Válasz Pólos László opponensi véleményére Demeter Márton: A jel, a kép és az Ikon című PhD disszertációjáról Mindenekelőtt köszönöm Pólos professzor széleskörű, logikai, szemiotikai, nyelvészeti és filológiai problémákra is kitérő opponensi bírálatát: az elismerő és a kritikai megjegyzéseket egyaránt. Válaszomban igyekszem a kérdések súlya szerint haladni, a könnyebbnek véltektől a nehezebbek felé haladva. Néhány megjegyzésre nem térek ki külön, ezekkel, köszönettel és maradéktalanul egyetértek: a szöveget javítani fogom. 0.
A logikai szimbólumok használatában egységességre törekedtem. Az érvényesként tekintett szimbólumok jegyzékét a Függelék tartalmazza. Ahol az ott felsoroltaktól eltérő szimbólum szerepel, ott a szöveget javítani kell, köszönöm az opponensnek, hogy felhívta a figyelmet néhány ilyen esetre.
1.
A Peirce-meghatározásokkal kapcsolatban felvetett kérdés jogos: vajon a citált idézetek egy homogén álláspont aspektusairól, vagy egy fejlődés állomásairól tudósítanak? Noha átolvastam néhány Peirce-monográfiát, nem mernék határozottan elköteleződni valamelyik lehetőség mellett, sőt, attól tartok, talán maga Peirce sem tudná megadni a választ. A Peircekutatók többé-kevésbé egyetérteni látszanak abban, hogy Peirce nem törekedett szigorú, egységes rendszert létrehozni (mások szerint törekedett éppen, de nem sikerült neki). A magam részéről az a meggyőződésem, hogy Peirce-nek egyszerűen túl sok (és ezen belül: túl sok jó) gondolata volt ahhoz, hogy kirakós játékot folytasson. Ennek a nagyvonalúságnak egy másik nyoma, hogy két, egymástól független logikai kalkulust hozott létre (és mindkettőről meggyőződése volt, hogy tökéletes, tehát ezek nem egymás kiegészítéseként születtek). Peirce-től függetlenül azonban a Peirce-re hivatkozó kutatók gyakran tulajdonítanak Peirce-nek (vagy állítanak fel Peirce-re hivatkozva) olyan definíciókat, amelyek jelentősen beszűkítik például az ikon fogalmának jelentését. A meghatározásokkal így arra törekedtem, hogy az ikon peircei fogalmában a lehető legtöbb tartalom szerepeljen, és utóbb igyekeztem ezeket a tartalmakat egy nem-reduktív rendszerben ábrázolni.
2.
A másik Peirce-el kapcsolatos kritikai megjegyzés egy fordítási hibára hívja fel a figyelmet: “Példának okáért a dolgozat 29-ik oldalán azt olvassuk hogy: “Egy reprezentációnak Peirce szerint lehet több tárgya is: ekkor meg kell tudni mondani, hogy mi alapján helyettesít.” A fenti parafrázis jelentése nem egészen kristály tiszta. Pláne nem világos, hogy ez a jelentés pontosan hogyan viszonyul az alátámasztásául idézett angol szöveg jelentéséhez: “If an Sign is other that its object, there must exist, either in thought or in expression, some explanation or argument or other context, showing how upon what system or for what reason the Sign represents the Object or set of Objects that it does.” Az én, hevenyészett fordításomban ez valahogy így lenne magyarul: Ha egy jel és a tárgya különböznek akkor léteznie kell gondolatban vagy kifejezésben valamiféle magyarázatnak vagy érvnek, esetleg másféle kontextusnak ami megmutatja, hogy milyen rendszer alapján vagy mi okból reprezentálja a jel azt az objektumot vagy objektumok azon halmazát amelyet reprezentál. Ez a szöveg mintha nem arról szólna,
hogy egy reprezentációnak (esetleg) lehet több tárgya, hanem arról, hogy a tárgy lehet különböző a jeltől magától, ami nem meglepő sőt eléggé általános.“ A kritikai megjegyzéssel egyetértek annyiban, hogy a dolog részletesebb magyarázatra szorul. Az opponensnek igaza van abban, hogy a Peirce-szöveg szó szerint azt mondja, hogy ha egy jel különbözik tárgyától, akkor kell lennie valamilyen argumentációnak, ami megmondja: ez és ez a jel miért éppen ennek és ennek a jele. Ugyanakkor ezt a megállapítást én nem úgy értelmezem, hogy lényege a reprezentáció és az objektum különbözőségének lehetősége (ami valóban triviális, mindazonáltal érdekes lehet egy más szempontból, ugyanis Peirce lehetőségről és nem szükségszerűségről beszél. Ez azt jelenti, és Peirce ténylegesen így is gondolja, hogy a reprezentáció lehet azonos az objektummal. Ez utóbbi állítás sokak szerint – például szerintem is – lehet problematikus). Az állítás lényege szerintem az, hogy kell lennie valaminek (ez pedig a PTC szerint épp a konstitutív alap, például egy nyelv), amire való tekintettel egy reprezentáció egy objektumot jelöl (ebből következően létezhet egy másik konstitutív alap, amelyre való tekintettel ugyanaz a reprezentáció egy másik objektumot vagy osztályt jelöl). Például a *comb+ reprezentáció a magyar nyelvre való tekintettel mást jelöl, mint az angol nyelvre való tekintettel. Ahol a magyarázat szükségszerű, ott az alternatív magyarázatok lehetősége is szükségszerű.
3.
A következő kritikai megjegyzés a szótáranalízist érinti: “a szótári tartalmak adatként való kezelése számomra további indoklást igénylő gyakorlat. Amikor mondjuk a Liddle-Scott egy szócikk jelentését megadja, akkor egy hosszú periódus s egy igen kiterjedt földrajzi terület (írott, hisz csak az maradt fenn) nyelvhasználatára reflektál, aminek, jó esetben is csak kis része nyilvánvalóan releváns. Így aztán további érvek szükségesek annak tisztázására, hogy pontosan mit érdemes figyelembe venni”. Ezt a megjegyzést szintén jogosnak érzem, és megpróbálok némi indoklással szolgálni. Pólos professzor bírálatának olvasását megelőzően nem tekintettem úgy, hogy a szótártartalmakat adatként kezeltem volna, azonban most pontosan így látom én is (sőt, utólag egyet is értek magammal). Az elvégzett analízis lényege pont az, hogy nem akarja (vagy nem akarja feltétlenül) megmondani, milyen adatok relevánsak, és melyek nem, sokkal inkább egy korpusznyelvészeti értelemben vett - tematikus korpusz felmutatására törekszik, amely alapján későbbi kutatók egyszerűbben súlyozhatják ezeket az adatokat (jó esetben explicitté tett előfeltevésekkel). A szótárak között egyébként szerepeltek „súlyozott” adatokkal dolgozók is: tipikusan ilyen a Lampe-féle patrisztikus lexikon, amely a görög kifejezések patrisztikus értelmezéseit súlyozza, illetve ilyenek az újtestamentumi görög szótárak, amelyek a kifejezések evangéliumi jelentéseit igyekeznek súlyozni. Egy szemiotikai görög szótár (ha lenne ilyen) valószínűleg a szemiotikai szempontból releváns adatokat súlyozná, egy logikai görög szótár (ha lenne rá szükség) pedig a logikai hagyomány kifejezéseit venné (inkább) észre. A disszertáció például a 2.2.1.5.-ben az adatokon való súlyozás egy példányát nyújtja.
4.
Egy további megjegyzésben az opponens egy kategoriális hibára hívja fel a figyelmet:
(i)
(x)([χ]ix) x [χ]i Az (i) biztosan hibás, és köszönöm az opponensnek, hogy felhívta erre a figyelmet. A formulában alkalmazott jelölés helyett egy általánosabb formát lehetne alkalmazni:
(ii)
‹xy› ‹‹FxGy› ‹xy›› Az állítás mindösszesen annyi, hogy van két olyan dolog, x és y, hogy Fx implikálja Gy-t, és x nem azonos y-al. Valójában a kritizált formula ugyanerre szándékozott utalni, miközben a formulában az individuumváltozó és a PTC egy paramétere is szerepel, ez pedig valóban szerencsétlen. Külön köszönöm Pólos Lászlónak, hogy erre a formulára felhívta a figyelmet, valójában az összes ilyen „vegyes” formulát ki kellene irtani a szövegből. Nyilván az F predikátum utal a ,szignifikánsnak lenni- tulajdonságra, míg a G predikátum a ,szignifikátumnak lenni- tulajdonságra. A PTC-ben a szokásos individuumváltozók mellőzésével ezt így kellene jelölni:
(iii)
‹χ› ‹*χ+ │χ│{χ}› vagy még általánosabban ugyanezt állítja a szignifikatív logikai formája:
(iv)
Σ‹σ;ς› Az (iii) arra utal, hogy ha a kategóriához tartozik reprezentációs olvasat, akkor ez implikálja a kategória extenzionális vagy intenzionális olvasatát (vagyis: egy jelentés vagy egy objektum, mint szignifikátum tételezését).A (iv) szerint pedig egy szignifikációs rendszerben a szignifikáns implikálja a szignifikátum tételezését.
5.
Végül az utolsó, talán legfontosabb - és legnehezebben megválaszolható – kérdésre térek rá, ez pedig a szignifikáció és a kompozicionalitás problémáját érintő kérdés: pontosan mi a szignifikáció és a kompozicionalitás viszonya, azaz mennyire dekomponálhatóak a komplex jelek szignifikátumai. A kérdésre három perspektívából próbálok meg válaszolni: 5.1. A kompozicionalitás a PTC-ben; 5.2. A kompozicionalitás példái a dolgozatban; 5.3. a kompozicionalitás elve a dolgozatban.
5.1.
A PTC a szignifikáció konstituenseinek néhány, hierarchikusan rendezett, tehát paraméterezhető szintjét különbözteti meg. A szignifikátum leírása (s így: maguk a leíró kategóriák) paraméterezhetőek. Ez a tulajdonság leírások különböző, egymással összevethető szintjeinek konstrukcióját teszi lehetővé. Valójában a PTC szerint a leírás a probléma felismeréséhez és megoldásához szükséges felkészültség egy lehetséges helye: egy leírás akkor tekinthető kimerítőnek, ha egy adott individuális probléma felismeréséhez és megoldásához a leírás által elérhetővé tett felkészültség a problémamegoldó ágens számára elégséges. Magának a kompozicionalitásnak a problémája általában a természetes nyelvek formalizálhatóságának a problémájaként vetődik fel. Ekkor a természetes nyelvek fonémái, morfémái, lexémái az adott természetes nyelv különböző szintű töredékeiként értelmezhetőek; a szignifikáció konstitutív alapja az adott természetes nyelv (a töredékeken kívül a nyelvhez taroznak maguk a kompozicionális szabályok), a töredékek és a szabályok pedig lehetővé teszik a mondat generálását. A természetes nyelvekkel az a probléma (már
akinek), hogy általában nem adható meg véges számú szabály, és természetesen, a lexémák véges számú osztálya sem. Ez a nehézség azonban legalábbis kikerülhető, ha a PTC-t notációs rendszerként kezeljük (valójában ebben a dolgozatban ezt tettem). A fő kérdés ekkor az: alkalmazható-e a PTC interlingvaként más nyelvek leírására (valójában ebben a dolgozatban ezt próbáltam tesztelni). Ha igen, ez egyúttal azt jelenti, hogy a PTC leírási szintjei (tipikusan: a fakultások, a kategóriák és a töredékek) között tételezett relációk analógiába (ideális esetben: izomorfiába) állíthatóak a célnyelvekben érvényesülő leírási szintekkel. Nagyon egyszerűen fogalmazva az is mondható, hogy a kompozicionalitás és a természetes nyelvek problémája a természetes nyelvek formalizálhatóságának a problémája. A PTC-t azonban ez a dolgozat nem úgy tekintette, mint ami természetes nyelvek formalizálásának egy lehetséges eszköze, hanem olyan notációs rendszerként, amely leíró kategóriáinak segítségével a PTC-től eltérő tudományos nyelvek explikációjára képes. Az explikáció a forrásnyelvekben foglalt propozíciókra terjedt ki, vagy még pontosabban, propozíciók állítására. Természetesen a tudományos nyelvek (talán néhány ritka kivételtől eltekintve) a természetes nyelvekre épülnek, azonban kidolgozásuknak elvben az a célja, hogy a természetes nyelvekre jellemző homályosságot kiküszöböljék. Mindenesetre ebben a dolgozatban nem arra a kérdésre kerestem a választ, hogy a PTC alkalmas –e a terápiaként természetes nyelvek kompozicionális problémáira (mint amilyenek például a nyelv figurativitása okán fellépőek), hanem arra, hogy tekinthető-e olyan konstruktumnak, amely eltérő tudományos nyelvek fordítására képes. A szignifikáció így a dolgozatban notációként értett, a notációs rendszerektől pedig elvárható (sőt, talán éppen ez az értelmük), hogy bennük kompozicionális problémák ne lépjenek fel. A fordítások pedig e tekintetben akkor számítanak sikeresnek, ha a forrásnyelv állításaiban foglalt propozíciók logikai formái a PTC-beli fordítás segítségével explicitté tehetőek. Végül, noha világos, hogy a természetes nyelvek esetében a kompozicionalitás problémáit általában pragmatikai módszerekkel igyekeznek orvosolni, a notációs rendszerek kifejlesztése épp a pragmatikai problémák eliminálása céljából történik (mely törekvés a természetes nyelvek esetében valószínűleg nem lehet eredményes, legalábbis eddig semmi jel nem utal az ellenkezőjére). 5.2.
A dolgozatban a fenti probléma mind a szemiotikai, mind a képi analízis területéről származó szövegekben megjelenik. A PTC, illetve ennek a dolgozatban érvényesített módosítása a szignifikációk értelmezéséhez rendezett leíró kategóriákat ajánl, miközben a kategóriák leírása háromféle perspektíva mentén történhet: a kategória reprezentációs, extenzionális és intenzionális perspektívájú leírását teszi lehetővé. A rendezés (nagyon vázlatosan lejegyezve) az alábbi szintek szerint történhet.
1. szint:
Annak eldöntése, hogy szignifikációról van-e szó egyáltalán.
2. szint:
A szignifikáció tételezése implikálja: a szignifikánsnak, a szignifikátumnak, a szignifikáció konstitutív alapjának, valamit a szignifikáció ágensének tételezését. Amennyiben egy entitás szignifikációként azonosított, úgy a 2. szint leíró kategóriái a leírásban szükségszerűen megjelennek.
3. szint:
A szignifikációban érintett fakultások megállapítása. A szignifikáns mindig a nyers fakultás eleme, a szignifikátum tartozhat a nyers, a szimbolikus, a pszichés vagy a transzcendens fakultáshoz. Ezen a szinten kerül sor az ágens (szignifikáció-beli) szerepének leírására.
4. szint:
A szignifikációban érintett fakultások megállapítása maga után vonja a fakultások szerkezeti különbségeit *p96-7+. A szignifikáns meghatározás szerint mindig a nyers fakultás egy töredéke; a szignifikátum azonban lehet fakultás, exemplum vagy fragmentum. A kompozicionalitás problémája tipikusan a szimbolikus szignifikáció esetében lép fel. Ilyen szignifikációk konstitutív alapjai például a természetes és a formális nyelvek. A formális nyelvek esetében elvárható, hogy a töredékekből az exemplumok - a konstitutív alapra való tekintettel – egyértelműen konstruálhatók legyenek. Az exemplum kategóriája maga az adott formális nyelv, amely lehet potenciális végtelen kvantumként értett. Ha ismertek a töredékek (az adott formális nyelv primitívumai) és az érvényes műveletek (például összetett szignifikációk generatív szabályai), akkor az összetett szignifikátumok egyértelműen dekomponálhatóak primitívumaikra. Ez elvileg ugyanúgy érvényes a fragmentumok egymással való relációjára, mint a fragmentumnak az exemplumhoz, illetve az exemplumnak a fakultással való relációjára. A szimptomatikus szignifikációk esetében a tudománytörténet (kiváltképp a fizika esetében) ismer olyan törekvéseket, amelyek célja, hogy a szimptomatikus szignifikációk a szimbolikus (ezen belül: a formális) szignifikációk analógiájára értelmezhetőek legyenek. Ha létezik a szimptomatikus szignifikációk formális nyelve (másképp: ha van a szimptomatikus szignifikációknak notációs rendszere), amely rendelkezik primitív entitások egy véges készletével, valamint a köztük lehetséges érvényes műveletekkel, akkor ez elvben lehetővé teszi az adott szignifikációs rendszer komplex entitásainak magyarázatát. Hasonló törekvések egyébként, mutatis mutandis, a pszichés, sőt, a szakrális szignifikációkkal kapcsolatban is megfogalmazódtak már, legalábbis vitatható eredményekkel. Nagyon röviden összefoglalva az eddigieket: a kompozicionalitás problémája a szignifikáció terminusaiban fogalmazva akkor látszik kiküszöbölhetőnek, ha a szignifikáció konstitutív alapja rendelkezik a notációs rendszerekre jellemző tulajdonságokkal.
5.3.
Végül két olyan elv megfogalmazására teszek kísérletet, amely a dolgozat megírása során a szemem előtt lebegett, noha explicit megfogalmazásukkal adós maradtam. Mindkét probléma kifejezetten a kompozicionalitás kérdésével függ össze.
5.3.1.
A dolgozatban bevezetésre kerül egy gráfelméletre alapozott reprezentációs rendszer *pp 96115+, mely a hagyományos gráfelméleti felépítményekkel ellentétben csomópontokként hipergráfokat használ. A hipergráf alkalmazásának reprezentációs előnye abból adódik, hogy a hipergráfként reprezentált osztályra a lehető legkevesebb megkötést kell alkalmazni, ugyanakkor a hipergráf felbontása megengedi a topológiai tulajdonságok explikációját. A tárgyalási univerzumként értett SIG gráf nem más, mint a leíró kategóriák összefüggő gráfja: tulajdonképp a PTC fakultásainak komplexe. Maguk a fakultások hipergráfként reprezentáltak, így a fent (5.2.) említett leírási szintek mindegyike reprezentálható annak függvényében, hogy a leíró ágens szükségesnek tartja-e a fakultás (vagyis a hipergráf) felbontását. Az, hogy egy entitásra kvantifikált szögpontként (normál gráf szögpontjaként), vagy halmazként (generalizált gráfként) tekintünk, pusztán döntés kérdése, mely döntést a leírás elérni kívánt szintje alapoz meg. Ebben a rendszerben a reprezentáció formájában a kompozicionalitás (ami itt arra utal:
egy osztályt elemei definiálnak) megmutatkozik anélkül, hogy meg kellene adni az elemeket (vagyis az osztályt nem az elemek felsorolása, hanem közös tulajdonságuk: ti.: azonos osztályhoz való tartozásuk definiál). Ugyanakkor, amennyiben a leírás ezt igényli, a hipergráfok felbontásával lehetséges bizonyos elemek, illetve az összes elem megadása is. Ugyanakkor lehetőség van az ezzel ellentétes irányú műveletre, tehát tetszőleges számú (vagy épp: az összes) szögpont hipergráffá való generalizálására. Jelenleg ennek a reprezentációs rendszernek a megalapozásával vagyok elfoglalva, melynek talán épp a kompozicionalitás e problémájának kiküszöbölése lehet a legfőbb érdeme. Külön köszönöm Pólos László kérdését már csak azért is, mert nyilvánvalóvá tette, hogy fontos és kevéssé explikált problémáról van szó. 5.3.2.
A kompozicionalitással kapcsolatos, az opponens kérdésére megfogant utolsó válaszomnak még előzményei sincsenek a dolgozatban. Most azonban úgy vélem, hogy disszertációban érvényesíteni szándékozott logika értelmében az ikonfestészeti kánont - noha igen speciális értelemben - notációs rendszerként lehet tekinteni. Itt nincs lehetőség arra, hogy az ikonfestészeti kánon mibenlétéről részleteiben is írjak, mindenesetre annyit el kell mondani, hogy az (ti.. az ikonfestészeti kánon) nem a szabálygyűjteményekhez vagy az axiómákhoz (propozíció-halmazokhoz) hasonló képződmény, hanem az Egyház eleven hagyománya, amely szigorát tekintve (amennyiben szigor alatt azt kell érteni: a konstitutív alap – ti.: az ikonfestészeti kánon – alapján a szignifikánsban semmi sem lehet esetleges) mégiscsak az axiomatikus rendszerekhez – és nem például a hétköznapi nyelvhez – hasonlít. Noha léteznek – ha egyházi időmértékkel mérve nem is túl régi – ikonfestő kézikönyvek, az axiómákat ezekben nem lehet megtalálni, azok ugyanis magukban az ikonokban, az ikonfestők, a hívek, s általában, az Egyház szignifikatív, sőt, kommunikatív – aktusaiban vannak. A szignifikánsban és a szignifikatív aktusban az ikonok esetén elvben mindennek van jelentősége (így az ikonfestők személyenként nem rendelkeznek a szignifikációra vonatkozó felkészültség teljességével: ezért van fontos szerepe az utánzásnak és az imádságnak egyaránt). Ugyanakkor munkája a szabályok pontos betartása mellett sem járhat sikerrel, ha fentről nem hull rá az a bizonyos fény (talán épp az, amit Wittgenstein is emlegetett alkalomadtán). Mindez természetesen nem csak a létrehozáshoz, hanem a befogadáshoz is nélkülözhetetlen (ha valaki ragaszkodik a kettő szétválasztásához). Ha sikerül, a kompozicionalitás problémája eliminálódik, s minden alkotórészben az Alkotó mutatkozik meg (ha nem sikerül, a probléma továbbra is fennáll, mint a műelemzés egy speciális problémája, mellyel azonban dolgozatom nem foglalkozott). Ismét Wittgensteint parafrazálva1 azt lehet mondani: az ikonfestészet axiómáit követni azt jelenti, hogy nem az odatámasztott, hanem a leeresztett létrán kell felmászni.
Demeter Márton Budapest 2011-09-02 1
„Az én kijelentéseim azáltal nyújtanak magyarázatot, hogy aki megértett engem, végül felismeri, hogy értelmetlenek, ha már – fellépvén rájuk – túllépett rajtuk. (Úgyszólván el kell hajítania a létrát, miután felmászott rajta.) Meg kell haladnia ezeket a tételeket, akkor látja helyesen a világot.” (WITTGENSTEIN, Tractatus § 6.54.)
