˝o lapot, közölve a programváltozást. Badacsonyban vettünk egy kétkilós kenyeret, barnát (32 fillér összesen) és 10 deka vajat — addig az otthonról hozott két szelet zsíros kenyér kifutotta —, úgyhogy az éhhalál nem fenyegetett. Vonyarcvashegy szélén egy gazda megengedte, hogy a kútjánál jól megmosakodjunk, majd a szénapadlásán töltsük az éjszakát. Aki még nem aludt ilyen helyen, az nem is tudja értékelni, mennyivel jobb, mint egy paplanos ágyban. Az illatos szénába jól besüpped az ember, be is takarózik vele, és míg el nem alszik, érzi a kakukkfu˝ tüd˝ot frissít˝o különleges illatát, hallgatja a tücs-

125

Gyimesi (Giesz) János


Sohár István

kök nyárvégi szerenádját, ami a fáradt testet hamarosan álomba ringatja. Az id˝onként fel-felhangzó, jeladás jellegu˝ kutyaugatás, vakkantás csak hangulati aláfestést ad a nyárvégi esték, éjszakák idegnyugtató, pihentet˝o, apró neszekb˝ol összeálló, a legnemesebb zenei hatást biztosító összharmóniájának, amit csak az ember által meg nem zavart természet tud produkálni, miközben a hunyorgó és változó csillagképek, a fogyó, vagy növekv˝o hold adja az o˝ si színpad sejtelmes világítását. Nem sokszor adódott alkalmam ilyen földet az éggel közelhozó, lélekemel˝o nyáréjszakai hangulat kialakítására, de emlékszem, hogy állatkerti koromban, mikor néhány napig lementünk a Hortobágyra kanalas gém fiókákért, társaim beültek a hortobágyi csárdába a Kilenclyukú híd mellett, elszórakoztak a cigányzene mellett, majd befeküdtek a csárda baldachinos ágyába. Ugyanakkor én kimentem a hatalmas szalmakazlak tövébe, pokróccal betakarództam és fél éjszaka figyeltem, élveztem a csillagos eget, a titokzatos neszeket, a közelemben éjjeli vadászatra induló sün óvatos szaglászását, mozgását és annyira jól éreztem magam, hogy lélekben megtisztulva, gondokat feledve, emberebbé válva ébredtem a nap els˝o sugaraira. Sose irigyeltem a színesre festett baldachinos ágyakat és a benne alvókat, akik rosszmájúságukban azt mondták, csak azért alszom a szalmakazalban, mert ott nem kell szálláspénzt fizetnem és 20 forintot megspórolok. Na de vissza kell térnem 1936 nyárvégére, a biciklitúrára. Vonyarcvashegyr˝ol hajnalban indulva, kora reggel már Keszthelyen karikáztunk, majd Fenékpuszta, Balatonszentgyörgy, -berény, Máriafürd˝o, Fenyves, Fonyód, Boglár, stb. érintésével kora délután Siófokra értünk. Kenyerünk még volt, ezért egy nagy görögdinnyét vettünk a siófoki piacon, ha jól emlékszem 2 fillér volt kilója, hiszen L˝orinc nap már elmúlt és a néphit szerint L˝orinc valami gusztustalanságot csinál a dinnyével. Minket ez nem nagyon zavart, a város szélén nekiültünk és megettük a vagy hat kilós gyümölcsöt egy ült˝o helyünkben, maradék kenyerünkkel. Dinnyeevés közben — mivel közben délutánlett és Pestre már nem nagyon érhettünk volna vissza — jött egy korszakalkotó ötletünk, menjük el a jóval közelebb fekv˝o Cecére, ahol egy közös barátunk — Sohár Pista — nagyapja lakott, és akit wekerlei látogatásakor megismertünk.

126

Az elhatározást tett követte és Aliga után Enyingen, Dégen, Szilasbolháson, Simontornyán át estére Cecére értünk. Megtaláltuk a nagypapát, aki pár holdas szegény paraszt volt, de a legnagyobb vendégszeretettel fogadott, megvacsoráztatott és a „tisztaszobában” meg is altatott a szokás szerint jó dohos párnák, derékaljak és dunyhák tömegében. Ezeket a tisztaszobákat nagyon ritkán használták, az ágynemuvel ˝ együtt, és én sóvárogva gondoltam a szénakazalban töltött gyönyöru˝ éjszakámra, de meg nem sérthettük a szíves vendéglátót. Reggelre még egy csirkét megsütöttek az útra is számunkra, ittunk frissen fejt meleg tehéntejet és elbúcsúzva, mindent megköszönve nekivágtunk a harmadik napra betervezett útnak. Útközben ugyanis elhatároztuk, hogy ha már szerdán Balatonszemes mellett megfürödtünk a jó csíp˝os Balaton vizében — f˝oként azért, mert Jancsi barátom még sose volt a Balatonnál és így eddig nem is fürödhetett benne, tehát az alkalmat nem lehetett kihagyni —, akkor csütörtökön fürödjünk meg a Dunában, pénteken pedig a Tiszában. Hogy ilyen elhatározásoknak mi az alapjuk és f˝oleg mi az értelmük, azt ma már nehezen tudnám meghatározni. Ahhoz, azt hiszem, húsz évesnek kellett lenni, telve energiával, hajrászellemmel és a tájak megismerésének olthatatlan szomjával. Persze a mai húsz évesek sem hiszem, hogy sokan lennének, akiknek ˝ inkább elkérik apuka kocsiját és ilyen ötleteik támadnának. Ok úgy száguldozzák be jobb esetben az országot, hogy a tájaiból vajmi keveset látnak ; meg se fordul az agyukban, hogy milyen nagyszeru˝ érzés egy szalmakazalban aludni, vagy az út menti presszóknál mennyivel jobb ízuen ˝ lehetett régen az út menti cseresznye, szilva, eper, vagy diófák alatt reggelizni — az évszaktól függ˝oen, és mennyivel olcsóbban. De ez ma nem is probléma, mert nem 2,50 peng˝ovel indulnak el öt napos útra úgy, hogy útközben levelez˝olapokat is írnak haza, éjszakáznak, „üzemanyagot” pótolnak — ha dinnyével, ingyen szilvával, szederrel is — és a végién büszkén visszaadnak édesanyjuknak 50 fillért, mint amit sikerült megspórolni a 800 kilométernél hosszabb országjárás során. Elég az hozzá, hogy Cecér˝ol reggel elindulva Paksot vettük célba. Paks alatt egy komp átvitt bennünket Dunaszentbenedekre (itt fürdés a Dunában és b˝oséges vacogás a hideg víz mi˝ att), majd Uszód, Fokt˝o, Kalocsa Oregcsert˝ o, Kecel és Kiskunha127

las volt az útirány. Kiskunhalasra délután értünk, úgyhogy szinte megállás nélkül indultunk tovább Szeged felé, csak egy fohászt eresztve meg apai nagyapám lelki üdvéért, akir˝ol tudtam, hogy Halason van eltemetve, de nem tudtam merre. Halas után kb. 15 km-t mentünk még, amikor az országút mellett találtunk egy uradalmi majort estefelé. Itt megálltunk, bementünk az ispánhoz, elmondtuk, hogy pesti diákok vagyunk, és szeretnénk a tanyán éjszakázni, mert pénzünk az nincs. Az ispán óvatos ember lévén, zálogképen elvette a cserkészigazolványomat és megengedte, hogy a borjúistállóban megalhassunk. Azt mondta, reggel visszakapom az igazolványomat, mi tehát bevonultunk a hatalmas istállóba. Ez olyan ellet˝o istálló lehetett, egyik sarokban a leellett, illetve ellésre váró tehenek és külön karámban elrekesztve a borjak. Mi a borjak mellett tettünk le magunknak szénát, szalmát fekhelynek. Takaródzni nem kellett, mert az istálló meleg volt, ahogy a régi karácsonyi ének is mondja : „Ránk meleget a marha lehelt.” Az egyik fej˝o béres megsajnált bennünket, adott egy csupor frissen fejt tejet — ez volt a vacsoránk —, aztán lefeküdtünk a borjúkarám mellé. Id˝onként arra ébredtem, hogy valami meleg, érdes, nedves simogatás éri kezemet, vagy arcomat, de ijedelemre nem volt ok, mert csak a borjak próbáltak hízelegni, vagy sóhiányukat pótolni. Hamar letelt az éjszaka, reggel pirkadatkor megkaptuk az igazolványomat és elindultunk a még kb. 40 km-re lév˝o Szeged felé. Útközben az út menti eperfák adták a reggelit, bár gyéren, mert már alig volt rajtuk valami és mi hét óra után már a szegedi Tisza parton voltunk. Hideg volt a leveg˝o is, a víz is, így a vállalt fürdést egy röpke lábbemártásra redukáltuk, körülkarikáztunk a városban, vásároltunk kenyeret és kilenc órakor elindultunk haza. Akkoriban rettent˝o unalmas volt a Szeged és Budapest közötti 170 km-es út, mert Kecskemétig — a fele útig — csak két település volt az út mellett : Kistelek és Kiskunfélegyháza. Csak a végeláthatatlan aszfaltút, kétoldalt fasorokkal, semmi változatosság, léleköl˝o unalom a fáradtság mindjobban kiütköz˝o jeleként. Azután se volt sok település, de különösen az akkoriban híres Gyónibeton (ahol autógyorsasági versenyeket rendeztek és ezért ki volt egyenesítve kanyarmentesen) húsz kilométernyi szakasza volt léleköl˝o, lehangoló.

128




Azért este háromnegyed hétkor szerencsésen hazaérkeztünk. Leszálltam a biciklir˝ol, leültem a díványra, már a lábamat is szegény anyámnak kellett megmossa, olyan fáradt voltam. Úgy kellett az ágyamig támogatni, altatni viszont egyáltalán nem kellett, másnap reggelig, mint a darab fa, úgy aludtam. Hogy milyen gyorsan regenerálódik egy fiatal szervezet, arra jellemz˝o, hogy az utolsó napi 210 km-es biciklizés, meg az el˝oz˝o háromnapi mintegy további 600 km út után se lehetett lebeszélni a másnapra — szombatra — húgom és barátn˝oi által tervezett út˝ elhatározták, hogy kimennek édesapámnak a rákoskeról. Ok resztúri temet˝oben lév˝o sírjához kirándulásképen, gyalog. Természetesen én is velük tartottam és Wekerlér˝ol Kispesten, K˝obányán át vígan legyalogoltuk az oda-vissza legalább 15 km-es távot. Na de húsz éves voltam ! (harmadév) A kéthavi munka és ez a pár napos biciklitúra végét vetette a nyári örömöknek, megkezd˝odött a várva várt harmadik év. Ha lehet, még fokozódott az elfoglaltságom, mert havonta felváltva a belgyógyászati, sebészeti, vagy szülészeti klinikákon kezd˝odött a nap betegkezeléssel reggel hétt˝ol nyolcig. Emiatt a lovaglás hattól-hétig csúszott el˝obbre hetente háromszor, úgyhogy ilyenkor két órával kellett korábban kelnem, de ez nálam soha életemben nem jelentett problémát, már tudniillik a korai kelés. 8–1-ig el˝oadások. Azokban a hónapokban, amikor reggel a belgyógyászati, vagy sebészeti klinikákra voltunk beosztva, akkor délután fél háromtól háromig újabb betegkezelés, míg a szülészeten ez nem volt. Háromtól hatig, néha hétig újra el˝oadások, gyakorlatok : kórbonctan, élelmiszerhigiénia, állattenyésztés, stb. Ez azt jelentette, hogy a ma is meglév˝o egyetemi indexem hitelt érdeml˝o igazolása szerint az els˝o félévben 62 1 2 óra volt a heti kötelez˝o óraszámom (27 óra eladás, 35 és fél óra gyakorlat). A második félévben maradt a 27 óra el˝oadás, azonban a gyakorlatok száma 30-ra csökkent. Ebben az évben már csak egy tanítványom volt, azzal is jobbára csak hétvégeken foglalkoztam. A klinikai betegkezeléseken egy-egy tanulópárra ki volt osztva 5–6 beteg, váltakozva a kis- és nagyállatkórházakban. A tanulópár úgy állt össze, hogy egy negyedéves volt a primárius, a harmadéves a szekundárius. A gyakorlatban ezt azt jelentette, hogy a szekundárius végezte a piszkos, veszélyesebb munkát : 129

Dósa Ilona, húgom

h˝omér˝ozés, gyomormosás, kutyák átmosása a szopornyicaosztályon, sebek letisztítása, stb., míg a primárius dirigált és a kórlapot vezette. A kutyák átmosásáról kénytelen vagyok néhány szót ejteni, mert ez az embertelen (kutyátlan ?) módszer már azóta kiment a divatból. Ez abból állt, hogy a szopornyicás (bélgyulladásos) kutyát a két hátulsó lábánál fogva az altiszt felemelte, a szekundárius pedig a fenekébe dugta az irrigátorcsövet és híg ezüstnitrátos oldatot addig pumpált bele, míg az a száján át ki nem jött, tehát átmosta a kutyát. Hogy ennek mi volt a gyógyászati jelent˝osége ? Sose tudtam megmondani. Biztos, hogy a beleket némileg dezinficiálta a „pokolköves” oldat, de szerintem ez inkább egy biológiai próba volt : ha a kutya kibírta ezt a borzalmas tortúrát, akkor remény volt rá, hogy ellenálló képessége le tudja gy˝ozni a szopornyicát is. Akkor még ismeretlen volt a véd˝ooltás, specifikus szérum, antibiotikumok ; a kezelések javarésze csak a küls˝o szemlél˝o elámítását szolgálta, annak a latin mondásnak értelmében, amelyik talán még a haruspexek idejében származott, és amelyik az a beavatkozás lényegét nem els˝osorban az eredményesség szempontjából bírálta el, hanem : „ut aliquid fecisse videatur !”. Ami magyarul azt jelenti, hogy az orvos mindig csináljon valamit — régen klistérolás, érvágás, vagy bármi hókusz-pókusz, manapság injekciók tömege, nagy képu˝ séggel párosult fölényesség : „hogy úgy tunjék, ˝ mintha csináltunk volna valamit.” Egyszóval a rosszmájúságom nemcsak a politikába hajlamos belekötni, már úgy látszik szakmám árnyoldalait is kikezdi. Jobb hát, ha visszatérek a primárius–szekundárius viszonyára, amit egy szekundárius se vett zokon, mert mindenki tudta, hogy a következ˝o évben o˝ lesz a primárius és egy másik szerencsétlen a szekundárius. A harmadik évfolyam végén le lehetett tenni a második szigorlat els˝o részét (parazitológia, tejhigiénia, állattenyésztéstan), de ez nem volt kötelez˝o, illetve ha valaki megpróbálkozott, de meghúzták is, a következ˝o évben akkor is negyedéves lett és a szigorlatait akár a következ˝o tíz évre eloszthatta minden kötöttség nélkül. Ekkor kezdtem igazán érezni, hogy szeretem a szakmámat. Komolyan tanultam : félévkor 2 jeles, 6 jó és 1 elégséges volt a kollokviumaim osztályzata, tehát a második félévben újra háromnegyed tandíjmentességet élvezhettem. Év végén természe-

130

Mócsy János, dr.

tesen nekimentem a második szigorlat els˝o részének és 2 jó, egy elégségessel jó átlagot produkáltam. Az ebédelésre fordított id˝o is csökkent, mert a Ráday utca helyett a jóval közelebb lév˝o Próféta utcai népkonyhába járhattam ebédelni. Harmadéven pályázatot tuztek ˝ ki a legjobb kórtörténetek írói részére kórbonctanból és a klinikai tárgyakból. Én kórbonctanból els˝o lettem, belgyógyászatból második. Ez utóbbi nagyon bántott, mert kívülállók szerint is jobb volt a belgyógyászati kórtörténetem a Baksa Karcsiénál, aki megnyerte. Viszont neki volt egy „hacsak”-ja (Ludovikára pályázó koromban írtam err˝ol) : távoli unokaöccse volt a belgyógyász professzornak, Mócsy Jánosnak. A kórtörténetek bírálatát a tanársegédek végezték, nem a prof és o˝ k így akartak hízelegni a f˝onöküknek. Persze híre ment a bírálatnak, és amikor Mócsy fülébe jutott, átnézte mind a kett˝ot. Negyedik év elején magához hivatott és nyíltan a szemembe mondta, hogy az én kórtörténetemet sokkal jobbnak találta, mint a gy˝oztesét ; ezért félévre befizetett saját zsebéb˝ol részemre ebédet egy közeli Damjanich utcai kif˝ozésben, nem messze a lakásától. Ezzel a nemes gesztussal erkölcsileg is, anyagilag is kárpótlódtam, mert az els˝o díj 50 peng˝o, a második 30, a harmadik 20 peng˝o volt a kórtörténetek pályázatán. A félévi ebédem értéke sokszorosan felülmúlta azt a 20 peng˝ot, amit a méltánytalan elbírálás miatt veszítettem. Harmadik évfolyamomhoz még egy történet fuz˝ ˝ odik, ami el˝oször döbbentett rá, hogy mennyi nemtör˝odömség, szívtelenség és részvétlenség tud beleszorulni egyesekbe. Anyámat 1937 januárjában nagyon súlyos állapotban, dekompenzált szívmuködés ˝ miatt, amit a lábakra és hasüregre kiterjed˝o súlyos ödémák (vízeny˝ok) jeleztek, be kellett szállítani az akkori Horthy Miklósról elnevezett (ma Bajcsy-Zsilinszky nevét visel˝o k˝obányai kórházba. Ez volt az az állapot, amir˝ol fentebb már megemlékeztem, hogy az orvosok kizártnak tartották a javulás lehet˝oségét is. A legkomolyabb orvosi indokokkal, vizsgálati eredményekkel felkészítettek az elkerülhetetlen végre — mint a család egyetlen „férfitagját”. Anyám határtalan hitét is említettem már, amikor o˝ vigasztalt engem, „a férfit”, hogy hiszen megígérte már hat éve is, addig meg nem hal, míg állásba nem kerülünk mindketten. 131

Buksa Károly


Horthy Miklós

Szepeshelyi Andor, dr.

Hutyra Ferenc, dr.


A belgyógyászat f˝oorvosát Sz˝oll˝ossynek hívták, olyan elismert szaktekintély volt a szakmájában, hogy o˝ volt Horthy szívspecialistája is. Nem kételkedhettem tehát szakmai tudásában, viszont anyám vallásos hite is többszörösen bizonyította szinte csodát muvel˝ ˝ o erejét. Én vallásos voltam, de a természettudományos képzettségem, az orvosi prognózis egyértelmusége ˝ az akkori helyzetben sokszor tett ingataggá, kételked˝ové, kicsinyhituvé, ˝ tehát anyám bíztatása ellenére is állandó szorongás volt az az id˝oszak számomra. Természetesen egy napot sem akartam kihagyni, hogy meg ne látogassam anyámat a kórházban. A látogatási id˝o minden nap kett˝ot˝ol négyig tartott, az út az egyetemr˝ol oda-vissza közel két óra hosszát vett igénybe. Januárban szünet, kollokviumi id˝oszak lévén, a napi látogatásoknak nem volt akadálya. Január végén elmentem a szülészeti adjunktushoz, Dr. Szepeshelyi Andorhoz, aki a klinikai gyakorlatok beosztását végezte. Elmondtam édesanyám betegségét, hogy apám nem él és szeretném februárban is mindennap meglátogatni a déli szünetben anyámat, de fél háromra nem tudok visszaérni, csak háromra. Ezért kértem, tegye meg, hogy február hónapra a szülészetre osszon be klinikai gyakorlatra, mert ott nincs délutáni kezelés. Szívtelenül, a legridegebb módon, az együttérzés legkisebb jele nélkül elutasított, hogy mit képzelek, összekavarja a névsort egyéni kívánságok miatt, szó se lehet róla, én a belgyógyászaton fogom kezdeni a második félévet. Beképzelt, ostoba fajankónak tartotta mindenki, aki ennek ellenére a szülész professzor utódjának volt kijelölve, mert részben rokona volt az akkor már elhunyt, de nagyhíru˝ Hutyra professzornak, másrészt elvette feleségül a sebész professzor : guothfalvi Guoth Endre lányát. Igazolni akarta azt az akkori id˝ok mondását, hogy Magyarországon egyetemi katedrára jutni csak a saját, vagy az apja „férfiúi ékessége” révén lehet. A sors iróniája, hogy mégsem lett egyetemi tanár bel˝ole, mert 1945 után apósát kirúgták — lévén o˝ a Lehel Bajtársi Egyesület tanárelnöke. Így Szepeshelyit is menesztették az egyetemr˝ol. Nem voltam soha, nem is vagyok kárörvend˝o, de fenti viselkedése miatt úgy megutáltam, hogy nem hullajtottam könnyeket „karrierje kettétörése” miatt. Anyám látogatását viszont úgy oldottam meg, hogy o˝ szintén elmondtam Mócsy professzornak, a belgyógyásznak a problémá132



Guoth György Endre, dr.

Mócsy János, dr.



Viktor Emánuel, II.

mat és o˝ felmentett arra a hónapra a délutáni kezelések alól. Bámulatos módon a világ nem fordult fel, a névsor nem kavarodott össze ; igaz viszont, hogy Mócsy tanár urat a piaristák nevelték, így emberségére mindég lehetett számítani. Márciusban a névsor sérelme nélkül is a szülészetre kerültem, így anyámat közel három hónapig akadálytalanul látogathattam. Részemr˝ol csak annyi áldozattal járt, hogy erre a három hónapra töröltem a napi étkezési rendb˝ol az ebédet. Hol volt azonban ez a kis lemondás, gyomorkorgás ahhoz az óriási áldozathoz képest, amit anyám egész életében és nyugodtan mondhatom, élete feláldozásával értünk tett. Anyám vallásos hite most is igazabbnak bizonyult minden orvosi prognózisnál — hála Istennek —, úgyhogy március végén nagyon sokat javulva hazaengedték. Teljes gyógyulásról nem lehetett szó természetesen, de huszonöt éve tartó asztmás rohamai teljesen megszuntek ˝ és bár a fennálló szívtágulás, szívizomelfajulás miatt kíméletre szorult, de miattunk tovább tanított az óvodájában. Sz˝oll˝ossy alorvosa — Domonkos dr. — havonta eljött a lakásunkra, rendszeresen vizsgálta anyámat, szíve dekompenzációjának jelét egyszer sem találta. 1939. január 1-t˝ol kérte a nyugdíjazását, olyan jól érezte magát (se rohamok, se ödéma), hogy én már elfelejtettem jóslatát. Január 12-én is megvizsgálta Domonkos dr. és gratulált az egészségi állapotához, 14-én gyanútlanul hazahoztam a kinevezési okmányomat, dicsekedve megmutattam és másnapra-virradóra, pontosan úgy, ahogy nyolc évvel el˝obb megígérte, örökre lehunyta szemét, egy nappal sem élve túl mindkett˝onk elhelyezkedését. Ennek elmúlt negyven éve és azt hiszem, nem szorul b˝ovebb magyarázatra, hogy apám „haladó” ateizmusával szemben miért választottam anyám vallásosságát életem vezérl˝o motívumául. Anyám gy˝ozött bennem, aki mélységes hitével apám vallástalanságának bocsánatát is kieszközölte védszentjét˝ol, Szent Józseft˝ol. A harmadév 1937-ben korábban fejez˝odött be a szokásosnál, mert II. Viktor Emánuel olasz király (a félbevágott óriás becenevu) ˝ jött hazánkba, látogatóba. Én nem akartam a harmadik nyarat is kenyérgyárban ledolgozni, mint azt már a fentebb említett „politikai felvilágosításom” eredményeként az el˝oz˝o nyáron elhatároztam. Ezért május elején egy vasárnap reggel biciklire. ültem és elindultam a Duna mentén felfelé.

133



(csónakház) Moldován Erzsébet, unokatestvérem

Fels˝ogödön abban az id˝oben muködött ˝ egy Kék Duna panzió, vagy 20 szobával és ezt bérelte Böske nevu˝ unokan˝ovérem harmadik férjével, Utassy Bandival. Ez a panzió csak tavasztól o˝ szig üzemelt. Hozzájuk mentem, hogy nem tudnának-e valami nyári elfoglaltságot biztosítani számomra. Spekuláltak a lehet˝oségen és a vége az lett, hogy kibérelték a Kék Dunánál vagy fél kilométerrel lejjebb a Danaparton lév˝o községi csónakházat a hozzátartozó kis kocsmával, ami ma inkább büfé néven futna, itallal, felvágottal, édességgel ellátva. A kocsmát egy Pali bácsi nevu˝ pincér vezette, én csónakos legény lettem egy másik Pistával, aki civilben állástalan k˝omuvességed ˝ volt. Mi csónakosok fizetést nem kaptunk, csak kosztot és fejenként egyegy deszkakunyhót, 2 2 méter bels˝o méretekkel, beépített fapriccsel, szalmazsákkal, párnával, pokróccal és egy kis asztallal. Kés˝obb én a könyveim részére eszkábáltam egy fali fapolcot is. A csónakházban 44 csónak tárolt háromszintes fakkokon és a mi feladatunk volt, hogy a bérl˝o kérésére leemeljük a fakkokról a csónakot, majd kivive a csónakházból leeresszük a kb. 10 méterrel mélyebben folyó vízre, kis sínen futó kocsin, illetve este felkurblizzuk és a helyére tegyük. Kérésre le is mostuk és a kapott borravalót feleztük, mi a két Pista. Május 15-t˝ol szeptember 15-ig „szolgáltam” itt és kb. 320 peng˝ot kerestem a borravalókból a négy hónap alatt. Nagyon nagy pénz volt ! Amellett jól is éreztem magam, sokat úsztam, eveztem a ment˝ocsónakon és úgy meger˝osödtem, hogy jobb és balkezemmel egyszerre két oldalt kitartottam egy-egy félakós teli söröshordót, ami kb. 40–40 kg-ot jelentett. Persze ez a négy hónapos munka nemcsak nyaralás volt, komoly fizikai munkát is jelentett, amikor reggelente — a nyári szabadságok idején, vagy hétvégeken — 30–40 csónakot kellett egy órán belül vízre juttatni és estefelé vissza. Ilyenkor nem sokat teketóriáztunk a csörl˝ozéssel, hanem le és felszaladtunk a meredeken kikövezett partfalon, kezünkben a 40–100 kg-os kisebb, nagyobb csónakokkal. Ez már „férfimunka” volt a javából. És a borravaló ? Átlag 20–50 fillér, mikor távozott a „kedves vendég”, esetleg 1 peng˝o, ha megkért, hogy mossuk le és ki a csónakját. Mindez felezve a másik Pistával nem nagy pénz, de arra jó volt, hogy megtanított a pénzzel bánni és a józan életre is szoktatott.

134

Kék Duna panzió, Fels˝ogöd Utassy Bandi

Társam — ha jó kedve kerekedett — képes volt egy este „elmulatni” a 2–3 peng˝ot, ett˝ol jól berúgott, másnap „katzenjammeros” (magyarul macskajajos) testi és lelki állapotában csak ténfergett, szenvedett. Én meg azon spekuláltam, ennyi pénzért 20–30 csónakot kell leemelnem a fakkról, vízre tenni, azután felvinni és helyretenni. És azon kívül 10 peng˝oért már egy pár cip˝ot lehetett venni, hát érdemes benyakalni, amit még követ egy „másnapos állapot” is rosszulléttel ? Szóval én spórolgattam, ami nem azt jelentette, hogy egy-egy hosszúlépést (10 fillér, vagy egy pohár sört (18 fillér) id˝onként meg nem ittam, ha jól esett. A pénzkeresési lehet˝oséget — társammal ellentétben, aki meglehet˝osen lusta volt — én még b˝ovítettem is. Az irányi csárda velünk majdnem szemben volt és félóránként motorcsónakjárat hozta-vitte a szentendrei szigetre az utasokat. Ez a járat reggel 6-tól este 10-ig muködött ˝ jó id˝oben. Este 10 után, vagy ha vihar volt, akkor szünetelt a járat. Viszont este fél tizenegykor érkezett egy vonat Pestr˝ol és — ha nem is minden nap de elég gyakran — akadt olyan utas, aki szeretett volna átmenni a szigetre. A motoros menetdíja 20 fillér volt személyenként, befogadóképessége pedig 20 ember. Én a ment˝ocsónakon egy éjszakai átkelésért fejenként 50 fillért kértem. Mivel legfeljebb négy ember fért rajtam kívül a csónakba, egy oda-visszaevezés, ami a Duna sodra miatt közel egy órát vett igénybe az ócska lapos feneku˝ ladikkal, többnyire 50 fillért, nagyon jó esetben egy, vagy 2 peng˝ot hozott. Ha valakinek nagyon fontos volt átkelni viharos id˝oben is, amikor a motoros nem üzemelt, én akkor is vállaltam a veszélyes utat a fenti tarifáért. A sportot tekintettem els˝osorban, bár természetesen a pénzt sem vetettem meg. Volt egy eset, amire máig is jól emlékszem : egy viharos estén 8 óra tájt beállított egy csinos egyetemista lány és várta a motorost, de az nem muködött ˝ a nagy szél miatt. Megkérdezte a „kollégámat”, nem vinné-e át, mert várják a szülei. Az nem vállalkozott rá a hullámzás miatt, de a kiskocsmában lézeng˝o „rokongyerekek” —Utassy Bandi sógorom 3 kamasz öccse — se vállalták, inkább az ágyukat kínálgatták, hogy ott várja meg a reggeli motorost. Én ekkor léptem be a helyiségbe, láttam a 1ány kétségbeesett arcát, megsajnáltam és vállalkoztam a veszélyes csónakútra. Átérve a lány kotorászott a táskájában, de csak 40 fillért tudott összeguberálni. Én nagylelkuen ˝ mondtam, csak tegye el, én is egyetemista vagyok, vegye ezt az utat kollegiális szívességnek. 135

Háda József

Moldován Jen˝o, ifj.

Azután köszönetet se várva, ellöktem a ladikot és visszaeveztem a csónakházhoz. A nagy szélben sokáig tartott az út, úgyhogy majd másfél óra múlva értem vissza, csuromvizesen. A többiek kajánkodtak, hogy mi tartott ilyen sokáig és én kétértelmu˝ célzásaikra nem is válaszoltam. Bennem 21 éves létemre is még a „kiscserkész” lelkivilága élt, aki minden nap valami jócselekedetet kellett véghezvigyen. Ezt az utat is lelket nyugtató jócselekedetnek tartottan és a legnagyobb aljasságnak tartom ma is, ha valaki más szorult helyzetét saját érdekében ki akarja használni. A „másik Pista” egy másfajta pénzkereseti forrást eszelt ki. Állítólag hallotta, hogy ha valaki kifog egy vízbe fúlt hullát, akkor a község azért 10 peng˝ot fizet. Egyszer ki is fogott egy pár napos hullát, kilökdöste az evez˝ovel a partra és rohant az elöljáróságra, hogy felvegye a jutalmat. Velem el˝ore közölte, hogy a jutalom egyedül o˝ t illeti, mert o˝ halászta ki. Én nem vitatkoztam, mert még a helyet is elkerültem, annyira undorodtam. Ki is jött a halottaskocsi, de a kolléga nemhogy jutalmat kapott volna, hanem inkább össze is szidták, mert a temetési költségeket annak a községnek kellett viselnie, ahol a hulla partra került. Legnagyobb örömömre ezt követ˝oen a kereseti lehet˝oség ilyen formáját egyszer s mindenkorra törölte egyébként nagyon gyenge fantáziája tárházából. Ennek a nyárnak számomra nagy élménye volt, hogy a KKban (Középeurópai Kupa) szerepl˝o két magyar csapat : a Fradi és az UTE (ma Újpesti Dózsa) több alkalommal is a Kék Duna panziót választotta mérk˝ozései el˝ott „rejtekhelyül”. Ez azt jelentette, hogy — ha vasárnap volt a meccs — el˝otte kedden kijöttek a Kék Dunába és ott pihenve, edzve készültek a nemzetközi összecsapásokra. Én ezeken az estéken nagy áhítattal és megillet˝odöttséggel figyeltem a „sztárok” ultipartijait és boldog voltam, hogy a közelükben lehettem, s˝ot néha „szót is váltottunk” egymással. A Fradi akkori csapata, azt hiszem, a klub minden id˝ok legjobb csapata volt, a nevek úgyszólván azonosak voltak a korábbi (1933) évek játékosaival, akikr˝ol már irtam életemnek arról a korszakáról szólva, mikor Fruttit árultak a Fradi pályán. Háda kapusra és Sárosi Gyurkára azért is emlékeztem nagy tisztelettel, mert itt tudtam meg, hogy együtt jártak gimnáziumba egy-egy rövid ideig korán elhunyt unokabátyámmal, Moldován Öcsivel, Böske öccsével. 136

Sárosi György, dr.

Az UTE csapata akkor szintén nagy nevekb˝ol állott Zsengellér, Kocsis (aki Pozsonyból került ide) voltak a legemlékezetesebbek, különösen az utóbbi sviháksága imponált, aki takarodó után az ablakon keresztút kilógott és bement Pestre mulatni. Hajnalban jött vissza pityókás jókedvvel (mi az „unokasógorokkal” egész éjjel lestük) és mégis az aznap délutáni meccsen o˝ volt a csapat kiemelked˝oen legjobb játékosa. Ha huvösebb ˝ id˝o volt és a csónakházban nem volt nagy forgalom, id˝onként rá tudtam venni valamelyik sógort, hogy „helyettesítsen” és akkor átjártam teniszezni is a Kék Dunába, ahol egyik-másik vendég szívesen is fogadott, mert kevés teniszpartner akadt. Tehát élményekben, sportolásban igazán gazdag, de anyagiakban is jól kifizet˝od˝o nyarat biztosított számomra az 1937. évi fels˝ogödi „csónakoslegény”-i elfoglaltságom, ami május 15-t˝ol szeptember 15-ig, négy hónapon keresztül tartott. Talán paraszti o˝ seimt˝ol örökölt hajlamomnak, vagy személyes adottságomnak köszönhetem, hogy bár életem els˝o húsz évében sokféle szellemi, fizikai munkát vállaltam, könnyebbet, nehezebbet, soha nem éreztem semmiféle munkát „robot”-nak, mindegyikben találtam valami szépet, érdekeset, ami vagy testemet er˝osítette, edzette, vagy a világról alkotott benyomásaimra volt jó hatással és hozzájárult egyetlen célomhoz, hogy emberré válhassak a szó nemes értelmében. Talán ennek a jó „el˝otréningnek” köszönhettem, hogy az ötvenes években, mint községi állatorvos se restelltem az állami gazdaságnál nyári szabadságom alatt csépl˝ogép melletti zsákolási munkát vállalni, hogy a nagy család kenyérfejadagját biztosítani tudjam, vagy télen fakitermelésen részt venni, mert az akkori id˝ok „ingyen praxisa” a gyenge fizetéssel nem bizonyult elégnek öt gyerek nélkülözésmentes felneveléséhez. De visszatérve 1937 nyarának el˝onyeire : testiekben meger˝osödve, szellemiekben kipihenve és lelkiekben sem szegényedve, teljes er˝obedobással ugorhattam neki utolsó egyetemi évemnek. (negyedév) A negyedik év egyetemi elfoglaltságai még b˝ovültek az el˝oz˝o évhez viszonyítva is, hiszen az els˝o félévben heti 36 óra el˝oadás mellé 29 óra gyakorlat társult, a második félévben 32 óra el˝oadás mellett 35 óra gyakorlaton kellett résztvennem indexem tanúsága szerint. Becsületes munkám eredményét igazolja, a fél137

Zsellengér Gyula

évi kollokvium osztályzata : 2 tantárgyból jelest, négyb˝ol jó eredményt kaptam. Ezen kívül számos „szorgalmas” bejegyzés is ékítette indexemet, amivel a tanárok az el˝oadások és gyakor1atok hiánytalan látogatását és az ott tanúsított érdekl˝odést, aktivitást honorálták. Ezek a bejegyzések nemcsak sablonos elismerést tükröztek, hanem a szigorlatokon észrevehet˝oen min˝osítették a feleleteket, tehát „kifizet˝odött” szorgalmasnak lenni évközben, kevésbé volt az ember kitéve egy nem szerencsés kérdés és felelet sorsdönt˝o hatásának. Ebben a tanévben tanítványaim már nem voltak, csak a lovaglás maradt passziónak, de hogy még így is mit jelentett a heti 64–67 óra egyetemi aktív jelenlét, azt a mai id˝ok túlterhelést˝ol féltett diákjainak úgy se lehetne megmagyarázni. Az én diákkoromban még azt hiszem a nevelés, oktatás azon a néhány ezer éves latin közmondásnak az igazságán alapult : „Sub pondere crescit palma !” (magyarul : teher alatt n˝o a pálma). Szerintem nem volt rossz nevelési módszer, mert a nagy megterhelés biztosította a lehet˝oségét annak a természetes kiválogatódásnak az egyetemi évek alatt, ami a valóban jó szakemberek kineveléséhez vezetett. Kés˝obb a rejtett és nyílt protekciós „felvételi vizsgák” rendszere, a túlzásba vitt származási kategorizálás, a tankörvezet˝o tanársegédek bunh˝ ˝ odése, ha valaki a tankörükb˝ol véletlenül megbukott, és még számos álhumanista diákkímél˝o intézkedés odavezetett, hogy bizonyos diplomások zöme nem a szakmájában helyezkedik el, nem a választott szakma szeretete, hanem a pénzkereseti lehet˝oség irányítja egész életvitelüket. Persze ennek velejárója az elégedetlenség, a kiegyensúlyozatlanság és a telhetetlenség. A mi id˝onkben is sajnos sok diplomás nem tudott a szakmájában elhelyezkedni álláshiány miatt és az ÁDOB (Állástalan Diplomások Országos Bizottsága) segítségével örült a tanár, ha villamoskalauz lehetett. De olyan diplomás nem volt, aki azért ment volna el taxisnak, vagy palacsintasüt˝onek, muanyagfröccsönt˝ ˝ onek és még számos „szabad pályára”, mert a mindenáron való pénzszerzést jobban szerette a választott szakmájánál, amit nélkülözések, nehézségek árán megszerzett és amire mindég büszke volt. Na de van egy másik latin közmondás is : „Sutor ne ultra crepidam !” (szabad fordításban : suszter maradj a kaptafánál), ezt viszont én nem tartom be klasszikus muveltségemmel ˝ való állandó dicsekvésem ellenére sem, mert mindég elkalandozok, ahelyett, hogy utolsó egyetemi évem emlékeit folytatnám. 138


A nagy elfoglaltság mellett a harmad és negyedéven a primárius a szekundáriusaival átlag havonta egyszer éjjeli ügyeletet is ellátott a belgyógyászati klinikán. Ez az ügyelet este hétt˝ol reggel hétig tartott, hétköznap, vasárnap egyaránt. Az ügyeletes tehát reggel hétkor megkezdte az egyetemi munkát, este hétkor bement az ügyeleti szobába, ami spártai egyszeruséggel ˝ volt berendezve a lóistálló mellett : 2 vaságy, szalmazsák, ágynemu, ˝ pokróc, két szék, asztal és egy fali vízcsap mosdókagylóval, ami fölé praktikus gondolkodású belgyógyász professzorunk nagy betukkel ˝ kiíratta : „Csak mosdás céljára, használható !” A WC meglehet˝osen mesze volt, innen eredt az el˝orelátás bölcsessége, viszont annyi eredménnyel sem járt, mint a háromezer évvel el˝obb a Sinai hegyen kihirdetett tízparancsolat zömének betartása, igaz, hogy megszegését a parancsnak itt nem lehetett örök kárhozattal szankcionálni. Éjjel annyiszor kellett felkelni, ahány beteget behoztak és segédkezni kellett az ügyeletes tanársegédnek. Másnap reggel hétkor pedig folytatni este hétig az aznapi el˝oadás, gyakorlat el˝oírt programját. Nehéz, de szép id˝ok voltak, egyébként mindég túlteng˝o energiámat teljesen elkötötték. Szorgalmam révén az els˝o két év elégséges szigorlati átlagai után erre az id˝ore már felverg˝odtem az évfolyam élbolyába. Nem a néhány jeles közé, mert ahhoz az én szorgalmam úgy látszik, kevés volt. Nem az értelmi kapacitásom volt kisebb az övéknél, beteg édesanyám óvón˝oi fizetése jelentette, amib˝ol még húgomat is taníttatnia kellett és ehhez próbáltam én korrepetálás, rendszeres nyári munkavállalás útján valami keveset pótolni. A piarista diákszövetség tandíjsegéllyel, az el˝oírt tankönyvek kölcsönözésével nagy segítséget nyújtott, de év végén a könyveket vissza kellett adjam, hogy a következ˝o évben más is hasznát láthassa. Tehát visszamen˝oleg utánanézni dolgoknak nem tudtam olyan könnyen, mint aki saját könyveit éveken át összerakva, bármikor módját ejthette visszalapozgatni és felfrissíteni olyan részleteket, amiknek fontossága csak a kés˝obbi tanulmányok során derült ki. Azon kívül nem volt módom megvenni drága anatómiai atlaszokat, olyan szakkönyveket, amik mind-mind alaposabb, elmélyültebb tudás forrásaivá válhattak. Az a 3–4 kiváló tanuló, akiket elérni szigorlati eredményeimmel sohase tudtam, mindezek birtokában volt és még egy nagy 139

Dósa Ilona, húgom


dologban voltak el˝onyben velem szemben : nem kellett sietniük a vizsgák lerakásával. Abszolutórium után nyugodtan megengedhették maguknak, hogy akár fél évig is készülhessenek egy szigorlatra a legnagyobb alapossággal, könyvtárak bújásával, mert szüleiknek nem jelentett anyagi problémát az o˝ eltartásuk és nem hiányzott az esetleges keresetük. Ezzel szemben én miel˝obb diplomához akartam jutni, hogy anyámat teljes mértékben mentesíthessem a családfenntartás gondjai alól. Ezért én a negyedik év végén nemcsak a második szigorlat második részét (kórbonctan, húshigiénia) raktam le jó eredménnyel, hanem negyedmagammal az évfolyam 70 diákja közül kérvényeztem, hogy még júniusban a III. szigorlat els˝o részéb˝ol, a klinikai tárgyakból (belgyógyászat, sebészet, szülészet) is vizsgázhassak. Ez hatalmas megterhelés volt, de sikerült : belgyógyászatból és szülészetb˝ol jelesre, sebészetb˝ol jóra mentem. Így szeptemberre már csak a záró szigorlat, a III. szigorlat második része maradt. Még a negyedik évfolyam közepén eszembe ötlött, hogy jó volna némi falusi állatorvosi gyakorlatot szerezni, miel˝ott diplomát kapok, hiszen az egyetemen él˝o bikát és sertést még csak nem is láttam, tehén, ló, kutya, macska volt b˝oven. Ezért az Állatorvosok Lapjában hirdetést adtam fel, hogy nyárra szigorló állatorvos szívesen elmenne gyakorlatszerzés céljából az ország bármely részére állatorvos mellé famulusnak. Egy választ kaptam : Dr. Kiss László vásárosnaményi járási f˝oállatorvos írt, hogy július–augusztus hónapokban szívesen lát : szállást, teljes ellátást biztosít, fizetést nem tud adni, de szélesköru˝ gyakorlatra tehetek mellette szert, mert közel két tucat község tartozik hozzá. Örömmel elfogadtam a meghívást, rengeteget tanultam és láttam (svihákságot is b˝oven), a végén pénzt is kerestem szépen és adminisztrációs gyakorlatra is szert tettem. Csak zárójelben merem leírni, hogy mindig vele járván, pontosan jegyeztem a keresetét : a két hónap alatt 6 000 peng˝ot keresett (ez akkoriban 3 Opel Rekord kocsi ára volt !). Tehát nagyon szép nyarat töltöttem a Szamos, Kraszna torkolatvidéke mentén és a Tisza partján „ott, hol a kis Túr siet beléje.” A felejthetetlen beregi táj természeti szépségeiben, a csarodai templom freskóiban és ennek a vidéknek sajátos atmoszférájában gyönyörködve, Esze Tamás kés˝oi utódai között — mert Tarpa is hozzánk tartozott — hamar elröppent a két hónapos 140

Kiss László, dr.

nyár. A naményi vágóhídon alkalmam volt megfigyelni a kóservágást is, vagy sakterolást, amit a kés˝obbi munkahelyemen hírb˝ol sem ismertek. Akkor Vásárosnaményben rengeteg ortodox zsidó élt, akik csak rituálisan vágott borjút, növendékmarhát ettek meg, amire a sakter azt mondta, hogy kóser. Ha valamelyik levágott állatra azt mondta, hogy tréfli, az nem mehetett a kóser üzletbe. Én láttam el a húsvizsgálatot és eközben sok ugratást láttam, amik közül egyet nem felejtek el soha. A levágott növendék marhát — amit egy metszéssel kellett elintézzen a sakter, mert különben tréflinek számított és akkor csak a keresztények ehették meg — kezdték nyúzni a hentesek. A sakter egyik vizsgálata az volt, hogy a légcs˝o mellett lenyúlt a mellüregbe, körültapintotta a tüd˝ot, nincs e valahol összenövés a tüd˝o és a mellhártya között. Nagy igyekezettel csinálta, és nem figyelt oda, hogy az egyik hentes a hasfal megnyitása után a rekeszizmot is pillanatok alatt átvágta, benyúlt és az épen arra kotorászó sakter kezét hirtelen megszorította. A váratlan helyen történ˝o kézszorítástól úgy megrettent a sakter, hogy nagyot ordítva elrohant a vágóhídról, óriási hahota követte a „jól sikerült” csínyt, csak a szenved˝o fél nem értékelte kell˝o mértékben. Persze azért ilyenb˝ol harag nem lett, ott úgy látszik, hozzátartozott a munkához a tréfacsinálás, akinek a rovására egyik nap elkövettek valamit, az másnap iparkodott visszafizetni kamatosan. A két hónapos közös munka eredményeképpen elnyertem Kiss dr. szimpátiáját is, mert felajánlotta, hogy mivel o˝ sszel nyugdíjba megy a naményi községi állatorvos, ha megkapom a diplomámat és kedvem tartja, örülne, ha megpályáznám az állást, o˝ elintézi, hogy engem nevezzenek ki. Nagyon megörültem a bizalomnak, mert o˝ szintén szólva megszerettem azt a vidéket és az is jól esett, hogy kéthavi munkám alapján emberi és szakmai szempontból is jó benyomást tettem els˝o „szakmai munkaadó gazdámra”. A sors azonban másként irányította pályámat, mégpedig teljesen váratlanul és számomra máig is érthetetlen és talán meg sem érdemelt jóindulattal. Úgy történt, hogy szeptemberben a pesti közvágóhídon töltöttem a kötelez˝o egyhavi vágóhídi gyakorlatot és közben készültem a záró szigorlatra. Szeptember 28-án délután voltam kiírva a három tárgyból : járványtan, törvényszéki állatorvostan és ál141

Manninger Rezs˝o, dr.

Bárdos László, dr.

lategészségügyi igazgatásból szigorolni. Az utóbbiból jelesre, az els˝o két tárgyból (mindkett˝o Manninger professzor tárgya volt) jóra vizsgáztam. Másnap délel˝ottre tuzték ˝ ki az állatorvossá avatás „szertartását”, amin szerencsésén túl is estem. Ett˝ol a pillanattól kezdve okleveles állatorvosnak számítottam, bár az oklevelet csak azután adták kézbe, amikor az ember igazolta, hogy a vágóhídi és az Országos Állategészségügyi Intézetnél letöltend˝o 1–1 havi, valamint egy méntelepi 2 hónapos gyakorlatot letöltötte. A vágóhídi gyakorlatomat tehát szeptemberben már töltöttem, októberben szándékoztam a járványtani gyakorlatra az Állategészségügyi Intézetbe menni, november–decemberben pedig valamelyik méntelepre : Bábolna, Kisbér, Mez˝ohegyes voltak a választékok. Terveimet azonban felforgatta egy esemény, ami váratlanságával, mint derült égbál egy villámcsapás — de jótékony villámcsapás — meghatározta egész szakmai pályafutásomat és további sorsomat. Úgy adódott, hogy Vásárosnaményból visszatérve gondoltam, szeptember elején kérek a parazitológiai tanszék vezet˝ojét˝ol, Kotlán Sándor professzortól disszertációs témát, amihez az anyagot már a vágóhídi gyakorlat közben elkezdem gyujteni ˝ és majd kidolgozva, kb. egy év múlva, doktorálhassak. Bárdos Laci évfolyamtársammal együtt voltunk pikolók ezen a tanszéken, együtt kértünk témát is. Együtt jártunk a vágóhídi gyakorlatra, kezdtük az anyaggyujtést, ˝ majd szeptember 29-én együtt avattak állatorvossá bennünket. Szeptember 30-án, az utolsó napon, együtt ballagtunk déltájban gyalog a lóvágóhídról — a Gubacsi útról — az egyetemre, amikor Bárdos Laci megszólalt : mondok neked valamit, de ne szólj róla senkinek ! Megígértem és o˝ nagy titokzatosan közölte : úgy néz ki, hogy tanársegéd lesz valamelyik tanszéken. De még nem egészen biztos, ezért a tanszéket nem nevezi meg. Én tiszta szívb˝ol örültem neki, egy cseppnyi irigység, vagy féltékenység szikrája sem rontotta örömömet, mert én ilyenre álmomban se számítottam és engem a vásárosnaményi községi állatorvosság lehet˝osége teljes mértékben kielégített. (tanársegédség)

Korzenszky László, dr.

Ebéd utáni id˝oben értünk a parazitológiai tanszékre. Alighogy nekiláttunk a munkánknak, beállított Korzenszky László — Zim142

Kotán Sándor, dr.



mermann egyik tanársegéde — és közölte velem, hogy a professzor hivat, szeretne velem beszélni. Minden diákcsínyem, mulasztásom végigszaladt az agyamon, de fogalmam sem volt róla, miért hivathat Zimmermann. Annyira respektálta mindenki — azok is, akik már túl voltak a szigorlatán —, hogy talán a legnagyobb mumusnak számított az egész egyetemen. Nekem se volt bátorságom aznap átmenni, csak spekuláltam, morfondíroztam, miféle vétkem lehet vele szemben. Az meg se fordult az agyamban, hogy mint felavatott állatorvos, semmiféle fegyelmi, vagy függelmi viszonyban nem vagyok vele, tehát semmi értelme az izgalmamnak. Anyámnak nem is szóltam este egy szót se az egészr˝ol, pedig egyébként mindenr˝ol beszámoltam, mert o˝ t minden érdekelte. Másnap délel˝ott azután — kell˝o bátorságot gyujtve ˝ — nekiduráltam magam, átmentem az anatómiai tanszékre. El˝oször megkérdeztem a fiát, Gusztit, aki adjunktus volt a tanszéken, nem tudja-e miért hívat a professzor úr. Neki fogalma se volt róla, ezért reszket˝o térdekkel felmentem az emeletre, ahol az öreg szobája volt, a Tanszéki Múzeum mellett. Egy darabig ácsorogtam, nagyokat nyeltem, majd végre bekopogtam. Hallottam, hogy az öreg kiszólt : tessék. Benyitottam és a kép, ami fogadott, ma is élesen el˝ottem van : ült az asztal mellett és valamit írhatott, mert ilyenkor a cvikkerjét letette maga mellé, felém fordult, rám nézett, én reszket˝o hangon bemutatkoztam és megkérdeztem : miért tetszett hivatni ? Kimért akkurátussággal felcsíptette a cvikkerjét, kék szemének átható pillantását rám vetette, miközben a szoba egyet fordult velem és szokott lassú, ünnepélyesnek ható, tagolt kiejtésével a következ˝oket mondta : „Kérem, volna kegyednek kedve mellettem asszisztensi állást vállalni ? Els˝o fokozatként, mint tiszteletdíjas egyetemi gyakornokot tudom alkalmazni, havi 168 peng˝o fizetéssel, kés˝obb a kihalás sorrendjében, a szamárlétrának megfelel˝oen automatikusan el˝ore fog lépni díjas gyakornoknak, majd tanársegédnek. Kinevezése akkor válik véglegessé, ha javaslatomra a kari ülés megválasztja és ezt a megválasztást a M. Kir. Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium jóváhagyja.” E szavak közben velem nem tudom hányat fordult még a világ, egyszeruen ˝ nem akart a tudatomig elhatolni a valóság, hogy Zimmermann meghív a tanszékére, amikor nem is voltam jeles tanuló és nincs is semmi protekcióm. Önbizalmam általában a 143


nullával volt egyenl˝o, aminek okát azt hiszem ifjúkori benyomásaim során elég sokoldalúan próbáltam megmagyarázni, b˝oséges tapasztalataimmal is megindokolva. És most bomba robbant : az akkor leghíresebb és legszigorúbb tanszék világszerte elismert vezet˝oje mindenki mást megel˝oz˝oen engem szemelt ki tanszékére munkatársnak ! Valami köszönetet dadogtam és olyasmit, hogy még az egy hónapos járványtani és két hónapos méneskari gyakorlatom hátra van. Nem baj, mondta o˝ , az Állategészségügyi Intézetbe majd eljár októberben minden délel˝ott, délután pedig már részt vesz az anatómiai gyakorlatok vezetésében. A méneskari gyakorlatot pedig a következ˝o nyári két hónapban abszolválja. Ez már egyenesen szédít˝o volt, mert így a három hónap gyakorlat alatt már állami fizetést kapok és nem anyám költségére élek. Ezek után leküldött a fiához, a tanár úrhoz (mindég így titulálta), majd o˝ mindenben eligazít. Kezet fogott velem és búcsúzóul azt mondta : remélem többet fog dolgozni, mint az el˝odei ! Ebben nyugodt szívvel mondhatom, nem csalódott, s˝ot talán kissé többet is, mint amennyi illett volna, de err˝ol még lesz szó a kés˝obbiekben. Így történt az alkalmaztatásom és én kimondhatatlan hálát éreztem a „rettegett” f˝onököm iránt, amiért rám gondolt, aki magamat érdemtelennek tartottam ekkora megtiszteltetésre. Lassan tudomásul kellett vennem, hogy ez az egész csodálatos dolog nem álom, hanem színtiszta valóság. Szakmai tudásomat elmélyíthetem, anyagi gondoktól mentesen, alaposan készülhetek fel választott pályám gyakorlására, a vidéki állatorvosi munka felel˝osségteljes, de hasznos és szép feladatára. Természetesen visszaadtam a parazitológiai doktori disszertációs témát és f˝onökömt˝ol anatómiait kértem, aminek a címe „Házi madarak peripheriás idegrendszere” lett. Sajnos a kezdeti eufóriát nagyon megtörte édesanyám halála, a kinevezésem kézhezvételét követ˝o napon — amint azt o˝ nyolc évvel azel˝ott megjósolta —, de azután iparkodtam a bánatomat is munkába ölni. Társasági életet nem éltem, nem voltam udvarlós természetu, ˝ legfeljebb néha elmentem a Nemzetibe Schrenk Guszti bácsi potyajegyei jóvoltából. Minden energiámat az intézeti munkába, tudományos kutatásokba, múzeum-átszervezésbe, szövettani laboratórium felállításába, mikro-fotólaboratórium kialakításába fektettem. Rendszereztem, katalogizáltam a szemléltet˝o táblákat, eszközöket, nagy 144


Mosonmagyaróvár

Kelen Endre


ambícióval vezettem a rám bízott évfolyam anatómiai gyakorlatait. Egyszóval teljes er˝ommel próbáltam eleget tenni professzoromnak az alkalmaztatásomkor elhangzott kérésének, hogy dolgozzak többet, mint az el˝odeim. Reggel hétt˝ol legtöbbször este nyolcig bent voltam az intézetben, dolgoztam, sokat produkáltam : 1939. szeptember 25-én „cum laude” min˝osítéssel megvédtem doktori disszertációmat (anatómia tantárgyból fél óra, fejl˝odéstan és húshigiénia melléktárgyakból negyed-negyed órás doktori szigorlat izgalmai után) és szeptember 30-án a Muegye˝ temen állatorvos-doktorrá avattak, els˝oként az évfolyamomból. Régebben szót ejtettem róla, hogy bár a „numerus clausus” az utolsó padba ültette a mi id˝onkben a zsidó vallású hallgatókat, az évfolyam zöme általában nem tagadta ki o˝ ket. Én különösen eggyel voltam jóban, úgy hívták, hogy Kelen Endre. Mosonmagyaróvári keresked˝o fia volt, az ottani piaristáknál érettségizett. Nálam ez is „jó pontnak számított”, de f˝oként azért voltam vele jóban, mert jómódú lévén, rengeteg szakkönyve, atlasza volt és rendkívül éles esze. Tehát — bevallom — jó adag önzés is volt részemr˝ol a nexusunkban. Sokat segített, ha nem értettem valamit, kölcsönadta a könyvet, vagy id˝onként együtt is tanultunk. Barátság ugyan nem alakult ki közöttünk, de egyáltalán nem a származása miatt. Inkább az én sokirányú elfoglaltságom volt az oka, hogy az egész évfolyamból csak két fiúval kerültem közelebbi emberi kapcsolatba : Gyarmati Ern˝ovel és Bárdos Lacival. Azt hiszem velük is azért, mert parazitológián pikolóskodva évekig, többet lehettünk együtt, bár testi-lelki barátságnak ez sem volt nevezhet˝o. Kelen színjelesen végzett egy félévvel utánam és elment a járványtani tanszékre, Manningernél szeretett volna bakteriológiából doktorálni. Ez után a témakérés után nagyon elkeseredve jött el hozzám panaszkodni és a következ˝oket mesélte el : Manninger nagyon kimérten fogadta — pedig a tárgyaiból a szigorlatokon kitun˝ ˝ oket produkált — és azt mondta : Kelen úr ! Nem képzeli, hogy a második zsidótörvény megjelenése után (1939-et írtunk akkor) én önt le fogom doktoráltatni, ilyen eszébe se jusson ! — és kidobta. T˝olem kért tanácsot — mit csináljon ? Mondtam neki, hogy megkérdezem Zimmermannt, adna-e neki témát. Nagyon megdöbbent az ötletemt˝ol, de beleegyezett.

145




Hogy ezt a szituációt meg lehessen érteni, néhány szóval jellemeznem kell ezt a két professzort. Manninger egyetemi nyilvános rendes tanár volt, méltóságos úr, akadémikus, de rendkívül óvatos, körültekint˝o, minden mellékkörülményt is figyelembe vev˝o diplomata. Bár a csúcson volt, nem óhajtott reszkírozni a zsidótörvények korában semmit, még egy kitun˝ ˝ o tanuló érdekben sem. A háború után is töretlen maradt a pályafutása : a Magyar Tudományos Akadémia alelnöki tisztjéig vitte, kissé humorosan az állatorvosi kar „pápájának” tituláltuk. Én is neki köszönhettem a tudományos fokozatomat, ezért tisztelem holtában is. De rizikót ebben az id˝oben sem vállalt. Amikor az általa kiválasztott és valóban méltó utódjelöltjét az akkori id˝ok sajátos káderfejlesztési politikája szabályosan „kil˝otte” még az egyetemr˝ol is, az ujját sem mozdította érte, pedig már hetven felé járt és a Földmuvelésügyi ˝ Miniszter tanácsadótestületének is tagja volt. Tudásét, szakértelmét mindég nagyra becsültem, irántam tanúsított jóindulatát el nem felejtem, de gerincességben messze állt attól, ami tiszteletemet kivívhatta volna. Nem volt politikailag jobboldalinak mondható a háború el˝ott és nem lett a háború után baloldali se, óvatosan lavírozgató, kockázatot nem vállaló, jól és jogosan megalapozott nemzetközi tekintélyét ügyesen kihasználó tudós volt, akinek rengeteget köszönhet a magyar állategészségügy. Zimmermann ezzel szemben magát nyíltan németnek valló (fia szobájában ott lógott a Hitler képe), jobboldali politikai nézetu˝ egyetemi nyilvános rendes tanár volt, ugyancsak méltóságos úr, akadémikus, fels˝oházi tag, aki a Magyar–Német Társaság alelnöke is volt és tanársegédeskedésem idején egy évig a M. Kir. József Nádor Muszaki ˝ és Gazdaságtudományi Egyetem Rector Magnificusa, stb., stb. Németségével kapcsolatos diákkori emlékeim egyike egy anatómiai gyakorlatról : feleltetés közben Schneemayer Mihály évfolyamtársamhoz ért, aki meg se tudott mukkanni. Erre az öreg imígyen szónokolt : „Schneemayer úr, maga se tudja ? Mert hogy ez az ázsiai (ezek mi voltunk, a nem svábok) nem tudja, az rendben van, de maga a »Herrenvolk« tagja, magának kellene tudni !” És ebben a megjegyzésben egy jottányi irónia sem volt ! Kell tovább jellemeznem ? Németorientációja napnál világosabb volt, soha még kétség seri merült fel ezirányban, 146


Kelen Endre


Viszont mint tanár és f˝onök, csak a tudást, rátermettséget nézte, politikai szempontok nem befolyásolták szakmai téren, asszisztensei között svábot a harmincas-negyvenes években egyet se lehetett találni. Szóval visszatérve Kelen Endre esetére — gondolom, a fenti rövid jellemzés indokolta a megdöbbenését, felmentem Zimmermannhoz és megkérdeztem, nem doktorálhatna-e Kelen az intézetben ? „Az egy kitun˝ ˝ o feju˝ ember, küldje fel hozzám ! — volt a válasz — de azt tudja, hogy maga felel a munkájáért ?” Az úgynevezett zsidóörvény miatti aggodalom láthatólag eszébe se jutott és Kelen 1940 elején „summa cum laude” (jobb eredménnyel, mint én !) doktorált anatómiából. Természetesen minden segítséget megkapott t˝olem is, az intézett˝ol is, csak az altisztekkel nem jött ki sehogy, mert ismert erényei mellett rendetlen, mindenét széthagyó, trehány ember volt, sokat kellett utána takarítani. Az ilyesfajta afférok levezetése volt részemre az egyetlen probléma ottani munkája során. Mivel jellemekr˝ol sok szó esett az eddigiekben is, kell, hogy ejtsek néhány szót a Kelenr˝ol is, ha nem is szívesen. Sajnos sok hasonló embert ismertem meg, ezért merem levonni azt a következtetést, hogy a sorsfordulatok bámulatos módon felszínre tudják dobni az emberi lélek alantas vonásait. Kelenre nem tudtam volna mondani hét éves ismeretségünk alatt egy rossz szót se, kett˝onk viszonya pedig egyenesen jónak volt mondható. Jött a felszabadulás, Kelen Endrét, mint „üldözöttet” kiemelték és rövidesen a Földmuvelésügyi ˝ Minisztérium F˝oosztályvezet˝oje lett. Zimmermannt nyugdíjaztatta, fia „B”-listás lett. 1947ben engem mindenáron el akartak helyezni Szentgotthárdról, nagyon el voltam keseredve, mikor a minisztérium folyosóján véletlenül szembetalálkoztunk. Annyit mondtam csak neki az üdvözlés után : Bandi szeretnék veled beszélni. Végigmért és így válaszolt : személyi ügyekkel nem foglalkozom ! — és otthagyott. Az ötvenes években kiment Leningrádba aspiránsnak, 1956 nyarán jött vissza, mint kandidátus, szeptember elsején kinevezték a Magyar Tudományos Akadémia Állategészségügyi Kutatóintézete igazgatóhelyettesének. Az októberi zurzavar ˝ végét már nem várta meg, az els˝ok között hagyta itt ezt a hazát és árulta el világnézetét, politikai állásfoglalását, pártját, amelyik istápolta több mint tíz éven át. Az USA-ban nagybátyja alkalmazta va147


Kelen Endre


lami posztógyárában, magas beosztásban. Mivel azonban a kapitalisták se maradnak el mögöttünk a pontos kartotékozásban : néhány hét múlva megkérték, hogy sürg˝osen hagyja el az Államokat, mert a bevándorlási kérelmében „elfelejtette” feltüntetni, hogy tagja volt a Magyar Kommunista Pártnak. Persze, azóta se hal éhen, mert a „proletár” Kelen kapitalista nagybátyja csinált neki egy gyárat Kanadában. „O tempora, O mores !” Mondták valamikor a latinok micsoda id˝ok, micsoda erkölcsök ! Vagy talán egyszerubb ˝ és célravezet˝obb volna arra a szintén latin közmondásra utalni „Nil admirari !” — semmin sem szabad csodálkozni ! A tanszéken az els˝o olyan élmény, ami Zimmermann fantasztikus memóriájára utalt, munkába állásom után néhány héttel történt. Délben — mikor az öreg hazament ebédelni — mindég az egész sleppnek (asszisztensek, altisztek) rangsor szerint ki kellett kísérni a bonctermen és egy elég sötét el˝otéren át az udvarra nyíló ajtóig. Az el˝otér csak a bejárati ajtó feletti kis ablakon át kapott némi fényt. November egyik napjának delén a boncteremb˝ol az el˝otérbe léptünk, amikor a bejárati ajtót éppen csukta be egy befelé tartó férfi. Nem sok látszott bel˝ole a világítás miatt. Zimmermann megkérdezte : kit tetszik keresni ? Az illet˝o azt mondta : kérem én valamikor itt jártam egyetemre és szeretném megnézni a tanszéket. Az öreg ránézett, majd megszólalt : Kegyed a Csizmazia úr ? Tessék csak körülnézni ! Kegyed derék ember volt, ott ült a második pad szélén és a szigorlaton azt is tudta stb. Azzal az öreg kezet fogott vele, ránk bízta és elment. A látogató percekig szóhoz sem jutott, azután folyton azt hajtogatta : ez nem igaz, ez nem lehet igaz ! Kiderült, hogy o˝ Kassának a f˝oállatorvosa (a Felvidék egy részét akkor — 1938 o˝ szén — csatolták vissza Magyarországhoz), 1918 óta, 20 éve nem is járt Pesten és valóban a második pad szélén ült és valóban azt felelte a szigorlaton, amit a prof mondott. Annyira igaznak hatott a megdöbbenése, rogy nem volt okom kétségbe vonni szavai hitelét, de azért magamban egy kis fenntartással fogadtam. Kés˝obb azután többször és szermélyesen is meggy˝oz˝odhettem memória-készségének utolérhetetlenségér˝ol : év elején — pár napos kihagyással — kétszer egymás után tartott katalógust az els˝o évfolyamon, ahol 120–130 volt a hallgatók létszáma. A tanteremben ívben hajoltak a padsorok, a katedrával szemben és hátrafelé emelkedtek, úgyhogy két oldallépcs˝o vezetett 148


Kassa


felfelé és a diákbejáró az utolsó pad mögött volt, a legmagasabb szinten. A névsorolvasás alkalmával minden névnél az öreg megnézte az illet˝ot vesébelátó pillantásával. Ez a két katalógus elég volt neki arra, hogy megjegyezze, ki hol ül. Valószínu, ˝ hogy a neveket a megjegyzett arcokhoz a kés˝obbi délutáni gyakorlatokon appercipiálta, de tény, hogy egy hónappal az év kezdete után senki meg se próbálhatta, hogy más helyre üljön, mert a prof rögtön kiszúrta. Volt úgy, hogy valaki utolsó pillanatban ért a tanterembe, már nem volt ideje lemenni a helyére, hanem valamelyik fels˝o padsorba dobta be magát. Az öreg körülnézett és néven szólítva az illet˝ot, megkérdezte : Kovács úr, miért nem ül a helyén a harmadik padban, talán ott az „emeleten” kényelmesebben lehet a pad alatt olvasni a zöld újságot ? (A sportújságot nyomták halványzöld papírra.) És mindezt annyira az év elején, hogy még az évfolyamtársak se ismerték egymás nevét pontosan ! Nem csoda, ha a hallgatók, de mi asszisztensek is, egyszeruen ˝ félelmetesnek éreztük ezt az emlékez˝otehetségét a hatvanas évei közepét taposó professzornak. De kés˝obb még erre is „tett egy lapáttal” : 1962 nyarán a Feneketlen tó melletti parkban üldögélt egy padon a feleségével (87 éves volt akkor). El˝ottük sétáltunk el a feleségemmel és köszönésem után a legnagyobb természetességgel névr˝ol szólított, elbeszélgettünk, tudta hol szolgáltam, milyen tudományos munkáim jelentek meg, min dolgozom az állatkertben, stb., mintha csak tegnap váltunk volna el, nem pontosan 22 évvel korábban. Egyszóval bámulatosan nagy koponya volt, de mint ember, természetesen o˝ se volt hibáktól mentes. Ennek ellenére sose tudtam rá haragudni, mert a mellette töltött években vált véremmé a nem elnagyolt, hanem alapos, precíz, az összefüggések mélyére hatolni próbáló kutató szellem. Ezt t˝ole tanultam és szakmai munkám minden fázisában sok hasznát láttam. Minden tiszteletem mellett, a hibáiról is kell ejtsek néhány szót, hogy teljesebb legyen a róla vázolt kép. Ígéretemhez híven sokat dolgoztam és egy év alatt hat dolgozatom jelent meg, ezekb˝ol egy Berlinben, hármat pedig el˝o is kellett adjak állatorvosi szaküléseken a prof határozott kívánságára, mert sose szerettem, nem is tudtam jól el˝oadni. Lehet, hogy megsokallta az öreg az ambíciómat, talán félre is értette, pedig

149




Mócsy János, dr.

Zimmermann Gusztáv, dr.

legrejtettebb álmaimban se pályáztam soha katedrára, minden vágyam volt falusi állatorvosnak lenni. A konfliktusok doktorráavatásom után nem sokkal, 1939 októberében kezd˝odtek : olvastam a hirdet˝otáblán, hogy a Vallás és Közoktatási Minisztérium belföldi kutató ösztöndíjra pályázatot hirdet, amit 50 fillérért vásárolható nyomtatványon kell beadni. Bodrossy Leó kollégámmal (Guszti mellett mi ketten voltunk még tanársegédek akkor a tanszéken) hozattunk nyomtatványt. Leó óvatosabb volt, ajánlotta, hogy szóljunk az öregnek miel˝ott beadjuk, én elleneztem. Bodrossy azért felment a profhoz, aki közölte, hogy kár beadni, mert még az o˝ fia sem kapta meg ezt a hatalmas összegnek számító, évi 800 peng˝os ösztöndíjat. Én makacskodtam és gondoltam, potyán nem dobok ki 50 fillért (majdnem egy háromfogásos ebéd ára volt a menzán), ha már megvettem a nyomtatványt, be is adom, úgyse tudja meg az öreg. Én naiv lélek ! A dékáni hivatal el˝oször a tanszékvezet˝ovel véleményeztette és csak azután küldte fel az Ösztöndíj Tanácshoz a minisztériumba. Az öregen látszott, hogy dühös, amiért pályáztam, de amikor meg is kaptam, az már végleg kiborította, hiszen az o˝ fia se kapta meg annak idején. Engem ez nem nagyon zavart, mert jól jött az els˝o félévi pénz : 100–100 peng˝oért sírkövet állíttattam Kispesten anyámnak, Rákoskeresztúron apámnak, 200 peng˝oért pedig a húgom kapott egy fekete „szilszkin” bundát, akkor az volt a „módi”. Októberben lettem kész egy dolgozatommal is : „Adatok a fetális koponyatet˝o kialakulásához” volt a címe és nemcsak én éreztem jónak, hanem a prof is. Amikor odaadtam neki, fél óra múlva (!) lejött — ez nagy szó volt, mert mindég nekünk kellett felmennünk, ha akart valamit — és mindenki el˝ott kijelentette, hogy nagyon jó dolgozat, be fogja mutatni a Magyar Tudományos Akadémián. Mondjam, hogy „elájultam a gyönyöruségt˝ ˝ ol” e szavakra, hiszen 23 éves voltam. Eufóriám azonban csak kb. négy hónapig, 1940 februárjáig tartott. Ekkor ugyanis Gyarmati Ern˝o — aki közben a belgyógyászaton lett tanársegéd — megmutatta a Mócsy prof címére érkezett akadémiai meghívót, melyen az állt, hogy a III. (Természettudományi) Osztálya az Akadémiának a márciusban tartandó rendes ülésére meghívja a címzettet. Az ülésen dr. Zimmermann Ágoston rendes tag bemutatja dr. Zimmermann Gusztáv vendég dolgozatát : „Adatok a fetális koponyatet˝o kialakulásához”. 150

Bodrossy Leó, dr.


Dósa Ilona, húgom

Magyar Tudományos Akadémia




Mócsy János, dr.

Rögtön felmentem Zimmermannhoz és említettem az akadémiai meghívót. Úgy tett, mint aki még nem olvasta, keresgélte az asztalán, majd megjátszotta a felháborodottat és közölte : ez fatális tévedés, majd kárpótolom a bemutatáson ! A kárpótlás abból állt, hogy márciusban bemutatta dr. Zimmermann Gusztáv vendég „dolgozatát”, de megjegyezte, hogy az anyaggyujtésben ˝ értékes segítséget nyújtott Dr. Dózsa István egyetemi tanársegéd is. Megkezd˝odött bennem egy „bálvány” leomlása, ami azután rohamosan folytatódott. Ebben az évben — 1940 — volt az öreg egyetemi tanári muködésének ˝ 30 éves évfordulója. Én, mint els˝o tanársegéd, úgy próbáltam megszervezni egy kis ünnepséget, hogy kinyomoztam és meghívtam mindazokat, akik az elmúlt 30 év alatt asszisztensei voltak. Mindegyikükt˝ol fényképet kértem, azokat egyforma nagyságra nagyítva tablót szerkesztettem. A meglepetés sikerült, a prof nagyon örült, de bennem a bálvány kezdett tovább repedezni : kiderült, hogy az öreg erre az alkalomra megcsináltatta saját mellszobrát — gondolom a Mue˝ gyetem pénzén, amelyiknek akkor rektora volt — és felállítván a boncterem falára szerelt polcra, saját maga avatta fel azt. A végs˝o összeomlása az öreg bennem felépített és tisztelettel övezett „bálványának” akkor következett be, amikor augusztusban a Franklin Társulat kiküldte a márciusban bemutatott dolgozat kefelevonatát a kézirattal együtt : megdöbbenve láttam, hogy Zimmermannék még annyi fáradságot se vettek, hogy lemásolják a saját kezuleg ˝ gépelt „kéziratomat”, az öreg egyszeruen ˝ csak áthúzta a nevemet és jellegzetes kézírásával a fia nevét írta oda helyette szerz˝oként. Naiv becsületességemben a saját szobra felavatásában kimutatott hiúságát, ha nehezen is, de valahogy megértettem. Azóta is sok ilyen „önszobrozó nagyságot” produkált az élet — még népi demokráciánkban is —, de a szül˝oi szeretetnek olyan megnyilvánulásait, hogy a fia karrierje érdekében más munkáját képes legyen nyilvánosan ellopni egy apa, az leomlasztotta bennem még a piedesztált is, amin addig állt és életem els˝o nagy csalódását okozta egy, szinte eszményképként tisztelt nagyhíru˝ tudósban. Szerencsére a belgyógyászaton volt egy üres hely és én még szeptemberben átmentem Mócsy professzor mellé tanársegédnek. A szopornyica osztályt vezettem és a labort. Így, ha csak pár hónapig is, de módom volt együtt dolgozni Marek professzor151





ral, aki már nyugdíjban volt, de azért naponta bejárt kísérletezni a juhok májmételykórjának gyógyításával. Nemcsak mint tudós volt nagy, de mint ember is. Eszembe jut, hogy els˝o éves koromban — akkor még aktív tanár volt — egy alkalommal valamelyik nagyképu˝ „gólyatársammal” álltunk egy lezárt folyosóajtó el˝ott, mikor megjelent Marek professzor, kezében tálcán petricsészékben birkabogyók. Fakult köpenye volt és olyan simlis sapkája, mint amilyenben Lenint szokták ábrázolni. Mi nem ismertük, azt hittük, altiszt, és a társam odaszólt neki : Öregem, nem tudja kinyitni ezt az ajtót ? Az „öregem” igennel válaszolt, kinyitotta, félreállt, mi pedig emelt fejjel el˝otte bevonultunk. Az o˝ emberi nagyságára jellemz˝o volt, hogy szóvá sem tette neveletlenségünket, a mi emberi „semmi-voltunkra” a korszellemnek megfelel˝o viselkedésünk volt jellemz˝o : nem néztük a kort (66 éves volt), hanem, hogy o˝ altiszt, tehát nekünk van „jogunk” el˝ore menni. Néhány szót érdemes még az akkori tanársegédi és állatorvosi szolgálati rendszerr˝ol is szólni, mert egészen más volt, mint ma. Az egész állatorvosi egyetemen összesen 4 adjunktus, 12 tanársegéd, 4 díjas és 2 tiszteletdíjas gyakornok szolgált az állami szamárlétra szerinti fizetési osztályokba sorolva. Ezek azonban nem állandó státusok voltak, mint ma, hanem minden év augusztusában a kari ülés választotta meg o˝ ket egy éves id˝otartamra, amit a következ˝o évben vagy megújítottak, vagy nem. Mivel a tanári utódlás kérdése rokoni, vagy protekciós alapon került megoldásra, a tanársegéd f˝o feladatának tartotta, hogy ledoktoráljon, tisztivizsgázzon és miel˝obb kimehessen az úgy nevezett „m. kir. állatorvosi karba”. Ez az elitgárda kb. 250-es létszámmal látta el a járási és megyei vezet˝o állatorvosi szolgálatot, közvetlenül a minisztérium irányítása alatt. Kinevezésüket, áthelyezésüket minden esetben a miniszter írta alá. Tehát ez volt az állategészségügy vezet˝o garnitúrája, amelyik az autonómiával rendelkez˝o megyei közigazgatási vezet˝ok (alispán, a járásokban a f˝oszolgabíró) mellé és nem alárendelve képviselték az országos állategészségügyi érdekeket. Azután jöttek a hatósági állatorvosok, akiket a helyi hatóságok, város, község, vagy több község társulva választott meg ˝ az autonóm közigazvárosi községi, vagy körállatorvosnak. Ok gatási egységek : város, község alkalmazottai voltak. Egyes nagybirtokok alkalmaztak uradalmi állatorvosokat, ezeknek azonban nem volt hatósági jogkörük. Végül — a rangsor alján, bár nem mindig a legrosszabb anyagi lehet˝oségek között — voltak magán 152

Marek József, dr.

állatorvosok is. Ezek valamelyik megye törvényhatóságától kértek muködési ˝ engedélyt és ha abban a megyében kihirdették a diplomájukat, akkor ott folytathattak állatorvosi magángyakorlatot. Aki tehát egyetemi tanársegéd volt, az iparkodott az elitgárdához tartozni. Itt az alkalmazás el˝ofeltétele volt a doktorátus és a kétévi gyakorlat után leteend˝o tiszti vizsga, ami meglehet˝osen nehéz volt. És az sem volt mindegy, hogy ki mikor került át a m. kir. karba, mert én például hiába voltam az egyetemen IX. fizetési osztályba sorolt tanársegéd, a minisztériumi kinevezéskor újból a XI.-ben kellett kezdeni, mint gyakornok. Az el˝oléptetés — a „hacsak”-ok kivételével — a szamárlétrán a kihalás, nyugdíjazás folytán üresed˝o helyeken való el˝oremászás függvénye volt. Minden fizetési osztályhoz meghatározott létszám tartozott, ha többen haltak meg, vagy mentek nyugdíjba, akkor gyorsabb volt az el˝orejutás. Tehát ez a rendszer se kedvezett azoknak, akik több évig szerettek volna az egyetemen maradni. Egyébként a vizsgákhoz kötött kinevezés jól szolgálta azt a szelekciót, hogy a jobb kvalitású állatorvosok kerüljenek az elit közé. Egyébként ez az egy eset volt életemben, amikor a kinevezésemnél nekem is volt „hacsak”-om. Igaz, hogy vagy húsz év múlva tudtam meg. Amikor 1941 elején pályázat útján kineveztek m. kir. állatorvos gyakornoknak, 32 másik társammal együtt, majd hanyatt estem, hogy a 33 állatorvos közül harmadiknak rangsoroltak és az els˝o három kapott csak rögtön önálló járást — köztük én is —, míg a többiek hosszabb rövidebb ideig beosztottként muködtek ˝ valamelyik járási állatorvos mellett. A „hacsak”-om magyarázata a következ˝o volt : Zimmermann megtudta, hogy beadtam a pályázatomat, bement tehát a Földmuvelésügyi ˝ Minisztériumba, az illetékes állatorvoshoz és elmondta, hogy volt neki egy kiváló asszisztense (én !), akinek szeretne egy jó helyet kiprotezsálni. Az öreg tekintélye, mint már többször is említettem — óriási volt. Az illetékes állatorvos is készséggel átadta a listát, hogy milyen helyekre fognak kerülni a kinevezend˝o állatorvosok. Az öreg átnézte és kérte, hogy Szentgotthárdra nevezzenek ki, rögtön önálló járási állatorvosnak. Természetesen eleget tettek a kérésének és ezért kerültem rangsorban 30 nálam id˝osebb kolléga elé, ami nem lebecsülend˝o helyzet, ha a szamárlétrára gondol az ember.

153


Bérczy Lajos, dr.

Amikor az ötvenes évek végén ezt a protekciót elmesélte nekem az akkori illetékes minisztériumi állatorvos — Bérczy Lajos —, o˝ ezt úgy értékelte, mint Zimmermann lelki nagyságát, hogy így gondoskodik egy volt tanársegédér˝ol. Én viszont abban a pillanatban rájöttem — rossz májam sugallatára —, hogy Szentgotthárd volt a Budapestt˝ol legtávolabbi hely, ahova járási állatorvost kineveztek : 320 km vonattal. És mivel dolgozatom elorzása miatt az öreg lelkiismerete sem lehetett a legtisztább, gondolta, jobb, ha én minél messzebb kerülök. Persze lehet, hogy nincs igazam és a prof valóban segít˝o szándékkal járt el az ügyemben, egy biztos, hogy jót tett velem, mert feleségemmel együtt életünk legszebb kilenc évét töltöttük ott — bár közben a hadi ösvényeket is sur ˝ un ˝ jártam — és ott született mind az ˝ öt gyermekünk. Ma is legszívesebben a Rába völgyére és az Orségre, meg a Vendségre gondolok vissza egész pályafutásomból és a legszebb emlékeink — ifjúságunk — innen származnak. (jövedelmek)


Persze — visszatérve még az egyetemi tanársegédi szolgálatra — a jövedelmekben nagy differenciák adódtak, mert a klinikákon nagyon sok mellékes jövedelem akadt, az anatómián például semmi. Ezen azért én megpróbáltam segíteni. Az anatómiai tanszék telefonja fent az emeleten volt a prof szoltájában és azt csak o˝ használhatta. A mi esetleges telefonhívásunkat úgy oldották meg, hogy a dékáni hivatal portás-lakásában lév˝o telefonon lehetett bennünket hívni. Ha a prof fiát — Gusztit — hívták, akkor Szabó bácsi egy csengetéssel jelezte ezt a tanársegédi szobának. Ha a rangban következ˝o tanársegédet keresték, akkor két csengetés volt a jel, a harmadiké pedig három. Ha az altiszteket kereste valaki, akkor négyet, vagy ötöt csöngettek. A hívott fél kapta magát — télen a kabátját is — és átrohant a kb. 100 m-re lév˝o portáslakás konyhájába telefonálni. Az én ötletem ebb˝ol a realitásból fakadt. Megkérdeztem a Szabó bácsit, hogy nem szoktak-e az o˝ telefonján állatorvost keresni, mivel a telefonkönyvben az els˝o helyen volt írva a porta telefonszáma. Az öreg mondta, hogy bizony elég gyakran keresnek és akkor o˝ a klinikák telefonszámát adja meg. Tettem neki egy ajánlatot : ezután ha állatorvost keresnek, akkor csöngessen át nekem, én jövök és a praxisból ered˝o bevétel 10 %-át neki adom jutalékként. Ugye, akkor még a kapitalista világ gondolkodása szerint járt az 154


Szeleczky Zita

agyunk és természetesnek tartottuk, hogy ha valaki jövedelemhez juttat, azt jogosan megilleti annak bizonyos része. Manapság a szocialista erkölcs értelmében ilyen ajánlatot már nem mernék tenni, de egy „öntudatos dolgozó” el se fogadna ilyen munka nélküli jövedelmet. (Vagy mégis ?) Elég az hozzá, hogy elég sok praxisom akadt ezen a módon és mivel lakáson egy kutya megvizsgálása 5 peng˝obe került, minden alkalommal vittem az 50 fillért nagy bajszú portásunknak. A sok praxis közül egyet egzotikuma miatt el kell meséljek. Életemben el˝oször találkoztam egy olyan gazdag emberrel, mint amilyeneket legfeljebb amerikai filmeken láthatott az ember. Egy délel˝ott a cseng˝o engem szólított a portai telefonhoz. Férfihang kérte, hogy van egy beteg csikója, nem messze Pestt˝ol, nézzem meg. Sajnálkozva közöltem, hogy délben csak másfél óra szabadid˝om van, tehát vonattal nem tudok kimenni. Nem tesz semmit — mondta o˝ — pontosan 1 órakor vár a kocsijával a Rottenbiller utcai kapunál és fél háromra vissza is hoz. Úgy is lett. Egy hatalmas fekete Ford kocsi várt a kapunál, sof˝orrel és a tulajdonos is bent ült. Útközben beszélgettünk, Haltenbergernek hívták, o˝ volt a Szürketaxi vezérigazgatója, azon kívül egy nagy épít˝o és útépít˝o vállalata is muködött ˝ és mellesleg o˝ látta el a Ford muvek ˝ magyarországi vezérképviseletét. Míg Pencre értünk — Vác után nem messze, Rád és Acsa között volt ez a kis község — elmesélte, hogy a fia most veszi el Szeleczky Zitát (ennek az id˝onek o˝ volt a legfelkapottabb sztárja, a Nemzeti Színház tagja) és bár adott nekik egy villát a Gellérthegy oldalában a Piroska utcában, vett Pencen 500 holdas birtokot, kis kastéllyal, hogy legyen hol pihenni, kikapcsolódni a muvészn˝ ˝ onek. A birtokon nem sok állat volt, én csak a beteg csikót láttam, amelyik beleesett a jászolba és nyakficamot (torticollis) kapott. Mondtam, ezen nem lehet segíteni, nem csinált bel˝ole problémát, intézkedett, hogy l˝ojék agyon. A kastély szépen be volt rendezve és a parkja se volt kutya, szóval én is úgy gondoltam, hogy ki lehet ott kapcsolódni. Úgy látszik, szimpatikusnak talált, mert útközben elmesélte élete hányattatásait is pár szóval. A Haltenberger névb˝ol is következett, hogy német származású és németimádó is volt, hangsúlyozta, hogy fanatikus antiszemita, mert a húszas évek elején Weiss Mannfrédék tönkretették, hogy ne konkurálhasson velük. Nem maradt más választása „szegénynek”, kiment tíz évre az 155

Haltenberger Samu

Haltenberger Samu

Chorin Ferenc

Szilfamajor, Fejér megye

Egyesült Államokba, ott összeszedte magát, megszerezte a Ford muvek ˝ vezérképviseleti jogát nemcsak Magyarországon, hanem valami irányító szerepet kapott az egész kontinensen is Fordék képviseletében. Akkor hazajött és megszervezte vállalatait, közben várta az alkalmat, hogy Weisséknek visszaüthessen. Ez el is jött, mert a harmincas évek elején a magyar hadseregnek szállító jármuvekre ˝ volt szüksége, nagy tételben. A magyar vezérkarban német beállítottsága miatt voltak összeköttetései és megtudta, a versenytárgyalás el˝ott még, Weiss Mannfrédék ajánlatát a nem tudom, hány ezer teherautó árára vonatkozólag. Fordék nevében o˝ annyival olcsóbb ajánlatot tehetett így, hogy Weissék ügye rosszul állt. Ekkor — mesélte — beállított hozzá Chorin báró (Weiss veje) és letett az asztalára félmillió peng˝os csekket, mondván ; ez az övé, ha visszavonja az ajánlatát. Ekkor következett el élete legszebb pillanata, mert összetépte a félmilliós csekket, a báró „pofájába vágta” — ezek az o˝ szavai voltak — és kidobta Chorint. Igaz, hogy az alacsony árajánlat miatt o˝ csak húszezer peng˝ot keresett az üzleten, de neki az a „rongyos húszezer” többet ért, mint a Chorinék által felajánlott félmillió, mert végre méltó bosszút állhatott a húszas évek kellemetlenségeiért. Mondjam, hogy a másfélórás együtttartózkodásunk alatt én csak szédelegtem a hatalmas összegek hallatára, amiket még csak elképzelni sem tudtam, hiszen eddigi életem során családunk jövedelme a havi 200 peng˝ot se nagyon haladta meg. Úgy magamban hittem is, meg nem is, bár a kocsija olyan volt, mint egy csatacirkáló és fellépése, modora is lenyugöz˝ ˝ o volt a magamfajta sóher és meglehet˝osen félszeg teremtés számára. Pár nap múlva újra eljött és mondta, hogy két hét múlva — egy vasárnap — árverés lesz Szilfamajorban, Fejér megyében, ahol egy uradalom a teheneit árverezi el. Arra kért, hogy a közbees˝o vasárnap menjek le vonattal, nézzem meg a teheneket, válogassam ki, hogy melyikeket érdemes megvásárolni és akkor az árverésre o˝ is lejön majd és nem vaktában kell vásárolnia. Én ajánlottam, hogy vihessem magammal az állattenyésztési tanszék tanársegédét, Bárdos Lacit is, aki éppen ilyen ügyekben specialista. Természetesen beleegyezett, a nadrágzsebébe nyúlt és el˝ohúzott 2 000 peng˝ot (húsz darab százast !), hogy legyen nálam egy kis apró, hátha a helyszínen le lehet foglalózni, vagy meg lehet vesztegetni valakit. Se nyugtakérés, se semmi, már búcsúzott és ment is. Engem meg a frász kerülgetett, hogy hova tegyek ennyi pénzt, 156

Chorin Ferenc




Magyar Király

vendégl˝o, Székesfehérvár

amennyit életemben együtt nem láttam, hiszen egyévi teljes fizetésem alig tett ki ennyit. A végén megkértem a dékáni hivatalt, hogy zárják be az egyetem páncélszekrényébe és csak akkor vettem el˝o, mikor az árverés napján értünk jött a kocsijával. Mi Bárdossal lementünk, a törzskönyvek alapján ki is választottunk vagy húsz olyan tehenet, amelyik származásilag nagy tejel˝onek bizonyult, szabályosan meg is vizsgáltuk o˝ ket, méreteket vettünk róluk, egyszóval „lege artis” (a mesterség szabályai szerint) jártunk el. Az árverésre mindkett˝onket a kocsiján vitt le. Nyár volt, a zakóját a kocsiban hagyta és mindhárman odaálltunk a karám mellé, ahol egyenként felvezették a teheneket és a körülállók licitálhattak. Mi a kiválasztottak pontos listájával kezünkben ott álltunk mellette és mondtuk neki, hogy az els˝o tízre nem érdemes licitálni, mert vagy öregek, vagy rossz a törzskönyvi származásuk. Haltenberger azonban nem hallgatott ránk, hanem ha észrevette, hogy egy zsidó alkuszik egy tehénre, akkor o˝ addig licitált, míg az övé nem lett. Sok zsidó bérl˝o gyult ˝ össze a licitálásra és rögtön rájöttek, hogy lehet beugratni ezt a csökönyös svábot. Meg is vett 15, vagy húsz kripli tehenet és a mi ellenvetéseinkre azt mondta, mi nem értünk az üzlethez, mert ha egy zsidó meg akar venni egy tehenet, az biztosan jó, mert azoknak van annyi eszük, hogy rosszra nem licitálnak. Az elvakultságában nem lehetett meggy˝ozni az igazságról és én kezdtem megérteni, Weissék is miért tudták tönkre tenni a húszas években. Amikor úgy gondolta, hogy elég tehenet vett, odament a licitvezet˝ohöz, kérte a számláját és a farzsebéb˝ol úgy lökött az asztalra 10 000 peng˝ot, mintha én 20 fillért vettem volna el˝o. A többit csekkel fizette. Hogy én el voltam kábulva ennyi pénz láttán, azt még csak megértettem, de Bárdos Laci nagystílu˝ gyerek volt, társasági modora is kifejl˝odhetett, hiszen évekig udvarolt Walter Katónak, aki végül Latabár Kálmán felesége lett, sokat járt tehát „nagy” és gazdag, híres emberek között. Mégis o˝ is annyira le volt nyu˝ gözve, hogy mikor hazafelé megálltunk Székesfehérváron a „Magyar Király” vendégl˝oben ebédelni, velem együtt csak dadogott az étlap láttán. Kérdezte Haltenberger, mit eszünk, mondtuk nekünk mindegy — olyan zavarban voltunk —, rendelt valamit és megkérdezte, mit iszunk, mi erre is azt mondtuk, nekünk mind157

Haltenberger Samu

Walter Katalin

Haltenberger Samu

egy. Erre odaszólt a pincérnek : hozzon az uraknak egy üveg Mira keseruvizet ˝ ! Hiszen ha mindegy mit isztok, akkor igyatok keseruvizet. ˝ Persze azért mégsem kellett Mirát innunk, hanem valami bort. Ebéd után megkérdezte, mivel tartozik a közremuködésün˝ kért. Újabb dadogás, mire megjegyezte : gyerekek, üzletembernek ne menjetek, mert éhen fogtok halni ! Azután odaadott fejenként 200 peng˝ot ezért a vasárnapi kirándulásért — ami több volt, mint egyhavi fizetésünk — és megkérdezte elég lesz-e ? Szabó bácsi természetesen ennek a 200 peng˝onek a tíz százalékát is megkapta, majd kibújt a b˝oréb˝ol. (politika)

Erdei Ferenc Veres Péter


Egyetemi éveim alatt az ifjúság tervszeru˝ politikai nevelésér˝ol — mint manapság — hallani se lehetett. Említettem, hogy a piaristák tendenciózusan iparkodtak megismertetni diákjaikat az aktuális társadalmi feszültségek forrásaival. A falukutató írók (Erdei, Darvas, Veres Péter, Féja, stb.) munkáinak kötelez˝o olvasása a harmincas évek második felében egy papi gimnázium öregcserkész csapatában, azt hiszem eléggé bizonyítja ezt. És legjobb tudásom szerint egyedülálló cselekedet is volt, mint ahogy szinte „ellenzéki” hatást sugároztak a DICS külpolitikai szemináriumai is, ami f˝oként a német expanzió-veszély tudatának taglalásával foglalkoztak. Az egyetemen se hivatalosan, se egymásközti beszélgetésekben politikai téma el˝o se került. Emlékszem, egy fiú volt az évfolyamban, aki a nyilaskeresztes párt tagja volt (állítólag valami számonkér˝o-széki tagságával is dicsekedett), de o˝ se nagyon agitált. A háború után megdöbbenve hallottam, hogy tagsági könyvet cserélt és Veszprém megye vezet˝o f˝oállatorvosaként mukö˝ dött vagy húsz évig. Apja a szentgotthárdi gimnáziumban volt tanár, én már csak özvegy édesanyját ismertem, nevét borítsa homály, mindig undorodtam a köpönyegforgató karrieristáktól. Harmadéven volt egy kötelez˝o kollokviumhoz kötött „honvédelmi” tárgy, amit vitéz László Dezs˝o vezérkari ezredes adott el˝o „Testnevelés II” címszó alatt, de politikával ez sem foglalkozott. Ma is szóról szóra emlékszem a kollokviumi tételemre, amire írásban kellett válaszolni. A kérdés így szólt : „A harcászati döntések szempontjait kielégít˝o fegyverhatás fokozása mily kölcsönhatásban áll a hadászat követelte mozgatási lehet˝oségekkel ?” Okos kérdés ugye ? — fogalmam se volt, hogy mit válaszol158

Féja Darvas Géza József

László Dezs˝o

jak rá. A végén azt okoskodtam ki, hogy hosszú körmondatot kerekítettem, amiben szerepelt a kérdés összes szava bizonyos szórendváltoztatásokkal. Elolvasván megnyugodtam, hogy a válasz sem értelmesebb egy fokkal se a kérdésnél, tehát egy vezérkari agyvel˝o megnyugodhat t˝ole. „Igen jó” osztályzatot kaptam rá ! Nevetséges ? Inkább siralmas, mint azt a második világháború ékesen bizonyította. A jobboldali politikai hatás egyetlen észlelhet˝o tünete volt, hogy minden o˝ sszel jött egy pár nap elkerülhetetlenül, amikor az egyetemisták — nyilván fentr˝ol irányított szervezés hatására — kivonultak az utcákra, elmentek más egyetemekre és szidták a zsidókat, ha útjukba kerültek, meg is verték o˝ ket, miközben „hazafias öntudattal” énekelték az „Erger, Berger, sósberger !” kezdetu, ˝ magasröptu˝ mozgalmi dalt. Ez a tünet általában szabályos rendszerességgel (mint a menstruáció) októberben jelentkezett, 4–5 napig tartott, azután egy évig megint csend volt. Az állatorvosok javára kell mondanom, t˝olünk nagyon kevesen vettek részt ezekben a tüntetésekben, ami gondolom a túlnyomórészt józanabb gondolkodású falusi rétegek fiaiból álló összetételünk következménye volt. S˝ot amikor híre jött, hogy kezd˝odnek a tüntetések, mindjárt figyelmeztettük a zsidó évfolyamtársainkat, hogy pár napig ne jöjjenek be. Nem is emlékszem, hogy az alatt a 6 év alatt, amíg odajártam, bármi tettleges incidens el˝ofordult volna nálunk. Jöttek hozzánk is h˝obörögni, f˝oleg jogászok és filozopterek — de zsidó hallgatót nem találván, a végén elvonultak. A baloldali pártok legális, vagy illegális muködési ˝ próbálkozásának a hírér˝ol sem hallottunk, se polgári, se marxista irányból. Azt se tudtuk, hogy vannak a világon. Gondolom kés˝obb azért rájöhettek, hogy sok minden másként alakulhatott volna, ha az egyetemi ifjúsághoz mernek közeledni, akármilyen óvatosan is. (szakmai gyakorlat, leventeség) Végül tanársegédi éveim két utolsó nyaráról kell még pár szót mondanom. 1939 nyarán két hónapot — júliust és augusztust — a kisbéri méntelepen töltöttem a kötelez˝oen el˝oírt gyakorlat megszerzése végett. Err˝ol nincs mit mondanom, jól éreztük magunkat és én élveztem a falusi élet mindig irigyelt örömeit : kocsin, hintón jártunk ki az egyes majorokba, rengeteget miskároltunk, heréltünk (sertéseket). Ez külön öröm volt, mert utánra rántva, 159

Hetzel Henrik, dr.


vagy tojással, mint a vesevel˝ot, elfogyasztottuk muködésünk ˝ vödörbe gyujtött ˝ eredményét. Most jut eszembe egy történet az egyik anatómiai szigorlatról 1940 tavaszán, amikor már mint tanársegéd unatkoztam a szigorlaton. Az elnökl˝o dékán, Hetzel Henrik professzor is úgy látszik unatkozott, mert odajött hozzám és elmesélte unokája aranyköpéseit. Akkor még nem tudtam, hogy ez minden nagypapának kedvenc vessz˝oparipája. Elég az hozzá, hogy Hetzel a szülészet professzora volt és Siófokon volt egy nyaralója. Ott nyaralt velük öt éves unokájuk is, aki bejáratos volt a környékbeli összes parasztházba, mindenütt akadtak játszótársai. Egyszer az egyik paraszt megkérte a profot, hogy nézze meg a tehenét, mikor fog elleni. Onnan hordták a tejet, elment hát szívesen, de csatlakozott hozzá az unokája is. A kicsi kint maradt az udvaron, míg az öreg elvégezte a vizsgálatot, majd együtt elindultak haza. Útközben azt kérdi a kisfiú : mondd nagypapa, hogy születik a kisborjú. Az öreg — mint mesélte — egy kicsit zavarba jött és azt mondta a gyereknek, hogy a tehén hasa alul megnyílik, és ott jön ki a borjú. Hazaérve hallja a másik szobából, hogy az unoka azt mondja a nagymamának : de buta ez a nagypapa ! Azt hiszi, hogy a borjú a tehén hasán jön ki, pedig én tudom, hogy a popóján ! 1940 nyara viszont minden eddigivel szemben olyan meglepetéseket tartogatott a számomra, amik egész további életemet befolyásolták. Ezért err˝ol a nyárról és el˝ozményeir˝ol kénytelen vagyok részletesebben beszámolni. 1937-ben — 21 éves koromban — kerültem sorozás alá, de mivel egyetemista voltam, halasztást kaptam a bevonulásra, úgyszintén 1938-ban is, mert tavasszal még egyetemista voltam. 1939 tavaszán azért kértem halasztást az o˝ szi bevonulás alól, hogy ledoktorálhassak. De ebbe a kérvénybe azt is beleírtam, hogy szüleim nem élnek, húgomat, nagyanyámat is én tartom. Azt válaszolták, hogy igazoljam nagyanyám tartását és akkor „családfenntartói kedvezmény”-ben részesítenek. Ez azt jelentette, hogy nem két évre, hanem csak póttartalékosként, három hónapos újonckiképzésre kell majd bevonulnom. De minden év januárjában igazolnom kell, hogy nagyanyámat én tartom. Sajnos nagyanyám 1939 októberében meghalt, így 1940 januárjában nem küldhettem igazolást a kiegészít˝o parancsnokságra. Közben 1939 o˝ szét˝ol mindenki részére kötelez˝ové tették a levente-foglalkozásokon való részvételt, amíg csak be nem vo160

Dósa Ilona, húgom


Független Kisgazdapárt

nult valaki katonának. Tehát nekem is kellett volna hetenként egy alkalommal a VII. kerületben (ahol a munkahelyem volt) két óra hosszat futni, kúszni, vezényszóra fapuskával tisztelegni, meg mit tudom én még, hogy mit nem csinálni. Mondanom se kell talán, hogy érettségim óta milyen rohamos mértékben csökkent bennem a hadfiúi buzgalom. Elég az hozzá, hogy én egy levente-foglalkozáson se vettem részt. Állatorvosi pályaválasztásom „láncreakció”-jának leírásánál — mint második láncszemr˝ol — részletesen írtam Blazsovics Istvánról, aki az 1934-es siófoki vitorlás segédoktató-képz˝o leventetáborban f˝ooktatóm volt. Apámnál alig volt fiatalabb, de együtt jártunk egyetemre, s˝ot én már tanársegéd lettem, o˝ még mindig hallgató volt. Viszont civilben o˝ volt a VII. ker. levente f˝ooktatója, hallgató korában ebb˝ol élt, mert ez csak esti elfoglaltságot jelentett. Jóban voltunk és megegyeztünk, hogy én nem járok levente-foglalkozásra, az o˝ egyetemi gyakorlati órákról való „lógását” viszont én igazolom. El is telt így az egész 1939–40-es tanév, mind a ketten jól jártunk. Április végén azt kérdezi t˝olem : nincs kedved egy nyári, három hetes vitorlázótáborban részt venni, mint segédoktató, de nem Siófokon, hanem Balatonbogláron ? Persze, hogy volt kedvem ! Csak azt kérte, ne használjam a doktori címet, se a tanársegédi titulust a feltunés ˝ elkerülése végett. Az egyszeruség ˝ kedvéért úgy szerepeljek, hogy Dózsa István levente. Készséggel beleegyeztem, minden spekuláció és lelkifurdalás nélkül, mert nyugodtan mondhatom : egész életemben csak egyre voltam hiú, hogy nem vagyok hiú ! Rang, cím sose izgatott, tehát nem okozott problémát ez a kérés sem. Június 27-én Dózsa István levente, vitorlás segédoktató vagy harmincad magával bevonult a boglári Balaton-parton lév˝o két emeletes házban lév˝o leventetáborba, ahol BlazsovicsBlazsovics István volt a f˝ooktató és Bojtai alezredes a táborparancsnok. Napjaink sporttal, vitorlázással, jó koszttal kifogástalanul teltek. Emlékszem június 29-én, Péter Pál ünnepén elvittek minket a boglári templomba, ahol Varga Béla — a kés˝obbi kisgazdapárti politikus. — volt a plébános. Kántor nem lévén, nagy lámpalázzal elvállaltam a mise alatti orgonálást és bár addig csak zongoráztam, állítólag nem vallottam szégyent, a mise végén még a himnuszt is eljátszottam.

161

(megismerkedés feleségemmel)

Gaubek tánciskola, Kispest

Június 5-én reggel sorakozó volt a reggeli torna után, ahol kihirdették, hogy a Baár-Madas leánylíceum boglári nyaralója bált rendez estére a Futó vendégl˝oben. Erre a bálra meghívtak 10, vagy 15 leventét is, hogy legyen kikkel táncolni a lányoknak. Egyébként nem volt zártköru˝ mulatság, bárki elmehetett, aki akart. A táborparancsnokság kijelölte a résztvev˝oket, köztük legnagyobb bánatomra engem is. Mert igaz, hogy 1937 telén elvégeztem egy „tánc- és illemórák”-ból álló tanfolyamot Kispesten a híres Gaubek tánciskolában, de mindig úgy éreztem magam, mint az egyszeri táncos, aki csak a kályhától tudott elindulni. Szóval nem éreztem magam tánczseninek, önbizalmam a tánc terén se járt a fellegekben, félszegnek is éreztem magam ilyen helyeken és az izgalom miatt, hogy rálépek a partner lábára, vagy elvétem a lépést, jobban izgultam, mintsem a tánccal járó jóérzés egyszer is hatalmába kerített volna. De hát a parancs, az parancs, végre kell hajtani. Elmentem tehát és senkit sem ismervén, a Blazsovics asztalánál ül˝o hölgyet kértem fel táncolni. Blazsovics örült neki, mert o˝ meg már a kora miatt nem nagyon szeretett táncolni. Szabályosan bemutatkoztam, táncoltunk, szokásomhoz híven tele izgalommal, szólni sem szóltam egy szót se közben, majd lekérték. Én egy darabig ténferegtem, azután lekértem egy n˝ot, rá se nagyon néztem, újra mondtam : Dózsa István vagyok és táncoltunk. Újabb lekérés, újabb ténfergés — változatlanul semmi jót nem találtam a táncban —, majd részemr˝ol ismét felkérés és bemutatkozás. Erre a hölgy olyasmit mond : engem néz hülyének, vagy maga az : már harmadszor kér fel, és harmadszor mutatkozik be ! (persze, akkor a társalgási mód sokkal finomabb volt, mint manapság, de a lényeg kb. ez volt.) Én se holt, se eleven nem voltam, mert akkor jöttem rá, hogy o˝ a Blazsovics babája. Alig tudtam valamit dadogni, de szerencsére lekérték, mert a leventék kötelességüknek érezték, hogy a f˝ooktató „sweatheart”-ja jól érezze magát. Kábultan elfordultam, megláttam egy filigrán, sz˝oke kislányt, rögtön lekértem és elkezdtem táncolni vele. Pár pillanat múlva megkérdezte : mondja maga nem szokott bemutatkozni annak, akit felkér táncolni ? Elképzelhet˝o lelkiállapotom : az egyiknek háromszor is bemutatkoztam, ennek meg egyszer sem, kellett

162

Futó vendégl˝o, Balatonboglár

Blazsovics István

Blazsovics István

Pataki Ferenc

nekem idejönnöm ? Rettent˝oen szégyelltem magam, pótoltam a mulasztást : Dózsa István levente vagyok. Nagyon jól táncolt, vele kezdtem életemben el˝oször érezni a tánc „ízét”. Zeneszünet következett, én a helyére akartam kísérni, de o˝ megkért, hogy ne menjek vele, mert a nagynénjével és an˝ pedig a lelkére kötötték, nehogy egy nak a férjével van itt. Ok leventét odavigyen az asztalukhoz. Én kissé restelkedve hagytam ott, de ahogy a zene megszólalt („Négy teve ballag baktatva, jaj mikor érünk már Bagdadba ” ez volt akkor a sláger — mintha a jöv˝obe mutatott volna), rögtön újra felkértem, annyira jól esett vele táncolnom. Szinte pillanatok alatt megszunt ˝ a szorongásom, olyan könnyedén táncolt, mint egy pille, nem kellett félnem, hogy a lábára lépek. Tánc közben azután megmagyaráztam, hogy igazság szerint ugyan valóban levente vagyok, de mellesleg állatorvos és egyetemi tanársegéd is. Mondtam, hogy rajta kívül ezt nem tudja senki, csak Blazsovics, a f˝ooktató. Így azután már a következ˝o zeneszünetben az asztalukhoz mehettem és bemutatkoztam összes rangommal és címemmel. Beszélgetés közben kiderült, hogy a nagynéni férje orvos — Dr. Léh Sándor — és o˝ a leventetábor orvosa is jelenleg, mert szabadsága alatt az apósa villájában lakik a tábor mellett és a táborparancsnok — Bojtai alezredes — szegr˝ol-végr˝ol rokona. A jól táncoló kislány neve Kovácsffy Mária volt, aki nagynénjével, anyja húgával, lejött nyaralni érettségi után a nagypapa nyaralójába. Azután egész este együtt táncoltunk és megbeszéltük, hogy két nap múlva, szombaton este újra eljönnek a Futóba, és megint táncolhatunk. Másnap én kaptam az egyetem dékáni hivatalától valami hivatalos levelet, teljes titulussal. Magához hivatott Bojtai alezredes és megkérdezte, miért nem mondtam meg, hogy állatorvos vagyok ? Mondtam, hogy el akartam kerülni a feltunést, ˝ de egyébként valóban levente vagyok, tehát az igazságot nem érte sérelem. Nem is haragudott, s˝ot örült, mert volt egy kutyája, amelyiknek a füle fájt. Rögtön állandó kilép˝ot kaptam, hogy a patikában beszerezhessem a fülkezeléshez szükséges gyógyszereket. Persze én a kilép˝o birtokában mind sur ˝ ubben ˝ találkoztam „táncpartneremmel” is a strandon, vagy lestem az utcájukban. Eleinte akadt egy konkurensem is a táncban és udvarlásban. Pataki nevu˝ levente, aki nyolc év múlva a londoni olimpián olim163

Léh Sándor, dr.

piai bajnok lett talajtornában. Már akkor is nagyon jól tornászott és én féltékeny is voltam rá, mert képes volt a kétemeletes ház kéménye tetején félkézállást csinálni, hogy produkálja magát a „véletlenül” a tábor közelében sétálgató Kovácsffy Mária el˝ott. De a sors útjai kiszámíthatatlanok, mert az akrobatikus félkézállás ellenére is én, a félszeg, lányok társaságában zavarba jöv˝o, nem handa-bandás, csendes fiú maradtam nyeregben. Megismerkedésünket követ˝o egy hét múlva már olyan szerelmes voltam legalább, mint utoljára. 10 éves koromban a három lányba. Blazsovics megért˝onek bizonyult, mert a három hét leteltével, július közepén nekem vissza kellett volna mennem, o˝ azonban szerkesztett egy hivatalos levelet az Anatómiai Tanszéknek címezve, miszerint honvédelmi érdekb˝ol a kiképzésemet három héttel meg kell hosszabbítani, ezért még három hétre visszatartanak, mint nélkülözhetetlent. Bojtai alezredes alá is írta, valami pecsét is került rá, úgyhogy én lubickolhattam a boldogságban. Ez a hosszabbítás egy áldozattal azért járt, mert a második turnusban nekem kellett ellátnom a tábor egészségügyi szolgálatát, mivel közben Léh dr. szabadsága lejárt és o˝ visszament Kaposvárra. Nem volt nehéz feladat, egy-két sebet kellett csak ellátni, de én sose szerettem még egy szálkát se kihúzni senkib˝ol. Viszont a mindennapos közös séták, együttlétek feledtették az „áldozatot”, kimondhatatlan örömet okoztak. Megismerkedésünk után pontosan három héttel — egy este két nagynéni kíséretében — négyen kisétáltunk a boglári mólóra. A nagynénik voltak olyan diszkrétek, hogy nem mögöttünk, hanem el˝ottünk mentek. Egyszer csak minden el˝okészítés nélkül, ellenállhatatlanul ajkamra tódult a kérdés : tudna-e engem egy életen át szereti ? A válasz habozás nélküli, határozott igen volt. És ezt az igent az els˝o csókkal pecsételtük meg. Olyan boldog voltam, hogy azt leírni nem lehet. Hazakísértem o˝ ket én pedig visszatértem a táborba. Azon kezdtem gondolkodni, hogy-hogy ilyen hirtelen ötlöttem ki a lánykérést, minden el˝okészület nélkül, háromheti ismeretség után ? Vajon mit szólna hozzá édesanyám, ha élne ? És abban a pillanatban villant az agyamba, hogy ma 1940. július 26-e van, szüleim házasságkötésének pontosan 25. évfordulója. Anyám síron túli helyeslésének tulajdonítottam azt, hogy pont az o˝ házasságkötésük évfordulóján kértem meg egy lány kezét váratlan gyorsasággal és hirtelenséggel, hosszas udvarolga164

Blazsovics István

Kaposvár

tás nélkül. És ez a tudat meg is nyugtatott, hogy helyesen cselekedtem. 39 évvel kés˝obb se mondhatok mást, mint hogy nem volt az elmúlt emberölt˝onyi id˝ob˝ol egy perc sem, amikor megbántam volna, hogy hirtelen ötletemnek engedelmeskedtem. „Es geht alles vorüber, es geht alles vorbei : minden elmúlik egyszer, minden a végéhez ér ” énekelték akkoriban, így a meghosszabbított szabadságom is lejárt és egy napon hagytuk el Marikával Balatonboglárt. Persze el˝otte már tervezgettük az esküv˝o id˝opontját. Én augusztus végén már meg akartam esküdni, mondtam már az elején, hogy mindig a gyors elhatározások és cselekvések híve voltam. A nagynénik azonban kinevettek és megmagyarázták, hogy mire a stafírung elkészül, meg minden egyéb, ahhoz hónapok kellenek, legkorábban karácsony táján lehet ilyesmir˝ol szó. De ezt úgyis az „anyósjelölt” dönti el, o˝ Szabáson lakik és mi még nem is láttuk egymást. Tudat alatt elfogott egy kis szorongás, amikor megtudtam, hogy Marika szülei 1930-ban elváltak, hiszen az én szüleim házasélete a rengeteg megpróbáltatás ellenére is mindig felh˝otlen volt. A válás az én szememben valami szörnyuséges ˝ dolognak tunt ˝ akkoriban. Elutazás el˝ott abban egyeztünk meg, hogy Marika meglátogatja az édesapját Marcaliban, ott lesz egy hétig, azután megy az édesanyjához. Szerda lévén az elutazás napja, a következ˝o hét szombatján fogok leutazni Szabásra. Mivel oda a vonat Kaposváron át megy, úgy beszéltük meg, hogy Kaposváron felszáll hozzám a „Tanti” — anyósjelöltem húga — és vele folytatjuk az utat Kutasig, ahonnan Szabás hintóval, vagy szekérrel még vagy 5 km. A hivatalos formulának megfelel˝oen o˝ fog bemutatni n˝ovérének, a „kiszemelt” anyósnak. Szóval a tervet pontosan kidolgoztuk. Szerdán ebéd után Marika el˝orement vonattal nyugati irányban, fél óra múlva az én vonatom indult keletnek, Pestre. Ismeretségünk eddigi egy hónapja alatt, a „boldogság tengerében úszkálva” minden simának, gördülékenynek tunt. ˝ Amint azonban a vonat elindult velem és egyedül maradtam, kezdtem nyugtalan lenni. Otthon se találtam a helyem és másnap a tanszéken is csak mászkáltam le, meg fel, mint egy ketrecbe zárt — na nem oroszlán, inkább egy — majom. Kétségek gyötörtek : valóban annyira szeretem-e, nem hamarkodtam-e el a leánykérést és mi lesz, ha a végén kiderül, hogy félrevezettem. Mardosott a lelkiismeret, ami egyébként is igen 165

Fenyvesi Emília Aurélia (Tanti), feleségem nagynénje

Filszeker Emília

(Emma néni), feleségem nagyapjának n˝ovére

Dósa Ilona, húgom

éberen és kritikusan irányította mindig cselekedeteimet. Biztos, hogy lelkem mélyén ott zsongott a tudat a szül˝ok válásáról, ami zavarta az érzelmeim stabilságába vetett hitemet és zavarta ítél˝oképességem megbízhatóságát. Éjjel nem tudtam aludni és a következ˝o nap — pénteken — felhívtam Marcali 47-et, Marika édesapjának telefonszámát. Megkérdeztem Marikát, mi lenne, ha szombaton leutaznék Marcaliba, mert okvetlen beszélnem kell vele. Rögtön készségesen meghívtak és én a tervezettnél egy héttel el˝obb elutaztam, mégpedig nem Szabásra, hanem Marcaliba. A vonaton elhatároztam, hogy megmondom o˝ szintén neki, várjunk az esküv˝ovel (egyébként se volt még kituzve) ˝ és ne tartson szélhámosnak, ha a végén kiderül, hogy mégsem vagyunk egymáshoz valók. A kétségek azonban abban a pillanatban köddé foszlottak, ahogy megláttam o˝ t a vasútállomáson. Minden újra a legnagyobb rendben volt, zavartalanul, szorongások nélkül boldognak éreztem magam, éppúgy, mint Bogláron. Másnap, — vasárnap reggel, miután az éjszakát nagyapja nénjének, Emma néninek abban a szobájában töltöttem, ahol Marika született 18 évvel el˝obb — az apjával négyszemközt maradva, megismételtem a leánykérést, mondván, hogy bár Marika az anyjával él, kötelességemnek éreztem, hogy az édesapjától is megkérjem a lánya kezét. Az öregnek jól esett a figyelem, délben Emma néni sz˝ol˝ojében ebédeltünk és boldogan indultam haza. Otthon újra elkapott az aggályoskodás, skrupulizálás, önmardosás, lelki kétségek. Csak sóhajtoztam, se ettem, se ittam, egyszóval teljesen felzaklatva vártam a hét végét, hogy lemehessek Szabásra. Nem találtam sehogy sem a helyem, húgom, meg az akkori gavallérja, jelenlegi férje halálra röhögték rajtam magukat — nekik sokkal nagyobb rutinjuk volt szerelmi téren, mint nekem. Azon meditáltam, nem lehet igazi szerelem az, ha nem látom az illet˝ot, rögtön kétségek mardosnak. Végre eljött a szombat, Kaposváron felszállt hozzám Tanti és én, hogy „el˝okészítsem” o˝ t az esküv˝o elhalasztásának gondolatához, elkezdtem mesélni, hogy még katona sem voltam, nem tudom mikor hívnak be és egyéb ilyen halandzsa. Szerencsére nem nagyon értette, mit akarok kinyögni, mert amint a kutasi állomáson megláttam Marikát, egyb˝ol megszuntek ˝ aggodalmaim, szívb˝ol éreztem az együttlét boldogságát és ez folyamatos volt másfél napos ott-tartózkodásom alatt. 166

Kovácsffy Arnold


Moldován Emília

(Milka), unokatestvérem

zzz Éva

Fenyvesi Mária, anyósom

Kialakult egy pesti program is, hogy augusztus végén Marika anyjával feljön Pestre pár napra, szóval megint felh˝ot1en volt az ég felettem. De már unom leírni, hogy hazaérve újra jelentkezett a szorongás. Most azonban elhatároztam, hogy a végére járok. Szerelem terén abszolút rutintalan lévén, elhatároztam, hogy olyan valakit˝ol kérek tanácsot, aki biztosan tapasztaltabb nálam, és aki el˝ott nem is restellem kitárni szívem rejtett zeg-zugait sem. Aggályaim okával szerettem volna tisztába jönni, hogy miért csak olyankor ˝ jelentkeznek, ha nem látom a nagy „O”-t. Ezen a nyár végén — kezd˝od˝o asztmája miatt — néhány hetet kórházban töltött Milka nevu˝ unokan˝ovérem, még pedig abban a kórházban, ahol édesanyám 1937-ben feküdt. Nagyobbik kislánya, Éva — akkor 10 éves volt — ezalatt nálunk lakott Wekerlén. Már az elején írtam, hogy Milkát nagyon szerettem, vidám, jókedvu, ˝ nem sokat töpreng˝o lélek volt. Gondoltam, lelki orvosomnak o˝ lesz a legalkalmasabb. Bementem hozzá a kórházba, leültünk vele a parkban és ától-cettig elmeséltem történetemet a nyári megismerkedést˝ol a kétségeimen, vajúdásaimon keresztül olyan töredelmesen, pontosan, mintha csak a gyóntatószék rácsa mögött térdelnék. Milkával szemben nem voltak gátlásaim, teljes o˝ szinteséggel tártam ki lelkemet és a véleményét kérdeztem, mit gondol, mire hallgassak : az együttlétünk alatti boldogságra, vagy a távollét idején fellép˝o kétségekre. Milka komolyan végighallgatott, majd elnevette magát és azt mondta : „fiam, te menthetetlenül szerelmes vagy, nekem elhiheted !” Elhittem és az azóta eltelt közel negyven esztend˝o óta megszakítás nélkül nemcsak hiszem, hanem tudom is ! „Ma jobban, mint tegnap, kevésbé, mint holnap !” Szóval a „lelki patyolat” hatásos volt, megszuntek ˝ a kétségek és a Marikáék pesti kirándulása alatt kialakultak a terminusok is. Október 20-ra — húgom születésnapja — tuztük ˝ ki az eljegyzés napját, az esküv˝ot pedig a karácsony utáni napokra. Szüleim jegygyur ˝ uit ˝ alakíttattam át a mi méreteinkre és vésettem beléjük a nevünket. Közben október 15–17-e között jó eredménnyel leraktam az állatorvosi tisztivizsgát, és utána utaztam le Szabásra az eljegyzést megtartani. Minden küls˝oség és formalitás nélkül egymás ujjára húztuk a gyur ˝ uinket, ˝ még a családból se volt senki más jelen. Anyósom sose volt szentimentalista. 167


Moldován Emília (Milka), unokatestvérem

Balatonboglárról való hazatérésem óta a napi els˝o teend˝om volt a levélírás. A „drágám” megígérte, hogy olyan hosszan válaszol, amilyen hosszú az én levelem lesz. Volt olyan nap ; amikor 16 ív papír két oldalát írtam tele, tehát 32 oldalt, úgyhogy majdnem csomagként kellett feladjam. Persze az o˝ válaszai egyszer se érték el az én leveleim hosszúságát, viszont mindig volt valami ügyes kifogása. Átlag minden szombaton délben leutaztam és vasárnap este indultam vissza, hogy hajnalban értem Pestre. Az utazás nem volt unalmas, mert Bárdos Laci a somogyi jegyz˝o lányának udvarolt ebben az id˝oben és o˝ is minden hét végén leutazott. Kaposvárig így együtt mentünk, o˝ ott átszállt Karád felé, én meg mentem még pár állomást Kutasig. A Milka féle lelki mosdás után megnyugodva, már viszonylag hamar telt az id˝o, mert közben sur ˝ un ˝ telefonálgattunk is. Szép id˝ok voltak és alig vártuk már az esküv˝ot. Közben én beadtam a pályázatomat a m. kir. állatorvosi karban meghirdetett állásokra. (katonáskodás) Persze most már kezdett izgatni a katonáskodás is. Bojtai alezredes — a boglári leventetábor parancsnoka, szegr˝ol-végr˝o1 rokon — Pesten az egyik kiegészít˝o parancsnokságon szolgált és megnyugtatott, hogy ebben az évben az én korosztályomból elmaradottakat nem fogják behívni, rendelet van rá. Azt mondta azért, mert ebben az évben — 1940-ben — csatolták vissza Erdély egy részét és azokról a területekr˝ol kell a rengeteg újoncot els˝osorban kiképezni. Mivel egy alezredes nyugtatott meg, jogos volt, hogy meg is nyugodjunk. Ebben a nagy nyugalomban, november 29-én, pénteken reggel kaptam egy idézést, hogy másnap reggel nyolc órakor jelenjek meg a kispesti városháza földszintjének valamelyik szobájában. Akkor még nem találták ki a szabad szombatot, így nem volt semmi különös egy ilyen idézésben. Oda is mentein reggel 8-ra és feltunt, ˝ hogy elég sokan álldogálnak már ott. Beálltam én is a sorba, amelyik elég gyorsan fogyott, így rövid id˝o múlva be is jutottam. Elvették az idézést, és helyette a markomba nyomtak egy katonai behívót, miszerint december 1-én, vasárnap reggel köteles vagyok jelentkezni katonai szolgálatra Nyíregyházán a M. Kir. Gróf Hadik András 4. honvéd huszárezred laktanyájában. 168



Az el˝oz˝oleg abszolút kompetens helyr˝ol (kiegészít˝o parancsnokság, alezredes) származó megnyugtatás ellenére elég nyugtalanul forgattam a behívót a markomban, majd els˝o ötletemre hallgatva bementem a postára, felhívtam Szabást és közöltem Marikával az „örömhírt”. De rögtön hozzátettem, hogy eszem ágában sincs másnap reggel Nyíregyházán jelentkezni, hanem inkább még aznap este Somogyban, Szabáson, o˝ nála, hogy legalább elbúcsúzhassunk. Apám szavai jutottak eszembe, aki azt mondta, a katonasághoz sietni sose kell nagyon, mert ott úgy se marad le semmi jóról az ember. Ha elkésik, legrosszabb esetben pár napra kóterbe teszik, de az is beleszámít a szolgálatba. Milyen igaza volt szegénynek, többször is szót fogadtam a kés˝obbiekben is neki és semmi hátrányom nem származott bel˝ole. A búcsú hétf˝on estig tartott — hiába, ezt nem lehet elsietni — éjjel hazautaztam, összepakoltam a „katonaládát” és kedd éjjel leutaztam Nyíregyházára. Elseje helyett 4-én reggel értem oda, az állomásról már sorba állítva masíroztattak a laktanyába. A kutyának se tunt ˝ fel a három napos késésem, beosztottak az 5. lovasszázadba és megkezd˝odött életem egyik szörnyu˝ korszaka, amit ezután persze még számtalan hasonló követett. A nyíregyházi huszárlaktanya „hálószobái” 30–40 ágyra voltak méretezve. Az els˝o éjszakát úgy vészeltem át, hogy mivel ágy már nem jutott nekem, de találtam két állatorvost véletlenül, azok megosztották velem az ágyukat úgy, hogy összetolták. Ez a két fiú : Szokol Ágoston és Weiss Antal felvidéki származású volt. Brünnben végezték az egyetemet, de a Felvidék és Kárpátalja visszacsatolása után Nyíregyházán kellett katonáskodniuk. Ma Szokol Kassán az állatorvosi fakultás tanára, Weiss pedig Munkács mellett praktizál, mint szovjet állampolgár. Na de hagy térjek vissza december 5-én reggelre. Egy futet˝ len helyiségben, két szalmazsák közötti „alvás” gyötrelmei után a raktárba mentem „felszerelni”. A vízipólós mellkas méretemre alkalmas zubbony ujja centikkel ért lejjebb a kezem leghosszabb, középs˝o ujjánál. A csizmanadrágot a hónaljamnál is vissza kellett hajtanom, olyan hosszú volt. Már említett vádli méreteim miatt kb. 44-es csizmát kaptam a 40-es ballábamra, míg a jobb lábra való 2–3 számmal még nagyobbra sikerült. A köpenyem is, a nemrég divatos „maxi-korszak” korai el˝ofutáraként, a bokámig ért. Egy el˝onye volt, hogy így „divathiányosságaimból” sokat jó169

Kassa

tékonyan eltakart. Viszont, hogy ne csak lötyög˝os holmijaim legyenek, a sapkám a fél fejemet se takarta. Felszerelésemmel egyidejuleg ˝ ágyat is kaptam, aminek természetes következménye volt, hogy szalmazsákomat saját kezuleg ˝ kellett kitömnöm az istállók végében álló szalmakazalból. Vagy ötször küldött vissza a szobaparancsnok o˝ rvezet˝o úr a szalmazsákkal, mert kevesellte a beletömött szalmát. Már majd sírva fakadtam a kétségbeesést˝ol, hogy mennyi szalma fér bele egy szalmazsákba és párnába, mert közben a kezem csupa seb lett a szalmacsonkok szurkálásától és csak azért nem éreztem fájdalmat, mert a hidegt˝ol lilára voltak gémberedve az ujjaim. Azután megtanítottak a másodéves „öreg”-huszárok, hogy kell a szalmazsákban a huszárkarddal a szalmát úgy elrendezni, hogy ránézvést egyenes élekkel rendelkez˝o téglalap alakot mutasson az ágy, ugyanakkor a középs˝o rész csak laza szalmából álljon. Mert ha középen is keményre tömött a szalma, akkor az ember kemény alapon fekszik és jobban fázik, viszont ha középen laza, akkor lefekvéskor besüpped és oldalról is melegít a szalma, sokat pótolván a pokróc nem túlzottan melegít˝o hatásához a fu˝ tetlen helyiségekben. Külön tanulmányt jelentett a lefekvés és felkelés praktikus módjának elsajátítása is. Mert ha valaki a megszokott civil módon egyszeruen ˝ leült volna az ágy szélére és utána fekve hemperedett volna be középre, akkor a szalmazsák szélnek el˝oírt „élét” reggel fél óráig sem tudta volna rendbe hozni, bökdösve a szalmát kardtokjával a középen fekv˝o töm˝onyíláson keresztül. Erre pedig id˝o nem volt. Ezért én is megtanultam, hogy a szalmazsák tégla alakja a derékszögben találkozó lapok éleivel együtt a katonai fegyelem olyan megsérthetetlen el˝oírása, ami ellen véteni nem érdemes, mert akkor esetleg egy hétig moshatta fel a „vétkes” a folyosót és lépcs˝oket „fegyelemre-szoktatás” címén. Tehát az ügyes huszár úgy módosította civilbeli lefekvési szokásait, hogy amikor már levetk˝ozött és minden ruháját a helyére tette el˝oírásszeruen ˝ ; ingben, glóriában (hosszú gatya) óvatosan levette a „szabályos téglaalakú, éles szélu” ˝ szalmazsákról a pokrócot, a hátára terítette, azután a vaságy végén felkapaszkodott a keresztvasra. Ügyes egyensúlyozás után óvatosan beleereszkedett az ágy közepébe, úgy, hogy a szalmazsák széléhez véletlenül se érjen hozzá, ezért kellett el˝ore betakarózni még álló helyzetben, mert a forgolódásról is le kellett szokni. Persze, az egész napi 170

kiképzés, lóvakarás, lovaglás, a kitolásból végeztetett futások és fekv˝otámaszok hatására ez viszonylag könnyen ment, mert az ember olyan mozdulatlanul aludt, mint egy darab fa. Reggel jött az ébreszt˝o. Els˝o dolgom volt minden megszólalás el˝ott az éj folyamán a bajuszomra fagyott leheletekb˝ol kialakult kis jégcsapokat újjal lemelegíteni, mert különben úgy húzódott beszéd közben a szám, hogy fájt. Ez után a muvelet ˝ után következett a lefekvéshez hasonlatos rituális szertartás szerinti felkelés, csak fordított sorrendben : a szalmazsák szélének érintése nélküli kikapaszkodás az ágyvég keresztvasán keresztül. Gyors öltözés, utána az ember az éles szélu, ˝ de középen majomfészek-szeruen ˝ besüppedt szalmazsák rendbehozatalát néhány mozdulattal elvégezte. Egyszeruen ˝ benyúltunk a töm˝onyíláson és fellazítva felhúztuk középen a lenyomott szalmát. Mivel az oldalélek sértetlenek voltak, az ágyközép laza szalmájának esetleges egyenetlenségét a leped˝ovel és pokróccal jótékonyan lehetett leplezni. Az ágy körüli éjjeli szobarend abból állt, hogy az ágy feje feletti polcra össze kellett hajtogatni köpenyt, zubbonyt, nadrágot forsriftosan, az ágy vége el˝ott pedig kellett álljon a kipucolt csizma „vigyázzállásban”, azaz negyvenöt fokos szöget kellett a talpközépvonalnak bezárni. A csizma tetején pedig, hosszúkásan összehajtva egy pár tiszta kapcának illett keresztben feküdnie. Két pár kapcánk volt, az egyiket hordtuk állandóan, míg a másik az ágy alatti ládában volt és csak éjjelre került „szolgálatba”, hogy ha éjjel ellen˝orzés jött a szobába, az mindig tiszta kapcát láthasson. Nem tudom, ez mit akart jelképezni, mert a higiéniának a mosdás biztosította legelemibb lehet˝osége is kizárt volt téli id˝oszakban, mosásról ne is beszéljünk. A mosdással azért nem lehetett id˝ot vesztegetni, mert a legénységi körletekben a csapok egész télen be voltak fagyva. A WC-k hasonlóképpen, de ez utóbbi kevesebb gondot okozott, mert az istállók végében álló trágyadombok jó meleget árasztottak, így szinte kényelmesebb helynek bizonyultak a futetlen, ˝ befagyott WC-knél. Talán egész télen kétszer hozták rendbe a WC-ket a büntetésb˝ol erre kijelöltek, a konyhából hozott forró vízzel, miközben Pet˝ofit idézhették : „Mit rákentek a századok, lemossuk a gyalázatot !” Körülbelül egy hétig „élveztem a 40 ágyas közös háló nevel˝o hatásait, ami a fenti trükkök elsajátítása miatt hasznosnak bizo171

nyult, de volt egy óriási hátránya is. A téli étkezés zömét a hüvelyesek (bab, borsó) adták akár leves, akár f˝ozelék formájában, délben és este is. Minden másnap kaptunk egy darab másfélkilós, úgynevezett „komisz” kenyeret frissen, két napra. Na már most, volt olyan jó étvágyú huszár, aki együltében befalta a másfélkilós kenyeret és hozzá egy-két csajka babf˝ozeléket. Akkor értettem meg azt a paraszti mondást, hogy valakinek „feneketlen gyomra” van, az mit jelent. Kinek-kinek a fantáziájára bízom, esetleg kémiai jártasságára, hogy elképzelje, vagy kiszámítsa, mennyi gázt tud termelni egy éjjel egy b˝o emésztést végz˝o emberi „vegyi üzem”. Én, mint érz˝o és szenved˝o alany, nem számíthattam másra — hiába voltam jeles kémiából —, csak a komisz-osztást követ˝o napokon reggel felé mindig attól féltem, hogy az egész épület felemelkedik, mint egy gázzal töltött léghajó és én köztudottan tériszonyos vagyok. December 6-án Miklós napja lévén, vitéz nagybányai Horthy ˝ oméltósága, a legf˝obb hadúr névnapja tiszteletére délMiklós Of˝ ben mindenkinek adtak két deci bort. Sorba kellett állni és egy tizedes vödörb˝ol, fületlen bádogpohárral mérte a csajkánkba. Én „önzetlenül” rögtön átadtam az adagomat egy huszárnak, aki hálából este kipucolta a csizmámat érte. Persze nem csak ez volt a célom — bár cip˝ot se szerettem sohase pucolni, nemhogy csizmát — és nem is azért voltam önzetlen, mert eszembe jutott a kiábrándító 1933-as dzsemboris találkozásom az ünnepelttel, hanem csak megláttam a tizedesnek azt a három ujját, ami a fületlen bögre miatt minden merítéskor a borba ért, hogy milyen feltun˝ ˝ oen tiszta a többi ujjaihoz képest. Eszembe se jutott, hogy az alkohol fert˝otlenít, csak az, hogy hány heti istállókosz ázhatott le ezekr˝ol az ujjakról és rögtön antialkoholista lettem. December 10-e körül láttuk meg az els˝o tisztet, egy f˝ohadnagyot — Butykai Ákost —, aki összeszedett a laktanyában vagy húsz érettségizettet, úgynevezett „önkéntes urat”, vagy másképpen karpaszományost és külön szobát kaptunk, mint leend˝o tisztiiskolások. Ez is futetlen ˝ volt, de fele létszámmal kétszer olyan jól lehetett elviselni a benne való tartózkodást, abból az alapvet˝o fizikai törvényb˝ol is kiindulva, hogy a gázok a rendelkezésükre álló térben egyenletesen elosztódva, a tér nagyságának megfelel˝o mértékben hígulnak. Azon kívül adjusztálták a ruháinkat is, szóval kezdtünk „ember-formán” kinézni. Egy szakaszvezet˝o lett a szobaparancsnok, 172



Gödörháza

aki ott aludt velünk egy szobában. Róla még kés˝obb szeretnék megemlékezni, ha nem is a hála hangján. Egyel˝ore azonban engem az izgatott, hogy közölték, engem két évre hívtak be, nem is tudnak a családfenntartói kedvezményemr˝ol (ami alapjában véve nem is lehetett már érvényes, hiszen nagyanyám még 1939 o˝ szén meghalt). Én azonban a saját papírom birtokában nem akartam belenyugodni. December 18-tól 30-ig karácsonyi szabadságot kaptunk, én azonban kihallgatáson kértem a f˝ohadnagyot, hogy január 2-án lévén a menyasszonyom születésnapja, toldja meg 4-én reggelig. Hozzájárult, én tehát el˝oször rohantam Pestre a kiegészít˝o parancsnokságra reklamálni a családfenntartói kedvezményt. A parancsnok egy ezredes volt, akit el˝oz˝oleg Bojtai felhívott az érdekemben telefonon, nagyon kedvesen fogadott is. Felforgatták az egész irodát, de hála Istennek nem találták az aktámat. Az én papíromat nézegetve neki is feltunt, ˝ hogy minden januárban kell igazolnom a jogigényem fennállását — nagyanyám eltartását — s megkérdezte, hogy igazoltam-e 1940. januárban. Szemrebbenés nélkül hazudtam, hogy természetesen és mivel az aktáimat nem találták, azt ígérte az ezredes, hogy átír az I. hadtestparancsnokságra (ez Pesten volt a Veres Pálné utcában), az majd átír a VIII. hadtestparancsnokságra (Kassa), akikhez Nyíregyháza tartozik, hogy szereljenek le, és majd ha lesz póttartalékos kiképzés, akkor fognak engem három hónapra behívni, de januárban ne felejtsem el igazolni nagyanyám eltartását. Egy kicsit lekókadtam, de gondoltam : aki id˝ot nyer életet nyer, szereljenek csak le, aztán majd csak lesz valami. Közben megkaptam a m. kir. állatorvos gyakornoki kinevezésemet a Szentgotthárd–Muraszombati járásba, december 31-én kellett a Földmuvelésügyi ˝ Minisztériumban az esküt letenni. Sokat nézegettük menyasszonyommal a térképet és Szentgotthárdot még csak megtaláltuk, de Muraszombatot nem. Akkor még nem tudtam, hogy az Jugoszláviában van, csak három községe maradt magyar területen és azok a szentgotthárdi járáshoz csatoltatván, a járás nevét is hozták magukkal. Ez a három község Magyar˝ szombatfa, Gödörháza és Velemér volt, az Orség déli részén. Sajnos a szabadság — szokásához híven — gyorsan elszaladt és én nagy sóhajtozások közepette visszautaztam Nyíregyházára.

173


Velemér Magyarszombatfa

Szucs ˝ Gyula, dr.

Január jobban telt valamivel, mert az ezred állatorvosa Dr. Szucs ˝ Gyula százados elintézte, hogy csak délel˝ott vettünk részt mi hárman állatorvosok a kiképzésen, délután az állatorvosi irodában „ügyeleteskedtünk”, ahol be volt futve, ˝ meg tudtunk meleg vízben mosdani, egyszóval „földöntúli gyönyörökben” volt részünk. Azon kívül megismerkedtünk Csuka Pál alhadnaggyal, aki „Kurschmied” volt a császári id˝okben, magyarul gyógykovács. Rettenetes rutinja volt a lovak sántaságával kapcsolatosan, nagyon sokat tanultam t˝ole, ami vidéki koromban nagy hasznomra is vált. A délel˝otti kiképzés lóvakarásból és lovaglásból állt. Ezen kívül természetesen mi zaboltuk és almoltuk is a lovakat. Az én istállóparancsnokom rettenetesen undok szakaszvezet˝o volt, aki folyton kitolt velem, mert sose tudtam kefével és vakaróval annyi port és korpát kikefélni, vakarni a lovakból, hogy a babája nevét ki tudtam volna bel˝ole írni a lóállás el˝otti döngölt agyagra. Ez volt a rögeszméje, még szerencse, hogy csak Julinak hívták a szeret˝ojét és nem Rozáliának, vagy Petronellának, mint szegény anyai nagyanyámat. Folyton szekírozott : „Önkéntes úr ! — mondta jó gúnyosan —, húsz évig járt iskolába és még egy lovat se tud tisztességesen megvakarni ?” Mindig csodáltam a többit — zömmel parasztgyerek volt —, hogy tudnak annyi port lekefélni egy lóról, hogy a vakaróval ki tudják ütögetni : J U L I. A végén rájöttem, hogy a jászol alatt a falról is vakartak egy kis meszet hozzá, azért ment nekik olyan könnyen. Jó pap is holtig tanul, ha semmi hasznát se látja is, mondja a közmondás, így voltam én is a mészvakarással. Ezzel a szakaszvezet˝ovel is találkoztam még kés˝obb, majd hivatkozom rá. Egy kihallgatáson — még az elején — úgy jelentkeztem véletlenül, hogy Dr. Dózsa István karpaszományos huszár. Közölte az o˝ rmester, hogy csak ha igazolom a diplomámmal vagy hiteles másolatával, és napiparancsban megjelenik, itt csak akkor leszek doktor, semmi más igazolás nem számit. Húgomnak írtam, hogy közjegyz˝ovel másoltassa le a doktori diplomámat és küldje el. A közjegyz˝o le is gépelte a latin nyelvu˝ diplomát folyamatos írással, hogy : „Nos Rector Universitatis Regiæ Hungaricæ Scientiarum Technicarum et Oeconomicarum Palatinus Josephus ”, stb. Se új bekezdés, se kiemelés, egy oldal sur ˝ un ˝ gépelt latin szöveg, amib˝ol én is nehezen tudtam volna kibogozni, hogy hol van 174

Dósa Ilona, húgom

az, hogy doktor vagyok. Megmutattam az o˝ rmesternek, ránézett és egy pillanat múlva már mondta is, hogy rendben van. Még aznap ezred-napiparancsban jött, hogy Dózsa István karpaszományos huszár a mai naptól Dr. Dózsa István karpaszományos huszár. Ekkor kezdtem spekulálni rajta, hogy mégis igaza lehet annak, aki a katonai rangokat így magyarázta : az o˝ rvezet˝o olyan úr, mint civilben a falu bírája, a tizedes olyan, mint a szolgabíró, szakaszvezet˝o az alispánnal ér fel és a legmagasabb rang az o˝ rmesteré, civilben olyan már nincs is. Sokszor tapasztaltam ezt az igazságot, mert többször intézte el — és jobban — problémáimat a katonaságnál egy o˝ rmester, mint egy törzstiszt. Január közepén csomagot kaptam Szabásról, benne disznótoros kóstoló, sütemény, stb. Betettem a katonaládámba és id˝onként jólesett egy kis pótlás — pláne, mert szabási volt. Délel˝ott az istállóban voltunk, vagy lovaglás volt, a szobánk tájára is tilos volt menni. Egyik délel˝ott valamiért mégis váratlanul benyitottam a szobába és látom, hogy a szobaparancsnok szakaszvezet˝o nagyban kóstolgatja a csomagomat. Elhult ˝ bennem a vér, dühös is lettem ekkora szemtelenség láttán, de eszembe jutott az okítás : szakaszvezet˝o — alispán, nem szóltam egy szót sem, mintha észre se vettem volna. Nem bántam meg életemben ritkán jelentkez˝o „diplomáciai érzékemet”. Az egyébként mufurc szakaszvezet˝ot ett˝ol kezdve az ujjam körül tekerhettem. Soha nem szólt rám semmiért, még a szobarend esetleges megszedéséért sem. Megérte az a kis disznósajt, o˝ pedig tudta, ha én kihallgatáson jelentem, akkor lefokozzák. Tiszteket nem igen láttunk, a tisztesek, altisztek kiélhették hatalmukat, s˝ot sok a szadizmusát is. A legénység teljesen ki volt szolgáltatva primitívségüknek. Sokszor belerúgtak az emberekbe, lovaglópálcájukkal végigvágtak rajtuk és az ember azt hitte : joguk is van hozzá. Egyszer azután furcsa dolog történt : riadó, az összes újonc az északi fedett lovardába, az összes tisztes és altiszt a délibe kellett rohanjon, nem tudtuk miért. Sorba álltunk és vártunk. Hamarosan beállított az ezredparancsnok — vitéz Ehrlich Géza ezredes — a segédtisztjével. Elénk állt és mondta, hogy a volt els˝o világháborús csicskásától kapott levelet és abból értesült, hogy micsoda bánásmódban van itt része a legénységnek. A volt tisztiszolgája 175

fia is itt újonc és az panaszolta az apjának. Ez turhetetlen ˝ állapot, ezért minden újonc egyenként mondja el, ki bántotta, mikor és ki látta esetleg. Utána mindezt elmondta románul is, mert sokan voltak az újoncok közül erdélyiek. Sorba járt mindnyájunkat és a panaszokat a segédtisztjével együtt jegyezték. Én nem tettem panaszt, mert engem nem bántottak, de egy erdélyi engem is bejelentett tanúnak, mint utóbb kiderült. Órákig tartott a kihallgatás, azután az ezredes kérette a készültséget és 26 tisztes, és tiszthelyettes névsorával küldte át o˝ ket a déli fedett lovardába, hogy ezeket tartóztassák le, mert hadbírósági eljárást indíttat ellenük. Így is lett. A 8–10 ember számára berendezett fogda — katonanyelven „fácános” (a fácán és a fogoly is madár jeligével) — zsúfolásig tele lett. A hadbíróság sokat lefokozott közülük, 6 hótól 2 évig tartó börtönre ítéltek jónéhányat és csak páran úszták meg laktanyafogsággal, köztük az istállóparancsnokom. Ezt csak azért említettem, mert akkor is akadhatott olyan magas beosztású tiszt, aki emberséges magatartásnak nem restellte nyilvánosan is jelét adni. Egyébként jellemz˝o volt, hogy a 4. lovas század minden tisztese, altisztje letartóztatásba került, ott volt a legszadistább állapot. A századparancsnok gyomorbajos, mogorva ember volt, aki 1941 nyarán egyetlen tiszti halottja lett a gyorshadtesttel a frontra vonult huszárezrednek. Állítólag hátulról l˝otték le, mert „ellenséggel” nem is találkoztak, azok olyan gyorsan vonultak visszafelé. Ezen a télen nagy hó volt és nagy hideg is. A napok lassan teltek. Általában estefelé volt egy órányi szabadid˝onk, én ezt a kantinban töltöttem levélírással. A levelek persze Somogyországba mentek és — fiatal lévén — optimizmusom még elég töretlen volt, annak ellenére, hogy a leszereléssel kapcsolatos kilátások olyan bizonytalanok voltak, mint a kutya vacsorája — ahogy Somogyban szokták mondani. Január 22-e emlékezetes napom volt. Mint már ígértem az els˝o oldalon, ez a nap többször el˝ojött életem során, jó vagy rossz, de emlékezetes következményekkel, ezért mindig hivatkozni fogok rá. Ez a 22-e következményeiben kellemes volt. Délel˝ott lovagoltunk a nyitott lovardában, ami számomra mindig nagyobb élvezetet jelentett, mint a lóvakarás, mert évekig tanultam lovagolni és tudtam is. 176

Kecskeméti o˝ rnagy

A többiek zömmel itt ültek el˝oször lovon, tehát nem csoda, ha dülöngéltek, kapaszkodtak, zötyköl˝odtek, egyszóval, ahogy huszároknál mondták : úgy ültek a lovon, mint „bagzó macska a kerítésen”. Lovaglás közben észrevettem, hogy a századparancsnokunk : vitéz Szepesi-Schaurek Ottmár huszárszázados (akit akkor láttam életemben el˝oször, addig csak a nevét kellett bemagolnunk) a szolgálatvezet˝o o˝ rmesterrel kell˝o távolságból nézi a lovaglást. Egyszer látom, hogy a százados mutogat valamit az o˝ rmesternek és elmegy. Az o˝ rmester odajött hozzánk és szólt a lovardavezet˝o szakaszvezet˝onek, hogy lovaglás után engem küldjön a századirodába. El nem tudtam képzelni, mit vétettem, de persze azért jelentkeztem, el˝oírásszeruen. ˝ Az o˝ rmester rámnézett és közölte : a százados úrnak nagyon tetszett a lovaglásom, ezért jutalmul rendkívüli szabadságot kapok. Megkérdezte, hány napot kérek. Én beleszédültem a gyönyöruségbe ˝ és öt napot mondtam. Már töltötte is ki a szabadságos papírt és mikor átadta, megjegyezte, hogy nyolc napot is kérhettem volna, mert a századparancsnok annyit adhat legtöbbet. Rögtön módosítottam a kérésemet, de kioktatott, hogy a katonának határozottnak kell lennie, ha öt napot kértem, annyit is kaptam. Jobban meg kellett volna tanulnom a Szolgálati Szabályzatot ! Nem volt tehát alku és alapjában az öt nap is tiszta nyereség. Még aznap éjjel felutaztam Pestre és reggel els˝o utam az I. hadtesthez vezetett, ahol tudtam, hogy Kecskeméti nevu˝ o˝ rnagy intézi a személyi ügyeket. Gondoltam megkérem, szereltessen már le, hiszen a rendeletek értelmében én minden napot potyán töltök mundérban, mert ez nem póttartalékos kiképzés. Kecskeméti o˝ rnagy éppen nem volt a szobájában szerencsémre, mert az el˝oszobájában ül˝o o˝ rmester megkérdezte, miért keresem. Elmondtam neki a családfenntartói kedvezményem ügyét, és hogy szeretnék miel˝obb leszerelni, hiszen a póttartalékos kiképzés újabb három hónapig tart majd. Erre az o˝ rmester közölte, hogy o˝ volt az ügyemnek az el˝oadója és már átírt a VIII. hadtestnek Kassára, hogy február 28-val szereltessenek le, mint kiképzett póttartalékost. Marhaság volna két hónapot potyán katonáskodni — tette hozzá, ha már december 1-én tévedésb˝ol behívtak. Miért ön szenvedjen mások hanyagsága miatt ! Magamban élénken helyeseltem, nagyot tisztelegve megköszöntem a tájékoztatást. Majdnem tánclépésben mentem ki a 177

Kassa

hadtestparancsnokságról, mert—bár aggályoskodtam, hogy nem az o˝ rmester józan paraszti észjárása, hanem az ezredesek által közölt rendeletek lesznek az er˝osebbek —, a váratlan hír mégis úgy felvillanyozott, hogy madarat lehetett volna velem fogatni. Rögtön utaztam tovább Szabásra, három boldog napra és utána, ha kevésbé boldogan is, de abban a halvány reményben, hogy az o˝ rmesternek lesz igaza, — nem pedig az érvényes rendeleteknek — vissza Nyíregyházára. Nem mondhatom, hogy a hátralév˝o egy hónap rohant volna, de mindenesetre a leszerelés kézzelfogható közelségbe kerülésének a halvány lehet˝osége is könnyebben elviselhet˝ové tette az akkori katonai „szellem” és „illemszabályok” elsajátítását. Meg kellett tanulnom, hogy ha be akarok menni egy szobába és ott nálam magasabb rangú katonai egyén tartózkodik, akkor el˝oször „alázatosan engedélyt kell kérni”, hogy beléphessek és csak az engedély megadása után mehetek be. Márpedig egy rangnélküli huszárnál, ha karpaszományos is, minden krumplivirágos bunkó magasabb rangú, mert a huszár a bányabéka alsó fertályánál is legalább egy emelettel lejjebb van a ranglétrán. Ha vonaton egy fülkében már ül egy tiszt, akkor ugyanez az illemkódex ott is érvényes és kötelez˝o, nemcsak a laktanyában, s˝ot ott még „alázatosan engedélyt kell kérni” arra is, hogy bemutatkozhassak. Egyszóval a „rendíthetetlen katonás fegyelem” elsajátítására csak egy utat ismertek : a katona egyéniségének, emberi mivoltának minél tökéletesebb megalázását. Még kaszton belül is ! Hiszen a fenti illemszabály a tisztek egymás közötti érintkezésében is kötelez˝o érvényu˝ volt. De ezt a célt szolgálta az újoncok kopaszra lenyírt feje, a primitív lelkivilágú (ha ugyan lelkivilágról ebben az esetben egyáltalán lehet beszélni) tisztesek, altisztek korlátlan hatalma, amit iparkodtak is kegyetlenül érvényesíteni, hiszen tisztet hetekig sem látott az ember. De — tisztelet a ritkakivételnek — a tisztek szellemi törekvései sem törtek az egek felé. Legtöbbjük „szellemi” igényét b˝oven kielégítette egy cigányzenével átmulatott éjszaka és ha netán eközben beleléptek a nagyb˝og˝obe, vagy összetörték a kávéházi tükröt, hetekig büszkén, emelt f˝ovel jártak. Voltak, akik „pontos statisztikát” vezettek szeret˝oikr˝ol és a kituzött ˝ céljuk az volt, mikor érik el létszámban egy hadilétszámú huszárszázad állomány létszámát legénységi, altiszti, vagy tiszti rangúakkal együtt. Ezek mind egy-egy foko178

zatot jelentettek, akár manapság az arany-, gyémánt, vagy vasdiploma megszerzése, de nagyobb ünneplésekkel voltak összekötve, mint az utóbbiak. Azt hiszem, nem kell indokolnom, hogy gimnazistakorom katonaideálja miért esett le rohamosan az általam elképzelt piedesztálról és miért undorodtam meg a katonaéletnek még a gondolatától is. Egyik éjjel, éjfél felé — biztosan unatkozott — a napos tisztes bejött a szobánkba. Mindenkit felkeltett, mert felgyújtotta a villanyt és vizitálni kezdte a csizmákat, hogy milyen fényesek. Már három fiút el˝ottem kiküldött a folyosóra, hogy pucolják fényesebbre a csizmáikat, mikor az én ágyamhoz ért. Úgy tettem, mintha aludnék, ezen bepöccent, felrázott és küldött volna engem is ingben-„glóriában” csizmát pucolni a jéghideg folyosóra. Én azonban „alázatosan jelentettem”, hogy a Szolgálati Szabályzat értelmében éjjel — takarodótól ébreszt˝oig — csak laktanyariadó esetén szabad a legénységet felkölteni és zaklatni. Hatalma tudatában és butasága tet˝ofokán tajtékzott, én viszont nyugodtan visszafeküdtem. Erre utasított, hogy másnap reggel parancsmegtagadás miatt század-kihallgatáson jelentkezzek. A kihallgatást egy f˝ohadnagy tartotta és mikor „alázatosan jelentettem”, hogy a parancsmegtagadásomnak mi volt az oka, megkérdezte a tizedest, ismeri-e a Szolgálati Szabályzatot ? Az igennel válaszolt. Erre a f˝ohadnagy azt mondta : na hogy jobban megtanulhassa, két hét laktanyafogságot kap és súlyosbításként az éjszakákat a „fácános”-ban (fogdában) kell töltse, lefokozására pedig javaslatot tesz a parancsnokságnak. A tekintélyem részben n˝ott a tisztesek el˝ott, részben bosszút forraltak ellenem. Engem azonban már semmi sem érdekelt, mert február közepe táján az egyik ezred-napiparancsban az állt : „Dr. Dózsa István karpaszományos huszárt a VIII. hadtest parancsára, mint póttartalékost, február 28-án nem tényleges állományba kell helyezni.” A pesti o˝ rmester józan paraszti esze gy˝ozött az érvényes rendeletekkel szemben ! Vége a sanyarú újonckornak ! Azt se irigyeltem, hogy a többi karpaszományos február utolsó napjaiban o˝ rvezet˝o lett és három hónapos tisztiiskolára vezényelték o˝ ket, míg én nem kaptam „krumplivirágot”, maradtam rangnélküli katona. Az utolsó éjszakát már nem is töltöttem köztük, hanem a szakácsok szobájában kaptam átmeneti szállást.

179

Február 27-én lelkivilágomat már csak egy gondolat töltötte be : holnap leszerelek. Éjfélfelé legszebb álmomból a laktanyaügyeletes altiszt költött fel, hogy a 3. század istállójában egy ló kólikás, menjek, kezeljem meg. Dehogy kezelem — mondtam én —, reggel leszerelek, fütyülök minden lovukra, így megn˝ott a szarvam a fentebb említett éjszakai zavarásom óta. Különben is, a tisztiiskolások között két állatorvos is van, miért nem azokat hívja ? Ez az altiszt azonban nem gorombáskodott, hanem szépen kért, hogy menjek le, mert ott a hely˝orségügyeletes-tiszt is, azon kívül mire más állatorvost tudna el˝okeríteni, el is pusztulhat a szegény ló. Ez utóbbi érv hatott rám és nagy morgolódások, szitkozódások közepette lementem az istállóba a szükséges gyógyszerekkel felszerelve. Tényleg ott volt egy százados, akinek én dühömben csak úgy tessék-lássék tisztelegtem. A lovat megkezeltem és az kb. fél óra múlva jobban is lett. A százados végig ott állt, vagy sétált a közelben és amikor látszott, hogy a ló jobban van, odajött hozzám, kezet nyújtott, megköszönte a segítségemet és megkérdezte a nevemet. Egy pillanatra meghökkentem : kézfogás, köszönet egy tisztt˝ol, ez valami egész furcsa dolog volt, ilyesmihez nem voltam szoktatva a m. kir. honvédségnél. Hát még mikor két hét múlva — már Szentgotthárdon kapok egy ajánlott levelet a huszárezredt˝ol, melyben a március elsejei ezredparancs egyik pontjának hiteles másolatát küldték meg, miszerint : „A hely˝orségügyeletes tiszt jelentéséb˝ol megállapítottam, hogy február 28-ára virradó éjjel Dr. Dózsa István karpaszományos huszár éjjeli nyugalmát feláldozva, lelkesen és odaadó lelkiismeretességgel sietett az ezred egyik beteg lovát megkezelni. Példamutató magatartásáért ezredparancsnoki dicséretben részesítem. Jelen parancsom az ezred egész legénysége el˝ott kihirdetend˝o. Vitéz Ehrlich Géza huszár ezredes.” El tudom képzelem, mikor kihirdették ezt az ezred-napiparancsot, hogy röhögtek a szakácsok, akik fültanúi voltak „lelkesedésemnek”. (leszerelés, esküvo) ˝ Na de térjünk vissza február 28-ára, a leszerelés mindennél boldogabb napjára. Menyasszonyomékkal már el˝oz˝oleg lefixáltuk, hogy március 8-án esküszünk Szabáson (akkor ez a nap még nem volt ünnep, legfeljebb az én számomra, kés˝obb ezt jelölték ki n˝o-

180


Lázár Jen˝o, dr.

napnak és azóta az egész világon megünneplik — ha nem is ránk gondolva). Ennek megfelel˝oen írásban kértem a Földmuvelésügyi ˝ Minisztériumot, hogy március 1–14-ig engedélyezzenek szabadságot számomra. Gondoltam, utána majd együtt utazunk Szentgotthárdra, ahol anyósom már februárban járt és bérelt is egy háromszobás házrészt a Weidlich házban a Kossuth Lajos utcában. Egy pillanatra se irigyeltem a többi karpaszományost, akik ekkor ugyan már o˝ rvezet˝ok voltak egy „krumplivirág”-gal a parolijukon, de ott maradtak két évre, míg én az üres parolit is levetve utazhattam a saját esküv˝omre, mint „kiszolgált katona”. Gondoltam, Nyíregyházát se látom többet, nemhogy a huszárlaktanyát ! Persze ebben az esetben is kiderült, hogy „errare humanum est !”, tévedni emberi dolog. Az élet mindég produkál meglepetéseket, néha sorozatban is. Az els˝o meglepetés akkor ért, amikor egynapos kispesti tartózkodás és b˝oröndnyi „személyi tulajdonom” összecsomagolása után 2-án leutaztam Szabásra. 3-án ugyanis érkezett egy levelem a Földmuvelésügyi ˝ Minisztériumból, hogy el˝obb utazzak Szentgotthárdra, foglaljam el az állásomat, onnan hivatalos út betartásával kérjem a szabadságot, mert csak így áll módjukban engedélyezni. „Szabály, az szabály” — mondták a bürokraták akkor is és mondják ma is. Nem volt mást tennem : 4-én reggel elindultam a soha nem látott Szentgotthárdra vonattal. Persze ez nem olyan utazás volt, mint ha teszem azt az ember Pestr˝ol leutazik Hatvanba. Kicsit komplikáltabb volt. El˝oször is hajnalban szekérrel ki kellett menni Szabásról Kutasra a vasútállomásra. Onnan a személyvonat eldöcögött Gyékényesen, Murakeresztúron át Nagykanizsára — néhány átszállással. Nagykanizsáról egy másik vonattal déltájt értem Szombathelyre. Gondoltam, ha már ott vagyok, bemutatkozom a megyei (akkor úgy hívták, hogy törvényhatósági m. kir.) állatorvosnak. Be is mentem a megyeházára, jelentkeztem Dr. Lázár Jen˝o f˝oállatorvosnál, aki kedvesen fogadott és mindjárt felvitt bemutatkozni Vasvármegye f˝oispánjához. Akkoriban az ilyen hatalmasságok — mint teszem azt ma egy kerületi tanácselnök — nemcsak a hó egyik napján fogadtak, hanem bármikor. Ha jól emlékszem Dr. Szucs ˝ Istvánnak hívták. Egyébként a f˝oispánnál való jelentkezést a kinevezési okmányom is kötelez˝oen el˝oírta. 181

Weidlich ház, Szentgotthárd

Szucs ˝ István, dr.

Bókai (Bohunka) Lajos, dr.

Életem els˝o f˝oispánja volt, akivel szemt˝ol-szembe kerültem, és aki kezet fogott velem. Bár engem mindig feszélyezett, ha magas rangú urakkal (vagy kés˝obb „elvtársakkal”) hozott össze a sors, valahogy a bel˝ole áradó közvetlenség feloldotta elfogódottságomat. Elpanaszoltam neki a Földmuvelésügyi ˝ Minisztérium packázását a szabadságom ügyében, pedig már a március 8-i esküv˝ore szóló meghívókat is kinyomtattuk és szét is küldtük. Kezdeti szimpátiámat csak fokozta, amikor pillanatok alatt megoldást talált a problémámra Nézze — mondta — tegyen eleget az FM óhajának, most mindjárt menjen le Szentgotthárdra, vegye át a hivatalt a helyettest˝ol és írja meg err˝ol a jelentését az FM-nek. Nekem pedig — mint f˝oispánnak — jogom van nyolc nap szabadságot adni az FM hozzájárulása nélkül is, amit akár holnap (5-én) meg is kezdhet, úgyhogy az esküv˝onek nem lesz semmi akadálya. A részleteket Lázár dr. majd elrendezi. Így is történt, nagyon hálásan megköszöntem a segítségét. Lázár dr. pedig telefonon felhívta Dr. Bohunka Lajos körmendi járási állatorvost (kés˝obb Bókaira magyarosított), aki a helyettesítést Szentgotthárdon ellátta. Megbeszélték, hogy az esti vonattal lemegyek Körmendre, Bohunkánál alszom, vele, a saját kocsiján átmegyünk 5-én reggel leend˝o „hazámba” és ott átveszem jegyz˝okönyvileg a hivatalt és err˝ol a jelentést elküldjük az FM-be. Így „lege artis”, a legszabályosabban megtörtént a hivatal átadásátvétel, délben pedig már indulhattam vissza szabadságra — a f˝oispán jóvoltából — Szabásra, ahova 5-én meg is érkeztem. Az esküv˝o 8-án megtörtént a „leányszoba” melletti helyiségben, anyósom akkori férje — Bosznai Sándor — ugyanis körjegyz˝o volt Szabáson és a hivatal, meg a jegyz˝oi lakás egy falusi kúria-szeru˝ épületben volt. Az egyházi esküv˝o a falu kis templomában történt meg, ahol feleségem 16 éves öccse izgult ˝ vezette be karonfogva a menyasszonyt az oltár elé legjobban. O és rettenetesen be volt gyulladva, hátha a pap összetéveszti és vele esketi össze az arát. Persze erre én is vigyáztam és kell˝o id˝oben helyet cseréltünk, majd az esküv˝o után jött az igazi falusi lakodalom reggelig. A menyasszonytánc 92 peng˝ot hozott a „konyhánkra”, ami egyben egyetlen vagyonunkat is jelentette, mert az én kevés pénzem éppen elúszott az utazgatásokra, menyasszonycsokorra, stb.

182


Reggelig mulattunk, majd elindultunk immár törvényes kötelékben, ketten együtt, közös utunkon, amit ide s tova négy évtizede a legkisebb megingás nélkül, kéz a kézben haladva, azóta is egymást támogatva, teljes megelégedéssel rovogatunk. Gondok, problémák, háború és egyéb hasonlóan veszélyes megpróbáltatások persze voltak, de a legnehezebb, legkilátástalanabb id˝okben sem éreztünk csalódottságot. Szerelmünk négy évtized minden nehéz próbáját jól kiállta és egyfolytában nyugodt szívvel mondhattam és mondhatom máig is : „Ma jobban, mint tegnap, kevésbé, mint holnap.” Nem tudom, hányan mondhatják el ezt életük alkonyán ? (berendezkedés Szentgotthárdon) Kovács szálloda, Szombathely

Kovács Ferenc, taxis

Gál Richárd, dr.

A „közös utunk” vonatozással kezd˝odött, déltájban értünk Szombathelyre, ahol az akkor jó nevu˝ Kovács-szállodában szálltunk meg. Másnap hajnalig aludtunk egyfolytában, majd a hat órás vonattal elindultunk Szentgotthárdra. Március 10-én reggel 8 órakor értünk oda. Miel˝ott megállt volna a vonat, jobbra kitekintve megláttunk egy dombon egy kis kápolnát és elhatároztuk, hogy másnap oda kirándulunk. A kilenc év alatt sem jutottunk azonban oda, de kiderült, hogy az már Ausztria, a vonatsínek mentén húzódott a határ a Lappincsnak a Rábába torkolásától. Az állomás el˝ott egy taxi várakozott, beültünk és a „Zöld fa” elnevezésu˝ beszálló-vendégl˝obe „hajtattunk”. Útközben a sof˝or kifaggatott, kifélék vagyunk és mikor kiderült, hogy az új állatorvos érkezett meg, nagyon örült, mert az el˝odömet — Dr. Papp Gyulát — is o˝ furikázta három évig. Engem kilenc évig fuvarozott mindkett˝onk legnagyobb megelégedésére, a legnagyobb egyetértésben. Amikor 1949 decemberében áthelyeztek Marcaliba, oda is o˝ vitt el családostól, majd visszatérve Gotthárdra, családjával együtt disszidált és ma is Kanadában él, ha még él. Kovács Ferencnek hívták, nagyon rendes ember volt, sok közös élményünkr˝ol biztosan ejtek még néhányszor szót. A Zöld fában öt napig laktunk, nagyon jól éreztük magunkat, bár azt nem mondhatom, hogy teljes háborítatlanságban. Még ki se csomagoltunk jóformán, kopogott a pincér és kért, hogy menjek le az étterembe, mert Gál Richárd o˝ riszentpéteri körállatorvos szeretne tisztelegni. A falusi élet kommunikációs gyorsasága minden képzeletemet felülmúlta. Kiderült, hogy aznap országos állatvásár volt Szentgotthárdon és ott hallotta, hogy megjött az 183

Papp Gyula, dr.

Zöld fa vendégl˝o, Szentgotthárd


új járási állatorvos és a Zöld fában szállt meg. Kötelességének érezte, hogy azonnal bemutatkozzon, hiszen én vagyok az o˝ f˝onöke és az etikett el˝oírásainak betartása — különösen a rangban, beosztásban felettebb állók felé — elengedhetetlen kelléke volt a korszellemnek. Persze azért ma, az egyenl˝oség korában sem árt felfelé gazsulálni, amit számos szomorú személyes élményem is ékesen bizonyított az utolsó harminc évben is. De hát ez alkat kérdése is, kár rá több szót vesztegetni. Gál Richárd apámnál is id˝osebb volt és én sokszor restelltem magam készséges (nem akarom mondani, hogy szinte szolgai) alázatossága miatt, amit az elmúlt id˝ok kitörölhetetlenül és kegyetlenül belevertek. Feleségével és anyósával éldegélt, kissé lassú észjárású, csendes embernek ismertem és talán 1944-ben az o˝ gettóba hurcolásuk döbbentett rá igazán a fasizmus borzalmaira. Pár hétig létezett csak gettó Szentgotthárdon. Annyit szakmai indokkal elértem, hogy o˝ t az elhurcolásukig kiengedték dolgozni, de a gettó felszámolásakor családjával együtt marhavagonba raktak, elhurcolták és még hír sem jött többet fel˝olük. De ezekr˝ol az id˝okr˝ol — ha eljön a sora — kell még majd szólnom, els˝osorban nem a politikai, hanem a humánum elleni bu˝ nök ürügyén. A Zöld fában tehát már az els˝o nap jelentkezett az o˝ riszentpéteri körállatorvos, másnap pedig az anyósom. Ez sokkal harsányabb, tartósabb és zavaróbb körülmény volt, mert a mellettünk lév˝o szobát bérelte és azzal az ürüggyel jött három napra, hogy a vagonban érkezett bútorokkal berendezi a már el˝oz˝oleg kibérelt lakást. Persze ellentmondást nem tur˝ ˝ o módon, a saját szája íze szerint, nekünk még szavunk sem lehetett „lehengerl˝o” modorával szemben. Három nap múlva elviharzott, ránk hagyva szállodai számlája rendezését is, mert ilyen téren úgy látszik egész életében feledékeny volt. A kés˝obbi évek során tett viharos, hosszabb-rövidebb ideig tartó látogatásai után is mindég reszketve vártam, hol, milyen kifizetetlen számlát hagyott rám. Volt, amikor vett egy n˝oi kerékpárt, elküldette Szabásra és én csak távozása után jó id˝ovel tudtam meg, mikor Dreissiger Zoltán keresked˝o megkérdezte, mikor fizetem ki a bicikli árát. Vagy volt, amikor távollétünkben utazott haza, összepakolva a fél spejzt, amin már csak serdül˝o unokái botránkoztak meg, én már vele kapcsolatban semmin sem cso184

Gál Richárd, dr.

Gáspár Ferenc

dálkoztam. Ilyen jellegu˝ vitalitása 77 éves korára sem csökkent semmit, manapság is produkál váratlan meglepetéseket, de én már begyakorlódtam : „Nil admirari !” Tehát visszatérve a Zöld fában töltött „mézes napok” zavartalanságára : az o˝ riszentpéteri körállatorvos vizitje, az anyós „lerohanása” mellett volt még egy harmadik „próbatétel” is a harmadik napon. A pincér szólt, hogy Gáspár Ferenc rábatótfalusi korcsmáros szeretné, ha megvizsgálnám a tehenét. Jött a taxi — Kovács Feri — és a korcsmárossal és egy másik gazdával együtt kimentünk a szomszéd faluba. A kérdésemre, hogy mi a panasza a tehénre, a korcsmáros kitér˝o választ adott : valami nem tetszik neki, kicsit lustább a szokottnál, de hát én vagyok az állatorvos, vizsgáljam meg alaposan. Ezt meg is tettem : meghallgattam, kopogtattam, hómérsékletmérés, pulzus számlálás, rectális vizsgálat és én becsületesen, de azért szorongva válaszoltam : ennek a tehénnek nincs semmi baja, csak öt hónapos vemhes és talán ett˝ol lustult el. A két gazda egymásra nézett, a korcsmáros mosolygott és közölte, hogy o˝ is tudta, semmi baja a tehénnek, csak ki akarták próbálni az új ál˝ ketten fogadtak, Gáspár nyerte a fogadást — ezért latorvost. Ok lett jó kedve — és az volt a konklúziója, jó állatorvos vagyok, mert nemcsak a betegségekhez, de az egészséges állathoz is értek. A vizsgálatért 5 peng˝ot kaptam (ez több volt, mint a szállodai szobánk egy napi bére) és hírnevem vendvidéken meg volt alapozva. Ebben a járásban az o˝ szinteséget nagyra értékelték kilenc éves ottani muködésem ˝ alatt mindvégig. Ha nem voltam biztos a diagnózisomban, azt is nyugodtan megmondhattam, nem ártott a tekintélyemnek : mindent csak a jó Isten tud, az ember nem tudhat mindent és azt ne restellje nyíltan bevallani — mondták az ottaniak. Lehet, hogy ezért a becsületes nyíltságukért tisztelem még ma is ennek a vegyes nyelvu˝ és összetételu˝ (vendség, németség, magyar-rész, o˝ rség) vidéknek a lakóit és gondolok rájuk mind˝ is számmáig soha el nem múló szeretettel és nosztalgiával. Ok talanszor világos tanújelét adták annak, hogy a tisztelet kölcsönös : családom mellé álltak önzetlenül a nehéz id˝okben, kiálltak mellettem az üldöztetések idején, de ezek kés˝obb még biztosan konkrétan is el˝ojönnek. Fontosnak tartottam, hogy Szentgotthárddal való kapcsolatunk indulásáról — ha szószátyár módra is 185


talán —, de minden apró részletre kiterjed˝oen számoljak be, mert olyan mély benyomásokkal és lelki gazdagsággal hatottak ránk az ott él˝o emberek, mint máshol sehol az országban, ahol még megfordultam, mint állatorvos hosszabb-rövidebb ideig, akár kirendelésben, akár ott szolgálván. Somogyban például már többre értékelték a nagyképu, ˝ haruspex-módon végzett munkát, mint a nyílt o˝ szinteséget. Meg kellett tanulnom, hogy ha nem vagyok biztos a diagnózisomban, akkor is kell néhány „innekciót” beadni, pusztán azért, hogy igaza legyen a régi latin mondásnak : „ut aliquid fecisse videatur” — úgy tunjék, ˝ mintha tettem volna valamit. Ez a képmutató szemlélet, mely az orvosi munkát aszerint bírálta el, hány „innekciót” adott, mer˝oben elütött a vasi nép becsületes o˝ szinteségét˝ol. Nem is tudtam ott gyökeret ereszteni. Persze sokat töprengtem, hogy lehet ilyen nagy különbség a Dunántúl viszonylag két közeli tája között és valahogy az a meggy˝oz˝odés kristályosodott ki bennem, hogy az anyagi adottságok közötti különbség formálta mássá a somogyiakat, mint a vasiak voltak. A szentgotthárdi járás a keskeny Rába völgyét˝ol eltekintve dimbes-dombos vidék volt. A mez˝ogazdasági muve˝ lés lehet˝oségeit nemcsak a domboldalak tették nehézzé, a föld min˝osége is nagyon gyenge volt : gabonából csak a rozs és a zab termett meg. A burgonya és a tök mellett a rozs learatása után másodveteményként termelt hajdina és tarlórépa egészítették ki a családi éléstárat és a takarmánykészletet. Szalma takarmányozásra nem futotta, mert a rozsszalma zöme zsuppba került és a házak, épületek fedésére, javítására szolgált, ami maradt kevés, az a zabszalmával együtt pótolta a kevés szénát, mint szálas takarmány. Almolásra a feny˝oerd˝okben összegereblyézett és az udvaron kazalmódon összerakva tárolt feny˝olevél szolgált, elképzelhet˝o, hogy a „talajer˝o visszapótlás” mennyit ért az amúgy is vékony term˝orétegben, mely amellett még tele volt kövekkel is. Hogy ezt a vékony talajt a domboldalakon az es˝o le ne hordja, bakhátas szántási módot alkalmaztak. Ez azt jelentette, hogy a domboldalon keresztbe szántva kb. méterenként mély barázdát húztak és a két barázda közötti „bakhát”-on termett meg a szu˝ kös adag, míg a barázdák a lezúduló es˝o víztömegeinek lerohanását lassították, megakadályozva a term˝otalaj lemosását. Ezen a vidéken mi az öt gyerekünkkel egyáltalán nem voltunk feltu˝ n˝oek, mert itt 10–15 gyerek egyáltalán nem tartozott a ritkaságok 186

közé. Ismertem 22 gyerekes családot, az apátistvánfalvi bikagondozó felesége pedig 37 éves korában a tizenhetedik gyerekének a szülésébe halt bele, mert az el˝oesett placentán át elvérzett orvosi segítség hiányában. A 17 gyerekb˝ol az els˝o kilenc lány volt, a többi nyolc egyfolytában fiú, ezért maradt meg bennem ez a szomorú emlék. Személyesen ismertem o˝ ket, az erd˝o szélén laktak, messze a legközelebbi szomszédtól is. Ennek a vidéknek az emberei tehát szegények voltak a szó szoros értelemében. A századfordulón Amerikába „kitántorgók” között sok-sok ezer volt a Szentgotthárd környékiek száma. Ezek az emberek, ha boldogulni akartak, egymásra voltak utalva. A segítség erkölcsileg kötelezett a viszontsegítésre, így morális értékrendjükben a becsületességnek, nyíltságnak kiemelked˝o szerep jutott. Egyformán szegények voltak, még a Rákosi rendszer is csak er˝oszakkal tudott egy-két olyan kulákot „produkálni”, akiknek a fenekük éppúgy kilógott a nadrágból, mint a többinek. Nagybirtokok sem alakultak ki és a falvak vagyon szerinti kasztosodása is ismeretlen fogalom volt. Tehát valami nemes értelemben vett „testvéri kapcsolat” volt a jellemz˝o erre a népre. Somogyban már összehasonlíthatatlanul nagyobb volt a vagyon szerinti megoszlás. Sok volt a jobb módú ember, aki nagyobb darab földjét csak úgy tudta megmuvelni, ˝ ha a szegényebb sorú elment hozzá dolgozni. Így a társadalmi különbségek, kasztok is kialakultak és az egymás közötti érintkezésben nem a becsületes nyíltság volt az uralkodó elv, hanem sokkal inkább a bizalmatlanság, a feltételezése annak, hogy a másik be akarja csapni az embert. Borzasztó, hogy már szociológiai fejtegetésekbe is belekavarodok, de valahogy szerettem volna kimutatni a vasi nép egyedülálló becsületességét, jellemességét, ami miatt máig is életünk legszebb szakaszának tartjuk az ott eltöltött közel egy évtizedet. De végre visszatérek fészekrakásunk els˝o napjaira : március 14-én beköltöztünk boldog örömmel els˝o közös otthonunkba. Hangulatunkat az sem zavarta meg, hogy kiegyenlítve szállodai számlánkat (az anyóséval együtt), estefelé számvetést csináltunk és kiderült, hogy összes készpénzünk 20 fillér volt. Tehát nem mondhattuk, hogy anyagi javakban dúskálva kezdtük életünket, mert ennyi pénzért akkor is legfeljebb egy kiló barnakenyeret és 1 zsemlét adtak. Persze ennivalónk még volt abból, amit magunk-

187

Apátistvánfalva

ciszterek

kal hoztunk, a másnap gondjai pedig ritkán zavarják a mézeshetek boldogságát. A számvetés közben csöngettek. Kinyitottam az ajtót és ott állt el˝ottem egy ember, aki átadott egy kannában négy liter tejet. Azt mondta, az uradalom küldte, mint a konvencióm egy részét. Azután is éveken át minden este beállítottak a négy liter tejjel, de én az els˝o napon azt sem tudtam, hogy milyen uradalom van Szentgotthárdon. Kiderült, hogy a cisztercita rendnek hatalmas erd˝oségei — azt hiszem hatezer hold — és kevés szántóföldje volt az „uradalom”, melynek központja az ezeregyszázas években épült templom és a hatalmas parkkal körülvett rendház volt nyugdíjas tanárok részére. Ez volt úgyszólván az egyetlen nagybirtok a járásom területén, mert ezen kívül csak Rátóton volt egy kisebb kastély, melyben az els˝o világháború el˝otti belügyminiszter, vagy miniszterelnök — Széll Kálmán — kissé hóbortos veje lakott 100–200 hold közötti birtokrészlete esett a járás területére és majorjában bikákat tenyésztett. Gasztonyban pedig a körmendi Batthyányi grófoknak volt egy csikónevel˝oje kevés földdel és egy intéz˝oi lakással. E két utóbbi „nagybirtokkal” semmi dolgom nem akadt, mint állatorvosnak, a ciszterekkel se sokkal több, mert o˝ k csak annyi tehenet és disznót tartottak, hogy a rendházban él˝o nyugdíjas rendtagokat, a személyzetet és uradalmi alkalmazottakat el tudják látni tejjel, hússal. A cisztereknél a mindenkori járási állatorvos látta el az állatorvosi teend˝oket — néha évekig se volt szükség a munkámra —, de azért napi 4 liter tejet, havi egy mázsa búzát (vagy helyette havi 40 peng˝ot), évente egy darab kétszáz kilós hízódisznót és öt öl (20 erdei méter) bükk, gyertyán hasábfát kaptam konvenció fejében. Ez a famennyiség úgy értend˝o, hogy az erd˝oben egy méter 35 cm magasra rakták a hasábfát, ebb˝ol egy méter szélességu˝ volt az erdei méter-fa. Négy métert egy ölnek neveztek és ennek súlya kb. 30 mázsa volt. Tehát egy évre 150 mázsa fát kaptam tüzelni, ami b˝oven elég volt a konyhában sütésre, f˝ozésre és a szobai cserépkályhákba is. Ez az uradalmi „kommenció”, azon kívül Szentgotthárd község vágóhídján a húsvizsgálati teend˝ok ellátásáért járó bérezés (kb. havi 100 -120 peng˝o) és az állami fizetés — havi 200 peng˝o körül — képezték a havi fix jövedelmemet. Ezekhez jött a 25–30 községben adódó magángyakorlat díja, úgyhogy életem eddigi

188

huszonöt esztendejének kuporgató garasoskodása egy csapásra véget érni látszott. (feleségem felmenoi) ˝

Kovacsevics Kálmán,

feleségem nagybátyja

Kovacsevics István,

feleségem nagyapja


Fenyvesi Gyula,


Fenyvesi (Filszeker) Béla, feleségem nagyapja

Na persze a látszat — mint általában — most is csalt, mert a következ˝o id˝okben jó néhányszor, szinte sorozatban „belepökött” tányérunkba és életünkbe a Történelem (nagy T-vel !). De miel˝ott részleteiben rátérnék közös életünk Szentgotthárdon töltött kilenc esztendejének eseményeire, ill˝o, hogy kell˝o „objektivitással” essék szó szerelmetes nejem családjáról is. Édesapja : vitéz Kovácsffy (Kovacsevics) Arnold a mi id˝onkben Marcaliban ren˝ delkezett egy kis falusi nyomdával és könyvkereskedéssel. Ok hárman voltak testvérek : Kálmán, Arnold és István. Apjuk Zágráb környéki, horvát származású megyei jegyz˝o volt, Neve : Kovacsevics István. Anyjuk francia eredetu˝ családból származott : Terbócz (Terbeaux) Gizella fiatalon elvesztette férjét, postamesterkedésb˝ol nevelte a három fiút. Kálmán bácsi pap lett, Arnold érettségi után a Keleti Akadémiát végezte (1892-ben született, mint az én apám), majd az els˝o világháborúban o˝ is f˝ohadnagyságig vitte (itt tett szert a „vitéz”-ségre) és Kovácsffyra magyarosított. Öccsük — Pista bácsi — banktisztvisel˝oi pályára került és mivel Dunaföldváron a Duna-híd végénél laktak : Hídvégire magyarosított. Feleségem tehát apai ágon csipetnyi magyar beütés nélküli horvát és francia o˝ sök leszármazottja. Az anyai ág egyszerubb ˝ : felmen˝oleg minden ismert ág százszázalékosan dunántúli sváb eredetu, ˝ bár már a múlt század végén mindegyik magyarosította a nevét. Így a „nagy germán szellem” megszállottjának soha senki se vallotta magát. Akiket én ismertem, már magyaron kívül egyikük sem beszélt egy kukkot sem a „Herrenvolk” nyelvén, csak magyarul, bár anyósom állítólag kisgyerek korában nagyanyjával még németül beszélt. Anyósom Fenyvesi Mária néven született, öccse Gyula, húga Emília, illet˝oleg egyszerubben ˝ Tanti volt, egyetlen utalás a sváb eredetre. Apjuk a Tolna megyei Kónyban született egy hat gyermekes kántortanító család egyik gyermekeként, mint Filszeker (Fenyvesi) Béla, aki a könyvköt˝o és nyomdász szakmát tanulta ki és vasszorgalommal Kaposvár egyik virilistájává (a legtöbb adót fizet˝oket nevezték így) n˝otte ki magát. Peng˝o értékben is milliomosnak számított : házakkal, sz˝ol˝okkel, boglári nyaralóval, sikondai

189

Kovácsffy (Kovacsevics) Arnold, apósom Hidvégi (Kovacsevics) István, feleségem nagybátyja

Terbócz (Terbeaux) Gizella, feleségem nagyanyja

Fenyvesi Emília Fenyvesi(Tanti), Aurélia Mária, anyósom nagynénje feleségem

Filszeker Emília

(Emma néni), feleségem nagyapjának n˝ovére

Rippl-Rónai Mária,

feleségem nagyanyja

Rippl-Rónai János


Léh Sándor, dr.

Kovácsffy (Kovacsevics) Arnold


Rippl-Rónai Mária,

feleségem nagyanyja

üdül˝oházzal, hatalmas könyvesbolttal, nyomdával, bankok igazgatósági tagságával és még ki tudja, mivel nem. Egyik fivére Pesten a belvárosban híres szucsmester ˝ lett, egy n˝ovére Veszprémbe ment férjhez, egy Kaposváron élt : Katica néni és aki a számomra legkedvesebb maradt mindvégig : Emma néni Marcaliban élte le élte javát. A nagypapa, Filszeker Béla 1875-ben született és a múlt század végén magyarosított Fenyvesire. Felesége a Rippl családból származott ; akik szintén a múlt század végén magyarosítottak Rónaira, de o˝ k mindkét nevet együtt használták : Rippl-Rónai Máriaként ment férjhez. Apja egyike volt a Rippl-Rónai fiúknak, akik közül József világhíru˝ fest˝o lett, János — legalább akkora tehetséggel — már nem vitte hírnévre, míg egy ragyogó tehetségu˝ faszobrász öccsük (Ödön) elbohémkodta az egész életét. Feléségem dédapja az o˝ apjának mesterségét folytatta : kádármester volt. A három vasi gyerek, anyósom és testvérei tehát jómódban n˝ottek fel. Anyósom híres szépség volt és 18 éves korában, 1920ban ment férjhez feleségem édesapjához. A Tanti jóval kés˝obb egy orvoshoz, Léh Sándorhoz. Anyósomék kaptak egy nyomdát és könyvkereskedést hozományul Marcaliban, de mindketten könnyelmuek ˝ lévén, úgy hallottam többször is szanálásra szorultak. Tízévi házasság után elváltak, mit sem tör˝odve három gyerekükkel, akik közül nejem kilenc éves volt, húga éppen hogy megszületett. A két lány ment az anyjukkal, míg a 6 éves fiú — Miklós — maradt az apjánál, aki rövidesen újra n˝osült. Elvett egy felvidéki (Nagyszombat) származású Ferrech Rozália nevu˝ úrhölgyet, aki el˝oz˝oleg a Teleki grófoknál volt francia-német társalkodón˝o, illetve nevel˝on˝o. Rózsi néni szigorú eréllyel ráncba szedte apósomat és nyolcévi házasság után — a mi megismerkedésünkkor — már saját házuk volt és jó körülmények között éltek. Anyósomnak apja nyitott könyvkereskedést Dombóváron, de o˝ t nem lévén senki, aki ráncba szedte volna, még néhányszor fel kellett töltse apja az üzletet, mert a pénz számolatlanul folyt el a kezei közül. Feleségem hamarosan Kaposvárra került nagyszüleihez, ott járt gimnáziumba és érettségizett le 1940 nyarán. Anyósom 1937-ben — édesanyja halála után — férjhez ment a szabási körjegyz˝ohöz, Bosznai Sándorhoz, miután az öreg Fenyvesi kifizette a jegyz˝o úr tetemes adósságait. 190

Filszeker Katalin, feleségem nagyapjának n˝ovére


Rippl-Rónai József

Rippl-Rónai Ödön


Kovácsffy Miklós


Fenyvesi Mária, anyósom Fenyvesi (Filszeker) Béla, feleségem nagyapja



Fenyvesi Gyula, Fenyvesi Emília

feleségem nagybátyja Aurélia (Tanti), feleségem nagynénje

Anyósom eddig a házasságáig annyi pénzt herdált el — édesapjának ma is birtokunkban lév˝o végrendelete szerint —, hogy neki már a milliós apai vagyonból semmi sem járt. A két lánya javára azonban nagyapjuk 10 000 peng˝ot letétbe helyezett az árvaszéknél, hogy amikor valamelyik férjhez megy, az 5–5 000 peng˝o lesz a hozományuk. Nejemmel együtt mi két naiv lélek, minderr˝ol semmit sem tudtunk és az igazat megvallva nem is érdekeltek bennünket semmiféle anyagi dolgok. Mi a szó legszebb értelmében szerelmi házasságot kötöttünk és így még csak agyunk legelrejtettebb zugában sem fordult meg az a szó, hogy „hozomány”. Lesz-e, nem lesz-e, egy pillanatra sem okozott gondot, ezzel a kérdéssel se szóban, se gondolatban még csak nem is foglalkoztunk. Diplomám birtokában, járási állatorvosi kinevezéssel a zsebemben, takarékos életre nevel˝odve, egy percig sem aggódtam, hogy magam erejéb˝ol nem tudom eltartani leend˝o családomat. Annyira biztos voltam a dolgomban és annyira nem érdekeltek a vagyoni alapok, hogy magától értet˝od˝o természetességgel hagytam ott húgomnak a háromszobás berendezett lakást mindenest˝ol és a saját zongorámat is, amit készpénzért vettem meg t˝olük néhány év múlva. Mindezt azért hangsúlyozom, mert felfogásunk az akkori korszellemmel homlokegyenest ellenkezett.

Dósa Ilona, húgom

(a „hozomány”) Még az eljegyzés el˝ott — szeptember közepén —, mondta a menyasszonyom, hogy ill˝o volna bemutatkoznom a nagyapjának, akinél végeredményben a középiskolás idejét töltötte, és ahol nagyon jól is érezte magát mindég. Természetesnek tartottam én is, hogy a kiterjedt családdal meg kell ismerkednem, ezért egy reggel be is vonatoztunk Kaposvárra és bemutatkoztam a nagypapának. A nagymama, akit feleségem a legjobban szeretett — már évek óta nem élt. Legnagyobb megdöbbenésemre a nagypapa azzal kezdte, hogy a diplomámon kívül mim van ? Kocsim van-e ? (Neki vagy öt darab volt.) Mondtam : semmim sincs. Erre azt felelte : nem baj, t˝olem kaptok egy 12 személyes herendi étkészletet (akkori értéke kb. 900 peng˝o volt) nászajándékba, azon kívül 4 000 peng˝ot. Ebb˝ol kétezerért vesztek egy autót, kétezer pedig ráadás az induláshoz. Ezenkívül Gyula bátya, anyádék — mondta menyasszonyomnak —, meg a Tantiék vesznek egy-egy szobabútort, apád pedig konyhabútort, majd én elintézem ! El 191

Kaposvár


Bosznai Sándor

Fenyvesi Gyula,



voltunk ájulva a gavallériájától, bár o˝ szintén szólva, ilyen nagy összegek rám nem hatottak a realitás erejével, annyira túlhaladták a pénzzel kapcsolatban megszokott értékhatárokat az én szememben és hangsúlyozom, hogy fogalmunk se volt az árvaszéknél letétbehelyezett „örökség”-r˝ol. Tudomásul vettük az ígéretet és egyidejuleg ˝ napirendre is tértünk felette, egyáltalán nem foglalkoztunk az elkölthet˝oségnek még a lehet˝oségével sem. Közben más gondjaink jöttek : októberben tisztvizsgáztam az egyetemen, decemberben behívtak katonának, kisebb gondunk is nagyobb volt, mint hogy terveket sz˝ojünk a sok ezer peng˝o elköltésére. Januári látogatásomkor — amit jó lovaglásomért kaptam jutalomszabadságként — az anyósom és Bosznai mondták, hogy megrendeltek számunkra három szobabútort, majd részletre fizetik és velem kezesként alá is íratták a megrendelést. Ekkor már az o˝ rmester ígéretében bízva reménykedtem a február végi leszerelésben. Gondoltuk, milyen gavallérok o˝ k is, a nagypapával egymásra licitálnak, de sokat nem foglalkoztunk az üggyel, mert azt számolgattuk, milyen hamar elszalad az a pár nap, amit együtt tölthetünk. A március els˝o hetére összezsúfolódott dús program : leszerelés, szentgotthárdi, szombathelyi utazás, szabadságkérés a f˝oispántól, esküv˝oi el˝okészületek közben rá se értünk gondolni a nagypapa ígéretére és arra, hogy miként fogja azt teljesíteni. Az viszont már feltunt, ˝ hogy az esküv˝ore a nagypapa nem jött el, csak táviratban gratulált. Nem jöttek el Gyula bátyék sem. Mi magunkkal lévén elfoglalva, nem sok ügyet vetettünk a távollétükre. Esküv˝o után elutaztunk Szentgotthárdra, ahova id˝oben megjött a három szobabútor. Herendi étkészlet, autó és egyéb ígéret helyett még csak magyarázat sem. Néma csend. minden vonalon, illetve a bútorokkal kapcsolatban nem volt ilyen csend, mert — mint kezesre — rövidesen ránk hárult a részletek fizetése. Sokkal kés˝obb, talán csak évek múlva derült ki, hogy a Fenyvesi-nagypapa gavallériája az árvaszéki letét terhére ígérte a közel ötezer peng˝onyi nászajándékot. Viszont Bosznai Sándor — mint dörzsölt jegyz˝o — küldött az árvaszéki elnöknek egy fél disznót ajándékba és ezzel szemben mind a két lány „örökségét” felvette, miel˝ott a nagypapa észbekapott volna. Simán el is költötték a tízezer peng˝ot anyósom hathatós közremuködésével. ˝ A nagypapa persze felhúzta az orrát és így a többi milliójából az 192



Szentgotthárd


Fenyvesi Gyula,


unokájának már nem jutott más nászajándék, csak egy távirat és az esküv˝or˝ol való tüntet˝o távollét fiával és menyével együtt. Mi ennek ellenére boldogan, de büszkén, kerek 20 fillérrel indultunk neki az „élet rögös útjainak”. A nászajándék elmaradása ellenére sem nyomorogtunk, nem éheztünk soha és ha se 12 személyes herendink, se autónk nem is lett azóta se, helyettük annyi szépet és jót kaptunk az élett˝ol egymás iránti tartós szeretetben, megbecsülésben, gyerekekben, unokákban és a hetvenes években tett nagy utazások nyújtotta felejthetetlen élményekben, hogy se akkor, se azóta soha nem sóhajtoztunk az ígéret be nem tartása miatt. Ami a milliós vagyon sorsát illeti, ugyanaz lett, mint a többi hasonlóé : 1949-ben államosítás, az aranyba, valutába fektetett rész menteni próbálása másfél évi börtönt eredményezett Gyula bátyának, ahol ifjúkori güm˝okórja kiújult, cukorbetegséget szerzett. Tehát nem lehetett azt mondani, hogy sok égi áldás kísérte volna a kapzsi vagyonszerzést. Na de jobb, ha fátyol borul ennek az egyáltalán nem épületes nászajándéki ügynek többi részleteire, inkább folytatom a gotthárdi életkezdésünk történetét. Az els˝o hetek a hivatalbeliekkel, a környezettel, a munkával és az egymással való ismerkedéssel teltek. Ez utóbbi nem tévedés, hiszen a megismerkedésünk óta elmúlt nyolc hónap alatt általában több száz kilométeres távolság választott el bennünket és összesen talán két tucatszor sem találkoztunk. Egymás természetét, erényeit, hibáit megismerni ez a néhány találkozás nem lehetett elég, arra csak a huzamosabb együttélés adhatott alkalmat. A szerelemre általában azt mondják, hogy vak, még a szemet bök˝o hibákat se hajlandó észrevenni. Állítólag ezért zsákbamacska minden házasság, akármilyen hosszú mátkaság el˝ozi is meg. Mi háromheti ismeretség után elhatároztuk a házasságot, mátkaságunk alig 4 hónapig tartott — ebb˝ol három hónap katonáskodással telt el 500 km távolságra egymástól — házasságunk mégis tartósnak bizonyult és teljes mértékben zavartalanul boldognak. Ugyanakkor két lányunknál se érte el a házasság zavartalan id˝otartama az ismeretség és mátkaság id˝otartamát, pedig az egyiknél hatévi mátkaság után került csak sor a házasságkötésre és a v˝olegény a szomszéd házban lakott, nem száz kilométerekre. Az igazsághoz tartozik, hogy mindkét esetben nem a lányaink, hanem a másik fél szolgáltatta az okot a válásra. 193

(közigazgatás) Mivel gotthárdi életkezdésünk óta jelent˝osen megváltozott körülöttünk nemcsak a társadalmi rendszer, és azon belül a közigazgatás is, ahol negyvenévi állami szolgálatomból 36 évet töltöttem, talán érdekes megemlíteni néhány szóval az akkori közigazgatási rendszer néhány lényeges sajátosságát. Ma — els˝osorban propagandisztikus célból — csak úgy emlegetik az „ántivilágot”, amikor a szolgabírák, f˝oszolgabírák dorbézoltak, nyomorgatták a szegény falusi népet s a csend˝orökkel verették okkal, ok nélkül az elégedetlenked˝oket. Csak néhány évet éltem ebben a közigazgatási környezetben, de amit én tapasztaltam, az nem igazolja a propagandát. Minden megye (akkor vármegyének hívták), autonóm, önálló egység volt, melyet választott vezet˝ok irányítottak. Az alispán volt a megye gazdája és els˝o tisztvisel˝oje, akit választott testületek sokasága segített a munkájában. A f˝oispánt a kormány nevezte ki és o˝ az államhatalom érdekeit képviselte, egyfel˝ol a megye irányító testületeiben, másfel˝ol az állami hivatalok és alkalmazottak f˝onöke volt. A megyei f˝oállatorvos és tisztiorvos a gazdasági felügyel˝oséggel együtt az alispán mellé volt beosztva, mint a szakigazgatás irányítója és nem alárendelve. A járások élén a f˝oszolgabíró állt — mint megyei alkalmazott —, a járási állatorvos, tisztiorvos és gazdasági felügyel˝o (agronómus) szintén mellé és nem alárendeltségi viszonyban képviselték az egyetemes (országos) köz- és állategészségügyi érdekeket, illetve mez˝ogazdasági szempontokat a f˝oszolgabírói hivatalban. A szentgotthárdi járás 36 községe 11 körjegyz˝oséghez tartozott. A falu választott vezet˝oje a községi bíró volt, a községi, vagy körjegyz˝o (ez utóbbihoz több község tartozott( — mint megyei kinevezett alkalmazott — vitte az adminisztrációt, anyakönyvezett, adót szedett, marhalevelet kezelt, egyszóval végezte az igazgatási funkciókat a legalacsonyabb szinten, de sokrétu, ˝ magas szaktudással. Az én id˝omben Vas megyében se a f˝oispán, se az alispán, se a szolgabírói kar nem tartozott a f˝onemesek közé, mint régen, hanem jogászok voltak. A f˝oszolgabírói hivatalban Szentgotthárdon 1941-ben a következ˝o gárda látta el a feladatokat : egy f˝oszolgabíró, egy szolgabíró, aki egyben, mint rend˝ori büntet˝obíró, a járás összes kihágási, vagy szabálysértési ügyeit is tár-

194

gyalta és azokban ítélkezett. Ez a két vezet˝o jogi végzettséggel rendelkezett. Volt még egy irodatiszt (Csaba István), egy irodasegédtiszt (Nagy Lajos) — mindkett˝o érettségivel —, egy adminisztrátor és irattáros (Rózsika, Csaba István felesége), egy gépírón˝o a szolgabíró segítségére (tárgyalási jegyz˝okönyvek vezetése, ítéletek, határozatok legépelése, stb. volt a feladata), és egy ˝ Mihály —, aki kézbesített, postázott takarított és a nealtiszt — Or tán néhány napos elzárásra ítélt csempészekre, szabálysért˝okre felügyelt, f˝ozött, stb. Az összes alkalmazott tehát hét f˝ob˝ol állt, akikhez jöttek még „mellérendelve” az állami szakemberek : egy tisztiorvos (dr. Székely Ern˝o), egy állatorvos és egy fél gazdasági felügyel˝o (Cserepes Jen˝o), mert o˝ két járást látott el egyidejuleg ˝ : a körmendit és a szentgotthárdit. Mindezt csak azért írtam le, mert amikor 1966-ban lementem Szentgotthárdra, a Járási Tanács dolgozóinak létszáma elérte a százat — és ebb˝ol a „fél gazdasági felügyel˝o” munkáját negyventagú mez˝ogazdasági osztály látta el, instruktorok tömegével felduzzasztva — és nem vagyok biztos benne, hogy eredményesebben és jobban, mint a régi kis létszámú adminisztráció. Még néhány szó a sokat szidott csend˝orségr˝ol : Szentgotthárdon és ˝ Oriszentpéteren volt 1–1 o˝ rs hatf˝onyi személyzettel, tehát összesen 12 csend˝or tartotta fenn a közrendet és nyomozta ki a lopásokat és egyéb buncselekményeket. ˝ Vasfegyelmet tartottak náluk. Saját tapasztalatom : egy nyári reggelre a garázsból a n˝oi bicikli gumijait leszerelte valaki és ellopta. Feljelentést tettem, kijött vitéz Dombai törzs˝ormester nyomozni. Mondtam neki, hogy el˝oz˝o nap javíttattam a feleségem kerékpárját Kozák nevu˝ kisiparosnál és annak az inasa hozta haza. A n˝oi bicikli a falhoz volt támasztva, az én „kenyérkeres˝o” biciklim ennek nekidöntve. Reggelre az enyémet félretolva találtam és a n˝oi gumijai hiányoztak, de a csavarok, anyák szép rendben a földön voltak. Vettem új gumikat (egy küls˝o ára 3,50 peng˝o volt, egy bels˝oé pedig 1,20 peng˝o) és el is felejtettem az egész ügyet. Fél év múlva eljött egy csend˝or alhadnagy felülvizsgálni az eredménytelen nyomozásokat. Neki is elmondtam a fenti észrevételeimet és fél óra múlva az inas bevallotta a lopást, azonkívül egyéb ügyeire is fény deruit. ˝ Dombai törzs˝ormestert hanyag nyomozásáért azonnal nyugdíjazták, hiába volt vitéz, és még más büntetést is kapott. Alaposan kiképzett emberek voltak, akik biztos, hogy nem 195

Székely (Schlézinger) Ern˝o, dr.

Alsórönök

makarenkói szellemben nyomoztak, de akinek vaj volt a füle mögött, az reszketett is, ha megjelent a faluban a jár˝or. Egy másik saját tapasztalatom : az alsórönöki bíró fia közismerten naplopó ember volt, aki Ausztriából csempészett rendszeresen és abból élt. Egy napon a konyhájukban ültem és az apjával, a községi bíróval valami hivatalos ügyet intéztünk, amikor az udvaron, a konyhaajtó el˝ott hallom Almási nevu˝ csend˝or˝ormester orrhangját : Jóska mit hoztál az éjjel Ausztriából ? Semmit o˝ rmester úr, volt a válasz. Jóska utoljára kérdem, mit hoztál ? Tényleg semmit, nem is voltam odaát (a kertjük végében zúzódott a határ). Abban a pillanatban akkora pofon csattant, hogy az ajtó kivágódott, azon berepült a kb. 30 éves nagydarab Jóska, úgy, hogy a szemközti szobaajtót is kilökte és a szoba padlóján terült el. Fel se kelt, nyúlt a szekrény alá és rakta el˝o az odarejtett csempészárut. Közben belépett a konyhába az o˝ rmester, illend˝oen köszönt, lekezelt az apával és nyugodtan odaszólt a Jóskának : na látod, nem lett volna jobb els˝o pillanatban el˝oadni ? Bennem a pillanatok alatt lezajlott események megfagyasztották a vért, de az apa a legnagyobb lelki nyugalommal konstatálta, hogy a fia semmirekell˝o naplopó, akivel csak így lehet bánni. Ez a Jóska a felszabadulás után párttitkár lett a falujában, ennek ellenére nem állt bosszút Almási o˝ rmesteren, az továbbra is ott élt Gotthárdon, valamelyik gyárban vállalt állást és péklapát nagyságú tenyerével biztosan jól forgatta a lapátot is. A világért sem akarok általánosítani se szolgabírói, se csendo˝ ri ügyben, mert az országnak csak ezt a kis csücskét ismertem. ˝ Itt és akkor megtörtént az is, hogy Farkasfán Tupics Péter nevu, közismert csempészt˝ol a járásbíró is vett Jugoszláviából becsempészett cip˝otalpat, mert legálisan nem lehetett kapni, de ha másnap a csend˝orség el˝oállította Tupicsot (ez a csúfneve volt, az igazira nem emlékszem), ugyanaz a járásbíró szemrebbenés nélkül elítélte néhány nap elzárásra, mert csempészárut találtak a lakásán. Én is vettem t˝ole sokszor talpat (b˝ort is, gumit is), kakaóport és minden olyan szükséges dolgot, amit nálunk a háborús id˝okben nem lehetett kapni. Jóban is voltunk vele, de err˝ol kés˝obb még biztosan szó kerül. (társadalmi élet) Ezek után, a már úgy látszik elkerülhetetlen kalandozások után térjünk hát vissza els˝o gotthárdi heteinkre. Az akkori társadalmi 196

Farkasfa

„etikett” el˝oírta, hogy minden értelmiségi családnál le kell vizitelni. Ezek az úgynevezett bemutatkozó vizitek szigorúan tíz percig tartottak és szabvány szöveggel zajlottak le : „Megtisztel˝o kötelességemnek éreztem, hogy tiszteletemet tehessem ” volt a bemutatkozás bevezetése. A válasz : „Megtiszteltetésnek vesszük a becses látogatásukat ” Búcsúzáskor pedig : „Legyen szerencsénk máskor is ”, ha szívesen fogadtak és folytatva : „Mikor adhatnánk vissza a megtisztel˝o látogatást ?” És így tovább, a rituálisan kötelez˝o közhelyek eldarálása, bájos mosolyok közepette kölcsönös bókok, választ sem váró szabványkérdések voltak a társadalmi érintkezés megmerevedett és sérthetetlen alapszabályai. A vizit után pedig a másik fél kíméletlen, kegyetlen megkritizálása, leszólása, a róluk hallott pletykákon való jóízu˝ csámcsogás, amikor végre az ember levetheti a kötelez˝o mosoly szinte merev álarcát és a képmutató, hazug társadalmi kapcsolatok ellenpólusaként kiélheti nyelvével mindazt a jóles˝o aljasságot, amit a „második jelz˝orendszer”, a beszéd, csak nyújthat a magát magasabb rendunek ˝ „becéz˝o” embernek. Nagyobb városokban ezek az „élvezetek” leszukültek ˝ szakmabeli, hivatalbeli, vagy egyéb módon kialakult kompániák kapcsolataivá, de kisebb járási székhelyen — mint Szentgotthárd a maga 3500 lakosával — mindenki belelátott mindenki „fazekába”. Varrón˝ok (helyesebben házivarrón˝ok), helyüket változtató cselédek, de fodrászn˝ok és barátn˝ok is készséggel adták tovább az általuk látottakat, hallottakat, fantáziájukat sem kímélve, úgy hogy a legintimebb családi történések, hálószoba-titkok, esetleges szóváltások, nézeteltérések másnap már felnagyítva általában közszájon forogtak. Ki kivel barátkozik, kivel miért nem, nagyon fontos társadalmi eseménynek számítottak, mert b˝oséges következtetésekre, izgalmas fordulatok kieszelésére nyújtottak lehet˝oséget és így a háztartás gondjait cselédjeikkel megoldó id˝omilliomos „úriasszonyok” unalmát eluzték, ˝ felvillanyozták hétköznapjaik egyhangúságát. Miközben a férjek délután hattól nyolcig, vagy másnap reggelig az úri kaszinóban tarokkoztak, römiztek, illetve kés˝obb smeneztek, az asszonyok kicserélték pletykáikat, megszólták a jelen nem lév˝oket, egyszóval o˝ k is „társadalmi életet éltek”, mert más dolguk nem akadt.

197

Nagy undorral láttunk neki mi is a társasági életbe való bekapcsolódásnak, pontosan ügyelve a vizitek sorrendjére, végigcsináltuk ezt a „vessz˝ofutást” is, hogy minél kevesebb okot szolgáltassunk az egyébként elkerülhetetlen megszólásra. Az úgy nevezett „els˝o vizit” ideje délután 5 és 7 óra közé kellett essen és hamar megtanultunk egy-két ügyes trükköt is : ha valakinél „illett” vizitelni, de mi el akartuk kerülni a kapcsolatfelvételt, akkor kilestem a napot, mikor vizitid˝oben nem voltak otthon és egy névjegykártyát (amikkel a gyógyszergyárak b˝oségesen elláttak minden kinevezés, doktorálás, áthelyezés alkalmával) jobb fels˝o sarkán behajtva, bedobtam a levélszekrényükbe. Ez azt jelentette, hogy vizitelni akartunk, és a névjeggyel „igazolt” vizitszándék már az illet˝ot kötelezte a látogatás visszaadására. Ilyenkor vagy eljöttek „visszaadni” a vizitet, vagy „kilesték” o˝ k is, hogy mi mikor nem vagyunk odahaza. Aki feledékenységb˝ol, vagy bármi más okból nem adott vissza egy vizitet nyolc napon belül, az olyan sértést követett el, hogy a társaság kigolyózta. A mi id˝onkben már nem, de egy-két évtizeddel el˝obb még párbajkihívásra is okot szolgáltatott egy-egy tüntet˝oleg nem fogadott, vagy vissza nem adott vizit. Pár hét alatt mi is ledaráltuk ezt az elkerülhetetlen, sablonos, de társadalmi kötelezettséget jelent˝o kellemetlen aktust. Persze közben olyan „alapvet˝o hibákat” követtünk el, hogy nem társadalmi rang, hanem egyéni szimpátia alapján soroltuk a vizitjeinket. Ha kisebb pozícióban vagyok, ennek a következményei kellemetlenek lehettek volna. De akkor egy járási állatorvos, akinek a névtábláján az is ott állt, hogy „volt egyetemi tanársegéd”, 25 éves kora ellenére „társadalmilag” olyan magasan állt egy kis járási székhelyen, hogy nyíltan senki sem kötött bele. A suttogások pedig nem érdekeltek, mert mindég tiszta szívb˝ol gyu˝ löltem minden fölösleges „etikettet”, gyulöltem ˝ minden sznobot és egyébként sem függtem senkit˝ol se anyagilag, se el˝omenetel szempontjából. Egy-két korunkbeli családon kívül nem érintkeztünk a helybeli „nagyságokkal”, jól megvoltunk a hasonló gondolkodású fiatalokkal és vagyonon kívül barátokat se gyujtöt˝ tünk fölös számban. Az els˝o pár hét alatt úgy tunt, ˝ minden a legnagyobb rendben folyik, életünk mer˝o boldogság lesz. És amikor jött április 6-a, virágvasárnap, pontosan négy héttel az esküv˝onk és öt héttel a leszerelésem után. 198


Reggel cseng a telefon. A fels˝oszölnöki bíró — Labrincz Mátyás — hívott fel, hogy beteg egy asszonynak mind a két tehene, menjek ki. Ifjonti hévvel hívtam a taxit — Kovács Ferit — és kimentünk Fels˝oszölnökre a községházához. Körülbelül 12 km-re esett Szentgotthárdhoz. Ott várt a bíró, aki megígérte az asszonynak, hogy elkísér hozzá. Több mint fél órát kutyagoltunk a hegyek között, mire végre odaértünk. A ház a jugoszláv–magyar– osztrák hármas-határ közvetlen közelében feküdt. Kiderült, hogy a néni egy kukkot se tud magyarul, csak vendül. A bíró tolmácsolt és bár o˝ is elég rosszul beszélt magyarul, azért tisztázódott a diagnózis : piroplazmózis. Ez a vörösvérsejtekben szaporodó, kullancsok által terjesztett egysejtu˝ parazita vérfesték vizelést okoz, de id˝oben adva a gyógyszert, biztosan gyógyítható volt már akkor is. Beadtam az injekciókat, megmagyaráztam a kezelést és a végén közöltem, hogy a taxi 8 peng˝o, a vizsgálat, kezelés 4 peng˝o a két tehénnél, a gyógyszerek, injekciók 8 peng˝o, tehát összesen 20 peng˝ot kapok. A néni vendül povedált, a bíró pedig fordította, hogy a néninek sajnos nincs egy fillérje se, de mihelyt lesz, rögtön meg fogja adni a tartozását. Bennem elhult ˝ a lélek, mert én se dúskáltam még a peng˝okben, de hát mit tehettem mást, ha morgolódva is, de tudomásul kellett vennem. A bíró nyugtatgatott, hogy nagyon rendes asszony, biztosan megadja a tartozását. Visszafelé gyaloglás közben a bíró mesélte, hogy a néni mondta, egész el˝oz˝o éjjel német csapatok vonultak át Jugoszláviába Ausztriából, ami akkor már a hitlerista Németország tartománya volt Ostmark néven. Kovács Ferit saját zsebb˝ol kifizettem és indultunk vissza Szentgotthárdra. (Németország megtámadja Jugoszláviát : ismét behívó) A postánál megálltunk, hátha van valami levelem. Hát volt ! Nem is akármi, egy SAS behívó Nyíregyházára ! Egyszeriben elfelejtettem a nénit adósságával együtt. Rettent˝oen elkeseredtünk mind a ketten, de hát nem volt mit tennünk, csomagoltam és ha nem is az els˝o vonattal, de hétf˝on este vonatra ültem. Közben hétf˝on reggel még kimentem a máriaújfalui vasútállomás mellé valami disznót kezelni, jó korán. Egyszer csak látom, hogy egy német repül˝ogép alacsonyan szállva, a vasúti töltést˝ol 20–30 méterre ledobott a mez˝on egy kis bombát, amelyik kb. öt méter átmér˝oju˝ krátert vágott a szántóföld széliben. Se ház, se 199


Richter f˝otörzs˝ormester

ember nem volt a közelben, a vasúti sínekben sem esett semmi kár. Az ijedtségen kívül nekem se esett bántódásom, hiszen kb. egy kilométerre voltam a bombatölcsért˝ol. Nem értettem, mi értelme volt, míg délben meg nem hallgattam a rádióban a híreket, miszerint jugoszláv repül˝ogép bombát dobott Magyarországra. Casus belli, kész az indok, hogy magyar csapatok bevonulhassanak abba a Jugoszláviába, amelyikkel nemrégen örök barátsági szerz˝odést kötöttünk. Akkor ez még számunkra újdonság volt, kés˝obb Kassa „bombázásakor” már rutinszeruen ˝ ment az ilyen alibi-bombázás. Szerdán reggel érkeztem Nyíregyházára. Teljes lehangoltságban baktattam az alig egy hónapja otthagyott huszárlaktanya felé, ahol a kapuban a laktanya-ügyeletes altiszti teend˝oket pont a volt istállóparancsnokom, egy undok szakaszvezet˝o látta el. Roppant megörült a „szerencsének”, hogy kitolhat velem, mert mindég utált, amiért a lovakból kivakart porból nem tudtam a szeret˝oje nevét leírni az istálló döngölt agyag talajára. Ötször, hatszor masíroztatott le, meg fel, mondván : elfelejtettem f˝ovetéssel tisztelegni, jól jön egy kis gyakorlás. Miután kiélvezte hatalmát, amit a három krumplivirág jelentett számára, beengedett a laktanyába, ahol a VMK-n (Visszamaradó Különítmény) kellett jelentkeznem. Richter f˝otörzs˝ormester volt ott a tótom-faktum, mert a VMK parancsnoka — Uray György százados — átlagos huszártiszti erényekkel rendelkezett, vagyis nem jelentkezett kétszer, amikor az észt osztogatták, így mindenben a rutinos tiszthelyettesre hagyatkozott. Richter elvette a behívómat, majd megjegyezte, hogy én létszám feletti állatorvos leszek az ezrednél, mert engem nem jelentettek be a hadtesthez, mint állatorvost. Jó az, ha van egy ilyen tartalék, akir˝ol nem tud a hadtest, mert nem vezényli el máshova ! Engem, egy cseppet sem nyugtatott meg ez a magyarázat és próbáltam kibúvót keresve hatni a jólelku˝ f˝otörzs˝ormesterre. Mondtam, hogy nem tudok állatorvosi munkát végezni rang nélkül, hiszen ha a patkoló kovács teszem azt tizedes, akkor nekem vigyázzban állva kell megkérnem, hogy emelje fel a ló lábát, vagy tartsa a kantárt, míg én kezelem a lovat. Ezen könnyen segítünk — mondta —, ezredparancsban rögtön el˝oléptetjük címzetes o˝ rmesternek. Ez azt jelentette, hogy a zsoldom maradt napi 20 fillér, de fél óra múlva már o˝ rmesteri sar200

Kassa

zsival mentem ki a városba. Azok a karpaszományosok, akikkel el˝oz˝o decemberben együtt vonultunk be, és akik tisztiiskolába kerültek mikor én leszereltem, nemrégen lettek tizedesek, én pedig mindenféle katonai „iskola” nélkül máris o˝ rmester vagyok. Ilyen forgandó a „szerencse”, bár o˝ szintén szólva szívesebben lettem volna katonai rang nélküli civil Szentgotthárdon, mint o˝ rmester Nyíregyházán. A szakaszvezet˝om, aki bejövetelkor megszekírozott, azt se tudta, hogy tisztelegjen el˝ore, amikor kiléptem a kapun, hiszen félóra alatt magasabb rangom lett, mint neki háromévi szolgálat után. (Igaz, hogy én civilben nem kanász voltam bevonulás el˝ott, mint o˝ , és akkoriban ez még nem számított olyan el˝onynek, mint néhány év múlva, amikor a községi kanász azt mondta nekem, hogy kartársam ! Vagy másik példa : Mujzer János Csökm˝on volt községi állatorvos, havi fizetése a hetvenes évek közepén nem érte el a 2 000 Ft-ot, a községi kanászé pedig 3 000 Ft volt. Tempora mutantur ) Kilépve tehát a laktanya kapuján, nagy eltökéltséggel mentem a f˝opostára és felhívtam telefonon Kassán a hadtest-vezet˝oállatorvost, dr. Ásvány alezredest. Elpanaszoltam neki, hogy az ezred nem jelentett be engem, mint állatorvost, hanem „feketén” tartalékol, miközben az egész szentgotthárdi járás ott van állatorvos nélkül. (Gondoltam, indoknak jobb ez, mintha egyéni problémáimmal hozakodom el˝o.) Dühös is lett az alezredes és megígérte, azonnal intézkedik. Nagyon büszke lettem magamra az ötletemért, mert akkor még nem tudtam, hogy mekkora „öngólt” rúgtam. Este beültem a kantinba levelet írni, közben Richter is bejött sörözni. Nagyon szerette a sört, meg is látszott a pocakján. Leült mellém, elkezdtünk beszélgetni, elpanaszoltam, hogy egy hónapja n˝osültem és mennyivel szívesebben lennék most a feleségem mellett, mint itt a kantinban. Persze nem a szerelemre hivatkoztam, hanem arra, hogy miel˝ott bevonultam, pont Gotthárd mellett bombáztak és én most egyfolytában aggódom, hogy a feleségem mi mindennek van kitéve, míg én, mint katona, a veszélyes Jugoszláv határtól hatszáz kilométerre lopom a napot. Közben megivott három korsóval az én kontómra és vagy a sör, vagy bánatom ecsetelésének hatására, de megesett rajtam a szíve. Azt mondta, reggel nyolc órára civilben menjek fel hozzá, a VMK irodára.

201

Mujzer János, vejem




Természetesen reggel pontosan ott is voltam id˝oben a szobájában. Ennek a szobának két ajtaja volt. Az egyik a folyosóról vezetett be, míg a szemközti falon lév˝o a parancsnok szobájába nyílt. Azt mondta, üljek is a százados ajtaja melletti székre és nyújtsam jó el˝ore a lábamat. Szót fogadtam. Egyszercsak kivágódik az ajtó és kirohant rajta a százados, miközben majd orra esik a kinyújtott lábamban. Kiment a folyosóra nyíló ajtón. Erre azt mondja Richter, most üljek a másik ajtóhoz, és újra nyújtsam ki a lábamat. Bennem ágaskodott a jólneveltség, meg a félszegség, húzódoztam, de rám parancsolt, tegyem, amit mond, ha le akarok szerelni. Ennél hathatósabb érvet el se tudtam képzelni, úgy hogy irulva-pirulva ültem mindég ahhoz az ajtóhoz, amelyiken a százados kiment a szobából. Mikor már vagy harmadszor botlott belém, elöntötte a düh és odafordult Richterhez : mit szédeleg itt ez az ember ? Richter szemrebbenés nélkül válaszolta : létszámfeletti, várja, hogy a százados úr aláírja a leszerelését. Azzal már tolta is oda a papírt, a százados pedig káromkodva aláfirkantotta és olyan helyre küldött, ahova egyszeru˝ fizikai törvények miatt már alkatomnál fogva sem mehettem. Ezzel szemben rohantam haza Szentgotthárdra és nagypénteken reggel már otthon is voltam. Tehát ebben az évben sem, mint kb. ötven év óta még egy évben sem kellett elmulasztanom a nagyszombati szokásomat : hét szentsír meglátogatását. (Frontról, börtönb˝ol, mindenhonnan úgy szabadultam, hogy nagyszombatot megünnepelhettem.) (vissza Szentgotthárdra) Nem fakadtam sírva, hogy a magyar csapatok nélkülem vonultak be Jugoszláviába, s˝ot az ezért a bevonulásért járó „fityeg˝o” sem hiányzott egy percre sem életem során. Négy nap múlva, Húsvét utáni kedden újabb hideg zuhany : kék boríték Nyíregyházáról a huszároktól, de nem ajánlottan, csak közönségesen. Reszketve bontottam fel, benne egy SAS behívó és a sorszáma egyezik a borítékra írt hosszú számmal. Pillanat alatt végiggondoltam minden variációt, azután elégettem az egészet a cserépkályhában. Nem volt ajánlott a levél, amit aláírással vettem volna át. Egyébként is a behívót nem borítékban szokták küldeni, hanem szabadon és egy oldalát aláírás után letépte a postás és visszaküldte a feladónak, mint egy tértivevényt.

202


Apátistvánfalva

Gondoltam, ha reklamálnak a bevonulásom elmaradása miatt, egyszeruen ˝ letagadom, hogy kaptam volna behívót, vagy levelet. Hamar túlestem az els˝o izgalmon és tavasz lévén, nagy élvezettel végeztem egyre szaporodó munkámat. Jártam a falvakat, hegyeket-völgyeket hol taxival, hol biciklivel, energiám kimeríthetetlennek tunt. ˝ Feltunt ˝ nekem az egyik vend községben, Apátistvánfalván, hogy a szopós malacok és fiatal süld˝ok egymásután betegszenek meg, nem tudnak lábra állni, csak az oldalukon fekszenek és a lábaikkal kalimpálnak. Angolkórra, vitaminhiányra gondoltam, de a szokásos kezelés hiábavalónak bizonyult. Java részük elpusztult, de néhány életben maradt, szopott is, csak nem fejl˝odött. Egyet haza is vittem és a konyhában a sparhert alatt szérumos ládában, szalmán tartottuk vagy két hétig. Marika minden órában cumis üvegb˝ol tejjel szoptatta, de ez se fejl˝odött semmit, lábra sem tudott állni, csak visított és kaszált a leveg˝oben a lábaival. Kés˝obb felfekvés miatt sebes lett, úgy hogy injekcióval jobb létre szenderítettem. A megfigyeléseim eredményeit írásba foglaltam és jelentés formájában elküldtem a megyei f˝onöknek. Ebben azt a konklúziót szurtem ˝ le, hogy a Jugoszláviából visszacsatolt területekre rokonlátogatásra átjáró vendek valami újszeru˝ fert˝oz˝o betegséget hurcoltak be a határmenti Apátistvánfalvára, ami úgy néz ki, ahogy a járványtani könyvek a Tescheni betegséget leírják. Enyhe gúnnyal fuszerezett ˝ választ kaptam, hogy els˝o praktizáló évemben ne akarjak új betegséget felfedezni, még ha tanársegéd voltam is el˝oz˝oleg, hanem próbáljam el˝obb elsajátítani az ismert betegségek jó diagnosztizálását. A Tescheni betegség még Magyarországon soha nem fordult el˝o, nem valószínu, ˝ hogy pont a szentgotthárdi járásban jelentkezik. A válaszba nem nagyon nyugodtam bele, de újabb megfigyelésekre, vizsgálati anyaggyujtésre ˝ már nem jutott id˝om, mert a Történelem (most valóban nagy T-vel !) újra beleköpött a tányérunkba : Mars isten újra a hadak útjára vezényelt. Fél év alatt három bevonulás ! Még a jóból is megárt a sok, tartja a közmondás, nemhogy katonai bevonulásból, még ha eddig trükkel, szerencsével rövid id˝o alatt meg is tudtam szabadulni.

203

Apátistvánfalva

(Németország megtámadja a Szovjetuniót : ismét behívó)



A hadbavonulásom pedig úgy történt, hogy 1941-ben június 22-e vasárnapra esett. Reggel kinyitottam a rádiót és els˝o hírként hallom : ma hajnalban a német csapatok megtámadták a szovjet állásokat Els˝o gondolatom volt : kezdhetem a csomagolást ! Így is lett. Pontosan egy hét múlva, június 29-én, Péter-Pál napján megjött a SAS-om, ami nem a madarak királyát jelentette, hanem állítólag annak a rövidítése volt : Siess, Azonnal, Sürg˝os ! Újra hatszáz kilométeres utazás a százszor elátkozott Nyíregyházára és az ezerszer elátkozott huszárlaktanyába. Az ezred egy gyorshadtest keretében napokon belül elindult a hadi ösvényekig. Szeptember végéig „üldözték” a visszavonuló szovjet csapatokat, de nem sikerült o˝ ket egyszer sem utolérni. Ezt ugyan egy cseppet sem csodáltam, mert a gyorshadtest a huszárokon kívül még egy kerékpáros zászlóaljból állt, fegyverzetük pedig az els˝o világháborús szintet sem igen haladta meg. Én, Richter és egy jószívu˝ katonaorvos közremuködésével ˝ — mint „gyomorfekélyes” — Nyíregyházán maradtam a hely˝orség állatorvosaként. Ekkor tudtam meg a borítékba tett behívó „rejtélyét” is. Richter elmesélte, hogy a délel˝otti leszerelésemet követ˝oen, déltájban távirati parancs érkezett a kassai hadtest vezet˝o állatorvosától, hogy engem azonnal : helyezzenek át a budapesti 1. számú fogatolt vonatosztályhoz, amelyik a felesleges állatorvosok gyujt˝ ˝ ohelye volt. A parancsot olvasva, Uray százados kérdezte, hol van az a bizonyos Dózsa ? Richter azt válaszolta : ma reggel szerelt le, mint létszámfeletti. A százados kiadta a parancsot, hogy azonnal hívjanak be és helyezzenek át Pestre. És most jött az „˝ormesteri fifika” mesteri fogása : megírta a behívót a parancs értelmében, a sorszámát ráírta a borítékra és úgy adta fel a postára. Így az o˝ postakönyvében igazolást nyert, hogy a behívó kiment, tehát Richter szabályszeruen ˝ fedezve volt. Gondolta, ha van eszem, eldobom a közönséges levélként érkez˝o behívót és maradok a fenekemen. Ha pedig csak annyi eszem van, hogy megijedek és bevonulok, akkor meg is érdemlem a sorsomat. Tehát egyfel˝ol jókora öngólt rúgtam, amikor telefonon jelentkeztem a hadtest vezet˝o állatorvosánál, másfel˝ol a gólba tartó labdát sikerült „szögletre tolnom” azzal, hogy nem vonultam be.

204


Uray György




Persze Richternek sohase dicsekedtem el az öngólommal, bár o˝ többször is emlegette : nem érti honnan tudta meg a hadtest az én szakmai eltitkolásomat ? Richter a borítékos behívó kapcsán azzal is tisztában volt, mint régi dörzsölt katona, hogy elébb-utóbb feledésbe merül az ügy, senki se fog keresni, hogy miért nem vonultam be és miért nem jelentkeztem Pesten. Már írásom elején hangsúlyoztam, hogy katonakoromban az o˝ rmesterek, altisztek többet tudtak elérni és tenni az ember érdekében, mint alezredes-rokon, vagy tábornok-ismer˝os. A pesti hadtest o˝ rmesterének józan paraszti logikája három hónap alatt leszereltetett a fennálló rendelkezések ellenére is, Richter pedig annyiszor segített eddig is és ez után is, hogy ha élete végéig sörrel itatom, akkor se tudtam volna meghálálni neki. Ha nem jön közbe a német–szovjet háború, talán soha többet nem kellett volna katona legyek. Sajnos azonban jött Péter-Pál napja és a behívó, ez alól nem lehetett kitérni. Mint már említettem Richter és az o˝ közvetítésével egy katonaorvos segítettek, hogy ne kelljen hadmuveleti ˝ területre mennem. Pár hét alatt tisztázódott, hogy egészségi állapotom (gyomorfekély !?) miatt csak legfeljebb hátországi szolgálatra vagyok alkalmas. Megbíztak Nyíregyházán a hely˝orségi állatorvosi teend˝ok ellátásával, én meg béreltem egy albérleti szobát a város központjában, ahova nejem is leköltözött hozzám még júliusban. Akkoriban a legmodernebb közlekedési eszköz Budapest és Nyíregyháza között az „Árpád sínautó” volt, mely egy kényelmes motoros kocsiból állt összesen, számozott helyekkel. Szentgotthárdról Pestig hálókocsiban viszonylag jól lehetett. utazni, így nem jelentett nagy fáradtságot a hosszú út az els˝o gyermekünkkel ötödik hónapban terhes nejemnek. Nyíregyházán, a pályaudvaron vártam az esti órákban befutó sínautót, utána fiákerba ültünk és úgy ügettünk albérleti szobánk felé. Útközben Marika elmesélte, hogy egészen elgémberedett a nyaka, mert a hosszú úton állandóan kinézett az ablakon. Nem értettem, hogy esti sötétségben mit nézett a nappal is egyhangú alföldi tájon, mire elmondta, hogy a számozott ülésével szemben kaftános, hosszú göndör csigás pajeszú (magyarul tetuhintának ˝ mondták a pajeszt), fekete bársonykalapos, szakállas ortodox zsidók ültek és attól félt, ha „megcsodálja” o˝ ket, a leend˝o kisbaba

205




Richter f˝otörzs˝ormester Uray György

rájuk fog hasonlítani. Ezért inkább egész úton bámulta a sötét éjszakát. Persze utólag jót nevettünk ezen az ósdi babonaságon és meg se korholtam, mert a Dunántúlon ilyen látványban sose volt része. Nyíregyházán azután lassan megszokta, hogy az utcai látvány sokszor Jézus korának valamelyik júdeai, vagy galileai város nyüzsgésére emlékeztetett, annyi ortodox hitu˝ élte ott — akkor még látszólag háborítatlan — életét. Egy darabig jól éreztük magunkat, sokat sétáltunk, kimentünk a Sóstóra, de augusztus vége felé azért már hiányzott az otthonunk és anyagilag sem dúskáltunk a napi 20 filléres zsoldból, meg az állami fizetésnek abból a részéb˝ol, amennyit, mint hadbavonult kaptam. El-elhívtuk egy kis sörözésre Richtert és ez a nem drága befektetés hamarosan meg is térült. Szeptember elején Richter kiküldött egy SAS-behívót a tiszalöki járási állatorvosnak, akinek azonban érvényes felmentése (meghagyása) volt, ezért a f˝oszolgabíró ráírta a behívóra, hogy ilyen, meg ilyen számú „meghagyás alapján” polgári foglalkozásában visszatartom. És visszaküldte a behívót. Ezzel azután Richter felcukkolta Uray századost, mondván : nem szabad turni, ˝ hogy háború idején civil hatóság packázzon a katonai parancsnokságokkal. Uray megkérdezte t˝olem, miért akarok leszerelni ? Hivatkoztam a „gyomorfekélyemre”, amit katonaorvos állapított meg — tisztán humanitárius alapon. Tudta o˝ is, hogy ez az igazolás szabályos svindli, de mivel azt is tudta, hogy én tudom : mennyi zabot szekereznek ki a laktanyából az o˝ céljaira, jobbnak látta elkerülni a konfliktust és ráírta a következ˝o behívóra : „SAS, meghagyása ellenére is köteles bevonulni.” A kolléga rohangált fuhöz-fához, ˝ még a Földmuvelésügyi ˝ Minisztériumba is, hiszen a polgári foglalkozásban való meghagyás azt jelentette, hogy az illet˝o háború esetén sem köteles bevonulni, hanem polgári foglalkozását látja el. A járási állatorvosok általában megkapták a „meghagyást”, én azért nem, mert 29 év alsó korhatárhoz volt kötve. és mire én 29 éves lettem, a háborúnak már vége is lett. Persze azért senki sem merte vállalni a felel˝osséget, ezért azt ajánlották neki, hogy vonuljon be, Azután majd utánanéznek mi az az elháríthatatlan akadály, ami miatt a huszárezred ragaszkodik a bevonulásához. De ez id˝ot vesz igénybe, hiszen a bürokrá206


Uray György

cia a háború alatt sincs felfüggesztve, s˝ot akkor kezd igazán kivirágozni. A vizsgálatot a Honvédelmi Minisztérium végezheti csak, oda át kell írni, majd a kivizsgálás után visszaírnak, egyszóval nem megy egyik napról a másikra. (ismét vissza Szentgotthárdra)

Uray György


Bevonult hát a kollégám, mondanom sem kell, hogy rettent˝oen dühös volt rám, de hát engem az nem érdekelt, fontos volt, hogy szeptember 10-én hazautazhattunk és az els˝o közös Mária-napot már együtt ünnepelhettük Szentgotthárdon. Lassan rutint szerezve a hadi bürokráciában — és tudván, hogy Richter jóindulata a hátam mögött van —, ezért nagyobb izgalmat nem keltett náluk a hazatérésünk után kb. egy hét múlva kézhez kapott ajánlott levél, amit Uray százados írt (máig is o˝ rzöm). Ebben arra kért, hogy küldjek tisztiorvosi bizonyítványt „súlyos betegségemr˝ol” és az is legyen benne, mikor válok el˝oreláthatólag „hadrafoghatóvá”. Ugyanis a Honvédelmi Minisztérium vizsgálgatta a tiszalöki kolléga behívásának jogosságát. Az ezred azt jelentette, hogy én súlyos gyomorfekély miatt orvosi utasításra le kellett szereljek és csak a tiszalöki állatorvos tartozott az állományukba. A hely˝orség nem maradhatott állatorvos nélkül, ezért kellett meghagyása ellenére behívni. Saját igazolásukra volt szükségük az újabb keletu˝ orvosi bizonyítványra — ez is a mindenre gondoló Richter ötlete volt —, amit Székely Ern˝o bácsi tisztiorvos a legnagyobb készséggel meg is írt. A f˝oszolgabírói hivatalban, egy szobában volt az irodánk, egymással szembe állítva az íróasztalunk, jóban is voltunk, úgyhogy napokon belül elment a hivatalos járási tisztiorvosi igazolás a súlyos gyomorfekélyr˝ol és a javaslat, hogy legalább 3–4 hónapig tartó teljes pihenés talán elég lesz a felgyógyulásomhoz. Azt hiszem mondanom sem kell, hogy milyen hálás voltam neki ezért az igazolásért és nemcsak a konvencionális humanitás miatt, hanem még — erre emlékezve — külön is örültem, amikor a nyilas id˝okben teljes mértékben sikerült viszonoznom az o˝ ré˝ ugyanis zsidó származású volt (Schlézingebbi kedvességét. O gerr˝ol magyarosított), de már régen kikeresztelkedett, felesége keresztény volt és természetesen az öt gyermeke is. 1944-ben én szereztem az o˝ „betegségér˝ol” olyan tisztiorvosi igazolást, ami az elhurcolástól mentette meg. De ez az id˝o még odébb van és biztosan szóba kerül még ez a nem egyszeru˝ ügy is. 207



Hidroxigénlúg Gyár, Budapest

Közben 1941. október elején a gyorshadtest hazatért a „frontról” — ahol ellenséggel nem is találkoztak —, de azt hiszem, nem is hiányzott nekik, hiszen felszereltségük az els˝o világháborús szintet alig haladta meg. Nekem ez azért volt fontos, mert így egyenl˝ore a behívás Damoklesz-kardja elhárult a fejem fölül és minden gondolatunkkal várhattuk az els˝o kisgyermekünk születését. Hazaérkezésünk után rövidesen három — viszonylag kellemes — meglepetésben volt részünk. Az els˝o és talán legfontosabb : az id˝oközben Jugoszláviából visszacsatolt községekkel megszaporodott járásom valamennyi községe — az egyetlen Gasztony kivételével — fert˝oz˝o sertésbénulás miatt zárlat alá került. Tehát mégis jól diagnosztizáltam májusban ! Nekem lett igazam, hiába voltam csak 25 éves és gyakorlati tapasztalatok nélküli „zöldfülu”. ˝ Ez a meglepetés azért keltett kellemes érzéseket bennem, mert egyfel˝ol a pályám kezdetén önbizalmat adott — aminek mindég er˝osen híjával voltam egész életemben —, másfel˝ol rengeteg munkát, felel˝osséget, aminek szintén örültem, hiszen írtam már, hogy energiám, munkabírásom ebben az id˝oben — és még vagy 35 évig — kimeríthetetlennek látszott. Persze a sok munka több jövedelmet is jelentett, vehettem egy biciklit magamnak — akkor 96 peng˝o volt az ára — és a napi 60–80 km-es hegyes-völgyes karikázás fizikumomat edzette, pénztárcámat pedig töltögette a taxi-költség megspórolásával, úgyhogy rövidesen a biciklim ára megtérült és életemben el˝oször a szekrényben tartalék pénzem is volt ! A második kellemes meglepetés hazaérkezésünk után 2–3 nappal következett be. Ebédid˝ore hazatérvén, egy kisebb b˝oröndöt találtam az el˝oszobában, amelyikre dr. Wetzel György névjegy volt feler˝osítve. El nem tudtam képzelni, ki lehet, nejem is csak annyit tudott, hogy id˝osebb úr, Pestr˝ol jött és engem keresett. Kora délután be is állított és elmondta, hogy a Földmuvelé˝ sügyi Minisztérium az Egyetemmel konzultálva kijelölt 10–15 állatorvost, mint olyanokat, akiknek a véleményére adnak. Ezeket keresi o˝ fel a budapesti Hidroxigénlúg Gyár nevében és felkéri, hogy a gyárban el˝oállított hidroxigénlúgot, magyarul nátriumhypochloritot (azóta Hypo néven vált közismertté) próbálják ki fert˝otlenít˝o anyagként. Valahogy az az érzés alakult ki bennem, hogy a hidroxigénlúg — a gyár neve ellenére — csak melléktermék, amivel nem tudnak mit csinálni, ezért kísérleti célra kor208

Wetzel György, dr.

Wetzel György, dr.

látlanul bocsátanak rendelkezésünkre bel˝ole. A feladat az volt, hogy havonta levél formájában egyszer számoljunk be a fert˝otlenítés hatékonyságáról. Kapva-kaptam az ajánlaton, mert a nagy járvány kell˝os közepén nagy mennyiségben rendelkezésre álló, könnyen kezelhet˝o, chlór tartalmánál fogva jó hatékonyságú és f˝oleg ingyenes fert˝otlenít˝o anyag akkor még más nem volt ismeretes. Fahamuból áztatott lúggal és frissen oltott mésszel kínlódtunk több-kevesebb eredménnyel. Annyira örültem, hogy már majdnem megkérdeztem, mennyit kell mindezért fizetnem, mikor közölte, hogy a gyár természetesen nem kívánja ingyen ezt a nagy munkát, hanem havi 130 peng˝ot kapok a kísérletezés honoráriumaként. Abban az id˝oben az állami fizetésem sem volt ennél sokkal több ! Naivitásomban eleinte tiltakoztam, hogy én ezt ingyen is szívesen csinálom, hiszen számomra felmérhetetlen segítség egy jó fert˝otlenít˝o anyag, de addig gy˝ozködött, míg alá írtam a szerz˝odést — ha kissé restelkedve is. Természetesen az akkor érvényben lév˝o zsidótörvények miatt igazolnom kellett árja származásomat. Átadtam neki az anyakönyvi kivonataimat, majd fénymásolás után vagy egy hét múlva vissza is küldték. Mindezt természetesnek tartottam és semmi feltun˝ ˝ ot nem találtam benne. Amikor befejeztük a tárgyalást, mondta, hogy innen Bácsalmásra utazik dr. Pellérdi Lászlóhoz, akit szintén kijelöltek, mint kompetens személyiséget. Mondtam, ne utazzon olyan messze, mert Pellérdit biztosan megtaláljuk a közeli kocsmában, a Koronában, mivel katonáskodásom idején helyettesítésemre és a járvány felszámolására kirendelték Bácsalmásról Szentgotthárdra és csak pár nap múlva utazik haza. Nagyon megörült Wetzel dr. és ha nem is a Koronában, de a „kávéházban” rá is akadtunk, ahol a naponta többször esedékes „szimpla kávé dupla rummal” megszokott adagja mellett üldögélt : 1934 óta ismertük egymást, mert akkoriban a parazitológián volt tanársegéd, mikor én els˝o éves koromban pikoló letten a tanszéken. Jó humorú, aranyos ember volt, kés˝obb is többször összehozott a sors szeszélye bennünket, én haláláig tiszteltem és szerettem. Kett˝onk természetének megfelel˝oen a közte és Wetzel közötti beszélgetés sokkal hamarabb befejez˝odött, mint a mienk. Pellérdi már a bevezet˝o alatt, mikor a kipróbálásra való felkérés el˝ozményeit ecsetelte Wetzel, közbeszólt : és mennyit fizetnek ? A 130 209

Pellérdi László, dr.

Wetzel György, dr.

peng˝o hallatára semmi más részletre nem volt kíváncsi, kérte a szerz˝odést, vette a tollát és minden skrupulizálás nélkül aláírta. Az egész tárgyalás öt percig sem tartott, majd rendelt még egy dupla rumot (akkor a konyak még nem volt annyira divatos, mint manapság), — most már kávé nélkül — és vidáman elbúcsúzott t˝olünk. Egyébként ez a H-lúg gyár becsülettel küldte a fizetésemet minden hónapban, én meg becsülettel küldözgettem a részletes kísérleti beszámolókat. Amikor a kormány felemelte a háborús infláció miatt a magánalkalmazottak fizetését 30 %-kal, automatikusan én is 169 peng˝ot kaptam attól az id˝ot˝ol kezdve. Közben 1942 tavaszán — ha nem is büszkén és lelkesen — de elmentem a frontra (err˝ol majd még részletesen szeretnék beszámolni kés˝obb), írtam tehát a gyárnak egy szép levelet, megköszönve az eddigi alkalmazást és közölve, hogy frontszolgálatom miatt nem tudom folytatni a kísérleteket és a beszámolók küldését, ezért sajnálattal kénytelen vagyok felbontani a szerz˝odésünket. Erre kaptam t˝olük egy még szebb választ, miszerint én hazafias kötelességem teljesítése közben az életemet kockáztatom a hazáért és o˝ értük is, nekik tehát a legelemibb kötelességük, hogy családomnak folyósítsák a fizetésemet és cseppet se aggódjak a kísérletek és beszámolók elmaradása miatt. Fizettek is három éven át, egészen a nyilas id˝okig, bár a frontszolgálataim közben sem küldtem egy beszámolót sem. El nem tudtam képzelni, mi lehet ekkora humanitárius érzés mögött, igaz, hogy nem is nagyon törtem rajta a fejem, hanem gondtalanul vettem át a fizetésemet hónapról-hónapra. 1944 augusztusában azonban olvastam egy rövid hírt valamelyik napilapban, hogy a H-lúg gyár vezérigazgatóját zsidó egyéneknek a megengedett létszám feletti alkalmazásáért 4000 peng˝ore büntették (két Opel Kadett ára volt akkoriban ennyi pénz). Ekkor világosodott meg az agyam : minket, állatorvosokat azért alkalmaztak és fizettek nagyobb számban és nagy összegekkel, és rajtunk kívül másokat is, hogy : létszámunkkal és bérösszegünkkel emeljük a lehet˝oségét a meghatározott — korlátozott — százalékot meg nem haladható legális zsidó-alkalmazásoknak. Ezt akkor úgy hívták „Strohmannság”, vagy „dísz-gojság”. Az akkori közszellemnek illet megvetni ezt a törvény kijátszó magatartást, én azonban nem restelltem strohmannságomat (bár nem is dicsekedtem vele senkinek), de hazudnék, ha tudatos segít˝okészségemnek tulajdoní210

Fels˝oszölnök

tanám utólag tettemet. Egyszeruen ˝ örültem az anyagi el˝onyöknek, amik jól jöttek sorozatos frontszolgálatom közben családomnak. Na de térjünk viasza 1941. október elejéhez és jöjjön a harmadik meglepetés. Egyik nap déltájban beállít egy tehenek által vont szekér az udvaromra. Ebben még semmi rendkívüli nem volt, mert a járásban tizenegyezer tehén volt és csak nyolcszáz ló, tehát a fogatok javarészét igába fogott tehenek vontatták, úgyhogy gyorshajtás miatti baleset nem igen fordult el˝o akkoriban. Ez a bizonyos szekér meg volt rakva zsákokkal, tuzifával, ˝ alaposan. Id˝os parasztasszony povedált nekem vendül, mutogatta a teheneit, de én a szokásos köszönésükön kívül : „Hválem bodi Jesus Christus” — egy szót se értettem vendül. Gondoltam valami panasza van a teheneire, ezért szóltam az udvari lakásban éldegél˝o nagyon öreg Anna néninek, hogy tolmácsoljon, mert o˝ jól tudott vendül. A tolmácsolás során az derült ki, hogy a két tehenet én gyógyítottam meg a tavasszal Fels˝oszölnökön, a hármas határ közelében. Akkor a néninek nem volt pénze, ezért most meghozta az adósságát természetben. Abban a pillanatban eszembe jutott a virágvasárnapi piroplazmózisos tehén-kezelés, amire én azóta se gondoltam, hiszen aznap jött házaséletem els˝o katonai behívója. Az izgalmak nagyobb dolgokat is felejtettek velem, nem azt a húsz peng˝onyi „hitelezést” : A néni azonban nem felejtette el és többszörös értéket rámolt le a kocsiról, tiltakozásom ellenére is : egy pár csirkét, 2 zsák krumplit, egy zsák almát, szilvát, egy pintes üveg tökmagolajat (feleségem imádta salátára, fél urméter ˝ hasábfát és még a jó Isten tudja mit nem. És még o˝ köszöngette a tavaszi hathatós segítségemet ! Én restelkedésemt˝ol szóhoz se jutottam a túlzott honorálás miatt, o˝ viszont Hválem bodit köszönve eltávozott üres szekérrel. És ez nem egyedi kivétel volt, a gotthárdi járás népére, akár vend, magyar, német anyanyelvu, ˝ vagy o˝ rségi volt is, általában a kivételes becsületesség volt a jellemz˝o. Kilenc év alatt soha nem írtam fel, ha valaki véletlenül nem tudott fizetni, biztos, hogy nem maradt adósom senki, el˝obb-utóbb kiegyenlítették a tartozásukat, felszólítás, figyelmeztetés nélkül is. Nagyon szerettem o˝ ket, de o˝ k is számtalan jelét mutatták irántunk érzett tiszteletüknek. 211

(baráti körünk)

Kenéz József (Dávid)

Kaposvár

Gestapo

Közben kialakult a baráti körünk is abból a néhány fiatal családból, akikkel kölcsönösen szimpatizáltunk, és akikkel korban is összeillettünk Kiss Gyuszi szolgabíró volt, Komáromi Sándor építész, Kenéz Jóska ügyvéd és Illényi Pali szülész orvos. Az els˝o id˝okben velük voltunk szorosabb kapcsolatban. Az akkori társadalmi etikett szerint Kiss Gyusziékkal nem volt probléma : Gyuszi apja ny. f˝oszolgabíró volt, míg a felesége — Bibi becenévvel — egy gy˝ormegyei patikus lánya. Komáromi Sándor Kaposvárról került Szentgotthárdra, felesége kaszagyári munkás lánya : Preininger Ili, ennek ellenére „szalonképeseknek” fogadta el o˝ ket mindenki. Kenéz Jóska — becenévén Dávid — ügye már nem volt ilyen egyértelmu˝ : az o˝ apja is gyári munkás volt, öccse szabó, így a házasságok révén eléggé összefonódott ügyvédi klikk mindent megtett a lehetetlenné tételére, már konkurenciális okokból is. Dávid azonban szívós volt, feleségül vette egy körmendi járásbeli kisebb „földbirtokos” (talán 200 holdas) család lányát, akinek a bátyja szolgabíró volt és így tudta egzisztenciáját megalapozni, ha az el˝okel˝obb sznobok lenézték is. A legnagyobb probléma Illényiékkel volt. A férj, mint orvos és egyetlen szülész a faluban, hivatásánál fogva senki számára nem volt negligálható. Elkövette azonban azt a „baklövést”, hogy elvette feleségül a dohánygyár egyik fiatal takarítón˝ojét, akit még kisebb sznobok sem fogadtak be soha. Állítólag el˝oélete elég „zajos” volt, de tény, hogy asszonykorában a legtisztességesebben viselkedett. Mi jóban voltunk velük, nejem sokat sétált az asszonnyal, együtt tologatták a babakocsikat és ez a barátság enyhített elzártságukon. A nyilas id˝okben o˝ is meghálálta barátságunkat, mert nála lakott egy SS tiszt, akinek az asztalán megpillantott egy húsz névb˝ol álló listát : német szempontból nem kívánatos egyének névsora címen. Lélekszakadva rohant hozzánk és mondta, hogy második helyen van a nevem, vigyázzak. Vigyáztam is és id˝oben sikerült kiugranom a f˝oszolgabírói hivatal ablakán, mikor jöttek értem a Gestapótól és a figyelmeztetés alapján el˝ore megszervezett „illegalitásomba” tudtam vonulni Permise községbe. Egyébként ebb˝ol az asszonyi kompániából — Kiss Gyuszi nejét kivéve — valamennyi morálisan megütötte az általam elég magasra állított mércét is.

212

Kiss Gyula Illényi Pál, dr.

Preininger Ilona

Alsószölnök

Mindegyikükr˝ol el kell mondjak még a kés˝obbiekben néhány szót, f˝oleg olyan eseteket, amik a mi életünkben is dönt˝o hatással voltak. Kezdem Kiss Gyusziékkal. Gyuszit szerettem, tiszteltem, feleségét szigorú erkölcsi elveim miatt kevésbé. Állítólag volt köztük egy megállapodás, hogy egyik kocsizhat, míg a másik szekerezhet, mert Gyuszi attól félt, hogy apjához hasonlóan 35 éves korában impotenssé válik. Biztos, hogy mind a kett˝o élte világát szabadon, csupán a diszkréciónak olyan fokára ügyelvén, amit az akkori „szokásjog” bizonyos társadalmi körökben kötelez˝oen el˝oírt. Mert természetesen mások voltak a normák a különböz˝o társadalmi osztályokban is : ha egy paraszt rájött, hogy a felesége félrelépett, legfeljebb jól eldöngette, de válás nem volt bel˝ole. Pl. az alsószölnöki kovácsot én is ismertem : az út mellett volt a mu˝ helye, vagy 200 méterrel feljebb a domboldalban a háza. Egyszer fiatalabb korában munka közben berohant hozzá egy suhanc, hogy „Józsi bácsi, most ment be a Juli nénihez a szomszéd !” Mivel éppen izzította a patkónak való vasat — amit tudvalev˝oen nem lehet abbahagyni, mert különben használhatatlanná válik — az izgalom legkisebb jele nélkül sercintett egyet oldalvást és azt felelte : „ ne tör˝odj vele fiam, tíz év alatt se kopik az annyit, mint egy bükkfalevél !” Persze mindez vendül folyt le és úgy állítólag sokkal érzékletesebben hangzik a csattanó. Azzal a mesterség szabályai szerinti alapossággal befejezte a vasalást az ott várakozó lovon, kioltotta a fújtató alatt a tüzet, felballagott a lakásba és úgy elverte a hut˝ lenked˝o asszonyt, hogy legalább egy hétig nem jutott eszébe félrelépni — már csak azért se, mert ez id˝o alatt legfeljebb hasmánt tudott feküdni. A családi életen az o˝ értelmezésük szerint nem esett olyan sérelem, ami maradandó nézeteltérés forrása lehetett volna. Eszük ágába se esett válni, éltek együtt és dolgoztak a közös vagyonban, ki-ki a maga reszortjában haláláig. Egy másik eset Máriaújfalun esett meg : a gazda, a vártnál hamarabb jött haza. Látja, hogy egy rábagyarmati legény ingbenglóriában ugrik ki az ablakon. Elöntötte a méreg, utánaeredt és a sövénykerítésnél utol is érte a „besegít˝ot”, mert az át akarván ugrani a sövényt, megbotlott, hasraesett és beszorult a gledícsia — bokrok tüskés ágai közé. A gazda percnyi gondolkodás nélkül el˝okapta bicskáját és miközben a hason evickél˝o „konkurens”213

Kiss Gyula

hez e szavakat intézte : ”na majd elveszem én a kedved, hogy más asszonyához járj !” — egy metszéssel megfosztotta csíratermel˝o mirigyeit˝ol zacskóstól és az éppen odajutó gatyadarabbal együtt. Azzal visszaballagott a házba, az ilyenkor természetes asszonydöngetés után az élet ment tovább. A „sértett” — pedig nem ájult el, nem rohant panaszt, feljelentést tenni, hanem a vérz˝o sebet befogva még azon az éjjel, ahogy volt ,alsónemuben, ˝ a kertek alatt ˝ én is ismerhazasomfordált nyolc kilométerre fekv˝o falujába. Ot tem, derék paraszt volt, agglegény és a hangja nélkülözte csak a mély férfias zöngést. Visszatérve Kiss Gyusziékhoz, ott verés se volt, vita se volt, született az id˝ok során három lányuk és látszólag a legnagyobb harmóniában éltek. Az asszony — Bibi — szerette az izgalmas és tiltott dolgokat, de nemcsak a szerelemben, hanem az élet minden területén. Például átment Grazba (nem volt messzebb Szentgotthárdhoz, mint Szombathely), bevásárolt egy íróasztal nagyságú ládára való csatos bef˝ottes üveget, ólomkristályokat és leküldte Jennersdorfba — magyar nevén Gyanafalvára. Azután eljött hozzánk és rábeszélt, hogy hozassam át a határon feketén, akkor a fele a mienk lesz. Bennem is er˝ore kapott a virtus, a szervez˝okészségem kiélésének lehet˝osége és a „csempészés” jóles˝o izgalma legy˝ozte gyávaságomat, holott semmi szükségünk nem volt az üvegfélékre. Elmentem Rábafüzesre a Rumpf nevu˝ kocsmároshoz, aki kett˝os birtokos és közismert csempész volt. El is vállalta, hogy átmegy lovas kocsival Gyanafalvára és elhozza a ládát. Két nap múlva szólt, hogy baj van, mert a dul˝ ˝ outakon eltörött a tengelye és a mázsányi ládát ott kellett hagyja a szántóföldön a magasra n˝ott rozsvetésben. Majd kés˝obb elhozza. Közben a fináncok valami „fülest” fogtak, mert láttam, hogy figyelnek, merre járok, mit csinálok : Persze ez az izgalmat növelte, hiszen a szolgabíró felesége és a járási magyar királyi állatorvos — mint csempészek, ha lebuknak — még ha f˝ovesztéssel nem is járt volna, legfeljebb pénzbírsággal — jó alkalom lett volna egy kisváros nyugalmának felbujtására. Izgultam tehát, hogy Rumpf mikor jelentkezik. Legnagyobb megrökönyödésemre a következ˝o vasárnap délben jött el, kocsiján letakaratlanul az ominózus láda és a legnagyobb lelki nyugalommal beállt az udvaromra. A ládát leszedtük, és míg az asszonyok gyorsan kicsomagoltak, én Rumpffal a lova lábát nézeget214

Mistéth Endre

tem, nyomogattam, mintha beteg volna. Közben megkérdeztem, miért pont vasárnap délben jött, amikor az utcán a legtöbb ember mászkál a nagymise után és a „szagos mise” (a féltizenkettest hívták így) el˝ott, hiszen ilyenkor a legnagyobb az utcai forgalom és a veszély a lebukásra ? T˝ole kaptam az els˝o leckét a konspiráció lélektanából, ha ez a pszichológia csak ösztönös volt is : ha az ember tiltott dolgot csinál, akkor azt lehet˝oleg ne szürkületben, vagy éjjel, osonva, hátranézegetve csinálja, mert az könnyebben kelt feltunést, ˝ mintha a legnagyobb nyilvánosság szemeláttára, nyugodtan pipálgatva hajtja végre. Azután visszatette az üres ládát a kocsira, ugyanúgy, mint mikor hozta és nyugodtan pöfékelve pipájából, lépésben kihajtott az udvaromból. Szépek voltak az üvegek, kristályok, de azért több csempészakcióra nem tudott rászedni a szolgabíró drágalátos felesége. A férje más dologra szedett rá, de azzal jól jártunk. A ciszterek pár évvel el˝obb a Kossuth Lajos utca déli oldalán, a Rába felé es˝o szántójuk út menti részét felparcellázták 400 és 200 négyszögöles házhelyekre és átadták a kisebbeket az erdészeiknek, a nagyobbakat pedig Bátay doktornak, a kéthelyi esperesnek, Komáromi Sándornak és Kiss Gyuszinak. Mindenki épített rá már 1942 tavaszáig, csak Kiss Gyuszi nem, mert nem volt pénze. Volt egy barátjuk, Mistéth Bandi, aki keresztapja volt valamelyik lányuknak, azzal akartak közösen építeni, de így sem ment. 1942 tavaszán nekem már volt vagy ezer peng˝om (addigi életemben soha ennyi még egyszerre) tartalékban, amit Gyuszi kiszimatolt és felajánlotta, hogy lemond a javamra a telekr˝ol, ha adok neki 500 peng˝ot. A telek nem volt még kifizetve, s˝ot telekkönyvezve sem, csak neki volt rá opciója — ahogy akkoriban mondták. Magyarul el˝ovételi joga volt, mert a ciszterek neki ígérték. Az 500 peng˝o ellenében err˝ol a jogáról mondott le a javamra, a ciszterek pedig készséggel hozzájárultak, hiszen én a szerz˝odött állatorvosuk voltam. Nem mondom, hogy ez tisztességes jövedelemnek számított, pláne nem volt gentleman-like úgynevezett barátok között, de hát engem elvakított a tudat, hogy telektulajdonos lehetek (szüleimnek a sírhelyükön kívül soha sem volt semmilyen ingatlanuk), o˝ pedig kihasználta helyzeti el˝onyét, így az üzlet rövid úton létrejött. Büszkévé tett a tudat, hogy egy éven belül öner˝ob˝ol telekhez jutottunk és kezdhettünk tervezgetni, milyen házat építsünk rá 215

Kiss Gyula

magunknak. Na de ezt majd kés˝obb, mert ez Komáromi Sándorékkal függ össze és id˝oben is kissé odébb van. El˝obb pár szót Kenézékr˝ol. Dávid ügyvéd volt, jól ment neki, mert a parasztok bizalommal keresték fel. Nem politizált, bár a nyilasokat szívb˝ol utálta, mint más józanul gondolkodó ember, de nagyon betoji, félénk természetu˝ volt. A felszabadulás után minden politikai meggy˝oz˝odés nélkül, pusztán óvatos számítgatásból beállt a szociáldemokrata pártba. Ezek kapva-kaptak a jogászi végzettségén és kinevezték az újonnan alakult járási rendo˝ rkapitányságra rend˝orszázadosnak. Mint jogász, a kihágásokat, rend˝ori büntet˝obírói teend˝oket végezte, de azt hiszem, egy évig sem szolgált, leszerelt és újra ügyvédeskedett. Mikor megkezd˝odtek a kitelepítések, felesége földbirtokos származása miatt beijedt és átköltözött Keszthelyre. A gotthárdi ügyvéd-klikk leste az alkalmat, hogy üthetnének egyet rajta. 1957ben el is jött az alkalom, átírtak a Veszprém megyei ügyvédi kamarának, hogy Kenéz rend˝ortiszt volt a háború el˝ott. Ki is zárták a kamarából és elment trógerolni egy zöldséges üzletbe, hiszen három gyereke volt, akiket fel kellett neveljen. Ekkor folytak nagyban az 1956 utáni igazolások az ügyvédeknél is. Mi már Pesten laktunk, a Thököly úton, amikor Dávid felkeresett és elmondta a kálváriáját. Megkérdezte, hogy ismertem-e a marcali járásbíróság volt elnökét : Maka Lászlót, aki most az Igazságügyi Minisztériumban f˝oosztályvezet˝o és o˝ bírálja el legfels˝o fokon az ügyvédek igazolását. Mondtam, hogy jóban voltunk Marcaliban, ahol évekig szolgált és bár nem tegez˝odtünk, mindig úgy éreztem, kölcsönösen tiszteljük egymást. Dávid megkért, hogy segítsek rajta. Én meg is ígértem, hogy megpróbálom, csak akkor ijedtem meg, mikor az Igazságügyi Minisztérium portáján — ahol az abban az id˝oben divatos belépési engedélyeket állították ki az éberség jegyében —, mindenkit elutasítottak el˝ottem, aki Makához akart menni. Mikor rám került a sor, hirtelen eszembe ötlött, hogy piarista padtársam — Benárd Aurél — is az IM-ben szolgál. Így hozzá kértem a belépési engedélyt, de Maka titkárn˝ojéhez kopogtam be. Hallván bemutatkozásomkor a doktori titulust, mondta, hogy Maka nem tud fogadni ügyvédeket egyáltalán. Egyébként is értekezlet van nála és nem tudni, mikor fejez˝odik be. Magamban megkönnyebbültem és Pilátus módjára mos216


Maka László

Réczei Lászlo, dr.

tam kezeimet, lám én megpróbáltam, nem én vagyok az oka, hogy nem sikerült. Tisztességes visszavonulás bevezetéseképpen mondtam a titkárn˝onek, hogy nem vagyok ügyvéd, hanem Marcaliban voltam állatorvos, és mint ottani régi ismer˝ost szerettem volna csak üdvözölni a Maka elvtársat. A titkárn˝o nagyon kedves volt, gondolom, nem akart bakot l˝oni, nem tudhatta, kett˝onk viszonya mennyire volt baráti és bár én mondtam, hogy nem akarok zavarni, csak adja át szívélyes üdvözletemet a f˝onökének, o˝ mégis benyitott és mondta, hogy Dózsa dr. van itt Marcaliból. Maka számomra egész váratlanul feloszlatta az értekezletet (emlékszem, Réczei f˝oosztályvezet˝o volt nála, aki kés˝obb azt hiszem, indiai nagykövetünk lett és a békemozgalom prominens egyénisége), nagyon kedvesen fogadott, mindenfélér˝ol elbeszélgettünk. Én — mintha csak úgy mellékesen eszembe jutott volna — megkérdeztem, mit gondol, igazságosan folyik az ügyvédek igazolása ? Meggy˝oz˝odéssel bizonygatta, hogy alapos el˝okészítés után csak azokat zárják ki, akik valóban nem odavalók. Erre megjegyeztem, hogy volt egy szentgotthárdi munkásszármazású ügyvéd barátom, akit a veszprémi kamara kizárt tagjai közül indokolás nélkül, a régi szentgotthárdi konkurens ügyvédek bejelentése alapján. Mondta, hogy Veszprém megye éppen a Réczei f˝oosztályvezet˝ohöz tartozik, de mindjárt elküldte a titkárn˝ojét és elkérette a veszprémi aktaköteget. Kiderült, hogy miel˝ott én bementem, éppen a veszprémi kizárásokat véglegesítették, persze, név szerint nem emlékezett Kenéz sorsára. Megkereste Kenéz iratait a szemem láttára és azt mondta, sajnos jóvá kellett hagyni a kizárását, mert a Horthy id˝okben rend˝ortiszt volt. Óriási tévedés és aljas hazugság az egész mondtam én, mert Kenézt 1941-t˝ol 1949-ig jól ismertem, munkás apját és szabó öcscsét is. A háború el˝ott és alatt még a hadseregben sem kapott tiszti rangot, csak karpaszományos o˝ rmesterségig vitte. Az igaz, hogy volt rend˝ortiszt, méghozzá százados, de a demokratikus rend˝orség kötelékében 1945 után, mint szociáldemokrata párttag. Biztos ebben ? — kérdezte. Száz százalékig, mert jól ismertem és tudom mennyi sérelem érte származása miatt és milyen nehézségek árán lehetett csak ügyvéd. Akkor okvetlen megváltoztatjuk a kamara döntését ! — mondta Maka, mert az iratokban valójában nagy ravaszul csak az van beírva, hogy rend˝ortiszt volt, 217

Réczei Lászlo, dr.


Maka László

Illényi Pál, dr.

így a bizottság csak vélelmezte a Horthy rend˝orségnél betöltött szerepét. A legjobbkor szóltam, mert másnap már leírásra kerültek volna a joger˝os végzések, ami ellen már nem lehetett volna semmit tenni. Szívélyesen búcsúzkodtunk és én olyan szédelegve jöttem ki Maka szobájából, hogy azt se tudtam, hogy jutok le a lépcs˝on. Ilyen véletleneken múlhat egy család sorsa ! Ha véletlenül kés˝obb megyek, vagy gyávaságomban az ajtóból megfutamodok — amit legszívesebben meg is tettem volna —, ha a titkárn˝o azonnal be nem jelent, akkor egy jóravaló ügyvéd (nem sokat ismerek ebb˝ol a jóravaló fajtából) káposztás ládákat cipelhetett volna élete végéig. Így viszont alig egy hét múlva már meg is kaptam Kenéz köszön˝o levelét, melyben értesített, hogy újra folytathatja ügyvédi praxisát és biztos volt benne, hogy ezt nekem köszönheti. Sose tudta meg, hogy inkább a szerencsés véletlenek összejátszásának volt köszönhet˝o az eredmény, mert én gyáván, majdnem elfutottam Maka el˝oszobájából. Persze azért az sem volt hátrányos, hogy Maka tisztelt engem még marcali korunkból és a szavamnak hitelt adott. Következzenek most Illényiék. Már az els˝o vizit visszaadásakor nézegette az el˝oszobában álló muszer˝ és gyógyszerszekrényemet Illényi Pali és megkérdezte, mire használom az ott látható sokféle humán gyógyszert, köztük a morfium injekciók százait : Mondtam, semmire, csak a gyógyszergyáraktól (Richter Gedeon, Chinoin, stb.) minden kinevezés, el˝oléptetés, doktorálás, áthelyezés alkalmával kéretlenül kaptam egy csomó gyógyszert reklám gyanánt. Ügyes fogás volt, mert jobban eszébe maradt az embernek egy-egy gyógyszerféleség neve, ha id˝onként kapott bel˝ole és ott volt a szeme el˝ott az üvegszekrényben. Célozgatott rá, hogy ha valamire nincs szükségem, o˝ szívesen elfogadja. Rögtön fel is ajánlottam, hogy csak válasszon, amit legjobban tud használni. El is vitt egy nagy doboz (kórházi csomagolású), vagy 100 ampullát tartalmazó morfium injekciót. Gondoltam, praxisában sokszor van szüksége görcsoldó, fájdalomcsillapító hatására, hát használja egészséggel, én úgyse nyúlok hozzájuk soha. Álmomban sem gondoltam, hogy o˝ morfinista (már megint az egetver˝o naivitásom !) és saját magának adogatja be. Mint orvos, hozzájuthatott legálisan is a patikában, de kevésbé volt feltun˝ ˝ o

218


Dózsa András István, dr., fiam

Illényi Pál, dr.

Dózsa Veronika

Erzsébet, lányom

a nagy arányú fogyasztás, ha közben más forrásból is hozzájuthatott. Két gyerekem (Mari és András) szülését is o˝ vezette le, tehát míg nálam tartott a 6–8 dobozból, addig szorgalmasan hordta olyan természetességgel, hogy még én örültem, amiért nekem pénzbe nem kerül˝o szívességgel honorálhatom orvosi figyelmességét, mert pénzt sohasem fogadott el barátságunkra hivatkozva. Akkor egyébként is az orvosi „hálapénz-akció” (paraszolvencia) még nem terjedt el olyan járványszeruen, ˝ mint manapság. 1943-ban mondták, hogy kórházban van (elvonókúrán volt) és úgy látszott, eredményes is volt a kezelés. Három gyermeke lévén (egy fiú — aki az elmúlt évtizedben jónevu˝ öttusázó lett — és 2 lány), gondolom akarater˝ovel is bírta, hogy közel két évig nem „kábította magát”. 1945 tavaszán o˝ k is Permisére menekültek a front el˝ol és egy orosz dzsip onnan hozta be Szentgotthárdra, hogy egy szovjet orvos-századosn˝on küretet végezzen. A muve˝ let után az orvosn˝o — gondolom Pali kérésére — morfiummal honorálta a fáradozását és o˝ a régebben megszokott adagot magába injektálva, fél órán belül meghalt. Komáromi Sándorékról csak röviden : a férj építész volt, Kaposvárról került Szentgotthárdra, felesége Preininger Ili szentgotthárdi születésu˝ volt, apja a kaszagyár muvezet˝ ˝ oje, vagy ahogy akkor ott mondták : el˝omunkása. Velük voltunk a legszorosabb nexusban, szomszédok is voltunk vagy hat évig (amikor már saját házunkban laktunk) és gyerekeink születése is mintha össze lett volna pontosan hangolva : majdnem napra mindig három hónappal el˝obb szültek, mint „mi”, csak a Vera „megfelel˝ojét” hagyták ki, rajtuk kívül álló okok miatt — de erre majd még visszatérek a felszabadulással kapcsolatos személyes élményeim ismertetésekor. Még, abban is „1emásoltuk” o˝ ket, hogy két lány után jött ott is a fiú, és az utolsó náluk is, nálunk is újra lány lett. (elso˝ lányunk születése) Visszatérve 1941 o˝ szére, nagy izgalommal vártuk els˝o csemeténket. Nejemet Szombathelyen is többen és többször megvizsgálták és megállapították, hogy legkés˝obb mikulásra, de inkább novemberben már megszül. Persze különösebb komplikációk nélkül. Vakartam a fejem, hiszen az esküv˝onk március 8-án volt ! Azt hiszem megállapították, hogy a medencéje szuk, ˝ nem fogja tudni 219

Dózsa Mária Terézia, lányom

Permise

Preininger Ilona


Illényi Pál, dr.

megszülni rendes úton a gyermekét. Hála Istennek egyik diagnózis sem vált be, mert els˝o lányunk — követve névben anyai ágon három felmen˝ojét —, Mária (és anyám emlékére és tiszteletére második névként a Terézia nevet is anyakönyvezve) december 24-én virradóra, ha hosszú vajúdás után is, de 3 kg 80 deka súllyal épen és egészségesen megszületett lakásunkon, a Kossuth Lajos utcában, a Weidlich házban. Anyja hallani sem akart kórházbamenetelr˝ol, már csak a karácsonyi ünnepek miatt sem. Illényi Pali és egy öreg szentgotthárdi bába — Kozó néni — asszisztáltak és az utóbbinak az ezerötszáz-valahányadik szüléslevezetése volt a bába-napló szerint a kis Mari. Hogy o˝ szinte legyek, az el˝oz˝o naptól tartó hosszú vajúdás közben én sok kilométert gyalogoltam le a szobákban és az ablak alatt, nappal és egész éjjel, úgyhogy mikor felhangzott az els˝o oá, idegileg elég megviselten és csapzottan jutottam oda, hogy megnézhettem a várva-várt karácsonyi „ajándékot”. Még meg se volt fürdetve, csak egy pelenkában rugdalódzott, magzatszurkosan az ágyamon, míg anyját „rakták rendbe” hozzáért˝o kezek. Nem volt vörös, csak szokatlan, és az volt az érzésem, mintha egy kis cigánygyerek lenne, fekete hajjal. Szinte megdöbbentem, hogy ez a kis vacak a mi kett˝onk gyereke. Azt hiszem ez nem csoda, mert húgom születése óta nem láttam újszülöttet, csak pár hetes-hónapos pufók csöppségeket ismer˝osöknél és azokhoz képest a mienk kis vakarcs volt. Persze egy-két nap múlva már o˝ volt a legszebb (kés˝obb a legügyesebb és legokosabb), ahogy ez már lenni szokott a nem túlzottan elfogult szül˝oknél is, de azért az els˝o látás megdöbbenését sosem tudtam kitörülni emlékezetemb˝ol. A többieknél már elmaradt a megdöbbenés, hisz tudtam, hogy mit várok. Az els˝o közös Karácsonyunkat tehát tartalmas, szép ajándékkal tette emlékezetessé és szentelte meg a magasságbeli. Szinte ezzel is jelezve, hogy közös életünkön végig rajta lesz áldása. Ha voltak is id˝onként megpróbáltatásaink (front, börtön, gyerekbetegségek), végs˝o kibontakozásában minden rossz mindig jóra fordult el˝obb-utóbb. Csak az én kishituségem ˝ tette számomra — és sajnos környezetem számára is — id˝onként nehezen elviselhet˝ové, sokszor szinte kilátástalanná egy-egy adott helyzetb˝ol a kivezet˝o utat. A talán genetikusan örökölt, vagy a gyerekkori hatásokon is hizlalódó pesszimizmusra hajló természetem — ami korom el˝orehaladtával többször szinte depressziós hangulatokba 220


Weidlich ház, Szentgotthárd

is átcsap — csak feleségem évtizedek óta töretlen hitének, arcáról le nem fogyó mosolyából sugárzó, szinte delejes optimizmusának láttára tud az id˝onkénti szorongásokból feloldódni. Persze huszonéves korban még ritkák a szorongások, mi is felh˝otlen örömmel figyeltük az els˝o csemeténk fejl˝odésének minden mozzanatát : hány grammot szopik, vagy eszik, mennyivel súlyosbodik hetente, mikor, kire mosolyog el˝oször, azután sokadszor ; hasra fektetve, hogy tudja felemelni a fejét, hány hónapos korában lehet kézen fogva felültetni, ha csak pillanatokra is. És még ki tudná elsorolni, hogy mi minden csodát tud egy csecsem˝o muvelni ˝ fejl˝odése els˝o percét˝ol, amit csak a rajongó szül˝oi szem vesz észre és értékel, mint egyedülállót, másnál el˝o nem fordulót. Fényképek tucatjai rögzítették a soha viasza nem tér˝o eseményeket, merevítették ki az élet folyamatának megállíthatatlan sorozatából azt a pillanatot, amit kés˝obb nézegetve, boldog gondolatsorokká elevenedett a vissza nem hozható múlt. Fénykép a mosolygó anya karja között, a három Mária együtt, sziluett az ablak el˝ott és talán a legemlékezetesebb : az öt hónapos korban lév˝o „kisded Mária karján”, hogy biblikus hasonlattal éljek. Ez a kép volt velem a fronton és rongyossá, kopottá nézegetve — az adott szituáció szerint vagy könnyeket csalva a szemembe, vagy boldog örömmel töltve el — segítette átvészelni az els˝o front-év sok-sok keservét. Hogy a könnyekt˝ol, vagy a csókoktól lett e homályosabb a kép, azt Maigret felügyel˝o se tudta volna megállapítani a legmodernebb laboratóriumi eljárásokkal sem, de én se tudtam volna megmondani, mi érte többször a szívem felett hordott képet, ami a bizonytalan tábori postán kívül az egyetlen stabil kapocs volt a távoli puha meleg családi fészekkel. A nagy családi örömöt még kiegészítette a házépítés tervezgetése. Ebben az id˝oszakban kaptuk ugyanis a telket Kiss Gyusziéktól — mint arról feljebb már esett szó — és Komáromi Sándorral kezdtünk beszélgetni, milyen házat is építsünk. Alap elgondolásom az volt, hogy mivel a telek déli fekvésu, ˝ három szoba legyen rajta, mind az utcára nézzen. Úgy gondoltam kb. húszezer peng˝obe fog kerülni, amihez az ONCSA-alapból kérünk kölcsönt. Az els˝o tervek csak nyárra készültek el, de addig még sok minden történt. A felh˝otlen családi boldogság és háztervezgetés közben szinte tökéletesen megfeledkeztünk a körülöttünk zajló világ eseményeir˝ol, háborúról, hiszen t˝olünk nagyon messze zajlott és a mi 221

Kiss Gyula

kis mikrovilágunkban semmi rossz kihatását közvetlenül nem éreztük. Jól kerestem, sok munkám volt, árdrágulások nem okoztak gondot, s˝ot tartalékpénzünk egyre szaporodott. (újabb behívó)

Hajdú Gusztáv, dr.

Mindaddig, míg egy szép májusi napon meg nem jött a százszor, ezerszer elátkozott „SAS” behívó. A különbség annyi volt az el˝obbiekkel szemben, hogy nem Nyíregyházára kellett bevonulnom (szerencsétlen „öngólom” folyományaként), hanem Keszthelyre a 3. fogatolt vonatosztályhoz. Megpróbáltam betegnek tettetni magam, bevettem egy csomó hashajtót annak a reményében, hogy legyengít, de minden hiábavaló volt. A VMK-n egy három arany rozettás (nem csillagos) f˝otisztvisel˝o nagyon emberséges volt velem szemben, mert próbálkozásaim láttán azt mondta : én nem bánom, elküldünk kórházi kivizsgálásra, de ha kiderül, hogy semmi bajod, akkor hadbíróság elé állítanak ! Hát ez nem mutatkozott valami rózsás kilátásnak, mert tudtam, hogy semmi bajom és nem lesz ott a nyíregyházi orvos, meg Richter f˝otörzs˝ormester, akik megállapítsák a nem létez˝o gyomorfekélyemet. Közben az öreg f˝otisztvisel˝o elmondta, hogy az o˝ fia is állatorvos — Hajdú Guszti —, akit jól ismertem, negyedéves korromban járványtanon volt tanársegédem. Az így kialakult bizalmasabb légkörben elpanaszoltam, hogy napi 20 filléres zsolddal rendelkez˝o címzetes o˝ rmester vagyok, családom van, a jövedelmemt˝ol elesek, pedig most indulunk az életnek és teljesen magunkra vagyunk utalva. Erre azt mondta az öreg : ezen a részen könnyebben tudok segíteni, mert most rögtön el˝oléptetünk címzetes állatorvos-zászlósnak. Ez már tiszti rang, igaz, hogy a címzetesnek továbbra is csak 20 fillér a napi zsoldja, de amint átléped a hadmuveleti ˝ terület határát (az országhatárt), automatikusan valóságossá válik a rangod és a tiszti fizetés mellett a család is kapja a civilfizetést ; mint már említettem ,a Hidroxigén Gyár is fizetett továbbra is, anyagi gondoktól nem kell tartanom. Nem volt hát kibúvó, védenem kellett a hazát. Felszereltek — pénteki nap volt, de nem voltam babonás — és közölték, hogy hétf˝on jelentkezzek Hegyeshalomban a vasútállomáson a SzIÁ-n (Személy Irányító Állomás). Azok majd elirányítanak, hogy hová ˝ azt Keszthelyen nem tudják, meg ha tudnák se mondmenjek. Ok 222

hatnák meg, mert az katonai titok. A Honvédelmi (vagy Hadügy) Minisztérium utasítására kell a frontra mennem, o˝ k egy hugeson (mint a mai telex, olyasmi katonai hírközl˝o apparátuson) kapták a parancsot, biztosan olyat kapott a hegyeshalmi SzIÁ is. Kaptam egy 7,65 mm kaliberu˝ pisztolyt is, de töltényt egyet se, mondván majd odakint kapok. Mondanom sem kell talán, hogy az egész hadra kelt magyar seregnek a hadmuveleti ˝ területen nem volt egy fia 7,65-ös tölténye se, csak 9 mm-es. Így a közel egy év alatt, amit ebben a „turnusban” kint töltöttem, a pisztoly a ládám fenekén feküdt. A pisztolytáskát viszont viselnem kellett, így abba, vagy az akkor divatos úgy nevezett 10 filléres ponyvaregényeket dugtam (a 28 fillér árú Pesti Hírlap ponyvaregények vastagabbak voltak, azok alig fértek bele), vagy a tízóraimat, hogy ne üresen lifegjen az oldalamon. Egyszer emiatt majdnem fogdába is kerültem, mert a hírét megcáfolni sem iparkodó, egyszeruen ˝ mindenki által vadállatnak titulált parancsnokom, Körösztös o˝ rnagy (Tabi László is saját tapasztalatai alapján hitelesen megénekelte dics˝onek egyáltalán nem nevezhet˝o tetteit életrajzi karcolataiban) észrevette, hogy ponyvaregény van a pisztolytáskámban. Ugyanis elfelejtettem a lifeg˝o szíjat bebújtatni és o˝ ezt látván, megemelte a táska fed˝olapját. Éktelen dühbe gurult és rikácsolni kezdett, hogy merek hadmuveleti ˝ területen pisztoly nélkül járkálni. Hiába jelentettem alázatosan, hogy töltény nélkül a pisztolyom annyit ér, mint egy k˝odarab, amit legfeljebb „az ellenséghez” hajíthatok. Ezt o˝ nem értette, hiszen aktív katonatiszt volt, akinek rövid látókörét nem a logika, vagy ésszeruség ˝ világította be, kizárólag a szolgálati szabályzat. Csak azért nem csukott le, mert 500 kilométeres körzetben akkor én voltam az egyetlen állatorvos és így nélkülözhetetlennek számítottam. Na de, hogy ne vágjak a dolgok eleibe : Keszthelyr˝ol hazatér˝oben spekuláltam a kapott parancson. Hétf˝on kell jelentkeznem Hegyeshalomban, de dátumszeruen ˝ se szóban, se írásban nem közölték, hogy melyik hétf˝on ! És mivel a katonaságnál — pláne a fronton ! — semmi jóról lemaradni nem lehet (apám fentebb már emlegetett életfilozófiája értelmében), ezért én is elhatároztam, hogy ráhúzok egy hetet. A gondolatmenetem abból indult ki, hogy újoncbevonulásom alkalmával (alig másfél éve) is el˝obb elmentem Somogyba és csak négy nap késéssel vonultam be, amit észre se vettek, tehát egy hetet nyugodtan ráhúzhatok, mert a 223

fronton nyilván sokkal nagyobb a káosz, mint egy újoncbevonulás a huszárlaktanyában. Ha valaki az eddigiekben ismertetett „katonaélményeimb˝ol”, vagy a kés˝obb következ˝okben vázoltakból olyan következtetést vonna le, hogy a magyar honvédség organizációja, felszereltsége és vezetése a második világháború idején — enyhén szólva — „nem állt feladata magaslatán”, az egyáltalán nem jár messze az igazságtól. Egyet azonban szeretnék hangsúlyozni : nem azért írom mindezt, mert manapság a Horthy hadsereget szidni politikailag helyes álláspont, hanem azért, mert akkor és abban az id˝oben is ugyanaz volt a véleményem, ami ma. A legelején írtam, hogy ha van bennem a büszkeségnek valami halvány szikrája életemmel kapcsolatban, az egyedül az, hogy a véleményemet semmilyen politikai érdek nem módosította se az adott helyzetben, sem kés˝obb, a változott körülmények között. Az, hogy az elmúlt harmincöt év alatt egy embernek volt bátorsága (Nemeskürthy István : Requiem egy hadseregért) nyíltan megmondani, hogy a honvédség nem fasiszta csürhe volt, amelyik rabolt, fosztogatott, hanem egy szerencsétlen politika sajnálatraméltó áldozata, nagyon jól esett, mert vezet˝oi minden hibája mellett az a néhány százezer ember, akit a sors odavezényelt és akik közül sok tízezer nem jöhetett soha már haza, igen is megérdemel egy requiemet. Persze nem sok ez az egy könyv a sokmillió egyéb brosúra és kiadvány mellett, de éppen ezért tiszteletreméltó. Hát még ha valaki egyszer statisztikát tudna csinálni, hogy az elesettekb˝ol, illetve odakint elhaltakból hányan haltak meg a fronton a csatározások közben, mint katonák és hány katona és itthonról elhurcolt civil pusztult el a hírhedt hadifogolytáborokban, embertelen körülmények között, értelmetlenül, akkor az legalább olyan megdöbbenést keltene nálunk, mint Szolzsenyicin könyve : Iván Gyeniszovics egy napja. Ez volt az els˝o — és eddig egyetlen könyv, amelyik személyes élményekb˝ol táplálkozó hitelességgel írta meg az igazságot egy szovjet kényszermunkatábor embertelen körülményeir˝ol. A politika változandóságára utal, hogy ezt a könyvet a SzU-ban is, nálunk is (a hatvanas évek elején) kiadták, azután íróját megfosztották állampolgárságától, külföldre kényszeríttették, népe árulójának, a kapitalizmus bérencének titulálták. Régi mondás : „az igazság mindig fáj !” de igaz. Ha valaki az igazságot akarja megírni, az ne regényt írjon a nyilvánosságnak, legfeljebb élete történetét utódainak, mint én. 224

Szolzsenyicin, Alekszandr

De visszatérve a honvédségben általam észleltekre, az objektivitás érdekében figyelembe kell venni, hogy én sose voltam katonai szakért˝o és bár sok alkalommal ért az a „megtisztel˝o szerencse”, hogy 1941 és 1944 között a hadmuveleti ˝ területen „foglalatoskodhattam” — sokszor hihetetlen magas beosztásban pl. hadtest vezet˝o állatorvosi teend˝oket láttam el vagy másfél hónapig — alapjában békaperspektívából szemlél˝odtem, ami nívóban alig haladta meg a „derék Svejk” néz˝opontját. Ha szellemi színvonalban talán felül is múltam a konzekvenciák levonásában, de kett˝onk leírt esetei között alapjában csak az a különbség, hogy Hasek — író lévén — általánosítva, kifejezetten ironikusan ecsetelte a monarchia hadseregében uralkodó állapotokat, én viszont nem akarván írói fogásokkal élni, csak az általam átélt és tapasztalt helyzeteket iparkodom konkrétan és lehet˝oleg teljes objektivitással érzékeltetni. Ha valaki ennek ellenére mégis némi hasonlóságot, netán párhuzamot vél felfedezni a két „szenved˝o alany” (Svejk és szerény személyem) megfigyeléseiben, az magára vessen és ne engem okoljon, mert esküszöm, hogy az élet plagizálta el harmincegynéhány év után az írói fantázia kitalációit, nem pediglen én. Mint tehát fentebb említettem, egy hét késéssel, de a kapott parancsnak szó szerit eleget téve : hétf˝oi napon délután jelentkeztem Hegyeshalom vasútállomásán a SzIÁ-n. Férfiasan bevallom, hogy bár tiszti (zászlósi) rangjelzésem volt (az állatorvosi szolgálat szép sötétkék bársony paroliján egy ezüstcsillag és mögötte vízszintes aranysáv), az úgy nevezett zabszem-reakcióra biztosan pozitívan reagáltam volna, hogy vajon mit szólnak a késésemhez. Én naiv lélek azt hittem, hogy az alakulat, vagy a hadügyminisztérium értesítése alapján a SzIÁ kipipálja a nevemet egy hosszú listáról és útra indít a leend˝o szolgálati helyem felé. A valóság azonban egészen más volt. A szolgálatban lév˝o hadnagy unottan megkérdezte : milyen alakulathoz megyek. Mondtam, hogy velem ezt nem közölték, azt mondták hadititok, majd a hegyeshalmi SzIÁ-n úgy is tudják és odairányítják személyemet (a nevükben lévén, hogy személyirányító állomás). Az id˝osebb korú, tehát biztosan tartalékos tiszt csúnyán elkáromkodta magát és kijelentette : ha azok a marhák az alakulatoknál azt se tudják hova, miért küldenek valakit, én itt honnan tudjam, hogy az ország melyik alakulata mit akar ? Majd hozzám fordult : most mondd meg o˝ szintén, hova küldjelek ? 225

Szemrebbenés és gondolkodás nélkül válaszoltam : haza ! Fanyarul végignézett rajtam és megjegyezte : jó vicceid vannak ! Válaszom csak magamban fogalmazódott meg : én nem vicceltem, o˝ kérdezett és én a leg˝oszintébben és legkomolyabban válaszoltam. Persze azért magam is tudtam, hogy javaslatom elfogadhatatlan a SzIÁ felé, mert ha nem volt is listájuk, kit hova küldjenek, háború lévén, o˝ k csak a frontra küldhetnek. Na mindegy ! — mondta végül, most mindenesetre elmész Bécsbe, aztán reménykedj, mint az egyszeri vénlány a kiránduláson, mikor eltévedt : valahol majd csak kilukadsz. Humorát nem tudtam maradéktalanul értékelni és fájó szívvel felültem a bécsi vonat katonáknak fenntartott kocsijába, ahol egy szál magam voltam egész úton mivel, az utazás volt talán egész életem során az egyetlen „szenvedélyem”, némileg oldotta kis családom miatti szorongásomat a tudat, hogy gimnazista korom után újra Bécsbe mehetek, bár azt még nem tudtam, hogy onnan hova. Egyenl˝ore az iránnyal meg voltam elégedve, hiszen Bécs nyugatra esett, a front pedig keletre volt, legalább is akkor és nekünk magyaroknak. A szívem csak akkor szorult össze, mikor a határon álló rend˝or tisztelgett az országot elhagyó szerelvénynek. Egyszeruen ˝ kicsurrantak a könnyeim és szabályosan zokogtam, mert valahogy fizikai értelemben is fájón belém hasított az a tudat, hogy itt kell hagynom ezt a pici országot, a hazámat, ahol anyám, apám sírja és él˝o szeretteim vannak : feleségem és alig féléves kislányom. Akaratom és érdekeim ellenére megyek a nagy ismeretlen felé, a tökéletes bizonytalanságba, teljesen magamra hagyatkozva. Én, aki mindig megszoktam az eltelt huszonöt életévem alatt, hogy szeret˝o rokoni, anyai, hitvesi szívek vesznek körül, biztató pillantások, segít˝o kezek, óvó féltés vigyázza szinte minden mozdulatomat, magamra maradva egyszerre bátortalan, gyámoltalan kisgyereknek éreztem magam. Árvasági érzésemet csak fokozta, hogy hazámból is kiutaztam és a körülöttünk forrongó világban még anyanyelvem támaszára se számíthatok. Ilyen, egyáltalán nem kellemes érzésekkel voltam tehát eltelve, mikor a vonat befutott velem az Ostbahnhofra. Még csak lassított és még meg se állt, mikor hallok egy sztentori hangot a kocsi ablakai alatt : Magyar katonák, ide hozzám, gyülekez˝o ! Kiszóltam a nyitott ablakon az ordibáló o˝ rmesternek, hogy csak egyedül vagyok, mire kissé megenyhült — ebben biztosan tiszti 226

rangom is belejátszott — és csendesebb hangon mondta : tessék sietni, mert nemsokára indul a krakkói gyors és azzal kell tovább utazzon. Váratlan udvarias gesztussal — vagy lehet, hogy ez is a tiszti rangnak járt ki — segítette a holmimat vinni, miközben naivul megkérdeztem t˝ole : honnan tudja, hogy nekem Krakkóba kell mennem ? Az egyetlen olyan választ adta, amire nem volt riposzt és kés˝obb kiderült, hogy a SzIÁ-nak ez volt a sztereotip válasza mindenhol : innen mindenki odautazik ! Karján ott volt a SzIÁ karszalag, tehát kompetens volt, gyorsan fel is tuszkolt egy másodosztályú kupé (ma párnásnak és els˝o osztálynak nevezik az ilyent) egyetlen üres helyére. A vonat este 9–10 óra körül indult és Cseh-Morva országon át — akkor ez a rész is Ausztriával együtt már a Német Birodalomhoz csatolódott — reggel 9 óra körül megérkeztünk Krakkóba. Én a nyitott ablakon át tanácstalanul nézegettem kifelé, miközben a többi civil utas szállt lefelé. Egyszercsak egy sötétkék munkaruhás férfi felszólt : zászlós úr, segíthetek a csomagjait vinni ? Meglep˝odtem a magyar hangra, mire elmondta, hogy húsz éve él Krakkóban emigrációban és magyar katonáknak segít csomagot cipelni, meg más alkalmi munkát is vállal, abból él. Ez id˝oben a legstabilabb nemzetközi fizet˝oeszköz a cigaretta volt, így én is egy dobozzal adtam neki a segítség fejében. Kérdeztem, hol van itt magyar katonai kirendeltség ; ahol jelentkeznem kellene, mire közölte : Krakkóban ilyen nincs, innen a magyarok vagy utaznak tovább rögtön Lembergbe, vagy a merészebbje pár napot ell˝odörög, szórakozik Báthory István lengyel kirá1y volt székvárosában és ezeknek o˝ gondoskodik szállásról, programokról, kell˝o fizetség ellenében. Tehát innen is csak Lembergbe lehet utazni ; úgy látszik a SzIÁ rájött, hogy sablon közlését ez az emigrált civil is jól közvetíti és ezért nem állított fel pályaudvari parancsnokságot. Vagy arra jöttek rá, hogy Krakkó már tökéletesen ki van fosztva, míg Bécsben, vagy Lembergben, Kijevben és a többi helyen még van valami csencselni való, amiért érdemes ott szolgálatot teljesíteni azoknak a protekciósoknak, akik ilyen beosztásra szóba jöhettek háború idején. Ez a sejtelmes feltevésem is valós alapokon és konkrét tényeken nyugszik, mert egyezer szabadságra j˝ovén a frontról, Lembergben három napot a pályaudvar el˝ott kellett töltenem, mert szigorú parancs tiltotta magyar katonáknak a városba menetelét. A pályaudvaron szol227

gálatot teljesít˝o katonákkal a hosszú id˝o alatt összemelegedve elmesélték, hogy a magyar katonai parancsnok, egy ezredes féltékenyen vigyáz rá, hogy üzleti ügyeit meg ne zavarhassa senki, mert ebben az id˝oben (1942 o˝ szén) folyt a lembergi gettó felszámolása és az éhes zsidók egy komisz kenyérért szívesen adtak aranyórát is. Na már most, ha sok a komisz kenyér, lemegy az értéke, ezért nem mehettünk a városba, a magyar átmeneti szállásra és a komisz felett is egyedül az ezredes rendelkezett. Na de err˝ol még szó kerül, most csak azért tértem ki rá, hogy bizonyíthassam : a legrosszmájúbb, sejtésnek feltüntetett, vagy költ˝oi kérdésbe öntött megjegyzésem sem fantáziálás, hanem konkrét megfigyelésen alapuló objektív valóság. Krakkóban én a kevésbé merészekhez csatlakozva a továbbutazást választottam, bár itt már határozottan kelet felé fordult az útirány, tehát nyílegyenesen célba vette a frontot. Krakkótól Lembergig már csak fapados kocsik közlekedtek. Mi magyarok összever˝odtünk vagy tízen és volt köztünk egy nagyon joviális öregúr, egy orvos o˝ rnagy is Kecskemétr˝ol. Amiért rögtön szimpatizáltam vele, az közvetlen modora, minden katonásságot kerül˝o viselkedése volt : nekigombolkozott, lehúzta a csizmáját, az elérhet˝o legkényelmesebben akart utazni, szö˝ is kolleges ellentétben a Szolgálati Szabályzat el˝oírásaival. O giális alapon szárnyai alá vett és amikor délután megérkeztünk Lembergbe, együtt mentünk a magyar SzIÁ-hoz jelentkezni. Az o˝ rnagy kiküldetési célja nem volt hadititok, mint az enyém, o˝ tudta, hogy a 108. hadosztály vezet˝o orvosát jött leváltani. Az én „hadititkomat” sajnos itt sem ismerte a szolgálatos f˝ohadnagy, de mondta, menjek csak nyugodtan Kijevbe, mert innen mindenki odamegy. A szöveg tehát itt már abszolút ismer˝osen csengett, választ ez sem várt, csak közben azon spekuláltam, mit mondana a SzIÁ ügyeletes egy olyan állomáson, ahonnan nem több, csak mondjuk két irányba is lehetne utazni ? Morfondírozásom eredményeként arra a konklúzióra jutottam, hogy a hadügy olyan állomásra nem szervez SzIÁ-t, hogy ne komplikálja a beosztottak kioktatását a kétféle szöveggel ; olyan helyen a magyar — minél alacsonyabb rangú annál biztosabban —, a józan paraszti eszére hallgatva biztosabban eligazodik tájékoztatás nélkül, mintha jelentkezni kellene egy magyar katonai hatóságnál. Válaszút nem lévén, a menetrendszeru˝ vonattal én is elutaztam az o˝ rnagy társaságában és Berdicseven át másnap délben 228

meg is érkeztünk Kijevbe, a Dnyeper partjára ; Ukrajna f˝ovárosába, ahol az o˝ rnagy jóvoltából az V/2 tábori kórházban kaptam átmenetileg szállást. Kijevben nagyon kellemes id˝ojárás és békebelinek mondható hangulat uralkodott. A tábori kórház betegállománya se utalt az ebben az id˝oben már sok száz kilométerrel odébb lév˝o. frontra, háborúra. Jól is éreztem magam, összegyalogoltam a város elérhet˝o néznivalóit, de azért magamban egy kissé aggódtam, hogy a végén katonaszökevénynek min˝osítenek, ha nem találom meg alakulatomat, amir˝ol csak annyit tudtam, hogy felfedését kiküld˝o alakulatom hadititokként kezelte, háp-ja (harcálláspontja) pedig el˝ottem csak ekként ismert : valahol Oroszországban (ez egy kedvelt sláger refrénje volt abban az id˝oben). Mindinkább olyan érzés kerített hatalmába ezzel kapcsolatban, mint P. Howard (Rejt˝o Jen˝o) könyvének olvasásakor, amikor a titokzatos kísértet-légióval vonul egy bécsi fiakkeres, aki mindig lecsapja a taxi óráját, ahányszor továbbvonulnak és o˝ k pedig csak vonulnak, menetelnek titokzatosan, senki sem tudja (legalább is az olvasó jó ideig nem), hogy hova és miért. Én is kezdtem úgy érezni magam, mint a bécsi fiakkeres, belesodródtam egy háborúba, vonulok, menetelek (persze vonaton) titokzatosan, magam se tudom hova és miért, csak éppen taxiórám nincs, amit egy-egy értelmes, változatos SzIÁ útbaigazítás után (utazzon -ba, mert innen máshova úgysem lehet utazni) lecsaphatnék, hogy legalább a kilométerpénzt a végén valakin behajthassam. Ez a titokzatosság már kezdett idegesíteni, ezért háromnapi kijevi „nyaralás” után felültem a vonatra (elkerülve a kijevi SzIÁ-t, mert innen is csak Kurszk felé ment a vonat, tehát elágazás nem lévén, muködött ˝ eme nemes intézmény), elméletben lecsaptam a taxiórám és másnap délután megérkeztem Kurszkba. Nem ért váratlanul, hogy itt is rátaláltam a magyar SzIÁ-ra, mert már kezdtem megszokni. Most önkéntelen gondolattársítással — e sorok írása közben — a hasonló hangzású amerikai CIA (sziájé) jut eszembe, mert ez is muködik ˝ jól kiépített hálózatával úgyszólván mindenütt, csak gondolom, ez utóbbi nagyobb szervezettséggel, változatosabb szókinccsel és eredményességgel, mint a magyar „hangzás-megfelel˝oje” a második világháborúban. Elég az hozzá, hogy ez a SzIÁ se tudott semmit rólam, ami már meg sem lepett, úgy hozzászoktam az id˝ok során. Se a magyar katonai 229

hatóságok, de úgy látszik az ellenség se tájékoztatta o˝ ket, hogy egy kb. tíz napja cselleng˝o magyar állatorvos-zászlós hova menjen, ha hadi titok fedi alakulatát és annak tartózkodási helyét. ˝ is csak vagy a kiküld˝oimet, vagy (magukban) engem titulálOk tak marhának, amiért cím nélkül keresek egy ismeretlen alakulatot a nagy orosz pusztában. Persze ebben a vélekedésben nagy adag igazság rejt˝ozött, de az már meghaladta szellemi képességeiket, hogy hugeson egyszeruen ˝ megkérdezzék a hadügyt˝ol, hogy hová irányítottak. Én próbáltam efféle javaslatot tenni, de az eddigi SzIÁ-k nem rendelkeztek átmeneti szállással, o˝ k csak „irányítottak” és féltették a netán egy-két napig ott maradóktól kiépített üzleti kapcsolataikat. Kurszk volt az els˝o hely, ahol megígérték, hogy megpróbálják kinyomozni titokzatos alakulatomat és el is irányítottak az átmeneti szállásukra. Itt már ilyen is „üzemelt”, mert rettent˝o nagy volt a forgalom (akkor kezdett felvonulni a 2. magyar hadsereg), azon kívül olyan közel esett a fronthoz, hogy itt az „üzleti élet” ki se alakulhatott, mert a latin közmondás szerint : „Inter arma silent musae” (fegyverek közt hallgatnak a múzsák), de én azt hiszem, Hermész, a keresked˝ok és tolvajok istene (érdekes párosítása a foglalkozásoknak !) is messze elkerüli Mars isten mukö˝ dési területét. Elég az hozzá, hogy az éjszaka elég mozgalmasnak bizonyult, és akik már régebben ott voltalt, azt mondták, hogy ez viszonylag csendes pihen˝onek számít a többi éjszakához képest. Többször is megjelentek az orosz harci „repül˝ogépek”, a raták és pár kilós bombáikat ledobálva már el is tuntek, ˝ hogy megel˝ozzék a légelhárítás alapos nekikészül˝odését. El˝oször felhangzott a raták jellegzetes „varrógép-zakatolás”-szeru˝ hangja, azután néhány nagyobb pukkanás, majd mire beállt volna a csend, elkezdtek a légelhárító boforcok lövöldözni. Mindez a sorozat többször egymás után, úgyhogy alvásról nem igen esett szó. Ez a zajos éjszaka — ha közvetlen életveszélyt nem is jelentett számomra —, arra jó volt, hogy végre felnyitotta a szememet. Eszembe jutott a kijevi nyugalom, meg az a variáció is, hátha ez a kurszki SzIÁ a végén kinyomozza, hogy ott van a helyem, ahol minden éjjel l˝odöznek, ezért reggel messze elkerülve a SzIÁ irodáját, sebtiben felültem a legközelebb induló és menetrendszeruen ˝ közleked˝o vonatra és visszautaztam Kijevbe, hogy inkább

230

azon a környéken keressek alakulatot magamnak, ahol kevesebbet lövöldöznek. Azt tudtam, hogy a haza védelme minden polgárának szent kötelessége, de elég büntetés már az is, ha az ember a családjától ezer kilométerekre kénytelen tölteni napjait, nemhogy még éjjel aludni se tudjon, vagy kapkodja a fejét, ha lövöldöznek. Ez utóbbit én is szerettem volna messze elkerülni, ha már a frontra menetelt el nem kerülhettem. (Kijev)

Darányi József, dr.

Ilyen gondolatok közben hamar elrepült az az id˝o, amit az ötszáz kilométernyi távolságon (Magyarország átlós átmér˝oje ekkora körülbelül), a precíz német szervezés folytán percnyi késés nélkül közleked˝o vonaton kellett töltsek Kijevig. Itt, mint egyetlen ismer˝os helyre, az V/2 tábori kórházba mentem, ahol a gyógyszerészt megkérdeztem : nem székel e Kijevben valami magasabb rangú állatorvos ? Egyet ismert, akinek ugyan nem volt magas rangja — százados volt —, de beosztása szerint hadtest vezet˝o állatorvosnak számított, mert a keleti megszállócsoport parancsnokságán teljesített szolgálatot. Megmagyarázta, hogy találok oda és vagy egy órányi gyaloglás után ott álltam Dr. Darányi József atléta-alakja el˝ott. Hírb˝ol jól ismertem, mert egyrészt az anatómiai tanszéken doktorált — igaz, hogy miel˝ott én eljegyeztem volna magam hivatásommal — és ezért neve rajta volt az anatómiai doktoranduszok nagy falitábláján, másfel˝ol a sportvilág nagy egyénisége volt : több mint tíz évig volt országos súlylök˝o bajnok és csúcstartója a magyar rekordnak, valamint a nem hivatalos kétkezes súlylökés világrekordjának. Katonásan jelentkeztem — már tudniillik amennyi katonás szellem egyáltalán belefért az egykor Ludovikára áhító, majd az események folytán egyre inkább antimilitaristává fejl˝od˝o természetembe —, látván az egyenruha, valamint az ésszeruség, ˝ logika, értelem, humánum és intelligencia antagonista, feloldhatatlan ellentmondásosságát. Elmondtam neki eddigi hányattatásaimat, hogy kóvályogtam fél Európán, vagy legalább is öt régi országon át egyik SzIÁ-tól a másikhoz, mint gólyatöcs (félre nem magyarázandó ! ez egy elég ritka vízi madár) a leveg˝oben és az eltelt közel két hét alatt mégse sikerült kinyomoznom a „hadititkot”, hogy melyik alakulatnál kellene jelentkeznem. 231

Szalánkai Pál, dr.


Kértem, mint magas beosztású kollégát, hogy segítsen már megfejteni „hadititkomat”, ezt a sok ismeretlenes (alakulat neve, földrajzi helyezkedése, tábori postaszáma, stb.) egyenletet, mert bár mindig jó matematikusnak tartottam magam, egy ismer˝os adat (saját becses személyem) birtokában nekem ez nem megy. Viszont nem szeretnék Ahasvérus példája nyomán az örökkévalóságig sem bolyongani, s˝ot még Odüsszeusz közismert tízéves csúcsát sem akarom lepipálni. Nekem az eltelt 12 nap is egy örökkévalósággal ért fel ; szeretnék miel˝obb révbe érni, mert addig — tábori postaszám hiányában — az otthonnal való kapcsolatteremtés is lehetetlen. Hogy Ahasvérus és Odüsszeusz után továbbra is ókori példázatnál maradjak : Nagy Sándor mintájára pillanatok alatt átvágta a gordiuszi csomót Darányi Jóska. Itt maradsz nálunk ! — mondta —, nem mész egy lépést se tovább. Én úgyis kértem Szalánkai Pali helyett kb. egy hónapja valakit a HM-t˝ol, mert o˝ részben beteges, részben id˝os (akkor 42 éves volt, ma is él, mint nyugdíjas Pécsett) és szeretném az egy év letelte el˝ott leváltani. Nem érdekel, hova küldtek, nem nyomozgattunk, nekem szükségem van egy állatorvosra, te itt vagy, itt is maradsz. Te leszel Szalánkai helyett a K. Megsz. Csop. Von. Csop. Pság. Vez. Áo-ja ! Úgy tunik ˝ ekkor álltam karrierem csúcsán, mert sem azel˝ott, sem az óta ilyen hosszúnevu˝ „rangom” nem volt. Na gondoltam, ilyen f˝onök mellett még akkor is megnyugtató volna a szolgálat, ha nem Kijevben, a fronttól viszonylag távoli nagyvárosban volna a HÁP-om (Harc Álláspontnak nevezték fellengz˝osen egy-egy parancsnokság pillanatnyi tartózkodási helyét). Ezt az önálló, döntésre képes, észszeru˝ állásfoglalási készséget katonai körökben eddig csak maximum altiszteknél (Richter és a többiek) tapasztaltam, tisztek között els˝oként, — és sajnos majdnem egyetlenként — Darányi Jóskánál. Hivatásos tiszt létére sem pusztultak el gondolkodó szürke agysejtjei, mint a többieknek. Úgy látszik, az állatorvosi stúdiumok gondolkodásra serkent˝o hatása er˝osebbnek bizonyult a hivatásos tiszti közszellem egyéniséget romboló befolyásolásánál. Örömmel fogadtam tehát a „parancsot” — mondadom sem kell, hogy Szalánkai talán még inkább — és elfoglaltam „magas” (vagy inkább hosszú nevu) ˝ beosztásomat. De miel˝ott az ottani életr˝ol, szolgálatról egy szót is szólnék, el kell mondanom ennek a közel két hetes bolyongásomnak a magyarázatát, az egész 232




kijevi „fronszolgálatom” csattanóját, hogy tudni illik miért volt hadititok az alakulatom, és egyáltalán minek köszönhettem a frontra küldésemet. Erre ugyanis részben ennek az évnek (1942) november 7-én, részben fáradhatatlan nyomozásom eredményeként, karácsony táján derült fény, amikor is vagy hat héten keresztül 26 éves póttartalékos címzetes zászlós létemre egy egész hadtestnek (három hadosztály és 44 hadtestközvetlen alakulat, amit keleti megszálló csoportnak neveztek) voltam vezet˝o állatorvosa anélkül, hogy nem tiszti, de még tisztes iskolát is végeztem volna. Hogyan ért eme nagy megtiszteltetés ? Pontosan be fogok számolni, ha kronológiai sorrendben odaérek. Most csak azt mesélem el, hogy november hetedikén éjjel zörögtek az ajtómon. Laktanyában laktam, az ajtóra ki volt írva a nevem, könnyu˝ volt bárkinek megtalálni. A dörömbölésre felébredtem, kérdeztem : ki az ? Ismer˝os hang válaszolt : Németh János, eressz be ! Évfolyamtársam volt, o˝ is állatorvos lett, és tizedesi rangjával — két csontcsillag, vagy közhasználatúan két krumplivirág — ott állt a folyosón az ajtóm el˝ott. Rögton beengedtem, és els˝o kérdésem az volt, mit keresel itt ? Azt válaszolta : Szalánkai Palit jöttem leváltani, mert letelt az egy esztendeje (ami után akkoriban le kellett mindenkit váltani a hadmuveleti ˝ területen). Kérdeztem, hogy ki küldte ki, mondta, hogy a IV. fogatolt vonatosztály Pécsr˝ol. Ez logikus volt, mert az egész vonatcsoportunk (magyarul : trén) a IV. (pécsi) hadtest állományából került ki, kivéve engem, aki a III. (szombathelyi) hadtesthez tartozó keszthelyi III. fogatolt vonatosztálytól jöttem. Kíváncsi természettel vervén meg a sors, megkérdeztem Németh Jánost, hogy a IV. fogatolt vonatosztálynál nem vették észre, hogy Szalánkai már május végén hazament, és o˝ k szerelték le ? Spekuláltak rajta — mondta —, hogy került haza, de mivel szabályosak voltak a hazaküld˝o papírjaik, nem sokat tör˝odtek a dologgal. Mivel eddig t˝olük nem kért senki Szalánkai helyett pótlást, megvárták „az el˝oírt évet” és most o˝ t küldték ki. Szöget ütött a fejemben egy gondolat, és amikor december elejét˝ol hadtestvezet˝o állatorvosi beosztásban üldögéltem a legf˝obb parancsnokságon, — kihasználva lehet˝oségeimet —„kinyomoztam” a Szalánkaival és velem kapcsolatos iratokból a következ˝oket : 233

Németh János, dr. (állatorvos)


Május elején Darányi százados hugesen kérte a HM-et, hogy egészségi állapota miatt helyezze nem-tényleges állományba (magyarul szerelje le) Szalánkait, és helyette a IV. fogatolt vonatosztálytól küldjön felváltásként egy állatorvost. Na már most az a kiskatona, vagy gépírón˝o, akinek a feladata volt a HM-ben hugest leadni az illetékes fogatolt vonatosztályhoz, vagy szerelmes volt, vagy más hasonlóan fontos ok miatt elmélázott, és a IV. helyett a III. fogatolt vonatosztályhoz küldte az utasítást, hogy vezényeljen azonnal egy állatorvost váltásként Szalánkai helyére. Persze a III. fogatolt vonatosztály parancsokának fogalma sem volt, hogy ki lehet az a Szalánkai állatorvos, és hol szolgál ? De ebb˝ol o˝ nem is csinált problémát : hivatásos o˝ rnagy lévén nem volt er˝ossége az ok-okozat összefüggésének, a logikának, észszeruségnek ˝ a keresése. Többször említettem már, hogy altisztnél magasabb rendfogkozatban az ilyesmi ritka volt, mint a fehér holló — valószínuleg ˝ a Ludovikán ennek oktatása, s˝ot talán említése is hiányzott a kötelez˝o tantárgyak közül. Ezért azután Géczy o˝ rnagy úr sem kérdezde vissza a HM-et a részletek fel˝ol, hanem a belénevelt drill értelmében : „Parancs az parancs, amit csak végrehajtani lehet, komplikálni, izélgetni nem, mert attól csak szaporodik” — jeligével egyszeruen ˝ kiküldött engem a frontra. Azt, hogy a saját tiszti „szakmájával” járó korlátoltságát álcázza, azt mondta : hadi titok, hova megyek. A sors kegyelme, avagy o˝ rangyalom (édesanyám) óvó szelleme irányított végül is egész véletlenül arra a helyre, ahová eredetileg — ha tévedésb˝ol is — kellett volna kiküldjenek : Tábori-postaszám 113/01. Ez a Keleti Megszálló Csoport (K. Megsz. Csop.) elnevezése, a hadtestnyi alakulat rendkívül érdekes és számomra mindvégig érthetetlen elhelyezkedésben végezte feladatát : Kijevben székelt a parancsnokság : a parancsnok altábornagyi rangban, a II. fizetési osztályban, tehát kegyelmes úr megszólításban, mint a miniszterek, a vezérkari f˝onök ezredes volt (méltóságos megszólítással) és különféle osztályai : ha jól emlékszem az 1/a osztály volt a hadmuveleti ˝ osztály, az 1/b a kémelhárítás és az 1/c osztály az anyagellátás. Ez utóbbinak volt a vezet˝oje az anyagi vezérkari itszt és ennek a hatáskörébe tartozott az állategészségügyi szolgálat is. Azonkívül Kijevben székelt a hadtápf˝onökség, hadbíróság és a 44 hadtest közvetlen alakulat közül a 42. Ez utóbbiak tartoztak a K. Megsz. Csop. Von. Csop. Pság. irányítása alá. 234


Miltényi Ferenc

Ennek a hosszú nevu˝ parancsnokságnak (az els˝o világháborúban trénnek hívták a K.u.K. hadseregben) törzstiszt — el˝oször Körösztös o˝ rnagy, majd 1942 nyarától Miltényi ezredes — volt a parancsnoka, és ennek a parancsnokságnak voltan én a Vez. Állatorvosa Szalánkai után, ugyanis volt egy beosztott állatorvosom is : Magda Viktor. A kijevi 42 alakulat közül körülbelül a felének volt lova : 2 ellóra (ellátó oszlop), 2 élmóra (élelmezési oszlop), süt˝ooszlopokra, hadihíd oszlopokra, 2 tábori kórházra (I/1 és V/2 elnevezésuek ˝ voltak) emlékszem leginkább. Ugyancsak Kijevben, a Dnyeper túlsó partján, Darnicán „székelt” a loelló (lóellátó oszlop lókórházzal). Ezt a Darnicát az els˝o világháború sok tízezernyi magyar hadifoglya nem felejtette el élete végéig, és emlegette hírhedt hadifogolytáborát. A második világháborúban viszont zsidó tömegsírokkal vették körül a németek, Kijev zsidó lakosságának javarészére itt robbantván rá dombokat, hogy megspórólják a sírásással és egyedi kivégzésekkel való pepecselést. Persze mindezt „Isten nevében” végezték, hiszen minden német katona övének csattján az a felirat volt olvasható : „Gott mit uns !” — Isten velünk. Ugye igazam volt, amikor írásom elejént azt mondtam, hogy több embert öltek meg az emberiség történelme során a szeretet (Isten) nevében, majd az ateista rendszerek a humánum égisze alatt, mint nyíltan bevallott gyulöletb˝ ˝ ol. De térjünk vissza a lóellóhoz, amelyiknek a parancsnoka ittebei Kiss Miklós, apám korabeli huszárszázados volt, akit közkeletuen ˝ csak „kafarnaumi százados” néven emlegettek, célozva ezzel élemedett korára. A mellén leginkább annyi medália fityegett, mint ma egy kiérdemesült szovjet veteránnak, vitéz is volt az els˝o világháborús „h˝ostetteiért”, de amire a legbüszkébb volt : egyeneságú leszármazottja (unokája, vagy dédunokája) volt az aradi tizenhármak egyikének. A lóelló lókórházában két állatorvos is muködött, ˝ akiknek hivatalból én voltam a szakmai f˝onökük, de soha nem avatkoztam a munkájukba, mert nálam id˝osebb, tapasztaltabb kollégák voltak. Szemlére is csak egyszer vitt ki az ezredesem, abból is kellemetlensége származott egyiküknek, de erre majd még visszatérek. A felsoroltakon kívül hozzám tartozott még a 105-ös tábori kórház, amelyik Kijevt˝ol kb. 400 km-re volt telepítve Lgovban, és 235

Körösztös o˝ rnagy

Darnica

Darnica

innen északra 100 kilométernyire Dimitrijev-Lgovszkij-ban egy süt˝ooszlop. Mindkét alakulat lovaskocsikkal operált, tehát a kijevi alakulatokhoz hasonlóan itt is meg kellett kéthetente szemlélnem a lóállományt és ellen˝orízni az egészségi állapotukat, vasalásukat, stb., stb., ahogy az a Szolg. Szab.-ban el˝oíratott. A kijevi szemléket lovaskocsin jártam le, Darnicára a parancsnokom vitt ki szolgálati gépkocsiján. Lgovba is átlag kéthetenként utaztam vonattal, de ha feltunés ˝ nélkül lehetett, akkor egykét szemlét elcsakliztam. A vonat délben indult Kijevb˝ol és Nyezsim, Bachancs, Konotopon át este 10 órakor értem célhoz. Másnap a szemle után vissza. Dimitrijevbe, az ottani ment˝ooszlophoz már csak havonta mentem, mert az a partizánoktól hemzseg˝o hírhedt Brianszki erd˝o szélén volt, és ha csak lehetett, elkerültem azt a környéket. Itt a sztarosztánál szálltam meg néhány˝ szor, akit˝ol kissé összemelegedve számos jótanácsot kaptam. O oktatott ki, hogy a vonatnak mindig abba a kocsijába szálljak, amelyik a legmesszebb esik a német tisztek kupéjától. Szót fogadtam neki, és bár néhányszor robbant akna a vonatom alatt, én mindig megúsztam, legfeljebb kék foltok emlékeztettek az ezen a területen lassan döcög˝o vonat hirtelen megállására. Akkor értettem meg a jótanács megalapozottságát, mikor egyik dimitrijevi szemlém alkalmával nemcsak a sztarosztát, de a házát sem találtam, földig le volt rombolva. A süt˝ooszlop katonái mondták, hogy a németek rájöttek : a sztaroszta a környékbeli partizánoknak a parancsnoka volt. Látszólagos kétkulacsosságát jól kamatoztatta a partizánok javára, és hosszú ideig vezette a németeket orruknál fogva. Azt is id˝oben „megszagolta”, hogy rájöttek a turpisságára, ezért id˝oben kiment az erd˝obe, a németek pedig dühükben lerombolták a házát. Egyébként akkor az ún. partizánmozgalom egyáltalán nem volt olyan egysíkú eszmei alapokon nyugvó, rendíthetetlen kommunista szemléletu˝ gerillaháború, mint azt a szovjet filmesek manapság beállítják. Sokféle célért küzd˝o, gyakran egymással is szembenálló partizáncsoportok muködtek, ˝ de err˝ol majd személyes élményeim alapján az 1944-es frontszolgálatom kapcsán fogok megemlékezni. Most legel˝oször azt a gondolatsort szeretném befejezni, hogy miért volt érthetelen számomra a K. Megsz. Csop. egész mukö˝ dése és elhelyezkedésének stratégiai, vagy taktika célja. Mondtam, hogy a komplett prancsnokság és a több tucat hadtest236

Dimitrijev-Lgovszkij


közvetlen, ellátó alakulat Kijevben székelt. A parancsnokság alá tartozó három „harcoló hadosztály” pedig ötszáz kilométerrel odébb keletre, a Brianszki erd˝oben foglalta el HÁP-ját : a 102-es, 105-ös és 108-as hadosztály Szeredina Buda és környékén élte a maga önellátó életét. A prancsnokságtól való hatalmas távolság lehetetlenné tette a hadtest közvetlen irányító befolyását, hiszen mire valamilyen stratégiai problémát a hadosztály jelentett felfelé és arra megérkezett a válasz, már egészen másként alakult a helyzet. Józan paraszti ésszel csak azt tudtam kikövetkeztetni, hogy mivel a katonai hierarchiában minél magasabb parancsnok valaki, hivatalból annál több az esze, a hadtestparancsnok o˝ exellenciája lévén a hadmuveleti ˝ terület legf˝obb magyar parancsnoka — esze már az eget verdesi —, tehát nem volt nehéz rájönnie : mennyivel kényelmesebb az élet Kijevben, mint a Brianszki erd˝oben. Az a néhány ezer léhut˝ ˝ o — velem együtt — akik eszerint az ukrán f˝ovárosban „harcoltak”, a front mögött sok száz kilométerre, persze élénken helyeselte ezt az állapotot, és senki nem reklamálta a logika és a stratégiai ésszeruség ˝ érvényre juttatását, vagyis, hogy a parancsnokságnak és a Szolg. Szab. értelmében a harcoló alakulatok utánpótlását, kiszolgálását végz˝o trénnek a Brianszki erd˝oben kell legyen a helye. Kés˝obb, frontszolgálatom ezen szakaszának vége felé és a háború után, már odahaza döbbentem rá arra, hogy nem csak ilyen laikus elképzelés a magyarázat, hanem politikai meggondolások : az ún. „Kállay kett˝os” egyik sasszéja (az akkori Kállay Miklós miniszterelnök ügyeskedni akaró politikájának közkeletu˝ és részben csúfondáros jellemzése), és a német ellenes er˝ok Bajcsy-Zsilinszky vezette szárnyának befolyása is közrejátszott ennek a helyzetnek a kialakításában. Erre a továbbiak folyamán szeretnék majd még részletesen visszatérni, most inkább néhány szót vesztegetek a kijevi szolgálatom leírására és nálam érdekesebb esetre, ami kés˝obbi életem és állatorvosi pályafutásom alakulására is kihatott éveken át. Maga a szolgálat nem volt se nehéz, se veszélyes. Szaktudásom nem sok, inkább fenék kellett hozzá, hogy napi 4–5 órás kocsikázást kibírjon az ember a rázós macskaköves úton. Szórakozási lehet˝oséget számomra az Opera jelentett. Hacsak módomban állt, szereztem jegyet, és bár addigi, több mint két évtizedes

237

pesti életem során csak egyszer fordultam meg a pesti operában, Kijevben havonta egyszer-kétszer eljutottam. Az egyetlen pesti opera-látogatásom apropója Lehár Ferenc 70. születésnapja volt 1940-ben. Lehár ebb˝ol az alkalomból díszel˝oadáson vezényelte a „Mosoly országa” nyitányát. Én a kakasül˝on kaptam helyet, és a szünetben le akakartam nézni a földszintre, de nem lehetett, mert az els˝o három sor civilruhás rendo˝ rökkel volt tele. Kiderült, hogy a díszpáholyban ott volt vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó úr o˝ f˝oméltósága, ezért fölötte, alatta, mellette rend˝orökkel volt tele az opera. Legalább o˝ k is muvel˝ ˝ odhettek : rájuk is fért ! Persze a „Mosoly országa” nem volt nehéz mufajnak ˝ nevezhet˝o, én is élveztem, pedig kilencéves „zenetanulmányaim” ellenére sem voltan sem zeneimádó, se sznob. Kijevben is sok Lehárt játszottak az operában : Víg özvegy, Cigányszerelem Azonkívül a Pillangó kisasszonyra emlékezem, Toscára, egyszóval a nem „vájtfülüek” is gyönyörködhettek. Öltözékem változatossága nem sok gondot okozott, lévén egy darab kincstári tábori zubbonyom, lovaglónadrágom és egy pár csizmám — télen még egy köpeny — az összes garderobom. Ezzel kapcsolatban eszembe jut egy emlékezetes momentum operalátogatásom kijevi emlékeib˝ol, ami csak er˝osítette az újonckoromban kialakult averziómat az aktív tisztek iránt : egyik operael˝oadás szünetében meglátok egy fekete pantallóba, kisatillába, lakkcip˝obe öltözött nagyon elegáns, snájdig állatorvos századost, dr. Bakos Károlyt, aki néhány évvel járt felettem, és mint Manninger tanársegédjét, kell˝o tisztelettel öveztem. Itt is örömmel üdvözöltem, o˝ azonban végignézve tábori öltözékemen, hidegen közölte : egy úriember ilyen öltözékben nem megy Operába ! A választ lenyeltem, hogy tudniillik hadmuveleti ˝ területen, az ott szolgálatot teljesít˝o tartalékos tisztek részére nincs rendszeresítve a zsinórdíszes kisatilla és fekete pantalló a cúgos lakkcip˝ovel, kis sarkanytúval, azt legfeljebb a futár-repül˝ogéppel inspiciálni kiszálló aktív tisztek hordhatják magukkal. Persze egy kissé keseru˝ lett a szám íze a kioktatás hallatán, de azért azután is nyugodtan elmentem tábori öltözékben az Opera el˝oadásaira. Ahányszor csak alkalmam nyílt rá. Ugyanis nem volt olyan könnyu˝ jegyet szerezni, mert a jegyek jelent˝os hányada a németek részére volt fenntartva. „Nur für Deutsche” 238

Bakos Károly, dr.

felirat jelezte a pénztárakat, ahol a „szövetséges magyar hadsereg” tisztjei sem vásárolhattak jegyet. Egyébként ilyen feliratok voltak olvashatók a legtöbb üzlet, magazin és szórakozóhely ajtajain is, és én ennek részben örültem. Minden alkalommal olvasásuk eszébe juttathatta a kicsit gondolkodni is tudó magyarnak, hogy a háború végén mi vár rá, ha netán a németek gy˝oznek : Nur für Deutsche ! Persze az ukránok is hasonlóképpen gondolkodóba estek, és míg a háború elején reménykedtek egy önálló ukrán állam létrehozatalában, látván és tapasztalván a németek mindent eltiporni akaró nacionalista g˝ogjét, a két rossz közül a kisebbet választották : inkább az orosz, mert azt már megszoktá néhány száz éve, ha nehezen is. Err˝ol a témáról nagyon érdekes bedszélgetést folytattunk egy éjen át Zbárézsban,* egy galiciai határszéli kisváros gyógyszerészével 1944 elején. Majd ha id˝orendben odaérek, okvetlen szeretnék részletesen szólni róla, mert számomra nagy élményt és megrendít˝o tanulságot jelentett.** Visszatérve Kijevbe, június elején nagy feladatot kaptunk : egy állatorvosnak le kellett kísérni két hadi-hídoszlopot a Don közelébe. Azt hiszem jellemz˝o volt a magyar hadsereg haditechnikájának magas színvonalára, hogy a második világháborúban f˝o szállító jármuvei ˝ a lovaskocsik voltak. Ez a két hadioszlop is vagy százhúsz jármuvel, ˝ és közel háromszáz lóval rendelkezett, ezért kellett hozzá az állatorvosi kíséret. Voltam olyan önz˝o, hogy a beosztott állatorvosomat, Magda Viktort küldtem a hadihídoszloppal a 4–5 hetesre tervezett útra. Persze o˝ örömmel vállalta is, mert ukrán származású volt, és valahol Poltava mellett született 1909-ben. Apja elesett az els˝o világháborúban, anyját pedig egy Magda nevu˝ magyar hadifogoly tiszt vette feleségül és hozta o˝ ket Magyarországra. A fiút adoptálta és a nevére is íratta. A harmincas évek végén az örökbefogadó apa már ezredesi rangig vitte, ennek ellenére Viktor nem lehetett tiszt, ameddig dédszül˝okig nem tudta igazolni árja származását. Azért örült az útnak, mert visszafelé felkereshette szül˝ofaluját és a pópától elkérhette o˝ sei keresztlevelét. A hitelesség kedvéért még le is fotózta pravoszláv hitu˝ nagyszülei sírját és fejfáját is, mint az árja származás dokumentumát. * Zbarazs (Zbaraz, ˙ Zbarj) (ma : Ternopili terület, Ukrajna) ** Sajnos ez a beszámoló elmaradt.

239

Krescsatik, Kijev

Szinte megdöbbent˝o, hogy az emberi bölcsesség mellett, mely az ember életének megkönnyítésére, szebbé tételére törekszik, az emberi butaság is milyen agyafúrtan találékony tud lenni, hogy megkeseríthesse és megnehezíthesse egyes emberek, vagy embercsoportok életét. Egyébként Magda Viktor nem is tagadhatta volna le szláv származását : imádta az italt ízre, zamatra való tekintet nélkül, nem bánta, ha 96 %-os tiszta alkoholt ihat is, és egyáltalán nem vetette meg a n˝oi bájakat. ˝ nem lakott valünk együtt a laktanyában, hanem privát házO ban, nem messze a laktanyától. Ezen a házon jól meg lehetett figyelni a nagyüzemi tömegtermelés „gyermekbetegségeit”, amiket a magyar épít˝oipar se tud kin˝oni, úgy látszik, harminc éves korára sem. Olyan jellegu˝ ház volt, mint Budapesten a Bajza utcában a garzon-ház : zárt folyosórendszer, egymás mellett nyíló lakásokkal. A nagy különbség azonban az volt, hogy Kijevben a „garzon-házban” csak minden négy lakásnak volt külön egy furd˝oszobája és W.C.-je. A gyermekbetegségnek nevezett különlegessége az volt, hogy kéményeket elfelejtettek tervezni vagy építeni, így minden lakás ablakán kinyúlt egy füstcs˝o, ami a háborús állapotok közepette nem túlzottan zavarta az esztétikai érzést, pláne egy olyan városban, ahol a f˝o sugárutat (a Krescsatikot) mi magyarok egyszeruen ˝ Rom-utcának hívtunk, mert — nem a csaták, hanem — a német robbantóalakulatok jóvoltából csak égnek mered˝o tuzfalakat ˝ lehetett benne látni. A helybeli pletykák szerint a németek azért robbantották fel a házakat, mert állítólag kivonulás el˝ott az oroszok aláaknázták o˝ ket, és az elején egy két ház a beköltözött németekkel együtt ment a leveg˝obe. Persze ez nem biztos, de „se non è voro, è ben trovato” — mondja az olasz. Magda Viktorért sokszor kellett érte menjek a lakására, mert ritkán érkezett be a pontos id˝ore, ha valami közös program összekötött bennünket. Általában többszöri dörömbölésem után nagy álmosan kinézett a résre nyitott ajtón, és mondta : ne haragudj, nem engedhetlek be, mert itt aludt az unokan˝ovérem ! Ahogy visszaemlékezem, rengeteg unokan˝ovére volt, ami nem is csoda, hiszen a kb. ötvenmillió ukrán mind rokonnak tartotta egyike a másikat : szláv kedélyességgel bátyuskának, atyuskának szólították egymást. Szóval Viktor hiába élt vagy 25 éve Magyarországon, nemcsak magyar beszédén érz˝odött mindig az er˝os idegen akcentus, 240

de szigorúan tartotta a rokoni kapcsolatokat is az ukránokkal — persze inkább csak a n˝oi nemmel. Néha furdalta is egy kicsit emiatt a lelkiismeret, és — ha olyankor valami szeszféléhez jutott — akkor nyilvános gyónást rendezett. Volt egy ukrán Képz˝omuvészeti ˝ Akadémia-i tanár ismer˝ose, aki idült alkoholista volt, de ragyogóan festett. Egy-egy liter rumért lefestett bennünket is, és fénykép alapján mindkett˝onk feleségét is, méghozzá megszólalásig élethuen. ˝ Nekem két deci rumért egy óra alatt még tájképet is festett, fákkal, bokrokkal, zsombékokkal, sejtelmes ködben, szürkés tónusú felh˝ok alatt, ami ma is szobánk falán lóg. A két portrét sajnos felszabadítóink visszavitték hazájukba : igaz, hogy nem volt hozzájuk se kiviteli engedélyem, se vámcédulám, tehát nem szólhattam egy árva szót sem. Bár ami azt illeti, nem is kérdeztek ! De visszatérve Magda Viktorra : a felesége képe kijevi szobája falán lógott. Ha sikerült egy kicsit beszeszelnie — már pedig ha hozzájutott, ez minden meger˝oltetés nélkül mindég sikerült — akkor cigarettára gyújtott, és alkoholg˝ozös agyában olyan illúzió alakult ki a gomolygó füstön keresztül nézve a portrét, hogy a kép megmozdul, él˝o valósággá válik. Ekkor kezdett el gyónni, sorolta buneit, ˝ melyekkel a házastársi huség ˝ ellen vétett. Ígérte a javulást — bár tisztában volt gyarlóságával —, hogy mindennek ellent tud állni, csak a kisértésnek nem, f˝oleg ha az szesz, vagy n˝o formájában jelentkezik. Nagy élményt jelentett számomra néhány ilyen „gyónás” végighallgatása, ami a komikus szituáció dacára egy kicsit mindég meg is rázott, mert villanásnyi bepillantást engedett egy alapjaiban bohém, könnyelmu, ˝ de aranyos, kedves ember lelkivilágába. Nagyon szerette a feleségét és néhány éves kisfiát, ez világosan kiderült ezekb˝ol a gyónási titoknak nem számító vizionáló vallomásaiból is. Kés˝obbi sorsa tragikumát ezért éreztem én fokozottabban, mint akik csak bohémsége oldaláról ismerték. Sorsa ugyanis úgy alakult, hogy a felszabadulás után nem sokkal egy szombati napon elhagyván munkahelyét — a budapesti vágóhídat —, hóna alatt a heti egy kilogrammos húsadagjával, nem érkezett haza. Családja nyolc évig várt rá reménykedve, bizakodva, de semmi hír sem érkezett se t˝ole, se róla. Ekkor felesége holttá nyilváníttatta és férjhez ment, hogy kamaszodó fiának nevelésében a gondokat megoszthassa valakivel. Újabb három év után —

241

1956 elején — azután váratlanul megérkezett az eltuntnek ˝ nyilvánított Magda Viktor. Kiderült, hogy diák korában valami els˝o világháború utáni emigráns orosz, vagy ukrán balalajka zenekarban játszogatott, ezt a felszabadító csapatok biztonsági szolgálata kinyomozta, és egészen sajátságos logikájukkal gyanúsnak találta. Ezért mint a szovjet állam biztonságát veszélyeztet˝o egyént, meglesték a munkahelye el˝ott, a nyílt utcán betessékelték egy autóba és „minden külön értesítés helyett” és nélkül, elvitték — hogy azt ne mondjam : egyszeruen ˝ elrabolták. Magyar állampolgársága ellenére szovjet katonai bíróság „a két világháború közötti fehérorosz szervezkedésben való résztvétel alapos gyanújával” 10 évi kényszermunkára ítélte. Elvitték az északi sarkkör fölé, ahol hét évig ásta több százezer társával együtt a Murmanszk-csatornát. Sztálin halála után felülvizsgálták az ügyét és rájöttek, hogy nagyobb hasznot hozhat szakmai munkájával, mint az árokásással, ezért Ukrajnában egy kolhoz állatorvosa lett. 1955 második felében és 1956 elején azután az egész hatalmas országban váratlanul összeszedték az ott található magyarokat és hazaküldték o˝ ket. Hogy hányan lehettek, nem tudom, de szerintem sokezres nagyságrendu˝ volt a számuk. Következtetésem abból adódik, hogy békaperspektívámból is sok tucat személyes ismer˝osr˝ol tudok, aki így járt, és a szerencsésebbje haza is került. (a szovjetek túlkapásai) Gondolom, a Magda Viktor féle eset sem volt egyedülálló, sokukat nyilványították holttá reményvesztetten, házasságok, családok omlottak szét, és nem egyszer fulladtak tragédiába sorsok a 8–10 éves távollét következtében. Ezeket a szabályos emberrablásokat, a minden el˝ozetes eljárás nélküli, sem a hozzátartozókat, sem a magyar államhatalmi szerveket nem tájékoztató elhurcolásokat nem lehet egyértemuleg ˝ a háború kontójára írni. Az akkor még magát nem felszabadítónak, hanem megszállónak tituláló szovjet hadsereg egyszeruen ˝ a „Væ victis” több ezer éves jelmondat alapján, a gy˝oztes jogán (?) javakat és embereket korlátlanul vitt ki ebb˝ol a szerencsétlen országból, fütyülve nemzetközi jogra, el˝obb az ideiglenes, majd kés˝obb éppúgy a demokratikusan megválasztott magyar országgyulésre ˝ és egyéb államhatalmi szervekre, évekkel a háború befejezése és a békeszerz˝odés ünnepélyes aláírása után is. 242

Magda Viktor


Markó utca

Fábián Lajos, dr.

Darnica

Az akkori id˝ok hangulatát jellemzi, hogy amikor az 1945-ös o˝ szi választások után — ahol a Kisgazdapárt 58 %-os többséget szerzett a valóban titkos szavazáson, a Kommunista Párt pedig tízegynéhány százalékot — Vorosilov, mint a Nemzetközi Ellen˝orzési Bizottság elnöke, magához rendelte Rákosi Mátyást és enyhén szólva „szemrehányást” tett neki, amiért pártja nem érte el az általa ígért gy˝ozelmet. Rákosi azt felelte, hogy ebben közrejátszottak a megszálló csapatok közismert „túlkapásai” is. Nemzetközi tárgyalásokon eladdig szokatlan módon a marsall megpofozta a magyar pártvezért, és fenékbe is rúgta. (Sok tettét nem ismerem a kés˝obbi szovjet államelnöknek, de lehet, hogy azért az egyért megérdemli a róla elnevezett utcákat, tereket hazánkban.) Elnézést, hogy a kronológikus sorrendet megszegve Magda Viktor esete kapcsán egyszeruen ˝ nem tudom megállni, de el kell meséljek néhány konkrét esetet ebb˝ol a témakörb˝ol : Az közismert, hogy 1947 tavaszán (én akkor éppen a Markóban voltam ingyenes állami koszton) a válsztáson abszolút többséget elért Független Kisgazdapárt f˝otitkárát — Kovács Bélát — kivitték a SzU-ba, hogy a pártját szét akarják bomlasztani, és csak 1956-ban engedték haza. 1948-ban veszprémi lakásáról éjjel hurcolták el Fábián Lajos kollegámat, volt évfolyamtársamat, és számára a nyolc éves „tanulmányi út” haszna csak az orosz nyelv elsajátítása, valamint súlyos gyomorfekélye lett. Ennek a két esetnek semmi köze nem volt az évekkel el˝obb befejezett hadicselekményekhez. Hasonlóképpen annak sem, hogy Gerendás Lajost elhurcolták, o˝ a szentgotthárdi dohánygyár vezet˝oje volt, de egy jobb elvtárs pályázott a helyére. 1949-ben a helyi hangulat alatt nem volt más mód, mint áthelyezték Debrecenbe, a dohánygyárba, és ott ˝ is 1956-ban került el˝o és bune már másnap eltunt. ˝ O ˝ állitólag az volt, hogy az els˝o világháborúban orosz hadifogságban (Darnicán — Kijev mellett — volt sokáig akkor), jól megtanult oroszul, amit a második világháborúban a hadifoglyok kihallgatásánál hasznosított a magyar hadvezetés. De ismertem közvetlen háborús kapcsolatú elhurcolást is : Marcali mellett 8 km-re lakott egy erdész,akinek egyetlen fia Horvátkúton járt iskolába. Az elemi iskola hat osztályának befejezése után ott kellett levente foglalkozásra is járnia, és az egyik fiatal tanítójuk volt a levente oktatójuk. A bevonuló felszabadítók megtalálván a leventekötelesek névjegyzékét, összeszedték 243

Vorosilov, Kliment Jefremovics

Kovács Béla

Szentgotthárdi Dohánygyár

Horvátkút

azt a tucatnyi fiatal, 14–16 éves suhancot tanítóstul, és mondván, hogy partizánkiképzésen vettek részt, az Ausztria felé vonuló sereg hadbírósága fejenként 10–20 évi kényszermunkára ítélte o˝ ket. Az erdész fia akkor 15 éves volt és tizenöt évet kapott. Kamcsatkába került egy bányába, ahol olyan becsülettel dolgozott, hogy a normát 2–300 %-ra teljesítette. Így egy év alatt 2–3 év kényszermunkája telt le, és amikor így eltelt a 15 év, már kint lakhatott a faluban, fizetést is kapott. Persze a szülei csak annyit tudtak, hogy egy orosz jár˝or elvitte 1945 elején a kisfiút. Hogy él-e, vagy meghalt, azt nem tudták. Csak a szívbeteg édesanyja reménykedett még tíz év múlva is, hogy hazakerül az egyetlen fia. Én is vígasztalgattam mindig beszélgetésünkkor, mert láttam, jól esik neki a bíztatás, de o˝ szintén szólva magamban nem tartottam valószínünek, hogy még életben van. 1955 végén arra járván, az édesanyja boldog izgalommal mutat egy táviratot, mely szerint a gyerek útban van hazafelé. 1956 januárban meg is érkezett, és holmijával egy egész vagon volt megpakolva. Többek közt akkor láttam el˝oször IZS-motort, de ezen kívül is minden szerzeményét hazahozhatta — ez is hozzátartozik az igazsághoz. ˝ viszont Vele együtt érkezett meg egy libickozmai legény is. O a hazatelepítését érezte tragédiának : ugynis odakint Kamcsatkában megn˝osült, három gyereke is született, de amikor a magyarokat hazaküldték, neki is jönnie kellett. Távollétében, több mint tíz év alatt, szülei meghaltak, idehaza senki sem várta, semmije sem volt. Ami életének értelmet adott : felség, család, gyerekek, azoktól sokezer kilométerre sodorta a könyörtelen, bürokratikus hatalom, mely mindég csak merev szabályokat, parancsokat hajt végre — többnyire a humánumot írva zászlajára —, miközben az emberr˝ol megfeledkezik. (Kijev) Na de térjünk vissza 1942-be és Kijevbe. Munkám se nehéz, se fárasztó nem volt. Rendelkezésemre állt egy lovaskocsi vagy hintó, és végigjártam délel˝ottönként az aznapra esedékes alakulatokat, megszemléltem a lovakat. Délre már rendszerint visszaértem a Zsitomiri úton lév˝o laktanyába és a délután levélírással, operajegy utáni mászkálással, egyszóval lazsálással telt el. Minden nap írtam egy vagy több zöld színu˝ tábori postai levelez˝olapot, jobban mondva minden nap feladásra került a megírt lapokból né244

hány. Ugynis ha napokra el kellett utazzak Lgovba vagy máshová, akkor a tisztilegényemnek (csicskás) volt a feladata, hogy a megírt lapokból minden nap feladjon egyet. Hogy mit lehetett minden nap írni ? Ma már talán nehéz volna megmagyarázni, de ha v˝olegény koromban képes voltam menyasszonyomnak naponta 20–30 oldalas szerelmes levelet írni ívpapíron, akkor gondolom két évvel kés˝obb sem kellett vért izzadnom, vagy a tollamat csutkára rágnom a napi levlapok megírása miatt. Hiszen érzelmeim nem ezalatt a két év alatt, hanem az ezt követ˝o, máig eltelt további 38 év alatt sem hultek ˝ ki. Utalok itt a Magda Viktortól tanultakra : „Ma jobban mint tegnap, kevésbé mint holnap !” Nálam ez így igaz. Tehát a levélírás kilencven százaléka ebb˝ol a témakörb˝ol adódott : távol a szeret˝o hitvest˝ol, fél-egy éves els˝o csemetét˝ol. Aggódás, féltés, szerelem, mind olyan érzés, amik ontják a gondolatokat. Nem utolsó sorban a tudat, hogy ha minden nap írok, nagyjából o˝ k is — ha nem is minden nap, de — folyamatosan kapnak rólam hírt. Így könnyíteni tudok az aggódásukon, mert ha Kijevben nem is volt olyan állandó életveszély mint a front els˝o vonalaiban, maga az ezer kilométernyi távolság sem volt a legjobb idegnyugtató. ˝ Mihály Különösen, ha olyan esetek is el˝ofordultak, mint Or részvétnyilvánítása 1942 o˝ szén. A tábori posta ugyanis elég rapszódikusan hozta-vitte a levlapokat. Így id˝onként el˝ofordult, hogy napokig semmit sem kapott az ember, azután egy nap négy-öt elmaradt zöldszínu˝ lapot is egyszerre. November vége ˝ Mihály, a f˝oszolgabírói hivatal öreg hajdúja éppen akkor felé Or vitte ki a fizetésemet, amikor a család már egy hete nem kapott semmi hírt fel˝olem. Hatalmas o˝ sz bajuszát megpördítve megkérdezte a nejemet, mit tud rólam. A választ hallván — hogy egy hete nem jött levél — a következ˝oket mondta : akkor fogadja részvétemet nagyságos asszonyom, mert épp most beszéltem egy körmendi emberrel, aki látta a doktor urat, amikor utcai harcok során kiszaladt egy kapu alól géppiszotolyával lövöldözve, egy akna eltalálta, és a szeme láttára halt meg. Az öreg talán még büszke is volt, hogy o˝ közölhette els˝oként a hírt, de a szemtanú közlésének hatását szerencsére perceken belül semlegesítette a postás. A gondviselés különös kegyelméb˝ol ˝ Mihály ottléte alatt — miel˝ott nejem felfogta volna a konmég Or doleálás jelent˝oségét — csengetett a levélkézbesít˝o, és hozta az 245

elmaradt heti levlapokat, melyek közül az utolsó dátum csak két nappal el˝obbr˝ol kelt. Sikerült ugyanis o˝ szre kiépítenem valami kapcsolatot repül˝okkel, és a hetenkénti futárgép pilótája sokszor dobta be a levelemet Pesten, ahonnan már egy nap alatt Gotthárdra ért. Mivel a „szemtanu” hetekkel azel˝otti id˝oben látott lövöldözni és h˝osi halált halni, tanúskodása nem bizonyult hitelt érdeml˝onek. Ami a dolognak külön érdekességet kölcsönöz : többszöri frontszolgálatom alatt soha semmiféle fegyvert el nem sütöttem. 1944-ben ugyan pár hétig egy gyógyszerész megbízásából — szabadságom alatt — vigyáztam a „zsákmányolt” orosz géppisztolyára, de ennek a tárában egy fia töltény nem volt. Egy jó sztorim akadt ezzel a géppisztollyal kapcsolatban, de arról majd 1944 eseményeinél fogok megemlékezni. Már az el˝obbiekben említettem pár szóval, hogy 1942 májusában Keszthelyen egy 7,65-ös kaliberü pisztollyal „szereltek fel”, töltényt azonban egy darabot sem adtak hozzá, mondván : a fronton majd kapok. (Ugye, milyen komolyan vette a magyar hadvezetés az egész háborút, hogy töltény nélkül akarta megnyerni ?) Kint viszont kiderült, hogy csak 9-es töltényük van raktáron, ami a 7,65-ös pisztolyba nem használható. Egy rövid ideig így üresen és céltalanul fityegett a derékszíjamon „a fegyver”, mivel azonban világ életemben mindennek kerestem a praktikumát, hamarosan rájöttem, hogy semmi értelme nincs félkilónyi mordályt hordani a pisztolytáskámban, mikor azt a helyet sokkal észszerubben ˝ is kihasználhatom. Ezért a pisztolyt betettem a katonaládám aljába, hogy el ne vesszen, lévén, hogy „leltári tárgy”, és hónapokon keresztül vagy a tízóraim csomagoltam a derékszíjam lógó b˝ortokjába, vagy az akkor divatos 28 filléres „sárga” detektív regényekb˝ol egyet (ezeket a Pesti Hírlap adta ki), vagy a 10 filléres, vékonyabb piff-puff regényekb˝ol kett˝ot dugtam a pisztoly helyére. Ezek lényegesen könnyebbek is voltak és sokkal praktikusabbak is : testi vagy „szellemi” táplálékként szolgáltak a hosszú, unalmas kiszállások, kocsikázások alatt. Sajnos azonban az embert megrögzött hibái, hiányosságai el˝obb-utóbb mindég bajba sodorják. Én is úgy jártam, hogy nem vált soha véremmé a katonás fegyelem, és elég sokat vétettem a szolgálati szabályzatban lefektetett öltözködési el˝oírások ellen is. 246


Például könnyedén vettem, jobban mondva trehány voltam abban, hogy a pisztolytáska csatolószíját bedugjam az e célra szolgáló rézbújtatóba. Utólag menteget˝ozhetnék azzal, hogy elvileg illogikusnak tartottam hadmuveleti ˝ területen az önvédelmet szolgáló oldalfegyvert szíjjal, bújtatóval úgy „elbarrikádozni”, hogy minél nehezebb legyen, lassúbb és körülményesebb adott esetben el˝orántani, pláne ha abban még töltény sincs. De nem teszem, nyíltan bevallom : egyszeruen ˝ és elég rendszeresen elfelejtettem a szíjat a bújtatóba bedugni, miután a táskát feltöltöttem. Így nem csoda, ha sasszemu˝ parancsnokom, a hírhedt Körösztös o˝ rnagy egy alkalommal már messzir˝ol kiszúra öltözködésem fegyelmezetlenségét, hogy t.i. fityeg a pisztolytáskám lehajtója. Közelembe érve álljt vezényelt, és miközben én vigyázz-állásba merevedve tisztelegtem, o˝ jobb keze mutatóújjával felemelte a fityeg˝o b˝orfedelet, és belenézett a táskámba. Katonás lelkében — gondolom — egy világ omlott össze, mikor konstatálta, hogy egy m. kir. zászlós pisztolytáskájában, háború alatt, hadmuveleti ˝ területen, nincs pisztoly, hanem egy papírba göngyölt kis csomag. Rekedt hangon megkérdezte, hogy mi van a papírban ? Én becsületesen és o˝ szintén válaszoltam : lekvároskenyér ! A sokk-hatás akkora volt, hogy Körösztös — aki egy begombolatlan inggombbért kétszer két órára kiköttetett embereket — csak annyit tudott kérdezni, hogyan fogok védekezni, ha véletlenül támadás ér ? Próbáltam megmagyarázni, hogy ha jut rá id˝om, keresek egy nagyobb követ, és azt hajítom a támadóm felé. Ez a muvelet ˝ szerintem ugyanakkora sikerrel kecsegtet, mintha töltény nélküli pisztolyomat kotrom el˝o szabályosan lezárt táskájából, és azt dobom támadóm felé. Nem hiszem, hogy meggy˝oztem magyarázatom kristálytiszta logikájával, egyszeruen ˝ képtelen volt ekkora fegyelmezetlenséget a józan ésszel egy nevez˝ore hozni. Valami skizofrén megnyilvánulást olvashatott ki bel˝ole, mert nem csukatott le, hanem csak azt sziszegte vészjóslóan : még egyszer ne találjak a pisztolytáskájában lekváros kenyeret ! Mondanom sem kell, hogy szavát megfogadtam, és azután csak sajtos, vagy szalonnás kenyeret csomagoltam az árva pisztolytáskába — már csak azért is, hogy leplezzem ürességét —, lekvárosat soha többé. Viszont ezután mindég gondosan használtam a csatolószíjat és a rézbehajtót, na meg Körösztöst is rö247


Bakay Szilárd

Miltényi Ferenc

Mikes István, dr.


videsen leváltották, és utóda nem tör˝odött az ilyen piszlicsáré dolgokkal. Így adódott tehát, hogy egy lövés nélkül háborúztam megszakításokkal 3 évig. Lehet, hogy ezért is vesztettük el a többi között ezt a háborút is, mint a többit az utóbbi pár száz évben ? A nyár közepén megkezd˝odtek a felváltások : új hadtestparancsnok jött ki (vitéz Bakay Szilárd, aki itt lett rövidesen altábornagy), Körösztös o˝ rnagy helyett vitéz Miltényi Ferenc lett a vonatparancsnok, Darányi o˝ rnaggyá lépett el˝o és hazament, Budinszky József, dr. alezredes lett a hadtestvezet˝o állatorvos. Az állatkórházba is két új állatorvos jött : Mikes Pista és Bölcsházy Kálmán, míg Magda Viktor maradt az unokan˝ovérei között. Ezzel az új garnitúrával több id˝ot töltöttem, de miel˝ott róluk esne szó, egy-két élményemet el kell mondanom a nyár folyamán hazatértekr˝ol is. Annál is inkább, mert egy új környezetben az els˝o benyomások talán mélyebb nyomot hagynak az emberben, mint a megszokottá merevült milli˝obe lép˝o új arcok, jellemek. Körösztös o˝ rnagyot a korszak katonaeszményét megközelít˝o rideg, érzések nélküli, meglehet˝osen korlátolt szellemi képességu˝ törzstisztnek ismertem meg, akinek emberi tartása nem volt. Id˝onként jellembeli fogyatékosságai is kiütköztek, mert a kezében összpontosuló hatalmat megfontolás, mérlegelés nélkül, kíméletlenül, sokszor a szadizmusig fajuló kegyetlenséggel gyakorolta. De hogy jót is mondjak róla, volt egy (nyugodtan mondhatom : egyetlen) tulajdonsága, amit értékeltem : nem tegezte le az embert azzal a megszokott fölénnyel, ahogy azt a többi üresfeju˝ aktív tiszt tette azid˝otájt. Persze közismert rosszmájam azt inspirálja, hogy azért magázott, mert hatalma tudatában emberszámba sem vette a tartalékos civilpatkányokat. Egy-két tipikus ténykedése : vett a kijevi bazárban egy régimódi nagy állóórát. Azután összehívatta a laktanyában beosztott néhány száz zsidó munkszolgálatost (ezek között szolgált Tabi László is) és megkérdeztette, van-e közöttük órás. Egy id˝osebb ember jelentkezett, azt felhívta az irodájába és megnézette vele az órát. A mester megállapította, hogy egy-két fogaskerék hiányzik a régiségb˝ol, tehát nem ér semmit, mert nem lehet megcsinálni. Erre Körösztös közölte, hogy ha 48 óra múlva nem jár pontosan az óra, akkor becsukatja, naponta hat óra gúzsbakötéssel, és minden másnap b˝ojttel súlyosbítva a fogságot. 248



Bölcsházy Kálmán, dr.



Régi, jó mester lehetett az illet˝o — meg ügyes zsidó is —, mert számot vetett a lehet˝oséggel és 48 óra múlva az óra mu˝ ködött, méghozzá pontosan, és kés˝obb sok egyéb tiszti szerzeménnyel együtt haza is vonatozott Pécsre. Hogy mit csinált az öreg, nem tudom, az a gyanúm, hogy a bazárban vett egy olyan muköd˝ ˝ o szerkezetet, amit bele tudott varázsolni Körösztös óratestébe. Gondolta, jobb a békesség, no meg gondolom, a gúzsbakötés sem vonzotta, vallása meg egyáltalán nem írja el˝o a böjtöt, jobb azt hát elkerülni. Ha ebb˝ol a magatartásból valaki arra következtetésre jut, hogy Körösztös fasiszta, antiszemita fenevad volt, az tévedne. Egyszeruen ˝ korlátolt észbeli tehetséggel megáldott átlag ember volt, akit protekciója, vagy szerencséje (?) a katonatiszti pályára irányított. Ennél a hivatásnál az egyéni emberi értékek egyáltalán nem egyengették az el˝orehaladás útját, a régi katonai ideálok krakélereskedéssé csökevényesedtek, és intézményesen beléjük nevelték a „kerékpáros jellemet” : lefelé taposni, felfelé hajolni, mint a biciklista lába. Tisztelet a kivételnek, sajnos bennem ilyesfajta benyomások ülepedtek le és még a kés˝obbi id˝ok során is lesz alkalmam egykét olyan megfigyelést rögzítenem, ami igazolja ezirányú pesszimizmusomat. Körösztös tehát szerintem nem volt sem antiszemita, sem meggy˝oz˝odéses fasiszta, mert például hírhedt volt arról is, hogy utálta a „Hitler-bajuszt”. Ha az akkori id˝ok szokásának megfelel˝oen valamelyik honvéd rövid, stuccolt bajuszt viselt és észrevette Körösztös, másnap már megjelent a napiparancsban : „X. Y. honvédet kétszer két órai kikötéssel fenyítem, mert becsületes magyar arcát orra alatt sz˝orpamaccsal csúfította el.” A közelg˝o kijevi o˝ sz jeleként augusztus elsején már elkezdtek a falevelek hullani, anélkül, hogy engedélyt kértek volna a laktanya mindenható parancsnokától. Márpedig o˝ rettent˝o háklis volt a rendre, és ha a nap bármely szakaszában sárguló falevelet látott meg a földön eltakarítatlanul, tombolni tudott dühében. De általában nem érte be a tombolással, hanem képes volt a napos tisztet hanyag parancsteljesítés címén egy hét laktanyafogsággal büntetni. Talán felesleges mondanom, hogy a ragnsorban lefelé a büntetések láncreakió szeruen ˝ terjedtek : az illetékes tisztek már két hét laktanyafogságot kaptak, tisztesek, közkatonák fogdát, esetleg minden másnap böjttel, a munkaszolgálatosokat pedig 249




naponta két órára kikötötték. Volt úgy, hogy egy fához négy embert is ki kellett kötni, és a hadtest kötéltartaléka kevésnek bizonyult, ha — nem ritkán — száz ember jutott ilyen sorsra. Tehát Körösztös cselekedeteiben példázni szerette volna a minden körülmények között rendet, fegyelmet tartó katonai parancsnokot, megalkuvás nélküli, rendíthetetlen vezet˝o egyéniségét, akir˝ol úgy képzelné az ember, hogy a csatában el˝ol rohan — kezében a nemzeti zászlóval —, mint egy h˝os. Na hát err˝ol az o˝ esetében szó sem volt ! Emlékezem egy szép ver˝ofényes nyár eleji napon Budapestr˝ol, a minisztériumból voltak inspiciálni a laktanyánkban, és a tiszti étkezdében ebéd közben éppen Körösztös tartott magasröptu˝ el˝oadást arról, hogy helytelen minden kitüntetést a második hadseregbelieknek adni. Mikor a megszálló csoportok munkája sokkal veszélyesebb. Itt ugyanis nem ismeri az ember az ellenség vonalait, tuzerejét, ˝ hanem bármikor orvul lepuffanthatják. Ennek ellenére a „Tuzkereszt” ˝ elnevezésu˝ emlékéremb˝ol sem kapnak koszorúsat és kardosat a megszállók, hanem csak koszorúsat. A vitézségi érmek osztogatásánál pedig szóba sem kerülnek. Magamban elálmélkodtam a helyzetünk „veszélyessségén”, mert bár én eddig nyugodtan járkáltam be egész muködési ˝ területemet — fél Ukrajnát — pisztolytáskámban lekvéros kenyérrel vagy ponyvaregénnyel, gyalog, lovaskocsival vagy vonattal, éjjel és nappal, de sohasem hallottam jóformán egy puskalövést sem. Ebben a pillanatban, miel˝ott szinte kételyeim tudatosan megfogalmazódtak volna bennem — deus ex machina —, az étkezde ablaka alatt éktelen durranás hallatszott, úgy hogy a nyitott ablakszárnyak beleremegtek. De nem csak az ablakszárnyak, hanem a kanál Körösztös kezében, amit éppen a szájához emelt, mégpedig olyan sikerrel, hogy a leves nem érte el úticélját, a félig nyitott szájat, hanem az ünnepl˝o zubbonyra ömlött. Pillanatnyi dermedt csend, majd a remeg˝o kezu˝ o˝ rnagyból artikulátlan hangon tört ki az üvöltés : mindenki fegyverbe, készültség, rohamléptekben foglalja el kijelölt helyét, a partizánok megtámadták a laktanyát. Ebben a parancskiadásban persze a tudatos megfontoltságnak még a felhangja sem volt érezhet˝o, inkább a pánikhangulat ösztönös védekezésére utalt. A higgadtság csak akkor tért vissza h˝os el˝oljárónkba, mikor tisztázódott a helyzet : az alakulat egyik erdélyi román katonája talált valahol a hulladéban egy kézigráná250


Miltényi Ferenc



tot, és azt az étkezde alatti l˝otéren gyanútlanul elhajította. Elég bárgyú legény volt ahhoz, hogy játékos tettének következményeivel el˝ore számolt volna. Mindenesetre utólag b˝oven jutott ideje az elmélkedésre : egy havi magánzárkát kapott, hetenként kétszer böjttel, és kétszer hat-hat órai gúzsbakötéssel súlyosbítva. Frontszolgálatomnak ebben a kilenc hónapos turnusában ez volt Kijevben az egyetlen pukaporszagú durranás, ha nem számítom a két, hadbíróság által halálra ítélt honvéd kivégzésének golyótuzét,amit ˝ az ítéletben megfogalmazott „elrettent˝o hatása” miatt végig kellett néznie mindenkinek. Én ugyan behúnyt szemmel néztem, de máig sem tudtam megérteni, hogy akadt ember, aki a kivégzésre jelentkezett. Annyian jelentkeztek a volt társak közül, hogy úgy kellett kisorsolni az a négyet, aki — kett˝o fejbe, kett˝o szívbe — végrehajtotta az ítéletet. Nem tudom sierült-e Körösztös o˝ rnagyról élethu˝ képet vázolnom ezzel a néhány villanásszeru˝ megfigyeléssel. Mindenesetre egyénisége nemcsak a kikötöttek vagy gúzsbakötöttek el˝ott vált vissszataszítóvá, kivétel nélkül a legharmónikusabb egységben utálta minden beosztottja. Ami a szomorú, hogy szadizmusáért, aljasságáért nem o˝ bunh˝ ˝ odött. A háború végén nyugatra ment és az általa megkínzottak bosszúja utódját, Miltényi ezredest érte utól, akit tízévi börtönre ítéltek. Miltényi alatt öt hónapot szolgáltam, de ez alatt az id˝o alatt összesen nem büntetett meg annyi embert, mint Körösztös egy hét alatt, és nem emlékszem egyetlen súlyosbításra sem. Annyiszor említettem a különféle fegyelmez˝o büntetések súlyosbításának egyikét-másikát, hogy le kell írjam, mib˝ol is álltak ezek : A „minden másnap böjt” nem vallási megfontolásokból ered˝o, jellem-edz˝o nevelési mód volt, hanem egyszeruen ˝ a lecsukott katona minden másnap csak a szokásos kenyéradagját kapta, a másfélkilós komiszkenyér felét és ivóvizet. Aznap semmi más élelmet nem, s˝ot cigarettát sem. Körösztös filozófiája szerint azért kell a böjtöket kiszabni, mert különben a tétlenségre kárhoztatott ˝ katona elhízna, ha sur ˝ un ˝ becsuknák. Onála erre minden reménye megvolt a beosztottaknak. A kikötés a szolgálati szabályzat szerint azt jelentette, hogy a delikvens két kezét hátul összekötötték, és kampóra vagy fára, kerítésre úgy húzták fel, hogy a teljes talpa érje a földet, de ne állhasson kényelmesen „pihenj”-ben. Persze Körösztös szadizmusa 251


Miltényi Ferenc


átsugárzott alantasai zömére is, és az általam látott kikötések zömében szegény nyomorultanak jó esetben a lábujjhegye érte a földet. Sokan elájultak, úgy kellett fellocsolni o˝ ket : az emberi találékonyság az aljasságban is tud önmagát felülmúlóan nagyot alkotni ! A kikötés id˝otartama egyhuzamban a két órát nem haladhatta meg hivatalosan, de naponta ismételhet˝o volt. A gúzsbakötésnél a két csuklót és a két bokát úgy kötözték össze, hogy egyidejüleg a térd- és könyökhajlatokban egy sepr˝onyelet húztak át, ami lehetetlenné tette az oldalrafordulást. Ennek id˝otartama a hat órát nem haladhatta meg és legfeljebb hetenként kétszer lehetett megismételni. Tévedések elkerülése végett szeretném hangsúlyozni, hogy mindezek a tortúrák nem a középkorban, az olasz vagy spanyol inkvizíció börtöneiben, kínzókamráiban, hanem a huszadik század közepén egy civilizált és magát büszkén európainak, kereszténynek valló ország második világháborús hadseregében kerültek legálisan alkalmazásra !!! Legjobb volna minderre fátylat borítva letagadni az egészet, vagy mélyen szégyellve magunkat agyonhallgatni. Mivel azonban megígértem írásom elején, hogy minden általam tapasztaltat valósághuen ˝ lejegyzek, amit láttam, észleltem, ezért nem siklottam át ezeken a középkori barbárságokon sem. Abban reménykedem, hogy aki olvassa ezeket a sorokat, ha kétked˝o fejcsóválások közepette is, de a szemtanú iránti tiszteletb˝ol és szavahihet˝oségében bízva, nem vonja kétségbe a szomorú valóságot. Feljebb említés esett arról, hogy Körösztös o˝ rnagy hazaküldte az álló óráját Pécsre, és más tisztek is találtak b˝oven hazaküldeni valót. Rögtön le kell szögeznem, hogy itt nem hadizsákmányra vagy összerabolt, harácsolt holmikra kell gondolni. Ilyesmit sem a magyar katonák, sem a tisztek részér˝ol az egész háború alatt nem tapasztaltam. Amit megszereztek, azért megfizették a feketepiacon kialakult árát. Légyen az a cári id˝okb˝ol való „pityorka” (öt rubeles aranypénz), vagy bazárban beszerezhet˝o antik bútor, ezüst szamovár. Legfeljebb a konkurenciát csökkentették egyes városok SZIÁ parancsnokai azzal, hogy az átutazó magyar katonát nem engedték be a városba, mint ahogy az velem Lembergben is megesett. A kijevi tisztek is vásároltak a bazárban sz˝onyeget, álló órát, antik fotelokat, és még az ördög tudja mit nem, amit csak értéknek tartottak. Csak a hazaszállítás látszott problematikusnak 252


mindaddig, míg egy nagyokos ki nem találta azt, amit ilyen esetekben általában praktikus kitalálni : hogyan lehet olyan közösségi (akkori szóhasználattal állami, ma viszont népgazdasági) érdekre hivatkozni, aminek árnyékában az egyéni (akkor is, ma is) érdek is szépen érvényesülhet. Az állami érdek — mint Kolumbus tojása — adva volt : a parasztoktól 1941 nyarán bevonultatott, vagy a honvédelmi kincstár tulajdonát képez˝o, de tartásra parasztokhoz kihelyezett ún. remonda-kancák 1942 elején egyre-másra ellették a hadmuve˝ leti csikókat az el˝oz˝o tavaszi fedeztetés eredményeképpen. A csikók féléves korban való összegyujtése ˝ és hazaszállítása kitüntetésre felterjesztést érdeml˝o gondolat volt (állami érdek). Viszont a hazaszállítás olyasfajta megszervezése, hogy egy vagonba 2– 3 csikónál több ne kerüljön — a hivatalos indokolás szerint azért, hogy a hosszú úton össze ne rugdossák egymást — már az egyéni érdeket szolgálta : így minden vagonban b˝oven elfértek az összevásárolt értékek. S˝ot az érintett tisztek „önzetlenül” saját csicskásaikat is felajánlották a csikók elkíséréséhez, egész úton etették, itatták, gondozták a kis állatokat ezek a tisztiszolgák, miközben vigyáztak gazdájuk holmijaira is, és gondoskodtak azok maradéktalan célbaérésér˝ol. Hogy ezek között a csicskások kozött egynek sem volt a gazdája törzstisztnél alacsonyabb rangú, arról o˝ k tehettek a legkevesebbet. Ahhoz azt hiszem, nem kell nagy fantázia, hogy míg a csicskások odavoltak a több, mint egyhónapos úton, azért gazdájuknak nem kellett csizmát pucolni egy alkalommal sem. Tulajdonképpen nem nagy eset volt ez a viláháború forgatagában, megemlíteni is csak azért tartottam érdemesnek, mert úgy éreztem, ez sem elhanyagolható színfolt, ha egy bukásra érett, anakronisztikus társadalom egyik oszlopának, támaszának, az aktív tiszti karnak morális alapállását próbáljuk megérteni. Azt hiszem, az eddig elmondottakból is kitunik, ˝ hogy ítél˝oképességemet nem nagyon homályosították el el˝oítéletek, divatok, szokások, gyerekkori beidegz˝odések. A személyes élmények, megfigyelések nyújtotta tapasztalatok mindég meghatározóbban formálták egész életem során az emberekr˝ol és általában a világról alkotott nézeteimet, mint a divatos, hangzatos szólamok. El˝oljáróimnak — gondolom jobbágy o˝ seim génikus hatása és némi „jólneveltségem” következtében — mindég megadtam annyi tiszteletet, amennyi megilleti a „hivatalból okosabbat”. Ha 253

Bölcsházy Kálmán, dr. Mikes István, dr.



egyéni magatartásuk, emberségük révén kivívták elismerésemet, odaadással szolgáltam o˝ ket. De egyéni véleményemet és annak kertelés nélküli kinyilvánítását soha nem befolyásolta semmiféle cím, rang, beosztás, és ebben már „rebellis” atyai géneim lehetnek a ludasak. Ezért számítottam világ életemben „apolitikus”-nak, ezért nem vittem többre, mint amennyit az utóbbi félszázad forrongó, változó körülményei között ebben a kis országban szókimondó, egyenes nyíltsággal el lehetett érni. De sohasem bántam meg egy pillanatra sem, hogy elszalasztottam életfelfogásommal ellentétes el˝ofeltételekhez kötött érvényesülési lehet˝oséget, karriert és többre tartottam az egyenes gerincet, önbecsülésemet és a nyugodt lelkiismeretet. Nem tudom mennyire génikus hatás, mennyire nevelési eredetu, ˝ de sohasem tudtam könnyedén hazudni a külvilág, a környezet felé, és ha lehet, még ennél is kevésbé saját magamnak. , akik jól ismernek azoknak nem kell azt bizonygatnom. Kijevi emlékeim közül el kell meséljek még egyet, ami azonban látszólag az éppen fentebb vázolt életfilozófiámmal ellentétes alapállást dokumentál. No nem úgy , hogy gerincem megingott volna, hanem egy emberrel szemben sikerrel küzdöttem le azt a „génikus hatást”, és „jólneveltségem” következményét, hogy a legkisebb tiszteletet is megadjam egy rangban el˝ottem lév˝onek, aki tehát nálam „hivatalból” okosabb. Ez az ember Bölcsházy Kálmán volt. Már említettem 1942 nyarán két új állatorvos jott ki a Darnicán települt lókórházhoz : Mikes Pista zászlósi rangban és Bölcsházy Kálmán, nyakán egy csontcsillaggal —„krumplivirággal” — , mint o˝ rvezet˝o. Mikes kilenc évvel volt id˝osebb nálam és járási állatorvos volt civilben, akár én. Bölcsházy 1901-ben született, o˝ is a m. kir. állatorvosi kar tagja volt, de a Földmuvel˝ ˝ odési Minisztériumban tevékenykedett m. kir. állategészségügyi tanácsosi rangban. Mikes aranyos, kedves kollega volt, vele mindenki jól kijött, míg Bölcsházy állandóan zsörtöl˝odött, okoskodott. Nekem legalább húszszor elmagyarázta : milyen disznóság, hogy o˝ civilben az alezredesi rangnak megfelel˝o VI. fizetési osztályban van — m. kir. áeü. tanácsos lévén —, nemsokára az V. fizetési osztályba kerül és akkor már méltóságos címe lesz, mint katonáéknál az ezredesnek. Ezzel szemben katonai rangja csak o˝ rvezet˝o. Ugyan254

Darnica Bölcsházy Kálmán, dr.

Mikes István, dr.

Horthy Miklós


akkor én civilben csak f˝ohadnagyi rangban vagyok — IX. fizetési osztály —, míg katonáéknál zászlós lévén, az o˝ fölöttese. Pedig o˝ kilenc évig volt Kunhegyesen járási állatorvos, és mint ilyen, a kenderesi kormányzói birtok állatorvosa is. Én mindig jókat derültem a dohogásain és gyomorfekélyének tulajdonítottam kellemetlen, köteked˝o modorát. Azon ugyan elspekuláltam, hogy ha valaki 41 éves, magas minisztériumi beosztásban dolgozik, a kormányzó családjával való nexusa — elbeszélései szerint — szorosnak volt mondható, hogy-hogy nem tudta kiparírozni ezt a frontszolgálatot ? Nyilván önként jelentkezett, mert ez mégsem volt egészen nyaralás jellegu˝ elfoglaltság, katonai karrierre se vágyhatott, ha eddig csak o˝ rvezet˝ové avanzsált ? Utólag úgy gondolom, hogy modora szerzett neki egy-két kaján rosszakarót, akik kell˝o id˝oben úgy tartottak be neki, hogy kénytelen legyen hadi babérokat aratni. Odakint sem sikerült barátokat szereznie, mert a legtöbben nem tették olyan könnyen túl magukat a piszkálódásain, mint én. Szolgált a parancsnokságon egy Farkas László nevu˝ hadapródo˝ rmester, aki nagyon helyes, tisztelettudó, vidám fickó volt, nálam id˝osebb néhány évvel. Neki is számtalanszor elmondta Bölcsházy a nagy sérelmét, hogy o˝ , a diplomás állatorvos-doktor, aki Horthy birtokának állatállományát is majd egy évtizedig kezelte, kénytelen el˝ore tisztelegni egy simonytornyai b˝orgyári kistisztvisel˝onek (Farkasnak), aki csak sima érettségivel rendelkezik. Gondolni való, hogy nem lopta be magát Farkas Laci szívébe ezzel az „elmefuttatással”. De a parancsnokságon ezen kívül még — érthet˝oen — számosan voltak magasabb rangúak az o˝ rvezet˝o Bölcsházynál, akik hasonló kioktatásban részesültek. Gondolom nem csoda, ha a népszeruségi ˝ pálmát sose pályázhatta volna meg a siker reményében. Els˝o maradandó élményem vele kapcsolatban 1942. augusztus 20-ához fuz˝ ˝ odik. Ezen a napon akkor még Szent István királyt ünnepeltük. Az I/1-es tábori kórház kertjében a Dnyeper „budai” oldalán magasodó dombon, tábori mise keretében emlékeztek meg az országalapító szent királyról. Ide érkezett a hír, hogy a II. hadsereg kötelékében szolgálatot teljesít˝o kormányzóhelyettes, Horthy István repül˝of˝ohadnagy aznap reggel lezuhant gépével és szörnyethalt. Két nappal el˝obb — Ilona napján — még Kijevben és is láttam sétálni a Rom utcában (Krescsatik) felesé255


Farkas László

Krescsatik, Kijev


Mikes István, dr.

Darnica

gével, akit megköszönteni jött az ukrán f˝ovárosba. Neje ugyanis született gróf Edelsheim-Gyulai Ilona itt „teljesített szolgálatot”, mint önkéntes ápolón˝o az általam már megénekelt V/2 tábori kórházban. Az ünnepi beszéd közben hozták a hírt, és az izgatott zsongásból kiderült, hogy senki se akarja megmondani az újdonsült özvegynek. Végül a hadtest vezérkari f˝onöke —Eschár ezredes — volt kénytelen vállalni ezt a kellemetlen feladatot, mint rangid˝os tiszt. A tisztikar ott állt egy tömegben és szinte megbénultan, döbbenten tétováztunk, amikor Bölcsházy kivágódott, és ott helyben, rögtön engedélyt kért a vkf-t˝ol, hogy személyesen kondolálhasson táviratilag a F˝oméltóságú Kormányzó Úrnak, mint a család régi barátja. Meg is kapta persze az engedélyt, és azután hetekig mutogatta funek-fának ˝ a kabinetiroda sablonos köszön˝o választáviratát. Ett˝ol eltekintve is ügyes szervez˝onek bizonyult, mert el˝ozékenyen hozzájárult, hogy Magda és Mikes is el˝obb mehessenek ˝ szerényen beleegyeszabadságra (én már októberben voltam). O zett abba, hogy december közepe táján indulhasson. Csak kés˝obb jött rá mindenki az el˝ozékenység okára : így Bölcsházy a karácsonyt és szilvesztert is otthon töltötte — volna. Talán ez a „volna” szócska már sejtetteti, hogy közben adódott egy pillanat, amikor a számtalanszor kioktatott és sértegetett hadapródok karának felcsillanhatott a szeme, és kajánul idézhették a közismert közmondást : „Isten malmai, ha lassan is, de biztosan o˝ rölnek !” Említettem már, hogy a lókórház a Dnyeper túlsó partján, Darnicán települt, a mi laktanyánktól mintegy 30 kilométerre. Így aztán túl sur ˝ un ˝ én sem vizitelgettem, a parancsnok meg hónapokig se nézett feléje. December 18-án, regggeli után, azt mondja Miltényi ezredes : kimegyek Darnicára, mert már legalább két hónapja nem voltam ott, gyere te is velem ! Igenis ! — ez lehetett az egyetlen válaszom a dolgok logikája értelmében. De ezt a sztereotíp választ nemcsak a szubordináció mondatta velem, hanem világos, hogy jobban örültem, ha futött ˝ parancsnoki Opel Kapitänben utazhattam a decemberi hóban, fagyban, mint a nyitott, zötyögve rázó ojm-on (országos jármunek ˝ titulálták katonai nyelven a bevonultatott közönséges l˝ocsös, saroglyás parasztszekeret). Kilenc óra körül értünk ki a lókórházba, ahol se o˝ rséget nem találtunk, se lóápolókat, csak a lovak álldogáltak mindenbe be256

Magda Viktor


Miltényi Ferenc

Miltényi Ferenc

Miltényi Ferenc

Mikes István, dr.


letör˝od˝o, blazírt nyugalommal az üres jászlak el˝ott, a tör˝odött alomban, trágyában. Mindenütt a tömény elhanyagoltság képe, piszok, rendetlenség, ami még engem is megrémített, mert el˝oz˝oleg ilyesmit soha nem tapasztaltam. Miltényi rettenetesen dühös lett, szinte belesápadt. Benyitott az ügyeletes szobába, ahol a legnagyobb lelki nyugalomban aludta az igazgak álmát egy o˝ rvezet˝o. A meglehet˝osen közvetlen megszólítás dinamikája pillanatok alatt kiverte szeméb˝ol az álmot, és szabályos vigyázzállásban válaszolgatott : hol a parancsnok ? Három napja nem láttuk — volt a válasz. (Ez a parancsnok volt az aradi 13 vértanú egyikének egyeneságú leszármazottja : vitéz ittebei Kiss Miklós szkv huszárszázados — a fentebb már kafarnaumi századosként tisztelt szeszkazán, aki köztudottan id˝onként eltunt ˝ és a sárgaföldig leiván magát, néhány nap múlva hiánytalanul mindég el˝okerült). Akkor hívja ide az állatorvost ! — volt a következ˝o parancs, tudni illik az állatorvos volt hivatalból a parancsnok helyettese. Elrohant az o˝ rvezet˝o és rövid id˝o múlva — mint akit most húztak ki az ágyból — meglehet˝os neglizsében, bedagadt, álmos szemekkel jelentkezett Mikes Pista. Miltényi eléggé fel volt paprikázva, úgyhogy feleletet sem várva záporozta a kérdéseit : hol vannak a lóápolók, miért alszik az istállóügyeletes, miért nincs kitrágyázva, miért nincsenek a lovak megpucolva, és még egy csomó miért röpködött a leveg˝oben. Mikes végigvárta a szózuhatagot, utána nyugodtan jelentette, hogy két heti szabadságáról hajnalban érkezett vissza, és mivel négy nap, négy éjjel utazott, olyan fáradt volt, hogy senkivel szót sem váltva beesett az ágyába. Így egyik kérdésre sem tud semmilyen választ adni. És hol a másik állatorvos ? — hangzott a következ˝o kérdés. Mikes ugyan ezt sem tudta, de az alva talált ügyeletes válaszolt : Bölcsházy már kora reggel bement a kijevi vasútállomásra, mert o˝ most utazik szabadságra. Az ezredes ezt sehogyan sem értette, hiszen a vonat Lemberg felé naponta délután kett˝okor indul a német precizitásra jellemz˝o halálos pontossággal. Mivel úgy érezte, hogy a talált nagyfokú hanyagságért Bölcsházy a felel˝os — parancsnok nem lévén elérhet˝o állapotban —, telefonon kiszólt a kijevi pályaudvari SZIÁ-ra, hogy Bölcsházy o˝ rvezet˝ot állítsák el˝o a Zsitomiri úti laktanyába kihallgatásra.

257

Mikes István, dr.

Mikes István, dr.





Miltényi Ferenc

Körösztös ilyen esetben biztos, hogy kiköttette volna a munkaszolgálatos lóápolókat egyt˝ol-egyig, még azt is, aki nem volt szolgálatban, vagy beteg volt, azonkívül becsukatta volna az alvó ügyeletes tizedest, valamint mindkét állatorvost. A kafarnaumi századoshoz azonban, az az érzésem, o˝ sem mert volna hozzányúlni, származása és összeköttetései miatt, mint ahogy soha nem rótták fel neki csélcsap, fegyelmezetlen magatartását sem, amíg én Kijevben tartózkodtam. Miltényi beérte egy alapos szidással a helyszínen és hazafelé az autóban dohogva azt tervezte, hogy jól legorombítja Bölcsházyt, amiért állatorvos létére a lovakkal ennyire nem tör˝odött, azután saját kocsiján visszaviteti az állomásra, hogy el tudjon utazni. De hát ember tervez és egy ostoba emberi magatartás hatására — nem az Isten, hanem — az ember megváltoztatja azt, amit eltervezett. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem a legegyöntetubb ˝ tiszta kárörömmel néztünk össze valamennyien, mikor visszaérkezésünk után a már ott várakozó Bölcsházyt az ezredes behívatta a parancsnoki szobába. Mint jól nevelt urasági szobalányok, tapasztottuk a fülünket az ajtóra, ahányan csak oda fértünk, hogy közvetlenül hallhassuk „kedvencünk” jól megérdemelt, jogos letolását. Egy percig sem tagadom, hogy kajánságunk mindegyikünk arcán, akik csak az irodában voltunk, vigyor formájában rajzolódott ki, de „az o˝ rvezet˝o, aki civilben alezredes” ostoba viselkedése döbbentté fagyasztotta a derut. ˝ Ugyanis Miltényi katonásan kemény, de emberi hangon leszidta azért, hogy a lovak ápolatlanok, az istálló takarítatlan, a munkaszolgálatosok és a keretlegények fegyelmezetlenül lebzselnek, nem végzik a kötelességüket. Ha egy állatorvos nem katonás, az nem baj, de ha a lovak ápolása, gondozása sem érdekli, akkor szakmai hivatása körül is bajok vannak. Ilyesfajta „hegyibeszédre” egy józan észjárású o˝ rvezet˝o (még ha „civilben alezredes is”) az ezredesének általában nem válaszol semmit. Még akkor sem, ha történetesen nem értene vele egyet, és valótlan tényeket sorolna a szidás. Ezzel szemben Bölcsházy felfortyanva szó szerint így vágott közbe (mintha ma is hallanám) : „Kikérem magamnak ezt a hangot, én a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjének a tulajdonosa vagyok !”

258

Miltényi Ferenc



Miltényi Ferenc



Bérczy Lajos, dr.

Miltényi vészjósló nyugalommal és higgadtan szólalt meg : „Igen ? Engem az nem érdekel, hogy maga lovag, mert évekig a kormányzó úr lovainak hátuljában kotorászott. Itt rendnek kell lenni és ha nem érdekli egy állatorvost a lovak állapota, jó közérzete, akkor az nem szabadságot érdemel, hanem fogdát ! Adja ide a szabadságos papírjait és két hétig elmélkedjen azon : mit kellett volna tenni ?” Az eredetileg nyugodt hang fokozatosan er˝osödött, míg a végén fortisszimóba csapott át és majdnem teljesen elnyomta a papírzizegést, ami a szabadságengedély összetépésével járt. A készültség elvezette Bölcsházyt, aki a karácsonyi ünnepeket és a szilvesztert, újévet is egy fogdává kinevezett szobában töltötte Kijevben, nem pedig családja körében Budapesten. Itt is eszembe jutott Zimmermann kedvelt mondása „Gegen Dummheit kämpfen selbst die Götter vergebens” — butaság ellen az istenek is hiába küzdenek. ˝ Oszintén szólva mindnyájunkat megdöbbentett a nem várt büntetés. Igaz, hogy kajánul vigyorogtunk eleinte, de azután még az is sajnálta, aki haragudott rá a modora miatt, mert annak sem volt öröm a meghitt családi ünnepet távol tölteni a szeretteit˝ol, aki nem számíthatott már szabadságra és el tudtuk képzelni, mit jelentett ez annak, aki beleélte magát abba, hogy pár nap múlva otthon lehet. Én a Szentestén és Szilveszterkor is megkértem Miltényit, néhány órára engedje meg, hogy Bölcsházy köztünk ünnepelhessen. Mindkét alkalommal megkapta az engedélyt, de utána vissza kellett vonuljon „magányába”, hogy legyen ideje „elmélkedni” : egy napot sem engedett el neki a parancsnok. A sajnálkozás mellett azonban abban is egyetértettünk, hogy maga kereste magának a bajt kihívó modorával. Egyedül neki volt más a véleménye. Ezt 1948-ban tudtam meg, ezért a kronológiai sorrendet ismételten megsértve most mesélem el a „Bölcsházy ügyem” befejezését. 1945-ben — a front elvonultával — öt állatorvos maradt az FM-ben. Egyik˝ojük — Bérczy Lajos — mesélte el nekem a hatvanas években, hogy o˝ k öten összeültek, és szabályosan sorsot húztak, hogy — lévén öt koalíciós párt —, melyikük milyen pártba lépjen be. Akkor azt gondolták, hogy majd kialakul a pátok hatalmi ereje, és akinek a sorsolás révén „jó” párt jutott, majd segít a többieknek. 259


Miltényi Ferenc


Bölcsházy Kálmán, dr. Bölcsházy Kálmán, dr.

Dobi István


Miltényi Ferenc

Bérczynek a sors a Független Kisgazdapártot szánta, míg Bölcsházy a Kommunista Párt nevét húzta ki a kalapból. Bérczyt rövidesen ki is rúgták a Minisztériumból, míg Bölcsházy maradt a helyén, s˝ot néhány év múlva egyetemi tanár lett, a szülészeti tanszék vezet˝oje. Igaz, hogy 1945 után nem hallottam a lovagkeresztjével dicsekedni, gondolom, az önéletrajzából is kifelejt˝odött. Elég az hozzá, hogy 1947-ben nekem is sur ˝ usödtek ˝ a politikai kellemetlenségeim (err˝ol annak idején részletesen meg fogok emlékezni) odahaza Vas megyében, de emellett a minisztérium részér˝ol is állandóan éreztem valamiféle nyomást, amit alig tudtam kiparírozni. Amikor 1948-ban (Marek professzor 80-ik születésnapja alkalmából rendezett ünnepségek után) már csak a Miniszter — Dobi István — személyes közbelépésével sikerült kivédenem az engem sújtó „betartásokat”, megkérdeztem a személyzeti ügyeket irányító kollégát, Bohunka (Bókai) Lajost : mondja ˝ régi barátságunkra meg o˝ szintén, kinek vagyok a bögyében. O való tekintettel elárulta, hogy Bölcsházy az, aki el nem mulaszt egy lehet˝oséget sem, hogy káromra tehessen valamit. Mivel sosem szerettem arctalan dolgokat, rögtön be is mentem Bölcsházyhoz és nyíltan feltettem neki a kérdést : mi baja van velem ? A válasz egyszeru˝ volt : tiszta szívb˝ol gyulöl, ˝ mert szerinte nekem 1942-ben Kijevben — mint szakmai f˝onöknek — meg kellett volna védenem a Miltényivel szemben. (Hogy miként, azt nem részletezte.) Ezért ahol csak tud ártani nekem, meg fogja tenni. „Látod Kálmán, végre olyan tulajdonságodat is megismertem, amiért tisztelni tudlak : o˝ szinteségedért !” — volt a válaszom. Ett˝ol kezdve, ha ritkán találkoztunk is, o˝ soha nem fogadta a köszönésemet, úgyhogy utólag az o˝ szinteség mellett a következetességet is tisztelnem kellett benne. Hogy a kés˝obbiekben akart-e és mennyit sikerült ártania, azt nem tudom, mindenesetre én, a pártonkívüli gyakorló állatorvos 1962-ben tudományos fokozatot szereztem, amit o˝ párttagsága és egyetemi katedrája ellenére sem tudott megszerezni soha. Béke poraira, 1979-ben jobb létre szenderült. (építoanyag-vásárlás) ˝ Na de térjünk vissza az id˝orendiségbe : említettem már, hogy a front és Szentgotthárd között sur ˝ un ˝ jöv˝o-men˝o leveleink tar260

Bérczy Lajos, dr.

Bérczy Lajos, dr.

Marek József, dr.

Bókai (Bohunka) Lajos


Alsórönök

talma legalább 90 %-ban a kölcsönös szerelem, sóvárgás, aggódás témaköréb˝ol adódott, míg a fennmaradó rész saját fészekalapításunk „adminisztratív teend˝oinek” bonyolításából tev˝odött össze. A korábbiakban szó volt már róla, hogy 1942 tavaszára „telektulajdonosok” lettünk és házat akartunk építeni. Komáromi Sándor meg ezen a tavaszon elkészítette a vázlatos terveket, amiket azután én Kijevben több más építésszel is átnézettem. Körösztös o˝ rnagy egyszer órást keresett az átvonuló és átmenetileg a mi laktanyánkban id˝oz˝o sok ezer munkaszolgálatos között, én mindig építészeket. A kapott ötleteket azután megírtam haza és júliusra kialakult egy nem éppen szerény méretu˝ (200 négyzetméter alapterületu) ˝ hat szobás, kétszintes ház végleges terve. Jellemz˝o volt húsz éves korunk megfontolatlanságára, hogy 5–6 000 peng˝o készpénzzel szemrebbenés nélkül nekivágtunk a tízszer annyiba kerül˝o építkezésnek. A nyár és o˝ sz folyamán nejem megvásárolta a téglát (70 000 darab), cserepet (11 000 db kis hódfarkút) és a telekre is szállíttatta, ami összesen — fuvarral együtt — 3 200 peng˝obe került ! Majd ugyanott leoltatott egy vagon meszet, vett egy vagon cementet és megvásárolta az összes ajtó-, ablakvasalást (természetesen rézb˝ol !), üvegeket és egyéb apróságot. És a készpénzünk még el sem fogyott. Az októberi szabadságom alatt megrendeltem Korpics asztalosnál az ajtókat, ablakokat. Öt köbméter lucfeny˝o-deszkát kért felhasználásra és ugyanennyit munkadíj fejében. Ezt a tíz köbméter feny˝oárut a ciszterek alsórönöki fafeldolgozó telepe adta hitelbe. Ennyi el˝okészítés után már csak a tavaszt vártuk, hogy én leszerelhessek, hazakerüljek és elkezdhessük a „fészekrakást”. A hazakerülés persze nem volt egészen zökken˝omentes, elhúzódott egy kissé, mert — mint már szó esett róla — november 7-én ugyan megjött a felváltóm, de Budinszky alezredes hadtest vezet˝o állatorvos a saját karácsonyát otthonra tervezte be és ezért nekem meg kellett várnom a következ˝o évet, az o˝ visszatérését. (a hadtest vezeto˝ állatorvos helyettesítése) Nekem kellett tehát helyettesítenem több mint egy hónapig a magas rangú törzstisztet, a hadtest nagyságos —„Keleti Megszálló Csoport” — vezet˝o állatorvosát ! Nekem, aki még tisztes iskolát

261


Budinszky József, dr.

Darnica

sem végeztem a katonaságnál, nem hogy tiszti iskolát. Na de persze nem csak emiatt veszett el a háború, azt hiszem. Ez alatt a helyettesítés alatt akadt egy-két elgondolkodtató élményem, melyekr˝ol a beszámolót akkorra ígértem, amikor a kronológiai sorrendben odáig érek, jöjjenek tehát ! Futártiszt érkezett repül˝ovel a HM-b˝ol és kereste a hadtest vezet˝o állatorvost. Kicsit furcsán nézett rám, mikor meglátta a rangomat, de azért átadta a lepecsételt borítékot, melyre rá volt írva : Szigorúan bizalmas ! Tiszt tisztnek ! Személyes felbontásra ! Reszket˝o inakkal bontottam fel a levelet, vajon milyen bizalmas hadititok részesévé tesz ? A szöveg hozzávet˝oleg így szólt : „Az V./2. Ellonál (ellátóoszlop) tárolt 50 kg patazsírt a következ˝oképpen ossza el : IV./2. süt˝ooszlop 6 kg, lókórház (Darnicán) 15 kg ” és így tovább. Megkönnyebbült a lelkem, hogy nem bíztak rám valami fontos hadmuveleti ˝ titkot és a jöv˝oben sem kell fontosságom tudatát sejtet˝o rejtélyes arckifejezéssel érintkeznem környezetemmel, maradhatok olyan nyílt, o˝ szinte ezután is, mint amilyennek születtem. A fenti „szigorúan bizalmas” adatokból ugyanis még az sem volt kikövetkeztethet˝o : hány lova van az alakulatnak, ugyanis a kiutalt patazsír és a lólétszám nem volt egyenes arányban egymással. Bár lehet, hogy valami titokzatos kód szerint számolták ki a HM-ben az elosztást, de az is lehet, hogy éppen az ellenség félrevezetésére szánták. Vagy egyszeruen ˝ az is lehet, hogy egy protekciós futártisztnek volt szüksége egy hadmu˝ veleti területen tett „veszélyes kiküldetésre” ahhoz, hogy a soron következ˝o el˝oléptetést vagy hadi kitüntetést megkaphassa. De nem törtem a fejem a rejtély megoldásán, mert a másik élményem jobban foglalkoztatott. Mint el˝obb valahol már említettem, az állategészségügyi szolgálat a IV.C. osztály, az anyagi vezérkari tiszt alá tartozott. Ez egy nagyon szimpatikus vezérkari százados volt ebben az id˝oben, aki nem tartotta rangján alulinak, hogy egy póttartalékos zászlóst is emberszámba vegyen és az általa feltett meglehet˝osen naiv kérdéseire a legnagyobb komolysággal válaszoljon. Életemben soha nem szerettem a titokzatos rejtélyeket, pláne értelmetlen dolgokat, tehát az alatt a pár hét alatt volt mit kérdeznem az anyagi vezérkari tisztt˝ol. Az egyik ilyen titokfeszeget˝o, naiv kérdésem a következ˝o volt : miért mondjuk azt, hogy a „Brianszki erd˝oben 3 hadosztályunk van (102, 105 és 108-as), 262

Jaczkó Pál

mikor minden alakulat csak fél létszámra van feltöltve, tehát az a bizonyos 3 hadosztály alig tesz ki másfelet ?” A válasz roppant egyszeru˝ volt és világos, a politika (az u.n. „Kállay kett˝os”) így akarja félrevezetni a németeket és kimenteni a magyar életeket, hogy nem tölti fel a teljes létszámra az alakulatokat. A kért három hadosztály (102, 105 és 108-as) ott van Szeredina Budán és a Brianszki erd˝oben, másutt a kijelölt körzetekben, de kevesebb ember élete forog veszélyben, mintha a teljes létszám ott volna. Én aggályoskodtam, hogy a németek olyan ostobák és hiszékenyek volnának, hogy így félre lehetne o˝ ket vezetni, hiszen a három hadosztálynak akkora területet jelöltek ki muködési ˝ terepként, amekkorát a teljes létszámú alakulatok tudnak ellen˝orizni. Ha nekünk fele annyi emberünk ellen˝orzi csak a területet, fele akkora a hatékonyságuk is, a veszteségeink pedig nyilván többszörösek. Az aggályaim, úgy láttam, egybeestek az övéivel, mert válasza az volt : a katona dolga az engedelmesség, nem a kritika és spekulálás. Az összefüggésekre azután kés˝obb magam is rájöttem. mert ha kicsit megkésve is, de 1943 januárjában — amikor megkezd˝odött a 2. hadsereg doni kálváriája — végre elindulhattam haza. A Kárpátokban — Lavocsne* határállomáson — összeakadtam volt gimnazista osztálytársammal, Jaczkó Palival, akivel nyolc évig egy osztályban jártunk és utána még hét évig együtt vol˝ is tartalékos zászlós volt és kérdésemre, tunk öregcserkészek. O hogy milyen alakulathoz megy, azt mondta Kijevbe, vitéz Bakay Szilárd altábornagy mellé. Nagyon csodálkoztam, hiszen Bakaynak a parancs˝ortisztje is százados volt, az egyes el˝oadók pedig kivétel nélkül törzstisztek. Jól ismertem Bakayt, hiszen az o˝ sz folyamán háromszor rendelt magához kihallgatásra, amikor is parancsnokaimnak kellett engem ezekre a bizonytalan kimenetelu˝ „szeánszokra” el˝ovezetniük. Az okot mindég valamilyen (vélt) mulasztás, szabályzatsértés szolgáltatta, tehát elvárható eredmény : büntetés. Én soha nem izgultam, mert egyfel˝ol tudtam, hogy nem követtem el semmit (bár ez katonáéknál nem egy biztos alapállás), másfel˝ol mire büntethetnek : laktanyafogság, magánfogság 1–2 hét ? Akkor ez alatt az id˝o alatt ki látja el a szolgálatot a kijevi 44 alakulatnál * Lawoczne, Lavocsnoje (ma : Ivano-Frankivszki terület, Ukrajna)

263

Szeredina Buda

Bakay Szilárd

Bakay Szilárd

Jaczkó Pál

Bakay Szilárd

Bakay Szilárd Szügyi Zoltán

Bakay Szilárd

Bakay Szilárd

és a Brianszki erd˝obeli többinél ? Ez inkább nekik jelentett volna problémát, nem nekem. A parancsnokom — aki el˝oállított — minden alkalommal izgult, mert ilyen hadtestparancsnoki büntetés esetén valami jutott az elöljárónak is (ellen˝orzés elmulasztása, fegyelem lazasága, vagy mit tudom én mi miatt), aki viszont, ha ezredes volt is — esetleg az el˝oléptetésnél hátrányba kerülhetett. A tényekhez tartozik, hogy mindhárom esetben bebizonyosodott „vétlenségem”, tehát tulajdonképpen semmi okom nem volt haragudni Bakayra. Mégsem tudtam értékrendemben hová helyezni, bár ezt azzal könyveltem el magamban, hogy egy altábornagyra, kegyelmes (excellenciás) úrra az én értékítéletemben nem is lehet kategória. Jaczkó lavocsnei közlését — ha tudat alatti értetlenkedéssel is — tudomásul vettem. A magyarázatot az élet adta meg a kés˝obbiekben, amit — ismételten megel˝ozve a kronológiai sorrendet — most mondok el. Jaczkó 1945 tavaszán Vas megye f˝oispánja lett a Független Kisgazdapárt színeiben és 6–8 hónapig „uralkodott”. Ez id˝o alatt sokszor és néha huzamosabban is vendégeskedett nálunk Szentgotthárdon. Ekkor mesélte, hogy o˝ Bajcsy-Zsilinszky mellett dolgozott az ellenállásban és így került Bakay mellé, mint ellenállási összeköt˝o. Kés˝obb Bakay Budapest városparancsnoka lett 1944-ben és vitéz Szügyi Zoltánnal (vezér˝ornagy, az ejt˝oerny˝osök, ill. a Szent László hadosztály parancsnoka) Budapestet nyílt várossá akarták nyilvánítani. A németek persze rájöttek, Bakayt az a Skorzeny rabolta el egy ködös o˝ szi napon a belvárosi Duna-parton, aki el˝obb Mussolinit is kiszabadította. (Szügyi személyesen beszélte el az ügynek ezt e részét 1947 februárjában a Katonapolitikai Osztályon (Nádor u. 9) a közös cellában töltött napok alatt, tehát én hitelesnek fogadom el.) Bakayt a németek Dachauba vitték, majd a háború végén hazajött és néhány napot Jaczkónál töltött Szombathelyen. Azután az oroszok letartóztatták és egy ideig Szügyivel együtt ültek a Vilma királyn˝o úton az NKVD fogságában. Bakayt halálraítélték és ki is végezték. Szügyit a háborús f˝obunösökkel ˝ egy repül˝ogépen hozták haza nyugatról és átadták az oroszoknak. Kés˝obb az oroszok kell˝o kihallgatások után — visszaadták a magyar „igazságszolgáltatásnak”. Amikor bennünket összezártak, már vagy másfél éve hall264

Jaczkó Pál

Bakay Szilárd

Skorzeny, Otto

Nádor utca 9


Jaczkó Pál

Szügyi Zoltán

gatták ki a legkülönböz˝obb nyomozó hatóságok, és mint Damoklesz kardja lebegett felette a halálra ítélés valószínusége. ˝ A végén — úgy tudom — 15 évet kapott. Karakán, katonás ember volt, minden megalkuvás nélküli, számomra egyenesen lenyu˝ göz˝o egyéniség, akivel még a katona pribékek is tisztelettel bántak, pedig rangjelzést nem viselt. Ennyi közbevetés után tehát saját tapasztalataimból is leszögezhetem, hogy „Kállay kett˝os” volt, ha nem is sokat ér˝o haszonnal. Én viszont hazaértem és február elején (1943) leszerelhettem. (újra otthon, házépítés, második lányunk születése)


Persze elmentem a cisztertemplomba és h˝on fohászkodtam, hogy legalább ebben az évben ne kelljen bevonulnom. Kérésem tökéletes (szószerinti) meghallgatásra talált 1944. január 1-én reggel kaptam meg a követez˝o hadba szólítást. De addig azért sok miden történt. Március 1-én (anyám emlékére Szent József havának els˝o napján) megtörtént az els˝o kapavágás a házhelyen (Szentgotthárd, Kossuth Lajos utca 43). A kezdés pontos id˝opontja azért is lényeges, mert a 330 m2 lakóterületu, ˝ 1 000 légköbmétert magába ölel˝o házba ugyanezen év október 26-án be is költöztünk. Az építés irányítója Komáromi Sándor épít˝omester, barát és szomszéd volt, a k˝omuvesek, ˝ iparosok zömmel vendek. Mint fentebb már szó esett róla, az épít˝oanyag jelent˝os része frontszolgálatom alatt már megvásárlásra került. Persze mivel az indulási „t˝okénk” a teljes összegnek alig 10 %-ára rúgott, gondolni való, hogy a többit milyen nehéz volt összeszedni. A ciszterek hitelbe adták az összes faárut a födémgerendától a tet˝ozet anyagáig, az összes deszkaárutól a kerítésoszlopokig, lécekig, disznóólnak valóig az alsórönöki fatelepükr˝ol és az igazság az, hogy sose kellett kifizetnem, mert közben államosították o˝ ket. Ezenkívül kaposvári bankok adtak hitelt, Szombathelyen az Egyházmegyei Takarék 20 000 peng˝ot kölcsönzött, de ami a legnagyobb szerencsém volt : a szomszédos körmendi járási állatorvost kora tavasszal küldték a frontra és pár hónapig én helyettesítettem. Ez azt jelentette, hogy naponta reggel négy órakor biciklire ültem, elkarikáztam a felügyeletemre bízott nyolcvan község közül a legtávolabb lév˝obe, a tavaszi sertésorbánc elleni oltásokat elvégezni. Naponta átlag 60–100 km volt a megtett kerékpárút és mindezt heteken át megszakítás nélkül (ezzel km-enként 265

Alsórönök

20 fillért spóroltam, hogy nem taxival jártam !) és az így megkeresett pénzb˝ol tudtam minden hét végén kifizetni a munkások 4–500 peng˝ore rugó heti munkabérét. Közel ötven év múltán visszaemlékezve úgy gondolom, biztosan nem volt könnyu, ˝ de akkor — 27 évesen — azzal a tudattal, hogy saját házunkban lakhatunk, még talán a hegyeket is megmozgattam volna, olyan energia és munkabírás duzzadt Dózsa Éva Katalin, bennem. lányom Októberben tehát költöztünk és november 26-án Éva már itt született, reggel negyed kilenckor. Azért emlékszem ilyen pontosan az id˝opontra, mert hajnalban kezd˝odtek a fájások és én rögtön hívtam Kozó nénit, az öreg bábát, aki már Mari születésénél is segédkezett. Sajnos Illényi Pali katona volt ebben az id˝oben, Frühwald dr., Szentgotthárd így Frühwald dr.-t kellett elhívnom, akivel az ördög tudja mi˝ a vizsgálat után ( 1 2 8-kor) kijeért — sohasem szimpatizáltam. O lentette, hogy dél körül várható a szülés. Én pánikba estem, mert aznapra kutyaoltás volt meghirdetve úgy, hogy fél kilenckor Rábakethelyen, kilenckor Máriaújfalun vártak összedobolva a falu összes kutyái és félóránként, óránként újabb és újabb községekben a délutáni órákig. Ilyen el˝ore meghirdetett kötelez˝o oltást nem lehetett elhalasztani, mondván, hogy az állatorvos felesége szül, erre még akkor is meg kellett jelenni, ha véletlenül epegörcsben fetrengett volna az ember. Az akkori id˝ok munkaerkölcse, amire az embert a családja, az iskola és a századokon át génjeiben rögz˝odött és örökletessé vált etikai tartás nevelte, — ezt így írta el˝o. Sajnos az azóta eltelt évtizedek a legnagyobb rombolást ennek az erkölcsi alapállásnak a teljes megsemmisítése terén végezték. Szépen cseng˝o, de hamis jelszavak szajkózásával („A munka becsület és dics˝oség dolga !”), éppen a becsületes munka értékrendjét ásták alá és csak a dics˝oséget forszírozták a „munka h˝ose”, meg egyéb kitüntetések osztogatásával, ahol nem a munka volt az alapérték, hanem a pártállás, összeköttetés. Mint rosszindulatú daganat sz˝otte be a társadalmat a korrupció, a látszatmunka propagálása, ami azután oda vezetett, hogy mindenki (tisztelet a kevés kivételnek) azt lopott a munkahelyén, amit tudott, ha mást nem : az id˝ot lopta. El nem tudom képzelni, hogy mennyi id˝o és energia tudja majd visszaadni a tisztességes, becsületes munkának azt az értékelést, amiben az én korosztályom még feln˝ott.

266

Illényi Pál, dr.

Na de elég a moralizálásból, térjünk vissza a szüléshez. Kozó néni látva a kétségbeesésemet, megnyugtatott, hogy fél kilencig megjön a várva várt, akármit mond is az orvos. És mivel ez neki kb. az ezerhatszázadik szülési segédkezése volt, rutinjának lett igaza és nem az orvosnak, úgyhogy két gyermekes (vagy inkább lányos) családapaként olthattam késedelem nélkül veszettség ellen a kutyákat végig a Rába völgyében. Pillanatnyilag minden szép volt tehát : saját ház, két aranyos lány és szeret˝o feleség. Ráadásul — úgy gondoltam — újabb frontszolgálat sem fenyeget, mert akinek két gyermeke volt, azt legfeljebb nyolc hónapra lehetett frontszolgálatra kötelezni. Nekem pedig már 11 nap gyult ˝ össze az id˝ok során. Persze következetesség, logika és katonaság sohasem volt öszszeegyeztethet˝o. Legalábbis bennem ez a kép alakult ki az id˝ok során. (újabb behívo) ˝ 1944. január 1-én éppen az Újév napi misére készültünk, amikor csönget a postás és átad egy SAS behívót, amivel Nagykanizsán a Károly laktanyában a 17. gyalogezrednél kellett volna azonnal, késedelem nélkül jelentkeznem, tartalékos állatorvoszászlósi min˝oségben. El˝oz˝o évi imám tehát meghallgatásra talált : 1943-ban nem kaptam behívót, hiszen nagy szerényen valóban csak ezért imádkoztam hazaérkezésem után. Persze a bevonulást azért szokás szerint most sem kapkodtam el, másnap délel˝ott felhívtam telefonon a szombathelyi III. hadtest vezet˝o állatorvosát, Kocsis alezredest és méltatlankodtam, hogy már kétszer voltam a fronton, összesen közel egy évet, két gyermekem van és már szeretnék itthon is dolgozni. Megnyugtatott, hogy nem kell kimennem a frontra, hanem csak pár napig a lósorozásnál van szüksége a hadseregnek a szaktudásomra. Én, az örök naiv, hittem is neki, csak akkor kezdett a hitem ingadozni, mikor Kanizsa felé mind több katonaládás sorstársat láttam felszállni a vonatra. Nagykanizsán azután egy zászlós menetoszlopba állította az érkez˝oket : irány a Károly laktanya, a 17. gyalogezred törzshelye. Mint zászlósnak persze nem kellett e sorban masíroznom, s˝ot fel is világosított : szó sincs itt lósorozásról, most állítják fel a 17. gyalogezred pótezredét és 47. gyalogezred címen irány a front ! Néhány nap múlva indulás. Gondolható, hogy nem repestem a boldogságtól. 267

Néhány napot igénybevett a felszerelés és több ízben is felcsillant a remény, hogy megúszom az újabb frontszolgálatot, mert naponta több magasabb parancsnoksági ellen˝orzés is történt. Ezek sorba állították a jónépet és megkérdezték, ki volt már a fronton ? Én persze minden alkalommal azonnal jelentkeztem és soroltam, hogy közel egy évet töltöttem odakint és két gyerekem van. A válasz mindég az volt : engem nem lehet kiküldeni az érvényes szabályok értelmében ! A remény itt kezdett csillogni, mikor azonban kiderült, hogy állatorvos vagyok, akkor az is kiderült, hogy állatorvosnak ki kell menni az ezreddel, mert az ezredparancsnok gépkocsiján kívül minden jármu˝ két lóer˝os volt. Ha nem tudnak az indulásig más állatorvost szerezni, akkor sajnos nekem kell elvonulnom velük. De legyek nyugodt, majd három hónap múlva leváltanak. Azért nem el˝obb, mert olyan szabály is van, hogy aki már átlépte a hadmuveleti ˝ terület határát, azt három hónapnál el˝obb nem lehet leváltani. Ezek a beszélgetések a laktanyaparancsnokkal zajlottak és egy cseppet sem nyugtattak meg. El voltam keseredve és bánatomat el is panaszoltam a vmk (visszamaradó különítmény) altisztjének, aki örök igazságot válaszolt : minden szabály annyit ér, amennyit megtartanak bel˝ole. Tipikus józan paraszti észjárása, érvélése pedig meg is gy˝ozött : ha engem szabályellenesen ki lehet küldeni, akkor szabályellenesen le is lehet váltani három hónapon belül. Közölte, hogy ha mi elvonulunk, a laktanyaparancsnok azonnal elmegy szabadságra és akkor o˝ (az altiszt) azonnal behív egy tartalékos állatorvost és utánam küldi. Így is tett ! — áldja meg a magasságbeli. Mi január els˝o napjaiban „elvonultunk” a hadmuveleti ˝ terület felé, a határig a tisztek személykocsikban, onnan tovább pedig elegáns marhavagonokban „hat ló, vagy harminchat ember” jelige alatt. Kora délel˝ott értünk Budapestre, a ferencvárosi pályaudvarra. Tudtam, hogy a feleségem Pesten van, mert a húgom ezekben a napokban várta az els˝o fiát. Elmentem tehát a PUP-ra (pályaudvar parancsnokság), hogy megpróbáljak t˝ole legalább telefonon elbúcsúzni. Legnagyobb meglepetésemre a volt zongoratanárn˝om (aki vagy hét évig nyúzta botfülemet) férje — Fogarassy János fest˝omuvész, ˝ rajztanár volt az ügyeletes tiszt tartalékos f˝ohadnagyi rangban. Mondani sem kell, hogy nejemet nem értem utol telefonon, mert már a húgom anyósával bementek a klini268

Dósa Ilona, húgom

Mikó Imre

Dávid Zoltán, dr.

kára. A hétéves zongoratanulmányaimnak életemben ekkor vettem kézzelfogható hasznát — János bácsi félreállíttatta a szerelvényünket addig, míg én el nem tudok búcsúzni. Restelkedtem egy kissé, mert csak este kilenc körül került el˝o életen párja, akit a húgom apósa kísért ki a háborús elsötétítés közepette. Utolsó pillanatban jöttek, mert a PUP már nem tudta indokolni tovább a szerelvény félreállítását és éppen indítani akart bennünket. Gyors hitvesi csók és irány a nagy orosz tél. Néhány szó azokról, akikkel összehozott a sors erre a komfortosnak egyáltalán nem ígérkez˝o „társasutazásra”. Akkor egy gyalogezred törzse 10 tisztb˝ol és 90 f˝o legénységb˝ol állt. A parancsnok vitéz Dávidházy István ezredes volt, els˝o segédtisztje Andaházy százados, másod segédtiszt Molnár nevu˝ tartalékos f˝ohadnagy, civilben adóhivatali tisztvisel˝o Zalaegerszegen. Járt minden ezrednek egy katolikus és egy protestáns lelkész. A mi esetünkben a protestáns lelkész éppen a behívása el˝ott házasodott, ezért a katolikus átvállalta a protestánsok lelki gondozását is, hogy a kolléga zavartalanul gyakorolhassa házastársi kötelezettségét. Ezt a katolikus papot Mikó Imrének hívták, zalai kisközség káplánja volt, nagyon aranyos ember és velem, valamint az orvossal, Dávid Zolival egyid˝os, 1916-os. Volt még egy híradó szakaszparancsnok, egy gyógyszerész és egy ún. csapatcsend˝or tiszt. Egy-két epizód az útról : Miskolcon állt a szerelvény, mikor Dávid Zoli elkezd sóhajtozni : jó neked, legalább el tudtál búcsúzni a feleségedt˝ol, de én a szüleimnek még integetni sem tudok Sárospatakon, ahol gimnáziumi igazgató az apám. Én a civil mentalitásommal mindjárt ajánlottam, hogy kéredzkedjen el az ezredest˝ol, a pár perc múlva induló gyorsvonattal utazzon el˝ore Sárospatakra, így 1–2 órát otthon tölthet. Amikor azután a mi szerelvényünk odaér, felszáll hozzánk. Erre kiderül, hogy nem mer elkéredzkedni, mert o˝ aktív tiszt és ez az állapot egy csomó gátlást kifejleszt az emberben azokkal szemben, akiknek több a csillag a nyakukon. Persze ennek az ellentételezése azután általában az volt, hogy a kevesebb csillaggal rendelkez˝okkel szemben o˝ k játszottak kényurat. Én az ilyen mentalitást sohasem tudtam megérteni, éppen ezért civil egyszeruséggel ˝ szóltam Dávidházynak, hogy engedje el Zolit. Az érdekesség az volt, hogy a parancsnok ezt a kérést logikusnak, természetesnek és megvalósíthatónak tartotta. Ezért

269

Dávid Zoltán, dr.

Dávidházy István

Dávidházy István

Mikó Imre

mondtam, hogy Dávidházy nem átlag katonatiszt volt, hanem olyan valaki, akib˝ol az emberséget nem ölte ki a klikkszellem. Zoli tehát el˝oreutazott és mikor Sárospatakra értünk, ott várt szüleivel együtt a pályaudvaron. Az anyja persze könnyezett és én vigasztaltam, hogy hamarosan hazajövünk. Sajnos az anyai szív megérzése vált valóra, mert a kárpáti harcokban Zoli aknára lépett, ami az egyik lábát bokában letépte. Kórházvonaton küldték haza, de o˝ útközben letekerte a kötését, elvérzett és csak holtan érkezett meg Sárospatakra. Tudatosan lett öngyilkos ! Nekem több ízben is kifejtette, hogy o˝ egy el˝ore látható irányba változó világban (ami sajnos be is következett) nem érezné magát jól, gondolom fél lábbal még kevésbé. Egyébként is nagy szerelmi bánatát soha ki nem heverte és talán ez tette id˝onként cinikussá, életunttá az amúgy aranyos kedélyu˝ fiatal orvost. Halála körülményeit Mikó Imre mesélte el 1945 kora nyarán, amikor mint hadifoglyot hajtották sok ezred magával Ausztriából vissza Szentgotthárdon keresztül. Ilyenkor mi, gotthárdiak kint álltunk a kapu el˝ott, kikészítettünk ivóedényeket és vizet, ˝ hogy aki megszomjazott a menetelés közben, az ihasson. Orség alig kísérte a hadifoglyokat, százméterenként, ha egy orosz csellengett, mert bemesélték nekik, hogy majd Jánosházán kap mindenki „dokumentumot” és avval mehet haza. Sok ismer˝os akadt a sorban és fanatikusan hiszékenynek bizonyult valamennyi. Gondolom, akkor lep˝odtek csak meg, mikor Jánosházán a szögesdrót mögé kerültek és hamarosan elindultak velük a végeláthatatlan szerelvények Temesvár, Foksáni és egyéb hírhedt gyuj˝ t˝otábor felé Romániába, majd a SzU-ba, hogy évek múlva jó, ha fele létszámban végre hazaérhessenek. De az utolsókat csak 1955–56-ban vetette haza a kiszámíthatatlan sors. Mikó Imre is ott ballagott a sorban. Nagyon megörültem, amikor megláttam és zsebemben a helyi orosz parancsnokság pecsétes igazolványával (ami ugyan nem jelentett 100 %-os biztonságot, mint ahogy akkor semmiféle papír, de mégis egy viszonylagos biztonságérzetet kölcsönzött) beálltam mellé a sorba és Máriafaluig elkísértem. Közben agitáltam, hogy lépjen le, adok neki civil ruhát és szerzünk „papírt” is, amit akkoriban egyszeruen ˝ bumaskának hívtunk. Próbáltam felvilágosítani, hogy nem dokumentumokkal várják o˝ ket Jánosházán, hanem lelakatolt marhavagonokkal. Érdekes és imponáló indokkal hárította el ajánlatomat : lehet, hogy ez az út Szibériába vezet, de mivel a rábízott 270

Dávid Zoltán, dr.

Mikó Imre

emberek, a 47. gyalogezred maradványai is itt menetelnek, nem hagyhatja el o˝ ket. Papi hivatását fontosabbnak tartotta, mint saját biztonságát, kényelmét. Nem tudom, hazakeveredett e valaha és mi lett a kés˝obbi sorsa ? (frontközelben) Na de térjünk vissza 1944 januárjába, amikor is vitt bennünket a vonat Galícia és Ukrajna felé. Jeziorániban álltunk meg egy hajnalban és mondták, hogy innen 9 km Glinszk, ahova mennünk kell. Dél felé már nagyon untuk magunkat és hárman (az orvos, a pap és jómagam) elindultunk gyalog Glinszk irányába, míg a többiek várták nyugodtan a szállító autókat. Eléggé toronyiránt mentünk és nagy érdekl˝odéssel figyeltük az utunkba es˝o két kis falut és házait. Csodálkozva láttuk, hogy a falu végén éppúgy áll az út menti feszület, akár egy alföldi kis magyar faluban. Az egyik házba be is mentünk és a szoba sarkában a falon ott találtunk egy ikont, el˝otte virág és mécses. Nem ezt vártuk, de értelmes felvilágosítást nem tudtunk kérni, mert csak az én csekély szókincsem volt az összeköt˝o kapocs, az pedig néhány irányjelz˝o szón kívül csupán a szitkozódásban merült ki. Nagy léleknyugalommal sétáltunk be kora délután Glinszkbe, ahol éktelenül lehordtak bennünket felel˝otlen sétánk miatt, mert azt mondták, hogy a vidék tele van partizánokkal és veszélyesek a magányos séták. Mindenesetre egy fia partizánnal sem találkoztunk. A front innen kb. 20 km-re húzódott és mi itt váltottunk fel egy er˝osen megritkult ezredet. Sokáig nem maradtunk itt mi sem három nap múlva megjött a parancs a „rugalmas elszakadásra”. Ez alatt a néhány nap alatt újólag módom volt elcsodálkozni e katonai éberség leleményes voltán : telefonon — akár hívó volt, akár hívott — nem volt szabad az ember rangját, beosztását bemondani, hanem havonta változó jelszóval kellett jelentkezni. Például abban a hónapban az állatorvos volt a tölgyfa, az orvos a bükkfa. Tehát, ha fel akartam hívni az orvost, akkor úgy kellett a telefonba mondani : tölgyfa keresi bükkfát. Még szerencse, hogy nem nagyon telefonáltunk egymásnak, mert egy szobában laktunk, de így is napokig röhögtünk ezen a marhaságon. Azt viszont hallottuk, hogy az el˝oz˝o hónapban az általunk leváltott ezred telefonközpontos katonájának humorát egyáltalán nem értékelte a magasabb parancsnokság. Az ezredparancsnok fed˝oneve ugyanis akkor Töhötöm volt és, mikor a hadosztály vezérkari 271

Dávidházy István

f˝onök beszólt : kapcsolja Töhötömöt, a vidám telefonkezel˝o azt válaszolta : nem töhötöm, mert mással beszél. Hiába hivatkozott szegedi származására, szigorú büntetést kapott. A harmadik este tiszti gyulésen ˝ közölte Dávidházy, hogy hajnalban ez ezredtörzs (10 tiszt és 90 f˝o legénység), valamint az ezredközvetlen alakulatok (árkász- és utász század) 50 km-rel hátrább „helyezik el háp-jukat”. (A háp a harcálláspont rövidítése.) A harcoló zászlóaljak (három volt) 1–1 nappal kés˝obb szakadnak el az ellenségt˝ol. Önkéntes jelentkez˝oket kért szálláscsinálóknak. Mi tagadás, nem volt nagy tolongás erre a feladatra — úgy látszik harci szellemünk még nem állt valami magas fokon. A végén én jelentkeztem — úgy is, mint „régi” frontharcos, akinek az el˝oz˝o szolgálataiért már a mellén fityegett a koszorús, kardos tuzke˝ reszt, amiért ugyan nem kellett h˝osies cselekedeteket végrehajtani, elég volt három hónapot eltölteni hadmuveleti ˝ területen. A távbeszél˝o szakaszparancsnok (˝o is zászlós volt) jelentkezett még és reggel elügettünk nyugat felé. Ügetés, vágta és délután már meg is érkeztünk a kijelölt körzetbe. A monarchia idejében a Dubnó–Rovnó*–Luck várháromszög volt Galícia keleti véd˝obástyája. Nekünk Dubnótól keletre 6 km-re kellett az aszfalt útról letérnünk, hogy Pohorelec községben el˝okészítsük a szállást. Az ezredközvetlenek két kilométerrel odébb Ludhardovkán kaptak helyet. Kora délután a helyszínre értünk, mindent elrendeztünk és estére megérkeztek a többiek is. Nekem els˝o perct˝ol kezdve nem tetszett a hely, bár a dombok között meghúzódó kis falu tájképileg csendes, üdít˝o benyomást keltett. Valahogy olyan érzésem volt, mintha egérfogóban lennénk : köröskörül dombok, az országút (amelyik Dubnóba vezetett) vagy három kilométerre. Az els˝o éjszaka nyugalomban telt el, abban a nyugodt tudatban, hogy a frontvonal vagy 60– 70 km-re keletre húzódik, és köztünk van még egy hatalmas mocsárvilág is. Azon kívül a német felderít˝o repül˝ogépek egész nap járkáltak, ami szintén nagy biztonságérzetet adott. Reggel ki-ki csinálta a maga dolgát : én például borotválkozni kezdtem az ablakban, a többiek is tisztálkodtak, holmijukat rakosgatták. Csak egy zászlós nyüzsgött állandóan, hol kiment a házból, hol visszajött és referált izgatottan, hogy mindég hangosabbak az ágyúdörejek és szerinte gyorsan közeledik a front. Per* Rivne, Ukrajna

272

Ludhardovka

Dávidházy István

Náray-Szabó alezredes

sze mi meg annál jobbad cukkoltuk, mert láttuk, hogy fél. Részben megértettem, hiszen el˝oször van ilyen helyen, ahol még l˝ohetnek is, azon kívül csak pár hetes házas volt és gondolom másként tervezte a mézesheteit. De hát mi kajánok voltunk és komoly pofával bíztattuk, hogy derítse fel az ellenséget, és mikor kiment a szobából nagyokat röhögtünk e félénkségén. Dávidházy is értette a tréfát és velünk együtt cukkolt és nevetett. De még abba sem hagytuk a hangos derültséget, amikor halálsápadtan berohan és ordít : itt vannak az oroszok ! Jó kedvünk persze ett˝ol új er˝ore kapott, amikor borotválkozás közben látom az ablakon át, hogy egy jó falka orosz lovas vágtat el a ház el˝ott. Egyszerre belénkszakadt a nevetés és dermedten, értetlenül álltunk, amikor közeli puskalövés dörrent. Próbáltuk összekapkodni magunkat, de fegyverünk nem lévén (a háború kell˝os kézepén, s hadmuveleti ˝ területen !), nagy, h˝osies ellenállásra nem is gondolhattunk. Néhány perc múlva — miközben mi a legnagyobb tanácstalansággal meredtünk egymásra — egy ázsiai kinézetut ˝ (kirgiz, kalmük, vagy akármi nemzetiségu) ˝ kísért az udvarunkba valamelyik csicskás. Kiderült, hogy amikor meglátta a vágtató lovasokat, felkapta a puskáját és közibük l˝ott, nem számolgatva, hányan vannak. Egy lovat eltalált, ennek a lovasát fogta el és kísérte be. A többi orosz szerencsére megállás nélkül tovább vágtatott. Gondolni való, hogy nem csak mi, hanem a „hadifogoly” is rettenetesen meg volt ijedve. Írásaiból kiderült, hogy nem partizán, hanem reguláris csapat tagja és elmondta, hogy el˝oz˝o éjjel két lovas hadosztály (!) átkelt a mocsarakon, anélkül, hogy németekkel találkoztak volna. Az o˝ csapata felderítésben volt, ezért nem bocsátkoztak harcba velünk. Persze o˝ nem tudta, hogy velünk nem is lehetett volna, mert azon a néhány puskán kívül, amit a csicskások hordtak magukkal, nekünk semmi fegyverünk nem volt. Dávidházy ezredes hugeson azonnal jelentette a t˝olünk 8– 9 km-re Dubnóban székel˝o hadosztályparancsnokságnak, hogy reguláris orosz csapatok jöttek át a „frontvonalon” és a felderít˝ok már nálunk jártak. Persze a hadosztály vezérkari f˝onök — Náray-Szabó alezredes — ezt nem hitte el, mert szerinte a német felderít˝ok már jelentették volna : ha egy partizán elsüti a puskáját, az urak rögtön egész hadosztályokat jelentenek — írta a géptávírón. Dávidházy válasza sem volt sablonos : addig azt hittem normális vagy, 273

Dávidházy István

Dávidházy István

Dávid Zoltán, dr.

de már látom, épp oly korlátolt vagy, mint a többi vezérkari. Ezzel lekapcsolta a hugest. Bennünk elhult ˝ a vér, de nem lett semmi következménye, mert negyedóra múlva kiderült, hogy a németek is konstatálták a valós helyzetet, ezért jött a parancs, hogy Pohorelecen létesítsünk sündisznóállást, és addig tartsuk magunkat, míg a hadosztály szedi sátorfáját, és biztosabb helyre vonja vissza háp-ját. Segítségünkre odaküldtek négy lóvontatta kisebb méretu˝ ágyút egy f˝ohadnagy parancsnoksága alatt. Ebéd után értek oda a tüzérek és a f˝ohadnagy az ablakunk alatt rögtön tüzel˝oállást foglaltatott el. Kérdezte, merr˝ol várható az ellenség. Fogalmunk sem lévén róla, öntevékeny lépésre szánta el magát : messzelátójával egy távolabbi domb tetejét fixírozta, majd közölte, hogy ott kúsznak az ellenség gyalogosai. Össztüzet zúdított a célra, de a vélt gyalogosok meg se moccantak. Néhányszor még odalövetett, majd felderít˝oket küldött ki, akik jelentették, hogy a kúszó katonáknak vélt domborulatok trágyakupacok ˝ így is elégedett volt, mondván, a tüzérvoltak a szántóföldön. O ségi tuz ˝ hangja is képes riadalmat kelteni az ellenség soraiban. Mi kevésbé voltunk elégedettek, mert az össztüzek hatására a szobaablakok tokostól kiestek, így kereshettünk másik szállást, lévén január közepe. Estefelé csökkent a messzir˝ol észlelt csatazaj, ezért elhatároztuk néhányan, hogy körülnézünk a vidéken. Nagyobb incidens nélkül lóháton megkerültük a falut, mikor közelebbr˝ol hallottunk géppuska-sorozatokat. Ész nélkül leugráltunk a lovakról és osonva igyekeztünk vissza. Egyedül Dávid Zoli — az orvos maradt a nyeregben, és egyhangúan ügetett hazafelé. Nekem nagyon imponált ez a h˝osies magatartás, míg meg nem magyarázta cselekedetének igazi mozgatórugóját. Kiderült, hogy Nagykanizsán az utolsó este mulatott egyet a Pannonfa szálló bárjában, majd a diz˝ozzel töltötte az éjszakát. Sikeresen összeszedett egy alapos gonorrheás fert˝ozést és ennek ismert tünetei akadályozták a gyorsabb mozgásban, lovaglás közben neki is eszébe jutott, hogy le kellene szállni a lóról, de tudta, hogy visszamászni a nyeregbe már segítség nélkül nem tudna, ezért úgy döntött, hogy inkább lóháton érje találat, semmint gyalog kelljen menekülni, mert erre úgysem lenne képes. Csak nekem árulta el ezt a titkát és ezután én is adtam be neki i.v. az akkor egyetlen gyógyszert, a superseptylt.

274

Mikó Imre

A második éjjel már — mondanom sem kell — nem volt olyan nyugodt, mint az els˝o. Az a tudat, hogy ellenséggel körülvéve sündisznóállásban várjuk, míg a hadosztály-parancsnokság biztos helyre menekül, általában kevés emberben fejt ki megnyugtató jó érzést. Mint reggel kiderült, csak én aludtam végig az éjszakát, a többiek vagy a géptávírót lesték, vagy jöttek mentek, latolgatták az esélyeinket, nem nagy optimizmussal. Mikó Imrének — a papnak — annyira imponált a lelki nyugalmam, hogy másnap dedikált egy szentképet és ráírta : Pistának, Pohorelec h˝osének ! Hogy abszolút nem voltam h˝os, azt én tudtam a legjobban, de valahogy 28 évesen az ember még hajlandó valami virtuskodásra, pláne mikor hetek óta minden kapcsolat megszakadt az otthoni élettel, családdal. Érkez˝o postának ekkor még híre sem volt. Délután az ezredes is megunta a „sündisznóállás”-ban való üldögélést és szólt az els˝o segédtisztnek, Andaházy századosnak, hogy lóháton menjen és derítse fel : hol késik a második zászlóaljunk, amelyiknek bennünket innen ki kellene vezetni kell˝o biztosítás mellett. A százados szabadkozott, hogy nem tud jól lovagolni (földrajztanár volt a k˝oszegi cögerájban odahaza) ; a második segédtiszt arra hivatkozott, hogy a két nappal el˝obbi hosszú lovagláson feltört az ül˝okéje (˝o szegény tartalékos f˝ohadnagy volt, civilben adóhivatali tisztvisel˝o Zalaegerszegen, mint fentebb már említettem). Láttam, hogy mindenki viszolyog a nem túl biztonságos úttól, ezért én jelentkeztem (ha már Mikó Imre reggel h˝osnek titulált !), felültem lovamra és vágtáztam neki az erd˝onek. Negyedóra múlva az országúton meg is találtam a „felment˝o seregünket”, úgyhogy estére már mindnyájan békés álomra hajthattuk fejünket Dubnóban. Most is állítom, hogy részemr˝ol nem volt ez különös h˝osiesség — hiszen ellenséggel útközben nem találkoztam —, de volt egy pikantériája, ami számomra máig emlékezetessé teszi ezt a lovaglást. Az általunk leváltott ezred gyógyszerésze ezredével együtt elment haza szabadságra és rám bízta az általa „zsákmányolt” orosz dobtáras géppisztolyt, hogy vigyázzak rá, míg o˝ vissza nem jön. Töltény nem volt hozzá, de én állandóan a nyakamba akasztva hordtam, hogy el ne vesszen, ha már a gondjaimra bíz-

275

Mikó Imre

ták. Lehet, hogy ez a használhatatlan fegyver birtoklása adott bátorságot ? Akkor is a nyakamban volt, amikor Pohorelecb˝o1 ellovagoltam a második zászlóaljat megkeresni. Célomhoz érve be akartam mutatni, hogy egy volt huszár˝ormester hogy száll le a lóról : hátul a ló fara fölött összeütöttem a bokámat és páros lábbal ugrottam le a földre. Az ugrás szabályszeruen ˝ és mutatósan sikeredett, közben azonban a nyakamban lógó géppisztoly a lendülett˝ol meglódult és agya fejbe csapott, hogy csillagokat láttam. Persze a hatás sem maradt el : harsány kacagás fogadta a balul sikerült produkciót. Másnap este felkereste az ezredet Kiss vezér˝ornagy hadosztályparancsnok és mondta az ezredesnek, hogy terjessze fel kitüntetésre azt a tisztet, aki a legtöbbet tett azért, hogy a hadosztály kapkodás nélkül, id˝oben elmenekülhetett Dubnóból. Ez magyar kitüntetés volt (rangtól, beosztástól függ˝o nagyságrendu), ˝ amihez a németek akkor már automatikusan adtak egy gomblyukban fityeg˝o II. osztályú vaskeresztet. Dávidházy tisztigyulé˝ sen azt mondta, hogy engem terjeszt fel az önkéntes felderítés ürügyén. Lett is felzúdulás a néhány aktív tiszt között ! F˝oleg a tüzér agitált ellenem — gondolom nagy harci cselekedetnek tartotta, hogy ágyúival szétl˝ott néhány trágyakupacsot a domboldalon. Engem elfogott a ritkán jelentkez˝o bölcsességem és én is rá szavaztam, mondván, hogy az aktív tiszteknek nagyobb szükségük van a kitüntetésekre, mert én, ha leszerelek is megélek a szakmámból, de egy aktív tiszt civilben fél embert sem ér. Hogy ez mennyire bölcs magatartás volt, arra a háború után jöttem rá, amikor nyomozgatták, kinek milyen kitüntetés jutott a fronton. Ezek után az események után következett egy hosszú menetelés, ami ugyan alig lehetett 100–150 km, de hasig ér˝o hóban, februári ukrajnai télben, részben gyalog, részben parasztszekéren, eltartott vagy két hétig. És a szervezés ! Igazán magyar királyi volt, ahogy akkor a bürokratikus hülyeségeket magunk között becéztük. Szánunk egy sem volt (pedig január els˝o napjaiban indítottak bennünket útnak Kanizsáról !), a parancsnoki autó az els˝o napon elmaradt, mert egyszeruen ˝ a hó nem volt eltakarítva az utakról (ahogy talán a vezérkar ezt Budapesten nagy bölcsen számításba vette). A lovaink éhesek és rühösek voltak. Az utánpótlás hiánya miatt enni annyi jutott nekik, amennyit éjjelente a házak zsupp-tetejéb˝ol ki tudtak eszegetni és ehhez csak alig 276

Dávidházy István

Dávidházy István

valami abrak jutott. Sorra fordultak fel, vagy kellett agyonl˝oni o˝ ket. Úgy nézhettünk ki, mint egy szétzilált cigányhorda. Emlékszem, a mi élelmezésünk sem volt osztályon felüli, s˝ot sokszor aluli sem, mert elakadtak a trén szekerei a hóban és akkor legfeljebb az jutott, amit helyben be tudtunk szerezni. Emlékszem, egy reggel az orvos csicskása — egy igen vagány angyalföldi srác — szerzett egy csajkányi krumplit és elkezdte f˝ozni. Közben jött az indulási parancs és mi sóváran néztük a félig f˝ott krumplit, de szekérre kellett ülni. Négyen ültünk fel, kett˝o szembe, kett˝o háttal a menetiránynak és az egy pokróccal takartuk le a térdünket. Történetesen a pokróc a mi rühös lovunké volt. A csicskás bíztatott, hogy üljünk csak fel, és ameddig elindul a menet, o˝ addig is f˝ozi a krumplit. Beletelt vagy húsz perc, mire elindult a menet és a csicskás úgy loholt utánunk a csajka krumplival. Mikor odaért a szekér mellé, megbotlott valamiben és a krumpli ráborult a rühös ló pokrócára. Senki ne higgye, hogy undorral elfordultunk t˝ole, hanem orvos, pap, állatorvos, meg még egy zászlós csupasz marokkal kaptunk utánra és tömtük a szánkba, ahogy befért. Szóval a fentebb említett cigányhorda jelz˝o teljes mértékben fedte e valós helyzetet. A vándorlásunk vége felé történt, hogy német felderít˝o repül˝ogépek is gyanúsnak találták a mi zilált menetelésünket, ami mindenre hasonlíthatott fentr˝ol, csak nem egy harcra kész reguláris csapattest tervezett, szabályos vonulásához. Meg is stuccoltak bennünket és eleresztettek egy két géppuskasorozatot, mi meg spricceltünk szét, ahogy csak tudtunk. Veszteségünk ugyan nem volt, de szidtuk szövetséges fegyvertársainkat, mint a bokrot. Akkor este Rabievka nevu˝ faluban szállásoltunk el, és amikor meglett az összeköttetés a hadosztállyal, jött a következ˝o szöveg a géptávírón : Ma délután a német felderít˝ok ezen a környéken nagy partizán alakulatok vonulását figyelték meg. Kora hajnalban induljon ezredével erre-arra és kerítse be, semmisítse meg a partizánhordát. A parancs részletes, vezérkarian szakszeru˝ és egyben semmit ér˝o volt. Dávidházy megpróbálta megmagyarázni Náray-Szabó vezérkari f˝onöknek, hogy minket néztek partizánoknak a németek, de eredménytelenül. Erre megkérdezte, hogy képzeli a vezérkari f˝onök az üldözést a mi szekereinkkel és tisztában van-e a hóviszonyokkal. A fölényes vezérkari válasz az

277

Náray-Szabó alezredes

Dávidházy István

volt : igen, én is szoktam a szabadban járni ! Dávidházy kapásból válaszolt : gondolom csak szarni — és lekapcsolta a géptávírót. Elég az hozzá, hogy öt napig kergettük magunkat (jobban mondva vánszorogtunk) a méteres hóban „tervszeruen”, ˝ mire hitelt adtak a szavunknak. Nekem ez az öt nap egy nagy élményt és egy még nagyobb örömet — a felváltómat — hozta. El˝oször az élmény : maga a napokig tartó bandukolás derékig ér˝o hóban, februári hideg télben is elég „felejthetetlen” élmény, amikor alig várja az ember, hogy este legyen és fedelet találjon a feje fölé. Kis ukrán faluk között csatangoltunk „tervszeruen” ˝ és talán már az el˝oz˝oekb˝ol is kitunt, ˝ hogy nem szerettem a tömeggel cammogni, mindég én vállalkoztam szállást csinálni, mert akkor másodmagammal a saját tempóm szerint mehettem, és korábban érhettem tet˝o alá. Ezredesünknek köszönhet˝oen mindég jó viszony alakult ki köztünk és az ukránok között, mert soha nem követel˝oztünk, inkább ajándékokkal : cukorral, itallal egyengettük a menetelés rögös útját. És ez mindég sikerült tolmács nélkül is. Egyik este szokás szerint fagallyakkal jól bedurrantottunk az egyik falusi ház tuzhelyében. ˝ Nem gondoltunk rá, hogy ezekben a sárból tapasztott „sparhelt”-ekben szárított marhatrágyával tüzeltek általában ezen a vidéken és a kéményjárat deszkából készült. A lobogó tuzb˝ ˝ ol kifelé igyekv˝o szikrától izzani kezdett a deszka-füstcs˝o. Nagy volt a kétségbeesés a háziak részér˝ol, hogy leég a ház, de szerencsére kéznél volt a nagy állatorvosi irrigátor vastag gumicsövével együtt, amit a tisztítónyíláson bedugva — mintha egy ló gyomrát kellene kimosnom — a pillanatok alatt beöntött vízzel lokalizáltam a tüzet. Nagy volt a sikerem, az ezredes javasolta, hogy ezrednaplóban örökítsék meg ezt az eredeti ötletet, ami egyben állatorvosi muszereim ˝ els˝o és egyetlen használatbavételét is jelentette ebben a három hónapos „harctéri” szolgálati id˝omben. Egyébként ez alatt a pár hetes menetelés alatt rengeteg felszerelésünket kellett elhagynunk, vagy azért, mert a lovak purcantak ki, vagy a szekerek törtek össze, vagy akadtak el annyira, hogy nem tudtuk kihúzni o˝ ket. Pontos el˝oírás szabályozta, hogy milyen sorrendben válhatunk meg az egyes felszerelési tárgyaktól. A két szekéraljnyi talpb˝ort˝ol, varrógépekt˝ol el˝obb vettünk búcsút, míg a kétszekérnyi sítalpat, mint téli harceszközt — végig vittük, illetve raktuk mindég olyan szekérre, ami tovább tudott 278

menni. Hogy az ezredtörzsb˝ol az orvoson és rajtam kívül senki sem tudott síelni — ez semmit sem változtatott a helyzeten, a sílécek és botok kitartó kísér˝oink voltak az egész keserves úton. A negyedik vándornapunkon délel˝ott megint én indultam el˝ore szállást csinálni a másod segédtiszttel. Vidám beszélgetés közben értük el a szállásnak kijelölt falut kora délután. Elhagyva az els˝o házakat, önkéntelenül hátrapillantottam és majd megdermedtem, mert a ház takarásában géppuska volt felállítva. Jóformán még szólni sem volt id˝om, amikor két pufajkás férfi lépett hozzánk és beinvitáltak a házba. Mondhatom, hogy mindkett˝onk cselekv˝oképessége teljesen lebénult. Persze a harciasságnak nem is lett volna sok értelme, mert mire mi a sosem használt pisztolyainkat el˝okotorásztuk volna, akár kapával is agyonverhettek volna. Egyébként sem voltak agresszívek, vigyorogva bíztattak, hogy menjünk be a házba. A házban leültettek és mondták, hogy mindjárt jön a parancsnok. Miel˝ott sokat morfondírozhattunk volna, belépett egy harmadik pufajkás, akinek elég intelligens feje volt. Legnagyobb megdöbbenésünkre jó magyarsággal üdvözölt bennünket és közölte, hogy o˝ k egy ukrán nacionalista partizánosztag tagjai és érdekl˝odött, hogy mi melyik alakulattól vagyunk és miért jöttünk. Mi o˝ szintén elmondtuk, hogy a 47. gyalogezred szálláscsinálói vagyunk, és estére ideér az ezredparancsnokság, annak kell elszállásolást biztosítanunk. Figyelmesen végighallgatott bennünket, majd azt mondta, hogy a mi ezredünknek nagyon jó híre van, és o˝ k a faluban szívesen látnak el bennünket szálláshellyel. Ez az egész diskurzus idáig is meseszerunek ˝ tunt, ˝ de amikor pontosan sorolta, hogy hány tiszt, hány f˝o legénység, ló és szekér van az állományunkban, és azokat hogy helyezik el éjszakára, egyszeruen ˝ megdöbbentünk. Azt is tudta, hogy mi már negyedik napja saját magunkat próbáljuk elérni, illetve bekeríteni. Látva megrökönyödésünket, nevetve kérdezte, hogy szoktunk-e látni útközben 10–12 éves gyerekeket az apró hucul lovaik hátán felalá vágtatni ? Persze — válaszoltuk. Na látják, ezek a gyerekek pontosan megszámolnak minden katonát, lovat, szekeret és azt jelentik az illetékes partizánosztagoknak. Ezért tudtak rólunk is majdnem többet, mint mi saját magunk. Ez a nacsalnik elmondta, hogy o˝ maga ukrán, de Bukovinában született, Erdélyben nevelkedett (ezért tud magyarul) és a román 279

hadsereg f˝ohadnagya volt, miel˝ott átállt a vlaszovistákhoz. Furcsa társaság volt, mert beszélgetés közben kiderült, egyformán utálták a németet, az oroszt és a kommunistákat. Amikor kezdtünk kicsit megnyugodni, eljött velünk és megmutatta, hogy melyik házba szállásoljon be az ezredes, mellette a segédtisztek, híradósszakasz ; hol legyen a konyha és nyugodtan pihenhetünk, mert o˝ k az egész környéket ellen˝orzik. Alig hogy ezeket elmondta, hallottuk, hogy a falu elején megszólal a géppuska. A parancsnok elnézést kért, elsietett, majd kb. fél óra múlva újra visszatért. Minden emóció nélkül közölte, hogy két német katona jött erre, ezeket elintézték (géppuskaszó !) és közben o˝ is értesülést kapott, hogy a mi ezredparancsnokságunk nem jön ide, hanem parancsot kapott, hogy vonuljon vissza kiindulási állomására, Rabievkára. Mi elég hitetlenkedve hallgattuk, de hát cselekvési lehet˝oségünket meglehet˝osen korlátozottnak érezve, azt tettük, amit mondott. Megvacsoráztatott bennünket és azt javasolta, hogy aludjunk egyet. Éjfél után majd visszaküld bennünket Rabievkára. Így is történt, lakatlan területeken, horhókban baktattunk egy szótlan kísér˝ovel, órákon át, míg nem a hajnali derengésben egy lankás dombról megmutatta az alattunk lév˝o falut, o˝ pedig visszafordult. Ugyanabba a házba mentem, ahol el˝oz˝oleg már egy éjszakát töltöttem és mire az ezred holtfáradtan 9 óra felé bebotorkált, mi már tisztálkodás után, fitten fogadtuk o˝ ket. Nagy volt a csodálkozás, mert o˝ k ugyan utánunk küldtek egy tizedest, hogy értesítsen a megváltozott programokról, de úgy számították, hogy mi csak estefelé érhetünk vissza. (megjön a váltás, befejezem a háborút)

Márkus Kálmán, dr.

A tizedes valóban meg is érkezett alkonyattájt és a sors kifürkészhetetlen akaratából nem egyedül. Vele jött dr. Márkus Kálmán (Öcsi) állatorvos-zászlós, akivel egész véletlenül akadtak össze az egyik ukrán faluban, ahol az jókat síelt, hiszen a hóviszonyok sokkal alkalmasabbak voltak a télisportok uzésére, ˝ mint seregmozdulatokra országos jármuveken ˝ (ojm), magyarul szekereken. Tulajdonképpen nekem haragudnom kellett volna Márkus Öcsire, mikor elmesélte, hogy közel másfél hónapja engem keres, mert az én leváltásomra küldte az ezred után az a nagykanizsai alhadnagy, aki nekem ígéretet tett erre. Öcsi azonban nem 280



Lavocsne



siette el a dolgokat. El˝oször a Kárpátokban, Lavocsnén akadt el pár hétig. Onnan ugyanis háromszor egy héten indult vonat a frontok felé : mondjuk hétf˝on a „zöld” vonat, szerdán a „sárga” és pénteken a „barna”. Ezek a vonatok meghatározott rend szerint bonyolították adott irányban az utánpótlást. A mi ezredünk a „barna” vonat útvonalába esett, tehát akik hozzánk igyekeztek, azok csak a pénteki napon indulhattak. Öcsi szeretett síelni és a Kárpátokat jó síterepnek találta egyfel˝ol, másrészt az is érthet˝o volt, hogy ép ésszel senki sem rohant túlságosan a front irányába. Öcsi pedig okos gyerek volt (két évvel járt felettem az egyetemen) és rájött, hogy ha a vonat indulása el˝otti percekben ér az állomásra, akkor már megtelt a vonat. Azt pedig mégsem kívánhatta senki, hogy valaki állva utazzon — esetleg napokig — csak azért, hogy le ne késsen a fronton egy ütközetet, vagy egy fejvesztett menekülést. Ez utóbbira mindég nagyobb volt az esély ! Öcsi tehát két pénteken is megjátszotta a rajta kívül álló okok miatt lemaradottat, és közben kiélte síz˝o szenvedélyét. A harmadik pénteken azután az ottani SZIÁ is megunta a pecsételést — amivel igazolni tudta a lemaradást — és útnak indították a 47. gyalogezred vélt háp-ja felé. Persze mi — mint az a fentebbiekb˝ol azt hiszem kitunt ˝ — elég sur ˝ un ˝ változtattuk harcálláspontunkat, ha nem is a saját jószártunkból. Így Öcsi nagyjából mindég akkor ért oda egy faluba, amikor mi már továbbálltunk onnan. Nem nagyon kapkodta magát, mert rájött, hogy síterep erre is van, nem csak a Kárpátokban. Ezért tartott kb. 5–6 hétig, míg a tizedesünkkel összeakadt, aki aztán szekerén elhozta Rabievkára. Leváltóm érkezése örömmámorba döntött és még akkor este kértem az ezredest, hogy hajnalban elindulhassak haza. Vagy öt kilométerre volt e legközelebbi vasútállomás, ahova szekér vitt ki. El˝otte alvás nem nagyon volt, mert mindenki akart valami postát hazaküldeni. Alig gy˝oztem elrámolni. A háziasszonyunk is az ott töltött rövid id˝o alatt elmesélte, hogy a 16 éves fiát Ausztriába vitték munkatáborba és Jennersdorf (Gyanafalva) mellett dolgozik. Ez a falu Gotthárd mellett volt, érthet˝o hát, hogy az édesanya egész éjjel süteményt sütött szukös ˝ készletéb˝ol és megkért, hogy juttassam el a fiához. Ez sikerült is. Amikor hazaértem, az egyik ismer˝os rábafüzesi sváb átvitte a levelet és csomagot, úgyhogy gondolom sikerült valami emberit cselekedni abban az embertelen világban. 281



A vonat Tarnopolba vitt, itt azonban már nagy volt a kapkodás, mert egy orosz ék elvágással fenyegette a Lemberg felé vezet˝o vasútvonalat. A németek minden szerelvényt lefoglaltak, én is csak egy sebesültszállító vonat után akasztott vagon fékfülkéjében tudtam Lembergig elvacogni. De kit érdekeltek ilyen „apró” kellemetlenségek, amikor tudtam, hogy a vonat hazafelé füstölög és otthon három édes fehérnép vár, egy asszony és két kislány, akik közül az egyik barnaszemu, ˝ a másik kékszemu, ˝ mint az anyja. Szerencsésen hazaértem és 1944. március 13-án le is szereltem. Akkor még nem tudtam, hogy soha többet nem kell mundérba bújnom ! Mondhatom : utólag is felemel˝oen jó érzés volt, hogy civil maradhattam, pedig érettségi után majd meghaltam az angyalb˝orért. Úgy látszik, az érettségi bizonyítvány és az érett gondolkodás nem jár együtt. Ez utóbbit csak az élet tapasztalatai alakítják ki.

282

II. rész Egy falusi állatorvos feljegyzései életének 1944–1953 közé eso˝ tíz évérol ˝ (Készült : 1994. január 22. és február 15. között.) Bevezetés 1990. május 8-án azzal a hirtelen jött elhatározással hagytam abba önéletrajzírásomat, hogy a folytatásáról egyszer és mindenkorra lemondok. Tettem ezt azért, mert 1944. március 13-i utolsó leszerelésemmel — 28 évesen — életemnek olyan korszaka zárult le, amelyikben a tudatos politizálás semmi szerepet nem játszott. Igaz, hogy nyiladozó értelmemmel elég fiatalon érezhettem, hogy a politikát senki ki nem kerülheti, a legegyszerubb ˝ család legszukebb ˝ családi életébe is beavatkozik : apám tízéves állástalansága, „valláserkölcsi és nemzethuségi ˝ igazolások” kiállítása már a középiskolában, stb. De mindezeknek és még sok minden másnak a tudatos értékelése nem fogalmazódott meg bennem akkor, mert a politikai pártok csatározásai az én környezetem mindennapi életébe nem furakodtak úgy bele, mint manapság. Most az információ-áradat : TV, rádió, napilapok — az u.n. médiák — egymás nézetének, elveinek, hitének gyalázásában határokat nem ismerve szennyezik a leveg˝ot és teszik lassan szinte elviselhetetlenné a köznapi ember életét. Tehát életemnek az a boldog és intakt kora — ma úgy érzem — 1944 tavaszán véglegesen lezárult. Igaz, hogy hosszú, több szakaszban zajló frontszolgálatom alatt én is találkoztam munkaszolgálatosokkal, de, talán nagyfokú naivságom miatt és a korszellemt˝ol „megfert˝ozve”, annak megfelel˝oen átsiklottam a kérdés felett, nem foglaltam állást, ha mai eszemmel ezért szégyellni kellene is magam. Ami el˝oször mellbevágott, az az 1944. nyári gettózás és a zárt vagonokban történ˝o elszállítások, aminek o˝ riszentpéteri kollégám is áldozatául esett családjával együtt. Ekkor éreztem el˝oször, hogy a politika piszkos eszközeivel mennyire bele tud nyúlni a hétköznapi ember életébe, még ha személy szerint engem, és családomat akkor nem is fenyegetett. Utána azután negyvenva283


Jaczkó Pál

lahány évig még ezzel sem vigasztalhattam magam, alaposan benne éltünk a sur ˝ ujében ˝ és néha nem csak az egzisztenciám, de fizikai létezésem lehet˝osége is kérdésessé vált. Az 1989-es rendszerváltás után úgy gondoltam, nyugodtabb kor következik, amikor a kétezer éves keresztényi gondolat szabadon szárnyalhat, Krisztus szeretetet és megbocsátást hirdet˝o szavai végre túlsúlyra kerülnek az ateizmus több évtizedes korlátlan uralma után. Mivel a folyamatosan elszenvedett sérelmeim miatt joggal elfogultnak éreztem magam az elmúlt rendszer és dirigensei iránt, gondoltam : ennek az id˝oszaknak átvészelését nem örökítem meg írásban, ezért fejeztem be írásomat 1990. május 8-án. Sajnos ma, 1994. január 22-én — egy nappal második dédunokám, Szigetvári Vince megszületése után — kénytelen voltam újra tollat ragadni, mert az eltelt négy év alatt tapasztaltak, a politikai csatározások aljas cselszövései láttán felmentve érzem magam, hogy objektivitásom hiányát érezvén ne számoljak be életem és családom életének ez id˝o alatti folyásáról, gondolkodásra és összevetésre kényszerítve az olvasót : vajon mennyivel humánusabb ma a politikai és mennyivel jobb a közerkölcs. Nem korképet akarok festeni, hanem úgy, mint az els˝o részben, most is ennek az id˝oközben megterebélyesedett családnak az életét szeretném írásban rögzíteni, ahogy azt a mindennapokban megéltük. Természetesen nem apró részletekbe men˝oen sorolom fel az eseményeket, hanem a mozzanatokat próbálom kiemelni, ahol a történéseket a politikának az egyes ember életébe való beavatkozása váltotta ki, és amire a reagálást már saját világnézetünk és neveltetésünk által belénk rögz˝odött jellemvonásaink irányították. Hála Istennek, 78 évesen is nyugodtan állapíthatom meg, hogy feleségemmel együtt az elmúlt közös 53 év alatt „emberek” tudtunk maradni, elveinket, világnézetünket soha föl nem adva „vészelhettük át” az egyáltalán nem könnyu˝ éveket. Ezt annál is inkább büszkén írom le, mert az utóbbi években annyi köpönyegforgató, jellemtelen, aljas és korrupt „politikust” (embernek a világért sem nevezném o˝ ket) dobott felszínre a koncért, a hatalom morzsáiért való tülekedés, amit soha elképzelni sem tudtam. Persze 1945-ben Jaczkó Pali, volt osztálytársam, a háború utáni els˝o kisgazda f˝oispánja Vas megyének, azt mondta : minden rendszerváltás olyan, mint a húsleves f˝ozése : el˝oször a 284


piszkos hab kerül a felszínre, amit ki kell önteni, és utána jön csak a tiszta leves. Sajnos nálunk négy év után is egyel˝ore csak a piszok látszik dominálni — különösen a közelg˝o választásokra való felkészülés lázában — és valahogy nehezen látom kitisztulni az illatos, aromás húslevest. Ennyi — úgy vélem — b˝oven elég el˝oszónak, következzék tehát életünk folytatása 1944 tavaszától. (a német megszállás, a zsidók sorsa)

Kiss Gyula

Nem jelentett különösebb kiesést praxisomban a közel három hónapos utolsó frontszolgálatom, hiszen télen amúgy is mindig kevesebb munka adódott. A tavaszi nagy kampánymunka, a sertések orbánc elleni oltása április el˝ott sohasem kezd˝odött. Könnyen „visszarendez˝odtem” tehát civilnek, és folyamatosan bele is lendültem a munkába, mert a házépítés során felvett óriási hiteleknek legalább a kamatait törleszteni kellett. Lelkiekben is nagy segítséget biztosított az a szilárd családi háttér és bázis, amit a család — két kislány és feleség — valamint gyönyöru˝ hat szobás házunk jelentett. Az els˝o „politikai döbbenetet” március 19-e okozta. Igaz, hogy el˝oz˝o napokban Ausztria fel˝oli oldalon katonai mozgások voltak észlelhet˝ok, de hát háborúban élvén már negyed éve nem vetettünk nagy súlyt rá. Vasárnapra esett március 19-e, délután Kiss Gyuszi barátaink — o˝ volt a szolgabíró — és felesége nálunk kártyáztak, és esete együtt indultunk moziba. A mozi azonban zárva volt. Érdekl˝odésünkre a mozis azt mondta, hogy az alispán tiltotta be a moziel˝oadásokat. Kiss Gyuszi erre felhívta az alispáni hivatalt Szombathelyen, és akkor tudtuk meg, hogy a németek megszállták Budapestet. Megdöbbentünk, mert mi a határ közvetlen közelében semmit sem vettünk észre. Rádiónk ugyan volt, de ritkán hallgattuk, és akkor sem a hírek, hanem a nóták és egyéb zenei musorok ˝ kedvéért nyúltunk a nyitógombhoz. Ezért írtam a bevezet˝oben, hogy a boldog, nyugodt, információáradattól fel nem kavart életünk ezzel az id˝ovel végérvényesen lezárult. A politikai történések mindinkább beleszóltak életvitelünkbe. Másnap aztán megtudtuk, hogy a szövetséges német „barátaink” megszálltak bennünket, a kormány lemondott és különféle letartóztatásokról is terjengtek hírek. Politikailag teljesen tájékozatlanok, mondhatnám abszolút laikusok lévén, semmi különö285

Sal (Salovci) ˇ

sebb jelent˝oséget nem tulajdonítottunk a német megszállásnak, és elég hamar napirendre tértünk a dolog felett. Azt azért Gotthárdon is észre kellett vegyük, hogy a zsidók : ügyvédek, patikusék, egy orvos házaspár közel sem voltak nyugodtnak mondhatók. Persze ezt csak egyszeru˝ tudomásulvétel mellett konstatáltuk, de a korszellem hatása alatt nem is próbáltunk utánagondolni izgatottságuk indokoltságának. Az egy tisztiorvost — Székely Ern˝o bácsit — kivéve, közeli ismer˝osünk vagy barátunk nem volt közöttük. Mi sem törekedtünk a barátkozásra, de o˝ k sem adták fel a maguk zártköru˝ életmódját. Persze ezt részünkr˝ol nem éreztük antiszemitizmusnak, de az akkori id˝ok szelleme, amiben feln˝ottünk, tudomásul vétette velünk, hogy például o˝ k az egyetemen csak az utolsó padban ülhettek, és szeparációjuk miatt nem „illett” szorosabb barátságra sem lépni velük. A társadalmi kasztrendszerbe ez épp olyan természetességgel épült bele, mint az arisztokrácia elkülönültsége és egyáltalán a „suba subához, guba gubához” elv mindennapos gyakorlata, aminek alapján a házasságok sokszor nem a szerelmesek érdeke, hanem a vagyoni viszonyok mikéntje szerint köttettek. A második — és már megrázóbb — döbbenetet akkor éreztem, amikor 1944 nyarán, egy szép napon lebicikliztem Salba,* ebbe a Jugoszláviától járásomhoz visszacsatolt községbe, hogy az ott vágóhidat fenntartó Vogel Dávid el˝oz˝o napi bejelentésének eleget téve, húsvizsgálatot végezzek az általa hetente rendszeresen levágott 30–40 borjú és sertés földi maradványain, amiket azután o˝ azonnal vagonba rakva Grazba, vagy Muraszombatba szállított. Sal kb. 25 kilométerre volt Szentgotthárdtól és Kis- és Nagydo˝ lányon, Orihódoson keresztül másfél órás kerekezés után értem oda. Vogel Dávid vágóhídja és a háza is a vasútállomás közelében állt. Odaérve meglepetten láttam, hogy vagy fél tucat csend˝or áll a ház közelében. Vogelt és családját akkor már egy marhavagonba terelték, ahova a környékr˝ol még néhány, általam nem ismert zsidó családot is beraktak. A vágóállatokat egy másik keresked˝o vágatta le és o˝ is szállíttatta el. Munkám végeztével, lélekben meglehet˝osen felkavarva kerekeztem vissza, és valami sugallat hatására elmentem Luthár keresked˝ohöz és elmondtam neki az általam látottakat. Err˝ol Gotthárdon még senki sem hallott semmit. Luthár keresztény boltos ˇ * ma : Salovci, Szlovénia

286


Luthár Lajos

volt, apám korosztálybelije lehetett tartalékos századosi ranggal

Frühwald dr., Szentgotthárd az els˝ o világháborúból, és tudtam, hogy jó barátja Frühwald dr.,

orvos, akinek akkor vele él˝o második felesége zsidó volt (és aki még sok gondot okozott nekem a kés˝obbiekben). Azért írtam fentebb sugallatot, mert ha nem is tudatosan, de úgy éreztem, hogy Luthár Lajos révén üzenetet kapnak, akiket érdekelhet a hír. Valóban másnapra Frühwald és felesége, FridFridrich patikus, rich patikusék és a zsidó értelmiség zöme már nem voltak GottSzentgotthárd hárdon. Felmentek Pestre, és ott sikerült is átvészelniük az akkor kialakuló terror rájuk nézve életveszélyes id˝oszakát. A háború után visszatérve azután volt, aki véresszájú kommunista lett közülük, volt, aki csendesen meghúzta magát, mint azel˝ott is és kés˝obb kivándorolt Svédországba (Fridrich patikus Frühwald dr., Szentgotthárd és családja). Frühwald belevetette magát a sötét politikába : hol orosz autó állt a háza el˝ott, hol angol, o˝ pedig — hogy küls˝o bíztatásra e vagy spontán, nem tudom — lejárt Ljubljanába, ahol Titóval tárgyalt, hogy a gotthárdi járást a vendjeivel együtt átcsatoltassa Szlovéniához. Emiatt a nyolc vend községemben népDomján Ferenc, dr. szavazást is tartottak, amit mi, Domján Feri kollegámmal sikeres ellenpropagandát folytatva meg is „fúrtunk : a nyolc községb˝ol összesen két süket öregasszony szavazott az elcsatolásra. Domján rábatótfalusi vend gyerek volt és orosz hadifogságból már kora o˝ sszel hazakerült er˝osen leromlott fizikuma miatt. NáKotlán Sándor, dr. lam id˝osebb volt 3–4 évvel, Kotlánnál doktorált, majd lett tanársegéd, azután átkerült a belgyógyászatra. Hazatérte után mellém osztotta be az FM, hogy er˝ot gyujtsön. ˝ Mi azután minden este kimentünk kocsin valamelyik vend községbe, ahol kidoboltattuk, hogy ha valakinek állategészségügyi problémája van, vagy a tehenév3el kapcsolatban medd˝oségi problémája, ingyen megvizsgáljuk az állatát, tanácsot adunk, stb. Utána természetesen irány a kocsma, ahol meg kellett innunk az áldomást, miközben Feri vendül, én magyarul nyomtuk a szöveget. Akkoriban minden nap másnap mentem haza, és sokszor olyan „józanul”, hogy éppen elértem az ágyamat, miel˝ott az elindult volna. Ez a pár hetes hazafias felbuzdulás nem tette tönkre a házasságomat sem, viszont a szavazás eredménye nagy elégtétellel töltött el. Frühwald, mikor megtudta, hogy ellene dolgozom, megfenyegetett, hogy most már eltüntetne — megvan a hatalma és összeköttetése hozzá — és csak a gyerekeimre való tekintettel nem teszi, de ha valaha még az o˝ elképzeléseit keresztezem, nem 287

Frühwald dr., Szentgotthárd

Fridrich patikus, Szentgotthárd

Tito

Domján Ferenc, dr.

Frühwald dr., Szentgotthárd

Horthy Miklós

fog irgalmazni. Mit mondjak, túlzottan nem ijesztett meg, de azért óvatosabb lettem, mert azokban az id˝okben minden elképzelhet˝o volt. Persze Vogel Dávid esete bennem is maradandó nyomokat hagyott és gondolkodásra késztetett. A magam szuk ˝ látóköréb˝ol természetesen korszakrenget˝o megállapításokat nem tehettem, de végérvényesen kialakult bennem az a szemlélet, amelyik nagy segítségemre volt akkor, mikor én és a családom váltunk az uralkodó eszme és politika üldözöttjeivé. Az o˝ helyzetükbe való belegondolás segített könnyebben elviselni a következ˝o évtizedekben az üldözöttek, vagy a „megturtek” ˝ szerepének nem mindig könnyu˝ megélését. Hányszor jutott eszembe Vogel Dávid és családjának sorsa kés˝obb, el sem tudom gondolni. Mindenesetre szemnyitogató élménynek megrázóan szívbemarkoló volt. 1952-ben, Marcaliban tudatos meg nem alkuvásom következtében kerültem olyan helyzetbe, hogy hónapokon át — ha éjjel arra ébredtem : megállt egy teherautó a házunk közelében — összerándultam és szívdobogva gondoltam arra, hogy értünk jöttek és visznek öt gyerekemmel együtt a Hortobágyra, vagy más ismeretlen helyre. Ilyen helyzetbe százezrek kerültek akkoriban, és tragédiák tömegei származtak az eszmei rabság megszállottjainak jóvoltából, akik közül sokan az el˝oz˝o diktatúrában szereztek jártasságot az aljasságban, a zsidók elhurcolása idején. 1944 októberének nagy eseményeként éltük meg azt a — jóformán csak órákig tartó — eufóriát, amikor Horthy proklamációban jelentette be, hogy kiléptünk a háborúból. Utána rögtön jött a bombaként ható hír : Szálasi átvette a hatalmat. Azt hiszem eddigi életutam leírásából is kitunik, ˝ hogy a parancsuralmi rendszerek egyikével sem tudtam szimpatizálni, még ideig-óráig sem. Voltak id˝oszakok persze, amikor az ember kénytelen-kelletlen tudomásul vette a helyzetet, mert nem volt módja változtatni rajta, de a család biztonsága és a gyerekek felnevelésének kötelezettsége mindég megkötötte a kezemet. Soha nem voltam h˝os ellenálló, mint kortársaim zöme sem, bár napjainkban legalább annyi ellenálló és „h˝os szabadságharcos” veri a mellét fél téglával, mint a háború után ahányan soha nem volt partizán múltuk híresztelésével kerültek közel a tuzhöz, ˝ és kanyarítottak mások rovására is nagyobb szelet kenyeret a hatalom oltalmában.

288

Szálasi Ferenc

Vaszary Piroska

Illényi Pál, dr.

1956 h˝osei közül a legnagyobbnak is azok kiáltják ki magukat, akik a forradalom bukásának másnapján már Amerikába menekültek és 35 év után visszatérvén, nagy csinnadrattával, „foglalkozása szabadságharcos” jeligével, közvetlen a tuz ˝ mellett furakodtak ki maguknak kényelmes helyet, míg akik esetleg az o˝ tetteikért is az életükkel lakoltak, legfeljebb kopjafát kapnak a 301-es parcellában. Na de most 1944 o˝ szénél tartunk. A Vallás és Közoktatási Minisztérium november elején a bombázások el˝ol Szentgotthárdra menekült. Velük jött a Nemzeti Színház társulatának egy része is. Természetesen mi is felajánlottuk, hogy befogadunk közülük a bombázások idejére. Vaszary Piroska és családja lakott azután néhány hónapig nálunk, nagyon sok gond feledtet˝o, vidám estét szerezve mindnyájunknak. Piroska férje — Bodocsi Bandi — orvos volt, o˝ csak kés˝obb csatlakozott hozzájuk, de Piri édesanyja és két gyermeke a vendégeink voltak 1945. március elejéig. Mindennapos vendég volt házunkban Szabó Sándor és felesége Jalsovszky Jedda, és két gyermekük is. Sanyi nagyon szerette a sült malacot, ezért átlag hetente kétszer azt vacsoráztunk. Ebben nem volt hiány, mert az 1941. óta járásomban dúló fert˝oz˝o sertésbénulás miatt állandóan akadt utánpótlás. Persze nem beteg állatok kerültek az asztalra, hanem a stemping-aut járvány-visszaszorító eljárás miatt levágatott ól társak. Ez a vírusos megbetegedés csak sertésre volt veszélyes, emberre egyáltalán nem, és mi ettük is a legnagyobb lelki nyugalommal. Gyakori, majdnem mindennapos vacsoravendégünk volt az akkori szolgabíró, Löffler Iván és Éles Bandi járásbíró. Mindketten jópofa, vidám fiatalemberek voltak, akik persze nagyon élvezték Piri társaságát. Jellemz˝o humorérzékükre, hogy január 18-án, Piroska napján — más virág nem lévén kapható a környéken — egy cserép kaktuszt hoztak és egy csomag W.C. papírt, mert az utóbbi nagy kincsnek számított. Piri névnapjára tekintettel aznap este sokan voltak nálunk, többek között Illényi Pali is, aki mint szülész orvos már Mari lányom világra segítésében is részt vett. Mostani jelenléte is szakmájával volt kapcsolatos els˝osorban, mert feleségem aznap délután kezdett vajúdni, várva harmadik gyerekünk születését. Kozó néni, az öreg bába már délután betelepedett a „szül˝oszobába”, míg a vendégsereg két szobával 289

Bodocsi András, dr.

Illényi Pál, dr.

Vaszary PiroskaIstván, Dózsa András dr., fiam

odébb tanyázott és sur ˝ un ˝ hahotázott Piri mókáin, meséin. Illényi Pali is ott ült közöttük, én pedig, pendliztem a két szoba között. Feleségem szegény nagyokat nyögött, várva a megkönnyebbülést. Kozó néni abszolút biztos szakembernek bizonyult a négy els˝o gyerekem mindegyikének születésénél, és én jobban bíztam az o˝ — életében közel 1700 levezetett szülés során szerzett — rutinjában, mint némelyik orvos szaktudásában. Ezen az estén is azt mondta Palinak, nyugodtan menjen csak a vendégek közé, majd üzen, ha szükség lesz rá. Fél tíz körül szólt, hogy ha a doktor úr még bent akarja érni a babát, akkor jöjjön ! Jött is Pali és menet közben dobta le a zakóját, amikor az ajtón belépett és a szül˝oágyra nézett, így is éppen hogy elkapta az újszülöttet. Én egész este haragudtam Palira, hogy Vaszary Piri jobban érdekli, mint a szülés, de amikor elkiabálta magát, hogy fiú, mindent megbocsátottam neki. Két lány után végre egy fiú ! Aki Piroska napján született, keresztanyja Vaszary Piri lett, keresztapja pedig Bodocsi Bandi, és a neve is ezért lett András. Szóval a háborúnak ezt a szakaszát 1944 végén és 1945 elején vidáman töltöttük, miközben az ország frontvonalaiban tízezrek szenvedtek, haltak meg, tragédiák tömegeit élte át az ország. 1945 januárjában híre ment, hogy a nyilaskeresztes párt járási titkára —Mersits János — pénzgyujtésre ˝ készül, és minden értelmiséginek 300 peng˝ot kell felajánlani a hungarista állam felépítésének céljaira. Kenéz ügyvéd és Komáromi Sándor mondták ezt nekem és egyben közölték, hogy o˝ k bizony egy fillért sem fizetnek. Erre én is ígéretet tettem, hogy kb. egy havi fizetésemet én se vagyok hajlandó erre a célra áldozni. Nagy parolával ebben megegyeztünk, és amikor hozzám becsöngetett Mersits szeret˝oje, én egyszeruen ˝ elzavartam, bár egyébként megalkuvásra hajlamos alaptermészetem azt súgta, hogy ne hívjam ki a sorsot magam ellen, inkább fizessek. Én azonban, mivel úgy vettem észre, hogy a szomszéd jó barát, Komáromi Sándor a fürd˝oszoba ablakából figyel, meger˝osítettem magam és a ˝ ugyan fenyegetett, parolámra emlékezve kidobtam a leányzót. O hogy tudják : én a Szálasi uralmára történ˝o eskütételen a számat sem nyitottam ki, és elég nyíltam utálom a nyilasokat, és majd ezek szerint bánnak el velem, én hajthatatlan maradtam, és nem fizettem.

290

Vaszary Piroska

Vaszary Piroska

Bodocsi András, dr.



Illényi Pál, dr.


Hála Istennek és egyéb égi jóakaróimnak, megbosszulni nem tudtak, mert hamarosan lejárt az idejük. Én viszont megtudtam, hogy Kenéz is és Komáromi is fizetett, fittyet hányva közös fogadalmunkra. Lehet, hogy utólag gyerekes és veszélytelen dolognak tunik ˝ az ilyen krakélereskedés, de a jelek szaporodtak, hogy jó lesz vigyázni, mert a pillanatnyi hatalom még üt˝oképes. Egy reggel nagy izgalommal rohant át hozzánk Illényi Pali felesége és közölte : vigyázzak, mert a nyilasok átadtak a helyi Gestapónak húsz f˝ob˝ol álló névjegyzéket, melyen a „német szempontból nem kívánatos elemek” voltak felsorolva, és én a rangsorban „dobogós helyen”, harmadikként kerültem megemlítésre. Pali felesége ezt onnan tudta meg, hogy náluk lakott a gestapós tiszt. Amikor reggel az kiment fürdeni, o˝ valamiért bement a szobába és az asztalon feküdt a lista. Hogy ennek volt-e jelent˝osége, azt nem tudom, én mindenesetre nem érzékeltem a potenciális veszélyt, hiszen ilyen mozzanatokban csak kés˝obb volt alkalmam edz˝odni, és megtanulni, hogy semmilyen figyelmeztet˝o jelet nem szabad lebecsülni. Sajnos akkor sem tudtam sokszor megállni, hogy lavírozva, az észszeruségre ˝ hallgatva kitérjek a kihívások el˝ol. Naiv lélekkel és tapasztalatlan, 28 éves fejjel az emberek megítélése sem egyszeru˝ feladat. Egyik emlékezetes példám Komáromy o˝ rnagy. A front közeledtével nevezték ki járási katonai parancsnoknak, és a f˝oszolgabírói hivatalban az én szobámba telepedett be. Id˝osebb, joviális kinézésu, ˝ kicsit biceg˝o nyugalmazott huszár˝ornagy volt, Tarpára való. Mivel újonc koromban és is a huszároknál szolgáltam, azon kívül 1938 nyarán a vásárosnaményi járási állatorvos mellett töltöttem két hónap gyakornoki id˝ot és Tarpa ehhez a járáshoz tartozott, szívembe fogadtam az öreget. ˝ nem volt közlékeny és bár a nyilas id˝okben lett járásunk katoO nai parancsnoka, én mégis bíztam benne. A bizalomra az adott okot, hogy láttam : ha magyar közlegény jelenik meg nála, azt mindég leülteti, cigarettával kínálja, míg ha német jelentkezett, akár tiszt is lehetett, azt soha nem ültette le, hanem állva tárgyalt vele és katonás gyorsasággal megszabadult t˝ole. (Bizalmam az oroszok bevonulása után igazolást nyert, mert a szemtanúk szerint el˝ovette „dokument”-jét, miszerint Bajcsy-Zsilinszky-féle ellenállás katonai szárnyának a tisztje, és az oroszok tisztelegve búcsúztatták, mikor kétkereku˝ leptikáján elindult az ország közepe felé.) 291

Komáromi Sándor

Gestapo

Szálasi Ferenc

Én tehát bármi problémám támadt, neki bizalommal el˝oadtam és o˝ minden esetben segített is. Például a Molnár „testvér” ˝ a járás nyilas termelési biztosa volt, egyébként az esetében is. O alföldr˝ol menekült sánta kosárfonó, aki annyit értett a mez˝ogazdasághoz, mint hajdú a harangöntéshez. Okoskodásával egész o˝ sszel akadályozta a mez˝ogazdasági munkákat, de különösen az utolsó id˝okben. Március elején már az Apátság 50–60 lovát nem engedte befogatni, hogy jönnek az oroszok, legyen milyen jármu˝ vekkel menekítsék elvbarátai az összeharácsolt vagyonukat. Március közepe után elutaztam Sopronba, ahol Ágfalván mu˝ ködött a Földmuvelésügyi ˝ Minisztérium. A fiam után járó családi pótlékot akartam kihajtani bel˝olük, mert akkor már nem muködött ˝ a Központi Illetményhivatal. Dolgom végeztével legnagyobb meglepetésemre összefutottam a folyosón gimnazista osztálytársammal, Hellmann Auréllal. Kiderült, hogy o˝ a németországi mez˝ogazdasági munkára jelentkez˝o honfitársaink ügyeit intézte a minisztériumban. Elmondtam neki is ennek a nyilas termelési biztosnak viselt dolgait, és erre o˝ bevitt a miniszterhez, gróf Pálffy Fidélhez. Neki is elmeséltem, o˝ pedig azt mondta, menjünk el a Kovarcz Emilhez, aki más néven TOMOHAMI volt. Ez a totális mozgósítás és harcba állítás miniszterét jelentette. (Mind a két minisztert Szálasival együtt akasztották fel kés˝obb.) Ebéd után Hellmannal beültünk a miniszter kocsijába és felmentünk a Lövérbe, hogy az ott székel˝o TOMOHAMI-t tájékoztassam Molnár „testvér” viselt dolgairól. Útközben Hellmann beugrott a német követségre valami ügyet intézni, én meg a várakozás alatt, mikor vonatfüttyöt hallottam, egy pillanat alatt elfogott a honvágy, csapot-papot, Hellmannt és minisztereket otthagyva, estére már Szombathelyen voltam. Kés˝o este értem oda, Gotthárd felé már nem ment vonat, ezért a megyeházán, a f˝onököm irodájának pamlagán szállásoltam el magam. Éjjel óriási légitámadás érte Szombathelyt, a megyeháza talán több száz éves, másfél méter vastag falai majd elmozdultak a helyükr˝ol. Reggel kiderült, hogy mellécsapódott néhány bomba, és a püspökvárban, templomban is nagy pusztítást végzett. Én szerencsére az izgalmon kívül simán megúsztam. Reggel hazautaztam, és néhány napi vajúdás után gondoltam, a miniszterek helyett Komáromy o˝ rnagynak mondom el a panaszomat.

292

Ágfalva

Hellmann Aurél

˝ végighallgatott, majd behívatta Molnár „testvért” és olyan O sztentori hangon tolta le, hogy a f˝obírói hivatal vastag falai is beleremegtek, és utasította, hogy azonnal fogassa be a lovakat és szántsanak. A halálra sért˝odött nyilas kifelé jövet meglátott és azt mondta nekem : na kíváncsi vagyok, milyen kitüntetést kap majd Sztálintól, amiért ennyire várja. Leszler ház, Szentgotthárd Ezzel átment a templommal szemközti Leszler házban székel˝o Gestapóhoz. Jót nevettünk rajta, de amikor 10 perc múlva két német katonával jött visszafelé, én már nem nevettem, hanem a hátulsó ablakon kiugorva a Rába parton hazafutottam és mondtam a feleségemnek, hogy indulok el˝ore megszervezett „búvóhelyünkre”, Permise Permisére, o˝ értük pedig küldök kocsit, hogy utánam jöhessenek. Semmi kétségem nem lehetett, hogy a németek értem jönnek, el˝oz˝oleg ugyanis már kétszer is kihallgattak, és bár konkrétan nem vádaskodtak, udvariasak voltak, de gondolom, a nyilasok listája, és a Molnár mostani panaszai megpecsételték sorsomat. Permise kicsiny, szétszórt település a vend hegyek között a szlovén határon, közvetlenül az osztrák határtól sem messze, és Ritkaháza ma — a szomszédos Ritkaházával egyesítve —Kétvölgy néven ismert. A talán 150–200 lakosú település utolsó, erd˝o melletti házában lakott a Merkli család. Nagyszül˝ok, n˝os és n˝otlen fiú, meg ˝ gondozegy rokon gyerek, aki segített a mezei munkában. Ok ták a község bikáját, innen akadt a szorosabb ismeretség. El˝oz˝o ottjártamkor megegyeztünk, ha közeledik a front, családommal együtt befogadnak, és a tisztaszobát átadják nekünk. Itt kisebbnek feltételeztem a háborús veszélyt, aminek három kis gyermeket nem akartam kitenni. Arra akkor még nem gondoltam, hogy megfontoltságom hiánya már el˝obb távozásra késztet Gotthárdról. Amint kiértem, a n˝otlen fiú befogta a lovaikat és kihozta a feleségemet — aki addig a fontosabbnak vélt dolgokat összecsomaDózsa Mária Terézia, lányom golta —, meg a három éves Marit, másfél éves Éva lányaimat és Dózsa András István, fiam a két hónapos Andrást. (jönnek az oroszok) Kivonulásunk napja nagypéntekre esett és akkor még nem gondoltuk, hogy hat hétig lesz itt a lakhelyünk. Közben a front is olyan gyorsan közeledett, hogy Húsvét hétf˝on már mi is meglát-

293

Gestapo

Molnár „testvér”

Merkli család, Permise

Dózsa Éva Katalin, lányom

ciszterek


tuk az els˝o orosz katonákat. Ezek csak beköszöntek és bemutatkozásképpen a házigazda két lovát rögtön el is vitték. Néhány nap múlva hallottuk, hogy a front átment Ausztria területére és Gotthárdon megindult az élet. Én is begyalogoltam másfél-két óra alatt az erd˝okön keresztül. Rögtön kaptam orosznyelvu, ˝ pecsétes „dokument”-et, hogy legyen magam mivel igazolni, munkám végzése közben. Ezzel jártam be azután májusig, mert az én házamba kirgiz, vagy kalmük származású lovas katonákat szállásoltak be, akik lovaikat a magasföldszinti szobákban tartották. Nem volt könnyu, ˝ heteken át reggel begyalogolni, délután pedig vissza, de mégis jobban jártunk, mint szomszédunk, Komáromi Sándor, aki sajnálta a házát és a front el˝ol inkább a ciszterrendházba vitte a feleségét és három gyermekét. Egy éjjel hét orosz katona törte rájuk az ajtót, miután el˝otte megtalálták a frissen befalazott miseboros hordókat. Amikor Sándor kérte, hogy csendesebben „vigadjanak”, mert a gyerekek alszanak, az egyik géppisztollyal körbel˝otte a bölcs˝oben alvó legkisebbet. Utána mind a heten egymásután meger˝oszakolták az asszonyt. Kés˝obb én Grazban járván több ízben vonattal a nyár folyamán, onnan hoztam különféle gyógyszereket. Persze a meger˝oszakolások megítélése is néz˝opont kérdése, mert amikor az öreg Lang Károly bácsi sajnálkozását fejezte ki Kártyásnénak hasonló ügyben, a válasz az volt, mit sajnálkozik, hiszen már tíz éve özvegy vagyok. Permisén sem unatkoztunk, ha ilyen injuriákban nem is volt, hála Istennek, részünk. Egyik vasárnap udvarias kopogás után (!) beállított egy orosz, és az ott tartózkodó szolgabírót, járásbírót és engem el akart vinni „kicsi robot”-ra. Éppen borotválkozás közben voltam, behabozva, félig készen, és mondtam ékes (fronton rám ragadt) orosz nyelven, hogy én állatorvos vagyok és van dokumentem. Megnyugtatott, hogy külön jó a szakmám, arra szükség lehet. Ekkor beállított Mari lányom és üdvözölte az orosz katonákat : zdrasztvujtye pan ! Erre az orosz kijavította : nyet pan, tovaris. Lányom is utána mondta, mire az orosz engem nem vitt el. A másik két barátom négy nap múlva került el˝o kimerülve, piszkosan, hullafáradtan. Kiderült, hogy az osztrák fronvonalból kellett sérült, beteg lovakat hátravezetni Körmend felé. Évekig vidultam még, ha magam elé képzeltem a két irodához szokott szolga-, illetve járásbírót, amint 294

Komáromi Sándor

Permise

minden gyakorlati érzék nélkül egy-egy kezükben két-két ló kantárjával rángattatnak vagy hatvan kilométeren keresztül éjjel és nappal. Ett˝ol mentett meg a hároméves lányom talpraesettsége. Májusban végre kitakarodtak a házamból a lovasok és lovaik, és ketten a házigazdánk öccsével egy teljes nap alatt tudtunk csak egy szobát úgy rendbe szedni, hogy a család visszakölt˝ozhessen. Amikor a fürd˝okádat megláttam, hogy tele van emberi fekáliával, az angol „WC” pedig tiszta, önkéntelenül eszembe jutott a vicc — ami akkor közszájon forgott —, hogy halat akar mosni az orosz és a WC-kagylóba tette, ráhúzta, és a hal eltunt. ˝ Zabrálómasina lett a neve a nem eredeti céljára használt berendezési tárgynak. Még aznap este 10 óra körül orosz jár˝or zörgött az ajtón, magyar tolmács kíséretében, és kérdezte van-e fegyver ? Naívságomban odaadtam nekik a takarítás közben talált rövid, ún. Konkur-kardot, amilyent lovastisztek díjlovaglásoknál használtak. Megköszönték és elmentek. Néhány nap múlva — Úrnapján — hivattak az orosz parancsnokságra és szabályos bírósági tárgyalást tartottak. Az ügyészt alakító tiszt megkérdezte, hogy az enyém volt-e a kard. Mondtam, hogy nem, aznap találtam takarítás közben. Erre megkérdezték, miért nem szolgáltattam be, mikor plakáton hirdették a fegyver-beszolgáltatási kötelezettséget. Hiába mondtam, hogy én ezt a díszkardot nem tartottam fegyvernek, o˝ k közölték, hogy a vörös hadsereget akartam megsemmisíteni (?!), és ilyen esetben a németek az egész falut kiirtották, de o˝ k humánusak, és engem csak három év Szibériával büntetnek. Azzal már el is vezettek, csak szerencsémre a tolmácsuk, egy ruszinföldi öreg, Péter bácsi ismert, mert a szomszédomban udvarolt és vele tudtam a feleségemnek üzenni, hogy hol vagyok. Furcsa érzésekkel menteim le a pincébe, ahol azt el˝otérben orosz katonák töltötték néhány napos fegyelmez˝o büntetésüket, míg engem becsuktak külön egy sötét pincerekeszbe. Rövid id˝o után az egyik orosz megkérdezte, írnék-e egy magyar levelet a Pécsett hagyott szerelmének. Természetesen vállaltam, o˝ pedig kiengedett maguk közé és diktálta, hogy „szerce malo, daragije ” én meg írtam egy szerelmes szöveget, ha nem is értettem minden szavát. Közben fent megcsikordult a zár, engem gyorsan visszazártak, majd amikor elment a látogatójuk, újra visszaengedtek maguk közé. Kiderült, hogy akinek a levelet írtam, annak küldött ˝ volt a sof˝orje az o˝ rbe az o˝ rnagya vadas húst makarónival. O 295

Komáromi Sándor

Lukjanov f˝ohadnagy

nagynak, és valami fegyelmezetlenségért kapott egy hét fogdát. Kérdeztem, hogy akkor miért küldött neki tiszti menázsit az o˝ rnagy ? Hízelegni akar — mondta — mert megígértem, ha kikerülök, agyonverem. Kicsit meghökkentem a fegyelmezésnek eme szokatlan módján, de azután még különb dolgokat is sikerült tapasztalnom. Hajnalban nagy hirtelen letelt a „három éves” fogságom, mert kiderült, hogy a parancsnokság által összezabrált 600 tehén szájés körömfájás miatt nem tud lábra állni, és hatvan kilométeres körzetben nincs más állatorvos. Nagyon nem fizettem rá erre az ingyen praxisra, mert egy Lukjanov nevu˝ f˝ohadnagy volt értük a felel˝os, és fizetni ugyan nem fizetett, de olyan üzletet kötöttünk, ami családom számára is el˝onyös volt. Láttam ugyanis a rossz között egy jól tejel˝o tehenet, és kértem, adja el nekem. Azt mondta, nem lehet, mert neki el kell róluk számolni : ogyin stuk, ogyin stuk ! — nem baj, hozok egy másikat helyette, és a darabszám nem változik — meg plusz egy liter pálinka felelte az o˝ rnagy. Ezzel kész volt az alku, megkapta a liter pálinkát, és másnap két hentes kitámogatott egy öreg, güm˝okóros tehet hozzájuk, amelyik menni is alig tudott, én pedig hazavittem az általam kiválasztottat, amelyik hónapokon keresztül napi 18 liter tejet adott. Komáromi az udvaromon pallókból összetákolt egy istálló félét, abban lakott majd egy évig és a gyerekeken kívül a szomszédokat is ellátta tejjel. Megvettem vagy húsz mázsa szárazbabot a Futura raktárából, amit üstben f˝ozve kapott abrak helyett egy kis korpával és szalmát „quantum satis”. A baj csak az lett, hogy két nap múlva jött Lukjanov, hogy adjam vissza a tehenet, mert amit vittünk, az megdöglött. Mondtam, hogy o˝ is adja vissza a pálinkámat. Hol van az már ?! — válaszolta. Akkor nem adom én sem a tehenet, hanem adok egy hivatalos, pecsétes igazolást, hogy egy tehene megdöglött. Ezen az ajánlaton egy pillanatra elgondolkodott, majd azt felelte : rendben van, de akkor mindjárt kett˝or˝ol szóljon az igazolás. Úgy látszik, az üzleti szellemet a kommunizmus sem ölte ki végkép bel˝ole, mi meg kezdtük ízlelgetni a kés˝obbi szocializmus üzleti praktikáit. Még egy Lukjanov sztorink akadt : Bodri kutyám ugyanis minden orosz egyenruhát utált (akár a gazdája), és mindig megugatta, ha arra járt. Egy éjjel arra ébredtünk, hogy Bodri éktele296



Permise

nül ugat, majd átugorja a kerítésünket, mert látja, hogy a sztarsijlityinant részegen tántorog az utcán. Mi a nyitott ablakból figyeltük az eseményeket. Látjuk, hogy Lukjanov el˝oveszi a pisztolyát, és tántorgó léptekkel haladva rál˝o a kutyára. Bodri elfekszik, mint aki telitalálatot kapott, a f˝ohadnagy pedig továbbtántorog és mormogja : Bodri kaput ! Már kezdtem sajnálni a kutyámat, mert igen a szívünkhöz n˝ott, amikor az orosz elhaladtával Bodri felállt, és visszaugrott a kerítésen. Ezt a jelenetet hatvan éves szakmai múltammal sem tudom megmagyarázni, mert ez volt az els˝o és egyben az utolsó eset az életemben, mikor saját szememmel látok egy kutyát szimulálni. Utólag jut eszembe még egy tipikus, oroszokkal kapcsolatos történet Permisér˝ol. Ezen a szétszórt kis településen három ház volt közel a falu végén, és a legszéls˝oben laktunk mi. A háború utolsó napjaiban állandóan figyeltük, nem jön-e felénk német vagy orosz jár˝or. A konspirációt úgy szerveztük meg, hogy ha katonaság tunik ˝ fel a közelben, akkor mi férfiak bezúzódunk az erd˝obe (ahol mellesleg rengeteg fegyvert dobáltak el a csapatok) és figyelünk. Veszély esetén fegyverekkel mentünk volna vissza, hogy hathatósan segíthessünk. De ha nem tunt ˝ veszélyesnek a látogatás, akkor a feleségem megadott helyre akasztotta volna ki a pelenkát száradni, hogy mi nyugodtan visszatérhessünk. Hála Isten, nem került sor ilyen helyzetek kipróbálására, de abban a szituációban az ember mindenre próbál felkészülni. Azért meglepetés így is adódott. A front elvonulása után egy zöldsapkás kis orosz különítmény telepedett le a mi dombunk lábánál, t˝olünk 200 méterre, a ritkaházi bíró házában, egy kapitány vezetése alatt. Nem sokat tör˝odtünk velük, mert semmi problémát nem okoztak. Láttuk, hogy néha-néha cselleng˝o orosz katonát igazoltattak, de velünk, civilekkel nem foglalkoztak. Egy kés˝o délután mi a háziakkal a konyhában ültünk (melynek minden sarkában egy-egy fejsze kézügyében volt), mikor két orosz hadnagy lépett a konyhába, és engem — úgy látszik, lerítt rólam, hogy nem tartozom a paraszt családhoz — igazolásra szólítottak fel. Elég erélyesen tárgyaltak velünk, majd bementek a mi szobánkba és kezdtek kutatni a szekrényben. Megtalálták a Philips villanyborotvámat, és azt mondták, gránát. Majd kizavartak a szobából. Kimentem az udvarra, és látom, hogy csörtet fölfelé a lenti zöldsapkások parancsnoka. Felérve kérdezte, hol vannak az oroszok ? Mondtam, hogy a szobában. Erre kifújta magát kissé, 297


lassan kinyitotta a szobaajtót. Én mögötte álltam és látom, hogy a két lityinant elmélyülten pakolja a holmikat, a feleségem szilszkin bundájába. Nem vették észre az ajtónyitást, mikor megszólalt a kapitány : „zdraszvujtye tavarisi !” A két rámoló ránézett a zöldsapkás kapitányra, szabályosan elsápadt, és vigyázzba állva várták a további szavakat. Engem a kapitány kituszkolt, becsukta a az ajtót, mi pedig azt gondoltuk, segít nekik csomagolni. De nagyot tévedtünk ! Pár perc múlva nyílt az ajtó, a két tiszt letépett vállpánttal, derékszíj és pisztoly nélkül jött kifelé üres kézzel, a kapitány mögöttük, pisztoly és vállpántokkal a kezében. Majd köszönt és kikísérte o˝ ket a ritkaházi bíró házába. Itt a kamrába csukták be o˝ ket, és másnap reggel elvitték Szentgotthárdra. Kés˝obb a ritkaházai bíró mesélte, hogy a háború vége felé járván, három tiszt kijött Gotthárdról egy teherautóval, és gondolták, amit lehet, felpakolnak ezeken a félre es˝o házakban. A bíró adott nekik vacsorát és akkor mesélték, hogy már a finnháborúban is részt vettek, hat éve nem voltak otthon, s a levelekb˝ol tudják, hogy a családjuk nyomorog, ezért akartak egy kis utánpótlásról gondoskodni. A sorsukkal tisztában voltak : ilyenkor a helyben lefokozott tiszteket büntet˝o alakulatba osztják, és ezeknek kell a tankok és a gyalogság el˝ott vonulni, szorosan egymás mellett, mert az élen haladó harcolókat nem terhelték aknakutató muszerekkel. ˝ Ha valamelyikük lába alatt akna robbant, akkor összébb zárult a sor újra, hogy fel nem robbant akna ne maradjon utánuk. A sokat emlegetett szocialista humánum, melyre legalább negyven évig olyan el˝oszeretettel hivatkoztak, furcsa torzuláson esett át, mint ahogy más „nemes eszmék” sem úgy mutatkoztak a gyakorlatban, mint a propagandában, de ezt már mindnyájan ismerjük ! A ritkaházi bíró elbeszélése alatt hirtelen eszembe jutott egy Darnica melletti élményem. Ott egy nagy csalitos terület szélén körül táblák jelezték : Achtung ! Minengefahr ! 1942-ben sokszor kerültem ki én is ezt a területet, mikor egyik utam alkalmával (a lókórház ellen˝orzése során) látom, hogy a táblától tisztes távolban német csatárlánc sorakozik tüzelésre kész fegyverrel, az aknaveszélyes táblában pedig karonfogva, szorosan egymás mellett, több sorban civilek tappognak, lassan haladva egyik irányba, majd vissza. Én nem gondoltam semmi rosszra — úgy látszik fantáziám még nem durvult el eléggé —, de lókórháziak azután 298

mesélték, hogy a németek így aknátlanították a környék összes aknaveszélyes területét. Messzir˝ol csak néhány robbanás hallatszott, és a terület drága muszerek ˝ használata nélkül is aknamentessé vált. A magukat kultúrnemzetnek tartó („Herrenvolk !”) németek tehát éppen olyan szadizmussal, emberi mivoltukból kivetk˝ozve vívták nem egészen honvéd˝o háborújukat, mint az általunk a tapasztalataink alapján joggal barbároknak aposztrofált oroszok. Ezen a téren kettejük között semmi különbséget nem sikerült felfedeznem több évre széthúzódó haditapasztalataim alapján. A gy˝ozelem érdekében az emberi aljasság legbrutálisabb eszközeivel sem restelltek élni alkalom adtán. Ráadásul a németek minden katonája a derékszíja csattján felírva hirdette : Gott mit uns ! Ezért szememben min˝oségileg aljasabb volt hadviselésük, mint a nyíltan ateista oroszoké, akik valójában mégis a hazájukat védték. Ezt nem mentségükre mondom, mert semmilyen mentség nincs egyáltalán a háborús cselekedetekre. Mint ahogy napjainkban is a szerbek, horvátok, muzulmánok esztelen öldöklésére sem, ahol ráadásul gyermekek, asszonyok, civilek százezrei esnek áldozatul a felfuvalkodott politikusok hatalmának megszerzése, vagy nagyobbítása érdekében. Egyébként az orosz zöldsapkások hatalmáról nem csak Permisén gy˝oz˝odhettem meg, hanem nem sokkal kés˝obb Magyarlakon is. Itt valami állatot vizsgáltam az egyik udvarban, mikor az utca másik oldalán egy id˝osebb parasztasszony rohant ki egy házból, és megpillantva egy éppen arra igyekv˝o zöldsapkás o˝ rmestert, sírva magyarázta, hogy a lányával mit akar tenni egy orosz katona. Az o˝ rmester el˝ovette a pisztolyát, bement a házba, és kilökdösött onnan egy orosz katonát, miközben többször halottam t˝ole : „na sztyine”. El˝oször nem értettem, hogy mit mond, csak azt látom, hogy a katona, mint a birka, állt a fal mellé, az o˝ rmester pedig szó nélkül halántékon l˝otte. A földre esett hullába belerúgott, „szvinya” szóval min˝osítve annak tettét, majd nyugodtan ment tovább az útjára. Ez is élménydús látvány volt, ha napokig utána nem is tudtam aludni. (politikai pályafutásom) De térjünk vissza a politikához. Még permisei tartózkodásunk idején Gotthárdon látok egy felhívást plakáton kiragasztva, amin 299

Lavocsne

Jaczkó Pál

Bakay Szilárd Jaczkó Iván Bajcsy-Zsilinszky Endre

Jaczkó Pál Dachau

az aláírás : dr. Jaczkó Pál f˝oispán. Úristen ! ez nem lehet más, mint az én osztálytársam, akivel nyolc évig egy osztályba jártam a piaristáknál, és utána még hét évig — 1940 végéig — együtt voltunk öreg cserkészek, együtt táboroztunk, kajakoztunk, vitorláztunk. Anyja szemében én voltam az etalon gyerek, aki tíz éves korától egyedül jár be villamoson Kispestr˝ol a belvárosi iskolába, míg o˝ sok éven át kísérgette Múzeum körúti lakásukból a Váci utcai gimnáziumba. Mindég engem állított Pali elé mintaképnek. Csodálom, hogy nem utált meg. Mikor én Gotthárdra kerültem, megszakadt a kapcsolatunk, és csak egyszer találkoztunk közben, elég furcsa körülmények között. 1943 januárjában jöttem haza leszerelni kilenc hónapos egyik hadiszolgálatom után. Lavocsnéban volt akkor a beléptetés. Frontszolgálataim során el˝oször a gyorshadtesttel is, a Kárpátokon át kerültem ukránföldre, haza is ugyanerre 1941-ben. A következ˝o évben Hegyeshalom–Bécs–Krakkó útvonalon jutottam el Kijevig, az o˝ szi szabadságomra is ilyen kerül˝ovel jöttem haza, de visszafelé már Kassán léptettek ki, ahonnan lezárt kocsikban utaztunk át Szlovákián, Késmárk, majd Przemisl érintésével, míg három hónap múlva már az ojtozi szoros melletti Lavocsne volt a határátlépés helye. Hazafelé itt fürdettek, fert˝otlenítettek bennünket, ruháinkat gyuröttre ˝ g˝ozölték tetvetlenítés céljából, de a sok molesztálás ellenére az ember vidám volt, hiszen itt megszunt ˝ a „hadmuveleti ˝ terület”, már el˝ore élveztük a közeled˝o civil élet régóta áhított örömeit, tehát itt a világ számunkra a jobbik oldalára fordult. Itt találkoztam Jaczkó Palival, aki akkor ment kifelé a frontra. Kérdeztem, hol fog szolgálni ? Azt mondta Kijevben, vitéz Bakay Szilárd altábornagy mellett lesz el˝oadó. A szemem erre kikerekedett, mert én is ott szolgáltam Kijevben, és ismereteim szerint Bakay el˝oadói legalább alezredesek voltak, Pali pedig hozzám hasonlóan tartalékos (utász)-zászlós. Kés˝obb tudtam meg, hogy Jaczkó Pali öccsével, Ivánnal együtt (alattunk járt öt évvel, a Pilinszkyvel egy osztályban) aktívan részt vettek Bajcsy-Zsilinszky mellett az ellenállási mozgalomban. Bakay mellett Jaczkó lett az ellenállási mozgalom összeköt˝oje, és kapcsolatuk tartósnak is bizonyult. Amikor 1945-ben Bakay megjött a dachaui fogágból, Szombathelyen, az akkor ott f˝oispánkodó Palinál szállt meg. 300

Jaczkó Pál

Kassa

Bakay Szilárd

Jaczkó Pál

Pilinszky János

Bakay Szilárd Bakay Szilárd

Bakay Szilárd

Nádor utca 9

Szügyi Zoltán


Közismert, és lehet, hogy el˝oz˝o írásomban és is említettem már, hogy Bakay 1944-ben Budapest városparancsnoka volt, és nyílt várossá akarta nyilvánítani azt, hogy megkímélje a bombázásoktól és a háború egyéb borzalmaitól. Vitéz Szügyi Zoltán vezér˝ornagy (el˝oz˝oleg az ejt˝oerny˝osök parancsnoka) volt kiszemelve arra, hogy a parancsnoksága alá tartozó Szent László hadosztállyal vegye körül Pestet, és a németeket távozásra bírja. A tisztikarban sajnos nagyon sok volt a német eszmék megszállottja, magyarul spicli, f˝oleg az id˝osebb tisztek körében, akik még az els˝o világháború nosztalgiájában éltek, és így a németek id˝o el˝ott tudomást szereztek err˝ol a tervr˝ol. A budapesti városparancsnokság egy dunaparti szállodában székelt, és amikor Bakayt a gépkocsija oda akarta szállítani, egy német teherautó-konvoj állta el az útját. Mit sem sejtve kiszállt a kocsijából, hogy a talán százméternyire lev˝o parancsnokságra gyalog menjen. Ködös reggel volt, és o˝ soha nem ért oda. Az egyik teherautóból ugyanaz a Skorzeny Obersturmbannführer szállt ki, aki Mussolinit is megszöktette internálásából bukása után, és betuszkolván az egyik kocsiba, Dachauba szállították. Nekem mindezeket Szügyi Zoltán beszélte el a Katonapolitikai Osztály Nádor utcai pincéjében, amikor o˝ egy hétre a mi cellánkba került. Bakay további sorsát is t˝ole hallottam : nem sokkal Dachauból való hazatérése után letartóztatták az oroszok, és o˝ k ketten a NKVD fogságában együtt ültek a Hermina úton. Kés˝obb Szügyit átadták a magyar hatóságoknak, míg Bakayt arra való hivatkozással, hogy kijevi parancsnoksága idején több partizánt is kivégeztetett, halálra ítélték és f˝obel˝otték. Ennyi kitér˝o után gyerünk vissza Gotthárdra. Valóban az én barátom volt a f˝oispán a Kisgazdapárt képviseletében, — vesztemre, mert ez az a pont, ahol a politika végképp beleköpött az életünkbe és az elkövetkez˝o évtizedek számtalan megpróbáltatását zúdította a nyakunkba. Mivel már eddigi élettapasztalatom is megtanított minden küls˝o behatásra lehet˝oleg rugalmasan reagálni anélkül, hogy világnézetemet, felfogásomat egy pillanatra is fel kellett volna adnom, az újabb próbatételek is csak arra voltak jók, hogy kiépíttettek velem egy intakt mikrovilágot magam körül, népes családom formájában. Ennek minden rezdülésére gondosan ügyelve, a családom harmóniáját mindenek elé helyezve, könnyebben si301

Bakay Szilárd

Skorzeny, Otto

Bakay Szilárd

Bakay Szilárd


Szociáldemokrata Párt

került elviselnem a makro világ összes arculcsapását, mell˝ozéseimet, háttérbeszorításaimat. Sikerült nem tragédiaként élni meg minden kívülr˝ol jött bántalmat. Ha néha mégis úgy éreztem, hogy nyomasztólag hat rám a hivatali, vagy szakmai környezet oktalan gáncsoskodása, akkor írtam egy kandidátusi disszertációt — mint egyetlen párton kívüli gyakorló állatorvos (!) — megjelentettem több tucat publikációt, zömét külföldön olyan szaklapokban, ahol rajtam kívül magyar állatorvos még nem szerepelt. Tartottam közel másfél tucat el˝oadást nemzetközi szimpóziumokon Helsinkit˝ol Tuniszig, Norrköppingt˝ol Varsón, Bécsen át Amszterdamig, Koppenhágáig, Kölnig, Berlinig, vagy Erfurtban, Wrocławban, Łódz´ ban. Több szimpóziumon elnöklésre is felkértek egy-egy szakaszban a világ négy kontinensér˝ol összesereglett szakemberek jelenlétében, csak éppen Budapesten rendezett szimpóziumra felejtettek el meghívót küldeni a rendez˝o kollégák. Ezekr˝ol a szerepléseimr˝ol a hazai szakma nem igen tudott, mert mindég volt, aki megakadályozta a beszámoló megjelenését. A tuniszi szimpóziumról magam készítettem beszámolót, mert egyedüli magyar voltam a résztvev˝ok között, ezt kilenc hónapig fektette kollégám (mellesleg volt évfolyamtársam), attól félve, hogy ha kiderül, más is dolgozik az o˝ jelenlegi munkakörében, akkor összed˝ol a világ. Engem viszont egy-egy publikáció megjelenése mindig megnyugtatott, hogy szakmailag nem kell szégyenkeznem. A pofonoknak ilyen önigazolásokkal való kivédése nagymértékben er˝osítette egyébként labilis szakmai önbizalmamat. Mostanában látom, hogy aki, mint jó káder, aránylag simán tudott a magasabb régiókba emelkedni, az els˝o igazságtalannak érzett mell˝ozést is tragédiának éli meg, és már szinte kóros üldözési mánia vesz rajta er˝ot. Na de megint kalandoztam, vissza Gotthárdra. Jaczkó gyakori vendég volt nálunk, néha napokig is ott pihente ki politikai harcainak fáradalmait. Sajnos 1945 szeptemberében rábeszélt arra, hogy lépjek be a pártba. Így lettem én is járási elnök anélkül, hogy a legkisebb vonzódást is éreztem volna az aktív politizálás iránt. Az 1945 kora o˝ szi választásokat úgy sikerült lebonyolítani, hogy a járásban 90 % feletti eredménnyel gy˝oztek a kisgazdák, de Vas megyében is a listás választásokon 8 kisgazda és csak egy munkáspárti (szocdem és kommunista) képvisel˝o került a parlamentbe. Én csak azért úsztam meg a képvisel˝oséget, mert 302

Jaczkó Pál


Kommunista Párt

Jaczkó Pál


Jaczkó Pál


amikor Pali bejelentette, hogy el˝okel˝o helyen szerepel a listán a nevem, feleségem t˝ole szokatlan határozottsággal és vehemenciával jelentette ki, hogy márpedig o˝ nem járul hozzá. Pali ódzkodott, hogy már nem tudja a nevem töröltetni, mert Kovács Béla f˝otitkár direkt örült (Dózsa, parasztforradalmár jól hangzó kortes szavak voltak annak idején) , és különben sem tud felmenni Pestre, mert benzint csak zsírért lehet szerezni. Feleségem gáláns fordulattal felajánlott egy bödön zsírt, és így — utólag hála Istennek — megúsztam a képvisel˝oséget. De lehet, hogy 10 év börtönt is (amennyit a helyembe választott Kovács József tisztvisel˝o kapott), vagy netán akasztást, amelyik sorsra Pali öccse, Iván került. Hogy milyen volt az 1945-ös választás ? Szabad, tiszta, és a humoros momentumok sem voltak ritkák. Én a járási Választási Bizottság tagja voltam, a többi (összesen öt) párt járási vezet˝ojével együtt a községháza nagytermében ültünk, várva az urnák beérkezését. Megérkezik Szakonyfalu bírája, aki a kommunista párt titkára is volt a falujában, és hozza az urnát. Felbontjuk, a jegyz˝o olvassa : szavazásra jogosultak száma : 276 (fiktív szám), szavazott : 276, a Kisgazdapártra szavazott : 276. Erre kérd˝ore vonóan megszólal mellettem Belcz Móric, kommunista járási titkár : na de Schrey elvtárs, maga kire szavazott ? A községi párttitkár válasza : kikérem magamnak, ez titkos szavazás volt ! Ugye a válasz frenetikus sikerét fölösleges ecsetelnem ?! A Kisgazdapárt a maga közel 60 %-os országos többségével kormányt alakított. Igaz, hogy rövidesen azután szét is bomlasztották az amúgy is elég heterogén kisgazdapártot. Vezet˝oit vagy elvitték a Szovjetunióba (Kovács Béla f˝otitkár kilenc év múlva ért haza betegen), vagy emigrálásra kényszerítették (Nagy Ferenc miniszterelnök, Varga Béla boglári plébános, a parlament elnöke), vagy bebörtönözték (Jaczkó, Hám Tibor), avagy a lelküket eladókat kinevezték, el˝obb Budapest polgármesterének, majd miniszteri bársonyszékkel „kényszerítették”, hogy az o˝ szájuk íze szerint cselekedjen : Bognár József akadémikus. Nekem a negyvenötös nagy gy˝ozelemb˝ol egy kedves emlékem maradt, és ezen sokat derültem is. Jaczkó mesélte, hogy amikor a pártok vezet˝oi a választások után elmentek Vorosilovhoz vizitelni (˝o volt a Szövetséges Ellen˝orz˝o Bizottság Elnöke), az el˝oszedte Rákosit, hogy maga nem ezt ígérte nekem, hanem hogy gy˝oznek a kommunisták ! Kegyetlenül leteremtette, és a végén 303

Jaczkó Iván


Jaczkó Pál

Rákosi Mátyás


Bognár József

Kovács Béla

Jaczkó Pál

dühében szabályosan bele is rúgott a fenekébe. Nehezebb pillanatokban azzal vígasztaltam magam, hogy ehhez a rúgáshoz én is besegítettem egy kicsit a kilencven százalékon felüli gotthárdi kisgazda gy˝ozelemmel. Még a választások el˝ott megállapodtak a pártok a koalíciós tárgyalásokon a f˝oispánságok elosztásáról, ezért a választások után ezen a téren is kiújult a hatalmi harc. Az els˝o osztozkodáson a kisgazda küldöttséget Bognár József vezette és olyan szerencsésen, hogy Rákosi is csak az egyezség aláírása után vette észre, hogy átverték. Volt annyira politikus, hogy nem mérgel˝odött, hanem vállon veregette Bognárt és azt mondta : ügyes fiú vagy (23 éves volt), majd lesz rád gondom. Lett is, Bognár többször és hosszadalmasan volt el˝obb tájékoztatási, majd bel-, külkereskedelmi miniszter, akadémikus, a Világgazdasági Kutató Intézet igazgatója. Karrierje a rendszer bukásáig töretlen volt, csak a barátai bizalmát, megbecsülését vesztette el. Lehet, hogy neki megérte, én mindenesetre 1947 májusa óta nem álltam vele szóba (persze ett˝ol o˝ még nem lett szegényebb, és az álmait sem zavarta). Utolsó találkozásunkkor (1947. május) o˝ volt a Kisgazdapárt megbízott f˝otitkára, mert Kovács Bélát februárban kivitték a Szovjetunióba. Azért kerestem fel a Semmelweis utcai székházban, mert el˝otte szabadultam vád nélkül, és szerettem volna, ha az Igazságügyi Minisztériumban segít, hogy a hivatalos igazolást megkapjam, mert az állásomból fel voltam függesztve és különben is, a határszélen jó, ha az ember papírjai rendben vannak. Azt mondta nekem, hogy o˝ jobban fél, mint én, ezért nem tud mit csinálni, menjek el az igazságügybe és én kérjem meg a kisgazda államtitkárt, hogy segítsen. Közben megszólalt a telefon az asztalán. Felvette, majd hirtelen felugrott, majdnem vigyázzba állt, elsápadt, és majdnem dadogva mondogatta : igenis, igenis, megértettem, holnap reggel kilenckor ott leszek a városházán. Letette a telefont és szinte rettegve kért, hogy menjek el, mert nincs olyan lelkiállapotban, hogy velem tárgyaljon : most közölte vele Rákosi titkársága, hogy Vass Zoltán helyett o˝ lesz Budapest f˝opolgármestere. A Júdás-pénz tehát szépen fialt neki. Tehát 1945 végén, a választások után újra osztották a f˝oispánságokat, és így Jaczkó helyett is egy kommunista került ebbe a fontos beosztásba Vas megyében.

304

Rákosi Mátyás




Zách Rudolf

A neve Safrankó Emánuel volt. A köznép ismert humorérzékénél fogva csak II. Manónak emlegette, mert az I. Manó nevet — Kopensteiner (Kocsárd) Emánuel — a nyilas f˝oispán érdemelte ki. Safrankó Kárpátaljáról való volt (˝osei, úgy látszik, itt telepedtek le Galiciából jövet). Miel˝ott azonban hozzánk került, Moszkvában élt, állítólag valami f˝oiskolán tanított. Egy percig sem állítom, hogy túlságosan rokonszenvvel fogadtam volna, és alapvet˝o érzésem sajnos be is igazolódott, mert rengeteg megpróbáltatás zúdult ránk miatta, igaz, hogy az o˝ politikai karrierje viszont miattam szenvedett egy kis törést. 1946 nyarán ló igénybevételre került sor. Ez azt jelentette, hogy a járás minden lovát el˝o kellett vezetni Szentgotthárdra, ahol egy orosz bizottság vagy azt mondta „harasó” és háborús jóvátétel fejében elvitték a lovat, vagy azt, hogy „nye harasó”, és akkor a paraszt boldogan vihette haza. Akit˝ol elvitték, az kártérítést kapott a magyar államtól. Közlönyben meghatározott szabályok szerint folyt ez az eljárás, és 2–3 nap alatt zajlott le. A rendelet a koalíciós pártok képvisel˝oib˝ol álló bizottságot bízta meg azzal, hogy gondoskodjon róla, ha hadiözvegy, vagy hadiárva lova kerül jóvátételre, akkor o˝ k azonnal másik lovat kaphassanak, és ne kelljen a pénzbeli kárpótlásra hosszabb id˝ot várni. Ebben a rendeletben a f˝oispán arra kapott felhatalmazást, hogy közületek, közüzemek lovait mentesíthesse. Világos és viszonylagos humánus volt a rendelkezés. Mint járási állatorvos és egyben a Kisgazdapárt elnöke, én lettem a koalíciós bizottság elnöke is. Minden rendben és zökke˝ n˝omentesen zajlott is az els˝o napon, addig, amíg Oriszentpéterre nem került sor. Itt volt g˝ozmalma és furésztelepe ˝ Zách Rudolfnak (plusz Körmenden még egy g˝ozmalma). Az igazság az, hogy finoman szólva sosem lopta be magát a szívembe ez az ember, mert a német-id˝okben elfelejtett magyarul, és Rudolf Zachként mutatkozott be, hangsúlyozva német származását. A háború után rögtön váltott (akár napjainkban is a köpönyegforgatók hatalmas tábora), Zács-nak írta a nevét, és kiderült, hogy o˝ si magyar nemzetség sarja. (Most Torgyán, az „˝osromán”, Csurka, az „˝osszlovák”, játssza meg az egyetlen igazi magyart.) ˝ Elég az hozzá, hogy tudtam, Záchnak Oriszentpéteren 36 lova van, viszont egyet sem vezetett el˝o a szemlére. Ugyancsak nem jelentek meg 16 lovukkal a L˝owensohn fivérek sem Bajánsenyé305

kell ?

kell ?

Zách Rudolf

Safrankó Emánuel

Safrankó Emánuel

Jaczkó Pál

r˝ol, de o˝ k legalább nem módosítgatták származásukat, maradtak o˝ seik hite és szokásai mellett. Amikor megkérdeztem Záchot, hogy miért nem hozta el a lovait, azt válaszolta : a f˝oispán mentesítette o˝ ket az igénybevétel alól. Én kételyeimet fejeztem ki ez ügyben, mert Zách sem nem ˝ közüzem, sem nem közület, hanem egyszeru˝ kapitalista. Oket ekkor ugyan hivatalosan még nem üldözték — lévén a kisgazdák az irányító er˝ok a koalícióban —, de azt álmomban sem mertem volna feltételezni Vas megye Moszkvából érkezett f˝oispánjáról, hogy egy kapitalistát nyíltan támogasson. Zách azonban el˝ovette és átadta nekem a hivatalos dokumentet, mely a f˝oispáni cégjelzésu˝ papíron Safrankó saját kezu˝ aláírásával mondja ki mentesítését. Alaposan meglepett ez a fordulat, és mivel a f˝oispán magánember lovát nem mentesíthette, a f˝oispáni levelet zsebre tettem, és elrendeltem Zách lovainak másnapi el˝ovezetését és kárpótlási célokra való igénybevételét. Zách erre ékes magyar kifejezésekkel kezdett el üvölteni a gotthárdi vásártéren jelenlév˝o legalább százf˝onyi publikum el˝ott, hogy ezt nem tehetem vele, mert fogalmam sincs, hogy mi mindent adott o˝ ezért a papírért Safrankónak. Elkezdte sorolni : saját autóján vitte le badacsonyi borospincéjébe, ahol a legjobb borából két hektolitert választott magának, ezen kívül negyed kiló aranyat és még nem tudom mit ! Elzsibbasztott a feneketlen korrupciónak ez az esete, amilyenhez eddigi életemben nem voltam hozzászokva. Még délután is ezen füstölögtem magamban, amikor beállított a Nyugati Kisújság (szombathelyi kisgazda lap) f˝oszerkeszt˝oje (ha jól emlékszem Szász Ern˝onek hívták), és kérdezte, mi újság. Felháborodott hangon meséltem el neki a történteket, mert még mindig nem tudtam napirendre térni a számomra érthetet˝ lazán tudolen jellemtelenség ilyen fokú megnyilvánulásán. O másul vette, majd szívélyesen búcsúzva távozott. Másnap fokozódott a megdöbbenésem, mert a lap f˝ocímben közölte : „T˝okés lovát akarta menteni Safrankó, Vas megye kommunista f˝oispánja.” Aláírás dr. D. I., mintha én írtam volna, holott az általam mondottakon is módosított és hamisított. De a f˝oszerkeszt˝ot én már nem tudtam felel˝osségre vonni, mert még a lap megjelenését megel˝oz˝o éjszakán, K˝oszegnél, Ausztriába távozott. (Annak a bizonyos, Jaczkó által emlegetett húslevesnek 306

Bajánsenye


Zách Rudolf

Safrankó Emánuel

Katonapolitikai Osztály

Safrankó Emánuel

a habja jutott eszembe, mert a jellemtelenség akkor sem és ma sem csak egy bizonyos párthoz, vagy világnézethez kötött privilégium.) Álljon itt [a következ˝o oldalon] az ominózus cikk fotókópiája. Néhány nap múlva a Szabad Vasmegyében megjelent egy apró kis közlemény, miszerint Safrankó kijelenti, hogy a Nyugati Kisújság cikkének írója ellen, sajtó útján elkövetett rágalmazásért a pert megindította. Pontosan így, múlt id˝oben ! Persze azt hiszem, o˝ életében sem tudott igazat mondani — ismervén a jellemét —, így a pert sem indította meg soha, ami kézenfekv˝o volt, hiszen az általa aláírt mentesítési igazolvány az én zsebemben volt. Nekem pedig ez a kis cikk „biztosította”, hogy az elkövetkez˝o negyven évben ne legyen mindig nyugodt az álmom, Safrankó pesti barátai révén a katpolt, az Andrássy út 60-at többször megjárhattam a Markóval együtt. Ha a kés˝obbiekben már nem is az o˝ közbenjárása volt közvetlen oka problémáimnak — néha én is rátettem egy lapáttal, nem tudván ellenállni nyílt és nyitott jellemem „kísértésének”, az a tény, hogy valami bejegyzés van a nevem mellett, a káderpolitika irányítóit mindig meghökkentette. Valahogy úgy voltam ezzel, mint az az ember, akinek ellopták a kabátját, és a hír kacskaringói révén már úgy adják tovább, hogy o˝ lopott kabátot. Az 1946 közepén még úgy-ahogy demokráciának tun˝ ˝ o közhangulatban pillanatnyilag nem tartottam retorziótól, nem féltem ilyesmit˝ol és akkor nem is ért. Még akkor sem, amikor néhány hét múlva megjelent nálam két „jólfésült” fiatalember, szabályosan igazolták magukat, hogy o˝ k a kommunista párt Központi Ellen˝orz˝o Bizottságától jöttek és megkérdezték, tudom e igazolni a cikkben történt törvénysértést. Mondtam, a cikket nem én írtam ugyan, de az abban leírtak jó része a vásártéren összegyult ˝ embertömeg el˝ott hangzott el, egyébként Safrankó levele ˝ megnézték alaposan, visszaadták, majd köszönnálam van. Ok tek és távoztak. ˝ elején Safrankót leváltották — gondolom az ügye is közOsz rejátszott — és bár el˝otte olyan híresztelés járta, hogy potenciális belügyminiszter-jelölt, kinevezték el˝obb Szófiába, majd rövidesen Kínába nagykövetnek. Ezt neveztem én fentebb némi törésnek Safrankó politikai karrierjében, és csak azt sérelmezem, hogy dr. Bazsika Gyula nyugdíjas kollegám Szombathelyen még ma is

307

Safrankó Emánuel

Markó utca

Bazsika Gyula, dr.

308

Safrankó Emánuel


Jaczkó Pál

Jaczkó Pál

Jaczkó Pál

az allé-szeru, ˝ feny˝ofákkal szegélyezett Safrankó utca 2. sz. alatt lakik. Rám viszont ez az ügy a kés˝obbiekben a megpróbáltatások olyan tömegét zúdította, aminek máig iszom a levét. Safrankó ugyanis diplomáciai szolgálatának megkezdése el˝ott Pesten megfelel˝o körök figyelmét felhívta rám, és kérte lehetséges likvidálásomat, hogy az önérzetén esett csorbát kiköszörülje. Eredeti vallásában, ha o˝ talán már nem is vallotta, a bosszú kötelez˝o volt : Szemet szemért, fogat fogért — írta Mózes öt könyvének valamelyikében. Persze a dolgok általában szövevényesen szoktak alakulni, és annyi mellékkörülmény befolyásolja, hogy én hála Istennek, ma is élek, és 78 évesen papírra vethetem a nem mindig kellemes emlékeimet. Tehát én jártam jobban, még ha utcát sosem neveznek is el rólam. Pontosan egy évvel a belépésem után, 1946. szeptember 15-én írásban lemondtam kisgazda párttagságomról, mert már túlságosan megcsömörlöttem a kisgazdák bels˝o torzsalkodásaitól, tehetetlenségükt˝ol és egyáltalán a politikáról. ˝ Ezt a levelet személyesen adtam át Jaczkónak Oriszentpéteren, ahol o˝ gyulést ˝ tartott, én pedig odakerekeztem. Érdekes, hogy letartóztatásom után ez az utam is a „beszélgetés” tárgya volt : azt akarták belém beszélni, hogy ott tájékoztattam Jaczkó t, hol tárolunk járásomban fegyvereket !?! Októberben kizártak a pártból vagy húsz kisgazda képvisel˝ot, kommunista nyomásra, és ezzel megkezdték szépen — ha nem is lassan — lecsúszásukat a hatalmi csúcsról. Jaczkó karácsony el˝ott nem sokkal megjelent Gotthárdon is, és kért, hogy segítsem át Grazba, mert az az érzése, hogy egy volt vezérkari tisztet — Szentmiklósy Istit — beépítették a soraikba. Egyébként Pali volt a pártja katonai ügyekkel foglalkozó vezet˝oje, Hám Tibor — aki vele egy id˝oben volt Sopron megye f˝oispánja — ez id˝oben a párt belpolitikai titkára lett, míg Saláta ˝ mindhárman iskolatársaim volKálmán a külügyekért felelt. Ok tak a piaristáknál, míg Bognár József (Szombathelyen érettségizett a premontreieknél), éppen tájékoztatási miniszter volt 29 ˝ évesen. Oket hívták „aprószenteknek”, és én voltam a szürke küls˝o tagja a baráti körnek. Akkoriban még nem volt határsáv, de komoly határzár se, Jaczkó könnyen eljutott Grazba és pár nap múlva azzal jött visz309

Jaczkó Pál

kell ?


Szentmiklósy István




sza, hogy Szentmiklósy valóban beépített tag, úgyhogy mindenre fel kell készülnünk. Közbevet˝oleg Szentmiklósyról néhány szót : ellenálló volt, a „kiugrási irodával” tartott kapcsolatai miatt a németek 1944. október 15-e után letartóztatták. Nyugaton, Grazban élt egy darabig, majd hazatérte után a Kecskeméti utcában bérelt lakást. Felfigyeltek rá a Katpol illetékesei, rászálltak, büntetésmentességet ígértek neki, és a szomszéd lakás fel˝ol megfúrva a falat, az oda elhelyezett mikrofon segítségével buktatták le azután az egész összeesküvési per vádlottait. Szentmiklósy hívta meg a lebuktatandókat a lakására, és a baráti körben elhangzottak szolgáltak kés˝obb vádalapul. Jaczkóék is szagot fogtak, ezért ment Pali Grazba, hogy az ottani volt lakásán nézzen utána ottani viselkedésének. A látszat kedvéért o˝ t, Szentmiklósyt is letartóztatták (a szomszédos 2. sz. pincecellában ült), formailag két évre ítélték — majd az akkori hírek szerint —, átadták a román hatóságoknak, akik az után azzal az ürüggyel, hogy ott a magyar megszállás alatt románokat végeztettek ki, likvidálták a már feleslegessé vált besúgót. Kornis Pál alezredes 1988-ban megjelent könyvében : „Tanúként jelentkezem” a 136. oldaltól vagy 10 oldalon keresztül meséli el saját szája íze szerint a dálnoki Veress Lajos és Donáth György volt horthysta képvisel˝o nevével fémjelzett összeesküvési per nyomozati érdekességeit. Tele tévedéssel, vagy ferdítéssel, de hát o˝ kompetens, mert ebben az id˝oben o˝ volt a Katpol titkára.



Jaczkó Pál


(letartóztatások) Mistéth Endre

Markó utca

Ezután a kitér˝o után visszatérve 1946. végére : december végén — talán éppen Szilveszter napján — letartóztatták Mistéth Bandit, aki akkor aktív újjáépítési minisztere volt a Kisgazda pártnak, de mivel nem volt országgyulési ˝ képvisel˝o, nem kellett a parlament˝ Szentgotthárdról jól ist˝ol mentelmi joga megvonását kérni. Ot mertem, családilag is jóban voltunk, kés˝obb egy rabomobilban is együtt „utaztunk” az Andrássy út 60-ból a Markóba. Jó humorú ember volt, és amikor a Markóban az átvev˝o smasszer megkérdezte, hány összeesküv˝o van még az országban, o˝ a legnagyobb komolysággal válaszolta : még legalább kilencmillió van szabadon.

310


Markó utca

Saláta Jaczkó Kálmán Pál

Saláta Jaczkó Kálmán Pál

Farkasfa

5–6 évre ítélték, és ott is olyan talpraesett volt, hogy a Gyujt˝ ˝ oben rögtön szervezett egy mérnöki csoportot, vállaltak mindenféle szakmába vágó tervez˝o munkát (itt dolgozott Horthy utolsó iparügyi minisztere is, Bornemissza Géza), ebb˝ol jutott a börtönnek, de családjuknak és kosztjuk javítására is. El˝onye volt, hogy napközben a tervez˝o asztalnál ültek, és csak éjjel zárták rájuk az ajtót. 1947. január elején a népügyészség Jaczkó, Hám és Saláta mentelmi jogának felfüggesztését kérte a parlamentt˝ol (persze Bognár már ebb˝ol kimaradt, csak a miniszterségét˝ol kellett pillanatnyilag megválni). Ekkor már tudtam, hogy rövidesen rám is sor kerül. Január 22-én azután bemondta a rádió, hogy a képvisel˝oket kiadta a mentelmi bizottság, és az addig házi o˝ rizetben tartott Jaczkót és Hám Tibort letartóztatták. Saláta Kálmánt nem, mert eltunt. ˝ Az eltunés ˝ azért sikerült neki, mert a miniszterelnök lányának udvarolt, és annak a kocsijában bújva menekült meg a letartóztatástól. Kés˝obb, mikor a Katpolról egy éjszaka átszállítottak az Andrássy útra, láttam a plakátot, mely körözést rendelt el, és jutalmat ígért a feltalálónak. Nyugatra menekülésének egy verziójáról feleségem mesélt szabadulásom után. Volt nekem Farkasfán egy megbízható, jó csempészem (Tupics Péter ragadványnevu), ˝ aki egy reggel éppen akkor ért a házunk elé, mikor a feleségem a havat söpörte (február volt). Feleségem kérdezte t˝ole, hogy van, mire a következ˝oket mesélte. Tessék elképzelni, felkeresett engem egy úr, aki úgy mutatkozott be, hogy Geszterédi Ádám százados. Az volt a kérése, hogy át kell neki jutni Grazba. Én az éjszakai átcsúszások helyett jobban szerettem, ha világos nappal bonyolódnak az ügyeim, mert ezek kevésbé keltettek gyanút. A kaszagyár akkor orosz érdekeltség lévén, minden héten ment át kocsijuk Grazba, a központba. A sof˝orrel már addig is jó „üzleti” kapcsolatban voltam, könnyen megegyeztünk a fuvardíjban, csak a másnap esedékes indulást kellett megvárni. A százados úr a Koronában szállt meg, ott is étkezett, és hajnalba nyúló estén át kártyázott. Huszonegyeztek, és ügyesen hagyta, hogy játékostársai nyerjenek, így megnyerte a bizalmukat. A határ˝orszakasz parancsnoka is a kártyázók között volt, és amikor el˝oállt az orosz autó, o˝ segítette fel a százados úr csomagját a kocsira. Én nyugodt voltam, 311

Hám Tibor

Bognár József

Hám Tibor


Saláta Kálmán

Saláta Kálmán

a hasznom is megvolt az „üzleten”, mikor két nap múlva bevittek az o˝ rszobára és kérdezték, tudom-e ki volt, akit átszöktettem Grazba. Nyugodtan mondtam, hogy Geszterédi Ádám százados, erre a parancsnok szájon vágott és közölte, hogy ez Saláta Kálmán volt, akit köröznek. Mondtam neki, hogy ezt én nem tudhattam, o˝ pedig még a csomagját is segítette felrakni. Dühös volt, megígértette, hogy nem mondom el senkinek és elengedett. Az igazat sosem derítettem ki, lehet, hogy o˝ volt Saláta Kálmán, lehet, hogy nem. Minden esetre o˝ ismerte Tupics Péter nevét t˝olem még régebbr˝ol, tehát ez azt igazolná, hogy o˝ lehetett Saláta, de az is lehet, hogy o˝ t Nagy Ferenc közvetlenül ki tudta juttatni Ausztriába. Saláta járt nálam többször Gotthárdon, ez is igazolná, hogy miért mozgott otthonosan. Hozzám nem jöhetett el, mert tudta, hogy engem letartóztattak. (Mindenesetre az olasznak igaza van : se non è vero, è ben trovato —, ha nem is igaz, szépen van kitalálva.) Január 22-én este azután bejött a lakásunkba három sötétruhás úriember el˝oreszegezett pisztollyal, és közölték, hogy letartóztatási parancsuk van ellenem. Feleségem éppen a négy gyerek valamelyikét fürdette, én meg a hálószoba díványán ültem, ölemben a már megfürdöttekkel, amikor ez a jelenet lezajlott. Sok kecmec nem volt, felvettem a szarvasb˝or kis bekecsemet, és az egyik a három közül lekísért, majd beültetett az ott várakozó autóba, hogy Szombathelyre vigyen, míg a másik kett˝o ott maradt házkutatni. El˝oször a gyerek- és hálószobát túrták fel, hogy a gyerekek aludhassanak, de nem találtak semmit (amit nem is csodálok, mert egész el˝oz˝o nap égettem a cserépkályhában az összes irományomat). Utólag persze nevetséges talán, de a jól nevelt vidéki úriasszony feleségem úgy gondolta, ha már reggelig itt turkálnak, nehogy éhen haljanak, teát f˝ozött, kolbászt, szalonnát rakott tálcára, és udvariasan meginvitálta o˝ ket. Az egyik — a bunkóbb feju˝ — morgott egyet és kiment, míg a másik így szólt : asszonyom most nagyon megszégyenített, mert Ludovikát végeztem, és ilyen aljas munkára vállalkoztam, hogy a b˝orömet menthessem. De nekem elég volt, nem szalasztom el az alkalmat, és rögtön átmegyek Ausztriába. Úgy is tett, míg társa befejezvén a munkáját, kereste, de a feleségem nem mondott semmit. Erre fogta magát, és o˝ is eloldalgott.

312

Saláta Kálmán

Saláta Kálmán

Államvédelmi Osztály (ÁVO)


Azt talán mondanom sem kell, hogy a családom hetekig nem tudta, engem hova vittek. A gotthárdiak nagyon szépen vizsgáztak emberbarátságból : reggel sokszor volt az ajtónkba téve egy-egy üveg tej, disznóölési kóstoló, gyümölcs, dió, meg minden, ami a gyerekek élelmezésénél nagyon jól jött. Sohasem tudtuk meg, hogy kik voltak a nemes szívu˝ adományozók. Nagyon örültem neki, mert ebb˝ol azt láttam, hogy befogadtak a szívükbe. Ez abból is kiderült, hogy amikor engem elvittek, a kaszagyári munkások írtak egy levelet Péter Gábor (az ÁVO vezet˝oje) helyettesének, Dr. Décsi Gyula alezredesnek, hogy ha engem ki nem enged, a kaszagyári munkások leállítják a gyárban a munkát. Ehhez tudni kell, hogy volt Gotthárdon egy kötélver˝o mester (legalábbis én így emlékszem rá), Dannwebernek hívták, akinek három fia volt. Kett˝ot én is ismertem közülük, a dohánygyárban dolgoztak, míg a legid˝osebb érettségizett, majd jogot végzett, Pesten a még illegális kommunistákhoz csatlakozott, részt vett a Gömbös szobor felrobbantásában, és a háború után Vorosilov kedvencei közé tartozott. Az Államvédelmi Osztály (Andrássy út 60) osztályvezet˝o helyettese lett. Én err˝ol soha nem hallottam, o˝ t nem ismertem, mert amikor mi odakerültünk, o˝ már Pesten volt. Elég az hozzá, hogy mikor megkapta volt gyerekkori barátai levelét, rögtön lement Gotthárdra és kérte o˝ ket, ilyesmi eszükbe se jusson, mert a kaszagyár orosz érdekeltség, ha o˝ k sztrájkot hirdetnek, nagy hirtelen Szibériában találják magukat. Azt mondta, én nem náluk vagyok, biztosan a konkurens cégnél (Katpol), de ha hozzá kerülök, ígéri, hogy azonnal kienged. Ezt hazatértem után tudtam meg a levélíróktól. Engem letartóztatásom után kísér˝om autóval Szombathelyre vitt, és a rend˝orkapitányság egyik szobájában kezdte vakargatni a fejét. Azt magyarázta, hogy most nem tudunk aludni, mert neki Pestre kell engem kísérnie, és ha o˝ elalszik, hátha én megszököm. Megnyugtattam, ha meg akartam volna szökni, akkor nem várom meg o˝ ket, hanem Gotthárdról szökök. Ebben megnyugodott, mind a ketten széket toltunk össze, és reggelig aludtunk. Reggel azután megbilincselt, és úgy kísért ki a vasútállomásra. A Pestre induló zsúfolt vonaton még a lépcs˝on is lógtak, hiába volt január. De a kísér˝om pisztollyal a kezében kiürített egy fülkét, amit belülr˝ol bezárt, a függönyt elhúzta, és mi így kényelme˝ sur sen utaztunk. O ˝ un ˝ leszállt az állomásokon egy kis italért — 313

Szentgotthárd

Décsi (Dannweber) Gyula, dr.


Mistéth Endre

Bejczy Gyula, dr.

Horváth Béla, dr.

Horthy Miklós

már nem félt, hogy megszököm —, úgyhogy mire a Délibe befutott a vonat, már vidám kedve volt, és össze is tegez˝odtünk. A Délinél egy ötös buszra szálltunk, és a „Manci hídon” át (amit éppen Mistéth Bandi is tervezett) a Nádor utca végénél szálltunk le, ahol most a házasságköt˝o terem van. Legyalogoltunk a 9-es számig — persze most már megint bilincsben —, és figyelmeztetett, hogy vége a tegezésnek. A Zrínyi utca sarkán lév˝o házban adott át azután az ott székel˝o katonaruhás alakoknak. Ezek kell˝o motozás után levittek a pincébe és a 3. számú „cellába” csuktak, ami azel˝ott mosókonyha lehetett, mert középen volt csatornaszem. A villany éjjel-nappal égett, mert a keskeny pinceablakokat homokzsákok torlaszolták el kívülr˝ol állandó jelleggel, hogy még az utcazaj sem szur˝ ˝ odött le soha. Persze úgy gondolom, a cél inkább az volt, hogy belülr˝ol ne lehessen kommunikálni kifelé, és a jajszavak se juthassanak ki. Amint az ajtót becsukták mögöttem, akkor vettem észre, hogy már négyen voltak ebben a helyiségben és mindegyikük aludt, hiszen éjfélre járt az id˝o. Amint az o˝ r eltunt, ˝ mindegyik jelenlév˝o hirtelen felült, és kíváncsian nézték, kit sodort ide a balszerencséje. Nem panaszkodhattam, a kölcsönös bemutatkozás után kiderült, jó társaságba keveredtem : Egy piros szélu˝ reverendás pap, dr. Bejczy Gyula pápai kamarás, a székesfehérvári Schwoy püspök irodaigazgatója. Az ezredesi egyenruhát dr. Horváth Béla, repül˝omérnök ezredes, az I. sz. Hadiszertár parancsnoka viselte, míg a másik katona, (de civilben), Sóvári Tihamér vezérkari alezredes, a dálnoki Veress Lajos altábornagy vezette Földalatti F˝ovezérség hét tagja közül az egyik, míg a valóban civil Szent-Iványi Domonkos volt csikágói f˝okonzul, utoljára pedig Horthy kilépési kísérlete idején a moszkvai magyar nagykövetség tanácsosa volt, aki a Faraghó altábornagy vezette magyar küldöttséget istápolta Moszkvában. Több mint egy hónapig voltam ennek az éjjel-nappal kivilágított pincecellájának a lakója. Közben a cellatársak is változtak : egy hétig volt „vendégünk” vitéz Szügyi Zoltán vezér˝ornagy, akit a jó sorsom vezényelt ide, mert én sok embert segítettem ki hozzá, míg Ausztriában tartózkodott, és jó volt ezeket a közös ügyeinket egyeztetnünk kihallgatásom el˝ott. Szent-Iványi Domonkos is rövidesen másik cellába került, viszont jött Demeter Béla, kolozsvári újságíró, aki néhány hónappal el˝obb még a 314

Nádor utca 9

Schwoy Lajos

dálnoki Veress Lajos

Faraghó Gábor

Szügyi Zoltán


Safrankó Emánuel

Sz˝oll˝osi Lóránd, dr. Jaczkó Pál

magyar békedelegáció erdélyi szakért˝ojeként Párizsban mulatta idejét. Szügyi kivételével mindenki bizonygatta, hogy o˝ k nem csináltak semmit, és rövidesen ki fogják engedni o˝ ket, mert nincs semmi bunük. ˝ Én a magam ügyében nem voltam ennyire optimista, mégis a végén közülük mindenkit elítéltek 4 évt˝ol 15 évig (Szügyi), és én voltam az egyetlen, aki vád nélkül szabadult a tavasz folyamán. Egyébként ez a „muintézmény” ˝ a HM Katonapolitikai Osztá˝ lya volt Pálfy-Österreicher György tábornok irányítása alatt. O vezérkari tiszt volt Horthynál, de valami származási hibája miatt a zsidótörvények életbelépése után Sólyom Lászlóval együtt rendelkezési állományba kerültek. Amikor az oroszok bejöttek, rögtön szolgálatra jelentkeztek a demokratikus hadseregbe, és Pálfy rövidesen a határ˝orség parancsnoka lett, míg Sólyom László vezérkari f˝onök. Azután — mivel a forradalom el˝obb, utóbb felfalja saját gyerekeit is —, hazaárulás vádjával közel egy id˝oben végezték ki o˝ ket. Addig viszont igyekeztek jól szolgálni, és Pálfy „Katpol”-ja „derítette fel” az els˝o koncepciós összeesküvést (1946 végén), mely a „nagy földalatti összeesküvés” néven került eme korszak történelmének elég dicstelen lapjaira. Dálnoki Veress Lajos altábornagy neve fémjelezte ezt az összeesküvést, amihez hozzácsapták a hirtelenjében el˝okapart Magyar Közösség elleni eljárást is, és így közel 220 gyanúsítottat sikerült „mozgósítaniuk” hatalmas propagandával, el˝okészítve a kés˝obbi hatalomátvétel el˝ott a talajt, miszerint a horthysta tisztek és a nacionalista beállítású értelmiség veszélyezteti a nép hatalmát. Safrankó jóvoltából engem is ebbe a nagy egyvelegbe próbáltak belegyömöszölni. Így kerültem a Szabad Nép els˝o oldalára, mint az összeesküvés vezérkarának oszlopos tagja, az ügyészségnek történt átadásomkor (február 24-én). Ebben a cikkben, mint a „szentgotthárdi átléptet˝ot” aposztrofáltak, aki az összeesküv˝ok és Kovács Béla kisgazda f˝otitkár futárait szöktette át a határon oda és vissza. Dr. Sz˝oll˝osi Lóránd népf˝oügyész helyettes is ezzel a jelz˝ovel fogadott az ügyészségi kihallgatásomkor a Markóban, majd miután se az én vallomásomban, se a Jaczkóéban, Hám Tiboréban nem talált semmi megfoghatót, azt kérdezte t˝olem : tulajdonképpen ön miért van itt ? Mire én azt feleltem, mert az ügyész úr letartóztatott ! Akkor azt mondta, na majd én fel315

Pálfy-Österreicher György

dálnoki Veress Lajos


Markó utca Hám Tibor


Sóvári Tihamér

kötöm magáért a sarkantyúmat, és végül vádemelés nélkül kiengedett. Engem el˝oször január 29-én hallgattak ki a Katpolon, egy héttel az o˝ rizetbe vételem után. Kardos György volt az el˝oadom, aki kés˝obb a Magvet˝o Könyvkiadó igazgatója lett, és a kor szokásától eltér˝oen, kivételesen, természetes halállal halt meg. Ennek a késedelemnek az oka nyilván abban rejlett, hogy — mint kés˝obb odahaza megtudtam — letartóztatásom után egy hétig járta egy pesti nyomozó a negyven községemet, hogy adatot gyujtsön ˝ ellenem, de sikertelenül. Kardos sem tudott t˝olem els˝o éjjeli kihallgatásomkor (egyébként mindig éjjel voltak a kihallgatások) valami okosat kérdezni, hát megkérdezte : mit csinál a Szabó Gyesza ? Mivel én ilyen nevu˝ urat soha nem ismertem, nem tudtam mit válaszolni, akárhogy is faggatott. Erre megunta, kiment — mert o˝ , a leend˝o „kultúrf˝onök”, könyvkiadó, úriembernek tartotta magát —, és beküldött egy hentesforma pribéket, aki egy szót sem szólt, csak elém állt, és akkora pofont adott, hogy eld˝oltem, és a baloldali dobhártyám kilyukadt. Még néhány ütés, rúgás, majd mivel ekkor sem tudtam megmondani, mit formál Szabó Gyesza, fárasztásul homlokkal a falnak kellett d˝olnöm, karokat oldalt kitartva, hátrafelé lépkedve, amit o˝ a bokámat ütögetve a piszkavassal segített megoldani. A végén a falhoz képest 45 -os szögben álltam, homlokommal a falnak d˝olve, lábujjhegyen, a talajon vagy fél méterrel hátrább. Tarkóizmok és er˝os akarat kérdése volt, ki meddig bírja. Sóvári elmesélte, hogy o˝ három perc után már alig bírta. Akkor a szeneslapát cs˝onyelét a tarkójára illesztették és becsukták az ajtót. Az villant az agyába, hogy tarkón l˝otték és elvesztve eszméletét, összerogyott. Így már megértettem, miért lettek rám dühösek, hogy háromszor öt percig bírtam mukkanás nélkül, és az utolsó falhoz d˝olés után a tarkómra vágtak, hogy a nyakam megbicsaklott, és az orrporcom levált a csontos alapjáról. (Ennek a nyomát az ügyész is konstatálta több mint egy hónap múlva.) Én viszont a lelkier˝omet úgy er˝osítettem a kínzások közepette, hogy a homlokomról a falon lefolyt izzadságomat látva, felajánlottam szenvedéseimet a jó Istennek családom és gyermekeim boldogulásáért. Vallásosságom meghozta kézzelfogható gyümölcsét, mert lelkiekben nem törtem le, s˝ot szenvedések meger˝osítettek annyira, hogy az öt éjszakán keresztül folyó tortúra hatására sem törtem 316

Kardos György

meg, kihallgatóim viszont elbizonytalankodtak, amit a jegyz˝okönyv felvételekkor világosan észlelhettem. Öt éjszaka után még történt egy próbálkozás. Ez az volt, hogy csütörtök este nyolckor a pincében az o˝ r azt mondta : álljon a falhoz. Úgy kellett a fehér meszelt fal elé állnom, hogy a bakancsom hegye éppen érintse a falat. Gondoltam, fárasztani akarnak az éjjeli kihallgatás el˝ott, ezért gyujtöttem ˝ magamban a lelkier˝ot. Ha valaki megpróbál a fent leírt módon egy fal el˝ott harminchat órán keresztül állni, az fogalmat alkothat arról, milyen agyafúrt aljasságok kieszelésére alkalmas a megbolydult emberi elme. A többiek tízkor lefeküdtek, persze a villany égett, az o˝ r ott ült a cellában a hátam mögött, tehát lazításra semmi lehet˝oség nem volt, én meg álltam és vártam, hogy majd csak felvisznek kihallgatásra. Lassan reggel lett, ébreszt˝o után a többiekkel együtt engem is felvittek vécézni, majd újra oda kellett álljak a falhoz. Senki sem szólhatott hozzám és a reggeli — esti levest is állva kellett kiinnom a csajkából (délben sosem adtak semmit). Újra eljött az este és az a tudat, hogy a többiek alszanak, én meg már második éjjel és egy teljes naphosszat állok vigyázzban, annyira kimerített, hogy elkezdtem vizionálni : a falon a szemem el˝ott lev˝o kis piszokfolt hirtelen Rákosi Mátyás kopasz, tokás fejévé módosult és gonoszul vigyorgott rám a falról. Már az imák is lefogytak a számból és a gondolataimból, az eszméletvesztés határáig jutottam a fizikai kimerültség miatt és éjfél után két órakor (az o˝ röket kétóránként váltották, ez volt az egyetlen id˝oazonosítási lehet˝oség) szóltam az o˝ rnek, hogy vallani szeretnék. Gondoltam, azt is bevallom, hogy az anyámat megöltem, mert már nem bírtam tovább. Az o˝ r kiszólt a folyosóra és pár perc múlva jött a válasz : nincs bent az el˝oadóm ! Ez sokkszeruen ˝ hatott, és mint a collstok, összeestem. Nem volt nagy probléma, leöntöttek egy vödörb˝ol vízzel és magamhoz tértem. Utána ébreszt˝oig már nem volt sok id˝o, kibírtam. Nyolc órakor, o˝ rségváltáskor szólt az új o˝ r : leülhetek. Emlékszem, a másik cellában Szent-Iványi Domonkos is végigállt egy éjszakát, de el˝obb üvöltözött, majd elájult. Leöntötték o˝ t is vízzel és kihúzták a folyosóra. De hát o˝ sokkal id˝osebb volt nálam, nem volt négy neveletlen gyereke és felesége, így a lelkiereje sem bírta úgy, mint az enyém.

317


Azzal láttam bizonyítva el˝oadóm elbizonytalanodását, hogy több kihallgatásom nem volt, csak egyszer vittek fel, aláírni a teljesen nemleges jegyz˝okönyveket. Safrankó bosszúja kezdett dugába d˝olni. Persze a megpróbáltatásokban csak egy kis pauzát jelentett az, hogy a Katpol befejezte kihallgatásomat. Az általuk koncipiált vád alapján feltett kérdéseikre — hogy kiket segítettem át a határon — sosem volt konkrét válaszom. Nem is lehetett, hiszen 1945-ben csak az én határszakaszomon tizennégyezer lovat hoztak be az ország minden részéb˝ol kirajzott emberek az Ausztriába kivittek közül, hogy dolgozni tudjanak, vagy netán kupeckodjanak. Mikor ez a folyamat megindult, azt javasoltam a Nemzeti Bizottság ülésén, hogy bízzon meg engem a visszahozott lovak egészségügyi vizsgálatával, mint hivatalos határszéli állatorvost. Én ezt az óriási vizsgálatsorozatot végig el is láttam becsülettel és díjazás nélkül. Aki megvizsgáltatta a lovát, az t˝olem pontos küllemi leírást kapott és a községi elöljáróság ennek alapján marhalevelet állított ki róla, tehát legalizálta a tulajdonjogot. Így a ló tulajdonosa is érdekeltté volt téve a vizsgálat megejtésében, mert utána a vasútállomáson vagonba tudta o˝ ket rakni és az ország másik végébe is elvinni. Számomra a lényeg az volt, hogy fert˝oz˝o beteg állat ne kerüljön be az országba. Takonykórt egyet sem találtam, néhány mirigykóros akadt, f˝oleg a fiatalabbak között. Ilyenkor az illetékes állatorvost értesítettem a szükséges kezelés elvégzése végett. Ha rühösnek találtam, a ciszter major udvarán felállított lóvontatású katonai gázkamrában kénégetéssel egy kezelésen átesett a beteg, míg a rendeltetési hely állatorvosának volt dolga a további szükséges kezelés. Zsigmond Laci, aki akkor a megyei f˝onök szerepét ellátta, mikor megtudta az én vállalkozásomat, rögtön csatlakozott hozzá, o˝ is vállalta a kintr˝ol behozott lovak vizsgálatát, ezt ki is doboltatta a határszél községeiben, de közismert praktikus észjárása folytán o˝ már egy dollárt, vagy egy gramm aranyat kért lovanként. Én viszont génikusan örökölt altruista világszemléletem következtében, melynek alapja az ellenszolgáltatást nem váró, adni mindig kész segít˝okészség, végig kitartottam a díjtalan szolgáltatás mellett. Engem sem lepett meg, hogy a lovak zöme egészségesnek bizonyult, mert a rengeteg kikeveredett lovak tömegéb˝ol válogathattak a magyarok. Kondíciójuk is jó volt, nyár lévén, legelhettek. 318

Safrankó Emánuel

Zsigmond László, dr.

Markó utca

Sz˝oll˝osi Lóránd, dr.


Id˝oben kissé el˝oreugorva, a Markóban, a népf˝oügyész kihallgatásán, o˝ teljes egészében magáévá tette a védekezési koncepciómat : nem tudhattam a sok ezer nálam megforduló közül ki kicsoda, és a lóvásárláson kívül még mit akar csinálni Ausztriában. A kihallgatások során ezt vallottam, még félig eszméletlen állapotban is, és a velem felvett jegyz˝okönyvben is csak ez állt. Beléptemkor a f˝oügyész nevem hallatára így szólt : na, itt van a szentgotthárdi átléptet˝o ! Ezt a tájékozódást a pár nappal el˝obbi Szabad Népb˝ol merítette. Utána elolvasta az én jegyz˝okönyvemet, majd a Jaczkóéit. El˝obb hivatalos formában közölte, hogy panaszt tehetek, vagy feljelentést, ha a nyomozás során bármi testi fenyítés ért. Én annál büszkébb voltam, minthogy elkezdjek panaszkodni bármilyen kapacitálásra is. Erre megjegyezte, hogy konok ember vagyok, hiszen az orrom állapotából is látja, hogy bántalmaztak, mire én azt mondtam, hogy a lépcs˝on botlottam meg. Kés˝obb a feleségemmel, mikor beszélget˝ot kért, a titkárn˝oje közölte, hogy magatartásom nagyon imponált a f˝oügyész úrnak, mert úgyszólván az egyetlen voltam, aki nem panaszkodott. És hogy mennyire igazam volt, az akkor derült ki, amikor láttam, hogy a panasztev˝oket sorra visszaküldték pótnyomozás ürügyén a nyomozó hatósághoz, egy-két hétre. Hogy mit kaphattak, azt el tudom képzelni. Sz˝oll˝osi közölte, hogy a jegyz˝okönyvet majd o˝ diktálja, mert elhatározta, hogy felköti értem a sarkantyúját és ki akar engedni, bár ez nehéz lesz, mert „mitgefangen, mitgefallen”. Elámultam, hallgatván a diktálást, mert abból az derült ki, hogy nekem kitüntetés járna a cselekedeteimért, mert ha a behozott tizennégyezer ló mindegyike csak 10 hold földet szántott fel 1945-ben, és minden hold csak 10 mázsa gabonát adott, akkor Budapest egész évi kenyérszükséglete ebb˝ol a mennyiségb˝ol biztosítva van. Már attól féltem, hogy a sarkantyú feltöri Sz˝oll˝osi sarkát, mert majdnem egy hónap múlva szólt egy este a smasszer, hogy szedjem a holmimat, mert mehetek haza. Kénytelen vagyok itt elmondani azt az érdekes utójátékát Sz˝oll˝osivel való találkozásomnak, ami a nyolcvanas évek elején játszódott le, és bennem felelevenítette a múltat. Az egyik unokám akkor a Rákóczi úton lakott, és két házzal odébb volt egy fagylaltozó, ahova o˝ naponta betért. A kiszolgáló korabeli lánynak csapta a szelet, és elmondta a kislány, hogy a nagyapja nép319

Jaczkó Pál


Katonapolitikai Osztály Demeter Béla


Hám Tibor

Markó utca


f˝oügyész volt. Megkérdeztettem, hogy mi volt a neve, kiderült, hogy Sz˝oll˝osi Lóránt. A nagypapa még az ötvenes évek elején Izraelbe települt, és kés˝obb az Eichmann perben az egyik koronatanú volt. A sors útjai kiszámíthatatlanul tekervényesek ! De visszatérve a Katpol-hoz, az utolsó 2–3 hetet minden zaklatás nélkül tölthettem, miközben a többieket sorban elszállítgatták egyenként. Utoljára Demeter Bélával ketten maradtunk, és csak azon imádkoztam, hogy én kerüljek el el˝oször. Ez sikerült is, február 24-én engem szólítottak, és egy dzsippel átvittek Hám Tibor társaságában az Andrássy út 60-ba. Nem el˝oször voltam itt, el˝oz˝oleg egy éjszakára már átvittek és kihallgattak. Egy nyomozó ült velem szemben, o˝ tette fel a kérdéseket, míg jobbról-balról mögöttem is ült egy-egy o˝ r. A Katpol on szerzett tapasztalatok alapján mindig attól féltem, hogy egyszer csak fejbe csapnak, ha nem tetszik, amit mondok. Észrevettem, hogy a szemközt ül˝o hirtelen mögém néz, mire én is hátra pillantottam, és látom, mögöttem mind a két nyomozó elaludt. A kihallgatóm elmosolyodott (furcsa és szokatlan volt egy mosolyt látni ezen a helyen, de hát a nyomozók fáradtsága is érthet˝o volt éjfél után két óra tájban). A kihallgatást vezet˝o felállt, odadobott egy ív papírt, tollat, hogy írjak le mindent, és ha kész vagyok, szóljak az o˝ rnek. Mondtam, hogy mást nem tudok írni sem, mint amit elmondtam már neki. Erre közölte, hogy nem baj, és csak az igazságot írjam le. Csodálkoztam ekkora jóindulaton, de o˝ sszel, „következ˝o soros látogatásom” alkalmával választ kaptam rá, Dr. Décsi (Dannweber) Gyulával történt látogatásom alkalmával. Amikor Hám Tiborral átvittek az ÁVO-hoz, el˝oször is fényképet csináltak rólunk (a bunügyi ˝ nyilvántartó részére) szemb˝ol és profilból úgy, hogy a fejünk mellett volt állványra szerelve egy hosszú azonosítási szám. Utána visszakísértek a földszintre, majd beültünk egy rabomobilba. El˝oször csak ketten voltunk, és t˝ole tudtam meg, hogy a Markóba visznek bennünket. Kis id˝o múlva belépett Mistéth Bandi, elegánsan, kipihent vonásokkal, frissen borotválva. Éles kontrasztként ültünk mi ketten, többhetes borostával, éhesen, nyúzottan. Megszólalt Bandi : csak nem vagytok éhesek, parancsoljatok, és aktatáskájából szépen csomagolt kolbász, kenyér meg már nem is tudom mi került el˝o. Hiába, egy miniszter még a pokolban is miniszter marad, úgy látszik minden id˝okben. Mivel a Katpolon reggel egy üres rántott leves 320



Hám Tibor

Décsi (Dannweber) Gyula, dr. Államvédelmi Osztály

(ÁVO)

Mistéth Endre



volt a menázsi, este pedig bablevesnek a leve — mert a babot az o˝ rség kihalászta bel˝ole —, délben pedig semmi, így mi eléggé kiéhezve láttunk neki, hogy néhány falattal a múlt ízeit felidézzük. Majd megtelt a rabomobil „17 újabb összeesküv˝ovel” (a Szabad Nép cikke alapján) és elindultunk utunk következ˝o állomása felé, a Markó utcai törvényszék fogházába. Miel˝ott azonban a Markóban szerzett élményeimet ecsetelném, illik néhány szót szólni Katpolos cellatársaimról és „bu˝ neikr˝ol” is. El˝ore bocsátom azonban, hogy mivel az én írásom már másfél évtizede készül és nem is gondosan átfésült, megszerkesztett, lektorált irodalmi alkotás, mert egyetlen célom az emlékrögzítés, emlékmeg˝orzés, ezért sajnos gyakran el˝ofordul, hogy egyes részletek többször is említésre kerülnek. Ismételten elnézést kérek tehát attól, aki mindenre elszántan netalán elolvasására id˝ot fordít, hogy ha már egyszer olvasott részt újra felfedez, egyszeruen ˝ lapozza át, mint egy rossz regény unalmas lapjait. A latinok ugyan azt mondták : „Repetitio est mater studiorum”, nálam azonban az ismétlésnek hanyagságom és feledékenységem az oka. Jöjjenek tehát a cellatársak. Els˝oként Dr. Bejczy Gyula pápai kamarás, püspöki irodaigazgató Székesfehérváron, aki azért került a pincébe, mert tagja volt a Magyar Közösségnek. Ennek a közösségnek ugyan semmi kapcsolata nem volt az úgynevezett „nagy földalatti összeesküvés”-sel, és semmi illegális dolgot nem cselekedtek, de a két ügy összekapcsolása kett˝oszáz fölé emelhette a letartóztatottak számát, és kell˝o propagandával így próbálta az összeesküvés „óriási” jelent˝oségét fokozni a koncepció kiagyalója. A be nem vallott cél az volt, hogy egyrészt a Kisgazdapárt vezet˝oinek a kompromittálásával a párt züllesztését gyorsíthassák a miel˝obbi hatalomátvétel érdekében, másfel˝ol azokat a régi tiszteket simán lehessen likvidálni a hadseregb˝ol, akik — ha elég kés˝on is —, de belátták az esztelen háború értelmetlenségét és letették a fegyvert, vagy netán csapattestükkel átálltak a németellenes táborba. Ezeket az elején honorálni kellett raggal, kitüntetéssel, beosztással, de a kommunisták szerint már lejárt az idejük és el kellett o˝ ket távolítani, hogy a kommunista szellemu, ˝ vagy azt ügyesen mímel˝o tisztek túlsúlyba kerülhessenek a hadseregben.

321

Markó utca

Bejczy Gyula, dr.

Ilyen volt a másik cellatárs, Sóvári Tihamér vezérkari alezredes, aki, mint egy hadosztály vezérkari f˝onöke átállt, és csapatával együtt egyik bázisa lett a demokratikus hadseregnek. Horváth Béla repül˝omérnök ezredes, Bejczyhez hasonlóan, ˝ ebben a közösszintén a Magyar Közösség miatt került be. O ségben magasabb tisztséget töltött be, nem úgy, mint Bejczy, aki csak szürke tag volt.

Bejczy Gyula, dr.

(a Magyar Közösség)

Bejczy Gyula, dr.

Markó utca

A Magyar Közösség valójában konspirációs alapon szervez˝odött még a Horthy id˝okben. Csak magyar nevu˝ (nem tudom Torgyánnal, Csurkával mi lett volna, mert Bejczy szerint Jaczkó is a neve miatt nem lehetett tagja), és magyar érzésu˝ tagjai lehettek. Tíz tag alkotott egy sejtet, akik egymást ismerték csak és vezet˝ojüket, aki a kommunikációt felfelé tartottan. Tíz ilyen vezet˝o volt egy újabb csoport, akiket a „törzsf˝onökök” fuztek ˝ egységbe. Följebb is ugyanilyen szervezés volt a jellemz˝o. Az egésznek az élén a „f˝osámán” volt az ideológiai irányító. Ebben az id˝oben Fáy Aladár bácsi fest˝omuvész ˝ töltötte be ezt a tisztséget, aki szintén velem egy csoportba került a Markóban és kilenc évet kapott, bár a nyomozati szervek jóval mögém „rangsorolták”.Róla még annyit, hogy szabadulása után az Állatkertben helyezkedett el, jóban is voltunk évekig, a temetésén akkor döbbentem meg, mikor a saját lakóházamból többen is ott voltak, de o˝ k is megdöbbentek, mert egymásról sem tudták, hogy mindegyikük tag volt. Csak vezet˝o beosztású személyt agitáltak tagságra, alapideológiájukat röviden így tudom megfogalmazni : ebben az országban a zsidó támogatja a zsidót, a sváb a svábot, csak a magyart nem támogatja senki. Ezért a fogadalom során arra kellett ígéretet tenni, hogy ha mint vezet˝onek módod van választani, akkor magyart nevezz ki, alkalmazz, és ne németet vagy zsidót. Voltaképpen nem voltak rasszistábbak mint a zsidók vagy a svábok, akik ezt az elvet gyakorolták szövetség nélkül is mindig, és nem is konspirációs eszközökkel. Horváth Béla ilyen törzsf˝onök volt, és a mérnöktársadalom megszervezése volt az els˝orendu˝ feladata, amit sikerrel teljesített is (Muegyetem, ˝ Ganz Mávag és még ki tudja már ilyen munkahelyek vezet˝oi lettek a tagok). A kihallgatásokon próbálták rábeszélni, hogy nevezze meg a közösség krémjét, de jó ideig ellenállt. Saját szavai szerint fizikailag egy újjal sem érintették, csak a 322

Jaczkó Pál

Andrássy út 60


lelkét törték össze, amikor a f˝ohadnagy kihallgatója o˝ t, az ezredest letegezte, s˝ot levettette vele a csizmáját, és mezítláb kellett el˝otte álljon vigyázban. Itt fogsz megdögleni a pincében, ha nem vallasz ! — szólt a fenyegetés. Ezt az „atrocitást” annyira mellre szívta, hogy ett˝ol a kihallgatástól kezdve naponta szótlanabb lett, és kb. két hét múlva önként kérte a kihallgatását. Este felkísérték és hajnalban jött vissza. Másnap délel˝ott lejött egy írnok egy csomó papírral, és — mellettük állván — hallottam, amint az írnok mondja, módosították a vallomását, mert „civilek o˝ ket nem érdeklik” (láttam a félretett papíron Darvas József és Veres Péter nevét !), ezeket ki kell hagyni. Az új jegyz˝okönyvi lapok mindegyikét alá kellett írja Horváth a hitelesség érdekében. Látom, az egyiken Varga László muegyetemi ˝ tanár neve maradt (két gyermekének Horváth volt a keresztapja !), és a sok között még két név ragadt meg az emlékezetemben : Bálint, a Ganz Mávag elnöke és Rimóczy vezérigazgató. Ezek a nevek számomra nem mondtak semmit és biztosan el is felejtettem volna, ha nem pont azon az estén visznek át kihallgatásra az Andrássy útra, és az utcán nem hallom a rikkancsokat : összeesküvés miatt letartóztatták a Ganz Mávag elnökét és vezérigazgatóját. Ekkor döbbentem rá, hogy a megpróbáltatásokat mennyire nem tudjuk egyformán tolerálni. Lám egy ezredes — lelkében megsértve, amiért egy f˝ohadnagy letegezi — képes volt a saját keresztkomáját és összes jó barátját beárulni. Hiába volt ezredes, az emberi tartásnak, jellemnek az írmagja sem volt meg benne. Persze Darvas, Veres Péter akkor nem voltak a likvidálandók listáján, ezért nevüket a Katpol kihagyta a módosított jegyz˝okönyvekb˝ol, ugyanakkor Bálint és Rimóczy gazdasági potentátok voltak, akik kiiktatása fontos részre volt a kommunista hatalomátvétel gazdasági el˝okészítésének.

Horváth Béla

Darvas József

(a Markó) Markó utca

A F˝ovárosi Törvényszék a Markó utcában található, ezért fogházának a közhasználatú neve röviden : Markó. 1947-ben tavasszal, még a halálos ítéleteket is itt hajtották végre, az oldalsó kapu (Koháry utca 9. sz.) mögötti udvarban. Ez a funkció o˝ szre már kikerült K˝obányára, a Gyujt˝ ˝ ofogházba.

323

Markó utca

Somogyi Béla

Érdekes, hogy ebben a nagy forgalmú intézményben (február 24-én, az év elejét˝ol fogva én voltam az 1279. sorszámú regisztrált lakó) ez volt az els˝o tudnivaló, amit az új taggal közöltek a régebben ott tartózkodók. Én a III. emeleti hármas cellában kaptam helyet. Elég zsúfoltan voltunk, nyolcan-tízen a kb. 15 négyzetméteres helyiségben. Elég vegyes társaság ver˝odött itt össze : emlékszem két orgoványi származású parasztemberre, akik már harmadik éve voltak vizsgálati fogságban. Azzal vádolták o˝ ket, hogy 1919-ben tagjai voltak a hírhedt Héjjas Iván féle különítménynek, amelyik tucatjával akasztott kommunistákat Kecskemét környékén. Hiába bizonygatták, hogy o˝ k még akkor gyerekek voltak, és az egyiknek a hasonnevu˝ nagybátyja volt abban a különítményben, csakhogy az már nem élt, így o˝ ket szállítgatták börtönb˝ol börtönbe, vád és tárgyalás nélkül teltek az évek. Gondolom nem volt jó pont a számukra, hogy 7 holdjuk volt otthon. Ha valaki elkeseredett a cellában, ezek a nekem öregnek tun˝ ˝ o negyven év körüli parasztok vígasztalták : nem baj öcskös, majd elmúlik az a három, négy Úrnapja ! Télen volt Kunmadarason egy pogrom, ahol állítólag zsidók haltak meg. Nagy tisztogatás kezd˝odött, és egy fiatal gyerek hozzánk is került a sok letartóztatottból. Mikor kérdeztük, hogy miért van itt, azt felelte : az volt a baj, hogy pont az a zsidó halt meg, akit én is ütöttem. De megfordult nálunk többek között egy kommunista rendo˝ rf˝onök is. Az o˝ sorsa is érdekesen alakult : a húszas években Horthy különítményesei meggyilkoltak két kommunista újságírót (Somogyit és Bacsót) és holttestüket a Dunába dobták — a Horthy-konszolidáció egyik közismert sötét háttérképe ! Ugyanakkor nagy kommunista per is indult, és ez a cellatársunk tíz évet kapott illegális szervezkedésért. Szegeden, a „Csillagban” töltötte le, menyasszony huségesen ˝ megvárta, és utána meg is esküdtek. Elmondása szerint a börtönévek után több mint fél évig impotens volt. Nálunk most kintkosztos volt, ami annyit jelentett, hogy felesége naponta hozta az ebédjét. Nem hiába gyakorolta már a Horthy id˝okben tíz évig, most is rutinosnak bizonyult. Els˝o nap szilvás gombócot küldött be a feleség és látjuk, hogy a f˝ohadnagy óvatosan vágja szét a gombócokat, és az egyikb˝ol kivesz egy tuzkövet. ˝ Ez nagy érték volt a börtönben, mert ciga324

Horthy Miklós

Bacsó Béla

rettát be lehetett küldeni, de tüzet a smasszer egy nap csak egyszer adott. Ezért a dohányosok úgy oldották meg, hogy aki tüzet kapott, az lassan szívta — addig a többi csak a kifújt füstöt szívhatta — utána a csikkr˝ol rágyújtott a következ˝o, és ha elég sokan voltak, egy mindég fújhatta a füstöt. A nem dohányosok pedig, szívhatták, ha tetszett nekik, ha nem. De ha valamelyik szobában volt egy tuzk˝ ˝ o, amit — ha volt — egy sárkefe nyelébe is be lehetett mélyíteni, akkor az a cella „gazdag” és irigyelt volt. Ugyanis akkor tudtak „feketét” csinálni. Ezt úgy kell elképzelni, hogy mikor néha besütött a nap a cella kitört ablakszemein, akkor szemüveglencse, vagy szódásüveg aljával fókuszálták a napfényt és egy vékony vászon darabra irányították a gyújtópontot. Ez a vászondarab tenyérnyi nagy lehetett, és amikor megjelent a felületén a pici izzó pont, fújkálással is segítették, hogy miel˝obb végigfusson az izzó karika a vásznon. Nagyon kellett vigyázni, hogy lángra ne kapjon. Így az anyag széntartalma nem égett el teljesem. Színe miatt kapta a fekete nevet. Amikor valaki rá akart gyújtani — akár éjjel is —, a tuzk˝ ˝ ob˝ol üvegdarabbal, vagy a bicska hegyével szikrát csiholt az egyébként féltve o˝ rzött, betakart és kissé porladásra hajlamos feketére. Az izzó pont megjelenésére azután rászorította a szívnivalóját, majd gyorsan elfojtotta az izzást, hogy a fekete minél tovább tartson. Egyébként bicska minden cellában, az asztal alsó felületébe szúrva volt található. Ezt a smasszerek — még akkor régi békebeliek — hallgatólagosan tudomásul vették, és nem kobozták el. A rabok a tuzkövet ˝ általában olyan társukra bízták, aki nem dohányzott és megbízható is volt, hogy a napi séta során nem cseréli el valami más értékért. Ezeken, a szinte rituális pontossággal végzett szertartásokon — mint például a fekete készítés — annyira érz˝odött a begyakorlottság és az, hogy generációk adták át egymásnak a „titkot”, holott id˝ovel nem volt annyi gyakorlati hasznuk, mint amennyi hókuszpókuszt megkívánt. A mi cellánkban nekem adták át a tuzkövet ˝ meg˝orzésre addig, míg a sárkefébe belemélyesztik. Én beletettem egy kis tokba, amiben a ceruzabeleket szokták tartani. Alighogy elraktam, éles kiáltást hallunk a folyosó fel˝ol : hipiiis !!! Ez azt jelentette, hogy most indul az id˝onkénti razzia a cellákba, mindenkinek a folyosón kell sorakozni, míg az o˝ rök a cellát feltúrták, valami tiltott 325

Markó utca

Bogár Imre

tárgyat keresve. A „hipis” jelszót annak a cellának a legfiatalabb tagja kellett, hogy elüvöltse, amelyikbe el˝oször nyitottak be. A raboknak ez az önvédelmi szolidaritása is hosszú id˝o alatt fejl˝odött ki, és szinte automatikusan muködött. ˝ Az üvölt˝o is szabályosan megkapta a sötét zárkáját, amit letelte után a cellatársak mindig megháláltak valamivel. Hiába, az összezártság is kialakítja a maga védekez˝o funkcióit, és egy olyan régi börtönben, mint a Markó, olajozottan is muködött. ˝ A sorakozó alatt döbbentem rá, hogy a zsebemben van a kis tokban a tuzk˝ ˝ o. Karunkat oldalt kellett tartani, hogy megmotozhassanak bennünket. Persze, hogy a smasszer kezébe akadt a kis tok, és megszólalt : mi ez, ceruzahegy ? Azzal rám hunyorított és visszateszi, miel˝ott egy szót is ki tudtam volna nyögni. Ebb˝ol láttam, hogy az egész hipis, motozás egy formaság, senki nem vár t˝ole különösebb eredményt, de hát benne van a szolgálati szabályzatban, és id˝onként végig kell gyakorolni o˝ rnek is, rabnak is. A legemlékezetesebb cellatársam egy jól öltözött, jóképu˝ se˝ maga mondta, hogy egy id˝os zsidóasszony kitarlyemfiú volt. O tottja, akit˝ol valami ékszert elemelt. Ezért került most a Markó ba. Már megbánta feljelentést, ügyvédet fogadott neki, és a beszél˝on megígérte, hogy visszafogadja, ha kiszabadul. Ez a fiú egész délutánokat, estéket mesélt végig rendkívül élvezetesen, lenyugöz˝ ˝ o stílusban (hiába, ehhez a szakmához ez is hozzátartozik !). Mi pedig úgyszólván tátott szájjal hallgattuk a történeteit. El˝oször is az akkor a pesti mozikban játszott minden jó filmet elmesélt (még ma is emlékszem a Waterloo Bridge-re) , de egyéb szórakozásainak elmesélése is lekötötte figyelmünket. Mesélte, hogy a Szálasi akasztására is szerzett a hölgye belép˝ot, de sokat jártak bírósági tárgyalásokra is, ahol az úgynevezett keretlegények ügyeit tárgyalták. Mondta, hogy az o˝ eltartójának hit- és elvbarátn˝oi rendszeresen résztvettek az ilyen tárgyalásokon, és néha kórusban kiáltották : kötelet, kötelet ! A belép˝ojeggyel látogatható kivégzéseken pedig azt skandálták : „Lassan, Bogár, százast kapsz !” (gondolom, az elítélt abban a lelkiállapotban úgysem értett egy szót sem, o˝ k pedig kissé megnyugodtak, hogy bosszúszomjukat némileg kielégíthették : fogat fogért, szemet szemért — írja el˝o a háromezer éves mózesi törvény). A Bogár f˝ohadnagyi rangban volt akkortájt az ítéletvégrehajtó, és akasztgatta el˝obb a nyilasokat, azután már a kommunistákat is (Rajkék). Az apjától vette át a hivatalt, aki mellett segé326

Markó utca

deskedve tanulta meg a szakma titkait. Apja el˝otte jobbára köztörvényeseket segített át a másvilágra, és elvétve egy-két kommunistát. A sors érdekessége, hogy amikor 1954–55-ben nyolc hónapig szolgáltam Pesten, el˝obb Soroksáron, majd L˝orincen, ez utóbbi helyen kezeltem a sertésállományát, de nem mondom, hogy viszolygás nélkül léptem az udvarába és fogtam vele kezet. Nagydarab, komor ember volt és a lányainak nem nagyon akadt udvarlójuk. A selyemfiúról talán még annyit, hogy 3–4 nap múlva kijelenti, o˝ nem érzi itt jól magát, mert mindig bezárják az ajtót. Azt hittük, viccel, de kihallgatáson kérte, hogy a III. emelet osztályírnoka lehessen. Ez a funkció azzal járt, hogy az irodájául szolgáló cellát nappalra nem zárták rá, reggel körülment az o˝ rrel, és ha valaki orvosi vizsgálatra vagy kihallgatásra jelentkezett, azokat felírta és intézte az ügyeket. Egy-két napig vidámnak tunt, ˝ majd egyre komorabb lett és egy hét múlva visszakéredzkedett hozzánk. Elmesélte, hogy idegileg tönkrement, mert minden este hoztak fel vidékr˝ol embereket, az o˝ cellájába rakták átmenetileg o˝ ket, hogy másnap a bíróság elé állhassanak. Ezek többsége jámbor parasztgyerek volt, akik nagy optimizmussal várták a tárgyalást, ami másnapra volt kituzve, ˝ hiszen igaz, hogy munkaszolgálatosok mellett szolgáltak, mint „keretlegények” és számtalan muszos hozzátartozója köszönte meg neki levélben is, amiért jól bánt a hozzátartozójával. Különben is, o˝ katona volt és ott kellett szolgálni, ahova vezényelték. Majdnem mindnyájuknak volt egy-két gyereke és biztos volt benne, hogy a tárgyalás után rögtön hazaengedik, mert a muszosok rokonai megígérték, hogy eljönnek a tárgyalásra mellette tanúskodni. Az egész éjszaka jóformán ilyen ábrándozásokkal telt el, reggel elvitték a delikvenst a tárgyalásra és minden esetben fél-egy óra múlva remeg˝o térdekkel, halálsápadtan kísérték o˝ ket vissza, hogy összeszedhessék a motyójukat, mert az ítélet kötél általi halál volt, és két órán belül végrehajtandó. A selyemfiú szerint a muszos hozzátartozók lehet, hogy ott voltak, de ment˝o tanúskodás helyett o˝ k is kötelet kiáltottak. És ez az öreg zsidóasszony kitartottja, aki végig élvezte Szálasi akasztását, tehát nem volt egy harmatos szuzi ˝ lélek, azt mondta : ezt már nem lehetett kibírni. Végig kellett hallgassa a reményked˝o optimizmust (hiszen ment˝otanúi lesznek jelen), közben o˝

327

Berend Iván

Markó utca


tudta, hogy másnap akasztás lesz. És hogy hány százan jártak így, azt Bogár Imre se tudná összeszámolni. Az akasztásra elég sur ˝ un ˝ került sor, amit mi onnan tudtunk, hogy olyankor az ablakaival a Koháry utca 9. sz. udvarára néz˝o cellákból a mi sorunkra hozták át a rabokat az akasztások és az el˝okészületek idejére. Közülük kétszer, vagy háromszor került a mi cellánkba Berend Iván, szigetvári zsidó rabbi, akit azzal vádoltak, hogy összejátszott a Gestapóval. Mindig azzal lépett a cellába : itt vagyok, mert a büdös bibsik már megint akasztanak. Az o˝ elmondása szerint az összejátszás abból állt, hogy meghatározott aranymennyiség fejében a Gestapo Svájcba juttatott néhány tehet˝os szigetvári zsidócsaládot. Berend nyugodt volt, mondta, hogy a megmentettek, meg amerikai zsidók úgyis kiszabadítják innen, és ki fog vándorolni Amerikába. Kés˝obb hallottam, hogy két évet kapott, viszont mikor a történetét elmeséltem Fábián Lajos kollegámnak és a nevét kimondtam, Lajos szeme felcsillant és azt mondta, hogy Berend Iván, a szigetvári rabbi, nagyon rendes zsidó volt, és öt vagy hat évig együtt koptatták a vorkutai bányák lépcs˝oit. Úgy látszik, nála sem vált be az optimizmus, hitsorsosai gondoskodtak róla, hogy ne Amerikába, hanem szovjet bányába kerüljön. Igaz, hogy onnan légvonalban közelebb került Amerikához, mint Budapesten volt. Mondhatnám most, hogy a sors sajnos ilyen kiszámíthatatlan, és sokszor csinál szabványt semmibe vev˝o fintorokat. Amúgy a Markóban az élelmezés b˝oségesebb volt, mint a Katpolon. Háromszor naponta zörögtek a csajkák, és emlékszem, az els˝o ebédem vízben f˝ott kukoricadara volt. Igaz, olyan dohos, hogy jobb érzésu˝ disznó fellökte volna a vályút miatta, én viszont vagy három csajkával megettem. Jutott, mert a többiek nem a Katpoltól jöttek, és ezért éppen csak beletúrtak, azután otthagyták. Máskor krumplis tésztát adtak, amit én szintén jóízuen ˝ megettem, pedig egy gombócban volt összetapadva. Csak amikor a feleségem beszél˝ojére kísértek, láttam, hogy a földszinti betonpadozaton nyújtják a tésztát a konyhások egy nyeles tengelyen forgó fahengerrel, akkor kicsit lohadt az étvágyam. Pedig lehet, hogy el˝oz˝oleg a betont le is mosták. Egyébként a nagy kiéhezettségre alaposan ráfáztam. Ugyanis az ügyészi kihallgatásom után közölték, hogy minden szombaton élelmiszercsomagot kaphatok, 5 kg összsúlyban. A húgom328

Gestapo

Fábián Lajos, dr.


Vajda László, dr.

nak írt levlapon kértem, hogy a következ˝o szombaton két kiló kenyeret és három kiló szalonnát adjanak be a tiszta fehérnemun ˝ kívül. Hogy mennyire ki voltam éhezve : ezt a mennyiséget keddre már meg is ettem. A következ˝o szombati adag már tovább tartott, de harmadik héten éjjel arra ébredek, hogy a szegycsont táján er˝os görcsöt érzek, és hiába próbálok a cellában lév˝o küblin könnyíteni magamon — miközben 8–10 ember szuszorászik körülöttem —, a görcs csak nehezen oldódott. Nem sokat töprengtem az okok fölött, mivel rövidesen megkaptam a „szép elbocsátó üzenetet”, és rohantam családomhoz. Diétára persze nem is gondoltam, és odahaza is el-elkapott egy kiadós görcs. Mai eszemmel ez természetes reakció volt szervezetem részér˝ol, én viszont egy-egy görccsel átdolgozott délel˝ott után hazaérve, nyugodtan fogyasztottam a tejfeles, túrós csuszát. Nem akarom az orvosok diagnosztikai felkészültségét utólag sem kétségbe vonni, de szombathelyi Emberbarát Kórházban próbareggeliztettek, bizmutkását itattak velem a röntgenezéshez, és megállapították, hogy biztosan egy virtuális rés van a rekeszemen, amibe id˝onként becsíp˝odik a gyomorfal, és ett˝ol áll be a görcs. Ezek a görcsök kisebb, nagyobb pauzák után rendszertelenül jelentkeztek és én ilyenkor szorgalmasan nyögtem, meleg sót tettem a görcs helyére, és hétrét görnyedve guggoltam. Négy év múlva Marcaliban, egy es˝os augusztus végi napon tyúkoltás közben úgy elkaptak, hogy csak guggolva tudtam az oltásokat elvégezni, közben két kenyér közé vágott füstölt szalonna volt az ebédem. Este odahaza jó meleg fürd˝o után oldódott is a görcs, de azért reggel bementem a kórházba, hogy tanácsot kérjek a ˝ megnézte a köt˝ohártyábelgyógyász f˝oorvostól, Vadja Lacitól. O mat és egyb˝ol közölte, hogy fert˝oz˝o májgyulladásom van. Kérdésemre, hogy az mi, közölte, hogy éppen el˝oz˝o nap halt meg náluk ebben egy fiatal, 28 éves asszony. Hátrahúzódott t˝olem is és azt mondta, menjek haza, feküdjek ágyba, csak üres teát igyak és vízben f˝ott krumplit egyek Mindennap kiküldte Zolit, a laboránst, aki vért veszegetett, májfunkciós próbák elvégzése miatt. Ilyen bíztatás után a halálra készül˝odve feküdtem odahaza, és csak azt sajnáltam, hogy 1951 szeptembere lévén, nem én kísérhettem el egyetlen fiamat el˝oször az iskolába. A következ˝o hétf˝oi napon is, mint az alvajáró kóvályogtam ki a konyhába, ahol éppen ott volt egy fiatal cigányasszony, akit 329

Dósa Ilona, húgom


Katonapolitikai Osztály Markó utca

csak menyecskének hívtunk és akinek a feleségem minden hétf˝on becsomagolta az ételmaradékokat, sonka kövérjét, stb. Rámnéz a menyecske és kérdezi, hogy mi a bajom. Mondom, nem tudom, de az orvosok se, csak itt a gyomortájékomon érzek id˝onként er˝os görcsöket. Megkérdezte, hogy a hátam is fáj-e olyankor, és szoktam-e izzadni. Válaszom után, hogy igen, fölényes biztonsággal diagnosztizált, anélkül, hogy vizsgált, röntgenezett, próbareggeliztetett volna, és pedig jól ! Magának epeköve van ! Diagnózisa legfeljebb annyi kiigazításra szorult, hogy valószínu˝ leg epehólyag gyulladásom lehetett, amit a sokkilónyi szalonna hirtelen befalása válthatott ki, de ami a továbbiakban óvatos diétával olyanra szelídült, hogy több mint negyven év után — f˝oleg id˝ojárási frontátvonuláskor — néha jelentkezik, de 1–2 Bilagit tabletta oldja. Mondjam, hogy restelltem magam az orvosok és a saját tudatlanságom miatt, akiket egy putriban lakó analfabéta cigányasszony megleckéztetett. Egyébként csak ezért tértem ki ilyen részletesen erre az úgyszólván eddigi életem egyetlen betegségére, mert végeredményben ezt is a Katpolnak, Safrankónak, tehát a politikának köszönhettem. Visszatérve még a Markóba, a cellákban akkoriban ezrével tenyésztek a poloskák. Aki kicsit is ismeri a poloskák lelkivilágát, tudja, hogy éjjel, sötétben támadnak, elég eredeti módon : búvóhelyükr˝ol felmásznak a mennyezetre és kiszagolva, hogy hol vannak alattuk a vacsorát ígér˝o emberi testek, pontosan a terített asztalra ejt˝oerny˝oznek. A cellában nappal falrepedésekben, eldugott sarkokban húzódnak meg, és amikor villanyoltás után sötét lesz, akkor másznak el˝o. Persze magánháztartásokban egyszerubb ˝ nekik az ágy, sodrony búvóhelynek, és így közel érezvén az alvó testek kig˝ozölgését, ritkán másznak falra, hanem közvetlenül támadnak. Vannak emberek, akiket különösen kedvelnek ezek az undorító kis „háziállatok”, én hála Istennek azok közé tartozom, akiket nemcsak a poloska, de minden más vérszívó parazita is messze elkerül. Cserkész koromban vízitúrán a szúnyogoktól sem kellett védekeznem, az egyetemi kutyakórházban akkoriban b˝oségesen tenyész˝o bolhák részére is legfeljebb, mint postás voltam érdekes, és engem soha nem csíptek meg. Hazaérkezésem után pár perccel húgom már vakarózni volt kénytelen. A fronton gyakori veszélyes ruhatetu˝ is nagy ritkán, legfeljebb döglött

330

Safrankó Emánuel

Dósa Ilona, húgom

Markó utca

Péter Ern˝o, dr.

állapotban került el˝o egy-egy alaposabb vizsgálódás után a gatyakorcból. Ez az adottságom a mai napig érvényesül, úgyhogy a Markóban sem kellett izgulnom a poloskák támadása miatt. De mivel nem az én esetem az átlag, a Markóban is évek alatt kialakult egy elég praktikusnak tun˝ ˝ o védekezési mód : villanyoltás után fél órával a smasszer körülment a folyosókon, minden cella villanyát felkattintotta, majd 5–10 perc múlva ugyanabban a sorrendben újra leoltogatta. Ez alatt az id˝o alatt a mi cellánkban is mindenki ment a falhoz és nyomkodta agyon a felfelé tartó poloskákat. Volt a cellánkban egy tornászfiú, aki felugrott, és a fal fels˝o vonalában körbefutó futési ˝ csövet elkapva (persze a futés ˝ ott tartózkodásom alatt soha nem muködött, ˝ felesleges is lett volna, mert az ablakszemek töröttek voltak) a már magasabb régiókba jutott kis vérszopókat ritkította, fél kézzel „lógva a szeren”. A fal eredeti fehér színe enyhén szólva is er˝osen szepl˝osnek hatott, de a napi tömeges irtás ellenére sem érzékeltem, hogy csökkent volna a hegyi túrára indulók száma az alatt az öt hét alatt. Úgy látszik, ez a metódus csak a szinten tartást biztosította. Egy héttel az ügyészi kihallgatásom után még egy „összeesküv˝o” került a hármas cellába : dr. Péter Ern˝o, aki a Magyar Közösséget képviselte köztünk, és aki civilben a pápai református kollégium igazgatója volt. Ö különösen sokat szenvedett a poloskáktól. Azt mondta, hogy ha csak egy szem volna is az egész fogházban, az biztosan o˝ t keresné meg. Ezért lefekvés el˝ott nadrágját gondosan beleturte ˝ a jégzoknijába, sísapkát, kesztyut ˝ húzott, és beletekerte magát tevesz˝or takarójába, hogy még a feje búbja sem látszott ki alóla. Közvetlenül egymás mellett aludtunk a padozaton, és o˝ ilyen nagy el˝okészületekkel próbálta kijátszani a poloskák éberségét, remélve, hogy talán a mennyezetr˝ol így nem veszik észre, hogy ember van a takaró alatt. Tévedett ! Reggelente nem gy˝ozte a vörös csípésnyomokat vakargatni, még a derekán is. Fentekb˝ol az is kitunik, ˝ hogy vetk˝ozésre egész fogságom alatt sose fecséreltünk id˝ot, nem pizsamában vagy hálóingben aludtunk, hanem mindenki magára húzta a magával hozott takarót, és legfeljebb a lábbelit lerúgva terültünk el a padozaton egymás mellett. Ha többen voltunk, az asztal tetején is aludt valaki. Péter Ern˝o egyszer megállapította, hogy engem azért nem csípnek a poloskák, mert a magammal hozott takaró el˝oz˝oleg lópokrócként 331

Markó utca

Péter Ern˝o, dr.

Markó utca Államvédelmi Osztály (ÁVO)

Kovács Béla

szolgált egy permisei istállóban, a szó igaz értelmében olyan penetráns istállószagot áraszt, hogy a poloskák elriadnak t˝ole. Felajánlottam, hogy cseréljünk egy éjszakára próbaképpen. Rá is állt, de mikor reggel éppúgy tele volt csípéssel, mint máskor, sztornírozta a további cserét. Ha valaki az utóbbi néhány oldal olvasása közben olyan gondolatokra vetemednék, hogy a Markó egy vidám intézmény, ahol számtalan érdekes élmény éri az embert és vége szakadt a Katpolban stresszt okozó létbizonytalansági hangulatnak, akkor gyorsan ki kell ábrándítsam. Az ÁVO ugyanis a mi átadásunkkal egyidejuleg ˝ betelepedett a Markóba is. Minden emelet folyosóján a lépcs˝onél elhelyeztek egy kis asztalt, széket, és a régi rendszerb˝ol itt maradt foglárok mellett o˝ k is vigyáztak ránk, nyomasztó érzésekkel töltve el bennünket. A másik : minden cella ajtaja mellett kis tasakos tábla volt a falra er˝osítve, a tasakokban névjegykártya nagyságú fekete kartonpapír, amire a delikvens sorszámát és nevét írták rá krétaporos valamivel. Amikor az illet˝ot átszállították más börtönbe, vagy kiengedték, akkor a fekete kartonról ronggyal letörölték a felírást, és jöhetett az „utód” neve. Na mármost azoknak a celláknak a tábláján, amelyikbe magamfajta összeesküv˝ot csuktak, egy messzir˝ol is jól látható fehér karton cédula volt a tasakba dugva. Rajta se név, se sorszám (a bels˝o, viccesnek szánt szóhasználat szerint : hogy az ellenség meg ne tudja), hanem csak annyi P.SZ., ami azt jelentette, hogy politikai szigorított o˝ rizetes. Természetesen ez a kiemelt megkülönböztetés nem fokozta biztonságérzetünket, hiszen ezekben a napokban vitték el az oroszok Kovács Bélát, a legnagyobb parlamenti párt f˝otitkárát és országgyulési ˝ képvisel˝ojét. Márpedig, ha ilyen prominens politikussal ezt meg lehetett csinálni, ugyan milyen problémát jelentett volna olyan senki kisembernek az eltüntetése, mint például én. Különben is a Koháry utca 9. sz. udvara állandó mementóként itt volt a szomszédban. Annyi el˝onye volt csak a fehér cédulának, hogy a smasszerok se tudták a nevünket, és amikor délután a séta következett és kinyitották a zárkaajtót, csak azt kiáltották be : séta !, a szigorított nem mehet. Mindig volt természetesen a társaságban olyan, aki nem óhajtott sétálni, úgyhogy én minden nap lementem és a fennmaradó vállalta, hogy o˝ a szigorított o˝ rizetes. A séta az udvaron félórás libasorban való körbejárás volt, tiltva minden szemé332


Markó utca

Péter Ern˝o, dr.

lyes kommunikáció. Persze, ha az ember kiszámolta, hogy mögötte hányadik az a társa, akivel éppen szót akar váltani, akkor hirtelen igazítani valója akadt a fuz˝ ˝ o nélküli bakancsa nyelvén, amit félreállva, leguggolva igazgatott, míg csak oda nem ért az, akivel közölni valója volt. ˝ sokHám Tiborral többször sikerült így híreket cserélnem. O kal jobb információkhoz jutott, így többnyire o˝ közölte a nagy néha megnyugtató, legtöbbször azonban idegesít˝o híreket. Március 20-a körül egy este vacsora közben csikordul a zár, és Vak Bottyán néven emlegetett (fél szeme üvegb˝ol volt) ötven év körüli smasszer nyitja az ajtót és közli, hogy Péter Ern˝o jöjjön, mert átviszik az Andrássy útra. Péter akarja a motyóját szedni, de rászól : nem kell a csomag, mindjárt visszahozzák. Még egy hét múlva sem láttuk, amikor engem kiengedtek.

Hám Tibor

Andrássy út 60

(szabadulok)


Dósa Ilona, húgom

Képzelhetik, mit éreztem, mikor március 27-én kés˝o délután jön az üvegszemu˝ és közli, hogy Dózsa szedje a holmiját és jöjjön. Na, gondoltam, Péter Ern˝o nem vihette a holmiját, és már egy hete elvitték, akkor mi lesz velem. Az a poloskanyomogató tornász nem restellte megkérdezni, hova megy a Dózsa. Úgy látszik közlékeny hangulatban volt o˝ rünk, mert válaszolt a kérdésre, mégpedig tömören : haza. El sem akartam hinni, mert közszájon forgott, hogy akit az ügyészség kienged, az ÁVO esetleg az ajtóban várja, és visszaviszi az Andrássy útra. Lent két miniszteri tanácsost velem együtt engedtek ki, és o˝ k megnyugtattak, hogy bennünket nem vár az ÁVO. Azért óvatosan körülnéztem, majd sur ˝ un ˝ hátratekintgetve mentem a villamosmegállóhoz, és a villamosra is csak indulás után ugrottam fel. Húgoméknál aludtam, és másnap reggel kimentem a Déli pályaudvarra. Még ott is leselkedtem, nem követ-e valaki, körbejártam a vonatot is. Lehet, hogy paranoiás lettem, és kitört rajtam az üldözési mánia ? Hála Istennek nem, hanem sajnos hosszabb id˝onek kellett addig eltelnie (több mint negyven évnek !), mire az idegfeszültségem némileg feloldódhatott. Odahaza az örömteli találkozás után tudtam meg, hogy a f˝onököm, Lázár Jen˝o január 26-án, négy nappal az elszállításom után, és három nappal az els˝o kihallgatásom el˝ott (!) már írásban jelentette a FM-nek, hogy engem az 1946. évi VII. tc. 1. 1. bekez333


Lázár Jen˝o, dr.

Lázár Jen˝o, dr.

Zsigmond Gyula, dr.


Hetényi Lajos, dr.

Domján Ferenc, dr.

désébe ütköz˝o, a Magyar Köztársaság elleni összeesküvés bun˝ tettének gyanúja miatt vettek o˝ rizetbe. Az FM államtitkára azonnal felfüggesztett állásomból és fegyelmit indított ellenem. A fegyelmi eljárás lefolytatásával Vas megye alispánját bízta meg. Lázár az ilyen siet˝os intézkedésében gondolom, nemcsak hivatalnoki precizitása — amir˝ol mindég hírhedt volt — játszott szerepet, hanem az is, hogy már egy éve volt feszültség közöt˝ ugyanis a háborúval együtt nyugatra távozott, és ott is latünk. O pult Münchenben 1946 tavaszáig, latolgatva, hogy alakul itthon a helyzet. Akkor — látván, hogy a zsidó állatkeresked˝ok, akiknek a vagyona mentésében némi szerepet vállalt, nem kerültek el˝o — hazajött, és megkezdte harcát el˝oz˝o posztja visszaszerzéséért. A háború befejezése után Zsigmond Lacit bízták meg (vagy bízta meg saját magát), a megye állategészségügyének irányításával. Mivel Lázár el˝ott az o˝ apja, Zsigmond Gyula bácsi volt a törvényhatósági m. kir. állatorvos, így Lacinak már volt tapasztalata és rutinja is ebben a feladatkörben. Hogy csinálta Lázár, nem tudom, tény az, hogy o˝ lett újra a megyei f˝onök. Tavasszal beindultak a B-listázások, és a Kisgazda párt írta nekem — akkor még elnök voltam —, hogy három állami állatorvossal van több a megyében, mint a háború el˝ott, ezért gondoljam át, hogy ha szóba jönne az állatorvosok B-listázása is, ki mellett álljon ki a Kisgazda párt, illetve kinek az elbocsátásába egyezzen bele. Én végiggondoltam, ki a három létszám feletti. Az egyik Domján Feri volt négy gyerekkel, mellém beosztva, mert el˝oz˝o munkahelye, Csáktornya volt, újra Jugoszláv fennhatóság alatt. K˝oszegen Szepesi volt, aki Erdélyb˝ol menekült hat gyerekkel, és akit kés˝obb, 1948-ban a nyílt országúton lel˝ottek az oroszok, hogy elvihessék a motorbiciklijét. A harmadik Hetényi Lajos (a gotthárdi Dremmel bíró fia) Érsekújvárról jött vissza Szombathelyre. Méltánytalannak tartottam volna bármelyikük elbocsátását is, ezért úgy fogalmaztam meg magamban, hogy mivel a megyéb˝ol három állatorvos ment át Ausztriába mindössze, ha el kell valakit küldeni, akkor ezek közül válasszanak. Hangsúlyozom, hogy levél ez ügyben soha nem került elküldésre, mert rövidesen kiderült, állatorvost nem kell elbocsátani, B-listázni. Én megnyugodtam, de Domján nem, állandóan azt magyarázta, hogy o˝ t ki fogják rúgni. Azt hittem, hogy a vend-vidéki, hetekig tartó közös agitációs útjainkon váltunk olyan barátokká, 334

Zsigmond László, dr.

Lázár Jen˝o, dr.

Domján Ferenc, dr.

Dremmel bíró, Szentgotthárd

Lázár Jen˝o, dr.

Domján Ferenc, dr.

Lázár Jen˝o, dr.

Domján Ferenc, dr.

Marek József, dr.

hogy elmondhassam neki : a Kisgazda párt megvédi o˝ t, és inkább a nyugatosok közül B-listáztat, ha erre netán sor kerülne. Sajnos kés˝obb Lázártól megtudtam, hogy Domján ezt elmondta neki, tehát jogosnak érezte, hogy megapprehendáljon rám. A neheztelése jogosságát én máig is vitatom, mert az én elgondolásom megmaradt gondolati síkon és Domjánon kívül senkinek sem mondtam el. Barátság ide, barátság oda, Domján jellemtelensége másban is megnyilvánult. Amikor engem januárban elvittek, utána o˝ t soha senki papíron meg nem bízta a járási állatorvosi teend˝ok ellátásával, de helyben lévén, automatikusan csinálta. Az persze lehet, hogy Lázár Jen˝o szóbeli hozzájárulásával, mert o˝ volt olyan ravasz, hogy ilyesmit írásban nem fektetett le. Ugyanúgy ellátta a húsvizsgálati teend˝oket is, amire én szerz˝odtem a községi elöljárósággal. Az Domjánt nem zavarta, hogy elszállíttatásom el˝ott én úgy osztottam be : egyik hónapban én vizsgálom a húst, o˝ rakodik a vasúton, majd cserélünk, viszont mind a két keretet, illetve a bevételt elosztjuk fele-fele arányban, hogy egyikünknek se lehessen a másikkal szemben szemre hányni valója. Amikor hazakerültem, nem engedett se húst vizsgálni, se rakodni. A szabaduló papírjaimat persze azonnal felterjesztettem az FM-be, ahol ugyan megszüntették a fegyelmit, de olyan határozattal, hogy „szolgálatételre átmenetileg a szentgotthárdi járási állatorvos mellé osztanak be.” Az nem volt a leiratban, hogy mégis kit tartanak járásinak. Domján nem kapott papírt, de úgy értelmezte a dolgokat, hogy továbbra is o˝ a járási állatorvos, és én vagyok a beosztott. Ez az áldatlan és számomra anyagilag is hátrányos állapot több mint egy évig tartott, Lázár hallgatólagos jóváhagyásával. A minisztérium illetékes állatorvos el˝oadója olyan papírhoz ragaszkodott, hogy a vádat elejtették ellenem, nekem pedig csak olyan volt, hogy vád nélkül megszüntették az eljárást ellenem. Ez nekik kevés volt. 1948 májusában azután, Marek professzor 80. születésnapja alkalmából rendezett ünnepségre — mint volt munkatársa — én is kaptam meghívót, részt is vettem rajta. Felhasználván pesti tartózkodásomat, bementem az FM-be Kádár Tiborhoz — aki akkor a kommunistaKommunista Párt párt színeiben volt az állatorvosi személyzeti ügyek felel˝ose. Meg akartam ijeszteni és azt mondtam, ha nem helyeznek vissza az állásomba, a szolgálati út meg335


Domján Ferenc, dr.

Domján Ferenc, dr.

Domján Ferenc, dr.

Lázár Jen˝o, dr.

Bálint Ferenc

Kolgyáry László, dr.

Dobi István

Domján Ferenc, dr. Bálint Ferenc

kerülésével elmegyek a miniszterhez, Dobi Istvánhoz és panaszt teszek. Nem ijedt meg, s˝ot bíztatott, hogy menjek, mert Lázár Jen˝o és a régi, de még mindig az FM-ben dolgozó „méltóságos urak” (Bálint Feri bácsi, központi f˝ofelügyel˝o) ellen o˝ pillanatnyilag nem tehet semmit. Az utóbbiak álláspontja pedig az, hogy én az összeesküvési perrel kapcsolatosan szégyent hoztam az állatorvosi karra, és el kell pusztulnom Dunántúlról. Érdekes volt konstatálnom, hogy Kádár Tibor és Tóth Béla, a kés˝obbi Phylaxia-igazgató — bár a kommunista párt tagjai voltak —, nem tartották szégyellend˝onek az én tortúráimat (hiszen a vád nélküli elbocsátásom egyértelmuen ˝ igazolta vétlenségemet), míg a még ott tevékenyked˝o régi állategészségügyi f˝otanácsosi ranggal és méltóságos címmel felcicomázott urak túl akarták lihegni a lojalitásukat. Pedig az akkor a hatalmat átvenni akaró kommunisták, ügyesebben, mint a jelen rendszerváltás urai, nem rúgták ki azonnal a régi szakembereket, hanem kihasználván szaktudásukat és rutinjukat, csak akkor zavarták el o˝ ket, amikor az utódjaikat már betanították. Elmentem tehát Dobihoz, aki — csak futólag ismertük egymást — fogadott, mint volt kisgazdát, és panaszom el˝oadása után rögtön nyúlt a telefonhoz, és (vitéz) dr. Kolgyáry László f˝oosztályvezet˝ovel (1948 nyara !) közölte, hogy leküldi egy barátját (ez én lettem volna ?), és intézkedjen. Mi tagadás, elég nehezen szántam rá magam a Kolgyáryval való beszélgetésre, mert közismerten er˝oszakos ember hírében állt, aki mereven ragaszkodott a szolgálati út betartásához, de Dobi miatt sem lehetett már visszakoznom. A titkárn˝oje nevem hallatán rögtön bejelentett, és Kolgyáry ingujjban, személyesen tessékelt be a szobájába : gyere Pistám — így, bár sose láttuk egymást —, mondd el, milyen sérelem ért. Mondtam neki, hogy a megszüntetett fegyelmim után immár több mint egy éve nem raknak vissza az állásomba. Felháborodva kérte a titkárn˝ojét, hozza be az aktámat, hogy megnézhesse, ki írta alá ezt a szamárságot. Majd tapasztalván, hogy o˝ személyesen írta alá, kissé megtorpant a felháborodottsága és azonnal táviratilag intézkedett, hogy én vagyok a járási állatorvos, és Domján mellém van beosztva. Persze Lázárék hatására Bálint Feri bácsi, a központi állategészségügyi f˝ofelügyel˝o a következ˝o egy év alatt számtalanszor 336

Lázár Jen˝o, dr.

Dobi István



Lázár Jen˝o, dr.

Domján Ferenc, dr.

Jaczkó Pál

Jaczkó Pál

át akart helyezni még. Kecskemét, Lenti, Nyíradony, Kapuvár jut most hirtelen eszembe azok közül a helyek közül, ahova el is utaztam, de azután sikerült Kádár Tibor útján mindezeket az áthelyezéseket visszacsinálni. Érdekes módon, amikor az ötvenes években Kéri (Klein) Miklós pest megyei f˝oállatorvos irodájában megláttam az öreg Bálint Ferencet, (a fia is állatorvos volt), aki mint ijedt kis aktakukac, vezette Kéri iktatását, hogy meg tudjon élni, elszorult a szívem és eszembe sem jutott, hogy hatalma teljében hogy bánt velem. Otthon Domján — a távirat hatására — vagy három napig nem jött be a hivatalba. Sikerült „nemes bosszút” állni rajta, mert mikor bejött, közöltem vele, hogy ezután ugyanúgy lesz, ahogy azel˝ott az én id˝omben volt és a húsvizsgálatot a régi rend szerint a vasúti rakodással együtt, felváltva végezzük, feles kasszára. Egyébként vele végig jó maradt a kapcsolatunk, tüske egyikünkben sem maradt. Azért foglaltam össze ezt az els˝o szakmai „üldöztetésemet”, mert ennek is politika volt az oka, és az akkori rendszerváltás után is megnyilatkozó „alattvalói szellemiség” köpönyegforgató urainak a liheg˝o tüsténkedése. Sajnos ezt 1994-ben is b˝oségesen tapasztalhatjuk. De 1947-ben még sok minden történt, ha az el˝obb el˝ore is futottam az id˝oben. Nyáron beállít hozzám két fiatalember, és átadnak egy levelet, hogy Jaczkó Iván küldte. A géppel írt levélben Iván aláírással az állt, hogy bátyjára, Palira való hivatkozással kéri, segítsem át a határon Peyer Gyula szocdem politikust. Olvasás közben meghult ˝ bennem a vér ! Azt tudtam, hogy Jaczkónak van egy öccse, aki talán öt évvel alattunk járt, de én a nevét sem tudtam. A levél hozói közül az egyik intelligens feju, ˝ megnyer˝o modorú volt, de a másik valahogy nem tetszett. Mindenesetre semmi kedvem nem volt egy esetleges provokációnak bed˝olni — már csak azért sem, mert Peyer külföldre távozását egyáltalán nem éreztem szívügyemnek. Ezért meglehet˝osem ridegen és röviden közöltem a két pasassal, hogy nagyon gyorsan tunjenek ˝ el innen, ilyen ügyekkel eddig sem foglalkoztam és ezután sem fogok, örülök, hogy családom körében lehetek. A jobbképun ˝ látszott a sért˝odöttség és magyarázta, hogy bíztak bennem, de az újabb felszólításra elkotródtak. Eléggé felzaklatott a dolog, és némi töprengés után elmentem a volt borbélyomhoz, Mogyorósihoz, aki akkor már a rend˝or337

Bálint Ferenc

Jaczkó Iván

Szociáldemokrata Párt

Mogyorósi borbély, Szentgotthárd

Mogyorósi borbély, Szentgotthárd

ségen szolgált és elmondtam neki, hogy két ember volt nálam, hogy szöktessem át o˝ ket a határon (levélr˝ol, Peyerr˝ol természetesen nem szóltam), de én elzavartam o˝ ket. Mogyorósi megkérdezte, most mit akarok, keresse o˝ ket, vagy elég, ha a naplóba beírja a bejelentésemet ? Nagyon örültem a választás lehet˝oségének, és természetesen az utóbbit választottam. Mindkett˝onknek ez volt a jobb : neki nem kellett a határra caplatni, én pedig o˝ sszel örülhettem, az újabb letartóztatásom után. (újabb letartóztatás) November 14-én ebéd után éppen Máriaújfaluba készültem menni, mikor beszól a feleségem a szobába, hogy egy férfi keres és közben er˝osen hunyorgat. Rögtön értettem is mit jelent a hunyorítás, bár err˝ol nem állapodtunk meg el˝oz˝oleg. Kimegyek az el˝oszobába és meglátván az illet˝ot, én is rögtön nyomozóra gondoltam, akár a feleségem. Ezekben az id˝okben mind a kett˝onkben kialakult a megérzésnek olyan finom megkülönböztet˝o készsége, hogy nem a negyvenvalahány községem valamelyikébe való ismeretlen egyénre tippeltünk. Megkérdezte, hogy Dózsa vagyok-e, igenl˝o válaszomra két ujját a szájába dugva füttyentett, mire a földszinti bejárati ajtón el˝obukkant egy fej, aki azután újra füttyentett és az utcáról bejött egy harmadik is. Ez az utóbbi közölte, hogy o˝ rnagy és házkutatási parancsuk van. Mondtam, rendben, de siessenek, mert Máriaújfalun várnak. Hát ez az út elmarad, mondta az o˝ rnagy, mert letartóztatási parancsuk is van. Azzal a két pribék elkezdte a fiókokat huzigálni, az o˝ rnagy mellettem állt. Kis id˝o múlva az egyik kiemeli az érettségi tablómat és megszólal : mennyi összeesküv˝o ! Az o˝ rnagy elkérte a tablót, megnézte, majd azt mondta a pribékjeinek, nézzenek körül a kertben, nincs-e friss ásás. Ha már a red˝onytokokba nem rejtettem fegyvereket, hátha elástam azokat. Mikor beosztottjai kimentek, odaszólt hozzám : maga a piaristáknál érettségizett ? Válaszom után közölte, hogy o˝ is. Nem voltam nagyon büszke erre a közlésre, de kés˝obb megtudtam, hogy Janikovszky Béla lehetett, aki három évvel alattam járt. Gondolom, nem nyüzsögtek a piarista diákok az ÁVO állományában. Velem szemben akkor korrektül viselkedett. Autóval Szombathelyre vittek, ahol sokunkat összehordtak és egész éjjel folyt a kihallgatás. Itt újabb „puhító trükköket” is338




Jaczkó Iván

Jaczkó Pál

mertem meg, amelyek cseppet sem voltak humánusabbak a Katpolnál tapasztaltaknál. Például, mikor az ember már fél órája guggolt a kihallgatója el˝ott, de úgy, hogy közben nem ülhet a sarkára, mert rögtön a hajánál fogva segítik vissza a sokkal fárasztóbb fél-guggolásba, akkor kiszárad a szája és izzad, mint egy jó g˝ozfürd˝oben. Egyik ilyen guggoló periódus közben kihívták a faggatóimat, én meg úgy estem neki a kézmosó lavórjuk piszkos vizének, mint sivatagi vándor a várva várt oázis kristálytiszta forrásának. Hajnal volt már és a beszur˝ ˝ od˝o beszédb˝ol azt vettem ki, hogy Mogyorósi igazolta a bejelentésemet és egy kisgazda újságíró is mondta, hogy csalódtak bennem, mert nem voltam hajlandó vállalkozni a feladatra. Tehát nem volt provokáció a Jaczkó levele, de nem bizonyult feleslegesnek az én óvatosságom sem. Akkor még nem tudtam, hogy éppen aznap éjjel akasztották fel a Gyuj˝ t˝ofogházban Jaczkó Ivánt és a szimpatikusabb képu˝ küldöncét, akiket a másik küldött húzott cs˝obe, mint beépített ávós. Közölte velük, hogy valaki fontos társuk vár rájuk a Városházán két órakor, de egy pár kézigránátot is vigyenek magukkal. Iván gyógyszerész volt (mindig eszembe jut a régi mondás : okos patikus meg zöld szamár nincs !), nagy rutinnal gyártotta házilag már a nyilas id˝okben is a gránátokat, és bátyjával együtt robbantgatott a németek és nyilasok bosszúságára. Most is készültek valamire azzal a Ludovikát végzett hadnaggyal, aki nálam is járt és szimpatikusnak találtam, de mikor a Városházához értek, ott már vártak rájuk a pribékek. (A másik nálam járt levélhozó, akivel szemben ellenszenv ébredet bennem, az volt a beépített ember.) Fegyverrejtegetés azid˝oben statáriális eljárást vont maga után, o˝ ket is rögtön elítélték és másnap felakasztották mindkett˝ojüket. Ezt a rádió is bemondta (azért kérdezte hát az o˝ rnagy az én letartóztatásomkor, hogy hallgattunk-e rádiót és nyugodott meg, mikor közöltem, hogy nem), az újságok pedig f˝ocímben ijesztgették ügyükkel a netán sorsukba nehezen beletör˝od˝o magyarokat. Kihallgatásom tehát váratlan hirtelenséggel véget ért és reggel huszonötünket felültettek egy nyitott teherautó platójára, a négy sarokban pedig, egy-egy ávós kibiztosított puskával „vigyázott” testi épségünkre. Két hölgy is volt közöttünk, az egyik egy kissé korosabb sárvári pótkávé gyáros, míg a másikat ismertem is még ˝ mellém Jaczkó idejéb˝ol, a szombathelyi ügyész fiatal felesége. O ült és mint Pesten kiderült, útközben magára hagyottan abortált. 339

Mogyorósi borbély, Szentgotthárd Jaczkó Pál

Jaczkó Iván


Én láttam, hogy rosszul van, de szólni, segíteni nem volt szabad. Elég kellemetlen, párás, ködös novemberi id˝o volt és mi Veszprémen át, estefelé értünk Pest határába. Kamaraerd˝onél félreállt a kocsi és megvárta a besötétedést. Gondolom, kerülni akarták azt az egyébként eléggé meg szokott látványt abban az id˝oben, hogy ávósok embercsoportokat szállítgatnak. Sötétedés után a Bartók Béla úton lév˝o Zalka Máté laktanyába vittek bennünket. A háború el˝ott ezt az utat Horthy Miklós útnak hívták, a laktanya pedig Hadik nevét viselte. Akkor a kémelhárítás fészke volt, most pedig a Katpol kapta meg valamikor a nyár folyamán, hogy tágasabb, kényelmesebb és a célnak jobban megfelel˝o helyen láthassák el üdvösnek nem nevezhet˝o feladatukat. Minket lekísértek a pincébe (Katpolról lévén szó, engem nem ért váratlanul), és két nagyobb helyiségben, az oda beállított vaságyakra kellett leülnünk hármasával, egy irányba — mint az iskolában a gyerekek —, és tiszti o˝ r ügyelt bennünket, hogy ne beszélgessünk. Engem ilyen kísértés nem fogott el, hiszen az ügyész feleségén kívül egyiküket sem ismertem. (Vas megye különböz˝o vidékeir˝ol szedtek össze bennünket, a körmendi és szentgotthárdi járást egyedül képviseltem.) Két napig tartott ez a nem éppen üdít˝o üldögélés, szakaszos, kis éjszakai bóbiskolással keverve, nem hallgattak ki bennünket. A második este tíz óra után kettesével hívtak ki bennünket, és személyautóval (Pobjeda) szállítottak át az Andrássy út 60-ba. Engem a pótkávé gyáros sárvári n˝ovel ültettek be a kocsi hátsó ülésére, míg a sof˝or mellé ült a kísér˝o, hátrafordulva és ránk tartott pisztollyal a kezében. Ez engem már nem zökkentett ki a nyugalmamból, szinte megszokottnak éreztem az ilyen helyzetet. Abban a zárkában helyeztek el az ávósok, mely valamikor a Festetich grófék kápolnája lehetett, mert olyan magas volt, hogy a fapriccsek (természetesen szalmazsák vagy matrac nélkül) három, vagy négy rétegben épültek egymás fölé, biztosítva a jó helykihasználást. Minden sorban, egymásra, kell˝o távolságra helyeztek el egy-egy delikvenst, a kommunikáció lehet˝oségét kizárva, mert ebben a zárkában bent ült az o˝ r is. Talán öt-hat napot töltöttem itt és közben csak egyszer vittek este tíz óra körül kihallgatásra. Alezredes hallgatott ki és megnyugtató volt, hogy gépírón˝o is tartózkodott a helyiségben. Ugyanis n˝ok jelenlétében soha nem kaptam pofont (ha erre került 340

Zalka Máté laktanya


a sor, akkor a n˝ot kiküldték !). A kihallgatáson megismételtem a már Szombathelyen elmondottakat. Semmi keresztkérdés, okoskodás ! Számomra meglep˝o volt, de hát a meglepetések olyan su˝ run ˝ értek mostanában, mondhatnám már fel sem tuntek. ˝ Azután egyik délel˝ott bejött egy ávós a zárkába, súg valamit a benti o˝ rnek, aki belenéz a listájába és mikor megtalálja a nevemet, magához intett, megbilincselt és átadott annak, aki értem jött. Itt a nevek szigorú tabuk voltak, hogy a cellatársbeliek még véletlenül se tudják meg, kivel sodorta o˝ ket össze az élet. Kísér˝om a földszinti folyosókon vitt, a szigorú „közlekedési szabályokat” pontosan betartva, hogy ha szembe jött valaki, azonnal a fal felé kellett fordulni és megvárni, míg az illet˝o távozott. Ezzel, gondolom, a megbilincseltek személyi jogait védték !?! Végre megállított egy ajtó el˝ott, amire az volt kiírva : Osztályvezet˝o helyettes. Fogalmam sem volt kihez visznek, mert gondolataim csak a körül a szokatlan tény körül forogtak, hogy vajon délel˝ott hova vihetnek. Ilyenkor nincs kihallgatás, mert az éjszakai nyugalom után nehezebb lehet szóra bírni a pasast. Ma már szinte elképzelhetetlen, de akkor még az is megfordult a fejemben, hogy ki fognak nyírni. Ugyanis el˝oz˝oleg — a téli Canossajárásom alkalmával — megnyugtatásul azt is közölték, ha nem vallok a szájuk íze szerint, felvisznek a fotólaboratóriumba, a második emeletre, ahol a folyosónak nem volt korlátja, lelöknek, felveszik a jegyz˝okönyvet, hogy öngyilkos lettem. Elég logikus okfejtés volt, de szerencsére én nem d˝oltem be akkor ennek, csak ezen a délel˝otti „sétán” ugrott be az agyamba. De nem mentünk az emeletre, hanem a földszinti szobába léptünk be, ahol egy százados ült az asztal mellett. Megint arccal a fal felé ! Kisvártatva cseng a telefon a százados asztalán, aki szól a kísér˝omnek, vezessen be a nagy szárnyas ajtón. Az Andrássy út és Csengery utca sarkán álló nagyszobába léptünk, benne pálmák, b˝orgarnitúra, faragott íróasztal és egy titkárn˝o az íróasztal mellett. A szoba közepén állt egy fiatal, jóképu˝ ember alezredesi egyenruhában. Odaszólt az o˝ rnek, vegye le a bilincset és menjen ki. Utána felém fordult és azt a váratlan, és elég furcsának ható kérdést tette fel : hát maga már megint itt van ? Mintha önként jöttem volna ide. Válaszom az volt : most se csináltam semmit, egyszeruen ˝ elhoztak.

341

(újra szabadulok)

Dósa Ilona, húgom



Meglepett az alezredes egészen emberinek hangzó megjegyzése, mert ilyen hangon itt még nem beszéltek velem. Azt mondta : ne féljen, ha magát továbbra is úgy szeretik a gotthárdi emberek, mint most, nem lesz soha semmi baja. Ezzel odafordult a titkárn˝ohöz, írjon egy kilép˝ot. Énvelem megfordult a világ, ugyan ki lehet ez a jótét lélek, akinek ilyen hatalma van, hogy csak úgy egyszeruen ˝ kienged ? Miközben a kilép˝om készült, felém fordult és megkérdezte, van-e pénzem hazautazni. Pénz ugyan nem volt nálam, de attól még haza tudtam volna utazni, hiszen húgomék Pesten laktak. De az igazságnak megfelel˝oen válaszoltam, nincs nálam egy fillér sem. Erre a farzsebéb˝ol el˝ovette a pénztárcáját és átadott három darab zöld tízest (27 forintba került a jegy akkor hazáig). Elbambulva néztem rá, mert nem úgy ismertem az ÁVO-t, mint egy emberbaráti intézményt, mire megszólalt : majd odaadja az édesanyámnak ! Ebben a pillanatban világosodott meg az agyam, hogy ez a Dannweber gyerek, dr. Décsi Gyula, Péter Gábor ÁVO f˝onök els˝o helyettese, és csak a sztrájkkal fenyeget˝oz˝o gotthárdi kaszagyári barátainak tavasszal tett ígéretét teljesítette, hogy ha hozzá kerülök, ki fog engedni. Hogy ez a „protekció” mit jelentett számomra, azt csak akkor értékeltem, mikor megtudtam, hogy a másik 24, velem felszállított vasmegyeit egyt˝ol egyik internálták. Ezzel a záró aktussal hála Istennek az ÁVO-val való „kapcsolatom” egyszer és mindenkorra megszakadt. A kés˝obbiekben, már Marcaliban, tapasztaltam, hogy a rend˝orség dilemmában van velem kapcsolatban. Nem ismertem a nyilvántartási módszereiket, de gondolom, valami jel lehetett a nevem mellett, amit nem tudnak értékelni. 1956. el˝ott az utolsó rend˝orkapitány behívatott és kerek-perec megkérdezte, van-e a múltamban olyasmi, amit meg akarok beszélni vele. Habozás nélkül válaszoltam, semmi, ilyesmir˝ol nem tudok. Említeni sem akartam az összeesküvést (ha van róla feljegyzésük, úgyis tudják), Décsivel az ötvenes években már nem volt ajánlatos el˝ohozakodni, mert az o˝ karrierje furcsa fordulatot tett. Annak idején személyesen tartóztatta le Mindszenthy hercegprímást, belefolyt er˝oteljesen a Rajk-per vitelébe és még ki tudja mibe.

342



Mindszenthy József


Azt tudom, hogy egyszer az újságban kis hírt olvastam, hogy egy szocdem igazságügy miniszter után o˝ lett az utód. Azután, vagy két hónap múlva azt olvastam, hogy megint más az igazságügyér, Décsit pedig letartóztatták, és vagy nyolc évre ítélték és még 1956-ban sem engedték ki. Vagy tizenöt évvel ezel˝ott a mátraházi Akadémia Üdül˝oben hallottam, hogy az Akadémiai Kiadó Szótárszerkesztési osztályán dolgozik, mint jogász, azóta úgy hallottam meghalt. (elhagyjuk Szentgotthárdot)



Komáromi Sándor

Persze az a fentebbi kijelentésem, hogy az ÁVO-val több kapcsolatom nem volt, elég elhamarkodott és könnyelmu˝ kijelentés volt, mert 1949 novemberében újra beleléptek az életünkbe, ha nem is olyan formában, mint a múltban. Felkeresett lakásomon az ÁVO-f˝onök (a helybeli) egy pribékjével és megkérdezte, hajlandó vagyok-e két héten belül elköltözni és a házamat nekik bérbe adni. Mit mondhattam mást, mint azt, hogy ha az FM áthelyez, akkor igen. Erre a f˝onök a pribékjéhez fordult és mondta neki : te akkor elmehetsz. Hogy mi lett volna a helyzet, ha nemleges a válaszom, azt csak akkor gondoltam végig, mikor a következ˝o tavasszal Komáromi Sándor építész barátunkat arra kötelezték, hogy 48 óra alatt menjen az országba oda, ahova akar. Pedig Komáromi nem volt összeesküv˝o, a szocdem párt tagja volt, és a Kaszagyár építésze. A háza kellett lakásnak az ÁVO-f˝onök részére, neki menni kellett. Ez ilyen világ volt. Az igazság az, hogy akkoriban már amúgy is kezdtük magunkat nem jól érezni Gotthárdon, mert kiépült a vasfüggöny, aknákkal, figyel˝otornyokkal, reflektorsorokkal, melyek éjjelente a mi fürd˝oszobánkban is nappali fényt árasztottak id˝onként, hiszen közel laktunk a határhoz. Állandó igazoltatásokkal, személyi motozásokkal háborgatták a helybeli lakosokat is, megkezd˝odtek a szervezett kitelepítések, stb., stb. Elvesztette Szentgotthárd azt a varázsosan családias közvetlenségu˝ hatását, ami addig oly kellemessé tette az ott tartózkodást. Az emberek nyílt szívélyessége is sokat tompult, lélekben kénytelenek lettek zárkózottabbak lenni, mindenki idegesnek tunt, ˝ egy szóval megváltozott az egész mili˝o, ami addig az együttélést jellemezte. Sok lett az idegen a városban, sokszorozódott a rend˝orök, határ˝orök létszáma, nagymértékben n˝ott a 343

Komáromi Sándor





bizalmatlanság mindenkivel szemben. Azt lehet mondani, szívesen mentem az FM-be, kérve gyors áthelyezésemet. Kádár Tibor megkérdezte, hova szeretnék menni, és feleségem szül˝ofalujába (ma már város), Marcaliba helyezett át. Az ÁVO pedig írásos szerz˝odéssel bérbe vette a hat évvel el˝obb, saját magunk épített házunkat, havi 250 forintért. Ez közel egy havi illetményemmel volt egyenl˝o. Ha most azt mondom, öt évig „elfelejtett” fizetni az ÁVO egy fillért is, azt hiszem, senki sem csodálkozik a kor ismertében. Ki merte volna o˝ ket lakbérelmaradás miatt akárcsak figyelmeztetni is ? Én is ebb˝ol indultam ki, és nem reklamáltam. Amikor azonban a gotthárdi tanács kérte a házadót, akkor felhatalmaztam o˝ ket, hajtsák be az ÁVO-n, hiszen nekem egy fillért sem fizetnek. De o˝ k sem reklamáltak, inkább törölték a házadómat. Mint ehhez a témához kapcsolódó tényt, itt kell elmondanom, 1954-ben történt els˝o Pestre helyezésem alkalmával beszéltem err˝ol Kovács Feri, somogyszentpáli születésu˝ kollégámmal, aki akkor a Rendel˝o Intézet adjunktusa volt az Egyetemen. Kiderült, hogy egy Hantos alezredes nevu˝ belügyes kutyáját kezeli, és olyan a nexusuk, hogy beszél vele az ügyemben, és én majd hívjam fel telefonon. Feri jelzésére fel is hívtam az alezredest és felajánlottam, hogy a házamat telekkönyvileg ingyen nekik adom, ha Pesten o˝ k, az általuk zárolt lakások százaiból egy háromszobásat rendelkezésemre bocsátanak bérbe. Hantos jónak találta az ötletet és mondta, hogy referál róla a vezér˝ornagynak. Két nap múlva újra kellett hívnom és akkor megtudtam, hogy a vezér˝ornagy nem fogadta el az ajánlatomat. Erre én kiböktem, hogy már öt éve bérlik a lakásomat, használják, és írásbeli szerz˝odésünk ellenére még egy vasat sem kaptam t˝olük lakbér fejében. Nagyon csodálkozott és ígérte hogy utána néz. Legnagyobb megdöbbenésemre egy hét múlva kaptam valami tizenötezer forint körüli összeget és kés˝obb hallottam, hogy a szombathelyi GH f˝onököt, Deli hadnagyot — o˝ írta alá annak idején a bérleti szerz˝odést — letartóztatták. Úgy látszik o˝ is úgy vélekedett, hogy nem merem követelni a lakbért és simán elsikkasztotta. Kitört bel˝olem a káröröm, hogy végre én is okozhattam az ÁVO-sok közül valakinek kellemetlenséget, de hát hol van ez ahhoz a töméntelen izgalomhoz, amit o˝ k okoztak nekem. 344


Kovács Ferenc, dr., állatorvos

(Marcaliban) Szentgotthárdot a körülmények ellenére is fájó szívvel hagytuk ott, és 1949 decemberében Marcaliban megkezdtünk új életformánk kialakítását. Nem volt könnyu, ˝ mert fél évig lakásunk sem volt, egy albérleti szobában húzódtunk meg heten, az öt gyerekkel. 1950 májusában kaptunk jó lakást, kezdtünk beleilleszkedni az új környezetbe. Sajnos mi kilenc év alatt hozzászoktunk a Gotthárd környéki emberek nyílt egyéniségéhez, jó szívéhez. Itt ridegebbnek találtuk a somogyiakat, önz˝obbek voltak, bár id˝ovel itt is javult a kontaktus. A megélhetés is komplikáltabbá vált, élelmiszerjegyek, félnapos sorban állások kenyérért is, nehezítették a család életét. Gondoltam egyet, és nyáron kivettem a három hét szabadságomat és leszerz˝odtem a marcali Állami Gazdasághoz rakodónak a cséplés idejére. Reggel ötkor ment a vontató a Gadány határában fekv˝o Négyföldes pusztára. Én a Korona vendégl˝o sarkán szálltam fel a pótkocsira, és a pusztai majorban zakatoló csépl˝ogép alól másodmagammal hordtuk a búzával telt zsákokat (á 75 kg !) vállon, vontatóra. Amikor megtelt a plató, vissza Marcaliba, és vállon a zsákokkal, fel a magtár falépcs˝oin. Nem mondom, hogy fizikailag ez könnyu˝ munka volna, de bírtam, élveztem és a kezdeti nehézségek után már virtuskodni is volt kedvem. A zabos zsákokból (ezek „csak” 50 kilók voltak) néha egyik-másik parasztgyerek társam mind a két vállára rakatott egyet-egyet és úgy fütyörészett a lépcs˝on felfelé. Azt én is meg tudtam csinálni, hogy egy mázsával a vállaimon nekiindultam, de rogyadozó, remeg˝o lábaim a lépcs˝on való felmenést már nem vállalták. Tekintélyemen azért nem ejtett csorbát ez a „kudarc”, így is értékelték, hogy állatorvos létemre nem restelltem a fizikai munkát és nem féltem attól, hogy emiatt „leesik az arany gyur ˝ u˝ az ujjamról”. Igaz, hogy nem is hordtam soha gyur ˝ ut, ˝ mert a praxisban naponta ismétl˝od˝o rektális vizsgálatoknál csak útban lett volna. Így feleségem hordta az én jegygyur ˝ umet ˝ is. A cséplés befejezése után megkaptam hét tagú családom részére fejenként a 220 kg búzát hatósági áron (magyarán, abban a három hétben kapott keresetem b˝oven elég volt rá), így egész évben volt saját o˝ rletésu˝ lisztünk, feleségem dagasztotta a házikenyeret, nem kellett sorba állni a gyári kenyérért, a korpa pedig a disznótartást segítette.

345

Minden fontos volt, mert 1951. januártól elrendelték az ingyen praxist, ami azt jelentette, hogy a betegellátás ingyenessé vált, miközben a fizetésünket megemelték. Persze nem annyira, hogy gond nélkül el tudtam volna tartani és nevelni az öt gyereket. Ezért is, meg különben is minden új munkaterület érdekelt, elmentem egy kéthetes pesti tanfolyamra, ahol a mesterséges termékenyítés csínja-bínjára kiokítottak. A marcaliban felállított ló mesterséges termékenyít˝o állomáson azután a „szezonban” — január 15. és május 1. között — átlag 700 kancát termékenyítettem meg Ern˝o nevu˝ cs˝odörös technikai munkatársammal. A cs˝odöröket a Baranya megyei bólyi méntelep biztosította. A környék hidegvéru˝ kancái között az egyik mén — Francia 10 volt a neve — különösen kiváló, 70 %-os eredményt produkált. A méntelep javaslatára az FM kéthavi fizetésemmel felér˝o jutalmat adott, amit azonban Mészáros Pista — a mesterséges termékenyítés akkor meg nem koronázott pápája — csak akkor engedett kifizetni, mikor a következ˝o évi csikózásoknál a csikók négy lába a földön állt. Nem tudom, mit gondolt, hogy talán a vemhességi vizsgálatok során — a félid˝oben — csalok azért, hogy minél magasabb százalékot mutathassanak ki ? Ennek semmi gazdaságossági értelme nem lett volna. Különben is, hazudni soha sem tudtam, még ha hasznos is lett volna számomra. Ezen a mellékkereseten kívül telente — amikor állatorvosi munka alig volt — a gimnázium igazgatójával és egy tanárával fakitermelést, jobban mondva növendék erd˝ok ritkítását is vállaltuk a marcali erd˝ogazdaság erdeiben. Ezt nagyon élveztem, mert félórás, havas úton való gyaloglás után értünk ki az erd˝obe és az átlag tíz centi átmér˝oju˝ törzsu˝ akácos ritkítása fejszével, megint er˝okifejtésre késztetett. Friss téli id˝oben, az egészséges testmozgás közben megéhezve, délben tüzet raktunk, szalonnát „csordítottunk”, és a pár hetes munkám eredményeként annyi fát gyuj˝ töttem, amennyi az egész évre elég volt. Tudniillik a kitermelt famennyiség fele volt a munkabér, míg a másik felét aránylag olcsó áron megvehettük. Tehát fában sem éreztünk hiányt, s˝ot én még a legeltetési társulat által a legel˝okön kitermelt hatalmas akácos keményfák bikatuskóit is megvettem. Bikatuskónak hívták a gyökértuskóval ellentétben az ágak szétágazásánál lév˝o törzsi részt, és én ezeket nyaranta hajnalban az udvaromon vas- és faékek, valamint su-

346

Mészáros István

Lelkes Ödön (Leopold), dr.

hintónak nevezett hajlékony nyelu˝ fakalapács segítségével széthasogattam és a fölösnek talált mennyiséget még el is adtam. Persze nem gazdagodtam meg akkor sem, azóta sem, hiába voltam mindig vállalkozó szellemu˝ és leleményes, de biztos, hogy azok a fizikai munkák, az egészséges életmód, nagyban hozzásegítetett, hogy úgy szólván nyögés nélkül lépkedhetek a nyolcaik X-hez. Marcaliban, odahelyezésem után, látom kiírva egy házra : Kommunista Párt Járási Titkársága. Gondoltam bemegyek és bemutatkozom. Szirmai Jen˝o boglári szabósegéd volt akkor a járási titkár, aki kés˝obb megyei titkár lett, majd ledoktorált, és mint az OTP vezérigazgatója ment nyugdíjba Pesten. Bemutatkoztam Szirmainak, aki elég gúnyosan nézett rám. Mi az — mondja — bemutatkozó vizit, mint az úri világban ? Nem, csak ide helyeztek állatorvosnak és gondoltam, jó ha megismerem a járási titkárt, tudjam kihez forduljak, ha segítségre lenne szükségem a munkám során. Meg ön is hasznát láthatja, ha tudja, hogy ki az új állatorvos. Rám nézett és pár pillanat múlva azt mondta, igaza van, ebb˝ol kára senkinek sem származik, és kezet fogott velem. Aki abban az id˝oben feln˝ottként tudta értékelni az eseményeket, az igazolhatja, hogy milyen nehéz évek voltak az ötvenes évek eleje, talán Sztálin haláláig (1953 tavasza). Minden nap volt valami izgalmas hír, hülye rendelkezés (például : pongyolapitypang, gyapot kötelez˝o termelése), ami megzavarta az ember álmát. Szakmai problémáim nem akadtak, Lelkes Ödön, megyei f˝onököm (még Leopold néven évfolyamtársam volt), emberileg és szakmailag is tisztelt, ütközésre nem került sor sosem. Szakmai tudásomat úgy értékelte, hogy a nyolcvan somogyi állatorvos közül kett˝onket (Kostyák Jóska volt a másik) sorolt az öt fokozatos fizetési rendszerben els˝o fokozatba. (feketevágások) Akkoriban nagy országos kampányt indítottak a feketevágások elleni küzdelem érdekében. Persze az állatorvosokra hárult a feladat, hogy állandóan figyelemmel kísérjék, történik-e körzetükben feketevágás és az eredményr˝ol minden havi jelentésben be kellett számolnunk. Nagyon kevés borjúra és sertésre adtak ki vágási engedélyt, hogy a kórházak, intézmények húsellátása valamiképp megoldódjon. 347

Kostyák József, dr.


Takács Lajos, dr. Lelkes Ödön (Leopold), dr.

Természetesen a feketevágások nem az állatorvosok szeme láttára, vagy dobszóval kihirdetve történtek, így én is sok nemleges jelentést írtam e tárgyban. Egy szép napon azonban — 1951 tavaszán — meglehet˝os dilemmába kerültem. Hoznak egy borjút a Marcaliban kijelölt kényszervágó helyre, hogy azt le kell vágni, mert másnap május 1-e, és a járási pártbizottság ebb˝ol akar díszebédet rendezni a gépállomáson, a munkásünnep tiszteletére. Mondom az embernek, aki a borjút odahozta, hogy ha nincs vágási engedély, akkor én nem engedhetem meg a vágást. Elég fölényesen kioktatott, hogy a járási párttitkár a járás els˝o embere, és o˝ parancsolta meg a vágást. Megmagyaráztam neki, ha a párttitkártól hoz egy pecsétes írást, akkor lehet csak levágni. Nemsokára hozott egy papírt, hogy a párttitkár utasítására le kell vágni a borjút (már nem Szirmai volt a titkár), és rajta a párt pecsétje is. Nem ellenkeztem, ellenben a vágólajstromba szabályszeruen ˝ bevezettem, és az igazolást mellé tettem. Ett˝ol vérszemet kaptak és 2–3 hetente levágattak egy-egy borjút vagy sertést, és már úgy hozták, hogy az engedély is velük volt. Én minden esetben könyveltem, és minden elsején jelentettem a megye felé, mint feketevágást, amit nem állt módomban megakadályozni. Gondoltam, így nekem nincs felel˝osségem, hiszen a megye tudja, mi folyik itt. De Lelkes (párttag volt természetesen) is volt olyan dörzsölt, hogy csendben tudomásul vette és nem verte miatta a dobot. 1952 tavaszán az FM-b˝ol kiszállt Kaposvárra egy állatorvos (Takács Lajos) kíséretében Markovits osztályvezet˝o elvtárs, hírhedten rámen˝os pasas, és a fekete vágások után érdekl˝odtek. Lelkes azt mondta, menjenek ki Marcaliba, mert a Dózsa többet tud mondani ebben az ügyben. Ebéd után állítottak be hozzám, a lakásomra és Takács Lajos (az alattam lév˝o évfolyamon járt) kérdezi, tudok-e feketevágásról ? Tudok, feleltem. És ezt ilyen könnyedén mondja, szólalt meg Markovits. Mit csináljak ! Ha a járási párttitkár le akar vágatni egy borjút, ír egy engedélyt, és levágatja. Én csak levizsgálom a húst, bekönyvelem a vágást és jelentem havonta a megyének, mert mást nem tudok tenni, nem akadályozhatom meg. Átmentünk a kényszervágó helyre, megnézték a vágólajstromot, meg a párttitkár engedélyeit és felháborodva távoztak. Bú-

348

Kaposvár Markovits osztályvezet˝o et.

Markovits osztályvezet˝o et.


csúzóul azzal vígasztal Markovits, tesz róla, hogy a föld megmozduljon Marcaliban. Tett is, fellármázta a hatalom csúcsait, aminek a következménye az lett, hogy egy hét alatt több minisztérium is vizsgálta a vágóhelyet, vágólajstromokat, higiéniás rendet (többek között az egészségügyi, honvédelmi, ipari minisztériumok), és mind az én munkámban kereste a kifogásolni valót. Egyik nap behívatnak a járási rend˝orkapitányságra, ahol két rend˝ortiszt Pestr˝ol, a Központi Nyomozati F˝oosztályról közli velem — miután el˝oz˝oleg a párttitkár barátjával, a járási rend˝orkapitánnyal tárgyaltak —, hogy én kijelentettem valahol (?), a marcali járásban mindig van feketevágás. Ha mindég van, akkor ez azt jelenti, hogy most is van, tehát üljünk be a dzsipbe és mutassam meg, hol vágnak most feketén. Ha nem tudom megmutatni, akkor zavarkeltés, rémhírterjesztés miatt mindjárt visznek is Pestre magukkal. Okfejtésük lenyugöz˝ ˝ o volt ! Gondoltam, kiviszem o˝ ket Somogyszentpálra, ahol a varjaskerti hentes arról volt nevezetes, hogy az arra jár˝oröz˝o rend˝oröknek mindig megpakolta az oldaltáskáját mindenféle húsáruval. A havi egy darab hivatalos borjúvágási engedélyével annyi húst termelt, hogy a Pécsi Vízgazdálkodási Igazgatóság (ezek csinálták a Nagybereki Állami Gazdaság húszezer hektáros területének lecsapolását és alagcsövezését Somogyszentpál határában) havonta nyolc-tízezer forintot (abban az id˝oben óriási pénz volt) utalványozott számára, amit én a postástól tudtam. Én meg sem próbáltam lebuktatni, annyira beépült a rend˝orségbe, hogy csak én üthettem volna meg a bokámat. Azért nem ültem egészen nyugodtan a dzsipen, mert nem voltam benne biztos, hogy elfogadható bizonyítékot tudok most produkálni, de meg kellett próbálnom. És —„ahol a szükség, ott a segítség”, mondja a közmondás — ahogy beérünk Szentpálra, jobbra rögtön az iskola udvarán (nyári szünet volt) látok egy fél, frissen perzselt sertést lógni a rendfán. Fogalmam sem volt, kié lehet, de megállítottam az autót és bementem a két f˝ohadnaggyal az udvarba. Egy el˝ottem ismeretlen ember foglalatoskodott a disznó másik felével egy asztalon, éppen darabolva. Kértem t˝ole a vágási engedélyt. Elkezdi magyarázni, hogy o˝ a Vízgazdálkodás üzemi konyhájára vágja és külön engedélye ugyan nincs, meg húsvizsgáló sem látta (egyébként én lettem volna az !), de az elvtársak közérdekb˝ol elrendel349


ték. Az én nyomozó tisztem vérszagot fogott, rögtön bementek a kéthelyi Tanácshoz, ahol kiderült, hogy ez a pasas hatvan f˝o részére rendszeresen felvette az élelmiszerjegyeket azon a címen, hogy üzemi konyhát vezet. Persze konyha nem volt, az illet˝o vágott, feketézett, az élelmiszerjegyeket is eladta jó pénzen, cserébe megpakolta o˝ is a jár˝orök oldaltáskáját, és a helyi párttitkár éléskamrájáról sem feledkezett meg. Ezek után helyettem o˝ t vitték Pestre, el˝oz˝oleg azonban engem hazafuvaroztak és megköszönték a segít˝okészségemet. Pillanatnyi megnyugvásom azonban nem tartott sokáig, mert jött valaki és súgta, hogy délután hallotta a Koronában a pártbizottság egyik dolgozójától : a Dózsát rövidesen internálni fogják. Másnap avatták a kaposvári Állategészségügyi Intézetet, ahova minden állatorvost meghívtak. Én is elmentem, hiszen az igazgatója, Szécsi Pista, évfolyamtársam volt. Az avatás után díszebéd következett a Turul szállóban. Én az asztal legvégén ültem, de a f˝ohelyen ül˝o Markovits észrevett és odaj˝ove megkérdezte : na, megmozdult a föld Marcaliban ? Meg — mondtam — és várom, mikor temet el engem, mert éppen most akarnak internálni. Felháborodva kérdezte, hogy mi történt. Semmi, mondom, csak például a községi párttitkár mikor meghallotta, hogy a feketevágások miatt milyen mozgolódás van, éjjel feltörte a községházán a marhalevél kezel˝o irodáját, az ott talált vágási engedélyekb˝ol egyet antedatálva kiállított a saját nevére, meg egy marhalevelet is, mert o˝ a disznaját a libickozmai tanácselnökt˝ol vette egy héttel el˝obb, marhalevél nélkül. ˝ a vér, és mint utóbb megMarkovitsban láthatólag meghult tudtam, visszatérve Pestre, els˝o dolga volt levelet írni a belügyminiszternek, melyben megírta : Dózsa marcali állatorvos szerint azért nem lehet a feketevágások ellen eredményesen küzdeni, mert a párt- és tanácsszervek összefonódva elmanipulálják az egész harcot. Ugyanezt a levelet megküldte a párt Központi Bizottságának is. Szerencsére én err˝ol a levélr˝ol csak utólag szereztem tudomást, mert e nélkül is akadt izgulni valóm. Nem voltam éppen odahaza, mikor Sásdi János, megyei mez˝ogazdasági osztályvezet˝o (a f˝onököm f˝onöke), mellesleg országgyulési ˝ képvisel˝o, kiszólt telefonon és a feleségemmel akart beszélni. Azt kérte t˝ole, hogy ha én bármikor nem érek haza az általam jelzett id˝opontban a praxisomból, akkor a megadott nappali, illetve éjjeli te350

Szécsi István, dr.


lefonszámon azonnal szóljon be neki, mert utasítása van Erdei Ferenc földmuvel˝ ˝ odésügyi minisztert˝ol, hogy minden lépésemre vigyázzon, hogy el ne tunhessek. ˝ Ha valami bajt sejt, azonnal K vonalon közölje személyesen Erdeivel, hogy o˝ a belügyminiszternél rögtön léphessen. Ugye, még jó negyven évvel kés˝obb is milyen hátborzongató érzés, ha az ember tudja, hogy biztonságára nem is egy miniszternek kell vigyázni. De azután felgyorsultak az események : egy-két nap múlva hivatnak a járási pártbizottságra. Feleségem mozgósítva, hogy ha egy órán belül nem jövök, vagy nem telefonálok, akkor hívhatja Sásdit, aki Erdélyit, aki a belügyminisztert, stb. ! Erre azonban nem került sor, mert a pártbizottságon a Központi Ellen˝orz˝o Bizottság tartott akkor rendet. Engem egy n˝o hallgatott meg, akinek el˝o kellett adnom, amiket tudok ezekr˝ol az ügyekr˝ol. Utána megkérdezte, meg vannak-e a járási párttitkár engedélyei ? Persze, hogy meg voltak, hiszen ezek voltak az ˝ azokat átnézte, majd eltette. Kértem, egyetlen mentsváraim. O hogy adja vissza, hiszen ezek nélkül ki vagyok szolgáltatva. Azt mondta, legyek nyugodt, nem lesz többet szükségem rájuk, mert o˝ k most itt rendet csinálnak és megköszönte bátor kiállásomat. Ha tudta volna, milyen kicsi volt a bátorságom, inkább a becsületes kötelességtudat vezette cselekedeteimet, amire egész életemben szüleim, iskolám oktattak. Ez az eset azonban a kommunisták káderpolitikájának jellemtelenségére is világosságot derített el˝ottem. A járási párttitkár abban az id˝oben egy járás korlátlan ura, nagyobb úr, mint valamikkor a f˝oszolgabíró volt. Úgy gondolná az ember, hogy alaposan átvilágított, pártszempontból abszolút megbízható jellem, hiszen magatartása, viselkedése, pártja népszeruségérre ˝ visszahathat. Talán fontosabb az iskolai végzettségnél is. Persze ez az elképzelés csak az én naiv gondolatvilágomra jellemz˝o. Az addig f˝onökeim bizalmát élvez˝o és hatalmat gyakorló párttitkárunkról, mihelyt kiderült, hogy a feketevágások elleni országos kampány durva megszegésének az eltussolása az o˝ esetében lehetetlen, az is nagy hirtelen kiderült, hogy a háború alatt egy orosz tisztet agyonl˝ott. Ezt az ügyet most el˝okapták, és a bíróság hét évi börtönre ítélte. Elképzelhet˝o, hogy ez a most hirtelen megtorolt „bune” ˝ ismeretlen volt a káderosztály el˝ott ? Nem, hanem ezzel tartották sakkban, és mihelyt rosszul lépett, ez szolgáltatta 351


Er˝oss István, dr.

Állatorvosok Lapja

az okot hirtelen félreállítására. Az emberi aljasság sötét bugyrai, úgy látszik, kimeríthetetlenek. Egyébként Torma bácsi, az altiszt kivételével az egész addigi pártbizottság minden tagja eltunt ˝ Marcaliból, a feketén vágó, okirat hamisító községi párttitkár hét hónapot kapott, én pedig miniszteri dicséretet, szóban. Háromezer forintot is kaptam ugyan, de a járási tanács, amelyik a nagy kavarodástól kissé megzavarodott, azt akarta bizonyítani, hogy én csak a saját feketevágásaimat akartam leplezni a „nagy leleplezéssel”, csak fél év múlva volt hajlandó átadni a jutalmat. Ide tartozik még, hogy Lelkes Ödön berendelt Kaposvárra, velem együtt Er˝oss Pista nagyatádi, és Somogy Jen˝o siófoki járási állatorvosokat is. Kinyitott el˝ottünk egy szobát a megyeházán, betessékelt oda hármunkat és közölte : addig nem jöttök ki, amíg nem írtok egy cikket az Állatorvosok Lapjába „Állatorvosok kapcsolata a párt és tanácsszervekkel” címmel. Meg is jelent. Mivel a nagy vihart kavart ügy nyilvánosságra kerülése miatt mindenki úgy érezte, hogy lépnie kell, a megyei tanácselnök is behívatott. Egy délután csengett otthon a telefonom, és azt mondja a megyei tanácselnök : azonnal jöjjön be hozzám ! Mondom neki, hogy nem tudok, mert csak reggel lesz vonatom. Jöjjön be a kocsiján, mondja o˝ . Sajnos — válaszoltam — kocsim sose volt, mert öt gyerekünk van. Jó, akkor reggel a korai vonattal jöjjön. Gondoltam nem tudja elnök létére, hogy a megyeházába reggel nyolc el˝ott be sem engednek. Mindegy, parancs az parancs, háromnegyed hétkor megállok a portásfüle el˝ott és mondom a portásnak, hogy a marcali állatorvos vagyok. A portás felkapja a telefont és hallom, amint azt mondja : itt van a marcali állatorvos, nekem pedig int, hogy menjek. Elindulok a lépcs˝on az emeletre és már a fordulóban jön velem szembe, elém az elnök ! Én ugyan nem ismertem, o˝ se látott még soha engem, de tévedés nem volt. Bevezet a tanácsterembe, ahol a megyei rend˝orf˝okapitánytól kezdve ott ültek az asztal körül a megyei hatalmasságok. Fogalmam nem volt, mit akarnak, mikor megszólal az elnök : azért, tudja, egy kicsit haragszom magára, hogy mikor látta, falba ütközik, nem szólt nekem. Gondolkodás nélkül válaszoltam : el tetszik hinni, milyen bátorság kellett ahhoz is egy párton kívüli községi állatorvos részér˝ol, hogy egyszer meg merje említeni ezt a szabálysértést ? Nemhogy mikor látja, mindenki ellene van, akkor még panaszra merjen menni a me352

Kaposvár Somogy Jen˝o, dr.

gyei tanácselnökhöz. Erre az egész társaság elnevette magát — könnyu˝ nekik, a hatalom urainak —, majd el kellett meséljen az egész történetet, o˝ k pedig a megye nevében megköszönték, hogy kiálltam az igazam mellett. Azzal a hajnali szeánsz véget ért ! Akkor is úgy éreztem és valahogy ma is úgy érzem, ebben az egész tortúrában, az esemény lefolyásában és az utózöngésben is benne rejlett az egész rendszer minden fogyatékossága. Persze a szerencsém szerepe sem lebecsülend˝o, mert ha nem akkor van az Állategészségügyi Intézet avatása, és nincs ott Markovits, akkor lehet, hogy engem napokon belül visznek Recskre. Ami pedig a végén lebukáshoz vezet˝o törvénysértéseket illeti : a szakminisztérium az állattenyésztés fejlesztésének és közellátás biztonságának az érdekében országos kampányt hirdet a feketevágások ellen. A politikai irányító hatalom, a kiterjedt pártapparátus ezt úgy értelmezi, hogy a kulákok elleni harc egyik formája a padlás lesöprések mellett az, hogy az újságok sur ˝ un ˝ közlik is a „sötétben bujkáló ellenség feketézéssel szabotáló munkájának” leleplezését. Az akkoriban apparátcsik munkát vállalók heterogén tömege muveletlen, ˝ sok esetben stupid egyedekb˝ol verbuválódott, akárcsak a rend˝orség. Ideológiai meggy˝oz˝odésük beleérzés nélküli szajkózásban fejez˝odött ki. Sokan közülük csak a hatalmi erejük opportunista kihasználására törekedtek, minden törvényen felülállónak képzelték és érezték magukat, korruptak voltak lelkük mélyéig. Az eszükbe sem jutott, hogy a feketevágások elleni küzdelem a gazdasági megújulás egyik láncszeme, és annak a kellemetlen, megszorító következményei rájuk is vonatkozhatnak, önz˝o érdekeikhez körömszakadtáig ragaszkodtak. Az ország törvényei ellen vét˝ok felel˝osségrevonására is csak akkor került sor, amikor olyan nyilvánosságot kapott az eset, ami a párt tekintélyének csorbításához vezetett volna. Abban a pillanatban el˝okerültek az addig titkosan kezelt káderlapok sötét feljegyzései, és az addig hatalmában támogatott, huséges ˝ apparátcsik likvidálása „elvtársi kötvetkezetességgel” megindult és a megszokott kíméletlenséggel egyszeruen ˝ lesöpörték o˝ ket a politikai élet palettájáról.

353


(rendszerváltozásokról)


Ferenc József, I.

Életem során eléggé ki tisztán ki tudtam meditálni, hogy ha a hatalmi rendszer nem a társadalom organikus evolúcióján, vagy egy gyökeres tisztulási folyamatot megindító robbanásszeru˝ revolúció során elért eredményen alapul, az nem lehet demokratikus, és ha ideig-óráig is, de csak egyének, vagy szuk ˝ társadalmi csoportok diktatórikus hatalmát eredményezheti. Minden törvényszeru, ˝ revolúció hatására kialakult kaotikus uralmi helyzet azután lassan letisztul, és újra teret nyer — egy magasabb fejlettségi fokon — a normális evolúciós folyamat természetes, következetes átalakító hatása. Ha a forradalmi átalakulás utáni hatalmi rendszer — mondjuk küls˝o hatalom fegyveres er˝oinek védelme alatt — a természetesnél huzamosabb ideig fenn tud maradni, annak logikus és el˝orelátható következménye lesz. Mondjuk egy 1956. Addig azonban sok keseruséget, ˝ szenvedést okoz, éspedig nemcsak az ellenségeinek, hanem saját híveinek is, mert a forradalomban megszerzett hatalom féltése el˝obb-utóbb oda vezet, hogy a „diktatúra felfalja önnön gyermekeit”. Láttunk rá példát jócskán nálunk is ! A Horthy-konszolidációt végiggondolva is az a vélemény alakult ki bennem, hogy az sem a társadalom szerves, törvényszeru˝ fejl˝odése eredményeképpen jött létre. Abban a rendszerben n˝ottem fel négyéves korom óta, összes iskoláimat azokban az id˝okben végeztem, átivódva b˝oségesen revizionista, nacionalista eszmékkel. Amikor azonban már tudtam látni keletkezése körülményeit, felépítésének ellentmondásosságát, kezdtem magamban a kormányzó alakját a piedesztálról lejjebb szállítani. Öregcserkész koromban a Piarista Diákszövetség Ifjúsági Csoportjában (DICS) végighallgattam Teleki Pál külügyi szemináriumait, kötelez˝o olvasmányként beszámolókat kellett meghallgatnom és tartanom a falukutató írók : Darvas József, Veres Péter, Féja Géza muvei˝ b˝ol. Azt hiszem, ezek a behatások irányították úgy szellemi fejl˝odésemet, hogy kell˝o kritikával tudtam értékelni az éppen zajló társadalmi folyamatokat. A heterogenitás, ellentmondásosság, az egész Horthy rendszer legjellemz˝obb tulajdonsága lett. Horthy, aki Ferenc József egyik szárnysegédje volt, nyílván aulikus beállítottsággal megakadályozta a Szent István koronájával megkoronázott IV. Károlyt, hogy elfoglalhassa trónját. Az 1919-es proletárdiktatúra Szamuelyékkel védjegyzett véres terrorját az épp

354

Horthy Miklós

Károly, IV.

Prónay Pál

Chorin Ferenc

olyan kegyetlen Prónay különítmények, Héjjas Ivánék, Francia Kiss Mihály vérengzései követték (a marcali Simon pap megskalpolása). Az egész uralmi rendszer retrográd módon és nem el˝oretekintve épült fel. A történelmi szerepét már rég eljátszott dzsentrivilágot próbálta visszahozni, kuruckori nosztalgiára utaló, panyókára vetett prémes menték, zsinóros, paszományos ruhák uralták a vezet˝o rétegek gondolatvilágát. Száz évvel a nemesi el˝ojogok eltörlésének forradalmi tette után az el˝onevet joggal, vagy anélkül használók is g˝ogös, „fels˝obbrendu” ˝ magatartássukkal, stílusukkal (lásd az akkori filmek) próbálták magukkal is elfeledtetni, hogy a huszadik század közepén a társadalmi fejl˝odés nem kanyarodhatott vissza száz éveket a robbanás veszélyének felidézése nélkül. A jórészt beltenyésztett és részben degenerált f˝onemesség (volt közülük néhány gimnazista osztálytársam) és a püspöki, érseki százezer holdas latifundiumok árnyékában teng˝od˝o zsellér, vagy éppen a zsellérsorba szoruló földnélküli paraszt sorsán nem töprengve, mereven elzárkózva a földreformnak még gondolatától is, szellemileg el˝okészítették és megalapozták a kommunista rendszer legnagyobb reklámfogását, „a föld azé, aki megmuveli” ˝ jelszó robbanásszeru˝ elterjedését, összes következményeivel együtt. Ebben az id˝oben a társadalmi szervezetek zöme nacionalista, antiszemita alapokon állt, ugyanakkor Horthy Goldbergeréknél kártyázott. Az antiszemita és revizionista jelszavak átjárták a minden újra szomjas ifjúság lelkivilágát, megteremtve az alapot a nyilas párt uralomra jutására, amely azután nem csak a Horthy-rendszer, de az egész ország sírásója lehetett. A vidéki „kis-zsidókat” deportálták, Weiss Manfréd és veje, Chorin báró viszont Göringnek hagyta gyárait, és cserébe külföldre távozhattak. Ezek a minden téren ellentmondásos és nem szilárd erkölcsös eszmei alapokon nyugvó ország vezetési koncepciók megpecsételték sorsunkat, és mivel a kommunista rendszer sem nevelhetett ki etikus vezet˝o réteget, szerintem egy generáció élete kevés lesz arra, hogy a ma (1994) talán minden eddiginél jobban a korrupció mocsarában fetreng˝o országot egy tiszta, becsületes jellemu˝ emberek közösségé varázsolja. Sajnos az egyház részér˝ol sem érzem az eredeti Krisztusi eszméken alapuló nevelési törek355

Horthy Miklós

vést. Pillanatnyilag úgy látom, az elveszett vagyonok visszaszerzését és a hatalmi szférában való megkapaszkodást mindenek elé helyezve, egyel˝ore csak evilági érdekeikkel tör˝odnek. Pedig mennyire igaz : Minden ország támasza és talpköve a tiszta erkölcs, Mely, ha elvész, Róma led˝ol, s rabigába görbed. Úgy gondolom, napjainkban sem ártana, nem csak az iskolában, de továbbképzés formájában, a magukat politikusnak hív˝o honfitársaink elméjében is tudatosítani, hogy ezek a gyönyöru˝ szavak olyan örök érvényu˝ igazságot tartalmaznak, ami ellen egy nemzedék, egy hatalmi rendszer sem véthet büntetlenül.

356

III. rész Az 1956-os forradalom Marcaliban (Visszaemlékezés negyven év múlva) Ma 1996. október 23-a van, negyven éves évfordulója egy mindenki által h˝on vágyott, de reménytelennek tetsz˝o forradalmi változás kirobbanásának. Vulkánszeruen, ˝ az átlag ember számára minden érezhet˝o el˝okészítés nélkül tört el˝o a változtatás igénye a f˝ovárosban és vidéken egyaránt. Ha néhány napig is, de olyan morális, testvéri egységbe kovácsolta az egész nemzetet, amilyen talán az 1848-as március idusát követ˝o napokban uralkodott, és minden esetre eddigi 80 évem alatt sohasem tapasztaltam. Sajnos napjainkban a legkevésbé ! Marcaliban éltük át ezeket a gyönyöru˝ napokat, melyeknek az eseményeit, nemes törekvéseit magamba akartam temetni, hogy olyan szép emlékeim maradjanak, ahogy eléggé aktívan átéltem o˝ ket. Hogy mégis tollat ragadok, annak els˝o indító oka Jaczkó Páli üdvözl˝o lapja Bázelb˝ol : „most olvasom Szántó Lászlótól, az 1956os forradalom Somogyban címu˝ könyvét, melyb˝ol kitunik, ˝ hogy Te is Marcaliban a forradalmi nemzeti bizottságban muködtél. ˝ Vannak még emlékek, ha a történelemkönyveket olvassuk.” El˝oz˝o két életírásomhoz hasonlóan — ha sikerül nekem is tetsz˝o módon vázolni a marcali eseményeket — természetesen azt sem a nagy nyilvánosságnak, csupán leszármazottaimnak szánom. Ezért minden szépítés, belemagyarázás nélkül próbálom vázolni az akkori eseményeket, melyek ma is úgy élnek bennem, mintha tegnap történtek volna. Természetesen utalok a saját szerepemre, és az általam jól ismert más szerepl˝ok szemléletváltozásaira, valamint a „nagy politika” aljasságaiból azokra is, ami kihatott ránk. Tehát ennek az írásnak f˝o célja 1956 marcali eseményeinek rögzítése, amiben — mint cseppben a tenger — tükröz˝odik ez a rövid korszak. A kronológia kedvéért azonban 1954-ben kell kezdenem egy rövid epizód kedvéért, ami azonban villanásnyi jellemz˝o képet ad az akkori id˝ok falusi „politika-csinálóinak” jellemér˝ol, és rávilágít saját helyzetemre is. 357

Jaczkó Pál

Fenyvesi Gyula,


Dózsa Katalin Anikó, lányom

Tóth János (Csaszi)

Mind többször felmerült ezid˝otájt, hogy a négy lány iskoláztatása Marcaliban megoldhatatlan, ezért kértem az FM-et, hogy helyezzen át budapesti beosztásba. Augusztus 1-vel ez meg is történt : a szolgálat érdekében — mint állami állatorvost — Marcaliból Budapest XX. kerületébe helyezett át a minisztérium. El is foglaltam az állásomat, és az akkori rendelet értelmében kértem a rend˝or f˝okapitányságtól a letelepedési engedélyt, hogy családomat is felköltöztethessem. Ma, bármennyire hihetetlenül hangzik is : kérelmemet „Budapest túlnépesedésére való tekintettel” elutasították. Fellebbeztem a BM-hez, legf˝obb ügyészséghez, az elnöki tanács elnökéhez (ez volt az államf˝o), de mondanom sem kell, hiába. Holott Gyula bácsi (anyósom öccse) segítségével az I. ker. Tigris utcában vettünk egy négyszobás villát, és abba sem költözhettünk bele a letelepedési engedély hiányában. Ezért azután 1955 márciusában visszahelyeztettem magam Marcaliba. Család nélkül nem voltam hajlandó élni (húgoméknál laktam a volt szül˝oi házban), pedig anyagilag legalább ötször annyit kerestem Pesterzsébeten és Soroksáron. Még 1954 júniusában adódott az akkori id˝okre jellemz˝o sztori Marcaliban. Ebben az évben írattam be mind az öt gyereket egyszerre az általános iskolába : Kati els˝os lett, Mari nyolcadikos. Világnézetünkhöz híven, természetesen hittanra is be akartam o˝ ket íratni. A hittanbeíratást egyik nap d.u. 2-t˝ol 4-ig írta el˝o a miniszteri rendelet, másnap d.e. 10 és 12 között. Én az utóbbit választottam ügyes-bajos dolgaim miatt. Féltizenkett˝okor értem az igazgatói iroda ajtaja elé. Ott néhány parasztasszony síránkozott, hogy már bezárták az ajtót és nincs több beíratás. Mivel az igazgató —Pados József — jó barátom volt, elkezdtem dörömbölni az ajtaján. Egy id˝o múlva o˝ nyitotta ki és kérdezte : mit akarok ? Be akarom íratni a gyerekeimet hittanra, válaszol˝ halkan súgta tam meglehet˝osen indulatosan és emelt hangon. O oda : itt van az egész pártbizottság, és éppen azt jegyzik ki, hogy ki íratta be a gyerekét hittanra. Hangomat továbbra sem tudtam szordinóra venni, és ragaszkodtam a rendelethez, hogy 12-ig jogom van a beíratáshoz. A vitára bent felfigyeltek és kérdezték, ki van az ajtónál. Pados mondta, hogy a Dózsa. Jöjjön be, hallottam bentr˝ol ! Bementem, és tényleg a pártapparátus egész vezet˝osége ott jegyzetelt. Tóth János (Csaszi volt a beceneve) lévén Marcali párttitkára, azt kérdezte : miért akarom a gyerekeimet hittanra já358

Dósa Ilona, húgom



Kispest

Dózsa Éva Katalin, lányom

ratni ? Hogy erkölcsr˝ol is halljak valamit — mondtam. A válasz : a maga feleségét˝ol több erkölcsöt tanulhatnak, mint ett˝ol a paptól (akinek állítólag volt egy zabigyereke). Visszakérdeztem : koruk szerint önök mindnyájan kötelez˝oen jártak hittanra, és mégis milyen jó kommunisták lettek ! Miért félnek attól, hogy a pap heti egy órában le tudja rombolni mindazt, amit ezek a derék párttag tanárok 29 órán át tanítanak. Erre „Csaszi” elnevette magát és így reflektált : nézze, mi jól tudjuk, hogy maga a feleségével és öt gyerekével minden vasárnap a 9 órai misén a jobboldali padsorban ülnek. Azt is tudjuk, hogy a „marxista tanárok” jó része, de más párttagjaink is az esti misére járnak az oldalkápolnába, mert azt hiszik, ott nem látja o˝ ket senki. Amíg így elbeszélgettünk, az id˝o telt és a nyitott ablakon egyszer csak behallatszik a harangszó. Erre elnevette magát a „Csaszi” és közölte, hogy 12 óra után már tilos a hittanbeíratás. (Egyébként a Csaszi 10 évvel el˝obb még b˝osz nyilas volt.) 1955 o˝ szén Marit beírattuk a marcali gimnáziumba, de egy év múlva Pestre került a Puskás Tivadar Távközlési Technikumba és húgoméknál lakott Kispesten. Ez a körülmény újra felszínre vetette Budapestre való áthelyezésem problémáját. A f˝ováros f˝oállattenyészt˝oje engem akart megbízni a Mesterséges Megtermékenyít˝o Állomás vezetésével, mert akkor már jó eredményeket tudtam felmutatni a termékenyítés és medd˝oség terén Marcaliban. 1956. október 15-én (hétf˝on) jelentkeztem, és azon a héten a f˝ovárosi termel˝oszövetkezetekben több száz marhát vizsgáltam le vemhesség, illetve medd˝oség szempontjából. Szombaton éjjel utaztam vissza Marcaliba már azzal a kituzött ˝ céllal, hogy kezdünk csomagolni, és november 1-én elfoglalom a felkínált állást. A vonaton összeakadtam Horváth Imrével, aki a marcali gimnázium tanára volt (felesége pedig Éva lányom osztályf˝onöke az általános iskolában). Imre nagyon fel volt dobódva, mert ezekben a napokban a Kossuth és a Pet˝ofi klubban hatalmas és éles viták zajlottak, jól ismert el˝oadókkal, politikusokkal (Vas Zoltán), és akkoriban elképzelhetetlen nyíltsággal, a rendszer elleni kirohanásokkal. Imre néhányat végighallgatott, és nekem a vonaton eufóriás hangulatban, harsogva ecsetelte az elhangzottakat. Nem gy˝oztem csendesíteni, mert bennem az elmúlt közel 10 év megpróbáltatásai (letartóztatások, kitelepítés) nem éppen lelket 359


Dósa Ilona, húgom

Horváth Imre

Bebrics Lajos

melenget˝o érzésekkel keltettek, és lehet, hogy talán a szükségesnél is nagyobb mértéku˝ óvatosságot fejlesztettek ki bennem. Imre azonban fékezhetetlen volt és a kupé zengett a beszámolójától. Egész úton attól féltem, hogy valamelyik utas netán ÁVO-s, és az otthonom helyett valami zárt helyre juttat. Hála Istennek nem történt semmi, megúsztuk ezt az utazást, de kés˝obb rájöttem, hogy a pesti közhangulatban a forradalmi helyzet csírái már jócskán elharapóztak. Imrét az enyémhez hasonló aggodalmak nem gyötörték, mert szegény paraszti családból származván, eddig még különösebb megpróbáltatásnak nem volt kitéve sem o˝ , sem a családja. Az én „csigareflexeim” viszont — sajnos nem alaptalanul — érzékenyen kifejl˝odtek az elmúlt évtized alatt. Az is igaz, hogy neveltetésem és világnézetem hatására sokszor csak szelektíven alkalmazkodtam, és „csápjaimat” nem mindég húztam be. Ezen az úton nem késett a vonat, nem úgy, mint két évvel el˝obbi pesti szolgálatom hazautazásainál. Akkor ugyanis hétvégeken nem egyszer félórára, egy órára félreállították a menetrendszeru˝ személyvonatot, hogy Nagykanizsáról, a szeret˝ojét˝ol Pestre tartó különvonaton utazó Bebrics közlekedési miniszter még egy perc késedelmet se szenvedjen. Ki tudja hány százan láttuk alkalmanként a kivilágított szalonkocsi bárpultját mélyen dekoltált, csinos kiszolgáló lányokkal ? Biztos vagyok benne, hogy ez és a többi hasonló kivételezettségek (lefüggönyözött luxusautók, kívülállóknak megközelíthetetlen üzlethálózatok, stb.) — ha súlyban csak porszemet nyomtak is —, er˝osen hozzájárultak a forradalmi helyzet kialakulásához. (kitör a forradalom) Kedden, október 23-án este feleségem valamelyik gyerekkel elmentek a marcali tiszti-klubban muköd˝ ˝ o moziba, én meg a többi gyerekkel nyugovóra tértem. Meg akartam hallgatni a rádióban nyolc óra tájt a híreket, de csak a zene szólt, míg egyszer csak megszólalt Ger˝o Ern˝o hangja és erélyesen rendre hívott fel mindenkit. Semmit nem tudván a pesti eseményekr˝ol, nem értettem a beszédet és dühösen le is zártam a rádiót. Hajnalban — 5 óra körül — újra híreket akartam hallgatni, de csak indulókat sugárzott a rádió. Nem értettem a dolgokat, de délel˝ott már elterjedt a hír Marcaliban, hogy Pesten kitört a forradalom. 360



Kissé felbolydultak az idegeink, de az ember csak megbízható jó baráttal mert suttogni, vajon mi történhetett a f˝ovárosban. Nekünk, vidéki embereknek túl váratlannak és szinte érthetetlennek tuntek ˝ a hírek. Én is Kispestre telefonáltam húgomékhoz — hiszen Mari lányom is náluk lakott a technikumi tanulmányai miatt —, és o˝ k már nagyjából elmondták a rádió ostromát, a Bem téri tüntetést, meg amit még tudtak. Másnap, — október 25-én — beállított a lakásunkra a járási tanácselnök és a pártbizottságról valaki, hogy este hat órára menjek át a gimnáziumba ! Rajtam kívül orvosok, tanárok és az értelmiségb˝ol még néhányan voltak hivatalosak, mint kiderült. Ezen az összejövetelen a járás eddigi vezet˝oi elmondták nekünk, hogy sokat hibáztak, és a jelenlegi helyzetben már nem tudják ellátni az irányítást. Arról gy˝ozködtek, hogy „vegyük át a hatalmat.” Lerítt róluk a beijedtségük, tétovaságuk, tanácstalanságuk. Ez érthet˝o volt, hiszen nem állt mögöttük „a párt” mindenható ereje, irányadó, konkrétan utasító határozottsága, ami ˝ maguk sohasem voltak, bennük visszatükröz˝odhetett volna. Ok nem is lehettek intuitív egyéniségek. Ha azok lettek volna, nem ˝ — szinte kivétel nélközépszintu˝ vezet˝oknek álltak volna be. Ok kül — csak arra voltak alkalmasak, hogy a felettük állók utasításait kritika és gondolkodás nélkül végrehajtsák, annak a beléjük döngölt biztos tudatában, hogy egyedül o˝ k a „néphatalom” hiteles letéteményesei. Amelyik pillanatban — mint most is — valami zavar állt be a jól olajozott hatalmi gépezet muködésében, ˝ és az egymásba ill˝o fogaskerekek nem rendeltetésszeruen ˝ kezdtek forogni, az önálló gondolkodásról leszoktatott helyi „kiskirályok” önnön dugájukba d˝oltek, és a legteljesebb pánikba estek. Mi, az összegyult ˝ értelmiség, el˝oször jót derültünk a hirtelen önbizalomvesztés és az önálló elhatározásra képtelen riadalmuk láttán. Én ajánlottam : csinálják csak tovább a dolgukat, mi nem kérünk a hatalmukból, és ez a csoportosulás nem jogosult semmiféle hatalom átvételére vagy átruházására.

Dósa Ilona, húgom

(az új tisztségviselok) ˝

Törzsök Éva

A végén mégis csak az a nézet alakult ki, hogy a teljes káosz elkerülése érdekében fontos, hogy a közigazgatási apparátus ne omoljon össze. Ezért Dr. Törzsök István, a járási tanács pénzügyi osztályvezet˝oje (lánya, Éva, ma a bécsi magyar külkereskedelmi 361

Törzsök István, dr. Bécs

Tóth Mihály

kirendeltség vezet˝oje) elvállalta járási tanácstitkári munkakörének ellátását, a mez˝ogazdasági osztályvezet˝o (Tóth Miska) pedig a tanácselnöki teend˝oket vállalta. Így a jogfolytonosság is biztosítva látszott, hiszen eddig is a tanácsi apparátusban dolgoztak, és o˝ k a felmerül˝o problémákat önállóan is képesek voltak kezelni. Itt határoztuk el azt is, hogy községenként és járási szinten is, létre kell hozni a forradalmi nemzeti bizottságokat, melyek azután majd megszervezik a pillanatok alatt szétesett tanácsi apparátusok helyett a szükséges teend˝oket. A bomlás jelei a katonaságnál is mutatkoztak. Marcaliban két laktanya is volt : a bels˝o laktanya parancsnoka — egy o˝ rnagy — , aki még járt a Ludovikára, a harmadik napon szétoszlatta az alakulatát. Mindenki mehetett oda, ahova akart. Kivágta a zászló közepéb˝ol az akkori címert, saját rangjelzését is átvarratta a váll lapról a zubbonya nyakára. Elbúcsúzott t˝olünk, és azt mondta, hogy Pestre megy, mert ott nagyobb hasznát látják. A küls˝o laktanya a Bizére vezet˝o út mellett feküdt, páncélosok székeltek benne. A parancsnok itt is o˝ rnagy volt, o˝ azonban Moszkvában tanult. Lezáratta a laktanya kapuit, összetartást rendelt el és azt üzente a nemzeti bizottságnak, hogy szétlövi Marcalit, ha forradalmasdit játszunk. A második héten már annyira feszült volt a kapcsolatunk, hogy a nemzeti bizottság engem küldött ki, hogy beszéljek a fejével. Nem mondom, hogy minden izgalom nélkül, de másodmagammal kimentem és megmagyaráztam, hogy a nemzeti bizottság nem enged semmi felfordulást. A forradalmat nem mi kezdeményeztük, a mi célunk a rend fenntartása addig, amíg országosan rendez˝odnek az ügyek. Ehhez eddig is tartottuk magunkat. Úgy látszott, a parancsnok is megértette az érvelésünket, érezhet˝oen oldódott a feszültség a laktanya és a település között. Végül is utólag nem tunt ˝ nagy jelent˝oségunek ˝ Marcaliban a honvédséggel való normális kapcsolattartás a forradalom alig két hetes id˝otartama alatt. De itt is kitunt, ˝ hogy egy váratlanul kitört forradalmi helyzetben eleinte mindenki úgy viselkedett, ahogy világnézete, neveltetése predesztinálta magatartását. Persze csak a pozitív vagy negatív értelemben is, de jellemeknek tekinthet˝o emberek körében. A naponta köpönyegforgatók ennek az id˝oszaknak is jellemz˝o figurái voltak, de ténykedésük legfeljebb pillanatnyi problémákat okozott. 362

Szombaton, 27-én közölte a kenyérgyár igazgatója, a fentebb már említett Tóth Csaszi, aki egyben községi párttitkár is volt (!), hogy munkásaival elhatározták : küldenek 20 q kenyeret a „dics˝o pesti forradalmároknak” (!!!). Könnyen alkalmazkodó lelkivilágában szépen megfért egymás utáni sorrendben a nyilas múlt, kommunista párttitkárság, majd a forradalom dics˝oítése és annak lezáródása után, a Párt felé kanyarodó „varga-betu” ˝ 180 fokos fordulata sem okozott törést. (segély Pestnek) Dózsa Mária Terézia, lányom

Vasárnap reggel indult a teherautó és én jelentkeztem segédgépkocsivezet˝onek, mert Mari lányomon kívül még nyolc gyerek tanult Pesten, és gondoltam, hogy a kenyér átadása után összeszedem a csemetéket, és hazahozom o˝ ket Marcaliba, ahol mégis nagyobbnak éreztem a biztonságot. Útközben feltunt, ˝ hogy sok autó tart Pest felé, felpakolva krumplis zsákokkal, libás ketrecekkel, gyümölccsel és egyéb élelmiszerekkel. Csak másfél napos pesti bolyongásunk közben jöttem rá, hogy — mint egy varázspálca intésére — megmozdult a falu népe, és TSZ-ek, magángazdák hordták az élelmiszert és olcsón, sokszor ingyen osztogatták, hogy a forradalom lázában ég˝o f˝ováros megbénult kereskedelme miatt ne éhezzenek az itt lakók. Ezek voltak a kezdeti szép napok, amikor az együttérzés ezer jelét észlelhette az ember. Számtalan betört kirakatú üzletet láttam, ahol a kirakott áruk érintetlenül maradtak helyükön ! Sajnos, az igazán felemel˝o nemzeti együttérzés csak átmenetinek bizonyult. Egy hónap sem telt el, és a közélet visszazökkent a megszokott kerékvágásba. Igaz, hogy közben közel kétszázezer magyar hagyta itt az o˝ si földet, elfogadhatatlannak érezve a szovjet szuronyok árnyékában újra kialakulni látszó régebbi parancsuralmi rendszert. Na de ezeknek az érzéseknek a taglalását nem vállalom, mert aki érett ésszel átélte az el˝oz˝o 10–12 évet, az úgyis tudja, mit jelentett csukott ablak mellett, fület a rádió hangszórójára szorítva hallgatni a nyugati adók vég nélküli ígérgetéseit. Aki pedig nem élte át azokat az id˝oket, az el sem tudja képzelni, mennyire kirafinálódtunk, és az egymás közötti érintkezésben is mennyire kifejl˝odött a metafórákban való véleménynyilvánítás technikája. Hiszen pl. ezüstkalászos tanfolyamokat nem lehetett tartani de 363


Kispest

a TIT (Tudományos Ismeretterjeszt˝o Társulat) legálisan muköd˝ hetett. Marcaliban egy Gold nevu˝ bádogos, — pártember — volt a vezet˝oje. (Máig is megoldatlan kérdés számomra, hogy milyen tudományhoz értett ?) Gondoltam, hogy kihasználom a lehet˝oséget és a TIT keretében próbálom elérni, hogy a helybeli gazdák szakmai tudását a téli id˝oszakban kell˝o mértékben b˝ovíthessem. Az elnök szívesen fogadta készségemet, hogy mez˝ogazdasági musoraimmal ˝ az ismeretterjesztés égisze alatt teljesítsem az o˝ „tervszámait”. Most úgy érzem, hogy a pár éven át tartott kurzusaim eredményesek voltak, és elérték az én céljaimat is. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy 1957-ig — míg én Marcaliban szolgáltam — ezért nem tudtak TSZ-t szervezni, de biztos, hogy rendkívül jó kontaktust sikerült kialakítanom azzal a 40–50 gazdával a legjobbak közül, akik rendszeres hallgatóim voltak, és akik szavára a többi gazdálkodó sokat adott. A szakmai problémák mellett persze világnézeti, politikai nézetek is megvitatásra kerültek. Sokszor csak „virágnyelven” lehetett az akkoriban kényesnek min˝osített kérdéseket megbeszélni, mert tudtam, hogy legtöbbször az ablak alatt, vagy az ajtó el˝ott a rend˝orség besúgói „kagylóznak”, és alig várják, hogy ne csak nemleges jelentést kelljen írniuk. Ez, hála Istennek, nem sikerült nekik. Én pedig úgy éreztem, hogy éveken át nem végeztem hiábavaló munkát, az emberek a burkolt kifejezésekb˝ol is megértették mondanivalóm lényegét. Ez tisztán kiérezhet˝o volt egymáshoz való viszonyunk alakulásából. Na de visszatérek a kenyérszállítmányhoz. Azokban a napokban nehéz volt Pesten közlekedni : az útburkoló kockakövekb˝ol helyenként torlaszokat emeltek, néhol pedig még puskaropogás is hallatszott. Vasárnap délután a Lehel út és Aba utca sarkán álló laktanyában táboroztunk le a kijárási tilalom miatt. Ott is aludtunk, és másnap reggel kezdtem összeszedni a gyerekeket Kispestt˝ol a Mimóza utcáig, és ahol még voltak. Ez még aránylag könnyen ment, könnyebben, mint a kenyér leadása. A f˝ováros élelmezési helyzete nem volt rossznak mondható, részben a parasztság és a vidék önfeláldozó segít˝okészségének köszönhet˝oen. Végül az Erzsébet — akkoriban Engels — téren, az V. ker. Tanács fogadta el Marcali nemes ajándékát és a tanácsteremben rakhattuk le a nagy utat megjárt kenyeret. Kora délután indulhattunk haza. 364

Gold bádogos

Ezen az úton annyi szívmelenget˝o egyetértést, segít˝okészséget tapasztaltam, hogy szinte a fellegekben jártam, mert ilyesmit életem során még kisebb közösségekben sem tapasztaltam, nemhogy nagy általánosságban. Eufóriám azonban az október 30-i nemzeti bizottsági ülésen igencsak megcsappant. Ekkor tudtam meg, hogy a járási nemzeti bizottság tagjának is megválasztottak távollétemben, a községinek pedig elnöke lettem. El˝oéletem eseményei és hét éves marcali szolgálatom alatti korrekt és konzekvens viselkedésem, úgy látszik, nem volt titok, mégis váratlanul ért az irántam megnyilvánult nagyfokú bizalom. Az elnöki teend˝oket eddig Dr. Mányoki Kornél látta el és én ezen nem is akartam változtatni, pláne, mikor tapasztaltam, mennyire megindult a pozícióharc. A tagok kezdték egyéni sérelmeiket emlegetni, és várták az azonnali kárpótlást. Nagyon megdöbbentett ez a régi hétköznapokba való visszatérés a fellegekb˝ol. (emberi gyengeségek)

Bíró rend˝orf˝ohadnagy, Marcali

Amikor a fontos közügyek intézésére került sor, el˝oállt Fenyvesi Ferenc asztalos (valamikor köztudottan nyilas volt), és közölte : els˝o dolgunk legyen az iskolákban minden osztályban feltenni a katedra feletti falra a keresztet. Mindjárt fel is ajánlotta, hogy o˝ vállalja a keresztek elkészítését, és jutányos árat fog számlázni. Azon tun˝ ˝ odtem, hogy honnan kerekedett benne ez a nagy vallásos érzület, mert a templomba még belépni sem láttam soha. Úgy látszik, a köznapi földre szállásom túl hirtelen történt, és a magasságváltozás hatására elkezdett émelyegni a gyomrom, annyira, hogy néhány hasonlóan fontos „közügy” tárgyalása már el sem jutott a tudatomig. Egyszer csak beállított az addigi járási rend˝orkapitány (emlékezetem szerint Bíró volt a neve, és f˝ohadnagy a rangja). Letett egy kulcscsomót az asztalra a következ˝o szavak kíséretében : Uraim, a rend˝oreim hazamentek, bezártam a kapitányságot és az összes kulcsot — köztük a páncélszekrényét is — most átadom a nemzeti bizottságnak, mint a járás pillanatnyilag egyetlen hatalmi szervének. Ha bármi probléma felmerülne, állok rendelkezésükre, lakásom a Mártírok útján van. Azzal meghajolt, köszönt és elment. Köztünk pillanatok alatt felbomlott a rend, sokan kezdtek el kapkodni a kulcsok után, mondván, ellen˝orizni kell, mi van a kapitányságon. Az ülés min365

Mányoki Kornél, dr.

Czipri Mátyás, dr.

den felszólítás és protokoll nélkül feloszlott ! Számomra ez volt az els˝o, és egyben utolsó nemzeti bizottsági ülés, amin részt vettem. Megdöbbentett, és szinte hányingert okozott a tudat, hogy hány „derék forradalmár” rohant a páncélszekrényt „ellen˝orizni”, nehogy nyilvánosságra kerüljenek életének eddig ügyesen titkolt iratai, feljegyzései. Nem sokan maradtunk, akiknek a lelkiismerete annyira tiszta volt, hogy nem kellett félnie a rend˝orségi páncélszekrény „titkainak” nyilvánosságra kerülését˝ol. A mások esetleges piszkos ügyei, „titkai” pedig sohasem érdekeltek. Mondanom sem kell, hogy szinte naponta volt valamilyen gyulés ˝ a kultúrház nagytermében, ahol szónoklatok hangoztak el egymás után. Ezeken én is részt vettem, méghozzá az emelvényen ülve, szemben a publikummal. Jellemz˝onek volt mondható az elnökség összetétele is : Viczián Tóni a kórházigazgató sebész f˝oorvos, Czipri Matyi, a kórház szülész f˝oorvosa mellett egy-két helyi potentát és jó magam. Már említettem, hogy az orvosok zöme párttag volt. Czipri Matyi még a járási pártbizottságnak is tagja volt, de ez cseppet sem tartotta vissza attól, hogy minden gyulésen ˝ el ne süsse a divatos szlogent : Magyarországon három dúlás volt, tatárdúlás, törökdúlás és felszabadulás ! A taps persze mindig bejött, én meg közben az asztal alatt rugdostam a bokáját, hogy hagyja már abba. Valahogy az elmúlt 10 év tapasztalatai, úgy látszik, az optimizmusomat annyira lelohasztották, hogy még az eufóriás id˝okben is csak bizonyos fenntartásokkal tudtam hinni abban, hogy ez a forradalom teljes gy˝ozelemmel érhet majd véget. Szegény Matyi teljes szívvel-lélekkel hitt az igaz ügy diadalában. Korosztályombeli volt, egyetemista korában a Horthykollégiumban lakott, világnézete is ennek megfelel˝oen alakult ki. Talán nem annyira szilárdan, mint az enyém, mert amikor az orvosokra nagyobb nyomás nehezedett, belépett a pártba, holott egy porcikája sem volt bolsevik szellemu. ˝ Az 1956-os forradalomhoz azonnal csatlakozott, szerepelt, és látszott rajta, maradéktalanul örül a rendszer összeomlásának. Amikor azonban jött november 4-e, összeomlott. A kora délel˝otti órákban felült a kis motorkerékpárjára, napszemüveggel, viharkabátban, vöröskeresztes karszalaggal, orvosi táskával. Elvitorlázott Kéthelyre, és Sári hegyen egy présházban dekkolt néhány napig. Azt hitte, hogy visszatér˝oben lév˝o rend els˝o dolga 366

Viczián Antal, dr.

lesz, hogy o˝ t felel˝osségre vonja. Ennyire nem volt érzéke a helyzet reális felmérésére. Pár nap múlva visszajött és gondolom, nem kis mértékben a kiállott izgalom eredményeként agyérgörcs lépett fel nála. Fél oldala enyhén lebénult, ami azután a gondos kezelés eredményeképpen lassan rendez˝odött. 1957. március 31-én látogattam meg a kórházban lév˝o lakásán. Akkor jól nézett ki, elbúcsúztunk, mert én másnap mentem elfoglalni végre budapesti állásomat. Kés˝obb hallottam, hogy elutazásom napján agyembólia miatt hirtelen meghalt, 42 éves korában, hátrahagyva három árvát és özvegyet. De ezután a rövid, fájdalmas emléku˝ kitérés után térjünk vissza a forradalmi napok eseményeinek vázolásához. Hogy azokban a napokban Czipri Matyin kívül hány (százezer) kommunista párttag látta be addig vallott eszméinek súlyos hibáit, nem tudom, de példaképpen álljon itt az MDP Marcali Járási Pártbizottságának október 30-án, a járási forradalmi nemzeti bizottsághoz küldött levele szószerinti másolatban : Járási Nemzeti Bizottság Marcali A Magyar Dolgozók Pártja Járási Intéz˝obizottsága nevében az alábbi nyilatkozatot tesszük : Felel˝osségteljes átéléssel megfontolva az eseményeket, úgy látjuk, hogy akkor teszünk legtöbbet népünk érdekében, ha minden er˝onkkel és eszközzel támogatjuk a nép által létrehozott Nemzeti Bizottságot. Itt kijelentjük, hogy volt vezet˝oink népellenes politikáját — mellyel népünk nemzeti tragédiáját idézték el˝o, és beszennyezték a munkásmozgalom szocializmusért küzd˝o eszméit — mélyen elítéljük. Semmiképpen nem akarjuk magunkat azonosítani a magukat igaz hazafinak nevezett embertelen Rákosi- klikkel, akik miatt mi, egyszeru˝ pártmunkások elveszítjük emberi erkölcsünket. A szavak csak szavak, nem mutatják meg az ember érzéseit, de higgyék el nekünk, ha kijelentjük, hogy valóban együtt érzünk most a néppel, mi becsapott pártmunkások. Kérjük a Nemzeti Bizottságot, hogy folyó hó 31-én folytasson tárgyalást az MDP Járási Nemzeti Bizottságával abban az irányban, hogy jelenlegi helyiségünket egészében, és szükségletünket meghaladó ingóságot rendben, leltárilag átadjuk, továbbá a munkatársak személyükkel hogyan tehetnének a körülményekhez képest a legtöbbet. Marcali, 1956. október 30.

Hazafias Tisztelettel : Szántó Lajos

367

Czipri Mátyás, dr.


Dózsa Katalin Anikó, lányom

Dózsa Veronika

Erzsébet, lányom

Jól ismervén az akkori pártbizottság és holdudvarának szelleti kapacitását, magam részér˝ol egy percig sem hittem, hogy ez a levél helyben fogalmazódott. Különben a sur ˝ u˝ meakulpázás és hibabeismerés sem fért össze közismert arroganciájukkal. Szerintem ezt a levelet magasabb körökben fogalmazták jól átgondolt politikai céllal. Arról sem szólt egy statisztika sem, hogy a sok mellét verdes˝o Paulusból néhány hét leforgása alatt hányan vedlettek vissza vérszomjas Saullá, de bizonyos vagyok benne : ezek a „színeváltozások” éppen olyan ütemben és mennyiségben megtörténtek, mint ahogy a forradalom lázas napjaiban a „megtérések” zajlottak. Az eszmékhez való huség ˝ nem a nagy tömegek sajátossága, többnyire egyéniséghez köt˝odik. Nem hálás feladat ! Valamikor keresztre-feszítés, az inkvizíció korában kerékbetörés, vagy máglyahalál volt a „huségesek” ˝ osztályrésze. A modern civilizáció korában valamivel csökkent a „halállal való lakolás”, inkább a kiközösítés, mell˝ozés, érvényesülési lehet˝oségekt˝ol való elzárás volt a konokfejuek ˝ „jutalma”. Azért ezekben a napokban jóles˝o érzéssel regisztráltam, hogy nem csak Tóth Csaszi párttitkár tartott egyenes jellemnek. Hiába lettem a községi nemzeti bizottság elnöke és a járási nemzeti bizottság tagja, tehát prominens „forradalmár”, nimbusz lengett körül, a megszeppent vezet˝o pártemberek, járási tanácselnökhelyettes bizalommal fordultak hozzám. Azzal a ravasznak tartott trükkel, hogy beteg a sertésük, hívattak, de a disznóólnál, a kertben kiderült, hogy nem az állat beteg, hanem az egyéni sorsuk izgatta o˝ ket. Tárgyilagos véleményemre voltak kíváncsiak, persze csak azok, akik Marcaliban maradtak. Én megnyugtattam o˝ ket, hogy ameddig a körorvos, ügyvéd, a legjózanabb parasztok néhányan ott ülünk a bizottságban, atrocitás nem történhet. Persze most is tévedtem ! Velünk srégen szemben lakott Kertész, a járási tanácselnökhelyettes. Lánya, Rózsika, Katival járt iskolába, és így többek között o˝ is napi vendég volt nálunk a gyerekseregben. Program mindig akadt : András és Vera pl. tyúkokat „hipnotizáltak” úgy, hogy kell˝o simogatás után hanyatt fektetve a saját fejükre tettek egy kakast, vagy egy tyúkot és úgy sétáltak körbe az udvaron, hogy az állatok mozdulatlanok maradtak. Vagy a földön az ol368

Kertész Rózsa


dalukra fektették szegényeket, a cs˝orükt˝ol egyenes vonalat húztak a földön, és hogy, hogy se, addig feküdtek ott szegény „médiumok”, míg föl nem emelték és eldobták o˝ ket. Akkor azután az elzsibbadt lábukra fél óráig is sántikálva menekültek valami csendes zugba. A program tehát dús és változatos volt. Déli harangszóra az én gyermekeim elkezdték mondani az Úrangyalát és feleségemmel meglepetten tapasztaltuk, hogy Kertész Rózsi is velük mondja. Amikor megkérdeztük, hogy te is tudsz imádkozni, a nyolc éves kislány igennel válaszolt : mi is szoktunk imádkozni este, csak akkor leengedjük a red˝onyöket ! Majd közölte, hogy o˝ is lesz els˝o áldozó, csak nem itt Marcaliban, hanem a nagymamánál valami dél-somogyi kis faluban.

Kertész Rózsa

(fogolyszabadítás)

Prónay Pál

Kertészék kett˝os életét azért ecseteltem, mert november 3-án, kora reggel csöngettek az utcai kapun, és Kertészné sírva mondta, hogy az éjjel a nemzet˝orök elvitték a férjét. Tudtam, hogy a nemzeti bizottság ilyen határozatot nem hozott, hogy bárkit is éjjel elvitessen a lakásáról. Megígértem, hogy utána nézek. Elmentem a körorvoshoz, aki a községi nemzeti bizottság elnöki teend˝oket ezid˝otájt ellátta, de o˝ sem tudott ilyen döntésr˝ol. Erre ketten együtt elmentünk a járásbíróságra, aminek az udvarán különálló, egy emeletes épület volt a „zártintézmény”, rácsokkal, vasajtókkal szabályosan felszerelve. Köztudott volt mindenki el˝ott, hogy az 1919-es kommün után ebben az épületben „skalpolták meg” Simon papot a Prónay pribékek, és innen hordták Boronkára a kivégzend˝oket is. Tehát eléggé „hírhedett” híre volt messze környéken. A járásbíróságon már bent volt az ügyész, akit szintén megkérdeztem : o˝ adott-e parancsot a letartóztatásra ? Közölte, hogy nem, de a fegy˝or már jelentette neki, hogy éjjel két karszalagos „nemzet˝or” 20–24 embert hozott be, akik most rács mögött vannak. Mondtam, hogy azonnal engedjük ki o˝ ket. Se a körorvosnak, se az ügyésznek nem volt ellenvetése. Így hárman mentünk az ominózus épületbe. A földszinten Zsiborás Józsi bácsi, tanácselnök-helyettes f˝ozött valami reggeli félét a konyhában, és

369

Zsiborás József

Bévárdi Sándor, dr.

közben potyogtak a könnyei. Jámbor parasztembernek ismertem mindig is. Kérdeztem, hogy ki hozta be ? A Molnár gyerek és egy másik fiatal, válaszolta. Err˝ol a Molnár gyerekr˝ol tudni kell, hogy az édesapja a vasútnál váltókezel˝o volt, o˝ maga a nyilas id˝okben, mint suhanc lelkesedett, majd a fordulat után olyan lelkes DISZtag lett, hogy pár hete, szeptemberben a sz˝ol˝ohegyen feldöntött egy Mária szobrot és lepiszkította. Most , októberben karszalagot kötött, géppisztolyt kapott, és mint „nemzet˝or” az el˝oz˝o pártállásaihoz hasonlóan, kezdett rendet csinálni. Még a szadizmus sem volt idegen lelkivilágától, mert az id˝osebeket úgy hozta be, hogy azoknak az árokban kellett menni és minden kocsi behajtónál felmászni, majd vissza. Sose tudtam meg, hogy lett nemzet˝or, ki adott géppisztolyt és karszalagot neki. De nem is érdekelt, csak az bosszantott, hogy ilyen huligánok próbálják meglovagolni — és lejáratni — az igazán tiszta érzésekkel indított forradalmat. Nem szolgált elégtételül, hogy Marcaliban o˝ volt az egyetlen, akit az oroszok november végén pár hétre kivittek Lembergbe. Hazatérte után mesélte, hogy kopaszra nyírásán kívül semmi atrocitás nem érte. Talán ez is elgondolkodtató, hogy Marcaliból csak egy ˝ volt a nemügyvédet (dr. Bévárdi Sándor) ítéltek el 1957-ben. O zet˝orség parancsnoka. Zsiborásnak szóltam, hogy menjen haza, és máskor ne ijedjen meg ilyen suhancoktól, még ha géppisztoly is van náluk. Ezután felmentünk az emeletre, és a foglárral együtt nyittattam a ki a cellákat. Elámultam milyen — politikailag — vegyes társaságot szedtek össze az öntevékeny nemzet˝orök. Volt közük párt- és tanácsfunkcionárius, de párton kívüli is. Például Kulcsár bácsinak az volt a bune, ˝ hogy az els˝o világháborúban orosz hadifogságba esett, és a néhány év alatt úgy megtanult oroszul, hogy az oroszok bevonulása után egy ideig o˝ töltötte be a tolmácsi szerepkört. Engem meglehet˝osen felidegesített a két fiatalnak ez a felel˝otlen cselekedete, mert akkor még ott Marcaliban szépnek, felemel˝onek éreztem a forradalmi megmozdulást, amit sem pártérdekek, se széls˝oséges elemek eddig nem zavartak meg. Ezért tartottam fontosnak, hogy elengedjem a begyujtötteket ˝ és egyenesen felháborított, hogy a joggal és sokat szidott párturalmak módszerével élhessünk. A gyuléseken ˝ is azt próbáltam megér370

tetni a hallgatósággal, hogy a rendet és fegyelmezett magatartást o˝ rizzük meg, mert Marcaliban nincsenek f˝obenjáró bunösök. ˝ Az ítélkezésre majd kialakulnak a megfelel˝o szervek, nekünk se jogunk, se kötelességünk, hogy elbíráljuk kinek-kinek a cselekedeteit, mert akkor az egyéni bosszúvágy kerekedik felül. A vasajtók nyitogatása, kulcszörgés és az én emelt hangom — mondhatom nyugodtan kiabálásnak is — gondolom nem keltett egy csepp megnyugvást sem azok között, akik még zárt ajtók mögött voltak. Erre akkor jöttem rá, mikor az utolsó cella ajtaját nyitottuk és a községi csúcstitkár, meg még pár pártfunkcionárius mellett ott volt az a járási tanácselnök is, aki úgy telepítette ki néhány éve apósomat Marcaliból, hogy még az ingóságait sem vihette magával. Halálsápadt arcukra nézve el tudtam képzelni, azt gondolták : most viszik o˝ ket kivégezni. Hiszen a fentebb vázolt hangeffektusból másra nem tudtak következtetni. Amint a foglár kinyitotta a vasajtót, rájuk ripakodtam, hogy menjenek haza. Erre a csúcstitkár elkapta a kezemet, meg akarta csókolni, és azt rebegte : ezt sohasem fogjuk magának elfelejteni. Én elkaptam a kezem, és azt mondtam neki : tudja mit ne felejtsen el soha, ezt az éjszakát ! Hogy mit állt ki maga és a családja ! És jusson eszébe, ha ismét hatalom lesz a kezében, hogy hány családnak okoztak az elmúlt években ilyen izgalmat. (a forradalom vége) Akkor még eszem ágába sem jutott, hogy másnap — november 4-én — reggel gyakorlatilag vége a reményeknek, mert az orosz csapatok megindították a támadást. A börtönben tett hangzatos kijelentésemet én akkor még csak szónoki fogásnak tartottam, de röpke 24 óra múlva kiderült, hogy cassandrai váteszi képességeim teljesedtek ki bennük. Sajnos a reggeli rádió hírek nem váltottak ki bel˝olem emocionális megrendülést. Ekkor jöttem rá, hogy tudat alatt — közismert pesszimista alapállásom következtében — nem tudtam elképzelni, hogy ilyen hirtelen és egyszeruen ˝ meg tudunk szabadulni a Jaltában kötött egyezség szörnyu˝ lidércnyomásától, a kommunista uralom Rákosival súlyosbított mindennapjaitól. Eddig az id˝opontig sok millió társammal együtt szorgalmas hallatója voltam az Amerika hangjának, BBC-nek, egy darabig bed˝oltem a SZER gátlástalan ígérgetéseinek. Igaz, hogy sokszor eszembe jutott, milyen könnyu˝ onnan kintr˝ol uszítani, mégis 371

hallgattam az adásokat, és elhittem, hogy a nyugat alig várja, hogy felszabadítson minket. Amikor azonban a hivatalos magyar kormány elnöke, Nagy Imre hiába kérte a nyugat segítségét : o˝ k csak Pilátus módjára mosták kezeiket. Fontosabbnak tartották szuezi érdekeik védelmét, bennünket pedig a legnagyobb nyugalommal löktek vissza az ázsiai barbárság karmaiba. Akkor megfogadtam, hogy többé nem hallgatom a fenti rádióadókat, bármilyen szép szólamokkal próbálnak is mákonyozni bennünket. Eddigre kikristályosodott bennem szemináriumi kiokosítás nélkül is, hogy a politika, beleértve a diplomáciát is, a legaljasabb valami a világon, mert egyedül az érdek motiválja. Érzelem, értelem, a tisztességes emberi élet alapvet˝o normái a legkisebb mértékben sem tudják befolyásolni. Viszont az ilyen, egyedül az érdek által irányított folyamat, az értelem és érzelmi világ teljes háttérbe szorításával csak egyének, kisebb vagy nagyobb érdekcsoportok érvényesülését szolgálja. Minden esetben a hatalom megszerzése az els˝orendu˝ cél, és a nemesebb eszmék hirdetése századunkban csak maszlag a cél elérése érdekében. A nemzet, emberiség java csak sokadrendu˝ feladattá korcsosul. Sajnos, az 1989-es rendszerváltás eddigi hét éve alatt sem tudtam fenti nézeteimet megváltoztatni, csak annyi a különbség, hogy most többen és változatosabb igéket hirdetnek. A cél azonban változatlan : hatalom, anyagiak minél nagyobb csoportérdekeik minél hatásosabb kiszolgálása érdekében. Hogy a nemzet egészének mi felelne meg jobban, az a nagy közéleti kufárkodásban elveszni látszik. Összefogás helyett (ami talán a nemzetnek hajtana hasznot), egymás ócsárlása, demagóg pöffeszkedések, a minden áron való szereplési vágy tölti ki a parlamenti ülések nagy részét. Mindehhez megkövetelve a televízió nyilvánosságát is. Persze igaz, hogy az ízlések különböz˝ok, nekem mindenestre felfordul a gyomrom. Na de további felesleges elmefuttatás helyett folytatom a november 4-i marcali eseményeket, illetve azokból csak azokat, amelyek általában a kor emberre jellemz˝oek voltak. Szembetalálkoztam az utcán mindjárt reggel Csicskár nevu˝ postásunkkal, aki azt kérdezte : most mi lesz doktor úr ? Mi lenne, válaszoltam, folytatja eddigi párttevékenységét. (körzeti megbízott, vagy valami ilyesmi volt). Ó, soha többé — tiltakozott, de két hét alatt elmúlt a „soha”. 372

Csicskár postás, Marcali

Kaposvár

Rövid id˝o múlva szembejött velem Kisdeák József járási párttitkár felesége, aki a háború el˝ott apáca volt, majd rendjének feloszlatása után hozzáment jelenlegi férjéhez (falubeli parasztgyerek volt akkor), és szült neki három gyereket. Nem voltunk soha ismeretségben, beszél˝o viszonyban, de most megszólított : doktor úr magának meg merem mondani, hogy a férjem az éjjel megjött, otthon van, nem mer kijönni az utcára. Mondja meg o˝ szintén, mit csináljon ? Nagyon egyszeru˝ — válaszoltam — holnap reggel menjen be a járási pártbizottságra és folytassa ott, ahol abbahagyta. Azt meg ne próbálja tenni, — fortyant fel a volt apáca, — mert nekem elég volt az izgalmakból ! Mondanom sem kell, hogy ott folytatta, ahol abbahagyta, és nem sokkal kés˝obb a Somogy megyei kommunista újság f˝oszerkeszt˝oje lett, és beköltöztek Kaposvárra. Nekem másnapi véletlen utcai találkozásunkkor azt mesélte, hogy október 23-án az ország járási párttitkárai Pesten tanácskoztak, azután az események hatására o˝ k is elmasíroztak a Bem szoborhoz a többiekkel együtt. Kés˝obb szétzilálódtak a soraik — gondolom azért, mert eddig szemináriumi képzésük kevés lehet˝oséget adott az „eszmei zurzavar” ˝ azonnali helyes értékelésé˝ is csak november 4-én ért haza hajnalban, addig Pesten hez. O bujkált ismer˝osöknél. Az én „forradalmi munkálkodásom” —„fogolyszabadításom” fényénél — eleinte határozottan er˝os pozitív képet mutatott : beválasztottak a Földmuves ˝ Szövetkezet igazgatóságába, hogy segítsek megszervezni egy disznóhízlalási akciót. Azután a kultúrház vezet˝oségébe is behívtak, hogy az általam évek óra szervezett o˝ szi-téli szakmai parasztképzést legalizálják. Mert azt mondani sem kell, hogy többet tudtak és f˝oleg képzeltek eddig ez irányú tevékenységemr˝ol, mint álmomban is gondoltam volna. Eddig is tudtam, hogy „rend˝ori hallgatózás” mellett folytak a tanfolyamaim, de most derült ki : ezeknek a tanfolyamoknak tulajdonították, hogy nem sikerült Marcaliban termel˝oszövetkezetet szervezni. Valóban a legjobb gazdák jártak oda, akikre az egyszerubb ˝ földmuvesek ˝ is felnéztek, és hallgattak a szavukra. Azt hiszem, túlértékelték befolyásomat, de tény, hogy 1957-ig — míg Marcaliban szolgáltam — nem sikerült összehozni szövetkezetet. Ez akkoriban egyáltalán nem ellenkezett elképzeléseimmel, bár bevallom : évek múlva módosítottam álláspontomat, 373

mert nálunk akkoriban korszeru˝ agrárgazdaságot — f˝oleg anyagiak és a szakértelem hiánya miatt — nem lehetett szövetkezet nélkül elképzelni. Persze nem kulákpolitikával, kényszerítéssel, csakis a szigorú önkéntesség elvei alapján. Tény, hogy amilyen borzasztó anyagi és erkölcsi károkat okozott annak idején a padlássöprés, nem beszélve az er˝oszakos tagosítás lelki inzultusairól, legalább tízszer annyi kárt, káoszt idézett el˝o a rendszerváltás után a válogatás nélküli TSZ szétverés. Kártalanítási jegyekr˝ol talán ne is beszéljünk, hiszen ennek a pártpolitikai és propaganda célú, kell˝oen el˝o nem készített eljárásnak az eredményeként egy kormányzati ciklus alatt annyi zurzavart ˝ sikerült el˝oidézni az agrárágazatban, amit évek alatt is nehéz lesz rendezni. Sajnos nekem ez szent meggy˝oz˝odésem, bár korom miatt ellen˝orizni szavaim igazságát már nem fog módomban állni. A forradalom „legszebb napjaiban”, de kés˝obb is, a marcali értelmiség a gimnázium tanári szobájában élte „közéletét”. A nemzeti bizottság tagjai közül Tölgyesi Lajos gimnáziumi igazgató, Pados József általános iskolai igazgató, Kelemen István járási oktatási osztályvezet˝o és jómagam is úgy szólván naponta gyul˝ tünk itt össze, és latolgattuk az eseményeket. De a forradalom bukása után se oszlott szét ez a társaság, itt merítettünk egymásból egy kis lelkier˝ot, aminek akkoriban sajnos hirtelen fogytában voltunk. Talán a legmegrázóbb élményem volt — ha jól emlékszem — az Élet és Irodalom címu˝ folyóirat november 2-i számában leközölt vers. Illyés Gyula ezt a verset 1950-ben írta, de érthet˝o okokból akkor nem vált publikussá. Azt hiszem, ilyen szívbemarkoló, világos szakvakkal, ilyen érzékletesen még soha senkinek sem sikerült beleérezni a zsarnokság aljas lényegébe, és azt úgy visszaadni, hogy még ma is libab˝orös lesz a hátam, ha elolvasom. Hogy mementója soha el ne múlhasson, gondoltam : bemásolom ebbe a kis visszaemlékezésbe is. Egy mondat a zsarnokságról írta : Illyés Gyula Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van, nemcsak a puskacs˝oben,

nemcsak a börtönökben, 374

nemcsak a vallatószobákban, nemcsak az éjszakában kiáltó o˝ r szavában, ott zsarnokság van

abban, ahogy a „halló” közben — érzed — a kagyló csöndjén keresztül figyel egy idegen fül ;

nemcsak a füst-sötéten gomolygó vádbeszédben, beismerésben, rabok fal-morse-jében,

nemcsak a telefondrót közt verg˝od˝o Laokoon-mód : vonat, repül˝o, sínpár, gúzsbog, kötélszár,

nemcsak a bíró huvös ˝ ítéletében : b˝onös ! — ott zsarnokság van, nemcsak a katonásan

mert zsarnokság van, nemcsak a talpra álltan harsogott éljenekben, hurrákban, énekekben,

pattogtatott „vigyázz !”-ban, „tuz”-ben, ˝ a dobolásban s abban, ahogy a hullát gödörbe húzzák,

az ernyedetlen tapsoló tenyerekben, az operában, a trombitában,

nemcsak a titkon félig nyílt ajtón ijedten besuttogott hírekben,

ott van az utca sarkán az éppoly harsány — vígan vagy kongó zordan feszül˝o k˝oszoborban,

a száj elé kapott ujj „pszt”-jében, hogy ne mozdulj, hol zsarnokság van, ott zsarnokság van

az van a derutelen ˝ tarkálló képteremben, külön minden keretben, már az ecsetben ;

nemcsak a rács-szilárdan fölrakott arcvonásban s e rácsban már szótlan verg˝od˝o jajsikolyban,

mert zsarnokság ott van jelenvalóan mindenekben, ahogy a régi istened sem ;

a csöndet növel˝o néma könnyek zuhatagában, táguló szembogárban,

mert zsarnokság van az óvodákban, az apai tanácsban, az anya mosolyában,

az van az éjben halkan sikló gépkocsizajban meg abban, megállt a kapulajban ;

abban, ahogy a gyermek dadog az idegennek, ahogy, miel˝ott súgtál, hátrafordultál, 375

nemcsak a szögesdrótban, nemcsak a könyvsorokban szögesdrótnál is jobban bénító szólamokban ;

ha magadban beszélgetsz, o˝ , a zsarnokság kérdez, képzeletedben se vagy független,

az ott van a búcsúcsókban, ahogy így szól a hitves : mikor jössz haza, kedves,

fönt a tejút is már más, határsáv, hol fény pásztáz, aknamez˝o ; a csillag : kémlel˝o ablak,

az utcán oly szokottan ismételt hogy-vagy-okban, a hirtelen puhábban szorított kézfogásban,

a nyüzsg˝o égi sátor egyetlen munkatábor ; mert zsarnokság szól lázból, harangozásból,

ahogy egyszercsak szerelmed arca megfagy, mert ott van a légyottban,

a papból, kinek gyónol, a prédikációkból, templom, parlament, kínpad, megannyi színpad ;

nemcsak a vallatásban, ott van a vallomásban, az édes szómámorban, mint légydög a borodban,

hunyod-nyitod a pillád, mind az tekint rád ; mint a betegség, veled megy, mint az emlék,

mert álmaidban sem vagy magadban, ott van a nászi ágyban, el˝otte már a vágyban,

vonat kereke, hallod, rab vagy, erre kattog ; hegyen és tavak mellett be ezt lehelled ;

mert szépnek csak azt véled, mi egyszer már övé lett ; vele hevertél, ha azt hitted, szerettél,

cikáz a villám, az van minden váratlan zörejben, fényben, szív-hökkenésben ;

tányérban és pohárban, az van az orrba-szájban, világban és homályban, szabadban és szobádban,

a nyugalomban, a bilincs-unalomban, a záporzuhogásban, az égig ér˝o rácsban,

mintha nyitva az ablak s bed˝ol a dögszag, mintha a házban valahol gázfolyás van,

a cellafal-fehéren bezáró hóesésben ; az néz rád kutyád szemén át, 376

s mert minden célban ott van, ott van a holnapodban, gondolatodban, minden mozdulatodban ;

s nem érzed már, mi élni, hús és kenyér mi, mi szeretni, kívánni, karod kitárni,

mint víz a medret, követed és teremted ; kémlel˝odsz ki e körb˝ol, o˝ néz rád a tükörb˝ol,

bilincseit a szolga maga így gyártja s hordja ; ha eszel, o˝ t növeszted, fiad neki nemzed,

o˝ les, hiába futnál, fogoly vagy, s egyben foglár ; dohányod zamatába, ruháid anyagába

hol zsarnokság van : mindenki szem a láncban ; bel˝oled buzlik, ˝ árad, magad is zsarnokság vagy ;

beivódik, ev˝odik vel˝odig ; töprengenél, de eszmét t˝ole fogan csak elméd,

mert már miattad dermed dacba a gyermek, s lesz az öledben ringó feleség ringyó ;

néznél, de csak azt látod, amit o˝ eléd varázsolt, s már körben lángol erd˝otuz ˝ gyufaszálból,

vakondként napsütésben így járunk vaksötétben s feszengünk kamarában futva bár Szaharában ;

mert mikor ledobtad ; el nem tapodtad ; így rád is o˝ vigyáz már gyárban, mez˝on, a háznál ;

mert ahol zsarnokság van, minden hiában, e dal is, az ilyen hu, ˝ akármilyen mu, ˝

Sopronban 1957. január 19-én még elszavalta Kállai Ferenc, a Nemzeti Színház Tagja, a hatás leírhatatlan volt. Azóta sem hallottam, hogy valahol el˝oadták volna, se rendszerváltás el˝ott, se az óta. Kár érte.*

* Utólagos, a szerz˝o kezét˝ol származó megjegyzés : 1997. október 23-án délben 12 óra 20 perckor a Pet˝ofi rádióban elszavalták !

377

Törzsök István, dr.

November 4-e után Marcaliban — úgy tunt ˝ — minden nagyobb emóció nélkül lassan, de biztosan visszatért a régi rend, a tanácsapparátusok újra alakultak, persze a régi emberekb˝ol. Eleinte bizonyos kett˝osséggel muködött ˝ a községi tanács is, mert az els˝o VB ülésre, november 16-án, meghívtak engem is, mint a „Nemzeti Bizottmány” elnökét. A megjelent hat VB-tag (közülük három az egy éjszakára becsukottak közül való volt : Barát László vb elnök, Zsiborás József elnökhelyettes, Bojtos Feri csúcstitkár) fontos ügyeket tárgyalt : 1) Lakásrendez˝o bizottság megalakítása (a Nemzeti Bizottmánnyal karöltve), 2) november 18-ára a gazdakör hívja össze a dolgozó parasztokat, hogy az o˝ véleményük alapján meg lehessen alakítani a munkás-paraszt tanácsot. Tehát úgy tunt, ˝ a forradalomnak, — ha más nem is — annyi eredménye volt, hogy a kialakuló rend megpróbált cselekedeteinek demokratikus színezetet biztosítani. De ez a küls˝o máz hamarosan lekopott, és több VB ülésre már én sem voltam hivatalos. Igaz, hogy nem is vágytam oda. Amint elég er˝osnek érezték magukat a helyi végrehajtó szervek, és gondolom föntr˝ol is megkapták az utasítást, jobban meghúzták a gyepl˝ot, de ez már 1957-re maradt. Elkezd˝odtek a vizsgálódások : melyik aktív szerepl˝ot hogyan lehet háttérbe szorítani. Törzsök Pistát és Tóth Miskát az a járási tanácselnök rúgta ki a hivatalukból, aki könyörgött nekik, hogy vállalják ezt a megbízatást. Törzsök az OTP fiókba került, hiszen pénzügyi osztályvezet˝o volt a járási tanácsnál, Tóth Miska, mint agronómus, az Állami Gazdaságban talált szakmai muködési ˝ lehet˝oséget. Az orvosokkal nem csináltak problémát, mert egyfel˝ol párttagok voltak, másfel˝ol a hatalom embereit sem szokta kikerülni a betegség. Velem — gondolom — bajban voltak, mert a fogolyszabadításomnak elég nagy híre kelt, ezért nehéz lett volna látványos mell˝ozésben részesíteni. Különben magam is szerettem volna már végleg lezárni pesti áthelyezésem elhúzódó folyamatát, de Pesten nagyobb volt a kavarodás, így csak április 1-én foglalhattam el az állásomat. Addig hosszú id˝o volt még hátra és télen a praxis is mélyponton volt minden évben, ezért Tölgyesi Lajossal erdei „fakivágást” vállaltunk. Az erdész lánya mozgássérült gimnazista volt, így a papa szívesen kijelölt nekünk egy növendék akácerd˝o részt, ahol 378

Bojtos Ferenc

Tóth Mihály

Pados József

ritkítani kellett az állományt. 6–10 cm átmér˝oju˝ husángfákból kellett a gyengébbeket kivágni, hogy az er˝osebbeknek nagyobb életterük legyen. A kitermelt fák fele volt a munkadíjunk, míg a másik fele olcsón kerülhetett hozzánk. Nagyon jó és egészséges munka volt, délben szalonnát pirítottunk szabad tuzön, ˝ és kimondottan jól éreztük magunkat. Az átélt izgalmak idegi hatását is sikerült kipihennünk. Emlékszem, hogy a 2–3 hét alatt négy erdei méter volt a termelésünk munkadíja, a másik négy köbmétert pedig fejenként megvásároltuk a nyersen is jól ég˝o akácból. Az újabb orosz-invázióból Marcaliban csak annyit vettünk észre, hogy november közepe felé egy reggel orosz tank állt a községháza el˝ott. Vagy tíz napig voltak ott, de orosz katonát egy szálat sem láttam. Állítólag éjjel bújtak el˝o a tankból kisebb, nagyobb, dolgaikat elintézni. Rossznyelvek szerint nagyon féltek, azért nem mutatkoztak. Lehet, de én inkább úgy véltem, hogy tisztában voltak vele, milyen irritáló volt mindenki számára az orosz egyenruha, és tudatosan nem akarták felborzolni a lassan csendesed˝o kedélyeket. Március 18-án üzentek értem, hogy hat órára legyek a járási tanácson, mert Szirmai Jen˝o, megyei els˝o titkár óhajt velem be˝ volt a járási els˝o titkár Marcaliban 1949-ben, amikor szélni. O odahelyeztek, kés˝obb a megyei pártbizottságra került, ledoktorált és a hatvanas évek végén az OTP vezérigazgatója lett. A találkozó el˝ott a helyszínen tudtam meg, hogy Pados Józseffel és Kelemen Istvánnal hárman vagyunk a meghívottak. Amikor beengedtek a tanácsterembe láttam, hogy ott az egész vezérkar : a járás párt és tanácsi vezetése. Szirmai közölte, hogy az itt lév˝ok már mind elmondták, hogyan kezd˝odött Marcaliban a forradalom. Most mi is mondjuk el úgy, ahogy átéltük. Én — közismert nyíltságomnál fogva — úgy beszéltem el, ahogy jelen írásom elején már vázoltam. Szirmai végignézett mindnyájunkon és közölte, hogy az elvtársak nem egészen így számoltak be, de hát az egyéni érzések, izgalmak hatására kiki másra emlékszik jobban. Azután Pados és Kelemen is kiegészítették a mondanivalóimat, persze párttagságuk miatt sokkal visszafogottabban. Szirmai felállt és közölte, hogy megállapításuk szerint f˝oleg hármunknak volt köszönthet˝o, hogy Marcaliban atrocitások nem

379

Kelemen István

err˝ol nem volt korábban szo !

történtek. Megköszönte magatartásunkat a megyei pártbizottság nevében, majd utunkra bocsátott. Ha valaki most azt hiszi, hogy ennek a nagy köszönömnek volt valami kis pozitív hatása, akkor el˝ore közlöm, hogy az égvilágon semmi !!! Két hét múlva, április elsején a reggeli vonattal felutaztam Pestre, elfoglalni végre az új beosztásomat. Feleségemt˝ol tudom, hogy aznap este kilenc óra felé — már ágyban volt a család — kopogtak a kert közepén álló villa teraszra ˝ odament, és megkérdezte, ki az ? nyíló halljának az ajtaján. O Rend˝orség ! — hangzott a rövid válasz. Hirtelen azt hitte, hogy valamiért visszajöttem, és én hülyéskedek elváltoztatott hangon. Meg is jegyezte, hogy „hu˝ fene”, és ajtót nyitott. Ott pedig két valódi rend˝or állt és engem keresett, hogy április 4-e „tiszteletére” véd˝oo˝ rizetbe vegyenek. Ilyen „ünnepekre”, meg május elsejére, összeszedték azel˝ott is a kétes egyéniségeket, s˝ot az írógépeket is a községháza lepecsételt szobájába gyujtötték ˝ össze, nehogy ellenséges röplapokat kopogtasson rajtuk valaki. Feleségem közölte, hogy reggel felmentem Pestre. Egy kicsit tanakodtak, majd elindultak a kerten át a kapu felé. Nejem szokott el˝ozékenységével megkérdezte, ne nyissa-e ki a kulcsra zárt utcakaput ? A válasz : van saját kulcsuk ! Az én kapumhoz ! Hát ennyit ért a megyei els˝o titkár köszönete ! Szerencsére én már az el˝oz˝o tíz év alatt hozzászoktam, hogyan igazodjak el a dolgok értékrendjében, és a hatalom részér˝ol érkez˝o köszönet, hála, ígérgetés (pl. Bojtor Imre a börtönben) mögött ne várjak valós tartalmat. (1956 utóhatásai) Fentebb elmélkedtem már, hogy ahol az érdek az egyetlen domináns er˝o, ott erkölcsöt, szavahihet˝oséget sohasem szabad keresni. A budapesti beosztásom nem a mesterséges termékenyít˝o állomás lett, hanem el˝oször a vágóhídra kerültem. Ezt a beosztást magunk között szellemi internáló tábornak neveztük. Májusban azonban letartóztatták és internálták a csepeli kollégát, mivel a csepeli forradalmi nemzeti bizottság tagja volt októberben. Egyébként ekkor indultak meg országszerte nagyobb mértékben a retorziók. Engem rendeltek ki a helyettesítésére ad-

380

dig is, míg megérkezik Marcaliból (a párttól !) az októberi magatartásommal kapcsolatos kádervélemény. Elég furcsának és negatívnak éreztem a marcali pártbizottság írását. Kb. ez volt benne olvasható : „az értelmiség azon soraiba tartozott, akik aktívan szerepeltek, beszédeiben felnagyította a párt hibáit, igaz, hogy »részt vett« a bebörtönzött kommunisták kiszabadításában, de nem tudható kinek az utasítására tartóztatták le o˝ ket.” Eléggé letört tetteimnek ez az értékelése, de a csepeli tanácselnök ellenkez˝o véleményen volt : tudja mit, többre értékelem, hogy szerepet vállalt, ahelyett, hogy lehúzott red˝onyök mögé bújt volna átvészelni a nem könnyu, ˝ és színvallásra kényszerít˝o id˝oket. Az pedig, hogy a kommunisták kiszabadításában „részt vett” november 3-án reggel, az egyenes jellemre utal. Hogy kinek az utasítására tette ? Nevetséges kérdés, mert november 3-án a nemzeti bizottságokon kívül semmi utasítást adó hatalmi er˝o nem létezett, legfeljebb a saját lelkiismeret. Ha ön, mint a nemzeti bizottság tagja, felülbírálni merte a széls˝oségesek tevékenységét, ezt csak önhatalmúlag, a saját lelkiismeretére hallgatva tehette. Ezért tetszik nekem, és tartom megnyugtatónak a maga jellemzését. Hogy mégsem engem neveztek ki Csepelre, hanem a volt marcali f˝onökömet (akkor nyáron utánam jött fel Pestre), aki pontosan „lehúzott red˝onyök mögé bújva” vészelte át a nem könnyu˝ napokat, ennek nem a csepeli tanácselnök volt az oka, hanem az akkori pesti f˝oállatorvos, aki mellesleg diák korában két évig a tanítványom volt. A forradalom alatt o˝ is eltunt ˝ a színr˝ol (persze párttag volt), és csak márciusban mert dönteni felhelyezésemr˝ol. Amikor pedig az FM állategészségügyi osztályvezet˝oje „figyelmébe ajánlotta” a másik marcali kollégát, én rögtön visszakerültem a vágóhídra. Mikor megkérdeztem, hogy miért nem nevezett ki Csepelre, azt válaszolta : Marcaliból olyan értesüléseket kapott, hogy engem rövidesen le fognak tartóztatni. Nem akarta kitenni magát annak, hogy az internált helyett újabb letartóztatásra kerül˝o állatorvost ajánl a kerületnek. Gondolni lehet, hogy eléggé pánikba estem. A Thököly úti házban — ahol laktunk —, két szoba, komfort nélküli lakásban, pár nappal el˝obb volt lakóbizottsági választás, és mivel én vol-

381

tam az egyetlen értelmiségi, ismeretlenül is engem választottak lakóbizottsági elnöknek. Végiggondoltam : hogy néz ki az, ha a lakóbizottság elnökét éjjel elviszik a lakásáról (engem legalábbis mindég sötétben gyujtöttek ˝ be). Na meg családomat sem akartam kitenni ilyen élménynek, ezért leutaztam Marcaliba. Végigjártam azokat, akik vélhet˝oen letartóztatási parancs kiadására jogosultak. A rend˝orkapitány, a tanácselnök és az ügyész (ugyanazok voltak, akik 56-ban) egyaránt csodálkozva hallgatták elmondásomat és közölték : szóba sem került ilyesmi. Hazatérve feltettem a kérdést a f˝onökömnek : ki mondta neki, hogy engem rövidesen letartóztatnak ? Mindég slágfertigségér˝ol, és hogy finomat fejezzem ki magamat : képmutatóságáról közismert f˝onököm válasza egyszeru˝ volt : a f˝onök sosem köteles információi forrását megnevezni. Azért — hogy jót is mondjak róla —, úgy látszik kicsit furdalta a lelkiismeret, és 1958. január 22-én áthelyezett az Állatkertbe. Ezzel a tettével teljesen kárpótolt, mert ez a beosztás annyi élményt, publikációs és tudományos fokozatszerzési lehet˝oséget nyújtott, ami szakmai életem kiteljesedését jelentette. Nemzetközi „vad-állatorvosi” szimpozionokon vehettem részt, és Helsinkit˝ol Norrköppingen át Tuniszig, tucatnyi országban 18 tudományos el˝oadást tarthattam — részben a Magyar Tudományos Akadémia segítségével. 1956 emléke is ekkor sejlett fel utoljára, mert az aspirációm benyújtásához politikai kádervéleményt is csatolni kellett. Ez Dr. Domán György állatkerti igazgatóhelyettes feladatkörébe tartozott, lévén o˝ a párt teljhatalmú képvisel˝oje a kertben. Érdekes ember volt. Nyílván származása is közrejátszott abban, hogy a háború után rögtön beállt a pártba. A f˝ovárosnál Vas Zoltán polgármesterkedése idején o˝ volt az elnöki osztály vezet˝oje, majd felkerült az FM-be. Mint államtitkár megszervezte a vízügyet, és o˝ csinált bel˝ole önálló igazgatóságot. Majd az Országos Tervhivatal osztályvezet˝oje lett, kés˝obb a SZÖVOSZ f˝oosztályvezet˝oje, majd Pécsett a MÁV üzletigazgató helyettese. Innen került az Állatkertbe 1958-ban, és két év múlva már a Szerz˝oi Jogvéd˝o Iroda elnökének nevezték ki. Kés˝obbi sorsáról annyit hallottam, hogy külker. vállalatok igazgatóságait cserélgette korai haláláig.

382

Domán György, dr.

Mócsy János, dr.

Mócsy János, dr.

Domán György, dr.

Velem azért alakult ki jó kapcsolata, mert húgom férjével együtt érettségizett a Tavaszmez˝o utcai gimnáziumban. Nem lettünk barátok, de mivel sokat segítettem neki szakmai ügyekben, egyik nap közölte : lemegy másnap Marcaliba, hogy az 1956-os magatartásomról információkat szerezzen. Az o˝ lelkivilágából természetesen következett, hogy megkért : mondjak néhány nevet, akiknél utánam érdekl˝odhetne. Majd hozzátette : nézd én megkérdezek — ha kell — húsz embert is, de csak annak a háromnak a véleményét írom a javaslatomba, akik rólad jól nyilatkoznak. (Azt hiszem, az ilyesfajta gondolkodás jellemezte a múlt rendszer egész káderpolitikáját). Közöltem, bárkivel beszélhet, nem félek a véleményekt˝ol. Meg is írta a politikai jellemzésemet, és az aspirantúrám beindult. Májusban beadtam a kandidátusi disszertációmat és vártam a választ. Szeptemberben Mócsy professzor, akinek valamikor tanársegéde voltam és opponensem volt, találkozásunkkor azt javasolta : kérd vissza a dolgozatodat és másold le, adjál neki új cí˝ úgy érezte, valahol elakadt met, mert ezzel id˝ot lehet nyerni. O az ügyem. Ijedten kérdeztem, hogy mit változtassak rajta, de megnyugtatott, nem kell változtatni, csak id˝ot kell nyerni. Szót fogadtam neki, és októberben újra beadtam a 150 oldalas disszertációt új címmel. Pár nap múlva összeakadtam Domán Gyurival és érdekl˝odött : mi van a védésemmel ? Elmondtam neki, hogy Mócsy szerint elakadt valahol. Nem baj, mondta o˝ , holnap éppen megyek Erdei Ferenchez (az akadémia f˝otitkárához), akinek földmuvel˝ ˝ odésügyi minisztersége alatt államtitkára voltam, és utána nézek. Két nap múlva felhívott telefonon : képzeld, az Anghy Csaba beadványban figyelmeztette a f˝otitkárságot, hogy legyenek óvatosak, mert én börtönben is ültem, és 56-ban is b˝oven szerepeltem. Erre az Akadémián megijedtek és talonba rakták az ügyemet. Domán kérésére Erdei el˝ovette az aktámat, megmutatta az Anghy levelét. Erre Domán megmutatta, hogy a politikai véleményt o˝ készítette, és az elfogadhatóbb, mint Anghyé, aki nyilas volt, két évig internálótáborban élt, majd belépett a pártba. Karrierje megindult, de 1956-ban nyilvánosan eltépte a tagsági könyvet, stb. Erdei természetesen elfogadta a magyarázatot és én egy héten belül meg is kaptam a védés id˝opontját. Ez volt 56-tal az utolsó 383

Domán György, dr.

Anghy Csaba

Erdei Ferenc

hivatalos kapcsolatom. Az akkori „nyüzsgésem” miatt a pillanatnyi izgalmakon túl semmi látványos, maradandó hátrányom nem származott. Az ebb˝ol az id˝ob˝ol származó tapasztalataim csak meger˝osítették addigi nézeteimet : jellemes ember nehéz körülmények között is kitart világnézete mellett, és ezt az ellentábor is többnyire akceptálja. Adott alkalommal vállalja az igaz ügy melletti kiállást, és nem függöny mögül lesi, hogy más kaparja ki a gesztenyét neki. Ennyi bölcsesség leszurése ˝ után ideje befejeznem a negyven évvel ezel˝otti id˝okre való mereng˝o megemlékezést, azzal a megjegyzéssel, hogy pontosan annyi napig tartott a leírásuk, mint a forradalom : október 23–november 4. Zárszó Ha netán valaki utódaim közül elolvassa három életírásomat, mely a XX. század els˝o felében a velem és körülöttem lejátszódott eseményeket foglalja össze, bocsásson meg azért, hogy még a gépelési hibákat sem javítottam ki, és egyik írás sincs „megszerkesztve”. De nem irodalmi muvet ˝ akartam alkotni, pusztán egy nehéz id˝okben feln˝ott, és nehéz id˝oket átélt (háború, politikai történések) ember próbált beszámolni életének els˝o felér˝ol. Hogy elolvassa-e valaki ? Err˝ol eszembe jut egy kollégám „évi jelentése” az 1940-es évek elején. Az utasítás úgy szólt : minél részletesebb jelentést kér a fels˝obb hatóság. Erre az illet˝o írt 10 gépelt oldalt, és az utolsó el˝otti oldalon az alábbiakat sz˝otte bele a jelentésbe : „Aki idáig elolvasta, az egy marha !” Várta a megye vagy a minisztérium reagálását, de hiába. Úgy látszik, senki sem olvasta végig ! Én titokban reménykedem, hogy a sok utódunk közül lesz olyan, akit érdekel a téma, netán még hasznot is meríthet bel˝ole.

384

Mutató Ágfalva 292 Állami Operaház 97, 101 Államvédelmi Osztály (ÁVO) 313, 320, 332–333, 338, 342–344, 360 Állatkert 79, 101, 322, 382 Állatorvosi F˝oiskola 90–91, 108, 123, 152 Állatorvosok Lapja 352 Állattani és Parazitológiai Tanszék 112 Állattenyésztési Tanszék 123 Alsórönök 196, 261, 265 Alsószölnök 213 Andor Ern˝o 92 Andrássy út 60 307, 310, 313, 320, 323, 333, 340 Anghy Csaba 383 Apátistvánfalva 187, 203 Apátszállás 16 Arad 12 Árkus József 17 Árpád sínautó 205 Ásvány alezredes 201 Auguszta telep 57, 93–95 Bacsó Béla 324 Badaussee 58 Bajánsenye 306 Bajcsy-Zsilinszky Endre 66, 237, 264, 291, 300 Bakay Szilárd 248, 263–264, 300– 301 Bakos Károly 238 Balajti Petronella, nagyanyám 20, 22, 31–33, 41, 50 Bálint Ferenc 336–337 Bánki Ignác 40 Barát László 378 Bárdos László 142, 145, 156–157, 168 Báthory József 58 Bazsika Gyula 307 Bebrics Lajos 360 Bécs 60, 226–227, 300, 302, 361 Bejczy Gyula 314, 321–322 Belcz Móric 303 Belvárosi Kávéház 56, 109

Benárd Aurél 67, 216 Bérczy Lajos 154, 259–260 Berdicsev 228 Berend Iván 328 Berki Lili 78 Beseny˝otelek 14–16, 47 Bévárdi Sándor 370 Bíró rend˝orf˝ohadnagy, Marcali 365 Blazsovics István 90, 92, 161–164 Bodocsi András 289–290 Bodrossy Leó 150 Bogár Imre 326 Bognár József 303–304, 309, 311 Bojtor Imre 380 Bojtos Ferenc 378 Bókai (Bohunka) Lajos 182, 260 Boldizsár Iván 112 Bornemissza Géza 311 Boros-Dósa József, nagyapám 7, 11, 13, 16, 128 Borszéki József 121 Bosznai Sándor 182, 190, 192 Bölcsházy Kálmán 248, 254–260 Brianszki erd˝o 236–237, 262–264 Budinszky József 248, 261 Buksa Károly 131 Butykai Ákos 172 Chorin Ferenc 156, 355 ciszterek 16, 112, 188, 215, 261, 265, 294 Combi, Giampiero 77 Cukor utcai iskola 72 Czipri Mátyás 366–367 Csaba István 195 Csáktornya 334 Cseh Erzsébet, ükanyám 18 Cserepes Jen˝o 195 Csicskár postás, Marcali 372 Csita 29 Csuka Pál 174 Dachau 264, 300–301 Dala Lajos 124 dálnoki Veress Lajos 310, 314–315 Darányi József 231–232, 234, 248 385

Dózsa Katalin Anikó, lányom 358, 368 Dózsa László (Márton), unokatestvérem 16 Dózsa Mária Terézia, lányom 219–220, 293–294, 358–359, 361, 363 Dózsa Rózsa, unokatestvérem 16 Dózsa Veronika Erzsébet, lányom 219, 368 Dragos Károly 55 Dreissiger Zoltán 184 Dremmel bíró, Szentgotthárd 334 Dunaföldvár 189 Dutkay Lóránt 88, 90, 92 Edelsheim-Gyulai Ilona 256 Eger 5, 14–16 Ehrlich Géza 175, 180 Eichmann per 320 Éles Bandi 289 Emericana 108 Erdei Ferenc 66, 158, 351, 383 Er˝oss István 352 Érsekújvár 334 Eschár ezredes 256 Eucharisztikus Kongresszus 61 Fábián Lajos 243, 328 Fábri (Furtkovics) Zoltán 58 Faraghó Gábor 314 Farkasfa 196, 311 Farkas László 255 Fáy Aladár 322 Féja Géza 66, 158, 354 Fejes Péter 17 Fels˝ogöd 134 Fels˝oszölnök 199, 211 Fenyvesi Emília Aurélia (Tanti), feleségem nagynénje 165–166, 189–191 Fenyvesi Ferenc 365 Fenyvesi (Filszeker) Béla, feleségem nagyapja 189–192 Fenyvesi Gyula, feleségem nagybátyja 189, 191–193, 358 Fenyvesi Mária, anyósom 167, 181–182, 184, 189–192 Ferenc József, I. 4–5, 354 Ferrech Rozália 190

Darnica 235–236, 243, 254, 256, 262, 298 Darvas József 158, 323, 354 Dávidházy István 269–270, 272– 273, 276–278 Dávid Zoltán 269–270, 274 Décsi (Dannweber) Gyula 313, 320, 342–343 Demeter Béla 314, 320 Derzsy Domonkos 121 Dese˝o Dezs˝o 118 Dimitrijev-Lgovszkij 236 Dobi István 260, 336 Domán György 382–383 Dombóvár 190 Domján Ferenc 287, 334–337 Donáth György 310 Dornavatra 26 Dósa Antal, dédapám 6–7 Dósa Ilona, húgom 6, 30–31, 34, 47, 50, 56, 59, 90–91, 95, 97–100, 102–104, 110, 129, 139, 150, 160, 166, 174, 191, 268, 329–330, 333, 342, 358–359, 361 Dósa József, szépapám 6 Dózsa Ákos, unokatestvérem 17 Dózsa András István, fiam 219, 290, 293, 329, 368 Dózsa Anna, unokatestvérem 16 Dózsa Béla, nagybátyám 14–16, 25 Dózsa Erzsébet, nagyanyám 6–7, 11, 16, 46–47, 50, 160, 173 Dózsa Éva, húgom 51 Dózsa Éva Katalin, lányom 266, 293, 359 Dózsa Ilona, nagynéném 16 Dózsa István Lajos, apám 4–5, 8–9, 12–15, 25–26, 28–31, 35–36, 40, 43–47, 49, 52–54, 56–57, 59, 67, 83, 87–89, 92, 98, 102–103, 105–107, 110, 129, 133, 150, 169, 283 Dózsa Jen˝o, nagybátyám 14–15 Dózsa Jolán, unokatestvérem 16 Dózsa József, nagybátyám 16–17 Dózsa József, öcsém 51 Dózsa Judit, unokatestvérem 16 386

Háray Béla 73 Hatvan 100 Hazslinszky Bertalan 113 Hegyeshalom 222, 225, 300 Héjjas Iván 324, 355 Hellmann Aurél 292 Hermina út 301 Hetényi Lajos 334 Hetzel Henrik 160 Hevesi úti óvoda, Jászapáti 14 Hidroxigénlúg Gyár, Budapest 208 Hidvégi (Kovacsevics) István, feleségem nagybátyja 189 Hircsák (Csák) István 73 Horthy István 255 Horthy Miklós 61, 132, 172, 238, 255, 288, 314, 324, 354–355 Horváth Béla 314, 322–323 Horváth Imre 359 Horvátkút 243 Hungária Hockey Club 72 Hutyra Ferenc 132 Illatos út 92 Illényi Pál 212, 218–220, 266, 289– 291 Illés András 78 ittebei Kiss Miklós 235, 257 Jaczkó Iván 300, 303, 337, 339 Jaczkó Pál 263–264, 284, 300, 302– 304, 306, 309–311, 315, 319, 322, 337, 339, 357 Jalsovszky Jedda 289 Janikovszky Béla 338 Jány Gusztáv 87 Jászapáti 11, 13, 18–20, 26 József, II. 6 Kádár Tibor 335–337, 344 Kakukk Viktória 22 Kalazanci Szent József 65 Kállai Ferenc 377 Kállay kett˝os 237, 263, 265 Kállay Miklós 237 Kaposvár 164–165, 189–191, 212, 348, 352, 373 Kardos György 316 Karl János 55–56 Károly, IV. 354

Festetich Ern˝o 83 Filszeker Emília (Emma néni), feleségem nagyapjának n˝ovére 166, 190 Filszeker Katalin, feleségem nagyapjának n˝ovére 190 Flóra mozi, Kispest 76 Fogarassy János 268 Ford muvek ˝ 155–156 Francia Kiss Mihály 355 Fridrich patikus, Szentgotthárd 287 Friedreich Endre 84 Frühwald dr., Szentgotthárd 266, 287 Futó vendégl˝o, Balatonboglár 162 Független Kisgazdapárt 161, 243, 260, 264, 284, 301–306, 309–310, 315, 321, 334–335, 339 Galilei kör 25, 29, 35 Gál Richárd 183–184 Ganz Mávag 323 Gáspár Ferenc 185 Gaubek tánciskola, Kispest 162 Geraldine n˝ovér 43, 51 Gerendás Lajos 243 Ger˝o Ern˝o 360 Gestapo 212, 291, 293, 328 Glinszk 271 Gobbi Hilda 78 Gold bádogos 364 Gózon Gyula 79 Gödöll˝o 61 Gödörháza 173 Gömbös Gyula 87 Gömbös szobor 313 Graz 214, 294, 309–311 Gróh Gyula 114 Guoth György Endre 132 Gyarmati Ern˝o 112–114, 120–121, 145, 150 Gyimesi (Giesz) János 125 Gyöngyös 100 Háda József 77, 136 Hajdú Gusztáv 222 Haltenberger Samu 155, 157 Hám Tibor 303, 309, 311, 315, 320, 333 387

Kassa 148, 169, 173, 177, 200–201, 300 Katonapolitikai Osztály 264, 301, 307, 310–311, 313, 315–316, 318, 320–321, 323, 328, 330, 332, 339– 340 Kecskeméti o˝ rnagy 177 Kék Duna panzió, Fels˝ogöd 134 Kelemen István 374, 379 Kelen Endre 145, 147 Keller Antónia 42 Kenéz József (Dávid) 212, 216– 218, 290–291 Keresztény László 40 Kéri (Klein) Miklós 337 Kertész Rózsa 368–369 Késmárk 12, 300 Keszthely 222 Kétvölgy 293 Kijev 227–229, 231, 300 Kirlibaba 26, 29 kisbéri méntelep 159 Kisdeák József 373 Kiskunhalas 16 Kisparti János 52 Kispest 21, 29, 36, 51–52, 90–91, 150, 359, 364 Kiss Ferenc 79 Kiss Gyula 212–213, 215, 221, 285 Kiss József 81 Kiss László 140 Kiss vezér˝ornagy 276 Kisújszállás 12 Kolgyáry László 336 Komáromi Sándor 212, 215, 219, 265, 290–291, 294, 296, 343 Komáromy o˝ rnagy 291–292 Komjádi Béla 72 Kommunista Párt 243, 260, 302, 335, 347 Kóny 189 Kopensteiner (Kocsárd) Emánuel 305 Kornis Pál 310 Korzenszky László 142 Kostyák József 347 Kotán Sándor 142 Kotlán Sándor 112, 287

Kovács Béla 243, 303–304, 315, 332 Kovacsevics István, feleségem nagyapja 189 Kovacsevics Kálmán, feleségem nagybátyja 189 Kovács Ferenc, állatorvos 344 Kovács Ferenc, taxis 183, 185, 199 Kovácsffy Arnold 166 Kovácsffy (Kovacsevics) Arnold, apósom 189 Kovácsffy (Kovacsevics) Arnold 190 Kovácsffy Miklós 190 Kovács József 303 Kovács szálloda, Szombathely 183 Kovarcz Emil 292 Kozáky István 55 Kozó néni 220, 266–267, 289–290 Körmendi László 40 Körmendi Matild 42 Körösztös o˝ rnagy 223, 235, 247– 252, 258, 261 K˝ory Kálmán 40 K˝oszeg 334 K˝oszegi Irma 42 Középiskolai Sportkörök Országos Központja (KISOK) 72 Krakkó 227–228, 300 Krescsatik, Kijev 240, 255 Kufstein 6 Kultuszminisztérium 14 Kunhegyes 255 Kunmadaras 324 Kurszk 229–230 Lábai Judit 90 Labrincz Mátyás 199 Lakatos György 58 Lang Károly 294 Lantos és Tsa 45 László Dezs˝o 158 Latabár Kálmán 157 Lavocsne 263, 281, 300 Lázár Jen˝o 181, 333–336 Lehár Ferenc 238 Lehel Bajtársi Egyesület 108, 112 Léh Sándor 163, 190 388

Lelkes Ödön (Leopold) 347–348, 352 Lemberg 227–228, 282 Leszler ház, Szentgotthárd 293 Lgov 235–236 Linz 59 lovaglás 75 Löffler Iván 289 L˝owensohn fivérek 305 Ludhardovka 272 Ludovika 83, 85 Lukjanov f˝ohadnagy 296–297 Luthár Lajos 286–287 Magda Viktor 235, 239–243, 245, 248, 256 Magvet˝o Könyvkiadó 316 Magyar Egyetemi és F˝oiskolai Hallgatók Országos Szövetsége 109 Magyar Királyi József Nádor Muszaki˝ és Gazdaságtudományi Egyetem 91 Magyar Király vendégl˝o, Székesfehérvár 157 Magyar Közösség 315, 321–322, 331 Magyarlak 299 Magyarszombatfa 173 Magyar Tudományos Akadémia 150 Magyary-Kossa Gyula 118–119, 122 Makai János 81 Maka László 216–218 Manninger Rezs˝o 142, 145–146 Mányoki Kornél 365 Marcali 165, 189–190, 288, 342, 344–345 Marek József 152, 260, 335 Máriaújfalu 213 Mária Valéria telep 57 Markó utca 59, 243, 307, 310, 315, 319–323, 326, 328, 330–332 Markovits osztályvezet˝o et. 348– 350, 353 Márkus Kálmán 280–281 Mátraháza 100 Mattyasovszky Éva 16–17 389

Mattyasovszky János 16 Mattyasovszky Lincsi 16–17 Megele József 119 Melitta n˝ovér 43 Merkli család, Permise 293 Mersits János 290 Mesterházi Lajos 39–42, 53, 82 Mészáros István 346 Mez˝ocsát 15 Mikes István 248, 254, 256–257 Mikó Imre 269–270, 275 Mikszáth Kálmán 108 Miltényi Ferenc 235, 248, 251, 256– 260 Mindszenthy József 342 Miskolczy István 84 Mistéth Endre 215, 310, 314, 320 Mócsy János 110, 131–132, 150– 151, 383 Mogyorósi borbély, Szentgotthárd 337–339 Moldován Emília (Milka), unokatestvérem 16, 167 Moldován Erzsébet, unokatestvérem 16–17, 134 Moldován Ilona, unokatestvérem 17 Moldován Irén, unokatestvérem 17 Moldován Jen˝o 45 Moldován Jen˝o, ifj. 17, 136 Moldován Jen˝o, nagybátyám 16 Molnár Béla 124 Molnár „testvér” 292–293 Molnár „testvért” 293 Mosonmagyaróvár 42, 145 Mujzer András, unokám 75 Mujzer János, vejem 201 Mujzer Orsolya, unokám 75 Mutschenbacherék, Kispest 76 Nádor utca 9 264, 301, 314 Nagyenyed 20 Nagy Ferenc 303, 312 Nagy Imre 372 Nagy Lajos 195 Nagy Októberi Szocialista Forradalom 29 Nagyvárad 12

piaristák 51–52, 54, 64–66, 73, 75, 89, 112, 122, 133, 145, 158, 300, 309, 338 Pilinszky János 300 Pogány Béla 113 Pohorelec 272, 274 Preininger Ilona 212, 219 Prónay Pál 355, 369 Przemisl 300 qqq Emese 17 qqq Ildikó 17 Rábafüzes 214 Rákosi Mátyás 243, 303–304, 317 Rákoskeresztúr 150 Réczei Lászlo 217 Richter f˝otörzs˝ormester 200–202, 204–207, 222 Rippl-Rónai János 190 Rippl-Rónai József 190 Rippl-Rónai Mária, feleségem nagyanyja 190 Rippl-Rónai Ödön 190 Ritkaháza 293 Róma 62 Rónai Miklós 56–57 Rotter Emília 91 Rózsák tere 21 Safrankó Emánuel 305–307, 309, 315, 318, 330 ˇ 286 Sal (Salovci) Saláta Kálmán 309, 311–312 Sárosi György 77, 136 Sárospatak 269–270 Sásdi János 350 Schneemayer Mihály 146 Schrenk Gusztáv 101 Schütz Antal 51 Schwoy Lajos 314 Sik Endre 66 Sik Sándor 51, 66 Sima Imre 112 Simon pap 355, 369 Simor Erzsébet 16 Siófok 89 Skorzeny, Otto 264, 301 Sohár István 126 Sólyom László 315 Somogyi Béla 324

Náray-Szabó alezredes 273, 277 Nemeskürthy István 224 Németh János (állatorvos) 233 Németh János (Jamesz), vízipólós 72 Nemzeti Színház 78, 101, 289 NKVD 301 nyíregyházi huszárlaktanya 169 Nyugati Kisújság 306 Ódry Árpád 79 Ormos Éva (Pázsitné) 103 Orosz Adél 97 Orosz Kálmán 97 Orosz Mária 97 Orosz Márton 97 Országos Állategészségügyi Intézet 142 Országos Társadalombiztosítási Intézet 57 ˝ Oriszentpéter 195, 305 ˝ Mihály 195, 245 Or Ötl Margit 91, 120 Öveges József 66 Pados József 358, 374, 379 Pálffy Erzsébet 91 Pálffy Fidél 292 Pálfy-Österreicher György 315 Pápai György 121 Papp Gyula 183 Parád 99 Passau 58 Pataki Ferenc 163 Pelle István 57 Pellérdi László 209 Pellérdy László 112 Penc 155 Penza 28–29 Permise 212, 219, 293–294, 297 Perneczkóy Tivadar 124 Pesterzsébet 18 Pestvidéki Fogház 43 Péter Ern˝o 331, 333 Péter Gábor 313, 342 Pétervására 101 Peyer Gyula 337 piarista diákszövetség 65, 107, 139, 158, 354 390

Szent István Bajtársi Egyesület 109 Szent-Iványi Domonkos 314, 317 Szentmiklósy István 309–310 Szentpétervár 29 Szepeshelyi Andor 132 Szepesi-Schaurek Ottmár 177 Szeredina Buda 237, 263 Szigetvári Péter, unokám 15 Szigetvári Tamás 71 Szigetvári Vince 284 Szilágyi Aranka 17 Szilfamajor, Fejér megye 156 Szirmai Jen˝o 347, 379 Szociáldemokrata Párt 57, 302, 337 Szociális Missziótársulat 43, 57, 99 Szokol Ágoston 169 Szókup Lajos 101 Szollás László 91 Szolzsenyicin, Alekszandr 224 Szombathely 181, 183, 219, 264, 292, 300, 307, 312–313, 334, 338 Sz˝oll˝osi Lóránd 315, 319–320 Szörényi Éva 79 Szucs ˝ Gyula 174 Szucs ˝ István 181 Szügyi Zoltán 264, 301, 314–315 Szürketaxi 155 Tabi László 248 Takács Lajos 348 Tampere 29 Tarnopol 282 Tattersal 75, 110 Teleki Pál 66, 354 Terbócz (Terbeaux) Gizella, feleségem nagyanyja 189 Terták Elemér 82 Thököly úti ház 381 Tihanyi Yacht Club 74 Tiszafüred 15 Tito 11, 287 Toldi Géza 77 Tóth Béla 336 Tóth János (Csaszi) 358–359, 363, 368 Tóth Lajos 84

Somogy Jen˝o 352 Somogyszentpál 349 Sóti Balázs, nagyapám testvére 18–20 Sóti István, nagyapám testvére 19 Sóti József, dédapám 17, 19 Sóti József, nagyapám 18, 20, 47, 49–50, 103, 111 Sóti József, nagybátyám 21–22, 32 Sóti Piroska, apám unokatestvére 18, 20 Sóti Sándor, apám unokatestvére 18 Sóti Terézia, anyám 4–5, 14, 20–22, 26, 28–31, 35–36, 42–44, 46, 48– 49, 51, 53–57, 59, 63, 76–77, 89– 90, 92–100, 102–106, 108, 110– 111, 114, 116–117, 124–125, 129, 131–133, 139–140, 143–144, 150, 167, 220, 265 Sóvári Tihamér 314, 316, 322 Stork Anna 101 Stork Gyula 101 Stork Károly 101 Stork Sándor 99 Stósz fürd˝o 21 Szabad Nép 315, 319, 321 Szabás 165, 167, 178, 180, 182 Szabó Rozália, nagynéném 14 Szabó Sándor 289 Szakonyfalu 303 Szalánkai Pál 232–234 Szálasi Ferenc 288, 292 Szaller Miklós 26 Szántó Lajos 367 Szántó László 357 Száraz Béla 40 Szász Ern˝o 306 Százados úti kenyérgyár 115 Szécsi István 350 Székely (Schlézinger) Ern˝o 195, 207, 286 Széky Antal 118 Szeleczky Zita 78, 155 Szentgotthárd 7, 153–154, 173, 183–184, 192, 195, 197, 265, 270, 305, 313, 343 Szentgotthárdi Dohánygyár 243 391

Tóth Mihály 362, 378 Tölgyesi Lajos 374, 378 Törzsök Éva 361 Törzsök István 361, 378 Tripolisz, Angyalföld 64 Tunisz 62 Tupics Péter 196, 311–312 Turul Szövetség 108 Uray György 200, 204, 206–207 Utassy Bandi 134–135 Vadbiológiai Állomás 86 Vágó Pál 11 Vajda László 329 Valéria telep 94–95, 116 Varga Béla 161, 303 Varga László 323 Vásárosnamény 141 Vass Terézia, nagynéném 14 Vass Zoltán 304 Vas Zoltán 359 Vaszary Piroska 289–290 Velemér 173 Veres Péter 66, 158, 323, 354 Veszprém 190 Viczián Antal 366 Viktor Emánuel, II. 133 vitorlázás 74 vlaszovisták 280 Vogel Dávid 286, 288 Vorosilov, Kliment Jefremovics 243, 303, 313

Vörösvári úti katonai pékség 115 Walter Katalin 157 Weidlich ház, Szentgotthárd 181, 220 Weiss Antal 169 Weiss Manfréd 355 Weiss Mannfréd 155–156 Wekerle-telep 36, 91 Wetzel György 208–209 Winkler plébános úr 42 Wolkenberg Alajos 84 Zách Rudolf 305–306 Zalaegerszeg 59 Zalka Máté laktanya 340 Zbárézs 239 Zimmermann Ágoston 104, 120, 122–123, 143, 145–151, 153–154, 259 Zimmermann Gusztáv 150–151, 154 Zita telep 94 Zólyomhegy 58 Zöld fa vendégl˝o, Szentgotthárd 183 zzz Éva 167 Zsellengér Gyula 137 Zsiborás József 369, 378 Zsigmond Gyula 334 Zsigmond László 318, 334

392

Apánk, nagyapánk, dédapánk els˝osorban nekünk írta le, milyen volt életének els˝o fele. A másodiknak már mi is részesei voltunk. Azért adjuk közre ezeket a magánfeljegyzéseket, hogy megmaradjanak kés˝obbi leszármazottainak. Valamint azért, mert talán találnak benne érdekes adatokat a XX. század történelmével foglalkozók is. Az els˝o részben az 1944-ig, utolsó leszereléséig való eseményeket beszéli el, megemlékezve o˝ seir˝ol, gyerekkoráról, iskoláiról, neveltetésér˝ol, a családalapításról és háborús élményeir˝ol. A második rész a II. világháború utáni évekr˝ol szól, „politikusi karrierjér˝ol” és ennek következményér˝ol, kétszeri bebörtönzésér˝ol. Az utolsó rész az 1956-os forradalom napjaiban Marcaliban és Pesten tapasztalt eseményekr˝ol szól. Az eredetileg egybefolyó szöveget zárójelbe tett címekkel részekre tagoltuk, a szövegben el˝oforduló fontosabb neveket, helyeket egy mutatóba gyujtöttük, ˝ és néhány lábjegyzetet szúrtunk be. Ezen felül minimálisan nyúltunk a szöveghez, csak a nyilvánvaló hibákat javítottuk.

Dr. Dózsa István Életem története

Recommend Documents