Táborok, csereutak, honismereti kirándulások ________________
91
IRODALOMTÁBOR
Buszpályaudvar. ismeretlen. vegyes érzelmek. várok. senki. új. út. egyedül. zene. táj. félek. ismeretlen. messze. kihalt. megérkezés. a ház. ismerős. konyha. központ. hálószoba. ők és én. mi. mesebeli udvar. mesebeli kilátás. foglalkozás. Finnórszaag. ismeretek. meccs. este. mese. Tanárnő. tea. beszélgetés. másnap. tó. zöld. kék. ők. nevetés. úszás. megszáradás. csak létezni. alkonyodás. tűz. melegít. elvarázsol. itt vannak. zene. beszélgetés. gitár. szén. fotók. túra. felolvasás. romok. titokzatos. játékos. elmélkedés. együtt. mélyebbről. napsütés. a fagyizás. vissza. csobbanás. naplemente. közeledik. érződik. vélemények. könnyek. egyformák. utolsó beszélgetés. utolsó nevetés. utolsó zene. utolsó érzés. utoljára együtt. veletek…
92
Hazaút. elköszönés. sok poggyász. nehéz. ott könnyebb volt. teljesen más. lassan belerázódás. feldolgozható? Képek. emlékek. egy mosoly. Bánk. Zsúró Zsuzsa 9. D
TÖRTÉNELEMTÁBOR Történelemtábor… A legtöbb embernek ijesztően hangzik, és azt gondolják, hogy csak a fanatikusok képesek még nyáron is a tanulással foglalkozni. Ám ez korántsem igaz, ezt a tábort egyszerűen nem lehet beskatulyázni. El is mesélem, hogy miért nem. 6 évig jártam a Móriczba, de egyszer sem vettem részt a táborban, ami életem egyik nagy hibája volt. Aztán tavaly annyi jót hallottam róla, hogy nem bírtam ellenállni a „kísértésnek”, még állandó nyári munkámat is lerövidítettem érte. Egy szép keddi reggelen indultunk útnak a Déli pályaudvarról, Palkovits tanárnő lelkes vezetésével. Az út hosszú volt, mint mindig, de végül megérkeztünk a már jól ismert Alsóbélatelepre. Elfoglaltuk szálláshelyünket. Rövid
93
eligazítás után mindenki rohant a Balatonba fürdeni. A víz kitűnő volt, nem csak fürdés, hanem barátok szerzése szempontjából is. Miután kiszórakoztuk magunkat, elkezdődött az első program. Tanáraink három nemzetségbe sorolták Bélavár lakóit, s első feladatunk az volt, hogy korhű nevet, történetet, címert és zászlót találjunk ki a tábor egész idejére. Mivel az idei téma a Hunyadiak kora volt, mindenki elővette az agya mélyéről az ehhez kapcsolódó információkat. Így született meg a három család: a Harczyasok, a Corvinus Quinquedeci és a Don Korleóne. Este, vacsora után már mindannyian készen álltunk történeteink előadására, teljes „harci díszben”, zászlókkal, címerekkel. A történetek rendkívül viccesekre sikeredtek. Voltak olyanok, akiknek a csizmás jegesmedvék körtéket lopdostak a fáikról, és olyanok, akiknek családfájuk visszanyúlt egészen Koppány felnégyeléséig. Ezután ismét szabad program következett a 11 órás takarodóig. Másnap, reggeli után Lugosi tanár úr tartott előadást a történelmi előzményekről. Megtudtuk, hogy Hunyadi János és Mátyás miként kerültek hatalomra. A legtöbben serényen jegyzeteltünk, mert tudtuk, hogy az utolsó napi vetélkedőn lesznek a témához kapcsolódó kérdések. Másfél óra tanulás, emlékezetfelfrissítés után ismét szabad program következett, egészen délutánig, amikor is számháborút játszottunk, persze ismét korhűen. Törökök a magyarok ellen. Látjátok? Ennyit arról a tévhitről, hogy az egész tábor a tanulásról szól. Esti programként Mátyás király meséiből néztünk meg néhányat, ám akkor még nem tudtuk, hogy tanárainknak ezzel „hátsó szándékaik” lesznek. Kiderült ugyanis, hogy a főcímdalt meg kell tanulnunk. Végül annyit ismételtették velünk, hogy már mindenki ezt dúdolta álmában is. ”Magyar urak jőnek Buda városába…”.
94
Csütörtökön Ferge tanárnő tartott előadást a reneszánsz kultúráról. Nagyon érdekes volt, megtudtuk többek között azt is, hogy a villa Beatrix királynő miatt került használatba először Magyarországon. Minden nap meghallgattunk egy-egy ilyen remek előadást, amik tanulmányaink miatt rendkívül hasznosnak bizonyultak, nem csak történelemből, hanem hála Szabó Pap tanárnőnek, irodalomból is. Két estét táncoltunk végig. A reneszánsz leghíresebb, és nagy szerencsénkre legkönnyebb táncát, a sarabande-ot tanultuk. A társaság ritka ügyetlenül mutatta be a koreográfiát, a fiúk elbotlottak a lányokban, a lányok átestek a fiúkon. Az egyik este egy vígjátékot néztünk meg, mely Mátyás és Beatrix kapcsolatát parodizálta. Jókat nevettünk rajta, majd később, a takarodó előtt még egy elkóborolt kutyát is hazajuttattunk. A legtöbb délutánon kézműves foglalkozások voltak. Nagy precizitással rajzoltuk meg családjaink kódexeit, s mindent bevetve készültünk a színdarabunkra, melyet csoportokra osztva mutattunk be. Az előadások végül nagyon szórakoztatóak lettek, nemcsak az elfelejtett monológok, hanem a színészi alakítások miatt is. Majd sportvetélkedő következett, amelyet a Corvinusok nyertek meg, nem kis erőfeszítéssel. Volt minden a dárdadobálástól kezdve a vizeskancsóversenyig. Az augusztus 20-át a legtöbben a szabad strandon töltöttük. Szép látvány volt a sok színes tűzijáték, s persze a hangulat is a tetőfokára hágott. Az utolsó napokban minden csapat lázasan készülődött a szokásos töritáboros színdarab bemutatására, melyet minden évben elő kell adni az utolsó estén. A dramaturgok mi magunk voltunk, a sztorit mi találhattuk ki, csak annyi volt a megkötés, hogy Mátyás király korában játszódjon. Sajnos, elérkezett az utolsó nap. Rossz kedvünk volt, hogy másnap haza kell menni. Az esti vetélkedőt azonban mindenki nagyon várta már. Tanáraink viszonylag nehéz kérdéssort állítottak össze nekünk, de nagy meglepetésünkre az eredmények egész jók lettek. Aztán következett a színdarab előadása. Kész vígjátékot lehetett volna összevágni a művekből. Volt ott mindenki: Stauffenberg Lajos, mint Mátyás-ellenes összeesküvő, Kenny, akit véletlenül mindig megöltek, és maga Mátyás is, aki egy társkereső irodában próbált rátalálni élete szerelmére.
95
Mondanom sem kell, szakadtunk egymás előadásain. Miután az esti program véget ért, a hagyományos táborzáró éjszakai fürdőzés következett. A víz szerencsére jó meleg volt, így sokan maradtak bent több mint egy óráig. De másnap indulnunk kellett haza. Összepakoltunk, kitakarítottuk a házakat, majd sor került a jutalmak kiosztására is. Mindenki kapott csokit, volt, aki többet is, mert vagy valaminek a felelőse volt, vagy pedig kiemelkedő kreativitását díjazták ekképpen. Fáradtan indultunk útnak, de boldogok voltunk, mert új barátokkal és élményekkel gazdagodtunk az elmúlt héten. Este búcsút intettünk egymásnak, de tudtuk, hogy jövőre ugyanott, a Déli pályaudvaron ismét találkozik a nagy csapat, s ismét elindulhatunk egy múltbéli utazásra együtt. Fedor Zsuzsa 12. A
96
CÍMEREZŐ TÁBOR Kukorica… Nem tudom, kinek mi jut eszébe erről. Fantáziálni mindig lehet. Ha a történelmet vesszük alapul, eszünkbe juthatnak az inkák a kukoricaistenükkel együtt. Vagy az irodalomban az aaa… (mi is volt a címe annak a szívszorító, romantikus lávsztorinak a Kukorica Jancsi nevű, amorozóba oltott Rambóval?). A gyermekkori nyaralásokról pedig valami forró, hengeres sárgaság derenghet (persze ipari mennyiségű sóval), amelynek elfogyasztását követően sürgősen fogselymet kellett keríteni. És egy nap alkalmam nyílt megismerkedni magával a KUKORICÁ-val. Sőt, további kilenc hosszú, szaharai jellegű nap állt rendelkezésre arra, hogy izzadtságban fürdő társaimmal egyetemben jobban elmélyítsem kezdetben futó kalandnak tűnő kapcsolatunkat. De kezdjük az elején. Palkovits és Szabó Pap tanerők vezetésével 2010. július 15-én 10,21-kor (CET szerint) megérkeztünk Seregélyes (Fejér megye) vasútállomására. Ott várt minket a keletnémet autóipar óriása, egy IFA, amely gyorsan megismertetett bennünket azzal, milyen a kabrióélmény egy teherautó platóján (por, menetszél, apró szárnyas rovarok a fogaink közt, stb.). Ráadásul az elkövetkező napokban ez vált mindennapi közlekedési eszközzé számunkra. (Hiányzott is a hazaérkezést követően sokaknak ez a közlekedési forma, miért nincsenek a BKV-nak IFA-i, IFA-kat Budapestre!!!!!). Csak öt km, és már ott is voltunk a szállásunkon, ami egy gyors értékbecslést követően megkapta tőlünk a negyedcsillagot. Építése során a szakik külön figyelmet szenteltek annak, hogy ami bemegy, benn is maradjon. Ennek érdekében még a szennyvízelvezetés csöve is csak egy szívószál átmérőjével büszkélkedhetett, ami hamar egzotikus illatokat biztosított a vizesblokkban. Már a megérkezés napján ízelítőt kaptunk a ránk váró feladatokról. Délután, természetesen az ebédet követő szieszta után, kimentünk szembenézni az „ellenséggel”. Megtudtuk, hogy ez a növény SORBAN nő, és minket a SOROK után fizetnek!!! A feladatunk abból állt, hogy a vetőmagnak szánt növények női változataiból kellett kihúznunk a virágzatot (ez a kukoricacímerezés), amelyet valamely játékos kedvű botanikus, na meg a természet a kétméteres kukorica tetejére helyezett el. A szintén a helyszínen tartózkodó hím növények virágzatához nem volt szabad nyúlni (amúgy is eléggé passzívan szemlélték csajaik megkopasztását). Nagy Ferenc tanár úr az általunk végzett mezőgazdasági munkafolyamatra oktatva állandóan azt hangoztatta, hogy „Furulyával együtt!”, bármit is jelentsen ez.
97
A munka során a cél teljesen ellentétes volt azzal, amit itt fővárosunkban megszoktunk. Itt az volt a jó, ha eljutottál a SOR végére. Akkor jöhet az ivás (víz, tea, meg gumibogyószörp) és az evés (paprikás-fahéjas csiga, ajánlom ezt a local specialityt minden gourmand számára). A melóban kétféle embertípus létezett: az elvakult fanatikus, aki összeszorított foggal irtotta az ellent (Én csak parancsra tettem, tisztelt bíróság), ennek megfelelően haladt is szépen. És persze voltak a társas lények, akik beszélgetve, az élet nagy problémáin (csajozás, TV-sorozatok, mi és ki a bunkó, jól áll-e a kék rucim félhomályban, stb.) gyötrődve, és az ennek során képződött gondolataikat egymással megosztva próbáltak célt érni - kissé lassabban. Hogy melyik populációnak volt igaza, nem lehet tudni, hisz teljesen más felfogásból közelítették meg a kukoricacímerező tábor kérdését. Pár társunkból előbújt a játékos ember (homo ludens), és megpróbálta a kukorica egyes részeivel dobálni egymást azon tapasztalati tényt alkalmazva, hogy minden alkalmas embertársunk megdobására. A nevükben is remélem, egyszer sor kerül egy dinnyeszedő táborra, egy 14 kg-os buci célba találása mégiscsak katartikusabb élmény lenne a dobó, az áldozat és természetesen a hálás közönség számára. Esténként lógó nyelvvel és remegő végtagokkal hajtattunk vissza több mint százlovas hintónkkal (IFA) szállásunkra. Útközben megálltunk kalóriapótlásra egy étteremnél, megestebédeztünk, majd a kocsisnak kiadtuk az utasítást, Hajts!!! Az IFA platóján, pótolva az elmulasztott énekórákat, ízelítőt adtunk az út mellett álló, véletlenszerűen feltűnő hallgatóságnak a népies és modern dallamok egyvelegéből. Legnagyobb
sikerünket a Éloéloééé nevű és szövegű (na jó, tényleg egyszerűnek mondható) számunkkal arattuk. Vagy legalább is mi ezt élveztük a leginkább. A szálláson koedukált vizesblokk várt a fiúkra és lányokra, így először el kellett dönteni, ki menjen először fürödni, és nem mindig győzött a lovagiasság. Az álommanó megjelenéséig beszélgetésekkel ütöttük el az időt az emeletes ágyakon. A tábor végéig nem tudtuk megoldani a lámpaoltás problémáját. Elvileg az utolsónak kellene, aki bejön az ajtón, de ő honnan tudja, hogy az utolsó. Persze, ha lefekszik, és félóráig nem jön már senki, akkor kiderül az igazság, de érthető módon botor lenne kikelni a formára igazított vackából, és a kapcsolóhoz vánszorogni. Lehet, hogy tapssal kellett volna próbálkoznunk a
98
lámpaoltáshoz, csak akkor nem tűnt valószínűnek – a szállás színvonalát látva – ezen fejlett technikai vívmány jelenléte. Reggelenként változatos étkezést biztosítottak számunkra: minden nap felvágott (talán párizsi vagy valami ahhoz hasonló) és tea. Egyszer kaptunk házitejet is!!!!! A „kiadós” reggeli után nyergelj és lóra (má’ megint az IFA, ne, anyu, nem akajjom!!). Az a drága kétütemű teherautó minden reggel már étkezés közben hívogatni kezdett minket lágy pöfékelésével. Az EURO-3 kategóriájú környezetvédelmi kategóriába tartozó motorja egy technikai csoda volt, a benne megfordult üzemanyagot egy Alien típusú szörnyeteg legyilkolására is alkalmas anyaggá alakította, és kipufogóján keresztül vígan a világ arcába vágta. Az elviselt fáradalmak és nélkülözések ellenére a társaság, még a tanári karból kikerült része is, jól érezte magát a tíz napban. Erre ésszerű magyarázat nincsen a fent leírtakat figyelembe véve. Egy csoportterápia talán segíthetne kideríteni a rejtélyt, mi okozta, hogy a résztvevők döntő része ismét hajlandó próbára tenni magát hasonló szerepkörben. A talány megértésére törekvőknek csak ajánlani tudom a részvételt a következő táborban, belülről csak nagyobb a rálátás a dolgokra (vagy kívülről? - ezt a kettőt keverem). Szóval rettegj újra, KUKORICA!!!!! Szénási Zsombor 9. C
99
KARBANTARTÓ TÁBOR Az idei karbantartó tábor nem okozott csalódást. Előbb májusban, majd júniusban ültünk vonatra, hogy ellátogassunk Balatonfenyvesre, és rendbe tegyük az iskola táborát. Segítség akadt bőven, persze tennivaló is. Vannak bizonyos feladatok, amelyekkel minden évben szembenéz – és diadalt is arat - a karbantartó diák. Ilyen feladatok a fűnyírás, a gereblyézés és a takarítás. Ezek most sem maradtak el, nem is jelentettek különösebb gondot. Ami viszont számomra a tábor legjobb részét jelenti, az a nem mindennapi munkák csoportja. Ezek elvégzése után engem mindig eltölt valamiféle büszkeség. Büszkeség, hisz részt vehetek valamiben, ami már több mint ötven éve tart. Ez a karbantartó tábor igazán értékes része, hozzátenni valamit, amit még évek múlva is használni fogunk. Idén ez a sufni kitakarítása és a szerszámok rendszerezése, valamint a kapu javítása volt. Persze az a szűk egy hét, amit egy-egy évben lent töltöttünk, nemcsak munkával telt. A csocsó- és pingpongasztal most is sokat volt használatban, és bizony néha előtört belőlünk a hétéves, amikor egymást kergettük vízipisztolyokkal. A társaság pedig az idén is remeknek bizonyult. Úgy gondolom, senkinek sincs joga, hogy azt mondja, nem vagyok normális, hogy várom már a következő májust. Ez nem munkamánia, egyszerűen csak élvezem Balatonfenyves légkörét, a tábor hangulatát. Biztos vagyok benne: aki egyszer eljön a karbantartó táborba, az megérti, mire is gondolok. Lugosi Péter 9. C
100
KULTURÁLIS CSERE OLASZORSZÁGBAN Iskolánkban talán az egyik legjobb dolog, hogy a nyelvtanulás keretein belül van lehetőség külföldi iskolákkal és diákokkal megismerkedni, kapcsolatot létesíteni. Bővíthetjük nyelvtudásunkat, kulturális ismereteinket és személyes kapcsolatainkat. Az iskola tanárai komoly erőfeszítéseket tettek a cserediákprogram megvalósítása érdekében. 2010 tavaszán vendégül láttunk olasz diákokat, ősszel pedig egy fantasztikus hetet töltöttünk ÉszakOlaszországban. Nagy izgalommal vártuk érkezésüket a repülőtéren, annak ellenére, hogy előtte már felvettük velük a kapcsolatot az interneten keresztül. Még botladozó nyelvtudásunk ellenére is szinte rögtön sikerült megteremteni a jó hangulatot. Sokszor nyitottabbak, vidámabbak, közvetlenebbek az olaszok, ami megnyilvánult már a repülőtéren, hiszen mosolygós képeket készítettünk egymást átkarolva. Együtt mindig jól éreztük magunkat, alkalmazkodtunk egymáshoz, és átvettük az olaszok mentalitását. A családoknál töltött időben megismertük egymás étkezési és öltözködési szokásait. Közös programjaink a fiatalokkal jelentették a legjobb élményeket számunkra, várost néztünk, buliztunk, beszélgettünk, főztünk. Ezek véget nem érő nevetésekbe torkolltak, felejthetetlen élményekké alakultak bennünk. A városnézés során a budai vár gyönyörű terein készültek legboldogabb fényképeink, a sütésnél tonnaszámra ettük a palacsintát. Sport- és egyéb iskolai rendezvényeket is sikerült remekül lebonyolítani, a fiúk között nagy csata volt a fociban, míg a lányok saját nemzetüknek szurkoltak. Közös élményeink hatására alig vártuk már a következő találkozást, immár Olaszországban. Iskolapad helyett tengerpart és a hangulatos kisváros lett a második otthonunk, azt hiszem, jogosan irigykedhettek az itthoniak. A tengerparti faluban töltött egy hét csak vidámságról és jókedvről szólt. Röplabdában mértük össze magunkat az olaszokkal, ekkor még a vereség sem ronthatta el kedvünket. Gyakran pihentünk a tengerparton a napsütésben, máskor együtt drukkoltuk végig a foci világbajnokság meccseit a tévé előtt. Iskolájukban a
101
Magyarországon készült képeket nézegetve felidéztük korábbi élményeinket, melyeket olasz barátainkkal osztottunk meg. Mindenkinek ajánlom ezeket az utazásokat, aki megteheti, mindenképp legyen bátor, ne féljen megismerkedni új emberekkel, ne féljen attól, hogy nem tudja a nyelvet, mert ezek a problémák mindig megoldódnak. Fantasztikus volt, hogy a kisebb költségek miatt sokan részt tudtunk venni ezen a programon. Egy gyönyörű országba szerettünk bele az út során, és nem mellesleg komoly, akár életre szóló barátságokat kötöttünk olasz társainkkal. Vértes Júlia 10. C
A DÉSEK ERDÉLYBEN JÁRTAK… …tizenharmadikban… A 13. D utolsó kirándulásán Erdélybe látogatott. Sokunk szerint ez nemcsak az utolsó, hanem egyben a legjobb osztálykirándulásunk is volt. Az első izgalmat maga az út jelentette, mely igen hosszúra sikeredett. Mikor végre felcsillant a remény, hogy esetleg odaérünk, buszunk szépen továbbgördült, ki tudja miért, valószínűleg nem vette észre a szálláshelyet, s kissé eltévedtünk a sötét estében. Végül csak megérkeztünk, s kimerültségünket kárpótolta a finom vacsora, amivel vártak minket. A következő napokban rengeteg program várt ránk, sok helyen járhattunk, s olyan élményekben volt részünk, amilyenekben másoknak talán sosem lesz. Jártunk Nagyváradon, Nyárádszentlászlón, Petőfi körtefájánál, Segesváron, a tordai sóbányában, Székelyudvarhelyen, Korondon, Farkaslakán Tamási Áron szülőházánál, a Tordaihasadéknál, a Medve-tónál, Szovátán és még sok más helyen. Ezek azonban csak nevek, üres szavak, melyek felére utánanézés nélkül már most sem emlékeznék. Azonban emlékszem az elégedett arcokra egy jól elkészített fénykép után, a büszkeségre, mikor megmásztunk hegyet-dombot a Tordaihasadéknál, amit Ági néni és Edina néni is hősiesen végigcsinált, a meglepett örömre, mikor a segesvári kilátóban megtaláltuk a kis táblácskát, amin Budapest távolsága volt jelezve. A lelkész bácsira, aki lelkesen avatott be minket a nyárádszentlászlói templom történetébe, s a meghatódottságra, amit
102
osztálytársaim arcán láttam, ahogy figyelték a bácsi előadását. A tiszteletre s az elismerésre, amit Botibá szemében láttam, ahogy Petőfi Sándor szoborarcát fürkészte, az arcokra kiült félelemmel vegyes izgalomra, mikor a sóbányában egy óriási szakadék felett haladtunk át. Az örömre, mikor ismerősökre leltünk Korondon a C-sek személyében, s az elszántságra, ahogyan a kézművesség fortélyait próbáltuk magunkévá tenni. Az árva gyerekek szemeiben csillogó reményre és boldogságra, mikor megérkeztünk a szovátai gyermekotthonba, majd ugyanezen gyermekek csalódottságára, mikor nem jöhettek velünk. A sírásukra, az integető kicsi kezekre, s a könnyekre a mi arcunkon. A pillanatra, mikor jóllakottan dőltünk hátra a székeinkben, a felfröccsenő vízcseppekre, mikor a bátrabbak bemerészkedtek a Medve-tóba, az apró fintorokra, mikor utolsó nap végre megkóstolhattuk a helyi pálinkát, s arra a rengeteg nevetésre, mikor szobánkban bohóckodtunk a szabadidőnkben. Ezek a pillanatok, érzések és élmények, amelyek igazán számítanak, amelyek miatt ez volt a legjobb osztálykirándulásunk, s ezek azok az emlékek, melyekre ha évek után visszaemlékezünk, melegség önti majd el szívünket. Tajnay Dorottya Óda Erdélyhez Erdély, Erdély, óhazánk levél, s szeptember óta életünk része lettél. Emlékünkben úgy ragyogsz majd, mint sugarait bontó Nap, s szívünkbe meleget csalsz. Eszünkbe jutnak zöld bársonyos dombjaid, a Medve-tó, s mikor buszunk távolodott a drága jó tábortól, és már nem bánjuk, hogy a hegyeket is megmásztuk. Aztán felelevenedik sok apró szempár, csillogó tekintet, integető kis kezek, s ahogy mindenki helytállt. Remény apró parazsa, de kik ezek? Nem számított ez, csak a szeretet, mit adtunk, s kaptunk is egyben. E gondolatokat sokan megkönnyezik tán, majd boldogan nyugtázzák, hogy e kisgyermekek a legjobb helyre kerültek. Köszönjük hát kedves székely testvérek, Skobrics Kata, Magyar Dóri, Simon hogy ennyi csodás emléket szereztetek! Laura, Nagy Judit, Borlai Sára, Tajnay Dóri
103
…tizenkettedikben… Másodszor is ugyanott Ritkaságnak számít a Móricz Zsigmond Gimnáziumban, ha egy osztály kétszer is elutazhat a mindenki számára megismételhetetlen kalandot jelentő Erdélybe. Nekünk mégis sikerült tavasszal újra eljutnunk Nyárádszentlászlóba, ahol a már jól ismert Pásztortűz Gyermektáborban szállhattunk meg. A csodálatos faházikók és remek ételek most sem okoztak csalódást. Idén is rengeteg kalandban volt részünk. Körbebuszozva egy víztározót megcsodálhattuk a víz alatti városka templomának tetejét, ami még ma is ki áll a tóból. Megtudhattuk, hogy a város nem természetes úton került a víz alá, hanem a lakók kitelepítését követően elárasztották a vidéket. Ezt az érdekes élményt követően kürtőskalácsot majszolva csónakázhattunk a Gyilkos-tón a hatalmas kiálló farönkök között. Másnap nyugodtabb programban volt részünk, elsétáltunk a nyárádszentlászlói óvodába és iskolába, ahol csupán egy alsós osztály és egy ovis csoport működik, ahová 10-15 gyerek jár. A gyerekek énekeltek nekünk, és mi, meghálálva, a szép dalokat, könyveket ajándékoztunk a csöppségeknek. Az erdélyi hét során ellátogattunk Ady szülőfalujába, Érmindszentre, ahol megnézhettük a költő gyermekkorának helyszínét. Akárcsak tavaly, idén is lehetőségünk nyílt csodálatos nonfiguratív formákkal díszíteni a natúr falapokat, és közösen szőhettünk egy igen tiritarka szőnyegecskét is, miután - Áron bácsi segítségével - végeztünk a kukoricacsuhéból font edényalátétekkel. Az estét kürtőskalácssütéssel zártuk, ami nem mindig ment zökkenőmentesen az osztályunk által örökbefogadott kutyus miatt. Másnap Segesváron jártunk, ahol elsétáltunk Vlad Tepes (Drakula gróf) feltételezett szülőháza előtt, felbaktattunk a diáklépcsőn, megcsodáltuk a szászok felújított evangélikus gyönyörűen templomát, és a város felé magasodó toronyból csodáltuk meg a közeli s távoli erdélyi tájat.
104
Az utolsó délutánunkon megnézhettük a helyet, ahol feltehetően Petőfi nyugszik, és meghallgathattuk egyik osztálytársunk előadásában a költő életét egy kicsit más szemszögből vizsgálva, mint ahogy az iskolában tanultuk.
Végül a lenyugvó nap fényében átsétálhattunk a fantasztikus műgonddal kifaragott székelykapuk alatt a legnagyobb székely, Orbán Balázs sírjához. A kirándulásból ismét vidáman és élményekkel telve térhettünk haza, ahol szüleinknek ismét Erdély varázslatairól mesélhettünk. Csernus Fanni 12. D
105
… és tizenegyedikben is Egy osztálykirándulásról Miután több-kevesebb sikerrel vettük a földrajz záróvizsga akadályait, hétfő kora reggel kezdtük meg utazásunkat, elsőként Dél-Erdély felé. Hosszúnak ígérkeztek az órák, amiket a buszon töltöttünk, de végül hamarabb elértünk első úticélunkat, Nagyszentmiklóst, ahol egy Bartók-szobor és -kiállítás megtekintése után tovább is indultunk. A következő állomás: Temesvár. Itt betekintést nyerhettünk egy keleti keresztény templom struktúrájába és atmoszférájába. Látogatást tettünk a valamikori városházán, illetve a város egykori központjában, és még ebédelni is maradt időnk. Estére kicsit kimerülten érkeztünk első szálláshelyünkre, Orsovára. Erőnk már csak a Duna megtekintésére maradt. Másnap utazásunk folytatódott, de már más úticél felé. Egykori híres fürdővárosunk, Herkulesfürdő megtekintése után átkeltünk Szerbiába. Amilyen látvány elénk tárult a Vaskaput vagy a Kazán-szorost szemlélve, azt nálam sokkal tehetségesebb írók sem tudnák visszaadni. Kora estére értük el Székelykevét, második, valamivel tartósabb szállásunkat. Megismerkedtünk a fogadó családok révén az ottani nehéz és viszontagságos helyzettel és az ott élő magyar emberek helytállásával. A harmadik napot Belgrád, helyesebben mondva Nándorfehérvár meglátogatásával kezdtük, a mára már szerb fővárosban. Tapasztaltuk, hogy a város mennyire elfelejtette vagy el akarta felejteni az itt aratott történelmi győzelmet a törökök ellen, hiszen egyetlenegy emléktábla emlékezett csupán meg az 1456-os csatáról. Még egy vallás életébe is betekintést nyertünk egy dzsámi meglátogatásával. Ezen a napon megnéztük még a Zimonyi Hunyadi-tornyot, Hertelendyfalván pedig a bukovinai székelyek megpróbáltatásait egy református lelkész mutatta be nekünk. Az utolsó estén hosszú beszélgetés után elbúcsúztunk vendéglátóinktól, és másnap már korán reggel útnak indultunk. Sok program állt még előttünk. Megnéztük Péterváradot, Szabadkán a színházat és Kosztolányi emlékművét, majd rövid látogatást tettünk Újvidéken. Nem kell mondanom, ezek után este egyikünket sem kellett elringatni a hazaérés után. Ezúton is köszönetet mondunk Zolinak, az idegenvezetőnknek, aki széles körű ismereteivel és érdekes történeteivel segített megértetni velünk a Délvidék történelmét, továbbá Brigitta tanárnőnek, aki ismét megmutatta nekünk, hogy lehet ismeretszerzés közben is kellemes napokat eltölteni. Mint minden eddigi kirándulásunkra, úgy ez alkalommal is új élményekkel gazdagodva tekintek vissza erre a négy napra, mely szerintem mindenkinek kellő kulturális és történelmi leckét és remek kikapcsolódást nyújtott. A 11. D osztály
106
Részletek egy párizsi út naplójából 10. D, 2010. június 29- július 6. Ha az ember nem vigyáz eléggé, és egy pillanatra nem figyel oda, akkor könnyen azon kaphatja magát, hogy a Blaha helyett a Champs-Elysées-n száll ki a metróból. Hát, mi nem vigyáztunk eléggé, és a sugárútra vitt fel a mozgólépcső. Kedd… Ahol nem is az üzletek csillogó forgataga a legvarázslatosabb, hanem az, ahogy a jól öltözött, jó szagú, szépen megmosakodott tömeg fel-alá hömpölyög a széles járdákon anélkül, hogy agyontaposnák egymást, vagy, ha ez mégis megtörténik, akkor anélkül, hogy ezért megharagudnának egymásra. Bonjour, merci, pardon, és minden el van intézve. A Diadalív Európa kapuja; ha ezen átlépsz, elhiszed, hogy a vonatok lehetnek pontosak, a rendőrök (és talán a tanárok is?) lehetnek az emberek barátai, a vörösbor lehet öröm forrása is, nemcsak fejfájásé, a mozgássérült piktogram jelölhet mást is, mint bálnamerci-parkolót, az adók szolgálhatják a köz javát is, nemcsak a javas közszolgákat, hovatovább az emberek szerethetik is egymást, sőt, még azt is elhiszed, hogy a virsliben lehet hús...! Mi a kávézók helyett kicsit másfelé vettük az irányt: némi sétálgatás után ledőltünk a Champs-Elysées park szép sűrű gyepére, és inkább egymást fürkésztük a bagettszendvicsünket majszolva, nem pedig az utca népét. Szerda… Van Gogh, Renoir, Degas, Cézanne, Monet, Manet, egy lélegzetelállító makett az Operaházról, a Pokol kapujának hatalmas gipszmásolata egy osztálynyi előtte üldögélő gyerkőccel és egy tanár nénivel; a többi szoborról már nem is beszélve – ez a Musée d’Orsay. Volt tehát miből válogatnia Besének, mielőtt megalkotta volna Gauguin önarcképének másolatát, Lillának, aki végül is Renoir táncospárja mellett döntött, és Dettinek meg Edinának, akik a szokványos nevű William Degouve de Nuncques egyik sejtelmes képét értelmezték újra. Csütörtök… A Latin Negyedben aztán kiderült, hogy a libanoni konyhának akad néhány furcsa fogása is, amivel érdemes vigyázni. Ugyanis bűn rossz, ehetetlen. Mint például a cukrozott, száraz zselékocka desszert, aminek a megálmodóját többünk szerint nagyon meg kéne leckéztetni. Bár Briginek valamiért ízlett e napkeleti talány, ami ékes bizonyítéka annak, hogy ő egy földönkívüli. … Amennyire felejthetetlen tud lenni egy éjszaka a Pigalle-on, annyira semmitmondó a tér nappal, és csak néhány ajtónálló tessékelése utal arra, hogy ilyenkor is folyik az ipar a megannyi night clubot rejtő kapualjban. De
107
azért a hegyre vezető utat egy kis kerülővel közelítettük meg, hogy megnézhessük magunknak a teret és a közeli Moulin Rouge-t. Aztán pár perc múlva már kaptattunk is föl a Montmartre – legendásan sok zsebtolvajtól, hajfonótól és karkötő-készítőtől nyüzsgő – lépcsőin a Sacré Coeur felé. Illetve az egy percnyi sétára található Place du Tertre-re, a XX. századi festők – köztük például Picasso – legkedveltebb terére. Egy órácskára még leheveredtünk a Sacré Coeur tövében a domboldalra, hogy mögöttünk a hófehér templommal, balra a Dettivel incselkedő sráccal, lábunk előtt pedig a szép lassan teljes pompájában kivilágított várossal értelmet nyerjen a lélegzetelállító szó. Péntek… Lerogytunk a Défense közepén a Grande Arche lábához, pedig még sehol sem tartottunk a hét kilométeres sétánkban. De ezt most nem bánta egyikünk sem, mert végre eljött a pillanat, amikor elmesélhettem, hogy a kb. 110 méter élhosszúságú test tulajdonképpen egy négydimenziós hiperkocka háromdimenziós vetülete. Ami egy kicsit felrázta a hallgatóságot, sőt, páran még azt is hozzátették, hogy „aha, azt köszi!”, mielőtt szép lassan elindultunk volna az ún. történelmi tengely ezen végétől a Diadalív felé. …És jöhetett végre a piknik. Hogy Marci és Norbi kergette-e Barbit és Brigit a vizespalackkal vagy fordítva, és hogy Bese kezdte-e a tobozcsatát vagy Aurél és Bernát, magam sem tudom már. Bennem csak az uzsonnázó, rohangászó, szendergő és fára mászó társaság álmos forgataga maradt meg, ami viszont így is többet ért az összes leg-leg műemléknél és mind a négy Napóleonnál! Ami, mint tudjuk, szinte képtelenség. Szombat … Én nem tudom, miképp kell operát építeni ahhoz, hogy minden lépésnél borsóddzon tőle a hátam, de már az első szobornál megtorpantam – azóta is ez a háttérképe a telefonomnak. Nem szívesen nyitnék vitát arról, hogy a homlokzat, az előtér, a lépcsőház, a nézőtér, a szalon és az erkély káprázatos-e vagy inkább káprázatosz, mindenesetre tessék megígérni, hogy akit egyszer megcsap az operák szele, az visszajön majd ide ájtatoskodni! Vasárnap… Jöhetett végre a meglepetésnek szánt déli szieszta, ami a csoport nagyobbik felének úgy hiányzott,
108
mint egy falat kóla. Nem kéne este aludni??!! Átsétáltunk hát újra a Citén a Szajna túlpartjára, és ledőltünk a Napóleon építtette Pont des Arts tövébe. Itt elkövettem életem legnagyobb hibáját, és kiosztottam az alvó társaságnak a világ legszebb versének összekevert versszakait, hogy rakják szépen sorba. De kicsit elszámoltam magam. Peti erőlködött, amíg ki nem jött a megoldás, de addigra már kristálytisztán láttam, hogy sokkal szerencsésebb lett volna egy olyan játékot kitalálni, amiben csak az számít, hogy ki tud több emberre ráfeküdni. Azt holtversenyben huszonnégyen nyerték volna meg. Szóval e költészet kontra emberiség meccsen lőtt kapufa után nem annyira szavaltam el a Mirabeauhidat ékes franciaságommal, hanem inkább elmentem Aurélékért, akik ebéd után inkább a sziget túlsó végén, a Notre-Dame-nál vertek tanyát. Nagy utat tettem meg értük, de kárpótolt utána mindenért a közeli Louvre sarkánál elfogyasztott szüper cappuccino és fagyi. Hétfő… Hogy a nyomorult Marius és Cosette szerelmének bölcsőjében érzem-e magam, és azért, vagy egyébként is magával ragadó nyaranta a Luxembourg-palota virágzó és pihenni vágyóktól nyüzsgő kertje, nem tudom, de napokig képtelen vagyok lenyelni a gombócot a torkomon, valahányszor belépek a kapuján. Most is, azt hiszem, egyszerűen csak fetrengtünk a fűben (na jó, Zsuzsó és Viki nem olyan egyszerűen), napfürdőztünk a balra leköszönő nap sugaraiban, majszoltunk egy kis vajas-sajtos vagy sonkás bagettet, és pózoltunk a virágokkal meg a kastéllyal. Vagyis látszólag nem történt semmi különös, - de mégis, az utolsó pillanatig beégett minden az agyamba arról, hogy ki kivel mit és hol. Kedd… Rengeteg időnk volt még. Egészen addig, míg sorra nem kerültünk, és az ékezetes neveinktől le nem bénult a komplett számítógépes rendszer. Ezután már csak arra emlékszem, hogy a sor utolsójaként megint elkezdtek bántani, most épp azzal, hogy „Last call, last call, möszjő szomodi, várjuk a 20-as kapunál, már gurul a gép”. Csikorgó talppal ráfordultam hát a 20-as hernyóra, és négy perccel az indulás után, 8:09-kor már bent voltam a gépben én is. Somodi Zoltán
109
NYITÓTÁBOR – ZÁRÓTÁBOR Beszámol: a 7. A Gólya. Míg a legtöbb embernek a békaevő madár jut erről a szóról az eszébe, addig a fiatalok többségének mégis a gimnázium vagy az egyetem első éve, mindenféle titokzatos beavatás. Augusztus vége felé már nekünk is csak ezek körül forogtak a gondolataink. Végre elérkezett a szeptember elseje. Mindenki kíváncsian figyelt mindenkit, szemrevételeztük, kikkel kell eltöltenünk az elkövetkezendő hat évet. Ez a nap az évnyitóval és a három osztályfőnöki órával gyorsan eltelt, és mihelyt hazaértünk, pakoltuk is be a bőröndöt a háromnapos nyitótáborra. Másnap nagyon-nagyon korán reggel félkómásan vártuk, hogy a vonat kirobogjon az állomásról, majd lefékezzen BalatonfenyvesAlsóbélatelepen. A szobák megszerzése után csoportokba osztva vándoroltunk Andrea nénitől Bea nénihez, majd tőle Osváth tanár úrhoz, és egy kicsit beszélgettünk, tanultunk. Bár Osváth tanár úr nyelvhelyességi tesztje övön aluli ütésként ért bennünket, de utána a közös fürdés a Balatonban, sok sikítással és iszapdobálással feledtette velünk a megpróbáltatást. A csütörtök sem múlt el esemény nélkül: 10 km-es gyalogtúra állt előttünk, amit még a reggelinél nem sejtettünk. Hősiesen helytálltunk, de a kirándulás végére azért mindenki nyűgös volt egy kicsit. Sajgó lábakkal, izzadtan-fáradtan, de egyben érkeztünk vissza a táborba, és egy gyors ebéd után átmentünk a bésekhez, a keressük-mega-szőkehajú-szemüveges-srácot nevű rendkívül izgi játékot játszani. A fiúk még fociztak is egy kicsit (a feltört lábukkal), még kötélhúzásban is versenyeztünk a bésekkel, aztán visszatértünk, és a saját táborunkban is játszottunk Chuck Norris-ost, majd vacsora után három csapatra bontva jártuk végig bekötött szemmel az ebédlőt, amit Eszti és Dani erre az időre félelmetes pályává változtatott. Akik éppen nem voltak soron, Bubiról, a buborékról írtak történetet. Péntekre
110
kicsit elromlott az idő, így a délelőttöt plakátok készítésével töltöttük. Majd ebéd után tábort bontottunk, összecsomagoltunk, és hazautaztunk. Beérkezve a Délibe egy óriási vihar fogadott minket, és bár mindenki futott, amerre látott, így is bőrig áztunk. Tehát a péntek sem múlt el kaland nélkül. És akkor már tudtuk, hogy az elkövetkező, együtt töltendő hat év is egy nagy kaland lesz… Pető Sára
- Brrrrrr! Hétfő reggel fél hétkor már ott berregett a Móricz Gimnázium vöröstéglás épülete előtt egy busz motorja. Ám ezúttal nem a jól ismert 11-es járat volt a motor gazdája, hanem ama különjárat, mely minket, a 7. A osztályt volt hivatott szállítani a szatmári tájvidékre, Túristvándiba. A kísérőink Osváth tanár úr, Solymosi tanár úr, és hát persze az osztályfőnökünk, Horváth Andrea tanárnő voltak. Jó hatórás út után (amit egész jól kibírtunk) érkeztünk meg a vidéki, nomád táborhelyre, hol a megszokott nagyvárosi zajok helyett madárcsicsergés, a kis Túr folyó lágy csobogásának hangja, valamint az öreg vízimalom zúgása fogadott minket. Annak ellenére, hogy a szobák kicsik és rosszul szigeteltek voltak, esténként a farkaséhes szúnyogok ezrével szálltak meg minket, az időjárás szélsőségesen "áprilisi" volt, és bár sohasem maradhattunk fent sokáig esténként, mégis elmondható, hogy egy szuper kirándulással gazdagodott az osztály élménytára. Amikor éppen szép időnk volt, lehetett fürödni a jéghideg vizű Túrban, valamint kenuzásra is volt lehetőség. És programok is voltak ám...! Ellátogattunk például Szatmárcsekére, Csarodára, Tákosra, Tarpára, Penyigére, meg még sok más helyre. Csarodán és Tákoson a református templomokat néztük meg, melyeket helybéli idős nénik mutattak be (ízesen, tájszólással beszélve). Meglátogattuk továbbá Kölcsey Ferenc szülőházát Szatmárcsekén és az ottani temetőben a sírját is. Penyigén egy helytörténeti kiállítást láthattunk, majd az 1905-ben a Szenke vizébe belefulladt kilenc kislányról szóló szívszorongató népballadát hallgattuk meg. Esténként a táborhelyen pihenés várt minket, majd vacsora után kvíz, a napi eseményekről teszt, aztán csoportos projektmunka. Ilyen volt például az én egyik kedvencem: mindenki hozott magáról egy diákigazolványos képet meg egy rakat sztáros és női pletykás magazint, ezekből egy tetszőleges figurát kiválasztott (pl: egy focistát
111
lövés közben vagy egy izmos férfit, esetleg egy trendi cuccokba öltözött nőt), a fejen kívül a testét ollóval az újságból kivágta, majd mindenki a saját arcképét ragasztotta föl az aktuális sztár feje helyére. Nagyon vicces eredmények születtek így, Norbi például Lionel Messi testét kapta meg, a tinisztár, Selena Gomez ezentúl Fanni arcképével virított a kartonplakáton. A ragasztgatások után típerces tábortűz következett, amit hamar el kellett oltani, mert nagy vihar jött, ami a tüzet ezerfelé vitte volna, és ez nem lett volna éppenséggel szerencsés dolog. De legalább ez sem maradt el. Hiszen mit ér egy igazi tábor tábortűz nélkül? A hazatérés napján az osztály nagy része szomorúan búcsúzott el a vidéktől, mely öt napig otthonul szolgált. Ez az öt nap nagyon megerősítette az osztályközösséget, valamint felejthetetlen élményeket nyújtott nekünk. A szatmári ételek, a kenutúrák a folyón, a táborhely, a közös esték, Túristvándi falusias környéke - tudtuk jól, hogy ezek mind-mind hiányozni fognak rohanó városi életünkből. És bár Budapestre visszaérve minden visszaállt a régi városi kerékvágásba, de tudtuk jól, hogy ezt a tábort sosem fogjuk elfeledni - mint első igazi hosszú móriczos osztálytábort. Czibulka Dániel
Á…
Bé...
112
És a B is Furcsa érzéssel léptem be aznap. A nyári idő már a végét járta, mindenki boldogan foglalta el saját padját. Én csak egy embert ismertem - előkészítőről, rögtön mellé ültem. Pár nappal később már a Déli pályaudvaron láttam viszont új osztálytársaim. Boldog arcok, sugárzó tekintetek néztek vissza ránk, a tanárnők és tanár urak biztató mosollyal üdvözöltek minket. Mire megérkeztünk, ismerőseink száma hatalmasat ugrott.
A táborban kis bungalók sorakoztak, egytől egyig megszámlálva. Mi az egyes számút választottuk, hisz "az a legjobb". Berendezkedtünk, majd foglalkozások sora következett. Bizalomjátékok, tudáspróba, sorversenyek. Az éjszaka nem aludtunk (a kedves tanárnő örömére). Egymás titkait kutattuk, élményeinket meséltük el, s aludtunk el úgy háromkor. A második éjszaka sem aludtunk sokkal többet. Ki ne ismerné a híres-hírhedt „Felelsz vagy mersz?” játékot? Észre sem vettük, hogy már a visszafelé útra készülünk, s hogy a nyár véget ért. Mire ezt
felfogtuk, az iskolapadban ültünk, történelem órán.
113
A tanév végén, sok dolgozattal és egyéb nagyszerű dologgal a hátunk mögött újra visszamentünk a táborba. Másodszorra már mindenki rutinosan foglalta el a pingpongasztalt és saját házikóját. A szokásos ébresztő moraj, ebéd, mosogatás, mind-mind az akkor már messzi szeptemberi időkre emlékeztettek. Kedvünket az egész napos viharos, esős, szeles, jeges, hideg idő sem rontotta el. Épp a stégen ültünk, felettünk gyanús szürke esőfelhőkkel. Egymást biztattuk, hogy a Balaton épp elég meleg, hogy úszni lehessen benne. Nos, utólag visszagondolva ez nem volt igaz. Üvöltve állapítottuk meg, hogy kicsit talán még várni kell a fürdéssel. Ahogy hazaértünk, szinte rögtön a bizonyítvány súlya nyomta vállunkat. Az idő addigra kivirult, mindenki ünnepi ruhában várta saját bizonyítványát. Az aulai ünnepség, s a kitűnők megjutalmazása után a termünkbe ültünk. A lépcsőn felfelé már mindenki izgatottan tervezgette nyári programjait. Elköszöntünk egymástól, s az iskolától s a táboroktól is – egészen a jövő évig. Valter Martin
Cseh Dorottya 10. A
114
SPORTTÁBOROK
Évtizedes hagyomány iskolánkban a sítábor, ahol persze a fiatalabb szakág, a snowboard szerelmesei is kipróbálhatják tudásukat. Dosek Zsuzsa tanárnő és Gábor Attila tanár úr vezetésével minden télen (már 19 éve) lelkes csapat indul Ausztriába, hogy egy hétig élvezzék a hófedte csúcsok között, friss levegőn, 2000 m magasságban, a siklás örömét. Sokan közülünk most állnak először lécen vagy deszkán, de szakképzett síoktatók segítenek az első kanyaroknál. Reggel 7-től este 10-ig tart a napi program. Liftnyitástól (9 óra) liftzárásig (16 óra) gyakorolhatjuk a karcolt íveket, megmérhetjük sebességünket a gyorsasági pályán, vagy kapuk között versenyezhetünk. Este játékos vetélkedők
vagy zenés extrém és síoktató sportfilmek szerepelnek a programban. Gyorsan elröpül a hét, és egy évig álmodozhatunk, amíg újra valósággá válnak a havas lejtők. A táborozók
115
Gyurik Benett 12. A
116
