1
Zuihicu A zuihicu a feltevések szerint a napló műfajából bontakozott ki, erősen szemlélődő illetve kritikus tendencia és egyéni kifejezésmód jellemzi.
A zuihicu műfajában a Heian-korból Szei Sónagon Párnakönyve maradt fenn, amely tartalmát tekintve sok hasonlóságot mutat a Tiszavirág naplóval1 és a Muraszaki Sikibu naplóval. Azonban a Párnakönyvvel összehasonlítva ennek a két naplónak a látóköre sokkal szűkebb, és a stílusuk sem olyan változatos. A Párnakönyv az élet és a természet sok vonatkozásával foglalkozik. A Kamakura- és Muromacsi-korból Kamo no Csómei Feljegyzések a fűkunyhóból és Josida Kenkó Üres órák hordaléka című művét ismerjük. A Feljegyzések a fűkunyhóból az emberi élet mulandóságáról szól, ez az egyetlen témája, ezért ebből a szempontból kérdéses, hogy zuihicunak nevezhetjük-e, mégis a zuihicuk közé sorolják. Másfelől, az Üres órák hordaléka a műfaj igazi képviselője. Érdekessége, hogy a különféle filozófiák – a buddhizmus, a konfucianizmus és a taoizmus – egyszerre vannak jelen benne, ami betekintést nyújt számunkra a Kamakura-kor végi művelt emberek gondolatvilágába. Napló Az első irodalmi alkotásnak tekinthető napló Ki no Curajuki 935-ben írott naplója, a Toszai napló. Formáját tekintve a korabeli kanbun naplókhoz hasonlóan kronológikus (olyan napló, amelybe időrendben, naponta írnak feljegyzéseket), viszont a körülbelül negyven évvel később íródott Tiszavirág napló [írója] már nem törekszik rá, hogy napról napra vezesse a naplót. A szerző csak az emlékeiben megőrzött nagyobb eseményekről ír, az idő múlását követve, önéletrajzi jellegű mű. Tartalmát tekintve is elmondható, hogy a [szerző] igazi érzelmeit feltáró alkotásról van szó. Kijelenthetjük, hogy az ezt követő Heian-kori női naplók szemléletükben és stílusukban többnyire a Tiszavirág napló irányvonalát követik. A Heian-kor közepe után számos nők által írott, kiváló naplót láthatunk. Az Izumi Sikibu napló nyílt kifejezésmódja és egyéniségének ereje páratlan. A Muraszaki Sikibu naplóból kiérezhetjük a szerző gondolatainak mélységét. A Szarasinai naplót áthatja a romantika. Az Edo-korban haiku költők írtak szép naplókat. Macuo Basó Szagai naplója haibun napló (a haiku hangulatvilágát tükröző írás). Kobajasi Issza Hetedik naplója haiku és tanka versekkel átszőtt mű.
1
Más fordításban: Ökörnyál napló.
2
Heian-kori monogatari – középkori regények A Heian-kor elejétől a Kamakura-korig alkotott, monogatarinak nevezett irodalmi művek közül a ma is olvasható, legrégebbi időszakból fennmaradt művek többek között a Taketori monogatari és az Isze monogatari. A legendákon és szecuvákon alapuló, romantikus, kalandos történetek közül a Taketori monogatari, és a verseket központba állítva kibontakozó utamonogatari műfajában pedig az Isze monogatari példáját követve több mű is született, például a Taketori irányzatában az Ucubo monogatari, az Isze irányzatában a Jamato monogatari. Ezenkívül, a való élet problémáival foglalkozó mű az Ocsikubo monogatari. A Taketori monogatari irányzatára jellemző romantikus, kalandos jelleg, az Isze monogatari líraisága, az Ucubo monogatariban vagy az Ocsikubo monogatariban látható elbeszélő jelleg, a Tiszavirág naplóban megmutatkozó, az ember belső világának hű ábrázolására törekvő attitüd – mindezeket egyesítve jött létre a Gendzsi monogatari. A benne fellelhető “mono no avare”, a dolgok iránti érzékenység mély szépsége miatt hosszú időn keresztül a vaka költők számára kötelező olvasmánnyá vált, másrészt a valóság ábrázolására törekvő szellemiségét a modern regények [korában] is nagyra értékelik. A Gendzsi mongatarit követően megnőtt az érdeklődés a monogatari iránt, sok művet alkottak, de egyik sem érte el a Gendzsi monogatari színvonalát. A Kamakura-korban továbbra is írtak monogatarikat. Ezeket giko monogatarinak (‘régit utánzó’ monogatarinak) nevezik, mert fő témájuk a Heian-kort idéző szerelmi történet. A Muromacsi-korban jelent meg az otogizósinak nevezett középkori regény műfaja. A Kamakura-kor végétől az Edo-kor eleje tájáig számos olyan rövid történetet írtak, amelyek tartalmukban és szóhasználatukban könnyen érthetőek és befogadhatóak voltak az átlagemberek számára, ezeket nevezzük otogizósinak. Közel száz maradt fenn máig, mint például az Isszunbósi vagy a Monogusza Taró, amelyek közül sokat gyermekeknek szóló olvasmányként ma is átdolgoznak és kiadnak. Az újkori regény Az Edo-kor eleje táján jelent meg a kanazósi [műfaja], amelyet főleg kanával írtak. A kanazósi a Muromacsi-kori otogizósi műfajának folytatása. Vannak közte olyan művek is, amelyek felvilágosító jellegűek, didaktikusak, nehezen nevezhetők irodalmi alkotásnak. De olyanok is akadnak, amelyekben sok a regényes elem vagy olyan új témákkal is foglalkoznak, amelyeket az otogzósiban még nem láthattunk, például a
3
humoros történetek (varaibanasi), a nevezetességeket bemutató útleírások (meisoki), vagy az örömnegyedekről szóló művek (júrimono). Ebből a szempontból [a kanazósi] átmenetet jelent a középkori regény az újkori regény között. A kanazósiból Ihara Szaikaku megjelenésével bontakozott ki az ukijozósi műfaja. Az ukijozósi a korabeli megerősödő városi polgárság, a csónin réteg életét mutatja be, a szerzők és a művek főszereplői is közülük kerülnek ki, Szaikaku halála után sok ukijozósi író utánozta Szaikakut, de műveik nem érték el Szaikaku műveinek színvonalát. A 18. század eleje táján a kiotói kiadó, a Hacsimondzsija által kiadott művek (hacsimondzsijabon) jelentek meg új érdekes témákkal (ezek olyan művek, mint az ún. jakusa hjóbanki, amely többek között a színészek művészetének értékeléséről szól, a júri hjóbanki műfaja, amely a különböző vidékek örömnegyedeinek szokásait írja le, vagy a katagimononak nevezett ukijozósi). A műfaj szerzői többek között Edzsima Kiszeki, Hacsimondzsi Dzsisó. Az ukijozósi műveket Oszakában és Kiotóban (ezt a vidéket nevezzük Kamigatának) írták, de amikor hanyatlásnak indult, akkor az irodalmi tevékenység központja Edoba helyeződött át. Edoban a korai időktől kezdve kiadott és olvasott műfaj volt az ún. akahon. Ezek képeskönyvek, amelyek olyan meséket tartalmaznak, mint a Momotaró vagy a Majom és a rák csatája, és azért hívják akahonnak (piros könyvnek), mert a borítója piros. Ezt követte a kurohon, amelyből sokat adtak ki és széles körben olvasták (ezek fekete borítójú képekkel illusztrált könyvek és kabuki darabok cselekményét, történelmi témákat, életrajzokat tartalmaznak). A kurohonnal egyidőben volt népszerű az aohon (halványzöld borítójú, a kurohonhoz hasonló témájú művek). Az akahont, a kurohont és az aohont követően megjelenő kibjósi (sárga borítójú, képekkel illusztrált könyv) a korabeli életet ábrázolja, szójátékok és írónia szővi át, és ez már felnőtteknek szóló mű. Kibjósi szerzők többek között Koikava Harumacsi és Szantó Kjóden. A 19. század eleje tájától kezdték ezeket a vékony képes köteteket összefűzve kiadni. Ezt nevezzük gókannak. A könyv külalakjának változása összefüggött a tartalom változásával, a cselekmény bonyolultabbá vált és az elbeszélés módja is változatosabb lett. Gókan író például Rjútei Tanehiko. Az akahont, a kurohont, az aohont és a kibjósit [összefoglaló néven] ezósinak is hívják, mivel a képek fontos szerepet töltenek be bennük. Az ilyen művekkel szemben, amelyeknél azt tartották fontosnak, hogy [az olvasók] a képeket nézzék, létezik a jomihonnak nevezett műfaj, amelyet azért neveznek így, mert ezekben a könyvekben az olvasásra szánt szöveg az elsődleges. A Genroku-kor (1688–1704) tájától kezdték fordítani és adaptálni a kínai regényeket, és ezek hatására új stílus született. Ez a jomihon. Kezdetben az oszakai Cuga Teisó, Ueda Akinari írtak ilyen műveket, később
4
Edo lett a központja. Sok író sorolható ide, például Takebe Ajatari, Takizava Bakin, Szantó Kjóden, és sok ilyen mű jelent meg. Közűlük sokban megjelenik az a konfuciánus szemlélet, amely szerint a jó elnyeri a jutalmát, a rossz pedig a büntetését (kanzen csóaku), illetve a buddhista ok-okozat törvénye, a karma. A gókan és a jomihon elsősorban kitalált történeteket tartalmaz, ezzel szemben [ebben a korban] olyan, a valóságot tükröző irodalom is létezett, amelynek képviselői a sarebon, a kokkeibon és a nindzsóbon műfaja. A sarebon az örömnegyedek világát ábrázolja, ezért úgy vélik, hogy az ukijozósik közé tartozó, ún. kósokumono (kurtizán történetek) műfajából származik. Azonban a sarebon a hangsúlyt a cú bemutatására helyezi, ezért nagyon eltér Szaikaku kósokumono műveitől, amelyek az embert a maga valójában akarják bemutatni. (A cú azt jelenti, hogy valaki szakértője az örömnegyedek világában szokásos szóhasználatnak, viselkedésmódnak, a holmik kiválasztásának, és ha nem eszerint viselkedik, ostobának tartják.) Olyan írókat sorolunk ide, mint Inaka Ródzsin Tada no Ojadzsi, vagy Szantó Kjóden. A Kanszei korszak (1789–1801) évei alatt, miután a sarebont betiltották, helyette a kokkeibon vált népszerűvé. Ez, a sarebontól eltérően, az átlagemberek életét ábrázolja, szövege bővelkedik szójátékokban (saredzsigucsi – olyan szójáték, amely arra épül, hogy a közönséges, mindennapi életben használt szófordulatokat hasonló kiejtésű, de más jelentésű szavakkal helyettesítik), és hétköznapi cselekedetek a humor forrásai. Kokkeibon írók többek között Dzsippensa Ikku és Sikitei Szanba. Ide sorolható a Meidzsi-kor elején élt Kanagaki Robun is. A Kanszei korszak éveiben betiltott sarebon ily módon vett új irányt a kokkeibon műfajával, másrészt pedig a nindzsóbon műfajában született újjá. A nindzsóbon az örömlányok helyett a csónin rétegből kikerülő hétköznapi lányokról vagy művészetekkel foglalkozó nőkről szól, az ő szerelmi életüket ábrázolja. A műfaj fő képviselője Tamenaga Sunszui.
Dráma A Nara-korban a Tang Kínából bekerült szangaku (egyfajta zenés kísérettel előadott akrobatikus elemekből illetve humoros utánzásból álló hagyományos tánc) mellé társultak a Japánban régtől fogva létező táncok és az utánzás művészete (olyan művészet, amely madarak, állatok, bogarak hangjának ügyes utánzásából áll. Olyan előadás, melynek során ezek bőrébe bújva mutatnak be ehhez illő lelkiállapotot vagy viselkedést), és így létrejött a szarugakunak nevezett műfaj. Ez a Heian-korban történt. Kezdetben a császár által megtekintett szumó versenyek alkalmával mutatták be, később
5
szarugakunak hívták az olyan humoros mozdulatokból, párbeszédekből álló előadásokat is, amelyeket evészet-ivászat alkalmával mutattak be szórakoztatásul. A Kamakura-korba lépve a templomokban buddhista prédikációk után vagy a szamurájok házaiban tartott lakomákon adták elő szórakoztatásul. Idővel megjelentek a hivatásos szarugaku előadók, akiket szarugakusinek hívnak. A szarugakusi társulatok neve za, ezek a társulatok egy-egy nagyobb templomhoz vagy szentélyhez tartoztak. A Muromacsi-korba lépve az egyes tartományok, mint Jamato, Jamasiro, Isze, templomaihoz és szentélyeihez köthető társulatok [által előadott] szarugaku, kiegészülve a kuszemai (meglehetősen hosszú szöveg éneklése dob kísérettel és tánccal) szövegével és felépítésével, illetve a heikjoku (a Heike monogatari biva kísérettel történő előadása) dallamával, nagy fejlődésen ment keresztül. Közülük különösen a jamatói Kaszuga szentélyhez tartozó Júzaki-za társulat két képviselője, Kanami és Zeami (apa és fia) által előadott szarugaku darabok váltak rendkívüli, nagyszerű darabokká, Asikaga Josimicu támogatásával. Másik három, szintén jamatói társulat, a Konparu, a Hósó és a Kongó ugyancsak kibontakozott. Ezt hívják a nó négy iskolájának, de a nó kifejezés a Kanami és Zeami által létrehozott szarugakut jelöli. A nó szó magára az előadásra vonatkozik, a nó szövegét jókjokunak hívják. A jókjoku szövege szép, mély érzelmeket rejt magában. A szarugaku a Muromacsi-korban vált nó elnevezéssel kifinomult, elmélyült drámai műfajjá, másrészt belőle jött létre a kjógennek nevezett színművészet. A kjógen a szarugaku eredeti humoros jellegét vitte tökélyre. Olyan irodalmi műfaj ez, amelynek középpontjában a korabeli átlagos beszélt nyelven folyó párbeszédek állnak, és amelynél a legfontosabb szempont a humor, esetenként előfordulnak köztük a társadalommal szembeni kritikát magukban foglaló darabok is. A Muromacsi-kor vége felé elterjedt az a szokás, hogy különféle történeteket biva kísérettel és a taktust a legyezővel ütve dallamos recitálással adtak elő. A történetek egyike a Dzsóruri monogatari (Dzsóruri hercegnő és Josicune történetét leíró monogatari) volt, a hozzá tartozó dallam rendkívül népszerű lett. Így később már csak ezt a típusú dallamot használták, és az összes, különféle történetet dzsórurinak kezdték hívni. Másrészt, már régóta létezett a bábozás technikája, a bábok mozgatásával bemutatott előadás. Ehhez a bábművészethez különféle történetek és dalok társultak, és ahogy a dzsóriruival is egyesült, fokozatosan kialakult a drámai formája, így jött létre az a báb-dráma, amelyet dzsóruri sibainak vagy ningjó dzsórurinak hívunk. A dzsóruri recitálása és a bábszínházi darabok előadása a 17. század nyolcvanas éveiben lépett új korszakába és lett rendkívül elterjedt a két nagy mester, a dzsóruri szerző Csikamacu Mondzaemon és a dzsóruri előadóművész, Takemoto Gidajú együttes megjelenésével.
6
Csikamacu 1686-ban írt először dzsóruri darabot Gidajú számára. Ez volt a Győzelmes Kagekijo. Ezt a darabot Gidajú az ún. gidajú dallammal recitálta és ezzel született meg az új dzsóruri. Csikamacu minden műve érzelmekkel teli, ugyanakkor erős hangsúlyt kapnak a társadalom által előírt kötelességek. Csodálatos irodalmi alkotások, érdekes cselekménnyel és ügyesen kidolgozott szinpadi jelenetekkel. Csikamacu a Takemoto társulat (Takemoto Gidajú színháza) szerzője volt, egy másik színház társulatának, a Tojotake társulatnak Ki no Kaion volt a színdarabírója. Későbbi szerzők többek között Namiki Szószuke, Takeda Idzumo, Csikamacu Handzsi. A kabuki kezdetét az Edo-kor legelején az ún. okuni kabuki jelentette, amelyet egy Idzumo no Okuni nevű nő adott elő. Úgy tűnik, hogy a nó erősen hatott rá. Az okuni kabukit követően sok női kabuki (onna kabuki) előadást tartottak, ezek mindegyikének központi eleme, az okuni kabukihoz hasonlóan, a tánc volt. A bakufu ezt betiltotta, a helyette megjelenő vakasú kabuki (fiatal fiúk által előadott kabuki) és a jaró kabuki (férfiak által előadott kabuki) továbbra is a hangsúlyt a táncra helyező szinpadi előadás maradt. A Genroku korszak (1688–1704) ideje táján számos kiváló színész jelent meg és a kabuki végül elterjedtté vált. Azonban, ebben az időben – bár néhány művet Csikamacu illetve Szaikaku is írt – a darabok nagy részét maguk a színészek írták. Az Edo-kor második felében, amikor a dzsóruri hanyatlani kezdett, helyette a kabuki indult komoly virágzásnak, és a hivatásos szerzők megjelenésével a szövegkönyvek is nagy fejlődésen mentek keresztül. Vaka költészet Sok kérdés nem tisztázott azzal kapcsolatban, hogy hogyan jött létre az ókori dalokból a vaka, mint önálló költői műfaj. A Nara-kort megelőzően is elég sok vaka magángyűjtemény készült, de ezek nem maradtak fenn. Ennek a kornak a vakáit egyetlen könyvből, a Manjósúból ismerhetjük meg. A Manjósúban csókákat (hosszú verseket), tankákat (rövid verseket), szedókákat, busszokuszeki versformájú verseket és rengákat gyűjtöttek össze, és ezek valahogy azt az érzést keltik, hogy a régi dalok nyomát őrzik. E kor a vakáinak jellegzetessége, hogy számos különféle témáról szólnak, és őszintén fejezik ki az ezekhez fűződő mély megindultságot. A költők a társadalom összes rétegéből kerültek ki, a császároktól a közemberekig. A Heian-korba lépve, a kor első századában nagymértékben virágzott a kansibun (kínai nyelvű költészet és próza), de Daigo császár uralkodása idején elkészült az első császári rendeletre összeállított vaka antológia, a Kokinvakasú, így a vaka új életre kelt.
7
Ezután ötven év eltéréssel jelent meg két gyűjtemény, a Goszen vakasú és a Súi vakasú, majd hatvan év eltéréssel újabb kettőt állítottak össze, a Gosúi vakasút illetve a Kinjósút, huszonnégy évvel később a Sika vakasút, harminchat évvel utána a Szendzaisút, vagyis egymás után állították össze a versgyűjteményeket, így alakult a vaka története korszakról korszaka. A Kokinsúban szereplő, régebbi korból származó versekkel kapcsolatban úgy érezzük, hogy közel állnak a Manjósúhoz, viszont a legújabb verseknél már az ötletek szépségére és a tökéletes szóhasználatra helyezték a hangsúlyt. A Kokinsú összeállítása után körülbelül százhatvan évvel szerkesztett Gosúisúban előfordultak olyan költők is, akik elutasították a verselési technikákat, és a természetet tekintették a költészet kiindulópontjának. A következő nyolcvan évben készült el a pompás Kinjósú és szomorú hangulatú Sikasú, amelyek ezt a természetből merítő verselést követték, ugyanakkor eleganciára és kifinomultságra törekedtek. A Szendzaisú szépsége a júgenben (‘misztikus szépség’) rejlik. (A júgen kifejezést használták már a Heian-korban is, de elsősorban a középkori irodalom központi esztétikai kategóriája. Számos értelmezése van. Ezekben közös a “mélység”.) Mély, megfoghatatlan szellemiség kifejezésére való törekvés jellemzi. A nyolcadik császári versgyűjtemény, a Sinkokin vakasú célja ennek a mély szellemiségnek a kifejezése volt, a Kamakura-kor elején keletkezett. A vaka igazi virágkorát a Heian-kortól a Kamakura-kor elejéig élte, gyakran rendeztek költői versenyeket (utaavasze), amelyeken a költőket két csapatra, jobb és bal csapatra osztották, egyenként nyújtották be a verseiket, amelyeket elbíráltak, és ezt többször megismételték. Sok magángyűjtemény is készült. Ezeket kasúnak nevezzük. A Kamakura-korban a Sinkokinsún kívül még nyolc császári rendeletre összeállított antológiát szerkesztettek. Magángyűjtemény is sok született, de ebben a korban a versek már modorossá váltak. A Muromacsi-korban még öt császári antológiát szerkesztettek, de ezek nem különböztek a Kamakura-kori gyűjteményektől. A Sin szendzai vakasú és a Sin súi vakasú összeállítása között mindössze öt év telt el, utána még két gyűjtemény készült, és ezzel véget is ért a császári antológiák története. Az Edo-kor az az időszak, amikor a költők kezdték visszanyerni a költői szabadságot, amihez számos tényező járulhatott hozzá. Először is arra gondolhatunk, hogy a klasszikus művek tanulmányozása eloszlatta a középkort körülvevő homályt, és elmélyült a csónin rétegre jellemző, a realitást fontosnak tartó felfogás. Viszont érdekes az is, hogy amikor a költők már úgy költhettek verseket, hogy nem kötötték őket a hagyományok, az Edo-kor vége felé, a Manjósú és a Kokinsú szelleméhez közel álló művek születtek.
8
Renga, haikai, haibun A renga költészet kezdetét a tanrenga jelentette (olyan vers, amelynek 5-7-5 morás verszakát az egyik ember írja, és egy másik ember folytatja egy 7-7 morás verszakkal). Ez a Heian-kor közepétől elterjedten művelt szórakozás volt a költők körében. A 11. század táján jelent meg a három-négy versből álló láncvers, a kuszarirenga, amelynél még nem volt megszabva a versek száma. Úgy vélik, hogy az a szabály, miszerint a csórenga (hosszú renga) ötven vagy száz versből áll, a 12. századtól a 13. századig tartó időszakban alakulhatott ki. A Kamakura-kor elején alakult ki a különbség a humoros tartalmú renga – musinrenga – és az elegáns tartalmú renga – usinrenga – között. Később a musinrenga az átlagemberek körében terjedt el, míg az usinrenga verselést a nemesség művelte, és Nidzsó Josimoto volt az, aki ezt a kettőt harmonizálva irodalmi színvonalra emelte a rengát. A Muromacsi-korban jött létre az ún. haikai no renga, melynek célja a komikum, a humor volt. Annak az időszaknak a költői, amikor ez önálló műfajjá vált, Jamadzaki Szókan és Arakida Moritake voltak. Az Edo-korba lépve Macunaga Teitoku megjelenésével a haikai (a haikai no rengát már így hívták) még elterjedtebb lett. A Teitoku által vezett iskola neve Teimon. A Teimon iskola haikai költészetével szemben létezett egy másik iskola, a Danrin, Nisijama Szóin vezetésével, aki a kötetlen formájú, új haikai híve volt. Majd ezután jelent meg Macuo Basó. Ő a Teitoku köréhez tartozó Kitamura Kigin tanítványa volt, de a Danrin iskola hatott rá, és később saját iskolát alapított, a Sófút. Basó halála után a tanítványai között hatalmi harc tört ki, és a versek minősége is hanyatlott. A 18. század vége felé Tan Taigi és Josza Buszon színre lépésével a haikai megint népszerű lett. Őket követte a 19. század elején Kobajasi Issza. A haikai költők írásai, bár prózáról van szó, a haikaihoz közel álló prózai művek, mivel a haikai hatása érezhető rajtuk. Ezeket haibunnak nevezzük.