.PARTI NAGY LAJOS.
.Szócikk a t‹zr¤l. „…leírom 2000szer, hogy föld, t∫z…”
M
ikor az föld dógozatján filéztem murmutérmód, undok faggya-taknya tél s nyomott aknászi kedély vala, mígnem mostan, mintha tunná, hogy a négy elem közzül a megfelelésben ez van rendelve √kelméhöz: kitsattant a nyár szaka, s lomha, sebhedett anyánk habos torkábúl tsak úgy d∫l a Natúra z√dje, d∫l az füstbe, naftába, háborúba, nem kérdöz és nem válogat, hanem tsak gy∫lekszik az Úristen véghetlen kék pendelire rea. S bizon, az nyár örök scenaja er√s mértékletre int, mikoron újfönt megkísérlem, hogy mások kútf√jit a magaméval öszvekormítva a t∫z körül elkapérgáljak. Mert azt alázatval bé köll látni, hogy tárgyam eppoly véghetetlen, mint amennyi forró hévvel bír, s az maga corpusárul mikép az hévmér√t, azonkép a méterrúdot es eltsapná. S eppen ettül, hogy ha minden t∫z és semmi, hogy ha minden én vagyok, akkor mi es vagyok én, ettül az ember halk lesz és kitsinke. S ugyan morkolódik, méges inkább szorgolkodik a vellájával, s tehetsége szerént kerekded boglyába hánnya, mit idegen szér∫skertekrül loppal el√talált. Egy este aztán átal békózza, megszúri egyspár cziffra-fákkal ódalt, de tudván tudgya, tsak ∫ van készen, nem az munka. Viszontagh az es igaz, ha legalább egynémelly szálatskáját, vagy hogy az emészt√ képben maraggyunk eleven lángitzáját meg tudja zizgetni a roppant ép∫letnek, mi a nyelv vóna, s mi legf√ emberi birtokunk, már nem hejába gyútt es gyüjtött.
* Hérakleitosz úgy mondgya, hogy jószerént minden létez√ az t∫znek elváltozásibúl ered. S nem így van-é valóban? Hogy minden a t∫z, és ami máma nem t∫z, hát az es veres hús, eleven szenvedelem, s elváltozván t∫z leend belüle, serczegés, lobogvány, gyönge hamv. Túl azon, hogy ember s barom mind az földön él, szabálhont reájalánczolva, hejába holdkomp meg tanköl√ pilócza, s túl azon, hogy leveg√t ha nem szína, megfúlna, mint az szilvaláng, daczára továbbá, hogy kotyogó hüvelvénye vízb∫l van nagyobbrészt, nos, túl ezeken: az eleven t∫znél nem nevelt fönnebb és alávalóbb jószágot a Teremtés, nintsen abban mátkább és ordasabb, mert amillyen jámbor kisujjatska egyször, olly herbudányi nagy mants másszor, ki elemészti az húsutestet, el a vizet, s el a leveg√t, igaz ebbe aztán belé es nyúvad. Belé, de mikor? Akkor, ha már semmi se, mit fölehetne, senki azkinek világolhatna, akkor majd elpukkanik magában részvételen, s mit trágyapowdereül idehagy, hamuhón szánkázik le-föl azon a puczér, bakatsin semmi. Nem-e így lössz?
* Több között az t∫z nyelve és az nyelv tüze mutattya, hogy miném∫ s mély∫ hasonlatosság van t∫z és nyelv között, mint ahogy abban es öszvehajoldoznak, hogy cultura nem termett vóna sem az t∫z, sem az nyelv bétöretése nékül, mellyek eképen párban jártak fajunk pirkadtán s azolta es. Párban, ergo emészt√ sze-
3
Parti Nagy Lajos
relemben és haragságban, mert nem úgy van-e példának okájér, hogy ember szítja az tüzet es, meg az nyelvet es, azután bírni véle hun bír, hun nem, egyször gyú-fába piczingetve hetykén tsörgeti, másszor fut elüle eszehagyottan, hogy belé ne fúljon, belé ne égjen annak a hömpölg√ tüzibe, s kivált az író fajzatja zörget öszve magában egy t∫zkóros pyrománt s egy delikát t∫zoltót, kik egymást ha respectálják, de nem erisztik szabadjára, abbúl akár eleven szobor es lehet, oltott nyelvi láng, hogy az lánghó emígyen visszakanyarodjak.
* Megmondani bármi regula szerént, miben áll emez éltet√ világosság s h√ségi ragyogó fényelem, bajos és tsábító vállalat tudós embernek s rajongónak egyaránt. Mert száját olly tágra nem táthassa, hogy mindama titok és gazdag hiedelem elférjen a nyelvin, mit az t∫z körül derengni alítunk. Ballagi uram per definitionem úgy mondgya: a t∫z az éghet√ testeknek világosságval és melegvel összekötött szétbomlása. Ekép a t∫z az a gyors égési folyamat, mellynek során az lángval ég√ test fény és h√tündemény keretiben oxidálódik, s elhamvad. T∫z továbbá maga az illyen módon ég√, parázsló anyag es, megszámlálhatatlan szikráknak, lángotskáknak és a világosság véghetetlen, foghatatlan sok apró részetskéjinek az napban öszvefoglaltatott golyóbisa.
* Azt hezzá tunni kell, hogy t∫z szavunk √si örökség az ugor korbúl, 1226-ban íratik le czuz, majd tuz s thyuzen formájában. (Ki tudja, nem ebbül jön-e A. van Thyuzen hollandus lelkész neve, azki az el√kotsis mozdonyfetskend√t föltalálta, s vízbefúltáig nem sz∫nt úgy tsinosítni, mint tökélyre vezetni?) A Jókay kódex aszongya: le ewle a tewz mellett, a Döbrentei kódexben tóz-nak t√z-nek s ty∫z-nek mongyák: lata egy zep tewzeslangot ygen fenlewt. Az ég, mi deákul a coelum, miként Ipolyink megjegyzé, küls√ alakjára közeljár az hindu agni s az ignes szavakhoz, de hagyján, mert Ipolyi odáig elmén, hogy a tiszteletet, régi írásmódban tyztöseeget es abbul veszi, hogy t∫ztétel ergo ünnepi t∫ztisztelet, ld., úgymond, feuer és feier az germán ajakon. S ahogy a t∫z, hát éppúgy ide vonható az láng szavunk, melly ama nyelv kartsúságú alagzatot, ama sziszeg√, sárga tigrist jelenti, kit éppolly joggal lobogványnak es tisztölhetünk. Mindkett√ az lobog ige kiterjedt tsaládfáján tsüng, amiképen a lob s lomb avagy a régibb lobbog, lampog és lompog: „Lampogó t∫z bársony szája suttog, / holtak holtak hát ti mér’ aludtok” (Reviczky Gyula).
* Hogy hunnét eredne egyetlen szava es az nyelvnek, azt sok bizonyosság, de még több alítkozás és specula környezi, nem szólva azokrúl, kik délibábos nyelvöket furton-furt valamelly el√kell√ származás kövér seggepartihó igazgattyák. Az ellenben, hogy mib∫l nem jöve eggy szó, az biztonég mondható, példának okájért a minucziózus, alias nyomos ember megnevezése nem a t∫zb√l fakada. „Az szép tüzeteshöz néki köze nintsen / azzal boronázni nem mén semmi kintsen, / mint ha ki a kör szót az ökörb√l veszi, / magát utóbbihoz hasonlóvá teszi.” (Arany). S ez így igaz, mert a tüzetest, abbúl a t∫z-b√l szaporétották, melly verbum. Méges, az két t∫z között a fültsengés játékos pallóján úgy vezethetn√k át a szót, hogy ha, mondgyuk, az nyári nap sugára hév aranyt∫ gyanánt rezket a leveg√ben, ergo az felh√tlen égb√l tüzesen süt, akkor az let∫z, s t∫zete néki mi más, mint t∫z vóna? Ugyanígy, a nap Jókainál „Ghiday Mariskának alulról t∫zött az arczába, mid√n reáborulva zokogott az alkonyatra”.
* A t∫z külömb valósága abban es látcik hogy az 4drb elemek közzül egyes-egyetlen, mellyet az ember maga képes el√tsiholni s ezér igen kevély reá, az Istenekhöz való hasonlatosságának jelét alítván benne. Kezdetbe a t∫z nagyon es az istenek tulajdonja vót, fortyongtak és bagzottak, ültek s melegedtek nálánál, megferedtek benne, s ették-itták aranykanálval. Mígnem egy Prometheus nev∫ azt onnant le nem rabóta, így jutott volt az emberfaj birtokába, melly aztán elalunni sohse hagyta többé, amiképpen az mord viszályt se, hisz attó fogval a t∫z egykép viszály és béke, rikótó t∫zvész és pásztort∫z √szi éjtszakán. Eggy sziklának ütk√z√ k√ nyomán eredezik meg a t∫zszikra az perzsáknál, azkik a maguk h√regéiben többféle tüzet külön-
4
Szócikk a t∫zr√l
böznek meg, a berezesenyt, melly a földb√li, alias naphtat∫z, van aztán az ofreian, ki az állatokban létezik, az oruaztest, ki a növényekben, a vazest, azaz villám ki az felh√kben, végül a spenest, melly a házakban a t∫zhelyen vala.
* A magyarok török nemzet, s tüzet felette imádnak — mondgya Abulfeda. Mi nem tsoda, hisz legeleink, a scyták Herodotosz szerént mind közt Hestiát, a tüzet tisztölték a legjobban. Már az bolgármagyaroknál es legf√leg az égi t∫z, ergo az villám, és isten nyila, amelly tisztelet s er√s féleny tárgya. Ha valamelly házba villám ütött bé, onnét eltávoztanak, s úgy hagyták ebnek-sebnek míg széltül, fergetegtül az tsumájaig le nem romboltatott. Hun apáink a bakui naphtabuggyogókat jól esmerték. E t∫zforrások az tenger alatti sziklákból lobogának fel sz∫net nékül, s √seink oda bútsút jártak, hogy t∫ztiszteletet tegyenek, s tátosaik belüle az magukét orrikba fölszíjják.
* A legtöbb hiedelemben a t∫znek lángja, tisztító t∫z gyanánt a b∫n szégyenfoltjait letörüli, az gonoszt elemészti, és megpusztijja a boszorkányok, s más démoni jószágok testi megjelenésit. Hogy a t∫z purgál, az mélységes mélyen, az Atavé viziben gyökeredzik, hunnét váratlanul kitsap, mikép Kováts Ferentz kanonér katonában „azki ég√ tzigerettáját ennen nyelvin ótá el egy sestenéssel, s szava abban el nem akadt, hanem sokkal inkább fényeskedett, mint egy híves, üres hamutál.” (Jósyka) Ekként járt eleink közzül Ézsaiás próféta, kinek ajakát egy szeráf-angyal izzó parázzsal tisztogatá meg: „És hezzám repült egy a szeráfok közzül, és kezében eleven szén vala, a mellyet fogóval vett volt az oltárról, és illeté számat azzal, és mondá: ím ez illeté ajkaidat és hamisságod eltávozott és b∫nöd elfedeztetett.” Az asszirok f√djén a gonoszt nyelvvel ∫zték, mondván: ma megemésztem az lobogó lángot. „Amikép ezen ketskeb√rt ízekre szedem és t∫zbe vetem, akép bomoljék ízekre mindama b∫zh√ átok, igézet, nyomorúság, kín, betegség, fájdalom, b∫n, vétek, galádság pusztulás és szenvedés, ami a testemben lakozik.” Az görögöknél Démétér úgy akará a h√s Démophont megtisztítani az földi salaktól és halhatatlanná tenni, hogy bézárá egy kemenczébe. S még van az három ifjú Dániel könyvibe, kik szintúgy bé lettek rakval egy kemenczében, de meg nem égtenek, tüzet nem fogtanak, akár az foltos szalamandrák.
* Az szalamandrára Plinius er√st és ok nekül haragszik, √tet minden mérges gyíkok leggonoszabbinak mondgya, mellynek tejként öml√ nyála lemarja az ember sz√rzetit, s ha emez, úgymond, büzhedt vészencz, lábaival tsak egy fát es megillet, mellynek tüzinél kenyeret sütünk, az a kenyér mérges lesz. Az aranytsinálók szegén párát puttonszám gyútották föl, s hammára higanyt tsepegtetve aranyat kapni sz∫ntelen reménylettek. Hejába. Nem kisebb salabakter, mint az Physiológus mondgya, hogy állata az t∫znek legels√bben es a Salamandra maculosa, azaz fótos. Mondgyák még t∫z-ölnek es, melly szépen sajog, t∫zgyíknak avagy lánggyíknak. Arasznyi méret∫, gyíkfajú állat, melly magából bizonyos tejféle nedvet izzadván ki, a t∫zben pár minutáig sértetlen marad, miként ha néki mondta volna Jákob azmit Ezsaiásnak: „ha t∫zben jársz, nem égsz meg, és a láng meg nem perzsel téged”. Róla mondgyák, az rossz tüzet el tudja oltani, az jót penig föl tudja szítni. A t∫zgyík avagy apátzakélgyó továbbá a sz∫zesség jelvényének számított, úgy alították róla, hogy neme nintsen. Olykor Krisztus urunkat es jelképezendi, ki azt mondá Lukátsnál: „Azért jöttem, hogy e világra tüzet botsássak: és mit akarok, ha az immár meggerjedett?” A nép hitiben hasonlókép a t∫znek istentül rendelt √rz√je a szalamandra. „Az lánggyík b√rib∫l tündírkímnek czipell√t nyúsztunk és keszitett∫nk, szíp gombossat, hogy holtában ha t∫zhez ér, átall tudgyon lábúni”.
* Az elemek közzül a t∫z száraz és meleg, ekép a nyár jelve, színe néki a t∫zszín vagyis veres. Méges, nedve a sárga, sáros vér, meg az sárga epe, s testrésze a máj, az ki némelly élet során a legtöbb tüzet víz formájában veszi fel, pálinka gyanánt, s vagy felp√fen vagy el aszik, de épen nem marad. Kik természetök szerént az t∫zvel vannak eljegyezve, és sárga sárral elegyes vér∫ek, azok colerikusok. Termetre ösztövérek, kitsiny fej∫ek, többnyire fodor hajúak és visszás, s∫r∫ szakállúak, vagy kopárok némellyek bennek. Lehelletek nyilvánságos és er√s, hamar beszéd∫ek, maga hányók-vet√k, s igen haragosak. Az colerikusra jól illik,
5
Parti Nagy Lajos
hogy lobbogványi azaz lobbanékony úgyannyira, hogy már egy tsütsöknyi szikrájától az érzelemnek fölgyúl, mikép az szalma, de ellenben az ∫ érzeménye hamar le nem ég, hanem lobog, lobog, sóváran, kitartón, rezzenetlen, s jószerént tsak ennen könnye oltja el, miként ama tsikszentdomokosi névtelen sohajtsa: „Élet hosszán lángottam / magam könnyvel oytottam, / koporsómban üszök sír, / béfogad a néma sír.”
* Az f√drészek közzül Afrikát mondgyák t∫ztermészet∫nek a f√dabroszok, penig Ámerika tsontos farkán, igenyest a huhmány semmibe tsüngedez egy elvaráslott f√d, kit úgy hínak: T∫zföld, máskép Patagónia. Nem nézvel az szegény postamestert és torony√rt, irdatlan vadak lakják, mer Vulcanus t∫zvetéseit s lánghányását √k viselhessék el egyedül az több fejökvel, kiket lóbálni nem sz∫nnek parazsas vasalló gyanánt. Ez az anyaf√d szabálhont ki van szíva s égetvel, mint eggy k∫kemencze, s olyképen mérges és likatsos es. Magát mikép boszorkánkancza hányi-veti, és az sárkánok közzül es tsak az ügyesbje viseli, azmelyik er√st kapaszkodván nem engedi, hogy czudar szipirtyója hátárúl igenyest az kénkües pokolba letsusszanjék, mi onnant már egy nap tengerjárás, nem több.
* A t∫z sok dolgoknak symbolumja, legelébb tán az tsaládi t∫zhelnek, ki asszonmunka s férfigond. A t∫zhel egyébb nevei: tüzel√, katlan, takarékt∫zhely, sparhert és spór masina, tsikót∫zhely, szenel√, t√tsik, t∫zpaly, gásresó, kamin. Az régi Rómában igenyesen Vesta-sz∫zek √rzötték, s bizon ez egy nehéz szógálat vót, mer ha elalutt √kelme a kezök alatt, megjárta az virgoé-vessz√ szemérmes hátukot, s akkor sírva hergellettek új lángot puhafa-deszkán, minekutána rézszitán vitték az templonyba. Az emlékezet szerént vót egy bennek, ki eleven t∫zgyíkkal hált, s annak az láng el sose aludott, igaz, mikoron rajta meg égették, akkor se. Hogy az tüzet tsak tisztán lehet √rizni, az es mutatja, hogy, Delphoiban és Athénban ugyan nem szüzek vitték az felügyelést, de méges az n√szés korán már túl haladott özvegyek.
* Az kereszténységben a t∫z meg a földöntúli fényesség a magasságos Úristen megjelenésihöz kaptsolódik. Tüzes ködoszlop s villámos fölh√ gyakorta kíséri, melly dörgedelemt∫l hangos. Mózes apánknak váltig tüzelt, de el nem égett az tsipkebokor. Illés tüzes szekéren, tüzes lovakkal, szélvészben mene föl az égbe. Az t∫zláng nyelve egykép isten szeretetinek s az isten eránti szeretetnek a jelve. A Szentlélek maga es els√ Pünkösdkor lángnyelvek formájában ütközött ki az apostolok feje fölött. A lelkekr∫l az tisztítót∫zben ég le a b∫n és az tsúfság. S az pokol tüzében gebedeznek örökétig az utolsó ítélet kárhozottai.
* Az régi üd√kben sok vértanú esett t∫znek áldozatjául. Tsak a példa kedviér: Szent Afrát, és Szent Ágostont máglyán, Szent L√rinczet rostélyon, János evangelistát t∫z fölött eggy katlan olajban emésztették el. Más fel√l Szent Kunigunda az tüzesvas próbát derékül kiállotta, hasonlóan Assziszi Szt. Ferencz es. Az ordáliai bíróságok élénk divatozása üdején igen kedvelték az forró víz s izzó szén próbáját. Aki b∫nöst, ha t∫z nem fogott, ártatlannak kiáltatott. Kezibe izzó szén nyomatott, mellyet el köllött vinnie eggy távolságra, minek utána kezit békötözték, az kötést lepetsétölték, s ha három nap múlván azt lepólyázva pörsnyomok az illet√n nem tanáltattak, mehetett isten hírivel, penig tsak tán hamisságot tett, avagy szarú vót az tenyereb√re s azbesztum.
* T∫zb√l és származékibúl annyi van, mint az pernye, melly körben repkedendi mindenkoron. Ha t∫zvésznek fénye fösti meg, t∫z-menny az égbolt. A t∫zlobogvány penig azon híres alak mellyet a t∫z lángjának izgölködése képez, mikoron az t∫zeleg, ergo lobog, lángol. Ha holdatlan, sáphadt éjtszakán vörhenyeg jelenik meg irdatlan dübergésvel és b√gésvel odafenn, akkor az a t∫zkard, melly háborút jelent, hasonlatosan az lángpalloshoz, a kerubok büntet√, langaló pengéj∫ kardjához. Van továbbá a görögt∫z, bengáli t∫z, t∫ztsillag t∫zbolygó, t∫zkígyó, t∫zfelh√, t∫zzápor, t∫zopál t∫zkarika, t∫zmester tüzilárma aztán örömt∫z, tisztítót∫z, futót∫z, pásztort∫z, erd√t∫z. S tsuda-e, hogy azmi tsak éghet√ a teremtésben, az tüzet fog, t∫zbe borul, t∫zbe jön, s minden túl van a legf√ t∫z, ki elemészt: „Az hatalmas szerelemnek megemészt√
6
Szócikk a t∫zr√l
tüze bánt”? Aki tüzeskedik, az t∫zzel játszódik, s úgy szólnak néki: ne tüzeskedjél, mert az ágyba hugyozol! Máskülönben a t∫z a gyermeknyelvben: zsizsi. Tüzet adnak, tsiholnak, és táplálnak: „húnyó fényit táplálló tsetsével, megszoptatta égi métsesével.” (Rimay)
* A tüzér mesterségben van kartátst∫z, összt∫z, perg√t∫z, sort∫z, élt∫z. Továbbá esmérnek fúrótüzet, függ√legestüzet, oldaléktüzet, rézsúttüzet, és sodrótüzet. A t∫zts√te gyujtó lik a l√fegyvereken, míg a szép t∫zaknászkar, v.melly seregnél a t∫zaknászokat együttvéve teszi. A tüzérség még pattantyússág, ártilléria, s ki tüzér, az pattantyús, ágyús, porontó, toptsi, ártiler, bombárdás, kanonér, de haki töksüket, azt az szlengben szintúgy tüzérnek mondgyák. A t∫zfal másik neve oromfal, végfal, s gébérfal, híjják továbbá vérteleknek, vagy vérteléknek, melly kivált egy baljós és bizonytalan szó, s nem a vérb∫l hanem a vértb∫l vagyon, s úgy mond: hogy egy elvértelt, elfalazott dolog. A t∫zfazék, mit tréfásan hartsapirítónak hínak, öbölös alkalmasság, kiben télen hideg ellen parázs izzik. A t∫zkémle hévmér√vel tett kémle avégb√l, hogy a t∫z elérte-e a maga kell√ h√fokját. A t∫zlegyez√ penig egy ormós, vászonas avagy b√rets alkalmatosság a t∫z szitására. Az t∫znek parazsára mondják: üszög, üszök, zsarátnok zsarát, pörzs, elevenszén, v. él√szén. A t∫z nyuvad, sustorog, szikrázik Aki penig nyuvaszt, azaz öli a tüzet, az tüzet olt.
* Van tüze az drágak√nek, melly ragyogás, és fény: „Tüze a hólyag vékony hártyáján keresztül tündökölt” (Jókai) , van a bornak, melly er√, zamat: „Hajh Egerben, vajh Egerben / Semmi t∫z e rossz tsigerben” (Arany). De mindenek el√tt, ha a buzgalom, buzgóság, hév, gerjedet, indulat, hevesség, hevület, lelkesültség, szenvedély avagy lángolás beszédünkben kiváltatni szükségeltetik, a t∫z szavunk bátran használandó. „Mert ez a két határ amaz epochában, Mellyben már, s mellyben még van t∫z a dámában.” (Csokonai) Tüzes, mondják az forróvér∫, szenvedelmes emberre, ki másként fulmináns és passionatus. A t∫zr√lpattant s temperamentumos titulusa penig: heczerádé, s peczkes. Ami tüzel: az f∫t√zik, hevül, lángol, hörhelkezik: „Adta t∫zoltóját, adta sürgény czombit, / adta partok kez√l hörh√ ditirombit” (Kasnya Amadé) Mikor a n√stény kutya a párosodás id√szakában van rea es úgy mondják: tüzel. Tüzet fogni annyi, mint szenvedélyre gyúlladni: Elvtárs, már ez az impertinens fölvetésed t∫zbe hozott. (Dobozy Imre) „Oly t∫zzel szólok, mintha valaki er√szakkal grófnét akarna tsinálni bel√lem.” (Eötvös József) „Ez már leány. T∫z ennek minden tsöpp vére.” (Tolnai Lajos) „Azomban ha együtt heverünk szaporán/ Lobban a t∫z asszonyom gyors farán / Kit√l ház eleje n√ni kezd domborán, / Szükség bölts√r√l es gondoskodni osztán.” (Debreczeni Néwtelen)
* Tsoda-e, hogy a t∫z minden el√tt az Napnak a jelve, s az eleven, serczeg√ szívé, mit lángnyelvekvel, avagy sugárkoszorúval lepingálni el semmi korban nem múlasztottak? Több között a b√ nemz√er√t es mutatá, ergo férfias elemnek mondgyák, a n√ies víz ellentétinek. Ebbül van tán ama nyüsg√ és fékhetetlen vonzás, melly öszvetartja s egymás tátoghó ölibe vonja az emberfajt szakadatlan: „T∫z az víznek ellentettye, / de mögkettye, de mögkettye.”
* Az t∫zgyújtás leg√sibb módinál, ahon tsak két fát összvedörsöltek egymásban, ottan az keményfa masculin, az puhafa penig, kiben a t∫z felpirkant: feminin. Az arabusok ezen két fákot az magik nyelvin így híjják: mas és aphar ami hím és n√. A szerelem t∫ze a n√ben gyullad. „A menyetske maga mongya, / ég a ts∫rje nem tagadja, / ki eloltja annak adja, / ha én oltom nekem adja.” (Kasnya Amadé) S mondgyák még az szerelem fészkit forrósága okán kemenczének, katlannak, kályhának. Innent van ama találós kérdés: Fekete kisasszony hófehér szobába vékonyat vastagot dugnak a lukába? S erre felelet, hogy hát a kályha. A folklore-ban kinek meggyullad a pendele, az legények után jár. A kemenczét úgy f∫tik, hogy a t∫zre fát tesznek. Vasban úgy mondják a t∫zre tevést: a tüzet megbagzani. Máshon a tüzet megpirkálják, megkurdálják (kúrni: coire): „Ha kertedbe nyúlhatnék, piros tsizmát szabhatnék mindjárt megpirkantanálak.”
* 7
Parti Nagy Lajos
Úgy mondgyák, Vejnemöjnen a tüzet kiüté az ég edényéb√l, melly egy tóba esvén fölégeté maga körül mind az hideg állatokat, kik azonmód elnyelvék, a t∫z korgó bélükb√l került utóbb el√. Még az es járja, hogy madár jöve, ki szájában követ hozott, melly az falra dörsölve azonmód tüzet ada. Tán ez vala az normandus hiedelemben a pitzin földitsuk, máskép: ökörszem, ki Gömörben t∫z-ökölkének mondatik. Azki emez tsupaszív, eleven öngyútót elemészté vagy fészkét széthányá, √tet szerentsétlenség el nem kerülhette. Itthol az eszterágra mondgyák, ami gólya, hogy fészke megó az t∫zvésztül, ellenben ha fészkit bántyák, s küs fiait onnét kitépdesik, izzó szenet hoz a szájában, s leveti azt a zsúpra, kegyelem és figyelmezés nékül.
* Ki állat vagy növény neve szerént az t∫zzel van kaptsolatba, sok akad. A tüzike avagy t∫zöcz biborvörös rovar a pikkelyröpük rendjéb√l, az apró lepék osztályából, mondgyák még alighanem t∫zpillének (pyrales). A t∫ztsiga avagy láng-tsiga (Helix pyralia) az legédesöbb t∫nemények eggyike, bothanicus kertekben búttan él, s egy forró márgabíbor szív és ház. A néphitben úgy járja, azkit véle megétetnek, sohsem szabadul, ha akar se, de nem akar. A t∫zbéka, ki másként vereshasú béka, veres pettyekkel díszölög az hasán. Swammerdam mérgesnek mondgya, tsetsszopót, kivált leányt, óni kell szegénytül. A lángály vagy lángmadár élénkpiros, tüzes tollazatú gázlómadár, annyi mint paraditsommadár. De mondgyák lángmadárnak avagy t∫zpintynek az erdei pintyet es, ki penig mindközönségesen: Fringilla coelebs. A t∫zmadár az régiségben ég√piros szín∫, slingölt tollakkali madár, azki nem papagáj. A kivált élénkvörös szín∫ rókát tüzes rókának s tsóvafarkos lombonynak mondják az Szerémségben. A lángliliom az t∫zliliom, es tüzestubarózsa. T∫zvirág a kerti peremér népies elnevezése. A t∫zes√ az t∫zgyöngyvirág, híjják még vértseppvirágnak, s vérvirágnak. Van egy lángvirág, azki lampionvirágnak alias flox-nak neveztetik.
* Eppoly fényes szóval, mint emezt, a t∫z lobogványát, a forrón nyaldokló, sejtelmi lény-alakot lángnak mondgya az magyar: „t√zben langhban f∫stelg√ edes hazank”. A t∫zelgés penig langallás, ha az t∫z láng módján lobog, másrészrül annak utána elhamvad: „Már az t∫z es ellangallik, / s∫rh√ szipogása hallik.” Ki bévül lángadoz, avagy langal, az szerelmi lángval lobogva ég. „Hajtsad hajtsad mindaddig, míg a szoknya langallik.” A t∫zbéli lángbúl lett, hogy láng az, ami valamelly sokasságnak az színe java: „Egyre halnak, színe lángja a magyarnak.” (Kovatsits E.) Lángját kapni valaminek annyi, mint a javát, ebb∫l vagyon a lángliszt: „Molnárné az én lisztem lángjától megmeríti a mérczét.” (Madách) Az lángpelyva a legfinomabb pelyva, a lángselyem az loboghó lángszín selyem: „Mej kend√hez kend kendöjzék, az es langval boritkojzék.” Láng az Balaton mellyékén a sarló s kasza pengéjinek lapja. Lang a szeszek legfinomabb része, nemtsak liszté. Lángnak híjják Szegeden az els√ rostálással nyert paprikát. Láng Tordán a só finom pora. Az pukovai lövészek a puskaport mondották t∫zpornak es, lángpornak es. Olyik helyen langosan annyi, mint ingerülten Hijják az érczkemenczét langallónak, de langalló a vékonyra hasgatott tüzifa es, mellyel kenyérsütés el√tt a kemenczét melegítik. Lángot venni a lisztb√l: próbasütést tartani. Az lángost úgy híjják még: lepény, langalló, lángerl√, lapólya, lengel√, lapótya. Mondgyák lángosnak a szélén fölhajtott túrós lepényt. Olyan, mint az tasi lángos, mondgyák a gy∫rött kalapra. Langallóles√nek hítták Vasban az mihaszna embert. A lángerl√ vékonyra sütött töpörty∫s tészta. Van, ahun langallónak hínak egynémelly kövér elhízott aszonyokat. Ebbül vagyon, hogy azkit tsászár-szalonnával s Rákóczi-túrósval kísírt meg hízásra, azt langattya az ördög. „Vót egj gazdaember, ennek ollyan langalló vót a felesége, hogy nem bírta el a hátán az eördögh. Vitte vón, de felette kákabel∫ egy eördögh vót, hogy leszakadt vele, s tsak hortyogott tovább az b∫zhás vatrantyúja. Az eördögh meg alúl. Ottanes az eördögh erre irtoztato, jóisten ellen valo káromkodást vitt végben, ugj mint: heppenk√, leppenk√, üsse hátad famenk√, aztán: lángas tüzes jéges√ teremtette, millongos menk√ kutya teremtette, lángazó milljom teremtette, lángaszós teremtette, s tovább, heppentyü vaskesztyü, tüzes guta a mennykü.”
* Az emberi nem képzeletiben a t∫z személyeséggel bíró, fels√bb lény, kényes és sért√dékeny jószág. Nagyböjtben bagzik, s ha jól nem tartják, elfut a háztól, kilobban a tet√re. Ha a t∫z fúj, lisztet köll belé vetni, s mondani keáltva: menj a szomszédba! Ha a t∫z pattog, az botránkozást, pörölgést jelent, s a háziasszonnak
8
Szócikk a t∫zr√l
akkor belé kell köpni, nehogy a házban bajt tsinájjon. Hanem némellyik t∫z átjár az szomszéd t∫zh√ sziporka alakjában panaszkonni, hogy rosszul tartsák, vasszerszámmal abajgatik, itatni nem itatják, ellenben asszonya lepöködi, de megjárja, mert a t∫zbe köpköd√nek az nyelve kisebesedik, pindúrján köröm n√l. Ha a tüzet nem táplálják, kiül éjjel a padkára, akar eggy kitsi, száraz legényke, s aszongya: hühe, lesoványodtam. S akkor másnap a ház leég.
* Mikép a pogányok az kutak körül tüzeket szoktak tenni, hogy a kélgyók el ne szaporoggyanak, úgy a keresztények az √si párzási id√ kalendáris rögz√dvésekor, Szent Iván havának 24edik napján tüzeket tesznek az tájban, miket által szökdösvén azt kévánják, hogy minden szomorúságuk égjen el. Van, hun szalmarakást gyútanak, s átugrálják illatos f∫köt tevén rea, hogy vélök a sárkányokat el∫zvék s ördögököt. Azután ég√ üszökvel kezökben kerülik a határt. Az asszonok testüket ide-oda himbálják. A szentivánnapi t∫z úgy gyúl, hogy el√húznak egy kereköt, kilencz külleje kilenczféle fábul, ennek agyán k√risfarúdat löknek keresztül, s aztat két téföl legény, ki asszonszemélt még nem érintett, addig dörzsöli, míg meggyullad t∫le a kerék, így támad az új t∫z, ennek neve a t∫zfúrás. Ha valaki eladó leány a t∫zön átallábol vagy átalugrik, férh√ mén. Azki személ olly igen tülekszik az t∫zh√, megkérdik tüle tréfásan, hogy „Nézzeg, nézzeg mi gyütt rád? Ég a kunyhó, ropog a nád? Ropog az vietnami nádgarnitúrád??” Ha eggynek nem sikerül férjh√ menni, aszongyák: elugrotta, mint perki lány a férjhözmenést. Ez a perki lány ugrás közben eggy legényvel ütközött, s t∫zbe esvén képe összveégett, így férjöt nem kapott. A menyasszonynak a házt∫znéz√ alkalmával a falu végén tüzet raknak, azután átugráltatják oda s vessza, hogy a láng megporkolja alfelül, nehogy sz√r√s maradjon. Mondgyák pörzsölésnek es. Az t∫zugrállás megóv átalában es sokféle bajtúl, például nem lösz valaki balhás vagy rühös. Jó továbbá törésre, lábfájásra, szepl√re, kelésre és fekélyre. Óbetsén tsetsem√t vittök az t∫zön keresztül, hogy megfüstölvén himl√t ne kapjon. Itten az vénasszonok kosárszám hajítták a gyermekek közé a megsült almát betegségük ellen. Ha azt el√tte háromszor leveg√be dobgyák, mire visszaesik, má az angyalok almája. Mikor Szent Iván tüzit meggyútják, azon forrósított vízzel öntözik az asszonyok a kápusztát, hogy azt hernyó el ne eméssze. Gy√r vármegyében szentivánkor az f√d alatt lev√ arany meggyúl, s ami rozsda, salak van rajta, leég kékes lánggal. A rutének kitátsák az marhájok száját, hogy a t∫z belévilágítson, s a betegség elkerülje. Ezér fakalapátsval verik a k√táblára tett izzó szenet, hogy durrogjon. Van, hogy fekete matskát sütnek, s a legények aztat széjjel tépik. Mozsgón a máglya parazsát öszvekeverik a leányok vizeletivel ahitben, hogy az illet√ leány azután fájdalom nékül fog szülni.
* A t∫z minden rontás ellen jó vala. Pestisben az lako házakot meg kellett füst∫lni, hogy az meg veszett Aert a láng corigallya. Az elmeháborodottakat és a b∫nbánókat anno ég√ fáklyával környezték meg. Az t∫z ellen penig, ha már a víz sem, egyed∫l az meztelenség használt, melly több között még védelem az rontás, a kisállatok és a szellemek ellen. Az erdélyi szászoknál a t∫z ellen úgy védekeztenek, hogy eggy meztelen fehér személy háromszor körülfutta a helyet, ahon a t∫z támadt s szépen lekushada. Tornyos-Pálczán, egy vénasszony tsórén, keziben rostával körülszaladoszta a házat, akár valamelly t∫zszellem, a votyákoknál. Ha más ház égett a faluban, a rokosvölgyében kovásztésztát ragasztottak az ajtóra, s akkor oda nem terjedt bé a t∫z. Az Ipoly mentin baromgyógyra használták amaz füstöt, mit egy keréken átdugott s kóczbélletben gyakatott rúd mozgatása keltett. Amúgy es jó volt izzó patkódarabot váluba vetni, avagy szemmel megvert tehén sajtárába tüzes patkót tenni, s tejét rea kifejni.
* Amitül megijett egy gyermek avagy föln√tt es, abbúl az holmiból köll egy darabkát szerezni, éjfélkor meggyúttani, megfüst√ni, mitül meggyógyul. Az es van, hogy annak fejire, ki megijett, olvasztott ólmot öntenek, s attúl visszabillen. Ha férfi vert meg szemmel gyermeket, gatyamadzagja darabját vereshagymával öszve köll vegyéteni, t∫zre vetni, azzal a gyereket megfüst√ni. Éppenég meg született gyermek mellett gyertyát köll égetni, nehogy az boszorkán felváltsa, s ha gyanús, hogy már fölváltotta, úgy kályhat∫z elibe állítandó, ha váltva vóna, az rossz lelket a t∫z bérántja, vagy ellenkez√leg. Anyát gyermekágyas gyerekvel
9
Parti Nagy Lajos
nem szabad magára hagyni, mer a bolond régi Parom isten megjelenik, s az anyát gyermekivel tüzes vassal kegyetlenül megtéglázza.
* Az kísértetek nagy társulatjának eggyik faja a wörös ember wörös lovon, wörös ruhában wörös kutyával. Ez máskép a tüzes ember, aki életiben más f√djit elszántá, birtokát elméré, mesgyéit meghamísítá. Máshelyt nevezik Feuermann-nak, Lichtertragernek, azután Hemonnak, aki He kiáltással ugrik az emberek nyakába. Az illyen lélek tüzes sziporka avagy golyó formájában bolyg az határban, ott, hol a b∫nit elkövette. „Kevéssé tavulatska égyszer tsak látom, hogy az földb√l hirtelen kék lang jön fel, avagy az t∫z felveti magát, es hömpölyög a földön, de olly sebes lánggal ég vala, hogy az éjszakai setétségben annál inkább az eget verdekleni láttatnék.” A tüzes ember az Balaton mellyékén éjjel jár, embör formája van, sárga mint a láng, lobogdál keziben egy tüzes bot. Agyonl∫ni tsak pipaszárral s olvasószemtöltéssel lehet, mikép az boszorkát. Éjfél után jár, s ha megszoríjják, háromba széjjel válik, s sziporkot szór. Ettúl a sziporktúl olyik leány terhes leend, mikép Ocisiát es egy szikra termékenyíté meg, s igy lött Servius Tullius király annyává. Máskor az tüzes ember fölül az ökrös szekir hátuljára, s mongya: „Tüzet viszek ne lássátok, ha lássátok se mondjátok.” Látni nem lássák, de az ökrök vért peselnek, hogy elhúznák, penig tsak egyhelytük alatt kaparnak gödröstsillagot. Götsejben az ilyen ég√ f√dilikakat gyertyádoknak tisztölik.
* Mi motsaras réteken, száraz nyári éjtszakákon meggyúl, és lámpa módjára világít, az a liedércz avagy lúdvércz. Máskép bolygót∫z. Apró, fekete szárnyas jószág, Szigetváron ujjnyi nagyságú s majomfej∫. Sok szikrával közlekedik, Bogyiszlón úgy monták: az éfi legény (t.i. a lidércz) telefosta az udvart tüzes szikrával. Székelyf√dön tüzes söpr∫vel verik ki az udvarról, és aszongyák: tüzes lánczot a szivibe, tüzes sepr√t a seggibe, patkószeget a fülibe. Ahon az liedérczek laknak, s hon ember még nem járt, ott fakadnak eggyes barlangok, mellyek karfunkul kövektül fényesek, és a t∫z lángoló tavakban hullámozik ki azokbúl. Tüzes szakállal eggy ilyennek szájába trónol t∫ztáltosán az t∫zkirály. A tátosa t∫zesparazsat abrakol, orrábúl lángot fú, mellette tündérleánya, ki az t∫ztündér. S tán a legkülönczebb mind közt az morkoláb, melly Máramarosban: pumudli kutya. Ez amolyan mumus, apró gyermekek riadoztatására. Kistermet∫, de rettent√ tüzes, s égitestek fogyatkozásakor felj√ve nagy retsegtetve megeszi a napot s a holdat, s ha elemésztötte, lassan kiadja magábúl az pépes világosságot, akár a papagájmadár, avagy a galamb az étköt a fija etetésekó. Ett√l azután setéten világít. Szeme közepibe nézni legközelébb az Úr 1999-es esztendeje Kisasszony havának 11edik napján lehet Siófok várasában, de nem tanátsos.
* Ha tsak nem kedvünk kormos üvegin át, sohajtom végezetül, s fejem e dógozatbúl immár kiemelem. S mert bé úgysem fejezhetem, tán a rend, tán az pimpós szájamíze kedviér idejegyzem, hogy ezt Pünkösd kés√ havában írom, mikor tsurom t∫zbe áll az Balkán, s a háborúba ájult Szerbiából idesírlik pernye és zsarát, de mikor mindfölött a dadogi szégyen az, melly orczám t∫zbe vonja, a tehetetlenség ezredvégi szégyene, ki lebékóz, s kivált némává tesz, ha se héjaként rikótni, se galambként punnyogni érkezésem nem vón s leend, s ha mondókám fölig bukódván azt vissza nem nyelem, hát hideget és meleget köll ugyanegy számval fúnom, mitül azonmód elémelykedvén, ki es köll köpjem, miképen az Úr a langyossakat. Köpkedünk hát, az Úr es meg én es, míg t∫z a vízzel egybordán potokzik homlokunkon. S kormos törül√nk a sáphadt éjtszaka.
10
