Timur Vermes NÉZD KI VAN ITT

Timur Vermes NÉZD KI VAN ITT Timur Vermes: Er ist wieder da Fordította: Nádori Lídia

Ébredés Németországban A nép okozta nekem a legnagyobb meglepetést. Pedig igazán megtettem mindent, ami emberileg lehetséges, hogy a túlélés alapvető feltételeitől is megfosszam ezt az ellenségtől megszentségtelenített talajt. Hidak, erőművek, utak, pályaudvarok – mindnek a lerombolására határozott parancsot adtam. Azóta utána is néztem, mikor volt ez, márciusban, és azt hiszem, e tekintetben igazán világosan fejeztem ki magam. Minden ellátóegységet meg kellett semmisíteni, a vízi erőműveket, a telefonközpontokat, a termelőeszközöket, a gyárakat, a műhelyeket, a parasztgazdaságokat, a tárgyi javak összességét, mindent, és ezt úgy értettem, hogy mindent! E téren nagy gondossággal kell eljárni, nem hagyhatunk kétséget a parancs tartalma felől, mert ismeretes, hogy az egyszerű katona a frontnak azon a pontján, ahol tevékenykedik, érthető módon nem látja át a nagy egészet, valamint nincs birtokában a taktikai és stratégiai összefüggések teljességének, így hát előfordulhat, hogy megkérdi: „No de akkor valóban ezt is, meg ezt is, meg példának okáért ezt a kioszkot is fel kell gyújtanom? A kioszk miért ne kerüljön az ellenség kezére? Miért baj az, ha egy kioszk az ellenség kezére kerül?” Már hogyne volna baj! Az ellenség újságot olvas, és a maga hasznára fordítja, ellenünk fordítja a kioszkot, mindent ellenünk fordít, ami csak a keze ügyébe kerül! Minden, nyomatékosan ismétlem: minden értéket képviselő objektumot meg kell semmisíteni. Nemcsak a házat, az összes ajtaját is. A kilincseket is. A csavarokat is, és nem csak a nagyméretű csavarokat. Ki kell csavarni, majd könyörtelenül el kell görbíteni őket. Az ajtókból csak fűrészpor maradjon. A fűrészport elégetni. Ha nem így teszünk, az ellenség ki-be járkál azon az ajtón kedve szerint. Egy tönkretett kilincs, maroknyi elgörbített csavar és egy kupac hamu: kellemes ajtónyitogatást, Herr Churchill! Röviden: a háborúnak ilyen brutális következményei vannak, ez kezdettől világos volt előttem, úgyhogy a parancsom nem is hangozhatott volna másképp; és ettől független, hogy a parancs hátterében valami egészen más állt. Legalábbis eredetileg. Tagadhatatlan, hogy a német nép az angolokkal, a bolsevizmussal és az imperializmussal folytatott eposzi küzdelmében végül alulmaradt, s ezáltal, mondjuk ki, eljátszotta túlélésének lehetőségét akár a legprimitívebb vadászó és gyűjtögető életmódra is. Ilyetén módon a vízi erőművekre, a hidakra, az utakra sem tarthat igényt. Kilincsekre se. Ezért adtam ki a parancsot, kisebb részben pedig a teljesség kedvéért is, mert emlékszem, olykor én is kitettem a lábam a Birodalmi Kancellária épületéből, és tudomásul kell venni: az amerikai és az angol a maga repülő erődjeivel a munka oroszlánrészét már levette a vállunkról. A parancs teljesítését a későbbi időszakban természetesen nem ellenőriztem részletekbe menően. El lehet képzelni, mennyi dolgom volt, nyugaton az amerikaival birkóztunk, keleten az orosszal, aztán ott volt Germánia Világfőváros városépítészeti fejlesztése és így tovább, de megítélésem szerint a kilincsekkel a Wehrmacht egyedül is megbirkózhatott volna. Egy szó, mint száz: a német nép papírforma szerint nem létezik. Ám ahogy nézem, még mindig itt van. Bizonyos fokig felfoghatatlan. Másfelől: én is itt vagyok, amit éppoly kevéssé értek.

I. Emlékszem a percre, amikor felébredtem, kora délután lehetett. Kinyitottam a szemem, s a fölém boruló égboltot pillantottam meg. Kék volt, gyengén felhős, a levegő meleg, és azonnal világossá vált, hogy áprilishoz képest túlságosan is meleg. Mondhatni, hőség volt. Viszonylagos csönd honolt, egyetlen ellenséges repülőt sem láttam, fegyverropogást nem hallottam, sem becsapódások vagy légoltalmi szirénák hangját. A Birodalmi Kancellária sehol, a bunker sehol – ezt is megállapítottam. Fejemet oldalra fordítva megláttam, hogy a földön fekszem egy beépítetlen telken, házfalak vesznek körül, téglaépítmények, rajtuk undorító firkálmányok, amin azonnal mérgelődni kezdtem, micsoda gazemberség, és spontán úgy döntöttem, magamhoz rendelem Dönitzet. Mi több, álomittas állapotomban azt hittem, Dönitz is itt fekszik valahol a közelben, de azután győzött a fegyelem és a logika, gyorsan felfogtam, hogy a helyzet rendkívüli. Megjegyzem, nem szokásom a szabad ég alatt táborozni. Először is végiggondoltam, mit csináltam előző este. A túlzott alkoholfogyasztás szóba sem jöhetett, mivel nem iszom. Emlékeztem rá, hogy utoljára Evával ültem a díványon. Arra is emlékeztem, hogy viszonylag gondtalanul üldögéltünk, elhatároztam, hogy hagyom az államügyeket, egyéb tervünk nem volt aznap estére, étterem, mozgóképszínház vagy hasonló szórakozás magától értetődően szóba sem jöhetett, a birodalmi főváros kínálata a szabadidő eltöltése terén, nem utolsósorban parancsomnak köszönhetően, az idő tájt örvendetesen beszűkült. Nem tudtam biztosat arról, vajon ideér-e Sztálin a következő napokban, ez a háborús folyamatok aktuális fázisában nem volt teljességgel kizárható. Bizton állíthattam viszont, hogy itt éppoly hiábavalóan keresett volna mozgóképszínházat, mint Sztálingrádban. Azután, azt hiszem, csevegtünk még egy kicsit, Eva meg én, utána megmutattam neki a régi pisztolyomat, további részleteket ébredésem perceiben nem tudtam felidézni. Azért sem, mert fejfájás kínzott. Megállapítottam, hogy az előző este részleteinek rekapitulációja nem visz közelebb problémám megoldásához. Ezért úgy döntöttem, a cselekvés mezejére lépek, és közelebbről megvizsgálom a helyzetemet. Életem során megtanultam figyelni, elemezni, és olyan apró részleteket is észrevenni, amelyeket sok tanult ember alábecsül, mi több, figyelmen kívül hagy. Én azonban, vasfegyelemben eltöltött hosszú évek tapasztalatával a hátam mögött, nyugodt szívvel állíthatom, hogy válságban még hidegvérűbb és megfontoltabb vagyok, érzékszerveim is élesebbé válnak. Precízen, nyugodtan dolgozom, akár egy gép. Módszeresen összefoglalom a rendelkezésre álló információkat. A földön fekszem. Körülnézek. Körülöttem szemét, gyomok, fű, itt-ott bokor, foltokban százszorszép, gyermekláncfű. Hangokat hallok, nem túl messziről, kiáltásokat, folyamatos pattogást, odanézek, fiúcskák futballoznak. Már nem a rövidnadrágos korosztály, de a Volkssturmhoz még fiatalok, valószínűleg a Hitlerjugend tagjai, de pillanatnyilag a jelek szerint szolgálaton kívül, vagyis úgy tűnik, az ellenség is szünetelteti a támadást. Az egyik fa ágai között madár motoz, csivitel, énekel. Másoknak ez talán a derűs gondtalanság jele; ebben a bizonytalan helyzetben azonban, amikor az ember minden információt, a legjelentéktelenebbet is fel kell hogy dolgozzon, a természet és a túlélésért folytatott mindennapos harc jó ismerője arra következtet belőle, hogy nincsenek a közelben ragadozók. Közvetlenül a fejemnél egy pocsolya fodrozódik, látszik rajta, hogy zsugorodott, vagyis a közelmúltban kiadós eső lehetett, de az elmúlt napokban száraz volt az idő. A pocsolya szélén a tányérsapkám. Mindig így dolgozik az agyam, ilyen rutinnal, és ebben a zavarba ejtő pillanatban is így működött. Felültem. Nem jelentett gondot a mozdulat, amiképpen a lábamat, kezemet, ujjaimat is tudtam

mozgatni, a jelek szerint tehát nem sérültem meg, testi állapotom kielégítőnek volt mondható, tökéletes egészségnek örvendtem, eltekintve a fejfájástól. Még kezem remegése is mintha elmúlt volna. Végignéztem magamon. Öltözékem sem volt hiányos, egyenruhát és katonakabátot viseltem. Kissé szennyes volt ugyan, de nem túlzottan, vagyis nem a törmelék alól kerültem elő. Földet találtam rajta, meg némi morzsát, pék- vagy cukrászsütemény maradványát. Ruházatomból valamilyen üzemanyag, leginkább benzin szaga áradt, feltehetően azért, mert Eva megpróbálta kitisztítani, és túlzott mennyiségű tisztítóbenzint alkalmazott hiábavaló igyekezetében. Akár azt is lehetett gondolni, hogy egy egész kanna benzint öntött rám. Ő maga nem tartózkodott a közelben, miképpen vezérkarom egyetlen tagja sem volt föllelhető. A szennyeződés nagyját üggyel-bajjal lesöpörtem kabátomról. E pillanatban a következő hangok ütötték meg a fülemet: – Odass, nézzed má’ a csókát! – Csóóórikám! Gyámoltalan, segítségre szoruló ember benyomását kelthettem, amit a Hitlerjugend közelben tartózkodó tagjai példamutatóan felismertek. Felfüggesztették a labdajátékot, és tisztelettudóan közeledtek felém, ami érthető is, végső soron váratlanul a Német Birodalom Führerével találták szembe magukat a grundon, a sport és a testedzés legelterjedtebb helyszínén, százszorszép és gyermekláncfű között, ami egy serdületlen ifjú számára szokatlan fordulat a hétköznapok sodrában, ám a fiatal sereg késedelem nélkül megindult felém, fürgén, akár az agarak, ha szagot kapnak, és készen a segítségre. Az ifjúság a jövő! A fiúcskák tisztes távolságra tőlem megálltak, vizsgálgattak, majd a legnagyobb, nyilvánvalóan az őrsvezető, felém fordult, és megszólított: – Minden oké, főnök? Szorult helyzetemben sem kerülte el a figyelmemet, hogy a német köszöntés teljes egészében elmaradt. Az informális megszólítást, a „Führer” és a „főnök” szavak összekeverését a meglepettségük számlájára írtam, és ha kevésbé zavarba ejtő a helyzet, még akaratlan derültségre is okot adott volna, hiszen még a lövészárokban, a könyörtelen golyózápor közepette is a legképtelenebb, bohózatba illő helyzetek állnak elő, ugyanakkor a katonának kötelessége, hogy váratlan fordulat esetén is működtessen bizonyos automatizmusokat, a kiképzés is lényegében erre irányul – ha ezen automatizmusok hiányoznak, fabatkát sem ér az egész hadsereg. Felálltam, ami nem volt túlságosan könnyű, sokáig fekhettem a földön. Megigazítottam a kabátomat, nadrágszáramat, amennyire lehetett, néhány könnyed mozdulattal leporoltam. Azután megköszörültem a torkom, és ezzel a kérdéssel fordultam a bajtársi kör fejéhez: – Hol van Bormann? – Az ki? Érthetetlen. – Bormann! Martin Bormann! – Nemtom, nem ismerem a csávót. – Életembe’ nem hallottam a nevét. – Milyen feje van? – Mint egy birodalmi miniszternek, donnerwetter! Valami nagyon szokatlant érzékeltem. Bár minden kétséget kizáróan Berlinben voltam, a jelek szerint a teljes kormányzati apparátustól megfosztattam. Sürgős késztetést éreztem, hogy visszatérjek a bunkerba, és az is világos volt, hogy a fiatalság jelen lévő képviselői ebben aligha lennének a segítségemre. Első dolgom volt tehát, hogy megtaláljam az odavezető utat. A város bármely pontján lehettem, közvetlen környezetem semmitmondó volt. De tudtam, csak ki kell lépnem az utcára, a

fegyverszünet régóta tarthat, járókelőkkel, dolgukra igyekvő néptársakkal, bérkocsisokkal fogok találkozni, és ők megmutatják nekem, merre kell mennem. A hitlerjugendisták szemében nem tűnhettem eléggé gyámoltalannak, látszott rajtuk, hogy folytatni akarják a futballozást, mindenesetre vezetőjük a bajtársai felé fordult, miáltal olvashatóvá vált a neve, amelyet édesanyja varrhatott fel rikító színű mezére. Megszólítottam. – Hitlerjugend Ronaldo! Merre van az utca? A várt reakció elmaradt, sajnos azt kell mondanom, hogy a kis csapat jóformán föl sem eszmélt a kérdésemre, igaz, két kisebb fiúcska menet közben hanyagul az üres telek egyik sarka felé mutatott, s onnan, ahogy közelebbről szemügyre vettem, valóban kijárat nyílott. Gondolatban följegyeztem: „Rustot eltávolítani”, Rust 1933 óta van a hivatalában, és különösen a közoktatás terén nincs helye ily mértékű slamperájnak. Hogyan fogja megtalálni a fiatal katona a Moszkvába vezető győzedelmes utat, hogyan szúrja tőrét a bolsevizmus rothadt szívébe, ha még a saját parancsnokait sem ismeri föl?! Lehajoltam, fölvettem a sapkámat, és miközben megigazítottam a fejemen, máris határozott léptekkel elindultam a jelzett irányba. Meg kellett kerülnöm az egyik épületet, azután valami keskeny átjárón haladtam végig, magas falak között, az átjáró végénél világosságot láttam, arra lehetett az utca. Egy félénk macska a falnak lapulva elosont mellettem, foltos volt és ápolatlan, azután még négy-öt lépés, és kint találtam magam az utcán. A fények és a színek kavalkádjától valósággal elállt a lélegzetem. Utolsó emlékem a városról a por volt és a szürkeség, meg a mindenütt jelen lévő törmelékhegyek és romos épületek. Amit láttam, nem volt összeegyeztethető emlékeimmel. A törmelék eltűnt, a köztisztasági felelősök vagy a kirendelt lakosság alapos munkát végezhetett, az utca tiszta volt és rendezett. A járdaszélen számtalan színes kocsi, nyilván automobilok, csak kisebbek, de vonalvezetésükön a Messerschmitt Művek tervezőinek keze nyoma látszott, kimondottan modernek voltak. A házak falai különböző színekkel oly szépen voltak lefestve, hogy gyermekkorom cukrászsüteményeire emlékeztettek. Bevallom, elfogott a szédülés. Valami ismerős motívumot keresett a tekintetem, meg is láttam az úttest túloldalán egy keskeny füves területen egy koszlott padot, el is indultam felé, de nem szégyellem kimondani, első lépéseim kissé bizonytalanok voltak. Csöngetést hallottam, csikorgó gumi hangját az aszfalton, azután valaki rám kiáltott: – Vak vagy, öreg, bazmeg?! – Elnézését... Elnézést kérek – hallottam meg a saját, egyszerre ijedt és megkönnyebbült hangomat. Mellettem kerékpáros állt, ez a látvány is ismerős volt legalább, ráadásul kétszeresen. Szóval még mindig háború van: a kerékpáros golyók lyuggatta sisakot viselt a fején. – Beszarás, hogy az ilyenek szabadon mászkálnak! – Bocsánatát kérem. Le kell ülnöm. – Inkább be kéne feküdnöd. Szinte menekültem a pad felé, sápadt is lehettem, valósággal lerogytam rá. Ez a fiatal kerékpáros katona sem ismert meg. És megint elmaradt a német köszöntés, ugyanúgy reagált rám, mintha egyszerű, hétköznapi gyalogos volnék. A nemtörődömség általános gyakorlatnak tetszett: idősebb úr haladt el mellettem fejcsóválva, terebélyes dáma tolt el előttem egy futurisztikusnak ható gyermekkocsit – még egy ismerős motívum, amely azonban nem segített hozzá sanyarú helyzetem jobbra fordításához. Felálltam, és erőmhöz mérten feszes tartással odaléptem hozzá. – Bocsásson meg, talán meglepi, hogy... De én... szeretnék eljutni a Birodalmi Kancelláriához, méghozzá azonnal. – Maga a Stefan Raab stábjához tartozik? – Hogyan, kérem?

– Kerkeling? Harald Schmidt? Idegességemben kissé elveszítettem a fejem, és karon ragadtam a hölgyet. – Asszony! Szedje össze magát! Gondoljon néptársi kötelességeire! Háború van! Mit gondol, mit fog művelni magával az orosz, ha ideér? Azt hiszi, tekintettel lesz csecsszopó gyermekére, és azt mondja, hohó, friss, ropogós német asszonyka, de a gyerek kedvéért inkább a nadrágomban tartom alantas ösztöneimet? Ezekben az órákban, ezekben a napokban a német nép fennmaradása, a vér tisztasága, az emberi faj túlélése forog kockán! Hogyan áll majd a történelem ítélőszéke elé, ha most korlátoltságában arra sem hajlandó, hogy megmutassa a Führernek, merre van a Birodalmi Kancellária?! Semmi reakció. Jóformán meg sem lepődtem. Az idióta asszonyság kirántotta a karját a kezemből, döbbenet és zavarodottság ült ki az ábrázatára. Tenyerével köröket rajzolt az arca előtt, aminek jelentését nem értettem tisztán, de egyértelmű volt becsmérlő jellege. Itt valami vitathatatlanul kizökkent a kerékvágásból. Már nem úgy kezeltek mint legfőbb hadúrt, mint a Birodalom Führerét. A futballozó fiúcskák, az idősebb úr, a kerékpáros, a gyermekkocsis asszony – nem lehet véletlen. Első gondolatom az volt, hogy mozgósítsam a biztonsági szerveket a rend helyreállítása céljából. De uralkodtam magamon. Még nem tudtam eleget a helyzetemről. Több információra volt szükségem. Értelmem ismét módszeresen működött: jéghideg logikával próbáltam összefoglalni a tényállást. Németországban vagyok, Berlinben vagyok, még ha alig felismerhető is a város és az ország. Ez a Németország más, mint amit ismertem, ám néhány dologban hasonlít a Birodalomhoz: vannak még kerékpárosok, vannak automobilok. Ha így van, akkor feltehetően újság is van még. Körülnéztem. Valóban: a pad alatt hevert valami, ami újságra emlékeztetett, noha szokatlanul költséges eljárással készült. A színes magazin a számomra ismeretlen Media Markt címet viselte, a legjobb akarattal sem tudtam visszaemlékezni rá, hogy valaha engedélyeztem volna ilyen című hírlapot, és biztos voltam benne, hogy nem is engedélyeztem volna. A benne foglalt információk tökéletesen érthetetlennek bizonyultak, elfutott a méreg, hogyan képesek a birodalmi méretű papírhiány közepette ilyen ostoba szeméttel jóvátehetetlenül elpazarolni a drága népvagyont. Funk alapos fejmosásra készülhet, csak foglaljam el méltó helyemet az íróasztalomnál. Egyelőre azonban nagyobb szükségem volt megbízható hírekre, egy Völkischer Beobachterre vagy egy Stürmerre, vagy felőlem a Panzerbar is megtette volna. Valóban, nem messze a megfigyelőállásomtól állt egy újságosbódé, méghozzá láthatóan bámulatosan széles árukínálattal. Az ember ettől a látványtól a legtunyább békeidők kellős közepén érezhette magát. Türelmetlenül pattantam fel helyemről. Már így is túl sok időt elvesztegettem, legfőbb ideje volt, hogy helyreállítsam a rendezett viszonyokat. A csapatoknak parancs kell, nem kizárt, hogy valahol már erősen hiányolják biztonságot adó jelenlétemet. Sietős léptekkel a kioszk felé vettem az irányt. Már az első, felületes szemle érdekes tanulságokkal járt. A kioszk oldalát megszámlálhatatlan színes, török nyelvű magazin borította. Úgy látszik, hosszabb időt töltöttem öntudatlanságban, s ez alatt az idő alatt bevonultak a törökök. Figyelemre méltó. A török, alapjában véve a német nép hűséges segítője, minden erőfeszítésünk dacára semleges maradt, soha nem lehetett rávenni, hogy a Birodalom oldalán belépjen a háborúba. Úgy látszik, távollétem alatt valaki, talán Dönitz, mégiscsak meggyőzte, hogy támogasson bennünket. Az utcán honoló békés hangulat pedig arra engedett következtetni, hogy a török intervenció döntő fordulatot hozott a háború kimenetelére nézve. El voltam képedve. Én ugyan mindig is nagy respektussal viseltettem a török irányában, ám ekkora teljesítményt nem néztem volna ki belőle, másfelől a távoli ország fejlődését idő hiányában nem tudtam részleteiben követni. Kemal Atatürk reformjai páratlan lendületet adhattak az országnak. Talán megtörtént a csoda, amelyben Goebbels is már-már fanatikusan bízott. Szívemet elöntötte a forró

bizakodás. Hát mégis beérett a gyümölcse annak, hogy sem én, sem a Birodalom nem adtuk fel a végső győzelembe vetett reményt, még a legmélyebb sötétségben sem. Négy vagy öt különböző török nyelvű színes kiadvány tanúskodott a Berlin-Ankara-tengely győzelméről. Most, hogy a Birodalom sorsáért érzett aggodalmaim ilyen meglepetésszerű fordulat által elcsitultak, már csak azt kellett megtudnom, mennyi időt töltöttem öntudatlanságban azon az üres telken. A Völkischer Beobachtert nem találtam, nyilván elkapkodták. Pillantásom belekapaszkodott az egyetlen olyan újságba, amely legalább a tipográfiájával valamelyest ismerősnek tűnt. Frankfurter Allgemeine Zeitung. A hírekre egyelőre nem pazaroltam a figyelmemet, a dátumra koncentráltam. Augusztus 30. 2011. Sokáig meredtem a négyjegyű számra. Tanácstalanul, hitetlenkedve. Ránéztem a mellette lévő másik újságra, a Berliner Zeitungra, amelynek címét szintén kifogástalan gót betűkkel nyomtatták, azon is megkerestem a dátumot. 2011. Valósággal letéptem az újságot a fémállványról, széthajtogattam, megnéztem a második oldalt, a harmadikat. 2011. Szemem előtt gúnyos táncot lejtettek a számok. Lassan elindultak balra, aztán gyorsan jobbra, aztán még gyorsabban vissza, mint amikor az ivócimborák egymás vállába kapaszkodva dülöngélnek a sörsátorban. Próbáltam követni a tekintetemmel, megfogni, de az újság kiesett a kezemből. Éreztem, hogy előrezuhanok, hasztalanul igyekeztem visszanyerni az egyensúlyomat, kezem egyre lejjebb és lejjebb kapaszkodott a fémállványon kihelyezett újságokba. A földön feküdtem, és elsötétült előttem a világ.

II. Amikor ismét magamhoz tértem, még mindig a földön feküdtem. Egy kéz valami nyirkos tárgyat érintett a homlokomhoz. – Jól van? Egy férfi hajolt fölém, negyvenöt év körüli lehetett, esetleg ötven. Kockás inget és egyszerű nadrágot viselt, mint a munkásemberek. Ezúttal tudtam, mit kell kérdeznem. – Milyen dátumot írunk? – Augusztus. ööö. 29. Nem, 30. – Az évszámot mondja, jóember! – nyögtem, miközben felültem. A nedves rongy szerencsétlen módon éppen az ágyékomra esett. A férfi a homlokát ráncolta. – 2011 – felelt végül, és a kabátomat mustrálta. – Mégis mit gondolt, hogy negyvenötben vagyunk? Kerestem a megfelelő szavakat a válaszhoz, de aztán inkább fölálltam. – Lehet, hogy jobb volna, ha feküdne még egy kicsit – szólt a férfi –, vagy legalább leülne. Van egy fotelom is a kioszkban. Először azt akartam mondani, hogy nincs időm pihenni, de be kellett látnom, hogy túlságosan remeg a térdem. Így hát követtem a férfit a kioszk belsejébe. Leült a kiadóablak melletti székre, és rám nézett. – Egy korty vizet? Egy darab csokoládét? Egy müzliszeletet? Kábultan bólintottam. Fölállt, egy palack szénsavas vizet vett elő, és teletöltött egy poharat. A polcról színes papírba csomagolt rudacskát emelt le, afféle vastartalék, gondoltam. Felszakította a csomagolását, ipari módszerrel összepréselt gabonamagvaknak néztem. A kezembe nyomta. A kenyérellátás még mindig akadozik, állapítottam meg. – Rendesen kéne reggeliznie – jegyezte meg a férfi. Azután visszaült. – Itt forgat a közelben? – Hogy forgatok-e.? – Hát hogy dokumentumfilmet. A környéken folyton forgatnak. – Filmet.? – Hallja, nem egyszerű magával beszélgetni! – nevetett, és a ruhámra mutatott. – Vagy mindig így mászkál? Végignéztem magamon. Semmi szokatlant nem tapasztaltam, eltekintve természetesen a szennyeződéstől és a benzinszagtól. – Ami azt illeti, igen – feleltem. Lehet, hogy arcsérülésem van, jutott ekkor eszembe. – Van magánál tükör? – kérdeztem. – Persze – mondta –, pont ott, ahol ül, a Focus fölött. Arra néztem, amerre mutatott. Narancsszín keretes tükör volt, tetejére ráírva a biztonság kedvéért, hogy Der Spiegel, mintha lenne olyan idióta, aki nem jön rá. Mindenféle magazinok közé beszorítva. Belenéztem. Tükörképem meglepően kifogástalan volt, még a kabátom is úgy nézett ki, mintha frissen került volna ki a mángorlóból. Hízelgőek a fényviszonyok ebben a kioszkban, gondoltam. – A címlapsztori miatt, ugye? – kérdezte a férfi. – Hja, minden harmadik számban van egy hitleres cikk. Szerintem ennél alaposabban nem kell fölkészülnie. Nagyon jól adja. – Köszönöm – feleltem szórakozottan.

– De tényleg – folytatta a férfi. – Láttam A bukást. Kétszer is. A Bruno Ganz is kiváló volt, de magának a nyomába se ér. Az egész testtartása, meg minden. Az ember azt gondolná, maga az. Felnéztem. – Mi vagyok én? – Hát hogy maga a Führer. – Miközben ezt mondta, mindkét kezét felemelte, mutató- és középső ujját begörbítette és megbillegtette a levegőben. Alig hittem a szememnek. Szóval hatvanhat évvel később ennyi maradt a hajdani férfias német köszöntésből. Megrázó volt, ám egyúttal arról tanúskodott, hogy politikai működésem hatása mégsem múlt el nyomtalanul. Kezemet a levegőbe lendítettem: – Valóban a Führer vagyok! A férfi megint elnevette magát: – Őrület, hogy mennyire természetesnek hat. Nem tudtam mit kezdeni ezzel a penetráns derűvel. Helyzetem fokozatosan világossá vált előttem. Ha ez nem álom – márpedig álomnak kissé hosszú lenne –, akkor valóban a 2011-es évben landoltam. Vagyis egy számomra tökéletesen új világban. Ebből pedig az következik, hogy én is új, ismeretlen elem vagyok benne. Ha valamelyest is logikusan működik a világ, akkor most vagy azt gondolják rólam, hogy 122 éves vagyok, vagy, ami valószínűbb, hogy rég távoztam az élők sorából. – Mást is játszik? – folytatta a férfi a kérdezősködést. – Láthattam valamiben? – Nem játszom – közöltem vele, kissé talán túl nyersen. – Persze hogy nem – szólt a férfi hirtelen megenyhülve, és furcsán komoly arcot vágott. Aztán rám kacsintott. – És hol lép fel? Van programja? – Magától értetődik – feleltem. – 1920 óta! Maga mint jó néptárs bizonyára ismeri a 25 pontot. Buzgón bólogatott. – De látni akkor se láttam még magát. Van valamilyen szórólapja? Vagy kártyája? – Szólólap sajnos nincs – mondtam borúsan. – Kártyázni pedig nem szoktam. Beszélgetés közben megpróbáltam tisztázni magamban, mi legyen a következő teendőm. Evidensnek tűnt, hogy egy ötvenhat esztendős Führert még a Birodalmi Kancellárián, mi több, a bunkerben is hitetlenkedve fogadnának. Időt kellett nyernem, hogy elemezhessem az opciókat. Szállásra volt szükségem. Hirtelen fájdalmasan tudatára ébredtem annak, hogy egyetlen pfennig sincs a zsebemben. Azonnal fel is bukkant emlékeim mélyéről a nyomorúságos 1909-es esztendő a hajléktalanszállón. Szükséges volt, olyan dolgokba engedett bepillantást, amilyenekbe a világ egyetlen egyeteme sem lett volna képes, mégis: a nélkülözés éve nem tartozik életem szép időszakai közé. A legsötétebb hónapok képei sorjáztak lelki szemeim előtt: a megvetés, a megaláztatások, a bizonytalanság, az alapvető javak nélkülözése, a száraz kenyér. Tűnődve, szórakozottan haraptam bele a furcsa gabonapréselménybe. Legnagyobb meglepetésemre édes íze volt. Alaposan megszemléltem a terméket. – Én is szeretem – szólalt meg az újságos –, kér még egyet? Megráztam a fejem. Nagyobb gondjaim is voltak ennél. Célom világossá vált: biztosítanom kell legprimitívebb napi szükségleteim kielégítését. Szállás kell, meg némi pénz, amíg nem tisztázódik a helyzetem, talán valami munka, legalábbis átmenetileg, amíg nem tudom, folytathatom-e egyáltalán kormányzati tevékenységemet, és ha igen, hogyan. Addig a kenyérkereset más módját kell megtalálnom. Talán festőként, talán egy építészeti irodában. Természetesen csöppet sem sajnáltam, hogy átmenetileg kétkezi munkát kell végeznem. Igaz, hogy képességeimet a nép szempontjából előnyösebben kamatoztatnám egy hadjáratban, de az aktuális politikai helyzet ismeretének híján ez nem volt több illúziónál. Hiszen azt sem tudtam, mely országokkal határos pillanatnyilag a Német Birodalom, honnan készülnek megtámadni, kire kell visszalőni. Úgyhogy kénytelen voltam

megelégedni azzal is, ha fizikai munkára fognak, talán egy felvonulási terület vagy egy új autópályaszakasz építkezésén. – De most komolyan – zökkentett ki a gondolatmenetemből az újságos hangja. – Maga amatőr? Ezzel a világszámmal?! Ezt már igazán pimaszságnak tartottam. – Nem vagyok amatőr – közöltem vele nyomatékosan. – Távol áll tőlem az efféle kispolgári unaloműzés. – Persze, persze – sietett megnyugtatni a férfi, akinek a nyíltsága és jószívűsége kezdett rokonszenvet ébreszteni bennem. – Úgy értem, amúgy mi a foglalkozása? Hát igen, mi is a foglalkozásom? Mit feleljek erre? – Nos, momentán. Egyszóval visszavonultam – próbáltam óvatosan körülírni a helyzetemet. – Ne értsen félre – szólt szenvedélyesen az újságos –, de ha tényleg még nem. Hát ez hihetetlen! A város tele van ügynökségekkel meg filmes csókákkal, tévésekkel, akik harapnának minden új ötletre, új arcra. Ha nincs kártyája, szóval akkor hol lehet magát elérni? Telefonszám? Ímél? – Ööö. – Vagy akkor hol lakik? Ezzel a kérdéssel is kényes pontra tapintott. Másfelől becsületesnek látszott. Úgy döntöttem, kockáztatok. – A lakáshelyzetem jelenleg kissé. Hogy is mondjam. tisztázatlan. – Esetleg a barátnőjénél lakik? Eva jutott eszembe. Vajon ő hol lehet? – Nem – mormoltam a magam számára is szokatlanul leverten –, nincs élettársam. Már nincs. – Ó – halkította le a hangját az újságos –, értem. Elég friss lehet a dolog. – Igen – hagytam rá –, most minden. minden nagyon friss nekem. – Nem nagyon mentek a dolgok a végén, igaz? – Találó megállapítás – feleltem. – A Steiner vezette felszabadító sereg offenzívája megbocsáthatatlan módon elmaradt. A férfi zavartan pillantott rám. – Már úgy értem, hogy a partnerével. Ki volt a hibás? – Nem tudom – ismertem el. – Végső soron talán Churchill. A férfi elnevette magát. Azután sokáig, elgondolkodva nézett rám. – Tetszik a hozzáállása. Ide figyeljen, volna egy javaslatom. – Javaslata? – Fogalmam sincs, milyen igényei vannak. De ha nem túl kényes, el tud tölteni itt egy vagy két éjszakát. – Itt? – néztem körül. – Miért, mehetne az Adlonba is? Bizony igaza volt. Lesújtva bámultam a padlót. – Hiszen látja. Gyakorlatilag nincstelen vagyok. – suttogtam. – Nahát akkor. Nem is csodálom egyébként, ekkora tehetség, és nem meri megmutatni. Nem szabad elbújnia! – Nem bújtam el! – tiltakoztam. – Csak a szőnyegbombázáskor! – Persze, persze – intett le az újságos. – Szóval megismétlem: egy-két napig itt marad, én pedig szólok néhány kuncsaftomnak, akiknek szerintem érdemes. Tegnap jött ki a Theater heute új száma, meg valamelyik filmes lap, most fognak jönni érte folyamatosan. Lehet, hogy beüt valami. Ami magát

illeti, őszintén szólva elég lenne, ha csak így állna és nem szólna egy szót sem, már az egyenruhát is szuperül megcsinálta. – Úgy értsem, hogy átmenetileg itt maradnék? – Átmenetileg, igen. Napközben mindenképpen mellettem kell hogy legyen, hátha erre jár valaki, akinek bemutathatom. Ha meg senki nem jön, legalább jókat nevetünk. Vagy van más szálláslehetősége? – Nincs – sóhajtottam –, mármint leszámítva a bunkert. A férfi megint fölnevetett. Aztán hirtelen elkomorodott az arca. – De ugye nem fogja nekem kirámolni a bódét?! Felfortyantam. – Talán úgy nézek ki, mint egy bűnöző? – Nem. Úgy néz ki, mint Adolf Hitler. – Na látja, erről van szó – feleltem.

III. A következő napok és éjszakák komoly próbatételnek bizonyultak. A legméltatlanabb körülmények között, ideiglenes szálláshelyemen, gyanús tartalmú kiadványok, dohányáru, édesség és italosdobozok között, éjszaka egy tűrhetően kényelmes, ám kétes tisztaságú fotelban összekucorodva kellett tanulmányoznom a legutóbbi hatvanhat év eseményeit, kerülve a fölösleges feltűnést. Mert míg mások hasonló helyzetben biztosan órákig, napokig eredménytelenül törnék a fejüket természettudományos magyarázatokon, e fantasztikus és egyúttal megmagyarázhatatlan időutazás rejtélyének megfejtésén, az én módszeresen dolgozó értelmem birtokában volt a körülményekhez való alkalmazkodás képességének. Siránkozás helyett tudomásul vettem a tényeket, és elemeztem a helyzetet. Annál is inkább, mivel úgy tűnt – hogy némileg előreszaladjak az eseményekben –, a megváltozott feltételek lényegesen több és jobb lehetőséggel kecsegtettek. Kiderült például, hogy az elmúlt hatvanhat év során a szovjet-orosz katonák száma a birodalmi területeken, különösen Berlin körzetében, jelentősen megcsappant. Harminc-, uszkve ötvenfős jelenléttel lehetett számolni, amiből villámgyorsan rájöttem, hogy a Wehrmachtnak jelentős katonai sikerekre van kilátása ahhoz képest, hogy vezérkarom utolsó becslései idején csupán a keleti fronton körülbelül 2, 5 millió ellenséges katona tartózkodott. Azzal a gondolattal is csak egy percig játszottam el, hogy összeesküvés áldozata lettem; hogy elraboltak, és az ellenséges titkosszolgálat most költséges csínyt követ el ellenem, amellyel vasakaratomat kívánja megtörni, hogy értékes titkokat csaljanak ki belőlem. Ha csak a technikai követelményekre gondolok, amelyek egy tökéletesen új világ konstruálásához szükségesek, amelyben ráadásul szabadon mozoghatok – a valóságnak ez a változata még kevésbé volt elképzelhető, mint az a valóság, amely pillanatról pillanatra ott volt előttem karnyújtásnyira, szemmel láthatóan. Nem, itt és most, ebben a bizarr világban kell vezetnem a harcot. Márpedig a harc első lépése, amióta világ a világ, a helyzet föltárása. Könnyen belátható, hogy a megbízható információk beszerzése a szükséges infrastruktúra hiányában hatalmas problémákba ütközött. A feltételek kimondottan rosszak voltak: külpolitikai vonalon sem az elhárítás, sem a külügy nem állt rendelkezésemre, ami pedig a belpolitikai irányú tájékozódást illeti, nem láttam lehetőséget rá, hogy helyreállítsam a kapcsolatot a Gestapo felé. Még egy könyvtárlátogatás is túlságosan kockázatosnak tűnt, legalábbis az első időkben. Így hát az engem fizikailag körülvevő publikációkban megjelenített tartalmakra voltam utalva, amelyek szavahihetőségét természetesen nem tudtam felülvizsgálni; valamint a járókelők megnyilatkozásaira és beszélgetésfoszlányaira. Az újságos előzékenyen üzembe helyezett számomra egy rádiókészüléket is, amely időközben a technikai haladás következtében felfoghatatlanul kicsiny méretűvé zsugorodott – csakhogy a Nagynémet Rádió szokásai is megrendítően sokat változtak 1940 óta. Alighogy bekapcsoltam, pokoli lárma tört elő belőle, amelyet időnként tökéletesen érthetetlen, hadaró locsogás szakított meg. A tartalom változatlan volt, csupán a lárma és a fecsegés váltakozásának ritmusa gyorsult. Percekig próbáltam megfejteni a technikai csodából áradó hangmassza értelmét, végül iszonyodva kikapcsoltam. Mintegy negyedórán át szinte sokkos állapotban, mozdulatlanul ültem, majd úgy döntöttem, egyelőre nem kísérletezem tovább a rádióhallgatással. Maradtak a kéznél lévő sajtótermékek, amelyeknek elsőrendű célja azonban soha nem a széles körű politikai felvilágosítás volt, és magától értetődően a jelenben sem lehet az. Első, kétségkívül tökéletlen állapotfelmérésem tehát a következő volt: 1. A török mégsem sietett a segítségünkre. 2. A Barbarossa-terv hetvenedik évfordulója alkalmából többször, többféleképpen is

megemlékeztek a német történelem e jeles pillanatáról. A hadműveletet a sajtó összességében rossz fényben tünteti fel. Általános érvényű megállapításnak tekintik, hogy a hadjárat nem volt sikeres, mi több, a háborút sem nyertem meg. 3. Valóban halottnak hisznek. Azt állítják rólam, hogy öngyilkosságot követtem el. Valóban, emlékszem rá, hogy bizalmasaim körében fölvetettem ennek a lépésnek az elméleti lehetőségét, és az is biztos, hogy azoknak a nehéz időknek bizonyos óráira nem emlékszem. De hát csak végig kellett néznem magamon, hogy lássam a tényeket. Így néz ki egy halott? No de tudjuk, mit várhatunk az újságjainktól. A süket írja, amiről a vak tudósít, a falu bolondja korrektúráz, a többi lap pedig változtatás nélkül átveszi. Minden történetet újra és újra ugyanazzal az állott hazugságlöttyel hígítanak föl, végül a „csodás” kotyvalékot feltálalják a mit sem sejtő tömegnek. Ám ebben az esetben úgy döntöttem, elnéző leszek. Olyannyira ritkán fordul elő, hogy a sors keze ilyen radikálisan benyúljon saját fogaskerekei közé, hogy még a legokosabbaknak is nehéz felfogni, hát még az úgynevezett véleményformálóink átlagos képviselőinek. 4. Ami azonban a többi tényállást illeti, egy vaddisznó gyomrához hasonlatos agy kell a megemésztésükhöz. A sajtó számtalan téves meglátását, lett légyen hadi, hadtörténeti, politikai, gazdasági vagy bármilyen témájú, származott légyen akár tájékozatlanságból, akár rosszindulatból, csakis ignorálni volt érdemes, máskülönben a gondolkodó ember egyszerűen megőrült volna ennyi nyomtatásban megjelent ostobaságtól. 5. Vagy gyomorfekélyt kapott volna az istentelenül elhülyült, szifilitikusan degenerált, mindenfajta állami kontroll alól látványosan kiszabadult hecclapok firkászainak agyszüleményeitől. 6. A Német Birodalmat egy úgynevezett „Szövetségi Köztársaság” váltotta fel, amelynek vezetője a jelek szerint egy nő („szövetségi kancellár asszony”), igaz, elődei mind férfiak voltak. 7. Ismét elszaporodtak a pártok, s velük az elmaradhatatlan, terméketlen civakodás. A kiirthatatlan szociáldemokrácia újra űzi kisded játékait a sokat próbált német nép rovására, a közös tulajdonra azonban más élősködők is igényt tartanak, mindegyik a maga módján; „munkájuk” értékelése megdöbbentő módon még a hazugságra amúgy kapható sajtó hasábjain is többnyire elmarad. A Nemzetiszocialista Párt aktivitása ezzel szemben megszűnt, lehetséges, hogy amennyiben vereséget szenvedett a múltban, a győztes hatalmak megnehezítették a pártmunkát, mi több, az is elképzelhető, hogy a szervezet illegalitásba kényszerült. 8. A Völkischer Beobachtert nem lehet mindenütt kapni, a liberálisnak tűnő újságos mindenesetre nem tartja készleten, egyébiránt más nemzeti érzelmű sajtótermékek is hiányoznak a kínálatából. 9. A Birodalom területe jelentősen csökkent, a szomszédos államok azonban nagyjából ugyanazok maradtak, még Lengyelország is fennmaradt, bármennyire természetellenes is a létezése, mi több: részben egykori birodalmi területeket is elfoglal! Bevallom, ezen a ponton józanságomat átmenetileg legyűrte a felháborodás: abban a percben, amikor ez tudatosult bennem, belekiabáltam az éjszakai kioszk sötétjébe: – Ha ezt tudom, megkímélem magam az egész háborútól! 10. Már nem a birodalmi márka a fizetőeszköz, ugyanakkor célkitűzésemet, hogy Európa-szerte érvényes fizetőeszközzé váljon, a jelek szerint mások megvalósították, valószínűleg a győztes hatalmak tanulatlan dilettánsai. Faktum, hogy a javakat egy euró nevű mesterséges pénzzel váltják meg az emberek, de a fizetőeszközt általános bizalmatlanság övezi. Akárki csinálta, én előre megmondtam volna neki, hogy így lesz. 11. A kontinensnek ez a fertálya úgy-amennyire békés, de a Wehrmacht továbbra is hadban áll, mindazonáltal jelenleg Bundeswehrnek hívják, és irigylésre méltó állapotnak örvend, kétségkívül a

technikai haladásnak köszönhetően. Ha hinni lehet a publikált számoknak, a német katona gyakorlatilag sebezhetetlen, egy kezemen meg tudtam volna számolni a veszteségeket. Felidéztem, hogy mennyit bánkódtam, aggódtam, milyen súlyos gondoktól gyötörten görnyedtem a térképek fölött a bunkerban töltött keserves éjszakákon, birkózva az ellenséges külvilággal és a sorssal: akkoriban a frontokon csak 1945 januárjában több mint 400 000 katona vérzett el – ezzel a mai, mesésen fölszerelt hadsereggel az óceán mélyére tudtam volna süllyeszteni Eisenhower teljes hadseregét, míg Sztálin hordáit akár az Ural vagy a Kaukázus hegyei között is néhány héten belül úgy széttiportam volna, mint holmi nyüzsgő férgeket. Igen, talán egyike volt ez a gyéren csordogáló ígéretes híreknek: az északi, keleti, nyugati és déli életterek jövőbeni meghódítása ezzel az új Wehrmachttal majdnem ugyanolyan sikerrel kecsegtet, mint a régivel. Egyébként mindez, ha jól értettem, egy fiatal miniszter nemrégiben végrehajtott reformjának volt köszönhető, Scharnhorsthoz mérhető nagy formátum lehetett, csak sajnos a rosszindulatú és szűk látókörű értelmiségiek intrikája következtében kénytelen volt lelépni a színről. Úgy tűnik, e téren semmi sem változott. Hajdanán Bécsben, az Akadémián is mennyi szép reménnyel telve nyújtottam be terveimet és rajzaimat: a sok kisszerű alak, akiket majd’ megesz a sárga irigység, manapság is gáncsot vet a friss, zabolátlan zseniknek, mert képtelenek elviselni, hogy szikrázó fényük elhomályosítja saját, szánalomra méltón pislákoló kis lámpásukat. Na mindegy. Volt mihez hozzászoknom, ugyanakkor némi elégedettséggel állapíthattam meg, hogy minden akadály és várható kellemetlenség dacára komolyabb veszély nem fenyeget. Teremtő szellemhez méltón mindig is késő éjszakáig dolgoztam, s ennek megfelelően későn is keltem, hogy ne veszítsek frissességemből és az azonnali reagálás legendás képességéből. Az újságos viszont, foglalkozásából adódóan, már kora reggel kinyitotta üzletét, s emiatt az üdítő reggeli alvásról le kellett mondanom. Tovább rontott a helyzeten, hogy erre az emberre már kora reggel rátört a bágyasztó beszélgethetnék, holott nekem ébredés után hosszú időre van szükségem, hogy magamhoz térjek. Mindjárt az első reggelen elsöprő lendülettel, e szavakkal nyitotta rám a kioszk ajtaját: – Na, Führerem, hogy szolgált az éjszakai nyugodalom? És habozás nélkül felrántotta a kiadóablakot, amitől az egész kioszkot kíméletlenül elárasztotta a vakító napfény. Felsóhajtottam, elkínzott szememet résnyire nyitottam, és minden erőmet összeszedve próbáltam emlékezetembe idézni, hogyan is kerültem ide. Azt azonnal tudtam, mert minden jel egyértelműen arra vallott, hogy ami körülvesz, nem a bunker. Ellenkező esetben statáriálisan agyonlövettem volna ezt a tapintatlan tuskót. Reggeli terrorakciója a védelmi vonalak felmorzsolásának iskolapéldája is lehetett volna. Mégis összeszedtem magam, azonnal átláttam lehetőségeim határát, mi több, sikerült megnyugtatnom magam azzal, hogy ennek a kreténnek nincs más választása, ha meg akar élni, ráadásul a maga bumfordi módján még jót is akar nekem. – Gyerünk – rikácsolta az újságos –, jöjjön már, segítsen! – Fejével a kioszkba zsúfolt fém újságállványokra bökött, majd az egyiket máris kivonszolta az utcára. Nyögve tápászkodtam fel, és engedelmesen utána indultam. Micsoda paradoxon: tegnapelőtt még a 12. hadsereget mozgattam, ma pedig polcokat. A Kutya és vad legújabb száma került a kezembe. Szóval egy és más most is akad a régi időkből. És bár soha nem voltam szenvedélyes vadász, ellenkezőleg, inkább kritikusan viszonyultam a vadászathoz, abban a pillanatban mégis elfogott a vágyakozás, hogy elmeneküljek ennek a különös világnak a hétköznapjaiból, és egy kutyával az oldalamon járjam a természetet, szembenézve a teremtmények keletkezésének és elmúlásának örök körforgásával. De mindjárt el is szakadtam az álomképektől. Néhány percen belül együttes erővel előkészítettük a kioszkot az új munkanapra. Az újságos előhozott két összecsukható széket, és kitette a kioszk elé, a napra. Hellyel kínált, inge zsebéből elővett egy dobozt, megpöckölte az alját, és a

kikandikáló cigarettát felém nyújtotta. – Nem dohányzom – ráztam meg a fejem –, de azért köszönöm. Ő kivett egy szálat, a szájába dugta, nadrágzsebéből öngyújtót vett elő, és kéjesen rágyújtott. Miután kifújta a füstöt, így szólt: – Ááá. És most kávét! Magának is? Mármint ha kér. Sajnos csak instant kávém van. Ami nem volt meglepő. Hát persze, az angol még mindig blokád alatt tartja a tengeri kijáratokat, bőségesen volt alkalmam szembesülni a „problémával”, nem is csodálkoztam, hogy távollétemben a birodalmi vezetés, lett légyen bármi a neve és a neme, ugyancsak képtelen volt megbirkózni a feladattal. A derék, szenvedő német lakosság továbbra is kénytelen pótlékokkal beérni. A nép találékony ajka a francia mocca faux-ból Muckefuckot csinált; s a szóra nyomban eszembe jutott az előző nap kóstolt, édeskés, préselt magvakból készített, nyomorúságos kenyérpótlék, ami dilettáns módon helyettesítette kénytelen-kelletlen a jó német kenyeret. Szegény újságos, hogy szégyenkezett a vendége előtt, amiért a brit paraziták miatt nem tudott jobbat kínálni az emberiségnek. Egyszerűen felháborító. A megindultság hulláma járta át keblemet. – Nem tehet róla, jóember – igyekeztem megnyugtatni –, amúgy sem vagyok a kávé nagy imádója. De egy pohár vízért hálás lennék. Így töltöttem hát első reggelemet ebben a furcsa új világban, egy pöfékelő újságárus oldalán, lelkemben azzal a szilárd elhatározással, hogy addig tanulmányozom a lakosságot, addig nyerek új és újabb ismereteket viselkedésük megfigyeléséből, míg az újságos a kapcsolatai révén, melyekre célzott, nem tud közvetíteni számomra valami alkalmas foglalatosságot. A kioszk nyitva tartásának első óráit az egyszerű munkásembereknek és a nyugdíjasoknak szenteltük. Nem sokat beszéltek, dohányárut vásároltak és reggeli lapokat, közülük a legnépszerűbb egy Bild nevű termék volt. Az idősek valószínűleg azért kedvelik, mert a kiadó elképesztően nagy méretű betűket részesített előnyben, hogy a gyengénlátók információigénye is kielégüljön. Kiváló ötlet, ismertem el magamban, erre még a buzgó Goebbels sem gondolt – semmi kétség, ezzel a fogással még nagyobb lelkesedést váltottunk volna ki az időskorú lakosságban. A volkssturmisták lendülete, kitartása és áldozatkészsége bizony erősen megcsappant a háború utolsó napjaiban, de hát ki sejtette volna, hogy ilyen egyszerű eszközökkel, mint a tipográfia, elementáris hatást lehet elérni? Másfelől: ugyebár papírunk se igen maradt. Akárhogy is, ez a Funk reménytelen félnótás volt. Jelenlétem a kioszk előtt egyre több gondot okozott. Igaz, eleinte derültséget keltettem, főként a munkásság ifjabb képviselőinek körében, akik gyakran még elismerésüket is kifejezték a „kúl” és „vagesz” szavakkal, melyeket nem értettem ugyan, de arcjátékukból arra következtettem, hogy tagadhatatlan respektust váltottam ki bennük. – Ugye milyen jó? – mondogatta sugárzó arccal az újságos. – Észre se lehet venni a különbséget, igaz? – Hát nem – felelte az egyik vevő, egy huszonöt év körüli munkás, és miközben összehajtogatta az újságját, így folytatta: – De szabad ezt? – Mit? – kérdezett vissza az újságos. – Hát úgy értem, az egyenruhát. – Kinek mi kifogása lehet a német katona viseletével szemben? – szóltam közbe nem titkolt bosszúsággal, leheletnyi gúnnyal a hangomban. A vevő erre elnevette magát, nyilván azért, hogy megnyugtasson. – Hát ez jó. Az addig rendben van, hogy magának ez a melója, de úgy tudom, külön engedély kell hozzá, ha valaki nyilvános helyen ilyet hord, vagy nem?

– Na még csak az kéne! – fortyantam fel. – Jól van na, csak gondoltam, szólok a plecsnik miatt. – szólt megszeppenve. Ez elgondolkodtatott. Nem akar rosszat ez az ember, és hát mi tagadás, tényleg pecsétes volt az uniformisom. – Igaz, hogy nem a legtisztább – feleltem valamivel higgadtabban –, de a katona szennyes egyenruhája még mindig dicsőségesebb, mint a hazug diplomaták kifogástalan frakkja! – Már miért lenne betiltva? – kapcsolódott be a beszélgetésbe az újságos. – Nincs is rajta horogkereszt. – Ez meg mit jelentsen már megint?! – háborodtam fel újra. – Enélkül is tudni fogják, melyik párthoz tartozom! A vevő fejcsóválva búcsúzott. Amikor elment, az újságos visszaültetett a székre. – Van azért valami igazság abban, amit mond – szólt barátságosan. – Furán néznek a vevők, na. Tudom, hogy maga nagyon komolyan veszi a munkáját. De nem venne föl mégis valami mást? – Tag adjam meg az életemet, a munkámat, a népemet? Ezt nem kívánhatja tőlem – válaszoltam, és megint felugrottam a székről. – Utolsó csepp véremig hordani fogom ezt az uniformist. Nem fogom az eszme áldozatait holtukban is újra, hátulról ledöfni, amint Brutus tette Caesarral... – Mondja, minek mindennek ekkora feneket keríteni? – Az újságos is kijött a sodrából. – Nem csak az egyenruha itt a gond. – Hanem? – Büdös. Nem tudom, miből készült, de mintha benzinkutas munkaruhából varrták volna. – Az egyszerű gyalogos katona sem váltogathatja a ruháját a harcmezőn, én pedig nem fogok behódolni a hátországi puhányok dekadenciájának. – Ez mind szép és jó, de gondoljon a programjára! – Hogyhogy? – Hát nem azt akarja, hogy mindenkihez eljusson a programja? – De igen, és? – Gondolt rá, mi van akkor, ha tényleg idejön valaki, és meg akar ismerkedni magával? És akkor maga itt áll, és úgy bűzlik, hogy az ember szinte rágyújtani se mer a közelében. – Maga is rá mert gyújtani – vágtam vissza. De szavaimból hiányzott a megszokott él, mert kénytelen voltam beismerni, hogy igaza van. – Persze, mert én bátor vagyok – nevette el magát. – Ide figyeljen, szaladjon haza, és öltözzön át, aztán folytatjuk. Már megint ez a lakásprobléma. – De hiszen említettem, hogy momentán éppen ezen a téren komoly nehézségeim vannak. – Mostanra már biztosan elment munkába az exe. Vagy bevásárolni. Mit vacakol annyit? – Nézze. Ez nagyon nehéz és komplikált ügy. A lakás. – E ponton kifogytam az érvekből. Ráadásul megalázó helyzetbe kerültem. – Még kulcsa sincs? Ezúttal én nevettem el magam ekkora naivitás hallatán. Szerintem nem is volt kulcs a bunkerhez. – Nem, nem, hogy is mondjam. Megszakadt. Megszakadt a kapcsolat. – Távoltartási végzést kapott? – Magam se tudom, ez-e a helyes kifejezés – válaszoltam óvatosan –, de valami ilyesmiről lehet szó, igen. – Atyavilág, ki nem néztem volna magából – jegyezte meg, kissé hűvösen. – Mit művelt? – Nem tudom – feleltem a valóságnak megfelelően –, elég hosszú idő kiesett.

– Nekem mindenesetre nem úgy tűnik, hogy erőszakos természetű lenne – tűnődött el. – Nos – szóltam, és hátrasimítottam a hajam –, végső soron katona vagyok. – Na jól van, katona – folytatta az újságos. – Van még egy javaslatom. De csak azért, mert maga jó fej, és mert én hiszek a magafajta megszállottakban. – Természetesen az vagyok – fűztem tovább a szót megkönnyebbülten –, mint minden értelmes ember. Minden erőnkkel, és igen, megszállottan kell küzdenünk a céljainkért. A langyos, hazug kompromisszum minden baj gyökere, és. – Jól van, jól van – szakított félbe –, szóval ide figyeljen. Holnap hozok magának néhány régi cuccot. Nem kell megköszönnie, az utóbbi időkben fölszedtem pár kilót, nem tudom begombolni a nadrágomat – elégedetlenül pillantott le a pocakjára –, de magának szerintem pont jó lesz. Milyen szerencse, hogy nem Göringet játssza. – Hogyan is tenném? – kérdeztem zavartan. – És el is viszem a tisztítóba az egyenruháját. – Az egyenruhát nem adom ki a kezemből! – szögeztem le ellentmondást nem tűrően. – Na szép – most először láttam rajta némi enerváltságot. – Hát akkor maga viszi a tisztítóba. De ezt azért belátja, ugye? Hogy ki kell tisztítani. Felháborítónak tartottam, hogy úgy kezel, mint valami kisgyereket. De az is világos volt, hogy ez mindaddig így marad, amíg úgy járok-kelek, mint egy maszatos kisgyerek. Jobb híján bólintottam. – Csak a cipővel lesz gond – folytatta. – Mi a mérete? – Negyvenhármas – adtam meg magam a sorsnak. – Akkor az enyém kicsi lesz magának. De majd kitalálok valamit.

IV. Megértéssel kell viseltetnem az olvasó iránt, akiben talán fölhorgad a csodálkozás, hogy milyen gyorsan alkalmazkodtam az új körülményekhez. Nem is lehet ez másként, ha egyszer az olvasó, akit távollétem éveiben és évtizedeiben nyakon öntöttek a demokrácia gulyáságyújában főtt marxista történelemkép híg löttyével, a zavaros lében úszva alig képes továbblátni a tányér peremének horizontján. Szemrehányó szavaim nem a becsületes munkásembernek vagy a derék parasztnak szólnak. Hogyan is lázadozhatna az egyszerű nép, ha állítólagos szakértők s ki tudja, honnét szalajtott értelmiségiek ex katedra kijelentik, méghozzá hatvan éve újra és újra, hogy a Führer halott? Ki vehetné rossz néven a nép egyszerű fiától, ha a mindennapok küzdelmei közepette nem marad ereje a felszólamlásra: „Hol van hát a halott Führer? Hol temették el? Mutassátok meg nekem!” Meg az egyszerű lányától, természetesen. Aztán ha hirtelen ott terem közöttük a Führer az őt megillető helyen, nevezetesen a birodalmi fővárosban, nem csoda, hogy rettenetes nagy a csodálkozás, és a nép nem tud mit kezdeni vele. Mint ahogyan az is érthető lett volna, ha én vagyok az, aki napokig, hetekig mozdulatlanná dermed, megbénul a felfoghatatlan események hatására. Ám a sors úgy akarta, hogy én más legyek. Megadatott, hogy nélkülözések közepette, megfeszített munka árán, a tanulás hosszú és szorgos évei alatt kialakítsak egy véleményt, amelyet elméletté kovácsoltam, de a praxis harcmezején tökéletesítettem legyőzhetetlen fegyverré, minek eredményeképpen további életemet és működésemet zavartalanul és változatlanul meghatározhattam – és most sem volt szükségem holmi újdivatú, könnyelmű újításokra, épp ellenkezőleg, elméletem újra megerősített további felismeréseimben. Végső soron éppen a führeri gondolat volt az, amely kisegített a történtek magyarázatának terméketlen útvesztőjéből. Az első éjszakák egyikén nyugtalanul hánykolódtam a fotelban, próbáltam megemészteni az aznap olvasottakat, rágódtam keserű sorsomon – mígnem villámcsapásként hasított belém a felismerés. Azonnal, a reveláció erejétől tágra nyílt szemmel felültem, tekintetemet körbejártattam az üdítőitalos üvegeken és egyéb édességeken. Lelki szemeim előtt az érc tisztaságával csillogott a felismerés: a sors kifürkészhetetlen keze nyúlt az események fogaskerekeinek láncolatába. A homlokomra csaptam, annyira nyilvánvaló volt, hogy csak magamat okolhatom, amiért mindezt nem ismertem föl korábban. Ráadásul nem először fordult elő, hogy a sors maga ragadta kezébe a kormányrudat. Hiszen nem ugyanez történt-e 1919-ben, a német nyomorúság mélypontján? Nem akkor emelte-e föl a fejét valamelyik lövészárok mélyén egy ismeretlen őrvezető? Nem árult-e el kivételes szónoki képességet a reménytelenek tömegében, vagyis éppen ott, ahol a legkevésbé lehetett számítani rá? Nem nyilvánult-e meg ebben a tehetségben egyúttal bámulatra méltó tudás és tapasztalat, a keserű bécsi napok hozadéka, gyümölcse a csillapíthatatlan tudásszomjnak, mellyel az eleven eszű ifjú kora gyermekkorától mindent magába szívott, aminek köze volt a történelemhez és a politikához? Nem halmozódott-e föl az ismeret morzsáról morzsára egyetlen emberben, látszólag véletlenszerűen, valójában a gondviselésnek köszönhetően? És nem ez a jelentéktelen őrvezető, akinek magányos vállát milliók reménysége nyomta, nem ő volt-e az, aki széttépte Versailles és a Népszövetség láncait, nem ő állta-e a sarat istenektől kapott könnyedséggel Európa összes seregével, Franciaországgal, Angliával, Oroszországgal szemben, nem ez a férfi volt-e a maga közepesnek mondható műveltségével, aki az úgynevezett szakemberek egyöntetű ítéletével szembehelyezkedve, a történelem csúcsára vezette hazáját? Mármint hogy én. Minden egyes esemény, lüktetett bennem a felismerés, minden tény önmagában is valószínűtlenebb

volt, mint mindaz, ami az elmúlt két-három napban megesett velem. Pillantásom, akár az éles kés, a sötétbe fúródott, a nyalókás és a cukorkás polc között a tiszta holdfényt kereste, amely józanul és a felismerés erejével világította meg elmémet. Száz-, kétszáz évente felbukkan egy magányos harcos, egy emberfeletti tehetség, aki kivezeti népét a tévutak mocsarából. De mit tegyen a sors, ha már kijátszotta ezt az értékes aduját? Ha az emberanyag nem tud kitermelni még egy olyan koponyát, amelyben megvan a szükséges szellemi muníció és lélekjelenlét? Akár tetszik, akár nem, ezt az adu ászt át kellett menteni a múlt talonjából. Amihez csoda kell, ez kétségtelen. De összehasonlíthatatlanul könnyebb előidézni, mint a kéznél lévő értéktelen fémből új, éles kardot kovácsolni a népnek. És miközben ezek a felismerések a maguk lucidus világosságával máris csillapították nyugtalan gondolataimat, új aggodalom kelt éber keblemben. Mert hívatlan vendégként előbukkant egy második következtetés: ha a sors kénytelen volt ilyen – mondjuk ki kertelés nélkül – szemfényvesztő trükkhöz folyamodni, akkor a helyzet bizony, hiába tűnik első pillantásra nyugodtnak, a valóságban még sokkal drámaibb, mint az én időmben volt. A nép pedig, következésképpen, még nagyobb veszélyben van! Ebben a pillanatban fanfárként hasított belém a felismerés, miszerint e pillanatban nincs lehetőség tudóskodó töprengésekre, nem fecsérelhetem időmet a „hogyan” és a „vajon” kérdéseire, a „miért” és az „azért” metszőbb perspektívájának kell utat engednem. Ugyanakkor mégiscsak meg kellett válaszolni egy kérdést: Miért én? Amikor annyi nagysága van a német történelemnek, akik ugyanerre a második lehetőségre várnak, hogy új dicsőségre vezessék népüket? Miért nem egy Bismarck, miért nem egy II. Frigyes? Egy Nagy Károly? Egy Ottó császár? Némi kezdeti nehézségek után olyan könnyedén meg tudtam válaszolni a kérdést, hogy szinte hízelgőnek éreztem. Nyilvánvalóan azért, mert a megoldásra váró herkulesi feladat elől a legderekabb férfiak, a legnagyobb németek is megfutamodnának. Csakis az képes erre, aki egyedül, pártapparátus és kormányerő nélkül boldogul, aki egyszer már megmutatta, hogy képes egy demokratikus Augiászistálló kitakarítására. Így hát nem maradt más kérdés, csak ez: akarom-e másodszor is vállalni a feladattal együtt járó fájdalmas áldozatokat? Lenyelni a nélkülözést, a megvetést? Fotelban éjszakázni, nem messzire egy kondértól, amelynek vizében napközben marhavirslit főznek? És mindezt egy olyan nép kedvéért, amely egyszer már cserbenhagyta vezérét a sorsa beteljesítéséért folytatott küzdelemben? Hogy is volt a Steiner-féle offenzívával? Vagy Paulusszal, azzal a becstelen senkiházival, aki nyaka közé szedte a lábát Sztálingrádnál? Ám e pillanatban éreztem azt is, hogy megálljt kell parancsolnom magamnak, és szigorúan külön kell választanom a jogos haragot a vak dühtől. Úgy kell a Führernek a népéhez viszonyulnia, ahogyan a népe viselkedett Führerével. Az egyszerű katona mindenre képes, ha megfelelő vezetés irányítja, nem érheti szemrehányás, ha nem masírozik szembe az ellenséges golyó záporával, mert a gyáva, kötelességéről megfeledkezett vezérkari csőcselék elkapitulálja csizmája talpa alól a hősi halált. – Igen! – kiáltottam bele a kioszk sötétjébe. – Igen! Akarom! És meg is teszem! Igen, igen, és még egyszer: igen! Az éjszaka fekete csönddel felelt. Ám röviddel később mégis válaszolt a közelből egy magányos kiáltás: – Úgy van! Mindenki menjen a picsába! Már akkor meg kellett volna hallanom e kiáltásban a figyelmeztetést. Másfelől: ha már akkor tudatában vagyok a fáradságos küzdelmeknek, a keserű áldozatoknak, a rám váró egyenlőtlen harc

kínjának – nos, eskümet akkor csak annál erőteljesebben, kétszeres hangerővel kiáltottam volna az éjszakába.

V. Már az első lépések is nehezemre estek. De nem a gyengeség miatt, valójában úgy éreztem magam a kölcsönkapott ruhában, mint egy idióta. A nadrág és az ing még csak hagyján. Az újságos tiszta, világoskék színű vászonnadrágot hozott (azt mondta rá: „farmer”), meg egy tiszta, piros kockás pamutinget. Ami azt illeti, öltönyre és kalapra számítottam, de utólag, az újságos öltözködését jobban szemügyre véve, ezt az elvárást illuzórikusnak kellett minősítenem. Ez az ember a saját üzletébe nem volt képes öltönyben belépni, és ahogy elnéztem, a vevőköre sem öltözködött éppen polgáriasan. A teljesség kedvéért meg kell jegyezzem, hogy a kalap fogalma is ismeretlen volt. Úgy döntöttem, szerény lehetőségeimhez mérten mégiscsak megpróbálok méltóságteljes külsőt ölteni, ezért, az újságos bizarr elképzeléseivel szembeszegülve, nem hagytam, hogy az ing a nadrágon kívül lógjon, mint egy szárítani kiakasztott lepedő, hanem alaposan begyűrtem a nadrág derékrészébe. A derekam fölé húztam, és szíjam segítségével rögzítettem a kissé bő nadrágot. A szíjat átvetettem és összecsatoltam a jobb vállamon. Nem nyújthatta ugyanazt az összbenyomást, amit a német egyenruha, de legalább olyan férfiúról tanúskodott, aki képes rendesen felöltözni. Csak a cipő okozott problémát. Az újságos, akinek egyetlen ismerőse sem hordott az enyémmel egyező méretű lábbelit, végül kiskamasz fiától szerzett cipőt, már ha a furcsa darabot cipőnek lehetett nevezni. Fehér volt és vastag talpú, egy cirkuszi bohóc járását kölcsönözte viselőjének. Erősen uralkodnom kellett magamon, hogy ne vágjam a lehetetlen alak fejéhez ezt a nevetséges darabot. – Ezt én nem veszem föl – közöltem érces hangon –, úgy nézek ki benne, mint a buta bohóc! Mire látható sértettséggel megjegyezte: ő sem ért egyet azzal, ahogyan az inget hordom. De ezt elnéztem neki. A farmer szárát beletűrtem a katonacsizmába. – Úgy látom, egyáltalán nem is akar úgy kinézni, mint egy normális ember – veszekedett velem az újságos. – Hová is jutottam volna, ha mindent úgy csinálok, mint az úgynevezett normális emberek?! – vágtam vissza. – És hová jutott volna Németország? Az újságos erre csak hümmögött, és rágyújtott egy újabb cigarettára. – Így is lehet nézni a dolgot. Összehajtogatta az egyenruhámat, és beletette egy érdekes szatyorba. Nem csak az anyaga volt feltűnő – vékony műanyag, láthatóan strapabíróbb, mint a papír. Érdekes volt a rányomtatott felirat is: Media Markt. Úgy látszik, eredetileg azt a hülyéknek való újságot tartották benne, amelyiket a pad alatt találtam. Ez is mutatta, hogy az újságos alapjában véve mégiscsak értelmes ember: a hasznos szatyrot megtartotta, az idióta tartalmát eldobta. Kezembe nyomta a szatyrot, megmutatta az utat a tisztító felé, és derűsen hozzátette: – Jó szórakozást! Elindultam hát; igaz, nem rögtön a tisztítóba. Első utam arra a telekre vezetett, ahol magamhoz tértem. Noha nyoma sem volt bennem a bátortalanságnak, mégsem tagadhattam annak halovány reményét, hogy valaki a múltamból esetleg mégis elkísért ide, a mába. Megtaláltam az ismerős padot, ahol ébredésem után először kipihentem magam, nagy körültekintéssel átkeltem az úttesten, majd végigmentem a keskeny közön az épületek árnyékában, az üres telek irányába. Csönd volt ezen a késő délelőtti órán. A hitlerjugendisták nem játszottak, nyilván az iskolapadban ültek. Kihalt volt a környék. Kezemben a szatyorral, tétovázva indultam arrafelé, ahol a tócsát, pontosabban annak mármár kiszikkadt helyét sejtettem, és ahol magamhoz tértem. Minden csöndes volt, már amennyire egy nagyváros csöndes tud lenni. Halk motorzaj zúgott, meg egy dongó.

– Pszt! – tettem egy kísérletet. – Psszt! Nem történt semmi. – Bormann – szólaltam meg halkan. – Bormann! Itt van valahol? Egy széllökés nyomán üres fémdoboz csapódott zörögve egy másiknak. Egyéb nem történt. – Keitel? – szóltam, immár hangosabban. – Goebbels? Senki nem válaszolt. Hát jó. Így még jobb is. Aki erős, az van leginkább egyedül. A régi mondás most is érvényesnek tűnt, most érvényesebbnek, mint valaha. Legalább tisztában voltam a helyzettel. Egyedül kell megmentenem a népet. Egyedül a Földet, egyedül az emberiséget. És a sors útján az első állomás a tisztító. Kezemben a szatyorral, immár bensőmben megszilárdulva tértem vissza abba az iskolába, ahol életem legértékesebb leckéjét vehettem: az utcára. Figyelmesen követtem az utat, házsorokat és homlokzatokat; vizsgálgattam, mérlegeltem, fontolgattam, latolgattam. Első látleletem kimondottan pozitív volt: az ország, de legalábbis a város törmelékektől mentes, tiszta, rendezett hatást keltett, összességében kielégítő, háború előtti állapotot mutatott. Az új Volkswagenek láthatóan megbízhatóan futottak, halkabban, mint annak idején, még ha esztétikailag nem is voltak minden igényt kielégítőek. Ami ugyanakkor minden figyelmes szemlélőnek azonnal szemet szúrt, az a házfalakat és minden felületet elborító firkálások tömege. Maga a technika persze nem volt új, már annak idején, Weimarban is mindenhova odafirkálták a kommunistabérencek a maguk bolsevista hülyeségeit. És hát nem utolsósorban én magam is tanulhattam tőlük. De akkoriban legalább el lehetett olvasni mindkét párt jelszavait. Most, amennyire megállapíthattam, számos esetben hiába volt az üzenet annyira fontos a szerzője számára, hogy nem átallotta derék polgárok házainak utcafrontját elcsúfítani vele, egyszerűen kibetűzhetetlen volt. Csak reménykedhettem, hogy a műveletlen, feltehetően baloldali csőcselék műve, de miután a firkálmányok utam során jottányit sem váltak olvashatóbbakká, kénytelen voltam feltételezni, hogy helyenként olyan fontos közlendőket is rejtettek a krikszkrakszok, mint „Ébredj, Németország” vagy „Sieg Heil!”. Ekkora dilettantizmus láttán valósággal forrt bennem a düh. Itt mégiscsak hiányzik egy vezér erős keze, a szigorú szervezés. Különösen bosszantó volt a látvány amiatt, hogy annyi színt használtak, annyi fáradságot fordítottak munkájukra a készítőik. Vagy talán a politikai jelszavak számára távollétemben külön írást fejlesztettek ki? Elhatároztam, hogy végére járok a dolognak, és odaléptem egy hölgyhöz, aki kisleányt vezetett kézen fogva. – Bocsásson meg, hogy zavarom, nagyságos asszonyom – szólítottam meg, és szabad kezemmel a legközelebbi falfeliratra mutattam –, mi van odaírva? – Honnan tudjam? – kérdezte a hölgy, és különös pillantást vetett rám. – Tehát önnek is furcsa ez az írás? – faggatóztam tovább. – Az írás is, igen – szólt habozva a hölgy, majd újra elindult, maga után vonszolva a kislányt –, de magával biztos, hogy minden rendben van? – Ne aggódjon – feleltem –, csak gyorsan elmegyek a tisztítóba. – Inkább fodrászhoz kéne mennie! – kiáltott a nő. Félrebillentettem a fejem, egy újmódi automobil ablakához hajoltam, és megvizsgáltam az ábrázatomat. A választék aránylag rendes volt, a bajuszon látszott, hogy néhány nap múlva szükséges lesz megstuccolni, de mindent egybevetve nem úgy tűnt, hogy azonnali hatállyal fodrászati beavatkozásra lenne szükség. Ha már így alakult, számolgatni kezdtem az időt, és arra jutottam, hogy egy alaposabb mosdásra stratégiailag a következő nap, esetleg az este volna a legkedvezőbb. Továbbindultam hát, de mindenüvé elkísért a propaganda, amelyet akár kínai írásjelekkel is a falakra mázolhattak volna. Szintén mindenütt feltűnt, hogy a népesség lenyűgöző hányada rendelkezik néprádióval. Számtalan ablakban pillantottam meg azokat a radartányérokat, amelyek nyilvánvalóan a

sugárzás végett voltak oda fölszerelve. Bár sikerülne a rádióban beszélnem, akkor bizonyára könnyedén nyerhetnék magamnak új, meggyőződéses néptársakat. Azt a rádióprogramot is hiába hallgattam végig, kukkot sem értettem belőle, mert úgy hangzott, mintha részeg muzsikusok játszanának és dadogó bemondók olvasnák fel a szövegeket, ugyanolyan érthetetlenül, mint ahogyan ezek a jelszavak a falakra vannak firkálva! Csupán érthetően kell németül beszélnem, ez pedig igazán semmiség. Lendületesen, magabiztosan, lépteimet meggyorsítva haladtam tovább, és már meg is láttam a cégtáblát a felirattal: „Yilmaz villámtisztítója”. Ez kissé váratlanul ért. Igaz ugyan, hogy a lapok felhozatalából már következtethettem a török újságolvasók jelenlétére, noha nem volt világos, hogyan kerültek ide. Az is igaz, hogy gyalogsétám során számos járókelő tűnt föl, akiknek árja származása finoman szólva nemcsak a negyedik-ötödik generációra, de az elmúlt negyedórára visszatekintve is kétséges volt. Az sem volt tisztázott, mi a funkciójuk a fajidegen egyedeknek a Birodalomban, de nem úgy tűnt, hogy vezető pozíciókat foglalnának el. A közepes méretű üzemeknek a névadásig menő fajidegen okkupációja már csak ezért is nehezen volt elképzelhető, és tapasztalataim alapján a propaganda szempontjából is nehezen értelmezhetőnek tartottam a „Yilmaz” név feltüntetését a „villámtisztító” mellett. Mióta jelez tiszta inggallért egy olyan név, mint a „Yilmaz”? Legföljebb egy ócska, többé-kevésbé működőképes szamaraskordét. Csakhogy más származású tisztító nem mutatkozott a környéken. És nem utolsósorban azt is szem előtt kellett tartanom, hogy politikai ellenfeleimre minél gyorsabban nyomást gyakoroljak. Tehát valóban villámtisztításra volt szükségem. Erős kétségektől gyötörve, de bevonultam az üzletbe. Torz hangú harangjáték üdvözölt. Tisztítószer szaga terjengett, meleg volt, azonnal melegem is lett a kölcsönkapott ingemben, de az afrikai hadtest kiváló egyenruhái sajnos nem álltak a rendelkezésemre. Üres volt az üzlet. A pulton csengő, olyasféle, amilyet a szállodákban látni. Nem történt semmi. Keleties-melankolikus zenét hallottam, talán valahol a hátsó traktusban siratta távoli hazáját egy anatóliai mosóasszony – különös viselkedés, ha belegondolunk, micsoda szerencséje van, hogy itt élhet a birodalmi fővárosban. Tüzetesen megszemléltem a pult mögött katonás rendben felakasztott ruhadarabokat. Áttetsző anyag borította mindegyiket, hasonló ahhoz a szatyorhoz, amelyet a kezemben tartottam. Úgy tűnt, mostanában mindent ilyenbe csomagolnak. Annak idején láttam hasonlót néhány kísérleti laboratóriumban, úgy látszik, az IG Farben továbbfejlesztette az utóbbi években. Információim szerint ennek az anyagnak az előállítása döntő mértékben függ a kőolajtól, és ennek megfelelően drága mulatság. De elnézve, hogyan bánnak a műanyaggal, és hogy hány automobil van az utcákon, arra a következtetésre jutottam, hogy a kőolaj már nem probléma. Lehet, hogy a Birodalomnak sikerült megtartania a román készleteket? Valószínűtlen. Vagy Göring végül hazai földön is talált új forrásokat? Keserű nevetés tört ki belőlem – Göring! Előbb talál aranyrögöt az orrában, mint olajat Németországban. A morfinista trotli! Vajon mi lett vele? Valószínűbb, hogy más erőforrásokra tértek át, és hogy... – Régóta vár? A hátsó traktusból egy elválasztó függönyön át déleurópai külsejű, de ázsiai arccsontú férfi lépett elő. – Meghiszem azt! – vágtam rá türelmetlenül. – Mér nem csengő? – A férfi a pulton álló csengőre mutatott, majd tenyerével finoman rá is csapott. A csengő megcsörrent. – Én itt csöngettem – szóltam nyomatékosan, és kinyitottam a bejárati ajtót. Ismét felhangzott a különös, torz hangú harangjáték.

– Itt kell csengő – mondta a férfi unottan, és megint rácsapott arra az idióta játékszerre. – Egy német csak egyszer csenget – feleltem ingerülten. – Akkor itt – szólt a bizonytalan eredetű korcs, és megint rácsapott arra az átkozott csengőjére. Hirtelen kedvem támadt ráküldeni az SA-t, hogy a saját csengőjével szakítsák be a dobhártyáját. Vagy inkább mindkét dobhártyáját, akkor aztán magyarázhatja a kuncsaftoknak, hogyan integessenek és mutogassanak belépéskor. Felsóhajtottam. Borzasztó, hogy a legegyszerűbb segédcsapatokat is nélkülöznöm kell. Odébb van még az, előbb helyre kell igazítani egyet s mást ebben az országban, de lélekben máris felállítottam a nép kártevőinek listáját, és „Yilmaz villámtisztítója” az első helyen állt. Momentán annyit tehettem, hogy a keze ügyéből magam felé húztam a pulton a csengőt. – Mondja csak – szegeztem neki a kérdést –, maguk itt tisztítással is foglalkoznak? Vagy ahonnét maga jött, csak csöngetnek egyet, ha valami elkoszolódik? – Mit akarja? Szatyromat a pultra tettem, és elővettem belőle az egyenruhát. Beleszimatolt a levegőbe, majd így szólt: – Á, maga benzinkutas – és egykedvűen átvette az egyenruhát. Persze mit törődöm én vele, mit gondol egy választójoggal nem rendelkező idegenfajú, mégsem tudtam egészen eltekinteni attól, amit mondott. Rendben, nem idevalósi, de hogyan lehetséges, hogy ennyire elfelejtettek? Az is eszembe jutott, hogy a nép korábban jószerével csak sajtófotókról ismerhetett, és a hivatásos fényképészek általában profilból készítettek rólam fotográfiát, mert az különösen előnyös volt. Természetes tehát, hogy ha eleven valómban mutatkozom előttük, meglepően más képet mutatok, mint a fotográfiák. – Nem – szóltam nyomatékkal –, én nem benzinkutas vagyok. Eközben kissé oldalra és fölfelé fordítottam a fejemet, hogy ebből a fotogénebb szemszögből egyértelműen megmutassam neki, ki áll előtte. Az ázsiai minden különösebb érdeklődés nélkül végignézett rajtam, inkább udvariasságból, de azért mintha ismerős lettem volna neki. Áthajolt a pulton, és a csizmámra nézett, a csinosan beletűrt nadrágszárral. – Nem tudom. Maga híres horgászbajnok? – Gondolkodjon már egy kicsit – szóltam rá élesen, nem kevés csalódottsággal a hangomban. Még az újságárus esetében is támaszkodhattam némi előzetes tudásra, pedig őt igazán nehéz volna zseninek nevezni. Még ez is! Hogyan foglaljam el méltó helyem a kancellárián, ha senki nem tudja, ki vagyok? – Pillanat – szólt a félnótás bevándorló. – Hozom fiamat. Mindig néz tévé, néz internet, ismer minden. Mehmet! Mehmet! Rövid várakozás után megjelent Mehmet. Nagyra nőtt, mosdatlan kamasz somfordált elő a hátsó traktusból, vele tartott a barátja vagy a testvére is. Éles szemem azonnal felismerte, hogy a család génállományát nem szabad alábecsülni: mindkét fiú a láthatóan náluk is nagyobb, egyenesen óriás termetű idősebb fiútestvérek gönceit hordta. Ingük lepedőnek is beillett volna, nadrágjuk ülepe elképesztő méretű volt. – Mehmet – szólította meg nemzője a fiút, s közben rám mutatott –, ismered férfi? A fiú szemében mintha felcsillant volna az értelem. – Baszki, nanáhogy! Hát ez az a csávó, aki azt a náci témát nyomatta... Na, legalább ennyi! Keresetlen megfogalmazás, annyi szent, de végső soron találó. – Nemzetiszocializmus – helyesbítettem jóakaratúan –, vagy nemzetiszocialista politika, így is lehet mondani. – Elégedetten pillantottam Yilmazra. – Már tudom. Ez egy Chaplin-imitátor. – De durva! – kapcsolódott a beszélgetésbe a barátja. – Chaplin a tisztítóban!

– Neem – javította ki Mehmet. – Nem azt mondtam, hogy Chaplin. Hanem hogy egy olyan csávó, tudod, hasonmásversenyző. – De durva! – igazodott a helyzethez a másik. – Chaplin-hasonmás a tisztítóban! Szívesen szólaltam volna meg én is, de be kell vallanom, ahhoz túlságosan megrázó volt a dialógus. Hogy ki vagyok én? Horgász? Chaplin? Chaplin-imitátor? – Ad egy autogramot? – érdeklődött Mehmet vidoran. – Jaja, Chaplinkettő, én is kérek – csatlakozott a barátja –, és fotózkodjunk is! – És közben úgy hadonászott egy tenyérnyi készülékkel, mintha tacskó volnék, a készülék pedig a jutalomfalat. Hogy nem szakadt rájuk az ég. Hagytam, hogy a kezembe nyomjanak egy tisztítócédulát, és lefényképezzenek ezekkel a furcsa alakokkal, egy vastag színes tollal aláírtam két ív csomagolópapírt, és villámgyorsan elhagytam a villámtisztítót. Volt azért egy rövid közjáték, az aláírás miatt, tudniillik nem azt írtam oda, hogy „Chaplin”. – Nem baj – sietett megnyugtatni a barát, bár nem volt világos, kit akar megnyugtatni: engem vagy Mehmetet. – Hát ha egyszer nem ő a Chaplin! – Tényleg – bólogatott Mehmet. – Maga nem a Chaplin. Hanem egy hasonmás. Be kellett látnom, hogy alábecsültem a feladat nagyságát. Akkor, az első nagy háború után legalább a nép névtelen fia voltam. Most meg? Chaplin, illetve a hasonmása. Aki azt a náci témát nyomatja. A férfi, akinek tökéletesen mindegy, milyen nevet ír egy ív csomag olópapírra. Valaminek történnie kellett. Méghozzá sürgősen.

VI. Nagy örömömre kiderült, hogy időközben valóban történt is valami. Ahogy gondolataimba merülten közelítek a kioszkhoz, látom, hogy az újságos két napszemüveges úrral beszélget. Az urak öltönyt viseltek, de nyakkendő nélkül, nem voltak még korosak, talán harminc körüliek, még az is lehet, hogy fiatalabbak, habár abból a távolságból nem tudtam egyértelműen megítélni. Láthatóan drága öltönye ellenére az idősebb kimondottan borotválatlan volt. Ahogy közeledtem feléjük, az újságos izgatottan integetni kezdett. – Jöjjön csak! Jöjjön ide! Majd újra az úriemberek felé fordulva így folytatta: – Ő az! Fenomenális. Őrület! Ezzel bárkit lepipálhatnak! Nem hagytam siettetni magam. Az igazi vezéregyéniség azonnal fölismeri, a legkisebb részletből is, ha mások akarják átvenni az uralmat egy adott helyzetben. Az igazi vezéregyéniség, ha azt hallja valakitől, hogy „gyorsan, gyorsan”, megelőzi a sietséget és a vele óhatatlanul együtt járó melléfogásokat, mégpedig úgy, hogy különös megfontoltságról tesz tanúbizonyságot, miközben a többiek fejetlenül rohangálnak, akár a megriadt tyúkok a baromfiudvaron. Természetesen vannak pillanatok, amikor szükség van a sietségre, mondjuk, ha lángokban áll a ház, amelyben tartózkodunk, vagy ha nagyobb létszámú angol és francia csapatokat kell bekeríteni és felmorzsolni az utolsó emberig. De ilyen helyzetek ritkábban fordulnak elő, mint gondolnánk, a mindennapokban végső soron túlnyomórészt a megfontoltságé a főszerep – természetesen mindig kéz a kézben a merész elhatározással! –, ahogyan a lövészárkokban, szemtől szemben a borzalommal mindig az éli túl, aki hűvös fejjel, pipázgatva sétál a vonalak között, ahelyett hogy egy mosónőhöz is méltatlanul, vinnyogva szaladgálna ide-oda. Másrészt persze a pipázgatás sem garancia rá, hogy túléljük a válságokat, a világháborúban természetesen pipázókat is öltek, igazán kreténnek kéne lenni ahhoz, ha azt hinnénk, hogy a pipázásnak életmentő funkciója van, azonkívül pipa nélkül, illetve általában dohány nélkül is megy a dolog, itt vagyok például én, aki nem dohányzom. Ilyesfélék jártak a fejemben, miközben az újságos türelmetlenül jött elém, nem sok hiányzott, hogy odavonszoljon a kupaktanács elé, mint valami ökröt. Kétségtelenül kissé zárkózottan viselkedtem, mert új ruhámban – noha bizonytalannak nem neveztem volna magam – kevésbé éreztem magam otthonosan, mint az egyenruhában. De hát ezen már nem lehetett változtatni. – Ő az – hajtogatta az újságos szokatlanul idegesen. – Az urak pedig – mutatott két kézzel a férfiakra – azok, akikről már meséltem magának. Az idősebb az állópultnál várakozott, és egyik kezét a nadrágzsebébe süllyesztve, másik kezével papírpoharat emelt a szájához. Az elmúlt napokban már sok munkást láttam így kávézni. A fiatalabb éppen letette a poharát, napszemüvegét hátratolta rövid, túlpomádézott hajára, és így szólt: – Szóval maga a csodagyerek. Hát az egyenruhán még dolgozni kell. Hangsúlyozottan futó és felületes pillantást vetettem rá, majd az újságoshoz fordultam: – Ez ki? Mire az újságosnak valósággal kigyúlt a nyaka. – Az urak egy produkciós cégtől jöttek. A legnagyobb adóknak dolgoznak. MyTV! RTL! Satl! Pro Sieben! Az összes kereskedelmi! Lehet így mondani, igaz? – Az utolsó kérdést az urakhoz intézte. – Lehet így mondani – ismételte leereszkedően az idősebbik. Azután kivette kezét a zsebéből, felém nyújtotta, és így szólt: – Sensenbrink. Joachim. Ez itt Frank Sawatzki, együtt dolgozunk a Flashlightnál.

– Hitler – ráztam meg a felém nyújtott kezet. – Adolf. A fiatalabbik elvigyorodott, már-már fölényesnek hatott. – Közös barátunk valósággal rajong magáért. Mutasson valamit! – Két ujját felsőajka és orra közé dugva hozzátette: – Ött orra nögyvönöttkorr visszalövönkk! Felé fordultam, alaposan végigmértem. Azután hagytam, hogy beálljon közöttünk egy rövid csönd. A csöndet gyakran alábecsülik. – Úgy – szólaltam meg végül. – Szóval Lengyelországról kíván beszélgetni. Lengyelország. Nos, jól van. Mit tud Lengyelország történelméről? – Fővárosa Varsó, 1939-ben rohanták le, megosztoztak rajta az oroszokkal... – Ez – vágtam a szavába – könyvekből szerzett tudás. Bármelyik könyvmoly vissza tudja böfögni. Válaszoljon a kérdésemre! – De hát éppen arra. – A kérdésemre! Nem ért németül? Mit! Tud! Lengyelország! Történelméről! – Én. – Mit tud mondani a lengyel történelemről? Ismeri-e az összefüggéseket? Tudja-e, milyen népek keverednek ott? Mit tud a németek úgynevezett lengyelpolitikájáról 1919 után? És ha már visszalövést emleget: tudja-e egyáltalán, kire? Rövid szünetet tartottam, hogy ő is lélegzethez jusson. Mindig föl kell ismerni a pillanatot, amely alkalmas rá, hogy lerohanjuk politikai ellenfelünket. Nem olyankor, amikor nincs mit mondania. Hanem olyankor, amikor éppen megpróbál mondani valamit. – Én... – Ha már hallotta ezt a beszédemet, biztosan azt is tudja, hogyan folytatódik, nemde? – Ezt. – Hallgatom! – Nem azért vagyunk itt. – Akkor segítek. „Mostantól kezdve.” Na, tudja már? – „Mostantól kezdve erőszakot erőszakkal viszonzok.” Írja föl, még előfordulhat, hogy megkérdezi valaki magától, melyek voltak a történelem legnagyobb mondatai. De lehet, hogy maga inkább a praxis mezején van otthon. 1,4 millió embere van és 30 napja, hogy meghódítson egy országot. 30 napja, nem több, mert nyugaton lázasan fegyverkeznek a franciák és az angolok. Hol kezdi? Hány hadseregcsoportot alakít ki? Hány hadteste van az ellenségnek? Honnan várja a legerősebb ellenállást? És mit csinál, hogy a román ne avatkozzék bele? – A román? – Bocsásson meg, tisztelt uram. Magának természetesen igaza van. Kit érdekel a román. A tábornok úr vígan masírozik Varsó felé, Krakkó felé, nem néz se jobbra, se balra, minek is, a lengyel könnyű ellenfél, az idő pompás, a csapatok nagyszerűek, hoppá, ez meg micsoda? Csak nem lyuk a katonák lapockái között? Csak nem vér az, ami a lyukakból folyik? A német hősök dicső testéből, mert hirtelen a több százezer német gyalogos hátában ott ragadt a román fegyverek golyója. Hát ez meg hogyan lehetséges? Nahát, ki látott már ilyet? Csak nem elfeledkezett a mi fiatal tábornokunk a lengyel-román katonai szövetségről? Szolgált maga egyáltalán a Wehrmachtban? A legjobb akarattal sem tudom elképzelni magát egyenruhában. Soha meg nem találná az utat Lengyelország szívéig, maga még a saját egyenruháját se találná! Én azonban bármikor meg tudom mondani magának, hol az egyenruhám – azzal ingem zsebébe nyúltam, és tenyeremmel az állópultra csaptam a cédulát. – Meg is mondom: a tisztítóban! Erre a mondatra az idősebbik, ez a Sensenbrink furcsa zajt hallatott. Orrlyukából két kávésugár tört

elő, egyenesen a kölcsöningemre, az újságoséra meg a sajátjára. A fiatalabbik zavartan ácsorgott, az idősebbiket már köhögőroham rázta. – Ez. – hörögte, lihegte görnyedten, félig az asztal alól Sensenbrink. – Ez nem volt fair. Nadrágzsebéből zsebkendőt vett elő, nagy nehezen szabaddá tette a légutait. – Azt hittem – hörögte –, hogy egy ilyen kiképzőtisztes szám lesz. De a tisztítóval megadta a kegyelemdöfést. – Ugye mondtam – ujjongott az újságos. – Megmondtam maguknak, hogy a fickó egy zseni. És tényleg az! Nem tudtam pontosan, hová tegyem Sensenbrink prüszkölését és a kommentárokat. Rokonszenvesnek nem volt rokonszenves egyik rádiós sem, már a weimari időkben is hadilábon álltam az effélékkel. Sajnos mindig is elkerülhetetlen volt, hogy egy bizonyos határig szóba álljak ezekkel a rádiós görényekkel. Másfelől még nem is mondtam semmit, legalábbis semmit abból, amit igazából mondhattam volna vagy mondani akartam. Mégis észrevettem, hogy bizonyos elismeréssel tekintenek reám. – Nagyon tudja! – köhögte Sensenbrink. – Tényleg. Hosszan alapoz, aztán zsupsz!, belövi a poént. Őrület. Annyira spontánnak tűnt! De azért alaposan kidolgozta a számot, gondolom. – Miféle számot? – Hát ezt a lengyel számot! Vagy azt akarja nekem bemesélni, hogy a kisujjából rázta ki? Sensenbrinken látszott, hogy valóban érti a dolgát. A villámháború sem olyasmi, amit az ember csak úgy kiráz a kisujjából. Még az sem kizárt, hogy olvasta Guderian könyvét a gyors páncélos támadásról. – Természetesen nem – helyeseltem. – A lengyel szám már júniusban végig volt gondolva, elejétől a végéig. – És? – érdeklődött Sensenbrink, miközben félig sajnálkozva, félig nevetve bámulta az ingét. – Hogy van tovább? – Tovább.? – Hát a programja. Vagy hogy más szövegek vannak-e. – Természetesen! Két könyvet írtam! – Hihetetlen – ámuldozott. – Hamarabb is jöhetett volna. Hány éves maga tulajdonképpen? – Ötvenhat – feleltem tárgyilagos hangon. – Ja, persze – legyintett nevetve. – És mondja, egyedül sminkel? Vagy van rá embere? – Általában nincs, csak filmfelvételeknél. – Csak filmfelvételeknél – nevette el magát újra Sensenbrink. – Hát ez nagyon jó. Ide figyeljen, be akarom mutatni magát néhány embernek a cégnél. Hol tudom elérni? – Itt – feleltem. Erre az újságos azonnal a szavamba vágott. – Tudják, mondtam maguknak, hogy a magánélete pillanatnyilag kissé. tisztázatlan. – Ja igen, persze – mondta Sensenbrink. – Jelenleg, hogy is mondják, hontalan, ugye.? – Jelenleg nincs lakásom. De hogy hajléktalan lennék, azt visszautasítom. – Értem – szólt Sensenbrink, és rutinosan fordult Sawatzki felé. – Ez így nem maradhat. Csináljon vele valamit. Fel kell készülnie. Lehet akármilyen jó, ha így áll oda a Bellini elé, a csaj azonnal lelövi, még körül se nézhetünk. Nem kell mindjárt az Adlonnak lennie, nem igaz? – Szerény hajlékkal is beérem – bólintottam. – A bunker se volt egy Versailles. – Akkor ezt megbeszéltük. És tényleg nincs menedzsere? – Micsodám? – Nem is olyan fontos – intett. – Sőt annál jobb. Azt akarom, hogy a lehető leggyorsabban

meglegyen a döntés, ha lehet, még a héten tető alá hoznám a dolgot. Mondja, mikor kapja vissza az egyenruháját? – Talán már ma este – siettem megnyugtatni –, ugyanis egy villámtisztítóról van szó. Mire Sensenbrink ismét nevetőgörcsöt kapott.

VII. Az új szálláshelyemen töltött első reggel életem egyik legfárasztóbb reggele volt, pedig a korábbi események is alaposan felkavartak. A produkciós cégnél még váratott magára az értekezlet, ami nekem nem jött rosszul, annyira azért nem voltam elbizakodott, hogy azt higgyem, nincs semmi pótolnivalóm a jelenről szóló tudásanyag tekintetében. A véletlen úgy hozta, hogy új információforrásra bukkantam: egy televíziókészülékre. Az 1936-os első modellek óta annyira megváltozott a készülék külseje, hogy kezdetben egyszerűen nem ismertem rá. Azt hittem, a sötét, lapos, tükröződő felület a szobában valami furcsa művészeti alkotás. Később arra gondoltam, a tárgyat formája leginkább arra predesztinálja, hogy éjszaka gyűrődésmentesen tárolhassam rajta az ingemet. Ezekben a modern időkben általában sok mindenhez hozzá kellett szokni a technikai újítások vagy éppen a sajátságos formatervezés iránti nyilvánvaló szenvedély miatt. Képesek voltak megtenni például a szálloda vendégeivel, hogy fürdőszoba helyett afféle luxusmosdócellát bocsássanak rendelkezésükre, amelyben fürdőkád egyáltalán nem is kapott helyet, cserébe a zuhanyt üvegfallal vették körül, és lényegében berakták a szobába. Hetekig azt hittem, ez szálláshelyem szerény, mi több, szegényes körülményeit mutatja, míg meg nem tanultam, hogy a jelenkor építészetében az ilyesmi ötletesnek és különösen haladó szelleműnek számít. Mint említettem, a véletlennek köszönhetem azt is, hogy rábukkantam a televíziókészülékre. Elfelejtettem kiakasztani a táblácskát a kilincsre, minek következtében éppen akkor lépett be a takarítószemélyzet, amikor fürdőcellámban a bajuszom stuccolásával voltam elfoglalva. Miközben meglepetten hátrafordultam, a nőszemély bocsánatkérés-félét rebegett, és azt mondta, később visszajön. Ahogy elindult kifelé, pillantása megállapodott a készülékre akasztott ingen. – Nem működik a tévé? – kérdezte, és még mielőtt válaszolhattam volna, fölkapott egy hosszúkás dobozkát az asztalról, és a készülék felé tartva megnyomott rajta egy gombot. A készüléken gyorsan változott a kép, aszerint, ahogy a takarítónő a gombokat nyomogatta a kis skatulyán. – Működik ez – szólt elégedetten. – Már azt hittem. Azután eltűnt, hátrahagyva engem és olthatatlan kíváncsiságomat. Óvatosan leemeltem az ingemet a készülékről, majd én is a skatulyáért nyúltam. Szóval így néz ki manapság egy televíziókészülék. Fekete, nincs rajta kapcsoló, sem gomb, semmi. A skatulyán találomra megnyomtam az egyes gombot, mire a készülék bekapcsolódott. Az eredmény lesújtó volt. Szakácsruhás férfit pillantottam meg, aki éppen apróra vágott valamilyen zöldséget. Nem hittem a szememnek: a technika vívmányát arra használják, hogy egy nevetséges szakácsot mutogassanak? Jó, hát nem lehet minden évben olimpiai játékokat rendezni, meg nem is minden napszakban, de valahol Németországban vagy a világban biztosan történik jelentősebb esemény is annál, amit ez a szakács művel! Röviddel később egy nő is megjelent a képernyőn, aki odaadóan lelkendezett a szakács zöldségaprító művészetéről. Tátva maradt a szám. A gondviselés ezt a csodálatos, nagyszerű propagandalehetőséget pottyantotta a német nép ölébe, aki egyszerűen póréhagyma-szeletelési műsorra fecsérli, amit kapott. Éktelenül dühös lettem, az első pillanatban a legszívesebben kidobtam volna a készüléket az ablakon, de aztán észrevettem, hogy a skatulyán még sok-sok gomb található, amelyek egészen biztosan nem mind a ki- és bekapcsolásra szolgálnak. Megnyomtam hát a kettest, mire tüstént eltűnt a szakács, és átadta helyét – egy másik szakácsnak, aki nagy büszkén ecsetelte a különbségeket két répafajta között. Talán az előzőnél is butább liba állt mellette, és tátott szájjal hallgatta a „Nagy Répamester” bölcsességeit. Az ideg-összeroppanás határán álltam, midőn

megnyomtam a hármast. Nem így képzeltem az új, a modern világot. A répás ember helyét ezúttal kövér asszonyság foglalta el, ő is tűzhely mellett állt. Ezúttal azonban az ételkészítés mintha mellékes dolog lett volna, az asszony nem is árulta el, mi lesz az ebéd, ehelyett arra panaszkodott, hogy semmire se elég a pénze. Ezt egy politikusnak mindig jó hallania – tehát a szociális kérdés hatvanhat év alatt sem oldódott meg. Na ja, mit várjon az ember ettől a sok szószátyár demokratától. Meglepő volt viszont, hogy a televízió ilyen részletesen foglalkozik a kérdéssel – a százméteres síkfutáshoz képest egy ilyen kövér asszony nem túl izgalmas látvány. Másfelől persze hálás voltam: végre valaki, aki nem fordítja minden figyelmét a főzésre, a kövér asszony például egyáltalán nem törődött vele. Annál jobban aggódott egy fiatal, züllött külsejű teremtésért, aki egyszer csak oldalról bejött a képbe, és odalépett az asszonyhoz, érthetetlenül motyogott valamit, miközben egy láthatatlan mesélő bemutatta: Mendi. Mendi, szólt a magyarázat, a kövér asszony lánya, és éppen most veszítette el a gyakornoki állását. Miközben azon csodálkoztam, eleve hogyan kaphatott egy ilyen Mendi gyakornoki állást, a szerencsétlen teremtés „undorító kajának” bélyegezte és elutasította a tűzhelyen készülő ételt. Bármennyire ellenszenves volt is ez az ápolatlan külsejű fiatal lány, azon sem csodálkozhattam, hogy elment az étvágya az egykedvűség láttán, amellyel az asszonyság kinyitott egy zacskót, és a tartalmát szinte oda sem figyelve a lábosba öntötte. Már azt vártam, hogy magát a zacskót is utánahajítja. Fejcsóválva kapcsoltam tovább, és máris egy harmadik szakácsot pillantottam meg, aki ezúttal húst aprított, és arról tartott kiselőadást, hogyan tartja a kést és miért éppen úgy. Az ő oldalán is állt egy szőke televíziós alkalmazott, aki lenyűgözve bólogatott. Feladtam. Kikapcsoltam a készüléket, és elhatároztam, hogy soha többé még csak rá sem pillantok, inkább újra megpróbálkozom a rádióval, csakhogy alapos vizsgálat végeztével meg kellett állapítanom, hogy a szobában nincs rádió. Igen ám. Csakhogy ha egy ilyen szerény szálláshelyen rádió nincs, van viszont televízió, abból elkerülhetetlenül arra kellett következtetni, hogy a kettő közül mégis a televízió a fontosabb médium. Döbbenten roskadtam le az ágyra. Bevallom, valaha büszke voltam rá, hogy szorgalmas önképzésem hosszú évei alatt sikerült kifejlesztenem magamban a képességet, amelynek segítségével könyörtelen élességgel tártam fel a nyakatekert zsidó sajtó legrejtettebb hazugságait is. Itt és most azonban csődöt mondott e mesteri tökélyre kifejlesztett képességem. Itt és most nincs más, csak halandzsarádió és szakácstévé. Miféle igazságot kell itt eltitkolni és ki elől? Mintha létezne hazug répa. Vagy hazug póréhagyma. Ha azonban ez a kor médiuma – márpedig efelől nem lehetett kétségem –, akkor nem maradt választásom. Meg kellett értenem ennek a készüléknek a tartalmát, magamba kellett öntenem, még ha oly alacsonyrendű és undorító szellemi tápláléknak bizonyult is, mint a kövér asszony zacskós étele. Határozottan talpra ugrottam, a mosdócellában megtöltöttem egy kannát friss hideg vízzel, elővettem egy poharat, ittam, és felfrissülve visszaültem a készülék elé. Újra bekapcsoltam. Az első csatornáról eltűnt a pórévitéz, helyette valami kertész nyilatkozott – egy másik, az előzőhöz megszólalásig hasonlító televíziós alkalmazott bólogatásától kísérve – a csigákról és az ellenük folytatott harc eredményes módszereiről. Ennek a témának a népellátás szempontjából természetesen komoly jelentősége van, de hogy kerül a televízióba? Talán azért is tűnt számomra fölöslegesnek, mert néhány másodperccel később szinte szó szerint ugyanazt mondta el egy másik kertész egy másik csatornán, a répás szakács hűlt helyén. Már-már kíváncsi lettem, vajon a kövér asszony is kiment-e a

kertbe, hogy a lánya helyett a csigákkal harcoljon. De a harmadik csatornán valami egészen más történt. A televíziókészülék nyilvánvalóan rájött, hogy időközben más programokat is megtekintettem, ezért egy narrátor segítségével még egyszer összefoglalta az addig történteket. Mendi, szólt a rezümé, elveszítette gyakornoki állását, és képtelen megenni az anyja főztjét. Az anya boldogtalan. Eközben megmutattak néhányat azokból a jelenetekből, amelyeket negyedórával korábban már látni lehetett. – Jól van, jól van! – szóltam hangosan, hogy a televízió is meghallja. – Ennyire részletesen azért nem kell, elvégre nem vagyok én szenilis. Továbbkapcsoltam. A negyedik csatornán valóban történt egy s más. A húsos szakács eltűnt, de a helyén nem kertész tartott előadást, hanem egy ügyvéd kalandjairól szóló történet zajlott. Nyilván valami sorozat legújabb része volt. Az ügyvéd Buffalo Billéhez hasonló szakállt viselt, és az epizód valamennyi szereplője úgy beszélt és úgy mozgott, mintha előző nap ért volna véget a némafilm kora. Mindent egybevetve mulatságosan csetlettek-botlottak, többször is hangosan fölnevettem, noha utóbb nem tudtam pontosan, miért – talán csak a megkönnyebbüléstől, hogy végre senki nem főz, és nem is a salátafejek védelmével foglalkozik. Ezután szinte rutinosan kapcsoltam tovább, újabb és újabb játékfilmek közepébe csöppentem. Réginek hatottak, a képminőség erősen ingadozott, hol vidéki életet, hol orvosokat, hol nyomozókat mutattak – ám egyik film előadói sem érték el a Buffalo Bill-külsejű ügyvéd színvonalát. Úgy tűnt, a cél nem egyéb, mint a puszta szórakoztatás fényes nappal. Ez meglepett. Igaz, annak idején örömmel tapasztaltam, hogy éppen 1944-ben, a háború legnehezebb évében fel tudta lelkesíteni, mi több, el tudta andalítani a közönséget a Tűzfogó bólé című film. Csakhogy Heinz Rühmann művészetét javarészt mégiscsak esténként fogyasztotta a publikum. Ennyire súlyos hát a helyzet, hogy manapság már délelőtt a héliumnál is könnyebb múzsa uralja a népszórakoztatást? De fel sem ocsúdtam az ámulatból, amikor továbbkapcsolván újabb meglepetés ért. Egy férfi ült ugyanis szemben velem, és valami szöveget olvasott fel, amely látszólag a híreket tartalmazta, habár ebben nem lehettem egészen biztos. Ugyanis miközben a férfi ott ült az íróasztalnál és híreket olvasott fel, folyamatosan kígyózott a képernyő alján egy végtelen szalag, rajta hol számok, hol szöveg, mintha az, amit a férfi felolvas, végső soron annyira érdektelen lenne, hogy helyette a szalagot is lehet olvasni, vagy éppen fordítva. Csupán egy dolog volt bizonyos: ha az ember mindkettőt egyszerre próbálja követni, annak a vége biztos gutaütés lett volna. Égő szemmel kapcsoltam tovább, de a következő csatornán ugyanezt láttam, csak éppen más színű szalaggal és másik hírolvasóval. Minden erőmet összeszedve, percekig próbáltam követni az eseményeket. Valami fontossága mégiscsak lehetett a dolognak, mert kiderült, hogy a jelenlegi kancellár asszony valamit kihirdetett vagy mondott vagy eldöntött, csakhogy egyszerűen képtelen voltam felfogni, mit. Lekuporodtam a készülék elé, és szinte kétségbeesetten próbáltam tenyeremmel letakarni a képernyő alján nyüzsgő szavakat, hogy az elhangzó szöveg értelmére koncentrálhassak – ám folyvást és a képernyő legképtelenebb pontjain bukkant fel újabb és újabb dőreség. A pontos idő, a tőzsdeárfolyamok, a dollár árfolyama, a hőmérséklet a földgolyó valamelyik eldugott zugában – miközben a beszélő szájából rendíthetetlenül áradtak a világtörténelem hírei. Olyan volt az egész, mintha egy tébolyda közepén kellene tájékozódni. És ha mindez kevés lett volna az értelmetlenségből és a bolondozásból, amilyen gyakran, olyan váratlanul felvillant egy-egy reklám, mindegyik arról szólt, mely üzletekben lehet a legolcsóbban üdüléshez jutni, ráadásul az egymással nyilvánvalóan konkuráló üzleteket egyforma hangsúllyal mutatta be. Nincs egészséges ember, aki képes lett volna a kereskedések nevét megjegyezni, mindegyik egy „Www-pont” nevű cégcsoporthoz tartozott. Csak remélhettem, hogy a furcsa név

mögött az Újult Erő Népprogram jogutódja rejtőzik. Másfelől elképzelhetetlennek tartottam, hogy egy olyan koponya, mint Ley, képes ennyire idióta nevet kitalálni. Mint a dadogós télen, az úszómedence szélén. Már nem is tudom, hogy maradt erőm ebben a helyzetben önálló gondolat megfogalmazására, mindenesetre villámként hasított belém a felismerés: ez a jól szervezett őrület maga a rafinált propagandatrükk. Célja, hogy a nép a legszörnyűbb hírek hallatán se veszítse el a bátorságát, mivel a folyamatosan futó szöveges-számos szalagok megnyugtatóan jelzik: amit a hírolvasó éppen felolvas, annyira nem fontos, hogy akár a sporthíreket is lehet választani helyette. Elismerően bólogattam. Az én időmben igencsak lett volna mit lenyomni a nép torkán, mintegy mellékesen. Egy Sztálingrádot talán nem feltétlenül, de a szövetséges csapatok szicíliai partraszállását mindenképpen. És fordítva: ha saját Wehrmachtunk sikereiről lett volna szó, eltűnhettek volna a szalagok a képernyőről, és a legteljesebb csöndbe bele lehetett volna kiabálni: Ma a hősi német csapatok visszaadták a Duce szabadságát! Ezt nevezem hatásnak! Pihenésképpen visszakapcsoltam egy nyugodtabb adóra, a kíváncsiság is hajtott, hogy mi történik a kövér asszonyság háza táján. Vajon árvaházba került-e a züllött lány? És hogy nézhet ki az asszonyság hitvese? Úgy képzeltem, azokhoz a nyámnyila fickókhoz lehet hasonló, akik a Nemzetiszocialista Gépkocsizó Alakulat soraiban bújtak meg. A program azonnal felismerte, hogy visszatértem hozzá, és buzgón kezdte összefoglalni az eseményeket. A tizenhat esztendős Mendi, mesélte a korábbról ismert riporterhang fontoskodva, elveszítette gyakornoki állását, és miután hazatért, nem tudta megenni anyja főztjét. Anyja most boldogtalan, és a szomszédasszonyához fordult segítségért. – Nem haladnak valami gyorsan – dorgáltam meg a riportert, de megígértem neki, hogy később visszanézek, hátha több minden történik közben. Úton a híradós csatorna felé bekukkantottam a Buffalo Billnek szentelt némafilmbe. Ott is egy műsorvezető üdvözölt, elmesélte, mit művelt az előző adásban az ügyvéd. Egy bizonyos tizenhat esztendős Szindi iskolájában erkölcstelenségek történtek. A tettest, az oktatási intézmény igazgatóját, szakadatlan és elviselhetetlen szócséplés közepette keresték. Egyszerűen kikacagtam ezt a kontármód összekotyvasztott limonádét. A válogatás nélkül összeollózott bohózatot az tette volna legalább félig-meddig hitelessé, ha kerítenek egy ellenszenves zsidót – de honnan is kerítettek volna, miután Himmler legalább ezen a téren megbízhatóan dolgozott? Visszakapcsoltam a kaotikus híradóhoz, onnan pedig továbbindultam. Biliárdozó urakat mutattak, ez a játék időközben sportággá lépett elő. Ezt a csatorna neve árulta el nekem, ugyanis észrevettem, hogy a készülék jobb felső sarkába mindig odabiggyesztették a csatorna nevét. A következő is sportcsatorna volt, itt egy kártyajáték menetét követte a kamera. Ha ez manapság sportnak számít, gondoltam, jogos az aggodalom a nép esetleges harcképtelensége miatt. Eszembe ötlött, hogy egy Leni Riefenstahl biztosan többet ki tudott volna hozni a szemem előtt zajló eseményből, de be kellett látnom, hogy a történelem legnagyobb zsenijének is megvannak a maga szükségszerű korlátai. Másfelől nyilván a filmkészítés módja is megváltozott. Bepillantást nyerhettem olyan csatornák műsorába, amelyek első ránézésre az egykori rajzfilmekre emlékeztettek. Mickey Mouse vidám kalandjait például élénken őriztem az emlékezetemben. De amit itt láttam, leginkább arra volt jó, hogy akut vakságot eredményezzen. A gyors ütemben váltakozó, zavaros beszélgetésfoszlányokat hatalmas robbanások még gyorsabb ütemű ismétlődése szakította meg. Voltaképpen minél messzebbre jutottam a csatornák szövevényében, annál különösebb dolgokat láttam. Volt olyan, amely csak robbanásszerű hangokat sugárzott rajzfilm nélkül, egy pillanatra felmerült bennem a gyanú, hogy ez zene, de végül arra jutottam, hogy a cél egy bizonyos, minden

szellemi tartalmat nélkülöző, „csengőhang” nevű termék eladása. Hogy a csengőhang mihez kell, az számomra nem vált érthetővé. Ilyen sokan dolgoznak manapság a hangosfilmgyártásban? Mint megállapítottam, a televíziókészülék sok más termék eladásában is használatos eszközzé vált. Két vagy három csatorna is megszakítás nélkül vigéceket mutatott, akik éppen úgy viselkedtek, mint annak idején a vásárokon. Az ügyhöz illő könnyelműséggel nyomták el itt is a beszélő személy fecsegését a képernyő minden sarkában folyvást feltűnő, írott szövegek. Maguk a vigécek folyamatosan megsértették a komoly fellépés valamennyi alapszabályát, mi több, nem is törekedtek rá, hogy bizalomgerjesztő legyen a külsejük, ellenkezőleg, még az élemedett korúak is borzalmas fülbevalókat viseltek, mint valami utolsó cigány. Ráadásul a szereposztás az olcsó szemfényvesztés legrosszabb hagyományát követte: az egyik lehazudta a csillagokat is az égről, a másiknak pedig nem volt egyéb dolga, mint ott állni mellette a csodálkozástól leesett állal, és azt hajtogatni, hogy „Nahát!”, meg „Hát ez hihetetlen!”. Színtiszta ripacskodás az egész, az embernek kedve támadt egy 8, 8-as légvédelmi ágyúval belelőni a kompániába, hadd fröccsenjen a kamerákra a sok vér és bélsár ezeknek a pojácáknak a zsigereiből. Dühöm valójában abból táplálkozott, hogy félni kezdtem: bele fogok tébolyodni a mások őrültségeinek gyűjteményébe. Már-már menekülésképpen megpróbáltam visszakapcsolni a kövér nőhöz. Csakhogy útközben elakadtam egy csatornánál, amelyen korábban a Buffalo Bill-kinézetű zugügyvéd űzte kétes üzelmeit. Most egy bírósági drámát közvetítettek, a főszereplőjéről először azt hittem, hogy a kancellárnő, de kiderült, hogy csak hasonlít rá, valójában bírónő volt. Egy bizonyos Szendi ügyét tárgyalták, akit iskolai fegyelmezetlenség miatt citáltak a bíróság elé. A tizenhat éves kisasszony, mint kiderült, csupán azért viselkedett megengedhetetlen módon, mert vonzódott egy Endi nevű fiúhoz, aki egyidejűleg három másik, ugyanabba az intézménybe járó hölggyel tartott fenn kapcsolatot; egyikük színésznő volt, vagy az akart lenni. Ezt a karriert azonban, tisztázatlan okok és körülmények hatására, feladta a bűnözői életmód kedvéért, amennyiben egy fogadóiroda tulajdonosnője lett. Ilyen és ehhez hasonló égbekiáltó marhaságok hangzottak el, miközben a tárgyalást vezető matróna buzgón bólogatott, mintha ezek a nyakatekert történetek a legtermészetesebbek volnának a világon, és nap mint nap előfordulhatnának. Egyszerűen felfoghatatlan. Ugyan ki az, aki ilyesmit önszántából, rendszeresen néz? Talán alacsonyabb rendű emberek, akik alig tudnak írni-olvasni, ők igen, de ki más? Zsongó fejjel kapcsoltam vissza a kövér nőhöz. Kalandos életének történetét utolsó látogatásom óta reklámmal szakították meg, amelynek a végét még éppen elkaptam. A narrátor mindenesetre nem mondott le róla, hogy még egyszer elmagyarázza, amit úgyis tudtam, nevezetesen, hogy ez a szerencsétlen nőszemély minden hatalmát elveszítette a még szerencsétlenebb fattya fölött, és hogy az utóbbi félórában mást sem tett, mint annak a kis hülyének a kirúgásáról vartyogott a szünet nélkül cigarettázó szomszédasszony fülébe. Jó hangosan közöltem a készülékkel, hogy ezeknek a lecsúszott egzisztenciáknak munkatáborban a helyük, a lakásukat fel kell újítani, vagy még jobb lenne lebontani a házat, ahol élnek, és felvonulási térré alakítani a helyét, hogy párialétüknek az emlékét is kitöröljék az egészséges népérzületből. Annyira kikeltem magamból, hogy a kapcsológombos skatulyát a papírkosárba hajítottam. Minő emberfeletti feladat vár itt rám! Hogy haragomon legalább részben úrrá legyek, úgy döntöttem, kimegyek egy kicsit a szabad levegőre. Persze nem hosszú időre, hogy elérhessenek telefonon, de legalább a villámtisztítóba el akartam szaladni az egyenruháért. Sóhajtva léptem az üzletbe, elsiklottam a „Chaplin úr” megszólítás fölött, átvettem a meglepően kifogástalanul kitisztított egyenruhát, és sietve hazafelé indultam. Alig vártam, hogy megszokott öltözékemben mutatkozhassak a világ színe előtt. De milyen a sors: a

recepciós kisasszony azzal fogadott, hogy telefonon kerestek. – Na tessék, éppen most. És ki? – Fogalmam sincs – felelte a kisasszony, és szórakozottan bámulta a kis televíziókészüléke képernyőjét. – Miért, nem jegyezte föl?! – förmedtem rá türelmetlenül. – Azt mondták, később újra megpróbálják – igyekezett jóvátenni a ballépést. – Miért, annyira fontos? – A tét – feleltem megbotránkozva – Németország sorsa. – Aha – mondta erre a kisasszony, továbbra is a készülékre meredve. – Miért nem használ mobilt? – Mert! Nincs! Sofőröm! – kiabáltam magamból kikelve, és az idegességtől reszketve visszavonultam a szobámba, hogy folytassam televíziós tanulmányaimat.

VIII. Azért mégiscsak különös, megszokott ruházatom mennyire megkönnyítette az emberek számára, hogy felismerjenek. Amikor beszálltam a bérkocsiba, a sofőr például jókedvűen, mindazonáltal bizalmas hangon így üdvözölt: – Tiszte’tem, főnök. Újra itthon? – Úgy, ahogy mondja – biccentettem, és bemondtam a címet. – Rendbe’! Hátradőltem. Nem rendeltem luxusautót, de ha ez egy átlagos modell, akkor le a kalappal: kiválóan esett benne az ülés. – Milyen kocsi ez? – kérdeztem, mintegy mellékesen. – Merci! Nosztalgikus érzemények hulláma borított el, a biztonság váratlan, csodálatos érzése. Nürnbergre gondoltam, a birodalmi pártnapok csillogására, az utazásra a csodálatos óvároson keresztül, a késő nyári, vagy inkább kora őszi szellőre, ahogy játékosan belekap a sapkám ellenzőjébe. – Nekem is volt ilyenem – szóltam ábrándosan –, egy kabriolett. – És? – kérdezte a sofőr. – Jól futott? – Nekem nincs jogosítványom – vetettem oda könnyedén –, de Kempka soha nem panaszkodott. – Egy vezér, aki nem tud vezetni? – A sofőr elnevette magát. – Jó vicc! – Jó, de régi. Rövid szünet állt be. A beszélgetés fonalát a sofőr vette fel újra. – És? Megvan még? Mármint a verda. Vagy eladta? – Őszintén szólva nem tudom, mi lett vele – szóltam. – Kár. És mi jót csinál Berlinbe’? Télikert varieté? Patkánylyuk? – Patkánylyuk? – Hát hogy melyik kabaré. Hogy hol fog fellépni. – Terveim szerint hamarosan rádióbeszédet mondok. – Sejtettem – szólt a sofőr olyan mosollyal, amit elégedettnek véltem. – Nagy tervei vannak, mi? – A terveket a sorsunk kovácsolja – feleltem meggyőződéssel –, csak azt teszem, amit a nemzet fennmaradása érdekében a jelenben és a jövőben tennem kell. – Maga télleg baromi jó! – Tudom. – Mit szólna egy kis kocsikázáshoz? Elvinném azokra a helyekre, ahol működött. – Talán később. Nem szeretnék pontatlan lenni. Végső soron ezért rendeltem bérkocsit. Korlátozott pénzügyi lehetőségeim miatt felajánlottam, hogy gyalog vagy villamossal közelítem meg a cég székhelyét, de Sensenbrink, tekintettel a forgalom kiszámíthatatlanságára és az esetleges közlekedési akadályokra, ragaszkodott a bérkocsihoz. Kinéztem az ablakon, kíváncsian, vajon legalább részben felismerem-e a birodalmi fővárost. Nem volt könnyű, már csak azért sem, mert a sofőr a gyorsabb haladás érdekében kerülte a főbb útvonalakat. Régi épületeket már alig lehetett látni, többször is elégedetten bólogattam. A jelek szerint az ellenségnek nem maradt szinte semmi. Felderítésre várt még, hogyan lehetséges, hogy alig hetven év alatt újraépült a város. Gondoljunk csak Rómára: a meghódított Karthágó helyét sóval szórták be! Én mindenesetre több vagonnyi sót szórtam volna szét például Moszkvában. Vagy Sztálingrádban! Másfelől Berlin természetesen nem konyhakert. A teremtő emberi szellem

nyilvánvalóan képes rá, hogy sós talajon is felépítsen akár egy Colosseumot; pusztán építéstechnikailag és statikailag nézve a talajba kerülő só tökéletesen irreleváns. Természetesen az is valószínű, hogy az ellenség lenyűgözve állt Berlin romjai előtt, mint egykor az avarok Athén romjai előtt. Ha így történt, nyilván kétségbeesetten igyekeztek újraépíteni, hogy megőrizzék a kultúrát, már amennyire képes erre egy másod- vagy harmadosztályú faj. Ugyanis a gyakorlott szem első pillantásra felmérhette, hogy a régi romok helyére túlnyomórészt silányabb épületek kerültek. Rémesen uniformizált fasszádokat láttam, s csak rontott a helyzeten, hogy mindenütt ugyanazok az üzletek voltak. Először azt hittem, körbe-körbe autózunk, míg föl nem tűnt, hogy egy bizonyos Starbuck nevű úrnak több tucat kávézója van. A pékségek széles palettája is odalett, a hentesek és a mészárosok is egyetlen cégbe tömörültek, mi több, Yilmaz villámtisztítójából is láttam jó párat. Nos, mit várjak akkor a házaktól: csakis ötlettelenséget, szürkeséget. A produkciós cég épülete sem volt kivétel. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy ötszáz vagy ezer év múlva akad ember, aki megcsodálja ezt az unalmas tömböt, vagy inkább kockát. Szabályosan csalódott voltam. Leginkább egy régi üzem épületére emlékeztetett – úgy látszik, még hosszú és rögös út áll ez előtt a cég előtt. Fiatal, szőke, kissé túl erősen sminkelt hölgy fogadott a bejáratnál, és a konferenciateremig kísért. Nem ilyennek képzeltem. Kopár falak, meztelen beton, helyenként nyers téglafalak. Ajtó jószerivel sehol, itt-ott tágas helyiségekbe lehetett látni, ahol emberek csoportja hosszúkás világítótestek rikító fényében, televíziókészülékekre meredve dolgozott. Mindent egybevetve olyan volt a látvány, mintha öt perccel korábban hagyták volna el a gyárat az utolsó lőszergyártó munkásnők. Szakadatlan telefoncsörgés – hirtelen megértettem, miért van rákényszerítve a nép, hogy vagyonokat költsön csengőhangokra. Azért, hogy ebben a kényszermunkatáborban legalább tudják, mikor csöng a saját telefonjuk. – Gondolom, az oroszok miatt van ez így – kockáztattam meg a megjegyzést. – Mondhatjuk így is – mosolygott a fiatal hölgy. – De biztosan olvasta, hogy sajnos a végén mégsem szálltak be. Itt vannak helyettük az amerikai és iráni piaci sáskák. Felsóhajtottam. Ettől féltem. Elfogyott az élettér, nincs termőtalaj, amelyen gabonát lehetne termeszteni, hogy ellássák a német népet kenyérrel. Sáskát esznek, mint az utolsó néger. Megindultan néztem a szegény teremtésre, ahogy derekasan lépkedett mellettem. Megköszörültem a torkom, de attól tartok, érződött a megindultság a hangomban, midőn így szóltam: – Maga derék lány. – Naná – ragyogott rám. – Nem is akarok örökké asszisztens maradni. Megértettem. „Asszisztens”. Szóval az orosznak kellett a szolgálatára lennie. Hogy ez pontosan miben áll az új világban, hirtelen nem tudtam, de jellemzőnek tartottam ezekre a férgekre. Inkább nem is gondoltam bele, miben áll pontosan az „asszisztensi” tevékenység a bolsevik járom alatt. Hirtelen megálltam, és megragadtam a hölgy karját. – Nézzen rám! – Ahogy kissé meglepetten felém fordult, a szemébe néztem, és ünnepélyesen így szóltam: – Ezennel megígérem: visszakapja azt a jövőt, amelyet származásánál fogva megérdemel! Személyesen minden erőmet latba fogom vetni azért, hogy maga és minden német nő kiszabaduljon ezeknek az alávaló, alacsonyrendű embereknek az igájából! Bármikor szavamon foghat, kedves. Hogy is szólíthatom? – Özlem a családnevem – válaszolt a kisasszony. Még most is átfut rajtam a kellemetlen érzés, ami abban a pillanatban elfogott. A másodperc tört

részéig magyarázatot kerestem magamban arra, hogyan lehet egy becsületes német lánynak Özlem a családneve, de persze nem találtam. Levettem a kezem a karjáról, és azonnal folytattam utamat. Szívem szerint faképnél hagytam volna ezt a képmutató, hazug személyt, annyira csalódott voltam, és annyira becsapottnak éreztem magam. Csak hát sajnos nem tudtam, merre kell menni. Így aztán hallgatagon követtem a nőt, de elhatároztam, mostantól jobban vigyázok. Ezek szerint a török nemcsak a tisztítóüzemeket foglalta el, hanem különös módon mindenütt megvetette a lábát. Ahogy beléptünk a konferenciaterembe, Sensenbrink felállt, elém jött, és ő maga kísért be a helyiség belsejébe, ahol több kisebb összetolt asztal körül emberek csoportja ült. Azonnal ráismertem Sawatzkira, a szálláscsinálóra. Rajta kívül körülbelül tucatnyi öltönyös fiatalember tartózkodott a helyiségben, és egy nő, nyilvánvalóan az emlegetett „Bellini”. Negyven körüli, sötét hajú asszony volt, valószínűleg dél-tiroli, és abban a pillanatban, ahogy beléptem a terembe, megéreztem: ebben a nőben több a férfi, mint az őt körülvevő üresfejűben összesen. Sensenbrink kísérletet tett rá, hogy karomnál fogva az asztal túlsó végéhez vezessen, ahol, mint azt a szemem sarkából megállapítottam, afféle kicsiny színpadot rögtönöztek. Törzsem könnyed elfordításával kisiklottam az érintése elől, és határozott léptekkel a hölgy felé indultam; levettem és hónom alá szorítottam a tányérsapkámat. – Ez itt... Frau Bellini – szólt Sensenbrink, ugyancsak fölöslegesen. – A Flashlight executive producere. Frau Bellini, ő az új, reményteli felfedezettünk, Herr... ööö... – Hitler – elégeltem meg Sensenbrink szánalmas hebegését –, Adolf Hitler, a Nagynémet Birodalom nyugalmazott birodalmi kancellárja. – A hölgy a kezét nyújtotta, amelyet nem túl mély meghajlás kíséretében jelzésszerű kézcsókkal illettem. Azután újra fölegyenesedtem. – Nagyságos asszonyom, öröm számomra a kegyed ismeretsége. Változtassuk meg együtt Németországot! A hölgy mosolyában némi bizonytalanságot fedeztem föl, de már régóta tudom, hogy van némi hatásom a nőkre. Egyszerűen lehetetlen, hogy egy asszony ne érezzen semmit, ha a világ leghatalmasabb hadseregének parancsnoka van a közelében. Hogy enyhítsek zavarán, egy „Uraim!” kiáltással az asztaltársaság többi tagja felé fordultam, majd végre pillantásra méltattam Sensenbrinket is. – Nos, kedves Sensenbrinkem, melyik helyet szánta nekem? Az asztal túlsó végén álló székre mutatott. Ilyesmire számítottam. Nem először fordult elő, hogy valamelyik úgynevezett iparág urai merészelik mérlegre tenni Németország jövendő vezérének súlyát. Nos, majd én megmutatom, mekkora a súlyom, és meglátjuk, fel tudják-e majd emelni. Az asztalon kávé, csészék, kisebb palackok gyümölcslevekkel és vízzel. Egy kancsóban tiszta víz is volt, ezt választottam. Azután egy percig némán ültünk. – Nos – szólalt meg végre Sensenbrink –, mi jót hozott ma nekünk? – Magamat – feleltem. – Nem, úgy értem, mit fog ma előadni? – Én már nem fogom szóba hozni Lengyelországot! – vetette közbe vigyorogva Sawatzki. – Remek – szóltam –, ez mindannyiunk számára üdvös lesz. Úgy gondolom, a kérdés világos: hogyan tudnának nekem segíteni abban, hogy Németországon segítsek? – Miért, hogyan akar Németországnak segíteni? – kérdezte Bellini őnagysága, miközben furcsán kacsingatott rám, azután az asztal körül ülőkre. – Úgy gondolom, önök a szívük mélyén mindannyian tudják, mire van szüksége ennek az országnak. Idefelé jövet láttam azokat a helyiségeket, amelyekben önök kénytelenek dolgozni. Láttam a raktárcsarnokokat, amelyekben önök és társaik frontszolgálatot látnak el. Speer se volt finnyás, ha a vendégmunkások leghatékonyabb bevetéséről volt szó, de ez a szűkösség.

– Közös légterű irodák – vetette közbe az egyik úr –, mindenütt ilyenek vannak. – Azt akarja ezzel mondani, hogy a maga ötlete volt? – firtattam. – Hogyhogy az én ötletem? – A férfi nevetve nézett körül. – Együtt döntöttünk róla. – Lássa – szóltam, felálltam, és közvetlenül Bellini őnagyságához címezve folytattam –, ez az én témám. A felelősségről beszélek. A döntésekről beszélek. Ki építette ezeket a tömegketreceket? Ő volt? – s közben arra az úrra mutattam, aki tagadta, hogy az ő ötlete lett volna. – Vagy ő? – Most Sensenbrink szomszédjára néztem. – Vagy Herr Sawatzki.? Habár azt erősen kétlem. Nem tudom. Jobban mondva: ezek az urak maguk sem tudják. És mihez kezdjenek a maguk munkásai, ha a munkahelyükön a saját szavukat se értik? Ha vagyonokat kell költeniük csengőhangokra csak azért, hogy meg tudják különböztetni a saját telefonjuk hangját a szomszédjukétól? Ki a felelős? Ki segít a német munkáson nagy bajában? Kihez forduljon? Az elöljárójához? Nem, mert ő továbbküldi őket ahhoz, az pedig amahhoz! És ez egyedi eset volna? Nem, ez nem egyedi eset, ez Németország-szerte lappangó betegség! Tudják még, ki a felelős, ha vásárolnak egy csésze kávét? Ki főzi? Ez az úr itt – és megint rámutattam arra a férfira, akinek nem volt ötlete – természetesen azt hiszi, hogy Herr Starbuck főzte. De kegyed, Frau Bellini, meg én, mi ketten tudjuk: ez a Starbuck nevű ember nem főzhet mindenütt egyszerre kávét. Senki nem tudja, kitől kapja a kávét, csak annyit tudunk, hogy a Starbuck biztosan nem lehetett. Vagy ha elmennek a tisztítóba, tudják-e, ki tisztítja ki az egyenruhájukat? Ki az az állítólagos Yilmaz? Lássák, ezért kell a fordulat Németországban. Forradalom. Felelősségre van szükségünk, és erőre. Olyan vezetés kell az országnak, amely döntéseket hoz, és szavatol értük az életével, a vérével, mindenével. Mert ha meg akarják támadni Oroszországot, nem mondhatják: Hát, együtt döntöttünk róla, ahogy az iménti úr szeretné. Be akarjuk keríteni Moszkvát? Üljünk össze, és szavazzunk kézfeltartással! Ez kényelmes, és ha balul üt ki a dolog, akkor mi mindannyian tehetünk róla, jobban mondva: a nép tehet róla, amely bennünket választott. Nem, Németországban újra tudatosítani kell: Oroszország, az nem Brauchitsch volt, nem is Guderian, és nem is Göring – hanem én. Az autópálya! Az sem valami Paprikajancsi volt, az a Führer volt! Erre van szükség újra, az egész országban! Hogy ha holnap valaki beleharap egy zsömlébe, tudja, hogy a pék volt. Ha holnap bevonulnak Kis-Csehországba, tudják, hogy a Führer volt! És leültem. Csend telepedett ránk. – Ez. nem vicces – szólalt meg Sensenbrink szomszédja. – Ijesztő – tette hozzá az úr, akinek nem volt ötlete. – Mondtam, hogy jó – szólt büszkén Sensenbrink. – Őrület – suttogta Sawatzki, de nem volt világos, hogy érti. – Lehetetlen – szólalt meg újra, határozott hangon Sensenbrink szomszédja. Bellini őnagysága szólásra emelkedett. Azonnal minden fej feléje fordult. – Az a probléma – szólt Bellini őnagysága –, hogy ti már teljesen el vagytok gottschalkosodva. Ügyesen úgy intézte, hogy megjegyzése ne maradjon a levegőben. Újra magához ragadta a szót, igaz, abban a pillanatban úgysem mert volna senki megszólalni. – A jó tartalmat ti már csak arról tudjátok felismerni, hogy a pasas a színpadon legalább annyit röhög, mint a közönség odalent. Nézzetek csak körül a hazai comedy-palettán: képtelenek úgy ellőni egy poént, hogy ne nevessék magukat halálra közben, mert a többiek ebből veszik észre, hogy poén volt. Vagy ha mégis akad valaki, aki legalább igyekszik megőrizni a komolyságát, gyorsan bekapcsolják a nevetőgépet. – Be is vált – jegyezte meg valaki, aki eddig nem nyitotta ki a száját. – Lehet – riposztozott a hölgy, aki kezdett imponálni nekem –, de utána mi lesz? Úgy gondolom,

elérkeztünk egy ponthoz, ahol a közönség már eleve adottnak veszi ezt a technikát. És az fogja hosszú távon padlóra küldeni a konkurenciát, aki először helyezi át döntő mértékben a hangsúlyokat. Igaz, Herr. Hitler? – A döntő a propaganda – fűztem hozzá. – Más üzenetet kell tolmácsolni, mint a többi párt. – Mondja – váltott témát Bellini őnagysága –, ez, amit most hallottunk, nem volt előkészítve, ugye? – Hogyan lett volna? – feleltem. – Éppen elég hosszú ideig tartott, míg leraktam magamban világnézetem gránitszilárdságú alapjait. Ennek köszönhetően a világtörténelem bármely tetszés szerinti aspektusával szembe tudom helyezni saját tudásomat, és le tudom vonni belőle a megfelelő következtetéseket. Vagy talán azt hiszi, a maguk egyetemein meg lehet tanulni, hogyan legyen valakiből jó vezér? Bellini őnagysága az asztalra csapott. – Improvizál! – kiáltott föl sugárzó arccal. – A kisujjából rázza ki! És arcizma se rándul közben! Tudjátok, mit jelent ez? Azt jelenti, hogy ő nem lesz olyan, aki két adás után már nem tudja, mit mondjon. Vagy aki nyüszíteni kezd, hogy szerzőt, szerzőt. Ugye nem tévedek, Herr Hitler? – Nem szívesen hagyom, hogy úgynevezett szerzők kontárkodjanak bele a munkámba – feleltem. – A Mein Kampf írása közben például Stolzing-Cerny elég gyakran. – Kezdem érteni, mire gondolsz, Carmen – szólalt meg az úr, akinek nem volt ötlete, és elnevette magát. –.és ő lesz az ellenpont – folytatta Bellini őnagysága –, ott, ahol a legfeltűnőbb. Betesszük állandó vendégnek Ali Wizgürhöz! – Baromi hálás lesz – jegyezte meg Sawatzki. – Inkább a nézettségével törődjön – vetette oda Bellini őnagysága –, hol van most, hol volt két évvel ezelőtt. és hol lesz hamarosan, ha nem vigyáz. – A ZDF felkötheti a gatyát! – Így Sensenbrink. – Egy dologban viszont meg kell állapodnunk – szólt Bellini őnagysága, és hirtelen, egészen komoly arccal rám nézett. – Mégpedig? – Hogy a zsidótéma nem vicces! – Ebben abszolút mértékben igaza van – helyeseltem, szinte megkönnyebbülten. Végre valaki, aki tudja, miről beszélek.

IX. Egy fiatal mozgalomra nézve semmi sem veszélyesebb, mint a gyors siker. Az ember megtette az első lépéseket, emitt szerzett pár új hívet, amott tartott egy beszédet, esetleg már eltervezte Ausztria annektálását vagy a Szudéta-vidékét, és máris azt hiszi, elérkezett egy olyan közbenső állomásra, ahonnét a végső győzelmet lényegesen könnyebb lesz kivívni. És valóban, igazán rövid idő alatt elértem néhány bámulatra méltó dolgot, ami megerősített abban, hogy a sors kiválasztottja vagyok. Mit kellett harcolnom, birkóznom még 1919-ben, 1920-ban, hogy ostromolt minden oldalról a sajtó, hogy fröcsögtek rám a polgári pártok, hogy próbáltam lerázni magamról a zsidó hazugságszövevény ragadós szálait, hogy azután még erősebben érezzem, mennyire körülfont mirigyei undorító, ragadós váladékával ez a féreg, miközben az ellenség százszoros, ezerszeres túlerőben permetezte újabb és újabb, egyre vadabb mérgét – és most, az új időkben csupán néhány napba telt, míg megleltem utamat a rádióhoz, akarom mondani: a televízióhoz, amit ráadásul a politikai ellenfél teljes mértékben elhanyagolt. Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen, pedig úgy tűnt, igaz: az ellenség az elmúlt hatvan évben semmit nem tanult abból, hogyan kell kommunikálni a lakossággal. Micsoda filmek forgatására adtam volna megbízásokat a helyükben! Románcokra távoli országokban, az Újult Erő Népprogram hajóinak fedélzetén, a déltengeri vizeken, vagy fönt északon, Norvégia hatalmas fjordjainál, fiatal Wehrmacht-katonákról szóló történetekre, akik bátran, elsőként hódítják meg a legveszélyesebb sziklákat, hogy az egyik sziklafal lábánál nagy szerelmük karjai közt haljanak meg; később a szerelmük, aki, mondjuk, a Német Lányszövetség egyik csoportfőnöke, mély gyászától megrendülten, de egyúttal megerősödött lélekkel, életét a nemzetiszocialista nőpolitikának szenteli. Méhében halott kedvese magzatát hordozza, a házasságon kívüli gyerek így még tolerálható is lenne, mert ahol megszólal a tiszta vér szava, ott még egy Himmlernek is kuss. Mindenesetre a nő sosem feledi kedvese utolsó szavát, miközben leereszkedik a völgybe az alkonyatban, és a tehenek lenyűgözve bámulnak utána; az ég kékjén pedig megjelenik egy hatalmas horogkeresztes zászló. Olyan filmeket lehetne csinálni, hogy esküszöm, a bemutató másnapján elfogyna a tagfelvételi adatlap a nőszövetségi irodákban. Heddának kéne elnevezni. Egyszóval ez a médium politikai szempontból kihasználatlan terep. Ha az ember belekukkantott a televíziókészülékbe, megállapíthatta, hogy ez a kormány semmi mást nem adott a népének, csak egy „harc-négy” fedőnevű szociális intézkedést, amit senki nem szenvedhet. Ezt a „harc-négyet” mindig rémesen sértett hangon mondták ki, és csak remélhettem, hogy ezek az emberek a savanyú ábrázatukkal a társadalomnak csupán jelentéktelen hányadát teszik ki; bármennyire gazdag ugyanis a fantáziám, az ilyen savanyújóskák százezres tömegeivel egyszerűen képtelen voltam elképzelni egy zászlófelvonást a nürnbergi Zeppelin téren. A Bellini őnagyságával folytatott tárgyalásaimat is sikerként könyvelhettem el. Eleve nem hagytam kétséget afelől, hogy a pénz mellett pártapparátusra és pártirodára is szükségem van. Bellini őnagysága először kissé meglepettnek látszott, de aztán azonnal feltétlen támogatásáról biztosított, és rendelkezésemre bocsátott egy irodát meg egy titkárnőt. Jelentős összeget kaptam ruházatra és propagandakörutakra, valamint segédanyagokra, amelyekre feltétlenül szükségem volt, hogy tudásomat bővítsem; és még néhány csekélységre. Pénzügyi lehetőségeknek tehát nem voltam híján, de a pártvezetői funkcióval együtt járó reprezentáció szükségességéről nem tudtam meggyőzni. Így például több öltönyt, „történeti hűséggel” tervezett és megvarrt ruhát ígért egy exkluzív szabónál, valamint megígérte azt a bizonyos imádott kalapot is, amelyet oly szívesen hordtam az

Obersalzbergen és a hegyekben. Azonban a nyitott Mercedes kocsit és a sofőrt nyíltan megtagadta tőlem azzal az indoklással, hogy komolytalannak hatna. Engedtem neki, de csak a látszat kedvéért – hiszen már így is lényegesen többet elértem, mint amit remélni mertem volna. Innen visszatekintve ez volt új pályafutásom legveszélyesebb momentuma, más a helyemben talán hátra is dőlt volna a karosszékben, ami biztos bukáshoz vezetett volna minden vonalon. Csak én voltam az, talán érett koromnak is köszönhetően, aki folyamatosan, kíméletlenül, hidegen elemezni tudtam a dolgok alakulását. Hogy csak egy példát mondjak: híveim száma soha nem volt ilyen csekély. Igaz, korai éveimben is maroknyi szimpatizánsra voltam utalva, jól emlékszem, hogy 1919-ben, amikor először látogattam el az akkori Német Munkáspártba, körülbelül heten vártak rám. Ma azonban egyes-egyedül voltam, talán Bellini őnagyságára számíthattam bizonyos korlátok között, meg az újságosra, bár kétséges volt, vajon ők ketten érettek-e egy párttagsági könyvre, nem beszélve a tagsági díj fizetéséről vagy arról, hogy ha a székház védelméről volna szó, hajlandók lennének-e széklábat ragadni. Főleg az újságos volt gyanús: alapjában véve liberális, mi több, balos beállítottságú fickónak tűnt; igaz, hogy keblében igaz német szív dobogott. Egy szó, mint száz: továbbra is vaskövetkezetességgel tartottam magam a szigorú napirendhez. Délelőtt tizenegy tájban keltem, egy-két darab cukrászsüteményt küldettem szobámba a hotelszemélyzettel, és fáradhatatlanul, késő éjszakába nyúlón dolgoztam. Pontosabban szólva, csak szerettem volna tizenegykor kelni. Ugyanis az első hajnalon, úgy kilenc tájban megcsörrent a telefon, és valami kimondhatatlan szláv nevű hölgy jelentkezett. Jodl biztosan nem kapcsolta volna, de hát azóta Jodl is nyilvánvalóan a német történelem részévé vált. Álomittasan tapogattam a telefonkagyló után. – Hrmf? – Jó napot, itt Krwtsczyk – ujjongott bele a telefonba egy kíméletlenül derűs hang. – A Flashlighttól! Ez irritál engem a legjobban a korán kelő emberekben: ez a förtelmes jókedv, mintha még reggeli előtt lerohanták volna Franciaországot. Holott többségük semmiféle tett végrehajtására nem képes, leszámítva ezt a visszataszító korán kelést. Berlinben ráadásul úton-útfélen olyan emberekbe botlottam, akik nem is titkolták: azért kelnek föl kakasszóra, hogy délután annál korábban távozhassanak az irodából. Ezeknek a háromszornyolc-idiótáknak már több ízben javasoltam, hogy kezdjék este tízkor a munkát, akkor reggel hatkor letehetik a lantot, és ha ügyesek, fölkelésre haza is érnek. Akadt köztük, aki még komolyan is vette a javaslatot. Én a magam részéről azt a nézetet osztom, hogy a pékeken kívül senkinek semmi oka a korán kelésre. Ja, és a Gestapón kívül, természetesen, ez magától értetődik. Hogy eltakarítsák a bolsevista csőcseléket. Ha bolsevista pékekről van szó, akkor még korábban kell felkelni, és így tovább. – Mit kíván? – kérdeztem. – A munkaügytől vagyok – örvendezett a hang. – Éppen most csinálom a papírokat, és lenne néhány kérdésem. Nem tudom, hogy most így telefonon.? Vagy bejönne esetleg? – Miféle kérdések? – Hát ilyen általánosak. Egészségpénztári tagság, bankszámla, ilyenek. Vagy, mondjuk, kezdve azon, hogy milyen névre állítsam ki a papírokat. – Milyen névre? – Hát, merthogy szóval asse tudom, hogy hívják magát. – Hitler – sóhajtottam. – Adolf Hitler. – Jaja – nevetett azzal a hátborzongató reggeli jó kedélyével –, nem, úgy értem, mi az igazi neve. – Hitler! Adolf! – szóltam, kissé már türelmetlenül.

Rövid csend a vonal túlsó végén. – Tényleg? – Természetesen! – Ja, jó, hát akkor. Akkor ez egy véletlen. – Miféle véletlen? – Hát hogy pont így hívják... – Donnerwetter, hiszen magának is van neve! És én se ülök itt tágra nyílt szemmel, és nem mondom: Óóó, micsoda véletlen! – Ez igaz – hagyta helyben a hang –, de maga úgy is néz ki. Szóval úgy, ahogy hívják. – Na és? Maga talán másképpen néz ki, mint ahogy hívják? – Nem, de. – Hát akkor! Állítsa elő végre azokat a papírokat, az isten áldja meg! – Azzal lecsaptam a kagylót. Hét perc múlva újra csöngött. – Mi van már megint? – Én vagyok az. – és elismételte azt a keleti nevet, amely úgy hangzott, mintha az ember összegyűrne egy Wehrmacht-jelentést. – Én. szóval attól tartok, ez így nem megy. – Mi nem megy így? – Nézze, nem akarom megbántani, de. Ezt így biztosan nem fogják átengedni a jogi osztályon, mégsem írhatom azt, hogy. Szóval ha meglátják a szerződésen, hogy „Adolf Hitler”. – Miért, mi mást írna rá? – Ne haragudjon, hogy még egyszer megkérdezem, de tényleg így hívják? – Nem – szóltam elkínzott hangon –, természetesen nem így hívnak. Az igazi nevem Schmul Rosenzweig. – Tudtam én – hallhatóan megkönnyebbült a szerencsétlen. – Hogy írják azt, hogy Schmul? Van benne néma há? – Tréfa volt! – kiabáltam. – Ja, értem. Ajjaj. Kár. Hallottam, ahogy ceruzával többször is áthúz valamit. Azután újra megszólalt. – Attól tartok, az lenne a legjobb, ha esetleg benézne hozzánk. Úgyis szükségem volna valami igazolványfélére. Meg a bankszámlája számára. – Forduljon Bormannhoz – feleltem kurtán, és letettem a telefont. Leültem. Ez tényleg bosszantó. És megnehezíti az életet. Sajnálkozással, mi több, melankóliával teli gondolataim a hűséges Bormann felé kalandoztak. Bormann felé, aki rendszeresen megrendelte számomra az esti filmet, hogy egy fárasztó háborús nap végén kissé kikapcsolódhassak. Bormann felé, aki olyan simán rendezte az obersalzbergi lakosokkal a dolgokat. Bormann felé, aki a maga gyakorlatias módján még a könyveim eladásából származó bevételekről is gondoskodott. Bormann, a hűségesek között is a leghűségesebb. Nála sok minden, bizony, a lehető legtöbb minden a lehető legjobb kezekben volt. Bizonyos lehettem benne, hogy Bormann még egy ilyen szerződésügyet is simán elrendezett volna. „Utolsó figyelmeztetés, Frau Papírzizegés. Vagy most azonnal, önként előkészíti a szerződéshez szükséges anyagot, vagy Dachauban találja magát, az egész családjával együtt. És ugye tudja, hányan jönnek onnan vissza.” Na, ezt mindig is alábecsülték benne, ezt az empátiát, meg ahogy az emberekkel tudott bánni. Pikk-pakk lakást szerzett, kifogástalan személyi iratokat, bankszámlát, mindent. Alaposabban belegondolva, feltehetően gondoskodott volna róla, hogy soha többé ne nyaggasson senki efféle csipcsup bürokratikus kérdésekkel. De most nélküle kellett elboldogulnom. És az is tény volt, hogy az ügyemet valamiképpen tető alá kell hozni. Hogy harminc év múlva hogyan fogom kezelni, nem tudom.

Mindenesetre tudtam: akár tetszik, akár nem, a jelen szokásait kell követnem. Gondolkodóba estem. Nyilván be kell jelentkeznem a lakónyilvántartó hivatalnál. Csakhogy sem lakóhellyel nem rendelkeztem, sem származásomat nem tudtam igazolni. Egzisztenciám lényegében egy hotelszobán nyugodott, meg a produkciós cég respektusán, de papíron semmit nem állt módomban felmutatni. Öklömet ráztam tehetetlen dühömben. A papír, ez az átkozott pók, amely behálóz, hogy moccanni sem tudok, ez a német polgári hivatalnoklélek a maga szűk látókörű szabályaival ismét azzal fenyegetett, hogy keresztülhúzza a számításaimat. Helyzetemet kilátástalannak láttam, miközben ismét felberregett a telefon – és beláttam: csakis az egykori frontkatona vasakarata, lélekjelenléte és dönteni tudása az, ami eredményre vezet. Fölvettem a telefont, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy megoldást találjak, csak még azt nem tudtam, hogyan. – Megint Krwtsczyk, a Flashlighttól. Hirtelen minden olyan egyszerű lett. – Tudja mit? – szakítottam félbe. – Kapcsolja Sensenbrinket!

X. Széles körben elterjedt téveszme, hogy a vezéregyéniségnek mindent tudnia kell. Nem kell mindent tudnia. Még csak nem is kell a nagyját tudnia, sőt odáig mennék, hogy egyáltalán semmit nem kell feltétlenül tudnia. Lehet akár a legtudatlanabb a tudatlanok között. Vagy vak és süket, például az ellenség tragikus bombatámadása után. Falábú. Vagy annyira csonkabonka, hogy a zászlófelvonáskor még a német üdvözlést sem tudja fogadni; vagy csak egy keserű könnycseppet tud elmorzsolni világtalan szeme sarkában, ha fölcsendül a németek dala. Még tovább megyek: egy vezéregyéniségnek emlékezetre sincs szüksége. Lehet akár komplett amnéziája. Mert a vezér különös képessége nem a száraz tények felhalmozása – különös képessége a gyors döntés és a felelősség vállalása a döntésért. Hajlamosak ezt lebecsülni az emberek, elég, ha csak arra a tréfás mondásra gondolunk, amit példának okáért költözéskor szívesen mondogatnak: hogy ő lenne az, aki nem a dobozok terhét cipeli, hanem a felelősségét. Csakhogy az ideális állam vezére gondoskodik róla, hogy minden ember a maga helyén hasson és alkosson. Bormann nem volt vezéregyéniség. Ő a gondolkodás és az emlékezés művészetében alkotott tökélyt. Mindent tudott. A háta mögött néhányan „a Führer iratszekrényeként” emlegették, s ha ezt meghallottam, rendre meghatódtam, mert nem is kívánhattam volna jobb megerősítést. Mindenesetre sokkal nagyobb bóknak éreztem, mint amit Göringre mondtak („a Führer rögzített ballonja”). Végső soron a hasznos és az értelmetlen közötti különbségtétel képessége segített hozzá, hogy Bormann hiányán felülkerekedve felismerjem az új lehetőségeket, amelyeket a produkciós cég tartogatott nekem. Értelmetlen lett volna, ha magam próbálom megoldani a bejelentőhivatali problémát, delegáltam hát személyazonosságom tisztázatlan ügyét valakihez, aki feltételezhetően nagyobb jártassággal bírt a helyi hatóságokkal való kapcsolattartásban, nevezetesen Sensenbrinkhez, aki azonnal így reagált: – Ez csak természetes, mi vállaljuk maga helyett. Maga csak törődjön a programjával, minden mást elintézünk. Mire volna szüksége? – Ezt kérdezze attól a Frau Kricsvikszizétől. Felteszem, egy igazolványra. És nem csak arra. – Miért, nincs? Se útlevél, se személyi? Hát az meg hogy lehet? – Soha nem volt rá szükségem. – Soha nem járt külföldön? – Dehogynem. Lengyelországban, Franciaországban, Magyarországon. – Na jó, de ez mind EU-n belül. – ...és a Szovjetunióban. – Útlevél nélkül? Elgondolkodtam. – Nem emlékszem, hogy bárki kérte volna – feleltem az igazságnak megfelelően. – Érdekes. Na de Amerika! Ötvenhat éves. Még soha nem járt Amerikában? – Szándékomban állt, kérem – feleltem kissé sértett hangon –, de aztán sajnos komoly akadályok merültek föl. – Na jó, csak a papírjaira volna szükségünk, valaki majd biztos elintézi a hivataloknál meg a biztosítónál, amit kell. – Éppen ez a probléma. Nincsenek papírjaim. – Semmiféle papírjai? Abszolút semmi? A barátnőjénél se? Otthon? – Utolsó otthonom – feleltem borúsan – a lángok martaléka lett.

– Értsem úgy, hogy. ööö. Ez most komoly? – Látta, hogy nézett ki a Birodalmi Kancellária? Sensenbrink nevetett. – Annyira? – Nem tudom, mi nevetnivaló van ezen – mondtam. – Rettenetes volt. – Hát szépen vagyunk – összegezte Sensenbrink. – Nem értek hozzá, de valamiféle papírokra biztosan szükség lesz. Hol volt utoljára bejelentve? Vagy biztosítva? – Mindig is volt bennem bizonyos ellenszenv a bürokráciával szemben – mondtam –, szívesebben alkottam magam a törvényeket. – Uhh – nyögött Sensenbrink. – Hát ilyet én még életemben nem láttam. Na jó, majd meglátjuk, mire jutunk. Mindenesetre, amire mindenképpen szükségünk lesz, az igazi neve. – Hitler – feleltem. – Adolf. – Ide hallgasson, én igazán megértem magát. Atze Schröder ugyanezt csinálja, hogy nyugta legyen, ha lejön a színpadról, ráadásul maga még kényesebb helyzetben van a téma miatt, úgyhogy igazán érthető, ha egy művész ilyenkor óvatos. De vajon hogy viszonyulnak majd magához a hivatalok? – A részletek nem érdekelnek. – Azt elhiszem – nevetett Sensenbrink kissé ingerülten. – A valódi művész már csak ilyen. De azért kicsit megkönnyíthetné a dolgunkat. Nézze, adóügyileg nem probléma. Az adóhatóság az egyetlen, akiknek tökmindegy, megadóztatnak ők bárkit, tőlük lehet akár körözött bűnöző is, készpénzt is elfogadnak. Ami a pénzforgalmat illeti, mi szívesen intézzük maga helyett, ha így magának rendben van, a banknak se lesz annyira fontos. De hogy a lakcímnyilvántartásnál meg az egészségpénztárnál hogyan lesz, hát tényleg nem tudom, mire jutunk. Éreztem, hogy emberemnek morális támogatásra van szüksége. A csapatot soha nem szabad lehetetlen feladat elé állítani. Végső soron nem mindennap történik meg, hogy a régen halottnak hitt birodalmi kancellár egyszer csak fölbukkan a láthatáron. – Bizony, nem könnyű magának – mondtam megértően. – Micsoda? – Nos, nyilván nem túl gyakran akad dolga olyan kaliberű emberrel, mint én vagyok. Sensenbrink egykedvűen heherészett. – Naná. Végső soron ez a munkám. Higgadtsága olyannyira meglepett, hogy rá kellett kérdeznem. – Van még más is rajtam kívül.? – Mit nem kérdez, nyilván maga tudja a legjobban, hányan tolongnak a szakmájában – felelte Sensenbrink. – És maga mindenkit bevisz a produkcióba? – Szépen néznénk ki! Nem, csak azzal kötünk szerződést, akiben hiszünk. – Nagyon jó – mondtam bátorítólag –, ehhez a harchoz már-már fanatikus hit kell. Ezek szerint megvan maguknak Antonescu is? Vagy a Duce? – Kicsoda? – Tudja, Mussolini. – Nem! – válaszolta Sensenbrink olyan határozottan, hogy szinte látni véltem a telefonkagylón is, ahogy a fejét rázza. – Mit kezdjünk egy Antoninivel? A kutya se ismeri. – És Churchill? Eisenhower? Chamberlain? – Á, már értem, hová akar kilyukadni! – kiáltott Sensenbrink. – Mi lenne abban a vicc? Teljesen eladhatatlan, nem, nem, maga tökéletesen megcsinálja, lefedi ezt a dolgot. Maradunk ennél az egy

figuránál, maradunk Hitlernél. – Nagyon jó – dicsértem meg, de rögtön folytattam is a kérdezősködést. – És mi van, ha holnap betoppan Sztálin? – Felejtse el Sztálint – szólt Sensenbrink, és ez úgy hangzott, akár egy hűségeskü. – Nem a History Channel vagyunk. Ezt akartam hallani! Ilyen Sensenbrinkek kellenek! Akikben a Führer fel tudja ébreszteni a fanatizmust. Ezen a ponton nem győzöm eléggé hangsúlyozni, mennyire fontos a fanatikus akarat. Éppen a legutóbbi világháború nem éppen problémátlan története bizonyította ezt a legékesebben. Akadhatnak néhányan, akik erre azt mondják: Ugyan miért éppen a fanatikus akaraton múlt, hogy az első után a második világháború is kedvezőtlen véget ért? Nem volt-e egyéb oka is, például, hogy nem volt elegendő utánpótlás emberanyagból? Ez természetesen elképzelhető, sőt könnyen lehet, hogy helyes meglátás, ugyanakkor azonban egy régi német betegségnek is a tünete, nevezetesen, hogy a hibát folyton a kicsinyes részletekben keressük, és egyszerűen nem veszünk tudomást a nagy és világos összefüggésekről. Magától értetődik, hogy nem elhanyagolható a csapatok bizonyos létszámbeli hátránya az utolsó világháborúban. Mindazonáltal ez a hátrány semmiképp nem nevezhető döntő jelentőségűnek, épp ellenkezőleg, a német nép képes lett volna megbirkózni az ellenségnek ennél sokkal nagyobb arányú fölényével is. A negyvenes évek elején többször is sajnálkoztam, mi több, kissé szégyenkeztem amiatt, hogy nincs még nagyobb túlsúly az ellenség oldalán. Gondoljunk csak Nagy Frigyesre, ő mekkora hátrányban volt! Minden porosz gránátosra jutott tizenkét ellenség! Oroszországban pedig jó, ha háromnégy jutott egy emberre. Az is igaz, hogy Sztálingrádnál a Wehrmacht becsületére vált az arány. A szövetséges csapatok normandiai partraszállásakor az ellenség mintegy 2600 bombázóval és 650 vadászgéppel jelent meg, ezzel szemben a Luftwaffe – ha jól számolom – két vadászgépet tudott felmutatni, ilyen arányok mellett mindenképpen dicsőségünkre váltak az erőviszonyok. És a helyzet mégsem volt kilátástalan! Teljes szívemből tudom helyeselni dr. Goebbels birodalmi miniszter szavait, aki azt követelte a német néptől, hogy a ledolgozhatatlan hátrányt másképpen ellensúlyozza, akár jobb fegyverekkel, akár okosabb tábornokokkal, vagy éppen, mint ebben az esetben, a morál felsőbbrendűségének előnyével. Az egyszerű vadászpilóta számára természetesen nehéznek tűnik így első hallásra, hogyan szedjen le egyetlen lövéssel három bombát, de a morál felsőbbrendűségével és hajlíthatatlanul fanatikus lélekkel semmi sem lehetetlen! Ez ma ugyanúgy érvényes, mint annak idején. Ezekben a napokban olyan példába botlottam, amit én magam sem tartottam volna lehetségesnek. Átlagos férfiról van szó, feltételezem, hogy a szálloda alkalmazottja, akit többször is megfigyeltem egy új, érdekes tevékenység közben. Habár nem biztos, hogy annyira új a tevékenység, csak én másképpen emlékszem rá: seprűvel, illetve gereblyével végezték. Ez a férfi viszont egy tökéletesen újszerű, hordozható lombfúvó berendezéssel fölszerelve járt-kelt a szálloda parkolójában. Lenyűgöző berendezés volt, hatalmas erővel tudott fújni, valószínűleg azért van rá szükség, mert az evolúció legutóbbi hatvan éve során a lombnak egy különösen ellenálló fajtája fejlődött ki. Ezen a példán egyébként kiválóan követhető, hogy a fajok harca korántsem ért véget, sőt újult erővel veszi igénybe a természetet, és ezt még a jelenkor polgáriliberális sajtója sem tagadja. Útonútfélen olvasni lehet az amerikai fekete mókusokról, amelyek kiszorítják életterükből az itteni, a németek szívének oly kedves világosbarna mókusokat; vagy az afrikai hangyatörzsekről, amelyek Spanyolországon keresztül vándorolnak be; vagy az indogermán nebáncsvirágról, amely hallatlanul elterjedt német földön. Ez utóbbi fejlemény természetesen a követendő példák sorába tartozik, az árja

növények magától értetődően teljes joggal tartanak igényt a nekik járó élettérre. Az új, ellenálló lombfajtával ugyan még nem szembesültem, a szálloda parkolójában lehullott avar teljesen normálisnak tűnt, de az is nyilvánvaló, hogy a fúvógépet ugyanolyan hatékonyan lehet alkalmazni a hagyományos lombbal szemben is. Egy Királytigrissel nemcsak a T-34-est lehet legyőzni, igény esetén ugyanolyan hatékonyan bevethető az elavult BT-7-esek ellen is. Amikor először megláttam a férfit, éppen rendkívül ingerült voltam. Korán reggel, úgy kilenc körül ébredhettem, mégpedig pokoli lármára, mintha egy sztálinorgonát telepítettek volna a párnám mellé. Dühöngve fölkeltem, az ablakhoz siettem, kinéztem, és megpillantottam a férfit, aki egy fúvóberendezéssel ügyködött. Erre még dühösebb lettem, ugyanis a fák lombkoronái elárulták, hogy szeles nap van. Mindenesetre egyértelműen kiderült, hogy egy ilyen napon teljesen értelmetlen a lehullott lombot egyik helyről a másikra fúvatni. Először arra gondoltam, hogy kirohanok, hangot adok megdöbbenésemnek, és felelősségre vonom a férfit. De aztán jobb belátásra tértem. Nem volt ugyanis igazam. A férfi parancsot kapott. A parancs így hangzott: lombot fúvatni. És ő teljesítette a parancsot. Olyan fanatikus hűséggel, amilyenről Zeitzler még csak nem is álmodott. Egy ember teljesít egy parancsot – ennyire egyszerű. És panaszkodik közben? Siránkozik, hogy széllel szemben értelmetlen? Nem. Derekasan, sztoikusan teljesíti kötelességét. Akár az SS leghűségesebb emberei. Az SS-ben ezrek teljesítették feladatukat, nem gondolva azzal, mekkora terheket ró ez rájuk, pedig nyavalyoghattak volna: „Mit kezdjünk ezzel a sok zsidóval? Ennek így semmi értelme, gyorsabb ütemben szállítják őket, mint ahogyan el tudjuk őket gázosítani!” Annyira magával ragadó volt a férfi viselkedése, hogy sebesen felöltöztem, kimentem, odaléptem hozzá, vállára tettem a kezem, és így szóltam: – Jóember, hadd köszönjem ezt meg magának. Az ilyen emberek kedvéért folytatom a harcomat. Mert tudom: ebből a lombfúvóból, az országban működő ezer és ezer lombfúvóból a nemzetiszocializmus izzó lehelete árad! Pontosan ez az a fanatikus akarat, amelyre szüksége van az országnak, és amelyet reményeim szerint sikerült fölébresztenem Sensenbrinkben is.

XI. Másnap reggel, amikor beléptem a rendelkezésemre bocsátott irodába, megint csak azzal szembesültem, milyen hosszú út áll még előttem. Talán ötször hét méteres volt a helyiség, a belmagasság két méter ötven. Fájó szívvel gondoltam a Birodalmi Kancelláriára. Ott akkora helyiségek voltak, hogy ha valaki belépett, azonnal törpének érezte magát, megborzongott a hatalom és a magaskultúra erejétől. Nem a pompától, ezt hangsúlyozom, a hivalkodó pompa soha nem volt a kenyerem. De akárkit fogadtam a Birodalmi Kancellárián, mindig azonnal észrevettem, hogy az illető fizikailag is érzi a Német Birodalom felsőbbrendűségét. Ezt Speer igazán remekül megoldotta: azok a csillárok például a nagy fogadóteremben szerintem egyenként nyomtak vagy egy tonnát, ha valamelyik leesik, az alatta álló péppé kenődik szét, véres darált hús csontszilánkokkal és némi hajjal körítve, szinte én magam is féltem, amikor alattuk álltam. Amit természetesen nem mutattam ki, úgy mentem el a csillárok alatt, mintha nem volna ott semmi, ez is megszokás dolga. De egy kancelláriának ilyennek is kell lennie! Micsoda dolog, odarakni egy embermilliókat, milliárdokat igazgató Birodalmi Kancelláriát, aztán, ha valaki belép, arra gondol: „Hm, nagyobbnak képzeltem.” Továbbmegyek, egyáltalán el se juthat odáig, hogy bármire gondoljon, fizikailag kell éreznie, hogy ő – semmi, a német nép – minden! Uralkodó nép! Olyan kisugárzása kell hogy legyen, mint egy pápának, persze egy olyan pápának, aki a legbátortalanabb ellenkezésre is tűzzel-vassal válaszol, akár az Atyaisten maga. Úgy kell kinyílniuk azoknak a gigantikus szárnyas ajtóknak, hogy amikor kilép rajtuk a Német Birodalom Führere, a külföldi vendégek úgy érezzék magukat, mint Odüsszeusz Polüphémosz előtt – csakhogy ennek a Polüphémosznak megvan ám mindkét szeme! Ennek nem lehet túljárni az eszén! És van neki ajtaja, nem holmi sziklatömböket görget. És azok a mozgólépcsők! Mint a kölni Kaufhofban. Mindjárt az árjásítás után elmentem megnézni, és meg kellett állapítanom, hogy ez a Tietz tud valamit. Áruházat berendezni, na, azt tudnak a zsidók. De mindjárt tetten is érhető a különbség: amott a vásárlónak azt kell hinnie, hogy ő a király, ám ha eljön a Birodalmi Kancelláriára, meg kell hajolnia valami nagyszabásúbb ügy előtt, legalábbis lélekben. Soha nem pártoltam, hogy a látogatók térden csúszkáljanak a padlón. Az iroda padlóját sötétszürke textil borította. Nem szőnyeg, hanem afféle textilborítás, összefilcesedett, kopott anyag, a legutolsó német katona téli zubbonyát se engedtem volna megvarrni belőle. Sokat láttam ebből a fajtából, nyilván elterjedt, ebből tehát nem kellett arra következtetnem, hogy személyem ellen szól. Az új, ínséges idők terméke; a jövőben, és erre esküt tettem magamban, más padlója lesz a német munkásnak, a német családnak. És más falai is lesznek. Mert ezek a falak papírvékonyak voltak, valószínűleg szintén a nyersanyaghiány miatt. Az íróasztalom láthatóan másodkézből került a helyiségbe, ráadásul a szűkös irodán két íróasztal is osztozott, a másikat nyilván a szolgálatomra rendelt titkárnőnek szánták. Mélyet sóhajtottam, és kinéztem az ablakon. Egy parkolóra nyílt, a parkoló egyik sarkában többféle színű szemétgyűjtő tartály. Ennek okát már tudtam: az új időkben gondosan széjjelválogatták a hulladékot, nyilván szintén a nyersanyaghiány miatt. Nem is óhajtottam belegondolni, vajon melyik színű tartály tartalmából készítették a padlóborítást. Azután hangtalanul nevetni kezdtem a sors keserű iróniáján. Ha a német nép a megfelelő pillanatban kicsit jobban megerőlteti magát, ma a Kelet minden nyersanyaga a miénk lenne, és az efféle gyűjtögetésre nem is lenne szükség. Mindenféle szemetet beledobálhatnánk egy vagy két tartályba. Értetlenül ráztam a fejem.

Az udvaron patkányok bóklásztak, csak akkor tűntek el, ha megjelentek a dohányosok. Dohányosok, patkányok, dohányosok, és így tovább a végtelenségig. Az ablakból visszafordulva újra végignéztem szerény vagy inkább szegényes íróasztalomon, és mögötte az igénytelenül lefestett, többé-kevésbé fehér falon. Akaszthatok erre bármit, legyen az bronz birodalmi sas, akkor sem lesz jobb. Sőt örülhetek, ha nem dől le a fal a súlyától. Egykor négyszáz négyzetméteres irodám volt; most a Nagynémet Birodalom Führere egy cipősdobozban székel. Mi lesz így a világgal? És a titkárnőmmel? Órámra néztem. Röviddel múlt fél egy. Kinyitottam az ajtót, kinéztem. Senkit nem láttam, csak egy középkorú, kosztümös hölgyet. Amikor meglátott, elnevette magát. – Á, maga az! Már próbál? Nagyon kíváncsiak vagyunk ám! – Hol a titkárnőm?! A hölgy megállt, hogy elgondolkodjék. Azután így szólt: – Az a diákmunkás kislány, ugye? Mert ő csak délután jön. Kettő körül. – Na szép – hökkentem meg. – És mit csinálok addig? – Nem tudom – felelte a hölgy, és nevetve továbbindult. – Mit szólna egy villámháborúhoz? – Ezt megjegyzem magamnak! – szóltam jeges hangon. – Tényleg? – A hölgy megállt, még egyszer megfordult. – Hát ez szuper. Örülök, ha tudja használni a programjához. Tudja, mi itt mindannyian egy hajóban evezünk! Visszamentem az irodába, magamra zártam az ajtót. Az íróasztalon egy írógép állt, de festékhenger nélkül, ráadásul tévedésből odatettek mellé egy televíziókészüléket. Elhatároztam, hogy folytatom a televíziós önképzést, de sehol nem találtam a kapcsolódobozt. Nem örültem. Haragosan nyúltam a telefonért – azután visszaejtettem a kagylót. Hiszen azt sem tudtam, kit kapcsoljon a központ. Ebben a környezetben az egész technikai infrastruktúrával semmire sem mentem. Felsóhajtottam, és egy szívdobbanás erejéig szorongva el is bátortalanodtam. De egy pillanattal sem tovább! Keményen és határozottan legyűrtem a gyengeség támadását. Egy politikus a legjobbat hozza ki az adottságokból. Illetve, mint jelen esetben is, a szükséges adottságok hiányából. Például ha az irodában nem tudok mit csinálni, ki is mehetek, hogy közvetlen közelről tanulmányozzam az új német népet. Kiléptem a bejárati ajtó elé és körülnéztem. Szemben zsebkendőnyi park, lombhullató fái és cserjéi már az ősz színeiben pompáztak. Balra és jobbra további házak sora. Tekintetem egy őrült asszonyra tévedt, aki a kis parkban pórázon vezetett egy kutyát, és azon ügyködött, hogy fölszedegesse, amit a kutya elpottyantott. Átfutott az agyamon, vajon sterilizálták-e már, de arra jutottam, nyilván nem gyakori eset, így hát nem szenteltem neki több figyelmet, hanem találomra elindultam balra. A falon cigarettaautomata. Nyilván azok a dohányosok használták, akik a patkányokkal osztoztak a parkolón. Számos járókelővel találkoztam. Egyenruhám láthatóan nem zavart senkit, valószínűleg azért, mert errefelé nem szokatlan az ilyesmi. Két férfi jött szembe, akiknek ruházata némileg emlékeztetett a Wehrmacht-uniformisra, valamint egy ápolónő és két orvos. A jelmezeseknek ez a népes társasága éppen jól jött nekem. A rám irányuló figyelmet már régen nem tartom sokra: annak idején, amikor szabadultam, rajongóim valósággal zaklattak. A szó szoros értelmében kisebb-nagyobb manőverekre volt szükségem, hogy kijátsszam őket, és némi pihenőt iktassak be két lesipuskás fotográfus támadása közé. Itt, ebben a sajátos környezetben, bizonyos értelemben önmagam lehettem, és mégis inkognitóban voltam, ami ideális állapot a népesség tanulmányozása szempontjából. Mert sok ember nem viselkedik természetesen a Führer jelenlétében. Ilyenkor mindig azt mondom nekik: „Ugyan már, ne zavartassák magukat!”, de persze éppen a kisemberek azok, akik nem hallgatnak rám. A müncheni időszakban, emlékszem, a kisemberek tömegei úgy csüngtek rajtam, mint az őrültek. Ez

most nem jött volna jól. Az igazi, hamisítatlan németet akartam látni. A berlini speciest. Néhány perccel később egy építési területhez értem. Sisakos férfiak lófráltak rajta. A látvány lényegében nem különbözött attól, amit magam is testközelből ismerhettem koldusszegény bécsi éveimből, amikor építkezésekhez szegődtem el, hogy biztosítsam nyomorúságos napi megélhetésemet. Kíváncsian pillantottam be a kerítésen, azt remélve, hogy láthatom, hogyan nőnek ki a földből a házak – de úgy tűnt, ezen a területen nem ment végbe technikai forradalom. A legfölső emeleten egy építésvezető éppen összeszidott egy fiatalembert. Ránézésre egyetemista lehetett, aki szabadidejében dolgozik; például leendő mérnök, reményteljes fiatalember, amilyen én is voltam egykoron. Ő is kénytelen volt alkalmazkodni a munkások nyers modorához. Az építkezés könyörtelen világa tehát ma is ugyanolyan, mint hajdan volt. Hiába, hogy a fiatalember járatos a nyelvtudományban vagy a természettudományban: itt, a cement és az acél birodalmában ez mit sem számított. Másfelől, ha így van, az azt is jelenti, hogy még mindig létezik az egyszerű, brutális tömeg, csak fel kell ébresztenem. És ránézésre a vér minősége is használható volt. Továbbsétáltam, és figyeltem a szembejövők arcát. Mindent egybevetve túl sok minden nem változott. A kormányzásom alatt hozott rendelkezések kifizetődőnek bizonyultak, még akkor is, ha a későbbiekben nem tartották be őket. Keverékeket alig lehetett találni. Viszonylag erős keleti beütés volt érzékelhető, illetve gyakran fedeztem föl szláv elemeket az arcvonásokban, de hát Berlinben ez mindig is így volt. Ami viszont újdonságként hatott, az a számottevő mennyiségű török-arab elem az utcaképben. Fejkendős asszonyok, öreg törökök zakóban és micisapkában. A teljes vérkeveredés a jelek szerint tehát nem következett be. A törökök úgy néztek ki, mint a törökök, az árja vér nem javított a génállományukon, pedig a törököknek bizonyosan érdekük is fűződött hozzá. Változatlanul megmagyarázhatatlan volt számomra, mit keres ennyi török az utcán. Ráadásul délidőben. Importált kiszolgáló személyzet? Nem valószínű. Semmi sietség nem volt érzékelhető a mozgásukban. Inkább egy bizonyos kedélyes kényelmességet észleltem abban, ahogy gyalogosan közlekedtek. Csengőhang riasztott fel gondolataimból. Hangja az óra vagy a tanítás végét jelző iskolai csengőére emlékeztetett. Fölnéztem, és nem messze tőlem valóban iskolaépületet pillantottam meg. Meggyorsítottam a lépteimet. Leültem egy üres padra, szemben az épülettel. Talán éppen szünet van, vagy más hasonló alkalom arra, hogy fiatalokat nagyobb tömegben megfigyelhessek. És valóban: iskolások nagyobb csoportjai özönlöttek ki a kapun, ugyanakkor nehezen tudtam azonosítani, milyen fokozatú oktatási intézményről lehet szó. Sok gimnazista külsejű fiút láttam, ugyanakkor mintha egyetlen velük egyidős lányka sem mutatkozott volna. Vagy elemistának néztem őket, vagy szülőképes nőnek. Könnyen elképzelhető, hogy a tudomány megtalálta a módját, hogyan ugorják át a pubertás nehéz éveit, mintegy katapultálva a fiatal nőket a termékeny életkorba. Alapjában véve kézenfekvő gondolat, mivel csak a hímneműek esetében van értelme a hosszú éveken át tartó, kemény felkészülésnek a férfikorra. A spártaiak is hasonlóan gondolkodtak. Ami a hipotézisem mellett szólt: ezeknek a fiatal nőknek a ruházata rendkívüli mértékben hangsúlyozta testi adottságaikat, amivel egyértelműen azt jelezték, hogy mielőbbi partnerválasztásra és a családalapításra törekszenek. Ugyanakkor, ami szintúgy meglepett, e fiatalok között csak elvétve láttam németet. Talán török vendégtanulók iskolájáról lehet szó, gondoltam. Elég volt elkapnom néhány beszélgetésfoszlányt, és bámulatos, mi több: örvendetes összkép bontakozott ki. Megfigyelhettem ugyanis, hogy a török iskolások esetében elveimet helyesen ismerték fel, és hatékony direktívák formájában ültették át a gyakorlatba. A fiatal törököket csak igen alacsony szinten tanították meg németül. Korrekt mondatszerkezetekre alig találtam példát. Amit hallottam, afféle nyelvi barakknak nevezhető, szellemi szögesdróttal körülvéve, mentális gránátoktól tépett talajon, akár a Somme csatamezején. Azzal, ami maradt, csak a legszükségesebb közlésekre lehetett

szorítkozni. Szervezett ellenállásra semmiképpen sem volt alkalmas. Kielégítő szókészlet híján a legtöbb mondatot széles gesztusokkal kísérték: szabályos jelnyelvet alkalmaztak tehát, megfelelően az én elképzelésemnek, amelyet annak idején kidolgoztam, és ahogyan csak legmerészebb álmaimban reméltem. Igaz, hogy Ukrajnában akartam alkalmazni, az elfoglalt orosz területeken, de természetesen bármely másik meghódított nép vagy népcsoport esetében ugyanannyira megfelelőnek tartottam. Ráadásul egy technikai újítás is hozzájárult, amelyet annak idején persze nem láthattam előre: a török iskolások mind füldugót viseltek, amelynek nyilván az volt a funkciója, hogy megakadályozza a fölösleges járulékos információk, illetve tudáselemek elhatolását az agyukig. Az elv egyszerű volt, és szinte túlságosan is jól működött: a megfigyelt iskoláskorú egyedek némelyikének szemében olyan szellemi takarékosság tükröződött, hogy már azon kellett aggódni, vajon mely hasznos tevékenységgel szolgálják majdan a társadalmat. A járdát mindenesetre sem ők, sem más nem söpri, állapítottam meg egy futó pillantással. Amikor megpillantottak, néhányuk arcán – mind a német, mind a török fajhoz tartozókén – az örömteli ráismerés kifejezését konstatálhattam. Világos volt, hogy a német iskolások a történelemóráról ismernek, a törökök pedig a televíziókészülék bugyraiból. És jött, aminek jönnie kellett. Megint összetévesztettek azzal a Hitler-imitátorral, autogramokat kellett osztogatnom, és eltűrnöm, hogy a kamaszok velem együtt fotografáltassák magukat. Nem volt túl nagy a zűrzavar, de éppen elég ahhoz, hogy átmenetileg képtelen voltam áttekinteni a helyzetet, és annyira megzavarodtam, hogy néhány percig az a hamis benyomásom támadt, miszerint a német fajú iskolások ugyanazt a töredékes nyelvet beszélik. Amikor szemem sarkából újabb őrült nőt pillantottam meg, amint pedánsan szedegeti a földről a kutyája exkrementumának összes darabját, úgy éreztem, legfőbb ideje, hogy visszavonuljak dolgozószobám magányába. Körülbelül tíz perce ülhettem íróasztalomnál – bámulva az ablakon keresztül a patkányok és a dohányosok váltakozását –, amikor kinyílt az ajtó, és belépett egy személy, aki valószínűleg nemrégen nőhetett ki az imént megismert, meghatározhatatlan korú iskolás kisasszonyok csoportjából. Feltűnő fekete öltözéket hordott, hosszú sötét haját elválasztva és szorosan a füle mögé simítva viselte. Ha valaki, én igazán nagyra értékeltem a fekete ruha konzekvens viselőit, az SS-legények is snájdigul néztek ki benne. Azonban az én SS-embereimmel szemben ez a fiatal nő nyugtalanítóan sápadt volt, ami különösen azért volt szembetűnő, mert szinte kékesen fekete rúzst használt. – Az isten szerelmére – ugrottam talpra –, rosszul érzi magát? Fázik? Üljön le gyorsan! A fiatal teremtés zavartalanul csócsálta a rágógumiját, rám bámult, majd kivette a dugót a füléből, és csak ennyit szólt: – He? Kétségeim támadtak a török füldugó hipotézisével kapcsolatban. A nőben nem volt semmi ázsiai. Alkalomadtán újra, alaposabban utána kell járnom ennek a dolognak. És az sem látszott rajta, hogy fázna, mert miután ledobta fekete hátizsákját, kibújt fekete átmeneti kabátjából. A kabát alatt szokványos ruhát viselt, nem számítva, hogy komplett fekete volt rajta minden. – Na – szólalt meg, nem szentelve további figyelmet a kérdésemnek –, szóval maga az a Herr Hitler! – Kezet nyújtott. Megráztam a kezét, visszaültem, és viszonylag kurtán annyit kérdeztem: – És maga kicsoda? – Vera Krömeier – felelte. – Hát ez tök kúl. Kérdezhetek valamit? Ez most meszd ekting? – Pardon? – Tudja, ahogy a Niro is csinálja. Meg a Pacsino. Meszd ekting. Hogy teljesen belebújik a szerepébe, vágja?

– Nézze, Krömeier kisasszony – szóltam higgadtan, de határozottan, és felálltam a székből –, nem tudom pontosan, miről beszél, de végső soron a lényeg, hogy magának kell tudnia, miről beszélek én, és itt... – Na, ebbe’ spec igaza van – mondta Krömeier kisasszony, és két ujjával kivette a rágógumit a szájából. – Kuka hol van? Mer’ azt többnyire elfelejtik. – Körülnézett, de nem látott sehol papírkosarat. – Pillanat – szólt, visszadugta a rágógumit a szájába, és eltűnt. Kissé tanácstalanul álldogáltam a szoba közepén, majd visszaültem a helyemre. Nem sokkal később visszatért, kezében egy üres papírkosárral. Letette, megint kivette a szájából a rágógumit, és elégedetten pottyantotta a kosárba. – Na. Így már okés. – Azután megint felém fordult. – És mire gondolt, főnök? Sóhajtottam. Szóval ő is. Szóval elölről kell kezdenem. – Mindenekelőtt – szóltam –, nem „főnök”, hanem „Führer”. Vagy „mein Führer”, ha így jobban tetszik magának. És szeretném, ha rendesen köszönne, ha ide belép! – Köszönjek? – A nagy német köszöntésre gondolok természetesen! Fölemelt, kinyújtott jobb karral. Így! Felragyogott az arca, látszott, hogy megértette. Azonnal talpra ugrott. – Tudtam én! Há’ mondom! Meszd ekting! Csináljam is mindjárt? Egyetértően bólintottam. Kisietett az ajtón, becsukta, kopogott, csak akkor lépett be, amikor kiszóltam: – Belépni! –, a magasba lendítette a karját, és így kiáltott: – Jó reggelt, mein Führer!! – Majd hozzátette: – Így ordítva kell, ugye? Láttam egy filmbe’. – Ijedten elhallgatott, majd újra ordítani kezdett: – Vagy mindent ordítani kell??? A Hitler emberei mind egyfolytába’ ordítottak??? – Fürkészően nézte az arcomat, és újra normális, kissé aggodalmas hangon hozzátette: – Ezt most megint elrontottam, mi? Jaj, de sajnálom. Akkor lecserél egy másikra? – Nem – igyekeztem megnyugtatni. – Egész rendesen csinálja. Egyetlen néptársamtól sem kívánom, hogy tökéletes legyen. Csak azt várom, hogy tudásuk legjavát adják, mindenki a maga helyén. És én úgy látom, maga a legjobb úton halad. De kérem, tegyen meg egy szívességet: ne beszéljen emelt hangon! – Igenis, mein Führer! – szólt a lány, majd hozzátette: – Ez jó volt, mi? – Nagyon jó – dicsértem. – Mindazonáltal a kezét kissé tartsa előre. Nem a falusi iskolában jelentkezik! – Igenis, mein Führer. És most micsinálunk? – Először is – szóltam –, mutassa meg nekem, hogyan kell kezelni ezt a televíziókészüléket. Azután eltávolítja azt a másik készüléket az íróasztaláról, végső soron nem azért fizetik, hogy televíziót nézzen. Azután szüksége lesz egy rendes írógépre. Mégpedig nem mindegy, hogy milyenre, 4 mm-es antiqua kell, és akármit ír, mindig egy centiméteres sortávolsággal Írja. Különben csak szemüveggel tudom elolvasni. – Írógépen nem tudok – közölte. – Csak pécés ismereteim vannak. Ha elveszi tőlem, nekem annyi. De egyrészt a gépen olyan betűtípust csinálunk, amilyet akar. Másrészt, ha akarja, csatlakoztatom a gépét, mer’ most nincsen bedugva. És ezzel bemutatta nekem az emberiség történetének legcsodálatosabb vívmányát: a számítógépet.

XII. Mindig lenyűgöz, hogy az árja faj teremtőerejét semmi nem tudja legyőzni. Még engem is, pedig már régóta tisztában vagyok ezzel, újra és újra meglep, hogy ez az elv a legmostohább körülmények között is igaznak bizonyul. Feltéve természetesen, hogy megfelelő a klíma. Annak idején az ősidők erdei germánjairól kellett folytatnom a legbornírtabb vitákat, melyek során mindig hangsúlyoztam: ha hideg van, a germán nem csinál semmit. Esetleg fűt. Gondoljunk csak a norvégra vagy a svédre. Ezért nem is lepődtem meg, amikor arról értesültem, milyen sikeresek a svédek mostanában a bútoriparukkal. A svéd abban az undorító Svédországban amúgy sem tesz mást, mint tüzelőfát keres, hát nem csoda, hogy olykor-olykor kipottyan a keze közül egy szék vagy egy asztal. Vagy egy úgynevezett szociális rendszer, amely ingyenélők millióinak szállít fűtőanyagot a faházukba, ezzel mintegy hozzájárulva a további elpuhuláshoz és az elharapózó tunyasághoz. Szóval a svéd, akár a svájci, a germán vér legrosszabb oldalát mutatja, mégpedig – és ezt soha nem szabad szem elől tévesztenünk – a klíma miatt. Amint azonban a germán dél felé indul, tévedhetetlenül feltámad benne a kreativitás, a teremtő akarat, s ilyenkor felépíti az Akropoliszt, az Alhambrát Spanyolországban, a piramisokat Egyiptomban, ez mind köztudott, csak annyira magától értetődőnek tekintjük, hogy nem gondolkodunk el rajta, és a sok épülettől nem látjuk a germánt. Amerikára természetesen ugyanez érvényes: a kivándorolt németek nélkül az amerikai megnézhetné magát, már többször is sajnálkoztam rajta, hogy annak a rengeteg németnek egyetlen talpalatnyi földterületet se voltak képesek felkínálni, végső soron a 20. század elején sok százezer kivándorlót vesztettünk el. Ami több mint különös, teszem hozzá, mert java részük paraszt lett odakint, ha belegondolunk, ezzel az erővel itthon is maradhattak volna. Feltehetően úgy gondolkodtak, hogy ott nagyobb az ország, és bizonyos idő elteltével saját parasztgazdaságot kapnak, kiutalásra, csak addig kell kihúzniuk valahogy. Ezek az emberek a kisiparban helyezkedtek el, cipészek lettek, mondjuk, vagy asztalosok, esetleg kipróbálták magukat az atomfizikában, ami épp adódott. És akkor megjelent egy Douglas Engelbart, az apja már eleve Washingtonba vándorolt ki, ami délebbre van, mint gondolnánk, az ifjú Engelbart ráadásul meg sem állt Kaliforniáig, ami még délebbre van, és láss csodát: a germán vér fölpezseg a délszaki melegben, és hipp-hopp, föltalálja ezt az egérkészüléket. Szóval fantasztikus. Meg kell mondjam, a számítógéppel soha nem tudtam igazán mit kezdeni. Éppen csak hallottam róla, miket csavarozott össze Zuse a műhelyében, azt hiszem, valamelyik minisztériumom még támogatta is, de mindent egybevetve inkább a szemüveges professzorok világa volt. A fronton nem sokra mentek volna vele, nem tudtam például elképzelni Zusét, amint a szekrényméretű elektromos agyával keresztülgázol a Pripjaty-mocsarakon. Vagy ejtőernyős vadászként Krétán. A fickó úgy pottyant volna le, mint egy malomkő, egyből teherhajót is kellett volna mellékelni hozzá, többe lett volna a leves, mint a hús. Az átlagosnál gyorsabb fejszámolás, ennyi az egész, és itt mondhatunk bármit Schachtról, de amit a Zuse masinája megcsinált, azt Schacht hetvenkét órás ellenséges tűz után félálomban megcsinálta volna úgy, hogy közben csak úgy mellékesen megken egy öt karéj komiszkenyeret. Nem csoda hát, ha vonakodtam odaülni a képernyő elé, amikor Krömeier kisasszony nógatni kezdett. – Nekem nem kell ismerni ezeket a berendezéseket – közöltem –, maga a titkárnő! – Üljön csak oda, mein Führer – mondta erre Krömeier kisasszony, úgy előttem van, mintha csak tegnap lett volna –, mer’ aztán csak azt hallom folyton, hogy „Mutassa meg, mit kell megnyomni”, meg

„Most mér’ nem mentette el”, és a saját munkámhoz hozzá se jutok. Alapjában véve nem szeretem, ha így beszélnek velem, de a kisasszony már-már goromba stílusa felidézte bennem, ahogy Adolf Müller tanított annak idején autót vezetni. Nem sokkal azután történt, hogy egyszer menet közben kiesett egy kerék a kocsimból, Müller pedig, meg kell mondanom, alaposan lehordott ezért, igaz, nem a nemzetiszocializmus ügyéért aggódott, inkább attól félt, hogy ha én kitöröm a nyakam, elveszíti a megbízást a Völkischer Beobachter kiadására, Müller végső soron nem gépjárművezetésoktató volt, hanem mindenekelőtt üzletember. Igaz, talán most igazságtalan vagyok vele, mert mint nemrégen értesültem róla, röviddel a háború vége után agyonlőtte magát, márpedig az öngyilkosság nem jó üzlet. No, mindenesetre ő volt az, aki fogott, beültetett a kocsijába, hogy lássam, hogyan kell vezetni, illetve az én esetemben, hogy mire kell figyelni, ha az ember sofőrrel utazik. Felbecsülhetetlen értékű lecke volt, annyit tanultam az alatt az egy óra alatt Müllertől, mint némely professzoroktól évek alatt sem. Ezen a ponton szeretném hangsúlyozni, hogy én igenis szeretem, ha más emberek megmondják, mit hogyan tegyek, legalábbis ha nem a tábornoki kar vén kreténjei az illetők. Autót vezetni sokan sokkal jobban tudnak, mint én, de azt, hogy hogyan kell kiigazítani a frontvonalat, vagy hogy meddig kell ellenállni, ha bekerítettek, azt még mindig én döntöm el, nem pedig egy Herr Paulus, akinek éppen tele van a gatyája. Már ha csak rágondolok! Na jó. Majd legközelebb. Egy szó, mint száz: bizonyos eleven emlékek hatására mégiscsak késznek mutatkoztam, hogy kövessem Krömeier kiasszony utasításait, és meg kell mondanom: megérte. Engem mindenekelőtt ez az újfajta írógép rémített meg. Soha nem akartam könyvelő lenni vagy irodakukac, és a könyveimet is mindig diktáltam. Még csak az hiányzott volna, hogy ütögessem a billentyűket, mint valami könyökvédős idióta a helyi postahivatalban. De aztán jött a német teremtő szellem csodája, ez az egérkészülék. Ennél zseniálisabbat nemigen találtak még ki. Csak tologatja az ember az asztalon, és közben egy kis kéz a képernyőn követi a kezünk mozgását. Ha pedig meg akarunk érinteni egy helyet a képernyőn, csak rá kell nyomni az egérkészülékre, és a kis kezecske is megfogja, ott, ahol akarjuk. Gyerekjáték, én pedig le voltam nyűgözve. Csakhogy nem játékszerrel volt dolgom, amely leegyszerűsíti az irodai munkát. Kiderült, hogy bámulatosan sokoldalú a gépezet. Lehet vele írni, de egy hálózat segítségével kapcsolatba is lehet lépni mindenféle személyekkel és intézményekkel, akik erre hajlandóságot mutatnak. Ráadásul a résztvevőknek – ellentétben a telefonkészülék esetével – nem is kell egy időben a berendezés előtt ülniük, elég bizonyos dolgokat ott hagyniuk ebben a hálózatban, amelyekhez távollétükben is hozzá lehet férni. Még mindenféle vigécek is dolgoznak a hálózaton ezzel a módszerrel. Ami pedig számomra különösen örvendetes volt: újságok, folyóiratok és a megszerezhető tudás számtalan formája is elérhető a hálózaton. Gigantikus könyvtár, korlátlan nyitva tartással! Mennyire hiányzott ez nekem hajdanán! Hányszor fordult elő, hogy egy kemény, súlyos katonai döntésekkel teli nap végén, éjjel két óra körül még olvastam volna egy kicsit. Persze a jó Bormann megtette, ami tőle telt, de hát hány könyvet tud kikölcsönözni egyetlen birodalmi miniszter? Ráadásul a Wolfsschanze befogadóképessége is véges volt. Ez a csodálatos hálózat („internecc”, ahogy nevezik) viszont mindent, de mindent, és a nap huszonnégy órájában, korlátlanul kínál. Csak be kell írni egy Google nevű dobozba, és az eredményt megérinteni a már említett egérkészülékkel. Rövid idő elteltével rájöttem, hogy bármit keresek, végül mindig ugyanazon a címen landolok: egy ősgermán kézikönyvnél, melynek neve Wikipédia – a szóalkotásban igazán nem nehéz fölismerni az enciklopédiának és a vikingek ősgermán

kutatóösztönének termékeny találkozását. Ez a projektum már-már könnyekig meghatott. Itt tényleg senki nem gondolt saját magára. Az önfeladás és az odaadás magasiskolája: számtalan ember töltötte meg a tudás végtelen tárházát a német nép javára, egyetlen pfennig fizetség nélkül. A tudás újmódi Népi Segélyszolgálata, hogy úgy mondjam: megmutatja, hogy a német nép a nemzetiszocialista párt távollétében, ösztönösen is képes önmaga fenntartására. Természetesen nem lehet eltekinteni attól sem, hogy az önfeláldozás nem feltétlenül jár együtt a makulátlan szakértelemmel. Hogy csak egy példát említsek: jót derültem, amikor elolvastam, mit állított kancellárhelyettesem, von Papen 1932-ben, nevezetesen, hogy hatalomra lépésemet követően két hónapon belül falhoz lehet engem szorítani, csak úgy nyekkenek. Haha! Másutt három hónapról beszélt az internecc, megint másutt hat hétről. Vagy nem a falhoz akart szorítani, hanem a sarokba. Vagy satuba. Az is lehet, hogy nem szorítani akart, hanem préselni, és akkor feltételezhetően nem az volt a célja, hogy nyekkenjek, hanem hogy vinnyogjak. A tapasztalatlan olvasó csak annyit tudott mindebből leszűrni, hogy von Papen hat uszkve tizenkét hét alatt valamilyen módon össze akart nyomni engem, minek következményeképpen valamilyen magas hangnak kellett volna elhagynia a számat. Ez a terv pedig tulajdonképpen tényleg nem állt távol attól az önjelölt stratégától. – Van már címe? – kérdezte Krömeier kisasszony. – Hotelben lakom – feleltem. – Mármint e-mail címe. Elektronikus postacíme. – Azt is küldje a hotelba! – Szóval nincs – szólt a kisasszony, és pötyögni kezdett a számítógépén. – Milyen nevet adjunk magának? Homlokomat ráncolva, szigorúan néztem rá. – Milyen nevet adjunk, mein Führer? – A sajátomat, természetesen – szóltam kurtán. – Hát az valszeg nehéz lesz – felelte, és megint pötyögött valamit. – Mi olyan nehéz rajta? – kérdeztem. – Miért, maga milyen néven kapja a postáját? – Én? Vulkániatizenhét kukac veb pont dé-é – felelte a különös teremtés. – Na tessék: tiltott név. – Hogyan, kérem? – Megpróbálhatom még pár másik szolgáltatónál, de szerintem ugyanez lesz. Vagy ha nem tilos, akkor valamelyik őrült már úgyis lefoglalta. – Mit jelentsen az, hogy lefoglalta? – kérdeztem ingerülten. – Az csak természetes, hogy mások is viselik az Adolf Hitler nevet. Ahogy sokan viselik a Hans Müller nevet. A posta csak nem szólhat bele, hogy hány Hans Müller legyen a világon! Egy nevet senki nem foglalhat le magának csak úgy! Először kissé zavarodottan nézett rám, aztán meg olyan arckifejezéssel, amilyet annak idején gyakran láttam az agg birodalmi elnök, Hindenburg ábrázatán. – Egy címből csak egy lehet – közölte határozottan, de olyan lassan, mint aki attól fél, hogy különben nem tudom követni a magyarázatot. Aztán tovább gépelt. – Na tessék: Adolf pont Hitler foglalt – szólalt meg néhány másodperccel később. – Adolfhitler egybe’ szintén, Adolf-alsó kötőjel-Hitler szintén. – Mi az, hogy alsó kötőjel? Miféle alsó kötőjel? Ha egyáltalán, akkor csakis felső kötőjel jöhet szóba! – De Krömeier kisasszony rendületlenül gépelt tovább. – Ugyanez van az Ahitlerrel meg az A-pont-hitlerrel – jelentette gépelés közben. – Csak Hitler, csak Adolf szintén nem működik.

– Akkor magunkhoz kell vonni – mondtam dacosan. – Olyan nincs, hogy magunkhoz vonni – felelte, már ő is kissé ingerülten. – Bormann-nál sose volt olyan, hogy nincs! Mit képzel, hogyan szereztük volna meg azt a sok házat az Obersalzbergen? Azt hiszi, lakatlan házak voltak? Emberek laktak mindegyikben, de Bormann-nak megvoltak a maga eszközei... – Azt szeretné, ha inkább ez a Herr Bormann intézné az e-mail-címét? – kérdezte Krömeier kisasszony aggodalmasan és kissé megbántottan. – Bormann jelenleg nem elérhető – feleltem lemondóan, és hogy kis csapatom ne veszítsen a lendületéből, gyorsan hozzátettem: – Bizonyos vagyok benne, hogy kegyed is megtesz mindent, ami lehetséges, kisasszony. – Akkor jó, mert még van pár ötletem – szólt a kisasszony. – Mikor van a szülinapja? – 1889. április 20. – Hitler89 is foglalt. Hitler 2004... áá, a maga nevével nem megyünk semmire. – Pimaszság! – És mi van, ha másik nevet választ? Engem se Vulkániatizenhétnek hívnak. – De hát az rettenetes! Én nem vagyok akárki! Nem vagyok egy paprikajancsi! – Ez már csak így megy az interneten. Aki kapja, marja. Válasszon valami szimbolikusat. – Egy álnevet? – Hát olyasmit. – Akkor. legyen Wolf – szóltam kelletlenül. – Csak ennyi, hogy Wolf? Az tuti foglalt. Túl egyszerű. – Hát akkor isten nevében legyen Wolfs.schanze! Kopogás. – Elkelt. Wolfsschanze6-hoz mit szól? – Na de mit jelentsen az, hogy Wolfsschanze6?! – Várjon csak, mi van még. Hogy is hívták azt a helyet, Obersalzbach? – Berg! Obersalzberg! Megint gépelt egy kicsit. Azután megszólalt: – Ajjaj. Obersalzberg6 nem tetszene, ugye? – És meg se várva a választ, így folytatta: – Megpróbálom a Birodalmi Kancelláriával. Az pont jó lesz magának. Ööö. Birodalmikancellarial? – Nem, ne az legyen. Próbálja ki ezt: Új Birodalmi Kancellária. Azt úgyis jobban szerettem. Ismét elmerült a gépelésben. – Bingó! Ez még szabad. – És felnézett rám. Feltehetően kissé gyámoltalanul nézhettem ki abban a pillanatban, mindenesetre láthatóan késztetést érzett rá, hogy vigasztaló, már-már anyai hangon így szóljon: – Ne nézzen már így! Az Új Birodalmi Kancellária címére fogja kapni az e-mailjeit. Tök jól hangzik! – Elhallgatott, megrázta a fejét, majd hozzátette: – Hadd mondjak valamit. Tényleg fantasztikusan csinálja! Hihetetlenül meggyőző! Komolyan, tökre kell vigyáznom, nehogy elhiggyem, hogy tényleg ott lakott. Egy darabig egyikünk sem beszélt, a kisasszony további adatokat ütött be a számítógépbe. – Ki felügyeli ezt az egészet voltaképpen? – kérdeztem. – A Birodalmi Propagandaminisztérium már biztosan nem létezik. – Senki – felelte. Aztán óvatosan rákérdezett: – De. ezt azér’ maga is tudja, ugye? És ez is hozzátartozik a meszd ektinghez, ugye? Hogy mindent úgy kell elmagyaráznom, mintha tegnap pottyant volna ide?

– Én magának semmiféle magyarázattal nem tartozom – förmedtem rá, nyersebben, mint szerettem volna. – Válaszoljon a kérdésemre! – Nem – sóhajtott fel. – Eléggé szabályozatlanul mennek a dolgok, mein Führer. Nem Kínába’ vagyunk. Ott ugyanis van ám cenzúra! – Jó tudni – jegyeztem meg.

XIII. Még szerencse, hogy nem értesültem róla annak idején, hogyan osztották föl a Birodalmat a győztes hatalmak a háború után. Ha ott vagyok, a látványtól egyszerűen megszakadt volna a szívem. Másfelől meg kell mondani: tekintettel az ország akkori állapotára, ez már nem osztott, nem szorzott. Ha lehet hinni a (persze kétségtelenül propagandaízű) dokumentumoknak, élelmiszer például igen csekély mértékben állt rendelkezésre. 1946 tele mindent egybevetve nem lehetett valami kellemes. Ha jobban megnézem, nincs ebben semmi rossz: a spártai nevelési elvek szempontjából a könyörtelen viszonyok előnyösek, mert a nép legerősebb gyermekei maradnak meg; egy éhezéssel töltött tél pedig olyan könyörtelenül beleég a nép emlékezetébe, hogy utána kétszer is meggondolja, mielőtt újra elveszít egy világháborút. Ha hihetek a demokratikus történetírásnak, miután 1945 áprilisában beszüntettem az aktív politizálást, mindössze egy nyomorult hétig tartott a harc. Ez vitán felül álló tény. Dönitz lefújta a Werwolf partizánakcióit, a Bormann által méregdrágán felépített bunkereket pedig egyáltalán nem használták rendeltetésszerűen. Jó, azzal ugye számolni kellett, hogy az orosz horda elözönli Berlint, számtalan emberéletet követelve. De bevallom, a dokumentumok tanulmányozása közben alig vártam, hogy ahhoz a részhez érjek, ahol a nagyképű amerikaiakat hidegzuhanyként éri a német ellenállás. Csakhogy csalódottan kellett tapasztalnom, hogy nem volt semmiféle hidegzuhany. Szánalmas. Megint igazolódott, amit már 1924-ben leírtam: egy háború végére a nép legértékesebb egyedei hullnak el a frontokon, és marad a középszer vagy az alatta lévő réteg, amely túlságosan lusta vagy egyenesen finnyás ahhoz, hogy föld alatti mozgalom formájában egy tisztességes vérfürdőt rendezzen az amerikainak. És bevallom: gondolatmenetemnek ezen a pontján meg kellett állnom. Érdekes, hogy bizonyos távolságból a dolgokat egészen új megvilágításban látjuk. Miután én magam mutattam rá a legjobb egyedek korai halálára, mégiscsak különös, hogyan gondolhattam, hogy a második háborúban másképpen lesz. Így hát lelkiismeretesen följegyeztem: „Következő háború: Először az alacsonyabb rendűeket!” Aztán átfutott az agyamon, hogy egy alacsonyrendűekkel indított offenzíva feltehetően nem hozná meg a kívánt sikert, így korrigáltam a bejegyzést: „Először a középszerűeket!”. Aztán megint meggondoltam magam, és odaírtam: „Először a legjobbakat, de utána időben lecserélni őket középszerűekre, ill. alacsonyabb rendűekre”, végül így egészítettem ki: „Jókkal és nagyon jókkal keverni”. Végül áthúztam az egészet, és ezt írtam föl: „Jókat, középszerűeket és alacsonyabb rendűeket ügyesebben keverni!”, majd elnapoltam a probléma megoldását. A kisszerű emberek vélekedésével szemben egy vezérnek nem kell mindig azonnal tudnia a helyes választ. A lényeg, hogy a megfelelő pillanatban készen álljon vele. Ebben az esetben a megfelelő pillanat a következő háború kirobbanása. A dolgok alakulása a feladatára alkalmatlan Dönitz szánalmas kapitulációja után nem okozott nagy meglepetést. A szövetségesek pontosan úgy marakodtak a konc fölött, ahogyan azt előre megjósoltam volna – sajnálatos módon azonban a végén nem mulasztották el felosztani egymás között. Az orosz megtartotta a maga részét Lengyelországból, s cserébe nagylelkűen odaajándékozta a lengyelnek Sziléziát. Ausztria egy szociáldemokrata kókler vezényletével fogta magát, és meglépett a semlegességbe. Németország többi részén választásszerű folyamatok színlelése útján többé-kevésbé jól álcázott marionettrendszerek álltak fel olyan vezetőkkel, mint a börtöntöltelék Adenauer és Honecker, vagy Erhard, a kövér gazdasági guru, vagy – ezen már végképp nem lepődtem meg –

Kiesinger, egyike azoknak a langyos opportunistáknak, akik 1933-ban még gyorsan beléptek a pártba. Őszintén szólva bizonyos elégtétellel olvastam, hogy a kis csicskás életében éppen ez az undorító pálfordulás vált az utolsó pillanatban végzetessé. A győztes hatalmak természetesen megvalósították régi tervüket: a népet beoltották a föderalizmus mételyével, ezzel biztosítva a nemzet tartós széthúzását. Számos úgynevezett szövetségi tartomány jött létre, amelyek azonnal kölcsönösen belepofáztak egymás dolgaiba, és ízekre szedtek minden határozatot, amit a feladatára tökéletesen alkalmatlan szövetségi parlament kiizzadt magából. És a föderalizmusnak éppen szeretett Bajorországomra volt a leghosszabb távú, legpusztítóbb hatása. Itt, ahol egykoron leraktam mozgalmam alapköveit, előszeretettel rajongják körül a legostobább fajankókat, akik álszent ájtatosságukat és megvásárolhatóságukat a söröskorsók gyakori emelgetésével próbálják leplezni, és akikben még mindig a legtisztességesebb vonás a bordélyházak látogatása. Eközben az ország északi részében a szociáldemokrácia úrhodott el, egyetlen óriási szociálromantikus vendégfogadóvá alakítva át a terepet, és kénye-kedve szerint tékozolva a népvagyont. Az új köztársaság többi figurája említést sem érdemelt, ők csak a parlamenti politikusnépség megszokott szószátyár bohócai, akik közül a legundorítóbbat, csakúgy, mint annak idején az első háború után, mindegyre kancellárrá választották. Milyen gonosz tréfamester a sors: éppen a legidomtalanabb, legtésztaképűbb szellemi mikroba egész estét betöltő ölébe pottyantotta az úgynevezett újraegyesítést. Az úgynevezett „újraegyesítés” kétségkívül a köztársaság egyik első osztályú propagandahazugsága. Egy igazi újraegyesítéshez hiányzott ugyanis néhány nem jelentéktelen országrész, mint a már említett, lengyel kézre adott Szilézia vagy Elzász-Lotaringia, vagy éppen Ausztria. Már azon le lehet mérni a kormányerők cselekvőképességének korlátait, hogy mire voltak képesek, és mire nem: a gyengélkedő orosztól kicsaltak néhány gazdaságilag leépített négyzetkilométert, míg az ősellenségtől, a franciától nem tudták megszerezni azt a virágzó régiót, amely helyrebillenthette volna az ország gazdaságát. Ám régi bölcsesség, hogy minél nagyobb egy hazugság, annál készségesebben elhiszik. A kancellári szék fent említett bitorlója a hősies „újraegyesítés” jutalmaképpen tizenhat évig „kormányozhatta” az országot, négy évvel tovább, mint én magam. Elképesztő. Pedig az a fickó úgy nézett ki, mint Göring – egy mázsa veronál elfogyasztása után. Már a látványa is bénító volt. Tizenöt évig dolgoztam egy erőteljes párt külső képén, és tessék, most azt kell látnom, hogy kötött kabátban éppolyan jól el lehet kormányozni az országot. Csak annak örvendtem, hogy Goebbels ezt már nem érhette meg. Szegény fickó, fehér izzásig forogna a sírjában, hogy csak úgy füstölne az anyaföld. A francia közben ősellenségből puszipajtássá változott. A kormányzó paprikajancsik minden lehetséges alkalommal egymás nyakába borultak, és esküt tettek, hogy soha többé nem veszekednek férfi módra. Annyira akarták ezt a békességet, hogy még szövetséget is kötöttek, valahogy úgy, ahogy az elemisták bandába verődnek az iskolaudvaron. Onnantól fogva idejük java részét azzal töltötték, hogy azon veszekedtek, ki legyen a vezetőjük, és kinek hány cukorkát kell vinnie a gyűlésre. Mindeközben a kontinens keleti része megpróbálta utánozni a nyugati országok ostobaságait, azzal a különbséggel, hogy itt még a veszekedések is elmaradtak, mert a bolsevik hatalmi monopóliumnak kellett nyalni a talpát. Az ilyesfélék olvasása közben annyira rosszul lettem, hogy többször is a hányinger kerülgetett. Aztán mégsem volt kedvem még hányni se. A Nyugat csakis azért engedhette meg magának, hogy gyerekes civódásba merüljön, mert a lényegesebb dolgokról gondoskodott az amerikai zsidó tőke, amely töretlenül uralta az Újvilágot. Megvásárolta magának a német aljanépből Wernher von Braunt, az egykori Sturmbannführert, a

nyámnyila opportunistát, aki nekem kezdettől fogva gyanús volt, és aki valóban azonnal késznek mutatkozott a birodalmi V2-rakéták gyártása során szerzett ismereteit eladni annak, aki többet kínált értük. Az ő rakétái erősítették az amerikaiak világpusztító fegyverarzenálját és ezzel a világuralmat, amely megtévesztő módon alig negyvenöt év alatt a keleti judeobolsevik modell bukásához vezetett. Nem is tagadom, hogy ebbe először alaposan bele is zavarodtam. Milyen hamiskártyás trükk lehetett emögött? Mióta vájja ki holló a hollónak a szemét? A rejtélyre átmenetileg nem tudtam megoldást. Egy volt biztos: a bolsevik uralom megdöntésének jutalmaképpen a német marionettrezsimnek békeszerződést és függetlenséget hozott a postás. Valódi függetlenségről saját rakéták nélkül természetesen nem lehet szó. Éppen ellenkezőleg: akármilyen pártállású is a kormány, soha nem a szolid fegyverkezés ügyén fáradozik, hanem alámerül az európai kereskedelem szövevényében, ami extrém módon leegyszerűsíti a külpolitikát; több tucat „ne lépj a másik tyúkszemére” alapon nyugvó szabály korlátozza a cselekvést, amitől a külügyminiszteri posztot gyakorlatilag egy óvodásra is rábízhatják. Az egyetlen uralkodó ideológia lényege a gittegylet féktelen expanziójára való törekvés, aminek eredményeképpen gyakorlatilag mindenki benne van, még az Európa peremén vegetáló alacsony fejlettségű népesség is. Persze ha mindenki benne van az egyletben, annyit is ér a tagság. Következésképpen, aki előnyökre akar szert tenni az egylet által, kénytelen új egyletet alapítani az egyleten belül. Ahogyan várni lehetett, ezek a törekvések itt is megjelentek, az erősebbek máris azon törik a fejüket, hogy külön klubot alapítsanak, vagy kitessékeljék a leggyengébbeket, ami az eredeti egyletet persze abszurddá teszi. Azonban ami igazán megrázónak tűnt, az a német jelen. Az ország élén egy szomorúfűzre emlékeztető dundi asszonyság áll, aki eleve hiteltelenné tette magát azzal, hogy harminchat évig együttműködött a bolsevista lidércnyomással, anélkül hogy környezete a rossz közérzet bármely jelét fölfedezte volna rajta. Összeállt a bajor sörivók kompániájával, a nemzetiszocializmus eme siralmas másolatával, amely nemzeti gondolat helyett a régi centristák Vatikán-imádatába csomagolta a maga kidolgozatlan, szociálisnak ható politikáját. Programjuk további tátongó lyukait lövészegyletekkel és fúvószenekarokkal tömködték be, az egész annyira szánalmas, hogy az ember legszívesebben ököllel csapna bele a hazug csőcselék pofájába. Mivel ez a díszes társaság nem elegendő a kormányzáshoz, a keletnémet asszonyság kiválasztott magának egy másik csoportosulást is, irány- és tanácstalan ifjoncok kósza gyülekezetét, amelynek kabalababája egy minden tekintetben hasznavehetetlen külügyminiszter. E párt minden egyes tagjának legfőbb tulajdonsága, hogy a pórusaikból is árad a bizonytalanság és a tapasztalatlanság. Nincs ember a földön, aki ezekre a gyáva kukacokra akár egy doboz rajzszöget is rábízott volna, ha az alternatívának legalább halvány árnyéka megjelenik. De nem jelent meg. A szociáldemokraták láttán könny szökött a szemembe, ha csak Otto Welsre vagy Paul Löbére gondoltam. Hazafiatlan gazfickók voltak mindketten, nem is kérdés, de legalább formátumos lumpok. A jelenkori német szociáldemokráciát viszont egy tál kocsonya és egy tojós tyúk vezeti. Aki pedig még inkább balra keresné az üdvösséget, az totális árulás áldozatává válik. Egyetlen ember sem akad, aki képes volna széttörni egy söröskorsót az ellenfél koponyáján; a balos disznóól fősertése jobban szívén viseli a sportkocsija fényezését, mint híveinek gondját-baját. Az egyetlen reménysugár ebben az egész demokratikus tohuvabohuban egy különös kis párt, amely így nevezi magát: „a Zöldek”. Soraiban persze hemzsegnek a valóságtól elrugaszkodott pacifista idióták, de hát a mi mozgalmunknak is ki kellett vetnie magából az SA-t 1934-ben, ez rossz, de szükséges megoldás volt, Röhm eltakarítása pedig az eszköz, amely szentesítette a célt. Valamennyire

örvendetes nekem ezekben a „Zöldek”-ben a mozgalmuk gyökere, amelyről annak idején az NSDAP még nem tudhatott, ám amelyet érdemes volt közelebbről szemügyre vennem. A háború utáni rohamos iparosítás és motorizálódás hatalmas károkat okozott a földnek, a levegőnek, a víznek és az embereknek. Ezek a „Zöldek” a német környezet védelmére szövetkeztek, beleértve természetesen a szívemnek oly kedvessé vált bajor hegyvidéket, a szenvedő német erdőt. Ostobaság természetesen, hogy elutasítják a csodákra képes atomenergiát; duplán sajnálatos, hogy néhány kellemetlen japáni közjáték miatt szinte az összes párt úgy döntött, lemond róla – és vele együtt a fegyverként használható hasadóanyaghoz való hozzáférésről is. De hát ez a köztársaság katonailag már amúgy is jelentéktelen. Megannyi politikai vizesnyolcas az elmúlt évtizedekben oly mértékben lezüllesztette és tönkretette a világ legjobb hadseregét, hogy az ember a legszívesebben mindet falhoz állítaná. Igaz, én magam prédikáltam folyton, hogy a Keletet soha nem szabad teljesen elintézni, hogy mindig maradnia kell valami konfliktusnak, hogy egy egészséges népnek huszonöt évente háborúznia kell, úgy újul meg a vér. De ami Afganisztánban történik, az nem a csapatot erősítő konfliktus, hanem egy rossz vicc. Az áldozatok mintaszerűen alacsony száma nem a technikai fölényből fakad (ahogyan kezdetben hittem), hanem abból, hogy eleve csak maroknyi katonát küldtek oda. Katonai szempontból, és ez első ránézésre világos volt, az egész fabatkát sem ér. Az odaküldött csapatok létszámát nem az elérni kívánt célhoz igazították, hanem – a jól ismert parlamentáris modor szellemében – ahhoz, hogy se a lakosság, se a „szövetségi tagállamok” ne elégedetlenkedjenek. Amint az várható volt, egyik célt sem sikerült elérni. Az egyetlen eredmény, hogy a hősi halál, a katonaélet legnemesebb és legméltóbb lezárása gyakorlatilag lehetetlenné vált. Gyászmiséket tartanak, amikor örömtüzeket kellene gyújtani, és a német nép hovatovább azt tekinti normálisnak, ha a katonák hazatérnek a frontról, ráadásul épen és egészségesen! Egyetlen örömteli fejleményt tapasztaltam: a német zsidók hatvan évvel ezelőtti megtizedelése a mai napig érezteti hatását. Százezer körülire becsülik az állományt, ami az 1933-as adatoknak alig egyötöde. Az efölötti nyilvános sajnálkozás erősen visszafogott, ami logikusnak tűnik ugyan, de nem feltétlenül ezt várta volna az ember. Ha tekintetbe vesszük, mekkora a kiabálás példának okáért a német erdő zsugorodása miatt, ezen a téren is afféle filoszemita „újraerdősítés” lehetőségével számol a figyelmes szemlélő. De a visszatelepülés vagy a régi viszonyok érzelmi indíttatású helyreállítása (ahogy az a régi épületek, például Drezdában a Miasszonyunk temploma vagy az Opera esetében megfigyelhető) legjobb tudomásom szerint elmaradt. Izrael állam megalapítása persze kétségkívül tehermentesítő hatással bír. Ezt az államot nagyon okosan különféle arab népek földjén létesítették, aminek köszönhetően az egymással háborúzó feleknek évtizedekre vagy évszázadokra van mivel elfoglalniuk magukat. A zsidómentesítés egyik – akaratlan – következménye volt az úgynevezett gazdasági csoda, amelyet a demokratikus történetírás persze a hájas Erhardnak és angolszász csatlósainak tulajdonított, de minden normális ember pontosan tudhatta, hogy a jólét kéz a kézben jár a zsidó paraziták eltűnésével. Aki mégsem akarta elhinni, annak elég volt körülnéznie az ország keleti felében, ahol – az idiotizmus csúcsa – hosszú évtizedekig judeobolsevista szellemi importon éltek. Ezzel az erővel degenerált majmok hordájára is bízhatták volna a kócerájukat, azok is ügyesebben megoldották volna a feladatot. Az úgynevezett újraegyesítés nem javított a helyzeten, legföljebb annyiban, hogy mintha a régi majmokat újakra cserélték volna. Ami maradt: munkanélküliek milliói és a néma düh a lakosság körében, az uralkodó állapotok miatti elkeseredettség, amiről nekem az 1930as év jutott eszembe, csakhogy akkoriban még nem találták föl a „csömör a politikától” kifejezést – ami annyit jelent, hogy a német népet sem lehet korlátlanul ámítani.

Másképpen mondva: a helyzetet az én szempontomból kiválónak találtam. Annyira kiválónak, hogy azonnal el is határoztam: külföldi tanulmányútra megyek, hogy onnan is alaposan megvizsgáljam a lehetőségeimet. Sajnos azonban egy sürgős üzenet visszatartott. Egy ismeretlen fordult hozzám egy speciális hadügyi problémával, és mivel éppen nem akadt állam, amelyet kormányozhattam volna, rövid gondolkodás után úgy döntöttem, támogatom ezt az ismeretlen néptársat. A következő három és fél órát ezért aknaszedéssel töltöttem. Az akció fedőneve ez volt: Minesweeper.

XIV. Szinte hallom a hivatásos birodalmi kétkedők kórusát, ahogy elbődülnek: hogyan teheti be a lábát a nemzetiszocialista mozgalom vezére egy Ali Wizgür műsorába? A kérdést akkor tartom érthetőnek, ha mondjuk művészi szempontból teszi föl valaki, mert a nagy művészetet természetesen nem torzíthatja el a politika. A Mona Lisát sem cseréljük le a horogkeresztre. Csakhogy egy akárhonnan szalajtott konferanszié hebegése – márpedig végső soron Wizgür is ilyen figura – nem a magaskultúrához tartozik, inkább ellenkezőleg. Ha azonban a kétségek azzal a megfontolással összefüggésben merülnek föl, hogy a nemzeti ügy megsínyli, ha ilyen, alkalmasint alacsonyrendű összefüggésben prezentálják, nos, err azt kell felelnem: vannak dolgok, amelyeket az emberek többsége pusztán értelmileg képtelen felfogni és megítélni. És ilyen ügyekben bízni kell a Führer géniuszában. E helyütt ugyanakkor be kell vallanom, hogy történetemnek ezen a pontján bizonyos értelemben félreértésben leledztem. Abból indultam ki, hogy Bellini őnagysága és én, mi ketten együtt azon dolgozunk, hogy győzelemre vigyük a programomat Németország üdvére és javára. Valójában azonban Bellini őnagysága folyamatosan semmi másról nem beszélt, csak a színpadon előadandó programomról. Ám ez ismét alkalom lehet arra, hogy felismerjük: a tiszta, született tehetség, a vezéri ösztön toronymagasan fölötte áll a megszerzett tudásnak. Míg a számításaival bíbelődő tudós vagy a stréber parlamenti politikus figyelmét könnyen el lehet terelni holmi felületes tényállások által, az elhivatott géniusz ösztönösen meghallja a sors hívó szavát, még akkor is, ha egy név – ez esetben: Ali Wizgür – túlharsogja azt. Valóban úgy hiszem, hogy a gondviselés ismét beavatkozott, akárcsak 1941ben, amikor a korai és szélsőségesen kemény tél lefékezte az oroszországi offenzívát, még mielőtt túlságosan előrenyomultunk volna – és így miénk lett a győzelem. Vagyis miénk lett volna, ha azok az alkalmatlan tábornokok... Hagyjuk, most nem akarom ezzel idegesíteni magam. Legközelebb másképpen kezdek neki, az új stáb feltétlen hívem lesz, az SS soraiban nevelem föl mindannyit, és minden úgy fog menni, mint a karikacsapás. Wizgür esetében a sors a félreértés eszközéhez nyúlt, hogy meggyorsítsa döntésem folyamatát. Mert, és ezt jegyezzék meg a szatócslelkűek, akkor is elmentem volna a műsorába, ha tudom, milyen termékről van szó – csak éppen hosszabb gondolkodási idő után, ami talán azzal a következménnyel járt volna, hogy elszalasztom a megfelelő alkalmat. Annak idején világosan értésére adtam Goebbelsnek, hogy még Harlequin szerepét is hajlandó vagyok eljátszani, ha ezen az áron magamra vonom az emberek figyelmét. Mert aki nem hallgat meg, azt nem tudom megnyerni az ügynek. Publikumot márpedig vonzott ez a Wizgür, több százezres tömegben. Tárgyilagosan nézve a dolgot, Wizgür azon „művészek” sorába tartozik, amilyeneket csakis egy polgári demokrácia képes kitermelni. A genetikai keveredés folytán a nem-árja, ázsiai külső kifogástalan, habár nehezen elviselhető dialektusban beszélt némettudással párosult. Wizgür pontosan ennek a kevercsnek köszönhette funkcióját. Körülbelül azoknak az amerikai fehér színészeknek felelt meg, akik annak idején feketére sminkelték magukat, hogy övék legyen a buta néger szerepe. Szembetűnő volt a párhuzam – a különbség csak annyi, hogy ebben az esetben nem négerviccek szerepeltek a kínálatban, hanem külföldiviccek. Nagy lehetett rájuk az igény, mert Wizgür mellett több más rassz-komédiás is megélt a piacon. Felfoghatatlan. Az én szememben a rassz- vagy a külföldivicc maga az önellentmondás. Hogy érthetővé tegyem, mire gondolok, íme egy vicc, amelyet régi bajtársamtól hallottam még 1922-ben. Két veterán találkozik. Azt kérdi az egyik: „Maga hol sebesült meg?” Mire a másik: „A

Dardanelláknál”. Mire a társa: „Az nagyon tud fájni!” Tréfás félreértés, bármelyik katona minden különösebb nehézség nélkül remekül elő tudja vezetni. Ha a szereplőket kicseréljük, megváltozik a vicc tartalma, és még tanulság is fakad belőle. Fokozható a hatás, ha a kérdező szerepét egy notórius tudálékoskodó kapja, például Roosevelt vagy BethmannHollweg. Ha viszont úgy kezdünk neki, hogy a buta kérdező nem veterán, hanem mondjuk egy aranyhal, máris oda a vicc, hiszen a hallgató arra gondol: ugyan honnan tudhatná a halacska, hol vannak a Dardanellák? A buta, aki butaságot művel, nem mulatságos. A jó vicchez kell a meglepetés, hogy kibontakozhassék belőle a tanulság. Az, hogy egy török együgyű, cseppet sem meglepő. Ha a viccbeli török zseniális tudós, máris mulatságosabb, az abszurditás miatt. Ilyesféle vicceket azonban sem Herr Wizgür, sem valamelyik kollégája nem mesélt. A műfaj állandó főszereplői a félművelt vagy teljesen műveletlen külföldiek voltak, akik szánalmas kotyvaléknyelven, érthetetlenül karattyoltak. Ebből vált nyilvánvalóvá ennek a „liberális” társadalomnak a hazug demokráciája: miközben elítélik, ha valaki minden külföldit egy kalap alá vesz, és az úgynevezett politikai humoristáktól azt várja, hogy kínosan szétválassza őket fajta szerint, mint Hamupipőke a borsót a lencsétől, addig Wizgür és más kétes alakok kényük-kedvük szerint keverik össze az indiait az arabbal, a törököt a lengyellel, a görögöt az olasszal. Ez az eljárás természetesen kedvezett nekem, kétszeresen is. Herr Wizgür népes rajongótábora jó hatással volt az irántam ébredező közfigyelemre; azonkívül Wizgür vicceinek alapsémájából a publikum összetételét tekintve a népi németek túlsúlyára lehetett következtetni. Nem mintha a német nézőkben túltengett volna a nemzeti öntudat – bár így lett volna –, bezzeg a török, az egyszerű, büszke nép, mely szívesen szórakozik a burleszkek csetlő-botló figuráin, ám nem szereti, ha nevetségessé teszik egykori, kivándorolt néptársait. A török néplélek esszenciája az egymás iránti respektus és figyelmesség, ami összeegyeztethetetlen az ostoba fajankó szerepkörével. Ebből következően a humornak ezt a formáját fölöslegesnek és egyben szánalmasnak tartom. Akinek patkány telepedett a házába, nem a bohócot hívja, hanem a rágcsálóirtót. De ha már ehhez az eszközhöz kellett folyamodni, célom az volt, hogy mindjárt az első fellépéskor megmutassam: az igaz németnek, ha az alacsonyabb rendű fajokon akar élcelődni, nincs szüksége vendégmunkásra. Amikor megérkeztem a stúdióba, odajött hozzám egy ifjú hölgy. Sportos alkata és felszerelése láttán híradós katonának gondoltam, de Frau Özlemmel átélt traumatikus élményem óta óvatosabban bántam ezekkel a benyomásokkal. A dáma alaposan körül volt drótozva, szája előtt mikrofonfélét viselt, és egyáltalán, úgy nézett ki, mintha egyenesen a földi irányító központból jött volna. – Heló – szólt a hölgy, és a kezét nyújtotta. – Jenny vagyok. Te meg biztos a... – itt elbizonytalanodott. – Adolf...? Nekem is gondolkodnom kellett egy pillanatig, mit kezdjek ezzel a közvetlenséggel, mi több, bárdolatlan bizalmaskodással. Másfelől nem láttam, hogy a közelben tartózkodók közül bárki megütközött volna rajta. Mégiscsak ez volt első találkozásom a televíziós szakma zsargonjával. Mint később többször is bebizonyosodott, a televízióban általános nézet, hogy az élő műsor varázsa összekovácsol, hasonlóan a lövészárokhoz, ahol a bajtársak hűséget esküsznek egymásnak, és még össze is tegeződnek mindhalálig, illetve az adott műsor megszüntetéséig. Kezdetben inadekvátnak éreztem ezt a hozzáállást, de enyhítő körülménynek tudtam be, hogy a Jenny-félék nemzedéke még semmiféle fronttapasztalatot nem szerezhetett. Ezen középtávon változtatni óhajtottam, egyelőre azonban úgy döntöttem, hogy a bizalmasságot bizalmassággal viszonzom, és megnyugtató hangon így szóltam a bakfishoz: – Szólíts csak Wolf bácsinak.

Összeráncolta a homlokát, majd így szólt: – Jól van, Herr... ööö... bácsi. Átjön velem a sminkbe? – Természetesen – válaszoltam, és követtem a lányt a stúdió labirintusában, miközben ő a szájához szorította a mikrofont, és így szólt bele: – Elke, jövünk hozzád. Hallgatagon mentünk végig a folyosókon. – Volt már a tévében? – kérdezte pár perccel később. Feltűnt, hogy tegeződésről magázódásra váltott. Talán elbátortalanodott a Führer aurájától. – Több ízben is – feleltem. – De annak már jó ideje. – Ó. Lehet, hogy láttam is magát? – Nem hiszem – feleltem. – Berlinben léptem fel, az Olimpiai Stadionban. – Várjon csak. Maga volt a warm-up a Gottschalk-show-ban? – Hogy hol voltam micsoda? – kérdeztem, de már nem rám figyelt. – Rögtön feltűnt nekem, hát az valami szuper volt. Tökre örülök, hogy idáig eljutott. De most mást csinál, ugye? – Egészen. egészen mást – hagytam helyben bizonytalanul. – A játékoknak már régen vége van. – Itt is volnánk – vágott a szavamba Jenny, és kinyitott egy ajtót. Odabent sminkasztal, tükör. – Itt hagyom magát Elkével. Elke, ez itt. ööö. Rolf bácsi. – Wolf – javítottam ki. – Wolf bácsi. Elke rendezett külsejű, negyven körüli asszony volt. Összeráncolta a homlokát, először rám nézett, majd a sminkkészlete mellé letett cédulára, és így szólt: – Nekem Wolf nincs ideírva. Nálam Hitler van. – Azután a kezét nyújtotta, és így szólt: – Elke vagyok. Hát te? Szóval megint a lövészárokban vagyok. Elke azonban kissé élemedett korú volt ahhoz, hogy Wolf bácsizzon. Döntöttem. – Szólítson Herr Hitlernek. – Rendben, Herr Hitler, üljél le. Valami kívánság? Vagy csináljam, ahogy gondolom? – Tökéletesen megbízom magában – közöltem, és helyet foglaltam. – Mégsem gondoskodhatom mindenről magam. – Így is van rendjén – mondta Frau Elke, és egy lepedőt terített rám, hogy megvédje az egyenruhámat. Azután alaposan tanulmányozni kezdte az arcomat. – Príma bőre van – dicsért meg, és a púderesdobozért nyúlt –, a maga korában sokan egyszerűen túl keveset isznak. Ha látná, hogy néz ki a Balder. – A legjobban a csöndes vizet szeretem – bólogattam. – A néptestet rongálni felelőtlenség. Frau Elkéből kirobbant a nevetés. Egy szempillantás alatt púderfelhőbe borult az egész szoba. – Elnézést – szólt az asszony –, máris rendbe hozom. – Kezébe vett egy kis kézi porszívót, és hozzálátott, hogy eltüntesse a finom szemcséjű port a levegőből és az egyenruhámból. Éppen ott tartott, hogy leporolja a frizurámat, amikor nyílt az ajtó. A tükörből láttam, hogy Ali Wizgür lép be. Köhögött. – A ködösítés a program része? – Nem – feleltem. – Az én hibám – sietett a segítségemre Frau Elke. – De mindjárt megoldjuk. – Ez tetszett. Semmi hamis kibúvó, semmi mellébeszélés; vállalja, hogy hibázott, és az általa okozott kárt helyreállítja. Mindig örömteli volt látni, hogy a jó német gént az elmúlt évtizedekben mégsem sikerült elsüllyeszteni a demokrácia mocsarában.

– Szuper – szólt Wizgür, és a kezét nyújtotta. – Frau Bellini már mondta nekem, hogy te csak úgy ontod magadból a poénokat. Én vagyok az Ali. Zizegve előhúztam a púdertől megkímélt kezemet a fodrászgallér alól, és megráztam a török kezét. Hajamból csak úgy szállt a por. – Örvendek. Hitler. – És? Rendben megy minden? – Úgy gondolom, igen. Elke asszony? – Mindjárt megleszünk – sietett a válasszal Elke asszony. – Faszályos egyenruha – mondta elismerő arckifejezéssel Wizgür. – Öreg haver, ez tényleg eredetinek néz ki! Hol lehet ilyet szerezni? – Hát igen, valóban nem egyszerű – gondolkodtam el a kérdésen. – Josef Landolthoz jártam, Münchenbe. – Landolt – tűnődött Wizgür. – Életemben nem hallottam a nevét. De ha München, akkor a Pro7-nél van, igaz? Azoknak tényleg szuper jelmezeseik vannak. – Szerintem azóta nyugalomba vonult – jegyeztem meg óvatosan. – Már látom, hogy nagyon ütős lesz ez így, te mint náci, meg én. Persze a náci duma nem egészen új. – Na és aztán? – vágtam vissza. – Jó, persze, nem árt neki az ismétlés – ismerte el gyorsan. – Nem tragikus. Mindent kitaláltak már. Én is New Yorkban lestem el ezt a külfölditémát, ott ez nagyon ment a kilencvenes években. Neked honnan van a Führer-figura? – Végső soron a germánoktól. Wizgür elnevette magát. – Igaza van Bellininek, te aztán tetőtől talpig belebújtál a szerepbe. Na jó, mindjárt találkozunk. Kell valami hívószó? Vagy vessek föl egy témát, mielőtt felkonferállak? – Nem szükséges – feleltem. – Nekem ez nem menne – mondta Wizgür. – Szóval hogy minden nélkül, szöveg nélkül. Csak állnék ott hülyén. Sose ment nekem az impró. Mindent bele, öreg haver! – azzal elhagyta a szobát. Őszintén szólva konkrét utasításokra számítottam. – És most? – fordultam Elke asszonyhoz. – Még ilyet! – nevetett a nő. – A Führer nem tudja, hogyan tovább? – Nem szabad elbizakodottnak lenni – szóltam feddőleg. – A Führer államának alapja az állami vezetés, nem pedig az idegen vezetés. Elke asszony messzire eltartotta magától a púderesdobozt. – Engem még egyszer nem fog rászedni – jelentette ki. Ezek szerint mostantól magázni fog. A szoba egyik sarkába mutatott. – Látja? Képernyőn tudja követni az adást. Mindenhol föl van szerelve egy ilyen, az öltözőkben is, a büfében is. Jenny jön majd magáért, ő gondoskodik róla, hogy ne késse le a fellépését. A műsor pontosan megfelelt mindannak, amit korábban láttam és hallottam róla. Wizgür bekonferált néhány rövid szkeccset, ezután következtek maguk a filmecskék, ezekben Wizgür felváltva hol lengyelként, hol törökként mutatkozott, akiknek furcsaságait különböző változatokban, mesterkélt színpadi viccelődésben dolgozta fel. Nem egy Chaplin, de ez végső soron jól van így. A közönség jóindulattal fogadta bohóckodását, aminek, ha elég tágan értelmezzük a kifejezést, némi politikai öntudat képezte az alapját; így egyértelművé vált, hogy üzenetem termékeny talajra hull majd. Egyetlen rövid, egyértelmű, fantáziátlan mondattal adta át nekem a színpadot:

– A nap kommentárja következik, Adolf Hitlertől. – Ez volt a jel, amelyre először léptem elő a kulisszák mögül a reflektorok vakító fényébe. Úgy éreztem magam, mintha nélkülözéssel teli hosszú évek után végre hazaérnék a Sportpalotába. Orcámat égette a reflektorok hője, végigjártattam tekintetemet az arcokon. Fiatal közönség. Több százan lehettek, ők képviselték a készülékek előtt ülő tízezreket, talán százezreket; ők voltak az ország jövője; azok az emberek, akikre rá akartam bízni Németország újjáépítését. Éreztem a feszültséget és az örömöt. Ha volt is bennem valaha kétség, most elpárolgott. Csak a koncentráció szédülete maradt. Órákig tartó beszédekhez szoktam, most öt percem volt. A pulthoz léptem, és hallgattam. Tekintetemet újra körüljártattam a stúdióban. Hallgattam a csöndet, feszülten és reménykedve, hogy a demokrácia évtizedei csak kevés nyomot hagyhattak ezekben a fiatal fejekben. Amikor elhangzott a nevem, nevetés futott végig a közönség sorain, de gyorsan el is halt, amint testi valómban is megjelentem. Leolvashattam az ábrázatukról, ahogy arcom látványát először is megpróbálják összehasonlítani a számukra ismert hivatásos színészekével; láttam az elbizonytalanodást, amely az egyszerű szemkontaktust csöndes feszültséggé változtatta. Alaptalanul tartottam a közbekiabálásoktól. Bármelyik sörpincében tartott gyűlésen több volt a zavaró elem. Kissé előrébb léptem, gesztusokkal jeleztem, hogy szólni készülök, de azután csak összekulcsoltam a karom a mellem előtt – amitől az alapzaj az előbbi század- vagy inkább ezredrészére csökkent. Szemem sarkából láttam, hogy ez a szerencsétlen dilettáns Wizgür izzadni kezd a látszólagos eseménytelenség miatt. Azonnal látszott, hogy semmit nem tud a csönd hatalmáról, inkább fél tőle. Szemöldöke úgy járt föl-alá, mintha elfelejtettem volna a szövegemet. Egy asszisztensnő próbált jeleket adni, idegesen kopogtatta a karóráját. Tovább nyújtottam a csöndet azzal, hogy lassan fölemeltem a fejem. Tapintható volt a feszültség a teremben, bőrömön éreztem Wizgür kétségbeesését. Élveztem. Hagytam, hogy a levegő beáramoljon a tüdőmbe, kihúztam magam, és belehasítottam a csöndbe. Egy leejtett gombostű is elég ott, ahol mindenki ágyúdörgésre számít. – Néptársak és néptársnők! Amit itt, az imént együtt láthattunk, igaz. Igaz, hogy a török nem kultúrateremtő, és igaz, hogy soha nem is lesz azzá. Igaz, hogy szatócslelkű, akinek szellemi képességei általában nem haladják meg egy jobbágyéit. Igaz, hogy az indiai fecsegő, és vallásilag zavaros fejű. Igaz, hogy a lengyel viszonya a magántulajdonhoz erős kívánnivalót hagy maga után! Ezek mind általános igazságok, minden néptárs és minden néptársnő számára egyértelműek. Azonban ki kell mondanunk: Nemzetünk szégyene, hogy itt, Németországban egyvalaki akad csak, aki ezt ki meri mondani, mégpedig mozgalmunk török! híve. Néptársak és néptársnők: ha Németország jelenére gondolok, ezt nem is tartom meglepőnek! A jelenkori német alaposabban elkülöníti a szemetét, mint a fajokat. Egy területen tesz csak kivételt: a humor birodalmában. Itt csak! a német élcelődik a németen, a török a törökön. A házi egér élcelődik a házi egéren, és a mezei egér a mezei egéren. Ezen kell először változtatni, és változtatni is fogunk. Ma 22.45-től ezen a szent helyen a házi egér élcelődik a mezei egéren, a borz az őzbakon, és a német a törökön. Kijelentem tehát, hogy tartalmilag, vagyis ami a külföldiek kritikáját illeti, teljes mértékben csatlakozom az előttem szólóhoz. Ezzel befejeztem.

Meglepő volt a csönd. Határozott léptekkel a kulisszák mögé vonultam. A közönség soraiból még mindig nem lehetett hallani egy mukkanást sem. Bellini őnagysága valamit súgott a mellette álló kollégája fülébe. Odaálltam én is, onnan figyeltem a közönséget. Zavarodottan tekingettek ide-oda, a színpadot nézték, majd a műsorvezető asztala felé sandítottak, Wizgürre, aki csak tátogott, mert semmiféle tréfás búcsúmondat nem jutott az eszébe. Annak látványától, hogy a török képtelen megfelelni feladatának, végre valóságos nevetésorkán zúgott fel. Némi elégedettséggel nyugtáztam tehetetlenségét, ahogyan végül egy langyos „A legközelebbi viszontlátásig, nézzenek minket továbbra is!” búcsúformulára fanyalodott. Bellini őnagysága a torkát köszörülte. Bizonytalannak látszott, ezért úgy döntöttem, némi bátorságot öntök belé. – Tudom, mire gondol most – szólítottam meg. – Igen? Szóval tudja? – Természetesen tudom – feleltem. – Egyszer én is hasonlóan éreztem. Első alkalommal a Korona cirkusz épületét béreltük ki, és nem voltam biztos benne, hogy. – Elnézést – szakított félbe Bellini őnagysága –, hívnak. Hátrahúzódott a kulissza egyik nyugodt sarkába, és hordozható telefonkészülékét a füléhez emelte. Nyilvánvalóan nem tetszett neki, amit hallott. Éppen azon voltam, hogy értelmezzem az arckifejezését, amikor egy kéz érintését éreztem az egyenruhámon. Wizgür ragadta meg a galléromat. A korábbi derűnek nyomát sem láttam az arcán. Újból fájdalmasan éreztem az SS hiányát, ahogyan nekinyomott a kulissza falának, és a fogai között sziszegte: – Milyen előtted szólóhoz csatlakozol te, te, faszfej?! Szemem sarkából láttam, hogy a biztonsági személyzet néhány tagja közelít felénk. Wizgür még egyszer nekilökött a falnak, de azután elengedett. Sötétvörös volt a feje. Azután sarkon fordult, és üvölteni kezdett: – Mi volt ez a szétkent szar?! Arról volt szó, hogy náci számot mutat be! – Szavait a továbbiakban ugyanazzal a hangerővel az időközben hozzánk szegődött Sawatzkihoz, a szálláscsinálóhoz intézte: – Hol van a Carmen? Hol? Van? A? Carmen?! Sápadtan, de feszes testtartásban sietett oda Bellini őnagysága. Egy pillanatra elfogott a kétség, vajon számíthatok-e rá mint szövetségesemre, de amit láttam, meggyőző volt. Megnyugtató kézmozdulatot tett, és éppen kinyitotta a száját, hogy nyilatkozzék, de nem volt rá alkalma. – Na végre! Carmen! Mi a szar folyik itten! Láttad ezt? Láttad ezt? Ki ez a fasz? Azt mondtad, én csak csináljam a külföldit, ő meg majd jön a náci faszságaival. Azt mondtad, majd vitatkozik velem. Hogy fel fogja baszni az agyát, hogy török van a tévében, meg ilyenek! És erre tessék! Mi az, hogy „mozgalmunk török híve”? Milyen mozgalom? Milyen híve? Hogy megyek így haza? – De azt is mondtam, hogy ő más – felelte Bellini őnagysága, aki bámulatos fürgeséggel nyerte vissza az uralmat a helyzet fölött. – Szarok rá – üvöltött tovább Wizgür –, itt és most közlöm veled: ezt a szemetet soha többé nem akarom látni a műsoromban. Semmiféle egyezséghez nem tartja magát! Én nem fogom hagyni, hogy tönkretegye a műsoromat! – Nyugalom – szólt Bellini őnagysága, a szelídség és a határozottság bámulatos elegyével a hangjában. – Nem is ment olyan rosszul. – Minden rendben? – kérdezte az egyik biztonsági ember. – Persze – nyugtatta meg Bellini őnagysága –, tudom kezelni a helyzetet. Nyugodj meg, Ali. – Nem fogok megnyugodni – csaholta Wizgür, majd bökdösni kezdte a mellemet. – Te itt nekem nem fogsz tönkretenni semmit, barátocskám. – Úgy bökdösött, mint egy harkály. – Azt hiszed, bejössz

nekik az idétlen Hitler-egyenruháddal meg a hű-de-kiszámíthatatlan dumáiddal, de azt mondom neked, hogy ebben nincs semmi új, ez lejárt lemez. Amatőr vagy. Tudod te, mit művelsz? Jössz, és beleülsz a készbe! Ebből nem lesz semmi, kedvesem, mondj le róla! Ha itt valakinek hívei vannak, akkor az én vagyok! Ez az én közönségem, ezek az én rajongóim, te pedig szépen lekopsz innét! Egy nyomorult amatőr vagy, úgy vagy szar, ahogy vagy, az egyenruháddal együtt. Menjél a sörsátorba a baromságaiddal, vagy a lőegyletbe. Nem lesz belőled semmi, én mondom neked! – Nekem nincs rá szükségem, hogy valamivé legyek – szóltam higgadtan –, néptársak milliói állnak mögöttem, akik. – Hagyod abba a faszságaidat! – süvöltött Wizgür. – Nem vagy adásban, majom! Azt hiszed, provokálhatsz? Nem provokálsz! Engem!! Nem!!! – Hagyjátok abba – szólt emelt hangon Bellini őnagysága –, mindketten. Az világos, hogy ezt még alaposan ki kell dolgoznunk. Kell még egy kis finomhangolás. De alapjában véve nem is volt olyan rossz. Új volt, ennyi. Most szépen megnyugszunk, és megnézzük, mit mond a kritika. És ez volt az a pillanat új életemben, amikor először voltam egészen bizonyos az elhivatottságomban.

XV. Az igazi Führer a válság pillanataiban mutatkozik meg teljes valójában. Ő az, aki erős idegzetű, kitartó, megingathatatlanul határozott vezér akkor is, ha az egész világ ellene szegül. Ha én nem vagyok, Németország 1936-ban nem vonul be a Rajna-vidékre. Mindenki reszketett, és ha az ellenség válaszcsapásra szánja el magát, nem tudtunk volna tenni semmit, éppen csak öt egységünk volt bevetésre kész, a franciák szövetséges nélkül is hatszor annyian voltak, és én mégis meg mertem tenni. Rajtam kívül senki nem tette volna meg. És azokban a napokban pontosan láthattam, ki az, aki mellettem áll, nemcsak szó szerint, de szívvel-lélekkel is, kivont karddal, vállvetve. És a válság pillanataiban mutatja meg a sors azt is, kik az igazán hűségesek. A kétség pillanataiban szökken szárba a merész tettből a siker, akkor – de csak akkor –, ha töretlen a fanatikus hit. És ezek azok a pillanatok, amikor az ember fölismeri, kik azok, akikből hiányzik ez a hit, kik azok, akik csak szorongva figyelik, hová csapódjanak. A vérbeli Führer szemmel tartja az ilyen embereit. Használhatja őket, de soha nem engedheti, hogy tőlük függjön a mozgalom sikere. Sensenbrink ezek közé tartozott. Viseletére a mai kor embere nyilván azt mondja: első osztályú öltöny. Higgadtnak próbált mutatkozni, de én természetesen észrevettem, hogy sápadt, mint a kártyajátékos, aki tudja, hogy képtelen elviselni a vereséget, mi több, azt a pillanatot sem képes elviselni, amikor világossá válik, hogy a veszteség elkerülhetetlen. Az efféle emberek előtt soha nem lebeg saját cél; azt a célt választják ki maguknak, amely a soron következő sikerrel kecsegtet, és közben nem veszik észre, hogy ez a siker nem az övék lesz. Azt remélik, sikeres emberek, pedig csak a siker kísérői, és mivel sejtik ezt, rettegnek a vereség pillanatától, amikor világossá válik, hogy a siker nemcsak az övék, mi több, nem is függ tőlük. Sensenbrink a reputációját féltette, nem pedig a nemzet ügyét. Tökéletesen bizonyos voltam benne, hogy Sensenbrink soha nem vérezne el Németországért, értem, egy újabb golyózáporban a müncheni Feldherrnhalle előtt. Éppen ellenkezőleg. Mintegy véletlenül, közelebb lépett Bellini őnagyságához, és csak a vak nem látta, hogy minden felfuvalkodott magabiztossága ellenére végső soron ő volt az, aki morális támogatást remélt a nőtől. Nem is csodálkoztam rajta. Életemben négy pompás asszonnyal találkoztam. Természetesen partnerként egyikük sem jöhetett volna számításba. Gondoljunk csak bele: ha Mussolini jön látogatóba, vagy Antonescu, és odaszólok az asszonynak, hogy menjen át a szomszéd szobába, és ne jöjjön ki, amíg nem mondom neki, akkor biztosnak kell lennem benne, hogy azt teszi, amit kérek. Eva azt tette, míg az említett négytől ilyesmit soha nem kívánhattam volna. A Riefenstahl volt ilyen például, csodálatos nő, de ha ilyet mondok neki, fejemhez vágja a kameráját! És minden bizonnyal ilyen volt Bellini őnagysága is, azonos kaliberű a pompás négyesfogattal. Szerintem rajtam kívül senki nem vette észre, hogy tisztában van ezeknek az óráknak és perceknek a jelentőségével, de hogy ez a fantasztikus asszony mennyire meg tudta őrizni az önuralmát! Talán a tőle megszokottnál erősebben szívott bele a cigarettájába, de ez volt minden. Inas, feszes testét egyenesen tartotta, mindenre tudott figyelni, kész volt célzott utasításokat adni, gyorsan és helyesen reagálni. Akár a nőstény farkas az éjszakai erdőben. Pedig egyetlen ősz hajszála sem volt, talán fiatalabb is lehetett, mint gondoltam, a harmincas évei végén járhatott. Pompás példány! Az is jól látszott rajta, hogy kellemetlen neki Sensenbrink hirtelen közelsége, nem mintha tolakodónak érezné, hanem mert megveti a puhányságát, mert érzi, hogy nem az erejét kínálja föl neki, hanem ő maga kapaszkodik az asszony energikus lényébe. Kedvem támadt megkérdeztetni tőle, mit tervez aznap estére. Némi mélabúval gondoltam a csodálatos estékre fönt az Obersalzbergen. Gyakran üldögéltünk hármasban,

négyesben, ötösben, néha meséltem nekik valamiről, de néha órákig ültünk csak némán, olykor-olykor elköhintette magát valaki, vagy megsimogattam a kutyát – rendkívül bensőséges együttlétek voltak. A Führer élete sem egyszerű: azon kevesek közé tartozik, akiknek le kell mondaniuk az átlagos családi boldogság egyszerű örömeiről. És egy ilyen szállodában végtelenül magányos tud lenni az ember; ez azon dolgok közé tartozik, amik semmit sem változtak az elmúlt hatvan évben. Azután eszembe jutott, hogy jelen helyzetemben bizony nekem magamnak kellene ezt megkérdeznem Bellini őnagyságától, amiben viszont lett volna valami nem helyénvaló bizalmaskodás, hiszen nem régóta ismertük egymást. Úgy döntöttem, később még foglalkozom a gondolattal. Másfelől úgy vélekedtem, hogy mégiscsak méltó lett volna a nyilvánosságba való visszatérésemnek valami ünnepélyesebb keretet adni. Lehetett volna koccintani egy pohár habzóborral, én persze nem ittam volna, de mindig szívesen tartózkodtam azok körében, akik derűs hangulatban emelték poharukat. Ekkor megakadt a szemem Sawatzkin, a szálláscsinálón. Valósággal csillogott a szeme, ahogy rám nézett, tele volt félreérthetetlen rajongással, ismertem ezt a pillantást, tudtam, hogy jól értelmezem. Sawatzki nem azok közé az SA-sok közé tartozott, akiket Röhm ágyából kellett kirángatni, egy egész sorozat golyót ereszteni undorító testükbe, s végül agyonlőni őket, mint a kutyát. Nem, Sawatzki a csöndes hódolat pillantásával nézett rám, ahogyan utoljára Nürnbergben láttam százezer szempárban, azoknak a csillogó tekintetében, akiknek én adtam reményt. Akik a megaláztatás és a jövőtől való félelem világában nőttek föl, akik bennem látták az erős kezet, amely vezetni fogja őket, és akik készen álltak rá, hogy kövessenek. E szavakkal léptem oda hozzá: – Nos, tetszett önnek? – Hihetetlen – felelte Sawatzki. – Lenyűgöző. Láttam Ingo Appeltet, de magához képest ő is lagymatag volt. Magában aztán van spiritusz. Magának aztán tényleg mindegy, mit gondolnak az emberek, igaz? – Ellenkezőleg – feleltem –, én az igazságot akarom kimondani. Nekik pedig azt kell gondolniuk: Ő az, aki az igazságot kimondja. – És? Most azt gondolják? – Nem. De nem gondolják ugyanazt, mint előtte. És ez minden, amit el kell érni. A többi már csak az ismétlésen múlik. – Hát – vonta fel a szemöldökét Sawatzki –, vasárnap délelőtt tizenegykor, nem tudom, az mennyit dob a kvótán. Értetlenül meredtem rá. Megköszörülte a torkát. – Jöjjön – szólt végül –, egy kis meglepetés vár ránk hátul. Hátramentünk a büfébe, ahol néhány unott tévés lézengett. Egy elhanyagolt külsejű fickó röhögve, teli szájjal felém fordult, majd fuldokolva köhögni kezdett, végül bemutatott egy elfogadható német köszöntést, ahogy elhaladtam mellette. Feszes mozdulattal viszonoztam az üdvözlést. Sawatzki ahhoz a büféasztalhoz irányított, ahol a pezsgőt kínálták, igényes termék lehetett, ha jól értelmeztem Sawatzki reakcióját, mert miután két pohárral kért a személyzet jelen lévő tagjától, megjegyezte, hogy ebből a fajta habzóborból nem iszik mindennap az ember. – De a Wizgür se kap mindennap ilyen hidegzuhanyt – tette hozzá a szolga. Sawatzki nevetve nyújtotta felém az egyik poharat, megemelte a sajátját, és így szólt: – Egészségére! – Németország egészségére! – feleltem. Koccintottunk és ittunk. – Mi van – nézett rám aggodalmasan Sawatzki –, nem ízlik?

– Ha egyáltalán bort veszek magamhoz, az általában aszú – magyaráztam. – Tudom, hogy ez a fanyar íz hozzátartozik, sőt kifejezetten előnyös tulajdonságnak tartják, de nekem túlságosan savanyú. – Tudok önnek mást is. – Nem, nem, megszoktam. – De ha akarja, kaphat egy Bellinit. – Bellini? Mint Frau Bellini? – Persze. Ízleni fog magának. Várjon csak! Sawatzki elsietett, én pedig kissé tanácstalanul ácsorogtam ott. A pillanat emlékeztetett politikai karrierem kezdetére, a választási harcok első fázisára, amikor még nem vezettek be a társaságba, és gyakran kellett átélnem az elveszettség érzését. Ám a kellemetlen emlék tényleg csak a másodperc töredékéig tartott, mert alighogy Sawatzki magamra hagyott, odajött hozzám egy fiatal, barna hölgy, és így szólított meg: – Tök jó volt! Hogy jut eszébe valakinek ez hasonlat a házi egérrel meg a mezei egérrel? – Akár magának is eszébe juthat – feleltem biztatóan. – Csak nyitott szemmel kell járnia a természetben. Ám sajnos mára sok német elfelejtette észrevenni az egyszerű dolgokat. Megkérdezhetem, milyen képzésben részesült? – Még tanulok – felelte. – Sinológia, színháztudomány és. – Az isten szerelmére – nevettem el magam –, ne is folytassa! Ilyen csinos kislány, mint maga, meg ez a sok semmirekellő tudálékoskodás! Keressen inkább egy derék fiatalembert, és tegyen valamit a német vér továbbörökítéséért! Igen vonzónak találtam a nevetését. – Ez meszd ekting, igaz? – Á, itt van! – hallottam a hátam mögül Bellini őnagysága hangját. Sensenbrinkkel és a kényszeredetten mosolygó Wizgürrel az oldalán csatlakozott hozzánk. – Koccintsunk! Profik egymás közt. És tényleg, kizárólag a professzionalitás szempontjából azt kell mondanom: szuper adás volt! Eddig még csak ehhez hasonló sem történt soha. A siker receptje! Sensenbrink buzgón osztogatta a pezsgőspoharakat, Sawatzki pedig visszatért, kezében egy barackszínű folyadékkal teli pohár, amit rögvest a kezembe is nyomott. – Ez mi? – Kóstolja csak meg – biztatott, és megemelte a poharát. – Uraim: a Führerre! – A Führerre! Általános, jóindulatú s egyben derűs nevetés harsant fel, én pedig hirtelen alig győztem elhárítani a szerencsekívánatokat. – Kérem, kérem, uraim, rengeteg dolgunk van még! – Óvatosan belekortyoltam az italba, és elismerően biccentettem Sawatzki felé. Gazdag gyümölcsös íze volt, simogatta az ínyt, mégsem volt rafinált; lényegében egyszerű gyümölcspüré, amelybe enyhén élénkítő hatású alkoholos italt, valószínűleg habzóbort kevertek, de oly csekély mértékben, hogy élvezetét nem követte böfögés vagy más hasonló kellemetlen mellékhatás. Ezeknek a részleteknek a jelentőségét nem szabad alábecsülni. Az én helyzetemben mindig ügyelni kell a kifogástalan fellépésre. Az efféle informális, mégis fontos együttlétek sajnálatos velejárója, hogy az ember nem vonulhat vissza kedve szerint, ha közben háborúznia is kell. Ha délelőtt átkaroló hadműveletet hajtott végre Észak-Franciaországban, vagy villámháborúban elfoglalta Norvégiát, akkor persze mindenki mélységes megértéssel viseltetik az iránt, ha az illető megemeli poharát, majd visszavonul a dolgozószobájába, hogy tanulmányozza a Végső Győzelemhez szükséges tengeralattjárók tervrajzát, vagy együtt gondolkozzék a háborút eldöntő bombázókat kifejlesztő mérnökökkel. De békében mit

tehet az ember: álldogál, és azzal fecsérli az idejét, hogy gyümölcspürét szopogat. Sensenbrink harsánysága egyre inkább az idegeimre ment, és Wizgür citromba harapott ábrázata sem dobta fel az estémet. Legalább rövid időre búcsút mondtam a társaságnak, hogy magamhoz vegyek valamit a büféasztalnál. Felmelegített négyszögletes bádogedényekben különféle kolbászokat és más sült húsokat tálaltak fel, valamint nagy mennyiségű tésztát, vagyis csupa olyan étket, amelyek nem éppen a fogamra valók. Már el akartam fordulni, amikor felbukkant mellettem Sawatzki. – Segíthetek? – Nem, nem, minden rendben. – Hát persze! – csapott a homlokára. – Az egytálételt keresi, igaz? – Ó, nem, hát én. Én vehetek azokból a szendvicsekből is ott. – De az egytálételnek jobban örülne, igaz? A Führer az egyszerű, laktató ételek barátja! – Valóban az esne a legjobban – vallottam be. – Vagy valamilyen hústalan étel. – Sajnálom, nem kapcsoltunk eléggé gyorsan – mondta Sawatzki. – Gondolhattam volna. De ha tudna várni egy percet. Előhúzta hordozható telefonkészülékét, és nyomogatni kezdte. – Főzni is tud az a telefon? – Nem – felelte –, de van tíz percre innen egy hely, nagyon dicsérik a házias és hagyományos kosztjáért. Ha gondolja, szívesen hozatok onnét valamit. – Ne fáradjon. Úgyis kedvem támadt sétálni egy kicsit – szóltam –, ott is elfogyaszthatom az ételt. – Ha nincs ellene kifogása, elkísérem. Nincs messze. Feltűnés nélkül távoztunk, és sétára indultunk a hűvös berlini éjszakában. Lényegesen kellemesebb volt, mint abban a kantinszerű helyiségben álldogálni és hallgatni, ahogyan a sajtó munkatársai szakadatlanul egymást tömjénezik. Lábunk nyomán olykor felkavarodott az avar. – Kérdezhetek valamit? – Így Sawatzki. – Csak nyugodtan. – Ez véletlen? Mármint hogy maga is vegetáriánus. – Abszolút nem – feleltem –, ez a józan ész belátása. Már régóta az vagyok, és csak idő kérdése, hogy mások is csatlakoznak ehhez a meggyőződéshez. Csak a mai állófogadás szakácsaihoz nem jutott még el a hír a jelek szerint. – Nem, úgy értem: maga mindig vegetáriánus volt, vagy csak azóta, amióta Hitler? – Én mindig Hitler voltam. Mi más lettem volna előtte? – Hát mittudomén, esetleg próbálkozhatott mással. Churchill-lel. Vagy Honeckerrel. – Himmler hitt ebben az ezoterikus maszlagban, a lélekvándorlásban meg egyéb misztikus dolgokban. Én soha nem voltam Honecker, vagy hogy hívják. Sawatzki rám nézett. – És soha nem érzi úgy, hogy túlzásba viszi a művészetét? – Mindent teljes és fanatikus elszántsággal kell csinálni. Máskülönben semmire sem jutunk. – Na de, hogy csak egy példát mondjak: azt nem látja senki, hogy maga vegetáriánus. – Először is: a jó közérzet a tét. Másodszor minden kétséget kizáróan a természet is ezt kívánja. Gondoljon csak az oroszlánra, fut két vagy három kilométert, és teljesen kimerül. Húsz percet képes mozgásban lenni. Mit is beszélek, jó, ha tizenötöt. A teve viszont – egy hetet. A táplálkozás miatt. – A látszatlogika ékes példája. Megálltam, és végignéztem rajta. – Mit jelentsen az, hogy látszatlogika? Na jó, közelítsük meg másképp: hol van Sztálin?

– Halott, hogy úgy mondjam. – Aha. És Roosevelt? – Úgyszintén. – Petain? Eisenhower? Antonescu? Horthy? – Az első kettő halott, a másik kettőről életemben nem hallottam. – Na szép. Mindenesetre azok is halottak. És én? – Maga nem. – Tessék – szóltam elégedetten, és újra elindultam. – Meggyőződésem szerint azért is, mert vegetáriánus vagyok. Sawatzki nevetett. Azután igyekezett utolérni. – Ez jó. Soha nem írja föl az ilyesmiket? – Minek? Hiszen tudom. – Én folyton attól félnék, hogy elfelejtem – mondta, és egy vendéglő bejáratára mutatott. – Itt kell bemenni. Beléptünk a gyéren látogatott helyre. Idősebb pincérnő vette fel tőlünk a rendelést. Zavart pillantásokkal méregetett. Sawatzki megnyugtató kézmozdulatot tett, mire a hölgy minden további nélkül kihozta az italokat. – Kellemes – szóltam. – A müncheni időkre emlékeztet. – Maga müncheni? – Nem, Linzből jöttem. Vagyis voltaképpen. –.voltaképpen Braunauból – fejezte be a mondatot Sawatzki. – Kicsit utánaolvastam. – Maga honnan származik? – kérdeztem vissza. – Hány éves tulajdonképpen? Még harminc sem lehet. – Huszonhét vagyok – így Sawatzki. – Bonni. Kölnben jártam egyetemre. – Rajna-vidéki legény – nyugtáztam örömmel –, ráadásul művelt Rajna-vidéki! – Germanisztika-történelem szakon végeztem. Tulajdonképpen újságíró akartam lenni. – Jó, hogy nem az lett – nyugtattam meg. – Velejéig romlott, hazug banda. – A tévés szakma sem jobb – vetette közbe. – Hihetetlen, milyen töméntelen szemetet produkálnak. És ha valami jó, a csatorna vezetése azt akarja, hogy elrontsuk. Vagy hogy olcsóbb legyen. Vagy mindkettőt. – Aztán gyorsan hozzáfűzte: – Maga kivétel, természetesen. Ez most valami más. Most először van olyan érzésem, hogy nem bármi mással fölcserélhető hülyeséget adunk el. Ahogy maga közelít a témához, hát az. Szóval teljesen odavagyok. Amit a vegetarianizmusról mondott, meg minden, szóval maga nem utánoz semmit. Magánál ez valahogy mind a koncepció része. – A világnézet szót jobban kedvelem – szóltam közbe, de mindent egybevetve rendkívül örvendtem az ifjonti lelkesedés eme megnyilvánulásának. – Azt hiszem, mindig is ezt akartam csinálni – folytatta Sawatzki. – Nem akármit eladni. Hanem valami jót. A Flashlightnál annyi ócskasággal is kell foglalkozni. Tudja, mit? Gyerekkoromban mindig állatmenhelyen akartam dolgozni. Gyógyítani a szegény állatokat, ilyesmi. Vagy vadállatokat menteni. Valamit csinálni, aminek pozitív hatása van. A pincérnő letette elénk a két tányér egytálételt. Egészen meghatódtam: nagyon jól nézett ki. És pontosan úgy is illatozott, ahogyan egy egytálételnek illatoznia kell. Hozzáláttunk. Egy darabig egyikünk sem szólt. – Jó? – érdeklődött Sawatzki. – Rendkívül jó – feleltem kanalazás közben –, mintha a gulyáságyúból merték volna. – Ja – biccentett. – Tényleg nem rossz. Egyszerű, de finom.

– Maga házas? A fejét rázta. – Jegyese van-e? – Nincs, de van valaki. –.Csakhogy? – Ő nem tudja. Én meg nem tudom, hajlandó-e észrevenni. – Bátorság, fiatalember. Hiszen maga nem egy félénk alkat! – Hát nem, de ő. – Ne habozzék. Rajta, rohamra. A női szív, akár a csata. Tétovázva nem lehet megnyerni. Össze kell szednie minden erejét, és merészen belevágni. – Maga is így ismerte meg a feleségét? – Nos, én nem panaszkodhatom a női érdeklődés hiányára. Mindazonáltal többnyire másképpen jártam el. – Hogyan másképpen? – Különösképpen az utolsó években több csatát nyertem meg, mint nőt. Sawatzki elnevette magát. – Ha maga nem írja fel ezeket, felírom én. Ha így megy tovább, könyvet kéne írnia. A boldog párkapcsolat titka. Hitler tanácsai fiatal férfiaknak. – Nem tudom, alkalmas vagyok-e erre – hárítottam. – Az én házasságom eléggé rövid volt. – Ja persze, hallottam róla. De nem tesz semmit. Sőt, így még jobb. Legyen ez a címe: „Harcom – a Nővel”. Már a címe olyan, hogy veszik majd, mint a cukrot. Ezen már nekem is nevetnem kellett. Elgondolkodva figyeltem Sawatzkit: pimasz tüskefrizuráját, eleven tekintetét, gyors, de nem ostoba beszédét. És a hangjáról felismertem: ez a férfi azokhoz hasonló, akik annak idején mindenhová követtek. A börtönbe is, a kancelláriára is, a bunkerba is.

XVI. – Á, Herr Hitler! – üdvözölt az újságos. – De jó, hogy látom! Már vártam magát! – Csakugyan? – nevettem rá. – És miért? – Láttam a fellépését – felelte –, és gondoltam, biztos el akarja majd olvasni, mit írnak róla az újságok. Aztán arra is gondoltam, hogy talán olyan újságost keres, akinél nagyobb a választék. Jöjjön be, jöjjön csak! Üljön le! Kér egy kávét? Mi van? Rosszul érzi magát? Kellemetlenül érintett, hogy a múló rosszullétet így észrevette rajtam, és valóban csupán múló rosszullét volt, inkább csak elgyengültem a jó érzések áradatától, mert már olyan régen volt részem benne. Reggel fél tizenkettő körül, frissen ébredtem, ettem néhány falatot, és azután tényleg úgy döntöttem, hogy átnézem a lapokat, ezt az újságos jól kitalálta. Két nappal korábban az öltönyeim is megérkeztek, úgyhogy ezúttal kevésbé hivatalos öltözékben tudtam mutatkozni. Egyszerű, sötét, klasszikus szabású öltönyt viseltem, sötét kis kalapot választottam hozzá, útnak indultam, és máris jóval kevesebb pillantást vonzottam, mint máskor. Sütött a nap, tiszta, friss volt a levegő, momentán nem terhelt semmiféle kötelezettség, jól kiléptem. Annyira békés, szinte hétköznapi volt a hangulatom, hogy utam során előnyben részesítettem a kisebb parkokat és a sétautakat. Túl sok minden nem vonta magára a figyelmemet, eltekintve egy őrült asszonytól, aki azon fáradozott, hogy a magas fűben felkutassa és összeszedje spánielje exkrementumának darabjait. Fölmerült bennem, hogy valami járvány okozhatja ezt az őrületet, de úgy tűnt, senkit nem nyugtalanít, amit az asszony művel. Ellenkezőleg: mint röviddel később megállapítottam, több helyütt afféle automatákat létesítettek, amelyekből ezek az őrült nőszemélyek kihúzhatják a kis zacskókat. Először arra a következtetésre jutottam, hogy olyan asszonyokról van szó, akik hőn vágytak gyermek után, de gyermektelenek maradtak, és amit látok, a hisztéria sajátos megnyilvánulása, vagyis a házi kedvencről való kényszeres gondoskodás. El kellett ismernem, hogy rendkívül pragmatikus gondolat zacskót adni ezeknek a szerencsétlen teremtéseknek a kezébe. Hosszú távon természetesen az a megoldás, ha visszavezetik őket voltaképpeni életfeladatukhoz, de biztos valamelyik pártocska ellene szavazott. Ismerjük ezt. Efféle, nem túlságosan komoly szellemi kihívást jelentő gondolatokba merülve közeledtem az újságos bódéja felé; feltűnést nem keltettem, alig vagy egyáltalán nem ismertek fel, a helyzet furcsa módon ismerős volt, de csak az újságos szavai világítottak rá, mitől. Arra a varázsos érzésre emlékeztetett, amit müncheni éveimben megannyiszor átéltem – miután kiszabadultam a börtönből, Münchenben elég jól ismertek, mégsem voltam több egy kis párt elnökénél, egy szónoknál, aki népének szívébe látott, és csak a kisemberek voltak azok, akik újra meg újra meghatottak rokonszenvük kifejezésre juttatásával. Ahogy keresztülmentem a Viktualienmarkton, a legszegényebb kofák intettek magukhoz, és adtak két tojást, fél kiló almát, úgy néztem ki, mire hazaértem, mint egy hadtápos, és a szállásadónőm is ragyogó mosollyal köszöntött – az őszinte öröm ugyanúgy sugárzott mindnek az arcáról, ahogy ennek az újságosnak a képéről. És ez a régi érzés úgy megrohant, olyan hirtelen és ellenállhatatlanul, hogy gyorsan másfelé kellett néznem. Az újságos azonban munkája során olyan emberismeretre tett szert, hogy talán csak a bérkocsisokkal vehette föl a versenyt. Zavartan köhintettem, és így szóltam: – Nem kérek kávét, köszönöm. Egy csésze tea jól jönne. Vagy egy pohár víz. – Semmi gond, semmi gond – szólt az újságos, és vizet töltött egy vízmelegítőbe, hasonló szerkezet volt, mint amilyet hotelszobámban is láttam. – Félreraktam az újságokat, ott vannak a fotel mellett. Túl sokat nem találtam, szerintem érdemesebb szétnézni az interneten.

– Hát igen, ez az internecc – bólogattam, miközben leültem – nagyon jó találmány. És azt sem hinném, hogy sikerem az újságok jóindulatán múlik majd. – Nem akarom elrontani az örömét – mondta az újságos, miközben elővett egy filteres teát az egyik fiókból –, de nincs mitől tartania. Azok, akik látták magát, azoknak tetszett. – Én nem tartok semmitől – szögeztem le. – Ugyan mit számít egy kritikus véleménye? – Hát. – Semmit – vágtam el a vita fonalát. – Semmit! A harmincas években sem számított, most sem számít. Ezek a kritikusok folyton megpróbálják az emberek szájába rágni, hogy mit kell gondolniuk. A néplélek egészséges ösztöne, az nekik semmi. Nem, a nép a szíve mélyén a kritikus urak nélkül is tudja, mit gondoljon. Ha a nép egészséges, nagyon is jól tudja, mi kell neki és mi nem. Talán a parasztnak kritikus kell hozzá, hogy megtudja, elég jó-e a föld, amelybe a búzáját veti? A paraszt tudja a legjobban. – Mert naponta látja a földet – mondta az újságos. – De magát nem látja naponta. – Viszont naponta nézi a televíziókészüléket. És van mivel összehasonlítania. Nem, a németnek nincs szüksége senkire, aki előre csócsált véleményt ad a szájába. Véleményét maga formálja meg. – Hát, uraságod tudja – mosolygott rám huncutul az újságos, és elém tette a cukrosdobozt. – Maga a szabad véleménynyilvánítás szakembere. – Mit jelentsen ez? – Magával tényleg nagyon kell vigyázni – csóválta a fejét az újságos –, az ember hajlamos rá, hogy úgy beszéljen magával, mintha tényleg maga lenne az. – Valaki megkopogtatta a kiadóablakot. Az újságos fölállt. – Na, olvassa el, mit írnak, vevőm van. Nem lesz hosszú. A fotel mellé helyezett vékony köteg újságra pillantottam. Egyiknek sem szerepeltem a címlapján, de ez nem is volt elvárható. A nagyobb országos napilapok sem foglalkoztak a témával. Az a furcsa nagybetűs újság, a Bild sem volt a kupacban. Wizgür már régóta szerepelt a televízióban, nyilván egy róla szóló hír nem tarthatott számot túlzott érdeklődésre. Csak a kisebb regionális lapoknál volt gyakorlat, hogy egy-egy szerkesztő végigült egy napot a készülék előtt, majd megtöltött egy kolumnát. Vagyis három ilyen szerkesztő kapcsolta be Wizgür műsorát abban a reményben, hogy szórakozni fog rajta. És mind a hárman azon a véleményen voltak, hogy az én beszédem volt a műsor legérdekesebb része. Egyikük azt írta, az a legfurcsább, hogy éppen egy Hitler-figura mondja ki, mi is Wizgür műsora valójában: nem más, mint külföldiekről szóló klisék gyűjteménye. A másik kettő pedig azt, hogy a Wizgür-show az én „fenomenálisan gonosz felszólalásomtól” végre-valahára ugyanolyan harapós lett, mint kezdetben volt. – Nos? – nézett rám az újságos. – Elégedett? – Kezdtem én már egészen alul – szóltam, és belekortyoltam a teába. – Húsz ember előtt beszéltem. Egyharmaduk valószínűleg tévedésből ment oda. Nem, tényleg nem panaszkodhatom. Előre kell nézni. És maga milyennek találta? – Jó volt – felelte. – Kemény, de jó. Wizgürön viszont látszott, hogy nem túl lelkes. – Igen – mondtam –, ezt is ismerem. Akik már befutottak, nem szívesen veszik, ha valami új, friss idea bukkan fel. Féltik a javadalmukat. – Engedni fogja legközelebb, hogy fellépjen a műsorában? – Azt fogja tenni, amit a produkciós cég mond neki. A rendszerből él, be kell tartania a játékszabályokat. – Ki hinné, hogy csak pár héttel ezelőtt szedtem fel a kioszkom előtt – tűnődött el az újságos. – A szabályok ugyanazok, mint hatvan évvel ezelőtt – magyaráztam –, és soha nem is fognak változni. Csak annyi a különbség, hogy kevesebb zsidó dolgozik. Ezért is jobb a népnek. Apropó: még

meg sem köszöntem rendesen. Megállapodott velük valamiben.? – Ne aggódjon – szólt közbe az újságos –, kötöttünk egy kis szerződésfélét. Jól el vagyok látva. Megcsörrent a hordozható telefonja. Fejéhez emelte a készüléket, és beleszólt. Én kézbe vettem a Bild című újságot, és átlapoztam. Az orgánum a népharag és a rosszindulat kétségkívül vonzó elegyét kínálta. Az első néhány oldalt a politikai csetlés-botlásról szóló hírek töltötték meg, kialakítva egy butuska, ám végső soron jó szándékú kancellármatróna képét, aki esetlenül botladozik a munkáját akadályozó törpék hordájában. Ezzel párhuzamosan a lap kíméletlenül lerántja a leplet a demokrácia „legitim” döntéseiről, megmutatva, hogy tökéletes hülyeség mindegyik. A pompás hecclap különösen az európai egyesítés gondolatát tartotta undorítónak. Nekem mégis a szerkesztés kifinomultsága tetszett a legjobban. A viccrovatban például az anyósokról és felszarvazott férjekről szóló adomák között mintegy megbújva a következőt találtam: „Egy portugál, egy görög és egy spanyol elmennek a bordélyba. Ki fizet? Németország.” Telitalálat. Streicher persze karikatúrát is rendelt volna mellé, amelyen a három izzadt, borotválatlan dél-európai tapogat egy ártatlan teremtést a koszos ujjaival, miközben a derék német munkásember gürcöl; bár lehet, hogy rontotta volna a hatást, ha kiemeli a viccet a többi közül. Bűnügyi történetek szószával öntötték le a többi oldalt, a második leggyakoribb hírtípus minden idők legjobban bevált módszere az indulatok lecsillapítására: a sport – azonkívül fotográfiák egész sora mutatott híres embereket öregnek és csúnyának. Az irigység, a rosszindulat és az aljasság tökéletes szimfóniája. Éppen emiatt szívesen vettem volna, ha ebben a környezetben legalább egy rövid hír erejéig megemlékeznek a fellépésemről. De a Bild okkal-joggal nem került a köteg tetejére: rólam egy sort sem írtak. Amikor az újságos letette a telefont, én is leeresztettem a kezemben a lapot. – A fiam volt – közölte a kioszkos –, az ő cipőjét szólta le a múltkor. Kérdezte, hogy akit a tévében látott, azonos-e magával. Látta magát, a barátja mobilján. Azt üzeni, tök durva volt. Értetlenül meredtem az újságosra. – Ez azt jelenti, hogy tetszett neki. Nem is akarom tudni, milyen filmecskéket nézegetnek a mobilon, mindenesetre az összesre ugyanezt mondják. – Az ifjúság romlatlanul ítél – bólogattam. – Nekik még nincs jó és rossz, úgy gondolkodnak, ahogy a természet diktálja. Ha egy gyermeket helyesen nevelnek, nem fog rossz döntést hozni. – Magának van gyereke? – Sajnos nincs – feleltem. – Azaz, az ellenérdekelt felek köreiben olykor azt pletykálták, hogy van néhány fattyú, mifelénk annak idején így nevezték. – Ohó – hunyorgott az újságos, és rágyújtott egy cigarettára. – Biztosan a gyerektartás miatt. – Nem, el akartak lehetetleníteni. Milyen nevetséges. Mióta jogtalan vagy becstelen életet adni egy gyermeknek? – Ha ezt a CDU-sok hallanák. – Nos igen, az egyszerű emberekre mindig tekintettel kell lenni. Akárhogy érvelünk is, sokan nem lesznek képesek eljutni arra a szintre, hogy kövessenek. Himmler is megpróbálta egyszer az SS-ben. El akarta érni az SS-tagok házasságban és házasságon kívül született gyerekeinek egyenjogúságát, de még ez sem sikerült igazán. Szegény gyerekek. Görbén néznek a kisfiúra, kislányra, csúfolják, gúnyverseket skandálva táncolják körül őket. Mi mindannyian németek vagyunk, a házasságban születettek csakúgy, mint a házasságon kívüliek. Mindig azt mondom: a gyerek, az gyerek; akár a szülőágyon, akár a lövészárokban. Utána persze föl is kell nevelni, ez világos. De ki az a piszok disznó, aki ilyenkor megszökik a felelősség elől? Visszatettem a helyére a Bildet. – És mi lett abból a dologból?

– Semmi. Voltak persze rágalmak. Aztán elhallgattak. – Jól van akkor – bólintott az újságos, és belekortyolt a teájába. – Persze nem tudom, a Gestapo keze benne volt-e, de valószínűleg erre már nem is volt szükség. – Valószínűleg nem. Hiszen az egész sajtó a maga kezére került... – És úgy nevetett, mint egy jól sikerült tréfán. – Pontosan – bólintottam. És ebben a pillanatban felcsendült A walkürök lovaglása. Krömeier kisasszony építette bele a telefonomba. Miután üzembe helyeztük a számítógépeket, föltűnt neki, hogy hordozható telefont is vásároltak nekem. Hihetetlen szerkezet, még az interneccen is lehet vele közlekedni, méghozzá egyszerűbben, mint az egérberendezéssel: csak az ujjamat kell mozgatnom rajta. Azonnal sejtettem, hogy a teremtő árja zsenialitás termékét tartom a kezemben, és természetesen néhány egyszerű fogással ki is tudtam deríteni, hogy a hordozható telefontechnológia eme csúcsteljesítményét a Siemens cégnél fejlesztették ki. Az említett egyszerű fogásokat Krömeier kisasszonynak kellett kiviteleznie, mivel a készüléken a feliratot nem tudtam szemüveg nélkül elolvasni. Ezután a telefon kezelését teljes egészében az ő gondjaira akartam bízni, a Führer ugyebár minden csip-csup üggyel nem foglalkozhat személyesen, erre van a titkársága. Másfelől Krömeier kisasszony joggal figyelmeztetett rá, hogy tevékenységét csak félnapos munkaidőben végzi. Csöndben megfeddtem magam, amiért túlságosan is a pártapparátusra bíztam magam. Tudatosítanom kellett magamban, hogy ismét a kezdet kezdetén állok, s ha tetszik, ha nem, nekem kell fölvennem a készüléket. – Akar valami spéci csengőhangot? – kérdezte Krömeier kisasszony. – Én ugyan nem – feleltem gúnyos hangon. – Nem dolgozom zsúfolt irodahelyiségben! – Há’ jóvan, akkor berakok egy rendeset. Amit ezután hallottam, leginkább egy részeg bohóc xilofonjátékára emlékeztetett. Újra és újra. – Ez meg mi? – kérdeztem döbbenten. – Hát a telefonja – válaszolta Krömeier kisasszony, majd hozzátette: – Mein Führer! – És ilyen a hangja? – Hát, csak ha csöng. – Kapcsolja ki! Nem akarom, hogy hülyének nézzenek az emberek! – Há’ ezér’ kérdeztem – jegyezte meg kissé sértetten Krömeier kisasszony. – Ez jobban tetszik? És megszólaltatott egy egész bohóckórust, különböző hangszereken. – Ez borzalmas – sóhajtottam. – Na de nem mindegy magának, mit gondolnak az emberek? – Kedves Krömeier kisasszony – szóltam –, ami engem illet, a rövid bőrnadrágot tartom a létező legférfiasabb viseletnek. És majd ha egyszer újra én leszek a Wehrmacht legfőbb hadura, egy egész hadsereget fogok fölszerelni rövid bőrnadrággal. És térdig érő gyapjúharisnyával. Krömeier kisasszony erre fura hangot hallatott, majd fújni kezdte az orrát. – Jól van, jól – tettem hozzá. – Kegyed nem délnémet, nem értheti. Majd ha meglátja az első hadtestet parádé közben, rá fog döbbenni, hogy hiába élcelődtek annyit a szepinadrágon. Csakhogy, és ez beszélgetésünk voltaképpeni lényege: a hatalomhoz vezető utam során föl kellett ismernem, hogy a gazdasági élet szereplői és az államférfiak nem vesznek komolyan politikusként, ha ilyen nadrágot öltök. Kevés dolgot sajnáltam ennyire, de nem volt mit tenni, le kellett mondanom a rövidnadrágról, és le is mondtam, mert ezzel szolgáltam a legjobban az ügyemet, s ezáltal a nép ügyét. És azt mondom kegyednek: nem azért mondtam le a csodálatos bőrnadrágról, hogy ez a parányi készülék semmissé tegye áldozatomat, és hogy úgy álljak itt, mint egy vásári bohóc! Tessék valami értelmes hangot kicsiholni abból a telefonból!

– Hát ezér’ kérdeztem – szipogott Krömeier kisasszony, és eltette a zsebkendőt. – Meg t’om csinálni, hogy normálisan csörögjön. De tudok neki egészen más csengőhangot is keresni. Mondatokat, zajokat, zenét is. – Zenét is? – Ha nem nekem kell följátszani. Szóval az a lényeg, hogy legyen róla felvétel. Nos, így történt, hogy A walkürök lovaglását állította be nekem. – Ugye milyen jó? – kérdeztem az újságost, és szuverén mozdulattal fülemhez emeltem a készüléket. – Halló, Hitler! Azonban A walkürök lovaglásán kívül egyéb hangot nem hallottam. – Hitler! – kiabáltam. – Itt Hitler! – És mivel a walkürök csak lovagoltak rendületlenül, hozzátettem: – A Führer főhadiszállása! – Arra az esetre, ha a hívó fél meglepődött azon, hogy személyesen veszem föl a telefont. Nem történt semmi, csak a walkürök lettek egyre hangosabbak. Már valósággal fájt a fülem. – ITT HITLER! – ordítottam. – A FÜHRER FŐHADISZÁLLÁSA, TESSÉK! – Úgy éreztem magam, mint a nyugati fronton 1915-ben. – Nyomja meg a zöld gombot – szólt rám az újságos szenvedő hangon. – Utálom Wagnert. – Milyen zöld gombot? – Hát azt ott, a telefonján – kiáltotta. – Tolja el jobbra. Ránéztem a készülékre. Valóban látszott rajta egy zöld vonal. Ujjammal jobbra toltam, mire a walkürök elnémultak, én pedig beleüvöltöttem: – ITT HITLER! A FÜHRER FŐHADISZÁLLÁSA, TESSÉK! Semmi sem történt, azon kívül, hogy az újságos megfogta a kezemet, és a készülékkel együtt a fülemhez tolta. – Herr Hitler? – hallottam meg Sawatzkinak, a szálláscsinálónak a hangját. – Halló! Herr Hitler! – Igen, én vagyok az! – Már mióta próbálom elérni! Frau Bellini üzenetét tolmácsolom: a cég igen elégedett! – Akkor jól van. Habár én magam többet vártam. – Többet? – Sawatzki hangján hallatszott némi zavar. – Ennél is többet? – Kedves jó Herr Sawatzki – szóltam békülékenyebb hangon –, három újságcikk, az mind szép és jó, de hát végül is más céljaink. – Újságcikkek?! – bődült el Sawatzki. – Ki beszél itt újságcikkekről? Fölkerült a Youtube-ra. És annyi kattintás van, hogy még! – Lehalkította a hangját. – Köztünk maradjon, de közvetlenül az adás után voltak hangok, akik azt mondták, ejteni kell magát. Neveket nem említek. De most. Nézze csak meg! A fiatalok imádják magát! – Az ifjúság csalhatatlanul ítél – feleltem. – Ezért azonnal gondolkoznunk kell az új produkción – folytatta izgatottan Sawatzki. – Több műsoridőt kap. Kisebb bejátszásokat tervezünk! Azonnal be kell jönnie az irodába! Hol van? – A kioszkban. – Jó – vágta rá Sawatzki. – Maradjon ott, indul a taxi! – És letette. – Na? Jó hírek? – kíváncsiskodott az újságos. Az orra elé tartottam a készüléket. – Hozzá tud férni ezen keresztül egy Jutyub nevű dologhoz?

XVII. A következő történt: valaki valamilyen technikai eszköz segítségével felvételt készített a fellépésemről Wizgür műsorában, és beletette az interneccbe, egy olyan helyre, ahol bárki kiállíthatja a kisfilmjét. És bárki bármit meg is nézhet, amit csak akar, anélkül hogy a zsidó firkászok mondanák meg, mi a jó neki. Persze a zsidók is beletehetik a saját agyszüleményeiket, de ahol az ő gyámkodásuk nem érvényesül, látni lehet, mi történik: a nép újra meg újra az én fellépésemet nézte. Ezt a tényt pedig arról a számjegyről lehetett leolvasni, amely a film alatt volt látható. Nos, általában nem sokat adok a statisztikára. Épp elég dolgom akadt pártemberekkel és gazdasági irányítókkal ahhoz, hogy tudjam: mindenütt akad karrierista és egyéb kétes jellem, akik tudják, hogyan segítsenek rá, ha az a tét, hogy a számok jobb színben tüntessék fel őket. Megszépítik, vagy olyan relációba helyezik őket más számokkal, hogy az övék jobbnak lássék, miközben tucatnyi egyéb olyan adatot elhallgatnak, amelyek arra lennének alkalmasak, hogy fölfedjék a nem is oly rózsás valóságot. Ezért aztán elhatároztam, utánajárok a dolognak, és megnéztem néhány zsidó csinálmány adatait. Legyőztem magamban az undort, bizony, nem szabad kényeskedni, és megvizsgáltam például Chaplin A diktátor című filmjének adatait. Mi tagadás, a megtekintések száma hétjegyű volt, de a korrekt összehasonlítás kedvéért hozzá kell tenni, hogy Chaplin olcsó kis komédiája mintegy hét évtizedes múltra tekint vissza, vagyis egy esztendőre körülbelül 15 000 megtekintés jut, ami szintén figyelemre méltó, de csak papíron. Mert egészen bizonyos, hogy az érdeklődés csökkenő tendenciájára lehet számítani. Az emberi kíváncsiság természettől fogva mindig az aktuális eseményeken csügg. A régi áru kevésbé kelendő, ráadásul ez esetben fekete-fehér filmtermékről van szó, holott a ma embere a színes filmhez szokott hozzá. Feltételezésem szerint tehát a filmnek a hatvanas és a hetvenes években volt a legtöbb nézője az interneccen. Mostanra évente jó, ha néhány százan gyarapítják az érdeklődők számát: filmszakos egyetemi hallgatók, néhány rabbi és hasonszőrű „szakmai közönség”. Márpedig ezeket az adatokat az utóbbi három napban minden fáradság nélkül ezerszeresen túlszárnyaltam. Ez a tény számomra különösen egy bizonyos szempontból volt figyelemre méltó. Korábban a néptájékoztatásnak és a propagandának olyan módszereivel tettem szert jó tapasztalatokra, amelyek jelentősen különböztek a mostaniaktól. Barnaingesek hadoszlopaival dolgoztam, akik zászlót lengetve, teherautó-platókon utaztak keresztül a városon, akik ölre mentek a vörösökkel, akik hajlandók voltak bunkósbottal betörni mások koponyáját. És most azt kellett megállapítanom, hogy elég színpadra lépni egy ideológiával, elég elmondani egy beszédet és szellemileg foglalkoztatni több százezer nézőt. Nehezen érthető. Mi több, nem is értettem. Balsejtelmem támadt, ezért azonnal felhívtam Sensenbrinket. A legjobb hangulatban találtam. – Most lépte át a hétszázezret – ujjongott. – Őrület! Látta? – Igen – feleltem. – De az örömét kissé eltúlzottnak érzem. Ez egyáltalán nem éri meg magának! – Mi? Hogy? Maga aranyat ér, öregem! És ez még csak a kezdet, higgye el! – De ezeket az embereket még ki kell fizetnie! – Milyen embereket? – Egy darabig én is voltam propagandafelelős. Pontosan tudom, hogy ha hétszázezer embert akarunk a magunk oldalára állítani, ahhoz tízezer fős sereg kell. Ha elég fanatikusak. – Tízezer fős sereg? Miféle sereg? – SA. Elméletileg. És ez óvatos becslés. De az SA-t még nem állította fel, ha jól sejtem. Vagyis legalább tizenötezerre lesz szüksége. – Maga aztán nagy mókamester – harsogott Sensenbrink. Mintha pohárcsörgést hallottam volna a

háttérben. – Vigyázzon, egy napon még komolyan veszik! – És letette. Ezt sikerült tisztázni. Nyilvánvalóvá vált, hogy Sensenbrinknek nincs hozzá köze. Ezt a rokonszenvet a nép maga produkálja. Persze azt még nem lehetett kizárni, hogy Sensenbrink gátlástalan hazudozó, aki mindenkit az orránál fogva vezet, ez a kétség még megmaradt bennem, hát igen, számítani kell az ilyesmire, ha nem magam választom ki az embereimet. De mindent egybevetve ezen a téren szavahihetőnek látszott. Így hát nekiláttam a további munkának. Ismerős helyzet: az emberek, ha a teremtő munka meghaladja szellemi képességeiket, a legkétesebb javaslatokkal jönnek. Olyan bizarr riportokban kellett volna szerepelnem, mint „A Führer látogatása a takarékpénztárban”, vagy „A Führer uszodába megy”. Ez utóbbit kerek perec visszautasítottam. A sportoló politikus képe egyenesen merénylet az egyszerű lakosság ellen. Annak idején, mihelyt átvettem a hatalmat, azonnal be is szüntettem ez irányú tevékenységemet. Futballozzon a futballista, táncoljon a táncos, az emberek nézzék inkább az ő tökéletes produkciójukat. Például könnyűatlétákat. Nincs csodálatosabb látvány, mint egy gerelyhajító. És akkor képzeljük el ilyen helyzetben Göringet vagy ezt a kancellárnőt. Ki akarná ezt látni? Ebből nem lehet jól kikeveredni. Persze van, aki azt mondja: dinamikus ember képét kell prezentálni, amihez nem kell rögtön díjugratónak lenni vagy ritmikus sportgimnasztikát végezni, de valami ártalmatlanabb elképzelhető, például a golf, főleg a konzervatív anglomán körökben. Csakhogy aki már látott jó golfjátékost, esze ágában sem lesz azt bámulni, hogyan bökdösi a földet egy nagydarab asszony. És vajon mit szólnak ehhez a kollégák? Délelőtt a gazdaságpolitikai összefüggéseken töri a fejét, délután esetlen mozdulatokkal püföli a gyepet. És hát az úszónadrág. A legnagyobb ökörség. Mussolinit sem lehetett lebeszélni róla. Mostanában ez a kétes módszerekkel kormányozó orosz vezető szokott gatyára vetkőzni. Érdekes ember, nem kérdés, de számomra akkor is alapelv: amint a politikus leveti az ingét, a politikájának vége. Azt üzeni ezzel a mozdulattal: Ide nézzetek, néptársak, milyen csodás felfedezésre tettem szert! Ingben-gatyában tudok a legjobban politizálni! Ennél értelmetlenebb üzenetet el sem tudok képzelni. Egyébként azt olvastam valahol, hogy nemrég az egyik hadügyminiszter egy nőszeméllyel fotografáltatta magát valami medencében. Miközben a csapatok harcban álltak, vagy legalábbis fegyverkeztek. Nálam ez az ember egy napig sem maradt volna tovább a hivatalában. Be se kellett volna jelentenie a lemondását, valaki letesz az asztalára egy csőre töltött pisztolyt, és kimegy a szobából, ez az ember tudta volna, mi a dolga. Vagy ha mégsem, másnap reggel megtalálták volna azzal a golyóval a fejében, a medence alján. És akkor mindenki tudta volna, mi vár arra, aki fürdőnadrágban parádézva árulja el a katonáit. Egyszóval: nem, a pancsikálás nálam szóba sem jöhetett. – Ha nem tetszik, mondja, mit akar csinálni helyette? Ezt a kérdést egy bizonyos Ulf Bronner szegezte nekem, harmincöt év körüli segédrendező, feltűnően rosszul öltözött férfi. Annyira talán nem volt elhanyagolt a ruházata, mint az operatőröké, akik – ezt már megtanultam az utóbbi hetek alatt – a világ legpocsékabbul öltözött munkavállalói. Alattuk talán csak a sajtófotósok állnak. Nem tudom, miért van ez, de a sajtófotósok az operatőrök levetett gönceiben járnak. Talán azért, mert azt hiszik, mivel ők állnak a kamera másik oldalán, senki nem látja őket. Nekem azonban, valahányszor előnytelen képet pillantok meg valamelyik képes magazinban, például csúnyán grimaszol valaki vagy ilyesmi, mindig az jut eszembe, hogy ki tudja, talán éppen arra gondol az illető, hogy ez a fotográfus már megint hogy néz ki. – Napi politikával óhajtok foglalkozni – közöltem a közepesen rosszul öltözött Bronnerrel. – És természetesen minden olyan kérdéssel, ami ezen túlmutat. – Fogalmam sincs, ez mitől vicces – morogta Bronner. – A politika úgy szar, ahogy van. De csak

tessék, nem az én műsorom. Hosszú évek alatt megtanultam: a közös ügybe vetett fanatikus hitre nincs minden esetben szükség. Mi több, olykor hátráltató tényező is lehet. Láttam már rendezőket, akikben annyira erős volt a művészet akarása, hogy képtelenek voltak leforgatni egy érthető filmet. Bronner egykedvűsége végső soron kapóra jött nekem, így legalább szabad kezet kaptam: úgy pellengérezhetem ki a demokratikusan választott politikusokat és nyilvános megjelenésüket, ahogyan jónak látom. És mivel a dolgokat érdemes leegyszerűsíteni, a hozzám legközelebb eső témát választottam, de a szó szoros értelmében. Odaálltam a korábban említett iskola melletti óvoda elé. Többször is megfigyeltem az épület előtt nagy sebességgel elhaladó autósok felelőtlen viselkedését, akik ily módon veszélyeztetik gyermekeink biztonságát és egészségét. Először rövid beszédben vádoltam őket a száguldozás miatt, majd készítettünk néhány vágóképet ezekről a meggondolatlan gyerekgyilkosokról. Végül arra járó anyákkal beszélgettem. Különösen reagáltak. Legtöbbjük visszakérdezett: – Ez most rejtett kamera? Mire minden esetben így feleltem: – Semmiképp, asszonyom. Hiszen itt a kamera, látja! – És a felvevőgépre meg az operatőr néptársra mutattam tapintatosan és türelmesen, mert hát tudjuk, hogy az asszonyok annyit értenek a technikához, mint tyúk az ábécéhez. Amint ezt sikerült tisztázni, azt tudakoltam a hölgyektől, gyakran járnak-e a környéken. – És akkor ugye ezek az autóvezetők is feltűntek önnek? – I-i-igen... – Nyújtották a szót bizonytalanul. – Miért? – Egyetértene velem abban, hogy sok autóvezető viselkedése miatt féltenünk kell az itt játszó gyermekeinket? – Ööö, hát tulajdonképpen igen, de... Hová akar kilyukadni? – Mondja csak ki nyugodtan az aggodalmait, néptársnő! – Pillanat! Nem vagyok néptársnő! De ha már kérdi. Néha tényleg eléggé bosszantó, ha az ember gyerekkel jár erre. – Ha így van, miért nem szab ki keményebb büntetést a felelőtlen száguldozókra ez a szabadon választott kormány? – Nem tudom. – Mi ezen változtatni fogunk! Németország üdvére. Ön és én! Milyen büntetést követelne? – Hogy én milyen büntetést.? – Úgy gondolja, a jelenlegi szabályok alapján elegendő mértékű a büntetés? – Nem tudom pontosan. – Vagy nem ellenőrzik elég szigorúan, hogy betartják-e? – Nem is tudom, én ezt nem szeretném. – Hogyan? És a gyermekek sorsa? – Nem, szerintem ez így. Nagyjából rendben van. Igen, maradjon így. Elégedett vagyok. Nem is egyszer zajlott le ilyen vagy ehhez hasonló párbeszéd. A félelem levegőjét éreztem ebben az állítólag szabad államban. A nép egyszerű asszonya nem mert nyíltan beszélni a jelenlétemben, pedig egyszerű katonai egyenruhában léptem oda hozzá. Megrázó volt. Az esetek mintegy háromnegyedében ez történt. Az utolsó egynegyed a következőt mondta: – Maga itt az új polgárőr? Végre valaki kimondja! Ezt a disznóságot! Börtönbe kéne csukni mindet, azonnal! – Tehát fogházat javasol? – Minimum!

– Feltételezem, hogy a halálbüntetés ma már nem jöhet szóba. – Sajnos! Hasonló elvek alapján ostoroztam mindazt, amit magam tapasztaltam, vagy amire a sajtótermékeken keresztül lettem figyelmes. Mérgezett élelmiszerek, hordozható telefonjukkal menet közben hadonászó autóvezetők, a vadászat barbár szokása és más hasonlók. Megdöbbentő volt, hogy az emberek vagy drákói szigort követeltek, vagy – ami gyakrabban megtörtént – nem mertek nyíltan beszélni. Az egyik alkalommal ez különösen szembetűnő volt. A belvárosban számosan gyűltek össze, hogy kritizálják a kormányt. Miután manapság, úgy tűnik, senkinek nem jut eszébe a kézenfekvő megoldás, hogy rohamosztagot toborozzon, afféle piaci standhoz hasonló asztalt állítottak föl, hogy aláírásokat gyűjtsenek. Céljuk az volt, hogy megakadályozzák az abortuszt, amelynek száma kétségtelenül magas, évente mintegy százezer magzatelhajtás történik Németországban. A német vér tömeges kiontása magától értetődően számomra is elfogadhatatlan – az utolsó idióta is kiszámolhatja, hogy ha 50 százaléknak tekintjük a fiúk arányát, ez három hadosztálynyi kiesést eredményezne. Vagy négyet. Mégis, amint megjelentem a körükben, nem akadt a sok derék, rendes ember között egy sem, aki vállalta volna a nézeteit, és nem sokkal azután, hogy a stábbal megjelentünk a színen, a rendezvényt meg is szakították. – Mit szól hozzá? – fordultam Bronnerhez. – Ezeket a szegény embereket mintha kicserélték volna. Ennyit a véleménynyilvánítás szabadságáról. – Őrület! – ámuldozott Bronner. – Ez még jobban sikerült, mint a póráz ellen tüntető kutyásoknál! – Nem, félreértette – tiltakoztam. – Azok ott a kutyás tüntetésen nem rendes emberek voltak. Azok mind zsidók voltak. Nem látta a csillagokat? Rögtön tudták, kivel van dolguk. – Dehogyis voltak zsidók – vitatkozott Bronner. – Azokra a csillagokra nem az volt írva, hogy „zsidó”. Hanem hogy „kutya”. – Na látja, ez jellemző a zsidóra – világosítottam föl. – Folyton csak összezavarja az embert. És a tanácstalanság fellobbanó lángjánál sütögeti a pecsenyéjét. – Hát ez. – Bronner felhorkant, de aztán elnevette magát. – Maga tényleg hihetetlen. – Tudom – hagytam rá. – Megérkeztek már az operatőri egyenruhák? A jövőben egységesen kell fellépniük a mozgalom tagjainak! A produkciós cégnél lelkesen fogadták leleplező riportjainkat. – Maga még egy papból is kihozná az ateistát – nevetett Bellini őnagysága, miközben végignézte az anyagot. – Én is azt hittem, egyszer már meg is próbáltam nagy tömegben, de a láger sem segített – merengtem bánatosan. Már két héttel első fellépésem után bejátszották az elkészült riportjainkat, majd zárásképpen egy gyújtó hangú beszédet. Négy további hét elteltével jött az újabb anyag. Nem sokban különbözött ez a húszas évek gyakorlatától. Csak az volt a különbség, hogy akkoriban egy pártot kaparintottam meg magamnak. Most pedig egy televízió-műsort. Egyébként igazam lett Wizgürrel kapcsolatban. Gyűlölködve szemlélte, ahogy egyre nagyobb befolyásra és hatalomra teszek szert az ő műsorában, ahogyan személyemben érvényesül a Führer-karakter. Mégsem tett semmit a folyamat megállításáért. Nem alkalmazkodott, de tiltakozni is csak szánalmasan, a kulisszák mögött mert, a cég középszintű vezetőinek nyavalygott. Én az ő helyében mindent egy lapra tettem volna fel, az első pillanatban megtiltottam volna, hogy bármilyen mértékben is beleszóljanak a dolgomba. Fordított esetben az első beavatkozásra azzal válaszoltam volna, hogy mindennemű munkakapcsolatot megszakítok a céggel,

mit nekem aláírt szerződés. De ez a Wizgür, amint várható is volt, kétségbeesetten kapaszkodott siralmas eredményeibe, kétes hírnevébe, abba a kis adásidőbe, mint valami kitüntetésbe. Wizgür soha nem harcolt volna a meggyőződéséért, és soha nem került volna börtönbe se. Másfelől: ugyan miféle meggyőződése lett volna? Mi mást tudott fölmutatni a kétes származásán és az üres hencegésen kívül? Nekem egyszerűbb volt a dolgom, mögöttem ott volt Németország jövője. Nem beszélve a Vaskeresztről. Vagy a háborús sebesültek emlékérméről, amely azt bizonyította, hogy véremet ontottam Németországért. Ez a Wizgür ugyan mit ontott? Persze nem kell, hogy meglegyen neki az arany fokozat. Honnan is lenne, hiszen nincs háború! Vagy ha mégis megkapta volna, az lenne kérdéses, hogy akkor képes volna-e egy szórakoztató műsor vezetésére. Az ilyen ritka és magas kitüntetések viselőin, ha jobban megnézzük őket, nem sok testrész marad épen. A dolgoknak már csak ilyen brutális a természetük. Aki ötször vagy még többször megsebesült a fronton, akár bajonettől, akár gránáttól vagy gáztól, annak vagy üvegszeme van, vagy műkarja, vagy összevarrták a száját, feltéve persze, hogy megvan még az alsó állkapcsa, szóval a legjobb humoristákat nem ilyen fából faragták. És bármilyen kényes is a helyzete, nekem mint Führernek az érem másik oldalát is látnom kell. Ott ül az a sok ember a közönség soraiban kitűnő hangulatban, csinosan felöltözve, szeretnének kicsit lazítani a kemény munkanap után a fegyvergyárban vagy a repülőgépösszeszerelő üzemben, vagy hosszú volt az éjszaka a szőnyegbombázás miatt, szóval én megértem, hogy a lakosság mást vár a jó komédiástól, mint két amputált lábszárat. Egyértelműen ki kell mondani: ilyen esetben az azonnali halálos gránáttalálat messze jobb megoldás mindenkinek, mint a háborús sebesültek emlékérme, ha utána hátországi színpadi fellépések kelléke lesz. Ennél nagyobb baj volt, hogy azonnal kiderült: ennek a Wizgürnek nemhogy nincs a nemzetiszocialistával versenyképes világnézete, de semmilyen világnézete nincs. Márpedig világnézet nélkül a modern szórakoztatóiparban nincs sem esélye, sem létjogosultsága. A többit elintézi a történelem. Vagy a nézettségi adatok.

XVIII. A Führer a népe nélkül semmi. Pontosabban, a népe nélkül is valami, csak éppen nem látszik, hogy mi. Minden egészségesen gondolkodó emberrel meg lehet ezt értetni, mert képzeljük csak el, hogy odaültetjük valahová Mozartot zongora nélkül – ki veszi észre, hogy egy zseni? Nem tudna csodagyerekként föllépni a nővérével. Jó, a lánynak megmarad a hegedűje. De ha azt is elveszik? Legföljebb versikéket tudnának felmondani salzburgi dialektusban, de erre senki nem kíváncsi, ezt bárki megkaphatja otthon karácsony este. A Führer hegedűje viszont a nép. És a munkatársai. Erre persze szinte hallom a sok szkeptikust meg okoskodót, hogy nem lehet egyszerre két hegedűn játszani. De ezen az ellenvetésen csak az efféle emberek valóságérzékét lehet lemérni. Aminek nem szabad lennie, az nem is létezhet. De ha mégis létezik! Pontosan ezen bukott el végül számtalan nagy vezéregyéniség! Vegyük csak Napóleont, aki zseni volt, nem kérdés. De csak a katonai „hegedűn” tudott zseniálisan játszani. A munkatársain elbukott. A kérdés mindig, minden zseni esetében ez: milyen munkatársakat választ magának? Nagy Frigyes például, ő Kurt Christoph von Schwerin grófot választotta, egy olyan tábornokot, aki lelövette magát a lováról az országért, és estében is magasba tartotta a zászlót. Vagy ott volt Hans Karl von Winterfeldt, aki 1757-ben kard által veszett el. Ezeket nevezem én munkatársaknak! De Napóleon? Mondjuk ki: nem volt szerencsés keze, és akkor még udvariasan fogalmaztunk. Urambátyám-világ volt az, méghozzá a legrosszabb fajtából. Az egész rokonság ott tolongott és tartotta a markát. A gyengeelméjű Joseph Spanyolországban, Bernadotte elveszi a sógornőjét, Jérome megkapja Vesztfáliát, a nővéreket mindenféle itáliai grófságokban kell elhelyezni, és ki köszöni meg? A legundorítóbb parazita Louis, akit Hollandia királyává koronáztatott, és aki kénye-kedve szerint építgette a karrierjét, mintha maga hódította volna meg az országot. Ilyen munkatársakkal nem lehet sem háborúzni, sem világot igazgatni. Ezért én mindig rendkívül nagy súlyt fektettem a legkiválóbb munkatársak kiválasztására. És többnyire meg is találtam őket. Gondoljunk csak a leningrádi blokádra! Kétmillió civilt kerítettünk körül, az élelmiszerszállítmányok útját komplett elvágtuk. Ehhez azért kell kötelességtudat, főleg ha naponta ezerszám kell közéjük dobálni a bombát, és célzottan az élelmiszerraktárakra. Az emberek végül odáig aljasultak, hogy egymás koponyáját törték be, csak hogy beleharaphassanak a földbe, ahova a leégett cukorraktár helyén lefolyt a cukor. Persze ezek a civilek faji szempontból nem voltak értékesek, de az egyszerű katonának könnyen eszébe juthatott volna, hogy: ó, szegény párák. A nép egyszerű fia rendkívüli mértékben állatkedvelő. A saját szememmel láttam a lövészárokból, hogy az emberek a legkeményebb tűzharcok közepette kirohantak a tűzvonalba, hogy megmentsék a macskájukat. Vagy a hetekig őrizgetett fejadagjukat testvériesen megosztották a Schnauzi kutyával. Ezen is látszik, hogy a háború nemcsak megkeményíti az embert, de előhozza belőlük a legszelídebb, legmelegebb érzéseket is, vagyis hogy a harc több szempontból is nemessé formálja az emberi lelket. A férfi faragatlan tuskóként megy a csatába, és kifogástalan állatbarátként tér haza. És ha ez a százezernyi katona és macskatulajdonos nem azt mondja: „Csak lassan a testtel, legföljebb kicsit később halnak éhen a leningrádiak”, hanem azt, hogy: „Gyerünk azokkal a bombákkal! A Führer biztosan tudja, mit miért parancsolt!” – akkor látja az ember, hogy annak idején jól választotta ki a munkatársait. És most is, gondoltam, miközben elnéztem Krömeier kisasszonyt legújabb beszédem gépelése közben. Mindent egybevetve nagyon meg voltam elégedve a teljesítményével. Munkáját kifogástalanul

végezte, odaadása példamutató volt, újabban ráadásul egész nap rendelkezésemre állt. Csak a megjelenésén lett volna mit javítani. Nem mintha nem lett volna ápolt; de ez a sötét külső, ez a halálos sápadtság minden kedvessége ellenére nem illett egy ilyen derűs, életigenlő mozgalomhoz, mint amilyen a nemzetiszocializmus. Másfelől a jó Führer elnéző. Ribbentrop kinézetre az uralkodó faj reprezentánsa volt, tökéletes áll, első osztályú génállomány – mégis, egész életében egy puding volt. Annyit is ért. – Nagyon jó, Krömeier kisasszony – szóltam. – Mára meg is volnánk. – Még gyorsan kinyomtatom ezt magának – felelte a kisasszony. Valamit beütögetett a számítógépébe. Azután táskájából kis tükröt vett elő, meg a sötét ajakrúzsát, és körülrajzolta vele a száját. Ez alkalmas pillanatnak bizonyult, hogy megpendítsem a témát. – Mit szól ehhez a vőlegénye? – Milyen vőlegényem? Mihez? Mein Führer! A megszólítás időzítésén még mindig volt mit csiszolni. – Hát, biztosan van a láthatáron egy fiatalember, mondjuk úgy, hogy tisztelő. – Ja, neeem – válaszolta Krömeier kisasszony. – Nincsen. – Nézze, nem akarok indiszkrét lenni, sem tolakodó – igyekeztem megnyugtatni. – De nekem nyugodtan megmondhatja. Nem a katolikusoknál vagyunk. Nekem ezzel kapcsolatban nincsenek fenntartásaim. Ha két fiatal ember szereti egymást, nem is kell a házassági papír. Az igazi szerelem megnemesíti önmagát! – Ez mind szép és jó – szólt közbe Krömeier kisasszony, és a tükörbe nézve egymáshoz préselte az ajkát –, de most télleg nincs senki, mivel négy hete páros lábbal rúgtam ki. Megmondom őszintén, egy nagy seggfej volt! Eléggé meglepett képet vághattam, mert gyorsan hozzátette: – Uppsz! Ez csak úgy kicsúszott a számon. Ilyet nem mondunk a Führer főhadiszállásán. Szóval úgy értem, egy nyomorult gazfickó! Mein Führer! Nem egészen értettem, mi célból fogalmazta át a mondandóját, mindenesetre arcjátékából leolvashattam, hogy őszintén igyekszik, és még büszke is, hogy sikerült másképpen kifejeznie magát. – Először is – szóltam szigorúan –, nem a Führer főhadiszállásán vagyunk, ugyanis nem vagyok a Wehrmacht legfőbb hadura, legalábbis egyelőre. Másodszor pedig úgy gondolom, egy német kislány szájába nem valók ilyen szavak! Még kevésbé az én titkárnőm szájába! – Na de ha egyszer így van! Ha maga ott lett volna, maga is ezt mondaná! Mesélhetnék. – Nekem ne meséljen, semmi közöm hozzá! Itt a Német Birodalom reputációja a tét, ebben a szobában ráadásul a német asszonyé is! Azt akarom, hogy bárki erre jár, egy rendezett állam benyomását keltsük benne, és. Nem folytathattam, mert Krömeier kisasszony szeméből kicsordult egy könnycsepp, azután még egy és még egy, végül záporozott a könnye. Ezek azok a momentumok, melyektől egy Führernek úgy kell óvakodnia, mint a tűztől. Az együttérzés különösen háborús helyzetben csökkenti a koncentrációs képességet, amely pedig feltétlenül szükséges egy bekerítő hadművelet vagy egy szőnyegbombázás sikeres végrehajtásához. Kevésbé kedvező helyzetben, ezt is megtanultam, minden sokkal egyszerűbb, mert az ember csak kiadja a parancsot, hogy, mondjuk, védjenek minden egyes négyzetmétert az utolsó csepp vérükig, azután ő maga haza is mehet, aznapra nincs több irányítanivalója. De ilyenkor sem szabad nagyon belekeverni az érzelmeket. Ez itt természetesen nem volt éppen kimondott háborús helyzet. Én pedig nagyra értékeltem Krömeier kisasszony kifogástalan munkavégzését. Így hát kezébe adtam egy papír zsebkendőt, amelynek a termelése láthatóan fellendült az utóbbi években.

– Jól van, azért nincs akkora baj – igyekeztem megnyugtatni. – Csak azt akartam, hogy a jövőben. Nem kételkedem a képességeiben, mi több, igen meg vagyok elégedve magával. Nem kéne ennyire a szívére vennie, ha megdorgálom. – Ja – szipogott –, nem maga miatt van. Csak hát én ezt a. ezt a fickót eléggé szerettem. Azt hittem, lesz belőle valami komoly. Szóval érti. – Közben a hátizsákjában kotorászott, majd előhúzta a hordozható telefonját. Nyomogatni kezdte, mire megjelent a képernyőn annak a gazembernek a portréja. Az orrom elé tartotta. – Annyira jól nézett ki. És olyan. olyan különleges volt! Alaposan megnéztem a fotográfiát. A férfi valóban jóképű volt. Szőke, magas – igaz, jóval idősebb Krömeier kisasszonynál. A képen az utcán állt elegáns öltönyben, mégsem tűnt piperkőcnek, inkább jó ízlésű, megállapodott embernek, aki egy kicsi, de prosperáló vállalkozást vezet. – Nem akarom megbántani – kezdtem óvatosan –, de most aztán végképp nem csodálkozom, hogy ennek a viszonynak szomorú vége lett. – Nem? – szipogta Krömeier kisasszony. – Nem. – Hogyhogy? – Nézze, kegyed nyilván azt gondolja, a szakítás saját döntése volt. De hát nem jött rá időközben, hogy ennek a férfinak nem maga a megfelelő partner? Krömeier kisasszony szipogva bólintott. – De hát annyira jól kezdődött. Csak aztán. Ki a fene gondolta volna. – Pedig első pillantásra látszik! Szinte a lélegzete is elakadt. Gombóccá gyűrte a zsebkendőt. Fölnézett. – Micsoda? Tényleg látszik? Mély lélegzetet vettem. Bámulatos, hogy milyen hátországi ösvényekre tereli az embert a sors, ha a német nép jövőjéről van szó. De az is megdöbbentő, hogyan függnek össze a dolgok. Krömeier kisasszony problémája és a népi politika megfelelő reprezentációja. – Nézze. Egy egészséges fajú férfi, mint ez itt, derűs és életigenlő partnerre vágyik, aki a gyerekei anyja lesz, aki egészséges nemzetiszocialista szellemet sugároz magából. – Na, az biztos nem én vagyok! Még csak az kéne! – Pontosan – bólogattam. – Látja, maga is tudja, én is tudom. De akkor próbáljon ennek a javakorabeli férfinak a szemével végignézni önmagán! Mindig ez a fekete öltözet. Ez a sötét ajakrúzs, ez az arc, amelyről az a benyomásom, hogy szándékosan festi ilyen sápadtra. Krömeier kisasszony, kérem, ne kezdjen megint zokogni, de 1916-ban a nyugati fronton láttam néhány halottat, akik jobb bőrben voltak, mint maga. A szeme is sötét, a haja is. Maga vonzó fiatal nő, miért nem visel vidámabb színeket? Egy csinos blúzt, kacér szoknyát? Vagy virágmintás nyári ruhát? Meglátja, csak úgy forgolódnak majd maga után a férfiak! Krömeier kisasszony pár pillanatig mozdulatlanul meredt rám, majd szívből nevetni kezdett. – Ezt most jól elképzeltem – magyarázta fulladozva –, ahogy mászkálok a kis ruciban, hajamban virággal, mint a Heidi abban a svájci mesekönyvben, és aztán, ott azon a bevásárlóutcán szembejön velem azzal a kiskosztümös nyanyával, és ahogy rájövök, hogy ez a. Ez a faszfej házas. Hát komolyan, ha lehet, még hülyébben vette volna ki magát, mint így. Télleg, nagyon kedves, hogy így fel akar vidítani. És most megyek haza – közölte, fölállt, és fölkapta a hátizsákját. – Még kiveszem a beszédét a nyomtatóból és berakom a fachjába – szólt vissza, keze már a kilincsen. – Legyen szép az estéje, mein Führer! Virágos nyári ruha, eszem-faszom megáll. – Azzal

kiment. Legyen szép az estém? Elgondolkodtam. Mit csináljak este? Talán be kellene üzemeltetnem a szállodában azt a készüléket, amelyet Sensenbrink küldött. Filmeket lehet lejátszani rajta a televíziókészüléken keresztül. Ezeket a filmeket rendkívül praktikus módon már nem tekercseken őrizték, hanem kis műanyag korongokon. A Flashlightnál több hosszú polcot is megtöltöttek ezek a korongok. Én pedig mindig is nagyra tartottam a filmeket, és kíváncsi is voltam, mi mindenről maradtam le az elmúlt években. Másfelől azt is fontolgattam, hogy elkezdem a berlini űrrepülőtér tervezését, mert már tapasztaltam, hogy aktív háborúzás közben csak ritkán jutnék hozzá, ezért kézenfekvőnek tűnt, hogy most inkább régi szenvedélyemnek szenteljem az időmet. Ekkor újra nyílt az ajtó. Krömeier kisasszony egy levelet tett az íróasztalra. – Ezt a postafiókjában találtam – fűzte hozzá –, nem a postás hozta, valaki csak úgy bedobta a céges postaládába. Hát akkor, mégeccer, szép estét, mein Führer! A levelet valóban nekem címezték, bár a nevem idézőjelben szerepelt, mintha egy műsor címére utalna. Megszagoltam, mert a múltban nemritkán előfordult, hogy az asszonyok így akarták kifejezésre juttatni irántam érzett csodálatukat. A levélnek semleges szaga volt. Felbontottam. Hatalmas lelkesedés fogott el, amikor a levélpapír tetején, középen kifogástalanul megrajzolt horogkeresztet pillantottam meg. Ilyen gyors pozitív hatásra nem számítottam. Első pillantásra más feltűnő motívumot nem vettem észre a levélen. Széthajtogattam a papírt. Vastag fekete betűkkel, esetlen írással ennyi állt rajta: „Haggyd abba ezt a szart, te rohat zsidó!” Rég nevettem ilyen jót.

XIX. Kisebb diadal volt, amikor a szálloda recepcióján álló ifjú hölgy első ízben üdvözölt a német köszöntéssel. Éppen az étkezdébe indultam reggelizni, feltartott karral viszonoztam a köszöntést, de a hölgy már le is eresztette a karját. – Csak azért tudom ezt csinálni, mert maga mindig olyan későn kel, ilyenkor üres az előcsarnok – kacsintott rám mosolyogva. – Úgyhogy el ne áruljon! – Tudom, hogy nehéz idők járnak – szóltam fojtott hangon. – Egyelőre! De eljön az idő, amikor maga is emelt fővel vallhatja németnek magát. – Azzal elvonultam reggelizni. A szolgálattévő személyzetnek nem minden tagja ismerte fel ilyen kristálytisztán az idő szavát, mint az ifjú hölgy a recepción. Senki nem csapta össze a bokáját, az üdvözlés kimerült egy fád „Jó reggelt”-ben. Ugyanakkor a pillantásuk korántsem volt olyan tartózkodó, mint kezdetben, legalábbis amióta áttértem az öltönyviselésre. Ebből a szempontból hasonló volt a helyzetem, mint a Weimari Köztársaság alatt, a börtön utáni újrakezdésem idején, most is elölről kellett kezdenem, azzal a különbséggel, hogy az elpuhult polgárság befolyása és szokásrendszere mélyebben beleette magát a proletariátusba – sokkal inkább számított, hogy az ember a polgári viselet báránybőrébe bújva ébresszen bizalmat önmaga iránt. És valóban, ebben az öltözékben bízvást számíthattam rá, hogy feltálalják speciális müzlikészítményemet, a narancslébe áztatott lenmagdarát, amelynek fogyasztása közben az eddigi teljesítményemmel szemben érzett maradéktalan elismerés pillantásait érezhettem magamon. Éppen azt fontolgattam, hogy fölkelek a helyemről és hozok még egy almát, amikor meghallottam A wakürök lovaglását. Szuverén mozdulattal, amelyet fiatal üzletemberektől lestem el, fölvettem a hordozható telefonkészüléket, és a fülemhez tartottam. Ezúttal nem felejtettem el megnyomni a zöld gombot. – Hitler! – szóltam bele példásan decens hanghordozással. – Látta a mai újságot? – kérdezte köszönés nélkül Bellini őnagysága. – Nem, miért? – Akkor nézze meg. Tíz perc múlva újra fölhívom. – Pillanat, mit jelentsen ez? Melyik újságról beszélünk egyáltalán? – Arról, amelyiknek maga van a címlapján – közölte kurtán Bellini őnagysága. Fölálltam, odamentem a szétterített reggeli újságokhoz. A Bild nevű orgánumnak is hevert ott pár példánya. Valóban az én fotográfiám díszelgett az első oldalán, fölötte a cím: „Őrült Youtube-Hitler: Rajongók ünneplik az uszítást!” Az újsággal a kezemben visszatértem a helyemre, és elkezdtem olvasni. Őrült Youtube-Hítler: RAJONGÓK ÜNNEPÜK AZ USZÍTÁST! Egész Németország találgat: Humor ez még? Egykor milliókat gyilkolt meg – ma milliók ünnepük a Youtube-on: ízléstelen programjával és bizarr mondásaival egy”Adolf Hitler’ nevű ember lép fel Ali Wizgür Hű, ez durva! c\mű showmŰsorában, uszító beszédeiben nyíltan támadva a külföldieket, a nőket és a demokráciát. Az ifjúságpolitikusok, a pártpolitikusok és a Zsidók Központi Tanácsa tiltakozásukat fejezték ki. Kis ízelítő erős idegzetű olvasóinknak:

– A törökök nem kultúrnemzet. – Évente 100000abortusz azért nem akceptálható, mert később egész hadtestek fognak hiányoznia Kelet elleni háborúban. – A plasztikai sebészeti beavatkozás fajgyalázás. Az idősebb németekben a náci gyűlöletbeszéd rossz emlékeket ébreszt. Hílde W. (92), nyugdíjas, Dormagenből:”Bor-zasztó. Annyi kárt okozott a múltban!” A politikusokaiig hisznek a szemüknek a sikere láttán. Márkus Söder, miniszter, CSU: „Őrület. Ennek a humorhoz már semmi köze!”Karl Lauterbach az SPD egészségügyi szakértője így nyilatkozott lapunknak: „Ez minden határon túl van, sérti az emberi jóérzést.’Claudia Roth, a Zöldek vezetője: „Iszonyatos. Mindig azonnal továbbkapcsolok, ha meglátom.” Dieter Graumann, a Zsidók Központi Tanácsának elnöke: „Hihetetlen ízléstelenség. Feljelentést fontolgatunk.” Különösen bizarrá teszi a történetet, hogy senki nem ismeri a valódi nevét ennek a”showmannek”, aki ijesztően hasonlít a náci szörnyetegre. A BILD utánajárt. Megkérdeztük Elke Fahrendonkot, a MyTV igazgatóját: BILD: Mi köze ennek a humorhoz és a szatírához? Fahrendonk: Hitler felmutatja társadalmunk szélsőséges ellentmondásait. Ha így nézzük, a szélsőségek felmutatásának megvan a művészi létjogosultsága. BILD: Miért nem árulja el az őrült tévé-Hitler az igazi nevét? Fahrendonk: Atze Schröder sem árulta el. Joga van a magánéletéhez. A BILD megígéri, hogy rajta lesz a témán! Bevallom, ez meglepett. Nem az, hogy egy újságnak ilyen zavaros elképzelése van a valóságról. Közhely, hogy a legostobább fajankók az újságok szerkesztőségeiben ülnek. A Bild nevű orgánumban azonban korábban titkon az enyémmel rokon törekvéseket véltem fölfedezni. Kissé korlátoltnak tartottam ugyan, némi nyárspolgári sunyiságot láttam benne és azt, hogy visszariad a világos beszédtől, mégis, számos tartalmi kérdésben az enyémhez hasonló irányelveket vallott. Ebben a cikkben ennek nem sok nyomát találtam. Ismét felcsendült A walkürök lovaglása. – Hitler. – Meg vagyok döbbenve – szólt bele a készülékbe Bellini őnagysága. – Egy szóval sem figyelmeztettek bennünket! – Mit vár egy ilyen újságtól? – Nem a Bildről beszélek, hanem a MyTV-ről – csattant fel Bellini őnagysága. – Ezek beszéltek a Fahrendonkkal, legalább szólhattak volna utána. – Mit használt volna? – Semmit – sóhajtott fel. – Ebben igaza van. – Végső soron ez csak egy újság – tettem hozzá. – Engem egy csöppet sem érdekel. – Magát talán nem, de minket annál inkább. Megadták magára a kilövési engedélyt. Márpedig mi elég sokat belefektettünk. – Ez mit jelent? – kérdeztem éles hangon. – Ez azt jelenti – válaszolta Bellini őnagysága hűvösen –, hogy a Bild jól feladta nekünk a leckét. És hogy beszélnünk kell.

– Nem tudom, miről kéne beszélnünk. – De én igen. Ha ezek kipécézték magát, akkor minden követ meg is mozgatnak. Tudni akarom, találhatnak-e valamit. Mindig mulatságos, ha a gazdasági vezetők elkezdenek félni. Ha jó üzlet van kilátásban, rohannak lélekszakadva, csak úgy tukmálják az emberre a pénzüket. Ha azután valóban jól megy minden, ők az elsők, akik növelni akarják a részesedésüket, mondván, ők viselték a kockázatot is. Ám amint meginogni látszik a siker, szintén ők az elsők, akik másra akarják hárítani a rizikót. – Ha ez a gondja – szóltam gúnyosan –, igencsak későn jut eszébe. Nem gondolja, hogy korábban kellett volna kérdezősködnie? Bellini őnagysága megköszörülte a torkát. – Attól tartok, meg kell gyónnunk magának valamit. – Hallgatom. – Átvilágíttattuk magát. Kérem, ne értsen félre: nem hallgatta le senki, vagy ilyesmi. De megbíztunk egy ügynökséget. Hogy egy meggyőződéses nácit foglalkoztatunk-e. – Hát akkor – szóltam ingerülten – az eredmény bizonyára megnyugtatta magukat. – Egyfelől igen. Semmi kompromittálót nem találtunk. – És másfelől? – Másfelől sem találtunk semmit. Olyan... olyan, mintha maga korábban egyáltalán nem is létezett volna. – És? Most azt akarja tudni, hogy léteztem-e korábban? Bellini őnagysága nem válaszolt azonnal. – Kérem, ne értsen félre bennünket. Egy hajóban evezünk. Mi csak el akarjuk kerülni, hogy a végén. – s itt kényszeredetten fölnevetett. – Hogy. természetesen anélkül, hogy tudnánk róla. az igazi Hitlerrel. – Rövid szünetet tartott, mielőtt befejezte a mondatot. – Alig hiszek a fülemnek, hogy ezt most én mondtam. – Én is – szóltam fagyosan. – Ez hazaárulás! – Tudna egy kicsit komolyan beszélni, ha szépen kérem? Egyetlen kérdésemre válaszoljon. Biztos benne, hogy a Bild nem tud előásni semmit, amit felhasználhat maga ellen? – Frau Bellini – szóltam. – Életemben soha semmi olyasmit nem tettem, ami miatt szégyellnem kéne magam. Nem tettem szert vagyonra görbe úton, sem semmilyen más módon nem cselekedtem a saját érdekeimtől vezérelve. Csakhogy a sajtóval szemben ez a tény keveset használ. Arra kell számítanunk, hogy ez az újság a legaljasabb koholmányok sorozatával fog előállni. Házasságon kívül született gyerekek, tudja, ez a létező legrosszabb, ami a nyárspolgári sajtónak eszébe jut. De én együtt tudok élni ezzel a váddal. – Házasságon kívül született gyerekek? Más semmi? – Mi más lenne? – Mi a helyzet a nemzetiszocialista múlttal? – Kifogástalan – nyugtattam meg. – Szóval soha nem volt tagja szélsőjobboldali pártnak? – faggatózott tovább. – Micsoda kérdés! – Nevettem föl. – Gyakorlatilag az egyik alapítója voltam. A tagsági igazolványom sorszáma 555! – Hogyan? – Csak azért mondom, nehogy opportunistának nézzen. – Ifjúkori botlás? – próbálta Bellini őnagysága ismét elvenni az élét kifogástalan elvi hozzáállásomnak.

– Hova gondol! Számoljunk csak. 1919-ben harmincéves voltam. Még részt is vettem a csalásban: együtt ötlöttük ki, hogy legyen eleve ötszáz tagunk, amitől nagyobbnak tűnik a párt! De én erre a kis csalásra büszke vagyok. Biztosíthatom, a legrútabb vád, amit ez az újság joggal hozhat föl ellenem: Hitler meghamisította párttagságának sorszámát. Ezzel is együtt tudok élni. Ismét hosszú hallgatás következett a vonal túlsó végén. Azután egy kérdés: – 1919-ben? – Igen. Mit gondol, mikor? Egy pártba csak egyszer lehet belépni, hacsak nem lép ki közben az ember. Márpedig én nem léptem ki! Bellini őnagysága megkönnyebbülten fölnevetett. – Na, ezzel én is tudok együtt élni. „Youtube-Hitler: 1919-ben meghamisította a pártnyilvántartást!” Egy ilyen szalagcímért még fizetnék is. – Akkor foglalja el a helyét, és tartsa az állásokat. Tapodtat sem hátrálunk! – Igenis, mein Führer! – nevetett Bellini őnagysága. A beszélgetés befejeztével, ahogy letettem az újságot, hirtelen egy világító kék szempárt pillantottam meg. Kócos szőke kisfiú bámult rám, kezét szégyellősen a háta mögé dugta. – No nézd csak! – szólítottam meg. – Téged hogy hívnak? – Én vagyok a Reinhard – felelte a csöppség. Rendkívül bájos kis fiúcska volt. – Hány éves vagy? – tudakoltam. Vonakodva bár, de előhúzta egyik kezét a háta mögül, és három ujját mutatta, majd némi habozás után a negyediket is. Elragadó volt. – Én is ismertem egy Reinhardot – szóltam, és végigsimítottam a fején. – Prágában lakott. Prága nagyon szép város. – És jó barátok voltatok? – kérdezte a csöppség. – Nagyon is jó barátok – bólintottam. – Derék férfi volt! Gondoskodott róla, hogy a sok gonosz ember ne tudjon ártani az olyanoknak, mint te vagy én. – Milyen sok? – kérdezte a gyermek, akin látszott, hogy egyre nagyobb bizalommal viseltetik irányomban. – Nagyon sok! Több ezer! Reinhard igazán bátor ember volt! – Bezárta őket? – Igen – hagytam rá. – Be is zárta őket. – És biztos jól rá is vert a fenekükre – kacagott a gyermek, és a másik kezét is előhúzta a háta mögül. Egy Bildet gyűrögetett benne. – Ezt nekem hoztad? – kérdeztem. Bólintott. – Anyu küldi! Ott csücsül – és a terem egyik távoli sarkára mutatott. Azután elővett a zsebéből egy filctollat. – Azt mondta, kérdezzem meg, rajzolsz-e nekem autót. – Egy autót? – nevettem el magam. – Biztos vagy benne, hogy ezt mondta? Nem inkább autogramot emlegetett édesanyád? A gyermek édesen összeráncolta a homlokát, erősen elgondolkodott. Azután aggodalmasan pillantott rám. – Nem tudom. Rajzolsz nekem egy autót? – Megkérdezzük a mamát? – azzal fölálltam, kézen fogtam a kis embert, és visszakísértem az édesanyja asztalához. Aláírtam az újságot, külön lapra pedig rajzoltam a fiúcskának egy szép automobilt, egy pompás, tizenkét cilinderes Maybachot. Amikor visszatértem a helyemre, megszólalt a telefon. – Jól csinálja – szólt bele Bellini őnagysága.

– Szeretem a gyerekeket – válaszoltam –, tudja, én soha nem alapíthattam családot. És azonnal szüntesse be a megfigyeltetésemet! – Milyen gyerekeket? – értetlenkedett Bellini őnagysága. – Úgy értem, jól érvel, gyors és pontos válaszokat ad. Annyira jól csinálja, hogy Sensenbrinkkel együtt úgy gondoltuk, interjút ajánlunk nekik. Mármint a Bildnek! Rövid gondolkodás után így feleltem: – Nem. Nem ajánlunk nekik semmit. Így gyakrabban kerülünk a címlapra. Interjút akkor kapnak, amikor mi akarjuk. És mi szabjuk meg a feltételeket.

XX. Ritkán tévedek. Mi több, alig fordul elő, hogy tévedek. Ez az egyik előnye annak, ha valaki saját élettapasztalatokkal indul el a politikai pályán. Tudatosan fogalmazok így: saját élettapasztalatokkal. Mert manapság annyi az úgynevezett politikus, aki egyszer negyedórát töltött a boltban a pult mögött, vagy elhaladtában bepillantott egy üzemcsarnokba, és azt hiszi, ő már tudja, milyen a való élet. Pusztán a példa kedvéért gondoljunk csak erre az ázsiai származású liberális miniszterre. Ez a nyikhaj az orvosi tanulmányait szakította félbe, hogy jobban koncentrálhasson a politizálásra, de kérdem én: minek? Miért nem arra koncentrált, hogy megszerezze a diplomáját, miért nem dolgozott tíz vagy húsz évig orvosként, heti ötven-hatvan órában, hogy utána, a rideg valóság iskoláját kijárva, fokozatosan kialakítsa szuverén véleményét, és kidolgozza saját világképét, amellyel felvértezve végül jó lelkiismerettel kezdheti meg értelmes politikai munkásságát? Kedvező körülmények mellett így még lett is volna belőle valaki. De hát ez a fickó is csak egy példány ebből az új, undok fajtából, amelyik azt hiszi, uccu neki, fejest ugrunk a politikába, aztán majd csak belejövünk menet közben. Úgy is néz ki a mai politika. Ma a zsidó pénzügyi körök szája íze szerint beszélünk, holnap a zsidó bolsevizmus után loholunk, mint az osztály hülyéje, aki izzadva fut az iskolabusz után. Erre nem tudok mást mondani, mint hogy pfuj! Ha ez a miniszter is átélte volna a frontot, a munkanélküliséget, a bécsi hajléktalanszállót, az Akadémia vén trottyosainak elutasítását, akkor most tudná, miről beszél. Akkor a téves döntések számítanának kivételnek. A Bilddel kapcsolatos döntés is ilyen volt. El kell ismernem, tévedtem. Abból indultam ki, hogy a sajtópatkányok a politikámmal, a beszédeimmel foglalkoznak majd. Ehelyett fényképészek egész hordáját küldték a nyakamra. És két nappal később meg is jelent egy nagy kép, amelyen az újságosbódé előtt ácsorgok az állópultnál, kezemben műanyag pohár. Emlékszem, teát ittam, az újságos pedig csatlakozott hozzám a limonádéjával, de a limonádésüveg megtévesztésig hasonlított egy sörösflaskára. Az erről készült képhez a következő szöveget illesztették: Örült Youtube-Hitler: EGYÜTT LÓG AZ IVÓCIMBORÁIVAL Esténként külföldiek és a politikusaink ellen uszítja a nézőket, napközben iddogál: ö Németország legvisszataszítóbb”showmanje”, aki Adolf Hitlernek nevezi magát, és aki még mindig nem árulta el az igazi nevét (lásd korábbi tudósításunkat). A náci „humorista” (balra) kiöltözött, levetette az egyenruháját, és az ártatlan magánembert játssza. Vajon tervezi-e már újabb ízléstelen akcióját? A BILD folytatja! Az újságosnak aznap, már ami az öltözékét illeti, tagadhatatlanul nem volt jó napja. Elhatározta ugyanis, hogy felújítja a kioszk kirakatát. Hogy kímélje ruházatát, kimustrált inget-nadrágot húzott, rá munkásköpenyt, amelyet a cigarettaszünet idejére levetett, és éppen úgy nézett ki – nálam jobban senki nem tudja ezt megítélni –, ahogyan a festő munka közben. Ettől azonban még messze nem vált „ivócimborámmá”, amúgy sem élek alkohollal, és a kocsmai barátságokat is kerülöm. Az ügy mégis kimondottan kellemetlenül érintett, szegény újságos nem érdemelt ilyen bánásmódot. Örvendetes módon jól átlátta a helyzetet. Még aznap délelőtt, ahogy a lap megjelent, elmentem hozzá, hogy

elnézést kérjek tőle a kellemetlenségért. De alig volt rám ideje. Amikor odaértem, a kioszk előtt állt, és a hideg, esős idő ellenére alig győzte kiszolgálni a hosszú sorban álló embereket. A kirakat fölött öles betűk hirdették: „Vegye meg a mai BILD-et – én vagyok benne, meg az őrült Youtube-Hitler!” – Éppen jókor jön! – kiáltott fel, amikor meglátott. – Tulajdonképpen elnézést akartam kérni – kiáltottam vissza –, de már nem tudom pontosan, miért is kellene. – Én se tudom – nevetett az újságos. – Kapjon föl egy filctollat, és írja alá! Ez a legkevesebb, amit az ivócimborájáért megtehet! – Tényleg maga az? – dugta az orrom alá a lapot egy építőmunkás-külsejű ember. – Igenis – feleltem, és aláírtam az oldalt. – Amikor megtudtam, azonnal külön kontingenst rendeltem – mesélte az újságos a vevők feje fölött. – Igen, nyugodtan menjen át, Herr Hitler szívesen ad autogramot. Valójában nem annyira szívesen adtam autogramot. Sosem tudni, mire használják föl az aláírásomat. Az ember mit sem sejtve ráírja a nevét egy cédulára, másnap meg valaki fölé firkant egy nyilatkozatot, hogy visszavonhatatlanul átengedem Erdélyt valami korrupt balkáni bandának. Vagy hogy feltétel nélkül kapitulálok, pedig a bunker még tele van viszontcsapásra alkalmas fegyverrel, amelyeket egy háborús fordulat idején előhúzhatunk. Ugyanakkor az újságpapírra rótt aláírással kapcsolatban aligha lehettek fenntartásaim. Azonkívül örültem, hogy nem Herr Strombergerként vagy a csoda tudja, milyen néven kell aláírnom, hanem használhatom a saját nevemet. – Ide kérem, keresztben rá a fotóra! – Ráírná, hogy „Helgának”? – Legközelebb a kurdokra is mondjál már valamit! – Kár, hogy nem ismertük egymást a háború alatt! Együtt megnyertük volna! Valaki a sor elejére vezetett egy kislányt. Az ő újságját szándékosan lassan írtam alá. Na ezt fotografálják: az ifjúságnak a Führerbe vetett bizalma töretlen. És nemcsak az ifjúságé. Egy agg dáma közeledett felém afféle modern, motorral hajtott tolószékben, csillogó szemmel. Felém nyújtotta az újságját, és reszkető hangon így szólt: – Emlékszik? 1935-ben, Nürnbergben éppen magával szemben álltam az ablakban! Miközben tartott a felvonulás, végig az volt az érzésem, hogy rám néz. Annyira büszkék voltunk magára! És most. Semmit sem változott! – Maga sem – füllentettem tréfásan, és meghatottan fogtam vele kezet. Nem mintha emlékeztem volna a hölgyre, de ez az őszinte rajongás egészen elbűvölt. A népbizalom eme megnyilvánulásával felvértezve nem is esett nehezemre később, amikor Sensenbrink jelentkezett idegesen telefonon, hogy eloszlassam aggodalmait, és ismét nemet mondjak a jogi ellenlépésre vonatkozó javaslatára. A másnapi történések sem rettentettek vissza. A lap természetesen egyet sem hozott le az autogramosztásnál készült fényképek közül, helyette tökéletesen irreleváns szalagcímmel jelent meg. „Őrült Youtube-Hitler: Németország most leteszi a voksát.” Alatta koncentrációs táborokban készült fotók szerepeltek, amelyek az SS tevékenységének rút, de sajnos szükségszerű oldaláról tanúskodtak. Ettől azért egy kissé ideges lettem. Egyszerűen komolytalan eljárás egy nagyszabású projektumból olyan jelentéktelen egyedi eseteket kiemelni, amelyek átmeneti kellemetlenségek árnyékát vetik a nagy tervre. Felépítünk egy autópályát, amelyen milliárdos tételben szállíthatjuk a népgazdaság termékeit, de az út szélén mindig ott áll egy aranyos kis nyuszi, reszketve a félelemtől. Vagy csatornaépítkezésbe kezdünk, amely százezreknek biztosít munkát, és persze hogy akad egy-egy kisparaszt, akinek el kell hagynia a földecskéjét, és aki

ezért keserű könnyeket hullat. Ilyenek miatt azonban nem tehetem félre egy egész nép jövőjét. Ha egyszer felismertem a szükségszerűséget, hogy több millió zsidót, mert annyian voltak akkoriban, hogy több millió zsidót ki kell irtanom, akkor persze hogy akad köztük néhány, akiről az egyszerű, együtt érző német majd azt mondja, jaj, hát emez nem is volt olyan rossz ember, amazt a másikat is nyugodtan el lehetett volna viselni arra a kis időre. Mi sem könnyebb, mint az emberi gyengeségre apellálni. Régi nóta ez: mindenki meg van győződve róla, hogy küzdeni kell a patkányok ellen, de az egyes patkány iránt szánalmat érzünk. Jól jegyezzük meg: szánalmat érzünk iránta, de nem akarjuk befogadni. Ne keverjük össze a kettőt. Márpedig az újságban szavazásra bocsátott kérdés képi illusztrációja éppen a két dolog tudatos összekeverésén alapult. Az amúgy is kétes kimenetelű szavazás három olyan válaszlehetőséget kínált, amelyek csak gúnyos mosolyt csaltak az ajkamra. Ilyet voltaképpen én magam is kitalálhattam volna. A három lehetséges felelet a következőképpen hangzott: 1. Elég! Távolítsák el a Youtube-Hitlert a csatornáról! 2. Nem kell, úgysem vicces, a MyTV is rá fog jönni. 3. Soha nem láttam. Nem érdekelnek a nácik baromságai. Erre persze számítani lehetett. Az ilyesmi alapvonása a szellemileg nyilvánvalóan elzsidósodott polgári hecclapok metódusának. Ezzel kell együtt élni, már csak azért is, mert nem tudnánk hová tenni a sok nyomorult hazudozót. Utánanéztem az interneccen az infrastruktúrának, és kénytelen voltam megállapítani, hogy a dachaui lágerben már csak két barakk áll. Siralmas állapotok. Az első letartóztatási hullámmal egyidejűleg be kellene üzemelni a krematóriumokat is. Sensenbrink persze máris percenként hívogatott. Mindig a „nagy stratégák” azok, akik elsőként kapnak idegrohamot. – Kikészítenek minket – jajveszékelt folyamatosan. – Kikészítenek. A MyTv-nél is biztos nagyon idegesek már. Muszáj lesz interjút adnunk nekik! Szóltam is Sawatzkinak, hogy figyeljen oda szerencsétlen flótásra, mert nagyon elbizonytalanodott. Bellini őnagysága ellenben szabályosan kivirult. Ernst Hanfstaengl óta ő volt az első, aki a kedvemért lyukat beszélt minden fontos és közepesen fontos ember hasába. Ráadásul lényegesen jobban nézett ki. Igazi fajszuka. A negyedik napon mégis megtörtem. Ez az egyetlen, ami miatt a mai napig szemrehányást teszek magamnak. Hajlíthatatlanul keménynek kellett volna maradnom. Valószínűleg kissé kijöttem a gyakorlatból. Azonkívül álmomban sem gondoltam volna, hogy az történik, ami történt. Egy nagy formátumú fotót közöltek, amelyen Krömeier kisasszonyt kísérem ki a cég székházának kapuján. A kora esti fényviszonyok között készített fotót – fényképészemmel, Heinrich Hoffmann-nal folytatott hosszas konzultációimnak hála, ezt rögtön észrevettem – merészen és tudatosan manipulálták. Szükségtelenül homályos volt a kép, és erősen felnagyított, mintha évtizedekig tartó buzgó kémtevékenység eredményeképpen jutottak volna hozzá. Holott tulajdonképpen nem történt más, mint hogy azon a napon rövid sétára szántam el magam, és együtt indultam el a cégtől Krömeier kisasszonnyal, aki utána rögtön föl is szállt a buszra. A képen éppen a székház kapuját tárom ki a kisasszony előtt. Fölötte vastag betűs szalagcím. Ürült Youtube-Hitler: Ki a titokzatos nő az oldalán? Kisurrannak egy oldalajtón, lopva körülnéznek: A náci „komikus” és a titokzatos szépség. A férfi,

aki mind a mai napig egész Németország elől elhallgatja a valódi nevét, és aki a tévében uszít a külföldiek ellen, az erény önjelölt apostola kétes és ízléstelen afférba kezdett. Ki a titokzatos nö, aki vele udvarokat magának? A BILD körülnézett a háza táján: Az ismeretlen nö neve Vera K. 24 éves, irodai dolgozó. Bizarr ízlésű, kedveli a fekete ruhákat és a bőr kiegészítőket. Különböző internetes fórumokon „Vulcanial/”felhasználó-néven feketemisékről és darkzenéről informálódik. Az őrült és a fekete menyasszony – mire készül vajon a szörnyeteg páros? A BILD ígéri, hogy nem veszíti őket szem elöl! – Ez rokonság büntetőjogi felelősségre vonása – kommentáltam hidegen. – Márpedig Krömeier kisasszonnyal semmiféle rokonságban nem állok. A konferenciateremben ültünk Bellini őnagyságával, Sensenbrinkkel és Sawatzkival. És ki más, mint a nagy stratéga, Sensenbrink, a következő kérdést tette föl: – De ugye nincs semmi maguk között? A kis Krömeierrel? – Ne hülyéskedjen már – vetett rá lesújtó pillantást Bellini őnagysága. – Herr Hitler már énelőttem is kinyitotta az ajtót. Engem nem akar megkérdezni? – Biztosra kell mennünk – vont vállat Sensenbrink. – Biztosra menni? – szólt élesen Bellini őnagysága. – Miben? Egy percig sem vagyok hajlandó ezzel az undorító üggyel foglalkozni. Krömeier kisasszony azt csinál, amit akar, Herr Hitler azt csinál, amit akar. Nem az ötvenes években vagyunk. – De házasnak akkor sem kéne lennie – jelentette ki Sensenbrink –, legalábbis ha van valami közte és Krömeier között. – Még mindig nem érti – sóhajtott Bellini őnagysága, majd hozzám fordult. – És? Házas? – Az vagyok – bólintottam. – Hát ez csodálatos – jajveszékelt Sensenbrink. – Hadd találjam ki – hunyorgott Bellini őnagysága. – 1945 óta? Április? – Úgy van – bólintottam. – Csodálom, hogy még megjelent a sajtóközlemény. Akkoriban sajnálatos módon csak úgy nyüzsögtek a városban a bolsevikok. – Nem akarok fájdalmat okozni önnek – jelentkezett szólásra Sawatzki –, de úgy hiszem, teljes joggal mondhatjuk, hogy megözvegyült. – Mondhat bárki, amit akar, de ez a Sawatzki tűzharc közben is gyorsan, tisztán, megbízhatóan, pragmatikusan gondolkodott. – Nem tudom száz százalékig alátámasztani – vallottam be –, de én is hasonlóképpen értesültem. – Na, elégedett? – fordult Bellini őnagysága Sensenbrink felé. – A munkám velejárója, hogy föltegyem a kellemetlen kérdéseket is – felelte savanyúan Sensenbrink. – A kérdés most a következő: mit tegyünk? – foglalta össze Bellini őnagysága. – Kell-e egyáltalán tennünk valamit? – kérdezett vissza józanul Sawatzki. – Magának adok igazat, Sawatzki – szóltam –, pontosabban magának adnék igazat, ha csak rólam lenne szó. De ha nem teszek semmit, a környezetem is elszenvedi az engem ért sérelmeket. Lehet, hogy Herr Sensenbrinknek nem ártana – folytattam egy gúnyos oldalpillantás kíséretében –, de önökkel és a céggel nem tehetem meg, hogy tovább hallgatok. – Magunkkal és a céggel minden további nélkül megtenném, de a részvényeseinkkel nem – szólt Bellini őnagysága szárazon. – Vagyis: interjú, és nem mi szabjuk a feltételeket. Hanem ők. – Maga felel érte, hogy ne így hasson – szóltam, és mert éreztem, hogy Bellini őnagysága nehezen viseli, ha parancsolgatnak neki, gyorsan hozzátettem: – De ami az ügyet illeti, teljesen igaza van. Interjút adunk nekik. Mondjuk, az Adlonban. És ők fizetnek.

– Micsoda ötletei vannak – gúnyolódott Sensenbrink –, ebben a helyzetben aligha fogunk tudni kiharcolni magának honoráriumot. – Ez elvi kérdés – mondtam. – Én sem gondolom, hogy ilyen szennylapokra kell költeni a népvagyont. Ha kifizetik a kávémat, az nekem elég. – És mikor? – kérdezte Sawatzki. – Minél előbb – felelt helyettem Bellini őnagysága, és én egyetértettem vele. – Mondjuk holnap. Akkor talán egy napra békén hagynak minket. Egyetértően bólintottam. – Közben megerősíthetnénk a saját iniciatívánkat, ami a sajtómunkát illeti. – Mire gondol? – Nem engedhetjük át a híradásokat a politikai ellenfélnek. Ez még egyszer nem fordulhat elő. Saját újságot kell kiadnunk. – Mit, a Völkischer Beobachtert? – kezdett megint gúnyolódni Sensenbrink. – Produkciós cég vagyunk, nem pedig lapkiadó! – Nem kell, hogy újság legyen – szólt közbe Sawatzki –, Herr Hitler erőssége úgyis a mozgóképes megjelenés. A videók adva vannak, miért nem töltjük fel őket egy saját weboldalra? – Az összes eddigi fellépést HD-minőségben, hogy legyen valami értéktöbblet a Youtubefeltöltésekkel szemben – fűzte tovább a gondolatmenetet Bellini őnagysága. – És így lenne egy felületünk, ahol az esetleges külön közleményeket el tudjuk helyezni. Vagy a saját szempontú megközelítésünket. Jól hangzik. Intézkedjen, hogy az online részleg mutasson néhány tervet. Ezzel zártuk az értekezletet. Kifelé menet fényt láttam kiszűrődni az irodám ajtaján. Gondoltam, lekapcsolom a villanyt. Amíg a Birodalom teljesen át nem áll a megújuló energiaforrásokra, vétek pazarolni a drága fosszilis anyagot. Most eszünkbe sem jut, aztán harminc év múlva jammerolhatunk, ha a tank elakad el-Alamein határában, mert pont az az egy deci üzemanyag hiányzott a végső győzelemhez. Benyitottam az ajtón, és megláttam Krömeier kisasszonyt. Mozdulatlanul ült az íróasztalánál. Csak ekkor jöttem rá, hogy aznap még nem is érdeklődtem a hogyléte felől. Korábban Traudl Junge volt az, aki minden születésnapra, gyászesetre, személyes telefonhívásra felhívta a figyelmemet. Most pedig Krömeier kisasszony. Ezúttal természetesen ez elmaradt. Döbbenten meredt az íróasztal lapjára. Azután felnézett rám. – Tudja maga, milyen íméleket kapok? – szegezte nekem a kérdést falfehér arccal. Szegény, gyámoltalan teremtés. Mélyen megindított. – Szívből sajnálom, Krömeier kisasszony – szóltam. – Nekem könnyű az ilyet elviselni, megszoktam, hogy ellenséges közegben is állom a sarat, ha a német jövő a tét. Minden felelősséget magamra vállalok. Megbocsáthatatlan, ha a politikai ellenfél helyettem az ártatlan alkalmazottat akarja ellehetetleníteni! – Magához ennek semmi köze – rázta a fejét a kisasszony. – A Bild így működik. Egyszer kell csak felbukkanni egy ilyen cicis újságban, és szabad préda vagy. Sorba’ kapom itt a fotókat mindenféle farkakról, meg gusztustalan üzeneteket, hogy mi mindent csinálnának velem. Három szó után abba is hagyom az olvasást. Hét éve vagyok Vulcania17, ennek most annyi. A név fertőzött, úgyhogy – borúsan nyomott meg egy billentyűt –, kész, ennyi, már történelem. Kellemetlen érzés, ha az ember nem tud dönteni. Ha Blondi még élt volna, legalább megsimogathattam volna a fejét. Egy állat, különösképpen egy kutya képes rá, hogy enyhítsen az ilyen és ehhez hasonló pillanatok feszültségén. – És nem csak az interneten – folytatta elrévedve. – Az interneten legalább el tudom olvasni, mit gondolnak az emberek. De az utcán, ott nem. Ott csak sejtem, és inkább nem akarom sejteni, mit

gondolnak. – Szívni kezdte az orrát, de továbbra sem mozdult. – Előre kellett volna figyelmeztetnem magát – szóltam pillanatnyi csönd után. – De alábecsültem az ellenséget. Rendkívül sajnálom, hogy az én hibámért magának kellett megfizetnie. Senki nem tudja jobban nálam, hogy Németország jövőjéért áldozatokat kell hozni. – Nem tudná abbahagyni legalább két percre? – vágott közbe Krömeier kisasszony látható ingerültséggel. – Haggyon má’ ezzel a Németország jövőjével! Ez most igazi! Nem vicc! Nem a tévében vagyunk! Ez az életem, és épp most teszik tönkre ezek a szemetek! Leültem az íróasztalával szemközti székre. – Nem tudom abbahagyni két percre – közöltem komoly hangon. – És nem is akarom. Utolsó erőmig védelmezni fogom azt, amit helyesnek tartok. A gondviselés helyezett ide, és itt is fogok állni, Németországért, az utolsó töltényig. Persze maga most azt mondhatja: nem lenne legalább két percre kicsit engedékenyebb, Herr Hitler? Békeidőben még hajlanék is rá – a maga kedvéért, Krömeier kisasszony! De nem akarom. Megmondom magának, hogy miért nem. És biztos vagyok benne, hogy ha megérti, nem kíván tőlem többé ilyet. Kérdőn nézett rám. – Ha engedményt teszek, nem maga miatt teszem, hanem végső soron azért, mert ez a szennylap rákényszerít. Ezt akarja? Akarja, hogy azt tegyem, amit ez az újság kíván tőlem? Krömeier kisasszony a fejét rázta. Először lassan, aztán egyre határozottabban. – Büszke vagyok magára – jelentettem ki. – Mégis van közöttünk egy különbség. Amit magamtól megkívánok, azt nem kívánhatom meg mindenkitől. Krömeier kisasszony, tökéletesen megértem, ha felfüggeszti a szolgálatomban végzett munkáját. A Flashlight cég egészen biztosan el tudja helyezni másutt, ahol nincs kitéve efféle kellemetlenségeknek. Krömeier kisasszony szipogott. Azután kihúzta magát ültében, és határozott hangon így szólt: – Egy nagy lóizét fogok felfüggeszteni! Mein Führer!

XXI. Az első, amit megpillantottam, hatalmas gót betűs felirat volt: Hon-lap. Azonnal a telefonért nyúltam, és felhívtam Sawatzkit. – Na? Látta? – kérdezte izgatottam. És a választ meg se várva ujjongani kezdett. – Jó lett, mi? – Hon-lap? – kérdeztem fagyosan. – Ez meg mit jelentsen? Sawatzki elnémult. – Hát mégse hívhatjuk úgy az oldalát, hogy Homepage. – Csakugyan? És miért nem? – A Führer nem fog idegen szavakkal. Energikusan ráztam a fejem. – Sawatzki, Sawatzki, ugyan mit tud maga a Führerről? Rosszabbat el se tudok képzelni, mint ez a görcsös németkedés. Ne tévessze össze a fajtisztaságot a szellemi leépüléssel! Ami homepage, az homepage, ne tegye magát nevetségessé! A tankot se hívjuk lánctalpas harci járműnek csak azért, mert az angolok találták fel... – Homepage – állította át gondolatai vágányát Sawatzki. – Jól van. Intézkedem. Amúgy hogy tetszik? – Még nem jutottam tovább – feleltem, és kíváncsian tologattam az egérkészüléket az asztalon. Hallottam, ahogy Sawatzki a billentyűket ütögeti a vonal túlsó végén. Váratlanul nagy Homepage felirat jelent meg a képernyőmön. – Hm – elégedetlenkedett Sawatzki. – Így viszont semmi értelme. Miért írnánk gót betűkkel azt, hogy homepage? – Ne bonyolítsa túl a dolgokat – feddtem meg a fiatalembert. – Csináljon belőle egyszerűen A Führer főhadiszállását. – Nem maga mondja mindig, hogy jelenleg még nem a Wehrmacht legfőbb hadura? – vitatkozott Sawatzki szinte gúnyos hangon. – Jól megjegyezte – dicsértem meg. – De ez itt szimbolikus. Mint az elektronikus postacímem esetében. Elvégre Új Birodalmi Kancellária sem vagyok. – Azzal letettem, hogy nyugodtan fölfedezhessem saját internecces oldalamat. A képernyőn keresztben végigfutó szegélyre kellett mutatni az egérkészülékkel, s az így kinyíló újabb szövegablakokban további alegységeket lehetett megtekinteni. Az egyiknek a címe „Legújabb hírek” volt, ide szánta az oldal tervezője az újdonságokat. Momentán üres volt a keret. Azután következett a „Hét eseményei”, ahol a látogató eddigi szerepléseim kisfilmjeit nézhette végig. Azután részletes életrajzom következett. Az 1945-től 2011-ig terjedő időszakhoz csak ennyit írtak: „tűzszünet”. Ez Sawatzki javaslata volt. Nekem először nem tetszett, de magam sem tudtam volna jobb vagy pontosabb információval szolgálni arról az időszakról, ezért végül beleegyeztem. Volt még egy „Kérdezze a Führert!” alegység, amely arra szolgált, hogy a követőimmel közvetlenül kommunikálhassak. Kíváncsi voltam, érkezett-e már kérdés. És valóban, egy úr a következőt írta: Tisztelt Herr Hitler, érdeklődéssel olvastam koncepcióját a fajok értékkülönbségeiről. Én régóta tenyésztek kutyákat, és most aggódom, nem tenyésztek-e alacsonyrendű fajt. Kérdésem tehát: melyik a világ legrosszabb és melyik a legjobb kutyafajtája? Melyik a zsidó a kutyafajták között? Helmut Bertzel, Offenburg

Ez tetszett. Jó és érdekes felvetés! Az utóbbi időben annyi katonai jellegű kérdést kaptam, hogy nekem is elegem lett belőlük. Ráadásul a katonai témák kevéssé szórakoztatóak, ha közben csupa rossz hír érkezik a frontokról. A háború első éveiben a legkülönbözőbb témákról lehetett beszélgetni az asztalnál, a végén igencsak hiányoltam ezt. A kutyás kérdés pedig felidézte bennem azoknak a derűs, érdekes beszélgetéseknek az emlékét. Azonnal elővettem csodatelefonomat, még a diktafon funkciót is megtaláltam rajta, annyira erős késztetést éreztem, hogy válaszoljak. „Kedves Herr Bertzel, a kutyatenyésztésről elmondhatjuk, hogy eredményeit tekintve messze előrébb tart, mint az ember nemesítése.” Elgondolkodtam rajta, vajon írjak-e neki szűkszavú választ, de azután puszta szeszélyből úgy döntöttem, alaposabban végiggondolom a témát, Führerhez méltó körültekintéssel feldolgozom, és valamivel nagyobb lélegzetű választ adok, hogy a területet teljes egészében áttekintsem. De hol kezdjem? „Vannak kutyák, amelyek annyira okosak, hogy az már ijesztő”, írtam tűnődve. Aztán egyre jobban belejöttem. „Ezért a kutyatenyésztés érdekes párhuzama annak, hol lehetne tartani az emberrel. Ugyanakkor azt is lemérhetjük rajta, hová vezet a gátlástalan fajkeresztezés, mert éppen a kutya az az állat, amely válogatás nélkül bármely más kutyával párosodik. Ennek következményeit főképpen DélEurópában figyelhetjük meg, ahol csak úgy nyüzsögnek az elvadult, elhanyagolt korcsok. Ahol azonban erős kézzel tartunk rendet, ott tiszta fajták fejlődnek ki, és mindegyik a tökéletesség irányában nemesedik. Világosan le kell szögeznünk, hogy sokkal több elit kutya van, mint elit ember. Ha kitartunk, az elmúlt század 40-es éveinek közepétől kezdve a német nép le tudta volna dolgozni ezt a hátrányt.” Kis időre elhallgattam, mérlegeltem, vajon nem bántom-e meg ezzel néptársaim túlnyomó részét. Másfelől a megjegyzés valójában csak a legidősebb generációra nézve lehetett sértő, és nekik is szántam! Ami meg az ifjabbakat illeti, jó, ha tudják, milyen követelményeket támasztok velük szemben. „A kutya tenyésztése és fajának tökéletesítése természetesen nincsen ugyanazon törvények alá vetve, mint az emberé. A kutya fölött az ember uralkodik, az ember ellenőrzi a kutya táplálkozását és szaporodását, ennélfogva a kutyának sosem lesznek élettérproblémái. Éppen ezért a tenyésztés céljai sem a jövőbeli világuralomra irányulnak. Ebből pedig az következik, hogy a kérdés, miszerint hogyan néznének ki a kutyák, ha évmilliók óta a világuralomért kellene harcolniuk, a színtiszta spekuláció birodalmába tartozik. Nagyobbak lennének a fogaik, ez bizonyos. És fegyvereik is lennének. Több mint valószínűnek tartom, hogy ma már egyszerűbb szerkezetek kezelésére is képesek lennének, úgymint bunkó, parittya, esetleg íj és nyíl.” Ismét szünetet tartottam. Elképzelhető-e, hogy ezek a felsőbbrendű kutyák primitívebb lőfegyverrel is tudnának bánni? Nem, ez valószínűtlen. „Ettől eltekintve a kutyák közötti faji különbségek hasonlóak az emberek közöttiekhez. Ennyiben jogos tehát a kérdés, vajon ismeretes-e a zsidó a kutyák világában, vagyis hogy létezik-e zsidó kutya. Válaszom: természetesen létezik zsidó kutya.” Ehhez a ponthoz érve már szinte lelki füleimmel hallottam, mire fognak gondolni az olvasók százezrei. Ezt megelőzendő így folytattam: „De nem a róka az, ahogyan sokan gondolják. A róka soha nem lehet kutya, a kutya nem lehet róka, következésképpen a róka nem is lehet zsidó kutya. Ha már a róka került szóba, a rókák között a zsidó rókát kellene azonosítani. Én leginkább a lapátfülű rókában vélem fölfedezni ezt a fajtát, mert már a neve is bizonyos tipikusan zsidó jellegre utal.” Éreztem, hogy alaposan belelovalltam magam. – Lapátfülű róka! Micsoda pimaszság! – Azután: – Krömeier kiasszony! Kérem a lapátfülű rókát és

a pimaszságot törölni. – Ez volt a baj ezzel a csodatelefonnal. Biztosan lehetett vele törölni is, de csak nem sikerült megtalálnom a megfelelő gombot. „Vagyis megállapíthatjuk – folytattam –, hogy a zsidó kutyát a kutyák között kell keresnünk. Eljárásunk kézenfekvő: olyan kutyát kell keresnünk, amely talpnyaló, hízelkedő, és amely bárkit bármikor képes aljasul hátba támadni. A tacskó! Már hallom is sok, főként müncheni kutyatulajdonos kérdését: hogy lehet az? Hát nem a tacskó a legnémetebb kutyafajta? A válasz: nem. A legnémetebb kutya a német juhász. Utána németség-arányt tekintve csökkenő sorrendben a dog, a dobermann, a berni pásztor (berni! Csakis Német-Svájc területéről!), a rottweiler, a schnauzerek, a münsterlandi vizsla, és. na jó, legyen a Wilhelm Busch által előszeretettel emlegetett spitz. Németidegen kutyák ezzel szemben – és itt most eltekintek az eleve idegen fajú, betelepített kutyáktól, mint a terrier, a basset és a weimari vizsla (nomen est omen!) – a hiú spániel, a trotli mopsz, és általában az összes degenerált öleb.” Kikapcsoltam, aztán gyorsan vissza is kapcsoltam: „És a sok gebe agár!” Gondolkodtam, nem hagytam-e ki valami lényegeset, de semmi nem jutott az eszembe. Nagyon jó. Már kedvet kaptam a következő kérdéshez. Sajnos még egy sem érkezett. Továbbtoltam az egérkészüléket az utolsó alegységhez: „Obersalzberg – Vendégségben a Führernél”. Leginkább egy szálloda vendégkönyvére hasonlított. Ide már több üzenet is érkezett. Nem mindegyiket értettem. A komoly közlésekkel nem volt gondom: „Le a kalappal az egyenes beszéd előtt”, vagy: „Minden adást megnézek. Végre valaki megtöri az elrothadt struktúrát.” Ez utóbbi láthatóan erősen foglalkoztatta a közvéleményt, több ízben is találkoztam a rothadt struktúrák meglétével, illetve ezek megtörésének szükségességével; valaki, feltehetően amatőr építész „Stukatúráról” beszélt, egy fémipari szakértő „elrozsdásodott stuktúráról”, de végső soron világos volt, mire céloznak. És az is természetes, hogy a német embernek sok minden fontosabb, mint a helyesírás, amely amúgy is közeli rokona a bürokratikus szőrszálhasogatásnak. Szintén örömteli volt a „Führer rulez” közlemény. Arra engedett következtetni, hogy időközben Franciaországban is követőkre találtam, hacsak nem gépelési hibával álltam szemben, tudniillik olyanra is bukkantam, hogy „Fuehrer RULZ!” – elképzelhető, hogy egy bizonyos Herr Rulz az én kontómra próbált népszerűségre szert tenni. Többször is találkoztam az egyszerű „Csak így tovább!” biztatással, valamint ezzel: „Führer for President”. Már éppen be akartam fejezni a látogatást az oldalon, amikor az üzenetek listájának alján körülbelül fél tucatszor találtam meg ugyanazt az üzenetet valakitől, aki „Vér és becsület” néven iratkozott fel az oldalamra. Meglepő módon a közlemény erősen kritikus volt: „Elég a hazugságból, török zsidó!” Fejcsóválva hívtam fel Sawatzkit, hogy valaki távolítsa el az oldalamról ezt a zagyvaságot. Mi fán teremhet a török zsidó? Megígérte, hogy intézkedik, és azt mondta, töltsem be még egyszer az oldalt. A Führer főhadiszállása – ez állt a tetején. Nagyon jól nézett ki.

XXII. Nehéz a sajtóval, ha nincs a zsebünkben. Nemcsak a politikusnak nehéz, aki amúgy is arra tette föl az életét, hogy megmentsen egy népet, nem. Teljességgel felfoghatatlan, hogyan tehetik ki ilyesminek a német embereket. Vegyük például a gazdasági témájú anyagokat. Mindennap másik „szakértő” mondja meg, mi lenne a teendő, hogy aztán másnap jöjjön egy másik, még nagyobb „szakember”, és megmondja, miért mondott szamárságot az előző, és hogy következésképpen pont az ellenkező irányú cselekvés a helyes. Ez megint tipikusan zsidó, ráadásul nyilvánvalóan zsidók nélkül is működő elv, amelynek egyetlen értelme a lehető legnagyobb káosz elterjesztése annak érdekében, hogy az emberek az igazságra szomjúhozva még több és több újságot vegyenek, még több televízióadást megtekintsenek. A gazdasági rovatok korábban a kutyát sem érdekelték, manapság szinte kötelező figyelemmel kísérni őket, csak azért, hogy a gazdasági terrorizmus annál jobban megfélemlítse az egyszerű népet. Vegyél részvényt, add el a részvényt, vegyél aranyat, vegyél fel kölcsönt, invesztálj ingatlanba. A hétköznapi ember kénytelen mellékfoglalkozásként pénzügyi szakértőként tevékenykedni, ami végső soron mindössze annyit jelent, hogy belehajszolják egy szerencsejátékba, a tét pedig a verítékes munkával megszerzett pénze. Ez tűrhetetlen. Az átlagember dolga, hogy tisztességes munkája után adózzon, a felelősségteljes államé pedig, hogy ellenszolgáltatásképpen levegye a pénz gondját a válláról! Ez a legkevesebb, ami elvárható, különösen egy olyan kormánytól, amely nevetséges megfontolások alapján (nincs saját atombombája és hasonló kifogások) makacsul megtagadja a polgáraitól, hogy ingyen termőföldet biztosítson nekik az orosz síkságon. A hülyeség csúcsa természetesen az, hogy a politika engedi a pánikkeltést a sajtóban: ebben a káoszban a saját tanácstalanságuk még ostobábbnak hat, pedig amúgy is eléggé ostoba; és minél erősebb az aggodalom, minél nagyobb a pánik, annál tanácstalanabbul lézeng a sok politikai marionettbábu a közélet színpadán. Nekem ez persze jól jön, így a nép legalább napról napra élesebben látja, mennyi amatőr ágál felelős pozícióban. Csak az a megdöbbentő, hogy még mindig nem vonult fáklyával és vasvillával a kezében a Bundestag nevű kávéház elé, hogy a bent fecsegőket e szavakkal citálja felséges színe elé: „Mit műveltek a pénzünkkel???” De mit tegyünk, a német nem forradalmár. Nem veszíthetem szem elől, hogy a történelem legértelmesebb és legjogosabb forradalma, az 1933-as is választások útján győzött. Mintaszerű forradalom volt, hogy úgy mondjam. Egyet mondhatok: ezúttal is megteszem, ami tőlem telik. Sawatzkit is magammal akartam vinni az Adlonba. Nem mintha kolosszális ötleteket vártam volna tőle, de úgy gondoltam, méltó hozzám, ha kísérővel jelenek meg, és az sem árt, ha esetleges későbbi vitákra okot adó kijelentéseknek van egy tanúja – hangsúlyozom: egy tanúja, de Sensenbrink is szükségét érezte, hogy velem jöjjön. Nem hiszem, hogy Sensenbrink komolyan azt hitte, közbe tudna avatkozni, inkább felügyelni akart engem az interjú során. Bizton állíthatom: Sensenbrink azon alacsonyabb rendű cégvezetők közé tartozik, akik azt hiszik, minden csak akkor működik, ha ők valamilyen formában részt vesznek benne. Nem győzöm hangsúlyozni ennek veszélyességét: százvagy kétszáz évente legföljebb egyszer történik meg, hogy valaki tényleg egyetemes zseni, és számos teendője mellett még a komplett keleti front fölötti parancsnokságot is kénytelen átvenni, különben minden elveszik – de az esetek túlnyomó többségében ezek a minden lében kanál, „nélkülözhetetlen” vezetők nagyon is nélkülözhetők és haszontalanok, és ez a szerencsésebbik eset. Igen gyakran előfordul, hogy még komoly károkat is okoznak. Egyszerű öltönyt választottam. Nem mintha szégyelltem volna az egyenruhát vagy ilyesmi, de az a véleményem, hogy az ember – főleg kompromisszumot nem tűrő nézetek hangoztatójaként –

alkalomadtán a legjobban teszi, ha hangsúlyozottan polgári külsőt ölt. Az 1936-os olimpiát teljes egészében ennek a mottónak a jegyében bonyolítottuk le, és amennyire erről sikerült tájékozódnom, azt a lehengerlő propagandasikert csak nemrégiben, Pekingben sikerült jó, mi több, kiváló eredménnyel kopírozni. Bekísértek bennünket az adventi dekorációval felékesített hotel egyik konferenciatermébe. És bár igyekeztem, hogy néhány perc késéssel érkezzünk, mégis mi voltunk ott elsőként a teremben. Ez kissé bosszantott, mert lehetett a sajtó alattomos stratégiája, de véletlen is. Nem sokkal később újra nyílt az ajtó. Kosztümös szőke hölgy lépett be, és felém közeledett. Mellette hájas fényképész, mesterségének megfelelően elhanyagolt öltözékben, aki engedélyem nélkül, azonnal csattogtatni kezdte a masináját. Mielőtt akár Sawatzki, akár Sensenbrink arra az esetlenségre vetemedett volna, hogy fölényeskedő modorban bemutasson bennünket egymásnak, előreléptem, tányérsapkámat a hónom alá vettem, és egy „Jó napot”-tal kezet nyújtottam a hölgynek. – Örvendek – viszonozta a köszönést hűvösen, de nem barátságtalanul. – Ute Kassler vagyok a Bildtől. – Részemről a szerencse – szóltam. – Már sokat olvastam magától. – Igazából a német köszöntést vártam volna – jegyezte meg. – Akkor én jobban ismerem magát, mint maga engem – feleltem csevegő modorban, és az asztalhoz készített karosszékekhez kísértem. – Én magától nem vártam a német köszöntést. És melyikünk várakozása teljesült? Leült, kézitáskáját gondosan elhelyezte az egyik üres széken. Ez a matatás a retiküllel, ahogy hosszan rendezgetik leüléskor, mint a poggyászt a csomagtartóban, nos, úgy tűnik, ez már soha nem fog változni. – Milyen jó, hogy végre időt szakított ránk – kezdte a hölgy. – Nem mondhatja, hogy más újságoknak hamarabb nyilatkoztam volna – feleltem –, és végső soron önök voltak azok, akik a legtöbbet. hm. fáradoztak miattam. – Mert magáról mindig van mit írni – nevetett a nő. – Ki ez a két úr? – Ő Herr Sensenbrink a Flashlighttól. Ő pedig Herr Sawatzki, szintén a Flashlighttól. Kiváló férfiú! – Szemem sarkából láttam, hogy felragyog Sawatzki képe, részben a dicséret miatt, részben mert felhívtam rá a mutatós riporter hölgy figyelmét. Sensenbrink arckifejezését egyszerre lehetett fontoskodónak és tanácstalannak értelmezni. – Tehát két testőrt is hozott magával? – mosolygott a hölgy. – Ennyire veszélyesnek látszom? – Nem – feleltem –, csak én tűnhetnék túlságosan ártalmatlannak a két úr nélkül. A hölgy nevetett. Én is nevettem. Micsoda groteszk ostobaság. A mondatnak az első betűtől az utolsóig semmi értelme nem volt. De bevallom, kissé alábecsültem a fiatal szőke hölgyet, és ebben a pillanatban még azt hittem, derűs kis csevegéssel el tudom intézni. Elővette a táskájából a telefonját, megmutatta nekem, és azt kérdezte: – Ugye nincs kifogása ellene, hogy fölvegyem a beszélgetést? – Éppoly kevéssé, mint magának – egyeztem bele, elővettem a saját telefonomat, és Sawatzki kezébe nyomtam. Fogalmam sem volt, hogyan lehet vele beszélgetést fölvenni. Sawatzkinak volt lélekjelenléte, úgy tett, mintha ő tudná. Úgy határoztam, adandó alkalommal újra megdicsérem. Egy pincér lépett az asztalhoz, és megkérdezte, mit kívánunk inni. Rendeltünk. A pincér eltűnt. – És? – fordultam a hölgy felé. – Mit szeretne megtudni tőlem? – Mi a helyzet a nevével? – Hitler, Adolf – válaszoltam, és már ez a rövid felelet is elég volt hozzá, hogy Sensenbrink homlokán megjelenjenek az első izzadságcseppek. Egy kívülálló azt hihette volna, kissé elkéstem a

bemutatkozással. – Természetesen a valódi nevére gondoltam – mondta a hölgy mindentudó mosollyal. – Kedves kisasszony – szóltam, és nevetve előredőltem –, mint arról nyilván olvasott, már nagyon régen elhatároztam, hogy politikus leszek. Miféle ostoba politikus az, aki álnéven mutatkozik be a népének? Hogyan lehet az ilyenre szavazni? Bosszús ráncok jelentek meg a hölgy homlokán. – Hát ez az. Akkor miért nem árulja el a német népnek az igazi nevét? – De hiszen éppen ezt teszem – sóhajtottam. Fárasztó beszélgetésnek ígérkezett. Ráadásul előző este az N24-en késő éjszakáig a csodafegyvereimről szóló dokumentumfilmet néztem. Végeérhetetlen locsogás volt, rendkívül szórakoztató marhaság, körülbelül azzal a konklúzióval, hogy ezek közül a fegyverek közül egyetlenegy is a mi javunkra dönthette volna el a háborút, ha én nem rontom el mindig az utolsó pillanatban. Bámulatos, hogy ezek a történelemre specializálódott fantaszták csöppet sem zavartatják magukat a tényektől, és hetet-havat összehordanak. Az ember szinte megrémül a gondolatra, hogy mindaz, amit tudunk Nagy Károlyról, I. Ottóról vagy Arminiusról, szigorú értelemben véve csupán néhány hivatástudattal megvert történész agyszüleménye. – Megmutatná akkor az útlevelét? – tette föl a váratlan kérdést a hölgy. – Vagy a személyi igazolványát? Szemem sarkából láttam, hogy Sensenbrink közbe akar szólni. Tudtam, hogy abból semmi jó nem sülne ki. Az ember sosem tudhatja, mikor és miért kezdenek beszélni az effélék, gyakran csak azért szólalnak meg, mert észreveszik, hogy még nem szólaltak meg, vagy mert attól tartanak, ha tovább hallgatnak, jelentéktelennek gondolják őket. Ezt minden eszközzel meg kellett akadályoznom. – Minden beszélgetőpartnerétől megkívánja, hogy felmutassa a papírjait? – kérdeztem vissza. – Csak azoktól, akik Adolf Hitlernek adják ki magukat. – És hányan vannak? – Szerencsére ön az első. – Maga fiatal, és talán rosszul van informálva – folytattam –, de én világéletemben tiltakoztam az ellen, hogy különleges bánásmódban részesítsenek. Ezen most sem kívánok változtatni. Én is a gulyáságyúból eszem, mint bármelyik katona. A hölgy rövid ideig hallgatott, látszott, hogy máshol keres fogást rajtam. – Rendkívül megosztó, ahogy a műsorában beszél. – Az igazságról beszélek – közöltem. – Azt mondom, amit az egyszerű ember érez. Azt, amit ő mondana, ha az én helyemben lenne. – Maga náci? Ez kissé felbosszantott. – Micsoda kérdés? Természetesen! Hátradőlt. Valószínűleg nem szokott hozzá, hogy olyasvalakivel készítsen interjút, aki nem szégyell egyenesen beszélni. Sawatzki figyelemre méltóan nyugodtan viselkedett, főleg Sensenbrinkhez képest, aki már kínosan izzadt. – Igaz, hogy maga Adolf Hitler csodálója? – Csak reggel, ha a tükörbe nézek – tréfálkoztam, de türelmetlenül félbeszakított. – Jó, akkor precízebben fogalmazok: csodálja Adolf Hitler teljesítményét? – Maga csodálja Ute Kassler teljesítményét? – Így nem sokra megyünk – szólt a hölgy, már szinte magából kikelve. – Én mégsem vagyok halott! – Lehet, hogy sajnálatosnak találja – mondtam –, de én sem vagyok az. Összepréselte az ajkát. Visszatért a pincér, elénk tette az italokat. Frau Kassler belekortyolt a

kávéjába. Azután új csellel próbálkozott. – Tagadja a nácik tetteit? – Mi sem áll távolabb tőlem. Mi több, én vagyok az első, aki fáradhatatlanul emlegeti őket! A szőkeség már szabályosan forgatta a szemét. – De elítéli, nem? – Nem vagyok olyan ostoba! Sem olyan skizofrén, mint a parlamenti képviselőink – kacsintottam. – Ez a jó a Führer államában. Nemcsak előtte és közben lehet tudni, ki a felelős mindazért, ami történik, hanem utólag is. – A hatmillió zsidó haláláért is? – Főleg azért! Persze én nem számoltam. Az öröm szikrája villant fel a szemében, de ki is hunyt, amikor így folytattam: – De ez mind ismert tény! Ha jól tudom, még a győztes hatalmak sajtója sem vitatja el tőlem az érdemet, hogy kiirtottam ezt a parazita fajt a föld színéről. Villámlott a szeme. – Ma pedig ezzel viccel a tévében. – Nem tudok róla – komolyodtam el. – A zsidótéma nem vicces. Mélyet sóhajtott, megint hátradőlt. Nagyot kortyolt a kávéjából, majd új lendületet vett. – Mit csinál két adás között? Milyen a magánélete? – Sokat olvasok – feleltem. – Az internecc számos szempontból igen örömteli találmány. És szívesen rajzolok. – Hadd találgassak – szólt közbe a hölgy. – Épületeket, hidakat és hasonlókat. – Persze. Szenvedélyem az építészet... – Erről is hallottam már – sóhajtott. – Nürnbergben még áll néhány épület, amiket maga tervezett. – Még mindig? Jaj, de jó – feleltem őszinte örömmel. – Igazság szerint, bár én is hozzátettem a magamét, az érdem természetesen főként Albert Speer úré. – Hagyjuk abba – jelentette ki a riporternő fagyosan –, ebből így nem lesz semmi. Nemigen látom magában a hajlandóságot az együttműködésre. – Én sem emlékszem rá, hogy megállapodásunk erre vonatkozó titkos záradékot tartalmazott volna. A hölgy odaintette a pincért, a számlát kérte. Azután a fotográfushoz fordult. – Akarsz még fotózni? – A férfi a fejét rázta. A hölgy felállt, és csak ennyit mondott: – Hamarosan olvashatja. Én is fölálltam, Sawatzki és Sensenbrink követték a példámat. Az udvariasság mindenekfölött. Ez a szerencsétlen teremtés pedig nem tehet róla, hogy egy kifordult világban nevelkedett. – Rendkívül fogok örvendeni – feleltem. – Na, azt megnézném – szólt vissza a válla fölül már távozóban. Sensenbrink, Sawatzki és én visszaültünk a helyünkre. – Hát ez elég rövid interjú volt – jegyezte meg Sawatzki idegesen, és megtöltötte a csészéjét. – De ez nem ok arra, hogy itt hagyjuk ezt a remek kávét. Nagyon jó a kávéjuk. – Én nem vagyok biztos benne, hogy azt kapták, amit vártak – vélte Sensenbrink. – Úgyis azt írnak, amit akarnak – szóltam. – Nekem most az a lényeg, hogy hagyják békében Krömeier kisasszonyt. – Milyen állapotban van? – kérdezte aggodalmasan Sawatzki. – Mint a német polgári lakosság általában. Minél aljasabb az ellenséges légitámadás, annál fanatikusabb az ellenállás. Fantasztikus leányzó. Sawatzki bólintott, és egy pillanatra az a benyomásom támadt, hogy a szeme elfátyolosodik. De

persze lehet, hogy tévedtem.

XXIII. Az a baj ezekkel a parlamenti képviselőkkel, hogy egyszerűen semmit nem értettek meg. Miért háborúztam? Hát nem azért, mert szeretek háborúzni! Gyűlölök háborúzni. Ha még élne Bormann, akárki megkérdezhetné, ő rögtön alátámasztaná ezt az állítást. Szörnyű a háború, boldog örömmel átadtam volna a feladatot, ha akadt volna rá nálam jobb jelölt. Egyelőre, rövid távon nem kell foglalkoznom vele, de közép- és hosszú távon elkerülhetetlen lesz. Ki más intézné? Akad-e egyáltalán ember, aki hajlandó rá? Manapság, ha megkérdeznek egy képviselőt, csípőből azt fogja felelni, ma már nem szükséges háborúzni. Akkoriban is ugyanezt mondták, és akkoriban is ugyanolyan ostobaság volt, mint most. Azt ugye nem tagadhatja senki, hogy a Föld nem tágul. Ember viszont egyre több lakik rajta. És ha szűkössé válnak a természeti erőforrások, melyik faj fog hozzájutni ezekhez a forrásokhoz? A legszimpatikusabb? Nem, a legerősebb. És ezért tettem föl mindent arra az egy lapra, hogy erőssé tegyem a német fajt. És hogy keresztülhúzzam az orosz számítását, még mielőtt lerohanna minket. Akkor úgy gondoltam, az utolsó órában vagyunk. Az idő tájt már 2, 3 milliárd ember élt a világon. Kettő egész három tized milliárd! Azt ugye annak idején még senki nem tudhatta, hogy háromszor annyian is elférnek a bolygónkon. De – és most jön a lényeg: ebből a tényből tudni kell levonni a helyes következtetést. A helyes következtetés természetesen nem az, hogy ha most hétmilliárdan vagyunk, az egész háború hiábavaló volt. A helyes következtetés az, hogy ha már akkor igazam volt, most háromszorosan is igazam van. Egyszerű aritmetika, bármelyik harmadik osztályos elemista le tudja vezetni. A fentieket figyelembe véve visszatérésem is evidensnek látszik. Hiszen miért is él most hétmilliárd ember a világon? Mert a háború, amelyet kirobbantottam – hogy ezzel a divatos kifejezéssel éljek –, a fenntartható fejlődést szolgálta. Ha az a sok ember, akit elpusztított, szaporodhatott volna, már nyolcmilliárdnál tartanánk. És a többségük orosz lenne, már régen lerohanták volna az országunkat, learatták volna a gyümölcseinket, elhajtották volna a marháinkat, rabszolgává tették volna munkaképes férfilakosságunkat, a többit legyilkolták volna, ártatlan leányainkra pedig rátették volna a piszkos mancsukat. A gondviselés tehát azt a feladatot jelölte ki számomra, hogy lefaragjak a bolsevista feleslegből. Pályám új fejezete pedig arról szól, hogy küldetésemet méltóképpen befejezzem. A kényszerszünet arra kellett, hogy ne pazaroljam erőimet azokban az évtizedekben, amelyek során kibontakozhattak a háború következményei. Az egykori szövetségesek között feszültté vált a viszony, a Szovjetunió szétesett, az oroszok óriási területveszteséget szenvedtek el, és mi, németek kibékültünk legközelebbi szövetségesünkkel, Angliával, hogy később egyesült erővel folytathassuk a harcot. Máig nem értem, akkoriban mindez miért nem sikerült. Hány bombát kellett volna még ledobnunk a városaikra, míg felfogják, hogy a barátaink? Habár a legújabb adatokat elnézve nem egészen érthető, mire jó még Anglia, ezt a fáradt, lecsúszott szigetet világhatalomnak már régóta nem lehet nevezni. Jó, persze, nem kell minden kérdést rögtön megválaszolni. Ugyanakkor lassan eljön az utolsó pillanat, amikor még közbe lehet avatkozni. Ezért is döbbentett meg annyira az úgynevezett nemzeti erők állapota. Kezdetben azt hittem, többé-kevésbé magamra vagyok utalva. Pedig a sors tartogatott számomra néhány szövetségest. Ám éppen ez a szegénységi bizonyítvány: hónapok kellettek hozzá, mire egyáltalán eljutott hozzám a hír, hogy van valaki, aki elhivatottnak érzi magát arra, hogy folytassa az

NSDAP munkáját. Annyira felháborított ez a siralmas minőségű propaganda, hogy felhajtottam a Bronner nevű segédrendezőt meg egy operatőrt, és odautaztam Berlin-Köpenickbe, ahol NPD név alatt a legnagyobbnak számító nemzetiszocialista szervezet székhelye volt. Azt kell mondjam: a helyszínen szabályos okádhatnékom támadt. Elismerem, a müncheni Barna Ház sem volt monumentális, de legalább méltóságteljes és reprezentatív. Vagy ha a tőle kőhajításnyira épült Paul Troost-féle központi épületre gondolok: na, azért a házért én bármelyik pártba képes lettem volna belépni. De ez a behavazott bódé Köpenickben... Siralmas. A házikó úgy bújt meg fázósan két bérkaszárnya között, mint gyermekláb az atyai papucsban. Messziről látszott rajta, hogy nem tud felnőni a feladatához. Valami fafejnek ugyanis az a kolosszális ötlete támadt, hogy nevet adjon a kócerájnak, és nagy, ráadásul végtelenül ronda betűket csavarozzon fel a homlokzatra, amelyek a következő feliratot adták ki: „Carl Arthur Bühring-ház”. Mintha egy kiskacsás úszógumit a „Friedland hercege” felirattal látnának el. „Az NPD székháza” – állt a csengő fölötti táblán, de az a tábla meg olyan kicsi volt, hogy csakis gyávaságként lehetett értelmezni. Akár a weimari időkben: a népi gondolatot és a nemzeti ügyet ismét üresfejűek bandája becstelenítette meg, értéktelenítette el, tette nevetségessé. Tajtékozva nyomtam meg a csengőt, és mivel néhány másodpercig nem történt semmi, ököllel kezdtem verni az ajtót. Résnyire nyílt. – Mit óhajt? – dugta ki a fejét egy pattanásos, tenyérbe mászó ábrázatú kamasz. – Mit gondol, mit? – kérdeztem vissza hidegen. – Van forgatási engedélye? – Ez meg miféle nyafogás? – förmedtem rá. – Mióta bújik egy nemzeti mozgalom efféle ócska kifogások mögé?! – Energikusan benyitottam az ajtón. – Eredjen az utamból! Maga a német nép szégyene! Hol a feljebbvalója? – Én itt. Pillanat. Mindjárt hívok valakit. A siheder eltűnt, magunkra maradtunk egy fogadóhelyiség-félében. A házra ráfért volna egy alapos festés, hideg füst szaga érződött. Néhány szórólap hevert az asztalon a párt programjával meg idióta szlogenekkel. „Adj gázt!” – ez állt az egyiken, idézőjelben, mintha valójában nem kellene gázt adni. „Idegenek milliói – honfitársaink milliárdjaiból” – állt egy matricán. Hogy ki készítse a töltényeket és a gránátokat a csapatoknak, ki ássa meg a lövészárkokat, arra persze nem gondolnak. Az a siheder mindenesetre, akit láttam, lapáttal a kézben ugyanúgy használhatatlan lenne, mint a harcmezőn. Soha nem szégyelltem magam ennyire egy nacionalista párt miatt. Ha arra gondoltam, hogy mindezt fölveszi egy kamera, alaposan össze kellett szednem magam, nehogy a düh könnyeket csaljon a szemembe. Nem ezért a bandáért lövette szitává magát Ulrich Graf; nem azért vérzett el a müncheni rendőrséggel vívott tűzharcban Scheubner-Richter, hogy ezek a semmirekellők ebben a lerobbant bodegában meggyalázzák az emléküket. Hallottam, ahogy az irodahelyiségben tanácstalanul dadog a telefonba a pattanásos ifjonc. A kamera pedig mindent fölvett, ezt az egész rakás szerencsétlenséget, borzasztó, elkeserítő – világos volt, hogy nem megy másképpen, ezt az istállót alaposan ki kell ganéznom. Végül nem bírtam tovább, dühtől remegve beléptem az irodahelyiségbe. –.Én elküldtem volna, de valahogy. Úgy néz ki, mint Adolf Hitler, az egyenruha. Kitéptem a telefont a fattyú kezéből, és belekiabáltam: – Ki az a pancser, aki ezt a nyavalyás kócerájt vezeti? Az amúgy lomha Bronner bámulatos fürgeséggel szinte átugrotta az asztalt, és arcán leplezetlen örömmel megnyomott egy gombot a telefonon. A vonal túlsó végéről érkező hangot ettől kezdve valóban hallani lehetett a helyiségben egy kisebb hangszóró segítségével. – Ha megengedi. – kezdte a hangszóró.

– Hogy mit engedek meg, arról majd értesül! – torkoltam le. – Hogyhogy nincs egyetlen szolgálatos tiszt sem a központban? Hogyhogy ez a szemüveges kis kukac tartja egyedül az állásokat? Azonnal idejön és beszámol! Azonnal! – Ki beszél egyáltalán? – szólalt meg a hangszóró. – Maga az az őrült a Youtube-ról? Belátom, a közelmúlt bizonyos fejleményeit az utca embere alkalmasint nehezen érti meg. Itt azonban kétféle mércével kell mérni: aki nemzeti mozgalmat akar vezetni, annak tudnia kell reagálni a sors legváratlanabb fordulataira is. És ha a sors kopogtat az ajtón, nem lehet az az első kérdése, hogy: „Maga az az őrült a Youtube-ról?” – Feltételezem – válaszoltam –, hogy a könyvemet is olvasta. – Erről nem nyilatkozom – szólt a hangszóró. – Most pedig elhagyja a székházat, vagy kidobatom. Nevettem. – Én bevonultam Franciaországba. Bevonultam Lengyelországba. Bevonultam Hollandiába és Belgiumba. Oroszok százezreit kerítettem be, még mielőtt megmukkanhattak volna. Most pedig itt vagyok a maguk állítólagos székházában. És ha van még magában egy csipetnyi nemzeti érzés, akkor idejön, és számot ad róla, hogyan herdálja el a népi németség örökségét! – Ki fogom magát. – Szóval a Nagynémet Birodalom Führerét erőszakkal akarja eltávolíttatni innen? – kérdeztem nyugodt hangon. – De hát maga nem a Führer. Nem egészen érthető okokból Bronner ebben a pillanatban ökölbe szorította a kezét, szája pedig széles vigyorra húzódott. – Vagyis Hitler – akadt el a hangosbeszélő. – Maga nem Hitler. – Úgy – szóltam nyugodtan, rendkívül nyugodtan, annyira nyugodtan, hogy Bormann már osztogatta volna a rohamsisakokat. – Ha azonban – folytattam vérfagyasztó udvariassággal – mégis én volnék, akkor remélhetném azt a megtiszteltetést, hogy számíthatok a nemzetiszocialista mozgalom iránti feltétlen hűségére? – Én. – Azonnal kéretem a legmagasabb rangú illetékest. Azonnal! – Ő most nem tud. – Nekem van időm – szóltam közbe. – Valahányszor rápillantok a naptárra, újra és újra megállapítom, hogy bámulatosan sok időm van. – És letettem. A siheder zavarodottan bámult rám. – Ezt nem mondta komolyan, ugye? – kérdezte aggodalmasan az operatőr. – Hogyan, kérem? – Mer’ nekem nincs ám bámulatosan sok időm. Négykor lejár a munkaidőm. – Jól van, jól van – szólt közbe csitítóan Bronner –, legföljebb hozok erősítést. Kezd izgalmas lenni! – Táskájából elővette hordozható telefonkészülékét, és nekilátott a szervezésnek. Én leültem az egyik szabad székre. – Van itt valami olvasnivaló? – kérdeztem a sihedert. – Mindjárt. Mindjárt utánanézek, Herr. – Hitler a nevem – szóltam tárgyilagosan. – Nem azért mondom, de utoljára akkor volt ilyen fáradságos bemutatkoznom, amikor egy török üzemeltetésű tisztítószalonban jártam. Magának nincs véletlenül anatóliai rokonsága? – Nincs, csak. Szóval mi. – dadogta a siheder.

– Na jó. Nem jósolok nagy jövőt magának ebben a pártban! A siheder leforrázva ment a könyvespolchoz, de nem kereshette sokáig az olvasnivalómat, mert megszólalt a telefon. Fölvette, és olyan pózba vágta magát, amiről feltételezésem szerint azt hitte, vigyázzállás. – Igen – szólt bele a telefonba –, igenis, még itt van. – Azután felém fordult. – A szövetségi pártelnök szeretne önnel beszélni. – Nem megyek a telefonhoz. A telefonbeszélgetések ideje lejárt. Látni akarom azt az embert. Az izzadás nem tette vonzóbbá a tyúkmellű ifjonc küllemét. Az egyszer biztos, hogy egyetlen napot sem töltött a Hitlerjugend internátusában, de hadgyakorlaton sem járt, mi több, sportegyesületben sem. Épeszű ember számára egyszerűen érthetetlen, hogyhogy nem mustrálták ki a jelentkezésnél ezt a faji selejtet. A siheder belepöszögött valamit a telefonba, majd letette. – A szövetségi pártelnök úr kis türelmet kér – jelentette a fiúcska –, igyekszik minél gyorsabban ideérni. Ez itt a MyTV-nek készül, ugye? – Németországnak készül – javítottam ki. – Addig is megkínálhatom egy itallal? – Addig is leülhet – válaszoltam, és aggódva néztem rá. – Sportol maga? – Inkább nem szeretnék. – kezdett megint dadogni a szerencsétlen. – És a szövetségi pártelnök úr is bármelyik pillanatban. – Hagyja már abba ezt a nyavalygást – vágtam a szavába. – Gyors, mint az agár, szívós, mint a bőr, kemény, mint a Krupp-acél. Ismeri a mondást? Tétován bólintott. – Még nincs veszve minden – közöltem elnézően. – Tudom, fél megszólalni is. Elég, ha csak a fejét használja. Gyors, mint az agár, szívós, mint a bőr, kemény, mint a Krupp-acél – egyetért azzal, hogy ezek előnyös tulajdonságok egy olyan ember számára, aki magasabb célt követ? – Úgy mondanám, hogy nem ártanak – szólt óvatosan. – És? Maga gyors, mint az agár? Kemény, mint a Krupp-acél? – Én. – Nem. Nem az. Lassú, mint a csiga, törékeny, mint az aggastyán csontja, és puha, mint a vaj. Ahol maga van a frontvonalban, ott a hátországból menekíteni kell az asszonyokat és a gyerekeket. Mire legközelebb találkozunk, változtat a fizikai állapotán! Lelépni! A siheder birkaábrázattal távozott. – És szokjon le a dohányzásról – mennydörögtem utána. – Úgy bűzlik, mint az olcsó kötözött sonka! Kézbe vettem az egyik dilettáns brosúrát, de nem jutottam el odáig, hogy el is olvassam. – Már nem vagyunk egyedül – jegyezte meg Bronner, kipillantva az ablakon. – Hm? – kapta föl a fejét az operatőr. – Fogalmam sincs, ki adta le nekik a drótot, de az utca tele van tévésekkel. – Valószínűleg egy rendőr volt – vélte az operatőr. – Ezért is nem dobnak ki minket. Egy nácinak nem előnyös kamerák előtt kihajítani a Führert. – De ő nem is az – tűnődött el Bronner. – Jelenleg nem, Bronner – javítottam ki szigorúan. – Rövid távú célunk: egyesíteni a nemzeti mozgalmat és eltávolítani belőle a káros idiótákat. És itt – folytattam a siheder felé vetett oldalpillantással – a káros idióták tűzfészkében vagyunk. – Na, most jön valaki – tudósított Bronner. – Szerintem ő a főmufti. Valóban nyílt az ajtó, és egy puhány alak lépett be. – Hát ez remek – szólt levegő után kapkodva, és orrom alá dugta a hájas kezét. – A Herr Hitler.

Apfel vagyok, Holger Apfel. A Német Nemzetiszocialista Párt szövetségi elnöke. Nagy érdeklődéssel figyelem a műsorát. Gyors pillantással felmértem ezt a bizarr alakot. A szétbombázott Berlin sem nyújtott szomorúbb látványt. Úgy beszélt, mint akinek tele van a szája disznósajttal, és úgy is nézett ki. A felém nyújtott kezet figyelmen kívül hagyva így szóltam hozzá: – Nem tudna úgy üdvözölni, mint egy rendes német? Zavarodottan tekintett rám, mint a kutya, ha egyszerre két parancsot kap. – Üljön le – intettem. – Beszélnünk kell. Horkantva huppant le a velem szemközti székre. – Szóval maga képviseli itt a nemzeti ügyet. – Kénytelen vagyok – válaszolt félmosollyal. – Ön már jó ideje nem látja el ezt a feladatot. – Be kell osztanom az időmet – feleltem szűkszavúan. – A kérdés most az: mit tettek maguk az elmúlt időszakban? – Nem gondolom, hogy rejtegetnünk kell eddigi teljesítményünket – kezdett bele. – Már Mecklenburg-Elő-Pomerániában és Szászországban is képviseljük a németséget, bajtársaink pedig. – Kicsodák? – Bajtársaink. – Néptársaink. A bajtárs az az ember, akivel együtt voltunk a lövészárokban. Ebben a helyiségben, csekélységem kivételével, nem látok senkit, akire ez igaz lehetne. Vagy maga másképp látja? – Mi, nemzeti demokraták. – Nemzeti demokrácia?! – vágtam a szavába ismét gúnyosan. – Az meg mi fán terem? A nemzetiszocialista politika olyan demokráciafogalmat követel, amely nem alkalmas egy mozgalom névadására. És ha a Führert megválasztják, maguk még mindig úgy fognak mászkálni a világban, hogy a nevükben benne lesz a demokrácia?! Hogy lehet valaki ennyire ostoba? – Mi, nemzeti demokraták természetesen az Alaptörvény talaján állunk, és. – Szerintem maga nem volt az SS-ben – jegyeztem meg. – A könyvemet azért olvasta, ugye? Kissé elbizonytalanodva sandított rám, aztán így felelt: – Nos, az embernek minél szélesebb körben kell informálódnia, és noha az ön könyvéhez Németországban nem olyan könnyű hozzájutni. – Most meg hová akar kilyukadni? Azért akar elnézést kérni, mert olvasta a könyvemet? Vagy azért, mert nem olvasta? Vagy azért, mert nem értette? – Na most, ez már túl messzire vezetne, ki lehetne kapcsolni egy percre azt a kamerát? – Nem – szóltam hidegen. – Épp elég időt elfecsérelt. Maga egy szélhámos, maga az igaz nemzeti érzelmű németek forró hazaszeretetének hanyagul táplált tüzénél akarja sütögetni a pecsenyéjét, a maga lepcses szájából minden egyes szó évtizedekkel veti vissza a mozgalmat. Nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy bolsevik hazaárulókat rejteget ebben a házban. Megpróbált fölényes mosollyal hátradőlni a széken, de én nem szándékoztam lazítani a fogáson. – Hol van a maguk brosúráiban a faji gondolat? A német vér és a vértisztaság gondolata? – Nos, éppen nemrég nyilvánosan hangsúlyoztam, hogy Németország a németeké. – Németország! Ez a „Németország” egy törpeállam ahhoz az országhoz képest, amelyet én megalapítottam – közöltem –, és még a Nagynémet Birodalom is túlságosan kicsinek bizonyult a németség számára. Több kell nekünk, mint Németország. És hogyan szerezzük meg? – Mi, ööö. mi vitatjuk a. ööö, annak jogszerűségét, ahogyan a győztes hatalmak által kierőszakolt államhatárok. Akaratlanul is elnevettem magam, bevallom, inkább kínomban. Ez az alak még viccfigurának is

rossz volt. És ez a reménytelen hülye vezeti a legnagyobb német nacionalista pártot. Előrehajoltam, és csettintettem az ujjammal. – Tudja, mi ez? Kérdőn nézett rám. – Ennyi idő kell ahhoz, hogy kilépjünk a Népszövetségből. „Vitatjuk annak jogszerűségét, ahogyan a győztes hatalmak”, blablabla. Micsoda szánalmas fecsegés! Ki kell lépni a Népszövetségből, fegyverkezni kell, és elvenni, ami nekünk jár. És ha van egy tiszta vérű német népünk, amely fanatikus akarattal harcol, akkor meg is kapunk mindent a világon, ami jár nekünk. Szóval még egyszer! Hol van maguknál a faji gondolat? – Hát ugye, igen, nem a német útlevél tesz németté valakit, hanem a születés, ez benne is van a mi. – Egy német nem dobálózik jogi formulákkal, hanem kristálytiszta szavakat használ! A német nép megmaradásának záloga a faji gondolat. Ha ezt a megkerülhetetlen alapvetést a nép nem teszi magáévá, akkor ötven év múlva nem hadseregünk lesz, hanem egy disznóólunk, mint a Habsburgoknak. – Fejcsóválva fordultam a siheder felé. – Mondja, maga is erre az úgynevezett demokratikus dinnyére szavazott? A siheder értelmezhetetlen fejmozdulattal válaszolt. – Ennél alkalmasabb ember nem volt kéznél? A legényke vállat vont. Rezignáltan fölálltam. – Menjünk – szóltam keserűen. – Nem csodálom, hogy ez a párt nem képes terrort alkalmazni. – És a zwickaui terrorista trió? – akadékoskodott Bronner. – Mit akar a zwickauiakkal? – legyintettem. – Azt nevezi maga terrornak? Mi annak idején a terrort kivittük az utcára! És 1933-ban óriási sikert arattunk vele. De meg is alapoztuk ám: az SA emberei teherautókon jártak fel-alá, csontok törtek, lengtek a zászlók. Zászlókat lengettek, hallja! – ordítottam rá magamon kívül erre a hájpacni Apfelra, hogy csak úgy remegett. – Zászlók! Ez a legfontosabb! Hogy ha a bolsevik majom tolószékbe kényszerül, legalább tudja, ki intézte el! És mit csinál az a rakás szerencsétlenség Zwickauban? Halomra gyilkolják a külföldieket – de zászlajuk nincs hozzá. Mindjárt azt is hiszi mindenki, hogy véletlen volt. Vagy a maffia. Hát azt se tudják, kitől féljenek! Hogy ezek a szellemi vaktöltények egyáltalán léteznek, arról is csak úgy értesült a világ, hogy a triászból ketten öngyilkosságot követettek el. – Kétségbeesetten emeltem égnek a karom. – Ha ezek a vizesnyolcasok időben a kezem közé kerülnek, magam vetettem volna alá őket egy eutanáziaprogramnak! Dühödten fordultam a hájpacni felé. – Vagy addig treníroztam volna őket, amíg nem kezdenek normálisan dolgozni. Legalább maguk felajánlották nekik a segítségüket? – Nekem az ügyhöz semmi közöm nem volt – felelte Apfel tétován. – És még büszke is rá! – mennydörögtem. Ha lett volna váll-lapja, a kamerák előtt ráztam volna ki a zakójából. Iszonyodva léptem ki az ajtón. Mikrofonok erdeje várt. – Miben állapodtak meg? – Indul az NPD színeiben a következő választáson? – Tagja a pártnak? – Egy rakás szerencsétlenség – szóltam csalódottan. – Elégedjenek meg ennyivel: rendes német embernek itt semmi keresnivalója.

XXIV. – Színtiszta arany! – közölte Bellini őnagysága, amikor néhány egyéb anyag mellett nehéz szívvel megmutattam neki a „nemzeti demokratáknál” készített riportot. – Ez különkiadás lesz – rikkantotta –, alig kell vágni. Újabb lépés a Hitler-brand kialakítása felé! Újévkor fogjuk leadni. Vagy vízkeresztkor, amikor mindenki otthon ül, és örül, ha valami mást lát, mint a Drágán add az életed legújabb része vagy a Star Wars századik ismétlése. Mindez az úgynevezett karácsonyi szünet előtti utolsó értekezleten hangzott el. Átmenetileg nem volt egyéb teendő, mint megvárni, hogy leadják az elkészült műsort, hogy megjelenjen az interjú, és hogy elteljen az adventi időszak. Ami engem illet, soha nem voltam nagy rajongója a karácsonynak. Ezt már annak idején Bajorországban is nehezen értették a többiek, ott ugyebár külön szó van az „elcsöndesülés idejére”. Ha rajtam múlik, el lehetett volna hagyni az egészet adventestül-mikulásostul. A libasütésnek se vagyok nagy barátja, legyen szó akár Márton-napi, akár karácsonyi lúdról. Akkoriban, eddigi utolsó kormányzati időszakomban amúgy se volt időm ilyesmire a végső harc előkészületei közepette. Már azon voltam, hogy eltöröljem a karácsonyt, de Goebbels visszatartott ettől, azt mondta, tekintettel kell lenni a nép igényeire. Legalábbis egyelőre. Na jó, Goebbels családszerető ember volt. És az is rendjén való, hogy van legalább egy ember a pártban, aki betekintést nyújt a Führer számára a néplélek mélyére, ezeket a szentimentális vonzalmakat nem szabad figyelmen kívül hagyni. Ámbátor utólag nem vagyok biztos benne, nem volte túlzás az arany horogkeresztes csúcsdísz ötlete. Egy régi gondolat újrafogalmazása a legnehezebb feladatok közé tartozik – ha már ilyesmivel kerül szembe az ember, jobb, ha valami teljesen újat és egyénit állít szembe a régivel. Soha nem ellenőriztem, de szerintem még maga Goebbels sem használt ilyen csúcsdíszt, vagy legföljebb egyszer, udvariasságból. Lehet, hogy Himmlernél más volt a helyzet. Voltak azonban a karácsonynak kellemes velejárói is. Hogy mi mennyiségű könyvet kiolvastam ezekben az időszakokban! Mennyi tervrajzot készítettem! A fél Germánia Világfőváros a karácsonyi időszakokban született! Így hát nem okozott különösebb gondot, hogy az újév előtti napokat egyedül kellett töltenem a hotelszobában. A vezetőség még egy palack bort és egy doboz bonbont is küldött figyelmességből, nyilván nem tudták, hogy nem sokra tartom az alkoholt. Az egyetlen, ami mindig is igazán kellemetlen volt számomra a karácsonyi időszakban, hogy ilyenkor tűnt fel a család hiánya. Újjászervezni egy birodalmat; megtermékenyíteni egy népet a nemzeti gondolattal; odahatni, hogy fanatikus hittel és vasakarattal tartsák a keleti frontot – ilyesmire egy családapa képtelen, de még a házasember is. Evával is nehéz dolgom volt, bizonyos mértékig kénytelen voltam figyelembe venni az igényeit, de a párt, a politika és a birodalom mindig erősen, néha szélsőséges mértékig igénybe vette a személyemet. Nem kizárt, hogy efeletti szomorúságában kísérelte meg újra. Mindazonáltal bevallom, hogy ezekben a napokban, midőn elvileg viszonylag kevés teendőm volt, mégiscsak kellemes lett volna Eva jelenléte. A derűs kisugárzása. De hát így van ez rendjén: aki erős, az van leginkább egyedül. És ez a karácsonyi időszakra is vonatkozik. A hotel ajándék borára pillantottam. Aszúnak jobban örültem volna. Szokásommá vált, hogy elsétálok a közeli óvoda játszóteréig, a kisfiúk és kislányok tombolása, ricsaja megörvendeztetett és elterelte a gondolataimat. Ám most meg kellett állapítanom, hogy az óvodában is karácsonyi szünet van. Kevés dolog nyújt melankolikusabb látványt, mint egy kihalt játszótér.

Aztán rajzoltam egy kicsit, sosem lehet tudni, mikor jutok hozzá legközelebb, terveztem egy autópályahálózatot meg egy vasútipálya-rendszert, ezúttal az Urálon túlra; néhány központi pályaudvart, meg egy hidat a La Manche csatorna fölött. Tudom, hogy fúrtak egy alagutat, de a föld feletti megoldásokat jobban kedvelem, talán mert kicsit túl sok időt töltöttem a bunkerban. Elégedetlen voltam a saját megoldásommal, levezetésképpen terveztem két operaházat Berlinbe, mindkettőt 150 000 ülőhellyel, de valahogy félszívvel, inkább kötelességérzetből; ki fogja ezt mind véghezvinni, ha én nem veszem kézbe a dolgokat? És bizony örültem, amikor január elején folytathattam a munkát a produkciós cégnél.

XXV. Nem mintha mást vártam volna. Tulajdonképpen még elégedett is lehettem, mert ezúttal legalább Krömeier kisasszonyt megkímélték. De azt sem mondhattam, hogy jó sajtóm van. Másfelől a „jó sajtó” kifejezést eleve paradoxnak tartom. Mindent egybevetve arra számítottam, hogy együttműködő hozzáállásomat ennél azért jobban díjazzák: Az örült Youtube-Hitler a BILD-nek: „Náci vagyok’ Ártalmatlan öltönyt visel, és derék polgárnak adja ki magát a náci-bohóc, aki Adolf Hitlerként mutatkozik be, és aki elhallgatja az igazi nevét. Egész Németország róla, a szörnyeteg képébe bújt komédiásról vitatkozik. Mi személyesen találkoztunk a külföldiek ellen izgató showmannel. A kihallgatásra az előkelő Adlon hotelben került sor. BILD: Hogy hívják valójában? Adolf Hitler. BILD: Miért hallgatja el a németek elől a valódi nevét? (Önelégült mosollyal:) Mert így hívnak. BILD: Megmutatná az igazolványát? Nem. BILD: ön náci? Persze!{Cinikusan belekortyol a szénsavmentes ásványvízbe. Mi nem engedünk – és előcsaljuk belőle a legnagyobb pimaszságot) BILD: Elítéli a nácik tetteit? Nem, miért tenném? Én vagyok értük a felelős. BILD: A hatmillió zsidó legyilkolá-sáért is? Azért főleg. A BILD véleménye: ez már nem szatíra, ez izgatás. Rántsák le végre a leplet erről a javíthatatlan gonosztevőről! Mikor lép közbe az ügyészség? – Maga megőrült? – Sensenbrink a konferenciaasztalra csapta az újságot. – Ha így folytatjuk, az ügyészség előtt találjuk magunkat! Frau Bellini mindannyiunk füle hallatára megmondta magának, hogy a zsidótéma nem vicc! – Ezt ő is megmondta nekik – vetette közbe Sawatzki. – Szó szerint ezt mondta. Csak ők nem írták le. – Nyugalom – szólalt meg végre Bellini őnagysága. – Végighallgattam a hangfelvételt. Herr Hitler mindent Adolf Hitlerként mondott. – Jó szokásomhoz híven – tettem hozzá meglepetten, hogy hangsúlyozzam, mennyire nevetséges volt ez a mondat. Bellini őnagysága a homlokát ráncolva pillantott rám, majd így folytatta: – Ööö. Igen, persze. Jogilag támadhatatlanok vagyunk. Szeretném még egyszer hangsúlyozni, hogy a zsidótémával óvatosan kell bánnia. Ugyanakkor nem látom be, mi lehet a baj azzal a kijelentéssel, hogy Hitler a felelős hatmillió zsidó haláláért. Miért, ki más lenne a felelős? – Csak Himmler meg ne hallja – jegyeztem meg huncut mosollyal. Az ügyeletes aggodalmaskodónak, Sensenbrinknek szabályosan égnek meredt a haja. Csak tudnám, miért. Eszembe ötlött, mi lenne, ha Himmler is magához térne egy grundon, és Sensenbrink vele is készítene televíziós műsort. Ez persze ostobaság. Himmler alkalmatlan a képernyőre. Ez abból is tudható, hogy ő egyetlen nőtől sem kapott rajongói levelet, én legalábbis nem tudok róla. Jó bürokrata volt, ha az embernek épp ilyenre támadt szüksége, de csak úgy sugárzott róla az alattomosság; maga a két lábon járó, szemüveges árulás – és végül be is bizonyosodott, hogy áruló. Egy ilyen alakra senki nem kíváncsi.

Mintha egy pillanatra Bellini őnagysága is kijött volna a sodrából, de aztán újra ellazultak az arcvonásai. – Nem szívesen mondok ilyet, de maga nagyon ügyesen csinálja – zárta le a vitát. – Másoknak ehhez féléves médiatréningre van szükségük. – Kiváló, meg vagyok nyugodva! – Sensenbrink már kiabált. – Csakhogy ez nem csupán jogi kérdés. Ha továbbra is össztűz alatt tartanak minket, a nézettségünk fogja bánni. Mást nem is tehetnek! – Tenni tehetnek, csak nem akarnak – jegyeztem meg. – Nem! Nem tehetnek mást! Ez az Axel Springer Kiadó! Beleolvasott már az alapelveikbe? Kettes pont: „A zsidók és a németek közötti kiengesztelődés elősegítése, beleértve az izraeli nép alapjogainak védelmét.” És ez nem csak duma, ezt még az öreg Springer írta, ez nekik a bibliájuk, ha fölvesznek valakit a szerkesztőségbe, rögtön a kezébe nyomják, és szükség esetén maga az özvegy ellenőrzi, hogy rendesen betartják-e! – És ezt csak most mondja nekem? – kérdeztem élesen. – Nekünk nem árthat, ha ragaszkodnak a témához – szólt bele a vitába Sawatzki. – Legalább biztosítják számunkra a közfigyelem folyamatosságát. – Így van – bólintott Bellini őnagysága. – Csak nehogy a visszájára forduljon. Minden egyes néző számára egyértelművé kell tennünk, ki a gonosz. – És ki legyen a gonosz? – sóhajtott Sensenbrink. – Talán Himmler? – Nem. A Bild – felelte Bellini őnagysága és Sawatzki kórusban. – A következő beszédemben tisztázni fogom a viszonyokat – ígértem. – Eljön az idő, amikor néven nevezzük a nép kártevőit. – Muszáj ilyen kifejezéseket használnia? – nyafogott Sensenbrink. – Ráadásul némi kétszínűséggel is vádolhatók – szólt Sawatzki. – Csak lenne több pénz a költségvetésünkben. Belenéztek már Hitler mobiljába? – Persze, rajta van a beszélgetés – felelte Bellini őnagysága. – Nem csak az – így Sawatzki. Előrehajolt, magához vette a telefonomat, és húzogatni kezdte rajta az ujját. Azután letette elénk a készüléket, hogy jól lássuk a képernyőt. Egy fotográfia szerepelt rajta. Ez volt az első pillanat, hogy nem hiányzott a zseniális Goebbels.

XXVI. A korosodásnak is megvannak az előnyei. Én például örülök, hogy harmincévesen kerültem a politikába, abban a korban, amikor a férfi testileg és szexuálisan nyugvópontra jut az ifjúkor forrongásai után, és minden erejét a céljaira tudja összpontosítani, anélkül hogy a testi szerelem rabolná az idejét és tenné próbára az idegeit. Hozzáteszem, az életkorhoz bizonyos elvárások is fűződnek a környezet részéről: ha a nép, mondjuk, húszéves Führert választ magának, akit nem érdekelnek a nők, akkor természetesen azonnal megindul a pusmogás. Miféle fura alak ez a Führer, miért nem nősül meg? Nem akar? Nem tud? De ha negyvennégy évesen választják, mint engem, akkor a nép így gondolkodik: nem is kell, hogy megnősüljön, már biztosan van neki élettársa. És így tovább. Minél idősebb valaki, annál inkább passzol hozzá a bölcs ember szerepe, mellesleg akkor is, ha nem tesz érte semmit. Itt van ez a Schmidt, ez az ősöreg egykori „szövetségi kancellár”: lassan olyan, mint a falu bolondja, azt beszél, amit csak akar. Beültetik a tolószékbe, ahol egymás után szívja a cigarettákat, és elviselhetetlenül unalmas beszédmodorában a legostobább közhelyeket pufogtatja. Ennek az embernek fogalma sincs semmiről, és ha valaki kicsit utánaolvas, kiderül, hogy két jelentéktelen cselekedeten alapul a hírneve. Az egyik, hogy egyszer a hadsereget is bevetette az árvíz megfékezésére, amihez igazán nem kell zseninek lenni; a másik, hogy a Schleyer nevű iparmágnást kommunista bűnözők kezére adta, ami azért nem volt nagy dolog, ráadásul világnézetileg kapóra is jött neki, hiszen ez a Schleyer hosszú évekig az SS tagja volt, következésképpen szálka a szociáldemokrata Schmidt szemében. És most, alig neg yven évvel később kézről kézre adják ezt az élő füstgépet, mint afféle kerekeken guruló orákulumot, az ember azt hinné, maga az úristen szállt le a földre. Visszatérve eredeti témámra: Schmidttől természetesen senki nem vár többé nőügyeket. Ha valaki több mint százhúsz éves, annak nyilván mindenekelőtt taktikai előnye van: a politikai ellenfél már nem számít ránk, ennélfogva ha megjelenünk, azzal nem tud mit kezdeni. Más kinézetre, sajátos testi állapotra számít, és általában: tagadja, amit lát, mert aminek nem szabad lennie, az nem is lehet. Ez meglehetősen „kellemetlen” következményekhez vezet. Például: röviddel a háború után a nemzetiszocialista kormány minden tettét bűncselekménnyé nyilvánították, teljesen értelmetlenül, végső soron szabadon választott kormány volt a miénk. Ráadásul rögzítették, hogy ezek a „bűncselekmények” soha nem évülnek el, ami persze zene az érzelgős parlamenti patkányok fülének, csak hát szeretném én látni, ki fog emlékezni a jelenlegi kormány semmirekellő tagjaira háromszáz év múlva. A Flashlight cég rövid időn belül valóban hivatalos értesítést kapott az ügyészségtől, hogy valami ostoba fajankók megkeresték őket, és különféle feljelentések is érkeztek hozzájuk ilyen bűncselekmények tárgyában. És hogy a nyomozást természetesen azonnal megszüntették, hiszen én nem lehetek az, aki vagyok, művészként más elbírálás alá esem, és így tovább. Ebből is látszik, hogy még az ügyészség egyszerű munkatársai is többet értenek a művészethez, mint a Bécsi Akadémia professzorai. Az ügyészek ugyanolyan szakbarbárok, mint annak idején, de legalább ráismernek a valódi művészre, ha előttük áll. Késő délelőtt, amikor megérkeztem az irodába, Krömeier kisasszony tájékoztatott a fejleményekről, én pedig úgy éreztem, igazán jól kezdődik az a nap, amelyen a Bild-ügyet egyszer s mindenkorra lezárni szándékozom. Nagy bosszúságomra a beszédemet előre egyeztetnem kellett Bellini őnagyságával, ami azért is volt utálatos foglalatosság, mert Bellini a házi jogászt is odacitálta a megbeszélésre, és hát tudjuk, milyenek ezek a jogászok. Legnagyobb meglepetésemre a paragrafuslovagnak alig akadtak kifogásai,

és nagysága azokat is lesöpörte az asztalról egy „Akkor is benne marad!” felkiáltással. Maradt még egy kis időm, ezért visszaindultam az irodámba, ahonnét Sawatzki jött ki, azt mondta, már keresett, hagyott nekem néhány mintát a reklámtárgyak közül, és alig várja a nagy pillanatot, meg hasonlók – mindezt zavaróan semmitmondónak éreztem. Ráadásul a reklámtárgyakat már előző nap láttam: kávéscsészék voltak, lehúzós képek és sporttrikók, amelyeket újabban amerikai módi szerint T-shirtnek neveznek. Sawatzki lelkesedése mégis száz százalékig hiteles volt. – 22.57-kor visszalövünk – szólt izgatottan. Nem feleltem, kíváncsi voltam, tudja-e a folytatást. És tudta: – Mostantól szótagért szótaggal fizetünk! Elégedetten mosolyogtam, és bementem az irodámba, ahol Krömeier kisasszony éppen új betűtípusokkal kísérletezett a beszédem szerkesztése közben. Felmerült bennem, hogy kifejleszthetnék egy saját Hitler-betűtípust. Terveztem már érdemrendeket, és az én nevemhez fűződik a horogkereszt szimbólum is fehér mezőben, piros háttér előtt; nem kellett hozzá jóstehetség, hogy belássam: a legjobb lesz, ha a népi mozgalom ideális betűtípusát is én magam alakítom ki. Csakhogy lelki szemeim előtt megjelent, ahogy egy nyomdában arról vitatkoznak a grafikusok, hogy ezt vagy azt a szöveget „félkövér Hitlerrel” kéne szedni, és elvetettem a gondolatot. – Van valami változás a reklámtárgyak terén? – kérdeztem futólag. – Milyen reklámtárgyak? Mein Führer! – Hát amiket Herr Sawatzki hozott be az imént. – Jaaa. Persze – felelte Krömeier kisasszony. – Izé, nem, csak két bögre van. – Gyors mozdulattal a zsebkendőjéért nyúlt, és hosszan fújta az orrát. Amikor befejezte, láttam, hogy feltűnően piros az arca. Nem úgy, mint aki sokáig sírt, éppen ellenkezőleg. Na de én se most jöttem a hathúszassal. – Mondja, Krömeier kisasszony – próbálkoztam –, jól ejtem, hogy az utóbbi időben közelebbi ismeretséget kötött Herr Sawatzkival...? – Bizonytalanul elmosolyodott. – Baj lenne? – Nekem ugyan semmi közöm hozzá... – De ha már kérdezte, én is kérdezek. Maga szerint milyen csávó a Herr Sawatzki? Mein Führer! – Tettre kész, lelkes. – Neeem, nem úgy értem. Mostanában nagyon kedves velem, és gyakrabban jár ide, és szóval maga szerint milyen. mint férfi? Maga szerint nekem való? – Nos. – kezdtem, és átvillant az agyamon Frau Junge románca. – Nem ez lenne az első eset, hogy két szív éppen az én előszobámban talál egymásra. Kegyed és Herr Sawatzki? Úgy gondolom, jókat tudnak nevetni együtt. – Az biztos – ragyogott Krömeier kisasszony. – Annyira édes! De meg ne mondja neki, hogy ezt mondtam! Biztosítottam a diszkréciómról. – És maga? – kérdezte kissé aggodalmas hangon. – Nem ideges? – Miért lennék ideges? – Hát ez hihetetlen. Láttam már néhány tévés fazont, de maga tényleg a legkúlabb. – Ebben a szakmában alapfeltétel, hogy az embernek jeges víz folyjék az ereiben – közöltem. – Mutassa meg nekik! – Megnézi? – Ott leszek a díszletben – szólt büszkén. – Egy ilyen T-shirtöt is szereztem ám! Mein Führer! – És még mielőtt bármit mondhattam volna, nagy lendülettel lerántotta a villámzárat a fekete blézerén, és

büszkén megmutatta az ingecskét. – Na de kérem! – szóltam rá élesen, és amikor láttam, hogy visszahúzza a cipzárat, megenyhültem, és így folytattam: – Hogy ezt is megértem! Nem csupa feketét visel! – Csak a maga kedvéért, mein Führer! Útnak indultam. A szolgálati autón elvitettem magam a stúdióba, ahol Jenny hangos „Heló, Ralf bácsi!”-köszöntéssel várt. Már leszoktam róla, hogy kijavítsam, már csak azért is, mert kezdtem rájönni, hogy ő így tréfálkozik velem. Voltam már az utóbbi hetekben Ulf bácsi, aztán Golf bácsi, Torf bácsi. Nem voltam biztos benne, hogy ha komolyra fordulnak a dolgok, számíthatok-e rá, azt viszont tudtam, hogy könnyelműsége hosszú távon aláássa a morált – ezért magamban megjegyeztem a nevét. Ha az első letartóztatási hullám után sem hagyja abba, a második hullámba biztosan bekerül. Ebben a fázisban természetesen nem adtam jelét a nemtetszésemnek. Bekísért az öltözőbe, ahol Elke asszony már várt rám. – Fedezékbe a púderrel, Herr Hitler érkezik – nevetett az asszony. – Hallom, ma van a nagy nap? – Attól függ, kié – feleltem, miközben beültem a székbe. – Bízunk magában. – Utolsó reménységünk: Hitler – merengtem el. – Mint annak idején a plakátokon. – Azért ez így egy kicsit túl rikító. – jegyezte meg. – Akkor vegyen vissza belőle – figyelmeztettem aggodalmasan –, nem akarok úgy kinézni, mint egy paprikajancsi. – Úgy értem... Á, felejtse el. Magára nem is kell sokat kenni. Az álombőrű férfi. Menjen, és mutassa meg nekik, mi merre hány méter. Bementem a díszletfalak mögé, vártam, hogy Wizgür bejelentse az érkezésemet. Egyre nyilvánvalóbb kelletlenséggel tette, egyúttal el kellett ismerni, hogy kelletlenségét egy kívülálló sosem vette volna észre. – Hölgyeim és uraim! A multikulturális egyensúly kedvéért lássuk most Németországot egy német szemével. Következik. Adolf Hitler! Lelkesítő taps fogadott. Fellépéseim minden alkalommal egyre könnyebbé váltak. Afféle rituálé alakult ki, mint annak idején a Sportpalotában. Fékezhetetlennek tűnő ujjongás, amit én halálos komolysággal, percekig tartó hallgatással gyűrtem le. Csak a tömeg várakozása és az egyén vasakarata között kialakult, elviselhetetlennek tűnő feszültség pillanatában szólaltam meg. – Az utóbbi időben. több ízben is. mindenféléket kellett olvasnom. az újságban. magamról. Hozzászoktam. A liberális hazugsággyárhoz. De most legutóbb egy olyan lapban, amely nemrég még a görögökről közölt rendkívül találó kijelentéseket. Illetve bizonyos törökökről. És más semmirekellőkről. Nos, éppen ez a lap kritizált engem az övéhez hasonló irányú kijelentéseim miatt. Mindenféle „kérdéseket” tettek föl, például, hogy ki vagyok valójában. Hogy csak a legostobábbat említsem. Ettől aztán bennem is fölmerült pár kérdés: Miféle újság ez?

Miféle lap? Megkérdeztem a munkatársaimat. A munkatársaim ismerik, de nem olvassák. Megkérdeztem az embereket az utcán. Ismerik ezt a lapot? Ismerik, de nem olvassák. Senki nem olvassa ezt a lapot. De milliók vásárolják. Nos, nálam jobban senki nem tudja: ez a létező legnagyobb dicséret egy újság számára. Ismerjük az elvet. A Völkischer Beobachter is ezen az elven működött. Ezen a ponton jött az első viharos tetszésnyilvánítás. Megértően vártam, aztán egyetlen kézmozdulattal nyugalomra intettem a közönséget. – Csakhogy a Völkischer Beobachter főnöke legény volt a talpán. Egy hadnagy. Repülőtiszt, aki elveszítette a lábát a hazáért. De ki a főnöke a Bild nevű lapnak: Szintén egy hadnagy. Mi több: főhadnagy. Nocsak! Hát akkor mi a baj vele? Talán hiányzik neki az ideológiai támasz. A Völkischer Beobachter főnöke, ha kétségei voltak, tudta, kihez kell fordulnia, megkérdezte, én mit gondolok erről vagy arról a dologról. Ettől a Bild nevű laptól azonban még senki nem fordult hozzám. Először azt hittem, ez a főhadnagy is afféle javíthatatlan független újságíró. De aztán kiderült: mégiscsak fölhív, ha szellemi támaszra van szüksége. Csak nem engem. Hanem egy bizonyos Herr Kohlt. Egy másik politikust. Ha nevezhetjük annak. Akinek az esküvői tanúja volt. Érdeklődtem ennek a főhadnagynak a kiadójánál. Ott azt mondták, nincs ebben semmi kivetnivaló, és a Bildet nem lehet összehasonlítani a Völkischer Beobachterrel. És hogy az említett politikus mégiscsak az egyesült Németország egykori kancellárja. De hát éppen ez az, amit nem értek. Az egyesült Németország egykori kancellárja végső soron én magam vagyok. Egyvalamit vonok kétségbe csupán: hogy Herr Kohl egyesült Németországa annyira egyesült, mint amennyire az enyém volt az. Néhány dolog azért hiányzik hozzá. Elzász. Lotaringia. Ausztria. A Szudéta-vidék.

Poznan. Nyug at-Poroszország. Gdansk. Kelet-Felső-Szilézia. A Memel-vidék. Nem akarok elveszni a részletekben. Első gondolatom mindenesetre ez volt: Ha a főcenzor úrnak kompetens vélemény kell, ne a vicét keresse, hanem a házmestert. Újabb tetszésnyilvánítás. Komolyan bólintottam, majd folytattam. – De az is lehet, hogy ez a főcenzor úr nem a kompetens véleményre kíváncsi. Én ezt az urat – ahogy manapság mondják – meggugliztam. Találtam róla egy képet. És mindent megértettem. Ez az előnye annak, ha az ember alapos faji ismeretekre tesz szert. Elég egy pillantás. Ez a „főszerkesztő”, bizonyos Diekmann, természetesen nem igazi főszerkesztő. Csupán egy önjáró öltöny, fél kiló pomádéval a tetején. A felcsattanó nevetés nyugtázta, hogy Diekmann személyében a megfelelő embert pécéztem ki. Ezúttal kevesebb időt hagytam a közönségnek, hogy kihasználjam a feszültséget. – De végső soron a tett dönt igazság és hazugság kérdésében. A hazugság a következő: az említett újság minden erejével igyekszik meggyőzni olvasóit arról, hogy elkeseredett ellenségem. Az igazságot pedig itt látják. Nem kevés grafikusi ügyesség kellett hozzá, hogy feldolgozzák a telefonomon lévő kép egyes részleteit, de a tényeken nem változtattak, csak kontúrosabbá tették és kinagyították a fotót. Világosan látszott, amint Frau Kassler fizet az Adlonban. Utána bejátszották a Sawatzki-féle szlogent: „A Führert a Bild pénzeli.” Meg kell mondanom: ilyen viharos tapsot utoljára 1938-ban, az Anschluss idején kaptam. De fő támogatóim a műsorhoz kapcsolódó külön internetoldal látogatói voltak. A beszédet hosszú ideig nem is lehetett betölteni. Szánalmas pancserság, Sensenbrinket annak idején ezért már rég a frontra küldtem volna. Az volt a szerencséje, hogy „A Führert a Bild pénzeli” feliratú sporttrikók, kávéscsészék, kulcstartók és egyebek tekintélyes bevételt hoztak. És az értékesítőhelyek utánpótlással való ellátása is gördülékenyen zajlott. Így hát megkegyelmeztem Sensenbrinknek.

XXVII. Három nappal később kapituláltak. Egy nap kellett hozzá, hogy a szlogennel ellátott áruk bevonására vonatkozó kérelmüket elutasítsa a bíróság, azzal a logikus indoklással, hogy a Führer idejében a Bild még nem is létezett, tehát a mondat csakis a tévés Führerre vonatkozhat. Márpedig azt nem tagadhatják, hogy ez utóbbit valóban finanszírozták. Valamely ténynek a részletek túlhangsúlyozásával történő taglalása egyébiránt az újság által is sűrűn alkalmazott stilisztikai eszköz, következésképpen az újságnak is el kell viselnie, ha hasonló modorban nyilatkoznak róla. További egy napba telt, mire belátták, hogy nem érdemes fellebbezni, és kénytelenek lenyelni, hogy az ominózus szlogennel ellátott tárgyak óriási tömegben kelnek el. A kiadó épülete előtt még össze is gyűlt egy csoport derék német fiatal; igaz, lényegesen vidámabb hangulatban, mint az ügy méltóságához illőnek találtam volna. Már nem panaszkodhattam, hogy agyonhallgatnak az újságok. Míg kezdetben inkább a pletykarovatok tárgyaltak, mostantól a kultúra rovatig rukkoltam előre. Hatvan évvel ezelőtt nem ambicionáltam, hogy a kultúrának nevezett torz és érthetetlen agyszülemények között tárgyalják személyemet. Az elmúlt évtizedekben azonban elindult egy áramlat, amelynek fő tézise az volt, hogy szinte bármi tartozhat a kultúra fogalmába, vagy ha nem oda tartozik, be lehet oda emelni. Ennélfogva felbukkanásom a kultúra rovatban egy transzformációs folyamat örvendetes része volt, amely kiemelt a szórakoztatóipar politikai ágából, és ellátott a komoly politika védjegyével. A rovat átszellemült halandzsája hatvan év alatt mit sem változott, az olvasók nyilván továbbra is azt tartják igényesnek, ami jórészt érthetetlen számukra, és a hangütésből próbálják kiszűrni, hogy pozitív-e a szerző hozzáállása a tárgyhoz. Hogy a hangütés pozitív, afelől nem volt kétségem. A Süddeutsche Zeitung a „páratlan Patyomkinretrospektívet” dicsérte, amely „a neofasiszta monostruktúrák látszattükrözése mögött a pluralisztikus, illetve bázisdemokratikus folyamatvariánsok szenvedélyes védőbeszédét” sejteti. A Frankfurter Allgemeine Zeitung üdvözölte „a rendszerimmanens paradoxonok döbbenetes erejű feltárását a báránybőrbe bújt nemzetiszocialista farkas popkulturális ikonjának közbeiktatásával”. A Spiegel online szójátékgyára „Fremdenführernek” nevezett, szerintem jó értelemben. A harmadik napon hívta fel az özvegy a főszerkesztőt – mint utóbb megtudtam. Mondandójának lényege az volt, hogy a főszerkesztő nem tűrheti tovább a megboldogult emlékének meggyalázását, és hogy a következő naptól kezdve ennek a rémálomnak vessen véget. Hogy miként, az ő dolga. Kora délután, amikor éppen az irodám felé tartottam, már messziről megláttam a folyosón ugrabugráló Sawatzkit. Kamaszos gesztussal rázta két öklét a levegőben és így kiabált: – Yes! Yes! Yes! – Kissé illetlennek találtam a lelkesedésnek ezt a formáját, ugyanakkor átéreztem az örömét. Gyakorlatilag feltétel nélküli kapituláció volt. A tárgyalások, amelyek során Bellini őnagysága rendszeresen konzultált velem, azzal a megállapodással zárultak, hogy először is néhány napig nem jelenik meg rólam semmiféle hír, ugyanebben az időszakban viszont kétszer is címlapra kerül a fotográfiám, „A nap hőse”, illetve „A nagy visszatérés” szalagcímmel. Minden egyes megjelenés után, ellenszolgáltatásképpen, kivonunk egy-egy tárgyat a kereskedelmi forgalomból. Pontosan a következő adáshoz igazítva megjelent nálam a lap legjobb firkásza, igazi talpnyaló, aki tagadhatatlanul kifogástalan munkát végzett, mivel a legmulatságosabb németnek titulált egy bizonyos Herr Loriot óta. Elégedetten olvastam továbbá a cikkben, hogy a náci vezér maszkja mögött okos

gondolatok rejlenek, és hogy én a nép igazi képviselője vagyok. Sawatzki másnap megint fáradhatatlanul ugrabugrált a folyosón, amiből azt szűrtem le, hogy az eredmény jónak mondható. A legjobb mégis az volt, hogy az újság szívességképpen hozzásegített bizonyos hivatali kapcsolatokhoz. Az ötlet kivételesen Sensenbrinktől származott, aki korábban már a kimerültség jeleit mutatta. Tizennégy nappal később megható történet látott napvilágot a hivatalos személyi papírjaim keserű sorsáról; további tizennégy nap múlva kezemben tarthattam az útlevelemet. Nem tudom, milyen jogi vagy jogszerűtlen utakon jutottam hozzá, mindenesetre immár hivatalos berlini lakcímmel rendelkeztem. Csak a születési dátumomat kellett megváltoztatni. Hivatalosan 1954. április 30-án születtem. Egyébként két számjegy felcserélődött, eredetileg 1945-öt adtam meg; de életkoromhoz természetesen jobban illik az 1954-es születési év. Egyetlen vesztes csataként azt kellett elkönyvelnem, hogy lemondok a szerkesztőségi látogatásról. Eredetileg az volt a kívánságom, hogy a teljes szerkesztőség, Herr Pomádéval az élen, a német köszöntéssel fogadjon, és kánonban énekeljék a Horst-Wessel-Liedet. Na jó. Mindent nem lehet. Amúgy is minden annyira örvendetesen alakult. „A Führer főhadiszállása” nevű internetes oldal egyre növekvő látogatottsága mind nagyobb és nagyobb technikai apparátust igényelt, sokasodtak az interjúkérelmek; a „nemzeti demokrata” szellemi vaktöltényeknél tett látogatásomról készült anyag pedig, Sensenbrink és Bellini őnagysága javaslatára, különkiadásként került a képernyőre, a közönség hosszas és türelmetlen várakozását követően. A nap végére más kívánságom nem is maradt, mint hogy koccintsak Herr Sawatzkival. Abban bíztam, hogy újra előkerül egy pohárral abból a jóféle Belliniből. De sajnos Herr Sawatzkit – noha egyértelmű volt, hogy nem távozhatott még az épületből – nem találtam sehol. És a dolgozószobába lépve megállapíthattam, hogy Krömeier kisasszony is eltűnt. Úgy döntöttem, nem keresem őket. Ez az óra a győztesek órája, és Herr Sawatzki is a győztesek közé tartozik, mivel nem kis mértékben hozzájárult a diadalhoz. Márpedig nálam jobban senki nem tudja, milyen hatással van a diadalittas győztes egy fiatal nőre. Norvégiában, Franciaországban vagy Ausztriában valósággal körüldongták a nők a katonáinkat. Biztos vagyok benne, hogy a bevonulásunkat követő hetekben négy, uszkve hat divízióra való kislegény sarjadt fajtiszta embereink ágyékából. Mennyi új katonával lettünk volna erősebbek, ha a régebbi, alkalmasint nem annyira tiszta vérvonalú nemzedék még csekély tíz-tizenöt évig kitartott volna az ellenséggel szemben! A fiatalság a mi jövőnk. Így hát megelégedtem Bellini őnagyságával és egy pohár rémesen savanyú habzóborral.

XXVIII. Még soha nem láttam Sensenbrinket ennyire sápadtnak. Igaz, soha nem volt valami nagy hős, de most olyan színárnyalatot öltött az arca, amilyet utoljára a lövészárokban láttam 1917 esős őszén, amikor bombák szaggatta hullák lábcsonkjai meredtek az égnek a derékig érő sárból. Talán azért is volt ennyire sápadt, mert szokatlan lépésre vetemedett: ahelyett hogy felhívott volna, személyesen jött át az irodámba megkérni, hogy amilyen gyorsan csak tudok, menjek át a konferenciaterembe. Másfelől kimondottan sportos volt a mozgása. – Hihetetlen – ismételgette –, hihetetlen. Ilyen a cég történetében nem fordult még elő. – Nyirkos tenyere már az irodám kilincsén volt, de távoztában még egyszer hátrafordult, és így szólt hozzám: – Ha ezt akkor ott a kioszk mellett állva tudtam volna. –, majd lendületből fejjel ment az ajtófélfának. A segítőkész Krömeier kisasszony azonnal felugrott a helyéről, de Sensenbrink a fejét fogva, mintegy transzállapotban kitámolygott a folyosóra, és most már nemcsak azt hajtogatta: – Hihetetlen! –, hanem azt is: – Jól vagyok, jól vagyok. – Krömeier kisasszony annyira zavarodottan nézett rám, mintha az orosz már megint ott állna a keleti határon, de gondom volt rá, hogy egy biccentéssel megnyugtassam. Nem mintha az utóbbi hetek és hónapok tapasztalatai arra tanítottak volna, hogy különösebben komolyan vegyem Sensenbrink aggodalmát. Nyilván megint valami fontoskodó bürokrata vagy demokrata tiltakozó levelet írt az ügyészségnek, az ilyesmi szinte mindennapos volt, és a vizsgálatok is gyorsan és eredménytelenül lezárultak. Ezúttal talán kicsit másképpen lesz, talán személyesen megjelent egy hivatalnok – ennél nagyobb veszélytől nemigen lehetett tartani. Egyébiránt én természetesen bármikor kész vagyok egy újabb börtönbüntetésre, ha a meggyőződésemről van szó. Mégis, bevallom, bizonyos kíváncsiság engem is elfogott, midőn a konferenciaterem felé indultam. Ennek az is lehetett az oka, hogy nemcsak Herr Sawatzki és Bellini őnagysága sürgött-forgott, de a folyosókon mindenütt érezhető volt valami furcsa idegesség és feszültség. Munkatársak kisebb csoportjai álltak az ajtókban, suttogva beszélgettek, és titokban, kérdőn vagy bizonytalanul pillantgattak felém. Úgy döntöttem, teszek egy kis kitérőt, és benézek a büfébe szőlőcukorért. Akármi történjék is azon az értekezleten, úgy döntöttem, kissé megvárakoztatom őket, ezzel erősítve a pozíciómat. – Na, magának aztán kötélből vannak az idegei – üdvözölt Frau Schmackes, a büfésnő. – Tudom – válaszoltam barátságosan –, másképp nem jutottam volna el a Rajna-vidékre sem. – Na ne túlozzon, ott már én is voltam – így Frau Schmackes –, de én se bírom a kölnieket. Mit adhatok? – Egy csomag szőlőcukrot, legyen olyan kedves. – 80 cent lesz – szólt, majd cinkosan közelebb hajolt, és így szólt: – Tudja, hogy a Karrner maga miatt jött ide? Hallottam, hogy már itt van, a konferenciateremben ül. – Nahát – szóltam, és fizettem. – És az ki? – Hát mondjuk úgy, hogy a nagyfőnök. Nem nagyon látjuk, mert a Bellini viszi a kócerájt, és ha engem kérdez, ő jobban is ért hozzá. De ha nagy a katasztrófa, akkor a Karrner jön személyesen. – Elém tolta a 20 cent visszajárót a pulton. – Persze akkor is, ha velőtrázó siker van. De ahhoz tényleg velőtrázónak kell lennie. Elég jól megy a Flashlightnak. Óvatosan széthajtogattam egy darab cukorka papírját, és a számba dugtam a cukrot. – Nem kéne lassan indulnia? – 1941 telén is mindenki ezt kérdezte – legyintettem, de aztán komótos léptekkel mégiscsak elindultam a konferenciaterem felé. Nehogy azt higgyék, félek a rám váró eseményektől, és azért

maradok távol. Időközben a folyosón csoportosulók száma tovább nőtt. Kis jóindulattal azt is mondhatnám, a munkatársak sorfala között haladtam, mint annak idején a díszszemléken. Barátságosan rámosolyogtam egy-egy fiatal hölgyre, olykor előrelendítettem a jobb karom, néhányan felvihogtak, de olyat is hallottam, hogy „Bátorság, menni fog!” Magától értetődik. De micsoda? Még nyitva állt a konferenciaterem ajtaja, Sawatzki állt a küszöbön. Már messziről megpillantott, és félreérthetetlen kézmozdulatokkal jelezte, hogy siessek. Világos volt, hogy mozdulatában nincs semmi feddő – biztató arca sokkal inkább azt jelezte, hogy rendkívül kíváncsi rá, mi fog történni. Alig észrevehetően lassítottam a lépteimet, és mintegy mellékesen megdicsértem egy ifjú hölgy valóban figyelemre méltó nyári ruháját. Sebességemről bárkinek eszébe juthatott volna Akhilleusz és a teknőc paradoxona. – Jó reggelt, Herr Sawatzki – szóltam érces hangon –, találkoztunk ma már egyáltalán? – Befelé, gyorsan – nógatott halkan Sawatzki. – Befelé, befelé. Mindjárt meghalok a kíváncsiságtól. – Na, itt is van – hallottam meg Sensenbrink hangját. – Végre! A szokásosnál többen ültek a konferenciaasztal körül. Még többen, mint az első alkalommal, és a Bellini őnagysága melletti alak nyilvánvalóan az a bizonyos Karrner volt, kissé testes, de még mindig sportos alkatú, negyven körüli férfi. – Herr Hitlert nyilván mindannyian ismerik – közölte a még mindig krétafehér, de legalább már nem olyan csúnyán izzadó Sensenbrink körülpillantva –, fordítva ez nem feltétlenül igaz, noha már egy ideje együtt dolgozunk. És mivel a cég, hogy úgy mondjam, csúcsdöntnökei ülnek itt ennél az asztalnál, hadd mutassam be őket. És Sensenbrink ledarált egy csomó nevet meg címet, mindenféle senior meg vice account managing executive és hasonló halandzsa titulusok tarkabarka elegyét. A titulusok és az arcok oly mértékben felcserélhetők voltak, hogy rögtön tudtam: az egyetlen megjegyzésre érdemes név Karrneré, és ennek megfelelően ő volt az egyetlen, akit decens biccentésre méltattam. – Jó – szólalt meg Karrner –, most, hogy tudjuk, kik vagyunk, felfedhetnénk esetleg, mi az a nagy meglepetés? Utána lesz még egy meetingem. – Persze – vágta rá Sensenbrink. Feltűnt, hogy engem még mindig nem kínáltak hellyel. De hiányzott a rögtönzött pódium is, amit annak idején, első látogatásomkor állítottak föl a számomra. Okkal gondolhattam, hogy nem várnak tőlem semmiféle produkciót, mert immár nem is vitatják el tőlem a jól kiérdemelt pozíciómat. Sawatzkira néztem, aki a szája elé kapta az öklét. – Még nem hivatalos – folytatta Sensenbrink –, de abszolút biztos forrásból tudom. Pontosabban két abszolút biztos forrásból. Az NPD-különkiadásnak köszönhetjük, amit közvetlenül a Bild-affér után hoztunk le. – Mi van vele? – kérdezte Karrner türelmetlenül. – Herr Hitler megkapja a Grimme-díjat. Halálos csönd ülte meg a termet. Azután Karrner ragadta magához a szót. – És ez biztos? – Holtbiztos – felelte Sensenbrink, majd hozzám fordult. – Azt hittem, már lejárt a határidő, de valaki utólag jelölte magát. Azt mondták, jobbról előzte az egész mezőnyt. Olyat is hallottam, hogy „cunamiszerűen”. – Villámháborús győzelem! – kiáltott izgatottan Sawatzki.

– Akkor most mi is kulturálisak vagyunk? – hallottam fél füllel a féltucatnyi executive producer egyikétől, de a folytatást elnyomta a viharos taps. Karrner felállt, vele szinte egy időben Bellini őnagysága is talpra ugrott, aztán felemelkedett helyéről az egész társaság. Kinyílt az üvegajtó, és Sensenbrink titkárnőjének, Hella Lauterbachnak a vezényletével két hölgy lépett be tálcával, a tálcákon savanyú habzóbor. Oda se kellett néznem, tudtam, hogy Sawatzki ebben a pillanatban küld valakit azért a gyümölcsös ízű Belliniért. Kintről a legkülönbözőbb emberek tódultak be: irodisták, asszisztensek, gyakornokok, titkárnők. A „Grimme-díj” felkiáltás váltakozott a „Tényleg?” és az „Őrület!” felkiáltásokkal. Karrnert pillantottam meg, aki fáradságosan furakodott keresztül a tömegen kinyújtott kézzel, és megfejthetetlen arckifejezéssel. – Tudtam – kiáltotta zaklatottan, és felváltva nézett hol rám, hol Sensenbrinkre –, tudtam. Nemcsak comedy trashben vagyunk jók! Sokkal többet tudunk! – Prémium minőség! – kiáltott Sensenbrink, hangja elcsuklott, de aztán megismételte, immár érces hangon: – Prémium minőség! – Ez a párbeszéd annyiban volt informatív a számomra, hogy megtudtam belőle: a díj nyilvánvalóan a minőség pecsétjével lát el bennünket a televíziózás világában. – Maga egyszerűen szuper – hallottam egy lágy női hangot közvetlenül mellettem. Odafordultam. Bellini őnagysága állt ott egy másik társaságban, háttal nekem. – A bókot csak viszonozni tudom – szóltam, anélkül hogy a szükségesnél nagyobb feltűnést keltsek. – Filmre gondolt-e már? – búgta Bellini őnagysága. – Már régen nem – feleltem a vállam fölött. – Aki egyszer Riefenstahllal dolgozott. – Beszédet! Beszédet! – harsogott a tömeg. – Mondania kell valamit! – unszolt Sensenbrink. Társasági együttlétek alkalmával nem szokásom beszédet mondani, de éreztem, hogy ebben a pillanatban elkerülhetetlen. A tömeg kissé hátrébb húzódott és elnémult, csak Sawatzki nyomult be a kör közepére, hogy kezembe nyomja a fenséges Bellini nevű italt. Megköszöntem neki, átvettem a poharat, és tekintetemet végigjártattam a sokaságon. Sajnos nem készültem előre, így a kéznél lévő sémákhoz kellett nyúlnom. – Néptársak és néptársnők! Azért fordulok önökhöz, hogy most, a diadal órájában két dolgot világossá tegyek. A diadal kétségtelenül örvendetes, megérdemelt, már régen megérdemeltük volna. Nagyobb produkciókat söpörtünk le a pályáról, drágábbakat, nemzetközieket is! De ez a győzelem csak egy lépés lehet a végső győzelem felé vezető úton. Köszönetet mondunk, elsősorban az önök hittel és meggyőződéssel végzett munkájáért! Az önök feltétel nélküli, fanatikus támogatásáért. De ebben az órában az ügyért hozott véráldozatról is meg kell emlékeznünk. – Pardon – szólt közbe Karrner. – Erről nem tudtam. Csak ekkor jöttem rá, hogy szórakozottságomban a kelleténél jobban belecsúsztam a villámháború első sikerei idején mondott beszédeim fordulataiba. Valóban, az utolsó mondat nem volt egészen a helyzethez illő. Épp azon törtem a fejem lázasan, hogy elnézést kérjek a botlásért, amikor egy hang megakadályozott ebben. – Hogy ebben a pillanatban még erre is gondol. – szólt egy számomra ismeretlen asszony végtelen megindultsággal. – Frau Klement a bérszámfejtésről pont a múlt héten... Ez annyira... – és kifújta az orrát. – A Frau Klement. Hát persze! Hogy is felejthettem el – vágta rá Karrner elvörösödve. – Elnézést, folytassa. Rendkívül kellemetlen ez most nekem. Egy biccentéssel nyugtáztam Karrner bocsánatkérését, és megpróbáltam fölvenni a beszéd fonalát. – Én magam is megindultan állok az előtt, hogy a gondviselés nekem szánta a feladatot: a Flashlight cég szabadságának és becsületének helyreállítását.

A szégyent, amely 22 évvel ezelőtt, a compiegne-i erdőben aláírt békepaktummal vette kezdetét, ugyanazon a helyen. Pardon, elnézést. Itt, Berlinben sikerült lemosni a nevünkről. Végezetül hadd szóljak azokról a névtelenekről, akik kötelességérzettől hajtva életüket és vérüket adták az ügyért: azokról a német tisztekről és közkatonákról. – itt a zavart pillantások arra késztettek, hogy korrigáljam a mondatot – vagyis a derék német rendezőkről, operatőrökről, segédoperatőrökről, világosítókról, maszkmesterekről, akik mind megcselekedték, amit... ...amit szakmájuk megkövetelt tőlük. Sokuknak jeltelen sírja ott domborul apáik sírja mellett, akik az előző nagy... ...még sokkal nagyobb televíziós produkciókban vettek részt. Önök pedig tanúi lehetnek, milyen hősiesen küzdött. – még egy legyőzendő akadály – Frau Klement a bérszámfejtésről, aki életét adta a szabadságért, a jövőért, mely osztályrésze lesz a nagynémet. ...a nagy német cégnek, a Flashlightnak! Sieg – És tényleg: ugyanúgy harsogta a tömeg, mint annak idején a Reichstagban: – Heil! – Sieg – – Heil!! – Sieg – – Heil!!!

XXIX. Korán keltem útra. Úgy terveztem, hogy alaposan kiélvezem a napot. Nincs annál nagyszerűbb és különlegesebb, mint a diadal percei után elvonulni egy csöndes helyre. Legyen az egy irodahelyiség a napi sürgés-forgást megelőzően; a mámoros tömegtől kiürült stadion, amelyben még ott zúg a győzelem szele; vagy mondjuk a meghódított Párizs, hajnali ötkor. Gyalog mentem, azt akartam, hogy csak az enyém legyen a város. A nap beragyogta a tavaszi reggelt, a levegő kellemesen hűvös volt, és tisztább is, mint a déli órákban. A parkokban hanyagul öltözött berliniek sétáltatták a kutyáikat, az őrült, kutyapiszkot gyűjtögető asszonyok sem hiányoztak. Már megszoktam őket. Egy szórakozott, nyilván kialvatlan nő nagy derültségemre tévedésből a zacskót emelte a szájához a cigarettája helyett, majd cigarettás kezével a kutyája fölé hajolt. Megrázta a fejét, megdörzsölte a szemét, és kijavította tévedését. A madarak rákezdtek reggeli énekükre, és újfent megállapítottam, mennyivel csöndesebb a város a légvédelmi ágyúk nélkül. Mindent egybevetve rendkívül békés hangulat uralkodott, és a hőmérséklet is igen kellemes volt. Tettem egy rövid kitérőt, hogy benézzek az újságosomhoz, de még a kioszkot is zárva találtam. Mély lélegzetet vettem, alaposan kiléptem, és meg sem álltam a produkciós cég székházáig. Belépve elégedetten állapítottam meg, hogy még a portás sem ül ott a fülkéjében. Előző este védőborítóval látta el a telefonkészülékét; mint annyiszor, most is rendkívül lelkiismeretes munkavégzésének újabb jelét fedeztem föl ebben. A fülke előtt vastag kötegekben állt az újság, ezeket kellett később szétosztania az irodahelyiségekben. Bormann biztosan nem nézte volna jó szemmel, de én már csak olyan vagyok, hogy nem érdekelnek a hierarchia apróbb külsőségei, így hát minden aggály nélkül magamhoz vettem reggeli olvasnivalómat. A pulthoz erősített ceruzával ráfirkantottam az egyik szállítólevél hátuljára: „Már elvettem a saját példányaimat. Köszönettel, A. Hitler.” Elégedetten konstatáltam, hogy a Bild már megint a nap hősének kiáltott ki. Már nem éreztem, hogy halaszthatatlanul központosítani kell a német sajtó irányítását. Hónom alatt az újságokkal, ábrándosan haladtam végig a folyosókon. A magasan lévő ablakokon beáradt a napfény, a zárt üvegajtók mögött villogtak a telefonkészülékek, de egyetlen hang sem hallatszott sehol. A székek katonás rendben sorakoztak az íróasztalok mellett, mint valami bútordíszszemlén. Bekanyarodtam arra a folyosóra, ahol a saját irodám található. Fény szűrődött ki az ajtó alól. Tétován közeledtem. Az ajtó résnyire nyitva volt. Krömeier kisasszony az asztalánál ült, éppen beleírt valamit a számítógépébe. – Jó reggelt – szólítottam meg. – Jó, hogy jön. Mein F. – felelte a kisasszony kissé mereven. – Már nem tudom így szólítani, és nem is tudok itt tovább dolgozni. Ezt az egészet abba kell hagynom. – Szipogva hajolt le a hátizsákjáért, ölébe vette, kihúzta, majd visszahúzta a cipzárat, és újra letette a táskát a földre, anélkül hogy bármit beletett vagy kivett volna belőle. Fölállt, kinyitotta az egyik fiókot, belenézett, visszatolta, újra a helyére ült, folytatta az írást. – Krömeier kisasszony, én. – Én is sajnálom, de vége – szakított félbe, abba sem hagyva a gépelést. – Annyira szar! – Felnézett rám, és kiabálni kezdett. – Miért nem tudja maga is ugyanazt csinálni, mint a többiek? Mint a Heiner a postásvicceivel? Vagy a Bayer, a Mittermeier? Kicsit ugrabugrálnak meg kitalálnak maguknak valami vicces dialektust, aztán annyi! Olyan jó volt itt! Tényleg élveztem! Bután néztem Krömeier kisasszonyra, és csak ennyit tudtam kérdezni:

– Én is ugrabugráljak? – Igen! Vagy pécézzen ki magának embereket, és mondjon róluk szemétségeket! Még viccesnek se kell lennie! Miért éppen Hitler maga, mondja?! – Ez nem választás kérdése – feleltem nyugodt hangon. – A gondviselés jelöli ki számunkra a helyet a világban, és a feladatot is, amelyet el kell végeznünk. A fejét rázta. – Még megcsinálom a kiírást a melóra – szipogta –, gyorsan kap majd a helyemre valakit a cégen belül. Biztos egy csomóan fel akarnak majd ugrani erre a vonatra. Lehalkított hangon, de nagyon határozottan így szóltam: – Most azonnal abbahagyja a gépelést, és elmondja, mi történt. – Hát csak az, hogy én itt nem dolgozhatok tovább – felelte dacosan. – Úgy, nem dolgozhat. És miért nem? – Mert tegnap voltam a nagymamámnál! – Ezt most értenem kellene? Krömeier kisasszony mély lélegzetet vett. – Én szeretem a nagymamámat. Majdnem egy évig nála laktam, amikor az anyu beteg volt. És tegnap elmentem hozzá látogatóba. Kérdezi, mit csinálok, mire elmeséltem neki, hogy egy igazi sztárnál dolgozom. Tök büszke voltam. Erre kérdezi, hogy kinél, hát én meg még mondom is neki, hogy találgasson, de nem bírt rájönni. Erre megmondtam, hogy magánál. Na erre eszméletlen dühös lett, tisztára dührohamot kapott. Aztán meg sírni kezdett, és azt mondta, hogy amit maga csinál, az minden, csak nem vicces. Hogy nincs mit nevetni rajta. Hogy az ilyeneknek, mint maga, nem kellene megengedni, hogy szabadon járkáljanak. Mondtam neki, hogy ez ilyen szatíra. Hogy ilyen ne fordulhasson elő még egyszer. De őszerinte ez nem szatíra. Azt mondja, maga tök ugyanazt mondja, mint a Hitler régen. És hogy régen is nevettek rajta az emberek. Én meg csak ültem ott, és azt gondoltam, basszus, hát egy öregasszony, persze hogy túloz. Ugye még soha nem mesélt a háborúról, és csak azért dühös, mert olyan sok rossz történt vele akkor. És akkor odamegy az íróasztalához, elővesz a fiókból egy borítékot, és kivesz belőle egy fényképet. Krömeier kisasszony rövid szünetet tartott, majd átható pillantást vetett rám. – Látnia kellett volna, hogy húzta elő azt a fényképet. Kábé, mintha egymillió eurót érne. Mintha az utolsó fotó volna a világon. Csináltam róla egy másolatot. Félórámba került, mire rábeszéltem, hogy arra az időre, amíg lemásolom, kiadja a kezéből. Megint lehajolt, és egy fénymásolt papírt húzott elő a hátizsákjából, majd letette elém. Alaposan megnéztem. Egy férfi volt rajta, egy asszony és két kisfiú. A természetben fotografálták őket, valószínűleg egy tó partján, mindenesetre pokrócon vagy egy nagy fürdőlepedőn feküdtek. A fürdőnadrágos férfi valamivel több, mint harmincéves, rövid sötét hajú, sportos testalkatú. A szőke nő rendkívül vonzó. A két kisfiú fején újságpapírból hajtogatott papírcsákó, kezükben fakard. Nevetve pózolnak. Valóban tóparti felvétel volt, valaki sötét irónnal ezt írta a kép alá: „Wannsee, 1943 nyara”. Összességében kifogástalan család képét nyújtották. – Mi van vele? – kérdeztem. – Ez a nagymamám családja. Az apukája, az anyukája meg a két tesója. Hat évig vezettem egy háborút, sejtem, milyen tragédiák okozója. A halál örök időkre sebet ejt a lelken. – Ki halt meg? – Mind. Hat héttel később. Még egyszer megnéztem a férfit, a nőt és a két kisfiút; a két kisfiút még alaposabban;

megköszörültem a torkomat. A Német Birodalom Führerétől könyörtelen keménység várható el mind magával, mind a népével szemben, és még mindig én vagyok az első, aki ezt a követelményt a legkövetkezetesebben képviselem. Én is biztosan hajthatatlannak és acélkeménynek mutatkoztam volna, ha újabb keltezésű fotóról van szó, mondjuk, az új Wehrmacht egyik katonájának fényképéről, aki ennek a mérhetetlenül pancser afganisztáni beavatkozásnak az áldozatául esett. Csakhogy ez a kép, mivel láthatóan abból az időből származott, amelyből én is, mélyen megindított. Igazán senki nem vetheti a szememre, hogy a nyugati és a keleti fronton ne lettem volna kész habozás nélkül százezreket föláldozni milliók megmentése érdekében. Férfiakat küldtem a halálba, akik azért ragadtak fegyvert, mert bíztak benne, hogy életüket a német nép javára áldozom fel. Talán ez a férfi is közéjük tartozott, talán éppen szabadságát töltötte otthon. De a feleség. A gyerekek. És egyáltalán, a polgári lakosság. Még mindig kínzott a tehetetlenség, hogy nem tudtam jobban megvédeni a hátországot. Hogy ez a whiskyshordó, ez a Churchill nem szégyellte magát, és tűzvihart bocsátott a bűntelenekre, akik eleven fáklyaként égtek izzó gyűlölete parazsán! Felhorgadt bennem azoknak az éveknek minden haragja, és könnytől csillogó szemmel így szóltam Krömeier kisasszonyhoz: – Őszintén sajnálom. Kegyednek megígérem: mindent, de mindent megteszek az ellen, hogy egyetlen angol bombázó is az országhatárunk közelébe merészkedjék. Nem felejtünk! És egy napon minden bombát ezerszeresen vissza. – Kérem szépen – vágott a szavamba Krömeier kisaszszony –, kérem szépen, hagyja ezt abba egy pillanatra. Csak egy pillanatra hagyja abba. Fogalma sincs róla, mit beszél. Ez bizony szokatlan volt, még mindig. Régen, nagyon régen fordult elő, hogy a Führert megróják valamiért, ráadásul igazságtalanul, hiszen a Führer messze a népi hierarchia csúcsán áll, túlságosan magasan ahhoz, hogy bárki megróhassa. Szóba se jöhet, hogy bárki megrója feljebbvalóját, ellenben vakon bíznia kell benne, az én esetemben pedig a megrovás nemcsak indokolatlan, de egyenesen hallatlan. Mégis: Krömeier kisasszonyon látszott, hogy egészen odavan a bánattól, ezért inkább szó nélkül lenyeltem a meggondolatlan megjegyzést, amely nyilvánvaló ostobaság volt. Főként ebben a vonatkozásban aligha tudja jobban bárki, hogy mit beszél, mint én. Így hát inkább néhány pillanatra elhallgattam. – Ha szeretne kivenni egy szabadnapot. – próbáltam a lelkére beszélni. – Hiszen én megértem, hogy nehéz helyzetben van. Csak azt akarom, hogy tudja: rendkívül nagyra értékelem a kegyed munkáját. És ha a kedves nagymamája ezzel nem elégszik meg, talán segít, ha megmondja neki, hogy igazságtalan velem. A bombázás Churchill ötlete volt. – Dehogy igazságtalan, hát épp ez a baj – kiáltott Krömeier kisasszony. – Ki beszél itt bombázásról? Ezek az emberek nem a bombázásban haltak meg. Elgázosították őket! Elakadt a szavam. Még egyszer megnéztem a fotót. Sem a férfi, sem az asszony, sem a két kisfiú nem voltak bűnöző külsejűek, nem látszottak sem cigánynak, sem zsidónak. Habár az arcvonásaik, ha alaposabban megnézi az ember. De nem, csak képzelődöm. – Hol van a képen a kedves nagymamája? – kérdeztem, habár magam is kitalálhattam volna a választ. – Ő csinálta a fotót – szólt Krömeier kisasszony, és olyan volt a hangja, mint a kezeletlen fa. Mozdulatlanul bámulta az iroda szemközti falát. – Ez az egyetlen megmaradt fénykép a családról. És ő nincs rajta. – Fekete könnycsepp gördült végig az arcán. Odatartottam egy zsebkendőt. Először nem mozdult, aztán szétkente vele a szemhéjtust az arcán. – Esetleg tévedés volt – próbálkoztam. – Úgy értem, ezek egyáltalán nem úgy néznek ki, mint. – Ez meg milyen érv?! – kérdezte hidegen Krömeier kisasszony. – És ha tévedésből ölték meg őket,

akkor minden rendben van, vagy mi?! Neem! Az a tévedés, hogy egyáltalán valakinek ilyen ötlete támadt, hogy meg kell ölni a zsidókat! Meg a cigányokat! Meg a melegeket! Meg mindenkit, aki nem fért be neki a koncepciójába. Mondok én magának valamit. Ha nem ölnek meg egy csomó embert, akkor még csak véletlenül se ölnek meg senkit tévedésből. Ilyen marha egyszerű! Kissé tanácstalanul álldogáltam, igencsak meglepett ez a dühkitörés, pedig hozzá vagyok szokva a női érzésvilág instabilitásához. – Szóval tévedés volt – állapítottam meg, de be se fejezhettem, mert a kisasszony felállt, és ordítani kezdett. – Nem! Nem volt tévedés. Zsidók voltak! Teljesen legálisan gázosították el őket! Ráadásul nem viselték a csillagot. Leszedték, mert abban reménykedtek, hogy nem ismerik fel őket. Aztán valaki súgott a rendőröknek! Szóval nemcsak zsidók voltak, hanem illegális zsidók! Na! Most nyugodt?! Igen, az voltam. Én ezeket az embereket még csak le sem tartóztattam volna, annyira németnek néztek ki. Annyira megdöbbentem, hogy még az is eszembe jutott, adandó alkalommal kifejezem Himmlernek elismerésemet alapos, megvesztegethetetlen munkájáért. Ugyanakkor az adott pillanatban nem volt tanácsos ilyen közvetlen módon az igazságnak megfelelően válaszolnom. – Elnézést – szólalt meg hirtelen Krömeier kisasszony. – Maga nem tehet róla. Mindegy is. Szóval én ezt nem csinálhatom meg a nagymamámmal, hogy tovább dolgozom magánál. Belehalna. Csak. Azért. Szóval mi lenne, ha egyszerűen annyit mondana: „Őszintén sajnálom, ami a nagymamája családjával történt, borzalmas tévedés volt az egész”? Ahogy azt bármelyik normális ember tenné? Vagy hogy azon fog dolgozni, hogy végre az emberek rájöjjenek, mekkora disznók voltak ezek. Hogy maga velem együtt, mi itt mindannyian azon dolgozunk, hogy ilyesmi soha többé ne forduljon elő. – És már-már könyörgő hangon hozzátette: – Mert ugye ezt csináljuk? Ugye? Mondja, hogy igen. Csak az én kedvemért. Az 1936-os olimpia jutott eszembe. Talán nem egészen véletlenül, mert a fotográfián szereplő szőke nő kimondottan emlékeztetett a zsidó vívónőre, Helene Mayerre. Olimpiai játékok az országban: a propaganda legjobb, sőt első osztályú eszköze. Pozitív értékeket lehet felmutatni a külföld felé, időt lehet nyerni a fegyverkezéshez, ha még gyengék vagyunk. És el kell dönteni, hogy ezzel egy időben folytassuk-e a zsidóüldözést, ami beárnyékolja ezt a képet. Világosan meg kell határozni, mi kapjon prioritást. Vagyis engedni kell, hogy Helene Mayer részt vegyen az olimpián, még akkor is, ha a végén csak ezüstérmes. Ki kell mondanunk: jó, akkor most tizennégy napon át nem üldözzük a zsidókat. Vagy felőlem három hétig. És csakúgy, mint akkoriban, most is időt kellett nyernem. A szimpátia első hulláma már elért, volt bizonyos sikerem. De vajon kifejlődött-e már ebből egy mozgalom? Krömeier kisasszonyt kedveltem, és szükségem is volt rá. Ha Krömeier kisasszony ereiben fel nem ismert zsidó vér csörgedezik, akkor ezt megfelelőképpen kell kezelnem. Nem mintha zavart volna. Ha a genetikai anyag többi része elég jó, a test fel tud dolgozni bizonyos arányú zsidó vért, anélkül hogy a zsidóság kihatna a jellemre és a faji jellegre. Valahányszor Himmler vitatta ezt, a derék Emil Maurice-ra hivatkoztam. Egy zsidó dédapa nem akadályozta meg abban, hogy a legjobb emberem legyen a tömegverekedésbe torkolló politikai rendezvényeken, mindig ő küzdött az első vonalban a bolsevik randalírozók ellen. Személyesen hatottam oda, hogy az SS-ben maradhasson – mert a fanatikus, gránitszilárdságú meggyőződés mindenre, még a génállomány módosítására is képes. Egyébként tényleg látható volt, ahogyan Maurice fokozatosan, vasakarattal megölte magában a zsidót. Mentális önárjásítás, hogy úgy mondjam – fenomenális! A hűséges, de igen fiatal Krömeier kisasszony még nem tartott itt. A negyedrésznyi zsidó vér megingatta elhatározásában, és ezt meg kellett akadályoznom. Nem utolsósorban azért, hogy továbbra is jó hatással lehessen Herr

Sawatzkira, és viszont. 1936-os olimpia. Szabályosan kínálkozott, hogy voltaképpeni céljaimat homályban hagyjam. Másfelől fájdalmasan érintett, hogy Krömeier kisasszony kritikával illeti az életművemet. Legalábbis az eddigit. Úgy döntöttem, az egyenes utat választom. Az örök, hamisítatlan igazság útját. A német ember büszke útját. Mi, németek amúgy sem tudunk hazudni. Vagy nagyon jól. – Milyen disznókról beszélt az imént? – kérdeztem nyugodt hangon. – Hát a nácikról! – Krömeier kisasszony – emeltem meg kissé a hango-mat –, nem szívesen fogja ezt hallani, de téved, sok dologban téved. Nem a kegyed hibája, de rosszul gondolkodik. Manapság előszeretettel állítják be úgy a dolgot, hogy néhány meggyőződéses, a végsőkig kitartó nemzetiszocialista rászedett egy egész népet. Ebben van is igazság, valóban volt rá kísérlet. 1923-ban, Münchenben. De a kísérlet véresen elbukott. Más utat kellett választani. 1933-ban a népet nem holmi propagandaakció hengerelte le. Úgy választott Führert magának, hogy az még a mai kor értelmezésében is demokratikusnak számít. A Führer, akit megválasztottak, a lehető legvilágosabban kifejtette és népe elé tárta a terveit. És a németek megválasztották. Sőt a zsidók is. Lehet, hogy még a tisztelt nagymamája szülei is rá szavaztak. Akkoriban már négymillió tagja volt a pártnak. És azért csak ennyi, mert 1933-tól nem volt tagfelvétel. 1934-re lehettek volna nyolc- vagy tizenkét millióan. Nem hiszem, hogy létezik manapság párt ekkora támogatottsággal. – Mit akar ezzel mondani? – Hogy vagy egy egész nép volt disznó, vagy ami történt, nem disznóság volt, hanem a nép akarata. Krömeier kisasszony nagy, kétségbeesett szemeket meresztett rám. – Ezt. Ezt nem mondhatja! A nép csak nem akarhatta, hogy meghaljon a nagymamám családja! Az azoknak az ötlete volt, akiket aztán megvádoltak. Izéba’. Nürnbergbe’! – Krömeier kisasszony, az ég szerelmére! A nürnbergi per nem volt más, mint népbutítás. Ha felelősöket keres, végső soron csak két lehetősége van. Vagy az NSDAP vonalát követi, ami azt jelenti, hogy a felelősséget az viseli, akinek a Führer államában a felelősséget viselnie kell. Ez pedig a Führer, ki lenne más. Vagy azokat kell elítélnie, akik ezt a Führert megválasztották, illetve nem váltották le. Ez utóbbiak pedig átlagemberek voltak, akik úgy döntöttek, hogy egy rendkívüli férfit választanak Führerré, rábízzák egy ország sorsát. Vagy be akarná tiltani a szabad választásokat, Krömeier kisasszony? Bizonytalanul nézett rám. – Lehet, hogy nem értek hozzá úgy, mint maga, maga biztos mindent megtanult meg elolvasott. De. De ugye maga szerint is rossz volt, ami történt, nem? Maga is meg akarja akadályozni, hogy még egyszer. – Kegyed asszony – szóltam elnézően –, és az asszonyok érzelmi dolgokban impulzívak. Így kívánja a természet. A férfiak tárgyilagosabbak. Mi nem ilyen kategóriákban gondolkodunk, hogy rossz vagy jó. Számunkra az a fontos, hogy feladatokat oldjunk meg, célokat ismerjünk fel, célokat fogalmazzunk meg, célokat kövessünk. Márpedig ezekben a dolgokban az érzelmeknek semmi keresnivalójuk! Ezek jövőnk legfontosabb kérdései. Lehet, hogy keményen hangzik, de nem nézhetünk vissza a múltba siránkozva. Hanem csakis az okulás vágyától hajtva. Ami történt, megtörtént. A hibák nem azért vannak, hogy sajnálkozzunk fölöttük, hanem hogy ne kövessük el őket még egyszer. Ha leég egy ház, biztosan nem én leszek az, aki hetek, hónapok múltán is a régi házat siratja! Én az vagyok, aki felépíti az újat. Egy jobb, szilárdabb, szebb házat. Ám ebben az építkezésben csak azt a szerény szerepet játszhatom, amit a gondviselés rám oszt. Én csak egy szerény kis építész lehetek. Az építtető, Krömeier kisasszony, az építtető maga a német nép, és az is marad.

– És a német nép soha nem felejtheti el. – szólalt meg Krömeier kisasszony feszült arckifejezéssel. – Pontosan! A német nép soha nem felejtheti el, micsoda erő szunnyad benne. Micsoda lehetőségei vannak! A német nép képes rá, hogy megváltoztassa a világot! – Igen – vetette közbe a kisasszony. – De csakis jó irányba! Soha többé nem fordulhat elő, hogy a német nép valami rosszat tegyen! Ebben a pillanatban vált világossá számomra, mennyire nagyra tartom Krömeier kisasszonyt. Mégiscsak bámulatos, ahogy néhány nő a maga kacskaringós útján végül mégis célhoz ér. Krömeier kisasszony felismerte: a történelmet a győztesek írják. A német tettek pozitív megítélésének pedig természetesen az az előfeltétele, hogy a németek győznek. – Igen, pontosan ez kell hogy legyen a célunk – szóltam dicsérőleg –, és el is fogjuk érni: ha a német nép sikeresen tör előre, én és maga száz, kétszáz, háromszáz év múlva csak dicshimnuszokat olvasunk majd a történelemkönyvekben. Csöndes mosoly suhant át az arcán. – Kétszáz év múlva valaki más fogja olvasgatni azokat a könyveket. Maga meg én akkor már halottak leszünk. – Hát igen – ismertem el tűnődve. – Legalábbis nagyon valószínű. – Sajnálom – zárta le a beszélgetést, és megnyomott egy gombot a billentyűzeten. Már ismertem ezt a hangot, azt jelezte, hogy Krömeier kisasszony egy dokumentumot küldött a folyosón álló közös nyomtatónak. – Tényleg szívesen folytattam volna. – És ha nem árulja el a tisztelt nagymamájának.? A válasz egyszerre volt örömteli és fájdalmas: – Á. Nem tudok én hazudni a mamának! Én viszont tudnék a számára egy statáriális megoldást, futott át az agyamon. Realistának kell lenni: ha nincs Gestapo, ha nincs Heinrich Müller, nincs lehetőség statáriális eszközökre sem. – Kérem, ne siessen el semmit – próbálkoztam egy utolsó rohammal. – Megértem a helyzetét, de kérem, kegyed is értse meg, hogy a jó munkatárs pótolhatatlan. Ha nincs ellenvetése, személyesen járok közben a tisztelt nagymamájánál, hogy folytathassa munkáját az irodámban. Rám nézett. – Hát nem tudom. – Meg fogja látni, hogy az idős hölgy minden aggodalmát el tudom oszlatni – biztosítottam. Látható volt a megkönnyebbülés Krömeier kisasszony arcán. Sokan nem vállalkoztak volna erre a lépésre. Nekem személy szerint soha nem volt okom kételkedni a meggyőző erőmben. És nem csak azért nem, mert tudom, hogyan tréfálkoztak a hátam mögött a távírászaink: hogy ha Frau Goebbels közelében tartózkodom, a kegyelmes asszonynak csak úgy surrognak a petevezetékei. Nem, az efféle gúnyolódás csak a felületet érinti. A győztes magabiztos kisugárzásáról van szó, a győzteséről, aki nem kételkedik. Ha jól tudunk élni vele, ez a kisugárzás ugyanúgy hat az idősebb hölgyekre, mint a fiatalkákra. A zsidó nők sem kivételek, ellenkezőleg: az asszimiláció és a normalitás iránti vágyukban tapasztalataim szerint még fogékonyabbak. Helene Mayer, a zsidó olimpikon például a német köszöntéssel vette át az ezüstérmet. Vagy ha azokra a tízezrekre gondolok, akik azt hitték, németnek érezhetik magukat pusztán attól, hogy az előző világháborúban végig ott kucorogtak a lövészárokban, és ezért megkapták a Vaskeresztet. Aki ilyet csinál, miközben fajtársait verik, üzleteiket bojkottálják és kifosztják, az megérdemli, hogy hatvan évvel később rászedjék. Főleg ha olyasvalaki teszi – és ezt nem hamis hiúságból mondom, hanem mert megfelel a valóságnak –, akinél jobban senki nem ismeri ennek a fajnak az erős és a gyenge oldalait.

Azokat a romantikusokat és legendagyártókat, akik rendkívüli talpraesettséget és átlagon felüli intelligenciát remélnek ezektől az alattomos parazitáktól, azokat „sajnos” ki kell ábrándítanom. Egy gázkamrát tusolónak álcázni: már régen sem volt a rafinéria csúcsa. Ebben a különleges esetben pedig elegendő volt az udvarias figyelmességnek és a tehetséges unoka őszinte (bár kissé túlzó) dicséretének szokásos elegye. Nagyjából annyit mondtam, hogy Krömeier kisasszony nélkülözhetetlen, és a vén csoroszlya szeme máris úgy csillogott, hogy biztosra vehettem: nem kell új asszisztens után néznem. Ami a világnézeti ügyekkel kapcsolatos aggályokat illeti, az öregasszony innentől kezdve úgyis csak azt hallotta meg, amit meg akart hallani. Persze az is sokat segített, hogy nem egyenruhában mentem el hozzá.

XXX. Ideges voltam, de csak mérsékelten. Megnyugtató ez az enyhe idegesség, azt mutatja, hogy összpontosítok. Négy és fél hónapig készültünk erre: mint hajdanán a Hofbraukellerből, úgy nőttem ki én is Wizgür műsorából; mint hajdanán a Korona cirkuszba, úgy költöztem most az új stúdióba, önálló show-műsorom felvételeinek színhelyére. A hírek szerint a német iparból származó reklámbevételek máris összehasonlíthatók voltak az 1933-as hatalomátvétel idején kapott anyagi támogatással. Örömmel tekintettem a rám váró események elébe, ugyanakkor vasakarattal koncentráltam feladatomra. Még egyszer ellenőriztem ábrázatomat a tükörben. Kifogástalan. Lefutott a főcím a stúdió kivetítőjén. Jó lett. Az egykori szálláscsináló, Sawatzki megint nagyot nőtt a szememben. A főcímzene egyszerű basszuskíséretével indult, utána én következtem régi fölvételeken, ahogy az SA katonai tiszteletadását fogadom Nürnbergben. Majd néhány rövid bejátszás Riefenstahl filmjéből, Az akarat diadalából. Fölötte pedig behízelgő slágerhang: Nézd, ki van itt, kijön itt. A lengyelországi hadjáratból is mutattak néhány képkockát. Stukák Varsó fölött. A levegőben suhanó bombák, ágyúból kilőtt lövedékek. Guderian rohamozó páncélosai. Néhány különösen megkapó felvétel az egyik harctéri látogatásomról. Nézd, ki van itt, búgta a hang, én már tudom. Ezután újabb keletű filmrészletek következtek. Séta az új Potsdamer Platzon. Zsemlevásárlás a péknél. És – ez a képsor tetszett nekem a legjobban – két kisgyermek a játszótéren, ahogy megpaskolom az arcukat. Egy kisfiú és egy kislány. Az ifjúság a jövő. Nem értem, miért nem járt még nálam – panaszolta a hang, teljesen érthető módon –, csak tudnám, mi történhetett. Ezt a sort már akkor megindítónak találtam, amikor először hallottam a főcímről tartott vitaértekezleten. Ugyanis én sem tudtam volna pontosan megmondani, mi történhetett. Ekkor a képernyő újra csak engem mutatott egy fekete Maybach gépkocsi hátsó ülésén, amint éppen a felvétel helyszínére, egy egykori moziba hajtatok. Aztán a megérkezés, ahogy kiszállok a kocsiból, belépek a moziba; a kamera a fejem fölötti feliratra svenkel: Itt a Führer beszél – s mindeközben a sanzonénekes hölgy eldalolja az ügyesen fazonra igazított dalocska utolsó sorát: Nézd, ki van itt, kijön itt., kijön itt... Akárhányszor meg tudtam volna nézni a főcímet, de legkésőbb a zsemlés snittnél el kellett indulnom a kulisszák mögött, hogy a dal végére helyet foglalhassak az íróasztalnál, és komoly ábrázattal fogadni tudjam az üdvözlő tapsot. Mindent egybevetve valamivel kedélyesebb volt, mint mondjuk a Sportpalotában, de a bevezetőnek köszönhetően mégis eléggé ünnepélyes. Szép stúdiót építettek nekem, össze sem lehetett hasonlítani a Wizgürnél felállított primitív szónoki emelvénnyel. A Wolfsschanzéról másolták, ami egy kompromisszum eredménye volt. Én először az Obersalzberget proponáltam, Bellini őnagysága mondta, hogy az túl derűsnek és vidékiesnek hat, és a bunkert javasolta – végül a Wolfsschanzéban állapodtunk meg. Még oda is utaztam egy forgatócsoporttal, tulajdonképpen inkább kíváncsiságból, mert természetesen emlékezetből, a legapróbb részletekre kiterjedően, kívül-belül fel tudtam volna nekik vázolni az egész komplexumot, az őrszemélyzettel egyetemben. De Bellini őnagysága ragaszkodott hozzá, hogy a team odautazzon, és közvetlen benyomásokat szerezzen a helyszínről. Igaza volt. Érthető módon azt hittem, az oroszok a saját területükön mindent leromboltak, ami a német múltról tanúskodott volna, de a Todt-szervezet vasbetonjával szemben esélyük sem volt. Bécsben is

kénytelenek voltak meghagyni a légvédelmi tornyokat, egyszerűen nem bírták felrobbantani őket. Persze megtehették volna, hogy dugig tömik TNT-vel, de Tamms, ez a gazfickó zseniális módon a lakott terület kellős közepén helyezte el őket. Így hát még mindig ott állnak komoran, monumentálisan, a német erődépítészet mementójaként. A lengyelek viszont afféle szabadidőparkot csináltak a Wolfsschanzéból, az embernek vérzik a szíve a sok naiv, tudatlan, bambán császkáló gyerek láttán. Az egészből hiányzik a szükséges komolyság, akkor már kedvesebbek a szívemnek ezek az úgynevezett dokumentációs központok, amilyeneket most lépten-nyomon felépítenek. Igaz, hogy indoktrinálják velük a népet, de mindent egybevetve messzemenőkig korrekten ábrázolják a mozgalom komolyságát és célját, beleértve a zsidóproblematikát. Magától értetődik, hogy áthatja az egészet a világjobbító retorika, de azért a biztonság kedvéért mindig mindenüvé odabiggyesztik, hogy a politikánk „emberellenes” volt. Goebbels bezzeg azonnal kihúzatta volna velük. Szinte hallom, ahogy mondja: „Ha ezt külön oda kell írni, akkor siralmas a szöveg. A jó szöveg olyan, hogy az olvasó nem is gondolhat másra, csakis arra, hogy ‘hát ezeknek emberellenes volt a politikájuk’. Akkor – és csak akkor – gondolja ugyanis, hogy maga jött rá!” A jó Goebbels. Úgy szerettem a gyerekeit, ők voltak a kedvenceim a bunkerban is! Hát igen, a Wolfsschanze. Most szálloda áll ott, az étteremben mindennap a mazúriai konyha remekeit lehet kóstolni; a közelben meg egy lövölde, légpuskával lövöldöznek, szánalmas az egész úgy, ahogy van. Ha én lennék a főnök, eredeti fegyvereket használnék, 43-as puskát, 35-ös pisztolyt, Lugert, egy Walther pisztolyt, egy 7, 65-ös PPK-t, habár PPK-t talán mégsem, mert ha az én régi jó PPK-mra gondolok, rám tör a legborzalmasabb fejfájás. Talán orvossal kéne konzultálnom, de az utóbbi időben nem bírom rászánni magam. Mennyivel praktikusabb volt annak idején, amikor Theo Morell mindig kéznél volt. Göring nem kedvelte, de Göring se volt egy nagy lumen. Megvártam, hogy teljesen elüljön a taps, ez általában szabályosan az idegek harca volt a tévések, a közönség és közöttem, mert én abszolút csöndet akartam. Eddig még minden közönséget rá tudtam venni, hogy megnyugodjon. – Néptársak és néptársnők! Tudjuk: Földjéből él a nemzet. A föld az ő élettere. De most, kérdem én, milyen állapotban van ez a föld manapság? Az úgynevezett kancellár asszony azt mondja: kiváló állapotban. Hát jó. Régebben a legnagyobb dicséretnek az számított ebben az országban, ha azt mondták: itt olyan tisztaság van, hogy a földről lehet enni. Kérdem én ezt az úgynevezett kancellár asszonyt: hol akar itt a földről enni? A válasszal mind a mai napig adós, mert az úgynevezett kancellár asszony is tudja: A német földet beszennyezte a nagytőke mérge, a nemzetközi pénzügyi körök mételye! A német földet hulladék borítja, a német gyerekeknek hosszú lábú székeket kell gyártani, hogy egészségesen ülhessenek, a német férfi, a német asszony, a német család menekül, ha csak tud, a felhőkarcolók legfelső emeleteire, a kistermetű német eb, nevezzük, mondjuk, Schnauzinak, érzékeny tappancsával söröskupakba lép, vagy dioxint nyalogat, és kínok kínjai közt pusztul el! Szegény, szegény Schnauzi! És erről a földről enne a mi úgynevezett kancellár asszonyunk! Na, jó étvágyat kívánok!

Mai vendégünk a német föld szakértője, a Zöldek politikus asszonya, Renate Künast. Jól megtermett SS-ruhás ordonánc kísérte be, Wernernek hívták a legényt, szőke, férfias jelenség, és bár a hölgy arcáról le lehetett olvasni a viszolygást az egyenruhájával szemben, azt is látni lehetett rajta, hogy előnyös testi jegyei nem hagyják hidegen. A nő már csak nő marad. Werner is Sawatzki ötlete volt. A Flashlight soraiban az a vélemény alakult ki, hogy szükségem van egy asszisztensre. – Fontos – fejtegette Sensenbrink –, hogy jelen legyen egy harmadik, aki megszólal. Ha gyenge a vendég beszélőkéje, vagy ha nem üt eléggé egy megjegyzés, ne kelljen egyedül szembenéznie a közönséggel. – Tehát arra kell, hogy ilyenkor őrá lehessen húzni a vizes lepedőt. – Így is mondhatjuk. – Nem. A Führer csak a feladatokat delegálhatja, de a felelősséget soha. – De az ajtót sem a Führer nyitja ki, ha csöngetnek – vetette közbe Bellini őnagysága. – Vendége meg annyi lesz, mint a nyű. – Ez is igaz. – Annak idején is volt ilyen asszisztensféléje, nem? Ki nyitott ajtót például maga helyett? Bellini őnagysága elhallgatott, aztán kicsit halkan hozzátette: – Mármint nem magának. Hanem Hitlernek. – Na jó – adtam be a derekam. – Hogy az ajtót? Ha jól emlékszem, Junge. Vagy Schadle valamelyik embere. – Ajvé – sóhajtott Sensenbrink –, ezeket a pofákat ma már senki nem ismeri. – Persze hogy nem, mit gondolt? Hogy Himmler saját kezűleg vasalta reggelenként az egyenruhámat? – De őt legalább ismernék! – Ne bonyolítsuk már túl a dolgot – emelte föl a kezét Bellini őnagysága. – Maga se egy akármilyen ikszipszilont emlegetett az SS-ből, hanem. Schaublét? – Schadle. – Ez a helyes kifejezés. Mindegy. Akkor menjünk egy szinttel följebb. Úgyis csak szimbolikus. – Na jó – bólintottam –, legyen akkor Bormann. – Az ki? – Így Sensenbrink. – Bormann! Martin!! Birodalmi miniszter!!! – Soha nem hallottam a nevét. Majdnem megmondtam neki őszinte és keresetlen véleményemet, de ekkor Bellini őnagysága valósággal a nyakamba borult. – Micsoda tárgyi tudása van! – fuvolázta. – Ez hatalmas, hogy az összes részletet így ismeri, más ezt nem tudná! De ha tömegeket akarunk vonzani, ha radikálisan emelni akarjuk a nézettséget – és ezen a ponton, nem is ügyetlenül, kis hatásszünetet tartott –, akkor a legszűkebb führeri körből kell kiválasztanunk az asszisztenst. Nézze realisztikusan: vehetnénk Goebbelst, Göringet, Himmlert, esetleg Hesst... – Hesst ne – szólt közbe Sensenbrink –, őt sajnálni fogják. Szegény öregfiú, életfogytiglan a gonosz ruszkik miatt. –.Jó, ezzel egyetértek – folytatta zavartalanul Bellini őnagysága –, de ezzel ki is fogytunk a jelöltekből. A néző majd minden egyes adásnál harminc másodpercen belül azt fogja kérdezni, hogy ki az a fura alak ott a Führer mellett. Az irritáció nem jó. Maga önmagában is eléggé irritáló. – Goebbels soha nem nyitná ki helyettem az ajtót – szóltam dacosan, de persze tudtam, hogy igaza

van. És hát dehogynem nyitotta volna ki. Goebbels bármit megtett volna értem. Kicsit olyan volt ő nekem, mint Foxl kutya az első háborúban, a lövészárokban. De abban is biztos voltam, hogy Goebbels nem lehet. Egy Quasimodót csinálnának belőle, olyan alakot, mint a púpos Fritz abban a szenzációs Frankenstein-filmben, amelyben Boris Karloff játszotta a szörnyet. Groteszk teremtményt faragtak volna belőle, és gúny tárgyává vált volna minden egyes alkalommal, amint becsoszog a színpadra. Ezt nem érdemli tőlem. Göring és Himmler viszont. Persze megvoltak a maguk érdemei, de még mindig izzott bennem a jogos harag az árulásuk miatt. Azonkívül elterelték volna rólam a figyelmet. Én is mit műveltem Wizgürrel. – És ha az Ismeretlen Katona lenne az? – Ki mástól, mint Sawatzkitól érkezett a javaslat. – Ezt hogy érti? – kérdezte Bellini őnagysága. Sawatzki kihúzta magát. – Hát egy ilyen magas, hirtelenszőke – magyarázta –, igazi SS. – Nem is rossz – vélte Bellini őnagysága. – Göring jobb poén lenne – tépelődött Sensenbrink. – Nem kellenek az olcsó poénok – jelentettem ki, kórusban Bellini őnagyságával. Egymás szemébe néztünk. Napról napra jobban tetszett nekem ez a nő. – Örülök, hogy itt van – üdvözöltem Frau Künastot, és hellyel kínáltam. Azoknak az embereknek a magabiztosságával ült le, akik hozzászoktak a kamerához. – Én is örülök – szólt gúnyos hangon –, bizonyos értelemben. – Talán kíváncsi rá, miért hívtam meg. – Mert más nem fogadta el.? – Ó, dehogynem! A kolléganője is eljött volna, Frau Roth. Erről jut eszembe: megtenne nekem egy szívességet? – Attól függ. – Kérem, távolítsa el azt a nőt a pártjából. Hogyan működjön együtt az ember egy olyan párttal, amelyik befogadta ezt a borzalmat?! – Hát, eddig se az SPD-t nem riasztotta vissza, se a CDU-t. – Kegyed is csodálkozott ezen, igaz? Egy pillanatra zavarba jött. – Szeretném leszögezni, hogy Claudia Roth kiváló munkát végez, és... – Igaza van, talán elég is lenne, ha távol tartanák a kameráktól, és egy ablaktalan, hangszigetelt pincehelyiségben. De máris témánál vagyunk: azért hívtam meg magát, mert természetesen a jövőt kell terveznem, és ha jól látom, a hatalom megszerzéséhez koalíció kell. – Koalíció? – Hogyne, csakúgy, mint 1933-ban, akkor is szükségem volt a DNVP-re. Belátható időn belül ez nem változik. Csak sajnos a DNVP már nem létezik, és arra gondoltam, körülnézek, ki jöhet számításba egy új Harzburgi Front kialakításánál. – És pont a Zöldekre gondolt, hogy a DNVP-t helyettesítsék? – Miért is ne? – Kevés lehetőséget látok erre – felelte a homlokát ráncolva. – Dicséretre méltó ez a szerénység, de kérem, ne rejtse véka alá a lámpást. A kegyed pártja alkalmasabb erre a feladatra, mintsem gondolná! – Na, erre kíváncsi vagyok. – Véleményem szerint a jövőről alkotott vízióink összeegyeztethetők. Árulja el, kérem: hol látja Németországot ötszáz év múlva?

– Ötszáz? – Vagy háromszáz év múlva? – Nem vagyok jósnő, inkább a valóság talaján állok. – De bizonyára van valamilyen koncepciója Németország jövőjéről? – Persze, de nem háromszáz éves időtartamra. Senki nem tudja, mi lesz háromszáz év múlva. – De én igen. – Csak nem? Miért, mi lesz háromszáz év múlva? – A Zöldek a Führertől kérnek tanácsot a jövőkoncepciójuk kialakításához – na ugye, megmondtam, hogy nem is annyira elképzelhetetlen az együttműködés. – Felejtse el – visszakozott Künast sietve –, a Zöldek nagyon jól elboldogulnak maga nélkül. – Nos jól van, akkor mondja, mégis hány évre terjed ki a kegyedék jövőképe? Hány évre terveznek? Száz? – Marhaság. – Ötven? Negyven? Harminc? Húsz? Tudja, mit? Visszaszámlálok, és kegyednek nincs más dolga, mint azt mondani: stop! – Komoly ember nem mondhat olyat, hogy a trendek alakulását nagyobb időtávlatban meg tudja becsülni, mint mondjuk tíz év. – Tíz? –.Jó, felőlem legyen tizenöt. – Nos, jól van: Hol látja Németországot negyedóra múlva? Künast felsóhajtott. – Jó, hát ha nagyon akarja: a jövő Németországát környezetbarát, energiapolitikailag tartósan ellátott, csúcstechnológiával fölszerelt országnak látom, főleg ami a környezettechnológiát illeti; beágyazva egy békés Európába az Európai Unió és az ENSZ égisze alatt. – Megvan, Werner? – fordultam az ordonánchoz. –.beágyazva egy békés Európába az Európai Unió és az ENSZ égisze alatt – jegyezte eminens diák módjára Werner. – Akkor azt is tudja, hogy az EU akkor még létezni fog? – kérdeztem Künastot. – Magától értetődik. – És a görögök benne lesznek még? A spanyolok? Az olaszok? Az írek? A portugálok? Újabb sóhaj. – Ki tudja azt ma megmondani? – Az energiapolitikáról vannak víziói! Azon a téren az én dimenzióimban gondolkodik! Elenyésző vagy nulla import, teljes autarkia, megújuló nyersanyagok szélből, vízből – ez energiapolitikai biztonságot jelent száz, kétszáz, ezer év múlva is. Szóval valamennyire mégis képes látni a jövőt. És mit mondjak. ez az, amit én is, kezdettől fogva szorgalmaztam. – Pillanat! Csakhogy a maga kiindulása teljesen rossz alapokon nyugodott! – Mi közük az alapoknak a tartós energiagazdálkodáshoz? Vannak rossz szélkerekek és jó szélkerekek? Bosszúsan nézett rám. – Jól értem? – makacskodtam tovább. – A szakszerű delfintartáshoz szabad a jó, egészséges napenergiát használni; de ha az ukrán termőföldekre germán parasztokat telepítünk, nekik csak barnaszén jár? Vagy atomenergia? – Nem – tiltakozott Künast. – Az ukrán földekre ukránokat kell telepíteni! Ha egyáltalán bárkit oda kell telepíteni.

– De akkor az ukránok használhatnak szélenergiát? Vagy erre vonatkozóan is speciális elképzelésekkel rendelkezik? Van egyáltalán valamilyen jegyzéke arról, hogy a különféle energiafajtáknak mi a korrekt felhasználási módjuk? Hátradőlt. – Pontosan tudja, hogy nem így értettem. Ahogy érvel, akár azt is kérdezhetné, nem lett volna-e jobb több millió zsidót napenergia felhasználásával elpusztítani. – Érdekes – bólogattam –, de a zsidótéma nem vicces. Egy pillanatra olyan csönd lett a stúdióban, hogy a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. – A csönd a tévében mindig a drága népi frekvencia pocsékolása – szólaltam meg. – Ha már így alakult, hozzunk egy kis reklámot. Valamivel tompább lett a fény. Néhány sminkes munkatárs jött be, felfrissítették a sminkünket. Künast a kezével eltakarta a mikrofonját. – Amit itt művel, az már tényleg túlmegy minden határon – szólt fojtott hangon. – Természetesen tudok a pártja érzelmi érintettségéről – feleltem –, de be kell látnia, hogy nem én kezdtem a zsidótémát. Egy pillanatra elgondolkodott. Újra bekapcsolták a teljes stúdiófényt. Megvártam, hogy elüljön a taps, aztán a vendégemhez fordultam: – Megtenné, hogy odafárad velem a térképasztalhoz? A stúdió jobb szélén felépítettük a wolfsschanze-beli régi térképasztal pontos mását. Rendeltem hozzá egy gyönyörű, dombornyomásos világtérképet. – Voltaképpen mi az oka – kérdeztem az asztal felé haladtunkban, csevegő modorban –, hogy az utóbbi időben lemondanak egy olyan férfiú tudásáról és tapasztalatáról, mint amilyen a korábbi hadügyminiszter, Joschka Fischer volt? – Joschka Fischer soha nem volt védelmi miniszter – felelte gorombán Künast. – Ebben igaza van – bólogattam –, én sem tekintettem soha úgy rá mint védelmi miniszterre. Védeni csak birodalmi területeket szokás, és Koszovó ugyebár nem számít közvetlenül annak. A területi csatlakoztatás pedig a távolságot tekintetbe véve értelmetlen lett volna. Vagy kegyed másképp látja? – Koszovó annektálása soha nem is volt vita tárgya! Az etnikai tisztogatásokról volt szó. Na jó, nézze, én most nem fogok magyarázatokba bocsátkozni a koszovói intervencióval kapcsolatban. Egyszerűen nem lehetett félrenézni! – Ha valaki, én igazán megértem ezt – szóltam komolyan. – Teljesen igaza van, nem is volt alternatíva. 1941-ben is hasonló volt a helyzet. Amúgy mi jót csinál Fischer úr mostanság? Úgy cikázott a szeme, mint aki nem tudja eldönteni, hova nézzen: a Fischer úr aktuális hogylétéről szóló vagy az elmúlt hetven év balkáni politikáját összehasonlító brosúrára. Az előbbi mellett döntött. – Fontos, hogy a Zöldeknek nem kell aggódniuk a saját soraikban lévő tehetségekért. Joschka Fischer a zöld mozgalom fontos alakja volt, és az is maradt. Csak most mások vannak soron. – Például kegyed? – Például – mások mellett – én. Közben megérkeztünk a térképasztalhoz. Előzőleg utasítást adtam, hogy kis zászlócskákkal jelöljék a „Bundeswehr” bevetési területeit. – Megkérdezhetem, hogyan szeretnék a Zöldek győzedelmesen befejezni az afganisztáni bevetést? – Mit jelent az, hogy győzedelmesen befejezni. Az ottani katonai beavatkozást a lehető leghamarabb be kell fejezni. Ellenkező esetben csak további erőszakhoz vezet. – Afganisztánban nem terem nekünk babér, ezt én is hasonlóan látom. Mi keresnivalónk van ott? – Pillanat – szólt –, de.

– Csak ne jöjjön azzal, kérem, hogy megint aggályok merültek fel kegyedben, hogy mit milyen hátsó szándékkal mondok. Azt ne mondja, hogy csak kegyedék vonulhatnak ki Afganisztánból, nekem ott kell maradnom! – Már abban sem vagyok biztos, hogy mondok bármit is egyáltalán – felelte a nő. Tekintetét bizonytalanul jártatta körbe a stúdióban, majd megállapodott a térképasztal alatt. – Hopp, egy aktatáska – jegyezte meg gunyorosan. – Ez is a show része? – Biztosan ottfelejtette valaki – feleltem szórakozottan –, tényleg, hol van Stauffenberg? A térképasztal alatt elhelyezett aktatáska újfent az én ötletem volt. Eszembe jutott az a bizonyos látogatásom a Wolfsschanzéban, amely merénylettel végződött. Javasoltam is, hogy vegyük föl az adásba állandó elemként. A térképasztalhoz sétálás mellé. Az aktatáskát, ez volt ideám lényege, minden adásban minden vendég számára újra és újra el kell helyezni. – Most, hogy megegyeztünk az afganisztáni kivonulással kapcsolatban – hajoltam az asztal fölé –, kérem, végezetül árulja el nekünk: ha a Zöldek lesznek kormányon, melyik országot fogják elsőként elfoglalni? – Ez a táska ketyeg – szólt Künast holtsápadtan. Ez viszont Sensenbrink ötlete volt. Hajszállal megelőzött. – Ne legyen ostoba – figyelmeztettem a nőt. – Egy táska nem ketyeg. Egy táska nem ébresztőóra. Szóval melyik országot? – Konfetti fog kijönni belőle? Vagy liszt? Vagy korom? Festék? – Édes istenem, hát nézze meg! – Ez magára vallana inkább. Nem őrültem meg! – Akkor soha nem is tudja meg – szóltam. – Mi viszont sok érdekességet megtudtunk a kegyed rendkívül rokonszenves pártjáról. Köszönöm, hogy a vendégünk volt. Frau Renate Künast! Taps közben a díszlet mögé pillantottam. Sensenbrink állt ott Bellini őnagyságával. Felváltva hol tapsoltak, hol ökölbe szorított kezüket nyújtogatták felém, hüvelykujjukkal felfelé mutatva. Mit mondjak, jó érzés volt.

XXXI. A legfontosabb, amit politikai pályafutásom során megtanultam: a reprezentációs kötelességek helyes megítélése. Alapjában véve mindig bizonyos megvetéssel viseltettem az iránt, hogy pénzeszsákokra vagyok utalva, mégis: a politikusnak az ország jövője érdekében e tekintetben gyakran át kell ugornia az árnyékát. Lehetséges, hogy a nyilvánosság előtti kézrázogatás és a felső tízezer körüludvarlása vonzó a politikusok azon kasztja számára, akik a nyilvánosság előtti életet összekeverik a nyilvánosság szolgálatába állított élettel. Utóbbi a nemzetért él, a kisemberért, akinek egy öltözet ruháért meg kell vonnia a falatot a szájától. Aki csak tizenöt percig néz egy tévéhíradót, halálos biztonsággal láthat legalább féltucatnyit abból a másik, hajlongós fajtából, ahogy fontos emberek előtt hajbókol és vigyorog. Mindig is undorral tekintettem az ilyenre, és csak az ügy érdekében kényszerítettem magamra bizonyos udvariassági látogatásokat, csak a párt kedvéért, a német nép kedvéért, a faj fenntartása kedvéért, esetleg egy új Mercedes kedvéért. Na jó, meg a négyszáz négyzetméteres lakásért a Prinzregentenplatzon. És hát végső soron Obersalzbergért is, igen. De ezek olyan vagyongyarapítások voltak, amelyek a Führer személyén keresztül a pártot, s vele együtt a mozgalmat is attraktívabbá tették. Csak ha a Berghofot megrohamozó látogatók tömegére gondolok: senki nem állíthatja, hogy én oda pihenni jártam! Vagy Mussolini látogatása, borzalmas volt! A Führer egyszerűen nem rejtőzhet el a nyilvánosság elől, vagy csak időlegesen. Például ha a Birodalom fővárosa romokban hever, akkor azért megteheti, hogy hosszabb időre bunkerba vonul. De minden más esetben a Führer a népé. Ezért is rendkívül örültem a müncheni meghívásnak. Már augusztus végén levelet kaptam az egyik neves cég magazinjától, a főszerkesztő asszony személyesen kért, hogy látogassak el hozzájuk az Oktoberfestre visszakeresztelt egykori Nagynémet Népünnepély alkalmával. A Flashlightnál mindenki azt tanácsolta, hogy menjek el, én először haboztam. Pályafutásom első szakaszában egyszer sem jártam ott, de hát változtak az idők, s velük nyilván ennek az alig kéthetes tradicionális rendezvénynek a jelentősége is. Mint több ízben is biztosítottak róla, az Oktoberfestből olyan népünnepély lett, amely a nép nagyobb arányú részvétele nélkül is egész jól elboldogul. Ha valaki be akart ülni valamelyik ünnepi sátorba, és inni akart valamit, hónapokkal, alkalmasint évekkel korábban helyet kellett foglalnia, vagy olyan napszakra időzítenie a látogatást, amikor rendes német be se teszi oda a lábát. Mármost természetesen szellemileg ép ember nem tervez hónapokkal vagy évekkel előre olyan semmiségeket, mint egy népünnepély megtekintése. Ami azzal a következménnyel jár, mint megtudtam, hogy délelőttönként és kora délutánonként főleg züllött németek és a híres ünnepség aurája által odavonzott külföldiek meg turisták nyüzsögnek a helyszínen, akik elkeseredetten igyekeznek a déli órákat éjszakává változtatni. Ebben a napszakban tehát, kötötte a lelkemre Bellini őnagysága ugyanúgy, mint Sensenbrink, nem tanácsos ott mutatkozni. Aki ilyet tesz, az jelentéktelen, nélkülözhető személyiségnek számít. Az este viszont megint csak nem a helyi lakosságé, hanem a legkülönfélébb iparágak cégcsoportjaié. Gyakorlatilag minden valamirevaló cég kötelességének érezte, hogy úgynevezett VIP-sörözést rendezzen az ügyfeleinek. Némely sajtóorgánum viszont nem volt megelégedve az esemény színvonalával vagy az ott található vendégsereggel, ezért azt választotta, hogy saját fazonú VIP-sörözést rendezzen, ami szerintem rendkívül eszes, tulajdonképpen goebbelsi eljárás. Néhány ilyen találkozó, magyarázták nekem, lassan már felveszi a versenyt egy operabál jelentőségével. Ezen rendezvények között is az egyik legnívósabb a mondott magaziné. Azonkívül propagandaszempontból is rendkívül hatásosnak bizonyult, hogy elfogadtam a meghívást: mivel

azelőtt soha nem jelentem meg az Oktoberfesten, most joggal hirdethették a bulvárlapok a címlapjukon, hogy „Hitler életében először jár a müncheni sörsátorban”. Elégedetten állapítottam meg, hogy ha ilyen gördülékenyen mennek a dolgok, egyre inkább háttérbe szorul egy új Völkischer Beobachter megalapításának gondolata. Dél körül érkeztem a városba, és a hátralévő időt azzal töltöttem, hogy fölkerestem a legkedvesebb helyeket. A Feldherrnhalle előtt néhány percig némán álltam, leróva kegyeletemet a hű bajtársak előtt, akik itt ontották vérüket az Ügyért. Megindultan sétáltam el a Hofbraukeller előtt, aztán kissé szorongva ugyan, de elmentem a Königsplatzra is. Hogy ujjongott a szívem, amikor megláttam a sok sértetlen építményt. A propülaion! Az antik szoborgyűjtemény! És – amiben már végképp alig reménykedtem – a Führer-ház és a Pártszékház is álltak, mi több: használatban voltak! Vagyis még a demokrata erkölcscsőszök sem tudtak eltekinteni attól, hogy a Königsplatzot ezek az építmények tették csak teljessé. Boldogan andalogtam egy keveset Schwabingban; mint hajdan, lábam most is a Schellingstrasséra vitt. És ott váratlan viszontlátásban volt részem. El sem tudom mondani, mennyire határtalanul örültem, amikor megláttam, hogy az Osteria Italiana cégtáblája integet felém – nem más bújt meg az ajtaja mögött, mint egykori törzshelyem, az Osteria Bavaria. Szívesen betértem volna, hogy harapjak valamit, vagy igyak egy friss ásványvizet – csakhogy időközben alaposan eljárt az idő, és vissza kellett mennem a szállodába, ahová estére bérkocsit rendeltek számomra. Érkezésem a Theresienwiesére ellenben kiábrándító volt. A terület nagy részét lezárta ugyan a rendőrség, de nem gondoskodott sem a biztonságról, sem a rendről. Alig szálltam ki az autóból, máris két erősen ittas alak támolygott oda, és szinte félrelökve, lehuppantak a hátsó ülésre. – Brralleiiinsssrassssze – motyogta egyikük. A másik ekkor már félálomban volt. Az erőteljes testalkatú sofőr mindkettőt kipenderítette a kocsiból ezzel a felkiáltással: – Kifelé, ez nem taxi! – Csak ezután tudott odakísérni a rendezvény helyszínére. – Elnézést – fordult felém. – Mindig ez van ezen a tetves Oktoberfesten. Csak át kellett mennünk az úttesten, hogy megközelítsük az ünnepség helyszínét. Szinte felfoghatatlan, hogyan juthat eszébe valakinek ezen a helyen társadalmi jelentőséggel bíró összejövetelt szervezni. A terület elkerítésére szolgáló kordont mindenütt részegek támasztották, és a kordon túloldalára vizeltek. Néhányukra hasonlóan bizonytalan lábakon álló nők várakoztak, akik láthatóan a legszívesebben ugyanazt tették volna, mint a párjuk, csak még pislákolt bennük az illem maradéka, ezért nem merészelték. Egy fiatal pár egy hirdetőoszlopnak dőlve enyelgett. A fiú nyilvánvaló szándéka az volt, hogy nyelvét a lány szájába dugja, csakhogy nem találta a szájacskát, mert a lány folyton lejjebb csúszott, így a fiú megelégedett az orrával. A lány viszonzásképpen szintén kidugta a nyelvét, és határozott terv nélkül körözött vele a levegőben. Végül mindketten, először lassan, aztán egyre gyorsuló tempóban, a hirdetőoszlop görbületét követve, spirálvonalban lecsúsztak a földre. A lány visítva nevetett, mondani próbált valamit, de mássalhangzók híján képtelen volt megértetni magát. Rázuhant a fiúra, aki valahogy kikászálódott alóla, felült, majd szótlanul a lány dekoltázsába mélyesztette a kezét. Nem volt egyértelmű, hogy a lány észlelte-e a mozdulatot; három, a közelben tartózkodó olasz utazó ezzel szemben a legnagyobb érdeklődéssel követte az eseményt, és úgy döntöttek, hogy közvetlen közelről szemlélik tovább. Ezen túlmenően nem keltett túlságosan nagy feltűnést ez a megalázó ügyködés, főként a jelen lévő rendőrök körében nem, akik azzal voltak elfoglalva, hogy összeszedjék a teljes öntudatlanságban szanaszét heverőket. A Theresienwiese – nevével ellentétben – alig tud felmutatni összefüggő zöld területet, csak a mezőt övező fák alatt található egy-egy tenyérnyi fű, tehát müncheni éveim óta ez sem változott. Az összes ilyen tenyérnyi felületen hevert legalább egy öntudatlanságig részeg alak, ahol pedig még akadt

üres folt, oda egészen biztosan tartott már valaki, aki azután megérkezve azonnal összerogyott vagy elhányta magát, vagy mindkettő. – Ez mindig így megy? – kérdeztem a sofőrt. – Pénteken rosszabb – felelt egykedvűen a sofőr. – Tetves Oktoberfest! Megmagyarázhatatlan módon ebben a pillanatban megvilágosodott előttem, mi a háttere ennek az össznépi támolygásnak. Csakis az NSDAP 1933-es döntése állhat a háttérben, amely természetesen a párt közkedveltségét volt hivatott növelni: akkor rögzítettük a sör árát. Ezek szerint azóta más pártok is ezzel a módszerrel próbálják megkedveltetni magukat. – Jellemző ezekre az idiótákra! – fakadtam ki. – Szóval még mindig nem emelték a sör árát? Fél liter 90 pfennig, ma már egy vicc! – Milyen 90 pfennig? – nézett rám csodálkozva a sofőr. – Kilenc euró korsója. Jattal együtt tíz. Ennek az információnak a birtokában még nagyobb elképedéssel néztem a deliráló polgárok tömegét. Ki gondolta volna, hogy ez a sok párt a maga szerencsétlen gazdaságpolitikájával ilyen jólétet tud produkálni? Na jó, ha az ember nem háborúzik, azzal meg lehet spórolni néhány tételt. Másrészt: elnézve a nép állapotát, a legelvakultabb demokráciahívőknek is el kellett ismerniük, hogy a németek 1942-ben, de még 1944-ben, a legkeményebb bombázások idején is jobb bőrben voltak, mint ezen a szeptember végi estén, a harmadik évezred elején. Legalábbis fizikailag. Fejcsóválva haladtam sofőröm nyomában, aki a fesztiválsátor bejáratánál fiatal szőke hölgy gondjaira bízott, majd visszatért járművéhez. A hölgynek drót lógott a füléből, szája előtt mikrofon éktelenkedett, így mosolygott rám: – Heló, Dzsil vagyok. És maga? – Schmul Rosenzweig – feleltem rezignáltan. Ennyire nehéz megismerni civilben? – Kösz. Rosenzweig. Rosenzweig. – ismételgette. – Nincs ilyen név a listámon. – Az ördögbe is – káromkodtam el magam –, úgy nézek én ki, mint egy Rosenzweig? Adolf! Hitler!! – Miért nem ezzel kezdte? – panaszkodott, de annyi vibráló idegességgel a hangjában, hogy szinte megbántam előbbi megjegyzésemet. – Ami tömeg itt van. Én meg nem ismerhetek mindenkit! És ha valaki ráadásul még rossz nevet is mond. Az előbb összetévesztettem a Becker feleségét a legutóbbi barátnőjével, ne tudja meg, mit kaptam. Nem idegen tőlem az őszinte sajnálkozás kifejezésre juttatása. Az igazi Führer együtt érez minden egyes néptársával, mintha a saját édesgyermeke volna. De hát az együttérzés még nem segített senkin. – Szedje már össze magát – szóltam rá éles hangon. – Azért áll ezen a poszton, mert a feljebbvalója megbízik magában! Nyújtsa tudása legjavát, meglátja, az ő támogatása sem fog elmaradni! Kissé zavartan pillantott rám, de azután – ahogyan az a lövészárokban is nemegyszer előfordul – látszott rajta, hogy éppen a gorombaságból merít új erőt. Bólintott, és bekísért a fesztiválsátor emeletére, ott is egyenesen a magazin főszerkesztőnőjéhez. Érett korú, szőke asszony volt, dirndliben, villogó kék szemmel: ezzel a temperamentummal könnyen el tudtam képzelni az új pártközpont irodavezetőjének munkakörében. Sajtóterméket nem feltétlenül bíztam volna rá, habár ki tudja, egy afféle pletykalapocska egészségügyi tippekkel és kötésmintákkal, azzal talán még elboldogult volna. Azonkívül az volt a benyomásom, hogy társasághiánya van; úgy nézett ki, mint aki felnevelt négy vagy öt gyereket, és mostanra alaposan elmagányosodott. – Ááá – ragyogott rám –, a Herr Hitler! – És olyan pajkosan csillogott a szeme, mintha ellenállhatatlanul mulatságos viccet mondott volna. – Úgy van – hagytam helyben.

– Ej, de jó, hogy itt van. – Én is rendkívül örvendek, nagyságos asszonyom – szóltam, de még mielőtt folytathattam volna, a nő arcán, ha lehet, még ragyogóbb mosoly ömlött el, és oldalra fordult, amiből arra következtettem, hogy fotográfiát készítenek rólunk. Komoly tekintettel fordultam ugyanabba az irányba, villanás, és ezzel audienciám véget is ért. Gyors éves tervet készítettem fejben, amelynek része volt, hogy ugyanez a főszerkesztő asszony jövő ilyenkor legalább öt percig fog velem csevegni. A rákövetkező évben húsz percig – természetesen csak gondolatban, mert terveim szerint később az efféle meghívásokat köszönettel vissza is utasíthatom. Az asszonyság pedig kénytelen lesz beérni egy Göring-szerű figurával. – Később még találkozunk, ugyebár – fuvolázta a főszerkesztő asszony –, remélem, kis ideig még elidőzik itt minálunk. – Ekkor egy fiatal, népiesen öltözött nő elrángatott mellőle, egy népiesen öltözött hölgykoszorú közelébe. Ez az általam valaha tapasztalt népszokások közül az egyik legszörnyűbb. Nemcsak a főszerkesztő asszony, nemcsak fiatal asszisztense, de minden egyes jelenlévő nő kötelességének érezte, hogy belepréselje magát egy olyan ruhába, amely erőltetetten próbálta leképezni a vidéki lakosság viseletét, ám amelyről első pillantásra kiderült, hogy borzalmas imitáció csupán. Igaz, a Német Leányszövetségben is hasonló irányban gondolkodtak, de ott legalább, mint a név is mutatja, leányok voltak érintve. Emitt viszont túlnyomórészt olyan hölgyek mutatkoztak, akiknek a leánykora minimum egy, ha nem jóval több évtizeddel korábban véget ért. Odavezettek egy ácsolt asztalhoz, amely körül már jó néhányan ültek. – Mit hozhatok? – kérdezte egy pincérnő, akinek a dirndlije legalább egy rendes munkaruha autenticitásával bírt. – Fél litert? – Szénsavmentes ásványvizet, legyen szíves – kértem. Biccentett és eltűnt. – Hoho, egy profi – szólalt meg egy testes színesbőrű, oldalán sápadt szőkeséggel. – De neked kell rendelni fel liter! Jobban nez ki a fotosoknak. Higgyed nekem, ezt csinalom otven eve. – Hihetetlenül szélesen vigyorgott hozzá, és elképesztő mennyiségű fogat mutogatott közben. – Hogy nez az ki, Oktoberfesten vizespoharral? – Ugyan már. Lassú víz partot mos – szólalt meg egy velem szemben ülő, kissé kiélt arcú, dirndlit viselő nő, aki – mint később felismertem – az egyik olcsó televíziós sorozat szereplőjeként tengette életét. Hacsak nem éppen egy másik műsorban szerepelt, amelynek lényege, amennyiben jól vagyok informálva, abban áll, hogy ezek a harmadosztályú ripacsok hasonszőrűek társaságában kivonulnak az őserdőbe, miközben ország-világ azt figyeli, hogyan zabálnak férgeket és tapossák a sarat. – Maga vicces dolgokat csinál, láttam már egy-két műsorát – fordult felém, belekortyolt a sörébe, és kissé előrehajolt, hogy belelássak a dekoltázsába. – Rendkívül örvendek – mondtam –, én is láttam egy-két műsort, amelyben felbukkant. – Ismernem kéne? – kérdezte átellenben egy fiatal szőke férfi. – Hat persze – vágta rá a sörös néger, miközben vastag filcirónnal aláírta a saját fényképét –, ez a Herr Hitler a Wizgur-show-bol. Penteken a MyTV-n! Vagyis nem, mar van neki sajat adas. Nezzed meg okvetlenul, eldobod az agyadat. – De ez más, mint a többi, ez valahogy olyan politikus is közben – szólt közbe a kiélt ábrázatú –, majdnem olyan, mint Harald Schmidt! – Nem nagyon tudok mit kezdeni vele – szólt a szőke ficsúr, és felém fordult. – Bocs, ezt nem maga ellen mondom, de szóval politika, szóval szerintem mi itt úgyse változtatunk meg semmit. Ezek a pártok meg minden, szóval annyira tré az egész.

– Szívemből beszél – feleltem, miközben a pincérnő letette elém az ásványvizet. Belekortyoltam, majd az asztal fölül lenéztem a fesztiválsátor földszintjére, hogyan ringatóznak a helyiek az asztaloknál a zene ütemére. De senki nem ringatózott. Álltak a pultoknál; akiknek ülőhelyük volt, azok is fölmásztak a padra, egyszóval mindenki állt, kivéve azokat, akik éppen összerogytak. Valaki valami Anton után kiabált. Megpróbáltam visszaemlékezni rá, vajon Göring, miután visszatért ezekről az ünnepségekről, hasonló züllésről számolt-e be valaha is, de hiába kutattam az emlékezetemben, nem találtam erre utaló jelet. – Honnan származik? – kérdezte a kiélt hölgy. – Délnémet, ugye? – Megint elém tolta a keblét, mint valami csengettyűs alamizsnagyűjtő zsákot. – Ausztriából – feleltem. – Pont, mint az eredeti! – vágta rá a dekoltázs. Bólintottam, és körbejártattam a pillantásomat. Visítást hallottam: néhányan a nevetséges öltözetű dámák közül szintén megpróbáltak fölállni a sörpadokra, és társaikat is ugyanerre biztatták. Nem mondhatnám, hogy nagy kedvem támadt utánuk csinálni, erőltetett volt a jókedvük, és valami szörnyű kétségbeesés sugárzott róluk. A látszat persze csal, lehet, hogy csak a duzzadt szájuk tette, ami minden igyekezetük ellenére duzzogó, már-már sértett kifejezést kölcsönzött az arcuknak. Futó pillantást vetettem a kiélt arcú nő ajkára. Az legalább normálisan nézett ki. – Én se szeretem, ha feltöltik – jegyezte meg. – Pardon? – A számat nézte, nem? Belekortyolt a sörébe. – Én ugyan nem engedem, hogy orvos hozzányúljon. Habár néha eszembe jut, hogy akkor talán könnyebb dolgom lenne. Az ember nem fiatalodik. – Orvos? Talán beteg? – Jaj, de édes – szólt a dekoltázs, átfogta a vállamat, és úgy fordította, hogy mindketten egy irányba nézzünk. Határozott sörszagot árasztott, igaz, nem kellemetlen mértékben. Azután enyhén reszkető mutatóujjával balról jobbra sorban rámutatott a hölgyekre. – Mang. Gubisch. Mang. Prága. Nem tudom. Mang. Mühlbauer, már régóta. Azt nem tudom, azt sem. Mühlbauer. Csehország. Mang. Mang. Valami pancser, aztán megint Mang, annak az RTL2 vagy a Pro Sieben vagy a produkciós cég fizette a generálját, cserébe a zaftos sztorijáért. – Visszahuppant a helyére, és rám nézett. – Maga is csináltatott magával valamit, nem? – Én csináltattam magammal valamit? – Jaj, ugyan már, ez a hasonlóság! Már az egész szakma azt találgatja, kié ez a príma munka. Habár – és nagyot kortyolt a söréből –, ha engem kérdez: be kéne perelni a fickót. – Nagyságos asszonyom, fogalmam sincs, miről beszél. – A beavatkozásokról – közölte ingerülten. – És ne tegyen úgy, mintha nem lettek volna. Hülyének néz? – Természetes, hogy voltak beavatkozások – feleltem kissé zavarodottan. A maga módján nem is volt ellenszenves. – Seelöwe, Barbarossa, Citadella. – Sose hallottam a nevüket. És? Elégedett volt velük? Odalent a földszinten fölcsendült Hans Albers egyik híres dala. Kellemesen nosztalgikus hangulat ébredt bennem. Felsóhajtottam. – Eleinte egész jól ment, aztán voltak komplikációk. Nem mintha az angolok jobbak lettek volna. Vagy az oroszok. De mégis.

Fürkészve nézett rám. – Nem látszanak sebhelyek – jegyezte meg szakértő hangon. – Nem panaszkodom – mondtam. – A legmélyebb sebeket úgyis a sors ejti, a szívünkön. – Ebben igaza van – szólt mosolyogva, és koccintásra emelte a söröskorsót. Viszonoztam a gesztust az ásványvizes poharammal. Azután folytattam a próbálkozást, hogy átlássam a különös társaságot, amelybe csöppentem. Az ifjúság alig képviseltette magát, mégis, mintha kötelező lett volna úgy viselkedniük, mint akik alig töltötték be a húszat. Nyilvánvalóan ebből fakadt a dekoltázsparádé, meg az idétlenkedés is. Viszolyogtató volt. Ha egyszer ez a benyomásom támadt, nehezen szabadultam tőle. Ez a sok férfi, akik nem képesek férfiasan tűrni a test romlását, és szellemi munkával vagy legalább bizonyos érettséggel kompenzálni. Ez a sok asszony, akik a gyermekszülésnek és – nevelésnek a nép szolgálatában elvégzett fáradságos munkája végeztével, ahelyett hogy elégedetten hátradőlnének, úgy viselkednek, mintha most lenne itt a soha vissza nem térő alkalom elvirágzott ifjúságukat visszacsalogatni, akár csak órákra is. Meg kellett volna ragadni a grabancát mindnek, és rájuk kiáltani: „Szedje össze magát! Szégyent hoz magára és a hazájára!” Ilyesféle gondolatok motoszkáltak bennem, amikor valaki odalépett hozzám, és megkocogtatta az asztal lapját. – Joezzstét – köszönt abban a jól ismert, lágy mássalhangzókban bővelkedő dialektusban, amelyről mindig Streicher és gyönyörű városa, Nürnberg jutott eszembe. Hosszú fekete hajú férfi volt, a negyvenes évei közepén járhatott, és egy ifjú hölgy állt mellette, nyilván a leánya. – Lothar! – szólt a kiélt dekoltázs, és kissé odébb húzódott. – Ülj már ide közénk! Te focicsászár, te! – Na – ült le a megszólított –, csak egy kicsikét. Csak meg akartam mondani neked, hogy dögjó, amit csinálsz. Láttam a múlt pénteki számodat, baromi vicces volt, de közben meg igaz is, amit mondasz. Európáról meg erről az egész szarról! Az azelőtti héten meg, a szociális izékkel. – Szociális élősködőkkel – egészítettem ki. – Ja, pontosan – bólintott. – Meg hogy a gyerekek. Az tényleg úgy van, hogy ők a jövő. Nagyon meg tudod fogni a lényeget. Csak ezt akartam mondani. – Köszönöm – válaszoltam. – Örülök neki. Mozgalmunknak minden támogatásra szüksége van. Remélhetem, hogy a leánya őnagysága is támogatóink sorába tartozik majd? Először mintha felfortyant volna, de aztán harsányan fölnevetett, és a lányához fordult. – Na, mit szólsz? És mindig ilyen. Kőkemény. Odacsap, ahova köll! – Megint megkocogtatta az asztalt. – Csaó, még látjuk egymást. – De ugye tudja, hogy nem a lánya? – kérdezte a dekoltázs, amikor Lothar már messze járt. – Feltételeztem – feleltem. – Persze nem biológiai értelemben, látszik, hogy másik rassz. Gondolom, örökbe fogadta a leányt. Én mindig is szorgalmaztam az ilyesmit, hogy ezek az apátlananyátlan árvák ne gyerekotthonokban teng ődjenek. Az asszony csak meresztette rám a szemét. – Normálisan nem tud beszélni? – sóhajtotta. – Pipikélnem kell. De ne szaladjon el! Maga borzalmas alak, de legalább nem unalmas. Ittam egy korty vizet. Éppen azon kezdtem gondolkodni, hogyan értékeljem az estét, amikor mozgolódást éreztem a hátam mögött; egy hölgy közeledett képriporterek egész falkájától kísérve. A hölgyön látszott, hogy ő a rendezvény egyik fő attrakciója, mivel valósággal csüngtek rajta a fotográfusok és az operatőrök. Délszaki bőrszíne mellett a dirndlije kimondottan furcsán hatott, dekoltázsa is már-már groteszk módon gömbölyödött. A jelenség tehát egy bizonyos, erősen vulgáris értelemben tekintélyesnek volt mondható – egészen addig, amíg ki nem nyitotta a száját. Hangfekvése

megszégyenített volna bármely általam ismert körfűrészt. Mivel a fotográfia néma műfaj, a fényképészek számára ez a körülmény nyilván közömbös volt. A hölgy éppen azon fáradozott, hogy belevisítson valamit az egyik kamerába, amikor valaki a fotográfusok seregéből fölfedezett engem, és a dámát odataszigálta az asztalomhoz, nyilvánvalóan azért, hogy közös képet készítsen rólunk. A hölgyön láttam, hogy kellemetlenül érinti. Ismerem ezt az arckifejezést. A nevető szem mögött valósággal láttam a kíméletlen számológépet, amely azt próbálta kikalkulálni, vajon a fotográfiából előnyt tud-e majdan kovácsolni vagy nem. Ezt azért is át tudtam látni, mert az én fejemben ugyanez a kalkuláció ment végbe, csak éppen lényegesen gyorsabban – és negatív eredménnyel. Ő ezzel szemben láthatóan még mindig nem jutott eredményre, látszott ez a tétovázásán. Érezte, hogy kétesélyes a dolog, tehát kockázatos; szívesen kihátrált volna, elütötte volna egy tréfával. Csakhogy ekkorra egy odasiető fotográfus már meg is adta a hívószót: „A szépség és a szörnyeteg” – a képriporterek falkáját ettől kezdve semmiféle erő nem tarthatta vissza. Az egzotikus számológép tehát, mi mást tehetett, előremenekült: visítva-nevetve rohanni kezdett felém. Nem új ez a nőtípus, létezett már hetven évvel ezelőtt is, csak nem volt ennyire prominens. Hajdan csakúgy, mint most, ők testesítették meg a mértéktelen önérvényesítési kényszert, önértékelési zavarral párosítva, mely utóbbit úgy igyekeztek enyhíteni, hogy buzgón rejtegették minden vélt vagy valós hiányosságukat. Kifürkészhetetlen okokból erre az egyetlen használható metódus vélekedésük szerint az volt, hogy a történéseket nevetséges fényben igyekeztek föltüntetni. A legveszélyesebb nőtípus, amellyel politikus találkozhat az életben. – Basszuuus – visított fel, és megpróbált a nyakamba ugrani –, de tök szuper! Szólíthatlak Adinak? – Herr Hitlernek szólíthat – feleltem higgadtan. Néha elég ennyi, hogy lerázzak valakit. De ő erre az ölembe ült, és így folytatta: – Hát ez állati. Na, mit csináljunk a fotósoknak, Herr Hitler? Ha? Teee-te-te-te-te-te! Ez az a helyzet, amikor az embernek rengeteg a veszítenivalója, és nyerni biztosan nem tud. Százból kilencvenkilenc férfi biztosan kijön a sodrából, és visszavonulót fúj azzal az ürüggyel, hogy „ki kell igazítani a frontvonalat”, vagy hogy „át kell csoportosítani a hadtestet”. Bőven volt alkalmam megfigyelni az 1941-es orosz télben, amikor meglepetésszerűen lecsapott ránk a hideg, a mínusz 30 meg 50 fok. Akkor is akadt bőven, akik azt hajtogatták: „Vissza! Vissza!” Csak én őriztem meg a nyugalmamat, és szóltam: Szó sem lehet róla, egy métert sem hátrálunk. Aki megfordul, azt agyonlőni. Napóleon belebukott, de én egyedül tartottam a frontot, és tavasszal végigkergettük a görbe lábú szibériai vérebeket a sztyeppén, át a Donon, egészen Rosztovig, Sztálingrádig és így tovább, de nem akarok túlságosan belebonyolódni a részletekbe. Ami a lényeg: a visszavonulás, ahogyan annak idején, úgy most, ebben a rút sörsátorban sem jöhetett szóba. A helyzet soha nem kilátástalan, ha az ember fanatikusan akarja a győzelmet. Gondoljunk csak a Brandenburg-ház csodájára, 1762-ben. Erzsébet cárnő meghal, a fia, Péter békét köt, Nagy Frigyes meg van mentve. Ha Frigyes korábban kapitulál, nem lenne csoda, nem lenne Porosz Királyság, nem lenne semmi, csak egy halott cárnő. Sokan mondják: a csodával nem lehet kalkulálni. Én azt mondom: de lehet! Csak tudni kell várni addig, amíg be nem következik. Addig pedig nincs mit tenni, mint kitartani. Egy órán, egy éven, egy évtizeden át. – Tudja, nagyságos asszonyom – szóltam, hogy időt nyerjek –, mennyire örülök annak, hogy újra itt vagyok a szép Münchenben, mozgalmam fővárosában? Tudott erről? – Neeem, jaj, de ééérdekes – nyekeregte tanácstalanul, és már emelte is a kezét, hogy beletúrjon a hajamba. Az effajta nőszemélyeknek trükkje ez: úgy rombolják le a vezetők tekintélyét, hogy kárt tesznek a külsejükben. Úgy gondoltam, ha a gondviselés csodát tartogat számomra, akkor annak most

van itt az ideje. Hirtelen az egyik fotográfus egy vastag fekete filcirónt dugott az orrom alá. – Adjon autogramot a dirndlijére – szólított meg. – A dirndlire? – Naná! – Igen! Szuper ötlet! – hallatszott a kollégák sorai közül. Az alacsony ösztönök a legjobb szövetségesek – főleg, ha nem akad más. A kétes hírnevű nőszemélynek nyilván nem állt érdekében, hogy egy autogram éktelenkedjen a ruháján. A fotográfusok viszont követelőzni kezdtek, mert megszimatolták, hogy a szokásos dekoltázsfotó érdekes variánsát készíthetik el. Az ő kívánságuk ellen pedig a nő csak korlátozott mértékben tiltakozhatott. Aki a kardból él, kard által vész el – még ha a fegyver ez esetben csupán egy fényképezőgép is. Csikorgó „Szuper!” kiáltással bólintott tehát. Én pedig arra gondoltam, ez jó lehetőség az ellenség feltartóztatására, esetleg újabb csapatok mozgósítására. – Megengedi, nagyságos asszonyom? – De csak az anyagra – nyekeregte tétován. – És ne túl nagy betűkkel! – Persze – nyugtattam meg, és munkához láttam. Minden másodpercnyi előny duplán számított, így aztán aláírásomat ornamentikus elemekkel egészítettem ki. Már kezdtem ostobán érezni magam, előbb-utóbb csak be kellett fejezni, különben úgy néztem volna ki, mint a kislányok, akik egymás emlékkönyvébe rajzolgatnak. – Kész – szólaltam meg végül sajnálkozva, és fölegyenesedtem. Valamelyik fényképész felvijjogott: – Ujjujjujj! – A hölgy követte a pillantását. Meglepetéssel konstatáltam, hogy az iszonyattól tágra nyílik a szeme. – Bocsásson meg – szabadkoztam. – A sarkok kicsit elmosódtak. Egy hagyományos rajztömbön ez természetesen nem fordulhatott volna elő. Tudja-e, hogy valaha festő akartam. – Megőrült?! – visította a nő, és felugrott az ölemből. Alig hittem a szememnek. A Theresienwiese csodája. – Bocsásson meg, nagyságos asszonyom – szóltam –, nem értem pontosan. – Most hogy menjek végig az Oktoberfesten, horogkereszttel a mellemen?! – Már hogyne mehetne? – vitatkoztam, hátha attól megnyugszik. – Már nem 1924-ben vagyunk. Lehet, hogy ennek az országnak nincs egy rendes kormánya, de az is biztos, hogy a sok parlamenti fecsegőn nem fog múlni a véleménynyilvánítás szabadsága, és. A nő már egyáltalán nem figyelt rám. Olyan erőteljesen dörzsölte a dekoltázsát, hogy már-már frivol látványt nyújtott. És bár kétségbeesését nem tudtam értelmezni, a helyzet mindenesetre meg volt mentve. A fotón ő volt az, aki rosszul nézett ki. A találkozásunkról készített televíziós anyagok még sikerültebbek voltak, ezeken jól lehetett nyomon követni, ahogy felugrik: csúnyán eltorzult arca és a szitokáradat, amely kitört belőle, nem volt éppen vonzó látvány. Egyébként a legtöbb televíziós híradás azzal a snittel végződött, ahogy néhány perccel később felháborodott arccal bevágódik a kocsijába és elhajtat, miközben elismerésre méltóan zaftos kifejezések hagyják el a száját. Mindent egybevetve: jobban örültem volna, ha fellépésem az Oktoberfesten valamivel méltóságteljesebbre sikerül. Ugyanakkor az adott körülmények között az eredmény több mint elfogadható volt, a hazai veszteségek mindenképpen csekélyebbek, mint az ellenséges oldalon. A nép szereti, ha a Führer csapatai alaposan fel vannak vértezve, és meg tudják védeni magukat; még jobb, ha az ellenség legyőzéséhez nem kell nagyobb erőkifejtés, mint egy szemtelen légy elhessentéséhez. Már éppen rendelni akartam egy újabb ásványvizet, amikor a friss vízzel telt pohár már ott is állt

előttem az asztalon. – Az az úr küldi, ott szemben – szólt a pincérnő, mutatva az irányt. Az összevissza dülöngélő emberek sokaságában, több asztallal odébb megpillantottam egy szőke alakot, akinek arcszíne egy grillcsirkéére emlékeztetett. Ráncos arca egy igencsak megöregedett Luis Trenker fizimiskáját idézte fel, megspékelve valami bizarr, maszkszerű vigyorgással. Amikor találkozott a pillantásunk, üdvözlésül fölemelte a karját, ökölbe szorította a kezét, hüvelykujját fölemelte – mindehhez iparkodott még szélesebbre húzni a száját. Megdörzsöltem a szemem, és úgy döntöttem, az első adandó alkalmat megragadom, hogy elhagyjam a helyszínt. Nem volt kizárható, hogy az itt kapható italok szennyezettek voltak. Az előbb említett uraság mellett ugyanis annak a nőnek a hajszálpontos mását pillantottam meg, aki néhány perccel korábban, a mellére rajzolt horogkereszttel, távozott a fesztiválsátorból.

XXXII. Bámulatos, milyen utakat választ a gondviselés, hogy célba juttasson bennünket. Gondoskodik róla, hogy az egyik elessék a lövészárokban, a másik viszont túlélje. Egy kis szakadár pártocska gyűlése felé vezeti lépteit az egyszerű őrvezetőnek, aki később millió párttagot üdvözöl Nürnbergben. Gondoskodik róla, hogy kiválasztottjának pályáját egy év börtön szakítsa meg, csak azért, hogy végre legyen ideje megírni egy nagy könyvet. Gondoskodik arról is, hogy a nép nélkülözhetetlen vezére egy török bohóc műsorában találja magát, akit aztán oly mértékig felülmúl népszerűségben, hogy valósággal rátukmálnak egy saját műsort. Mindezek után biztos vagyok benne: a gondviselés rendezte úgy, hogy Krömeier kisasszony ne értsen a borotvapengékhez. Mert eljött az ideje, hogy szünetet tartsak, és magamba szálljak. Nem mintha egy pillanatig is kételkedtem volna visszatérésem értelmében, ám az aktuális események sodrában átmenetileg a háttérbe szorult annak kiderítése, hogy pontosan mi is a célja velem a gondviselésnek. Nem is tűnt olyan sürgősnek, mivel a legdurvább megaláztatások és nélkülözések ideje elmúlt. A sors pedig, akárcsak annak idején Bécsben, úgy döntött, másodszor is felnyitja a szemem. Addig csak elvétve kerültem érintkezésbe a mindennapi élettel, az apró-cseprő ügyek intézését Krömeier kisasszony vállalta helyettem. Csak akkor derült ki sorra, mennyire megváltoztak bizonyos dolgok, amikor egyszer-egyszer magam intéztem a beszerzéseimet. Rendkívül hiányzott például a régi jó borotvám. Új életemben hosszú ideig kénytelen voltam azokkal a műanyag eszközökkel beérni, amelyeknek annyi volt az előnyük, hogy több – kivétel nélkül alkalmatlan – pengét variálva lehetett kellemetlen nyúzatásnak kitenni az arcbőrt. A csomagolás feliratából arról értesültem, hogy ezt a gyártó hatalmas előrelépésnek gondolja, főleg az előző verzióhoz képest, amely eggyel kevesebb pengét tartalmazott. Én viszont továbbra sem tudtam semmiféle értéktöbbletet fölfedezni benne a régi, jól bevált, egypengéjű borotvához képest. Krömeier kisasszonynak hosszan magyaráztam, hogy néz ki és hogyan működik egy ilyen, de hiába. Ezért kénytelen voltam magam útnak indulni, hogy beszerezzem. Utoljára 1924-ben vagy 1925-ben voltam rendes bevásárlókörúton. Akkoriban az ember rövidáruüzletbe vagy szappanboltba ment. Manapság a borotvát drogériában kell beszerezni. Krömeier kisasszony elmagyarázta, hogyan jutok oda. Amikor megérkeztem, meg kellett állapítanom, hogy a drogéria fogalma egészen más üzletet takar, mint az én időmben. Régen a bolt mélyén volt egy pult, és mögötte az áru. Manapság a pult a kijárat közelében van elhelyezve, és mögötte nincs semmi, csupán a kirakat belső oldala. Az áru bárki emberfia által hozzáférhetően, végtelen polcrendszereken sorakozott. Ebből először arra következtettem, hogy több tucat eladót foglalkoztatnak a boltban, csak nincs egyenruhájuk. Aztán kiderült, hogy azok a vevők. A vevő maga szedte össze, amire szüksége volt, aztán szaladt vele a pulthoz. Rendkívül rossz benyomást tett rám ez a módszer. Úgy éreztem, olyan udvariatlanul viselkednek velem, mint azelőtt szinte soha. Mintha mindjárt az üzletbe lépve világosan értésemre adnák, hogy azt a pár vacak borotvapengét szedjem össze magam, a drogista uraságoknak jobb dolguk is van. Aztán lassan rájöttem az összefüggésre: ennek a módszernek gazdasági szempontból több előnye van. Először is, a drogista megnyitja a vásárlók előtt a raktárterülete nagy részét, amivel a bolt területét növeli. Azután: száz vevő természetesen gyorsabban kiszolgálja önmagát, mint ha tíz vagy húsz eladó tenné. És végül ezeket az eladókat meg lehet spórolni. Kézenfekvő az előny: ha az elvet országszerte érvényesítik, rögtön 100-200 ezer frontkatonát lehet a haza szolgálatába állítani. Ezt annyira lenyűgözőnek találtam, hogy rögtön gratulálni akartam a zseniális drogistának. Odarohantam

az egyik pulthoz, és Herr Rossmann iránt érdeklődtem. – Milyen Herr Rossmann? – Hát ennek a drogériának a tulajdonosa. – Ja, az nincs itt. Milyen kár. Másfelől a gratulációm okafogyottá vált, mert gyorsan kiderült az is, hogy az okos Herr Rossmann sajnos nem árul olyan borotvapengét, amilyenre nekem szükségem van. Egy másik üzletbe küldtek, amelynek tulajdonosa egy bizonyos Herr Müller. Hogy rövidre fogjam: Herr Müller is megvalósította Herr Rossman zseniális ötletét. Ugyanakkor ő sem rendelkezett az általam keresett pengével, ahogyan Herr Schlecker sem, aki a meglehetősen elhanyagolt üzletét még merészebb elv alapján működtette. Ott ugyanis a pénztárban sem ült senki. Konzekvens döntésnek tartottam, mivel borotvapengét sem tartott. A végkövetkeztetés: Németországban egyre kevesebb eladó ad el egyre kevesebb borotvapengét. Ez nem örvendetes ugyan, de legalább hatékony. Tanácstalanul bolyongtam tovább a bevásárlónegyedben. Ismét bebizonyosodott, hogy helyes választás volt az egyszerű öltöny, mert így a lakosság valódi helyzetéről: félelmeikről, gondjaikról, borotvapenge-problémáikról közvetlen közelről kaphattam hamisítatlan képet. És ha már felfigyeltem a raktáráruházak különös működési elvére, azt is észrevehettem, hogy az egész társadalom a drogista Rossmann elvei alapján működik. Minden ruhaüzlet, minden könyvesbolt, minden cipőbolt, minden áruház, minden élelmiszerbolt, sőt még az éttermek is gyakorlatilag személyzet nélkül működtek. Kiderült, hogy a pénzt sem a bankból, hanem automatákból kell kivenni. Hasonló volt a helyzet a menetjegyekkel és a bélyegekkel; a postahivatalokat teljesen megszüntették. A feladásra szánt csomagokat is egy automatába kellett bedobni, a címzettnek nyilván magának kellett onnan kivennie. Ezen az alapon milliós hadseregnek kellett volna a Wehrmacht rendelkezésére állnia. Valójában a Wehrmacht a versailles-i szerződésben foglalt csapatlétszámnak alig a dupláját volt képes kinyögni. Rejtély. Hol van ez a sok ember? Először azt hittem, autópályát építenek, mocsarat csapolnak le, és hasonlók. De nem. A mocsár mostanra ritkaságnak számít, és ami van, abba inkább vizet engednek, mint hogy kiszárítanák. Az autópályákat továbbra is lengyel, fehérorosz, ukrán és más nációhoz tartozó vendégmunkásokkal építtetik, olyan bérekért, amelyek bármilyen háborúnál rentábilisabbak lettek volna a Birodalom számára. Ha annak idején tudom, milyen olcsó a lengyel, nyugodtan kihagyhattam volna az országukat. Jó pap holtig tanul. Más lehetőség is felrémlett bennem: a német nép lélekszáma időközben annyira összezsugorodott, hogy ez a sok ember, akiket ily módon kispóroltak a munkaerőpiacról, egyszerűen nem létezik. A statisztika ezzel szemben azt állította, hogy még mindig 81 millió német van. Talán akad, aki meglepődik rajta, hogy a munkanélküliség eszembe se jutott. Az ok: más kép maradt meg az emlékezetemben a munkanélküliekről. Az általam ismert munkanélküli „Bármilyen munkát keresek” feliratú táblával a nyakában rótta az utcákat. Ha sokáig és sikertelenül mászkált így, letette a táblát, és vörös zászlót vett a kezébe, amit valami arra lézengő bolseviktól kapott, és azzal mászkált tovább. A dühös nincstelenek milliói ideális táptalaját adják a radikális pártoknak, és szerencsére az enyém volt köztük is a legradikálisabb. Az új világban azonban nem láttam munkanélkülit az utcán. Itt senki sem protestált. Az a kézenfekvő feltételezés sem nyert bizonyságot, miszerint ezeket az embereket munkaszolgálatra vagy munkatáborba küldték volna. Ehelyett, mint kiderítettem, egy bizonyos Herr Hartz sajátos megoldását részesítették előnyben.

Ez az uraság rájött, hogy a munkásosztályt nemcsak magasabb bérekkel lehet jóindulatra hangolni az uralkodó osztály iránt, hanem azzal is, hogy érdekképviseleteik vezetőinek pénzt és brazil szeretőt bocsátanak rendelkezésére. Ezt az elvet több törvény segítségével a munkanélküliekre is alkalmazta, persze lényegesen alacsonyabb színvonalon. A milliókat egy maroknyi euró helyettesítette, a brazil szeretőt pedig magyar vagy román kéjnők képei az interneccen – amiből arra lehetett következtetni, hogy még a munkanélkülieknek is van számítógépük. Így hát nem csoda, ha Herr Rossmann és Herr Müller zavartalanul tömhetik a zsebüket áru és eladó nélküli üzleteikben, anélkül hogy a munkanélküliek bevernék a kirakataikat. Az egész vircsaftnak a cechét pedig ki állja? Az adófizető, a kisember a lőszergyárból. A tapasztalt nemzetiszocialista számára egyértelmű, hogy az egész mögött a tőke és a zsidó pénzügyi körök összeesküvése áll: a szegény emberek pénzén csillapítják le a még szegényebbek indulatait, ami a gazdagok érdeke, akik így teljes nyugalommal fölözhetik le a válság hasznát. Egyébként a baloldali politikusok nem győzik ezt hangoztatni; igaz, a zsidó komponens kihagyásával. Pedig még ez a magyarázat sem lenne elégséges. Mert nem kérdés: nemcsak a zsidó pénzügyi köröket, hanem a világ egész zsidóságát hizlalni kell – ha ezt belátjuk, csak akkor bontakozik ki előttünk teljes rafináltságában a világméretű komplott. Amikor erre rájöttem, egy csapásra világossá vált előttem, mely feladatot szánta nekem a gondviselés. Végső soron én voltam az egyetlen, aki ebben a liberális-polgári látszatvilágban felismeri az igazságot, és képes is leleplezni azt. Mert felületesen szemlélve a dolgokat, bárki nyugodt szívvel elismerhette, hogy Herr Hartz és szociáldemokrata segédszemélyzete megvalósította legfőbb célját. Egy számítógép és egy fehérorosz nő a képernyőn; meleg és száraz lakás; kielégítő táplálkozás: mi más lenne a javak szocialista értelemben vett újrafelosztása, ha nem ez? Nem. És a valóságot csak az ismeri föl, aki ismeri a zsidókat, aki tudja, hogy itt nincs bal- és jobboldal, hogy a két oldal kéz a kézben jár, rejtetten ugyan, de elválaszthatatlanul. És csak a tisztán látó, szemfényvesztés által nem elvakítható szellem leplezheti le, hogy a cél – az árja faj megsemmisítése – nem változott. Eljön az idő, a föld szűkös erőforrásaiért vívott harc ideje, igaz, jóval később, mint amit én megjósoltam, de eljön. A cél pedig annyira világos, hogy csak a bolond tagadhatja: a zsidó hordák rút tömegei akarják elözönleni a Birodalmat. Ugyanúgy, mint régen. Csakhogy tanultak a legutóbbi háborúból. Mivel tudják, hogy alacsonyabb rendűek a német harcosoknál, úgy döntöttek, aláássák, meggyengítik a német nép védekezőképességét. A döntő csata napján az ázsiaiak milliói elpuhult Hartz-kreatúrákkal kerülnek szembe, akik tanácstalanul mozgatják egérkészüléküket a számítógépes játékukat bámulva. Az iszonyattól a hideg is kirázott. És rájöttem, mi a küldetésem lényege. Tudtam, hogy határozottan végig kell mennem az úton. És az első lépés az a döntés volt, hogy új bázist keresek. Ne a szálloda legyen az én otthonom! Valódi otthonra kellett lelnem, ahol igazán érzem a haza védelmének szükségességét.

XXXIII. Valami olyasmi lebegett a szemem előtt, mint annak idején a Prinzregentenplatz, Münchenben. Olyan lakás, amely eléggé tágas nekem, a vendégeknek, a személyzetnek, lehetőség szerint külön emeleten, de nem önálló épületben. A kertes villa, a kertben dúsan burjánzó növényzettel: a politikai ellenfélnek az ilyet a legkönnyebb megfigyelni, és adott esetben megtámadni. Nem, nagy ház kell a belváros közelében, élénk forgalmú környéken, ennek megvannak a maga előnyei. Akár színház is lehet a tőszomszédságában, engem az sem zavar. – Nem érzi jól magát nálunk? – kérdezte a recepciós kisasszony, aki már teljesen gátlástalanul alkalmazta a német köszöntést, hangjában tréfás mellékzöngével, ugyanakkor érezhető, őszinte sajnálkozással. – Gondoltam rá, hogy magát is vigyem – feleltem. – Régen a nővérem vezette a háztartást, sajnos ő már nem él. Ha ki tudnám fizetni magának azt a bért, amit a szállodában kap, szívesen fölajánlanám ezt a tevékenységet. – Köszönöm – így a kisasszony. – Szeretem a változatosságot, amit ez a munka kínál. De azért kár. Annak idején más intézte helyettem a lakáskeresést, most magamnak kellett kézbe vennem az ügyet. Egyrészt érdekes volt, így még közelebb kerültem a jelenkor valóságához. Másfelől ott volt az a visszataszító ingatlanügynök-népség. Hamar kiderült, hogy ingatlanügynök nélkül nem lehet úgy-ahogy reprezentatívnak számító, 400450 négyzetméteres lakáshoz jutni. Valamivel később derült ki, hogy milyen keveset tudnak a saját lakásaikról ezek a nyomorult férgek. Hatvanévnyi távollét után is háromszor olyan gyorsan találtam meg az elektromos biztosítékot egy ismeretlen lakásban, mint ezek a „szakemberek”. Amikor már a harmadik céggel kerültem kapcsolatba, úgynevezett tapasztalt kollégát kértem, hogy ne tizenhat esztendős ifjoncot küldjenek a nyakamra, két számmal nagyobb öltönyben. Ezek a szánalmas fiúcskák úgy néztek ki, mintha az iskolapadból egyenesen az ingatlanszakma Volkssturmjába ráncigálták volna őket. A negyedik nekifutásra valóban kínáltak egy hozzám illő objektumot Schöneberg északi részében. Kiadósabb sétaútnyira volt csupán a kormányzati negyed, ez is mellette szólt – nem lehet ugye tudni, mikor válik szükségessé, hogy gyorsan ott teremjek a tettek mezején. – Ismerősnek tűnik – szólt az idősebb ügynök, miközben a konyha melletti cselédszobát mutatta. – Hitler, Adolf – szóltam kurtán, és szakértő szemmel vizsgálgattam az üres szekrényeket. – Tényleg, most, hogy mondja! – Így az ügynök. – Csak ugye egyenruha nélkül... Elnézést. És azt hittem, mindig leveszi a bajuszt. – Már miért venném le? – Hát csak úgy. Én is mindig leveszem a cipőmet, ha hazamegyek. – És akkor én is lehúzom a bajuszomat? – Igen, azt hittem. – Aha. Van itt tornaterem? – Fitneszre gondol? Az előző bérlőknek nem volt, de az azelőtti, aki zsűritag volt az egyik tehetségkutatóban, azt a szobát használta erre a célra. – Van valami, amiről tudnom kell? – Mire gondol? – Bolsevista szomszédok, például. – Olyan itt szerintem utoljára a harmincas években volt. De őket aztán. Aztán maga. Hogy is

mondjam.? – Tudom, mire gondol – segítettem rajta. – És amúgy? – Hát. amúgy. Szomorúan gondoltam Gelire. – Nem akarok még egy olyan lakást, amelyben korábban megölte magát valaki – mondtam ki nyíltan. – Amióta mi vagyunk ennek az ingatlannak az ügyintézői, itt senki nem lett öngyilkos. És előtte sem – vágta rá az ügynök. – Legalábbis azt hiszem. – Jó a lakás – szóltam szárazon –, az ára elfogadhatatlan. Engedjen el belőle 300 eurót, és megállapodtunk. – Azzal szedelőzködni kezdtem. Fél nyolc felé járt. Bellini őnagysága a sikeres premier után operajeggyel lepett meg. A nürnbergi mesterdalnokokat adták, és azt mondta, rögtön én jutottam az eszébe. Még azt is mondta, hogy megnézi velem a dalművet – hangsúlyozottan az én kedvemért, mert általában nem hajlandó Wagnert hallgatni. Az ügynök megígérte, hogy megbeszéli az engedmény kérdését a feljebbvalójával. – De általában nem szoktuk lakbérre kedvezményt adni – jegyezte meg szkeptikusan. – Az ilyesmit át szokták gondolni, az embernek mégsem akad mindennap olyan kuncsaftja, mint Adolf Hitler – biztattam, majd elindultam az Operába. Késő novemberhez képest szokatlanul enyhe volt az idő. Már régen besötétedett, körülöttem zúgottdübörgött a nagyváros. Néhány pillanatra hatalmába kerített a régi idegesség, a félelem az ázsiai hordáktól és annak sürgető szüksége, hogy növeljem a fegyverkezés költségvetését. De a nyugtalanság máris átadta a helyét a jóérzésnek, hogy hatvan év múlt el, és nem következett be a katasztrófa; hogy majd a gondviselés kiválasztja a megfelelő pillanatot, mikor szólítson a tettek mezejére, és biztosan hagy nekem annyi időt, hogy megnézhessek egy Wagner-művet az Operában. Kigomboltam a kabátomat, és derűs nyugalommal járkáltam az utcákon. Néhány üzlet a bejáratában és kirakatában jelentős mennyiségű luc- és erdeifenyőágat kínált megvételre. Amikor úgy éreztem, kezd elegem lenni a nyüzsgésből, a mellékutcák felé vettem az irányt. Néhány kisebb változtatáson törtem a fejem, amelyektől még jobb lehetne a műsorom. Egy kivilágított sportcentrum mellett vezetett el az utam. A nép jelentős része kiváló testi állapotnak örvendett – csakhogy közöttük aránytalanul sok volt a nő. Az edzett test megkönnyíti ugyan a szülést, erősíti az anyák ellenálló képességét és óvja egészségüket, de végső soron minek százezrével termelni a proletár amazonokat?! Ezzel szemben a fiatal férfiak arányát kívánatos lenne növelni ezekben a sportközpontokban. Ilyeneken elmélkedtem, amikor két férfi állta el az utamat. – Te zsidó disznó – szólt az egyik. – Azt hiszed, szó nélkül tűrjük, hogy sértegesd Németországot? – Így a másik. Lassan levettem a kalapomat, hogy megmutassam arcomat az utcalámpa fényében. – Hátrébb az agarakkal, nyomorultak – szóltam méltóságteljesen –, különben úgy végzitek, mint Röhm! Egy pillanatra csönd támadt. Aztán az, amelyik szerint sértegetem Németországot, ezeket a szavakat szűrte a fogai közül: – Micsoda beteges disznó! Ilyen arcot operáltat magának, aztán hátba támadja Németországot! – Beteg, életképtelen disznó – erősítette meg a társa. Ekkor valami felvillant a kezében. Ökle bámulatos sebességgel közelített a fejem felé. Próbáltam megőrizni a méltóságomat, nem tértem ki az ütés elől. Mintha golyót röpített volna a fejembe. Nem éreztem fájdalmat, csak a gyorsaságot, a hatalmas ütést; azután szédülten figyeltem, hogyan közeledik felém a házfal. Kapaszkodni próbáltam, ekkor

súlyos ütést éreztem a tarkómon. A világ megfordult körülöttem. Kabátom zsebében kitapogattam a Mesterdalnokokra szóló jegyeket, előhúztam őket. Közben egyre több ütés záporozott rám. Az angolok, úgy látszik, újfajta fegyvert fejlesztettek ki, micsoda gyilkos pergőtűz, micsoda áthatolhatatlan sötétség, hol a lövészárok, ez már a világ vége, hol a sisakom, és hol az én hűséges kutyám, a Foxl, kutyuskám, Foxl, Foxl.

XXXIV. Vakító neonfény volt az első, amit megpillantottam. Első gondolatom pedig ez volt: remélhetőleg közben riasztotta valaki a Wenck-hadsereget. Aztán körülnéztem a helyiségben. A gépek és eszközök, amiket láttam, gyorsan világossá tették számomra, hogy a Wenck-hadseregre már nincs szükség. Közvetlenül mellettem egy ruhafogas állt, műanyag zacskók lógtak rajta. A zacskók tartalma az egyik karomra erősített csőbe csöpögött. A másik karomat vastag gipsz borította. Ez utóbbit azért volt nehéz megállapítani, mert a begipszelt karom felőli szememet nem tudtam kinyitni. Ez a tény elgondolkodtatott: amit láttam, súlyos fájdalmakra engedett következtetni, ám fájdalmat nem éreztem, csak folyamatosan zúgott a fejem. Megpróbáltam elfordítani, hogy valamivel több információm legyen a helyzetemről, aztán óvatosan föl is emeltem, aminek a következménye azonnali, szúró fájdalom volt a mellkasomban. Hallottam, hogy oldalt nyílik egy ajtó. Úgy döntöttem, nem nézek oda. Egy ápolónő arca jelent meg fölöttem. – Fölébredt? –. – ennyi volt a válaszom. Eredetileg azt akartam kérdezni, milyen dátumot írunk, de a számból csak hörgés és krákogás tört elő. – Jól van – szólt a nővér. – Most aludjon szépen még egy kicsit, én meg hívok egy orvost. –. – hörögtem válaszképpen. Annyit azért éreztem, hogy beszélőszerveim nem károsodtak tartósan, csak kissé berozsdásodtak, nyilvánvalóan azért, mert sokáig nem használtam őket. Működőképes szememet tovább jártattam a helyiségben. Látómezőmbe került egy parányi asztalka, rajta egy telefon és egy virágcsokor. Egy készülék, amely nyilvánvalóan a pulzusomat figyelte. Kísérletet tettem arra is, hogy megmozdítsam a lábamat, de aztán gyorsan meggondoltam magam, mert várható volt, hogy ez is erős fájdalmakkal jár. Úgyhogy inkább könnyű beszédgyakorlatokat végeztem, mivel lett volna néhány kérdésem a kezelésemmel megbízott orvos felé. Hosszú ideig nem történt semmi. Bizony már elfelejtettem, milyen az élete a kórházban annak, aki nem Führer vagy birodalmi kancellár. A páciens dolga a gyógyulás, valójában azonban nem tesz mást, mint várakozik. Vár az ápolónőkre, a kezelésekre, az orvosokra, minden állítólag „nemsokára” vagy „mindjárt” történik, a „mindjárt” azt jelenti: félóraháromnegyed óra, a „nemsokára” pedig egy óra vagy több. Hirtelen úgy éreztem, tennem kell valamit, ami nem tűr halasztást; ám a következő pillanatban észleltem, hogy ezen a téren is bizonyos megelőző óvintézkedések történtek. Szívesen belenéztem volna a televíziókészülékbe, csakhogy a szobában lévő készülék kezelése éppoly rejtélyes volt számomra, mint amennyire fizikailag lehetetlen. Jobb dolgom nem lévén, mozdulatlanul bámultam a szemközti falat, és megpróbáltam felidézni, mi is történt. Felrémlett bennem egy pillanat a betegszállító kocsiban, aztán a visítozó Krömeier kisasszony látványa – és rendkívül irritáló módon újra meg újra láttam magam előtt azt a filmfelvételt, amelyen spontán örömtánccal üdvözlöm Franciaország kapitulációját. Emlékezetem azonban csúfot űzött belőlem, mert egyenruha helyett türkiz színű tütüt viseltem. Aztán Göring jött felém, két felnyergelt rénszarvast vezetve kötőféken, és így szólt hozzám: „Mein Führer, ha Lengyelországban jár, hozzon már egy kis túrót, főzök belőle estére valami finomat!” Mire én elképedve végignéztem magamon, és ennyit mondtam: „Göring, maga marha! Nem látja, hogy nincs nálam táska?” Erre Göring könnyekben tört ki, valaki pedig rázni kezdte a vállamat. – Herr Hitler! Herr Hitler!

Felriadtam. – Itt van az osztályos orvos! Fiatal, fehér köpenyes férfi nyújtotta felém a kezét. Amennyire erőmből telt, megráztam. – Na, egész jól megy – jegyezte meg. – Radulescu doktor vagyok. – A nevéhez képest bámulatosan akcentusmentes – recsegtem. – Az állapotához képest bámulatosan beszédes – replikázott az import doktor. – Tudja, hogyan szabadultam meg az akcentusomtól? Fáradtan nemet intettem. – Tizenhárom év német iskola, kilenc szemeszter az orvosin, két év külföldi szakmai gyakorlat. Aztán fölvettem a feleségem nevét. Bólintottam. Azután köhögni kezdtem, de a fájdalmaim miatt megpróbáltam sürgősen abba is hagyni, s egyúttal erőt és a Führerhez méltó magabiztosságot sugározni, azzal az eredménnyel, hogy némi nemkívánatos váladék távozott az orromból. Mindent egybevetve nem éreztem magam kielégítően. – Először is: az egészségi állapota sokkal jobb annál, mint amilyennek látszik. Semmi olyan baja nincs, ami ne volna javítható, vagy ami idővel magától meg ne gyógyulna. – A hangom? – nyögtem. – Szónok vagyok. – A hangjának végképp semmi baja, csak sokáig nem beszélt, ráadásul kiszáradt a torka. Mindenesetre igyon, amennyit csak bír. Ha jól látom – vetett egy pillantást az ágyam szélére –, egyelőre a fölösleggel sincs gondja. Majd meglátjuk. Mi van még? Van egy csúnya járomcsonttörése, egy súlyos agyrázkódása, számos zúzódás az állkapcsán, kész csoda, hogy nem tört el. A mentős kollégák rögtön bokszerre tippeltek, ha így van, többszörösen is hálát adhat az Istennek, mármint, ha hisz benne. A bedagadt szem csúnya, de csak idő kérdése, és újra látni fog vele. Van még egy törött kulcscsontunk, egy törött karunk – egyszerű törés, ideális –, öt törött bordánk, ja és kellett magán nyiszálni egy kicsit, hogy bestoppoljuk a máját. Megragadom az alkalmat, hogy gratuláljak: az egyik legszebb máj, amit valaha láttam. Nem iszik, igaz? Erőtlenül bólintottam. – És vegetáriánus vagyok. – Nagyon jók az értékei, tényleg. Ezekkel százhúsz évig élhet. – Nem lesz elég – feleltem szórakozottan. – Nana – nevette el magát. – Akkor magának jó sok terve van. Nem látok én itt nagyobb problémát, más dolga nincs, mint hogy várjon. – Feljelentést kéne tennie – szólt közbe a nővér. – Nem fogom megtenni nekik ezt a szívességet! – Röhm is mit meg nem adott volna érte, hogy feljelentsem... – Nem vagyok az ügyvédje – jegyezte meg a román nevű orvos –, de ilyen sérülésekkel. – A magam módján fogok visszavágni – szóltam. A mondat köhögésbe fulladt, de közben eszembe jutott, hogy soha nem hagyta el üres fenyegetés az ajkamat. – Inkább azt mondják meg, meddig tartanak itt! – Egy-két hétig, ha nincs komplikáció, esetleg kicsit tovább. Utána otthon is várhatja, hogy összenőjön mindene. És most aludjon egy kicsit. És gondolja át még egyszer a feljelentést, a nővérnek igaza van. Az rendben van, hogy tartsuk oda a másik orcánkat is, de az sehol nincs megírva, hogy ekkorát kell ütni rá. – Ezt az étlapot tanulmányozza át. – A nővér az ölembe tett egy lapot. – Tudnunk kell, mit szeretne enni minálunk.

Eltoltam a papírt. – Csak semmi különleges elbánás. Egyszerű katonakoszt. Vegetáriánus. Mint a régi görögöknél. Rám nézett, sóhajtott, tucatnyi x-et rótt a papírra, majd visszatolta elém. – Aláírni viszont magának kell. Erőtlenül odaírtam a nevem a sértetlen kezemmel. Aztán elszenderedtem. Ukrajnában álltam egy buszmegállóban, kezemben óriási fazék, tele túróval. Göring sehol. És tisztán emlékszem, mennyire dühös voltam emiatt.

XXXV. Valójában az én fejemben is megfordult, hogy feljelentést teszek, de végül határozottan és visszavonhatatlanul elvetettem. Minden elvemnek ellentmond. A Führerhez nem illik az áldozat szerepe. Nem függ olyan siralmas alakok gondoskodásától, mint egy ügyész vagy rendőrtiszt, és a közbenjárásukra sem tart igényt. Nem bújik a hátuk mögé, maga veszi kezébe a sorsát. Illetve sokkal inkább az SS izzó kezébe helyezi azt. Ha lett volna SS-em, gondom lett volna rá, hogy az a gyanús „pártközpont” már a következő éjjelen lángokban álljon; és akkor minden egyes gyáva cenk, aki a párt tagjának vallja magát, saját vérében gondolkodhatott volna el rajta, mik a népi gondolat valódi alapelvei. De hát kitől kívánhattam volna ilyet ebben az erőszaktól elszokott, békés korszakban? Sawatzki ütőképes fickó lenne, de nem elég erős, hogy oda is sújtson. Ő szellemi munkás, nem kétkezi. Nem volt más hátra, mint hogy bizonytalan időre elnapoljam a probléma megoldását, és inkább arra a feladatra koncentráltam, hogy kissé átalakíttassam a kórház berendezését, nehogy a fotográfusok eljussanak a szobámig, és előnytelen fotográfiákat készítsenek rólam. Az incidens tényét ugyanakkor képtelenség volt eltitkolni, néhány napon belül olvasható volt az újságokban, hogy „szélsőjobboldali erőszak” áldozata lettem – az inkompetens firkászok hülyeségének tudható be, hogy ezeket az üresfejű viaszfigurákat érdemtelenül „szélsőjobboldalivá” nemesítik. Ám régi igazság: nincs semmi, ami ne volna jó valamire. Néhány napon, szinte mondhatni, órákon belül számos különleges telefonbeszélgetést bonyolítottam különböző emberekkel, akiknek Krömeier kisasszony – Herr Sawatzki biztatására és beleegyezésével – megadta a hordozható telefonkészülékem hívószámát. Az első olyan beszélgetést, amelynek lényege nem a cég munkatársainak üdvözleteiből állt, Frau Künasttal folytattam. „Szívből jövő jókívánságairól” biztosított, érdeklődött a hogylétem felől, és azt akarta tudni, tagja vagyok-e voltaképpen valamelyik pártnak. – Igenis, kérem – feleltem –, a saját pártom tagja vagyok. Künast asszony nevetve annyit mondott erre, hogy az NSDAP, mint tudjuk, legalábbis átmenetileg Csipkerózsika-álmát alussza, és amíg föl nem ébred, igazán meggondolhatnám, hogy nekem, aki művészként nyilván bármikor kész vagyok föllépni a szélsőjobboldali erőszak ellen, nem nyújthatna-e otthont a Zöldek pártja, „legalábbis átmenetileg”, ahogyan nevetve hangsúlyozta. Fejcsóválva tettem le a telefont, és hamarosan meg is feledkeztem volna róla mint a parlamentáris demokrata álmodozók különös hóbortjának megnyilvánulásáról, ha a rákövetkező napon nem jött volna még egy hívás, amely tárgyát tekintve sokban hasonlított Frau Künastéhoz. A fiatalember, amennyire halványan vissza tudtam emlékezni rá, inaséveit töltötte mint egészségügyi miniszter, vagy már éppen megkapta a mesterlevelét. A neve hosszas gondolkodás után sem jutott eszembe, ennél a liberális pártnál egyébként is végleg föladtam az ambíciót, hogy áttekintsem a vezetőség struktúráját. A MyTV-nél is mindenki arról beszélt, hogy a párt egyetlen állandó embere egy javíthatatlan, gátlástalan alkoholista. Szerintem igazságtalanok szerencsétlen flótással. Inkább úgy gondolom, ebben a bizarr körjátékban egyetlen órát sem lehet végigcsinálni józanul. Az egészségügyiminiszter-inas is eldarálta, mennyire sajnálja, ami történt velem, és hogy éppen nekem, aki síkra szállok a vélemény- és szólásszabadságért, rendkívül nagy szükségem van mindenfajta támogatásra. Azt akartam mondani, hogy aki erős, az van leginkább egyedül, de nem jutottam szóhoz, mert az inas már azt bizonygatta: minden tőle telhetőt megtesz, hogy a lehető leggyorsabban visszatérhessek a képernyőre; egy pillanatig már attól tartottam, hogy a saját ügyetlen, remegő kezébe akarja venni a kezelésemet. De ehelyett csupán, mintegy mellékesen, a pártkötődésem iránt érdeklődött, én pedig az igazságnak megfelelően válaszoltam.

Az inas gyermekien féktelen derűvel felkacagott. Ez valami gyönyörű, mondta nevetve, mivel az NSDAP a történelem temetőjében nyugszik, és nagyon is jól el tudja képzelni, hogy az FDP lehetne új politikai hazám. Mire én azt mondtam, ő és a kollégái most már igazán felhagyhatnának a pártom sértegetésével, és hogy semmilyen szempontból nem áll érdekemben holmi liberális politikai férgek nyüzsgéséhez csatlakozni. Az inas erre is csak nevetett, és azt mondta, nagyon tetszem neki, már hallja a hangomon, hogy nemsokára a régi leszek, végül pedig kéretlenül megígérte, hogy eljuttat hozzám egy tagfelvételi kérelmet. Magamban megállapítottam, hogy a telefon nem alkalmas olyan emberekkel folytatott beszélgetésekre, akiknek nincs fülük a hallásra. És alig tettem le, máris újra felcsendült A watkürök lovaglása. Kiderült: a miniszterinas és a zöld Künast korántsem egyedi esetek. Nemcsak ők akarták kiontott vérem tócsájából a maguk jövőjét megjósolni. A legkülönfélébb pártok képviselői gratuláltak nekem az erőszakmentesség melletti demonstratív kiállásomért, ugyanis így értelmezték azt, hogy nem tanúsítottam ellenállást a támadóimmal szemben. Egyetlen csoportosulás volt, amely már a nevével rokonszenvet keltett bennem. Az Állatvédelmi Párt képviselőjével rendkívül kellemes beszélgetést folytattam, amelynek során felhívta a figyelmemet a román kóbor kutyákkal szembeni hihetetlen kegyetlenségekre. Úgy döntöttem, a jövőben külön figyelmet fogok szentelni az országban végbemenő felháborító folyamatoknak. A „professzionális” politikusok mindazonáltal egészen másféleképpen értelmezték a támadást. A Szolidaritás Polgárjogi Mozgalom a Larouche nevű, állítólag üldöztetésnek kitett alapítójuk sorstársaként aposztrofált, míg egy BIG névre hallgató, külföldieket tömörítő pártocska afelől biztosított, hogy egy olyan országban, ahol, véleménye szerint, tilos külföldieket verni, természetesen németeket sem volna szabad verni. Azonnal és nyomatékosan azt feleltem, hogy nem akarok olyan országban élni, ahol tilos külföldieket verni. Erre föl a vonal túlsó végén ismét – és számomra teljesen értelmezhetetlenül – harsány nevetés csattant fel. Megint másoknál nem a véleményszabadság szimbóluma voltam, hanem az ellentété; mindenesetre mindig a hívó fél politikai ellenfelével ellentétes véleményt képviselő ember voltam, tehát az ő emberük. Nemcsak az erőszakellenesség harcosa, hanem az erőszaké is (CSU, két lőegylet, egy kézifegyvergyártó), egy ízben pedig idősek elleni erőszak áldozata (Családpárt). Kirívó dilettantizmusával tündökölt a Kalózpárt képviselője, aki a viselkedésemben – különösen abban, hogy lemondok a feljelentésről – a rendőrállam elleni tiltakozást, az államhatalom elutasítását és általában, „totális kalózgondolkodást” vélt fölfedezni. Az igazsághoz az „Ibolyán Túliak Társasága” nevű csoportosulás járt a legközelebb, akik a csak-anyagi lényeken túli világ tanúját akarták látni bennem, és akik szerint visszatérésemet követően „a totális béketűrés égisze alatt az emberfeletti türelem legkeményebb próbáját” álltam ki. Megállíthatatlan nevetőgörcs tört ki rajtam, a bordáim miatt kénytelen voltam extra fájdalomcsillapítót kérni. Krömeier kisasszony elhozta a postámat az irodából. Ő maga is több telefonhívást kapott, lényegében ugyanazoktól a pártoktól hívták fel őt is, csak mások. Újdonságnak számított: különféle kommunista bandák jelentkezése. Indokaikat elfelejtettem azóta, végső soron hasonlóak lehettek, mint Sztálinéi voltak 1939-ben, a paktum idején. Az összes telefonáló és levélíró közös indítéka az volt, hogy megnyerjenek saját mozgalmuk számára. Valójában összesen két párt nem jelentkezett. A naiv szemlélő azt hihetné, érdektelenség áll emögött, de én jobban tudtam az okát. Ezért amikor – további fél nap elteltével – egy ismeretlen berlini számot pillantottam meg telefonkészülékem kijelzőjén, találomra így szóltam a készülékbe: – Halló! SPD? – Ööö. igen. Herr Hitlerrel beszélek? – szólalt meg egy tétova hang a vonal túlsó végén. – Ki mással? – kiáltottam. – Már vártam a hívását!

– Az enyémet? – Nem konkrétan a magáét. Valakiét az SPD-től. Ki beszél, kérem? – Gabriel. Sigmar Gabriel. Hát ez csodálatos, hogy így tud telefonon beszélni, a legrosszabb híreket hallottam és olvastam. Ez megnyugtatóan hangzik. – Ez csak a hívásának köszönhető. – Ó! Ennyire örül neki? – Nem, ennyire elkésett. Mire a német szociáldemokráciának támad egy ötlete, az ember kétszer is kigyógyul a tuberkulózisból. – Haha – próbálkozott Gabriel, bámulatosan természethű eredménnyel. – Ez bizony találó megjegyzés. És képzelje, éppen azért hívom, mert. – Tudom. Mert a pártom jelenleg Csipkerózsika-álmát alussza. – Milyen pártja? – Maga csalódást okoz nekem, Gabriel! Hogy hívják a pártomat? – Ööö... – Na?! – Elnézést kérek, valami van a vonallal. – N. S. D. A.? – P? – P. Pontosan. És most nem működik. És maga most azt akarja tudni, nem keresek-e véletlenül új politikai hazát. A maga pártjában. – Valóban valami ilyesmit. – Küldje a papírokat nyugodtan az irodámba – szóltam csevegő modorban. – Mondja, nem szed maga túl sok fájdalomcsillapítót? Vagy altatót? – Nem – vágtam rá, és már éppen hozzá akartam tenni, hogy csak ez a telefonbeszélgetés bágyaszt kissé. De eszembe jutott, hogy Gabrielnek alkalmasint igaza van. Soha nem lehet tudni, mi mindent csöpögtetnek a doktorok az ember szervezetébe a gumicsövön át. És az is eszembe jutott, hogy az SPD jelenlegi formájában tényleg nem az a párt, amelyet koncentrációs táborba kellenne zárni. A maguk tohonya módján azért használhatók lehetnének valamire. Így inkább ráhagytam, hogy mostanában sokféle tablettát kell szednem, és a lehető legbarátságosabban búcsúztam el tőle. Hátradőltem párnáimra, és elgondolkodtam, vajon ki lesz a következő telefonáló. Voltaképpen már csak a kancellár asszony választási konglomerátuma hiányzott. Ki jöhet szóba abból a társaságból? Az esetlen matróna természetesen kiesik. De annak a munkaügyi miniszter aszszonynak örültem volna. Megkérdeztem volna tőle, miért szüntette be a gyerekszülést egyetlen pulyával az Anyakereszt arany fokozata előtt. Az a Guttenberg is érdekes lett volna. Noha az arisztokrata incesztus évszázados mocsarából jött, képes nagy összefüggésekben gondolkodni, és nem zavartatja magát holmi kisszerű egyetemi könyökvédősök akadékoskodásától. Csakhogy az ő politikai virágkora már a múlté. Ki marad? A pápaszemes ökolegényke? Vagy a frakcióvezető, az a két lábon járó nulla? Vagy az az erőltetetten kedélyeskedő sváb pénzügyes a tolószékében? És ebben a pillanatban valóban újrakezdődött A walkürök lovaglása. Ismeretlen szám, de berlini körzetszámmal. A széltoló frakcióvezetőre tippeltem. – Jó napot, Herr Pofalla – szóltam bele a telefonba. – Tessék? – Női hang. Idősebb, talán ötvenes évei közepén járhat. – Elnézést. Ki beszél? – Golz. Beate Golz vagyok – majd egy jó nevű német könyvkiadó neve következett. – És én kivel beszélek?

– Hitler – szóltam, és megköszörültem a torkomat –, elnézést kérek, valaki másnak a hívását vártam. – Alkalmatlan időben hívom? Az irodájában azt mondták, délutánonként nyugodtan. – Nem, nem – vágtam a szavába –, nem hívott rosszkor. Csak kérem, ne a hogylétem felől érdeklődjön. – Miért, még mindig olyan rosszul van? – Nem, csak már úgy érzem magam, mint egy gramofonlemez. – Herr Hitler. Azért hívom, mert azt akarom kérdezni, nem akar-e könyvet írni. – Már írtam – feleltem. – Kettőt is. – Tudom. Több mint tízmillió példány. Lenyűgöző. De akiben ennyi lehetőség van, nem hagyhat ki nyolcvan évet. – Hát, nézze, ez nem csak rajtam múlt. – Ebben természetesen igaza van, meg tudom érteni, hogy ha az ember bunkerja fölött éppen orosz lánctalpak gördülnek végig, nem nagyon tud koncentrálni az írásra. – Valóban nem – ismertem el. Én se igen tudtam volna ezt képszerűbben kifejezni. Frau Golz empátiája kellemes meglepetésként hatott rám. – Na de az orosz már kivonult, ugye. És bármennyire élvezettel nézzük a televízióban a heti értékelő beszédeit, úgy gondolom, itt az ideje, hogy a Führer ismét részletesebben kifejtse világnézete alapjait. Vagy. mielőtt teljesen hülyét csinálok itt magamból. már régen elköteleződött más kiadónál? – Nos, általában a Franz Eher Kiadónál publikálok – feleltem, de azután eszembe jutott, hogy az említett kiadó fölött nyilván szintén eljárt az idő. – Szerintem ők már régen nem jelentkeztek magánál, vagy tévedek? – Nem, tulajdonképpen így van – ismertem el. – Most, hogy mondja, jó lenne tudni, ki kasszírozza a jogdíjaimat. – Bajorország, ha jól tudom – vágta rá Frau Golz. – Arcátlanság! – Természetesen beperelheti őket, csak hát tudja, ezek a bíróságok. – Nekem mondja?! – Mindenesetre én nagyon örülnék, ha az egyszerűbb utat választaná. – Éspedig? – Ha írna egy új könyvet. Új korszak, új könyv. Mi szívesen kiadnánk. És mint profi a profinak a következő ajánlatot tenném magának. – Ezután röviden felvázolt egy nagyszabású reklámkampányt, majd előlegként megnevezett egy összeget, amely még az euró több mint kétséges értékét tekintve is csöndes elismerést váltott ki bennem, amelyet persze megtartottam magamnak. Azonkívül, közölte a hölgy, magam választhatom meg a munkatársaimat, akiknek a honoráriumát a kiadó szintén hajlandó kifizetni. – Egyetlen feltételünk, hogy legyen benne az igazság. – Nyilván azt is tudni akarja, hogy hívnak – jegyeztem meg ingerülten. – Nem, nem, magát természetesen Adolf Hitlernek hívják. Miért, milyen név álljon a borítón? Moische Halbgewachs? Nevettem. – Vagy Schmul Rosenzweig. Maga tetszik nekem. – Szóval a lényeg: nem paródiát akarunk. Feltételezem, hogy ez a maga szándékaival is egyezik. A Führer nem viccel, igaz? Csak ámultam, milyen egyszerű minden ezzel a hölggyel. Tudja, miről beszél, ennyi az egész. És

hogy kivel. – Elgondolkodik az ajánlatomon? – Adjon egy kis gondolkodási időt – feleltem. – Visszahívom. Pontosan öt percig vártam. Akkor visszahívtam. Lényegesen magasabb összeget kértem. Utólag szinte biztos vagyok benne, hogy számított erre. – Hát akkor: Sieg Heil – pecsételte meg az alkut. – Vehetem ezt beleegyezésnek? – értetlenkedtem. – Veheti – nevette el magát. – Maga is!

XXXVI. Mégiscsak különös. Hosszú idő óta először nem zavar a hó, pedig korán leesett. Vastag pelyhek kavarognak az ablak előtt, 1943-ban ez még az őrületbe kergetett volna. Most, hogy tudom: mindennek van mélyebb értelme, és a gondviselés nem azt várja tőlem, hogy mindjárt első vagy második nekifutásra megnyerjek egy világháborút, hanem hagy nekem elegendő időt és bízik bennem – most, annyi fárasztó év után végre élvezni tudom ezt a szelíd, adventi nyugalmat. Majdnem annyira élvezem, mint gyermekkoromban, amikor a nappali legkisebb zugába kucorodtam Homérosz trójai háborújával. Már nem is zavar más, csak a mellkasi fájdalom, másfelől viszont jó érzés figyelni, ahogy fokozatosan, napról napra ez is alábbhagy. A kiadó küldött egy diktafont. Sawatzki azt akarta, hogy a telefonomat használjam erre a célra, de a diktafont sokkal egyszerűbb kezelni. Egy gombnyomás: fölvétel – még egy gombnyomás: szünet. És senki nem telefonál közben. Mindig is ellene voltam annak a tendenciának, hogy a feladatok egy kézben összpontosuljanak. A rádió képes legyen megszólaltatni azokat az ezüst korongocskákat, a borotva működjék szárazon és vizesen is, a benzinkutas áruljon élelmiszert, a telefon pedig ne csak telefon legyen, de naptár, fényképezőgép és még ki tudja, mi minden egyszerre. Ez veszélyes hülyeség, és oda vezet, hogy a fiataljaink még az utcán is egyfolytában a telefonkészülékük képernyőjére merednek, aztán meg ezrével gázolják el őket. Egyik első intézkedésem lesz, hogy betiltom az ilyen telefonkészülékeket, illetve csak a még megmaradt, faji szempontból alacsonyrendű elemek számára teszem hozzáférhetővé. Lehet, hogy őket kötelezni is fogom a használatára. Felőlem napokig heverhetnek Berlin nagy forgalmú útjain, mint a sünök az országúton, annak is megvan a maga praktikus haszna. De máskülönben: idiotizmus! Az adóhivatalnak talán kedvezőbb volna, ha a légierő átvenné a szemétszállítási feladatokat. De mit hozna ez a légierő konyhájára? Jó gondolat. Mindjárt bele is mondom a készülékembe. Odakint a folyosón mindent beborítottak a karácsonyi dekorációval. Csillagok, fenyőgallyak és hasonlók mindenütt. Vasárnaponként forralt bort adnak, időközben kidolgozták a nagyon kellemes ízű, alkoholmentes változatát is, habár kétségeim vannak afelől, vajon akceptálják-e majd a seregben. Hát igen, a katona már csak katona marad. Mindent egybevetve azt semmiképpen nem állíthatom, hogy a karácsonyi dekoráció ízlésesebbé vált volna az elmúlt évtizedek során. Az iparosodás, amely ezen a téren is végbement, mindennek nevezhető, csak örvendetesnek nem. Nem a giccsről van itt szó, mert minden giccsben ott rejlik az egyszerű ember érzésvilágának lenyomata, ennélfogva annak a lehetősége is, hogy igazi, nagy művészetté fejlődjék. Nem, ami igencsak zavar, az, hogy a Mikulás aránytalanul nagy jelentőségre tett szert, kétségkívül az angol-amerikai kultúra beszüremlésének következményeképpen. Mindeközben a gyertyák jelentősége feltűnően csökkent. Elképzelhető persze, hogy csak azért érzem így, mert itt a kórházban tűzvédelmi okokból tilos gyertyát használni. Bármennyire tudom is értékelni a népvagyonnal való körültekintő bánásmódot, nem emlékszem rá, hogy kormányzati időszakom alatt a gyertyák nagyvonalú használatának dacára akár egyetlen épületben is kár esett volna. De elismerem: 1943-tól a statisztika nemigen mond semmit, mivel egyre több épület megszűnt létezni, egyéb okokból. Akárhogy is: a karácsonynak mégiscsak van valamiféle ellenállhatatlan varázsa. Ha az ember mentesül a kormányzati felelősség elkerülhetetlen súlya alól, akkor élvezze, amíg csak lehet. Elmondhatom, hogy a személyzet igazán kitesz magáért. Sokat beszélgetek velük a munkakörülményeikről, az egészségügyről, amely – mint egyre több forrásból tudom – olyan állapotban van, hogy csodálkozni kell, ha egyáltalán még képesek embereket gyógyítani. Gyakran

jönnek hozzám orvosok is. Ilyenkor levetik a fehér köpenyt, és elmesélik, milyen gátlástalan a jelenlegi, feladatára alkalmatlan egészségügyi miniszter. Minden egyes alkalommal hozzáteszik, hogy az elődjéről is hasonló történeteket tudnának mesélni, és az utódja sem lesz jobb. Világosan ki kell mondanom a műsoromban, figyelmeztetnek az egészségügy dolgozói, hogy feltétlenül változnia kell valaminek, feltétlenül! Én pedig megígérem nekik, hogy nemsokára minden erőmmel sorsuk jobbra fordításán fogok dolgozni. Néha megpendítem nekik, hogy már az sokat segítene, ha kevesebb külföldit gyógyítanának az osztályokon. Ilyenkor nevetnek, és azt mondják, természetesen így is lehet nézni a dolgot, majd gyorsan hozzáteszik, hogy „félre a tréfával”, és elmesélik a következő szörnyűséget. Szörnyűségből, úgy tűnik, nincs hiány. Van itt egyébként egy rendkívül bájos nővérke, tüzes menyecske, temperamentumos, élénk eszű, derűs, Irmgard nővérnek hívják, hogy pontos legyek – de be kell osztanom az erőmet. Ha húsz évvel fiatalabb lennék, talán. Herr Sawatzki volt itt az imént Krömeier kisasszonnyal, mármint természetesen az egykori Krömeier kisasszonnyal, még mindig nem tudok hozzászokni: Frau Sawatzkival. A rá váró anyai örömök miatt egészen kigömbölyödött. Azt mondja, egyelőre jól viseli, de nemsokára komoly teher lesz a pocakja. Mintha egy kis színe is lenne – vagy inkább kevesebb lenne rajta a kísérteties púder, még mindig nehezemre esik ezt átlátni. De azt meg kell mondanom, hogy mesésen összeillő pár, és ahogy egymásra néznek, abból tudom, hogy tizenkilenc-húsz év múlva fel fog itt nőni nem is egy derék gránátos, kifogástalan génállomány a Waffen-SS és később a Párt számára. Megkérdezték, hol töltöm a karácsonyt, és meghívtak magukhoz, ami rendkívüli örömmel töltött el, de nem hinném, hogy a terhükre akarnék lenni. A karácsony a család ünnepe. – De maga gyakorlatilag a családhoz tartozik! – tiltakozott Frau Sawatzki. – Pillanatnyilag – szóltam, mivel Irmgard nővér éppen ekkor jött be a szobába – Irmgard nővér a családom. Mire Irmgard nővér elnevette magát, és így szólt: – Ott azért még nem tartunk. Csak azért jöttem, hogy megnézzem, minden rendben van-e. – Rend a lelke mindennek – kacsintottam rá, mire szívből fölnevetett, de úgy, hogy már-már politikai karrierem építésének háttérbe szorításán kezdtem gondolkodni. – Frau Bellini és Herr Sensenbrink jobbulást kíván – szólalt meg Sawatzki. – Frau Bellini eljön holnap vagy holnapután, hogy elmondja, milyen döntések születtek az új stúdióval kapcsolatban. – Maga már biztosan látta, mi a benyomása? – Nem fog csalódni. Látszik rajta, hogy sokat költöttek rá. És nem tőlem hallotta, de a költségvetést még messze nem merítették ki. Hajaj! – Elég legyen – szólt közbe Frau Sawatzki –, még el kell mennünk gyerekkocsit vásárolni, amíg mozogni tudok. – Jól van – bólintott Herr Sawatzki. – De kérem, fontolja meg a javaslatomat. – És elvonultak. Én pedig esküdni mernék, hogy kifelé menet Sawatzki valami ilyesmit mondott az asszonynak: – Elmondtad már neki, hogy fogják hívni a srácot? – De persze lehet, hogy tévedek. Ja igen, a javaslat. Teljesen igaza van, a lépés logikus. Ha az embert féltucatnyi párt kérdezi, akare a tagja lenni, jobban teszi, ha saját személyét nem mások céljainak áldozza, hanem a sajátjainak. 1919-ben egy másik pártban a süllyesztőbe kerültem volna. Ehelyett átvettem egy jelentéktelen pártocska irányítását, és a saját képemre alakítottam, ami lényegesen hatásosabbnak bizonyult. Ebben az esetben az új könyv és a vele egy időben képernyőre kerülő új adás együttes lendületével valódi propagandaoffenzívát tudnék elindítani, majd pedig egy mozgalmat alapítani. Sawatzki már néhány plakáttervet is küldött a hordozható telefonkészülékemre. Tetszenek, igazán nagyon tetszenek.

Engem ábrázolnak, és erősen támaszkodnak a régi plakátokra. Így sokkal feltűnőbbek, mint valami ki tudja, milyen modern betűtípus, állítja Sawatzki, és igaza is van. Hallgassak rá, biztatott, jó szeme van az ilyesmihez. Már a választási szlogent is kitalálta. Ez fog virítani mindegyik plakát alján mint összekötő elem. A régi érdemekre utal, a régi kétségekre, azonkívül humoros-békülékeny hangulata van, amivel a magunk oldalára állíthatjuk ezeknek a kalózoknak és más ifjoncoknak a választóit. A szlogen így hangzik: „Nem volt azért minden olyan rossz.” És ezzel már el lehet indulni.

TARTALOM Ébredés Németországban I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. XIII. XIV. XV. XVI. XVII. XVIII. XIX. XX. XXI. XXII. XXIII. XXIV. XXV. XXVI. XXVII. XXVIII. XXIX. XXX. XXXI. XXXII. XXXIII. XXXIV. XXXV. XXXVI.