Szociális munka gyermekes családokkal

ELTE Társadalomtudományi Kar Szociálpolitika – Szociális Munka Doktori Program

Szociális munka gyermekes családokkal Krízishelyzetek és segítő beavatkozások

PhD disszertáció Készítette: Szilvási Léna

Témavezető: Somlai Péter ELTE Társadalomtudományi Kar Szociológiai Intézet

Budapest 2009. június

Tartalom Tartalom ..................................................................................................................................... 1 Köszönetnyilvánítás ................................................................................................................... 3 1. fejezet.................................................................................................................................. 4 Bevezetés: Téma, módszerek, etikai kérdések ....................................................................... 4 1.1 Témaválasztás és célok ............................................................................................. 4 1.2 Szociális munka és gyermekvédelem ....................................................................... 6 1.3 A kutatás módszerei ................................................................................................. 8 1.4 Az esetek kiválasztása ........................................................................................... 11 1.4.1 A kutató, mint szakember .................................................................................... 17 1.4.2 Hogyan születtek az esetleírások? ...................................................................... 19 1.5 Etikai kérdések ....................................................................................................... 20 1.6 A kutatási kérdései és a disszertáció felépítése ..................................................... 21 1.7 A témakör határai ................................................................................................... 23 ELSŐ RÉSZ: ............................................................................................................................ 25 ELMÉLETI KERETEK ........................................................................................................... 25 2. fejezet................................................................................................................................ 26 Egyenlőtlenségek és a gyermeki fejlődés – beavatkozási lehetőségek ................................ 26 2.1 A korai beavatkozási programok társadalmi és gazdasági haszna ........................ 27 2.2 A gyermeki fejlődés humánökológiai modellje ..................................................... 28 2.2.1 A kisgyermek közvetlen környezete és a szegénység ......................................... 31 2.2.2 A tágabb környezet hatása a gyerek fejlődésére .................................................. 37 2.3 Korai beavatkozások ............................................................................................... 45 2.3.1 Gyerekek sérülékenysége és ellenálló képessége ............................................... 45 2.3.2. Korai beavatkozási programok ........................................................................... 46 2.4 Összegzés ................................................................................................................ 50 3. fejezet................................................................................................................................ 52 Szegénység és társadalmi kirekesztettség Magyarországon ................................................. 52 3.1 Jövedelmi egyenlőtlenségek és gyermekek szegénysége ....................................... 52 3.2 A szociális helyzet hatása a gyerekek fejlődésére – hazai kutatások .................... 55 3.3 Összegzés ................................................................................................................ 63 4. fejezet................................................................................................................................ 64 Szociális munka gyermekes családokkal .............................................................................. 64 4.1 A gyermekes családokkal végzett szociális munka korszerű gyakorlata ............. 65 4.1.1 Szükségletközpontú szolgáltatások .................................................................... 66 4.1.2 A gyermekvédelmi gondoskodás tervezése ....................................................... 68 4.1.3 Partneri kapcsolat a szülőkkel ............................................................................. 72 4.1.4 Gyerekekkel való munka közvetlen munka ....................................................... 76 4.2 Összegzés ............................................................................................................... 79 MÁSODIK RÉSZ ..................................................................................................................... 82 ESETTANULMÁNYOK ......................................................................................................... 82 5. fejezet................................................................................................................................ 84 Első eset: Autonóm, segítséget nem kérő szülők ................................................................. 84 5.1 Az eset rövid leírása ........................................................................................... 84

1

5.2 A krízis kialakulása................................................................................................ 86 5.3 A gyerekek kiemelése a családból ......................................................................... 90 5.4 Újabb szakvélemények .......................................................................................... 95 5.5 A gyerekek visszakerülése a családba ................................................................... 98 5.6 Két év átmeneti otthonban ................................................................................... 101 5.7 Újra önálló lakásban ............................................................................................ 104 5.8 Otthoni hangulat .................................................................................................. 106 5.9 Gyerekek a hazakerülés után négy-öt évvel ........................................................ 109 5.10 Összegzés ........................................................................................................... 112 6. fejezet.............................................................................................................................. 114 Második eset: Tanulási nehézségekkel küszködő szülők ................................................... 114 6.1 Az eset rövid leírása ............................................................................................. 115 6.2 A tanulási nehézségekkel küszködő szülők támogatásának irodalma ................. 116 6.3 Klára .................................................................................................................... 119 6.4 Családalapítás és hajléktalanná válás .................................................................. 119 6.5 A gyerekek kiemelése a családból ....................................................................... 122 6.6 Egy sikertelen gyermekvédelmi beavatkozás ...................................................... 125 6.7 Élet a végre megszerzett lakásban ....................................................................... 128 6.8 Az első kritikus helyzet ....................................................................................... 133 6.9 Felülvizsgálati tárgyalás ...................................................................................... 134 6.10 Támogatás vagy kontroll? .................................................................................. 136 6.11 Ellenőrzött kapcsolattartás ................................................................................. 138 6.12 A legkisebb testvér ............................................................................................ 146 6.13 Védelembe vétel ................................................................................................ 151 6.14 Összegzés ........................................................................................................... 155 7. fejezet.............................................................................................................................. 156 Harmadik eset: Kamaszlány krízisben ............................................................................... 156 7.1 Az eset rövid leírása ............................................................................................. 157 7.2 Előzmények ......................................................................................................... 159 7.3 Tünde első négy hónapja az iskolában ................................................................ 165 7.4 Szétköltözés ......................................................................................................... 169 7.5 Az első négy hónap, ahogy a szakemberek látják ............................................... 170 7.6 Szétköltözés után ................................................................................................. 173 7.7 Szétesés ................................................................................................................ 177 7.8 Ismét gyermekotthonban ..................................................................................... 182 7.9 Nyári szünet ......................................................................................................... 186 7.10 Mi történt nyár végén? ....................................................................................... 188 7.11 Összegzés ........................................................................................................... 190 8. fejezet.............................................................................................................................. 192 Konklúziók ......................................................................................................................... 192 8.1 Valós szükségletekre alapuló szolgáltatások híján ............................................... 192 8.2 A gyermekvédelmi beavatkozás folyamata ......................................................... 197 8.3 A szülő és a szakember közötti kapcsolat minősége ............................................ 201 8.4 Gyerekekkel való közvetlen munka..................................................................... 206 8.5 Szegénység és gyermekvédelem .......................................................................... 207 8.6 Összegzés ............................................................................................................. 210 Melléklet: az interjúkat és megfigyeléseket tartalmazó CD melléklet ............................... 217 Felhasznált irodalom: ......................................................................................................... 218

2

Köszönetnyilvánítás

Mindenekelőtt köszönettel tartozom azoknak a családoknak – szülőknek, nagyszülőknek, rokonoknak és gyerekeknek -, akik a kutatás két éve alatt megosztották velem gondolataikat, betekintést engedtek mindennapjaikba, életük örömteli és válságos pillanataiba. Minden szakember, akit a kutatás során megkerestem, segítette munkámat: készséggel beszéltek szakmai és személyes dilemmáikról és őszintén megosztották velem szakmai kétségeiket, nehészségeiket, szívesen gondolkodtak közösen a mindennapi gyakorlat kérdéseiről. Mindig készségesen rendelkezésemre álltak és akkor sem zárkóztak el a beszélgetésektől, ha munkájukat sikertelennek látták. Mindannyian, akikkel találkoztam, felelősen gondolkodtak a szakma kérdéseiről. Köszönettel tartozom minden kollégámnak, akikkel 1992-től 2005-ig együtt dolgoztam az ELTE Szociális Munka és Szociálpolitika tanszékén. A dolgozat megírása közben gondolataik végig velem voltak, a tanszék munkájában való több éves együttdolgozás révén partnereimmé váltak a szakmai kérdésekről való gondolkodásban. Külön köszönettel tartozom Ferge Zsuzsának, akinek órái a doktori képzés során mélyen elgondolkodtattak és formálták az egyéni és társadalmi kérdések elemzése iránti érdeklődésemet és érzékenységemet. Konzulensem, Somlai Péter, kitartóan ösztönzött és bátorított munkám során, segített a legnehezebb időszakok átvészelésében. Szabadjára engedte kreativitásomat, támogatott, de ugyanakkor elvárásokat támasztott velem szemben. Külön köszönettel tartozom azért, hogy mindig rendelkezésemre állt, amikor erre szükségem volt. Disszertációm nem születhetett volna meg a Fővárosi Gyermekvédelmi Szakszolgálat támogatása nélkül. Az intézmény vezetői, Molnár László és Radoszáv Miklós engedélyezték a gyermekvédelmi aktákba való betekintést és a felülvizsgálati tárgyalásokon való részvételemet, a szolgálat munkatársai pedig készségesen segítették munkámat. Bányai Emőke és Herczog Mária a dolgozat munkahelyi vitájára készített szakértői véleményükben megerősítettek abban, hogy jó úton járok. Köszönettel tartozom nekik és ezen túl mindenkinek, akik írásban vagy szóban megfogalmazták észrevételeiket. Jelentősen hozzájárult kutatási tevékenységem zavartalan végzéséhez az, hogy a kutatás időszaka alatt az ELTE doktori ösztöndíjas támogatásában részesülhettem. Ez a támogatás tette lehetővé, hogy érdemi időt tudjak fordítani a kutatásra és a szakirodalom elmélyült feldolgozására. Sokat segített a disszertáció megírásában családom is. Férjemmel, Kertesi Gáborral – hol élesen vitázva, hol mélyen egyetértve – sokat gondolkodtunk közösen a koragyermekkori fejlődés társadalmi összefüggéseiről. És köszönettel tartozom ma már felnőtt fiamnak, Balázsnak, akitől a legtöbbet tanultam a szülő-gyerek kapcsolatról.

3

1. fejezet Bevezetés: Téma, módszerek, etikai kérdések 1.1 Témaválasztás és célok A társadalmi kirekesztettség megszüntetése, illetve megelőzése az egyik legfontosabb társadalom- és gazdaságpolitikai kérdés. Egyének, társadalmi csoportok peremhelyzetbe kerülése sokféle társadalmi és egyéni tényező kölcsönhatásának eredménye. Dolgozatomban a kirekesztettek egy sajátos csoportjára fókuszálok: azokra a kisgyerekeket nevelő családokra, akik részben szegénységük, részben családi egyensúlyuk elvesztése miatt nem képesek a szociális intézmények segítsége nélkül gyerekeik számára biztonságos körülményeket teremteni. Érdeklődésem középpontjában a hat évesnél fiatalabb gyerekek vannak, mivel a koragyermekkor az az időszak, amikor a társadalmi kirekesztődés folyamata leginkább megfordítható (Bynner 2001). A kisgyermekkor paradoxonja az, hogy a fejlődés ekkor a legerőteljesebb, de egyszerre a legsérülékenyebb is. Disszertációm középpontjában egyrészt a koragyermekkori fejlődés, másrészt a szülő-gyerek kapcsolat jelentőségének és minőségének kérdése áll és az, hogy a családi nevelésre hogyan hat a társadalmi környezet, hogyan segíthetik a szakemberek a gyerekek családon belüli nevelkedését. Vajon mennyire céltudatosan törekednek a szociális szakemberek a gyermekjóléti szolgálattal kapcsolatba kerülő gyerekeknél tipikusan jelen lévő hátrányok csökkentésére? A szociális munkások szerepe jelentős abban, hogy megfelelő eszközök alkalmazásával és megfelelő erőforrások biztosításával segítsék a családokat a gyerekek fejlődéséhez nélkülözhetetlen életkörülmények kialakításában. A koragyermekkori fejlődésre, a szülő-gyerek kapcsolat jelentőségére vonatkozó tudás és beavatkozási lehetőségek ismerete feltétele a céltudatos szakmai tevékenységnek. Ezen ismeretek híján segítő tevékenység súlypontja gyakran a két szélsőség valamelyike felé tolódik: az egyik esetben a szakember beéri a jövedelmi helyzet és a szociális körülmények rendezésével, a másikban kontrolláló módon avatkozik a családok életébe a gyerek érdekében. A kedvezőtlen szociális körülmények és a szülői nevelés hatásai összetett interakcióban vannak egymással és a gyerekek fejlődésével. Ezen összetett kölcsönhatások mechanizmusainak azonosítása és megértése a hatékony beavatkozási stratégiák alapja.

4

Disszertációm célja a kisgyermekkori fejlődés elemzése olyan helyzetekben, amikor a kedvezőtlen társadalmi gazdasági körülmények és a családi nevelés kérdései átfedésben vannak. Az

1997.

évi

gyermekvédelmi

törvény1

megteremtette

egy

új

intézményrendszer, a gyermekjóléti szolgálatok alapjait. Ennek az intézménynek a célja a gyermekek egészséges fejlődését veszélyeztető tényezők feltárása, a veszélyeztetettség megelőzése

és

kezelése.

Dolgozatom

fókuszában

a

gyermekjóléti

szolgálat

szakembereinek a veszélyeztetett helyzetben lévő gyerekekkel és családjaikkal való kapcsolata, a velük történő szakmai munka áll. Magyarország

a

gyermekvédelmi

törvény

elfogadásával

a

korszerű

gyermekvédelmi gyakorlattal rendelkező országok körébe sorolta magát. (Bányai 2003: 5) A törvény által tíz éve életre hívott gyermekjóléti intézményhálózat alkalmazottainak száma ma már több ezer fő.2 (KSH 2005) A gyermekjóléti intézményrendszer gyors épülése számos dilemmát is felszínre hozott. Egyrészt a rendszerben dolgozók számának bővülését nem követte megfelelő mértékű és minőségű szakember-képzés. Másrészt az intézményrendszer gyors kiépülése egybeesett azzal, hogy Magyarországon a társadalmigazdasági

átalakulások

nyomán

felerősödtek

a társadalmi

egyenlőtlenségek. A

gyermekjóléti szolgálat szakembereinek olyan időszakban kellett meghatározniuk saját tevékenységüket, amikor a gazdasági átalakulások következtében jelentős társadalmi csoportok szegényedtek el, szorultak ki a munkaerőpiacról és az országban egyre többen küszködtek napi megélhetési, lét- és lakásfenntartási gondokkal. A szociális munkások „kliensei” éppen e rétegből kerülnek ki. A gazdasági átalakulások a gyermekek napközbeni ellátását, nevelését, oktatását biztosító intézményekre is hatottak. Jelentősen csökkent a bölcsődei férőhelyek száma (Darvas-Tausz 2006), felerősödött az iskolarendszer szelektivitása (Kertesi 2005) és az elvileg mindenki számára hozzáférhető óvodai ellátásból is éppen a leginkább rászoruló gyerekek maradnak ki (Havas 2004).

A

hátrányos helyzetű gyerekekre való tudatos odafigyelés hiánya esélyeik jelentős romlásához vezetett. A gyermekjóléti szolgálatok feladata szembenézni ezekkel a kihívásokkal. A gyermekes családokkal foglalkozó szociális munkások feladata pedig az, hogy tevékenységükkel hozzájáruljanak a szegénységben élő gyermekek esélyeinek javításához. 1

1997. évi XXXI. Törvény a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról (továbbiakban: gyermekvédelmi törvény) 2 A KSH adatai alapján a gyermekjóléti szolgálatok foglalkoztatottainak száma 2004-ben 3957 fő (a teljes munkaidőben foglalkoztatottakra átszámított létszám).

5

A feladat sajátos kompetenciákat vár el a szakemberektől azért is, mert kényes egyensúlyozást igényel a gyermeki és szülői jogok érvényesülése között. Sajátos tudásra, készségekre van szükség ezen a területen.

1.2 Szociális munka és gyermekvédelem Azokban az országokban, ahol a gyermekes családokkal végzett szociális munka néhány évtizedes múltra tekint vissza, a szakemberek több lényeges szemléletváltást éltek meg. Az egyik ilyen változás, hogy a gyermekvédelem területén mit tekintünk fontosabbnak: a gyermek védelmét vagy a szülő támogatását. A korábbi gyakorlat a gyerekek védelmének, „megmentésének” adott prioritást, miközben a szülőkkel szemben kontrolláló, kényszerítő, büntető eszközöket alkalmazott. A korszerű megközelítés a családi autonómiát hangsúlyozza, együtt érez a szülővel, és emellett széleskörűen elérhető, önkéntesen igénybe vehető családtámogatási programokkal egészül ki. (Bányai 2003: 13, Parton 1985: 193) A másik szemléletváltás a szolgáltatás jellegére vonatkozik: a hagyományos, egyéni patológiában gondolkodó, gyakran intézményi érdekeknek és korlátoknak alárendelt megközelítésekkel szemben megjelentek a folyamatorientált, szükségletekhez

igazodó,

a

gyerek

természetes

közegében

nyújtott,

intenzív,

interdiszciplináris módszerek. (Bányai 2003: 39) Magyarországon a gyermekjóléti munka terén nincs egységes tudás sem a beavatkozás határai, sem annak hatékony módszerei tekintetében. A területen dolgozó szakemberek tudását részben végzettségük, részben megelőző szakmai tapasztalatuk határozza meg. Ez a heterogenitás nem zárja ki azt, hogy bizonyos

szolgálatoknál,

bizonyos

szakmai

teamek

a

legkorszerűbb

gyakorlat

megvalósítására törekszenek, egyénileg vagy az intézmény szintjén (Bányai 2003), mégis túl tág tere nyílik a „frontvonalon dolgozó” gyermekjóléti munkatársak szubjektivitásának. Dolgozatommal célom az, hogy hozzájáruljak a gyermekes családok számára nyújtott szolgáltatások színvonalának javításához. Olyan terepet kerestem a kutatáshoz, mely sok lehetőséget kínál a hazai gyakorlat elemzésére. Hogyan találkoznak nehéz helyzetben lévő családok a szociális intézményekkel és azok munkatársaival? Milyennek élik meg ezt a találkozást a szülők és a szakemberek? Hogyan változtatták meg a gyermekvédelmi törvény elfogadásával indult intézményi átalakulások a kapcsolatok, együttműködések rendszerét? Hogyan hat mindez a gyerekek fejlődésére, szükségleteik kielégítettségére?

6

Vizsgálatom fókuszában a családok és a szakemberek közötti interakció áll a gyermekvédelmi rendszer átalakulásának idején, a rendszerváltozás utáni társadalmi környezetben. A gyermekvédelemmel kapcsolatba kerülő családok többnyire szociálisan is kedvezőtlen helyzetűek. Életükre jelentős hatást gyakoroltak a társadalmi-gazdasági átalakulás következményei, a lakásviszonyok terén és a munkaerőpiacon bekövetkezett változások és megtapasztalták azt is, hogy milyen új lehetőségeket kínál a rendszerváltozás után megváltozott szociális ellátórendszer. A szegénységben élő családok inkább kiszolgáltatottak a társadalmi változások kedvezőtlen hatásainak. Több kockázattal és változó lehetőségekkel találkoznak az átmenetileg vagy tartósan marginális helyzetbe került felnőttek és gyerekek. Növelik-e a családok lehetőségeit a szakemberek beavatkozásai? Hozzájárulnak-e a szakemberek ahhoz, hogy a családok kimozduljanak peremhelyzetükből?

Javulnak-e az érintett gyerekeik esélyei a beavatkozások

következtében? – többek között ezekre a kérdésekre kerestem a választ a kutatás során. A gyermekjóléti és gyermekvédelmi szociális munka lett vizsgálódásom terepe. A gyermekvédelmi törvény egységes rendszerbe foglalja az alapellátás és a szakellátás keretében végzett szociális munkát, megteremti a két alrendszer közötti kapcsolódási pontokat3, lehetőséget teremtve ezzel a két rendszer fokozatos integrálására. A törvény előírja

az

alapellátás

és

a

gyermekvédelmi

gondoskodás

szereplői

közötti

információáramlás és együttműködés formáit. A két terület közötti kapcsolat azonban még messze nem működik jól, a törvény elfogadása óta eltelt tíz év - bár jelentős változásokhoz vezetett – nem volt még elegendő ahhoz, hogy az együttműködés valóban hatékony is legyen. Az alapellátás és szakellátás közötti határterület az, ahol a szociális munkások a legnehezebb esetekkel találkoznak, ahol a leginkább szükség van a szakemberek és intézmények közötti együttműködésre annak érdekében, hogy a családok visszanyerjék elvesztett egyensúlyukat, ami elősegítheti olyan gyerekek jólétének biztosítását, akiknek fejlődését komoly kockázatok fenyegetik. Célom bemutatni, hogyan kerülnek kapcsolatba a családok és a segítő szakemberek, milyen változásokhoz vezetnek a közöttük zajló interakciók a családok és a gyerekek életében. A gyakorlatot részben a szakembereken keresztül, de elsősorban a családok perspektívájából mutatom be: milyennek látják saját helyzetüket és milyennek látják a velük kapcsolatba lépő szakembereket, azok munkáját, mit éreznek segítségnek és

3

Elhelyezési tanácskozás, esetgazda, vérszerinti család gondozása, felülvizsgálati tárgyalás, gyámi tanácsadó, stb. – ezek mind olyan munkaformák, szakmai feladatok, melyek a szakemberek és intézmények közötti együttműködést is feltételezik.

7

mit nem gondolnak annak. Sorsuk alakulása, gyerekeik fejlődése, gondolataik, véleményük – ezek mind jelzések, reflexiók a hazai szociális munka és gyermekjóléti alapellátás és gyermekvédelmi gondoskodás jelenlegi gyakorlatára.

1.3 A kutatás módszerei Kutatásomhoz kvalitatív módszereket használtam. A segítő munka összetett kontextusba ágyazódó emberi interakciók sorozatából álló folyamat, amelynek bizonyos körülhatárolható elemei kvantitatív eszközökkel mérhetőek, az elemzéshez azonban kvalitatív módszerek alkalmazása szükséges. A családok életére vonatkozó kutatások esetében különösen fontos a kvalitatív módszerek alkalmazása. A családok életét összetett és többirányú kommunikációs folyamatok jellemzik, a mindennapokra sokféle külső és belső tényező hat, ezeket kellő mélységben jobbára csak kvalitatív módszerekkel lehet elemezni. Mind a klasszikus szociográfiai írások, mind a modern társadalomtudományi kutatások használnak kvalitatív módszereket a társadalmi egyenlőtlenségek elemzésére. A szegénységben élő családok és közösségek kultúrájára, mindennapi életére, életformájára vonatkozó tudásunk fontos forrását jelentik azok a klasszikus szociográfiai és antropológiai leírások, melyek a huszadik század kezdetétől különböző városi szegénynegyedek egy-egy csoportjának életét mutatták be. (Lewis 1968, Thrasher 1936, Whyte 1999, Willis 2000) A kutatók éveket töltöttek a terepen annak érdekében, hogy minél pontosabban megfigyeljék és megértsék az emberek közötti viszonyok és interakciók jellegét, a különböző társadalmi csoportok közötti kommunikáció formáit, a szegénység újratermelődésének családon belüli és közösségi mikro-mechanizmusait. A szegregált városi gettóban élő családok mindennapi kultúrájának és a terápiás beavatkozások hatásának együttes elemzésére tett kísérletet Salvador Minuchin, amikor egy amerikai nagyváros egyik javítóintézetének gyerekeivel és azok családjaival végzett elsősorban megfigyelésekre támaszkodó kutatásokat (Minuchin 1965). Munkájának eredményeképpen vált közismertté a sokproblémás család fogalma és teremtődtek meg a rendszerszemléletű, integrált beavatkozások alapjai. A kvalitatív módszerek alkalmazása elterjedt a modern társadalomtudományi kutatásban is. Anette Lareau az etnográfiai megfigyelés eszközével írja le a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődésének mechanizmusait a mai amerikai társadalomban. Kutatása során különböző társadalmi helyzetű családok és az iskola világának találkozását elemzi. A szerző tizenkét család otthonában történő rendszeres megfigyelések alapján írja le azt,

8

hogy a mindennapi szülő-gyerek kapcsolat mintázatai hogyan határozzák meg a gyerekek iskolához, tanuláshoz való viszonyát és mindez hogyan hat a társadalmi csoportok közötti különbségek fennmaradásához. (Lareau 2003) Saját kutatásom során olyan családokkal találkoztam, amelyek kapcsolatba kerültek a gyermekjóléti szolgálat családgondozójával. Célom az "érintett" szülők perspektívájának megismerése volt. Ez a választásom a szociális munka természetéből következik: minél jobban, pontosabban értjük a családok, szülők és gyerekek szükségleteit, gondolatait, érzéseit, értelmezéseit, annál valószínűbb, hogy a beavatkozás sikeres lesz. A családok megismerése érdekében sok időt töltöttem a családok otthonában annak érdekében, hogy természetes közegükben és intim közelségben ismerjem meg „világukat” (Geertz 1993: 49-59, Whyte 1999: 407, Lareau 2003: 266-274) és azt, ahogy a családtagok értelmezik a történéseket. A résztvevő megfigyelés módszerei az etnográfiai kutatásokból eredeztethetőek. Míg azonban az etnográfiában a cél a kultúrák megismerése és megértése, a szociális munkában a családok és velük érintkezésbe lépő intézmények világának megértésén túl a cselekvésbe való átfordítás a feladat. (Sherman-Reid 1994: 5) Kutatásom célja felmutatni azokat a lehetőségeket, melyek kihasználásával a segítők egyéni és az ellátórendszer intézményes beavatkozásai hatékonyabbá tehetők. A

terepen

szerzett

információkat

esettanulmányokba

rendeztem.

Az

esettanulmány a szociális munka leírásának klasszikus módszere. Mary Richmond az 1917-ben megjelent „Társadalmi diagnózis” című könyvében az esettanulmányt, mint a családok megfigyelésének és elemzésének tudományos módszerét írja le. (Richmond 1944) Az esettanulmány már ekkor is a gyakorlat fejlesztését szolgálta. A későbbi évtizedekben is az esettanulmány maradt a szociális munkás gyakorlat leírásának egyik legszélesebb körben alkalmazott módszere. (Sherman-Reid 1994) Kisgyermekes családok esetében különösen fontos, hogy a megfigyeléseket a gyerek természetes környezetében végezzék. Az intézményi környezet idegensége jelentősen megváltoztatja mind a kisgyermekek, mind azon szülők viselkedését, akik marginális helyzetük miatt ambivalens kapcsolatban vannak az intézményekkel. A kisgyermekes és sokproblémás családok esetében a család otthonában történő megfigyelések jelentik a megismerés leginkább alkalmazható formáját. A gyakorló szakemberek számára az esettanulmány az a módszer, ami érthetővé, érzékelhetővé teszi a családtagok és szakemberek közötti interakciók egyediségének, a környezeti hatásoknak és a változás folyamatának rögzítését, leírását, elemzését. A gyerekekkel és gyermekes családokkal végzett segítő tevékenység mibenlétéről a legtöbbet

9

Selma Fraiberg, Ann Hartman és Joan Liard, valamint Lawrence Shulman írásaiból merítettem (Fraiberg 1980, Hartman-Liard 1983, Shulman 1984). A segítő tevékenység fókuszában a segítséget kérő van és a kérdés az, hogyan lehet a szolgáltatások fejlesztése érdekében a segítő és segítséget kérő közötti szemtőlszembeni találkozásokat értelmessé, hatékonyabbá tenni. Készültek kutatások arra vonatkozóan, hogy mi nyújt leginkább segítséget a segítő szolgáltatások fogadói számára. (Parton-O’Byrne 2000, Howe 1993, Seligman 1995) A vizsgálatok egyértelműen azt támasztják alá, hogy a tapasztalat minősége és értéke az, ami számít. (Parton-O’Byrne 2000: 11) Howe kutatásaiban visszatérő kulcsmondatok a segítséget igénybe vevők részéről, hogy: „fogadjanak el, értsenek meg és beszélgessenek velem” (Howe 1993: 1-15). A szociális munka a kapcsolatról szól, de ezen túl is különös jelentősége van a szociális munka területén annak, hogy a fájdalmas tapasztalatok feldolgozásához beszélgetni kell. A beszéd és a nyelv elengedhetetlenek a megértéshez és feldolgozáshoz. Az aktív dialógusban való részvétel lehetősége az, ami a megértéshez és változáshoz vezet. Beszélgetés, kapcsolat szükséges azokkal is, akik nehéz környezetben, kiszolgáltatottan élnek. A marginális helyzetben lévők gyakran éppen kiszolgáltatottságuk és az ezt újratermelő strukturális viszonyok miatt nem tudnak kapcsolatot találni és megtartani a segítő szakemberekkel sem. Azok a családok, amelyekkel kutatásom során találkoztam, többnyire több generáció óta kedvezőtlen körülmények között élnek. Kiszolgáltatottságuk elemi szükségleteik kielégítetlenségéből és személyes autonómiájuk mély sérüléseiből fakad. Vajon milyen kapcsolataik vannak ezeknek az embereknek, és milyen beszélgetések részesei ők? A kiszolgáltatott helyzetben lévő szegény, marginalizálódott családok világának megismerése különösen nehéz. Kiszolgáltatottságuk része, hogy sorsuk egy sor kívülálló személy döntésétől függ. Különösen erős ez a kiszolgáltatottság a családok átmeneti otthonaiban4 élő családoknál és azoknál a családoknál, ahol a gyerekeket kiemelték a családból. Az ilyen helyzetben élő emberek szinte minden szavukat, mondatukat mérlegelik: hogyan értékelné egy-egy kijelentésüket az a szakember, akitől lakhatásuk vagy a gyerek hazakerülése függ. Az ő véleményüket, hangjukat alig hallani. Az ő megszólaltatásuk csak szemtől-szembeni kapcsolaton belül, kvalitatív módszerekkel

4

A családok átmeneti otthona az alapellátás egy otthont nyújtó szolgáltatása, melynek célja a lakhatás megoldatlansága esetén szülő és gyerek együttes elhelyezése átmeneti időre (Gyvt, 51§).

10

lehetséges, a célra leginkább az esettanulmány felel meg. (Sjöberg, in: Sherman-Reid 1994: 255) A gyermekjóléti és gyermekvédelmi szervezetekkel érintkező családok sok szakemberrel kerülnek kapcsolatba. Ezek a kapcsolatok egymástól függetlenül és egymással kölcsönhatásban hatást gyakorolnak a nehéz helyzetbe került családok életére. A hatások eredménye kedvező, ha a válságok megoldódnak és új erőforrások, lehetőségek nyílnak, ha a beavatkozások eredményeképpen nő a társadalmi integráció esélye. A beavatkozások azonban lehetnek hatástalanok vagy akár károkat is okozhatnak, amennyiben növelik a segítséget kérő elszigeteltségét. A gyermekvédelmi beavatkozások esetleges káros következményei jól dokumentáltak a szakirodalomban és a szociális területre vonatkozó kutatásokban. Ismertek az intézményes gyermekvédelmi gondoskodás olyan nem szándékolt következményei, mint a gyerekek hospitalizációja vagy a gyerekek indokolatlan „bennragadása” a rendszerben (Fanshel-Shinn 1978). A hazai gyermekjóléti és gyermekvédelmi rendszer diszfunkcióira és arra hívja fel a figyelmet Herczog Mária, hogy bántalmazott gyermekek további sérüléseket szerezhetnek a gyermekvédelmi beavatkozás ideje alatt. (Herczog 2004)

1.4 Az esetek kiválasztása A kutatás során nem kívántam megváltoztatni a folyamatok jellegét, a maga természetes mivoltában akartam elemezni a mindennapi gyakorlatot (Heinemann-Pieper 1994), közelről és minél sokrétűbben ábrázolva a szociális munka valóságát, az érintett családok perspektíváját, és e valóság talaján rámutatva a gyakorlati szociális munka feltáratlan lehetőségeire, azokra a pontokra, ahol a szolgáltatások továbbfejleszthetők. A

kutatáshoz

olyan

családokat

kerestem,

akik

helyzetüknél

fogva

szükségszerűen kapcsolatba kerülnek mind az alapellátás, mind a gyermekvédelmi gondoskodás

intézményeivel,

de

minimális

létfeltételeik

biztosítottak.

A

teljes

létbizonytalanság, az aktuális hajléktalanság, a minimális jövedelem hiánya szociál- és lakáspolitikai

beavatkozásokat

sürget.

Ilyen

esetekben

a

szociális

munkásnak

érdekképviselő, -közvetítő szerepe lehet. A kutatás célját, a gyermekvédelem területén végzett szociális munka sokoldalú lehetőségeinek feltárását olyan családok bevonásával tudtam inkább megvalósítani, amelyek már túljutottak a lakhatási krízisen, minimális rendszeres jövedelemmel és lakhatási lehetőséggel rendelkeztek. Ilyen helyzetekben

11

tágabb tere van a szociális munkások egyéb, a gyerekek fejlődésére irányuló beavatkozásainak. A szociális munkások beavatkozásait, a család szakemberekkel való találkozásait két éven keresztül kísértem figyelemmel. Ez tette lehetővé, hogy ne a pillanatnyi helyzetet elemezzem, hanem megfigyelhessem az interakciók és beavatkozások folyamatát, egy-egy beavatkozás következményeit is. Törekvésem volt, hogy az esettanulmányok olyan szituációkat mutassanak be, ahol a gyerekek életkora, a szülők élettörténete és aktuális helyzete szükségszerűen több intézmény szakembereinek közreműködését igényli. Előzetes információgyűjtés alapján választottam ki a kutatás céljainak megfelelő családokat. A minta kiválasztásánál több szempontot vettem figyelembe. Olyan családokat kerestem, 

amelyek komoly krízist éltek meg: átmenetileg hajléktalanok voltak vagy egy időre egy vagy több gyermekük gyermekvédelmi gondoskodásba került. Mind a kettő olyan kritikus helyzet, ami feltétlenül igényli szociális szakemberek jelenlétét, beavatkozását.



amelyekben hat évesnél fiatalabbak gyerekek is vannak. A kisgyerekek nevelése folyamatos odafigyelést igényel. A kisgyerekek figyelemigénye fokozza a stresszt, amikor a család megélhetési, lakhatási nehézségekkel küzd és egyéb családi krízishelyzetbe is kerül. A gyerekek fejlődése szempontjából ez a legérzékenyebb életkor és a szülővé válásnak is az egyik legnehezebb időszaka. Ebben az időszakban a családdal kapcsolatba lépő szociális intézmények is könnyen érzékelik, ha gond van a családban, de ekkor a legjobbak az esélyek a sikeres beavatkozásra is.



amelyek elérhetőek, és amelyekkel hosszú távon is tudom tartani a kapcsolatot, valamint beleegyeztek a kutatásban való részvételbe. Nem kerültek a mintába olyan családok, amelyek az első beszélgetések után távolra költöztek vagy sűrűn és kiszámíthatatlanul változtatták lakóhelyüket. Nem választottam olyan családokat, ahol a szenvedélybetegség súlyos probléma, mivel ez akadályozta volna, hogy a segítőkkel való találkozásaikról és gyerekeikkel való kapcsolatukról rendszeresen a szer befolyása nélkül beszélhessünk. Ezzel természetesen az érintett családok jelentős csoportja kimaradt az elemzésből.

12



amelyek kimozdultak a krízis mélypontjáról: éppen lakáshoz jutottak vagy éppen sikerült hazahozni a gyerekeket a gyermekvédelmi gondoskodásból. Több családdal vettem fel eleinte a kapcsolatot, akik közül néhányan szerencsésen önálló lakáshoz jutottak az első beszélgetésünk utáni hetekben, hónapokban. Ezzel lehetőség

nyílt

arra,

hogy

életüket

újrarendezzék.

A

gyermekvédelmi

gondoskodásba került gyerekek közül olyanokat választottam a mintába, akiknek a szülei, rokonai rendszeresen látogatták a gyerekeket és számoltak vele, hogy hazakerülnek. Ebben az esetben számíthattam arra, hogy rálátok a gyermekjóléti és gyermekvédelmi

rendszerek

közötti

együttműködésre.

Választottam

olyan

családokat is, ahol a gyermekvédelmi gondoskodásba került gyerekek mellett voltak testvérek, akiket végig a szülő nevelt. 

amelyeknek sorsa rámutat a gyermekvédelmi beavatkozás jellemző szakaszaira: a gyerekek családból való kiemelésére, a gyerekkel és családdal való munkára a gyermekvédelmi gondoskodás ideje alatt és a családba való visszakerülés során felmerülő kérdésekre. A családok kiválasztása során arra törekedtem, hogy sorsuk és a szakemberekkel

való találkozásaik bemutatása reflexiós felületként a lehető legtöbb lehetőséget kínálja a gyermekes családokkal való szociális munka beavatkozási dilemmáinak, alternatíváinak végiggondolására. A kiválasztott három család nem feltétlenül testesíti meg a gyermekvédelmi esetek jellemző típusait. Azok a családok kerülnek a gyermekvédelemmel kapcsolatba, akik az átlagosnál több kockázati tényezővel szembesülnek, illetve amelyek a kockázatok elviseléséhez a szükségesnél kevesebb erőforrással rendelkeznek. Egyensúlyuk felborul. Gyerekeik biztonsága veszélybe kerül, és ezt a család környezete is észleli. A kutatáshoz olyan családokat választottam, amelyek egyrészt képesek voltak a krízishelyzetből kimozdulni, másrészt rendelkeztek olyan erőforrásokkal, amelyek helyzetük tartós stabilizálása céljából mozgósíthatóak. A kutatás kezdetén mindhárom kiválasztott

család rendelkezett

önálló lakhatással

és

alacsony,

de rendszeres

jövedelemmel, a gyerekek viszonylagos biztonságban éltek. Mindhárom családban fellelhetőek voltak érzelmi tartalékok. Ugyanakkor a gyerekek fejlődését komoly kockázatok fenyegették a kutatást megelőző időszakban: hosszabb időt éltek szüleiktől távol, több környezetváltozást éltek meg, a család lakhatása hosszabb ideig bizonytalan volt, elhúzódó konfliktusok voltak a családban, nem kaptak érzelmi biztonságot. A családok helyzete a kutatás kezdetén még instabil volt. A kutatás két éve alatt azt kísértem figyelemmel, hogy ezek az instabil családok hogyan tudták mozgósítani saját 13

erőforrásaikat, és mennyire tudták igénybe venni az alapellátás intézményeit és szakembereit helyzetük stabilizálására. Hogy a szakemberek milyen lehetőségeket kínáltak és hogyan, beavatkozásaik mennyire segítették a családi egyensúly visszaszerzését és megerősödését. Kutatásomat a főváros területére korlátoztam. Így tudtam biztosítani, hogy megfelelő intenzitással tudjam követni a családok és szociális intézmények interakcióját. A főváros társadalmi-gazdasági tekintetben sajátos társadalmat képvisel, kétmilliós világvárosként más lehetőségeket nyújt és más nehézségeket jelenthet mind a családok, mind a szakemberek számára, mint a vidék. Az információgyűjtéshez több forrást használtam. Egyrészt felvettem a kapcsolatot néhány fővárosi családi átmeneti otthonnal, és felkerestem ott élő családokat. Több családdal készítettem több órás interjút (6 család). Egy fővárosi otthonban egy éven keresztül

heti

rendszerességgel

gyerekfoglalkozást

vezettem

egyetemisták

közreműködésével, ahol volt alkalmunk megismerkedni az ott élő gyerekekkel és szüleikkel (összesen 40 gyerek, 16 család). Az információgyűjtés másik forrása a fővárosi területi gyermekvédelmi szakszolgálat volt. Átnéztem azoknak a gyerekeknek az aktáit, akik egy kiválasztott hónapban kerültek be gyermekvédelmi gondoskodásba és a bekerülés idejében tíz évesnél fiatalabbak voltak (41 akta). Részt vettem olyan elhelyezési tárgyalásokon, ahol arról döntöttek a családtagok és a szakemberek, hogy a gyerekek az ideiglenes elhelyezés után visszakerüljenek-e szüleikhez vagy átmeneti gondozásba kerüljenek. Húsz ilyen tárgyaláson vettem részt. Körülbelül húsz család életét kísértem figyelemmel az információgyűjtési időszak után is. Közülük választottam ki a fent nevezett szempontok alapján azt a négy családot, akiknek a sorsát a kutatás során két évig figyelemmel kísértem, akiket az első évben havi rendszerességgel, a második évben kéthavonta felkerestem. A négy család közül végül három családról készült esettanulmány. Minden család sorsa egyedi, nincs olyan jellemző vagy jellemzők csoportja, melyek egyértelműen előre jeleznék a gyermekvédelmi beavatkozások szükségességét. A legkedvezőtlenebb

körülmények

között

élő

családok

is

rendelkezhetnek

olyan

erőforrásokkal, melyek átsegítik őket kritikus helyzeteken és melynek következtében végül képesek érzelmi biztonságot nyújtani gyerekeik számára. Vannak azonban tényezők, melyek előfordulása és különösen más veszélyeztető tényezőkkel való együttes jelentkezése odafigyelést igényel. Ilyen tényezők többek között a fiatalkori szülővé válás, a szülő krónikus betegsége, érzelmi vagy értelmi korlátozottsága, a nehéz gyermekkor, a társas kapcsolatok hiánya. A gyerekek fejlődését megzavarja a szülők által megélt stressz, 14

ami következhet egy családtag halálából, munka elvesztéséből vagy túl gyakori és kényszerű költözésből. Ezek a tényezők önmagukban is megnehezíthetik a szülő feladatát és még inkább nehezíthetik, ha kedvezőtlen szociális helyzettel is társulnak. (Gelles 1990: 53-63) A kiválasztott családok mind szegények. A háztartások jövedelme a segélyezési küszöb alatt van a háromból két családnál. A harmadik család (első eset) éppen a szegénységi küszöb fölött van, mivel ebben a családban a háztartásfő biztos állással és szakképzettséggel is rendelkezik és az öt gyermek után járó családi támogatásokkal együtt jövedelmük épp meghaladja a segélyezési küszöböt. Ők abba a kategóriába tartoznak, akik éppen kimaradnak a segélyezés lehetőségéből, bár rendszeres megélhetési nehézségekkel küszködnek. A kiválasztott családok nem a legszegényebb társadalmi csoporthoz tartoznak. Mindegyik családban van legalább egy rendszeres munkavállaló. De megélhetésük így is nehéz. A családok a fővárosban élnek, helyzetük lényegesen jobb, mint sok ezer olyan családé, akik az ország gazdaságilag fejletlenebb régióiban vagy elszigetelt településeken, hátrányos helyzetű kistérségekben élnek. A kiválasztott családok viszonylag jobb helyzetben vannak azon családok között, akiknek a gyerekei bekerültek a gyermekvédelmi gondoskodás rendszerébe. Nincs közöttük tartósan beteg, szenvedélybeteg, van lakásuk, és rendelkeznek minimális jövedelemmel. Nem szakadt meg a kapcsolat a szülők és gyerekek között a gyermekvédelmi gondoskodásba kerülés után sem. A kiválasztott családok között van egyszülős és kétszülős család, és van olyan háromgenerációs család is, ahol az anya, aki tizenhat éves korában szült, saját anyjával együtt neveli gyerekeit. A szülők közül az egyik kisegítő iskolát végzett, és ennek ellenére ügyesen talál magának takarítói állásokat. Van szülő, aki általános iskolai végzettséggel rendelkezik, de huszonhat éves korára még soha nem volt állása, nagyszülő, aki általános iskolai végzettségével családfenntartó, és a minimális anyagi biztonságot mindig képes volt megteremteni. És van egy család, ahol a szülők szakmunkás végzettséggel rendelkeznek, és egyikük folyamatos és stabil közalkalmazotti munkaviszonnyal rendelkezik. A kiválasztott családok mind három vagy

15

1. számú táblázat: A kiválasztott családok jellemzői

Gyerekek száma a kutatás idején Gyerekek életkora a kutatás kezdetekor Anya életkora az első gyerek születésénél Szülő krónikus betegsége Gyerek krónikus betegsége, sérülése Szülő értelmi, érzelmi zavara Szülő gyermekkora Hány apától származnak a gyerekek Párkapcsolat jellemzői

Első eset

Második eset

Harmadik eset

5

4

3

2 éves ikrek, 3 éves, 5 éves, 7 éves 18 év

2 éves, 5 éves, 10 éves ikrek 20 év

1 éves, 5 éves, 11 éves

Nem volt ilyen Egy gyerek fejlődésében elmaradott Nem volt ilyen

Nem volt ilyen Egyik gyerek asztmás

Nem volt ilyen Nem volt ilyen

Szülő képességeiben korlátozott Család szegénysége, Feltételezhető bántalmazás a családban 2

Nem volt ilyen

Erőszakos kapcsolat, majd válás, kutatás végén új élettársi kapcsolat Kisegítő iskola Egyedülálló szülő, majd új párkapcsolat 5 év több családok átmeneti otthonában, önkényes lakásfoglaló, szívességi lakó Pályázati úton nyert önkormányzati szociális lakás Szoba-konyha, fürdőszoba, gázbojler, fatüzelésű kályha Anya hol feketén, hol bejelentett módon takarít, élettárs feketén dolgozik

Első apával nincs kapcsolat, második apával konfliktusos 8 általános Együttélő nagymama és párkapcsolat Pár hét hajléktalanság

Szülők szenvedélybetegsége, pszichiátriai betegsége 1 Erős érzelmi kapcsolat

Szülők iskolai végzettsége Család szerkezete a kutatás idején Mennyi ideig volt a család hajléktalan (utcán és családok átmeneti otthonában)? Lakáshelyzet a kutatás idején

szakmunkás Házastársi kapcsolat

Lakás adottságai

3 szobás, komfortos

Foglalkoztatottság

Apa közalkalmazott Anya háztartásbeli

Néhány hónap utcán, 3 év családok átmeneti otthonában Önkormányzati bérlakás, majd albérlet

Nem, pár ezer forinttal meghaladja a család jövedelme a segélyezési küszöböt Mennyi ideig voltak a Nagyobb gyerekek 2 évet, gyerekek gyermekvédelmi kisebbek 6 hónapot gondoskodásban? Kapnak-e gyermekvédelmi támogatást?

16 év

Anya örökbefogadott, amiről kamaszkoráig nem tudott 2

Igen

Egy, majd két önkormányzati szociális lakás Egyszoba komfortos, majd szoba-konyha, fürdőszoba nélkül, WC udvarban Nagymama bejelentett módon takarít, anya háztartásbeli, élettárs alkalmi munkákból él Igen

Nagyobb gyerekek 4. éve nevelőszülőnél vannak, legkisebb az anyával

Legnagyobb gyerek 4, középső 1 évet, legkisebb az anyával

több gyereket nevelnek. A gyerekek életkora a kutatás kezdetekor egy és tizenegy éves kor között van. Összesen tizenkét gyerek van a három családban. A három családból egy roma. Mindegyik család volt hajléktalan hosszabb-rövidebb ideig, de a kutatás kezdetekor önkormányzati tulajdonú lakásban laktak, vagy ilyen lakást piaci alapon béreltek. Mindegyik családban több olyan gyerek van, aki gyermekvédelmi gondoskodásban volt

16

vagy jelenleg is ott van. A családok a szakellátás rendszerével kapcsolatba került családok csoportján belül azokhoz tartoznak, akiknek viszonylag jobbak a körülményeik. Megvan a lehetősége annak, hogy a válságos időszakon túljutva, részben saját erőből, részben az alapellátás intézményeinek segítségével visszanyerjék egyensúlyukat. A mintába került szülők különbözőek személyiségüket, életstílusukat tekintve és hogy mennyire akarnak és készek, illetve mennyire képesek segítséget kérni és elfogadni. A gyerekek fejlődése mindegyik családban sokféle kockázatnak van kitéve. A kutatás kezdetekor mindegyik család jobb helyzetben volt, mint történetének korábbi szakaszában, és azt vizsgáltam, hogyan tudtak élni ezzel a jó helyzettel, milyen segítséget kaptak a hivatalos segítőktől és környezetük más szereplőitől. Mennyire tudtak a szociális szolgálatok hozzájárulni ahhoz, hogy a családok kedvező helyzete fennmaradjon és mennyire segítette beavatkozásuk a gyerekek egészséges fejlődését? Kutatásom célja a gyermekvédelmi munka tudásalapjának építése. Minden elemzés, kritikai észrevétel szándékom szerint ezt a célt szolgálja.

1.4.1 A kutató, mint szakember A kvalitatív kutatás során a kutató maga is a folyamatok szereplőjévé válik. (Sherman-Reid 1994: 254) Azt, hogy a megfigyelt jelenségeket, eseményeket, folyamatokat, mint kutató hogyan értelmezem, illetve milyen a családokkal kialakított kapcsolatom, meghatározzák szakmai tapasztalataim és az, hogy milyen elméleti megközelítések alapján gondolkodom a szakmáról. A gyermekvédelem területével foglalkozó szociális munkásként, kutatói szerepem sajátos. Mivel ismerem azt az intézményi környezetet, amelyben a családok élete zajlik és vannak ismereteim, tapasztalataim a szociális szakmában dolgozó szakemberekkel kapcsolatban, a megfigyelt viselkedéseket és dialógusokat is szakemberként értelmeztem, a beszélgetésekben is így vettem részt. Figyelmem középpontjában szűkös gazdasági, társadalmi és kulturális tőkével rendelkező, marginális, kiszolgáltatott helyzetű családok állnak. Az ő perspektívájukat, a szülők véleményét és gyerekeik szükségleteit törekszem bemutatni. Kutatásom célja, hogy rámutassak az ellátórendszer jellemzőire: azokra a hiányosságaira, melyek az érintett családok helyzetét fenntartják, olykor tovább súlyosbítják és azokra a lehetőségekre, melyek támaszt jelentenek az egyensúlyukat vesztett családok számára. Ennyiben megközelítésem kritikai szemléletű.

17

Az ellátórendszer megértéséhez szükséges az egyes szereplők cselekvésének, gondolatainak, interakcióiknak és azok egymásra gyakorolt hatásának a megismerése. A szereplők különböző jelentéseket tulajdonítanak az egyes jelenségeknek, cselekvéseknek, ezen értelmezések feltárásához a konstruktivista, a különböző értelemtulajdonításokra nyitott és azokat bemutatni képes megközelítést választottam (Guba-Lincoln in: DenzinLincoln, 1994). A konstruktivista hozzáállás hasznossága mellett szól a gyermekvédelmi ellátórendszer összetettsége is. Egy gazdasági és politikai változást megélő társadalmi közegben, ahol a gyermekvédelmi ellátórendszer és annak törvényi háttere is átalakul, ahol újrafogalmazódik a segítő szakmák szerepe, értékalapja, attitűdkészlete, ahol gyorsan változik a hozzáférhető ismeretek mennyisége, ahol újabb és újabb generációk lépnek be a hirtelen kiépült szociális ellátórendszerbe, nehéz egyetlen érvényes tudásalapról beszélni. A kiszolgáltatott helyzetben lévő családokkal olyan (szak)emberek kerülnek kapcsolatba, akik maguk is folyamatos változásnak vannak kitéve. Fontos megismerni azt, hogy az egyes szereplők hogyan értelmezik saját munkájukat, és hogyan értelmezik azt a szakmai és társadalmi környezetet, melyben cselekedniük, dönteniük kell. A Magyarországnál fejlettebb demokratikus hagyományokkal és szociális ellátórendszerekkel rendelkező országokban komoly tudás és tapasztalat halmozódott fel a korszerű gyermekvédelmi gyakorlat területén. Ez az ismeret különböző forrásokon keresztül kerül át a hazai szakmai gondolkodásba, a jogszabályi és szolgáltatási rendszerbe. A tudás gyarapodása hosszú folyamat, melynek során egyre bonyolultabb összefüggéseket felismerő konstrukciók születnek. Ezeknek a folyamatoknak a bemutatására az esettanulmány jól használható módszertani keretnek kínálkozik. (GubaLincoln 1994: 114) Hozzáállásom

nem

értékmentes.

Megközelítésem

értékalapját

az

a

társadalompolitikai megközelítés jelenti, amely a család és a közösség elsődleges szerepét hangsúlyozza, a megelőzésre, az erőforrásokra támaszkodik, együttműködést, hosszú távú elkötelezettséget,

előrelátó

gondolkodást

feltételez

(Parton

1985:

185-199).

A

beavatkozásokat azoknak a szükségleteire kell építeni, akiket a program érint. A szociális munka kutatója nemcsak értékmentes megfigyelő, hanem érdekképviselő is egyben, akinek célja a szociális munka értékei alapján, az emberi élet feltételeinek javítása. A mögöttes értékek megfogalmazását is feladatomnak tekintem. Elméleti megközelítésem az emberi fejlődés és a szociális munka gyakorlatát meghatározó koncepciókra támaszkodik. A gyermeki fejlődés és gyermeki szükségletek kérdését a humánökológiai modell (Bronfenbrenner 1979) alapján elemzem, a szociális 18

intézmények

és

szakemberek

tevékenységét

rendszerszemléletű

megközelítésben

vizsgálom (Bányai, 2003). A családokkal való szociális munka terén azokkal a megközelítésekkel azonosulok, amelyek a szülőt partnernek tekintik, a családok életét környezeti összefüggéseiben elemzik, a család belső és külső erőforrásainak feltárását és az elsődleges megelőzés jelentőségét hangsúlyozzák (Parton 1985, Howe 1999, Bányai 2003, Herczog 1999, 2001).

1.4.2 Hogyan születtek az esetleírások? Terepmunkám során interjúkra, informális beszélgetésekre, megfigyelésekre és a családokról készült gyermekvédelmi dokumentumokra támaszkodtam. A kutatás módszertana a kutatási folyamat során alakult. A kutatásban való részvételt vállaló családoktól azt kértem, hogy látogatásaim során részt vehessek életükben és beszélgessünk a számukra éppen aktuális és fontos kérdésekről. Általában akkor látogattam meg őket, amikor a gyerekek is otthon voltak, de volt, hogy csak egy-egy családtaggal, többnyire felnőttel, de olykor gyerekkel külön beszélgettem. Mindig voltak elképzeléseim arról, mit szeretnék kérdezni a szülőktől, de ezekhez nem ragaszkodtam. Amint valamelyik családtag fölvetett egy számára fontosnak tűnő témát, abban az irányba haladtunk tovább. A beavatkozás minimalizálása érdekében a családokkal történő találkozások során ritkán készítettem magnófelvételeket. Amikor több családtag és a gyerekek is jelen vannak, a párhuzamosan történő verbális interakciók miatt a magnetofonnal készült felvételek nehezen használhatóak. A magnó bekapcsolása megszakítja a családban éppen zajló folyamatokat. Ha a családban feszült volt a hangulat, vagy éppen vendégek voltak, akkor inkább megfigyeléseimre és a látogatás után készült jegyzeteimre támaszkodtam. A látogatások után igyekeztem rövid időn belül lejegyezni megfigyeléseimet. (Somlai 1978) A kutató rendszeres jelenlétével hat a családon belüli folyamatokra. Igyekeztem minimalizálni jelenlétem beavatkozó jellegét, alkalmazkodtam a családok életritmusához. Beszélgetéseink két téma körül forogtak: a családi élet mindennapjai és a gyereknevelés körül. A családokkal a két év alatt átlagosan huszonöt alkalommal találkoztam személyesen vagy folytattunk hosszabb beszélgetést telefonon.5 A látogatások elsősorban 5

A családokkal történt beszélgetésekről, megfigyelésekről és a szakemberekkel készült interjúkról készült jegyzetek a CD mellékletben találhatók.

19

az érintettek lakásán, olykor gyermekintézményekben vagy tárgyalásokon történtek, így volt alkalmam a szülők és gyerekek szakemberekkel való érintkezését személyesen is megfigyelni. A két éves kutatási időszak lehetővé tette, hogy a folyamatok hosszabb távon is érzékelhetők legyenek. A két év alatt jelentős változások történtek a családok életében: gyerekek óvodások lettek, kórházba, gyermekotthonba kerültek, krízisek és nyugodtabb időszakok váltották egymást. Esetenként körülbelül tizenöt találkozásra került sor a családdal dolgozó szakemberekkel. A találkozások alkalomszerűek voltak. Egyedül a gyermekjóléti családgondozókkal találkoztam több alkalommal. A pedagógusokkal, pszichológusokkal, gyermekvédelmi

szakemberekkel

többnyire

egy-egy

beszélgetést

folytattam.

A

szakemberekkel való találkozások fontos szerepet töltenek be: lehetőséget teremtenek a családoktól szerzett interpretációk pontosítására, a félreértelmezések elkerülésére. (Stake in: Denzin-Lincoln 1994: 241) Eredetileg azt terveztem, hogy a szakemberekkel folytatott beszélgetéseim strukturáltak legyenek, de ezt is el kellett vetnem. Nagyon személyes volt az, ahogy a szakemberek munkájukhoz viszonyultak. Az érintett szakemberek nyitottak voltak a kutatásban való részvételre, és nyitottak voltak arra is, hogy személyes véleményüket, emberi és szakmai dilemmáikat megosszák velem. Mélyebb, pontosabb információhoz jutottam úgy, hogy az első pár előregondolt kérdés után hagytam, hogy az ő gondolataik, észrevételeik vezessék beszélgetésünk fonalát.

1.5 Etikai kérdések Kiszolgáltatott helyzetben lévő családokkal és gyerekeikkel dolgoztam kutatásom során. Az etikai kérdések, az adatok bizalmas kezelése, a résztvevők tájékozott hozzájárulása sajátos kérdéseket is felvet6. A családok mind írásban nyilatkoztak hozzájárulásukról és beszélgetéseink során többször is visszatértem annak tisztázására, hogy mi a célja a kutatásnak. A gyerekek számára is megpróbáltam világossá tenni szerepemet és azt, miért kerestem fel családjukat. A nagyobb gyerekek, már hat éves kortól vissza is kérdeztek szerepemre és a vizsgálódás témájára. Mivel mindegyik gyerek volt már gyermekotthonban, ezért a téma számukra ismerős volt, voltak, akik szívesen meséltek tapasztalataikról, voltak, akik nem. Mivel nem csak a családokkal, hanem a családdal és gyerekekkel foglalkozó szakemberekkel is beszélgettem, erre vonatkozóan a szülőktől 6

A gyerekekre vonatkozó kutatások etikai sztenderdjei a Gyermekek fejlődését kutató társaság (Society for Research in Child Development) honlapján megtalálhatóak (www.srcd.org).

20

külön hozzájárulást kértem, és előre tájékoztattam őket arról, hogy mikor találkozom egyik vagy másik szakemberrel. A találkozások után a szülők érdeklődtek a tapasztalatokról. Egyszerűen tájékoztattam őket, mindig szem előtt tartva azt, hogy visszajelzéseim a kapcsolatok

fejlődését

szolgálják.

Hasonlóképpen

kaptam

meg

a

szakemberek

hozzájárulását ahhoz, hogy a tőlük szerzett információt a titoktartás és adatkezelés szabályait tiszteletben tartva felhasználhassam. A szakemberekkel és családtagokkal történő beszélgetéseink nyilvánvalóan hatottak a folyamatra. Arra törekedtem, hogy ez a hatás minimális legyen. Remélem, hogy beszélgetéseink hozzájárultak ahhoz, hogy a szülők tájékozottabbak és magabiztosabbak legyenek és lépéseik gyerekeik jólétét szolgálják.

1.6 A kutatási kérdései és a disszertáció felépítése Ferge Zsuzsa hatvanas évekbeli oktatásszociológiai kutatásainak összegzése során fogalmazta meg azt, hogy „az iskola társadalmi, környezethatást ellensúlyozó funkciója csak olyan pedagógia talaján bontakozhat ki, amely nem várja meg a hátrányok kibontakozását…, hanem a nevelési-oktatási intézménybe való bejutás pillanatától céltudatosan törekszik e hátrányok csökkentésére…” (Ferge 1969: 219) Hasonló kérdést fogalmaztam meg a kutatás során a szociális munkások tevékenységével kapcsolatban. Vajon mennyire céltudatosan törekednek a szociális szakemberek a gyermekjóléti szolgálattal kapcsolatba kerülő gyerekeknél tipikusan jelen lévő hátrányok csökkentésére? A kutatás során az alábbi kérdésekre kerestem a választ: 1. Mennyire

tudatos

a

szakemberek

munkája,

mennyire

dolgoznak

végiggondolt koncepció alapján? Mennyire segítették a szakemberek beavatkozásai a családi egyensúly visszanyerését? Mennyire tudták a szülők az alapellátás intézményeit erőforrásként használni? A beavatkozások támogató vagy kontrolláló jellegűek? Foglalkoztak-e a szakemberek a gyerek fejlődését meghatározó körülményekkel vagy beavatkozásaik elsősorban a szociális helyzet rendezésére, az adminisztratív feladatok teljesítésére irányultak? 2. Törekednek-e

a

szakemberek

arra,

hogy

beavatkozásaikat,

szolgáltatásaikat a gyerekek valós szükségleteihez igazítsák? Vagy az intézményi

érdekek,

korlátok

meghatározóak

elsősorban

a

szakmai

beavatkozások tervezése és megvalósítása során? Mennyire céltudatosak a szakemberek abban, hogy a gyerekek minél fiatalabb korában kezeljék a

21

fejlődésüket kockáztató körülményeket és megelőzzék további veszélyeztető tényezők kialakulását? Mennyire jelenik meg a preventív szemlélet a segítők munkájában és mennyire jellemző az, hogy csak kritikus helyzetben avatkoznak be? 3. Milyen a szülők és a szakemberek kapcsolata? Milyen rendszerességgel és milyen hangulatban találkoznak? Milyen párbeszéd alakul ki a segítők és a szülők között? A szülő és szakember kapcsolata hozzájárul-e ahhoz, hogy a szülő önállósága erősödjön vagy épp ellenkezőleg: az együttműködés a szülő tehetetlenségét fenntartja, marginális helyzetén nem változtat? Mennyire képesek a szakemberek hozzájárulni ahhoz, hogy a szülők jobban megértsék gyerekeiket, gyerekeik szükségleteit, életkörülményeik alakításában értelmes és reális célokat tűzzenek ki? 4. Hogyan alakul az együttműködés a családokkal foglalkozó szakemberek között? Párhuzamosan vagy egyeztetett stratégia mentén dolgoznak a családdal, gyerekekkel? Mennyire közvetítenek a szakemberek a gyerekek fejlődésére, nevelésére vonatkozó ismereteket a szülők felé? A dolgozat elméleti fejezetei összefoglalják a szociális munka tudásalapját jelentő ismereteket, tényeket és alapelveket. Az esettanulmányok bemutatják azt, hogy három család életében miképpen vettek részt a segítő szakemberek, milyennek érzékelték a beavatkozásokat a szülők, hogyan fejlődtek a gyerekek. Az ismeretek és alapelvek, valamint a kutatás eredményeinek összevetése alapján fogalmazhatóak meg bizonyos konklúziók. Dolgozatom elméleti része három fejezetre tagolódik. Az első fejezet a gyerekek fejlődésére, s ezen belül a szegénység hatására vonatkozó sokoldalú elméleti ismeretanyagot foglalja össze, valamint azt, hogy ezen ismeretek alapján melyek a hatékony beavatkozási módszerek jellemzői. Ezek az ismeretek jelentik a hatékony társadalompolitikai beavatkozások alapját mind az intézményfejlesztés, mind a praxis tekintetében. Az elméleti rész második fejezete a hazai adatokra és kutatásokra támaszkodva mutatja be a gyerekek és családok életét meghatározó társadalmi folyamatokat. A hazai társadalmi-gazdasági átalakulások jelentős társadalmi csoportokat sodortak peremhelyzetbe, ami jellemzően együtt jár a gyerekek fejlődését veszélyeztető tényezők halmozódásával is.

E kedvezőtlen tendenciák végiggondolt beavatkozási

stratégiák alkalmazását teszik szükségessé. Az elméleti rész harmadik fejezete a gyermekes családokkal végzett szociális munka nemzetközi gyakorlatának alapelveit 22

foglalja össze. Az ebben a fejezetben megfogalmazott elvek jelentik egyben az empirikus kutatás során gyűjtött információk elemzésének alapját. A dolgozat empirikus része az esetelemzéseket tartalmazza, melyeket a következőképpen építettem fel: az esetek könnyebb áttekinthetősége érdekében minden bemutatott esetet összefoglalok egy-két oldalon, majd a vizsgált időszak kritikus történései alapján rendezem a kutatás során szerzett információkat. Az eseteket rövid összefoglalással zárom, melyben hangsúlyozom a praxis továbbgondolására alkalmas momentumokat. A dolgozat konkluzív fejezetében a kutatás eredményei alapján összefoglalom a hazai gyakorlatra jellemző anomáliákat, diszfunkciókat és javaslatokat fogalmazok meg a gyakorlat és a szakemberképzés fejlesztési lehetőségeire vonatkozóan.

1.7 A témakör határai Dolgozatom a szülő-gyerek kapcsolatról, a gyerekek családon belüli helyzetéről szól és fókuszában a szegénységben élő és alacsony iskolai végzettséggel rendelkező családok állnak. Nem foglalkozom olyan családokkal, amelyek anyagi biztonságuk vagy jólétük ellenére nem tudnak érzelmi biztonságot teremteni gyerekeik számára. Azokkal a családokkal sem foglalkozom, amelyek bár nem élnek jómódban, de iskolázottak és a gyerekneveléshez alapvetően fontos tudástőkével és kapcsolati hálóval rendelkeznek. A szülői bánásmód minősége nem az anyagi körülményektől függ, de a szülői feladat mindennapos megélhetési gondok mellett sokkal nehezebb. A legszűkösebb erőforrásokkal a szegény és iskolázatlan családok rendelkeznek, és ők férnek hozzá legkevésbé a szolgáltatásokhoz. Ezek azok a családok, amelyeket inkább a „kötelező jellegű” gyermekvédelmi beavatkozások érnek el, szemben a társadalom kedvezőbb helyzetű csoportjaival, amelyek inkább hozzáférnek a támogató jellegű szolgáltatásokhoz (Parton 1985: 164) vagy képesek megvásárolni a szükséges szolgáltatásokat. Ezek a családok alkotják ma Magyarországon az egyik legsérülékenyebb társadalmi csoportot. A gyermekjólét és gyermekvédelem területén dolgozó szociális munkások ezzel a társadalmi csoporttal találkoznak. A gyerekek fejlődését elsősorban a jövedelmi szegénység veszélyezteti. A családtámogatási

programok

korszerűsítése,

a

gyermekes

családok

jövedelmi

szegénységének határozott enyhítése, a kedvezőtlen társadalmi-gazdasági körülmények között élő szülők foglalkoztatási esélyeinek határozott növelése nélkül nem biztosítható a gyerekek egészséges fejlődése. Dolgozatomban azonban ezzel a kérdéssel csak

23

érintőlegesen foglalkozom. Írásom fókuszában a szülő, mint a gyerekek fejlődésének motorja, a gyerekek első tanítója áll. A szülőkkel való igazi együttműködés, az együttműködésre épülő prevenciós beavatkozások nélkül nem tudunk hatást gyakorolni a gyerekek fejlődésére. Az elméleti fejezet nemzetközi irodalmi áttekintést nyújtó része elsősorban az angol nyelven elérhető tanulmányokat, kutatási eredményeket foglalja össze. Az elméleti fejezet következtetéseit a disszertációban ismertetett esettanulmányok ellenpontozzák. Minden család és minden gyerek sorsa egyedi. Az alacsony esetszám korlátja dolgozatomnak, de egyben lehetőség az interakciók mélyebb megismerésére és a hatékony beavatkozási lehetőségek részletkérdéseinek tanulmányozására.

24

ELSŐ RÉSZ: ELMÉLETI KERETEK

25

2. fejezet Egyenlőtlenségek és a gyermeki fejlődés – beavatkozási lehetőségek

A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődési mechanizmusainak megismerése a társadalomtudomány egyik fontos feladata. A hatvanas években az iskola állt mind a hazai, mind a nemzetközi társadalomtudományi érdeklődés középpontjában. (Ferge 1969, Somlai 1997) Az iskola egy olyan intézmény, mely maga is „részben nyíltan, részben burkoltan, a spontánul működő társadalmi szelektáló mechanizmusok hatására a társadalmi különbségek továbbépítésének és az átörökítés biztosításának egyik fontos eszköze.” (Ferge 1969: 209) Az iskola társadalmi egyenlőtlenségeket kiegyenlítő funkciója előtérbe került, melynek jegyében új pedagógiai módszerek, megközelítések születtek és jelentős változások történtek a különböző országok oktatáspolitikájában és iskolarendszereiben. (Bruner 2004: 14-52, Csapó 2004: 29-41) Az iskola társadalmi hátrányokat kiegyenlítő szerepe állandó célkitűzése az iskolarendszer fejlesztésének (OECD 2004), de emellett a figyelem egyre erősebben az iskoláskor előtti időszak felé fordul. Az utóbbi évtizedekben felhalmozódott társadalomtudományi ismeretek a szegénység újratermelődésében a kisgyermekkor jelentőségére hívják fel a figyelmet. A gyerekeket korai életéveikben érő hatások ereje nagy és jelentős mértékben meghatározza a felnőttkori társadalmi pozíciót. A kisgyermekkor paradoxonja, hogy a fejlődés ekkor a legerőteljesebb, de egyszerre a legsérülékenyebb is. A kora gyermekkor az az időszak, amikor a társadalmi kirekesztődés folyamata leginkább megfordítható. (Bynner 2001) A fogamzás pillanatától az iskoláskor kezdetéig a gyerekek fejlődésének üteme messze

meghaladja

minden

későbbi

életszakasz

fejlődésének

sebességét.

A

társadalomtudományi ismeretek széleskörűek: ismertek és empirikusan bizonyítottak azok a biológiai, lelki, szocializációs és társadalmi mechanizmusok, melyeken keresztül a szegénység hat a gyerekek fejlődésére. Jelentős tapasztalat halmozódott fel a hatékony beavatkozások módjára vonatkozóan. Kutatások sora bizonyítja, hogy az emberi erőforrások fejlesztése szempontjából a kisgyermekkorban történő beavatkozások gazdaságilag a leghatékonyabbak. Ezen állítások hátterét jelentő tudományos ismereteket, kutatási tapasztalatokat foglalom össze az alábbiakban.

26

2.1 A korai beavatkozási programok társadalmi és gazdasági haszna Ma már széles körben elfogadottá vált a kora gyermekkori fejlődés és a korai beavatkozások jelentősége (OECD 1998, 2005, UNESCO). Különös szerepe volt ebben a High/Scope Perry Preschool7 programnak, melyet a Michigan állambeli Ypsilanti város egyik óvodájában valósítottak meg a hatvanas években (Schweinhart 1993). Ez a modellprogram a hátrányos helyzetű gyerekek korai fejlődésének támogatását, nevelését célozta, és egyike volt azoknak a programoknak, melyet az amerikai kormány a Szegénységellenes

Háború

érdekében

valósított

meg.

A

High/Scope

program

különlegessége volt, hogy a programban részt vevő gyerekek sorsának hosszú távú követését is célul tűzte ki. Ma már ismertek a résztvevő gyerekek harminc- és negyvenéves kori felméréseinek eredményei is. 1993-ban lettek a programban résztvevő gyerekek harmincévesek és felnőttkori helyzetük a korai beavatkozások hosszú távú kedvező hatásait bizonyította8. A kora gyermekkori „beruházások” nem rövid távon térülnek meg. A nyereség akkor jelentkezik, amikor a korai nevelési programokban résztvevők elhagyják az iskolarendszert. Felnőtt korukban igényelnek kevesebb „társadalmi befektetést”, mivel gazdasági önállóságuk nagyobb, jobb kapcsolatokkal rendelkeznek, kevesebb korrekciós beavatkozásra szorulnak (Barnett 2000: 601). A High/Scope program társadalmi haszna a programban résztvevők harminc éves korára kilencszer akkora, mint a program költsége. A gyerekenkénti 16,5 ezer dollárnyi ráfordítás hosszú távon 150 ezer dolláros haszonnal járt, mivel a programban résztvevőknek felnőtt korukban magasabb volt a jövedelme, nagyobb arányban rendelkeztek saját tulajdonú lakással, kevésbé vettek igénybe állami segítséget segélyek vagy intézményes ellátás formájában. (Heckman 2005, Barnett 2000) Az oktatás-gazdaságtan területén ma már széles körben elfogadott, hogy a hátrányos helyzetű gyerekek korai nevelésére, oktatására irányuló társadalompolitikai programok „nemcsak a méltányosságot segítik elő, de a gazdaság és társadalom működésének hatékonyságát is előmozdítják” (Heckman 2005). 7

A programot kedvezőtlen szociális helyzetű gyerekek számára 1962-ben indította Dr. David Weikart Ypsilanti város állami óvodáiban. 1970 alapították meg a High/Scope oktatáskutatói alapítványt (High/Scope Educational Research Foundation), amely többek között a hatvanas évek programjaiban részt vett gyerekek longitudinális utánkövető vizsgálatát végezte. (www.highscope.org) 8 A kísérleti programban 123 gyerek vett részt, a kontroll csoportba ugyanilyen létszámban tartoztak hasonló családi háttérrel rendelkező és hasonló képességű gyerekek (Schweinhart 1993) A programban részt vevő gyerekek felnőtt korukra magasabb százalékban szereztek középiskolai végzettséget (67 % a kísérleti, 49 % a kontrollcsoportban8), alacsonyabb volt a kísérleti csoport lányai között a kamaszkori terhességek száma (64, míg a kontroll csoportban 117), kevesebben kaptak segélyt (59% - 80%), magasabb volt a havi jövedelmük, és lényegesen kevesebben követtek el bűncselekményt (7% szemben a kontroll csoport 35%-ával). (Schweinhart 1993, Barnett 2000)

27

2.2 A gyermeki fejlődés humánökológiai modellje A gyerekek fejlődését a génektől a környezeti hatásokig tényezők sokasága határozza meg. Az, hogy a veleszületett genetikus adottságok vagy a nevelés és környezet hatása az erősebb, évtizedek óta kérdése az ember fejlődésével foglalkozó tudományoknak (Vajda 2002: 9). A korai beavatkozási programok és a kora gyermekkorra ható tényezőket elemző társadalomtudományi kutatások egyaránt az Urie Bronfenbrenner által kidolgozott humánökológiai

fejlődési

modellre

támaszkodnak

(Bronfenbrenner

1979).

A

humánökológiai megközelítés a környezet jelentőségét hangsúlyozza a gyerekek fejlődésében (Bronfenbrenner 1986, 1979). A környezetet azok a rendszerek képezik, melyek közvetlenül – mint a gyerek mindennapi környezetében végzett napi rutinok - vagy közvetetten – mint a napi rutinokra ható távolabbi tényezők - hatnak a gyerek fejlődésére. Fontos állítása a modellnek az, hogy a gyerek fejlődésére ható rendszerek kölcsönösen összefüggenek és hatnak egymásra. Ami a gyerekkel az iskolában történik, az hat a család mindennapjaira és fordítva. Vizuálisan az ökológiai modell a gyereket körbevevő koncentrikus körökkel szemléltethető (ld. 1.sz. ábra). A gyerek közvetlen környezetét azok az emberek (szülők, rokonok, bölcsődei, óvodai nevelők, pedagógusok) jelentik, akik napi kapcsolatban állnak vele, gondozzák, nevelik őt. Ebbe a körbe tartoznak a gyerek testvérei és kortársai is. Ez a gyerek mikrokörnyezete. A család, a gyermekkel rendszeresen találkozó felnőttek és intézmények számos módon kapcsolódnak egymáshoz, kapcsolataik hálója egy köztes rendszert alkot. Ide tartozik a szülő és az óvónő, a szülő és a pedagógus kapcsolata egymással, kapcsolatuk minősége, összhangja vagy éppen az összhang hiánya. Ezek a kapcsolatok kötik össze a gyerek személyes és „társadalmi” világát. A személyes világ és a külső világ egymásra hatásában alakul a gyerek gondolkodása, fejlődik a személyisége, alakul a viselkedése és fejlődnek ki a szociális kompetenciái. A gyerekek fejlődésének motorja a szülő. A motorhoz az energiát azonban a környezet biztosítja. (Bronfenbrenner 1986) A következő kör azt a rendszert jeleníti meg, melyek a gyerek gondozását biztosító személyekre és intézményekre hatnak, ahol a gyerek nincs jelen, de amelyek fontos hatást gyakorolnak fejlődésére. Például a szülő munkahelye, amely lehetővé teszi vagy 9

A Vajda Zsuzsanna által szerkesztett „Az intelligencia és az IQ-vita” című kötet sokoldalúan ismerteti a természet vagy nevelés, ’nature-nurture’ vita különböző aspektusait.

28

megakadályozza, hogy a szülő az esti lefekvés idején otthon tartózkodjon, hogy az esti beszélgetések rutinná váljanak. A modell következő köre a tágabb környezeti hatásokat tartalmazza, az adott ország kultúráját, politikai berendezkedését, szociálpolitikáját, gazdasági helyzetét.

1. számú ábra: A fejlődés humánökológiai modellje, Urie Bronfenbrenner

Szülő-gyerek kapcsolat, a fejlődés motorja

Közeli kapcsolatok: rokonok, testvérek, gondozók, nevelők (bölcsőde, óvoda)

A gyerek közeli kapcsolataira ható környezet: szülő munkahelye, testvér iskolája, egyéb intézmények

Tágabb környezet: kultúra, vallás, gazdaság és szociálpolitika, politikai berendezkedés

Életciklus és történelmi idő

A modell legtágabb köre az időtényezőt veszi tekintetbe, mind a gyerek életciklusának értelmében (kisgyermekkor, iskoláskor, kamaszkor, fiatal felnőttkor), mind a történelmi időben. A történelmi idő jelentősége a generációs távlatokban történő változásokra hívja fel a figyelmet, olyan változásokra, melyek alapvetően alakítják át a családi élet mindennapjait. A tudás szerepének felértékelődése, a számítógépek elterjedése, a média térnyerése, az információ terjedésének felgyorsulása, a munkaerőpiachoz való rugalmas alkalmazkodás kényszere megváltoztatták a mindennapokat, és így a gyerekek fejlődésére is hatnak. Alapvetően megváltozott az, ahogy a gyerekek ma mindennapjaikat élik, amivel szabadidejüket töltik. A társadalmi környezet más szempontból is meghatározó: azt a közeget jelenti, amelybe a gyermekkor befejeztével a fiatal felnőtt belép. A humánökológiai megközelítés kidolgozásában Bronfenbrennert a „természet vagy tanulás”, „öröklés vagy környezet” vita (Vajda 2002, Herrnstein-Murray 1994) inspirálta. A humánökológiai modell szerint az emberi viselkedést az egyéni és a környezeti hatások egymásra hatásának bonyolult dinamikája alkotja. A fejlődés egy

29

folyamat, melynek során az emberben rejlő genetikus lehetőségek az emberi szervezet és a környezet fizikai, szociális és kulturális elemeinek folyamatos interakciója során bontakoznak ki (Bronfenbrenner-Ceci 1994), a fejlődést a veleszületett adottságok és a környezet együttesen határozzák meg. A modell szerint a gyerek közeli kapcsolatai, a gyerek mikrovilága jelenti a fejlődés elsődleges motorját, melyek révén a veleszületett adottságok realizálódnak. A közeli kapcsolatok ereje akkor jelenik meg, ha az interakciók ismétlődőek, tartósak, gyakoriak. Ahhoz, hogy az örökletes tényezők a fejlődő személyiség részeként (például intelligencia vagy művészi tehetség formájában) megjelenjenek, ismeretekre és készségekre (kulturális tőkére) is szükség van (Bronfenbrenner-Ceci 1994: 13). A hátrányos helyzetű gyerekek szempontjából lényeges a modell következő megállapítása: kedvező társadalmi-gazdasági és kulturális körülmények között az egyének közötti különbség genetikai komponense viszonylag jelentős, részben mivel a kedvező körülmények a veleszületett adottságok nagyobb részét képesek kibontakoztatni, és azért is, mert az az egyén, akinek az örökletes adottságai jók, inkább képes környezetét alakítani (Bronfenbrenner-Ceci 1994: 8). Ezzel szemben a kedvezőtlen társadalmi-gazdasági és kulturális

körülmények

között

az

örökletes

adottságok

nagyobb

része

marad

kihasználatlanul a közeli kapcsolatok kisebb ereje és alacsonyabb hatékonysága miatt. A nehéz körülmények között élő társadalmi csoportokban a családi folyamatok elsődleges célja a túlélés, kevesebb idő és energia marad a fejlődés szempontjából alapvető jelentőségű folyamatokra, a közeli kapcsolatok ápolására. A mindennapi élet ezekben a csoportokban több feszültséggel jár és a családok szűkösebb (anyagi, kulturális, kapcsolati) erőforrással rendelkeznek, ami a közeli kapcsolatok minőségét gyengíti (BronfenbrennerCeci 1994: 9). A kedvezőtlen körülmények között élő csoportokban a veleszületett adottságok kevésbé bontakoznak ki. Viszont a környezeti tényezők enyhe változása is jelentős egyéni különbségekhez vezethet (Bronfenbrenner-Ceci 1994: 10). Ez a genetika és környezet interakciójára épülő modell lett a koncepcionális kerete a kora gyermekkori beavatkozások lehetőségét vizsgáló különböző társadalomtudományi kutatásoknak és elemzéseknek.

30

2.2.1 A kisgyermek közvetlen környezete és a szegénység

„Attól, hogy valaki szegény, vagy rossz környéken lakik, még lehet érzékeny, határozott szülője egy egészséges. életvidám gyereknek. De a szülői feladat ebben az esetben szükségszerűen nehezebb.” (Utting 1995)

Kutatások sora bizonyítja, hogy a gyerekek egészséges fejlődését és jó teljesítményét a szülői melegség, érzékenység, a gyerek életében való részvétel és a mérsékelt fegyelmezés biztosítja. A gyerekek akkor fejlődnek jól, ha az otthon légköre meleg, szüleik válaszkészek és érdeklődőek a gyerekek tevékenységei iránt, ha a szülők felügyelik, irányítják és következetesen, de nem erőszakosan fegyelmezik gyerekeiket és ahol a szülők elvárásokat támasztanak a gyerekekkel szemben (Hanson-McLanahanThomson, in: Duncan - Brooks-Gunn 1997: 190). Tudjuk azt is, hogy a megélhetési nehézségek, a szegénység csökkenti a szülők képességét arra, hogy ezt biztosítani tudják. A jövedelem elvesztése, a munkanélküliség, a tartósan alacsony jövedelem, a családot ért megrázkódtatás, az állandósult stressz csökkenti a szülő válaszkészségét, melegségét, aláaknázza a szülői felügyelet minőségét és gyakran következetlen és durva fegyelmezéshez vezet. A szegénység különböző mechanizmusokon keresztül hat a gyerek fejlődésére. Az alábbiakban klinikai kísérleti és empirikus társadalomtudományi kutatási eredmények alapján foglalom össze ezeket a közvetítő mechanizmusokat. Az egészség, mint közvetítő tényező. A szegénység következtében a gyerekek táplálkozása egészségtelenebb. Szegény családok gyerekei betegebbek, magasabb közöttük a koraszülések aránya, ami későbbi egészségügyi és tanulási problémákhoz vezethet. A betegebb vagy rosszabbul teljesítő gyerekek nevelése nehezebb. A szegényebb szülők kevesebb

információval,

rendelkeznek,

ami

kevesebb

hozzásegítené

kapcsolattal őket

a

és

korszerű

kevesebb gyógyítási

olyan

erőforrással

vagy

fejlesztési

lehetőségekhez. Mivel a szegényebb szülők egészségi állapota is rosszabb, mint a jobb helyzetű szülőké, az egészség olyan közvetítő tényező, mely több csatornán keresztül járul hozzá a szegénységi ciklus fennmaradásához. (Brooks-Gunn-Britto-Brady 1999)

31

Otthoni környezet. Csecsemőkorban a biztonságos környezet, a szabad mozgást lehetővé tevő tér fontos feltétele az egészséges fejlődésnek, három-négyéves korban a megfelelő játékok, tárgyi eszközök megléte alapvető jelentőségű a gyerekek értelmi fejlődése szempontjából. Gondolkodásuk fejlődéséhez a gyerekeknek olyan konkrét tapasztalatokra van szükségük, ami ismereteiket és fogalmi készségeiket fejleszti. A játékok megléte egyben lehetőséget nyújt arra, hogy a gyerekek szüleikkel együtt, illetve szüleik útmutatásai alapján játszanak. Ennek révén tanulják szüleiktől a problémamegoldás különböző lehetőségeit. Vizsgálatok sora támasztja alá, hogy a szegénységben élő gyerekek között is jelentős különbségek vannak értelmi képességeik fejlődésében az otthoni környezet minőségének függvényében (Bradley-Caldwell 1984: 807-808). Az otthon tárgyi környezetének egyik legfontosabb meghatározója a szülő társadalmi-gazdasági státusa. A szegényebb szülő kevesebbet tud áldozni a gyerek tárgyi környezetére. Ugyanakkor – mint Garrett és munkatársainak kutatása rámutatott - amint a szegény szülők jövedelme nő, az otthon tárgyi környezete is javul. A szülők megnövekedett erőforrásaikat gyerekeikre, környezetük javítására fordítják. (GarrettNg’andu-Ferron 1994) A szülői bánásmód minőségére vonatkozó klinikai kutatások. A szülők társadalmi hovatartozása és a szülői bánásmód minőségének összefüggései évtizedek óta foglalkoztatják a szakembereket. A szűkösebb erőforrások nyilvánvalóan nehezítik a szülői feladatok teljesítését. De vajon milyen mechanizmusok húzódnak a háttérben? Mennyire képes a jó szülői bánásmód ellensúlyozni a szegénység kedvezőtlen hatását? Hogyan javítható a szülői bánásmód? Ezek a kérdések már a hatvanas évek óta foglalkoztatták a kutatókat. Egy kanadai gyermekorvos (Cecil M. Drillien) a hatvanas években vizsgálta a szülők társadalmi hovatartozásának (osztályhelyzetének) és a szülői bánásmódnak a hatását a gyerekek fejlődésére. Elsők között mutatott rá arra, hogy a szegényebb családokban a jó szülői bánásmód hatása lényegesen erősebb, mint a középosztályi családokban. Arra a fontos összefüggésre hívta fel a figyelmet, hogy a jó szülői bánásmód jelentősen csökkenti a szegénységből fakadó kedvezőtlen hatásokat a gyerekek fejlődésére (Drillien 1964, in: Bronfenbrenner-Ceci 1994: 12). Más klinikai elemzők azt figyelték meg, hogy a kedvezőtlenebb helyzetű szülők kevesebbet beszélgetnek gyerekeikkel és alacsonyabb a válaszkészségük, mint középosztálybeli társaiké. (Tulkin 1973) Ennek magyarázata részben alacsonyabb iskolázottságuk, de nemcsak ez. A szegénységben élő szülők gyakran „úgy gondolják, nem képesek hatást gyakorolni gyerekük fejlődésére”, mint ahogy saját életkörülményeiket sem 32

képesek megváltoztatni. (Tulkin 1973, Minuchin 1965) Maguk is kiszolgáltatottak és nem bíznak abban, hogy képesek gyerekeik sorsát befolyásolni. Megfelelő tájékoztatással, gyereknevelési tanácsadással azonban a szülői készségek az alacsony iskolázottságú szülők esetében is javíthatók (Riksen-Walraven 1978). Klinikai kísérletek támasztották alá azt is, hogy rendszeres érzelmi támasznyújtás révén a szülői készségek javíthatók azon anyák esetében is, akiknek szociális helyzete érzelmi nehézségekkel is párosul (Fraiberg, 1980). Megfelelő terápiás segítséggel a marginalizálódott és érzelmileg sérült anyák is képesek a gyerek szükségleteire érzékeny szülői magatartás kialakítására. (Fraiberg 1980, Zenz 2003) Empirikus elemzések a szülői bánásmód hatásáról. A kilencvenes években Hanson és munkatársai reprezentatív mintán10 elemezték a szegénység hatását a gyerekek fejlődésére. (Hanson-McLanahan-Thomson, In: Duncan-Brooks-Gunn 1997) Ezen belül különös figyelmet fordítottak arra, hogy a szülői gyakorlatban fellelhető különbségek mennyiben

vezetnek

a

hátrányos

helyzetű

családok

gyerekeinek

alacsonyabb

teljesítményéhez. A kutatók a gyerekek viselkedését és teljesítményét több területen mérték: iskolai teljesítmény, teszteredmények, magatartási problémák megléte, agresszív viselkedés gyakorisága, visszahúzódó magatartás előfordulása, a gyerek társas készségei, kezdeményezőkészsége, életminősége. Több mért dimenzió tekintetében az eredmények azt mutatták, hogy a szülői bánásmód minősége a szülők szociális helyzetétől függetlenül kedvezően hat a gyerekek teljesítményére: minél jobb a szülői bánásmód, annál kedvezőbbek a gyerekek teljesítményét mérő mutatók az iskolai teljesítményben, a társas készségekben (2. és 3. sz. ábrák). Bár a szegényebb szülők gyerekeinek teljesítménye összességében alacsonyabb, de a szülői bánásmód javulása az eredmények javulásával is jár. Tehát nem a szülői bánásmód különbsége az, ami kedvezőtlenebb eredményhez vezet a hátrányos helyzetű gyerekeknél. E nagymintás reprezentatív vizsgálatok alátámasztották azt a kísérleti, kismintás kutatások alapján született megállapítást, hogy a jó szülői bánásmód hatása erősebb a szegényebb családok esetében. Jelen vizsgálat esetében ez a hatás volt kimutatható a gyerekek teszteredményein, az agresszív viselkedés előfordulásán és a visszahúzódó viselkedés előfordulásán. A 3. számú ábrán látható, hogy a szülői bánásmód minőségét mérő

indikátor

egy

szórásegységnyi

javulása

lényegesen

magasabb

iskolai

eredményjavulással jár együtt a szegényebb családok esetében.

10

National Survay of Families and Households (NSFH) vizsgálatából 2778 olyan háztartás adatait vették figyelembe, ahol a kiválasztott gyerek 3 és 18 év közötti életkorú. (In: Brooks-Gunn, 1997, 193)

33

2. számú ábra: A jövedelmi helyzet és a szülői bánásmód minőségének hatása a gyerek fejlődésére, konkrétan a társas készségeire

NSZ

SZ

-1

+1

0 Szülői bánásmód minősége

SZ –szegény NSZ-nem szegény

Forrás: Hanson et al, In: Brooks-Gunn – Duncan: Consequences of Growing Up Poor, 1997:216.

Ugyanakkor voltak olyan területek a gyerekek fejlődésében, melyben a jobb szülői bánásmód nem tudta ellensúlyozni a szegénység gyerek fejlődésére gyakorolt hatását. Összességében a reprezentatív mintákon végzett empirikus vizsgálat eredményei alapján megállapítható, hogy bár a szülői készségek fontosak, mégsem a szülői minőség az a tényező, ami a szegénység és a gyerekek jóléte közötti összefüggést magyarázza. A szegénység jelentőségét, a jövedelem önálló hatását támasztják alá ezek az eredmények. A jövedelem önálló hatásának elemzésére egy külön fejezetben térek ki.

34

3. számú ábra: A jövedelmi helyzet és a szülői bánásmód minőségének hatása a gyerek iskolai osztályzataira

SZ NSZ

-1

0

+1

Szülői bánásmód minősége

SZ – szegény NSZ – nem szegény

Forrás: Hanson et al, In: Brooks-Gunn_Duncan: Consequences of Growing Up Poor, 1997:215.

A beszédfejlődés jelentősége a gondolkodásban. A gyerekek fejlődésének értelmi, érzelmi és társas folyamatai nem választhatóak el egymástól a gyermeki gondolkodás fejlődésének értelmezésénél, amennyiben gondolkodás alatt céljaink értelmes eszközökkel való elérését értjük. (Rogoff 1990: 9) Emberi célok megvalósítása során másokkal közösen cselekszünk, a közös cselekvésben érzelmeink is fontos szerepet játszanak.

A kisgyermek gondolkodása a szülő-gyerek kapcsolatban és az otthon

környezetében bontakozik ki. A szülő a gyerek születésétől fogva irányító résztvevője gyermeke fejlődésének, amikor közös célokért (éhség csillapítása, egy tárgy elérése, egymás megértése) együtt cselekszenek, és amikor a közös sikereknek (új mozdulat, új szó, kifejezés megtanulása) együtt örülnek. (Rogoff 1990: 9) A csecsemőkor kitüntetetten érzékeny időszak, amikor mind az érzelmi, mind a kognitív fejlődés gyorsabb, visszafordíthatatlanabb, mint más időszakokban. (Pléh 2002: 43) „A csecsemők egyéves korukra – még jóval mielőtt beszélni kezdenének – bámulatos fejlődésre képesek abban, hogy anyjukkal közös tevékenységet végezzenek. Ez a változás döntő szerepet játszik abban, ahogy a csecsemőből önálló kezdeményezésre képes aktív tanuló lesz.” (HubleyTrevarthen 1979: 57) Az otthoni ’tanulást’ meghatározza a tárgyi környezet és légkör,

35

amiben a gyerek mindennapjait tölti. A csecsemő és az anya között kialakul egy „dialógus”, melyben az anya a csecsemő gesztusaira, hangadására válaszol, utánozza őt, megpróbálja megfejteni és egyre jobban meg is érti azokat. Párbeszéd-jellegű kommunikáció alakul ki közöttük, ami fejlődik, bővül, újabb és újabb kommunikációs funkciókat tölt be. (Ninio-Bruner 1978) A szülő és kisgyermek közötti interakció mennyisége és minősége, érzelmi töltete alapvető jelentőségű a gyerekek beszédfejlődése szempontjából. A gyerekek hároméves kori szókincse is jelentősen eltér annak függvényében, hogy szülei mennyire és hogyan „beszélgetnek” vele. Ez a hároméves kori állapot szoros összefüggést mutat a gyerekek későbbi nyelvi készségeivel, olvasásával és szövegértésével (Hart-Risley 2003: 5). A szülők társadalmi-gazdasági helyzete és iskolázottsága jelentős mértékben meghatározza azt, hogy a szülők mennyire kommunikatívak gyerekeikkel, és mennyire képesek segíteni nyelvi fejlődésüket. A kedvezőtlenebb családi háttérrel rendelkező gyerekek lényegesen kisebb szókinccsel és kevesebb kommunikációs tapasztalattal rendelkeznek, mivel ezekben a családokban lényegesen kevesebb a közvetlen interakció a szülők és gyerek között (HartRisley 2003). Kevesebb a közös meseolvasás, a közös játék és könyvnézegetés, melyek a későbbi iskolai sikeresség legfontosabb előrejelzői, mivel ezek azok a közös tevékenységek, melyek során az írásbeliség alapjai kialakulnak. A könyvekhez való viszony tanult viselkedés és ugyanúgy része a kultúrának, mint az étkezés, a játék, a házépítés. (Heath 1982) A különböző társadalmi hovatartozású szülők különböző gyereknevelési szokásokkal rendelkeznek és különböző a viszonyuk az iskolához is. Azon keresztül, ahogy az iskola-orientált szülők viselkednek óvodáskorú gyerekeikkel, átadják nekik azokat a műveltségi mintákat, melyek természetesnek tűnnek az iskolában és más közintézményekben. (Réger 2001) Ezek a ’domináns’ kultura viselkedési formái természetesek az olyan közösségekben, ahol a szülők az iskolától várják el, hogy felkészítsék gyerekeiket a művelt világban való részvételre. (Heath 1982) Az alacsonyabb iskolai végzettségű szülők gyakran kevésbé tájékozottak, a közösen eltöltött idő alatt kevesebb vagy más tudást adnak át gyerekeiknek, mint amit az intézményes nevelés során a gyerektől elvárnak. „Az otthon elvárt és az oktatás által megkívánt nyelvhasználati módok szélsőségesen különböző mivolta súlyos nehézségek, kudarcok forrása a gyermekek számára az iskolában. Ez a tényező valószínűleg már önmagában is mintegy 'garantálja' az iskolai eredménytelenséget." (Réger 1995: 104.) Gyermekintézmények: az óvoda és iskola szerepe. Kisgyermekkorban a gyerekek

kultúránként

eltérő

mértékben,

de

egyre

több

időt

töltenek 36

gyermekintézményekben: bölcsődében, óvodában, iskolában. Ezek az intézmények a család közvetlen környezetéhez tartoznak és a gondozók, nevelők hatása a gyerek fejlődésére jelentős. A család közvetlen környezete többféleképpen jelenthet védelmet vagy éppen kockázati tényezőt a gyerek fejlődése szempontjából. Bronfenbrenner humánökológiai modelljéhez visszatérve: a kérdés az, hogy egyrészt az intézményes környezet hogyan hat a gyerek szüleivel való kapcsolatára, másrészt pedig az, hogy milyen alternatív közeli kapcsolatokat kínál. A környezet bármely szereplője akkor segíti a gyerek veleszületett adottságainak kiaknázását, ha – a jó szülőhöz hasonló módon – érzékenyen reagál a gyerek szükségleteire, rendszeresen ismétlődő odafigyelő kapcsolatot és fejlesztő környezetet biztosít. A kedvezőtlen helyzetű családban nevelkedő gyerekek esetében a gyermekintézmények szerepe különösen fontos. A gyermekek fejlődéséhez értő gondozók és nevelők ösztönözhetik a gyerekek beszédfejlődését, a megfelelő környezet biztosításával teret és eszközöket nyújthatnak a gyerekek veleszületett adottságainak kibontakozásához. Hatást azonban csak akkor tudnak elérni, ha kapcsolatuk a gyerek szüleivel olyan, ami a gyerek számára hidat teremt az otthon világa és a külvilág között. Kutatási eredmények támasztják alá azt is, hogy a szülő kapcsolata a gyermekintézményekkel meghatározó jelentőségű. Mind a gyerekek érzelmi-társas fejlődésére, mind teljesítményére kedvezően hat a szülők és nevelők rendszeres kapcsolattartása (Weiss-Kreider-Lopez-Chatman 2005: xviii). Kisgyermekkorban, az óvodában és az iskola kezdeti éveiben ez különösen fontos, de még a későbbiekben, a kamaszkorban is kedvezően hat a gyerekek teljesítményére a rendszeres kapcsolat az iskola és a szülők között.

2.2.2 A tágabb környezet hatása a gyerek fejlődésére A humánökológiai modellben a gyerek tágabb környezetét a családok életét meghatározó intézményrendszer, a gazdasági és politikai helyzet, illetve a mindennapokat meghatározó kulturális értékek, szokások, ideológiák testesítik meg. Közvetve ezek is hatnak a gyerekek fejlődésére. Az alábbiakban a jövedelmi helyzet, a társadalmi környezet valamint a gyermeknevelésre ható kulturális tényezők hatását foglalom össze. A szegénység hatásának mérése. A kilencvenes évekig az empirikus kutatások többsége a gyerekek fejlődését a társadalmi-gazdasági státus (SES11) vagy társadalmi osztályhoz (social class), réteghez való tartozás függvényében vizsgálta. A társadalmi11

SES – socioeconomic status, társadalmi-gazdasági státus

37

gazdasági státust leggyakrabban a szülők (vagy csak az anya) iskolai végzettségével, foglalkoztatottságával, a család szerkezetével, a jövedelmi helyzetet kifejező mutatóval, kulturális vagy etnikai hovatartozással stb. fejezték ki. Azonban a társadalmi-gazdasági státus és a jövedelem hatása messze nem egyforma. (Duncan-Brooks-Gunn-Klebanov 1994: 297) A hatásmechanizmusok elkülönítése fontos a hatékony társadalompolitikai (családtámogatási) beavatkozások tervezése szempontjából. Míg a családok jövedelme inkább változtatható társadalompolitikai beavatkozásokkal, a szülők iskolázottsága vagy a család szerkezete más eszközökkel és csak hosszabb távon változtatható. Fontos tudnunk azt is, hogy a családok jövedelmi helyzetének javítása milyen mértékben javít a gyerekek fejlődési mutatóin, mekkora a jövedelem önálló hatása. És mekkora a hatása a szegénységgel gyakran együtt járó tényezőknek: az anya iskolai végzettségének, a család szerkezetének, az etnikai hovatartozásnak? Ezekre a kérdésekre keresték a választ Jeanne Brooks-Gunn és Greg Duncan az Egyesült Államokban. Kutatási koncepciójuk elindított egy több kutatóközpont részvételével megvalósuló együttműködést, melynek során különböző reprezentatív, longitudinális mintákon, részben hasonló mérőeszközöket használva vizsgálták a szegénység hatását a gyerekek fejlődésére és az ezen összefüggések hátterében meghúzódó mechanizmusokat. A kutatók elsődleges célja a jövedelem önálló hatásának kimutatása volt. Hat-e a jövedelem önállóan, azonosítható-e összefüggés a család jövedelme és a gyerekek fejlődése között? Amennyiben igen, ez fontos állítás a hatékony társadalompolitikai beavatkozások szempontjából. Azt vizsgálták, hogy a jövedelem12 hogyan hat a gyerekek értelmi képességeire és viselkedésére a gyerekek ötéves korára. Háromféle mutatót használtak a gyerekek fejlődésének mérésére: az értelmi képességet, valamint az externalizáló és internalizáló magatartást mérő tesztek eredményeit13. Ezek az ötéves 12

. Az elemzések során gyakran használt jövedelmi mutató a szerzők által kalkulált „jövedelem-szükséglet” (income-to-needs) arány. Ez a mutató a családi jövedelem és az adott családméretre kalkulált szegénységi küszöb arányát mutatja. A mutató értéke 1, ha a család jövedelme a szegénységi küszöbbel egyenlő, 2, ha a család jövedelme a szegénységi küszöb kétszerese. Van, amikor több év átlagát használják mutatóként és van, hogy jövedelemkategóriákat képeznek a jövedelem-szükséglet mutatóból a következőképpen: ’szegény’, ha a mutató értéke kisebb, mint 1; ’közel szegény’, ha a mutató értéke 1 és 2 között van; ’közepes jövedelmű’, ha a mutató értéke 2 és 3 között va; ’jómódú’, ha a mutató értéke nagyobb, mint 3 (SmithBrooks-Gunn-Klebanov 1997) 13 Az értelmi képességeket a Wechsler teszttel (Wechsler Preschool and Primary Scale of Intelligence (WPPSI, Wechsler, 1967), magyar megfelelője a MAVGYI teszt.), a gyerekek magatartását négy és öt éves korban a CBP teszttel mérték (Revised Child Behavior Profile (Achenbach-Edelbrock, 1984) A CBP teszt egy 120 kijelentésből álló csomag, ami a viselkedési kompetenciákat értékeli. Az anyák gyerekük viselkedését értékelik az egyes kijelentések alapján három kategóriával: (0) ha az adott állítás nem igaz a gyerek elmúlt hat havi viselkedésére, (1) ha gyakran és (2) ha nagyon gyakran igaz. A Magyarországon 38

korban mért teszteredmények természetesen csak durva becslések, de jó előrejelzői a későbbi iskolai sikerességnek. Eredményeik alapvető jelentőségűek a hatékony társadalompolitikai beavatkozások tervezése szempontjából és hangsúlyozzák a család rendelkezésére álló jövedelem önálló, erős hatását, a biztonságos jövedelem meglétének jelentőségét. Főbb eredményeiket foglalom az alábbiakban össze. A család rendelkezésére álló jövedelemnek különösen erős a hatása a gyerekek öt éves korban mért értelmi képességeinek alakulására. A jövedelem hatása a gyerekek fejlődésére sokkal erősebb, mint azoknak a változóknak a magyarázó ereje, melyeket hagyományosan a családok társadalmi-gazdasági státusának elemzéséhez használnak (pl. az anya iskolai végzettsége). Különösen erős a jövedelem hatása a tartós szegénységben élő gyerekek esetében. Azok a gyerekek, akik több éve szegénységben élnek, értelmi képességeikben14 lényegesen rosszabb eredményeket értek el és esetükben magatartási problémák is lényegesen gyakrabban fordultak elő15 már ötéves korban (Duncan-Brooks-Gunn-YeungSmith 1994: 312.). A jövedelem különbözőképpen hat a gyermekkor különböző szakaszaiban, a jövedelmi hatások nem lineárisak. A kisgyermekkorban (5 éves kor alatt) megélt szegénység hatása lényegesen erősebb, mint a később megélt szegénységé. A kisgyermekkor az az időszak, amikor a család jövedelmi helyzetének a hatása a legerősebb (Duncan-Brooks-Gunn-Yeung-Smith 1994: 420). Gyakran emlegetik a családok felbomlását, az egyszülős családok számának növekedését, mint olyan tényezőt, ami kedvezőtlenül hat a gyerek fejlődésére. A családszerkezet gyerekek fejlődésére való hatását vizsgáló kutatások alapján a következő fogalmazható meg: a jövedelem nem az egyetlen, de a legfontosabb magyarázó tényező. 50 százalékát magyarázza annak a különbségnek, ami az egy- és a kétszülős családban nevelt gyerekek iskolai teljesítményében mérhető. A megélhetési nehézségek mellett még két szempontból kedvezőtlenebb az egyszülős családban élő gyerekek helyzete: kevesebb elterjedt elnevezése a tesztnek a CBCL (Child Behavior Check List)). A magatartáson belül két széles faktort különböztettek meg: az inkább agresszív tünetekkel jellemezhető externalizáló (rombolja saját és mások dolgait, gyakori dühkitörtések) magatartást és az inkább depresszív tünetekkel jellemezhető internalizáló (félénk, szorongós, boldogtalan, szomorú) magatartást. 14 A tartósan szegénységben élő gyerekek IQ eredményeikben 9 ponttal maradtak el soha nem szegény társaikhoz képest. A tartós szegénység hatása kétszer akkora az IQ eredményekre, mint az átmeneti szegénységé. 15 A szegénységben élő gyerekek fokozott szorongását, visszahúzódó magatartását jelzi az internalizáló viselkedést mérő változó 4 pontos emelkedése, az externalizáló viselkedést mérő változó 3.3 pontos emelkedése pedig azt mutatja, hogy a tartós szegénység növeli a gyerekek agresszív viselkedési tüneteinek előfordulását. A magatartási problémák esetében a tartós szegénység 5 éves korra 60-80 százalékkal növeli a magatartási problémák előfordulását.

39

szülői felügyeletben van részük (különösen az apjuk részéről) és kisebb kapcsolati tőkével rendelkeznek. Ezek a tényezők magyarázzák a különbségek másik felét (McLanahan 1997). Míg a jövedelem sokkal inkább a gyerek teljesítményével és képességeivel függ össze, a család szerkezete nem a képességekre, hanem a gyerek érzelmi jólétére hat. (Duncan-Brooks-Gunn-Klebanov 1994: 313) Az otthoni környezet és a családi légkör különösen fontos kisgyermekkorban. Az otthoni környezetet részben a család anyagi erőforrásai határozzák meg, részben a szülők személyisége, hangulata, kapcsolatrendszere16. A magasabb jövedelem lehetővé teszi a gazdagabb otthoni környezet biztosítását. Az otthoni környezet a családi jövedelem képességekre gyakorolt hatásának egyharmadát magyarázza. Ennek része az otthon légköre is. Az anya depressziója, hiányos megküzdési stratégiái az internalizáló (szorongó) viselkedés kialakulásához vezetnek. (Duncan-Brooks-Gunn-Klebanov 1994: 309-311) A szegény lakókörnyezet17 elsősorban nem a gyerekek értelmi képességeinek alakulására, hanem a gyerekek viselkedésére hat kedvezőtlenül. A depriváltabb környezetben élő gyerekeknél a kutatások az agresszív (externalizáló) viselkedés gyakoribb előfordulását jelzik. Ennek oka azonban származhat abból is, hogy a rosszabb környékeken az anyák kevésbé törekednek arra, hogy az agresszív viselkedésről „leneveljék” gyerekeiket, sőt lehet, hogy ezt a „túlélés” miatt fontosnak tartják. (Jarrett 1992) Az Egyesült Államokban a fekete és fehér családok18 jövedelmi helyzetében feltűnően nagyok a különbségek. A fekete bőrű gyerekek egyharmada folyamatos szegénységben él. És nemcsak családjuk szegény, hanem lakókörnyezetük is. (DuncanBrooks-Gunn-Klebanov 1994: 313) A Wechsler teszttel mért eredmények a gyerekek öt éves korában – ha csak a gyerekek nemére és születési súlyára kontrolláljuk a méréseket 10.7 pontnyi különbséget mutatnak a „fehér” és „fekete” gyerekek között a „fehér” 16

Duncan és kollégái a 3-6 éves gyerekekre kidolgozott HOME készlet bizonyos részskáláit kérdezték le, mint pl: a fejlődést stimuláló környezet értékelése (gyerek olyan játékokkal rendelkezik, melyekből tanulhatja a színeket, formákat, méreteket, betűket, számokat), a gyerek fizikai környezete (szabadtéri biztonságos játék lehetősége, a lakás monotonitása, világossága), az otthoni légkör melegsége (a szülő mennyire kedves a gyerekkel a megfigyelés ideje alatt, mennyire simogatja, dicséri az anya). A HOME készlet (Home Observation for Measurement of the Environment, Bradley-Caldwell, 1980) az otthoni környezet egészét mérő szintetikus mutató 17 A lakókörnyezet szegénységének mérésére az adott környék nem-időskorú lakosai közötti szegénységi arányt vették alapul. Két mutatót használtak: az egyik azt mutatta, hogy a nem idős lakosok körében milyen a jómódú (éves jövedelem több, mint 30 ezer dollár) háztartások aránya, a másik az alacsony jövedelmű (kevesebb mint 10 ezer dollár éves jövedelemmel rendelkező) háztartások aránya. 18 A szerzők tanulmányaikban szintén a statisztikai táblákban és elemzéseknél a fekete és fehér jelzőket használják az etnikai változó megnevezése során. Bár a társadalomtudományi nyelvezetben már nem elfogadott ez a szóhasználat, az empirikus kutatásokban nem mindig megoldható az egyes csoportok pontosabb megnevezése. Én a szerzők által használt fogalmakat alkalmazom.

40

gyerekek javára. A hatásmechanizmusok empirikus mérésekkel való azonosítása lehetővé teszi, hogy pontosabban értsük e különbség összetevőit.19 A család gazdasági helyzete jelentős mértékben magyarázza az etnikainak látszó különbségeket a gyerekek mért fejlettségében. (Duncan-Brooks-Gunn-Klebanov 1994.: 314.) A szegénység gyakran együtt jár más olyan tényezőkkel, melyek kockázatot jelentenek a gyerekek jóléte szempontjából. A kockázati tényezők kumulálódása sokkal inkább káros a gyerekek fejlődésére, mint egy-egy rizikófaktor. Liaw és Brooks-Gunn (1994) 13 kockázati tényező20 hatását vizsgálták meg hároméves gyerekek IQ eredményeire. Kimutatták, hogy a kockázati tényezők számának növekedésével az IQ eredmények erősen csökkennek mind a szegény, mind a nem szegény gyerekek esetében. Több kockázati tényező egyidejű jelenléte hasonló eredményre vezetett a nem szegény és szegény gyerekeknél. (Liaw-Brooks-Gunn 1994)

Identitás a társadalom peremén. Egyenlőtlen helyzetet nem csak a szegénység, hanem a kisebbségi lét is jelent. Kisebbségi létet jelenthet földrajzi elszigeteltség (városi szegénynegyedek vagy elszigetelt vidéki települések), a látható, megkülönböztethető másság (pl. bőrszín) vagy a belső elszigetelődéshez vezető nem látható, de nem kívánt másság (hajléktalanság, állami gondozottság). A kisebbségi lét a gyerekek fejlődésére elsősorban a gyerekek énképén, önazonossága alakulásán keresztül hat. A földrajzi elszigeteltség, a területi szegregáció sajátos környezetet teremt. És ez a környezet hat a gyerek fejlődésére, világról kialakított képére, elvárásaira, attitűdjére, normáira (Wilson 1987: 60). Befolyásolja a gyerek számára fontos szerepet betöltő szülők, szomszédok, barátok, nevelők közötti kapcsolat minőségét. A szegregált övezetekben felnövekedő gyerekek számára csak korlátozott felnőtt minták érhetőek el, elszigeteltségük jelentősen korlátozza esélyeiket arra, hogy sorsuk más életpálya szerint alakuljon, mint ami közvetlen környezetükben általános. A szegénységben élő gyerekeknek azonban csak egy része él térben is elkülönülten. A szegénység akkor is elszigeteltséggel, megfosztottsággal jár, ha az nem párosul földrajzi szegregációval. 19

7.8 pontra csökken a különbség, ha bevonjuk az anya iskolai végzettségét és az apa jelenlétét. További 30 százalékkal csökkenti a gyerekek IQ eredményei közötti különbséget, ha bevonjuk a családi szintű jövedelmi mutatót a regressziós egyenletbe (már csak 5.4 pont a különbség a fehér és fekete gyerekek között). Szerényebb hatást jelent a lakókörnyezet szegénysége, ami 4.8 pontra csökkenti a különbséget. Az otthoni környezetet és az anya mentális állapotát és kapcsolati hálóját is tükröző változó bevonása pedig 2.9 pontra csökkenti az eredetileg több, mint 10 pontos IQ különbséget. 20 Kockázati tényezők: biológiai (születési súly, koraszülöttség, stb.), társadalmi-gazdasági státus (faji hovatartozás, háztartásfő foglalkoztatottsága), anyai jellemzők ( iskolai végzettség, verbális készségek ), családszerkezet (kamaszkorú anya, apa hiánya).

41

A látható (megkülönböztethető) etnikai kisebbségekkel szemben gyakoriak az előítéletek és a diszkrimináció. Egy stigmatizált kisebbségi csoporthoz való tartozás egyik lehetséges következménye az alacsonyabb önértékelés. (Phinney 1996, Steele 1997) A kisgyerekek még nem értik világosan az etnikai hovatartozás fogalmát, mégis ez az egyik legkoraibb szociális kategória, ami kialakul bennük, amennyiben az etnikai hovatartozás eltérő bőrszínt is jelent. Négy éves korukra a gyerekek realizálják, hogy a bőrszín egy állandó tulajdonság, amit szüleiktől örökölnek és születésüktől fogva jellemző rájuk. Azt is megértik, hogy a bőrszín olyan tényező, melynek alapján a különböző emberek hierarchikusan rendezhetők, de nem nagyon világos számukra, ki melyik kategóriába tartozik. Hasonlóan a nemhez, a bőrszín sem fontos a tekintetben, ahogy az óvodás korú gyerekek spontánul csoportosítják az embereket. Az eltérő származáshoz tartozó eltérő viselkedés megértése később, iskolás korban következik be. Ekkor a nagyobb gyerekek már mérlegelik etnikai hovatartozásuk jelentését és lehetséges következményeit. (Shonkoff-Phillips 2004: 65) Az elszigeteltség kialakulhat nem látható és „nem kívánt” másságok21 következtében is, mint amilyen például a hajléktalanság vagy állami gondozottság. Ez is lehet stigma, olyan tényező, ami meghatározza az egyén kapcsolatát környezetével. A mindennapi élet során az ilyen módon „megbélyegzett” személyek hátrányos helyzetekbe kerülnek, mert nincsenek megfelelő eszközeik arra, hogy sikeres társas interakcióba lépjenek másokkal. Goffman 1963-ban megjelent műve óta egy sor tanulmány született a megbélyegzettség különböző formáiról és arról, hogy a különböző csoportok (aids betegek, homoszexuálisok, alzheimer kórban szenvedők és hozzátartozóik, mentális betegek, hajléktalanok, sérült személyek, stb.) milyen stratégiákat alkalmaznak a stigma leküzdésére. Kevés azonban az olyan kutatás, ami megbélyegzett gyerekekről és az általuk alkalmazott stratégiákról szól. Az egyik ilyen kutatás hajléktalan gyerekekre irányult és célja az volt, hogy megismerjék a gyerekek stratégiáit megbélyegzettségük leküzdésére (Roschelle-Kaufman 2004). A hajléktalan gyerekek kirekesztett helyzetbe születtek vagy szüleik sorsa miatt ilyen helyzetbe kerültek. Külsőre nem különböznek társaiktól, stigmájuk marginális társadalmi helyzetükből következik. A kutatásban részt vevő gyerekek, mint ahogy más hajléktalan gyerekek is, tudatában voltak kedvezőtlen társadalmi helyzetüknek és annak, ahogy a többség gondolkodik róluk. A vizsgálat két fő stratégiát azonosított a gyerekeknél. Az egyik stratégia az inklúziót szolgálta és megfelelt a

21

A nem kívánt másság (undesired differentness) kifejezést Goffmann használta (Goffmann 1963:5).

42

társadalmilag elfogadott viselkedésre vonatkozó normáknak és annak az elvárásnak, hogy a kortársakkal és a környezettel a gyerekeknek harmonikus kapcsolata legyen. Ez a stratégia a hajléktalan gyerekek azon vágyát demonstrálta, hogy egyszerű gyerekként figyeljenek rájuk. Törekedtek barátok szerzésére, arra, hogy az iskolában megfeleljenek. A hajléktalan gyerekeknél megfigyelt másik stratégia - melyet stigmatizált helyzetükből fakadó identitásuk erősítésére alkalmaztak - célja szintén a társadalmi elfogadás elnyerése volt, azonban kevésbé konform eszközökkel. Sérült identitásukat a gyerekek azzal próbálták ellensúlyozni, hogy erősebbnek, érettebbnek, jobbnak mutatták magukat. Verbális durvasággal, erőfitogtatással és túlzott szexuális viselkedéssel hívták fel magukra erőszakosan a figyelmet és így próbáltak elfogadást nyerni. Ezeket a stratégiákat az exklúzió stratégiáinak nevezik a szerzők. Ezeket a stratégiákat a környezet fenyegetőnek, elfogadhatatlannak tekinti. A gyerekek ezen stratégiák révén hozzájárultak elszigeteltségük fennmaradásához és viselkedésük a többségi társadalom elítélő hozzáállásának legitimizálásához nyújt alapot (Roschelle-Kaufman 2004: 31). Az elszigeteltség bármely formáját elszenvedő gyerekek énképe sérülhet. A legjobb szülői „befektetések” is kárba vesznek, ha a környezet veszélyes, diszkrimináló, deprimáló. Ellenkezőleg, jól kompenzálható a szülői befektetések hiánya stimuláló, fejlődési lehetőségeket, szolgáltatásokat kínáló környezetben. A környezet felnőtt szereplői: szülők, nevelők, pedagógusok, szervezetek tudatos beavatkozásuk révén ellensúlyozhatják az elszigeteltség negatív hatását a gyerekek identitásának alakulására. Sok országban létező gyakorlat a társadalmilag és kulturálisan érzékeny vagy kulturálisan kompetens gyakorlat a szociális és oktatási-nevelési intézményekben. Társadalmilag és kulturálisan kompetensek azok a programok, melyek képesek felismerni a határvonalat a csoportok különbözősége iránti érzékenység és az előítéletes vagy paternalista hozzáállás között (Shonkoff-Phillis 2004: 67). A goffmani értelemben vett bölcs iskolai stratégiákkal, melyek hatékonyan szolgálják a sérült énkép konstruktív megerősítését, a kedvezőtlen társadalmi-gazdasági és kulturális hátterű gyerekeket is sikeresen lehet tanítani. (Steele 1997: 624-627, Comer 1980, Delpit 1995)

A gyermeknevelés kultúrája. A gyerekek fejlődése, szocializációja különböző kultúrákban más és más értékek, hiedelmek szerint szerveződik és ez is hat a gyerekek fejlődésére. Fontos különbségek fogalmazódnak meg a gyermeknevelés „hagyományosan kollektivisztikus” és „modern individualisztikus” orientációi között. A hagyományosabb

43

szemlélet szerint a gyerek érdekei alárendeltek a tágabb közösség (család, rokonság, helyi társadalom) érdekeinek és a szocializáció során nagyobb hangsúlyt fektetnek az engedelmességre, a felnőttek és a tekintély tiszteletére, a szabályok követésére. A hagyományosabb kultúrákban merevebbek a nemi határok és szerepek. A szülői nevelés inkább tekintélyelvű. A modern, individualisztikus orientációjú nevelés során mind a fiúk, mind a lányok szocializációjának célja az érzelmi függetlenség, verbális kifejezőkészség, versenyszellem, intellektuális és művészi teljesítmény. A „modern” szemlélet szerint a fejlődés és a tanulás kiindulópontja a gyerek saját kezdeményezéseire épülő felfedező tevékenység és tapasztalat és a gyereket követő szülői (nevelői) instrukció és párbeszéd. A „modern” szemléletben a szülő határozott, de engedékeny és a gyereket már egészen korán saját akarattal rendelkező önálló személyiségnek tekinti. A valóságban természetesen a minták nem válnak el élesen egymástól. Az egyes szülők gyereknevelési szokásait egymásnak ellentmondó értékek és hiedelmek határozhatják meg, koherenciájuk messze nem teljes. Ugyanakkor a „modern” és a „hagyományos” gyermeknevelési szemlélet megkülönböztetése fontos, mivel Európában erős az összefüggés a szülők társadalmigazdasági helyzete és gyereknevelési szokásai között. Az iskolázottabb szülők között többen nevelik gyerekeiket modern szemléletben, mint az iskolázatlanabbak, a kevésbé fejlett társadalmakra inkább jellemzőek a hagyományosabb szülői szerepek. Természetesen a csoportokon belüli változatosság jelentős, a szokások változnak, családonként és gyerekenként más és más szokásrendszerbe állnak össze. (Leseman 2002) Szülők és gyerekek naponta ismétlődő közös tevékenysége és közös élményei jelentik az alapját annak, hogy a gyerekek viszonylag rövid idő alatt elsajátítják környezetük nyelvét, szokásait, intellektuális értékeit és aktív, értő résztvevői lesznek a közösség életének. A közösségek, kultúrák, társadalmi csoportok szokásai közötti különbségek viszonylag jól láthatóak. Mégis van, ami minden emberben közös, és ami az emberi fejlődés univerzális alapját jelenti: az ember veleszületett interszubjektivitása, ösztönös kapacitása a társas kommunikációra, a dialógusra, a másik ember szándékainak figyelésére és figyelembe vételére. (Rogoff 1990: 139) A modern társadalmakban a kultúrák nem elkülönülten léteznek. A mai gyerekek életét többféle kultúra határozza meg: szüleik, nagyszüleik kultúrái és annak a közvetlen társadalmi közegnek a kultúrája, amiben élnek. (Helms 1990) A kulturális hatások változatosságát és jelentőségét növeli az is, hogy a fejlett világra egyre jellemzőbb az újabb és újabb bevándorló csoportok megjelenése és egymás mellett élése. Minden újabb generáció egyre sűrűbben találkozik különböző kultúrákkal a mindennapok során. A 44

gyerekek mindennapjainak kultúrája is sokat változott az utóbbi évtizedekben. Az anyák tömeges munkavállalása a fejlettebb országokban, a munkanélküli szülők tömeges megjelenése az átalakuló kelet-európai társadalmakban alapvetően megváltoztatja a kisgyerekek hétköznapjainak ritmusát és jellegét. A televízió és a videojátékok térnyerése a kisgyerekek életében szintén alapvető és új kulturális hatás, ami átalakította a gyerekek képzeletvilágának és játékának természetét. (Singer 1988) A kisgyermekkori fejlődés egyik fontos kérdése, hogy mennyire hasonló vagy különböző kulturális hatások érik a gyerekeket a családban és a gyermekintézményekben, az iskolában. A gyerek fejlődését kisgyermekkorban a tartós, rendszeresen ismétlődő, fokozatosan változó, a kulturális környezethez fokozatosan alkalmazkodó közeli személyekkel történő interakciók sorozata határozza meg (Bronfenbrenner-Ceci 1994). A gyermekintézmények akkor segítik a gyerek fejlődését, ha támogatják és továbbfejlesztik a gyerekek otthonról hozott kulturális mintáit. Ha a család és az iskola kultúrája nem találkozik, a fejlődés feltételei romlanak, a veleszületett adottságok kisebb mértékben realizálódnak.

2.3 Korai beavatkozások A humánökológiai modell alapján foglaltam rendszerbe azokat a feltárt kockázati tényezőket, melyek a szegénységgel összefüggésben veszélyt jelentenek a gyerekek fejlődésére és azonosítottam azokat a tényezőket, melyek képesek ellensúlyozni a szegénység kedvezőtlen hatását. Az utóbbi években kialakult új kutatási terület, ami új perspektívából vizsgálja a gyerekek fejlődését kockáztató és azt ösztönző hatásokat: a gyerekek ellenálló képességének (rezílienciájának) kutatása.

2.3.1 Gyerekek sérülékenysége és ellenálló képessége Vannak gyerekek, akik kedvezőtlen környezetben élnek, mégis egészségesen fejlődnek. Ez a jelenség hívta fel a figyelmet a gyerekek ellenálló képességére. Ellenállóak, vagy rezíliensek azok a gyerekek, akik nehéz körülményeik ellenére normális fejlődést követnek. (Fonagy 1994) Egyre gazdagabb a gyerekek ellenálló képességét elemző szakirodalom, aminek alapján egyre többet tudunk arról, milyen védőfaktorok képesek ellensúlyozni a kedvezőtlen körülmények káros hatásait. A védőfaktorok a gyerek

45

ökológiai környezetének minden szintjén azonosíthatók. (Masten-Coatsworth 1998, Masten 2000) Több kutatás vizsgált olyan gyerekeket, akik hajléktalanságban, háborús környezetben, extrém szegénységben éltek, vagy akiket súlyos trauma, veszteség ért. Az ellenálló képesség előrejelzői között leggyakrabban említett két tényező a gondoskodó felnőttel való jó kapcsolat és a gyerek jó képességei. (Masten 1998) A szülő-gyerek kapcsolat, a szülő melegsége, érzékenysége, rendszeres és kiszámítható gyereknevelési szokásai jelentik azt a közvetlen környezetet, mely védetté teszi a gyereket a kockázatokkal szemben. Különösen kedvezőtlen szociális körülmények között a szülő akkor hatékony, ha szigorúbb, de ugyanakkor meleg és gondoskodó tud maradni és szoros kapcsolatot képes kialakítani a gyerekkel. Amennyiben ilyen szülő nem elérhető a gyerek számára, akkor más gondoskodó felnőtt jelenléte szükséges. A gyerekek egyéni képességei is védőfaktort jelentenek. A gyerek kedvező veleszületett adottságai, barátságos természete és a korai években alakuló készségei: nyitottsága, tehetsége, önbizalma, megtapasztalt én-hatékonysága azok a tényezők, melyek növelik ellenálló képességét. Mind a szülői bánásmód, mind a gyerek képességei változtathatók, különösen a korai években. A korai években kialakuló készségek és képességek további sikerekhez vezetnek. A jó képességű gyerekek az iskolában könnyen alkalmazkodnak, jobb kapcsolatot alakítanak ki tanáraikkal. A korai beavatkozások célja éppen azoknak a védőrendszereknek a megerősítése a gyerek környezetében, melyek a fejlődést a korai években kedvező irányba kormányozzák. (Masten 1998)

2.3.2. Korai beavatkozási programok Az OECD (1998) hivatalosan a következőképpen határozza meg a korai segítségre szoruló gyerekek körét. Vannak organikus okok miatt vagy mentálisan sérült gyerekek, akik a lakosság 2 százalékát teszik ki. Vannak gyerekek, akiknek tanulási vagy viselkedési nehézségei nem szociális vagy kulturális tényezőkből fakadnak. A harmadik kategóriába azok a gyerekek tartoznak, akik feltételezhetően egészségesek, fejlődési potenciáljuk normális, de fejlődési elmaradásuk van, ami vélhetően szociális és kulturális helyzetükből adódik. Az OECD országok gyerekeinek 10-20 százaléka tartozik ebbe a csoportba. (Leseman, 2002: 12)

46

A korai beavatkozási programok azokat a védőrendszereket erősítik, melyek megelőzhetik, hogy a meglévő kockázatok a gyerek fejlődését akadályozzák. A gyerekek ellenálló képességére hatnak. A programok a gyerekek nevelése mellett családjaikat is támogatják, és ezen keresztül hatnak kedvezően a gyerek érzelmi, intellektuális és motivációs fejlődésére, társas kompetenciáinak gyarapodására. A beavatkozások egyszerre irányulnak a gyerekek képességeire, társas kompetenciáira és a családi interakciók minőségére, ami hosszú távon a kumulálódó védőfaktorok miatt kedvező eredményekhez vezet. (Masten 1998) A koragyermekkori beavatkozási programok száma exponenciális mértékben nőtt az utóbbi években. (Bakermans-Kranenburg 2003) Jelentős kutatási és gyakorlati tapasztalat halmozódott fel a szociálisan hátrányos helyzetű családok (közösségek) gyerekeinek koragyermekkori támogatásával kapcsolatban. (Kamerman 2000, Leseman 2002, Brooks-Gunn 2000) Empirikusan is bizonyított tény a különböző korai beavatkozások hatékonysága. (Bakermans-Kranenburg 2003, Barnett 2004) Csecsemőkori

programok.

A

gyermekek

csecsemő

korában22

történő

beavatkozások túlnyomó részben a családok otthonában történnek. Általánosan elfogadott alapelv

a

csecsemőkori

beavatkozásoknál

a

„kétgenerációs”

megközelítés.

A

beavatkozások egyszerre irányulnak a szülőkre (érzelmi és szociális helyzetükre) és a csecsemőre. A csecsemőkorban történő beavatkozások állandó paradoxona, hogy a nehéz körülmények közé született gyerekeknek nincs ideje megvárni, amíg szüleik helyzete jobbra fordul. Hasonlóan a jobb körülmények közé született gyerekekhez, nekik is szeretetre, biztonságra, állandó odafigyelésre és kialakított struktúrára van szükségük. A beavatkozási programok akkor vezetnek eredményre, ha rendszeresek, elég gyakoriak és egyszerre irányulnak a gyerekre, a szülőkre, a szülők környezetére és a szülő-gyerek kapcsolatra. (Halpern 2000) A szülők integráns résztvevői a csecsemőkori beavatkozásoknak. A családok otthonában történő programok értékelő elemzései kimutatták, hogy a szülők érzékenysége erősödik, nő a pozitív interakciók aránya a szülő-gyerek kapcsolatban, a beavatkozások hatására javul a részt vevő szülők testi és lelki egészsége. A programok hatása akkor tartós, ha a beavatkozás a szülők jólétét is érinti. A Brooks-Gunn-ék által értékelt

22

A csecsemőkort tágan, a 0-3 éves korú gyerekekre használom ebben a fejezetben.

47

beavatkozási programokban23 részt vevő szülők nagyobb arányban léptek ki a segélyezettek köréből és találtak munkát, mint a kontroll csoportban lévő szülők. (BrooksGunn 2000: 551-554) A csecsemőkori beavatkozási programok jellegükben, intenzitásukban és gyakoriságukban is sokfélék: a 15 perces családi étkezés során megfigyelhető kommunikációról készült videofelvétel közös megbeszélésétől kezdve egy, a gyerek három éves koráig tartó heti rendszerességű együttműködésig a szociális segítő szervezetekkel. Bakerman-Kranenburg és munkatársai 13 ezer személyt érintő 133 olyan beavatkozási program meta-elemzését végezték el, melyek célja pozitív szülői minták, a szülői érzékenység,

odafordulás

megerősítése

volt.

(Bakerman-Kranenburg

2003)

A

programokban résztvevő családok 60-70 százaléka kedvezőtlen szociális helyzetű, majdnem fele sokproblémás család volt, egyéb célcsoportjai pedig azok a szülők és gyerekek, ahol a gyerek egészséges fejlődése veszélyeztetett koraszülöttség, az anya fiatal életkora, a gyerek sérülése miatt (Bakerman-Kranenburg 2003: 203). Összességében a programok hatékonyak voltak a szülői érzékenység erősítésében. Érdekes módon a rövid, fókuszált, célorientált beavatkozások hatékonyabbnak bizonyultak, mint a hosszabb távú, a családdal való sokszámú találkozásra épülő beavatkozások. A kiemelkedő hatékonyságú programok egyaránt hasznosak voltak a sokproblémás és a nem sokproblémás családok esetében. A csecsemőkorban történő beavatkozások végső célja a gyerek érzelmi és értelmi fejlődését jól ösztönző szülői attitűd megerősítése. Ennek eszközei pedig sokfélék: a terápiás segítségtől kezdve a különböző közösségi programokig24. (Bakerman-Kranenburg 2003)

Kisgyermekkori intézményes programok. A gyerekek idősebb, két-három éves korától kezdve a korai beavatkozási programok már nem csak a család otthonában történnek, hanem kiegészülnek valamilyen intézményes formával is. A gyerekek fejlődésének támogatásán túl a programok fontos eleme a szülőkkel való együttműködés. A szülőkkel való kapcsolat célja a szülők képzése, munkaerő-piaci pozícióinak javítása, 23

A szerzők 17 olyan beavatkozási programot értékeltek, melyek helyszíne a család otthona volt és ahol a segítés fókuszában a szülő és a gyerek állt, a program minimum 6 hónapig tartott és a terhesség ideje alatt vagy csecsemőkorban kezdődött. 24 Ilyen közösségi program az Egyesült Királyságban 1999-ben indított Sure Start, melyek célja, hogy javítsák a 4 évnél fiatalabb gyermekek családjainak nyújtott szolgáltatások elérhetőségét, minőségét, valamint a helyi programokból leszűrt jó gyakorlati megoldásokat terjesszék azok körében, akik kisgyermekek számára nyújtanak szolgáltatásokat (www.surestat.gov.uk).

48

gazdasági önállóságuk megteremtése; a szülő-gyerek kapcsolat javítása; a gyereknevelési ismeretek bővítése és az otthoni környezet minőségének javítása. (Brooks-Gunn 2000: 555) Világszerte több száz koragyermekkori program valósult meg az ötveneshatvanas évektől kezdve. A programok egy részének hatékonyságát módszertanilag megalapozott kutatások keretében értékelték. Az értékelő kutatások jelentős része az Egyesült Államokban elterjedt Head Start program keretében történt, de volt néhány egyetemi kutatóközpont együttműködésével végzett longitudinális hatásokat vizsgáló modell kísérlet is (Leseman 2002: 22), mint pl. a fejezet elején már említett High/Scope Perry Preschool program25 (Schweinhart 1993). A korai beavatkozási programok jellege, a szülőkkel való intenzív, rendszeres kapcsolat, az interaktivitás ösztönzése, a szülő-gyerek kapcsolat javítása egyaránt kedvezően hat az értelmi képességekre és a gyerekek társas készségeire, viselkedésük, társas kapcsolataik, iskolához való viszonyuk alakulására. Az alkalmazott pedagógiai koncepciók hatásában is van különbség. Azok a pedagógia programok hatékonyabbak, melyek a gyerekek egyéni fejlődésére támaszkodnak és a gyerek kezdeményezéseit követő megközelítést alkalmazzák szemben a hagyományosabb, didaktikailag kidolgozott tematikára épülő koncepciókkal. (Leseman 1998) A hatások összességében vezetnek egy sikeresebb élethez, mint ahogy azt a High/Scope program eredményei is megerősítik. Az ismertetett korai beavatkozási programok természetesen csak az érintett gyerekek egy kisebb része számára elérhetőek. A gyerekek többsége a hagyományos intézményes napközbeni ellátásokat veszi igénybe. A főleg az Egyesült Államokban és Svédországban végzett nagymintás vizsgálatok vegyes képet mutatnak arról, milyen hatással vannak a különböző gyermekintézmények a gyerekek fejlődésére. A gondoskodás minősége az eredményességet leginkább meghatározó változó. (Leseman 2002: 26) Általánosságban a gyermekintézmények (bölcsődék, óvodák) gyenge és közepes mértékben kedvező hatást gyakorolnak a gyerekek nyelvi és kognitív készségeire, de ez nem minden gyerek és nem minden intézmény esetében igaz. Azokban az intézményekben, melyek a minőség szempontjából a legjobb 25 százalékba kerültek, a kedvezőtlen szociális 25

További hasonló modell programok: Syracuse Family Development Research Project, Milwaukee project, Florida Parent Education project, Houston Parent Child Develoment centres programme, Yale Child Welfare project, Abecedarian Project, Chicago Child-Parent Centres programme. Ezen programok mind intenzívek, a gyerek korai életkorától indulnak, intenzívek, gyerek és szülőközpontúak, támogatják a szülőket és a közösségi erőforrásokra építenek (Leseman, 2002: 24.) Hasonló programok indultak az utóbbi években Európában is, mint pl. az Egyesület Királyságban kialakult Early Excellence program, ami Európa más országaiban is terjed. www.surestart.gov.uk

49

helyzetű gyerekek esetében közepes erősségű kedvező hatást tudtak elérni mind az értelmi képességek, mind a magatartás területén. Az alacsonyabb társadalmi státuszú családok gyerekei azonban jellemzően a gyengébb minőségű intézményekbe járnak. (NICHD 1997, Leseman, 2002: 27) A korai beavatkozások tudatos tervezése, a szociálisan kedvezőtlen helyzetű családok gyerekei számára érzékeny, fejlődési ismeretekre támaszkodó programok tervezése és megvalósítása szükséges ahhoz, hogy a gyerekek családi hátrányaik ellenére sikeresen és jó esélyekkel induljanak - a munkaerő-piaci esélyeiket jelentős mértékben meghatározó – iskolába és egészséges, aktív társadalmi részvételre képes felnőttekké váljanak.

2.4 Összegzés Széleskörű ismeretek állnak rendelkezésre arról, hogy a szegénység milyen mechanizmusokon keresztül hat kedvezőtlenül a gyerekek fejlődésére.

Tapasztalatok

vannak arról is, hogy mely beavatkozási formák segítik hatékonyan a kedvezőtlen családi háttérrel

rendelkező

gyerekek

fejlődését.

Ennek

alapján

megfogalmazhatóak

a

szegénységben élő gyermekek helyzetét orvosolni kívánó társadalompolitika alappillérei. Az empirikus vizsgálatok egyértelműen alátámasztják azt, hogy az alacsony jövedelem önmagában kockáztatja a gyerekek fejlődését, a kora gyermekkorban megélt tartós és mélyszegénység pedig különösen súlyos negatív következményekkel jár. A jövedelemszint növekedése a gyermekes családokban a gyerekek fejlődésének javulását eredményezi. A kisgyermekes családoknak nyújtott bővített jövedelemtranszferek, a mélyszegénység radikális megszüntetése részben a gyermekes családoknak nyújtott támogatások összegének emelésével, részben a szülők képzéssel is egybekötött foglalkoztatási

lehetőségeinek

bővítésével

nélkülözhetetlen

pillérei

a

hatékony

társadalompolitikának. A gyerekek egészséges fejlődésének biztosításához azonban a jövedelmi transzfereken túl olyan szolgáltatásokra is szükség van, melyek közvetlenül a gyerekek egészségét és nevelését szolgálják. Hangsúlyt kell fektetni a szegénységben élő gyerekek egészséges táplálkozására és fejlődésüket ösztönző környezet biztosítására. Az intézményes beavatkozási programoknál a magas színvonalú és gyermekfejlődés korszerű ismereteire támaszkodó nevelői hozzáállás, valamint a gyerekek szüleivel való szoros együttműködés jelentik az eredményesség feltételeit.

50

A hatékony társadalompolitika harmadik pillére a szülői készségek fejlesztése. A szülő a gyerek életének, fejlődésének legfontosabb szereplője. A szülői bánásmód és az otthon légköre azok a fontos közvetítő mechanizmusok, melyek a gyerekek fejlődési elmaradásait eredményezik. A szülői odafigyelés, érzékenység változtatható. Ismertek azok a programok és tevékenységek, melyek révén a szülők tudatos részvétele gyerekeik nevelésében fokozható. Dolgozatom empirikus részében elsősorban azt a szolgáltatási környezetet vizsgálom, ami ma a kedvezőtlen helyzetű családok számára elérhető. Nem foglalkozom a családok szegénységét enyhítő jövedelmi transzferek kérdésével, hanem a szülői készségekre, az otthon légkörére, a hátrányos helyzetű gyerekek intézményes nevelésének kérdéseire térek ki. A gyermekes családokkal való szociális munka egy kevéssé feltárt és a hátrányos helyzetű gyerekek és családjaik számára nyújtott szolgáltatások fejlesztésének egyik fontos területe ez.

51

3. fejezet Szegénység és társadalmi kirekesztettség Magyarországon

Milyen az a hazai társadalmi-gazdasági környezet, ami az utóbbi évtizedekben születő és nevelkedő gyerekeket körülveszi? Milyen társadalmi környezetben végzik a szociális segítők és pedagógusok munkájukat? A fejezet első részében a tágabb társadalmi környezet jellemzőit, a gazdasági szerkezetátalakulás egyenlőtlenségekre gyakorolt hatását foglalom össze, a második részben pedig azokat a hazai kutatásokat tekintem át, melyek a gyermekes családok sorsát és a gyerekek fejlődését vizsgálják ebben az átalakuló társadalmi kontextusban.

3.1 Jövedelmi egyenlőtlenségek és gyermekek szegénysége Az utóbbi húsz évben fontos változások történtek Kelet-Európában és Magyarországon. Átalakult az ország politikai berendezkedése és gazdasági szerkezete. A gazdasági szerkezetváltás jelentős munkanélküli réteg kialakulásával járt együtt, a munkaerőpiacon átalakultak a keresleti-kínálati viszonyok, jelentős állami tulajdon lett privatizálva, az önkormányzati bérlakás-rendszer szinte teljesen megszűnt. A társadalmi és jövedelmi egyenlőtlenségek jelentős mértékben nőttek. Megjelent egy jelentős vállalkozói réteg, a piacképes vezetők és értelmiségiek helyzete jelentősen javult. Ugyanakkor tartóssá vált egy közel húszszázaléknyi társadalmi csoport leszakadása, munkaerőpiacról való kiszorulása. (Ferge 2005, Szívós-Tóth 2003) A társadalmi és jövedelmi változások különbözőképpen érintették a lakosság különböző csoportjait. Az egyenlőtlenségek növekedését legerősebben meghatározó tényezők az iskolázottság és a háztartás munkaerő-piaci helyzete. (Gábos-Szívós, 2004: 76) Míg 1987-ben a háztartásfő iskolázottsága az egyenlőtlenségek 8 százalékát magyarázta, ez az arány 2001-re 27 százalék lett. (Tóth 2003: 216) A munkaerőpiaci helyzet jelentősége alapvetően megváltozott. Míg a rendszerváltás előtt a kétkeresős háztartás volt a jellemző, 1987 és 1994 nagymértékben csökkent a kétkeresős háztartások aránya, romlott a férfiak és még nagyobb mértékben a nők foglalkoztatási aránya. Különös erővel hatott a gazdasági átalakulás a roma családok életére: a roma szülők körében 1984 52

és 1993 közötti évtizedben földcsuszamlásszerű állásvesztés következett be. (Kertesi 2005: 253) A potenciálisan továbbtanuló roma fiatalok szüleinek generációjában az apák körében 1984-ban mért 80 százalék körüli foglalkoztatottsági arány 1993-ra 38 százalékra csökkent. Az anyák körében ugyanez az arány 60 százalékról 22 százalékra esett vissza. (Kertesi 2005: 253-254) Ezek a mélyreható változások komoly hatással vannak e családok gyerekeinek életére, fejlődésére, iskolai eredményességére.

Kialakult az inaktív

családfővel rendelkezők csoportja, akik a háztartások 8 százalékát jelentették 2001-ben. Azok, akik képzetlenül lettek munkanélküliek, tartósan állás nélkül maradtak. (KertesiKézdi 2006: 3) 1987 és 1992 között kinyílt a települések közötti olló, látványosan erősödtek a települések közötti különbségek. (Tóth 2003: 218) A gyermeket nevelő háztartásokat sem egyformán érintették a változások. Minél nagyobb a gyerekszám, annál inkább romlik a háztartások jövedelmi pozíciója: a gyermektelen háztartások jövedelme meghaladja az országos átlagot, míg a három- és többgyermekes háztartásokban élők jövedelme 1987 és 2001 között az átlag 75 százalékáról 65 százalékra csökkent. A roma családok helyzete tovább romlott: a vizsgált időszakban a roma háztartások átlagjövedelme az átlagnépesség jövedelmének 65 százalékáról az átlagjövedelem 45 százalékára esett 1992 és 2001 között. (Tóth 2003: 218) A romák iskolázottsága terén drámai megtorpanás történt. Míg a nyolcvanas évekig megtörtént a felzárkózásuk, a roma fiatalok többsége megszerezte az általános iskolai végzettséget és jelentősen megnőtt az érettségit nem adó középiskolákban való továbbtanulásuk, a rendszerváltással az érettségi nélküli szaktudásuk a munkaerőpiacon leértékelődött. A romák előrehaladása az iskoláztatás terén a nyolcvanas évek közepétől megtorpant. (Kertesi 2005: 250) Míg országos átlagban a jövedelmi egyenlőtlenségek stabilizálódnak, jelentős jövedelmi hátrányok halmozódnak fel azokban a családokban, ahol a háztartásfő alacsony iskolai végzettséggel rendelkezik, ahol nincs aktív kereső a családban, vagy gyengék a felnőtt családtagok munkaerő-piaci pozíciói, ahol több gyereket nevelnek, vagy a háztartásfő roma származású. Többen is megkísérelték megbecsülni, mekkora lehet az a réteg, mely az átalakulás következtében marginális helyzetbe került. Egyes vizsgálatok a lakosság több mint egy tizedét tekintik depriváltnak a megélhetési nehézségek, a fogyasztási korlátok és a lakáshelyzet elégtelenségének együttes fennállása miatt. (Szívós-Tóth 2004:71) A szegénységi jellemzők halmozódását mutatják a statisztikai adatok a háztartások mintegy 28 százalékában. (Havasi 2002: 9) Különösen markánsan jelenik meg a depriváció a 53

leszakadó réteg lakáskörülményeiben és lakásának felszereltségében. A „kirekesztett” réteg demográfiai jellemzői egyértelműen alátámasztják azt, hogy közöttük – a társadalmigazdasági átalakulás veszteseiként – megjelennek a fiatal, gyerekeket nevelő családok. A halmozottan hátrányos helyzetűek között az országos átlaghoz képest háromszoros valószínűséggel találunk olyan családokat, ahol legalább három eltartott gyerek van. Az iskoláskor alatti gyerekek egyötöde él halmozottan hátrányos helyzetben. Ezekben a családokban a háztartásfők többsége alapfokú végzettséggel rendelkezik csak, és vagy kiszorult a munkaerő-piacról vagy nagyon gyenge munkaerő-piaci pozícióval rendelkezik. (Havasi 2002: 10). A gyermekek és gyermeket nevelő családok szegénységi kockázata meghaladja más demográfiai csoportok szegénységi kockázatát. Az 2005. év segélyezési statisztikái alapján 620 ezer 18 éven aluli gyerek él olyan háztartásokban, ahol az egy főre jutó jövedelem nem éri el a segélyezési küszöböt. (Darvas-Tausz 2006: 13) A gyerekek egytizede él olyan lakáskörülmények között (nedves, egészségtelen, túlzsúfolt, nehezen kifűthető, nem biztonságos környezet), melyek komoly kockázatot jelentenek az egészségükre illetve

egészséges fejlődésükre. Főként az alacsony iskolai végzettségű

szülős családok élnek kedvezőtlen lakáskörülmények között. Ezekben a családokban a gyerekek száma is magasabb. (Darvas 2003: 12-13) A sokgyermekes családok szegénységét támasztják alá más vizsgálatok eredményei is: míg a nagyon szegények aránya az országban átlagosan 8,3 százalék, a három- és többgyerekes családok 29 százaléka tartozik a legszegényebbek közé. (Szívós-Tóth 2004) A legszegényebb családok többsége nem roma, de a roma lakosság szegénységi kockázata az átlagosnál lényegesen magasabb. (Tárki 2004: 76-77, Ferge-Tausz-Darvas 2002: 12) Mindez azt támasztja alá, hogy az országban jelentős számban vannak gyerekek, akiknek szülei nagy valószínűséggel szegények, alacsony iskolai végzettséggel rendelkeznek, rendszeres munkájuk nincs és otthoni környezetük is kedvezőtlen. A családtámogatási rendszer többször változott az elmúlt tizenöt évben, de a gyermekes családok helyzetét összességében nem tudta érdemben javítani. A Magyarországon 2006-tól életbe lépett új családtámogatási rendszer erénye, hogy egyenlően kezel minden gyerekes háztartást, biztosítva ezzel az ellátáshoz való egyszerű és humánus hozzájutást (Darvas-Tausz 2006: 24). Ugyanakkor pótlólagos költségvetési források nélkül továbbra is kezeletlenül marad a mélyszegénységben élő családok sorsa, súlyos kockázatot jelentve a deprivált családokban élő gyerekek fejlődésére, akik tartós szegénységben nőnek fel. 54

3.2 A szociális helyzet hatása a gyerekek fejlődésére – hazai kutatások A nemzetközi egészségügyi kutatásokhoz hasonlóan (Torsheim 2004) a hazai felmérések is felhívják a figyelmet arra, hogy a gyerekek egészségmagatartása szoros összefüggést mutat a szülők társadalmi-gazdasági helyzetével. Középiskolás korú fiatalok körében jelentős különbség tapasztalható a dohányzás és alkoholfogyasztás mértékében annak függvényében, hogy milyen típusú (gimnázium vagy szakmunkásképző) iskolában tanulnak, illetve milyen családi háttérrel rendelkeznek. Míg az általában kedvezőbb családi háttérrel rendelkező gimnazisták között 26 százalék a naponta dohányzók aránya, a szakmunkás tanulók között 36 százalék. Hasonlóan magasabb azoknak az aránya a szakmunkás tanulók között, akik többször voltak részegek (50 százalék), míg a gimnazistáknak 38 százaléka válaszolta ezt. (Aszman -Várnai 2003) A nyilvánvalóan rendezetlen családi háttérrel rendelkező gyermekotthonban élő gyerekek körében az adatok még kedvezőtlenebb képet mutatnak: 79 százalékuk dohányzik naponta és 83 százalékuk volt többször részeg (Aszman-Várnai 2003). A családi háttér és a szülő-gyerek kapcsolat minőségének jelentőségére hívják fel a figyelmet az alábbi adatok: a jobb módú gyerekek közül kétszer annyian kapnak segítséget az iskolai feladatokban, mint a szegény családok gyerekei. A jobb módú családok gyerekei kétszer olyan gyakran jelezték, hogy könnyen tudnak szüleikkel problémákról beszélni, mint szegényebb társaik. (Aszmann-Várnai 2003) Fiatalok testi és értelmi fejlődését vizsgálta Joubert Kálmán 1998-ban a sorköteles 18 éves fiúk mintegy 8000 fős mintáján. A szülők iskolai végzettségét vetette össze a fiatalok születési súlyával, aktuális testmagasságával, a Raven-teszttel mért problémamegoldó képességével és a fiatalok iskolai végzettségével. Az eredmények: minél iskolázottabbak a szülők, annál nagyobb testtömeggel jönnek gyermekeik világra, a szülők iskolázottságának mértékével együtt nő a 18 éves sorkötelesek testmagassága és hasonló az összefüggés a fiatalok értelmi, problémamegoldó képességével is. (Joubert-Gárdos-Gyenis 2003) A társadalom peremére szorult családok helyzetét elemezték esettanulmányok segítségével Simonyi Ágnes és munkatársai, melyek során 120 hátrányos helyzetű család helyzetét tárták fel. (Simonyi 2002) Az általuk felkeresett családokban csak néhány jól tanuló és jó képességű gyerek esetében fordult elő, hogy a gyerekek az iskolában különórákon vettek részt. A szülők anyagi lehetőségeik korlátozottsága miatt nem tudnak 55

áldozni különórákra. Az átlagosan vagy gyengén teljesítő, betegség miatt hiányzó gyerekek esetében a gyerekek nem kaptak segítséget az iskolától. A kistelepüléseken élők a városi családokkal szemben a közlekedési nehézségek miatt még kevésbé tudnak a gyerek érdeklődésének, képességeinek megfelelőbb iskolát választani. A megkeresett családokban a gyerekek egészségi állapota lesújtó képet mutatott. „A koraszülések, a gyerekeket születésüktől kísérő szív- és légzőszervi betegségek, a szellemi és testi visszamaradottság esetei azért voltak szívszorítóak, mert a családi történetek egyúttal a kezelések elmaradásáról, a költségesebb kúrák és gyógyszerek elérhetetlenségéről szóltak”. (Simonyi 2002: 5) A hátrányos helyzetű családokban több a beteg gyerek, és ez nagyobb áldozatvállalást, odafigyelést igényel a szülőktől és nagyobb terhet jelent a családban élő egészséges gyerekek számára is. A hátrányos helyzetű családokban a szülők is gyakrabban betegednek meg, ami a család számára további terheket és kockázatokat jelent. Dögei Ilona esettanulmányai érzékletesen mutatnak rá arra, hogy a szegénységgel együtt járó betegségek, mindennapi megélhetési küzdelmek hogyan hatnak a szülők mentális egészségére: a szülők belefáradnak, belefásulnak reménytelen helyzetükbe. (Dögei 2003: 76) A családok súlyos aggodalmakat fogalmaztak meg a gyerekek jelenével és jövőjével kapcsolatban. A gyerekek bizonytalanságát tovább növeli a családok mindennapjainak instabilitása. A stabilabb jövedelem, munkahely reményében vagy az olcsóbb lakhatás érdekében a családok gyakrabban költöznek, ami a meglévő és megszokott rokoni, baráti, iskolai kapcsolatok megszakítását jelenti a gyerekek számára. (Simonyi 2002: 7) Mélyszegénységben élő gyermekes családok sorsát elemzi Kozma Judit az ország keleti részén lévő kisközségekben (Kozma 2004).

Azon túl, hogy bemutatja az

esélytelenség halmozódását a szegénység lépcsőfokain lefelé haladva, elemzése rámutat a szülői „emberi tőke” jelentőségére is. A tanulmányában bemutatott két család nagyon szegény, a ’túlélés’ és a gyerekek fejlődése szempontjából azonban nagy különbség van a családok között: az egyik családban az anya belső erőtartalékokkal rendelkezik (szakmunkás végzettségű, vallásos, intézeti múltjában volt néhány nevelő, aki szerette őt), ami lehetővé teszi azt, hogy gyerekeire odafigyeljen, szükségleteiket értse, képes legyen a mindennapi gondoskodást és szeretet nyújtani számukra. A másik anya, vélhetően saját előtörténetéből következően, nem rendelkezik ezzel a belső tőkével (6 kisegítő osztályt végzett), ezért adni sem tud eléggé gyerekeinek. A környezet sem képes erőforrást biztosítani a család számára. (Kozma 2004) A szegénység térbeli elkülönülése a legtöbb településen megfigyelhető, de kialakultak az országban olyan szegregált települések is, melyek elszigeteltsége felhívja a 56

figyelmet

a

szélsőséges

szegénység

és

kirekesztettség

tényére

és

lehetséges

következményeire. E vidéki településeken a roma lakosság lélekszáma is magas; előfordul, hogy a roma felnőtt lakosság átlagos iskolai végzettsége 6 osztály, és az iskolaköteles gyerekek negyede nem jár iskolába. (Durst 2004: 255) A városi szegregált negyedekben is az alacsony, legfeljebb általános iskolai végzettség az általános. (Gyukits 2003) A szegregált településekre igaz a gettósodott negyedek azon tulajdonsága, hogy különösen magas a kamaszkori terhességek aránya. (Kelly 1998) Az iskolázatlan fiatal lányok számára ez az egyetlen út a felnőtté váláshoz, mivel a továbbtanulás és a munkához jutás esélye elérhetetlen számukra. Durst Judit kutatása rámutat arra, hogy a lányok egyre fiatalabb korban válnak szülővé az általa vizsgált peremfaluban az utóbbi 15 évben, ami szintén azt jelzi, hogy a fiatalkori gyermekvállalás szorosan összefügg az elszigetelődés fokozódásával. (Durst 204: 258) A fiatalkori terhesség, szegénység és iskolázottság pedig együtt jár a koraszülésekkel, alacsony születési súllyal és e tényezők együttesen, valamint a település elszigetelődése a születendő gyerekek fejlődését érintő kockázatok sokszoros halmozódását jelenti a teljes iskolai és munkaerő-piaci esélytelenséggel párosulva. Hazánkban európai összehasonlításban magasnak számít a csecsemőhalandóság, a koraszülések száma és az alacsony születési súly. 1985 és 2000 között csökkent a hazai csecsemőhalandóság mértéke (20,4-ről 9,2-re csökkent az ezer élve született csecsemőre jutó csecsemőhalálozások száma), de az európai átlag ennek a fele: 4,8. A hazai koraszülési arány másfélszerese az európai átlagnak. (Páll 2004: 8-30.) Ezek az arányszámok pedig elismert mutatói a terhesgondozás és a gyermek-egészségügyi ellátás színvonalának. (Páll 2004: 7-8) A csecsemőhalál bekövetkezte a születés körülményeivel van összefüggésben, ezen belül is elsősorban a koraszülésekkel és az alacsony születési súllyal. A csecsemőhalálozás, a koraszülések és az alacsony születési súly mind szoros összefüggésben vannak az anya iskolai végzettségével. Szegénységben élő szülők között magasabb a koraszülések aránya. (Brooks-Gunn 1997, Páll 2004: 8-30) A szegénységben élő nők és gyermekeik helyzetéről, a gyerekek fejlődését kockáztató tényezőkről sokat tudhatunk meg Neményi Mária kutatásaiból. Neményi Mária olyan védőnői körzetekben végezte kutatásait, melyekben a romák aránya jelentősen meghaladja az országos átlagot. A kutatók szándéka az volt, hogy „a szociális tényező minimalizálásával tetten érhessék a különböző etnikai hátterű gyerekek egészségében és egészséges élethez való esélyében azokat a hatásmechanizmusokat, melyek akár kívülről, a társadalom részéről, akár belülről, a családi, közösségi szocializációs folyamatokon keresztül érik a felnövekvő gyermeket”. (Neményi 2000: 226) A szociális tényező 57

minimalizálása azonban nem sikerült. „A mintába bekerült roma családok az azonos településen, azonos lakókörzeten belül is a ’magyarokhoz’ képest sokkal rosszabb, szélsőségesen hátrányos körülményekkel jellemezhetőek.” (Neményi 2000: 227) A kutatás számos adatot szolgál annak bizonyítására, hogy a súlyos szegénység milyen következményekkel jár a gyerekek fejlődésére. A védőnők által romának tekintett családok helyzete minden lényeges mutató (iskolai végzettség, foglalkozatottság, szociális támogatásból élő családok aránya, lakáskörülmények) szerint rosszabb volt a nem roma családokéhoz képest. (Neményi 2000: 178) A jelentősen eltérő családi körülmények ismeretében nem meglepő, hogy a koraszülöttségi arányok is markáns különbséget mutatnak: a roma anyák 21 százalékának volt már koraszülése, míg a nem roma anyáknál ez az arány csak 8 százalék, ami nagyjából az országos átlagnak felel meg. A romának tekintett gyerekek 16,4 százaléka született 2500 grammnál kisebb súllyal, míg a nem romák körében az arány jóval alacsonyabb (8,1 százalék) volt. A védőnők gondosabbnak látták a nem roma szülőket, mint a roma szülőket (Neményi 2000: 159) és míg a nem roma gyerekek csak 3 százalékának esetében gondolták azt, hogy nem megfelelően fejlődnek, a roma gyerekek esetében nagyobb arányú az elmaradás. Különösen a kistelepüléseken élő gyerekek esetében magasak a védőnők által jelzett fejlődési elmaradások, a kommunikációs készségek terén háromszoros elmaradás tapasztalható körükben a fővárosi minta gyerekeihez képest. (Neményi 2000: 161) Hat-hét éves korra a különbségek felerősödnek. Az értelmi fejlődés terén mindkét csoportban kétszeresére nőtt azoknak a gyerekeknek az aránya, akiknek a fejlettsége elmaradást mutat. A különbség azonban megint nagy a roma és a nem roma csoport között: míg a nem roma gyerekek körében az iskoláskor kezdetén szellemi elmaradást jeleztek a védőnők a gyerekek 4 százaléka esetében, a roma gyerekek 16 (!) százalékánál jeleztek ilyen lemaradást. (Neményi 2000: 161) Vajon milyen lehetséges magyarázatai lehetnek ennek a jelenségnek? Neményi megvizsgálta, hogy a védőnők minek tulajdonítják az elmaradások okát. A cigány és nem cigány gyerekeknél a védőnők nem azonos okokat jelöltek meg. A szociális körülmények, mint fejlődést gátló tényezők, mindkét csoport esetében nagy hangsúllyal szerepeltek. Ugyanakkor a nem roma gyerekeknél a veleszületett tényezőknek és az előfordult krónikus betegségeknek nagyobb jelentőséget tulajdonítottak, míg a roma gyerekek esetén a szülők ’tudatlanságát’ (ismerethiányát) és az etnikai hovatartozást nevezték meg leggyakrabban a lemaradások okaként. Másképp értelmezik a védőnők a roma és nem roma gyerekek fejlődési lemaradásait. A kétségtelenül meglévő esetleges kulturális tényezőket nehéz 58

elválasztani a súlyos szegénységből következő mechanizmusoktól. A szegény családban élő roma gyerekek fejlődése születésük, sőt fogantatásuk pillanatától fogva több kockázatnak van kitéve: szüleik mély szegénysége miatt a terhesség időszakában sem kedvezőek a magzati fejlődés körülményei, magasabb arányban születnek túl korán és alacsony súllyal, ami további kockázatot jelent későbbi fejlődésük szempontjából. A koraszülött gyerekek esetében gyakoribbak a későbbi életkorban jelentkező különböző egészségbeli, magatartási és tanulási problémák. Az egészségi és szociális tényezőkön túl azonban szocializációs tényezők is hatnak fejlődésükre. Réger Zita és Pap Mária a hátrányos helyzetű és cigány gyerekek beszédfejlődése megkésettségének hátterében az anyai beszéd sajátosságait fogalmazták meg. Réger később kiterjesztette megállapításait az írásbeliséget meghatározó családi környezet nemcsak eltérő nyelvi, hanem tárgyi jellegzetességeire is. Az iskolázott családokban nevelkedett gyerekek iskolás korukra több éves tapasztalattal rendelkeznek az írott forrásokhoz

kapcsolódó

alapismeretek,

kommunikációs

és

viselkedési

módok

elsajátításában és begyakorlásában. A hagyományos cigány közösségek gyermekei ezekből a készségekből úgyszólván semmit nem sajátítanak el. A hagyományos cigány közösségekben a cigány kisgyermeket körülvevő tárgyi világból hiányzik a gyermekkönyv, a játéktárgyak, az „írásbeliséggel kapcsolatos események”. Az otthon elvárt és az oktatás által elvárt nyelvhasználati módok szélsőségesen különböznek és ez szinte garantálja a gyerekek iskolai eredménytelenségét. (Réger 2001: 89) Neményi Mária kutatásában a védőnők is elsősorban a roma gyerekek kommunikációs készségeinek fejletlenségét jelzik problémaként, de jelentős lemaradásokat jeleznek az értelmi fejlettség tekintetében is. (Neményi 2000: 161) A szokásos védőnői látogatások, a szokásos egészségügyi ellátás, a gyermekintézmények által nyújtott szokásos szolgáltatások nem ellensúlyozták a fejlődésüket veszélyeztető kockázati tényezőket. Tudatos, az ismert kockázati tényezőket célzó, a gyerek otthona és a külvilág közötti kapcsolatot erősítő korai beavatkozások javíthattak volna a gyerekek esélyein. A gyerekek iskola előtti nevelését korán - 2-3 éves korban - kell elkezdeni, de úgy, hogy az ne szakítsa el őt családjától. „Nemzetközi tapasztalatok bizonyítják: a kellő időben elkezdett iskolaelőtti nevelés a „hagyományos cigány” és „nem hagyományos átlag” közötti szocializációs különbségnél nagyobb kulturális távolságokat is áthidalhat” (Réger 2001: 89) és teheti lehetővé eltérő kultúrájú, családjukban más nyelvet beszélő gyerekek sikeres iskolakezdését a modern iskolarendszerben.

59

A családjában kedvezőtlen szociális körülmények között élő gyerekek számára az óvoda lehetőséget teremt arra, hogy rendszeresen fejlődésüket stimuláló környezetben legyenek és az óvodai pedagógusok segítségével ismerkedjenek azzal a tárgyi és szimbolikus világgal, melynek ismerete feltétele a sikeres iskolakezdésnek. Az óvodai ellátás Magyarországon jól kiépített és magas színvonalú. 1999-ben az óvodáskorú gyerekek 92 százaléka járt óvodába, szemben az 1970-ben mért 51 százalékkal. Havas Gábor kutatása azonban kimutatta, hogy az óvoda éppen a leghátrányosabb helyzetű gyerekek számára kevésbé elérhető. (Havas 2004) A magas óvodáztatási arány ellenére a hátrányos helyzetű családok gyerekei esetében még ma is az átlagosnál nagyobb valószínűséggel fordul elő, hogy egyáltalán nem, vagy csak későn, 5-6 éves korban kezdenek óvodába járni. (Havas 2004: 3) A társadalmi hátrányok újratermelését bizonyítják a vizsgálat során feltárt összefüggések. Azokban a községekben, ahol nincs óvoda, rendre magas a roma lakosság aránya. (Havas 2004: 5). A leginkább elmaradott országrészeken azonban vannak községek, ahol a romák arányától függetlenül nyomorszinten élnek a családok. Körülbelül 400 település adatai alapján mondható, hogy a vizsgált települések felében 10 százalék fölött, negyedében 25 százalék fölött és 10 százalékában 50 százalék fölött van azoknak a gyerekeknek a száma, akik 5 éves korban vagy még később kezdtek el óvodába járni (Havas 2004: 7) Problémát jelent az óvodába beíratott gyerekek rendszertelen bejárása. A mulasztások hátterében a gyakori megbetegedések, a közlekedéssel és téli ruházkodással kapcsolatos nehézségek vannak. A vizsgált óvodák közel felében jelentős a helyhiány. Ahol nincs elég hely, az 5 éves korú gyerekeket és azokat sorolják előre, akiknek a szülei dolgoznak. Így a leghátrányosabb helyzetű családok gyerekei szorulnak ki az óvodából, akiknek szülei munkanélküliek vagy rokkantnyugdíjasok, vagyis azok, akiknek a legnagyobb szüksége volná rá. (Havas 2004: 11) A kisgyermekkori nevelésről szóló OECD jelentés hasonló tendenciákról számol be. A háttértanulmány becslései alapján, Magyarországon a 3 évesnél fiatalabb gyerekek kevesebb, mint 10 százaléka, a 3 éves gyerekek 60 százaléka, a 4 éves gyerekek 83 százaléka és az 5 éves gyerekek 98 százaléka fér hozzá a kisgyermekkori intézményes szolgáltatáshoz. A 90 százalék fölötti óvodáztatási arány csak az 5 éves kort betöltött gyerekek esetében valósul meg (OECD 2005: 37). A 3 évesnél fiatalabb gyerekek napközbeni ellátásához rendelkezésre álló férőhelyek szűkössége súlyosan veszélyezteti a szegénységi küszöb alatt élő gyerekek egészségét és fejlődését.

60

Havas Gábor kutatása kitér a hátrányos helyzetű gyerekek sikeres óvodai fejlesztésének egyik legfontosabb kérdésére: az óvoda és a szülők kapcsolatára. „A kérdőívek 17,9 százalékában szerepel az óvodáztatási problémák kapcsán a szülők magatartását erősen bíráló megjegyzés. Ezek hanyagsággal, nemtörődömséggel vádolják a szülőket és azzal, hogy a szocializációs feladatokat teljes egészében az óvodára akarják hárítani. Otthon egyáltalán nem foglalkoznak a gyerekkel, későn és „óvódaéretlenül” (nem szobatisztán, súlyos beszédfejlődési elmaradással, az alapvető tisztálkodások ismerete nélkül stb.) íratják be őket az óvodába, s azt követően sem járatják rendszeresen, mert minden ürügy (rossz időjárás, a nagyobb testvér iskolai szünete, stb.) jó arra, hogy ne vigyék óvodába őket”. (Havas 2004: 14) A megjegyzésekből átszűrődő bizalmatlanság a szülőkkel szemben, a szülők részéről is bizalmatlanságot szül az óvodával szemben. Ez a jelenség széles körben ismert azok körében, akik a szegénységben élő gyerekek tudatos iskolai nevelésével foglalkoznak. Az amerikai „szegényiskolák” korszerűsítésének egyik ismert pedagógusa, James Comer fogalmazta: „A gyerekek iskolai sikertelenségét gyakran magyarázzuk szüleik elégtelen gyermeknevelési szokásaival. Ez a legfontosabb oka annak, hogy a szülők egy része kerüli az iskolát, vagy érzései az iskola iránt ellenségesek”. (Comer 1995: 35) Az óvoda feladata ennek ellenkezője: hogy hidat építsen a gyerek számára a család világa és az óvoda (majd később iskola) világa között. (Réger 2001, Bronfenbrenner 1994) Egyre többet tudunk arról, hogy a haza iskolarendszer milyen mechanizmusokon keresztül termeli újra a szegénységet. A PISA vizsgálatok eredményei arra engednek következtetni, hogy a hazai iskolarendszer nem képes ellensúlyozni a gyerekek kedvezőtlen társadalmi helyzetéből fakadó hátrányokat. A magyar iskolarendszer az egyik legszelektívebb Európában: erősíti az iskolán kívüli okokból keletkező hátrányokat és növeli a tanulók közötti különbségeket. Míg az OECD országok körében a magyar oktatási rendszer biztosít legkevésbé egyenlő esélyeket az alacsonyabb iskolai végzettségű 26 és a szegényebb családokból származó gyermekeknek (Orosz 2004, Róbert 2004), vannak országok (Finnország, Írország, Korea, Svédország, Norvégia), ahol ez a különbség viszonylag kicsi (Cs.Czahesz-Radó 2003: 351), ahol az iskolarendszer képes a családi háttérből adódó hátrányok ellensúlyozására.

26

A PISA-felmérés szerint az OECD-átlag a szülők által elvégzett minden iskolai évvel 4,7 pontnyi emelkedést jelent a tanulói teljesítményben, Magyarországon ez a mutató a felmérésben résztvevő országok között a legmagasabb: 12,1 pont.

61

Magyarországon igen jelentős az alacsonyabb társadalmi státusú és tanulási nehézségekkel küszködő gyerekek iskolai elkülönülése (Nahalka 1998: 1). A magyar iskolák törekszenek arra, hogy a gyengén teljesítő és problémás tanulóktól már kisiskolás korukban megszabaduljanak. Erős összefüggés van az évismétlők, az idegen nyelv alól felmentettek és a magántanulók aránya között. A rossz tanulás, a gyenge jegyek, az egy vagy több tárgyból való bukás, az évismétlés, a túlkorosság és a magántanulóvá nyilvánítás annak a folyamatnak a láncszemei, melynek keretében a normál iskolába nem illő tanulót sikerül a közösségből kiszorítani. Nahalka az 1997 évi megyei és nagyvárosi oktatáspolitikai fejlesztési tervek elemzése alapján állapítja meg: „Magyarországon létrejött és megszilárdulni látszik egy rendkívül szelektív, a társadalmi esélyegyenlőség biztosítására még alacsony szinten sem képes, csak bizonyos társadalmi csoportok számára megfelelő feltételeket biztosító oktatási rendszer” (Nahalka 1998: 2). A fogyatékossággal élő gyerekek számára fenntartott speciális iskolákban nő a gyereklétszám a 90-es években és vannak speciális iskolák, ahol a roma gyerekek aránya hétszerese a népességen belüli arányuknál. Az oktatáspolitikai fejlesztési tervekben meg sem említődik a társadalmi hátrány, a munkanélküliség, a szegénység miatti ingerszegény környezet (Nahalka 1998: 7), mint a gyerekek lemaradásának lehetséges oka. Az iskolarendszer a gyerekek képességei szerint szegregál. (Kertesi-Kézdi 2005) Az iskolai szegregáció nem csak leképezi a lakóhelyi elkülönülést, hanem azt fel is nagyítja. A rosszabb iskolákban sűrűsödnek a hátrányos helyzetű és gyengébben teljesítő tanulók, a jobb iskolákban a jobb családi háttérrel rendelkező családok gyerekei. A tanárok túlterheltek azokban az iskolákban, ahol a gyengébb képességű tanulók koncentrálódnak, és mivel ezek az iskolák gyengébb érdekérvényesítési képességgel rendelkeznek, erőforrásaik is szűkösebbek, mind a tanulók, mind a tanárok motiválatlanokká válnak. Ezek a folyamatok pedig tovább erősítik az iskolák közötti egyenlőtlenséget. (KertesiKézdi 2005) A mai magyar társadalomban 15 éve folyamatosan újratermelődik minden születési évjáratból 20 százaléknyi tömeg, amely nem képes nyolc osztálynál (vagy a régi típusú kétéves szakiskolánál) magasabb iskolai végzettséget szerezni (Kertesi-Varga 2005), képzetlenül lép a munkaerőpiacra, nagy eséllyel arra, hogy a munkaképesség szempontjából aktív életciklusában munka nélkül maradjon. Ezek a fiatalok válnak hamarosan szülővé. A mai társadalom fiataljainak egy jelentős része maradhat munka nélkül, sokan nagy valószínűséggel nem jutnak önálló lakáshoz, a piaci lakásbérleti díjakat nem lesznek képesek megfizetni a családalapítás és gyermeknevelés éveiben. Kertesi és 62

Kézdi kutatásai kimutatták azt is, hogy a család tartós munkanélkülisége kedvezőtlenül hat a gyerekek továbbtanulási esélyeire, és ez a hatás sokkal erősebben érvényesül akkor, ha a munkaerőpiaci kimaradásból eredő elszegényedés a gyerekeket koragyermekkorban (3 – 7 éves kor között) éri. (Kertesi-Kézdi 2006a: 11)

3.3 Összegzés A hazai kutatási tapasztalatok egyértelműen alátámasztják a fejlődést kockáztató tényezők halmozódását és ennek különös koncentrálódását a társadalom legszegényebb rétegeiben, valamint azt, hogy a szegénység következményei a korai években súlyos következményekkel járnak és jelentős fejlődési elmaradásokhoz vezetnek az iskoláskor kezdetéig. Az iskolai kudarc a legerősebb előrejelzője a társadalmi kirekesztődésnek. Az iskolai eredményesség elengedhetetlen feltétele a társadalom életében való részvételnek. Elszánt társadalompolitikai beavatkozások, tudatos koncepció kidolgozása szükséges annak érdekében, hogy a kedvezőtlen társadalmi helyzetű gyerekek eséllyel kezdhessék meg az iskolát.

Annak ellenére, hogy Magyarország széles körűen kiépített óvodai

hálózattal rendelkezik, éppen a legrászorultabb gyerekek azok, akik ebből az ellátási formából leginkább kiszorulnak. Nemzetközi viszonylatban magas színvonalon kiépített védőnői hálózattal rendelkezünk, kialakult a gyermekjóléti intézményrendszer országos hálózata. Vajon mennyire tudatos ezen segítő hálózatok munkája a szegénységben, fejlődésüket kockáztató körülmények között élő gyerekekkel és családjaikkal? Erre a kérdésre is keresem a választ dolgozatom empirikus részében.

63

4. fejezet Szociális munka gyermekes családokkal

A gyermekjólét és gyermekvédelem területén dolgozó szociális munkások gyakran találkoznak olyan családokkal, ahol a szülők körülményei nem jelentenek „eléggé jó” környezetet gyerekeik fejlődése szempontjából. A szakemberek feladata kialakítani a megfelelő kapcsolatot a szülőkkel és velük közösen elősegíteni azt, hogy javuljanak a gyerekek jólétét, egészséges fejlődését biztosító feltételek. Az 1997-ben életbe lépett gyermekvédelmi törvény két ellátási területet azonosít: a gyermekjóléti alapellátás és a gyermekvédelmi szakellátás rendszerét. A gyermekjóléti alapellátások célja a család támogatása és annak megelőzése, hogy a gyerek kikerüljön a családból, valamint a családjába visszakerülő gyermek támogatása. Az alapellátás intézményei: a védőnői hálózat, a bölcsődék, óvodák, iskolák, gyermekjóléti szolgálatok, családok és gyermekek átmeneti otthonai. A gyermekvédelmi szakellátás célja szülőpótló szolgáltatások biztosítása azon gyerekek számára, akik átmenetileg vagy tartósan nem nevelkedhetnek családjukban. A szakellátás intézményei az ideiglenes és átmeneti elhelyezést biztosító gyermekotthonok és a nevelőszülői rendszer, a gyámhivatalok és a gyermekvédelmi szakszolgálatok. (Gyvt, 38-59§) A korszerű gyermekvédelmi gyakorlat egyértelmű törekvése – összhangban az 1990-ben életbe lépett gyermekek jogairól szóló ENSZ egyezménnyel - , hogy védje és tiszteletben tartsa minden gyermek jogát arra, hogy saját családjában nevelkedjen, valamint hogy a gyermeket szüleitől csak akkor válasszák el, ha az a gyerek érdekében feltétlenül szükséges. (ENSZ egyezmény 7-9§, Gyvt, 6-7§) Az

egyezmény

alapelveivel

összhangban

lévő

gyermekvédelmi

gyakorlat

gyermekközpontú, tekintettel van a gyerekek sajátos szükségleteire és jogaira, hangsúlyozza a megelőző szolgáltatások fontosságát. Nagy a különbség azonban abban, hogy az egyes országokban milyen mértékű támogatások és milyen jellegű családtámogató szolgáltatások érhetőek. A nyugat-európai és angolszász országokban a gyermekvédelmi gyakorlat – az ENSZ deklarációval összhangban lévő - fejlesztése következtében széleskörű szolgáltatási hálózat alakult ki (Herczog 1994). Ennek következtében több országban jelentősen csökkent a családjukon kívül nevelt gyerekek száma. Hollandiában 1970 és 1990 között felére csökkent a gyermekvédelmi gondoskodásba került gyerekek száma, Franciaországban és Belgiumban a csökkenés 30 százalékos volt ebben az

64

időszakban (Chakbarati-Hill, 2000: 14). Általában jellemző, hogy a gyermekvédelmi beavatkozás, a gyerek családból való kiemelésének hátterében leggyakrabban a szülők szegénysége, megoldatlan lakáshelyzete, rossz lakáskörülményei, hajléktalansága és a kedvezőtlen szociális helyzettel szorosan összekapcsoló elhanyagolás áll. (Lindsey 1991, Neményi 2007: 7, Herczog 2004: 17) A korszerű gyakorlat nélkülözhetetlen eleme emiatt a gyermeket nevelő családok anyagi biztonságának megteremtése is. A családtámogatás alacsony szintje az oka többek között annak, hogy az Egyesült Államokban nem csökkent az intézményes gondoskodásba került gyerekek száma a nagyvárosok gettósodott negyedeiben. (Chakbarati-Hill 2000: 14.) Az 1997. évi gyermekvédelmi törvény a gyermekjóléti szolgálatok kialakításával éppen a megelőző szolgáltatások megerősödését és összehangolását volt hivatott elérni a gyermekvédelmi gondoskodásba kerülő gyerekek arányának csökkentése érdekében. A törvény életbelépése óta eltelt tíz évben mélyreható változások történtek a gyermekvédelem területén. Az átalakulás eredménye, hogy a keleteurópai régióban egyedül Magyarországon csökkent a gyermekvédelmi ellátásba kerülő gyerekek száma, és a gyerekek egyre nagyobb arányban kerülnek nevelő családokhoz. (Tájékoztató 2006: 79-80, Herczog 2001: 12) A gyermekvédelem egy összetett rendszer, melyet aligha lehet optimálisra tervezni. A rendszer fejlesztésének iránya azonban egyértelmű: a cél nem lehet más, mint az, hogy csökkenjen a gyermekvédelmi gondoskodásba (szakellátásba) kerülő gyerekek száma, hogy a beavatkozások minél inkább a család támogatását, a gyerekek fejlődési szükségleteit és ellenálló képességének növelését szolgálják. Az alábbi fejezetben összefoglalom a hatékony családtámogató és gyermekvédelmi rendszerek meghatározó elemeit. Dolgozatom empirikus részét képező esettanulmányok elemzése során ezen elemek hazai gyakorlatban való előfordulását vizsgálom. 4.1 A gyermekes családokkal végzett szociális munka korszerű gyakorlata A korszerű gyakorlat elemeinek ismertetésénél nem választom szét a gyermekjóléti alapellátás és a gyermekvédelmi szakellátás területeit. A gyermekek és a családok szükségleteiből indulok ki, és ebből a perspektívából mutatok rá a gyermekes családokkal végzett szociális munka nélkülözhetetlen alapelemeire: a gyermeki szükségletek elsődlegességére, a szülőkkel való partneri kapcsolat és a szakemberek, intézmények,

ellátórendszerek

közötti

együttműködés

jelentőségére,

valamint

a

gyermekvédelmi munka tudatos tervezésének szükségességére.

65

A

modern

gyermekvédelmi

gyakorlat

elemeinek

bemutatásához

a

humánökológiai megközelítést használom elméleti keretként. A gyakorlat azon elemeire helyezem a hangsúlyt, melyek erősítik a gyerekek fejlődését meghatározó családi, nevelői kapcsolatokat és hozzájárulnak egy támogató környezet kialakulásához. A gyermekes családokkal végzett szociális munka esetében a tágabb környezet szereplői a gyermekjóléti alapellátás és a gyermekvédelmi szakellátás intézményei és az ezekben az intézményekben dolgozó szakemberek (4. számú ábra).

4. számú ábra: A humánökológiai rendszer vázlatos modellje

Alapellátás és szakellátás intézményei, mint pl. védőnő, gyermekintézmények, gyermekjóléti szolgálat, gyermekotthon, gyermekvédelmi szakszolgálat, stb.

környezet

családi

gyerek

Szülők testvérek, rokonok, barátok, nevelők – akik a gyerekkel rendszeres és szoros kapcsolatban vannak

kapcsolatok

4.1.1 Szükségletközpontú szolgáltatások A gyermeki időélmény. A valós szükségletekre épülő segítségnek tekintettel kell lenni a gyermeki időélmény sajátosságaira. A gyermeki időélmény más, mint a felnőtté. (Goldstein-Solnit-Goldstein-Freud 1996: 41-45) Minél kisebb a gyerek, annál intenzívebb az

időegység alatt

megtörténő

fejlődés

(annál

nagyobb

a visszafordíthatatlan

következménye a fejlődési lehetőség megvonásának). Minden gyereknek joga, hogy életkorának és szükségleteinek megfelelő segítséget kapjon környezetétől. A korszerű gyermekvédelmi gyakorlatra törekvő országok a gyermekvédelmi intézményrendszer működését és ezen belül a gyermekvédelmi bíróságok munkáját is a gyermeki időélménynek rendelik alá, szigorú időhatárokat szabva a szakemberek által vállalt 66

feladatok teljesítésére27. (Herczog 1994) A gyermeki szükségletekhez és időélményhez igazodó szolgáltatások kialakítására való törekvés az alapja annak is, hogy a korszerű gyakorlat hangsúlyozza a közösségközpontú és megelőző szemlélet elsőbbségét valamint az intézmények és szakemberek közötti együttműködés és információcsere szükségességét. Megelőzés: minél kisebb korban, minél hamarabb. Ismertek azok a szegénységgel is összefüggő kockázati tényezők, melyek a fogantatás pillanatától veszélyeztetik a gyerekek egészséges fejlődését. A valós szükségletekre irányuló és időben nyújtott segítséggel a problémák súlyosbodása megelőzhető. Természetes segítségnyújtási időpont a terhesség és a szülés ideje, amikor a kedvezőtlen szociális helyzetben élő anyák szükségszerűen találkoznak segítő szakemberekkel. Az ismert rizikófaktorok megléte esetén időben tervezhető a megfelelő segítség és ezzel jelentősen csökkenthetőek a kockázatok valószínűsíthető kedvezőtlen következményei. Egy adott lakóközösségben a gyermekekkel találkozó szakemberek a hétköznapi találkozások során látják a gyerekek fejlődését.

Van lehetőségük csecsemő- és

kisgyermekkorban észlelni egy-egy gyerek tehetségét és kielégítetlen szükségleteit: nem megfelelő táplálkozását, esetleges fejlődési elmaradását, szegényes szókincsét. A mindenki számára elérhető intézmények (gyermekorvos, védőnő, óvoda, iskola, helyi szociális intézmények) által nyújtott szolgáltatás könnyen érthető és elfogadható a szülők számára is, ezért ezek az intézmények jelentik a legkedvezőbb terepet a megelőző beavatkozások számára. Az intézmények közötti együttműködés is hatékonyabb az időben feltárt szükségletek esetén, mivel ezek kezelése egyszerűbb. Ezzel szemben az olyan beavatkozás, ami „kivárja”, hogy a kisebb fejlődési elmaradások, hiányosságok valódi problémákká erősödjenek, inkább lesz kontrolláló jellegű, a szülők számára nehezebben elfogadható és az együttműködő szakemberekben is több feszültséget kelt. (Dartington 2004) A hatékony együttműködés különösen fontos azon gyerekek esetében, akik és akiknek szülei több intézmény szolgáltatásait veszik igénybe. Az intézmények közötti információáramlás a feltétele annak, hogy a gyerekek és szüleik időben megkapják a szükséges segítséget, megelőzve a súlyosabb problémák kialakulását. (Dartington 2004) Világos

szakmaközi

megállapodások

szükségesek

azonban

ahhoz,

hogy

az

információáramlás a gyerekek fejlődését szolgálja, és ne sértsen etikai szabályokat28.

27

A hazai gyakorlat nem szabályozza egyértelműen az idő kérdését a gyermekvédelmi beavatkozások során, nem határozza meg azt az időt, melyen belül a gyerek sorsát a szakembereknek rendezni kell. (Sz.L.) 28 Information Sharing, www.everychildmatters.uk

67

Ennek hiányában az információáramlás nehézségei lehetetlenné teszik az együttműködést és a szükségletek időben való hatékony kielégítését. (Herczog 1999: 17-23, Herczog 2004: 31) Integrált

szolgáltatások

–

együttműködő

szakemberek.

A

korszerű

gyakorlatban fontos a szerepe az integrált szolgáltatásoknak, melyek rugalmasan alkalmazkodnak a családok szükségleteihez, és képesek komplex - a gyermekjóléti és a gyermekvédelmi feladatokat is integráló - szolgáltatási programokat kínálni. A gyermekes családokkal végzett szociális munka területén integrált programok alakultak a gyerekek családból való kiemelésének megelőzésére (Bányai 2003), valamint a nevelőszülőhöz vagy gyermekotthonba elhelyezett gyerek vér szerinti családjába való visszatérésének támogatására

(Henggeler

1998).

Különös

jelentősége

van

a

több

intézmény

együttműködésére épülő, integrált programoknak az antiszociális viselkedésű fiatalok esetén. Közülük is a legsérülékenyebbek (leginkább veszélyeztetettek) azok, akiknek esetében

fennáll

a

családon

kívüli

elhelyezés

szükségessége.

Ökológiai

és

rendszerszemléletű megközelítés az alapja az antiszociális viselkedésű fiatalok kezelését célzó programoknak is. A nem kívánt viselkedés akkor csökkenthető hatékonyan és rövid időn belül, ha a beavatkozások a viselkedéssel összefüggő összes olyan ismert tényezőre irányulnak, amelyek a fiatal természetes közegében – otthon, az iskolában, a közvetlen lakókörnyezetében, baráti társaságában, az elérhető támogató rendszerekben - az antiszociális

viselkedés

fennmaradásában

szerepet

játszanak.

A

szülőknek

és

családtagoknak ezekben a programokban is kulcsszerepe van. A segítőnek a szülőkkel olyan biztonságos kapcsolatot kell kialakítania, ami nem konfrontatív, de melynek keretében a szülők mégis megértik szülői viselkedésük (fegyelmezési stratégiáik, napirendjük, indulatkezelési technikáik, stb.) változtatásának szükségességét. (Henggeler 1998)

4.1.2 A gyermekvédelmi gondoskodás tervezése A gyermekvédelmi beavatkozás célja. A modern gyermekvédelmi rendszerek szabályozásának egyik legfontosabb szempontja az időtényező. A gyermekvédelmi beavatkozás során a cél az, hogy a gyerek sorsa minél rövidebb idő alatt rendeződjön: kerüljön vissza szüleihez, ha lehetséges, vagy ha ez nem megoldható, találjanak számára örökbefogadó családot. Arra az átmeneti időre, amíg döntés nem születik a gyerek végleges elhelyezéséről, átmeneti nevelésbe, gyermekvédelmi gondoskodásba kerül:

68

nevelő családhoz vagy gyermekotthonba. A megszokott családi környezet elvesztése súlyos trauma minden gyerek számára, és a hovatartozás bizonytalansága további kockázati tényező (Harden 2004: 39). A fejlett gyakorlattal rendelkező országokban törvény szabályozza azt, hogy mennyi időt tölthet a gyermek átmeneti nevelésben29 (AllenBissell 2004: 52, Herczog 1994). A gyermekvédelmi szakemberek feladata, hogy a rendelkezésre álló idő alatt a gyermek sorsa véglegesen és megnyugtatóan rendeződjön. Az állandóság tervezése (permanency planning30) lett a legfontosabb rendező elve az angolszász országok gyermekvédelmi rendszereinek (Fein-Maluccio 1996: 108), de a beavatkozás időbeni tervezése más nyugat-európai országokban is fontos eleme a gyermekvédelmi gyakorlatnak (Herczog, 1994). A gyermek sorsának tervezése világos célok és szigorú időhatárok alapján történik. A gyerek végleges elhelyezésének kérdése a bekerülés pillanatától fogva alapvető jelentőségű. Amennyiben megvan a családba való visszakerülés esélye a törvényben meghatározott időkereten belül, akkor a gyermekvédelmi szervezetek feladata a családi egyensúly helyreállítása. Az állandóság tervezése és szükség esetén a párhuzamos (több alternatív) jövőterv készítése világossá teszi a beavatkozás céljait. A párhuzamos jövőterv azonban fokozza az érintett gyerekek bizonytalanságát, ezért ilyen esetekben különös odafigyelés szükséges a gyerek sorsáért felelős szakemberek részéről31. A világos célok és a célhoz vezető lépések megfogalmazása a legfontosabb eszköze annak, hogy megelőzzük a gyerekek bennragadását a rendszerben (Katz 1999: 76), ami a gyermekvédelmi beavatkozás egyik legismertebb káros következménye (Fanshel 1978)32. A gyermekvédelmi gondoskodás folyamatossága és következetessége érdekében elengedhetetlen a gondozás folyamatának tervezése a gyerek bekerülésétől a rendszerből való kikerüléséig33. A gyerekek szempontjából óriási a jelentősége a bekerüléskor készülő

29

Az Egyesült Államokban ez az idő 18 hónap, de már a gyerek elhelyezésének 12. hónapjában a gyermekvédelmi bíróság előtt ismertetni kell a végleges elhelyezésre vonatkozó elképzelést (Allen-Bissell 30 A gyermek végleges elhelyezésének tervezése (permanency planning) egy folyamat, melynek során szakemberek felmérik, hogy a szülőpótló gondoskodásba került gyermek számára mi a legkedvezőbb hosszú távú elhelyezés és erre a gyereket is felkészítik. Better Care network, www.crin.org/bcn 31 Care Planning for Looked After Children, www.plymouth.gov.uk 32 David Fanshel és Eugene Shinn elsőként elemezték longitudinális mintán a gyermekvédelmi gondoskodásba bekerült gyerekek életének alakulását. A kutatás hívta fel a figyelmet a vér szerinti családdal való kapcsolattartás jelentőségére a gyerek sorsának sikeres rendeződése érdekében. A kutatás jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a gyermekvédelmi gondoskodás ideje alatt a szakemberek tudatosan tervezzék, segítsék és értékeljék a bekerült gyerekek szüleivel való kapcsolattartást. Rámutattak arra, hogy a kapcsolattartás tudatos irányításának hiánya jelentős mértékben csökkenti a hazakerülés és növeli a „bennragadás” veszélyét. (Fanshel-Shinn 1978) 33 A gondozási folyamat tervezését, folyamatos értékelését és ennek egységes dokumentálását hivatott segíteni a hazai gyakorlatban a gyermekvédelmi törvénnyel egy időben bevezetett adatlapok rendszere

69

felmérés pontosságának és az ez alapján történő tervezésnek, gondozási-nevelési tervnek. A gondozási terv lehetővé teszi, hogy a szakemberek azonos irányban dolgozzanak, és hogy a folytonosság biztosított legyen akkor is, ha új munkatársak lépnek a régiek helyére. A nemzetközi tapasztalatok azonban azt támasztják alá, hogy bár a felmérés és tervezés módszertana és kidolgozottsága folyamatosan fejlődik, még a fejlett gyermekvédelmi rendszerekben is gyakori probléma a felmérés felszínessége és a tervezés formális megvalósulása (Metselaar-Knorth-Noom-Yperen 2003). Az 1997. évi gyermekvédelmi törvény a hazai gyakorlatban újfajta dokumentációt és a gyermekvédelmi gondozás folyamatát követő tervezést írt elő a „Gyermekeink védelmében” adatlap és értékelési rendszer bevezetésével. (Herczog 1999) Az elmúlt tíz év tapasztalata az, hogy a jelentős adminisztratív terhek miatti ellenérzések és a túlterheltség egyelőre háttérbe szorítják a tervezés kínálta lehetőségeket, az adatlapok kitöltése, értékelése és felhasználása nem egységes szemléletben történik (Herczog, 2001: 175). A kapcsolattartás jelentősége és tervezése. A gyermekvédelmi gondoskodás elsődleges célja a gyerek visszakerülése a családba. A visszakerülés tervezésének és előkészítésének nélkülözhetetlen feltétele az, hogy a szülő és a gyermek között a kapcsolat élő legyen, a kötődés megmaradjon, bizonytalan kötődés esetén, erősödjön. A kapcsolat fenntartása akkor is cél a gyermekvédelmi elhelyezés esetén, ha nem valószínű a gyerek hazakerülése. Ekkor a családi kapcsolatok ápolása, a múlt feldolgozása és egy reálisan fenntartható kapcsolat kialakítása a kapcsolattartás célja. A kutatások sokféle képet mutatnak a kapcsolattartások során szerzett tapasztalatokról, a találkozások minőségéről és hatásáról. Sokan, főleg szülők és kamaszok a különélés miatti fájdalmaikról számolnak be (Haight-Black-Workman-Tata 2001), nevelőszülők a gyerekek látogatások utáni megváltozott viselkedését említik leggyakrabban. Gyermekvédelmi szociális munkások azt jelzik, hogy az évek óta nevelőszülőnél élő gyerekek esetében a kapcsolattartás akadályozza a nevelőszülői családba való beilleszkedést, a stabil kötődések kialakulását. (Fanshel-Schinn 1978.) A mielőbbi rendszeres és sűrű kapcsolattartási rend kialakítása alapvető jelentőségű még az ambivalens és passzívabb szülők esetében is. Ennek alapján lehetséges ugyanis meghozni a mielőbbi döntést a gyerek hazakerüléséről vagy az alternatív elhelyezési terv kialakításának szükségességéről. (Katz 1999: 80) A kapcsolattartások rendszeressége mellett szükség van a szülő, a gyerek és a nevelőszülő támogatására mind a (Herczog 1999). Az adatlap az Egyesült Királyságban kidolgozott és több európai országban is alkalmazott dokumentáció adaptált változata.

70

találkozás előtt, alatt és utána. A látogatások fájdalmas élményeket idézhetnek fel vagy fájdalmas érzéseket válthatnak ki. Az a szülő, aki lemondja a látogatást, lehet, hogy nem bír szembenézni érzéseivel. Segítségre szorul. A gyerekek fejlődésével és a helyzet változásával a gyerekek kapcsolat iránti szükségletei is változnak. Ha a szülő és a gyerek kapcsolata nem biztonságos, a találkozás terápiás támogatás nélkül káros is lehet. A kapcsolattartás jellegét tehát a gyerek szükségleteihez és a beavatkozás céljához kell igazítani. (Haight-Kagle-Black 2003: 203-204) Családba való visszakerülés tervezése és támogatása. A gyermekvédelmi gondoskodásból a gyerekek jelentős része vér szerinti családjához kerül vissza. Egy család újraegyesítése összetett feladat. Mind a család, mind a gyerek változik az egymástól külön eltöltött idő alatt. Több tényező nehezítheti a gyerek sikeres visszakerülését családjába. Kockázat például az, ha a szülő ambivalens a gyerek visszakerülésével kapcsolatban. Ugyancsak kockázat, ha a szülő a gyerek hazakerülése után nem szívesen működik együtt a gyermekjóléti intézmények szakembereivel. Ellenállásuk hátterében gyakran a fenyegetettség, megszégyenülés érzése áll. A gyerekeknek sem könnyű a visszakerülés, a megszokott gyermekotthoni vagy nevelőszülői környezet elvesztése is okozhat szomorúságot, depressziót, veszteségélményt. A család újraegyesítésének gyakorlata messze nem kapott még akkora figyelmet, mint a családmegtartó szolgáltatások (Bányai 2003, Wulczyn 2004), de jellegében ahhoz hasonlít. Az újraegyesítésnél is, hasonlóan a családmegtartó szolgáltatásokhoz, fontos a szakemberek állandó elérhetősége, az alacsony esetszám, az, hogy a szolgáltatás a család otthonában történjen, intenzív (heti 5-20 óra) és rövid időtartamú (60-90 nap) legyen (Dougherty 2004: 3). A gyerek hazakerülése a gyermekvédelmi gondoskodásból, a család újraegyesítése nem egy esemény, hanem egy folyamat, aminek intenzív, legtöbb segítséget igénylő időszaka a gyerekek hazakerülését követő hetek-hónapok. Az, hogy egyes családok mennyire igénylik az utógondozást a gyerekek hazakerülése után, nagyon változó. Minden család másképp éli meg a gyerekek hazakerülését, a mindennapi nehézségeket és az esetleges kríziseket. A

gyerek

családjába

való

visszakerülését

gyakran

a

gyermekjólét-

gyermekvédelem finanszírozási rendje nem támogatja: amennyiben a kikerülés után nincs pénzügyileg elismerve az utógondozói tevékenység, a szolgáltatások hiánya vezethet a visszakerülés sikertelenségéhez.

71

4.1.3 Partneri kapcsolat a szülőkkel Biztonság és bizalom. A gyermekes családokkal végzett szociális munka sajátossága, hogy a segítőnek mind a szülő, mind a gyerek szükségleteire figyelni kell. A szülő a gyerek fejlődésének motorja, ezért ő a szociális munkás legfontosabb partnere – csak a szülővel együtt lehet ténylegesen segíteni a gyerek fejlődését. A humánökológiai megközelítés értelmében a fejlődést a gyerekkel közvetlen kapcsolatban álló személyekkel való kapcsolatok minősége határozza meg. A gyermekvédelmi beavatkozások akkor szolgálják a gyerekek érzelmi és szociális jólétét, ha kedvező irányú változást idéznek elő a szülő-gyerek kapcsolatban és más közeli személyekkel való interakcióban. A gyermekjóléti és gyermekvédelmi ellátórendszer akkor tölti be szerepét, ha tudatosan törekszik az érintett gyerekek fejlődését kockáztató tényezők ellensúlyozására, olyan mechanizmusok és folyamatok elindítására, melyek megelőzik vagy ellensúlyozzák a kockázatok kedvezőtlen következményeit (Howe-Brandon-Hinings-Schoefield 1999: 246). Ennek feltétele, hogy a segítő képes legyen biztonságot nyújtani és bizalomra épülő kapcsolatot kialakítani a szülőkkel. Ilyen kapcsolatban van lehetősége növelni a gyerek gondozását ellátó személyek érzékenységét, kapcsolatkészségét, segíteni a szülő és gyerek közötti bizalom erősödését. Minden segítő kapcsolatban fontos a bizalom, de ennek jelentősége különös a gyermekvédelem területén, ahol az érzelmekkel való munka nélkülözhetetlen. A segítők olyan felnőttekkel találkoznak, akik elbizonytalanodtak szülői szerepükben és tartanak a szakemberektől. Sokan közülük alacsony iskolai végzettséggel rendelkeznek, nem ritka, hogy képességhiányokkal is küszködnek. (Howe-Brandon-Hinings-Schoefield 1999: 119) A szülői feladatok ellátása különösen nehéz, ha mindez szegénységgel is párosul, ha a szülők gyakran kényszerülnek lakóhely változtatására és akkor, ha sok gyerek van a családban. A gyerekek versenyeznek a korlátozottan elérhető szülői odafigyelésért. A sokproblémás családokban az anyák gyakran érzik magukat tehetetlennek, gyakori körükben a depresszió, a fáradtság, mindennaposak a megélhetési nehézségekből fakadó feszültségek. Sérüléssekkel, bűntudattal, szégyenérzettel vannak tele. A szülők érzelmi elérhetősége alacsony, a szülő és gyerekek közötti interakció rövid, élettelen és gyakran negatív. Gyakran a korábbi szakemberek felszínes vagy ellenséges hozzáállása következtében alakul ki bennük az, hogy elutasítóak, agresszívek a segítőkkel, a gyermekvédelmi szakemberekkel szemben. A szülők saját korábbi sérülései is akadályozzák,

hogy

értelmes,

hatékony

kapcsolatot

alakítsanak

ki

másokkal:

családtagokkal, barátokkal, szakemberekkel. A szülők alacsony önértékelése és ambivalens 72

érzéseik miatt a segítőknek nem könnyű velük együttműködő kapcsolatot kialakítani. Biztonságos és hatékony kapcsolat akkor lehetséges, ha a segítők megértik a szülők ellentmondásos érzelmeit és ha a segítők maguk is megértést és támogatást kapnak saját intézményükön belül. A beavatkozásoknak a kapcsolatok erősítésére kell elsősorban irányulniuk. De ennek feltétele egy biztonságos kapcsolat, amihez idő, odafigyelés szükséges és az, hogy a segítő képes legyen úgy részt venni a kapcsolatban, hogy teret biztosítson a másiknak is. Hogy mind a szülő, mind a segítő aktív szereplőként vegyenek részt a közöttük alakuló kapcsolatban. (Ferguson 2001: 4) A beavatkozás akkor hatékony, akkor szolgálja a gyerek fejlődéséhez szükséges nevelési légkör kialakulását, ha képes fokozni a szülő érzelmi elérhetőségét, önbizalmát, önismeretét,

reflexiós

kapcsolatokban való

kapacitását,

önkontrollját,

magabiztosságát

és

szociális

kompetenciáit.

érzékenységét,

társas

(Howe-Brandon-Hinings-

Schoefield 1999: 171) A megerősítés filozófiája. Az emberi ellenálló képességgel foglalkozó elemzések bővülő irodalma (Fraser 2004, Saleeby 1997, Wolin-Wolin 1992) egyre határozottabban

fordítja

a

figyelmet

azokra

az

emberi

tulajdonságokra,

személyiségvonásokra, erőforrásokra, melyek hatékony védelmet jelentenek nehéz helyzetekben, kedvezőtlen körülmények között. Az erőforrások tudatos feltárására törekvő megközelítés azt hangsúlyozza, hogy kivétel nélkül (!) mindenki rendelkezik belső és külső (rejtett) tartalékokkal. Ezek részben feltárt, részben egy egész életen át feltáratlanul maradt erőforrások. A szociális munka erősségekre támaszkodó irányzata tudatosan tárja fel és mozgósítja az emberi erőforrásokat. Ez a megközelítés egyben a megerősítés – empowerment – filozófiája. (Kozma 2002, Saleeby 1997) A legsúlyosabb problémákkal küszködő családokban is vannak rejtett tartalékok, melyek feltárhatóak, ha bizalommal és együttműködési szándékkal fordulunk hozzájuk, ha ösztönözzük a családtagokat, hogy fogalmazzák meg legfontosabb szükségleteiket, ha bízunk a családtagok képességeiben. (Walsh, 1998:259) Reflexivitás és a szülői szerepek. A gyermekes családokkal végzett gyermekjóléti és gyermekvédelmi munka során a szakemberek a legmélyebb létkérdésekkel, élet és halál kérdésével, a szexualitás kérdéseivel és ennek felnőttekre és gyerekekre gyakorolt hatásával találkoznak. A legtöbb olyan szülő, aki kapcsolatba kerül a gyermekvédelemmel, maga is szegénység, erőszak, bántalmazás, mérgező kapcsolatok áldozata. Akkor sikeres a beavatkozás, ha a segítő képes a szülő és a gyerek fájdalmához közel kerülni. A sérelmek meghallgatása, ezek megbeszélése mellett azonban sok praktikus 73

segítségre is szükség van ezekben a családokban. Fontos megtanítani a szülőket arra, hogyan gondozzák csecsemőiket, hogyan kezeljék a nehezebb nevelési helyzeteket, hogyan bánjanak a dühkitörésekkel, hogy legyen jobb a szülők és gyerekek közötti kapcsolat és kommunikáció. (Ferguson 2001, Howe-Brandon-Hinings-Schoefield 1999) A szociális munka feladata ma nem csak az, hogy megteremtse a biztonságot, hogy megszűnjön az erőszak, hanem az is, hogy a szülők és a gyerekek jobban ismerjék magukat és felfedezzék lehetőségeiket életük tervezésében. A szociális munka célja, hogy a társadalom legsérülékenyebb emberei tájékozott döntéseket hozzanak életük kérdéseiről. (Ferguson 2003) A szülőkkel való munka hatékony, ha javítja a szülői gondoskodás minőségét, ha képes ösztönözni egy újfajta intimitás (Ferguson 2001: 8.), az egyenrangú kapcsolatra támaszkodó érzelmi kommunikáció és egyezkedés kialakulását. Olyan családi légkör megteremtése a cél, melyben a gyerekek biztonságban érzik magukat, ahol meghallgatják őket, ahol a családtagok tisztelik egymást és a családtagok képesek kifejezni érzelmeiket. A mai modern társadalmakban a gyermekvédelmi beavatkozások akkor érik el céljukat, ha hozzájárulnak

a

családtagok

önkifejezési

és

önmegvalósítási

képességeinek

kibontakozásához, a demokratikus családi együttélés mintájának kialakulásához. A segítő a helyes szülői viselkedés modellezésével, a szülők konstruktív mintáinak azonosításával és megerősítésével érhetik ezt el. (Ferguson 2001: 8, Howe-Brandon-Hinings-Schoefield 1999) Nyílt kommunikáció a szülőkkel. A szülőkkel való szoros együttműködés alapelve a korszerű gyermekvédelmi gyakorlatnak. Ennek egyik eleme a világos, szülők számára is érthető és hozzáférhető információ biztosítása. Fontos, hogy a szülők tudják, minél hosszabb időt töltenek tőlük távol a gyerekek, annál nehezebb lesz a hazakerülés. A szülőket reálisan kell felkészíteni a várható eseményekre és azok következményeire. Tudniuk kell, hogy pontosan min múlik a gyerekek hazakerülése és ehhez kitől, milyen segítséget kaphatnak. Tájékoztatni kell a szülőket arról, hogy ha a hazakerülés valószínűsége kicsi, alternatív elhelyezésen kell gondolkodni. A felmerülő megoldási lehetőségeket a családdal rendszeresen és gyakran át kell tekinteni. A szülőkkel való kommunikáció fontos eleme az időhatárokról való pontos tájékoztatás is. A gyermekvédelmi szakemberek dolga a gondozási terv lebontása kisebb lépésekre, amit a szülők maguk vagy a szakemberekkel közösen írnak és hetente vagy legfeljebb havonta közösen értékelnek. A mielőbbi és megalapozott döntés érdekében az eset előrehaladását (vagy megtorpanását) megfigyelések leírásával, a szolgáltatásokat nyújtók beszámolóival, 74

szakértői véleményekkel szükséges a szülők számára is érthető formátumban dokumentálni. (Katz 1999: 80) Erőviszonyok a szülő és szakember kapcsolatában. A kapcsolatközpontú munka mellett egy másik fontos jellemzője a korszerű gyakorlatnak a segítő munkában megjelenő erőviszonyok megértése és tudatos alkalmazása. A hagyományos segítő modellek egyik kritikája az, hogy nem foglalkozik tudatosan a segítés folyamán kialakuló erőviszonyokkal és ezzel teret nyújt a szakembereknek helyzetükkel való nem szándékolt visszaélésekre. A szakemberek tudásuk, tájékozottságuk, intézményük által biztosított pozíciójuk révén erőfölényben, hierarchikusan jobb helyzetben vannak, mint a segítséget kérők. E helyzet megfelelő kezelése a szakember feladata. Az egyenlőtlen helyzetre való reflexió hiánya, az egyenlőtlen helyzetből fakadó érzések bagatellizálása könnyen vezet a segítséget kérő kiszolgáltatottságának fokozásához, például a kliens patologizálásához. (Kozma 2003) A korszerű gyakorlat a segítséget kérő és a segítséget nyújtó, a szülő és a szakemberek különböző, de egymást kiegészítő kompetenciáit hangsúlyozza. A korszerű gyakorlat a szakember tudását korlátozottnak tekinti és a szülővel való találkozás, a vele való párbeszéd, a szülő elmesélt története az, ami lehetőségeket kínál a továbblépésre. A dialógusban alakul ki a szülő és a szakember lehetséges szerepe. Ebben a párbeszédben nyíltan lehet beszélni többek között az erőviszonyokban rejlő különbségekről és a kontroll kérdéséről is. (Walsh 1998) Az erőviszonyok és a kontroll kérdése különösen fontos a gyermekjóléti – gyermekvédelmi munka területén. Sérülékeny, kiszolgáltatott helyzetben lévő szülők találkoznak ezen a területen gyerekeik sorsáról döntő, nehezen átlátható állami szervezetekkel és azok képviselőivel. Egyenlőtlen helyzetben találkoznak a felek. Ahhoz, hogy a kiszolgáltatott helyzetben lévő szülők perspektívája is megfogalmazódjon, a szakembereknek képesnek kell lenni arra, hogy teret biztosítsanak számukra. Különös jelentősége van ennek több szereplő jelenléte esetében. Olyan helyzetekben, amikor a szülők több különböző intézmény résztvevőjével együtt ülnek és beszélnek meg feladatokat, felelősségeket, tervezik közösen a gyerekek sorsát. A gyermekvédelmi megbeszélések, konferenciák a gyermekvédelmi beavatkozás fontos fórumai: a szülők aktív bevonását,

gyermekvédelmi döntésekben való

felelősségteljes részvételüket hivatottak lehetővé tenni. Míg a törvénykezés célja az, hogy a fórum a szülők partneri bevonásának eszköze legyen, a szándék gyakorlati megvalósulása a szakemberek hozzáállásától, a beszélgetésvezetés módszertanától is függ. 75

A csoportos megbeszélést vezető (facilitáló) szakember és más szakember-résztvevők tudásán és készségein múlik, hogy a szülők bevonása valóban partneri módon történik-e vagy merőben formális, rosszabb esetben: a szülő számára kellemetlen, megalázó. A csoportos megbeszélésben rejlő lehetőségeket sikerrel alkalmazzák az igazságszolgáltatás és a gyermekvédelem területén (McCold, in: Herczog 2003). Szakemberek családi csoportkonferenciát szervezhetnek egy-egy veszélyeztetett gyerek sorsának rendezése érdekében, amikor a konferencia szervezése és megvalósítása során mobilizálják a család, a rokonság erőforrásait, megfelelő előkészítés után átadva a döntés felelősségét a családnak (Nixon 2006). Gyermekvédelmi gondoskodásba került gyerekek esetében a szakemberek rendszeresen (minimum félévente, de szükség szerint gyakrabban) szervezett csoportos megbeszéléseken tervezik a gyerek sorsát érintő beavatkozásokat. A tárgyalást vezető és ott résztvevő szakembereken múlik, hogy a megbeszélés során mennyiben van lehetőség a gyermekvédelmi gondoskodásban részesülő gyerek szüleinek véleményük megfogalmazására. Ha képesek a szakemberek partneri viszonyt kialakítani a szülőkkel és a résztvevő szakemberekkel, akkor lehetőség nyílik érdemi párbeszédre, hasznos információcserére, közös döntéshozatalra, a szülő megerősítésére és motiválására. Ha ezt a légkört nem sikerül megteremteni, akkor a tárgyalás könnyen lehet formális, de megalázó, kirekesztő is, ami ellenséges érzelmeket vagy a tehetetlenség fokozódását váltja ki a részt vevő szülőben. A csoportos megbeszélések, elhelyezési értekezletek, védelembe vételi és felülvizsgálati tárgyalások az 1997. évi gyermekvédelmi törvény életbe lépésével a magyar gyakorlatban is kialakultak.

4.1.4 Gyerekekkel való munka közvetlen munka A gyerekekkel való közvetlen munka mind a gyermekek jogainak tiszteletben tartása, mind a gyerek jóléte és egészséges fejlődése miatt szükséges. A jogi megközelítés elismeri, hogy a gyermekek képesek életkoruknak és fejlettségüknek megfelelő módon kifejezni véleményüket a sorsukat meghatározó kérdésekben34. Ez teszi indokolttá az őket is érintő döntésekbe való beleszólásukat, aktív részvételüket. A szakemberek kommunikációs készségein, eszközeik gazdagságán múlik, mennyire képesek segíteni a gyerekeket abban, hogy véleményüket, érzéseiket ki tudják fejezni35. A gyerekekkel való 34

ENSZ Egyezmény a gyermekek jogairól, 12. cikk., Gyermekvédelmi törvény 8§. Hasznos útmutatást nyújt a gyerekekkel való megfelelő kommunikációhoz a Better Care Network honlapján hozzáférhető anyag: „So You Want to Consult with Children? A Toolkit of Good Practice”, Save the Children, 2003, www.crin.org/bcn 35

76

közvetlen munka a gyerek érzelmi jóléte miatt is szükséges. A gyerekeknek szüksége van arra, hogy a megtörtént fájdalmas élményeket, veszteségeket, változásokat megbeszéljék, feldolgozzák valakivel. Erre is a gyerekekkel való közvetlen munka nyújt lehetőséget. (Aldgate 2006: 229-230) A gyerekekkel való közvetlen munka szükségességét indokolja az is, hogy egy egyensúlyát vesztett családban időre van szükség a körülmények rendezésére.

A

gyerekeknek azonban folyamatos biztonságra és azonnali segítségre van szükségük egészséges fejlődésükhöz. A szociális munkások lehetséges beavatkozásához jól használható keretet kínál a gyerekek ellenálló képességére támaszkodó megközelítés. Ez a megközelítés a gyerek környezetében lévő erőforrásokra és azok mozgósítására helyezi a hangsúlyt az érzelmi ellenálló képesség fokozása érdekében. Akár a családban marad a gyerek, akár nevelőszülőhöz vagy gyermekotthonba kerül, a szakemberek feladata, hogy olyan támogató környezetet alakítsanak ki a gyerek természetes környezetében, ami ellenálló képességük erősítését szolgálja, és ehhez szakmai segítséget is biztosítsanak, ha a természetesen rendelkezésre álló erőforrások nem elegendőek. A gyerekek számára legfontosabb a szüleikkel, nevelőikkel való biztonságos kapcsolat, de ellenálló képességük növelésére más területeken is lehetőség van. A gyerekek fejlődését szolgálja, ha jól érzik magukat az iskolában, ha vannak barátaik, ha tudatában vannak tehetségeiknek és van lehetőségük ezeket fejleszteni, ha képesek másokra odafigyelni és pozitív érzelmeiket kifejezni, ha társas készségeik fejlettek. Szociális munkások a gyerekekkel való kapcsolatuk során feltárhatják erősségeiket és segíthetik a gyerekeket abban, hogy egyre több területen fejlődjenek. Azokban a családokban, ahol még nem alakultak ki a biztonságos szülői minták, a szociális munkás közvetlen segítséget nyújthat a gyerekeknek azzal, hogy meghallgatja a gyerek érzéseit, segít megfogalmazni és a szülők felé is kifejezni érzéseiket, gondolataikat. (Ferguson 2001: 5-6) Fontos, hogy legyen olyan személy a gyerek környezetében, aki a családban hiányzó odafigyelést biztosítani tudja. Szociális munkások feladata, hogy tudják, hol és kik tudnak pozitív élményeket nyújtani a gyerekeknek a kompetenciaérzés, az énhatékonyság

erősítése

érdekében.

A

gyerekek

képességei

társas

interakcióban

fejleszthetőek. Olyan felnőtt tudja ezt segíteni, aki jól ismeri a gyerek képességeit és képes olyan tevékenységeket kínálni a gyereknek, ami egyszerre jelent sikerélményt és fejlődést ösztönző kihívást a gyerek számára. (Daniels-Wassell 2002: 36) Fontos, hogy ezek az

77

élmények olyan rendszerességgel forduljanak elő, ami valóban pozitív hatást tud kiváltani. Vannak gyerekek, akiknek külön bátorításra van szükségük ahhoz, hogy élni tudjanak ilyen élményekkel. Azok a gyerekek, akiket korábban elhanyagoltak, akiknek kötődése bizonytalan, tartanak az új helyzetektől. Kell egy felnőtt, aki bátorítja, támogatja a gyereket abban, hogy merjen és tudjon élni az elérhető lehetőségekkel. (Howe-Brandon-HiningsSchoefield 1999: 260.) Azok a kutatások, melyek kifejezetten a gyermekvédelmi gondoskodásban nevelkedett gyerekek fejlődését kockáztató és védő tényezőket elemezték, egyértelműen megállapították: a hosszú távon is sikeres fejlődés legfontosabb előrejelzője, hogy sikerülte a gyereknek kialakítani jó kapcsolatot legalább egy felnőttel (Werner-Smith, 1992 in Rosenfeld 1997: 6). Azok a felnőttek jelentenek védőfaktort ezen gyerekek számára, akik nem csak „kezelik” őket, hanem meghallgatják és megértik fájdalmaikat és azokat az érzéseket, melyeket átéltek. (Anglin 2003: 246) A gyermekvédelmi gondoskodásba vett gyerekek olyan feszültségeket élnek meg, olyan élményeik vannak, melyek messze eltérnek egy átlagos gyerek tapasztalataitól. Esetükben különösen fontos, hogy élményeiket meg tudják fogalmazni, mert azok kimondása, elmesélése, eljátszása megkönnyíti a történtek megértését. (Whiting 2000: 84, Aldgate 2006: 239) Nevelt gyerekek esetében szükséges az előrelátás képességének fejlesztése és tanulásuk segítése. Akkor tudnak tanulni, ha jól érzik magukat az iskolában, ha társaik befogadják őket. Ezt azok a pedagógusok tudják biztosítani, akik tájékozottak a gyerek helyzetével kapcsolatban és képesek segíteni a nevelt gyerekek befogadását. Befogadó nevelési légkör kialakításával előzhetik meg azt, hogy elkerüljék a nevelt gyerekekkel szemben kialakuló előítéletes hozzáállás kialakulását. (Mitic-Rimer 2002: 409-410) Az utóbbi évtizedekben egyre több a súlyos érzelmi zavarokkal küszködő gyerek. Összetett szükségleteik egyéni bánásmódot igényelnek, ami komoly kihívást jelent a korszerű gyakorlattal rendelkező országok számára is. A kamaszkorban előforduló súlyos devianciák

gyakran

gyermekkorban

szerzett

kezeletlen

sérülések,

elhanyagolás

következményei. A deviáns viselkedés okainak feltárása fontos, de nem elegendő. Megfelelő beavatkozási lehetőségek kidolgozása nélkül a devianciák okaira vonatkozó ismereteink csak arra elegendőek, hogy kimondjuk egy fiatalról: menthetetlen. (Grisso 2002: 304) Válaszképpen a legsérültebb gyerekek kielégítetlen szükségletre megjelentek azok az összetett programok, melyek a társadalom számára komoly kihívást jelentő súlyosan sérült és deviáns fiatalokat szolgálják. Más korszerű beavatkozási programokhoz 78

hasonlóan ez a program is integrált szolgáltatásokat jelent és a gyerek környezetének minden fontos szereplőjét és színterét célozza: a gyermekvédelem és gyermekjólét, az oktatás, a lelki segítségnyújtás, a fiatalkorúak pártfogói szolgálata, az igazságügy és más területeken dolgozó szakemberek összehangolt munkáját. A beavatkozás akkor hatékony, ha intenzív és könnyen elérhető, ha a fiatal és családja szükségleteihez igazodik, rugalmasan alkalmazkodik a család változó igényeihez és szoros együttműködést valósít meg a szülőkkel. (Epstein-Jayanthi-McKelvey-Frankenberry-Hardy-Dennis-Dennis 1998: 162) A családjukból kiemelt gyerekek fejlődése különleges kockázatoknak van kitéve. Esetükben nem elegendő csupán egy biztonságos nevelőszülői vagy gyermekotthoni háttér megléte. Olyan odafigyelésre van szükségük, ami tekintettel van korábbi sérüléseikre, ami ellensúlyozza a fejlődésüket veszélyeztető tényezőket és kiterjed a gyerekek szüleikkel való kapcsolatára is. Fontos, hogy a nevelők segítsék azt, hogy a gyerekek reflektálni tudjanak korábbi kapcsolataikra annak érdekében, hogy nyitottakká váljanak új kapcsolatokra és érett önállóságra felnőttkorukban. A gyermekvédelmi gondoskodás vagy bármilyen kritikus helyzetben nyújtott beavatkozás fordulópontot kell, hogy jelentsen a gyerek számára, egy esélyt a biztonságos kapcsolatok megélésére. A reflexív gondolkodás, a jelen- és múltbéli érzések megértése növeli az egyén autonómiáját, realitásérzékét. A múltbéli negatív élmények újragondolása, pozitív átfordítása ellensúlyozza a kedvezőtlen hatásokat. Érzelmileg kiegyensúlyozott emberek válhatnak a gyerekkorukban súlyos traumákat, nyomort megélt emberekből is, ha képesek a velük történtek megértésére és feldolgozására. Ez pedig az önreflexió és a tudatos feldolgozás protektív erejét bizonyítja. (Howe-Brandon-Hinings-Schoefield 1999: 261) A segítők feladata a negatív élmények feldolgozásának, átértelmezésének ösztönzése.

4.2 Összegzés A gyermekvédelmi szolgáltatásokat igénybevevő családok gyerekei azok, akiknek fejlődését a legtöbb kockázat fenyegeti. Ők a társadalom egyik legsérülékenyebb csoportját alkotják. Társadalmi beilleszkedésük akkor lehetséges, ha hatékony védőrendszereket alkalmazunk a gyermekjóléti- és gyermekvédelmi beavatkozások során. Csak a gyermekek fejlődési szükségleteire érzékeny, a gyermek jólétét széleskörűen segítő gyermekvédelmi megközelítés és gyakorlat képes a családjából kiemelt gyerekek egészséges fejlődését biztosítani.

79

A gyermekvédelem rendszerének fenntartása drága. Egy gyerek gyermekvédelmi gondoskodásának költsége másfél millió forint évente36.

Nem mindegy, hogy a

beavatkozás növeli a kockázatokat vagy épp ellenkezőleg, olyan védőrendszert jelent, mely a gyerek szükségleteit szolgálja. A gyermekvédelmi beavatkozás önmagában nem elég. Tágabb társadalompolitikai intézkedések nélkül a szolgáltatások fejlesztése nem vezet eredményre. Kormányzati társadalompolitikai intézkedések a jövedelem-újraelosztás, foglalkoztatás- és lakáspolitika, az egészségügy és az oktatáspolitika területén szükségesek ahhoz, hogy valódi lehetőségek nyíljanak a szegénység újratermelődésének megszakításához és a társadalom kohéziós erejének növeléséhez. Ami elvárható a korszerű gyermekvédelmi gyakorlattól, hogy világos célkitűzések alapján világos irányultsággal történjen, a gondozási helyek száma és a gyermekvédelmi gondoskodásban eltöltött idő minél rövidebb legyen és a gyerek szülei, családtagjai minél inkább vegyenek részt a döntésekben. A modern társadalmakban – úgy tűnik – szükség van a gyermekvédelmi ellátórendszerre. A társadalmi változások, a különböző társadalmi csoportok közötti átrajzolódó törésvonalak és a társadalom összetartó erejének ingadozásai hol a családok szociális körülményeiben, hol érzelmi háztartásában, hol mind a kettőben vezetnek olyan következményekhez, melyek a gyerekek fejlődését súlyosan veszélyeztetik és a gyerekek családból való kiemelését teszik szükségessé. Társadalmanként és közösségenként változó, hogy egy-egy közösség mennyire képes támogatni a területén élő sérülékeny családokat és hol húzza meg a súlyos veszélyeztetettség határait. A gyermekvédelem területén rendre szembe kerülnek egymással különböző nézetek a gyerekek jogaira, valamint a szülők és az állam gyermekek neveléséért vállalt felelősségére

vonatkozóan.

Az

Egyesült

Királyságban

1989-ben

elfogadott

Gyermekvédelmi Törvény (Children Act) célja egy „új konszenzus megteremtése” volt ezen jogok és felelősségek vonatkozásában. (Parton 1996) A törvény a szülők és szakemberek közötti partneri együttműködés és közös döntéshozatal elsődlegességét hangsúlyozta a korábban uralkodó paternalista viszony helyett. A törvény célkitűzése egy újfajta egyensúly kialakítása volt a családokkal való befogadóbb és együttműködőbb 36

A gyermekvédelmi gondoskodás egy gyerekre jutó költsége változó attól függően, hogy az elhelyezés gyermekotthonban vagy nevelőszülőnél történik. Gyermekotthon esetén 2004-ben az egy gyermekre jutó fajlagos költség 1,4 millió forint volt, nevelő szülőnél 640 ezer Ft. A háromévesnél fiatalabb gyerekek gyermekotthoni (csecsemőotthoni elhelyezése) különösen drága: 3 millió Ft. (Állami Számvevőszék Jelentése, 2004)

80

gyakorlat révén. (Nixon 2006) A törvényben megfogalmazott elvek azonban még a fejlett brit gyermekvédelmi gyakorlatban is feszültséget keltettek. A szülők partneri bevonása a gyermekvédelmi döntéshozatalba korántsem ment könnyen, a mindennapokban a szakemberek paternalista attitűdje nehezen változott. A hazai gyermekvédelmi törvény szellemisége is a korszerű gyermekvédelmi gondolkodást tükrözi. Kérdés azonban az, hogy a törvény legfontosabb üzenete, a szülőkkel való partneri együttműködés hogyan valósul meg a gyakorlatban, egy olyan országban, ahol a paternalista viszonyoknak mély és összetett történelmi gyökerei vannak. A hazai gyermekvédelmi szakma töredezett, szervetlen fejlődése miatt a törvényben megfogalmazott elvek és azok megvalósulása közötti feszültség jelentős. Magyarország (modernkori) történelmében a paternalizmus, a különböző társadalmi csoportok alá-fölérendelt viszonya különös értelmezést kapott, amit a szocializmus évtizedei tovább mélyítettek. Vajon a mindennapi gyakorlatban a törvény által megfogalmazott elvek, vagy a mélyen a társadalom szövetébe égetett rutin vezérli-e a szakembereket? A kérdésre a választ a dolgozat empirikus részében ismertetett esettanulmányok elemzése során keresem. Magyarországon a gyermekjóléti szolgálatoknak közel négyezer munkatársa van. A gyermekes családokkal való munkájukban partnereik a védőnők, a bölcsődékben, óvodákban, iskolákban dolgozó szakemberek. A gyermekek megfelelő fejlődése nem kis mértékben e szakemberek együttműködésén múlik. Azon, hogy időben felismerik-e a kockázati tényezőket és képesek-e hatékonyan együttműködni mind a szülőkkel, mind egymással a kedvezőtlen körülmények között élő gyerekek fejlődését ösztönző környezet kialakításában. A terepmunka során olyan családokkal találkoztam, ahol komoly gyermeknevelési nehézségek merültek fel. A kutatás két éve alatt megfigyelhettem a családok mindennapjait, azt, ahogy a nevelési légkör hat a gyerekek viselkedésére és fejlődésére valamint azt is, ahogy a gyermekjóléti szolgálat és az alapellátás szakemberei a gyereknevelés és a szülői készségek kérdését kezelték.

81

MÁSODIK RÉSZ ESETTANULMÁNYOK

82

Az esettanulmányok nemcsak a kétéves kutatás eseményeit, hanem az azt megelőző időszakot is bemutatják. Egy-egy eset bemutatását a családi krízis történetének rövid összegzésével kezdem, majd a szereplőkkel készült interjúk és megfigyeléseim alapján mutatom be a család életének változását, a családtagok és a szakemberek közötti együttműködés alakulását. A felhasznált interjúk egységes kódrendszerrel ellátva egy CD mellékletben találhatók, családonként elkülönített mappákban. A felhasznált interjúrészletekre a forrás interjú kódját jelezve hivatkozom az esettanulmányokban. Az esettanulmányban a családtagok és szakemberek kitalált néven szerepelnek. A kutatáshoz felhasználtam a gyermekvédelmi beavatkozás során született dokumentumokat is. A személyes adatok védelme érdekében azonban ezen dokumentumokat nem tehetem közzé.

83

5. fejezet Első eset: Autonóm, segítséget nem kérő szülők

Hogyan alakul a szülők és gyerekek kapcsolata egy olyan családban, ahol a gyerekeket kora-gyermekkorukban kiemelték a családból, ahol a szülők fiatalok és ’túl’ autonómak, nem szívesen fogadnak külső segítséget? Nem egy „hagyományos” szegény család ők és messze nem a legszegényebbek. A szülők (Kemény András és Sára37) szakképzettek, bár tanult szakmájukban soha nem dolgoztak, vannak ambícióik, az apa rendszeres munkával és támogató családi háttérrel rendelkezik. Mégis felborult a családi egyensúly, mind a család lakhatása, mind a gyerekek ellátása veszélybe került. A család a szülőkből és öt gyerekből áll. A családi krízis kialakulásához anyagi nehézségek és személyes, családi problémák kölcsönhatása vezetett. Az eset rámutat arra, hogy a beavatkozások értelmetlenné válnak, ha azok nem célozzák a felmerülő szükségletek kielégítését.

5.1 Az eset rövid leírása Sára és András fiatalon házasodtak össze, mindketten a fővárosban nőttek fel. Tizennyolc évesek voltak, amikor első gyerekük született. Egy év múlva, második gyerekük születése után, némi örökséghez jutottak, amiből egy vidéki városban vettek egy kis lakótelepi lakást. Sára nagymamája, aki őt nevelte, ekkor beteg lett és a fiatal pár magához vette, hogy gondozzák őt. Befogadták Sára kamaszkorú testvérét is. A fiatal pár huszonévesen két kicsi gyerekről, egy beteg nagymamáról és egy tizenéves problémás kamaszról gondoskodott. Időközben a nagymama meghalt és a fiatal család úgy döntött, hogy egy faluban vesznek egy régi házat, amit majd felújítanak. Ez – mint utólag kiderült – meghaladta erejüket. Beköltöztek a romos házba és elkezdték a felújítást. András dolgozott és szabadidejében építette a házat. Sára a gyerekeket nevelte és közben harmadszor is terhes lett. A munkákkal a vártnál lassabban haladtak, a falu nehezen fogadta be a városból odaköltöző fiatal párt. Közeledett a tél és a harmadik gyerek születésének időpontja. A házat nem sikerült olyan állapotba hozni, hogy a védőnő számára is elfogadható legyen a születendő gyermek biztonsága szempontjából. Novemberben a gyámhatóság úgy döntött, hogy a két és három éves gyerekeket gyermekotthonba helyezi el, és a hamarosan megszületendő harmadik gyereket sem engedi haza. Ő egy másik, csecsemőket fogadó gyermekotthonban lett elhelyezve. A gyerekek elvesztése a szülőket összeroppantotta. Eladták a félkész házat, az árán vettek

37

Az esettanulmányok szülő és szakember szereplői, valamint a gyerekek is fiktív néven szerepelnek.

84

egy autót, majd azt is eladták. Közben a gyerekeket folyamatosan látogatták. Feljöttek Budapestre, de ekkor már az utcán éltek. Közben Sára ismét terhes lett. Nem akarták a terhességet megtartani, de amikor az orvosi vizsgálaton kiderült, hogy ikreket várnak – mégis a gyerekek megtartása mellett döntöttek. Az ikrek egy fővárosi csecsemőotthonba kerültek. Így már három helyen – két különböző megyében – volt az öt gyerek. Az ikrek születése után került a fiatal pár kapcsolatba egy hajléktalanokkal foglalkozó alapítvánnyal. Az anya női, az apa férfi szállóra került, szerencséjükre ugyanazon alapítványon belül. És innen fordult életük. Pár hónapos együttműködés alatt az alapítvány munkatársai meggyőződhettek a szülők elszántságáról és aktívan támogatták szándékukat, hogy gyerekeik visszakerülhessenek hozzájuk. Hat hónap kellett ahhoz, hogy a szülők a csecsemőket visszakapják. A gyerekek az anyához kerültek anyaotthonba. Pár hónappal később, az alapítvány közbenjárására a másik három gyerek is haza kerülhetett és a család egy családok átmeneti otthonában végre együtt élhetett. A nagyobb gyerekek két évet töltöttek gyermekotthonban. A külön elhelyezett testvérek csak az összeköltözésnél ismerték meg egymást. A még mindig fiatal szülők hirtelen öt gyereket neveltek, akik közül három gyerek két évet szüleitől távol élt. Az ikrekkel szoros kapcsolata maradt a szülőknek, őket szinte naponta látogatták. Az ikrek egyike azonban fejlődésében lelassult, elképzelhető, hogy a későbbiekben különös figyelmet igényel majd. A fiatal pár két év hajléktalanság és két év családos szálló után végre pályázat útján egy önkormányzat által bérbe adott lakáshoz jutott. Két év után a lakásból albérletbe költöznek. Súlyos anyagi gondjaik vannak. A gyerekekkel rengeteg a gond otthon, az óvodában, az iskolában. Sára nem dolgozik és alig bír a gyerekekkel. Egy újabb krízis alakul ki? Hogyan alakult a család kapcsolata a különböző szociális és gyermekintézményekkel ez alatt az idő alatt? Megelőzhető-e egy újabb krízis kialakulása?

A legidősebb gyerek három éves volt, amikor a család szétszakadása történt. A kutatás befejezésekor a legidősebb gyerek tízéves, a legfiatalabbak a hatéves ikrek. A szülők ekkor huszonnyolc évesek. Az eset ismertetése során a következő kérdések szerint csoportosítottam megfigyeléseimet: -

a krízis kialakulása

-

a gyerekek családból való kiemelése

-

a gyerekek hazakerülése

-

a gyerekek állapota a családból való kiemelés után hét évvel, a hazakerülés után öt évvel.

85

A családdal akkor találkoztam személyesen először, amikor a gyerekeket már egy éve visszakapták. A család szétesésének történetét a szülők, családtagok és szakemberek elbeszéléseiből ismertem meg, a lakáshoz jutás utáni időszakot pedig két éven keresztül kísértem figyelemmel. Első beszélgetésünk egy családok átmeneti otthonában történt. András, az apa, az udvaron dohányzott és felügyelte akkor kétéves ikergyerekeit. Meleg hangon és határozottan szólt hozzájuk, ha erre szükség volt. Sárával, az anyával a szobában beszélgettünk, míg András a gyerekekre vigyázott. Az első kétórás beszélgetés során a szülők elmesélték a gyerekek elvesztésének és visszaszerzésének történetét. Beszélgetés közben bejött a szobába egy nyolc év körüli sérült kisfiú, aki nem tudott beszélni. Sára kedvesen és figyelmesen irányította, ültette le mellénk s adott neki papírt-ceruzát, hogy rajzoljon. Sára feltűnően érzékenyen bánt a sérült gyerekkel, odafigyelt rá, kedvesen irányította. Később saját öt gyerekével látva őt, ezeket a képességeit ritkán tudtam tetten érni.

5.2 A krízis kialakulása András katona volt, amikor első fia, Andris megszületett. Sára ekkor nagymamájánál élt és ott nevelte fiát, majd ide született egy év múlva második gyerekük. Önálló lakáshoz is jutottak. András édesapjának halála után örökölt akkora összeget, hogy egy vidéki kisvárosban tudtak venni egy másfél szobás lakótelepi lakást. Leköltöztek a két gyerekkel. Sára nagymamája megbetegedett és ápolásra szorult. A fiatalok természetesnek találták, hogy magukhoz veszik. Majd nemsokára Sára egyik kamaszkorú testvérét is magukhoz vették, akinek anyja kórházba került, hosszabb pszichiátriai kezelésre volt szüksége, gyermekotthonba került volna, ha András és Sára nem fogadják be. Sára és András lettek a kamaszkorú gyerek gyámjai. Már hatan laktak a másfél szobás lakásban. Ekkor döntöttek úgy, hogy a lakótelepi lakást elcserélik egy vidéki házra, amit az egyre betegebb nagymama lakásának árából fel is tudnának újítani. Így költöztek le egy faluba és kezdtek építkezésbe. Időközben a nagymama meghalt, Sára ismét terhes lett, az építkezés nehezen haladt, pénzük elfogyott és a fiatalok nem illeszkedtek be a falusi életbe. Decemberre várták a harmadik gyerek születését, de a lakással nem lettek kész, csak egy helyiség volt fűthető és lakható. A védőnő nem találta megfelelőnek a lakást a csecsemő fogadására. A szakemberek úgy ítélték meg, hogy a gyerekek kiemelése a családból szükséges lépés. Hogyan emlékeznek vissza erre az időszakra a szülők? „Nem haladt úgy az építkezés, ahogy kellett volna, nem volt sok pénz, csak a fizetésem volt, meg kellett élni,…

86

kijöttek és elvették a gyerekeket. De úgy-ahogy lakható volt a ház. Télen is lehetett fűteni. Kályhával fűtöttünk, nem volt kész a konyha, két szoba nem volt kész, a fürdőszoba az úgy végül is félig-meddig volt kész, de lehetett benne tisztálkodni, arra alkalmas volt. De azt mondták, erre nem alkalmas ez a ház” (A1)38 – meséli az apa. Sára utólag a vidéki építkezésről a következőket mondja: „Ha tapasztaltabbak lettünk volna, lehet, hogy bele sem fogunk egy romos ház felújításába. Meg eleve nem megyek le vidékre, mikor ott semmi megélhetés nincsen … A rokonokkal is megromlott a kapcsolatunk. Mert sokszor lejöttek és kezdtek úgy elhúzódni, mintha undorodnának tőlünk, vagy nem tudom mi… mikor lejöttek hozzánk, külön poharat hoztak maguknak, meg ilyenek, megalázó volt.” (A1) A helyi önkormányzat döntéshozói több év távlatából is jól emlékeznek a történtekre: „Eleinte örültünk, hogy fiatal, gyermekes család költözik ide - mondja a jegyző. Pénzük is volt, mivel az apának volt állása és a nagymama nyugdíja is idejött. 1999 februárjában jöttek ide. Nyáron halt meg a nagymama… 5 millió forintért vették a házat és úgy emlékszem, hogy még maradt pénz a felújításra. Több mindent meg lehetett volna csinálni. De elfolyt a pénz… Akkor már megvolt a gyermekvédelmi törvény, szociális okból nem lehetett gyereket kiemelni a családból. De itt nem csak szociális ok volt. A gyerekek veszélyeztetettek voltak. Nem tudtak fűteni, nem volt hol főzni. Többször adtunk nekik határidőt, hogy csináljanak már valamit. András kollégái cementeztek, a polgármester adott sódert. De többen furcsállották András viselkedését, amikor például taxival hozatott kaját.” (ASZ2) Egy kívülálló nem csak azt látta, hogy elfogyott a pénzük és le kellett állni az építkezéssel. Különös szokásaik voltak és a gyerekekre sem figyeltek oda megfelelően, mint ahogy azt a gyámügyes kolléganő megjegyezte: „A szülők nagyon keveset csináltak, és amikor újra kimentünk, Sára mutatta, hogy van kenyér meg málna a gyerekeknek. De nem volt megoldva a fűtés, a gyerekek taknyosak voltak. Nem váltották ki a gyógyszereket (nem volt rá pénzük). Akkor is adtunk még határidőt, hogy javítsanak valamit a helyzeten.” (ASZ2) A védőnő nem kedvelte meg a családot és gyereknevelési szokásaikat nem tartotta megfelelőnek: „Helytelenül táplálták a gyereket. Éheztek, gyakran nem volt mit enni. Dohányoztak, arra jutott pénz. Örültünk, hogy elment ez a család, beköltözők voltak. Az ember az ilyen családoknak örül, ha elmennek.” (ASZ4) Ez utóbbi szavak azt is jelzik, hogy András és Sára „kilógtak” a falu közösségéből, életmódjuk más volt. „Értelmileg rendben

38

A családra vonatkozó össze interjú kódja A betűvel kezdődik. A szakemberekkel készült interjúk kódja: ASZ. A kód melletti számok az interjúk sorszámát jelentik. A kód alapján az interjú teljes szövege megtalálható a CD mellékletben.

87

voltak a gyerekek, csak soványak voltak, keveset ettek. És örökké mentek. A szülők gyakran este kilenckor indultak el valahova csavarogni és vitték magukkal a két-három éves gyerekeket. Én mindig biciklivel járom a falut és a legkülönbözőbb helyeken találkoztam velük. Nem aludtak rendes időben a gyerekek. Semmi dolga egy kétévesnek az utcán este. Nehéz volt velük kapcsolatot teremteni. Nem törődtek a gyerekekkel, meg azzal, hogy mikor és mennyit alszanak a gyerekek. Az életmódjuk volt más. A szomszédokkal haragban voltak. Nem nagyon lettek a faluban barátaik.”(ASZ4) Annak ellenére, hogy a falu közösségébe nehezen illeszkedtek be, a faluban élő gyámügyes kolléganő felfigyelt arra is, hogy „kezdetektől fogva látszott, hogy a szülők nagyon szeretik egymást. És szerették a gyerekeket is, meg a gyerekek is őket. Nem érthető, hogy miért csúsztak le ennyire.” (ASZ2) Azt, hogy valami nem volt rendben ezzel a fiatal családdal, megerősítik András édesanyjának szavai is, aki sokat segített nekik, de végig aggodalommal figyelte sorsukat: a túl korán érkezett gyerekeket és a fiatalok felelőtlen hozzáállását pénzügyeikhez. „Amikor a fiam elvégezte a szakmát, Sára már terhes volt… És én kérvényeztem, hogy vigyék be katonának, hogy mire megszületik a gyerek, ő már a család mellett legyen. A terhességről nekem mindig akkor szóltak, amikor már semmit nem lehetett csinálni. … Tizenöt évesek voltak, amikor találkoztak… Én akkor még nem láttam komolynak a dolgot. Együtt maradtak és egyszer csak jött a gyerek. Nekem direkt nem szóltak hamarabb, csak amikor már nem lehetett elvenni… Amikor meghalt a férjem, akkor lett a lakás, ami ki volt adva addig, amíg a gyerekek tanultak. Hogy tudjam a rezsijét fizetni és a gyerekeknek meg tudjam tartani addigra, amikor majd külön lakás kell. És amikor András leszerelt, … eladták a lakást és Andrásék vidékre költöztek egy jó állapotú

tehermentes lakótelepi lakásba. Sikerült

áthelyezéssel elhelyezkednie. Lett munkája is… Sára meg GYES-en volt. Anyagilag nehezen jöttek ki. Hát annyira gyerekek voltak, gond volt ott a beosztással is. A mai napig is ezt látom, hogy ezzel gond van.” A falusi ház megvételét és felújítását „én nem tartottam jó ötletnek. A nagymama is odakerült. Ők kitalálták, hogy végül is kertes ház legyen a gyerekek miatt. Hogy eladják a panellakást és abból felújítják majd azt a házat. … Szétrombolták a falakat, szétbombázták az egész házat és elfogyott a pénz, nem tudták befejezni. Hogy mire költötték a lakás árát, én nem tudom. Akkor is tartottam velük a kapcsolatot persze és azt láttam, hogy nem épül a ház, nincs semmi … próbáltam szervezni segítséget, hogy lemenjenek betonozni, hogy valahogy elfogadható állapotok legyenek.

Elfogyott a pénz, de a mai napig nem

mondják meg, mire költötték. Ott szerintem a pénz elúszott. Volt olyan időszak, amikor költekeztek, hallottam, hogy följöttek Pestre, meg bérelt autó, szóval tiszta gyerekes módon 88

viselkedtek akkor. … A falura költözés és építkezés miatt András sokat késett és elvesztette a munkáját. Munka nélkül voltak, ott volt a két gyerek, a beteg nagymama, aki ápolásra szorult, akinek gyógyszer kellett, orvost kellett hozzá hívni. Kikapcsolták az áramot, a számla magas volt, sorban jöttek a problémák. Ahogy András állástalan lett, rendszeresen küldtem pénzt. A szükségeshez képest az nagy nulla volt, de hát én sem tudtam mit kezdeni ezzel a helyzettel… Ilyen állapotok uralkodtak és akkor miért vállalnak egy harmadik gyereket? A semmire. Teljesen ki voltam akadva… Sárának is volt öröksége, de abból semmit nem tudtak felmutatni. Abból semmi nem épült. Egy romhalmaz lett az egész. Mert amerikai konyhát képzeltek, minden meg lett tervezve, de semmi nem lett belőle. Pedig eredetileg egy elfogadható kis vidéki ház volt. Lakni is lehetett volna benne. Lakható volt, aranyos is volt … Én nem akarom Sárára kenni. De mindig kitalált valamit, … nézte a lakberendezési könyveket. Állandóan azt bújta és mindig nagyravágyó volt. Extra dolgokat talált ki, András meg ment utána. Nem tudták kivitelezni soha sem… Sárának a kishúga is velük volt, amikor lenn voltak vidéken. Azt a kislányt is vagy egy évig ők nevelték. De hát annyira gyerekek voltak az Andrásék, így a sajátjukhoz meg még a nagymama meg a testvér… és sokszor kerültek olyan helyzetbe, hogy nem volt mit enni … én kaptam a telefont, ki voltam borulva rendszeresen, András telefonált, hogy nem tudok-e segíteni, hát mentem megpakolt szatyorral és vittem egy pár napi élelmet. Édesapám is lement vonattal, akkor még jobban tudott járni és vitt ennivalót. Szörnyű volt. Az egész család András egész élete miatt ki volt borulva. Hogy nem elég, hogy ilyen fiatalon lekötötte magát, sorba jöttek a gyerekek és nem is volt felnőtt élete… Amikor kicsik voltak a gyerekek, én állandóan csak azt láttam, hogy ha bepisilt, bekakilt a gyerek, Sára kiáltott, hogy „András, bekakilt a gyerek, sír a gyerek!” András meg ugrott. Sára meg nyugodtan ült és cigarettázott.” (A10) A családtagok és a szakemberek sok tekintetben hasonlóan látják a helyzetet és elbeszéléseik alapján jól rekonstruálható az, ami a családi krízis kialakulásához vezetett. A fiatal pár boldogan vállalta a szülői feladatokat. Szerencséjük volt és viszonylag hamar lakáshoz is jutottak. Merészségük és segítőkészségük következtében felvállalták egy beteg nagymama ápolását és egy csavargó kamasz nevelését. Ebben a döntésben egy gyámhivatal is segédkezett. Fizikai, érzelmi és anyagi

erőforrásaik azonban mégsem voltak a

megvalósításhoz elegendőek. És ahogy ezt érzékelni kezdték, nem álltak le azonnal, hanem még felelőtlenebbül bántak erőforrásaikkal. A kívülállók látják azt is, hogy a szülők egyenlőtlenül vállalnak a terhekből. András a stabilabb szülő, Sára felelőtlenebbnek tűnik. De szeretik egymást, összetartanak és a gyerekeiket is szeretik. Nem bántják őket, de nem is gondoskodnak róluk megfelelően. Kialakult a krízis. A ház nem épült fel, a pénz elfolyt, a 89

családtagok elfordultak, mivel az ő tartalékaik is kimerültek. Viszont Sára megint terhes volt és ott volt még mellettük a két pici gyerek. Mindez 1999-ben történt. A gyermekjóléti szolgálat a településen épp hogy megalakult. A gyermekjóléti szolgálat családgondozója egy frissen diplomázott falubeli volt. Amikor telefonon megkerestem, mondta, hogy már régóta nem dolgozik a szakmában, de a családra jól emlékezett: „Nem nagyon tudok az esettel kapcsolatban mit mondani. Én pedagógusnak tanultam, nem értettem a gyermekjóléti tevékenységhez. Inkább a szülők barátjának éreztem magam, hisz én is olyan fiatal voltam.” (ASZ2) Sára kedvelte ezt a családgondozót, „kedves volt, anyukája sütött a gyerekeknek palacsintát” – mondta.

5.3 A gyerekek kiemelése a családból Utólag lehetetlen pontosan rekonstruálni és megítélni, hogy elegendő és megfelelő segítséget és megfelelő módon kínáltak-e a szakemberek. Elmeséléseik alapján azonban megkérdőjelezhető a gyerekek kiemelésének megalapozottsága. Az alábbiakban a szülők mellett a következő szakemberek szólalnak meg: gyámhivatal előadója, védőnő, majd a gyermekvédelmi szakellátásban dolgozó szakemberek. A védőnő nem tudott jó kapcsolatot kialakítani a családdal. Ennek részben oka lehetett, hogy a szülőkkel valóban nehéz volt kapcsolatot kialakítani, de a védőnő szavai is arról árulkodnak, hogy idegennek érezte a szülőket. „Együtt mentünk családlátogatásra a szociális iroda előadójával és a jegyző úrral. Kilógtak a sorból, ők voltak az egyetlenek, ahonnan gyereket állami gondozásba vettünk.” Döntését nevelési célzattal is indokolta utólag: „bíztam abban, hogy a gyerekek visszakerülnek a szülőkhöz, mert azért az látható volt, hogy nagyon szerették a gyerekeket. Abban bíztam, hogy csak észhez térnek előbb-utóbb a szülők.” Szavaiban felfedezhető az a – ma már egyre ritkábban hallott - szemlélet is, mely szerint az anyától való elszakítás okozta károk elhanyagolhatóak: „Ilyen kicsi gyerekeknél egy-két év nem olyan hosszú idő, a későbbiekben semmilyen hátrányuk nem lesz belőle.” (ASZ4)39 A városi gyámhivatal munkatársa tudott arról, hogy a családban felmerült a gyerekek ideiglenes kiemelésének kérdése. A döntést a helyi szakemberekre bízta: „Aki a községben lakik, az jobban tudja, hogy az ő környékén lakó gyerek milyen veszélyhelyzetben van. Hogy szükséges beavatkozni vagy nem. Innen, a városból én nem tudhatom… A

39

A koragyermekkori fejlődés meghatározó a gyerek fejlődésében, éppen ez az időszak a legfontosabb,, az intézményi keretek közötti nevelés korlátai nyomot hagynak az agy fejlődésében. (Shore, Schonkoff)

90

védőnőknek óriási felelőssége van abban, hogy felismerjék, hogy mi az a pont, amikor már azt kell mondani, hogy ez így nem mehet tovább….” (ASZ3) Egy pár hónapig a szakemberek próbálták a szülőket noszogatni. Elbeszéléseik szerint, törekvéseik ellenére nem sikerült együttműködésre alapuló kapcsolatot kialakítani a szülőkkel. A szülők ezt inkább zaklatásnak érezték: „A védőnő kijött, állítólag a gyámhatóság örökké érdeklődött ... mi lesz velünk... és akkor mondták, hogy két hetünk van rá, hogy elhelyezzük a gyerekeket, mert különben elviszik.” (A1) András megpróbált segítséget kérni édesanyjától, de ő sem tudott megoldást ajánlani: „Itt volt a középiskolás másik fiam, dolgozni jártam, és ott volt már terhesen Sára. Akkor már a Danival terhes volt. El voltam keseredve. Ilyen állapotok mellett miért vállalnak egy harmadik gyereket? A semmire. Teljesen ki voltam akadva. Ha elhozom a két gyereket – és imádom az unokáimat – akkor itt is maradnak. Mert én úgy éreztem, hogy a helyzet annyira kilátástalan, hogy nem tudok majd mit kezdeni velük” – mesélte évekkel később András édesanyja. (A10) A szülők bár megijedtek, nem hitték el, hogy a gyerekeket valóban elviszik, hisz van tető a fejük fölött. És akkor „autóval jöttek, föl kellett öltöztetni a gyerekeket, beültették és akkor kapálózott a kisfiam... De akkor még a gyerekek nem érzékelték, mi történik, mert nekik azt mondták, hogy csak óvodába mennek, ahol játszani lehet… Elvitték őket…, de csak pár nap után kezdtük érzékelni… Egy vagy két hónapig nem engedtek be hozzájuk… Úgy ki voltak készülve a gyerekek, hogy az udvarra nem mertek lemenni.” (A1) „A gyámhivatal azt mondta, tegyünk, amit jónak gondolunk -, meséli három évvel a történtek után a jegyző. Mi vagyunk itt, mi tudjuk felmérni, hogy mit lehet csinálni… Nem lehet elfelejteni. … Nekem nagy lelki traumát jelentett az, hogy személyesen én vittem be a gyerekeket a TEGYESZ40-be… A gyermekjólétissel együtt vittük be a gyerekeket a gyermekotthonba. Szörnyű volt. Könnyen jöttek velünk, mivel ismertek. De a TEGYESZ-ben, amikor meglátták a rácsokat és megérezték, hogy otthagyjuk őket, borzasztóan sírtak. Úgy éreztem, hogy visszaéltem a gyerekek bizalmával. Szörnyű érzés volt. A kolléganő végig sírt. Ég és föld az, amikor az ember papíron aláír valamit, és amikor személyesen is átéli, megtapasztalja. Egy jegyző aláírja a papírokat, fogalma sincs, hova kerülnek a gyerekek. Én ezt végigcsináltam…” A történet mélyen megmaradt a résztvevőkben. „Nem örökre gondoltuk mi ezt. Gondoltuk, majd jönnek a szülők, miután rendezik dolgaikat és hazahozzák a gyereket. Semmi akadálya nem lett volna. De a szülők közben elköltöztek innen.” (ASZ2)

40

Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat

91

Az ideiglenes hatályú elhelyezés után az ügy a városi gyámhivatal elé került, hogy ők döntsék el, maradjanak-e a gyerekek intézményi keretek között, vagy kerüljenek vissza családjukba. A gyámhivatali ügyintézőben is sokféle érzelmet mozgatott meg az ügy részben azért, mert pedagógusi előélettel csak pár hónapja dolgozott a gyámhatóságnál. „Ilyenkor a hatóság környezettanulmányt végez. Abban a környezetben, ahol laknak, szeretnénk megismerni, hogy melyek azok a tényezők, amik ide vezettek, van-e lehetőség arra, hogy akár 30 napon belül is lehet változtatni valamin… A férfi kollégámmal mentünk a hivatalunk részéről, részben megerősítésként, hisz én akkor voltam kezdő, nekem is meg kellett tanulnom, hogy kell ezt csinálni a törvény szerint… Hát a ház,… se fürdőszoba, zsákokban elpakolva a fazekak, egy másik helyen a ruhás zsák… A helyzet egyszerűbb volt, mint képzeltem, mert a szülők is azon az oldalon voltak, hogy a gyerekeiket jobb, ha intézményi keretek között helyezik el. Nem azt mondom, hogy örültek, de valahogyan azzal a gyerekfejjel, fiatal szülőként értelmezték azt az adott szituációt. Megértették, hogy tényleg jót akarhat a védőnő, vagy aki ezt a határozatot hozta. Mert legjobb, hogyha engedjük a gyerekeinket, és vigye el a hatóság, és majd meglátogatjuk őket. Ez így csúnya kimondva, de mégis valahogy adták magukat ehhez.” (ASZ3) Így érzékelte és értékelte a helyzetet az események után három évvel a gyámhivatal előadója. „Én azon döbbentem meg, hogy annyira fiatalok, hozzám hasonló korúak. Ezt furcsa volt feldolgozni. Valahol én úgy éreztem, mintha magamnak tartanék előadást, és hogy mennyivel szerencsésebb lenne egy középkorú nő, vagy valaki a gyámhivatalból, aki kijön és elmagyarázza, hogy ez miért nem jó így, vagy mit kellene csinálni. Elsősorban magammal voltam elfoglalva ... Azt egyből felmértem, hogy nagyon fiatalok, és itt határozottan kellene fellépni, mint egy városi gyámhivatal nevében, és egyből magammal foglalkoztam.” (ASZ3) Érthető, hogy a fiatal szakember egy teljesen új szerepben magával van elsősorban elfoglalva egy ilyen – más emberek sorsát mélyen érintő – helyzetben. Az is érthető, ha benyomásai elsősorban szubjektív elemekből állnak: „Az apa roppant szimpatikus volt, ahogy beszélgettünk, úgy is szimpatikus volt, meg kinézetre, tehát külsőre is, és valahogy úgy éreztem, hogy itt az édesanya, akivel nem tudok mit kezdeni, aki keményebb dió lesz. Úgy éreztem, neki kellett volna a családot úgy irányítani, hogy ne kerüljenek ilyen helyzetbe. Valahol őt hibáztattam. Fiatalok ugyan, de ez az apa azért csak dolgozik. Láttam, hogy szeretik a gyerekeiket, egy pillanatig meg nem fordult bennem, hogy olyan valaki, aki el akarja dobni vagy mindegy lenne neki. Nem félvállról vették, csak valahogy én úgy éreztem, hogy ennek a férfinak olyasmit diktál ez a lány, vagy hát ez a nő, aminek ő meg akar felelni. Meg ha jól emlékszem, vörös volt a haja, olyan erősen festett vörös, és akkor egyből arra gondoltam, hogy ez a hölgy, vagy nő, vagy lány, mindegy, hogy 92

fogalmazunk, neki kellett volna annyi eszének lenni, hogy ne kerüljenek ilyen helyzetbe. Hogy fogom őket meggyőzni, én, a hasonló korommal arról, hogy ők mit nem csináltak jól. De ott rögtön elsőre megértették és végül ők is elfogadták ezt a megoldást. Illetve nem tiltakoztak, nem estek kétségbe, nem sírtak, nem mondták, hogy ezt nem lehet.” (ASZ3) A szakemberek mindegyike látta, hogy a szülők szeretik a gyerekeiket és bíztak abban, hogy majd előbb-utóbb visszakerülnek hozzájuk a gyerekek. De vajon eléggé végiggondolták-e, hogy érinti egy ilyen beavatkozás a szülőket és a gyerekeket? Vajon lesz-e a gyerekek kiemelése után energiájuk, anyagi és érzelmi tartalékuk arra, hogy megteremtsék a szükséges feltételeket? És van-e feladata a szakembereknek a helyzet rendezésében? Nézzük először, hogyan élték meg a szülők a gyerekek kiemelését. Ők valóban nem fogták fel azonnal a történteket. Évekkel később sem szívesen idézik fel akkori érzelmeiket. András szűkszavúan beszél erről: „Teljesen csak pár nap után kezdtük érzékelni. Sára jobban összeroppant. Én elkezdtem inni. A mai napig is lehet érezni rajta, hogy minden hülyeségért kiabál, apróságokért… A faluban is kiközösítettek akkor minket, miután elvitték a gyerekeket. El akartam menni dolgozni, és azt mondták, olyat nem alkalmaznak, akinek elvitték a gyerekét. Egy tipikus falu ez, egy fő utca az egész. Elmegy egy autó, két napig arról beszélnek. Aztán elmentem kőfaragóba dolgozni, de ott keveset adtak, két hétre adtak 14 ezer forintot... A család is ki volt borulva, a nagy részével úgy vesztem össze, hogy nem is nagyon szóltak hozzám, nem is érdekeltem őket. Mert mindenkibe az van, hogy hát én nem engedtem volna, hogy a gyerekeket elvegyék. Ha rendőr jött volna, akkor sem tudták volna elvenni, mindenki ezt mondja, de aki nem élte át, az úgysem tudja.”(A1) „A mai napig nem tudom túltenni magamat azon, hogy elvették a gyerekeket. Minden éjszaka, minden este, amikor lefekszem, lezajlik előttem az egész, ahogy öltöztetjük a gyerekeket, és viszik el őket”- mondja Sára. „András sokat ivott miután elvették a gyerekeket. A kocsmában valaki állandóan betette neki Kovács Katinak egy számát, a „Hamvas arcú kisgyerek”-et és András azonnal sírt. Ahogy elvitték a gyerekeket, utána egy hónapig nem engedtek be hozzájuk. Annyira ki voltak készülve a gyerekek. De azért arra a papírra, amivel elvitték őket, még arra is ráírták, hogy erős érzelmi kötődés van a gyerekek meg köztünk. De azt nem értem, hogy mért vitték el őket, én azt a mai napig nem tudom. Na jó, azt aláírom, hogy Dani is megszületett decemberben és nem hozhattam haza a kórházból, mert nem volt megfelelő, a kórház azt aláírta, hogy egy újszülött számára nem volt megfelelő a ház. De Andrisék tök jól voltak etetve, tök okosak voltak, tiszták voltak, akkor mért kellett őket elvinni?” (A1) Krízishelyzet. A szülők tehetetlenek, nem találtak más megoldást és nem tiltakoztak a gyerekek ideiglenes elhelyezése ellen, amikor értük jöttek. Csak napok múlva értették meg, 93

mi történt és akkor kezdtek csak szembesülni az összes következménnyel: „Eleinte próbálkoztunk, de aztán láttuk, hogy úgysem tudjuk befejezni a házat, nem akartuk húzni, hogy a gyerekek olyan sokáig legyenek távol.” A szülők úgy érezték, hogy helyben segítséget nem kaphatnak, a védőnő nem szereti őket, mint városból jött beköltözőket. „A faluban Andrásnak volt néhány haverja, de miután elvették a gyerekeket, a védőnő körbemondta mindenkinek és elfordultak a haverok. Tényleg züllöttünk, de csak azután, hogy elvették a gyerekeket. Elszúrtuk a lakást, a húg, a nagymama sok volt. A nagymamával már nem bántunk szépen a végén. Éjszakánként olyan furcsa hangokat adott ki, a gyerekek féltek tőle, bepisiltek.” (A1) „Én azt nem értem – mondja András -, hogy amikor elvették a gyerekeket, akkor mért nem ajánlották fel az anyaotthont vagy családos szállót. Lehet, hogy én hülye voltam, de nem tudtam, hogy van ilyen. Ezt senki nem jelezte... Amikor elvitték őket, rá egy évre, már majdnem hazahoztuk őket, akkor kértek elnézést, hogy lett volna egy lépcsőfok (a védelembe vétel), csak ők azt kihagyták, hogy nem egyből kellett volna elvinni a nagyobb gyerekeket, hanem ellenőrzésre járogatni meg ilyenek.” (A1) A szakemberek és a szülők is feladták a próbálkozást és a gyerekek ideiglenes elhelyezése után már senki nem támogatta a családot abban, hogy mielőbb visszakerüljenek hozzájuk gyerekeik. A szülőkkel senki nem tudott olyan kapcsolatot kialakítani, ami alapja lehetne egy értelmes együttműködésnek a közös cél: a lakás rendbehozatala és a gyerekek visszakerülése érdekében. A gyerekek kiemelése a családból, annak ellenére, hogy a szülőket erre figyelmeztették, váratlanul érte a szülőket és egy időre lehetetlenné tette, hogy bizalmat érezzenek a szakemberek iránt. „Végül eladtuk a házat, följöttünk és itt próbálkoztunk. A házért kevés pénzt kaptunk, annyit, hogy azt két hónap alatt föl is éltük, az utcán éltünk.” (A1) „Mikor változunk meg? Amikor Pestre jöttünk. Nem a vallás vagy az alapítvány volt az, bennünk történt valami. Ha mi nem akartuk volna, senki nem tud ránk hatni.” (A3) A gyámhivatal munkatársával átnéztük a gyerekek kiemelésekor készült dokumentumokat. Abban a gyerekek kiemelésének indokaként a lakás állapota volt említve. „Az lett kidomborítva, hogy az alapvető lakhatási körülmények nem voltak adottak ahhoz, hogy a gyerekek ne fagyjanak meg. Megfogalmazzák, hogy mit kell teljesíteni a családnak ahhoz, hogy visszakerülhessenek a gyermekek. De mivel személyiségi jogokat érint és mivel ez túl magánszféra, az anya szerepe nem is lett kidomborítva, holott a lényegi része az éppen az lett volna, véleményem szerint.” (ASZ3)

A gyámhatósági előadó azt szűri le a

dokumentumokat újraolvasva, hogy a szülői készségek szerepe és azok fejlesztésének szükségessége nincs megemlítve, mintha ez túl kényes kérdés lenne. „Elsikkad a gyerek, pont a lényeggel nem foglalkozunk adatvédelmi okokra hivatkozva. Senki nem merte leírni, hogy az 94

anya viselkedése furcsa, a haja befestése, a pizza-futártól rendelt vacsorák nem egyszer, nem kétszer. Egyik nap még akármilyen panzió, másik nap pénz egy szál se, tehát hogy ez a fajta életmód nem tartható hosszú távon, családban sem, meg máshol sem. De ez nem lett megfogalmazva. Próbáltak segíteni a kollegák, a családgondozó és a védőnő is észlelte, hogy valami nincs rendben. Talán ha családon belül lett volna egy nagymama, akkor egy kicsit úgy összerázta volna ezt a sok gyereket, … akkor nem kerültek volna ebbe a helyzetbe. Tulajdonképpen ennek az anyának senki nem mondta meg, hogy most pedig előveszed azt a fazekat és az a minimum, hogyha egy helyiséged is van, de azt befűtöd, hogy a gyerekek meg ne fagyjanak, és megfőzöd azt a levest, mert neked ez a dolgod, nem a pizza-futárt várni… A családgondozó is azért van, hogy egy bizalmi viszonyt alakítson ki, hogy segítsen, és akár ez beleférjen. De a védőnőnek is az a szerepe, hogy ebben segítse a tapasztalatlan anyát...” (ASZ3) Azt fogalmazza meg ez a szakember, hogy szükség lenne valamilyen segítségre, amit természetes esetben az ember megkap a családjától, de jelen esetben a szakembereknek kellene nyújtani (szülői készségek, hogyan játszunk a gyerekekkel, háztartásvezetés, stb.). És azt is értette a gyámhivatal ügyintézője, hogy falun András és Sára ezt a segítséget nem kaphatták meg, mert „nagy a falu nyomása, egy kis közösségben az emberek mindig mindenről tudnak”, városban többféle lehetőség adódhat. A család szerencséjének tartotta azt, hogy lett egy szociális munkás, aki a „család megmentője lett” (ASZ3). Aki vállalta a felelősséget, aki merte képviselni a család egyben tartásának prioritását és bízott a szülőkben valamint abban, hogy segítséggel képesek lesznek új életet kezdeni. A szülők a faluból elmenekültek. „Úgy eltűntek, mint akik üldözöttek és nem is akarnak tárgyalni senkivel. Tehát akkor már én sem tudtam, hol tudom utolérni őket, telefonon próbálkoztam, és hallomás után, hogy hol látták, ott próbáltam utánuk eredni. De amikor a megszüntető határozatot is meghoztam, velük személyesen nem találkoztam.” (ASZ3) Azon kívül, hogy a gyámhivatali előadója időnként kísérletet tett a szülők megkeresésére, a szakemberek közül senki nem tett lépéseket azért, hogy a gyerekek szüleikhez visszakerüljenek.

5.4 Újabb szakvélemények A gyermekvédelmi beavatkozás sajátossága, hogy a családtagok szükségszerűen több szakemberrel is találkoznak. Az alábbi részek azt mutatják, mennyire különbözően látják a különböző szakemberek ugyanazt a családot. Ez lehet erőforrás és segítheti a kreatív megoldások születését, ha a szakemberek együttműködnek, viszont teljesen kaotikussá teheti az esetvezetést, ha nincsenek a vélemények egyeztetve, koordinálva, dokumentálva és nincs

95

egy egységes, szülőkkel is közös stratégia kidolgozva. Esetünkben az utóbbi változat figyelhető meg. Mit olvasnak ki a szakemberek a gyerekek viselkedéséből? A gyámhivatal előadója meséli: „Az elhelyezési tanácskozás előtt elmondták (a területi gyermekvédelmi szakszolgálat szakemberei), hogy a gyerekekről az volt a benyomás, hogy alapvető szokásaik nem alakultak ki... A megfigyelések alapján arra lehetett következtetni, hogy idejük nagy részét a tévé előtt töltötték. Bekapcsolhattak nekik a szülők egy videót és az ment egész nap, és az abból hozott élményanyagból mondtak el a gyerekek történéseket. Nem volt olyan közös élményanyaguk, hogy kirándultak, vagy valami, amit a szülők szerveztek volna. Az apa volt inkább, aki összefogja a családot. A gyerekek inkább az édesapa után kérdezősködtek, és hogy ő mikor jön, hol van. Az anyukájukat is, de jobban az édesapjukat kérdezték. Van is nevelői vélemény a dokumentumok között, csak ez konkrétan nem szerepel benne. Ezt szóban mondták.” (ASZ3) Ezt a véleményt az átmeneti otthon szakemberei fogalmazták meg Andrisról és Norbiról, a két nagyobb testvérről. Ennek alapján elég kedvezőtlen képet kapunk a szülőkről, valamint annak megerősítését, hogy az apa lehetett a fontosabb szülő, a gyerekek őt emlegették. Az a nevelő, aki másfél évig gondozta a két testvért egy lakásotthonban a kép egy másik oldalát látta: „Teljesen speciális volt ez a család. Nem is igen értettük, miért kellett idáig jutniuk. Mi azt éreztük, hogy ők egy normális szülőpáros, akik szeretik a gyerekeiket, ragaszkodnak hozzájuk és a maguk módján próbálkoznak. Nem mindig jól próbálkoznak. Úgy éreztem, hogy ők nehezen fogadnak el tanácsot. Alapvetően normális, értelmes emberek. Nem ittak. Semmi szélsőséges nem volt bennük, ami pedig általában van. A gyerekek nagyon ragaszkodóak voltak mindenkihez. Nagyon szerettek odabújni. Ez a szülőktől kellett, hogy induljon, látszott, hogy ők otthon törődést, szeretetet kaptak. Azt, hogy a szülők hogy intézték egyéb ügyeiket, más kérdés. De a gyerekekkel kapcsolatban szerintem sok mindent nem rontottak el, mert láthatóan teljesen normális három-négy éves gyerekek voltak.” (ASZ5) A nevelő véleménye alapján a szülőkről kedvező kép alakul ki. „Én annyit éreztem a szülőkkel kapcsolatban, hogy fiatalok és nagyon felelőtlenek, és más semmi. ... Mesélgettek a saját családi hátterükről, ott sem volt minden teljesen rendben. És akkor ők úgy gondolták, hogy majd ők megmutatják, a saját fejük után mentek. De nagyon szimpatikusak voltak.” Ez a szakember árnyaltan fogalmaz, látja a szülők erősségét és gondolkodik azon, mi lehetett az oka felelőtlenségüknek. Ez a hozzáállás inkább lehet alapja annak, hogy megfelelő stratégia alakuljon ki a szülőkkel való együttműködés céljai tekintetében. „Lehet, hogy ha picit meghallgatták volna a tanácsokat, nem kellett volna ide kerülni. Örültünk, hogy végül sikerült

96

segítséget elfogadniuk, mert ez tényleg nem az a helyzet, amikor gyerekek állami gondozásba kell, hogy kerüljenek.”(ASZ5) A szülők a gyerekek kiemelése után még egy fél évet laktak a faluban. Ez alatt az idő alatt, bár gyerekeiket rendszeresen látogatták, a segítő szakemberek nem ajánlottak fel érdemi segítséget. Az esetgazda szerepét a pályakezdő, pedagógus végzettségű családgondozó nem tudta ellátni. A szülők kezéből kiesett a kontroll életük felett, sodródtak és így születtek az ikrek is: „Hát végül is a negyedik-ötödikkel úgy voltunk, hogy már ment volna Sára abortuszra, csak a kórházban mondták, hogy ikrek, ... és akkor megbeszéltük és mégis megtartottuk őket. Akkor még a faluban laktunk és úgy nézett ki, hogy megoldódik a helyzet. De nem oldódott meg. Hát már nem tudok, mit csinálni. Akkor nagyon rossz volt, akkor végül is úgy volt, hogy végünk volt, tényleg sokat ittam akkor. Előtte egy kortyot sem ittam. És csak később, amikor visszakerültünk Pestre, és a feleségem otthonba került, ez egy keresztény szálló volt, én a fiúotthonba kerültem, és így közeledtem Isten felé, akkor abbahagytam mindent, italt, mindent, csak a cigaretta maradt.” (A1) A védőnő vidéken még kiállította a terhes kiskönyvet Sárának, de ennél több nem történt. A városi gyámhivatal munkatársa akkor próbálkozott elérni őket, amikor már eladták a házat. De akkor már nem tudott velük találkozni. A gyámhatóság egészen addig papíron követte a család sorsát, amíg állandó bejelentett lakcímüket meg nem változtatták. „Mivel a lakcímüket nem változtatták meg, mi hoztunk mindig döntést, az illetékesség nálunk maradt. Ez törvényi kötöttség, viszont a felek már több kerületben felbukkantak, és az ottani családgondozók elkezdték – ugyanúgy, ahogy az itteni családgondozó – segíteni a családot, csak ugye ott már az újabban született két gyermek kapcsán. Mert azért ez 99-től 2001 júniusáig, azért ez másfél év. Félévente van felülvizsgálat, és tulajdonképpen menetközben megszülettek az ikrek, akik miatt össze kellett volna ülni a családdal. Csak ez mégsem sikerült, mert vagy a hivataltól féltek, vagy tényleg nem akartak megjelenni, vagy mert az anya a szülés után úgy gondolta, hogy még gyenge. Bár akkor is el kellett volna jönnie arra a tárgyalásra.” (ASZ3) Olyan családgondozó, aki a szálakat összefogta volna, aki a gyerekeiket látogató szülőkkel értelmes tervet dolgozott volna ki, aki értette volna, hogy mi a feladat egy ilyen esetben, az esetnek gazdája, nem volt. Amikor fél év után a szülők a fővárosba költöztek, hiába találkoztak családgondozóval egy-egy kerületből, azok nem érezték magukat illetékesnek a korábban vidéken családjukból kiemelt gyerekek ügyében. A szövegrészletekből látható, hogy a szakemberek sok információval rendelkeztek a családról. Úgy tűnik, akik a mindennapokban találkoztak velük, több problémát, nehézséget 97

tapasztaltak. Akik csak ritkán vagy csak a gyerekek kapcsán találkoztak velük, azoknak a szülők gyerekek iránti erős érzelmei tűntek fel elsősorban. A meglévő információk alapján megfogalmazhatóak a család erősségei (erős szülő-gyerek kapcsolat, kifejezetten szoros apagyerek kapcsolat, összetartás a szülők között, a szülők családtagjaik iránti elkötelezettsége, az apa jövedelemszerző képessége, a szülők ambíciója, apa családi háttere) és azok a kockázati tényezők, melyek a gyerekek fejlődését ténylegesen veszélyeztették (fiatal szülők, felelőtlen döntések, saját erőforrások irreális túlértékelése, az anya szülői készségeinek gyengesége). De nem volt senki, aki a képet a családról összerakta volna. És nem volt senki, aki a gyerekek családból való kiemelése után stratégiát dolgozott volna ki arra, hogyan és mikor kerülhetnek vissza a gyerekek szüleikhez. Nem volt az esetnek gazdája. Olyan gazdája, aki egy szakmailag megalapozott koncepció alapján próbált volna együttműködni és konstruktívan lépni a család egyensúlyának visszaszerzésében.

5.5 A gyerekek visszakerülése a családba Mi kellett a gyerekek visszakerüléséhez? Elhatározás a szülők részéről és az, hogy találkozzanak egy olyan intézménnyel, olyan szakemberekkel, akik vállalják a szakmai felelősséget és ezt írásban is megfogalmazzák. A szülők a fővárosban utcán éltek, járkáltak családsegítőkhöz és így tudták meg, hogy anyaotthonba is mehetnének. Az ikrekkel Sára két hónapig volt kórházban, onnan a gyerekek csecsemőotthonba kerültek. A szülők pedig egy egyházi alapítvány szállójára. András és Sára külön laktak ebben az időben, a férfi- és a női szállón. Sára szállodai szobalányként helyezkedett el, András pedig a katasztrófa elhárításnál dolgozott akkor is, amikor az utcán éltek. Miután az ikrek csecsemőotthonba kerültek, András karbantartói munkát vállalt ott, Sára pedig naponta járt szoptatni a gyerekeket. Az alapítványnak volt anyaotthona is és Sára figyelte, mikor lesz ott szabad férőhely: „Mikor láttam, hogy van hely, szóltam a vezetőnőnek, hogy ki szeretném hozni ide a gyerekeket. Más anyaotthonban is próbálkoztam már, de ott azt mondta a gyámhatóság, hogy anyaotthonba nem adja ki a gyerekeket, mert hogy utána hova megyek, ha letelik az idő. És amikor szóltam a vezetőnek az alapítványnál, rá 30 napra már itthon voltunk a gyerekekkel. Máshol mindenhol elutasítottak, hogy anyaotthonba nem engedik őket, itt meg egyből. Meg itt imádkoztak mindig velünk, hogy sikerüljön hazahozni a gyerekeket. És sikerült is. Olyan boldogok voltunk, amikor megkaptuk a határozatot, hogy hazahozhatjuk a gyerekeket.” (A1) Ebben az otthonban a szülők végre megérezték a szakemberek bizalmát és cselekvési képességét.

98

Az alapítvány vezetője jól emlékezett a történetre. Egy pár hétig ismerkedtek a szülőkkel. Bíztak a szülőkben, meglátták bennük az egymás és gyerekek iránti szeretetet és erre támaszkodva vállalták is a felelősséget azért, hogy a gyerekek a szülőkhöz kerüljenek. Az alapítvány vezetője nemcsak a szülőkben bízott, hanem elkezdte felvenni a kapcsolatot az illetékes intézményekkel, nem törődtek azzal, ki az eset gazdája, pontosabban, hogy nincs szakmai „gazdája” a családnak.

És akiket elért, érezték, hogy a szándék komoly: „Az

alapítvány telefonjára megint megszólalt bennem a lelkiismeret – emlékszik vissza annak a községnek a szociális ügyintézője, ahol a gyerekeket kiemelték a családból. – Lelkiismeretfurdalás volt mindkettőnkben (a jegyzővel), hogy mi nem tudtuk elérni azt, amit az alapítványnak sikerült. … Talán 1 millió forintért megérte volna megcsinálni a szobakonyhát. Mert a két év elhelyezés több millióba került – gondolkodott el az ügyintéző, miközben felidézte ezt a telefonbeszélgetést.” (ASZ2) Az alapítvány szándékának megalapozottságát érezte az illetékes városi gyámhivatal munkatársa is. Amikor 2001 nyarán megszüntették a gyerekek gyermekvédelmi gondoskodását, „akkorra már egy kidolgozott élet várt rájuk, mert azt már azért jól körüljárta az alapítvány, akik végül is a segítségükre siettek, mert látták, hogy azért lehet őket segíteni, ők is ki akartak ebből a helyzetből jutni. Ott vagy a vezetőnőnek vagy valamelyik szociális munkásnak volt akkora hatása a családra, hogy helyettem megoldották ezt az egész problémát, mert én túl távol lettem volna ahhoz, hogy segítsek.

Agilis volt az alapítvány,

tovább ment, nem állt meg az első akadálynál. A civil szervezetek, meg az alapítványok, ezek a szerveződések nagyon-nagyon hasznosak. Egy családsegítő vagy egy gyermekjóléti szolgálaton belül nem feltétlenül lehet megoldani, amit az alapítvány tervezetként itt garantált, meg a vezetőjével ugye egyeztettünk, meg írásba is adta, hogyan tervezi ennek a családnak a sorsát, ez olyan meggyőző erővel bírt, hogy végül is nekik ilyen értelemben ők voltak a menedékük, a megmentőjük. Valószínű, hogy az alapítvány nélkül ez évekig így ment volna, valamelyik szülőnek mindig lett volna munkája, de nem lett volna, hova vinni a gyerekeket.”(ASZ3) A gyerekek hazakerüléséhez egy határozott és a szülőkben bízó szakember segítsége kellett. A bürokrácia azonban így is lassan működött: „A bekerülés után nagyon hamar (január-februárban) a szülők hazavihették volna a gyerekeket. De véglegesen csak júniusban kerültek vissza. Nem volt illetékes esetgazda. A gyermekotthon és az anyaotthon családgondozói működtek együtt”- mondja a csecsemőket gondozó otthon munkatársa. (ASZ14)

99

Az öt testvért a szülők három különböző intézményből hozták haza. „A kicsik itt Pesten, Andrisék a lakásotthonban voltak. Dani volt egyedül egy vidéki város csecsemőotthonában. Ő végül is másfél év alatt nem ismert minket - meséli Sára. Bejártunk hozzá, de volt, amikor nem is láthattuk a gyereket, mert nincs látogatás, meg ilyenek. Szóval az a csecsemőotthon nem olyan volt, mint itt a pesti, hogy naponta mehettünk látogatni… és ahol mi etettük őket, mi fürdettük, egész nap bent voltunk. Daninál a csecsemőotthonban előfordult, hogy épp csak kijöttek öt percre a gyerekek, és már vitték is…. És akkor felmerült, hogy a csecsemőotthon vezetője nem adja haza Danit, mert nem ismer minket.”41 Sára érzékelte is, hogy Dani más. „Azt mondják, hogy az első időkben alakul ki a gyerekekben az anyjukhoz való kötődés, és az nem olyan nála. Jó, nagyon szeret, meg minden, de ő bárkivel elmegy, egy idegennel… Andriskáék, akiket meg mi neveltük születésük óta, ők senkivel sem mennének el. Komoly különbség van a gyerekek között.” (A1) – mondja Sára első beszélgetésünk alkalmával, a gyerekek hazakerülése után két évvel. Öt gyerek három különböző helyről való visszakerülése a szülőkhöz egy különleges helyzet. A szülők biztosak voltak szülői szeretetükben és – úgy tűnik – a szakemberek is. Nem született elképzelés, stratégia a gyerekek és szülők összeszoktatására. Sára utólag így emlékszik vissza: „Hát nehéz volt, amikor úgy esett, hogy hirtelen visszakaptuk őket. Mert amikor Andrisékat elvitték, hát akkor kisgyerekek voltak, és amikor ott bent voltak, akkor született a másfél év alatt a többi. Úgyhogy még kicsit nehéz volt a két gyerek után hirtelen öt… De végül nem volt gond semmi. Hát örültünk, hogy otthon vannak. A Dani a legrosszabb gyerekünk, vele van a legtöbb gond. Ő négy éves, de vele van a legtöbb baj, kipakolja a hűtőt, mindent lever, ő nagyon rossz, viszi a kicsiket minden rosszba. Hát remélem, hogy jobb lesz… Nem tudom, miért ilyen, ha rászólok, és akkor kimegyek mondjuk, ő ugyanazt megcsinálja, amiért rászóltam. Mondjuk ráütöttem a fenekére, vagy leszidtam, hogy többet ne csinálja, meg látja, hogy ki vagyok már készülve, és mondja, hogy többet nem, anyu. Kiteszem a lábam, ugyanúgy figyelem az ajtóból, és ugyanúgy csinálja.” (A1) Mindezt Sára abban a családos otthonban meséli, ahol sikerült az egész család számára elhelyezést találni. Már második éve itt élnek, amikor beszélgetünk: „Én már holnap mennék el innen, hogy nyugtom legyen, ha egyszer találnék olyan albérletet, ahova öt gyerekkel mehetek. Én még akkor is mennék, hogyha 60-70 ezerbe kerülne, majdcsak megélnénk valahogy, nem főznék jobb kajákat, vagy valami, de legalább külön legyünk. Mert 41

Az akkor másfél éves Dani valóban nem ismerte eléggé szüleit és ezen az alapon valóban nagy kockázat volt a gyereket azonnal, kapcsolatépítés nélkül hazaadni. De arra már senkinek nem maradt energiája, hogy megoldják az immár négy gyerekes, két ikercsecsemőt nevelő család és a vidéki otthonban élő másfél éves gyerek rendszeres találkozását. Pedig a gyerek szükségleteit figyelembe véve, erre szükség lenne.

100

most már se András se én nem bírjuk, meg szerintem a gyerekek sem. A gyerekekkel nehéz itt, hogy én mindenért szóljak rá, más meg mindent megenged. Mert ilyen is van. És ezért is van, hogy ennyire nincs türelmem már a gyerekeimhez, mert mindenért rájuk kell szólni, minden apróságért, holott hallják, hogy más gyerek még mondjuk este tizenegykor is kinn futkározik a folyosón.” (A1) Az anya érzékelte, hogy nem könnyű az öt gyerek nevelése egyszerre. És különösen Danival, a középső gyerekkel voltak problémák, akivel szinte nem is volt kapcsolata másfél évig.

A

problémák

később

is

megmaradnak.

A

családok

átmeneti

otthonának

családgondozójával a szülők kapcsolata jó.

5.6 Két év átmeneti otthonban A gyerekek visszakerülése után két évig éltek András és Sára egy családok átmeneti otthonában. A törvény szerint a gyerekek hazakerülése után az illetékes gyermekjóléti szolgálat családgondozója egy éves utógondozói tevékenységet végez (Gyvt. 39§, 15/1998 NM rend. 24§). Ebben az esetben a törvényben előírt utógondozás nem valósult meg. A két év alatt a családdal az átmeneti otthon családgondozója és a kerületi gyermekjóléti szolgálat munkatársa foglalkozott. A gyermekjóléti szolgálat törvényben előírt kötelessége az illetékességi területén működő átmeneti otthonban a gyermekjóléti feladatok ellátása. Két családgondozó foglalkozik tehát egy-egy olyan családdal, amely családok átmeneti otthonában él. A feladatmegosztás eseti, illetve a két intézmény megállapodásán múlik. Az átmeneti otthon családgondozója jól emlékezik a családra két évvel az otthonból való kiköltözés után: „Láttam rögtön, amikor jöttek, hogy egy nagyon jól működő pár a két ember, András és Sára nagyon szeretik egymást. A gyerekek sokan vannak és problémásak voltak. Látszott, hogy nincsenek megfelelő szinten a gyerekek.(!) De azt is láttam, hogy a szülők nagyon szeretik őket, és amit még láttam, hogy András, az apuka, egy szenzációs ember. Hogy mindent megtesz a családjáért. Igazából vele tudtam dolgozni, Sárával beszélni tudtam és támaszt adni neki, de a fontos dolgokat Andrással beszéltem meg mindig. Úgy éreztem, hogy Andrásnak van egy hatodik gyereke: Sára. Ha nem volt otthon András, Sára kész pánikban volt, mert neki kellett hozni, vinni a gyerekeket, neki kellett mindent csinálni. Amikor András hazajött reggel a huszonnégy órázásból, akkor sütötte a pizzát és dagasztotta a kenyeret, és ez teljesen természetes volt, ebből nem volt konfliktusuk. András nem neheztelt, hogy miért nem csinálod meg, pedig itthon voltál. Próbáltam én Sárával a családi szerepekről

101

beszélni, de amikor azt láttam, hogy ez teljesen jó nekik, akkor hagytam őket. Ha Andrásnak is jó meg Sárának is jó, akkor mi közöm nekem hozzá. Ha ők így jól működnek… és tényleg nagyon szerették egymást. A gyerekeket is és a gyerekek is nagyon ragaszkodtak Andráshoz.” (ASZ15) A családgondozó hasonló mintákat látott, mint amiről a családot korábban ismerő szakemberek is beszámoltak. Sára a gyengébb szülő, önállóan nehezen tudja ellátni a szülői feladatokat. És több segítséget is igényelt: „Sárával folyamatosan kellett beszélgetni, félelmei voltak. A pszichológustól is kértem segítséget, mert pánikszerű tünetei voltak. A pszichológussal Sára kapcsolata azonban nem alakult jól, az első beszélgetés során Sárában bűntudatot ébresztett azzal kapcsolatban, hogy hagyta elvinni a gyerekeket.” Ezzel valószínűleg egy fontos segítség lehetősége hiúsult meg. Sára azóta sem fordult pszichológushoz, pedig többször felmerült benne a gondolat. Annak ellenére, hogy a szülők az átmeneti otthonba érkezés előtt két hónappal kapták vissza gyerekeiket, még csak két hónapja voltak ötgyermekes szülők, az új családgondozó semmilyen információt nem kapott a gyerekek korábbi életéről. A gyermekvédelmi törvény értelmében utógondozási feladatok lettek volna a családdal, azonban az illetékes gyermekjóléti szolgálat nem lépett42. Hiányzott az a szakmai szereplő, aki „hivatalból” ismerte volna a család történetét. Az átmeneti otthon családgondozója csak a család beköltözése után néhány hónappal tudta meg, hogy a gyerekek gyermekotthonban voltak, különböző helyeken: „Semmi előzményt, semmit nem tudtam. Mindent tőlük tudtam meg. Nem is az elején, talán már itt voltak egy-két hónapja, amikor megtudtam, hogy a gyerekek nemrég kerültek vissza hozzájuk. Nem is tudom, hogy ez miért így történt. Nem is emlékszem részletekre, hogy miért is vették el a gyerekeket… Valami nagyon kacifántos dolog volt - építkeztek, a lakás nem lett kész és azért vették el a gyerekeket - és utána abban próbáltam erősíteni őket, hogy most nincs ok rá, hogy elvegyék tőlük a gyerekeket. Ezt akartam Sárában tudatosítani. Azért is tudok keveset erről, mert akkor elmondták, amit elmondtak és akkor utána már nem volt ez téma.” Ugyanakkor a családgondozó jól emlékszik, hogy Sára néha kiborult és olyankor attól félt, hogy megint elveszíti a gyerekeket. „Ha eleve tudom az előzményeket, akkor másképp, sokkal jobban ráhangolódom erre a dologra, akkor jobban értem, miért sérültek a gyerekek, amit nem értettem eleinte. Akkor rögtön tudtam volna, hogy ennek az anyukának milyen problémái lehetnek, hogy miért fél. Akkor másképp készülök fel és másképp tudok neki segíteni, mint így, hogy jóval később 42

A család felköltözött vidékről a fővárosba, eleinte életvitelszerűen, majd hivatalosan is bejelentkezve. Tartózkodási helyük is változott. A családgondozói feladatokat az átmeneti otthonok családgondozói látták el, a gyermekjóléti szolgálat illetékessége csak „papíron” volt meg. A tisztázatlan kompetenciahatárok jelentős információveszteséget okoztak.

102

mondta meg… Tudtam volna segíteni, mivel korábban csecsemőotthonban dolgoztam.” (ASZ15) A megfelelő információ feltétele annak, hogy a beavatkozás érdemi legyen. Ezt az információt megadhatják a szakemberek egymásnak a szülő teljes körű tájékoztatásával. A szülőkkel való beszélgetés a gyerekek „előéletéről” szintén gazdag információforrás. Az információ nélkül a családgondozó nem értette, mi minden volt Sára gyereknevelési nehézségeinek hátterében: „Sára nagyon nem bírt a gyerekekkel, nem tudta kezelni őket, ideges, feszült volt. Egy percig nem csodálkozom, mert nagyon nehéz öt gyereket elrendezgetni. És csak akkor volt rend, ha András is itthon volt… Egyedül nem tudott velük mit kezdeni, kikészült tőlük. Sára egyedül ezt nem tudta megoldani.” Ugyanebben az időben a családgondozónál lényegesen több problémát érzékelt az óvoda, ahova a gyerekek jártak. Az a pszichológus, aki Danival foglalkozott a következőt fogalmazta meg utólag: „Bár 600 gyerek tartozik hozzám, Danira nagyon emlékszem, különleges gyerek volt, megszerettem őt. Dani az óvodában is ismételte az átmeneti otthonban jellemző mintát, azt, hogy ott bármelyik szobába benyithat. Az óvodában is rendre mindegyik termet/csoportot végiglátogatta. Elmondtam Daninak, melyik az ő csoportja és láttam, hogy Dani milyen hosszan fontolgatja ezt az információt.” (ASZ6) Bár Danival a pszichológus egy évig heti rendszerességgel foglalkozott, a szülővel erről nem beszélt, nem találta fontosnak. Számára Dani egy olyan gyerek volt, aki a családok átmeneti otthonában élt, csecsemőotthoni múltjáról nem tudott és azt sem látta feladatának, hogy Dani és anyja kapcsolatával foglalkozzon. Az óvodai pszichológus és a családgondozó nem beszéltek Daniról. Az átmeneti otthon kerületében lévő gyermekjóléti szolgálat egyik munkatársa minden ott élő családdal felvette a kapcsolatot, de a családgondozói munkát az otthon munkatársa végezte. „Az anyaotthonban élő családokkal koordinátori kapcsolatban állunk, a munkát ott végzik náluk. Mi megkérdezzük, kérnek-e segítséget… Nem igazán igényelnek semmit. Mi meg nem akaszkodunk a család nyakába, ha nem kell… Velük (Sárával és Andrással) is felvettem az otthonban a kapcsolatot, nem kértek segítséget” (ASZ1) - meséli a gyermekjóléti szolgálat családgondozója. Ebben az időszakban egyszerre legalább három szakember volt kapcsolatban a családdal. De nem volt közöttük érdemi együttműködés. Sára nem kért és nem kapott segítséget gyereknevelési kérdésekben. A családgondozó nem volt nyugodt, amikor András és Sára a családok átmeneti otthonából a kerületi lakáspályázaton elnyert lakásba költöztek: „Aggódom miattuk. Tudom, hogy hajlamosak elkótyavetyélni a pénzt, ha van… ettől mindig is tartottam…, de azzal nyugtattam magam, hogy a gyermekjóléti szolgálat családgondozójánál úgyis kézben

103

vannak… - ott abszolút képben vannak és időben észre fogják venni, ha nagy probléma van…” (ASZ15)

5.7 Újra önálló lakásban A család önkormányzati pályázaton keresztül hozzájutott egy újonnan épült, piaci lakbérű bérlakáshoz. A pályázaton részben azért nyertek, mert magas összeget fizettek be előlegként (részben András édesanyja, részben munkahelye segített ebben): ez az összeg fedezte az első egy év lakbérét. Ezzel a kiadással tehát az első évben nem kellett törődniük. Ekkor a gyerekek már két éve a szüleikkel együtt voltak. András folyamatosan dolgozott. Sára otthon volt, nem helyezkedett el, bár mind az öt gyerek óvodába, iskolába járt. Szeretett volna, nem tudott munkát vállalni, mert a gyerekek közül valamelyik mindig beteg volt. A család életformájában ismét fellelhetőek voltak azok a minták, melyek korábban is a krízishez vezettek: az újonnan épült bérlakás fenntartási költségei még a lakbér nélkül is magasak voltak, és a család megkockáztatta egy autó lízingelését, bízva abban, hogy Sára is elmegy dolgozni és András másodállásából ezt fedezni tudják. Az autóra részben az öt gyerek miatt volt szükség, részben pedig azért, mert a család életformájának része volt, hogy amint lehetett, szívesen mentek kirándulni a közeli tóra és folyópartra. Ott a gyerekekkel együtt könnyebben kikapcsolódtak, mint a lakásban, vagy a ház körüli apró játszótéren. András fizetése és alkalmi plusz munkákból származó jövedelmeik épphogy fedezték a lakásfenntartás és a havi bevásárlás miatti kiadásokat. A hónap vége felé már az első évben sem volt pénzük. A szülők vállalásaiban ismét megjelentek az irreális elemek (pl. autó lízingelése). A gyermekjóléti szolgálat családgondozójával még a családok átmeneti otthonában megismerkedtek, de nem alakult ki kapcsolat közöttük. A családnak eleinte nem volt szimpatikus a családgondozó és a családgondozó sem látott eleinte feladatot a családdal. A családgondozó a következőképpen foglalta össze röviden véleményét a családról abban az időszakban, amikor már az önálló lakásukban laknak: „A funkcióját ellátja a család …

érzelmi, anyagi, mentális segítségnyújtásra nincs szükségük, problémáikat föl tudják

dolgozni. Annak idején belekerültek egy lakhatási válságba. Eladtak egy ingatlant, … hajléktalanok lettek, … és most egy szociális pályázati lakásba költöznek – csodaszép palotába jutottak így, piaci alapú bérlakás, egy évet kifizettek előre, ami elég sok pénz. Majd arra leszek kíváncsi, amikor letelik az egy év. A szülők bíznak abban, hogy András jól keres (havi bruttó 120 ezer Ft és a családi támogatások). Anyuka el akar helyezkedni. Kisgyerek még nem szobatiszta, speciális óvodába megy az egyik iker, de anyuka viszi az ügyeit, nem 104

kell nógatni” (ASZ1) - mondja a családgondozó akkor, amikor a család beköltözött a lakásba. Elsősorban a lakás fenntarthatósága tűnt kérdésnek a szakember számára, de a várható anyagi nehézségek megelőzése érdekében nem tett lépéseket... A gyerekek nevelésével kapcsolatban a családgondozó a következőt mondta: „Nálam valamivel idősebbek a szülők. Hallottam párszor, ahogy elrendezte anyuka a gyerekeket, de amíg nem igénylik a mentális segítségnyújtást, amíg nem igénylik, hogy beszéljük meg, hogy mi a probléma a gyerekekkel, addig ezt én nem kezdeményezhetem. Mit mondjak neki? Hogy anyuka, te ilyen fiatal vagy és milyen nehéz lehet az öt gyerek nevelése.” A családgondozó nyáron látogatta meg először a családot már a frissen szerzett lakásukban: „Hát…, amikor váratlanul betoppantam, éppen valamelyik gyerekkel üvöltött az anyuka,… és akkor elkezdtünk beszélni a kiköltözésről, pályázatokról, meg ilyenekről. Válaszolgatott… Később beszéltem az apukával egy másik találkozáskor, akkor éppen otthon találtam. Szegény ember nagyon sokat dolgozik … de igazából nem volt igényük, hogy én nagyon belemenjek… Ahhoz képest, biztos ilyen kis térben van összepréselve a család… biztos nem könnyű itt rendet tartani … De András egy baromi nyugodt ember … nem volt ideges, nem ordibált, lehetett vele beszélgetni. És akkor megnyugodtam, hogy bár az anyuka ordibál a gyerekkel, de az apa nyugodt… Szép lakásuk van, nem kell nekik semmi. Nem látok most velük különösebb feladatot. Követem a sorsukat. Majd akkor lesz izgalmas, amikor letelik az egy év és el kell kezdeni törleszteni .. nem két forint a rezsije … magas a közös költség .. kulturális, társadalmi és pénztőke szükséges mindenhez, hogy elérj valamit. De ők nagyon jól megvannak.” A család nem kért segítséget. A családgondozó figyelemmel kísérte sorsukat, az első évben kéthavonta meglátogatta őket. Hasonlóan a családok átmeneti otthonának családgondozójához, a gyermekjóléti szolgálat munkatársa sem gondolta, hogy a szülő-gyerek kapcsolat területén feladata lehetne. Pedig a gyereknevelés körüli gondok állandóak. Andris második osztályos és egy új iskolában kezdte a tanévet. Abban az iskolában, ami egészen közel van az új lakáshoz. Már októberben gondok voltak vele. Sára mesélte, hogy az őszi szünet előtti pénteken a fiúk lógtak az iskolából. Andris a közeli bevásárló központba ment iskola helyett, hogy egeret vegyen kígyójának. Robi, egy évvel fiatalabb első osztályos öccse nem mert vele menni, de iskolába se ment. Hazajött és az ajtó előtt várt. Andris tanító nénije üzent, hogy a következő lógás esetén jelez az önkormányzat felé, a jegyzőnek. Sára megijedt, hogy intézetbe vihetik a gyerekeket. Ő is így került hatodikos korában az Alföldi utcába43, ahonnan harminc napig nem jöhetett haza. Ő is lógott az iskolából. (A3) A családgondozó ezt nem találta komoly 43

Fővárosi gyermekvédelmi szakszolgálat átmeneti otthona. Ide kerülnek be átmenti időre a családjukból kiemelt gyerekek.

105

jelzésnek. „Egyszer volt egy olyan nap, amikor Andris és Robi nem mentek iskolába. Ellógtak egy napot. Ezért én nem fogom gondozni őket. … Nem egyszerű gyerekek. De ez szerintem még belefér.” (ASZ13) Valóban elfogadható, megbeszélés nélkül tolerálható, hogy egy nyolcéves gyerek egy hónappal az új iskolába kerülés után lógjon az iskolából? Vagy egy jelzés, amire érdemes időben odafigyelni?

5.8 Otthoni hangulat A család egy olyan lakóparkba költözött, ahol az önkormányzat tulajdonában lévő lakások vannak. Lakásuk kétszintes, egy nagy nappali és a konyha van az alsó szinten, az emeleten három hálószoba. A nappali modern stílusban és egy plazma tévé köré berendezett, otthonos. Az emeleten vannak a gyerekek szobái és a szülők hálószobája. Feltűnő a különbség a két idősebb testvér, Andris és Robi szobája és a három kisebb testvér szobája között. A nagyfiúk szobája izgalmas: terráriumok vannak benne állatokkal, állatokról szóló könyvek, külön kuckó a két fiú számára, képek a falon. A kicsik szobája sivár: csak a három fekvőhely és a ruhák. Nem látszanak játékok, könyvek, a falak üresek. A gyerekek legtöbbet a nappaliban vannak, napi rendszerességgel filmeket néznek. A családhoz eleinte egy, később egy másik kölyökkutya is kerül. Sára már a saját lakásban eltöltött első félév után panaszkodni kezdett és többször fogalmazta meg, hogy talán pszichológusra lenne szüksége. „Szóltam a családgondozónak, hogy ki fogok borulni, kell nekem pszichológus. De máskor nem is szívesen szólok a gyermekjólétinek, félek, hogy elveszik a gyerekeket, ha nem bírok velük. Ezt megtehetik, nem? Ezért inkább nem is szólok. És a pszichológusok sem jók. Az anyaotthonban találkoztam a pszichológussal, de inkább rosszabb lett utána, nem segített." (A17) Sárának ambivalens a viszonya a segítőkkel. Több beszélgetésünkben is megfogalmazza, hogy szüksége lenne segítségre, de nem jut el a lépésig. Nem talált olyan szakembert, akivel szemben bizalmat érezne. Azok a szakemberek, pedagógusok, óvónők, akik közvetlenül a gyerekekkel találkoznak

a

családgondozónál

kevésbé

nyugodtak.

Mindegyik

gyerek

kapcsán

megfogalmazódnak viselkedési problémák, és a szakemberek ezek okát a családi háttér hiányosságaiban sejtik. Andris tanító nénije a nyolcéves fiúról: „Én azt gondolom, hogy neki valami számolási képességi problémája van. Vagy annyira figyelmetlen, hogy azért nem képes teljesíteni. Ha ketten vagyunk, akkor jobban lehet vele dolgozni. Kettesben irányítható, többszemélyes helyzetben irányítani akar… Minden olyan elnagyolt rajta, nagyobb ruha,

106

cipő, lóg a fűzője. Nem tudja a cipőjét a polcra tenni. … Én nem voltam náluk, nem tudom, mi a szokás otthon, … lehet, hogy nincs ahhoz szokva, hogy a ruhát helyre kell tenni. … Egy-két barátja van. A fiúk befogadták. Egy darabig újdonság volt, hogy az állatokat ennyire ismeri. És sokat videojátékozik, ő a sztár, a lelkéből csak jönnek a szörnyek, ahogy mesél ezekről a videojátékokról. A fiúknak ez nagyon tetszik, ezzel ő népszerű lehet… Igazából azt látom, az apukájára büszke, hogy veszélyes munkát végez. Anyukáját nem nagyon emlegeti.” (ASZ10) Andris egy eleven gyerek. Egy évvel fiatalabb öccse, Robi, ennek épp az ellenkezője. Tanító nénije a következőképpen jellemzi fél év tapasztalata alapján: „Robi rendkívül visszafogott, visszahúzódó, csendes gyerek, nagyon nehezen nyílik meg. Soha nem néz a szemembe, bátortalan… Szorgalmas, dolgozik, szimpatikus, mint gyerek. Csak az arcán van egy megtört vonás. Folyamatos sajnálatot vált ki az emberből, belőlem… Beszélgetünk egy-két szót, de elhúzódik. Rendkívüli távolságot érzek. A többi gyerekkel jobb, anyáskodik velük az ember. Robikával nehéz. Nem néz rám. Elfordul… Mivel nem tudom, mi van a háttérben, lépni sem tudok. Ha tudnék valamit, akkor tudnám azt mondani, hogy most ezt vagy azt a lépést meg kell tenni. De nem tudok semmiről semmit.” (ASZ9) Mindkét pedagógus érzékeli, hogy valami nincs rendben a gyerekekkel. A problémát a családi háttérben feltételezik, de a családnál nem voltak, a szülőkkel alig van kapcsolatuk. A Kemény szülők valóban nem járnak be az iskolába. Ők nem tudják, hogy ez fontos lenne. De az iskolába bejárni egyébként sem könnyű. A szülők az iskola előtt és után nem mehetnek be az épületbe, a kapuban adják-veszik át a gyerekeket. Lopások voltak az iskolában, ezért szülők csak egyenként és fogadóórára mehetnek be ebbe az iskolába. És amikor András a farsangi bálra fánkot akart sütni – mintegy gesztusként az iskola, a pedagógus felé -, nem tehette, mert az iskolába csak kereskedelmileg csomagolt árut lehet bevinni. Nem kevés tényező akadályozza azt, hogy az iskola és a szülők közötti kapcsolat erősödjön. Az óvodával személyesebb a szülők kapcsolata, mivel naponta találkozhat a szülő az óvónőkkel. Ennek ellenére a Kemény szülőkkel az óvodának sem sikerült jó hangulatú viszonyt kialakítani. A legidősebb óvodás gyerekről, Daniról a következő benyomások alakultak ki óvónőjében: „Biztos, hogy kap otthon (verést), mert ha közeledünk hozzá, azonnal összehúzza magát. Nem nagyon van ilyen gyerekem, aki ennyire húzza magát össze, amikor nyúlok felé. Az első szava mindig az, hogy „nem én voltam.” (ASZ8) A gyerekek verekednek otthon, ezt a szülők is mesélik és az óvónők is érzékelik: „A szülő nem vallja be. Otthonról úgy jönnek, hogy sérülések vannak a gyerekeken…, és a szülők mindig azt mondják, hogy ez a Dani volt… és Dani mindig mondja, hogy „nem én voltam”. De ez már nála teljesen rutin mondat. Biztos, hogy nagyon gyakran ő a bűnbak. Ezt próbálom a csoportban 107

enyhíteni. De ez biztos, hogy otthonról fakad. Ő nagyon harcol minden pillanatában. Az anyuka nem tud hatni rá. Ha az apuka szól rá, akkor megy öltözködni. Ha az apuka öltözteti a kicsiket, az anyuka csak rohan föl-le, és keresi, hogy hol a Dani.” (ASZ8) Az óvónők tapasztalata, hogy a szülők kerülik az óvodát: „A szülők egyik szülőin sem voltak. Ez annyira jellemző. Nálunk csak akkor érdeklődnek, ha piszkáljuk őket. Maguktól nem kezdeményeznek. Én azt hiszem, ők is attól félnek, hogy valami rosszat mondunk Daniról és inkább nem kérdeznek… Extrém dolgok lehetnek otthon: ótvar, kutyaharapás, leesett Dóri a lépcsőn, valaki lelökte. Extrémebb dolgok történnek velük, mint más gyerekekkel. Vajon képes-e a mama öt gyerek mellett vezetni a háztartást? Szinte futószalagon jönnek egymás után a gyerekek, nagyon nehéz lehet.” (ASZ11) Valóban, amikor Sára van otthon egyedül a gyerekekkel, teljes a káosz. Sára rendre megfogalmazza tehetetlenségét a gyerekekkel. " Szóltam a családgondozónak, hogy ki fogok borulni, kell nekem pszichológus. Már attól megőrültem, ha hozzám szóltak a gyerekek… Már az egyik lakó is beírt egy névtelen levelet, hogy állandóan ordibálok a gyerekekkel. Reggel hatkor felkelnek és azonnal ordítanak. Bence ugye nem tud jól beszélni, ő ezért ordít, aztán kicsapják az ablakot. A konyhát zárnom kellett, mert állandóan mindent kipakoltak…" (A17). Egy másik reggel „a gyerekek felvitték a kakaóport és kanállal ették a szobában. Dani bekakilt és összemaszatolta a ruháját. Nem szólt, később vettük észre. Üvöltöttem és utána sírtam a gyerekek előtt tehetetlenségemben. A gyerekek ijedten néztek.” (A18) Délután, amikor a gyerekek hazajöttek, Sára felemlegette nekik a reggeli cirkuszt. Nem nagyon akartak a gyerekek a sírásra emlékezni, de azért felfigyeltek a témára. „Elsőként Bence hajtotta fejét rám vigasztalásképpen, majd Dóri is megölelt. Nagyon szép volt. Dani messzebbről figyelt.” (A18) Sára nem bírt a gyerekekkel és szenvedett ettől. Senkivel nem tudott azonban erről beszélni. Sem a pedagógusokkal, sem az óvónőkkel nem alakult ki bizalmas kapcsolat. A gyermekjóléti szolgálat családgondozójával sem, aki maga is érzi, hogy nem tud közel kerülni a családhoz: „Jó lenne, ha ők is járnának a klubba (rendszeresen működő gyermekklub). Hívtam, de teljesen lepereg róluk. Ők nem kvaterkáznak velünk, ha nem muszáj. Jó lenne őket befűzni, de hát azt is látom, hogy nem lehet… Szeretnek hárítani. Hárítanak sok mindent. Állami gondozásról nem mondanak semmit. Nem lehet erről beszélni. A második-harmadik beszélgetésnél kiderül, hogy milyen mélységekig lehet velük eljutni. Se képzettségem nincs hozzá, se semmi, hogy most itt belevájkáljak a mindennapi részletekbe, kiderüljön, hogy valójában miért kerültek el tőlük annak idején a gyerekek, mert hogy csak anyagi okok miatt, azt nem hiszem. Lehet, hogy én is kicsit hárítok valamit, de ezt azért én nem bírom elfogadni. De itt elakadt a téma. Több 108

próbálkozásom volt náluk, de ők lezárnak.” (ASZ13) A gyermekjóléti szolgálat családgondozójával

másfél év alatt nem kerültek olyan kapcsolatba, hogy a gyerekek

múltjáról beszélgessenek. A családgondozó ennek okát a korábbi kapcsolatokban látja: „ők már egy csomó segítő kapcsolatot kiépítettek. Nem hiszem, hogy belemennének egy újabb kapcsolatba,” – és mintha el is utasítaná a segítő kapcsolatnak azt a fajtáját, melyben egy bizalmasabb viszony alakul ki a szülő és a szociális munkás között - „az előző kapcsolatokhoz túlságosan ragaszkodtak, mintha természetes segítőként is bevonták volna őket és ezt én nem tartom jónak.”

A családgondozó továbbra sem tartja Keményék helyzetét a gyerekek

szempontjából olyannak, amire fokozottan oda kell figyelni: „A gyermekjólétiben nemigen beszélünk Keményékről. Ez ilyen tiszta Hawai. Véresebb történetek vannak ennél. Talán ha több kapacitásunk lenne, és a szülőkben több motiváció. Igazából, amire szükségük van (Keményéknek), az a házi gyerek felügyelet. De ilyen nincs és nem is lesz.” (ASZ13)

5.9 Gyerekek a hazakerülés után négy-öt évvel Az új lakásba költözés után másfél évvel a család már nem bírta fizetni a lakbért. Adósságkezelő programba jártak. Költözni akartak. A főváros környékén kerestek épülő családi házat, amire a szociálpolitikai támogatást is felvehetnék. A kutatás végén már több hónapja albérletben laknak. A gyereknevelési nehézségek állandósultak. Sára, aki a nyári szünetben négy gyerekkel (egyedül Robi járt napközis táborba) volt otthon reggeltől estig, egyre aggasztóbb történeteket mesélt. Sára ki van merülve, de nem mer erről senkivel sem beszélni. Fél, hogy megint elvennék a gyerekeket. Danival a legnehezebb: „semmi nem érdekli, nem vagyunk neki fontosak, minden idegen érdekesebb számára, mint mi és mindig bántja a testvéreit és a kutyákat is. Már négy éves korában is elcsavargott. Nem merem leengedni a játszótérre egyedül vagy a testvéreivel, mert elszökik.” (A21) Sára érzi, nem képes a gyerekek számára biztonságot nyújtani. Ezt alátámasztotják azok a szakemberek is, akik a legproblémásabb gyerekekkel: Andrissal és Danival foglalkoznak. Andris és Dani a nevelési tanácsadóba járnak: Andris pszichológushoz harmadikos korától, Dani fejlesztésre. „Andris genetikailag is egy túlfűtött, temperamentumos személyiség. Apuka is mondja, hogy ő is ilyen volt gyerekkorában. A legalapvetőbb fékrendszer nem működik Andrisnál. Pillanatok alatt elragadják az indulatok, és a tanító néninek is nagyon sokszor beszól, azt csinál, amit akar.” Az öröklött személyiségjegyek mellett a szülők szerepét is hangsúlyozza a pszichológus: „Az elsődleges szocializációs,

109

legalapvetőbb viselkedési normák nem épültek be, a szülőknek nincs ehhez érzékük és sok nekik ennyi gyerek.” (ASZ17) A pszichológus, két alkalommal találkozva a szülőkkel, kevés lehetőséget lát a változásra: „Kétszer beszélgettem velük. De az ő szintjükről nehéz elképzelni, hogy nagy változások lesznek. Az okok? Az anyuka elég gyermeteg és függő személyiség. Nem is biztos, hogy teljesen jól érzékeli a dolgokat, hogy pontosan látja… például, az apukáról azt mondja, hogy neki mindenben szót fogadnak a gyerekek, … ezt nekem nehéz elhinnem…” (ASZ17) A pszichológus művészetterápiás eszközökkel próbálja „finomítani” Andris személyiségét. A foglalkozásokon Andris rajzol és a pszichológus játékos teszteket végeztet vele. Ennek alapján erős agresszív késztetésekkel bíró, erőteljesen versengő gyerek képe rajzolódik ki: „Itt, az emberrajzon folyik a vér és mindenkinek számtalan hasizom kockája van. Ez a mama kicsit ilyen prosti beállításban… Mindenkinek rém arca van. Van érzéke a rajzoláshoz, lendületesen rajzol. Az apa arca sem látszik a rengeteg hasizomtól, mindenkinek, az anyukának is fejlett hasizma van a rajzokon, kocka-has mindenfelé” Rajzaiban megjelennek azok a történetek, melyeket Sára is mesélt: „Bence rosszat akar tenni, lángol a szeme, egyszer odakakilt a szobába, meg odapisilt… Daninak is lángol a szeme, ő is rosszat akar, lopott a hűtőből, ezért be kellett zárni a konyhát, a képen meg akarja ölni a tyúkokat, … itt Dórinak is lángol a szeme… A metamorfózis teszt is tele van agresszivitással: ha tárgy lenne (Andris), láncfűrész lenne, amivel levágná az emberek fejét meg bocsánat, levágná a nemi szervét… sajnos az egyszerűbb közegből érkező gyerekeknél ez gyakran előjön.” Andris agresszivitásának magyarázataként a következőket emeli ki a pszichológus: „Ez részben adódhat testvér féltékenységből ... , de a nevelésből is. Az emberben van jó is és rossz is, és ha nem történik meg az, hogy nyesegessék a rossz dolgokat és kibontogassák a jó dolgokat, akkor ez az eredménye, nincs semmi gát és elburjánzik a rossz oldal…” A pszichológus jövőképe Andrisról nem kedvező: „Ha szerencséje van, kifog egy olyan helyet, ahol továbbtanulhat… Elég nehéznek látom a helyzetet, ennyi gyereket vállalni ilyen alkatú szülőknek. Ilyen szempontból nem túl pozitív a prognózis… Egy felsőfokú végzettségű embernek is borzalmas erőfeszítés a szokásrendszerén, habitusán, bármilyen személyiség-jellemzőjén változtatni. Most képzeljük ezt el ilyen helyzetben lévő embereknél elérni. … Andris szülei nem nagy zsenik.” (ASZ17)44 44

Hagyományos pszichológiai módszerekkel valóban nem lehet a szülők gyereknevelési szokásain változtatni. De ma már bőven léteznek olyan korszerű beavatkozási módszerek, melyek éppen ezeknek a családoknak tudnak hatékony segítséget nyújtani (Howe 1999, Bányai, Henggeler, stb.). Ezek az eszközök és módszerek azonban ma még nem épültek be a gyermekjóléti tevékenység eszköztárába.

110

A másik gyerek, akivel a legtöbb gondja van a szülőknek: Dani. Sára teljesen tehetetlen vele: „A múltkor voltunk a gyermekorvosi rendelőben és hihetetlenül viselkedett. Elmesélte, hogy hányszor látott valami horror történetet. Ha fegyelmezni próbáltam, úgy reagált, mint akit terror alatt tartanak otthon. Teljesen terrorista anyának állított be ott mindenki előtt. (A17) Sára értetlenül áll Danival szemben, tehetetlennek érzi magát amiatt, hogy Dani nem hallgat rá. „Rombolja a testvérei játékait, már ők sem építenek, csak rombolnak. Nem tudnak együtt játszani.” Andrást is zavarja Dani viselkedése, de nem csinál belőle gondot: „Én is felgyújtottam a lepedőt ekkora koromban. Aztán kinőttem. Ő is kinövi.” Andrásnak egyértelműen ez a stratégiája: „ki kell bírni, majd jobb lesz.” (A14) „Nem tudok rajta (Danin) kiigazodni - meséli Sára. Szakemberek segítségét nem meri kérni, mivel „úgyis mindenki azt mondja, hogy azért van mindez, mert nem volt velem az első egy évben. De ez ellen már nem tudok mit tenni. Nekem a legrosszabb. Úgy utálom azokat a kérdéseket, hogy mi volt az első szava meg ilyenek. Ez nekem olyan kellemetlen, mindenkinek el kell mondanom, hogy csecsemőotthonban volt, meg ilyenek. Hány hónapos korában kezdett el mászni, meg ilyenek. Hát én azt honnan tudjam, csak hétvégeken voltunk lenn, akkor én nem ismerem úgy, mintha nap, mint nap velem lett volna. Ő (Dani) olyan, hogy semmi nem érdekli, azt csinál, amit akar. Őt tényleg semmi nem érdekli.” (A19) Komoly veszélyben van Dani, anyja egyáltalán nem érti. A csecsemőkorában megzavart kötődés nem képes regenerálódni, mivel a mai napig nincs Dani érzelmi biztonságban, őt értő közegben. Érezhetőek a kumulált kockázatok hatásai Dani fejlődésére: rosszul koordinált a mozgása, látványosak a kötődési zavarok és a testvérei között is kedvezőtlen a helyzete. Dani már két éve járt ugyanabba az óvodába, mire fejlesztőpedagógushoz került. A fejlesztőpedagógus nyolc foglalkozás után a következőképpen mutatja be őt: „Nagyon fura kisfiú.

Szociálisan,

emocionálisan,

fizikálisan

jelentősen

elmaradott.

Nehéz

volt

hozzáférkőzni. Nem tudtam, hol találjak rajta fogást. Kételkedtem abban, hogy van-e ennek értelme. Végső elkeseredésben valószínűleg az anyai ösztön segített, úgy döntöttem, hogy a gyermeki énjét fogom meg… és két foglalkozással ezelőtt, amikor már semmit nem tudtunk csinálni és Dani lefeküdt a padra, én melléültem és megsimogattam az arcát. Egy percig simogattam… Azóta tudok vele dolgozni.”

(ASZ16) A fejlesztőpedagógusnak Danival

sikerült kapcsolatot kialakítani. „Érzelmileg el van hanyagolva. Nem tudom, otthon mennyire van a középpontban, de tudom, hogy az óvodában hogyan viselkedik… Abszolút ő az, aki a balhékat, botrányokat kirobbantja, verekszik, ha nem éri el a célját.” (ASZ16)

111

A fejlesztőpedagógus a szülőkkel is találkozott, de nem érzi, hogy a szülőkkel való közös munkára lenne kompetenciája: „Mennyire vagyok én kompetens a szülőt is ápolni, az ő igényét is kielégíteni, vagy javaslatokat tenni, hogy mit csináljon másképp… Én nem vagyok családterapeuta, nem vagyok pszichológus, csak gyógypedagógus vagyok, az pedig csak a gyerekkel foglalkozik. Tudom, hogy a szülővel is kellene, de a kompetenciát nem érzem.” Mindezt a szakember egy nevelési tanácsadóban fogalmazza meg, ahol sok pszichológus dolgozik. De – úgy tűnik – az uralkodó szakmai megközelítés a gyerekekkel való egyéni foglalkozás: „Nem igazán beszéljük meg az esetmegbeszélőn ezt a családot. Mert mindegyik gyerekkel más a probléma. Mindenki kap egy gyereket és ez egyáltalán nem összefüggő…”(ASZ16) A különböző szakemberek különbözőképpen látják a helyzetet. Szorosabb kapcsolat mégis a gyermekjóléti szolgálattal kezd kialakulni két év után. „Talán attól lett jobb a kapcsolatunk, hogy bejártunk a klubba.” (A21) – fogalmazza Sára. És két év után egyre inkább elfogadja családgondozóját.

5.10 Összegzés A család legidősebb gyereke, Andris, tíz éve született. Akkor a szülők tizennyolc évesek voltak, András, az apa, katona. Ekkor már biztosan találkoztak segítő szakemberrel, a védőnővel. Ez volt az első alkalom, amikor Sára, mint fiatal anya, kaphatott volna segítséget a gyereknevelésben. Két évvel később vállalták fel Sára beteg nagymamájának ápolását és kamaszkorú húgának gyámságát. Az önkormányzat szociális ügyintézői jóváhagyták vállalásukat, de nem mérték fel, nem néztek utána, hogy képesek-e a fiatal szülők önállóan ennyi feladat ellátására. Amikor a fiatal pár építkezésbe is belefogott, elfáradtak. Nem bírták kézben tartani az építkezést, gyerekeik és a kamasz testvér nevelését valamint a haldokló nagymama gondozását. A község önkormányzata nem tudott forrást biztosítani arra, hogy a minimálisan szükséges felújításokat finanszírozzák és ezzel megelőzzék a gyerekek sokkal költségesebb intézményi elhelyezését. Nem tájékoztatták a szülőket arról, hogy anyaotthonba vagy családok átmeneti otthonába is mehetnének és arról sem tájékoztatták őket, hogy a gyerekek intézményi nevelése mennyi kockázatot jelent a gyerekek fejlődése szempontjából. Nem volt stratégia, szakmai koncepció arra, mi szükséges a gyerekek mielőbbi visszakerüléséhez.

112

Utólag nem lehet tudni, miképp alakult volna a család sorsa, ha a gyerekek otthon maradnak. Azt azonban lehet tudni, hogy az eredeti problémák: a szülők túlzott ambíciói miatti megélhetési nehézségek és a gyereknevelési problémák nem szűntek meg. A gyerekek hazakerülése után öt évvel mind a szülők, mind a szakemberek súlyos magatartási problémákat jeleznek a gyerekeknél. Ma is egyszerre, párhuzamosan több szakember foglalkozik a családdal. Három gyerek másfél évig és két csecsemő hat hónapig nevelkedett az állam gondoskodásában. Ez központi normatív támogatásban több millió forintot jelent. Lehet, hogy a gyerekek kiemelése szükséges volt. De a gyerekek mielőbbi hazakerülésén – ami törvény által előírt feladat – senki nem dolgozott. A szülő-gyerek kapcsolatban eleve voltak kockázatok. A gyerekek kiemelésével a szülő-gyerek kapcsolatban rejlő kockázatok száma több lett: a testvérek három helyen voltak elhelyezve, nem ismerték egymást, az egyik gyerekkel a szülőknek csak felszínes kapcsolata alakult ki. Nem valósult meg a család gyermekvédelmi utógondozása, senki nem tekintette feladatának a szülők és gyerekek egymásra hangolását, összeszoktatását, a szülők támogatását abban a folyamatban, hogy másfél év krízis után kompetens szülők lehessenek egy immár ötgyermekes családban. A gyerekek hazakerülése után öt évvel sincs a gyerekekkel foglalkozó szakemberek között együttműködés, nincs szakmai koncepció, ami alapján a szakemberek dolgoznának az alapellátáson belül. A szülőkkel érdemi együttműködés nem alakult ki. A legtöbb szakember a szülőket nem tartja „elég jó szülőnek”. Az anya bűntudata és tehetetlenség érzése egyre nő, a család újabb lakhatási válság felé sodródik, a gyerekek nem kapják meg a fejlődésükhöz szükséges odafigyelést. Bármikor bekövetkezhet az, amitől Sára fél: valamelyik gyerekével olyan dolog történik, ami miatt felmerül a gyerekek kiemelése a családból. Vajon ki vonható felelősségre a gyerekek elhanyagolásáért? A szülők? A szakemberek? Az intézményrendszer hiányosságai?

A

szülők

felelőssége

a

legkönnyebben

számon

kérhető.

113

6. fejezet Második eset: Tanulási nehézségekkel küszködő szülők

Minden szociális munkás, aki egy időt eltöltött a gyermekvédelem vagy gyermekjólét területén, találkozott olyan szülővel, aki értelmileg enyhe fokban sérült. A szülők e csoportja speciális szükségletekkel rendelkezik. Számuk vélhetően egyre nő az integráció és normalizáció elvének egyre szélesebb körű alkalmazása következtében. (BoothBooth 1993) Az akadályozott képességekkel rendelkező szülők iskolai végzettsége általában alacsony és többnyire szegénységben élnek, gyakran olyan körülmények között, ami önmagában vezet a gyerekek elhanyagolásához. A tanulási nehézségekkel rendelkező szülők általában hasonló problémák miatt kerülnek kapcsolatba a gyermekvédelmi intézményekkel, mint a szegénységben élő szülők: krónikus pénztelenség és munkanélküliség, iskolázatlanság, rossz gyermekkor, megszakadt családi kapcsolatok, támogató kapcsolatok hiánya, erőszakos kapcsolatok gyakori előfordulása, életviteli nehézségek. Amennyiben a szakemberek nem tesznek különbséget a korlátozott képességekből fakadó nevelési nehézségek és a mindennapi megélhetési gondok miatti stressz hatása között, ez könnyen vezet a szülők hibáztatásához, az áldozat vádolásához (a széles körben ismert angol kifejezéssel: ’blaming the victim’ jelenség kialakulásához) azért, amiért a szülők aligha tehetnek. Ezen a talajon segítő kapcsolat azonban nem alakulhat ki. (Booth-Booth 1993: 463) Az alábbi eset egy ilyen szülőről és arról a folyamatról szól, ahogy a segítők szakmailag végig nem gondolt beavatkozása az áldozat vádolásához vezetett.

114

6.1 Az eset rövid leírása Klára45 egy négy gyermekes anya, legidősebb gyerekei tizenhárom éves ikrek és van egy hét éves és egy négy éves kisfia is. Jelenleg Klára csak legkisebb gyermekét neveli, a nagyobb gyerekek három éve nevelőszülőnél vannak. Klára egy sokgyermekes családban született Budapest külvárosában. Ahogy testvéreinek egy része, ő is kisegítő iskolát végzett. Korán férjhez ment egy nála jóval idősebb férfihoz. Hamarosan ikreik születtek, a férj ivott és erőszakos volt a gyerekekkel és Klárával is. Önálló lakásuk soha nem volt, hol családtagnál, hol albérletben laktak. Néhány év után Klára elvált férjétől, és egyedülálló szülőként próbált három gyerekkel „túlélni”. De lakásuk továbbra sem lett, hol rokonnál, hol anyaotthonban éltek az ország különböző településein. Így történt az, hogy az ikrek tíz éves korukra tizenegy intézménybe jártak óvodába és iskolába. A sok környezetváltás és az erőszakos családi légkör nyomot hagyott a gyerekeken is. Az ikrek közül a fiú, Péter, egyre nehezebben kezelhető lett eleinte Klára, de később az óvoda, iskola számára is: gyújtogatott, lopott. A család vándorlásai közben megszületett a negyedik gyerek, Tomi. Tízévesek voltak az ikrek, amikor végül megszületett a döntés, hogy a nagyobb gyerekeket ki kell emelni a családból. Egy hónapos átmeneti otthon, majd egy egyhónapos sikertelen nevelőszülői elhelyezés után végül nevelő családba kerültek. Így Klári már csak egy gyerekkel, az akkor féléves Tomival maradt egy családok átmeneti otthonában. Tomi kétéves volt, amikor Klára többszöri próbálkozás után nyert egy lakáspályázaton. Klára és gyerekeinek sorsát ettől az időszaktól fogva kísértem figyelemmel. Két év után a helyzet a következő: a nagyobb gyerekek nevelőszülőnél vannak, de Péter a kamaszkorba lépve ismét súlyos magatartási tüneteket mutat. A szakemberek úgy döntöttek, hogy gyermekotthonba helyezik a nevelő szülőtől. Klára a két év alatt több munkahelyen, de szinte folyamatosan dolgozott, Tomi bölcsődébe, óvodába járt. A gyermekjóléti szolgálat azonban két év után Tomi védelembe vételét javasolta. Milyen próbálkozások, folyamatok vezettek ahhoz, hogy két év után ismét súlyos problémák vannak Klára és gyerekei körül?

Klára történetének ismertetése előtt röviden összefoglalom, milyen ismeretekre támaszkodik a gyermekes családokkal foglalkozó korszerű gyakorlat a képességhiányos szülőkkel kapcsolatban.

45

Az esettanulmányok szülő és szakember szereplői, valamint a gyerekek is fiktív néven szerepelnek.

115

6.2 A tanulási nehézségekkel küszködő szülők támogatásának irodalma Tim Booth és Wendy Booth szerzőpáros második évtizede foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy mit jelent szülőnek lenni tanulási nehézségekkel rendelkező személyek esetében. A kutatópáros összegezte a kilencvenes évekig megjelent kutatási eredményeket és újabb kutatásokat is végeztek. A korábbi kutatások elsősorban az értelmi sérülés örökölhetőségével, az értelmileg sérült személyek termékenységével, az ilyen szülők szülői készségeivel, kompetenciáival, és az elhanyagolás és bántalmazás kockázatának kérdéseivel foglalkoztak elsősorban klinikai tapasztalatok és megfigyelések elemzésének felhasználásával (Booth-Booth 1993). A Booth-Booth szerzőpáros kiterjesztette kutatásait a szülőkre és a tanulási problémákkal rendelkező szülők gyerekeire is. E vizsgálatok során magukat a szülőket és felnőtt korú gyerekeiket keresték meg, akikkel élettörténetük feldolgozását végezték és narratíva elemzéseket készítettek (Booth-Booth 1994, Booth-Booth 1998). Ezek az esetelemzések betekintés nyújtanak abba, ahogy a szülők megélték szülői szerepeiket és a szakemberekkel való kapcsolatukat, a már felnőtt gyerekeik pedig saját gyerekkorukról adnak visszajelzéseket. A szerzőpáros legutóbbi munkája egy akciókutatás, melynek során támogató hálózatot alakítottak a tanulási problémákkal rendelkező szülők számára. Minden szülő mellé egy-egy érdekeiket képviselő segítőt állítottak és figyelemmel kísérték életüket majd elemezték sorsuk és a különböző szolgáltatásokkal való együttműködésük alakulását (BoothBooth 2005). Az alábbiakban ezen kutatások főbb következtetéseit foglalom össze illetve azt, hogy a kutatások révén szerzett ismeretek alapján milyen alapelvek következnek a „jó gyakorlatra” vonatkozóan. A tanulási nehézségekkel élő szülők száma nehezen megbecsülhető és számos módszertani akadálya van az ilyen becslésnek. Az értelmi sérülés és a tanulási nehézségek meghatározása időben és országok között egyaránt nagyon változó. Ezért az adatok nehezen összehasonlíthatóak és egységes terminológiáról sem beszélhetünk (Tymchuk 1990). A modern szakirodalom a sérülés pontos definiálhatóságának nehézségei miatt tanulási nehézségekkel rendelkező szülőként határozza meg ezeket az embereket. A jelenség kiterjedtségének meghatározásán túl azonban a rendelkezésre álló adatokból mégis megfogalmazhatóak bizonyos következtetések. A kutatási adatok alapján állítható, hogy jelentős számban fordulnak elő olyan tanulási nehézségekkel küszködő személyek, akik egyben szülők is. A gyermekvállalás a mindennapi élet része és szabad választás következménye. A sérült emberek fokozódó integrációjával a gyereket vállalók száma növekszik körükben. Ezzel párhuzamosan csökken

116

a szexualitásuk feletti külső kontroll is. Egyre bővülnek esélyeik arra, hogy személyes kapcsolatokat

alakítsanak,

párkapcsolatot

létesítsenek,

megházasodjanak,

családot

alapítsanak. Ugyanakkor a sérült szülők gyermekvállalása messze nem új jelenség (BoothBooth 1993: 461). Kevés kutatás született azzal kapcsolatban, hogy milyenek a sérült, tanulási nehézségekkel küszködő szülők. A szülői gondoskodás minőségét elemző kutatások azt támasztják alá, hogy nincs világos összefüggés az intelligencia és a szülői képességek között. A szülői kompetenciák felmérésénél a szülői viselkedés és nem az értelmi képességek a mérvadóak. Ugyanakkor a tanulási nehézségekkel küszködő szülők esetében a klinikai és gyakorlati tapasztalatok és megfigyelések alapján egy sor közös szülői kompetenciahiányról beszélhetünk: a szülői viselkedés nehezebben alkalmazkodik a gyerek változó fejlődési szükségleteihez; alacsonyabb a verbális interakciók aránya; alacsonyabb az értelmi stimuláció különösen a játék területén; következetlen a fegyelmezés (túl gyakori büntetés és kevés a dicséret); jellemző a melegség, szeretet, érzelmek kifejezésének hiánya. Ennek egyik oka az, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek kutatásaiban részt vevő szülők olyan időszakban nevelkedtek, amikor az értelmi sérülés társadalmi kezelése (az Egyesült Királyságban és Egyesült

Államokban)

a

jelenleginél

lényegesen

diszkriminatívabb

és

kevésbé

közösségközpontú volt (Booth-Booth 1993: 462). Magyarországon ilyen irányú változások épphogy elkezdődtek, a ma gyereket nevelő szülők még aligha tapasztalták meg az elfogadást és befogadást saját gyermekkorukban. Fontos megkülönböztetni a kedvezőtlen társadalmi-gazdasági körülmények és a tanulási nehézségek hatását a szülői kompetenciára. A tanulási nehézségekkel rendelkező szülők fokozottan sérülékenyek. Életük állandó fenyegetettségnek van kitéve. Állandó a pénzhiány, az adósságok, a munkanélküliség, a lakásproblémák, törékenyek a társas kapcsolataik, az ilyen szülők gyakran maradnak magukra szülőként, gyakran élnek meg lenézést, bántalmazást a környezet részéről, könnyebben válnak áldozattá. Szülői minőségük ebben a helyzetben „mérettetik meg”. Ezek a szülők mindennapi nehézségeiken túl, állandó félelemben élnek amiatt, hogy gyerekeiket a gyermekvédelmi hatóságok tőlük elvehetik. Ugyanakkor sokan közülük a nehézségek ellenére megbirkóznak szülői feladataikkal, ami, ismerve

a

mindennapjaikat

érő

stressz-hatásokat,

gyakran

különleges

alkalmazkodóképességről és kitartásról tanúskodik (Feldman 1986 in: Booth-Booth 1993: 464-465). Az ilyen szülők esetében különleges jelentősége van annak, hogy a velük foglalkozó szakemberek felismerjék erősségeiket, jó tulajdonságaikat, meglévő képességeiket. Azok a beavatkozások sikeresek, melyek a szülők kompetenciáját erősítik. Azok a 117

beavatkozások pedig, melyek a hibákat hangsúlyozzák, a meglévő kompetenciák sorvadásához vezetnek. Egy külső segítő megléte kulcsfontosságú abban, hogy a tanulási nehézségekkel rendelkező szülők megfelelően el tudják látni gyerekeiket. Ez a „másik” felnőtt lehet egy rokon, szomszéd, munkáltató, óvónő, szociális munkás, ápolónő, élettárs, stb. A segítség értékét elsősorban a támaszt jelentő személy attitűdje, hozzáállása határozza meg. A hozzáállástól függően lehet a segítség kompetenciát növelő vagy azt fékező hatású. Az a segítő jelent valódi erőforrást, aki bízik a szülő képességében és olyan lehetőségeket tud teremteni, melyek során a szülő kompetenciája erősödik. Szükséges, hogy a segítő tájékozott legyen a tanulási nehézségek terén és képesnek kell lennie arra, hogy a problémák mellett a szülők erősségeit is felismerje (Booth-Booth 1993: 466). A kérdéssel foglalkozó szakemberek rámutattak arra, hogy azok a családok, akiknek gyerekeit kiemelték a családból, nem rendelkeztek semmilyen külső segítséggel vagy egy kritikus időszakban elvesztették támogató kapcsolataikat. (Espe-Sherwindt-Karlin 1990, in: Booth-Booth 1993) A tanulási nehézségekkel rendelkező szülőknek rendszeres praktikus segítségre van szüksége. E segítség jelentőségének alulbecsülése gyakori jellemzője a kontrolláló beavatkozásoknak. Fontos, hogy rendszeres, független forrásból származó és megfelelő információhoz jussanak a gyerekek nevelésének kérdésében. A beavatkozások akkor hatékonyak, ha azok érzékenyen reagálnak a kisebb nehézségekre és nem várják meg a feszültségek halmozódását és kritikus helyzetek kialakulását. (Booth- Booth, 1993: 464) Az ilyen szülők jelentős része kedvezőtlen tapasztalatokkal rendelkezik, és éppen ezért igyekszik elkerülni a különböző segítő szolgálatokat. Ezzel elzárják saját magukat annak lehetőségétől, hogy segítséget még a krízisszituációk bekövetkezte előtt kérhessenek. A segítség megfelelő időben és megfelelő módon való felkínálása elengedhetetlen eleme a hatékony beavatkozásnak. A tanulási nehézségekkel rendelkező szülők, mint bárki más, képesek a változásra és szülői készségeik fejleszthetőek. Fontos, hogy a szakemberek adjanak esélyt a szülőknek a szükséges szülői készségek elsajátítására és ezen lehetőségek kiaknázása feltétlenül előzze meg annak mérlegelését, hogy a gyerekeket másnál helyezzék el. Tim Booth és Wendy Booth szülőkkel készített esettanulmányai egyedi eseteket dolgoznak fel, tapasztalataik nem statisztikailag értékelhetőek. Az esettanulmányok azonban élesen rámutatnak a tanulási nehézségekkel rendelkező szülőkkel fent ismertetett általános ismeretek érvényességére valamint arra, hogy az általuk vizsgált brit gyakorlatban is keverednek a jó és a kárt okozó gyakorlat elemei. Az írásaikban közzétett sorsoknak egy sor 118

közös jellemzője van és ezek a jellemzők tetten érhetőek a hazai gyakorlatban is, többek között Klára esetében is. Klára történetét a következő felépítésben mutatom be: -

a gyerekek családból való kiemelésének előzményei;

-

élet az önálló lakásban; itt a történet két szálon folytatódik: egyrészt követjük a három nevelő szülőnél lévő gyerek történetét, másrészt a legkisebb testvér fejlődését anyja mellett.

6.3 Klára „Világ életemben kihirdettek hülyének. Hiába mondják, hogy nézzem meg az iratokat, amik rólam készülnek. Vegyek ki egy nap szabadságot? Menjek be és olvassam el az iratokat? És ha olyat találok, amit nem értek? Tépjem ki és vigyem el olyannak, aki segít elmagyarázni? Ez lehetetlen. És nem is az van leírva, amiben megállapodunk. Bármilyen döntést hozunk, leírva az máshogy van. Most is érkezett papír a múltkori tárgyalásról. És nem az van benne, amiben megállapodtunk. Nem mindent írnak le, és nem mindent úgy.” (B21)46 Hogy látja magát Klára szülőként? „Nem érzem magamat jó szülőnek… Én megértem a gyerekeimet, hogy már nem engem akarnak, de akkor is…(suttogva) én vagyok az édesanyjuk… Már nem látom őket az álmaimban. Nem látom őket (suttogva).” (B22) – ilyen gondolatok gyakran gyötrik Klárát. De a szakemberekkel, akik a gyermekvédelemgyermekjólét rendszerén belül kapcsolatba kerülnek vele, nehezen érteti meg magát.

6.4 Családalapítás és hajléktalanná válás Egy családok átmeneti otthonában találkoztunk először. Klári magas, sportos külsejű nő. Úgy éreztem, örül annak, hogy érdeklődök sorsa felől. Már az első percekben feltűnt hiányos fogsora és olykor inadekvát arckifejezése, mosolya, ami gyakran kísérője enyhe érzelmi vagy értelmi sérülésnek. Nem lehet könnyű sorsa ennek az asszonynak, gondoltam. Vajon sikerül-e ennyi mindennel megbirkóznia és kikerülnie a hajléktalanságból? Klári szegény, sokgyermekes családban nőtt fel, szívesen mesélt magáról, bemutatásához saját szavait idézem: „Tizenhárman vagyunk testvérek, hat bátyám, három öcsém és három nővérem van. Igen, szegények voltunk, nagycsaládosok voltunk, de ami

46

A Klára családjára vonatkozó össze interjú kódja B betűvel kezdődik. A szakemberekkel készült interjúk kódja: BSZ. A kód melletti számok az interjúk sorszámát jelentik. A kód alapján az interjú teljes szövege megtalálható a CD mellékletben.

119

kellett, az megvolt. Míg gyerekek voltunk, összefogtunk, elmentünk, jártunk focizni pályára, nyújtózni. Tudja mi az a nyújtózás?... Vizes salakos területen kell csinálni, kés kell hozzá. Dobni kell, és ahova ért az a kés, oda kellett tenni a lábam. És az győzött, akinek a lába lent volt, szinte már spárgában. … Röpiztem is, az nekem nagyon jó volt, mivel tudták a családi helyzetem, és nekem soha nem kérték az edzéspénzt, nem kértek edző ruhát, a mezt ingyen adták, tudták, hogy visszaadom.” (B1) A testvérek közül négyen kisegítő iskolába jártak, Klári is. A többiek általános iskolát végeztek. Klári megkésett beszédfejődésével magyarázza azt, hogy kisegítő iskolába kellett járnia. Ő így határozta meg, mi jelentette az ő esetében a tanulási nehézséget. Beszéde valóban nem mindig tiszta, de ennek ellenére jól kommunikál, érzéseit többnyire pontosan, mély átérzéssel közvetíti. Tizennyolc évesen ismerkedett meg férjével, kapcsolatuk az első pillanattól konfliktusos volt: „Az anyósom lakásába költöztünk. Közben terhes lettem, és ő nagyon akarta azt, hogy a felesége legyek. Én nem nagyon akartam, de... ő azt akarta, hogy a gyerekei az ő nevét vegyék föl ... Mondtam neki, hogy apai nyilatkozattal is nevére veheti a gyerekeket. De őneki a házasság kell, és ezért nekem férjhez kellett menni... Én nem akartam férjhez menni. Mert én szeretem a lánykori nevemet: Kondor Klára, nagyon szép. Abba meg nem egyezett bele, hogy megtartsam a nevem. Őneki az kell, hogy Szabó Endréné. Ő a hagyományosat akarta… Megmondom őszintén, hogy amikor már férjhez mentem hozzá, akkor derült ki, hogy tizennyolc évet ült börtönben. Különböző lopások, garázdaságok voltak... Én azt nem tudom, hogy pontosan mit követett el. ... Szüleim ellenezték (a házasságot), az anyósom is ellenezte..., de ha ezt mondják (a börtönt), akkor biztos, hogy nem mentem volna hozzá. Az anyósom ímmel, meg ámmal mondta, de akkor én még nem értettem. Nem tudtam, hogy mi az a fekete bárány, mert ő így becézte.” (B1) Klári párválasztása talán elhamarkodott, végiggondolatlan volt. Gyakran fordul ez elő olyan emberekkel, akiknek tanulási nehézségeik vannak, és nem rendelkeznek megfelelő, az élet kérdéseiben őket eligazító támogató kapcsolatokkal. „Ahogy megszülettek a gyerekek, rá hat hónapra anyósom kidobott minket.” Endre egyre durvább lett, az anyja elküldte az egész családot. Innentől a családnak nem volt hol laknia: egy darabig éltek Klári szüleinél, de ott túl sokan voltak, mentek családos szállókra. Klára gyerekei 1993-ban születtek. Ekkor tetőzött a munkanélküliség, javában zajlott az önkormányzati lakások privatizációja, megszűnt a szociális bérlakások rendszere. Az iskolázatlan rétegek peremre szorulása felgyorsult. Megnyíltak az első olyan hajléktalan intézmények, melyek anyákat és gyerekeket is fogadtak.

120

Mire a gyerekek háromévesek lettek, már több fővárosi átmenti szálláson megfordultak. De próbálkoztak önálló lakhatással is: önkényesként foglaltak el egy alagsori helyiséget. Ekkorra a férj egyre gyakrabban ivott és erőszakossága is erősödött. Erőszakos viselkedése eleinte a gyerekekre irányult. Ez az időszak volt a legkritikusabb a család életében. És ekkor történt a gyerekek legdurvább bántalmazása is. Az apa véresre verte Petit, mert panaszkodtak rá az óvodában. Klári – előre megérezve a növekvő feszültséget – elment otthonról és hívta a rendőrséget. Mire visszajött, Petiből ömlött a vér. Klári így emlékszik vissza a pillanatra: „Hiába próbáltam a gyereket csitítani, Peti annyira állt (ellenállt), minthogyha – nem is tudom, hogy értékeljem, nem vagyok pszichológus – nem csak testi fájdalma lett volna, mintha engem is utált volna, hogy én nem védtem meg. Nem engedett magához, de még a testvérét sem”. A gyerekek kórházba kerültek, az apát elítélték. Klára nem maradt otthon, nem védte meg gyerekeit. Ahogy ő magyarázza utólag: rettegtem. Ma is, ha most azt mondanák nekem, hogy kint van a férjem, hulla részeg, akkor a gyomrom himbálódzik… Én arra voltam nevelve, hogy hagyni kell… a feleségnek tűrni kell.”

A

börtönbüntetés után Endre visszatért Klárihoz, és akkor már őt is durván verte (így verte ki fogait is). „Ekkor már egyre rosszabbul bírtam a feszültséget, a sok szenvedést, a kínt. … Akkor még azt gondoltam, hogy a nőnek a sorsa ez, én még akkor nem voltam olyan, mint ahogy hirdetik ma, hogy sok nőt bántalmaznak. Akkor azt nem tudtam, hogy NANE47.” (B1) Egy krízisszállón próbálkoztak. „Mikor a krízisszálló megszűnt, én hazaköltöztem úgy, hogy adtam utolsó lehetőséget a férjemnek, de ez volt az utolsó lehetőség… és ő továbbra is erőszakos volt.” (B1) Végül is Klárinak a gyerekek hét éves kora körül sikerült megszabadulnia férjétől, de ekkorra már megszületett a harmadik gyerek is. Klári megpróbált egyedül talpra állni. Voltak időszakok, amikor kézben tudta tartani a családot: „Ahogy kidobtam a férjemet, alig telt el egy hónap és a gyerekeim már jártak iskolába, a kicsi járt bölcsődébe, és én akkor kerestem megint egy állást, és sikerült. Korai ébresztő a gyerekeknek, hatkor keltünk, fél hétkor indultunk, mert nyolcra jártam dolgozni. Az iskolába bekísértem őket, mert első osztályosok voltak akkor, nem lehet a gyereknek azt mondani, hogy na most fölkeltek, és elindultok ezen az egyenes úton. Három hónap múlva, az egyik szomszédom kijött, hogy Klári, három gyereked van, fiatalasszony vagy, és amilyen a helyzeted, csodállak téged.” Volt tehát időszak, amikor sikerült összeszednie magát és ezt környezete is észrevette. „Nemcsak egy szomszéd mondta ezt, hanem több szomszéd, mindenkinél én, hogy mondjam, szinte egy isten

47

Nők a Nőkért az Erőszak Ellen, civil szervezet

121

voltam. Én nem vagyok isten, megmondtam mindenkinek, azt is mondtam, hogy ez kemény megpróbáltatás. Mai napig azt mondom, hogy nagyon kemény megpróbáltatások előtt állok még szerintem. Még ez szerintem a negyede, amit mért rám az isten, csak nem tudom mért, talán azért, mert nem jártam hittanra…, de azt megmondom őszintén, hogy én vallom az Istent, magamban mélyen, én érzékeltem az ő korbácsolását, a koronáját, a szögelését, mindent éreztem, csak én nem járok akkor sem hittanra. De ha betérek egy templomba, szívesen végighallgatom az imát, a misét, mindent végighallgatok. Temetőbe járok, akkor még jobb, csendes.” (B1) – Klára mondatai nemcsak életének erről az időszakáról szólnak, hanem azt is mutatják, hogyan gondolkodik, hogyan fejezi ki magát. Klára albérleteit nem tudta megtartani a három gyerek mellett. Az elkövetkező két évben Klára megfordult az ország több anyaotthonában, több rokonánál, ismerősénél lakott. Keresett egy helyet, ahol élhetne. Nem talált ilyet, legalábbis olyat nem, ahol néhány hónapnál hosszabb időt tölthetne. 2001-ben Klára ismét teherbe esett és negyedik gyerekét is megszülte egy vidéki városban. Klári gyakran mondja, hogy rossz szülő volt, részben a gyakori költözések miatt. Azt mondta, inkább albérletbe kellett volna mennie, mint ennyi helyre. De ha albérletbe mennek, az havonta negyvenezer forint lett volna akkor, utána nem lett volna mit enniük. Ezért volt anyaotthonokban. A legtöbb helyet a férje miatt kellett otthagyni, aki ivott, balhékat csinált. (B3) Sorsa akkor változott, amikor már egyedülálló szülőként 2001-ben egy olyan – már a gyermekvédelmi törvény hatályba lépését követő időben – családok átmeneti otthonába került, ahol családgondozója komolyabb, személyes kapcsolatra épülő együttműködést alakított ki vele.

6.5 A gyerekek kiemelése a családból Az átmeneti otthon családgondozója rögtön látta, hogy Klárának a szokásosnál intenzívebb családgondozásra lesz szüksége: „Megijedtem, hogy mit fogok én kezdeni ezzel a családdal. Hogy milyen megoldást tudok én, amikor más szakemberek ennyi év alatt nem találtak megoldást. Aztán megismertem őt és ő lett az egyik olyan anyuka, aki a legközelebb áll a szívemhez. Úgy kezdődött a kapcsolatunk, hogy Klára sokkal szorosabb kapcsolatot igényelt, mint más családok. Az első héten feltérképeztem, hogy elég nehéz neki a négy gyerekkel, nehéz megoldani a felügyeletet, nem tud hatni rájuk. Minden nap fenn voltam nála fürdetésnél. A gyerekek nem szerették a fürdetést.” A családgondozó gyorsan felmérte a helyzetet és Klára készségeihez és a gyerekek szükségleteihez alakította munkáját, hogy némi

122

rendezettséget teremtsen a kaotikussá vált családi helyzeten. „Láttam, hogy nem bír a gyerekekkel, ezért felajánlottam, hogy segítek: amíg az egyiket fürdeti, én a többivel maradok. Vagy azt hallottam, hogy kiabál, ordít a gyerekekkel és akkor felmentem és megkérdeztem, mi a probléma. El kellett neki mondani, hogy kiabálással nem megy semmire. Kellett a segítség. Ilyen értelemben kilógott a sorból. Ő volt az, akire többet kellett figyelnem. Aztán folyamatosan kialakultak a szokások, a mindennapi fürdés, a nagyok egyedül is lezuhanyoztak, akkor már Klára azt igényelte, hogy menjek fel vagy ő lejött hozzám, hogy beszélgessünk, legyek ott.” (BSZ10) Azt, hogy a kapcsolat kölcsönös volt, és szüksége volt Klárának erre a rendszeres segítségre, az anya szavai bizonyítják: „Ő tényleg mindennap bejött hozzám, …ha jó kedvem volt, megérezte, ha kellett, ott volt, és segített mindenben, a jó kérdésekben, a rossz kérdésekben. Mindig megkérdeztem tőle, hogy jól csinálom-e...”(B1) Klára könnyen fogadta a családgondozó segítségét és évekkel később is emlékezett rá és fel is kereste őt. Klára korlátozott képességei miatt a társas kapcsolatai is törékenyebbek, könnyen izolálódik, ahogy azt a családgondozó is észrevette: „Nem állt hozzá senki közel, mert egy kicsit szerintem fogyatékos Klára és ebből kifolyólag volt, hogy kigúnyolták és talán ezért nem is alakított ki senkivel szorosabb kapcsolatot. Nem volt senkivel konfliktusa, de nem lett barátja senki. Klárát talán kevésbé vették komolyan, nem volt partner a többieknek. Talán ha épp akkor lett volna hasonló anyuka, könnyebben alakul ilyen kapcsolat ki. Valószínű, hogy ezért igényelt engem.”(BSZ10) A családgondozóval kialakított jó kapcsolat ellenére „kicsúsztak a gyerekek a kezei közül”, a kora gyermekkori rossz körülmények, az erőszakos családi környezet a gyerekek fejlődésére is hatott és ez elsősorban Péter provokáló viselkedésében jelentkezett. Péter nem fogadott szót anyjának, visszabeszélt, durva, verekedős volt és extrém dolgokat talált ki: „Átmászott a szomszédba. Fogalmam sincs, hogy honnan vette az ötletet és hogy ment be a másik házba. Bement az előszobába, ott volt a szomszéd táskája és abból kiemelte a pénztárcát, de a szomszédok meghallották és elkapták. És úgy hozták át a szomszédok… A hátterében az lehetett, hogy Klára a gyerekekkel beszélte meg a problémáit, mert nem volt kivel. És a gyerek tudta, hogy most nincs pénz. Mintha Peti is azt mondta volna, hogy az anyunak vitte, hogy segítsen az anyukájának, hogy legyen pénz.” Peti nehezen kezelhető gyerek volt az otthon dolgozói számára is. „Ha nem Klára az anyukája és nincs három testvére, úgy is nehéz lett volna Petivel. De így, négy gyerek között és Klára készségeivel, iszonyatosan nehéz volt.” (BSZ10)

123

A képességeiben korlátozott szülők esetében nehéz eldönteni, hogy képesek-e megfelelő gondoskodást biztosítani gyerekeik számára. A családgondozó is bizonytalan volt ebben és segítséget kért a gyermekjóléti szolgálat pszichológusától. A pszichológus sem tudta eloszlatni bizonytalanságát: „nem tudta megmondani, hogy alkalmas Klára vagy nem a gyereknevelésre. Biztos, ha van támasza, segítsége, akkor képes arra, hogy gyerekeit nevelje.” Ugyanakkor Klára szülői kompetenciáira, erősségeire is felfigyelt a családgondozó: „Klára az egyedüli anyuka volt, aki leült a gyerekekkel társasozni. Akármilyen nehéz helyzetben volt, születésnapra, névnapra mindig olyan dolgot vett, amivel közösen tudnak játszani. És akkor este leült és társasozott a gyerekekkel. Nagyon szerette a gyerekeket, de nem bírt velük.” (BSZ10) A családgondozó érezte, hogy Klára mellett a gyerekek nincsenek biztonságban, nem tud megbirkózni az évek alatt felhalmozódott viselkedési problémákkal. A „legvégső az volt, amikor az akkor ötéves Pali felgyújtotta majdnem a házat. Talált egy öngyújtót, bemászott az emeletes ágy alá, a pár hónapos Tomi közben a kiságyban aludt és meggyulladt alulról a matrac.” Sérülés nem lett, de egyre világosabb lett, hogy a négy gyerek nevelése túl nagy feladatot jelent Klára számára. A családgondozó a három gyerek kiemelését javasolta. „Elhívtam minden érintett szakembert az iskolából, gyermekjóléti szolgálattól egy esetmegbeszélőre, és mindenki azt mondta, hogy a legjobb döntés az lesz, hogy a gyerekeket kiemeljük a családból és a kicsit az anyja mellett hagyjuk. Ő még szopik és talán egy gyerekkel Klára megbirkózik. Mert Klára és a gyerekek is már évek óta kínlódtak. Sokat mesélt Klára az elmúlt évekről és még hallgatni és félelmetes volt, hogy milyen helyeken laktak. Ő egy jóindulatú ember és átvágták mindig. Mesélte, hogy valami disznóólban is aludtak a gyerekekkel az egyik testvérénél. Megjárták az anyuka és a gyerekek a poklok poklát. Az ő rossz döntései és a körülmények miatt is szegény teljesen elszúrta az életét. Senki nem volt mellette. Pedig Klára jól működött volna, ha lett volna mellette egy olyan ember, aki szereti őt, akire lehet támaszkodni, mint ahogy rám is tudott, próbált.” (BSZ10) A családgondozó szerint túl sokat szenvedtek már a gyerekek és Klára is. Négy gyerekkel, akik közül az egyik különösen nehezen kezelhető, Klára nem képes megbirkózni még a családok átmeneti otthonának segítsége mellett sem. Nyugalomra, biztonságra, gyógyító kapcsolatra van szüksége a gyerekeknek. A gyerekek kiemeléséről való döntés körültekintően történt, az anya bevonásával. A következőképpen emlékszik Klára reakciójára a családgondozó: „Annak ellenére, hogy Klára akkor nagyon haragudott rám, utána mégis megbeszéltük a dolgokat és nagy intelligenciával fogta ezt fel. Azt mondta nekem, hogy tudja, hogy most nem képes biztosítani azokat a dolgokat, amire a gyerekeknek szüksége van. És azt gondolom, hogy ez az igazi szeretet, 124

amikor el tudom engedni a gyereket. Amikor majd belehalok, majd belepusztulok, mégis azt teszem, ami a gyerekeimnek jobb. Jól meg is tudta fogalmazni, hogy ezt ő így is érzi. Amellett nagyon rossz volt neki. Ne úgy éljenek a gyerekek, ahogy ő élt. És megbocsátott nekem és mondhatni ugyanolyan lett a kapcsolatunk, mint volt. Azóta is olykor megkeres minket. Van, hogy segítséget kér, de bejön akkor is, ha nincs semmi.” (BSZ10) A családgondozó meg tudta beszélni Klárával ezt a nehéz döntést, ezt bizonyítják Klára szavai, ahogy visszaemlékszik erre a pillanatra és a gyerekek kiemelésével kapcsolatos érzéseire: „Amikor döntöttek, először a tehetetlenségem, a dühöm áradozott belőlem. De Mari, a családgondozó ezt megértette, és aznap ő nem is törődött velem, de végül is úgy érzem, hogy segített. … Rá két óra múlva beletörődtem, mert végül is rájöttem, hogy a gyerekeimnek jobb lenne, hogy nem vándoréletet élnek, meg talán jobb lesz a sorsuk, mint az enyém... Így utólag visszagondolva, örülök, hogy elvesztettem őket..., bár azt nem mondhatnám, hogy elvesztettem, de papíron. Örülök, hogy nekik egy kicsikét jobb lett. Nem olyan idegsokkosok, nem mondják, hogy anyu már megint hova megyünk... Nincsen most az a fejembe, hogy azt mondom négy gyereknek, lejárt az idő, megyünk másik otthonba, … és nem tudom, mit mondjak nekik, amikor a hónap vége felé üres már a kassza, igaz, hogy tudok még nekik főzni, de kenyérre már nem telik. Be kellett látni, ez kell.” (B1) Klára belátta és utólag is többször megfogalmazta, hogy szüksége volt akkor a gyerekeknek a nyugalomra. A gyerekek először átmeneti otthonba lettek elhelyezve, de egy hónap múlva már nevelőcsaládban voltak. A nevelőcsaládhoz való első elhelyezésük azonban sikertelen volt.

6.6 Egy sikertelen gyermekvédelmi beavatkozás Klára gyerekei több évnyi vándorláson voltak túl. Peti viselkedési problémáiról évek óta tudott az iskola, a nevelési tanácsadó, a gyermekjóléti szolgálat, a családok átmeneti otthona. Ennek ellenére az első család, ahova a gyerekeket elhelyezték, két hét után nem bírt tovább Petivel. Nem vállalták Peti nevelését. Azt érezték, hogy tönkreteszi családjukat az akkor tízéves gyerek. Hogyan lehetséges az, hogy – miközben az alapellátásban dolgozó szakemberek nagyon jól tudták, hogy milyen nevelési nehézségek merülhetnek fel Petivel kapcsolatban – ez az információ nem jutott el a nevelőszülőkhöz? A nevelőszülők nem lettek tájékoztatva és felkészítve arra, hogy Petivel nem lesz könnyű dolguk. Ez a sikertelen beavatkozás

mutatja

az

alapos

és

körültekintő

információgyűjtés

jelentőségét

a

gyermekvédelmi beavatkozás első időszakában. Példa arra a gyermekvédelmi gyakorlatban

125

ismert jelenségre, hogy éppen a leginkább rászoruló gyerekek esetében fordul elő a legtöbb környezetváltás. (Allen-Bissell 2004, Wulczyn 2004) Hogyan emlékeznek vissza a résztvevők erre a sikertelen elhelyezésre? Mi rekonstruálható az elérhető dokumentációból? A gyerekek gyermekvédelmi aktájában több szakértői vélemény is olvasható: „Petivel nevelési nehézségek vannak, valószínűleg túl mozgékony és anya nem tudja jól kezelni.” „Az apa hároméves korában megverte úgy, hogy agyrázkódással kórházba került. Komoly magatartási problémák az iskolában. Az anya nem tudja kezelni és közben nincs biztos lakásuk. Anya éretlen személyiség, nem tudja megfelelően gondozni a gyerekeket. Petivel az iskolakezdéskor is voltak problémák. Az iskola rögtön pszichológushoz küldte. A pszichológus a család támogatását javasolta.” A dokumentumok között sok információ található mind Petiről, mind az anya szülői képességeiről. Sok szakember számára világos volt, hogy nevelési gondok valószínűsíthetők Petivel, a nevelőszülőket azonban erre nem készítették fel. A családgondozó a következőképpen emlékezik erre: „Én a gyámhivatalba küldtem a macis lapokat48, a javaslatommal együtt. A TEGYESZ törekedett arra, hogy a gyerekek minél hamarabb - egy hónapon belül – családba kerüljenek. Összehívták a helyezési tanácskozást és én ott megdöbbenve tapasztaltam, hogy annak a két jóindulatú embernek, a nevelő szülőknek, halvány fogalmuk sem volt arról, kiket fognak hazavinni. Akkor találkoztak először az egész esettel. Sem beszélgetés, sem ismerkedés nem volt előtte…” (BSZ1) A családgondozó az elhelyezési tárgyaláson szembesült azzal, hogy a nevelőszülők semmit nem tudnak még a gyerekekről. Amikor ezt felismerte, ott helyben ezt nem merte megfogalmazni. Döntését a következőkkel indokolta: „Ott erre nem volt alkalom, a tanácskozás az adminisztratív dologból áll. Ki kell tölteni a millió-egy adatlapot, az adatokat be kell irkálni, egy-egy dolgot hatszor, aztán jön a következő típusú adat, az egy adminisztratív ledarált valami.” Az a szakmai tanácskozás, ahol jelen van a szülő, a nevelőszülők, több szakember az alap- és a szakellátásból, a családgondozó érzékelése szerint kimerült az adatlapok kitöltésében. A családgondozó nem tudta, hogy mi a szakmai jelentősége egy ilyen tanácskozásnak, nem volt tisztában azzal, hogy ez egy lehetőség és alkalom az információcserére, egymás tájékoztatására. Nem tudta, mivel „az első ilyen esetem volt, amikor gyerekeket kiemeltek a családból. Eredetileg pedagógusként, majd gyámügyesként dolgoztam egy rövid ideig, de mint családgondozó, először vettem részt ilyen elhelyezésen.” (BSZ1) Az elhelyezési értekezlet egy olyan szakmai fórum, aminek a

48

„Macis lapok” – ez a széles szakmai körben elterjedt adatlap-rendszernek, amely a gyermekjóléti és gyermekvédelmi ellátásban részesülő gyermekek esetében kötelező 1999. november 1. óta alkalmazni. www.mogyesz.hu

126

pontos helye és szerepe még nem minden szakember számára világos. És nem is könnyű feladat egy ilyen helyzetben jól megszólalni. Ebben az esetben is megijedt a családgondozó: „Amikor megszólítottak, mint családgondozót, akkor én azt gondoltam, hogy én ott nem fogom elmondani a gyerekről azokat, amit tudok, mert a nevelő szülők felpattannak és elrohannak.” Félt, hogy elijeszti a nevelő szülőket és inkább hallgatott. „Én leírtam a hivatalos jelzésembe, hogy Peti magatartászavaros. Ha ezt egy szakember a kezébe veszi, annak éreznie kell, hogy rá akar-e kérdezni bizonyos pontokra.” (BSZ1) Csakhogy a leírt információ valahol elakadt, nem érkezett meg időben. A TEGYESZ szakértői csoportjának feladata az ideiglenes elhelyezés 30 napja alatt egy szakvélemény összeállítása a gyerekek vizsgálata, a szülővel (szülőkkel) való beszélgetés és az összegyűjtött információ alapján. A családról készült szakvélemény célja, hogy elősegítse és megalapozza a gyerekeknek leginkább megfelelő elhelyezést 49. A szakvélemény, az egyetlen dokumentum, amit a nevelőszülők olvashattak, nem adott kellő eligazítást abban, hogy milyen feladatot jelent Peti nevelése. A gyerekről készült szakvélemény egy pszichológia vélemény, ami mindennapos nevelési helyzetekre nem fordítható le: „Peti énfejlődésére a feszes tudati élet jellemző, intenzív nappali ábrándozással… Feldolgozó képessége jó, bár ez inkább csak jó kapcsolódás esetén realizálódik, egyébként a tudattartalmak áradásában nárcisztikus színezet, szenzitivitás, vonatkoztatási készenlét tapasztalható… Retteg a konfliktusoktól, szemrehányástól, bűntudatmentes életet szeretne… Jó munkaképességet, alapvetően egészséges életvitelt mutat. Összegezve: jó személyiség színvonalú, a tanulási képességek és fejlődés szempontjából veszélyeztetett helyzetben lévő gyermek. Jó foglalkoztatási prognózis adható számára.” Ez az inkább bíztató, mint a várható nehézségekre figyelmeztető jellemzés, nem alapozza meg a gyermekvédelmi beavatkozás menetét az összes résztvevő számára, nem ad útmutatást, ami meghatározhatja a beavatkozás céljait, irányát, a megfelelő nevelési stratégiákat. Ezzel a jó prognózissal vitték el a nevelőszülők a három gyereket. Petit két hét múlva már bevitték egy gyermekpszichiátriai kórházba nyilvánvalóan zavaró és kezelhetetlen viselkedése miatt. Így végül a három testvér számára új nevelőcsaládot kerestek és találtak is egy távolabbi, vidéki városban. Klára pár hónappal később egy másik átmeneti otthonba költözött részben azért, mert előbb-utóbb úgyis mennie kellett volna, és azért is, mivel gyerekei elhelyezése után a többi anya rossz szemmel nézett rá. Szégyellte magát.

49

15/1998. NM rendelet a személyes gondoskodást nyújtó gyermekjóléti, gyermekvédelmi intézmények, valamint személyek szakmai feladatáról és működésük feltételéről, 137§.

127

Klára sorsának alakulását akkor kezdtem el figyelemmel kísérni, amikor gyerekei már másfél éve a második nevelő szülőnél voltak. Klára elégedett volt a nevelő szülővel. Rendszeresen találkozott gyerekeivel, havonta egyszer ő utazott vidékre és havonta egyszer a nevelő szülő hozta a gyerekeket. Ilyenkor a családok átmeneti otthonában találkoztak. Első beszélgetésünk alkalmával 2004 őszén megfogalmazta Klára gondolatait az elhelyezett gyerekeivel kapcsolatban: „Az ikreim már távolodnak. Ők már tizenegy évesek, őnekik jó, hogyha vagyok, mondjuk a vérszerinti anyjuk, de megmondom őszintén, nem nagyon reménykedem, hogy vissza fogják adni őket, mert hogyha vissza is kapom őket, nem biztos, hogy tudnám azt nyújtani nekik, amit ők (a nevelő szülők) nyújtanak.” (B1) Klára már látta, hogy a gyerekek a nevelő családhoz tartoznak, ott érzik magukat biztonságban. Ugyanakkor megfogalmazta azt is, hogy neki mire lenne szüksége: „Hát eleget szenvedtem, szerintem jobban oda kéne rám figyelni. Nem a segítség kell, hanem adjanak egy olyan lehetőséget, hogy igen is megmutassam azt, hogy egy szoba-konyhás lakásban képes vagyok gondozni a gyerekemet és dolgozni is tudok.” És hogy milyen lakást képzel magának? „Kívülről nem tudom megmondani, hogy nézne ki, de belülről biztos, hogy rendezett, igényes, tiszta lenne... Arra fogok törekedni, hogyha már megszereztem azt, amiért idáig harcoltam, és mégsem kaptam, hát akkor vigyázok rá.” És a gyerekek jövőjéről mit gondol? „ A két kicsi, Pali meg a Tomi velem lennének. A nagyoknak csinálnék galériát, hogy ha vendégségbe jönnének, mondjuk. Galériára gondoltam, de úgy, hogy a gyerekek ott, mind a négy sarokban, a konyhába aludnának. Én már elterveztem mindent.” (B1) Klára fantáziál a saját és gyerekei jövőjéről, de a nagyokat már nem látja a jövőben maga mellett. Mindenkit meglepett, amikor Klára álma valóra vált, pár hónappal az első beszélgetésünk után pályázati úton nyert egy szociális bérlakást abban a kerületben, ahol született és ahol felnőtt. Hogyan gondolkodtak jövőjéről és a vele kapcsolatos feladatokról a gyermekjóléti szolgálat családgondozói?

6.7 Élet a végre megszerzett lakásban Klára esetében ugyanaz az állandó bejelentett lakcíme szerinti gyermekjóléti szolgálat illetékes azóta, hogy gyerekeit elvették tőle. Ebben a kerületben ismerte őt az önkormányzat, a nevelési tanácsadó, ide jártak – amikor éppen a kerületben tartózkodtak - a gyerekek bölcsődébe, óvodába, iskolába. Itt segítettek neki elhelyezést nyerni a családok átmeneti otthonában is. Vajon hogyan látták szerepüket azok a családgondozók, akik az eset gazdái voltak? Több ilyen szakember volt: az első, aki akkor játszott szerepet Klára életében,

128

amikor a gyerekeket elvették tőle, a második, aki akkor lett az esetgazda, amikor Klára megkapta a lakást, és a harmadik, aki azért lett, mert az előző családgondozó elment a gyermekjóléti szolgálattól. Az első családgondozóval akkor beszéltem, amikor Klára már megnyerte a lakást, de még az átmeneti otthonban élt, a város egy távoli részén. Ő szerepét 2004-ben, hét évvel a gyermekvédelmi törvény életbe lépése után, nem látta világosan: „Én ezt az esetgazda dolgot még a mai napig is megfoghatatlannak tartom. Azt mondják, hogy irányítsuk, mozgassuk kicsit a szálakat, és szervezzünk. Hát persze, hogyha a túlsó végén mindenki pontosan tudja, és meg is teszi, amit kell tenni, akkor az egy nagyon klassz dolog. De a gyakorlatban nem valósul meg. Klára egy távoli kerületben van, ővelük nekem most nincs kapcsolatom.”. (BSZ1) Ez a családgondozó úgy látta, hogy Klári egyedül nem képes a négy gyereket ellátni. „Meg kell tanulnia a szülőséget. És most, hogy lakása is lesz, erre lehetőséget is kapott.” - ő azonban már nem viszi tovább az esetgazda szerepét. (BSZ1) A családok átmeneti otthona, ahol Klára gyerekével az utolsó évet töltötte, és a gyermekjóléti szolgálat között minimális volt a kapcsolat. A családgondozók nem ismerték egymást, nem tudták egymás nevét, nem beszéltek telefonon. Pedig a nevelő szülőnél lévő gyerekek havonta jöttek kapcsolattartásra. És az illetékes gyermekjóléti szolgálat családgondozójának feladata lett volna információt gyűjteni a kapcsolattartásról, ill. azon dolgozni, hogy a gyerekek sorsa rendeződjön50. Amikor Klára tíz év lakástalanság után lakást kapott a kerületben, esete új családgondozóhoz került. Egy fiatal szakemberhez, akinek ez az első munkahelye. „Megkaptam ezt az esetet. Szabónéval nemrég találkoztam a felülvizsgálaton, a gyámhivatalban. Az otthonnal, ahol él, levélben vettem fel a kapcsolatot, mert kértek támogató levelet a lakáspályázathoz, de akkor sem jött be az anyuka, le kellett faxolnom. … Az aktákból tájékozódtam, mert az előző családgondozó pontosan adminisztrált mindent... A felülvizsgálaton találkoztam vele először személyesen. A gyerekek is ott voltak. Ott volt a nevelőszülő is. Furcsa volt ez a szituáció, ilyet még nem láttam, hogy ott van a nevelő szülő, a vér szerinti anyuka és a gyerekek, és hogy anyának már a nevelő szülőt szólítják, pedig még csak egy éve voltak ott, és neki meséltek, neki játszottak. Egyedül a kisebbik gyerek volt az, aki beleült az anyukájának, a vér szerinti anyukájának az ölébe... Furcsa érzés volt látni, hogy nem őt hívják anyának… a Szabóné helyzetébe gondoltam bele magam, neki szívszorító lehetett. Láttam az arcán, hogy neki ez nehéz. Közben mondta, hogy ő örül, hogy ennél a

50

15/1998 NM rendelet, 23§

129

nőnél vannak a gyerekek, jó helyen vannak nála, ő is szereti ezt a nevelő szülőt. De Szabóné kéri, hogy a gyerekek ... nála legyenek, visszakerüljenek hozzá. Szóval kettős volt...” Ez a fiatal szakember nagyon gyorsan megérezte a helyzet feszültségét és érzelmi hátterét, a nevelő szülőknél lévő gyerekek kettős kötődését. „Az iratokból úgy emlékszem, folyamatosan vándoroltak anyaotthonról anyaotthonra, és az apuka is veszélyeztette a gyerekeket. A gyerekeknek ez a legjobb helyzet, most nyugi van, és látszik a legnagyobb fiún is, a Petin... Lehet látni már rajta, hogy meg van nyugodva. Magatartásproblémái voltak és most kezelhetőbbé vált, ez a legjobb nekik…” A lakáshoz jutás egy lehetőség, de aggályok is felmerülnek ezzel kapcsolatban: „Jól alakult a lakáspályázatuk, bár elég furcsa környéken van ez a lakás, amit megnyert. Nem tudom, vissza lehet-e hozni a gyerekeket ebbe a környezetbe, mert ez egy olyan környék, ahova egyedül családgondozóként nem lehet kimenni (!), csak járőr-kocsival, rendőrrel. Én még nem voltam kint soha, nem az én körzetem, de volt istállók, ólak vannak átalakítva lakásoknak.” Olyan helyen kapott Klára lakást egy kétéves gyerekkel, ahova a családgondozók egyedül nem mehetnek ki. „Nem tudom, honnan lesz rá pénze, hogy ezt rendbe hozassa. Azt sem tudom, hogy a jelenlegi négyórás állásából hogy fogja majd finanszírozni a lakbért, meg mindent...” (BSZ2) Sok új kérdés merül tehát fel. Egyrészt az, hogy biztonságos-e egy olyan környék egy kétéves gyereket egyedül nevelő szülőnek, ahova a családgondozók csak rendőri kísérettel mehetnek. Másrészt kérdés az is, hogy valósul majd meg a családgondozás, ha az esetgazda nem mehet ki egyedül rendszeresen. És anyagilag is kockázatos a vállalkozás. Kérdés, hogy képes lesz-e Klára egyszerre gondos anyja lenni egy kétéves, asztmás gyereknek és megfelelni a munkahely elvárásainak is. És keresni annyi pénzt, hogy abból lakását is fenn tudja tartani. Sok a bizonytalanság a három nagyobbik gyerek kapcsán is. A fiatal családgondozó már az első találkozás során érzékelte azt, ami egy ilyen helyzetben bekövetkezik: a gyerekek már jobban kötődnek nevelő szülőjükhöz, ami érthető, mivel vele vannak mindennapos kapcsolatban. Érezhető, hogy a legkisebb gyerek kötődése a legerősebb az anyjához és érzékelte a családgondozó azt is, hogy Klára helyzete érzelmileg nehéz. Szeretné visszakapni a gyerekeket. De mi ennek a realitása? A családgondozó a gyermekjóléti szolgálat szerepét az esetben a következőképpen látja: „A hivatalos ügyek intézésében biztos, hogy segítséget fog kérni (Szabóné), és abban, hogy bölcsődébe idejárhasson, egyelőre hirtelen ennyi.” Saját szerepével kapcsolatban a családgondozó bizonytalan: „Ezen még nem gondolkodtam. Jó lenne, ha ki tudná hozni hét végén a gyerekeket. Azért lenne jó szerintem az a kis lakás, mert így visszaszoknának egymáshoz.” (BSZ2) A családgondozó abban gondolkodott, hogy a gyerekek esetleg 130

visszakerülhetnek anyjukhoz, de nem volt konkrét elképzelése. Ez a beszélgetés júniusban történt. Egyszer, az egyik nyári kapcsolattartáson találkozott a családgondozó az anyával és a gyerekekkel. De októbertől már másik munkahelyre ment dolgozni. A munkatársak cserélődése gyakori jelenség, mely megnehezíti a bizalomra épülő kapcsolat kialakulását, megerősödését. Októbertől új családgondozója lett a családnak, egy szintén frissen diplomázott szakember, aki azonnal meg is fogalmazza, hogy még nem érzi magát felkészültnek a gyakorlati munkára: „A szociális munkát nagyon elméleti szinten tanultuk. Ezt ma még nem is tudják jól tanítani. A különböző esetmegbeszélések, ahol szerepjátékokat játszottunk, mindig elmentek a „science-fiction” irányába, a csoport fantáziájának megfelelően és többnyire végigröhögtük… Itt sok esetet kellett azonnal átvennem. Szeptemberben kerültem ide, egy hónapig voltunk elvileg együtt azzal a családgondozóval, akinek az eseteit átvettem, de valójában csak két hétig, mivel lebetegedett. Harminc családot kaptam, ami 40 gyerek.51 Úgy történt az esetátadás, hogy megkaptam a dokumentumokat, magamra zártam az ajtót és átnéztem őket, jegyzeteltem... Klára be is jött szeptember folyamán, úgyhogy őt hamar megismertem személyesen is. Amikor az előző családgondozó bemutatott neki, akkor Klára viccesen meg is jegyezte, látva, hogy előttem van a vastag aktája, hogy ez mind az enyém, úgyhogy már jól ismer. Mondtam neki, hogy igen. Klára esetét az esetnaplóból ismertem meg. Ez komoly korlátot jelent, így megismerni egy esetet. Hosszas múltja van. Így belépni az esetbe nem könnyű.”(BSZ4) Klárának már sok segítővel volt tapasztalata. Bizalommal fordult újabb családgondozóihoz is. A második családgondozóval csak néhányszor találkozott, de neki már elmondta gondolatait a nevelő szülőnél lévő gyerekekről, hogy „jobb helyük van a nevelő mamánál. Csak azt nem akarom, hogy teljesen elvágják a kapcsolatot közöttünk. Elmondanám az új családgondozónak is. Kedvesek mind a ketten.”

(B3) – mondta Klára 2004

novemberében, miután egyszer már találkozott legújabb családgondozójával. Klára életében nagy változás történt: tíz év hajléktalanság után lakáshoz jutott. Most végre saját lakásban nevelheti legkisebb fiát. És mi lesz a három nagyobb gyerek sorsa? Elvileg visszakerülhetnek anyjukhoz. De már erősen kötődnek nevelő anyjukhoz is, ahol végre biztonságos körülmények között élhetnek. Eddig rendszeresen látogatták anyjukat egy intézményben: a családok átmeneti otthonában. Most azonban saját lakása van. Vajon okoz-e ez változást a gyerekek életében? Maradjanak-e nevelő családjuknál, ahova kötődéseik 51

Az újonnan belépő családgondozó azonnal teljes esetszámot kapott, teljes leterhelés mellett kezdett el dolgozni. Nyilvánvalóan lehetetlen elvárás ez egy pályakezdővel szemben.

131

kezdtek kialakulni, ahonnan másfél éve ugyanabba az iskolába járnak. Vagy menjenek vissza anyjukhoz, aki egy diszharmonikus személyiség, és aki kisgyermekkorukban nem tudta őket megvédeni a bántalmazástól, a bizonytalanságtól, vándorlástól? Éppen a családjukból kiemelt gyerekek érzelmi biztonsága miatt alapvető jelentőségű a gyermekvédelmi beavatkozások tervezése, világos célok megfogalmazása és a célokhoz igazodó kapcsolattartási rend kialakítása (ld. 4.2. fejezet). Klára nagyobb gyerekeinek esetében nem világos a beavatkozás hosszú távú célja és az sem, hogy mi a célja a rendszeres, kéthetenként történő kapcsolattartásnak. A gondozás célját megfogalmazó egyéni elhelyezési javaslatban arra kérdésre, hogy várhatóan meddig fog tartani az átmeneti gondozás, az „egy év múlva felülvizsgálat” megfogalmazás szerepel. És arra a kérdésre, hogy „Kinek a gondozásába kerül a gyerek az átmeneti gondozás megszűnése után?” az „anya” van beírva. Ennek alapján a cél, hogy a gyerekek az anyához visszakerüljenek. Amennyiben a kapcsolattartás célja az, hogy a gyerekek előbb-utóbb hazakerüljenek, akkor a szakemberek feladata abban segíteni a szülőt és a nevelő szülőt, hogy egyre erősebb legyen a kapcsolat az anyának gyerekeivel. Amennyiben a cél az, hogy a gyerekek a nevelő szülőnél maradjanak, akkor is van értelme a kapcsolattartásnak, de ekkor nem a kapcsolat erősítése a cél, hanem egy olyan rendszerességű és intenzitású kapcsolattartás kialakítása, ami a nevelő szülőhöz való tartozás biztonságát nem veszélyezteti. A korábbi interjúrészletek alapján látható, hogy Klára komolyan gondolkodott gyerekei sorsán. A szakemberek azonban nem tették világossá, mi legyen az esetvezetés iránya. Nem gondolták végig a kapcsolattartás célját és azt, hogy vajon Klára önálló lakása változtat-e valamit a gyerekek jövőbeni lehetőségein. Peti azonban, mint a legérzékenyebb gyerek, viselkedésével hamar, már az október elején történt második felügyelet nélküli kapcsolattartás után jelezte érzelmi zavarodottságát. Az új családgondozó ekkor kapta meg a családot. Klára története két szálon folytatódik, melyek szorosan összefüggenek egymással. Az egyik szál a nevelő szülőnél lévő három gyerek sorsa, a másik az otthon lévő legkisebb testvéré. A továbbiakban röviden vázolom azt, hogyan alakult a kutatás két éve alatt a nagyobb gyerekek helyzete, elsősorban a „problémás” gyerek, Peti történetén keresztül. Ezt a szálat felszínesebben mutatom be, mivel a nagyobb gyerekekkel és nevelőszülőjükkel csak néhány alkalommal találkoztam. Részletesebben térek ki Tomi helyzetére, mivel az ő fejlődését a két év alatt folyamatosan követni tudtam.

132

6.8 Az első kritikus helyzet Klára nyáron költözött be lakásába és lehetővé vált, hogy gyerekei is a lakásán látogassák meg őt. Az első kapcsolattartáson jelen volt a nevelő szülő és a gyermekjóléti szolgálat családgondozója is. A következő alkalommal a gyerekek három év után először maradtak egyedül anyjukkal a lakásban egész délelőtt. Egy ilyen látogatás után Peti tiltakozott a további látogatások ellen. Azt mondta nevelő anyjának, hogy nem akar találkozni anyjával és egy éles tárggyal meg is vagdosta csuklóját. Mindenkit meglepett Peti reakciója, mert ezt megelőzően a találkozások elfogadottak voltak. Peti gyámja jelezte a problémát és kérte, hogy változzon meg a kapcsolattartás rendje: legyenek ellenőrzöttek a kapcsolattartások és ne Klára lakásán, hanem intézményben történjenek. Klára csak hónapokkal később mesélte el, hogy mi történt ezen a látogatáson: „Peti szemtelen volt, nem fogadott szót, vitatkoztunk. Én ordibáltam és egy pofont is lekentem neki”. (B16) A látogatás után a gyerekeket Klárának egy megadott helyre kellett visszakísérnie. Hamarabb érkeztek és kimentek a közeli játszótérre. Itt is történt valami: „A játszótéren voltak nagyobb fiúk. Nem tetszett az időközben megérkező nevelő szülőnek és tanácsadójának, hogy én nem hívtam el Petit onnan. De hiába mondtam Petinek, hogy jöjjön hozzám, nem fogadott szót.” (B13) Később Peti mesélt erről a csapatról és kábítószerekről a nevelő szülőknek. Egy kívülálló gondolhatja ebből, hogy Klára mellett a gyerekek azonnal veszélybe kerülnek. Klára valóban nem elég ügyes anya. Kamaszodó gyerekei nem hallgatnak rá. Négy különböző korú és érdeklődésű gyereket kellett volna lekötnie egyszerre egy szűkös lakásban és a játszótéren. Olyan gyerekeket, akik két és fél éve nem voltak vele egyedül, és azt megelőzően sem a biztonságot tapasztalták meg mellette. A gyerekekben ez az együttlét kellemetlen emlékeket, tapasztalatokat idézhetett fel. Az addigra már biztonságot jelentő nevelő szülő hiánya vélhetően felerősítette bizonytalanságérzetüket. A maguk módján nyilván próbálgatták anyjukat. Peti okos fiú, ő provokálhatta is. Klára megemelte a hangját és a helyzet fölötti kontrollt is elvesztette. Ismerve Klára képességeit és személyes reakcióit, feltételezhető, hogy túlreagált, heves volt, a gyerekek számára furcsa, különösen a nevelő szülő nyugodt, kiszámítható viselkedésével összehasonlítva. Ez egy nehéz helyzet lehetett mindenkinek. És Klárának nem sikerült jól kezelni. De senki nem készítette fel a találkozásra és nem is kérdezte meg tapasztalatait utólag sem (ld. 4.2. fejezet). Nem volt-e túl gyors, túl korai magára hagyni Klárát négy gyerekkel két év után? Milyen érzések lehettek a gyerekekben, amikor magukra maradtak anyjukkal? Mit gondolhattak jövőjükről? Mit jelentett számukra anyjuk új lakása? A jövőjüket? Jelenlegi biztonságuk elvesztését? Annak

133

valószínűségét, hogy ismét elvesztik éppen megszerzett biztonságukat? Segítette-e Klárát valaki ebben az egyáltalán nem könnyű helyzetben? A szakemberek közül Klárának senkivel nem volt bizalmas kapcsolata, a családgondozó új volt, nem kérdezett rá a látogatásra. A nevelő szülővel beszélhette volna meg Klára leginkább a történteket, de erre nem volt alkalom. És mivel szóban senki nem jelzett felé semmit, nagyon váratlanul érte, amikor a következő látogatást lemondta a nevelő szülő. Erről Klárát a családgondozó telefonon értesítette. Indokot nem mondott, csak annyit, hogy szakvélemény fog készülni és azt meg kell várni. Klára megijedt, tehetetlen és dühös volt.52 Ebben a helyzetben már nem is merte volna senkivel megosztani kellemetlen tapasztalatát: hogy kiabált Petivel és pofon is ütötte. A kellemetlen incidens nem lett megbeszélve, senki nem tudta pontosan, mi történt és ennek következtében két hónapig nem volt kapcsolattartás. Klára családgondozója, az esetgazda nem tudott pontos információkat és azt mondta Klárának, hogy amíg nincs szakértői vélemény és hivatalos papír a látogatás formájáról, addig nem lesz látogatás. (B5) Ez nem könnyítette meg az esetgazda szerepében lévő családgondozóval való kapcsolat kialakítását sem. Két hónap múlva valóban elkészült a szakértői vizsgálat és vélemény, mely szerint Peti „érzelmileg egyértelműen nevelő anyjához kötődik, édesanyjához negatív érzelmi szálak mentén kapcsolódik” és ezért a gyermekvédelmi hálózaton belüli ellenőrzött kapcsolattartás javasolt.

6.9 Felülvizsgálati tárgyalás December elejére hívták össze a következő felülvizsgálati tárgyalást. Ez volt az az alkalom, ahol a kapcsolattartás új rendjét meghatározták. A tárgyaláson megjelent Klára, a nevelő szülő, a nevelőszülői tanácsadó, az esetgazda családgondozó, gyermekjóléti csoport vezetője és a családsegítő és gyermekjóléti szolgálat vezetője, a tárgyalást a gyámhivatal munkatársa vezette. A gyámhivatal munkatársa kérte a résztvevőket, hogy mondják el, mi történt az utóbbi egy évben, különös tekintettel a kapcsolattartásra. Klára véleményét kérdezte először, aki a következőt mondta: „A TESCO-ban dolgozom két hónapja, de most megszűnik ez a munka, mivel a főnök azt szeretné, hogy hattól hatig dolgozzak és ezt Tomi miatt nem tudom vállalni. A lakást folyamatosan fizetem. A szociális foglalkoztatóba megyek dolgozni. Sajnos két hónapja nem láttam a nagyobb gyerekeimet. A rendkívüli támogatást az utazásra 52

Az információ visszatartása kiszolgáltatottság érzéshez vezet. „Az a beteg, akinek az orvos nem magyaráz semmit, az a diák, akit tanára csak utasításokkal irányít, – saját szükségleteik külső szemlélőivé válnak, olyan eszközökké, melyeket náluk nagyobb hatalom munkál meg.” (Sennett 2003: 106)

134

megkaptam és félretettem. A nevelő szülővel elégedett vagyok, minden rendben van. Szeretném, ha a gyerekek egyelőre maradnának nála.” (BT1) A problémás kapcsolattartásról Klára a következőt mondta: „A játszótéren volt gond. Korábban értünk vissza a találkozó helyére és kimentünk a játszótérre játszani. Peti odament valami idegen gyerekekhez. Mondtam neki, hogy ne menjen oda, mégis odament.” „A gyerekek azt mondták, hogy kábítószereztek ezek a fiatalok, valami injekciót is láttak,” – tette hozzá a nevelőszülő. A gyámhivatal munkatársa, aki előzetesen beszélt a gyerekekkel, hozzátette: „Nem csak a játszótéren, hanem otthon is volt probléma. A gyerekek azt mondták, hogy ököllel verte őket.” Klára ezt elutasította: „Ilyen nem történt. A gyerekeket nem bántottam. Ordítottam velük, amikor még otthon voltak, ez igaz, de nem bántottam őket.” (BT1) Nyilván nem lett volna könnyű Klárának ebben a helyzetben, ennyi ember jelenlétében megfogalmazni, amit később négyszemközt elmondott, hogy valóban elcsattant legalább egy pofon.

A nevelő szülő

röviden a következőt mondta: „Niki jó tanuló, Pali is jó tanuló. Petivel vannak gondok. Az év elején sok beírás volt az iskolában. És azt mondta Peti, hogy az anyukával nem akar kettesben maradni. Volt pszichiáternél, kapott nyugtatót. A szakembernek is azt mondta, hogy csak a nevelő szülő jelenlétében akar találkozni az anyjával. Peti azt mondta nekem, ha elviszel és egyedül hagysz, én nem jövök vissza hozzád. Októberben voltunk utoljára, akkor volt ez a játszótér, kábítószer, injekció. Legközelebb már nem akart menni.” (BT1) A szakemberek egy rövid beszélgetés után megállapodtak abban, hogy felügyelt kapcsolattartások lesznek ezután a gyermekjóléti szolgálat egy hónap múlva induló kapcsolatügyeletén. Ez a lehetőség mindenki számára elfogadható volt. Ezután a tárgyalás vezetője a családgondozót – aki eddig nem szólt hozzá - kérdezte Klárával kapcsolatos tapasztalatairól: „Október óta vagyok a család gondozója. A bölcsőde jelezte, hogy Tomi nagyon hosszú időt tölt a bölcsődében. Nyilván azért, mert az anya két munkahelyen is dolgozik. Október 1-ig kellett a lakást felújítania. Nem igazán sikerült befejezni. Velem való kapcsolattartása rendszeres, ha bármi van, igyekszem segíteni.” (BT1) Ennyi volt az esetgazda szerepét betöltő családgondozó hozzászólása a felülvizsgálat során. Közben nem nézett Klárára, hozzáállása semleges, inkább távolságtartó volt. Érezhetően nem látta fontosnak, hogy Klára mellett támogató szerepet töltsön be. A szakemberek megállapodtak abban, hogy a gyerekek maradnak átmeneti nevelésben a nevelőszülőnél. De nem beszéltek arról, hogy mi lehet a gyerekek hosszú távú sorsa, egyáltalán haza kerülhetnek-e a gyerekek az anyjukhoz, és ha igen, akkor ennek érdekében minek kell megtörténni. De arról sem volt szó, hogy nem kerülnek haza a gyerekek. (BT1)

135

A tárgyalás után informális beszélgetés alakult ki, melyben a főszereplők a tárgyalás közben a szomszéd szobában játszó gyerekek voltak. Peti és Niki minden új embernek bemutatkoztak, szívesen válaszoltak kérdésekre, nyitottak, jókedvűek voltak, anyjukhoz kifejezetten kedvesek. A családgondozó alig hallható köszönéssel búcsúzott, ő volt az egyetlen, aki nem mutatkozott be a gyerekeknek. Niki, Klára tizenkét éves lánya meg is kérdezte a családgondozóra mutatva: „És az a másik néni?” Tőle is el akart volna búcsúzni. (BT1) A felülvizsgálati tárgyalás egy olyan szakmai fórum, ami az új gyermekvédelmi törvény életbelépésével vált a gyermekvédelmi beavatkozási folyamat egy lényeges elemévé. Szereplői az érintett szakemberek, nevelők és az átmeneti nevelésben lévő gyerekek szülei. Fontos szerepe van a szülők jelenlétének. A cél, hogy a szülők is jelen legyenek ezeknél a döntéseknél, véleményüket megfogalmazhassák, kérdéseket tegyenek fel. Nyilvánvaló azonban, hogy ez egyáltalán nem könnyű. Ők azok, akik szülőként kudarcot vallottak, ez érzelmileg nehéz helyzet. És ott ülnek szakemberek körében, akik általában iskolázottabbak, olyan szakmai nyelvet beszélnek, ami a szülők számára nem mindig érthető, ráadásul döntenek is a szülők és a gyerekek sorsáról. Egyértelmű erőfölényben vannak, a szülők pedig kiszolgáltatott helyzetben. Ahhoz, hogy a szülő valóban el tudja mondani gondolatait, véleményét, kifejezhesse érzelmeit, olyan légkörre van szükség, ami ezt segíti. Fontos, hogy legyenek olyan szereplők, akik a szülő támogatói (ld. 4.2. fej.). Jelen helyzetben a nevelő szülő és a tárgyalás vezetője valóban támogatóak voltak Klárával. Klára családgondozója azonban tárgyilagosan és szűkszavúan fogalmazta meg véleményét, hangneme hivatalos volt, Klárára a tárgyalás során rá sem nézett. 6.10 Támogatás vagy kontroll? Hogyan látta ebben az időszakban a családgondozás célját, feladatait a családgondozó? „Hogy merre tart ez az eset? Tomi az anyukánál van, a három gyerek meg nevelő szülőnél. A tavalyi év folyamán megkapta a szociális bérlakást. Egyszer voltam nála kinn pénteken.” – Ez volt az első látogatás Klára otthonában néhány nappal a felülvizsgálati tárgyalás előtt. – „Pont akkor voltam, amikor kint volt az ingatlan iroda munkatársa felmérni. Klára kérése is volt, hogy legyek ott. Ő ezt úgy képzelte el, hogy majd én támogatom őt az ingatlanos munkatárssal szemben.” A családgondozó érzékelte, hogy Klára támogatást várt volna tőle. „Hogy alátámasztom az ő érveit. De ez nem így történt. Minket (ketten mentek egy munkatársával) Klára leültetett a szobába, ők kinn voltak a konyhában. Lett volna lehetőségem, hogy közbeszóljak. De Klára egy olyan személyiség, aki helyt tud állni ilyen helyzetekben. Illetve

136

ott, ahol ő hitte, hogy meg fogom támogatni, etikai szempontból nem támogathattam meg. Ott keményen azokról a tényekről volt szó, hogy ő megnyerte ezt a lakást és bizonyos felújításokat el kellett volna végeznie, amit nem tett meg. Azon kívül, hogy kifestette a lakást, sem a vizes blokkot, sem a villany blokkot nem újítatta fel. … A lakás most balesetveszélyes, ez az ő felelőssége…” (BSZ4) A családgondozó elsősorban arra figyelt fel, hogy Klára nem teljesített mindent, amit vállalt. És nem mindent mondott el az ingatlan iroda munkatársának. Arra nem figyelt fel, hogy Klára berendezte a lakást, kicsinosította, a lakás otthonos volt, stílusa volt, voltak játékok, gyerekkönyvek a polcon. És azt, hogy munkát is gyorsan talált, sőt két munkahelyen is dolgozott, nem Klára érdemeként jegyezte meg: „Tudom, hogy Klára két munkahelyen dolgozik. Vállalta, hogy felújítja a lakást a szerződésnek megfelelően. Feltételezem, hogy az ingatlan iroda ezt leellenőrizte. Én most nem tudom, hogy milyen következményei lesznek az ingatlan iroda részéről, hogy ezek a felújítások nem történtek meg.” (BSZ4) A családgondozó szigorú, szerződéses kereteket szeretne Klárával kialakítani. Klára pedig támogatást várt volna. Érdekesen fogalmazza meg Klára a családgondozóval kapcsolatos érzéseit a találkozás után: „Azt érzem, hogy taszít, ahelyett hogy megemelne. Nem segít, inkább hátulról támad. ’Miért van ilyen hideg a lakásban?’ - ezt kérdezte.” (B5) Kettejük kapcsolatáról különböző elképzelései voltak Klárának és a családgondozónak. Miben látja ezek után a családgondozó feladatait? „Jelenleg Klárával dolgozom, illetve Tomival van feladatom. A nevelő szülőkkel, mivel vidéken vannak, én nem dolgozom. A visszagondozást így nem tudom ellátni. A rendszerben vannak határok, hogy ki miben kompetens, én a területemen vagyok kompetens. Az a feladatom, hogy olyan körülmények kialakításában segítsek, hogy a gyerekek visszakerülhessenek.” (BSZ4) A családgondozó azt fogalmazza meg, hogy ő a kerület határain belül tud segíteni. Klárával való kapcsolata tekintetében azonban bizonytalan: „Nem rossz a kapcsolatunk Klárával, de nem bizalmas. De szerintem nem is lesz ő bizalommal már a szakemberek felé.” A családgondozó nem beszélgetett Klárával a múltról, így nincs képe arról, milyen szakemberekkel tudott és milyenekkel nem tudott bizalmi kapcsolatot kialakítani. „Szeretném, ha jobb lenne a kapcsolatunk, de nem biztos, hogy tudnék olyat csinálni, amitől ő bizalommal lenne irányomban. Neki az kellene, hogy én adjam vissza a három gyereket. De ezt én nem tudom megtenni.” De Klárát még nem kérdezte meg arról, mit gondol a nevelő szülőknél lévő gyerekek jövőjéről: „Csak akkor lehetne erről beszélni, ha leülnénk. Ha javaslom, hogy találkozzunk, ő azt mondja, hogy dolgozik. Csak fél 6 körül ér rá. Mivel én csak 5-ig dolgozom, ezért így tenni semmit nem lehet. Egyetlen módja van annak, hogy tudjunk találkozni, hogy én hétfőn esténként megyek családot látogatni. De nem csak Klárához kell 137

mennem, másokhoz is. A munkaidőt rugalmasabban kellene kezelni. Ehhez felsőbb engedély kell. Amíg ez nem születik meg, addig az ember nem szívesen megy ki. Ha munkaidőn túl megyek családot látogatni, és akkor történik velem valami, felelősségre vagyok vonható.” (BSZ4) Az esetgazda szerepének betöltését tehát a munkaidő kezelésének rugalmatlansága is akadályozza. A három nagyobb gyerek hazakerülésével kapcsolatos feladatokban csak nagyon korlátozott szerepet lát magának a családgondozó. Egy bizalomra alapuló kapcsolat lehetőségét Kláráról kialakult feltételezései miatt nem tartja valószínűnek. Milyen feladatokat lát a kétéves Tomival kapcsolatban? „Életvezetési tanácsokat adni. Ezt a kliens vagy elfogadja vagy nem. Ezzel hozzá tudok járulni, hogy valamivel könnyebb legyen a helyzete. De ha az ember valamit mond, azt én nehezen tudom ellenőrizni… Tomi esetében a napi ellátás feladataiban tudnék segíteni. Ha ő nem tudja, hogy valamit hogyan kell tenni, én elmagyaráznám. Ehhez az kell, hogy lássam, mit kellene a gyerekkel tenni… Behozta ide Tomit. Amit láttam: nem igazán ő irányítja Tomit.

A három gyerekével

kapcsolatban is lehetett ez probléma: amit a gyerek meg akar tenni, megteheti. Felnőtteknek kell a szabályokat lefektetni. A felülvizsgálaton is Tomi kezében volt a telefon. Nála gyakran van a telefon, ezért nehezen tudok a mamával beszélni. A mobiltelefon nem a gyerek játéka. Van otthon sok játék, azokkal kellene őt lefoglalni.” (BSZ4) A családgondozó nem bízik abban, hogy Klárával jó kapcsolatot tud kialakítani, és elégedetlen Klára gyereknevelési készségeivel kapcsolatban. „Nem is értem, hogy lehet az, hogy elvettek három gyereket, és otthon maradt a negyedik. Ahhoz, hogy valaki jobb szülő legyen, nincs kitalálva semmi. Azt mondom, hogy életvezetési tanácsadás. Az semmi. Nem kellene tanítani a szülőséget? Jelen esetben erre nincs kitalálva semmi. Ahhoz, hogy valaki jó szülő legyen, ehhez nem történik semmi.” (BSZ4) A családgondozó eszköztelennek érzi magát. Látja, hogy Klára nem elég jó anya, de ő, mint családgondozó ebben nem tud segíteni. És nem is lát olyan eszközöket, amivel fejleszteni lehetne Klára szülői képességeit. (ld. 4.2 fejezet) A családgondozó eszköztelen, kapcsolata Klárával távoli és a Klárával való munka célját sem látja.

6.11 Ellenőrzött kapcsolattartás A felülvizsgálati tárgyalás 2004 decemberében volt. A résztvevők abban maradtak, hogy januártól kezdődhetnek a látogatások a szolgálatnál. A szükséges határozat azonban a vártnál lassabban készült el és csak márciusban – újabb két hónap késéssel – valósult meg az első látogatás, melyen a kapcsolatügyelet szakemberei is részt vettek. Közben Klára rendszeresen utazott vidékre gyerekeihez.

138

Annak ellenére, hogy a kapcsolattartásra vonatkozó elvárásokat és az azt segítő szolgáltatásokat az egyéni elhelyezési tervben meg kell határozni53, a felügyelt kapcsolattartás szerepét Klára esetében a különböző szakemberek (gyermekjóléti szolgálat családgondozója, gyermekjóléti szolgálatnál a kapcsolatügyeletet ellátó munkatárs, gyámhivatal munkatársa) különbözőféleképpen értelmezték. Ez újabb félreértésekhez vezetett. A kapcsolattartáson jelen lévő szakemberek szerint: „az a dolgunk, hogy biztosítjuk az ellenőrzött kapcsolatot. Hogy Klára a gyerekeivel ne maradhasson négyszemközt. Amíg ellenőrzött kapcsolattartás van, addig semmi felé nem halad a dolog.” (BSZ6) A családgondozó másképp gondolja, szerinte az ellenőrzött kapcsolattartás egy lehetőség az információszerzésre: „kontroll arra, hogy előfordulnak-e azok a dolgok, amikre a gyerekek panaszkodtak”, valamint arra, hogy Klára szülői képességeivel kapcsolatban „negatív és pozitív” visszajelzéseket kapjon. (BSZ5) A kapcsolattartást felügyelő szakemberek azonban nem tartják feladatuknak, hogy visszajelezzenek a szülőnek és a családgondozónak sem: „Nem hiszem, hogy ezt össze kellene keverni a családgondozással. Úgy tanultuk, hogy az eleve kizárt, hogy én, mint családgondozó ellenőrizzem a kapcsolattartást. Ennek még nincs kialakult forgatókönyve.” (BSZ6)

A

gyámhivatali előadó ezzel szemben azt gondolja, hogy az ellenőrzött kapcsolattartás egy lehetőség arra, hogy az anya megtanuljon jól együtt lenni gyerekeivel, hogy segítséget, ötleteket kapjon a szakemberektől. „A kontrollált kapcsolattartásról még nem kaptam tájékoztatást, de ott sokat tudnak tenni. Hogy konkrét tanácsokat kapjon, hogy adott helyzetekben mit lehet tenni. És gondolom, az anyukának ebben segítségre van szüksége… Úgy gondolom, hogy az anyukának elemi dolgokat kell szépen elmondani: például, ha rosszat csinálnak a gyerekek, akkor sem ütjük meg őket. Ne emelje fel a hangját, szépen beszéljen velük akkor is, próbálja őket másképp fegyelmezni. Ő nem is akar rosszat, de a rutinja miatt felemeli a hangját. Ezeknél a gyerekeknél viszont ez nem megy. Nem a sajátjukként neveli őket, a gyerekeknek van összehasonlítási alapja, a gyerek már tudja, hogy kinek mivel tartozik, sok tényező van itt.” (BSZ7) Ezt a segítséget a gyámhivatal munkatársa a felügyelt kapcsolattartástól és a családgondozástól várja. Három szakember háromféleképpen fogalmazza meg a kapcsolattartás célját és mindannyian máshogy látják a jelenlévő szakemberek szerepét. Az elvárások és a tapasztalatok egyeztetése nem történt meg az ellenőrzött kapcsolattartás idejének első hat hónapjában. A szülő számára a felügyelt kapcsolattartás rendkívül nehéz helyzet. Ő érthetően inkább ellenőrzésként éli meg. Az elvárás vele szemben, hogy bánjon jól egyszerre négy

53

15/1998 NM rendelet, 141§.

139

gyerekével, mindezt legalább három megfigyelő (két szakember és a nevelő szülő) előtt. Olyan gyerekekkel, akikkel jó esetben kéthetente, de egy-egy későn elkészült határozat miatt havonta vagy annál is ritkábban találkozik. Milyen ezt megélni? Klára a következőképpen fogalmazta meg érzéseit: „Egy kis szobában voltunk a gyerekek, a nevelő szülő, én és a gyermekjóléti szolgálat két munkatársa. Tekintetükkel mintha késeket szurkáltak volna belém… még most is ezt érzem, ha felidézem” – meséli Klára néhány kapcsolattartás után. (B11) Szavai kifejezőek, élesen érzékeli a megfigyelők jelenlétét. Ezt az eleinte nagyon kellemetlen helyzetet el lehet fogadni, meg lehet szokni. „A vége fele semmi bajom velük. De eleinte mindig van. Olyan, mint egy egér-cica játék. Attól függ, hogy nekem milyen hangulatom van.” És függ a kapcsolattartás hangulata az interakciók jellegétől és hangulatától is: „Azt nem veszem észre, amikor az ablakból néznek. De nem szeretem, amikor a hátam mögött vannak.” (B11) „Volt, amikor együtt közösen beszélgettünk. De van, amikor erre nem marad idő, mert sietnek... Az egyik idősebb. A másik fiatalabb. A fiatalabb szimpatikusabb, mosolygósabb. Szeretem, ha valaki mosolyog, és én akkor visszamosolygok. De ha azt veszem észre, hogy csak kényszermosoly, azt nem szeretem. Mosolyogjon, de ne direkt, hanem őszintén. Ha komolyan néz, azt is megértem, mert valami érdekli. De a kényszeres mosoly nekem nem felel meg, mert érzem a furcsaságát.” (B13) Klára elfogadta a felügyelt kapcsolattartást, volt időszak, amikor egyre természetesebbnek érezte a kapcsolatát gyerekeivel annak ellenére, hogy mások is jelen voltak. Olykor kellemes élményekről számolt be és boldogan újságolta, amikor megdicsérték: „A gyermekjólétiben azt mondták, hogy a felülvizsgálatra javasolni fogják, hogy a kapcsolattartás ezen túl a lakáson legyen.” (B16) Nagyon büszke volt erre Klára. Péterrel külön is tudott beszélni arról, hogyan kerüljék el a konfliktus helyzeteket majd, ha otthon lesznek. Peti is meg tudta fogalmazni, hogy vissza fog lépni, észre fogja venni, ha ilyen helyzet kialakul. A kapcsolattartásról azt mondta, hogy már jobb a kapcsolata az ott lévő szakemberekkel, meg tudta nekik fogalmazni, hogy úgy legyenek jelen, hogy ő ezt ne érezze. És ez most így is van. Már gondolkozott azon, mit csináljanak, milyen programok legyenek, ha a kapcsolattartás ismét a lakásán lesz. Játszótér, Duna-part, ebéd, játék, olvasás otthon. De izgul is nagyon. (B16) Jó a kapcsolata a nevelő szülővel is, akivel beszélgetett a gyerekeivel való kapcsolatáról: „A nevelő szülő mondta, hogy szeressem a nagyokat is. Bújjak oda hozzájuk, fejezzem ki feléjük a szeretetemet. Ezt a mai látogatáson mondta.” (B16) Klára megfogadta a tanácsot és ezt a jelenlévő szakemberek is észrevették, a következő látogatásról így számoltak be: „A legutóbbi alkalom érdekes volt. Szeretetteljesebb volt a gyerekekhez fordulás. Palit ölbe vette, Nikit átölelte. A nevelő szülő mesélte, hogy beszélgettek erről. Hogy a gyerekeknek szüksége van a testi közelségre. És hogy 140

ne Klára várja, hogy ők menjenek hozzá, hanem kezdeményezzen. És Klára megfogadta a nevelőanya tanácsát. Még a gyerekek voltak meglepődve, nekik volt szokatlan ez a testi közelség. És megkérdezte, hogy mi újság az iskolában. Valahogy ez az alkalom szeretetteljesebb volt.” (BSZ6) Klára tehát tud változtatni hozzáállásán, ha ebben segítséget, irányítást, tanácsot kap. Ennek ellenére a szakemberek inkább látják reménytelennek azt, hogy Klára képes lenne gyerekei nevelésére. „Ők voltak az első ellenőrzött kapcsolattartásra ide küldött család. Mindig a megadott időben jönnek. De a két óra hosszú Klárának és egyszerre csak egy gyerekre tud figyelni. Nagyon szépen rajzol és szeret is rajzolni. De akkor megszűnik körülötte a világ, a többi gyerek akár világgá is mehetne... Nem veszi észre, ha mást kell ajánlani, ha a gyerekek unják magukat. Ebben mindig a nevelő szülő segített. Klára egyedül nem kezdeményez szinte semmit… A gyerekek nem igazán tudnak mit kezdeni az édesanyjukkal. Látszólag ők beleszoktak abba, amivel a nevelő mamánál találkoznak. Ha nincs mellettük, hiányzik az odafigyelése, amit megszoktak. Újjá kellene születnie Klárának ahhoz, hogy jobb szülő legyen. Én nem tartom Klárát négy gyerek ellátására alkalmasnak.” (BSZ6) Ez a véleménye az egyik szakembernek, akik részt vesz a kapcsolattartáson. A családgondozó is hasonlóképpen fogalmaz: „Az elején nehezen indult a kapcsolattartás. A gyerekek nyíltak valamennyire az édesanyjuk felé, de csak azzal együtt, hogy tudják, itt a nevelő szülő. Ötpercenként kimennek hozzá vagy hívják őt. Ez az egyik oldal. A másik az, hogy Klára nem feltétlenül tudja lefoglalni a gyerekeket. Ő is gyerekként viselkedik. Nem úgy ül le, vagy rajzol, mint egy szülő, aki koordinál, hanem mint egy gyerek. Ha neked az a ceruza kell, akkor nekem is. Élményszinten megy bele a dologba és cselekszik, nem úgy, mint egy szülő. A gyerekek a nevelő szülőhöz kötődnek. Nekik addig jó, amíg itt van a nevelő szülő. Amint nincs, akkor keresik. Ez a két óra nekik elég.” (BSZ5) Mind a családgondozó, mind a kapcsolattartást felügyelő szakemberek látják a nehézségeket, de nem gondolják feladatuknak, hogy segítsék Klárát, hogy szülői készségei fejlődjenek. A gyámhivatal munkatársa az, aki úgy érzi, hogy Klárának érdemes segíteni, mert az eredményes lehet: „Sok szülő van, ahol nem nagyon lehet mit tenni. De Klára olyan, akinek lehet is és kell is segíteni. És el is fogadja a segítséget. Nagyon sok energiát kell egy családgondozónak befektetni, de eredményes lehet. Már az is eredmény, hogy a kicsit tudja nevelni. Meg van fogalmazva az elhelyezési tervben54, hogy mit kell tenni annak érdekében,

54

Az egyéni elhelyezési tervben (2003. január) a következők vannak megfogalmazva, mint a szülő feladatai annak érdekében, hogy a gyerekek visszakerülhessenek: rendszeres kapcsolattartás, munkahely, megfelelő

141

hogy a gyerek hazakerülhessen. Ez sokszor formális. Mit kell tennünk az anyuka megváltoztatására? Klára esetében szerintem a kapcsolatépítés az, amit kell segíteni. Ez a minimum: megbeszélni a kapcsolattartást, mi történt, esetleg megkérdezni a nevelő szülőt is. Ugye akkor lehet valamit látni, ha mind a két nézőpontot össze tudja a családgondozó vetni.” (BSZ7) A gyámhivatal munkatársa szükségesnek és lehetségesnek tartja Klára segítését és azt feltételezi, hogy ez meg is történik. Ő azonban csak a felülvizsgálati tárgyaláson találkozik a többi szakemberrel. Ezzel szemben a családgondozó egy év után sem tudott együttműködést kialakítani Klárával: „Az elmúlt egy évben lényegi családgondozás nem történt...” (BSZ5) Nem sikerült személyes kapcsolatot kialakítani Klárával. Az esetgazda szerepében a családgondozó értelmetlennek látja feladatát. „Időnként kétségem van, mint például a Szabó ügyben, hogy fölveszem a fizetésem, de jogtalanul. Van olyan eset, ahol azt gondolom, hogy megdolgoztam a fizetésemért.” (BSZ5) Nincs családgondozás, Klára nem kap rendszeres segítséget, holott több szakember „illetékes” esetében: a gyámhivatal munkatársa, az esetgazda a gyermekjóléti szolgálattól és a két mediátor, akik havonta egyszer jelen vannak a gyerekeivel való találkozáson. Rengeteg információ van a szakemberek kezében, de ez nincs rendszerezve és nincs egységes stratégiája az esetvezetésnek. (ld. 4.2. fejezet) Ez tükröződik abban is, ahogy a szakemberek az esetvezetés hosszú távú céljairól, a gyerekek jövőjéről gondolkodnak. Az esetgazda-családgondozó nem tudja, mi a beavatkozás célja a három, nevelőszülőnél lévő gyerek esetében: „Nem tudom, hogy a visszakerülés-e a cél. Erre az a válaszom, hogy a jelenlegi gyakorlat az, hogy a problémát elfedjük, hallgatunk, nem csinálunk semmit.” (BSZ5) Arról, hogy mit gondol Klára a gyerekek jövőjéről, csak elképzelései vannak a családgondozónak. Klárát nem kérdezte meg: „A kolléganőim tudják elmondani, hogy Klára fejében mi lehet. Ők szerintem azt érzékelik, hogy tudatosan nem akarja Klára, hogy a gyerekek hazakerüljenek. Vagy inkább fordítva: tudatosan akarja, de tudat alatt nem… Igen, és látszik rajta, ha letelik a két óra, akkor ő is megkönnyebbül.” (BSZ5) A gyámhivatal munkatársa is úgy látja, hogy a nevelő szülőnél lévő három gyerek visszakerülése anyjához nem reális cél: „Az ő esetében most a kapcsolat fenntartása és építése a cél. Nem tartom Klárát alkalmasnak arra, hogy négy gyereket ő tudjon nevelni. Nem a körülményeik miatt, hanem egyszerűen nem tudna velük boldogulni. A gyerekek is sérültek. Ez lakáskörülmények, rendszeres együttműködés a családgondozóval, az anya személyiségének pozitív változása. Sem a családgondozó, sem más szakember feladata nincs részletezve. (Egyéni elhelyezési terv, 2003. január.)

142

egyszerűen meghaladná az ő erejét. Arról van szó, hogy helyettesíteni kell a családnak a gondoskodását. Látok esélyt arra, hogy az ő esetükben ez így marad nagykorúságukig.” Azt azonban ő sem gondolja, hogy erről az anyával, Klárával érdemes lenne beszélni, miközben feltételezi, hogy Klára maga is bizonytalan a jövő tekintetében: „Lehet, hogy reménykedik benne, hogy a gyerekek hazakerülnek, lehet, hogy a tudatában úgy van, hogy most már van lakása és tudná őket nevelni, és az is lehet, hogy ezt nem bírná, hogy érzi, hogy ez neki sok lenne. Szerintem ambivalens és nem biztos, hogy logikus a gondolkodása ezzel kapcsolatban… Nem tudom, hogy érdemes-e vele beszélni a hosszú távú elképzeléseiről. Nem biztos, hogy hosszú távon ő képes lenne belátni egy ilyen helyzetet. Nem is tudom. Ő, mint személyiség érzelmileg is sérült, nincs arról szó, hogy ő ezt sürgetné,… és mégis sürgeti, és a gyerekekre ráterheli valamilyen módon…” (BSZ7) Az elhelyezési tervekben az szerepel, hogy az átmeneti gondozás után a gyerekek anyjukhoz kerülnek vissza és fel vannak sorolva a teljesítendő feladatok. Közben egyik szakember sem gondolja, hogy ez lenne a cél valóban. Klára is ambivalens nagyobb gyerekei sorsával kapcsolatban, nem is könnyű a döntés. De még nehezebb számára az, hogy erről senkivel nem tud beszélni azok közül, akik sorsa felől döntenek. Pedig sokat gondolkodik a gyerekek jövőjéről és saját szerepéről az életükben. Már másfél évvel a gyerekek nevelő szülőhöz való kerülése után érezte Klára, hogy gyerekei távolodnak tőle, főleg a legtöbbet sérült ikrek. Az, hogy lakása lett tíz év után, valóban felébresztette benne a reményt, hogy esetleg gyerekei visszakerülhetnek hozzá. De bármikor beszéltünk erről, mindig megfogalmazta kétségeit saját szülői képességeivel kapcsolatban. És szívesen beszélt erről a kérdésről. „Tönkretettem őket a sok vándorlással. Nem akarnak többet vándorolni.” (B2) „Amikor még normálisan éltünk, tudtam örülni a gyerekeknek, de ahogy hajléktalanok lettünk, egyre nehezebb volt. Nem azzal törődtem, hogy velük legyek, szorgalmaskodjak. Hanem azon küszködtem, hogy minél jobb legyen. És ez felemésztette az energiámat. Én törődtem, de nem úgy, ahogy kellett volna. Nem játszottam, nem beszélgettem velük. Olyanokat mondtam el nekik, amit nem kellett volna. A felnőttes dolgaimat beszéltem meg velük. Gyerekeimbe sugároztam mindent, ami velem történt. S ők át akarták venni tőlem a gondokat. Főleg Péter. Niki besegített vásárolni, foglalkozni a kicsivel. De éreztem, hogy fáj nekik, hogy nem azzal törődhetnek, amivel ők akarnak. …Nem érzem magam jó szülőnek. Talán azért, mert elveszítettem a hármat. De végül is belátom, hogy jól cselekedtem, hogy beadtam a hármat. Talán még ezt az egyet sem oldanám meg, ha még velem lennének.” (B13) Sok mindent megértett Klára a múltból. És a jövőről is gondolkodik. (B16) 143

Ugyanakkor dilemmáiról fél a szakemberekkel beszélni, mert biztos azt gondolnák, hogy nem kellenek neki a gyerekek. (B11) „Én még a három gyereket nem merem elvállalni, de ezeknek (szakembereknek) ezt nem mondhatom el, mert nem tudom, mikor fordítják a szavaimat ellenem!” (B17) A szakemberek azt gondolják, hogy Klárával nem lehet erről a kérdésről beszélni, Klára pedig attól fél, hogy félreértik gondolatait. Nincs meg a bizalom és nem alakult ki párbeszéd az igazán fontos kérdésekről. És vajon a gyerekek mit gondolnak jövőjükről? Akarnak-e visszakerülni anyjukhoz? Vagy inkább maradnának nevelő anyjuknál? Mit gondolnak erről a szakemberek? A gyámhivatali munkatárs szerint „a gyerekekkel nem tudnánk megértetni, hogy egy ilyen helyzet mennyi tényezőből áll össze. Én azt látom, hogy ők most nem akarnak hazakerülni. Nem mondhatom nekik azt, hogy ti soha nem fogtok hazakerülni, nyugodjatok meg. Biztonságban lesztek. Azt gondolom, azzal, hogy évente meghallgatom őket, azt jelzem, hogy az számít, amit ők mondanak. Ők is elmondhatják és figyelembe vesszük a véleményüket. És ezt szerintem érzik. Ők mindig megfogalmazzák, hogy jól érzik magukat, nem szeretnének hazakerülni, itt ők mindent megkapnak. Picit aggasztó, hogy ez szempont, de ugyanakkor ez az ő jelenlegi érzelmi állapotuk. Hogy mindent megkapnak és állandóság van. Főleg az ikreknél ez fontos, akik sok mindenen átmentek.” (BSZ7) A nevelőszülői tanácsadó véleménye, hogy „ezek a gyerekek már olyan szinten vannak a kognitív készségeik fejlődésében, hogy ők már nem tudnak visszaállni az anya szintjére. Lehet-e a tudásbeli képességeikben visszatartani a gyerekeket csak az anya kedvéért?! Ez egy feloldhatatlan feszültség. És ilyet sokat tapasztalunk más gyerekeknél is... Nincs még tradíció, tapasztalat arról, hogy legyen a gyerekek utógondozása. De a nevelő szülők nem „dobják ki” a gyerekeket tizennyolc éves korukban.” (BSZ9) A szakemberek nem látják reálisnak azt, hogy a gyerekek hazakerüljenek. De ez nincs kimondva, nincs megbeszélve sem a szakemberek között, sem az anyával, sem a gyerekekkel, hiányzik a nyílt kommunikáció a szakemberek és szülő között. Már majdnem egy éve zajlottak a felügyelt találkozások a gyermekjóléti szolgálatnál, amikor egy újabb incidens történt. Tomi, Klári legkisebb, akkor három és fél éves fia elvitt néhány kis játékot a gyermekjóléti szolgálattól. Megint csak hónapokkal később kezdtek el erről a szakemberek beszélni. És az incidensből egy kellemetlen esemény sorozat indult. Peti is lopott az iskolában és ismét felerősödtek viselkedési problémái: kezelhetetlen és durva volt az iskolában és agresszív lett nevelő anyjával is. A szakemberek Klárát okolták: „Klára nem áll azon az értelmi szinten, értékrendjében a lopás nem áll azon a helyen, mint másnál.”

144

(BSZ9) – mondja a nevelőszülői tanácsadó. Szigorították a találkozások rendjét, Petit pszichiátriai kivizsgálásra küldték. Klára ismét fokozott fenyegetettséget érzett maga körül. Hosszas töprengés után a szakemberek úgy döntenek, hogy Peti nem tartható tovább a nevelő családban. A mindenféle pszichológusi és pszichiátriai segítség ellenére, viselkedése egyre kezelhetetlenebb. 2006 nyarán gyermekotthonba kerül. Klára számára fájó az, hogy Peti viselkedési tünetei hátterében őt látják, illetve azt fogalmazzák meg, hogy „anyja lopásra buzdítja”. Föl sem merül annak lehetősége, hogy Peti viselkedése lehet következménye annak a bizonytalanságnak is, ami őket körülveszi. Hogy még mindig nem tudják, hova tartoznak igazából, haza kell-e egyszer menniük, vagy maradhatnak. Sok bizonytalanságot jelent a gyerekeknek az is, hogy Klárát senki nem készíti fel a gyerekeivel való kapcsolattartásra, senki nem segít neki abban, hogy mit mondjon és mit ne gyerekeinek, senki nem beszél vele a lehetséges hosszú távú elképzelésekről. Ezzel Klárában gyűlik a bizonytalanság, a kiszolgáltatottság, a fenyegetettség, a félelem. Ezekre az érzésekre Klára érzelmi instabilitása miatt rosszul reagál: olykor túl durva, olykor fenyegető vagy éppen obszcén. És minél bizonytalanabbnak, fenyegetettebbnek érzi magát, annál inkább inadekvátak reakciói. És ez olykor a gyerekekkel való együttlétek során is megjelenik. Klára folyamatosan gondolkodik azon, hogy mivel tesz jobbat, ha lemond a gyerekeiről és hagyja őket élni a nevelő szülőnél, vagy ha nem. Senki nem segíti őt ennek eldöntésében. És abban sem, hogy vajon milyen gyakoriak legyenek a látogatások. Szereti gyerekeit, szégyelli, hogy sérülést okozott nekik és nem tudja, mitévő legyen. Szavaival pontosan fejezi ki azoknak az anyáknak a szenvedését, akik gyermekvédelmi beavatkozás révén vesztették el gyerekeiket: „Azt akarom, azt szeretném éreztetni velük, hogy igenis az anyjuk vagyok és törődök velük, még akkor is, ha elesett vagyok... Mindenki azt mondja, hogy szemét anya vagy, mert eldobtad őket magadtól, … pedig ha tudnák, mennyit szenvedtem emiatt… és mégis úgy látom, hogy jó döntés volt... Most helyre kell állnom. De nem érzem magamat jó szülőnek… Én megértem a gyerekeimet, hogy már nem engem akarnak, de akkor is…(suttogva) én vagyok az édesanyjuk… Már nem látom őket az álmaimban. Nem látom őket (suttogva).” És Tomi? „Na ettől félek én. Ha beadom a derekamat, akkor Tomival mi lesz? Mi lesz, ha minden nap rám fognak nézni a gyámhatóságtól? Azért, mert kimondtam a három gyerekről, hogy nem akarom… De ki tudja, hogy hogyan fogják fel. Azt soha nem lehet tudni.”(B22) Összetett érzelmi kérdésekkel kell Klárának megbirkózni. Segítséget ehhez a megfigyelt két év alatt csak a nevelő szülőtől kapott, de most már ő sem támasza. Vajon a

145

három nagyobb gyerekkel kapcsolatos bizonytalanság mellett mennyire lehet Klára sikeresebb anyja Tominak, aki időközben négyéves kisfiúvá cseperedett?

6.12 A legkisebb testvér Klára számára a szoba-konyhás lakás elnyerése egy lehetőség volt arra, hogy bebizonyítsa: képes lakását fenntartani és Tomit felnevelni, biztosítani számára azt, amit nagyobb gyerekei számára nem tudott. Klára a lakását rendbe tette, amennyire bírta. Eleinte két munkahelye volt. Tomit hosszú napokra vitte bölcsődébe, hogy helyt tudjon állni mindkét munkahelyén. Reggel hatra vitte őt és öt óra után ment érte. De Tomi gyakran volt beteg és bekövetkezett az, amitől Klára félt: novemberben elvesztette munkahelyét Tomi betegségei miatt. Mivel a lakás dohos, Tomi pedig asztmás volt születésétől fogva, ezért a téli hónapokban a gyakorlatilag folyamatos légúti betegségek miatt Klára nem is próbált elhelyezkedni. Tomi ekkor nem járt bölcsődébe, anyjával volt otthon. Az udvarban, ahol Klára lakást kapott, egy másik szoba-konyhás lakásban élt Klára nővére. A két testvér összefogott, segítettek egymásnak. Klára vigyázott nővére négyéves gyerekére, aki szintén gyakran volt beteg és Tomira. Kati, Klára nővére pedig dolgozni járt. Ahogy kitavaszodott, Klára ismét talált munkát. Tomi abba a bölcsődébe járt, ahova bátyja is járt annak idején. Klárát itt ismerték és Klára elégedett volt a bölcsődével. Rendszeres kapcsolata volt Klárának a gyermekorvossal és az egyik gyermekkórházzal is, ahova Tomit félévente vitte asztmája kezelésére. A kórházi gyerekorvost különösen szerette Klára: elfogadónak érezte, érdeklődött sorsáról és mindig különös figyelemmel bánt vele és Tomival. Biztonságban érezte vele magát és Tomit is. Klárát rendszeresen látogattam otthonában és figyeltem Tomival való kapcsolatát. Látható volt, hogy Tomi ragaszkodik anyjához, szoros a kapcsolat közöttük. Életvidám, eleven kisfiú. Fejlődésében volt elmaradás. Tomi későn, három évesen kezdett el beszélni és szobatiszta is jóval három éves kora után lett. Klára jól értette Tomit és látható volt, hogy rendszeresen játszanak együtt. Autókat gurítottak, amit Tomi nagyon élvezett és Klára is olykor szívesen játszott vele. Vagy labdáztak. Klára szeretett rajzolni és Tomi gyakran kérte, hogy rajzoljon neki valamit. Tomi életkorának megfelelő játékok, mesekönyvek voltak a lakásban. Ugyanakkor voltak kellemetlen oldalai is Klára szülői viselkedésének, melyek képességhiányaiból, diszharmonikus személyiségéből adódtak. Hirtelen változott hangulata, a gyerek számára váratlanul emelte meg hangját és gyakran gúnyos volt Tomival. Kinevette. Néha obszcénül beszélt és furcsán nevetett. Érezhető volt, hogy sok segítség elkelne Klárának

146

a gyerek nevelésében, különösen az érzelmi reakciói és Tomi irányítása, fegyelmezése terén. Fegyelmezése következetlen és inkább durva volt, ahogy azt később a kapcsolatügyeleti kollégák is megfogalmazták: „Klára rendkívül türelmetlen. Ha valamiért rá kell szólni Tomira, akkor ráförmed, nem ajánl neki mást, nincsenek megoldási kódjai.” (BSZ6) Klára korlátozott képességei és diszharmonikus személyisége nem jelentett optimális nevelési légkört Tomi számára. Emiatt Tomi hosszú bölcsődei tartózkodása tulajdonképpen erőforrást jelentett és az egyetlen segítséget Klára számára a gyereknevelés terén. 2004 októberében Klára és Tomi már ötödik hónapja laktak új lakásukban. A családgondozó még nem vette fel a védőnővel a kapcsolatot. Nem tartotta Tomit veszélyeztetettnek, de megfogalmazta értetlenségét amiatt, hogy miközben elvettek az anyától három gyereket, a negyediket otthon hagyták. (BSZ4) De ebből az értetlenségéből nem következett szakmai cselekvés, például fokozottabb odafigyelés. Tomi esetében rendszeres családgondozói segítség nem volt, a gyermekjóléti szolgálat működési rendje ezt nem tette lehetővé, mivel Klára napközben dolgozott. A bölcsődei gondozók naponta találkoztak az anyával, beszélgettek vele. A családgondozó azt szerette volna elérni, hogy a bölcsőde vállaljon át feladatot Klárával kapcsolatban, mivel ők rendszeres napi kapcsolatban vannak vele. Egy közös megbeszélést tervezett a bölcsőde szakemberei és Klára részvételével. (BSZ5) A bölcsőde beleegyezett, mivel mindenki érezte, hogy Klárával többféle gond van, aggódtak amiatt, hogy esetenként inadekvát viselkedése hogyan hat Tomi fejlődésére. A családgondozó terve azonban, hogy egy közös megbeszélésen majd megoldás születik, kudarcba fulladt: a bölcsőde dolgozói nem vállalták a Klárával való konfrontációt, a családgondozó magára maradt a Klárával kapcsolatos problémák megnevezésében, Klára pedig támadásként élte meg a beszélgetést. (BSZ5) Nem sikerült arról beszélni, hogy Klárának segítségre van szüksége, és ki mit tehet ebben. A családgondozó, aki ekkor már egy éve dolgozott a szolgálatnál, azt tapasztalta, hogy a jelzőrendszer tagjai között nincs együttműködés. „Nem vetik fel, nem vállalják fel a problémát. A védőnő is be lett vonva valamilyen szinten. Felhívtam, hogy ő mit tapasztal. Elmondta, hogy amikor idekerültek, egyszer kint volt, kissé negatívnak élte meg az anyát. És utána elkezdte mondani, hogy neki hány családja van, mennyire leterhelt. Megint egy falba ütköztem, még egy szakmai társ, akivel nem lehet dolgozni. Klára is magára van hagyva, én is. Mindenki magára van hagyva és ebből mi adódik: senki nem csinál semmit… Megint nincs a munkámnak semmi értelme, én nem tudom biztosítani a feltételeket ahhoz, ami elő van írva. Őrlődök, dilemmáim vannak, nem csinálunk semmit. Ezért fogok kiégni.” (BSZ5)

147

A családgondozó szerint súlyosbodni fog a helyzet Tomival. Kezdi látni, hogy nem úgy fejlődik, ahogy kellene: „Nem szobatiszta, a beszéde sem fejlett, nem úgy beszél, ahogy kellene. Erre hívták fel a figyelmemet a kapcsolatügyeleti kollégák. De mit csináljak? Nekem ez nehéz. Egy csomó mindenről kellene beszélnem. De nem tudom megfogni az anyukát… Mondjuk ki, Klára nem fog tudni talpra állni, csak a sorsban, jó szerencsében bízhat, semmi másban…” (BSZ5) A családgondozó nem lát olyan eszközöket az alapellátáson belül, ami megoldást jelentene erre a helyzetre. Családgondozó nem jár Klárához, Klára nem jár be a gyermekjóléti szolgálathoz. A bölcsődei, majd később óvodai családgondozók ellátják tanácsokkal, de vajon elegendő-e ez Klárának? A gyámhivatal munkatársa, aki Klárát személyesen is ismeri, de csak a hivatali ügyintézések és felülvizsgálati tárgyalások során találkozik vele, másképp látja a helyzetet: „Úgy gondolom, hogy Klára a férje nélkül lenyugodott… Szereti a gyerekeit, de egy bizonyos szinten felül nem képes belátni dolgokat. Viszont nagyon együttműködő mindenkivel. Nagy jóindulat van benne. Amit ő nem lát, azt a saját korlátai miatt nem látja át. Én kedvelem őt. … Abban kiugró Klára sokakhoz képest, hogy tudott változtatni a körülményein… Megszerezte a lakást, dolgozik, neveli a kisfiút. … Az, hogy valaki anyaotthonból, bántalmazott nőként, négy gyerekkel eljutott ide, hogy saját otthona van és dolgozik és próbálja ezt az egy gyereket nevelni, ez valóban előrelépés ahhoz képest, mint amikor én őt megismertem. Lehetett volna az is, hogy elkallódik…” (BSZ7) A gyámhivatali ügyintéző jól látja a kettős feladatot Klárával és gyerekeivel: „Több okból is van dolga a gyermekjóléti szolgálatnak: az anyuka egyrészt nevel egy gyereket és vannak átmeneti nevelt gyerekek. Emiatt is figyelemmel kell kísérni. A kapcsolattartás is olyan, amiben őt támogatni kell. A gyerekek hazakerülése most nem az elsődleges feladat. Inkább a figyelemmel kísérés és segítés az ő aktuális ügyeiben. A családgondozótól várom el Klára figyelemmel kísérését. Mindenképp személyes találkozással, otthon vagy az irodában. Azt gondolom, hogy időnként őt meg kell látogatni, megnézni, hogy a kisfiú hogy van. Ha én lennék a családgondozó, őt beiktatnám minimum kéthavonta egyszer.”(BSZ7) Tomi időközben óvodás lett. Nyáron már az óvodai csoportba járt és szeptembertől ismerősként kezd saját óvodai csoportjában. Klárának jó tapasztalatai vannak az óvodával, sok segítőkészséget tapasztalt az óvoda részéről. (B17) De közben aktuálissá vált egy újabb felülvizsgálati tárgyalás a nagyobb gyerekek ügyében. És ez kellemetlen fordulatokat hozott: ekkor korlátozták a kapcsolattartást a játéklopások miatt és jelezték, hogy Petivel ismét problémák vannak. Klára a tárgyalás során annyira rosszul érezte magát, hogy tartalmilag nem is fogta fel, mi történt, csak tehetetlenségét és indulatait tudta megfogalmazni: „Ha Tomi 148

nem lenne, én már neki mennék a falnak. Alulról szagolnám az ibolyát. Feszült vagyok, furcsán érzem magam. Valaki kellene, aki beszélgetne velem hetente. Aki meghallgat, tanácsot tud adni. Aki megmondaná, hogy adott esetben készüljek fel a legrosszabbra. A TEGYESZ-től a gyámi tanácsadó legalább érdeklődött irántunk. A megbeszélés után a családgondozó azonnal elment. Az a régi családgondozóm valamit írhatott a papírokba, ami miatt engem hülyének néznek. A családgondozó nem is nézett a szemembe, de az én szemem sugárzott a gyilkolástól. Biztos látták ezt a többiek. És a családgondozó nem is köszönt nekem. Kétségbe vagyok esve! Ki vagyok borulva. Egyedül vagyok.”(B17) Egy feszültségekkel járó tárgyalás érzelmileg nagyon megterhelő. Támasz nélkül nehéz feldolgozni. És Klára mellett nem állt senki, miközben próbálta nevelni Tomit. A gyermekjóléti szolgálat családgondozójával nem tudott kapcsolatba kerülni, nem volt bizalma hozzá, mert nem érzékelt a családgondozó részéről semmi olyat, amire ez a bizalom alapulhatott volna. A felülvizsgálati tárgyalás hangulata, a játékok elvitele (ellopása) miatti retorziók és a családgondozó hideg és távolságtartó hozzáállása Klárához azt erősítették meg benne, hogy családgondozója egyáltalán nem segíti őt. Ezért egyik nap bement a szolgálathoz és megmondta családgondozójának, hogy szeretne családgondozót váltani. „Mivel nem foglalkozott velem, szeretném lecserélni” – idézte fel, mit mondott Anikónak, a családgondozónak. Klára úgy élte meg, hogy nem volt szemtelen vagy durva, csak határozott. Büszke volt magára, hogy megmerte ezt mondani a családgondozójának. (B17) Tomi kapcsán megismétlődik az, ami a nagyobb gyerekek esetében is jellemző: Klárával nem beszélnek Tomi jövőjéről és arról, hogy vajon képes-e Klára felnevelni Tomit. Mindenki érzi, hogy Klárával nincs minden rendben, a szakemberek kételkednek szülői képességeiben, de erről nem beszélnek és nincs stratégiájuk a helyzetre. Klára azonban Tomi sorsáról is gondolkodik, szívesen beszélget erről a kérdésről. Hogy fel tudja-e nevelni Tomit? Erre a kérdésre Klára elgondolkodva válaszol: „(Suttogva) Kérdéses, kérdéses… Szeretem a fiamat, de… most olyan újított tanulmányi hülyeségek vannak… Az óvoda még elmegy, de az iskola… én nem biztos, hogy tudom őt segíteni. Akkor mi lesz? …Menjek be az iskolába és kérjek korrepetációt, hogy értsem, mit tanul a fiam? És ha tőlem kérdezi meg? Attól félek, ahogy az iskola beírja, hogy Tomi nem felel meg az órai követelményeknek, akkor már elkezdek rossz lenni. (Tehát Klára érzi, hogy az iskola beírását ő támadásként fogja megélni és a vélt támadásra védekezéssel, azaz támadással fog reagálni) … Még van két évem, mert csak négy éves a gyerek. Amint középső csoportos lesz, elkezdek az óvónőkkel is beszélni erről. Szerintem a családvédelmis fog segíteni nekem. A Kata. …” (B22)

149

Klára elmeséli, hogyan játszanak a négyéves gyerekkel: „A képes dominóval nagyon jól játszunk. Még nem keresi a párokat, de nagyon tetszenek neki a rajzok, a figurák… Inkább hagyom, hogy ő játsszon. Amikor mondja, hogy anya segíts, akkor szoktam. Na figyelj: itt a hajó, itt a párja. De néha másképp akarja, nem szólok hozzá, hagyom. Még van idő erre… Meg akarom mutatni, hogy igenis őrá (Tomi) képes vagyok.” (B22) Figyel Tomi játékára, elképzelése is van arról, hogy fejlődik Tomi játéka. Jó alap ez ahhoz, hogy erre támaszkodva egy hozzáértő segítő erősítse Klára szülői készségeit. A mindennapok azonban sokféle megoldandó feladatot jelentenek. Klára rengeteget dolgozik munkahelyén. Egyik fiútestvére, aki valahol a főváros környékén lakott, felköltözött hozzá a téli hónapokra. Klára szerzett neki éjszakai állást. Vele tudnak osztozni a gyerekkel kapcsolatos feladatokon. Reggel korán Klára viszi Tomit az óvodába, délután testvére megy érte, mivel különböző műszakban dolgoznak. Ez logikus és jó szervezőkészséget jelez. Ugyanakkor vajon hogy fogadja egy négyéves gyerek egy új családtag ilyen rendszeres gondoskodását? És a testvér is képességhiányos. Az ő viselkedése sem következetes és nincsenek gyereknevelési tapasztalatai.

Nem kizárt, hogy a családon belüli változások

okozzák azt, hogy Tomival egyre több a gond. És ezt az óvoda is jelzi. Februárban Klára meséli, hogy Tomira panaszkodnak az óvodában: csúnyán beszél, agresszív. „Az óvónők mondták, hogy figyeljek jobban a gyerekre, mert szeretethiánya van. Köpköd. Ez rosszul esett, lehet, hogy ez azért van, mert 12 órázok. Mondtam nekik, hogy megváltoztatom a munkahelyemet. Jobban akarok Tomira figyelni” – meséli Klára. (B23) És Klára munkahelyet változtat: éjszakásnak megy dolgozni, hogy nappal többet lehessen Tomival. Két hónapig sem bírta, és Tomi viselkedése sem javult. Valószínű, hogy az éjszakázás mégsem megoldás, nem hozott nagyobb rendezettséget a család életébe. Közben Klára szorosabb kapcsolatba került egyik volt munkatársával és tavasszal a férfi hozzá költözött. Már három felnőtt és Tomi lakott az egy szobában. Tervezték, hogy a testvér elköltözzön. A téli-tavaszi hónapok alatt egy sor változás volt tehát a család életében. És Tomi egyre kezelhetetlenebb lett az óvodában. Nyilván a sok változás miatt Klára kevésbé tudott a gyerekre figyelni, saját életével volt foglalva. Az óvodában olyasmit mondtak Klárának, hogy meg kellene fürdetni Tomit. Klára támadásként élte meg a megjegyzést, és ahogy mesélte a történteket, elkezdett fenyegetőzni. Ne tudott világosan beszélni. Felhúzta magát. Nem volt könnyű Klárát megállítani. A családgondozó kezét látta Klára a dologban, és hogy arra készülnek, hogy Tomit is elvegyék tőle. (Nyilván ettől fél. És erről senki nem beszél vele. Viszont mindenféle megjegyzések érkeznek innen-onnan.) A családgondozó váltás nem történt meg. Klára szóbeli kérése után 150

hetekkel kapott egy levelet a gyermekjóléti szolgálattól, melyben kérik, hogy írásban is (!) fogalmazza meg a családgondozó váltás iránti igényét. Klára – elmondása szerint – többször nekikezdett az írásnak, de azonnal eluralták indulatai, átcsúszott volna útszéli stílusba. Nem írta meg a kérelmet. A családgondozó váltás nem történt meg. De kapcsolata továbbra sincs a családgondozóval, az esetgazdával. (B25) Az óvoda neheztel Klárára. „Sokat segítettünk neki és Klára ezért nem hálás, épp ellenkezőleg, követelődzik. Hálátlan. Adtunk neki ruhát, felöltöztettük Tomit tíz éves koráig, de ebből a gyereken semmit sem látunk. És Tomi fürdetése sincs rendben. Az óvónőknek van tapasztalata, érzik, hogy valami nem stimmel. Tominak szaga van reggel, amikor 6 órakor bejön az óvodába. Tomi óvónője igazán elkötelezett szakember, direkt korán bejön az óvodába, hogy Klárával is beszélni tudjon. Őszinte, szókimondó, mindent megbeszél Klárával.” (BSZ11) Egy félév óvodába járás után az óvoda túl sok problémát lát, Tomi viselkedésével sok a gond. Volt, hogy Tomi fején véraláfutásos sérülés volt. Tomi azt mesélte az óvodában, hogy anyja megrúgta. Az óvoda jelzett a gyermekjóléti szolgálatnak.

6.13 Védelembe vétel Nem fogalmazódott meg határozott célként a Klára körül dolgozó segítők fejében, hogy Tomi családban maradását támogassák. Nem mondta ki senki azt sem, hogy bármi akadálya lenne annak, hogy Klára nevelje egyedül kétéves gyerekét. Még az sem lett kimondva, hogy Tomi veszélyeztetett vagy fokozott odafigyelést igényel. Két év után, 2006 májusában, mégis sor került Tomi védelembe vételére, ami veszélyeztetett gyerekek és a gyermekjóléti szolgálattal önkéntesen együtt nem működő szülők esetében alkalmazandó eljárás55. Ezt a tárgyalást megelőzte egy beszélgetés az óvodában az óvónőkkel és a gyermekjóléti szolgálat családgondozójával. A beszélgetésen hét szakember és Klára vett részt. Klára dühösen jött ki a megbeszélésről. Támadásként, negatívan élte meg a helyzetet. Felmerült a védelembe vétel. Tomi fejsérüléséről Klára azt mondta, hogy Tomi hisztizett, Klára valóban fenékbe rúgta, Tomi elesett és bevágta a fejét. A feljegyzésben, amit írtak a megbeszélésről az állt, hogy Tomival sok a gond. Az óvónők jelzései ellenére, kevés vagy alig van változás. Tominak véraláfutásos volt az arca, ami hosszan eltartott. Agresszív, csúnyán beszél és köpköd. A jegyzőkönyv meglehetősen kellemetlen hangvételű volt. Felolvastam Klárának, mivel ő nem is olvasta el, mielőtt aláírta!!! Klára felháborodott a 55

149/1997. Kormányrendelet, 85 és 86§.

151

felolvasott szövegen. A megbeszélésén az óvónők mondták azt is, hogy ő változott. A jegyzőkönyvben pedig csak negatív dolgok szerepeltek. Tomi egyik óvónőjével találkoztunk az óvoda előtt, aki szintén részt vett a megbeszélésen. Az óvónő azt hangsúlyozta, hogy Klárának fel kell ismernie, hogy az ő életéről van szó. Neki kell okosan viselkednie. Nem engedheti meg magának, hogy az arcára legyen írva a gyűlölet a családgondozó iránt. „Látszott, Klára, az arcodon, a gesztusaidon, első pillanattól kezdve, hogy nem kedveled őt. De a saját érdekedben kellene ezen változtatni. El kell hozzá menni, menj be hozzá, most, hogy éjszaka dolgozol, nappal be tudsz menni hozzá.” (B26) Az óvónő tanácsa tehát, ha Klára jót akar, legyen jóba a családgondozóval. És elmesélte, milyen sokat beszélgetnek Klárával és hogy ennek hatására Klára változott. Klára itt megragadta az alkalmat és megjegyezte, hogy a jegyzőkönyv nem említi, hogy ő jó irányban változott volna. Az óvónő meglepődött: „Nem olvastam el, mert nagyon fáradt voltam már” - és megígérte, hogy másnap reggel megnézi és megbeszéli a többiekkel, hogy ez így nem helyes. És hosszan mesélt arról, mennyire kezelhetetlen a négyéves Tomi. (B26) Tomi viselkedése január körül lett ennyire zavaró. Talán Klára testvérének megjelenése és a kétféle nevelés, kétféle következetlenség zavarta meg Tomit. Közben Klárának új kapcsolata alakult és ez a férfi is beköltözött a lakásba. És biztos Klára sem tudja jól kezelni Tomi reakcióit megváltozott környezetére. Mivel Klára senkivel nem mer igazán őszintén beszélni, segítséget sem kaphat ebben a helyzetben. Az eredmény: Tomi védelembe vételének kezdeményezése. A védelembe vétel a gyermekvédelmi gondoskodás körébe tartozó intézkedés. Aakkor van rá szükség, ha a gyerek veszélyeztetettségének megszüntetése a szülő együttműködésével nem biztosítható56. A tárgyalást úgy kell megtartani, hogy az hozzásegítse a szülőt a védelembe vétel okának, céljának és jogkövetkezményeinek megismeréséhez. A tárgyalás során meg kell hallgatni azokat a szakembereket, akik a szülőt segítették ezt megelőzően. „Az eljárás során a szülőt nyilatkoztatni kell arról, hogy vállalja-e a gyermekjóléti szolgálattal az együttműködést.”57 A védelembe vételi tárgyalás hangulata hűvös volt. Klára mellett megint nem volt támogató személy, joggal élte meg ismét azt, hogy egyedül van öt szakemberrel szemben. A gyámhatósági előadó vezette a tárgyalást. Elsőként a családgondozónak adta a szót. A családgondozó hivatali zsargont használva foglalta össze a helyzetet, ami a védelembe vételi tárgyalás összehívásához vezetett: „2005-ben először a bölcsőde jelzett, 56 57

149/1997. Kormányrendelet, 82§. 149/1997. Kormányrendelet, 86§.

152

hogy problémák vannak Tomival: higiénikusan elhanyagolt, agresszív, az anyuka nem tesz eleget kötelezettségeinek, például a csoportpénz tekintetében. De ez utóbbi nem gond, mert a gondozónők eltekintenek ettől, mivel ismerik Klára helyzetét. A gondozónők tanácsokat adtak, de nem történt változás. Volt egy közös találkozás még a bölcsődében, ahol a bölcsőde elmondta, hogy miben tud segíteni (ruha, élelem, tanácsok). Majd Tomi átkerült az óvodába. 2006 februárjában az óvodavezető kereste meg a gyermekjóléti szolgálatot: a gyerek higiénésen és mentálisan elhanyagolt, csíp, rúg, szökési kísérletei vannak. Pénzt anya nem hoz. Óvoda ruhaadományokkal segít. Egy alkalommal a gyereknek hematómája volt, bántalmazás gyanúja merült fel. Anya szerint elesett, de a gyerek mondott olyat, hogy anya megrúgta. Kérték a szülőt, hogy vigye a gyereket orvoshoz. Anyuka azt mondta, hogy elvitte orvoshoz. De testvér azt mondta, hogy nem vitte orvoshoz. Nemrég derült ki, hogy Tomi asztmás (!). Elmaradt ez ügyben az óvoda tájékoztatása a szülő részéről. Az óvodában is volt egy megbeszélés, hogyan tudnánk segíteni, hogy az anyuka tudjon változni.” (BT3) A gyámhatósági ügyintéző kérdésére, hogy mikor kezdődött az alapellátás, a családgondozó folytatta összefoglalóját: „Ez is probléma volt. Az anyuka változó(!) munkahelyei miatt a családgondozást én nem tudtam(!) ellátni, a bölcsőde vállalta a családgondozást. Anyuka korán vitte be a gyereket és későn ment érte. Gyermekjóléti szolgálat a családgondozást nem tudta ellátni, csak a bölcsőde. A bölcsődei és óvodai családgondozás révén tudok én segíteni. Most talán tevékenyebben be tudok lépni, mivel anyuka éjszakás. (Már több hete nem az!). Majd a tárgyalást vezető kérdésére: „Tomi gyerekorvosával és a védőnővel nem vettük fel a kapcsolatot.” (BT3) A következő hozzászóló az óvodai családgondozó volt, Kata. Annak ellenére, hogy Klárával korábban kedves volt, a tárgyaláson elsősorban problémákat jelzett: „Szeptember óta figyeltem a gyereket. Az óvónők jelzése alapján éreztem, hogy jeleznem kell a gyermekjóléti szolgálat felé. Tomi külseje elhanyagolt és ápolatlan. Agresszív a csoportban, a dadus külön kell, hogy foglalkozzon vele, annyira agresszív. Nagy a szeretetigénye. Összeültünk, a két óvónő megerősítette, hogy segítségre van az anyukának szüksége. Amikor családlátogatáson voltam, ott volt a testvér, és még egy hölgy. Lehetne nagyobb rend, több szellőztetésre lenne szükség. Tomi asztmás, Klára mégis a lakásban dohányzik. Maximálisan kell segíteni az anyukát. Óvónőkkel hetente leültünk megbeszélni a problémát. Az anyukával nem nagyon foglalkoztam, de a gyereket figyeltem. Az utóbbi időben rendezettebb Tomi. A lelki állapota labilis,

nem

biztos,

hogy

elég,

ha

az

anyuka

kiegyensúlyozott,

szükség

lehet

gyerekpszichológusra is. ”

153

Klára a kellemetlen véleményekre rosszul reagált. Elmondta, hogy valóban nagyon rossz állapotban van ő is. Nem jó anya és kéri Tomi hetes otthonba helyezését. Nem volt ura a helyzetnek, az őt ért támadásra most nem védekezéssel, hanem önmaga leértékelésével reagált. Klárát hibáztatták azért is, mert elmulasztotta jelezni Tomi óvodába íratásánál, hogy Tomi asztmás. Mondták ezt nyolc hónappal az után, hogy Tomi óvodába járt. Az egészségügyi kiskönyvébe be van írva, hogy csecsemőkorától jelen van ez a betegség. Évente legalább egyszer kórházban van, többek között azon a télen is, amikor már óvodás volt. Egy fulladás esetén használandó pumpa van Tomi öltözőszekrényében. Az óvodával szomszédos bölcsődében jól tudták, hogy Tomi asztmás. Az információ nem jutott el sem a bölcsődétől, sem a gyermekorvostól, sem a védőnőtől, sem a dokumentumokból az óvodáig. Pedig a szülő nem költözött. A gyámhatósági előadó összefoglalta azt, ami majd bekerül a védelembe vételi határozatba: „Anyukának le fogjuk írni, hogy mi mindent kell megtennie. Útmutatásokat adunk. Alapellátás nem működött, most már ezen túl végre kell hajtani a feladatokat…1. Gyereket elvinni pszichológushoz. 2. Családgondozói segítséggel nevelési tanácsadó felkeresése. 3. Rendszeres kapcsolattartás a családgondozóval előre egyeztetett napon. Biztos lesz olyan időpont, ami megfelelő (Jegyezte meg a gyámhatósági előadó anélkül, hogy megkérdezte volna a jelenlévő családgondozót vagy szülőt). 4. Testi higiénia…” (BT3) A kézzel írt jegyzőkönyvet mindenki aláírta, Klára is. És közben senki nem vetette fel, hogy Klárának eddig sem volt rendszeres találkozása a családgondozóval és semmi nem hangzott el arról, miért lenne más a jövőben. Nem esett szó a családgondozó személyéről sem. Döntöttek Tomi védelembe vételéről és azon kívül, hogy felszólították Klárát teendőire, ezen kívül a feltételeket ezek megvalósításához nem fogalmazták meg, mint ahogy az egyes jelenlévő szakemberek feladatát, felelősségét sem. A feladatok megfogalmazása kevéssé különbözik attól, ahogy még a gyermekvédelmi törvény hatályba lépése előtt határozatban szólították fel a szülőket körülményeik rendezésére, életformájuk megváltoztatására. Holott a hiányosságok jelentős része Klára korlátozott képességeiből és a valós szükségletekre irányuló segítség hiányából fakadnak. Családgondozás továbbra sem történt, viszont Klára elment a nevelési tanácsadóba, kért időpontot a pszichológushoz. Tomit hetente rendszeresen vitte pár hétig, míg a nevelési tanácsadó be nem zárt nyári szünetre. A pszichológussal jól indult Klára kapcsolata, bizonyos dolgokat érthetővé tett számára: „Letettem a hetes óvodáról. Azt mondta a pszichológus, hogy a gyerek nem értené meg, hogy most szeretem vagy elutasítom. Összezavarodna ettől. Úgy 154

hogy nem megy egyelőre hetes otthonba. Azt is mondta a pszichológus, hogy Tomi nagyon ragaszkodik hozzám, szeret.” (B28) Ezt Klára megértette és meg is nyugodott tőle.

6.14 Összegzés Klárát nem értik azok a szakemberek, akik őt körülveszik. A családgondozója egy olyan anyát lát benne, akitől már elvették három gyerekét, akiket aligha kap vissza. Azok a kérdések, melyek Klárát mindennap foglalkoztatják nagyobb gyerekei sorsával kapcsolatban, nehéz, érzékeny kérdések. A családgondozó és más szakemberek sem merik felvetni. A „szülő személyisége éretlen”, „pozitív irányba kell változtatni a személyiségét”, „csak egy gyerekre tud figyelni egyszerre”, „ráförmed a gyerekre”, „következetlen” – mondják ki Kláráról a különböző szakvélemények. Holott ezek a szülői viselkedések mind összefüggésben vannak Klára személyes nehézségeivel. Képességproblémái miatt segítségre szorulna. És nem csak képességproblémái miatt, hanem szegénysége, alacsony iskolázottsága, nehéz sorsa, több évig tartó kínlódása, gyerekei elvesztése és a kapcsolattartások érzelmi kihívásai miatt. Mindez kihat szülői készségeire is. Klára esetében komoly a kockázata annak, hogy nem képes kellő odafigyelést biztosítani Tominak. Vannak a gyereknevelésnek olyan területei, amiben jó, de van, amiben nem. Segítségre szorul ebben is. És a segítséget szívesen fogadná. De nem kap segítséget. Több szakember figyeli, hogy alakul Tomi viselkedése. Teszik ezt ahelyett, hogy megelőznék Tomi várható viselkedési problémáit és fejlődési elmaradásait tudatos odafigyeléssel, Klára támogatásával, a szülőségről való beszélgetéssel, gyakorlati segítségnyújtással. Hiányzik a nyílt kommunikáció Klárával. A szakemberek mindenfélét gondolnak Kláráról, de gondolataikat nem osztják meg vele. Mintha a szakemberek nem tudnák, hogy lehet egy „ilyen” anyával beszélni. A tájékoztatás hiánya fokozza Klára kiszolgáltatottságát, ami hol dühöt vált ki belőle, hogy félelmeit fokozza. A gyerekek szükségletei kielégítetlenek. Peti ismét új környezetbe került, gyermekotthonba, mivel a nevelőszülő nem bírt vele. Tomi még anyjával van, aki tanácsokat kap, de segítséget nem, a védelembe vétellel Klára fenyegetettség érzése nőtt. Nincs egyeztetett szakmai koncepció arra, hogy mi legyen Tomival és nagyobb testvéreivel.

155

7. fejezet Harmadik eset: Kamaszlány krízisben

Az eset egy kamasz lányról és családjáról, kisebb testvéreiről szól. Tünde58 történetét akkor ismertem meg, amikor tizenegy éves korában, négy év gyermekotthoni tartózkodás után éppen hazakerülését tervezték a szakemberek. Tünde haza is került családjához. Egy évvel később azonban ismét szükségessé vált gyermekotthoni elhelyezése, súlyosan önveszélyeztető magatartása miatt és azért, mert családja nem volt képes felügyelni őt. „Elcsúszó gyerekek mindig vannak, és Tünde is egy ilyen gyerek” (CSZ17) – fogalmazta meg családgondozója utolsó beszélgetésünk alkalmával. Visszakerült gyermekvédelmi gondoskodásba, ami újabb megrázkódtatást jelentett számára. Sok kamaszkorú gyerek kísérletezik a deviáns viselkedés különböző formáival, de azok a gyerekek, akik megtapasztalják a családjukból való kiemelést is, gyakran az antiszociális viselkedés legextrémebb formáit próbálják ki. Az ő helyzetük különleges odafigyelést igényel. Nemzetközi adatok azt mutatják, hogy a gyermekvédelmi gondoskodásból hazakerülő gyerekek körülbelül egynegyede kerül újra vissza a rendszerbe. (Wulczyn 2004) Vajon milyen okok és folyamatok vezethetnek a visszakerüléshez? Milyen különleges szükségletekkel kell szembenézni a szakembereknek egy kamaszkorú gyerek hazakerülése során? Mi történt Tünde családjában és környezetében? Miért nem volt képes Tünde családja megtartani őt? Milyen kockázatok voltak jelen Tünde gyermekkorában és milyen kockázatokkal kell szembenéznie tizenhárom évesen? Erről szól ez az esettanulmány.

58

Az esettanulmányok szülő és szakember szereplői, valamint a gyerekek is fiktív néven szerepelnek.

156

7.1 Az eset rövid leírása Tündét édesanyja tizenöt évesen szülte. Az anya fiatal kora miatt nagymamája és édesanyja együtt nevelték. Tündét apja nem látta, nem ismerik egymást. Tünde óvodás koráig a fiatal anya, Rózsa otthon volt a gyerekkel, Ilona, a nagymama dolgozott. Tünde megszületését több családi történés előzte meg. Édesanyját, Rózsát a nagymama örökbe fogadta és az örökbefogadottság tényét kamasz korában mondták meg neki. Rózsa nem volt könnyű gyerek. Alig fejezte ki érzelmeit, szeretetét, akaratos volt, nem volt könnyen kezelhető. De problémák csak kamasz kora körül lettek vele, a középiskola elején. Elsős középiskolás korában Rózsa elindult otthonról, de nem ment iskolába. Szülei ezt csak két hét iskolakerülés után tudták meg. Olyan társaságba keveredett, ahol a lányoktól szexuális szolgáltatásokat is elvártak a fiúk. És ekkor már szülei nem tudták megállítani, elszökött otthonról, három hónapig nem tudtak róla. Terhesen jött haza. A család helyzetét tovább nehezítette az apa ebben az időben történt váratlan halála. Ilona, a nagymama pár hónap alatt vesztette el férjét és lett gyámja tizenöt éves lánya gyermekének. Rózsa kamaszkori leválási kísérlete terhességgel kezdődött. Amikor Tünde másfél éves volt, Rózsa megismerkedett Attilával. Egy olyan fiúval került össze, akit és akinek családját anyja jól ismerte és elfogadhatatlannak tartotta. Tünde öt éves volt, amikor megszületett Zsuzsi, Rózsa és Attila első közös gyermeke. Rózsa továbbra is anyjánál lakott, Attila semmilyen háttérrel nem rendelkezett. Ebben a háromgenerációs családban nevelkedett Tünde. A családban az egyetlen kereső a nagymama volt, takarítónőként dolgozott. Rózsa már húsz éves volt, mikor második kislányát szülte. Ehhez a második gyerekhez, Zsuzsihoz, sokkal szorosabban kötődött, mint Tündéhez. A családot ismerők számára egyértelmű volt, hogy Tündét a nagymama nevelte, Zsuzsit az anyja. A családban a konfliktusok tartóssá váltak Attila, Zsuzsi apja miatt. A nagymama nem tudta őt elfogadni büntetett előélete és a család közismerten zaklatott életvitele miatt. A családi viták a gyerekek elhanyagolásához is vezettek, akik ezért többször védelembe lettek véve. A gyermekjóléti szolgálat családgondozója Tünde óvodás korától dolgozott a családdal és folyamatosan törekedett a családi konfliktusok megbeszélésére és feldolgozására.

Tünde hatéves volt, amikor olyan

bántalmazási nyomokat találtak rajta az óvodában, ami miatt a családgondozó úgy érezte, hogy a gyerek biztonsága érdekében ki kell őt emelni a családból. Így került Tünde először gyermekotthonba. Rózsa megpróbált önálló életet kezdeni élettársával, albérletbe költöztek, de életük egyre kaotikusabb, kezelhetetlenebb lett. Rózsa nem volt elég erős ahhoz, hogy olyan körülményeket teremtsen, melyben akkor kétéves kislánya is biztonságban lehet. Életük szétesett, a szoba-konyhás lakásban az éjjel-nappal dohányzó rokonság átmenő forgalma mellett egyre kevesebb figyelem maradt a két-három éves gyerekre. Időközben Rózsa ismét teherbe esett és a helyzet annyira kezelhetetlenné vált, hogy a családdal folyamatosan dolgozó családgondozó a második gyerek átmeneti kiemelését is indokoltnak találta. Tünde már majdnem három éve volt benn, amikor Zsuzsi is bekerült. Sikerült őket egy gyermekotthonban elhelyezni.

157

Zsuzsi kiemelése a családból sokkszerűen hatott: Rózsa megértette, hogy változtatnia kell. Visszaköltözött anyjához, a gyermekjóléti szolgálattal együttműködve rendezték konfliktusaikat. Rózsa és Ilona, az anya és a nagymama mindent megtettek azért, hogy a gyerekeket minél hamarabb visszakapják. Megszületett a harmadik kislány, Mónika. A nagymama rendszeresen látogatta a lányokat a gyermekotthonban, iskolai szünetekben hazamehettek. Úgy tűnt, hogy sikerült úrrá lenni a helyzeten, Rózsa elfogadta, hogy a legfontosabb most a három gyerek felnevelése és mivel ebben anyja legnagyobb és legmegbízhatóbb támasza, alkalmazkodott hozzá. A gyerekek hazakerültek. Tünde négy évet, Zsuzsi egy évet volt gyermekotthonban. Azonban már ősszel panaszkodott Rózsa, hogy nagyon nehéz a három gyerek nevelése. És különösen Tündével voltak gondok, aki időközben tizenegy éves lett. Tünde évismétlései miatt idősebb volt osztálytársainál, inkább idősebb gyerekekkel és fiúkkal barátkozott. Mindenki attól tartott, hogy a rossz társaság miatt Tünde kicsúszik anyja és nagyanyja kezei közül és a környék erősen kriminalizálódott és prostituálódott társaságát választja. Mindezt tovább nehezítette az, hogy Rózsa és Ilona között a konfliktusok újra kiéleződtek először a gyerekek nevelése, majd később amiatt is, hogy Rózsa ismét gyakran találkozott „tiltott” élettársával, Attilával, a két kisebb gyerek apjával. Rövid távon nem könnyítette a család életét az sem, hogy Rózsa nyert egy szoba-konyhás lakást a kerületi lakáspályázaton. A lakást fel kellett újítani, ami pénzt, időt, munkát igényelt. Rózsa úgy döntött, hogy Attilával közösen újítja fel a lakást. Ez viszont tovább erősítette a családon belüli konfliktusokat. Tündére senkinek nem maradt energiája. És bár Tünde elvégezte a negyedik osztályt, a nyár folyamán egyre kevésbé volt kezelhető, egyre világosabb jelei voltak annak, hogy egy olyan utcai társasággal fogja a nyarat tölteni, ami ebben az esetben a prostituálódás komoly kockázatát jelentette. A családgondozó tett néhány kísérletet arra, hogy a családot szigorúbb és világosabb szabályok bevezetésére vegye rá. Sikertelenül. Tünde bekerült az átmeneti otthonba, ahonnan másnap el is szökött, két hétig volt az utcán, mielőtt megtalálták. Néhány hónap átmeneti elhelyezés után vidékre került egy gyermekotthonba.

Tünde esete a gyermekvédelem egy fontos területére világít rá. Milyen nehézségekkel kell szembenéznie egy tizenéves gyereknek és családjának több éves gyermekotthoni tartózkodás után? Hogyan tudja a gyermekjóléti szolgálat az utógondozás révén segíteni ezt a környezetváltozást? Mit tehet annak érdekében, hogy a különösen az „idősebb” gyerekek esetében magas visszakerülési kockázat minél alacsonyabb legyen? Az eset érdekessége, hogy a családdal foglalkozó szociális munkás személye nem változott. Tíz éve ismeri a családot. És különlegessége az esetnek az is, hogy példásan dokumentált. Az előzményeket részben a családgondozóval, részben a családdal történő beszélgetések alapján foglalom össze – röviden.

158

Ennek a családnak az életét is két évig kísértem figyelemmel attól kezdve, amikor a lányok hazakerültek. Így látogatásaim során tapasztaltam, mi minden előzte meg Tünde visszakerülését a gyermekvédelmi gondoskodás rendszerébe, illetve milyen változások történtek a gyermekotthonba való bekerülés utáni egy évben.

7.2 Előzmények Az esetért felelős családgondozó jól ismeri a család történetét. „A folyamat több mint húsz évvel ezelőtt kezdődött, akkor, amikor Rózsát és testvérét örökbe fogadta a nagypapa és a nagymama.” Évekkel később családjukban is megtörtént az, ami oly gyakori örökbefogadás esetében: „amikor Rózsa tizenhárom éves volt, egy családi veszekedésben tudta meg, hogy nem az az „édesanyja”, aki neveli. A szakemberek ezzel magyarázzák Rózsa kamaszkori viselkedését és azt, hogy elszökött otthonról tizenöt évesen. Azóta azonban több év eltelt. „Történetük különleges, mert a család egy fantasztikus tanulási folyamaton ment keresztül, – meséli a családgondozó első találkozásunk során. - Rózsa, az anya a harmadik gyereknél tanult meg szülő lenni és közben az egész család sokat változott. De a gyerekek kiemelése szükséges volt, mert nem mindig tudta a család biztosítani azt a környezetet, ami a gyerekeknek szükséges lett volna. És a kiemelés hatására a család tudott lépni, össze tudta szedni magát.” (CSZ1)59 A gyermekvédelmi beavatkozásnak volt értelme. Tündét anyja és nagymamája közösen nevelték, a nagymama törvényes gyámsága mellett. A nagymama dolgozott és vezette a háztartást, Rózsa otthon volt Tündével. Albérletben laktak. Mikor Rózsa nagykorú lett, feléledt szülői joga, azonban az éppen akkor induló új élettársi kapcsolata miatt a gyermeket a nagyszülőnél hagyta, akit újból kineveztek gyámul. Tünde másfél éves volt, amikor Rózsa megismerkedett Attilával, akivel kapcsolata azóta is tart, és aki Rózsa két kisebb lányának apja. A rövid ideig tartó családi béke ekkor borult ismét fel. Rózsa és Attila kapcsolata is viharos, de a nagymama sem fogadja el Attilát, akinek családját jól ismeri. „Attila sem egy egészséges családból érkezett, ő tizenévesen került be gyermekotthonba, ahol később komolyabb bűncselekménybe is keveredett.” (CSZ1) Többször került sor gyámváltásra Tünde kiskorában, mert a nagymama hol kérte, hogy ő legyen a gyám, hol visszavonta azt… Az anya és a nagymama között a viszony rossz volt,

59

A családra vonatkozó össze interjú kódja C betűvel kezdődik. A szakemberekkel készült interjúk kódja: CSZ. A kód melletti számok az interjúk sorszámát jelentik. A kód alapján az interjú teljes szövege megtalálható a CD mellékletben.

159

mivel a nagymama ellenezte lánya életmódját, kifogásolta, hogy míg ő dolgozik, lánya élettársával és barátaival mulatoznak a lakásán. A családban többféle konfliktusos alrendszer található. Anya és lánya, Ilona és Rózsa között a kapcsolat szoros, de konfliktusos, ami az örökbefogadással, a korai terhességgel, az unoka-gyermek gyámságával, a felelősségvállalás, önállósulás kérdéseivel terhelt. Mindezt tovább bonyolítja az új élettárs, akinek saját családi háttere konfliktusos, és akit Ilona nem fogad el. Nem egyértelmű az sem, „kié” Tünde. Ki felelős a neveléséért? A felelősség elmosódása gyakran fordul elő sokproblémás családokban (Bányai 2003, Minuchin 1974, Henggeler 1998). Ezt a családgondozó is jól látja és cselekvési terve is erre épül. Elképzelése az, hogy Rózsa anyjáról való leválását érdemes támogatni, hogy valóban felnőhessen a szülői szerephez. Tünde ötéves volt, amikor megszületett húga, Zsuzsi. A testvér születése tovább bonyolítja a családi kapcsolatokat, mert ekkor már a két gyerek miatt is sok a vita, konfliktus. Úgy tűnik, Tünde a nagymamáé, Zsuzsi az anyjáé. A gyerekek helye a családban, különösen az anyjukhoz viszonyítva, nagyon különböző. A dokumentumokban többször található megfogalmazás: „Az anya Tündével szemben türelmetlen és a gyerek előtt hangoztatta, hogy Zsuzsit jobban szereti.” És ebben az időszakban albérletüket is felmondja a főbérlő. A család a két gyerekkel hajléktalanná válik egy időre, majd végül a gyermekjóléti szolgálat közbenjárásával és óriási szerencsével kapnak egy egyszobás lakótelepi lakást, ahol a nagymama azóta is él. (CSZ1) A konfliktusok egyre inkább az óvodáskorú Tünde körül sűrűsödnek. Rózsa erősen kötődik második gyerekéhez, Zsuzsihoz, igazán szoros kapcsolat alakul közöttük. Tündével kevésbé törődik. Tünde viselkedésével jelzi, hogy féltékeny testvérére és nagymamája, Ilona, aki őt nevelte, védelmébe is veszi. A konfliktusok a gyerekek kapcsán már akkorák, hogy a védőnő és az óvoda is jelzi, hogy Rózsa türelmetlenségében olykor odacsap Tündére. Az óvoda jelzi, hogy Tünde zaklatott, érzi, hogy a családban háttérbe szorult, pszichológushoz kellene vinni. De ez nem valósul meg, mivel a nagymama dolgozik, Rózsa pedig nem tartja ezt annyira fontosnak. „Lehetett érezni azt, hogy Tündével nem tud Rózsa türelmes anya lenni. Noha ragaszkodik a gyerekhez, szereti, fontos neki, hogy milyen frizurája van, hogy van felöltöztetve a kislány, de az igazi belső szükségleteire nem tud jól reagálni. Miközben Zsuzsi mindent megkap.” (CSZ1) És ebben a családi légkörben történt meg az, ami miatt Tündét hatévesen kiemelték a családból: bántalmazás nyomait vették észre az óvónők. A pontos történés nem rekonstruálható, de a jelenlévő családtagok évekkel később is arra emlékeztek vissza, hogy Tünde rosszalkodott, fel akart állni a lakótelepi lakás erkélyére, anyja hiába szólt 160

rá többször, nem fogadott szót. Rózsa tehetetlen dühében a nyakánál fogva rángatta vissza a kislányt az erkélyről. A rángatás nyomai megmaradtak a nyakán. (CSZ1) A gyermekotthonban elsősorban a nagymama, de időnként Rózsa is meglátogatta Tündét. Rózsa többször megpróbált önálló életet kezdeni Attilával. Több albérletben is laktak Zsuzsival együtt. Voltak nagyon rossz közös időszakok, amikor éheztek, drogoztak, Rózsa prostituálta magát. Életüknek ebben a részében Zsuzsi is mindig velük volt. Amikor már nagyon tarthatatlan volt a helyzet, Rózsa végül mindig visszaköltözött anyjához, Ilonához. De voltak olyan rövid időszakok is, amikor az éppen akkor lakott 20 négyzetmétert rendbe hozták, kicsinosították és rendszeres háztartást vezettek. Attila azonban nem tudott ellenállni családjának, néhány hét után anyja és más rokonok is beköltöztek hozzájuk. „A mama (Attila anyja) betelepedett és eluralta az egész lakást. És a mama az égvilágon semmi mást nem csinált, csak Rózsát, majd Attilát piszkálta, és pillanatok alatt felborult a család élete, állandó viták, veszekedések lettek. Attila ismét szerencsejátékozott, sörözött, drogozott és a kislány is elkezdett lepusztulni újra, de sokkal jobban, mint a korábbi időszakban. Rózsának elveszett az ereje, megtört. Ott ő megértette azt, hogy mire számíthat Attilával. És akkor Rózsa is elkezdett lesüllyedni, elhanyagolta magát, nem bírt a gyerekkel foglalkozni. A kislány hónapokon keresztül tetves volt, nem tudták kiirtani a tetűt. Nem az volt a probléma, hogy a kislánynak nem tették rendbe a fejét, hanem egyszerűen Attila nem volt arra képes, hogy szétcsapjon az anyja meg a testvére között, hogy ők is borítsák be a fejüket, mert hiába irtják a 20 nm-en a tetvet, ha az öregasszony megrázta a fejét és így szállt minden.” (CSZ1) Úgy tűnt, sem Rózsa, sem Attila nem voltak még képesek olyan körülményeket teremteni, ami tartós biztonságot jelent egy két-három éves gyereknek. És Rózsa ismét terhes lett. „Rózsa nem akarta a gyereket megtartani, de Attila olyan erősen kordába tartotta már az anyja segítségével, hogy Rózsának nem volt pénze sem, hogy elmenjen orvoshoz. Ha lett volna pénze, talán elmegy. Ekkor már egyre többször figyelmeztették, hogy ezt így nem lehet, mínusz húsz fok volt, az ablakok rendszeresen be voltak törve, az ajtó ki-be járt, állandóan kosz volt, állandóan tele volt emberekkel a lakás. Nem tudom, hogy fért el a 20 négyzetméteren a harminc ember, de nagy bulik voltak, nagy ivászatok. Nagy megbeszélések voltak a gyámhivatalban, senki sem akarta Zsuzsit kiemelni ebből a családból, mert a Rózsához való erős kötődése mindenkit nagyon meghatott.” (CSZ1) Zsuzsit mégis kiemelték. A családgondozó eleinte azt javasolta, hogy Zsuzsi ne kerüljön Tündével egy helyre. „Úgy gondoltam, hogy Tünde később fog hazakerülni, Zsuzsit inkább akarják Rózsáék. Tünde addig sem volt nagyon téma, Attila nem nagyon akarta, hogy 161

hazamenjen Tünde. És úgy, hogy nem voltak egységben, nem nagyon volt értelme a közös elhelyezést forszírozni. Én azt gondoltam, hogy ne kerüljenek egy gyermekotthonba, mert akkor Tündének borzasztó törés lesz, hogyha Zsuzsi hazakerül.” (CSZ1) A családgondozó előre gondolkodott. Jól látta, hogy nagyon különböző a két gyerek státusza, szerepe a családban. Zsuzsi mielőbbi hazakerülésének sokkal nagyobb volt a valószínűsége. Végül Zsuzsi mégis abba a gyermekotthonba került, ahol Tünde is volt, csak azon belül egy másik, de közelben lévő lakásotthonba. Zsuzsi kiemelése a családból mélyen érintette Rózsát. Ez után látta be, hogy Attilára nem támaszkodhat. Ha vissza akarja kapni Zsuzsit, anyja mellett kell maradnia. Rózsa hazaköltözött és lényegesen ritkábban találkozott Attilával. Rózsa és Ilona kapcsolata lenyugodott, az új gyerek születése és a gyerekek visszaszerzése a gyermekotthonból szövetségessé kovácsolta őket. Egy idő múlva már mind a két gyerek rendszeresen hazalátogatott, a szünidőt otthon töltötték. „Az anyuka és a nagymama is állandóan sürgette, hogy jöhessenek már haza a gyerekek. Mind a ketten, azt hiszem, nagyon sokat tanultak. Rózsa leginkább azt tanulta meg, hogy komoly felelőssége van szülőként. S amikor megszületett a pici, az első pillanattól kezdve olyan anyja lett a picinek, amit még Zsuzsinál sem láttunk. Összes szeretetét, amit a másik két gyerekének nem tudott megadni, erre a picire fordította. És elkezdett Rózsa arra figyelni, hogy a gyerek nem csak éhes, meg szomjas meg tisztába kell tenni, hanem hogy mikor kezd el messzebbre nézni, mikor kezd el játékért nyúlni. Az ilyen apró anyadolgokban egy kicsit meg kellett őt lökni, de meg is lehetett tanítgatni és nyitottá vált erre. Az anyja lakásán nyugalomra talált, együtt várták, hogy a lányok hazakerüljenek. A pici is imádja a testvéreit, lehet látni…” (CSZ1). A család megváltozott és visszarendeződött a gyerekek nevelése szempontjából biztonságosabb formára a lányok hazakerülése érdekében. Tünde miatt azonban a családgondozó aggódott: „Tünde most felső tagozatba fog kerülni, de azt akarjuk megkeresni, hogy melyik az az osztály, amelyik vissza tudja segíteni. Miatta vannak aggodalmaim. Nehéz lesz Tündének, és nem tudom, Rózsa hogyan fogja tudni nevelni a három gyereket.” A családgondozó több kockázatot látott Tünde esetében. Hogy emlékszik minderre a család? Ilona és Rózsa nagyon különböző személyiségek. A nagymama szívesen beszélget, sokat mesél, Rózsával nem könnyű beszélgetni és mesélni egyáltalán nem mesél. Ilona, a nagymama megerősítette, amiket a családgondozó mondott a gyerekek bekerülésének előzményeiről, de szófordulatai, stílusa mégis árnyalják, személyesebben fejezik ki az egyes családtagokhoz való viszonyát. Attila az a személy, akit a nagymama őszintén gyűlöl. „Még gyerekkoromból ismerem a családot, ők is 162

odavalók, ahonnan én jöttem. A legutolsó salaknak a salakjai voltak ezek a családok. Soha nem dolgoztak, ez a fiú még gyerek volt, de már a közértbe betört kóláért, csokoládéért, cigarettáért. Így éltek és mai napig se dolgozik az a riherongy, én szívemből-lelkemből gyűlölöm.” (C2) Elfogadta már, hogy a lánya őt szereti és végül is ő a két gyerek apja, de szeretni nem fogja és azt sem engedi, hogy nála lakjon: „A mai napig is azt mondom Rózsának, ha te szereted, élj vele, de ne itt! Én azt a férfit a koporsóm mellett nem akarom észrevenni. Mert tönkretette az életünket, és nemcsak az enyémet. Énnekem ezért sem kell ez az ember. Az életbe soha. Az én lányom, ha vele akar élni, áldásom rá, legyen boldog, legyen szerencséje is. Én támogatnám is anyagilag, de Tündét nem adnám oda neki. Inkább megfogom a gyereknek a kezét, hogy együtt beugorjunk a pokol tüzébe, de Tündét akkor sem engedem el.” (C2) A nagymama számára Tünde a legfontosabb. Az ő sorsáért valóban felelősnek érzi magát. Zsuzsi helyezési értekezleteire nem is ment el. „Azt intézzék ők egyedül” – mondta Ilona. Rózsával kapcsolatos érzései Ilonának kettősek: egyrészt szereti lányát és mint unokáinak anyját, kiszolgálja, támogatja őt, másrészt haragszik rá Attila miatt: „Megbánta ő (Rózsikám), hogy olyan goromba és durva volt velem szemben, de az mind Attila miatt volt. Mondom, igen kislányom, mert annyira vak vagy és annyira vak voltál. El voltál ragadtatva evvel a fiatalemberrel és minden szavát gyémántba mártogattad volna, és az volt az igaz, amit ő mondott. És amit én állítottam, és te is meggyőződtél róla, az mégsem volt igaz.” (C2) A gyermekjóléti szolgálat családgondozója sokat segítette Rózsát abban, hogy önállósuljon, anyja nélkül saját életet kezdjen. Ilona erről a következőt gondolja: „Rózsát mindig arra próbálta rávenni a gyermekjóléti, hogy legyen önálló. Meg is próbálkozott szerencsétlen. Én sajnálom őt is, mert hiába szép az a gyümölcs, ha beleharapok, belül rothadt. Nem minden a szépség, egy kis eszet a saját bőrén nem tud valaki tanulni? Ezen csodálkozom. Hogy nem érett még meg ilyen sors után? Mert az isteni csapás volt, hogy ő fiatalon megszülte a gyermeket a nyakamba. De azóta sincs egyiküknek sem gondja, hogy holnap mi lesz, holnapután mit esznek, van tisztaság, van higiénia. Így könnyű megcsinálni a gyerekeket.” (C2) Még mindig felelőtlennek tartja Rózsát sok mindenben, de látja, hogy a gyermekjóléti családgondozója is sokat segített abban, hogy Rózsa megerősödjön szülői szerepében: „A családgondozó sokat beszélt vele, a lelkét egy kicsit helyreállította, nem mondta meg neki, de sugallta, hogy Rózsa, hát magának most mi ér többet, ez a férfi vagy a két gyereke? Sokat beszélgetett vele, hogy Rózsa próbáljon meg másképp is élni. Hát lehet Attilára támaszkodni?” És Rózsa Ilona szerint is sokat változott: „Mikor még itthon élt, nekem semmit a világon nem segített ez a lány. Most kiporszívózik, kitakarít, kimos, megfőz, bevásárol. A gyerekeket elviszi hétvégeken a játszótérre, cukrászdába, elviszi őket sétálni a 163

Margit-szigetre. Mindenhova elhordja, pedig három gyerek, meg azért a picikével együtt nem is könnyű…” (C2) A család egy egyszobás lakásba várja haza a két gyereket. A lakás feltűnően igényesen berendezett. Ilonának és Rózsának is fontos a lakás kinézete. A nappaliban elegáns, világos színű műbőr ülőgarnitúra van és rend a polcokon, a szobában. A kis nappaliban alszanak mindannyian, két ágyat tudnak kihúzni éjszakára, a legkisebb gyerek anyjával, a nagyobbak a nagymamájukkal alszanak, amikor otthon vannak: „Az anyja hiába hívja Zsuzsit, hogy gyere ide, aludjunk így szépen, gyere anyukához. Én nem megyek hozzád anyu, én a mamámat nem hagyom. Mondom Tündinek, Tündikém, nem akarsz anyuval aludni? Á, dehogy akarok én az anyuval aludni, azt mondja. Nekem itt a jó, melletted, mama. Középen fekszem, a két kislány két oldalt.” Igazi szoros, összefonódott érzelmi szálak a generációk között. És a testvérek szeretik is egymást, különösen Tünde nagyon gondoskodó a kis Mónival: „A kicsi imádja Tündit. Az a gyerek el nem sírhatja magát, mert Tündi már ugrik. Mennyi szeretet van bennük! Tisztába teszi, megfürdeti, lekeni babakrémekkel meg mit tudom én mikkel, hajába csattot tesz.” (C2) Annak ellenére, hogy szörnyűnek tartja Ilona az intézetet az unokái számára, a gyermekotthoni nevelőkről jó véleménye van: „Aranyosak. Egyes gyerekek otthon annyi szeretet nem kapnak, de kérem is a jó Istent, hogy az ottani nevelőket áldja meg. A Katika néni, egy idősebb nő, annyi gyerekkel foglalkozik egyszerre, és a leckéket, a házi feladatokat, mindent, leült oda, és nyomta beléjük, mondd el még egyszer, nem jó, töröld ki, add össze. Szóval tüneményes türelme van. És amikor mentek vissza a gyerekek, mindig kérdezte, hogy éhesek vagytok, egy-két falatot, gyertek, nézzük meg a hűtőt, mi van benne. És akkor hát ugye milyenek a gyerekek, egyik többet evett, másik kevesebbet. Voltak ott gyerekek, akik mondták, hogy tessék adni, kérünk szépen még, és nem tagadták meg. Házilag főzik ők az ebédet meg a vacsorát, hogy ők azt elvigyék? Soha nem vittek belőle, mindent a gyerekeknek. Sőt, csokoládét hoznak a gyerekeknek, olyan aranyosak. Áldatom őket a jó Istennel, hogy nagyon sok türelmet és egészséget adjanak, hogy ilyen szerencsétlen gyerekeknek szeretetet adnak – nem olyanoknak, mint az én két unokám – mert tőlük még sokkal szerencsétlenebbek is vannak.” (C2) Ilona évek óta a család legstabilabb tagja. Rá mindig lehet számítani, nála mindig van meleg étel. Amikor a gyerekeket végleg hazavárják a gyermekotthonból, Rózsa is nyugodtabb és úgy tűnik, elfogadta, hogy a gyerekek biztonsága miatt anyjával együtt kell élnie, Attila kevésbé megbízható.

164

Vajon mennyire tartós ez a családi egyensúly? Megbirkózik-e a család a három gyerek nevelésével? Tudnak-e hosszú távon is együttműködni: anya és lánya? Mi lesz Attilával, a gyerekek apjával? Hogyan alakul Rózsa és Attila kapcsolata? A családdal való találkozásaim rendszeresek voltak, de kiszámíthatatlanok. A családnak eleinte nem volt telefonos elérhetősége, később lett, de gyakran változtak a mobilszámaik. És gyakran, ha meg is beszéltünk valamit, az utolsó pillanatban változott, hogy éppen kit találok otthon. A családdal megbeszéltem, hogy rendszeresen látogatom őket, de elérhetetlenségük miatt többnyire váratlanul érkeztem. A két év során legtöbbet a nagymamát találtam otthon és a gyerekeket, Rózsával és Attilával ritkábban találkoztam és inkább a kutatás második felében. Ennél a családnál nem készítettem magnós felvételeket, mert úgy éreztem, hogy egyébként is zaklatott és nehezen kiszámítható életükben ez csak egy újabb zavaró tényező lenne. Ráadásul Rózsa zárkózott, nehezen megnyíló személyiség. Nehezen beszélt magáról, de jelenlétem, úgy tűnt, nem zavarta. Ha fáradt volt, fekve maradt, ha éppen főzött, akkor azt csinálta, ha veszekedés volt a családban, azt sem hagyták abba miattam. Engedték, hogy olykor egy-egy órára részese legyek életüknek. És ritkán előfordult, hogy hosszabb beszélgetés alakult ki Rózsával vagy Attilával, vagy éppen azokkal a látogatókkal közösen, akik éppen akkor ott tartózkodtak a lakásban. Az esetleírás során ezért elsősorban megfigyeléseimre és a látogatások során készült jegyzeteimre támaszkodok. Interjúk a családtagokkal nem készültek.

A szakemberekkel készült interjúk a családot kívülről

mutatják be, ahogy Tünde tanító nénije, pszichológusa látják őt, édesanyját, nagymamáját. A családban három gyerek van és mindhárom sorsának alakulása követhető volt. A leírás azonban elsősorban Tündéről, és az ő sorsát meghatározó élményekről szól. A családnál történő látogatásaim havonta rendszeresen történtek és így jól tudtam követni Tünde iskolai és családon belüli helyzetének alakulását.

7.3 Tünde első négy hónapja az iskolában A lányok nyáron kerültek haza, az iskolaév végén. Két hónapot voltak otthon és szeptembertől Tünde iskolába ment, Zsuzsit visszavárták régi óvodájába. De már szeptemberben gondok merültek fel. Rózsa jelezte a családgondozónak, hogy nehezen bír a három gyerekkel, a lányok szemtelenek vele, amit rosszul visel. Előfordult az is, hogy Rózsa Tündire bízta a legkisebb gyereket. Ezt persze valaki azonnal észrevette és a gyámhatóság tudomására jutott. Nem örültek neki. Első látogatásomkor csak a nagymama volt otthon. Ő is megerősítette, hogy Tündi két nap nem ment iskolába, mert elaludt. A nagymama szerint

165

Rózsa dolga lenne felébreszteni a gyerekeket, „de ő is olyan, mint egy gyerek, szeret későig aludni.” A nagymama reggel hat órára jár dolgozni. (C3) Már az első hónapokban megjelentek a családtagokat megosztó feszültségek. Kiderült, hogy továbbra sem világos, kié a Tünde iránti szülői felügyelet felelőssége. A gyermekjóléti szolgálat családgondozója Tünde érkezését előkészítette az iskola gyermekvédelmi felelősével. Közösen választották ki a megfelelő tanítónőt Tünde számára. Az iskola gyermekvédelmi felelőse utólag a következőképpen értékeli választásukat: „Sokat gondolkodtunk, melyik osztályba tegyük őt. Bíztam a kiválasztott osztályfőnökben, hogy segítség lesz, hogy velünk azonos irányban gondolkodik. De nem ez a legjobb hely Tündének. Az évfolyamon lévő osztályok közül azonban még mindig a legjobb. A legkisebb rossz.” (CSZ6)

A gyermekvédelmi felelős a családot is meglátogatta: „A tanév elején voltam

Tündééknél, bemutatkoztam az anyának. A nagymamával is találkoztam, aki sokkal nyitottabb. Inkább igényli a segítséget. Nagy az igazságérzete és sok mindenben, azt gondolom, neki van igaza. Fontos ember, mert Tündére ő figyel. És jól gondolkodik egy ilyen kamasz kislánynak a dolgairól. Rózsával, Tünde édesanyjával én igazából semmilyen kapcsolatot nem alakítottam ki.” A családgondozó is azt tapasztalja, hogy nem könnyű Rózsával kapcsolatba kerülni. „Rózsa furcsa. Nem vagyok egy anyakorú nő, de általában könnyen tudok a szülőkkel kapcsolatot találni.”(CSZ6) Rózsával nem sikerült. Közben Rózsa beadott a gyermekjóléti szolgálat támogatásával egy lakáspályázatot, mivel a három gyerekkel az egyszobás lakás hosszú távon szűkös lesz. A következő látogatásom december elején történt. Ekkorra kiderült, hogy a család nyert egy felújítandó szociális lakást a kerületben. De úgy tűnt, hogy a három gyerek és az elnyert lakással járó feladatok túl sok új megoldásra váró feladatot jelentenek. A lakásnak egyelőre nem tudtak örülni. Rózsa tervezett munkavállalásából és Móni beíratásából a bölcsődébe, egyenlőre semmi nem valósult meg. Látogatásomkor Rózsa és Ilona voltak otthon a kislánnyal. Feszültség volt a levegőben. Rózsa a francia ágyon feküdt, fájt a feje. Kérdéseimre nem szívesen válaszoltak. Érezhető volt, hogy komoly gondok, viták vannak közöttük. Részben amiatt, hogy nincs miből felújítani az elnyert lakást, másrészt pedig a gyerekek miatt. Ezt tükrözte az a rövid „párbeszéd”, ami előttem zajlott arról, hogy ki menjen Zsuzsiért az óvodába. Ilona szerint az anyja dolga lenne, hogy érte menjen. De Rózsa nem is válaszolt, csak feküdt érdektelenül tovább. Ilona pedig szó nélkül elindult Zsuzsiért. Amikor ketten maradtunk Rózsával, megenyhült, szívesebben beszélt. Mónikával, aki közben folyamatosan körülötte volt, kedves volt, de fáradtnak, reményt vesztettnek tűnt. Tündére panaszkodott. Ma is alig tudta elküldeni az iskolába. Nem érti, mi van vele. Csak a 166

fiúk érdeklik. Senkinek nem válaszol, nem mond semmit. Hullafáradt a három gyerektől. Azt éreztem, hogy Rózsa tehetetlen, fogalma sincs, mit csináljon a gyerekekkel, akik szemtelenek, hangosak, nem fogadnak neki szót. Egyre több nehézséget jelentenek. És nehéz kérdéseket vet fel az elnyert lakás felújítása is. Ezek a megoldandó feladatok meghaladták Rózsa erejét. Látszott rajta, hogy nem képes úrrá lenni a helyzeten A nagymama tizenöt perc múlva visszajött Zsuzsival. Rózsa megjegyezte, minek ilyen korán elhozni a gyereket az óvodából, mikor még csak fél öt van. Megjegyzésének tartalma és hangszíne is azt üzente, hogy elege van a gyerekekből és ezt leplezni sem akarja. Ez alkalommal sikerült először Tündével személyesen is találkoznom. Rózsa dühösen fogadta, mert tizenöt percre ment le valahova és másfél óra múlva jött vissza. Mivel hirtelen túl sokan lettünk a lakásban (egy rokon is érkezett), nem volt alkalom mindent tisztázni. Tünde próbált valami magyarázatot adni, de ez senkit nem érdekelt. Tünde sem vette túl komolyan a szidást. Tündével és Zsuzsival a konyhában kezdtem el beszélgetni. Tünde könnyen bekapcsolódott a beszélgetésbe, amikor bemutatkoztam és elmondtam, hogy olyan gyerekekkel foglalkozom, akik voltak gyermekotthonban. Azonnal mondták mindketten, hogy ők is voltak gyermekotthonban. Tünde egy vékony, kamaszodó, közvetlen lány. Elmondta, hogy most ő negyedik osztályba került, de a barátnője hatodikos és az ő osztályával van jóban. Saját osztályában nincsenek barátai, csúfolják őt pattanásai miatt. A tanító néni nem védi meg őt, sőt mintha ő is kinevetné. Amikor rákérdeztem előző iskolájára, szívesen beszélt róla. Az ezerszer jobb volt. A lányok szívesen és egymás szavába vágva meséltek gyermekotthoni nevelőikről és ottani élményeikről. Tünde elmondta, hogy szívesen járna régi iskolájába, gondolatban már meg is tervezte az útvonalat. A téli szünetben is szívesen visszalátogatna a lakásotthonba. De amikor ezt később felvetettem Rózsának és a nagymamának, egyértelműen elutasították az ötletet. Véleményüket azzal indokolták, hogy ez annyira nehéz időszak volt nekik, hogy szeretnék elfelejteni.(C4) Tünde

tizenegy éves.

Hatéves

koráig

családjában

élt.

Négy

évet

pedig

gyermekotthonban. Bármennyire vágyott haza, a négy évet nem lehet kitörülni életéből. Teljesen természetes reakciója, hogy érdeklik gyermekotthoni barátai és nevelői. De az is érthető, hogy a család számára ez mást jelent. Annak ellenére, hogy jó véleménnyel voltak a gyermekotthonról, a visszalátogatás vagy akár a gyermekotthonra való visszaemlékezés számukra fájdalmas60 és részben ezért feleslegesnek is tűnik.

60

A gyermekvédelmi szakirodalomban ismert jelenség, hogy azok a szülők, akik visszakapják gyerekeiket gyermekvédelmi gondoskodásból, nem szívesen ápolják ezt a kapcsolatot. A negatív élmények visszatartó erőt jelentenek. (Wulczyn 2004: 99.o.)

167

Körülbelül egy félórát beszélgettem a gyerekekkel. Tünde szívesen mesélt magáról. Elmondta, hogy gyakran fáj a hasa, nincs étvágya és testén több helyen kiütések vannak. Készülnek majd orvoshoz menni. Ahogy így mesélt magáról ez a tizenegy éves lány, szomorúnak és tehetetlennek tűnt. Olyannak, aki szívesen fogadna segítséget, eligazítást ebben a helyzetben. Amikor búcsúzni kezdtem, Tünde büszkén mutatta, hogy mit kapott előző nap az anyjától. És mutatott egy vékony fehér nadrágot, egy vékony fehér inget és egy fekete magas sarkú cipőt. Sem életkorához, sem az évszakhoz (december eleje volt) nem illett ez a ruha. Kihívó, szexis volt. Furcsa ellentmondás és talán érzelmi zavarokra utal, hogy Rózsa, aki arra panaszkodik, hogy Tündét csak a fiúk érdeklik, ilyen ruhát vásárol lányának. Mindeközben zajlott a háromgyermekes családi élet: a hatéves Zsuzsi számomra érthető utalásokat tett arra, hogy Attila az új lakásban lakik (ezt a nagymamának nem szabad tudni). Szinte látszott a családi dinamika: a nagymama nem hallja, Rózsa szemével inti a lányokat, hogy hagyják abba. Zsuzsi élvezi, hogy provokálja anyját. A gyerekek nap, mint nap tanulják, kinek mit nem szabad mondani és gyakorolják hatalmukat is azzal, ahogy a megszerzett információval élnek.

Rózsa leküldte Tündét cigiért. Már sötét volt. Gondoltam, együtt

megyünk, elkísérem és esetleg vissza is kísérem a boltból Tündét. De Tünde kérte, hogy ne kísérjem el, mert neki még egy üzenetet is át kell adnia. Közben egy férfi ment el mögöttünk, akire Tünde rámosolygott, és akit úgy mutatott be, mint anyja egy barátját. Rossz érzésekkel hagytam ott Tündét. (C4) Tanító nénije, aki egyik támasza lehetett volna, a következőképpen idézte fel Tünde érkezését az osztályba: „Tizenhárom fiú és három lány volt az osztályomban, amikor Tündi idekerült. Az osztályról tudni kell, hogy a fiúk nagyon érdeklődnek a szex iránt. Sokkal inkább, mint a másik negyedikes osztály. De a lányok ezt nem fogadták, nem voltak ebben partnerek. Tündi azonban igen: az ujja köré tudja csavarni a fiúkat, azonnal kapcsolatba került velük. A szex iránti érdeklődés az osztályban úgy kezdődött, hogy volt az osztályban egy cigány kisfiú, aki nyolc évesen volt elsős, és ő sokat beszélt a nőkről. Ő nyitotta fel a többi fiú szemét. Utána ő elkerült innen, de a szex iránti érdeklődés megmaradt. Nekem nem számít, hogy valaki cigány vagy állami gondozott. Minden gyerek egyforma. De Tündi cigány. A génjeikben van, hamarabb érnek, hamarabb lesznek szexuálisan érdeklődőek.” (CSZ5) Tünde környezetében mindenki nemiségét, nőiességét érzékeli és ezzel fel is erősíti annak jelentőségét. Tünde ezzel tudja felhívni magára a figyelmet, ezzel kompenzálja kisebbrendűség-érzését, ami többek között gyermekotthoni múltja miatt érez. (ld. 2.2 fejezet) Nincs körülötte olyan felnőtt, aki ebben védené őt.

168

Azt, hogy baj van a családban, a családgondozó is észrevette. A gyerekek hazakerülése után kéthetente beszélt a családdal, személyesen vagy telefonon, előkészítette Tünde iskolakezdését és Zsuzsi régi óvodájába való visszakerülését. De az ősz folyamán érzékelni kezdte azt, hogy az iskola körül valami nincs rendben. „Kéthetente rátelefonáltam a családra, de akárhova nyúltam, homokot fogtam. Senki nem vállalta a felelősséget. Nem képesek a gyereket elindítani reggel az iskolába. Nagyon hamar, ahogy hazakerültek a gyerekek, ez érezhető volt. És mivel nem találtam kapaszkodót a családban, nem volt kihez fordulni, a végén már csak futottunk az események után.” (CSZ17)

7.4 Szétköltözés Már az újévtől kezdve Attila beköltözött a Rózsa és a gyerekek számára kiutalt lakásba. Bár egyértelmű megállapodás nem történt, úgy tűnt, Rózsának Attila az egyetlen mozgósítható segítség. Ő hozza rendbe a lakást, hogy az lakható legyen. Így a lányok hazakerülése után fél évvel ismét átalakult a család. Rózsa ismét önállósulni próbált, erre a megnyert lakás felújításának kötelezettsége is kényszerítette. Nem tudott más segítséget mozgósítani, mint Attilát. És talán nem is akart. Attilának pedig ez egy újabb lehetőség volt, hogy családjával élhessen, bebizonyítsa magának és a világnak, hogy képes a lakást berendezni és fenntartani. A szétköltözés azonban csak szakaszosan ment, Rózsa hol az új lakásban töltött néhány napot, hol visszaköltözött anyjához. Mindez rengeteg feszültséggel, veszekedéssel, állandó konfliktusokkal járt. Egyik téli látogatásom alkalmával ismét megfigyelhettem, mennyire másképp viszonyul Rózsa Tündéhez és Zsuzsihoz és egy komolyabb veszekedés szemtanúja is lettem. Amikor megérkeztem a családhoz, Rózsa volt otthon a gyerekekkel és egy vendég rokon, fiatal nő is volt a lakásban. Ismét feszült volt a légkör. Pár perc beszélgetés után Rózsa Tündére kezdett panaszkodni. Csalódott Tündében. A kisebbek szót fogadnak neki, de Tünde egyáltalán nem. Tündét csak a fiúk érdeklik. És felemlegette azt is, mennyit harcolt ő azért, hogy a lányok hazakerüljenek. Rózsa tart attól, hogy megint őt fogják majd elővenni, ha Tünde bajba keveredik. És világosan megfogalmazta azt is, hogy a kicsikre tud és akar vigyázni, de Tündére nem. Nem fog Tünde után szaladgálni az éjszakában. Lehet, hogy jobb lenne Tündének az intézetben.

Mindezt Tünde jelenlétében fogalmazta meg dühösen.

Elmondta azt is, hogy különköltözik a kicsikkel, és Tünde maradjon a nagymamával. A kicsik szót fogadnak. Zsuzsit dicsérik az óvodában, ügyes, szép volt a karácsonyi műsoruk.

169

Tündének hiába vett szép ruhát, el sem ment a karácsonyi ünnepségre. (B-5) Kívülállóként is nehéz volt hallgatni ezt a Tünde felé irányuló érzelmi elutasítást. Tündével kezdtem beszélgetni, hogy csitítsam a hangulatot. Kiderült, hogy Tünde napközibe kezdett járni januártól és ott jól érzi magát. Kedves a napközis tanító néni. Megismerkedett az iskola pszichológusával és a gyermekvédelmi felelőssel is beszélgetett. Mindketten fiatalok, tegezheti őket. Velük lehet beszélgetni. A pszichológus észrevette, hogy Tünde szépen rajzol és versenyre is elküldi majd rajzait. Kiderült, hogy gyerekkorában Rózsa is jól rajzolt, és amikor Tünde kicsi volt, sokat rajzoltak együtt. Tünde és Zsuzsi is megmutatta rajzait. A gyerekek megnyugodtak, kedvesek, figyelmesek lettek. Közben megjött a nagymama is és kint leült a konyhában. Feszült volt, nem köszönt be, nem volt olyan közvetlen, mint máskor. Pár perc múlva bejött és hangos vita alakul ki a nagymama és Rózsa között. Világossá vált, hogy a probléma Attila, aki a lakásban lakik. A nagymama ezért nem is mehet oda, a lányok titkolódznak, bár mindent tudnak. Ilonának, a nagymamának elege van abból, hogy ő tartja el a családot, ő vigyáz a gyerekekre, ő harcol értük. Elszabadult a vita, egyáltalán nem érdekelte őket, hogy ott vagyok. Szemérmetlenül őszintén szidták egymást. A lányok az anyjuk pártján voltak. A kis Móni próbált a nagymamához bújni, de ő nem engedte. Lassan búcsúzkodtam, elnézést kértem, hogy szemtanúja voltam veszekedésüknek. A család minden tagja szenved. Rózsa tipródik a két lakás, anyja és gyerekeinek apja között. Ilona ki van merülve az állandó vitáktól és attól, hogy senki nem ismeri el, mennyit dolgozik és tesz a gyerekekért, a lányáért. Tünde anyja mellé próbál állni, aki gyakran nyíltan elutasítja őt. Tizenegy éves gyerekként nagyon nehéz lehet neki. (C5)

7.5 Az első négy hónap, ahogy a szakemberek látják Tünde eleinte rosszul érezte magát az iskolában. Kívülállóként azt láttam, hogy januártól változott meg az iskolához való viszonya. Ekkor kezdett el lelkesen mesélni azokról a felnőttekről, akiknek társaságában jól érezte magát. A Tündéből sugárzó hangulatot egyértelműen alátámasztotta az is, amit a szakemberek mondtak Tündéről. Tünde nyitott volt a felnőttekkel való kapcsolatra. A legmeghatározóbb élmény Tünde számára Katával, egy pályakezdő pszichológussal való találkozása volt, akihez egy ideig rendszeresen járt. „Januárban találkoztam Tündével először, fél évvel az után, hogy idekerült, mert a gyermekjóléti családgondozója megkeresett,

170

hogy kellene egy kis segítség. Az első alkalommal elmondtam Tündének, hogy tudom a múltját. Tudatosan terveztem, hogy erről beszélek vele. Ez a bizalom alapja. Nem akartam, hogy felépítse a történetet, hogy előadjon valamit magáról. De nem ezzel indítottam, az első tíz percben vártam, hogy ő mit mond el. Nem tudta, hogy mit mondjon, csak azt mondta, hogy nehéz. Akkor mondtam, hogy én tudok ezekről a dolgokról (a gyermekotthoni évekről) és hogyha akar, akkor nyugodtan beszélhetünk róla. Neki az a nehéz, hogy nem tud erről beszélni senkivel.

Mert otthon ez tabu téma, itt, az iskolában meg nem tudnak róla.

Maradtam én, meg a gyermekvédelmi felelős. Azt szerintem nem tudja Tünde, hogy az osztályfőnök is tud róla. Szegénynek ez egy óriási titok, amit rejtegetnie kell… Amikor elmondtam, hogy tudom a múltját, meglepődött és kinyílt. És elkezdtünk beszélgetni arról, milyen volt neki a gyermekotthonban. Elmondta, hogy nagyon jól érezte magát, sok barátja volt, jó közösségbe került, szerette a nevelőket és azt mondta, hogy az volt a legrosszabb, hogy nem tudott tőlük elköszönni, amikor eljött, mert éppen nyaralni voltak. Többször is beszéltünk róla, hogy ezt még el lehet intézni és Nórán, a családgondozón keresztül ezt a kapcsolatot fel lehet venni. De aztán ez valahogy elült… Hamar kiderült, hogy rajzolni szeret nagyon. Ezen keresztül lehetne őt megfogni.” (CSZ4) Tünde tanítója tudta, hogy négy évig volt gyermekotthonban. De a szakemberek jobbnak látták, ha ezt mindenki titokként kezeli. Így Tünde senkivel nem oszthatta meg, hogy neki tulajdonképpen jó élményei voltak, kötődött a gyermekotthoni gyerekekhez és felnőttekhez. A családban azt érezte, hogy ez sértené anyja és nagymamája érzéseit, az iskolában pedig eddig senkivel nem volt olyan kapcsolata, hogy ezt megoszthatta volna. Tizenegy évesen. „Tündének hamar fel kellett nőni. Amikor először beszélgettem vele, azt éreztem, nem is tizenegy éves kislánnyal beszélgetek, hanem egy tizenegy éves felnőttel. Ő már annyi mindenen keresztülment, annyi mindent fel kellett tudnia dolgozni. Nem is volt gyermekkora. Nem úgy volt gyermekkora, mint másnak. És lehet, hogy ezt sikerül bepótolnia a barátokkal. Lehet, hogy azzal, hogy titkát itt rejti el nálam, ő is érezheti jól magát. De egyébként ő be van fogva otthon, vásárol, elmegy a kis tesóért az oviba. Olyan dolgokat bíznak rá, amit másokra sokkal később.” (CSZ4) Tünde érezhetően megkönnyebbült, ahogy kapcsolatba került a pszichológussal. Azt, hogy ez csak az iskolakezdés után négy hónappal történt meg, a pszichológus helyesnek tartotta: „Szerintem nagyon jó, hogy Tündi nem azonnal jött hozzám. Mert a gyerekek azonnal leveszik, ha jön egy új gyerek és azonnal jön hozzám. Hogy miért jár, mi lehet a gond. Kell nekik adni egy kis időt, akár egy fél évet, hogy megpróbáljanak beilleszkedni, és ha ez nem sikerül, akkor ott kell egy kis segítség. A családgondozó sem úgy keresett meg, hogy Tündi terápiára járjon, hanem hogy segítsem a beilleszkedését. Volt szó kiscsoportról is, de az majd 171

felsőben lesz. És végül is sikerült barátokat találni, tehát ez is megoldódott.”(CSZ4) Így viszont Tünde négy hónapig teljesen egyedül maradt „titkával”, senkivel nem beszélhetett szabadon előző iskolájáról, korábbi barátairól. A tanító néni tudta, hogy Tünde gyermekotthonból jött. De abban állapodtak meg a családgondozó kérésére, hogy ezt – Tünde személyiségi jogaira való tekintettel - nem terjesztik. „A tanító néninek nem volt jó véleménye a családról és azt gondolta, hogy jobb lenne Tündének a gyermekotthonban – annak alapján, amit eddig hallott. De az év folyamán javult a kapcsolata Tündével.” (CSZ6) Nóra, a családgondozó, a gyermekvédelmi felelőst, Ágit ismerve döntött az iskola mellett, mivel tudta, hogy ő segíteni fogja Tündét. Abban maradtak, hogy a tanítónőn és Ágin kívül senki sem tudja, hogy Tünde gyermekotthonban volt. „A pedagógusok nem tudnak titkot tartani: előfordulhat, hogy egy szülői kritika kapcsán vagy más feszült helyzetben elmondják. Az igazgató sem tud róla.” Nóra nem akarta, hogy Tünde iskolai pályafutása arról szóljon, hogy terjednek a múltjával kapcsolatos hírek az iskolában. Annak ellenére, hogy tudja: a gyerek személyiségfejlődése szempontjából jobb lenne feldolgozva lezárni a múltat, de a jelen iskolai környezetben ez nem kivitelezhető. (CSZ3) A pszichológus ismerve az osztályokat, látta, hogy Tünde „nehezen illeszkedett be. Egy eleven osztályba került, idősebb a társainál. De végül spontán módon sikerült neki beilleszkedni. Először fiúkkal kezdett el barátkozni, de aztán napközis lett és most már más osztályokból lányokkal is jóban van. Bár ismerem a lányok véleményét. Ők túlságosan is nőiesnek tartják. A fiúkkal nem barátkozik, hanem kiéli nőies voltát. Én ezt nem látom, csak hallom a gyerekektől.” (CSZ4) Tünde nőies viselkedése feltűnt a gyerekeknek is. És Tünde késései is köztudottak voltak. A pszichológus olykor konzultált Tünde osztályfőnökével: „Az osztályfőnökkel van igen nagy konfliktusa, nagy harcot vívnak ők ketten. Nem tudom, kinek higgyek. Az osztályfőnöknek az a baja, hogy az édesanya nem gondoskodik rendesen a gyerekről, sokszor elaludt Tünde. Késve érkezett be. Sokszor ide jött be, hogy én menjek fel vele, nehogy azt higgye Éva néni, a tanítója, hogy lógott. Ez rossz volt.” A pszichológus megemlítette, hogy Tünde osztályfőnöke előítéletes Tünde származásával kapcsolatban. Tünde cigánynak mondja magát, de középbarna haja és bőrszíne alapján ez nem ítélhető meg egyértelműen. Mégis a pszichológus szerint: „Éva néni tudja, meg látja. Meg ismeri az anyukát. Tünde sokszor elmondta, hogy tudta volna négyesre a verset, de csak kettest adott Éva néni.” (CSZ4) A bizalmatlanság a pszichológus tapasztalata szerint is kölcsönös Tünde és a tanító néni között. Kapcsolatuknak nem kedvez az sem, hogy „Éva néni azt gondolta és mondta, hogy Tündének vissza kellene kerülnie gyermekotthonba. De mivel látta, hogy mi 172

nagyon küszködünk azon, hogy Tünde itt maradjon, elfogadta.” A pszichológus a Tündével történt találkozások alapján azt gondolja, hogy „az az iskola, ahova a gyermekotthonból járt, nagyobb biztonságot jelentett neki. De a család hallani sem akart róla, hogy elkísérje oda. Tünde életének a felét nem otthon töltötte és az meghatározó élmény volt. Féltem. Ő most elkezdett kamaszodni, idősebb a társainál. Az osztályfőnökének ez is gond, hogy ő már sokkal nagyobb lány, mint a többiek. És Tünde ezt érzékelteti is: nagy fülbevaló, kis top, miniszoknya. Nehéz ezt összeegyeztetni a negyedikes korosztállyal.” Gondnak érzi a pszichológus azt, hogy Tünde gyermekotthoni múltja lezáratlan maradt. „A családba folyamatosan vezették vissza, rendszeresen látogatták, hazahozták és itt kezdte az iskolát. Folyamatossá kellene tenni a lezárást is: látogasson időnként vissza, mesélje el, mi történik vele, én visszafele ezt ugyanúgy megcsinálnám. Mert Tündének rossz volt, hogy búcsúzás nélkül jött el. Levelezhetnének. Találkozhatnának, csak ez nem megoldott. Majd ha nagyobb lesz, esetleg felveszi velük a kapcsolatot. Volt arról szó, hogy vissza lehetne menni, hogy mi újság van… megírni nekik, biztos felolvasnák. De mivel mi csak egy órát beszélünk itt erről és sem otthon, sem a baráti társaságában ez nem kapott támogatást, így ez elmaradt.” (CSZ4)

7.6 Szétköltözés után A következő pár hónapban elsősorban a nagymama lakásán találkoztam a gyerekekkel. Rózsa már az új lakásban lakott, de nem hívott oda, jelezte, hogy előbb szeretné rendbe hozni. Legközelebb Ilonát és Tündét találtam otthon. Rózsa a kisebbekkel az új lakásban volt. Ilona Tünde előtt szidta Rózsát. Tünde pedig azt mesélte, hogy milyen otthonos lett a másik lakás. Amikor Ilona kiment a szobából, a nagymama megjegyzéseire Tünde azt súgta nekem, hogy a mama dilis. „Anyut szeretem, ott szeretnék lenni” – mondta. Majd kicsit később: „De az iskolában a legjobb. Nem is akarok a napköziből hazajönni.” Támaszra talált az iskolában. Osztálya befogadta, lettek barátai és szívesen beszélget a pszichológussal. (C6) A pszichológus tapasztalja, mit él meg Tünde a szétköltözés kapcsán: „Tünde sokat segített a lakás felújításában, és amikor elkészült, akkor mondták, hogy te a nagymamánál maradsz, a két tesó meg jön velünk. Akkor Tünde nagyon kész volt. Úgy jött akkor, hogy képzeljem el: anyuék költöznek, ő meg marad. Utána egy héttel mondta, hogy most már ő is megy. És utána a legújabb információ az volt, hogy az anyuék sem mennek. Nagyon bizonytalan ez a háttér. Az a támasz, amit ő kapott a gyermekotthoni közösségben, az itt nincs

173

meg… Az anyukájával való kapcsolata nagyon érdekes. Szerintem nem anya-gyerek kapcsolatban vannak. Nem tudom, hogy lehet ezt pontosan megfogalmazni. Nem is barátnő, de valahogy a kettő között. A nagymama tűnik biztos pontnak. Ő gondoskodik róla. Az anyukára nem számíthat, ő kiszámíthatatlan. Most azt meséli, hogy kijár Németországba, de nem tudja, mit csinál. Kinn van egy hétig, hoz ajándékokat. Nem tudom. Igazából nem érzem, hogy Tünde számíthatna rá.”(CSZ4) A tavasz folyamán havonta látogattam a családot a nagymama lakásán. Rózsáék lakására a nyár elején jutottam el, amikor ezt Rózsával előre meg tudtam beszélni. Amikor a nagymamához mentem, valamelyik gyerek mindig nála volt és gyakran Rózsa is. Ő visszajárt fürödni, mert az új lakásban nem volt meleg víz. A nagymama hónapokon keresztül szidta lányát. Arra panaszkodott, hogy Rózsa nem szereti Tündét és ezt nyíltan meg is mondja. Tünde sokat sír emiatt, de anyját akkor is imádja. Ilona tudja, hogy a gyerekek mennyire szeretik anyjukat, szükségük van rá. De „Rózsa lusta. Nem megy a gyerekekért, Tündét küldi vásárolni. Van, hogy Tünde azért késik az iskolából, mert Rózsa először a közértbe küldi. Mondta is a boltos, hogy miért küldik ilyen gyakran a lányt reggel vásárolni.” (C7) A családdal foglalkozó szakemberek érzik, hogy zűrök vannak a családban. A családgondozónak jelezték, hogy szabálysértési eljárás indul Tünde és Rózsa ellen, mert szemfestéket loptak egy áruházban. Felmerült Tünde gyermekotthoni elhelyezésének szükségessége. Rózsát alig lehet elérni és beszélni egyáltalán nem lehet vele. Az iskola is jelzi, hogy Tünde furcsa az utóbbi időben, nem megy már a pszichológushoz, kerüli a találkozásokat. Tündét látogatásom során az iskoláról kérdezem. Angolból bukásra áll. A gyermekjóléti szolgálat felajánlotta, hogy járhat oda korrepetálásra. A nagymama elküldi, de ez is abbamarad. A lopásról sem a nagymama, sem Tünde nem mondanak semmit.(C8) Egyre több gond van a család körül. A nyár elején az akkor három éves Mónikát a szomszéd kutyája este csúnyán megharapja. A szülők állítólag egy rokon fiatalemberre bízták a gyereket, míg elmentek vásárolni. Mire hazajöttek, az ordító, vérző gyereket találták. Mentőt kellett hívni és meg kellett műteni a kislány arcát. Ez lehetett véletlen baleset, de szülői felügyelet elégtelenségének következménye is61. A családtagok közötti hónapok óta tartó viszály nem enyhült. Közeledett az iskolaév vége, kezdődött a két és fél hónapos iskolai szünet. Nem világos, Tünde hova tartozik, hol tartózkodik a nyáron. Anyjánál, ahol szeretne lenni, nincs kialakítva számára hely. A nagymamánál lehetne, de ő napközben dolgozik. Nincs megoldva nyári napközbeni felügyelete. (C9) Mind a családgondozó, mind az iskola 61

Nem véletlen balesetnek nevezi a szakirodalom az olyan baleseteket, melyek a szülői odafigyelés hiányosságaiból fakadnak, a jelenség részletes bemutatását egy esettanulmányon keresztül ld: Barnes, 1996.

174

gyermekvédelmi felelőse aggódnak miatta, úgy látják, túl sok veszély leselkedik Tündére a nyári hónapok alatt ezen a környéken, fennáll a prostituálódás veszélye. Az iskolaév utolsó hetén találkoztam Tündével. Otthon éppen anyja ruháit rakta rendbe. Beszélgettünk. Közben megjött a munkából a nagymama. Ingerült volt, azonnal Rózsát kezdte szidni, érezhetően dühös volt rá és hibáztatta őt a Mónikával történt kutyaharapásos baleset miatt. Dőlt belőle a harag lányával szemben és a kétségbeesés, reménytelenség. Dühe még Tünde ellen is fordult, ami egyébként nem fordult elő gyakran. Hangosan fogalmazta meg, mennyire nem érdekli, mi történik a gyerekekkel. Ekkor döntöttem úgy, hogy elhívom Tündét fagyizni, hátha a nagymama közben lenyugszik. Fagyizás közben beszélgettünk és szóba került Tünde gyermekotthona. Ez egy olyan téma volt, ami olykor felmerült köztünk, mivel ismerkedésünk során is erről beszélgettünk először. Tünde lelkesen gondolt arra, mit csinálhatnak most a többiek a gyermekotthonban. Iskolaév vége, készülnek a nyaralásra. Milyen jó lenne velük beszélni. Felajánlottam telefonomat, hogy beszéljen velük. A telefonszámot nem volt nehéz megtudni. Tünde felhívta és szeretettel üdvözölték a telefon túloldalán. A nevelők és gyerekek egymás kezéből vették ki a telefont, hogy beszélhessenek Tündével. Kérték, hogy látogassa meg őket. Tünde próbálta a következő hetet ajánlani, de akkor már mennek le Balatonra. A Tündével beszélő nevelő felajánlotta, hogy látogassa meg őket Tünde ma, mert most éppen minden volt barátnője otthon van. Kérdés volt, hogy lehet-e egy ilyen lépést tenni? Túlléphetem-e kutatói szerepemet? Mi a gyerek érdeke? Mi szól mellette és mi szól ellene? Mellette szólt, hogy egyértelműen szerető kapcsolatokról van szó, amiből Tündének éppen óriási a hiánya. Mellette szól, hogy már régóta vágyott Tünde kapcsolatba kerülni a gyermekotthonnal, de nem volt mellette felnőtt, aki ebben segítette volna. Mellette szólt az is, hogy a nyári értelmes programok egyike lehetne, hogy Tünde olykor visszalátogasson a gyermekotthonba barátként. Ezzel eltelne egyegy napja. Mellette szólt az, hogy elinduljon a feldolgozás folyamata, hogy ne veszteség legyen a gyermekotthon, hanem egy kapcsolat, egy emlék, amiben van jó és rossz, aminek voltak előnyei, hátrányai. És mellette szólt az, hogy Tünde önálló kapcsolatot találhatna olyan felnőttekhez, akik őt ismerik és hátha egy kapaszkodót jelentenek jelenlegi helyzetében. Mert az világos volt, hogy családja, az éppen konfliktusban lévő anyja és nagyanyja nem képesek most Tündére figyelni. Szóltak érvek a látogatás ellen is. De ezek nem annyira Tünde szükségleteit érintő veszélyek voltak, mint inkább a családgondozás kapcsán felmerülő dilemmák. Megpróbáltam elérni Tünde családgondozóját, de nem sikerült, nem tudtam vele egyeztetni. Kérdés volt, hogy kutatóként nem avatkozok-e bele túlságosan a családgondozás folyamatába?

Mi van, ha felmerül a nyári veszélyek miatt Tünde gyermekotthoni 175

elhelyezése? Ez inkább a látogatás ellen vagy mellett szóló érv? Ugyanakkor a gyermekotthon Tünde életének fontos része. Fontos információ lehet, hogy milyen közeg vette körül Tündét mielőtt hazakerült. A döntést a nagymamától tettem függővé. Megbeszéltük Tündével, hogy a nagymama beleegyezése nélkül nincs látogatás. Viszont, ha beleegyezik, akkor mehet akár a nagymamával, vagy ha a nagymama nem akar vele menni, elkísérem én. (C9) A nagymama, mire hazaértünk, megnyugodott. A látogatás ötletén nem lepődött meg, inkább örült neki. Neki is nagyon jó emlékei voltak mind a nevelőkről, mind a gyerekekről. Kérdeztem, nincs-e bármilyen kifogása a látogatás ellen. Nem volt. Van-e kedve elkísérni Tündét. Ehhez fáradtnak érezte magát. (Hat órától kettőig takarított.) Megbeszéltük, hogy elkísérem Tündét és haza is hozom. (C9) Elindultunk. Tünde nagyszerűen tudta az utat, boldog volt a programtól. A buszon felidézte régi emlékeit, hogy utaztak oda ezen a járaton. És ahogy közeledtünk, Tünde büszkén és lelkesen mutogatta az ismerős buszmegállót, az ismerős utcákat, házakat, a klubot, ahova közösen jártak. És amikor megérkezett, boldog sikolyok és ölelések fogadták őt. A lányok azonnal birtokba vették Tündét, ölelték. Miután mindenki nagy szeretettel üdvözölte őt, barátnői felvitték a szobába és ott maradtak egy kis időt. (C9) Közben volt időm megismerni a környezetet. A lakásotthon egy barátságos kertes családi ház. A kertben hatalmas cseresznyefa, terasz, a gyerekek dolgos játékának nyomai, labdák, és a kisebb gyerekek. Volt közöttük, aki elmélyülten bogarászott a kertben, mások szaladgáltak. A nagyobbak, akik Tündét nem ismerték, a nappaliban beszélgettek. A konyhában készült a vacsora, aminek elkészítésében a gyerekek is részt vettek. A ház hangulata meleg, kedves volt, a gyerekek jókedvűek, közlékenyek. A lányok hamar lejöttek az emeletről, látszott, hogy Tünde otthonosan mozog a térben és érezhető volt kivételes helyzete is: ő otthon, családjánál van. Neki sikerült. Jó hangulatú vacsora után a nevelő azt javasolta, hogy tartsanak egy kisebb bulit Tünde tiszteletére 7 óráig. Pillanatokon belül szólt a zene, minden gyerek a nappaliban volt és hamar táncolni is kezdtek. Minden gyerek, kicsik és nagyok bemutatták tánctudományukat. A központ azonban Tünde volt. Ügyesen, különlegesen táncolt. Volt stílusa, cigányos, finom, érzékeny. Örömmel, átéléssel táncolt, barátnői gyönyörködtek benne és vele együtt élvezték. Számomra új arcát mutatta, egyszerre kislányos és nőies, aki képes a figyelmet magára fordítani, aki könnyen elfoglalja központi szerepét egy társaságban, akit szeretnek, és aki szeret másokat, kicsiket, nagyokat, gyerekeket, felnőtteket. Ezen az estén Tünde volt a királylány. Hosszú búcsúzkodás után nem sokkal 7 óra után elindultunk haza. Tünde megbeszélte a nevelővel, hogy esetleg még maga is ellátogat

176

majd máskor a nyár folyamán, ha otthon megengedik. Otthon Tündét a nagymama várta és Tünde boldogan ölelte őt át. (C9) A következő látogatásomkor a nagymama háza előtt véletlenül összefutottam Rózsával és Attilával. Rózsa sietett a karján alvó, gyógyuló Mónikával anyjához. Attilával ekkor sikerült először személyesen is találkozni, leültünk beszélgetni. Szívesen mesélt magáról és helyzetükről. Egyetértett abban, hogy Tündének nehéz a helyzete. Szereti őt, mint a másik két gyereket is. De fél Tündétől és a nagymamától is. Fél Tündéhez közeledni, hátha ezt valaki rossz néven veszi. Nem meri megtenni, mert érzi, hogy feszültség van körülötte. Ő szereti a nagycsaládot, mindig sok ember volt körülötte, neki nem lenne gond, ha Tünde velük lakna. Érzi ő is, hogy Rózsa nem eléggé szereti Tündét. Szeretne is ezen változtatni, de nem meri ezt a témát felvetni Rózsánál. (C10) Attila tele van félelemmel. Múltja és eddigi mulasztásai miatt érzi, hogy nem nagyon van beleszólási joga a család életébe, nem alakíthatja ő a kapcsolatokat. Attila fél, Rózsa inkább a kicsikkel van elfoglalva, tehetetlennek érzi magát Tündével. A nagymama pedig nem érzi, hogy Tünde az ő felelőssége lenne. Az iskola is tehetetlen. A gyermekvédelmi felelős az iskolaév végén határozottan aggódik amiatt, ami Tündével nyáron történhet. „Jön a nyár és Tünde megtalálta azt a kört, ami nem viszi őt a jó irányba. Az iskola csak annyit tehet, hogy elviszi a gyerekeket a napközis táborba. De a tábornak négykor vége van, és itt a telepen akkor indul az élet. A telepen összegyűlt egy roma fiúkból álló csapat, akik nem túl kedvesen, meg nem túl erkölcsösen viselkednek a lányainkkal. Az itt élő gyerekek, fiatal lányok többségének ezek a fiúk tetszenek. Ez egy sajátosság. A nem roma lányoknak is. Természetesen Tünde is inkább a roma fiúk iránt érdeklődik. A rendőrség ifjúságvédelmi osztálya tud erről, de nem nagyon tudnak mit csinálni. Nem tudnak elég intenzíven foglalkozni ezzel a kérdéssel. Jó lenne, ha minden délután megjelenne egy motoros rendőr és egy kicsit tisztogatná a terepet, de nem... Egyre gyakoribb és súlyosabb probléma, hogy a hetediknyolcadik osztályos lányaink azt hiszik, hogy az, hogy egy férfi engem szexuálisan valamire kényszerít, egy természetes dolog. Olyan dolgokon vesznek össze, hogy ki mikor kit hogyan elégített ki és az egyébként kinek a barátja… Számukra természetes dolog, hogy ők egy eszköz, akit lehet használni… Tünde pontosan ezt a kört találta meg magának.” (CSZ6)

7.7 Szétesés Júniusban a gyermekjóléti szolgálat - érzékelve, hogy a család nem képes Tünde nyári felügyeletét megoldani -, több alkalommal is esetkonferenciát hívott össze a családtagok és az

177

érintett szakemberek részvételével. A családgondozó az első megbeszélés során azt érzékelte, hogy „nem csillant fel sok minden Rózsában. A kicsi gyerekeket tudják vállalni, de Tündét nem. Látható és érezhető volt, hogy Tünde nem nagyon fér a családba. Viszont a kicsik igen, ott nincs semmi baj. Felmerült Tünde elhelyezése, de nem mondódott ki semmi.” A beszélgetés folytatásában állapodtak meg, melyre a nagymamát is elhívták. Ezen a második esetkonferencián „óriási veszekedés volt, nehéz volt kézben tartani, nem is nagyon lehetett. Nagymama és Rózsa ordítottak egymással. Nagymama először arról beszélt, hogy vállalná a gyámságot. De amikor a gyermekjóléti szolgálat mondta, hogy pontosan mit kell vállalni, akkor a nagymama azt mondta, hogy Tünde napközbeni felügyeletét nem tudja vállalni. Akkor maradjon az anyjánál, övé a felelősség… A nagymama és Rózsa összevesztek. Rózsa követelne, de mást és máshogy, mint a nagymama, Tünde pedig kihasználja a kétféle kötést… Rózsa sokáig merev volt, tartotta magát, de egy idő után kiborult… És elkezdtük őt megerősíteni anyai szerepében. Abban maradtunk, hogy Tünde az anyjánál marad. Nem lesz védelembe vétel, de szigorú kereteket szabtunk: szigorú napirend legyen, nem lehet Tündének műkörme és folyamatosan jár a napközis táborba. Amikor távoztak, kinn az utcán óriási ordítozás volt. Tünde sírva visszajött, hogy ő nem akar az anyjához menni, mert nem szereti Attilát. Engem mindenki gyötör, senki nem szeret, mondta sírva, és tényleg szét voltak tépázva az idegei.” (CSZ7) A gyermekjóléti szolgálat elképzelése volt, hogy Rózsát erősítse meg anyai szerepében és határozott irányítással segítse a családot abban, hogy mind a három gyereket vállalják, „pár napon belül alakítsanak ki egy kis fészket Tünde számára és a következő héten pedig küldjék Tündét a gyermekjóléti szolgálat által szervezett evező táborba”. (CSZ7) A családi konferenciák utáni hetekben látogattam először Rózsa és Attila lakását. Az összesen körülbelül húsz négyzetméteres lakás egy apró konyhából állt, ami a belépőben lett kialakítva, egy apró hallból, ahol a gyerekek alszanak és tanulnak majd és egy nagyobb szobából. Világosság csak a belépő konyhán keresztül jön a lakásba, ablak a szobákban nincs. De a lakás hangulatos, erős színű a tapéta, bordó kanapé a szobában és egy szekrénysor. A hangulata hasonlít a nagymama lakásához. A falon egy bekeretezett fénykép: Attila nagymamájának képe. Ez volt az első alkalom, hogy Rózsával és Attilával felnőtt beszélgetés alakult ki. Újra tisztáztam velük, miért járok hozzájuk rendszeresen, először „mertek” kérdéseket is megfogalmazni munkámmal kapcsolatban. Attila megfogalmazta, hogy szerinte a segítők gyakran ártanak és nem segítenek. Rózsa azonban fontosnak tartotta hozzátenni, hogy Nóra, a

178

családgondozójuk sokszor valóban segítette őket. Úgy tűnik, Rózsa valóban csak így, saját anyjától térben is elkülönülten képes önálló életét alakítani, önálló véleményt megfogalmazni. Rózsa a gyerekekkel is más volt. Mosolygós és kedves volt velük, két órás ott tartózkodásom alatt ritkán emelte meg a hangját. Tünde felé is voltak kedves gesztusai. Közben Rózsa vacsorát készített: csirkecombokat sütött. És a lányok meg is fogalmazták, hogy anyjuk főztjét szeretik a legjobban. Kérdeztem, hogy készítik-e Tündét az evezőtáborba. Válaszuk bizonytalan volt. De ekkor még volt egy hét a tábor időpontjáig. Attila és Rózsa beszéltek saját kapcsolatukról is, csipkelődő, viccelődő hangnemben. Hogy sokat vitatkoznak, Attila nagyon féltékeny Rózsára, aki viszont több szabadságot szeretne magának. A családi béke azonban csak rövid ideig tartott. Tünde nem ment a táborba, és a szülők nem tudták, hol van napközben. Nem tudták tartani a kereteket, amiben megállapodtak. A gyermekjóléti szolgálat Tünde elhelyezését javasolta. Tünde bekerült az átmeneti otthonba. Onnan két nap múlva megszökött. Ismét szétesett a család. Amikor Rózsát telefonon kérdeztem Tündéről, indulatosan mondta, hogy nem tudja, hol van. „Szökésben. Igen! És jól teszi!” (C13) Az, hogy a család nem képes felvállalni egy kamasz lány irányítását, látható volt egész évben. A gyermekjóléti szolgálat érthetően a hosszú nyári szünetet túl kockázatosnak találta egy olyan fiatal kamasz lány esetében, akire családja nem tud vigyázni, és aki már belekeveredett abba a kortárs csoportba, mely további kockázatokat jelent. A döntés, hogy kerüljön Tünde gyermekotthonba, érthető, de ugyanakkor, mint minden gyermekvédelmi beavatkozásnak, ára is van. Tünde számára a döntés nem volt elfogadható, de nem volt elfogadható számára az alternatíva sem: az iskolai és a gyermekjóléti szolgálat által kínált táborok. A döntés ellen szökéssel és az önmagát veszélyeztető viselkedés felerősödésével tiltakozott. Augusztus és szeptember folyamán Tünde több hetet volt szökésben. A nyár folyamán kiborotválta a szemöldökét, erősen sminkelte magát, műkörmöket viselt, lefogyott. Amikor éppen bent volt az otthonban, elvitték pszichiáterhez. De csak két-három alkalommal sikerült a szakembernek találkoznia Tündével. Több helyezési értekezlet is volt, végül októberben Tünde egy vidéki gyermekotthonba került. A gyermekjóléti szolgálat célja a vidéki elhelyezéssel az volt, hogy kisebb legyen a szökés kockázata, a nagyvárosban rejlő veszélyek ne kísértsenek, nyugodtabb, strukturáltabb és elzártabb körülmények között nyugodjon meg Tünde, részesüljön következetes és rendszeres, életkorának megfelelő gondoskodásban, hogy regenerálódni, fejlődni tudjon.

179

Azt, hogy mi minden történt Tündével a szökés alatt, nem lehet pontosan tudni. A legtöbbet a nagymama mesélt a részletekről azután, hogy Tündét másodszor is rendőrök vitték vissza az otthonba: „Az első szökéskor egyik barátnője bújtatta őt egy nyolcadik kerületi pincében. Csak a két lány volt ott. És ha valami neszt hallottak, elbújtak. Nem volt mit enniük, inniuk, nem mertek kijönni. De négy nap után Tünde nem bírta, eljött hozzám. Sápadtan, éhesen. Megetettem, itattam, kényeztettem. Itt volt vagy egy hétig, nem mozdult ki a lakásból. Éjszakánként felriadtunk minden neszre. Egyik este rendőrök jöttek érte és vitték vissza.” Tünde azonban pár nap múlva ismét elszökött az átmeneti otthonból. „Az én kérésemre három hétig a keresztanyjánál volt. Ő bújtatta el.

De három hét után túl sok volt ez

Tündének, unatkozott, nem mehetett utcára és eljött megint hozzám. Másodszor is rendőrök vitték el. De a rendőrök rendesek voltak, mondták, hogy mama, miért nem maradhat magánál ez a kislány. És miért nincs az anyjánál?” (C14) Az átmeneti otthonban a nagymama rendszeresen, Rózsa csak néhány alkalommal látogatta meg Tündét. A nagymama szerint Tünde bentről telefonált az anyjának és „sírva kérte, hogy jöjjön be hozzá. Amikor ezt a vezetőnő meghallotta, elkérte a telefont és megkérdezte, miért nem jön be. Rózsa válasza az volt, hogy a két kicsi miatt nem tud bemenni.” (C14) Amikor Tünde „szökésben” volt otthon, Rózsa hideg, elutasító volt vele. „Ki akart venni egy joghurtot a hűtőből és Rózsa rászólt, hogy az a kicsiké. Volt, hogy Rózsa csúnyán megütötte és Tünde sírva és anyja kezét csókolva kért bocsánatot, mondva, hogy ő a rossz.” Rózsa azt is Tünde szemére vetette, hogy „elcsábítja” Attilát. Amikor Rózsa rosszabb periódusában volt, szavakkal, érzelmileg és fizikailag is bántotta Tündét.” (C14) Ezek a nagymama szavai. A nagymama lefogyott, remegett, megviselt volt amiatt, ami Tündével történt. Ugyanakkor a szokásosnál jobban megnyílt és elmesélt egy fontos eseményt az elmúlt évből „Lakik egy távoli rokon a szomszéd házban. Lajos és a fia, a tizennégy éves Imi. Tünde szerelmes volt Imibe és ez kölcsönös volt. És karácsonykor vagy szilveszterkor (ekkor a nagymama vidékre utazott rokonaihoz), Rózsa és Tünde együtt ünnepeltek Lajosékkal. És ekkor állítólag megtörtént a közösülés. Imi most is nagyon aggódik Tündi miatt és emlegette, hogy feleségül veszi, hogy kihozza az intézetből.” Tünde tizenegy és fél évesen esett át az első szexuális érintkezésen. A nagymama nem örült, de nem is volt felháborodva, Rózsát érezte felelősnek: „Nem az én génjeim vannak Tündében. Rózsa is már tizenhárom éves korában szállodára járt fiúkkal.” (B-14) Ez volt tehát az előzménye Rózsa kamaszkori terhességének. Tünde életében anyja sorsának ismétlődése rajzolódik ki.

És a család – a történetek

feldolgozatlansága miatt – nem képes Tündét megvédeni az ismétlődés kényszerétől. Rózsa ebben az időszakban megint teljesen magába zárkózott, hozzáférhetetlenné vált. A hírek, 180

melyek felőlük érkeztek, azt sugallták, hogy ismét állandósultak a veszekedések a családban. Attila ivott, játékgépezett, Rózsa dühöngött. A zaklatott családi helyzetben a gyerekek iskolakezdésére sem figyeltek eléggé. Zsuzsi első osztályba ment, de mivel nem íratták be időben, a választott iskola, ami Rózsáék közelében volt, már betelt, így a nagymama lakása melletti iskolába íratták be. A kis Móni sem lett volna beíratva a bölcsődébe a gyermekjóléti szolgálat közbenjárása nélkül. Tünde a hetekig tartó szökései miatt nem került végleges gyermekotthonba a nyár végére, így az iskolát csak két hónappal később tudta megkezdeni. Októberig még az átmeneti otthonban volt. Augusztus és október között három helyezési értekezletet hívtak össze. Az első alkalommal a meghívott gyermekotthon vezetője nem vállalta Tündét a tanácskozáson tapasztalt viselkedése miatt: „Egy olyan jelent zajlott le, aminek kapcsán azt kellett mondanom, hogy köszönöm szépen, itt álljunk meg, ezt a gyereket nem lehet elhelyezni. Ez a gyerek nem képes arra, hogy felálljon és bárki őt elvigye. Színpadias jelenetek zajlottak, Tünde öngyilkossággal fenyegetőzött, trágárul beszélt mindenkivel. És akkor azt mondtam, hogy annak ellenére, hogy van helyünk, így erőszakkal elhozni nem lehet. Ennek olyan következményei lehetnek, ami nem vállalható. És a szakértői véleményben is volt egy megjegyzés, hogy pszichiátriai kivizsgálásra szükség van, ami elkezdődött.” Tünde viselkedése túl ment azon a határon, ami elfogadható egy olyan szakember számára, aki több mint húsz éve foglalkozik „nehéz” gyerekekkel. „Sok hasonló helyzetet láttam már. Ha ez a helyzet is olyan lett volna, mint a többi, akkor tudtam volna mit kezdeni vele. Extrém volt az, hogy nem reagált a többi felnőtt, akik kontaktusban voltak egymással. Semmilyen reakciója nem volt annak, aki hozta. Tünde ütötte-verte az asztalt. Dühkitörése volt, és senkinek nem volt kapcsolata vele. Megközelíthetetlen volt. Én azt láttam, hogy nem csak nekem, hanem azoknak is megközelíthetetlen, akik valamilyen kapcsolatban voltak vele, nem mertek hozzászólni.” (CSZ14) Egy évvel később, jobban megismerve a gyereket, a szakember a következőképpen magyarázta Tünde akkori viselkedését: „Igaza volt. Nem volt előkészítve sem a szülő, sem a nagyszülő… Előtte Tünde szökésben volt, más társaságban, akkor ő már egy nagylány életmódot akart kipróbálni és talán bele is kóstolt, és hogy jöttök ti ahhoz, hogy engem ide-oda pakoltok. Igaza volt. És ráadásul nem is mindent mondtak el nekem ezen a helyezésen. Nem igazán derült ki akkor, hogy ő szökésben volt és milyen társaságban.” (CSZ14) A második helyezési értekezlet sem volt eredményes, mert ekkor Tünde szökésben volt. Végül harmadszorra sikerült döntést hozni. A jelenlévő résztvevők egyetértésével Tünde 181

a vidéki gyermekotthonba került. Ekkor Tünde már valamennyire lenyugodott és képes volt a gyermekotthon munkatársával kapcsolatba kerülni: „Szerencsém volt, sikerült szimpátiát keltenem benne. Megértéssel közeledtem felé. Tudom, hogy ő nem tehet róla, hogy ez alakult ki. Megvan a háttere, hogy ez miért történt. A csokit is elfogadta tőlem és majszolta is be.” (CSZ14) Tünde gyermekotthonból való hazakerülése után családjától nem kapta meg azt a segítséget, amire szüksége lett volna. Kisebb testvérét, Zsuzsit, anyja könnyebben visszafogadta. Tünde helyzete több ok miatt is összetettebb volt Zsuzsiénál: több évet töltött a gyermekotthonban,

kapcsolata

anyjával

kisgyermekkorában

zaklatott

volt,

sokáig

nagymamájához erősebben kötődött, megélte a számára két legfontosabb személy konfliktusát, bántalmazás miatt lett kiemelve családjából, ő az a testvérek közül, akinek más az apja, akivel egyáltalán nincs kapcsolata. És mindeközben kamaszkorba lépett. Tünde nehezebb helyzete ellenére eleinte nem kapott több támogatást a családba való visszailleszkedésben és az iskolakezdésben. Az iskola a pszichológusi segítség mellett nem nyújtott számára elegendő biztonságot, miközben családja újra új szerkezetbe formálódott. A nyári két és félhónapos szünidő valóban túl nagy kockázat volt Tünde esetében. Ugyanakkor az intézeti elhelyezés gondolata Tünde számára elfogadhatatlannak tűnt, ez tűnik ki viselkedéséből, abból, hogy az elhelyezés szélsőségesen erős reakciókat váltott ki belőle. Végül átmeneti időre minden kapaszkodóját elvesztette, amikor éppen betöltötte tizenkettedik életévét.

7.8 Ismét gyermekotthonban Tünde átmeneti elhelyezése júliustól október végéig zajlott. Több hetet szökésben volt. Iskolai tanulmányait magántanulóként végezte. Kapcsolatba került egy gyermekpszichiáterrel, akivel azonban mindössze két alkalommal találkozott, összességében még egy alapos diagnózisra sem volt lehetőség. A következő egy évben Tünde a gyermekotthonban volt. Vajon sikerülhet-e egy gyermekotthonban valamennyi biztonságot visszanyerni? És mi történik mindeközben családjában? Hogy zajlik a kapcsolattartás, mit tanulhat Tünde abból, ahogy ő a gyermekotthon és a család világa között mozog? Kitől kap ehhez segítséget? Az átmeneti nevelésbe kerüléstől fogva Tündéért a törvényes felügyeletet gyámja, a gyermekotthon igazgatója vállalja. Életét most még több szakember kíséri figyelemmel. A gyermekvédelmi beavatkozások egyik jól ismert kockázata, hogy a sokféle beavatkozás nem összehangolt és ezért újabb és újabb nehézségeket generál. Tünde esetében is ez történt.

182

Tünde lassan fogadta el a gyermekotthont. Amikor a fővárosi gyermekvédelmi szakszolgálat gyámi tanácsadója meglátogatta februárban, négy hónap gyermekotthoni tartózkodás után még mindig a „beilleszkedés folyamata tartott. Hangulati hullámzás, erős érzelmi, indulati megnyilvánulás jellemzi. Tiltakozik a gyermekotthoni lét ellen… Beszélgetésünk folyamán állandóan hangsúlyozza: „Haza akarok menni!” – olvasható a gyámi tanácsadó helyzetértékelésében. Nevelője így emlékezik vissza Tünde érkezésére és lassú beilleszkedésére: „Először egy bemutatkozó látogatáson volt itt Tünde. Akkor úgy nézett ki, mint egy ócska kis kokott… magas sarkú csizmával, vastagon sminkelve. Így jött be az iskolába. Ez volt az első képem, meg a gyerekeknek is róla.” Amikor végleg megérkezett, novemberben „megpróbáltuk úgy megközelíteni, hogy állandóságot biztosítva visszavezessük őt kislány korába, mert ő mégiscsak egy tizenkét éves kislány. Közben olyan életmódot folytatott (egy pár hétig), ami egy húsz évesnek sem való.” Fokozatosan változtattak Tünde öltözködésén: „Először a cipőt cseréltük kényelmesebbre, utána ruhát vettünk neki kényelmesebbet, aztán játékokba vontuk be.” Tavaszra lett Tünde nyugodtabb, ekkor már egyre több szabadidős programba szívesen kapcsolódott be: „Amikor együtt vagyunk, azt nagyon szereti és ott rögtön a saját kortársaival megy fára mászni, van itt egy tó, oda nagyon szeretnek menni. Voltunk egy kétnapos kiránduláson májusban, azt is nagyon élvezte. Egyébként az idősebb barátnőjével kettesben szívesen megy könyvtárba, meg a városba... , de mással nem nagyon barátkozik.” (CSZ13) Tündével csak egyszer beszéltem telefonon karácsony körül, akkor még sok düh volt benne a gyermekjóléti szolgálattal szemben. Szidta Nórát, a családgondozót, hogy miért kellett őt „olyan messzire bezárni, rácsok mögé. Én megteszek mindent, amit várnak tőlem, jók a jegyeim. De ha nem engednek haza fél év múlva, ahogy megbeszéltük, akkor megszököm. Nem ijedek meg, megmutatom nekik, hogy meg tudom csinálni.” (C17) Elszánt volt a hangja, érezhető volt, hogy még nem fogadta el ezt a helyzetet. Hangja, hanghordozása, stílusa teljesen Rózsáé volt. Tündét azzal sikerült motiválni a gyermekotthoni beilleszkedésre, hogy ha jól tanul és megfelelően viselkedik, ősztől hazamehet. „Igen, ez tartotta benne a lelket, ez motiválta a tanulásra. Sokat kellett pótolni is, bepótolta, tanulás terén nincs is gond. Ő azt hiszi, hogy azért van itt, mert ő nem tanult. És ezt próbálja kompenzálni. Tud is, szeret is tanulni. Akar is tanulni.” – erősíti meg Tünde nevelője. (CSZ13) A szülők hozzáállásáról a gyermekotthon szakemberei abból tájékozódnak, hogy milyen a kapcsolattartás telefonon és a hétvégeken. „Tünde összes zsebpénze arra megy el,

183

hogy telefonáljon az anyjának… Pontosan vezetem a telefonok listáját. Hát az elmúlt év folyamán az anyuka nem telefonált ide.” (CSZ13) Azzal mindenki egyetértett, hogy Tünde kéthetente látogasson haza családjához. A hazalátogatások kapcsán szerzett tapasztalatok is a szülői felelősség hiányosságaira mutatnak rá. A gyerekeket busszal hozták el a vidéki otthonból. A város egy meghatározott helyén találkoztak kéthetente pénteken és azt várták a szülőktől, hogy legyenek pontosan ott és azt is kérték, hogy ha valami közbejön a hétvégén, akkor azt időben jelezzék telefonon. „Mindig fél hatkor van a találkozó. Ők mindig fél órát, vagy többet késnek… esetleg megjelenik az anya a lépcső tetején, onnan int neki. Én többször voltam fenn a gyerekekkel, de nem ismerem az anyát, nem jött oda, nem keresi a kapcsolatot… Az anya nem tudja elképzelni, micsoda iszonyatos dolog, hogy mit él meg a gyerek ebben a várakozási időben. Szemmel látható, ahogy esik össze, ahogy karikásodnak a szemei. És visszafelé is vasárnap. Fél négykor van gyülekező, rájuk az egész busznak várni kell. Kifogás mindig van: nem találták a buszt, elaludtak, Tünde beteg volt, nem akart jönni, hisztizett, nem tudták hol van, a telefon rossz.” – mondta el tapasztalatait Tünde egyik nevelője. (CSZ13) Rózsa nem alkalmazkodik a kapcsolattartás rendjéhez és Tünde érzéseit sem érti. A nagymamával meg lehetett állapodni a kapcsolattartás szabályaiban. Egy idő után már csak a nagymama megy Tündéért és ő kíséri vissza a hétvége után a gyereket. „Mi a nagymamában találtuk meg a segítséget. Akármilyen a viszony az anya és a nagymama között, minket az nem érdekelt, ezt félretettük, mert kellett, hogy valaki segítsen. Kellett számára egy kapaszkodó, aki biztos pont és hitelesen teszi.” (CSZ14) A gyermekotthon a nagymamát látta a legbiztosabb családtagnak és vele tartották a kapcsolatot elsősorban. Tünde tavasszal kezdett lenyugodni, ezt Rózsa is észlelte: „Tünde jól van. Észhez tért. Haza fogják engedni. Most már talán megértette, hogy így nem lehet viselkedni. Nem jó neki a gyermekotthonban, de jól viselkedik, mert haza akar jönni. Nóra, a családgondozó azt akarja, hogy menjünk családterápiába anyuval együtt. De anyu úgysem megy el. Meg egyáltalán minek, felesleges. Én már jártam terápiába, nem volt értelme, unalmas volt… Amikor Zsuzsit elvitték.” Rózsa valószínűleg egyáltalán nem látja saját és a család felnőttjeinek felelősségét Tünde kallódásában. „Tünde tehet mindenről. Az ő viselkedése a gond. Lógott az iskolából, fiúzott, éjszaka többször vártam a ház előtt és nem jött… Tündét befogadta az iskola, csak ő kezdett el fiúzni. Rám nem hallgatott.” Attila a nagymamát hibáztatja, végül is ő „nem nevelte meg Tündét, ezért nem fogad szót.” Tünde azonban továbbra is mind a két családhoz tartozik: „Még nem tudjuk, hol fog lakni, de valószínűleg itt. Most is gyakrabban van nálunk, bár anyu (a nagymama) megy elé, 184

ha jön a busz az otthonból.” A lenyugvás jele az is, hogy Rózsa is képes már meglátni a jót is a gyermekotthonban: „Tünde nagyon szereti az igazgatónőt és az egyik nevelőjét, akivel tortát is sütöttek a barátnőjének, nagyon finom volt.” Rózsának és a gyerekeknek is nagyon ízlett. (C18) Miközben Rózsa talán valamennyire megerősödött saját lakásában, Ilona, a nagymama egyre ingerültebb. Gyakran panaszkodik Rózsa hanyagságára, közömbösségére, de kimondja azt is, hogy gyűlöli őt azért, amit Tündével csinál. Attilát is gyűlöli, akit legszívesebben a börtönben látna. Annak ellenére, hogy a gyerekek az idejük jelentős részét a nagymamánál töltik, nincs semmi melegség Rózsa és anyja kapcsolatában. Rózsa nem köszöntötte Ilonát sem anyák napján, sem a születésnapján és a gyerekeket sem kérte erre. „Rózsát meghívták a gyermekotthonba is az anyák napi műsorra, de erre sem ment el.” (C20) Az a két ember, aki Tünde számára a legfontosabb lenne, továbbra sem tudnak szövetkezni egymással. „Tünde egy nagyon nehéz sorsú gyerek… A legnagyobb problémát abban látom, hogy az anyuka és a nagymama állandóan küzdenek egymással többek között a gyerek szeretetéért. Az anyuka talán most kezdi felmérni, hogy Tünde hozzá is tartozik.” (CSZ14) A helyzet valamivel nyugodtabb, de továbbra is bizonytalan a nyári szünet előtt. Különböző a szakemberek véleménye arról is, hogy a két és fél hónapos nyári szünetet hol és hogyan töltse Tünde. A gyermekjóléti szolgálat családgondozója szerint az otthoni helyzet nem változott, a hazakerülést nem javasolja és a teljes nyári otthonlétet sem támogatná: „A család a kisujját sem mozdította. Tündének a gyermekotthonban kell maradnia. Így szólt az eredeti javaslatom is. Én abszolút nem értek egyet azzal, hogy Tünde egész nyáron otthon legyen. Sokkal hasznosabb, ha részt vesz a gyermekotthon által szervezett programokon, és az idő egy részét bent tölti.” (CSZ17) A felelősség ekkor azonban már nem a gyermekjóléti szolgálaté, hanem a gyámé. A gyermekotthon a teljes nyári szünetre hazaengedi Tündét. A nyár a legnehezebb időszak, ha ezt az időt végig tudják csinálni, azt bizonyítja, hogy mégis képesek mind Tünde, mind a családtagok az együttélésre. (CSZ13-1) A gyermekotthon inkább a nagymamára számít, Tünde továbbra is részben anyjánál, részben nagymamájánál van, amikor hazajön a gyermekotthonból. De a két – Tünde számára fontos – ember között a kapcsolat továbbra is konfliktusos. Míg a gyermekotthon szeretne a nagymamára, mint biztonságot jelentő családtagra támaszkodni, a gyermekjóléti szolgálat családgondozója nem támogatja azt az elképzelést, hogy esetleg Tünde hozzá kerüljön haza. Ugyanakkor azt mindenki látta, hogy az őszi hazakerülés feltételei még nincsenek meg. De ha ezt megmondanák Tündének, összeomlana.

185

7.9 Nyári szünet A két és fél hónapos nyári szünetben mind a gyermekjóléti szolgálat, mind a gyermekotthon családgondozója egyszer-egyszer látogatták meg a családot. Tünde egyik alkalommal sem volt otthon, hol barátnőjével sétált, hol anyjával és testvéreivel strandra mentek. Mind a két családgondozó a nagymamával tudott találkozni. A nyári szünetben három alkalommal voltam a családnál. Rózsáék családi élete továbbra is súlyos konfliktusokkal terhelt és Tünde otthon tartózkodása alatt is gyakoriak a megélhetési

gondok

és

veszekedések.

Attila

lomizással

foglalkozik.

Kialakult

kapcsolatrendszere van a területen és többnyire rokonaival együtt keres és talál alkalmi munkákat. Kis teherautóval fuvaroznak. Attila is gyakran vezetett, bár jogosítványa nincs. Többször el is kapták ezért az év folyamán. Szabálysértési eljárás folyik ellene, úgyhogy már nem mer vezetni, mindig valakit meg kell kérnie. Egy júliusi estén mentem először a családhoz, hátha Tündét is otthon találom. De Tünde egy barátnőjével volt valahol. Rózsa volt otthon, a kis Mónika meg egy rokon. Érezhető feszültség volt a levegőben. Rózsa kisírt szemekkel nézett ki a lakásból, nem szólt semmit, látszott, hogy dühös és visszavonult a szobába. Kicsit beszélgettem Attilával, aki elmesélte, hogy anyagi nehézségeik vannak és a veszekedés is emiatt van. És amiatt, hogy előző este buliztak a rokonaival, ittak és így reggel nem tudtak elmenni egy munkára. Egy nagyobb összeg úszott így el és nem tudják kiváltani a zálogba helyezett értékeiket. Emiatt borult ki Rózsa. Kicsit beszélgettünk Attilával, majd mielőtt elbúcsúztam, benéztem Rózsához. A kanapén ült magába roskadva és türelmetlenül próbálta elzavarni a hároméves Mónikát, aki egyfolytában igyekezett vele felvenni a kapcsolatot. Leültem mellé. Szavakkal próbáltam tolmácsolni Mónika jelzéseit, aki érezhetően szeretett volna anyjához bújni. Egy kis idő után Rózsa rámosolyodott a kislányra, aki erre széles mosollyal válaszolt és bemászott az ölébe. Megölelte Mónikát és elkezdett örülni neki. Pár perc múlva Mónika belekezdett egy mondókába és Rózsa is bekapcsolódott. Látszott, hogy ez kedvelt közös játékuk, élvezték mind a ketten, a végén hangosan nevettek. Attila is észrevette, eleinte a másik szobából figyelte a jelenetet majd bejött a szobába. Mondta, hogy Rózsa valóban nagyon szerető anya tud lenni, csak őt nem szereti eléggé. Több sem kellett Rózsának, szidni kezdte Attilát, hogy mellette elúszik a ház, elissza a pénzüket, nem lehet rá számítani, tönkre teszi, stb. Attila védekezett. Így nem tudnak egyről kettőre jutni, fogalmazta meg Rózsa. Igazi keserűség volt benne és az az érezhető félelem, hogy nem sikerül közösen talpra állniuk. (C22) A család élete még messze nem stabil és több az instabilitás irányába ható erő. Attila bizonytalan munkája és bizonytalan munkalehetőségei, mindkettejük alacsony iskolázottsága, 186

a rendszeres munka tapasztalatának teljes hiánya, az érzelmi instabilitás, ami részben Rózsa éretlen személyiségéből is fakad – ezek mind megnehezítik azt, hogy tartós biztonságot teremtsenek saját maguk és gyerekeik számára. Tündével augusztus elején találkoztam. Éppen barátnőjével jött haza nagymamájához. Mosolyogós, jókedvű volt, nyugodtnak látszott. Annak ellenére, hogy egy éve nem találkoztunk, könnyen megnyílt és szívesen beszélt magáról. „Sokat vagyok itthon, takarítok, szeretem csinálni.” A gyermekotthonról először annyit mondott, hogy haza akar jönni. Aztán elmondta, hogy matekból jó volt, négyest kapott, de történelemből nem. „A történelmet nem értem, nem érdekel… Amikor kinyitom a könyvet, azonnal anyuék jutnak az eszembe, nem tudok másra gondolni.” Könnyen beszélt arról is, hogy miben változott. Elmondta, hogy tavaly valóban belekeveredett a bandába. „De most már nem állok velük szóba. Mondtam nekik, hogy felejtsék el a nevemet.” Hangjában határozottság, magabiztosság érezhető. „És az anyu is megmondta nekik, hogy hagyjanak békén. És békén hagynak. Nem járok le este, itthon vagyok főleg és a barátnőimnél. Jövő héttől beiratkozunk egy rumba tanfolyamra, a mama (nagymama) fizeti.” Jó minták kezdenek kialakulni benne, de vajon kap-e ezekre Tünde elegendő megerősítést, hogy ezek a minták rögzüljenek is? Beszélgetés közben Tünde fésüli kishúga haját, öltözteti, gondoskodó, kedves vele. És cigányul szól Mónikához. Tanulják a cigány nyelvet, a barátnője oláh cigány. De a családjában többféle cigány is van: muzsikus meg magyar cigány. Próbálgatja cigány identitását. Szóba kerül a hazakerülés, a gyermekjóléti szolgálat, a családgondozó. Bár még személyesen a nyáron nem találkozott Nórával, a családgondozóval, de hangja és arckifejezése semleges, régi ellenséges, haragos hangszíne – ahogy korábban a családgondozóról beszélt – teljesen eltűnt. Mesél a gyermekotthonról és arról, hogy tanulás közben állandóan anyuékra gondol. És rájött arra, hogy nem volt helyes, amit csinált. „Nekem kell változnom, ha haza a karok kerülni. Ott kell hagyni a bandát. Sokat segített az, hogy anyuval és Attilával erről sokat beszélgettünk. A beszélgetések sokat számítottak!” (C24) Ő tehát Rózsa és Attila szerepét emeli ki, a velük való beszélgetések segítettek neki sokat. Sétáltunk Tündével egy kicsit és közben szüleiről beszélgettünk: „Tudom, hogy anyu szép és sokan udvarolnak neki. De én azt szeretném, ha Attilával maradna.” És Tünde meséli, hogy egyre jobban szereti Attilát, aki gyakran szólítja lányának és jó lenne, ha ő lenne az apja. (C24) Tünde jól érezte magát a nyáron és a családtagok is azt jelezték, hogy nem volt vele gond, időben hazament, csak néhány barátnőjével volt együtt, sokat vigyázott testvéreire. A nyár végén mégis történt valami. A gyermekotthonba nem ment vissza. Az otthon 187

családgondozója ment érte el. Rózsa nem tudta megmondani, hol van. A családgondozó az utcán találta meg, Állítólag anyjától éppen nagymamájához ment. Hat kilót fogyott. A pontos okokat nem lehet tudni. És a családtagok és szakemberek nagyon különbözően értékelik a helyzetet.

7.10 Mi történt nyár végén? Tünde nevelője egyértelműen sikertelennek ítéli meg a nyarat annak alapján, ahogy a gyerek visszaérkezett: „Nem is lepődtünk meg, hogy nem jött vissza. Egyszerűen nem ismerik a szabályokat, nem tudják a szülők sem és a nagyszülő sem, hogy ide kell jönni és akkor kell jönni, amikorra meg van beszélve. Ötven-hatvan ember életét, idejét nem lehet tönkretenni. Szabályismeretük és törvénytiszteletük nulla. A busz visszajött Tünde nélkül. A telefont nem vették fel. Végül kedden ment Tündéért a családgondozó. Öt nap késéssel jött vissza. A nagymama úgy tudta, hogy az anyukánál van, az anyuka nem tudta, hol van. Végül a családgondozó az utcán találta meg a gyereket, ott kóválygott. Hazavitte, összeszedték a cuccait és elhozta. Első nap sírdogált, de már másnap volt jókedve is. A társai is örültek, hogy itt van. A kislány 37 kiló volt, amikor elment és 30 kiló, amikor visszajött. Vékonyan, büdösen, dohányszagúan jött vissza, kiéhezve. Én ezeket a szülőket feljelenteném, mert tényleg pár deka választotta el attól, hogy anorexiásként szerepeljen. Elmondta, hogy egész nyáron nem evett. Itt már az első naptól kezdve eszik rendesen, már úgy kell szólni, hogy hagyja abba.” (CSZ13) Az otthon egyik vezető szakembere, akivel Tünde gyakran szokott bizalmasan beszélgetni, másként látja. A visszakerülés óta volt alkalma két órát beszélgetni Tündével négyszemközt. „Nem volt rossz ez a nyár. Az, hogy hat kilót lefogyott, azt tudatosan csinálta, erről beszéltünk, nem evett, testvérének adta az ennivalót. Mert le akart fogyni, kórházba akart kerülni, mert nem akart visszajönni. ’Tessék elhinni, tudatosan csináltam, - mondta Tünde. - Az anyu meg is volt ijedve, mert félt, hogy azt gondolják, hogy éheztetett. Ez valóban így kellett, hogy történjen, mert a családgondozó is látta őt a nyáron és nem volt vele semmi baj. Azóta fogyott, hogy megérkezett az értesítő arról, hogy mikor kell visszajönni. Mintha egy anorexiát próbált volna kialakítani és gyorsan le is csappant a testsúlya.” (CSZ14) Rózsa nem erősítette meg azt, amit ez a szakember feltételezett a nem evés okával kapcsolatban. Szerinte nincs összefüggés a gyermekotthonba való visszamenetel és Tünde nem evése között. Nem tudta, nem értette, miért nem evett Tünde, a nyár végi viselkedés okát inkább abban látta, hogy valami fiúval jött össze Tünde: „Nem evett. És valami fiúja lett, akit

188

nem mutatott be. Amióta a fiú volt, nem lehetett vele bírni. Ez nem jó.” (C26) Megint azt fogalmazta meg, hogy a végén rossz társaságba keveredett Tünde. Nem csak a nyár megítélésében különböző a szakemberek véleménye, hanem abban is, hogyan látják Tündét és hazakerülésének esélyeit. Tünde úgy tudja, hogy az őszi felülvizsgálat során döntenek hazakerüléséről. Még megvárja a felülvizsgálatot, és ha akkor nem engedik haza, akkor ő úgyis csinál valamit, fogalmazza meg a visszakerülés után egy héttel. (C25) Csoportnevelője nem gondolja, hogy Tünde a felülvizsgálat után hazamehetne. De megfogalmazza azt is, hogy a döntés nem rajta és sok más tényezőn is múlik: „Mivel Tünde elég nehezen nevelhető gyerek, elég sok konfliktusa van némely felnőttel itt, az otthonban… Főleg az újakkal. És talán ezek az emberek vannak úgy, hogy ebből a gyerekből úgysem lesz semmi. Tehát ha neki vannak szülei, van hova mennie, akkor őt engedni kell. Azok a gyerekek, akiknek van családja, azok előbb-utóbb úgyis hazakerülnek. De ha ez később történik meg, az idő talán arra elegendő, hogy valamivel felvértezzük a gyereket. Akarati dolgokkal például. Egy tizenkét éves nagyon védtelen és függ a családjától. És talán itt befejezheti a nyolc osztályt és valamivel fel van vértezve.” (CSZ13) Mivel Tünde most hetedik osztályos, ez még két év bennmaradást jelent. A gyermekjóléti szolgálat családgondozója azt gondolja, hogy a család nem változott semmit, nem lenne szabad Tündét hazaengedni. „Elcsúszó gyerekek mindig vannak. Tünde is nagy eséllyel el fog csúszni. De ha esetleg meg lehet oldani, hogy tizennégy-tizenöt-tizenhat éves koráig biztonságos környezetben legyen, hogy egy kicsit fejlődjön, akkor talán megússza a legdurvább kockázatokat és van ideje épülni. Minden bent töltött év őt segíti… Nincs kire Tündét rábízni. Rózsa változatlanul ugyanolyan felelőtlen a kicsikkel is. Senki nem változott. Lehet, hogy kénytelen leszek védelembe venni Zsuzsit. Sok az igazolatlan hiányzása az iskolából. Attilára esetleg rá lehetne bízni Zsuzsi felügyeletét, de Tündét nem. A nagymamára semmiféleképpen nem… Ha újra lehetne kezdeni az utóbbi két évet, nem javasoltam volna Tündét hazahozatalát a gyermekotthonból.” (CSZ17) A gyermekotthon szakembere, akivel Tündének a legszorosabb a kapcsolata, a szülőkben lát lehetőséget a változásra: „Azért történt változás Tündében is a nyáron, mert a szülőkben is történt egy nagyon pici változás. De ez a pici az ő számára olyan, amibe ő iszonyúan bele tud kapaszkodni… Úgy látom, hogy most az anyát kellene erősíteni. És az anya-mama konfliktust hamu alatt tartani. És különösen, hogy Attila most beszállt. Hogy Tündét is lányának nevezi. És ő is megfogalmaz vele szemben elvárásokat. Én azt gondolom, hogy Tündének otthon a helye. Ragaszkodik hozzá a nagymama, elfogadja az anyuka. Ő 189

abban él, őt az élteti és ezt ki kell elégíteni, ő képes lenne otthon működni. De azt nem tudom, hogy ez időben mikor következhetne be. Ez függ attól is, milyen segítséget kaphatnak a szülők. A gyermekjóléti szolgálatok bezárnak péntek délután és kinyitnak hétfőn reggel. Abban az időben, amikor a legnagyobb szükség lenne rá, mert a hétvégén mennek haza ezek a gyerekek. Ilyenkor kellene segítő tanáccsal szolgálni. A mindennapokban kellene a segítség ezeknek a szülőknek, a mindennapi nevelési kérdésekben. Honnan tudnák a szülők, hogyan bánjanak egy ilyen gyerekkel? Nehéz újra visszakapni egy gyereket, egy olyan gyereket, akivel túl fiatal anya voltam és akivel évekig nem éltem együtt, nem voltam nexusban. A családterápia idegen, azt a nyelvet nem tudják ezek a szülők használni. Nekik gyakorlati tanácsok kellenének és nem terápia.” (CSZ14) A gyermekotthon családgondozója aggodalmát fejezi ki Tünde esetleges hazakerülése miatt: „Kísérletezés. Megtehetjük-e azt, hogy kísérletezünk egy gyerekkel? Ha valami rossz, az a kísérletezés. Hazamenni és utána megint vissza a rendszerbe, az a lehető legrosszabb… Ebben az évben még nagyon korai lenne Tünde visszakerülése. Nem biztos, hogy Tündének elegendő a felelősségtudata. A nagymamában én ezt nem vélem felfedezni. Az anyuka a szülői szerepre még nincs kész. Tünde nálunk belső iskolába jár és kérdés, hogy egy rendes iskolában mit bírna. Mert azért gyenge az eredménye. Itt kevesen vannak az iskolában a gyerekek, jobban tudnak rájuk figyelni. Egy kinti iskolában ennyi segítséget nem hiszem, hogy kap. De Tünde nagyon haza akar kerülni. Vannak gyerekek, akik elfogadják a gyermekotthont, van, aki haza akar kerülni. Tündében ez a vágy különösen erős.” (CSZ15)

7.11 Összegzés Tünde egy kis kamasz, aki számára a világ szétesett. Van egy családja, ahova vágyik, de ahova még nem képesek őt befogadni és van a gyermekotthonok világa, ahol őt értőbb odafigyelés veszi körül, de amit Tünde utasít el. Tünde szükséglete az lenne, hogy valakik segítsenek családjának befogadni őt. Ez egy összetett feladat, ami több szakember intenzív együttműködését igényelné. Az a gyermekjóléti szolgálat és az a családgondozó, aki a családdal évek óta foglalkozik, tudatos szakmai koncepció alapján dolgozott és ennek köszönhetően sikerült a kisebb testvér hazahozatala egy évvel a családból való kiemelés után. Tünde helyzete azonban még több odafigyelést igényelt volna, mivel lényegesen több volt benne a kockázat. Ezt a családgondozó is jól látta. És bár a családgondozó bevonta a Tündével való munkába az iskolát, a pedagógust, az iskolai gyermekvédelmi felelőst és az iskolai pszichológust, ez a

190

segítség nem volt elég. Nem volt elég intenzív, nem volt elég rendszeres, nem volt elég befogadó és talán későn érkezett. A pszichológus volt az egyetlen, aki Tündével közvetlen személyes kapcsolatot alakított ki. Nem volt más, aki közvetlenül Tündével dolgozott volna, aki rendszeresen beszélgetett volna vele, aki a hazakerülés pillanatától odafigyel személy szerint rá. Arra a gyerekre, akinek visszailleszkedése és visszafogadása előreláthatóan kockázatos volt. Tünde számára mind a hazakerülés, mind a bent maradás kockázatos. Annyi minden érte eddigi életében, hogy a további lépések következményei nem kiszámíthatóak. Vágya, hogy hazakerüljön, gyakorlatilag teljesíthetetlen, mivel anyja a kisebb gyerekek felügyeletét sem képes egyelőre ellátni. De jelent-e számára valóban fejlődési lehetőséget a gyermekotthon, ha ennyire ellenáll ennek a megoldásnak? „Elcsúszó gyerekek mindig vannak”. Tünde története azonban rámutat egy olyan szolgáltatás hiányára, ami jelentősen csökkenthetné az „elcsúszó” gyerekek számának növekedését. És a történet rámutat arra is, hogy a gyermekjóléti szolgálat és a gyermekotthon között volt együttműködés, mégis megoldatlan a felelősség kérdése a családjukból kiemelt gyerekek esetében. Van egy terület, ahol a gyerekek mindennapjaiért való szakmai felelősség nincs végiggondolva. Ez a nyári szünetek, hétvégi látogatások időszaka. Az az időszak, amikor a családjukból kiemelt gyerekek napokat, heteket töltenek otthon azzal a családdal, ahonnan őket kiemelték. Mind a gyerekeknek, mind a szülőknek ebben az időben van szüksége segítségre, odafigyelésre. Annak érdekében, hogy az otthonlét biztonságos legyen, és hogy a gyerekek visszakerülését szolgálja. Hazakerülés esetén, nyári szünetek alatt – sokkal intenzívebb együttműködés szükséges a szak- és alapellátás szakemberei között.

191

8. fejezet Konklúziók

A gyermekjóléti rendszernek, a rendszer alkotóinak és megvalósítóinak feladata, hogy biztonságos és stabil családi környezetet biztosítsanak az ellátott gyerekek számára. A biztonságos környezet a fizikai környezeten túl olyan szolgáltatások kialakítását jelenti, amelyek pozitív irányú változásokhoz vezetnek a gyerekek fejlődésében. Olyan szolgáltatási környezet kialakítása szükséges, ami nem okoz további károkat és hatékonyan segíti a fejlődést. Ehhez megfelelően képzett szakemberekre és olyan szolgáltatási modellre van szükség, ami minden egyes gyerek és család szükségleteire tud válaszolni. Bronfenbrenner szavait összefoglalva, a gyerekek fejlődése attól a kölcsönös tapasztalattól, azoktól az együttesen megélt élményektől függ, amit a gyerekek a velük szoros és rendszeres kapcsolatban lévő másokkal, azokkal élnek meg, akiknek feladata van fejlődésükben. (Bronfenbrenner 1979) A gyermekvédelmi törvény életbelépése óta eltelt tíz év kevés idő egy széleskörű és egységes szemléletű átalakuláshoz. A rendszer továbbfejlesztésének feltétele a jó gyakorlatok és anomáliák folyamatos elemzése. Több elemző és értékelő tanulmány és kutatás készült a hazai átalakuló gyermekvédelmi rendszer működéséről. (Bányai 2003, Herczog 2007, 2004, 2001, Kozma 2004, 2001, Neményi-Messing 2007, Pataki-Somorjai 2006, Szöllősy 2000, stb.) A jelen dolgozatban bemutatott családtörténetekben részben a jó gyakorlatok elemei jelennek meg, de azonosíthatóak a rendszer anomáliái is. A szülők, gyerekek perspektívájából látható és elemezhető az a szolgáltatási környezet, amelyben a kutatásban részt vevő családok élete zajlik. A kutatás konklúzióit a korszerű gyermekvédelmi gyakorlat 4. fejezetben bemutatott alapelveinek tükrében foglalom össze.

8.1 Valós szükségletekre alapuló szolgáltatások híján Mindhárom család több intézmény szakembereivel került

kapcsolatba. Az

intézmények közötti információcsere és a szakemberek közötti együttműködés kialakítása időt, odafigyelést és egyeztetést igényel. A sikeres együttműködés feltétele, hogy a szakemberek hasonlóan gondolkodjanak a felmerülő szükségletekről, feladatokról. (Herczog 2001: 129) Az egyeztetés és információáramlás hiánya eredménytelen beavatkozásokhoz, szakmai kudarcokhoz és további sérülésekhez vezethet. Különböző okok miatt, de mindegyik

192

esetben voltak olyan könnyen felismerhető, de mégis kezeletlenül maradt szükségletek, amelyek kielégítetlensége egyre súlyosabb problémákhoz vezetett. A szakemberek és intézmények közötti együttműködés hiánya, az intézményrendszeren belüli információs csatornák kidolgozatlansága vezet ahhoz, hogy a beavatkozások nem a szükségletekhez igazodnak, túl későn valósulnak meg és emiatt inkább kontrolláló, mint támogató jellegűek. Az esetek rámutatnak arra is, hogy a rendszerszemlélet hiánya sokproblémás családok esetén gátja a szükségletközpontú beavatkozás megvalósításának.

Az

alábbiakban esetenként foglalom össze, milyen döntések, rendszerdiszfunkciók miatt maradtak alapvető szükségletek kielégítetlenek.

8.1.1 Első eset: Sára és András Sára és András öt éve élnek ismét együtt gyerekeikkel. Nevelési nehézségeik állandósultak. Öt gyerekük közül Dani viselkedési problémái a legsúlyosabbak. Ő születésétől másfél éves koráig volt csecsemőotthonban, szülei vele ritkán találkoztak, miközben testvéreivel a szülők rendszeres és szoros kapcsolatban maradtak. Sára és Dani ambivalens kötődése érthető az előzmények ismeretében. A családdal való munka során azonban fel sem merült Dani különleges helyzete miatti beavatkozás szükségessége. Egyértelmű gyermeki szükséglet, hogy az „átkötődés” egy csecsemőotthoni környezetből a családi környezetbe fokozatosan történjen. Egyértelmű az is, hogy nem egyszerű folyamat pár hét alatt ötgyermekes szülővé válni. Minden család szakmai segítségre, támogatásra szorul egy olyan helyzetben, amikor új – nem csecsemőkorú, hanem nagyobb gyerek kerül a családba egy másik környezetből. Sára és András ilyen segítséget nem kaptak. Dani hétéves korára családon belüli helyzete nem javult. Szülei szerint továbbra is vele van a legtöbb gond. A Danival foglalkozó szakemberek (óvónő és fejlesztő pedagógus) szintén úgy látják, hogy Dani családon belüli helyzete bizonytalan és ebből fakadnak viselkedési problémái. Danin kívül a családból még három gyerekkel foglalkozik vagy pszichológus vagy gyógypedagógus. De sem az egy intézményben dolgozó szakemberek között, sem az intézmények között nincs egyeztetett beavatkozási stratégia a családdal kapcsolatban. (5.9 fej.) A szülőkkel a szakemberek külön-külön egy-egy alkalommal beszélgetnek. Egyedül a gyermekjóléti szolgálat családgondozója jár a családhoz, aki azonban nem látja feladatának a szülők gyermeknevelési kompetenciáinak tárgyalását. (5.7 fej.) Sára a vele való beszélgetések során megfogalmazza félelmeit, szülői bizonytalanságát és tehetetlenségét. A szakemberekkel szemben bizalmatlan, egyre nehezebben kér segítséget,

193

miközben egy szociális munkás foglalkozik a családdal, két fejlesztő pedagógus, két pszichológus, több óvónő és tanítónő találkozik a gyerekekkel. Sára gyerekeivel ingerült, fáradt, kimerült. Legkisebb gyereke sérült, különleges odafigyelést igényelne. Andris, a legidősebb fiú tele van kezeletlen agresszióval. Danit Sára nem érti. A szakemberek nem találják az utat a családhoz, de nem is könnyű segítséget felajánlani nekik ma már. Természetesebben adható és fogadható a segítség akkor, amikor a szülők a gyerekeket visszakapják. Egy örömteli élethelyzetben, amikor a családba a gyerekek visszakerülnek, egy sor nevelési helyzetről, érzelemről, fájdalomról lehet beszélni. A család újraszerveződésének folyamatát érdeklődéssel kísérő hozzáértő szakember, a szülők meglévő erősségeit

kihangsúlyozva,

lehetőségeket

kínál

arra,

számtalan hogy

a

kérdést szülők

vethet

fel,

feladataikat,

melyek

végiggondolása

szerepeiket

újragondolják,

megerősödjenek. A nevelési nehézségeket megelőzni egyszerűbb feladat, mint azok elmérgesedett formáját kezelni. Megelőzés esetén a beavatkozás inkább támogató. Amikor a nehézségek már nagyok és a szülő tele van bűntudattal, a beavatkozást inkább érzi kontrollnak. Dani és testvérei érzelmileg elhanyagolt gyerekek. Kielégítetlen szükségleteik vezethetnek krízishelyzet kialakulásához, ami majd kikényszeríti a szakemberek erőteljesebb beavatkozását. Szükségleteik elhúzódó kielégítetlensége további sérüléseket, kudarcokat, magatartási tüneteket valószínűsít. Mindehhez a család szakmailag végig nem gondolt egyesítése, az utógondozás elmaradása és a szakemberek közötti együttműködés és információáramlás hiánya vezetett. Megfigyelhető az erőforrások pazarló felhasználása is: egyszerre több szakember foglalkozik a családdal, de a családot nem rendszerként kezelik, hanem az egyes gyerekek tüneteivel foglalkoznak. A beavatkozások nem irányulnak a szülőkre. A legkisebb gyerekek is ötévesek már, a koragyermekkori megelőző támogatással, mint lehetőséggel a szakemberek nem éltek.

8.1.2 Második eset: Klára és Tomi Tomi, Klára legkisebb fia, négyéves és rengeteg vele a gond az óvodában durva viselkedése, csúnya beszéde miatt. Egyszemélyes figyelmet igényel, nehezen irányítható. Hiába jár két éves kora óta bölcsődébe és óvodába, Klára szülői hiányosságai, következetlen viselkedése, kiszámíthatatlan reakciói nyomot hagynak Tomi viselkedésén. Az intézményi környezet, ami egy kedvező, fejlődést segítő alternatíva a hátrányos helyzetű gyerekek esetében, nem kompenzálja eléggé Klára szülői hiányosságait.

194

Klára szülői hiányosságai részben képességbeli korlátaiból, részben nehéz sorsából következnek. A gyermekintézmények által biztosított környezet segítséget jelent Tominak, de egy képességeiben akadályozott szülő esetében ez nem elég. Klárának közvetlen gyakorlati segítségre, útmutatásra van szüksége egy kisgyerek megfelelő neveléséhez, irányításához, fegyelmezéséhez. Annak ellenére, hogy több szakember látja Tomit és Klárát rendszeresen, érdemi segítséget Klára szülői feladataiban nem kapott. A két év alatt a védőnő és a gyermekjóléti szolgálat családgondozója két-két alkalommal jártak Klára otthonában, az óvoda családgondozója egy alkalommal. Annak ellenére, hogy Klára képességproblémái láthatóak, szülői kudarcai ismertek, egyik szakember sem tudott segíteni Klárának abban, hogy feldolgozza a nevelőszülőnél élő gyerekeivel való kapcsolatát, ehhez kapcsolódó bűntudatát és fenyegetettség érzését. Klárának sok erőssége is van: lakása rendezett, mindennap főz, kialakult egy kiszámítható életritmusa, gyakran játszik Tomival, sok, a gyerek életkorának megfelelő játék van a lakásban. Klára szépen és szívesen rajzol, amit Tomi élvez is. Szívesen fogadja az érthető, praktikus tanácsokat. Erősségeire azonban a szakemberek nem építenek. És nem számolnak azokkal a kockázatokkal sem, melyek pusztán Klára ismert helyzetéből adódnak. Klára egy évig havonta rendszeresen járt a gyermekjóléti szolgálat kapcsolatügyeletére. A találkozásokat két szakember figyelte meg. Látták, hogy Klára nem elég jó szülő. A szakemberek nem gondolták, hogy feladatuk lenne Klára szülői készségeinek fejlesztése, miközben egy három éves gyereket nevelt. A családgondozó szerint nincsenek eszközök a szülői készségek fejlesztésére. (6.10 fej.) Klárának gyakorlatias, a család otthonában történő segítségre lett volna szüksége. Ezt nyújthatta volna a feladatra felkészült önkéntes vagy szakember62. Klára igényelte a segítséget,

a

tanácsadást

mindennapi

kérdésekben,

saját

felgyülemlett

problémái,

párkapcsolati konfliktusai feldolgozásában és a gyerek nevelésében. E segítség nélkül Tomi magatartási problémái előreláthatóan tartósak maradnak, Klárának egyre nehezebb lesz Tomi nevelése. A bizonytalan szülői irányítás Tomi agresszív viselkedésében jelenik meg. Tomival egyre nehezebb. Hiperaktivitást feltételeznek a szakemberek. Tomi gyógyszert szed. Még nincs öt éves. 62

Itthon még kevés olyan program létezik, melyek kifejezetten a család otthonában segítenek gyermeknevelési kérdésekben. Korlátozottan elérhető szolgáltatások például az Otthon Segítő Alapítvány (www.otthonsegitok.hu) és a Magyar Videotréning Egyesület (www.videotraining.hu). Fontos lenne elérni, hogy a gyermekjóléti szolgálat környezetében legyen néhány olyan szakember, akik képesek segíteni gyermeknevelési nehézségek esetén. A Nyugat-Európában elérhető családtámogató programokról, azok eredményességéről részletes leírást tartalmaz a „Családtámogató programok Nyugat-Európában” című kiadvány.

195

Több szakember figyeli Klára szülői viselkedését, de megfigyeléseikre nem tudnak hatékony cselekvést építeni. Beavatkozásaiknak nincs világos célja és nincs egységes tudásuk arról, milyen segítségre van szüksége egy képességhiányos szülőnek. Klára nem azt a segítséget kapja, amire szüksége lenne: több támaszra, megértésre, beszélgetésre, tanácsokra a gyerek fegyelmezésével, nevelésével és a nagyobb gyerekek hosszú távú sorsával kapcsolatban. Klára folyamatosan fél, hogy legkisebb gyerekét, Tomit is elveszik tőle. Klára az a szülő, akit az angol szakirodalom „alul-szolgáltatottnak” nevez, aki nem jut hozzá a megfelelő segítséghez (Doherty-Stott-Kinder 2004).

8.1.3 Harmadik eset: Tünde Tünde négy gyermekotthoni év után került haza húgával együtt, aki csak egy évet volt gyermekotthonban. Míg a hatéves Zsuzsi könnyen visszailleszkedett családjába, a tizenegy éves Tündének ez nem sikerült. Családgondozója tisztában volt azzal, hogy Tünde hazakerülése kockázatos. Tündét édesanyja nem szerette úgy, mint Zsuzsit, és Tünde jóval hosszabb időt töltött a gyermekotthonban is. Várható volt, hogy életkora miatt is több lesz vele a nehézség. A családgondozó az iskola gyermekvédelmi felelősével közösen készítette elő Tünde iskolába kerülését. Kiválasztották a lehető legmegfelelőbb osztályt és tanító nénit. A gyermekvédelmi szakember szavaival: a legkevésbé rosszat (7.3 fej.). Végiggondolták, hogyan kommunikálják Tünde gyermekotthoni múltját az iskolában. Úgy döntöttek, hogy maradjon titok Tünde gyermekotthoni múltja mások előtt. (7.5 fej.) Annak ellenére, hogy a családgondozó előre látta a várható nehézségeket, az utógondozás során nem történt meg minden a várható kockázatok megelőzése érdekében. Tünde úgy jött el a gyermekotthonból, hogy megszakadt a kapcsolata mind nevelőivel, mind a gyerekekkel. Sem a gyermekotthon, sem a gyermekjóléti szolgálat nem segített abban, hogy ez a kapcsolat megmaradjon, lezáruljon vagy fel legyen dolgozva. Tündét senki nem kereste a gyermekotthonból és tizenegy éves gyerekként még nem volt elég ügyes, hogy saját maga tegyen lépéseket. Olyan baráti és felnőtt kapcsolatokat veszített el Tünde, ami segíthette volna őt a környezetváltás nehéz időszakában. Tündének ezt a szükségletét családja nem értette. Az ő

értetlenségük

azonban

érthető:

egy

sor

kellemetlen

érzésük

kapcsolódik

a

gyermekotthonhoz. A Tündéhez hasonló helyzetű gyerekek segítése szakmai feladat. Szakmai feladat megértetni a családtagokkal azt, hogy mi a jelentősége a múltbéli kapcsolatok ápolásának. Ez nem könnyű, beszélgetések sora szükséges ahhoz, hogy a felnőtt családtagok megtanulják

196

jobban, érzékenyebben felismerni a gyerekek szükségleteit. Tünde édesanyja esetében ez különösen nehéz feladat. Anyja zárkózott személyisége miatt sokkal több beszélgetésre, találkozásra lett volna szükség ahhoz, hogy megértse Tünde múltbéli kapcsolatainak jelentőségét. Ezt a mai gyermekjóléti intézmények nem tudják biztosítani az utógondozás keretén belül. Tündének azonban akkor is joga van a segítségre, ha családtagjai ezt nem értik meg. Ezért volt különös jelentősége annak, hogy hazakerülése után fél évvel az iskola fiatal pszichológusával tudott számára fontos kérdésekről beszélgetni. Tündének életében egyszerre legalább három változás zajlott: elvesztette korábbi környezetét, ki kellett alakítania kapcsolatát édesanyjával és új iskolai környezetbe kellett beilleszkednie. Ahhoz, hogy ez eséllyel sikerüljön, a család intenzív támogatása szükséges. Olyan támogatás, amelyben van lehetőség a felnőtt családtagok közötti szülői feladatok megbeszélésére és gyakorlására, ami lehetővé teszi azt, hogy az anya és kamaszlánya közötti kapcsolat rendeződjön, és amelyben Tünde külső segítséget is kap egy olyan támogató felnőtt személyében (iskolapszichológus, gyermekvédelmi felelős, egy tanár, családgondozó, stb.), aki érti szükségleteit, és biztonságot tud számára nyújtani addig, amíg a család újjászerveződik. Intenzív, több szakember összehangolt munkájára épülő, a hazakerülés idejére fókuszált támogatás az, ami viszonylag rövid időn belül a siker nagyobb valószínűségével tudja segíteni egy ilyen összetett változási folyamat menedzselését. A megelőző szolgáltatások hiányának egyik oka a gyermekjóléti szolgálatok erőforráshiánya, minek következtében „a munkatársak idejét kitöltik a kialakult veszélyeztetettség kezelésével kapcsolatos feladatok” (Szőllősy 2000, 18.o.) és nincs lehetőség arra sem, hogy egy-egy esetben az összetett szükségletekre a szokásosnál intenzívebb segítséget nyújtsanak. A megelőző beavatkozások elmaradásához vezet a szakemberek ismerethiánya is: ha a szakemberek nem ismerik fel a gyerek fejlődését kockáztató tényezőket még a súlyosabb magatartási tünetek jelentkezése előtt.

8.2 A gyermekvédelmi beavatkozás folyamata Minden gyerek alapvető joga, hogy saját családjában nevelkedjen (ENSZ egyezmény, 7-9. cikk) és állami feladat ehhez segítséget nyújtani a családoknak gyermekjóléti intézmények, szolgáltatások biztosításával (ENSZ egyezmény 18-19. cikk). A 1997. évi gyermekvédelmi törvény több paragrafusa írja elő a gyerek vér szerinti családjával való együttműködést a család mielőbbi egyesítése érdekében. A családjából kiemelt gyerek

197

sorsának végleges rendezése tudatos tervezést igényel a szakemberek részéről. A feladat elsősorban a gyermekjóléti szolgálat családgondozójáé, de a szülőkkel való kapcsolat ápolása feladata a gyerekkel foglalkozó többi szakembernek is. A gyermekvédelmi beavatkozási folyamat három kiemelt pillanata: a gyerek kiemelése a családból, a családdal való munka az átmeneti nevelés idején és a gyerek visszakerülése a családba. A törvényi szabályozás előírja az alapellátás és a szakellátás intézményei és szakemberei közötti együttműködést, információáramlást. A törvényi szabályozás megvalósulása azonban függ a szakemberek, intézmények értelmezésétől. Az ismertetett esetek az alapellátás és szakellátás közötti együttműködés különbözőségeire, valamint arra mutatnak rá, hogy mennyire eltérő a gyakorlat a beavatkozás céljának tudatos megfogalmazásában.

8.2.1 A gyerekek kiemelése a családból András és Sára esetében a vidéki gyermekjóléti szolgálat és gyámhivatal nem rendelkeztek koncepcióval arra vonatkozóan, hogyan támogassák a család egyensúlyának visszanyerését a gyerekek kiemelése után. A szülők magukra maradtak, de rendszeresen látogatták gyermekeiket a gyermekotthonban. (5.4 fej.) A gyerekek kiemelése után másfél évvel találkoztak a szülők egy olyan szociális munkással, aki felvállalta a szakmai felelősséget, felvette a kapcsolatot az érintett hivatalokkal és szolgálatokkal és a szülőkkel együttműködve elérte, hogy néhány hónap múlva a gyerekek visszakerültek a családba. (6.5 fej.) Tünde családja esetében a gyermekjóléti szolgálat családgondozója végiggondolt koncepció alapján dolgozott a családdal akkor, amikor felmerült a második gyerek, Zsuzsi családból való kiemelésének szükségessége. A családgondozó több éve ismerte a családot. „Ideális eset az, amikor a szociális munkás alapellátástól védelembe vételig gondozza a családot. Amennyiben a védelembevétel sikertelen, ő tesz javaslatot arra, hogy megtörténjen-e a kiemelés, vagy nem. Ő kell, hogy kidolgozza a koncepciót arra, hogyan kerüljön vissza a gyerek, és utána pedig feltehetően ő lesz az, aki az utógondozást is elvégzi. Ez egy egymásra épülő folyamat, amiben a szociális munkás előre végiggondolja a lehetséges lépéseket. (CSZ1)” A családból való kiemelés kritikus időszak mind a gyerekek, mind a szülők szempontjából, de azért is, mert ebben az időszakban sok információ keletkezik. „Én a

198

TEGYESZ63 szociális munkásával, aki a szakértői bizottság tagja, már az ideiglenes elhelyezés időtartama alatt is folyamatos kapcsolatban vagyok. Hiszen tudnom kell azt, hogy mit látnak az átmeneti otthonban, és azt is, hogy a szülő hányszor, hogyan ment be, milyen állapotban, hogyan reagálnak a gyerekek a látogatására, utána milyen állapotban vannak a gyerekek, amikor eljön a szülő. A szülő ott is beszél a nevelőkkel, jó esetben találkozik a szakértő csoporttal. Sok szakember találkozik mind a gyerekekkel, mind a szülőkkel. Aki ott van a gyerekekkel, sokat lát abból, hogy mit akar a szülő, milyen motivációja van, mennyire választható szét az ő motivációja a külsődleges dolgoktól, illetve mennyire belső ez a motiváció. Ezt mind kell tudni ahhoz, hogy harminc nap múlva megfelelő javaslatot lehessen hozni a gyerekek elhelyezéséről. Mert ha a döntés értelmében a gyerek hazajön, akkor a felelősség ismét a gyermekjóléti szolgálat szociális munkásáé. Amennyiben bekerülnek a gyerekek, akkor is ő lesz az, aki az átmeneti nevelés során a helyezési tárgyaláson a tervben megfogalmazottakat végre kell, hogy hajtsa a szülőkkel együtt.” (CSZ1) A tudatos munkát tükrözi az, hogy a döntést a gyerek kiemeléséről több esetkonferencia előzte meg az érintett szakemberek és a szülők részvételével, valamint az, hogy a gyerekek másfél éves átmeneti nevelése alatt a törvényben előírtnál több felülvizsgálati tárgyalás történt. Az eset példásan dokumentált, lényegre törő és tartalmas feljegyzéseket tartalmaz az előzményekről és a feladatokról. A tudatos munka eredménye, hogy a családban jelentős változások történtek, és a két gyerek visszakerült családjába. (7.2 fej.)

8.2.2 Átmeneti nevelésben Klára esetében a gyermekjóléti szolgálat bizonytalan volt abban, mi a feladata. Klára három idősebb gyereke nevelő szülőnél volt, míg legkisebb gyermekét ő nevelte. Több családgondozó váltás történt a kutatás két évében, mindegyik családgondozó másként fogalmazta meg feladatát. Az első családgondozója nem látta világosan feladatát: „Én ezt az esetgazda dolgot … megfoghatatlannak tartom. Azt mondják, hogy irányítsuk, mozgassuk kicsit a szálakat, és szervezzünk. Hát persze, hogyha a túlsó végén mindenki pontosan tudja, és meg is teszi, amit kell tenni, akkor az egy nagyon klassz dolog. De a gyakorlatban nem valósul meg. Klára egy távoli kerületben van, ővelük nekem nincs kapcsolatom.” (6.7 fej.) A második családgondozó szerint „a hivatalos ügyek intézésében biztos, hogy segítséget fog kérni (Klára), és abban, 63

Területi gyermekvédelmi szakszolgálat

199

hogy bölcsődébe idejárhasson a gyerek, egyelőre hirtelen ennyi.” Saját szerepemen „még nem gondolkodtam. Jó lenne, ha ki tudná hozni hét végén a gyerekeket. Azért lenne jó szerintem az a kis lakás, mert így visszaszoknának egymáshoz.” (6.7 fej.) A harmadik családgondozó határozottabb, világosan jelöli kompetencia határait: „Jelenleg Klárával dolgozom és Tomival van feladatom. A nevelőszülőkkel, mivel vidéken vannak, nem dolgozom. A visszagondozást így én nem tudom ellátni. A rendszerben vannak határok, hogy ki miben kompetens, én a területemen vagyok kompetens.” (6.10 fej.) „Nem tudom, hogy a visszakerülés-e a cél. Erre az a válaszom, hogy a jelenlegi gyakorlat az, hogy a problémát elfedjük, hallgatunk, nem csinálunk semmit.” (6.11 fej.)

Koncepció nélküli a Klárával végzett családgondozói

tevékenység.

8.2.3 Visszakerülés a családba A

gyerekek

visszakerülése

a

családba

kiemelt

célja

a

gyermekvédelmi

beavatkozásnak. A visszakerülés azonban összetett folyamat, mind a szülőknek, mind a gyerekeknek alkalmazkodni kell a megváltozott helyzethez. A változás, visszailleszkedés folyamatát a gyermekjóléti szolgálat családgondozója az utógondozás keretében végzi64. Sára és András öt gyereket kaptak vissza másfél év után. Részben lakcímváltozásaik miatt azonban nem volt olyan szakember, aki az utógondozói tevékenységet ellátta volna, senki nem kísérte figyelemmel azt, hogy a szülők és a gyerekek hogyan építik újra kapcsolataikat másfél év különélés után. A szülők nem kértek, a szakemberek nem ajánlottak fel segítséget. Tünde és Zsuzsi hazakerülését a család nagyon várta, a visszakerülés előkészítésében és bonyolításában a gyermekjóléti szolgálat családgondozója aktívan részt vett. Zsuzsi visszakerült abba az óvodába, ahova korábban is járt és ahova óvónői visszavárták. Mivel ismerték Zsuzsit és a család helyzetét, tudták segíteni a visszailleszkedést is. Tünde visszailleszkedése nem sikerült. Egy év után ismét visszakerült átmeneti nevelésbe. Az ő példája hívja fel a figyelmet arra, hogy bizonyos esetekben intenzív támogatás nélkül a visszailleszkedés túl nagy feladat a család számára. Az anya személyisége, a családtagok közötti konfliktusok, az ambivalens kötődés Rózsa és Tünde között, a több éves gyermekotthoni tapasztalat, a kamaszkor, a megváltozott iskolai környezet, az új lakás rendbetételével kapcsolatos feladatok miatti feszültségek annyi kockázati tényezőt jelentettek,

64

15/1998. NM rendelet 24§.

200

melyek

sikeres

kezelése

nem

volt

megvalósítható

hagyományos

rendszerességű

családgondozás mellett.

8.3 A szülő és a szakember közötti kapcsolat minősége „Hosszú idő és bizalom szükséges ahhoz, hogy egy magasan képzett és egy iskolázatlan ember szabadon beszélgessenek egymással; a szépeknek és a csúnyáknak nem könnyű beszélgetni külsejükről.” (Sennett 2003: 22)

Azok a szülők, akik kapcsolatba kerültek a gyermekvédelemmel, akik átmenetileg vagy tartósan elvesztették gyerekeiket, a „nehezen elérhető” kliensek csoportjába tartoznak. Kudarcot vallottak, mint szülők és ezzel nehéz szembenézni. A szakember feladata feloldani ezt a nehézséget. A kutatás szülő-szereplői sok segítővel találkoztak. Minden szülő találkozott olyan szakemberrel, akivel jó kapcsolatot sikerült kialakítani. Milyen kapcsolat az, ami lehetővé teszi, hogy a szülő érzékenysége gyereke szükségletei iránt erősödjön? Milyen segítő kapcsolat az, ami közvetve hozzájárul a gyerekek egészséges fejlődéséhez?

8.3.1 A biztonságos, partneri kapcsolat jelentősége Az egészséges fejlődést azok a tapasztalatok szolgálják, melyben az ember biztonságban érezheti magát úgy, hogy önállósága sértetlen marad és mégis képes segítséget elfogadni (Howe-Brandon-Hinings-Schoefeld 1999: 9-10). Akkor tudják a szülők ezt gyerekeiknek nyújtani, ha ezt maguk is megkapták, vagy ha olyan kapcsolatok veszik őket körül, melyek ezt számukra is nyújtani tudják. A szakember feladata olyan kapcsolatot kialakítani a szülővel, ami egyben modellezi azt a kapcsolatot, ami leginkább szolgálja a gyerekek fejlődését. Az, hogy a szülőben és a gyerekben milyen kép alakul ki önmagukról, egymásról és kapcsolatukról, jelentős mértékben meghatározza kapcsolatukat. A gyerekek és a szülők viselkedését is elsősorban ez a belső – gyakran nem tudatos - kép irányítja. A kapcsolatközpontú munkában a belső kép jellege és annak alakíthatósága alapvető jelentőségű (Howe-Brandon-Hinings-Schoefeld 1999: 30). Az énről kialakított pozitív belső kép jelentősen növeli az egyén lelki ellenálló képességét. Ugyancsak az ellenálló képességet növeli a pozitív kapcsolatok élménye, a sikerélmény és az önreflexió képessége. Sikerélmény

201

és hatékonyság megtapasztalásán keresztül lehetséges a belső kép alakítása, a negatív énkép és másokról kialakított kedvezőtlen kép átalakítása pozitívvá. Ilyen lehetőségeket kínálhat a szociális munkás vagy bármilyen más segítő. A reflexivitás képessége a szülői szerep szempontjából fontos, mivel ha valaki megérti saját és mások lelki állapotát, akkor lesz képes arra, hogy gyerekeinek érzéseit és szükségleteit is megértse. (Howe-Brandon-HiningsSchoelfeld 1999: 235) A szülőkkel foglalkozó szociális munkás egyik feladata, hogy segítse az összetett érzelmek és szükségletek megértését. Ennek feltétele a biztonságos kapcsolat. Az esettanulmányokban megismert szülők a gyermekvédelemmel kapcsolatba kerülve sok szakemberrel találkoztak. Elmeséléseikből egyértelműen kiderül, kik voltak azok a szakemberek, akik valódi segítséget, biztonságos kapcsolatot jelentettek számukra. András egy határozott, autonóm férfi. Énképének fontos eleme önállósága, túlélőképessége. Személyiségéhez illő hivatást választott és sorsát kihívásnak tekinti, amivel meg kell birkóznia. Nem panaszkodik és nem kér segítséget. Pontosabban segítséget csak partneri kapcsolatban, autonómiája megőrzése mellett tud elfogadni. Elfogadta munkahelye anyagi támogatását, mivel ezt saját munkája megbecsülésének érezte. Elfogadta, hogy két évig családi átmeneti otthonban élt. De az otthonon belül elérte, hogy ő legyen a „mintaapa”, „mintaférj”. A dolgozók megbecsülését, tiszteletét vívta ki magának, ezzel tudta ellensúlyozni kiszolgáltatott helyzetét. Egyetlen hivatásos segítőt tudott elfogadni: annak a szállónak a vezetőjét, ahol a változás életében elindult. András szavai szerint azért volt hiteles ez a segítő, mert ő is volt már hajléktalan, megélt igazi mély kríziseket saját életében (A1). András számára e másik férfival való közös sorselemek jelentették a bizalom alapját. Sára más személyiség. Önállósága inkább külső megjelenésében, stílusában, hangsúlyozott nőiességében, excentrikusságában jelenik meg. Számára is fontos életelv az, hogy Andrással együtt minden nehézséggel megbirkóznak. Sára számára András jelenti a biztonságot. Kapcsolatuk szoros és sorsuk összekovácsolta őket. Sára is nehezen kér és fogad el segítséget annak ellenére, hogy helyzete egyre rosszabb. Szülőként tehetetlennek érzi magát és kudarcok sorozata érte a munkakeresés során is. András jó szülői készségekkel rendelkezik, gyerekei hallgatnak rá és Andrásnak fontos a családja, a gyerekei. Fáradhatatlanul dolgozik. Ő az, aki szívesen főz finomságokat a gyerekeknek: pizzát és palacsintát süt nagy mennyiségben, kenyeret is dagaszt. És amint szabadideje engedi, viszi a gyerekeket a szabadba pecázni, szalonnát sütni. András mellett azonban Sára egyre bizonytalanabbá válik, nehézségek esetén férjét hívja telefonon, András nélkül nem találja helyét otthon, igazán csak akkor érzi magát 202

biztonságban a gyerekekkel, ha András is jelen van. Amíg András dolgozik, addig megpróbálja valahogy kibírni a gyerekeket. Sára is sok segítővel találkozott. Sára magabiztossága látszatának fenntartásával igyekszik védekezni, a segítők fura szokásait kineveti, próbálja gyenge oldalaikat kipellengérezni. Belső bizonytalanságai, de ugyanakkor erős autonómia érzése miatt vele nehéz segítő kapcsolatot kialakítani. Sára a két év alatt egyetlen segítővel tudott jó érzéssel beszélni magáról és gyerekeikről a gyermekjóléti szolgálat által szervezett délutáni gyerekfoglalkozáson. Sára sokáig nem ment el ezekre a foglalkozásokra, bár hívták. Aztán mégis elkezdett járni és fontos lett számára. Azt élvezte, hogy végre felnőttek között lehet, és csak úgy beszélget kávézás mellett. Itt találkozott egy olyan szakemberrel, akivel kapcsolatban azt érezte, hogy tőle talán merne segítséget kérni. (A21) Sok szülőnek az olyan szabadidős tevékenységek teremtenek lehetőséget, ahol nem problémákról beszélgettek, ahol nem a szakember-kliens kapcsolat a hangsúlyos, hanem a partneri kapcsolat a felnőttek között. Ebben a légkörben a nehézségekről is könnyebb beszélni. Klára több szakembertől fogadott el segítséget. Pontosan meg tudja fogalmazni, kikkel érzi magát biztonságban és kikkel nem. Mély nyomokat hagyott Klárában az az önkéntes segítő, aki mellette volt Tomi születése idején. „Minden nap látogatott és lelket öntött belém. Bármit kértem, teljesítette. A fia szakács volt, ha kértem, madártejet hozott vagy vadast. Bíztatása a mai napig éltet. Nagyon sokat kaptam Pankától. Többet, mint az anyámtól.” (B7) Több év hajléktalanság után lett valaki, aki biztonságérzetet tudott nyújtani Klárának, a szülés körüli hetekben-hónapokban. Évekkel később is mély szeretet van hangjában, ha visszaemlékszik erre a segítőre, aki egy nyugdíjas védőnő volt. A másik segítő, akivel Klára biztonságban érezte magát, az a családgondozó volt, aki végül a döntést meghozta gyerekei nevelő szülőhöz való kerüléséről. Amikor a családgondozó látta, hogy Klára nem bír a négy gyerekkel, nem hibáztatta, hanem cselekedett: segített a fürdetésben, fektetésben (6.5 fejezet), levette a terheket Kláráról és egyben mintát is nyújtott számára. A családgondozó észrevette Klára erősségeit is, azt, hogy az anyaotthonban egyedül ő játszik társasjátékot rendszeresen gyerekeivel és odafigyel arra, milyen ajándékokat vesz nekik. Tapintatos odafigyelésével elnyerte Klára bizalmát. Olyan erős szövetség alakult ki közöttük, amiben őszintén lehetett beszélni a gyerekek helyzetéről és arról, hogy Klára nincs olyan állapotban és helyzetben, hogy gyerekeinek biztonságos környezetet nyújtson. Klára belátta, hogy gyerekeinek nyugalomra, értő odafigyelésre van szüksége a több éves vándorlás, zaklatottság után.

203

Ezzel szemben tartós bizalmatlanság alakult ki Klára és a között a családgondozó között, aki az önálló lakásba költözés után foglalkozott vele. A fiatal családgondozó sorra Klára hiányosságait hangsúlyozta, miközben semmilyen kézzelfogható segítséget nem tudott felajánlani. „A szükséges felújítások nem történtek meg!”, vagy „Miért van ilyen hideg a lakásban?” Klára érdekesen fejezi ki érzéseit a családgondozóval kapcsolatban: „Azt érzem, hogy taszít, ahelyett hogy megemelne. Nem segít, inkább hátulról támad.” (6.10 fej.) Nem az erősségekre figyel, hanem a hiányosságokra, nem megerősíti a másikat, hanem gyengíti. Ebben a kapcsolatban nem volt lehetőség arra, hogy Klára nyíltan beszéljen nehézségeiről. Rózsa zárt személyiség. Segítőjét azonban, aki évek óta foglalkozik a családdal, elfogadta. Talán ő ez egyetlen szakember, akit elfogad annak ellenére, hogy a gyermekjóléti szolgálat döntései ellen tiltakozik és egyáltalán nem kezdeményező az együttműködésben. Vélhetően megérezte, hogy a családgondozó mellette van abban, hogy sorsát saját kezébe vegye, hogy anyjától független élete is legyen. Rózsa alig képes a reflexióra. Saját érzelmeit nem ismeri és ezért mások érzelmeit sem képes érteni. Kisebb gyerekeivel alakult ki jobb kapcsolata, amiben olykor örömét leli, ahol megjelenik a kölcsönös szeretet. Kisebb gyerekeivel való érzelmi kapcsolata lehetne az alapja a Rózsával való együttműködésnek. Saját szülői erősségeinek felismerése, tudatosítása jelentheti azt a fordulópontot, amire támaszkodni lehetne egy változási folyamat elindításában. (McDonough 2000, Pattermann 2004, Rákár 2004, Sitkei 2004, Szilvási 2004) Ehhez azonban olyan intenzív, a család szükségleteihez alkalmazkodó beavatkozásra van szükség, ami jelenleg nem biztosítható egy átlagos gyermekjóléti szolgálat keretei között.

8.3.2 Egyenlőtlen helyzet segítő és szülő között, a nyílt kommunikáció jelentősége A partneri kapcsolat kialakítása különös odafigyelést igényel a gyermekvédelmi gyakorlatban, ahol szakemberek és szülők döntenek családok és gyerekek életét meghatározó kérdésekben. Akadályozza a partneri kapcsolat kialakulását, ha az intézmény hierarchikus rendje az alá- fölérendeltségi viszonyokat erősíti a szakemberek között. Ilyen intézményi környezetben maguk a szakemberek is függő helyzetben vannak, kiszolgáltatottnak érzik magukat. Klára és családgondozója, Anikó között nem alakult ki megfelelő kapcsolat. A kapcsolat kialakulását nehezítette a szolgálat nyitvatartási rendje is. Klára egész nap dolgozott, mire hazaért a munkahelyéről és a bölcsődéből, vége volt a családgondozó munkaidejének. A családgondozó a munkahelyi feltételekre hivatkozva fogalmazta meg,

204

miért nem megy munkaidő után családot látogatni: „a munkaidőt rugalmasabban kellene kezelni. Ehhez nyilván felsőbb engedély kell… Ha munkaidőn túl megyek családot látogatni és akkor történik velem valami, felelősségre vagyok vonható.”(6.10 fej.) A szakember „magasabb státusát”, erőfölényét sugallja az is, amikor nyílt kommunikáció helyett a „hivatalos” papírok erejét hangsúlyozzák a szakemberek. Klára tehetetlenül tűrte, hogy elmaradt a rendszeres kapcsolattartás nevelőszülőnél élő gyerekeivel. Az okot nem mondták meg neki hónapokig. A családgondozó azt mondta Klárának, hogy amíg nincs szakértői vélemény és hivatalos papír a látogatás formájáról, addig nem lesz látogatás. (6.8 fej.) Egyenlőtlen erőviszonyokat jelez az is, ahogy a gyermekjóléti szolgálat fogadta Klára kérését, hogy más családgondozóhoz kerüljön. Mivel egy év kapcsolat során Klára elsősorban kritikát kapott Anikótól, Klára úgy döntött, kéri, hogy más családgondozóhoz kerüljön. Élt a szociális munka etikai kódexében is meghatározott jogával: „a kliens megválaszthatja a szociális munkást, amennyiben az intézmény működése ezt lehetővé teszi.” (Etikai Kódex, 18.§, 2005). Az intézmény működési rendje azonban feltételeket szabott. Egy hónappal a szóbeli kérés után Klára levelet kapott a gyermekjóléti szolgálattól, melyben kérték, hogy a családgondozó váltás iránti kérelmét írásban nyújtsa be a szolgálathoz. Klára nem írta meg ezt a levelet. Ahányszor nekikezdett az írásnak, dühös indulatok lettek úrrá rajta. Feladta. (B20) Több hónappal később még mindig Anikó volt hivatalosan Klára családgondozója. Tomi védelembe vételi tárgyalását is ő kezdeményezte. A védelembe vételi tárgyalás jegyzőkönyvében a tárgyalás minden résztvevője aláírta, hogy Klára köteles rendszeresen együttműködni családgondozójával. De nem tisztázódott továbbra sem, ki a családgondozója és az sem, hogy mikor tudnak találkozni, ha Klára és a családgondozó munkaideje egyezik. (6.13 fej.) Ez is kiszolgáltatott helyzet. A kiszolgáltatottság egy formája az is, amikor a tárgyalásokon úgy készülnek a jegyzőkönyvek, hogy azt nem ismertetik a résztvevőkkel. Klára később olvasta el azt a jegyzőkönyvet, ami az egyik óvodai szakmai megbeszélésről készült. Felháborodott azon, hogy a jegyzőkönyv nem tartalmazta azt, hogy sok mindenben jó irányú változások is történtek és ezt az óvónők mondták a megbeszélésen. Amikor ezt még aznap elmondta az egyik résztvevő óvónőnek, az óvónő meglepődött: „Nem olvastam el, mert nagyon fáradt voltam már”- mondta. (6.13 fej.) Pedig nem mindegy, mi kerül a szülőről egy jegyzőkönyvbe. Az írásos, mindenki által aláírt dokumentumoknak különös a jelentősége a gyermekjóléti és gyermekvédelmi munkában.

205

Egyenlőtlen erőviszonyokat jelent a szakember és a szülő között az, ha a szakember felelőssége nem számon kérhető. Sára és András gyerekeit 1999 végén emelték ki a családból. Nem tájékoztatták őket arról, hogy ha a környéken nem is, de az országban léteznek olyan átmeneti otthonok, ahova Sára a gyerekekkel mehetne, amíg a lakás lakható állapotba kerül. A gyámhivatal munkatársa nem ismerte ezeket az intézményeket. Anélkül, hogy bármilyen alternatív elhelyezési formáról tájékoztatást adott volna a gyámhivatal, döntöttek a gyerekek kiemeléséről. Fel sem merült a szakember felelőssége abban, hogy tájékozott legyen az elérhető szolgáltatásokról.

8.4 Gyerekekkel való közvetlen munka Az ismertetett esetek egyértelműen alátámasztják a gyerekekkel való közvetlen munka szükségességét a gyermekjólét területén. Az esetek gyerek-szereplőinek sorsán keresztül elemezhető a gyerekekkel való szociális munka néhány eleme. Tünde gyermekotthonból került vissza édesanyjához és nagymamájához, tizenegy évesen. Élete első felét családjában, második felét gyermekotthonban töltötte. A gyermekotthonban, ahol négy évet élt, voltak barátai és nevelőit is szerette. Kötődései alakultak ki. Ugyanakkor erősen vágyott családjára. Tünde helyzete, kötődései, kapcsolatai, szükségletei mások, mint a felnőtt családtagoké vagy testvéreié. A család újraegyesítése során egyaránt szükséges a szülők támogatása, de a gyerekek támogatása is. Különösen egy kamaszodó fiatal esetében. A családdal foglalkozó szociális munkás előkészítette a gyerekek hazaérkezését, és befogadásukat az óvodába, iskolába. Tünde helyzetét körültekintően végiggondolta az iskolai gyermekvédelmi szakember és leendő tanítója bevonásával. Személyes odafigyelést azonban Tünde nem kapott az első pár hónapban. Erre a mai gyakorlatban nincs is kapacitás. Azt, hogy Tündének erre szüksége volt, bizonyítja az, mennyire örült az iskola pszichológusával való beszélgetéseknek (7.4 fej.). Tünde igényelte és tudta használni a személyes odafigyelést. Miközben Tünde júniusban került haza, a pszichológussal hat hónappal később, januárban találkozott. A pszichológus volt az első olyan felnőtt, akivel kettesben tudott beszélgetni. A gyermekotthoni múlt megbélyegzettséget is jelent. Tünde csak a pszichológusnak és egy-két közeli barátjának mondta el, hogy volt gyermekotthonban. De ha beszélt a gyermekotthonról, jó emlékeket mesélt. És egy évvel később boldogan látogatott vissza oda, ahol ennyi idő után is nagy szeretettel fogadták. (7.6 fej.) Tündével és más hasonló helyzetben lévő gyerekekkel fontos a környezetváltozás feldolgozása. Akár a gyermekotthon, akár a

206

gyermekjóléti szolgálat munkatársa, akár az iskola pszichológusa segítheti őt látogatásokkal, levélírással, beszélgetéssel. A segítés időzítése sem mindegy. Hatékonyabb a segítés, ha folyamatosan követi a változásokat. Kevésbé hatékony akkor, ha hónapokkal később történik, amikor már nehézségek, problémák jelentkeznek. Tünde szeretett rajzolni és ügyes is volt. Erre is a pszichológus figyelt fel. Szeretett táncolni, ezt a gyermekotthonban jól tudták róla. A gyerekekkel végzett bármilyen munka fontos eleme, hogy a gyerekek erősségeire támaszkodjon. Különös a jelentősége ennek az érzelmileg sérült, több veszteséget megélt gyerekekkel való munkában. Tündét sokáig nem vették észre, nem kapott elegendő személyes figyelmet sem családjában, sem otthon. Nőiessége, nemisége, az anyai minta lett az, amire külső, értő felnőtt figyelem híján énképét felépítette. Mint ahogy ezt teszi sok olyan peremhelyzetben lévő gyerek, akik bizonytalan vagy stigmatizált helyzetüket túlzott szexuális viselkedéssel próbálják kompenzálni (Rochelle-Kaufman 2004, 2.2.2 fej.). Tünde esete felhívja a figyelmet a hétvégék és a nyári szünidő jelentőségére az elhanyagolt gyerekek esetében. A nyári szünet két és fél hónap. Az iskolai napközis tábor a kamaszodó gyerekeknek csak akkor érdekes, ha koruknak, érdeklődésüknek megfelelő programokat, lehetőségeket kínál. Tünde esetében azonban a nyár és a szünidő más kérdést is felvet. Tünde hétvégeken és

a szünidőben

volt

otthon, miután visszakerült

a

gyermekotthonba. A két és fél hónapos nyári szünet alatt a gyermekotthon családgondozója egy alkalommal látta Tündét. A gyermekjóléti szolgálat nem értett egyet azzal, hogy ilyen hosszú időt Tünde otthon töltsön. Tünde gyámja, a gyermekotthon vezetője azonban úgy gondolta, hogy a nyári szünet a próbaidő (7.8 fej.). Ha ezt a család jól végig csinálja, reális az esély a hazakerülésre. Ha nem, akkor Tünde marad a gyermekotthonban. Tünde egészen augusztus utolsó napjaiig „jól volt”: időben járt haza, ideje nagy részét családjával, testvéreivel és egy-két barátnőjével töltötte. De ebben az időszakban nem volt mellette hozzáértő felnőtt, aki megerősítette volna ebben a szerepében. Nyár végére ismét szétesett. Visszakerült a gyermekotthonba, ahonnan azonban többször megszökött.

8.5 Szegénység és gyermekvédelem Mind a hazai, mind a nemzetközi tapasztalat azt mutatja, hogy a gyermekvédelmi gondoskodásba kerülés hátterében a szociális tényezők jelentős szerepet játszanak. (BassShields–Behrman 2004) A gyámhivatalok által nyilvántartott veszélyeztetett gyerekek között a kedvezőtlen körülmények jelennek meg legnagyobb arányban a veszélyeztetettség

207

hátterében. (Tájékoztató 2006) A megélhetési nehézségek gyakran szorosan összefonódnak a nevelési nehézségekkel. Ezt jelzi az a tény, hogy a gyermekvédelmi beavatkozások többségének hátterében a gyerekek elhanyagolása áll és nem a szociális körülményektől független bántalmazás. (Neményi-Messing 2007) Akkor hatékony a beavatkozás, ha az a gyerek fejlődését kockáztató tényezők minél szélesebb körét célozza. A kiválasztott családokban sok az érzelmi zavar, gyereknevelési nehézség. A megélhetési nehézségek azonban mindegyik esetben fennállnak és meghatározzák a gyerekek mindennapjait, fejlődési lehetőségeit. András és Sára állandó megélhetési gondokkal küszködnek. Ambíciózusak, lehetőségeiknél többet vállalnak. Két évig tudtak maradni az önkormányzati bérlakásban, de adósságaik miatt ki kellett költözniük. Azóta már több albérletben laktak. A gyerekeknek nem könnyű a gyakori környezetváltozás. A család megoldatlan lakáshelyzete a szülőket kimeríti, és aligha teremt lehetőséget arra, hogy a gyerekek viselkedési problémái rendeződjenek. A gyermekjóléti szolgálat egy egyhetes tábort szervezett, ahova a két nagyobb gyerek mehetett nyaralni. Klára négyéves fiával és élettársával egy dohos, szoba-konyhás szociális lakásban lakik. Tomi asztmás. A nedves lakás nehezen fűthető, nincs leszigetelve, közvetlenül az utcára nyílik. Klára képességkorlátai miatt csak segítséggel lenne képes megfelelő szülői odafigyelést nyújtani Tominak. Tomi fejlődésében megkésett. Rendszeres érzékeny odafigyelésre, hiányos családi hátterének tudatos ellensúlyozásra lenne szüksége annak érdekében, hogy ne esélytelenül induljon két év múlva az iskolába. Pszichológushoz havi rendszerességgel jár és további kivizsgálásokra küldték. Nem erre lenne szüksége. Tünde és húgai egyrészt nagymamájuknál lehetnek, ami egy egyszobás kislakás. Az új lakás, ahova anyjuk költözött élettársával szintén szoba-konyhás, komfort nélküli. A lakás Rózsa ízlése szerint van berendezve, de a gyerekek helye nincs kialakítva. Nincsenek játékok. Zsuzsi, a kutatás ideje alatt kezdett iskolába járni. Képességei nagyon jók. Szívesen tanul, könnyen és szépen ír, olvas, számol. Jó képességei ellensúlyozhatnák a családi háttér hiányosságait. De ehhez tudatos odafigyelés szükséges a tanítók, a segítők részéről. Jelentősen növelné tartós iskolai sikerességének valószínűségét, ha rendszeres és szoros kapcsolata lenne egy felnőttel az iskolában, aki odafigyelne arra, hogy mit olvas, figyelemmel kísérné érdeklődését, fejlődését, gondolkodását. Mónika, a család legkisebb gyereke, a kutatás végére lett három éves. Egészségesen fejlett kislány. Óvodába rendszertelenül jár. Most van abban az életkorban, amikor fejlődése a legjobban ösztönözhető. Kapcsolata édesanyjával szoros. Az óvoda kialakíthat a szülőkkel egy szoros és rendszeres kapcsolatot, aminek keretén 208

belül a gyereknevelés kérdéseiről sikerélményeken keresztül lehetne Rózsával és Attilával beszélgetni. A szülők szülői magabiztosságának erősítésén keresztül azt is el lehetne érni, hogy Rózsa jobban értse saját és gyermekei szükségleteit. A gyermekjóléti szolgálatok túlterheltek. A gyermekvédelmi beavatkozást is igénylő esetekben az intézmények közötti egyeztetés, együttműködés jelentős többletmunkát és figyelmet igényel. Kevés energia marad a szükségletek felmérésére és olyan beavatkozások megvalósítására,

melyek

a

gyerekek

ellenálló

képességét,

szociális

készségeiket,

önállóságukat, problémamegoldó készségeit és egyéb kompetenciáit fejlesztik, időben ellensúlyozva a kedvezőtlen szociális körülményeket, megelőzve a fejlődési elmaradások kialakulását.

209

8.6 Összegzés Dolgozatom fókuszában a gyermekjóléti és gyermekvédelmi szolgáltatások célcsoportját jelentő gyermekes családok álltak. Olyan családok, amelyek szegénységben, nehéz szociális körülmények között élnek és gyereknevelési nehézségekkel küszködnek. Ezek a családok a társadalom egyik legsérülékenyebb, leginkább kiszolgáltatott csoportját alkotják. Célom az volt, hogy a három kiválasztott család életének néhány éven át történő nyomon követésével bemutassam, hogy a családi krízishelyzet utáni újrarendeződésben hogyan alakult át a család élete, és hogyan alakult a szülők és gyerekek kapcsolata az alap- és szakellátásban dolgozó szakemberekkel. A kvalitatív kutatás módszerét alkalmaztam. Megítélésem szerint ezzel a módszerrel vizsgálható kellő mélységgel a szociális beavatkozások folyamata; ez a megközelítés ad leginkább lehetőséget a mindennapi gyakorlat kérdéseinek elemzésére, értékelésére. Nélkülözhetetlennek tartom ezt a megközelítést a segítő szakmák fejlődése, a szolgáltatások minőségének fejlesztése érdekében is. A színvonalas szociális munka gyakorlata ugyanakkor széles körű társadalomtudományi megalapozottságot is feltételez. Ennek érdekében a dolgozat elméleti fejezeteiben megpróbáltam összefoglalni a gyermekes családokkal végzett munka tudásbázisát jelentő releváns klinikai és társadalomtudományi tapasztalatokat. Az elméleti fejezetek és a dolgozat empirikus része is a koragyermekkori fejlődést és beavatkozási lehetőségeket helyezi a középpontba: azt az életkort, illetve a családi életciklus azon időszakát, ahol a szegénység újratermelődésének összetett mechanizmusai jól azonosíthatók, ami lehetőséget ad arra is, hogy hatékony megelőző és intervenciós programokat tervezzünk. Dolgozatom elméleti keretéül az Urie Bronfenbrenner által kidolgozott humánökológiai modellt választottam. Bronfenbrenner megközelítése igen alkalmas keretet biztosít a gyermekes családokkal foglalkozó elméleti és gyakorlati szakemberek képzésében is, mivel egyszerre képes rámutatni a gyerekek fejlődését meghatározó egyéni, családi és környezeti összetevőkre. Megpróbáltam minél pontosabban bemutatni az érintett szülők perspektíváját, véleményét, gondolatait, érzelmeit. A hazai szakirodalomban és kutatási gyakorlatban az érintett szülők véleményének elemzése még egy kevéssé feltárt terület. A kutatás módszere – a kvalitatív kutatás – kevés család életének intenzív nyomonkövetését követelte meg. Az esetek alacsony száma ellenére a kutatás rávilágít a hazai gyermekjóléti és gyermekvédelmi rendszer kritikus vonásaira, melyeket hazai szakemberek írásai és saját, a kutatást megelőző szakmai tapasztalataim is megerősítenek. A bevezető fejezetben felvetett kutatási kérdésekre válaszolva, a következő megállapításokkal zárom dolgozatomat.

210

Szükséges a szakmai beavatkozások tudatosabb tervezése Azokban az esetekben, ahol a családi egyensúly elvesztését több (környezeti, családi, személyes) tényező egymást felerősítő hatása okozta, az egyensúly visszanyerése érdekében az összes tényező figyelembe vételével történő beavatkozás megtervezése is szükséges. A kutatásban részt vevő családok esetében tartóssá vált az egyensúlyhiány, mindhárom család élete újabb kríziseket jelez előre. Nem sikerült a családok integrálása. A szülők nem tudták a szociális intézményeket erőforrásként használni. Annak ellenére, hogy a családokkal több intézmény több szakembere is kapcsolatba került, a szülők elsősorban saját magukra támaszkodhattak, nem kaptak elegendő ötletet, energiát és erőforrást az alapellátás intézményeitől. A családok gyakran maradtak magukra abban, hogy megfejtsék a több intézmény által párhuzamosan történő beavatkozások értelmét. Egyes szakemberek nem törekedtek, mások nem voltak képesek olyan védőfaktorok, védőrendszerek kialakítására, melyek megelőzhették volna a megfigyelt időszakban is bekövetkezett kríziseket, kiújuló viselkedési zavarokat. Mivel az alapellátás intézményei között az együttműködés nem rendszerszerű, nem átlátható, nem irányított egy közös szakmai koncepció keretében, ezért a családok számára is követhetetlen. Egy-két pillanattól, találkozástól eltekintve, a vizsgált családokban a szülők egyre fáradtabbak, egyre kevésbé találnak kiutat helyzetükből. Tehetetlenségük nem csökkent. Annak ellenére, hogy a szakemberek többnyire támogató célzattal avatkoztak be a családok életébe, a családok perspektívájából inkább a beavatkozások kontrolláló jellege volt érezhető. A támogató és megelőző beavatkozások egyik fontos eszköze az, amikor a segítő a segítséget kérő egyén személyes erősségeire támaszkodik. A vizsgált esetek felnőtt és gyerek szereplői egy sor jó tulajdonsággal, tehetséggel rendelkeztek, amelyeket azonban igen kevéssé használtak ki a segítő szakemberek. A segítő szakemberek lényegesen nagyobb hangsúlyt helyeztek a problémákra, hiányosságokra, teljesítetlen feladatokra – ezzel folyamatos elvárásokat és neheztelést közvetítve a bajba jutott vagy „gyengén teljesítő” szülők felé. A szakember azzal tudja kifejezni a másik ember elismerését, ha méltányolja törekvéseit, eredményeit, kisebb-nagyobb sikereit, jó tulajdonságait. A hátrányos helyzetű gyerekek esetében különösen fontos erősségeik, tehetségeik korai felismerése. Nem elég tudomásul venni, hogy egy elhanyagoló családban a gyerek jó képességű. A gyerek képességei potenciális erőforrások, melyek – ha odafigyelnek rájuk – a veszélyeztető hatásokat ellensúlyozó védőfaktorokká fejleszthetők. A megfigyelt esetekben a beavatkozások néhány kivételtől eltekintve a feltétlenül elvégzendő feladatokra korlátozódtak. A szakemberek nem törekedtek a gyerekek korábbi tapasztalatainak megismerésére és az előrelátható fejlődési kockázatok és védőfaktorok 211

feltárására. A szülők és gyerekek szükségletei kielégítetlenek maradtak annak ellenére, hogy több szakemberrel, az alap- és szakellátás több intézményével kerültek kapcsolatba. Az okok többrétűek: az intézmények és szakemberek közötti információcsere szabályozatlansága és nehézkessége, az egy esettel foglalkozók közötti egységes szakmai koncepció hiánya, a szociális intézmények korlátozott erőforrásai, a szakemberek túlterheltsége. Ugyanakkor a bemutatott esetek felhívják a figyelmet arra, hogy a szolgálatok és intézmények olykor pazarlóan bánnak a munkatársak idejével. További kutatások szükségesek annak feltárására, hogy mivel telik egy-egy segítő munkanapja, hogyan szervezhető hatékonyabban egy-egy intézmény munkája, az alapellátás és szakellátás intézményei közötti együttműködés. Az intézmények közötti együttműködésre vonatkozó szakmai koncepció hiánya különösen szembeötlő a gyermekvédelem egyik legkritikusabb területén: a gyerekek vér szerinti családjukba való visszahelyezése esetén, ahol a jelentős hozzáértést és érzékenységet igénylő munkában törvényszerűen több, gyakran eltérő illetékességi területen működő intézmény munkatársai vesznek részt. A gyermekvédelmi gondoskodásba bekerülő gyerekek számának csökkentése, illetve az, hogy a bekerült gyerekek sorsa minél hamarabb véglegesen rendeződjön, nem valósítható meg a gyermekvédelmi beavatkozás tervezésének és időbeli határainak szabályozása nélkül. Az esetek elemzése során rámutattam azokra a veszélyekre, melyek a gyermekvédelmi folyamat koncepciózus tervezésének hiányából és abból fakadnak, hogy a szakemberek nem törekednek a gyerekek végleges sorsának rendezésére. A gyermekvédelmi szakellátás szabályozásának ezek a hiányosságai a legnehezebb sorsú gyerekek további sérüléseihez vezetnek. Kutatásom során csak a területi gyermekvédelmi szakszolgálatnál található aktákban és a szülőknél lévő dokumentumokra támaszkodtam. Ennél lényegesen több dokumentáció készül a gyámhivatalnál és a gyermekjóléti szolgálatoknál. Ez utóbbiakat nem vizsgáltam. Az általam áttekintett dokumentációból is több következtetés levonható a gyermekvédelmi folyamat tervezésére, a dokumentációvezetés pontosságára, hatékonyságára vonatkozóan. A vizsgált esetek rámutatnak a dokumentáció alkalmazásának néhány szakmai kérdésére. Érthetőek-e a leírtak a szülők számára? Mennyire használják a szakemberek az elkészült dokumentumokat

a

szülőkkel

való

együttműködésük

során?

Mennyire

segítik

a

dokumentációban leírtak a hatékony esetvezetést, a koncepciózus együttműködést a szakemberek között? A gyermekvédelmi dokumentáció érdemi elemzése is önálló kutatást igényel.

212

Szükségletközpontú és megelőző szolgáltatások fejlesztése A kisgyermekeket nevelő családok a terhesség idejétől kezdve a gyerek iskolai beiratkozásáig érintkezésbe lépnek az egészségügyi, szociális és közoktatási ágazatokhoz tartozó szolgáltatásokkal, intézményekkel. A sikeres iskolakezdés feltétele, hogy a szociális vagy bármilyen más szempontból hátrányos helyzetű gyerekek és családok esetében a szakemberek a gyerekek korai életéveiben törekedjenek a fejlődést kedvezőtlenül befolyásoló körülmények ellensúlyozására. A kutatásban résztvevő családok életének megfigyelt két évében sok lehetőség adódott ilyen beavatkozásokra, de ezek jellemzően kihasználatlanul maradtak. A szociális szakemberek ösztönözték a gyerekek óvodába járását, de ezen felül nem

találtak eszközöket

a kockázatot

jelentő

tényezők

ellensúlyozására. Súlyos

gyereknevelési nehézségek esetén is előfordult, hogy a szülők nem kaptak segítséget, a szakemberek között nem volt együttműködés és egyeztetett stratégia. Az iskoláskor felé haladva nőtt a szakemberek aggodalma a gyerekek miatt, holott megelőző stratégiákat ennél korábban, már a gyerekek két-három éves korától fogva alkalmazhattak volna. Az előrelátás, a megelőzés, mint beavatkozási stratégia ritkán jelent meg az elemzett esetekben. A jellemző az volt, hogy a segítő szakemberek akkor léptek, amikor valamilyen kritikus helyzet állt elő. Kritikus helyzetben, amikor a feszültség magas és hirtelen kell döntéseket hozni, kisebb az esély a lehetőségek feltárására. Ilyenkor a beavatkozást a szülők gyakran kontrollként élik meg. A szolgáltatások fejlesztésének tervezése során szükséges a kockázatok és védőfaktorok felmérése minél korábban, a jelenleginél nagyobb hangsúlyt kell helyezni a szülők szükségleteire, mindennapi gyereknevelési ismereteinek tudatosítására, bővítésére. A szülők és szakemberek kapcsolata A szükségletközpontú szolgáltatások kialakításának feltétele a szülőkkel való partneri kapcsolat, a hatékony párbeszéd kialakítására való képesség. Valós szükségleteikről a szülők csak egyenrangú kapcsolatban tudnak beszélni. A kölcsönösségen alapuló együttműködés a magas színvonalú szolgáltatások egyik legfontosabb kritériuma. A szülők figyelmet, megértést, több időt, segítséget, információt, őszinteséget, megbecsülést várnak. Mindezeket olykor megkapták egy-egy szakembertől, de gyakrabban fordult elő az, hogy a kapcsolat a szülők és a segítő szakemberek között felszínes, ritka, rendszertelen és kiszámíthatatlan volt. A három családnál a két év során csak elvétve akadt alkalom mélyebb beszélgetésre családgondozóikkal. Olyan beszélgetésre, melynek során alternatívákról, lehetőségekről gondolkodtak volna. A találkozások során volt, hogy megbeszélték aktuális feladataikat, intéznivalóikat, sürgős segítséget kértek és kaptak, de ritkán akadt egy-egy olyan 213

beszélgetés, amely lehetővé tette volna egymás gondolkodásának és véleményének mélyebb megismerését, a „problémás” gyerek viselkedésének, fejlődését meghatározó körülményeinek megértését. A két év alatt a szülők és szakemberek közötti találkozások jelentős része az aktuális felülvizsgálati tárgyaláson vagy esetkonferencián valósult meg. A csoportos megbeszélések azonban nem pótolják a személyes találkozásokat. A személyes találkozások, beszélgetések során alakulhat ki olyan kapcsolat, amelyben a szülő és a szakember egyeztetett értelmezés és közösen megfogalmazott célok felé haladva működhet együtt. Ehhez egyrészt szükséges, hogy a szolgáltatások tervezésénél legyen idő a szülőkkel való személyes beszélgetésre, másrészt pedig az, hogy a gyermekes családokkal foglalkozó szakemberek képzési programjai tartalmazzák a kapcsolatközpontú munka elméleti és gyakorlati elemeinek oktatását is. A szakemberek és intézmények közötti együttműködés Noha ez a gyermekvédelmi törvény egyik alapvető célkitűzése, szakmai elemzések sora (Pataki-Somorjai 2006, Herczog 2004, 2001, Szöllősi 2000) igazolja, hogy az alapellátás intézményei igen kevéssé hangolják össze munkájukat, igen kevéssé működnek egymással együtt. Az elemzett esetek példáján jól látható, hogy az együttműködés hiánya hogyan vezet a gyerekek kedvezőtlen magatartási tüneteinek kialakulásához és egyre durvább beavatkozások szükségességéhez. Tudatos tervezés, a valós szükségletekre támaszkodó szolgáltatások, a szülőkkel való partneri kapcsolat és szakmai együttműködés nélkül a jó szándékú beavatkozások az érintett családok és gyerekeik további kiszolgáltatottságához, marginális helyzetük tartóssá válásához vezet. Egy korszerűbb szociális munka felé Szerteágazó tudományos ismeretek állnak rendelkezésre a gyerekek fejlődéséről, az egészséges fejlődést ösztönző nevelési gyakorlatról. Ismertek a hátrányos szociális helyzet kedvezőtlen hatásait sikeresen ellensúlyozó korai beavatkozási programok, és e korai beavatkozások hosszú távú társadalmi haszna is bizonyított. Ez a tudás interdiszciplináris, empirikus, kísérleti kutatásokkal és jó gyakorlatokkal egyaránt alátámasztott. A szakemberek felelőssége ennek a tudásnak a terjesztése, alkalmazása és közvetítése a szülők felé. A szociális szakma ismeri legjobban a peremre került társadalmi csoportok helyzetét. Közvetítő szerepe ezért különleges: feladata, hogy szembesítse a társszakmákat a szegénységben élő gyerekek és felnőttek összetett szükségleteivel, és feladata az is, hogy eljuttassa ezt a tudást 214

azok számára, akik a legkevésbé rendelkeznek vele. Ahhoz azonban, hogy ezt a feladatát teljesíteni tudja, bizonyos szakmapolitikai lépések megtétele is szükséges. A gyermeki fejlődésre vonatkozó interdiszciplináris ismeretek bevezetése szükséges mind a szociális képzésekben, mind más olyan felsőoktatási és továbbképzési programokban,

ahol

gyerekekkel

való

foglalkozásra

és

szakemberek

közötti

együttműködésre készítik fel a leendő és már dolgozó szakembereket. A gyermekjóléti és a gyermekvédelmi munka területén a szakemberek olyan összetett szükségletekkel találkoznak, melyek felismerése és hatékony kezelése egyszerre igényel pszichológiai és szociológiai jellegű ismereteket, valamint annak ismeretét, hogy a környezeti tényezők milyen mechanizmusokon keresztül hatnak a gyermek fejlődésére. A szolgáltatások minőségének fejlesztésére van szükség mind az alapellátás és a megelőzés szintjén, mind a speciális szakértelmet igénylő szakszolgáltatások terén. A szolgáltatások minőségének fejlesztésére szükség van ott is, ahol az alapellátás rendszere kiépült, és ott is, ahol hiányos az ellátás. A védőnői szolgálat, a bölcsőde és az óvoda azok az intézmények, melyekkel a kisgyermeket nevelő családok természetes módon kapcsolatba kerülnek. Ezek azok az intézmények, melyek a gyermekjóléti szolgálattal közösen felelősek azért, hogy a területükön élő hátrányos helyzetű családok felé időben és megfelelő módon közvetítsék azt a „kulturális tőkét”, tudást, információt, készségeket, kapcsolatot, ami gyerekeik sikeres iskolakezdését és későbbi eredményes társadalmi részvételét megalapozzák. Mindez csak akkor lehetséges, ha a szakemberek rendelkeznek ezzel a tudással, és ha fontos célnak tekintik a szülőkkel való együttműködést. A hatékony preventív munka feltétele az, hogy a szülők aktív szereplőkké váljanak gyerekeik életében, nevelésében, és ennek a szülői szerepnek a kialakulását a szakembereknek kell segíteni. Kisebb településeken és nagyobb városokban is a település, a környék közösségi központjaivá tehetők a gyermekintézmények, ahol a szülők, szakemberek és gyerekek természetes módon találkoznak és tanulhatnak egymástól. Súlyosabb családi krízishelyzetben és bizonyos gyermekvédelmi beavatkozásoknál különleges szakértelemre és több intézmény egyidejű cselekvésére lehet szükség. Például, amikor egyszerre több gyerek kerül haza gyermekvédelmi gondoskodásból, vagy ha súlyosan antiszociális viselkedésű kamasz van a családban, és felmerül a családból való kiemelés lehetősége. Családonként változik, hogy milyen segítségre van szükség. Ezek a beavatkozások olyan szakmai tudást és tapasztalatot feltételeznek, amely csak korlátozottan áll rendelkezésre, és inkább a nagyobb városokban elérhető. Szükséges az ilyen integrált szolgáltatások tudatos szervezése és olyan működési feltételek kialakítása, amelyek 215

biztosítják a változó szükségletekhez való rugalmas alkalmazkodást és hozzáférést a hátrányos helyzetben élő családok számára is. Számos olyan civil- és magánszervezet van Magyarországon, melyek különböző módszerek hazai adaptálását, terjesztését végzik, és közvetlenül szolgáltatnak a lakosság számára. A civil szervezetek bevonása a gyermekes családokkal végzett segítő tevékenységbe azonban nem megoldott, különösen nem a szociálisan kedvezőtlen helyzetben lévő családok esetében. Az alapellátáson belüli megelőző szolgáltatások fejlesztése, a koncentrált szakértelmet igénylő integrált szolgáltatások tartós megerősödése és a civil szakmai szervezetekben található erőforrások hatékony felhasználása akkor lehetséges, ha a gyermekjóléti és gyermekvédelmi szolgálatok fejlesztése egy hosszú távú szakmai koncepció65 alapján valósul meg. Olyan szakmai koncepció mentén, mely korszerű ismeretekre támaszkodik és hatékony ösztönzési formákat mozgósít a szolgáltatások színvonalának fejlesztésére. Dolgozatom

olyan

gyerekekről

szól,

akik

szüleik

helyzete

miatt

kisgyermekkorukban sok mindenben hiányt szenvedtek. Az országban sok tízezer gyerek él ennél nagyobb szegénységben és olyan településeken, ahol lényegesen rosszabb az alapellátás kiépítettsége.

A

szegénységi

ciklus

újratermelődésének

megállításához

olyan

társadalompolitikai koncepció szükséges, amely a szegénységben élő szülők jövedelmi és foglalkoztatottsági helyzetének javítása mellett a gyerekek szükségleteire is kellő figyelmet fordít. A korai életévek szerepe meghatározó egy ilyen társadalompolitikai koncepcióban, mivel a kisgyermekkor különösen érzékeny időszak, amikor a gyermekek fejlődése kedvező körülmények biztosításával ösztönözhető és a társadalmi kirekesztettséghez vezető folyamatok még visszafordíthatók.

65

2007 szeptemberében az Országgyűlés elfogadta a „Legyen jobb a gyerekeknek” Nemzeti Stratégiát, melynek célja a gyermekszegénység egy generáción belüli jelentős mértékű csökkentése. Ez a stratégia komplex rendszerbe foglalja a gyerekszegénység csökkentése és a szolgáltatásokhoz való hozzáférés esélyének növelése érdekében szükséges lépéseket. A stratégia megvalósítása ágazati fejlesztések összehangolását, ágazatközi koordinációt igényel és az egyes területek fejlesztésének – és ezen belül az egészségügyi, szociális, közoktatási szolgáltatások fejlesztésének szakmai koncepcionálását.

216

Melléklet: az interjúkat és megfigyeléseket tartalmazó CD melléklet

A CD-n mellékelt dokumentumok tartalmazzák a kutatás során készült feljegyzéseket, a lejegyzett interjúkat. Az anonimitás biztosítása érdekében a családtagok, a szakemberek, intézmények nevét, a családok lakóhelyeinek azonosítására alkalmas adatokat megváltoztattam.

217

Felhasznált irodalom: Állami Számvevőszék (2004): Jelentés a helyi önkormányzatok gyermekvédelmi szakellátási tevékenységének ellenőrzéséről, 2004. június Allen, M. – Bissell, M. (2004): Safety and Stability for Foster Children: The Policy Context, Future of Children, Vol 14, N.1., 49-73, www.futureofchildren.org Andelson, E. – Fraiberg, S.(1996): Elhagyott anya, elhagyott gyermek, In: Szilvási Léna (szerk.): Gyermek – Család – Társadalom, Szociális Szakképzés Könyvtára, 1996, 151-177. Andor Mihály (szerk.) (1998): Iskola és társadalom, Wesley János L elkészképző Főiskola, Új Mandátum kiadó, Budapest Ágoston László – Győri Gábor – Kollányi Zsófia – Tornai István (2006): Gyermekszegénység programok, Legjobb gyakorlatok, DEMOS Magyarország, 2006. október Anglin, J. (2003): A Comment on Working with Homeless Children and Youth: Dealing with the „Inside” of „Acting Out”, Child and Youth Care Forum, 32(4), 245-247. Aszmann Anna – Várnai Dóra (2003): A gyermekek jól-léte és a család, Országos Gyermekegészségügyi Intézet, ppt előadás, www.ogyei.hu Bakermans-Kranenburg, M.J.-van IJzendoorn,M.H. –Bradley,R.H. (2005): Those Who Have, Receive: The Matthew Effect in Early Childhood Intervention in the Home Environment, Review of Educational Research, Vol.75.No1, 1-26. Bakermans-Kranenburg, M.J.- van IJzendorn, M.H. – Juffer, F. (2003): Less is More: MetaAnalyses of Sensitivity and Attachment Interactions in Early Childhood, Psychological Bulletin, Vol.129. No.2, 195-215 Bányai Emőke (2003): Intenzív családtámogató és családmegtartó szolgáltatások, Phd disszertáció, ELTE TÁTK Barnes, G.G. (1996): Nem véletlen sérülések, In: Szilvási Léna (szerk.): Gyermek – Család – Társadalom, Szociális Szakképzés Könyvtára, 1996 Barnett, W.S. (2000): Economics of Early Childhood Interventions, in: Handbook of Early Childhood Intervention (eds: Schonkoff, J.P. – Meisels, S.J.), 589-613. Barnett, W.S. (2004): Benefits of Preschool Education, www.nieer.org, BarnettBenefits.ppt Bass, S. – Shields, M. – Behrman, R.E. (2004): Children, Families, and Foster Care: Analysis and Recommendations, Future of Children, Vol.14, No.1, 3-29. Beck, U. (2003): Kockázattársadalom, Út egy másik modernitásba, Századvég Kiadó Belsky, J. (1984): The Determinants of Parenting, Child Developmnet, 1984, No.1, 83-96.

218

Biztos Alapokon, Kisgyermekkori nevelés és gondozás, OECD, 2001, www.oki.hu Booth, T. - Booth, W. (1993): Parenting with Learning Difficulties: Lessons from Practitioners, British Journal of Social Work, Vol. 23, 459-480. Booth, T. -Booth, W. (1994): Parenting Under Pressure: Mothers and Fathers with Learning Difficulties, Buckingham: Open University Press Booth, T. -Booth, W. (1998): Growing Up with Parents Who have Learning Difficulties, London: Routledge Booth, W.-Booth, T. (2005): Advocacy for parents with learning difficulties: Developing advocacy support, Pavilion Publishing and J. Rowntree Foundation, www.jrf.org.uk/KNOWLEDGE/socialcare Borbély Sjoukje (1994): Szocializációs hatótényezők az anyai magatartásban és a magatartás megnyilvánulásaiban az anya-gyerek kapcsolat kezdeti szakaszában, kandidátusi disszertáció, kézirat Bowlby, J. (1951): Maternal Care and Mental Health, WHO Monograph, No.2, WHO:Geneva Bradley, R.-Caldwell, B.M. (1984): The Relation of Infants’ Home Environments to Achievement Test performance in First Grade: A Follow-Up Study, Child Development, Vol.55, 803-809. Bronfenbrenner, U.- Ceci, S.J.(1994): Nature-Nurture Reconceptualized in Developmental Perspective: A Bioecological Model, Psychological Review, Vol.1001 No.4, 568-586. Bronfenbrenner, U. (1986): Ecology of the Family as a Context for Human Development: Research Perspectives, Developmental Psychology, Vol. 2, No.6, 723-742. Bronfenbrenner, U. (1979): The Ecology of Human Development, Cambridge, MA, Harvard University Press Brooks-Gunn, J.- Berlin, L. – Fuligni, A.S. (2000): Early Childhood Intervention Programs: What About the Family?, in: Handbook of Early Child Intervention, (eds: Schonkoff, J.P. – Meisels, S.J.), 549-589. Brooks-Gunn, J.-Britto, P.R.-Brady, Ch. (1999): Struggling to Make Ends Meet, Poverty and Child Development, In: Lamb, M.E. (ed.): Parenting and Child Development in ’NonTraditional Families’, Mahwan, NJ: Erlbaum Brooks-Gunn,J.-Duncan,G.J.-Aber,L.J. (eds) (1997): Neighborhood Poverty, Volume I-II, Russell Sage Foundation Bruner, J. (1996): Az oktatás kultúrája, Gondolat kiadó, Budapest, 2004 Bynner, J. (2001): Risks and Protective Factors in Social Exclusion, Children and Society, Vol.15, 285-301.

219

Chakrabarti, M. – Hill, M. (eds.) (2000): Residential Child Care: International Perspectives on Links With Families and Peers, Jessica Kingsley Publishers Családtámogató programok Nyugat-Európában, Magyar Videotréning Egyesület kiadványai, 3. füzet, Budapest, 2002. Csapó Benő (2004): Tudás és iskola, Műszaki könyvkiadó, Budapest Cs. Czachesz Erzsébet – Radó Péter (2003): Oktatási egyenlőtlenségek és speciális igények, in: Halász Gábor – Lannert Judit (szerk.): Jelentés a magyar közoktatásról, Országos Közoktatási Intézet, Budapest, 349-375. Cohen, C.S. – Mulroy, E., - Tull,T. – White, C. – Crowley, Sh. (2004): Housing Plus Services: Supporting Vulnerable Families in Permanent Housing, Child Welfare, Vol. LXXXIII Nu.5.,509-528 Comer, J. P. (1980): School Power, Implications of an Intervention Project, New York, The Free Press, 1995 Crockenberg, S.B. (1981): Infant Irritability, Mother Responsiveness and Social Support Infuences on the Security of Infant-Mother Attachment, Child Development, Vol. 52, No.3, 857-865. Daniels, B. – Wassell, S. (2002): The Early Years, Assessing and Promoting Resilience in Vulnerable Children I, Jessica Kingsley Publisher, London and Philadelphia Dartington Research Unit (2004): Refocusing Children’s Services Towards Prevention: Lessons from the Literature, Febr 2004 Darvas Ágnes – Tausz Katalin (2006): Gyermekszegénység, DEMOS Magyarország, 2006. október Darvas Ágnes – Mózer Péter (2004): Kit támogassunk?, Esély 2004/6, 64-100. Darvas Ágnes – Tausz Katalin (2004): Szegénység és kirekesztés gyermekkorban. Egy kutatás tapasztalatai, A szegénység és társadalmi kirekesztődés folyamata, KSH Darvas Ágnes – Tausz Katalin (2002): A gyermekek szegénysége, Szociológiai Szemle, 2002/4, 95-120. Delpit, L. (1995): Other People’s Children, Cultural Conflict in the Classroom, The New Press Denzin, N.K. -Lincoln,Y.S. (1994): Handbook of Qualitative Research, Sage Publications Doherty, P. – Stott, A. – Kinder, K. (2004): Delivering services to hard to reach families in On Track areas: definition, consultation and needs assessment, Development and Practice Report 15, Home Office: Research, Development and Statistics Directorate

220

Dougherty, S. (2004): Promising Practices in Reunification, Paper for the National Resource Center for Foster Care and Permanency Planning, Hunter College School of Social Work, April 2004 Dögei Ilona (2003): Segítő ágensek szerepe a városi, gyermekes családok életében, Esély, 3.sz., 68-86. Drillien, C.M. (1964): Growth and development of the prematurely born infant. Edinburgh and London. Duncan, G.J.- Brooks-Gunn, J. (2000): Family Poverty, Welfare Reform, and Child Development, Child Development, Vol. 71, No.1,188-196. Duncan, G.J. - Brooks-Gunn, J. - Yeung, W.J.- Smith, J.R. (1998): How Much Childhood Poverty Affects the Life Chances of Children?, American Sociological Review, Vol.63, 406423. Duncan, G.J. -Brooks-Gunn (eds) (1997): Consequences of Growing Up Poor, Russell Sage Foundation Duncan, G.J. -Brooks-Gunn, J.-Klebanov, P.K. (1994): Economic Deprivation and Early Childhood Development, Child Development, Vol. 65, 296-318 Durst, J. (2004): Szegénység és termékenység. Gyermekvállalási szokások változása egy kisfalusi cigány közösségben, In: Metodológia, társadalom, gazdaság, Közgazdasági Szemle Alapítvány, 250-269. Elder, G.H.Jr.- van Nguyen,T.-Caspi, A. (1985): Linking Family Hardship to Children’s Lives, Child Development, Vol.65, No.2, 361-375. Englund, M.M. - Luckner, A.E. - Whaley, G.J.L. - Egeland, B. (2004): Children’s Achievement in Early Elementary School: Longitudinal Effects of Parental Involvement, Expectations and Quality of Assistance, Journal of Educational Psychology, Vol.96, No.4, 723-730. Epstein, M.H. – Jayanthi, m. – McKelvey, J. – Frankenberry, E. – Hardy, R. – Dennis, K. – Dennis, K. (1998): Reliability of the Wraparound Observation Form: An Instrument to Measure Wraparound Process, Journal of Child and Family Studies, Vol. 7 (2), pp 161-170. Fanshel, D. – Shinn, E.B. (1978): Children in Foster Care – A Longitudinal Investigation, New York: Columbia University Press, 1978 Fein, E. – Maluccio, A.N. (1992): A gyermekek végleges elhelyezésére törekvés elve – egy újabb kudarc? In: Szilvási Léna (szerk.) (1996): Gyermek – Család – Társadalom, A szociális szakképzés könyvtára, Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület, 108-131. Ferge Zsuzsa (2005): Ellenálló egyenlőtlenségek, ELTE TáTK, Szociális Munka és Szociálpolitika Tanszék, 2. füzet

221

Ferge Zsuzsa (2003): Kétsebességű Magyarország, ELTE TáTK, Szociális Munka és Szociálpolitika tanszék, 1. füzet Ferge Zsuzsa (1969): Társadalmunk rétegződése, KJK, Budapest Ferge Zsuzsa – Tausz Katalin – Darvas Ágnes (2002): Küzdelem a szegénység és a társadalmi kirekesztettség ellen, 1. kötet, Esettanulmány Magyarországról, Nemzetközi Munkaügyi Hivatal Ferguson, H. (2003): Welfare, Social Exclusion and Reflexivity: The Case of Child and Woman Protection, Journal of Social Policy, Vol. 32: 199-216. Ferguson, H. (2001): Social Work, Individualization and Life Politics, British Journal of Social Work, Vol. 31, p. 41-55. Fraser, M.W. (2004). Risk and Resilience in Childhood: An Ecological Perspective, 2nd Edition, Washington, DC: NASW Press. Fonagy, P. – Steele, H. – Higgit, A. – Target, M. (1994): The theory and practice of resilience, Journal of Child Psychology and Psychiatry, 35, 2, 231-257. Fraiberg, S. (ed.) (1980): Clinical Studies in Infant Mental Health, Basic Books Gábos András – Szívós Péter (2004): A szegénység különböző metszetei, In: Szívós Péter – Tóth István György (szerk.): Stabilizálódó társadalomszerkezet, Tárki monitor jelentések 2003, Budapest, 2004 Garrett, P. – Ng’andu, N. – Ferron, J. (1994): Poverty Experiences of Young Children and the Quality of Their Home Environments, Child Development, Vol. 65, No.2, 331-345. Gáspár Károly – Kánnai Magdolna – Bán Gabriella (2004): Se veled, se nélküled, Család, Gyermek, Ifjúság, XIII. évf. 1. szám, 6-11. Gelles, R.J. – Cornell, C.P. (1990): Intimate Violence in Families, 2nd edition, Family Studies Text Series 2, Sage Publications Geertz, C. (1993): A posztstrukturalizmustól a posztkolonialitásig, Osiris kiadó, Budapest Giddens, A. (1992): The Transition of Intimacy, Polity Press, Cambridge Goffman, E. (1963): Stigma, New York, Jason Aronson Goldstein, J. – Solnit, A.J. – Goldstein, S. – Freud, A. (1996): Best Interest of the Child: The Least Detrimental Alternative, The Free Press, New York Gray, B. (2002): Emotional labour and befriending in family support and child protection, Child and Family Social Work, Vol.7, p: 13-22. Grisso, Th. (2002): Using What We Know About Child Maltreatment and Delinquency, Children’ Services: Social Policy, Research and Practice, 5 (4), 299-305.

222

Guba E.G. – Lincoln Y. S. (1994): Competing Paradigms in Qualitative Research, in: Denzin, N.K. – Lincoln, Y.S.: Handbook of Qualitative Research, 105-117, Sage Publications Gyukits, Gy. (2003): Gyermekvállalás a nagyvárosi szegénynegyedben élő fiatal roma nők körében, Szociológiai Szemle, 2003/2, 59-83. Haight, W. – Kagle, J.D. – Black, J.E. (2003): Understanding and Supporting Parent-Child Relationships during Foster care Visits: Attachment Theory and Research, Social Work, Vol. 48, n.2. p. 195-207. Haight, W. – Black, J. – Worlman, C. – Tata, L. (2001): Parent-child interaction during foster care visits: Implications for practice, Social Work, 46/4, 325-338. Hango, D. (200M): Parental Investment in Childhood and Later Adult Well-being: Can More Involved Parents Offset the Effects of Socioeconomic Disadvantage?, Centre for Analysis of Social Exclusion, CASEpaper 1998, May Hanson, T.L. – McLanahan, S. – Thomson, E. (1997): Economic resources, parental practices, and children’s well-being, In: Duncan, G.J. – Brooks-Gunn, J.: Consequences of Growing Up Poor, The Russell Sage Foundation, 190-239. Halpern, R. (2000): Early Intervention for Low-Income Children and Families, in: Handbook of Early Child Intervention, (eds: Schonkoff, J.P. – Meisels, S.J.), 361-387. Harburger, D.S. – White, R.A. (2004): Reunifying Familes, Cutting Costs: Housing-Child Welfare Partnerships for Permanent Supportive Housing, Child Welfare, Vol.LXXXIII Nu.5., 493-508 Harden, B.J. (2004): Safety and Stability for Foster Children: A Developmental Perspective, Future of Children, Vol. 14. N. 1, 31-47, www.futureofchildren.org Hart, B. – Risley, T.R. (2003): The Early Catastrophe, The 30 Million Word Gap by Age 3, American Educator, Vol. 27. No. 4., 6-9. Hartman, A. – Liard, J. (1983): Family-Centered Social Work Practice, The Free Press, New York Havas Gábor (2004): Halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek – és az óvoda, Iskolakultúra, 2004/4, 3-16. Havasi Éva (2002): Szegénység és társadalmi kirekesztettség a mai Magyarországon, Szociológiai Szemle, 2002/4, 51-71. Heath-Brice, Sh. (1982): Narrative skills at home and school, Language in Society, Vol.II., 49-76. Heckman, J.J.- Sixtrud, J. –Urzua, S. (2005): The Effects of Cognitive and Noncognitive Abilities on Labor Market Outcomes and Social Behavior, www.jenni.uchicago.edu/noncog.

223

Heckman, J.J. (1995): Lessons from the Bell Curve, Journal of Political Economy, vol. 103, no. 5. Helms, J.E. (1990): Black and White Racial Identity: Theory, Research and Practice, Westport,CT: Greenwood Press Henggeler, S.W. – Schoenwald, S.K. – Borduin, C. M. – Rowland, M.D. – Cunningham, P.B. (1998): Multisystemic Treatment of Antisocial Behavior in Children and Adolescents, Guilford Press Herczog Mária (2007): Gyermekbántalmazás, Tartalomszolgáltató Kft., Budapest

CompLex

Kiadó

Jogi

és

Üzleti

Herczog Mária (2004): Bántalmazás miatt a szakellátásba került gyerekek aktáinak vizsgálata, kutatási beszámoló, IESZCSM, kézirat Herczog, Mária (2001): Gyermekvédelmi kézikönyv, KJK-Kerszöv Herczog, Mária (szerk.) (1999): Kézikönv a gyermekjóléti és gyermekvédelmi elátásban részesülők gondozását-nevelését segítő adatlapok használatához, Országos Család- és Gyermekvédelmi Intézet Herczog Mária (1994): A gyermekvédelem nemzetközi gyakorlata, Gyermekvédelmi kiskönyvtár, Pont kiadó Herrnstein, R.J. – Murray, Ch. (1994): The Bell Curve: Intelligence and Class Structure in American Life, New York, Free press Howe, D. – Brandon, M. – Hinings, D. – Schofield, G. (1999): Attachment Theory, Child Maltreatment and Family Support, Palgrave Howe, D. (1993): On Being a Client, Sage Publ. Hubley, P. – Trevarthen, C. (1979): Sharing a Task in Infancy, in: Uzgiris (ed.): Social Interaction During Infancy, New Directions for Child Development , Vol. 4, San Francisco, Jossey-Bass Jarrett, R.L. – Sullivan, P.J. – Watkins N, D. (2005): Developing Social Capital through Participation in Organized Youth Programs, Journal of Community Psychology, Vol 33(1), 41-55. Jarrett, R.L. (1997): Bringing Families Back In: Neighboorhood Effects on Child Development, in: Brooks-Gunn,J.-Duncan,G.J.-Aber,L.J. (eds) (1997): Neighborhood Poverty, Volume II, Russell Sage Foundation, Chapter 3, 48-65. Joubert Kálmán – Gárdos Éva – Gyenis Gyula (2003): A szülők iskolázottságának kapcsolata gyermekük iskolázottságával, testfejlettségével, értelmi képességével, Megjelent: Spéder Zsolt (szerk.): Család és népesség – itthon és Európában, KSH Népességtudományi Kutatóintézet – Századég Kiadó, Bp.

224

Kamerman, Sh. (2000): Early Childhood Intervention Policies: An International Perspective, in: Handbook of Early Child Intervention, (eds: Schonkoff, J.P. – Meisels, S.J.), 613-630. Katz Katalin (1993): Aki szegény, az a legszegényebb, Család, Gyermek, Ifjúság, 6.sz. Katz, Linda (1999): Concurrent Planning: Benefits and Pitfalls, Child Welfare, Vol. 78, N.1. Kelly, M.P.F. (1998): Társadalmi és kulturális tőke a gettóban, Megjelent: Lengyel György – Szántó Zoltán (szerk.): Tőkefajták: a társadalmi és kulturális erőforrások szociológiája. Aula, Budapest, 239-280. Kertesi Gábor - Kézdi Gábor (2006a): Children of the Transition: Schooling Outcomes and Age at the Parents’ Job Loss, Kézirat Kertesi Gábor – Kézdi Gábor (2006b): A hátrányos helyzetű és roma fiatalok eljuttatása az érettségihez, Budapesti Munkagazdaságtani Füzetek, 6 Kertesi Gábor (2005): A társadalom peremén, Romák a munkaerőpiacon és az iskolában, Osiris Kertesi Gábor – Kézdi Gábor (2005): A képesség szerinti iskolai szegregáció mértéke és következményei Magyarországon, konferencia előadás, Mátraháza, 2005, november 18-19. Kertesi Gábor – Varga Júlia (2005): Foglalkoztatottság és iskolázottság Magyarországon, MTA Közgazdaságtudományi Intézet, Budapesti Munkagazdaságtani Füzetek, 1.sz. Kozma Judit (2004): Napszámosok, Esély, 2004/6, 37-63. Kozma Judit (2003): A szegénység pszichológiai vonatkozásai, Esély 2003/2, 15-31.o. Kozma Judit (2002): A szociális munka professzionalizációja a jóléti államokban, Phd. disszertáció, ELTE TÁTK, kézirat Kozma Judit (2001): Szociális diagnózis, Esély 2001/3, 61-95.o. Lareau, A. (2003): Unequal Childhoods, Class, Race and Family Life, University of California Press Lareau, A. (2002): Invisible Inequality: Social Class and Childrearing in Black Families and White Families, American Sociological Review, Vol. 67, No.5, 747-776. Lareau, A. (1987): Social Class Differences in Family-School Relationships: The Importance of Cultural Capital, Sociology of Education, Vol.60, No.2, 73-85. Leseman, P.P.M. - de Jong, P.F. (1999): Effects of quantity and quality of home proximal processes on Dutch, Surinamese-Dutch, and Turkish-Dutch preschoolers’ cognitive development, Infant and Child Development, 8, 19-38. Leseman, P. (2002): Early Childhood Education and Care for Children from Low-income or Minority Backgrounds, OECD, 2002

225

Lewis, O. (1968): Sánchez gyermekei, Európa kiadó, Budapest Liard, Joan (1994): „Thick Description” Revisited: Family Therapist as AnthropologistConstructivist, in: Sherman, E. – Reid, W.J. (1994): Qualitative Research in Social Work, Columbia University Press, New York, pp:175-190. Liaw, F. – Brooks-Gunn, J. (1994): Cumulative Familial Risks and Low-Birthweight Childrens’s Cognitive and Behavioral Development, Journal of Clinical Child Psychology, Vol. 23 (4), 360-372. Lindsey, D. (1991): Factors affeting the foster care placement decision, Am. Journal of Orthopsychiatry, 61, 272-303. Linver, M.R. - Brooks-Gunn, J. - Kohen, D.E.(2002): Family Processes as Pathways From Income to Young Children’s Development, Developmental Psychology, Vol.38.No.5, 719734. Liskó Ilona (2004): A roma tanulók középiskolai továbbtanulása, Kézirat Maluccio, A.N. – Fein, E. (1994): Tidiness in an Untidy World: Research in Child Welfare, in: Sherman, E. – Reid, W.J. (1994): Qualitative Research in Social Work, Columbia University Press, New York, pp: 337-347. Masten, A. (2000): Children www.extension.umn.edu

Who

Overcome

Adversity

to

Succeed

in

Life,

Masten, A.S.- Coatsworth, J.D. (1998): The Development of Competence in Favorable and Unfavorable Environments: Lessons from Research on Successful Children, American Psychologist, Vol. 53/2, 205-220. McCold, P. (2000) : A helyreállító igazságszolgáltatás elmélete és gyakorlata, in: Herczog (2003,szerk.): Megbékélés és jóvátétel, család, gyermek, ifjúság könyvek, Bp. 55-133. McDonough, S.C. (2000): Interaction Guidance: An Approach for Difficult-to-Engage Families, In: Zeanah, C.H.Jr. (ed.) (2000): Handbook of Infant Mental Health, 485-494 McLanahan, S.S. (1997): Parent Absence or Poverty: Which Matters More?, In: Duncan,G.J.Brooks-Gunn (eds) (1997): Consequences of Growing Up Poor, Russell Sage Foundation, Chapter 3, 35-49. McLoyd, V.C. (1998): Socioeconomic Disadvantage and Child Development, American Psychologist, Vol 53(2), 185-204. McLeod, J.D. - Shanahan, M.J.(1993): Poverty, Parenting, and Children’s Mental Health, American Sociological Review, Vol. 58., No.3., 351-366. Metselaar, J.- Knorth, E.J. – Noom, M.J. – van Yperen, T.A.(2003): Treatment Planning for Residential and Non-Residential Care: A Study on Indication-for-Treatment Statements as Input to the Care Process, Child Youth Care Forum, 33(3), 151-173)

226

Minuchin, S. (1974): Families and Family Therapy, Harvard University Press Minuchin, S. (1965): Families of the Slums, Basic Books Mitic, W. – Rimer, M. (2002): The Educational Attainement of Children in Care, Child and Youth Care Forum, 31(6), 397-414. Nahalka István (1998): A magyar iskolarendszer átalakulása befejeződött, Új Pedagógiai Szemle, május, 3-19. NICHD (National Institute of Child Health and Human Development) (1997): Familial factors associated with the characteristics of non-maternal care for infants, Journal of Marriage and Family Therapy, 59, 389-409. Neményi Mária – Messing Vera (2007): Gyermekvédelem és esélyegyenlőség, Kapocs, VI. évf. 1. szám, 2007. február, 2-20. o. Neményi Mária (2000): Az egészségre ható tényezők strukturális, etnikai és kulturális összefüggései, Doktori disszertáció Ninio, A.-Bruner, J. (1978): The achievement and antecendents of labelling, Journal of Child Language, No.5, 1-15. Nixon, P. (2006): Family Group Conference Connections: Shared Problems and Joined Up Solutions, International Institute for Restorative Practice, www.iirp.org/library/vt OECD (2005): A kisgyermekkori nevelés és gondozás irányelvei, Magyarországi Országjelentés, Országos Közoktatási Intézet és Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézet OECD (2004): Education and Equity, OECD Observer, Policy Brief, February 2004, www.oecd.org/publications OECD (2001): Starting Strong: Early Childhood Education and Care, www.oecd.org OECD (1998): Co-ordinating services for children and youth at risk: A world view. Paris: Centre for Educational Research and Innovation. Páll Gabriella (2004): Gyermekegészségügy, NEJ 2004 – Szakértői változat, Johann Béla Országos Epidemiológiai Központ Parton, N. – O’Byrne, P. (2000): Constructive Social Work, Macmillan Parton, N. (1996): A gyermekek jogairól szóló 1989. évi törvény: A konszenzus helyreállítása, in: Szilvási Léna (szerk.): Gyermek – Család – Társadalom, Szociális szakképzés könyvtára, 78-108. Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület, Budapest Parton, N. (1985): Politics of Child Abuse, MacMillan

227

Pataki Éva – Somorjai Ildikó (2006): Szolgáltatásfejlesztési koncepció a Gyermekszegénység Elleni Nemzeti Programhoz, MTA GYEP Pattermann Kinga (2004): Kommentár nélkül, Család, Gyermek, Ifjúság, XIII. évf., 2004/6, 35-36. Perlman, J. (2002): Marginality: From Myth to Reality in the Favelas of Rio de Janeiro, 19692002, http://www Phinney, J.S. (1996): When we talk about American ethnic groups, what do we mean? American Psychologist, Vol. 51, 918-927. Pléh Csaba (2002): Öröklés- és környezetelvű nevelés az 1970-es évek fordulóján, Megjelent: Vajda Zsuzsanna (szerk.): Az intelliegencia és az IQ-vita, Akadémiai Kiadó, Budapest Punch, M. (1994): Politics and Ethics in Qualitative Research, In: Denzin-Lincoln (1994): Handbook of Qualitative Research, Sage Publications, 83-97. Rákár Natália (2004): Egy család Pest megyéből – avagy „gyerekek a határon”, Család, Gyermek, Ifjúság, XIII. évf., 2004/3, 30-34. Réger Zita (2001): Cigány gyermekek nyelvi problémái és iskolai esélyei. Megjelent: Andor Mihály (szerk.): Romák és oktatás, Iskolakultúra-könyvek, 8. Pécs Réger Zita (1995): Cigány gyermekek nyelvi problémái és iskolai esélyei, Iskolakultúra, 24. évf. 5.sz. 102-106. Révész Magda (2001): A gyermekvédelmi alapellátás intézménytörténete Magyarországon, PhD. dolgozat, ELTE, kézirat Richmond, M. (1944): Social Diagnosis, The Free Press, New York Riksen-Walraven, J.M. (1978): Effects of Caregiver Behavior on Habituation Rate and SelfEfficacy in Infants, International Journal of Behavioral Development, Vol.1, 105-130. Riksen-Walraven, J.M. - Meij, J.Th. - Hubbard, F.O. - Zevalkink, J. (1996): Intervention in Lower class Surinam-Dutch Families: Effects on Mothers and Infants, International Journal of behavioral Development, 1996, Vol 19, No.4, 739-756. Róbert Péter (2004): Iskolai teljesítmény és társadalmi háttér nemzetközi összehasonlításban, in: Kolosi Tamás – Tóth István György – Vukovics György: Társadalmi riport, TÁRKI, Budapest, 193-205. Rochelle, A. – Kaufman, P. (2004): Fitting In and Fighting Back - Stigma Management Strategies among Homeless Kids, Social Interaction, Vol. 27, N.1., pp. 23-46 Rosenfeld, J.M. – Schon, D.A. – Sykes, I.J. (1995): Out From Under, JDC-Brookdale Institute – JDC-Israel, Jerusalem

228

Roy,P. – Rutter, M. – Pickles, A. (2000): Institutional Care: Risk from Family Background or Pattern of Rearing?, Journal of Child Psychology and psychiatry, Vol. 41, No.2, p. 139-149. Rosenfeld, A.A. (1997): Foster Care: Update, Child and Adolescent Psychiatry, Vol. 36(4), pp 448-457. Rogoff, B. (1990): Appretinceship in Thinking, Cognitive Development in Social Context, New York, Oxford University Press Rutter, M.(2000): Resilience Reconsidered: Conceptional Considerations, Empirical Findings and Policy Implications, in: Handbook of Early Child Intervention, (eds: Schonkoff, J.P. – Meisels, S.J.), 651-683. Ruch, G. (2005): Relationship-based practice and reflective practice: holistic approaches to contemporary child care work, Child and family Social Work, Vol.10, P: 111-123. Ruckdeschel, R. – Earnshaw, P. – Firrek, A. (1994). The Qualitative Case Study and Evaluation: Issues, Methods, and Examples, in: Sherman, E. – Reid, W.J. (1994): Qualitative Research in Social Work, Columbia University Press, New York, pp: 251-265. Saleeby, D. (1997): The Strength Perspective in Social Work Practice, Longman Scarr-Salapatek,S.-Williams,M.L. (1973): The Effects of Early Stimulation on Low-BirthWeight Infants, Child Developmnet, Vol.44, No.1, 94-101. Schweinhart, L.J (2004): The High/Scope Perry Preschool Study Through Age 40, High/Scope Educational Research Foundation Scweinhart, L.J.-Barnes,H.-Weikart, D.P. (1993): Significant Benefits: The High-Scope Perry Preschool Study through Age 27. Ypsilanti, Mich.: High-Scope Press Sennett, R. (2003): Respect, The Formation of Character in a World of Inequality, Allen Lane The Penguin Press Sheldon,S.B.-Epstein,J.L. (2002): Improving Student Behavior and School Discipline with Family and Community Involvement, Education and Urban Society, Vol.35, No.1, 4-26. Sherman, E. – Reid, W.J. (1994): Qualitative Research in Social Work, Columbia University Press, New York Shulman, L. (1984): Skills of Helping Individuals and Groups, F.E. Peacock Publ., Itacsa, Illinois Smith, J.R. - Brooks-Gunn, J. - Klebanov, P.K.(1997): Consequences of Living in Poverty for Young Children’s Cognitive and Verbal Ability and Early School Achievement, in: Duncan, G.J.- Brooks-Gunn (eds) (1997): Consequences of Growing Up Poor, Russell Sage Foundation, Chapter 7, 132-190. Shonkoff, L.P.- Phillips, D.A. (eds) (2004): From Neurons to Neighborhoods, The Science of Early Childhood Development, National Academy Press

229

Shonkoff, J.P. - Meisels, S.J.(eds) (2000): Handbook of Eraly Childhood Intervention, Cambridge University Press Shore, R. (1997) Rethinking the brain. New York: Families and Work Institute. Simonyi Ágnes (2002): Családok peremhelyzetben városon és falun, Szociológiai Szemle, 4. sz. 131-142 Singer, J.L. – Singer, D.G. – Desmod, R. – Hirsch, B. – Nicol, A. (1988): Family Mediation and Children’s Cognition, Aggression, and Comprehension of Television: A Longitudinal Study, Journal of Applied Developmental Psychology, vol.9, 329-347. Sitkei Péter (2004): Videotréning alkalmazása a gyermekvédelemben, Család, Gyermek, Ifjúság, XIII. évf., 2004/5, 31-34. Society for Research in Child Development, Ethical Standards for Research with Children, www.srcd.org/ethicalstandards.html Somlai Péter (1997): Szocializáció, Corvina, Budapest Somlai Péter (1991): A formázás módjai, Társadalomkutatás 1991/1, 51-71. Somlai Péter (1978): A családmonográfia kutatási módszere, In: Családmonográfiák, szerk.: Huszár Tibor, Szociológiai Füzetek 18, 3-29, Oktatási Minisztérium Stake, R. (1994): Case Studies, in: Denzin, N.K. – Lincoln, Y.S.: Handbook of Qualitative Research, 236-247, Sage Publications Steele, C.M. (1997): A Threat in the Air: How Stereotypes Shape Intellectual Identity and Performance, American Psychologist, Vol. 52(6), 613-629. Sunderland, M. (2006): The Science of Parenting, DK Publ., New York Szilvási Léna (2004): Szociális izoláció egy falu közepén, Család, Gyermek, Ifjúság, XIII.évf., 2004/4, 35-39. Szívós Péter -Tóth István György (2004): Stabilizálódó társadalomszerkezet, Tárki, Monitor jelentések 2003, Budapest, 2004 Szociális Munka Etikai Kódexe, 2005, mely a Szociális Szakmai Szövetség 2005. április 29-i Küldöttgyűlésén került elfogadásra, www.esf.hu/sa/program/jogszabalyok/szakmai Szöllősi Gábor (2002): A megítélt veszélyeztetettség. A veszélyeztetettség kategóriájának konstruálása a magyar gyermekvédelemben. PhD-dolgozat, ELTE, Szociológiai és Szociálpolitikai Intézet, Budapest Szöllősi Gábor (2000): A gyermekjóléti szolgáltatás előzményei, közpolitikai kapcsolatai és funkciói. Család, Gyermek, Ifjúság. 2000/ 4, 17-23.

230

Tájékoztató a család-, gyermek- és ifjúságvédelemről. Szociális és Munkaügyi Minisztérium, 2006 Thrasher, F.M. (1927): The Gang: A Study of 1313 Gangs in Chicago, University of Chicago Press, 1963 Tóth István György (2004): Jövedelemeloszlás. In: Szívós Péter-Tóth István György (szerk.): Satbilizálódó társadalomszerkezet. Tárki, Budapest, 36-64. Tóth István György (2003): Jövedelemegyenlőtlenségek – tényleg növekszenek, vagy csak úgy látjuk?, Közgazdasági Szemle, L. évf. 2003. március, 209-234. Tulkin, S.R. (1973): Social Class Differences in Attachment Behaviors of Ten-Month-Old Infants, Child Development, Vol.44,No.1., 171-174. Tulkin, S.R.-Kagan,J. (1972): Mother-Child Interaction in the First Year of Life, Child Development, Vol. 43. No.1. ,31-41. Turnbull, A.P. – Turbivill, V. – Turnbull, H.R. (2000): Evolution of Family-Professional Partnerships: Collective Empowerment as the Modell for the Early Twenty-First Century, In: Shonkoff-Meisels: Handbook of Early Childhood Prevention, Cambrigde University Press, 630-651. Tyson, K. (1994): Heuristic Guidelines for Naturalistic Qualitative Evaluations of Child Treatment, in: Sherman, E. – Reid, W.J. (1994): Qualitative Research in Social Work, Columbia University Press, New York, pp: 89-115. Vogelvang, B. (2002): A kommunikáció és az együttműködés fejlesztése sokproblémás családokban, in: Családtámogató programok Nyugat-Európában (szerk. Bányai Emőke), Magyar Videotréning Egyesület kiadványai, 7-32. Vajda Zsuzsanna (szerk.) (2002): Az intelligencia és az IQ-vita, Pszichológiai Szemle Könyvtár, Akadémiai Kiadó Walsh, F. (1998): Strengthening Family Resilience, New York, Guilford Weiss, H.B. – Kreider, H. – Lopez, E.M. – Chatman, C.M. (eds), (2005): Preparing Educators to Involve Families, Sage, 2005) Werner, E. – Smith, R. (1992): Overcoming the Odds: High-Risk Children from Birth to Adulthood, New York: Cornell University Press Whyte, W.F. (1943): Utcasarki társadalom, Új Mandátum könyvkiadó, Budapest, 1999 Willis, P. (1977): A skacok, Új Mandátum könyvkiadó, Budapest, 2000 Whitehurst,G.J.-Lonigan, Ch.J.(1998): Child Development and Emergent Litaracy, Child Development, Vol.69, No.3, 848-872.

231

Whiting, J.B. (2000): The View from Down Here: Foster Children’s Stories, Child and Youth Care Forum, 29(2), p. 79-95. Williams, F. (1999): Good-Enough Principles for Welfare, Journal of Social Policy, 28, 4, 667-687. Wilson, W.J.(1987): The Truly Disadvantaged, University of Chicgo Press Winnicott, D. (1960). The theory of the parent-child relationship, International Journal of Psychoanalysis, 41:585-595 Winnicott, D.W. (1990): The Maturational Processes and The Facilitating Environment, Karnac Books and The Institute of Psycho-Analysis, London Wolin, S.J. – Wolin, S. (1993): The resilient self: How survivors of troubled families rise above adversity, New York, Willard Wulczyn, F. (2004): Family Reunification, The Future of Children, Vol. 14.N.1., 95-113. Zeanah, Ch. (ed) (2000): Handbook of Infant Mental Health, The Guilford Press Zenz, W.M. (2003): A beavatkozás dilemmái gyermek-elhanyagolási ügyekben, Család, Gyermek, Ifjúság, XII. /3. www.csagyi.hu Ziegler, E.-Muenchow, S. (1992): Head Start, The Inside Story of America’s Most Successful Educational Experiment, Basic Books UNESCO Policy Brief on Early Childhood, www.portal.unesco.education UNESCO Early Childhood and Family Policy Series, www.portal.unesco.education Utting, D. (1995): Family and Parenthood: Supporting Families, Preventing Breakdown, York: Joseph Rowntree Foundation Jogszabályok, határozatok: 1997. évi XXXI. törvény a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról 15/1998. (IV. 30.) NM rendelet a személyes gondoskodást nyújtó gyermekjóléti, gyermekvédelmi intézmények, valamint személyek szakmai feladatairól és működésük feltételeiről 149/1997. (IX. 10.) Korm. rendelet a gyámhatóságokról, valamint a gyermekvédelmi és gyámügyi eljárásról H/2284. sz. OGY határozat: „Legyen jobb a gyerekeknek” Rövid és Középtávú Nemzeti Stratégia 2007-2032

232

47/2007. Országgyűlési határozat a „Legyen jobb a gyermekeknek!” Nemzeti Stratégia elfogadásáról

233