Tartalom
EZOTERIKUS REGÉNY Átutazók
9
Séták az időben
16
A „Magányos Szem" képei
24
Az Égi Ember
28
A végtelen számsor misztériuma
36
Időben és idő fölött Vulkán
39 49
A sötétség istenei
. 56
Pokoljárás Fényelixír
. 71 79
Világalkony Pszichoröntgen
.
Az ötödik erő Új hajnal Világhajnal
...
84 99 110 114 122
ELBESZÉLÉSEK Dimenziókapu
129
Túl a légóceánon
142
A bizonytalansági faktor
150
A lezóriumvírus
169
EZOTERIKUS REGÉNY
Átutazók
Tilla egészséges, nagyon szép kislány volt. Egyáltalában nem hasonlított vakítóan fehér bőrű, ezüstszőke énekesnő édesanyjára, aki imádta. Eredetileg Otíliának nevezték el, csak a mamája becézte mindig Tilla-Tintinellának. Bettina Orlandino Észak-Olaszországban született, de az egész világ az övé volt, s ő a világé. Folyékony, forró ezüst koloratúrája, a legmagasabb hangokig felcserkésző, tökéletes futamai, hi bátlan sztakkatói, énekének soha gikszert nem ismerő fénye és ereje elbűvölte a hallgatóságot valamennyi földrész min den országának színpadain. Tilla nem ismerte az édesapját, bár férfiak jöttek-mentek átmeneti, elegáns szállásaikon a hotelekben, hatalmas virág kosarak vették körül őket. Valójában azonban csak ők ketten voltak egymásnak. Anyja mindenüvé magával vitte a kicsi, majd egyre növekvő, kreol bőrű, világítóan zöld szemű kis lányt. N e m vált volna meg tőle s e m m i kincsért, sikerért. Persze szobalány is utazott velük, nehogy Tilla egy percig is őrizet nélkül maradjon. A h a r m a d i k évezred elejének robba nó népességű, a gazdagok, m u n k a n é l k ü l i szegények között dúló konfliktusok, tüntetések, ijesztően megnövekedett bű nözési hullám, környezetszennyezési problémák miatt de tektívek vigyáztak rájuk, kevés embernek megfizethető, ma gaslati légkondicionált szállásukon, ahol még sokszorosan szűrt, tiszta víz folyt a csapokból, s a teraszokat áttetsző bu ra védte nemcsak az ólom és szén-dioxid mérgező hatásától, hanem a szélesedő ózonpajzslékeken átömlő, ibolyántúli su gárzástól is. A kiváltságosok osztálya egyre inkább elkülö nült, hozzáférhetetlen erődként őrizte életformáját tartozé kaival együtt. Szórakozó-, szolgáltatóhelyei is követték ab szurd, valójában tarthatatlan helyzetükhöz görcsösen ra-
gaszkodó mecénásaikat: az operák, koncerttermek, színhá zak, klubok, vendéglők, uszodák, sportpályák, kórházak, szanatóriumok, iskolák, egyetemek, laboratóriumok, repü lőterek, melegházak, luxushotelek, templomok „infrastruk túrája" is. Senki se tudta, meddig tarthatják fenn a nyomor gó, lázadó tömegeket provokáló, civilizációs ártalmak víru saitól belülről is t á m a d o t t állapotukat, de nem akartak tö rődni vele. Bettina Orlandino a próbákra is magával vitte a kislá nyát. Tilla szokatlanul csendes, jó gyerek volt. Órákig ült a zongora közelében, ölében nyugtatott kézzel, hallgatta any ja skáláit, áriáit. Tágra nyílt szeme csillogó lámpásával fi gyelte kísérőjének klaviatúrán táncoló ujjait, Bettina trillá it. Első éveiben azzal nyugtalanította környezetét, hogy nem szólalt meg. Csak mosolygott gödrösen, bólogatott, vagy ráz ta a fejét, mutogatott. I m á d t a az állatokat, s azok is őt. Isme rőseik kényes ölebei, díszmacskái, madarai rögtön otthagy ták gazdájukat, verdesték kalitkájukat, hogy az ölébe ugor hassanak, hozzásimuljanak, simogatásért kolduljanak, vál lára röppenve gyöngéd csiripeléssel becézzék. Anyja mindig beleborzongva mesélte látogatóiknak, hogy közvetlenül szü lése előtt, éppen mikor két gyertyát gyújtott meg korán el hunyt, zenész édesapja fényképe előtt, egy sármánymadár szállt be az ablakon. Végigrepdesett a hosszú szobasoron, rá telepedett a vázában virító rózsacsokorra, félrehajtott fejjel nézte őt, torkából furcsa, üveghangú melódia tört elő, azu tán surranó szárnycsapásokkal körözve, valósággal kikerin gett újra az ablakon. Akkor kezdődtek el szülési fájdalmai. A művészek m i n d babonásak. Kollégái, kolléganői megille tődve sugdosták: rendkívüli lényt hozott a világra. S Tilla valóban az volt. Csak m á s k é p p , mint gondolták. Némasága m i a t t professzortól professzorig, logopédustól logopédusig vitték, de azok megnyugtatták aggódó anyját: a gyerek nem született némának. Tud kacagni. Még fejletlen a Brocca-
10
beszédcentruma - az agyban. Többször előfordul ilyesmi. Majd kinövi. Valójában így is volt. De előtte történt még né hány különös dolog vele. Anyja, egy tárgyalásáról korábban hazaérkezve, Tillát a fel csavart zongoraszéken ülve találta, a nyitott klaviatúra mel lett. Apró ujjaival ütögette a billentyűket, és... kristálytiszta hangon énekelt hozzá valami ismeretlen, anyjának úgy tűnt, keleti nyelven. Rendkívül szelíd, bájos melódia volt. Szomo rú és vágyakozó. Anyja némán, fojtottan zokogni kezdett tő le. Nem merte megzavarni a játékban. M i k o r Tilla befejezte a dalt, odament hozzá, felemelte, és magához szorította. - Mi volt ez, kislányom? Sohasem hallottam! N e m isme rem. Kitől tanultad? - Arca nedves volt a könnyektől. Tilla apró kezével törölgetni kezdte anyja szemét, mo solygott rá, és ingatta a fejét. - Beszélj hozzám! Szólj hozzám! - kérlelte az édesanyja. Tilla akkor lassan, halkan formálni kezdte a szavakat azon a sohasem hallott, különös nyelven, amelyet senki sem értett. De beszélt legalább! Bettina Orlandinónak a korrepetitornője egy nörszöt ajánlott Tilla mellé, akit jó logopédusnak tartott. - Sok gyermek beszél egyfajta saját maga által kitalált ha landzsanyelven. 0 majd megtanítja a mi kifejezéseinkre! vigasztalta az énekesnőt. A kedves, okos, félvér fiatal lány valóban tanítgatni kezdte Tillát saját „anyanyelvére". Szelí den, játékosan. Tilla először csak hallgatta némán. Azután a h a r m a d i k órán tisztán csengő hangon megszólalt: - Hol van Kamala anyó? - Szeme megtelt könnyel. - Anyádat érted ezen, ugye? De őt nem K a m a l á n a k hív ják. Próbál. Délben hazajön - mondta meglóduló szívdobogással Amrita, a félig hindu, félig angol lány. - Tudom! - Tilla hangjában egy kis türelmetlenség rez zent. - Bettina nagyon jó asszony és kitűnő művész. Szere11
tem. N e m Kamala anyó! Hol van? Ő volt, aki először... - Hir telen elhallgatott, és töprengve elnézett Amrita mellett. Világítóan zöld szemének pillantása nem gyeimeké volt. H a n e m kié? - gondolta Amrita furcsa szorongással. Tilla ugyanazt a szöveget ismételte édesanyjának is, mi kor az hazaérkezett, és magához ölelte. De neki néhány szó val többet mondott, amellyel még inkább megzavarta: - Hol van Kamala anyó, aki testet adott nekem kölcsön? - Itt vagyok, kicsikém... miért beszélsz így? - kérdezte Bettina döbbenten. - Én hoztalak a világra! Én vagyok az anyád! - Persze! - Tilla átkarolta a nyakát. - Te jó és szép vagy. De hová lett Kamala anyó? - Gyorsan és hosszan megint azon az ismeretlen nyelven kezdett beszélni, amelyet senki n e m értett körülötte. Azután újra meg újra visszatért a kér déshez: - Hol van Kamala anyó? - Maga érti, mit mond? - fordult Bettina Orlandino riad tan a logopédus lányhoz. - Azt hiszem... igen. - Amrita lehajtotta a fejét. Az éne kesnő látta, hogy remeg. A nyakán függő amulettet markol ja reszkető ujjaival, amely egy tibeti mandalát ábrázolt. Szanszkritul beszél. De egészen régimódi kiejtéssel. Olyan szavakat használ, amelyeket ma m á r talán senki. Anyámtól t a n u l t a m szanszkritul. Ön ismeri a származásomat. - Igen, igen. Csak az édesapja volt angol. - Anyám m á r nem él. Apámról nem tudok semmit. - H o n n a n tanult volna egy négyéves gyerek szanszkritul? - tört ki az énekesnőből. A félvér lány felnézett rá. Sötét szemében aranypontok csillantak. Pillantása mélységesen komoly és időtlenül érett volt. - Ö n ö k ezt n e m fogadják el. - Mit? - Az énekesnő hangja éles volt. - Nem vagyunk hülyék! 12
- Nem akarom megfélemlíteni, művésznő. Tüla egészsé ges, gyönyörű, okos gyerek. Fogadja el olyannak, amilyen. Szokatlanul világosan... emlékezik. - Mire? - Arra, a h o n n a n érkezett. Nagyon messziről. Mondjuk... a génjeiben rengeteg képet őriz róla. Az énekesnő leült. Kezét az ölébe ejtette. Nagyot sóhaj tott. Hangja egészen szelíddé vált. - Jobban értem, m i n t gondolná. Sokfelé jártam a világ ban, és Tilla apja... szintén félig hindu volt. Nagyon rövid ideig éltünk együtt. Nekem Tillán kívül nincs magánéletem. A férjem ugyanabban hitt, amiben maguk. Próbált is beszél ni róla, én azonban... n e m értem rá. N e m volt idegen, amit mondott. Talán érdekelt is. Nem ellenkeztem, de nem is fog lalkoztatott. A reinkarnációról beszél, ugye? Amrita bólintott. - Az nem lehet, hogy Tilla az apja génjeiből hozta magá val ezt a furcsa emléket? - kérdezte Bettina élénken. - Miért ne lehetne? Egy remekmű interpretálásához tö kéletesen megfelelő hangszer szükséges. A r e m e k m ű azon ban nem a hangszerben van. - Maga nagyon okos - nézett rá fürkészőn az énekesnő. Remélem, megérti, hogy én szeretném, ha Tilla hamarosan kinőné ezeket az „emlékeket", és olyan lenne, m i n t a többi, normális kislány. - Hangja megremegett, sírás bujkált ben ne. - Engem pedig elfogadna igazi édesanyjának. Amrita Bettina Orlandino vállára tette a kezét, tele gyön géd részvéttel. - Úgy lesz, művésznő. Az énekesnő már zokogott. - N i n c s senkim Tillán kívül. Maga nem tudja, mi az, a si kerek csúcsán, ünneplő tömegek, újságírók, riporterek, fel vevőgépek, szerelmes férfiak, virágerdő közepette, a kivilá gított rivaldán teljesen magányosnak lenni. Kirakati bábu nak, aki egyetlen lépést nem tehet az utcán ismeretlenül, 13
mégsem ismeri a másik ember. Csak képzel rólam valamit. Irigyel. Felgyúl a hangomtól. Szeretkezik velem, azután to vábbáll, vagy én hagyom ott, mert nincs mit mondanom ne ki! - Tilla nagyon szereti önt. Benne határtalan megértés és könyörület él. Tilla csodálatos és... - És? - Az énekesnő vörösre sírt szemét Amritára emelte. - Ha valaki nagyon messziről, az idő mérhetetlen mélysé géből érkezik, nehéz megszoknia új, idegen környezetét. -Idegen környezetet mondott? De hiszen az én testemből, húsomból szakadt ki! Neki ettem és ittam kilenc hónapon át. A saját lényem anyagából épült a szervezete! Nagyon ne hezen született! Mesterségesen kellett megindítani a folya matot, végül is császármetszéssel t u d t á k kivenni belőlem! M i n t h a vonakodott volna világra jönni! - Vonakodott. Tillának rendkívüli képességei vannak. Ön is észrevette. M i n t h a nem is kisgyerek, h a n e m egy zseniális, nagyon bölcs és... időtlen lény lenne, akit száműztek vala h o n n a n , vagy önként, számunkra rejtélyes okból hullt alá közénk üstökösként. Egész valója szikrázó fény, amelyre csak á t m e n e t i hályog borul, míg látszólag kicsi testének szűk b u r k á b a n fel nem nyílik a hagyományokban olyan sok szor említett, h a r m a d i k „Magányos Szem", amelyen át visszazúdulnak a tudatába érthetetlen múltjának, igazi való jának képei. H a m a r o s a n az öné lesz teljesen, mert rájön, szüksége van önre. N e m fog fájdalmat okozni annak, aki annyit szenvedett érte. Tilla jó. - Micsoda zagyvaságokat beszél itt összevissza! - Az éne kesnőn tiltakozó, hisztérikus d ü h vett erőt. Kiabált: - Leg szívesebben azonnal kihajítanám! A maga közelsége, ostoba, primitív fanatizmusa még egzaltálja az én kislányomat! Igen! Maga az oka az egésznek! Amrita n é m á n nézte a sírva kiáltozó énekesnőt. - Ne nézzen így rám! - rikoltotta. - Azonnal hagyja el a h á z a m a t ! Kifizetem és... 14
Úgy tudták, Tilla a negyedik szobában alszik valahol. Amrita ott látta utoljára. Most hirtelen megjelent az ajtóban virágos pizsamájában, és Amritához szaladt. Felnyújtotta hozzá a kezét, és anyjára mosolygott. - Anya - mondta. - Miért haragszol? Az énekesnőnek elállt a lélegzete. Odalépett hozzájuk. Magához ölelte Amritát. - Ne haragudjék, kedvesem! Kérem! Bocsásson meg! Nem engedném el egy vagyonért sem! Maradjon Tillával! Csak akkor vagyok nyugodt! Maga tud b á n n i vele. Magához ragaszkodik. - Lehajolt Tillához. A kislány egy puszit nyo mott az arcára. Anyja úgy magához szorította, hogy a kis lány alig kapott levegőt. - Szeretsz engem? - kérdezte zihál va. - Szeretlek. - Azt mondtad, anya! Először mondod! - Igen... anya. - Olyan boldog vagyok! - Tilla arca m á r csupa rúzs volt szenvedélyes csókjaitól. - Azt hiszem, életemben először va gyok igazán boldog!
Séták az időben
Mikor Ararita egyedül maradt Tillával, hosszan nézett a hozzásimuló kislány szemébe. - Szép volt tőled. - Hogy anyának szólítottam? - Igen. - N e m akarok megválni tőled, Amrita. - Tisztán, folyéko nyan beszélt, m i n t egy nagyon művelt felnőtt. N e m volt ben ne semmi gyermekes. - Szép neved van, Amrita. Amrita sok m i n d e n t érzett Tillával kapcsolatban, most mégis lúdbőrös lett egész teste. Kezét a szívére szorította, hogy lecsillapítsa lüktetését. - T e ismertél engem, mielőtt... Tilla Amrita arcához nyúlt nyugtatón, szelíden, szána kozva. - Persze. E szerencsétlen, nagyon fontos bolygó múltja, jövője és... saját feladatom benne, úgy zúdul vissza gyerme ki testem i n s t r u m e n t u m á b a , mint egy hatalmas óceán hullá mai. Az ilyen á t m e n e t i kábulat törvényszerűségével számol ni kellett alámerülésemkor. Elkerülhetetlen volt. - Anyád halálra rémülne, ha tudná... észrevenné, hogy a teste csak gubója volt egy számára teljesen érthetetlen, ijesz tő jelenségnek! - N e m fogja észrevenni. Most már teljesen tisztában va gyok vele, hogyan kell viselkednem. N e m okozok neki sem miféle bánatot. Kedves, tudatlan, valójában boldogtalan aszszony, aki csak a relatív, emberi időben él, ott pedig minden rögzíthetetlen. M u l a n d ó , tehát n e m igaz. Neki nincs mibe kapaszkodnia, m i n t ma a földön nyüzsgő halandóknak álta lában. De én mellette leszek. Végig. Megérdemli.
16
- De miért éppen az ő testéből kellett kiszakadnod ebben az apokaliptikus korban? - kérdezte Amrita kifulladva. - Mert kitűnő színésznő. Testem az ő sejtjeiből, génjeiből, molekuláiból, kromoszómáiból épült. N e k e m is jól kell el játszanom a szerepet, amelyért születtem. - Miért születtél? Tilla hallgatott egy ideig. Pillantása kifürkészhetetlen volt. - Megtudod hamarosan. Azt is, hogy te ki vagy. Amrita szorongása elmélyült. Tilla mosolya ráragyogott. - Ne félj! Kételkedsz bennem? - N e m , nem! Semmiben nem vagyok annyira bizonyos, mint hogy a te szándékaid n e m lehetnek rosszak! - Azért vagy mellettem. Tudatosan vállaltam, amit meg kell tennem. Majd. És neked is részed lesz a feladatomban. Szükségünk van egymásra. Amritát egyszerre olyan boldogság öntötte el, m i n t h a óri ási belső nap gyúlt volna ki benne. Átölelte Tillát. Öröme könnyként csordult le az arcára. - Jól van, jól van, Amrita! - Tilla úgy beszélt hozzá, m i n t érett felnőtt egy kisgyerekhez. - Neked is uralkodnod kell az érzéseiden, nehogy anyám, aki n e m az valójában, féltékeny legyen rád. Nagyon szeszélyes. Tudod. - Tudom. De nekem mesélni fogsz arról... azokról az em lékekről, amelyek beléd ömlenek? - Igen. Mindig csak annyit, hogy meg ne zavarjalak vele. - N e m zavarsz meg vele, hiszen... hiszen kell, hogy is merj! Érzed, mennyire nyitott vagyok olyan dolgokra, ame lyektől más emberek visszariadnának. - Úgy teszek, ahogy helyes. Fokozatosan avatlak be bizo nyos dolgokba, amelyek befogadására alkalmasabb vagy má soknál. De emberi létedre elviselhetetlen teher lenne a fizi kumodnak és érzésvilágodnak, ha egyszerre zúdítanék rád súlyos terheket. 17
- T e is embernek születtél! - tört ki Amritából. - Én n e m vagyok egészen ember. - Tilla felemelte a kar ját, és bal tenyerét Amrita elé tartotta, aki mellette guggolt. Tilla tenyeréről teljesen hiányoztak a vonalak. Sem élet-, sem szív-, sem fej-, sem sorsvonal nem mélyedt rózsás, apró te nyere párnái közé. - Az orvosok sem értik, mi ez, akikhez anyám elcipel előbb-utóbb. Te sejted, mit jelent? - Talán... azt hiszem... de n e m merem h i n n i - dadogta Amrita. A melléhez szorította Tilla bal kezét. - N e k e m nincs földi m ú l t a m , Amrita. A ti relatív időszá mításotok mélyén valamikor csak látogatást tettem a határ talan Könyörület Rendjében, Indiában. Ez az eszme több kataklizma u t á n m i n d i g újra megvalósult, mikor az „újra fi atallá lett emberiség" közé megszülethettek szellemi hordo zói. Az első ilyen kataklizma a ti történészeitek szerint nyolcszázmillió évvel ezelőtt történt. Azóta több is végbe m e n t ezen a magjában lángoló, zengő, szüntelenül változó élő bolygón. Jég, vízözön, tűz pusztított el civilizációkat, amelyek más formában mindig felburjánzottak a kozmosz csíráiból. Az akkori R e n d ősformáját hegyeket felgyűrő, ten gerek m e d r é t sivataggá változtató, völgyekre zúduló, föld részeket szétszakító tűz és vízözön pusztította el. De ma megint felépült. Mert az anyag mögött örök ideák hozzák létre ugyanazokat a formulákat, amelyeken át hírt adnak magukról. Az a R e n d , ahol rövid ideig, a ti számotokra egé szen különös körülmények között látogatást tettem, már nincs ezen a bolygón, de itt is újjáépült, ahogy a darazsaitok, méheitek m i n d i g ugyanazokat a hatszögletű, szabályos sej teket hozzák létre, ha elpusztítják a létfeltételeiket. Mert az eszme itt van. M ű k ö d i k . A legutolsó kataklizma előtti, ha tártalan könyörület Rendjének vezetője nagyon öreg, bölcs asszony volt. O idézett meg egy magasabb síkról, azért érez tem szellemileg az a n y á m n a k . M i n t ahogy az is volt. Persze mi m á s k é p p szerettük egymást, mint általában az emberek. M i n d e n birtoklás, egzaltáció nélkül. Kapcsolatunkat a Fény 18
szolidaritásának nevezhetném. Azért kerestem őt első sok komban, amely az anyag magzatvizébe, majd e szörnyű tör vények gátjai közé vetett, homályos emberi reflexeimmel. Szerzetestársaimmal akkor szanszkritul beszéltem, amely nek fogalmi nyelve sokkal tágasabb és gazdagabb volt a ma inál. E n n e k a lenyomata kelt életre b e n n e m , mikor megszó laltam. - Úgy érted, ez a Rend, amely most is m ű k ö d i k Indiában, pontosan olyan volt, mint az, ahol... - N e m pontosan. Egészen más volt a Föld arculata. Föld részek, hegyek, szigetek tűntek el a kataklizmában, és má sok t á m a d t a k helyettük. Az akkori Rend klímája szelídebb, vegetációja dűs és gyönyörű volt. M i t i k u s babérligetek zúg ták körül, édesvizű patakok habzottak. Az idea azonban a Fénynek és Könyörületnek ugyanazt a „sejtrendszerét" hoz ta létre, mint ma a szektáktól, fanatizmustól, népességrob banástól gyötört India trópusi légkörében, sokkal nehezebb körülmények között. - Ezt te h o n n a n tudod, mikor... - Amrita hirtelen elhall gatott. Arcát pír öntötte el. - Ne haragudj. Én ember vagyok, ha más is, m i n t a többiek, és nehezen élem bele magam ab ba, hogy te... - A nyelvekkel most már n e m lesz nálam semmi baj. - Úgy érted, hogy... - Elolvasom és beszélni fogom őket. Valamennyit. Érzék szerveim, amelyeket te okkult érzékelésnek neveztek, roha mosan felélednek. Bettina nagyon sokfelé utazik. Fel sem tűnik majd neki. Az én észlelésmódom és a ti gondolataitok, képzeteitek között nincs sűrű függöny. Látok, hallok, értek, nem pusztán a két szememmel, fülemmel és n e m beszűkült, három-négy dimenzióban. Ehhez majd hozzá fogsz szokni. Benned is megvan ez a képesség. - Akkor ott a mélymúltban... az utolsó kataklizma előtt... kora gyermekkorodban haltál meg? - Én sohasem haltam meg. 19
- Ez hogy lehet? Mondj többet erről! Kérlek! - Csak átutazóban voltam egy fiatal testben, amelynek le járt az ideje, de még meg lehetett hosszabbítani a természet energiáival. így beszélhettem rendtársaimmal, s közölhet tem velük, miért kellett fizikai organizmust kölcsönöznöm végső beavatásaikhoz. Mi vár rájuk a jövőben. Mi a szerepe e bolygónak, a Fény Tégelyének a halálból szüntelenül újra t á m a d ó életben. Miért éppen a Föld a láthatatlan erők men tális alkímiájának célja. S ez a Nagy Opusz létre fog jönni rajta mérhetetlen szenvedések hőjében, amely kiégeti a sala kot, s az ember-ólmot ember-arannyá változtatja. - Ezt talán érezni fogom... egyszer. Azt mondtad, „kölcsö nöztél egy testet, amelynek m á r lejárt az ideje". Mi történt vele? - A h a l a n d ó burkot visszaadtuk a tűznek, amelyből már eltávozott eredeti lakója. - Veled mi lett utána? - Itt m a r a d t a m a Föld légóceánjában, és figyeltem véres történelmeteket. Készültem rá, hogy a ti törvényeitek sze rint, gyermekként szülessek meg a legnehezebb korszako tokban korán visszatérő, tiszta tudattal, bennetek látensen szunnyadó érzékszerveimmel, amelyek nagyszerű közvetítő je az agy tízmillió ganglionja, és a teljességet átfogó emléke zetemmel. Bevallom, iszonyodtam ettől az idegekkel átszőtt, valóságra süket és vak, sebezhető, halandó kínpadtól, de meg kellett lennie. Ne kérdezd, miért. Egyelőre úgysem lel hetek rá. - M i é r t nem? N e m tudok ellenkezni veled. Minden kéte lyemet emberfeletti áram oltja ki b e n n e m . Nem hiszem, tu dom, igaz, amit mondasz. De miért éppen előttem tárulsz ki ennyire? - Mélyen benned ott van rá a válasz. Majd nevet is adunk neki, ha eljön az ideje. A segítőtársam, szövetségesem vagy. Senki más n e m lehetne a helyedben. Elégedj meg ennyivel. Egyelőre. 20
Kitárult az ajtó, és nagy illatfelhőben megjelent Bettina Orlandino. Lihegett, m i n t h a nagyon sietett volna. Egyene sen Tillához rohant, felkapta és magához szorította. - Mi történt? - kérdezte Amrita csodálkozva. Megint el pirult, mintha valami tilos dolgon kapták volna rajta. Ami az énekesnő számára érthetetlenül, megmagyarázhatatlan módon igaz volt. - A próbáról szaladtam ide! Rettenetes nyugtalanság fo gott el. Úgy éreztem, Tillával baj van. Elérhetetlen távolra került tőlem, fel sem t u d t a m idézni az arcát, megsebesült, vagy még rosszabb, baleset érte! Elvesztettem! N e m élném túl! - Felzokogott. A kislány átölelte. Szelíd, ezüstös hangja nyugtató simo gatás volt. - Amrita mesélt nekem. Ne félj! Itt vagyok! - Hála az égnek és m i n d e n szentjeinek! Teljesen meg őrültem! - zihálta az énekesnő. - Bolond vagyok! Képzelő döm! Pihennem kell! Két hét múlva vége a szezonnak. Ak kor elutazunk a magasabb hegyek valamelyik új pihenőtele pére. Ott nagy, tengervízzel töltött, áttetsző eozittartályokban delfinek is vannak. Jó? - Eltartotta magától a kislányt, és nézte mosolygós arcát. - J ó ! - nyúlt a homlokához Tilla. - Szeretem a delfineket. Láttam őket a tévében. - Vissza kell m e n n e m ! Este találkozunk! - kiáltotta Bet tina. Az ajtóban megtorpant és visszafordult. - Amrita! - Igen. - Kérem... vigyázzon Tillára, mint az életére! Mert az ő élete az enyém is! - Úgy lesz, művésznő. - Amrita megint leguggolt a kis lány mellé. - Megérezte - m o n d t a a külső ajtó becsapódása után. - Majd jobban vigyázok legközelebb. Túl nagyot lobbant bennem az a sugárzás, amely az anyagon is áthatol. N e m fog előfordulni többé. És persze megtesszük, amire kért. 21
- Hogy vigyázzak rád? - E g y i k ü n k n e k vigyáznia kell a másikra. Amrita felállt. Mélyet lélegzett. - És az te leszel? - Igen. Mi. - T ö b b e s számban beszélsz. N e m egyedül vagy a Földön? - Nem. - Tudtok egymásról? - Tudunk. - É r i n t k e z t e k egymással? - Természetesen. - Hogyan? - Miért r o h a n t haza Bettina? - M e g é r i n t e t t e valami, ami... - Igen. Megérintette valami. Van egyfajta gondolaterő, amelynek közléseit ólomborításon át is felfogják az agyan tennák. Ti is kísérleteztek vele. Telepátiának nevezitek. Kü lönféle sugárzásokról is t u d t o k , amelyek hatásával az or vosmeteorológia foglalkozik. Jelenségeit n e m lehet tagad ni már. S t a t i s z t i k á k készülnek róla a m b u l a n c i á k o n , klini k á k o n , ideggyógyintézetekben, s úgynevezett „frontjaira" r e n d k í v ü l i m ó d o n érzékenyek az emberek. Az „üres bal ten y e r ű e k " k o m m u n i k á c i ó j á t a F ö l d ö n a F é n y nyelvének n e v e z h e t n é m . Ezt a légóceán mélyén élő, sűrű testburkok ban szenvedő halandók számára csak nagyon összetett mó don érzékeltethetném, akkor sem úgy, hogy teljesen megér tenék. A F é n y nyelve világmindenségnyi közléseket, képe ket és... h a t a l m a s erőrezgéseket cserél leadok és felvevők kö zött. Ez az összefüggések mágiája - varázsereje - az örökké valóság forrásaiból merítő, végtelenből végtelenbe tartó szolgák számára. - Nagyon keveset árulsz el nekem sok olyasmiről, amit n e m értek, csak sejtek... és szorongás vesz erőt rajtam tőle. Úgyis látod bennem... n e m tagadhatom. Kinek a „szolgái" vagytok? 22
- Nincs mitől szoronganod. Mi a Föld barátai vagyunk, melynek lakói már nem képesek segíteni magukon. Mi meg próbáljuk. Azért nem m o n d h a t o k többet... nem először hi vatkozom rá... mert nincsenek szavaitok, fogalmaitok hozzá. De a múltról, amelyet láttam testetlen megfigyeléseim alatt, mesélni fogok neked. Este, mikor Bettina fellép. Jó? Amrita, anélkül, hogy tudatosította volna, m á r térdelt előtte, mert a kislányból olyan mágneses erő és gyöngédség áradt. - Nagyon jó! - tört ki belőle. Két karját a testéhez szorí totta. - Miért nem ölelsz magadhoz? Szeretnél! - Tilla két kis, gödrös könyökű karját Amrita nyaka köré fonta, s az magá hoz szorította. - Istenem, U r a m ! - suttogta a félvér lány. Torkából zoko gás szakadt ki. - Mivel érdemeltem én meg ezt? - Te tudod, hogy véletlen nincs. Rejtett összefüggések és sokrétű előzmények vannak. A lelked, szellemed többet t u d erről, mint az agyad.
A „Magányos Szem" képei
Esténként, lefekvés után, mikor egyedül maradtak, elkezdő dött a „mese", de fordítottan. Tilla beszélt. Hangja szelíd és időtlenül érett volt. - Akarod látni is azt, amiről beszélek? - Igen. - Akkor h u n y d le a szemed. - Hogy elképzeljem, amit mondasz? - N e m . A két n a p p a l i szem eltakarja a valót. Reggeltől sö tétedésig például a csillagokat. A h a r m a d i k szemed e töké letlen észlelésen túl is lát. E „Magányos Szem" ma az embe rek eltemetett t e m p l o m a . Fejtető alatti tobozmirigyük. Vala mikor a tulajdonuk volt, használni tudták. A nagy katakliz ma előtt. De visszaéltek vele. - Én is? - Bizonyos mértékig igen. N e m annyira, m i n t a társaid. Mert akkor is különböztél tőlük. - Hogyan éltek vissza vele? - Ismerték az elemek gyökérszavait, és belenyúltak vele a természet rendjébe. M i n t ma. Ok azonban még nem ismer ték a szenvedést és a halált. Azért sötétült egész világotok a fájdalom, erőszak, fanatizmus, gyűlölet és félelem poklává. - Mit értesz azon, hogy nem ismerték a halált? - Az időszakos pihenés számukra... számotokra az álom világegyetemében való nagyszerű utazás volt, amelyet kele ti filozófiátok ma is „kishalálnak" nevez. Tehát éppúgy nem féltek létforma-változtatásuktól, a Bardo, a létéjszaka „hosszú alvásától", ahogy ti nem féltek esti álomba merülésetektől, m e r t tudjátok, reggel felébredtek belőle. Mítoszai tok m i n d az igazi valóság jelképeit, emlékeit rejtik. Külön ben n e m t á m a d h a t t a k volna fel beszűkült tudatotokban. 24
- Ha nem tartozol közénk, miért születtél meg éppen a Földön? Hiszen a világegyetemben, ahol mi is intelligens társakat keresünk, rengeteg naprendszer, bolygó van még, ahol valószínűleg magasabb rendű élet bontakozhatott ki. - Ez az apró, kék csillag több okból nagyon fontos ne künk. Olyan erők találkozhatnak rajta és h a t h a t n a k egymás ra, látszólag egy térben, valójában másfajta hatalmas időkü lönbségek között, mint sehol másutt. Ahogy már m o n d t a m , a mentális alkímia pótolhatatlan tégelye e bolygó. Arma geddon. Sötétség és Fény küzdenek egymással tapasztala tok, gyötrelmek operációjában a megváltás Nagy Opuszáért. Eszmék tévedései csak az anyag idegekkel átszőtt, sűrű mo delljében élhetik át a katarzist, a teljes megtisztulást téves teremtő képzeleteiktől. Mert az ellentétes, testetlen képze tek nem ütköznek egymással. De a matériában igen. S ször nyű következményei vannak. Ezért n e m ti, hanem mi keres tük az összeköttetést veletek, mi vetettük el sajátos életfor mátok csíráit a Terrán. Amrita döbbenten hallgatott egy ideig. - É p p e n nálunk? Kegyetlen dolog volt! - Majd te is rájössz, nem csupán szükségünk van egymás ra, hanem... létünk gyökerében egyek vagyunk. Mi bennetek küzdünk, bennetek szenvedünk. - Miért? - A Fényért és megtisztult halhatatlanságunkért. - Miféle eszközökkel megy végbe mindaz, amiről be szélsz? Tilla hallgatott. Anélkül hogy hozzáért volna, tudta, Am rita arca nedves az egzaltáció és iszony könnyeitől. - Segíteni akarunk. Nektek, tehát ö n m a g u n k n a k . N e m tehetünk mást. Megkíséreljük más irányba terelni erőfeszí téseiteket, gyógyítani elburjánzó kórságaitokat, amelyek ve szélyesebbek m i n d e n ismert vagy számotokra még ismeret len járványaitoknál, mert gyökere a ti szemeteknek láthatat lan sötétség ingoványából növekszik elő. Csak néhányan ér25
zitek, hogy a Föld halálosan megbetegedett. Őrült, amely sa ját testét-lelkét marcangolja. Közbeléptünk. Hogy megma radjon rajta néhány csíra, amelyből egy másfajta életforma bontakozhat ki. E b b e n a mentőakcióban te is társam leszel... a testben lévők között. - Igen... igen... Miféle ismeretlen ragály az, amelyről be szélsz? - H a m a r o s a n érzékelni fogod. - Rettenetes dolgokat mondasz. - A F ö l d ö n végbemenő dolgok rettenetesek. - Miért vagyok én más, m i n t e bolygón a többi, halálra ítélt átutazó? - M á r akkor idegennek érezted magad közöttük, mielőtt találkoztunk volna. Igaz? - Igaz. Csak azt n e m értem, hogy... - Egyelőre halványan emlékezel. Visszatérő, régmúltba és jövőbe vetülő álmaid vannak. Ismeretlen nyelveken be szélsz, repülsz, ráismersz tájakra, emberekre, pedig ebben az életedben n e m találkoztál velük. Különös szertartásokon veszel részt, amelyek mélységes értelmét ismered, de amint felébredsz, elmosódik b e n n e d . Csak a tartalmuk marad meg öröm, félelem vagy iszonyat formájában. - Miféle álmok ezek? - Valódi hovatartozásod képsorai. Tudnál-e ölni, mint a fanatizált, egymásnak uszított tömeglények? - Isten őrizz! - Amrita a nyakához emelte a kezét, mint ha fulladozna. - Egy bogarat se taposok el! - És vegetáriánus vagy, m i n t én. - Szerencsére Bettina n e m ellenzi. Sőt! Áttért a természe tes táplálkozásra. Talán egy cikk került a kezébe, amely el ijesztette a hústól. Tilla mosolygott. -Valaki meggyőzte róla, szebb, egészségesebb lesz tőle. Jó teremtés, és ő is sok véres eseményre emlékszik, amelynek áldozatává lett... álmában. N e m volt nehéz dolgom vele. 26
- Ó, hogy is lehetett másképp. Persze! - Te sohasem hitted a halált. - Nem hittem. Tudom, hogy az élet örök. - Azt is, hogy mi az értelme földi létednek. - Igen. A tapasztalat és szolgálat. - Úgy gondolod, ez a szolgálat csak saját magad kiemelé sét jelenti az árnyékvilágból? - Bizonyos, hogy nem. Szerinted mit még? - A halál rögeszméjébe veszett földi halandók tébolyát gyógyítani. Megtartani, fénybe borítani a m u l a n d ó b a n az elmúlhatatlant. - Nagy terhet raktál rám. - Nagy terhet veszek le rólad. Időtlen idők óta hordozod, anélkül, hogy ismernéd a nevét. Egyedül vagy. M i n d e n hoz zátartozódat elvesztetted. Szépséged még n e m vonzott hoz zád egyetlen férfit sem. - N e m kívántam. Fel sem merült b e n n e m a vágy iránta. - Apáca sem lettél. Sokat tanultál és tanulsz. Most tudod majd meg, mi végre vagy itt. Nagyon felzaklattalak. Szeret ném, ha lefeküdnél. Pihenni fogsz. - Te n e m alszol? - Még nem. - Mit csinálsz? - Betty lehunyt szemmel talál majd. Fogalma sem lesz in tenzív éber kapcsolataimról. - Mivel? Kivel? - Földi és Földön kívüli társaimmal. A világegyetem ha tártalan. M i n d e n kozmikus egység része egy nála hatalma sabb kozmikus kiterjedésnek. Elszédülsz, ha belegondolsz. Ne foglalkozz ma ezzel. Lassanként fény derül benned min denre. Aludj! Szép álmaid lesznek.
Az Egi Ember
Amrita szemhéja valóban elnehezült. Gondolatai lángolását h ű s homály oltotta ki. Még félig aludt a tus alatt is. Amint fejét a párnára hajtotta, eszmélete azonnal kihunyt. Zsongító zenét hallott nagyon távolról, s mintha fizikai érzékszer veit eltakarta volna egy sűrű, mégis áttetsző felhőfüggöny, amelyen keresztül látott, de n e m földi tudatával és szemé vel. Pasztellszínek szépségébe merült el. Természetesnek ta lálta, hogy e látványnak s e m m i köze a testéhez. Kívül van rajta. S a m i n t e bizonyosság felerősödött benne, derűs, csu pa fény vízióinak körvonalai is élesedni kezdtek. Csillagos ég lüktető, növekvő fénypontjai szúrták át előtte a sötétség bársonyát. E bolygókat fény sztakkató-vonalai kötötték össze, s egy hatalmas, kitárt karú emberalakot rajzoltak ki előtte. Tudta, e zene a szolarizáló csillagokból árad, de egész lényén áthullámzik, zúg b e n n e , m i n t valami habzó vízesés suhogása, és szavakkal kifejezhetetlen mondanivalókat kö zöl vele. Erezte, ebben az Égi Emberben nyugszik védett fészekmelegben. Azután tájak vetültek eléje, áttetsző, habzó ősóceán, az élet anyaméhe, de nem a Földön. Hol? A kérdés is halvány ködfoszlányként úszott át képzeletterén, azután elenyészett. Valaki ringatózott a hullámokban. Néha csak fényfolt volt, ismeretlen fényforrás visszatükröződése, né ha... mélyvörös bőrű, meztelen lány. - Amint figyelmét rá irányította, eltűnt, illetve... ő t ű n t el benne. Eggyé vált vele nagyon erős azonossági t u d a t t a l . N e m a Földön. Már nem. N e m csodálkozott nyújtott fejformáján és homloka közepén a h a r m a d i k szemén. Igen. Bizonyosság volt benne, hogy ez a lány Terra későbbi halandóitól teljesen eltérő fajhoz tarto zik. Emlékezetében különös jelenségek nyüzsögtek. N e m ta lált szavakat rájuk. Egy fogalom hálóját próbálta rájuk vet28
ni: mitikus, de kivonták magukat alóla, mert n e m legenda szerű képzeteket, hanem nagyon élő, sokrétű valóságot tar talmaztak. A helyváltoztatás módja például valami súlyta lanság volt, s a cél közel vonzását az akarat hajtotta végre. Tudta, ez csak körülírása a kifejezhetetlennek. A nagy ma gasságban csapongó, madárszerű rajoknak is, amelyek rend kívül finom szerkezetek; semmiben n e m hasonlítanak a földlakók által ismert s létrehozott m e c h a n i z m u s o k h o z . Láthatatlan képzeletáramok bontakoztak lényében, amelye ket nappali mélytudata abszurd lehetetlenségként riadtan elutasított, pedig bizonyos volt benne, az a képtelenség, ami az embert gúzsba kötött, ólomsűrű közegben való kínlódás ra ösztönzi, hogy elgondolás és megvalósítás között idő-tér falak emelkednek, pedig ez az áram is az övé, amely a terem tő fantázia képeit azonnal megvalósíthatja, sugárzó fényből kiformálhatja, de szét is oszlathatja, m i n t szél a felhőket. Micsoda védettség, határtalan dimenziók között ringatózó derű volt ez. Félelem árnyéka sem vetült rá. „ É d e n " - szök kent fel egy fogalom alatta szökőkútsugárként, de n e m fi gyelt rá. N e m volt szóra szüksége ahhoz, hogy mély, boldog álomba merüljön. Korán, frissen ébredt. Agya tiszta volt. N e m akart, n e m tudott emlékezni arra, amit Tilla mesélt neki, és álmaira sem, de érezte, tudattalanja küszöbén színes, szédítő gondo latrajok várakoznak, hogy felrepülhessenek cikázó mada rakként. Tilla sem aludt már. Mosolya mindig csodálkozó öröm érintése volt, a szürke hétköznapot ü n n e p p é díszítő sejte lem. Megfürdette mérhetetlen titkokat hordozó kislánytes tét, amely számtalan kiterjedést mozgásba lendítő tárcsa volt csupán. Reggelit adott neki, azután bevitte Bettina Orlandinóhoz, aki még aludt, de a m i n t a szobájába léptek, rögtön felébredt. Agyára ültette Tillát, kérdezgetni kezdte, jól aludt-e, mit álmodott, van-e valami kívánsága. Tilla fele-
29
létei megnyugtatták. Azután ő is készülődni kezdett, szoba lányával együtt próbára sietett. Amrita magánóvodába vitte Tillát. Angol óvodába, mert éppen egy angol hegyitelepülésen lépett fel az énekesnő. Tilla mintagyerek volt ott is. Tökéletesen beszélte a nyelvet. Részt vett m i n d e n játékban, tornában, énekben. Semmiben n e m különbözött a társaitól, illetve valamiben mégis, amit A m r i t á n kívül csak az óvónő vett észre. Csendes volt, min d e n társával barátságos. Amit kértek tőle, megcsinálta, de n e m huzakodott a kicsikkel. N e m birtokolta közös játékai kat. O d a a d t a annak, aki el akarta venni tőle. Sohasem sikol tozott, sírt, panaszkodott vagy követelőzött. - Ilyen gyerekem még n e m volt! - mondta az óvónő Amritának. - Nemcsak gyönyörű, engedelmes és okos, ha n e m vonzóbb, különbözőbb is m i n d e n más óvodásnál. Pedig szépek, kedvesek ezek is. De Tillának nincsenek indulatai. N e m irigy, ami ilyenfajta közösségben s ebben a korban ter mészetes volna. Erőt kell vennem magamon, nehogy kivételt tegyek vele. Fájna a többieknek. Amrita a teremben játszadozó, futkározó, kacagó, topor zékoló, kiáltozó kicsiket nézte. Tilla apró állatkákat formált plasztilinből, s szétosztogatta őket. A figurák meglepően szépek voltak. A legvadabb gyerekek is elcsendesedtek tőle. - Megértem az érzéseit - bólintott Amrita. - Én is így t e n n é k a helyében. Bár bizonyos vagyok benne, hogy a tár sai is szeretik, elfogadják Tillát olyannak, amilyen. A gyere kek n e m m i n i a t ű r felnőttek. Számukra a furcsa, a nagyok nak sokszor hihetetlen a természetes. - Legfőképpen mit lát szokatlannak Tillában? - A z t , hogy teljesen hiányzik belőle az agresszivitás. Igen. Ez a legmegfelelőbb kifejezés rá - tűnődött hangosan az óvónő. - Boldog lehet vele az édesanyja! Nagy művésznő! - Boldog. Ha szükséges lenne, még a karrierjét is felál dozná érte. - Remélem, nem kerül sor rá! 30
- N e m . Bizonyos vagyok benne - nyugtatta Amrita. Este egyedül voltak otthon. Tilla, mikor lefektette, azt mondta neki: - Menj, fürödj meg, azután pongyolában gyere vissza hozzám! Amritát ugyanaz az izgatott örömhullám öntötte el, ame lyet a kislány ezüstös „titokhangja" mindig kiváltott belőle. Sietett. Amint elkészült, nesztelen talpú papucsában halkan kinyitotta a gyerekszoba ajtaját. Meghökkenve visszator pant. Tilla ágya fölött n e m égett a kristály lámpafürt. Azt hitte, elaludt. Tétován állt a sötétben. Hirtelen észrevett va lamit, amitől ijedség szúrt bele. Tilla ágyát derengő aura vette körül. Hosszú, ködszerű, lilás árny lebegett fölötte. Tá volabb az aurától szolarizáló, apró fénypontok gyúltak ki. Olyan vakítóak, hogy belekáprázott a szeme. Teste elhide gült. Csak nem készül elszakadni gyerektestétől az, aki? Szájára szorította a kezét, nehogy felsikoltson. - Ne félj! - csendült meg Tilla hangja. - Itt vagyok. Itt maradok. - Agya fölött felgyúlt a kristályfürt. Hideg, mes terséges fénye eltüntette a látomást. De látomás volt-e? Álomfoszlány? Amrita odalépett Tilla ágyához. Leült. Remegett. A kislány komoly, tág szemmel figyelte. - N e m akartalak megrémíteni. Felkészülés nélkül érin tett meg valami, ami még idegen számodra. Pedig n e m az. Egy újfajta érzékelési mód kezd bontakozni benned, ami ed dig homályban pihent. - Anyád tehát nem vette volna észre azt a jelenséget, amit én? - Nem. - De mi volt az? Vetület? Képzet? - Azt a valakit láttad, aki e növekvő testen túl én vagyok. Felszikrázó jeleket. N e m a relatív, h a n e m a kozmikus idő ben végbemenő kommunikációt, amelyre nálatok nincsenek fogalmak. 31
- Te érted ezeket a jeleket? - Értem. - Valaha én is... - M á r megindult benned az emberi érzékelésen túli összefüggések, a m u l a n d ó b a n a láthatatlan valóság gyökere inek éledése. Hiszen a tiéd volt valamikor. Amrita szíve meglódult a lámpalázas izgalomtól. Szemét lehunyta. „Két vak szemem eltakarja előlem nappal a csilla gokat. Pedig ott vannak fölöttem" - zengett vissza benne a m o n d a t , amelyet Tillától hallott. Egyszerre megint súlyta l a n n a k érezte magát, m i n t álmában. Alatta ugyanaz a sziderikus óceán hömpölygött. Vizéből színes felhőformák párologtak, gomolyogtak gyönyörű, szüntelenül változó szobrokként. Tudta, saját képzelete hívja életre őket, de nem szilárdulnak meg. Attetszőek, képlékenyek. Nem súlyosod nak sűrű anyaggá. Akaratának rezgésenergiája, logosza rög zíti őket, s a m i n t visszavonja belőlük teremtő akaratáramát, párává oszlanak. M i n t h a az ősóceánt a végtelen öröm tenge rének h u l l á m a i mosták volna át, tudta, hogy amit magányos álomszemével lát, nem pusztán észlelés, hanem termékenyítő nemzés is: kreáció. - Igen - m o n d t a Tilla halkan. - Fantáziaszobrokat terem tesz. A m i n t emlékezni kezdesz rá, visszanyered a hatalma dat elemek, formák, színek, rezgések fölött. Gyermekkorod ban gyakran voltak ilyen visszatérő álmaid. - N e m beszélhettem róluk senkinek. N e m hitték. Kine vettek érte. - Amrita tűnődve magába figyelt. - N e m is vol tak szavaim hozzá. Hogyan fejezhettem volna ki akkor a vak felnőtteknek, hogy az általam formált képeknek szédítő illa tuk van? S m i n d i g háromszemű lényekkel találkozom, akik a Fénnyel utaznak, s én közéjük tartozom. - Közéjük tartozol. - M i k o r egy egészen kicsi gyerek azt mondja, ő most egy gyümölcs, fa, m a d á r vagy őzike, azt hiszik, képzelődik, bu taságokat beszél, pedig én t u d o m , az igazságot próbálja kö32
zölni reménytelenül. Én sírtam kétségbeesésemben és tehe tetlenségemben, miért nem fogadják el, hogy mindenfélévé át tudok változni, és repülök is. Hiába „hagyták r á m a csacsiságaimat", nem t u d t a m megvigasztalódni. Nagyon nagy bajnak, veszteségnek éreztem, hogy a legszebb, legfontosabb dolgoktól elzárkóznak, s attól annyira szegények, nyomorul tak, betegek, mérgesek, elkeseredettek. - Meg is szöktél nagyanyádtól négyéves korodban. Bele bújtál egy szamárkordéba rongyok, csomagok alá, elaludtál, s már alkonyodott, mikor jó messze kisvárosi házatoktól egy pálmaligetfélében találtad magad. A kordé állt. A szamár le gelt. Vezetőjét nem láttad. Észrevétlenül ott hagytad a szá nalmas járművet. A magas fű csaknem eltakarta vézna gyer mektestedet. N e m féltél. Jobban érezted magad, m i n t addig bármikor. Madarak csapongtak körül, m i n t h a vezettek vol na. Hangjuk rekedtes volt, de barátságos. Egy teljesen görbe törzsű fánál kellett megállnod, amely valamelyik vad szélvi harral való birkózásában nyomorodott el, de gyökerei oly erősen kapaszkodtak a talajba, hogy élve maradt. Villás ágak nyúltak fel belőle, amelyeken madárfészkek pamacsai him bálóztak. Könnyen felkapaszkodtál rá, s kényelmesen elhe lyezkedtél két fészek közé. Gyönyörű kis tojások világítottak bennük, amelyekben apró mocorgások, halk csivitelések je lezték az életet. Puha levelek simultak a hátadhoz, egy ág is megtámasztott. Madarak szálltak a válladra, nem fáztál. El mondtad nekik, amit nagyanyád mindig elutasított. Érez ted, ők megértettek. Búbos fejükkel, sárgás gyöngyszemük kel, félrefordított fejükkel gyöngéden nézegettek, a nyakad alá bújtak, s rekedt hangjuk halkká, simogatóvá vált, mikor különös jelbeszédükkel helyeseltek. Elaludtál. Füstölő iz galmas illatára ébredtél. Észre sem vetted, hogy a púpos fa bozontjai között szakállas, nagyon öreg jógi meditál a magas fű és ráhajló ágak között. Hallania kellett, amit a madarak nak meséltél. Felállt. Alamizsnás szilkéjét felnyújtotta hoz zád, amelyben főtt rizs volt. Jóízűen megetted az egészet, s ő 3?
nézett közben. Ahogy visszanéztél torlódó ráncok közül ki csillanó sötét, átható pillantású szemébe, láttad, mire gon dol. Arra, hogy agya leadóantennájával értesíti nagyanyádat, hol találhat meg. „ N e m akarok h a z a m e n n i ! " - kiáltottad. De egyszerre átsugárzott az agyából a tiedbe a kép, ahogy nagy anyád zokogva keres m i n d e n ü t t . Kiáltozza a neved. Nagyon megfájdult a szíved érte. Lemásztál a fáról, és elindultál ha zafelé. Utolért a szamárkordé, amely visszafelé tartott vala h o n n a n . Felkéredzkedtél rá. Félúton találkoztál nagyanyád dal, aki az öreg jógi gondolatszálát követve, szinte önkívü letben feléd sietett. Amrita r á b á m u l t . - Ezt h o n n a n tudod? - M i n d e n t t u d o k rólad. És nem egyetlen inkarnációdról ezen a Földön. E b b e n m á r te sem kételkedsz. Holnapra Bet tina erősen belázasodik. Néhány napig itthon kell marad nia. Ne ijedj meg. N e m lesz komoly baja. - Miért n e m gyógyítod meg? - Még n e m tehetem. Két n a p múlva egy Tibetben lévő holland településre kellene r e p ü l n ü n k azon az óriásgépen, amelyet Atlantisznak neveztek el. A neve a sorsa is. El süllyed. Le fog z u h a n n i . N e m lesznek túlélői. Bettinának még élnie kell. S fontos, hogy te is, én is a testünkben ma radjunk egyelőre. - M i n d e n k i meghal azon az óriásgépen? - Amrita szeme rémült és értetlen volt. - Miért nem akadályozod meg? - Volt egy híres írótok az elmúlt évezredben. írt egy nagy sikerű könyvet Szent Lajos király hídja címmel. Valahol Kö zép-Amerikában nyolc emberrel leszakadt egy bennszülöt tek által összetákolt, labilis híd. Senki sem élte túl a zuha nást. Az író sorra veszi a nyolc ember sorsát. Kiderül, hogy mindegyik elérkezett az élete végére. Befejezte. Zsákutcába került. N e m érezte az értelmét annak, hogy továbblépjen. N e m is volt hová. Ez a kitűnő mű szimbólumává lett az ilyenfajta „végállomásra" érkezett halandóknak. Ha bele34
néznél az Atlantisz utasainak sorsába, lényébe, látnád, m i n d egyik a „Szent Lajos hídjáról" z u h a n le. Ott és akkor kell, hogy leszakadjon róluk testük kolonca. - Olvastam ezt a könyvet. T h o r t o n Wilder írta. - Amrita megborzongott. - És tudom, mit jelent a karma. A tettek kö vetkezményeinek törvénye. - A karma törvénye a selejtet bezúzza, s ami elmúlhatat lan lényeg benne, azt új formába önti. E szüntelenül folya matban lévő formaváltozatok nélkül kívül m a r a d n á n a k egy csomó nélkülözhetetlen, érlelő, gyakorlati tapasztalaton. N e m nyernék vissza sárba t a p a d t képzeletszárnyaikat, anyaghoz láncolt szellemi erőiket. Ha ezt a repülőkatasztró fát most megakadályoznám, más változatban h a m a r o s a n ugyanez a sors érné utol őket. Egyetlen fekélyes beteg he lyett sem fekhetsz rá a műtőasztalra, hogy belőled vágják ki a fertőző sebet. - Bettina nem fertőzött? - Másképp az. Időt kapott rá, hogy végigjátssza fontos szerepét. Persze ő is halandó. - Én is az vagyok! - Valóban az vagy? - Tilla szeme lézersugárként tűzött Amritára, akibe végtelen nyugalom és derű ömlött e pillan tástól. Bizonyosság. - Értem - suttogta.
A végtelen számsor misztériuma
Bettina O r l a n d i n ó n a k kórházba kellett vonulnia kivizsgá lásra, de majdnem negyven fokig felszökő lázára semmi ma gyarázatot n e m találtak. Utazásról szó sem lehetett. Fellépé seit le kellett m o n d a n i a . Tilla nem látogathatta, mert az or vosok tartottak tőle, hogy anyja állapota esetleg ragályos. Otthon m a r a d t Amritával. H a m a r o s a n tele voltak a lapok, tévétudósítások az óriás gép katasztrófájának hírével. Amrita sírt, mikor a részlete ket látta és olvasta. - . - N e m t u d o m , mi ez b e n n e m - mentegetőzött. - Szeret nék uralkodni rajta, de nem vagyok képes rá. A szerencsét len utasokra, gyászoló hozzátartozókra kell gondolnom. A gépen gyerekek is utaztak! — Vörösre sírt szemét a gyönyörű kislányra emelte, aki szemben ült vele a reggelizőasztalnál. Tudta, külseje ellenére n e m ártatlan kisded, hanem félelme tes képességekkel bíró, senkihez sem hasonlító lény, más mint a többi ember. Egy pillanatra keserű harag öntötte el a többsíkú, kegyetlen erő iránt, amely Tillából vakító ragyo gásként sugárzott. Miért n e m segített az utasokon, ha meg tehette volna? - Segítettem - felelte Tilla a gondolatára. - Amennyire tehettem. Egy földi másodperc töredékéig sem szenvedtek. - T u l a j d o n k é p p e n mi t ö r t é n t a g é p p e l ? - t ö r t ki Amritából. - T e r r o r i s t á k b o m b á t rejtettek a csomagtérbe. Egyre töb ben lesznek. Okkal. Keserű háborgásukban, a jövőtől való félelmükben gyilkolnak. Legtöbbjük úgynevezett „jó család ból" való, művelt értélmiségi. Az utasoknak idejük sem volt rá, hogy felfogják, mi történt velük. Haláluk villámgyors, szép és könnyű volt. Szent Lajos király hídjáról zuhantak le, 36
s ha végignéznéd hozzátartozóik sorsának későbbi alakulá sát, rájönnél, útjukat csak nélkülük folytathatják helyes irányban. Megértem, hogy zokogtál. Az, ami velük történt, ami valamennyi halandóval történik, mélyebben, közelebb ről érint, mint gondolnád. Bebizonyítom neked. Bemegyünk Bettina hálószobájába. Gyere! Amrita csodálkozva felállt. - Miért? - kérdezte, de követte Tillát. - Meglátod. Bettina hálószobájában sok t ü k ö r csillogott. M i n d i g számtalan, különféle nagyságú tükörrel vette körül magát. Tilla két, egyforma méretű, feltámasztható tükröt állítta tott az asztalra Amritával, félméternyire szemben egymás tól. Meggyújtott egy ezüst gyertyatartóba tűzött kék dísz gyertyát, és a kezébe adta. - Tedd a két tükör közé! Amrita megtette. - Nézz a tükörbe! Mit látsz bennük? - Azt, hogy ez az egyetlen gyertya... megsokszorozódik. - Végtelen számsorrá válik a két tükör között. Ezek Ma ya, a káprázat szembefordított tükrei, amelyek között az egy számlálhatatlanul soknak tűnik. Ezért a kettes a Föld kulcs száma. Az alakok közül, amelyek számlálhatatlanul sora koznak egymás mögött, a századikat idegennek, az ezrediket ellenszenvesnek, a tízezrediket az ellenségednek, fenyegető hóhérodnak véled. Pedig csak egyetlenegy gyertya világít a két tükör között. Most emeld ki a gyertyát! Amrita a kiemelt gyertyával a kezében nézte a tükröket. - A tükrök üresek! - súgta a felismerés izgalmával. - Egyetlen dimenziómozdulat kellett hozzá, hogy rájöjj valóságosan, az igazság megrendülésével, hogy a sokaság, különvalóság káprázat. Mikor a távöli hegyi luxusszálló fel vonójába szálltál, ahol egy beteg, járni, beszélni alig tudó kisfiú mellett voltál, aki hamarosan meghalt, két tükör kö zött ugyanúgy figyelted önmagadat. Megcáfolhatja-e bárki, 37
aki látta ezt a jelenséget, hogy mindegyik vetület végtelen számsora te magad voltál? Egyedül a két tükör között? Tu dod, mit jelent valójában az a dimenziómozdulat, amellyel kivonhatod magad a sok és különváló képzetétől? - Nem tudom. - Az Ego, a személyiség bilincseinek feladását. Az Eggyel való egyesülést. E m o z d u l a t befelé és fölfelé vezet. Amrita nagyot lélegzett. - H i n d u mesterem, akit régebben gyakran felkerestem, azt m o n d t a egyszer: „A nirvanisztikus Isten és közöttem ál lok én. A személyes, m u l a n d ó én." - És még mire tanított. Emlékezz! - Emlékszem. A legmagasabb rendű kozmikus morál té telére? „Tat t u a m asi." „Te is AZ vagy. Te is én vagyok. Te is Isten vagy." - Igen. Ezért zokogtál, m e r t a repülőgép-szerencsétlenség áldozataival s gyászoló hozzátartozóikkal is egy vagy. N e m a relatív időben, h a n e m a m u l a n d ó jelenségek fölött, ahol m i n d e n m i n d e n n e l összefügg. Buddha mondta erről az álla potról a legtöbbet tanítványainak: „A Nirvána küszöbéről a szavak a gondolatokkal együtt visszafordulnak. Semmi nem felel meg ottan. De legkevésbé felel meg a semmi."
Időben és idő fölött
Tilla szépen fejlődött, növekedett. Korához illő barátnői nem voltak. Csak Amritához és anyjához tartozott. Bettina boldog volt, hogy senki mással nem kellett osztoznia rajta. Ösztönös, megnevezhetetlen bizonytalansága, amely teste, érzékei sűrűjén is átderengő megérzés volt, állandó szoron gásban tartotta. Mindig okot keresett, de n e m talált rá. Fi gyelt, résen volt. Féltése, féltékenysége csak Amritára n e m terjedt ki. Különös módon személytelenné, de fontossá vált számára, m i n t a levegő. Fogalma sem volt arról, hogy egyfaj ta szuggesztió hatására érez így iránta. Egyik átmeneti ba rátja, aki halálosan szerelmes volt Bettinába, m i n t annyi más férfi, akik m i n d szerepei imagójának és hangjának va rázsa alá kerültek, felfedezte, hogy Tillának „üres a bal te nyere". Ez a különös, zavaros szemű férfi okkult dolgokkal is foglalkozott. Egyébként nagyon szép, izmos testű, bisze xuális táncos volt, m i n d e n irányzatba belekóstolt a transz cendens területen, de e jelenségeknek csak a felületén ma radt. Figyelt az álmaira, látomásai voltak, és néha „hangokat hallott". Noha azt hitte, karakterológiával foglalkozik, ért hozzá, valójában m i n d e n ismerősére azt a képet vetítette rá, amilyennek látni szerette volna. Nagyon sok csalódás érte ezért. Szerelmei nők, férfik iránt ideg-összeroppanásig sod ródó lobogások voltak, mindegyikbe „belehalt" egy kicsit, azután három n a p múlva már alig emlékezett a nevükre. Bettina mellett tovább megmaradt, m i n t legtöbb szívügyé nél. Mégpedig Tilla miatt. A kislány elbájolta, nyugtalaní totta, megzavarta. Forgatta, nézegette a kislány bal kezét, hiszen tenyérjóslást is tanult. - N e m értem! N e m értem! - mondogatta Bettinának. 39
- Mit nem értesz? - kérdezte Bettina ideges türelmetlen séggel. - A bal tenyere a m ú l t a t jelenti. Nincs benne sem fej, sem szív, sem élet- és sorsvonal. Olyan, m i n t h a egy nagyon öreg fának nem lennének évgyűrűi, amelyek a korát, megélt viha rokat, napfoltkitörések visszatérő periódusait jelzik. - És ez valami rosszat jövendöl? - szorította a szívére a kezét az énekesnő. - N e m hiszem. Csak egyike a megfejthetetlen kérdések nek a többi között. Tilla egészen különleges, csodaszép gyer mek! - És makkegészséges! - Bettina felemelte a kislányt. Elegem van a huhogásodból! Még ráijesztesz! Vagy bemocs kolod a perverzióiddal! Tilla szeme rávillant a táncosra, aki ettől a zöld lángtól összerezzent. Megmagyarázhatatlan szorongás fogta el. Hir telen úgy érezte, m e n e k ü l n i e kell valami elől, ami több, m i n t amit el t u d n a viselni. De Bettina is torkig volt szép, bi szexuális táncosával, s az eltűnt az életükből. E z u t á n egy éjszaka Tilla mezítláb, nesztelenül, mintha pille repült volna át a szőnyeges padlón, Amrita ágyához lé pett a koromsötétben. Nyolcéves volt akkor a relatív idő sze rint. Anyja egy ideig ragaszkodott hozzá, hogy egy halvány fényű, apró villanykörte égjen a gyerekszobában, amely mel lett egy hálófülkében Amrita aludt, de Tilla megkérte rá, ne használja a lámpát. - Miért? - kérdezte Bettina. - Zavar. Én különben sem félek. - Azt nem mondta meg anyjának, hogy ő sötétben is tisztán lát. - Amrita! - súgta a lány fülébe. - Ébredj! Amrita felrezzent. Ahogy kilendítette két lábát az ágyból, hosszú hajfonata a hátához csapódott. Riadtan Tillára né zett, aki körül fény derengett. Egy pillanatig sem kételke dett benne, hogy fontos dologért keltette fel, és neki csend ben kell m a r a d n i a . Pedig a kékesfehér sugárzást sohasem 40
tudta megszokni. Torkában gyürkőző kiáltást kellett elfojta nia tőle. - A 240-es szobában halálos dózisú altatót vett be Ingrid Richter! Amrita ismerte Bettina német kolléganőjét, aki elvesztet te a hangját, de még énekelt. Nagyobb szerepeit sorra elvet ték tőle, s a társulat megalázott, megtűrt tagjaként kapasz kodott görcsösen egymondatos szerepeibe vagy kórusban va ló tátogásába. Lázongva, nappal is túlfestve, nevetséges, ti zenéves, „forrószoknyás" ruhákban, amelyek alól göböcsös, visszeres lábak nyúltak ki, nem akart megöregedni. - Még nem jött el az ideje. Rátalál majd új szerepkörére, amelyről nem tud egyelőre. Sikerei lesznek. A fiatal fiú, akit kitartott, pofon ütötte, ordított vele, azt m o n d t a neki, miért nem döglik már meg az ilyen fehérmájú, vén banya, az ágy ra lökte és elhagyta. Ingrid egy egész doboz altatót magába döntött. Telefonálj mentőkért! Idejében ki kell mosni a gyomrát. Amrita szótlanul kisuhant a folyosóra a messzebb lévő, közös telefonhoz. Nemsokára hallották a m e n t ő a u t ó sziré názását, sustorgást, p u h a lábdobogást az ajtajuk előtt. M á r mindketten az ágyukban feküdtek. Sötétben. Bettina Orlandino felébredt a szirénázásra, zajra és a szo bájába beszivárgó pánik hullámaira. Felkelt. Résnyire nyi totta a folyosóra vezető ajtót. Éppen akkor vitték el előtte hordágyon öngyilkos kolléganőjét. Gyorsan visszahúzódott. A rémülettől meglódult a szívverése. Sírni kezdett. N e m tu dott egyedül m a r a d n i . Besietett Tilla szobájába. Sötét csend fogadta, csak az ő füle zúgott, nyakerei lüktettek. Vajon fel ébredt-e a lármára Tilla és Amrita? Szólnia kellett valaki hez! Nem bírta ki egyedül. Egyre hangosabban zokogott. - Mi történt, anya? - hallotta Tilla álmos hangját. Annyira szirénáztak. Légy szíves, kapcsold fel a villanyt. Mikor a fény elárasztotta a szobát, Tilla felült az ágyban, és a szemét dörzsölte. 41
- Valaki... valaki rosszul lett - m o n d t a Bettina sírástól zi hálva. - N e m akartam k i m e n n i a folyosóra zsíros arccal, ér deklődni utána. - Ingrid Richter néni? - H o n n a n tudod? - kérdezte döbbenten. - H a l l o t t a m , mikor az a fiatalember, akivel egy szobában lakik, nagyon kiabált vele, ő meg hangosan sírt. - Igen, igen, drágám. Talán csak meg akarja ijeszteni azt a fiút. Majd jobban lesz. - Lehajolt, megcsókolta Tilla haját. - Aludj most, drágám. - Lekapcsolta a lámpát, azután be m e n t Amrita fülkéjébe. A függönyt összehúzta maga mö gött. A lány ágyánál takart fényű kis lámpa égett. Feltámasz kodva olvasott. Bettina leült az ágya szélére. Szája remegett. - Mit olvasol? - kérdezte. Akkor már tegeztek egymást Amritával, akit egyre inkább a barátnőjének érzett. - A Bhagavad Gitát, a h i n d u k Isteni énekéi. Nagyon szere tem. A halhatatlanságról szól. Arról, hogy ami örök ben n ü n k , n e m sebezhető, és soha meg n e m ölhető. Bettina a két tenyerébe temette az arcát. - Szeretném érteni, mit jelent ez az emberre nézve, akire ezer veszély és fájdalom leselkedik. Szeretnék hinni, vigaszt találni úgy, m i n t te! - Kezét leejtette. Szeme könnyes volt. Ingrid Richtert elvitték hordágyon az ajtóm előtt. Megint öngyilkosságot kísérelt meg... N e m először. Egyszer majd n e m a m e n t ő k jönnek érte, hanem... - Lehajtotta a fejét. H o m l o k á r a ráncok gyűrődtek. - Eszméletlen volt. Krétafe hér és... nagyon-nagyon öreg. - Keresztbe tette a karját. Ke zével dörzsölni kezdte a bőrét, m i n t h a fázott volna. - Tilla előtt n e m a k a r t a m elmondani: milyen gyönyörű volt Ingrid valamikor! Kislánykoromban m i n d e n szerepében megnéz tem. Először az operában énekelt, azután, mikor a hangja el vesztette a fényét és erejét, áttért a könnyű műfajra. Szépsé ge töretlen m a r a d t sokáig. Nagyoperettek. Musicalek. Fil mek. Tévé - videojátékok. Nála tökéletesebben nem adták 42
elő a világ leghíresebb sanzonjait. Hang nélkül is. F i n o m parlandókkal. Míg el nem hízott, az alakja, mozgása is pá ratlan volt. Hajlékony, érzéki, párducszerű. Bolondultak ér te. Mindent tudott. A legszebb prózát beszélte világnyelve ken... Miért kell az ilyen nagyszerű művészeknek, akik annyi örömöt, élvezetet szereznek mindenkinek, szánalma san megöregedniük? Striciket tart ki. Kétévenként felvarrat ja az arcát, mellét, karját. A bőre tele van öregségi foltokkal. A filmben, amelyet most forgatnak vele, egy eszelős, vén ri pacsnőt játszik, aki botrányt csinál a nézőtéren, rendőrök vezetik ki, mialatt folyton rikácsol, azonnal hagyják abba az előadást, mert én elloptam az ő szerepét. Borzas parókájából piros tollak állnak ki. A száján elmázolt rúzs. Sokfodrú szoknyáját derékig emelve dobálja göcsörtös lábát; k á n k á n t táncol néha a karban, s a kollégái meg a nézők kiröhögik. Engem annyira gyűlöl, hogy görcsöket, allergiát kap tőlem. Én is ilyen leszek, Amrita? - Te sohasem fogsz megöregedni, Bettina! - Amrita az énekesnő karjára tette a kezét. Érezte, hogy reszket. - A bő röd hamvas, a hangod kristálytiszta, m i n t h a valami rejtett csillagforrásból ömlene elő kimeríthetetlen erővel. Négy fekvésben énekelsz egyforma tökéllyel. Egyetlen és pótolha tatlan vagy a hivatásodban. De nemcsak a szépséged és te hetséged őriz meg kortalannak, hanem Tilla szeretete is. Én is szeretlek. Nem vagy egyedül. - Igaz - nézett fel Bettina tűnődve. - N e m t u d o m , mivel érdemeltem ennyi ajándékot a sorstól. Akkor is, ha Tilla fel nő, férjhez megy, hiszen csodaszép nő lesz belőle. Végtelenül jó. Csak ne lenne olyan... félelmetesen okos. - Félelmetesen? - Igen. Nyugtalanná tesz vele. Nem értem. Gyöngéd hoz zám. Látszólag semmit sem titkol, mégis úgy érzem néha, hogy v a n n a k b e n n e s z á m o m r a megfejthetetlen titkok. Rendkívül muzikális. Szinte többet tud a zenéről, m i n t én. S a hangja... egészen különleges. Sohasem hallottam még 43
ilyen hangszínt. Ha a pubertásban n e m veszíti el ezt az ezüs tös, simogató zengést, senki nem versenyezhet vele. És ha kedve lesz hozzá, neki szívesen átadom majd a stafétabotot. Örülni fogok a sikereinek... jobban, m i n t a magaménak! El hiszed? - Persze. De n e m hiszem, hogy elfogadja tőled a staféta botot. Tovább akar tanulni. Nagyon érdeklik a természettu dományok, az asztrofizika, biológia. Mindig ilyen témájú könyveket kell kivennem neki a könyvtárból. Azt hiszem, Tillának a zene kellemes pihenést jelent majd, ha felnő. , - Érdekes - csóválta meg a fejét Bettina. - Engem soha sem t u d o t t lekötni ilyesmi. Az apja viszont molekuláris bio lógiával foglalkozott... És a szerelem? O is nőnek született! - N e k e d mit jelentett a szerelem, Bettina, a művészeted mellett? - N e m sokat, de azért... Tillát egy rövid, mégis nagy fel lángolásnak köszönhetem. - Most ne t e k i n t s ü n k a jövőbe! Légy jelen a sorsod aján dékaiban! Jó? - Igazad van. - Felállt. - Neked is aludnod kell! - Csil lámló fényekkel teli, szőke, hosszú haja a hátára omlott. Két apró, feszes melle áttetszett selyemköpenyén. Nagyon szép volt. Tágra nyílt szeme kábultan a végtelenbe révedt. Amrita hirtelen megérezte: a szédület, amely Bettinában eluralko dik, Tillából árad. - Almos vagyok - suttogta. A függönyhöz lépett. Mielőtt széthúzta volna, visszafordult. - Te mit értesz szerelmen, Amrita? - N e m várta meg a választ. Halk léptek kel végigsietett Tilla szobáján, és kiment az ajtón. Mit felelhetett volna neki? N e m érthette meg. Még zaklatottabbá t e n n é . Mikor Tilla megmondta neki, e vonatkozás ban is miért különbözik teljesen másoktól, első pillanatban maga is megriadt, míg szorongását el nem mosta a bizonyos ság: igaza van. M i n d i g is tudta, ha nem is nevezte meg ön magában. Sohasem kívánta férfival vagy nővel a szerelmet. És azok sem közeledtek hozzá. Pedig csinos volt. Teste ma44
gas, karcsú, arca szép vonású, hosszú pillájú szeme nagy, szelíd őztekintetű. Sokan szerették, voltak barátai, keresték a közelségét, de másképp. Beszélgetni akartak vele. Meg nyugodtak mellette. O is tudott szeretni, szánni és szolgálni. Már gyerekkorában megérezte környezete tagjainak vagy akárkinek, akivel találkozott, a taszító vagy vonzó kisugár zásait, sőt azt is, mit gondolnak a szavaik mögött. Senkinek nem mert beszélni róla. S arról különösképpen nem, milyen furcsa képzetei vannak este, mikor lefekszik, sötétben, még elalvás előtt. Agya m i n t h a történések, képek felvevőállomá sává lett volna. Látta, hallotta emberi viszonylatok, szavak, konfliktusok szövődményeit, amelyek zárt ajtók mögött mentek végbe. Neki más köze e jelenségekhez n e m volt, mint hogy szemlélte őket, sokszor megdöbbenve, iszonyod va vagy tele részvéttel. Mondatok, jelenettöredékek úsztak át tudatán, s mintha valaki kommentálta volna azt, amit lát, el-elhalkulva, szakadozottan, kihagyásokkal: „Szegények... szegények... csonkák... Nyitott sebek véreznek bennük..." Látta is a különös sebeket, kettéamputált, rezgésekből kiala kuló testeket. A metszések helyéről áttetsző csápok lengtek a csonkolt másik fél felé, kapaszkodva, karmokká görbülve, azután tehetetlenül lehullva, száradó csonkokká zsugorod ba. Hajszálnál vékonyabb idegszálak hálózata m e r ü l t fel benne szívósan, megfeszültén, amelyből sikolyok, fülhasító jajszavak, kéjkiáltások p e n d ü l t e k elő hárfahúrokat tépő uj jak őrült ópuszaként. Mindez akkor nyert értelmet b e n n e , mikor Tilla megnevezte őket, s ő szembe tudott, szembe mert nézni azzal, aminek értelme mindig elrebbent előle, vagy ő menekült tőle? Milyen egyszerűen, mosolyogva kö zölte vele: „Miért tiltakozol a te külön valóságod ellen? Más vagy, Amrita. Lényed gyökerében különbözöl a többi töre dék embertől. Éppúgy, mint én. A többi halandó n e m látja ezt. N e m is szabad látnia." •", .- Hogy érted... miről beszélsz? - dadogta hitetlen izga lommal Amrita, bár tudta, de n e m merte hinni, hogy Tilla 45
szavai környezetéből kizárult magányára vetítenek megvilá gító fényt. - Arról, hogy teljes vagy, Amrita. Benned is eggyé vált a kettő. Összeforrt a n e m e k szörnyű sebe. Micsoda súly szakadt le róla hirtelen. M i n d e n a helyére került, feloldódott, m e r t neve volt. Titkos elfajulásokat hor dozó, torz szörnyetegből egésszé vált. N e m dúltak benne a nemek gyűlölet-szeretet harcai, csillagtávolból egymás felé kapaszkodó, reménytelen pótcselekvései. Harmóniába ke rült önmagával és a világegyetemmel. - Hogyan l e h e t n é n k együtt különben? - gördültek lényé be Tilla gondolatgyöngyei. Hűsek, gyógyítók voltak, boldog gá tették. Tudta, n e m szavakat hall. Egyre kevesebbet be széltek, m i n d i n k á b b képzeteik vezetékrendszerein át vették tudomásul a másik közléseit. Bizonyos volt benne, ez az új nak t ű n ő észlelésmód nagyon ősi képesség, amely végre megint helyreállt közöttük. Az öngyilkos, öreg színésznő neve címoldalra került a la pokban. M e g m e n t e t t é k persze. Szívfacsaró történeteket szőttek köré az idősödő újságírók. Elővették régi fotóit, film jeit. Nagy sikerrel vetítették tévéjátékait. A fiatalok szerel mesek lettek m ú l t b e l i árnyalakjába. Interjúkat készítettek vele. Nagylemezei, videokazettái kelendők lettek újra. Egy élelmes rendező rájött, Ingrid Richternek milyen kitűnő hu mora van. Keserű iróniával parodizálta az egykori tragikát önmagában. Eltúlozta klasszikus szerepei pátoszát. Komikaszerepeket írtak neki. A közönség dőlt a kacagástól, mikor a legprózaibb helyzetek szövegét szinte koturnusban, drá mai pátosszal skandálta a lábos mellett a szakácsnőnek: „Ez magának pacal? Hol a külön mócsing belőle?" Nagyszerű kritikákat kapott. - M i t szóltok Ingridhez? - kérdezte Bettina Tillától és Amritától a színészek m i n d e n k o r i sértődöttségével egy kol léga sikere láttán. - Ötödik virágkorát éli. Meg akart halni, és újjászületett! 46
- Mindenkinek meg kell halnia ahhoz, hogy újjászüles sék - mondta Amrita mosolyogva. - Egy életen belül is sok szor történik velünk ilyesmi. Az addigi korszak lezárul, és valami egészen más kezdődik. Te hányszor születtél újjá, Bettina? Az énekesnő rábámult. Pillantása önmagába veszett. - Ez érdekes. Még nem gondoltam rá. Bizonyos, hogy éle tem egyes korszakaira úgy emlékszem vissza, m i n t h a n e m is velem történtek volna. Anyámra. A gyerekkoromra. Úgyne vezett szerelmeimre. Azt hiszem, értem, miről beszélsz. Amikor Tilla megszületett, mindaz, ami addig végbement, fakó idegen múlttá változott. - És megérkeztél az örök jelenbe. Bettina magához vonta Tillát. - Bár így maradna mindig! Bár megállna az idő! - Idő nincs! - nevetett fel rá Tilla. - Csak most van. - Persze - bólogatott Bettina bizonytalanul, mert gondo latai visszatértek zavaros érzéseihez Ingriddel kapcsolatban. - Szerencsétlen, vén ripacs! És hülye! - Amrita és Tilla tud ták, kiről beszél megint. - Eltűri, hogy röhögjenek rajta! Még élvezi is! És én...? Hogyan kelek majd át az ifjúság és az ijesztő vénség fekete szakadékán? Sohase t u d n á m elviselni a szánalmat, inkább... - Átrepülsz az öregségen is, mint egy tündér! - simult hozzá Tilla. - A tündérek mindig gyönyörűek és fiatalok maradnak, mert t u d n a k varázsolni! Te mesélted nekem! Va rázspálcájuk van. Ráütnek vele a szakadékra, és az virágos kertté változik. Te tízezer éves korodban is úgy fogsz énekel ni, mint egy pacsirta! Anyu! Figyelsz rám? - Figyelek! - mondta, de hangja szórakozott, szeme könynyes volt. - Ugye a holnap még nincs? - Nincs. - És a tegnap sincs már? - Az sincs. 47
- Akkor mi van? Bettina felkacagott. - Ma van! - Egy fölfelé cserkésző trillát énekelt ezüstös hangján. Tilla két kezét megfogva forogni kezdett körbe körbe, s közben kacagva mondogatta, trillázva: - Csak ma van! Csak most van, kicsi Tintinellám! - Lihegve egy székre vetette magát, s a könnyeit törülgette, de a kacagástól. Mikor Bettina elment, Amrita megkérdezte Tillától: - Még mindig n e m m o n d h a t o d el nekem, mit akarsz kez deni emberfeletti képességeiddel a mi kis kék bolygónkon? Anyádat le tudod csillapítani, boldoggá teszed egy időre... és azután? - Nagyon sok m i n d e n történik azután. Veled együtt. Mikor Tilla levetette „gyerekálruháját", amelyen átsugár zott egy kortalanul érett lény hatalmas ereje, Amrita mindig megrendült alig elbírható érintésétől. - Velem együtt? - Testén remegés futott át. - Én csak a szolgálód vagyok! - T ö b b r e vállalkoztál. Légy türelmes. Várj. - Mi lesz Bettinával? - O még rögzíthetetlen dolgokba kapaszkodik. Elhiszi a halált, de hangjának rezgéslogosza lehetővé tette, hogy az én születésem i n s t r u m e n t u m a legyen. Ezért félelem, fájdalom nélkül megy majd át a hosszú éjszakába. De addig boldog és sikeres lesz. - Te tudod, m i k o r fog meghalni? N e m sajnálod? - Miért sajnálnék valakit, aki valójában halhatatlan? A lenyugvó napot sem sajnálom, amely eltűnik előlem, a hori zont alá merül, m e r t bizonyos vagyok benne, hogy folytatja az útját az éjben, és hajnalban megint visszatér; pirosan ki szakad a sötétség méhéből, mint az újszülöttek. Szeretem őt. Sohasem veszítjük el egymást.
Vulkán
Tilla növekedett, tanult. A vizsgák semmi nehézséget n e m jelentettek neki. Sokat utaztak. A világ szaporodó torlaszai, ökológiai veszélyei, fokozódó konfliktusai egyre i n k á b b n y u g t a l a n í t o t t á k Bettina Orlandinót. Ha valahol elfojtották különféle indulatok kitö réseit, a földgolyó egy másik helyén robbantak ki gyilkos forrongások. Emberek és elemek, megoldhatatlan gazdasági feladatok, fanatikus gyűlölködések, energia-, élelem- és víz hiány tette m i n d elviselhetetlenebbé a közösség együttélé sét. A tömegeken létbizonytalanság, a jövőtől való félelem neurotikus szorongása vett erőt. Elemi csapások, testi-lelki fertőzések fékezhetetlen kitörései babonás, biblikus közér zetként nehezedtek a halandókra. Rengett a föld. Rég halott vulkánok magmája zúdult lakott területekre. Özönvízszerű esőzések váratlan földcsuszamlásokat okoztak, ráömlöttek békésen alvó településekre, és emberek tízezrei lelték halá lukat súlyos iszapja alatt. Földrészek szakadtak széjjel. He gyek torlódtak össze. Furcsa szigetek emelkedtek ki az óce ánból bazaltszobrokként, amelyek hüllőfigurákra, a Stonehenge alakzataira emlékeztettek. Orkánok törtek városokra. Erdők pusztultak el. A levegő sok lakott területen beszívhatatlan volt. Az elmaradott országok éhínsége megoldhatat lanná vált a jóléti társadalmak m i n d e n erőfeszítése ellenére, de ott is növekvő munkanélküliséget okozott a rohamosan fejlődő robotika. A szociális segélyből tengődő, tétlen töme gek között félelmetes arányokat öltött a bűnözés, az alkoho lizmus, a terrorcselekmények perverz bosszúhadjárata, a prostitúció és az ismeretlen vírusok okozta járványok. A nagyszerűen fejlődő orvostudomány, biológia képtelen volt megbirkózni a vízözönként fenyegető problémákkal. Hiába 49
születtek ragyogó eredmények: a „vízből keletkező tűz", a hidrogénből kivont energia, a N a p erejét felhasználó üzem anyag, a tenger h u l l á m a i t felhasználó áram - megoldásaik messze e l m a r a d t a k a szükségletektől. A környezetvédők tüntetései ellenére kénytelenek voltak szaporítani az egyál talában nem biztonságos atomreaktorok számát, amelyek legbaljósabb és megoldhatatlan következménye a hulladék volt. H i á b a p r ó b á l t á k felhasználni újra egy részét, mindig felhalmozódott és szaporodott olyan tömegben, hogy su gárzóanyagával n e m lehetett m i t kezdeni. Sem a föld, sem a tenger, sem az űr n e m fogadta be. A fatálisán emelkedő energiaéhség m i a t t hosszabbodó á r a m s z ü n e t e k vaksötétjé ben éjszakánként a b ű n ö z é s ordasai csatangoltak, törtek zúztak, raboltak, gyilkoltak. Bettina O r l a n d i n o Tillával, Amritával és az öltöztetőnő szobalányával együtt akkor m á r az elemek anyagot öklöző, satuba szorító erejétől h a t a l m a s ütemben növekvő tibeti he gyek fennsíkján éltek a föld zsugorodó elitjének pénzzel, ha talommal kiharcolt luxuskörülményei között, saját házuk ban, a színház, a televízió és a videotelep közelében. Kom munikációs, megfigyelő és nagy kísérleti műholdak, űrlabo r a t ó r i u m o k lebegtek fölöttük, amelyekben egyre több kuta tó figyelte a Föld s az élő bolygó szféráinak vészjeleit, pró bálták megtalálni kórságainak vakcináit, egyelőre sikertele n ü l . Bettina csillogó szőkesége, ezüstös hangja még mindig rávetült valamennyi m ű k ö d ő képernyőre e védett központ ból, bár a szaporodó népesség, amelynek puszta léte végve szélybe került, m á r szinte egyáltalán nem részesült a tehet ség, megismerés, szépség esszenciájából, amely az embert a lét- és fajfenntartás tengődése, marakodása fölé emelte. Tilla, átröppenve az elit osztályok tananyagán, korábban érettségizett kortársainál. Egyetemi vizsgáin is csodagyerek nek számított. Azért sietett megszerezni a diplomáját, hogy a világhírű biológus, Végár professzor mellé kerülhessen asszisztensnek, akinek szerinte több ganglionja borult fény50
be, mint több társának. S ő n e m menekült a világűrbe. A ti beti fennsíkon épült egyetemen végezte kísérleteit. Nyitott volt, m i n d e n érdekelte, a matematika, pszichológia, etoló gia, asztronómia, antropológia, ökológia éppúgy, m i n t a mo lekuláris biológia. Bizonyos volt benne, hogy a tudományok összetartozó, egymást kiegészítő elemei az élet megfejthetet len misztériumának. Tilla persze egyetértett vele az „össze függések t u d o m á n y á n a k " felismerésében, de óvakodott at tól, hogy „különc" vagy „irracionális fantazmákkal" feltű nést keltsen kollégái között. Bizalmasa egyedül Amrita volt, aki éppoly könnyedséggel jutott át a vizsgák akadályain, és vele maradt Végár professzor m u n k a t á r s a k é n t . A Föld nyugtalanul változó felszíne, különféle ártalmak növekedése, elemek és emberek veszett i n d u l a t a i n a k kirob banásai, helyi háborúk, forrongások, szélsőséges, ataviszti kus és utópisztikus jelszavakhoz csatlakozó fanatikus töme gek, rémtettek, „világvége" őrjöngésétől megszállott prédi kátorok, tüntetők cselekményeit a tömegtájékoztatás egyre tökélesedő eszközei könyörtelenül eljuttatták a világ min den pontjára. Betörtek vele zárt lakásokba, közelképekben mutatták a merényletek, gyilkosságok szenzációit, üveges szemű, véres hullahegyeit, csonkolt, r é m ü l t e n síró, jajgató gyerekeket, átkozódó anyákat, feleségeket. Ezek az apoka liptikus, a történésekkel szinkronban vetülő képek elvisel hetetlenné fokozták a tömegek elkeseredett, kétségbeesett közérzetét, s horrorjaikkal, nyílt üzekedések, ördögi fantazmák szuggesztiójával egyre elvadultabb modellt szolgáltat tak újabb szörnyűségek elkövetéséhez. Bettina O r l a n d i n o már nem nézte, n e m akarta látni, mi történik a világban. A zenébe menekült. De Tilla és Amrita figyelték az eseményeket, ahogy az orvos egy kórság tünete inek előrehaladását, mert céljuk a gyógyítás volt. A tenger szint emelkedésével a mocskos, haragosan örvénylő, fonadékos, piszkos szürkén habzó hullámok láttán, amelyek völ-
51
gyek, sivatagok, erdők tömegét változtatták mederré, Tilla sóhajtva hátradőlt. - Ez is megtörtént - m o n d t a Amritának. - Micsoda? - Most m á r az 1908-ban lezuhant Tunguz meteor mély, széles szakadékát is elbontotta az óceán vize. De ez nem vál toztat a hatáson, amelyet azóta is a Földre gyakorol. A siva tagok különben a sok millió évenként ismétlődő katakliz m á k Terrát alakító, újjáformáló korszakai alatt eredetileg a Föld magzatvizeinek, óceánjainak medrei voltak. Most megint azzá alakultak. - Milyen hatást gyakorolt vagy gyakorol a Tunguz mete or erre a szerencsétlen csillagra? - kérdezte Amrita, megba bonázva bámulva a falakra vetülő színes, plasztikus képe ket. - Úgy t u d o m , nagyon rejtélyes esemény volt. Sok száz kilométeres szakaszon letarolt m i n d e n vegetációt. Kopár, si vár körzetében azóta sem t á m a d t sem növényi, sem állati élet. S m a g á n a k a meteornak, amely e hihetetlen tragédiát okozta, egyetlen porszemét sem találták meg a kutatók. Mi ért, Tilla? - A Tunguz meteor titkát sem akkor, sem most nem fejt heti meg a racionális eszközökkel kísérletező ember. Mint m i n d e n anyagi jelenség oka, a Tunguz meteor eredete, célja láthatatlan síkok erőmezőiben gyökerezik. - Mi ez a titok? - firtatta Amrita. - Az univerzum, a megakozmosz is, tele van életcsírákkal - magyarázta Tilla halkan. - Üres tér nincs. Az élet nem a Terrán keletkezett. Mikor az ősi Egyiptomban a misztát be avatták a végső titokba, a főpap fáraó a fülébe súgta: „Ozírisz és Széth, a sötétség ikertestvérek. A Fénnyel együtt m i n d i g és m i n d e n h o l az árnyék is megjelenik." így történt ez e kis naprendszer, a Szolária többi bolygóján. A Föld az utolsó közöttük, ahol van még F é n n y é desztillálható élet. De mivel a Fény erőinek az emberen át meg kell küzdenie a sötétséggel, az anyaggá sűrűsödött élőlények idegekkel át52
szőtt teste a harctere ennek a kozmikus idő végtelensége óta folyó háborúnak. A sötétség fegyverei nemcsak a vulkánként kirobbanó gyűlölet, agresszió, egyre sűrűbb időszakokban, hatalmasabb méretekben a Földre zuhogó napkitörések tá madásai, ingerei, anyagot, élő testeket provokáló, roncsoló hatása, mágneses zivatarok érrendszerben, idegpályákon, nedvekben rövidzárlatot okozó kórok, különleges bolygó konstellációk zárótüze, mirigyek korbácsolása, járványok burjánzása, ismeretlen vírusok megszálló hadtestei, h a n e m a „láthatatlan árnyak" szüntelen tevékenysége az emberek emócióin át, akik önpusztító mérgekbe m e n e k ü l n e k árnyak tól üldözött állapotukban. Gyilkolnak, őket gyilkolják meg tébolyult megszállottságukban, de ez a láz gyógyít végül. So kára és szörnyű áron. A földbolygó most súlyosan beteg. Rá kos. Kobaltágyúk, kemoterápiák n e m segíthetnek rajta. Csak a vakcina, amelyet a Fény a r k á n u m a magából a sötét ségből von majd ki. A mélység, zuhanás, hanyatlás lehetősé gei korlátozottak. A végsőkig fajuló kataklizmák ö n m a g u k a t végzik ki. Máglyák, piros magmaözönök, szenvedélyek és szenvedések - tisztítótüzek. A világosság ópuszát készítik elő. - Itt, ezen a bolygón? Annak ellenére, hogy a mélység fe kete polipkarjai rohamosan felkúsznak ide is m o h ó faló csápjaikkal? - Annak ellenére, és éppen azért. Ha valamiféle „világvé gére" gondolsz, tévedsz. Terra és a rajta keletkezett élet nem pusztul el. Csak visszahúzódik. Esszenciálódik. M i n d a z , ami a Tunguz meteor lezuhanása u t á n történik, erőszakos behatolás volt, amely felgyorsította az elkerülhetetlen krí zist. De jó erőszak nincs. E kozmikus sötétségbomba csak meglódította azokat a folyamatokat, amelyek kopár, légkör és mágneses szférák nélküli sivataggá változtatták Szolária többi bolygóját. Itt azonban megállítjuk őket. - Kiket? 53
- A fekete lyukak csillagtemetőinek árnyait, kísérteteit, amelyekben sötét, romboló eszmékké alvadtak a nagy éjsza ka képzetei. Ok a kozmosz trombusai. A Fény keringését gátló betegségcsomói, amelyek foglyul ejtették, börtönbe zárták m a g u k b a n luciferi eredetük csíráit. A gyűlölet és ha lál vírustelepei. Belőlük rajzanak ki a pokol, a félelem halál képzetei, fertőző szenvedélyek lázai. A téboly rögeszméi. C u d a r gyönyörök, perverziók anyagot felbontó mérgei, egzaltációi. Egymással harcoló, fanatikus szekták rituáléi. De e hatásokkal csak a tömeg manipulálható, a kivételes emberi t u d a t n e m . - Azok kevesen vannak a népességrobbanás félelmetesen szaporodó embersejtjei között. Mi és ki m a r a d h a t meg ebből a végveszélybe került életformából? - tört ki Amritából. - Mi. És Végár professzor néhány tanítványa. A Földön van még n é h á n y hozzánk hasonló kisebb-nagyobb csoport. T u d u n k egymásról. M u n k á n k közös. - Hová m e n e k ü l h e t ü n k az egyetemes pusztulás elől? Hol m a r a d m e n e d é k halandók részére, akkor is, ha tudatuk ki vételes, agyuk sokkiterjedésű, zseniális dimenziógép? - A m e n e d é k készen vár b e n n ü n k e t , ha elérkezik az ide je. Amrita zavarodottan b á m u l t Tillára. - N e m t u d o k megnyugodni attól, hogy rajtunk kívül a többiek mind... És Bettina? - O és a többiek is más tér-idő törvények között élnek be szűkült t u d a t u k rácsai között, amelyek puszta káprázatok. Valójában nincsenek. B e n n ü k is a halhatatlanság szikrája parázslik, amely fárosszá lobban majd, fejlődésük későbbi szakaszában. Mi könnyebbé tesszük számukra az elkerülhe tetlent, s ki tudjuk várni a krízis csillapulását. A katarzist. Egy új életforma feltámadását a vulkanikus hamuból, özön vízből. Az óceánok, folyók, tavak lassú tisztulását a teljes átdíszletezett Terrán. - Mit értesz azon, hogy „átdíszletezett"? 54
- A földrészek állandó mozgásban vannak. Elsüllyednek, rengenek, hegyekké torlódnak, szigetekké szakadoznak, megtermékenyülnek, éghajlatuk változik. Egészen másfajta élet burjánzik fel a szétúszó szárazulatokon. Jégborította te rületek trópusokká változnak, s a trópusokat jég borítja, ma gába fagyasztva elmúlt évmilliók növényi, állati maradvá nyait. Nem először történik meg ez. Bolygónk belülről öklö ző indulatai megnyugszanak. A légkör ritkábbá válik. - Mitől? - A Terra anyagából súlyos, tüzes salak szakad ki. A gra vitáció gyengül rajta. Súlytalanabb élőlények feltételévé vá lik. A régebbi, sűrű emberfajta helyébe megérkeznek a Föld előttünk ma még láthatatlan ikerbolygójáról a látogatók, akik lebegően könnyűek, áttetszőek, sugárzók, és emlékezni tudnak. - Mire? - Arra, hogy az életük örök. Ahogy te is emlékszel rá. - De nekünk mi a dolgunk itt tulajdonképpen? Avass be végre, hogy tudjam, te meg én... - Az Aranykor előkészítői vagyunk, Amrita. A katakliz mából kivont vakcina. A lélek orvosai, akik kigyógyítják az embert az anyag valamennyi kórságából. Ne kérdezz többet. Hallgass. Figyelj... és emlékezz!
A sötétség istenei
M e n e d é k ü k egyre zsúfoltabbá vált. Tömegével jelentek meg új emberek, vállalkozók, kétes csoportok, jómódúak és szél hámos csalók, alantas üzelmeiket blöffökkel leplező mecé nások, a hiszékenység és létbizonytalanság félelmét jelsza vakkal, alaptalan ígéretekkel sarcoló vallásalapítók, tragiko mikus rituálékat celebráló sarlatánok, jóslatokkal, dodonai fenyegetésekkel zsarolók nyomultak be a fennsík immár védhetetlen zárlatába. Nappal sem volt biztonságos gyalog járni az utakon, tereken, de járműveket is kiraboltak. Ma gánvillák, házak tetejéről helikopterek bonyolították a jó m ó d ú a k közlekedését. Bettina O r l a n d i n o koncertjeit, operai fellépéseit, filmje it, tévésorozatait továbbra is sugározták a tévécsatornák, videokazettáit, lemezeit árusították, ahol lehetett. De a vé dőgyűrű a fölfelé menekülő településen egyre lazult, hatás talanná vált az óriási nyomás miatt, amelyet a l é t m i n i m u m alatt senyvedő, nyomorgó, éhező, m i n d e n r e elszánt ember milliók gyakoroltak rá. M i n d többen jutottak közülük fegy verekhez, robbanóanyagokhoz, kábítószerekhez, s a narkós, alkoholista, fanatikus terroristák tébolyult gyűlölete „a ki váltságosok" iránt a legmerészebb fantáziát és rémálmot is meghaladó, ravaszul tervezett, akadálytalanul végrehajtott merényletekben robbant ki, amelyek egyik szaporodó sajá tossága az öngyilkos „kamikáze" volt. A tettesek saját testü ket is feláldozták értelmetlen rombolásaiknak. M i n t a többi, „védett" társa, Bettina is halálosan rettegett mindattól, a m i a t u d a t á b a ömlött a Földön végbemenő ese ményekből. Idegrendszere, mirigyei kora veszélyét is jelez ték. Szerelmei egyre kétségbeesettebb ragaszkodássá, ka paszkodva birtokló, féltékeny hisztériává fajultak. Partnerei 56
fiatalodtak, s a csinos gigolók könyörtelen, kapzsi ravaszsá gával kihasználták gyengeségét. Meglopták, zsarolták. Sze relmes leveleit eladták mocskos pletykalapoknak. Tillát to vábbra is imádta, de néha terhére volt zavaros ügyeiben, hangos botrányokba fúló légyottjain s a hajnalba nyúló, az éppen soron lévő, fiatal szerelme kívánságára rendezett „partykon". Tilla Amritával együtt a kutatóintézet egyik szolgálati lakosztályába költözött Végár professzor ajánlása alapján. A magas, szikár, hajlott hátú öregúrnak csak a szeme volt éles, fürkésző. Ha figyelt valamit, szúró láng csapott ki belőle, akár a sötétben vadászó macskának. Boltozatos h o m l o k á n szigorú ráncok torlódtak. Orra nagy, érzékeny cimpájú, erős, középen hasított álla elárulta akaraterejét és azt, hogy re mek előadó. Rendkívüli, kortalan, nagyon szuggesztív egyé niség volt; senki nem vonhatta ki magát varázsa alól. Tilla képességeit, fontosságát rögtön megérezte, s „szám feletti" ganglionjainak villámlásaiban sokszor felrémlett a gondo lat, hogy a gyönyörű fiatal lány valamiképpen „öregebb" ná la. De nevet nem tudott adni e furcsa intuíciójának. Ragasz kodása hozzá nem egy apáé vagy szerelmesé, h a n e m a tudós kutatóé volt, aki nagyszerű társra lelt benne, s így Amritában is. - Régi kapcsolat ez, bár benne csak sejtelemként él mondta Tilla Amritának, mikor az megemlítette a nagyon tartózkodó, szigorú professzor talán m i n d e n k i számára sajá tos viselkedését velük szemben. - Ki más lehetett volna a szövetségesünk, akkor is, ha ő maga nincs egészen tisztában vele, miért kötődik éppen hozzánk. - Miért, Tilla? - Mert minden racionális kételyen túl bizonyos benne, hogy szükségünk lesz egymásra. Hamarosan. Bettinával csak a szobalánya m a r a d t állandóan, aki hoz zászokott úrnője szeszélyeihez. Hódolattal felnézett rá, m i n t egy istennőre. Rajongott érte. Apolta, tisztába rakta, akár 57
egy csecsemőt. N e m látott, nem beszélt, nem hallott, tiszte lettudóan észrevétlen maradt, de mindig kéznél volt, ha érezte, tennie kell érte valamit. Tilla távolból vigyázott any jára, testi épségére s arra, hogy ne kövessen el olyan végső őrültségeket, amelyek életét fenyegették. Mert Bettina, erje dő mirigyei, erogén zónái zárótüzében egyre nagyobb veszé lyeket idézett magára. Kidobott szeretők bosszúja fenyeget te, vagy ő zaklatta azokat, akik őt hagyták el. Betegségtüne tek vettek erőt rajta. Kóros összpontosítással figyelni kezdte a testét, arcát, bőrét, anyagcseréjét. Allergiás kiütések borí tották el. Fuldoklott nedvei özönvizében. Szeme könnyezett, orrából elállíthatatlanul ömlött a nedvesség. Keze remegett. Álmatlansága ellen hiába tömte magába a megemelt adagú altatókat, lidércnyomásos képzetekre riadt fel teljes éberség ben. Forgott az ágyában, olvasni próbált, azután befeküdt egy kád vízbe, és megint szörnyű képek csapdájába zuhant, amelyből fel kellett rázni reggel. A sok nyugtatótól kábultan támolygott egész n a p . A kihűlt fürdővíztől megfázott, bere kedt. Órákig zokogott, mert azt hitte, teljesen elvesztette a hangját. Nagy lázakat produkált. M i n d e n t elfelejtett. A tár gyakat kiejtette a kezéből. Amúgy is babonás volt, de most m i n d e n hiszékeny szorongása tárgyát felidézte. Karmos, lát hatatlan csápokként kinyúltak ösztönvilágából, és véghez vitték azt, amitől a legjobban rettegett. Nagy tükre pattanva megrepedt. Képek estek le a falról a közelében. A papírko sarába hajított levelek, műanyag zacskók meggyulladtak, mert tűziszonya volt. Alig tudták a felcsapó lángokat a tűz oltók megfékezni. Szűk cserepekbe zárt, kedvenc dísznövé nyei lekonyultak, elájultak. Mikor locsolni kezdte őket, hal lani vélte sikolyukat. Gyönyörű fogsoraiból sorra kihulltak a fogak, ínye lesorvadt róluk. - Klimaxos - m o n d t a Tilla Amritának. - Kezelni fogom. - Csak az orvosokban bízik! - szakadt ki Amrita száján, azután a mosolygó Tilla szemébe nézve, ő is elnevette magát. 58
- Még mindig visszaesem káprázatlétem tudatlanságába. Persze, hogy kezelni fogod. És ő észre sem veszi. Bettina állapota valóban javulni kezdett. Allergiás tüne tei megszűntek, rekedtsége elmúlt. Újra a szerepeire össz pontosított. Jógázott. Önbizalma visszatért. Megtanult lazí tani. Egy hindu „guru" járt hozzá, akire hallgatott. N a p o n t a tíz perceket töltött „hullafekvésben", s létrehozta magában a teljes üresség belső csendjét. - Sohasem hittem volna, hogy ezeket a dolgokat, amelyek apádnak olyan sokat jelentettek, én is csinálni fogom egy szer - vallotta be Tillának és Amritának, akik meglátogat ták. Társaságukat most megint nagyon kereste. - Csak a ti jelenlétetek nyugtat meg engem valójában. Ha meditálok rajta, rá kell jönnöm, hogy valójában boldog és szerencsés vagyok még ebben az agonizáló világban is! - Az vagy, anya! - Tilla rátette a kezét Bettináéra. - És vé dett! A relatív idő támadásai n e m fognak rajtad. Szép, fiatal és sikeres maradsz. - Tréfálsz, ugye? - Érzed, hogy nem tréfálok. M i n d e n reggel újszülöttként támadsz fel. - Az évek múlnak, Tilla. - Bettina arcára szomorúság ár nya vetült. - Az ember halandó. Kronosz könyörtelenül fel falja végül. Erre nincs elixír. - Nincs? - Te hiszel benne? - Molekuláris biológiával is foglalkozom. Ismerem forra dalmian nagyszerű eredményeit. N e m hiszem, h a n e m tu dom, hogy az öregedés ellen már sikeres m ó d o n harcolnak. Bettina csupa izgalom lett egyszerre. - Az valódi csoda lenne, ha... - Életünk természetes állapota a csoda, anya. - Valóban nyomon vagytok már? Találtatok a r k á n u m o t a nyomorúságos, megalázó, a szépséget rút aggsággá roncsoló merénylet ellen? 59
- Találtunk. - Édes kislányom! Vigasztalsz, tudom. De hinni akarók neked! Tudom, hogy szeretsz és szeretlek. Jó volna, ha... - Nincs ha, anya! Valódi a r k á n u m o t kapsz tőlem. Magam készítettem részedre. Az egykori alkimisták „Iható Arany n a k " nevezték azt az ereket tisztító, ifjító, frissítő szert, amely kimos belőled m i n d e n árnyat, ártalmat! - Valóban van ilyen? - Bettina csupa izgalom és bizony talanság lett egyszerre. - Nemcsak azért mondod, hogy... y - Van ilyen. De csak a te részedre. - Tilla kivett az oldal táskájából egy sokfazettájú kristályüvegcsét. A bárszekrény hez ment. Egyik üvegben sűrű, mélyvörös óbor sötétlett, amelyből Bettina i n n i szokott néha, mikor „kedélyapály ban" érezte magát. Tilla egy pohárba cseppentett a kristályüvegből néhány rubincsillanású cseppet, hozzátöltött kétujjnyit a nemes vö rösborból, amely pezsegni, örvényleni kezdett. Amritának úgy tűnt, szikrák p a t t a n n a k ki belőle. - Idd meg! - adta oda Bettinának az „égő italt". - Lassan kortyolgasd, a p r á n k é n t . M i n d e n nyelés előtt forgasd meg a szájadban, és gondolj valami szépre és jóra. Hófehér felhők re a mélykék égen. Habzó patakra, amely csillog és énekel a fényben. Öreg tölgyfára, amelyben rejtett élet nyüzsög, mo toz, lombjai betakarnak, majd egyesülsz vele. Te magad vagy ez a világnyi életfa. Évezredek óta bölcs nyugalommal szem léled a változó jelenségeket. Felfrissülsz, újjászületsz benne. Megpihensz. E l m ú l h a t a t l a n erőket merítesz a föld testéből a gyökereiden át. Védett vagy. Boldog vagy. A természet ősi és mindig ifjú, időtlen t e m p l o m a vagy. Úgy. - Ez... ez csodálatos volt - lélegzett mélyet Bettina, és rá nyitotta lehunyt szemét Tillára. - Mindazt láttam... átél tem... hallottam, éreztem, amit mondtál... Ózonillatú lég áramlatok simogattak... A patak kristályos vizében színes kavicsok mosolyogtak rám... Felhabzó hullámai engem mos tak át... És az életfa... Az élő templom én voltam!... Nem tu60
dok nem h i n n i benne!... Ennek az italnak... elixírnek az ára ma úgy kering az ereimben, m i n t h a a vér fénnyé változott volna bennük... Ilyen derűt sohasem ízleltem még!... Kónynyű lettem. Súlytalan. Úgy érzem... úgy érzem, most énekel nem kell! - Énekelned kell! Bettina átsietett a zeneszobába. A zongorához ült. Felröp pentek ezüstös trillái. Ismeretlen melódia volt. Improvizá ció, amely fölfelé repdesett, ujjongott, hálás ima volt látha tatlan, gyógyító erőkhöz. -Valóban elixírt adtál neki? - kérdezte Amrita a teret be töltő hangok sátra alatt. - Bizonyos szempontból igen. Az én esszenciám azonban nem a test öröklétét jelenti, h a n e m az árnyak, ártalmak, le rakódások kimosását az erekből, az idegpályák felfrissítését. Az agy ganglionjait új erővel tölti fel, depressziók behatolá sát gátolja a képzeletben. Hatása azonban átmeneti, hiszen nem a szervezet termelte ki. Kölcsön. De még így is kevés embernek adható, akiben nem válik méreggé, mert ag resszív, rossz jelleme váladékától zavaros őrületté vegyül benne. Ön- és közveszélyessé válik. Bettinát megtisztítottam előbb. Összetételét semmiképpen nem h o z h a t n á m nyilvá nosságra, mert nem fizikai eredetű. Tiszta asztro-pszichológiai elemek, szellemi sugárzások invokációja, idézése nélkül teljesen hatástalan. • Magánéletük békésebbé vált, de a föld válsággócai szapo rodtak. S amitől Tilla is elkomolyodott, különös szekták robbantak felszínre gejzírekként a jelentől, jövőtől rettegő, lázongó tömegek között. S éppen az ő közelükben. E folya mat már régebben elindult. Az atavisztikus vallásháborúk, faji gyűlölködések, fanatikus ideológiák, narkótól korbá csolt, anarchista terrorszövetségek mellett voodoo - fekete rítusok szétömlő, véres marósava viperaként kúszott be gya nútlan közösségekbe, családokba. E szekták közül kiemelke dett egy, amely bénító szuggesztióval égette félelmetes tév61
tanait a szorongásos neurózistól, talajt vesztett meghasonlástól beteg, sarlatán misztifikációkra, ígéretekkel igéző h u m b u g o k r a nyitott lelkekbe. Titokzatosság, rejtélyes míto szok vették körül őket, de senki n e m tudott biztosat erede tükről. Állítólag v a l a h o n n a n Afrikából érkeztek. Bőrük két ségtelenül koromfekete, fényes volt, foguk vakítóan fehér. Különös jelmezeket, fejükön színes tolldíszeket viseltek. Kétméteres, vékony alakjukkal kimagaslottak a tömegből. Érkezésük, megtelepedésük is szokatlan, titokzatoskodó, so kak szerint reklámblöff volt, de m i n d e n k é p p e n hatásos á r a m k é n t terjedt széjjel az emberek között. Először nem m u t a t k o z t a k . „ T e m p l o m u k a t " , amely lakóhelyükként is szolgált, kis, csaknem törpeszerű négerek építették hajszol tan, gyorsan, m i n t a nyüzsgő hangyák. A semmiféle ismert stílusra n e m emlékeztető, fölfelé egyre szélesedő síkokból álló ébenfából emelték, amelyet egymásba csavarodó, ében fekete kígyók díszítettek nagyon artisztikusan. A csaknem vonaglani látszó, domború ábrákkal borított kígyók felnyú ló, hegyes, villás nyelvű feje az épület sarkánál kiemelkedett pirosan csillanó rubinszemekkel. Gyönyörű és félelmetes látvány volt. Fokozta a kíváncsiságot körülötte, mert formái, zártsága izgalmat, de félelmet is keltett. „Az éj mágusai" ez a név terjedt el róluk - éjszaka vonultak be főhadiszállá sukra holdtalan, mégis derengő homályban. Senki sem aludt ezen az éjszakán. Vártak. Nemsokára mélyen zendülő pendülések szőtték át a sötétet. Valami húros hangszert használ h a t t a k hangerősítővel, mert a zárt ablakokon is áthatolt, az ablaküvegek megcsörrentek tőle, az edények táncoltak, csengve egymáshoz ütődtek, m i n t h a reszketve futni próbál tak volna a helyükről. A vonzó-taszító zengések hosszan folytatódtak, majd nagyon mély, bársonyos férfihang szegő dött hozzá: „Jöjjetek! Jöjjetek, barátaink! Köszöntünk mind nyájatokat! Megérkeztünk! Ti hívtatok, vártatok bennünket! Megnyíltak a bársonyos éj k a p u i ! Gyertek!"
62
És az emberek mentek, m i n t h a láthatatlan h u r k o t vetet tek volna rájuk, húzódozva, mégis kényszerülten, rejtélyes, mágneses vonzástól rabul ejtve, borzongva, névtelen re ménnyel, ellentmondásos ösztönzésekkel, amelyekben a fé lelem narkós m á m o r r a l vegyült. S a belül még tágasabbnak tűnő helyiségben szédítő lég kör, ismeretlen füstölők illata gomolyogta körül őket. A fa lakat fekete-mélyvörös mintájú szőnyegek borították. Ilyen vastag, süppedő, ruganyos szőnyegen lépkedtek, m i n t h a nem is a talajon, h a n e m nesztelenül fölötte jártak volna súlytalan testtel. Az „oltár" hatalmas, feketén csillanó, négy zet alakú kő volt. „Olyan, m i n t a kábakő" - m e r ü l t fel töb bekben. A m o h a m e d á n zarándokok e szent kövéről azt állí tották a kutatók, hogy igazában az „égből hullott alá", való jában meteor volt. A követ, távolabb tőle, p u h a , fekete pár nák övezték. Egyik sarokban kivehetetlen, furcsa formájú hangszereken, kuporgó zenekar játszott. M i n d e n fényforrás nélkül e teret halvány derengés szőtte át. amelyhez lassan szokott hozzá a szem, és látni kezdte az „Éj m á g u s a i n a k " körvonalait, akik a fekete kvadrátkő oldalán nyúltak fel szo katlanul nyurga, sovány, izmos termetükkel, amelyet a Gorgó-szerűen szétágazó, fekete kígyótestekből font fejdísz minden embernagyságnál magasabbra növelt. Vállukról re dős, fekete köpeny hullt alá a bokájukig, amely hullámzani látszott valami széljárástól: megduzzadt, lobogott, m i n t a denevérszárny. A köpeny fölött vállukat n e m gyapjas, ha nem sűrű, hosszú haj verdeste. A zenekar húros és fúvós hangszereken idegeket borzoló, zaklató melódiát játszott, amelyet szaggatott, torokhangú énekkel kísértek néha. E szótagok inkább jajdulások, vékony sikolyok, gyönyörkiáltá sok voltak. A látogatók n é m á n leültek a párnákra m a g u k alá húzott lábbal, mintha rájuk parancsoltak volna. A zene lehalkult, zaklató dobkísérete megszűnt. Az idegen nyelvű, sokfekvésű ének halk, biztató, gyöngéd melódiává változott, amely si63
mogatta, nyugtatta hallgatóit, majd teljesen elnémult. A hallgatók borzongtak tőle, testük lúdbőrzött a felajzott vára kozástól. M i k o r a „Mágusok" megszólaltak egyszerre, antik kórusszerűen, mély vagy magas fejhangon, amellyel egy magányo san zengő férfihangot kísértek, tökéletesen hangszerelt opus volt, szuggesztív ritmus, szüntelenül ismételt szöveg, min d e n k i által megértett nyelven, mégis érthetetlenül. Tartal mára alig lehetett figyelni a lényükbe nyomuló áramtól, amelybe belekábultak. Egy-egy szó hullott az agyukba, zu h a n t a tudattalanjukba perzselő lángként. Ismerték, de úgy érezték, először hallják részegítő, sokrétegű jelentésében. Tisztán kivehették a vonásaikat, amelyek egyáltalában nem voltak negroidok. Keskeny, ferde metszésű szemük, magas ra ívelő szemöldökük, vékony, finom orruk, formás szájuk bizarr szépsége meghökkentette őket, erogén zónájukba szúrt kéjes kínnal. Hajlékony ujjaik pókszerűen hosszúak voltak, s szavaikat különös, artisztikus mozdulatokkal kísér ték. Bizonyos, hogy rítusuk jelképei voltak, s messziről is úgy h a t o t t a k rájuk, m i n t h a p i h e k é n t érintgették volna velük az idegeiket. - Tiétek a mantra! - ömlött a hajlékony, mély vezérszó lam, s a többiek ismételték búgva, mélyebb, magasabb fek vésben: - Tiétek a m a n t r a ! - Idézzétek vele a halállal ölelkező, végtelen gyönyört ismételte a kórus. A kéj és halál ikertestvérek. Halálos mámorba menekül jetek elvakító hitekből. A kín boldogság. A felforrt vér, a ki ontott vér az éj elixírje. Aki öl, megváltó. Akit ölnek, az or g a z m u s kiolthatatlan eksztázisában támad fel a soha el nem h a m v a d ó örök pillanatban. A m a n t r a megvált a félelemtől. Jövőtök nincs! A F ö l d n e k vége! Mi jobb, mérges gőzöktől megfulladni? Özönvízbe veszni? Szakadékba zuhanni? Ele venen éhen rothadni, vagy az öröm határtalan óceánjában 64
lebegni? Egyetlen gyönyörsikolyban ellobbanni? A vér him nuszát dalolva, vértől és kéjtől részegen a bársonyos sötétbe merülni? Tiétek a mantra! Idézzetek vele! Idézzetek vele! Ne a sors végezzen veletek! M á r kimondta rátok az ítéletét. Vé gezzetek ti a sorssal! ítéljetek! Cselekedjetek! Tiétek a mantra! - Cselekedjetek! Tiétek a mantra! - zúgta a kórus. Megbénultak a szörnyű szavak ostorától. Rángatóztak, remegtek tőle. Észre sem vették, már ők is m o n d t á k , m o n d ták, ismételték a kórussal együtt a fekete igéket, amelyekhez az értelmüknek semmi köze sem volt, csak érzésvilágukat gyújtotta, hajszolta, egzaltálta, mérgezte. A zene újra megszólalt. Az „Éj mágusai" táncolni kezd tek. Egyszerre ringtak, hajladoztak, majd helyből három négy méter magasra szökkentek, m i n t az antilopok. Lassú könnyedséggel, nesztelenül ereszkedtek le távolabb a sző nyegre, mintha valóban repültek volna a magasba ágaskodó, zaklató melódiával együtt. Lenyűgözött hallgatóik felsőteste velük együtt hajladozott a p á r n á n ülve. A dob ritmusa az agyukban döngött. Magasba emelt karjuk szélfújta ágakként ide-oda lengett. A feketék mozgásában volt valami ősállati, szilaj szépség. A levegő sűrű volt, egyre mélyebben, éheseb ben, lihegve beszívták. A fénylő sötét arcok, alakok egyre élesedtek előttük e transz állapotban. Akarat nélkülivé vál tak vízióik, érzékeikbe vágódó kötéseik között. Verejték pa takzott róluk. N e m vették észre. Szemükből könnyek ömlöt tek. Kacagtak. Sikoltottak. Szavakat dadogtak: „Ezt! Ezt! így! Mindig! Csak ezt!" N e m vették észre. A feketék hálója megfogta őket. Csak akkor éledtek fel nyitott szemű álmuk ból, mikor a zene elhallgatott, az alakok eltűntek, m i n t h a belemosódtak volna a mélyfekete kvadrátkőbe, s a t e r m e n friss, éjszakai hidegtől dideregtető huzat süvített át. A kapu kitárult. Mehettek. S ők tolongtak is kifelé ődöngve, bor zongva, támolyogva. S arról sem tudtak, hogy láthatatlan fo nál kampója vágódott a lelkükbe, képzeletükbe. Foglyok 65
voltak. És egyre többen szegődtek hozzájuk. Szertartásaikat csak mélyen az éjszakába nyúlóan végezték. Templomuk nappal kihalt és néma volt. Újságírók, fotósok nem férhet tek hozzájuk. De ahogy leszállt a sötétség, kinyílt a nagy, fekete, vonag ló kígyókkal díszített kapu két szárnya, majd mikor megtelt az egyre több emberrel zsúfolt helyiség, a kapu nesztelenül becsukódott. A lapok rengeteget írtak róluk. A tévé kívülről mutatta a „ t e m p l o m o t " . Este hatalmas reflektorláncot állítottak a be tóduló tömegre, de a kapu addig nem nyílt ki, míg éles fény zuhogott rá. Azután valami olyan történt, ami rémült elké pedéssé fokozta az értetlen kíváncsiságot. A tökéletes tech nikával k o n s t r u á l t reflektorok f e l r o b b a n t a k , h a t a l m a s szisszenő zajjal kialudtak, zárlatosak lettek, üveg- és fémszi lánkokat szórva roncsokká váltak, megsebesítve a körülöt tük állókat. A k a m e r á k felborultak az operatőrökkel együtt. A riporterek is súlyosan megsérültek. Az elszánt, tolakodó, szívós újságírók azután a templomot megjárt híveket bom bázták kérdéseikkel, de azok nem tudtak, n e m akartak felel ni. A fejüket rázták, vagy csak egy-egy szót mondtak véde kezve, ö n m a g u k b a veszett pillantással, m i n t h a erőlködve emlékezni a k a r t a k volna valamire, ami elbújt értelmük ta pogatói elől: „Csodálatos volt!" - hajtogatta némelyik. Hagyjanak! Hagyják őket békében. N e m ártanak senkinek!" M e g r o h a n t á k a hatóságokat is. Kik ezek? H o n n a n jöttek? Van-e engedélyük az ott-tartózkodásra? Megengedhető-e, hogy ilyen kóros, fokozódó tömeghisztériát okozzanak tele pülésükön? A hivatalos fórumokon m i n d e n engedélyük rendben volt. Korlátlan anyagi fedezettel rendelkeztek. N e m zavarták a közbiztonságot. Zárkózottságuk magánügy. Hívőiket nem erőszakkal toborozzák. Vallásszabadság van. Hogy honnan jöttek? A világ m i n d e n részéből érkeznek ide most különbö ző fajú, színű világnézetű emberek, de csak azokat engedik 66
be, akik bizonyos feltételeknek megfelelnek. És ők megfelel nek? Persze. - Mi történik itt? - kérdezte Amrita szorongva Tillától. - Nemcsak itt történik. A Föld legtöbb gazdag közösségé be behatoltak. Manipulálják a megzavarodott, talajt vesztett tömegeket. Narkotizálják őket m i n d e n anyagi kábítószernél veszedelmesebb pszichikai drogokkal, amelyek olyan vízió kat, hallucinációkat okoznak, amelyek védtelenül sodorják a gyönge kiszolgáltatottakat érzelmi örvények, rémtettek szakadékai felé. Pusztító egzaltációkkal oltják be a kapasz kodókat, hogy önként rohanjanak a vesztükbe, s élvezzék a pusztítás őrjöngését. Ezek a sötét papok, az „Éj m á g u s a i " mind férfiak. Áldozataik többsége hisztérikus, kielégületlen, klimaxos nő, jövőtől rettegő, többnyire narkós lány vagy fiatal fiú, akik félnek a holnaptól, menekülnek a valóságtól. Persze a fekete kígyó szektái hiába celebrálják mérgező mi séiket. Hiába képzelik azt, hogy eljött az idejük. - Csak képzelik? hiszen napról napra növekszik a hívők száma! - Akkor is csak képzelik. Végül veszteni fognak. - Valóban?... Bocsáss meg. Mindig visszaesem a korlátolt halandók bizonytalanságába. Pedig sohasem volna szabad elfelejtenem, hogy... te n e m vagy „egészen ember". Miféle fajtához tartoznak ezek a „fekete miséket" celebráló sarlatánok? - Ezek nemcsak sarlatánok. Veszélyesebbek és tudatosab bak. Egy abesszíniai törzs asszonyai hozták világra őket. Testet adtak nekik. Már Marco Polo is írt egy különleges, fi nom vonású, fekete törzsről. Izmos, sovány óriásokról be szél, akik két és fél méternél is magasabbra nőttek. Úgy tud tak ugrálni, szökellni, mint a gazellák. Rítusaikhoz tarto zott, hogy megnyitották háziállataik nyakütőerét, például a tehénét, és friss, forró vért ittak belőle. Azért, hogy növeked jék az erejük. Ezekre a génekre volt szükségük céljuk eléré séhez. A Tunguz meteor lezuhanása után kezdődött „beván67
dorlásuk" az emberi létformába. A láthatatlanból átléptek a láthatóba. Anyagi i n s t r u m e n t u m o t , testeket építettek hozzá földi asszonyok m é h é b e n . - A Tunguz meteor valóban meteor volt? Akkor miért nem találni s e m m i nyomát? - Kétségtelenül a kozmoszból érkező eszköz volt, talán gigászi gömbvillámnak nevezhetném, bár olyan entitásokat szállított, földi mértékkel hasonlíthatatlan „űrhajóként", amelynek energiaburka szétpattant, tartalma, töltése látha tatlanul átszőtte a légkört, felbolydította az elemeket, indu latokat, önpusztító szenvedélyeket. Gyilkos ámokfutássá er jesztette a gyűlöletet. Fanatikus vérszomjjá a hatalmi ösz tönt, s a ráció leleményes termékeit az élet ellen fordította. N e m először és n e m utoljára. Az egész bolygót átfogó viru lens járványok ezek. - De mi a céljuk vele? - L á t h a t o d . Ez a fertőző ragály csak azokat érinti, akik ben megvan az agresszió potenciális feltétele. Az egyén ki vonhatja magát a tömegepidémia lelki vírusainak zárótüzéből. Az az ember sebezhetetlen, aki maga m á r képtelen arra, hogy sebezzen. Erzésvilága nem termel erőszakot, ádáz irigységet, m e r t látja, felismeri a másikban önmagát. Csak a tömeghisztériától megszállott, elborult elméjű őrült követ el öncsonkítást. Gondolj arra, micsoda esztelen rögeszmék szindrómája i n d u l t meg különböző jelszavak szuggesztiója alatt nemzetek, fajok között, amelyek először az első, azután a második világháborúhoz, forradalmakhoz, fajirtásokhoz, merényletekhez, egyéni és tömeges kéjgyilkosságokhoz, csil lapíthatatlan anarchiához vezettek, szinkronban az elemek háborgásával. - De miért? Miért történik ez így? - Mert ők a sötétség ráksejtjei. A sugárzó létnappal ellen ségei. Fontosságát, szükségességét nem ismerik, nem tűrik. Sötét, szívó v á k u u m , falánk űr m ű k ö d i k bennük. Ki akar ják oltani a testté lett eszmék katartikus tapasztalási feltéte68
leit, amelyek által az anyaggá alvadt ideából a Fény kitisz títja a tévképzeteket, örökre megváltja a szellemet a m i n d i g más, kísértő konfigurációban eléje kínálkozó halálcsapdák tól, a mulandó létbe szövődő, játéknak tűnő teremtéskaland tól. Szüntelenül úton vannak az univerzumban, olyan köze get keresnek, ahol megsemmisíthetik az élő matériát. A bolygókat, amelyeken talajt fognak, kopár, légréteg és mág neses szférák nélküli sivataggá teszik, letörlik róluk a kibon takozott civilizációk csíráját is. Most rátaláltak Terrára. Szolária többi égitestén már sikerrel operáltak. Az elv, amely létrehozta, élteti, fenntartja őket, rombolóan őrjöngő, fanatikus. Egy másik m e g a k o z m o s z elszabadult, vala mennyi életmegnyilvánulástól idegen komplexusa. Áthatol hatatlan gyilkos massza. Beprogramozott, gigászi üstökös. Célja önnön ellentétének kiirtása. Legendák rémületes „külső sötétsége" - amely saját létén kívül nem tűr el sem mit. E „világéjbe" fagyott ideának, m i n t m i n d e n rögeszmé nek, az a metafizikája, kétely nélküli meggyőződése, hogy egy ilyen bolygón a számtalan „vírusos változatot" szaporí tó, öntudatig fejlődő létformák súlyos kórságok. „Csillagbe tegségek." Viszketeg, nedvedző, undorító ártalmak. Fölösle ges fekélyei a fénytelen, halálos, egyedül üdvözítő nihilnek. Úgy kell leszámolni velük, ahogy az orvos szünteti meg jár ványok kórokozóit, ragályos kiütéseit, mérgező gombásodá sát. M i n d e n megszilárduló forma, szín, felragyogó világos ság, mozgás, ébredés, látható és láthatatlan, teremtő áram, érzetek, képek, a végtelenség misztériumába hatoló spekulá ció, kibontakozásra, szabadulásra törekvő fejlődés az ő der medt, sötét éjébe zárult. Léten kívüli létüket veszélyezteti. Módszerük csaknem kivédhetetlen. Különféle életformákon belül közelítik meg irtó hadjáratuk tárgyát. Magukra öltik jelmezüket. Megszületnek közöttük azokkal a képességek kel, amelyek a legszuggesztívebbek, zseniálisak potenciális áldozataik alkatában, rációjában, ösztönvilágában. Csak egyvalamire nem képesek. A belül tiszta, védett, érinthetet69
len telkekhez, a ráció fölötti kontaktusokba szőtt magasabb értelemhez, a sokdimenziós fénybe borult intellektushoz nem t u d n a k hozzáférni. Az individuum feltörhetetlen, meg fejthetetlen klauzúrája éppoly utánozhatatlan rejtély szá mukra, m i n t a legprecízebb elektronikus és mesterségesen létrehozott n e u r o n k i b e r n e t i k a számára a beprogramozott számítástechnikán, lehetőségvariánsokon túli felismerések, új gondolatok, m i n d e n előzőtől eltérő teremtő felfedezések. N e m tehetnek ellene semmit. A bőrük színe, lényegük jelké pe. Koromfeketék. Ezen n e m változtathatnak. - N e k e m több intelligens, morálisan érett, fekete barát nőm és barátom volt az egyetemen! - mondta Amrita gyor san, kissé megbántottan. - Persze. De ezek az úgynevezett „mágusok" gyökerük ben nem földi lények. Testüket csak jelmezként viselik. Fa natizmusuk, szuggesztivitásuk, húsevőnövény-szerű, eroti kus szépségük, artisztikus voodoo-rituáléik, állati szívóha tást kifejtő mozdulataik, amelyeket kecsesen kúszó, csavaro dó, vadászó hüllőktől vettek kölcsön, emberfeletti. Veszélye sebb m i n d e n kataklizmánál, amely Terrára szakadt eddig. - És ki fog ebből a kataklizmából kiszabadulni? Egyálta lán megmaradhat-e valaki, ha... - M e g m a r a d n a k . N é h á n y a n . Azok, akik védettek, sugár zók, és magjává lehetnek az újra fiatallá lett emberiségnek.
Pokoljárás
Nemsokára közelről tapasztalták a „fekete kígyó szekta" kö zelségét, benyomulási kísérletét közvetlen környezetükbe. A „lék" Bettina Orlandino szenvedélyes, szeszélyes lényé ben szakadt fel, aki a Tillától kapott kölcsönerők ellenére, a tudattalanjából feltörő érzelmi komplexusai miatt e vonat kozásban kiszámíthatatlan és védtelen volt. Tilla rögtön felfogta, mi történik vele. Anyját, noha szép, fiatal és változatlanul sikeres volt, s e rövid korszakában egyedül aludt, legutolsó viszonya felbomlása u t á n izgalmas, erotikus álmok támadták meg, amelyek hiányérzetet, érzéki éhséget keltettek benne. Noha a körülötte lévő férfiak vala mennyien megosztották volna vele magányát, közeledésüket elutasította, bizarr, visszatérő álmai miatt. Alvása nyugta lan, mégis szédítően mély volt. Szeretkező partnerei n e m hasonlítottak az általa addig ismert férfiakra, noha azok kö zött is akadt színes bőrű, nagyszerű szerető, kimeríthetetlen potenciájúnak tűnő, brutális, féltékeny imádó. Alompartne rei ijesztően állatiak, hidegen, öncélúan szeretkező, vad, rá fonódó testek voltak. Szívósak, gyötrő, kínt okozó és kéjt adó, személytelen birtoklásuk ellen n e m tudott, n e m akart védekezni. Görcsbe rándulva, sikoltozva, verejtékben fürödve kapaszkodott beléjük, s azok könyörtelenül használták számtalan, hosszú, polipszerű végtagjaikkal, furcsa, kettős ichtyphallikus* - nemi szervükkel mint a középkor incubusai**. Olyan összetörten, kimerülten ébredt ezekből az ál mokból, m i n t h a kiszívták volna csontjaiból a velőt. Maga a vámpírként, kielégületlenül tovább kívánta a förtelmes
* Ichtyphallikus = kélágú férfi nemi szerv. ** Incubtis = boszorkányokkal szeretkező gonosz szellem a középkoriak szerint.
71
nászt, amelytől ajkából vér buggyant, s erogén zónáin elekt romos villámokként hasítottak át a szexuális vágy viharai. Árkolt szeme, támolygó gyöngesége ellenére órákat töltött a fürdőszobájában, fésülte a haját a tükör előtt, meztelenül járkált a szobában, néha csiklandósan felnevetett, mintha éppen egy aktus orgazmusát élné át - de tőlük elzárkózott. Kulccsal magára csukta az ajtót. - Mit akartok? - szólt ki kopogtatásukra furcsa, mély, ki csit rekedt hangon. - Sok a dolgom! N e m aludtam jól. Egye dül akarok m a r a d n i ! - Mi van vele? - kérdezte Amrita. Hallották, ahogy Bettina fel-alá járkál odabent, nekiütkö zik a bútoroknak, tompa zuhanással az ágyra veti magát, új ra felkel, folytatja zaklatott fel-alá vándorlását. Kristálypo harak csörrenése is áthallatszott az ajtón. - Iszik? - Igen - bólintott Tilla. - M á r rengeteg, nehéz vörösbor tüzel benne. Éhgyomorra. - Miért engeded? - Majd ha hozzáférek, kigyógyítom mirigyfertőzéséből. Egyelőre kemény, fekete b u r o k alvadt köré. Mágneses. Segí teni fogok rajta. De nemcsak őt kell megszabadítanom kü lön poklából. Most ez olyan párbaj, amely egyértelművé te szi, miről van szó. Azt is, ki az erősebb. Ahogy mi elme gyünk, Bettina próbára siet. Azután felgyorsulnak az esemé nyek. Rajta át hozzám a k a r n a k férni. Vesztükre. Gyerünk! - N e m teszel semmit? Magára hagyjuk őt ebben az önve szélyes állapotban? - M i n d e n t megteszek, amit t e n n e m kell. Bettina átég va lamin, mert potenciális harctérré vált. És alkalmas rá. A fe keték programozása szerint ő áll legközelebb hozzám. Az esti előadás u t á n Bettinát egyik kolléganője elvitte magával a fekete „sátánhodályba". - Ott a helyed - m o n d t a neki tág pupillával, míg a kezé re szórt kokainból felszippantott egy adagot. Orrcimpája, 72
orrköze már pirosas és sorvadt volt a sok „kokétól". Bettina azelőtt szóba se állt vele. Most beengedte az öltözőjébe. - Tudom - bólintott révetegen, azután többször megrázta a fejét. - Ott a helyem. Ahogy a széles k a p u n beléptek, rögtön átfonták ugyan azok a hevületek, amelyek álmaiban foglyul ejtették. Erezte testén a fekete polipkarok szorítását, ereiben, idegeiben, ér zéseiben a fájdalomig fokozódó gyönyör keringését. Saját akarata megbénult. Emlékezete, személyisége izgató füstö lők, testetlen hangok, korbácsoló szövegek homályába oldó dott, mialatt lekuporodott egy párnára a többi mérgezett kö zé. N e m látott mást, mint a homályban egyre élesedő körvo nalakat öltő, szikár, valószínűtlenül magasra nyúló „hüllő szeretői" szépséges, fekete lakként fénylő arcát, hosszú ujjú „tapogatóit", „csápjait" s a körülöttük lengő, hatalmas dene vérszárnyakat. Álmodott? N e m . Ez az igazi ébrenlét. A mé lyen zengő basszus az antik kórus kíséretével, éjszakai feke te miséi vad gyönyöröktől terhes hangján hozzá szólt, hozzá szóltak mind egyszerre. Mert nem egyetlen valakivel osztot ta meg testét. N e m „valaki" volt, akivel, akikkel a kéj szim biózisában él azóta, mióta... Mióta?... Idő sincs. Ez időtlen pillanat. N e m ismer tegnapot, holnapot... Most. Csak most. Az ingerek, ösztönök vad támadásától ő is rángatózva, re megve hajlongott. Halálos szomjúság, éhség volt ez. Álomés képzeletkielégülése csak fokozták vágyát. Meddig? Med dig lehet ilyen őrjöngő sóvárgást feszíteni? Idegeinek húrjai mikor szakadnak meg gyilkos pendűléssel? Mindegy! Le gyen. A szerelmi halált kívánta mindig a sötét éjszaka örvé nyében forogva, ahol sohase kél fel a n a p . A nemlét boldog álma. Csak érzet, vérrel kibukó hördülés. Fel kell áldozni érte azt, amit a balgák életnek hisznek, pedig... nem. N e m szabad gondolni rá. Csupa kétely, csupa fájdalom. Szoron gás. A nappal és fény hazug tébolya. A sötétség bársonyos sö tétséget borít a beteg lángra, amely csak apró koncokat vet oda áldozatainak, azután az öregség. Kivégzés. Pedig ez a 73
magányos, mély erogén zónákat borzoló férfihang, amelyre h i p n o t i k u s erővel kúszik fel a kórus sokárnyalatú díszítése ismételve, visszhangozva az érthetetlenül érthető szöveget, szintén végítéletként zuhog rá, de ez más. Ez kell. Ez marcangolóan, nélkülözhetetlenül fontos. Egyetlen pillanata többet jelent egész eddigi életénél. Füle zúgott, szédült a fe kete igéktől, amelyek igazak! Igazak! Igazak! Már a csecse mők húsára rányomják a siralomházak számát. Pusztulniuk kell. Mindegy, mikor. Mit a k a r n a k a nyitott szemű vakok? M i é r t remélnek? Miért szeretkezik halandó a halandóval? M i é r t fogan, miért termékenyül meg a temetőárkok vagy hamvasztókemencék számára? Miért nevet, sír, épít, zenél, gépeket konstruál, énekel? Miért imádkozik? Kihez imád kozik? Egy részvétlen, könyörtelen teremtőhöz? Miért pró bálják képekben, könyvekben megörökíteni a rögzíthetetlent? Miért emelnek házakat, templomokat, operákat, gyá rakat, cirkuszokat? M i n e k tömik a hasukat egy másik élő lény tetemével? Növények is félnek, sikoltanak, mikor le vágják, felzabálják őket. M i n d e n földi élet betegségre, rothadásra ítélt, pusztuló, pusztító fölösleges fekély. Terra agoni zál. Vele az ember is. Minek? M i n e k az egész? Csak a sötét csend a jó. Nihil. Csend. Csend, amelynek magja léten kívü li örök kéj. Selymes, fekete, halálos csend. Csend. Mélyen, parancsoló visszhanggal zengett a borzoló hang bársonya, húsba tépett a jajduló zene: - Menjetek elébe! Meneküljetek. Lépjétek át a küszöböt. A k a p u az önkéntes halál! Bettina zilált, teljesen kábult állapotban érkezett haza haj nalban. D ú s haja verejtéktől vizesen a nyakába, homlokára t a p a d t . Keze, egész teste remegett. Arca holtsápadt, ajka vér telen, kékes színű volt. Tilla és Amrita a hálószobájában várták. A zokogó szoba lányt megnyugtatták, a szobájába küldték aludni. 74
- Most már kivonhatjuk a kórból az antioxint - m o n d t a Tilla Amritának. Kezdődik. Megvan hozzá a fonál. Ahol kö tötték, kötni vélték, ott kezd bomlani. Bettinában. Az énekesnő először nem ismerte meg őket sem. Tágra nyílt szeme a végtelenbe meredt. N e m beszélt. Leroskadt a tükre elé egy székre. Lassan kihúzta az oldalfiókot, amely ben a nyugtatóit tartotta. Anélkül, hogy odanézett volna. Té tova, kutató ujjakkal orvosságos dobozokat szedett elő, egy re mélyebbre nyúlkált. Fémes, apró pattanást hallottak. -A titkos rekesz. Pravaz és heroin van benne. Attól a kol léganőjétől kapta, akivel éjszaka az alvilágban volt. Eltette. Maga sem tudta, miért. A depressziós idejében. Azt hitte, előlem is eldughatja. Szükséges, hogy ő maga vegye elő. Tilla hangját csak az agyával hallotta Amrita. - Akkor ne hagyd a keze ügyében! Az istenért! - N e félj. Semmi baja nem történhet. De most m á r nem csak neki kell meggyógyulnia! Óriási fekélyt tisztítunk ki ál tala. - Odalépett Bettinához. Megsimogatta a homlokát. Gyöngéden masszírozni kezdte. Két tenyerét a szemére bo rította. - Mit látsz? - Selymes, simogató sötétséget és... őket. - Kezét kinyúj totta a pravazos doboz felé, de az a levegőben megállt, mint ha a csuklóját megfogta volna valaki. Erőlködött, csavargat ta a karját. Ujjai begörbültek, erőlködött. - Hagyjanak! En gedjenek el! - A szavak összecsikorduló fogain át szűrődtek ki. - Hogy mernek...! - Zihálva sírni kezdett. - Meg kell ten nem! - Nem kell megtenned semmit - m o n d t a Tilla halkan. Emlékszel, hol voltál éjszaka? - Náluk!... A foguk fehéren villog ébenfekete arcukból... A karjuk, combjaik hosszú, izmos... R á m fonódtak, m i n t a szíj... Jó... Fáj... M i n d együtt... A szememen át k a t t a n t rám a testük... szorító, síkos csápok, szomjasan szívó ujjak... Egész valójuk belém hatol... - Keze lehanyatlott. - Ilyet még soha75
sem éreztem... Még... még... még... A foguk véres... azzal is szürcsölnek... Az én szám is csupa vér... Vért iszunk... Tu dom a végtelen orgazmust... Általuk... Bennük... Szédítő il lata van... Hangjuk is az ölembe siklik... Mély csillagtalan éj... A kórus sokszínű szakadéka... Zuhanok!... Sziklaszirtek karcolnak végig... Mindjárt a mélyére érek!... Szétzúzódok velük együtt... Nedveink összekeverednek... - Melle zihált. -Ébredj! - N e m akarok felébredni! N e m akarok! - M á r felébredtél. - Levette a tenyerét Bettina szeméről. - Nézz a tükörbe! Bettina szembenézett saját csapzott, karikás szemű, gyű rött, izzadt arcával, amelyen elmélyültek a ráncok. - Úristen! Hogy nézek ki?! - Ujjaival hátrasimította a ha ját. Kék árnyékos bőrét, színtelen arcát tapogatta. - H ú s z évet öregedtél egyetlen éjszaka alatt. - Tilla hang ja szelíd és nyugodt volt. - Fáj a fejed? - Nagyon! Tilla? - Ki lenne más? - Tedd a kezed a homlokomra... a szememre is. Finom hűs! N e m bírok szembenézni ezzel a csúf szörnyeteggel a tü körben! Ugye ez csak... ugye nem én vagyok? - Győződj meg róla! - N e m merek! Segíts, Tilla! Amrita! Te is itt vagy? - I t t vagyok. - Segítsetek felébredni ebből a gonosz álomból! - Segíts n e k ü n k , hogy m e g m e n t h e s s ü n k attól az önma gádtól, aki ilyenné pusztított egyetlen nimfomániás fekete mise alatt. - Tilla keze Bettina szemére borult. - Segíts le küzdeni az ő h a t a l m u k a t fölötted. Kivetted a heroint a fió kod titkos rekeszéből. Azt szuggerálták neked, hogy öngyil kos légy! - Hogy... öngyilkos legyek? Miért? - Emlékezz a szavaikra! Ne csak a hangjukra, szívós, hosszú combjukra, polipkarjaik szorítására és ichtyphal76
likus behatolásukra a testedbe! Emlékezz a szavaik értelmé re! „Lépjétek át a küszöböt! Menjetek elébe! A kapu az ön kéntes halál!... A kapu az önkéntes halál!" Mintha visszhangos teremben zúgott volna fülhasogató hangerővel ez a szöveg Bettina agyában, de most felfogta, ér tette. Teste elhidegült a rémülettől. - Ez... ez iszonyú! - Mondd csak ki! Ismételd! Szóról szóra! Bettina dideregve, vonakodva, szaggatottan idézte a feke te igéket. Hirtelen a szája elé kapta a kezét. Felugrott, mint ha menekülni akarna, de megtántorodott. - Őrület! Bűntény! Tenni kellene ellene valamit! M i n d e n ki veszélyben van, aki ott volt, amíg... Félek! Félek! Tilla szelíden visszaültette a székre, mert alig állt a lábán. - Nyugodj meg. Hozzád n e m férhetnek többé. Megfürde tünk, lefekszel és aludni fogsz. - Álmomban is... ők á l m o m b a n is... - Nem lesznek álmaid. Kipihened magad. Védett vagy. - És a többiek? - torpant meg hirtelen, mialatt a fürdő szoba felé vezették. - Ez már nem a te dolgod. Azoké, akik ismerik az ellen szerüket. - De... rengeteg országban, településen vonzzák maguk hoz az embereket - suttogta, mialatt levetkőztették, s ő el merült az illatos, meleg fürdőben. - Igaz. A „sötétség t e m p l o m a i " gennygócok a föld testé ben - duruzsolta Tilla, mialatt Bettina szemhéja elneheze dett. - Egyelőre. Az öngyilkosságjárvány úgy terjed körülöt tük, mint valamikor a pestis, és nem lehet rájuk bizonyíta ni, hogy ők a halál vírustelepei. Mégsem győzhetnek. - Mindenki a világvégéről huhog - súgta m á r lehunyt szemmel Bettina. - A Föld meghal... mint a többi bolygó a Naprendszerünkben... A természet ellenünk fordult...
77
- N e m lesz „világvége". A Terrán jelen van az ellensze rük. - Ellenszerük?... H o n n a n volna?... Mi az? -A világosság mindig legyőzi a sötétséget. Te most sugár zol, anya. A közelükbe sem engednek. Rettegnek a Fénytől, mert az megsemmisíti őket. Bettina szeme felpattant. Riadt volt. Habos, csurgó test tel megpróbált kiemelkedni a kádból. - És mi történt a kolléganőmmel, aki velem volt? Elena annyira labilis idegzetű! A tus rózsájának langyos vízsugara lemosta róla a habot, hűsen simogatta, nyugtatta, mialatt Tilla megmondta neki az igazat. - E l e n á n m á r n e m segíthetünk. Régóta narkós. Te is tu dod. A kokain, heroin szétmarta egész szervezetét. Ahrimán mérgének fertőzése az a csepp volt, amely halálra ítélt lényét teljesen kivégezte. Úgyis belehalt volna emelkedő dózisaiba. - Halott? - m o n d t a dideregve Bettina. - Megölte magát? - így is m o n d h a t o d . Már beállt nála a hullamerevség. A saját ágyában.
Fényelixír
Bettinát nagyon megviselte kolléganője amely valójában gyilkosság volt.
öngyilkossága,
- Tenni kell valamit ellenük! - háborgott. - Megmozga tom m i n d e n összeköttetésemet, hogy tiltsák ki őket innen! A törvény erejét veszem igénybe! Vallomást teszek! - Semmit sem teszel! - csillapította Tilla. - Ki hisz majd neked? Hisztérikus fantasztának tartanak. Nincs semmi bi zonyítékod rá, hogy közük van Elena halálához. Többször volt elvonókúrán. Kábítószeresként tartották nyilván. Nyu godj meg. El fognak t ű n n i erről a településről. - Hogyan? - Énekelj, Bettina! Folytasd a hivatásodat. Szerezz örö möt az embereknek. Gyógyítod vele magad és őket is. Bettina némán, hosszan nézett Tilla szemébe. Arca kisi mult. Mélyet sóhajtott. N e m kérdezett többet. - Azt én is szeretném t u d n i , hogy lehet ezt a fekete pes tist kiirtani - firtatta Amrita, mikor egyedül maradtak. Tilla mosolygott. A kérdés ott függött közöttük, de ő n e m arra felelt. Amit mondott, mégis válasz volt. Másfajta. Amritában kialudt tőle a kíváncsiság parazsa, m i n t h a h ű s vízbe hajították volna, s helyet adott a figyelő, transzcen dens várakozásnak. - Sétálni megyünk, Amrita! - Sétálni megyünk - bólintott Amrita. - Vakítóan süt a n a p . I n d u l h a t u n k ? - Indulhatunk. Az idő valóban csodálatos volt a hegyekben. Ha a civili záció fel is kúszott a völgyekből a magasságokba, a csúcsok a langyosságban is havasán csillogtak fölöttük. Felballagtak az enyhén emelkedő, ápolt szerpentinúton, kétoldalt virágos 79
fűszőnyeg, aranyzölden rezgő bokrok, fák között. Ahogy visszanéztek a s ű r ű n torlódó, üvegből, fémből készült to ronyházakra, középületekre vagy kisebb, piros tetejű villák ra, köröttük m i n d e n világosságot elnyelő t ö m b k é n t terpesz kedett „a sötétség m á g u s a i n a k " fekete kígyókkal díszített, lépcsőzetes hodálya, m i n t az univerzum rejtélyes fekete lyu kai, csillagtemetői. Amrita megborzongott. N e m csupán érezte, h a n e m látta is: a fenyegető épületet fagyott zseléként veszi körül az átlát hatatlan, taszító szemfedő, s körvonalain túl is e dermesztő kígyóerő árad belőle. Mellén összekulcsolta két karját. - Micsoda félelmetes hatalom ez! - tört ki belőle didereg ve. - A szemen, bőrön át csontig hatol. Jegesebb minden kriptahidegnél. - Igen - bólintott Tilla. - Jegesebb m i n d e n kriptahideg nél. Az embereket, akiket magába szív, mégis szenvedély gyulladások vírusával gyilkolja meg. É p p e n ezért van ellen mérge. A felfénylő napözön furcsa módon megsokszorozta sugár zását, és folyékony, forró aranyként ömlött rá a koromfekete épületre. - Nézd! - Amrita Tilla vállába markolt az egész lényét el öntő izgalom hullámától. - M i n t h a óriási nagyítólencse gyűjtene fókuszába a N a p fényét! - Óriási nagyítólencse gyűjti fókuszába a N a p fényét, és rájuk vetíti! - ismételte Tilla. - Felszürcsöli a sötét, halálhideg védőzselét körülötte! Látod? - Látom. M á r n e m tudja kirekeszteni a N a p égő aranyát. A fekete t e m p l o m színe szürkésen fakóvá lett, világoso dott, majd robbanásszerű moraj hallatszott. Több egymás után. A tiszta levegő élesen közvetítette a hangot. - Mi volt ez? - kérdezte Amrita. - Az ostrom sikerült. A pokol templomának teteje meg roggyant. Figyeld, hogy omlanak össze a falai is. Most követ80
kezik a lápisz. Ilyen szeptikus sebet ki kell égetni a gyökeré igA leomlott falakból sűrű, fekete füst gomolygott fel, mintha olaj égett volna. Lángja alig látszott. - Ha ez a tűz átcsap a körülötte lévő épületekre, porrá ég az egész település! - kiáltotta Amrita ijedten. - Egyetlen szikra sem pattan át rájuk. Ez nem tűz. Mene külés. Megfutamodás. Nézd a füstjét. Amrita egyszerre megpillantotta a fölfelé örvénylő feke teség alakjait, formáit. Tisztán, élesen kivehette a gyűlöletbe és... igen... rémületbe torzult arcokat, begörbült, pókszerű ujjakat, kapaszkodó karmokat, vonagló, kígyószerű testeket, hosszan kinyúló, villás nyelveket a tátogó szájakból előme redő agyarak közül. - Mint egy Rorschach-teszt tintafoltjai - suhant át az agyán. - De ezek mozgó, teljes formákká egészülnek ki a világos háttérben. - A dühöngő gyűlölet és rettegés ilyen töménységét el sem t u d t a m képzelni! - N e m is emberi mértékű energiák ezek - felelt a gondo latára Tilla. - Ezek tudják, hogy te...? - Persze. Mi is t u d u n k a sötétségről. De őket vakká teszi saját hatalmi részegültségük. A beléjük programozott erő szak korlátain túl képtelenek számolni váratlan akadályok kal. Például azzal, hogy csak a tömeg m a n i p u l á l h a t ó az ösz tönei által, vitustánc-rohamokká fokozható szenvedélyek kel, egzaltációval. Az individuum, akit megérintett a Fény, ellenáll. Érinthetetlen számukra. Egyedül benne rejlik az öröklét védett fix pontja. N e k ü n k velük van dolgunk. A füstokádó, hamvába omló r o m k u p a c körül már apró emberhangyák nyüzsögtek, piros tűzoltóautók érkeztek sor ra. Hófehér habtenger zuhogott a makacs, fekete füstoszlop ra, amely egyre emelkedett, s a magasban szélessé terjengve, a hegycsúcsok mögé tolult, míg fel nem szívta, el n e m tün-
81
tette a szikrázó fény. Az egykori kígyótemplom helyén kor mos folt sötétlett. Tilla lefelé indult. Amrita követte. - Hová lettek? - Amrita azt hitte, csak gondolja ezt, de Tilla megint felelt rá: - Még sok központjuk van a Földön, ahol az emberekben tudatlan sötétség és indulatok vulkánja működik. Vala mennyi ilyen h u m u s z b a n talajt fognak. Kinövekszik, kér gessé alvad dermesztő, mérges galócagombájuk. Olyan ez, m i n t a relatív időtér kiterjedéseiben lassítva végbemenő nukleáris robbanás. M i n d e n ü t t a Terra szervezetének kifa kadó fekélyeihez társulnak. - Ha itt sikerült, e beteg világtest valamennyi gócából mi ért nem tudjuk elűzni őket? - Még n e m érkezett el az ideje. - És mikor érkezik el? - Ha véget ér az a korszak, amelynek be kell teljesülnie bolygótokon. - De hiszen a zűrzavar csak fokozódik! Annak ellenére, hogy elvben megtalálták a légszennyeződés megállításának, az ózonpajzs szaporodó lyukai „befoltozásának" lehetőségét. Óriási erőfeszítéseket tesznek erre! - Még csak a laboratóriumokban, hogy megszüntessék az általuk okozott civilizációs ártalmakat - vágott a szavába Tilla. - Elvben. De a melegházhatás még fokozódik. A töl gyek, az erdők nagy része kipusztult. Az óceánok áradnak. Hogyan lehet versenyt futni ezzel a pótolhatatlan roncsolással? - Hogyan? Te tudod? - kérdezte Amrita leverten. - Sajnos t u d o m . - A környezeti á r t a l m a k szintje rohamosan emelkedik. - Igen. Az úgynevezett „társadalmi összefogás" ilyen oá zisai, m i n t a miénk, szintén veszélybe kerültek. N e m pusz tán az ózonpajzson, a jóléti társadalom sokszoros védőrend szerén is óriási lékek tátonganak. Beszivárog rajtuk a mély82
ségi nyomor és agresszió csatornaáradata. Hogyan is marad hatna ki egyetlen szerv vagy testrész a galoppírozó kórfolya matból, ha az egész fizikum áldozatul esett neki? - Milyen nyugodtan mondod ezt. Részvétlenül. Mert te... nem vagy egészen ember! - szakadt ki Amritából. Szemét haragos könnyek öntötték el. - Neked n e m számít az sem, hogy Bettina művészi lehetőségei is megszűnnek nemsoká ra! A vállalatot, amelynek dolgozik, csőd fenyegeti. A féle lem és marakodások kataklizmái között hallgatnak a mú zsák! - Az én részvétem nem puszta szó vagy a betegre rásíró tehetetlenség, hanem tett. Szeretek és sajnálok m i n d e n élő lényt, aki szenved. De nekünk mást jelentenek ezek a fogal mak. Szellemi síkon a szeretet nem birtoklás, szorongás, ha nem a Fény szolidaritása. M o n d t a m már! - Bocsáss meg - hajtotta le a fejét Amrita. - Ebben a min den életformán átcsapó anarchiában elfog néha a pánik. Te látsz. Tisztán. Én csak érzek és töprengek. Ha ezt a menedé künket is elönti az alvilág áradása, hová m e n e k ü l h e t n é n k Bettinával együtt? Hol lennénk biztonságban? - Mit értesz biztonságon, Amrita? - Hogy mit értek... - Igen. Úgy beszélsz, mint a mulandóság ámokfutói. El felejtkeztél róla, mit jelent nekünk, igen, neked és nekem, az emlékezőknek, látóknak élet és halál? Amrita lassan, m i n t h a kábulatból ébredne, megrázta a fe jét. - Igazad van. Valamiféle tömegpszichózis vett erőt raj tam... Szégyellem magam. - N e m kell szégyenkezned. Az idegekkel átszőtt, súlyos anyag rajtad félelmetes csapda. Zsarnok. De testetlen esz méletünk szárnyán föléje r ö p p e n h e t ü n k . Mert miféle bántó dása eshet annak, aki tudja a halhatatlanságot?
Világalkony
A kutatóintézet, ahol Tilla és Amrita lakott, tele volt okos, nyugtalan, szerény vagy törtető fiatalokkal. Keresték a vitá kat, provokáltak, m i n t h a láthatatlan homloklámpásuk suga ra egyedül a hivatásuk területén kirajzolódó fehér foltokra vetült volna, csak az foglalkoztatta őket. T á m a d t á k a „rész letekkel pepecselő", kevésbé agresszív társaikat. Minden érvvel, állítással szembeszegültek. Önmaguk előtt is megol datlan problémákat felcsattanó kérdésekkel, gúnyos, köve telő felvetésekkel pótolták, noha tudták, egyelőre senki nem a d h a t megfelelő választ nekik. Állandó feszültség, bevallott vagy tagadott szorongás élt b e n n ü k kimondott nézeteik, ál arcaik alatt. Ez a közérzet jellemezte a Föld talán vala m e n n y i értelmiségi csoportját ebben az időszakban. - Csodálkozol rajta? - kérdezte Tilla Amritától. - N e m . Csak az lep meg, hogy mi kimaradunk dühödten keresett célpontjaik közül. És n e m is közelednek hozzánk passzivitásunktól háborogva vagy feloldást keresve barátsá gos n y u g a l m u n k b a n . - N e m akarnak és n e m is t u d n a k megnyugodni, Amrita. Forrongó indulataik, ö n m a g u k k a l és környezetükkel való birkózásuk, italozásuk, titokban szedett narkotikumaik, vé res veszekedéssé fajuló összecsapásaik kétségbeesés, szökés, pótcselekvés valójában. Zseniális lányok és fiúk vannak kö zöttük, akik gondolkodnak. Látják a világ kiúttalannak tű nő helyzetét. Bonyolult feladatokat oldanak meg ragyogóan. K i t ü n t e t i k őket. Megvan m i n d e n ü k , de nem képesek örülni neki. Tele vannak részvéttel, rettegéssel. Érzik, a kiváló rész e r e d m é n y e k nem vezetik ki őket az emberlét útvesztőiből. Ha a jövő felé tapogatóznak, áttörhetetlen falba ütköznek, egyetlen, apró nyílás sincs rajta valami élhető perspektíva 84
felé. Csak m u n k á j u k közben kerülnek néha egyensúlyba, a tegnap és holnap őrléséből a jelenbe. Ez a n é h á n y óra a pi henésük. Mikor a m ú l ó idő keresztjére feszített személyiség tudatuk kialszik. Mi csak ebben segíthetünk nekik, anélkül hogy sejtenék. - Ez jó... persze csak alamizsna. De vajon nincs-e közöt tük olyan fiatal kolléga, akiben tudatosabbá t e h e t n é n k léte valódi értelmét? Aki megértené, hogy m i n d e n labirintus nyitott befelé és fölfelé? - Van. N e m is egy. Ő... ők - hallgatnak, figyelnek és vár nak. Mint mi. Persze a többi fiatal kutató is kapaszkodót ke res. Belekóstol tudományokba, művészetekbe, filozófiába. Szekták, vallások, kultuszok ízeit kóstolgatja. Összefüggé sek után kutat hagyományok, modern tények és utópiák kö zött. Kétes forrásokból előás okkult elemeket, babonákat, egzaltált hiedelmeket, de értékes pszichotechnikai módsze reket is. Csaknem valamennyi rájött, hogy a m u l a n d ó b a n nem kapaszkodhat meg, s a tünetek, okozatok mögött rejtő zik a látható dolgok gyökere. Láthatatlanul. Hiszen e kor szak vezérmotívuma az Uránusz. Gyengébb egyéniségekben provokáló oltásként hat, dogmatikus, agyukat elborító fana tizmussá lesz. Sokan vannak. Köz- és önveszélyesek. Rom bolnak, hogy legyőzzék a rombolást. Pusztítanak, s részegülten hiszik, bombáikkal úrrá lesznek a pusztítás fölött. Kamikázék. Saját testüket is feláldozzák eleven aknaként, hogy tűzzé-porrá váljék mindaz, amit az ember épített ed dig, hogy a romokból új világ szülessék. Irányuk az önmagát mérgező civilizáció legkiúttalanabb zsákutcája. Az öreg D o m i n i k Végár professzort m i n d k e t t e n kedvel ték. Szívesen asszisztáltak mellette. Annyit t a n u l t - emléke zett is -, hogy m á r erősen kételkedett a racionális tudomány mindenhatóságában. Saját ismereteit, minél többet gyűjtött belőle, annál kevesebbre becsülte. N e m volt nagyképű szak barbár. Newtonnal együtt vallotta: „parti h o m o k b a n játsza dozó gyermekek vagyunk, s előttünk a parttalan, óriás óce85
án". Végár professzor magas h o m l o k á n a k ráncai közül, két világos, fürkésző szeme fölött pirosas folt világított, mint amelyet vallásos h i n d u k festenek asszonyaik homlokára. Va lami baleset emléke lehetett. Vékony ajkán tűnődő mosoly ült. Két fülcimpája szokatlanul hosszú volt. Repdeső, ritka haján átütött fejbőrének rózsaszíne. - Olyan a mosolya, m i n t B u d d h á n a k . Az ő szobrainak homloka közepén is rubinkő csillog. S a fülcimpájuk a vállukig ér - m o n d t a Amrita Tillának. - A r u b i n k ő vagy a piros folt a h i n d u asszonyok homloka közepén eredetileg a Magányos Szem, a látás képességének emléke. É r t e l m é t nagyrészt elfelejtették, csak filozófusaik, „szent embereik", guruk, jógik, vezeklőik tudják. A szokat lanul hosszú fülcimpa a bölcsesség jele Indiában. A l a b o r a t ó r i u m o k sora előtti folyosó puha szőnyege el nyelte lépteik neszét. - Végár professzor valóban bölcsebb, m i n t tudóskollégái, mert alázatos. Ami korántsem jelent naivságot. Átlát az em bereken, a növendékein, m u n k a t á r s a i n is. Azért tart szigorú zár alatt m i n d e n kemikáliát, életveszélyes vegyületekké ke verhető alapanyagot. - R ó l u n k n e m sejti, kik vagyunk? - Sejti. Persze. De kételkedik saját feltevései helyességé ben. M i n t m i n d e n b e n . Ez is védekezésének egyik formája. Sajnos a fia, Milos iránt elfogult. Zárlatos a kritikája, mert saját érzéseit vetíti rá. Valós jellemképe nyugtalanító tüne teit n e m észleli. Az utódját akarja látni benne, akinek majd átadja a stafétabotot. A fiatal Végár valóban tehetséges, mű velt kutató, de gyenge, ellentmondásos egyéniség, akit mo rális érettségben évezredek választják el kiváló apjától. Milos rejtett, zavaros, benső élete nem sokára hírt ad magá ról az apjának is félelmetes módon. Milos Végár szintén a laboratóriumok egyikében dolgo zott. Apjánál alacsonyabb, p u h a testű, nehézkesen mozgó fi atalember volt, vastag ajka, széles csípője némileg feminin 86
hatást keltett. Csak homloka, orra emlékeztetett az apjára. Hunyorgó, bizalmatlan pillantása kerülte az emberek tekin tetét. N e m nézett arra, akivel beszélt. Társai szótlannak, zárkózottnak ismerték, nem sokat törődtek vele. Szorgalma san, eredményesen végezte a rábízott m u n k á t , de n e m akart kitűnni. N e m voltak eredeti gondolatai. Sohasem kezdemé nyezett. Csak végrehajtott. Testre simuló, pasztellzöld köpe nyében mintha szándékosan bele akart volna mosódni a szintén pasztellzöld fal hátterébe. Mikor Tilla és Amrita beléptek a laboratóriumba, ott ta lálták Milost apja mellett. Elektronmikroszkópjaikon elme rülten figyeltek két tégelyt, amelyekben apró, színes tenyé szetek terjengtek. Az adatokat komputer vetítette képer nyőkre. Végár professzor a plazmid elkülönítéséért és antitoxinjának az orvosi gyakorlatban való természetes felhasználásá ért Nobel-díjat kapott. E gyógyszer megakadályozta külön féle fertőző vírusok ellenállását, átalakulását, amelynek kö szönhetően a vírusok védekezni tudtak a legerősebb antibi otikumok hatása ellen. Egy ideig. Az utóbbi h ó n a p o k b a n azonban rejtélyes járványok, ismeretlen vírusok törtek be az emberi szervezetbe. Végár professzor ezért visszatért az in terferonok, T-sejtek, falósejtek vizsgálatához. Olyan kísér letsorozatba kezdett velük, amelyeket kollégái abszurdnak t a r t o t t a k . „ E m b e r f e l e t t i v é " p r ó b á l t a növelni, „át a k a r t a p r o g r a m o z n i " a védekező sejtek erejét, különféle növényi, állati organizmusok i m m u n k i v o n a t a i n a k hozzáadásával, ő úgy nevezte: „a természet teremtő mágiájának titkos esszen ciájával", hogy azok m i n d e n idegen, életellenes támadást ne csak kiküszöböljenek, mérgüket magukba zárják, m i n t a fa lósejtek, h a n e m leküzdjék, kivessék a testből a végső győze lem hadtesteként. „Igenis az ártalmas sejteket az egészsége sektől megkülönböztető, céljukba találó biológiai bombákká akarom növelni gyógyszeremet, de csakis a szervezetet tá madó, ellenséges folyamatok elpusztítására!" 87
Amritát nagyon érdekelte a molekuláris biológia. Tilla is szívesen vett részt a kísérletekben, mert tudta, a leghatalma sabb erők n e m az „óriások", h a n e m a „törpék" világában rej tőznek. A színképelemzés mikrosávjai között világminden ségek lüktetnek. Hogy felfedezéseiben mennyit segített Végár professzornak, azt egyedül Amrita értette, de a pro fesszor is érezte. Szerette, ha körülötte vannak „az okos kis lányok". - Jöjjenek! Jöjjenek! - kiáltotta izgatottan, mikor észre vette, hogy a laboratóriumban tartózkodnak, pedig szemét nem vette le az elektronmikroszkóp lencséjéről. - Azt hi szem, végre találtam valamit! - Gyorsan elsorolta, miféle ké miai és természettől ellesett hatásoknak tette ki a vizsgált anyagot. - A falósejtek egészen m á s k é p p viselkednek a beto lakodó, mérgező sejtekkel szemben, m i n t eddig. Nem kon zerválják m a g u k b a n e gyilkos, orvtámadó vámpírokat, hogy azok belülről felemésszék és m a g u k is életerő-roncsoló vám pírrá váljanak tőlük, h a n e m megölik... igen, megölik őket. Megsemmisítik valamennyit! A betolakodó „idegen" sejtek az új járvány fertőzésének metszeteiben szaporodtak félelmetes burjánzással. Vírusai az agyat, idegeket roncsolták. Aki megkapta e kórt, néhány napi l a p p a n g á s u t á n eszelős ámokfutóvá lett, ölt, pusztított, s a testében hurcolt, apokaliptikus tenyészetnek maga is ál dozatává lett. Teljesen leépült, ragályos, dühöngő járvány góccá változott, el kellett különíteni, mert a halál nem vég zett vele gyorsam. E rohamosan terjedő tömegepidémia ví rusát sikerült felfedezni, de ellenanyagot n e m tudtak kivon ni belőle eddig. Bujkált. Hihetetlen változatokká alakult pillanatokként. Kivonta magát m i n d e n gyógyítási kísérlet alól. Legveszedelmesebb hatása az volt, hogy aki megkapta, környezete számára észrevétlenül alakult át az első fázisban. Az agy ganglionjai, idegközpontjai, m i n t h a zseniális prog r a m o z ó m é r n ö k kezelné irányításukat, átvették megtévesztő, óvatos stratégiáját. A beteg látszólag normálisan viselkedett 88
néhány napig. N e m őrjöngött. Álarcként viselte régi, egész séges énjét, de ravasz, ügyes és borzalmas tevékenységekbe kezdett. Először egyenként, óvatosan ölt, nőket, gyerekeket, védtelen öregeket, t a n ú k nélkül, nyomokat eltüntetve. Fe dezte magát. Leleményes kínzásokat alkalmazott. A hullá kat meggyalázta, megcsonkította. Gyújtogatott. Robbantott. Vizeket mérgezett. Csak későn ismertek rá a tetthelyeken. Mert a megrendült, rémült embercsoportok között m i n d i g megjelent. Rezzenéstelen arccal, üres szemmel, eszelős mo solyra ránduló szájjal figyelte a rombolást, a hullahekatombákat. Valamivel később már fel is nevetett a gyengeelméjűek csupa i betűjével: H i h i h i ! Többeket elfogtak. Meglepő hüllőerővel védekeztek. S egészen új módszert kellett beve zetni ártalmatlanná tételeikre, mert aki hozzájuk ért, azon nal megfertőződött. Védőruhákban fémhálót kellett rájuk vetni, és nem lehetett egy cellába zárni őket, mert szétmar cangolták egymást. - Mi ez? - kérdezte Amrita Tillát, mikor először hallott az új járványról. - Pszichikai vírus támad ezúttal is a Terrára. Hasonló, csak sokkal veszedelmesebb a középkori vitustáncnál, amely egész településeket változtatott tébolydává. A két leány az elektronmikroszkóphoz lépett, amelyet Végár professzor és Milos átengedett nekik. Belenéztek az eléjük táruló mikrovilág elszíneződő anyagába, amelynek részei a rájuk tűző nagyítólencse alatt szüntelen mozgásban harcolni látszottak egymással; támadták, falták, megbéní tották a másikat, eltüntették formáikat, átvették a h a t a l m a t fölöttük. Amrita elvonta a tekintetét a mikroháború izgal mas látványától. Milos kipirult, hevült arcába nézett. Más kor pislogó, félresikló szeme kitágult és visszameredt rá, de nem őt rögzítette, h a n e m komor részegültséggel rajta át fi gyelt valamire. Mire vajon? Még sosem látta ilyennek. - Nos? - kérdezte Végár professzor Tillától, aki már szin tén ellépett az elektronmikroszkóp mellől. 89
- Nagyszerű! - mosolygott rá a lány. - Most tehát tovább tenyésztjük a metszetekből kivont anyagot, azután átmegy azokon a vizsgálatokon, ellenőrzéseken, amelyek nélkül n e m válhat használható szérummá! Sajnos ez az új bélpok losság ijesztően gyorsan terjed, s produkált már néhány vá ratlan meglepetést! - Talán sikerül megrövidítenünk a szokásos folyamatot éppen a súlyos és sürgős körülményekre való tekintettel! - Most tehát következnek a védőruhában, manipuláto rokkal kezelt patkányok! - bólintotta Tilla, de nem nézett Végár professzorra. - Persze! - csattant fel az. - Mi mást tehetnénk? - Csak arra kérem, professzor úr, hogy legyenek elővigyá zatosabbak. A m i n t látom, a fia még védőmaszkot sem visel, m i n t ön! Végár riadt némasággal felpillantott a fiára, aki rajta is átnézett, de a két lány addigra már elhagyta a laboratóriu mot. - Miért? - A további tenyészetek nagy csalódást okoznak majd ne ki. Sőt annál többet is. - Hogy érted ezt? - N e m c s a k a falósejtek hagyják cserben, hanem a fia is. E kórság rejtőző zsenije, amellyel felvette a harcot, nem fog még egyszer úgy viselkedni, m i n t most az elektronmik roszkóp alatt a számítógép ellenőrzésével. Mert ami tünet ként m e g m u t a t k o z i k belőle, annak a gyökerei a láthatatlan b a n vannak. - Úgy érted, nincs segítség ellene? - Van. Egyetlen. Csak azok kaphatják meg, akiknek a tu dattalanja eléggé zavaros, agresszív táptalajt kínál hozzá. Közege a bizonytalan, sérült, kisebbrendűségi komplexusok fekélyeivel borított t u d a t t a l a n . Az új járvány pszichikai ví rusaival szembeni i m m u n i t á s az emberben tomboló érzésvi lág fölött visszaszerzett uralom. Aki le tudja győzni féktelen, 90
névtelen indulatait, ösztöneit, démonait, s morális esztétiká ja erősebb az elfojtott vulkanikus szenvedélyeinél, az védett e fertőzéssel szemben. - Akkor... Milos Végár?... - M á r fertőzött. Rengeteg feldolgozatlan emóció burján zik benne gyerekkora óta. Az apja rávetülő árnyékában. Külsőleg fegyelmezett, értelmes, de zárkózottsága mögött nagy viharok, elhallgatott sérülések gennyednek. Óriási becsvágya, apakomplexusa a betegség kiszolgáltatott médiu mává tette. - De hiszen az apja imádja, s ő alázatosan szervilis, kész séges modorával szinte hirdeti, hogy példaképének tartja! - Annak tartja. Igen. Zseniálisnak. Érzi azonban, hogy ő sohasem léphet a nyomdokaiba. Háttérbe szorítja, elnyomja őt puszta létével, eredményeivel, sikereivel is. Azért tudja elviselni e „mellőzöttségét", mert pótcselekvésként titkos, irigy gyűlöletet erjesztett magában iránta. Folyton a hibáit, mulasztásait kémleli, gyűjtögeti. Senkinek nem árulja el, de naplót vezet róla. M i n d e n sora D o m i n i k Végárról, az esendő ember gyöngeségeiről, tévedéseiről, nevetséges modorosságáról szól. Eszmélése óta kóros monomániává fajult benne ez az apaszindróma. Az tette ilyen magányossá. Mikor láttad Milost mosolyogni? - Mióta ismerem... soha. Talán először most, apja mellett, a laboratóriumban. Felindult volt. Hevült. Azt hittem, bol dog, az eredménytől izgatott. - Boldog és izgatott volt. De n e m vetted észre, hogy mo solya mennyire ádáz és gúnyos? - Gúnyos? - Az. Mert fölfelé rángó szájszögleteire, sárga fogú vigyorára már fertőzöttsége késztette. N e m apja sikerültnek t ű n ő kísérletét, hanem a benne m u n k á l ó , d é m o n i a n leleményes járvány szövetségét ünnepelte vad egzaltációval, amely min den antitest támadását kivédi, és új ágazatokat alakít ki. - A professzor nem sejt semmit fia állapotáról? 91
- Egyelőre. - Azt a naplót te ismered? - Miioson kívül csak én. De Végár professzor is meg fog ja találni. „Véletlenül." Azon az egyetlen biztos rejtekhelyen, amelyhez meggyőződése szerint apja nem nyúl többé. -Hol? - Sikertelennek bizonyult dossziék mögött, amelyeket a professzor n e m enged megsemmisíteni. Utálja, félti őket, dühös rájuk... Milos szerint ez is egyik megvetni való tulaj donsága..: mégis ragaszkodik m i n d e n vacakjához. E dosszi ékhoz azért, mert rengeteg időt pazarolt rájuk, sok tévedést követett el e x p e r i m e n t u m a i közben. Kudarcaiért bünteti magát. Ismeretanyaga tökéletlenségét igazolják. Többször emlegette fiának bizalmasan: ez a fiók olyan a számára, m i n t h a marásra ajzott viperákat őrizne benne. N e m meri elővenni őket, de ott kell, hogy legyenek mementónak, mert szüntelen kételyekre, mélyebb, alaposabb meggondolásokra késztetik puszta létükkel. - És akkor mi történik Milossal? Most is közveszélyes! Hogy fogják á r t a l m a t l a n n á tenni? A professzor mellette van, s akkor ő is... Kopogtak az ajtón. A m r i t a megrezzent. - Szabad! - kiáltotta. Visszahőkölt, mikor a kövérkés, zöld köpenyes Milos tárta ki az ajtót, s lúdtalpas járásával beődöngött a szobába. - Bocsánat! - m o n d t a rángó, puha szájjal, amely még mindig ferde vigyornak t ű n t verejtéktől gyöngyöző, kipirult arcán. - Azt hiszem, a p á m m a l történt valami. Rosszul lett. Torkából furcsa t o r o k h a n g hallatszott. Nevetés? - Amrita! - Tilla felállt karosszékéből. Termete mintha magasabbra nyújtózott volna, mint máskor. Szeméből élesen villanó láng sugara csapott ki. - Szólj oda arra a számra, amelyet megbeszéltünk! Amrita agyában rögtön tisztán megpendült a járványügyi gyorssegélyszolgálat vészjelző száma. 92
- A professzor rendben lesz. Mindjárt bemegyek hozzá a laborba! - Miféle számot hívnak? - Milos arckifejezése annyira megváltozott, mintha maszk hullt volna le róla. Torz, mar káns vonások hegyesedtek ki rajta. Alsó ajka előretolult. Fo ga összecsikordult. Előrehulló haja vizes homlokára tapadt. - Maga leül arra a székre, és nem mozdul onnan! - Tilla hangja halk volt, de olyan metsző és kivédhetetlen erőt su gárzó, hogy Amrita elámult tőle. Soha n e m képzelte, hogy a kimondottan mantra rögtön mágikus tetté válhat. - Gúzsba van kötve! - szúrta a p u h a testbe varázsszavait Tilla. - Béna! N e m a cinkosuk többé. Semmit sem tehet! Milos remegni kezdett. Két karját szorosan keresztbe tet te a mellén, m i n t h a kényszerzubbony került volna rá. Las san, vonakodva, óriási ellenállással küszködve hátrált a szék felé. Térde megcsuklott. Vaskos teste l e h u p p a n t rá hangos zöttyenéssel; szinte egy láthatatlan kényszer nyomása alatt. Háta a támlához szorult. Artikulátlan nyögés, majd érthetet len szavak tolultak ki a száján mély férfi- és magas női han gon. Fülhasító sikoltás halt el a torkában gurgulázva. Nya kán vastagon kiduzzadtak az erek és inak, ahogy fejét ma gasra emelte, de nem tudta megfordítani. Tilla odalépett hozzá. Zsebéből kivette a zöld bőrbe kö tött naplót. - Jobb, ha ezt nem találják meg magánál az orvosok és ápolók. Az édesapja nem érdemelné meg. Helyesebb, ha megsemmisítjük! Tilla az íróasztalon lévő lapos márványnehezékre helyez te a naplót. Kezét föléje tartotta. A könyv bőrfedele felemel kedett. Lapjai meglazultak, felkunkorodtak. A vékony, fehér fényszegélynek nem volt lángja, amely anyagukat hamuvá hamvasztotta, csak vékony sugárként emelkedő füstje az ap ró kupaccá sorvadó maradvány fölött. Pillanatok alatt az is szétoszlott. Nyoma sem m a r a d t a naplónak az újra sima fe lületként csillanó márványnehezéken. 93
Tilla kisietett a szobából. Amrita felemelte a kagylót. N e m akart Milosra nézni, aki m o z d u l a t l a n n á dermedve ült a széken. Feje már mélylila volt, nyitott szájából, sárga fogai fölött kivillant színtelen ínye. H a n g sem tört ki a torkából. Megrémült. Lényéből mégis olyan gyűlölet sugárzott, hogy rezgett a levegő körü lötte. Amrita egész teste lúdbőrzött az iszonyattól és a szána lomtól. De nem tehetett mást. Riasztotta a különleges men tőosztagot. Tilla Végár professzort a földön elnyúlva találta a nyitott „viperás fiók" mellett. Eszméletlen volt. Homlokára tette a tenyerét. Nyirkos, hideg bőrével, falsápadt arcával már ha lottnak t ű n t . Tilla kezének érintésétől azonban lassan élet szivárgott a testébe. Bőre langyossá, színessé vált, majd át forrósodott. Szeme kinyílt, de a tudat lángja még nem lob bant b e n n e , mikor visszanézett Tillára, aki felsegítette a sző nyegről, és egy székre ültette. A fiókot becsukta. Tudta, mialatt hátat fordít neki, a professzor agyába marcangoló vadállatként visszakúsznak gyötrő emlékei az elmúlt órák ról. Visszafordult hozzá, és leült a vele szemben lévő székre. N e m c s a k figyelte, h a n e m gyöngéd fénytapogatóival végigsi mogatta a teljesen összetört embert, aki ujjaival a homlokát tapogatta. Ideggócait érintgette nyugtató balzsamként. Végár professzor lassan, vonakodva felpillantott. Ertet len, gyötrődő könnyektől homályos szeme Tillát kereste. - A fiam... Milos... - dadogta laza szájjal. - M á r m i n d e n r e n d b e n van! - Tilla hangja zsongítóan halk volt. Végár professzor eltakarta a szemét. - Maga n e m érti ezt... Milos beteg! Fertőzött. M i n t h a há lyog hullt volna le a szememről! Milyen ostoba, elvakult apa voltam eddig is... De most m á r felismerhetők a tünetek! Felnézett. - H á t h a m a g u k ketten és én is vírushordozók let t ü n k , és felelős vagyok érte! - Összegörnyedt. - Sohasem bo csátom meg magamnak! 94
- N e m lettünk vírushordozók! - m o n d t a Tilla nyugodt határozottsággal. - Egyenesedjék ki, professzor úr! így összenyomja a szívét, gyomrát, tüdejét! Ez rossz pozitúra. Végár önkéntelenül engedelmeskedett. - Vegyen lassú, mély lélegzeteket. Úgy! Máris jobban ér zi magát. Milos naplójából meg kellett tudnia, hogy a fia po tenciális áldozat volt. A professzor homlokára ráncok torlódtak a töprengéstől. - Azt hittem... azt akartam hinni, hogy Milos becsül en gem. Hiszen az egyetlen fiam! - N e m ismerte őt. Érthető módon elfogult iránta. Szeret te. A kép, amelyet alkotott róla, saját emócióinak vetülete volt. Eltakarta a valót. Gyönge jellemét. Milos m á r a fertő zés előtt is súlyos neurotikusként viselkedett. Az ezerarcú kór védtelen táptalajává kellett lennie, amelynek csak egyik változatát pillanthatták meg az elektronmikroszkóp alatt. Azóta már... - Azóta már? - Ugyanazzal a vegyülettel nem sikerülhet ártalmatlanná tenni. Megint új változatot produkált. - Éppen Milos által? - A láthatatlan hóhér egyetlen statisztája, eszköze volt a sok közül. M i n d e n k é p p e n megtörtént volna. - De miért? Miért? - kérdezte a professzor, inkább önma gától. - Mert e járvány nem anyagi, h a n e m pszichoszomatikus eredetű. Ön is tudja. Nem? - Mi lesz Milossal? - Tilla látta, milyen nagy önuralom mal próbál küzdeni kétségbeesése ellen. Száját összezárta. Arca feszült volt. Komor pillantású szeme a gyász két mély, száraz kútjaként valóban halottat siratott reménytelenül. Mikor újra megszólalt, hangja elrekedt. - N e m értem! N e m értem! Okos, csendes gyerek volt. Alkalmazkodó. Szorgalmas. Bizonyos, hogy nem figyeltem rá eléggé. Talán ha meg értetem vele, hogy tehetséges, többre viheti, mint én... 95
*
- Sohase hitte volna el. Annyira értelmes volt, hogy tud ta, n e m érheti utol az apját invencióban, szívós törekvésben, kitartásban, önmagával szemben is alkalmazott, szigorú bí rálatokban. Szédítő magasra emelt mércéje Milos önérzetét gyűlölködő fekéllyé zsugorította. Világossá vált előtte, hogy m i n d e n gyönge utánzat, másodkiadás marad, és ezt nem akarta elviselni. Tisztában volt saját éretlen értéktelenségé vel. Az örök epigon bosszúja erjedt benne méreggé. Nem fog szenvedni. - Elkábítják? - M á r úgysem önmaga, professzor úr. Már nem volt azo nos a szerető apa által rávetített jelmezzel sem. Ön mindig egy ellenséges idegent vélt benne szövetségesének. El kell engednie őt. Sebzett érzéseivel is, nemcsak az értelmével. Hiszen sohasem volt az öné. Olyan válságos időket élünk, mikor az érett, tudatos emberek összetartozása többet jelent m i n d e n vérrokonságnál. Ö n n e k n e m egyetlen fia... volt. Va l a m e n n y i erkölcsileg elkötelezett, szellemi értéket hordozó tanítványa a gyermeke, küzdőtársa. Amrita és én is azok va gyunk. N e m hagyjuk el önt. Az értelmes földi élet létéről vagy pusztulásáról van szó. Növekszik a lelki immunitás hi ánya m i a t t veszélyeztetett áldozatok száma. A lélek orvosai egyre kevesebben harcolhatnak a túlerő ellen. Ön a valódi gyógyítók közé tartozik. Meggyőződött róla, hogy e pszichi kai bélpoklosság a lélekből ömlik át a test idegrendszerébe és agyába a mirigyek közvetítésével. Sokat töpreng ezen. Ér telme nyitott. Nincsenek előítéletei. Rengeteg a tapasztala ta. Ez m á r statisztika. N e m t e h e t ü n k mást, mint hogy meg p r ó b á l u n k a betegség gyökeréhez hatolni a pszichikumban, s ott zárótűzbe fogni a „lélek antitoxinjával", akinél lehet, és amíg lehetséges! - Mit ért „a lélek antitoxinján"? - Végár hangjában meg döbbent, a kételyén túlemelkedő ámulat rezzent. - Ön ne tudná? - N e m felelt a kérdésemre! 96
- Felelnem kell rá? - Tilla felfénylő mosolya úgy sugár zott a professzorra, m i n t a gyógyító n a p h ő . Végár lassan megrázta a fejét. - Nem... nem kell felelnie. Semmi hihetetlent n e m talá lok abban, hogy gondolatainak rezgései azonos hullámhosszúak. Ez ma már nemcsak kísérleti, h a n e m bizonyított tudomány is. - Igen. Mi többen együtt gondolkozunk önnel intéze tünkben. - Furcsa. Szubjektív, homályba menekülő védekezésem megszűnése óta, egyszerre úgy látom Milost térbe és időbe terjedve, áruló megnyilvánulásai, tettei, elhallgatásai, álar cai nélkül, mint amilyen volt igazában, Valódi érzései irán tam, kóros fantazmái rám kiáltanak elborult, irigy gyűlölet tel. Vádolnak, megvetnek, lefelé tartott hüvelykujjal halált olvasnak rám fanatikus bosszúvággyal: „Amíg élsz, én féreg ként eltaposva vergődők. Pusztulnod kell!" Miért n e m vet tem észre ezt az ágyékomból fakadt, időzített b o m b á t mel lettem? - Felindultan, szinte követelőén nézett Tillára, azu tán szava elakadt. Szeme elsiklott róla. - Tudom. M o n d t a már. Én vetítettem rá valamit, amellyel nem volt azonos. Maga viszont, Miss Orlandino... - Tilla vagyok. Anyám szólít így. Ön és én nagyon közel vagyunk egymáshoz, éppúgy, mint a többi, igazi m u n k a t á r sa. Aram kering közöttünk. E Fény életet fenntartó, örök áramlása kizárja lényünkből a jeges hiányérzet fikcióját, amely Milossal kapcsolatban ott rejtőzött tudattalanjában, s e góc dermesztő sugárzása névtelenül is elszívta az erejét. Önt most a belőlünk áradó szövetség által védelem veszi kö rül. Nincs egyedül. N e m magányosan kiutat kereső töredék lény, hanem teljessé vált velünk. Leonardo da Vinci mond ta: „A nagy szeretet a nagy megismerés leánya." Ö n n e k m á r nem lehet hiányérzete. Miért ez a szeretet saját gyásza fölé emeli. Kérdezhetek valamit? - Tessék. 97
- Nevén meri-e már nevezni azt, amivel eszmélése óta olyan mélyen, öncsalás, nagyképű, felületes tekintélyek elle nére foglalkozik, nemcsak racionálisan, hanem a magasabb rendű megérzések vagy képzelete intuíciójával? Kétségte lenné tették e tapasztalatai ön előtt, hogy az élet örök? - Ezt a tényt m á r a fizika is bizonyítja. Heisenberg sze rint a fizikai jelenségek okozatokat regisztrálnak. A fizika végösszege a metafizika. N e m nehéz saját kísérleteim alap ján egyetértenem vele. - Akkor abban is bizonyos, hogy a fia örökké él! Szegény, mérgezett testéhez nincs m á r köze. Az lehulló burok. Ide gen. - Tudom. Idegen. - A professzor maga elé nézett. - Nem kételkedem b e n n e , hogy ez az igazság. - Elengedte őt? - Elengedtem. - És n e m is gyászolja? - N e m gyászolom. Csak nem fogok siratni valakit, akinek a szelleme soha meg n e m ölhető? - Arca kisimult. - Köszö nöm... Tilla. A m u n k á t folytatjuk. Más megközelítésből. - Igen. Kísérleti alanyainkat a jellemalkatuk, erkölcsi érettségük, mirigy- és idegrendszerük immunitása alapján választjuk ki. N e m sok aranyrög m a r a d vissza majd a szi tánkban. Elkészült rá, professzor úr? - Persze. Nincsenek illúzióim. Az agresszív ösztönvilág az e m b e r „eredendő b ű n e " .
Pszichoröntgen
A járvány terjedt. S a lappangás időszakában nagyon nehéz volt kiszűrni a kórtól érintetteket. Az emberek, különösen a fiatalok, okkal lázongtak, anarchista csoportokba tömörül tek a jelen és jövő ökológiai vészhelyzete miatt. A merényle tek, gyilkos rémtettek elkövetői közül sokakról h a m a r o s a n kiderült, hogy ők m a g u k a vírushordozó, gátlástalan és szug gesztív felbujtók, akikhez úgy tapadtak a tömeghisztéria megszállottjai, mint mágneshez a vasreszelék. E beteg ve zérszörnyek rendszerint igen értelmes demagógok voltak, s környezetükre átrajzottak belőlük a fertőzés kórokozói. Végár professzor belerokkant volna a m u n k á b a , ha Tilla nem tölti fel újra és újra vitalizáló erőkkel, melyek emberfe letti teljesítményre tették képessé. Amrita s többi „ i m m ú nis" jellemű asszisztense, kollégája is mellette álltak, vele virrasztottak szűrővizsgálatokat végezve, vagy az elkülönítőben végezték védőöltözékben kísérteties szolgálatukat a jár vány egyre szaporodó, élőhalott, dühöngő áldozatai között. Az ijesztő statisztikák adatait olvasva, a professzor beké rette dolgozószobájába Tillát és Amritát. Egyedül volt velük. Odanyújtotta Tillának a jelentéseket. - Maga szerint mi a teendő? - Ugyanaz, amire ön gondol. A „más megközelítésre". A „pszichoröntgen" kötelező vizsgálatának kiterjesztésére, nemcsak az iskolákban, egyetemeken, kórházakban, szana tóriumokban, különféle intézményekben, hivatalokban, ve zető testületekben, hanem magánszemélyekre is, kortól füg getlenül. - Pszichoröntgent mondott? - Önt idéztem. 99
Végár professzor szeme töprengővé vált. N e m volt képes felidézni, hogy ilyen kifejezést használt volna... azután még is halványan derengeni kezdett az agyában, hogy ismerős a fogalom tartalma. Sőt! Teljesen világossá vált előtte. Tilla fi gyelte. Tudta, m a g á é n a k fogadta be azt, amire „emlékezni" kezdett. Hiszen valójában mindegy volt, kinek a ganglionjai közvetítették a láthatatlan valóságot. Egyetlen ember sem érthetett egyet olyan gondolattal, amelyben n e m ismerte fel saját élményét. Ami az övé volt valamikor, s lényege visszaömlött magasabb tudatába. Végár professzor konok arca megenyhült valamennyire. Ajkán halvány mosoly visszfénye csillant. - Csak azt n e m t u d o m , miért nem adta előbb a kezembe a saját eszközeimet. - Ezt nyilván tréfás köszönetnek szán ta, bár szemére rögtön visszahullt a bizonytalan, reményte len szorongás homálya. - Mit kezdjek velük? Hogyan nyer h e t n é n k meg ekkora mozgósításhoz a hivatalos hatóságok engedélyét, együttműködését? H o n n a n vennénk az intakt segítőtársakat hozzá? - A hivatalos hatóságok nem tehetnek mást. És az önkén tes, a járványtól pszichikailag védett együttműködők is csat lakoznak majd hozzánk. A mi alaposan összeszűkült karan ténunkba m e n e k ü l n e k . így lesz ez valamennyi településen. E kis k l a u z ú r á k biztosítják majd az emberi létforma fenn maradását. A Terrának fontos szerepe van a kozmoszban. Ön ne t u d n á , professzor úr? - És a kirekesztettek?... A növekvő, rákdaganatként bur jánzó, szaporodó tömeg? A fertőzés potenciális táptalaja? Velük mi lesz? - A természet d ö n t róla. Úgy is m o n d h a t n á m : az alvilág felidézett erői. - Milyen n y u g o d t a n beszél egy ilyen szörnyű életről sze rencsétlen, sokmilliárdnyi élőlény fölött. M i n t h a már leírta volna őket. M i n t h a m i n d e n segíteni szándékozó erőfeszítés 100
nélkül átengedné valamennyit egy halálnál rosszabb, saját reménytelen állapotát észlelő, hosszas agóniának! - Az ellenkezőjét teszem, professzor úr. Ahogy ön és kol légáink is. Küzdök ellene. M e n t e n i akarom a menthetőt. A Föld utolsó kataklizma-lázrohamából szeretném egészsége sen kiemelni az embert s létformáját. Hogy létrehozhassa új ég alatt, megtisztult földön a mérgezett gyümölcseitől ön pusztító, zsákutcába került civilizáció helyett, a szellem fel támadt kultúráját. U r a n u s „Aranykorá"-t. - Tilla! Amit mond, maga is tudja, naiv és a lényéből su gárzó, általam meghatározhatatlan, emberfeletti intelligen cia, erő ellenére, dagályos, r o m a n t i k u s álom! Megvalósítha tatlan képzelgés. Ha velem el is hiteti, szinte hipnotizál ve le, valójában hogyan védhetők meg ezek az úgynevezett „karanténok" a forrongó, járványtól ámokfutó, állig felfegy verzett, gátlástalan, éhező, nyomorgó, gyűlölettől elvakult tömegek támadása ellen? N e m élünk áttörhetetlen üvegbu ra alatt. Nincsenek fegyvereink. N e m is használnánk őket. A Föld energiatelepeitől elszakadva, hő- és élelemellátásunk rohamosan kimerülne akkor is, ha nem taposnának, robban tanának bennünket véres sártengerré a ránk törő eszelősök. - Ön megfeledkezik néhány dologról, professzor úr. - Éspedig? - Ezekben a karanténokban a Föld legkiválóbb agyai fog nak össze mentőexpedíciónkra, akikben már fénybe borul tak a megoldások a tudományos-technikai forradalom vég zetes tévedéseinek kiküszöbölésére. Az erőt hozzá magából a természet ősenergiáiból merítik, s annak valamennyien a részei vagyunk. A mechanizmusok, amelyek e csődig haj szolták a világot, az Édenből kiűzött, kizárult szellem proté zisei. N e m válhattak be. E klauzúrákban nem villannyal fo gunk világítani. Nem mesterséges hővel szabályozzuk a lég kört. Nem gyilkos mellékhatásokat kibocsátó anyagokat ter melünk, nem azzal táplálkozunk.
101
- Egyre tébolyultabb lehetetlenségekkel dobálózik! Azt kell gondolnom... - Vajon nem fertőződtem-e meg magam is? Tudja, hogy nem. Amit mondok, az gyönyörű, de utópiának hitt elképze lésként, számtalanszor megfordult a maga fejében is. S amit az emberi értelem elképzel, csak azért teheti, mert igaz volt, igaz lehet, és megvalósulhat a jövőben. Különben e koncepció meg sem születhetett volna az agy rejtélyes világegyetemében. A magenergia nemcsak az uránércből vonható ki, hanem az emberi imagináció és akarat dimenzióközi ősáramaiból is! „Az emberi agy tökéletes dimenziógép, amelyből huszon négy kiterjedés szövődik a poliverzum, a határtalan létsíkok eszme- és erőrendszerébe." Karanténjaink géniuszai tudato sítják ezt az állandó dimenziókeringést az univerzum és saját in tellektusuk között. Fénybe borul bennük az emlékezete annak, hogy a dimenziók nem mások, mint észlelési módjuk mélyebb vagy magasabb rezgései! S e rezgések m i n d e n k o r előhívható, fel használható energiák. Óriási erőművek. Mágneses védőára mok. Az elemek gyökérszavait rejtő irányító, teremtő igék. A k l a u z ú r á k a t semmiféle külső t á m a d á s nem veszélyezteti a Terra krízisében, amely katarzishoz vezet végül. Valóban mágneses energiaburok védi, teszi láthatatlanná őket a két vak, emberi szem előtt. Csak a Magányos, harmadik Szem sugara tűzhet rájuk csillagok fölötti, örök szövetséggel. - N e m t u d o k védekezni a hatás ellen, amelyet szavai kel tenek b e n n e m , pedig kellene! Józan eszem, minden eddigi t a n u l m á n y o m , emberi elkötelezettségem, tudományos foga d a l m a m sürget, hogy tiltakozzam. Tiltakozzam, és képtelen vagyok rá. Ha ez őrület, akkor megőrültem magával együtt, és örülök neki. Mit nevez katarzisnak? - A tüzet, amely eléget m i n d e n salakot. A láz a szervezet védekezése betegségek és fertőzések ellen.
* Idézel W. Charon Dimenziófüozófiú\&bó\
102
- De mi lesz a relatív idő csődtömegével? A ma élő, szen vedő, szaporodó embertömeggel... a k a r a n t é n o k o n kívül? - Ön nevezte könyvében a „szaporodási b o m b á t " a Föld „rákbetegségének". Azt is, hogy az igazi gyógyítás a megelő zés. Az orvostudománynak nagyon nagy eredményeket sike rült már elérnie azzal, hogy az egész szervezetet legyengítő, gyilkos sugárzások, halálos mellékhatású kemikáliák he lyett a szervezet i m m u n r e n d s z e r é n e k felerősítésével, anti testek szaporításával indított harcot különféle kórságok el len. Sikerrel. Terra rosszindulatú, életellenes sejtburjánzá sának ezek a zseniális ganglioncsoportok, k a r a n t é n o k a leg magasabb intenzitású, gyógyító antitestjei. A természet rej tett, hatalmas őserőinek sugárzó szérumtelepei. Védettek és védelem alá vonnak m i n d e n életet elemek és emberek szün telen háborúságában és d r á m a i változásai között. Bolygónk szeptikus görcsrohamait vigyázzák, láthatatlan infúzión át a Fény „Iható Aranyával" hűsítve testük-lelkük égési sebeit. A föld mélyében dörömböl a tűz, öklözi zárlatát, izzó m a g m á t hány magából, ahol utat talál kifelé. Reng a föld, és hányko lódik a tenger. Az őrzők, az elemek legyőzhetetlen erejével átdíszletezik a földet. A salaknak szakadékokat nyitnak. Az óceán víztömegei fertőzött városokat söpörnek el. Völgyekbe zuhognak alá fertőtlenítő nedveikkel, mély mederré változ tatva őket. Régebbi medrükből kiemelkednek az egykori szellemi kultúra központjai. Megváltozott, enyhült légkö rükben új élet indul meg. Ez válik szellemi k u l t ú r á n k bázi sává, amely már a hazája volt egykor azoknak, akik maga sabb síkra rezegtek el onnan. De szövetségeseink ma is. - Miről beszél? - Végár professzor arca kipirult. Lélegze te szaggatott lihegésként tört ki torkából. Világos, tág szeme víziók fényétől csillogott. -A mesés Gondwánáról! Emlékszik, milyen hatással volt önre diákkorában, mikor ebben az életében először meglá tott egy színes, gyönyörű képekkel illusztrált cikket Venezu ela északi-déli részén e m e l k e d ő G o n d w á n a a l g á k k a l , 103
gombákkal borított, fantasztikus fekete sziklamaradványai ról, amelyek alakzatai, oszlopai, árkádos kapui természet alakította szobroknak tűnnek? A 2772 méter magas Roraima ködből kiemelkedő hegycsúcsát, amelyet a Pemon indiánok t e p u i n a k neveznek? Háromezer lábnyiról zuhog alá ott ró zsaszínű kvarcsziklákon a világ ma egyik legmagasabb víz esése, amelynek egészét még mindig nem tárták fel. Ködbe vész. S az egész rejtélyes táj eredetének, jelentőségének ér telmét elvesztette a legutolsó kataklizma után megjelent „újra fiatallá lett emberiség". Felszínét, m i n t a Vénusz boly góét, a n a p legnagyobb részében sűrű felhők borítják. Egé szen különleges, a többi földi állat- és növényvilágtól eltérő faunája és flórája van. Elhagyott magánya taszító zárlatként védi remeteségét. H a t a l m a s erőtömegek zuhognak rá. Tala ja erősen csúszós. - Igen! Emlékszem! - Végár professzor a homlokát dör zsölgette hosszú ujjaival. - Guyana és Brazília határán kívül burkolózik saját titkaiba. Hallatlanul izgatott! Mintha vala mi déjà vu tört volna rám! - Még a rothadás édeskés, éles, csípős szagát is érezni vél te a fotók láttán, amely körülveszi az ötezer kilométeres földdarabot. A t a n u l m á n y szerint Roraima ősrégi. Korát egymilliárd-nyolcszázezer évre becsülik a kutatók. DélAmerikát és Afrikát a „mesés G o n d w á n a " kötötte össze egy kor, amelyen óriási kontinenskén csodálatos kultúra virág zott. Homokkő-hegyei, „ t e p u i " a legöregebb homokkőszik lák bolygónkon. A föld mélyében zajló tektonikus erők emelték a tepuikat, síkságokat különböző magasságokba. A homokkövek keménységét klímaváltozások, geológiai álla potok h a t á r o z t á k meg. A felfedezők kenuja előtt váratlanul kék villámok hasították át az eget, amelyek irreális, lézersu garakból font fenyegetésként rajzolták ábráikat az égre. Azután rájöttek; e fantasztikus t ü n e m é n y nem más, mint
104
hatalmas, szikrázó kék m o r p h o pillangók tömege, amelyek milliószámra r ö p p e n n e k át a ragyogó napfényen. - Esősivatag - nézett fel végtelenbe vesző pillantással Végár professzor. - Az alkonyi égen a fénybe kapaszkodó pi ros napkorong vérnedveit fröccsenti széjjel. Roraima sziklái lángolnak tőle. Haldokló vészkiáltása. Idegen, vad, szédítő kép. - De sűrű köd gördül lassan a megnyílt vénájú tájra. Az isteni fáklya szisszenve kialszik. A hasadékok, sűrű erdők súlyos sötétség terhe alatt görnyednek. Almuk a nemlét nyugvása. Ön akkor verset is írt a mesés Gondwánáról! Végár professzor r á b á m u l t Tillára. - Ezt... honnan tudja? - Ugye, nem kell többé bújócskáznunk egymással, pro fesszor úr? Tudattalanja mélyéről hívtam elő. Meggyőződött róla, hogy gondolataink zavartalanul együtt keringenek. A vers szép: A szó maga már muzsika és mitikus emlék. Az örömöt, amely valaha izzott és kilobbant, életre szólítja mint holtat a csodatévő Messiás, akit feltámasztott, így szólván: „Lázár, jöjj ki!" s ő életre kelt. Gyolcsa lebomlott róla. Eltűnt minden csúf hullafoltja. Mégis magányos volt, mert emlékezett, honnan jött, hová tér vissza megint. A halhatatlanság bélyege égett süppedt szemében. Évmilliókról őrzött képet az időn túli létről is. A Teremtővel vitázott. Bőréből dermesztő hideg sugárzott. Beszélt magában. Sírt és vádolt. Szent őrültnek hitte, aki nem értette, nem a földön jár valóban, nem a legendák szülte
105
tájat keresi, hanem azt, amely egykor való volt, s elemek ereje semmisített meg, szétszaggatott, egymástól elúszott, csak roncsai maradtak otthonából, a szelleme szárnyát suhogva kibontó, csillagtemplomot varázsszavakkal emelő, súlytalan élettől nyüzsgő, égig röppenő, szent Avatarok boldog hazájából a mágikus, mesés Gondwánából. - Persze... emlékszem. Akkoriban sokszor firkáltam ilyes miket. Kamaszbetegség. E n n e k a versnek a formája dilet táns. Rossz. De a tartalma... - Igaz. - Miért beszél nekem éppen Gondwánáról? - M e r t oda fog visszatérni a többi „karanténlakóval" együtt, ha elcsitul az elemek haragja, megtisztul, enyhévé szelídül a légkör. A Földet átdíszletező, titáni erők emelik ki iszapsírjából, s benépesül újra. - Gyönyörű, eszelős utópia! De addig? Mi lesz az embe rekkel, m a g u k k a l , a kollégákkal, tanítványokkal, diákokkal, a m a r a k o d ó , r é m ü l t tömeggel, gyerekekkel, betegekkel?! tört ki a professzorból felháborodva. - Ezek érző, szenvedő élőlények! - A romboló folyamat rohamosan felgyorsul, de nem azonnal megy végbe. Ön velünk együtt tovább kísérletezik a „pszichoröntgen" segítségével, amelyben páciensként részt veszünk m a g u n k is. Ez hozzátartozik a gyógyulás és gyógyí tás mágiájához. N e m pusztán védettséget ad, h a n e m szattwikus energiákat, „transzcendens fényelixírt" ömleszt szol gáiba. Legyőzhetetlen erő ez. A rejtélyes őskor pszichikai k u l t ú r á i b a n m á r éltek ezzel a módszerrel. Ismerték a múltat-jövőt idéző dimenzióutazásokat, a csillagokban való ván dorlás jógáját, a „Templomalvást". Felfogták a világminden-
106
séget átszövő ideák üzeneteit, s ezekből az örök áramokból vonták ki a m i n d e n kórságot gyógyító nagy Arkánumot. Se gítünk ott, és annyit, amennyit lehet. A lélek orvosai mara d u n k e vajúdó, agonizáló világban a kataklizma legvégső fá zisáig. Ön megtartja előadásait az egyetemen és az akadémi án. M i n d e n mondata Ariadné-fonál lesz azoknak, akik meg tudják ragadni. Azután pedig... - Azután pedig? - El egy utolsó, úgynevezett n o m á d „primitív" törzs a H i maláján túli, északi fennsíkon, tizenötezer láb magasan. A neve Chang Tang. Jeges, zord fennsík. N é h á n y száz lakója, kis sós, zafírszínű tavai körül érintetlen, tiszta maradt. N e m jutottak el hozzájuk a civilizáció mérgezett gyümölcsei. Egyetlen nap alatt nyolcvan fok között ingadozó hőmérsék lete, vad szélviharai, mostoha körülményei elszigetelik őket az emberiség többi részétől s életformájuk önpusztító veszé lyeitől. A természettel eggyé váltan védik annak m i n d e n pa rányát. Jak- és kecskecsordákat legeltetnek. Tejen, kecske sajton élnek. Öregségtől elhullott állatok bőréből készült öl tözékkel védik testüket a dermesztő hidegtől, de nemcsak azzal. Ismerik a benső hő, a tumó titkát. Szétszórt sátraikon átzúg a jeges orkán, de az ő testük forró m a r a d e benső fű téstől. A Föld többi lakójának elviselhetetlen e klíma, m e r t a levegő is ritka. Ok oda születtek, és hozzáedződtek e fen séges, emberfölötti állapot elementáris színjátékaihoz. Alla taikat testvéreiknek érzik, s a fejük fölött átívelő, gyakori, éles szivárványkoszorúkat magasabb erők üzeneteiként, vá laszaiként, intelmeiként olvassák el. Irányítani tudják szer veiket, vérkeringésük, szívük működését. Ismerik a csilla gok járását. Testük hőhöz, hideghez éppúgy alkalmazkodik, mint gyér, szívós növényeiké, állataiké. Szavak nélkül tud ják, hogy az univerzum részei, tükrei. Nyelvük egyszerű, de nincs is szükségük rá. Gondolatokkal és különféle színes kö vekből, növényekből készített jelképekkel érintkeznek. Er-
107
tik is. Tisztában vannak vele, hogy a szimbólumok formákhoz kötött, mágikus erők. Talizmánként hordják e díszeket a ha jukba fonva, a nyakukba aggatva. Nincsenek indulataik. Mon gol vonású arcuk csupa mosoly. Előre megérzik a kataklizmá kat, m i n t a természeti lények, s rátalálnak menedékükre is titkos barlangokban, ahol á t m e n t h e t i k az emberi létformát a Vízöntő „Aranykorába". Asszonyaik méhe a mi menedé k ü n k lesz, ha elérkezik az ideje. A halál és élet közötti hosszú éjszakát pedig olyan szférában töltjük addig, amelyet most is felkeresünk m i n d e n n a p az álom, a „kishalai" éjsza kájában. Oda r á n d u l u n k ki gyakorlatunk „templomalvásá ban". N e m az ismeretlenbe h u l l u n k alá, hanem örökkévaló otthonunkba emelkedünk. Végár professzor szédülten megrázta a fejét. - Ha elérkezik az ideje? Mikor? - H í r t ad önmagáról. N e m lehet félreérteni. És nem lesz választási lehetősége azoknak, akik a Föld jövőjét hordoz zák. De C h a n g Tang atmoszférája akkor már teljesen meg változik, amikor a Pemon indiánok asszonyai testet adnak a Fény követeinek. R o r a i m a ködből kiemelkedő hegycsúcsa eltűnik. Fennsíkja n e m lesz többé esősivatag. A sziget, amelynek védő barlangjaiban a civilizációtól érintetlen törzs átvészeli a kataklizmát, egy tengerből kiemelkedő, új földrésszel egyesül a mérsékelt égöv alatt. Mert láthatatlan titánok óvják, s emelik tenyerükre. Talaját selymes, harma tos fűszőnyeg borítja. Ligeteinek fáin aranyzöld levelek csengenek a fényben. Habzó forrásai drágakőként csillogó sziklák között kígyóznak. Édesvizük dúsan termővé teszi a földet. íze ü d í t ő b b a nektárnál. Végár professzor lehunyta a szemét, de arca befelé figye lő feszültséget tükrözött. - A d o m b t e t ő n sűrű fák közül, alacsony tetejű villák ab lakai verik vissza a napfényt... E kertek gyümölcsei mézéde sek és mások... gyógyítanak. Emlékszem az ízükre... Oszlo108
pos, nyitott márványtemplomokban orgonaszerű
instru
mentum... Szárnyaló ópuszai az univerzum himnuszát zen gik... kontaktust szőnek távoli szférákkal... A csillagok hang jegyek... Ez a vallás... ez a rituálé... az igazi religió... Visszahatolás a gyökerekhez. Papjai álmodók... bölcsek... csillag vándorok... A professzor szeme kipattant. Pillantása rátűzött Tillára. - Mi ez, ami a képzeletembe ömlik? M á r volt egyszer? Vagy mítosz? - Már volt egyszer. N e m mítosz. És megint visszatér. Amit látott, professzor úr, amire emlékezett... a mesés Gondwána!
Az ötödik erő
Végár professzor előadásait az akadémia nagy amfiteátru m á b a n m i n d i g sokan látogatták, zsúfoltsága azonban ezúttal egészen rendkívüli volt. De ünnepélyes, várakozó némasága is. Az egymás mellett szorongó fiatalok arcán a feszült figye lem, szemükben a szorongó remény kiemelte, magányossá tette őket, lehetetlenné vált számukra, hogy szót váltsanak. N e m mosolyogtak, n e m suttogtak, nem fordultak a másik hoz. Egyedül voltak, m i n t létük döntő pillanataiban; a szü letés, szerelem, végveszély, halál misztériumában. A professzor szikár, magas alakja szinte áttetszőnek tűnt Amrita előtt, mikor a dobogóra lépett fehér öltönyében. Hallgatóságára függesztett, tág, világos szeme a végtelenbe révedt, s aki visszanézett rá, érezte, hogy a valótlanon át egy olyan valóságra pillant, amely megrendítőbb m i n d e n addig ismert, rögzíthetetlen anyagi jelenségnél. Tillával együtt az első sorban ültek a dobogó előtt. A professzor izgalmas kísérleteiről beszélt, amelyek célja a h á r o m kvantumenergia egyesítése a fizikában. E törekvést, e lehetőség felismerését a „kezdet kezdetének", fölmérhetet len jelentőségét a m i t i k u s „Grál-kehelynek" nevezték jelen tős, lelkes tudósok. - Azután... olyan bizonytalanná, misztikussá, mégis ége tően izgalmassá vált az egész - magyarázta még mindig a végtelenbe révedő szemmel a professzor - az ötödik erővel, amely ellenállt a m i n d e n h a t ó gravitációnak. E felfedezés m i n d e n kutató szívét megdobogtatta. Hiszen ha egy ilyen fajta erő birtokába j u t n u n k , egy napon olyan konstrukciók kerülhetnek a kezünkbe, amelyekhez nem lesz szükségünk semmiféle mesterséges emelőerőre, kábelekre vagy űrhajók ra, amelyek veszélyes üzemanyagok, hatalmas műszaki ap110
parátus segítségével utaznak a bolygók között. Az, amiről beszélek, valamennyi tudományággal forradalmi m ó d o n összefügg, ma már sejtett, de beláthatatlan módon megvál toztatja, befolyásolja eredményeiket. így természetesen a molekuláris biológia határait is univerzálissá tágítja, bele szövődik valamennyi tudományos fakultás kutatásaiba, se gíti őket, és megtámaszkodik felismeréseikben. Az Ötödik erő valóságát napjainkban m á r n e m csupán az elmélet, h a n e m kísérleti tények is bizonyítják. Gyakorlati módon össze lehet kapcsolni szubatomikus részekkel. Külö nös módon az anyagot e fantasztikus vállalkozáshoz a szívós, tömör trópusi kígyója anyaga nyújtotta. Orosz zenészek a balalajkájukat készítették e sajátos fából. Hogy egyáltalában kétségbe lehet vonni e zsarnoki vonzerőt, méghozzá ilyen tá voli összefüggésben valamely természet által produkált cso dával, persze csak gúnyt aratott, és éles vitákat váltott ki, mint valamennyi megszokott, szentesített feltételezés eseté ben. Hiszen az eddigi, kétségbe nem vonható dogma szerint minden élet a gravitációtól függ a Földön. „Mi a gravitáció gyermekei vagyunk" - mondta a n n a k idején dr. Ralph Pelligra, a kaliforniai kutatóintézet igazgatója. Ahogy öreg szünk, fokozatosan megadjuk magunkat neki. Bőrünk, szer veink elernyednek, ereink meszessé válnak, reuma tör ránk, szívünk alig p u m p á l vért. S ez mind vesztett csatánkat jelen ti a gravitációval szemben. A gerincünk legfőbb súlyhordo zónk, a karjaink emelők. M i n d e n csontunk, i z m u n k azért fejlődött ki, hogy maximalizálja, összpontosítsa a szilárdsá got egyetlen pontban. Ha valaki kételkednék ebben, nézze meg a különféle kreatúrák formáit, akiknél a gravitációnak nem olyan nagy a jelentősége: a vízben. Vagy figyeljék a súly talanná vált embert az űrben. Az asztronauta az első, mámo ros percek után elveszti tájékozódóképességét, szédül, hány inger fogja el. Csontjaiból eltűnik a kalcium és a sűrűség. Egyik űrhajós így beszélt erről: „ J á r m ű v ü n k ö n letargikussá, kimerültté váltam. A közérzetem sokkal rosszabb volt, mint 111
ahogy számítottam rá." Mikor nyolc n a p után landolt a föl dön, olyan gyengeség jött rá, hogy hordágyon kellett szállí tani. A közelmúltban kiderült azonban, hogy van egy természe ti erő, amely ellentéte a gravitációnak! S ez igaz. A legnagyobb felfedezésre b u k k a n t u n k Newton óta. A gravitáció az egyet len energia, amelyet az ember n e m volt képes kontrollálni... egészen Fischerbach kísérletéig! - Végár professzor egy kis szünetet tartott, mélyet lélegzett. Szeme most összpontosí tott pillantással néma izgalommal figyelő hallgatóira tűzött. - Amit Fischerbach és Sámuel Aronson láttak, megrendí tő volt. A teljes eredményről bizonyosodtak meg! Faggyú, az beszt, réz, víz és p l a t i n u m . De csak egyetlen anyagban talál ták meg. A kígyófában. Addig s e m m i mást nem tudtak róla, m i n t azt, hogy egy sűrű állagú, trópusi növény. Az orosz származású Alekszander Illitch Epplernek hívták a balalajkajátékost, akinek volt feleslege a kígyófából. 1990-es évek b e n t a l á l t a k rá B u d a p e s t e n . M i n d e n egyezett. F r a n k Staceynek hívták azt az ausztráliai geofizikus kutatót, aki rendkívül érzékeny méréseket végzett a gravitációval külön féle mélységekben. Minél mélyebbre hatolt, annál erősebb volt a vonzás, egyszerűen azért, m e r t közelebb jutott vele a F ö l d központi magjához. De felfedezett valami mást is. Egy olyan energiát, amely ellenállt a gravitációnak. A teremben zúgó, suhogó nesz támadt, mintha egy titán szaggatottan, mélyen felsóhajtott volna. Az amfiteátrumot megtöltő emberek ültükben előrehajoltak. - Ez az energia egyszázaléknyi erővel, néhány száz méte res kiterjedésben ellentétesen viselkedett a Földön addig ab szolút uralkodónak ismert és elismert nehézkedési törvény nek. Azt hiszem, n e m kell bizonyítanom e tény fizikailag ta pasztalt jelentőségét. Ma m á r ismert, a kutatók által bármi kor előidézhető gyakorlati tény, hogy ha az atommagban maximálisra növekszik a protonok és neutronok sűrűsége,
112
fokozottabban észlelhető „az ötödik erő", amelynek kulcsa, Staceyt már akkor „az ötödik erő gurujának" nevezték. Hirtelen óriási robbanás hallatszott. A Föld megrengett. Az ajtók kipattantak. A törhetetlen ablakok millió mozaikra repedtek, azután a szilánkokká vált ablakfélfákkal együtt a padlóra zuhantak. Kitört a pánik. A hallgatóság felugrott a padokból. Egymást lökdösve, rátorlódva társaik testére ro hanni próbáltak kifelé. Tilla hangja a kiáltozó, sikoltozó lár ma fölé emelkedett. - Nyugalom! Álljanak meg, kérem! N e m történik semmi bajuk, csak akkor, ha letapossák egymást! Amrita szinte látta az acélos rezgéshálót és a hipnotikus energiát, amelytől megtorpant a tömeges tolongás, körülfog ta az embereket, mozdulatlanná tette az ámokfutókat, kiol totta rémületüket, csendkamraként burkolta körül őket a védettség érzete. - Nincs közvetlen veszély. A föld alatti, sziklába vájt há lókamrák, vizsgálószobák, tanácstermek, laboratóriumok érintetlenek. Kérem, menjenek az öt tágas felvonóhoz. Ha marosan lejutnak az alsó szintre valamennyien. Mi is. Őriz zék meg a sorrendet!
Uj hajnal
Tilla, Amrita, Végár professzor, anélkül, hogy szót váltottak volna egymással, kilenc másik társukkal együtt a tizenkét kerevetes vizsgálószobába m e n t e k a település „Hadészébe", ahogy ezt a mélységi szintet nevezték egymás között. Közöt tük volt egy tearózsa arcú, törékeny, kínai biológusnő, Csing-Sziao. Mellette a nyakigláb, fehér-szőke, holland ma t e m a t i k u s , Christian van H o c k e n valóságos óriásnak tűnt kétméteres alakjával. Benjámin Stein Izraelből érkezett tör ténész és zseniális fizikus volt. F i n o m keleti arcával, korta lanul sima bőrével, óriási, olajos fényű, sötét szemével szin te fivéreknek tűntek az arab pszichológus-futurológus, Ah med b e n Taiffal, hiszen fajukat tekintve sémiták voltak, s tá vol állt tőlük m i n d e n előítélet és agresszió. Pierre Verdéi francia asztrofizikus, antropológus, Sziddhi Szaraszin hin du geológus, Ludwig E n g e l m a n n német író, asztropszichológus, Marcel Anderson svéd óceanográfus egészítették ki a csoportot. Ahogy bezárult mögöttük az ajtó, elrekesztette őket a kí vül morajló lármától. Légkondicionált, m i n d e n zajt kiszűrő „ c s e n d k a m r á b a n " voltak, egyenletes, kissé zöldes, nappali fényhez hasonló, ózonillatú atmoszférában, amely Amritát egy erdei tisztás üde oázisára emlékeztette. A csend nem c s u p á n kívülről, hanem belül is eláradt bennük. Szokatlan, de itt természetes közelséget és nyitottságot jelentett, mint ha szervezetük, lényük, e g o c e n t r u m u k szkafandere áttet szőbbé vált volna. H a n g t a l a n keringéssel tudatossá vált ben n ü k , hogy gondolataik ideonfonalaiban közös erők keringe nek. N e m leplezett, h a n e m nyilvánvaló azonosságuk ener giarendszere. Hirtelen megvilágosodott e lehullt jelmezek, álarcok mögött, hányan vannak közöttük olyanok, akiknek 114
„üres a bal tenyerük", nincs földi múltjuk. Tilla szövetsége sei a Fény és sötétség háborújában, amelynek tétje Terra lét formájának fennmaradása. De elérkezett hozzá n é h á n y u k sejtelemtől, homályos emlékektől átszőtt bizonytalansága, gyengülő ellenállása is az elkerülhetetlen, egyedül járható úttal, végső döntéssel szemben. Hozzájuk tartozott maga Végár professzor is, akibe a civilizáció nagyszerű eredmé nyei, a maga sok évtizedes kutatása, t u d o m á n y o s módszerei agyába betáplált törvényekké lettek a b e n n ü k való kéte lyekkel, éntudata küszöbén tétovázó felismerésekkel, a tü neteken túl tapogatózó nyitottsággal szemben. Ez egyfajta meghasonlásba sodorta a félelmetes, „senki földjét" idéző csendben, amely személyisége, jelen emberi sorsa gátjain túlra vetette. Csing-Sziao, a kínai biológusnő, C h r i s t i a n van Hochen, Benjámin Stein, Ahmed ben Taif, Sziddhi Szaraszin szövetsége, tudatossága, hozzátartozása felől n e m merülhetett fel kétség. A kerevetek mellett lévő karosszékekben ültek vala mennyien. - Odafönt sorra robbannak a bombák - m o n d t a Tilla. - A középületek nagy részét m á r elfoglalta a több százezres tö meg. Az üzleteket kirabolják, gyújtogatnak, ölnek, isznak, kábítószerek önkívületébe menekülnek, szeretkeznek, zsol tárokat énekelnek, prédikálnak, átkozódnak, vért isznak, a hullákat meggyalázzák, emberhúst esznek. - Hogy jutottak át az elektronikus védőgyűrűn és a sugár zásszűrő arionburán? - kérdezte Végár professzor hitetlen döbbenettel. - Nemcsak a fertőzés okozott tömeghisztériát közöttük, hanem egy hetes erősségű földrengés, felszökkenő gejzírek és rájuk törő orkán. Számlálhatatlan embert nyeltek el a megnyílt szakadékok. A barlangok, amelyekben meghúzták magukat, rájuk omlottak. Úgy ömlöttek fel a hegyekre, m i n t a hömpölygő tengerár. R á t a p a d t a k az elektronikus zárakra, szénné égett, begörbült, szigetelő hullarétegükön taposott át 115
a többi. N u k l e á r i s bombáik feltépték a védőklauzurákat. Te le vannak fegyverekkel és őrjöngő gyűlölettel a kiváltságo sok iránt. T ö b b településen történik párhuzamosan ez a m i n d e n emberi torlaszt átszakító, elemi és emberi veszett ség. Az úszó szigeten is fellázadtak a fertőzöttek. Az űrlabor a t ó r i u m o k b a n átvették a hatalmat az őrjöngök. Végár professzor felugrott. - N e m tudom... n e m t u d o m elhinni! Mi ez? Világvége? - Ahhoz, hogy valami feltámadjon, a réginek el kell hal nia előbb, m i n t a földbe vetett magnak! Végár professzor ösztönös mozdulattal bekapcsolta a fa lat borító képernyőt. Pattogós recsegő hang kísérte rajta a hangyás képteret. - Kapcsolja le, professzor úr! Odafönt nincs áramszolgál tatás. E világra nyitott ablak számunkra már nem mond semmit. - Tilla lekapcsolta a bénultan álló Végár helyett a tévét. - Őrizzük meg saját csendünket és benső képernyőn ket. Szükségünk van rá. - És mi lesz a többiekkel, akik idelent vannak? Mi lesz... velünk? - Végár professzor közel lépett Tillához, és megra gadta a vállát. Tilla komolyan felnézett rá. A professzor mar koló keze lecsúszott a válláról. - Bocsásson meg - mormolta. - Mit tehet maga mindar ról a borzalomról, ami fent történik? - Arról semmit. De a kiutat ismerem belőle... néhányunk számára. Üljön vissza a karosszékébe, professzor úr. Sok m i n d e n t meg kell beszélnünk. Olyan döntést kell hoznunk, amelyet senki n e m fogadhat el másképp, csak saját, egyéni meggyőződéséből. Végár professzor visszament a helyére, és leült. - Miféle... döntésről beszél? - kérdezte. Amrita érezte, m i n t önti el belül az ellenkezés és szavak nélküli bizonyos ság h u l l á m a . - E b b e n a föld alatti védettségben sokan megmaradnak még egy ideig. Víz, élelemkészletek, külön energiatermelő 116
eszközök rendelkezésükre állnak. De ez nem menti meg az önpusztító civilizációt, amely odafönt az utolsó óráit éli. Agonizál. Végár professzor újra felugrott. - Sohasem m o n d a n é k ki ilyesmit! Amíg egy szikra re mény van rá, hogy segíthessek, elháríthassak, addig... - Van rá remény? - Tilla hangja megállította fel-alá ro hangálásában. - Remény mindig van! - kiáltotta vörösre gyúlt arccal. Óriási részeredményekre b u k k a n t a m én magam is. - Tünetekre bukkant. - Tilla hangja zsongító volt, és olyan sugárzó erőt árasztott, hogy fényhálója megint körül szőtte valamennyiüket. - Vakcinákat vont ki belőlük, ame lyek hasznos gyógyszereknek bizonyultak az élelmiszerter melés zöld forradalmában, bizonyos járványok, betegségek ellen, de nem segítettek a halálfélelmen, halálfikción, a vég telen élet folyamatosságából kizárult iszonyon. Ez, ami most történik, már nem ad időt e kísérletekre. Egészen másról van szó. - Miről? - kérdezte a professzor, pedig tudta a választ. -A végső állomásról. A legmélyebb pontról. Amelyet pro longálni lehet valameddig. De m ó d u n k b a n áll n e k ü n k itt, ebben a teremben a kényszerű és egyedüli fordulatot vállal ni. Egyénileg. Megtehetjük, tehát szabadságunkban áll. Senki sem szólt. Tilla várakozott. - Mégis hogyan képzeli ezt az önkéntes döntést? - Már voltak eddig is nagyon sikeres templomalvás-gya korlataink. Féltranszban kiléptünk feltámasztott pozitúrában nyugvó testünkből. Átszálltunk a kék vitorlájú lélekbárkára, és a sziderikus óceán áttetsző, selymes vizén a gyó gyulás örök szigetére siklottunk a szelíden simogató szél ben. Ez az áramlat, amelyet Isten lélegzetének éreztünk, az örök menedék kikötőjébe vezetett bennünket, ahol megpi henhettünk, feltöltődhettünk súlyos próbákkal teli átutazá saink próbái között a végtelenből fakadó A r k á n u m m a l , te117
remtő képzeletünk mitikus babérligetei, habzó forrásai kö zött, álmaink szépséges kék ege alatt. F e l r ö p p e n h e t ü n k hó fehér l é l e k m a d a r u n k szárnyán. Torkunkból a testetlen öröm és halhatatlanság himnusza szakadt ki. Bölcs, öreg fákban nyugodtunk el, s fonadékos vizű patakká változva újjászülettünk a természet m i n d e n életet megújító, üde varázslatá tól. Mai i n k a r n á c i ó n k utolsó templomalvásában ez az átlé pés hosszabb lehet. Ha úgy akarjuk. A felszínen erjedő s a föld mélyében forrongó átalakulás halandó testünket kínok és félelmek árán m i n d e n k é p p e n elveszi tőlünk. Vajon van-e gondolkodó ember, aki rettegne a kishalai éjszakájától, az al vástól, mikor t u d a t a kialszik, idegzetének tárcsája átkapcsol az álom univerzumába, amely nem ismeri a halált? Van-e olyan organizmusa zárlatába börtönzött ember, aki az anyag kínpadjától rettegve ne kívánná úgy elhagyni földi létét, hogy agónia, félelem nélkül aludna át magát a hosszú éjsza kába, amely u t á n megint ébredés következik? Mert valójá ban n e m a ringató, szelíd dajkától iszonyodik, amely kioltja m i n d e n szorongásgörcsét, h a n e m attól, amelyet életnek vél, holott rákérgesedett, ólomnehéz, haláltól mérgezett csapda rajta. Fontos szkafander ez a légóceán mélyén. Máshol, más körülmények között nem megszerezhető kutatások, tapasz talatok eszköze. Amíg léte, átmenetileg, n e m válik lehetet lenné e közegben. Kérem ezért, gondolkozzanak. Válassza nak. Döntsenek! - Hogy képzeli ezt?! - tört ki Végár professzorból a tehe tetlen, vak elementálösztön, amely elborította agyát is e pil lanatban. - Maga őrült! Azt kívánja, válasszuk az eutanáziát tudatosan, amely nemcsak tilos lelkiismeretes tudós számá ra, h a n e m erkölcsi öngyilkosság és gyilkosság is? Ki akar vé gezni b e n n ü n k e t a k a r a t u n k a t megbénító szuggesztióval? - Professzor úr teljesen tisztában van azzal, hogy én sem mit n e m fogok t e n n i az önök átgondolt elhatározása nélkül! Ismerik a helyzetet. Mérjék fel, tovább akarnak-e tartózkod ni saját H a d é s z ü k b e n , testük kiúttalan börtönében veszte118
gelve, míg az lassú kínok, betegségek között agonizálva fo kozatosan leválik lelkűkről a relatív idő b ö r t ö n é b e n , Kronosz könyörtelen ítélete alatt, vagy fölösleges szenvedés nélkül adják át magukat a n n a k az állapotnak, amely min denképpen bekövetkezik. Magukra hagyom önöket! Tehát: testük fenntartása, amíg lehet, vagy megpihenés Aszklepiosz csillagok és relatív idő fölötti szigetén, azután ChangTang, az újra fiatallá lett emberiség bölcsője, ahol a techni kai-tudományos, önpusztító civilizáció mérgezett gyümöl cse helyett létrehozhatják a szellem kultúráját a kozmikus megismerés és a természet ősenergiájának felhasználásával. Megteremthetik a sötétség diktatúrája helyett a F é n y vallá sát. Az Aranykort. Amritával együtt elhagyták a kezelőtermet. Mikor a tíz ember magára m a r a d t , Végár professzor meg rázta a fejét. - Remélem, barátaim, elfelejtjük ezt a valószínűtlen, szörnyű epizódot, mint egy rémálmot! - Rekedten, kábultan beszélt, szeme zavarossá vált. Ide-oda rebbent, m i n t h a ki utat keresne. A kis kínai biológusnő odalépett hozzá, és karjára tette a kezét. A professzor összerezzent. Szeme megállt Csing-Sziao finom tearózsa arcán, amely komoly és nyugodt volt. - N e m felejthetjük el, professzor úr. Ön tudja, hogy Tilla nem őrült. Valamennyien, akik p r ó b á l u n k ellentmondani az általa feltárt valóságnak, és tagadjuk az egyetlen lehetősé get, amelyet választanunk kell, tudatlanok és elmeháborodottak vagyunk hozzá lépest. Könnyebbé teszi számunkra, hogy e csoportban, akik most együtt vagyunk itt, nincsenek hozzátartozóink. Ön is elvesztette egyetlen fiát. Végár professzor elvonta a karját Csing-Sziao tenyere alól. Még nem tudta feladni tiltakozását. - Miféle lehetőséget kínál n e k ü n k Tilla? A halált! - N e m . Az életet. - Ezt a hosszú hollandus mondta, és fel állt a karosszékéből. Ráült a mellette lévő kerevetre. 119
- E b b e n m á r ön sem kételkedik! - tette hozzá Szaraszin, s követte holland kollégája példáját. - De kételkedem, kételkedem... - Végár professzor hang ja egyre halkabbá vált. - Mindnyájan megháborodtak... megháborodtunk... Bizonyosság és bizonytalanság helyett - mormolta Benjá m i n Stein. - Tizenkét üres testhüvely marad a kereveteken. - Csing Sziao mosolygott, mikor végignyúlt a kereveten. - Ki temeti el őket? - Az alig hallható szavak úgy repdes tek a csendben, m i n t a fáradt madarak. - Levetett szkafanderek. N e m mindegy? - Benjámin Stein ezt csak gondolta. M á r n e m érezte szükségét, hogy sza vakká formálja. Mikor föld alatti hálókamrájukban egyedül maradtak, Ara rita Tillához fordult. - Félnek - m o n d t a . - Persze csak azok, akik n e m tartoz nak közénk tudatosan. - Végár professzor adja fel a legnehe zebben. Hosszú évtizedek tanulmányai, gyakorlatai beprog ramozták t u d a t a egy részét, de a másik, a magasabb értelme, felismerése már áttörte b e n n e e szűk gátakat. Harc, megha sonlás dúl b e n n e . - E harc kimenetele n e m kétséges. - Tilla leült. - N e m so káig kell v á r n u n k . A másodpercek is nekünk dolgoznak. - Mi történt Bettinával? Rá nem gondolsz? - Amrita hangjában szorongó szánalom rezgett. - Ami elkerülhetetlen volt, már megtörtént vele. Új sze relmével együtt az ágyában érte a halál. Fel sem eszmélt. N e m félt és nem szenvedett. Könnyen, gyorsan lépett ki a testéből. Az ő szelleme is örökké él, de lénye még a Föld ön gyilkos civilizációjához tartozik. Egyelőre. Amrita szeme megtelt könnyel. - N e m sajnálod? 120
- N e m szorul rá. Előbb-utóbb csatlakozik hozzánk. Mert a magasabb Fény belehatolt már, amelynek nincs felezési ideje. Az új aeon Aranykorában hazatalál ő is. Amrita tűnődve leült. - Mit gondolsz... a kezelőteremben mi megy végbe most? Vitatkoznak? A vak életösztön küzd b e n n ü k e kiúttalan helyzetben is, vagy a boldog feltámadás felé nyúlnak többsé gükben, amely a halál valótlan r é m k é p é n át a feltámadáshoz vezet? - Már eldöntötték. - Tilla felállt. - Várnak ránk. Mehe tünk. Mikor beléptek a kezelőterembe, tíz kinyújtózott alak fe küdt a kereveteken a letompított fényben, karjukat lazán testük mellé nyújtva. Lehunyt szemű arcukon a békés derű az álmodóké volt, akiket a nagy dajka ringatott a rejtélyes éj ben, amely egy másfajta élet volt. Elet, amely n e m ismerte az ego félelmeit, fájdalmait. Tilla és Amrita a két üres fekhelyhez lépett. Kinyújtóztak rajta. Szemüket lehunyták. Tudatukat elöntötte a szent m e n e d é k mélységes kékje. Körülöttük halkan suttogott a mitikus babérliget. Levelei aranyzölden csengtek a Fénytől. S felzendült fölöttük a langyos szellő hátán kitárt szárny nyal lebegő, hófehér lélekmadár ezüstös örömhimnusza.
Világhajnal
Különös éjszaka volt. Sziao-Vam nem léphetett át a megnyílt á l o m k a p u n . A kislánya figyelmeztette rá, hogy ébren kell m a r a d n i a . E magzat nagyon h a m a r elhagyta gyermektestét, de azóta is mellette m a r a d t . Láthatatlan jelenléte erősebbé vált benne, m i n t a n n a k idején testi valója. Persze nem kis d e d k é n t érzékelte, h a n e m időtlenül érett jelentős hírhozó nak. Ezt a párja is tudta. Saját neve valójában nem SziaoVam volt. Élettársa szólította így, amint kiválasztotta őt, és körüljárhatták a szent lángot. A szelíd, okos férfi, akivel húsz jég és hő váltakozásában élt, emlékező volt. így nevezték közösségük tagjait. N e m először születtek együtt e kiválasz tott helyre. M i n d k e t t e n bizonyosak voltak benne. Sziao-Vam azt hitte, már n e m szülhet többé, mégis látogatót hordozott m é h é b e n . Lélekterhessége vele különös feszültségi állapot b a n tartotta. Lénye öregebb, fontosabb volt, m i n t n é p ü k ad digi folytatói. Kishitűség fogta el néha. Kevésnek, tudatta l a n n a k érezte magát ahhoz, hogy e nagy feladatot hordozó lénynek a szíve alatt hozzájuk hasonló burkot építsen, ő le gyen közvetítője annak, hogy e mostoha éghajlatú, jeges fel hőket átszúró hegyek őrizetében, szigorú törvényeik között testet öltsön. E kisded világrajöttének a Himalája fennsík ján s a többi terhes asszony vajúdásának ezúttal mindennél jelentősebb értelme van. Sziao-Vam, m i n t közösségük többi tagja is, imádta e szűz táj zárlatát. Védelemnek érezte. A naponta 80 fokos hő és hi deg váltakozását csak az odaszületett emberek szervezete vi selte el. Ez őrizte őket a mélység önmérgező, gyilkos életfor májától. A jakcsordák ellátták őket élelemmel, tejjel, sajttal. Szőrüket pedig r u h á z a t k é n t használták. Csak az elgyengült öreg állatok jutottak e sorsra. Azokat sem ölték meg. Gyógyí122
Világhajnal
Különös éjszaka volt. Sziao-Vam nem léphetett át a megnyílt á l o m k a p u n . A kislánya figyelmeztette rá, hogy ébren kell m a r a d n i a . E magzat nagyon h a m a r elhagyta gyermektestét, de azóta is mellette m a r a d t . Láthatatlan jelenléte erősebbé vált benne, m i n t a n n a k idején testi valója. Persze n e m kis d e d k é n t érzékelte, h a n e m időtlenül érett jelentős hírhozó nak. Ezt a párja is t u d t a . Saját neve valójában nem SziaoVam volt. Élettársa szólította így, amint kiválasztotta őt, és körüljárhatták a szent lángot. A szelíd, okos férfi, akivel húsz jég és hő váltakozásában élt, emlékező volt. így nevezték közösségük tagjait. N e m először születtek együtt e kiválasz tott helyre. M i n d k e t t e n bizonyosak voltak benne. Sziao-Vam azt hitte, már n e m szülhet többé, mégis látogatót hordozott m é h é b e n . Lélekterhessége vele különös feszültségi állapot b a n tartotta. Lénye öregebb, fontosabb volt, mint népük ad digi folytatói. Kishitűség fogta el néha. Kevésnek, tudatta l a n n a k érezte magát ahhoz, hogy e nagy feladatot hordozó lénynek a szíve alatt hozzájuk hasonló burkot építsen, ő le gyen közvetítője annak, hogy e mostoha éghajlatú, jeges fel hőket átszúró hegyek őrizetében, szigorú törvényeik között testet öltsön. E kisded világrajöttének a Himalája fennsík ján s a többi terhes asszony vajúdásának ezúttal mindennél jelentősebb értelme van. Sziao-Vam, m i n t közösségük többi tagja is, imádta e szűz táj zárlatát. Védelemnek érezte. A naponta 80 fokos hő és hi deg váltakozását csak az odaszületett emberek szervezete vi selte el. Ez őrizte őket a mélység önmérgező, gyilkos életfor májától. A jakcsordák ellátták őket élelemmel, tejjel, sajttal. Szőrüket pedig r u h á z a t k é n t használták. Csak az elgyengült öreg állatok jutottak e sorsra. Azokat sem ölték meg. Gyógyí122
tó mély álmot bocsátott rájuk, m i u t á n megállapította: elér kezett testük levetésének ideje. A gyér növényzet is tűrte az éghajlatot, amellyel beérték a jakok. Mélységes kapcsolat alakult ki a kedves, barátságos állatok és emberek között. Név szerint ismerték valamennyit. Egyetlen családot alkot tak. Játékos kisborjak születésének éppúgy örültek, m i n t sa ját apróságaik világrajöttének. Sziao-Vam vállára borította meleg szőrtakaróját, s kilé pett a dermesztően hideg éjszakába. Tüdejébe jégcsapként szúródott be a fagyos levegő, még a szőttesen át is, amellyel eltakarta száját és orrát. Üdítette, felfrissítette éghajlatuk e támadása. Hozzászokott. E tájat sohasem burkolta teljes sö tétség. A havas hegyektől kékesen derengett a fennsík. Sziao-Vam tisztán látta a növényekre szövődött vastag dér csipkék ábráit, amelyeket a hajnal piros, forró napnyilai ha marosan leolvasztanak majd róluk. Szépséges remekművek voltak, amelyekhez hasonlót emberkét sohasem alkothatott volna. M i n d e n éjszaka megjelentek, a nappal hőjétől látszó lag elpusztultak, s éjszaka újjászülettek, m i n t az emberek. Öreg Látóasszonyuk - Mara-oan - sokszor mesélt nekik arról, hogy a mélység alvilágában nyüzsgő szerencsétlenek semmit sem t u d n a k létük e szüntelen megújulásáról. Csak pusztulásukban hisznek. Lelkük elrongyolt, levetett b u r k á t siratják. Díszes sírokba temetik. U t á n a se pillantanak an nak, aki elhagyta feltört gubóját, amelyben szárnyakat nö vesztett, s felrepült csillagmenedékébe. Ott merített erőt új, emberré születésének nehéz megpróbáltatásaihoz. Mikor kislány korában először hallotta ezt a hihetetlen s nagyon ijesztő mesét Mara-oantól, sírni kezdett a szánalom tól. Annyira sajnálta az alvilág megzavarodott száműzötteit, akiknek elméje teljesen elsötétült, s öröklétük ellenére a ha lál terheit cipelték. Mara-oan mostanában nagyon súlyos eseményekről adott hírt népének. Szeme tárt szárnyú m a d á r k é n t lebegett a sírok 123
világa fölött. Látott, hallott m i n d e n t , ami végbement közöt tük. Sziao-Vam alig tudta felfogni, hogy e pokolkatlan egyre szaporodó tömegének ügyetlen, tökéletlen szerszámokat kell készítenünk ahhoz, hogy kapcsolatot teremtsenek egy mással. Sokféle nyelven beszélnek, de egyik sem érti a mási kat. H i á b a nyílik meg alattuk a talaj. Hiába fenyegeti őket a víz, s o m l a n a k rájuk a hegyek. Láva önti el őket. Városaikat o r k á n o k söprik el. Elfelejtették a természet beszédét. Ele m e k gyökérszavai, sugárzások bírái végítéletüket harsogják az óceánok és tűzözön hangján. E megkínzott bolygó szaba d u l n i akar könyörtelen, őrült és ostoba hóhéraitól. E tüle kedve burjánzó, bálványimádó halálbélyegesek a legártal m a s a b b élőlények m i n d e n élőlény között. S mi lesz az ő népükkel itt a fennsíkon? Sziao-Vam ezen töprengett. Zaklató gondolatai n e m engedték aludni e külö nös éjszakán. Hiszen kisdedet hordott a méhében. 0 épp úgy, m i n t sok asszonytársa. A függőágyakban növekvő gyer m e k e k aludtak meleg takaróik alatt. Arcukat hunyorgó pa rázs világította meg. Fiatal férfiak, termő méhű lányok vár tak nászútra vagy arra, hogy a legmagasabb szellemnek ajánlják fel életüket. Mara-oantól hiába várt választ e kér désre, n e m felelt. Rejtélyes utalásait nem tudta megfejteni. Az viszont szerinte egyértelmű volt, hogy népüknek nagy szerepet szánt a hatalmas Őrző abban, ami a jövőben történ ni fog. Többi szava azonban... Mara-oan mély ráncok közül kitekintő szeme elködösödött, mikor reszkető kezével az ég re m u t a t o t t . „Az öldöklő és nemző fénykapu kinyílt" - motyogta. Azu t á n összegörnyedt. „Hegyek helyén síkságok. Nyugaton kél a n a p . Keleten nyugszik." Hangját alig lehetett hallani. „Jég és hó szerepet cserélnek a hővel. Az itt maradó máshol talál ja m a g á t . " Mara-oan lelkét burkoló köntöse nagyon elhasznált volt már. Korát senki nem ismerte. Ő maga sem. Sokszor látták 124
a tűz előtt guggoló, előre-hátra hajlongó alakját, s hallgatták siránkozó könyörgését: „Engedj már ki ebből a korhadt, fe kélyes barlangból. Olyan nehéz!" Kicsire zsugorodott mú miaarcán könnyek patakjai ömlöttek. „Jó - hajtotta bütykös ujjú, sovány kezébe a fejét - Jójójó! M a r a d o k még. De csak addig... addig!" Oldalra dőlt, és mélyen elaludt a lobogó, rángatózó, szikrákat pattantó lángok mellett, s akkor sem ébredt fel, mikor figyelői a fekhelyére vitték. De a derengés ben megint homályos féltudatára ébredt, s tovább szőtte eszelős, bölcsességgel keveredő látomásait. A gyermek már nagyon türelmetlen volt Sziao-Vam testé ben. Kezét a hasára tette. Tenyerével is érezte rúgásait. És ha az ő lelkét kérdezné? Érzi, hogy mellette van. Segít építeni az új testet benne. Almában megjelenik. Kislány. Arca nem olyan lapos és széles, m i n t az övé, h a n e m finom, keskeny, de a szeme ferde. Homloka magas. Gyöngyfogsorú szája sugár zó mosolyra nyílik. Annyira szereti máris, és... bizonyos benne, hogy idősebb, okosabb nála. Mindig megnyugszik, ha álmodik vele, m i n t h a a dermesztő éj meghasadt jegéből előbúvó hajnali n a p langyos fészke ringatná. Hirtelen gyermeksírás hangzott fel. Azután még egy. Majd egyre több. A hegyek a hideg, ritka levegőben megsok szorozták az újszülöttek sírását. Sziao-Vam érezte, magzatának burka felszakadt, kislá nyát napkeltekor m á r rajta kívül köszönti a Fény. Visszasie tett védett kis fülkéjükbe. Férje, az Emlékező m á r éberen várta. Mikor ráfeküdt p u h a takaróira, odakint rózsásan fel gyúltak a hegyek. Asszonyok léptek be hozzá, de nem volt szüksége segítségükre. Kislánya fájdalom nélkül siklott ki belőle. Ugyanazzal a sugárzó mosollyal nézett vissza rá, amelyet álmában annyiszor látott. Azon a különös éjszakán népük asszonyai tizenkét egész séges, szép gyermeket szültek könnyen, kín nélkül.
125
ELBESZÉLÉSEK
Dimenziókapu
Anya megint két óriási cekkerrel jött haza. Legalább fel csengetett volna, hogy lemenjen elébe, és felcipelje helyette. Mert a lift szokás szerint n e m működött. Apa pedig lent bütykölte a garázsban a kocsit, ami egy zötyögő pléhskatulya volt. Lepra. Apa mégis úgy gügyögött neki, m i n t egy kö lyökkutyának. Imádta. Sokszor kihallgatta a sutyorgását, mikor azt hitte, egyedül van: „Jól van, picikém! Mindjárt kapsz egy kis olajat, és kitisztítom a náthás gyertyáidat!" Ve le sohasem beszélt így. Igaz, m á r nyolcadikba megy ősszel, de régebben is csak akkor szólt hozzá, ha útjában volt: „Menj innen! Hagyd! Tedd le! Ne babráld! Elrontod! Ne nyúlj semmihez!" Pedig szívesen segített volna neki a szere lésben. Anya szerint ez a használt Skoda többe került már, m i n t h a egy új Mercit vettek volna. - Jancsikám! - fordult hozzá anya elkínzott arccal. Hívd apádat vacsorázni! Könnyű azt mondani. Alig lehet elvonszolni a kocsijától. Lezuhogott a lépcsőn. A garázsban vágni lehetett a ben zingázt. Az autó motorja nagyokat hörrent, m i n t egy vadál lat. - Készen van a vacsora! - emelte meg a hangját. - Jól van. Megyek - vetette oda apa kelletlenül, és tovább babrálta a motort könyökig olajosan. - Kihűl a pörkölt. - Hűljön ki! Apa már nagyon dühös volt, s indulata átcsapott Jancsira is. - Anya egész hétre főzni akar még, és nagyon fáradt! Apa feje sötétvörösre gyúlt. Tudta, mindjárt ráordít. Jobbnak látta elhúzni a csíkot. 129
Kettesével vette a lépcsőket. Lihegett, mikor felért a ki lencedikre. Igaz, a panelház emeletei nem voltak olyan ma gasak, m i n t Gruberéké, akik a Rákóczi út ötvenegyben lak tak, a negyediken. A nagy ebédlőjükbe belefért volna az ő kétszoba-halljuk a mellékhelyiségekkel együtt. Szeretett volna egy olyan régi, nagy házban lakni. Ott a lépcsőn is szó rakoztatóbb volt felmenni. A körfolyosókon - gangokon gyerekek nyüzsögtek, szaladgáltak, kacagtak, kiabáltak. E m b e r e k jöttek-mentek, köszöntek egymásnak. Az ő egyfor ma panelkaszárnyájukban csak zárt ajtókkal találkozott. Senkit sem ismertek. Senkivel n e m érintkeztek. N e m értek rá. Anya két m ű s z a k b a n dolgozott a szövőgyárban. Apa au tóbuszt vezetett. Apa végül előkerült, de előbb le kellett sikálnia magát. Persze, morgott a fagyos pörkölt miatt. Anya n e m felelt ne ki. A szeme egészen kocsonyás volt a fáradtságtól. Sohasem beszélgettek. Apa megitta az üveg sörét, és lefeküdt. Anya lehunyt szemmel mosogatott. Megsajnálta. Kivette a kezé ből az edényt. - Aranyos vagy! - súgta anya, és az orrára csókolt egyet. Keze ernyedten végigsiklott a vállán. - Szegénykém. Hogy telt a napod? - kérdezte, de választ nem várt rá. Beesett az ágyba. így volt ez m i n d e n n a p . Jancsi leöblítette az edényeket a mosószer után, és a szá rítóállványra rakta. Még n e m volt álmos. A szeme is fájt. Egészen bedagadt Kőszegi ütésétől. De ő is megkapta a ma gáét. Az orra vörös uborka lett, a trikója kettészakadt. A Köztársaság téren letépte a nyakáról a láncon lógó lakáskul csot. Visszaszerezte. Tőle ugyan dzsúdózhat. Furcsa. Anyáék észre sem vették az arcán a kék monoklit meg a daganatot. Ránéztek és n e m látták. Hirtelen eszébe jutott, hogy elfelejtette visszatenni a fa ramuci kis japán szekrénykébe apa kvarcóráját. Gyorsan elővette a zsebéből, és megnézte. Jó, hogy nem sérült meg 130
Kőszegi kalapácsöklétől. Lábujjhegyen bement a nagyszo bába. Kár volt olyan óvatosnak lennie. Akkor sem ébredtek volna fel, ha csörgődobot ráz a fülük mellett. Most már meg találta azt az apró, titkos fiókot az ötven között, mióta Gruber segített neki felfedezni a kvarcóra titkos búvóhelyét. Hülyeség, hogy apa sohasem viszi magával, ha dolgozni megy. Félti. Minek egy óra, ha n e m hordják? 0 sétáltatja egész nap. Apa iszonyúan letolná, ha tudná. De n e m vesz észre semmit a nyamvadt tragacsán kívül. Sohasem kell fel húzni, pontos, és nemcsak a d á t u m o t mutatja, h a n e m zenél is. Nagyon halkan és kedvesen. A hangja Karinkáéra emlé keztette. Karinka Gruber nagynénje. Tolószékben ül. Annak is olyan meglepően vékony gyerekhangja van. Pedig állatian öreg. Lefeküdt. Alig várta a holnapot. Reggel felmegy Gruberékhoz. Jól érezte magát náluk. Pedig a lakásuk igazi bolon dokháza. Ezt a házmesterné m o n d t a . De n e m haragosan. Nevetve. Lehet, hogy éppen azért szeret o d a m e n n i , mert egészen másképp élnek, mint ők? G r u b e r nem bolond. A pa pája sem az. Nagyon okos. És n e m felvágós. Tévériporter és író. Mindig szívesen szóba áll velük. Gruber a legjobb barátja. Girhes, szemüveges. Kőszegi csúfolja és elgáncsolja. O nemcsak azért védi meg, mert jó tanuló, és nélküle két tantárgyból elhasalt volna a hetedik ben. Grubernek komputerfeje van. Szívdobogása meglódult hirtelen. Titkos időjátékukra gondolt, amelybe csak Gruber papáját avatták be. Az n e m nevette ki őket. 0 is írt már sci-fit. Biztatta őket. Csak tornásztassák a képzeletüket, „agyrohamozzanak". A jövőnek kitűnő agyakra van szüksége. Almában a közép-amerikai fennsíkokat látta a nagy figu rákkal, amelyek célját még m i n d i g n e m fejtették meg. A földön járók n e m láthatták az óriási, teljes ábrát. Ahhoz re pülni kellett. És ő repült. Felülnézetből pillantott le rájuk. Egészen természetes volt, hogy a karját mozgatva levegőbe 131
emelkedik. Izgatott öröm fogta el. „Gruber! - kiáltotta. Nézd! így kell csinálni! Te is tudtad! Csak elfelejtettük, hogy tudunk repülni!" Saját hangjára riadt fel. A szülei már nem voltak otthon. Anya megfőzte a kakaóját, és egy nagy darab kalácsot tett a bögréje mellé. Kár, hogy n e m lehet mindig otthon. A nyara ló miatt hajtanak annyira. Gruber mamája egész nap a konyhában sürög-forog, süt, főz, etet, mos, ki sem látszik a gőzből, hiszen annyian vannak abban a nagy lakásban. Ro konok, ismerősök, szomszédok, Gruber három kisebb test vére. És persze Karinka. Akit vénségére a gyerekekhez szá mítanak, mert éppúgy kell vigyázni rá. Mosdatják, tisztába rakják. Alig volt türelme e n n i . Sietett. Szerencsére h a m a r jött az autóbusz. Ahogy átlépte a hatalmas Rákóczi udvar szélesre nyitott bejáratát, m i n t h a egy más világba került volna. Hat emeletes, kétudvaros ház volt. Belső karéjában üzletek kira katainak színei, l á m p á i csillogtak. Gruber már bizonyosan az inkákat olvassa a lexikonban. 0 is abból készült. Mialatt hármasával vette a lépcsőket, azon dolgozott, hová lettek azokból a közép-amerikai, kihalt, hegyi városokból az embe rek? Senki se tudja. Majd betáplálják Gruber fejébe, és az kitalálja, miféle kalandok történnek velük, ha az időgépü kön egyszerre megjelennek a rejtélyes városban hat- vagy hétszáz évvel ezelőtt. Bekopírozódnak. Mint a tévében. Bi zonyos, hogy természetfeletti lényeknek tartják őket. Hódol nak nekik. Becsengetett a negyedik emelet egybe. N e m Gruber nyi tott ajtót, h a n e m Marci, a pattanásos, nagyképű unokabáty ja. 0 volt az egyetlen a családban, akit nem szeretett. Utála tos, beképzelt hólyag! Zongora szakra járt az Akadémián, és Gruberék Bösendorferén gyakorolt naphosszat. - Szia, Herkules! - tessékelte beljebb széles mozdulattal. Ez is pimaszság volt. - Szipogány barátod éppen most rakja tisztába a húgát! 132
Tudta, Gruber nem szereti, ha látják, mikor pelenkázza kilenc hónapos kistestvérét. Szégyelli. Igaz, hogy mindig szipog, mert szénanáthája van, de azért nem kellene szipogánynak csúfolni! Húzta az időt. - Karinka hogy van? - kérdezte. - Gyagya. M i n t mindig. Annak született. Most éppen a nem létező haját fonja két copfba. - Marci szájából ugató csuklások törtek elő. Nagyon rondán röhögött. A nagyszobából óriási kalimpálás hallatszott. - Nyomorult békák! - kiáltotta Marci, és berohant a szo bába. Jancsi a nyitott ajtón át látta, ahogy Gruber két öccse a fe nekével veri a zongora nyitott klaviatúráját, és ez őszinte elégtétellel töltötte el. Úgy kell neki. M i n d e n k i t megőrjít az ujjgyakorlataival. Utána sietett, és szembe találta magát Karinka tolószékével. Köszönt neki, de az n e m felelt. N e m is felelhetett. Süket volt, és hályogos, kék szemmel mosoly gott rá. Foghíjas szájából kilátszott színtelen ínye. De vala mi azért lejátszódhatott ködös szemén belül, mert azt mond ta vékony madárhangján: - Megszülettek a cicák! Ugye milyen édesek? - Aprókat kuncogott, és simogató mozgásokat végzett a kezével. Kes keny, ráncos kis arcát pelyhes, fehér haj röpdöste körül. Na gyon hosszú és sovány volt, m i n t h a a ruhája alatt nem is lett volna teste. Szoknyája alól két pipaszárláb meredt elő. „Olyan, m i n t egy hosszú nyelű, borzas tollseprű" - m o n d t a rá Marci. Gruber sietett be, karján a rózsaszínű flanelltakaróba burkolt húgával, aki torkaszakadtából bömbölt. - Szia! - mondta neki Gruber, és nagyot szipogott. A bő gőmasinát berakta Karinka karjába. S az rögtön elhallgatott, ahogy Karinka vékony pókujjai gyöngéden végigtapogatták. Valamit motyogott is neki, ami úgy hangzott, mint a madárcsivitelés:
133
- Csiricsitt! Nemsokára összeforr a rosszcsont. Lehet megint ugrándozni... hopci-hopp! - Mit mond? - kérdezte Grubertől. Az, Marcira intve a szemével, magával vonta apja dolgozószobájába. - Azt hiszi, a törött lábú őzike van a karjában, amelyet a tanyán ápolt kislány korában. G r u b e r papája az íróasztalnál gépelt. A falakat könyvek borították. Jancsi azt hitte, n e m hallja, amit beszélnek, de hátraszólt nekik: - Karinka most is hetvenöt évvel ezelőtt él. Kislánynak érzi magát, akit erdő, mező, állatok vesznek körül, és a nagy papája várja a tanyai házban. Akkor került ide, mikor az öreg meghalt. Mindig hozzá akart visszamenni. Kiszökött az ajtón. A Rákóczi úton elütötte egy söröskocsi. Azóta béna. Jancsit mindig meglepte, G r u b e r mennyire hasonlít a pa pájára. Csak még n e m kopaszodik. - Igaz, hogy Karinka gyagyának született? - szaladt ki a száján. G r u b e r papája megfordult a székén. - N e m hiszem - rázta meg lassan a fejét. - Csak másmi lyen, m i n t a többi ember. Külön világban él. És ez jó neki. A miénkből n e m hall és n e m lát semmit. - Csak egészen ritkán jön rá a h e p p - mentegette Gruber. - M i k o r a fivére u t á n kiabál, aki m á r régen meghalt. - Tizenkét éves korában - tette hozzá a papája. - Még a m ú l t században. - Mit csinál olyankor? - firtatta Jancsi. Nagyon bírta az öreglányt. Maga sem értette, miért. Érdekesnek találta. - Sírni, sikoltozni kezd, és kidobja magát a tolószékből. Ha egyedül vagyok vele, n e m is t u d o m visszaültetni - vallot ta be Gruber. H á t a barátja nem volt é p p e n súlyemelő bajnok. De azért a kisujja körme is többet ért Kőszeginél. - Hol voltatok tegnap? - csippentett rájuk a szemével G r u b e r papája. Mosolygott. - A jövőben vagy a múltban? 134
- A jövőben! - mondta Jancsi gyorsan. - Ötszáz évet utaz tunk. Gruberrel eltérítettünk egy űrszanatóriumot, amely ben zseniális gyerekeket kezeltek, akiket megfertőzött a kozmikus vírus! - A kozmikus nosztalgia vírusának neveztük el - vágott közbe Gruber mohón. - Az űrszanatóriumot pedig Terapionnak. G r u b e r találta ki. Ugye klassz? - Klassz! - bólintott Gruber papája elismerően. - És mi ből állt ez a betegség? - Kóborlási láz fogta el őket. Potyautasként elrejtőztek az űrhajókban, mert akkor már rendes közlekedés volt a N a p rendszer bolygói között. Ki akartak jutni a csillagok közé! magyarázta Jancsi. - És ti hová mentetek az eltérített TerapionnaY? - Ki a Naprendszerből. Fénysebességgel. Az Alfa Centaurira! Ebben a pillanatban besietett Gruber felhevült, borzas mamája egy tál szendviccsel. - Egyetek! - mondta. - Azután siess, fiam! - fordult a fér jéhez. - Mindjárt itt lesz érted a kocsi. N e k e m be kell néz nem a sértődős Malvinhoz. Közben veszek K a r i n k á n a k me zei virágot. - Minek neki a mezei virág? - Koszorút akar fonni. Tudod, milyen nyűgös ilyenkor. Órákig nyöszörög érte. - Hová tetszik menni? - kérdezte Jancsi G r u b e r papájá tól csalódottan. - Egy riportot csinálunk Szegeden. Már be is nyomult egy csomó kollégája és a fotós barátja a szobába. Nekiestek a szendvicses tálnak. Neki m á r semmi helye nem volt ott. Marci szokása szerint elporzott, Gruberre marad az egész pereputty. - Mikor jöjjek vissza? - kérdezte Grubertől. 135
- Négykor. Várj meg lent az udvaron. A kicsik itt a fejed re másznak, és úgyse értjük tőlük egymás szavát. Kime gyünk a térre! - Kiabálniuk kellett, mert mindenki ordított, nevetett, rikoltozott. Mit csináljon délután négyig? Hazament. Csak hideget evett a hűtőszekrényből, a z u t á n megterített. Utált egyedül lenni az üres lakásban. A Köztársaság téren talán ott van Kőszegi. Még tartozik neki két gáncsvetéssel Gruberért. Ez felvillanyozta. A tér közel is van a Rákóczi udvarhoz. Kőszeginek nyomát se látta a téren. Focizni kezdett a fi úkkal. Alaposan beleizzadt. H á n y óra? Mindjárt négy! Futva tette meg az utat a házig. Gruber késett. Felmen jen? N e m volt kedve hozzá. A gyerekek rászállnak, és a ha jába ragasztják a nyálas rágógumijukat. A nagy udvar poros és homályos volt. Végignézte a belső üzletek kirakatait, azután a lépcsőház felé indult. Egyszerre megtorpant. Kőszegi leselkedett fölfelé a lép csőházban. Rögtön tudta, hogy őt várja. Elégtételt akar az uborkaorráért. Megkapja! Lábujjhegyen a háta mögé osont, és a fülébe rikkantotta: „ H u j , h u j , hajrá!" Csak akkor gáncsolta el, mikor megfor dult, így volt becsületes. Azután ráült a hason fekvő Kősze gi h á t á r a . - Beszélgessünk! - m o n d t a nyájasan. - Mit kerestél G r u b e r é k lépcsőházában? E n g e m akartál elcsípni? Itt va gyok! - Engedj! - nyögte Kőszegi. - Vérzik az orrom! Jancsi leszállt róla, de megbánta. Kőszegi villámgyorsan a hasába bokszolt, és futni kezdett. Elállt a lélegzete, de azért u t á n a lódult. Jobban futott Kőszeginél. Nem akart el m e n n i az udvarból, hátha elmulasztja Grubert. Kőszegit be felé terelte, az meg szedte a lábát. Körberohangáltak egy ideig a nagy, széles térben. Szitkozódó embereknek ütköz tek, ziháltak mindketten. Végre utolérte. Összekapaszkodva gurultak, csépelték egymást. Kőszegi egészen kikészült. 136
Hirtelen kisiklott alóla, az utcára futott, és eltűnt a tömeg ben. Nem követte. Öt óra elmúlt. Hol van Gruber? A ruhája, keze csupa kosz volt. Leporolta magát. Az ujjaival fésülködni kezdett. Egyszerre megérezte, mennyire fáradt. Pihen egy kicsit, azután fölmegy, és megmosdik Grubernál. Hátrasétált a pin celejáró felé. Egy lezárt üzlethelyiség előtt kis, lapos tetejű szekér állt felmeredő, csupasz rúddal. Leült rá. Irigyelte Grubertől a papáját. Sajnálta, hogy n e m folytathatták a be szélgetést. A múltkor a negyedik dimenzióról magyarázott nekik, ami az idő kiterjedését jelenti a múltba és a jövőbe. Azt mondta, ha fénysebességgel utaznának a kozmoszban, és néhány hónap múlva visszatérnének a Földre, ott m á r ta lán évszázadok m ú l n á n a k el azalatt. Olyan nagy a különbség a kozmikus és relatív idő között. Szeretett volna többet hal lani erről. Milyen poros sötétség van itt. Karinka hetvenöt évvel ez előtt él. Tehát állandóan a negyedik dimenzióban van. A di lijébe beépült az időgép. Kivette apja kvarcóráját a zsebéből, de alig látta a m u t a tóját. Legalább hat óra lehet. Ez az udvar különben is min dig homályos. Mindig? Micsoda óriási fényszórót gyújtottak ki mögötte? Megfor dult. Különös. Úgy tudta, ez nem átjáróház. Pedig most nyitva van egy széles kapu. Ott, ahol a zárt üzlethelyiség szokott lenni. Ennyire besüt ide a n a p alkonyatkor? N e m lehet. A ragyogástól káprázik a szeme. Hová vezet ez a fényárban fürdő kapu? Egy p á r h u z a m o s mellékutcába? Melyikbe? -Mindegyiket ismeri. Észre sem vette, mikor lépett át a k a p u n . Egyszerre eleven színek, üde szagok, szokatlan zajok ro hantak rá. Szénaillat. Madárfütty. Távoli harangszó. 137
Hogy széttágult a táj! Lába alatt virágos fűszőnyeg terült el. Arcát metszően friss, virágszagú szél csípte. Víz zúgott, sustorgott valahol a közelben. Hogy lehet a Rákóczi udvar háta mögött ilyen nagy, mű veletlen terület? M i n t h a hajnal lenne. És tavasz. Pedig ősz van. Nemsoká ra vége a vakációnak. Távolabb, a mező közepén kis ház roskadozott súlyos, vastag nádteteje alatt. Fala fehérre meszelve vakított. Kis ablakszemek csillantak rajta. Hozzátapasztva fából készült kalyibák, ólak, talán istállók emelkedtek. Orrába meleg is tállópára csapott. Igen. Istálló lesz. Ló prüszköl és dobog benne. A ház előtt lapos kis szekér állt csupaszon felmeredő rúd dal. Hasonlít ahhoz a kocsihoz, amelyről... amelyről felállt az előbb. Mikor? A ház kéményéből kék füst göndörödött elő. Ez bizonyo san tanya. Látott már ilyet a tévében. Szeme követte a füst útját, és megpillantotta a sűrű bokrokkal, fákkal bontott, m e r e d e k e n emelkedő dombot a ház mögött. Farakások között tyúkok kapirgáltak. Újra felnézett a dombra. A csúcsán piros szegélyes, szürke felhőkből sugár legyező tárul széjjel. Napkelte! Szemét mozgás rántotta magához hirtelen. Egy kék ruhás lány b u k k a n t elő a ház mögött. Az erdőből rohant ki, a lejtő lendületének átengedve sovány testét. Vele egyidős lehetett. Két vékony, kócos hajfonat lengett utána félig kibomolva. Fején sárga virágokból font koszorú csúszott félre. A lány feléje sietett. Szája mozgott. Kiabált. N e m értette, mit. M i k o r lihegve megtorpant előtte, nagyon ismerősnek tűnt. Persze. Közelről ismeri. Megszokott bizalmassággal. Csak elfelejtette, hogy hívják. Nyaka hosszú, vékony. Arca szeplős. Recés fogai fölött kilátszik színtelen ínye, ahogy rá nevet. A k ö r m é t tövig rágja, pedig szidja érte. Hol? Mikor? Valamivel fiatalabb nála. Igen. Egy évvel. 138
„Megtaláltam!" - érti meg végre a lány ziháló szavát. „Mit?" „A rókalyukat! Kicsik v a n n a k benne! Gyere!" Alig tudta követni, ahogy csörtettek fölfelé a fák között a dombra, a tűlevelektől, hervadt levélszőnyegtől csúszós tala jon. A lány megtorpant hirtelen. Hátranyúlt, és őt is visszatar totta. „Maradj csendben!" - szólt rá lélegzethalkan. Nagy kövek torlódtak előttük, földbe markoló k a r m o k k a l a talajba kapaszkodó, vastag, felszíni gyökerek között. N e m vette volna észre a rejtett rést a kövek között, ha n e m óvako dik ki belőle egy apró, fényes orr. Azután m á r látta vöröses szőrzetét is, ahogy előbújt. Alul fehérrel bélelt farok húzó dott utána. A másik követte. Ketten voltak. Hegyes fülük megrebbent. Hallgatóztak. Alig mert lélegzetet venni. Gyö nyörűek voltak. Megnyugodhattak, mert egymásnak estek, és h u z a k o d n i kezdtek, nevetséges kölyöknyöszörgéseket hallatva közben. Összekapaszkodva gurultak, átbotladoztak a gyökereken, le lapultak, a másik hegyibe vetették magukat, a fülét h a r a p dálták, a hátsó felükre ereszkedve, tátott, nevető pofával po fozkodtak, prüszköltek. Sokáig álltak ott kővé meredve. A lány a füléhez hajolt. Haja csiklandozta az arcát. „Nem mondjuk meg nagyapának. Kilövi az anyjukat. A tyúkok miatt. Tegnap is elvitt egyet." Ránevetett ínyes mo solyával. Nagyon kedvesnek találta, és annyira közelinek, mint senki mást a világon. Persze Gruberen kívül. Az ám! Fel kell mennie hozzájuk! „Korán van még. De azért csak m e n j ! " - súgta a lány. Elindultak. Meglátta a kavicsok között siető, fonadékos vízeret. Olyan áttetsző volt, m i n t a kristály. E n n e k a zúgását hallotta, mikor... mikor átlépett a kapun. Milyen k a p u n ? 139
Szednie kellene ezekből a szép, színesen fénylő kavicsok ból. „ N e m lehet. Tudod, milyen dühös az öreg, ha kések. El d u g t a m a pálinkáját. De előbb muszáj ennie valamit, mert kilukad a bele." Versenyt futottak, de a lobogó hajfonatú, kócos, sovány lány megelőzte. C s u d a hosszú, vékony lába volt, mintha a nyakánál kettényílt volna cupfos, kék kartonruhája alatt. A bokáján tüske tépte, piros karcolás virított. Koszorúját le kapta a fejéről egy ág. Jó volt r o h a n n i vele a friss szélben, a csúszós avaron. M i n t h a m i n d i g így lett volna. Meghitt, fontos összetartozás volt. N e m m e n t e k be a házba. A virágos mezőn dobogtak végig a nyitott kapuig. A lány ott megtorpant. „Menj át a k a p u n ! " - mondta. „Te n e m jössz?" - Nyugtalanság fogta el. Szorongás. Fur csán sajgó veszteségérzet. „ N e k e m itt kell m a r a d n o m . " „Miért kell?" „Én itt nagyon boldog vagyok. Ne nézz hátra! Ülj rá a kis rudas kocsira. N e m s o k á r a jönni fog." „Kicsoda?" „Gruber." Persze. Gruber. Egy pillanatra megzavarodott. Valóban n e m nézett hátra. R á ü l t a kocsira, és... előtte állt Gruber. N e m látta jól. Este volt már. - Azóta itt vársz? - kérdezte Gruber. Hangja szokatlanul rekedt volt. - Igen. - N e m t u d t a m jönni. Karinka... - szipogott egyet. Mindig szipog. - Mi t ö r t é n t Karinkával? - Rosszul lett... és egy pillanat alatt... 140
Megértette. - Te! - kérdezte izgatottan. - Ugye ez átjáróház? - Dehogy. H o n n a n veszed? Hátrafordult. Mögötte az üres üzlethelyiség porosodott, lehúzott ráccsal, nagy, láncos lakattal. - Az előbb egy nyitott kapu volt itt! D i m e n z i ó k a p u ! A múltba vezetett! Átmentem rajta! - erősködött közel hajolva Gruberhez, de az lehajtotta a fejét. - Most nem játszok. Ilyenkor - m o n d t a színtelenül. Majd... Szia! Szégyellte magát, bosszús és szomorú volt. G r u b e r soha se fogja elhinni neki, hogy n e m játszani akart. Igazat mon dott! Valahogy... valahol, az idő egy másik pontján most is ott van a nyitott kapu, és mögötte... Nagyot szipogott. Csak nem kapta el Gruber szénanáthá ját? Furcsa dac és öröm t á m a d t fel benne. Az a Karinkamosolyú lány, akinek a kapu mögött kellett maradnia, na gyon boldog. Arca ragyogott, mikor ínyes nevetésével ráné zett, egészen közelről. Ha n e m szól egyetlen szót sem, akkor is bizonyos lett volna benne, milyen jó neki ott, ahová vég leg hazamehetett.
T ú l a légóceánon
Tájékozódási verseny közben gurult a lábához az apró, ki csit púpos, cirádás tetejű valami. Gurult a fűben, pedig a ta laj sík volt. Először azt hitte, ékszerteknőc és eleven. De n e m az volt. Mikor felemelte és megfordította, nem a négy behúzott láb és apró fej látszott b e n n e , hanem rengeteg csillámló, tű hegynyi pont, amelyek szikrázó színeket lihegve állandó működésben voltak. M i n t h a sohasem látott mértékben mi niatürizált chipekből szerelték volna össze. Pedig alaposan ismerte az elektronikát. Szakkönyvek, folyóiratok segítségé vel lépést tartott m i n d e n eredményével. Nemcsak a hobbija volt. Apja a Tudományos Kutatóintézetben dolgozott, gyak ran bejárt hozzá, s n e m volt kétséges, hogy a nyomdokaiba lép majd. Maga bütykölte össze ügyes, okos kis komputerét. Annyira meglepte és elképesztette a kezében tartott kicsi tárgy, hogy képtelen volt továbbmenni. Azzal sem törődött, hogy rengeteg időt vesztett. Képtelen volt szabadulni a fur csa érzéstől, hogy a tenyerén tartott valami lüktet és langyos. M i n t h a élne. Pedig n e m élhetett. Szerkezet volt. De miféle szerkezet? Izgalom fogta el. Arcát vérhullám öntötte el. M i n t h a ez a hő a tenyerén tartott, gyönyörű kis ékszerből indult volna ki, és eláradt egész testében. Kavics zörrent a háta mögött. A kis tárgyat hirtelen zseb re dugta. N e m szabad senkinek megmutatnia! Miért nem? Hülyeség! Zellei b u k k a n t fel mögötte. Évfolyamtársa volt az egyete men. Sokat röhögtek együtt. Néha hajnalig tartó vitákkal gyilkolták egymást. Nagyon bírta Zelleit.
142
- Megrándítottam a lábam! - szaladt ki a száján. Hazu dott. Eddig mindent elmondott neki. Azt is, hogy Lia mi lyen az ágyban. Meg szorongását a pókoktól. - Eredj csak to vább! - Leült a fűbe, és nyomkodni, forgatni kezdte a boká ját. - Én már úgyis leégtem! „Tisztára begolyóztam!" - d ü h ö n g ö t t magában, mikor Zellei eltűnt a bokrok között. De szégyenkező haragja egy szerre kialudt, mint a szisszenő parázs, amelyre vizet loccsantanak. A hőt árasztó apró dolog a zsebében halk, zi zegő hangot adott. Ezüstös rezgés volt, m i n t h a hajszálvé kony drótszálakat pengettek volna. Izgalmát fokozta, hogy e zengésben volt valami panaszosan gyöngéd zeneiség. Mégis élőlény lenne? Előkapta a zsebéből. A kis szerkezet lüktetett, hőt árasz tott. A füléhez tartotta. N é m a volt. Tehát nem a fülével hal lotta. Akkor mivel? Képzelődött! Visszadugta a zsebébe. Otthon majd alapo san megvizsgálja. Mikroszkóp alatt. Esetleg szétszedi. Megint érzékelte a cirpelő, panaszos zengést. Igen. Érzé kelte. A bőrével, az agyával, egész testével. Felugrott. A fák között újra összetalálkozott Zelleivel, aki már a cél felé tartott zihálva. - Rendbe jöttél? - kérdezte futás közben. Sántítania kellett volna! Micsoda baromság! Csak n e m fog ripacskodni a barátai előtt egy vacak kis szerkezet mi att?! Ez a szerkezet nem vacak! - tolult fel benne a tiltakozás. Különleges. Fontos. Hasonlíthatatlan. Azért is megmutatja nekik! Lehet, hogy komoly érték. Be is kell szolgáltatnia. Hová? Kinek? Nem m u t a t t a meg senkinek. Amíg látták, sántított is egy kicsit. Mindig ő nyerte a versenyt. Legfeljebb második lett. Most meg... N e m baj. Megéri. H o n n a n tudja, hogy megéri? 143
O t t h o n sem szólt róla. Anyja már hozzászokott, hogy rög tön bezárkózik a kisszobába a szerszámai közé. „Áldozatot m u t a t be a robotbálványának." Anyja nevezte el így a kom puterét. Apa, ha ráért, szívesen osztozott e passziójában. So kat nevettek együtt. Apa okos, játékos, pedig „nagy fej" a számítógépszakmában. Egyáltalán nem nagyképű. Komo lyan állította, hogy olyan korszakba érkeztek, amelybe a fia talok valami többlettel születtek. Több dimenzió nyílik a tu datukból. A génjeik információi gazdagabbak. Tízmilliárd agysejtjükből számtalan milliónyi kapcsolódott szemléletük áramkörébe. Megkérdezte, mit ért dimenziókon. „Nem pusztán kiterjedéseket - mosolygott rá apa. - Tudatunk ész lelésmódjának mélyebb vagy magasabb rezgéseit." Apjának okvetlenül megmutatja titokzatos kis „ékszerteknőcét". Miért titokzatos? Este apa n e m ért rá. Előadás-sorozatra készült. Azért megemlíthette volna, de... erről nem lehetett futólag beszél ni. Ez persze öncsalás volt. Elektronmikroszkópját apjától kapta huszadik születés napjára. Már n e m játékszer volt, hanem a mikrovilágba ha toló, komoly felderítőeszköz. Gondosan a lencse elé helyez te a hátára fordított szerkezetet, de szemét azonnal el is kap ta róla. M i n t h a tüzes tűkkel szurkálták volna, egész szemgo lyója égett és fájt. N e m látott semmit. Patakzottak a könynyei. Két tenyerét szemhéjára szorította. A nyilalló, éles fáj dalom lassan csillapulni kezdett, de még sokáig tüzes körök, fekete foltok utaztak előtte. Bizonyos volt benne, hogy nem szabad még egyszer belenéznie a mikroszkópba, mert meg vakul. A „teknőcöt" n e m tette a fiókjába. Magánál tartotta. Kel lett, hogy testközelben érezze. N e m tudta megmagyarázni, miért. Illetve... jó volt a közelsége. M i n t h a narkotizálta vol na. N e m . A narkó hülyít. Ez éberré, frissebbé tette.
144
Vacsora u t á n álmosság tört rá. Lefeküdt, de a kis szerke zetet a párnája alá csúsztatta. Furcsa álom volt. M i n t h a világítóan kék, langyos, áttet sző óceánban ringott volna. Tudta, a tenger valójában nem ilyen azúrszínű, csak a képeslapokon és az idegenforgalmi plakátokon. E b b e n az óceánban teljesen szokatlan élet nyüzsgött. Fejét oldalra fordította. N e m a tenger flórája és faunája tűnt a szemébe, hanem egy éjszakai világváros fé nyei, hangyaként hullámzó tömege, mozgó járművei, kira katok, reklámok változó színei a víz mély m e d r é b e n . Az ap ró házak gombostűhegynyi ablakai is világítottak. Mindez azonban távol volt tőle. N e m érintette. N e m lepte meg fel színen ringó elnyugvásában. Nincs semmi köze hozzájuk vé dett, új létformájában. De érezte, hogy szíve nagy dobbaná sokkal dörömböl a mellkasában, erei feszülnek, m i n t h a szét akarnák robbantani medrüket. Különös. Soha n e m volt még szíwágtája. A legvadabb versenyek közben sem. „Sokkhatás. M á r a legprimitívebb kis fénypók is interfe renciát okozott benne. Pihennie kell!" - formálódott meg az agyában. Az sem zavarta, hogy egyes szám h a r m a d i k sze mélyben szólnak róla. Tudta, valaki - vagy valami? - saját fogalmait tölti meg idegen tartalommal. Átengedte magát e sajátos, m i n d e n k é p p e n barátságos áramnak. „Hiábavaló" hallotta megint, de most visszhangosan. A szavakhoz beláthatatlanul óriási tér képzete társult. A szöveget elektromos kisülések szisszenései, villámai kísérték. „Jó agyantenna, de nem tehet semmit." Vajon mit kellene tennie? Mit várnak tőle? „Akiktől függ, azokat nem lehet behangolni." Mit? - Ez az ő saját kérdése volt. Sercegés. Villám. „Szegény, szép, kék csillag! Őrült kis p a r á n y ! " „Beteg!" - Ez egy másik villám volt, amely széles tudat tájat borított fénybe benne.
145
Értette, mit akarnak kifejezni. Foglalkozott ökológiával. Tudta, a Föld milyen veszély felé sodródik. Most azonban teljes kívülállással pengette magában végig a különféle vész jelek forrásait. A R ó m a i K l u b és a többi világmodell sta tisztikáit. A fegyverkezés ördögi körének örvényét. A vizek biológiai halálát. Az erdők pusztulását. Termőföldek elsivatagosodását. N é p e s s é g r o b b a n á s t . Terra energiakészletei nek kizsákmányolását. A légszennyeződés következtében létrejövő melegházhatást. A sarki jégsapkák lassú olvadá sát. Egy új özönvíz fenyegetését. Az ibolyántúli sugárzástól védő ózonköpeny elvékonyodását. 0 kívül állt mindezen. Az óceán mélyén történt az egész, amelynek felszínén ringató zott. Halvány csodálkozással s u h a n t át rajta. Légóceán! Per sze. Terra körül az ember létfeltétele, amelyet rohamosan mérgez, gyilkol, tönkretesz. „ K á r " - hallotta. N e m neki m o n d t á k , csak benne hang zott. „ S ű r ű k és süketek. Időzített, öngyilkos bomba ketyeg raj ta. N e m hallják. N e m veszik igazában komolyan." Villám hasította át fölötte a bársonyos feketeséget. „Ha ráeszmélnének, hogy..." „Akik ráeszmélnek, azokra n e m figyelnek." Párbeszéd. Egy párbeszéd folyik benne. De kik beszél nek? Emberszerű lények vagy... „Elektrozoák!" - p e n d ü l t meg benne szisszenő villám ként. Lénye mélyéről sokszínű, mély és magas, aranycsengésű kacagások skálája tört fel érthetetlen, de elsöprő erejű vi dámsággal. A légóceán fölötti bársonyos sötétben finom szá lak szövevénye csillant. „A fény szolidaritása. M i n d e n t mindennel összekötő k o m m u n i k á c i ó s hálózat. Ideonfonalak." Képtelenségnek tartotta, hogy az univerzumban az embe ri az egyetlen életforma. 146
A bolygók közeledtek, óriásivá nőttek. Természetesnek érezte e növekvő közelséget. Gyerekkorában, mikor falun nyaralt, fülét a villanyoszlophoz szorította, s hallotta, hogy a széltől halkan zengenek a drótok. Híreket visznek és hoz nak. Mikor volt ez? Hány millió évvel ezelőtt? „Képtelenek kitekinteni a szkafanderükből." Bizonyos, hogy csak a szavait használják, a tartalmukat n e m ő gondol ja el. „Nevetséges!" Megint a kacagások fölfelé futó trillája, zengő fényszálak és szisszenő villámok. „A szerkezet túl bonyolult. Megbénítja a képzeletet." „Elektronikájuk..." „Csak tökéletlen emlékezet!" Vita folyik benne? „Mit tudnak a végtelen kicsi és végtelen nagy azonosságá ról?" „Sejteni kezdik." „Ha csak egyszer is belekóstolnának az életnemző villá mok mámorába!" „Nem lehet! Még a csillagok is kényszerpályán keringő foglyok!" „Ha rájönnének, hogy egyedül az éterben utazó, szünte len új alakot öltő Elektrozoák szabadok!" Igen. O most rájött! A légóceán felszínén ringatózva bele kóstolt az Elektrozoák létformájába! Elektrozoák! Csupa ka cagás, nyújtózó szárnyalás és fény volt benne e furcsa szó. Karjai, ujjai, egész lénye végtelen sugarakként átfogták a vi lágegyetemet. Csillagtól csillagig pendültek. Oriásnapok bolygóival keringtek. Homokviharokba fűződtek. Titáni vulkánok tűzszökőkútján lebegtek. Napkitörések robbaná saival szökkentek az űrbe. Zöld ködökbe merültek. Keletke ző galaxisok spiráljain kergetőztek. N e m volt érző, idegek kel átszőtt, m u l a n d ó anyaguk. Végtelenből végtelenbe utaz tak. Érintésük táncoló csillagport vont össze sűrű gócokká, s villámaik termékenyítő nyilával életet nemzettek rajtuk ki147
fejezhetetlen gyönyörrel. Tovább fonódtak egymást keresz tező térrácsokon át. Számlálhatatlan i d e o n h ú r zendült meg tőlük. Fekete lyukak, bolygótemetők szívó vákuumán vil lantak keresztül. Lüktető kvazárokhoz, születő és haldokló égitestekhez szegődtek. Suhogó, zengő, zizegő, villámló hí reket zengettek végig az univerzumot átszövő csillaghúro kon a szüntelenül megújuló örökkévalóságról. H i r t e l e n felriadt. De a töredék másodperc alatt, amely ébredéséig eltelt, dobhártyarepesztő zúgással, fölmérhetet len sebességgel z u h a n t lefelé. Vagy befelé? Tagjainak rándulása rezzentette teljes éberségre. Szédült. A l m á n a k képei még frissen izzottak, torkában kacagások halkultak el. Felült. A párnájára nézett. M i n t h a átlátszóvá lett volna. Ugyanazok az apró, színes fényrobbanások szúrtak keresz tül rajta, amelyeket a hátára fordított „ékszerteknőc" belse jében látott. Még m i n d i g álomittas. Hiszen egész ágya fény től dereng. Csillogó por kering körülötte. Világít, mint a rá d i u m . Szemét lehunyta egy pillanatra. Recehártyáját tört villámvonalak lézersugarai hasították keresztül-kasul. Ser cegő, zengő, elektromos kisülések távolodtak tőle. Összerezzent. - Mi történt? - Anyja állt az ajtóban. - Már megint nem h ú z t a d be a sötétítőfüggönyt. N e m jó, ha a telehold élesen az arcodba világít! - Miért? - nyögte kifulladtán. - H a n g o s a n nevettél álmodban! - Az ablakhoz sietett, összerántotta a függönyt. Teljesen sötét lett. Csak azt várta, hogy az ajtó becsukódjék anyja mögött. L á m p á t gyújtott. Felhajtotta a párnát. Nem volt alatta semmi. Oda nyúlt, ahová a kis szerkezetet csúsztatta. Vajon csak képzelte, hogy a lepedő vászna langyosan bizsereg a tenye re alatt, és egy pillanatra látja kezének csontjait, erezetét, inait, m i n t h a röntgenlapra szorította volna? 148
Ha megmutatja Zelleinek, vagy szól apának, akkor... Nem. Senkinek nem szólhatott róla. Senkinek n e m mu tathatta meg. Mert Ok így akarták. Az Elektrozoák. N e m hinnének neki. Bolondnak néznék. Kigúnyolnák. „Szegény, őrült, szép kis csillag!" „Szegény, szegény beteg csillag!" Lápisszal égett bele e szöveg. „Sűrűk és sötétek. Akik eszmél nek, azokat nem veszik komolyan." A saját agyából kölcsön vett szavakkal m o n d t á k ezt. Villámnyi pillanat alatt megvilágosodott benne, hogy az órákra hozzákerült „ékszerteknőc" megalvadt fény volt. Át utazó az emberi létformában, azután boldog, szabad fénnyé oldódott újra. Egy ijesztően nagyszerű analógia lódította meg szívveré sét. Vajon az ember n e m megalvadt fény-e a relatív időben? Halandó sejthalmaz. Teste bonyolult mikrokozmosz, rejté lyes „ékszerteknőc". Átutazó. Megszületik, anyaga a z u t á n szétomlik, de az energiából, amely élteti, egyetlen parány el nem vész. Csak átváltozik. Mivé? Messze, valahol benső világegyetemében villámok ser centek, és kacagások skálája halkult el. M i n t h a ringatták volna, tudata álomtalan alvás langyos óceánjába siklott bele.
A bizonytalansági faktor
N e m hirtelen tört rájuk. Első pillanatban azt hitték, elrom lott a tévé. A képernyő hangyásan rezegni, sisteregni kez dett. Vakító, színes villanásokkal hullámvonalak cikáztak át rajta. - Oltsuk el! - m o n d t a a felesége szorongva. - Még felrob ban. Megpróbálta tisztára hangolni a képet. N e m sikerült. Visszaült a helyére. A gyerekek sem mozdultak. Ott ültek m i n d a négyen, és n é m á n figyelték a képernyőt. Lenyűgözte őket az éleseket szisszenő, zavaros fényjáték. De nemcsak a szemükkel néz ték. M i n t h a a rezgések az idegeinket érintgették volna. „Szerelőt kell hívni - suhant át rajta erőtlenül. - Holnap. E r n y e d t e n elengedte a gondolatot. Sohasem hitte volna, hogy színeknek és formáknak ilyen szuggesztív hatása lehet. Színeknek? A tévéjük nem színes. Amit látnak, mégis világí tó színekben ég. Mikor a kép elsötétült, majd fehér üresség jelezte az adás végét, lefeküdtek anélkül, hogy szóltak volna egymáshoz. A gyerekek sem kívántak jó éjszakát, ahogy szoktak. A felesé ge alvajáróként jött ki a fürdőszobából, lefeküdt, és rögtön hátat fordított. Tizennégy évi házasságuk alatt ilyesmi még nem történt meg. De ez csak semleges megállapításként je lent meg t u d a t á b a n . O maga is ólmosan fáradt volt. Eloltot ta a villanyt. Várt valamire. Ahogy lehunyta a szemét, tudta, mire. L e h u n y t szeme mögött újra kivilágosodott a képernyő, és tovább folytatódott az adás. M i n t h a egy belső szem nyílt volna ki b e n n e . Zaklatott és kábult volt egyszerre. Talán
150 c
aludt is közben. De álmain átsütöttek a képernyő nyugtala nító ábrái. Másnap szerelőt hívott. A készülék kifogástalanul m ű k ö dött. Tudta, hogy így lesz. Érezte. Sok m i n d e n t érzett, amit nem tudott kifejezni. Tehetetlenül tudomásul kellett vennie magatartásuk és egymáshoz való viszonyaik teljes átalakulá sát. Apróbb véleményeltérések, indulatkisülések ellenére ki egyensúlyozott életű, elégedett emberek voltak e rejtélyes határvonalig. Tízéves fiát és tizenkét éves lányát talán szer telenebbnek látta saját gyerekkori önmagánál. Feleségét, aki évfolyamtársa volt az egyetemen, még mindig kívánta. Mindketten tudományos pályán dolgoztak. H á r o m szobájuk mindig tele volt zajokkal, zenével, könnyen gördülő nevetés sel, felröppenő szavakkal, míg köréjük nem zárult a süket hallgatás. Mintha búvárharang borult volna rájuk hirtelen, amely alól kiszivattyúzták az életörömöt. De e kényszer kü lön-külön kötözte gúzsba őket. Miféle kényszer? N e m merte firtatni. Miért nem? A képernyőn most már naponta jelentkeztek a zavarok. Ok este mégis elfoglalták a helyüket előtte, n é m á n figyelték, és nem mozdultak az adás befejezéséig. Mikor lefeküdt, behunyt szeme mögött és álmában is továbbpergett a kép. Vajon miért nem beszélt róla a családjának? Félt, hogy azt hiszek, megzavarodott az agya, és idegorvost szabadíta nak rá? Nem. Egészen másról volt szó. Valami meghatároz hatatlan dologról b e n n ü k és körülöttük. Mi akadályozta meg például abban, hogy odaküldje a fiát a készülékhez, aki ügyes technikus volt, és imádta az ilyenfajta bütykölést: nem látod, hogy szétesett a kép? Csakhogy a kép n e m esett szét. A hangyásan nyüzsgő hát térbe folyton változó körvonalak törtek be, és különös for mákat emeltek ki a rezgések közül. E formák, egészen távo151
li áttételben m o d e r n szobrászok nonfiguratív műveire emlé keztettek, amelyeket homorú tükör előtt forgó, tömör üveg alakzatokból állítottak össze. Féléber á l m á b a n közelebb nyomult hozzá a rezgő képmo zaik. De nem állt össze értelmes tartalommá. Sőt. Idegensé gét egyre dermesztőbbnek érezte. M i n t h a roncsoló sugárha tás fogta volna zárótűzbe az idegein át. Önvédelmi ösztöne, józan esze szűkölve tiltakozott a meghatározás ellen. Képze lődik! Valóban idegorvoshoz kell fordulnia! T ú l sokat dolgo zott az utóbbi időben. Munkája a Kutatóintézetben nem volt veszélytelen. U l t r a h a n g o k k a l kísérletezett. A rezgésbiroda lom, amelyben mozgott, m i n d e n elővigyázatosság ellenére útvesztővé k a n y a r o d h a t a kutató körül. Talán a szigetelés nem volt tökéletes, vagy valami mellékhatás érte kísérletei közben. N e m szokatlan jelenség e csaknem szűz területen. Egy éjszaka nyilvánvalóvá lett előtte, hogy feleségét és a két gyereket ugyanezek az álmok gyötrik. Éles fogfájás rán totta vissza az ébrenlétbe az éjszaka közepén. Olvasólámpá ja fényében megpillantotta mélyen alvó felesége verejtékes arcát. Kifejezése feszült és figyelő volt. Laza ajka dadogó szavakat formált. Közel hajolt hozzá, hogy megértse: „El romlott. Rossz a kép! N e m bírom!... Rontja a gyerekek sze m é t ! " A másik szobából furcsa nyöszörgést hallott. Kislánya ágyához sietett. Zseblámpája sugarát ráirányította. A gyerek lerugdosta magáról a takarót. Arca éppoly verejtékes és fe szült volt, m i n t az anyjáé. „Apu! Zárd el a tévét!" A kisszo bában a fia is hánykolódott, kezét lehunyt szeméhez kap kodta. „Ne! - m o n d t a . - Vakít!" Mikor felrázta, kába álom ittassággal b á m u l t rá. - Rosszat álmodtál? - kérdezte tőle. A fiú szeme üres volt. - N e m . N e m t u d o m - hebegte. Szeme lehunyódott, feje visszahanyatlott a p á r n á r a . Munkáját n a p p a l kifogástalanul elvégezte az intézetben. De közben befelé hallgatózva figyelnie kellett valamire, ami 152
állandóan jelen volt benne. M i n t akit láthatatlan műszerek kel katétereznek, úgy érezte, hajszáltapogatók hatolnak az agyába, kutatnak idegrendszerében, emlékezetét érintgetik. Saját sorsukból való kirekesztettségük hetedik hetében azután egy éjszaka megint felébredt. Agya izzott. Láz bor zongatta, mégis fázott. - Túlhevült éberségében egyszerre tudni vélte, mi történik velük. Teljesen szokatlan, képtelen módon - látta! Érzései pendülő élességgel gondolatokká for málódtak. Mintha agyában egy mentális kondenzátor alakította volna át őket értelmes szöveggé. Meghökkentette a sajátos kife jezés: mentáli kondenzátor. Ijesztő bizonyossággá vált ben ne hirtelen, hogy állapotuk senkivel nem közölhető, felold hatatlan magányra kárhoztatja őket. Teljes kiszolgáltatottsá gukban annyira egyedül vannak, m i n t a patkányok, fehér egerek és tengerimalacok a kísérleti laboratórium üvegtartá lyaiban és drótketreceiben. H o n n a n zuhant az agyába a kétely nélküli meggyőződés, hogy ő és családja kísérleti alanyává lettek valamiféle idegen szándék ismeretlen célú megfigyeléseinek? És mi tette lehe tővé, hogy betekintést nyerjen e lesújtó tények közé? A vá lasz erre az első pillanatban egyszerűnek tűnt. Törődtek-e a kutatók valaha is kísérleti állataik érzéseivel a reakciókon túl, amelyeket mesterséges m ó d o n kiváltottak belőlük? De miféle kutatók képzete merült fel benne? E szó alatt valami személyeset értett eddig. Most azonban egy hasonlíthatatlan jelenségről vett tudomást. N e m talált rá kifejezést. A tökéle tes embertelenség fogalma n e m fedte. N e m az ember más élőlények szenvedése iránti közönyéről volt szó. Inkább ar ról, hogy e „kísérletezők" vagy „megfigyelők" szándékaiban és megnyilvánulásaiban nem érzett semmi emberit. Felismerte, hogy egy nem földi konstrukciójú űrszonda pórázára kerültek, amely különféle sebességű rezgésekből, energiarácsokból épült félelmetes áramokkal telített labora tóriummá. E szonda - éppúgy, m i n t az ember által létreho-
153
zott kozmikus szerkezetek - teljesen automatikus. Távolról irányították. Micsoda őrült rögeszmék szállták meg józan eszét? Zúgo lódva küzdött az erősödő hatás ellen. Készen, fémesen gör dültek agyába a tények és az adatok. Képtelen volt tagadni őket, ahogy n e m vonhatta kétségbe saját létét és a körülötte lüktető világ jelenségeit sem. Csak éppen e képek az agyá ban öltöttek gondolatformát valamely valóságos előkép ve tületeként. Ezen a m ó d o n tudta - látta inkább, mint valami lejátszódó történést -, hogy ez az energetikai űrszonda a vi lágegyetem mérhetetlen távolságából érkezett, és kimeríthe tetlen kozmikus erőforrásokból töltődik fel. Gyakorlatilag elpusztíthatatlan. Belső látása egyre élesedett. De szemét le kellett hunynia hozzá. így észlelte azt is, mi tette az űrszondát emberi érzé kelés számára l á t h a t a t l a n n á : sajátos rezgésszáma. A föld anyagi jelenségeitől eltérő, magasabb energiaszinten rez gett. Olyanformán, ahogy egy sebesen forgó kerék küllői em beri szem előtt l á t h a t a t l a n n á válnak. De rejtélyes kapcsola ta velük sajátos interferenciát okozott a televíziójukban. S n e m véletlenszerűen, h a n e m céltudatosan árnyékolta le a központi adást, egyfajta módszeres, hipnotikus hatást keltve érthetetlen hieroglifáival. Most már nemcsak a tévé képer nyőjén vagy á l m á b a n vett tudomást az űrszondáról, s nem csak verejtékes ébredései taszították energiarácsai közé, ha n e m napközben is. Valahányszor lehunyta a szemét, látta a szikrázó erővonalakat, a m i n t villanó kisülésekkel feléje gör dültek, áthatoltak rajta, visszagörbültek hozzá. Ereiben, idegpályáin idegen áram keringett. Kényszeríteni akarta va lamire. De mire? Erősödött benne a meggyőződés, hogy ennek az áramnak nincs gondolati tartalma. Az értelmétől nem kívánt semmit. T ö m é n y érzések, i n d u l a t o k rázták, amelyek, „mellékhatás k é n t " váltak agyában pontos meghatározásokká. így vált bi zonyossággá benne hirtelen, hogy az űrszonda kísérletezői 154
zseniális célgépek. Az űrszondán nyoma sincs szerves életnek. Beprogramozott robotként sodródik fényévmilliók óta. De kik indították kozmikus útjára? Kik irányítják? Mire programozták be? Mit akarnak tőlük? Mi a szándékuk ve lük? Kérdései saját „agykomputerébe" táplált parancsok vol tak. Ijesztően világos válaszok érkeztek rájuk, amelyektől szívverése meglódult, egész teste elhidegült. Az űrszonda gazdátlan. Robotjai ernyedetlenül végzik a beléjük táplált feladatot. Felfogják, elraktározzák mindazt, amit provokációik nyomán tapasztalnak. De akármilyen bo nyolult műveleteket hajtanak is végre, az eleve meghatáro zottan, hajszálnyi eltérés nélkül megy végbe. Bármi vagy bárki hozta létre őket, alkotójukkal elvesztették a kapcsola tukat. Ma m á r nem áll mögöttük eleven ellenőrző szerv. Mégis tovább folytatják a különféle életformákat letapogató, befolyásoló tevékenységüket. S z á n d é k u k a z o n b a n n e m pusztán felderítés. Sokkal veszedelmesebb céllal nyomultak a föld légkörébe. Függősége az űrszondától teljesen megbénította közlési, menekülési képességét. Csak figyelt és várt, m i n t egy pókfo nalakkal körülszőtt, elzsibbasztott bogár. Egyedül agya ma radt éberen világos. S e józanság tartotta vissza attól, hogy bárkit beavasson kétségbeejtő állapotukba. Ki hitte volna el? Hol volt olyan ideggyógyász, aki segíthetett rajtuk? Mi képpen magyarázhatta volna meg neki, hogy a m i n t lehuny ta a szemét, világosan látta egy nem földi űrlaboratórium belsejét - az agyával? A szonda állandóan működésben levő robotjai nyilván tu domásul vették töprengéseit, s azt, hogy értelme egyre több tünetet fordít át adatokká. E tény azonban kívül esett hatás körükön. Növekvő csodálkozással észlelte, hogy agyának e tevékenységét valamilyen bizonytalansági faktorként kezelték, s egyszerűen „kiszűrték" ernyedetlenül őrlő rezgésmecha-
155
nizmusukból, mint valami salakot. Fölöslegessé vált szá mukra. Lassanként érteni kezdte szín-jelbeszédüket. Saját, vá laszt követelő gondolatai a pirosan és mélyzölden lüktető erővonalak hálóján kívül jelentek meg, aranysárga kígyóör vényként. Ha egy kérdésre erősen összpontosított, a sárga kígyónak utat kereső kobrafeje nőtt. S a piros-zöld erővonal háló rögtön sűrűbbé vált azon a ponton, ahol a kobrafej ék je be akart hatolni szövevényébe. Nem tévedhetett! Úgy ész lelte saját aranysárga gondolatörvényének alakulását, ahogy az e m b e r egy tükörben megfigyelheti mozdulatait. Ha fel emeli a karját, tükörmása is ugyanazt teszi. S akkor integet vissza neki, ha ő is hasonló mozgásokat végez. Az is bizonyossággá vált b e n n e az elképesztő folyamat következtében, amely érzéstartalmakat értelmes megállapí tásokká fordított az agyában, hogy ő mélyebb összefüggése ket látott az űrszonda eredetéről, m i n t amit az önmagáról felfoghatott. Mert zseniális konstrukciójából éppen a „bi zonytalansági faktor" hiányzott, amelyet az ember felismerő értelme és öntudata jelentett. Ezért vált e tökéletes energetikai gépezet a kozmosz ámokfutójává, azután hogy a naprendszeren túli civilizáció, amely ú t n a k indította, megsemmisült. Az is felrémlett benne a szín- és erővonal-hieroglifák fel jegyzéseinek saját jelrendszerére való automatikus áttétele alatt, hogy e nagy fejlettségű kultúra élőlényei valamikép p e n m a g u k idézték elő pusztulásukat. Egymás ellen fordí tották a természet kifürkészett titkait. Hiszen nincs egyetlen létsík a mikro- és makrokozmoszban, ahol ne dúlnának tá madó-védekező háborúk. S minél nagyobb tudás párosul a hatalomvággyal, annál félelmetesebb fegyvereket tud ková csolni saját létfeltételeinek kiirtására. Az ismeretlen értelemnek fel kellett ismernie, milyen sors vár rájuk: a felidézett és meglódult erőket nem képesek megállítani többé. Ezért h a t a l m a s exodust, kozmikus kiván156
dorlást készítettek elő űrszondáik segítségével - de elkéstek vele. Amitől tartottak, bekövetkezett. Gyarmatosító terveik engedelmes eszközei, a kutatólaboratóriumok azonban túl élték őket. Tovább folytatták értelmetlenné vált tevékenysé güket a beléjük helyezett formula kényszere alatt. Az, hogy mágneses töltésük a Föld légóceánnal körülvett, ter mékeny felszínéhez vonzotta őket, bizonyossá tette, hogy mérnöke iknek valamiképpen hasonlítania kellett az emberhez. Legalább is életlehetőségük feltételei megvoltak itt. De hogyan kerít hettek hatalmukba egy olyan bolygót, amelyen robbanássze rűen szaporodott a népesség? Zsibbasztó rémület vett erőt rajta, mialatt agya töretlen logikai láncként tovább ontotta a tétel m a t e m a t i k a i pontos ságú következtetéseit. Csak úgy gyarmatosíthatták saját céljaik érdekében a Földet, ha kiirtották az emberen át az embert! De milyen módon? Saját indulatain, ösztönein át! Ez a za varos ösztönvilágú, idegen fajta akadályozta volna őket saját életformájuk kialakításában. Ahogy a sáskajárás akadályoz za az ember megélhetését, s ezért m i n d e n erkölcsi gátlás nélkül kénytelen kiirtani őket. De milyen eszközökkel férhettek hozzá a föld sokmilliár dos lakosságához egy négytagú családon keresztül? Valami féle pusztító láncreakciót próbáltak e l i n d í t a n i általuk, amely tömegkataklizmák sorozatán át tiszta táblává törli számukra e bolygót? Erre is válasz érkezett. De most n e m p u s z t á n elméleti, hanem sokkal ijesztőbb, gyakorlati módon. Olyan dolgok kezdtek történni velük, amelyek nemcsak családi közösségüket, egyéni életüket fenyegették erkölcsi és anyagi pusztulással, hanem... Először a A fia kerülte ten, szakadt kocsi szedte
gyerekek követtek el értelmetlen ostobaságokat. az iskolát. Kitűnő tanuló volt azelőtt. Összeverruhában vetődött haza késő este, vagy az U R H fel éjszaka valamelyik pályaudvaron. Zsebében 157
nagyobb összeget és egy rugós bicskát találtak. Mikor fag gatni kezdték, hogy jutott hozzájuk, üres szemmel bámult a rendőrökre, és azt mondta, n e m tudja. N e m emlékszik rá. A kislánya Siófokon került egy razzia gyűrűjébe. Csak annyit t u d t a k meg tőle, hogy autóstoppal utazott a Balatonhoz. K e m p i n g e k ételhulladékát kotorta ki a szemétből, ha meg éhezett. Strandkosarakba kuporodva aludt. Hogy miért szö kött meg hazulról, arra n e m válaszolt. Azután kínos botrány p a t t a n t ki a felesége körül. Áruhá zi lopáson érték. Nagyméretű férfi gumicsizmát, fűnyíró ol lót és n é h á n y lakatot gyömöszölt a táskájába mindenki sze me láttára. A kijáratnál fogták el, és az irodába kísérték. Ar ról, hogy miért éppen ezeket a tárgyakat akarta fizetés nél kül elvinni, n e m tudott számot adni. N e m volt semmi szük sége rájuk. Az újság csak a kezdőbetűivel említette a nevét, de rejtélyes csatornákon át a hírt m e g t u d t á k az intézetben is. Feleségét felfüggesztették állásából. Jóindulatú főnöke és körzeti orvosuk ideggyógyászhoz utalta. De az sem jutott közelebb érthetetlen viselkedése megfejtéséhez. A felesége n e m sírt, n e m tagadott, n e m m u t a t o t t megbánást. Hallga tott. A valódi okot csak ő ismerte. De akkor sem beszélt róla, a m i k o r egyedül m a r a d t a feleségével. Fogalma sem volt ró la, felesége mennyit tudatosított abból, ami végbement ben nük. 0 azonban tehetetlen elszörnyedéssel érezte, mint őr lik fel erkölcsi ellenállásukat a szonda energetikai robotjai. O maga rövid ideig még küzdött. Ellenszegült. S mikor megértette, hogy a fokozódó ösztönzés mire akarja kénysze ríteni, pórusain verejték ütközött ki, teste sokkosán remeg ni kezdett. Az intézetben történt. A biokémiai laboratórium ajtaja előtt találta magát egyszerre, amely az épület másik szárnyá ban volt. N e m tudta, hogyan került oda. Karja ellendült, anélkül hogy agya tudatos parancsot adott volna rá. Erélye sen bekopogott az ajtón. Megrettent hirtelen. Mit fog mon158
dani a kollégájának, ha kiszól, hogy szabad? De n e m volt ideje gondolkozni. Keze lenyomta a kilincset. A laboratóri umban nem volt senki. H o n n a n tudta, hogy ezt a helyiséget üresen találja? Mert valaki tudta benne. A vegyszereket sem kellett keresnie. Határozott gyorsa sággal összeszedte őket az üvegszekrényből és a kísérleti asz talról. Apró fiolák voltak, könnyen elfértek köpenye zsebé ben. Gumitalpú cipőben nesztelenül távozott. Észrevétlenül. Úgy, ahogy jött. Az ajtót óvatosan becsukta maga mögött. Saját laboratóriumába sietett. Csak ott, mikor a zsebéből kimarkolta a fiolákat, amelyek tartalmát baljós rövidítések, betűk és számok jelezték, akkor tört rá a rémület. Tenyerében a tömeghalál lapult. Egy olyan idegméreg összetevőit tartotta a kezében, amely e kis mennyiségében is elpusztíthatta volna az egész várost. Ha belekerül a központi víztárolókba. A tejüzemek tartá lyaiba. De hogyan kerülhet bele? Kinek vannak e központokban kollégiumi évfolyamtár sai, barátai? Valamennyien már az ország alapszükségletei nek legfontosabb ütőereit ellenőrző szakemberek azóta. Évente összejönnek. Legtöbbjükkel, ha ritkán is, üdvözlete ket, leveleket vált. Látogatása nem keltene feltűnést, hiszen előfordult már, hogy... Ki utazik legtöbbet nemcsak baráti országok, h a n e m tá voli földrészek kongresszusaira? Nem! A fiolákat reszkető kézzel ólomdobozba zárta, és ügyetlen próbálkozások között, szinte fogcsikorgatva az ellenszegülő indulattól, leplombálta. Úgy elfáradt tőle, m i n t h a orkánse bességű széllel kellett volna szembefordulnia. De hiszen azt tette! Elementáris erő ellen küzdött, amely nem kívülről, ha-
159
nem romboló szuggesztióként belülről, saját érzésvilágából támadt rá! Mit csináljon ezzel az átkozott dobozzal! Viharban há nyódó bójaként t ű n t el emlékezetéből a gyűjtőakna képe, de iránya is az intézetben, amelyben a veszedelmes sugárzó, mérgező salakot gyűjtötték össze, és gondoskodtak a meg semmisítéséről. Összevissza kószált a folyosókon, amelyeket évek óta úgy ismert, m i n t a saját tenyerét, míg rátalált végre. Kódolt nyi tóformuláját azonban teljesen elfelejtette. Egyik kollégája segítette ki. Látta, milyen állapotban van. Arcáról szakadt a verejték. Egész testében remegett. - Rosszul vagy? - kérdezte, és vállon fogta. - Igen. - Fogai összeverődtek. - Ezt a dobozt... A tároló ba... - Csak ennyit tudott kinyögni, de a másik megértette. Felnyitotta az akna elektronikus zárját, és belecsúsztatta a dobozt. A vastag, ólomborítású ajtó újra a helyére siklott. Lába annyira remegett, hogy le kellett ülnie. Az orvosi szobában nyugtató injekciót kapott. Rögtön megfigyelés alá vették. Kísérletei n e m voltak veszélytelenek. C s a k n e m valamennyiüknél számolni kellett váratlan mel lékhatásokkal. Örült az állandó orvosi felügyeletnek. Tudta, senki se hi heti el neki, m e n n y i r e közveszélyes. N e m egyszerű, „ultra hangfertőzés" rezgésrövidzárlata borította fel szervezete bioritmusát. Valamennyi embertársát védeni kell tőle, mert a m i n t kikerül az elkülönítőből, valamiféle pszichikai bél poklosság járványát terjeszti el, éppúgy a saját akaratán kí vül, ahogy egykor a középkorban a fekete halál szerencsét len hordozói tették. Meddig lesz képes küzdeni a fokozódó kényszer ellen? Magasra szökkent lázával az orvosok nem tudtak mit kez deni. Makacsul tüzelt benne, s valami furcsa félönkívület delíriumába sodorta. Később a nővér elmondta neki, hogy h á r m a n alig t u d t á k lefogni. A ruháját követelte. „Hová akar 160
m e n n i ? " - kérdezték tőle. „El innen! Intézkednem kell! Az egész föld veszélybe került! Felmérhetetlen károkat okoztak eddig is!" Nyugtatni próbálták. Semmiféle ártalom n e m fe nyeget senkit. Béke van. D ü h r o h a m a csak növekedett a csil lapítási kísérletektől. „ N e m értik? - kiáltotta őrjöngve. Minden felelőtlen rombolás és terrorcselekmény mögött ők állnak! Valamennyi gátlástalan szenvedély az ő időzített bombájuk! A robbanások láncreakciója megindult! N e m várhatjuk be tétlenül a végső katasztrófát!" „Kikről beszél?" - firtatták. „Róluk! A gyarmatosító űrszonda ámokfutó ro botjairól! Ártalmatlanná kell t e n n ü n k őket, mielőtt m a g u n k semmisítjük meg saját létfeltételeinket!" - Vizionált! - mondta a nővér. - Persze - hagyta rá kimerülten. Mi mást m o n d h a t o t t vol na neki, hogy ne kételkedjék esze épségében, és gyanút se keltsen orvos barátaiban? Rögtön ideggyógyintézetbe csuk ták volna. Szerencsére m i n d e n szavát láz okozta képzelődésnek tartották. „Túlesett a krízisen - bólogattak okosan. - Ag godalomra nincs semmi ok." Pedig delíriuma csak önfegyelmét lazította meg. Amint testi állapota javult, úgy zárult be előtte a betegségbe vagy őrületbe menekülés m i n d e n lehetősége. A tébolyda zárt osz tálya legfeljebb még nagyobb tehetetlenségre kárhoztatja, és kényszeríti, hogy a kiút keresésének m i n d e n erőfeszítése nélkül szemlélje a rohamosan bekövetkező szerencsétlensé get. Nála gyengébb, alkalmasabb médiumot n e m egyet talál nak, aki ellenszegülés nélkül végrehajtja parancsaikat. Egyedül maradt megoszthatatlan felelősségével. Az, ami az intézetben történt vele, meggyőzte róla, hogy a gyarmato sítóknak szinte kivédhetetlen fegyvereik voltak létformáik elpusztítására. „Emócióbombák", amelyek az emberi tudat talanban robbantak és megsemmisítették konstruktív gát rendszerét. Tömeghisztériák, csoportos bűncselekmények, önpusztító és közösségre káros tettek láncreakcióira vetült fény benne. És felmérhetetlen veszélyű szándékokra! E belső 161
uszításnak bőven akadt táptalaja a nyomorúság sújtotta, ül dözött, megalázott népekben, akiket jogos kétségbeesésük saját é r d e k ü k ellen elkövetett fantasztikus őrültségekre kényszerített. Ez az emberi érzékelés számára felfoghatatlan s ezért gáttalanul érvényesülő hatás m i n d e n konfliktust el mélyített. E m b e r t az emberrel, hiedelmet hiedelmekkel for dított szembe izzó gyűlölettel. A tudatlanság, az ostoba ba bonák megnyergelése egy már értelmét vesztett cél érdeké ben ijesztő eredményességgel m ű k ö d ö t t a robotok ernyedet len tevékenysége nyomán. A különféle fázisok: zűrzavar elő idézése, a „minél rosszabb, annál jobb" elvének alkalmazá sa egyre több embert von befolyása alá, céltudatosan, belül ről őrölve fel ellenállásukat. Ellenszegülése őt magát kór házba juttatta. De csaknem m i n d e n erejét felemésztette e küzdelem. Bizonyos volt benne, hogy sok, felelős poszton ál ló, gyenge emberben sikerült már a bomlás folyamatát elin dítaniuk. O sem áltatta magát. Tudta, hamarosan újra záró tűz alá kerül. É p p e n hivatása, különleges pozíciója tette a legalkalmasabbá arra, hogy a világ neuralgikus pontjain tervszerűtlenül fellobbanó válságokat szervezett népirtássá szélesítse ki. De az e n e r g e t i k a i m e c h a n i z m u s o k , m i n d e n zseniális a u t o m a t i z m u s u k ellenére, n e m s z á m o l h a t t a k az értelmi erkölcsi alkatába é p ü l t „bizonytalansági faktor" lehetősé geivel. Azzal, hogy tevékenységüket figyelő agya új gondo latokat, védekező „ a n t i t e s t e k e t " termel. Fogalma sem volt róla, akadtak-e társai, akik felismerték a föld mágneses erőterébe fúródott mérgező tüske valódi természetét. És ha igen, m e g p r ó b á l t a k - e k ü z d e n i ellene? Egész életében az elmaradottság, vakbuzgó fanatizmus és társadalmi igazságtalanságok ellen küzdött a természettu dományok fegyvertárával. Erkölcsileg elkötelezett ember volt. E mélyen h u m á n u s , soha meg n e m alkuvó magatartás lénye gerincévé vált. Most sem hátrálhatott meg egy tébo lyult r o b o t m e c h a n i z m u s diktatúrája előtt, éppen mert a 162
Föld egész létét veszélyeztető ártalmasságát felismerte. Tisz ta értelme kívül maradt e lélek és t u d a t nélküli járványgó con. Kritikája megvédte attól, hogy tapasztalatait misztifi kálja. Megőrizte józanságát és fegyelmét. Amint észrevette, hogy összpontosított gondolatai hatni kezde nek az energetikai robotok működéséin, sőt automatikus védeke zésre késztetik őket, fokozta szellemi erőfeszítéseit. Kimerítő birkózás volt. Felemésztette valamennyi erőtar talékát. Másutt, mint a csendes kórházi szobában képtelen lett volna fenntartani és elviselni az óriási feszültséget. És a következményeit. Szédülési, hányingeres gyengeségrohamai újabb és újabb rejtvényeket adtak fel orvosainak, és arra késztették őket, hogy szervezetét fokozódó gondossággal ro borálják, vitaminokkal, infúzión át adagolt tápanyagokkal töltsék fel. É p p e n erre volt szüksége. És hogy látszólag teljes mozdu latlanságban, békében hagyják. E testi nyugvásban azonban agyát végsőkig hevítve harcolt a vad ösztönáramok ellen, amelyek körülszőtték az egész földet. Családjával együtt ő is benne vergődött e hálóban. Mivel azonban látta e támadás céltalan célját, az energetikai robotok működésének rend szerét is érteni kezdte lassan. Az ismétlődések ritmusa, az ener giarácsok jelképrendszere kialakította benne az ellenállás lehetsé ges módját is. Volt diagnózisa, így eljuthatott a gyógymódhoz. Hogy mennyire jó nyomon jár, a lehunyt szeme mögött kirajzolódó erővonalábrák jelezték. Értelmének „bizonyta lansági faktora" spirállá csavarodva örvénylő szorításába fogta az űrlaboratórium színhálóját. Hiszen az emberi gon dolat is mérhető energia, intenziválható áram. S e szoros ér zelmi kontaktusban az energetikai robotok maguk is az emóciók által felidézett, elhárító értelmi hatás csapdájába estek. A szorongatott belső áramközpontból előrobbanó, szörnyű indulatok csaknem elégették szervezetét. Láza megint magasra szökött. Szíve kis híján felmondta a szolgálatot. Sokáig eszméletlen volt. Múltban, jövőben tá163
molygó kábulatából pillanatokra felriadva a nővérek és or vosok föléje hajló arcáról tanácstalan zavart olvasott le. Megint fecsegett volna? De mit? N e m merte megkérdezni, mikor szédelgő gyengeségtől letaglózva, kihűlt testtel újra folyamatosan gondolkozni tudott. Egyik kíváncsi ápolónő kérdés nélkül is beszélni kezdett róla. Szája mosolygott, hangja k ö n n y e d é n csengett, de szemét szorongó árnyék fel hőzte be. - Csak t u d n á m , delíriumában miért óvott valamennyiün ket önmagától? M i n t h a állapota súlyosan fertőző sugárárta lom lenne. Azt mondta, ennek az idegen naprendszerből származó ösztönméregnek még n e m találták meg földi el lenszerét. - N e m emlékszem rá, mit m o n d t a m - suttogta erőtlenül. Keze oldalához tapogatózott. „Pacemaker" - állapította meg az apró szerkezetet érintve. Azért van még életben, mert e szívműködését szabályozó és fenntartó kis szerkezetet bele operálták. Almossággal küzdött, de nem merte lehunyni a szemét. Rettegett attól, amit látni fog. A „bizonytalansági faktor" aranykígyóját meg kellett ölniük. Bizonyos, hogy eszméletlensége alatt teljesen ártalmatlanná tették! N e m tudott éb ren m a r a d n i . Mély, álomtalan alvás szakadékába merült. Az űrszonda belsejét fekete köd takarta előle. Zsongító sötét p á r n á z a t vette körül idegeit, agyát. Csak e barikádon túlról szivárgott hozzá valami névtelen sürgetés. Mintha puszta feledékenységből pótolhatatlan mulasztást követne el. Elkésik. Emlékezetzárlata súlyos veszélyt jelent. Kire nézve jelent veszélyt? N e m tudott törődni vele. Ahogy r o h a m o s a n gyógyult, erősödött, úgy távolodott tő le az egész „lidércnyomás". Mert idegválságát kétségtelenül valami rezgésinterferencia okozta. Képzelődött. Süket, kietlen csend vette körül. Belefolyt agyába. Meg bénította cselekvőképességét. Pedig cselekednie kellett vol na. De mit? 164
Újra bejárt dolgozni az intézetbe, bár egyáltalában n e m érdekelte, amit csinál. Semmi sem érdekelte. Komoly kuta tómunka helyett csak ismételt. Markírozott. H ú z t a az időt. Miért? Mi készült benne? Mire várt? Mert növekvő feszültséggel várt valamire, m i n t r o h a m előtt az epilepsziások. H o n n a n támadt benne ez az ijesztő gondolattársítás? Az epilepsziások ölnek néha roham előtt. A kémiai laboratóriumot megint üresen találta. Tudta, zavartalanul véghezviheti feladatát. Úgy hajthatja végre, mint egy robot a beprogramozott formulát. Nem is kopogott. Egyetlen fölösleges mozdulat nélkül, villámgyorsan összeszedte mindazt, amire szükségük volt. Kiknek volt szükségük reá? Nekik. Gumitalpú cipőjében nesztelenül végigsietett a folyosó kon saját épületszárnya felé. Zsebre dugott kézzel, nagy lép tekkel haladt. Két ökle görcsösen szorította a fiolákat. Még összetörnek. Lazítania kell. Ki mondta ezt? Elő ember vagy robot? Tűnődve állt kísérleti asztala mellett. Egyenként kiszed te a zsebéből a fiolákat. Összeráncolt homlokkal töprengett egy ideig. Az ajtó! Nem szabad, hogy közben rányisson valaki! Oda sietett. A zárban megfordította a kulcsot. A fiolák mellett ott voltak az üvegreszelők is. Mikor került a laboratóriumába a petricsésze, a keverőlap és a légmentesen zárható üvegtartály? Halványan átsuhant emlékezetén, hogy nem egyszer, ha nem többször megtette már az utat a kémiai laboratórium ba. Észrevétlenül. Sohasem találkozott senkivel. Legalább kétszer sietett végig a folyosókon. Vagy háromszor? A szellemi erőfeszítés, hogy emlékezzék, újra megakasz totta sürgős tevékenységében. Kinek sürgős? Reszelni kezdte a fiolák üvegnyakát. Egyiket a másik után. Tartalmukat belerázta a petricsészébe. 165
Tudta, a fiolákat el kell tüntetnie, nehogy idő előtt felfe dezzék. Ólomdobozt keresett a fertőző hulladéknak. Amint a leplombálás műveletét végezte, ez az első sokkját felidéző mozdulatsor hártyát pattantott el tudatában. Akkor eszmélt rá, mit csinál. H i r t e l e n ott izzott, lüktetett benne az idegei re, gyomorszájára összpontosított áram. Semmit nem tehe tett ellene. T ü z e s erővonalak rezgésszálaira fűzött báb volt. Azok rángatták, kényszerítették, hogy keze gépiesen össze keverje a h a t a l m a s adag idegmérget a petricsészében. Tuda tába vetültek az embertelenül borzalmas terv következő mozzanatai, m i n t h a komputerba programozták volna, fellebbezhetetlen parancsként. Az ördögbe is! O nem robot, h a n e m értelmes lény! Keze, akarata ellenére gondosan beleöntötte a petricsésze t a r t a l m á t az üvegtartályba. Légmentesen lezárta, azután a fény felé emelve átnézett a víztiszta folyadékon. Nem! Szemét összeszorította. N e m fogja megtenni! Lábai b e h u n y t szemmel vitték a szekrények felé. Minek? Hogy átöltözzék. Fehér köpenyben nem mehet a... Tiltakozásának hulláma szinte belökte az energetikai szonda belsejébe. S így, lehunyt szemmel vette észre, hogy a „bizonytalansági faktor": ellenszegülő értelme milyen hatal mas kígyóörvénnyé duzzadt. A belső áramszövedék pedig egyre kisebbre zsugorodott a középpont körül. M i n t h a a nö vekvő külső örvény fojtogatta volna! Ahhoz a narancsszínű áramparázshoz kell hozzáférni kö zépen, amely m i n i a t ű r kohóként mélyül egy belső energia forrás végtelenjébe! Lerángatta magáról a köpenyt. Pedig nem akarta. Lassan magára húzta a zakóját. Zsebébe csúsztatta a légmentesen lezárt üvegtartályt.
166
Mozdulatait nem tudta irányítani. De agyát igen! Csak fi gyelnie kell! És összpontosítania a növekvő aranykígyóra! Élesen felkiáltott. Hallotta saját hangját. Meglepett öröm és remény tornyosult benne. Az izmos óriáshüllő a szonda bel sejében egyre zsugorodó tűzmaggá préselte, szorította a középpont gonoszul izzó áramszemét. Ezt a fokozódást nem bírhatja tovább! Legfeljebb pillana tokig. Erei megpattannak tőle! Reszkető ujjai megfordították a kulcsot az ajtózárban. De nem nyúlt a kilincs után. Akkor sem engedheti ki összpontosított gondolatai szorí tásából azt a lángmagot, ha élete ellobban tőle! A narancsszínű gócot kell célba vennie! Azt a szűkülő, szikrázó forrást, amely már ponttá zsugorodik, de tűhegynyi fényében felfokozódik a romlást sugárzó áram! Életereje nyílként összpontosult, és elpendült akarata végsőkig feszített íjától. Megtörtént. A forgó aranyspirálból éles, hegyes ék emelkedett ki, és lecsapó villámként belefúródott a narancsszínű középpont ba. E pillanatot még az agyában robbanó, süketítő zúgásként érzékelte, azután elájult. Az orvosi szobában tért magához. N e m hitte, hogy meg éli ébredését. - Vérkeringési zavar. Hirtelen teljesen elvértelenedett az agyad - mondta az orvos. - N e m lett volna szabad elkezde ned a m u n k á t . Még nem vagy elég erős hozzá. - Azt gondoltam... - súgta. - Mit gondoltál? Keze a fejéhez tapogatózott. Végigsimította homlokát. Boldogan felnevetett. „A bizonytalansági faktor!" Akkor éb redt rá, hogy hónapok óta mosolyogni sem tudott. - Bocsáss meg! Észnél vagyok, csak... - Bizonyos, hogy hülye vigyorával még nyugtalanabbá tette az orvost. 167
- Csak? - M i n t h a mázsás teher gördült volna le rólam! Az ólomdobozba zárt üvegtartályt egy hét múlva ő maga csúsztatta be a tárolóba. Felszabadultsága, jó érzése szinte súlytalanná tette. Új íze, színe volt benne a megszokottnak is. Mikor az intenzív osztályról hazakísérték, uralkodnia kellett örömén. M á r a lépcsőházban hallotta a két gyerek huzakodó kiáltozását. Felesége is otthon volt. - Apa! - szaladt eléje a fia. - Megjavult a tévé! M i n d e n jelbeszéd volt most közöttük. A felesége az erkélyen várt rá. Sápadt volt, lefogyott. Na gyon szépnek látta. Olyannak, mint mikor megismerte. Úgy csókolta meg, m i n t először. - Egy héttel ezelőtt, estefelé az erkélyen ültem, és a szem közti házak fölött óriási, narancsszínű gömb jelent meg mondta a felesége köszönés helyett, és hozzásimult. - Sűrű felhők torlódtak körülötte, de átsütött rajtuk. Aztán morajlani kezdett az ég. Ilyen sűrű villámlást még sohasem lát tam. - Gömbvillám lehetett! Vagy tűzgömb! - A kislányuk mellettük állt. - Az újság is írt róla, nehogy az emberek azt higgyék, valami repülő csészealjat láttak! - M i n t h a hirtelen szétrobbant volna a szemünk előtt folytatta a felesége. - Gyönyörű és félelmetes tűzijáték volt. Azt hittem, az égzengéstől porrá hullanak a házak, mint a te ultrahangkísérleted tárgyai. - N e m mindig. - Mosolygott, de torka furcsán összeszo rult. - J e r i k ó falai ezúttal állva maradtak. A természet törvé nye így akarta. A kísérletezőknek mindig számolniuk kell m e c h a n i z m u s a i k tökéletlenségével. A legsikerültebb gép sem pótolhatja az élő agy tevékenységét. - Miről beszélsz? -A bizonytalansági faktorról. A tiszta értelem hatalmáról a legerősebb ösztönzések árama fölött! 168
A lezröriumvírus
- Mit csinál? - kérdezte Shedar halkan. Ujja, amellyel Metheus professzor szanatóriumi szobájának csukott ajtaja felé bökött, olyan volt, m i n t valami ezeréves fa göcsörtös ága. Nyakát behúzta, háta meggörbült, m i n t h a félt volna a választól. A betegszoba tágas, fényűzően berendezett előte rében álltak a nővérrel. - Semmit. Fekszik. A mennyezetet bámulja - m o n d t a ugyanolyan halkan a nővér, akit Shedar m á r gondolatban sem szólított Tamiának. Annak a szép, fiatal nőnek, aki aranycsillámoktól vibráló haját a szokott mozdulattal meg igazította kontya tetején ülő habosfehér fityulája alatt, évti zedek óta nem volt benne a neve. Pedig mosolya most is ugyanazzal az érzéki cinkossággal fénylett rá, amely csak nem megőrjítette hatvanöt évvel ezelőtt. Fitos, remegő cimpájú orra, duzzadó, piros kislányszája, tökéletes porcelán fogsora sem változott. Arcára egyetlen szarkalábat sem raj zolhatott az idő, hiszen ő volt az első, akit a laboratóriumi baleset után Metheus megoperált. Shedar felsóhajtott, és a zöldarany fényfüggönyön át ki nézett az ápolt, pázsitszőnyeges kertre. Domboldalon emel kedő, egykori szerény Élettani Intézetük, klinikájuk hatal mas kórházvárossá burjánzott az elmúlt fél évszázad alatt. A „Halhatatlanok É d e n é n e k " mélyebben fekvő, színes, eleven mozgásoktól lüktető parkja hirtelen szemen ütötte. El akart fordulni tőle, de valami önkínzó kényszer odacövekelte. Néznie kellett a virágzó fák között futkározó, sikongva kiál tozó gyönyörű gyerekeket, ugrándozó kiskutyákat, levegőbe szökkenő cicákat, nyargaló pónilovakat. Egyik fa ágáról a másikra cerkófmajom lendült át. A széles, fehér utakon ma gányos nők, férfiak sétáltak. Egyik virágágy mellett Mylitta 169
Sens, az énekesnő, repdeső kék selyemköntösben sárga tuli pánokat szedett. Mozdulatai mesterkélten kecsesek voltak, m i n t h a nézőközönség előtt hajlongott volna. Igen. Énekelt is. Trillázott. Folyékony, forró ezüsthöz hasonló hangjának foszlányai füléhez értek a fényfüggöny szellőzőnyílásán át. Kezét szeme elé kapta, mert érezte magában a reménytelen sajgás és zavarodottság növekedését, ami végül annyira elvi selhetetlenné vált, hogy alig tudta zokogó görcsrohamát tor kába visszagyűrni. Gyomrába, szívébe szaggató fájás állt ilyenkor, ha... Mellényzsebéből pasztillát kotort elő, és le nyelte. Azután tovább nézte, de már nem látta az alatta elte rülő parkot. Figyelme befelé z u h a n t , s a meg nem változtat ható m ú l t kiterjedéseibe tántorodott megint. Tamia génműtétje előtt csak állatokon próbálták ki M e t h e u s professzor lezóriummal kombinált új „kromoszó maformuláját", amelyre saját bevallása szerint véletlenül b u k k a n t a k rá, egészen más irányú kísérletezés közben. „Va lamiféle villám lobbant az agyamban" - mondta Shedarnak egyik közös éjszakai virrasztásuk alatt. Ritka beszédességéhez nyilván hozzájárult a nagyobb adag Phantasol is, ame lyet frissítőül be kellett vennie, különben feje odabukott vol na a pipettái fölé. „ M i n t h a a természet kegyéből vagy téve déséből hirtelen r á p i l l a n t h a t t a m volna legnagyobb titkára, amely sötét, m i n t a halál. Ez a pillanat elég volt ahhoz, hogy megpróbáljak valami fantasztikusan egyszerű dolgot. A mo d e r n örökléstan, biofizika, molekurális biológia, genetikai technológia fanatikusai közül egyetlen kutató sem gondolt eddig erre a perverz változatra. T ú l képtelen, túl hihetetlen, sőt nevetséges volt. Én megpróbáltam. Játékból. Teljesen hi tetlenül. Bizonyos vonatkozásban határozott ellenérzéssel. Mert Naial agyonreklámozott, de még távolról sem ellenőr zött lezóriumát kellett igénybe vennem hozzá. Tudod, mi csoda fajankónak tartottam... attól eltekintve, ami érték benne. A lezórium zseniális műanyag, talán megkoronázza mindazt, amit ezen a néven valaha is életre hívtak. Szinte 170
ijesztően intelligens, szívós és képlékeny. De ahogy Naial vi seli! Már egy karácsonyfára való kitüntetést kapott érte, de semmi nem elég neki. Hiú ökör. Szóval... n e k e m sikerült. El találtam a halál folyamatát megfordító formulát. Mikor ta lán egy évszázada kitalálták a »perverz transzkriptáz«, a for dítva átíró fogalmát, senki se hitte volna, hogy..." M e t h e u s arcán valami zavart ámulat ömlött el. Kezdetben még örült a sikernek. Ha egy klinikailag halott test n e m oszlott fel teljesen, sejtszöveteiből akár mikrorészecskék é p e n m a r a d t a k , Metheus „teremtő formulája" arra késztette a szétesőben lé vő „sejttermeszbolyt", hogy regenerálja önmagát. A lezóriumot addig csak szervátültetések kísérleteinél használták fel. Békák, egerek, patkányok, tengeri nyulak or ganizmusa m i n d e n ellenállás nélkül befogadta a legbonyo lultabb lezóriumszerveket is. Akkor úgy gondolták, hogy Naial csodálatos lezóriuma a huszonkettedik század legna gyobb felfedezése és válasz a genetikusok, immunológusok legmerészebb álmaira. Fölöslegessé teszi a szervbankokat. Metheus különféle mesterséges tápanyagok, enzimek, su gárzások mellett lezóriummal kombinálta „perverz" bioló giai kódját. Mivel egy cerkófmajom éppen k i m ú l t az intézet kísérleti állatai közül, Metheus először végigpróbálta rajta a konzervatív életre keltési módszerek valamennyi lehetősé gét. Csak mikor a majomnál az ellenőrző vizsgálatok megál lapították a klinikai halált, akkor hajtotta végre rajta gén operációját. A majomtetem megfelelő számú sejtmagjába „fordított", tehát regenerációs, megújító kromoszómamon datokat, testébe lezóriumszerveket épített be. A majom szívműködése huszonnégy órán belül megin dult. Egy hét múlva fürgébben ugrált ketrecében, m i n t vala ha. Azután következett a többi állat: döglött halak, elejtett nyulak, elvágott nyakú, kifolyatott vérű csirkék, sőt egy víz be fúlt tehén hullája is, amelyből a halak m á r jócskán lak mároztak. E felpüffedt tetemnél egy teljes hónapba telt, 171
amíg a sejtmagokba programozott kromoszómaparancs a fé lelmetes hatású lezórium segítségével újjáépítette, életre kel tette a megcsonkított állathullát. Alig másfél hónappal „fel t á m a d á s a " u t á n a tehénnek megnövekedett a tejhozama. Moistnak, az intézet igazgatójának indiszkréciója követ keztében - és persze Naial sem tudta tartani a száját - a tit kos kísérletek eredménye és jelentősége berobbant a köztu datba. A sajtó, rádió, polivízió, folyóiratok, könyvek más híranyagot háttérbe szorítva, globális szenzációval duzzasz tották. A becsvágyó Moist persze n e m csupán a tudományos fel fedezés iránti elvont rajongásból kondította meg a hírharan got. A különféle felszerelési korlátok, nehézségek között egyensúlyozó laboratórium s klinika valóban szívügye volt. Rögtön felismerte, micsoda anyagi és erkölcsi fegyver került a kezébe. M e t h e u s n e m sokat törődött vele, mi megy végbe körülöt te. A háborítatlan m u n k a k ö r ü l m é n y e k , a kísérleti asztalára kerülő egyre tökéletesebb eszközök fontosabbak voltak neki saját életénél is. Moist készségesen állt Cerberusként labo r a t ó r i u m á n a k ajtaja elé. M e t h e u s utálta a nyilvánosságot. Semmiféle kecsegtető ígérettel vagy fenyegetéssel nem lehe tett újságírók, felvevőgép, mikrofon elé kényszeríteni. Szo kásai egyszerűek, kedélye derűs, szórakozott maradt mind addig, amíg békén hagyták. A háborgatástól, ünnepléstől megvadult; mogorván harapóssá változott. N e m volt olyan tekintély, aki szobatisztává fékezhette volna. Hírneve, tekin télye azonban olyan méretűvé növekedett, hogy elnézték kü löncködését, konok ellenszegülését a világérdeklődés őrjön gő agressziójával szemben. Annál is inkább, mivel egyálta lán n e m firtatta, Moist h o n n a n keríti elő kísérleti alanyait. Tudott róla, de nem érdekelte, hogy az intézetbe ömleni kezdtek tekintélyes, befolyásos, hírneves emberek kedvenc állatainak tetemei, madaraktól, apróbb hüllőktől kezdve ku tyák, macskák, majmok, lovak és egyéb emberi szeretetkata172
lizátorok tömegéig. A kis állathullákból M e t h e u s professzor újra eleven, fürge élőlényeket varázsolt. Sejtjeik cytoplazmájába olyan mesterséges represszormolekulákat helye zett, amelyek visszájára fordították a halál szétesési folya matait, azután leblokkolták a különféle kórokat, változáso kat hordozó génszeleteket. Hiánytalan erőnlétük fenntartá sára pedig az élő szöveteknél, csontoknál, mirigyeknél, ideg rendszernél hasonlíthatatlanul szívósabb lezórium műanya got épített testükbe. M i n d a n n y i u k előtt rejtély volt egyelő re, hogy miért éppen ez az energiából anyaggá sűrített és lé zersugarakkal bombázott állag fért össze olyan k i t ű n ő e n a szerves anyaggal, de azért felhasználták. Később - és sajnos, túl későn - kiderült, hogy komoly kutatót a l e g h u m á n u s a b b szándék sem mentesítheti az ilyenfajta hazardírozás fele lőssége alól. Az „újjáépített" állati szervezetekben M e t h e u s „többdi menziós formulája" irányított m i n d e n bonyolult anyagcse re-folyamatot. Gén-lezorit manipulációi á t p r o g r a m o z t á k őket egy másfajta időkiterjedés felmérhetetlenül hosszabb vagy talán végtelen élettartamára. Biológiai p e r p e t u u m mo bilét alkotott így; az élő anyag lüktető mikrokozmoszát, amelynek változatai korlátozottak, de vége beláthatatlan volt. Az Intézet körül egyre újabb épülettömbök nőttek fel. A molekuláris biológia, immunológia, génsebészet osztályai a genetikai tudásexplózió kacsalábon forgó fellegváraivá, kü lön erődvárossá burjánoztak. A világ legtökéletesebb kom puterei, automatikus kísérleti berendezései mellett labora tóriumaiban nyüzsögtek a „halhatatlan t u d o m á n y " neofitái, Metheus géniuszától megszállott fiatal kutatók, akik úgy za rándokoltak oda, ahogy a fanatikus m u z u l m á n o k özönlöttek egykor Mekka szent kába kövéhez. E piramis tetején pedig ott trónolt maga a professzor, szórakozott, enyhén csodálko zó mosolyával, s egyáltalán nem vett tudomást a körülötte kitört hisztériáról. Ráncba torlódó homlokára tolt két szem173
üveggel, görbe hátával alvajáróként ődöngött az egyre tága sabb, fényesebb laboratóriumi termekben. Ha szóltak hozzá, összerezzent. Saját területén kívül valójában gyermekesen tapasztalatlan és gyámoltalan volt. Talán olyan valaki, akit az elmúlt századokban szakbarbárnak neveztek volna. Soká ig n e m t u d t a és n e m is akarta felmérni saját „ D N S - R N S lánc, lánc, eszterlánc" játékának következményeit. De még ha idejében ráébred is arra, mi történik, nem valószínű, hogy képes lett volna feltartóztatni az események gátszakító szökőárját. Kétségtelen, hogy rajta, Shedaron kívül egyedül Moist, az igazgató volt tisztában M e t h e u s zsenialitásával, de gyöngeségeivel is. Célja érdekében alaposan felhasználta mindket tőt. Moist i m á d t a a hatalmat, és kitűnően tudott szervezni. Shedar Metheusszal együtt végezte az egyetemet, s a kol l é g i u m b a n is lakótársa volt. Remekül kiegészítették egy mást. Shedar rögtön felismerte saját alárendelt szerepét m i n d e n szellemi kezdeményezésben, de gyakorlati dolgok b a n ő gyámolította barátját, aki gyakran az evésről is megfe ledkezett. Első asszisztense volt kezdettől fogva. És éppen M e t h e u s ideges sebezhetősége, iránta érzett tanácstalan részvéte vezette Tamia génoperációjához. M e t h e u s még akkor sem gyanította, hogy Shedar teljesen beleőrült Tamiába, amikor m á r az egész Intézet első asszisz tense holdugató, atavisztikus mirigymérgezésén röhögött. N e m vette észre közös étkezésük alatt az otromba tréfákat, s a l a b o r a t ó r i u m b a is Shedar után küldözgetett névsort sem, amely Tamia szeretőit sorolta fel alfabetikus sorrendben. Az Intézet valamennyi m u n k a t á r s á n a k és mozgásképes betegé nek is csillagok jelezték a nevük mellett, ki hányszor volt együtt Tamiával. Észre sem vette Shedar bárgyú pirulását, remegő kezét Tamia jelenlétében, legfeljebb bosszúsan rá szólt, ha elejtett, összekevert valamit, késve érkezett, vagy n e m felelt t ü r e l m e t l e n kérdéseire. „Mi van veled?!" - de szo-
174
kása szerint már nem is várt válaszra, visszazuhant saját gondolatmenetébe. Tamia valóban elbűvölő, gyöngéd és a maga módján ra gaszkodó volt, annak ellenére, hogy az Intézet legnagyobb lotyójának ismerték. Állandóan nemi alkalmakat teremtett akármiféle fiatal, öreg, csúf, beteg vagy éretlen korú hím mel, nősténnyel, de élő és élettelen tárgyakkal is, mert soha sem tudott betelni az öncélú erotikus játékokkal. Nimfomá niás, felajzott készenlétben élt szüntelenül. Forrón tapadó simulással, kecses, vidám kínálkozással törleszkedett, köz ben azonban kitűnően végezte a munkáját, fáradhatatlan és nélkülözhetetlen volt. Éppúgy, mint most, csak éppen... Elég hosszú ideig tartott, míg a fiatal Shedar zárkózott, félszeg éhségét Tamia megérezte, s kifejtette őt külső jelen téktelensége ködéből. Valószínű, hogy egy n e m i jelkép for májú vízcsapot h a m a r a b b észrevett volna. Azután persze alaposan lehántotta róla ellenállása páncélzatát. Valósággal rárontott az öltözőszoba ionizáló fürdőjében, és hirtelen a kéj tüzes tégelyébe rántotta, amelyben megolvadt vala mennyi feltétele és gátlása. Tamia talán tartósabban kötődött hozzá, m i n t legtöbb kéjtárgyához. Sok g á t l á s t a l a n szajhához h a s o n l ó a n , könnyelmű jóság és túláradó anyás nagylelkűség élt b e n n e . Akit megsajnált, annak m i n d e n é t odaadta. De sohasem ér tette például, hogy Shedarnál miért okoz őrjöngő féltékeny ségi rohamokat, miért fenyegeti öngyilkossággal azért, hogy mással is megteszi azt, amit vele. Miért nem tartja élete épp oly súlytalan, mégis szükséges tartozékának, m i n t azt, hogy anyagcseréje van, tisztálkodik és szórakozik? Shedar akkor mit jelent neki? Sokat. Szereti. Persze. Ki a fene tudja pon tosan megindokolni, miért? Mert ostoba nagy kamasz, akire jobban kell vigyázni, m i n t a többi férfira, akikkel... jó-jó! Azok nem számítanak. Az is érdekesebb benne, hogy annyi ra mellre szívja őt. N é h a félni kell tőle, mert sír, fenyegető zik, káromkodik, és meg is veri őt. Igen. Az ilyen verekedés 175
u t á n a szeretkezés furcsa szenzációt jelent, senki másnál n e m tapasztalta eddig. Egy idő múlva kénytelen volt belátni, hogy Tamia az iga zat, csakis a tiszta igazat mondja, de ez Shedart nem tette kevésbé szerencsétlenné. Szeretője a nemiség szerelem nél küli pornográfiáját, apróbb-nagyobb disznólkodásait isme ri, és azonkívül semmi mást. Érzései olyan sekélyek, mint a pocsolya az u t c á n . 0 pedig kétségbeesetten szerelmes belé. De mélységes, egyoldalú monodrámája elvont onánia, ne vetséges m a g á n ü g y valójában. A balesetet is az ő külön érzéki veszettsége okozta. Várat lanul lépett be a laboratóriumba. Tudatában volt annak, hogy Tamia a háta mögött m i n d e n lehetséges módon meg csalja. Képzelete szünet nélkül kínozta, m i n t egy középkori hóhér. E n n e k ellenére, mikor a nyitott lezorit-trezor előtt r a j t a k a p t a M e t h e u s tehetséges másodasszisztensével, D u s o n n a l , agyát elöntötte a vér. Tamia még a lezorittégelyt sem tette le egyik kezéből, s ez volt a veszte. A leány rémült, könyörgő sikolyával, a nagy ugrásokkal menekülő Dúson fi gyelmeztető ordításával n e m törődve, teljes erejéből szerető je arcába sújtott. Az a tégellyel együtt átesett a kísérleti asz talon, és a földre z u h a n t . A vastag lezorittégely szétrobbant mellette. Szilánkjai úgy átütötték a szerencsétlen teremtés homlokát, mellét, hasüregét, mint a tojáshéjat. Egy másod perc töredékével később már tudta, mit tett. A tömény álla potban lévő, még n e m oldott és preparált lezorit félelmetes robbanótöltet volt, s az általa okozott vérzést nem lehetett elállítani. Tamia teljesen kivérzett, szép viaszbabaként került a mű tőasztalra. Hatvanbillió sejtjéből elillant az élet. Infúziók, új agy, szív, vese, erek, tüdő beültetése - m i n d e n hiábavalónak bizonyult. Az Intézet orvoskara tehetetlen elszörnyedéssel állapítot ta meg a klinikai halált. 176
Shedar addig tartotta magát, amíg remélt. Mikor min dennek vége volt, bement a szobájába, magára zárta az ajtót, azután megtorpant. Áthozta a fémasztal védőborítását, amely őt megkímélte a lezóriumbomba szilánkjaitól. Fegy vere nem volt. Altatók, csillapítók már fél évszázada n e m tartalmaztak mérgező anyagot. Ha fürdőkádjában felvágja az ereit, vagy felakasztja magát, a szoba riasztóberendezése működésbe lép, gyanakvó, nyomában lappangó kollégái rá törik az ajtót, és toporzékoló tiltakozása ellenére visszarán gatják az életbe; altatják, kondicionálják, majd teljesen át programozzák, öngyűlölő bosszújának még az emlékét is ki lúgozzák belőle. Lezóriumot kell szerezni! Ugyanolyan módon végzi ki magát, ahogy Tamiát megölte! Mire besietett a laboratóriumba, az Intézet hírfutótüze már elérte Metheust. A lezóriumtégelyeket rögtön a trezor ba zárta, a szilánkokat és szétömlött lezóriumot ártalmat lanná tette és eltakaríttatta. A professzor hosszú idő u t á n nézett Shedarra úgy, hogy látta is. Szavai azonban hiányoztak ahhoz, hogy kifejezze ré mült szánalmát, igyekezetét és tehetetlenségét a rászakadt bonyodalommal szemben. - Kérlek, Shedar... kérlek... - ismételgette kapkodva, a rö vidlátó kék szeme akkorára tágult a homlokára tolt szem üveg alatt, mint egy ijedt gyermeké. - Csak nem akarod... csak nem fogod elkövetni azt az ostobaságot, hogy... Véletlen volt! Szerencsétlen baleset! Senki se hibáztat érte! - El fogom követni azt az ostobaságot, amelyre mindket ten gondolunk! - mondta maró önutálattal, amely fájdalmá nál is nagyobb volt. Ez a kín most cudar elégtételt jelentett neki. Hátat fordított a körülötte topogó Metheusnak. - Nélkülözhetetlen vagy, nem érted?! Szükség esetén egyedül te helyettesíthetsz engem teljes értékű munkával! N e m engedhetem, hogy...
177
Vaskos disznóságot kiáltott Metheus arcába. Az hátrahő költ, m i n t h a megütötte volna. - Ha Tamiát állati i n d u l a t o m b a n egyszerűen csak kivé geztem volna, talán át t u d n á m vészelni, amit elkövettem. Összeszorult, száraz torkát kaparták a szavak. - T ű r n é m , hogy vigasztaljanak. Hogy meggyőzzetek felelőtlen aljassá gom ellenkezőjéről. A végén még hálás is lennék érte. De én nem tudok Tamia nélkül élni! N e m tudok! Erted!? Hogy ér tenéd?! H o n n a n t u d h a t emberi érzésekről egy magadfajta célrobot?! - Anélkül, hogy észrevette volna, M e t h e u s köpe nyét megmarkolva vadul rázta a szegény, riadt kis embert, akinek egész dúlt magatartása az ő képtelen vádjának ellen kezőjét bizonyította. - Elpusztulok Tamia nélkül! A teste, öle, szája, illata, nevetése levegő, étel-ital nekem. Fuldok lóm. Ehen-szomjan halok, ha nem ölelhetem, n e m hallom a hangját! Látod, őrült vagyok. Szikrányi emberség sincs ben n e m többé! S e m m i n e m érdekel, semmire sem használhat tok, bevégeztem! Egy hullát akarsz életre kényszeríteni? Lezóriumot kell adnod. Nyers lezóriumot. Ez az utolsó szí vesség, amire kérlek. Az utolsó! - N e m adok - m o n d t a Metheus fulladtan -, engedd el a köpenyem! - Szeme kiduzzadt Shedar szorításától. - Téged is megöllek! - Arcuk csaknem összeért. - L e z ó r i u m o t n e m kapsz. De... -De...?! M e t h e u s megtorpanása olyan volt, m i n t h a szakadék szé lén tétovázott volna. A mondatot n e m merte befejezni, de gondolatának lézersugara akadálytalanul behatolt Shedar fejébe. Óriási, visszhangos erővel zengett, m i n t h a dóm nagy ságú teremben hangszórók üvöltöttek volna. Igen! Meg kell m e n t e n i Tamiát, ahogy M e t h e u s a „fejesek" ölebeit, majma it, kutyáit és papagájait feltámasztotta a halálból! Miért ne? A visszaajándékozott élet csak oktalan állatok kiváltsága le gyen?
178
Shedar nem tudta, csak gondolja vagy kiáltja-e követelő szavait, de nem is érezte fontosnak. Értették egymást. Az ő veszett sóvárgása és Metheus védekező lelkiismerete mezte len tüzes pengeként csapott össze. Azután - sajnos - Shedar győzött. Metheus végrehajtotta Tamián - az első emberen - a bo nyolult génműtétet. S ezt az operációt rengeteg hasonló mű tét követte, még mielőtt kiderült volna, hogy... S mikor kiderült, már késő volt. Persze Metheusnak igaza volt. Shedar pirruszi győzelmet aratott. Shedar tudatába újra beerősödött az előtte levő külső lát vány, a kőcsipkés fallal körülvett park, Metheus halhatatlan jainak édene. Tétován elfordult az ablaktól, és csendesen fi gyelte Tamia kecses, ügyes mozgását, ahogy a permetinfúzi ót előkészítette, mert Metheus hetek óta nem vett magához semmi táplálékot. A pórusain át észrevétlenül lehetett csak életben tartani. Tamiát és jó néhány szakmunkást csak fel tudtak hasz nálni továbbra is, ha ugyan... - Keverjek neked egy plusz-mínusz frissítőt? - ragyogott rá Tamia mosolya. - N e m , köszönöm. Milyen h a m a r megfakult az ínyén e viharos szerelem minden keserű-édes jó íze! Élvezhetetlen bizmutkásává ala kult át. Persze lehet, hogy évekig kísérletezett vele. Megpró bálta elhitetni magával, hogy Tamia szépsége, nemi találé konysága kimeríthetetlen. Váratlan változatok tűzijátékát ontja magából szüntelenül. Meglepi, elbűvöli, éppúgy, m i n t akkor, amikor... élt, s léte valódi volt, nem pedig emberi sej teket rohamosan felfaló, szerves anyagot leigázó lezóriumhalhatatlanság. Mert az élő organizmusba beépített, fantasztikusan alkal mazkodó lezórium, amelyért Naial a Világtanács legmaga sabb kitüntetéseit zsebelte be, egyre ijesztőbb tulajdonságot 179
mutatott a kelepcéjébe sétált gyanútlan kutatóknak. Kétség telenül szívósabb, képlékenyebb volt az élő sejteknél, mégis nyomorúságosan kevesebb náluk. Mert a már meglevő isme ret- és emlékezetanyagon kívül nem vett fel új benyomásokat, n e m kombinált, n e m szőtt eredeti gondolat- és érzésváltoza tokat. Szüntelenül ismételt. A képességeket nem fejlesztette tovább, a tehetséget n e m bontakoztatta ki. 5 az intelligens, természetes agyban elindult gondolatfolyamatokat nem tudta be fejezni. Ettől tartott M e t h e u s is. Ezért nem akart először hozzá nyúlni a síppal-dobbal világgá kürtölt lezóriumcsodához, amíg különféle provokációk, ellenőrző kísérletek hosszas megfigyelései u t á n eredményei m i n d e n veszélyt kizáró sta tisztikává n e m érnek. A tengeri nyulak, egerek, kismacskák és kanári m a d a r a k esetében azonban alig derült ki valami a lezórium-láncreakcióról, m e r t senkinek sem tűnt fel, hogy lényük ösztönskáláján m i n d i g ugyanazt a primitív melódiát ismétlik. T ő l ü k n e m vártak egyebet. A lezóriumburjánzást k i m u t a t ó vizsgálatok vészjeleit pedig lélektani körülmények nyomása ellensúlyozta, amely teljesen elsöpörte a józan mérlegelés érveit. Ez az irtózatos tömeghatás persze nem volt mentség semmire, de n é m i k é p p motiválta az esemé nyek elképesztő alakulását. Igen, M e t h e u s kezdettől fogva félt a lezóriumtól. „Túl szép a leányzó" - m o n d t a Shedarnak töprengve. Naial per sze széltében-hosszában terjesztette, hogy Metheus belerok kant az irigységbe. Személyes sérelemnek érzi, hogy ezt a tö kéletes h i p e r m ű a n y a g o t n e m ő hozta létre, hanem fiatalabb kollégája, akivel szemben különben is idioszinkráziát érzett. M e t h e u s valóban utálta Naialt, de Shedar tudta, hogy „Naial-allergiája" ellenére a lezóriumot jelentős felfedezés nek, de még ismeretlen tulajdonságokat rejtő állagnak tar totta. Olyan vak titánt sejtett benne, amelynek teljes irányí tóformulája még távolról sem került az ember kezébe. Impo náló megnyilvánulásai voltak. Szolgálatait készségesen ujja180
ik alá csúsztatta; szépen elringatta vele őket. Azt kellett hin niük - mert elhitette -, hogy a lezórium alkalmazkodik az élő szervezethez, beleszövődve annak bonyolult működésé be. Aláveti magát neki. Azután később, számtalan operációval, később kiderült, hogy a lezórium annektálta az élő szöveteket. Az eleven test változott át „halhatatlan lezórium-automatává". A lezórium mikroelasztikus tökéllyel vette fel magába a szerves anyag m i n d e n tulajdonságát, a sejtmagban rejlő kódrendszer valamennyi információját, kromoszómamon datait, a többdimenziós proteinnyelv irányító processzusait; tehát a „sok százezer kötetes" sejtek enciklopédiáját, amely az embert vagy állatot jelenti. Mindent, amit az élő test tudott, a lezórium sokkal pon tosabb és csaknem sebezhetetlen módon valósította meg. Jobban működött. A használatban nem kopott el. N e m de generálódott. N e m ismert betegséget, fáradtságot, öregedést és változást A lezóriumsejtek, ha a genetikai információ alapján egy szer már „befejezték" egy organizmus újjáépítését, nem cse rélődnek többé. Működésük egészen más időtörvények közé terjedt ki, illetve valamiféle változatlanság egészen rövid hul lámhosszába zárult, szinte mozdulatlan egyenletességgel megma radt mozgásba lendülése szintjén. A lezóriumlények képtelenek voltak ezért képességeik alá z u h a n n i , vagy önmaguk fölé emelkedni, mint az ember. N e m tudtak megoldani vagy be fejezni bármilyen problémát, amely szerves életük megszű nésével félbemaradt bennük. Ez azonban már csak sok emberi tragédia után lett telje sen nyilvánvalóvá. A klinikai halálból tündöklő ifjúsággal új életre ébredő Tamia még az egyetemes m á m o r paroxizmusát lobbantotta fel. „A biológia legyőzte a halált!" „Az ember halhatatlan istenné lett!" - hirdette a sajtó, és a többi kom munikációs szerv is csaknem egy időben repítette széjjel a szenzációt az egész világon. A földgolyónak negyvenkét fo181
kos láza lett tőle. A részegülten ünneplő tömeg elevenen széttépett volna m i n d e n k i t , aki kételkedni mer a „Metheus-Naial-formulában". S azokban a baljósan magasztos pil lanatokban talán M e t h e u s is megszédült egy rövid időre. Még a nyakába boruló, örömkönnyeket zokogó Naialt se rázta le magáról. Azután pedig m á r n e m sok választása maradt a rázúduló érzelmi zárótűzben, az elemi erővel támadó, rimánkodó és fenyegető követelésekkel szemben. Ellenállását, tiltakozását szétzúzták az ember halálfélelmének, szenvedélyes élet szomjának, szeretteihez való görcsös ragaszkodásának ráha jított szuperbombái. Éjjel-nappal operálni kellett. E b b e n az első r o h a m p e r i ó d u s b a n életre keltett számta lan agyonsiratott csecsemőt, apró és serdülő gyermeket is. „Friss h a l o t t a k " ezreit szállították a „csodatévő intézet" m á g n e s e s pólusa felé. A kétségbeesés és őrjöngő remény h u l l á m á t semmiféle intézkedéssel n e m lehetett megállíta ni. A világ m i n d e n lakott területe mozgásba lendült, han gyabolyként nyüzsgött. A hivatalos hatóságok tehetetlenné váltak a m e g r e n d í t ő e n h a t a l m a s zendüléssel szemben. A gyászolók egyre t á m a d ó b b , féktelenebb ostroma elől M e t h e u s t végül el kellett rejteni. Az Intézet föld alatti kaza m a t á i b a n , elektronikus zárrendszer mögött rendezték be a laboratóriumát, klinikai termeit, az ő s asszisztensei lakosz tályait. S míg a föld felszínén zokogva átkozódó tömeg halál ra kereste a professzort, b e n y o m u l t a termekbe, irodákba, tört, zúzott, M e t h e u s az „alvilágban" is tovább operált. A Világtanács titkos döntése alapján akkor m á r csak azo kat a „kiválasztottakat" keltette új életre, akik a közösség szempontjából nélkülözhetetlenek s érdemük szerint való b a n „ h a l h a t a t l a n o k " voltak. Ezeket a tudósokat, művésze ket, pótolhatatlan vezetőket befejezetlen munkájuk közben érte utol az e l h á r í t h a t a t l a n tragédia. A titkos döntés persze csak az elsődleges s o r r e n d e t jelentette, számba véve M e t h e u s és m u n k a t á r s a i teljesítőképességének határait. 182
A megsiratott, nyilvánosság előtt elparentált „nagyok" friss egészségben való visszatérése a világszínpadra egyre ijesztőbb mértékben fokozta az emberiség énhasadásos őrjöngését. Mert a tömeg ünnepelte, bálványozta Metheus professzort, a „Halhatatlanság Atyját", de gyűlölte is, for rongott, vádaskodott ellene, hogy a Világtanács irányítása alatt veszni hagyta az egyszerű embert, s csak a „fejesek" juthattak új élethez általa. Metheus egészsége komoly veszélybe került, de Shedar és az asszisztensek is idegösszeroppanással küszködtek az em bertelen m u n k a t e m p ó t ó l . Se enni, se aludni n e m tudtak a rengeteg idegerősítő, frissítő gyógyszertől. Ingerültek, túlfokozottan éberek vagy aluszékonyak lettek. Volt közöttük olyan munkatárs, akin szorongásos elmezavar tünetei mu tatkoztak. Egyik fiatal génsebészen üldözési mánia vett erőt a föld alatti, „csatornalét" következtében, ahol mesterséges körülmények között éltek hónapokon át. Veszekedések, vé res verekedések robbantak ki közöttük. M u n k á j u k b a n vég zetes tévedéseket követtek el. A föld felszínére n e m szökhet tek ki. Nem menekülhettek volna el az intézet körül táboro zó tömeg, a „koporsóhadsereg" fanatikus gyűrűjéből. Aki öngyilkosságot követett el a lezórium Hádészben, azt feltá masztották. És ezekkel a „visszatérőkkel" már n e m is volt baj többé, ők lettek Metheus legfáradhatatlanabb munkatár sai. Nem egészen egy esztendő alatt sikerült a „feltámadot tak" számát csaknem kétezerre emelni. S körülbelül akkor kezdtek mutatkozni az első riasztó lezóriumtünetek is. Talán Shedar vette észre először, bár ez nem egészen bi zonyos. Fokozódó nyugtalanságát, rosszullétszerű iszonyro hamait megpróbálta eltitkolni Metheus és a többiek előtt. Később kiderült, hogy valamennyien így alakoskodtak, hall gattak, élesen figyelve egymást, bizonyosság és zaklatott re mény között hányódva: hátha tévednek!
183
Akkoriban Shedar m á r menekült, rejtőzködött a föld alatti stábhoz tartozó Tamia elől. A leány azonban semmit sem vett észre egyre brutálisabb elutasításaiból. Zavartalan, érzéketlen derűvel állandóan feléje nyomult, rátapadt, min d e n ü t t kereste, rátört, beszivárgott hozzá. Búgó, üres gerle kacagása, gyakorlott kitárulkozása, metronómszerű kéjlihegése, ölelésének automatikusan lüktető fáradhatatlansága fokozódó undorral és félelemmel töltötte el. De nem tudott szabadulni tőle. Éjszaka csillapítószerektől mély, kábult ál mából felrezzenve hirtelen ott érezte maga mellett, és hiába birkózott vele lidércnyomásos féleszmélettel: Tamia ijesztő szívósságú folyondárként befonta, körülkötözte langyos, sí kos lezóriumtestével, s a beleprogramozott szörnyű rutinnal erőszakot vett rajta. Felkorbácsolta, erogén zónái billentyű során d é m o n i idéződallamot zengetett meg, kiszívta minden erejét. Ha sikerült ellöknie, gügyögve, követelőzve visszakú szott hozzá, erőszakos vámpírajka, vámpíröle úgy zárult rá, m i n t a bilincs. Hiába verte, rúgta, gyalázta, hiába torlaszol ta el magát tőle, m i n d e n zárlaton áthatolt. Puhán, ingoványszerűen körülkerítette. M á r fojtogatta is, de nem lehetett megsebezni, n e m lehetett egyetlen emberi jajszót, védekező reflexet kiválasztani belőle. Mikor egy-egy „onánia" után rá riadt, hogy saját külön lezóriumpiócája megint lecsapolta életerejét, a fürdőszobába rohanva hánynia kellett. Azután ugyanezt az üldözöttséget, beesett szemű, reszke tő ujjú idegválságot felfedezte kollégáiban is. Végül kipat tant a tovább nem titkolható valóság. - Csődbe kerültünk, barátaim! - m o n d t a Metheus szürke arccal a sebtiben összehívott Tudományos Tanács föld alatti ülésén. Szája süppedt kék vonallá vékonyodott borostás ar cában. - Lelkiismeretlenül, bűnös, ostoba tudatlansággal fe jest u g r o t t u n k egy kísérletbe, ami a korszak legkegyetlenebb szemfényvesztésének bizonyult. Sarlatánok vagyunk! Én éppúgy, m i n t Naial, aki elmulasztotta a lezórium vala m e n n y i tulajdonságát ellenőrizni, mielőtt felfedezését elva184
kult hiúsággal közprédául vetette volna! Ugyanezt a b ű n t én is elkövettem. N e m mentség rá, miféle lélektani fegyverek zsarolása következtében. A helyzet ma az, hogy körülbelül kétezer halottat feltámasztottunk, s micsoda gyilkos gúny nyal vagyok kénytelen hozzátenni: talán h a l h a t a t l a n n á tet tünk a nyitott világszínpadon, annak reflektorfényében. Köztük az emberiség fontos, értékes alkotóegyéniségeit, akik a legtöbbet tették az emberi fejlődésért, de nagyszerű munkájukat félbeszakította a halál. Életre k e l t e t t ü n k gyá moltalan kisdedeket is, akik sohasem lesznek felnőttekké! De nagy művészeink, tudósaink, „újjászületett" vezéralakjaink sem fogják műveiket befejezni. Mert bár egyéniségük vala mennyi lenyomatát, emlékképét, reflexét sikerült látszólag élettől lüktető testükbe rögzíteni, és akárhányszor, „vissza játszani", halott automaták valójában! N e m variabilisek, nincs saját kezdeményezési készségük. Tökéletes k o m p u t e rek, de az új változatokat programozó mérnök értelme és képzelete eltűnt belőlük. Hiába próbáljuk visszaidézni eze ket a váratlan ötleteket, eredeti megoldásokat teremtő alko tóképességet, a lezórium felfalja, megöli kísérleteink min den eredményét. Örömök, fájdalmak között új világot építő, szüntelenül változó létformánkba beilleszkedő, hasznos élő lények helyett célrobotokkal csaljuk a közösséget. És szem fényvesztésünk következtében az embereken ijesztő tömeg pszichózis lett úrrá. Görcsösen kapaszkodnak a halhatatlan ság káprázatába, mert n e m akarnak meghalni, s azokat, aki ket szeretnek, nem engedik át a mulandóságnak. Ha nyíltan megmondanánk nekik, mi történik valójában... - Egy szavunkat se h i n n é k el! - vágott közbe Moist halál sápadtan. - A rend már így is felborult. Csak ez a szikra hi ányzik hozzá, és olyan forrongás tör ki világszerte, hogy nincs emberi erő, ami megállíthatná! Hylas, a Világtanács elnöke percek óta ott állt Moist mel lett, karját lengette, szája mozgott, de hangja n e m tudta át törni a lármát. Metheus is állt. N é m á n várakozott. Shedar 185
ismerte ezt a csökönyös, m i n d e n r e elszánt testtartást. Az asztalt markolva fejét leszegte, két válla előregörbült. Mikor beszélni kezdett, kiáltása olyan erővel emelkedett túl a töb bi zajon, hogy m i n d e n k i elhallgatott, és döbbenten ráme redt. - N e m operálok többé! - Egy bomba n e m robbanhatott volna nagyobb hatással, mint M e t h e u s közéjük vetett szavai. - Öljenek meg. Tépjenek darabokra. Megérdemlem. Sőt. A magam és Naial életét kevésnek találom cserébe a sok bűn tényért, amit a lezóriummal elkövettünk. Mert nemcsak a „feltámasztott halottak" vannak a rovásunkon. Naial beülte tett lezóriumszervei is felfalják az élő szöveteket, elpusztít ják az egész szervezetet. „Tökéletes gyilkosságok" ezreit kö vettük el ezzel az átkozott, rákburjánzáshoz hasonló tünete ket m u t a t ó műanyaggal. Holttest nincs, de az élőhalottak száma egyre szaporodik! - H o h ó ! K i n e k a nevében nyilatkozol itt, mint egy párt ütő isten?! - taszította hátra székét Naial. - Beszélj csak a magad és b ű n t á r s a i d nevében, Shedar számlájára! Az ő sze retőjét t á m a s z t o t t a d fel először, ő könyörögte ki a hozzájáru lásomat, amikor... - A n y a k u n k b a borultál érte, és úgy csavartuk ki a kezed ből a megafont, nehogy a háztetőkről hirdesd a dicsősége det! A M e t h e u s e szavait követő vita véres verekedéssé fajult a professzor és Naial hívei, tanítványai között. Végül is hiva talos segédlettel szétválasztották a d ü h önmagát marcango ló százkarú polipját, s Moist valamiféle kompromisszumos megoldást talált. Metheus egyelőre beteget jelent. Az operá ciókat felfüggesztik, Naial kísérleteinek tempóját viszont meggyorsítják. M i n d e n segítséget megkap hozzá, hogy ráta láljon a lezórium fékező formulájára, úrrá legyen életellenes burjánzása fölött. Shedar azonban a „tűzvonalban" maradt. Metheust való ban egyedül ő helyettesíthette. És helyettesítette is. Hama186
rosan kiderült ugyanis, hogy az operációk felfüggesztéséről szó sem lehet. Moist, Hylas, az egész szorongatott helyzet ben lévő Világtanács olyan nyomást gyakorolt rá, hogy kény telen volt tovább folytatni M e t h e u s munkáját. Valamennyi ük előtt világossá vált, hogy két végzetesen rossz megoldás között átmenetileg ez tűnik a kevésbé rossznak. Naial tehát kísérletezett, Shedar operált, Metheus „isme retlen helyen" lábadozott ismeretlen betegségéből. Ahogy múltak a hónapok, Shedart saját külön „kéjrobotjával" való reménytelen küzdelme és meggyőződés nélkül végzett, ki merítő munkája csaknem megőrjítette. Növekvő b ű n t u d a t a mellett azonban önáltató remény élt benne: hátha Naial kí sérletei eredményre vezetnek, s a szerencsétlenek, akiknek dermedt hulláit megelevenítette, vagy a halálra ítélt bete gek, testükben a lezóriumszervek gyilkos állagával, vissza nyerhetik valódi életüket. Sejtjeiket sikerül megvédeni e gáttalanul burjánzó műanyag terjeszkedésével szemben. Naial nem találta meg a fékező formulát, de elvesztette idegegyensúlyát, és öngyilkos lett. Lezóriummal. N e m tu dott szembenézni a ránehezedő felelősséggel és - Metheussal. Megfutamodott, ami jellemző volt rá. M e t h e u s n a k megint igaza lett, de mit értek vele? Mindenesetre Naial ilyen olcsón n e m szabadulhatott. Benne - vagy rajta át született meg a lezórium eszméje. Az ő agyában öltött gon dolatformát az „antiműanyag" formula romboló tétele. Be fejezetlen mondatának kiegészítő része is az ő fejében lap pangott, villámszerű kirobbanásra készen. Ha több bátorság és türelem él benne, előbb-utóbb talán eljutott volna a meg oldásig. Ki tudja? A hírre Metheus előbújt a barlangjából. O operálta meg Naialt. Lehet, hogy volt némi elégtétel is ebben az aktusban. Shedar azonban jobban ismerte barátja természetét. Naial halála valóban megrendítette, és személyes szempontok fölé emelte. Most már egyedül ő viselte a felelősséget. Rá szár-
187
mázott át Naial szörnyű öröksége: folytatnia kellett a mun kát az eredményig! M e t h e u s lelkiismeretes ember és fanatikusan becsületes kutató volt. Sohasem adta fel a harcot. Tudta, Naialt nem engedheti átszökni a halál területen kívüli békességébe. Életben kell tartania személyisége, képességei pontos lezóriummatricáját. Bizonyos, hogy Naial eleven embernek is kellemetlen fa jankó volt, de m ű a n y a g halhatatlansága egyenesen elvisel hetetlenné tette. Hangját zengető, bőbeszédű önteltségét az a u t o m a t i k u s ismétlés gyilkos szatírává torzította. Üdvözült mosollyal újra és újra felfedezte élete nagy felfedezését. Le írta. Körülményesen elmagyarázta. Kéretlen szabadelőadá sok formájában m i n d e n k i r e ráerőszakolta. Végül katedra helyett valamelyik park padjára állva vásári kikiáltóként hirdette fűnek, szemétkosárnak, mert ember m á r nem hall gatott rá. M e t h e u s öt teljes éven át kísérletezett vele. Valamennyi génoperáció beültetett élő molekulaváltozatát úgy zabálták fel lezóriumsejtjei, m i n t cápák az apró halat. Ezerszer, tíz ezerszer megpróbálta végigpergetni vele a beleépített lezóriumformula apró vonatkozásait, azzal a feltevéssel, hogy m i n d e n összeadási tételben szükségképpen benne rejlik an nak végösszege, éppúgy, ahogy egy kór pontos diagnózisából kikövetkeztethető a megfelelő gyógymód. Addig ismételtet te, addig „játszotta vissza" Naial agyának lezóriumlemczét, míg maga is belerokkant, és rángó idegekkel dühöngeni kez dett. Látni, hallani, szagolni se tudta többé Naialt! Moist azonban egyre újabb génoperációkat kért, követelt, zsarolt, r i m á n k o d o t t ki tőlük. Pedig a kudarc híre már kiszi várgott. Szörnyülködve tárgyaltak, cikkeztek, fényképeket, filmeket készítettek a „csecscmőlárvákról", akiket három négy év u t á n is tisztába kellett rakni, s egyetlen tejfoguk sem nőtt ki. Fényújságok h a t a l m a s főcímeket, színes plasztikus
188
filmeket futtattak a tömeg feje fölött: „Mik ezek? Élőlények vagy mesterséges szörnyetegek?!" Mikor azonban az operációkat hivatalosan be akarták til tani, kitört az emberiség történelmének legbizarrabb, leg szánalmasabb forradalma: a gyász és halálfélelem elemi ere jű tömegmegmozdulása. A nagyvárosokban m e g r o h a n t á k a Világtanács székházát, a berendezést az utcára hajigálták, járműveket gyújtottak fel, barikádokat emeltek, a hivatalno kokat megverték. Az összecsapásoknak súlyos sebesültjei, halálos áldozatai is voltak. S az életapparátus valamennyi szervezetében tömegével dolgoztak a gyászolók, betegek, kétségbeesett hozzátartozói, vezető pozícióban éppúgy, m i n t az üzemanyagot, élelmet termelő elektronikus gépek irányí tó központjaiban. M i n d e n ü t t leállt a m u n k a . A városok áram, víz, közlekedés, élelem, k o m m u n i k á c i ó nélkül marad tak. A biológiai kutatóintézet „Lezórium központjának" tel jes vezérkara és személyzete megint a föld alá menekült a feldühödött tüntetők elől. A Világtanácsnak u l t i m á t u m o t nyújtottak át, amelyet a közösség legjelentősebb személyisé gei írtak alá. Követelték, hogy folytassák az operációkat a Metheus-Naial-formula alapján. Senkit ne engedjenek át a felbomlásnak, akit szeretnek, siratnak, s akiben egyedi érté kek, soha meg nem ismételhető egyéni képességek bonta koztak ki. Támasszák fel őket! Akkor is, ha létük nem egyéb, mint „műanyag halhatatlanság". Őrizzék meg valamennyi tehetséges embertársukat, m i n t kivételes remekműveket. Keltsék életre őket. Ismételjék csak kedves, imádott, nélkü lözhetetlen önmagukat. Ha betegek vagy súlyosan megsérül nek, ültessenek testükbe elpusztíthatatlan lezóriumszerveket, amelyek végtelen időkig konzerválják, sebezhetetlenné teszik őket! A halál erőszakos, aljas bűncselekmény, a termé szet tévedése. Aki megszületett, és önmaga tudatára ébredt, az éljen bármi áron, bármilyen formában, csak éljen, éljen!
189
A tilalmat vissza kellett vonni. E n n e k ellenére az operá ciók „lassú elapasztásának" szándékát nem adták fel. Moist és a Világtanács többi tagja szerint a lázongó tömeget nem sokkszerűen, h a n e m fokozatos „elvonókúrával" kell előké szíteni arra, hogy saját belátása alapján önként mondjon le a lezórium iszonyú életpótlékáról. Az ügy ezért - lélektani szempontból - a legnagyobb nyilvánosságot kapta. A világ egykori bálványai, géniuszai hülye bohócokként, dróton rángatott bábokként produkálták magukat a felvevőgépek, mikrofonok kereszttüzében, míg verkliszerűen ismétlődő szavaik, mozdulataik, arckifejezésük a u t o m a t i z m u s á b a n nagyságuk elunt közhellyé kopott. Korszakot teremtő festők saját műveik másolóivá lettek, kiváló írók egy vessző meg változtatása nélkül idézték önmagukat. Előadóművészek, gyújtó hatású szónokok ajkán kihűlt papagájszólamokká züllöttek a legszebb mondatok. Színészek, zenevirtuózok puszta jelmezzé, lélektelen formává szegényítették az in terpretált tartalmat, ö n n ö n eleven emlékük ijesztő kísérlete ivé váltak. Rajtuk lehetett lemérni, hogy az emberi tudat és tehetség pillanatról pillanatra változó, fejlődő, átformálódó alkalmazkodása nélkül milyen félelmetes gyorsasággal ve szíti el aktualitását, hatását a legnagyobb géniusz is, amint lemarad a korszak fénysebességgel száguldó dimenzióraké tájáról. E n n e k ellenére sem szűnt, hanem fokozódott a befolyá sos, fájdalomtól őrjöngő gyászolók, betegek, aggodalomtól agonizáló hozzátartozók ostroma ellenük. Pedig az évek közben múltak. Fiatal szülők kiöregedtek, megrokkantak gügyögő, fogatlan lezóriumcsecsemőik, tipe gő, selypítő m ű a n y a g kisdedeik mellett, s elhaltak végül. De a gyermekek tovább rugdalóztak a pólyázóasztalon, tovább piszkították a pelenkákat, és cuclizták a pempőt. A nagyob bak gagyogva, tapsikolva fogócskáztak az elárvult állatked vencekkel a nagy, elkülönített parkban, ahová végül odake rültek a „halhatatlan nagyok" is. 190
A kutatók azonban - akik azt hitték, a lezórium már n e m okozhat nekik újabb meglepetést - alaposan tévedtek. Rém uralma hatodik évtizedében produkálta a legszörnyűbb, leg váratlanabb fenomént, amely egyszerre köbre emelte vala mennyiük b ű n t u d a t o s rémületét. A „lezóriumgéniusz" meg változott viselkedése mellett eltörpült mindaz, ami eddig történt. Perspektívája pedig... Mintha n e m is vak állag, energiából sűrített, lézer zárótűzben edzett, plasztikussá vált emberi termék, h a n e m ön célú, hüllőravaszságú, tanulékony, de ellenséges „anti h u m á n " szándék öltött volna testet benne, amely kiismerhe tetlen, de céltudatos stratégiával készült a Föld emberen át való elözönlésébe. Metheus bele is betegedett. N e m beszél. N e m eszik. N e m mozdul. Fekszik, és a mennyezetet bámulja. Shedar vette észre, hogy Tamia terhes lett. A magzat apja az egyik új életre keltett lezóriumasszisztens volt. A vizsgá latok három, gyors fejlődő, hatalmas lezóriumembrió növe kedését m u t a t t á k ki a méhben. A magzatokat elvették tőle. Újra terhessé lett, most négyes ikrekkel. A mesterséges veté lések között egyre rövidebb idő telt el. Azután egyszerre a lezóriumpárok, amelyek eddig is pá rosodtak, valamennyien termékennyé váltak. A legszigo rúbb ellenőrzés sem akadályozhatta meg, hogy valamelyik lezórium célrobot, amelyet szervátültetés alakított át ember ből automatává, észrevétlen terhesség után, ötös ikreknek adjon „életet". Öt borzalmas, gyönyörű, szívós lezóriumcsecsemőt szült m i n d e n fájdalom nélkül, egy új „halhatatlan" anti-emberfajta első gyümölcseit. Ezek a gyermekek n e m sírtak, nem aludtak, ha nem táplálták is őket, akkor is növe kedtek, mintha burjánzásukhoz a légkörből vontak volna ki is meretlen energiákat. Ketrecben, üveg alatt, sugárzások pengéi között üres, ragyogó szemmel, még „beíratlan" lezóriumsejtekkel nőttek, fejlődtek, de nem emberré alakultak. Valami erős, hatalmas, szörnyetegenergiával telt más, ellenséges do191
loggá, ami terjeszkedni, uralkodni akart. Viaszlemezszerű lé nyük felvett, majd visszajátszott m i n d e n benyomást, moz dulatot, hangot. Az „őscsecsemők és kisdedek" s az életre keltett állatok a p a r k b a n egyelőre nem növekedtek, mintha a láthatatlan „kísérletező" félretette volna őket egyelőre a si keresebb variáns kedvéért. Később azonban... Vajon gátat lehet-e vetni a gyilkos lezóriumvírus szaporo dásának? Egyelőre s e m m i más fegyverük nincs ellene, mint az, hogy elkülönítik, és... De meddig? Meddig lehet az Intézet és a lezóriumpark falain belül tartani ezt a rohanó energiát, ami... Shedar menekülve elfordult az ablaktól. Tamia rámosoly gott, majd kezében a permetinfúzióval besuhant Metheus szobájába. Az ajtót csak betámasztotta maga mögött. Shedar visszarettent a gondolattól, hogy utánamenjen. Metheusszal m á r m i n d e n t elmondtak egymásnak. Kérdése ire n e m is felelt volna. Legfeljebb beles hozzá valamiféle részvét árnyékával, ami már inkább tompán sajgó emlékké fakult. Nesztelenül betaszította az ajtót. Megtorpant. Első refle xe a csodálkozás volt. Csak azután t á m a d t benne halvány nyugtalanság. Az ágy üres volt. A pasztellzöld, zsongító füg göny d u z z a d t a n belengett a szobába a nyitott ablak előtt. Tamia az üres ágy fölé hajolva szorgosan permetezte tápin fúzióval a professzor hiányzó testnegatívját. Ez a hiányjel Shedarban megint kiváltotta azt az állapotot, ami válságos pillanatokban m i n d i g létrejött Metheus és közötte. Azono sult barátja lényének titkos ösztönzésével, sajátos gondolat menetével. Mintha azt, ami történt és ami történni fog, egyszer már együtt megélték volna. Tudata szélesre tágult, benső teré ben világosan, visszhangos morajlással hallotta M e t h e u s ér velését: „Lezórium ellen plutonit-lápisz! Semmi más nem állíthatja meg az emberi létformát elpusztító burjánzást! A lezórium elözönli, felfalja az örömök, fájdalmak között 192
szüntelenül átalakuló életet, amelynek lényege az elhalás és születés. Ez a lüktető dialektika a mi világunk lélegzete, ter mészetünk éjből nappalba s nappalból éjbe utazó egészséges körforgása. Az élet a halálban újul meg, ahogy a test az álom »kis halálában« töltődik fel életerővel. A félelem tudatlan ság. Atavisztikus ösztön, amit előbb-utóbb eltüntet majd a táguló tudat világossága. De az embernek ez az atavisztikus halálfélelme a lezórium legyőzhetetlen szövetségese egyelőre. Sötét és elementá ris. Ha továbbra is hozzáfér a gyilkos lezóriumforráshoz, bolygónkat néhány évtized alatt élőlények helyett anti anyag, antiérzés, antigondolat szörnyetegek özönlik el. Ez az elözönlés már megkezdődött tudatos, embertelen stratégiá val a lezóriumautomaták ivarszervein keresztül. Amit még tenni lehet, amit m i n d e n k é p p meg kell tenni, más n e m tehe ti meg. Egyedül én!" Igen. Egyedül Metheus teheti meg. Shedar újra az ablakhoz lépett. A „halhatatlanok parkjá nak" nyírott bokrai, színes virágágyai közötti fehér útkígyókon férfiak, nők sétáltak, valamennyien egyedül. Párbeszéd sohasem folyt lezóriumautomaták között. Párosodásuk is némán ment végbe, egy rejtélyes, idegen ösztönzés paran csára. Shedar most értette meg M e t h e u s lázas igyekezetének valódi okát; nem egészen egy év alatt új épületeket emelte tett a „lezóriumkaranténba", s a Metheus-Naial-formula va lamennyi kísérletét, operációját, kórháztermét áttelepítette oda. E vesztegzár szükségességét m i n d e n k i megértette a lezoritlények szaporodási b o m b á j á n a k r o b b a n á s a óta. Metheus egyedül Tamiát tűrte meg a régi Intézet tömbjé ben, betegszobája mellett, s ez sem keltett gyanút, hiszen Tamiát az utolsó évtizedben saját külön célrobotjává progra mozta, az embereket egyre kevésbé viselte el. Csak az a kér dés, hogy Tamiát és őt hogy fogja akkor... M e t h e u s éjjeliszekrényén megcsendült az ultrafon fémes, halk tónusa. Shedar világosan hallotta Metheus hangját: 193
„Tárnia és Shedar azonnal jöjjenek át a D telepre! Végez tem!" Igen. M i n d e n hiányzó mozaik a helyére került. Szemét n e h e z e n vonta el a park mozgalmas, látszólag derűs látvá nyától. A csillogó pázsiton gyerekek futkároztak, labdáztak, gyerekkocsikban rózsás csecsemők keze hadonászott. Vala m e n n y i betöltötte már a hatvanadik évét. Vajon a legelső operációk apró áldozatai is növekedni, burjánzani kezdené nek végül, ha... Az a fehér köpenyes, magában beszélő alak Naial. Két karját széttárja, állát felemeli: előadást tart. A hosszú hajú, örökifjú zseniparodista hosszú, arannyal át szőtt bő köntösben: Medon, a költő. Saját verseit skandálja, amelyekre m á r senki se kíváncsi, lépteit ritmusra szaporáz za, majd megtorpan, arcát kezébe temeti. Valamikor, mikor modoros n a p h i m n u s z a i körül fiatalokból álló szekták ala kultak, valóban zokogott ilyenkor, és forogni kezdett saját tengelye körül. Igen. Forog már. De hol vannak fanatikus dervisei? Először kinevették, majd megdobálták göröngyök kel, cipőkkel, rothadt gyümölccsel. A szerencsétlen lezórium M e d o n persze akkor is tovább skandált, zokogott és for gott, és forog azóta is egyedül, elfelejtve legalább harminc éve már. Nagyokat szökkenve ott ugrál körülötte, és sikong va ugatja a negyven esztendővel ezelőtt meghalt híres jel lemszínész, Satyris selyemszürke pudlikutyája. Ez a kutya is az ötvenedik évét tapossa. Szegény Satyris! Milyen halálo san szerelmes volt a n n a k idején Mylitta Sensbe; kétszer kö vetett el öngyilkossági kísérletet miatta. Mylitta már nincs a p a r k b a n , felment a szobájába. Ott áll a második emeleti ab lakban kibontott hajjal, csupasz mellel, és Zelin rengeteg port kavart Coitus-áriáját énekli. A melodikus, sikolyokkal, nyögésekkel váltakozó trillatöredékeket Shedar füléhez so dorta a szél. Milyen jó, hogy ezeket a megtestesült vádakat nem kell látnia, hallania többé! Milyen jó, hogy... Tamia elhagyta a szobát. Nemsokára megpillantotta kecses alakját, amint 194
gyors léptekkel sietett a halhatatlanok parkjába. N e k i is in dulnia kell. Mikor kilépett az Intézet régi kertjébe, körülnézett. Vala mennyi fa személyes ismerőse volt, de láttukra sem megbá nás, sem önsajnálat n e m t á m a d t b e n n e . E g y e t é r t e t t Metheusszal, és... fáradt volt. Annak ellenére, hogy mindketten teljes frissességgel ér ték el százharmincadik évüket - lezórium nélkül. Utódaik még tovább élnek majd, hála a biológia rohamos fejlődésé nek, egészségesen; de egy ponton azok is átengedik majd he lyüket a fiataloknak. Mert ez a természet rendje. Ha a ter mészet ellen kontárkodik valaki, ilyenfajta lezóriumzsákutcába kerül. Az ember elálmosodik egyszer, s aludnia kell. Az új hajnalban ébredők, ha más néven szólítják is egymást, az öregek művének élő lépcsőfokain lépkednek tovább, és... az én és te közötti megkülönböztetés őrülete okozza az egész félreértést. A holnap generációjában is a végtelen élet foly tatódik, akkor pedig... Shedar meggyorsította a lépteit. M e t h e u s bizonyára tü relmetlen. Ahogy átlépett a park elektronikusan záródó kapuján, először a halhatatlanok „édenének" központi épülete lazult meg a plutonitrobbanástól, s falai porrá omolva zuhogni kezdtek lefelé. Shedar már nem hallotta a hatalmas morajlást. Földhöz vágta a légnyomás, de mosolygott közben, míg arca volt hozzá.
Az Édesvíz-kiadványok megtekinthetők és megrendelhetők interneten: http://www.netcily.hu