ELŐSZÓ Íme, megint folytatom az egyetlen művet, új hullámban verem felétek a végtelen titkú tengert. Élnék ezer esztendeig: nem mondhatnám meg minden titkát. Írnék ezer esztendeig: nem mutathatnám meg minden arcát. Ez a mű: én vagyok. A világ-kórus Szabó Dezső-dala. Vagy ha jobban tetszik: ez a mű a világ. A Szabó Dezsőkórus világdala. Világ és én, én és világ – külön dolgok-é ezek? Kevésbé bennem fáj a megütött gyermek, mint az én megütött életem? Kevésbé bennem sír a legázolt vetés, mint az én legázolt hiteim? Külön dolog-é a hang s a hang dallama? Én vagyok benne egészen: lelket termő testemmel, mozduló véremmel minden művemben. És jaj, írhatnék világvégezetéig: sohasem leszek bennük egészen. És ha én meghalok: meghal az egész világ, melynek én voltam megtalált hangja. Mennyi halál lesz a halálom és milyen zsúfolt temetés. A kutyák körülólálkodják a sarokkövet. Felemelik az egyik hátsó lábukat. Rápiszkolnak. Akkor társadalmi-rendes fitymás arccal mondják: – Piha, de büdös ez a kő! Büdösebb a legutolsó kutyánál! – És nagy megvetőleg otthagyják. Az emberek körülstilizálják a géniuszt. Körülstilizálják a maguk kis piszkos stílusa szerint: hogy minden vonásban a maguk szintjére ránthassák le. Engem emberkéék az „örök harcosnak”, Petőfi-féle gyorsfőzőnek, egzaltált láznak s miegys-másnak stilizál7
gatnak. Hogy ravaszkáék biztos mentegetést tarthassanak maguk elé: – Azért vagyunk olyan bélpoklosan csúfak a tükrében: mert összeférhetetlen. Azért nagy a rablásunk az ő világosságában: mert egzaltált, szertelen. Költő, csak költő, koszos géniusz. Mi pedig nyugodt békében összefogott, megfontolt, nagyságos, méltóságos és kegyelmes keresztény-konstruktív társadalmi rend vagyunk. Én – és harc! Ők hadonásznak ellenem: és azt rikoltják, hogy én harcolok. Pedig még az ők csetepatés apróságukat is csak távoli bágyadt mosolygással nézem, mintha pálinkába mártott pulyka-fiókák izegnének époszt a mulattatásomra. Mert én két nagy nyitott szem vagyok. Nyugodtabb, tisztább két szem még nem nyílt a világ dolgaira. Mély vizükhöz odajönnek a világ látszatai és levetkeznek. Rejtett szépség és titkolt nyomorúság, betegség és erő, s minden változata az életet rakosgató halálnak ott mennek el. A két szemet nem veri láz, düh nem homályosítja őket. Néznek, látnak, mutatnak. Így születtek műveim. Így utolsó regényem: a Segítség! – is. Emberkéék felreszkették a fél lábukat a hónuk alá, és körülóbégatták: – Ez már láz, ez már túlzás, ez már pamflet! – Miért? Mert mikor ég a ház, szemeim azt mondják: ég a ház. – És nem ezt: – A kiváló építész és nemes háziúr minden köszönetet megérdemelnek e ház tűzmentességéért. – És mikor örvénybe zuhan a világ, a szemeim ezt mondják: – A világ örvénybe zuhan. – És nem ezt: Gott erhalte unsern Kaiser! Hogyan is lehelne lázról beszélni az én műveimnél! Egy bizonyos vonalon felül minden művészet elsősorban architektúra. Az emberi szenvedés katedrálisait is éppen 8
úgy matematikával és geometriával építik, mint a gótika kisebb csodáit. Két nyitott szem, két nyugodt kéz, egy emberi szív: ez a művészet. Hohó! Művészet???!!! Hogy mersz te művészetről beszélni, te megátalkodott pamfletíró?! Csodálatosak a világ dolgai, és nem apróbb csodák az apró emberek. Ha a Mont Blanc-ra azt mondom: ez a Mont Blanc, ez nem pamflet. Pedig a Mont Blanc nagyon nagy. Ha a büdöske bogárra ezt mondom: ez büdöske bogár, ez sem pamflet. Pedig a büdöske bogár nagyon kicsi. Ha Herczeg Ferencre ezt mondom: ez Herczeg Ferenc, ez már pamflet. Pedig Herczeg Ferenc egész mértékletesen középszerű. Mit kellene rá mondanom, hogy ne legyen pamflet? Azt hogy: ez Mont Blanc? Vagy azt, hogy: ez büdöske bogár? Így tettek meg a pamflet Michelangelójának. Ó, szegény Dante, ha téged egy új csók holnap a magyar búsulásokba küldene Divina Commediáddal: kutya legyek, ha nem a pamflet Szabó Dezsője lennél. Jó lesz hát Ravennában maradni. De ne panaszolkodjam. Nemcsak gáncsolói vannak az embernek: hanem tisztelői és rajongói is. Úgy velejár ez az efféle mesterséggel, mint a kéményseprőséggel a megkormosodás. Ezek aztán – mert látják, hogy sok ember-pincsi csaholgat körül: elneveznek „emberfiának”, és töviskoszorút, korbácsot, keresztet s a megváltói gardrób más zsenáns cikkeit emlegetik a nyakamba. És igyekeznek valami mindenperces mártír gyötrelemnek, naponta huszonnégy órás vérrel csepegő tragédiának festegetni. Bizony: ez a trikó sem áll a testemhez. Én erdélyi magyar Betlehemben születtem, s ezerszer pozdorjává 9
törném a hátukon a keresztet, amíg ők egyszer próbálnának megfeszíteni. Megkujakoltam én már nem egy Pilátust s nem két Kajafást. Különben is: egész életem roppant izmos derültség, mert gyökereim az örökkévaló dolgokban vannak. Nem mondom: engem is megtámadtak a fájdalmak, ezek a roppant néger bokszolók. De én nem futottam el tőlük, nem siránkoztam nekik. Rám lestek a nehezebb utak mélyén, és megtámadtak. Én meztelenre vetkőztem, nekik rohantam, és úgy megöklöztem őket, hogy arról koldultak. Én maradtam a legény az életcsárdában. És amint megzúzva, véresen lihegtek: megparancsoltam nekik, hogy álljanak sorba és énekeljenek nekem. Erre ők, mint vert rabszolgák az álmodó Cézárnak, dalolták mélyebb titkú szépségeit a hulló világnak. És győző életem, mint erős borral, gőgös örömmel töltözött. Íme: a szenvedés is izmaim öntudatává, világból gyűlt lelkem mélyült játékaivá lett. Én a fájdalom fekete ringyóját is az élet végtelen-édes csókjára erőszakoltam meg. Mert ez a megtalált, a meghódított élet: a mindent látó, a minden rosszat fakadásuktól megmutató szemek gigászi derűje. Az emberek gyökerükben, lényegükben, előfakadásukban rosszak. Minden ember magában cipeli minden tébolyda őrültségét, minden börtön bűnét, minden kórház betegségét. A történelem gyilkos lebuj, ahol irtózatos arcú zsiványok államot ferbliznek. Ahol vérszaga van minden kártyának s rablást pislog minden hunyorgató szem. Vérrel fülledt nehéz titkú cirkusz, ahol a népek fekete trambulinján hőst ugrik a gyilkos, politikát a zsivány és a csirkefogó. És szörnyű kirakatuk: a di10
csőség, ez a Pantheonná ódázott Illava, ahol szobrokká cégjegyzik az akasztófa ügyes szököttjeit. De legádázabb rontás a csók. Vad, különös csatatér, ahol a tér két örült klaunja: az élet és a halál örök birokban tántorog. Ahol szétdöngő lábuk vért és drágalátos lírai műfajokat tapos ki. És harapós minden csók, ősi bosszú minden ölelés. És holdban, és csókban, és harapásban, és lehelt vallomásokban zuhan tovább a halál Niagarája. De: De az Ádám óta erjedő rothadás egy igen csinos tájképben van elhelyezve. De fakadnak a füvek, a virágok, a lombok, de újulnak az anyag végtelen játékai. De mindentől meggyógyít a napsütés, de végtelenséget súgnak a hűvös csillagok. De az emberiség olyan picike szeplő az örök anyag csodálatos arcán. De: De magadban felemelheted a hulló embert, mindig fennebb, végtelenül. De magadban megszépítheted az irtózatos isten-arcot: jóvá, hőssé, szánakozóvá. De az ember-fekély lázát meghűsíti az örökkévalóság meglátása és a mindent egységbe fogó szánalom. Bevehetetlen vár a mosolygásod, ha az örök dolgokban élsz. Most is, hogy keserűre csordult életem, mondom magamban: – Lám, nagy gazságra csődülnek össze ezek a lator évek. Kerül a pénz és múlik a csók. A régi koronának már csak a súlya van meg, és egyedülvalóság már az, hogy király vagyok. Hát majd Pali leszek, hogy én fájjam a fájdalmaimat! Hé, piszkos fekete szolgálók, láncoljatok össze regénybe. Bőgjétek ott ki magatokat, zúzzátok jól meg a mások szívét. És én romokon és múlt 11
évek máglyája fölött, elzuhant csókok s csonkká tört eposz után, királyi gőgös derültséggel nézem: hogyan bokázzák idegen szívek az én tragédiám vonaglásait. Oh, csak a föld alá is sütne a nap! Csak ott is volna csók és gyermekkacagás! Budagyöngye, 1928. Szabó Dezső
12
I. A VIHAR 1. A sok finom hús, fehér kenyér, drága tészták, a mezők, erdők, tengerek és levegő jó falatjai, a ritka borok, pezsgők és likőrök, melyekből az előkelő társaság összeette és itta magát, most fényes emberhabokban ragyogtak fel az óriási teremben. A roppant csillárokból, a terem pazar aranyozásairól, az ékszerekről, a ruhákról, a fehér nyakakról, a szemekből és a fogakról ömlött, szikrázott, habzott a fény, s nehéz hullámzása tündökléssé tette az urakká tajtékzott anyag mozdulásait. A pompa és szépség tengernyi egybeizzásában széttörtek az érzékek korlátai, s mindenik érzék itta az élet minden rejtett patakját. Fény volt a habfogak közül kifürtösödő nevetés is s a csodás ajkak kelyhein felfakadó szavak. És a csillárok dús fénye s a fehér testek ragyogása halk csengésű kacagás széles ömlésével folyta át a levegőt. A nők boldog ajkairól elszálló szavak a hulló virágszirmok kéjes, lágy tapintását vitték a testeknek. És a nagy szemek különös tágasságai elmélyült esti kertek fülledt illatát forrósították a vérben és húsban kinyújtózott lelkekre. Oh, ezeket nem sárból gyúrta az emberek Istene. Úgy kenegette gonddal egybe őket világhírű csemegekereskedések, dús vásárcsarnokok, fényes udvari szállítók drága csodáiból. És a hetedik napi, az ünnepi: a pihenéses úri lelkét lehelte a finom keverékbe, hogy a 13
belőle kimozduló életek ne tudják: mi a törődés, a nyomorúság és a szánalom. A vendégek még mindig érkeztek, s a díszudvar távolából mindegyre behallszott egy újabb gépkocsi tülkölése. Sajátságos frissességet hoztak be ezek a hangok a terem izzásába. Mintha messzi erdők különös hívást küldenének bennük az emberekbe süppedt lelkeknek. – Művésznő, még sohasem volt ilyen szép, mint ma. Mintha mindennap újból és újból ismerném meg: mindennap új és különösebb szépség igézetével fog meg – mondta Dabasi Nyirády Tamás. De a frakkján és bőrén belül egyetlen fáradt ásítás végtelen tátongása volt. – Vajon hányadszor mondom ezt életemben? A híres énekesnő hálásan nézett a férfi arcába. Hervadt finom ujjaival megbabrálta a férfi erős kezét. Minden hervadt és finom volt ezen a nőn, aki most, az ötvenedik év nagy árnyékában is valami csodálatos távoli hívással tudott szép lenni, mint egy visszaemlékezett gyermekkori tájék. Nagy barna szemeinek lehalkult melegségei az őszi nap hosszú rezgéseit vitték a szívbe. Fehér arcán, kissé fájdalmas széles száján a jósággá finomult hajdani zsarnok szépség olyan nagy szelídség volt az évek nemes hervadásában. A haj gazdag koronája már ezüstösen csillogott, s az egész szép fejet valami szelíd bánat árnyékozta. A vad szeszélyű muzsikus: a Múlás, aki néha sziszeg, röhög vagy ugat, a legfinomabb dalát énekelte meg benne. Valami nagy megbékülés szállta meg a lelket e nemes hervadású szépség láttára. Mintha kora nyári reggelen betévedsz egy templom magányába, ahol nincs senki, s csak egy 14
