CHRISTIANE JANACH
Tánc majomálarccal és varjúval J a n a c h C h r istia n e , szü l. 1961 K la g e n fu rt / Celovec
Kärtner Tartomány Irodalmi Alkotói Díja, 1988, M u n d -a r t-Ir o d a lm i D íj 1994 (a z s ű r ib e n H .C. A r tm a n n ). K ö n y vm e g jele n ések: tö bb ek k ö z ö tt B o h ó c tü k ö rre l (1987), T ó csilla g versek (1966), H ó fu tó k (2000)
Hetekig nem tettem semmit, délig aludtam, ettem, olvastam, egyszer-kétszer a hegyi patakomnál jártam, de különben nem hagytam el a házat. Most már pénzem sem volt. Még rosszabb, a számlámat teljesen kimerí tettem. Semmim sem volt, sőt, még annál is kevesebb. Az éléskamrám tartalékát az utolsó napokban kifosztottam. Valamennyi rizs, lencse, cukor, fél üveg rózsalekvár, egy doboz kávé, kevés liszt és alma, alma az almafámról, volt minden, amim még volt. Az utolsó centemet könyvekbe, három regény Haruki Murakami-tól, és egy doboz cigarettába öltem. Vésztartalékom nehéz napokra. Gondolkoztam rajta, hogyan juthatnék pénzhez, de semmi sem jutott eszembe. Az égvilágon semmi. Tartalékaim kimerültek. így az elkövetkező' napokat teljes tétlenségben töltöttem. Rizst és lencsét főztem magamnak. Ez karácsony eló'tt egy héttel történt. Az első karácsonyom karácsonyfa nélkül. Az utóbbi években karácsony előtt mindig ugyanazt álmodtam. - Ka rácsony van, december 24-e. Az az érzésem, hogy valami fontosat elfelejtet tem. A harangok tizenkettőt ütnek. Minden üzlet zárva. Állok a sétálóutca közepén, a karácsonyi dekoráció alatt, és nincs senkinek sem ajándékom. Iz zadságban fürödve felébredek. Mindig ugyanaz az álom volt, minden évben, csekély eltérésekkel. Egy kávéház előtt állok. A harangok tizenkettőt ütnek. Az üzletek és a kávéház bezárnak. Állok a sétálóutca közepén, a karácsonyi dekoráció alatt, és még csak egy szelet tortát sem kapok karácsonyi ajándékul anyám számá ra. Izzadságban fürödve felébredek. Az utolsó karácsonyi lidércálmom múlt évről: állok a Régi téren, a pestis oszlop előtt, a sétálóutcában. A harangok tizenkettőt ütnek. Minden üzlet zárva. Egyetlen ajándék nélkül állok a karácsonyi dekoráció alatt, óriási hús véti sonkával a kezemben. Ezúttal nincsenek ilyesfajta álmaim. Egyáltalán nem álmodom semmit. Csendesek és sötétek voltak az éjszakáim. Ez bizonyára azon múlott, hogy 393
nem volt pénzem. A pénztelenség határozott előnye —nem kell semmit sem költeni. Az egyedüli, ami gondot okozott, hogy a cigaretta és a könyvek kifogy nak. Körülbelül még hat csomag cigarettám volt. Az legfeljebb öt napra elég. Kell, hogy támadjon valami ötletem. Az nem elég, hogy nincsenek többé karácsonyi lidércálmaim. Valami mást akartam karácsonykor a tányéromra, mint lencsét. Ha ugyan szeretem is a lencsét. Karácsonyra mégis valami mást szerettem volna. Pontyra vagy pisztrángra gondoltam. Málnatekercsre, és legszívesebben mindezt együtt. Cigarettára gyújtottam, és a füst után bámultam, ami a mennyezet felé gomolygott. A pajta tele fával. Tehát nem kell majd fáznom. Legalább ezen nem kell törnöm a fejem. A konyhám barátságosan meleg lesz. Ez valahogy megnyug tató volt. Legalább ebben a tekintetben gondoskodó voltam. A meleg nagyon fontos számomra. Akkor is, ha az extrém hideget, rövid ideig, szeretem. De valóban csak rövid ideig. Egy héttel ezelőtt voltam utoljára úszni. Ha ugyan ezt a műveletet úszásnak lehet nevezni. Egy hegyi patakban három-négy tempót tettem meg. Legalább hármat, de biztosan nem többet, mint négyet. Utána megszárítot tam magam. Ha az ember még víztől csöpögő meztelen lábakkal a kövekre áll, akkor a lábfejek egészen átmelegednek. És az egész testen hihetetlenül friss bizsergés észlelhető, még a felöltözés után is. Imádom a hegyi patakomat. Még télen sem akarok lemondani róla. Tavaly kezdtem el télen is fürödni. A víz elég hideg ahhoz, hogy minden gondolkodást pillanatok alatt félbe szakítson. A depresszió terméketlen gondolatok keringése. A hegyi patak fél beszakítja ezt a keringést. Az legalább rövid ideig segít. Télen a víz olyan hideg, hogy lehetetlen belepisilni. De én igyekszem. Néha sikerül. Hosszában kinyújtózkodva fekszem a hegyi patakban. Felül iszom a vizet, és alul kifolyik belőlem. Közben elképzelem, hogy a patak átfo lyik rajtam. Minden, ami nehéz és sötét rajtam, a patak vizével lemegy, le egészen a folyóba, és a folyóval a Fekete-tengerbe. Minden, ami nehéz és sötét rajtam, odafolyik. A Fekete-tengerbe. így képzelem el. Rámolás közben találtam egy levelet a banktól. Az áll benne, hogy sze retnének beszélni velem. Rossz lelkiismeretet akarnak ébreszteni bennem, mert tartozásom van náluk. Pontosan ez az, amit akarnak. A mi kapitalista rendszerünk az emberek adósságán alapszik. Ha senkinek sem lenne adóssá ga, akkor a bankok nem tudnák, honnan szerezzék a pénzüket. Zűrzavar lenne. A problémám az, hogy túl kevés adósságom van. Ha több adósságom lenne, akkor a bank is udvariasabb lenne hozzám. Rágyújtottam még egy cigarettára. Magyarázkodások nem oldják meg a problémámat. Tudniillik, hogy jutok át a karácsonyon. Bementem a városba. Dél felől egy csont alakú, nagy fehér felhő közeledett, és pontosan felet tem, az ég közepén megállt. Kószáltam a sétálóutcán. A felsőcombcsont követett az égen, míg én az 394
emberek sokaságán átvergődtem. Mögötte, ferdén a tetők felett, két kőorosz lán között a téli nap állt. Nagy, almákkal és papírmaséból készült mézeskalács figurákkal díszí tett karácsonyfa mellett haladtam el. Egy mézeskalács emberke a mutató ujjával az égre mutatott, pontosan oda, ahol a fehér csont lebegett. Házsaroknak támaszkodva szakállas koldus ült, fekete, poros kabátba burkolódzva, előtte a járdán egy ócska kalap, amelyben két eurós érem és egy pár cent feküdt. Elmentem mellette. Úgy tetszett, alszik. A szemét szorosan lecsukva tar totta. Csak ha valahol pénz csörömpölését hallotta, nyitotta ki észrevétlenül keskeny résre a szemét, ami azonnal becsukódott, ha az érme nem a horpadt kalapban kötött ki. Műanyag Mikulással díszített üzletek és egy parfüméria mellett mentem el. A parfüméria előtt két elárusító kisasszony állt, zöld jávor- vagy rénszarvasganccsal a fejükön, amelyek minden mozdulatra ide-oda himbálóztak, és színes reklámprospektusokat osztogattak. Több elegánsan öltözött férfi és nő haladt el mellettem, mindkét kezük ben bevásárlószatyorral, teletömve mindenféle holmikkal. Egy sovány Miku lás kék kosztümben nagy aranygömbökkel telerakott kirakat előtt kék mé zeskalács-karikát osztogatott. Elindultam a bank felé. Titokban reméltem, hogy valaki talán merő véletlenségből, vagy mert jótevőm akart lenni, pénzt utalt át számomra. Egy levél jutott eszembe, amit múlt héten a pénzügyi igazgatóságtól kaptam, és amit úgy is lehetne értelmezni, hogy az elkövetkező napokban esetleg utófize tésre számíthatok. Fogalmam sem volt róla, miről is lehet szó, de minden esetre elhatároztam, hogy a pénzt, amilyen gyorsan csak lehet, leemelem és eltüntetem, feltéve, ha tényleg pénzre akadnék. A banképület előterében két nem valami boldog kinézetű fiatal nő állt, akik úgy látszik, felmelegedni jöttek be. A bank vevőszolgálati része le volt zárva. A két fiatal nőnek nem volt semmi tennivalója, az előtérben fel-alá sétáltak, engem figyeltek. Óvatosan bedugtam a kártyámat a bankautomatába. Már éppen be akar tam ütni a négyjegyű titkos kódomat, amikor megijedtem. Egyike a két nő nek szorosan mögöttem állt és átnézett a vállam felett. Kényelmetlenül érez tem magam. Ha most tényleg le tudnék emelni egy magasabb összeget, akkor én itt bent ennek a kettőnek védtelenül ki lennék szolgáltatva. A piros gomb segítségével félbeszakítottam a műveletet, kivettem a kártyámat az automa tából, bedugtam a táskámba, és sürgősen elhagytam a bankot. Kiérve mélyet lélegeztem. Egy férfi lépett be az előtérbe, ahol a két nő állt. Vártam, mi fog történni. Körülbelül öt perc múlva elhagyta a férfi a bankot, és amikor a tolóajtón át az utcára lépett, elégedettnek látszott. Tehát nem támadták meg. Mégis elhatároztam, mielőtt a banképülethez visszatér nék, egy kicsit még körbejárok a városban. Pár közzel arrébb, egy üzletbejárat előtt, sötét napszemüveggel az orrán, fehérre sminkelt, kalapos férfi állt. A férfi egész teste nyakig átlátszó, több rétegben tekert, műanyag fóliába volt burkolva. Egyszerűen, mozdulatlanul állt ott. Mereven, mint egy kirakatbaba, mintha az összes életet elszívták volna tőle. Két ember közelebb lépett hozzá, hogy megnézzék, valódi-e. To 395
vábbra is megmerevedve állt a férfi, még akkor is, amikor egy kisgyerek a karját megérintette. Az anyja továbbhúzta a gyereket. Amikor egy járókelő érmét dobott a földön fekvő dobozba, hirtelen meg mozdult a férfi. Rángatózva, a bal karja magasba lendült, mint a felhúzható babának. Abba az irányba tekintettem, amerre a karja mutatott. A nagy fehér csont még mindig ott lógott változatlanul az égen. Közben a téli nap a tető mögött a két kőoroszlán között lehanyatlott. A két oroszlán egyikén galamb ült. Állva maradtam, és figyeltem a celofánba burkolt férfit. Amikor egy idősebb úr egy öt-eurós bankjegyet odadobott, úgy nézett ki, mintha a műanyagba csomagolt férfi táncra akart volna perdülni. De ez csak egy tánc kezdete volt, még a mozdulat elején megmerevedett. A járókelők folyamatosan pénzt dobáltak a dobozba, és szerették volna a műanyagba cso magolt férfit táncolni látni. De a pénz sosem volt elég. A műanyagba csoma golt férfi sosem tudta igazán a táncot elkezdeni. Az ácsorgástól jéghideg lett a lábam. Visszatértem a bankhoz. Amikor az ajtó előtt álltam, az előtér üres volt. Bedugtam a kártyám a készpénz auto matába, beütöttem a négyjegyű titkos kódomat, és vártam. Felirat jelent meg a képernyőn: ezzel a kártyával nem lehet pénzt felvenni. Senki sem utalt át pénzt számomra. Befejeztem a műveletet, és visszadugtam a kártyámat a pénztárcámba. A pénzügyi igazgatóságnál nincsenek angyalok. A banképületet abban a tudatban hagytam el, hogy hamaros eszembe kell hogy jusson valami. A fejemben tömör, áthatolhatatlan fal volt. Az utca is megváltozottnak látszott körülöttem. Eltűnt a fehér csont az égről. Úgy tet szett, mintha az utcák most keskenyebbek lennének, a házak magasabbak és közelebb egymáshoz. A szívem elkezdett természetellenesen gyorsan verni. Annak ellenére, hogy hidegebb lett, izzadság tört ki rajtam. Nem kaptam levegőt. Úgy tűnt, mintha hirtelen kisebb lettem volna. Egy hideg, jeges kéz nyúlt a szívem után, és mint egy darab gumit össze szorította. Amilyen gyorsan csak tudtam, futottam az utcán, arctalan emberek mel lett, ki a város elé. Amint a házak gyérültek, végre megint könnyebben tud tam lélegzetet venni. Addig szaladtam, amíg az utca erdei útba torkollt. Ott egy padra ültem, és addig vártam, míg a jeges kéz abbahagyta a szívem szorongatását. Azután visszamentem a városba, és hazautaztam. Az elkövetkező napokat főleg ágyban töltöttem. Napközben aludtam, va csorára lencsét ettem, egész éjjel olvastam. Míg olvastam, és nem néztem fel a könyvemből, biztonságban éreztem magam. De amint a könyvet becsuktam, megint itt volt a félelem. Mint egy lesből támadó nagy, fekete mancs. Közben a műanyagba csomagolt férfira kellett gondolnom. Egyik reggel felébredtem, és azonnal tudtam, mi a teendőm. Levettem a fa majomálarcot az íróasztalom mögötti falról, egy puha ronggyal óvatosan leporoltam, és az arcom elé tartottam. Az álarcnak dohos, egy idegen fára emlékeztető illata volt; nehezen és érdesen feküdt az arco 396
mon. Az álarcot fél évvel ezelőtt a bolhapiacon vettem. Az árus azt mesélte, hogy az álarc Afrika szívéből származik, Kongó közeléből, a Hemba törzstől. Valahol a sötétben kép rajzolódott ki bennem, amely puha és mély volt, de nem akart a tudatomig eljutni. A fürdőszobába mentem, és a tükörbe néztem, az idegen, sötét majom arcba. Valahol a mélyben, úgy látszik, ingovány kezdett terjeszkedni bennem, nedves és sötét, de én nem törődtem vele. Támadt egy ötletem. Ugyanúgy, mint a műanyagba csomagolt ember, én is teljesen mereven, kalappal előttem az utcán, egy kirakat elé állnék, és minden alkalommal, mikor valaki pénzdarabot dobott a kalapomba, megmozdulok, mint a mű anyagba csomagolt ember. Ily módon kereshetnék pár eurót. Az idegen faillat mindig erősebb lett, gyanta, levelek és nedvesség keve réke. Levettem az álarcot, a konyhába mentem, kávét ittam. Aztán átöltöztem, hogy illő jelmezt keressek a padláson. Felmásztam a nyikorgó lépcsőn, kinyitottam a padlásajtót, lelógó pókhálók csapódtak az ar comba. Már régóta nem tettem be a lábam a padlásra. A levegő száraz és hideg volt. Szekrényekben és ládákban kutattam. Egy régi ládában sötétbar na mackónadrágra leltem, továbbá fehér ingre bő ujjakkal, dolgok, amelyek ről fogalmam sem volt, hogyan kerültek a padlásomra. A láda legalján nagy karimájú, tollal díszített kalapot találtam. A kalap kicsit horpadt volt, de néhány kiegyengető próbálkozás után egész tűrhetően nézett ki. Felnyaláboltam a holmikat, és levittem a konyhába. Visszafelé megint beleütköztem a pókhálóba. Megpróbáltam a nadrágot, egy övvel valamennyire illett is rám, csak az ing volt túl nagy. Úgy nézett ki rajtam, mint egy hálóing. Elszívtam két cigarettát, feltettem az álarcot, és az előszobatükör elé léptem. Egy darabig mozdulatlanul álltam, és az alakot szemléltem a tükör ben. Kipróbáltam egy-két mozdulatot, amit a műanyagba csomagolt férfinél megfigyeltem, valahogy azonban nem akartak a tükörbeli alakhoz illeni. A férfi meglepetésszerű, alig látható térdhajtást tett, széles mozdulattal meg emelte a kalapját. A majom a tükörben könnyű meghajlást színlelt, és feltette újra a kalapját. Már sokkal jobb. A bensőm sötét sarkában az emlékezetemből széles ingovány képe me rült fel. Még próbálkoztam egy-két mozdulattal, de valahogy nem akart menni. Egy idő után levettem az álarcot, és lementem a pincébe almát felhozni. Há rom, körülbelül egyforma almával tértem vissza, és tányérra helyeztem. A nap többi részét az almával való zsonglőrismereteim feljavításának szenteltem. Állandóan le kellett hajolnom, hogy az elgurult almákat a kony haasztal és a szekrények alatt megkeressem. A három almám három bolygó volt, amelyek láthatatlan középpont körül keringtek. De minden egyes alka lommal, amikor pályájuk elkezdődött kör alakúvá válni, egy kis piros bolygó kitört, és a többi bolygót is magával rántotta, úgyhogy az egész pörgés össze zavarodott, és a bolygók, egyik a másik után, kirepültek a pályájukról a konyhaasztal alá. Állandóan új almákat kellett utánpótlásként a pincéből fel hoznom, mert a bolygóim többszöri lezuhanás után eléggé nyomottak voltak. Ha a majomfigurához nem jut más eszembe, gondoltam magamban, ak kor az almákkal fogok zsonglőrködni. A programom ugyan nagyon szegényes 397
volt, és zsongló'rismereteim több mint rosszak, még több órás gyakorlás után is. Minden bizonnyal blamálni fogom magam, de a majomálarc mögött senki sem fog felismerni, gondoltam magamban, amíg a konyhakövön guruló al mák után néztem. Éjjel egy őserdőről és egy vudu-varázslóról álmodtam a Hemba törzsből, aki horpadt kalapot viselt, és kis piros bolygóval zsonglőrködött. Reggel korán keltem, letusoltam, megittam egy kávét, elszívtam két ci garettát, felvettem a mackónadrágot és a fehér inget, ami hálóingnek lát szott. Aztán lementem a pincébe friss almákat hozni. Sűrű köd ült a réten, nedves mancsokkal kúszott a ház körül. December 24-e volt. Miután egy nagy papírzacskót teletettem almával, a majomálarcot az al ma tetejére fektettem, és belebújtam a fekete kapucnis kabátomba. A majom álarcra a tollas kalapot helyeztem, és elindultam a város felé. Kora reggel volt. Még csak egész kevés ember az utcán. Volt időm. A papírzacskómmal a Kolping közön át a Benedikt piac irányába ballag tam. A piacon már több élet volt. Idős asszonyok gyapjúsapkában és kockás bevásárlószatyorral siettek el az árusok között, padlizsán, cukkini, burgonya, óriási fejes saláta, metélőhagyma, petrezselyem mellett, át egészen a tojás árus asszonyokig, akik az asztalaikon friss pulykát kínáltak. A sétálóutcába érkezve, egyik kirakat elé álltam, és reggelire megettem egy almát a papírzacskómból. Jó reggelt, köszöntött egy ismerős hang, amely a könyvkereskedőhöz tar tozott, aki megemelve kalapját, a kapucnis kabátom alól kikandikáló hálóin gemre pillantva gyorsan távozott. Jó reggelt, motyogtam zavartan, de már nem voltam benne biztos, hogy hallott-e egyáltalán. A könyvkereskedő termé szetesen megismert. Gyorsan elhagytam ezt a helyet a kirakat előtt, és almát rágcsálva, az Új téren keresztül, az Október 10. utca irányába lődörögtem. Néhány bezárt bejárati ajtót kipróbáltam, míg egy nyitott kaput találtam, és belopódzkodtam a folyosóra. Gyorsan becsuktam a kaput magam mögött. Mi kor biztos voltam benne, hogy senki sem követett, letettem a papírzacskóm, kihúztam a majomálarcot a kalap alól, és az arcom elé rögzítettem. Azután feltettem a kalapot. Senki sem fog így felismerni. Hirtelen zajt hallottam mögöttem. Megfordultam. A lépcsőn, közvetlen mögöttem, egy úr állt kalap ban, és megrökönyödve meredt rám. Úgy nézett ki, mintha minden percben elkezdhetne kiabálni. Ne ijedjen meg, mondtam, az új szomszéd vagyok és karácsonyi felvonulásra indulok. Gyorsan kihalásztam egy almát a papírzacskómból, és a meglepett férfi kezébe nyomtam. Kellemes ünnepeket, mondtam, és sietve eliszkoltam. Kel lemes ünnepeket, brummogta a férfi a hátam mögött, mialatt kilépett az ut cára. Anélkül, hogy körülnéztem volna, elindultam az Új téren keresztül a sétálóutca felé. A majomálarc az arcomra nehezedett. A karácsonyi vásár néhány bódéja már kinyitott. Az édességbolt két elárusítónóje piros Mikulás-sapkát viselt. Tömjénillatot lehetett érezni, de a nehéz füst mögött őserdő és mocsár sejtelmét véltem érzékelni. Vártam a jelzőlámpánál. Velem szemben, az utca másik oldalán, fehér szakállú, kék Mikulás állt, nagy barna zsákból kék mézeskalács karikákat osztogatott. Ne kem is adott kettőt. Cserébe almával kínáltam. 398
Egy műemlék előtt letettem a papírzacskóm, leültem a kőlépcsőre, és rá akartam gyújtani. De eszembe jutott, ez nem lehetséges anélkül, hogy leven ném az álarcot és megmutatnám az arcomat. így hagytam a dohányzást, és bedugtam a mézeskalács karikákat az almák mellé a papírzacskóba. Lassan benépesedett a sétálóutca. Emberek mentek el előttem vastag télikabátban, fehér ködfelhővel az arcuk előtt, és megbámultak. De az álarc megvédett a pillantások indiszkréciójától. Felálltam. Nyújtózkodtam, és levettem a kalapot. Letettem a járdára a papírzacskóm közelébe. Miután alaposan kinyújtózkodtam magam, egy moz dulat közepette megmerevedtem, amelyben némiképp ferdén álltam, és a jobb karomat kissé a magasba tartottam. így egy figurát alakíthatnék, gon doltam magamban. Az emberek elmentek mellettem. Néhányan oldalról rám néztek, de senki sem állt meg. Felnéztem a kóoroszlánokra a tetőn, amelyre galambok telepedtek le, de kis idő múltán megint elröpültek. A póz kényel metlen volt. Megpróbáltam összeszedni magam. Hideg volt. Elfelejtettem kesztyűt hozni. A kezem kezdett pirosodni. A mellettem lévő üzletből két zöld ruhás elárusítónő rénszarvasaganccsal a fején lépett ki. Darabig engem fi gyeltek, azután megint visszamentek. A jobb kezem már fájt. De senki sem dobott egyetlen érmét sem a kalapomba, hogy legalább megmozdulhattam, és pózomat megváltoztathattam volna. Egyszer rám mutatott egy gyerek és ne vetett. Az anyja kézen fogva továbbhúzta. Fogalmam sem volt róla, mióta állhattam már így, de mindenesetre örökkévalóságnak tűnt. Egy szitárjátékos összecsukható székkel a sétálóutca másik felén, a ve lem szembeni helyet választotta. Nagy aranymaslikkal díszített cipőüzlet ki rakata előtt állította fel a székét, ráült, és elkezdte a szitáit felhangolni. A hangszer hangolása nagyon sok időt vett igénybe. Közben-közben átnézett hozzám. Valahogy ismerősnek látszott. Egy idő után feltűnt, úgy néz ki, mint a közíró, Robert Schindel, csak borostás szakállal, valamivel fiatalabb és ápo latlanabb. A férfi elkezdett halkan és hamisan játszani. Nem ismertem a dalt, de amint éneklésbe fogott, biztosan tudtam, hogy hamisan is énekel. Most mindig több ember ment el előttünk. Néha szánalomból egy-két centet dobott valaki a szitárjátékos dobozába. Feladtam, összedörzsöltem meggémberedett kezemet, kicsit járkáltam körbe-körbe. Kihalásztam három nagyjából egyforma almát a papírzacskómból, és megpróbáltam zsonglőrködni. Az almák hidegek voltak, és kicsúsztak fagyos ujjaim közül. Míg otthon, ahol senki sem látott, legalább két percig tudtam az almákat leesés nélkül a levegőben tartanom, itt még fele annyi időre sem sikerült. Kezem teljesen megdermedt, az almák állandóan leestek, és a jár dán továbbgurultak. Senki sem állt meg. A járókelők lábai között keresgél tem a szanaszét guruló almákat. Zsonglőrpróbálkozásaim szánalmasak vol tak. És egyetlenegy centet sem kerestem. A legtöbb időt a járókelők lábai között töltöttem az almákat keresve. Egyszer egy fiatalember jött arra gólyalábon különös kosztümben, és ma dárálarcot viselt. Közben megtelt a sétálóutca. Emberek tömege vonult el előttünk bevá sárlószatyrokkal, és az üzletekből újra és újra a karácsonyi dallamot - last christmas - lehetett hallani. A szitárjátékos hamis dala belevegyült a bevá 399
sárlózene zajába. A sokaságban már nem láthattam. Egyszer az almáim az emberek lábai között egészen a közelébe gurultak, és míg a földön négykézláb mászkáltam, láttam, hogy fekete ortopéd cipőt hord, ami patkóra emlékezte tett. Rám mosolygott. Megpróbáltam az álarcom alatt visszamosolyogni, és elfelejtettem, hogy nem láthat. Előtte a földön, egy dobozban, öt cent feküdt. Késő délelőtt hagytam fel próbálkozásaimmal. Kezem közben kékre fa gyott, semmi értelme sem volt folytatni. Visszahelyeztem almáimat a papír zacskómba, és éppen fel akartam emelni a zacskót, amikor éreztem, hogy könnyű lett. Az üres zacskót tartottam a kezemben, a nedvesség miatt az alja kiszakadt. Az összes almám az emberek lábai közé gurult. Zacskóm maradvá nyát a papírkosárba dobtam, felemeltem a két mézeskalács karikámat, fog tam a kalapomat, és azon gondolkoztam, most mit tegyek. Párat a közelem ben lévő almákból a kapucnis kabátom zsebébe tettem. Azután átmentem a sétálóutca másik felére, és a szitárjátékosnak egy kék mézeskalács karikát és két almát ajándékoztam. Rám mosolygott, anélkül hogy a játékát félbeszakí totta volna. Leguggoltam mellé, kicsit feltoltam a majomálarcomat, és rá gyújtottam egy cigarettára. A bevásárlózenén keresztül hallatszott az idegen zengésű dal. Amikor cigarettám véget ért, megint arcom elé toltam a majom álarcom, és figyeltem az elmenő embereket. Mindenki sietett. Most, hogy volt időm, és nem kellett pénzszerzéssel foglalkoznom, míg a szitárjátékos a siva tagról, ami a szemem előtt kezdett el terjeszkedni, énekelt, ismét éreztem a nedvesség- és mocsárszagot. De lehet, hogy egy száraz sztyeppe volt, ami mögött csalhatatlanul a mocsár kábító illata ólálkodott. Láttam a sztyeppét a hegy lábánál, mögötte sivatag kezdődött. Hozzá a mind erősebb mocsárillat. A szitárjátékos dala a hangokat szemem előtt változtatta száraz fűvé a sztyeppén, amelyen szél sikamlik át. Minden mozgásban volt. Fel kellett állnom, hogy alaposan kinyújtózkodjam, és az álarc alatt ásítsak, míg a szitár játékos dala széllé és sztyeppévé vált. Becsuktam a szemem. Mocsár és sztyeppe egymásba olvadni látszott. A sötétben fűszál voltam, amin a szél játszik. A szél a bölcsőmnél állt, és lágyan ringatott, míg el nem ragadott és magával nem vitt a sztyeppéken át. A saját illatomat éreztem, szőrme, föld és dió illatát. Ez volt az illatom. Valaki hideg követ tett a homlokomra. A kövön keresztül az egész, tágas földet láttam. Afrikát. Hirtelen vad, heves ölelésben találtam magam a mocsár alján az iszap pal. Bekúszott szemembe, számba, orromba, fülembe, és elzárt a világtól. En - puha, iszapos föld ásványtartalmú vizében feloldva. Bölcsőmnél a szél. Hir telen utánam nyúlt valaki. Dögönyözött, kirántott az iszapból. Puha, szürke és sikamlós voltam. Valaki megpróbált gyengéden formálni, igazi majmot al kotni belőlem. De nem sikerült. Sem ember, sem állat nem voltam. Sem az egyik, sem a másik. Valahol közötte vagyok. A nevem Orugh. Halló, szólt egy hang messziről hozzám, azt hiszem, ennyi elég. Egy nyíláson át a felszínre siklottam, és kinyitottam a szemem. Nagy madár hajolt fölém, megérintette a vállamat. Ki vagy, kérdeztem. A varjú, válaszol ta a madár, ideje, hogy felkelj. Körülnéztem. Emberek álltak körül. A vaíjú a két karját úgy tartotta fölöttem, mintha szárnyait szeretné a napon megszá rítani. Meglepődve felültem. A szitárjátékos vigyorgott, a játékot már abbahagy ta. Mellettem egy pár gólyaláb hevert. A sétálóutca kellős közepén ültem. 400
A varjú felállt a gólyalábakra, az emberek előtt különös módon meghajolt, és azt mondta: soha sem akartam iskolába menni. Egy szép napon éppen útban voltam az iskola felé, és nem tudtam eldönteni, menjek-e, vagy nem. Egyálta lán nem tudtam eldönteni, és teljesen meghasonlott voltam. Hirtelen egy iszapos pocsolyába estem, és kificamítottam mindkét lábam. Groteszken odébb álltak mellettem. Belül egészen nyugodt maradtam. Minden egyszerű. Az ember nem tudja, járjon-e iskolába, vagy sem, és belsőleg meghasonlik. De egyáltalán nem kell iskolába járni. Csak ki kell, hogy ficamítsa az ember a lábát, és minden elintézó'dik. A varjú meghajolt, és elbicegett a sétálóutcán át a Régi tér irányába. Az emberek tapsoltak. Mi volt ez, kérdeztem a szitáljátékost. A történet vége, mondta a szitárjátékos. Melyik történeté, kérdeztem. A mi történetünké, felelte a szitárjátékos, lehajolt a dobozhoz, és adott belőle két tíz eurós bankjegyet. Honnan van a pénz, kérdeztem. A körülálló embe rekre mutatott, akik éppen azon voltak, hogy tovább menjenek, kerestük, mondta, és vigyorgott. Levettem az álarcot, és elindultam a Benedikt piac felé, és beálltam a sorba a halárus eló'tt. Amikor sorra kerültem, rámutattam egy pontyra, amelyik a tartályban pisztrángok között úszkált. Ezt, kérdezte az elárusítónő, és hálóval kivette a ficánkoló pontyot. Bólintottam. Amikor az elárusítónő a bárd után nyúlt, hogy a pontyot agyonüsse, hirtelen nem akar tam többé. Élve szeretném, hallottam magamat, anélkül, hogy valamit is gondoltam volna. Az elárusítónő egy nagy műanyag zacskót megtöltött vízzel és beletette a pontyot. Átnyújtotta a zacskót az eladópult fölött. Kellemes ünnepeket, mondta az elárusítónő. A következő árusnál zöldséget és kardamomot vásároltam. Átmentem a piactéren. Az árusok a portékáikat rámolták össze. Éppen mikor a szirénák tizenkettőt süvítettek, ott álltam a Benedikt piacon az álló óra alatt, egyik kezemben majomálarc, a másikban egy élő ponty. Otthon megtöltöttem a fürdőkádat friss hideg vízzel, és beletettem a pon tyot. Gyorsan a vízbe siklott, úszott egy-két kört, és egészen a kád széléig ugrott. Hihetetlenül virgoncnak látszott. Vacsorát készítettem magunknak. A konyhámban a tűzhelyen főtt egy nagy fazék lencse, répával és kardamommal. Miután megvacsoráztunk, a fürdőkád szélére ültem, és a pontyot figyel tem. Amikor besötétedett, a műanyag zacskóba pakoltam, és levittem a folyó hoz. Azután aludni mentem. Madarak, mondta álmomban a ponty, míg előttem a levegőben úszott, a madarak a levegő halai. Egyik uszonyával felfelé mutatott, oda, ahol egy raj madár az ég sötétkékjében úszott. Azután megfordult, és hátsó uszonya el tűnt a kezdődő nap üvegzöld kékjében. L e G r a n d J ú lia fo r d ítá s a
401