„Lesznek olyan hiányaink, amelyek végigkísérik az életünket anélkül, hogy betölthetnénk azokat. A tegnapi ölelést, az elmaradt múltbéli dicséretet, gyöngédséget, biztonságérzetet, boldogságot ma már nem kaphatjuk meg. Ám ha fölfedezzük és megelégszünk azzal, amit a mai nap ad, főleg ha teszünk is érte, hogy kaphassunk, az megelégedetté tehet a hiányaink ellenére.” – Pál Feri atya
Kedveseim! Fogadjátok szeretettel ezt a kis könyvecskét emlékül, s amikor úgy érzitek, nagyon hiányzik Apa, vegyétek elő, s a barátok visszaemlékezésein keresztül ott lesz veletek Édesapátok. Ott lesz veletek nagyszerű lénye, embersége, tisztasága, örömei, bánatai, erősségei, gyengeségei. Minden, ami Ő volt, Bennetek él tovább. Sok szeretettel a 2014. évben, Húsvét idején
Anzelm atya Homília /vázlat Jagudits Balázsért mondott Liturgián Pannonhalma, 2012. november 3. IGE: „Bizony mondom néked, ma velem leszel a paradicsomban.” (Lk 23, 33.39-43) ÉRZÉS: üresség, fájdalmas hiány Kedves Testvérek! Kedves Orsi, Ági, Andris, Matyi és Eszter! Balázs halála és Krisztus szeretete gyűjtött egybe bennünket! Tőle Búcsúzni, Őt megsiratni és Érte hálát adni jöttünk össze Isten házában. Az imádság formái ezek: a búcsúzás, a sírás és a hálaadás – semmi sem idegen Isten Szentlelkétől, Aki mindenben benne van, az ürességben, a veszteségben is. És mindeneket átjár. Nehéz szívvel állunk itt, nehéz imádkoznunk, nehéz megértenünk, elfogadnunk Balázs halálát. Balázs, Krisztus tanítványa volt. Mint legtöbben tudjátok, felnőtt korában keresztelkedett meg. Mi 1998-ban ismerkedtünk meg. Ő szólított meg a Hegyről a Tóthegy felé guruló buszon. Kérdezte, mellém ülhet-e? Balázs nem született bele az Egyházba, hanem felnőtt korában tért meg. Ahogy kicsi gyermek korában járni tanult: lépésről lépésre, kérdésről kérdésre haladt – haladtunk, míg megerősödött benne Krisztus ismerete és szeretete. Balázs hiteles ember volt. Erőszakmentesen élt, mint példaképe Gandhi. Úgy tudott radikális lenni, hogy közösségben maradt, közösséget vállalt családjával, barátaival. S ez a közösségvállalás néha a távolságvétel révén volt lehetséges. Balázs imádkozó ember volt. Az elmúlt hónapokban legtöbbet az imádságról beszélgettünk: az imádságra való képtelenségről, és az
imádságra való készségről. Az imádkozó ember vágya, hogy testében megláthatja az élő Istent. A szenvedés, a megsemmisüléstől való félelem, a gyász gyakran képtelenné tesz bennünket az imádságra. Most mi is átéljük ezt az imádságra való képtelenséget, értetlenül állunk, nehezen találunk szavakat. Ezért választottam a Jób könyvének imént olvasott szakaszát. Jób könyvében ezt olvassuk: „testemben látom meg az élő Istent. Saját magam látom meg őt, tulajdon szemeim látják meg, nem más, bár veséim is megemésztetnek.” (Jób 19, 1.23-27.a:). Ezekben a szavakban bizonyosság, egyértelműség van: színről színre láthatja meg Jób a Teremtőt. A szenvedés Jób életében nem oltja ki az Isten-látás vágyát, bizonyosságát. Nyoma sincs a félelemnek, a szégyennek, a kishitűségnek. Azonban, ha tovább olvassuk Jób könyvét, azzal szembesülünk, hogy aki korábban hitvalló, a Gondviselőben vetett bizalommal élő ember, a szenvedés miatt ismét eljut a megsemmisüléstől való félelemig, a kétkedésig. A szenvedés, mint búvópatak tör fel Jób életében, és a Jób könyvét olvasó ember életében, a mi életünkben. A szenvedés: a félbehagyott munkákból, a test működési elégtelenségéből, a magányból, a megsemmisüléstől való félelemből, a bizonytalanságból, az elmulasztott találkozásokból, a meg nem bocsátott bűnökből, a ki nem engesztelt életeseményekből fakad. Balázs, szenvedése hónapjaiban sok önismereti munkát végzett el: halála előtti nap eljutott a kiengesztelődésig, ld. Karácsonyra, Jézus születésének megünneplésére készült: a halála előtti napon szentestére vendéget hívott. Balázs vágya másnap beteljesült: megszületett az örök életre! Lukács evangéliumából Jézus keresztre feszítésének szakaszát olvastuk fel: Az egyik lator gúnyolta: Nem Te vagy a Messiás? Szabadítsd hát meg magadat és minket is. – Mivel nincs bizonyossága, ezért célozgat, gúnyolódik. Hányszor imádkozunk mi is hasonló torz istenképpel, vö.: Ha valóban Te vagy a Gondviselő Isten, akkor mutasd meg hatalmadat, gyógyítsd meg betegeinket – Jézus szóra sem méltatja.
A lator latortársa azonban a gúnyolódót korrigálja, majd megszólítja Jézust: „Bizony mondom néked, ma velem leszel a paradicsomban.” (Lk 23, 33.39-43) – Jézus szavaiban semmi halogatás, semmi késleltetés, semmi megvárakoztatás. A lator Jézus szavaiból bizonyosságot merített: azaz a szenvedés MA véget ér, az ígéret MA beteljesedik, vö.: „Saját magam látom meg őt, tulajdon szemeim látják meg, nem más, bár veséim is megemésztetnek.” Bizonyosság: Balázs meghalt, szenvedése véget ért. Bizonyosság: Balázs jó helyen van, Jézus Krisztus közelében, a paradicsomban, mint az a lator, aki megszólította Jézust, aki életének döntő pillanatában felismerte Jézusban a Messiást, vö.: Bizonyosság: mi, akik ismerhettük Balázst, mi, akiket szeretett Balázs, élünk. Az is bizonyosság: mi itt mindnyájan meghalunk, és feltámadunk Isten országában, ahol Balázzsal ismét találkozhatunk! Azt kívánom mindnyájatoknak, akik ismertétek, szerettétek Balázst, hogy visszhangozzék bennetek a keresztre feszített Jézus latornak mondott szavai: „Bizony mondom néked, ma velem leszel a paradicsomban.” (Lk 23, 33.39-43)
Békési Tinka/Timka – régi táncos barát Drágáim! Apukátokat vagy 20 évig ismerhettem. Amióta meghalt, és gyászolom őt, értetek meg fáj a szívem, sokat gondolkodom, hát hogy is volt ez. Hogy is volt ez, hogy volt egy olyan nagyszerű barát, mint ő, akiben mindig bízhattam és mindig számíthattam rá, és már nincs velünk? Pöröltem a Jóistennel is, ez mégis hogy lehet? Hogy én milyen sokat kaptam tőle, amiért mindig hálás leszek, s ő meg nincs? Hogy mennyit gazdagodtam a barátsága által, s ő meg nincs? Én azt nem tudom, hogy a kérdéseket meg lehet-e mind válaszolni, vagy meg kell-e válaszolni, meg hogy ezt kitől várjuk. Nem tudom.
Amit viszont biztosan tudok, hogy ismerhettem egy olyan embert, aki a reményeit, ideáit el nem hagyta soha, amit szíve-lelke diktált, ahhoz mindig hű maradt. Ettől is olyan fájdalmas, hogy elment. Persze, nem volt tökéletes, ahogy senki sem az. Minél régebben ismertem, annál inkább láttam, hogy van, amit nem tud befogadni a világ dolgaiból, az emberi gyarlóságról. Nem menekült el előle, küzdött vele, de nagyon nehezen viselte. De vagyok így én is dolgokkal. Végtére is így fejlődünk, ha küzdünk is ezzel-azzal. Nehezen viselte, ha az emberek nem őszinték, ha nem azt teszik, amit mondanak, ha nem a szeretet működtette a dolgokat. Amikor megismertem Apukátokat, ő alig 20 éves volt, én 24. Akkor az óvári tánccsoportba járt táncolni Bambival. Nagyon jó csapat volt akkor együtt, igazi közösség, ahová jó volt tartozni, ahová jó volt járni. Főleg a magunk fajtának, akinek az élete nem minden területén adatott meg, hogy béke és otthonosság legyen. Nem is véletlen, hogy Apátok, Bambi, én és Buzás, meg talán Radák Jani is, a próbák utáni bandázást követően – mikor a többiek már mind hazamentek –, mi szépen továbbvonultunk a Zöld Almába biliárdozni, hajnalig. Én akkor nemrég váltam el, egyedül éltem és a kutya se (na jó, egy macska igen) várt otthon, apukátok sem szívesen ment haza, inkább a hajnali vonatról ballagott be a suliba. Közös volt bennünk, hogy vágytunk egy jó, kiegyensúlyozott, boldog életre, családra, hivatásra. Amikor megismerkedtek a szüleitek, az is nagy ajándék volt nekem, mert így kaptam még egy nagyszerű barátot Anyukátok személyében. Azóta nem is maradtunk el egymástól semmilyen körülményben. Örömmel figyeltem szerelmüket, amely minden akadályt leküzdve megmaradt és emlékszem jól az esküvőre, mennyire sírtam! Persze a boldogságtól, meg attól, hogy tudtam, mennyi gátja, nehézsége volt annak, hogy ők összekerüljenek, és mégis kitartottak, és egymáséi lettek. Amikor a gratulálók sorában végre hozzájuk jutottam, akkor sem tudtam semmit mondani, csak sírni. Külön öröm volt, hogy akkor ők is Pécsen éltek, így a barátságunk tovább virágzott és épült. Abban a pécsi házban nagy dolgok történtek, mondhatom. Olyan hely volt, ahová bármikor beeshettem, bármilyen bajommal vagy örömömmel.
Zajlottak pécsi éveink, én sokat jártam nálatok. Miután második házasságom sem sikerült, igazi sziget volt számomra a pécsi ház, ahol mindig biztonságban érezhettem magam drága barátaim: a szüleitek mellett. Meghallgatták minden bánatom, örömöm, támogattak a nehéz időkben lelkileg. Én is mellettük álltam, ahogy tudtam. Így alakult, hogy Ágira sokat vigyáztam, míg Anyukátok egyetemre ment. Akkor olyan munkám volt, hogy maradt elég szabadidőm, hogy ez beleférjen. No meg mindig öröm volt veletek lenni! Sosem felejtem el a jó kis estéket, mikor Ágit és Andrist már megfürdették, és a lefekvés előtti mese és játék zajlott. Olyan boldogan néztelek titeket, amikor Orsi Ágival foglalkozott, Balázs Andrissal. Ezt a képet azóta is őrzöm a lelkemben. Én ott egy szép és békés családot láttam (azzal együtt, hogy az Andris Karácsonyra kapott – talán – betonkeverőjét Balázs kukoricaszemekkel töltötte meg, hogy má’ mégis keverjen is valamit a gép, s ennek Orsi nem mindig örvendett), ahol minden rendben volt, mert a legfontosabb: a szeretet, Isten, ott volt mindenben. Miután Andriska is megszületett, ha szükséges volt, rá is vigyáztam. Akkoriban én is, Apukátok is hasonló cipőben voltunk: nehezen találtuk a helyünket a munka világában. Újra útkeresők voltunk. Így lett ebből aztán, hogy egy évig együtt tanítottunk táncot Egerágon két gyerekcsoportnál, és Bólyban felnőtteknél. Nem volt ez könnyű időszak egyikünknek sem. Bár tudtuk, hogy jó, amit csinálunk: táncot tanítani, értéket átadni másoknak, ez nagyszerű dolog! Valószínűleg ez adott hozzá erőt, mert kedvünk nem mindig volt, bevallom. Főleg a kamaszokkal jöttünk ki nehezen, nem igazán értettünk a nyelvükön. Voltak is problémáink velük. De szerencsére valahogy úgy alakult, hogy nem egyszerre voltunk kiakadva, így, amikor láttuk, hogy a másik nehezebben viseli a dolgokat, akkor igyekeztünk kézben tartani a frontot. Szóval nem volt ez könnyű időszak együnknek sem, mert éreztük, hogy nem vagyunk a helyünkön. A buszutakon sokat beszélgettünk is erről. Bólyba szerettünk járni, ahol felnőtteket tanítottunk, akik minden mozdulatunkat és szavunkat lesték. Velük igazán öröm volt dolgozni!
Emlékszem egy jó kis karácsonyi összejövetelre is, ahol megbizonyosodtam valamiről: Apukátok elsősorban zenész volt. Táncolni is szeretett és igen jól is tudott, de ő alapvetően zenészlelkű ember volt. Ezen az összejövetelen például egyáltalán nem táncoltunk, s én, mint táncoslelkű ember, ezt eléggé nehezményeztem. De nem volt mit tenni, miután Apukátok talált ott pár hangszert (a táncosok közt voltak zenetanárok, akik hozták hangszereiket), én hiába táncoltam volna, mégis a klarinét győzött :-) Erről teszek is ide képet.
Szóval szerettünk odajárni, így aztán valahogy egyensúlyban voltak a dolgok, végeztük a munkánkat, de tudtuk, hogy ez átmeneti időszak. Életem két meghatározó élménye szintén a pécsi házhoz kötődik. Az egyik beszélgetés még akkor zajlott, amikor Balázs éppen nemrég vette meg a házat és költözött oda. Arról beszélgettünk, hogy az ember mennyire tudja irányítani élete minden mozzanatát, mi múlik rajta. Én akkor lendületesen és hajthatatlanul azt képviseltem, hogy minden rajtam múlik, és kész. Erre apukátok nagyon szépen, nagyon finoman, minden nyomás nélkül, őszinte érdeklődéssel azt kérdezte tőlem: Timkám te tényleg úgy hiszed, hogy csak magunk vagyunk? Erre én rögtön rávágtam, hogy persze! És mit ad Isten, körülbelül két évvel később (már a válásom után) éppen a ti házatokban volt egy csodálatos Isten-élményem, amikor teljes bizonyossággal éreztem, hogy NEM VAGYUNK EGYEDÜL, létezik gondviselés, és tudjátok milyen érzés volt ez? Szavakkal nem lehet leírni, talán azzal érzékeltetném, hogy akkor úgy éreztem, most már akár meg is meghalhatok, mert megéreztem a legjobbat, a legbiztosabbat az életben. S tudjátok olyan nagyszerű, hogy azt a kérdést Balázs nekem föltette, mert arra a kérdésre jött aztán odafentről a válasz. Soha nem volt ezzel kapcsolatban bántó, vagy nem nyomult, hogy te ember hidd már el, hogy nem vagy egyedül. Nem nyaggatott, nem akart mindenáron meggyőzni. Nem. Kitartó barát volt, igazán jól tudott kísérni, elfogadni olyannak, amilyen vagyok, ahol tartok az utamon. A másik fontos esemény, ami belém égett és míg élek nem felejtem el, szintén a pécsi házban zajlott beszélgetés. Akkor azon szomorkodtam, hogy már évek óta nem találok társat és azt fejtegettem, hogy lehet, hogy nekem ez a sors van megírva, talán a munkámban kell úgy kiteljesednem, hogy ez ne is hiányozzék. Erre édesapátok ismét azzal a szelídséggel, alázattal szólt hozzám és azt mondta, ő ezt nem hiszi. Ott van a Bibliában: Nem jó az embernek egyedül. Ennyi. Nem hosszú fejtegetésbe kezdett most sem, hanem kimondta a legfontosabb mondatot. Ezzel hitemben óriási megerősítést adott, hogy ne adjam fel, és keressek, várjak tovább, míg a párom én is meg nem találom. És így lett, tudjátok :-) Balázs barátomnak tehát nem kis szerepe van abban, hogy nekem ma van hitem és van társam.
S ahogy mondtam, mindezt kevés szóval tette, inkább saját élete példájával mutatta meg nekem. Kitartóan hitt az örök emberi értékekben, ezekre törekedett, ezeket el nem hagyta. Mindig hiányozni fog, jó barát volt, és sokat adott mindannyiunknak. Sokat tanított nekünk életével, betegségével és halálával. Hiszek abban, hogy ő nagyon szerette volna, hogy ez a kis gyűjtemény megíródjon számotokra. Többünkben megfogalmazódott az írás igénye, egymástól függetlenül, és úgy hiszem, ő súgott nekünk, mert kevés ideje volt veletek élni. Így most mi próbáljuk továbbadni nektek, amit róla tudunk, amilyennek őt megismertük. Biztos vagyok abban, hogy amit gondolt, amit hitt, amilyen elvek szerint élt, ezeket nektek is örökül hagyta, ott van minden sejtecskétekben, porcikátokban, lelketekben és szívetekben. Mikor rátok nézek, látom a szemetekben :-)
Mihola Ágnes – régi táncos barát Ha az ember valakivel sok időt tölt együtt, rengeteg élményben van része a másik által, az Ő történetei révén még jobban kinyílik a világ. Annyi későbbi emlék születik, hogy képtelenség felidézni mindet. Ezért a teljesség abszolút igénye nélkül olvashatjátok az alábbi történeteket, most ilyen emlékek jutottak eszembe, biztosan annak is megvan az oka, hogy miért pont ezek kerültek lejegyzésre… A Zengő együttessel sokat utaztunk Ausztrián át Franciaországba vagy Németországba és persze az út legtöbbször autópályán keresztül vezetett. De akármerre jártunk, volt egy bizonyos felirattal rendelkező Kresz-tábla, amellyel rengetegszer találkoztunk. S mivel többen közülünk nem beszéltünk németül, szinte biztosra vettük, hogy a táblán megjelenő szöveg egy nagyvárost, hacsak nem a fővárost jelöli. Balázs meg is jegyezte, hogy itt minden út Ausfahrtba vezet. Németországban általában ismerősöknél szálltunk meg, akikhez rendszeresen visszajártunk. Az egyik út alkalmával úgy jött ki a lépés, hogy minden szállásadónk hölgy tagját Karinnak hívták. Kissé bonyolulttá vált őket megkülönböztetni, ezért el is neveztük őket lakóhelyük szerint Nord-Karinnak, Mittel-Karinnak és Süd-Karinnak. Ezzel párhuzamosan pedig arra a vicces megállapításra jutottunk, hogy Németországban minden nőt Karinnak hívnak. Egyik hosszabb utunkról hazatérve, miután 10 napot töltöttünk Németországban a Zengő együttessel, ugyanakkor a vártnál kicsit korábban érkezve Pécsre a 6 fős zenekarból többen úgy döntöttünk, hogy beülnénk egy kisvendéglőbe meginni egy sört. Balázst is invitáltuk, aki a következőképpen válaszolt: Srácok, nagyon szívesen innék veletek egy sört, ebben a nagy melegben igen jól esne, de otthon vár a feleségem és tudom, hogy mennyire szüksége van rám, így ha nem haragszotok, akkor inkább most hazamegyek hozzá. Emlékszem, hogy ez a határozott válasz annyira jó érzéssel töltött el, hogy Balázs kiállt a döntése mellett annak ellenére, hogy csábító dolog lett volna egy sört meginni és időben is kb. 1 órával ért volna haza később, mégis le tudott mondani róla, mert tudta, hogy ez az egy óra plusz együtt töltött idő Orsinak milyen sokat jelent a hosszú távollét után.
Hosszú turnékon az utazásokat nem könnyű úgy eltölteni, hogy az ember ne unja el teljesen magát. Amikor már kiolvastad az összes könyvet, meghallgattad a CD-ket, alapvetően nem sok alternatíva marad. Szerencsére a Zengős utakon nem kellett sosem unatkoznunk, mindig akadt valami. Emlékszem 12 órás gyakorlatilag csak egy-egy mellékes szünet erejéig megszakított folytonos UNO kártyapartira (ma már én is csak csodálattal gondolok erre vissza, nem értem hogy bírtuk), aztán volt autóban zenélés, ha valamit az utolsó pillanatban kellett elgyakorolni és nem volt lehetőség megállni útközben, akkor a kocsiban vették elő a fiúk a hangszereiket, Balázs ezt nem szerette, mert a vonó folyton beleütközött a plafonba. Rengeteget beszélgettünk útközben és Balázzsal és Éduával együtt hárman megalapítottuk a Szeretetkurzusokat, ahol alapvetően Balázs tanácsait kértük ki, hogy különböző szituációk kapcsán, hogyan lehet jól szeretni a másik embert – barátunkat, szerelmünket példaként hozta fel, hogy az ellenség szó sem feltétlenül negatív kicsengésű, hiszen egy vita vagy veszekedés alkalmával neki pl. Orsi az ellensége, mivel ellenkező álláspontot képvisel de ez nem azt jelenti, hogy közben nem szereti, csak épp abban a pillanatban ők ellenségei egymásnak, ellentétes véleményen vannak. Emlékszem, hogy Balázs sokat mesélt arról, hogy amikor Ágika megszületett, akkor még lelkileg nem állt készen az apaságra. Vívódott és lelkiismeret-furdalása volt azért, mert lelkileg még nem tudott úgy részt vállalni a gyereknevelésből és a vele való kommunikációból annyira, mint amennyire szerette volna, vagy amennyire úgy érezte, hogy kellene. Őszintén tudott arról beszélni, hogy Andris születésével érkezett meg belül és érett meg teljesen az apaságra. Nagyon becsültem ezt benne. Fel merte vállalni, hogy nem minden férfi számára megy könnyen és ösztönösen az apává válás, van akinek hosszabb idő szükséges. Amikor Ágika megszületett, sokan kérdezték, hogy akkor hol fogják megünnepelni ezt a gyönyörű alkalmat, mikor fognak koccintani és nagyot inni az öröm kapcsán. Erre Balázs azt mondta, hogy annyira méltatlan lenne, ha a gyermeke születését alkoholittas állapotban élné meg, sokkal inkább csönddel kell ezt a pillanatot ünnepelni. S ez valóban így is történt. Ennél az esetnél szintén jó érzés töltött el, amiért Balázs
tudta vállalni a megszokottól eltérő véleményét és kiállt a saját akarata és döntése mellett. Balázs egy időben táncot tanított alsós gyerekeknek Pécs mellett. Sokat mesélt, hogy mennyire jó a humoruk, sokat viccelődnek az órákon. Egyik alkalommal a gyerekek megkérdezték: Balázs, neked, mint kívülállónak, mi a véleményed az intelligenciáról? Ez annyira tetszett neki, sokat mosolygott rajta, hogy a gyerekek így megviccelték. Erre az esetre Radák Jani is biztosan emlékszik, mert egyik alkalommal a Győr-Pécs buszjáraton ketten ültek és Balázs meg is jegyezte: Te, milyen furcsa, hogy otthonról megyünk haza. Balázs mesélte, hogy amikor még Pázmándon élt és Pannonhalmán dolgozott az Apátságban, szokás volt, hogy Húsvétkor a jézusi tanításra és alázatra emlékezve a püspök úr minden évben kiválasztott 12 embert a 12 apostolt jelképezve és megmosta a lábukat az alázat jeleként. Egyik évben Balázsra esett a választás és Ő is bekerült a 12 „apostol” közé. Mondta, hogy nagyon izgult és kicsit kínosan is érezte magát, hogy a püspök most az Ő lábát fogja megfogni és megmosni. Félt, hogy esetleg büdös lesz a lába, ezért a püspöki lábmosás előtt otthon gondosan megmosta saját magának is a lábát a biztonság kedvéért. Friss házasként történt Balázzsal a következő eset: az egyik Zengő turnén több németországi és francia városban megfordulva valamelyik este úgy jött ki a lépés, hogy a szálláson dupla ágyas szobák voltak és Balázsnak Nemes Guszti jutott alvótársul. Franciaágyon kellett aludniuk, de ez önmagában nem okozott problémát. Viszont éjjel Balázs odabújt Gusztihoz és átkarolta, mert álmában úgy gondolta, hogy otthon van és Orsival fekszik egy ágyban. Persze Guszti annyira meglepődött, hogy kiáltott egyet: Na de Balázs!!! Ezek után akárhova mentünk, mindenkinek elmeséltük a történetet és volt olyan hely, ahol Balázst még nem is ismerték, viszont mi, többiek, ahogy megérkeztünk rögtön elújságoltuk a vicces esetet a régi ismerősöknek. Egyik ilyen alkalommal, miután a történet megelőzte, hogy Balázs egyáltalán csak kiszálljon az autóból, a bemutatkozásnál már csak ennyit mondott: Sziasztok, én vagyok a buzi brácsás.
Nem bírom a dohányfüstöt és roppant módon zavar, ha valaki zárt térben dohányzik. De ha valaki közvetlenül azután, hogy elnyomta a csikket beszáll egy kocsiba, még néhány légvétel után is érződik a füst szag. Ezért megkértem Balázst, hogy mielőtt beül az autóba, legyen kedves néhányszor mélyet lélegezni. Tudományos tény, hogy hatszor kell ki- és belélegezni ahhoz, hogy az a levegő, amit beszív az ember ismét kilégzésre kerüljön. Így minden cigiszünet után a beszállás előtt Balázs bőszen hatszor mély levegőt vett. Jól esett a figyelmessége, hogy nem vette félvállról a kérésemet, miközben az egész szertartás többször nevetésbe fulladt. Egy időben Balázs munkát vállalt a Pécsi Vízműnél, hogy a zenélés mellett legyen egy stabil munkája és fix fizetése is, ugyanakkor legyen elég szabadideje a zenélésre és a koncertek elvállalására. Ezért elment vízóra-leolvasónak. Megdöbbenve hallgattam, ahogy a filmekben látottak után szabadon többen is szívesen invitálták volna beljebb Balázst azzal a szöveggel, hogy épp nincs itthon a férjem, tudnál „segíteni vagy „megszerelni ezt-azt? Nem hittem, hogy ilyen létezik a valóságban is… Abban az időben, amikor Balázs a Vízműnél dolgozott történt, hogy a Zengővel meghívást kaptunk Franciaországba egy olyan Expó-ra, ahol Baranya megyét és Pécset kellett képviselni a város elitjével együtt. Persze voltak köztük ismerős arcok is, mivel több városi rendezvényen jelentünk már meg együtt a háttér-kultúrát képviselve. Azonban volt néhány személy, akit nem ismertünk, és ott mutatkoztunk be egymásnak. Az udvariassági körök után egy ideje már ment a humoros beszélgetés egy-két elöljáróval, amikor kiderült, hogy az egyikük a Vízmű vezérigazgatója. Erre Balázs bedobta a poént: Tudtad, hogy mi egy helyen dolgozunk és a cégnél csak kettőnknek van kötetlen munkaidő beosztása? Erre a fiatalember elkerekedett szemekkel – szinte szégyenkezve, hogy nem ismerte fel az egyik fő beosztású kollégáját – kérdezte, hogy: Miért, Te mit dolgozol? Erre Balázs: Vízóra-leolvasó vagyok. Hát a srác köpni-nyelni nem tudott, egyszerűen nem tudta hova tenni a tényt, hogy az általa elismert zenészről kiderült, hogy civil foglalkozásként milyen munkát végez. A Zengős koncerteken kötött koreográfia szerint zajlottak a számok, viszont sokunkkal együtt Balázs is jobban szerette a szabad, kötöttségek nélküli muzsikálást. Ezért aztán voltak olyan számok, amiket sosem
tudott megjegyezni, mikor van ismétlés a refrént illetően és mikor nincs. Ilyenkor jöttek elő a belső jelzések, volt egy megállapodásunk, ha van refrén, akkor úgy imitálom a mozgást, mintha bólogatnék, ha pedig nincs refrén, akkor úgy ingatom magam, mintha nemet mutatnék. Balázs pedig pislogott, hogy vette az adást. Ha jól emlékszem nem is volt probléma, valahogy mindig összejött az „adás-vétel, koncert után meg jókat nevettünk, hogy már megint fogalma sem volt mikor kell ismétlést játszani.
Wolf Andrea – régi táncos barát Fényképeket nézegetek, lelkem képeit. Balázsról. Megállítom a tollat, keresgélek, nem tudom eldönteni, hogy milyen irányból haladjak. Talán mégis inkább elölről. Réges-régi kép: Balázs belép a tükörterembe. Táncpróba van. Benyit, mosolyog, azzal a csak rá jellemző félszeg huncut mosollyal. Hát megjöttem, mondja. Megnézném. Megnézte. Megnéztük. Táncolhatnál, mondjuk. Esetleg, felelte. Beállt, próbálta, sikerült. Együtt táncolunk. Színpadkép: Balázs legényest táncol. Izgatott nagyon. Ráncolja a homlokát, szorít az ing, viszket a bőröm, panaszkodik. Semmi gond, minden rendben lesz, tudsz mindent, bíztatom. Táncol, megnyílik, előad, eljátsza. Tapsolunk. Rukkolás: Balázs katona lesz. Táncházban vagyunk a Szárnyaskerékben. Aggódik. Vajon eljön mindenki? Eljöttünk, ott vagyunk. Várunk, most mi lesz? Mi lenne, kérdezi. Zenélek. Azután táncol és vár. Leveszi a kalapját. Elénk tartja, néz ránk lányokra. Kérdés van a szemében, hoztatok? Hoztunk hát. Felkötjük a kalapjára egyenként, ki-ki a saját színét és mind mondunk neki valamit, személyeset. A kalap fénylik a sok szalagtól, az ő arca pedig ragyog. Énekelünk, erősek, fiatalok vagyunk.
Fekete tó: Hideg van, fázom. Ülök a tűznél, melegedni próbálok. Megáll mögöttem, közvetlenül Segítsek, kérdezi. Segíts, felelem. Kihoz a sátrából egy csergét. Már ketten ülünk, előkerül a pálinka is szép lassan. Nem fázunk már. Tüzet nézünk hosszan, hajnalig. Bánata van, keservem van. Nem szólunk, nincs miről. Ami fáj úgysem oldódik most meg, mondja. Intek a szememmel, jól van legyen így. Juhmérés-Méra: Fent vagyunk a hegyen. Ég a tűz, ismét. Muzsikálnak, mi hallgatjuk. A jószágok gyapjas szagát érezzük, csilingelés, kolompszó. Zsánerkép. Még egyszer Méra: Állunk Árus sírja előtt. Megtörten hallgatunk. Egyszer csak elővesz egy húszast a zsebéből. Nem tudom, hogy hirtelen jutott az eszébe, szívébe, vagy készült-e rá. Itt van Árus, látod elhoztam neked mondja, de inkább suttogja, és belenyomja a földbe a pénzdarabot. Húzzad Árus, kéri. Összefonja a kezét maga előtt és lepereg egy könnycsepp. Balázs és a szerelem: Szerelmes vagyok, mondja. Csak úgy minden előzetes kérdés nélkül. Nem kell mondanod, látszik. Nevetünk. Nehéz ám, vált hangot. Nem akarják. Hát szeret téged, kérdezem. Rám villan. Szeret. Szeretem. Akkor nincs semmi baj, megoldódik, nyugtatom. Véletlen találkozás: Sokáig nem láttam. Távol lakunk egymástól. Egyszer aztán Óváron a Magyar utcán összefutunk. Gyors köszönés, mindenki jól van? Igenigen. Kisfiam született mondom, András. Nekünk is, mondjátok. Hideg téli nap van, mégis melegem lesz. Elbúcsúzunk. Ahogy távolodtok nézek utánatok, átkarolod a feleséged, mi is fogjuk egymás kezét. Jól van, gondolom. Állunk még egy darabig. Nem tudom akkor még, hogy utoljára látlak. Nézlek, hosszan.
Utolsó kép: Hazajöttem Mindenszentekre. Borús a hangulatom. Fájdalmam hol a torkomban, hol a gyomromban érzem. Csörög a telefonom, mérges vagyok. Ki az ilyenkor. Palenik Józsi, látom a kijelzőn. Balázs meghalt, mondja fakó hangon. Először nem értem, nekem te Bózsi vagy. Balázs, mondja még egyszer. Lassan eljut a tudatomig. Vezetek, meg kell állnom. Jár a motor, az autó áll, vár mindenki körülöttem. Súlyos a csend. Cseréljünk helyet kérem a férjem nagy nehezen. Gyermekeim hallgatnak, megtanulták már mi az a veszteség. Mehetünk? Bólintok. Képeket nézegetek, kockás ing van rajtad és szürke nadrág. Valahogy ez maradt meg bennem. Látom a hátad, ahogy mész előttem. Búcsúzom. Isten áldjon, barátom.
Kardos Anita – régi táncos barát Balázs nagyon régen elkerült a látókörömből. Huszonnégy éve ismerkedtünk meg, akkor Fajkusz Attiláékkal játszott. Mindig csendes, szerény embernek ismertem, aki viszont ha néha szólt, az nagyot csattant. Rendkívüli humorérzéke volt. Tíz évig nagy műsorok alkalmával kísértek bennünket. Ezen kívül a győri Vasutas táncházban találkozhattunk rendszeresen. Beszélni keveset beszélgettünk sajnos. Ami viszont mindig kivételes emberré tette őt számomra, az a hihetetlen elhivatottság, és alázat a muzsika iránt. Igazi vérbeli zenész volt, és csodálatos ember. Leginkább a közös muzsikálásokra emlékszem vissza, mert sokszor maradtam pár nélkül a Vasutasban. Ilyenkor odaültem melléjük, és együtt énekeltem velük a nótákat. Sok kedves dalomat húzta el. Soha nem mondott nemet… és másoknak sem. Jó pár év szünet után Héderváron találkoztunk újra. Örömmel mesélt családjáról, gyerekekről, hogy megtanulta a kályhaépítést, házat vettek Pannonhalmán, és sokat dolgozik ugyan (ezt ő nem mondta, csak gondoltam), de azt csinálhatja, amit szeret. Kevés ember mondhatja ezt magáról, de róla sugárzott az elégedettség és az öröm.
Táncház szünetében ültünk a Héderváry kastély belső udvarán és csak beszélgettünk. Soha eddig nem beszéltünk ennyit. Mindig ez a kép él bennem, amikor rágondolok. A leghosszabb beszélgetésünk volt az utolsó.
Simon Csabi – régi táncos barát A Székely bácsi a budapesti állatkertben a zsiráf ketrece előtt áll hosszasan, tologatja a kalapját, fel-alá sétálgat, vakarja a homlokát, míg végül így szól: „Márpedig ilyen állat nincs!” Balázs nagyot nevetett ezen a viccen, jól ismerte a székelyek csavaros észjárását. Én csak később jöttem rá, hogy ebben a viccben már ott volt az üzenet, amit oly sokszor kaptam Tőle, amiről annyit tudott mesélni, vitatkozni. És ez a Hit volt. Az a Hit, ami jelen volt minden tettében, szavában, de még a gondolataiban is, a hihetetlen szabadságvágyában, amivel meg akart szabadulni minden világi kiszolgáltatottságtól és függéstől, a munkájában, amire időt, fáradtságot nem sajnált. Jelen volt a zenéjében, és persze a táncában is, amit mindig imádtam nézni, és hallgatni. Ez olyan erővel hatott rám is, hogy egy percre sem tudtam elbizonytalanodni mellette, nem értettem az ijedt arcokat, akik Őt nagyon betegnek látták, nem vettem észre ebből semmit, bármeddig meneteltem volna vele gyógyulásáért. Sokszor hallottuk Violettel, hogy jó kedve lett mindig, ha találkoztunk, erőt adtunk Neki, pedig ez fordítva volt. Ő volt az, akitől mindig feltöltődtünk, új tervekkel, célokkal váltunk el. Olyan volt mellette, mint amikor kinyitsz egy ablakot. És tudom, ez az ablak most is nyitva van Nektek örökké. Barátotok: Csabi
Simonné Vajda Violetta – régi barát Áginak, Andrisnak, Matyinak és Eszternek nagyon sok szeretettel „Az Igazság mindig ott van, ahol a Hit.” Amikor egyszer, idén tavasszal, behunyt szemmel, próbáltam megszabadulni a terheimtől egy kútba dobálván az összes rossz érzésemet, egyszer csak a kút mellett megjelent előttem apukátok, aki vígan húzta bandájával a kalotaszegi muzsikát. Pont, mint életében, akármilyen helyzetben, ugyanaz a vidám tekintet, huncut mosoly. Tudott Ő mérgesen is nézni, Gyerekek? Amikor egyszer, 17 évvel ezelőtt Koppe Áginál egy házibuliban együtt vagdaltuk a hagymát, és elmesélte, hogy van egy Lány… ugyanígy mosolygott a szeme. Ezzel a 15 éves Lánnyal együtt tologatták a kisautókat, és olyan Lány volt, de olyan… és Ő nagyon beleszeretett. Amikor egyszer még Pécsre jártam egyetemre, Ők is ott laktak. Először ketten, aztán hárman, aztán négyen. Én akkor nagyon keveset találkoztam Vele, mert akkor én még nem is sejtettem, hogy olyan valakivel élek egy városban, aki egyszer majd meg fogja változtatni az életemet. Amikor egyszer Ági még kicsi volt, meglátogattam Őket, és akkor Ő éppen hegedülni tanult. Mit gondoltok, mosolygott a szeme? Amikor az esküvőnk volt, és Ő is zenélt, Ti már négy és felen voltatok itt és mi két és felen házasodtunk. Miután megszületett nálunk Sári, nálatok Matyi, meglátogattunk benneteket és Ő asztalos képében fogadott bennünket. Mosolygott a szeme. Egyszer, amikor a Ladikos fesztiválon anyukátok épp szökésben volt a kórházból, és majdnem megszülte Esztert, akkor arra gondoltam, milyen szép ez a család, és milyen szép, mosolygós itt mindenkinek a szeme. Amikor egyszer, több év múltán összetalálkoztunk egy táncházban, ráébredtem, hogy milyen keveset találkozunk. Pedig mindig is szerettem ennek a nevetős embernek a társaságában lenni, aki mellett sosem lehetett unatkozni, csak móka és kacagás volt az élet. Mondtuk is neki Csabival, hogy meglátogatunk Benneteket hamarosan. És akkor ránéztem, és tudtam, hogy valami nincs rendben.
Amikor egyszer, pár hét múlva újra összetalálkoztunk a Koziban, nagyon sápadt volt és sovány és örökre bántani fog, hogy a „hogy vagy?” kérdésemre azt felelte, hogy jól, és nekem fontosabbak voltak a többiek, minthogy megkérdezzem tőle, hogy érti ezt, hiszen látszik, hogy nem így van. És még arra sem emlékszem, hogy mosolygott-e a szeme, amikor így felelt. Amikor egyszer, újabb pár hét múlva feleszméltem, már ott állt az irodában, ahol dolgoztam, és elmondta, hogy nagyon beteg, de meg fog gyógyulni és én átadtam neki egy könyvet és egy követ, hogy az majd segít neki a bajban. És azt hiszem, zavarban volt, nem értette egészen, hogy ezt miért csinálom, és én is zavarban voltam, mert én sem értettem, hogy miért kell ezt csinálnom. És miért pont Ő és miért pont Ti. Ez nem igazságos. És Neki mégis mosolygott a szeme. És onnantól kezdve egészen október végéig az életünk része volt. És azóta is az maradt. Sokat tanultunk, gondolkodtunk az Élet nagy kérdéseiről, az emberi kapcsolatokról, a vallásról, a földművelésről, az önfenntartó létről (az utóbbi kettőről inkább Csabival). Arról, hogy mi a betegség, hogy hogyan kellene élni, hogy hol találjuk meg Istent, és hogy a Szeretet van. Emlékszel, Csabi, hogy milyen jóízűen ette a paprikás csirkét tavaly áprilisban a Balatonnál az újmedicina után? Mosolygott a szeme. És tudom, hogy anyukátok nem haragszik, amiért Jóska bácsival karöltve szövetkeztünk, hogy mit mondunk majd Orsinak, aki szigorú diétán tartotta. Nagyon szerette őt. És nagyon szeretett Titeket. És mi is haladtunk az úton, Vele együtt, és összetartóbbak lettünk, és sok mindenre választ kaptunk menet közben, és jobban hittünk, mint valaha. Egyre inkább körvonalazódott előttünk az Ember, mindenféle apró-cseprő gondjaival, érzéseivel, hiányosságaival, mélyről felszakadozó sebeivel és lelki nagyságával együtt. A betegsége előrehaladtával egyre világosabbá vált, hogy milyen mélyen érintik az emberekkel való konfliktusai, amik igazából saját belső vívódásai voltak a hozzá közel állókkal. Mert szerette volna, ha mindenki jó. Szerette volna, ha olyan világban élünk, ahol mindenki maga teremti elő a betevőjét, és nem részese egy olyan rendszernek, ami kizsákmányol, elvesz, és nem tiszteli az embert. Szerette volna, ha az emberek egymással egymásért dolgoznak.
Hol az igazság? Hogyan találhatjuk meg belső békénket? Azt hiszem, ezek voltak azok a kérdések, amikre egyre gyengülő testében a lelke már nem tudta megadni a végső választ. Csodálom Őt, amiért végigjárta a saját maga által kijelölt Utat, és véges végig megőrizte emberségét, méltóságát. Örökké hálás leszek neki, amiért közel engedett magához, és hagyta, hogy úgy érezzem, segítek neki. Köszönöm, hogy vele lehettem földi élete utolsó perceiben is, és foghattam a másik kezét. Amikor egyszer, azon a hétfő reggelen felhívott az anyukátok, hogy apukátok pintyeket szeretne az ágya mellé, mert madárcsiripelésről álmodott, én nem tudtam, hogy a pintyek, amiket egy óra múlva majdnem el is vittem neki, sosem énekelnek már a szobájában. Épp kiválasztottam a kisállat kereskedésben két madarat, amikor csörgött a telefon, hogy menjek be a kórházba. Egy órával később már anyukátokkal az ágya mellett imádkoztunk, és éreztem, hogy akihez szólunk, meghallgat minket. És Ő ott feküdt, csendesen, távolba vesző tekintettel, és biztos voltam benne, hogy mosolyogó szemekkel lép be a túlvilág kapuján. Kívánom, hogy mindig szeretettel emlékezzetek rá. Violetta U.i.: Mondhatnám most Nektek, hogy én is ugyanezen mentem keresztül, tizenhárom évesen. Az én apukám is meghalt akkor. De az nem ugyanaz. Ő egy másik apuka volt, és én egy másik apukának vagyok a gyereke. Emlékszem, hogy a halála napján néztem kifelé az ablakon és azt gondoltam, hogy értem. Értettem is valahol, azt hiszem, gyerekfejjel. Valahogy azt is éreztem halványan, hogy ennek így kellett lennie. Ma már biztosan tudom, hogy így kellett történnie, mert neki ennyi adatott itt a Földön, nekünk pedig meg kellett tanulnunk apa nélkül élni az életünket és rájönni, hogy ez velünk miért történt így. Mindennek megvan az oka, és én úgy érzem, hogy apukám ajándéka az volt, hogy a nekem kijelölt úton járhatok. Köszönöm Neki és köszönöm a Ti apukátoknak, hogy az lehetek, aki vagyok. És köszönöm Nektek, hogy ezt megírhattam. Kajárpéc, 2013. december 5.
Balassa Édua – régi zenész barát A BALI „Bali vagyok.” Így szokott bemutatkozni. Ilyen vidám, gyerekes, közvetlen módon hallottam ezt Tőle nagyon sokszor. Persze leginkább zenészek között, aztán nem is bonyolította túl soká’, hanem rögtön elővette valamelyik hangszerét és az volt az igazi bemutatkozás. A zenélések közti szünetekben meg vicceket, vagy érdekes történeteket mesélt, szerette, ha hallgatják és boldog volt, ha megnevettetett másokat. Mindig foglalkoztatta valamilyen elvont probléma, mindig megoldásokat keresett: az élet értelmét, vagy, hogy épp hogy lehetne a legjobban beállítani a hegedű lábat. Ezeket a dolgokat nem rangsorolta, egyformán fontos volt minden és addig nem hagyta nyugodni egy kérdés, amíg valami megoldást nem talált rá. Csodálatos rendben tartotta a dolgait, fegyelmezetten és kitartóan dolgozott, zenélt és ezt másoktól is elvárta. Ez miatt mindig példaképem volt. Olyan tökéletes kis fészeknek tűnt számomra az a kis tettyei ház, meg az egész család Orsival, Ágikával, később Andriskával. Mindig jó érzés volt ott lenni. Szomorú voltam, mikor elköltöztek Pécsről. Később is sokszor jártam arra és annyira hiányoztak abból a kis szűk, öreg utcából, a zöld kapu mögül. Mikor megtudtam, hogy Bali milyen beteg lett teljesen elképzelhetetlennek tűnt az egész. Hittem, hogy képes lesz meggyógyulni! Amikor a halálhírt kaptam épp egy autóba pakoltuk a legfontosabb dolgainkat és költöztünk Németországba. Ott kellett hagyni az otthonunkat, a szüleinket, rokonainkat, barátainkat, a kedves városunkat, mindent, mert nem tudtunk megélni. Egy idegen helyen, egy üres lakásban, dobozok között ültem, mikor Bali temetése volt és arra gondoltam, hogy milyen jó, hogy újra kezdhetjük… és mélységesen megrázó, borzalmas, hogy ő nem kezdhette újra. Azóta is mikor nagyon nehéznek, kibírhatatlannak tűnik valami, mindig eszembe jut ez a pillanat. Édua
Fekete Etelka – pécsi barát, komaasszony Égi-hegyi visszhangok Balázs emlékére Előhang Fékezett a postásautó. Kiszaladtunk az utcára. Mintha rég nem látott vendég érkezett volna… egy levél Pannonhalmáról. Adventi üdvözlet. A bordó színekbe öltöztetett szavak átmelegítettek minket a hideg, zúzmarás napon. Épp az aláírást betűzgettem: Orsi, Ági, Andris, Matyi, Eszter, Péter, amikor megszólalt Samu: – És Balázs? – Balázs… – kérdeztem vissza –, tudod, ő már az égből int nekünk, messze költözött, mégis a közelünkben van. Mert sok emlék köti össze életünket.
Alaphang Hogy, hogyan ismertem meg? Már nem is emlékszem. Jani ajándéka volt. Biztos a táncházban találkoztunk először. Ő muzsikált, mi táncoltunk a zenéjére. A kockás ing, a bársonynadrág, a cigaretta… hozzá tartozott. Megszólított a zenéje. Sokszor figyeltem a kezét. Olyan könnyedséggel szállt ki ujjai közül a muzsikaszó. Akkoriban tanultam Krisztiántól brácsázni. Példa volt Balázs, nyugalommal, finoman és mély alázattal játszott. S hogy szeretett együtt muzsikálni! Még velünk is próbálkozott. Brácsázni tanított, s ő hegedült. Azt mondta: „Ez mind a kettőnknek gyakorlás.” Én meg örömmel elhittem! Jó volt vele együtt kutatni a zenét, mindig a mélyére akart látni. Egyszer Hidasról Pécs felé utaztunk. Hajnal volt és szólt az autóban a palatkai banda… mire megszólalt: „Ebben a zenében minden aszimmetrikus.” –Csak úgy, mint a táncban… tette hozzá Jani – boldogság volt minden közös felfedezés. Mert valahol, mint egy gyermek rácsodálkozott a dolgokra… Aztán kis idő elteltével utunk egyre többfelé keresztezte egymást. Közös lett a muzsika mellett, a játék, a munka, életünk minden fontos dolga. Hangjáték A Domokos utca! Melyet délutánonként kávéillat telített meg, este pedig, mikor elcsendesedett a gyermek zsivaj, jöhetett a Catan. Ott fedeztem fel újra a játék örömét, ahogy teltek az órák úgy gyűltek a csoki papírok. De jó volt veletek játszani, Balázs, Orsi… azóta sincs igazi játszótársunk. Aztán jöttek az Alajos úti vasárnapi játszók, ami egyben munka és játék is volt. Mi mindig nehezen indultunk el Hidasról, de kedvetlenségünk, ahogy bekanyarodtunk a Domokos utcába, eltűnt. Tele voltatok ötletekkel, jókedvvel, játszani akarással. Balázsnál volt a csülök, a lépkedő, a vesszőkarika… és milyen élvezettel tudta ezt a gyerekekkel játszani. Elhittük mindannyian, hogy ez a közös játszó üzenet lehet a gyerekeknek, hogy öröm a mese, a zene, a tánc és a játék.
A hétköznapok hangjai Balázs szerette megosztani azt, ami benne bujkált. Kíváncsi volt a véleményünkre, és szívesen mondta el az övét. A zenekari gondokat, örömeket, hogy kivel volt jó zenélni, mindig megosztotta. És örök téma volt a munka. Emlékszem, mikor egyszer azt mondta: „Az a jó, ha az ember a maga dolgát teheti, nem a másét!” Én nem tudom, hogy a Refiben a magunk dolgát tettük-e, de olyan jó volt együtt dolgozni. Ha volt lyukas órám, csak átszaladtam hozzá, és neki mindig volt egy-két jó szava, vagy egy pletyka, amit szívesen megosztott. Pár hónap alatt többet tudott az iskoláról, mint én évek alatt. Neki szívesen elmondták az emberek a gondolatukat, hamar megszerették, mert közvetlen volt, és őszinte. Mindig volt ötlete, hogy mit hogyan lehetne jobban tenni és bántotta, ha másnak nem ez volt a szándéka. Volt, hogy hazagyalogoltunk. Én végeztem az óráimmal, indultam, ő meg csatlakozott. Mindegy volt a munkaidő. Nem zavarta, előbb eljött, ha nem volt dolga. Hogy mit is mondott? De jó lenne emlékezni! Annyi jó tanács, baráti intés messze vivő gondolat jött tőle azon a napsütéses délutánon. Bennem maradt az a nap s a finom kávéillat, amely a Domokos utcában várt. Hangűr Mikor elköltöztetek minden olyan üres lett. Persze örültünk az új terveknek, együtt nézegettük a pannonhalmi telket, amit olyan nagy örömmel mutatott Balázs. Végre nagy tér, állatok, gazdálkodás, kertművelés, kétkezi munka, önfenntartás, ő mindig valahol erre vágyott. Tudtuk, hogy ha el is mentek, csak a távolság lesz nagyobb. Bár be kell vallanom, sóvárogva néztünk sokáig a Domokos utca felé. Aztán a saját otthon építésének öröme minket is magával sodort. Látjátok ez sem ment volna nélkületek! Balázs, mint mindig ebben is örömmel segített. „Tovább kell adni, meg kell osztani, amink van” – mondta, és mindegy volt, hogy ez egy-egy jó gondolatot, tudást vagy anyagi javat takart. Ősszel eljött hozzánk építkezni. De kikötötte, hogy ötkor kelljünk, hatkor induljunk Hidasról. Így is ment, míg itt volt.
Olyan jól érezte magát a családunkban. A szüleim is hamar megszerették. Emlékszem, a vacsoraasztalnál ültünk, jókedvűen, mikor döntött, felhívja reggel a főnökét felmond, és akkor még maradhat pár napig, segíteni. Így is tett. Csodáltam bátorságát, s azt, hogy Orsi, te csak annyit mondtál – „Jó, ahogy gondolod.” Ünnepi hangok Három keresztfiúnk van. Matyi a legkisebb. De nagy öröm volt, mikor szólt a telefon, és megkértetek minket keresztszülőnek. Rokonok lettünk! Komák! Az antik piacon találtunk komatálat. Ott, ahova együtt is olyan szívesen mentünk csütörtök reggel, munka előtt. Balázsnak jó szeme volt a régiséghez. Meglátta a szépet a régi szerszámokban, megbütykölte és használta azokat. Szerette a praktikus dolgokat. Emlékszem egyszer azt mondta karácsonykor: „Nekem idén a legszebb ajándékom egy pirospaprika fűzér volt!” Szeretünk veletek ünnepelni. Megosztani az örömöt. S nagy öröm, hogy sok közös ünnepet éltünk meg. Sosem felejtem, hogy mulatott Balázs a lakodalmunkon. Elhatározta, hogy ő aznap mulatni fog, nem zenélni. A ritka pillanatok egyike volt. Táncolt, énekelt Krisztiánék muzsikájára. Jó volt őt ilyen felszabadultnak, vidámnak látni. Egyik évben nem jutottunk el hozzátok karácsonykor. Csak január végén. Ott ültünk az asztalnál, mikor meséltétek, hogy Balázs nincs jól. Nem sokkal később jött a telefon és a döbbenet. Szünet Mi hittünk a gyógyulásban. Nem is tehettünk mást. Legfőképp azért, mert Balázs is hitt benne. Ha én néha el is keseredtem Jani rendíthetetlen volt. Balázs maga választotta az utat. Meghallgatta a tanácsokat, de maga döntött. Ez az út csodákkal és fájdalmakkal teli volt. Csodálattal hallgattam a hálaimáját, melyben megköszönte betegségét, mely számára figyelmeztetés volt: rendezze életét – a zenésztársakkal, a családjával, önmagával s az Istennel. Aztán hozzátette: „Jó, jó, de kár, hogy nem egy náthával figyelmeztet a Jóisten.”
Egyszer azt mondta: „Tudjátok, én már nem sietek sehová.” Ez a mondata sokszor eszembe jut rohanós dolgaim közepette, hogy mi végre a sietség, az állandó tenni akarás, ha az ember közben feszült, ideges. Egy másik alkalommal, amikor pár napot együtt töltöttünk, a tűz mellett feküdt nyugágyán: „Tudod, nagyon fontos a kommunikáció, hogy hogyan mondjuk meg a másiknak a dolgunkat.” – mondta. Mindig adni akart nekünk valami útravalót. A betegség hét hónapja alatt mindig, mikor eljöttünk tőletek, hiányérzet mardosott. Úgy éreztem, valamit nem tettem meg, amit meg kellett volna. Tehetetlen voltam, és azt gondoltam, túlságosan magára hagyjuk Balázst szobája magányában. Ő megvigasztalt, mikor kétségeimet neki is elmondtam. Azt mondta: „Hidd el, én kijövök mindig, amikor az kell nekem.” Ezzel levette rólunk a súlyt. Egyszer megérintettem, megsimogattam sebét, mely már jócskán kidudorodott hasfalán. Érezhető, tapintható volt a betegség, amit valahol nem akartunk elhinni, amiről azt gondoltuk egyszer csak eltűnik. Ő is mindig azt mondta. „Remélem ez már a tisztulás.” S hitte is ezt az utolsó pillanatig. Csend Az autóban ültünk. Én hátul a gyerekekkel, apa, anya elől. Esett az eső, mikor csörgött a telefon – sírva hívtál föl Orsi, hogy Balázs nagyon rosszul van. Mikor letetted a telefont, úgy éreztem most indulni kell. Ő nem akart búcsúzkodni. Nagy szél volt aznap itt a hegyen, s a szél elhozta őt hozzánk. Beköszönt, éreztem, hogy itt járt, s mi gyertyafénynél vigasztaltuk egymást. Van valami ott legbelül, melynek ajtaját a zene, az ének, biztosan megnyitja. Mely a mennyországból egy kis szelet. Ez visszhangzott Balázs életében és tükröződött elmenetelében is. Samu, a mai napig emlegeti a temetést, amelyet olyan szépnek élt meg, hogy utána, minden temetésre el akart jönni velem. Most már tudja, az a búcsú, amely mindannyiunkat az égig emelt, Balázsnak szólt!
Zárlat Fékezett a postásautó. Egy levél érkezett Pannonhalmáról. Adventi üdvözlet, mely széppé tette decemberben várakozásunkat. A bordó karton azóta a kályha pereméről figyel bennünket. Nem tudjuk elrakni. Anya, hisz ez a kép olyan, mint a három felnőtt és a négy gyerek – mondta Samu a rajzot nézegetve, s mi döbbenten fogtuk fel szavainak értelmét…
Utóhang Drága Orsi és gyerekek! Mikor legutóbb, pár hete itt jártatok nálunk valami mélyen megérintett. Ágika, tekintetedből apa nézett vissza. Andris, mikor megjelentél az ajtóban „Csabika sapkában”, mintha apa lépett volna be a házba. Matyi, amikor elsőként szaladtál ki reggel a kisházba, megnézni Jani mit is szerel, apa dolgos kezét, munkaörömét láttam rajtad. Eszter, te is úgy hordod magaddal apát, mint a játék mackódat.
Én nem tudom, hogy ez a pár sor segít-e majd egyszer emlékezni, csak remélem, hogy visszhangozza apa iránti mély szeretetünket! Azt azonban biztosan hiszem, hogy apa hangja bennetek zeng, segít, ha kell, megszólal ott legbelül. És bízom benne, hogy sokat fogunk róla beszélgetni! Nagy szeretettel gondolunk rátok: Juli, Samu, Jani, Eti
Izer Kati – pannonhalmi barát Balázs sokszor a nagypapámmal együtt jut eszembe. Hasonlítottak alkatra, hasonlóan mókáztak, sőt a simléderes sapkájuk is ugyanolyan volt. Igen, általában egy ilyen kis-kockás sapkában szokott a szemem előtt megjelenni. Balázzsal mindig vicces dolgok történtek. Elég volt valami egészen hétköznapit tennie (elmenni a boltba pl.), hogy abból meglepő, rendkívüli és mulatságos történet, kaland kerekedjen. Sokszor gondolkodtam azon, hogy csinálja, hogy válik nála egy anekdota alapelemévé az a helyzet, mozzanat, amit én elveszítek, sőt észre sem veszek.
Izer Tomi – pannonhalmi barát Balázs barátom! 1900-as évek végén ismerkedtünk meg. Hallottam, hogy a hegybe költözött egy népzenész fickó, aki a nyüzsgő várost hagyta maga után. Hasonló életfelfogásunk barátokká kovácsolt bennünket. Sokat beszélgettünk a nyugodt természetben, parasztháza udvarán. Szomszédjai, Mária néni és Mihály bácsi régmúlt dolgokat elevenítettek fel nekünk. Egyszer feltűnt egy lány, Orsi, aki hihetetlen türelemmel és szeretettel forgolódott Balázs körül. Segített házat csinosítani, virágot ültetett, házasságuk számomra példaértékű. Jól éreztük magunkat, amikor a vesperások után, a kocsmában kötöttünk ki és az aktuális töltelékekkel koccintgattunk.
Egyik télen lakótársakká váltunk a hideg miatt. Szinte mindent együtt csináltunk, még nézeteltérésünk is akadt a mosogatás miatt. Kedves-komikus volt, amikor sok-sok pénzért eladta a házát és büszkén, peckesen sétált az apátság folyosóján. Elköltöztek Pécsre, már ritkán találkoztunk. Visszaköltözésük után újra felmelegítettük a barátságot. Jó volt hallani az új terveket, látni a meleg családi hangulatot. Betegségét hihetetlen elfogadással, bizalommal, hittel viselte. Úgy érzem most is itt van közöttünk.
Szabó Zoltán „Illés” – pannonhalmi barát 2007-2008-ban zajlott Balázsék építkezése. Előtte már néhányszor jártak nálunk, keresték a megfelelő helyet. Különös párnak tűntek eleinte; s furcsa volt, hogy Pécsről ide szeretnének költözni. Miklóst egy időben tanította Balázs brácsázni. Néhány alkalom volt csak, de ennek is örültem. Eggyel több hangszerhez volt köze Miklósnak, és bár később nem vett efféle hangszert a kezébe, azért volt egyfajta élménye arról, hogy ez milyen műfaj. Nehéz, de nem lehetetlen. S ő pont az ilyesfajtákat szerette. Van több kedves emlékem az építkezéssel kapcsolatban. Voltam ott többször betont locsolni, cserepet föltenni, egyéb apróságokban segíteni, amikor ők Nyúlon laktak. A legviccesebb helyzetek egyike az volt, amikor jött a betonkeverő, és be kellett önteni a betont a kialakított résbe úgy, hogy közben (a közművezetékek számára) egy méretre vágott műanyag csövet vízszintesen, keresztben megtartunk. Ez ugyanis jelentősen megkönnyíti, hogy lyuk kerüljön később a betonalapba. A betonfolyam azonban sokkal erőteljesebben és ellenállhatatlanabbul jött annál, semhogy kézi erővel szembe lehetett volna szállni vele (a cső megtartásához). Úgyhogy határozottan elsodródott a műanyag cső, amit aztán valahogy csodával határos módon, kézzel nyúlkálva a betonban, mégiscsak sikerült megtalálnia (talán Balázsnak). Aztán sikerült is az átvezetés; a fürdő alatti „kiállás” azóta is ezt dicséri. Volt, hogy elmentünk Balázzsal a „2000 aprócikk”-be együtt ketten, s közben megittunk egy sört. Nem volt nagyon sok közös témánk; gyakran csodálkozva beszélt arról, hogy hogyhogy van még munka a vezetékes telefonok iparában (ahol 2009 februárjától kezdve dolgoztam). Sokat küzdött azért, hogy megfelelő, főnök és túlgépesítés nélküli munkát találjon. Egyszer jelen voltam, mikor egy gépekkel történő házalási munkát ajánló srác beszélt Balázzsal, mesélte a munka részleteit. Látszott, hogy ezt nem neki találták ki. Szerette volna Balázs, ha önellátók tudnak lenni, és ez ügyben sokat tett is (kert, állatok, szerszámok…). Sőt, nálunk is (a Tóthegy 2.b-ben) rengeteget segített, pl. a juhkarám (később csirkerész) oszlopainak földbe rögzítésében.
Balázs már korábbról kötődött Pannonhalmához, a vári szerzetesközösséghez is (hisz Ákos atya és Anzelm testvér révén keresztelkedett meg), a faluhoz is. Az esküvőjük is itt volt 2000-ben (?). Balázsnak a váriakhoz való viszonya elég drasztikus változáson ment keresztül az évek során. Eleinte idealizálta a közösséget (emlékszem, még a buszrendelő diák-webalkalmazás elkészítését is úgy fogta föl, hogy az is „a teljesebb szeretet, az igényesebb élet eszköze”.) Aztán 2010 táján ez a felfogásmód átcsapott az ellentétébe. Nagyon örültem neki, hogy a halála előtti hónapokban már béke volt benne a bencés közösséggel kapcsolatban, elengedte minden neheztelését. Ez amiatt is emberfeletti erőfeszítést igényelt tőle, mert a betegségének a kialakulásában lehetett szerepe a (vár révén meglévő) sajátos arborétumi kertészi munkájának, pontosabban az abban való (helyi munkamorálból is adódó) tétlenségre kárhoztatottságnak, a struktúrák megváltoztathatatlansága miatti tehetetlenségének. 2008 áprilisának végén mentünk Balázzsal, Orsival és a gyerekekkel Mérába, juhmérésre. Sofőr voltam, hogy azt az 580 km-t ne Balázsnak kelljen végigvezetnie a hosszú éjszakai brácsázás után. Ekkor készült az alábbi kép is.
N. Tóth Klára – pszichológus Balázst olyan embernek ismertem meg, akiben az életben megjelenő valamennyi akadály és gátló tényező ellenére is stabilan él a boldogság iránti vágy. Beszélő szemeiben a szilárd akarat és a mély érzékenység különleges játéka tükröződött. Mélyen hitt egy olyan Világ megvalósításában, ahol az emberek érzik az összetartozást, kölcsönösen segítenek egymásnak és oltalmazzák egymást. Nem engedte, hogy elérje a „külvilág zaja”, s megváltoztassa ebben a hitében. Fontos volt számára a Föld és az Ég. Intenzív kapcsolatban állt a földdel, s minden anyaggal amit két kezével megdolgozva átalakított, ugyanakkor két kezével az Égiek felé nyújtózva Istenhez is megtalálta az Utat. Emlékét szeretettel őrzöm a szívemben: N.Tóth Klára
Ákos atya Kedves Ágnes, András, Mátyás és Eszter! Kicsit több mint egy éve ment el Édesapátok és most megpróbálom összeszedni azokat a gondolatokat és élményeket, amelyek összekapcsoltak Vele. Talán Nektek is lesznek új részletek életéről, hisz különböző korúak voltatok, amikor még itt élt közöttünk. Azon is gondolkodtam, hogy milyen részletekről írjak, hisz van, ami talán majd évek múlva lesz csak fontos számotokra, most még esetleg lényegtelennek tűnik. úgy döntöttem, hogy ilyeneket is leírok, azzal a szándékkal, hogy ezt nem csak most lehet kézbe vennetek, hanem akár felnőtt korotokban is újra meg újra olvashatjátok. Másrészt pedig már most is segíthet Édesanyátok abban, hogy egy-egy részletet átbeszélgessetek Vele. (Lehet, hogy valamire rosszul emlékezem itt alább, azt is majd Ő helyre tudja igazítani.) Ahogy kezdtem gondolkodni mit is írjak, az egyik éjszaka nagyon érdekes álmom volt:
Édesapátok otthon volt és mesélt életéről a Ti családotok körében, de mi, a barátai is ott voltunk akkor Nálatok. A beszélgetés közben felfogtam, hogy ez milyen csodálatos, hisz nem egy régi emlék, hanem most, friss találkozás. Tehát a halálból jött vissza, hogy meséljen! Így kezdett bennem újraélni Ő, ahogy készültem Nektek leírni emlékeimet. Úgy emlékezem, hogy Édesapátokkal együtt először egy gyerektáborban voltam, amit pannonhalmi gyerekeknek készítettünk. Balázs – néha így is fogom nevezni Édesapátokat, hisz nekem ő Balázs – szóval énekkel, tánccal, zenéléssel tette a tábort színesebbé. Nem biztos, hogy időrendben, de aztán a következő fontos korszak, amikor sokat találkoztam Édesapáddal és sokat beszélgettünk, amikor zenészi fizetése kiegészítésére a monostorban dolgozott. Ekkor nap mint nap találkoztunk és ő a munka mellett a szerzetesek zsolozsmáján is rendszeresen részt vett. Alázatára jellemző, hogy semmilyen munkát nem tartott méltatlannak magához: zenéhez szükséges finom ujjait, kezét sem kímélve most takarított, később pedig az asztalos mesterséget tanulta meg Pécsett. Nagyon sokoldalú tudott lenni, mindenre nyitott és tanulékony. Aztán megérett benne a keresztelés vágya és egy szép ünnep keretében a diákotthon kápolnájában részesült a keresztség szentségében. Ezt a liturgiát én vezettem és én öntöttem rá a keresztvizet, a krisztusi megtisztulás fürdőjét. A következő mozaikkép bennem, amikor felkeresett, hogy azon gondolkozik, esetleg bencés szerzetes legyen. Ez is és aztán még sok más helyzet is mutatja az ő szívós Istenkeresését, radikális döntésekre való készségét, ami azt jelenti, hogy kész volt mindig arra a jóra, amit felismert, és abba teljesen és egészen bele is adta magát. Végül Orsival, Édesanyátokkal kötött házasságot az úr oltáránál, melynek szintén papként lehettem tanúja. Számotokra azért is ajándék, hogy végül nem lett Édesapátok szerzetes, mert akkor most Ti nem lennétek, így viszont életet ajándékozott Nektek. Sokat beszélgettünk a hitről, szívesen olvasott ehhez könyveket és mindig őszintén elmondta kérdéseit, akár kételyeit is, és így tudott igényesen belső, lelki életet élni. Ha nem is lett szerzetes, továbbra is szívesen járt a szerzetesek imádságaira: konventmisére és zsolozsmákra.
Ádvent, ill. Nagyböjt hétköznapjain még a régi házából is gyakran feljárt már a reggel 6-kor kezdődő vigíliára is. Erről jut eszembe a régi tóthegyi háza. Tudjátok-e, hogy a falu szélén, ha a kecskeistállóknál bementek, Nyalka felé a földút mellett vett egy hosszúverandás parasztházat és ott lakott egy ideig. Ezt aztán eladta, amikor Pécsre költöztek, mert Édesanyátok ott végezte el az egyetemet. A pécsi évek alatt kevesebbet találkoztunk, inkább telefonon, ill. – akkor még e-mail híján – postai levélben tartottuk a kapcsolatot. Egyszer emlékszem, a győri pályaudvaron futottunk össze, amikor éppen hármasban jöttetek Pécsről haza. Azért hármasban, mert akkor még csak Ági élt közületek és utazott a szüleivel. Emlékszem, nem volt fűtés a vonaton és teljesen át voltatok fázva. Akkor még volt minden nap közvetlen vonat Pécs és Győr között, de az vagy 5 óra hosszát tartott. Elképzelhetitek, hogy annyi ideig vacognia, milyen kellemetlen lehetett. Aztán Pécs után visszajöttetek Pannonhalmára és akkor kezdte Édesapátok építeni ezt a mostani házatokat. Egy alkalommal a Vári busszal jöttem és Nyúlon Ági és Édesanyátok szállt fel egy kosár frissen sült pogácsával. Azt hoztátok Balázsnak és a többi építkezőnek, hisz sok barát is segített az építkezésen. Aztán sorba születtetek már itt Pannonhalmán és mindig nagy ünnep volt a keresztelésetek. Az Apátságban, többnyire a diákkápolnában volt az imádság, majd lent a házatoknál a kerti parti és ünneplő közösség. Finom ételek mellett Édesapátok, barátaival együtt mindig nagy zenélést is rendezett. Zenei tudását a gimnáziumi diákjainknak is átadta. Tanított néptáncot és brácsát a fiúknak. Rendszeresen járt fel délutáni órákat tartani. A néptánc pedig este 8-kor volt, az Asztrik teremben ropták a csárdást, meg, amit éppen tanított. Az utolsó időben, napközben az Apátság kertészeténél dolgozott, ahol sokat szenvedett a munkatársai pazarló, rendetlen viselkedésétől. Aztán egyszer csak jött a hír, hogy egészsége megrendült. És aztán felgyorsultak az események. A betegsége hordozásában sok mindent tanított nekem, és fontos kérdésekkel szembesített. Hogy nemcsak a hagyományos orvoslás létezik, hanem alternatív megoldásokat is érdemes keresni. Aztán láttam, hogy ez mennyi döntés elé állítja az embert. Én sosem gondolkodtam ezen korábban, hogy milyen
gyógykezelést válasszak, Édesapátok tanított arra, hogy erről felelősebben gondolkodjak, erről nekem magamnak kell személyesen dönteni, és hogy ez milyen nehéz. Balázs itt is kereső, sokfelé tájékozódó volt. Nem mások elvárásainak felelt meg, hanem saját meggyőződése szerint cselekedett. Az új felismerések mentén kész volt dolgozni önmagán, és a feszültségeket hordozó kapcsolataiban a kiengesztelődés útját kereste egészen az utolsó napig. Nagyfokú érzékenysége egyszerre volt kincse és keresztje, terhe is. Kincse, mert nagy beleérzéssel, empátiával tudott másra figyelni és önmagával szemben is fel tudta tenni a kritikus kérdéseket. Megalkuvás nélküli ember volt, de néha végletesen az, amikor a józan kompromisszumokat sem engedte meg magának. Pl., amikor úgy érezte, hogy szakítani kell minden hagyományos orvoslással, akkor már semmi gyógyszert nem használt. Még a táppénzt sem fogadta el a hagyományos rendszerből. Ezek a gyökeres megoldásai alkalmanként a környezetének is nehézséget okoztak. Itt fordult át a kincse teherré. A legapróbb impulzusok is ki tudták zökkenteni békéjéből. Mintha ki is lett volna szolgáltatva érzelmeinek, ami a kitartását is alá tudta ásni. Hamar váltott munkahelyet, ill. hagyott félbe valamit, ha hirtelen más szempontokat ismert fel. Visszatérve betegségére, úgy tapasztaltam, hogy Istenkapcsolata és hite nemhogy gyengült volna a szenvedéssel, hanem ellenkezőleg, megerősödött benne. Azt részleteiben nem ismertem, de kicsit mesélt arról is, hogy más vallások is érdekelték: Vajon azok tanítása hogyan illeszkedik vagy ütközik a kereszténységgel. Kritikus meglátásai voltak a kereszténységgel is és ebben éppen mi, bencések, és az Apátság is okot adtunk neki. Látta, hogy miben nem hiteles az életünk, milyen érdekeket engedünk szóhoz jutni az Apátság életében és ez számára elidegenítő volt a katolicizmustól is. Aztán felülemelkedett ezeken a meglátásain és meg tudta különböztetni a bűnös emberi döntéseket, amit el kell utasítani és a hitét, Isten szeretetét, amit pedig az előbbiek nem tehetnek kérdésessé. Itt is tetten értem őszinteségét, ahogy felül tudta bírálni korábbi meglátásait és megújult imaélettel, az Evangélium rendszeres olvasásával hordozta egyre elhatalmasodó szenvedéseit és erejét legyőző betegségét. Az utolsó hetekben többször meglátogattam és a kis szobájában az ágya mellett zsolozsmáztunk, megáldoztattam és aztán egy nap kérte
a betegek szentségét is. Ezt kis körben és Édesanyátok jelenlétében vette fel. Imádkoztunk érte, kértük az Istent, erősítse meg hitében és adjon Balázsnak gyógyulást. Nagyon reménykedett Édesapátok, hogy meg fog gyógyulni, hogy szenvedései csak a végső méreganyagoktól való szabadulás nehézségei és utána újra erősödni fog. Nem így lett. Az utolsó vasárnap azzal fogadott, hogy saját Édesapját, a Ti nagypapátokat meghívta karácsonyra. Ez a lépés öröm volt számára, mert úgy érezte, hogy évek óta egy fal volt saját Édesapja iránt, és ezzel a lépéssel elindultak egymás felé. Ezt a karácsonyt már nem élte itt meg köztünk. Ezen az utolsó találkozásunkon már nem volt ereje a zsolozsmát mondani, de kérte, hogy én olvassam fel. Már azt hittem, hogy belealudt, de kiderült, hogy teljesen éberen figyelt, csak már a szemét is fárasztó volt nyitva tartania. Ugyanis, amikor a fohászokhoz értünk, akkor ő is elmondta könyörgéseit az úrnak. Ekkor láttam, hogy mennyire jelen van és éber a lelke, ha a teste már nagyon gyenge is. Ez volt az utolsó találkozásom vele. Néhány nap múlva SMS-ben kaptam a hírt, hogy kórházba kérte vitetni magát szenvedései elhatalmasodásakor és ott hamarosan kilehelte lelkét. Édesanyátok aztán engem kért meg a temetésére, amit már közösen, Veletek együtt imádkoztunk végig. Isten áldjon Benneteket! Szeretettel: Ákos atya
Hódsági-Molnár János – pannonhalmi barát, koma A tündérországi muzsikus Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, az Üveghegyen is túl, ott, ahol a kurta farkú kismalac is túr, kerek erdő szélén, egy kis városkában élt három jóbarát. Az egyikük tudós volt: régi könyveket, kódexeket, okleveleket tanulmányozott naphosszat. Messze földön híres volt bölcsességéről, éles eszéről, megfontoltságáról. Az emberek csak úgy hívták: Dönő. A második fafaragó-féle volt. Keze nyomán virágba borultak a kerítésoszlopok, s aki csak ránézett a faragásaira, menten megvidámodott tőlük. Janó volt a neve. A harmadik muzsikus volt: brácsájával olyan szépen tudott muzsikálni, hogy aki csak hallotta, menten énekelni vagy táncolni támadt kedve. Az is igaz, hogy a tudományokhoz is értett, s a fafaragáshoz is konyított valamennyit. Úgy hívták: Balázs. A barátságukat mégiscsak a zene kötötte össze, nagyon szerettek együtt mulatni, énekelni. Híre ment egyszer csak, hogy Tündérországban él egy öreg muzsikus, aki úgy tud zenélni, mint senki más. A három jóbarát elhatározta, hogy útra kelnek, és meglátogatják az öreget, s ha már meglátogatják, el is hívják, hogy jöjjön el az ő városukba, táncoltassa, énekeltesse meg az itteni embereket is. Útra keltek hát. De nem tudták, merre is kell menni Tündérországba. Épp azon tanakodtak, hogy merre is vegyék az irányt, mikor odalépett hozzájuk egy idegen: – Látom, utazni készültök, s azt is tudom hová akartok eljutni. Tudjátok meg, hogy én Florin vagyok, a hegedűs. Szívesen megmutatnám, merre visz az út Tündérországba, én ugyanis ott születtem, csak az a baj, hogy egy átok miatt nem térhetek haza. – Drága barátom, Florin! Hát nem ismersz meg? Én vagyok az, Bózsi, a brácsás! – kiáltott nagyot örömében Balázs.
– No ez aztán a meglepetés! – szólt Florin. – Egész éjjel muzsikáltam, egy szemhunyásnyi nem sok, annyit nem aludtam, a sok nézéstől aztán úgy elfáradt a szemem, hogy alig látok valamicskét. Keblemre öreg cimborám! A két régi barát alaposan meglapogatta egymást. Ezután Florin tövirőlhegyire elmesélte a történetét. Volt Florin falujában egy szépséges árva lány, akivel szerelmesek voltak egymásba. Igen ám, de a lány mostohája nem szerette se a zenét, se a zenészeket: mikor Florin egy este a lány ablaka alatt muzsikált, kiátkozta a faluból, hogy addig járja céltalanul a világot, minden este csak muzsikálva, amíg az összes húr a hegedűn egyszerre el nem szakad. – No ezen könnyen segíthetünk – mondta Janó, azzal előkapta faragókését a zsebéből, s mintha csak egy háromfejű sárkánnyal küzdött volna, egy suhintással elvágta a húrokat a hegedűn. Nagyot zendült hirtelen a hegedű teste, mintha csak az ég zengett volna. Rögtön tudták, hogy az átok egy csapásra szertefoszlott! – Akkor hát indulhatunk is – mondta Dönő, s azzal beültek az autójukba. Florin a hátsó ülésen jól kialudta magát, csak néha-néha pillantott fel álmából, amikor épp útkereszteződéshez értek: megmondta merre tovább, s azzal hortyogott is tovább. Szépséges szerelméről álmodott. Az autójuk szélsebesen száguldott velük, csakhamar megérkeztek Tündérország fővárosába, Kolozsvárra. – Drága barátaim, eddig tartott közös utunk – szólt Florin, mikor kiszálltak a város főterén pihenni. – Közel van a szülőfalum, én most oda megyek. Hogy merre lakik az öreg muzsikus, azt én sem tudom. Hétpecsétes titok alatt őrzi egy pap a zenész lakóhelyét, úgy hívják, hogy Tibor atya. Menjetek el a szászok ősi városba, Medgyesre, ott egy kis szerencsével megtaláljátok utatokat! A három barát visszaült az autóba, elindultak Medgyes felé. Csodálatos tájakon vezetett az útjuk, nem győztek álmélkodni. Egymást váltva vezették a kocsit, nagyokat beszélgettek közben. Olykor pedig egy-egy nótára is rágyújtottak. Öreg éjszaka volt, mire megérkeztek a nagydarab plébános házába: – Isten hozott benneteket, messziről jött vándorok! Már vártunk
benneteket! Gyertek, üljetek asztalhoz! – a három jóbarát igen elcsodálkozott, nem számítottak ilyen szívélyes fogadtatásra. – Öreg édesanyám reggel óta süt-főz a konyhában, azt mondta, hasogat a bal bokája, és ez három vendég érkezését jelenti. – mondta Tibor atya, s azzal nekiláttak a vacsorának. Minek szépítsem a dolgot, olyan lakomában volt részük, mintha csak a király lányának a lagzijában lettek volna. – No aztán ki vele, mi szél hozott benneteket erre mifelénk? – kérdezte Tibor atya. Előadták, hogy ők bizony egy öreg muzsikust keresnek, mégpedig a muzsikusok legkiválóbbikát, aki itt lakik valahol Tündérországban. – Ehhez bizony nem konyítok, de a könyvtáramban bizonnyal nyomára leltek – azzal megmutatta nekik, merre van a könyvtárszoba. A sötétben alig tudták követni az atyát, hol jobbra, hol balra kanyarodott, lépcsőn fel, létrán le, be egy szűk folyosón, ki egy üres terembe. Már azt hitték, eltévedtek, mikor egyszer csak ott voltak a rengeteg régi, porlepte könyv, irat, pergamen között. – Ez nekem való feladat lesz! – mondta Dönő felcsillanó szemekkel. Balázs és Janó próbáltak segíteni a kutatásban, de nem kellett hozzá sok idő, s mindketten ott hortyogtak egy-egy könyvkupacra borulva az asztal mellett. Nem így Dönő! Egyre csak lapozott, jegyzetelt, keresgélt a töméntelen írás között. Egyik gyertyát gyújtotta a másik után. Így telt el az éjszaka. A nap első sugarai bevilágítottak az ablakon, mikor Dönő kiáltása verte fel a két szundikálót: – Indulhatunk, megtaláltam! Mikor újra az autóban ültek, Dönő elmesélte, mi történt vele éjjel: – Akárhogy is igyekeztem, egyszerűen nem találtam semmit az öreg zenészről. Kezdtem elveszteni a reményt, hogy megtalálom, amikor egyszer csak tüsszentenem kellett a sok portól. S ahogy tüsszentettem, lefújtam a port egy régi kódexről, amit addig nem vettem észre, annyira belepte a sok évszázados kosz. Megtudtam ebből a könyvből, hogy Szászcsávásra kell mennünk, az öreget pedig Mezei Ferencnek hívják, de mindenki csak Csángálónak nevezi. Úttalan utakon vitt tovább az útjuk. Folyók, vasutak keresztezték útjukat. Megelőztek lovaskocsikat, ökrös szekereket, bicikliseket. Éhesek,
szomjasak és fáradtak voltak, mire elértek Szászcsávás határába. Betértek az út menti fogadóba, hogy harapjanak valamit, s hogy kitudakolják, merre lakik az öreg zenész. – No az öreget ugyan heába keresik! – vetette oda a fogadós a vacsora mellé. – Már vagy egy hónapja, hogy nem nyúl a vonóhoz. Akárhova hívják, csak hümmög, de nem zenél. Fordulhattok vissza dolgavégezetlenül! – Nem úgy ám! Nem akárhonnan jöttünk mi, hogy csak úgy hazafutamodjunk! – szólt Balázs, s anélkül, hogy megették volna a vacsorát, fizettek, s öles léptekkel megindultak Csángáló háza felé. Az öreg kint lakott a faluszélen, a cigánysoron. Az udvaron szép rend, állatok, jószágok erre is, arra is. Épp etetés volt. Mikor meglátta az öreg, hogy keresi valaki, bebújt a tehenek közé az istállóba, s eltökélte, hogy ő bizony ki nem jön onnan. A felesége, a gyerekei, unokái illendően behívták az utasokat, hellyel kínálták őket a konyhában, ahol a tűzhelyen épp főtt a vacsora. Hiába szólongatta mindenki az öreget, hogy hát ugyan jönne elől az istállóból, az csak megmakacsolta magát. Mondhattak neki bármit: hogy messzi földről keresik, hogy ajándékot is hoztak, az öreg ott gubbasztott a jászol tövében a fejőszéken. Szó szót követett, s elmesélték, hogy az öreg hegedűje nem szól. Naphosszat az állatok közt gunnyaszt, ott próbálgatja a hegedűjét megjavítani, de abból bizony egy nyikkanás nem sok, annyi se jött ki hetek, hónapok óta. Hogy mi lehet a baj, a jó ég se tudja! Dönő összeráncolta a szemöldökét, s így szólt: – Tibor atya könyvtárában olvastam az éjjel egy ősi regét, amiben az állt, hogy csak akkor szól szépen a hegedű, ha beleszáll a táncosok lába által felvert por, ami a mulatság tetőfokán, pontban éjfélkor aranyporrá szokott változni, s ez az aranypor kell ahhoz, hogy a hegedű szépen szóljon. Ha sokáig nem száll bele a por, megnémul a hangszer. – Ha csak ez a hiba, hát azon könnyen tudunk segíteni. – mondta Balázs. Elővette brácsáját. Halkan játszani kezdett, s közben odasomfordált az istálló bejáratához. Az állatok megneszelték, hogy valami készül, s mintha csak értették volna a zenét, elkezdtek lépegetni jobbra-balra. Balázs kezdte erősebben húzni, a tehenek már a csípőjüket is ringatni kezdték, s mikor Balázs szaporára váltott, a jószágok valósággal táncra perdültek: illegették-billegették magukat, dűlöngéltek előre-hátra, kap-
kodták a csülkeiket, rugdostak mindenfelé, s jókedvükben akkorákat bődültek, hogy a falu templomának harangja is belekondult. No de ezt már Csángáló sem állhatta: álla alá tette a hangszerét, s húzni kezdte. Eleinte mintha csak reszelővel simogatott volna egy likas bilit, olyan hangja volt, de a strófa végére egész barátságos hangja lett a brácsájának, s mire a legényest húzták – amire csak a bika járta a verbunkot, a tehenek karikáztak, csujogattak a háta mögött – már kutya baja se volt a hangszernek. Eddigre azonban odagyűlt az egész szászcsávási banda: a cimbalmos ütlegelte az asztalát, a klarinétos puffadt arccal pikulázott, a prímás meg csak úgy kaszabolt a vonójával. A faluban híre ment, hogy újra szól a Csángáló muzsikája, s az is igaz, hogy táncoló szarvasmarhákat se láttak addig, egy szempillantás alatt ott termett mindenki, aki csak egy tánclépést is ismert, s tüstént olyan táncház kerekedett Isten szabad ege alatt, a Csángálóék udvarában, hogy azóta is emlegetik Tündérországszerte. Másnap reggel, mikor az utolsó hajnalit is elhúzták, s mindenki hazatért, csak a három jóbarát, s az öreg ültek egymás mellett a vén eperfa alatt. – Balázs, tudd meg, hogy megmentettél, nem csak engem, hanem mindannyiunkat. – szólt Csángáló. A zene, az ének, a tánc úgy kell az ember életébe, mint a lélegzetvétel. Nem volt már erőnk a szuszogáshoz se, ez volt a baj. Mentünk csak a munka, a gazdagság után, lenyomtak a gondok. Nem táncoltak az emberek, s így nem szólt a zene sem. Úgy látszik, egyik sincs meg a másik nélkül. Másnap aztán elindultak hazafelé. Kalandos volt az útjuk haza is, de ezt talán majd máskor mesélem el. Elég most csak annyi, hogy az öreg Csángáló nemsokára visszaadta a látogatást, eljött Pannonhalmára, a Várba, a tornaterembe. Énekelt is, zenélt, mi meg táncoltunk. Ott volt Balázs is, ott volt Dönő is, ott volt Janó is. És ott voltatok Ti is. Akkor tanultuk meg ezt a dalt, amit azóta is oly gyakran eléneklünk, s visszaemlékszünk szászcsávási utunkra: Gyertek fiúk, menjünk a kocsmába, Tizenöt lej egy liter bor ára. Húzd rá cigány, ezer lejest adok, Még az éjjel mulatni akarok.
Nékem abban nem parancsol senki, Mindenki a baját elintézi. Húzd rá cigány, ezer lejest adok, Még az éjjel mulatni akarok. Itt a vége, fuss el véle, Paprikajancsi felesége, aki nem hiszi, járjon utána!