SZILVÁSI LAJOS Appassionata REGÉNY SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1969 SZILVÁSI LAJOS

SZILVÁSI LAJOS Appassionata REGÉNY SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1969 © SZILVÁSI LAJOS

Első rész 1 Dél van. Nem harangoznak, mert a templom tornyát éppen egy hete lőtték szét. Meg aztán harangozó sincs. És nincs a falunak egyetlen lakója se, csak mi, katonák. Mert a falu előtt húzódik a front első vonala. Harmadik napja, hogy nem kapunk rendes ételt, csak hébe-hóba valami konzervet meg kenyeret. Délelőtt végigjártam a futóárkokat. Nyűttek az emberek, álmosak, szakállasak, mogorvák még hozzám is. Fásultan hallgatják a dél felől idehullámzó ágyúdörgést. Német ütegek párbajoznak az orosz tüzérséggel. A mi szakaszunkon csend van. Távcsövön jól látjuk az oroszok vonalát. Ugyanolyan hevenyészett állásokban várnak, mint mi – mozgás nélkül. Ezen nem csodálkozik senki. Két napja nyugodt a front. Ma még egyetlen lövés sem dördült el, sem a mi árkainkból, sem a túloldalról. Várakozás. Odaátról néha áthallik egy harmonika nyekergése. Amikor besötétedik, tisztán halljuk a dallamokat is. Az oroszok bajánnak hívják ezt a hangszert. Kilencven fő a századom, pontosabban kilencvenegy, harminchat géppisztollyal, ötvenhárom puskával, két karabéllyal és tucatnyi revolverrel. Van két géppuskánk is, de kevés hozzájuk a lőszer. És hat páncélököl, de ez annyit ér, mintha nem is volna. Félnek tőle az emberek, azt mondják, mit sem ér a T-34-es tankok ellen. Igazuk van. Reggel kiadósan megfürödtem egy nagy dézsa hideg vízben. Meg is borotválkoztam. Most jól érzem magam, mert a hideg fürdőtől elmúlt a fejfájásom, s miután levetettem ötnapos, piszkos, átizzadt fehérneműmet is, már sehol sem viszket a testem. Élvezem ezt a kellemes érzést, élvezem mindaddig, míg eszembe nem jut, hogy percek múlva betoppan hozzám Hartmann hadnagy, a helyettesem. Tudom róla, hogy nyilas. Ha nem is tagja a nyilaskeresztes pártnak, az érzelmei – meg személyes kapcsolatai is – odafűzik. Puszipajtása az ezredtörzsnél Bretter őrnagynak, akiről viszont köztudomású, hogy a Gestapo embere. Tizenkét óra tíz perc. Itt állok az alacsony, fehérre meszelt parasztház tornácán. Nincs tető a házon egy közelben becsapódó gránát elvitte a gerendákról a zsúpot. Kócos, fekete-tarka kutya vakarózik az udvaron. Bent a szobában a tábori telefon mellett ott ülnek a híradósok. Csendben vannak. Reggel óta nincs dolguk. Nem hív bennünket sem a zászlóaljtörzs, sem az ezredtörzs. Szinte gyanús már ez a csend. Hartmann hadnagy pontos ember. Látom, hogy feltűnik a piactéren. Csizmája alatt kis fellegeket porzik az árokparti fű. Alacsony, köpcös figurája fürgén mozog felém. A válláról lelógó géppisztoly léptei ütemére hintázik. Nyakában távcső, oldalán revolvertáska, derékszíjában két kézigránát. Teljes harci díszben közeledik. Külsejéről ítélve nem is hinné az ember, hogy nyilas. Inkább békés falusi gyógyszerésznek gondolnám, ha nem tudnám kilétét, olyan borvirágos, zsírpárnás az arca, álmos pillantású a békés kék szeme. Szája két sarka mellett a gödröcskék is inkább arról látszanak árulkodni, hogy gazdájuk bizonyos bölcs derűvel, hosszú évek, nyugodt esztendők leperegtén összegyűjtögetett, csendes és némileg ravasz mindent-megértéssel szemléli a patika ajtajából a délutáni verőfényben lustán nyújtózó falut. Mert Hartmann hadnagy úr külseje ezt a benyomást kelti mindazokban, akik első ízben látják. De csak azokban. Akiket viszont a sors huzamosabb időre arra ítélt, hogy együtt töltsék az időt, vagy ne adj isten, együtt katonáskodjanak vele, azok egykettőre rádöbbennek, hogy a látszat csalfaságának klasszikus esetével kerültek szembe. Ez a rádöbbenés már akkor elkezdődik, amikor Hartmann hadnagy megszólal, miként ezt most is teszi, amint elém lép, és – kövérkés, zömök alakjától nem várt feszességgel – keményen tiszteleg, miközben karja a levegőbe suhintva emelkedik fel, s középső ujja oly előírásosan érinti meg tábori sapkája szélét, amint az az alaki szabályzatban megíratott:

– Főhadnagy úr, Hartmann Frigyes hadnagy... Intek neki, ne folytassa, kezet nyújtok, és a jelentkezés közepébe vágok: – Szervusz. Van cigarettád? – Parancsolj, főhadnagy úr – kattan a csizmája sarka, s villámgyors mozdulattal varázsolja elém zsebéből ezüst cigarettatárcáját. Felkattintja és megkínál. Amíg mindketten rágyújtunk, a cigarettatárcán pihentetem a szemem. Horpadás látszik a tárca ezüstlapján: fáradtan érkező puskagolyók ütnek ilyent fémeken. Ha nem tudnám a szépséghiba titkát, én is azt hinném, mint sokan mások, hogy a cigarettatárca egyszer már megmentette Hartmann hadnagy életét. Amikor egy lövedék mellbe találta... Tudom, hogy Hartmann ezt meséli minden zöldfülűnek meg a falusi kisasszonyoknak is, akikkel hosszabb-rövidebb időre összehozza a frontkatonát a sors. De azt is tudom, hogyan került igazában ez a horpadás a cirádás ezüstszelencére. A tábori kovács jóvoltából, aki Hartmann hadnagy úr titokban kiadott parancsára – húsz pengőért – hegyes végű kalapácsával varázsolta oda a horpadást az ezüsttárcára. Ki-ki másként próbálja érdekessé tenni magát... S mivel Hartmann alapos ember, zubbonyának bal felső zsebén szembetűnő stoppolás is látszik. Egyszer-egyszer eltűnődtem már, hogy vajon miért érzi szükségét ennek a kegyes csalásnak. Annál kevésbé értettem a cigarettatárca-históriát, mivel Hartmannt az egész zászlóalj – akár én is – bátor, sőt vakmerő embernek ismeri. Sohasem felejtem el azt a hajmeresztő esetet, amikor egy erdélyi község elfoglalásakor rohamra mentünk. A század szökellve rohamozott. A golyózáporban mindenki fedezéket keresett, óvni igyekezett magát. Ahol lehetett, meglapultunk néhány pillanatra vagy egy-két percre, hogy szusszantsunk, mielőtt újra ugornánk. Nem így Hartmann. Ő nem keresett fedezéket mindaddig, amíg nem kerülgették túlságosan közelben a golyók. Akkor is csak egy-egy fa mögé állt vagy más, kevés biztonsággal kecsegtető helyekre. És ment előre a szakasza élén. Meghűlt bennem a vér, amikor látom, hogy egyszer csak felemeli a karját, és integet vele, katonakifejezéssel élve: meszel, akár a lőtéren a jelző, amikor azt mutatja, hogy rossz volt a célzás, nincs találat. Igen, Hartmann meszelt az ellenséges golyózáporban, s csak ment, ment előre, mint aki halálosan biztos benne, hogy őt nem fogja a golyó. Nem is fogta... Hallgatagon szívjuk cigarettánkat, s közben hallgatjuk a déli irányból idehullámzó ágyúdörgést. Bent a telefonosok halkan tárgyalnak. Talán a zászlóaljtörzs híradósaival cserélik ki a szakácshíreket. Az udvaron elnyúlva fekszik a kutya – ezt is, szegényt, itthagyták a gazdái – élvezi a napot, amely kellemes-langyosan simogatja kócos, fekete-tarka szőrét. Aztán Hartmann megtöri a csendet: – Van konyakod? – Nincs. Elfogyott – mondom neki, pedig van még egy bontatlan üveggel. Nem azért titkolom el, mintha sajnálnám tőle, hanem mert ez az utolsó palack. Orvosság gyanánt őrzöm, hátha belém üt valami nyavalya, jó lesz akkor... – Kár – szív egy nagyot a cigarettájából Hartmann. – Rossz a gyomrom. – Éhes vagy. Bólint. Lassan eregeti ki keskeny száján a füstöt. Most látom, hogy az ő arca is nyűtt, fáradt. Zsírpárnái is halványak, mint a sületlen tészta. Ismét eszembe jut, hogy ilyen joviális, békés arccal hogy lehet valaki nyilas. És most már nem bánom, hogy nem adtam neki konyakot. Ezek a nyilasok rosszabbak, mint a németek. A németek legalább százszázalékos önzésből gonoszok. De ezek... Ezek olyanok, mint az az ember, aki inkább a nyakába vesz valakit, csakhogy felülhessen a lóra. Mert másként még a kengyelbe se tehetné bele a lábát. Nacionalistáknak vallják magukat, pedig közönséges hazaárulók. Minden árat hajlandók megfizetni a németeknek, hogy hatalomra segítsék a nyilaspártot. A múltkor beszélgettem róluk Tornyai alezredessel. Tornyai értelmes ember, csodálom

is, hogy kinevezték zászlóaljparancsnoknak: Nekem azt fejtegette, hogy a nyilasok már nem is titkolják, hogy mindenáron át akarják venni az ország vezetését. Mondom neki, hogyha ez megtörténik, annak a kormány lesz az oka. Meg maga a kormányzó. Az eddigi belpolitika. Hagyták megnőni a nyilasok szarvát. Jobbról kritizálni a kormányt, szidni tétovázását, bírálni erélytelenségét, kevesellni a háború szolgálatában kifejtett erőfeszítéseket, kevesellni az áldozatokat – tehát mindaz, amit a nyilasok szajkóztak évek óta – bocsánatos bűn volt, nem járt érte megtorlás. De bezzeg, ha valaki csak ki merte ejteni a száján, hogy ráfizetünk erre a háborúra, s azon kellene gondolkoznunk, hogyan ugorhatnánk ki belőle – azt rögtön kikiáltották hazaárulónak, defetistának, angolbérencnek, bolsevista ügynöknek... Jelzőkben nem volt hiány, s alkalmasint a hadbíróság is tüstént összeült. Most itt az eredmény: a nyilasok készek rá, hogy bármelyik nap odaálljanak a kormánykerékhez. Tornyai csak bólogatott, de nem szólt egy árva szót sem. Igen, így állunk. Magyarország közepén húzódik a front, s képtelenek vagyunk feltartóztatni az előrenyomuló oroszokat. Valami tessék-lássék háborút folytatunk, lövöldözünk, verekszünk és – utána mindig visszavonulunk. Nem is lehet másként. Kézifegyverekkel tankok ellen?... Gyerekség. Értelmetlen, ostoba és öngyilkos játék. Hasonlatosak vagyunk ahhoz az emberhez, akinek a gép levágja egyik ujját, de ahelyett hogy félreugrana, valami bűvölet hatására beleteszi egész kezét a kerekek közé. És mióta tesszük ezt?... Előveszem a zsebnaptáram. Október tizenötödike van, vasárnap. Augusztus óta harcol magyar földön a zászlóaljunk, s azóta kivertek bennünket Erdélyből, leszorítottak ide az Alföldre... Mindezt alig két hónap alatt. S vajon mi lesz újabb két hónap múlva? Hartmann eldobja a cigarettacsutkát. Az égő csonk a porban füstölög. – Egész nap nagy a csend... – szólal meg aztán, s lassan felém fordul. – Nem tetszik ez nekem... Igaza van. Nagy a csend. Nem annyira a front csendje tűnik fel nekem is, inkább az, hogy a zászlóaljtörzstől mindössze egyszer hívtak fel reggel. Más napokon tízpercenként cseng a tábori telefon, akkor is, ha nem állunk harcban. De ma hallgat a törzs. Semmi parancs, de még csak jelentést sem kérnek. Bontsam fel mégis a konyakot? Ha kinyitom a flaskót, holnapra egy korty sem marad belőle. Kár lenne érte. Háromcsillagos Mária Terézia-konyak. Kolozsvárott szerezte a tisztilegényem. Igaz is, hová tűnt ez az ember? Borotválkozás közben ment ki a házból, s azóta nem került elő. – Szojka! Miközben borotválkoztam, kivitte a fürdővizemet. Aztán kimentem a futóárokba, s el is feledkeztem róla. Hová lehetett? – Szojka! A kiáltásra kinyílik a házban az első szoba ajtaja. A fiatalabbik híradós néz ki rajta. – Főhadnagy úr, a zászlóaljtörzs kéri a telefonhoz. A szobában a telefont a sarokban álló ingó lábú asztalra szerelték fel. Egyéb bútor jóformán nem is akad a szobában. Talán a ház gazdái vitték el magukkal. Így, üresen, igen sivár a szoba. Megszoktam, hogy a parasztházak szobái mindig zsúfoltak, néha szinte a mennyezetig, legalábbis ahol az a szokás, hogy a mestergerendáig felpolcolják az ágyakon a párnákat, dunyhákat. De ebben a szobában semmi egyéb, mint ez a rozoga asztal és nagy csomó szemét a tapasztott padlón. Nincs szomorúbb látvány, mint egy üres parasztszoba. A parasztember nem költöző fajta. A városi lakásban nem feltűnő, ha nincs bútor. Ott gyakrabban cserélnek tanyát az emberek. Recseg a telefon. Minden figyelmemet összpontosítanom kell, hogy megértsem a vonal túlsó végéről érkező hangot. Tornyai alezredes segédtisztje beszél, a kis Komoróczi hadnagy, ezt hamar felismerem. De hogy mit mond, azt már nehezebben értem. Meg is kell kérdeznem:

– Hogyan? Mondd csak még egyszer! Türelmetlenül, idegesen ismétli: – Azonnal indulj a törzshöz. Tiszti gyűlés lesz. Hartmann hadnagy urat ne hozd magaddal! Ez az öreg kifejezett parancsa! Leteszem a helyére a kagylót, és amíg szólok a bajuszos telefonistának, hogy kerítse elő Szojkát, azon gondolkozom, miért hangsúlyozta annyira a kis Komoróczi, hogy Hartmannt ne vigyem magammal. Ami nekem nem sikerült, a telefonistám tüstént elintézte. Szojka már itt is áll az ajtóban, a tisztilegények nyugalmával. Széles arcában kérdő-várakozóan csillog két barna gombszeme. Keze a zubbonya alját húzogatja, hogy feszüljön a ruhadarab a derékszíj alatt. Tömpe, enyhén szeplős orra felett összevonja amúgy is egybenőtt szemöldökét, mintegy jelezve, hogy figyelemmel várja a parancsot. Most is frissen borotvált – nem tudom, hogyan szakít magának mindig időt a borotválkozásra. – s erős, kiugró pofacsontján csillog a bőr. Szojka rendkívüli ember a szememben. Úgyszólván mindenhez ért: főz, mos, vasal, autót vezet, gépet javít, fegyvert reparál, ételt és italt szerez titokzatos utakon, mindig van cigarettája, és messziről megérzi a szesz szagát, de igen ritkán iszik. Ideális tisztilegény, kitalálni sem lehetne különbet. Otthon, tudtommal, lakatos volt egy pesti gyárban. Volt a századunkban egy besúgó – Vinyica környékén esett el – aki mindig azzal traktált, hogy az egyik ember ilyen, a másik meg olyan, ez azt mondta, a másik meg amazt. Mindig meghallgattam, de sohasem adtam a véleményére. Ő meg kedvezményeket remélt az információkért, de amikor látta, hogy tőlem ezt hiába várja, akkor felhagyott önkéntes hírszerzői szerepével. Ez az ember mondta Szojkáról, hogy kommunista. Mit tudom én, lehet, hogy az, akkor is jól végzi a dolgát, s különben is, manapság igen könnyen rásütik valakire a bélyeget, hogy kommunista. – Indulunk a zászlóaljtörzshöz. Hozza ide a kocsit. Szojka összecsapja a bokáját, és kifordul az ajtón. Én is kimegyek, és átadom a parancsnokságot Hartmann-nak. – Mikorra jössz vissza? – kérdi. – Fogalmam sincs – rántok egyet a vállamon, és ismét eszembe villan, miért kell nekem itthagynom Hartmannt. Vajon mi készül odabent a törzsnél? Már itt áll a kocsi a ház előtt. Mielőtt azonban beszállnék, még egyszer végigjáratom a távcsövet a frontvonalon. Csend és nyugalom. Odaát, három kilométerre a mi első vonalainktól, továbbra is mozdulatlanok az orosz lövészárkok. Régi frontkatona vagyok, 1941 óta egy-két hónap megszakítással folyton a fronton, tudom, hogy ez a mozdulatlanság nem azonnali támadás jele. – Nos, induljunk. – Igenis – felel Szojka és gázt ad. A gépkocsim Szojka szerzeménye. Erdélyben vételezte feketén. Magyarán szólva lopta. Tízüléses, elöl-hátul nyitott, kis terepjáró, úgynevezett Botond, elég jó karban. Nekem tulajdonképpen nem jár kocsi, de eddig még senki sem akarta elvenni tőlem. Igaz, hogy ritkán használtam, menetelés közben holmival, kenyérzsákokkal szoktuk telerakni. Felugrok a sofőrülésre, Szojka mellé. Meglódul és elindul az autó. Nagy porfelhőt kavarunk magunk mögött. Kicsiny rádió lapul a sofőrülés alatt. Szojka építette be. Telepes készülék, az autó akkumulátora látja el árammal. Szojka most kihúzza feszesre az antennát, és bekapcsolja a gépet. Indulókat harsog a készülék. Nem szeretem az indulókat. – Halkítsa le – mondom Szojkának. – Igenis – bólint – csak azért kapcsoltam be, mert förtelmesen álmos vagyok.

Már jó tíz perce robogunk egy rázós dűlőúton a zászlóaljtörzs felé, amely egy kúriában székel, négy kilométerrel a front mögött. Dobál bennünket a kocsi. Jobbra-balra tarlók, krumpliföldek és kukoricatáblák. Egyikről letakarították a termést, a másikról nem. Alakulat menetel a távolban: talán kétszázadnyi ember. Egyébként csendes a tájék. Csak én tudom, hogy amott, abban a kis akácerdőben legalább ezer ember nyüzsög, a tartalék meg négy üteg áll tűzkészültségben. Tulajdonképpen csodálkoznom illene annak tudatában, hogy az első vonalban milyen kevés ember tartja ezt a szakaszt. De nem csodálkozom, mert tudom, hogy mögöttünk öt kilométerre a németeknek erős, jól kiépített védelmi vonaluk húzódik. Mi ott az első vonalban csak azért kuksolunk, hogy a várható támadás kezdetén akasszuk meg az első rohamot, aztán gyorsan húzódjunk vissza, s az oroszok váratlanul ütközzenek bele a németek erős állásaiba. – Főhadnagy úr. – szólal meg Szojka, miután átdöccentünk egy gödrön. – Nos? – Órák óta csak indulókat játszik a rádió. – És? – Reggel, amikor ismertették a műsort, szó sem volt indulókról. Nem szólok rá semmit. Nézem az arcom a sofőrtükörben. Nyúzott a képem, karikás a szemem alja, beesett, horpadt az arcom. A reggeli borotválkozás ugyan segített valamit, de fel nem frissítette a vonásaimat. Nehezen ismernének rám az otthoniak. Negyedik esztendeje vagyok a fronton. 1941-ben mindjárt a hadüzenet után behívtak. Kolomea, Vinyica, Harkov meg egy csomó ukrán falu, aztán egy ideig Kijev, majd még előbbre dobtak, egészen a Donig. Az volt a szerencsém, hogy a voronyezsi áttörés előtt küldtek haza sebesülten szabadságra: Különben talán ott vesztem volna, mert a zászlóaljunkból a szó szoros értelmében csak hírmondók maradtak. Bármelyikkel beszéltem, félóráig sorolta a neveket, olyan emberek nevét, akikkel egy árokban aludtam, arcról ismertem őket. Amikor végiggondoltam, hányan és hányan pusztultak ott, azt hittem, beleőrülök. Pedig már azelőtt is láttam elég halált, embereket, akiknek arcát roncsolta szét a gránát, karját törte le egy szilánk, magam is megsebesültem, s hullottak körülöttem az emberek. De akkoriban még minden halált a szívemre vettem, hogyne roppantott volna meg egy olyan tömegkatasztrófa, mint a voronyezsi. Szélütöttként kóvályogtam a világban, tele lett ráncokkal a homlokom. Aztán ez is elmúlt, s helyet adott valami érzéketlen beletörődésnek, amely napról napra nagyobb tért hódított az agyamban. Most már fásult nyugalommal, minden különösebb megrázkódtatás nélkül veszem tudomásul, ha valaki elesik. Igen, belefásultam. – Adjon cigarettát – szólok Szojkának. Zsebébe nyúl, és odaad egy csomag Honvédet. Rágyújtok. Látom a tükörből, hogy amint beleszívok a cigarettába, behorpad az arcom. Hosszan a tüdőmben tartom a füstöt, hadd járja át, csak azután fújom ki apró fellegekben, a szájam sarkán. Tűnődve néz rám az arcom a tükörből. Valamikor az egyetemen – istenem, milyen régen volt! – jóképű fiúnak tartottak, pedig nem volt férfias az arcom, inkább lányosnak lehetett mondani, mert hosszú volt a szempillám, enyhén hullámos a rövidre vágott, szőke hajam. A szememről is azt mondták, hogy nagy, lányos szem, sötétszürke és ábrándos. Őszintén megvallva, szégyelltem is az arcomat, huszonkét éves fejjel ilyen lányos képpel szaladgálni a világban. Néha az volt a benyomásom, hogy ha megkapom az építészmérnöki diplomát, majd csak férfiasabb leszek. De a diplomát hiába kaptam meg, maradtam olyan, amilyen voltam. S az istenek bizonyára úgy látták jónak, hogy másként intézkedjenek az arcvonásaim megférfiasításáról. És gondoskodtak egy világháborúról... Egy éve dolgoztam a keszthelyi Kelemen-cégnél – néha épületeket terveztem, egyszer meg kivitelezéssel bízott meg a cég tulajdonosa – amikor kitört a háború. Megkaptam a behívót, bevágtak egy kurta tanfolyamra, s onnan már zászlósi rangban kerültem ki. Egyenesen a frontra...

– Ideje benzint vételeznem... – szólalt meg Szojka, csak azért, hogy mondjon valamit. – Olajat is – mondom, rápillantva az olajnyomásmérőre. Már a kúria felé vivő szélesebb, jegenyékkel szegett úton fut a kocsi. Pihenő századok hevernek a fűben a fákon túl. Kiveszek száz pengőt a tárcámból. Odaadom Szojkának. – Próbáljon meg valami italt is szerezni... Oldalkocsis motorkerékpárok, alacsony, tábori autók és teherkocsik állnak a kúria előtt, a fák árnyékában, meg egy fekete személyautó is. Az árnyékban tucatnyi sofőr cigarettázik, traccsol. Szojka ügyesen bekanyarodik a járművek közé. 2 Feszesen tiszteleg géppisztolyával a kúria bejáratánál az őrszem. Ismer. Nemrég a századomban szolgált. Besietek a folyosóra, ahol puskával, géppisztollyal felszerelt híradósok kapják vigyázzba magukat. Visszatisztelgek nekik, és siettemben igazítom meg derékszíjamat, revolveremet. Eszembe jut egy pillanatra, hogy magammal kellett volna hoznom a géppisztolyomat is, így szól az előírás. Mindegy. Benyitok a "Zlj. pk."* feliratú ajtón. A kis Komoróczi hadnagy fogad. Borostás a képe, és soványabbnak látszik, mint bármikor. [* Zászlóaljparancsnok] Kezet rázunk, amikor megszólal, akkor veszem észre, hogy rekedt a hangja, mintha egész éjjel ordított volna. Ezért értettem én rosszul a telefonban. – Eriggy be az öreghez, már vár. – A többiek? Tagadólag int a fejével. – Nem lesz tiszti értekezlet, ezt csak mondtam. Az öreg egyenként beszél a századparancsnokokkal. Siess. Kopogok, és benyitok az ajtón. Az öreg háttal áll, széles válla görbedten hajlik az asztalon fekvő térkép fölé. Jelentkezem: – Alezredes úr, Türr Pál főhadnagy, parancsára jelentkezem. Lassan felém fordul. Nikotinos ujjai között szivar füstölög. Szeme dagadt az álmatlanságtól. Szikár, magas figuráján gyűrött az egyenruha, s már gyérülő, őszes haja is csapzott. Duzzadt szemhéja meg-megrebben. Ideges. Kezet nyújt. – Ülj le – hangja most is kemény, ha nem is pattogó, mint máskor. – Rövid leszek, sürget az idő. Leülünk egymással szemben az asztalhoz. Közben hallom, hogy odakint, az előszobában bakancsok csattannak, talán három ember jelentkezik. Komoróczi halkan mond nekik valamit. A bakancsok lépnek egyet-kettőt, s valaki nekitámaszkodik az ajtónak. Egy puska tusa lezöttyen a padlóra. Tornyai alezredes tényleg röviden beszél: – A kormányzó úr őfőméltósága felvette a fegyverszüneti tárgyalásokat a szovjet csapatokkal. Mindenekelőtt ezt közölném veled. Hazudnék, ha úgy érezném, hogy megáll bennem a lélegzet. Inkább azon csodálkozom, hogy ezt a közlést milyen nyugodtan, meglepetés nélkül veszem tudomásul. Fegyverszüneti tárgyalások... Tehát ezért nem hozhattam magammal Hartmannt. Tornyai is meglepett, talán azért, mert nem lát csodálkozást az arcomon. Várja, hogy szóljak valamit. – Értem – csak ennyit mondok, olyan hangsúllyal, hogy kihallhatja belőle a helyeslésemet. Most kezdek csak gondolkozni, mit is jelent, amit az

előbb Tornyai mondott. És mit fognak szólni ehhez a németek? És egyáltalán, mi lesz most? és mi a mi teendőnk? Miért nem hívott össze valóban tiszti értekezletet? Miért egyenként beszéli meg a tisztekkel ezt az óriási horderejű hírt? De amíg ezek a gondolatok összekavarodnak a fejemben, Tornyait figyelem. Ő meg engem. Ismerjük egymást elég régóta, de ilyen esetekben sohasem lehet tudni... – Parancsunk van, hogy déli egy óra után álljunk át a szovjet csapatokhoz. – Most veszem csak észre, hogy az asztalon, a térképen csengő áll. Tornyai keze a csengő közelében pihen. Át kell állnunk a szovjet csapatokhoz... Ebben a pillanatban tudom, biztosan tudom, hogy– én nem fogok átállni, de valami módon azt is érzem, hogy ezt nem mondhatom ki. Hogy mi súgja ezt a belső parancsot, nem tudom. Gyorsan csak annyit mondok: – Egy óra már elmúlt. Tornyai bólint. – Tudom. Egy óra az átállás kezdete. Három órára be kell fejezni. – Mosolyog. Azt hiszi, szellemeset mond: – Hajnali háromra... Közben a keze közelebb csúszik a csengőhöz. Odakint csend van. Erőt vesz rajtam egy megérzés: a kis Komoróczi az ajtó mögött hallgatózik. És Tornyai várakozóan fürkészi az arcomat duzzadt szempillái alól. Nem tétovázhatok. – Értettem, alezredes úr. Órámra nézek. – Egy óra huszonhárom perc. Amint visszaérek, kitűzöm a fehér zászlót. Átállunk. Látom, hogy Tornyai megkönnyebbült sóhajt nyom el. Odakint megmozdul valaki. Halkan koppannak a padlón a bakancsok, behallatszik, hogy nyikkan a külső ajtó, s a bakancsok kimennek. Egyetlen gondolat foglalkoztat: kijutni innen valamiképpen. Visszamenni a századhoz, aztán... Tornyai feláll. Mosolyog. Most veszem észre először, milyen erősek a fogai. És sárgák a nikotintól. Kezet nyújt: – Szervusz. Odaát találkozunk. Az egész első magyar hadsereg átáll. Egyébként inkább este vidd át a századot. Este! Megszorítom a kezét. Azt hiszem, igazuk van. Én nem ítélem el őket azért, mert átállnak. Tudom, hogy teljesen értelmetlen a harc. Felesleges vérontás. Nem is azért nem fogok átállni, mintha tovább akarnék harcolni. Egyszerűen azért, mert nem akarok tovább harcolni. Sem az oroszok ellen, sem a németek ellen, be akarom fejezni... Tornyai nem ereszti el a kezem. – Ismétlem, este kell végrehajtanod... Vigyázz Hartmannra! – emeli fel figyelmeztetően nikotinos mutatóujját. – Örülök, hogy nem csalódtam benned – megveregeti a vállam. – Két tiszt megtagadta az átállást... – Nevet, de zavar bujkál a nevetésében meg a duzzadt szemhéjak alól előpislogó szemében. – Nos, eriggy. Kifordulok az ajtón, s halkan behúzom magam mögött. Lépnék oda Komoróczihoz, de nem ül az asztalnál. Senki sincs a szobában. Lezöttyenek az asztal mellé. Megvárom Komoróczit. Már hallom is a hangját. Odakint veszekszik valakivel. Csak annyit értek belőle, hogy szalámiról van szó. Éppen rágyújtanék, amikor észreveszem, hogy Komoróczi asztalának fiókja félig nyitva van. Nyomtatványokat látok benne. Egy köteg nyílt parancsot is. Hirtelen támad a gondolatom. És mielőtt még egyszer megfontolhatnám, már nyúlok is a fiókba, és kimarkolok féltucatnyi üres nyíltparancs-űrlapot. Kár, hogy nincs rajtuk pecsét. De miközben gyorsan a zubbonyom zsebébe süllyesztem a papírokat, eszembe jut, hogy holnap már mit sem ér az I. magyar hadsereg pecsétje. Holnapra... A bélyegző az asztalon áll, mégis lepecsételem az egyik űrlapot. Zsebre vágom. Komoróczi belép, dühében suttogva káromkodik: – Az öreg az én fejemet szedi le, ha nem kapja meg idejében az ebédet.

– Öregem – vágok közbe – nekem benzinre van szükségem. Nevet. Már el is feledte a haragját. Kölyök még. – Amennyit parancsolsz. Holnapra úgyse kell elszámolnunk semmivel. – És átnyújt egy biankó benzin-blankettát. – Töltsd ki akkora mennyiségre, amennyi benzint akarsz. Talán csak nem autón fogsz átmasírozni? Nevetek. – Nem. El akarok égetni egyet-mást... Szervusz. – Szervusz, főhadnagy úr... Ezen is túl vagyok. Kilépek a kúria tornácára, és az autót keresem. Nem áll a többi kocsi között. Csak nagy sokára lelem meg. Szojka félrehúzódott vele, és a fákon túl parkírozott le. Tíz lépésről észreveszem, hogy alszik a legényem. Nem szándékosan aludt el. Feje akarata ellenére csuklott hátra az ülés támlájára, ez látszik a tartásából is. Félig nyitva a szája. Elmosolyodom magamban. Szegény fiú. Egész nap talpon van, mindig tesz-vesz, szervez valamit, s olyankor senki se látja rajta, hogy kimerült. Sajnálom felébreszteni, de nem tehetek mást. Aztán – mielőtt odalépek a kocsihoz – mégis meggondolom magam. Ha úgy lesz, ahogy akarom... Igen, gondolkoznom kell, meg kell rágnom mindent! Szojkáról azt mondják, hogy kommunista. Lehetséges, annak ellenére, hogy én nem hiszem. De ha mégis?... Fáradt a fejem, lassan mozognak a gondolataim. Nem állok át az oroszokhoz... Ez annyit jelent, igen, azt jelenti, hogy mielőbb el kell jutnom valahová az ország belsejébe, ahonnan felvehetem a kapcsolatot a szüleimmel. Ehhez viszont kocsi kell. A "Botond". Én nem tudok vezetni. Tehát, ha Szojka mégis kommunista... vagy ha szimpatizál az oroszokkal... Ez esetben át akar majd menni a többiekkel együtt éjjel három óráig. S ha így történik, ki lesz a sofőröm? Persze, Szojkának elemi joga, hogy átmenjen... És nekem nem elemi jogom, hogy ne menjek át, sőt, hogy részemről befejezzem a háborút? Jogok... Marhaság! Nem jogokról van szó, hanem arról, hogy mindenki úgy biztosítsa magát, ahogy tudja... Szojkát nem engedem át az oroszokhoz. S vajon hogyan tarthatnám vissza? Magamban számolom az órákat, hogy mennyi idő is van még az átállásig. Sok. Addig Szojkát... Rápillantok a benzinutalványra, aztán odalépek a kocsihoz, és felkeltem Szojkát. Pillanat alatt ébren van. Nyugodt tekintete várakozó. Én azt játszom, hogy nagyon gondterhelt lettem odabent a törzsnél. Nem nehéz játszanom. – Figyeljen ide, Szojka – nyújtom át neki az utalványt. – Ma sok dolga lesz... De előbb induljunk vissza... Már pontosan tudom, mit fogok tenni. Szojkára szükségem van: nem állhat át az oroszokhoz! Tíz perc múlva már a mezőn zötyög velünk a Botond. Szojka előre figyel. Ráncolja a homlokát. Aztán meg is szólal: – Főhadnagy úr. – Tessék... Átkapcsol második sebességre, mert emelkedő következik. – Valami rosszat szagolok. Ott, a törzs előtt, a sofőrök nem pletykáltak egymással.

Mindegyik behúzódott a maga kocsijába. Az ilyesmi sosem jelent jót. – Miért nem kérdezte meg tőlük, hogy mi a bajuk? – Nem illik az – húzza el a száját. – Sofőretikett... Vajon mennyit tudhat ez az ember? – fürkészem oldalról az arcát. S mi lesz, ha bemondja a rádió is, hogy Horthy... Rápillantok az autóba épített készülékre. Ezzel a rádióval is csinálnom kell valamit. Szojka két csontos keze erősen markolja a kormányt. Jobb keze fején egy régi sebhely forradása húzódik át. Szeme a műszerek mutatóin jár, meg a mezőt kémleli. – Mi lesz a dolgom máma, főhadnagy úr? – Nemsokára elmondom. Újra halljuk az ágyúkat, arról, déli irányból. Szojka leszegi a fejét. Kopaszra borotvált, szögletes koponyájának bőrén apró izzadságcseppek csillannak. Elég melegen süt a nap. – A svábok erősítést kaptak – mutat az ágyúdörgés irányába. Komor a hangja. Mégis kommunista – jut eszembe a szavairól. – Svábok... – A németekre gondol? Oldalpillantás. Csak mosollyal felel. – Mondja, Szojka, honnan gondolja maga, hogy én... ellenszenvezek a németekkel? – Hogy a fenébe lehetne másként mondani, hogy utálom őket? – Csak rá kell nézni a főhadnagy úrra. Meg aztán a neve... Türr... Akit így hívnak, nem szeretheti a németeket. Miközben füstölni kezdek – egyúttal neki is gyújtok cigarettát – arra gondolok, hogy igaza van. Apám, mióta az eszemet tudom, igyekezett elültetni bennem a büszkeséget, hogy mi, a családunk, a rokonságunk, a híres Türr István leszármazottai vagyunk, Kossuth katonájáé. Garibaldi ezredeséé, Én el is hittem neki, s gimnazista koromban nemegyszer dicsekedtem is vele. Keszthelyen sokan úgy tudják, hogy apám, a "Türr kovácsmester", a nagy Türr István leszármazottja. Egyszer aztán Pesten jártamban a Széchenyi Könyvtárban utána akartam nézni, milyen ágon is származunk mi tőle. Ott aztán megtudtam, hogy bizony semmi közünk hozzá. Sajnos, ez az igazság. De annyiban igaza van Szojkának, hogy aki ezt a nevet viseli, az nem szívlelheti a németeket. Megmondjam neki, milyen tervet főztem ki? – gondolkodom, amíg a kocsi átgurul néhány vízmosta mélyedésen. – Nem, most még nem szólhatok. Nem hamarkodhatom el a dolgot. Ráér megtudni, hogy én egyszer s mindenkorra be akarom fejezni ezt a háborút, nem akarok tovább verekedni se a németek mellett, se az oroszok oldalán. Nekem elég volt ebből a lövöldözésből. Egykettőre vége lesz már a zenének. Nem szeretném, ha az utolsó akkordok alatt lyukasztanák ki a bőrömet. Szojka előre figyel. Két okos, csillogó, barna szeme az utat fürkészi. Erős pofacsontján fénylik a bőr. Széles orrán szinte feketén csillannak a szeplők sötétbarna pettyei. Nem sejti, hogy nekem mi jár a fejemben. És jó, hogy nem sejti... Nem szabad kapkodnom. Van időm elég. Még legalább tizenöt perc, amíg Szojka visszatér az első vonalból a fiúkkal. A három fiú, akiket be kell hívnia, a futóárkok másik-másik szakaszán található. Simon Pista a géppuskás rajnál, Bakos Gaszton a kötszerekkel a középtájon, Hegedüs D. Sándor pedig a balszárnyon, a golyószóró mellett. Amíg megérkeznek, mindent fel kell pakolnom a Botondra. Mindent, amire szükségünk lehet. A golyószóró már fent van, elrejtve a sofőrülés alá. A kocsi hátsó részében, a rakterületen, a padok alá kell bepréselnem a tölténykészletet, a két tucatnyi kézigránátot, a golyószóró tartalék-hevedereit és a két kenyérzsákot, amelyek tele vannak élelemmel. Szojka szerezte, ami bennük van. Ötödmagammal szököm. Csak mi öten maradtunk meg abból a régi századból, amelyik 1941-ben elindult a frontra. A többi legény – halott, nyomorék vagy hadifogoly. De most már nem róluk kell gondolkodnom. A megmaradottakat kell megmentenem, akikkel három

esztendeje együtt vagyok. S ami Szojkát illeti – őt négyünk érdekében, akarata ellenére kell magammal vinnem. Szojka nem fog gyanakodni. Már megmondtam neki, mi a dolga. Mögöttünk, öt kilométernyire, a biztosító német vonalon túl van a falu, ahol a hadtáp tanyázik, ha ugyan ott maradt. Akár ottmaradt a hadtáp, akár nem, Szojkának oda kell mennie a német vonalon át, hogy ne legyen visszaútja akkor se, ha majd megtudja, hogy a zászlóaljunk átáll az oroszokhoz. Nem akarok rágondolni, mit mond majd Szojka, ha ráébred, hogy így megtévesztettem. Most nincs itt az ideje annak, hogy meditáljak. Ítélje meg a cselekedetemet úgy, ahogy akarja: nekem őrá szükségem van! És szükségem van a Botondra is! Nem előzékenykedhetem. Különben is örüljön, hogy a jóvoltomból nem kerül fogságba. Igaz, hogy mint kommunistát, az oroszok talán nem is tekintenék hadifogolynak. De talán nem is kommunista... A rádió! Csaknem elfeledtem. Előszedem a bicskám, és két helyen elvágom a vezetéket. Összecsattintom zsebkésem, és elégedetten nézek végig a Botondon. Jó kocsi. Hasznunkra lesz. Most fog csak el valami furcsa, tüdőt szorító érzés. Még néhány óra... utána katonaszökevény leszek. Egyenruhás katonaszökevény. El kell szívnom egy cigarettát. Nyugalomra van szükségem. És hideg fejre. Ezután már nem babra megy. Bekiáltok a házba a telefonistáknak. – Elmehetnek a menázsiért! – Igenis! – felel bentről az egyik. Amíg rágyújtok, az első vonal felé bámulok. Ők jönnek ott? Persze, ők azok. Elöl Simon Pista, nyurgán, kétméteresen. Mögötte Gaszton, aztán egymás mellett Hegedüs és Szojka. Hegedüs öregesen baktat. Gaszton hóna alatt az orvosi táska. Úgy viseli, mint a tisztek régebben a kardjukat. Pedig nem is orvos még. Órámra pillantok. Egy óra múlva Szojka már a német vonal mögött lesz. A századot sötétedés után indítom át az oroszokhoz. Addig még gondoskodnom kell Hartmannról. A parancsnokságot Gaál hadapródnak adom át. Azt hiszem, ő lesz a legjobb. Oroszul is megtanult a fronton... 3 Este van. Két perc múlva fél tíz. Az üres parasztszobában nem gyújtunk világot. Itt állnak mellettem a fiúk meg a két rádiós is. Nem látom az arcokat, de érzem a feszültséget, ami a hallgatásukban vibrál. Az asztalon hosszú kötél, amit a padlás kopasz gerendáiról szedtek le a fiúk. Várjuk Hartmannt, aki délután kiment az első vonalba. Jó félórája szalajtottam utána egy embert a hátravont második szakaszból, hogy tüstént jöjjön be, el akarom mondani neki, mit hallottam a tiszti értekezleten. Csendben cigarettáznak mellettem a fiúk. Az egyik telefonista megköszörüli a torkát. Fülem elégedett morranásként fogja fel a hangot. Tetszik a legényeknek, amire majd sor kerül. Talán már csak azért is, hogy egy tisztet kaphatnak a kezük közé. Vajon annak is örülnének, ha én lennék Hartmann helyében? Órám foszforeszkáló számlapja eszembe juttatja, hogy Szojka vár, bizonyára türelmetlenül vár bennünket a német vonal mögött, a faluban. Elég könnyen elhitte, amit mondtam neki. Elment a Botonddal, zsebében a benzinutalvánnyal, s abban a tudatban, hogy mi is jövünk hamarosan, mert nagyon fontos futárút vár ránk. Nyugodt vagyok. Mindent elrendeztem. A járőr, amelyet kiküldtem, felvette a kapcsolatot az oroszokkal. Gaál hadapród vállalta, hogy átvezeti a századot, éjjel fél tizenegykor. Nem lesz semmi zökkenő. A németek nem mozdulnak mögöttünk. Bizonyára

fogalmuk sincs a zászlóalj szándékairól. Átáll-e az egység, vagy mellettük marad, és tovább harcol az oroszok ellen – nem tudják. Nem is tudhatják. Azt hiszem, kevesen tudják az országban ezekben az órákban, hogy mi is a valóságos helyzet... Még jóformán el se terjedt a kormányzói kiáltvány híre, este bemondta a rádiónk, hogy új fordulat következett be. Ahogy én gondolom, a németek megbuktatták Horthyt, és a nyilasokra bízták az ország vezetését, nevezetesen Szálasira. Szálasiról nem sokat tudok, állítólag kizupált katonatiszt és szélhámos, meg – mondják – nem is egészen épelméjű. Mindenesetre száz százalékig hű a német birodalomhoz. Itt, a zászlóaljnál teljesen zavaros a helyzet. A zászlóaljtörzs azonnal riadóztatta a századokat, és elrendelte, hogy tilos minden érintkezés a németekkel. Ez egyébként – szerintem – csak óvatossági intézkedés volt, mert a mögöttünk tanyázó németek úgyse kerestek volna semmiféle érintkezést. A fiúk, akik arrafelé jártak, ahol már a német vonalak húzódnak, azt mondják, hogy megerősített őrség vigyáz mindenütt. Nálunk, a századnál, Hartmann volt az utolsó, aki értesült a kormányzó kiáltványáról. Amikor megtudta, hogy tilos minden érintkezés a németekkel, azonnal rohant volna a zászlóaljtörzshöz, de én nem engedtem. Megmagyaráztam neki, hogy a vesztébe menne. Különben is, mondtam, a mi századunk hű marad. Amikor ezt kijelentettem, először láttam elérzékenyülni Hartmannt. Nyakamba borult, és könnyes volt a szeme. Zsidó árulásról motyogott valamit, angolbérenc plutokrata ügynökökről. Gyorsan határoztam: felbontottam utolsó üveg konyakomat, és belédiktáltam vagy két decit. Utána meghagytam neki, hogy feküdjön le. Aludt is talán egy órát, de aztán kiment az első vonalba, hogy – úgymond – lelkesítse a legénységet. Hallgatunk, a cigaretták fel-felparázslanak. Mellettem Pista áll a sötétben. Kétméteres figurája nagy fekete tömb. Szaporán szívja a cigarettáját, és sípolva fújja ki a füstöt. Aztán megszólal: – Egyszerre elmúlt a köhögésem, ahogy mondtad a dolgot... Hallom a hangján, hogy mosolyog a sötétben. Hetek óta köhögött – megfázott valamelyik hideg éjszakán – de mióta itt állunk, és Hartmannra várunk, valóban egyszer sem csaholt. Csak a szemén láttam, hogy lázas. Vagy talán azért csillogott a szeme, mert felizgatta, amit mondtam nekik? Lehet. Istenem, hányszor láttam rajta az elmúlt három esztendőben, hogy keservesen kívánkozik haza, Sopronba. Onnan rángatták be katonának. Én terjesztettem fel előléptetésre. Hadapródőrmester lett... Soha, senkitől nem hallottam még, hogy oly plasztikusan tudott volna mesélni az erdőről, mint Pista. Mániája az erdő. Apja is erdész, nagyapja is. Soproniak valamennyien. Ő is ott végzett az akadémián. A csendes erdőből vezényelték ki a frontra. Sohasem mondta, de hallgatásából éreztem az első naptól fogva, hogy utálja a háborút, utálja a németeket, szabadulni szeretne a frontról, elmenekülni a háborútól vissza a jószagú, tiszta erdőbe, az erdészházba, a nyugalomba, ahol a szülei élnek. Egyszer részegen elmesélte, hogy abba a házba akarta vinni Magdát... Soha többet nem beszélt Magdáról. – Hol az istenben van ennyi ideig? – Gaszton hangja bosszús. Ott áll a fiú az ablaknál, amelyből a légnyomás a keretet is kitépte. – Ne türelmetlenkedj – mondom neki. – Már hogyne lenne ideges az ember... Simon Pista fojtja belé a szót: – Hallgass, szanitéc! – mordul rá nevetve. – Brit türelem! – Hülye! – szinte látom, hogy Gaszton legyint a sötétben. Rögtön a plafonig ugrik, ha szanitécnek titulálják. Nagy volt a szája az orvosegyetemen, azért küldték a frontra. Jól beszél angolul, s az az álma, hogy angolszász fogságba essék. Szabadulni szeretne ebből az országból, ahol sohase lesz nyugvás, békesség, de főleg demokrácia nem lesz. Az angolszász demokrácia az államélet netovábbja a szemében. A britektől reméli a világ megváltását, s egyben azt is, hogy állítsák meg a bolsevizmus

térhódítását. Bőbeszédű, szinte fecsegő gyerek, de jó bajtárs, mindenre képes a sebesültekért. Vinyica előtt eszeveszett golyózáporban kúszott ki egymás után háromszor az állások elé, amikor be kellett hozni egy-egy sebesültet. Örülök, hogy magunkkal viszem. Odakintről lépteket hallok. Aztán Hegedüs hangját: – Jön már! És ahogy mellém áll, jól rálép a lábamra. Kedvem volna szisszenni egyet, de nem teszem. Hegedüs megijedne, nem győzném beléfojtani a bocsánatkérést. Úgy él a világban ez a parasztgyerek, mintha mindig és mindenkitől elnézést kérne, hogy egyáltalán létezni merészkedik. Amikor délután beszélgettünk a szökésről, és ránéztem, hogy együtt szökik-e velünk, csak annyit mondott, hogy "ha már érdemesnek tartott rá a főhadnagy úr, akkor megyek". Már hogyne tartottam volna érdemesnek! ha bármi csetepatéba keveredünk, jó hasznát vesszük. Hegedüs a század első céllövésze. Mesterlövész. Már engem is feszít a türelmetlenség. Talán még két perc... Elintézzük Hartmannt... Nem szeretem az efféle ügyeket, de a szükség törvényt bont. Amit tenni fogunk, az az egyetlen megoldás. Ahhoz, hogy a század zavartalanul átjusson az oroszokhoz, na és ahhoz is, hogy mi felköthessük az útilaput, és istenhozzádot mondjunk ennek a háborúnak, el kell hallgattatnunk egy időre Hartmannt. – Honnan tudja, hogy jön már? – kérdeztem Hegedüstől. – Egyszer felgyújtotta a zseblámpát. – Aha. Önkéntelenül figyelem magam: semmi izgalmat nem lelek se a szívem körül, se a fejemben. Pedig néhány perce még ideges voltam. Úgy hullámzik a hangulatom, mint egy beteg embernek a láza. Most úgy érzem, hogy higgadt vagyok, és biztos a dolgomban. Amit kiterveltem, az az egyetlen helyes megoldás. A század részére is, a magam számára is. Kiugrani a zenekarból, mielőtt felrobban a pódium alatt a bomba. Eldobom a cigarettám, és rátaposok. Az ágyúzás már régen elnémult. Olyan csöndes az éjszaka, mintha béke volna. Odalépek az ablakhoz. Csillagos, felhőtlen, nyugalmas az ég, még sincs hűvös, pedig tegnap éjjel is, tegnapelőtt is dideregtek a fiúk a lövészárkokban. Odaátról, az oroszok állásaiból megint idehallik a harmonikaszó. Bús, rezgő dallam úszik át hozzánk a levegőn. – Főhadnagy úr. A fiatalabbik, a bajuszos híradós szólt. Odafordulok. – Aztán... nem fognak bántani bennünket?... – Kik? – Hát... az oroszok... – Nem valószínű. Miért bántanának? Ők is csak emberek. De nem tiszta a lelkiismeretem, amikor kimondom a feleletet. Tulajdonképpen becstelenül cselekszem, amikor átküldöm ezeket a fiúkat az oroszokhoz, magam meg más utat választok. Velük kellene tartanom, jóban-rosszban, ahogy eddig tettem. Ez volna a becsületes. De mindjárt mentséget is találok magamnak. A háború eleje óta mindig becsületes voltam. Soha, még csak kísérletet sem tettem, hogy valamiképpen, protekcióval, kijárással, hazajussak a frontról, frontlógós legyek, mint annyi ezer és ezer tiszt. Főleg az aktív tisztek. Hiszen odakint a fronton csak mutatóba lehetett látni aktív tiszteket. A zömük itthon volt a minisztériumban, a kiképző kereteknél, vagy jobbik esetben a front mögött, a hadtápterületen, a vezérkarnál, egyszóval mindenütt, csak ott nem, ahol a golyók fütyültek, és túl hangos volt a cirkusz. Odakint, a lövészárkokban, a rohamokban meg a visszavonulásokban mi döglődtünk, tartalékos tisztek meg hadapródok, karpaszományosok, akik voltaképpen civil életre készültünk annak idején, nem úgy, mint a ludovikás hadnagy urak és békeidőben is karddal spacírozó tisztecskék... Elég volt a

becsületből. Mindegy, hogy mi volt a célja ennek a háborúnak – nagyon sok szó esik erről mostanság – énnekem elég volt belőle, én nem akarok többet lövöldözni senkire se. Hazajutni Keszthelyre az apámhoz, aztán majd csak lesz valahogy... – Jön! Valóban. Két árnyék közeledik a ház felé: Hartmann zömök alakja meg a legény nyurga figurája, akit kiküldtem érte az első vonalba. – Hát, fiúk... – mondom halkan. Nem kell többet szólnom, tudják, mi a dolguk. Félreállunk két oldalra az ajtó mellé. Már a tornácon koppannak a csizmás léptek. Jó, hogy sötét van, és senki sem láthatja az arcom. Mert elpirultam. Szégyellem magam. Hiába, Hartmann mégiscsak tiszt, bátor ember is, méltatlan hozzá, hogy ilyen sorsra jusson... Rendben van, tudom, hogy ezen az áron egy századot szabadítok meg a kilátástalan felmorzsolódástól és a bizonytalan jövőtől, de mégis... Nyikkan az ajtó, kitárul, és belép Hartmann. Egyedül. A fiú, akit kiküldtem érte a vonalba, már a tornác előtt elmaradt tőle. Oldalt állok, Hartmann nem lát a sötétben. – Hol a főhadnagy úr? – kérdi. Azt hiszi, hogy csak a híradósok vannak itt. – Itt vagyok – mondom, s odalépek mellé. Rekedt a hangom, és nyelnem kell a két szó után. A két híradós is közelebb lép. – Hadnagy úr! – most már kemény a hangom, érzem, és valamennyire hivatalos is. – Önt letartóztatom. Adja át fegyverét. Szólni sincs ideje, máris az oldalába nyomja Simon Pista a géppisztolyát, a bajuszos telefonista már csatolja is le a hadnagy derekáról a szíjjal együtt a revolvertáskát. Hartmann annyira meglepett, hogy pillanatokig hang sem jön ki a torkán. – Emelje fel a kezét! – mordul rá a telefonista, míg a másik kiforgatja Hartmann zsebéből a kézigránátokat. Szeretném most látni az arcát. Azazhogy jó így, nem lenne kellemes látvány. Most jut végre levegőhöz. Fojtott, tompa a hangja, majd hirtelen sziszegésbe csap át: – Árulók vagytok! Bitang árulók. Azt hiszitek, hogy az oroszok meghálálják ezt nektek? Csak kerüljetek a kezük közé. – Csend! – mordulok rá. – Hallgasson el, hadnagy úr, vagy felpeckeltetem a száját! Fenyegetően beszélek: Éppen az hiányzik csak, hogy most félemlítse meg a fiúkat. A telefonisták már hurkolják a kötelet a csuklójára, s kötik hátra a kezét. Nem hallgat rám, tovább beszél, gyűlölködve köpi ki a szavakat: – Kérdezzétek meg csak az áruló tisztjeiteket, mennyit kapnak a fejetekért! – Tömjék be a száját! – kénytelen vagyok ezt parancsolni. A bajuszos telefonista zsákdarabot gyömöszöl Hartmann szájába. Fulladozva köhög a hadnagy. Rángatózik, szabadulni igyekszik a fiúk kezéből. Szerencsére mindketten markos legények, így hát nincs szükség a beavatkozásomra. Pillanatok alatt rajta a kötél Hartmann lábán is. – Vihetik... Egyik a fejétől, másik a lábától fogja a rúgkapáló hadnagyot, s viszik kifelé. Vajon mi lesz a sorsa? Vagy az előrenyomuló oroszok találják meg a pincében, vagy a németek, ha – látván, hogy a század átment – előreszivárognak a faluba. Új cigarettára gyújtok. Érzem, hogy remeg a kezem. Nem nekem való az ilyesmi. Rápillantok az órám foszforeszkáló számlapjára. Hamarosan fél tíz. Nézek a két telefonista után. Egyszerre lépve, de lassan mennek, inkább fáradtan ballagnak az első vonal felé a csillagfényben. Úgy tűnik, tudom, mit gondolnak. Nem katonaembernek való, hogy átálljon azokhoz, akikre tegnap még fegyverrel lőtt. Ezért lépkednek olyan tétován. Bizonytalan lépések, de mégis az első vonal felé viszik őket, mert az ész erősebb az érzelmeknél. Át kell menni, szembe kell fordulni a németekkel, ha másként nem, azzal, hogy leteszik a fegyvert az oroszok előtt. Inkább ezt tegyék, mint tovább verekedjenek, kilátástalanul, abban a biztos tudatban, hogy hiába minden...

Nézek utánuk, amíg el nem tűnnek a sötétben. Aztán, talán még lassabban, mint a két legény, elindulok a ház nyitott kapuja felé. Nehéznek érzem a két csizmámat, vállamat lehúzza a géppisztoly, derekamat a revolver. Igyekszem elhessegetni magamtól a kételyt, de a gondolat, a tépelődés, hogy vajon helyesen cselekedtem-e, amikor átküldtem a századot, nem hagy nyugodni. Mozdulatlanul állnak mellettem a fiúk: Simon Pista, Bakos Gaszton meg Hegedüs D. Sándor. A sötétben nem látom egyiknek az arckifejezését sem, de a csendből, amely szinte anyagszerűen lebeg az árnyékok körül, úgy gyanítom, hogy nekik is nehéz a lelkük. Vagy talán tele vannak izgalommal, bizonytalansággal, hogy vajon sikerül-e a vállalkozásunk... Érdekes módon – ezt már harmadszor állapítom meg ma – én egészen nyugodt vagyok, annyira szenvtelen, hogy csodálkoznom kell rajta. Olyasfajta hangulat uralkodik rajtam, mintha érzéstelenítő injekciót kaptam volna, amely elzsongítja az idegeket, fásultságot sugároz szét az ember egész lényében, s közömbössé teszi a környező világgal, a pillanat eseményeivel szemben éppúgy, mint a reá váró jövővel szemben. Szembefordulok az árnyékokkal. Önkéntelenül jön a számra a szó, amivel apám szokott nekifogni a kovácsműhelyben egy-egy nehezebb munkának: – Hát, isten nevében... Megfordulok. Háttal állok a frontnak. Hallom, hogy mögöttem mozdulnak a fiúk is. – Indulás. Az első lépés... Vajon mi vár ránk? Három és fél kilométer a német vonalakig. Mindenesetre... – Töltsetek csőre... – szólok hátra a fiúknak, akik bizonyára libasorban lépkednek a nyomomban, s magam is felhúzom a géppisztolyom súlyzárját. Hátam mögött tompán-fémesen csattognak a fegyverek zárszerkezetei. A térképtáskám az oldalamon lóg. Benne az üres nyomtatványok és egy kitöltött nyílt parancs – a lepecsételt – amely Budapestre irányít bennünket. Nem tudom, felhasználhatom-e. Attól függ, tudják-e a németek, hogy a zászlóalj végképp elszánta magát az átállásra. Ezt akkor kell kipuhatolnom, ha elérjük a német vonalat. Amennyiben tudják, hogy mi történt, nem mutathatom meg a nyílt parancsot. Ha azonban úgy hiszik, hogy a zászlóalj hű marad, akkor jó szolgálatot tesz a papír. Sötét van körös-körül, csak az égen lámpáskodnak a csillagok, de ahhoz gyönge a fényük, hogy a lábunk elé világítsanak. Hadműveleti területen járunk. Belefúrom tekintetem a fekete éjszakába, mintha így láthatnék valamit, valójában azonban vakon botorkálok. Vajon mi jár a fiúk fejében? Jó volna, ha világítana a hold. Az a benyomásom, hogy izgatottak a fiúk. Ha látnák a holdfényben, hogy az én arcom nyugodt, az jó hatást tenne rájuk. Igaz is, szólok nekik: – Ha valaki meggondolta volna magát – nézek hátra – még visszafordulhat. Csend a felelet. Talpunk alatt kavics vagy apróra tört kő csikorog. – Mondd – szól előre Gaszton – nem puskáznak belénk a németek, ha meghallják, hogy jövünk? – Fenét – felel helyettem Hegedüs – nem szívbajosak azok. Ismerheted őket... Hiszen voltaképpen az a baj, hogy túlságosan ismerjük a németeket. És túlságosan tudjuk, hogy nem szívbajosak. Ezért lesz nehéz velük a dolgunk. Még mindig kavicsos-kövecses a talaj. Tapossuk, tapossuk... Mit csinál vajon Szojka? Magunk miatt ů– nem tudom, milyen alapon, de tény – nem aggódom, csak attól tartok, hogy Szojka követett el valami baklövést. Bár már ott járnánk a német vonal mögött. A plébániaudvaron kell várnia bennünket... – Halt!

Megtorpanok, és megállnak mögöttem a fiúk is. Semmit se látok, csak a lépteket hallom. A léptek neszéből úgy következtetem, hogy három ember közeledik. Nem, több. A félelemtől elakad a lélegzetem, de már újra nyugodt vagyok. Hiszen, ahelyett hogy lőttek volna, csak kiáltottak. Ilyenkor magabiztosnak kell lenni. Nyugodtan megszólalok: – Ki a parancsnokuk? Már látom a németek sötét árnyékait. Az egyik morog valamit, és közelebb lép hozzám. Erőltetett hidegvérűen magyarázok tovább: – Főhadnagy vagyok az első vonalban álló magyar zászlóaljból. A zászlóalj... – Gyorsan döntök: azt kell mondanom, hogy a zászlóalj átállt, akár tudnak róla, akár nem. Ha meg akarták volna támadni a magyar egységeket, már úgyis megtették volna. Nem mondok semmi újságot nekik, s a zászlóaljra se hozok bajt. Tehát folytatom: – A zászlóalj átállt az ellenséghez, de mi úgy határoztunk, hogy tovább harcolunk a bolsevisták ellen, a szövetséges német haderő oldalán. – Úgy érzem, hogy szabatosak a német mondataim. Az a benyomásom, hogy egyre többen gyűlnek körénk. Kezd melegem lenni. – Az egységük parancsnokával akarok beszélni! – erőltetem tovább a hidegvért. Tudom, hogy tanácstalanok, addig kell ütnöm a vasat, amíg meleg. – Azonnal eléje kívánunk jutni, fontos közlendőink vannak. Az őrségparancsnok csak most szólal meg: – Adják át a fegyvereiket! – Hangjában bizonytalanságot érzek. Nyilván nem tudja, van-e joga ahhoz, amit követel. Tehát nem háborodok fel, hanem továbbra is nyugodt tónusban felelek: – A fegyvert a katona csak a feljebbvalójának szolgáltathatja ki. Nyomatékosan kérem, azonnal vezettessen a parancsnoka elé! Érzem, hogy egy pillanatra se fordulnak el rólunk a fegyvercsövek. Halk német parancsszavakat hallok, majd látom, hogy egészen körülfognak bennünket az árnyékok. – Vorwärts – vezényel még mindig bizonytalanul a német. – Marsch-marsch! Öt-hat perce megyünk már. A léptek a sötétben is egyszerre dobbannak. Furcsa beidegzettség ez: három-négy esztendei katonáskodás belénk sulykolta az igazodást egymás lépteihez. Nemcsak a léptekből, de a mozdulatok apró neszeiből is érzem, hogy Simon Pista, Gaszton meg Hegedüs közelebb húzódott hozzám. Önkéntelen, ösztönös készenlét ez is. Készenlét? Fenét. Birkaösztön. Hogyha közelebb vagyunk egymáshoz, talán inkább képesek leszünk védekezni. Előttünk két német lépked, oldalunkon is néhány, meg mögöttünk is. Mindjárt elérjük a falu szélét. Feltámad a szél. Fák lombjai suhognak fölöttünk. Füstszagot dobott az imént elénk a levegőmozgás. Valaki oldalba bök. Gaszton talán? Jobbra nézek a sötétben. Igen, Gaszton. A szuszogásáról felismerem. – Mit akarsz? – kérdem súgva. – Ruhe! – csattan ránk elölről az egyik német hangja. Hibát csináltam. Nem lett volna szabad suttognom. Elárultam vele, hogy tartok tőlük. Csak a magabiztosság segít velük szemben. Hangosan ismétlem meg hát, amit az imént kérdeztem Gasztontól: – Mit akarsz? Ilyen hangosan felelj te is, ne higgyék, hogy respektáljuk őket. Gaszton elérti, mit akarok. Könnyed hangsúllyal felel: – Azt szeretném tudni, ezek mit akarnak velünk. Majdnem azt mondom neki, hogy "hülye", de időben lenyelem a szót. Ami azt illeti, én is

szeretném tudni, mi lesz velünk. Mi lehet? Legrosszabb esetben... De mi az istennek gondolkodom arról, mi lesz néhány perc múlva. Inkább azon kellene törnöm a fejem, hogyan értesítsem Szojkát. Egyáltalán: ott van-e Szojka a plébánia-udvaron, ahol várnia kell bennünket? Már a házak között járunk. Jobbról is, balról is árnyékok mennek el mellettünk, egyenként és csoportosan, kényelmesen vagy sietve. Tompított lámpák fénye villan pillanatokra, de egyébként teljes a sötétség. Hová visznek ezek bennünket? Valahol erre van a plébánia is. Itt, a gémeskút mellett egy hosszú, fehérre meszelt parasztház... Utána negyedik vagy ötödik ház a plébánia. A jobb oldalon... Minket viszont a bal oldalra irányítanak kísérőink. Jókora térségen vágunk át egy nagy ház felé, amelynek sötét tömbje élesen elválik az égbolt világosabb hátterétől. Motorok zümmögnek. Hangjuk után ítélve veszteglő gépkocsik és motorkerékpárok. Kísérőink parancsnoka valamit mond az emberének. Nagyon halkan beszél, nem értem a szavait. Aztán idelép hozzám, s nekem már hangosan szól: – Und Sie, Herr... Kisegítem. – Oberleutnant... – Herr Oberleutnant, kommen Sie mit mir! Előremegy. Vált néhány szót a ház kapuja előtt posztoló katonákkal, mire azok szó nélkül beengednek bennünket. 4 A szoba, ahová mindkettőnket igazítanak, a ház kis folyosójáról nyílik. Ajtaja előtt – jól látom, mert itt petróleumlámpa ég – SS őr áll géppisztollyal. Kísérőm – szemüveges Wehrmacht-őrmester – feszesen tiszteleg, és jelenti, kit hozott. Az SS, anélkül hogy hátrafordulna, bekopog az ajtón. Tüstént mozdul a kilincs. Állig begombolkozott SS altiszt lép ki az ajtón. Duzzadt nyakú, világos bőrű ember, arca közepén valószínűtlenül kicsiny orral. Az SS őrszem elismétli néki, amit az imént a Wehrmacht-őrmestertől hallott, mire a duzzadt nyakú gyors pillantásokkal végigmér engem, és visszalép a szobába. Kényelmetlenül érzem magam, s azzal igyekszem csitítani elő-előbukkanó nyugtalanságomat, hogy vállamon mégiscsak lóg egy géppisztoly. Igaz, mit ér az, ha... Újra nyílik az ajtó, és megjelenik az SS altiszt. Udvarias: – Bitte, Herr Oberleutnant... Hirtelen összeszorul a torkom. Legszívesebben megfordulnék, és kirohannék innen, kockáztatva, hogy az őrszem a hátam közepébe eresszen egy géppisztoly-sorozatot... De miért? – hörken rám egyszerre a jobbik eszem. – Mi félni valóm lehet nekem? Ha csak annyit mondok, hogy nem szöktem át az oroszokhoz – amit egyébként az ittlétem is bizonyít –, nem kezdhetnek velem semmit... Határozott léptekkel bemasírozok a szobába. Az ajtón belül megállok. Először csak egy asztalt látok, amelyen petróleumlámpa ég. Aztán észreveszem, hogy az asztalon telefonkészülék is van, mellette pedig egy ősz hajú telefonista ír valamit, s csak legvégül látom meg, hogy az elsötétített ablaknál, háttal énfelém, áll még valaki. Fekete egyenruhás SS tiszt. Éppen most fordul meg. Valamivel alacsonyabb nálam. Széles vállú, kopasz – azt hiszem, csak kopaszra nyírt, mert egyébként fiatal – bajuszos férfi. Helyes kis angol bajuszán látszik, hogy mindennap gondosan ápolja. Végre látom a rangjelzését is: körülbelül századosi rangnak felel meg, nem ismerem pontosan az SS sajátos rangjelzéseit. Valamilyen führer, lévén, hogy az SS-ben mindenki ilyen vagy olyan führer.

Most legyen aztán helyén az eszem meg a szívem! Előrelendítem a karom. Hadd lássa ebből is, hogy hűséges náci vagyok. – Parancsnok úr – mondom, miután fogadja a tisztelgést zászlóaljam áruló lett. Én mint meggyőződéses nemzetiszocialista, néhány hű emberemmel tovább akarom folytatni a harcot. Egy izom sem mozdul az arcán. Rebbenés nélkül vizsgálgat. Semmiféle érzelmet nem tudok kiolvasni a szeméből. Sem rokonszenvet, sem gyanakvást. Egy darab hideg kő ez az ember. Elhallgatok. Néz, fürkész néhány másodpercig, aztán megszólal, furcsán mély hangon. Más hangot képzeltem hozzá, tenor árnyalatút. – Folytassa. – Jawohl. – Mély lélegzetet veszek, mert most nagyot fogok hazudni: – Mint a magyar nemzetiszocialista párt tagja, régi harcosa, azonnal jelentkezni kívánok pártom vezetőinél, akiket van szerencsém személyesen ismerni. Tudomásom van róla, hogy a hátországban tartózkodó magyar csapattestek tisztikarában kik azok, akik... – hogyan is fogalmazzam? – akik részt vettek a kormányzó által megkísérelt puccs megszervezésében, és ezzel elárulták a hazát és a szövetségest. Mielőbb pártvezetőim tudomására akarom hozni a birtokomban levő értesüléseket... Ebben a pillanatban, akár egy hirtelen vértolulás, megrohan az ötlet. El is pirulok tőle. S mielőtt még sokat gondolkodnék rajta, máris kimondom: – Állításom bizonyítására van szerencsém felhozni, hogy gépkocsimat már délelőtt átküldtem ide, a faluba, a plébánia udvarára, nehogy áruló zászlóaljparancsnokom átvigye a bolsevistákhoz, s ezzel megfosszon közlekedési eszközömtől! Most megmozdul a kőember. Vajon jól számítottam? Kiparancsolja, egyetlen mozdulattal kiinti a szobából a telefonistát, és a felszabaduló székre mutat: – Setzen Sie sich! Ez nem hangzik szívélyesen. Parancs. Leülök. – Tehát – szólal meg mély hangján újra –, ön tovább akar harcolni? – Jawohl. – Itt, az első vonalban, mert most ez az első vonal, miután az árulók feladták az előttünk húzódó állásokat, minden emberre szükség van! Egy pillanatra eláll a lélegzetem. Ez itt akar tartani engem az első vonalban! Erre nem számítottam. Gyorsan döntök. Kemény, pattogó a hangom, amikor felelek – A harc minden neme öröm számomra. Negyedik éve vagyok frontkatona. Mindig az első vonalban küzdöttem. – Sehr schön, Herr Oberleutnant – bólint. Úgy látszik, ő jobban ismeri a magyar rangjelzéseket, mint én az övékét. Kihasználom a pillanatnyi elismerő hangulatot: – Kérem mielőbbi beosztásomat. Ebben az esetben értesüléseimet, ha némi késedelemmel is, más úton juttatom el a párt vezetőihez. – Gyorsan felemelkedek a székből, mintha máris várnám a parancsot, hogy menjek ki a lövészárkokba. Ő is feláll. Szeme még mindig mozdulatlan. Hogyan, hát ez az ember sohasem pislog? Majd kis időre redőkbe gyűrődik a kőarc homloka. – Kérem az iratait! – szólal meg végül. Nyúlok a zubbonyom felső zsebébe. Sohasem hordtam a kitüntetéseimet, az érmeket itt tartom a felső zsebben, az igazolványokkal együtt. Most kihúzom a kitüntetéseket is, és mintha véletlenül történnék, leteszem az asztalra, az igazolványaim mellé. Most elmosolyodik a kőarc. – Ön sem szereti hordani a kitüntetéseit? Észreveszem, hogy az ő zubbonyán sincs semmiféle kitüntetés. Nagyon komolyan

felelek: – A tisztet a tettei alapján ítéljék meg, ne a kitüntetései számából – jelentem ki határozottan. És most valóban igazat mondtam, az első igaz szót, amióta szemben állok ezzel a kőemberrel. Helyeslően bólint, és csak futólag nézi meg az igazolványokat. – Főhadnagy úr – pillant aztán újra rám, de itt abba is hagyja a mondatot. Töpreng. Az én homlokom mögött meg boszorkánytáncot járnak a gondolatok: mi lesz most? Hogyan szabadulok innen? Herrgott... káromkodni volna kedvem. – Főhadnagy úr... – ismétli meg a két szót – örülök, hogy végre egy becsületes katonával is találkozom ebben a mocskos országban. Úgy ítélem meg – folytatja mély basszusán, s közben visszaadja az irataimat – hogy a szolgálat, amit értesüléseinek eljuttatásával tesz, hasznosabb, mint az első vonalbeli teendők, amelyek miránk várnak. – Megkönnyebbülök, amikor önmagát is megerősítendő, hozzáteszi: – Jawohl. Tehát mielőbb induljon útnak... Kísérőit megfelelő beosztásban állítom itt szolgálatba. Csak most el ne sápadjak! – nyilall belém a gondolat. Itt akarja tartani a fiúkat! A pillanat törtrésze alatt kell felelnem, nehogy eláruljam magam, vagy akár a legkisebb gyanúra is okot adjak, s ugyanakkor nem tudom, mit mondjak, mert az egyetlen, ami szétömlő parázsként megtölti az agyam, a kétségbeesés, hogy én vagyok a felelős értük, mind a négyükért, mert ha én nem hívom őket – s pláne, ha Szojkát nem tévesztem meg – már odaát volnának az oroszoknál, hiszen az órámon elmúlt tizenegy óra... – Alles in Ordnung! – préselem ki magamból a szavakat, s közben egyetlen szándék zakatol a fejemben: időt nyerni! – Mindössze egy kérésem van – támad fel bennem hirtelen a gondolat – hogy legalább néhány órát pihenhessünk. Napok óta egyfolytában, alvás nélkül talpon vagyunk. Ez szemmel láthatóan gondolkodóba ejti a kőembert. – Értem – morzsolja a foga között a szót. – Igen, ez érthető. Natürlich... – Felkapja a fejét: – És még egy: az ön autója, amit átküldött ide. Mit mondott, hol a kocsi? – A plébánia udvarán... Még a kocsimat is el akarja venni! Gyorsan cigarettát veszek elő, megkínálom, hogy ezzel is időt nyerjek, csak pillanatokat, esetleg egy percet, amíg ki tudok okoskodni valamit. Amikor tüzet adok, kopognak az ajtón. Az SS altiszt lép be, és jelenti, hogy a felderítő járőrök visszatértek, s jelentést tennének. A kőember elgondolkozva bólint, aztán megkerüli az asztalt, odamegy az ajtóhoz, és valamiről suttog az altisztnek. Gondolkozhatok. Úristen, mit tegyek? Magammal kell vinnem a fiúkat, bármi áron. Nem hagyhatok itt közülük egyetlenegyet se. De hogyan? Milyen ürügyet találjak ki, ami nem kelt gyanút? Mondjam azt, hogy a jelentés részleteit, amit Pesten akarok tenni, a fiúk jobban tudják? Azt fogja felelni, hogy írjam össze a dolgokat, az is elég... Mélyet szívok a cigarettából, s hagyom, hadd járja át egész tüdőmet a füst. A kőember visszajött az asztalhoz, itt áll velem szemben, s úgy látszik, nem elég gyors észjárású, mert még nem döntött, hogy a felderítő járőrök jelentését hallgassa-e meg elsőnek, vagy az én ügyemet intézze el. S az altiszt is itt áll mögöttem az ajtóban. Az a lélektani pillanat ez, amikor ki kell kényszerítenem, hogy előbb velem végezzen a tiszt. Feléje fordulok, s ezzel kényszerítem, hogy nézzen rám. Jól számítottam. Bólint. Még mindig rajtam gondolkozik. Gyorsan kell szólnom. – Parancsnok úr, mindössze néhány órát kellene pihennünk. – Ja, ja... – látom az arcán, hogy most döntött. De azért tovább ütöm a vasat: – Főleg a kísérőimről van szó. Három napja nem aludtak. Az előbbinél erélyesebb bólintás. Az altiszthez fordul: – A járőrparancsnokok jöjjenek be. A főhadnagy urat és az embereit pedig helyezze el,

amíg hívatom őket. A főhadnagy úr autóját is keressék meg a plébánia-udvaron. Micsoda? – csaknem megrándul az arcom, de idejében fegyelmezem magam. Kezet fogok a kőemberrel, s indulok az altiszt után. A folyosón az ajtóval szemben vár a két járőrparancsnok. Fáradtak, borostásak, de feszesen állnak. Az altiszt beküldi őket a szobába, majd mellém lép, és kifelé indulunk. Várom, mit fog mondani. – Sajnos – közli bocsánatkérően – itt a parancsnokság épületében nem tudom elhelyezni önöket, de a negyedik ház üres. – Nagyon megfelel – bólintok komolyan és tartózkodóan, hogy– gyarapítsam tekintélyemet, amit ennek az embernek a szemében a parancsnokával folytatott hosszabb beszélgetésemnek kellett keltenie. – Mindenesetre először is keressük meg a kocsimat. – Natürlich – biccent szaporán. A fiúk nem értenek semmit. Nyugodt hangsúllyal mondom nekik, hogy ne is kérdezzenek semmit, majd utólag mindent megmagyarázok. Most egyelőre jöjjenek utánam és az altiszt után. Percekig botorkálunk, amíg odaérünk a plébánia udvarára. A házban katonák laknak, a pap már hetekkel ezelőtt elmenekült. Az altiszt megállít egy német legényt, s az autó után érdeklődik nála. A katona olyasmit felel, hogy hátul nézzük meg, mintha látott volna ott egy autót. – Bízza rám – szólok az altisztnek, és elkiáltom magam: – Szojka! Semmi válasz a sötétből. Újra kiáltok: – Szojka! Vezesse elő a kocsit! Ha eltűnt innen... – mozdul bennem a kétség, de csak a pillanat törtrészéig, mert máris hallom, hogy megindul a Botond ismerős motorja. A hangjáról, a zúgásról halljuk mind a négyen, hogy itt az autó, és itt van Szojka is. Felvillan a lámpa, amely csak vékony szűrőn át ad csíknyi fényt, s máris mellénk gördül a Botond. Hangsúlytalanul szólok Szojkának: – Ne kérdezzen semmit, kérem. Elég a benzinje? – Igenis, elég. – Rendben van. Az altiszthez fordulok: – Szálljon fel, kérem. – Danke – felel, és felkapaszkodik Szojka mellé a sofőrülésre. Mi, többiek a Botond rakterületére mászunk. – Óvatosan forduljon ki az utcára – mondom Szojkának. – Ott aztán balra... – Igenis. Lépésben halad a Botond. Néhány órát nyertem. Néhány órát! Ez alatt az idő alatt jóra kell fordítanom mindent. De hogyan, hogyan, hogyan!? Amíg az udvaron időztünk, és Szojkát kerestük, a sötét falusi utca megtelt katonákkal. Jobbról is, balról is németek, vezényszavakat hallok. Sorakoztatnak a parancsnokok. A front felé hallgatózom. Csend van. De az a benyomásom, hogy a sorakoztatás nem oktalan. – Hányadik házat mondta? – kérdem az SS altisztet, akinek háta mögött támaszkodom a sofőrülés támlájára. – Menjünk vissza a parancsnokságig, s onnan a negyedik ház – felel, s közben ásítással küszködik. Pista halkan kérdi tőlem: – Hová megyünk?

Nem felelek neki, hanem Szojkának fordítom le, amit az altiszt mondott. Csak aztán szólok rá Pistára: – Mondtam, hogy ne érdeklődjetek. Amint itt az ideje, mindenről beszámolok. Hogyan, hogyan tudom kirántani ezt a kis csapatot a slamasztikából? Esküszöm, rosszabb, mint a fronton. Mit csináljak? Elhaladunk a parancsnokság előtt, majd Szojka fékez a negyedik épületnél. Az SS altiszt leugrik a kocsiról, besiet a házba, de egy perc se telik el, már újra itt van. Bosszúsan magyaráz, hogy a ház tele van. Az este folyamán több pihent egység érkezett, leváltották az első vonalban levőket, s ezek most javában alusznak. Gyerünk tovább. – Jó – vonok vállat. – Kalauzolja tovább a sofőrömet. Visszaszáll, és leül elém. Itt van előttem a feje... Őrültség, amire hirtelen gondolnom kell! Őrültség, tudom, de mi mást tehetnék? Nagy lélegzetet veszek, hogy ezzel csillapítsam izgalmamat. Sötét az út, de a hangokból és az éjszakánál is feketébb ember árnyékokból, amelyek velünk ellentétes irányba menetelnek, látszólag zárt sorokban, arra következtetek, hogy még mindig áramlik az erősítés a frontra. Csak lassan haladhatunk, a szó szoros értelmében lépésben gurul a Botond. Bosszantó! Egy menetszázad már elhaladt mellettünk. Mindjárt jön a következő – gondolom – de úgy látszik, tévedek. Nem, valóban nem jön. Szabad az út! Most kell cselekednem! A revolverem már a kezemben... Az altiszt hátrafordul. Gondolatban az az első reflexem, hogy eldugom a revolvert. De az idegeim ösztönösen jó parancsa másra kényszerít. Tompán csattan az ütés az SS altiszt fején. Összerázkódom, de közben mégis van annyi erőm, hogy ráhörkenjek Szojkára: – Gyorsan! Kapcsoljon rá! Nem is kell biztatnom. Egyszerre felfogja, mi történt, s a kocsi megugrik, hogy elvesztem egyensúlyomat, s ha időben meg nem kapaszkodom, lehuppanok a kocsi aljába. Zúg a motor, az út kőtörmeléke jégesőként veri a Botond sárhányóit, a szél belevág arcunkba, s csak utólag vesszük észre, hogy elzúgtunk egy kisebb, menetelő egység mellett, amelynek emberei riadtan ugráltak le az útról. Gondolataim sebesen váltják egymást. Tíz-tizenöt kilométer előnyre mindenképpen sikerül szert tennünk. Az SS parancsnok előbb kerestetni fogja az altisztjét, s csak miután sehol sem találják, kezd nyomoztatni. Minden perc drága, minden kilométer fontos. A Botond motorja megnyugtatóan zajong. Jó hallani a gép erős dorombolását, morgását, s kellemesen csillapítja feszült idegeimet a tudat, hogy Szojka ül a kormánykeréknél. Simon Pista hajol oda hozzám: – Hallod? – kérdi, s első pillanatban nem tudom, mit kellene hallanom. Pista hátrafelé int, a front irányába. Hallgatózom. Fülem tele van motorberregéssel, s csak néhány másodperc múlva hallom meg, hogy ágyúznak a frontvonalban. Mély, tompa ágyúszó, a lövések gyorsan követik egymást. Néha látjuk a torkolattüzek tükröződését is a sötét égbolton. Megindult az orosz támadás. Odaállok a sofőrülés mögé. Az SS altiszt ájultan hever Szojka mellett. Mit csináljunk ezzel a fickóval? Remélem, nem halt meg. Nem akartam megölni. – Álljon meg! – kiáltok előre Szojkának. A kocsi megáll. Leugrok, és intek Simon Pistának is, hogy jöjjön. Leemeljük az ájult SS-katonát az ülésről. Száradó kukoricatábla kezdődik az út mellett. Becipeljük a kukoricaszárak közé. – Gaszton! – kiáltok oda a kocsihoz. A széles vállú orvosnövendék leszáll, és odaszalad hozzánk.

– Nézd már meg, él-e – mondom, s türelmetlenül várom, mit fog megállapítani. Nem akartam halálát ennek a katonának. Gaszton felegyenesedik: – Aludni fog még pár óra hosszat – jelenti ki magabiztosan. Raccsoló hangja fölényes, mint mindig, valahányszor érzi, hogy fontos ember lett, ha csak néhány percre is. – Akkor jó. Gyerünk. És már újra vágtat velünk a Botond. Ülök a szélvédő üveg mögött, előre fürkészek a sötétbe, de az idegeimben még fel-felvibrál az idegesség. Cigarettát veszek elő, gyújtok egyet Szojkának is, mire megkérdi: – Jó az, főhadnagy úr, hogy ezen az úton megyünk? Igaza van. Meg kellene néznem a térképet. Gasztonnak van zseblámpája. Hátraszólok neki, ideadja, s böngészni kezdem a térképet. Részletes rajz ez a tájékról, mutatja a mezei földutakat, a dűlőket is. Igyekszem kiszámítani, hol járunk. Húsz kilométerre lehetünk a falutól, ahol a németek feltartóztattak. Mindjárt odaérünk a következő községhez. Milyen igaza van Szojkának! Nem, a közelben semmiképpen sem mehetünk be lakott településre. A térképen vékony vonalat látok, amely északnyugat felé kanyarodik el. Mezei út, a szántóföldek és a legelők között húzódik. Nagyobb alföldi erdőt is jelez a térkép. – Mindjárt odaérünk egy dűlőúthoz. Jobbra kanyarodik – mondom Szojkának. Bólint. Hátunk mögül percről percre erősebben halljuk az ágyúdörgést. Úgy látszik, az oroszok megvárták, amíg a magyar csapatok átmennek, s rögtön támadásba lendültek. De miért nem vártak hajnalig? Három óra volt a határidő. Talán azért, mert már átjutott a zászlóaljtörzs is, és közölte, hogy több alakulat úgysem áll át? Vajon mi lehet Hartmann-nal? Megtalálták-e a németek, vagy már az oroszok kezében van? Most értük el a dűlőutat. Szojka befordul rá. A kocsi óvatosan mászik előre, mégis akkorákat dob rajtunk, hogy kapaszkodnunk kell. Most érzem csak, mennyire fáradt vagyok. Szúr a vállam, alig érzem a lábam. Hátraszólok a fiúknak: – Keressétek elő a konyakot! Ez gyorsan megy. Már nyújtják is az üveget. Nagyot húzok belőle. Forrón szalad le nyelőcsövemen az ital, egy pillanat múlva már sugározza is melegét, és íze is szétömlik. Szinte az egész testemmel érzem. Áldja meg az isten, aki kitalálta a jó italt. Egyetlen vigasztalója a katonaembernek. Kincs, akár a betegnek az orvosság. Húzok még egy kortyot, aztán hátranyújtom. Szojkának nem azért nem adok, mert ő a sofőr, hanem mert tudom, hogy csak a legritkább esetben iszik. Nyelvem bizsereg a szesz zamatától, s megpróbálom erre összpontosítani figyelmemet. Jó barát az ital. Hűségesebb az asszonynál, s ami a legfőbb erénye: nem beszél. Odakint az orosz télben az volt a szerencsém, hogy mindig elég szeszt tartalékoltam. Ha állásban voltunk, összejöttünk néhányan a bunkeromban, s ott iszogattunk – zömünkben italértő, tehát hallgatag katonák – ha pedig pihenőben voltam, és nagyon kutyául éreztem magam, s kilátástalannak és értelmetlennek tűnt maga a létezés is, megittam egy félüveg rumot vagy parasztoknál szerzett erős vodkát, s mindjárt szelíden legömbölyödtek az élet éles szegletei, elviselhetőbbnek és egyszer mégis véget érőnek találtam a mi kutya sorsunkat. Áldás a szesz, ahogy mozdulatlanul csillog a pohárban, ragyogva rezzen az üvegben, vagy biztató-kedvesen kotyog a kulacsban. Megnyugtató érzés, hogyha nagyon nehéz az élet, van mihez menekülni, s még a legvadabb tüzérségi pergőtüzet, a Katyusák rakétáinak sivítását is könnyebb elviselni, ha egy-egy csendes pillanatban vagy esetleg éppen akkor, amikor meglódul, és imbolyogni kezd az egész fedezék, húzhatok egyet a flaskóból. Testvére, hűséges cimborája a pálinka a frontkatonának, vigasztalója és biztatója, hordozója a reménynek, hogy talán mégsem torkollik halálba ez az embertelen őrlődés, amit nem is vélnénk életnek, ha elvétve nem akadnának kellemes percei... Percek, amikor az ital, a könnyű mámor elaltatja a gondolatokat, feloldja a tépelődést, felemeli a félelem vonóját a feszült idegek húrjairól...

– Ideje lenne megpihennünk, főhadnagy úr... – hallom Szojka hangját. Kinyitom a szemem. Fiatal akácerdő mellett döcög a kocsi. Itt valóban meghúzhatnánk magunkat. Harminc kilométerre lehetünk a fronttól légvonalban: A németek állásai erősek, tankjaik is vannak, nem valószínű, hogy hamarosan változna a helyzet. Nyugodtan pihenhetnénk legalább néhány órát. – Keressen alkalmas helyet, ahol beállhat a kocsival a fák közé – bólintok Szojkának. 5 Fiatal az akácerdő, de sűrű, Szojka csak nagy nehezen tudta bekormányozni egy kis tisztásra az autót. De most jó helyen vagyunk, itt nemigen vesz észre senki bennünket, különben is – a térkép szerint – hat kilométerre fekszik a legközelebbi falu, a másik meg nyolcra, kilencre lehet. Alig várom a hajnalt, hogy meghallgathassuk a rádiót. Pillanatnyilag fogalmam sincs, mi történik az országban. Lehetséges, hogy mégsem sikerült egészen a nyilas puccs, talán már szét is verték őket? És akkor ki az ország vezetője? Talán valamelyik feloszlatott ellenzéki párt? A kisgazdák? A szociáldemokraták? Fél ötkor szólal meg a budapesti rádió... Az ágyúdörgés néha szünetel pár percig, de aztán újra rákezd. Ha már áttörtek volna, hallgatnának az ütegek, legalábbis sokkal ritkábban hallanánk dörrenéseket. Fekszem a fűben, és szívom a cigarettám. Mellettem a konyakos üveg. Maradt még az alján két ujjnyi ital. Nyúlok utána, hogy kihúzzam, de aztán meggondolom. Jó lesz hajnalban. De a pecsétgyűrűm hozzáér a palackhoz, és az üveg megcsendül. Erre megszólal Szojka. Itt fekszik mellettem. – Vettem négy üveg rumot. – Nagyszerű. Erről meg is feledkeztem. Persze, amikor átküldtem a német vonal mögé, a faluba, adtam neki száz pengőt, hogy szerezzen italt. Négy üveg... Kiiszom az utolsó kortyig a konyakot. Szojka felé fordulok. Amikor itt megállapodtunk, és elmondtam neki – egészen őszintén – hogy őt is megtévesztettem, nem felelt semmit. – Szojka... – Parancs, főhadnagy úr. Fegyelmezett ez az ember, mindig tartja magát a formákhoz. – Szeretném tudni, mire gondol a történtek után. Csend. Feszült csend. Gyűlöl? Dühöng magában, hogy miért nem engedtem át a zászlóaljjal az oroszokhoz? Miért nem felel? Nagy sokára megszólal: – Azon gondolkozom, merre menjünk tovább. Tehát nem akar megnyílni. Nos, jó. Én nem fogom erőszakolni. – És mit gondolt ki? – Legszívesebben Pestre mennék... De ezek után... Ezek elsősorban Pesten fognak összeszedni minden fegyverforgatásra alkalmas embert... Hallgat egy percig, aztán folytatja: – Egész biztos, hogy mindenfelé rengeteg a katonaszökevény. Különösen Pesten. Nagy vadászat lesz ott... Okos ez a fiú. Józan fejű, körültekintő. Többször el akarták venni tőlem, más tisztilegényt akartak adni helyette, de én nem engedtem. Most örülök, hogy így történt. – Nekünk, persze, szerencsénk van – mondja tovább a gondolatait. – A főhadnagy úr velünk van. Akármilyen járőr nem csíphet el bennünket... De azért mégsem tudom, okos volna-e így együtt bemennünk Pestre... – Még van időnk tűnődni. Most csak aludjon – szólalok meg. – A többiek is alusznak. – Aludjon inkább a főhadnagy úr.

– Úgysem tudok. Mindig rossz alvó voltam. Néhány órai alvás elegendő volt mindennap. Tegnap ráadásul többet is ittam a kelleténél, és majdnem tíz óra hosszat ki se nyitottam a szemem. Csend volt, megtehettem. Hadd aludjanak hát a fiúk, majd én ébren leszek. – Aludjon nyugodtan, Szojka. Hallom, hogy megfordul. Zörög a mozdulatától a száraz avar. Én meg nézem az eget. Ritkák a fák lombjai. Látom a csillagokat. Felhőtlenül tiszta az ég. Úgy remegnek a csillagok, mintha az ágyúszótól vibrálna a fényük. Derekam alatt kemény a föld. Zavar. Felülök inkább, és nekitámasztom a hátam egy fiatal akácfa törzsének. Valahol nagyon magasan repülőgép-brummogás hallik. Négy-öt gép lehet. A szokásos éjszakai ingajárat. Angolszász gépek. Minden éjjel áthalad néhány itt az Alföld felett a szovjetföld irányába. És onnan is jön éjszakánként egy-egy kisebb konvoj. A németek elképzelhetetlen légi fölénnyel kezdték a háborút. Göringnek talán több repülőgépe volt, mint Angliának, Franciaországnak és a Szovjetuniónak együttvéve. És ma... ma már annyi sincs, hogy felvehetnék a harcot az angolszász repülőkonvojokkal, nemhogy támadó légiháborút folytathatnának. Józan ésszel nem érti az ember, miért nem hagyják abba. Teljesen kilátástalan. Igaz, hogy még nagyon sokan elhiszik, hogy a Führer ma vagy holnap beveti a csodafegyvert. Mindennaposak a német rádióban erről a híresztelések. De ha valóban létezik is ilyen csodafegyver, mit érhet már? A szovjet erők itt állnak Magyarországon, elesett Szeged, Debrecen napokon belül kapitulál. Románia kiugrott, Bulgária is hadat üzent a németeknek, a déli szovjet front Belgrád előtt Olaszországban Rómához közelednek az angolok és az amerikaiak, Párizs már régen elesett, az angolszászok nyugaton talán már át is lépték a német határt... mit akarnak még? Minden órában rengeteg ember és még több értékes anyag, vagyon pusztul el. Teljesen hiábavalóan. Nem vagyok stratéga, de annyit mégis értek a háborúhoz, hogy észrevegyem, ami a szemem előtt végbemegy. Itt a mi frontszakaszunkon tömegével láttam német egyenruhában tizenhat-tizenhét éves fiúkat éppúgy, mint ötven esztendős öregeket. Ezekkel akarnak háborút nyerni? Nincs egyetlen ésszel gondolkodó emberük sem, aki belátná, hogy az oroszok embertartalékai kimeríthetetlenek, s a nyugati szövetségesek is annyi embert és főleg annyi anyagot, fegyvert, gépet mozgatnak meg és vetnek be, amennyit akarnak. Érthetetlen, ésszel felfoghatatlan, hogy mégis, mégis őrlik magukat. Ha csak annyi igaz, amennyit a német rádió bemond, akkor is már valóságos romhalmaz egész Németország. Egy-egy angolszász bombázó kötelék száma ezres nagyságrendű... Új cigarettára gyújtok. Mocorog a gyomrom, azt hiszem, éhes vagyok, de annyira nem, hogy odamennék az autóhoz, és elővenném az élelmiszeres zsákot. Majd ha kivilágosodik. Egy percre sem hagy alább az ágyúdörgés. Az oroszok megtanulták a náciktól az alaposságot: ha egybefüggő és kiépített védelmi vonalba ütköznek, előbb agyonveretik a tüzérséggel az állásokat, csak azután indulnak támadásra a páncélosokkal és a gyalogsággal. Azt hiszem, szerencsénk volt. Utolsó pillanatban oldottunk kereket. Talán már régen egy nagy lyuk tátong a ház helyén, ahol az este megkötöztük Hartmannt. Szerencsétlen... Talán mégis meg kellett volna kérdeznem, akar-e velünk jönni? Ugyan, ostobaság. És egyáltalán, ostobaság, hogy ilyen kétségekkel hagyom foglalkozni az agyamat. Ha már egyszer eltökéltem magam, félre kell tennem minden skrupulust. Egyetlen célt szabad csak látnom: kívül maradni a háborún, amíg vége nem lesz. Kerül, amibe kerül, itt nem lehet lelkiismereti kérdésekkel vacakolni. Hartmann... Bátor ember volt, ez igaz, rendben is van, de útban volt, félre kellett állítani. Odakint a fronton sem lehetett babaruházni. Ahol vérre megy a játszma, nincs hely-e a kétkedésnek, mérlegelésnek. Az a dolgom, hogy megmentsem ezt a négy fiút, akik

mellettem maradtak, s ha ennek az az ára, hogy oda kell dobnom a halálnak Hartmannt, és le kell ütnöm egy SS altisztet, akkor sincs jogom morfondírozni, latolgatni. Hasonló esetben ők sem mérlegelnének. Negyedik esztendeje vagyok frontkatona. Láttam már útszélen heverni halott gyerekeket, láttam ember húsdarabokat, száz méter hosszú gödröt, amely tele volt mésszel leöntött hullákkal. Igazán leszokhattam volna róla, hogy gondot csináljak egy-két ember életéből: Amikor kivezényelték a századot abba az ukrán faluba, ahol a németek háromszáz embert géppuskáztak le tíz perc alatt, s nekünk biztonsági őrség gyanánt kellett ehhez asszisztálnunk, hányingerem volt. De ennek már több mint két éve. Akkor még volt jogom undorodni. Most már nincs. Ha az élet kegyetlen, a háború még ennél is kegyetlenebb. Erősnek kell lenni, erősebbnek másoknál, mert ha nem én vagyok az erősebb, akkor én fizetek rá. Mindig az erősebbek maradnak meg, ez örök és könnyen érthető természeti törvény. Elzsibbadt a lábam. Felállok, sántikálok jobbra-balra néhány lépést, hogy újra meginduljon a vérkeringés. A sok cigarettától már keserű a szám. Odabotorkálok az autóhoz, turkálok egy ideig a holmi között, amíg megtalálom a rumosüvegeket. Szojka mindegyiket belecsavarta egy-egy tiszta kapcarongyba, nehogy egymáshoz ütődjenek és összetörjenek. Gondos ember. Most hirtelen eszembe jut, hogy vajon hány éves lehet Szojka? Érdekes, ezen még egyszer sem gondolkodtam, pedig már két esztendeje mellettem él. Mindig úgy éreztem ösztönösen, hogy én vagyok az idősebb. Talán azért, mert mindig én parancsoltam neki, ő pedig engedelmeskedett. Reggel megkérdezem tőle, hány éves is. A dugó beletörik az üvegbe. Jó néhány perc eltelik, amíg sikerül kipiszkálnom. Nem baj, ezzel is múlik az idő, nem unatkozom. Végre kint van a dugó. Nagyot húzok a rumból. Jó erős fajta. Reszeli a torkom. Megbizsereg tőle a bőröm. Áldott találmány... A cigaretta keserű, csípős íze eltűnik a számból. Odakint Oroszországban nemegyszer rummal vigasztaltam magam, amikor – ostoba érzelgősség – reggelenként koldulni jöttek a század szálláshelyeire a gyerekek. Kis szőke lurkók, soványak, nyúzottak, rongyosak, szurtosak. A katonák nem szívesen engedték közel őket, mert tetvesek voltak. Nem lehetett azokban a falvakban semmit se találni. Nem volt se szappan, se kenyér, se hús, se cukor, se só. Krumpli volt esetleg meg répa, és gazdagnak számított a civilek között, akinek kásája volt. Mi általában a németek után érkeztünk, miután azok minden értéket összeszedtek. Az én katonáimnak csak a maradék jutott. Eleinte megtiltottam, hogy elvegyék a lakosság holmiját, de amikor láttam, hogy az ilyesmi hiábavaló, nem szóltam egy szót sem. Mit találhattak? Egy ikon vagy egy szamovár volt a legnagyobb zsákmány... Ocsmány hadjárat volt, meg kell hagyni. Először még háborogtam magamban, de amikor semmi sem változott, mindig és mindenütt ugyanaz a borzasztó kép fogadott, beletörődtem. Háború van. Ezzel vigasztaltuk magunkat, amikor láttuk, hogy sovány kislányok, szinte még gyerekek, jöttek könyörögni a katonáknak egy darab kenyérért... Néha ott tartottam, hogy inkább vállaltam az első vonalbeli szolgálatot, csak ne kelljen látnom a mögöttes területek pokol-nyomorúságát... És még nekem legyenek skrupulusaim? Isten engem úgy segéljen, én nem akartam ezt a háborút. Építészmérnök vagyok, egyéves praxis alatt is kiderült, hogy a szakma jobbjai közül való, meglettem volna én békességgel odahaza. De háborút viselt az ország, tízezrével mentek az emberek a frontra, s amikor behívtak katonának, szégyelltem volna magam, ha kibúvót keresek. Odakint Oroszországban az első vonalban nem voltam gyáva katona. Féltem, ha nagy volt a veszély, de senki sem vádolhat azzal, hogy gyáván viselkedtem. Vitézségi éremmel tüntettek ki kétszer is, és nem oktalanul. A vinyicai ellentámadásnál az én századom három rohamot vert vissza. És ebben volt nekem is érdemem: napokon át hajtottam a fiúkat, hogy erős fedezéket építsenek, mert az ösztönöm azt súgta, hogy nem vagyunk biztonságban. Nekem lett igazam. A szomszédos egységek, ahol elhanyagolták a fedezést, vérrel fizettek tisztjeik hanyagságáért. Mi is

majdnem kárát láttuk az ő mulasztásuknak. Bekerítettek bennünket, tizenegy órán át tartottuk magunkat, amíg nem jött az ellenlökés, de igenis kitartottunk, és kevesebb volt a veszteségünk, mint a feletteseink gondolták. Négy halottunk volt és tizenhét könnyebb-nehezebb sebesültünk. A másik vitézségi érmet is annak köszönhetem, hogy körültekintő voltam. Kora délutánra el kellett érnünk a Don partját. A parancs gyors frontális támadást írt elő, de én mégis jobbnak láttam, hogy előbb felderítőket küldjek ki. Igazam is lett. Hallgattam a felderítőkre, és frontális támadás helyett oldalazó mozdulattal nyomultunk előre. A szovjet alakulat attól tartott, hogy bekerítődik, és visszahúzódott, kitért jobbfelé. Az én századom érte el elsőnek a Don partját. Egyetlen halott és egyetlen sebesülés nélkül. Akkoriban nem fogalmaztam meg szavakkal, de az az elv vezetett, hogy óvjam az embereket, vigyázzak a század minden egyes katonájára, s ne legyek oka egyetlen alárendeltem felesleges halálának sem... De hogy örömömet leltem volna ebben a háborúban, ezt nem lehet rám fogni. Örömüket lelték esetleg az aktív tisztek, akik messziről figyelték, a törzsparancsnokságról vagy Magyarországról, hogy mit végzünk mi odakint, hogyan véreznek el az alakulatok, hogyan morzsolódik fel a budapesti gyorshadtest és a második magyar hadsereg. De mi, akik a saját vérünket csapoltattuk meg – mire bekerültem a hadikórházba, alig volt pulzusom – mi nem találtuk sem diadalmenetnek, sem örömök forrásának a frontot... Elég volt! Eddig mások sakkoztak velem. Most már le akarok lépni a tábláról. És aki az utamban áll, ahhoz nem leszek könyörületes... Fél ötöt mutat az órám. Már pirkad. Nehezek a tagjaim az italtól, de a fejem friss. És nem fázom. Ez is valami. Egyre gyakrabban fészkelődnek a fiúk, húzzák magukra álmukban a pokrócokat. Hideg a hajnal. Észre sem vettem, mikor szállt le a harmat. Cseppekben csillog az akácfák levelén. Néhány nap múlva dér lesz. Megjönnek az őszi fagyok. Fel-alá sétálok a fák között, zsebre vágom a kezem, és a vállam közé húzom a nyakam. Most kedvem volna aludni, de már nem lehet. Fel kellene kattintanom a rádiót. De még várhatok vele. Hadd aludjanak a fiúk, amíg hagyja őket a hűvös hajnal. Csizmám alatt halkan zörögnek a lehullott és elsárgult, elszáradt akáclevelek. Szőnyegként borítják a fák alját. Itt egy csomó levél egészen sötétbarna, szinte fekete. Mintha vér száradt volna rá. Egy lépéssel odébb szintén. Most már lehajolok. Nem, ez nem tévedés, megismerem én a vért... Itt valaki vérzett! Lassan követem a nyomokat. Kevesebb, kevesebb a vér, de aki elhullatta, még itt is vérzett. Nem nehéz a nyom után mennem. Mi történt ebben az akácerdőben? Visszasietek az autóhoz. Megrázom az orvosnövendék vállát. – Gaszton! Morogva ébred, dörzsöli vérágas, világoskék szemét. Mélyen ül a szeme a szemöldökei alatt, és csak egészen közelről lehet észrevenni, hogy világoskék a szempár, amely távolabbról sötétnek látszik. Lágy vonalú a fiú szája, és mindig cserepes, mintha folyton lázas volna. Napbarnított, szinte bronzos az arcbőre. Minden pihenőidejét a napon töltötte a nyár folyamán. – Maradj ébren! – parancsolok rá, de csak azért szigorú a hangom, nehogy újra elaludjon. – Én mindjárt visszajövök. És már kanyarítom is vállamra a géppisztolyt. Gaszton szemét dörzsölve bámul utánam. Még nem rendezte fejében az ébredés utáni benyomásokat. – Ott a rum az ülésen – intek az autó felé, aztán elindulok a vérnyomokon. Egyformák, egyenesek a fák. Amíg fiatalok voltak, nem bántotta őket a szél itt az erdő belsejében. Észreveszem, hogy egy helyen a fakéreg is véres. Mint amikor valaki összevérezi a kezét, és a fakéregbe törli bele.

Szárazak a vérnyomok, lehet, hogy több naposak, de az is lehet, hogy csak néhány órásak. Ki járt itt? Az első nyomot az autótól, tíz-tizenkét méterre vettem észre. Nem, nem az éjszaka történt, ami történt, én meghallottam volna. Lehajolok, és felveszek egy biztosítótűt, amely megcsillan az avarban. A tű rozsdásnak látszik a rászáradt vértől. Kibiztosítom a géppisztolyt. Mit lehet tudni... A legváltozatosabb feltevéseket gondolom ki, amíg gyors léptekkel megyek a nyomon. Talán két féltékeny parasztlegény bicskázott egy lány miatt. Sebesült katona lett volna? De hogy kerülne ide sebesült katona? Vadász? Ugyan, itt nincs vad. Kaszába lépett valaki? Ez sem valószínű: aki a mezőn kaszába lép, nem bolyong utána az erdőben... Ijedten hőkölök vissza, amikor egyik fa tövében fekvő ember testet látok. Önkéntelen mozdulattal fogom rá a géppisztolyt – belém idegződtek a fronton ezek a reflexek – de egy pillanat múlva látom, hogy ez az ember vagy halott, vagy ájult. Aztán észreveszem azt is, hogy egyenruhában van. Fakófűzöld a nadrágja, felsőtestét pedig prémgalléros bőrzubbony fedi. Amint közelebb lépek, jelzéseket is látok a zubbonyon, s ekkor végleg felismerem. Az angol légierő, a Royal Air Force hajózó egyenruhája ez. Majdnem füttyentek. Angol repülőtiszt! A zubbony csuklója alól folyt a vér. Ráalvadt a csuklójára, a kézfejére. Odatérdelek melléje, Arca sápadt, mint a viasz. Meghalt volna? Nyúlok a pulzusához. Ver. Lehúzom a zubbony zippzárját. Ráteszem a tenyerem a szívére. Lassan dobog. Nyakamba akasztom a géppisztolyt, és átvetem a hátamon. Amikor felemelem az élettelen testet, nagyon nehéznek találom. Körülményesen elhelyezem a vállamon. Elindulok visszafelé. Talán a léptek okozta fájdalomtól tért magához a repülős, mindenesetre hallom, hogy felhördül. De ahhoz nincs ereje, hogy mozduljon, sem ahhoz, hogy megszólaljon. Óvatosan lépkedek, nehogy a rázás fájdalmat okozzon neki. Legalább tíz percbe telik, amíg visszaérek az autóhoz. Amint kibukkanok a fák közül, látom, hogy a fiúk már mind a négyen ébren vannak. Szojka a Botond motorját piszkálja, Bakos Gaszton apró fésűvel tépi sűrű dróthaját, Simon Pista egy fa mellett állva éppen a szükségét végzi, Hegedüs D. Sándor pedig az autó hágcsóján ül, és szalonnázik. Óriási falatokban nyeli a szalonnát meg a kenyeret, s mozog a fejbőre minden harapásnál. Meg hetyke, pödört bajusza is fel-alá jár. Evés közben komikus ez az ember. Ahogy meglátnak, Szojka kivételével mindegyik meglepetten bámul rám. Hegedüs szájában megáll a falat, Gaszton benne hagyja a fésűt dróthajában, Simon Pista meg elfelejti begombolni a nadrágja sliccét. – Neked hoztam, Gaszton – mondom, amikor odalépek. – Segítsétek levenni. Óvatosan fektetjük le egy pokrócra a sebesültet. Viaszfehér arca már meg-megremeg, de még nem tért egészen magához. Gaszton már előszedte a műszertáskáját, és alkoholt öntet a kezére Hegedüssel. Nincs vizünk, ezzel kell fertőtleníteni. Aztán vizsgálgatni kezdi a sebesültet. Közben én is szemügyre veszem az angol tisztet. Biztos, hogy angol, ismerem az egyenruhájukat az Adler-ből. Hosszú, csontos arc, az a fajta, amit lópofának szoktak mondani. Vöröses szemöldöke élesen kiválik homlokának hófehéréből, bajusza is vöröses, nyírott, de elhanyagolt. Nyilván már régen nem volt módja megigazítani. Borotválkozni is régen lehetett alkalma, mert arcbőrét ritkás szakáll lepi, s a haja sem mostanában látott borbélyt, hiszen már ránőtt a fülére. Gaszton injekciót ad neki, majd Hegedüs segítségével leveszik róla a bőrzubbonyt. Belül tele van vérrel a zubbony bal karja. – Lövés – néz fel rám az orvosnövendék. Száraz és mégis méltósággal teljes a hangja, mert ő a helyzet ura, mindenki őrá figyel, még Szojka is abbahagyta a motor tisztítását. – Súlyos? – kérdem, s közben azon gondolkozom, mit kezdjünk ezzel a sebesülttel. Gaszton energikusan megrázza dróthajú fejét.

– Nem ért csontot. Izomlövés, de sok vért vesztett. Csoda, hogy nem kapott szepszist. Majdnem egynapos a seb. Az ostoba fickó elkötötte a zubbony ujját a csuklónál. Telefolyt vérrel. Ahelyett, hogy a sebet kötözte volna be... A sebesült feljajdul, mikor Gaszton mosni kezdi a sebet, de még most sem nyitja ki a szemét. Gaszton a benzinnel átitatott vattadarabkát könyörtelen mozdulatokkal forgatja a sebben. Aztán megnyomkodja a karizmot, hogy kivérezzen a seb. – Gézt! – szól rá Hegedüsre. A paraszt odanyújtja a kötszert. Gaszton bekeni valamivel, aztán ráteszi a sebre. Ügyes mozdulatokkal kezdi kötözni, csinos kis pólyát varázsolva a sebesült karra. – Rögtön felébred. Valóban, alig telik el egy perc, az angol kinyitja a szemét. Agya még nem működik tisztán, nem tudja, hol van. Zavaros, szürke szemével tanácstalanul néz körül. Gaszton odahajol föléje. – You are in security – közli tiszta angol kiejtéssel. – Barátok között van, ne aggódjék. – Hol vagyok? – kérdi suttogva az angol. Ahogy kinyitja a száját, látom, hogy elöl hiányzik két metszőfoga. Mielőtt még felelhetne Gaszton, odaszólok neki: – Ne mondd meg, hogy szökevények vagyunk. Csak annyit mondj, hogy ismerjük a genfi hadifogoly-konvenciót, és ahhoz tartjuk magunkat. Legyen nyugodt, nem lesz semmi bántódása. Az orvosnövendék lefordítja. Az angol szeme nyugtalanul megrebben. Sajnálom ezt a tehetetlen embert. Szörnyűnek tartom, amikor egy erős férfi kiszolgáltatottnak érzi magát. – Kérdezd meg tőle, hogyan került ide. Gaszton kérdez. Aztán lefordítja az angol halk válaszát. – Azt mondja, neki már minden mindegy. Nem akar félrevezetni bennünket. Egy hónapja lelőtték a gépét, és fogságba került. Itt tartották a közelben egy táborban. Tegnap zűrzavaros nap volt, nem tudja, mi történhetett, de elhanyagolták az őrzésüket is. Alkalmasnak látta az időt, hogy megszökjék. Utánalőttek, így sebesült meg a karján. Azt kérdezi, kivégzik-e? Ránézek a fiúkra. – Mit csináljunk vele? – kérdem. Mindegyik gondolkozik. – Nagy tehertétel lesz nekünk – szólal meg Szojka, de a hangjából kiérződik, hogy nem szeretné, ha sorsára hagynánk az angolt. – Kétszeresen gyanúsak leszünk vele – vélekedik bizonytalanul Simon Pista. Felnézek rá, mert olyan magas, mint egy égimeszelő. Széles a válla, vagy hetven centi, de egész alakja olyan lapos, mintha henger ment volna végig rajta. Kérdést olvas ki a szememből, mire folytatja: – Az angol pilótaruháról azonnal feltűnik mindenkinek. – És ha ő lenne az alibink? – kérdez közbe Gaszton. – Nem rossz ötlet... – bólintok. – Azt mondhatjuk, hogy ide és ide kell szállítanunk. – Sorsára úgysem hagyhatjuk – tárja szét a karját Szojka. Igaza van. – Mondd meg neki – intek Gasztonnak – hogy németellenesek vagyunk. Bízzon bennünk, amit lehet, megteszünk érte. Nem adjuk át a hatóságoknak. Természetesen elvárjuk, hogy rendesen viselkedjék. Kérdezd meg, akar-e enni. Felesleges a kérdés. Amikor Hegedüs lekanyarít egy karéj kenyeret, és vág hozzá egy szelet szalonnát is, az angol nekiesik. Hagyjuk, hadd egyék. Tépi, marcangolja nagy fogaival a szalonnát. – Hegedüs, vegye a fegyverét, és menjen, nézzen körül – szólok a parasztfiúnak, és odaadom neki a távcsövem. Megpödri a bajuszát, vállára akasztja a géppisztolyt, és elindul. Halkabbra állítom a rádiót, s odaintem magamhoz Szojkát és Simon Pistát. Gaszton a sebesült mellett marad. – Azt hiszem, okosan tesszük – mondom – ha csak éjjel megyünk tovább. Különösen

most, hogy az angolra is gondolnunk kell. Helyeslően bólogatnak. Aztán odahajolunk a térkép fölé, és megpróbáljuk kiokoskodni, merre is volna legalkalmasabb folytatni az utunkat. Szolnokra mindenképpen be kell mennünk, ott kelhetünk át legelőbb a Tiszán. Jó negyedóráig törjük a fejünket, számolgatunk, tervezünk, latolgatjuk, mi az okosabb. Aztán feltűnik nekem is, a többieknek is, hogy valami nincs rendben. Beletelik kis időbe, amíg ráébredünk, mi változott meg. Elhallgatott az ágyúdörgés! Zavartan bámulunk egymásra. Áttörtek volna? Vagy csak most kezdődik a támadás? Simon Pista láthatólag ideges. Gyorsan kell dönteni. De mielőtt határozhatnék, Hegedüs bukkan ki a fák közül. Liheg. Futva tette meg az utat visszafelé. Visszaadja a távcsövemet. – Főhadnagy úr! – vigyázzban áll, úgy jelenti a dolgokat: – füstöt látok a front irányából. Az országúton meg nagy a mozgás. – A front irányába, vagy ellenkezőleg? – A gyalogosok a front felé mennek, a járművek meg javarészt visszafelé. Értem. Áttörtek. Felborult a tervünk: nem várhatjuk be az éjszakát, jobb, ha azonnal tovább indulunk. Felkelek a fűből. – Készüljünk! Az autó fenekébe lerakjuk minden pokrócunkat, arra fektetjük az angolt. Gaszton már megtudta tőle hogy hívják. Lewis Gilbert a neve. Úgy veszem észre, hogy Gasztonnal már megbarátkozott valamennyire, de tőlünk még tart. Valahányszor énrám pillant, mindig gyanakvást látok a tekintetében. Mindegy, ezzel most nem érek rá törődni. Rendbeszedjük ruháinkat, megvizsgáljuk a fegyvereket, aztán már ülünk is fel a helyünkre. Szojka óvatosan fordul a kocsival. Kikanyarodunk a fák közül. Már felkelt a nap, de a hajnal felhőket hozott az égre. Párás a levegő, híg köd úszik a mezők felett. Bukdácsolva halad a Botond a mezei úton. 6 Szolnok sivár képet mutat. Egyszer jártam csak itt ezelőtt, diákkoromban, talán nyolc esztendeje, amikor a cserkészcsapatunk bebolyongta az Alföldet. Akkor poros, csendes, jóformán élettelen alföldi mezővárosnak, nagy falunak láttam Szolnokot. Amint betértünk valamelyik mellékutcába, tüstént falusi hangulat vett körül bennünket. Diákszemmel csak annyit láttam, hogy a főutcán egy-egy parasztszekér cammog, vagy ócska, ütött-kopott konflis gebéje üget lustán, s a boltok ajtóiban álmos kereskedők ácsorognak, támasztják az ajtófélfát, vevőre várva. A piactéren a ponyvák alatt kövér kofák ücsörögtek, s a tér közepén álló artézi kútból langyos, petróleumos ízű víz csörgedezett... Ez az emlék. Ahogy azonban most átrobog velünk a Botond a keskeny Tisza-hídon, merőben más kép tárul elénk. Az egykor kihalt utcák nyüzsögnek a forgalomtól, a boltajtók előtt hosszú sorokban állnak az emberek, ki esernyővel, ki meg gallérját felhajtva, dideregve, savanyú képpel, mert csendes eső szemerkél, s nedvessége behatol mindenüvé. Rengeteg a katona a főutcán, sok a fekete nyilas-egyenruha is, és az egyik üzlet ajtaja felett – ahol a cégtáblán az áll, hogy "Süveges Henrik szűcs" – széles, zöld, nyilaskeresztes zászlót lenget a szél. Nyilas lobogó lóg a városháza erkélyéről is Átinteget rézsút a másik nagy házra, a német tiszti kaszinóra, amelynek homlokzatát meg horogkeresztes zászló díszíti. A falakat teleragasztgatták feltűnő plakátokkal. Igen sok a felhívás, figyelmeztetés, utasítás, parancs, rendelet nem falragasz alján ilyen záradék olvasható: "Aki a fentebb

elrendelteket megsérti, felkoncolandó!" Ultima ratio? Összenézek a fiúkkal, s azt hiszem, egyikünk sem érzi kényelmesen magát. Idáig jóformán zavartalan volt az utunk. Amíg a front közelében jártunk, a közvetlen mögöttes területen, azért nem vetettek ránk ügyet, mert mindenfelé rengeteg volt a céltalanul ide-oda száguldó, szüntelenül dudáló gépkocsi, s nem tűntünk fel még a tábori csendőröknek sem a kiismerhetetlen zűrzavarban. Jobbára úgy igyekeztünk gyorsan haladni, hogy mögéje szegődtünk egy-egy hangos dudaszóval erőszakoskodó német teherautónak, s amikor az utat csinált, mi is könnyebben hajthattunk. Az utánpótlást szállító autó- és kocsioszlopokkal ellentétes irányban közlekedő német tehergépkocsik rendszerint civil holmival voltak megrakva. Láttunk a teherautókon márkás zongorákat, stílbútorokat, összegöngyölt keleti szőnyegeket, rámástól felrakott festményeket, még csillárokat is. Úgy látszik, a németek igyekeztek minden hadizsákmányukat biztonságos helyre juttatni. Amikor már messze jártunk a fronttól, akkor sem igazoltattak. Talán kétszer tartóztatták csak fel rövid időre, főleg keresztutaknál, amikor is elsőbbséget kellett engednünk a másik útvonalon haladó tankoszlopoknak, gépvontatású tüzérütegeknek. A várakozások negyedóráiban idegesek voltunk, minden percben igazoltatást vártunk, s egyében sem törtem a fejem, mint hihető meséken, amelyekkel megmagyarázhassam az igazoltató közegeknek, miért is kell nekünk Pestre mennünk. Nem is annyira az állandó rázástól és az éjszakák hidegétől merültünk ki, inkább a magunkba fojtott izgalomtól, amíg megtettük az utat idáig, Szolnokig. Itt a városban egymást kerülgetik a járművek az úttesten. Csak lassan haladhatunk, ami már magában is idegesítő. Szerencsére – legalábbis eddig így vettem észre – senkinek sem tűnünk fel, egy katonaautó a sok között kinek a figyelmét vonná magára? Odaérünk a piactérhez. Szojka megáll. Aztán leugrik Hegedüssel együtt. Körülnéznek, mit lehet kapni a kofáktól. Üzletbe nincs értelme bemennünk, mindent jegyre adnak, nekünk meg nincs egy darab élelmiszerjegyünk se. Nem merek rágondolni, hogyan is lesz? Nem annyira az élelmiszerjegyek miatt, hanem úgy általában... Azt hiszem, hasonlatosak vagyunk a vakrepülőkhöz, akik éjszaka szállnak fel, és nincs más támaszuk, csak a műszereik. Mi is így haladunk, anélkül, hogy akár egyetlen fix pontot látnánk, s nincs másra számítanunk, csak az ösztöneinkre meg a szerencsénkre. Didereg a város a hűvös esőben, s a piac nyomott hangon zajong körülöttünk. Mi pedig itt gunnyasztunk az autón, ázott katonák... Várjuk, hogy Szojkáéknak sikerüljön valamit venniük. Rikkancs áll meg mellettünk. – Nem jutnak el Szolnokig a bolsevisták! – üvöltenie kellene ezt, de csak fáradtan kiabál. Ismerjük már ezeket a szólamokat. Ha esküsznek, hogy megállítják az oroszokat, akkor biztosra vehető, hogy napok alatt megérkeznek. Néhány perc múlva feltűnik, hogy senki sem vásárol újságot. Az emberek – nyakukat a válluk közé húzva – loholnak a dolguk után. Batyukkal megrakott kocsik sora kanyarodik ki a városháza melletti utcából. Elég egy pillantást vetni rájuk: menekülők. Vajon távolabbról jönnek-e, vagy talán már megkezdődött Szolnok kiürítése is? Az eső mind sűrűbben szemel, áztatja a kocsikra rakott ágyneműt, a bútordarabokat, az edényeket. Mennyi fölösleges holmit cipelnek magukkal az emberek, ha menekülnek! Egy-egy darabját mentik a feladott életnek, és az a furcsa, hogy a sok holmi között több a haszontalan, mint az olyan, ami valóban fontos lesz a menekülőkre váró cigányéletben. Gaszton hangját hallom a fülem mellett: – Odanézz! Talán harminc lépésnyi távolságban német-magyar vegyes járőr közeledik felénk. A német altiszt nyakában egy fémláncon alumíniumlap lóg, rajta valami felírás. A magyar – főtörzsőrmesteri rangban – nyilaskeresztes karszalagot visel. Összenézünk Gasztonnal.

Tehát ide jutott a magyar hadsereg. Mindjárt eszembe is jut, vajon nem az-e az előírásos, hogy mi is karszalagot viseljünk, piros-fehér csíkokkal és középen fehér mezőben a zöld kereszttel, amelynek minden ága nyílban végződik? Lehet, hogy ezen bukunk le? A magyar főtörzsőrmester már messziről mereven bámul ránk. Felénk tartanak... Összeszorul a gyomrom. Zsúfolt a piac, még egérutat se nyerhetünk. – Idejönnek... – súgja Gaszton. Igen, idejönnek – remeg meg bennem a felismerés. Idejönnek, és felfedezik a kocsi fenekében Gilbertet! Szúrni kezd a tüdőm. Önkéntelenül számolom a járőr lépteit. Nyolc lépésnyire vannak... Hét... Hat... Rögtön ideérnek! Ösztönös mozdulattal nyúlok a revolvertáskám felé. Három lépés! Nagy lélegzetet veszek. Eleresztem a pisztolytáskámat. Nincs értelme. És ebben a pillanatban a főtörzsőrmester feszes fővetéssel tiszteleg. Megkerülik az autót, anélkül, hogy akár egy pillantást vetnének rá. Gyomrom feszültsége felenged. Nagyot fújok. Érzem, hogy arcom elönti a vér. Bizsereg a bőröm. Pfffú... Úgy látszik, mégis ideges vagyok. Kissé szédülök is az izgalomtól, és azt szeretném, ha kint volnánk már a városból. Remeg a kezemben a gyufa, amikor rá akarok gyújtani. El is alszik, mielőtt odaérne a cigarettához. A következő szálat meg eltöröm, amikor meg akarom gyújtani. Végre mégis ég a cigarettám. De az első slukkot oly hirtelen szívom le, hogy megköhögtet. Megváltásnak érzem, mire Szojka és Hegedüs visszaér egy zacskó krumplival és két kilónyi almával. – Induljunk! – sürgetem Szojkát. – Igenis – biccent. Nehezen gyújt a motor. Köhögve zúg fel aztán. Óvatosan kikanyarodunk a főutcára. Mögöttünk ázottan integetnek a zászlók. Egyetlen romhalmaz a vasútállomás egész környéke. A nyáron borzalmas bombazáporok érték ezt a városnegyedet. Csodálkozik az ember, ahogy mégis észrevesz két félig ép házat. Egyikben kocsma van, a másikban pékség. A sütöde előtt hosszú sor húzódik. Asszonyok, gyerekek várnak kenyérre. A kocsma előtt senki. – Meg kellene néznünk, hátha van pálinkájuk... – szólal meg Szojka. – Maradt még pénz a százpengősből. Helyeslően bólintok. Megállunk a kocsmával szemben az út szélén. Ha ugyan útnak nevezhető ez a sáros, göröngyös sáv a sok rom között. A bombák vágta gödröket már nagyjából betemették az összeomlott házak törmelékével. A maradék romot nagy kupacokba hordták össze. Két kupac között horpadozott, rozsdamarta mozdonykazán hever, egyik végével belesüppedve a földbe. Úgy látszik, a légnyomás vágta ide a vasútállomásról. Szojka besiet a kocsmába. Én meg nézem a sorban állókat. Rosszul öltözött emberek keverednek jóruhájúakkal. Tehát már nem a szegények privilégiuma a sorban állás, mint az időben láttam, amikor sebesülten voltam itthon szabadságon. Akkoriban csak a foltos ruhások ácsorogtak hajnaltól a boltok előtt. Itt pedig szép számmal topognak divatosan öltözött dámák is, kalapban, magas sarkú cipőben, esernyővel a fejük felett. Első pillanatban fel sem tűnik, hogy néhányan az autónk felé néznek, és mutogatnak. Aztán kiválik a sorból egy kosaras, tenyeres-talpas asszony, lábán spárgával megkötött férfikalucsnival. Szalad a kocsink felé. És mintha a példát követnék, máris elindulnak még féltucatnyian. Aztán újabbak válnak ki a sorból, s futnak felénk. – Mit akarhatnak? – kérdi nyugtalanul Simon Pista, és felmagasodik a kocsi közepéből. Nincs időm felelni, mert az asszonyok – vannak vagy harmincan – máris körülkapják az

autót, és kiabálnak, de csak nagy nehezen lehet megérteni, mit akarnak. Végre kihámozom a szavaikból, hogy kenyeret akarnak venni tőlünk. Integetek, hogy nincs eladó kenyerünk. – Jól megfizetjük, mások is adtak el... – Cigarettát adok a kenyérért! – Nekem adjon, gyerekeim vannak! Jól öltözött, festett arcú asszony kiabál leghangosabban. – Adok ötven cigarettát egy kétkilósért! Hiába kiabálok, hogy nincs se eladó, se elcserélni való kenyerünk, nem tágulnak a kocsi mellől, mindegyik azt hiszi, hogy hazudok. Belekapaszkodnak a kocsi oldalába, körülveszik minden oldalról, és ágálnak, kiabálnak. Úristen, hát ekkora már itt az ínség! – hasít belém a gondolat, de mielőtt időm lenne sajnálni őket, felvisít egy hisztérikus, vékony hang: – Angol repülőt visznek! Egy pillanat alatt fülsiketítővé erősödik a hangzavar. Ahogy gyorsan hátrafordulok, látom, hogy Gilbertről, aki az előbb felült a nagy zajra, lecsúszott a pokróc. Elkáromkodom magam, de hirtelenében fogalmam sincs, mit csináljak. És közben ott hátul már mászik is fel két asszony, hogy nekiessen Gilbertnek. Imádkozom magamban, hogy csak valami katonai járőr ne tévedjen a közelbe, s miközben ordítom, hogy "Táguljanak! Hadifogoly!", egyik szememmel azt látom, hogy Hegedüs, Bakos Gaszton és Simon Pista, már valóságos közelharcot vívnak az asszonyokkal, hogy letaszítsák őket a kocsiról, a másik szememmel meg Szojkát keresem, és robbanni tudnék a dühtől, hogy most nincs itt. Az asszonyok már oldalról is másznak fel a kocsiba, s üvöltöznek, visítoznak, ordítanak, hisztérikusan sikoltoznak, vékony, fülsértő hangon biztatják egymást, gyilkost kiabálnak meg terroristát: Környékbeliek lehetnek, akik átélték a szőnyegbombázások borzalmait, és darabokra akarják tépni Gilbertet. Odébb lökök egy nőt, aki mellettem akar felkapaszkodni a kocsiba, s kétségbeesetten repked a szemem segítség után. Valamennyiünk életébe fog kerülni a meggondolatlanság, hogy megálltunk itt. Tömeghisztéria! Egymást vadítják az asszonyok! Az arcok elvesztik ember formájukat, a szemek kerekre tágulnak, és eszelősek a tekintetek... Meg sem gondolom, mit csinálok, már kezemben a géppisztoly. Fordítom az ég felé a csövét, és meghúzom a billentyűt. Éles sorozat ropog bele a sivalkodások hangzavarába. Néhányan hanyatt-homlok menekülnek, mert nem tudják, közéjük lőttem-e vagy a fejük fölé, többen megbotlanak egymásban, és belezuhannak a sárba, s az előbbi düh hirtelen rémületté válik, a hisztéria sikolyai pedig a halálfélelem nyüszítéseivé. Ebben a pillanatban Szojka – nem tudom, honnan került elő hirtelen – már ugrik is az ülésre, gyújtja a motort, megnyomja a sziréna gombját, és nekirohan az egyik törmelékhalom oldalának. A kocsi majdnem felborul, ahogy a legény nagyot fordít a kormánykeréken, de már kijutottunk az asszonyok közül. Szojka most nem törődik azzal, hogy rossz az út, nyomja a gázpedált, s úgy ugrál velünk a kocsi, alig tudunk fogódzni. Jobbról-balról felfröcsköl ránk a sár. Valami gurul a lábam alatt. Odanézek. A pálinkásüveg, amit Szojka hozott. Hajolok le érte. Miközben felveszem, nagyot ugrik a kocsi, s beleverem a fejem a szélvédőbe. Újra káromkodok, köpenyem zsebébe dugom a pálinkásüveget, s ahogy visszanézek, látom, hogy a pékség előtt még mindig nagy a kavarodás. – Fordítsa el rólam a géppisztolycsövet, főhadnagy úr! – hallom aztán Szojka hangját. A géppisztoly az ölemben fekszik, lövésre kész állapotban, s a csöve valóban Szojka felé van fordítva. Bebiztosítom, és hátranyújtom Gasztonnak. Szojka mosolyog. Erre én is hidegvért parancsolok magamra. Elvégre mégis én vagyok a vezetőjük, nekem kell a legnyugodtabbnak látszanom.

7 A műúton – csodálkoznom kell rajta – gyér a forgalom, csak nagy néha találkozunk szembejövő gépkocsikkal vagy szekerekkel, Szojka – tekintettel a síkos útra – óvatosan hajt. Harminc-negyven kilométeres sebességgel haladunk. Egyre erősebben szitál az eső, veri az arcunkat. Felhajtjuk a köpenyek gallérját, de az apró vízcseppek megtalálják az utat az ember bőréhez. Egykettőre nyakára hágunk a megkezdett üvegben maradt rumnak, s nekilátunk a pálinkának is, hogy ne rázzon bennünket a hideg. Menekülteket szállító, ponyvákkal letakart, nyikorgó szekerek mellett robogunk el. Bámulom az esőben fürdő utat, s közben gondolkodni igyekszem. Ma október tizennyolcadika van, harmadik napja vagyunk úton. Körülbelül ötven-hatvan kilométert tettünk meg, s most Cegléd felé szalad velünk az autó. Az ötven kilométeres út alatt háromszor történt meg, hogy majdnem ráfizettünk: először a német frontvonalban, amikor kénytelenek voltunk elrabolni az SS altisztet, másodszor Szolnokon a piactéren, amikor megrémültem a járőrtől, és harmadszor a szolnoki vasútállomás közelében, amikor az asszonyok meg akarták lincselni Gilbertet. Mindez ötven-hatvan kilométer alatt... Ami azt illeti, elég nagy a veszély valószínűsége. Könnyebbségemre szolgál, hogy a fiúk nyugodtak, legalábbis igyekeznek fegyelmezetteknek, hidegvérűeknek látszani. Mi lenne, ha még attól is rettegnem kellene, hogy elvesztik a fejüket? Szerencsére, ennek kicsi a lehetősége. Frontesztendők sok próbája fűz össze bennünket. Sok kutya helyzetből másztunk már ki, elégszer vittük vásárra a bőrünket. Jól választottam, amikor őket hoztam magammal. És azért sikerült jól választanom, mert ismerem mindegyiküket. Félszemmel fürkészem Szojka arcát. Nyugodt, szinte mozdulatlan minden vonása. Amióta ismerem, mindig ilyen. Talán ez az oka, hogy mind ez ideig jóformán egyetlen bizalmas mondatot sem váltottam vele. De nem is a meghittségen múlik, hogy megbízhatok-e valakiben... Ösztönösen éreztem mindig, hogy nincs az a nehéz helyzet, amikor ne számíthatnék Szojkára. Igaz is, tegnapelőtt meg akartam kérdezni tőle, hány éves. Megvárom, amíg elhaladunk nyolc-tíz megrakott katonai lovas kocsi mellett, aztán Szojka felé fordulok: – Mondja, hány éves maga? Azt várom, hogy csodálkozzék. Lehet, hogy meg is lepődött, de az arcán nem látszik. – Huszonkilenc. Tizenötben születtem. – Tizenötben? Hirtelen eszembe jut egy kérdés. De habozok néhány másodpercig, amíg elszánom magam, hogy ki is mondjam. Úgy érzem, ez a pillanat, az utóbbi napok eseményei során kialakult hangulat alkalmas rá: – Mondja... igaz, amit beszélnek... hogy maga kommunista? Csak nagy sokára felel. Előbb gondolkozik, s ez most látszik is az arcán. Homloka ráncba húzódik, szemét is összevonja. Gyors, kutató pillantást vet rám, de az a benyomásom, mintha valami mosolyféle is bujkálna a szeme sarkában, a ráncok között. – Hiszen hallotta a főhadnagy úr... – És mindjárt kérdez is: – Na és ha így van... változik rólam a véleménye? Más embernek fog tartani, mint eddig? Kedves kötekedést érzek a hangjából. Amikor látja, hogy nem felelek, mégis komolyra fordítja a szót: – Éveken át láthatta a főhadnagy úr, hogy ugyanolyan ember vagyok, mint a többiek, nem tartok kést a fogam között. Miért titkoljam most már, hogy ilyenképpen élek a világban? Nézem a szeme sarkában az apró szarkalábakat. Zavartan elmosolyodok. Furcsán érzem magam. Hiszen mondták, mondták nekem, hogy Szojka kommunista, de most,

hogy meg kell bizonyosodnom róla, mégiscsak... Érdekes! Most látom az első eleven kommunistát... Kíváncsi kérdés tolul a nyelvemre: – És mondja, Szojka... Miért lesznek kommunisták az emberek? – Miért? Csúszós az út, egy ideig azzal van elfoglalva, hogy egyenesben tartsa a kocsit, mert a kanyarodóban, ahol járunk, jobbra lejt a beton. Ráadásul két katonai teherautó is jön szembe. A Botond farol, Szojkának erősen kell tartania a kormánykereket. Közben már meg is bántam, hogy ilyen ostobát kérdeztem. Bosszús vagyok magamra. Gyerekes kérdés volt. S eszembe jut, hogy három esztendővel fiatalabb vagyok Szojkánál. Újra egyenesben fut a kocsi. Szojka felvonja a szemöldökét. Ő is sületlennek találta a kérdésemet. – Semmiképpen nem passzióból, főhadnagy úr... – Úgy látom, töpreng, beszéljen-e arról, amire gondol. Segíteni akarok neki. – Igen, tudtommal még senkit sem dicsért meg a rendőrség azért, hogy kommunista... – Nem erről van szó... – ingatja csontos fejét. – Nem... Az csak testi kellemetlenségekkel, veréssel, börtönnel jár. Nem is tudom, hogyan mondhatnám meg pontosan, hogy a főhadnagy úr megérezze a lényeget... hogy miért keserves dolog... Megint katonai lovas-vonatoszloppal találkozunk. Egy szélroham jó csomó esőcseppet csap az arcunkba. Szojka a kézfejével megtörli homlokát, széles, tömpe orrát. – A kommunisták titoktudó emberek, főhadnagy úr. Tudunk egy titkot. Majd egyszer elmondom, mi az, aminek köszönhetjük, hogy élesen látunk, tisztábban, mint a többi ember. Előre látunk sok olyasmit, amit mások csak későn vesznek észre, és akkor azt mondják rá, hogy... végzet, sorscsapás. Áltatják magukat, hogy ami történik, véletlen. Mi tudjuk, hogy nem véletlen, hanem következmény. Előre megmondtuk, hogy ez a háború előbb-utóbb kitör... Nem tehettünk többet, jósolgattunk, nyitogattuk az emberek szemét, ha hagyták. A kommunisták kikiabálták a tüdejüket, hogy vigyázzatok, emberek! Nem hallgattak ránk. Mire észrevették, hogy igazunk lett, már késő volt... Közbevágok: – Sohasem esett meg velem, hogy egyetlen kommunista is figyelmeztetett volna. – Talán mégis megtörtént, de az illető nem azzal állt oda a főhadnagy úr elé, hogy kérem, én a kommunista párt tagja vagyok, szükségesnek tartom felhívni az ön figyelmét arra, hogy baj lesz, mert tele van az ország német ügynökökkel, a nácik ötödik hadoszlopa sehol sem olyan erős Európában, mint Magyarországon, s ha nem lesz résen az ország a németek magukkal rántják a háborúba. Pusztába kiáltott szó... rosszul mondom: suttogás volt a hangunk. Nekünk lett igazunk. Nem gondolja a főhadnagy úr? Nyugodtak a szavai, halkan, elgondolkodva beszél, szinte rezignáltan, mint aki már sokszor eltöprengett mindazon, amit most elmond. Bennem mégis ingerültséget kelt ez a higgadt hang, s keserűen bököm ki a kérdést: – És most örül, hogy igazuk lett? Mintha csalódottság vibrálna szomorkás félmosolyában. Nem néz rám, maga elé mondja a szavakat: – Undorodom a pusztulástól. A pusztítástól még inkább. Nem nagyon figyelek a szavakra, az jár a fejemben, amit ezerszer hallottam már: a kommunisták moszkovita ügynökök, bomlasztók, felforgatók, hazaárulók. Nemzetközinek mondják magukat, valójában pedig Moszkva érdekeinek kiszolgálói. – Az én országom pusztul, főhadnagy úr... Magyarország... – hallom ekkor újra a hangját. – Ennek kellene örülnöm? Mintha a gondolatomra felelt volna, mintha tudta volna, mi jár az eszemben, s azt

cáfolná. Pedig nem tudhatta, mit forgatok a fejemben. És a hangját őszintének hallom. Úgy érzem, mondanom kellene valamit, valamit, amivel élét vehetném előbbi keserű kérdésemnek, de nem jut eszembe semmi okos. Ehelyett cigarettát kotrok elő. Meggyújtok kettőt, az egyiket odaadom neki. S ezzel együtt el is szégyellem magam. Kétségek nyilallnak belém. Kettőnk közül Szojka a lovagiasabb. Hiába akarnám azzal vigasztalni magam, hogy "úgysem tehetett egyebet, meg kellett alkudnia a kialakult helyzettel: velem kell tartania, mivelhogy nem engedtem át az oroszokhoz, s ennek folytán a kellemesebb megoldás neki is a szökevénymivolt, mint a további harc a fronton..." Ha erre gondolnék – önmagam igazában – becsapnám magam, és le is alacsonyítanám magam... Szojka gentlemanlike viselkedik – mondaná Gilbert, ha tudná, miről van szó kettőnk között. Gilbert nem mondhatja, de én tudom, hogy ez az igazság. És azt is megtehetné Szojka, hogy itthagyjon engem. Kihez fordulhatnék panasszal? Senkihez, hiszen magam is katonaszökevény vagyok. Éppen én nem panaszkodhatom senkinek. Szojka pedig itt van, velem és velünk együtt, vállalja a közös kockázatot, segít nekünk, s ha jól meggondolom, a legtöbbet teszi mindannyiunk közül... Nézem oldalról, fürkészem előre figyelő arcát, nyomott orrát, a szeplőket az orra tövén, értelmes szemének egy-egy csillanását, s érzem, hogy közöttem és őközötte az a különbség, hogy ő a jobb jellem... Mindnyájan hálásak lehetünk neki, de elsősorban én magam. Mert ha már nem hagyott is cserben bennünket, annyit minden joggal megtehetett volna, hogy igencsak rám olvassa hitványságomat, mondván: ha magamnak vindikálom, hogy éljek ember jogaimmal, s megszökjek a frontról, akkor – ugyanezen az alapon – néki is biztosítanom kellett volna az ő legelemibb ember jogát: hogy az egész zászlóaljjal együtt átállhasson az oroszokhoz... Én nem adtam meg neki ezt a lehetőséget. Éppen ezért kettőnk közül ő a különb... Már látjuk a ceglédi templom tornyát. Talán másfél kilométerrel előttünk lovaskocsisor közeledik a nyílegyenes betonúton. Katonák. – Bemegyünk Ceglédre, főhadnagy úr? – Szojka hangja újra mentes minden érzelemtől, tárgyilagos. Térdemre fektetem a térképtáskát. A mezei utakon kikerülhetjük a várost, s elérhetjük a Kecskemét felé vivő utat. – Mit gondol, nagyon felázott a föld? Megveregeti a Botond kormánykerekét: – Terepjáró... Kibírja... – Hát akkor... Elkerüljük a kocsioszlopot, és a legközelebbi mezei úton bekanyarodunk balra. Nézem az órám. Még csak négy óra, de már alkonyodik. Az égen vastagabbak a felhők, mint reggel, és megállás nélkül, egyenletes-lassan esik, esik. Most nagyon fáradt vagyok. Hat vagy hét kilométert tettünk meg a mezei utakon át a kecskeméti országútig, és a kocsi úgy összerázott, hogy enni sem volt kedvem, amikor megálltunk negyedórára, hogy Gaszton nyugodtan átköthesse Gilbert karját. Belázasodott az angol, s az orvosnövendék ultraszeptillel eteti. Senki sem panaszkodik, de ahogy elnézem a fiúk arcát, mindegyikről lerí, hogy megtörte őket a háromnapos utazás. Simon Pista arca öregebb, mint máskor: éles, fekete vonalakká váltak a szája két sarka mellől lefelé futó függőleges redők. Gaszton kerek képén még hosszabb a szőkés, ritka sörte, ráférne már a borotválkozás. Ami azt illeti, énrám is. Hegedüs bajusza sem hetyke már: eláztatta az eső, lekonyul a szája két oldalán. Amíg Gaszton bekötözte az angolt, meghallgattuk a híreket a rádióban. Debrecen körül heves harcok folynak, a város előtt az utóbbi idők legnagyobb tankcsatáját vívják a német

és a szovjet páncélosok. A szpíker lelkesen méltatta a német páncélos erők hősiességét és elszántságát, az áldozatokat amiket Debrecen védelméért hoznak. Megállították a Szolnok irányában előretörő erős szovjet seregtesteket is. Belgrád védelme szintén sikeresen folytatódik. Egy tény mindenesetre világosan kitűnik a hírekből: a németek mindenütt védekeznek, az oroszok mindenütt támadnak. De mindez oly messze van tőlünk... Mi most itt haladunk a Kecskemét felé vezető országúton. Haladunk? Igen, lépésben. Amikor annyira kitisztul előttünk az út, hogy ötven-száz métert előrehajthat Szojka a kocsival. Mert jobbára teljes szélességében elözönlik az utat a menekülők járművei, amelyek a Szolnok-Budapest műutat akarják elérni. Csupa lovas kocsi meg parasztszekerek, de utasaik nem parasztok: városi embernek nézem mindegyiket. Lépésben vonszolják a járműveket a fáradt lovak. Honnan jönnek? Szojka odakérdez az egyik szekérre. Nem kap feleletet. Próbát tesz a következővel, de most mást kérdez: – Hová, emberek? – Isten tudja... – von vállat egy csuklyás ember, aki a szekér mellett baktat. Lazán tartja a gyeplőt. Úgyis tudja a ló, mi a dolga, noszogatni is fölösleges, hiszen csak lépésben mehet, igazodnia kell az előtte haladó kocsihoz. Honnan tudhatnák, hogy hová mennek? Egyik se tud semmit. Evakuálták őket, parancsot kaptak, hogy indulniuk kell, és nem bújhattak ki a rendelkezés alól. Vagy talán maguk is menekülni akartak? Ha belerúgnak egy hangyabolyba, szanaszét szélednek a hangyák. Először tele rémülettel. Aztán az ijedelem helyét átveszi a fáradtság. Elcsigázódnak, belefásulnak a vonulásba. Itt sincs pánik. Nincs bennük remény se. Kétségbeesést se látok a szemekben. Férfiarcok. Csupa korosabb ember. Asszonytekintetek. Kevés bennük az érzelem. Gyerekszemek. Nem csillan bennük az élénkség egyetlen szikrája sem. A járművek púposan megpakolva. Akinek volt ponyvája, letakarta vele a holmit. Akinek nem volt... Sok szekéren ázik a pokrócba kötött dunyha, áznak a lőcsökre akasztott edények. Hányadik ilyen oszlop mellett haladunk el, mióta elhagytuk a frontot? Nem számoltam meg. Ezek se törődnek velünk. Egy-egy pillantást vetnek ránk, szemük lefényképez bennünket, de az agyuk már nem hívja elő a képet. Látják, hogy katonák vagyunk, látják, hogy ellenkező irányba tartunk... Elvonultak mellettünk. Szojka újra begyújtja a motort. Ahogy nekilendül a Botond, még látjuk, hogy egy-egy elmaradt szekér meg néhány gyalogos igyekszik a menekültoszlop után: Már kihalt az út. Fut velünk az autó. Balra – jó másfél kilométernyi távolságban – a vasútvonal. Előkotrom a távcsövem, hogy odalássak a vonatokra. Két vonat halad egymás után. Tehervonatok. Az első szerelvény csupa zárt vagon. Mit szállíthatnak benne? A távcsövön át látom, hogy minden harmadik vagon fékezőbódéjában, egy-egy katona kucorog. A front felé, délnek megy a vonat. Az a szerelvény is, amely néhány száz méterrel mögötte gurul. Jóformán lépésben halad mind a két vagonsor. S ahogy félig hátrafordulok, hogy szemügyre vegyem a második szerelvényt, látom, hogy amögött is jön egy: a harmadik... Vajon hogyan hangolják össze az állomásokon ezt a fokozott és rendkívüli forgalmat? Hiszen a Szolnok-Budapest vasútvonalon is ötpercenként követték egymást a szerelvények. Az én gondom? Ostobaság hogy ilyesmin töröm a fejem. Mindenki törődjön a maga dolgával. A menekülők azzal, hogy kapnak-e fedelet éjszakára a fejük fölé, a vasutasok azzal hogy megbirkózzanak a forgalommal, én meg... Újabb menekültoszlop. Akár az előbbinek a tükörképe. Úgy látszik, nem engedik

Budapest irányába a kilakoltatott embereket. Ezek félénkebbek, mint az előző konvoj volt. Szabadon hagyják az út innenső oldalát. Szojkának éppen csak lassítania kell. Ebben a transzportban sokkal több a gyalogos, mint a másikban volt. Két ember kerékpárra pakolta, amit menteni akart, azon tolja maga mellett a motyót. És az oszlop végén – csodálkozva bámuljuk mind az öten – egy kiérdemesült túraautó. Gazdája a volánnál ül, kormányozza, de az alacsony, nyitott kocsit nem motor hajtja, hanem a vézna lovacska húzza, amit eléje fogtak. Nevetséges, de mi még csak el se mosolyodunk. Összenézek Szojkával. Megrándul a szája sarka, s újra menetirányba kapja a tekintetét. Az utat bámulja, amely újra kihalt és hosszú szakaszon egészen egyenes messze ellátunk rajta. A vonatokat már elhagytuk. Ki szervezi, ki tartja kézben a vasúti forgalmat? Három vonat egymás után. Néhány hete beszélgettünk az ezredtörzsnél az utánpótlásról. Valaki jól értesült forrásra hivatkozva azt mondta, hogy benzinben és nyersolajban nagy a hiány, de a szén még elégségesnek látszik. Akkor eleresztettem a fülem mellett a szavakat, de most, ahogy összeszámolom, hogy Szolnoktól Ceglédig mindössze négy-öt magányos gépkocsival és csak lóvontatású vonatoszlopokkal találkoztunk, igazoltnak látom a néhány hét előtti értesülést. A vasútvonalak a sok bombázás ellenére is használhatóak, a hátország közlekedését és az utánpótlás zömét tehát a vasutakra korlátozzák, a folyékony üzemanyagot pedig jóformán teljes egészében a frontra szállítják, a harckocsik és autók ellátására. És velünk mi lesz? Hol szerzünk üzemanyagot a Botondnak? Meg is kérdem Szojkát. – Pénzkérdés – villan rám élénk gombszeme. – Amíg pénzünk van, mindent lehet vételezni. Pénzkérdés... Azoknak a menekülőknek meddig tart a pénzük? Egyáltalán ki élelmezi őket, ki gondoskodik róluk? Már megint a mások dolgán jár az eszem, a fene egye meg... Körülbelül nyolc-kilencszáz pengő lapul a levéltárcámban. Ki kell kotornom a zubbonyom zsebeit, a köpenyem zsebeit is, mert hol ide, hol oda gyűrtem be egy-egy tízpengőst vagy húszast, s ezekből a kisebb papírbankókból is összeállhat száz, másfélszáz pengő. Simon Pistának is bizonyára van pénze, Bakos Gasztonnak is. Szojka és Hegedüs nem jöhet számításba, ők kevés zsoldot kaptak. Tehát bizonyára van vagy ezerötszáz pengőnk, s ha meggondolom, hogy Simon Pista még italra sem szokott költeni, esetleg kétezer is. Talán ezzel kihúzzuk, amíg... És itt megáll a gondolat. Amíg... Meddig? Rendben van, a frontról elszabadultunk, idáig nem történt különösebb baj sem, de mi lesz ezután? Átmegyünk a Dunántúlra, ez is eldöntött kérdés. De azután hogyan tovább? Ki merre? Szojka budapesti. Hegedüs szülei Szeged környékén laknak, az ő földjüket már elfoglalták az oroszok. Bakos Gaszton a Felvidékre való. Simon Pista Sopronba akar eljutni. Én meg Keszthelyre... És itt van Gilbert... Ővele mit kezdjünk? Ezek a gondolatok már napok óta ott motoszkálnak az agyamban, de sohasem mertem a felszínre engedni őket. Ha én hazajutok az öregekhez Keszthelyre, talán el tudok bújni a háború befejezéséig. De mit csináljak Szojkával, Hegedüssel, Gasztonnal, Gilberttel? Öt ember mégsem bujkálhat a házunkban vagy odakint az alsópáhoki szőlőhegyünkön. Előbb-utóbb meg kell beszélni a fiúkkal, mit okoskodtak ki. Hiszen van idejük gondolkodni. Bizonyára töprengenek is, mihez fogjanak, hová legyenek? Az ablaktisztító ide-oda jár a szélvédő üvegen, halk zúgással dolgozik. Széles ívben söpri maga előtt az esőcseppeket, s tiszta kilátást nyit az útra. Kanyar következik. Akácfasor szegélyezi az út hajlatát. Nagy víztócsákon robog át a kocsi, szétfröcsköli a sarat. Amikor beérünk a kanyar közepébe, akkor vesszük észre – Szojka is, én is ugyanabban a pillanatban – hogy talán háromszáz méterre előttünk négy lovas közeledik. Katonák, illetve – sapkájukon kakastollat lenget a gyenge szél – lovascsendőrök. Járőr!

Már fordulok is hátra a fiúkhoz: – Elő a fegyvereket! Tegyetek úgy, mintha erősen őriznétek az angolt! Mire előre fordulok, látom, hogy az élenlovagló csendőr felemeli a karját: jelzi, hogy álljunk meg. – Megálljak? – kérdi Szojka. Fojtott a hangja. – Álljon meg. – Igenis. A kocsi lassít, s pontosan a csendőrök előtt áll meg. Parancsnokuk – vállas, pirospozsgás főtörzsőrmester – tiszteleg amint meglátja a rangjelzésemet. – Főhadnagy úr, alázatosan jelentem, az a parancsunk, hogy igazoltassunk minden katonai egyént vagy járművet. Belevágok a szavába: – Angol hadifoglyot szállítunk. – Igenis. Kérem a nyílt parancsot, főhadnagy úr. Előveszem a nyíltparancsot, de már meg is bánom. A csendőr böngészni kezdi, megnézi a pecsétet. Nem adja vissza. – Főhadnagy úr, alázatosan jelentem, a nyíltparancs Budapestre szól. A főhadnagy úrék Kecskemét felé mennek. Egy pillanatig gondolkozom, s közben észreveszem mind a négy csendőr karján az árpádsávos nyilas karszalagot. Látom azt is, hogy csak revolverük, és karabélyuk van. A karabélyt, mint a lovasoknál szokás, hátukon átvetve hordják. Már felelek is: – Muszáj bekanyarodnunk Kecskemétre. Át kell ott adnom valakinek az ezredparancsnokunk üzenetét. – Kinek? – Ez nem magára tartozik, főtörzsőrmester! – erélyessé keményítem a hangom. Ezekkel szemben az a legjobb fegyver, ha fölényesen viselkedik az ember. Észreveszi magát. De már szimatot fogott. Újra belenéz a nyílt parancsba. – Főhadnagy úr, alázatosan jelentem, a nyílt parancson nincs feltüntetve, hogy a főhadnagy úrékkal küldik az angolt. Két térde mozdulatával odakormányozza a lovát közvetlenül a kocsi oldala mellé, s kihajol a nyeregből, hogy megnézze Gilbertet. Talán először lát angol embert. Ez is időnyerés, de hiába, nem jut eszembe semmi okos. – Nagyon siettünk – mondom. – Észre sem vettem, hogy nem vezették rá a fogolyszállítást a nyíltparancsra. Újra felém fordul a pirospozsgás arc. A főtörzsőrmester összehajtja a nyíltparancsot, és készül, hogy eltegye. Elönt a hideg. – Ebben az esetben a parancsunk értelmében fel kell szólítanom a főhadnagy urat, hogy jöjjön be velünk Ceglédre. Ott majd tisztázni fogják a dolgot a csendőrparancsnokságon. – Hátrafordul a nyeregben egyik embere felé: – Gulácsi! Üljön át az autóba. Összevillan a szemem Szojkával. Még egy pillantás, előre az útra. Aztán hátra. Kihalt, mint eddig. Azt hiszem, Szojka megértett. És a mozdulatokból érteni fognak a többiek is a kocsi hátsó részében. Hiszen mindegyik rajtam csüng a tekintetével. A Gulácsinak nevezett csendőr már kászálódik is le a nyeregből. A törzsőrmester se néz ránk, az embere felé fordul. Felállok. Egy ujjmozdulattal kibiztosítom a géppisztolyt. – Tegyék fel a kezüket! – csattan a hangom. Egy pillanat sem telik el, a főtörzsőrmesternek alig marad ideje visszafordulni felénk, máris láthatja, hogy öt géppisztoly szegeződik rájuk. Jóleső érzés melegít belülről: pontos az összhang közöttünk. Rápillantok Hegedüsre: – Szedje el a fegyvereiket! A karjukról is vegye le a karszalagokat! Hegedüs leugrik az autóról, és gyors mozdulatokkal lefegyverzi a négy meglepett

csendőrt. A főtörzsőrmester arca bordópirosra sötétedik, s torkába belefagy a hang. Látom, hogy Gilbert meglepetten bámulja a jelenetet. Jó ötlet villan eszembe. Megkeresem a szememmel a lova mellett álló csendőrt, és ráparancsolok: – Gulácsi! A neve hallatára összerezzen a csendőr. Egészen biztos, hogy fogalma sincs, honnan tudom a nevét. Halálsápadt lesz, amikor meghallja: – Maga vetkőzzön le! Körülbelül olyan az alakja, mint Gilberté. Meg fog felelni az uniformisa. Hallom, hogy Gaszton kuncog a hátam mögött. Magam is alig állom meg, hogy el ne mosolyodjak, amint néznem kell, hogy a meglepett csendőr tétován bámul ide-oda. – Igyekezzen, Gulácsi! – mordulok rá fenyegetően. Egyszerre sebes lesz a mozgása. Veti le magáról a zubbonyt, a nadrágot is gombolja. – Előbb a csizmát! – egrecíroztatom, s kezdem élvezni a helyzet humorát. De közben a nyugtalanság is bizsereg bennem: sietnünk kell, nehogy megjelenjen valamelyik irányból egy katonai jármű, mert akkor... belegondolni is rossz. Hegedüs bedobálja a csendőrök fegyvereit az autó fenekébe, elveszi a nyíltparancsunkat a főtörzsőrmestertől, és a nyilaskeresztes karszalagokkal együtt idehozza nekem. Zsebre vágom mind a négyet. Alkalmasint jól jöhet még nekünk. – Főhadnagy úr... – a főtörzsőrmester hangja, amely néhány perce még magabiztos volt, most félénken búvik elő a szájából. Hegedüs felnéz rá, és élvezettel odahörken: – Kuss! Ne zavarja a főhadnagy urat! Aztán – miközben én nem tudom tovább legyőzni ingeremet a mosolygásra – odalép Gulácsihoz. Összenyalábolja az egyenruhadarabokat. A csendőr ott áll dideregve, ingben-gatyában a sárban. Hegedüs végignéz rajta, és megvetően megjegyzi: – De girhes vagy gúnya nélkül, édes komám... Aztán felugrik a kocsira, és veszi a géppisztolyát. – Lóra! – intek Gulácsinak. Majd tagoltan kiadom a parancsot! – Galoppban irány Cegléd felé! Indulj! Senki sem fordul hátra! Megvárjuk, amíg vagy tíz-tizenöt méterre érnek, aztán intek Szojkának, hogy ő is induljon. Amint felzúg a motor, mindenkiből kitör a visszafojtott kacagás. A kocsi hátsó részében egymásnak dőlnek a fiúk, és tele szájjal röhögnek. Szojka is nevet, villognak erős fogai, de leghangosabb mindannyiunk között az angol. Tátva a szája, amelyből hiányzik a két első metszőfog, és hörögve kacag. Megértette, mi történt. 8 Negyven kilométeres sebességgel fut a kocsi a rossz úton. Már nem fázunk, a felszabadult kacagás, amely napok feszültségét oldotta fel bennünk, kimelegített mindannyiunkat. Mire végre csillapul a hahota, előszedem a zsebemből a nyilas karszalagokat. Egyiket mindjárt fel is húzom a karomra. Hátranyújtom a másik hármat a fiúknak, s közben szólok Gasztonnak: – Mondd meg az angolnak, hogy öltözzön át a csendőr ruhájába. Így mégiscsak biztonságosabb lesz. A kaland egyetlen hátránya, hogy nem mehetünk be se Nagykőrösre, se Kecskemétre. Újabb igazoltatásoknak lennénk kitéve, nem is szólva arról, hogy mihelyt a csendőrök beérnek Ceglédre, tüstént áttelefonálnak Nagykőrösre is, Kecskemétre is. Kellő díszben fogadnának bennünket. Megtárgyalom a dolgot Szojkával. Igazat ad. – Annál is okosabb elkerülni a nagyobb helyeket, mert körözést fognak kiadni ellenünk. Addig jó, amíg messze vagyunk várostól is, országúttól is. Bólintok:

– Át kell bukdácsolnunk a Kiskunságon. Bármilyen rosszak is az utak. – Az út az én gondom, főhadnagy úr – legyint Szojka. – Amíg én nem jajgatok, nincs nagyobb baj. Nézem a térképet. El kell kerülnünk Nagykőröst is, Kecskemétet is, Fülöpházát is, Szabadszállást is. Félreeső utakon a kiskunsági homoksivatagon át kell eljutnunk Soltig, majd Solton át a Dunáig, a dunaföldvári hídig. Keserves út lesz. – Valahol most már meg kell pihennünk – nézek rá Szojkára. – Meg. – Mennyire vagyunk Nagykőröstől? – Tizennyolc-húsz kilométer. – Hát akkor figyelje, hol térhetünk le a mezők közé. – Igenis. Igyekszem visszaidézni a diákkori cserkésztúrám emlékeit. Tűző napban jártuk be azt a vidéket, ahová most is igyekszem a fiúkkal. Betyárok nyomait vadásztuk, hajdani szegénylegények tetteiről híressé lett helyeket kerestünk, s majd megaszalódtunk a forróságban. Nyár volt, és mindenfelé homok, homok, homok. Itt-ott gyér akácos, hogy megkösse a futóhomokot, de nem sok sikerrel. Láttunk délibábot is, tótágast álló templomtoronnyal, lágyan hullámzó vizekkel, s büszkék voltunk, mennyi élménnyel, mennyi mesélnivalóval gazdagított bennünket az a nyár. Most ősz van, egykedvűen szitál a hűvös eső. Végeláthatatlan, egybefüggő felhőréteg lebeg fölöttünk, s eltakarja a napot, mint a darócruha az apáca testét a férfiszemek elől. Nincs szájat szárító forróság, hajat fakító napragyogás. A homok sem fehéressárga, mint azon a nyáron volt. S énbennem sincs már romantika. Még azt sem tudom romantikusan felfogni, hogy valójában belőlem is menekülő, bujkáló szegénylegény lett, mint a hajdani betyárok voltak, s hozzájuk hasonlóan arra vagyok ítélve, hogy akár Savanyú Jóska meg a bandája, bevegyem magam a homokbuckák közé, keresve-kutatva az egérutat, ahol kibújhatnánk az üldözők gyűrűjéből... Valamikor könnyebb volt. A három testőr korában, amikor az ember egy szál spádéval igazságot vehetett magának, vagy a betyárok idején, amikor az üldözött szegénylegény egy éjszakai nyargalással átjutott a másik vármegyébe, s bottal üthették a nyomát, időhöz jutott, hogy szusszanjon... Ma már civilizált világban élünk, megszervezték az életet. Másodpercek alatt eljuttatja a telefon az üzenetet, amivel az időben napokig vágtatott a postakocsi. És nem tudhatom, hol leskelődik rám veszély. Rendezett lett a világ és szervezett, s mégis veszedelmesebb a dzsungelnél. Ott senki sem találkozik tigrisek, ragadozók falkáival, mint itt, a civilizált életben. Ott egyes szabadok párbajoznak. De itt – jaj neked, ha szabad akarsz lenni. Szembetalálod magad a világ óramű-pontossággal működő gépezetével. Ezerszer ügyesebb legyen a gyenge a civilizációban, mint amilyen erősnek a dzsungelben kellene lennie. Válassz: békében maradhatsz, ha vállalod a világtól rád parancsolt kötelességeket – esetleg elpusztulsz, mert így akarták, de ezerszer annyi veszedelmes verem tátja ki száját egyszerre körötted, ha nemet mondasz a rendnek! Válassz! Ady-vers jut eszembe: "Egy életünk és egy halálunk, s a régi szép idők alatt élet s halál peremén jártunk, nekünk nem új e gondolat..." Választottunk– meg sem gondoltuk tán eléggé – s ha most szinte minden lépésre ijedten kell is megtorpannunk, mert minduntalan azt vesszük észre, hogy még egy lépés, és belezuhanunk a szakadékba, nincs hely visszafordulni. Hiába minden töprenkedés: nekünk nincs visszautunk. Megint kocsikerekek vágta dűlőúton megyünk. A Botond lassan halad, bukdácsol, zötyög a letarolt földek között. Jobbról-balról egy-egy táblát látunk, ahol már kisarjadt az őszi vetés. Már csak szemerkél az eső. Hamarosan el is áll, úgy gyanítom. Sáros a föld, ragadós, és fenn az égen vadludak úsznak dél felé a felhők alatt.

– Köd lesz – szólal meg Szojka. Szétnézek, de nem látom nyomát. Ám Hegedüs is előreszól: – Az bizony. Félóra se kell neki. A köd észrevétlenül, s mégis váratlan gyorsan ereszkedett ránk. Sűrű és áthatolhatatlan, illik ehhez a sík vidékhez, amely talán legszeszélyesebb tája az országnak. Nem látunk tanyát a közelben. Ez jó is, rossz is. Jó, ha nincs senkinek tudomása rólunk, de rossz, hogy nem húzódhatunk be valamelyik pusztai házba, hogy letelepedjünk az asztal köré homoki karcost vagy barackpálinkát nyakalni a gazdával. Már szinte tömény anyagként vesz körül bennünket a köd. – Meg kell állni – döccen a kocsival Szojka. – Még belefordulunk egy árokba. És állunk. Egy ideig didergünk a kocsi ülésein, aztán egymás után lekászálódunk. Hűvös van, attól tartok, hogy zúzmara lesz még ebből a ködből. Mászkálunk a kocsi körül, lóbáljuk a karunkat, ugrunk is egyet-egyet, hogy valamennyire kimelegedjünk. Közel maradunk az autóhoz, mert ha valaki öt méterre elmegy, már nem lehet látni, belevész a ködbe. Előszedem az egyik rumosüveget. Meghúzzuk mindannyian. Aztán rágyújtunk, és szótlanul füstölünk egy ideig. Valahol a közelben vadlibák zsivajognak: leszálltak a kisarjadt őszi vetésre vagy a kölestarlókra. Hegedüs szólal meg először. Beleréved a ködbe, úgy mondja: – Odahaza már tető alatt kérődzik a jószág... Mennyire vágyódik haza ez az ember – gondolom. – Ha ugyan maradt belőle... – teszi hozzá komoran. Simon Pista széttárja hosszú köpenyét, és rázza róla a vizet. Talán Hegedüs szavai teszik, hogy ő is hazagondol... – Ilyenkor a legszebb az erdő. Rozsdás... Három év tapasztalatából tudom, hogy efféle elrévedésekből nem sül ki jó. Kedvüket vesztik az emberek, reménytelennek, kilátástalannak találják a helyzetüket... Másra igyekszem terelni a szót: – Mondjátok, gondolkoztatok már rajta, mi is lesz, ha átérünk a Dunán? Csend. Senki sem felel. Ahogy elnézem az arcokat, azt olvasom le róluk, hogy mindegyik arra vár: a másik szóljon először. Nem tudom, sejtik-e, hogy én is bizonytalanságban vagyok. Lehet, hogy érzik, s ha így van, nagy baj. Vigyáznom kell. Egy ilyen kis csapat hamar széthullhat, ha mégoly válogatott emberekből állt is össze, mint amilyenek ezek a fiúk. Ha egyszer kiderül, hogy nincs legalább egyvalaki, aki mindenkinél biztosabb az igazában, ha azt érzik, hogy az első emberük is vakon tapogatózik, inogni kezd a bizalom, s előbb-utóbb mindegyikükben felébred a gondolat, hogy hagyjon ott csapot-papot, s próbálja meg egyedül intézni a sorsát. Amikor aztán tetté is váltja valamelyik, akkor már régen rossz. De mit csináljak, mikor magam sem tudom, mihez kezdjünk a Dunántúlon, ha egyáltalán átjutunk a Dunán, s nem csípnek el útközben bennünket? Játsszam a magabiztosat, hazudjak nekik? Félek, mindig is féltem a hazugságtól, mert ha egyszer kiderül, az mindennél rosszabb. Ha az emberek akár egyetlen alkalommal hazugságon kapják a vezetőjüket, csak a legritkább esetben hajlandók újból bizalmat kölcsönözni neki. Még csak néhány pillanat telt el azóta, hogy feltettem nekik a kérdést, még szólhatok, hogy magam sem tudom, mitévők legyünk, vagy választhatom a másik megoldást: meghagyhatom őket abban a hitben, hogy nekem jó tervem van, csak előbb hallani akarom az ő elgondolásaikat. Döntök: nincs értelme hazudnom. Beszéljünk őszintén, nem vagyunk gyerekek. És közösen talán kisüthetünk valami okosat.

– Nem titkolom – szólalok meg – hogy nekem fogalmam sincs a jövőnkről. Hallani szeretném, hátha van valakinek... Gaszton közbevág. – Nem tudom, hogyan haladnak előre az angolszászok. Hátha hamarosan elérik Magyarországot? Szojka a fejét ingatja. – Nem bízom én ehhez. Igencsak módjával, fontolva haladnak ott Itáliában. – És ha egyik nap hirtelen meglódul a front? – kérdez vissza Gaszton. – Adja Isten – vonja meg a vállát Szojka. – Bár már látnám. – Addig kell kihúznunk valahogyan, amíg elérik Magyarországot – magyaráz tovább Gaszton. – Csak addig... Közbeszólok. Úgy érzem, igaza van Szojkának. – Akkor igen sokáig várhatnánk – mondom. – Erős a gyanúm, hogy az angolszászok sohasem érik el a magyar határt. – Én is azt hiszem – erősít meg Simon Pista. – Ne mondd meg az angolnak – int szűk nyílású szemével Gilbert felé – de emlékezz arra, amiről sokat beszéltünk a fronton. Az angolszászok kényelmesen teszik a dolgukat. Hagyják, hadd vérezzenek az oroszok. Ők inkább a kivárást választják. – Hát akkor? – kérdez közbe Hegedüs. – Minden nap hozhat valamilyen változást – avatkozik bele végre Szojka. – Honnan tudhatjuk, hogyan alakul holnapra? Könnyen érhetnek bennünket meglepetések. Az a fontos, ha ugyan jól értettem azt, amiről már sokat beszéltünk, hogy minél messzebb legyünk a fronttól. Megeshet, hogy egyik napról a másikra vége lesz a háborúnak. Hitlert a nyáron már majdnem elintézték. Hátha sikerül valakinek végképp leszámolni vele... Sohasem tudhatjuk. Okosan beszél, meg kell hagyni. – Csak az a fontos, hogy minél kevesebb kalandunk legyen. Könnyen ráfizethetünk ilyen találkozásokra, mint ez a mai volt. Ebben is igaza van. Már majdnem teljesen besötétedett. Az arcokat nem látom, csak a körvonalakat. És azt hallom, hogy megszólal az angol. Gaszton mindjárt le is fordítja. – Azt mondja, hogy nagyon kínosan érzi magát. Sajnálja, hogy kénytelen a terhünkre lenni. Bizonyára sok mindenben akadályoz bennünket. Biztosít mindnyájunkat, hogy hasonló helyzetben mindig számíthatnánk őrá is, és sokkal kevesebb lenne a gondja, ha neki kellene rajtunk segítenie, s nem ő lenne ránk utalva. – Mondd meg neki – vágok közbe – hogy ebből ne csináljon gondot magának. Majd csak lesz valahogy. Amíg nekünk lesz mit ennünk, ő se fog éhezni... Gaszton lefordítja. Köszönetfélét morog az angol. Vitathatatlanul este van. Másfél órája itt kuksolunk a sötétben. Fázunk. Az átnedvesedett köpenyek nem melegítenek. Időnként húzunk egyet a rumosüvegből, de takarékosan, hátha nem jutunk a közeljövőben italhoz. Mindenre számítani kell. Mozdulatlanul áll körülöttünk a köd. Csípős, kesernyés a szaga. Vagy talán nincs is szaga, csak a cigarettáink füstje nem képes elszállni, s azt érezzük. A hátsó ülésen Hegedüs dudorász. Próbálom kiokoskodni, hol is állunk. Előttünk valahol délnyugatra fekszik Nagykőrös. Tőle délre Kecskemét. Délkelet felé, ahová igyekszünk, terjed a sívó futóhomok, kis tanyákkal és nagy uradalmakkal. A magyar Szahara, egy-egy oázissal. A homokban alig találsz életet. Csak a kutyatej meg az árvalányhaj él meg itt, a kutyatej poroszöld, földre terülő levelekkel és gyertyaként felmagasodó fehér fejű virágjával, az árvalányhaj meg szőkén, mintha skandináv lányok hullajtották volna el, vagy tépték volna ki fésülködés közben. Meg itt-ott látni néhány törpenyárfát. Olyan a törzse, akár a dugóhúzó. Annyit

gyötri az időjárás és a szárazság, hogy a szenvedéstől csavarodik görcsbe. Aztán meg találkozhatsz borovicskafenyővel. Ez is törpefa, de egy-egy helyen oly sűrűn nő, hogy a hajdani betyárok biztonsággal elrejtőzhettek benne. Vad és szívós, mint az egész táj növényi testvére a homokban kúszó viperának, amely egyedül itt található az Alföldön. Kegyetlen tájék még ma is, a huszadik században, a talajjavítás korszakában. Vadak az emberei, a szikár, sovány kunok, akik csizmaszárban hordják a hegyes kést s nemegyszer maguk tesznek igazságot. Napszítta emberek, úgy hiszem, hasonlítanak a szicíliaiakhoz, ha másban nem, abban, hogy az idegeikben hordozzák a vérbosszú szellemét. Csoda-e, ha természetük szerint választották az állataikat is, a rideg szarvasmarhát és az igénytelen birkát. A szarvasmarha fehér, kékes szőrű fajta, Ázsiából hoztuk talán magunkkal. A birka is a legszegényebb családból származik a juhok nagy nemzetségében, olyan a színe, mint a homoké. A kutyáikat meg szándékkal vadítják: széttépik aztán ezek az embert is. Vadak, mint a farkasok, a legádázabb télben is kint hálnak a szabadban... Hát arrafelé kell átvágnunk a Dunához, nincs más választásunk. Bogár Imre útját járjuk, de nagyobb a tétünk, mint a régi betyáré volt. Annak legalább segítettek a pusztalakók ha feltűnt valahol a pandúr, a tanyákon kihúzták a kútból a vödröt, és égnek álltak a kútágasok, mint a gémek csőre, jelezvén a betyárnak, hogy imhol a veszedelem. És az már messziről tudta, hová ne térjen be. A kútágasok mutatták a pandúr útját. De nekünk ki mutatja, honnan leselkedik a baj? Hegedüs nótát dudorász, a többiek hallgatják. Én is dúdolom magamban a dalt. Talán ez is melegít. Észre se veszem, mikor búvik elő hang is a torkomból. Talán tőlem kap kedvet Simon Pista, aztán Gaszton, majd Szojka is belesegít. Ez az én szeretőm, ez a kicsi barna, Olyan az orcája, mint a piros alma. Pi-pi-piros alma terem minden sorban, De ilyen szép kislány nem minden bokorban... Dudorászunk, csókolgatjuk a rumosüveget, lassan szívjuk a cigarettát, s így egész jól érezzük magunkat. A délutáni eset, hogy ügyesen kibabráltunk a csendőrökkel, észrevehetően javított a kedélyállapotunkon. Meg aztán valahogy az is megnyugtató, hogy éjszaka van, s biztosak vagyunk benne, hogy közel s távolban nincs egyetlen ember se körülöttünk, nincs kitől tartanunk, s van néhány óránk, amikor elernyedhetnek a megfeszült idegek. Szabad a madárnak ágról ágra szállni, Szabad a legénynek vágyakozva várni. Alig hal el az egyik nóta az ajkakon, Hegedüs máris belekezd a másikba. A fronton is dalos kedvű volt, sokszor köréje gyűltek a többiek, és a tűz mellett vagy éppen a lövészárok aljában nótázgattak. Hegedüsnek volt valamennyi közül a legjobb hangja, de – nem úgy, mint más falusi legények – sohasem ambicionálta, hogy kiváljon a hangja a többieké közül. Talán halkabban is énekelt, mint mások, mégis hozzá igazodtak a bakák, ahhoz a ritmushoz, amit ő tartott. Bizonyára most is lehunyja a szemét, úgy dúdolja maga elé a nótát, ahogy a fronton is szokta. Mozdulatlanul áll, sűrűsödik köröttünk a köd, s láthatatlan keringenek a hangok, a dallamok, úsznak, mint az ökörnyál az esti szellő tetején, a temetőben, vagy ahogy a lekaszált réten született nóták, amelyek hallatán a köd kesernyés szaga helyett most szénaillatot érzek az orromban, mint hosszú esztendőkkel ezelőtt, amikor diákfejjel kódorogtunk ezen a tájon, s egy tázlári gazda szénapadlásán töltöttük az éjszakát...

Sűrű csillag ritkán ragyog az égen, Az én rózsám szénát kaszál a réten, Olyan szépen penge-penge-pengeti a kaszáját... De rég is volt! Nyurga diák voltam, bőrömet kiszárította a pusztai szél, barnára perzselte a homok fölött tűző nap, s éles volt a szemem, a messzi magasban lebegő sötét pontban felismerte a szinte mozdulatlan lebegő, fakó pusztai sast vagy ölyvet... Mentünk az utakon gyalogszerrel, négy diák, egyiknek a vállán hátizsák, a másiknak az oldalán tarisznya, és míndnyájunknál kulacs, amit gémeskutak hűs vizéből töltöttünk meg. És mi is dudorásztunk... Megkondult a kecskeméti öregtemplom nagyharangja. Fáj a szíve, majd meghasad, a rózsámat úgy siratja. Kihallatszik a pusztába a nagyharang, giling-galang, Monostori zöld erdőben sírva fakad egy vadgalamb... Mennyi dalt tudtam! Ma is emlékszem valamennyire, ha eszembe hozzák. Regősöknek neveztük magunkat, énekeltünk a tanyákban, továbbadtuk a nótákat, és újakat szedtünk fel raktároztunk el a tarisznyákban meg a szívünkben. Cséplés ideje volt, és amint besötétedett, koszorúba ültek össze a fáradt leányok. Végtelen szőttessé fonódtak a dallamok, virágokról daloltak a lányok, muskátliról, szagos rózsáról, bazsalikomról, piros pipacsról, rezedáról, kökörcsinről, gólyahírről, százszorszépről. És szépek voltak ott a kazlak alján, erős lábúak, táncos bokájúak, karcsú derekúak, piros kendős, piros arcúak... Az egyik csak engem nézett. Hosszú szőke hajfonatával játszadozott, s amikor rápillantottam, lesütötte búzavirágkék szemét. Ettől még többet néztem rá, s lassacskán megbátorodott, és rajtam felejtette a szemét, ha összetalálkozott a tekintetünk. Majd meg, mikor felálltam, és elsétáltam az akácos felé, utánam osont... Rajtakapom magam, hogy túlságosan is elszabadultak a gondolataim, s igyekszem a nótára figyelni. Hegedüsnek megjött a kedve, már a katonanótáknál tart, cifráz néha egyet-egyet a dallamon: Diófából, sejhaj, diófából nem csinálnak koporsót, A bakának, sejhaj, a bakának nem írnak búcsúztatót. Ágyúgolyó lesz annak a búcsúztatója, Barna kislány, sejhaj, barna kislány lesz a megsiratója... De sokat fújtuk ezt menetelés közben! Daloltuk kiszáradt torokkal, rekedten, hogy alig maradt más a muzsikájából, mint egy-egy foszlány. De nem hagytuk abba, mert ha a katonát már a nóta is elhagyja, odavan minden. A nóta a lélek utolsó erőforrása, a test meg a lélekből merít erőt, ha már a sajátja elfogy. Hát fújtuk rekedten, artikulálatlanul, el-elfulladva, és mentünk közben a sáros ukrajnai utakon. Majd lemaradt a bakancs a lábunkról, s magunkban elátkoztuk azt is, aki kitalálta, hogy nekünk meg kelljen látnunk Ukrajnát. Gépesített gyalogságnak csúfoltak bennünket, pedig a gépkocsik már régen kidőltek, a motorok tönkrementek, s valaki ki is ötlötte, hogy nem gépesített gyalogság vagyunk mink, hanem sárdagasztó gépgyalogság, hogy a rosseb egye meg... Gyúrtuk a szakadó bakancsokkal a nyúlós sarat, vonszoltuk magunkat, s közben rekedten ordítottuk egyik nótát a másik után... Látod-e, babám, látod-e, babám, amott azt a nagy hegyet, Míg azt látod, míg azt látod, én a tied nem leszek. Azt a hegyet a zsebkendőmnek a négy sarkában is elhordom, Mégis a tied, mégis a tied leszek, kedves galambom...

Végigkísértek bennünket ezek a nóták a Donig, aztán onnan vissza Erdélyig meg az Alföldig, s kitartanak talán mellettünk az életünk végéig. Beleivódtak a gondolataink közé, az agysejtjeinkbe, a lelkünkbe, s ha valahol meghallunk belőle egy foszlányt, emlékek sora éled bennünk, mert minden nótához kapcsolódik egy-egy élmény, akár répaföldbe ásott fedezék képe, akár egy ukrajnai farm istállójának szaga, ahol meghúztuk magunkat éjszakára... Ukrajna, Ukrajna... Nem állok meg százados úr szavára Nem leszek a százados úr babája, Van nékem a századában közlegény, Kit nem adnék, százados úr, magáér... Harkov alatt daloltuk ezt, amíg ránk nem találtak a vadászgépek. Aztán mindenki arra bújt, amerre látott. Tizenegy rótában verettek végig bennünket gépágyúval, géppuskával a levegőből, tizenegyszer újult meg a rohamuk, két-háromperces szünetekkel közben, és mi csak lapultunk, és azt se tudtuk, ki él még, ki holt már... Huszonkilencen maradtak ott mindjárt darabokra szaggatva, vagy csak egy-két golyótól találva, de örökké holtan. Huszonkilencen egyetlen századból, hiszen mit törődtem én azzal, mennyit jelentettek a többi századok... Nem volt utána temetés, nem volt díszsortűz se, visszavonulás volt, éppen csak elkapartuk a mieinket. Bene tizedes, Bige közlegény, Ács szolgálatvezető, Sivó zászlós – két nappal azelőtt került a századhoz – Veres közlegény... Ha megerőltetném az agyam, fel tudnám sorolni valamennyit. De minek? Nótázni kell, ahogy akkor is fújtuk. Amíg a tüdő szakad. A nóta vagy Nem tudom már, mi adott kedvet odakint, hogy rá-rákezdjünk, még akkor is néha, amikor már alig volt jártányi erőnk. Nem akartuk lelkesíteni magunkat, futni akartunk, de ahhoz se volt energiánk, hiszen a vánszorgás is kínszenvedésnek tűnt... Miért kellett a nóta? Azzal, a tüdőnket dolgoztatva is az erőnket pocsékoltuk. Talán mégse. Nem akartunk mink megdögölni, haza akartunk kecmeregni valamiképpen, át akartuk vészelni az időt, a hónapokat, az éveket, amíg az a sorsunk, ami ott volt. Élni akartunk, nagyon élni akartunk. Ehhez kellett a nóta. A katona sohase tud megbékülni azzal, hogy úgyis halálra van ítélve. A katona fél a haláltól, és sohase arra gondol, hogyan eshetne el impozánsan, szépen. Nem láttam végig a háború alatt olyan embert odakint, aki lelkéből cinikus lett volna, ha a halálról volt szó. Élni akartunk, ezért kellett a nóta, ezért nem sajnáltuk rá a szuszt. Áldás volt a nóta, akármiről daloltunk is. A legtrágárabb textusokkal is az életünkhöz ragaszkodtunk... Hallgatunk. Előkerül a rumosüveg. Gilbert mond valamit Gasztonnak, amíg körbejár a palack. A fiú lefordítja az angol szavakat. – Tetszenek neki a nótáink. Azt mondja, hasonlítanak ránk... – Mondd meg neki, hogy énekeljen ő is – biztatja Simon Pista. – Biztosan vannak nekik is katonanótáik... Gilbertet nem kell sokat biztatni. Halkan rákezd egy dalra, aminek nem értjük a szövegét. Gaszton azt mondja, hogy skót ének egy fiúról meg egy lányról, akik a völgyben találkoztak a folyó partján, belenéztek egymás szemébe, és érezték, hogy megszerették egymást. De boldogok mégse lehetnek, mert a fiút háborúba szólítja a király, s mennie kell, menni is fog, hiába sír a lány, hogy beleszakad a szíve. Elindul, és a visszhang még sokáig, sokáig küldi-hordja utána a leány zokogását... Ránézek az órámra. A foszforeszkáló mutatók elhagyták már a kilences számot. Koromfekete körülöttünk minden. És amikor Gilbert is elhallgat, végtelen lesz a csend. Mintha óriási űrben lebegnénk, szinte szédülök a sötétségtől. Jólesik hozzáérni a gépkocsi karosszériájához, amely hideg és élettelenül anyagszerű. Mintha valamit enyhült volna a hűvös. Vagy talán a rum dolgozik, fűt belülről Soká lesz

még reggel. Az angolnak megered a nyelve a nóta után. Magáról beszél, azt mondja, úgy érzi, illik egyet-mást közölni önmagáról, ha már nótázásunkkal így kitárulkoztunk előtte. Hiszen közénk tartozik, voltunk már együtt két veszélyben is. Biztos benne, hogy az életét köszönheti nekünk. És nagyon köszöni. A háború elején otthagyta az egyetemet – jogásznak tanult – és önként jelentkezett katonának. Már az egyetemi évek alatt is foglalkozott sportrepüléssel, tehát gyorsan meg tudta szerezni a hadirepülő képesítést. Másfél éven át London védelmében harcolt. Kétszer lőtték le, egyik alkalommal meg is sebesült. Nyár óta Olaszországban állomásozott, és Spitfire-vadászgépével a bombavető kötelékeket kísérte, hol Németországba, hol Magyarország fölé. Hosszan beszél, de Gaszton csak ilyen röviden fordítja le. Aztán elmeséli Gilbertnek, hogy mi kik vagyunk. Az angol közbe-közbekérdez, majd hosszabban beszél megint. Gaszton tolmácsol: – Gazdag embereknek számítanak a szülei. Birtokuk van Walesben. Persze, Angliában az első világháború óta magasak a birtokokra kivetett adók, ezért sohasem élhettek nagy lábon. De ez elég általános jelenség a szigetországban. Az igazán gazdagok csoportja nagyon szűk réteg, nem annyira földbirtokosokból áll, inkább ipari nagyságokból, bankvezérekből, újságtulajdonosokból, mint például lord Beaverbrook. Gilbert például nem terhelte azzal a szüleit, hogy zsebpénzt kérjen tőlük. Megélt a századosi fizetéséből, még az öccsének is küldött belőle, aki Etonban tanul... Arra figyelünk fel, hogy valaki horkol. Simon Pista elneveti magát: – Hegedüs elaludt. Én is elmosolyodok. Hegedüs nem bírja a rumot, hamar elbóbiskol tőle. Nem baj, hadd aludjon. – Nem bánnám, ha maga is próbálna aludni egy sort – fordulok oda Szojkához. – Holnap is nehéz napunk lesz. Egész nap a mezőkön kell bukdácsolnunk a kocsival. Igyék még egy-két kortyot, aztán nyújtózzon végig az ülésen. Majd én hátramegyek a többiekhez. Kortyol a rumosüvegből. – Maradjon csak a főhadnagy úr. Ülve is jól tudok aludni. Ott hátul úgyis szűken vannak. Visszaadja a rumosflaskót, fészkelődik kicsit. – Jó éjszakát – ezt már halkan mondja. Kutyafáradt lehet szegény fiú. Később hallom, hogy egyenletessé válik a szuszogása. Moccan egyet-egyet, aztán egészen belekábul az álomba. Gaszton még halkan beszélget Gilberttel. Én is váltok néhány szót Simon Pistával megállapodunk, hogy felváltva fogunk virrasztani. Egyelőre aludjon ő, aztán majd három óra felé felköltöm. Azt hiszem, akkorra én is álmos leszek már. Tizenegy felé jár az órám mutatója, mire Gaszton és Gilbert is elhallgat. Gilbert néha szívja az orrát álmában. Körülöttem mindenfelé végtelenül terjeng a sötétség. Ha nyitva van a szemem, néha színes karikákat látok táncolni a sűrű ködben. Kóstolgatom a rumot, apró kortyokban. Sokáig tartom a nyelvemen, élvezem az ízét, az illatát. Kellemes kábulattól zsong a fejem. Már nem szédülök akkor sem, ha arra gondolok, hogy valami elképzelhetetlenül óriási űrben lebegünk, mi hatan, szökött katonák, akik fejére tán már vérdíjat is tűztek, hogyha valahol meglátnak egy katonai Botondot... Törvényen kívüliek lettünk, földönfutók, hasonlatosak a kiskun puszták múlt század végi elszánt embereihez, korcs rablókká züllött betyárjaihoz, akiknek már védelmező barátaik se voltak, hogy égnek állítsák a kútgémeket, ha jön a pandúr... Hamarosan éjfél lesz.

9 Éjfél után kettő tájban felébred Szojka. Vacog a foga. – Hideg van – morogja. Lekászálódik a kocsiról, csapkod, kaszál a karjával, hogy meggyorsítsa testében a vérkeringést. Aztán hatalmasat tüsszent. – ...szentségit! – sziszeg, majd trombitálva kifújja az orrát. – A főhadnagy úr nem fázik? – Nem. Melegít a rum. Igyék maga is... Nagyot húz az üvegből. Krákog, köhint is. – Ez most nagyon jólesett. Cigarettára gyújt. A gyufaláng pár pillanatra megvilágítja széles arcát. Gombszeme is megcsillan a gyér fényben. Aztán visszaül mellém. – Aludjon tovább – mondom neki. – Most már nem tudok. Inkább felváltom a virrasztásban a főhadnagy urat. Nem felelek. Hallgatagon ülünk egymás mellett. Időnként felparázslik Szojka cigarettája. A dohányfüst itt terjeng körülöttünk, s arra ingerel, hogy én is rágyújtsak. A holnapi napon töprengek. Hány kilométert sikerül vajon megtennünk ezeken a lehetetlen pusztai utakon? Nehéz a dolga Szojkának. Tulajdonképpen ő az egyetlen, aki dolgozik közöttünk. Áldás nekünk ez az ember. A mi szempontunkból áldás, hogy együtt vagyunk. De ha belelátnék a gondolataiba... Gyűlöl? Ha gyűlöl, kitűnően fegyelmezi magát. Ha nem táplál magában haragot ellenem, akkor természetes a magatartása... Megkérdezzem tőle? Szóba kellene hoznom. Mindkettőnknek jobb volna. Feléje fordulok, s várom, hogy majd csak felparázslik a cigarettája. Most! – Mondja... Szojka... – Parancs, főhadnagy úr? Átkozottul fegyelmezett. Falat épít maga köré a fegyelméből. Falat, ellenem. Ha át tudnám törni. – Mondja... ha én nem úgy intézem a dolgokat, ahogy intéztem... maga az oroszoknál lenne? Hallgat. – Miért nem felel? – Minek beszélni olyan dolgokról, amik egyáltalán nem aktuálisak? – felel kérdéssel a kérdésemre. – Azért kell beszélni róla, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba. – Nem akarom, hogy ingerült legyen a hangom, de hallom, hogy mégis bujkál benne némi idegesség. – Tiszta vizet... – Tudom, hogy mosolyog a sötétben. – Elég tiszta a mi vizünk. Itt vagyunk hatan. Azt hiszem, mindegyikünk másformán gondolkodik, de ha elkapnak bennünket a nyilasok, azok mégiscsak egyformán intéznek el bennünket, nem igaz? – Nos, igen... – Hát akkor? Miről kell még beszélnünk? Ami volt, volt. Úgyse tudunk már változtatni rajta. A főhadnagy úr, ha így tetszik, túljárt az eszemen. Így volt. Most aztán mit csináljak? Hagyjam itt önöket? Szökjek meg gyalog, vagy az autóval együtt, és vágjak neki a vakvilágnak egyesegyedül? Halk bölcsesség buzog a hangjában. Nem hallok belőle semmi keserűséget, semmi megalkuvást, semmi belenyugvást. Azt hiszem, Szojka egyszerűen tudomásul veszi a történteket... Hallgatunk mind a ketten. Telnek a percek, s körös-körül végtelen a csönd az éjszakában. Még Hegedüs se szuszog mögöttünk. Köd, csönd és békesség. S a közepén mink, katonaszökevények. De – mintha a gondolataimra lenne válasz – puska dörren valahol!

Felkapom a fejem. Merre lőttek? Ki lőtt? – Hallotta? – kérdem suttogva Szojkát, bár tudom, hogy ostoba a kérdésem. – Hallom. – Mi volt ez? – Puska. Mögöttünk is felneszeltek a fiúk. Simon Pista kérdi a foga között: – Ránk vadásznak? Mondjam azt, hogy nem? Én is arra gondoltam, éppen az imént, hogy miattunk járőröztetik a határt. Hallgatunk, s a csöndet füleljük. Ölemben a géppisztoly, s esküdni mernék, hogy a többiek is megmarkolták a fegyverüket. Felcsahol egy kutya. – Egy hangot se! – szisszenek önkéntelenül. Már nem kétséges, hogy minket keresnek. Rendőrkutyával szagoltatják a nyomunkat. Sürgős nekik. Nem vártak reggelig. Nyomást érzek a mellkasomban. Mi a teendő ilyenkor? Hányan keresnek bennünket? Merről jönnek? Ekkora ködben azt is képtelenség megállapítani, honnan érkezik a hang. Megtéveszti az ember érzékszerveit a köd. Szojka most veszi észre, hogy a kezében még mindig ott parázslik a cigaretta. Ráköp, úgy oltja el, s lehajtja a kocsi mellé a földre. Újból csahol egy kutya. – Hagyjuk itt az autót! – súgja izgatottan Gaszton. – Csend! – mordulok rá fojtottan. Mit érünk vele, ha itthagyjuk a kocsit, és gyalog próbálunk egérutat nyerni? Úgy is könnyűszerrel utolérnek. Elég finom ahhoz egy kutya orra, hogy kövesse a Botond pneumatikjainak nyomát? Elég finom ahhoz a szaglása, hogy távolról megérezzen bennünket? Mi lesz, ha ideérnek? Adjuk meg magunkat? Ha le akarnak tartóztatni bennünket... Hagyjuk? Felakasztanak engem is, felakasztják a fiúkat is! Rájuk kell lőnünk! Öten – hiszen Gilbertet nem számíthatjuk a sebesült karjával – nagy tűzerőt képviselünk. Hányan állnak szemben velünk? Húszan? Ötvenen? Nem, annyian nem... Akárhányan vannak, vissza tudjuk verni őket. És akkor? Hogyan tovább? Ha nem sikerül most elfogniuk bennünket, tovább üldöznek. Meddig menekülhetünk? Esküdni mernék, hogy most egészen közel csaholt egy kutya! Úgy van! Szojka is így hallotta, mert átnyúl hozzám, és megérinti a karom. S hallom azt is, hogy felhúzza géppisztolya súlyzárját... Nekem csak ki kell biztosítanom a fegyvert. Megteszem. Hideg, nyugodt a fejem. Akár a fronton, amikor nagyon szorult a kapca. Csak ez más... más... Ott más volt: vagy a fűbe harapni, vagy fogságba esni. Itt: megdögleni tűzharcban, vagy kötélen lógni, ahogy statáriális időben bánnak a szökevénnyel... Nem hittem volna hogy ilyen hamar vége lesz... Ha azok a csendőrök... De hiszen nem hagyhattuk, hogy bekísérjenek! Ha hagyjuk, akkor a csendőrparancsnokságon derült volna ki hogy mi voltaképpen szökevények vagyunk. Mentünk volna át az oroszokhoz? Szojka most erre gondol... Ha eddig nem gyűlölt, most gyűlöl. Ez emberhang volt! Nem, nem tévedtem. Egy ember kiáltott fojtottan. A kutyának? Minden figyelmemet megfeszítem, hogy tisztábban halljam, ha újból szól valaki. Neszt hallok, apró csattanásokat. A kutya szalad felénk, a talpa csattog a nedves talajon. Már hallom a lihegését is. Mindjárt ideér a kocsihoz. Már itt is van. Most nem ugat. Gyanakvóan körüljárja az autót. Csak most vakkant. Aztán – hallom, ahogy hosszú körme hozzáér a kocsi hágcsójának fémlemezéhez – fel akar kapaszkodni, ide, hozzám. Legszívesebben belerúgnék, de nem tehetem. Az állat lihegéséből úgy gyanítom, hogy kölyökkutya.

– Bitang! Közelről kiáltott az emberhang. – Ezzel a döggel se gyüvök többször lúdra – szólal meg, talán húsz lépésnyi távolságból az iménti rekedtes hang. – Mondtam neked – felel rá valaki más – hogy ne várd meg, amíg a Bulek egészen elvénül. Legszívesebben felkiáltanék örömömben. Éjszakai vadlúdvadászok! Talán orvvadászok... Mindegy: nem minket keresnek, és ez a legfontosabb. Távolodnak a hangok. Csak a kutya szagolt ki bennünket, a vadászok nem is gyanítják, hogy itt áll az autónk, s a kocsin hat – az imént még ijedt és elkeseredett – ember lapul. Menjetek isten hírével, derék emberek. Aztán megint belém döbben, hogy most már mindig így lesz. Mindenütt körülvesz bennünket a bizonytalanság, mindenütt fülelnünk kell, nem üldöznek-e, mindenütt arra kell gondolnunk, hogy aki ránk fürkész, sejti-e, kikkel áll szemben... Ellenségünk lett a világ, és száz-kétszáz kilométernyi körzetben senki ember, akiről feltehetnénk, hogy jószándékkal és baráti hajlandósággal lesz hozzánk. A vadászok már messze járnak. S mintha egyet gondoltunk volna, Simon Pista az én morfondírozásomat folytatja félhangosan: – Idegek köllenek ehhöz... a rosseb egye meg. Kiizzadt a homlokom. Az enyém is, de nem mondom. Meg a többiek se szólnak. – Csak az ne legyen – folytatja Pista – hogy most már mindenhol rémeket lássunk... Adj egy kis rumot, Gaszton. Hallom, ahogy kortyol az üvegből. – Igyatok – mondom – aztán aludjatok, amíg lehet. Engem is hirtelen megrohant a fáradtság. Ahogy az imént felengedtek az idegeim, elernyedt a belső tartásom is. – Ki marad ébren? – Majd én – vállalkozik Simon Pista. – Úgyis aludtam már egy jó sort, mielőtt ezek jöttek volna... – Jól van... – És összehúzom magam a köpenyemben. Félig oldalra fordulok, és az öklöm használom párnának. Újra csend van. A végtelen némaságban tisztán hallom a karórám halk ketyegését. Hosszú ez az éjszaka. 10 Arra ébredek, hogy valaki rángatja a vállam. Hirtelenében azt sem tudom, hol vagyok. Ahogy kinyitom a szemem, elkezd rázni a hideg, hogy a fogam is összevacog. Nagy nehezen magamhoz térek. Igen, három órakor felváltott Simon Pista az őrködésben, aztán elaludtam. Úgy rémlik, hogy ezernyi marhaságot álmodtam össze. Mintha Hartmann-nal veszekedtem volna. Valahol találkoztunk, és ő ordított, hogy nagyobb állat vagyok, mint gondolta, mert elfelejtettem, hogy egy autó nyomait nagyon is jól lehet követni... Szojka rázta a vállam. Kezében van a rumosüveg, nyújtja is felém. Nagyot húzok belőle, de az első korty cigányútra szalad, és megköhögtet. A köhögéstől aztán egészen felébredek. Leugrok az autóról, megrázom a fejem, és szétnézek. Felszállt a köd, de a levegő párás maradt. Végtelen mező közepén állunk. Jobbra, néhány száz méterre, kis akácos borzong a hajnali hidegben. Vagy talán már nincs is hajnal. Nézem az órám: fél nyolc. Szürke reggel. Összeszedem magam. Tréfásan kiáltom: – Sorakozó! Köpenyt le! Zubbonyt le! A fiúk katonásan felsorakoznak a kocsi előtt. Komolyan néznek maguk elé, mintha a

századkörletben hangzott volna el a parancs. Három esztendei katonáskodás idegződött belénk, olyanok lettünk, mint a csatamének, amelyek konfliskocsiba fogva is felkapják a fejüket az első trombitaszóra. Hányják a fiúk magukról a köpenyt, a zubbonyt, s ott állnak ingben a kocsi előtt. Még Gilbert is leszállt, de nem tudja, mit kezdjen magával. – Reggeli torna! – kiáltom, s magam is feldobom a sofőrülésre a felső ruhadarabokat. – Neked nem kell! – intek Gilbertnek. Mi meg nekifogunk a reggeli testgyakorlatnak. Kemény, széles mozdulatokkal lazítjuk meg az izmokat, kiűzve belőlük a fáradtságot, felfrissítve a vérkeringést. Nem szabad eltespednünk, edzetteknek kell maradnunk, mert még sok megerőltetés, megpróbáltatás várhat ránk. Nézem a fiúkat, akik komoly képpel tornáznak, kaszálnak karjukkal, hajlongnak derékból, emelgetik lábukat, forgatják jobbra-balra törzsüket, nyakukat, ugrálnak a sáros-agyagos földön. Légzési gyakorlattal fejezzük be a reggeli tornát. – Öltözni! Meg ne fázzon senki! Ezt felesleges volt mondanom, mert úgyis megfáztunk már valamennyien. Öltözés közben egyik tüsszentés a másikra felel. Igencsak elkelne mindannyiunknak egy jó csajka forró tea rummal. Mivel azonban teára nem számíthatunk, hát rumot húzunk a flaskóból. Ki is ürül... De most már mindenki mosolyog. A testmozgás felélénkítette a kedélyünket is. Kiűzte belőlünk az éjszakai élmény feszültségének maradványait. Hegedüs fütyörész, és borostás arcát simogatja. Serceg a szakálla. A többiek se borotváltabbak, jómagam is szívesen venném, ha odaállhatnék valahol a tükör elé, jól beszappanozhatnám a képem, és lehúzhatnám róla a négynapos szőrzetet. Szojka bekapcsolja a rádiót. Hírek. A szpíker körülményesen tudtára adja a rádióhallgatóknak, hogy Debrecen elesett. Belgrádban is utcai harcok folynak, s a birodalmi véderő alakulatai vérrel fizettetnek meg minden négyzetméternyi feladott területet... Nekiülünk szalonnázni. Gyűröm magamba a falatokat. Éhes vagyok, de nem ízlik. Az éjszakai köd belevette magát a kenyerünkbe is, a szalonnánkba is. A kenyér olyan, mint a nedves szivacs, a szalonnán meg könnyezik a só. Mindegy, más nincs, ezt kell ennünk. Keménynek nem kemény, de szívós a szalonna. Rágom, gyilkolom a fogammal, mégis csaknem egészben nyelem le minden falatját. Amíg eszem, bámulom a síkságot. Csupa felhő az ég még mindig, de az a benyomásom, hogy hamarosan kisüt a nap. Ha kisüt, azzal se sokat segít rajtunk. Tovább kell mennünk ezeken a keserves, sáros dűlőutakon, megkerülve Nagykőröst, amelynek templomtornya idesejlik a messzeségből. A felhők közül most valóban előbúvik a nap. Belehunyorgok. És egyszerre jobb kedvem lesz a kis fénytől. Nézem a napot, és már szeretném, ha nem rejtőzne vissza a felhők mögé. Arcomon érzem a melegét. Ránk férne egy kis tartós napsütés. – Indulunk, fiúk! Tápászkodunk valamennyien. Szojka eloltja a rádiót, motoz egy keveset a motor körül, aztán benyomja a slusszkulcsot. Kihűlt a motor, nehezen gyújt. Szojka tovább babrál, míg végre beugrik a motor. Felkapaszkodunk a helyünkre. Szojka gázt ad. A gép köhint még egyet-kettőt, aztán feltúrázik, majd megmozdul alattunk. A nap – kegyes hozzánk – egészen előjött a felhők közül, s már melegét is érezzük. Ahogy hátrapillantok a fiúkra, látom, hogy gőzölög a köpenyük. Szojka sapkájáról is párolog a nedvesség. Lassan haladunk a mezei utakon. Hat ember az őszi napsütésben. Négynek a karján nyilaskeresztes karszalag. Mindenkinek az ölében egy-egy géppisztoly, Gilbertnél az a fegyver, amit Hartmanntól vettünk el. Jó volna az éjjel fedél alatt aludni.

– Megcsappant a benzinkészletünk – néz rám aggodalmasan Szojka, amikor délben befejezzük az ebédet. Szalonnát és kenyeret ettünk, s egy pusztai gémeskútból húzott jéghideg vizet ittunk rá. Hegedüs becsomagolja a maradékot. – Estére elfogy a szalonna. A kenyér elég se lesz – húzza a száját. Szojka beledug egy gallyat a Botond tankjába. Nézi, meddig lett nedves. Ingatja a fejét. – Fel kell tölteni. Én úgy teszek, mintha a napfényben úszó mezőt bámulnám. Körös-körül végtelen a síkság. Zöld foltokként színesítik a terepet az őszi vetések. Nagykőröst már megkerültük. Nagy távolságokra egymástól tanyák fehérlenek. Üresek, kihaltak. Itt az a szokás, hogy az emberek befejezik a betakarítást, aztán a jószággal együtt bemennek telelni a városba, ha ugyan városnak nevezhetők ezek a nagy faluk. Messze, a város felé, látni egy-egy parasztszekeret, de mi még nem találkoztunk eggyel sem. Mit felelhetek a fiúknak? Igazuk van, fogytán a készletek, meg aztán fogytán az erőnk is. Most fél egy. Úgy számítom, hogy este nyolcig megtehetünk vagy száz kilométert. A homokos utak feláztak, s délelőtt huszonöt-harminc kilométeres átlagsebességgel haladtunk. Tehát estig eljuthatunk Kecskemét környékére. De akkor nincs vesztegetni való időnk. Tíz perc sem telik bele, megtöltik a motor tartályát benzinnel, s újra az autón ülünk. Hátrafordulok a fiúkhoz. – Megpróbálunk estére megszállni valahol. – Ránk fér – bólint Simon Pista hosszú feje. – Jó forró vízzel lemosakodni... – nyel egyet, s ettől felszalad a nyakán kiugró ádámcsutkája. – Hát még ha ágyban alhatnánk... Megkérdem Gasztontól, hogy érzi magát az angol. – Jobban van. Már nem lázas. Jót tett az ultraszeptil. De még jobbat tenne, ha egy éjszakát ágyban tölthetne. Pótolni kell a vérveszteségét. Ránézek Gilbertre. Valóban nagyon sápadt. Ő is rám néz. Néhány pillanatig vizsgálgatjuk egymást. Azon tűnődöm, mehetünk-e egy magyar katonaruhába öltözött angol repülőtiszttel együtt lakott helyre? Mi lesz, ha szólnak hozzá, és kiderül a valóság? Jól tettem-e egyáltalán, hogy a kis csapatunk nyakába vettem ezt a terhet? Elhessegetem magamtól a gondolatot. Nem cselekedhettem másként, nem hagyhattam sorsára Gilbertet. Katonakötelesség volt. Lám, amikor megláttam ájultan feküdni ott az akácerdőben, azonnal tudtam, mit kell tennem, nem kételkedtem ösztönös cselekedetem helyességében sem. És ha kétkedem, akkor van még számos dolog, amiről elgondolkodhatnék. Egyáltalán, volt-e jogom, hogy magammal hozzam a fiúkat? Jót akartam nekik, így gondoltam. De tudat alatt vajon nem az vezetett-e, hogy nem mertem egyedül nekivágni az útnak? Nem volt-e lelkiismeretlenség, hogy beleugrasztottam őket ebbe a kalandba? Igaz, mindegyik önként vállalkozott az útra, amint meghallotta, mit forgatok a fejemben, s elvégre valamennyien felnőtt emberek. De vajon kit terhel a felelősség, ha ráfizetünk a vállalkozásunkra? Nyilvánvaló, hogy engem, az ötlet szerzőjét. Amióta elindultunk a frontról, egyik sem kérdezte meg tőlem, hogy hát tulajdonképpen hogyan is képzelem, mi a tervem, számoltam-e a veszélyekkel. Ez annak a jele, hogy feltétlenül megbíznak bennem. Ámde méltó vagyok-e a bizalmukra? Átgondoltam-e valójában, hogy mire vállalkozom? Nem. Beleugrottam egyetlen fejessel a vízbe, amelynek nem ismerem mélységét, s nem tudom, kikecmereghetek-e belőle valamikor is. És ha csak magam ugrottam volna bele... De magammal rántottam őket is. Igaz, amikor október tizenötödikén délután beszéltem velük, megmondtam, hogy nem gondtalan, vidám víkend, amire indulunk,

hanem életveszélyes, nyaktörő hegymászás, amihez még a szükséges felszerelés se áll rendelkezésünkre. Gaszton azt mondta, hogy rendben van. Simon Pista megkérdezte, bízom-e benne, hogy sikerülni fog? Azt feleltem, hogy igen, úgy gondolom. Erre ő is beleegyezett. Hegedüs akkor is hallgatag volt. Talán arra gondolt egy pillanatig, hogy a szülei az oroszok megszállta területen élnek, s ha átmenne az oroszokhoz, ott talán megtalálhatná a módot, hogy hazajusson az öregeihez. Aztán mégse szólt, csak annyit mondott, hogy "ha már érdemesnek tartott rá a főhadnagy úr, akkor megyek"... Hát így történt. Végeredményben, anélkül hogy számot vetettem volna a helyzettel, nyakamba vettem a felelősséget mindannyiukért. És még Gilbert is... – Te, Gaszton... Közelebb húzódik hozzám. – Magyarázd meg az angolnak, hogy ha lakott helyre térünk be, viselkedjék úgy, mint egy siketnéma... Mondd csak, előfordulhat, hogy valaki egy nagy megrázkódtatás folytán, mondjuk, valami nagy tüzérségi pergőtűzben megsüketül és megnémul? Vonogatja a vállát. – Fene tudja. Háborúban minden előfordulhat. – Rendben van. Akkor majd azt mondjuk, hogy Gilbert süketnéma lett, és meg is hibbant kissé. Magyarázd meg neki, hogy ehhez tartsa magát. Simon Pista röhög. Szegletes, nyűtt arcán táncolnak a ráncok, és fel-le szaladgál óriási ádámcsutkája. Szojka is mosolyog. Azt mondja: – Bolondot csinálunk szegény angolból, hogy bolonddá tehessünk másokat... 11 Négy óra felé már vitathatatlanul a homokvilágban járunk. Még mindig süt a nap. Felszárította a homok tetejét, s az most porzik a kerekek alatt. Egy-egy helyen olyan mély a homok, hogy a Botond csak erőlködve jut át, miután percekig egy helyben forogtak a kerekei. Szojka verejtékezve vezeti a kocsit. Erős izommunkába kerül a kormánykerék kezelése. – Kár, hogy nem tudok vezetni – mondom sajnálkozva. – Majd ha jobb útra jutunk, megtanítom a főhadnagy urat. Elhaladunk egy-egy tanya közelében. Üresek, kihaltak a tanyák, az emberek innen is beköltöztek a közeli falvakba – Orgoványra, Tázlárra, Izsákra vagy éppen Kecskemétre, kinek hol a téli háza. Az égen a vadludak még mindig vonulnak. Hosszú, nyújtott V-alakzatban húznak dél felé. Gágogásuk lehull a földre. Sivatag ez körös-körül. Itt-ott egy kis gyér legelő, máshol kisebb-nagyobb darab homoki szőlő meg az árva tanyák meg a buckák, magányosan, vagy egymás hegyén-hátán, sárgásszürkén, aztán imitt-amott borovicskabozótok, de mindenfelől kietlen, kopár, reménytelen sivatag környékezi őket. Lihegve, köhögve dolgozik a motor, mint egy fáradt állat. Túrja kerekeivel a laza homokot, és szinte megkönnyebbülve lélegzik fel, valahányszor olyan szakaszra érünk, ahol fű is nő amibe megkapaszkodhat a pneumatik. – Itt sok baj lenne a tüzérséggel – szuszog Szojka – de még tankkal is nehezen lehetne hadat viselni. – Odanézzetek! – kiált fel hátul Simon Pista, és az égre mutat. A magasban először csak egy pontot veszek észre, amint szélsebesen zuhan lefelé. Minél közelebb ér a földhöz, annál nagyobb lesz. Már szárnya is van és teste meg nyaka és hajlott csőre. A homokvilág égi vadásza – a fakó sas. Lecsap, egészen a közelünkben. Nem hallunk semmit a motorzúgástól, csak azt látjuk, hogy a sas már újra a levegőbe emelkedett, és hatalmas szárnycsapásokkal igyekszik

felfelé, csőrében valami vergődő csomaggal. Talán fürjet fogott, talán süldőnyulat... Kilométernyi távolságban domb magasodik előttünk. Homokdomb. Oldalában satnya akácfák, tetején legallyazott, földbe ásott fenyőszál, léclépcsőkkel. – Ez a pusztai őrtorony, a figyelő, ami nyáridőben tesz nagy szolgálatot – magyarázom a fiúknak, diákkori emlékeimet idézve. – Ha az öregek nagy fájást éreznek a csontjaikban, ha az embernek alig marad jártányi ereje, s nem kap levegőt, és tűz a nap, mint egy óriáskemence, és az égen csak egy-egy felhőfoszlány látható, akkor kapaszkodik fel valaki a figyelőre, és fürkészi a látóhatárt, amíg észre nem veszi a messzeségben a füstfelhőt, ami valójában nem is füst, csak por. Ahol aztán van puska, ott lőnek egyet, hogy mindenki hallja meg a határban: Mert itt a vihar. Fordítják is ki tüstént az ekét a földből, fogják ki belőle a jószágot, kapják vállra a kapát, kaszát, az asszonyok meg szedik össze fürgén a kosarat, és mindenki a nyakába veszi a lábát, fut a tanyák felé, hogy behajtson mindent, birkát, baromfit fedél alá, mert ekkorra már tele van az egész látóhatár fehér szélű, tépett, közepén fekete-sárga és sötétszürke fellegekkel. – Ítéletidő egy nyári vihar ezen a tájon – mondom a fiúknak, s valahogy jólesik, hogy nyugodtan beszélhetek, olyasmit mesélhetek, ami elvonja a figyelmüket a mi legnagyobb gondunkról. – Az ég dörög, mint a fronton a tüzérség ütegei, és jön a szél, mint Afrikában a számum, letépi a tanyákon az istállók fedelét, megcsavarja a fák derekát, leszakítja az ágaikat, és az asszonynép térden állva kéri a Szűz Máriát, hogy mentse meg őket a jégveréstől... Időközben a Botond megkerüli a dombot. És a dombon túl egyszerre új vidék tárul elénk. Nem választ el tőle fél kilométer sem. Mintha varázsütésre változott volna meg a táj. Nádast látunk, hosszú és széles nádast, mocsári tölgyekkel a belsejében. Jobbra valóságos tóban folytatódik a mocsár innenső oldalán meg alacsony töltésféle vonul. A töltésen parasztszekér ballag. Girhes ló húzza. Bakján hajlott hátú férfi ül, tartásából ítélve öregember lehet. Felhajtva a kabátja gallérja, s jól behúzza a gallérba a nyakát. Úgy látszik, meghallotta a motorzúgást, s azt is látja, hogy Szojka lelassította a kocsit, mert tulajdonképpen nem tudjuk, merre is menjünk. Nézem a térképet, vajon hová vezet a töltés, de fel sincs tüntetve rajta. Ezen a tájon keveset jártak a térképészek, s akik mégis vették maguknak a fáradságot, megelégedtek azzal, hogy felírták: "ez itt a Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyei Vörös mocsár maradványa." Valahol itt járunk. – Mit akar ez az ember? – kérdi Szojka. Felnézek a térképből. Látom, hogy a szekéren ülő ember nagy igyekezettel integet felénk, előbb csak egyik kezével, aztán mindkét karjával. Mit akarhat? Aztán kiált is valamit. – Mi a baj? – ordít vissza Szojka. A feleletből csak annyit értünk, hogy kanyarodjunk rá a töltésre. Szojka fordít is egyet a kormánykeréken, és felhajt a töltésre. Néhány perc alatt beérjük a szekeret. Kikerülni nem tudjuk, mert nagyon keskeny a töltés, megállunk hát mögötte. – Azt hittem már, hogy a tiszt úrék bele akarnak fulladni a szittyós rétbe – csóválja a fejét az ember. – Mert arra akartak indulni, úgy néztem. – Arrafelé nem visz út? – kérdi Szojka. – Nem hát. Már két esztendeje elvizesedett. Mocsár van ott csak, zsombék, káka, nád, békarokka meg sok víziállat. Az urak a nyáron pelikámot is lőttek ott... Igaza lehet az öregnek. Diákkoromban hallottam, hogy idetéved néha egy-egy messzi tájra való vízimadár, flamingó, fekete gólya meg pelikán is. – A birtokra tetszenek menni? – kérdezi az öreg zsíros kalapja alól. Nyúlfoga van, kilátszik az ajka alól. A térkép azt se jelzi, milyen birtok található errefelé. De azért találomra ráfelelem. – Oda tartunk. – S hogy megtudjunk valamit a birtokról, mindjárt kérdezek is: – Mi újság a birtokon?

– Olyasmi nálunk ritkán van. Ha csak az nem, hogy az úr fogta magát, osztán szedte a sátorfáját. Itthagyott csapot-papot, félt, hogy gyünnek az oroszok. Csak az intéző úr maradt itt. – Van már katonaság maguknál? – kérdem meg félvállról. – Nincs, hálistennek... – aztán észreveszi magát, hogy rosszat mondott, hiszen mi is katonák vagyunk, méghozzá karszalagosok. Az én karszalagomat nézi, aztán ravaszul kiigazítja a mondatot: – ...hálistennek messze vannak az oroszok, messze vannak hát a katonák is. Kecskemétről néha megfordulnak nálunk rekvirálni, meg egypáran itt őrzik az internáltakat a majorban, de innen felől, ahonnan a tiszt úrékat megláttam, még nem gyütt senki... – Induljon csak el a szekerével, öreg – intek neki, s ráhunyorítok Szojkára. S amint az öreg rászól a girhes gebéjére, eldöntöm, hogy a birtokon fogunk éjszakázni. Jó néhány kilométert haladunk lépésben a parasztszekér nyomában a töltés elején, amíg megpillantjuk a birtokot. Az uradalom a mocsár szélén sorakozó tölgyeken túl fekszik, talán két kilométerre, és most már, hogy vége a töltésnek, és Szojka a szélesebb úton vezette az autót, megkerülheti a parasztszekeret, gyorsabban folytathatjuk utunkat. Egészen felvillanyozódunk valamennyien a tudattól, hogy fedél alatt tölthetjük az éjszakát. A karjainkra húzott nyilaskeresztes karszalagok elterelnek rólunk minden gyanút ezen az isten háta mögötti helyen. Lehet, hogy félni fognak tőlünk, esetleg hűvösek, barátságtalanok lesznek hozzánk, de az effajta kellemetlenségeket könnyen elviseljük, ha ez az ára annak, hogy szállást kapjunk, megtisztálkodhassunk, és élelmiszert meg esetleg üzemanyagot szerezzünk. Minél közelebb érünk az uradalomhoz, annál jobb az út. Nemsokára találkozunk a hazafelé tartó csordával, majd elkerüljük a juhnyájat is. Mindkettőt egy-egy öreg ember meg néhány gyerek tereli hazafelé. – Hús lesz – néz rám Szojka. – Igaz, hogy jobban örülnék, ha benzinkutat látnék valahol. Benzinkút azonban nincs, hogyan is kerülne a pusztára? Ellenben látunk két parasztszekeret – szürkésfehér ökrök húzzák mindegyiket – amelyek almát meg körtét szállítanak. Púposan megrakták mind a kettőt. Az elsőnek a tetején babos kendős leány ül. Ostorát pattogtatva ösztökéli gyorsabb járásra az egykedvű ökröket. Hegedüs odakiált neki: – Hajíts már meg egy almával, szentem! De nehogy azt dobd, amit az ingedben rejtegetsz! A leány ott a kocsi tetején elpirul a pajzán szótól, de azért odadob egymás után három almát Hegedüsnek. A legény ügyesen elkapja mindegyiket, és nevetve int a lánynak: – Meghálálom, csak lássalak még egyszer! Az út, amely az uradalom udvarházának alacsony téglakerítéséhez és vasrácsos kapujához vezet, jegenyékkel szegett mindkét oldalán. Öreg fák ezek, vastag törzsűek, s nagyot csavarjon az ember a nyakán, ha a tetejüket akarja látni. Lepergő sárga leveleikkel terítve az út. Errefelé már sok a gyerek, apróbb-nagyobb szép számmal, némelyik pendelyben, a másik térden alul érő, foltos-rongyos nadrágban, a legtöbb meg rövid, fekete gatyában, s mezítláb valamennyi, pedig nedves is, hideg is a föld. Kiabálva ugrálnak a Botond körül, szaladnak utánunk, s az élelmesebbek egyike fel is kapaszkodik hátul, hogy visszakiabálhasson valamelyik társának: – Idesüss! Idesüss! Az udvarház a jegenyékkel szegett út végén áll. Jókora, régi épület, erős, bizonyára vastag, fehérre meszelt falakkal, széles tornáccal, amelyet vaskos oszlopok tartanak. Kilenc kémény sorakozik a mohos zsindelytetőn – legalábbis szemben ennyi látszik – arról árulkodva, hogy szép számmal van szoba a kisebb kastélynak is nevezhető épületben. Ahogy közelebb érünk, észreveszem, hogy kétoldalt merőleges szárnyak csatlakoznak a

fő fronthoz, ami azt az előbbi feltevésemet igazolja, hogy az udvarház valóban beillik kisebb kastélynak is. Zöldre festett zsalugáterek fedik az ablakokat a homlokzati részen. A zsalukat leeresztették. Valószínűleg senki sem lakja ezeket a helyiségeket. Könnyű homokfutó vesztegel a tornác előtt, két jól táplált, fiatal csikóval a rúdja mellett. Kocsist nem látok sehol. Bizonyára bent van a kastélyban. Véget ér a jegenyesor, s a Botond begördül a vasrácsos, nyitott kapun át az udvarra. Jobbra, balra megkapált virágágyak, földbe hajtott fejű rózsavesszőkkel. Csak az egyik ágyásban hervadozik néhány bordó őszirózsa. Hátraszólok Simon Pistának: – Ha van a házban telefon, keresd meg. Ültesd mellé Hegedüst. Amíg mi itt vagyunk, senki sem telefonálhat a kastélyból az engedélyem nélkül. – Aztán Gasztonhoz fordulok: – Mondd meg Gilbertnek, hogy szigorúan tartsa magát ahhoz, amit kitaláltunk. Szojka odafordítja az autót a homokfutó mögé. Leugrálunk. Mielőtt bemennék a házba, rendbe hozom az egyenruhámat. Igencsak meggyűrődött a köpenyem a négynapos útban. A fiúk is elhanyagoltak. Nem keltünk nagy bizalmat szakállas képünkkel sem, de hát mindegy, majdcsak kitalálok valami magyarázatot. Magam mellé intem Simon Pistát. – Egyelőre ketten megyünk be – mondom a többieknek, aztán felsietek Pistával a lépcsőn. A kastély főbejáratán, a nyitott, faragott, kétszárnyú ajtón át, amit kívülről megvasalt, behajtható, de most ugyancsak nyitott lapok védenek, valami előcsarnok-félébe lépünk. Első pillanatban senkit sem látunk, s mindketten meglepődünk, amikor balról hangot hallunk: – Kit keresnek a tiszt urak? Szürke mellényes inas áll oldalt a félhomályban egy alacsony asztalka mellett, amelyen lapos ezüsttálcát látok. – Az intéző urat keressük – mondom, miközben zubbonyom felső zsebéből előkotrom levéltárcámat, s névjegyet veszek elő. Az inas odalép a névjegytálcával hozzám. Ráteszem a papírszeletet. Halk léptekkel tűnik el az inas bal felé egy faragott ajtó mögött. Ránézek Simon Pistára. Kérdő az ő tekintete is. Várunk. Közben körülpillantok az előcsarnokul szolgáló helyiségben. Jókora, tágas, de alacsony mennyezetes terem, fehérre meszelt falakkal, s a falakon vadászatot ábrázoló nyomatokkal és néhány szarvasaganccsal, amit a kastély gazdája bizonyára a hegyek között lőtt. Ebből a helyiségből jobbra és balra egyformán faragott, egyszárnyú ajtók nyílnak, a főbejárattal szemben azonban ugyancsak domború famintás, de kétszárnyú és magas, majdnem a mennyezetig érő ajtót látok. A bal sarokból meg pácoltfa lépcső vezet felfelé, arról árulkodva, hogy a többi helyiségek magasabban fekszenek, mint ez az előcsarnok. Az inas lép ki a balra nyíló szobából, de közelebb jön. – A tekintetes úr kéri az urakat, legyenek kis türelemmel. Bólintok. Az inas visszaáll a kisasztal mellé, és helyére teszi a névjegytálcát. Néhány percig csend van. Aztán lónyerítés hallik a kastély előtti virágágyas udvarról. A homokfutóba fogott másik csikó prüsszentéssel válaszol rá. Odalépek az egyik faliképhez. Angol feliratú nyomat, elnyúlva futó agarakkal, lóháton vágtató piros vadászfrakkos urakkal, akik zsokésapkát viselnek. Az agarak előtt nyulak menekülnek, hátracsapva hosszú fülüket. Hajtóvadászat. Egyszerre felfülelek. Úgy tűnik, hogy a falépcső felől, nyilván valamelyik szobából, ahová a lépcső vezet, zongoraszót hallok. Előbb lágyak, álmodozóak az akkordok, majd hirtelen vad, gyors és zengő hangzatok zúgnak fel. Önkéntelenül a hang irányába fordulok. Nem ismerem a zongoradarabot, amit hallok, de azt rögtön észreveszi a fülem, hogy rendkívül iskolázott, gyakorlott muzsikus játékát

hallom. A zongora fortissimo zeng, zúg az ajtókon túl, örvénylő vízként kavarognak a hangok, s mindez annyira meglepő ebben a puszta közepére dugott udvarházban, hogy érthető, ha csodálkozom rajta. Odafordulok az inashoz: – Ki zongorázik? – kérdem, de mindjárt meg is bánom, amikor érzem az inas kelletlen, hűvösen kimért hangjából, hogy csak azért felel, mert ő inas, és kötelessége válaszolni, ha egy katonatiszt, egy úr kérdést intéz hozzá: – A kisasszony... Volna még mit kérdeznem, de inkább lenyelem, s elfordulok a borotvált arcú, egyenes tartású, bár idősebb férfitól. Bizonyára az az oka barátságtalanságának, hogy nyilaskeresztes karszalagot lát a karomon, s nincs hozzászokva, hogy egy tisztességes úri udvarházba efféle nyilaskeresztes jöttmentek – akikről bizonyára rossz a véleménye a gazdájának – minden hívás nélkül betehessék a lábukat. Kénytelen vagyok tudomásul venni a rideg fogadtatást, de bánt, hogy kényszerből megtűrt tolakodóként kell eltöltenem még oly kurta időt is ezek között a vén, vaskos falak között. Ha az eszem be is látja, hogy muszáj megjátszanunk ezt a szerepet a nyilas karszalagokkal, belső viszolygásomon nem tudom minden további nélkül túltenni magam. Egész életemben azon igyekeztem, hogy kellemes embernek tartsanak mindenütt, ahol megfordulok, lehetőleg ne bántsak meg senkit, ne sértsem senkinek az ízlését vagy ítéletét, s ugyanolyan mosolyogva, ugyanolyan szívélyesen beszéljenek velem, ahogy én társalgok másokkal. Bárhol megfordultam eddig, mindig ehhez tartottam magam – még akkor is, amikor Vinyicában egy ott rekedt orosz patikushoz szállásoltak be – s most bosszankodom, hogy görbe szemmel fognak rám nézni ebben a házban. Közben tovább áramlanak a zongorahangok, kavarognak, hol vad erővel, hol meg szelíd melankóliával, megadó bánattal, mint amikor egy lélekben a düh és a beletörődés váltakozik az egyik zajosan kiabál, háborog, a másik fáradtan, rezignáltan sóhajtoz... Az ajtó, ahol az előbb az inas beadta a névjegyem, most kinyílik. Magas, robusztus vállú, de szelíd arcú úr lép ki rajta, csizmásan, lovaglónadrágban, amelynek térdére és ülepére bőrfoltot varrtak. Felsőtestét kopott szarvasbőr zeke fedi, amelyet nyakig begombolt. Arca bajusztalan, simára borotvált szája sarkában két keserű ránccal. Orra vékony és hosszabb a rendesnél, s egymástól távol ülő szemeiben, amelyeket rövidlátók módjára kissé összehunyorít, valami megtörtséget látok. Ritkás haja gondosan fésülve fekszik szegletes koponyáján, meglapulva fejéhez tapadó, de szokatlanul nagy fülkagylói felett. Nehézkes léptekkel jön oda hozzánk. – Az urak engem keresnek... – Igenis, engedelmével – mondom, s nagyon jómodorú akarok lenni. – Türr főhadnagy úr? – kérdi, amikor kezet nyújt. Energikus szorítású a tenyere. – Türr Pál főhadnagy, szolgálatjára... – felelek, s igyekszem megnyerően mosolyogni. – Örülök a megtiszteltetésnek – mondja olyan leheletnyi árnyalatú iróniával, hogy ha akarom, gunyoros színezetűnek érezhetem a hangját, de ha nem elég érzékeny a fülem, akkor meg sem hallom. Igyekszem is nem mutatni, hogy észrevettem, inkább elismétlem magamban halkan kimondott nevét: Zorkóczy Sándor. Kezet ráz Simon Pistával is, majd a szoba felé mutat, ahonnan kijött: – Parancsoljanak. Bemegyünk a szobába, amely tulajdonképpen az intézői iroda, kopott íróasztallal, üvegajtós iratszekrénnyel, bőrbevonatú karosszékekkel s a falon hőmérővel és barométerrel. Letelepszünk a bőrfotelekbe. Zorkóczy intéző úr összekulcsolja nagy, de finom ujjú kezét a térde fölött, és kérdő tekintettel várja, mit óhajtunk, afféle arckifejezéssel, mint amikor valaki úgy érzi, hogy ki van szolgáltatva, s tudja, hogy akár akarja, akár nem, meg kell tennie, amit kívánnak tőle.

Legalábbis ezt olvasom ki sötétbarna szeméből. Igyekszem hát a lehető legudvariasabb lenni. – Mindenekelőtt elnézést kell kérnem öntől – kezdek hozzá a mondókámhoz – hogy hívás nélkül kényszerülök beállítani. Mentségemre szolgáljon, hogy háború van, s ilyenkor csak igen kevesen maradhatnak meg abban a kényelmes helyzetben, hogy azt tegyék, amihez kedvük van. Katona vagyok bajtársaimmal együtt, és parancsra cselekszem. Nem áll módomban részletezni küldetésünk lényegét, mindössze annyit mondhatok, hogy fontos parancsot kell teljesítenünk, és nem rajtunk áll, hogy igénybe kell vennünk az ön vendégszeretetét. Közbekérdez: – Önök veszik át a felügyeletet a munkaszolgálatosok felett? Már majdnem elárulom magam, majdnem megkérdem, hogy miféle munkaszolgálatosokról van szó, de szerencsére időben észbe kapok, és visszagondolok az öregbérestől hallottakra: munkaszolgálatos internáltak dolgoznak a birtokon. Gyorsan kérdéssel válaszolok Zorkóczy intéző kérdésére: – Hogy viselkednek a munkaszolgálatosok? Megvonja a vállát: – Csendes, megtört emberek azok. A birtoknak kevés szüksége van rájuk, mióta beállt az ősz. Tesznek-vesznek, ez idáig semmi baj nem volt velük. Az öt katona és a parancsnokuk, a szakaszvezető, könnyűszerrel rendben tartja őket. Úgy, tehát ez világos. A munkaszolgálatosokra csak öt katona és egy szakaszvezető ügyel fel. Ezek nem okozhatnak gondot nekünk, nem lesz velük dolgunk. – Nem a munkaszolgálatosok miatt érkeztünk – felelek most már. – Futárszolgálatot teljesítünk. A déli frontról jövünk, részünk volt néhány kellemetlen kalandban, majdnem otthagytuk a fogunkat. Fáradtak vagyunk, szeretnénk megpihenni, s ehhez az ön vendégszeretetét kérjük. Bármilyen választékosan fejezem is ki magam, bármennyire is udvarias a hangom, Zorkóczy nem melegszik fel. De valami megkönnyebbülést látok a szemében: nyilván annak örül, hogy nem sok időre tervezzük látogatásunkat. Bólint. – Uraim, a ház rendelkezésükre áll. Azonnal kijelölöm szobáikat. – Nézi az arcunkat: – Bizonyára meg is mosakodnának. Nevetést erőltetek: – Én meg is borotválkoznék. – Haladéktalanul intézkedem – az ő mosolya is kényszeredett. Feláll: – Szólok az inasnak... Mi is felállunk, s közben eszembe jut, hogy még valamit meg kell kérdeznem: – A telefont hol találjuk? – Nincs telefonunk. Nagyon jól megvagyunk mi itt a magyar Szaharában telefon nélkül is. Úgyis közelebb van hozzánk a kelleténél az élet, miért engednénk még közelebb a telefonnal? És kinyitja az ajtót. 12 Egész testem kellemesen bizsereg a fürdéstől. Élvezettel nyúlok az arcomhoz: sima, frissen borotvált s enyhén levendulaillatú. Mintha sokkal könnyebb lennék, szinte nehéz kilókat veszítettem súlyomból... Csodatevő hatású egy forró fürdő! úgy érzem, hogy képes volnék könnyedén futni két-háromezer métert, ki sem fáradnék bele, oly frissek, mozgásra készek az izmaim. Nagyot nyújtózok. Izületeim megropognak, s idegeimmel érzem, hogy a vér sebes-fürgén áramlik minden tagomban, a talpamtól a fejem búbjáig. Csuda jó!

Végigvágom magam a múlt századbeli faágyon, és mosolyogva bámulok a gerendás mennyezetre. Majd meg az oldalamra fordulok, és a vastag falba beépített cserépkályha nyitott ajtaját nézem, amelynek rostélya mögött vidáman ropog a tűz, játékosan villóznak a lángok. Istenem, van még boldogság ezen az ocsmány földön! Milyen kevés is elég ahhoz, hogy üdének, boldognak, könnyűnek, szinte súlytalannak érezzem magam. Még a gondjaim is elbújtak valahova, mintha illetlennek tartanák jelenlétüket egy ilyen újjászületett ember tudatának felszínén. Kicsi, de ragyogóan tiszta a szobácska. Tulajdonképpen aludnom kellene, de most nem érzem semmi szükségét. Tudatosan élvezni akarom ezt a nagyszerű állapotot, amit a forró fürdőnek köszönhetek. Fütyörészni volna kedvem, de inkább a lusta nyújtózást választom. Ha egyszer újra béke lesz, boldog békevilág... Vagy talán éppen ezek a keserves idők kellenek, hogy az ember gyereke örülni tudjon az élet igazi örömeinek, az ilyeneknek, mint egy gőzölgő, forró fürdő, kényelmes borotválkozás, frissen húzott ágy, fehér cserépkályha pattogó fahasábokkal... A nyugodtan élő ember mindezt természetesnek tartja, észre sem veszi, hiányoznia kell a kényelemnek ahhoz, hogy értékelni tudjuk. Eh, félre, gondolatok! Most csak az a dolgom, hogy örüljek a szerencsémnek, ujjongjak, hogy életben vagyok, s rátaláltam erre a puszta közepén megbúvó oázisra, erre a fűtött, fehér falú szobácskára, ami nekem többet ér, mint egy egész fejedelmi lakosztály a margitszigeti Grand Hotelben. Carpe diem... Igaza volt annak a vén rómainak. Minden órának szakítsd le a virágát, találd meg minden percben a szépet, a kellemest, az örömet adót, s a többiről igyekezz elfeledkezni, vesd ki az agyadból a gondot, élvezd a percet, amíg élvezheted, hiszen ki tudja, mi vár rád holnap, s egyáltalán, megéred-e a holnaputánt? Katonának való gondolatok ezek, áldott legyen a neve annak, aki kitalálta, s először papírra vetette... Örülj neki, hogy nem viszket a tested a napok óta nem váltott fehérnemű izzadságától, örülj, hogy nem ragad a hajad a porral keveredő verítéktől, örülj, hogy néhány óráig nem húzza fegyver a vállad, s nem veri hideg eső a hátadon az átázott köpenyt... Nyújtsd oda a kezed a cserépkályha rostélya elé, hagyd, hadd melegítse eldurvult bőrödet az izzó fahasábok heve... És légy derűs, öregem, csapd be magad a pillanat kis boldogságával! De régen is volt, amikor utoljára megadatott, hogy magamban heverhessek egy kis szobában! Most egyedül vagyok ezek között a fehérre meszelt, vaskos falak között, csak egy rézkarc néz le rám, alföldi nyárfákkal s a látóhatár szélén tornyozódó felhőkkel... Kopognak az ajtón. A kis szolgáló lesz ez, aki elvitte a zubbonyom, a köpenyem meg a nadrágom, hogy megszárítsa, és kivasalja mindegyiket. Felugrok az ágyról, odalépek az ajtóhoz, kinyitom résnyire, és elveszem a ruhadarabokat. Amikor a kis szőke copfos felvezetett ide a szobába, úgy megbámult mintha még sohasem látott volna katonát. Tudom, hogy csak egy szavamba kerülne, s mindjárt bejönne, nem csinálna nagy ügyet belőle. Háború van... Gaszton, akinek az ajtaja néhány lépéssel jobbra nyílik, bizonyára meg is ragadja az alkalmat, ahogy ismerem. Nemegyszer csúfolódtak velem a fronton, hogy mi az, talán cölibátust fogadtam? Együtt nevettem velük, s nem feleltem az ingerkedő kérdésre. Diákkorom óta, amikor elkezdtem megnézni a lányokat, mindig zavart, ha valaki nagy nyilvánosság előtt intézi a nőügyeit. Még inkább zavart, ha azt láttam, hogy diáktársaim vagy katonatisztkollégáim úgy váltogatták a hölgyeiket, mint más a fehérneműjét. Viszolyogtam ettől, s ezért nem vitt rá a testi kívánság, hogy velük tartsak a nyilvánosházakba. Így aztán valóban azt a látszatot keltettem, mintha cölibátust fogadtam volna. A fronton könnyű volt nőhöz jutni. De az osztozástól való idegenkedésem mellett visszatartott az az előítélet is, hogy nem tud nekem örömet szerezni az olyan nő, aki pénzért vagy más kényszerből adja oda magát egy férfinak. S amíg a többiek gyűjtötték az élményeiket, én mindössze egyre emlékezhetem. Margitot szüzecskének csúfolták ápolónőtársai, s ő, ha pirulva is, meghagyta őket ebben a hitben. Titokban találkozgattunk, s amikor feloszlatták a

hadikórházat, s őt visszarendelték Budapestre, nem kerestem senkit a pótlására. Nem volt szerelem a kettőnk kapcsolata, de mégis volt valami érzelmi tartalma, ha nem több is, mint a kölcsönös megbecsülés, meg az a tudat, hogy a kettőnk halk titka marad annak a néhány hónapnak sok éjszakája, amíg az alakulatunk a kórház közelében teljesített szolgálatot... Felszedem magamra a frissen vasalt egyenruhadarabokat. Visszateszem zsebembe az iratokat is, amelyek eddig a szoba kis asztalán hevertek. A derékszíjat nem kötöm fel. Revolveremet besüllyesztem a farzsebembe, s miután megnéztem magam a zsebtükrömben, kilépek a folyosóra. Gasztonhoz nem kopogok be. Hátha ottmaradt nála a kis parasztlány, nem akarom zavarni. Inkább bekukkantok Simon Pistához, aki a Gaszton melletti szobában tanyázik. Ő is heverész, hosszú lába lelóg az ágy végén. Cigarettázik, formás füstkarikákat ereget a szoba langyos levegőjébe, s amikor belépek, rám vigyorog, lefelé biggyedő, széles szájával: – Nekem nem akarózik felkelni... – Feküdj csak – nevetek vissza. – Most igazán ráérsz... Behúzom magam mögött az ajtót, és lesietek a lépcsőn. Az előcsarnokban ott áll szürke mellényében a barátságtalan, borotvált arcú inas, s amikor meglát, enyhén meghajol: – Éppen most akartam felmenni a főhadnagy úrhoz. Azt üzeni a tekintetes úr, hogy fél kilenckor lesz a vacsora a nagy ebédlőben – és a baloldalt nyíló pácoltfa ajtó irányába int. – Köszönöm – bólintok – pontosak leszünk. Aztán kilépek az udvarba, és elsietek a bal épületszárny felé, ahol a személyzet szobái vannak. Ott kapott szállást Szojka, Hegedüs és Gilbert is, akit szintén bakának tartanak. A fegyvereink ugyancsak ott vannak. Nem hagytunk semmit az autón, amit a hátsó udvaron álló kocsiszínbe vezetett be Szojka. A dohányfüstös cselédszobában Szojka éppen most borotválkozik, Hegedüs meg a körmöket vágja a lábáról. Gilbert az ágyon fekszik, és halkan horkol. Szojka újsággal fogad: – Főhadnagy úr, a kocsiszínben áll egy traktor is. Van a birtoknak egy majdnem teli hordó benzinje. Elnevetem magam, Szojka mindenütt nyitva tartja a szemét. – Csapolja át a benzint a mi hordónkba – mondom. – Itt van valami pénz, töltse meg az üres üvegeket pálinkával. Biztosan van itt eladó pálinka. – Hogyne lenne. Olcsó is. – Enni kaptak? – Amennyi belénk fért. Hegedüs megtalálta azt a menyecskét, akit útközben láttunk az almás szekéren. Ellátott az bennünket minden jóval. Degeszre ettük magunkat. – Jól van – bólintok, aztán kinézek az ajtón, nincs-e valaki odakint. – Mondja, Szojka, meghallgatta a rádiót? – Meg. Debrecen elesett, most már biztos, Belgrádból is kiverték a németeket. Tudomásul veszem a két újságot, még kérek tőle egy csomag cigarettát, aztán visszaballagok az udvarházba. Fél kilenckor kezdődik a vacsora. Pontosan állítunk be a nagy ebédlőbe. Csak Zorkóczy intézőt találjuk ott. Kölcsönösen üdvözöljük egymást, aztán hellyel kínál, s mindjárt pálinkát tölt. – Apéritif – mondja mosolyogva, s látom az arcán az igyekezetet, hogy jó színben tűnjön fel előttünk. Most egyikünk sem visel nyilas karszalagot. Szabályos katonáknak látszunk, s mindegyikünk kellemesebb jelenségként hat, mint délután, amikor piszkosan, gyűrötten, szakállasan megérkeztünk. Zorkóczy felemeli pálinkás kupicáját hosszú, finom ujjaival:

– Azt hiszem – szólal meg mosolyogva – én vagyok a legidősebb. Egészségtekre. Mind a négyen felhajtjuk a barackpálinkát. Kapar, mint a vitriol, de amint lenyelte az ember, olyan finom zamat marad a szájában, mintha baracklével átitatott mandulát rágott volna. Nem is állhatom meg dicséret nélkül: – Pompás. Lélek van ebben a pálinkában. Zorkóczy finoman mosolyog: – Az én specialitásom. – Dicséret a feltalálónak – csatlakozik hozzám Gaszton is az elismerésével, csak Simon Pista hallgat, mert ő nem képes szavakkal méltányolni az igazán kitűnő italt sem. Zorkóczy az ajtó felé néz: – Azonnal jönnek a hölgyek is. Addig, ha nincs ellene kifogásotok, még egy kupicával. – Köszönöm, én nem – tiltakozik Pista, és összerántja ékalakú szemöldökét, de Gaszton meg én nem ellenkezünk. Leeresztünk még egy kupicával a barackból. Elvégre hol kap az ember jó barackpálinkát, ha nem Kecskemét környékén, a Kiskunságban? Hosszú, de elég keskeny helyiség az ebédlő, közepén nehéz asztallal, amely körül székek állnak, ahogy megszámolom, nyolc szék. Túl az asztalfőn nyitva áll az ajtó, s belátni a másik szobába, amely mély karosszékeivel és zongorájával – komoly, hosszú zeneszerszám – afféle dohányzónak vagy társalgónak látszik. Innen hallatszanak most a léptek, és mindjárt meg is jelenik az ajtóban két hölgy. Az idősebb jön elöl – nyilván ő Zorkóczy felesége – egyenes tartású, karcsú asszony, őszülő szőke, de fiatalos mozgású, jól ápolt, vékony arcú. Azt hiszem, sokkal idősebb, mint amennyinek látszik. Ráncot csak a szeme sarkában látok egyet-kettőt, egyébként sima, ha nem is egészen feszes már az arcbőre. A mellette lépkedő fiatalabb nő is szőke, sőt inkább világosszőke, egy-egy szalmaszín fürttel a homloka fölött. Haja majdnem a válláig ér, de nem bomlik szét, mert hátul, a nyakszirtjén, vékony szalag fogja össze. Hosszúkás, sápadt bőrű az arca, s nagyon hasonlít Zorkóczynéra, tehát nyilván a lánya. Szája kissé szélesebb a szabályosnál. Nem festi, ellentétben az édesanyjával, aki halvány rúzsárnyalattal élénkíti ajkát. A lány nyugodt, sötétkék szeme minden különösebb érdeklődés nélkül siklik végig rajtunk. Nincs semmi kíváncsiság a pillantásában. Mindketten megállnak az asztal túlsó oldalán. Zorkóczy bemutat bennünket: – Türr Pál főhadnagy úr, Simon István hadapródőrmester úr, Bakos Gaszton karpaszományos szakaszvezető úr. Egyszerre csattan a három pár katonacsizma sarka. Mindhárman meghajlunk a hölgyek felé, miközben Zorkóczy őket is bemutatja: – A feleségem... Olga, a lányom. Szinte utolsó szavára nyílik az ajtó, s a borotvált arcú, barátságtalan inas lép be rajta, karján jókora tálcával, amelyen széles tál párolog. – Parancsoljatok helyet foglalni – mutat a székekre Zorkóczy. Mindnyájan leülünk. Velem szemben a szőke lány foglal helyet. Gaszton Zorkóczynéval kerül szembe. Simon Pista pedig a házigazdával. Az inas hangtalanul jár, körülhordja a nyúlvadast és a zsemlyegombócot, majd miután mindenki vett teletölti borral a talpas üvegpoharakat. Illatáról ítélve homoki karcosnak vélem a bort. Savanykás lesz. Ínycsiklandozón párolog a nyúlvadas, s egyszerre megcsavarja gyomrom az éhség. Neki is látok kiadósan, s nem kell szégyenkeznem sem, mert Gaszton és Simon Pista, de még Zorkóczy intéző is hasonló étvággyal eszik. Az inas észrevehetően hozzászokott a nagyétkű emberekhez, mert anélkül hogy bárki is szólna, azonnal megjelenik az asztalnál a tállal mihelyt látja, hogy valakinek a tányérjáról elfogyott az étel. Akadozó társalgás folyik, Zorkóczy vezeti, s jobbára ő beszél. Megtudjuk, hogy a birtok gazdája, Ivánszky Géza császári és királyi kamarás, családjával együtt elutazott Ausztriába, valahová Salzburg környékére, s intézője gondjaira bízta a birtokot, azzal az utasítással, hogy ha az uradalom közelébe érnének az oroszok, Zorkóczy is elhagyhatja a

helyét. – Mi a véleményetek – kérdi két falat között – ideérnek az oroszok? Lenyelem a falatot, s míg ezzel vagyok elfoglalva, jól meggondolom, mit feleljek. Azt hiszem, az a legelőnyösebb, ha igyekszem elfogulatlan színben feltűnni, s eloszlatni azt a bizonyára bennük vibráló érzést, hogy mi fanatikus nyilasok vagyunk. – Az oroszok Baja és Apatin vonalában elérték a Dunát. Szegednél és Szeged fölött átlépték a Tiszát is. Az a kérdés, mennyire tartja fontosnak a német hadvezetőség a Kecskemét-Budapest műutat és a vasútvonalat. Ha fontosnak ítéli, akkor komoly erőket fog harcba vetni az oroszok ellen. – És ha nem látja fontosnak? – Akkor a Dunántúl és Pest védelmére koncentrálja az erőket. Mindez, persze, csak az én véleményem. Hallgatagon eszünk tovább, mígnem Zorkóczy felemeli borospoharát: – Igyunk arra, uraim... – látom rajta, hogy zavarban van. – arra... hogy béke lesz egyszer a mi országunkban. Látom, hogy aggodalmaskodóan villan össze a pillantása a felesége tekintetével. Szegény emberek, ezek úgy tartanak tőlünk, mintha emberevők lennénk. Zorkóczy bizonyára attól fél, hogy hibázott, amikor nem a tengelyhatalmak győzelmére emelte poharát. Mi tehát szótlanul kiisszuk a borunkat, s aztán, hogy javítsak valamit a hangulaton, mindjárt Zorkóczynéhoz fordulok: – Asszonyom, amikor délután megérkeztünk, zongorajátékot hallottam. Oldalán ülő lányára mutat: – Olga a muzsikus a családban. Negyedéves zeneakadémiai hallgató... – Igazán? – fordulok a szőke lány felé. Olga, anélkül hogy rám nézne, bólint. S mivel eddig egyszer sem szólalt meg, illendőnek tartja, hogy feleljen is. – Chopint játszottam... – halk, tárgyilagos a hangja. Zorkóczy is közbeszól: – Olga már önálló hangversenyt is adott tavaly. – Mindig szerettem volna zenét tanulni – fűzöm tovább a társalgás fonalát – de, sajnos, sohasem volt rá módom. Középiskolás éveimben nem volt elég pénzünk hozzá, amikor pedig egyetemista lettem, és már kerestem pénzt, mert kisegíteni jártam egy budapesti tervezőirodába, akkor meg már nem akadt elég időm. Azzal segítettem magamon, hogy gyakran megfordultam a Zeneakadémia nagytermében. Most néz rám először a lány. Nyugodt, sötétkék szeme megpihen egy pillanatra az arcomon, mintha azt akarná leolvasni róla, valóban érdekel-e a zene, vagy csak a társalgás kedvéért beszélek ilyesmiről. Csak néhány percig hallgathattam délután a játékát – folytatom – de úgy éreztem, dinamikus művészt hallok. Annyira nem vagyok verzátus a zenében, hogy esküdni mertem volna rá, valóban Chopint játszik, de körülbelül sejtettem, hogy romantikus mű... Nagyok a hiányok zenei ismereteimben – könnyedén beszélek tovább, s azt hiszem, előnyös, ha igyekszem a szerény zeneélvező képében bemutatkozni – mert azt az időt, amikor független és elég pénzzel rendelkező ember lehettem volna, s akadt volna időm meg módom is, hogy kiművelhessem magam a muzsikában, kint kellett töltenem a fronton. Pótolhatatlan esztendőket... – Sajnálja, hogy így történt? – kérdi a lány, és nem fordítja el a szemét. Komolyan néz rám, s az az érzésem, hogy egyetlen szavát se ejti ki anélkül, hogy ne érdekelné az, amit kérdez. – Sajnálom. Építészmérnök vagyok – mosolyodom el – úgy hiszem, balkézről rokona a művészeknek, tehát sokkal hasznosabban is eltölthettem volna ezeket az éveket. Inter arma silent musae... A front igazán nem a legideálisabb hely arra, hogy a mundérba

öltöztetett ember sokat gondolhasson a művészetekre. Talán az okozta, hogy szinte megállás nélkül beszélek, mindenesetre tény, hogy már az egész asztaltársaság cseveg, s valahogyan feloldódott a kezdeti merev, hűvös hangulat: Az inas időnként körüljárja az asztalt, megtölti a poharakat, és Simon Pista meg Zorkóczy intéző már élénk eszmecserét folytat a magyarországi vadállomány pusztulásáról. Hallok néhány olyan szót is, amivel Zorkóczy magáról beszél: ő tulajdonképpen talajjavító specialista, azért is hozta ide Ivánszky méltóságos úr, hogy kezdjen valamit ezzel az istenverte földdel. A birtok termelési ügyeit nem is ő intézte, arra külön ispánt alkalmazott a kamarás, az ő dolga inkább abban állt, hogy szűkebb helyre szorítsa össze a mocsarat, és minél nagyobb területen kösse meg a futóhomokot... Olga belekortyol a borába, és megkérdi tőlem: – Mondja, főhadnagy úr, hogyan bírta ki negyvenegy óta jóformán egyfolytában a fronton? Elmosolyodom. – Nehezen. Lehet, hogy vannak olyan emberek, akik háborúra termettek, olyanok, akiknek életelemük, hogy folyton fegyverrel mászkáljanak, de én nem találtam ebben örömet. Kötelesség... higgye el nekem, a kötelesség nagy kényszerítő erő. És akit arra neveltek, hogy a kötelességet mindig teljesíteni kell, az valahogy képtelen arra, hogy visszaforduljon, amikor mások ottmaradnak... – Azt hiszem – bólint megfontoltan – ezt meg tudom érteni. Néha gondolkoztam én is ilyesmiről... Sajtot hord körül az inas, friss juhsajtot. Nem szeretem. Inkább kikeresek egy pirospozsgás almát az asztal közepén álló gyümölcstálból, és meghámozom. Gaszton és Simon Pista még eszik, Gaszton már lassabban, de Simon Pista ugyanolyan tempósan, szinte szünet nélkül, mintha az előbb kezdett volna hozzá, nem tudom, hová fér abba a lapos testébe... 13 Háromnegyed tíz, mire befejezzük a vacsorát, és átvonulunk a dohányzóba. Zorkóczy szivarra gyújt, mi cigarettázunk. Elbocsátották az inast, hadd feküdjön le, s most Olga tölt likőrt a kis poharakba. Szintén helyi készítésű cseresznyelikőr. Én kissé édesnek találom, megelégszem egy kupicával. Aztán odamegyek a zongorához, és megnézem. Hosszú, feketére lakkozott, finom hangszer. Bösendorfer gyártmány. Olga észreveszi az érdeklődésem, s magyarázóan megjegyzi: – Nyár elején hazajöttem Pestről a bombázások elől. Hazahozattuk a zongorát is. Ez az egyetlen kincsem. – Mosolytalanul magyaráz, nem nyúl hozzá a zongorához, nem is simogatja meg, amint ez a szavaiból következnék, de ahogy elnézi néhány pillanatig a zeneszerszámot, elhiszem neki, hogy valóban legnagyobb értékének tartja. – Megkérhetném, hogy játsszon valamit? Rám néz, fürkészve, s hirtelen arra kell gondolnom, milyen furcsa szerzet lehet ez a lány a nagy komolyságával s a nyugalmával, ezzel a hűvös tartózkodással, amely ritkán sajátjuk a muzsikusoknak. Újból meg kell szólalnom: – Én megtisztelve érezném magam, ha jobban odafigyelve hallgathatnám a játékát, mint délután. – Lesz-e vajon kedvük hozzá a többieknek? – kérdi, s közben elfordul tőlem. Simon Pista és Gaszton azonnal helyesel, a Zorkóczy-szülők pedig érthetően örülnek, hogy játszik a lányuk. Olga leveti lélekmelegítő kötött kabátkáját. Most egyszerű szabású sötétkék ruhájában áll a zongora előtt. Ahogy egy pillanatra szemügyre veszem alakját, az a benyomásom, hogy fiatal, izmos, nyúlánk erdei vadhoz hasonlít, anélkül azonban, hogy benne vibrálna idegeiben az őzek és szarvasok riadtsága.

Két hosszú lépéssel odamegy a zongoraszékhez. Felhajtja a hangszer fedelét, s végignéz a csontfehér és ébenfekete billentyűkön. Csend van. Mindenki letelepedett egy-egy fotelbe. Olga egyenes derékkal ül a zongoránál – az a benyomásom, hogy a gerincoszlopból indul ki az egész ember koncentrációja – s láthatóan gondolkodik, mit játsszon. Vagy talán tudja, mit fog játszani, csak összeszedi magát? Aztán felemeli hosszú ujjú, vékony kezét, ott tartja a klaviatúra felett néhány pillanatig, majd az ujjak megérintik a billentyűket. Széthullámzanak a hangok a szobában, oly halkan, oly lágyan, hogy mi hárman, akik még nem hallottuk játszani ezt a lányt, csodálkozva, de mindenesetre meglepetten figyelünk fel. Balról kovácsoltvas falilámpa világítja meg a lány keskeny arcát, egyenes orrát, hajánál valamivel sötétebb szemöldökét, amely hosszú, pedig nem nyújtották meg festékkel a végét. Semmi változást nem látok ezen a komoly arcon, hacsak azt nem, hogy festetlen ajka kissé szétnyílt, és mintha nedvesen csillogna. És nyaka hajlik előre, elfeledkező és – úgy tűnik – önmagát megadó tartással, s a lámpafényben észreveszem, hogy néhány könnyű hajszál elszabadult a homloka tetejéről, s most ott lebeg szőke csillogással a szemöldök felett. Talán a zongorahangoktól vibráló levegő libegteti ezeket az aranyos szálakat, amelyek engedelmesen hajladoznak, anélkül hogy hozzáérnének homlokának sápadt bőréhez. Hirtelen felzúg a zongora. A vékony, fehér ujjak belevágnak a billentyűkbe, s abban a pillanatban, hogy váratlanul fellobban valami eddig nem látott fény a lány nyugodt, sötétkék, vizsgálódóan komoly szemében, egyszerre ráismerek a muzsikára. Az Appassionata... A mind ez idáig nyitott ajkak most keményen összezárulnak, egymáshoz préselődnek, amint alattuk – szinte átlátok Olga bőrén – összeszorítja két fogsorát. Felsőteste is előbbre dől, lágy vonalú nyaka pedig egy belső nekifeszüléstől merevedik meg, mint amikor valaki erejét meghaladó tehernek rugaszkodik. Megrezzen bennem a gondolat: ez a vékony, karcsún izmos leány valóban hatalmas súllyal birkózik, amikor híven és becsületesen akarja visszaadni a michelangelói művet, kifejezni, amit Beethoven érzett: a magányosan bolyongó ember, a társtalan óriás vívódásának, monumentális és mégis elfojtott gyötrődésének hangokba öntött inkarnációját. Nem műértő közönség előtt lép fel ez a leány, nem kell szigorú kritikától tartania, magának játszik, de olyan fegyelemmel, mintha hangversenydobogón küzdene az egymással vitatkozó dallamsorokkal, az egyszer végtelen lágyan, szinte-szinte könyörgően lebegő, hánykolódó hangokkal, máskor meg a robusztus, mellkast összeszorító, basszus-zengzetektől terhes fortissimo akkordokkal, ezzel a lenyűgözően félelmetes muzsikával. Nem lehet nem érezni, hogy a szőke, összeszorított ajkú leány önmagán szűri át a szélrohamokként csapkodó zenét, valósággal szenved tőle, s fehérré fakul vékony arca. Majd ellágyul a festetlen száj, lejjebb ereszkedik a két barnás árnyalatú szempilla is, amikor megszelídül a dallam, és éneklőn felível a zongorából újra meg újra a melléktéma, az érzés, ahogy az elkeseredett ember felnéz a verőfényes égre, s felismeri, és bizton tudja, hogy az a naptól ragyogó magasság az övé is, és vegyenek bár el tőle mindent, fosszák meg mindentől, amit szentnek, drágának érzett... ezt az egyet, az élő végtelent nem ragadhatja el tőle semmi gonosz, mert a napfény, az égragyogás nem gyűrhető tarisznyába, nem birtokolható, hiszen mindenkié és senkié, s aki mégis magáévá akarja tenni, csak egyet cselekedhet: eggyé válik vele... [Kotta] Frontot járt férfi, sokat próbált katona fel képes fogni ezt a muzsikát, de ez a finom, szőke leány, akinek ujjai alatt egyszer-egyszer szinte már vágtába csapnak a hangok, hogyan érzi a drámai vitát, amely a melódiában az emberre nehezedő idegen hatalom és

a lélek között bomlik ki? Szinte suttogva esdekel a lélek, a panasz egy-egy kirobbanó felkiáltásával, apró, jajongó sikolyokkal, amelyek azonban belevesznek a szemben álló láthatatlan óriás egyre erősödő, majd valósággal mennydörgéssé növő basszusába. A sápadt női arcra, amely újra összepréselt ajakkal birkózik a művel, rárajzolódnak a halk sóhajok árnyai, a mindenséget ostromló percek, s a félelem is, annak hallatán, hogy az erős élet a durva tagadás robbanó hangsoraival felel a vergődő, de a megadáshoz nem elég gyenge léleknek. Maga sem veszi észre, amikor egy ízben néhány pillanatnyi szünetet tart. A dübörgő hangok után oly nyomasztóan kisérteties a csend, hogy szinte fázni kezdek. Egyáltalán, kísérteties ez az egész este. Itt ülünk a homokvilág közepén kinőtt birtok udvarházában, szökevény katonák, akiknek fejére talán már ki is tűzték a vérdíjat, és Beethovent hallgatjuk. De kinek szólna inkább ez a muzsika, mint nekünk, akik számkivetésre ítéltük magunkat? Nem nekünk íródott-e, akik körül ott leskel a halál, akiket holnap elfoghatnak, és rövid ítélettel agyonlőhetnek egy erdőszélen. Hála rezzen meg bennem, ahogy elnézem a lányt. Elmaradnak az előbb még fel-felcsillanó trillák, a tudat összeszedi magát, ijedten fülel a sorsra, amely valahonnan nagy-nagy mélységekből kopog, szinte rémítően, tompa végzet-hangokkal. Olga szeme a klaviatúrára téved, szemöldöke felemelkedik. Rárajzolódik arcára a muzsika tétovázása. Ez a komoly meditáció illik leginkább a lényéhez. Könnyedebbé is lesz a játéka, már nem érzik rajta az erőfeszítés, az akaratos erőösszpontosítás. Itt már otthon van, úgy találom, saját gondolatainak ismeretében igazodik el a dallamban kifejtett érzések és érvek között, hogy egészen váratlanul robbanjon ki ujjai alól az erős elhatározás, a beethoveni eltökéltség. Simon Pista egyenes derékkal ül. Ék alakú szemöldöke alól szigorúan, majdhogy szúrósan villog elő fekete szeme. Gaszton a térdére támaszkodik: elálmosította a muzsika. Zorkóczy ujjai között mozdulatlanul füstölög a szivar, amelynek végén már hosszú hamu szürkéllik. Az asszony arca megtelt színnel a lánya játékától. Tőle örökölhette Olga a muzikalitását, természetes zeneérzékét, erre kell gondolnom, ahogy rápillantok Zorkóczynéra, aki behúzódik a karosszék mélyére, s elernyedten tárulkozik ki a feléje hullámzó hangok előtt. Olga ujjai határozottan vágnak bele a billentyűkbe. Rohamba csapnak a hangsorok. A lány még mindig összezárja ajkát, de már nem préseli egymáshoz őket. A megedzett lélek ott a zongorahúrokon magabiztosan száll vitába az erőkkel, amelyek föléje magasodnak, s ha időnként újra alázatossá szelídül is, ezekből a pianókból és pianissimókból sem hiányzik az energia. Önmaga erejét leplezi le, önnön lelkének titkát árulja el ez a lány, amikor ennyi tartással és méltósággal, szinte férfias eltökéltséggel megtöltve hívja elő, impozáns magában bízással tölti meg a dallamot, amely már önuralommal is ékes, fegyelemmel, hogy saját hangját is tompítsa olykor-olykor. Arcbőrére most valami alig észlelhető szín költözik, és ezzel egyszerre zeng elő a szenvedély, elválaszthatatlan, de érthetetlen egységben a magabiztos hittel... A fehér ujjak energikus és mégis táncos ritmusokat vernek ki a klaviatúrán – az előbbi tétova meditáció szülötteit. A tudatos és elszánt gondolat önbizalmát, a lélek talpra állását árasztják a dallamsorok, olyan ember győzelmét, aki még csak ezután verekszi meg a maga csatáját, de már elkészült rá, eltökéltséggel vértezte egész lényét, és nekivetette hátát a falnak s a szemében ott csillog a feszült várakozás. Nincs feloldódás, dinamika remeg minden egyes hangban, ott vibrál a feszültség a lány szempilláin és a hosszú, fekete zongora felett is... Aztán egyszerre csend lesz. Csaknem összerezzenek tőle. Vége az első tételnek. A hallás idegei felajzottak. Várják a második tétel megkapóan egyszerű melódiáit. Megütődöm, amikor mozdulni látom Olgát. A szempárok mind a lányra szegeződnek, aki lassú mozdulattal feláll a zongoraszékről, s ahogy kiegyenesedik, mintha fiatal fűzvesszők hajladoznának derekában. Gaszton lelkesen összeveri két tenyerét, talán azért, hogy izmait mozgatva vegyen erőt álmosságán. Simon Pista udvariasan csatlakozik hozzá. Olga kényszeredetten rájuk

mosolyog. Fáradtnak látom. Érthető. A test erőit, az érzékeny idegeket is kimeríti ez a szonáta. Mintha meg is borzongana egy pillanatra a lány. Akár a hirtelen ébredő ember, tétován mozdul. Amikor könnyű, de lassú léptekkel – finom rajzú szőke fejét lágyan hátrahajtva – odamegy a dohányzóasztalhoz és cigarettát vesz a kezébe, remegnek az ujjai. Mohót, mélyet szív a cigarettából, ahogy a szomjas ember esik neki a víznek. Nézem. Miért hagyta abba az első tétel végén? Gaszton a lány játékáról áradozik Zorkóczynénak. Az asszony mosolyogva hallgatja, s az arcára kiül némi büszkeség is. Zorkóczy feláll, és odalép a lányához. Átfogja Olga vékony, egyenes vállát, s valamit mond neki, de oly halkan, hogy csak ők ketten értik. Olga arca bosszúsan megrezzen. – Nem tudok megbékélni a gondolattal, papa! – tiltakozást hallok a hangjából. Türelmetlen, tiltó mozdulatot tesz a kezével, amikor az apja tovább suttog. Egy percig sem tart ez a párbeszéd, de úgy érzem, valami komoly dologról lehet csak szó. Zorkóczy fejezi be, most már nem suttog, hallom, amit mond: – Igazat fogsz adni nekem... Elengedi a lánya vállát. Olga mindjárt el is lép mellőle, talán azért, nehogy az apjának esetleg eszébe jusson még valamit mondani, s gyorsan leül a mellettem álló fotelba. Összeszorított szájának kis résén engedi ki a cigarettafüstöt. Közelebb hajolok hozzá. – Hogyan jutott eszébe éppen az Appassionata? Nem figyel rám, saját gondolataival foglalkozik, gépiesen felel: – Nem tudom. Feleletre akarom kényszeríteni: – Mégis... És miért fejezte be az első tétel végén? Felém fordul, és fürkészve néz rám: – Maga észrevette? Bólintok. – Igen. Miért nem folytatta? Nagyot szív cigarettájából: – Nem bírtam... Úgy találom, illene valami dicsérőt mondanom a játékára. Aztán mégse szólok. Csak nézem az arcát. Végigsimít magas homlokán: – Fáradt vagyok. Elnyomja cigarettáját a hamutartóban. Elértem a mozdulatot, és felállok. Intek a fiúknak. Ők is felemelkednek a helyükről. Meghajlok a ház asszonya felé: – Hálásan köszönjük ezt a szép estét – ránézek Olgára is: – Különösen azt a szép élményt, amit az Appassionatával szerzett nekünk. – Kezet csókolok az asszonynak: – Sokáig nem felejtjük el. – Jó éjszakát, uraim – mosolyog Zorkóczyné. Nem megyek azonnal lefeküdni, magammal hívom Gasztont, és lesietünk a sötétben a külső földszintre, ahol Szojkáék kaptak szállást egyik személyzeti szobában. Kint ülnek a fiúk a szoba ajtaja előtt egy padon. Cigarettáznak. Fel-felizzanak a cigaretták parazsai. – Jó lenne, ha lefeküdnének – mondom nekik. – Holnap strapás napunk lesz. Délelőtt indulunk. Mielőtt beesteledik, Dunaföldvárra kell érnünk. – Tudunk venni élelmet, főhadnagy úr? – kérdi Szojka. – Azt hiszem. – Aztán Gasztonhoz fordulok: – Kérdezd meg Gilbertet, hogy van? Az angol szinte harsányan biztosít bennünket, hogy egészen jól érzi magát, a karja alig fáj, kész akármilyen hosszú útra. Kissé szűk neki a csendőrről levett egyenruha, de jobb,

mintha brit repülőhadnagyi uniformisban járna. Ezt a kis kényelmetlenséget örömmel elviseli. – Rendben van – mondom búcsúzóul. Aztán még megkérdem: – Remélem, tartották magúkat a megbeszéléshez. Hegedüs, nem árulta el annak a copfos leányzónak, hogy katonaszökevény? – Dehogy, főhadnagy úr! Azt mondtam, hogy elszánt nyilasok vagyunk. De nem ijedt meg tőlem. Kinyújtotta a kezét, de lejjebb tartotta, mint a nyilasok, amikor köszönnek, és azt mondta, hogy olyan kicsik vagyunk... Meg is csipkedtem érte azt a kemény, kerek farát. – Huncutul hozzáteszi: – Nem vihetnénk magunkkal, főhadnagy úr? Elüldögélne ott mellettem... Nevetek. – Na, jó éjszakát. Feküdjenek le. Szojka feláll: – Mondanék még valamit a főhadnagy úrnak... – Tessék. Gaszton már előresietett. Megállok Szojkával az udvarház sötét sarkán. – Utánanéztem azoknak a munkaszolgálatosoknak... – közli halkan. – Elsétáltam a szállásuk felé. El is beszélgettem az őrrel. Kevés a zsidó, jobbára baloldali emberek... – És? – Tehetnénk értük valamit, főhadnagy úr. Legalább néhányat kihozhatnánk. Már ki is gondoltam... Bosszúsan szakítom félbe: – Meg ne halljak még egyszer ilyesmit! Micsoda ostobaság! Semmit sem fogok kockáztatni! Senkiért! Megértette?! Elég gond a nyakunkon ez az angol is. Nem fogok karitászt játszani. Verje ki a fejéből! És ha úgy tetszik, mondja azt, hogy önző vagyok! Jó éjszakát. Dühösen sietek Gaszton után. Az udvarház előcsarnokában érem utol. Együtt ballagunk fel a falépcsőn. – Ugye, kedves emberek az intézőék? – kérdi. – Iiigen – nyújtom meg a szót. – Hősiesen igyekeztek, hogy legyőzzék az idegenkedésüket. – És milyen szép az a lány! – még sóhajt is hozzá. – Szép? – Furcsának találom, hogy ezt mondja. Nekem nem tűnt fel, hogy szép lenne. Vállat vonok. Már az ágyban fekszem, a sima, hófehér lepedőn, a könnyű pehelypaplan alatt, s fejem a jól megtömött tollpárnán nyugszik, de még mindig a lányról gondolkodom. Orosz neve van, pedig inkább skandináv jelenség, nyúlánk, karcsú alakjával, világosszőke hajával, sápadt-fehér arcával. Ahogy lehunyt szemmel magam elé idézem, mintha a fjordok sós tengervízillatát, hideg, tiszta párolgását érezném. Szép ez a leány? Tudja isten. Nem csodálom, hogy Gaszton szépnek tartja. A frontesztendők sok durvasága, szennye, undora után deformálódott még a látásunk is. Más mértéket alakítanak ki az érzékszerveink, s ha egy kellemes jelenséggel találkozunk, hatványozottan kellemesnek látjuk. Idegrendszerünk allergikus-érzékenyen reagál mindenre, ami megközelíti a szép, a jó, a nemes fogalmát. A háború megbillentette bennünk az egyensúlyt, bizonytalanná silányította arányérzékünket. Én mintegy kívülről és felülről, tudatosan figyelem magamban ezeket a változásokat. Ezért aztán kételkedem minden ítéletemben, s mindig attól tartok, hogy megzavart érzékeim tévedéseinek áldozata leszek. Sokunkat szkeptikussá tett a front. Gasztont nem. Gaszton válogatás nélkül örül mindennek, ami elviselhetőbb, mint a front volt. Úgy hiszem, hogy az én szkepticizmusom és Gaszton kritikátlan lelkesedése egyaránt tünete annak a betegségnek, amellyel a fronton fertőződött meg a lelkünk. Megváltoztunk, más ember lett belőlünk odakint a lövészárkokban, ütegállásokban, támadásokban, visszavonulásokban... Hamarosan vége a háborúnak. Béke lesz. Megszűnik az elsötétítés, betemetik a

bombák vágta gödröket és a gránáttölcséreket, felszántják a hernyótalpak csúf nyomait őrző szántóföldeket, eltakarítják az összedőlt házak romjait, és megkezdődik valamilyen élet, és akik bujkálnak, nem fognak rejtőzni többé, akiket meg üldöznek, nem hajszoltatnak többé... Jó lesz a béke. De vajon... A múlt háború után mi jött? Infláció jött utána, és szegénység, nyomor, éhezés meg spanyolnátha... És most? Romokat hagytunk magunk mögött mindenütt az országban. Meddig tart, amíg újjáélednek? Meddig tart... Oly mindegy. Nem rám tartozik! Engem sokkal inkább aggaszt, hogy mi lesz mivelünk, a katonákkal, akik végigverekedtük és végigkínlódtuk ezt a háborút? Aki élve marad közülünk, hazatér, ha lesz hová hazamennie. Selmeczi főhadnagy nem tud hová hazamenni. A télen volt itthon szabadságon. Három hétig maradhatott volna. Egy hét se telt el, újra ott volt közöttünk a fronton. Szokványos tragédia: a felesége egy frontlógós hadügyminisztériumi százados szeretője lett. És akiknek megvan az otthonuk... Hogyan tudunk majd újra beilleszkedni a civil életbe? És hogyan várnak bennünket? Milyen arccal fogadnak, akik leültek vagy beálltak a helyünkre, amíg mi odakint fagyoskodtunk Oroszországban? Ők azt szeretnék, ha egy se térne meg közülünk. Mit felelnek majd, ha azt mondjuk, hogy jogunk van a helyre, ahonnan a frontra szólított bennünket a behívó? Bámulok bele a kis szoba sötétjébe, és szomorúság nehezedik rám. Érdemes volt? A legszebb éveinket, amelyeket az élet törvényei arra szántak, hogy legyenek tele a fiatalság örömeivel, később meg nem szerezhető boldogságokkal, nekünk kint kellett átkínlódnunk Oroszországban. És ha levetjük az agyonkopott, avitt uniformist, és felhúzzuk megizmosodott, megszikkadt, sebesülések nyomait viselő testünkre az idegen civilruhát, vár ránk a megaláztatás. Az én helyemet ott Keszthelyen, a Kelemen-cégnél, egy csinos bajuszú, pocakosodásra hajlamos fiatalemberrel töltötték be, akit valami oknál fogva felmentettek a fegyveres szolgálat alól. Legalábbis ezt mondta az apám, amikor sebesülten hazaküldtek szabadságra. Álljak oda az elé a kövérkés fiatalember elé, és mondjam azt, hogy adja vissza az íróasztalomat, a rajztáblámat, a logarlécemet, amit le kellett tennem, mert így parancsolták? Mi lesz, ha a szemembe nevet? Elfutja az agyam a vér, és szájon vágom, hogy nekiesik a falnak, és kiköpi a fogát. De az is lehet, hogy sikerül megőriznem a nyugalmamat. Kezdjek neki magyarázni, hogy kérem, nekem jogom van a régi helyemhez, jogom van hozzá, hogy a Kelemen-cég szolgálatában házakat építsek, mert több mint három esztendőt a front vett el az életemből, meg is sebesültem, golyó ütötte át a combom, és láttam fiúkat, akikkel előző este egy üvegből ittam rumot, másnap felismerhetetlen, véres húscafatokká rongyolódni? Vagy mondjam azt, hogy jogom van a régi helyemhez, mert én megtanultam a nyüszítő, állati halálfélelmet, amikor hallottam a fejem fölött vijjogni, észbontóan sivítani a Katyusák rakétáit, és a körmömmel kapartam a fagyos földet, hogy belebújhassak, belefúrjam magam, mint a vakondok? Mondhatnék ezernyi ehhez hasonló érvet. De ha rákerül a sor, hallgatni fogok. Én nem fogok panaszkodni. Sajnálatból nekem ne adjanak helyet. És talán ki is nevetnének, gúnyolódnának rajtam a hátam mögött, azt mondanák, hogy fantasztikus meséket hazudtam nekik. Mi vár ránk? Mi lesz belőlünk? És egyáltalán megérjük-e? Rosszkor születtünk. És rossz helyen. Ebben az országban régi szokás a szenvedés... Odakint kutya ugat. Valahonnan ráfelel egy másik. Hallgatózom. Eső veri a szoba ablakának zsalugáterét. Már nem pattog a tűz a kályhában, csak a parázs izzik. Feleselnek a kutyák az éjszakában. Aludni kellene. Bizonyára mindenki alszik már a házban. Olga álma szép lehet: tele az Appassionata hangjaival. Azt hiszem, boldog ember ez a lány. Van hová menekülnie, ha fájdalom éri. Az etűdöket, a szonátákat, a zongoraversenyeket senki sem veheti el tőle... De hová meneküljek én? Van-e valamim, ami felett másnak nincs hatalma?

Diákkoromban voltak álmaim: meg akartam nézni a világ híres épületeit, meg akartam állni a Notre Dame, a Doge-palota, a Tower, a San Pietro katedrális, a milánói dóm, a kölni székesegyház, a firenzei Signoria, a madridi Prado előtt, rostokolni előttük órákig, ahogy Bécsben ácsorogtam a Stephanskirche előtt, bámészkodni és ráfényképezni a memória érzékeny lemezeire a részleteket és az arányokat, s ellopni valamiképpen a lelket is, amit beléjük építettek. Kazettás mennyezeteket, ódon tetőszerkezeteket, évezredekkel dacoló íveket, finom kőcsipkéket, merészen égbetörő tornyokat akartam látni, hogy az idegeimmel érezhessem valóságos arányaikat, lenyűgöző voltukat és meghitt szegleteiket. Nem adatott meg. Álom maradt, vágy, ami nem teljesedett... De mi az istennek töprengek én? Nem elég nekem, hogy legalább ezen az éjszakán tiszta ágyban, tollpárnán és pehelytakaró alatt fekhetek, és nyugodtan alhatok. Holnaptól újra ver bennünket az eső, akkor lesz más gondom is, mint hogy a sorsomon tűnődjek. Akkor majd jó volna kinyújtózni a paplan alatt, és az arcom bőrén érezni a bizsergető meleget, amit a cserépkályha nyitott ajtajának rostélya mögül árasztanak a hamuvá porladó parazsak. Oldalamra fordulok, és lassan számolni kezdek magamban. Behunyom a szemem, és tempósan, ritmustalan-egyhangúan sorolom egymás után a számokat. Ezzel altattam magam a fronton is sok-sok éjjelen. Huszonegy, huszonkettő, huszonhárom... Félálomban eszembe jut a katonanóta is... Huszonegy huszonkettő-huszonhárom... Rohamutász a legelső a világon. 14 Ahogy kértem, az inas pontosan fél nyolckor kopogtat a szobám ajtaján. Szólok, hogy rendben van, de sehogy sem akaródzik véglegesen felébredni. Kábultan álmos vagyok, legszívesebben a fejemre húznám a takarót, és nem törődnék semmivel, aludnék tovább. Ilyen az ember természete: hosszabb, nyugodtabb alvás után lepi meg a katonát a vágy, hogy napokig húzza egyfolytában a lóbőrt. Kidugom a karom a takaró alól. Hideg van a szobában. Még ez is! Mocorgok a paplan alatt, ragadna le újra a szemem, de aztán nagyot szusszanok, és kiugrok az ágyból. Úgy öltözöm, ahogy kaszárnyában szoktunk: két perc és már csizmában, nadrágban állok a sarokban levő mosdószekrény előtt. Felnyitom a fedelét, s nekiállok borotválkozni. Negyedóra sem telik bele, s készen, felöltözötten, fényesre dörzsölt csizmában sietek az ebédlő felé. A folyosó hajlatában Olgába ütközöm. A lány kihajtott nyakú blúzt visel, amely ráfeszül ruganyos keblére, meg lovaglónadrágot és csizmát. Kezében rövid szarvasbőr zekét és tarka kockás nyaksálat lóbál. – Kezét csókolom – megállok, és magam elé akarom engedni a folyosón. De ő is megtorpan. Fogadja a köszönésem, aztán gondolkodik egy pillanatig. Érzem, hogy mondani akar valamit, hát várok. – Mikor szándékoznak tovább indulni, főhadnagy úr? – Sajnos – mondom – nem tarthatjuk magunkat az illemhez. Reggeli után rögtön folytatjuk az utat. Felnéz rám, s nem tudom miért, egyszerre kényelmetlenül kezdem érezni magam. – Kár. Ugyanis meg akartam kérni, hogy halasszák el az indulást. Fontos okom van rá – és bólint hozzá, mintegy megerősítve az állítást. Nem felelek, mire folytatja a mondókáját, miközben nyugodtan, de szinte szemtelen-kíváncsian nézi az arcom: – Szeretném, ha mégis megtenné nekem azt a szívességet, hogy később indulnak el. Lovagoljon ki velem! Egy óra múlva visszajönnék. Volna egy s más, amit elmondanék magának.

Most már kíváncsi vagyok. Mit akarhat ez a lány? Végeredményben valóban indulhatnánk egy órával később. Már véget is vet habozásomnak: – Magának is nyergeltetek lovat – jelenti ki, oly természetes magabiztosan, mint aki jogot érez arra, hogy döntsön helyettem. Elnevetem magam. – Nem bánom. – Én már reggeliztem – indul előre a folyosón. – Mire maga is megreggelizik, itt leszek a lovakkal. Amíg odaérek az ebédlőhöz, nyugtalanság borzong bennem. Hátha csapdát állít a lány? Rögtön el is vetném az aggodalmat, igyekszem megnyugtatni magam, hogy ilyesmiről szó sem lehet, ám a lelkiismeretem, különösen, ami a többiek iránti felelősségemet illeti, nem hagy békén. Miért akarja a lány, hogy egy órával később induljunk? Valóban beszélni akar velem valami fontos dologról, vagy csak időt veszíttetne velünk? Egymást kergetik a fejemben a gondolatok. Lehet, hogy köröznek bennünket a csendőrök, és Zorkóczyék azonosítanak minket a körözöttekkel. Talán már értesítették is Kecskemétet vagy valamelyik közeli községet, hogy küldjenek ide katonákat vagy csendőröket az elfogásunkra. Legyintek magamban. Ez nem igaz. Zorkóczyékról kiabál, hogy nem rokonszenveznek a nyilasokkal. Inkább tennének egy szívességet az ördögnek, semmint a nyilaskereszteseknek és Szálasi nemzetvezető gauleiternek. Még akkor is Olga kérésének miértjén töprengek, amikor Zorkóczyval szemben ülve rántottát eszem. Az intéző a teáját kortyolja, majd leteszi a csészét, s rám mosolyog: – Örülök, hogy megismertelek, kérlek. Mondhatnám azt, hogyha visszafelé jöttök az utatokról, térjetek be újra hozzánk, de felelőtlen meghívás volna. – Miért? – kérdem, s én is mosolygok. Közben az órámra nézek, mert már Gasztonnak is, Simon Pistának is le kellett volna jönnie a reggelihez. – A hét végén vagy a jövő hét elején – Zorkóczy arcáról eltűnik a mosoly – mi is útra kelünk. – Hogyhogy? – Elmegyünk Ausztriába. Ne nézz rám csodálkozva, hiszen végeredményben csak a kormány felhívásának teszek eleget. A kormány felhívta a lakosságot, hogy a hadműveleti területek közeléből települjön el. Aki óhajtja, elkerülhet a Birodalom területére is. Nem követünk el semmi törvényelleneset. Megrázom a fejem: – Nem is erre gondoltam. Hanem... elhagyni az országot... Bármi lesz is, itt a helyünk mindnyájunknak. Igen. Mindnyájunknak. – Akkor is, ha jönnek az oroszok? – Akkor is. Élet akkor is lesz. – De mihelyt kimondom ezeket a szavakat, már észre is veszem, hogy elárultam magam. Ránézek Zorkóczyra. Nem kerülte el a figyelmét, hogy lelepleződtem. Bólint. – Azt hiszem, te nem vagy nyilas. Már az este kezdtem sejteni, de most már biztos vagyok benne. Nem felelek. Nem is tart rá igényt. Elgondolkozva beszél tovább, szinte fennhangon gondolkodik: – Azt mondod, hogy itt a helyünk. Most nyilas világ van. Aztán majd jönnek az oroszok, és kommunista világ lesz. Ez logikus. A történelmi osztály szerepének vége Magyarországon. Nagyjából tisztán látom, mi következik. Hallgattam nemegyszer a rádiójukat: felosztják a földet, a kommunista párt elkezdi szervezni a munkásokat a városon, a cselédeket meg a falun. Előbb-utóbb megszerzik a többséget, mert a szovjet segíteni fogja őket. Mi lesz az én sorsom? Kortyol a teájából, és szivarra gyújt.

– Annak idején, a húszas években és a harmincas évek elején beszéltem néhány emberrel, akik jártak Szovjet-Oroszországban. Látták az ottani életet, és őszintén elmondták nekem, mi a helyzet. A munkásság és a muzsik a minden, az intelligencia semmi. Örüljön, ha élni hagyják, különösen örüljön, ha szellemi munkát végezhet. Mindenki be van zárva az ország határai közé, le kell szállítani az igényeket, össze kell húzni a nadrágszíjat, minél többet kell dolgozni, mert ha az ember nem végzi el a penzumot, amit kiróttak rá, akkor kevesebbet kap enni. És az, hogy valakinek alkalmazottja legyen, cselédlány vagy inas... Sóhajt. – Fiatal koromban bejártam Európát, Nyugat-Európát. Belekóstoltam sok mindenbe, ami széppé teheti az életet. Művészetbe, zenébe, a nagy luxusszállodák kényelmébe... ha nem is lakhattam jól egyikkel sem. Ahhoz kevés volt a pénzem. De láttam sok-sok szépet, és ha néha Olaszországra gondolok, szinte honvágyat érzek... Nem tudom, megérted-e... Én azt akarom, hogy Olga is láthassa, amit én láttam, szeretném, ha megismerné Európát... az igazi életet... Nem akarom, hogy egy kommunista állam korlátai közé szorítva kelljen élnie, és csak hírből ismerhesse Velencét, a Lidót, Abbáziát... Ne csak könyvekből tudjon az olasz ostériákról, a francia bisztrókról és ne legyen elérhetetlen neki, hogy Brüsszelben hangversenyezzen... lehetőségeket akarok... De hirtelen félbeszakítja magát, mert az ebédlő ajtajában megjelenik Gaszton és mögötte Simon Pista. Hangos jó reggelt köszönnek, s letelepszenek az asztalhoz, most nincs itt az inas, mindenki saját magát szolgálja ki, Simon Pista nagyot nyel a rántotta láttán. Gaszton már beszélt Szojkával, s most elújságolja a híreket amit a rádió mondott. Az oroszok Szolnok előtt állnak, bombázták Budapestet. A németek már beismerik Belgrád elvesztését, Szlovákiában heves harcok folynak... Elkapom Zorkóczy egy gyanakvó pillantását. Megnyugtatóan rámosolygok, hogy nincs semmi baj, sőt örülök, hogy bizalommal volt hozzám, annál is inkább, mert legalább magam is megnyugodtam, hogy nem fenyeget bennünket kelepce. Rágyújtok, és megköszönöm a reggelit. Éppen belekezdenék, hogy megbeszéljem Zorkóczyval, milyen élelmiszert vásárolhatnánk, amikor belép Olga. Így hát Gasztonra hagyom a vásárlást: – Főleg füstölt holmira lenne szükségünk, ami eláll. Közben Olga odalép az édesapjához. – Elviszem magammal a főhadnagy urat. Kilovagolunk egy órára... Addigra legalább a többiek elkészülhetnek az indulásra... Zorkóczy helyeslően bólint. – Milyen lovakkal mentek? – A Fecskével meg a Gyémánttal... – A Fecskére vigyázz – néz rám az intéző. – Ijedős... A Fecske könnyű járású, karcsú, ruganyos jószág. A Gyémánt jól táplált vasderes, fejét leszegve lépked. A Fecske időnként feléje kap ideges, barna fejével. Hagyjuk poroszkálni a lovakat, hiszen tulajdonképpen csak azért lovagoltunk ki, hogy zavartalanul beszélhessünk. Már megkerültük a gyümölcsöst, de Olga még most sem kezdett hozzá a mondandójához. Én meg nem sürgetem, hagyom, hadd indítsa el ő a beszélgetést. Nem néz rám, előrefürkész, a kopár szántásokra, ahol a szedegető varjúcsapatokon kívül semmi élőlény nem mozog. Szorosra fogom a Fecske gyeplőjét, eszembe tartva Zorkóczy figyelmeztetését, hogy ideges a ló. Az állatnak nem tetszik hogy szorítja a száját a zabla, rágja is, meg ránt rajta egyet. Nem bánom, hadd játszadozzon. Olga gyakorlott lovas, egyenes derékkal ül a nyeregben, és lazára engedi a gyeplőt.

Lovaglópálca sincs bőrkesztyűs kezében. A homokvilág felé tartunk, mögöttünk marad a gyümölcsös, véget érnek a szántások is. Itt már szabadon jár a szél, szeszélyesen kerülget bennünket, belekapaszkodik Olga szalmaszín hajába, és meglibegteti tarka kockás nyaksáljának rojtos végét. A lány szembefordítja arcát a széllel, és félig lehunyja szemét. Nem fordul felém, amikor megszólal: – Maguk katonaszökevények. Súlytalanul ejti ki a szavakat, mintha azt mondaná, hogy de kellemes ez a hűs szél. De engem mellbe vág a mondat. Habozás nélkül megszólalok: – Honnan veszi ezt, kisasszony? – Tudom. – Ugyan, kérem... – Bosszús vagyok. – Furcsa ötletei vannak. – Főhadnagy úr, ne áltassuk egymást. Tudom, miért mondom, amit mondok. Kérem, ne szakítson félbe. Meg akarom kérdezni, hajlandó-e teljesíteni egy kérésemet. Vagy ha jobban tetszik... követelésemet... – Szokatlan stílusban tárgyal, kisasszony. Először kitalál egy képtelenséget, aztán pedig követel... Szembefordul velem. Fehér arcbőrét már megcsipkedte a szél, egészségesebb lett a színe. – Kevés az időnk, főhadnagy úr. Beszéljünk nyíltan. Tudom, hogy önök katonaszökevények... a nyilas karszalagot csak megtévesztésül viselik. Azt is tudom, hogy visznek magukkal egy angol repülőtisztet, akit csendőregyenruhába öltöztettek. Nem kémkedtem maguk után. Tegnap este, az Appassionata után az ablakomban szellőztettem a fejem. A szobám ott van a legényeinek a szállása fölött. Véletlenül hallottam a beszélgetésüket. Őszinte vagyok. Elvárom magától is, hogy hasonlóan őszinte legyen. Megnyugtatására megmondom, hogy nem szimpatizálok a nyilasokkal, ellenkezőleg, tehát bizalommal lehet hozzám. Most már végképp nem értem, mit akarhat tőlem. – Azért hívott ki lovagolni, hogy mindezt közölje velem? – Nemcsak. – Változatlanul nyugodtan, hűvösen beszél, nincs semmi érzelmi fűtöttség a hangjában. Ilyen hanghordozással az időjárásról társalog az ember. – Mást is el akartam mondani. – Parancsoljon... Ingerült a hangom, de ő nem sokat törődik vele. – A szüleim el akarnak menni Ausztriába. – Tudom. Mondta az édesapja. Bólint. – Annál jobb, ha már tudja. Nos, engem is magukkal akarnak vinni. – És maga nem akar menni... – Így van. Nem akarom elhagyni Magyarországot. – És mit kezdene itt a szülei nélkül? – Ezt még nem tudom. De nem mehetek velük. – Mi tartja vissza? Kis gondolkodás után felel: – Lehet, hogy nem érti majd meg, amit elmondok. Mégis megteszem, mert azt akarom, hogy tisztán lássa a körülményeket. Az első ok: a nácik. Bartók tanítványa akartam lenni. A nácik üldözték el Magyarországról. Elképzelhetetlennek tartom, hogy németek között éljek. Nem politizáltam sohasem. Az embertelenségükért vetem meg őket. – Energikusan megrázza szőke fejét. – A fajtájukat gyűlölöm. Közbeszólok: – Az osztrákok nem poroszok. – Igaza van. De hat esztendeje porosz módra, Hitler-módra tanítják élni őket.

– Kérdés, hogy milyen sikerrel... – Igaz. Lehetne róla vitatkozni. De nekünk kevés az időnk, ráadásul tapasztalataink sincsenek. Vagy talán járt az Anschluss óta Ausztriában? – Egyszer. Harminckilencben. – Az régen volt. Megállítja a lovát. Én is megállítom a Fecskét. Szembefordul velem a lány. Szorosabbra húzza nyakán a sálat. Csak ezután folytatja, amit elkezdett: – Ez az egyik oka, hogy nem akarok Ausztriába menni. Ha más is a véleménye, mint az enyém, remélem, tiszteletben tartja, hogy egy ember ott akar élni a huszadik század közepén, ahol jobban érzi magát... – Ezt tiszteletben tartom – el kell mosolyodnom – de néhány tízmillió ember esetében nem sokat törődtek az égi és a földi hatalmak az ilyesféle jogokkal, mióta tart ez a háború. – Kérem, kínáljon meg egy cigarettával. Tetszik a nyugalma, magabiztos hanghordozása. Egyéniség ez a lány, lehetetlen tagadni. Előveszem a cigarettatasakot. – Csak katonacigarettám van. Koporsószeg... – Nem baj – legyint, aztán kihúz egy cigarettát a tasakból. Körülményesen rágyújtunk. Szív kettőt-hármat, kifújja a füstöt, majd újra megszólal, miközben azt nézi, hogyan játszik a szél a füstgomollyal: – Most pedig elmondom a másik okot, ami miatt nem akarok Ausztriába települni. Kezefejével végigsimít magas homlokán. Rekedtebb a hangja, mint az imént volt: – Amint az este láthatta, a szüleim büszkék rá, hogy meglehetősen zongorázom. De addig nem terjed a büszkeségük, hogy megengednék: legyen élethivatásom a zongora. Megköhögteti az erős katonacigaretta. Csak utána folytatja. – Hallhatott az este Ivánszky kamarásról is – körülint a karjával – ennek a birtoknak a gazdájáról. Szüleim... – kis gúny vagy inkább keserűség bujkál a hangjában – biztonságosabb életnek tartják számomra, ha nem zongoraművész leszek, hanem Ivánszky császári és királyi kamarás felesége... – Tessék? – kapom fel a fejem. – Ahogy az este hallottam, jókora a korkülönbség a kamarás úr és maga között. – Óriási – kiált fel fojtottan és idegesen. – Szóval, most már érti, főhadnagy úr. Meggyorsul a szava: – Erről van szó. Nem sokat aludtam az éjjel. Latolgattam, mit kezdhetnék magukkal, mert valahogy azt érzem, hogy magukat a sors küldte ide, ha van egyáltalán sors az életben... – Vagy a sors küldött, vagy a fáradtságunk kergetett... Nem veszi észre az ingerkedést. Vagy talán nem akarja tudomásul venni. – Éreztem az éjjel, és most is érzem, hogy nem véletlenül tudtam meg a titkukat. – Való igaz. Az ügyetlenségem az oka... Elfeledkeztem róla, hogy ki is hallgathatnak bennünket. Saját gondolatmenetét folytatja: – Azért akartam magával beszélni, hogy megkérjem, vigyen magukkal. – Ejha! – csóválom meg a fejem. – Ez aztán ötlet! – Ne tréfáljon, főhadnagy úr, én komolyan beszélek. – Szigorú és rendreutasító a hangja. Belenézek a szemébe. Állja a tekintetemet. Ez a lány halálosan komolyan gondolja, amit mond. Valóban nem tréfál. Komolyan kell értenem, amit felelek. Annál is komolyabban, mert nem vihetem magunkkal. Mi hatan, férfiak, vállaljuk magunkért a felelősséget, de nem felelhetünk egy nőért. – Azt hiszem – s már az én hangom se könnyed – nem gondolta meg eléggé... – Meggondoltam! – Hallgasson végig, kisasszony... Maga pontosan tudja, hogy katonaszökevények

vagyunk. Bizonyára van sejtelme arról is, mi a katonaszökevény sorsa, ha elfogják. Mi lesz, ha elfognak bennünket? Ha megkínoznak, mert... Ha falhoz állítanak, és golyót röpítenek a fejünkbe? Ha felakasztanak? És ha... mivel velünk együtt fogják el... magát is... De előtte meg is becstelenítik... – Felesleges ijesztgetnie – rázza meg a fejét a lány. – Nem ijesztgetem. Vegye komolyan, amit mondok. Háború van, egy háborúnak a befejező szakasza. Én ismerem a németeket, láttam, mit vittek véghez Ukrajnában. Nem sokat gondolkodtak, ha egy egész falut ki kellett végeztetni. És biztos vagyok benne, hogy a nyilasok legalább ilyen gátlástalanok, ha nem rosszabbak. – Miért másról beszél, főhadnagy úr? – Olga hangja határozott, kemény. – Magukkal akarok menni. Ha megteszik, hogy magukkal visznek, osztozom a sorsukban. Egyáltalán nem hiszem, hogy olyan sötétek a körülmények, ahogyan maga lefesti. Ha pedig... van fegyverem, főhadnagy úr, gyorsan végezhetek magammal. Még mindig értelmesebb, de főleg gusztusosabb, mint Ivánszky kamarás feleségének lenni... és most mondja azt, hogy romantikus vagyok. Ha ezt mondja, akkor... akkor azt kell mondanom, hogy maga pedig cinikus és... Közbevágok: – És mi lenne, ha másként kerülné el, hogy a szüleivel kelljen utaznia? Megrázza a fejét: – Nincs hová mennem. Egyedül nem vághatok neki a világnak, ha pedig ismerősökhöz rejtőznék, első dolguk volna, hogy értesítsék apámat. És pénzem sincs annyi... – Nem tudná lebeszélni a szüleit? – Nem. Apám szelíd ember, de az elhatározásaiban végtelenül konok. Amit egyszer a fejébe vett, azt mindenáron keresztülvisz... – Nem vállalhatom a felelősséget magáért, kisasszony. – Nem kell vállalnia, főhadnagy úr. Vállalom én. – Ezt könnyű mondani. – Ne sértsen meg! – Nem sértés. Próbálja meg beleképzelni magát az én helyzetembe. Egy férfi helyében volna magának bátorsága... – Egy igazi férfinak van elég ereje. – Nagy szavakat mond... – Minden szavamat meggondolom... – Ezt nem vonom kétségbe. – Nincs is oka rá. Nem fog csalódni bennem... Érek annyit, mint egy férfi... – A fronton láttam sok férfit, akik úgy gyűrődtek össze, akár egy darab papiros... – A lelkük volt gyenge. Az enyém erős. – Legalábbis azt hiszi. – Ha megengedi, a lelkemet én ismerem jobban. – Mit fognak gondolni rólam a szülei, ha megtudják, hogy... megszöktettem? Nem tudom másként mondani... – Az ódiumot én vállalom. Levelet hagyok nekik, amiben mindent megírok. – Kitűnően rossz ötlet. Eggyel több ok, amiért keressenek bennünket. Gondolkozik néhány másodpercig. – Akkor olyant írok, ami félrevezeti őket. – Volna szíve hozzá? – Nem tehetek mást. Nem tudom, mi lesz a világgal idehaza, csak azt érzem, hogy ha elmegyek ebből az országból, azzal befejeződik az életem... – A szülei belerokkannak, ha megtudják, hogy megszökött. – Én belepusztulok, ha elmegyek velük... – Nagy szavakat használ, Olga... – önkéntelenül szólítottam a nevén. Ő észre se veszi. – Belepusztulni... Ugyan! – És ha mégis?

Nem felelek. Valóban... és ha mégis? Vállalhatom-e a felelősséget, hogy ez a lány tönkretegye az életét vagy... tényleg belepusztuljon? Ez a lány zenész. Érző muzsikus. Tegnap esti játéka után pontosan tudom már, hogy művész. Tehát, más a logikája, mint a közönséges emberé. Ivánszky kamarás... Ha hozzá fogják kényszeríteni a vén szivarhoz, ez a lány képes lesz rá, hogy elpusztítja magát... És ha menekülés közben eléri a vonatukat egy légitámadás? Mi a garancia arra, hogy Ausztriát elkerüli a háború? Ha ott is csaták lesznek... És ha a kitelepítő szervek nem Ausztriába viszik őket? Mindenkinek oda kell mennie, ahová a hatóságok irányítják. Miért engednék meg nekik, hogy Salzburgban kössenek ki?... De a veszély, amit azzal vállalok, hogy magunkkal viszem, sokkal nagyobb. Zorkóczy arra fog következtetni, hogy Olga velünk szökött meg. Haragból, felháborodásból tudatja a hatóságokkal, hogy itt jártunk. Eggyel több ok, amiért üldözzenek bennünket. – Nem vihetem magunkkal, Olga. Zavaros nekem ez az egész ügy. Félek, hogy merő szeszély... Felcsattan, de fájdalom is bujkál a hangjában: – Mi oka van rá, hogy ne higgyen nekem? Igyekszem tréfára fogni a dolgot: – Talán az, hogy sohasem tudtam kiismerni a nőket. Sok-sok esetben képtelen voltam magyarázatot találni rá, mi is a cselekedeteik rugója. Természetüknél fogva rapszodikusak. Mi lesz, ha útközben meggondolja magát? Nem néz rám, előre fürkész a pusztába: – Rosszul teszi, ha a női átlaggal azonosít. Én... én vagyok Más, mint a többi, több, mint az átlag. Megcsóválom a fejem: – Tegnap este láttam először. Hallottam, hogyan interpretálja az Appassionatát. Az volt a benyomásom, hogy megérti Beethovent. De vajon elégnek találhatok-e ennyit ahhoz, hogy meggyőzve érezzem magam? Nem tudom, hogyan nőtt fel, mennyi fogalma van az életről. Nem kislányos meggondolatlanság-e amibe bele akar ugorni ezzel a szökéssel?... Nem néz rám, szeme még mindig a ködös pusztaságot pásztázza. – Hosszú lenne, amíg elmondanám, hogyan nőttem fel. Azt is érthetetlennek tartaná. Maga azt hiszi, hogy kellemes, felhőtlen, széltől is óvott gyermekkorom volt. Csak annyit mondok, hogy ez nem igaz. Kevés nyomasztóbb élet volt a világon, mint az enyém... – Kesernyés fintor jelenik meg az arcán. – Azt hiszi, főhadnagy úr, kellemes úgy élni, ha az ember érzi, később pedig, ahogy kezd felnőni, már tudja is, hogy a szülei értékesítendő nemes állatként kezelik, amivel majd jó üzletet lehet csinálni, ha nagy lesz... Amikor pedig... – Nem folytatja. Összeharapja száját. Nem akarok hinni ennek a lánynak, mégis arra ösztönöz egy megérzés, hogy fogadjam el igaznak, amit mond. Láttam rajta már tegnap este, hogy titok rejtőzik benne. A komolysága, a megfontoltsága, a tartózkodása... Nagyon meg kellett gondolnia... De lehetek-e biztos ebben? Melyik a nagyobb baj, ha magunkkal viszem, vagy ha itthagyom? Kétségtelenül az volna a kényelmesebb, kellemesebb, biztonságosabb, ha csak hatan férfiak folytatnánk az utat. Lehet, hogy nagy hülyeség, ami borzong bennem... hogy mi lesz, ha soha többé nem látom ezt a lányt, és ha sohase tudom meg, mi lett a sorsa? Háború van, és úgy hiszem, egy eddig sohase látott összeomlás közeledik, s úgy sodródnak ide-oda, végtelen távolságra az emberek, mint itt az ökörnyál a levegőben... Mi szól a lány mellett, és mi szól ellene? És mi vár miránk? Ha elcsípnek bennünket, ezerszer nehezebb sorsot, borzalmasabb megpróbáltatásokat kell elszenvednie Olgának, mint nekünk, férfiaknak. Rágom a cigarettavéget. A lány csöndben van, hagyja, hadd gondolkozzam. A két ló kinyújtja nyakát, és a fűszálakat tépdesi. Halk sivításokkal kerülget bennünket a szél, és hajtja, gyűri az égen a piszkosszürke, tépett felhőrongyokat. A közeli szántásról felkerekedik, és a levegőbe emelkedik a népes varjúcsapat, s károgva repül tovább.

Bátortalanul töri meg a csöndet a lány: – Mitől fél? – Csak magát féltem. Nem akarok semmi ostobaságot elkövetni. – Mondja... magukra nagyon sok veszély néz? – Sok. Csináltunk valamit, amivel legalább annyit vétettünk, mintha partizánok lennénk. – Nem akarom elmesélni kalandunkat a csendőrjárőrrel. – Odakint a fronton kétszer láttam elfogott partizánokat. Némelyik csont-bőr volt, rongyokban, mocskosan, betegen. És amit a németek csináltak velük vagy a tábori csendőrség... Nem akarom részletezni magának. A nácik tudományos kínzási módszerei... – Ha tudja, minek kell elébe néznie, maga miért vállalja, főhadnagy úr? – Nem vagyok nő, Olga. Megcsóválja a fejét: – Nagyon kevésre tartja maga a nőket. – Ne higgye. De tudom, mit képes elviselni egy férfi, és mi az, ami meghaladja egy nő erejét. – Ebben a háborúban a nők többet szenvedtek, mint a férfiak. – Lelkileg... talán. De a testük, a felépítettségük végessé teszi a teherbírásukat. – Ne folytassunk akadémikus vitát, főhadnagy úr. Higgye el, nem tud lebeszélni. Makacsságomat az apámtól örököltem. Inkább hallgassa meg, mit találtam ki közben. Maga azt mondta apámnak, hogy Pestre tartanak, igaz? – Igen. – Én már a múlt héten fel akartam menni Pestre, hogy az elutazásunk előtt még elintézzek egyet s mást. Az utam azért maradt el, hogy túlzsúfoltak a vonatok. Most azt mondom majd, hogy maguk hajlandók engem elvinni. Autón. – Nem hiszem, hogy útnak engednék egyedül, hat férfival. – Azt bízza rám. – Háború van. Ilyenkor kifordulnak sarkaikból a békeidők illemszabályai. – A szüleim ismernek engem. – Elhiszem, de... – Hadd fejezzem be. Ha magukkal együtt indulok, időt nyerünk. Majd útközben feladok valahol egy levelet, amiben mindent megmagyarázok. Akkorra bottal üthetik a nyomunkat. – Ilyen céltudatos emberrel mint maga, még nem találkoztam. – Ezt bóknak szánta, főhadnagy úr? – Nem. Nőkben nem rokonszenvesek a túlságosan célratörő emberek. – Legfeljebb nem fog rokonszenvesnek tartani. A férfiak nem szeretik, ha egy nő teher a nyakukon. – Nem erről van szó. – Remélem, igazat mond. Ha igen, akkor magukkal visz... – Zsarol, Olga? – Ha zsarolni akarnám, azzal szorítanám sarokba, hogy beárulom magukat, ha nem mehetek el az autójukon. Tehát szó sincs zsarolásról. Egyszerűen szívességet kérek. – Nehéz szívességet... – Hozzászokhatott már a nehéz dolgokhoz, főhadnagy úr. – Azokban az esetekben csak férfiakról volt szó... – Ezt az ellenérvet már hallottam. – Azt sem tudom, helyesen tettem-e, amikor a fiúkat magammal hívtam. – Szolgáljon megnyugvására, hogy engem nem maga hívott, hanem én akaszkodtam a nyakába. – Sajnos, ez nem nyugtat meg. – Mivel tudnám megnyugtatni? – Ha lemondana a tervéről, Olga. – Erre ne számítson. Magamtól nem mondok le, lebeszélni pedig úgysem tud.

– De azt megtehetem, hogy nem viszem el. A lány arcáról most eltűnik a nyugalom. Megrándul a szája, pedig küszködik, hogy el ne árulja felindulását. – Miért... miért akar rosszat nekem? Azt akarja, hogy belepusztuljak. Én élni szeretnék. Élni akarok... Nem tudom, mitől borzongok meg: a hűvös, nyirkos pusztai széltől-e vagy mástól. Csaknem rákiáltok. Pedig magamra vagyok dühös. – Élni akar, és ezért vállalná a halált? Hogyan biztosíthatnám én, hogy élve ússzuk meg? Próbáljon megérteni, Olga, nem kéjutazásra indulunk. Hogyan magyarázzam meg? Találjon más módot! Miért éppen mivelünk akar jönni? Szökevényekkel. Hátha holnap más, biztosabb, veszélytelenebb kiút nyílna? Rám emeli hosszú pillás, sötétkék szemét: – Magában megbízom – ezt nagyon halkan mondja, és szinte az Appassionata egy akkordja vibrál a hangjában. Egy fájdalmas, dolce hangsor, szomorúan kérlelő dallamfoszlány. Magában megbízom... Mintha kemény tenyér markolná meg a torkom, összeszorul ettől a két szótól és a lány tekintetétől. Mit tegyek? "Magában megbízom..." Milyen sorsnak, milyen végzetnek dobom oda, ha itthagyom? És mi vár rá, ha beteljesedik, amitől rettegek, amire gondolni se akarok: ha elfognak bennünket? Arcomba fúj a puszta szele. Szájam sarkát csípi a szétrágott cigarettacsutka. Nézem a lovam fejét. Legel. Boldog lény. Mindjárt felelnem kell. A lány mereven néz rám. Egy gyerek szeme ez. És már a hangja is egy félénk, gyenge gyereké, nem a magabiztos, kemény tartású, öntudatos nőé: – Ugye, magukkal mehetek... Együtt remeg a szavakban a remény és a félelem. Miért, miért kellett éppen itt megszállnunk az éjszakára? Nem elég nagy a bajunk enélkül is? – Nem hagyhat itt... nem teheti velem... A hangja suttogássá halkul. És a fülemben ott zúg az Appassionata és látom az arcát, amint rárajzolódnak a halk sóhajok árnyai, ellágyul festetlen szája, lejjebb ereszkedik két barnás árnyalatú szempillája, sötétkék, vizsgálódóan komoly szemében fellobban valami addig nem látott fény, arcbőrére furcsa, alig észlelhető, belülről fakadó ragyogás költözik, s lágy hajlású nyakszirtjén ott borzong a muzsika feszültsége... "Magában megbízom..." Miért bízik? Mit tud rólam? Tegnap látott először, azelőtt fogalma sem volt, létezem-e egyáltalán. Ez is megérzés?... Ha magammal vinném, megtennék mindent a biztonságáért. Hatványozottan óvatos lennék, messze elővigyázatosabb, mint ez idáig. De ő honnan érzi ezt? És ha érzi, akkor igaza van. És hátha ugyanilyen igaz az álma is, minden, amit mondott? Olga kesztyűs keze átnyúl hozzám, s ránehezedik az öklömre, amelyben a kantárt tartom. – Maradjanak itt ebédig, s utána induljunk. Mit hozzak magammal, mondja meg. Még mindig a kétségeimmel birkózom, amikor elsorolom, mit csomagoljon össze: – Fehérneműt, meleg alsóruhákat hozzon. Minél többet. Ha van báránybőr bekecse, azt is, maradjon csizmában és lovaglónadrágban, de húzzon a csizma alá gyapjúzoknit. Esetleg hozzon gyapjútakarót és vízhatlan esőköpenyt. Ez mind hasznos szolgálatot tesz. Szojkát, a legényemet megbíztam, hogy vásároljon pálinkát. Szokott beteg lenni? – Néha fáj a fejem. – Gasztonnál kevés az orvosság. – Nekem van. – Azt is csomagolja be. – Élelmet?

– Mondtam a fiúknak, hogy vásároljanak, amit kapnak, de ha több, az sohasem baj. – Becsomagoltatok egy sonkát. Azt mondom, hogy a pestieknek viszem. – Igen. Még valamit: meleg kendőt a fejére. Jön a tél. Meleg holmit és még egyszer meleg holmit. Ez a legfontosabb. – Értem. Cigarettára gyújtok, mintha a füsttel együtt kifújhatnám magamból a bosszúsággal vegyes kétségeket. Miért csinálom ezt? A józan ész azt parancsolja, hogy ne tegyem. – Olga. – Tessék? – Még egyszer megkérdem: igazán jól meggondolta? – Ha mondtam, elhiheti. Erős leszek, és sohase panaszkodom. Minden parancsát teljesíteni fogom. – Itt maradunk ebédre. Lesz még ideje, hogy újra meggondolja. Nézzen a szülei szemébe! Szeretném, ha elállna a szándékától. – Nem. – Nagyon nehéz helyzetbe hozott, Olga. – Az úton igyekszem majd mindenben segíteni, hogy könnyebbé tegyem a helyzetét. – És mi biztosítja magát, hogy nem élek vissza a kiszolgáltatottságával? Ne felejtse el, hogy katona vagyok, csaknem négy esztendei frontszolgálattal a hátam mögött. Elmosolyodik: – Újra ijesztgetni akar. De én nem szoktam félni az emberektől. És ki tudnám olvasni a szeméből, ha tartanom kellene valami miatt magától. Amikor azt mondtam, hogy bízom magában, komolyan gondoltam. – Rendben van, Olga. Ami tőlem telik, megteszem ezért a lányért. Nem tudom miért vállalom ezt az újabb gondot, ami nehezebb, mint az öt fiú iránti felelősségem együttvéve. Megfordítjuk a lovakat, és belenézünk a pusztába. Rátenyerelt az ősz a határra, a végtelenre, amely addig terjed, amíg a pára engedi a látást. Nem süt a nap, a sivalkodó szél szétteregeti a felhőket az égen. Kirabolt, borongó a síkság, eltűnt róla a látható élet. Csak darvak húznak valahol nagyon magasan, s bámulják onnan föntről ezt a fonnyadást, szomorúságot, elmúlást, szétterülő könnypárás nedvességet, ami belepi a határt – az őszt. Ősz... Ettől iszonyodnak az öregemberek, mert figyelmezteti őket, hogy jön, ballag, közeledik már valaki, aki egy napon hajnaltájt bekopog az ablakon, és int, hogy ideje indulni. Ilyenkor őszidőben dagasztják a sarat nyűtt bakancsaikkal, hátukat görnyesztve, meg-megroggyanó lábbal a vert hadak, és a szájukból jajos sóhajok párolognak. Éjjelente felnyüszít álmában az eb, s megtelik rettegéssel állati lelke, mert jönnek a tomboló hóviharok, a csontokig szúró fagyok, amikor kiverve kell kódorognia a ház körül... A lovak – a fényes szőrű vasderes és a könnyű lábú pej – fejüket rángatva poroszkálnak velünk vissza a birtok felé... 15 Ebéd előtt leszaladok Szojkához, hogy megkérdezzem, mit sikerült vásárolnia. Bent találom a legényt a kocsiszínben. Ott ül a Botond kormánya mellett, és a rádiót hallgatja. Amikor meglát, leugrik az autóról, odasiet a kocsiszín széles ajtajához és behajtja. Aztán suttogva húz félre: – Főhadnagy úr, mondani akarok valamit. – Nos? Megfogja a karom, és odavezet a Botond végéhez. A kocsiszín félhomályában csak azt látom, hogy az egyik pad pokróccal van letakarva. Szojka felhajtja a pokrócot. Ahogy

közelebb hajolok, látom, hogy az ülés alatt ember fekszik, legalábbis valami ember forma. – Ki ez? – kérdem ütődve. Szojka visszahajtja a pokrócot, és suttogva elbeszéli, mi történt. Egy öreg cigány fekszik az ülés alatt. Néhány napja szökött meg a birtokon levő munkaszolgálatos szállásról, s azóta itt bujkált, a kocsiszín padlásán, a széna közé bújva. Jellemző rá, mily kevéssé törődnek a munkaszolgálatosokkal, hogy még csak nem is keresték. Szojka reggel mocorgást hallott a szénából, felmászott, és megtalálta a cigányt. Könyörgött az öregember, ne bántsa, ne adja át az őrségnek. Elmondta, hogy muzsikus volt Pesten, a Nyugati pályaudvar restijében. Egyik este italos társaság tért be. Kuruc nótákat rendeltek, ő meg húzta. Arról énekeltek, hogy "ne higgy magyar a németnek!" Jöttek a detektívek, elvitték a beborozott mulatókat, de velük együtt őt is. Megverték, aztán internáló táborba küldték, majd idekerült sorstársaival együtt a birtokra. A napokban sikerült megszöknie. – És most mit akar kezdeni vele, Szojka? – kérdem, s már-már erőt vesz rajtam a bosszúság, de szerencsére eszembe jut, hogy én sem jártam el okosabban, amikor gondjaimba fogadtam Olgát. – Magunkkal kellene vinnünk, főhadnagy úr. – Ide figyeljen. Jöjjön csak... – félrehúzom, messze a kocsitól, nehogy meghallja a cigány, mit mondok. – Velünk jön az intéző lánya is... Most Szojkán a meglepetés sora. – Ha így megy tovább, összejövünk egy szakaszra valóan... – Erről van szó, Szojka. Simogatja az állát: – A cigány miatt nem lesz bajunk. – Minden újabb ember teher... – Igaz, főhadnagy úr, így van... De ha már egyszer megszökött, hagyjuk sorsára a szerencsétlent? – Hová tesszük? Kicsi a kocsi. – Legfeljebb kicsit szűken lesznek ott hátul. A lány meg, akit a főhadnagy úr hoz... – Szojka tapintatos, nem kérdi meg, hogy hát miért is engedem magunkkal a lányt – a lány meg majd ott ül közöttünk. Elférünk hárman a sofőrülésen. Még hozzáteszi: – Amíg elhagyjuk a birtokot, a cigány megbújik a pad alatt. Aztán majd előjöhet. Csak csóválom a fejem, mást nem tehetek. – Rosszak a sejtelmeim, Szojka... Aggódom. – Éppenséggel van miért... – a legény erős fogú szája széles mosolyra húzódik. Sűrű szemöldöke alatt megcsillan a két gombszem. Bátorításul szánja a mosolyt. – Majd csak lesz valahogy, főhadnagy úr. Lám, itt a birtokon is szerencsénk volt. Összevásároltam egy csomó élelmet meg hat üveg pálinkát. Meggyarapodtunk... – Utasokban is... – legyintek, de nekem is mosolyognom kell. – A benzin? – Átcsurgattam a mi tartályunkba. Összenézünk. Nevetünk. – Na jó, barátom, de ha ezt ép bőrrel ússzuk meg... – Majd igyekszünk, főhadnagy úr. – Ebédeljenek meg, Szojka. Ebéd után azonnal indulunk. – Parancsára, főhadnagy úr. Mire felérek az ebédlőbe, már ott gőzölög az asztalon a leves. Zorkóczy gondterhelt. A felesége még inkább. Aggódva kérdi: – Mikorra érnek Pestre, főhadnagy úr? – Este hétre, legkésőbb nyolcra ott leszünk, ha nagyon kényelmesen haladunk. Ha sietünk egy kicsit, öt után odaérünk. – Nagyon kérem, siessenek! – az asszonyt láthatóan rossz sejtelmek kínozzák. Lopva rápillantok Olgára. Nyugodt, fegyelmezett az arca, kényelmesen kanalazza a

levest. Tiszteletre méltó az önuralma, de rejtély, hogyan képes itthagyni a szüleit. Emögött valami titok húzódik meg. Végére fogok járni. – Remélem, jól felöltözik az útra – fordulok a lányhoz. – Hogyne – bólint, de nem néz rám. Az apjához szól: – Visszafelé könnyebb lesz utazni. Csak Pest felé nagy a tömeg a vonaton. Különben is Gézával együtt jövök... Ez a Géza bizonyára pesti rokon, aki a Zorkóczy családdal együtt akar kimenni Ausztriába. Gaszton szemmel láthatóan örül, hogy velünk tart a lány. Nagyon tetszik neki Olga. Simon Pista nem figyel a társalgásra, egykedvűen, tempósan eszik. Nekem nincs étvágyam, szeretnék már úton lenni. Ideges vagyok. Nem elég, hogy Olga velünk jön, ráadásul még a cigány is... Otthagyom a fele levest. Szeretnék rágyújtani, de az asztalnál nem illik. Nézem az órám. Negyed kettő. Talán kettőre elindulunk. Gépiesen felelgetek Zorkóczy kérdéseire, biztosítom, hogy a két nap alatt, amíg Olga távol lesz tőlük, nem történik semmi lényeges a fronton, az oroszok nagy német és magyar erőkkel állnak szemben, s nekik itt a birtokon elég idejük marad, hogy hozzákészüljenek az ausztriai utazáshoz. Közben lenyelek egy-egy falatot a tányéromra rakott sült kacsából – kiadós búcsúebédet főztek a tiszteletünkre – és idestova a hatodik pohár homoki karcosnál tartok. Jó volna már messze lennünk a birtoktól – ez jár folyton a fejemben, s úgy elhatalmasodik rajtam valami rossz előérzet, hogy a sült felét is otthagyom. Aztán arra gondolok, hogy nem lenne jó, ha elárulnám az idegességemet, s kényszerítem magam, hogy frontanekdotákkal szórakoztassam az asztaltársaságot. Néha összetalálkozik a pillantásom Olga szeme sugarával. Gyorsan elkapjuk egymásról a tekintetünket, mint az összeesküvők. Nagyon, nagyon szeretném, ha az utolsó pillanatban meggondolná magát. Csak a nőktől mentse meg az Isten az embert. Azok csak bajt okoznak, bonyodalmat... Bánom hogy egyáltalán ettem valamit. Összeszorult a gyomrom, és most fáj. Utálatos érzés. Az almáslepényből már nem is veszek, s legszívesebben sürgetném a többieket, hogy fejezzék már be az ebédet, induljunk. Magamra is dühös vagyok, Szojkára is. Így tele lesz a Botond, mint egy cirkuszos kocsi. Megkönnyebbülten lélegzek fel, amikor Zorkóczyné asztalt bont, és Olga felsiet a szobájába, hogy magára vegye báránybőr bekecsét és fejére kösse gyapjúkendőjét. Az inas az előcsarnokban vár a lány degeszre tömött kofferjével, amelyhez másik csomag is társul: jókora sonka, gondosan begöngyölve több réteg papírba. Már ott áll a Botond a bejárat lépcső előtt, rajta ülnek a fiúk, a kormánynál Szojka, hátul meg Hegedüs és Gilbert. Az angol oly ostoba képpel bámul a világba, mintha valóban légnyomást kapott volna. Magunkra szedjük a köpenyeket, felkötjük a derékszíjat, és hozzákezdünk a búcsúzkodáshoz. Külön-külön ígéretet teszek az intézőnek és a feleségének, hogy igen, igen, nagyon vigyázunk Olgára, házig szállítjuk Budapesten az Aladár utcába, és figyelmeztetjük, hogy azonnal, a lehető leghamarabb utazzon vissza azzal a Gézával együtt. Megköszönöm a vendéglátást, és eközben attól tartok, hogy égni kezd az arcom, amikor eszembe jut, hogy milyen fájdalmat segítek okozni ezeknek a rokonszenves embereknek. Felvillan bennem a kísértés, hogy le kellene lepleznem Olgát, meg kellene akadályoznom ostoba lépését, de aztán mégse szólok, hanem felsegítem a párnázott sofőrülésre Szojka mellé. Utoljára megrázom Zorkóczy kezét, derékból meghajlok az asszony felé. Amint egy futó pillantást vetek Olga arcára, látom, hogy sokkal sápadtabb, mint amilyen lenni szokott, összeszorítja két fogsorát, és erőlködik, amikor mosolyogva búcsút int szüleinek. Micsoda önuralom! Kikanyarodik velünk a Botond az udvarház vasrácsos kapuján. A lépcsőről Zorkóczyék integetnek. Valamelyik cselédszoba ablakából meg a szőke copfos kis parasztlány kezében lobog a keszkenő Hegedüs után.

Meglódul a kocsi a hosszú jegenyefákkal szegett úton. Cigarettáért nyúlok a zsebembe. 16 Nem haladtunk többet másfél kilométernél, gyér forgalmú országúton, máris visszakormányozta Szojka a kocsit a mezőbe. Zötyög alattunk a karosszéria, ráz bennünket, hogy már háborog tőle a gyomrom. Az ebéd az oka. Nem esett jól. Nem kellett volna magamba erőltetnem a kacsasültet. Nagyot zökken a kocsi. Egyszerre erőt vesz rajtam a hányinger. Homlokomon kiüt a hideg verejték. Nagyot lélegzek, de ez nem segít. Intek Szojkának: – Álljon meg! Rám pillant, és észreveszi, hogy baj van. Fékez. – Mi történt? – szól előre Gaszton. A visszatartott levegővel együtt fújom ki a szavakat: – Semmi... – Nincs kedvem panaszkodni. Nagy nehezen összeszedem magam, és felállok. Nyitom az ülés ajtaját. Lépek le a sáros földre. Megtörlöm a homlokom, aztán Szojkára nézek: – Bújjon elő a cigány. Hegedüs a kocsi hátsó részében már hajtja is fel az ülést borító pokrócot: – Ugorjék, bátyó! Szólította a főhadnagy úr! Elmosolyodom Gaszton, Simon Pista és a lány meglepett arcának láttán. Nehézkesen kászálódik elő az öreg cigány. Felemelkedik. Hát bizony nem mai gyerek. Túl jár az ötvenen, még akkor is, ha meggondolom, hogy az ő barna bőrű fajtájuk gyorsabban öregszik, mint a közönséges ember. Hosszú haja tele ősz szálakkal, az arca meg ezer ráncú, és ravaszdi szempár bujkál busa szemöldöke alatt. Rongyos rajta minden ruhadarab. Ebben a fekete ancúgban vihették el onnan, a Nyugati pályaudvar restijéből. Hogy azóta a fekete öltönyből sáros, koszos mosogatórongy lett, istenem, nem csoda. Zavartan áll a kocsi közepében, s csak néz rám várakozó-tanácstalanul. Gaszton szisszen a foga között. Simon Pista oldalvást szemléli a legkevésbé sem bizalomgerjesztő figurát. Hegedüs nevet. A vén cigány nyaka meg lassan a válla közé húzódik. Esett, szánalmas, toprongyos, akár egy utcai koldus. Megszánom. – Hát mondja csak, öregúr, hogy hívják? Akaratlanul is katonás a hangom. Ijedten felel: – Főhadnagy úr... alázatosan jelentem... – elakad a szava. Apró remegések futnak át ráncos, hamuszín arcán, és szaporán pillogat bozontos szemöldöke alatt. Szelídebbre fogom a hangom: – No, mondja már, mi a neve? – Tokos Ignác, alázatosan. Közelebb lépek. Már elmúlt a hányingerem. Szólok Pistának: – Adj neki rumot, mert megveszi az isten hidege. Aztán burkolózzon be a lópokrócba. Amíg Pista a rumosüveg után matat, Gaszton gyanakvóan megkérdi a cigányt: – Tetűje van? Lassan rázza meg a fejét az öregember: – Nem hinném... Tisztán laktunk... ott a pajtában... Egyszer volt tetű, de akkor minden ruhát bevittek Kecskemétre, fertőtleníteni. Pedáns ember volt a szakaszvezető úr... nem hagyott eltetvesedni bennünket... Tétován nyúl a rumosüveg után. Félénken kortyol. Elfogja a köhögés. Rázza csenevész testét. Hegedüs hátba veregeti. Ettől eláll a köhögése. Újra a szájához emeli a flaskót. Rákönyökölök a Botond ajtajára. Végignézek az arcokon. El kell mosolyodnom: – Hát ez a helyzet, kérem. Öten indultunk el a frontvonalból, és most már nyolcan vagyunk. Mert aki nem tudná, velünk tart a kisasszony is... jóban, rosszban... ugye, kérem? – nézek Olgára, aki hangtalanul bólint. – Meg aztán Gilbert és az öregúr... most

már elég a rumból. Megárt... Jól nézünk ki, nem? Senki sem felel. – Pista... – jut eszembe valami. – Van radírgumid? – Van. – Csodálkozva néz rám. – Minek? – Pecsétet kell gyártani. Különben nem tudunk, átjutni a hídon Dunaföldvárnál. Csak nyíltparanccsal. Te jól rajzolsz... Már meg is értett. Nyúl a kenyérzsákjába, ahol az írószerszámait tartja. – Fabrikálj valami ügyes bélyegzőt... – Aztán folytatom, ahol abbahagytam: – Nyolc ember sokat eszik. Be kell osztani a készletet. Hegedüs... Ültében is vigyázzba kapja magát a pörge bajszú legény: – Parancs! – Maga lesz a géhás, maga osztja el az élelmet. – Igenis! Ránézek a cigányra: – Maga tudja, hogy mi katonák vagyunk. Itt fegyelem van. Ahhoz kell igazodni, amit mondanak magának, megmentettük, kiszöktettük onnan... ha nem akar bajba kerülni, akkor tartsa magát a rendhez. – Igenis, alázatosan... – Na jó. Takarózzon be a pokrócba. Nézem a Pista kezét. Tűhegyesre faragott tintaceruzával rajzol a radírgumira. Olgához fordulok: – Nem fázik? – Nem. – Ültéből felpillant rám nyugodt szemével. Hosszú, visszahajló a szempillája. – Kínáljon meg egy cigarettával. Gaszton előz meg. Átnyúl a sofőrülés támláján, és nyújtja a bádog cigarettadóznit a lánynak. Csodálkozva veszem észre, hogy a dobozkában Symphonia cigaretták sorakoznak. Csaknem elmosolyodok. Mindig tudtam Gasztonról, hogy szeret eldugdosni jobb dolgokat. Nagyon kell, hogy tetsszen neki ez a lány, ha előásta motyójából az elrejtett Symphoniákat. Megvárja a fiú, amíg Olga kivesz egyet a dózniból, aztán gondolkodik egy pillanatig, és felém nyújtja a többi cigarettát. Látom az arcán, hogy fáj a szíve minden darabért. Elhárítom: – Köszönöm, öregem, ne pazarold a kincseidet. – Tüzet adok a lánynak. – Nekem jó a koporsószeg is... Megkönnyebbülten teszi el Gaszton a dóznit. Most már el kell mosolyodnom. Mosoly közben a lányra fordul a pillantásom. Elkapja a szemét. Mintha egy árnyalattal megszínesedett volna az arca. Elcsodálkozom: amíg nem néztem rá, ez a lány figyelmesen fürkészett engem. Jó tíz percig cigarettázunk. Várjuk, hogy Pista végezzen. – No, nézd csak – nyújtja felém végtére a radírgumibélyegzőt. Csinosan sikerült. Papírszeletet húzok elő a térképtáskámból, rálehelek a gumira és a papirosra nyomom. Pompás. Tökéletesen hamisított hadosztálypecsét. Összenézek Pistával: – Veszedelmes ember vagy – csóválom meg a fejem. – Egyszer még börtönben végzed... Nevet. A fejek közel hajolnak. Elismerőek a tekintetek a bélyegző láttán. Sietve kitöltök egy nyíltparancs-űrlapot. Az út célja: Székesfehérvár. A kocsi parancsnoka... A gépkocsi utasai... Felsorolom a neveket, Olgáét, Gilbertét – Sas Pálnak keresztelem el – és a cigányét is. Lehelek újra a radírgumira. Odanyomom a bélyeget a nyíltparancs aljára. Tökéletes. Mindent becsúsztatok a térképtáskámba. Ülök vissza a helyemre: – Indulás! Most már visszahajthatunk az országútra. Felbúg a motor. Szojka gázt ad. Félve figyelem magam. Úgy látszik, elmúlt az idegességem. Nyugodt a gyomrom. Szojkához fordulok: – Mikorra érünk a földvári hídhoz?

– Elég sötét lesz ahhoz, hogy hitelesnek látsszék a pecsét – húzza széles mosolyra erős fogú száját. Hátulról a cigány hangját hallom. Mesél a fiúknak: – Dalokat is szereztem én... Az egyik olyan híres lett, hogy már senki se tudja, hogy én csináltam... Azt beszélik róla, hogy én is csak összeszedtem valahol. Hogy népdal... Hegedüs ugratja az öreget: – Az bizony meglehet... Huncut a cigány... – Higgye el, vitéz úr – csüggedt, megbántott az öregember –, én böcsületes cigány voltam... Amelyik cigány igazán odavan a muzsikáért... Abbahagyja. – Nem is igazi cigány maga – hallom újra Hegedüs jóízű, ingerkedő beszédét – hiszen nincs is hegedűje... Nagy sokára felel a cigány: – Összetörték aztat... Belerúgott a detektív... Ismét észreveszem, hogy a lány oldalvást engem néz. Hirtelen fordulok feléje. Nincs ideje elkapni a tekintetét. – Mondani akart valamit? – kérdem. Nézi a cigarettája parazsát. Aztán felpillant: – Nem. – Már ismét a régi a hangja. Nyugodt, szenvtelenül tárgyilagos. Zötyög ugrál alattunk a "Botond" karosszériája. Negyed ötöt mutat a karórám foszforeszkáló számlapja. Vigasztalan-egyhangúan szitál az eső. Nem hideg, de ahogy fut az autó, és vág bennünket a szél, meg-megdidergünk. Hegedüs valami sátorlapfélét orzott a birtokon, abba burkolóznak ott hátul. Minket itt elöl nem véd semmi. Sajnálom a lányt. Előrehúzta homloka fölé a gyapjúsálját, de az bizony nem sokat segít. Nedves az arca. Kissé összevont szemmel nézi a vizes, alig átlátszó szélvédőüveget. Kesztyűbe bújtatott keze az ölében pihen. – Jobb volna – mondom – ha hátraülne a fiúkhoz. A sátorlap alá... Rám néz. Mintha könnyes lenne az arca. Pedig csak esőcseppek csillognak szép bőrén. – Nem – rázza meg a fejét. – Jó nekem itt... Furcsa zavart érzek a hangjából. Nem tudok mit mondani. Szojkához fordulok: – Mindjárt besötétedik. Mennyi van még Dunaföldvárig? Tüsszent, csak azután felel: – Nyolc-tíz kilométer... Ritkán támad fel a szél, de valahányszor erőre kap, mindig az arcunkba vágja a vizet, csak a tenyeremmel törlöm le a képemről. Olga észreveszi. Talán megsejti, hogy nekem bizony nincs tiszta zsebkendőm, hát a magáét veszi elő a báránybekecs zsebéből. Nyújtja felém. Elhárítom: – Inkább törölje meg a maga arcát. Megteszi. Aztán újra ideadja a keszkenőt. Könnyű, selymes darab. Túl finom nekem, odakint a fronton kapcában törülköztünk. Odaemelem az arcomhoz. Száraz, kesernyés levendulaillatot érzek. Árnyalatnyi mandulaízzel. Rajta marad a bőrömön. Visszaadom a kis kendőt a lánynak. Biccent. Gyömöszöli vissza a bekecs zsebébe. Hozzám ér a karja. Egy pillanatra befúródik a könyököm hajlatába. Szűken vagyunk. Kényelmetlenül ül szegény. Idébb húzódok, közelebb a kocsi ajtajához. Nincs forgalom az országúton. Kinek is volna kedve ilyen esőben közlekedni? Egyetlen szekérrel találkoztunk eddig: ázott kukoricaszárral megrakva igyekezett valahová. Katonai járművet messziről sem láttunk. Azt hiszem, a frontra irányuló forgalmat a Budapest-Kecskemét műúton bonyolítják le.

Már közel járunk Dunaföldvárhoz. Magukba zárkózó, füstölgő, öreg házak szegélyezik a mögöttünk maradó falvakban az országutat. Leszorítja az eső a füstöt, és szétnyomja mindenfelé az istállók meleg szagát, de a trágyadombok párától erős kigőzölgését is. Kutyák ugatnak utánunk a palánkok mögül, s a kamrák, istállók ajtajából, a sáros udvarokról, a disznóól elől utánunk bámul egy-egy kucsmás ember, vasvillával a kezében vagy fejkendős asszony, aki fejősajtárt, esetleg moslékos dézsát cipel. Már a templom tér sarát fröcsköli szét a Botond négy gumiabroncsa. Gyerekek ugrálnak a sárban, visítoznak az autó láttán. Litániára kongat a toronyban a kisharang. Növendék üszőt vezet kötélen egy rövid kabátos legény. A kocsi láttán gépiesen kucsmájához bök mutatóujjával, de nem néz ránk. Utolérjük a helység kisbíróját is, aki ócska biciklin karikáz. Kisdob az oldalán, cseréppipa az agyarán. Fordul le ijedten az út szélét szegélyező szárazabb sávra, nehogy beverjük sárral. Egy-egy ablak mögött már gyújtják a lámpást, s rögtön húzzák is a pokrócot vagy nagykendőt az ablakszemre, nehogy kiszűrődjék a fény. Nyilas járőr közeledik a faluvégről. Civil nadrágos, de katonaköpenyes és karszalagos emberek, puskával a vállukon. Amíg meg nem közelítjük őket, ránk se hederítenek. Akkor hökken csak mindegyik, amikor Szojka fékez előttük az autóval. Kapják is magukat feszes tisztelgésbe, amúgy nyilas módra: kinyújtott karral. Szojka biccent, s mindjárt kérdez is: – Mi újság, atyafiak, errefelé? Az idősebb felel, szőrtelen arcú, borbélymesterféle: – Alázatosan jelentem – már észrevette a rangom, s hozzám intézi a szót meg a nyilas karszalagomhoz – mi vagyunk a pártszolgálatos járőr. Esti portyán... Gyorsan rendezem magamban a hallottakat: a nyilasok felfegyverezték az embereiket, és pártszolgálatot állítottak fel. – Hányan kaptak fegyvert a faluban? – kérdem magabiztosan. – Négyen csak... Buta nép lakik itt, nem értik a hungarista gondolatot. De legalább csendben maradnak. Mert két nagyszájút – teszi hozzá büszkén – már elvitettünk. Intek a szememmel Szojkának, hogy gyerünk csak tovább. Biccentek a két nyilasnak, akik megint kinyújtják karjukat, s hangosan köszönnek: – Kitartás! Verik a gumik a sarat. Legalább ennyivel is többet tudunk. Nyilas pártszolgálat... Szojka szólal meg: – Az a baj, hogy passzív a nép. Hallotta a főhadnagy úr... Csendben vannak. Kevés a nyilas, de kordában bírja tartani őket... Szótlanul bólintok. Mire újra a kihalt országúton járunk, már majdnem teljes a sötétség. Szerencsénkre, az eső alábbhagyott. Döntenem kell, mit csináljunk: hajtsunk-e egész éjjel, vagy keressünk szállást valahol? Amíg csak férfiak voltak az autón, nyugodtan éjszakázhattam velük szabad ég alatt, de most, hogy Olgára is gondolnom kell, nem tudom, mit is határozzak. Ázott a lány bekecse, ha nem is hatolt át rajta a nedvesség. Kényesen tartott, meleghez szokott nő. Elég, ha egyszer megfázik, máris kész a tüdőgyulladás... – Mindjárt a hídhoz érünk, főhadnagy úr... 17 Sötét körülöttünk minden. Inkább sejtjük, mint látjuk magunk előtt a hidat. Közel a Duna, mert arcunkat kíméletlenül csípi a vízről érkező szél. – Aha... – figyel fel Szojka. Zseblámpa villog előttünk, talán ötven méternyire. Az őrség. Szojka lépésben vezeti az autót. Megközelítjük néhány lépésnyire a pislogó zseblámpát, aztán megáll a kocsi. Cuppogó léptek közelednek, majd egy katona fekete figurája rajzolódik ki a sötétben.

Fázós hang szólal meg: – Az iratokat... – Katonai gépkocsi, szolgálati úton... – szól Szojka, amíg én előszedem a térképtáskából a hamisított nyíltparancsot. – Maguk az elsők? – kérdi az őr, és megszívja az orrát. – Hogyhogy? – Merthogy autókaravánt várunk. Csodálkoztam, hogy ilyen hamar ideértek. Meg, hogy maguk magyarok... Németeket jeleztek. Nyújtom a bakának a nyílt parancsot. Rám világít, és összecsattan a bakancsa sarka, ahogy meglátja a rangjelzésemet. Ráfordul a lámpa fénysugara a nyílt parancsra. Böngészi a katona, aztán összehajtja, visszaadja. Megint csattan a két bakancssarok. – Köszönöm, főhadnagy úr. Eztán hátrakiált a sötétbe: – Rendben van, Miska! Futárkocsi... Fütyülhetsz. Szaggatott sípszó hasít bele a sötétbe. Nagyon messziről, Duna túlsó partjáról felel rá gyengén a másik füttyhang. – Tessék csak tovább menni, főhadnagy úr. A túloldalon megnézik még egyszer a papírt. – Isten áldja, fiam... – mondom, pedig azt hiszem, kétszer annyi idős is lehet a katona, mint én. Ötvenévesforma a hangja. Póttartalékos. Lassan vezet Szojka a hídon. Vágja, csípi arcunkat a szél. Mellettem nagyot sóhajt a lány. – Mi baj? – kérdem. – Most már semmi – mosolyog a hangja. – Féltem, hogy baj lesz... Ezzel a hamis igazolvánnyal... Simon Pista bújik elő hátul a sátorlap alól. Odahajol hozzám. – Te, Palikám... a cigánynak nincs semmiféle igazoló papirosa. Csaknem elkáromkodom magam. Erre nem gondoltam. És a híd túlsó oldalán újra ellenőrzik a kocsit. Aggodalmam beigazolódik. Alig érjük el a túlparti hídfőt, már villog is az elemlámpa. Változatosság kedvéért fiatal hadnagy állít meg bennünket. De ezt csak akkor tudom meg, amikor már megnézte a nyílt parancsot, s jelentkezik: – Főhadnagy úr, Surányi Schrammel Imre hadnagy... Kérném az igazolványokat! Nyújtom a magamét, majd hátraszólok a ponyva alá: – Adjátok ide a passzusokat! – és odasúgom Pistának: – Egyszerre add ide valamennyit! S nyújtom egy csomóban a könyvecskéket a hadnagynak. Visszafojtom a lélegzetem. Böngészi az igazolványokat, bele-belenéz a nyílt parancsba, egyezteti a neveket, aztán megszólal: – A kisasszony papírja? Nyújtja Olga is a bejelentőlapját meg a főiskolai igazolványát. A hadnagy rávilágít: – Zeneakadémista? – Igen. – Nyugodt, fegyelmezett a lány szava. – Köszönöm – nyújtja vissza a pecsétgyűrűs férfikéz az igazolványt. Még nála vannak a katonapapírok. Kezem önkéntelenül a géppisztolyom agyán motoz. Hányan lehetnek itt őrségben? Úgy hiszem, sokan. Bizonyára légelhárító ágyúk is lapulnak a sötétségben. Hídnál vagyunk. Legénység tanyázik az ágyúk mellett. Sok ember. Egyetlen lövés, és kész a riadalom. Képtelenség kivágni magunkat. Elalszik a zseblámpa. Csak a hadnagy hangját hallom: – Főhadnagy úr. Most fog szólni a cigány igazolványa miatt. – Ha beértek Székesfehérvárra, keressétek fel a Kasza István téren a szüleimet. Schrammel János kelmefestő... Pfű, de megkönnyebbültem. De, úgy veszem észre, ott a ponyva alatt is felszabadultak

a lelkek. Mert egyszerre mocorogni kezdenek a fiúk. Szaporán ígérem a hadnagynak: – Szívesen. Mit üzensz, kérlek? – Csak annyit, hogy jól vagyok. Nyújtja a sötétben az igazolványokat. Átveszem. – Mondd meg nekik, főhadnagy úr, hogy karácsonyra talán hazajutok szabadságra. Ha ugyan... – Egy pillanatra csüggedtté válik a hangja, de rögtön fegyelmezi magát: – Remélem, addig megállítjuk a bolsevistákat. Mi a hír a fronton, főhadnagy úr? – Tartjuk magunkat – mondom biztatóan. Bárcsak messzebb lennénk már ettől az istenverte hídtól. Nyújtom a sötétben a kezem a hadnagy felé: – Hát, szervusz, kérlek. Katonaszerencsét. – Szervusz, főhadnagy úr. Jó utat, kisasszony... Szojka beletapos a gázpedálba. Megszólal a sípszó. Más jelet ad, mint a túloldali őrszem. Nyilván azt jelzi a távolabb felállított őrségnek, hogy rendben a szénánk, tovább engedhetnek bennünket. Hátulról a cigány hangját hallom. Hálálkodik: – Áldja meg az Isten magukat... Az úton zseblámpa villan. Németek. De csak állnak. Ők már nem igazoltatnak bennünket. Vacog a lány foga. Szorítja össze, de ahogy elfeledkezik magáról, újra csak össze-összekoccan a két fogsor. Feléje fordulok: – Nagyon fázik? Nem felel. Előbb erőt gyűjt, hogy didergés nélkül szólalhasson meg: – Nem... Nem fázom... Tartja magát, szegény. Mi kevésbé érezzük a hideget, amely körülfog bennünket. Lépésben halad a kocsi, mert áthatolhatatlan a sötétség. Eddig két szekerész oszlopot kerültünk el. Magyar katonák voltak, felszerelést szállítottak. Ha nem halljuk meg idejében a kocsisok kiabálását, káromkodását, ahogy a lovaikat meg a sáros utat szidták, menthetetlenül karambol lett volna a találkozásból. De így idejében letértünk az út szélére, s megvártuk, amíg elvonulnak mellettünk. Cigarettáink parazsával jeleztük hollétünket, nehogy valamelyik mégis nekünk hajtson. Valahol távol vonat sípol. Hosszú, elnyújtott a füttyszó. Visszaverik a dombok, amelyek itt kezdődnek a közelben. Vacog a lány foga. Pihenésre pedig nincs kilátásunk. Mozdulatlanul kuporog mellettem. Igyekszik olyan kicsire összehúzódni, eldugni nyakát és fél arcát is a báránybőr bekecs gallérjába, amennyire csak lehet. Akár egy gyerek... Szerencsétlen kis gyerek... Alig néhány év a korkülönbség közöttünk, de öreg embernek érzem magam mellette. Ezt tette velünk a front... Hátraszólok Hegedüsnek: – Ideje lenne kortyolnunk valamit. Már nyújtja is a pálinkásüveget. Kiveszem belőle a dugót. Megcsapja az orrom a barackpálinka zamatos illata. Odaadom a lánynak a flaskót: – Csókolja meg – mosolygok rá. Keze nem találja a sötétben az üveget. Nekiütközik az én kezemnek. Ujjai megérintik a csuklóm. Végre megtalálja az üveg nyakát. Fázósan szólal meg: – Nem szeretem a pálinkát... – Nem baj. Én se szeretek sok mindent, mégis csinálom, mert muszáj. Igyék csak pár kortyot. Meglátja, utána nem fázik annyira. – Nem tudok. Ráz az autó... – Álljunk meg – szólok Szojkának. Döccen a kocsi. Cigarettára gyújtok. Látom a gyufalángnál, hogy Olga éppen szájához emeli a palackot. Kortyol. Egyszerre kitör belőle a köhögés. Rázza a fejét.

– Még! – parancsolok rá. – Nem tudok... – Ne vitatkozzék! – parancsolóan csattan a hangom. Szinte durva. Ijedten hallgat a lány. Hallom, hogy újra kortyol. – Most már igazán nem tudok többet inni... – Akkor adja oda Szojkának az üveget. – Köszönöm... Körbejár a pálinkásbutykos. Magam talán egy decit is leengedek a torkomon. Egyszerre elárad bennem a meleg. A szentségit... Ez jólesett. Élvezettel szívom tele cigarettafüsttel a tüdőm. Ingerkedve szólok hátra Gasztonnak: – Te... Gaszton! Adj csak gyorsan egy Symphoniát a kisasszonynak. Fürgén, fürgén, cimbora! Megbántott a lány hangja: – Köszönöm, nem kérek... Jó nekem a koporsószeg is. – És ebből a néhány szóból keserűséget hallok. Megbántottam az előbb, amikor úgy ráreccsentem. Valóban nem érdemelte. Hiszen mióta velünk van, annyira csendes, annyira alkalmazkodó, annyira igyekszik nem feltűnni, szinte észre sem vetetni magát, hogy nem kellett volna nyersen szólnom hozzá. Mindegy. Odanyújtok neki egy katonacigarettát. Szojkától tüzet kap. Idegesítő-lassan vánszorog a Botond. De hát mit tehetünk. Látni nem lehet, nem hajthatom Szojkát. Úgyis valóságos hősiesség, amit művel. Fürkészni szüntelen a láthatatlan sötétbe, szinte az ösztöneivel érezni, meddig tart az út, s mikor kerülünk veszélyesen közel az árokhoz... Derék fiú. Olga az orrát fújja. – Ugye, jót tett a pálinka? Halkan felel, inkább csak illemből: – Igen. Jó meleg. – Kényelmesen ül? Nem gémberedett el? – Nem. Jó a helyem. Felém fordulva beszél. Furcsa érzés fog el. Mintha az arcom bőrén érezném a szeme sugarát. Vagy csak az kelti ezt a benyomást, hogy eljut hozzám a lehelete? Előrefordulok. Fürkészem a sötétséget. Óriási az éjszaka. Akárha végtelen, üres térség közepén haladnánk, egy furcsa sivatagban, parányi, mozgó pontként... Mint akik elvesztek... Magányos expedíció... Habár, az expedícióknak céljuk van, de mi a mi célunk? Nem tudom elhessegetni magamtól az érzést, hogy a sötétségen át engem néz a lány. Nem látom, de biztosan tudom, hogy folyton felém fordítja az arcát. Mit akar? Haragszik? Megbánta, hogy mégis velünk jött? Még meggondolhatja. Reggel, ha kivilágosodik, kitesszük valamelyik faluban. Ahol közel a vasút. Aztán csak menjen haza. Legalább könnyebben leszünk... Mélyedésbe döccen bele a jobb oldali kerék. Egy pillanatra megbillen a kocsi egyensúlya. Hozzám ütődik a lány válla. Arcomon érzem a leheletét. Mégiscsak sajnálom... Hiszen jóformán gyerek még... 18 Megint mögöttünk maradt egy falu. Némaságba, álomba kábult házak. Ahogy kiérünk közülük, élesebben érezzük a szelet. Butító ez a feketeség. Legalább egy lámpást látnánk valahol. De sehol semmi. Csak a tenger sötétség. És a motor egyenetlen zöreje, zümmögése, ahogyan a sárral győzködik. Zúg már tőle a fejem. Ég a szemem is a széltől. Meresztgetem, erőltetem, de hiába. Csak a fekete éjszaka mindenütt. Hátul horkol valaki. Talán Hegedüs, talán a cigány. Gilbert halkan beszélget

Gasztonnal. Egy-egy angol szófoszlány jut csak el hozzám. Tompa a fejem. Nehéz. Mintha súlyos ólomdarab fészkelődött volna az agyam helyére. Félálom. Nagy sokára veszem észre, hogy súly nehezedik bal oldalamra. Szinte percekig telik, míg megállapítom, hogy Olga elaludt, és most nekem dől. Mit csináljak? Sajnálom felébreszteni, jóllehet nem okos dolog aludni ilyen helyzetben. Átázott a bekecsének a bőre, a kendője is vizes a fején. Meg fog fázni. Mégsem szólok, hogy ébredjen. Nagy ostobaság volt magunkkal hoznunk... Ha megbetegszik? Érzem a teste melegét, ahogy a vállamra és a bal karomra nehezedik. Rossz lesz neki, ha felébred. Nagyon fog fázni. Szojka szólal meg. Fáradt a hangja: – Főhadnagy úr. – Nos? – kérdem suttogva. – Nem megy. Már káprázik a szemem. Meg kell állnunk... Még utóbb belefordulnánk az árokba... Némi lelkiismeret-furdalással mondom: – Ez nekem már előbb is eszembe juthatott volna... Ne haragudjék. Tekintettel lehettem volna magára. Megáll a kocsi. – Járni hagyom a motort, mert nagyon kihűlne... – fúj egyet Szojka, aztán gyufa sercen a kezében. – Hány óra lehet? Fél tizenkettőt mutat a foszforeszkáló számlap. Simon Pista hangját hallom hátulról: – Mi történt? – Pihenünk. Nagyon fáztok? Morog valamit. Mellettem megmozdul a lány. Szólok neki: – Ébren van? Összerezzen. Álmos, törődött a hangja: – Elaludtam? – El. És nem ajánlatos az alvás ilyen hidegben. Kiegyenesedik az ülésen. Már didereg s reszket. – Nagyon fázom... Felállok, és kinyitom a kocsiajtót. Nincs mást tenni, csak a torna segít. Bokáig érő a sár. De legalább az eső nem esik már. Megkerülöm nagy óvatosan a kocsit, és tapogatózva elevickélek a latyakban a kocsiút közepére. – Figyelem! Szálljon le mindenki! Az öregúr fentmaradhat, neki nincs csizmája! Tornázunk! Gilbert is jöjjön, mozogjon, ha nem fáj neki. Legalább az egészséges karjával. Tocsognak a léptek a sárban. Nagy ívben repül a földre Szojka parázsló cigarettája. – Próbáljunk sorba állni valamiképpen. Karhúzogatás hátra! Egy-kettő, egy-kettő! Szaporán csinálja mindenki, ha nem akar összefagyni! Egy-kettő, egy-kettő! – Csattanást hallok. Gaszton káromkodik. Pistát szidja: – Az istenit annak a lakli karodnak! – Mi baj? – Szájon vágott ez a langaléta. Nevetés. – Öregúr, maga is tornásszon ott a kocsin! – Parancsára, főhadnagy úr! Tudom én a reglamát... Mozognak az izmok, táncolnak a bőröm alatt. Érzem, ahogy sebesebbre válik ereimben a vér futása, s lassan szétterjed bennem valami gyér meleg. – Nos, kisasszony, hogy ízlik? Szusszanva felel a lány: – Jót tesz.

– Törzshajlítás előre, hátra! Egy-gyet... ket-tőt... Húzzuk meg azokat az izmokat, ne sajnáljuk. Ahogy hátrafelé hajlítgatom felsőtestem, észreveszem, hogy az ég egy tenyérnyi helyén felszakadt a felhőzet. Csillag kandikál ki az égen. Bár adná az Isten, hogy megjavuljon valamennyire az idő. – Kaszálás. Jobb-ra ket-tőt... balra ket-tőt... Ropog a vállam. Csak hadd ropogjon. Amíg tartjuk magunkat, amíg el nem ernyedünk, addig nincs hiba. Akkor kezdődik a baj, amikor elhagyja magát az ember. Az már maga a megadás. – Jobb-ra... bal-ra... Egy-gyet... kettőt... Elég! Hegedüs röhög néhány lépésnyire a sötétben: – Az anyja! De megdolgoztatott a főhadnagy úr! Mint a kaszárnyában! – S mindjárt ki is lyukad a lényegre: – Ott azért torna után el-elszöktünk a kantinba. Mosolyognom kell: – Hát akkor vegye elő azt az üveget. Már ugrik is. Toccsan a bakancsa a sárban. – Ha pálinkáról van szó – jegyzi meg Gaszton – úgy lát sötétben is, mint a bagoly. Nevetünk. Aztán kézről kézre jár a pálinkás flaskó. Tüstént jobban érezzük magunkat tőle. Lassan szétszélednek a fiúk. Távolabbra a kocsitól. Kihasználják a pihenőt. Magam maradok a lánnyal az autó mellett. Rágyújtok. – Maga is? – kérdem elkésve. – Köszönöm, most nem kérek. Szótlanul fújom a füstöt. Meg kellene kérdeznem tőle, nem bánta-e meg máris, hogy velünk jött. Nekem az volna a legkényelmesebb, ha mielőbb elmenne a kedve ettől a kalandtól. Innen még hamar visszajuthatna a pusztai kúriára... Már három csillag pislákol a magasban. Ha kitisztulna az ég... De vajon jó volna-e nekünk? Amíg nyirkos az idő, amíg bokáig merül minden bakancs a vendégmarasztaló sárba, addig kevesebb katonával találkozunk. Behúzódnak a falusi házakba, nem szorgalmaskodnak. De ha tisztább lesz a levegő, minduntalan beléjük ütközhetünk... Érdekes, erre kevés a német. A hídnál biztosan voltak jócskán, csak a magyarokra bízták az igazoltatást... Kezemben meg-megrezzen a cigaretta. Ideges lennék? Nem akarok tudomást venni róla, ha ideges vagyok is! Az ital jót tesz az idegeimnek. Mindjárt húzok még egyet az üvegből... Éppen mozdulnék, de a lány megszólal: – Adjon mégis egy cigarettát. Látom a gyufa lángjánál, hogy lehúzta a kesztyűjét. Két tenyerével óvja a gyufa tüzét. Ujja hozzáér a kezem széléhez. Meleg a bőre. Elfújom a lángot. Állunk a sötétben. Csak a két cigaretta parázslik. Aztán Szojka tocsogó lépteit hallom. – Nyugtatom a szemem még egy negyedórát, utána indulhatunk, főhadnagy úr... Hajnalodik. Eloszlóban a felhők. Egészen félreeső úton haladunk. Eddig csak három nyikorgó parasztszekérrel találkoztunk. Tehenek húzták mindegyiket. A magasból repülőzúgást hallunk. Felnézek. A többiek is a magasba bámulnak. Nem látjuk a gépeket. Több gépnek kell lennie, mert nagyon erős a búgás. Valahol mégis látják a köteléket, mert – meghatározatlan irányból – gépágyúk ütemes ugatása ér el a fülünkhöz. A közelben katonaság tanyázik. Mégpedig nagyobb egység, ha gépágyújuk is van. Valamelyik faluban lehetnek, mert város nincs a közelünkben. Senki se reagál a repülőgépzúgásra. Az ágyúk szavára se. Csak tudomásul vesszük. Éhes vagyok. A pálinka dolgozik bennem, marja a gyomromat. Meg a fáradtság is ott bujkál az idegeimben, álcázottan, mint az alattomos ellenség. Zsibbadt a karom, nehéz a lábam, és teher a térdemen a könnyű géppisztoly. A köpeny nyirkos gallérja kellemetlenül

dörzsöli a nyakam. Jó volna újra fedél alá kerülni, megfürödni, ágyba feküdni... Előrefürkészek, de ehhez meg kell erőltetnem a szememet. Négy-öt kilométernyire kisebb erdőféle sötétlik. Megmozdulok. – Ott fogunk reggelizni – mondom Szojkának. Bólint. Vörös és dagadt a szeme. Azt hiszem, az enyém is. Pedig én nem erőltettem egész éjszaka. Olgára pillantok. Rajta nem látszik meg a virrasztás. Csak talán sápadtabb egy árnyalattal. Összeszorítja a száját. Erőlködik szegény... Szojka lekormányozza a kocsit az útról. Bukdácsolva közeledik a Botond az erdő felé, amely így közelről jókorának tűnik. Szembefúj velünk a szél. Csípi az arcunkat. Szemet gyönyörködtetően szép az erdő. Rozsdavörös és sárga – s a két szín száz és száz árnyalatában játszik a sok hullni készülő lomb. Bekanyarodunk a fák közé. Szojka szusszanva fékez. Megáll az autó. Csend van, csak a szélfútta száraz levelek sustorognak felettünk. Jó volna így maradni, mozdulatlanul, sokáig, sokáig... Félálomhoz hasonló, szinte holdkóros érzés nehezedik rám. Nem akaródzik mozdulni. Jólesik, hogy nekitámaszkodok az ülés bőrtámlájának. Kellemes, hogy meleg a csizmám. Kezem az ölemben pihen. A géppisztoly nyakán meg a csövén. Pihenni, így pihenni... Bár ne zavarna meg senki... Félig lehunyva tartom a szemem. Még annyi fáradságot se veszek, hogy lecsukjam vagy kinyissam. Félálomban látom – talán inkább érzem – hogy Szojka leugrik a kocsiról, s nyomában leszáll a lány. Hátul a többiek is kászálódnak. Gilbert kérdez valamit. Valaki ásít. Olga szól. Nem hallom, mit mond. Susognak, zizegnek, sisteregnek – egymáshoz dörzsölődnek a szélben a levelek itt fölöttem, a magasban, a fák száradó gallyain. Pasztellképet látnék, ha feltekintenék. De miért is néznék fel? Jó így, maradni, maradni... Nem mozdulni... Talán alszom is már?... Zsongás bizsereg a fejemben. Méhek zümmögnek. Nyár van. Langyos nyár. Köröttem keringenek a méhek. A fejem körül. Millió áttetsző szárnyacska verdesi a levegőt. Mind kisebb körökben kerülgetik a homlokomat. Meg is csiklandozzák a bőröm. Méhek... Kiszökik hozzájuk a lelkem. Elkeverednek az apró, csillogó szárnyú lényekkel a láthatatlan gondolatok. Az érzés is, hogy – élek... Zümmög, zsong, lágy zenét játszik velük az érzés. Muzsika... Álom. Szép álom... Méz csepeg a szárnyak alól. Nyelvemen érzem... Méz. Akácméz... Álmot páráznak a méhek... Muzsikás álmot... Álmot... 19 – Főhadnagy úr... Rezzenve riadok fel. Szojka rázza a vállam. Bocsánatkérően mosolyog: – Már sül a szalonna. Mézzel? – kérdeném, de mielőtt mozdulna a nyelvem, felébredek. Rekedt a hangom: – Megyek. Törődötten kecmergek le a sofőrülésről. Széjjelnézek. A tisztás közepén, ahol kupacokba kaparták össze az avart, tűz maradványa parázslik. Közrefogva a lányt, ott kuporognak, guggolnak körülötte a fiúk meg a vén cigány is. Sebtében faragott nyársak végén szalonnaszeleteket tartanak a parázs fölé. Serceg a zsír a szalonnadarabokon. Illata az orromig terjeng. Összefut a számban a nyál. Megcsavarja gyomrom az éhség. Tétova mozdulattal törlöm a szemem. – Ébren vagyok! – mondom hangtalanul és erélyesen magamnak. És odatelepszem én is a tűzhöz. Gaszton nyújt egy nyársat. Meg egy szelet szalonnát is. És jó darab kenyeret. Ráhúzom a szalonnát a nyársra. Nyújtom a parázs fölé. Pillanatok alatt megsercen rajta

az első áttetsző zsírcsepp. Tartom alája a kenyeret. Ráfolyik. Harapok. Hangtalanul eszünk. Csak a zsír sistereg. Szétárad bennem a füstölt szalonna íze. Illenék inni is valamit. Nézek Szojkára, de mielőtt lenyelném a falatot, a lány szólal meg: – Főhadnagy úr... Tele még a szám, nem szólok, csak feléje fordulok. Szőke haja kibukott gyapjú sálkendője alól. Ott játszik a homloka felett. Szeme a parazsat nézi, úgy folytatja a kérdést: – Hová megyünk mi tulajdonképpen? Lenyelem a falatot. Harapnék újra, de felelnem kell: – Majd meglátjuk. – Enni akarok most, nem beszélgetni. Várhatott volna a kérdéssel a lány. – Ne sokat törődjék vele, hová megyünk. Én se törődök. Úgy látszik, már jóllakott, mert vitatkozó kedvet hallok a szavából: – Azért mégse... Micsoda felelet ez, főhadnagy úr? – Semmicsoda – mordulok, s tartom a csepegő szalonnát a kenyerem fölé. Szeretném egyszerre bekapni az egészet, olyan éhes vagyok. A lány előrehajol: – De hát mi lesz velünk? A holnapi napra, előre, a jövőre nem gondol? Eluralkodik rajtam a bosszúság: – Nem gondolok. Megengedhetem magamnak azt a fényűzést, hogy ne gondoljak a jövőre. Elég öreg vagyok hozzá. Úgy látszik, megérezte hangomban az ingerültséget, mert halkabb a kérdése: – Öreg? Hiszen fiatalok valamennyien. Ránézek. – Csak azt hiszi. Az ember az egyetlen élőlény, amelyik képes rá, hogy sebesen megvénüljön... és helyrehozhatatlanul. Ez az egyetlen, a megöregedés, ami jóvátehetetlen ebben az ocsmány életben. – Sajnálatos... – szól közbe. – Mit sajnáljunk? Mit? Az ifjúságunkat, ami nem is volt? Mert nekünk nem volt, kisasszony! Megrázza a fejét. – Mit beszél? – Az ifjúság, az igazi... – legyintek: – Az abból áll, hogy az ember válogatás nélkül mindenkit szeret. – Ugyan... inkább abból, hogy tanul... – Megtanultuk, százszázalékosan, az engedelmeskedés etikettjét... – vág közbe hirtelen Gaszton, s magam is meglepődök a szavaitól. – Meg azt – teszem hozzá – hogy príma játékszerek legyünk az élet kezében. Beledob bennünket a kísérleti lombikba, és soha többé ki nem mászunk belőle. Eközben azt gondolom: filozófiaóra. – Ennyire nem veszik komolyan a sorsot? – kérdi ütődve a lány. Harapok a kenyérből, szalonnából, s közben mondom: – Az ember egyszer elkezdi komolyan venni a sorsát... De akkor már késő rádöbbenni, hogy képtelen változtatni rajta. – Balsors-bölcselet... – már Olga hangja is bosszús. – Tetszelgés a totális fásultságban. Simon Pista szólal meg most. Érzik a hangján, hogy kötelességének tartja megfelelni: – Az a sokszor megvetett fásultság segít csak a katonán. Más nem. Ez könnyíti meg még a halált is. Ahogy az életet is. A kisemberek... bizonyára igazat ád nekem, ha a birtok béreseire gondol... sohasem kérdik, hogy miért is szenvednek. Megértik, hogy a magukfajta földhözragadt avégre van a világon, hogy szenvedjen. – És elpusztuljon? – Igen. És ez nagyon kellemes azoknak, akik parancsolnak a kicsiny embereknek. Mert

a belenyugvás, az gyilkolja meg az egészséges ösztönöket. Legelőször az életösztönt. Így születnek a hősök. – Máshogy nem? – a lány szeme Pistára csillan. Csodálkozó. Én felelek: – Másképpen nemigen. Mondja – támad egy gondolatom – hallotta már egyszerű emberek szájából azt a szót, hogy: balsors? Ugye, nem? Nem használják. Kívül esik a szókincsükön. Kis csend támadt. Csak nagy sokára szólal meg a lány: – Ilyen pesszimizmust!... És ezzel élték végig a háborút? Gaszton ránt a vállán: – Ezzel. Szojka most szólal meg először. Rámosolyog a lányra. Látom az arcán, hogy segíteni fog neki. Úgy is van: – Kérdezze már meg a kisasszony a főhadnagy úrtól, hogy tud-e aludni? Olga mást kérdez: – Hát maguk... még sohase voltak boldogok? Simon Pista felnéz: – Mondaná meg már nekem valaki, mi az a boldogság... Úgy érzem, válaszolnom kell: – Talán a nyugalom... – Ránézek a lányra – Amikor sebesülten döglődtem a hadikórházban, a vérbűzben, a gennyes sebek párájában, a sok gyógyszer ezerféle büdösségében éreztem magam hosszabb ideig a legnyugodtabbnak. Talán még boldog is voltam akkor... pedig mozdulni se tudtam... Szojka szakít félbe: – Kérdezze már meg a kisasszony... Felém fordul a lány: – Nos? Tud még aludni? – Aztán újra Szojkára néz: – Miért kellett ezt megkérdeznem? Szojka feláll. Összecsattintja bicskáját: – Mert addig nem készül ki teljesen az ember, amíg aludni tud. Szojka áttölti a hordóból a maradék benzint a motor tankjába. Ennyivel is több a hely a kocsi hátuljában. A hordót a bokrok közé gurítjuk. Aztán félrehívom Simon Pistát és Szojkát. Cigarettára gyújtunk a tisztás szélén. Rájuk nézek: – Nos, elhangzott az első kérdés. Tehát... hová is tartunk? Szembe kell nézzünk a dologgal. Eleget odázgattuk... És megmutatom a térképen, hogy pillanatnyilag hol állunk. Fejér megye. Székesfehérvárig, az első városig, jókora az út: – Egyáltalán, mi értelme, hogy bemenjünk Fehérvárra? Minél nagyobb helységet ejtünk útba, annál nagyobb a veszély kockázata. Persze, kellene vásárolni ezt-azt... – Az uradalomban igencsak megcsappant a pénzünk – húzza el a száját Pista. – Talán ha négy-ötszáz pengőnk van még. Töprengünk, törjük a fejünket. A kérdésre, hogy hová is tartunk, senki sem tud felelni. A kocsinál Hegedüs bekapcsolja a rádiót. Idehallik a hangja. Híreket mond, és intézkedéseket jelent be. Szovjet támadásokat vertek vissza. Nehéz harcok a Tiszánál északon... Belgrádot csak súlyos veszteségek árán tudták elfoglalni a jugoszláv kommunisták és a bolsevista csapatok... Szálasi nemzetvezető miniszterelnök és államfő a honpolgári fegyelem megszilárdításáról. Rendszabályok a destruktív, hazaáruló elemek megfékezésére... Katonaszökevényeket végeztek ki rögtönítélő hadbírósági eljárás után... Összenézünk. Már intenék Hegedüsnek, hogy kapcsolja ki a rádiót, amikor hirtelen felfigyelek. Körözéseket olvasnak fel. Szojka széles homlokát nézem és az orra melletti szeplőket, amíg a rádiószpíker szenvtelen hangját hallgatom. S bár minden szót pontosan értek, mégis oly hihetetlen az egész. Vagyis inkább... jó volna nem elhinni... – A Nemzeti Számonkérő Szék körözi a HB 448 számú Botond mintájú katonai terepjáró gépkocsit, amely katonaszökevényeket és egy fogolytáborból szökött angol repülőtisztet szállít. A járművel menekülő személyek a következők: Türr Pál főhadnagy,

tartalékos tiszt, Simon István hadapródőrmester, Bakos Gaszton karpaszományos szakaszvezető, Hegedüs D. Sándor tizedes és Szojka Géza közlegény, aki egyben a gépkocsi vezetője. Az angol hadifogoly neve nem ismeretes. Nevezetteket utoljára a Dunaföldvárnál átvezető híd ellenőrzési pontjánál látták, ahonnan a Dunántúlra vették útjukat. A Nemzeti Számonkérő Szék megparancsolja minden katonai és csendőralakulatnak, hogy ellenőrizze a körzetében húzódó utakat, a helységekben megforduló idegeneket, a szökevényeket pedig – elfogatásuk esetén – azonnal tegye ártalmatlanná. Amennyiben felszólításra nem adják meg magukat, felkoncolandók. A Nemzeti Számonkérő Szék nevezetteket törvényen kívül helyezi. Közöljük nevezettek személyleírását: Türr Pál főhadnagy... Azután a rádió további három hasonló körözést olvas fel, s mi még mindig dermedten állunk. Ahogy a pillantásom végigjár az arcokon, önkéntelenül észre kell vennem, kire milyen benyomást gyakorolt ez a váratlan hír. Szojka nyomott orra mellett, a szeplők között apró verejtékcseppek csillognak. Bakos Gaszton kerek képe sápadt, ujjai idegesen turkálnak dróthajában. Simon Pista szájának két széle mellett egyszerre mélyebbek és sötétebben rajzoltak lettek a lefutó ráncok. Minduntalan nyelnie kell, és inas nyakán le-föl szaladgál kiugró ádámcsutkája. Gilbert tanácstalanul tekinget arcról arcra. Az öreg cigány látszólag nem törődik semmivel: talán fel sem figyelt a rádióközleményre – hiszen a nevünket sem tudja – egykedvűen guggol a tűz maradványai mellett, mintha a hamvadó parázsgyér füstjét szagolgatná. És hová lett Olga? Nem látom sehol. Körülnézek. Akkor veszem észre, hogy alig egy lépésnyire ott áll mellettem. Hogyan került ide mellém? Arca most ugyanolyan szenvtelenül nyugodt, mint abban a pillanatban volt, amikor anyja oldalán belépett az udvarház ebédlőjébe, ott a homokpuszta közepén. Bőre sápadt, halántékán a gyenge levegőjárástól meg-meglibben egy árvalányhajszőke tincs Amikor összetalálkozik a pillantásunk, rebbenés nélkül néz rám a szeme: hiányzik belőle minden érzés, aminek most helye lenne – az ijedtség is, a tanácstalanság is... Észreveszem magam, és eszembe jut, hogy most különösen magabiztosnak kell mutatkoznom. Zsebembe nyúlok, hogy elővegyem a cigarettás dobozt, s közben erősen magamra parancsolok: nem szabad az idegesség legkisebb jelét sem elárulnom! Miközben előhúzom a papírtasakot, és belenyúlok, valamiféle megkönnyebbüléssel állapítom meg, hogy nem remegnek az ujjaim. Szám sarkába dugok egy cigarettát. Van gyufám, de nem veszem elő. Meg kell törnöm a csendet. Ránézek Szojkára: – Adj tüzet! – önkéntelenül tegezem. Gombszeme rám villan. Megértett, s már össze is szedte magát. Villan az öngyújtó lángja, és odaér a cigarettám végéhez. Nagyot szívok, és sokáig bent tartom a füstöt, hadd járjon át minél több zugot a tüdőmben. Aztán körülnézek. Minden arcon megáll a szemem. – Mindenki folytassa a dolgát. Majd Olgának szólok: – Amennyire lehet, szárítsa meg a bekecsét ott a parázs melegénél – s ez egyben felszólítás, hogy hagyjon itt hármunkat: Simon Pistát, Szojkát és engem. Engedelmeskedik. Még látom, hogy amint odaér a kocsihoz, visszafordul egy pillanatra, aztán ránézek Szojkára és Pistára: – Szóval... így állunk... Némileg módosult a helyzet... Most már legalább konkrétan is tudjuk, hogy körözött katonaszökevények vagyunk. Törvényen kívül. Szojka már teljesen ura magának: – Legalább az egyik kérdés eldőlt: Székesfehérvárra már semmiképpen nem megyünk be... – mosolyogni próbál, de igen savanyú az arca. Gondolom, akár az enyém. Pista is megszólal: – Eszerint a balatoni műutat is el kell kerülnünk. Mert ott aztán igazán nagy lehet a forgalom. Nyilván ott bonyolódik le zömében az utánpótlás... Magamra vagyok bosszús, mégis őrá mordulok: – Jobb volna, ha nem arról fecsegnénk, hogy mit ne csináljunk, hanem inkább arról, mihez kezdjünk... Szojka higgadtan bólint:

– Hiszen mindannyian arról gondolkodunk. Eddig abban reménykedtem, hogy talán csak elvergődünk valahogyan a főhadnagy úr szüleihez... De ebből már nem lesz semmi. Ott, Keszthelyen kerülnénk mindenképpen pácba... – Pistára néz: – Sopron meg olyan messze van... Nem akarok rosszat mondani senkinek, de ahogy ismerem a rendőrséget... gondolom, a csendőrség mégolyanabb... a körözés után elsősorban a szülőket veszik elő... Nincs mást tenni: rejtekhelyet kell találnunk... Aztán csend lesz. Kétségbeesett igyekezettel gondolkodom, de – ahogy az ilyenkor lenni szokott – semmi se jut eszembe. Mi is juthatna? Szojkának teljesen igaza van. Kilátástalan... Egészen kilátástalan. Hogy az a jóságos... Na és az segít, ha káromkodok?... Nézem, nézem a fiúk arcát, s annyira elfoglalnak a gondolataim, hogy csak akkor szisszenek fel, amikor a cigarettám parazsa a körmömre ég. Összeharapom a szám, és nagy ívben a bokrok közé hajítom a csikket. Aztán nekitámaszkodom a legközelebbi fa érdes törzsének, és szidom magam. Én vagyok ezeknek az embereknek a vezetője, én rántottam bele őket ebbe a kalandba, én felelek értük, előttük és önmagam előtt, s nem jut eszembe, az istenért se jut eszembe semmi, de semmi!... Szojka szólal meg újra, szinte csak azért, hogy ne legyen olyan nagy a csend: – Ezután nappal, világosban már igazán nem közlekedhetünk. Nem szólok rá semmit. Érzem a hátamon, hogy a többiek, akik ott ácsorognak az autónál, feszülten figyelnek bennünket, várnak, reménykednek, hogy jöjjön már valami ép gondolatunk, ami segítene rajtunk. És semmi, semmi... Már fáj a fejem. Mintha présbe szorult volna a homlokom, valami nyomja ropogtatja a halántékom csontjait. Lehunyom a szemem, és akarom, akarom, akarom erősen, hogy jusson eszembe valami... Erős ujjak fogják meg a karom. Kinyitom a szemem, Simon Pistára nézek. Ő nyúlt hozzám, ráncban a homloka, aztán hirtelen magasra ugrik ék alakú szemöldöke. Újra megmozdul jókora ádámcsutkája is a nyakán. Majd rácsap óriási lapáttenyerével Szojka izmos vállára, aztán meg rám néz, és elvigyorodik: – Azt hiszem, okosat találtam ki! Ide hallgassatok! – Nyúl a térképtáskámért, és böngészni kezdi. Végre rábök a Vértes hegység egyik pontjára. – Itt. Igen, itt... Gyorsan rágyújt, csak azután folytatja: – Van nekem egy nagybátyám. Nyugalmazott premontrei szerzetes. Fabriczius Zuárdnak hívják. Tanár volt a gödöllői premontrei gimnáziumban. És vad hazafi... Látni sem bírt németeket. Nyugdíjazták is. Büntetésből, mert sokat kiabált. – A térképre mutat: – Itt van egy premontrei kolostor. Fent a hegy tetején. Nyugdíjas papok otthona. Csupa öreg szerzetes, hatvan és a halál között. Ennek a kolostornak a házfőnöke a bácsikám, Zuárd atya... Olyan a kolostor, mint egy vár. Senki nem jár oda. Csak a szolgájuk, József közlekedik a falu, a völgy meg a kolostor között, hogy beszerezze a szükségeseket. – Odamennénk? A kolostorba? – kérdem, és sehogy sem tetszik az ötlet. – Az öreg papok... – Őhozzájuk, Palikám! – lelkesedik Pista a maga gondolatán. – Ideális hely volna nekünk! Legalábbis addig... – Amíg valamelyik vén pap meg nem tudná, hogy katonaszökevények vagyunk, és föl nem jelentene bennünket... – néz fel Pistára Szojka, és ő is húzogatja a száját. – Ott Zuárd atya a parancsnok – legyint türelmetlenül Pista. – Lehet, hogy az öreg papok nem fogadnak szívesen bennünket, de amíg ő azt mondja, hogy márpedig mi a kolostorban maradunk, senki nem fog ellenünk szólni. És különben is, Zuárd atyán kívül senkinek se kell megtudnia, kik vagyunk... Idegen nem jár a kolostorban sohase... Majd beadunk valami mesét az öregeknek... És addig meghúzhatjuk magunkat, amíg valami kínálkozik... Nézi a térképet. Ujja hegyével mutogatja az útvonalat, amelyen megközelíthetjük a Vértes hegységet... Csend. Töprengünk. Kolostor... fene tudja.

– Kikerülünk minden lakott helyet... ahogy eddig... Összenézek Szojkával. Vállat von. – Ha a többiek is jónak látják... – Szojka belebámul a levegőbe, s valamit számolgat. – Talán kitart odáig a benzinünk. Elindulunk a többiek felé. Ott ácsorognak az autó körül. Gaszton és Gilbert a lány két oldalán. Hallgatnak. Olga éppen kivesz egy Symphoniát az orvosnövendék cigarettás dóznijából. Mindenki beleegyezett Pista javaslatába. Vita nélkül. Hát, jó, okosabb ötlet híján. Majd meglátjuk. Előbb el is kell jutnunk odáig. Este van. Hamarosan sötét lesz. Jól tettem, hogy átaludtam a délutánt. Végignézek az arcokon, amelyekre kiült valami elevenség, talán éppen amiatt, hogy végre megfogható célt találtunk magunknak. Sóhajtok kicsit, aztán nekikezdek ahhoz amit el akarok mondani, mielőtt újra útra kelnénk: – Amint hallották, maga, Olga, és maga, öregúr – intek a cigánynak – nem szerepelnek a körözési parancsban. Gondolják meg. Mi törvényen kívüli emberek vagyunk, most már hivatalosan és mindannyiunk által tudottan is. Ha továbbra is velünk tartanak, törvényen kívül állóak maguk is. Ugyanolyan elbírálás alá esnek, mint mi. Tessék, döntsenek. Olga, maga még hamar hazaérhet, vissza, a szüleihez. Maga, öregúr, nehezebb helyzetben van, de még mindig jobb dolog elkallódott munkaszolgálatosnak lenni, mint szökött katonának, akit ez a... hogy is hívják... Szenvtelen a lány hangja, amikor kisegít: – Nemzeti Számonkérő Szék... – Igen, szóval ez a Nemzeti Számonkérő Szék csak minket köröz... Nagyon nyomatékosan kérem mindkettőjüket, fontolják meg! Hallgatás. Aztán csak az öreg cigány morog valamit. – Mit mondott? – kérdem. – Csak azt – ismétli hangosabban – hogy jó nekem a főhadnagy úrékkal. Ugyebár... Ha eddig segítettek rajtam... – Segítsünk ezután is, mi? Mindenki nevet. Az a jóleső érzés csendül a halk nevetésből, hogy végre adódott valami, amit meg lehet kacagni. Olgára nézek. Állja a tekintetem. – Nos? – kérdem. – Megmondtam. – Ennyi a válasza. – Sajnálom – vonok vállat. – Ezután magáé a felelősség. Nem vág vissza. Azt hiszem, megbántottam. Jóvátenném: – Hát jól van – Elmosolyodok: – Szedelőzködhetünk. Amint egészen besötétedik, tovább indulunk. Percek alatt összeszedi mindenki a holmiját, s már kászálódnak is fel az autóra. Csak Gaszton várakozik. Aztán hirtelen odalép hozzám. Zavartan pislog egyet-kettőt, majd – amikor ránézek – nagy nehezen kirukkol a kívánságával: – Főhadnagy úr, kérlek... – krákog egyet, s újra nekidurálja magát: – Én azt hiszem, szűken vagytok ti ott az első ülésen. Hátul meg, minálunk... Gondoltam, hogy Olga jól elférne, meg – most már sebesen beszél – nem is verné annyira a szél, mint ott elöl. – Gyorsan előszedi cigarettadózniját, és nyújtja az orrom alá: – Megtisztelnél, ha rágyújtanál. Gyújts rá... – erőlteti. Kénytelen vagyok kivenni egy cigarettát. Alig állom, hogy el ne nevessem magam. Lám, ez hasonlít Gasztonra. Nem hogy egyenesen megmondaná: tetszik neki a lány, azért akarja, hogy mellette ülhessen... Nem, ő hátulról kezdi, ravaszkodik, pedig talán sejti,

hogy átlátok a szitán. Beleszívok a cigarettába. Nem ízlik a Symphonia. Hiába elszoktam már a jobb dohányoktól. – Jól van, kiskomám – mondom. – Szólj Olgának, aztán ültesd ahová akarod... vagy ahová ő akar ülni. Látom a sötétben is, hogy felragyog az arca, s már fordul is sarkon, ugrik a lányhoz, aki éppen fellépne az autó első hágcsójára. Én meg belépek a bokrok közé. Mire visszaérek, már mindenki a helyén ül. Megnézem a hátsó ülést. Valóban kellemes kuckót rezervált Gaszton a lánynak. Olga már ott kuporog. – Jó helye van? – kérdem. Felém se fordul, úgy felel hűvösen: – Jó. Sértett, bosszús a hangja. Mi ütött belé? A jó isten se igazodik ki a nőkön. Éppen én törjem a fejem? Ha morcos a kisasszony, ám tegye. Zseblámpámmal még egyszer végigvilágítok rajtuk. Odafordulok Hegedüshöz: – Igazítsa meg az öreg hátán azt a pokrócot – s a cigányra mutatok, aki úgy terítette magára az amúgy sem valami meleg takarót, hogy éppen a nyakába fog fújni a szél. – Fiúk – mondom aztán nagyon komolyan – minden fegyver készenlétben legyen. Senki se feledje el most már egy pillanatra sem, hogy... Azt hiszem, nem kell részleteznem. Fegyvereket csőre tölteni és biztosítani. Mit is akartam még mondani? Igen... – Simon Pistára nézek: – Megcsináltad? – Meg. Nézd csak meg. Zseblámpámmal rávilágítok a kocsi rendszámtáblájára. Ügyes gyerek ez a Pista. Kis papírszeletekkel, amelyeket a rendszámtábla egyes helyeire ragasztott, egészen megváltoztatta a számot. Most már HR 440 a kocsink száma. Legalábbis ilyen gyenge világításban és két-három lépésnyi távolságból. S mindez azért, mert Pista itt-ott leragasztotta a fekete írást, ahol pedig kellett, tintával igazította ki a számot. – Brávó, öregem... – nevetek rá Pistára, aztán újra a többiekhez fordulok: – Ha velem bármi történnék... Simon Pista veszi át a parancsnokságot. Mindenki megértette? Halkan mormolják, hogy értették. – Rendben van. Hát akkor... Előremegyek, és felszállok Szojka mellé. Rágyújtok. Látom a gyufaláng gyenge fényében, hogy Szojka rám pillant gombszemével: várja a szót, hogy indíthasson. Mindig megnyugszom, megmagyarázhatatlan és különös biztonságot érzek, valahányszor ránézek Szojkára. Most is. Valami arra késztet, hogy megmozduljak, átnyúljak hozzá, és megszorítsam a karját. S csak akkor veszem észre magam, amikor már kimondtam: – Hát akkor... indíts, pajtás. Szóval sem válaszol. De biztosan érzem, hogy mosolyog. Benyomja a slusszkulcsot. Egyszerre beugrik a motor. Érdekes... Fene tudja, hogy is van... Több mint három esztendeje ismerem Szojkát. Eddig egyszer sem jutott eszembe tegezni. Talán azért, mert méltatlannak találtam, hogy úgy viselkedjem, mint a többi tisztek, akik azért tegezték az embereket, hogy ezzel is mutassák a maguk parancsoló voltát... Isten tudja, vagy az kellett hozzá, hogy így egymás mellé rázódjunk, ennyire egymás mellé kelljen állnunk, szinte cinkosokként, mint most... Indíts, pajtás... Igen... Tulajdonképpen jól tettem. Hiszen öten maradtunk abból a századból, amelyik negyvenegyben teljes létszámmal indult el a frontra. Öten: Simon Pista, Gaszton, Hegedüs, Szojka meg én... Öt ember egy századból... Valamikor rettenetes szó volt a megtizedelődés. És most... Mi a megtizedelődés ahhoz képest, ami velünk történt? Hányszor töltötték fel a századot? És mindig, mindig felőrlődött. Már rég elfeledkeztünk azokról, akikkel együtt szálltunk vonatra negyvenegy nyarán. Megfeledkeztünk? Szégyen, de így van. Öten maradtunk a régi menetszázadból? Csak most, amikor jobb híján azzal töltöm az időt, hogy

gondolkozom. Öten... Amikor tíz perc múlva döcögve kifordulunk az erdőszélen a fák közül, pofonként vág bele arcunkba az éles, szemet könnyeztető, bőrcserző október éjszakai szél. Hányadika is van ma? – Teljesen bizonytalan lett az időérzékem. Számolnom kell. Október tizenötödike: a szökésünk. Tizenhatodika: út Szolnok felé... Igen, most már tudom: huszadika van... Vagy mégsem? Eh, oly mindegy... Valahonnan harangszót hoz a szél. 20 Jó félóráig szótlanok vagyunk. Csak a motor dolgozik, erőlködve, egyenetlenül. Zajait fülelem, a zúgást fel-felváltó köhögő neszeket, a dorombolásban elvegyülő kis surrogásokat, és az apró kattanásokat, amikor Szojka kapcsol a sebességváltóval. Hátul beszélgetnek. Jobbára Gaszton hangját hallom. Szokás szerint ő viszi a szót. Nyilván Olgát szórakoztatja. Úgy gyanítom, ez lesz a legdermesztőbb éjszakánk. Érzem a szúrós szélből, hogy a hőmérséklet jóval fagypont alá süllyedt, mínusz öt-hat fok hideg lehet... Fázik a tenyerem is. A géppisztoly csövének hidege átárad a kesztyűmön. Szojka keze is fázhat. Derék fiú... Mióta úton vagyunk, egyetlenegyszer mondta csak, hogy fáradt. Leveszem a tenyerem a géppisztoly csövéről. Alsó karommal szorítom a térdemre. Hirtelen eszembe jut valami: – Ha igazoltatni próbálnak bennünket – szólalok meg – nem veszünk tudomást róla. A lehető legnagyobb sebességgel tovább robogunk... Nem tehetünk mást. Igaz? – Igaz. Most már úgyis egy nagy szerencsejáték ez az egész. – Éppen azt szeretném – folytatom Szojka gondolatát – hogy ne hazárdírozzunk. Csak biztosra mehetünk. Most már jó ötletnek tartom, amit Pista mondott. Elbújni... Ez az egyetlen okos megoldás. Hallgat. Tovább mondom a magamét: – Nem férfias dolog, az igaz. Mi? – feleletre akarom kényszeríteni. Hallgat. Nekem kell tovább beszélnem. – Szükség törvényt bont. El kell rejtőznünk, és kihúznunk, amíg vége lesz. Sajnos, rosszul fogtunk hozzá... – Miért? – Meggondolatlan voltam, amikor magunkkal hoztam ezt az angolt. Ha nincs velünk, nem lepleződtünk volna le ott a ceglédi országúton... Igaz? – Igaz. Hagytuk volna sorsára az angolt? – Akkor cselekedtünk volna okosan. – Meg embertelenül... – nem pillant rám, amíg mondja. – Azért hoztam magunkkal. Őt is meg a cigányt is... De többé semmi könnyelműséget nem csinálok. Úgy éljek! Ezt szinte dühösen mondom. – Önzőnek kell lennünk – folytatom aztán – mert akinek szorul a hurok a nyaka körül, az ne ugráljon. Aki az életét menti, ne legyen altruista. Mert különben rajtaveszít. Hallgatunk. De most idegesít a csend. Valami belső feszültség arra kényszerít, hogy beszéljek, beszéljek. Legalább a magam hangját halljam. – Könnyen szónokolnak azok, akik valahonnan magasról és messziről ítélkeznek, hallomásból mondanak véleményt másokról. Mirólunk biztosan azt mondanák, hogy gyáva kukacok vagyunk, bujkáló vakondokok, nem bátor férfiak. Köpök rájuk. Bátor férfiak... Élve kell maradni, túl kell élni, ez az egyetlen dolgunk. Hősiesség... bátor kiállás... férfiasság... Nem mondom, valamikor magam is lelkesedtem, amikor könyvben arról olvastam, hogy ez és ez az úriember ilyen és olyan karakánul viselkedett. Könyvekben! Régen! Valamikor!

De nem manapság. Más kort élünk. Bujkáló emberek idejét. Szojka nem azért szól közbe, mintha vitázni akarna velem. Tárgyilagos a hangja: – Ott Oroszországban, Ukrajnában... emlékszik, főhadnagy úr... – Nem jár rá a szája, hogy visszategezzen. – – Ott azért csak akadtak emberek... Tudták, hogy igen kicsiny az esélyük arra, hogy életben maradjanak, amíg visszajönnek a szovjet csapatok... Mégis vállalták, mégis harcoltak... Ócska puskákkal, amit találtak, vagy amit szerezni tudtak... – El is véreztek. – El. De megtették... – Megtették? Mit tettek meg? Elpusztultak. Ezért nem érdekelnek! Én... én nem akarok elpusztulni! Nem teszem meg ezt a szívességet senkinek! Életben kell maradni. Erről van szó, semmi másról. Aki babérokra vágyik, ám hősködjön. De aztán ha a fűbe harap, magára vessen. Mi életben maradunk, tovább élünk. Ez ér többet. Kihúzni, amíg elhallgat az égzengés. Már ingerült vagyok. Tulajdonképpen azt se tudom, mitől. – Szembeszállni... Hősnek lenni... Minek? Minek? Ezt mondd meg nekem, ember! Azért, hogy ne kelljen gyávának tartanom magam? A hiúságomat legyezgetni? Hogy valamikor henceghessek, hogy ezt meg azt csináltam? Emlékszel, Szojka, amikor negyvenháromban visszavontak bennünket tartalékba... Nem tudtuk mivel agyonütni az időt. Henteregtünk egész nap az ágyon... Százan egy teremben. Mi ment ott? Vagy malacságokról fecsegtek, vagy a hőstetteikről. Mert egyik alig különb a másiknál. Egyforma nagy tettnek állították be azt is, hogyan fektettek le egy nőt, meg azt is, hogyan szerezték a vitézségi érmüket. Csak hallgattam, amit összehordtak, és utáltam őket... Hiúságok! Köpök a hiúságra. Azért dögöljek meg, nehogy csorba essen a hiúságomon? Szojka mereven néz rám. Nem helyesel egy szemrebbenéssel se, de nem is tiltakozik. – Miért nem szólsz? – hörkenek rá. Megcsóválja a fejét, aztán rászánja magát. Halk a hangja: – Az oroszok se a hiúságukkal törődtek. A partizánok... Közbevágok: – Az egész más ügy. Mit tudom én, minek avatkoztak bele. Fatalista társaság az egész. Ott volt a hadseregük, az visszavonult, futott előlünk... – legyintek. Én is ostoba vagyok. De egyáltalán mi az ördögnek szaporítom a szót? Nem emeli fel a hangját. Maga elé beszél: – A hadsereg visszavonult, amíg össze nem szedte magát... Aztán, amikor elment, az emberek, ahány csak ottmaradt Ukrajnában, egy ideig kóvályogtak, akár a lőtt madár. Mintha a kezüket vagy a lábukat vesztették volna, amikor elment a hadsereg. Az életük felét... Tudták, hogy mink üldözzük az ő hadseregüket, aknákkal veretjük, bombázzuk. Akik a helyükön maradtak, a civilek, magukban szégyellték, hogy az ő falujukban vagy az ő városukban már békesség van. Megszállás, idegen katonák, fasiszták... de mégse bombáznak, mégse jön egyik pergőtűz a másik után... Cigarettára gyújt, csak aztán mondja tovább: – Szégyellték magukat az emberek, én láttam rajtuk, rühellették, hogy nekik jobb, mint a hadseregnek. Aztán lassan kigondolták, mi a dolguk. Amikor elfogtuk azt a partizánt. Át kellett adni a tábori csendőröknek. Vallatták. Öreg ember volt, esett, gyönge már, csupa ránc az arca, most is látom... de rá volt írva az arcára valami más is. Elszántság, ilyesmi. Ijesztő volt a szeme, pedig... Mindegy. – Megrázza a fejét. – Nem vallott. Hallgatunk. A többieknek se akaródzik szólni, nemcsak nekem nincs mit mondanom. Egy pillanatra belém villant az érzés, az óvatos feszültség, amivel odakint léteztem. Szojka szavai tették. Hallgatunk. A tekintetek nem Szojkát nézik. Nem is tudom, miért folytatja: – Aztán ott Vinyicában... a Szonja... ha még nem felejtették el... Nem felejtettem el. Akkoriban úgy mondtam magamban, hogy: Szojka románca. Románc volt? Szerette Szojka azt a lányt? Arra esküdni merek, hogy nem volt közöttük

semmi. Szonja bejárt takarítani hozzánk, a parancsnokságra. A zászlóaljtörzs minden szobáját ő takarította. Három apró testvére volt meg a nyomorék anyja. Szojka szalámit adott neki meg kenyeret. A lány elfogadta, de akárhányszor próbáltam is észrevenni a szemében a hálának valami apró tényét, sohase láttam melegséget a szemében, pedig később már akartam látni, azért csináltam mindig úgy, hogy jelen legyek, amikor Szojka átadja a lánynak a kenyeret vagy a konzervet. Gyűlölet se volt a szemében, csak hidegség. Mindig az volt az érzésem hogy kegyetlen az a lány. Szép volt, az biztos. És okos arca volt. Azt hiszem, Szojka belészeretett. Három hét után történt... Igen, egy nappal azelőtt, hogy el kellett hagynunk Vinyicát... A tábori csendőrök fogták el a lányt a piacon. Ami a kosarában volt, kiborították a sárba. Két kézigránát is kihullt a kosárból. A lány éppen takarítani készült, a parancsnokságra igyekezett. Szojka csak napok múlva tudta meg, másfélszáz kilométerre Vinyicától, hogyan fogták el a lányt. Nem mondtam meg neki, hogy a tábori csendőrök már ott helyben félig agyonverték. Szojka azóta se szólt a lányról. Most vette először a szájára Szonja nevét, csaknem egy esztendő múltán... – Hát igen, így van... – megnézi a tenyerét, aztán kiveszi szája sarkából a füstölgő cigarettát. – Nem a hiúságukkal törődtek ott az emberek, ugyan, ördögöt! – lassan izzik át a hangja, de mintha rajta is kapná magát, hogy kezdi elragadni a hév, újra elfojtja a szót, halkra fogja a beszédet: – Tették, amit a lelkiismeretük diktált, ennyi volt az egész. A lelkiismeret meg amolyan furcsa kisbíró. Addig dobol, addig kiabálja, hogy közhírré tétetik, amíg végre semmi más nem jár az ember eszében, csak a kisbíró szavai... Mit csináljak? Vitatkozzam vele? Nehéz lenne, hiszen az én érvem csak egyetlen érv, ha a legnyomósabb ok támasztja is alá: az, hogy élni kell, nem szabad kockáztatni. Az ő érvei mások. De mi közöm nekem az ukrán lányok, orosz parasztok dolgához? A németeket meg kell fojtani, erről nincs vita. De miért én kockáztassak érte? Fojtsák meg őket mások Én meg majd nézem. Nekem elég volt. – Félre kell állni – mondom most már hangosan. – Bár volna egy páholy, ahonnan puha székről, kellemes félhomályból elnézhetném a végjátékot. Eh, ostobaság... Zsebembe nyúlok. Már csak egy törődött cigaretta van a tasakban. – Van még valami szívnivalónk? Szojka felém nyújt egy csomagot a sötétben. – Van még öt dobozzal. – Ihatnánk is valamit – proponálom. – Köszönöm, én nem. Én viszont inni fogok. Hátra is szólok Hegedüsnek: – Adja már ide az egyik üveget. Motoz, aztán kisvártatva a kezembe nyomja a jéghideg palackot. Jókorát húzok belőle. Majd még egyet. Csak hadd csípje a torkom. Szeretném most jól leinni magam, belekábulni kissé a szeszmámorba. De mégis visszaadom az üveget. Takarékoskodni kell. És rágyújtok. S tovább morfondírozok magamban. Igenis félreállni, várni, kivárni, amíg lesz valahogy S közben élvezni, amit élvezni lehet. Egy cigarettát. Egy korty pálinkát. Ilyen jó zamatos szeszt, mint ez a Kecskemét környéki, szívvel készült főzet, ami szétárasztja ízét az ember ínyébe, beleszivárog a vérbe, az agysejtekbe, elzsongítja az idegeket, lecsillapítja az indulatokat, és megtölti békességgel az embert. Sötét falun szalad át a kocsi. Még járkálnak az emberek az utcán, de ügyet sem vetnek ránk. Harangszó zeng szét a templomtoronyból. Elhúzunk a templom előtt. Bentről kihallik az ének. Október litánia. Húzzák, nyújtják a dallamot, ahogy az faluhelyen szokás. Diákkoromban én is jártam litániára. Régen volt. Öreg keszthelyi premontrei templom... Jobb oldalon mi álltunk gimnazisták, bal oldalon meg a zárdai polgáriból a lányok. A mi soraink mindig nyugtalanok voltak, tekergettük a nyakunkat, bámultuk a fruskákat,

kerestük a pillantásukat, ők meg szemüket lesütve, szinte szégyenlősen álltak ott, szorosan mert sokan voltak, s csak kis sötétkék kalapjuk széle alól pislogtak néha-néha, bátortalanul mifelénk. És amikor vége lett a litániának, mi egykettőre kinyomakodtunk a templomajtón, hosszú sorban álltunk kétoldalt a torony árnyékában, mintegy sorfalat alkotva, amely között az apácák vezetésével lassan elvonultak a kislányok... Hát igen. Régen volt. Azóta sok minden történt velünk, hová is lett az a nyolcadik osztály? Fekete szmokingos maturánsok voltunk, jóvágású fiúk, némelyikünk már bajuszt is növesztett érettségire... Évekig beszéltek Keszthelyen a mi érettségi bankettünkről. Nagy mulatás volt, eget verő nótázással... Hajnaltájt végigszerenádoztuk a várost. Azon az éjszakán kevesen aludtak nyugodtan Keszthelyen. Egymás után gyulladtak a lányos házak ablakai mögött a gyertyák, némelyik ablak meg ki is nyílt, hogy megjelenjen keretében egy pálinkásbutykos, és mi végigcsókoljuk a száját... Szép éjszaka volt. És ez is eltűnt valahová a távolba, a messzi múltba, amit akkora idő választ már el tőlünk, hogy nem is tudom évekkel mérni... Mintha meg sem történt volna, hogy mi is voltunk valamikor maturánsok. Pedig mégis meg kellett esnie. Hiszen most is a számban érzem annak a hajnali pálinkának az ízét... Ha a kalendáriumban keresném azt az évet, biztosan meglepődnék, s azt mondanám magamban, hogy tévedtek a naptár szerkesztői. Hiszen sokkal, sokkal több idő telt el azóta. Nem lehet igaz hogy csak nyolc esztendő... Vagy mégsem a naptárcsinálók tévedtek? Csak bennem billent meg valami... Az időérzékem. És azt hiszem, nemcsak az enyém. Talán ezé az egész generációé, amely végigjárta Ukrajnát, Lengyelországot, a sok sáros utat, a szétlőtt falvakat, végighenteregte a lövészárkokat és a bunkerokat... Akik ottmaradtak azok már nem gondolnak az idővel. Nekik már befejeződött a háború, pont tétetett az életük végére, és nincs gondjuk az idővel... Megállt és hallgat az óra. Nekem ne állítsa senki, hogy nem véletlenek teszik az életet. Hát talán nem véletlen, hogy én nem rohadok valahol Ukrajnában elkaparva, hanem még mindig élek, és magamban töprengek, itt, a Dunántúlon, egy terepjáró gépkocsin ülve, amely szétveri kerekeivel az út fagyott göröngyeit, miközben elhagyja ezt a sötét falut, ahol hálistennek egyetlen katonával sem találkoztunk, és senki sem akart megállítani bennünket? Szojka nagyot szusszan: – Nos, ezen is túl vagyunk. Azt hiszem, Szolgaegyháza volt ez a község. Kápolnásnyék lesz a következő. Hajnalig el kellene jutnunk a Velencei-tóig... – Ott a műút. – Igen. Előre fázom tőle. Gyújtson már meg nekem is egy cigarettát a főhadnagy úr... Megteszem. Aztán csak nézem a sötétben az arcát, amit néha halványan megvilágít a cigaretta felizzó parazsa. Ilyenkor megcsillan a legény szeme. Sötét az út. Bekapcsolom a rádiót. Hangversenyt sugároz. Kamarazene. Zongora. Élénk, energikus futamok. Ismerős. Hallgatom, de csak nagy sokára fogom fel, hogy az Appassionata. Az első tétel. A vége felé. Őrjöngő magasba ívelés... Majd elködösödik a dallam. Mindjárt vége. – Bocsánat... – szólal meg Szojka. – Spórolnunk kell. Kifogy az akkumulátor. Alig hallható kattanás. Kezem még sokáig a kapcsolón pihen. És most eszembe jut, ott a Zorkóczyék udvarházában Olga is abbahagyta az első tétel végén...

Második rész 1 Dél van. Harangszó hintázik fölöttem a levegőben. Onnan árad, a kolostor kápolnájának öreg tornyából. Öreg a torony, akár ez az egész klastrom. Időrágta, ódon falak. Itt-ott némi maradék vakolat, de jobbára csak csupasz, szürke kövek sütkéreznek az erőtlen napfényben, akár reumás vénemberek. Elhallgat a harangszó, de a fülem még sokáig visszhangozza. Itt fekszem a tetőn, a torony tövében. Én is sütkérezek. Hason fekszem egy lópokrócon, amit az enyhén lejtő zsindelyekre terítettem. Szinte rendszeres délelőtti időtöltésem, mióta itt élünk a kolostorban. Úgy hiszem, a többiek is kialakítottak maguknak valami rendszert. Önkéntelenül idomultunk a rendház-szokásokhoz. Itt rend van, akár egy kaszárnyában. A tizenegy öreg pap egyszerre kel, egyszerre reggelizik, egyszerre csődül ki a szűk kis kertbe, hogy a zöldséges meg virágos ágyások között mászkálva végezze előírt imádságát a breviáriumból. Lassú járású öregek, némelyik alig mozog már, s a felületes szemlélőnek úgy tűnik fel, mintha haragudnának egymásra, annyira ritkán fordul elő, hogy párosával sétálnának, vagy valamelyik padon ülve beszélgetnének. Csak magányosan ődöngenek a kertben vagy a köves udvaron. Így messziről jóformán meg se lehet különböztetni őket egymástól: mindegyiken egyforma a reverenda, krémszín-fehér anyagból, elöl végig apró kék gombokkal, s a derekukon is tenyérnyi széles kék cingulus. Mutatós a ruhájuk, meg kell hagyni. Van közöttük egy, aki engem is tanított a keszthelyi gimnáziumban, de azóta annyira megöregedett, hogy nem ismert fel. Én meg nem tartottam szükségesnek, hogy emlékeztessem magamra. Nem érintkezünk az öreg papokkal. Úgy állapodtunk meg egymással és Fabriczius Zuárd atyával, a házfőnökkel, hogy afféle inkognitóban maradunk. Zuárd atya a következőképpen tájékoztatta az öregeket: ezek a katonák tulajdonképpen megszállták a kolostort, amely a front közeledtével stratégiai fontosságú hellyé válhat. Ehhez tartsa magát mindenki. Ehhez is tartják magukat. Nem keresik velünk az érintkezést, csak Olgával beszélgetnek néha, akiről meg úgy tudják, hogy menekült, s mi szívességből vettük fel az autónkra. Fekszem a tetőn. Jólesően melegít a nap. November közepén is túl járunk már, lassan november vége, de ilyenkor déltájban még van ereje a napnak. Egészen sötét barnára égett már a hátam, a mellem a sok napozástól. Innen a tetőről nagyszerűen látni a vidéket. Talán száz méter magasan áll a kolostor, magányos magaslat tetején, amelyre csak egyetlen szerpentin vezet fel. Amikor vagy ötszáz esztendeje ide építették, még bizonyára arra gondoltak, hogy jól védhető legyen esetleges támadás ellen. Azóta is így maradt. Jóformán nem is illik ide Magyarországra. Inkább Olaszországban lenne a helye. Olaszos hangulatot ád a kolostor öszvérfogata is, amivel József, a kolostorbeli inas hetente lejár a legközelebbi faluba, hogy a papi birtokról felhozza a szükséges élelmet, miegyebet. Más összeköttetés nincs a külvilággal. Ideális hely nekünk, jobbat nehezen találhattunk volna. Dicsértessék érte Simon Pista esze. Körös-körül a völgyben az ősz színei virítanak. Jobbra, kilométernyire innen, lombját hullató tölgyes rozsdállik. Mellette friss szántás szürke darabja. Aztán egy mezei út, gesztenyefákkal. Már kopaszok a gesztenyefák, s mintha hosszú szőnyegen állnának: széles sávban dohánysárga körülöttük az út a lehullott levelektől. Most szállingóznak befelé a kolostorkertből a rendházba az öreg papok. Hamarosan ebédelünk. Odacsúszom a tető szélére. Lenézek az udvarra. Alattam, a fal tövében, ahol árnyékos a hely, Zuárd atya ül. Körülötte vagy húsz gyerek: ötévestől tízévesig. Fiúk, kislányok. Nagy-nagy figyelemmel hallgatják Zuárd atyát, akinek én csak ősz fejét, rövidre nyírt haját látom. Mesél a gyerekeknek.

Felhallik hozzám a hangja, erős, szónokláshoz szokott baritonja. – Széchenyi István idejében történt, hogy az egyik pozsonyi országgyűlés alatt francia vívómester látogatott el Magyarországra. Nagyhírű vívómester. Ott legénykedett, Pozsonyban. Azzal kérkedett, hogy ő mindenkit legyőz. Valóban jól forgatta a gyíklesőt, és több fiatal magyar urat derekasan helybenhagyott. Fel is bosszankodtak rajta a magyar nemesek. Egy dunántúli gróf különösen. "Jól verekszik az úr – mondta a franciának – hanem az én bakonyi kanászom fokosa mégiscsak többet ér az úr gyíklesőjénél!" "Állok én elébe annak a fokosnak!" – nevette el magát hetykén a vívómester, s még azt is hozzátette: – "Csakhogy a dolog ne legyen ám tréfa. Vérre menjen!" "Vérre fog menni!" – ígérte meg a gróf... Némán, feszült figyelemmel hallgatják az öreg pap meséjét a gyerekek. Elnézem innen őket, a magasból. Szerencsétlen kis kölykök. Lent a völgyben a hatóságok úgy tudják, hogy kibombázott családok gyerekei. Csak Zuárd atya meg néhány öreg pap és mi tudjuk, hogy tulajdonképpen jobbára zsidógyerekek, meg üldözöttek porontyai, olyan emberek maradékai, akiket elhurcoltak a nyilasok meg a németek. Itt tartják őket a kolostorban. És Zuárd atya magyarságra tanítja őket. – A gróf fel is hozatott a Bakonyból egy szép szál kanászbojtárt – folytatja az öreg pap. – A viadalt nézni összegyülekezett a pozsonyi fogadó udvarán az országgyűlés egész ifjúsága. Megadták a jelt. A kanász a fokosára támaszkodott. Oly nyugodtan állt, mint egy kőszent. A vívómester meg nagy peckesen eléje ugrik, és azt mondja: "Először is kifúrom a jobb fülét!" A gyíkleső villan, és átszúrja a legény füle cimpáját. A gyerekek között kis mozgolódás támad. A nyugtalanabbja izgatottan hajol előre. Valamelyik felugrik. – Átszúrta a kanász jobb fülét. De a bojtár csak állt mozdulatlanul, mintha nem is ővele történt volna a dolog. "Másodszor kiszúrom a bal fülét!" – kiáltotta el magát a vívómester. És mindenki nagy elszörnyűlködésére meg is cselekedte. A kanász pedig szegény, még mindig csak a fokosára támaszkodott, és nem mozdult. De azért keservesen rápillantott a gazdájára, a grófra. "Most következik az orra!" – kiáltotta vígan a vívómester. Ám ekkor közbevágott a gróf, a legény gazdája: "Hát hagyod magad, Pista?!" A legény ránézett a gazdájára: "Hát üssem, méltóságos uram?" "Üsd, fiam, azért vagy itt!" Több se kellett Pistának. Egyet, egyetlenegyet sújtott a fokosával, és a viadal végetért: a nagy vívómestert lepedőben vitték haza. Élete fogytáig ettől a kanászos párbajtól koldult... Megkapó, mekkora hatást képes kiváltani egy ilyen kis mese. Látom a gyerekek arcán a lelkesedést: ott csillog a szemükben, ott színesedik a mosolyukban. – Úgy kellett! – rikkantja el magát valamelyik kislány. – Jól tette a Pista! – kontráz rá a másik. S máris egy zsivaj az egész udvar. Zuárd atya is feláll. – Eriggyetek kezet mosni, kölykök! – próbál szigorúan szólni. – Mindjárt ebédelünk! Valóban közel az ebédidő. Nyikorog a kolostorkert kapuja. Elöl József jön, a mindenes szolga, aki kertész is egy személyben, mögötte sorjázik aztán ki a szűk kapun Szojka egy kapával, Hegedüs ásóval, Gaszton gereblyével, az öreg cigány meg valami metszőollóval. József befogta őket kertészkedni. Úgy vettem észre, Szojkával különösen összebarátkozott. Naphosszat együtt mászkálnak, sőt a múlt héten József kölcsönadott valami civilgúnyát is Szojkának, és levitte magával az öszvérfogaton a faluba. Amikor megtudtam a dolgot, nagyon összeszidtam Szojkát. Mert a dologból világosan látszott, hogy Józsefnek van némi tudomása a mi kilétünkről. Szojka tagadta ugyan a dolgot, de a gyanúmat nem tudta eloszlatni. Magamra szedem én is az ingem, zubbonyom. Összetekerem a pokrócot, és belépek a toronyablakon. Lassan botorkálok lefelé a meredek, recsegő lépcsőkön. Éhes vagyok. Rozoga, nagyon rozoga építmény már ez a kolostor. Csupa labirintus, csupa kis folyosó, lépcső, feljárat, lejárat, de mindenütt olyan ütött-kopott, hogy szinte attól fél az ember: egyszer elsodorja valami erősebb hegyi vihar az egészet. Egy hónap alatt volt

időm rá, hogy töviről hegyire átnézzem a vén építményt. Régóta nem javították, annyi biztos. Talán úgy gondolkodtak a szerzetesrend gazdasági famulusai, hogy kiöregedett, halódó papoknak jó így is, ahogy van. Amikor – mint Zuárd atya mesélte – tíz esztendeje megereszkedtek egyik oldalon a falak, úgy segítettek a dolgon, hogy betömték az amúgy is szűk, sziklába vágott pincét. Azóta nincs pince, és nem süllyed tovább a fal. Ez is egyfajta módszer. Embernyi széles lépcsőn jutok le a rendház főfolyosójára, amely U-alakban halad. Belőle nyílnak a helyiségek, a nagy ebédlő, a dohányzóféle terem meg a szobák, szám szerint huszonnégy. Kicsiny, egy embernek való szobák. Mindegyikben egy-egy öreg pap. Aztán külön szobám van nekem és Olgának. Simon Pistával Zuárd atya osztja meg a saját szobáját. Hegedüs és Szojka együtt lakik, Gaszton és Gilbert is. Ez a rendház emelete. Földszintjén foglal helyet a konyha, aztán József szobája – ott lakik az öreg cigány is – meg az éléskamra, mellette a szakácsné helye. Őmellé felvettek a faluból egy süldőleányt is, hogy legyen, aki este meg reggel felügyel a csemetékre, segít nekik öltözni, mosakodni, rendben tartani magukat. Egyébként a gyerekek szintén a földszinten laknak abban a teremben, amelyik valamikor refektórium lehetett. Mindjárt ebéd lesz. Bemegyek a szobámba kezet mosni. Négy lépés hosszú, három lépés széles cella. Tavaly halt meg a gazdája. Itt maradt az ágya, ami jóformán az egész helyiséget elfoglalja, meg a szekrénye, amitől aztán oly kevés lett a hely, hogy jóformán mozdulni se lehet. De nekem jó ez, nagyon is jó. A szekrényben foglal helyet praktikusan beépítve a kis mosdó alkalmatosság. Leöblítem az arcom, a kezem, helyrerántom a zubbonyom, és indulok ebédelni. Amint kinyitom az ajtót, csepp híján beleütközöm Olgába. Ő is most lépett ki a szobájából, amely szomszédos az enyémmel. Rám mosolyog: – Maga is éhes? – kérdi. – Én nem értem, folyton éhes vagyok. Ez a hegyi levegő teszi, nem gondolja? – Bizonyára... – bólintok. Irigylem ezt a lányt. Olyan kiegyensúlyozott, amióta itt vagyunk a kolostorban, hogy csak irigyelni tudom érte. Talált egy pianínót, amelynek meghalt a gazdája – aki egyébként valamikor az én szobámat is lakta – s ez a hangszer elég a boldogságához. Szojkával felhangolták a zongorát, s azóta Olga újra rendszeresen gyakorol. Magam elé engedem a folyosó fordulójában. Hosszú, friss léptekkel halad előttem az ebédlő felé. Felsőtestén szoros pulóver, amely rásimul egyenes vállára, vékony, de izmos derekára. Szoknyája is testhez álló. Elárulja, hogy szép vonalú a csípője. Furcsa, hogy ott, a Zorkóczy-kúriában nem vettem észre, mennyire csinos ez a lány. A folyosó egyik ablakán bevág a nap. A lány éppen belelép a sárga kévébe. Egy pillanatra egészen elönti a fény. Szinte fehéren csillog skandináv-szőke haja, amit, mióta itt vagyunk a kolostorban, többé nem köt össze szalaggal a nyakszirtjén, hanem szabadon hagy a vállára hullni. S alig érezhető levendulaillat jár a nyomában... Bent az ebédlőben már együtt ül minden felnőtt. A gyerekek odalent esznek a földszinten. Jókora tálakban gőzölög az asztalon a leves. Meg kell hagyni, egyszerű a menü mindennap, de ezen mi úgysem akadunk fel. Aki egyszer megjárta a frontot, örül, hogy mindennap meleg ételt tálalnak eléje. Zuárd atya már ott áll az asztalfőn. Az asztal két oldalán az öreg papok. Egy hónapja vagyok itt, de jóformán alig tudom megkülönböztetni egyiket a másiktól. Mivel megszaporodtak velünk, civilekkel, nincs hangos imádkozás evés előtt. Mindenki maga elé bámul néhány pillanatig, aztán leülünk, ki-ki a megszokott helyére. Az én helyemet – mivel én vagyok a rangidős a katonák között – Zuárd atya mellett jelölték ki. Olga az asztal túlsó végén ül Gaszton oldalán. Gaszton most kínálja a kenyeret a lánynak. Olga kedvesen bólint, aztán azzal viszonozza Gaszton figyelmességét, hogy ő tálal levest az

orvosnövendéknek. Rajtuk kívül még Szojka és Simon Pista eszik itt, az ebédlőben. Szojka azért avanzsált, mert mióta itt van, ő a kolostor műszaki főnöke. Megjavította az ócska petróleumlámpákat, a kápolna orgonáját is, meg Zuárd atya telepes rádióját. Érthető módon vált tekintéllyé. Jogos, hogy itt üljön az úri asztalnál – gondolta nyilván Zuárd atya, én meg helyeslem, hogy így történt. Szojka nélkül sohasem értünk volna el idáig. Amit az úton dolgozott, fáradt értünk... Szótlanul kanalazzuk a levest. Aztán Pista töri meg a csendet. Itt ül velem szemben, Zuárd atya másik oldalán. Halkan referál a déli hírekről. A szovjet erők Pest alatt állnak. Északon elérték Hatvant. Súlyos páncélosütközet folyik Ceglédnél. Minden pillanatban várható, hogy délen az oroszok átlépik a Dunát és a Drávát. Az északi hadműveleteket és a Duna menti mozdulatokat összevetve világos, hogy Budapest bekerítésére törekednek. – Márpedig akkor nekünk is... – folytatja Pista, de én itt közbevágok: – Majd ebéd után megbeszéljük, jó! – figyelmeztetem a szememmel. Pista minduntalan elfeledkezik róla, hogy az öreg papok tudomása szerint mi kormányhű katonák vagyunk, nem pedig szökevények. József most hozza a második fogást: babfőzelék sült szalonnával. Lerakja a tálakat, s mindjárt felpakolja a tálcára a leveses edényeket. Öreg ember József, lehet úgy hatvanéves, de meglepően keményen tartja magát. Széles vállú, csontos arcú magyar, állán Ferenc József-szakállal. Busa szemöldöke alatt élénk figyelő szempár. Tiszta szem. Rokonszenves. Gaszton és Olga halkan beszélget az asztalvégén. Aztán Gaszton ideszól nekem: – Délután megvizsgálom a gyerekeket. Bólintok. – Olga segít majd... Erre is bólintok. Hadd lelje kedvét Gaszton. A gyerekek úgyis egészségesek, legfeljebb vérszegény némelyik. Zuárd atya mosolyog erős sasorra alatt: – Hevesen udvarol a fiú – int Gaszton felé a szemével. – Az – mosolyodik el Pista is. – Tegnap is bemegyek ide a szomszédba – int a dohányzó felé. – A lány zongorázott, Gaszton meg úgy ült mellette, mint akit megbabonáztak. Bámult tátott szájjal a lányra... Igaza van. Mikor csinálja, ha nem most, amíg fiatal? – Átnyúl elém, és kivesz egy darab kenyeret a fonott kosárkából. Én nem szólok semmit. Észrevettem már, hogy Gaszton folyvást ott lebzsel Olga körül. Mit mondhatnék? Igaza van. Olga csinos lány, Gaszton is szemrevaló fiú. Miért ne? Ide vagyunk zárva az isten háta mögé egy kolostorba... Mit csináljanak? Valahogy agyon kell ütni az időt. Olga most feltekint a tányérjáról. Rám pillant, eddig Gasztont hallgatta, és mosolygott a fiú szavain, de most, hogy észrevette az én szemem, elkomolyodik. Elfordul. Mit csináljak? Nem kedvel. Szigorú, s talán néha durva is voltam hozzá az úton. Igen... Elszoktam már tőle, hogyan kell finom kisasszonyokkal bánni. Megsértődött. Ez legyen a legnagyobb bajom. Ez a babfőzelék mindenesetre igen jó. Már nyúlnék, hogy még egyszer vegyek belőle, de időben észreveszem, hogy Pista már oda is húzta maga elé a tálat, hogy kiszedje a maradékot. Gyorsan visszafogom hát a mozdulatomat. Jobb is, ha nem eszem sokat. Jéghideg, kristálytiszta víz áll előttem a kancsóban. Ez a víz a kolostor egyik legnagyobb kincse... – bizonyára így írnák, ha bedekkert csinálnának a vidékről. Hatvan méteres kútból szivattyúzzák fel. Folyékony briliáns. Nagyot húzok belőle. Ha valakinek elmondanám, mennyire élvezem, milyen tudatosan élvezem ezt az életet itt a rendházban, bizonyára kinevetne, vagy legalábbis azt mondaná, hogy epikureistának csaptam fel. Hát nem is mondom senkinek. De igenis, erővel élvezek mindent, ami jóhoz hozzá tudok jutni. Még egy pohár jó vizet is... Addig élvezem, amíg módom van rá. Ha egyszer úgy alakul a helyzet, úgyis tovább kell állnunk. Amint közelebb ér a front. Akkor...

Nem, most nem gondolkodom ilyesmin. Ha jóllakott az ember, ne törje a fejét közönséges gondokon. – Egészségetekre... – bólintok Zuárd atya felé. – Neked is. – biccent az öreg pap. Körülnézek. Akaratlanul téved Olgára a szemem. Talán megéreztem, hogy engem néz? Nagyon is sietve kapta el a szemét, amikor véletlenül összetalálkozott a pillantásunk. Néha az a benyomásom, hogy ez a lány másképpen néz rám, mint a többiekre, Talán azért, mert egész úton egyedül én voltam szigorú hozzá? Talán valami furcsa állatnak tart. És bizonyára fel is néz rám valamennyire, hiszen a fiúk között én vagyok a legmagasabb sarzsi. Vagy talán tetszem is neki? Ezt csak úgy tudnám meg bizonyosan, ha én is udvarolni kezdenék neki, mint Gaszton. De ehhez aztán semmi kedvem. Ingyenélők vagyunk itt a kolostorban, és egy kegyelemkenyeret rágcsáló fickó ne akarja habzsolni az életet. Szojka feláll a helyéről. Odalép hozzám, s biccent, ami azt jelenti, hogy megy felváltani Hegedüst. Sajnálom a fiút, hogy mindjárt ebéd után őrségre kell mennie, de mit tehetek? Őrséget állni muszáj. Sohasem tudhatjuk, nem téved-e valami hívatlan vendég a kolostor felé. Fölöttébb kellemetlen volna, ha egyszerre olyan látogatók érkeznének, akik tüzetesebben kezdenének érdeklődni a kilétünk felől. Igaz, hogy ennek nincs reális lehetősége, hiszen a faluban, ott lent a völgyben senki sem tudja, hogy a kolostorban katonák is tanyáznak, de azért az óvatosság sohasem árt. Már mindenki végzett az ebéddel. Megint felállunk, hallgatagon bámulunk magunk elé, mintha imádkoznánk, aztán ki-ki megy a maga dolgára. Jómagam Zuárd atyával és Pistával áttelepszem a dohányzóba, egy alacsony asztal köré. Az asztalon sakk-készlet. Zuárd atya és Pista mindjárt felállítják a figurákat. Én rágyújtok, és kibicelek nekik. Hátam mögött most jön be a dohányzóba Olga és Gaszton. Éppen cigarettát kér a lány Gasztontól. – Szívesen, Olga, de elfogyott... – hallom Gaszton hangját. Hátranyújtom a papírtasakot. Pista éppen érdekesen nyitja meg a játékot. Ezt a fajta nyitást még nem láttam. Annyira odafigyelek, hogy nem fordulok hátra, csak érzem, hogy Olga kivesz egy cigarettát a tasakból. – Köszönöm – mondja halkan. Aztán továbbmegy Gasztonnal. Nem is értem: ilyenkor ebéd után olyan álmos vagyok, hogy csaknem leragad a szemem, és szinte szédülök, éjjel meg, ne adj isten, hogy éjfél, egy óra előtt el tudnék aludni. Ha nem találnék könyveket itt a kolostorban, nem is tudom, mit kezdenék az éjszakáimmal. Zuárd atya és Pista némán sakkozik mellettem. Az öreg pap rövidre nyírt ősz hajában turkál csontos ujjaival. Kissé összehúzott szemmel figyeli a sakktáblán a bábukat. Hol egyikre, hol a másikra pillant. Pista egyenes derékkal ül a bőrfotelban, s az orrán át valami dallamot dúdol. Mindig ugyanazt a néhány hangot. Van némi hasonlatosság közte és Zuárd atya között: mindketten magas, szikár, sovány emberek, mindkettőjük feje hosszú. Pista anyja és Zuárd atya testvérek. – Sakk – koppan az öreg pap királynője. – Sakk... – ismétli önkéntelenül Pista. Ék alakú szemöldöke lassan felhúzódik a homlokára. Meg is ingatja a fejét, aztán újra dúdolni kezd az orrán át. Na jó, nekem ebből elég. Ha még sokáig hallgatom Pista dúdolását, menthetetlenül elalszom itt, ebben a kényelmes bőrzsöllyében. Jobb, ha felállok, és mozgok egy kicsit. Persze ehhez össze kellene szednem magam. Tulajdonképpen nem is rossz lustálkodni. Mi lenne, ha elnyúlnék a fotelban, nekitámasztanám fejem a zsöllye hátának, és behunynám a szemem... Pista dúdol. Most igenis összeszedem magam, és talpra állok.

Hármat fogok számolni, és a háromra felállok. Egy... Persze, olyan kényelmesen helyezkedtem el ezen a puha bőrülésen, hogy tulajdonképpen kár felkelni. Ha megfogom a fotel oldaltámlájának hajlatát, egy kis mozdulattal felemelkedhetek. És ha felállok, akkor mi lesz? Akkor nem fogok ülni. Elaludni – nincs értelme... És felkelni, mozogni? Éppúgy semmi értelme... Kettő! A fene egye meg, hát micsoda tunya fráter lett belőlem! Felkelni! Há... Azért kicsit várok, amíg kimondom azt is, hogy – rom... Pista lép egyet a lovával. Ezzel nemcsak a sakkot védi ki, de egyben kényszeríti is Zuárd atya királynőjét, hogy távozzon jelenlegi helyéről. Ügyes lépés volt. A királynőnek mennie kell, s veszélyben az öreg pap bástyája is. – Iiggen... – hajol előre Zuárd atya, és széles mellkasán ráncot vet a krémszín-fehér reverenda. Most igenis felállok. De mit fogok utána csinálni? Megnézzem Szojkát az őrségen? Vagy menjek le a földszintre, ahol Hegedüs még most is ebédel? Fantasztikus, mennyit tud enni Hegedüs. Összekapar minden maradékot a főzőedények aljáról, magába töm mindent, amit csak elér... Amióta itt vagyunk, biztosan felszedett magára néhány kilót. Még a bajusza is hetykébben áll. Meg is nézem. Most felkelek, és leballagok a földszintre. Igaz, hogy akkor át kell mennem a gyerekek termén, ahol pedig most Gaszton orvosi vizitet tart az apróságok felett. Ott van Olga is. Minek zavarnám őket? Mégis itt maradok a fotelban. Nem baj, ha el is alszom. De az előbb azt ígértem magamnak, hogy mire hármat számolok, fel fogok állni. Már ennyi akaratom sincs, ennyire ellustultam, hogy a felkeléshez sincs elég önuralmam? Igenis kimondom – rom! Megroppan a derekam, ahogy felállok. Pista dúdol. Szórakozottan felpillant rám, aztán újra a sakktáblára mered. Ásítanom kell. Közben megkerülöm a fotelt, és lassan elindulok az ajtó felé. Hová is tartok? Mindegy, mégis lemegyek a földszintre. Megropogtatom a derekam, megrázom a fejem is, hadd röppenjen ki belőle a tunyaság. Megállok egy pillanatra az ajtó előtt. Eddig még nem vettem észre ezt a kilincset. Pedig szép. Kovácsolt vas. Finom, kecses cirádák. Mestermunka. Közelebb hajolok hozzá. Öreg darab. Legalább százötven éves. Kései barokk. Igen, feltétlenül kései barokk... Lenyomom a kilincset. Nyikkan egy kicsit. Régen olajozták. Az ajtó is nyikorog, amikor kinyílik. Fellépek a magas küszöbre, s behúzom magam mögött az ajtót. Dohos szag ette bele magát ezekbe a vén folyosófalakba. Odébb, az egyik szobaajtó előtt öreg pap keféli a reverendáját. Nadrágban és ingujjban áll a küszöbön. Pocakos, beesett mellű. Észrevesz. Elhúzza a száját, amikor rám mosolyog: – Ide jutottunk, kérem. Hja, a háború... Azelőtt József mellett még két inasunk volt. Mind a kettőt behívták... Most aztán maga pucolhatja az ember a ruháját. Foghíjas a szája. Nézem a kezében a reverendát. Ő még beszél valamit, de nem figyelek oda. Nem is rossz gondolat, ami eszembe jutott. Tulajdonképpen nem is kellene tovább mennünk ebből a kolostorból még akkor se, ha ideér a front! Pompás ötlet! Ha ideérnek a harcok, valamennyien beöltözünk papi ruhába. Tudomásom szerint az oroszok nem bántják a papokat. Beöltözünk. Komikus helyzet lesz, de legalább megkíméljük magunkat a további hajcihőtől. Úgy is van! Papi ruhát öltünk, átmegy fölöttünk a front és kész. Utána meg úgyis meglátjuk, mi lesz. Az a fontos, hogy baj nélkül vészeljük át... Egyszerre jókedvem támad. Megtapogatom a reverenda anyagát. Az öreg pap nem érti a dolgot. Azt mondja: – Hja, fiam, ez régi darab. Nem műrostos hadiszövet. Vagy harminc esztendeje csináltattam... – Jól kitartott – mosolygok rá, s kedvem lenne megveregetni a vállát. Köszönetképpen az ötletért, ami a reverenda láttán eszembe jutott. Fütyörészve igyekszem lefelé a lépcsőn. Port fújva döngnek lábam alatt a száraz falépcsők.

Átsietek a gyerekek termén, ahol Gaszton derékig meztelenre vetkőztette a csemetéket, s most fülhallgatóval kémleli, miféle zörejek tapasztalhatók a sovány kis mellkasok, bordák mögött. Olga szolgálatkészen áll mellette, s éppen csak egy pillantást vet rám, amikor elmegyek mellettük. De Gaszton felnéz rám. Megállít egy mozdulattal. Odalépek hozzá. Felegyenesedik. Halkan mondja: – Remélem, tévedek... – és az egyik gyerekre mutat, akit félreállított. Szőke kis fickó, csak hátulról látom. Gaszton csak kisvártatva böki ki: – A gyerek erősen köhög. Azt mondja, hogy tegnap este vért köpött... Meglepetten kapom fel a fejem. Gaszton sietve hozzáteszi: – Remélem, semmi egyéb, mint légcsőhurut. Esetleg attól lett véres a köpete, hogy megpattant egy kis ér a torkában. De ha nem... – Ne beszélj... Nézem a kisfiút. Igen, az a gyerek... Amikor megérkeztünk az autóval, kicsődült elénk mindenki a kolostor udvarára. A gyerekek is. Éppen Zuárd atyával tárgyaltunk félrevonultan, hogy a többi öreg pap meg ne hallja, mi járatban vagyunk, amikor odafutott hozzánk ez a kis szőke fiúcska. Egyenesen hozzám rohant. Átkarolta két kis vékony karjával a lábam, és csak nézett, nézett felfelé. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Megsimogattam szórakozottan a gyerek fejét. Felemeltem a karomba. Odabújt a mellemre. Úgy súgta a fülembe: "Apuka... édes Apuka!..." Mindenki elképedt. Én leginkább. Néztem a gyereket. Ő is nézett. Aztán megcsillant kis szemében a gyanakvás. Eltolt magától. Már félelmet láttam a tekintetében. Zavarodottan, semmit sem értve motyogta szegényke: "Az én apukámnak... neki nincs katonaruhája..." És elsírta magát nagykeservesen. Olga alig bírta megvigasztalni. És most ennél a kisfiúnál gyanakszik Gaszton tüdővészre. Odalépek a gyerekhez. Leguggolok melléje. Sápadt, fehér arcocska. Halántékán átkéklenek az erek. Áttetsző az egész arcbőre. Nem, semmiképpen nem egészséges gyerekarc. Rám mosolyog. – No, Lackó – kérdem – hát hogy ityeg a fityeg? Elneveti magát. Erre a kérdés-feleletre én tanítottam. Ki is vágja: – Letyeg! – Akkor nincs hiba – mondom, és összekócolom régen nyírt, lágy, szőke haját. Halkan mondom Gasztonnak: – Mit lehet tenni? – Mindenekelőtt el kell különítenem. Veszélyes lehet a dolog, ha nem vigyázunk... A többiek miatt. – Biztos vagy benne, hogy?... – Nem lehetek semmiben sem biztos, amíg nem láttam a köpetét. És még utána sem egészen. Nincsenek eszközeink. Meg kellene vizsgáltatni... kórházban. Ahol röntgen is van. Mit mondhatok? Tanácstalanul állok. Olgára nézek. Gaszton, mintegy saját magának helyeselve, bólint: – Bízd csak rám. Majd referálok... – Jó. Kimegyek a teremből. Nem, erre a betegségre igazán nem volt szükségünk. Úgy látszik, a véletlen mindig gondoskodik róla, hogy ne kelljen túlságosan unatkoznom. Mi lesz, ha a gyereket be kell szállítani kórházba? Igazán nem volt szükségünk efféle komplikációkra... A kórházban felveszik a személyi adatokat. Ha valami gyanússá válik, elkezdenek kapirgálni. Ki is ez a gyerek? Hogyan került a kolostorba? Elhessegetem a gondolatot. Lehetséges, hogy Gaszton téved. Úgyis szereti túlhangsúlyozni önnön fontosságát. És ha mégis igaza lesz?

Felkapaszkodok a kolostorfalra Szojkához. Ott kuksol az őrhelyen, ahonnan szemmel tartható a völgy minden pontja. Mellette a géppisztolya és a távcsövem. És ott van mellette József is. Ferenc József-szakállának szálait pödörgetve beszél Szojkához. Amint észrevesz engem, elhallgat. Szojka kérdően néz rám. Nem kérdezek semmit. Leülök melléjük. Felveszem a távcsövet, s körüljártatom a völgyön. Csend, némaság mindenfelé. Lelket sem látni. Pilledten nyújtóznak a hegyoldalak a hűvösödő kora délutánban. Szojka csak ennyit mond: – Semmi... Lent, a távolban a falu. Bányászközség. Fekete füstcsíkok kanyarognak a kéményekből, különben békesség, mozdulatlanság, nyugalom mindenfelé. – Mindig ilyen ez a vidék, József? – kérdem az öregtől. – Igencsak. Hátunk mögül, a kolostorudvarról fejszecsapások zaja hallik. Odanézek: az öreg cigány fát aprít a konyhára. József is odafordul. Elmosolyodik a bajusza alatt: – Hoztam az öregnek – int állával a cigány felé – egy ócska hegedűt. Majdhogy kezet nem csókolt érte... Legalább együtt muzsikálhat a kisasszonnyal. – Fenét... – legyint Szojka. – A kisasszony más muzsikát játszik. Komolyabbat... József vállat von: – A muzsika... az muzsika. Egyre megy... Az a fő, hogy könnyen megtanulhassa az ember gyereke. Volt itt a Porpáczi úr... aki meghalt... övé volt a zongora, amin most a kisasszony klavíroz... Porpáczi úr mindig csak olyanokat kalimpált, hogy nem volt annak se áriája, se máriája... – Hát amit a kisasszony szokott játszani, az tetszik magának? – kérdem kíváncsian. – Az egyik az igen tetszik... – bólint József határozottan. – Az, amelyikben az van, hogy... – és fütyülni kezdi az Appassionata melléktémáját. – Az ilyen muzsika rögtön a fülébe megy az ember gyerekének... Mosolygok. Örülök neki, hogy az öreg, akinek alig lehet néhány iskolája, sajátos intelligenciával kiválasztotta ezt a dallamot. – Aztán miért tetszik ez magának, öreg? – kíváncsiskodom tovább. – Miért? – vállat von. – Csak... Merthogy szép. Ebben maradunk. Én se tudnék mást mondani. Szép. Egyszerűen – szép. Minden további a zenekritikusok dolga. József nyilván észreveszi, hogy én Szojkával szeretnék szót váltani. Feltápászkodik: – Megnézem már, nincs-e szüksége rám a tanár úrnak... – Zuárd atyát érti. És leballag a falról. – Figyelj ide – mondom Szojkának, amikor az öreg már hallótávolságon kívül van: – Volt már rajtad papi reverenda? Csodálkozva néz rám. Elmondom neki, mi jutott eszembe. Nevet. – Furán fog festeni rajtunk... Csak a kezemre kell nézni – mutatja érdes, vastag bőrű tenyerét – máris látja mindenki, hogy nem vagyok én pap... – Hát majd nem mutogatod a tenyered. Egyébként megfelel az ötlet? – Meg, mindenképpen. Ha egyáltalán ittmaradok addig. Ránézek: – Mire nem gondolsz? Valahova messzire néz: – Én eljöttem ide... megmondom azt is, miért nem hagytalak faképnél benneteket, mihelyt megtudtam, hogy megtévesztettél. Nemcsak amiatt, hogy egyedül szökni nehéz... azért se, mert valamiképpen meg akartam hálálni azt, amit te... – kis szünetet tart: nehezen jár még rá a szája a tegeződésre – kockáztattál értem odakint a fronton. Ha nem húzol ki annyiszor a pácból, ha nem vállalsz értem annyiszor felelősséget, ha nem

torkolod le a spicliket... engem huszonötször áttettek volna a munkaszolgálatosokhoz, aknaszedőkhöz... vagy még rosszabb lett volna. Ezt akartam valahogy viszonozni, amikor elvezettem idáig a kocsit... Cigarettára gyújtunk, csak aztán folytatja. – Elvezettem idáig a kocsit. Rendben van. Most már itt rostokolok ebben a rendházban idestova egy hónapja. Közben meg az országban... csak abból veszem, amit a rádióból kihallok... azok mögül, amit beszélnek... az országban olyan pokol lett, amilyen még sohasem volt. Lehet itt tespedni? Lustálkodni? Bámulni a semmibe... Én nem akarok beleszólni, ki mit csinál. Mindenki intézze el saját magával a dolgot. De nekem... nekem dolgom lenne. Meg kellene keresnem a haverokat. Eljutni valahogy Pestre. Nem létezik, hogy ott csak úgy szó nélkül viselnék, ami manapság megy... Odapörkölni párszor a nyilasoknak... Nem lehet így bírni tovább... Itt döglök, zabálok, süttetem magam a nappal, meg rózsafákat bújtatok, nehogy elfagyjanak, ha jön a hideg... Megesz a fene, ha továbbra is itt kell maradnom... Egyfolytában beszél, sietősen, mintha félne, hogy amint elhallgat, én kezdek hozzá a magaméhoz. Pedig hirtelenében nem tudnék mit mondani. Nézek magam elé, figyelem a cigarettám felfelé kanyargó füstjét, és elgondolkozva kapargatom csizmám orrával a kőfal tetejét. Igen... Szojkát nem hagyja nyugton ez a helyzet. Neki van valami célja. Meg is érthető, ha nehezen viseli ezt a tespedést. Ha nekem is volna valami célom, valami elképzelésem, ha kötelességeket éreznék magamban, olyasmit, amit ő érez... Persze, nekem is van kötelességem: túl kell élnem ezt a háborút. És úgy érzem, ez a legnagyobb kötelesség. Túlélni és megmaradni. Bizonyára az önfenntartás ösztöne az ember legerősebb parancsolója. Amíg hagytuk, hogy kivezényeljenek bennünket a frontra, amíg engedtük, hogy ilyen vagy olyan parancsok teljesítésére kényszerítsenek bennünket, amíg önmagunkat legyőzve engedelmeskedtünk, és újra csak engedelmeskedtünk – sikerült legyűrnünk magunkban az önfenntartás törvényét. De én már kiszakadtam abból a bűvöletből – vagy minek nevezzem – ami éveken át engedelmességre szorított. Kiugrottam a bűvös körből, s átengedtem magam az egyetlen természetes parancsnak, az életakarásnak. És én nem akarok még egyszer más parancsnak engedelmeskedni. Hogyan magyarázhatnám meg ezt Szojkának? Egyáltalán: megmagyarázható-e ilyesmi valakinek, akinek egészen más a gondolkodása, mint az enyém? Szojkába beléivódott, idegeinek anyagi alkotó részévé vált az ő politikai meggyőződése. Ez a meggyőződés nem érdekel engem, nem tud sem lelkesíteni, sem felizgatni... Furcsa érdekességnek találom, tőlem idegen valaminek. Mit mondhatok hát ellene? Valamivel vitába szállni csak akkor tud az ember, ha le akarja győzni. Én nem akarok legyőzni semmiféle meggyőződést, nem akarok senkit sem eltéríteni a maga gondolkodásmódjától, törvényeitől. Semmi más jogot nem tartottam fenn magamnak másokkal szemben, mint azt, hogy ne törődjek a véleményükkel. De a joghoz, hogy igenis hidegen hagyhasson mások meggyőződése, ragaszkodom. Mit mondjak neki? Tulajdonképpen szeretném, ha itt maradna mellettem. Valamiképpen szeretem ezt a fiút. Talán bajtársiasságból, hálából. Nem tudom pontosan. Mindenesetre jó volna, ha nem menne el. De van-e jogom erre kérni, amikor ő úgy érzi, hogy mennie kell? Én senkinek sem engedném meg, hogy lebeszéljen a tervemről, arról, hogy itt kivárjuk a háború végét. Honnan vindikálhatnám hát a jogot, hogy Szojkát lebeszéljem a maga szándékáról? Inkább csak fennhangon gondolkodom, amikor mégis megszólalok: – Úgy gondolod, lenne értelme annak, hogy elmenj? Mit tudnál segíteni a dolgok menetén? Ez az ország annyira odavan már, itt az emberek annyira kikészültek, hogy már segíteni se lehet rajtuk... Gondolj vissza a történtekre. Beszélgettünk már róla, amíg idefelé döcögött velünk a kocsi... Mint a birkák, olyan ez a nép. Tűrték, hogy beleugorjunk

a háborúba... Szólt valaki ellene? – Szóltak! – vág közbe. – Voltak, akik szóltak! – Szóltak... És a tömeg? A sokaság? Hallgattak vagy sírtak, bégettek, mint a fiajuhok, aztán szedték a holmijukat, magukra vették a katonaruhát, és kimentek megdögleni Ukrajnába. Slussz. Meg azóta is. Előbb Sztójay jött... Betiltották az ellenzéket. Szólt valaki? Tízmillió ember hagyta, hogy internáló táborba meg börtönbe dobják az ellenzékieket... Gettóba zárták a zsidókat, sárga csillagot varrattak a ruhájukra... Az emberek, akik nem örültek, csak bámultak, és magukban motyogtak. Hagyták. Hol lázadt fel akár egy község vagy egy városnegyed is amiatt, hogy itt ember jogokat köpnek le? Nem lázadtak. Behúzták a nyakukat a kabátjuk gallérjába, és eliszkoltak mindenhonnan, ahol bajt szimatoltak. Bosszúsan hajítom el a cigarettám csutkáját. Mi a fenének beszélek? De mégis tovább jár a szám: – Aztán hogy végképpen leköphessük magunkat, jöttek a nyilasok. Tízmillió bamba barom bámulta, hogy minden lyukból előmászik a náci söpredék, és úrrá teszi magát az országban. Szojka végre szóhoz jut. Halkan beszél, lassan ejti ki a szavakat. – Éppen ezért kell ezért kell megmutatni, hogy vannak még magyarok... Hát valakinek csak kell vállalni! – fakad ki belőle rekedten. – Mit vállalni? Azt, hogy megdögölj? Hát nem érted? A puccs napján megadatott az utolsó alkalom, hogy ez a nép tegyen valamit, döntsön a sorsáról... Döntött. Ez a nép nem akar megmenekülni, vérezni akar, meg akar dögölni egy idegen hatalomért... – Eszembe jut egy valamikor régen olvasott francia mondás, és megdöbbent, mennyire illik, mily halálos pontosan illik miránk: "La France semeurt, ne troublez pas son agonie." Franciaország haldoklik, ne zavarjátok agonizálását. Ezt idézem Szojkának. Rám néz. Szigor a szemében. Igen, elfeledkeztem róla, hogy Szojka gyűlöli a cinizmust. Enyhíteni akarok a helyzeten, azért magyarázok tovább, a cigarettafüsttel együtt fújva ki a szavakat: – Derék, naiv ember vagy, Szojka... Van benned valami megható tisztaság, romantikus jó szándék. Hát nem érted, mennyire naiv az elképzelés, hogy itt, ahol az egész ország tele van németekkel, nyilasokkal, csendőrökkel, az ujjadat is megmozdíthasd... – Egész Európa megcsinálta... – vág közbe rekedten. Megfogom a karját: – Szojka... – úgy magyarázok már, akár egy gyereknek. – Mindig ezekkel a sületlenségekkel jössz elő? Hányszor elmondtátok már? Neked prédikáljak, egy frontkatonának? Ebben az országban akarsz te munkásokat felvonultatni, fegyveres csoportokat szervezni? Hol vannak itt az ukrán erdők, meg a bjelorussziai mocsarak vagy a szavojai hegyek? Olyan ország ez, mint Jugoszlávia, ahol a lakosság kilencven százaléka németellenes? Katona vagy, ember! El tudod te képzelni, hogy valamit is lehessen csinálni a németek megerősített vonalainak kellős közepén? Élelem nélkül, fegyver nélkül, robbanóanyag nélkül, puszta kézzel, arról ne is beszéljek, hogy a németbarátok száma sokkal nagyobb a nyilasok számánál. Gondolkozz ésszel! Csak arra lenne jó egy ilyen kétségbeesett vállalkozás, hogy elsodorja azt a néhány jóravaló magyar embert, akire talán szükség lesz a jövőben... ha egyáltalán lesz itt jövő... – Kitör belőlem a bosszúság: – Miért nem felelsz? Hallgat. Néz, bámul a völgy felé. Erős ujjai tétován játszadoznak a géppisztoly zárszerkezetével. Mit beszélek ennek az embernek? Fanatikus és fantaszta. Úgyse tudom meggyőzni. Észérvek? Legyintek magamban. Felállok. Lefelé ballagok a falról. Idegesség, ingerültség szorítja össze a gyomrom. A mindenségit a jó dolgotoknak! Visszafordulok egy pillanatra: – Az úton megegyeztünk, hogy én parancsolok. Nyomatékosan megkérlek, vedd parancsnak, amit mondok: egyszer s mindenkorra verd ki

a fejedből ezeket a sületlenségeket... Elhajítom a cigarettám, és rátaposok. Ő meg ott áll, fenn a falon, felém fordulva, és most már engem néz. Hallgat és bámul. Két gombszeme sötét. És mintha megrándult volna a szája. Vagy tévedtem talán? Nem, jól láttam. Alig észlelhetően mozdult a szája sarka. Mi volt ez? Gunyoros mosoly, amit időben elnyomott? Mire gondolhat ott fönt a falon? Gúnyosan el akart vigyorodni – most már esküdni mernék rá. Állunk szemben egymással, ő odafönt, én idelent. Arra gondolt talán, hogy... Nem, Szojka nem ilyen ember. Ámbár: a kényszerű tétlenség egy ilyen lassú-víz, de dinamikus embernél néha előre nem látható reakciókat vált ki. Az villant az eszébe, hogy közöttünk senkinek sincs joga parancsolni? Meg kellene kérdeznem tőle. De hátha nem is erre gondolt. Hátha csak én képzelődtem. És akkor magam hoznám eszébe a gondolatot, magam hinteném el benne a kísértést: hogy, valóban, mi jogon parancsol itt Türr főhadnagy úr? Van-e joga megtiltani bármit? Nem, jobb, ha nyugodtan megfordulok, és bemegyek a rendházba. És ezután nyugodtabbnak kell lennem. Sohasem engedhetem szabadjára az indulataimat, még annyira se, mint az imént tettem. Fölényesen nyugodtnak kell lennem. Parancsnoknak. Már lent vagyok az udvaron. Elindulok a rendház bejárata felé. A csizmám orrát nézem. De nem azt látom. Szojka arca jár az eszemben. Igen, gunyorosan el akart mosolyodni. Vigyáznom kell. Keményen kézben kell tartanom őket. Mindnyájunk érdekében. Száraz a torkom. 2 Egyetlen alkalom naponta, hogy néhány öreg pap összeül, és közösen tölt bizonyos időt: az este, amikor a dohányzóban négyen-öten rádiót hallgatnak. Néha én is részt veszek a szeánszon. Zuárd atya kivételével megdöbbentek az öregek, amikor első ízben éppen akkor léptem be, amikor a BBC német adását hallgatták. Én megjátszottam a fölényes intellektuel-nyilast, és azt mondtam, folytassák nyugodtan, még én is meghallgatom, hiszen tájékozódni kell az ellenség véleményéről Elvégre gondolkodó lények vagyunk. Most itt ülünk a rádió körül. Kevéssé zavarják az adást. Éppen egy angol szemle cikkét olvassa fel a londoni szpíker Ausztria jövőjéről. Irigységgel hallgatom. Lendületes szavakkal ecseteli az Ausztriára váró sok jót. Repkednek a szavak: függetlenség, vezető politikai és kulturális szerep a Duna-medencében... nemzetközi megsegítés... Bécs továbbfejleszti a Habsburg birodalom legszebb hagyományait... Bécs nemzetközi politikai és kulturális centrum lesz... Zuárd atyát figyelem. Sápadtan hallgatja a bemondó tiszta német beszédét. Aztán eljön a pillanat, amikor nem állja tovább: – Miért? – fakad ki. – Miért! Mindenki feléje fordul. – Udvarolnak Ausztriának, hogy szakadjon el Németországtól – közli véleményét egy kerek fejű öreg pap. Ha jól emlékszem, Krupa Godefriednek hívják. Nomen est omen? Én mindig így képzeltem el azt az embert, aki azonnal bevesz minden zsurnaliszta-szólamot. Szojka kispolgárnak nevezi őket. Kispolgár-Godefried? Egészen találó. – Megérné, ha sikerülne elszakítani Ausztriát a Reichtől... S közben beszél, beszél a rádió. Valóságos paradicsomot ecsetel az osztrákoknak, míg Zuárd atya túl nem recsegi: – Azért akarják jutalmazni Ausztriát, mert nácibb volt a náciknál? Mert kegyetlenebb volt Hitler ellenfeleihez, mint maga Hitler? Mert elfelejtette ősi katolicizmusát a hitlerizmusért? – Az öreg papok kétségbeesetten pislognak Zuárd atyára. Figyelmeztetni akarják, hogy én is itt vagyok, de az öreggel most nem lehet beszélni. Vérmes ember, s

ha egyszer kivörösödik kemény vonású arca, és elragadja a hév, lehetetlen beléfojtani a szót: – Most az egész nyugati kultúrvilág azon töri a fejét, hogyan állítsa talpra a háború után Ausztriát? És velünk mi lesz? Magyarországgal mi lesz? Mennyivel vagyunk mi bűnösebbek, mint az osztrákok? – Csillapodj, Zuárd – motyog zavartan a kerekfejű, és hol rám pislog, hol meg a házfőnökre, miközben állán egy bibircsókot morzsolgat. – Hol van még a háború vége? Álmodoznak ott Nyugaton. Nem jut eszükbe, hogy a háború még egyáltalán nem dőlt el... Egyáltalán nem! – ismétli meg. Bornírt barom... – gondolom magamban, ahogy nézem kerek, kopasz fejét. Ez a kispolgár! Nemcsak a fűszeres, a segédhivatali fogalmazó, a finánc, a borbély, a házmester a kispolgár. Ez a pap – középosztály. És a kispolgárok közé sorolható, bármilyen szomorú, a középosztály nagy része. Ezeknek a szelleme, erkölcse, félműveltsége volt a nyilas rendszer melegágya. Ezek ismételték gondolkodás nélkül és gépiesen a szólamokat, amit a lepénzelt újságokban olvastak. Ezek csepegtették bele a kezükre bízott diákfejekbe a hazugságot, hogy a németeknek igazuk van. Hogy egy ilyen nagy nép, mint a német, nem tűrheti, hogy gyarmatok nélkül tengődjék, amikor olyan kis vakarcs nemzetek, mint Belgium vagy Hollandia, óriás gyarmatok felett rendelkeznek. Micsoda igazságtalanság! – lázad fel a kispolgár igazságérzete. És elkezdett feltétlenül ragaszkodni hozzá, hogy Németországnak gyarmatai legyenek. Figyelni igyekszem a vitára. A reverendás kispolgár azt erősítgeti, hogy a németek a legrosszabb esetben is ki tudnak kényszeríteni a szövetségesektől egy méltányos békét. Ez már sok Zuárd atyának. Remeg a szempillája, ahogy beszél: – Lehet, hogy a háború után a szövetségesek megcsinálják a történelem újabb botrányát... Azt hiszem, Taine írja valahol, hogy a történelem vég nélküli botrány. És ha Németországnak a háború után megadják a lehetőséget, hogy újra talpra álljon, akkor a történelem túlszárnyalja önmagát... már ami a botrányait illeti... – El tudnád képzelni – vetem közbe, a látszat megóvása végett – hogy gúzsba lehessen kötni egy ilyen nagy nemzetet? Mondanom sem kell – teszem hozzá – hogy ezt szigorúan akadémikus alapon kérdezem. Nyugtalan tekintetek szegeződnek rám, hogy utána mindjárt Zuárd atyára forduljanak, aki már egészen átengedi magát indulatainak: – Gúzsba kötni... – ismétli meg a szót. – Ez kevés! – Közelhajol hozzám, mintha szuggerálni akarna: – Ami bűnt a németek a világ ellen elkövettek, azért minden büntetés kevés. Európa felégetéséért... Hadd próbáljam meg diplomatikusan kifejezni magam: lehetetlenné kell tenni, hogy Németország még egyszer a háború katasztrófáját zúdítsa a világra! Németország nem lehet többé katonai hatalom! Meg kell akadályozni, hogy feltámadhasson! Meg kell szállni, be kell vonulni Berlinbe, el kell szedni a némettől minden fegyvert, még a sétabotját is Butter oder Kanone! Ezt mondta Göring. Nos, hát ágyút sem, még sörétes fegyvereket sem, még egy sétapálcát sem! Vajat gyárthat vagy mondjuk margarint, de fegyvert soha! És nem gyárthat repülőgépeket, még utasszállító gépeket sem! Ami fegyvert aztán titokban mégis gyártanak, azzal úgyis csak önmaguknak kellemetlenkedhetnek... Nagyot fúj, úgy teszi hozzá: – Ez a legkevesebb, amit egy magyar kívánhat nekik. Amit nekünk okoztak. Nézem, csak nézem az öreg felhevült arcát. Aztán a többi arcokat. Ijedtek, tanácstalanok. Hogy a rendfőnökük így kifakadt egy nyilas főhadnagy előtt! Előbb a kopasz áll fel. Valamit motyog, hogy fel kell mennie a szobájába. Elfojtom a mosolyt, amikor a többi öreg pap is követi. Ketten maradunk Zuárd atyával. Ülünk. Csendben. Csak néz maga elé. Mit mondhatnék neki? Túllő a célon. Lehetetlent kíván. A világpolitika – ennyit már megtanultam Szojkától – nem olyan egyszerű. De abban igaza van az öregnek, hogy Németországtól el kell venni minden katonai lehetőséget. Egy Németország aztán, amit megmentettek a katonai kiadásoktól és a

katonai uralomtól, egész erejével nekiláthat a termelő munkának. Ért hozzá. Ki fogja termelni, ami szükséges az ország helyreállításához, a jóvátételhez, és két évtized múlva hasznos és tekintélyes nép lesz a népek közösségében. De nem fegyverei révén, hanem gazdasága, sőt talán gazdagsága útján és kultúrájának reneszánsza által: Ezzel a Németországgal szemben bennem a gyűlölet legkisebb szikrája sem él. Sőt, azt hiszem, minden olyan lépés, amely ennek a Németországnak elérkezését hátráltatja, bűn az emberiség ellen. Ha valaki még egyszer módot nyújt a németeknek a fegyverkezésre, ha valaki még egyszer élettérszerzésre fogja biztatni őket... De mit izgat engem Németország sorsa? Mi közöm hozzá? Nem elég nekem a magam baja? Nem elég nekem, hogy a saját hazám agonizál? Itt dől romba a szemem előtt, a harcoló seregek ágyúgolyói alatt... Ezen kellene töprengenem, meg azon, hogy velünk mi lesz, nem Németország sorsán! Velünk mi lesz? Öntudatlanul kezdünk újra beszélgetni az öreggel. Nem tudom, mit kérdezek, félig hallom csak azt is, amit felel. Mi lesz? Mi vár ránk a háború után? Aztán lassan figyelni kezdek rá, mit mond: – Ha néhány évvel ezelőtt meglátogatsz Gödöllőn... ott tanítottam, amíg hagytak... Chartreuse-zel és Simon Arzt cigarettával kínáltalak volna meg... Azt hiszem, a háború utáni világ ridegen törölni fogja az élet ilyen felesleges, de dekoratív szépítő szereit. Törölni fogja a mi elmúlt világunk dogmáját, hogy a felesleges a legszükségesebb. Biztos, hogy a sok kedves ornamentika nem jelenti az élet lényegét, s bármennyire fáj is, fel fog nőni egy vagy több generáció, amelyik nem fogja ismerni ezeket. Nem fogják tudni, hogy a sült kacsa mellé fehér burgundi dukál, Alote-Cortoh-Aligoté és utána egy Piper-demi sec... Nem folytatom. Tudom, hogy nem ez az élet lényege, és az angol zefírből készült ing sem, a Guerlain-szappan sem, egy ritka könyv, egy szép festmény megszerzése sem, és semmi, amit mi az elmúlt életünkben oly fontosnak tartottunk... Az a fiatalság, amelyik majd a háború utáni világ eszmekörében nő fel, más ideálokban fogja látni az élet szépségeit, mint mi láttuk. A mi összkomfortos ideálunk elhalványodik, s talán valami értékesebb, az emberi szolidaritást jobban szolgáló ideál jön a helyébe. Hogy mi régiek, megtanuljuk-e majd szépnek érezni az új ideálokat, nem tudom... Akarom remélni, hogy egy veszélytelenebb, függetlenebb, tartalmasabb élet jön, pedig azt hiszem, hogy az eljövendő élet tartalma az én számomra nem bír majd értékkel. Az a generáció, amelyikhez én tartozom, bátran elmondhatja magáról, hogy nem tanul és nem felejt. Az, ami számunkra az élet értékét jelentette, a jövő generáció szemében egy elmúlt kor furcsa és érthetetlen rekvizituma lesz, s úgy néznek majd ránk, ahogy mi néztünk a krinolinra és a hajporos parókára... Halkan beszél Az a benyomásom, hogy sokszor végiggondolta már ezt a logikai sort. Könnyű neki: öreg ember, számot vethet az életével. Egyáltalán: élt! De mi, akik még nem is éltünk, akiknek nincs mással számot vetnünk, mint azzal hogy a széppel való töltekezésre szánt éveinket kint töltöttük el sáros lövészárokban, tetves szállásokon... Elfelejtettünk gyönyörködni a templomokban, mert fedezéknek alkalmas helyet vagy éppen ellenséges állást láttunk bennük. Megutáltuk az erdőket, mert a mindennapok megtanítottak bennünket: az erdő igen alkalmas hely arra, hogy onnan ránk lőjenek. Meggyűlöltük a fényt, mert célpontot nyújt. Megtanultuk mindennek a rossz oldalát látni: a nap azért süt, hogy mi izzadjunk, az eső azért esik, hogy térdig sárban kelljen vánszorognunk az utakon, a holdas éjszaka csak arra jó, hogy a kiállított őrszemek célt nyújtsanak a partizánoknak, a vaksötét éj pedig ugyanígy ellenségünk, mert orráig se lát az ember, csak tétován kóvályog a koromszínű semmiben... Zuárd atya visszacsavarja a rádiót Budapestre. Hírek. Aztán bejelentik, hogy a nyilas pártifjúság országos vezetőjének kiáltványát olvassák fel. Csak hallgatom, hallgatom. Világos, miről van szó katonának viszik a fiúkat, sok kis hülyét, aki még nem tudja vagy nem akarja tudni, hogy öngyilkosságra vállalkozik. És a lelkes bemondó csak olvas: – Jöjjön a megváltott nemzet feltámadása, a tisztítótűzben való megigazulás, a

kristálytiszta, boldog élet derűs vidámsága! Nagy örömet mondok nektek! Örök, izzó, nagy akarásunk most már tettekben nyilatkozhatik meg! A Hungarista Légió, a zöldinges ifjak harcias alakulata nem lesz többé álom, elérhetetlen messzeség! Harcba megyünk! Nekünk kitüntetés és öröm a harc! Legyünk végtelenül hálásak istennek és vezérünknek, hogy ebben a kitüntetésben részesít, hogy kiemel bennünket! Nagy a veszély? Súlyosak a harcok? Mindnyájan ottveszünk? Lehet. Budapest előtt dörögnek az ágyúk, mindennek vége, és... mégis győzünk! Kitartás, éljen Szálasi! Csupa marha felkiáltójel. Őrjítő. Ha egyszer évek múltán lesznek, akik visszagondolnak rá, hogy ilyen határtalanul banális, dagadt frázisokkal embereket lehet fanatizálni... Elég! Elég! Odakapok a rádió kapcsolójához, és beléfojtom a szót. Mi lett a világból? Hová jutott az emberiség, hogy még akadnak emberformájú élőlények, akik nem köpik szembe magukat, amikor ilyen ocsmány szóvirágokkal traktálják az országot, miközben... Zuárd atyára nézek. Előrehajol a bőrfotelban, térdére támaszkodik, gondolataiba merül. Észre sem vette talán, hogy eloltottam a rádiót. Lassan kimegyek a szobából. 3 Fél tízet mutat az órám. Ülök a kolostor kőfalán. Előttem holdfényben nyújtózik a völgy. Még nincs telihold, de a sárga ellipszis így is elég fényt ád. Hátam mögül, valahonnan az épületből hegedűcincogást hallok. Az öreg cigány javítja a zeneszerszámot. Mégis jól tettem, hogy átvettem Hegedüstől az őrséget. Úgysem tudnék aludni odafent a szobámban. Hegedüs meg jó alvó, váljék egészségére. Gilbert akart jönni őrségre, de őt is lebeszéltem. Jó nekem itt fent. Beburkolózom köpenyembe, kinyújtom a lábam, és nekitámaszkodom a falnak. Bámulom a kolostor sziluettjét. Tömzsi, egyáltalán nem szép építmény. Csak a túloldalon magasba nyúló torony enyhít valamit a zömök vonalakon. Az udvarra alig jut a holdfényből. Sarkai belebújnak az éjszakába, csak a közepén játszik félhomály. Éppen csak annyi, hogy észrevegyek két árnyékot, amint áthaladnak az udvaron a kert felé. Lassan lépkednek egymás mellett. Olga és Gaszton. Nem akartam észrevenni őket. Véletlenül pillantottam meg az árnyékukat. De miért nem fordulok el? Az ő dolguk, hogy mit csinálnak. Nekem semmi közöm hozzá. És mégsem fordulok el. Lassan kísérem őket a szememmel, amint letelepednek a kispadra, ott a kert kapuja mellett. Valószínűleg eszükbe sem jut, hogy valaki is láthatja őket. Halkan beszélgetnek, nem hallik idáig egy szó sem. Igazán nem szabadna megfigyelnem őket. Két mindennapi fiatal ember. Engedelmeskednek a természetüknek, ahogy száz ember közül kilencvennyolc engedelmeskedik. És ebben a pillanatban valami rosszkedv száll meg. Talán azért, mert valamikor egy pillanatig azt hittem Olgáról... Mit is hittem? Amikor zongorázott... igen, akkor kis ideig valami rendkívülit láttam benne. Ilyesmi előfordul. Tévedtem. Sokkal nagyobb dolgokban is tévedtem már. Mi szabálytalant találhatnék benne, hogy Olgában is vér folyik? Tetszik Gasztonnak, Gaszton is tetszik neki – így van ez rendjén. Miért ne lehetne ettől még rendkívüli egyéniség, az a fajta ember, amilyennek Beethovent játszva mutatkozott? Joga van rá, hogy beleszeressen Gasztonba. Tulajdonképpen talán törvényszerű is. Előbb szabadulni akart a szülői környezettől, amelyben – nyilván öntudatlanul – az egész élet kibírhatatlanságát látta. Szabadulni, kitörni akárhová... ez a cél vezette, amikor kényszerített engem, hogy hozzam magunkkal. Ott ülnek a kertkapu mellett. Meg kell erőltetnem a szemem, hogy jobban lássam őket.

De miért akarom látni, hogy mi történik? Mi közöm hozzá? A legelemibb illem is azt parancsolja, hogy forduljak el, s ne legyek hívatlan tanú... Gaszton közelebb hajol a lányhoz. Mindjárt megcsókolja. Miért akadt el egy pillanatra a lélegzetem? Ha őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy nem kívánom, nagyon nem kívánom, hogy Gaszton megcsókolja a lányt. Vigye el az ördög a jó dolgukat, miért kellett éppen elém ülniük, ha csókolózni akarnak? Mehettek volna másfelé is. Ha Gaszton megcsókolja... Nos, mi lesz, ha megcsókolja? – próbálom faggatni magam. Annyit tudok, hogy nem esne jól nekem. De miért nem? Honnan veszem a jogot, hogy beleártsam magam az ő ügyükbe? Felkért valaki is, hogy őrködjem a lány erényei felett? Még ha magamnak akarnám megszerezni... Furcsa. Most hirtelen úgy éreztem, hogy csend támadt bennem. Ilyent még sohase tapasztaltam. Saját magamban lett csend. Érdekes... Egy pillanatra elállt bennem a gondolkodás. Mitől? Attól, hogy megkérdeztem magamtól: meg akarom-e szerezni magamnak ezt a lányt És, ha így lenne? Mindjárt megcsókolják egymást. Őszinte leszek: fáj. Fáj látnom, hogy mindez a szemem előtt történik, s valamit megsemmisít bennem. Olyasmit, amit ebben a pillanatban nem tudnék megfogalmazni. Lehet, hogy nagyon is megtetszett nekem Olga? Megpróbálom magam elé vetíteni úgy, ahogy ott az alföldi kúria kistermében a zongora előtt ült. Miért nem vettem már akkor észre, hogy szívfájdítóan szép? De talán észre is vettem... És az út folyamán miért nem éreztettem vele, hogy tetszik nekem? Miért hagytam, hogy Gaszton csapja neki a szelet? Hagytam. Lehet, hogy most már bánom? Igenis, őszinte leszek: bánom. Kár volt. Másképpen kellett volna csinálnom. Jó lesz, ha sürgősen abbahagyom, hogy ilyesmin törjem a fejem. Éppen elég más gondom van... Azért mégiscsak rosszul esik. Észre kellett volna vennem... Igen, észre kellett volna vennem, hogy tetszem ennek a lánynak. Ha ugyan valóban tetszettem neki. Voltak jelek, amik erre mutattak. Amikor Olga rosszkedvű lett, mert megengedtem, hogy Gaszton ott a kocsi hátuljában csináljon helyet neki... Nem, nem folytatom tovább. Önámítás. Ha egyszer az ember tendenciózusan csoportosít jelenségeket, hamis kép alakul ki. Tulajdonképpen csak azért töprengek Olgáról és Gasztonról, mert unatkozom. Nem szórakoztató itt rostokolni ezen a falon, és bámulni az éjszakát. Sok-sok rossznak szülőanyja az unalom. Amint nem fogok unatkozni, eszembe se jut majd Olga, se Gaszton, se sok más fölösleges dolog... Most... igen, most megpróbálta átölelni: És a lány... Pillanat alatt történt minden. Nem engedte magát megcsókolni! Úgy érzem magam, mintha nyomás alól szabadultam volna fel. Nem hagyta magát megcsókolni! És én – akár akarom, akár nem – örülök ennek... Olga... Keresztülmegy az udvaron – egy pillanatig világosan látható a gyér holdfényben – aztán egyenesen errefelé tart. Tudja vajon, hogy én itt vagyok? Nem valószínű. Teljesen árnyékba borítva állok itt a sötétben, a fal tövében. Gaszton még ott áll a kert kiskapujánál. Zavartan mozdul, aztán tétován elindul a kolostorépület felé. Csizmájának patkója fémes hangot ad, amint az udvar köveihez ütődik. Belevész az árnyékba. Még hallom, amint becsapódik mögötte az épület udvari ajtaja. És Olga itt van tíz lépésnyire tőlem. Rátámaszkodik a kőfalra. Kifelé néz, le a völgybe. Dideregve húzza magán szorosabbra a báránybőr bekecset. Sejtelme sincs róla, hogy látom. Haja szinte fehéren csillog a holdfényben. Olyan ez a kép, mint valami giccs. Furcsa, hogy az élet teremti a legnagyobb giccseket. Holdfény, szőke leány a hegytetőn álló kolostor kőfalánál, amint érzelmekkel telítve réved a csillagok alatt elnyúló messzeségbe... Mosolyogni való. Nem mozdulok, nehogy észrevegyen. Vajon mire gondolhat? És miért nem hagyta,

hogy Gaszton megcsókolja? Mégsem szeretett bele Gasztonba. Így kell lennie. Megszólítsam? Nem, nem tehetem. Egyszerre leleplezném magam, hogy mindent láttam. Ehhez pedig nincs kedvem. Talán azért nincs... azért nincs, mert nem akarom, hogy abba a látszatba kerüljek: kilestem a titkát. Ha viszont ennek a gondolatnak nézek mögéje, azt kell megállapítanom, hogy jó színben szeretnék feltűnni a lány előtt. Talán azért, hogy... Léptek kopognak az udvarról. Gaszton jön vissza? Nem. Simon Pista közeledik. Köpeny a vállán, kezében a géppisztolya. Engem vált. Olga is észreveszi. Lesiet a faltól az udvarra. Pista köszön neki. A lány biccent és továbbmegy. Pista felbaktat hozzám. Ásítást nyom el. – Nálad volt a lány? – kérdi aztán. Megrázom a fejem: – Csak itt állt a falon. Nézte a völgyet... – mondom, és odamutatok, ahol Olga álldogált. – Nem is beszéltél vele? – néz rám Pista. – Nem. Én itt voltam az árnyékban. Nem vett észre... – Nem vett észre? – mosolyodik el gunyorosan Pista. – Hogy valaki ilyen naiv legyen... – Komolyan mondom. – És te nem szóltál hozzá... Megvonom a vállam: – Nem. Pista legyint, aztán rám fürkész, kicsit csodálkozva, kicsit gunyorosan, mint akinek megvan rólam a véleménye. 4 Csak a csizmám rúgtam le, úgy fekszem ruhástól az ágy tetején. Kezemben a könyv, amit tucatnyi más kötettel együtt vettem ki a kolostor könyvtárából. Egy Friedrich Heinrich Jacobi nevű német filozófus írta. Sohasem hallottam még a nevét. Egészen eddig nem figyeltem a szövegre, de most felkelti az érdeklődésem ez a passzus: "Az erőszak – bárhol fordult is elő a világon, s akár egyes emberek, akár többek gyakorolták egymás között megosztva – a zsarnok erőszak, amely csak önmagán és önkényen keresztül írja elő az utat a belátáshoz minden más felismerés számára s a cselekvések számára a boldogsághoz, az ilyen erőszak, amely csak törvényeket szab, de a maga számára nem ismer törvényt, s önistenítéssel sérti meg a legszentebb jogokat, ez az erőszak soha és sehol nem adott valódi igazságot és igazi jólétet az embereknek. Ellenben sok jó származott az erőszakkal szemben támadt ellenállásból: a szabadság ősszelleméből..." Lehet, hogy mégis Szojkának van igaza? Leoltom a petróleumlámpát és kinyitom az ablakot. Kitaszítom a zsalugátert is. Kihajolok rajta, hogy nagyot szippantsak az éjszakai hűs levegőből. Véletlenül jobbra pillantok. A szomszédos ablakban is könyököl valaki. Olga. Skandináv-szőke hajával lágyan játszik a levegő mozgása. – Jó estét – köszönök rá. – Jó estét – szól halkan. – még mindig nem alszik? – Egy órája jöttem fel őrségből... – mondom önkéntelenül. Rám néz. – Ott volt a falon? – Ott.

Észreveszem magam. Lelepleződtem? Igyekszem helyreütni a csorbát. – Összevissza járkáltam körül a falon. Megkönnyebbülést hallok ki a hangjából: – Azért... azért kérdezem csak, mert nem láttam sehol... Én is kint voltam... Ott a falon... Most ez mi akart lenni? Ijedtségből fakadt magyarázkodás, vagy – mivel komolyan, elhitte, amit mondtam – ki akarja használni az alkalmat, s azt akarja közölni velem, hogy tulajdonképpen kijött a falra, hogy megnézzen engem... A jó isten se igazodik ki a nőkön. Miután nem felelek semmit, biccent felém, és behúzza a zsalugátert az ablakán. Hűvös van. Csak fekszem az ágyon, szemben a nyitott ablakkal. Odakintről még mindig behallik a hegedűcincogás. Hamar rendbe hozta az öreg cigány a zeneszerszámot. Már minden hang stimmel. Aha! Már a vonóval próbálgatja. Mester kezében van a hegedű. Oly finom, angyalhaj-vékony hangok úsznak elő, hogy elhallgatnám hajnalig. Attól tartok, vannak itt olyanok is a kolostorban, akik nem kedvelik a zenét. Csak fel ne ébredjen valamelyik. Odalent az öreg cigány egészen belefeledkezik a játékba. Szomorú, kesergő, sírdogáló dallamsorai, úsznak a levegőben, s oly tisztán hallom, mintha itt játszana az öreg az ablakom alatt. Talán igazán itt játszik. Igaz, akkor nem nekem szól a hegedű. Hiszen Olga ablaka szomszédos az enyémmel. Gaszton ad neki szerenádot? Felkelek, és odalépek az ablakhoz. Óvatosan lepillantok az udvarra. Ott ül a cigány az udvar sarkában, onnan szól a hegedű. Cifrázza, hogy nincsen abban semmi szégyen, ha a lány kap a legényen... Incselkedik, csipkelődik a hegedű. Világos: Olgának szól. Gaszton biztatta fel az öreget egészen biztos. Szinte kuncog a zeneszerszám: Jaj, teremtőm, mennyi baj van, Míg a két szív összedobban, Míg az első csók megérik, Míg a kislányt csókra kérik... És rákezdi szaporázni, oly sebesen és oly halkan egyben, hogy öröm hallgatni. Virtuóz az öreg, meg kell hagyni. Megdidergek. Hűvös van. Vállamra terítem a zubbonyt. Hallgatom a hegedűt. Vajon gyújt-e világot Olga? Észrevenném, ha gyújtana. De semmi fény nem jelentkezik a szomszéd ablak mögött. Szerenád... Száz kilométer sem választja el tőlünk a frontot, ahol ebben a percben is hullanak az emberek, gránátok csapnak közéjük, hogy élő húst tépjenek, tankok tapossák szét a fedezékeket, s itt egy szerelmes karpaszományos szakaszvezető, egy orvostanhallgató, aki bujkálni kényszerül, elfeledkezik mindenről, átadja magát a szerelemnek, s megkéri az öreg cigányt, tolmácsolja hegedűn az ő gondolatait, az ő vágyakozását... Lépteket hallok a folyosóról. Valaki megáll az ajtóm előtt. Bátortalan kopogás. Megfordulok. – Tessék... Ki lehet? Lassan nyomódik le a kilincs. Megnyílik az ajtó. Gaszton hangját hallom: – Pali? – Itt vagyok. – Nem aludtál még? – izgatottság vibrál a hangjában. – Nem. Ébren vagyok.

Beljebb lép a szobába. – Te... – gyufát lobbant, rágyújt. Felparázslik a cigarettája. – Igaz lett a gyanúm... a gyerek... Egy pillanatra nem tudom, miről beszél. Aztán hirtelen eszembe jut. A kisfiú. – Ott voltam mellette eddig... – folytatja Gaszton. – Tüdő. Csend. Megtámadta a tuberkulózis a gyerek tüdejét. Ez okozta tehát a vérzést, és most? – Mihez kezdjünk? – nézek rá Gasztonra. Nem látom az arcát a sötétben. – Kórházba kell vinnünk. Nem kockáztathatjuk. Meg kell vizsgálni. Itt nem nyújthatok neki szakszerű kezelést. Ott viszont megmenthetik... – Kórházba vinni? – ismétlem meg önkéntelenül. – Hogyan képzeled ezt? Székesfehérváron van a legközelebbi kórház. – Akkor oda kell vinni. De amilyen sürgősen csak lehet. Nem játék a dolog. Kikérdeztem a kis cselédlányt, aki mosdatja a gyerekeket. Hónapok óta köhög a kisfiú. Nem először fordul elő, hogy véres a köpete. Ő nem törődött vele, mert náluk, otthon is látott ilyesmit. Az öregapja már negyven éve él ilyen szárazbetegséggel... – Szaporán, izgatottan beszél: – Meg kell röntgenezni a gyereket. Ilyen gyenge szervezetet egészen váratlanul elvisz a betegség. Mikor indulhatnánk vele? Nem felelek. Megpróbálom összeszedni a gondolataimat. Meg kell beszélnem a dolgot Zuárd atyával. Mi semmiképpen nem mozdulhatunk ki innen a kolostorból. Majd valamelyik pap beviszi Fehérvárra a gyereket. – Reggel megbeszélem a dolgot Zuárd atyával – mondom Gasztonnak. – Valamelyik öreg pap beviszi Fehérvárra a csemetét. – Nem jó lesz így – tiltakozik Gaszton. – Amíg József az öszvérfogattal leér a vasúthoz, legalább hat óra. Kérdés, hogy ott felférnek-e a vonatra. Ha egyáltalán megy a vonat. Csak minden második, harmadik nap jár a vicinális. Értsd meg, sürget az idő. Nekünk talán még van annyi benzinünk... Bosszúsan intem le: – Térj észhez! Mi nem mozdulhatunk ki innen. Hallhatod a rádióban, hogy naponta fognak el katonaszökevényeket. Ráadásul minket köröznek is. – Én vállalom, hogy bevigyem a gyereket. Szojka is vállalni fogja. – Gaszton hangja most erélyes. – Nem játék ez. Rámehet a gyerek. Nem vállalhatjuk a felelősséget... – Én sem vállalhatom a felelősséget, hogy lebukjunk. Verd ki a fejedből. És hagyjál gondolkodni. – Nem gondolkodni kell, hanem dönteni. – Gaszton, semmi értelme, hogy veszekedjünk. Gyere, átmegyünk Zuárd atyához. Ébreszd fel Józsefet, ha már alszik. Jöjjön ő is a rendfőnök szobájába. – Rendben van. Mindenki ellenem van. Zuárd atya is, József is, Gaszton is, Simon Pista is. A gyerek életéről van szó. József megerősíti, amit Gaszton mondott: egészen bizonytalan a vonatközlekedés, és ha mégis indul egy vicinális, egymást ölik az emberek, hogy felférjenek. Képtelenség, hogy egy öreg pap vagy akár József is, fel bírjon nyomakodni a három vagonból álló szerelvényre. Ráadásul, amíg odaérnek, este lesz. Emellett: tegnap volt vonat, tehát most három-négy napig nem lehet rá számítani. A gyereknek pedig mielőbb kórházba kell jutnia. József most jön be Szojkával. Szojka töpreng pár pillanatig a helyzeten, aztán rám néz: – Nekik van igazuk. Én beviszem a gyereket. – Hatvan kilométeres út – vetem közbe. – Elég lesz a maradék benzin – próbál megnyugtatni Szojka. – Nem a benzinről van szó – csattanok fel bosszúsan. Hát nem akarnak megérteni engem? Nem akarok semmit kockáztatni. Az egész kolostor biztonságát veszélyezteti, ha mi kimozdulunk innen. Nagyon sajnálom a gyereket, de akkor is... – Benzin... – legyintek.

Nyomott a csend. Gaszton mereven fürkészi az arcom. Tudom, mire gondol. Megint azzal vádol, hogy gyáva vagyok. Nyel egyet. Aztán elszánja magát: – Az ilyesmit nem lehet paranccsal elintézni. Emberéletről van szó. Közösen kell döntenünk. És ha te – hajol közelebb hozzám – nem egyezel meg velünk, akkor ellenedre csináljuk meg! Nem törődhetünk az aggályoskodásoddal! – Éles, támadó a hangja. Senki sem szól ellene. Tehát mindenki egyetért vele. Így is jó. Nem értik a józan szót. Ha nem tudnám, hogy Gaszton szándéka mögött kalandvágy is rejtezik, Szojka pedig azért áll mellette, mert nem tud nyugton ülni a fenekén, akkor igazat adnék neki. De tudom, hogy nem gondoltak át mindent, ismerem eléggé őket, hogy a nyugtalanságtól felelőtlenné válnak. Ha az úton nem vigyáztam volna, nem lennénk itt. Csak az én óvatosságomnak köszönhetik... Felállok. – Vitát nem tűrök. – Nagyon csendesen mondom ki a szavakat. – Amikor elindultunk, mindenki vállalta, hogy engedelmeskedik nekem. Tehát én parancsolok. Verjétek ki a fejetekből, hogy valamiben is leszavazzatok engem. Szojkára nézek: – Most fél tizenkettő. – Igen – néz az órájára. – Fél tizenkettő. – Mennyi idő alatt útrakész a Botond? Gombszeme felcsillan: – Tíz perc alatt. – Indulj – intek neki. – Te pedig – nézek Gasztonra – csomagold be a gyereket. Én megyek Szojkával. Senki más! – Zuárd atyához fordulok: – Azt mondtad, hogy ismered a kórházigazgató főorvost. Írj neki néhány sort, a gyerek érdekében. Hátat fordítok nekik, és kimegyek a szobából. Bevágom magam után az ajtót. Nagyot csattan. Mintha meg is könnyebbültem volna tőle valamennyire. Fújok egyet, s már nem vagyok olyan bosszús, mint két perccel ezelőtt. Éppen a köpenyemet rántom magamra a szobámban, amikor kopogtatás nélkül benyit valaki az ajtón. Odapillantok: Olga. Még le sem vetkőzött este óta. Szótlanul áll meg az ajtó keretében. – Mit akar? – nézek rá. Nem felel. Felcsatolom a derékszíjamat. Kinyitom a revolvertáskát. Megvizsgálom a pisztolyt. Teli a tár. Kiveszem a szekrényből a géppisztolyom is. Rendben van. Töltve. Két tartalék tárt csúsztatok a köpenyem zsebébe. Fel kell készülnöm mindenre. Rossz az előérzetem. Nem fog simán menni. De most már mindegy. Kimondtam. Megteszem. Olgára nézek. Csak áll, ott az ajtó keretében. – Óhajt valamit? – kérdem. – Csak... csak meg akartam kérdezni... – Halk, bátortalan a hangja, mint akkor volt, amikor ott a birtok határában kérve kért, hogy hozzam magunkkal. – Csak azt... miért kell éppen magának menni? – Mert én tudok vigyázni magamra, én nem ugrok bele semmi hülyeségbe... – hallom, hogy kellemetlen, barátságtalan a hangom. Miért ezzel a lánnyal éreztetem a bosszúságom? De ahogy újra ránézek, miközben szorosra húzom a derékszíj csatját, és vállamra akasztom a géppisztolyt, furcsának találom az arcát. Máskor ilyen nyers szavak után meg szokott merevedni, ő is ellenségessé, rideggé vált, de most csak szomorúságot látok sötétkék szemében. Nyúl a kilincsért: – Vigyázzon magára... – mondja ki nagyon csendesen, szinte suttogva. Meglepődöm. Aggódik értem? Tulajdonképpen van is oka rá: semmi biztosíték rá, hogy mi még egyszer visszajutunk ide a kolostorba. Nesztelenül csukódik be az ajtó a lány mögött. Beledugok egy pálinkásüveget is a köpenyzsebbe. Hideg lesz az úton. Körülnézek a

szobában. Tulajdonképpen egész jól éreztem itt magam. Most kedvem volna aludni. Eddig sohasem kívántam az esti lefekvést, az órákig tartó hánykolódást az ágyban, most meg legszívesebben végígvágnám magam a fekhelyen és elaludnék. Elnyomok egy ásítást. Indulás! Kimegyek a szobából. Lesietek a lépcsőn. Döng a csizmám alatt. Itt van már mindenki az udvaron. Gaszton ügyetlenül tartja a karjában a gyereket. Ideges. – Lázas... – mondja halkan. – Valami csillapító kellene. Elfogyott minden gyógyszerem... Eszembe jut, hogy Olga hozott magával gyógyszert a birtokról. – Keresd meg a lányt, kérj tőle... – Hol van Olga? – néz körül Gaszton, aztán a cigány karjába teszi a gyereket. – Biztosan a szobájában – mondom. – Siess. Gaszton beiramodik az épületbe. Most mondja a cigány: – Úgy láttam az előbb, hogy a kisasszony bement a kápolnába. Gaszton után akarok kiáltani, de már úgysem hallaná meg. Kikerülöm az autót – Szojka már a volánnál ül, és túráztatja a motort – aztán elsietek a kápolna felé. Nyitva az ajtaja. Belépek. Csend. Semmi fény, csak az oltár előtt világol-pislákol az örökmécs. Érdekes, még ilyenkor is benne van az emberben, hogy ne szóljon hangosan templomfalak között. Erőt kell vennem magamon, hogy elkiáltsam – Olga! Valahonnan oldalról kerül elő a lány. Gyufát gyújtok. – Magának van lázcsillapítója – mondom sietve. – Hozza elő, be kell adni a gyereknek. Rám néz. Réveteg a tekintete. Megfogom a karját. – Jöjjön már. Igyekeznem kell. Hajnal előtt be akarok érni Székesfehérvárra! Úgy kell kivezetnem a templomból. Mintha rosszul érezné magát. Remeg a karja a tenyeremben. De kint, a friss levegőn magához tér. Felpillant rám, aztán beszalad az épületbe. – A motor kifogástalan – jelenti Szojka a volán mellől. – Ha megzavarom egy kicsit – paskol rá a kormányra – egy-kettőre legyűrjük az utat. Látom, hogy ő is maga mellé tette a géppisztolyát. Mindketten tudjuk tehát, mire vállalkoztunk. Gaszton és Olga egyszerre ér vissza az orvossággal. Mögöttük igyekszik lefelé Zuárd atya. Kezében fehér cédula. Olga és Gaszton a gyerekkel bajlódik. A gyerek sír, nem akarja bevenni az orvosságot. Zuárd atya ideadja a papírt: – Itt a levél. Fel fogják venni minden további nélkül a gyereket. Isten óvjon benneteket, fiam. Simon Pista rám néz: – Veletek mehetnék... – kockáztatja meg. Tréfásan oldalba vágom. Adom a nagylegényt: – Mi a fenének? Egyszerű ügy. Aludjatok jól. Átveszem Gasztontól a gyereket és felülök Szojka mellé. Pista rám terít egy sátorlapot. Ráhúzom a gyerekre, ne érje a szél. – Mehetünk – mondom Szojkának. Olga itt áll a kocsi mellett. Hallgat. Csak néz rám. Kedves tőle, hogy aggódik. Rámosolygok. – Siessenek... Ugye, nem lesz bajuk? – szólal meg bátortalanul. – Dehogy lesz... – cigarettát dugok a számba. S mielőtt még megtalálnám a gyufámat, a lány már tüzet is ad. Biccentek köszönetképpen: – Nem kell minket félteni. Valahogy csak lesz. Úgy még sohase volt, hogy valahogy ne lett volna... – sütöm el az öreg frontbölcsességet. Szojka gázt ad. Megmozdul a Botond. József ott áll a kapu nyitott szárnya mellett.

Elhúzunk mellette. – Törjétek ki a nyakatokat... – mordul ránk, de oly szokatlanul rekedt a hangja, hogy kiérzem belőle: félt bennünket. Szojka fintort vág az öregre. Nagyot fordít a kormánykeréken. Fékezve indul meg lefelé a Botond a szerpentinen. Tört kő csikorog a gumik alatt. Szojka óvatosan vezet. Szűk a szerpentin, nem autónak építették. Visszanézek a kolostorra. Visszajövünk-e még? Ott a falon, az őrködő Simon Pista mellett Olga sziluettjét látom. Haja fehéren fénylik a holdragyogásban. Aztán alaktalan, sötét tömeggé válik a kolostor. Csak a kápolna tornya hegyesedik neki a csillagos égnek. Lábam alatt egyenletesen remeg a motor. Szojka előrehajolva fogja a kormánykereket. 5 Makadámút. Hosszú, egyenes szakaszok és kis kanyarok. Jobbra-balra repülnek a Botond kerekei alól az apró kövek, amelyek az utat fedik. Reflektor nélkül, lámpa nélkül vezet Szojka. Hatvan kilométert mutat a sebességmérő foszforeszkáló számlapja. Nagyszerű teljesítmény egy ilyen nehéz kocsitól ezen az úton. Szojka vasmarokkal fogja a kormányt. Előrehajol, fürkészi a sötétséget. Most hideg, kemény a tekintete. Ajka is összepréselődik. Fegyelem, tartás kövül az arcára. Eltűnik a holdfény. Hirtelen kerültek elő a felhők. Eltakarták a holdat, a csillagokat. Egy-egy rövid szakaszon esik. Himlőhelyes lesz a vízcseppektől a szélvédő üvege. Szojka bekapcsolja az ablaktisztító kefét. Jobbra-balra pásztáz a kefe lesöpri a vizet. Köhög az ölemben a gyerek. De nem nyafog. Érzi talán, hogy az ő életéért merészkedtünk ki a kolostorból. Tudom hogy ébren van. Derék kis pajtás. Összekuporodik a pokróc, a sátorlap alatt. Község következik. Szojkának lassítania kell. De még mindig bőg a motor. Kopott az út. Nagyokat ugrik rajta az autó. Szojka keze ráfeszül a kormánykerékre. A gép remegésétől rezonál a teste. Rosszabbul látok. Szojka is előbbre hajol. Már tudom... Köd. Első eset, hogy Szojkát káromkodni hallom. Fogai között recseg a káromkodás. Köd! Nagyot fúj, és bekapcsolja a reflektort. Örültség, tudom, istenkísértés egész fényű reflektorral száguldani, de nem szólok. Időt kell nyernünk, minden perc fontos. Hajnal előtt vissza kell érnünk a kolostorba. Szojka erősít a gázon. Ha ezzel az irammal nekiszaladunk valaminek... darabokban maradunk ott a kocsival együtt. A karomban, a sátorlap alatt felköhög a gyerek. Csikorognak a pneumatikok a törtköves úton. Minden erejét kiadja a motor. Szojka összekuporodik, ránehezedik a volánra, szeme szúrja a sötétséget, amit a két reflektor is csak kis sávon képes bevilágítani. Úgy úszik a köd a reflektorok fénykévéiben, akárha ezüstös fátylakat, csillogó selyemkendőket lengetne előttünk sok láthatatlan lidérc. Zúg a fejem. Szojka – mintha megmerevedett volna. Hideg fegyelemmé vált az egész ember. Tudom, hogy semmit sem hall, nem jut el füléig a motor fejszaggató bömbölése, semmit sem lát azon kívül, amit látnia kell. Már a reflektor sem segít. Csak félig világítja be a fordulókat. Vibrál előttünk a levegő. Egészen sűrű a köd. Szojka kikapcsolja a reflektorokat. Leveszi a sebességet is. Vakon megyünk. Csak az ösztöneivel vezet. Anyagszerű közegben úszik a kocsi, akkora a köd. Most néhány esőcsepp. Úristen, csak essen, essen már! Az eső elviszi a ködöt. Lassú cseppek koppannak a sátorlapon. – Esik. Recsegés! Szojka balra rántja a kormányt. Ránézek. Komoran, de megnyugtatóan rázza meg a fejét:

– Semmi... a jobb első sárhányó súrolt egy kilométerkövet... – de azért újra felgyújtja a reflektort. Már sűrűn esik. Szűnik a köd. Szojka lassan benyomja a gázpedált. Érzem, ahogy felgyorsul a Botond. Község következik. Előrecsapnak a reflektorok. Fehér parasztházak az út két oldalán. Semmi élet. Kihalt az út. Aztán egy forduló. Kitárul előttünk a falu főtere. Táborozó szekérsor. Katonaság. Valahol zseblámpa villog. Nekünk szól? – Nem állunk meg! – morgom a fogam között. Szojka biccent. Nem veszi le a reflektort, erősíti a gázt is, és bekapcsolja a szirénát. Már egészen közel villog a zseblámpa. Három német katonát és egy kakastollas csendőrt világít meg a reflektor egy pillanatra. Ész nélkül spriccelnek szét, amikor vijjogó szirénaüvöltéssel elzúg melettük a Botond. Mintha utánunk ordítottak volna valamit. Ha ránk lőnek... Újabb kanyar. Szojka nagyot fordít a kormánykeréken, de még így is centiméterekre húz el az utat szegélyező eperfák mellett az autó. Egymásra nézünk. Erőltetett mosoly Szojka szája szegletében, ahogy a műszerek gyönge fényében látom. De már újra előre fürkész. Az eső elmosta a ködöt. Észre sem vettem eddig, hogy az arcomon patakokban folyik le a víz. Nem baj. Legalább nincs melegem. Megnézem az órám. Huszonöt, huszonhat perccel ezelőtt indultunk el a kolostorból. Szerencsénk van, hogy nem főútvonalon kell haladnunk. Itt nincs forgalom. Eddig minden simán ment. Ezt kár volt gondolnom. Ha én elégedett vagyok valamivel, mindjárt gondoskodik róla a véletlen, hogy elmenjen a jókedvem. Piros lámpa ég előttünk. Sorompó. Szojka fékez. Vasúti őrház. Senkit sem látunk. Összerezzenek, amikor éles, magas férfihang kiált ránk: – Leoltani a lámpát! Szojka idegesen nyúl a kapcsolóhoz. A reflektorok elalszanak. Léptek közelednek. – Menetlevelet! Zseblámpa villan. Erős fényű. Előbb Szojka arcára, majd énrám. A közeledő alak egy pillanatig belekerül az autó szűk nyílású kislámpájának fényébe. De a pillanat elég hozzá, hogy meglássam, kivel állunk szemben. Karabéllyal felszerelt egyenruhás nyilas. Még mindig rajtam tartja a lámpáját. A karomon ott a nyilaskeresztes karszalag. Tiszteleg, amint odalép a kocsi hágcsójához: – Főhadnagy úr – ezek szerint meglátta a rangomat – kérem a nyíltparancsot. Bosszúsan mordulok rá. – Menjen a fenébe! Így születik a lélekjelenlét. Ha meggondoltam volna, mit mondjak, nem leltem volna ilyen találó válaszra. Zavartan áll mellettem a nyilas. – Nekem parancsom van... – morog zavartan. – Nem érdekel a parancsa. Fordítsa el rólam a zseblámpáját. Engedelmeskedik. – Mennyire van még a vonat? – kérdem bosszúsan. – Két perce jelezték a szomszéd állomásról. – kapja vigyázzba magát. – Akkor miért nem nyitja fel a sorompót?! – mordulok rá. – Nem érek rá itt rostokolni! Tétován megfordul. Elkiáltja magát: – Bicskei! Nyissa fel a sorompót! – Nem lehet, kérem... – szabadkozik egy hang az őrház felől. Nyilván a vasúti bakter. – Nem engedi a szabályzat... – Ne papoljon! – erélyeskedik a nyilas. – Nem látja, hogy a főhadnagy úrék honvédelmi érdekben sietnek? Összevillan a szemem a Szojkáéval. Van még derű ebben a rohadt életben. Felemelkedik előttünk a sorompó. Már halljuk a vonat zakatolását. – Kitartás! – köszön a nyilas, amikor Szojka megindítja a kocsit. Nem látom a sötétben,

de biztosan magasra lendítette kinyújtotta karját is. Fő a szemtelenség. Arcátlan fölényességgel néha sokkal többet ér el az ember, mint a legprecízebben kidolgozott, hetvenhétszer előre átgondolt tervekkel. Mintha csillapulna az eső. Szojka növeli a sebességet. Nem lesz itt semmi baj. Lehet, hogy én vagyok egy kissé defektes ember, amikor túl nagy feneket kerítek a dolgoknak. Ha azt a látszatot keltjük az életben, hogy láthatóan mindent magától értetődően csinálunk, senki szemében nem válunk gyanúsakká. Fő a magabiztos mozgás. Lám, ez a nyilas is, ott a sorompónál, bizonyára azt gondolta, hogy valami fejessel van dolga, aki ideges az éjszakai utazástól, az esőtől, s jobb, ha nem húz ujjat vele. Megint egy falu. Ócska út. Úgy dobál bennünket a kocsi, hogy a gyerek felnyöszörög a karomban. Szegény kis cimborám. Korán ismered meg, hogy az élet elég pocsék találmány. Mindegy: az a fő, hogy mielőbb bekerülj a kórházba, ott majd rendbehoznak. Megröntgeneznek, megállapítják, hol a baj, aztán szép tiszta ágyba fektetnek, naponta többször ellenőriznek a doktor bácsik, gyógyszereket kapsz, meg olyan ételeket, amik erősítenek, aztán egy-két hónap, és el is felejted, hogy vért köptél... Csikorog a fék. Farolva áll meg a kocsi. Szojka berántja a kéziféket is, mert lejt az út. Bent állunk a faluban. Sötétség, alig lehet kivenni a házak körvonalait. – Mi van? – kérdem Szojkától. – Gumidefekt... – fúj egy nagyot. Lekászálódik az ülésről. Előremegy. Leteszem a gyereket az ülésre, ráhúzom a sátorlapot, és leszállok én is. Szojka rávilágít a zseblámpájával a jobb első kerékre. Lapos a gumi. Szojka csóválja a fejét: – Csaknem beleszaladtunk az árokba... – szólal meg rekedten. – Éppen erre volt szükségünk... Eh! – látom rajta, hogy káromkodni volna kedve. De magába fojtja. Előszedjük a szerszámokat. – Ha nem volna egy pótkerekem... – morog Szojka. De szerencsére van pótkerék. Én nem bosszankodom. Megjavult a kedvem. Amilyen rossz előérzettel vágtam neki ennek az útnak, oly biztos vagyok most benne, hogy simán megússzuk. Amíg Szojka előhozza a pótkereket, lecsavarom a sérültet. Csupa sár a kezem, ahogy leemelem a tengelyről. Mindjárt fel is dobom a kocsi hátuljába. De ahogy vissza akarok lépni, megcsúszom az árok sáros szélén. Csizmám beletoccsan a vízbe. Káromkodás szalad a számra, de nem mondom ki. Minek? Odakint a fronton hason csúsztunk nemegyszer a sárban. Ott volt ok a káromkodásra, de itt semmi értelme. Rúgok egyet. Csizmámról nagy sárkolonc repül le. Odalépek Szojkához. Vakon tapogatózva húzza szorosra a csavarokat, amelyek felerősítik a kereket a tengelyre. Megrúgdosom csizmám orrával a pótkerék gumiját. Jó kemény. Szojka összeszedi a szerszámokat, és hátramegy, hogy berakja vissza a szerszámládába. Léptei tocsognak a bokáig érő sárban... De csak az ő lépteit hallom? Felfigyelek. Többen közelednek. A hang felé fordulok. Viharlámpa himbálózik valakinek a kezében. – Állj Ki az? – szólok oda a közeledőknek. Megállnak. Semmi válasz. – Ki az? – ismétlem meg szigorúbban a kérdést. – Én volnék, az éjjeli bakter... – felel egy borízű hang. Szojka már felült a volánhoz. Hirtelen felvillan a reflektor. Három ember hunyorog előttünk az éles fényben. A középső öregember, kezében a viharlámpával, másik kezében fütykössel. Mellette két suttyó legényke, mindkettőnek a vállán leventepuska. Az egyiknek a karján nyilaskeresztes karszalag. – Mi kell? – lépek közelebb hozzájuk. Úgy mozgok, hogy engem ne világítson meg a reflektor. Ezekre igazán nem volt szükségem.

– Nem lehet világítani! – szólal meg erélyesen a karszalagos süvölvény. – Elsötétítés van! – Leemeli válláról a puskát, és előre tartja, amerre engem sejt. – Igazolványt! Micsoda ország! Mindenkinek az a mániája, hogy igazolványt, menetlevelet, nyíltparancsot kér. Odalépek hozzá. Nyugodtan megfogom a leventepuska csövét, és félrefordítom magamról. Amilyen tökfej, még képes lenne belém durrantani ezzel a játékszerrel. – Aztán mi jogon akarsz te igazoltatni engem? – kérdem tőle, és belenézek az arcába. Pattanásos kamaszábrázat. Most már rám vetődik a reflektor kévéje. A fiú észreveszi, hogy katonával van dolga. – Nekünk parancsunk van, jelentem alássan, hogy minden járművet igazoltassunk. – Aztán miért nem bízzák az ilyesmit idősebb emberekre? – kérdem. – Nem a kor számít, hanem az elszántság – replikáz vissza. Elnevetném magam, ha nem találnám nagyon szomorúnak a dolgot. Nem idősebb ez a kölyök tizenhét évesnél, falusi is, és mégis újságszólamokkal felel. – Na jó – mondom – akkor eriggy haza aludni, mert leragad a csipától a szemed. – Elfordulok tőle. Felülök Szojka mellé: – Húzódjatok félre! – kiált rájuk Szojka, amikor megindítja a motort. Engedelmeskednek. Sisteregnek az autókerekek a sárban. Szojka kioltja a reflektort. Talán harminc méternyire távolodunk tőlük, amikor tompán csattan az egyik leventepuska. Hallom, hogy a golyó valahol a fejünk felett fütyül el. Önkéntelenül kapok a géppisztolyért. Gépies a mozdulat. Ahogy a fronton belénk idegződött. De időben lefékezem a mozdulatot. Hátranézek. Látom a bakter viharlámpáját. Biztos célpont. Egy sorozattal elintézhetném őket. Visszadobom magam mellé a géppisztolyt. Ilyen taknyosokat öljek meg, akik nem tudják, mit cselekszenek? Megvadították őket, elvették az eszüket, teletömték a fejüket mindenféle ostobasággal. Persze hogy ránk lő. Azt hiszi, hogy amíg őrt áll, teljhatalmú úr élet és halál felett. Szerencsétlen kis hülye. – Mi lesz ebből az ifjúságból a háború után? – kérdem Szojkától. Csak nagy sokára felel: – Embereket kell csinálnunk belőlük. Ez is egy szép frázis – legyintek magamban. – Hiszel benne, hogy itt még helyre lehet rázni a lelkeket? – Mindent lehet – felel egykedvűen. – Te is hiszed, hogy így van. Ha nem hinnéd... ha úgy gondolnád, hogy menthetetlenek, akkor az elébb beléjük eresztettél volna egy sorozatot... Megint hallgatunk. Csak a kocsi dolgozik egyenletesen. Azzal a gumidefekttel elvesztegettünk egy negyedórát. És megint esik az eső. Körös-körül a szabad mező. Akadálytalanul vág bennünket a szél. Még mindig a fiúkon gondolkodom. Nem hasonlít-e az a kis idióta, aki utánunk lőtt, mihozzánk, egykori magunkhoz, akik vakon engedelmeskedtünk az ukázoknak, szótlanul tűrtük, hogy kiszállítsanak bennünket a frontra, fegyvert nyomjanak a kezünkbe, és azt parancsolják, hogy lövöldözzünk azokra, akik szemben állnak velünk. Ha ezt is számba veszem, hogyan ítélhetem el ezeket a nyálas szájúakat. Tizenhét éves. Én huszonhárom voltam, amikor kivittek a frontra. Műveltebb is. Mégis engedelmeskedtem. A hatalom a bűnös, amely gonoszságokra kényszeríti az embereket, éppen azáltal, hogy kihasználja eredendő gyengeségeiket, kis ostobaságaikat. Hangosan is elmondom Szojkának, amit gondoltam. Érzem a hangján, hogy mosolyog, amikor válaszol: – Hatalom mindig volt és még sokáig lesz. És hogy már magánál a létezésénél fogva rossz?... Mindig attól függ, kinek a hatalma, és mire szolgál. – Minden hatalom a rosszra szolgál – ismétlem meg. – Tehát minden hatalmat meg kell semmisíteni? – kérdi, és ingerkedést hallok ki a

hangjából. – Őszinte legyek? – gondolkodom el egy pillanatra. És kimondom: – Minden hatalmat! Kuncog. – Egyszer egy gyűlésen hallottam: kapard meg az értelmiségi lázadót, mindjárt kibújik az anarchista. – Ne traktálj szólamokkal! – bosszús vagyok. – Csak az olyasmi szólam, ami mögött nincs lényeg. Mi is hatalom vagyunk, mert géppisztolyaink vannak. Ha nem lennének, mihez kezdenénk? Nem igaz? Ha viszont hatalom vagyunk, akkor a mi hatalmunk is rossz. Tegyük fel, hogy így van. Én viszont jobban érzem magam, ha géppisztolyt tudok a kezem ügyében, mintha egészen fegyvertelen lennék... Akkora tócsába döccenünk bele, hogy az ülésre is felvág a sáros víz. – Rosseb... – rántja jobbra a kormánykereket Szojka. Felvillantja a reflektort. Függönyt von előttünk az eső. Valami nekiütődik a sárhányónak. Csattan egyet, aztán beletoccsan egy pocsolyába. – Nofene! Szojka fékez. Mindjárt le is ugrik a kocsiról. Hátraszalad. Mielőtt megkérdezhetném, mi a baj, már vissza is ér. Valamit feldob a kocsi hátuljába. – Nyúl – nevet rám. – Elvakította a reflektor. Jó lesz vadasnak. Amint visszaérünk, megfőzetjük. Nyúlgerinc vadasan... – Csintalan a hangja: – Nem adunk belőle senkinek. A nyúl lesz a munkabérünk ezért az útért... Nem felelek. Igaza van Szojkának. Fő a jó kedély. Ördögbe minden filozófiával! Mit érdekel engem a többi ember sorsa? Minek kell nekem arról töprengenem, mi lesz az efféle taknyosokkal, mint aki ránk lőtt? Az ő sorsuk az ő dolguk. Megvan nekem a magam baja. Úgy szakad az eső, hogy jóformán semmit sem látunk. Ég a két reflektor. Szojka rágörnyed a kormánykerékre. A karomban elaludt a gyerek. Igazam lett. Baj nélkül úsztuk meg. Már itt járunk bent a városban. Gyönge fényű légoltalmi lámpák. Rengeteg veszteglő jármű a sötétben. Leponyvázott autók, ekhós szekerek. Útkereszteződés. Meg kell állnunk. Embereket hajtanak előttünk keresztbe. Zsidók? Munkaszolgálatosok? Katonaszökevények? Őrmesteri hang ordít: – Szedje a lábát, ne sántikáljon, mert elrúgom a bokáját! Kisvártatva újra ez a hang: – Lépést tarts! – Lépést! Valamelyik szomszédos utcában hernyótalpak csörömpölnek, csikorognak. Dörögve dolgoznak a páncélosok motorjai. Előttünk elvonul a sötét menet utolsó sora is. Tovább hajthatunk. Szojka átvág a kocsival az útkereszteződésen. Lámpa nélkül haladunk, közel a gyalogjáróhoz. Egyikünk sem tudja, hol a kórház. Zuárd atya megmagyarázta ugyan Szojkának, hogyan hajtson, utcákat és egy teret említett, de ki képes kiigazodni ilyen sötétségben? Valamiféle térre kanyarodunk ki. És most innen merrefelé? Szojka megállítja az autót. Elhallgat a motor. Felemelkedik a helyéről: – Megnézem már az utcatáblát. Lépteket hallunk. Katonacsizmák vagy bakancsok. Őrjárat. Zseblámpa villan. Előbb a kocsira, aztán énrám, majd Szojkára. Szojka is meggyújtja a maga lámpáját. Rávilágít az őrjáratra. Németek. Odaszólok nekik:

– Wissen Sie, wo ist das Krankenhaus? – Ja... – felel valaki, aztán megmagyarázza, hogy itt forduljunk balra, aztán majd meglátunk egy parkot, és azon túl találjuk a kórházat. – Danke vielmals – köszönöm meg az útbaigazítást. Szojka visszaül a helyére. Még két őrjáratot kell elkerülnünk. Nem igazoltatnak. A második patrul még zseblámpával se világít rá a kocsira. Egyébként jobbára csak lovas járműveket látunk vesztegelni. Úgy látszik, azok, akik autón közlekednek, az őrjáratok szemében valami magasabb kaszthoz tartozó egyedek – talán ennek köszönhetjük, hogy nincs igazoltatás. Egészen sötét a kórház épülete a fák között. Rácsos kapuja zárva. Szojka tülköl. Semmi mozgás. Újra megszólal a duda. A kerítésen belül álló portásbódé ajtaja megnyikordul. Sánta ember léptei kopognak a kövezeten. Ideér a kapuhoz. – Ki az? – kérdi álmos hangon. – Beteget hoztunk – felel Szojka. – Katonaság? – Az. Csikorogva nyílik a vasrácsos kapu. – Be lehet hajtani... Lassan befordulunk a kocsival. – Jobbra! – igazít útba bennünket a kapus. – Második pavilon. Odaóvakodik a Botond a második pavilon elé. Alig áll le a motor, már elénk is lép valaki. Női hang kérdi: – Was wünschen Sie? – Magyarok vagyunk – felel Szojka, miközben leugrik a kocsiról. – Beteget hoztak? – Naná... – mordul Szojka. – Németeket vártak? – Nem – felel a nő. – Csak furcsa, hogy magyar katonáknak is van gépkocsijuk. Értem. Leszállok a gyerekkel. – A főorvost keresem – mondom a női árnyéknak. – Jókor, éppen az előbb aludt el. – Nem baj. Költse fel. – Jöjjön utánam – fog karon a nő. – Vigyázzon, lépcső. Sebesült? – Nem én vagyok a beteg. Gyereket hozok. Itt van a karomban. Óvatosan lépkedek felfelé a lépcsőn. A nő kinyit egy üvegajtót. Folyosón megyünk néhány lépést. Újabb ajtó. Belépünk. Villany gyullad. A nő szembefordul velem. Negyven év körüli asszony, karján vöröskeresztes szalaggal. Végigmustrál. Észreveszi rajtam a nyilas karszalagot. – Kitartás! Tessék várni, testvér... – int a kezével, aztán bekopog a belső szobába. – Tanár úr! Nincs felelet. Újra kopog a nő. – Tanár úr! Valami morgás bentről. – Mi az? – Beteget hoztak. – Jövök... – hallok egy álmos férfihangot. Lefektetem a bebugyolált, alvó gyereket a fehér huzatú bőrdíványra. Száraz a torkom. Szomjas vagyok. Eszembe jut, hogy indulás előtt a zsebembe süllyesztettem egy üveg pálinkát. Előhúzom. Kiveszem a dugót. Oldalról az ápolónő szótlanul néz. Odakínálom neki az üveget. Nézi egy pillanatig, aztán bátortalanul utányanyúl. Szájához emeli a flaskót. Cigaretta után keresgélek a zsebemben. Hová is tettem? Az

úton, a ködben és a szakadó esőben nem volt kedvem rágyújtani. Ezek szerint a zubbonyomban lesz. Nem találom. Most teszi le a nő a fehér íróasztalra az üveget. Odanézek. Az annya! Tisztességes a nővér huzata! Legalább másfél decit kihúzott egyetlen slukkal! Frontkatonának is becsületére válna. Úgy teszek, mintha észre sem venném, mennyi hiányzik az üvegből. Magam is a számhoz emelem. Éppen az első kortyot nyelem le, amikor nyílik a belső szoba ajtaja, és sebtében magára kapott köpenyében kilép a doktor. Tömzsi, széles vállú férfi, ötven körül. Táskás a szeme alja. Ráncos a homloka. Elnyűtt arc. Összehúzott szemmel néz rám okuláréja mögül. – Tessék... – álmos a hangja is. Bemutatkozom. – Szabó főhadnagy... – mindegy, mit mondok, éppen csak illemből. – Egy kis beteget hoztam, meg egy levelet. – Zubbonyom felső zsebéből előveszem a cédulát, amit Zuárd atya adott át. Előbb a gyerekre vet egy pillantást a doktor, csak aztán nyúl a papirosért. Átfutja. – Honnan ismeri Zuárd atyát? – kérdi. – Csak futólag ismerem – válaszolok nyersen. – Amikor áthajtottunk a falun, ami fölött a kolostor áll, akkor találkoztam vele. Rám bízta a gyereket. Zsebre gyűri a papírt. Odalép a bőrdíványhoz. Kibontja a kisfiút a pokrócból és a sátorlapból. – Lázas... – Tüdő – mondom. – Maga nélkül is tudom – veti oda barátságtalanul. Aztán a nővérre néz: – Elviheti. Vetkőztessék le. Reggel megröntgenezzük. – A nővér felnyalábolja a gyereket és kimegy. Látom, hogy az ajtóból vet még egy pillantást a pálinkásüvegre. Elmosolyodom. – Óhajt még valamit? – reccsen rám a doktor. Miért ilyen barátságtalan? – gondolom magamban. Aztán – mit csináljak, nem szeretem, ha az emberek barátságtalanok hozzám? – a pálinkásbutykosra mutatok. – Esetleg annyit, hogy ha kedve van hozzá, kóstolja meg ezt a papramorgót... Megnézi az üveget, és megrázza a fejét. – Nem kérek. – Rendben lesz minden a gyerekkel? – kérdem, miközben zsebre dugom a palackot. – Rendben. Ha egyszer Zuárd atya küldte... – Köszönöm. – Jó éjt. – Isten vele – nyitja ki előttem az ajtót. Nem nyújt kezet. 6 Hát ez rendben ment. Úgy látszik, a doktor úr nem szíveli a nyilasokat. Rágyújtunk Szojkával, aztán kihajtunk a kórházudvarról. Csikorogva csukódik be mögöttünk a nagy kapu. Nézem az órám. Negyed három. Igyekeznünk kell, ha hajnal előtt vissza akarunk érni a kolostorba. Márpedig vissza akarok érni. – Zavard meg egy kicsit a masinát – mondom Szojkának. – Meglesz. Már úgysem esik az eső. Most már ismerjük az utat. Simán, szinte zajtalanul, enyhe motordohogással rohan a Botond.

Jobbra a park. A felhők mögül előbukkan a hold. Vézna, sokkarú kísértetekként nyújtóznak az ég felé a park fái. Akár kifosztott, kopasz, meztelen koldusok. Itt, a park mellett jobbra kell fordulnunk, hogy elérjük az országutat. Szojka fordítana is a kormánykeréken, de egy kiáltás megállítja a mozdulatát. – Tilos befordulni! Hát ez mi? Szojka fékez. Két katona lép a kocsi mellé. Az egyik magyar, a másik német, ahogy a Holdfényben látom. – Nekünk erre kell mennünk – mondom. – Az országútra... – Most tilos – ismétli meg ellentmondást nem tűrően a magyar katona. A német megerősítően bólint. Szojka cigarettája elaludt. Fellobbantja öngyújtóját. A fény egy pillanatra megvilágít bennünket. Úgy látszik, a nyilas észrevette, hogy tiszt vagyok, és hogy nyilas karszalag van rajtam, mert közlékennyé válik: – Néhány perc múlva tovább lehet menni – világosít fel. – Egy kis elintézni valónk van itt. – És háta mögé mutat, a fák közé. Odanézek. Semmit sem látok. A katona közelebb lép. – Pipadohányuk nincs? – kérdi. – Cigarettáért cserélnék. – Nincs. Miért zárták le az utat? Cigarettát adok neki. – Van nekem is... – mondja, de azért elveszi. Rágyújt az én cigarettám parazsánál. S hogy valamivel megszolgálja a szívnivalót, közelebb hajol: – Máma délután elkaptunk egy-pár kommunistát. Meg a nyakunkon élősködött egy csomó zsidó is. Mi a fenének egyék a kosztunkat, amikor spórolni kell? Nem szólok semmit. Összenézek Szojkával. Mindketten értjük, miről van szó. Kivégzés. Semmi izgalmat nem érzek, pedig akár mi is ott lehetnénk azok között, akiket itt intéznek el a park fái között. Sortűz ropog fel a fák között. Összerezzenek. Csend. Szólni akarok Szojkának, hogy gyerünk! Gyerünk innen a fenébe, ahol embereket végeznek ki. Két perc múlva minket is elintézhetnek! De tudom, hogy nem szólhatok. Jó ez a sötétség. Eltakarja az arcunkat. Nem látszanak az indulatok. Nem látom Szojka arcát sem. Mire gondolhat? Tétován motozok a géppisztolyomon. Jó érezni, hogy hideg a csöve. Legalább van valamim, amivel védekezhetnék, ha rákerülne a sor. Elszórt lövések. Tudom, mi történik. Láttam Ukrajnában. A pribékek sorba járják a kivégzetteket. Mindegyiket megnézik, meghalt-e, vagy halálos-e legalább a sebesülése, aztán, amelyikben még sok életet sejtenek, tarkón lövik. Száraz a torkom. Tovább már innen, tovább! És mégis várnunk kell. Még szaporább légzéssel sem szabad elárulnom magam. – No, ez is megvolt – állapítja meg mellettem a katona. – Lehet továbbmenni. Szerencsés utat. Nincs erőm, hogy feleljek neki. Megfájdult a fejem. Érzem, hogy alattam megrándul a kocsi. Csak bámulok előre, a sötétbe, és nem látok semmit. Szojka hogyan lát? Itt zajlott le egy kivégzés, jóformán a szemünk láttára. És szerte az országban, a maradék országban ugyanez folyik nap nap után. Embereket ölnek meg szemrebbenés nélkül. Úgy beszélnek róla, mint ez a csirkefogó, akinek cigarettát adtam: egészen mindennapi dolognak tartják. Mennyivel különb az ember az állatnál? Az állatot nem rendíti meg, ha öl. Ma már az embereket sem. Hozzászoktak, mint a húsevő vadak. De a tigris, az oroszlán legalább azért öl, mert enni akar... Ostobaság. Hányan elgondolták már mindezt énelőttem is? Hányan estek már kétségbe az emberek elaljasodása miatt? És mit változott a világ? Rosszabb, egyre aljasabb lesz napról napra. Amióta feljegyzik a népek emlékeit, meséit, mindig ugyanarról szólnak a tanulságos történetek: legyetek jók,

egyenesek, derekak, legyetek becsületesek, mert az erény elveszi jutalmát, a gonosz pedig a maga büntetését. Ötezer éve tanítják a bölcsek ilyesféle igazságokra az embereket, ötezer esztendeje prédikálják a tanmesék az erényt és a jóságot, és minél magasabbra hág az emberiség a fejlődés lépcsőfokain, annál több az aljasság, annál rafináltabb a gonoszság. Azelőtt kőbaltával, késsel, nyíllal, szuronyokkal, hóhérbárddal ölték egymást az emberek. Azóta fejlődött a technika. – Szojka... – szólalok meg halkan. – Tessék? – színtelen a hangja. Mégsem mondok neki semmit. Úgyis elég zaklatott, miért öntsek olajat a tűzre? Azt akartam mondani, hogy tulajdonképpen aljasak vagyunk. Tudjuk, hogy mellettünk embereket ölnek meg, s nem teszünk semmit ellene. Igen, aljasság, belátom... De mit csináljunk? Nekünk nincs erőnk. Ha szembeszállunk, ha meg akarjuk zavarni a hatalmat szándékai végrehajtásában, legfeljebb annyit érünk el vele, hogy magunk is a fűbe harapunk, anélkül, hogy bármi hasznot is hajtottunk volna. Érdemes? Egyenlő az öngyilkossággal. Az egyetlen amit tehetünk, s amit teszünk, akár akarjuk, akár nem: esszük, emésztjük magunkat, szégyenkezünk... Gyalázat... Tudom, hogy gyalázat, akkor sem cselekedhetek másként! Én nem akarok megdögölni. Azok közé a kevesek közé tartozom, akik tudják, hogy mindaz, ami végbemegy, a gonoszság végvonaglása. Nem akarom, hogy a végvonaglásban vágjon agyon farka egyetlen csapásával a döglődő sárkány. Túl akarom élni Nem vagyok hős, nem tudom elszánni magam, hogy odadobjam az életemet, csak azért, hogy nyugodtan nézhessek szembe magammal, s megnyugtassam a lelkiismeretem. Nem, ennyire derék ember nem tudok lenni. És kérdés, hogy vannak-e egyáltalán ilyen derék emberek? Úgyszólván az egész világ harcol már ez ellen a gyilkos rendszer ellen. De azok a katonák, akik a túloldalon harcolnak, maguk sem gondolnak rá, vagy csak nagyon ritkán, hogy mi is a cél. Legfeljebb akkor jut eszükbe, ha erre terelődik a szó. De máskor... máskor kötelesség a harc az ő szemükben is, keserves kötelesség, s ha jól szembenéz önmagával bármelyik is, sajnálja önnön életét, sajnálja, és nem akarja elhinni, hogy éppen ő lesz az, akit egy gyilkos golyója terít le, egy olyan gyilkosé, akitől ő meg akarja szabadítani az emberiséget. Elég már... Nem akarok ilyesmin gondolkodni. Inni kell. Ha sok bennem a szesz, minden könnyebb. Előszedem az üveget. Már kint járunk a városból. Odaadom palackot Szojkának. – Nem iszom... – hárítja el. – Sietni akarok. Én iszom. Csak akkor veszem el a számtól a pálinkásüveget, amikor elakad a lélegzetem. Forróság terjed szét bennem. Legjobb orvosság a lelkiismeret ellen. Nehéz a csend kettőnk között. Oldalvást rá-rápillantok Szojkára. Odafönt tiszta a hold. Világosan látom Szojka arcélét. Száját összeszorítva hajol a kormánykerékre. Neki talán a gép az orvossága. Azzal tereli másfelé a gondolatait, hogy egész valójával a kocsi vezetésére koncentrál. Mindenki úgy segít magán, ahogy tud. Megoldja a nyelvem a szesz. – Szojka... – szólalok meg. – Tessék – nem pillant rám. – Most választ kaphattál arra, amiről tegnap beszélgettünk. Hallgat. Tovább beszélek: – így akarsz járni te is? Azt akarod, hogy valami parkban, éjszaka, amikor senki sem látja... azt akarod, hogy utána úgy kaparjanak el, mint egy kutyát? Hogy veled ásassák meg előbb a saját sírodat? Mit gondolsz, ki törődik azokkal, akiket megöltek? A városban, a lakásokban összerezzennek az emberek, amikor meghallják a sortüzet, aztán megkönnyebbülten fellélegeznek, hogy hálistennek nem őket intézték el. Nem válaszol. Mit is válaszolhatna? Biztosan igazat ad nekem. Igazat kell, hogy adjon. Nem játék, nem játék az anyja hétszentségét. Életre, halálra megy itt minden. Örüljünk,

adjunk hálát a jószerencsénknek, hogy van egy helyünk, van egy kolostor, ahol meghúzhatjuk magunkat. Még gondolatban se kísértsük a sorsot azzal, hogy ellenállásról, hősies kalandokról álmodozzunk... Fütyülnek a pneumatikok. Rápillantok a műszerekre. Hetven-hetvenöt kilométerrel haladunk. Istenkísértés ebben a sötétségben. Mégsem félek. Nincs bennem szemernyi idegesség sem a sebesség miatt. Ha Szojka nem fél ettől a gyorsaságtól, miért féljek én? Amíg az ő kezében van a volán, teljesen biztonságban érzem magamat. Gyerünk! Hetvenöt kilométer? Miattam lehet kilencven is. Az a fő, hogy mielőbb visszaérjünk a kolostorba. És isten engem úgy segéljen, nem mozdulok ki még egyszer, amíg vége nem lesz a háborúnak. Oldalra lódulok az éles kanyartól. Szojkának tulajdonképpen autóversenyzőnek kellett volna lennie. Aki ilyen bűvészi bravúrokra képes egy nehéz teherautóval, mit tud kihozni egy direkt versenycélokra épített kocsiból? Falu. Vágtatva közelednek a házak a holdfényben. Talán a pálinkától tűnik így, de az a benyomásom, hogy kétoldalt minden összeolvad, egybemosódik: kerítések, kapuk, házfalak, fák... Gyerünk! Jóleső érzés, ahogy eltölt a rohanás, a sebesség furcsa mámora... Viharlámpa fénylik előttünk. Fel-le emelgeti valaki. Talán ugyanabban a faluban járunk, ahol jövet utánunk lőtt az a taknyos? Felemelkedik, aztán megint leereszkedik a viharlámpa. Nekünk jelez, minket akar megállítani. Rápillantok Szojkára. Észre sem veszi. Nem csökkenti a sebességet. Ránehezedik a kormánykerékre. Ajka összepréselve. Még néhány másodperc, és odaérünk. Oda akarok kapni Szojka kezéhez, hogy figyelmeztessem, el ne gázolja azt az embert, aki a lámpát emelgeti, de nincs erőm mozdulni. Még mindig ott mozog a fény az út közepén. Állj! Fékezz! – ordítanék rá Szojkára, de nem nyílik ki a szám. Úgy érzem üvölt alattam a motor. Éles fénnyel gyullad fel, és vág előre a reflektor sugárkévéje. Két árnyék félreugrik ott előttünk. A harmadik árnyék az út közepén marad. A suttyó! Kezében a puska. Lövésre készen tartja. Őrült. Elvakítja a reflektor fénye. Tisztán látom nyurga figuráját. Már ugrana ő is. Enyhe ütést érzek a kocsin. Bőg a motor. Hátunk mögött nem is ember sikoltás hasít belé a sötétségbe. Meglódul a kocsi, oly hirtelen növeli még nagyobbra a sebességet Szojka. Megőrült ez az ember? Nem. Összehúzott szemmel néz előre. Keze keményen markolja a volánt. Elgázoltunk egy embert. Talán már meg is halt. És én nem érzek magamban semmi megrendülést. Inkább valami meghatározhatatlan megkönnyebbülés, egyfajta felszabadultság vesz erőt rajtam. Mintha igazságot szolgáltattunk volna... Ostobaság. Mit bosszultunk meg? Semmit. Sajnálnom kellene ezt a szerencsétlen kölyköt. De sajnálni sem tudom. Újra teljes sötétségben vágtatunk. – Kérek egy cigarettát – szól hozzám Szojka. Tompa, színtelen, üres a hangja. 7 Már percek óta figyelem, hogy valami baj van a motorral. Zavaró zörejek. Köhög. Szojka lassít. Aztán megáll az autóval. Hátradől az ülésen. Odafönt az égen újra felhők mögött bujkál a hold. Nem látom Szojka arcát. – Kész... – szólal meg. – Elfogyott a benzinünk. Nem felelek. Talán nyolc kilométerre vagyunk a kolostortól. Szojka rápaskol a kormánykerékre. – Jól van, öreg pajtás. Megtetted a magadét. – Mit csináljunk? – kérdem.

– Semmit. Hallgatunk. Tudom, mi következik. Rossz érzés fog el. Megnyithatjuk a veszteséglistát. De ezt a veszteséget nem kell jelenteni senkinek. Nem kell írásos jelentést készítenem, hogy kidőlt öreg cimboránk. 1941-es gyártmányú Botond, amely megmentette az életünket. Kész. Nem élőlény, mégis sajnálom. Összeszoktunk. Erdélytől kísér utamon ez a gép. Hordta a század holmiját, aludtam rajta, elszállított bennünket a kolostorba. Talán sikerült vele megmentenünk egy kisfiú életét is. És mielőtt kidőlt volna, megöltünk vele egy embert... Akár azt a nyulat, Székesfehérvár felé menet... – Hát akkor... – Szojka a vállára akasztja a géppisztolyát. Lekászálódik az ülésről. Én is leszállok. Magaslaton állunk. Jobbra meredély. Ötven-hatvan méteres mélység, legalábbis ennyinek ítélem, amikor a kis időre előbukkanó hold látni engedi. Szojka itt áll a meredély szélén. Tudom, mire gondol. Mindent kipakolunk, amire szükségünk lehet. Szojka felnyitja a motorházat. Motoz. – Kivesszük az egyik akkumulátort... – mondja halkan. Segítek neki. Kiemeljük a nehéz telepet. – Erre még szükség lehet... Igen, tudom. Zuárd atya rádiójához. Ha elfogy a telep, jó lesz ez az akkumulátor is. Odaállítjuk az út szélére. Szojka visszacsapja a hűtő fedelét. Szótlanul dolgozunk. Én hátul feszülök neki a kocsinak. Szojka elöl. Bal kézzel tolja a kocsit, jobb kézzel a kormányt fogja. Odairányítja az autót a meredély széléhez. Aztán felegyenesedik. Kár ezért a gépért. Lehet, hogy utána újabb veszteségek várnak ránk? Hagyjuk a gondolatokat. Essünk túl mielőbb rajta... Szojka hátrajön a Botond farához. Nekidőlünk. Meglódítjuk. Érzem, hogy az első kerék már túljutott az út peremén. Még egyet lökünk a kocsin. Már a saját súlyától mozdul tovább. Nem látunk semmit. Reccsenés. Valami csattan. Pillanatnyi csend. Aztán erős robaj. Valaminek nekiütődött a meredély oldalán a kocsi. Ropogás. Zuhanás. – Hol az a pálinkásüveg? – kérdi Szojka. Odaadom. Elkeseredett-nagyot húz belőle. Odalent a mélységben még zuhan egyet-egyet az autónk. Csend lesz. Ötven-hatvan méter mélyen pihen már összezúzódva a kocsi. Hát akkor... Nyugodj békében, öreg Botond. Ne haragudj, hogy csak ilyen szimpla temetést adhattunk. Szebb lett volna, ha felgyújtunk, mint a viking hajókat szokták, amikor meghal a kapitány... Nem tehettük. Még él a kapitány. És továbbra is élni akar. – Gyerünk... Kétoldalt megfogjuk az akkumulátort. Elindulunk. Nehéz, kényelmetlen teher. Rossz fogás esik rajta. Mindegy. Nyolc kilométer áll előttünk. Elcipeljük. Mindjárt fél négy. Világosodás előtt elérhetjük a kolostort. Izzadunk. Felfelé kaptatunk a hegyoldalban. El kell kerülnünk a völgybeli bányászfalut. Embernemjárta ösvényen kapaszkodunk a magasba, hogy elérjük a szerpentint. Most én cipelem az akkumulátort a vállamon. Észrevettük, hogy sokkal könnyebb, ha egy ember viszi. Töri a vállam. Még nem pirkad. Lábam alatt megcsúszik egy kődarab. Csaknem orra esem. De még időben visszanyerem az egyensúlyomat. Az a baj, hogy állandóan egyensúlyoznom kell a vállamon az akkumulátort. Megállok, hogy szusszanjak egyet. Megint szemerkél az eső. Csak erősebben rá ne kezdjen. Nem akarok bőrig ázni. Leülünk egy vastag törzsű, kopasz cserfa alatt. Rágyújtunk. Egyikünknek sincs kedve beszélni. Az esőtől átnedvesedik a cigarettám. Csípi a számat a füstje. De azért csak szívom tovább.

Percek óta ülünk itt, a fa törzsének dőlve. Lassan szitál az eső. Nem törődünk vele. Nincs kedvem felállni. Szojka hallgat. Ő is a kocsira gondol. Kár volt érte. Jó lett volna, ha megéri velünk együtt a háború végét. Vagy talán mi sem érjük meg? Talán a sors adta tudtunkra, hogy nekünk már úgysem lesz szükségünk semmiféle járműre? Eh, ostobaság. Jobb lesz, ha iszunk valamit. Most Szojkát sem kell biztatnom. Lassan kortyol az üvegből. Szünetet tart minden korty után. Ez a legjobb módszer, hogy gyorsan berúgjon az ember. Nekem se ártana, ha leinnám magam egy kicsit. Iszunk. Lassan, megfontoltan. Szavak nélkül is értjük egymást. Körülöttünk áthatolhatatlan a sötétség. Esik. Egyenletesen esik. A fa kopasz ágairól csurog, csepeg ránk is a víz. Nem törődünk vele. Ülünk a jótékony sötétben, hangtalanul. Lassan elhatalmasodik rajtam az ital ereje. Kellemesnek érzem az eső halk suhogását. Az éjszaka elveszti realitását. Hátam mögött sem érzem már valóságosnak a fatörzset. Bizonyos mennyiségű ital után minden test veszít súlyából. Én is. Kellemes, lebegéshez hasonló állapot, annak ellenére, hogy az eszemmel pontosan tudom: becsapom magam. De azért jó ez így. Bőrig fogunk ázni. Nem baj. Kedvem jött dudorászni. Az a dallam motoszkál a fejemben, amit az öreg cigány cincogott a hegedűjén. Játékos kis hangok... Nincsen abban semmi szégyen... ha a lány kap a legényen... – Mindjárt berúgok... – motyog Szojka. Nem szólok rá semmit. Én talán már be is rúgtam. Ha itt lenne az öreg cigány, elhúzatnám vele... Jaj, teremtőm, mennyi baj van... míg a két szív összedobban... míg az első csók megérik... amíg a kislányt táncra kérik... Mit csinálhat most Olga? Utolsó kortyok az üveg alján. – Megfelezzük... – mondom. Odanyújtom az üveget Szojkának. Kortyint. Aztán megrázza az üveget. Alig maradt az alján. – Pedig... én meg akartam felezni... – mentegetőzik. – Elvétettem a mértéket... – Nem tesz semmit... – legyintek. Érzem, hogy nehezen forog a nyelvem. Kiszopom az üveg aljáról a maradékot. Már erősen esik az eső. Feltámadt a szél is. Arcunkba veri a vízcseppeket. – Menni kéne... – hallom valahonnan Szojka hangját. Mintha nagyon távolról jönne a szó. Menni? Tulajdonképpen mehetünk is. Ámbár, ami azt illeti, szívesebben üldögélnék itt. Igaz, hogy ott a kolostorban várnak bennünket. Találgatják, merre járunk. Most Hegedüs a soros őr. Biztosan hallgatózik ott fenn a falon, hogy mikor zúg fel a Botond motorja. Várhatod, öreg fiú... A Botond motorja nem gyullad be többé. Ott pihen az öreg masina, szétzúzva pihen a mélyben. Ezután sohase ül oda Szojka a volán mellé. Én se kapaszkodok fel többé rá. Szebb temetést érdemelt volna... Befolyik a nyakamba az esővíz. Hát akkor... induljunk mégis. – Segítsd fel a vállamra... – mondom Szojkának, miközben az akkumulátorért hajolok. – Majd én viszem. Én vagyok a soros... – tol félre. Nem ellenkezem. Feladom a vállára. Ő indul elöl. Bizonytalan léptekkel baktatok mögötte, vállamon a két géppisztollyal. Megbolondult az idő. Még itt a fák között is úgy fúj a szél, hogy néha erőlködve bírunk csak előbbre jutni. Bőrig áztunk mind a ketten. Újra az én vállamon ez a nyavalyás akkumulátor. Egyenetlen a talaj is, az előbb majdnem kificamítottam a bokámat. Az a fontos, hogy most már nincs messze a kolostor. Akár négykézláb is odajutunk. Szerencsém, hogy szoros a csizmám szára, és nem folyik bele a víz. Szojka már káromkodik itt előttem, mert a bakancsába beleszivárgott az eső, és töri a kapca a lábát. Ritkulnak a fák. Magasan járunk. Kedvem volna ledobni az akkumulátort. Mi a fenének cipeljük? Talán már el is ázott, kifolyt belőle a sav. Nem dobom le mégsem. Nem fogok

kényelmeskedni. Kihúzom magam. Számolom a lépteimet. Mindjárt vége az erdőnek. Szojka már ki is lépett a fák közül. A sűrű esőben csak nagy nehezen tudom kivenni, amikor utolérem Szojkát, hogy ott kígyózik néhány száz méterre a szerpentin. A kolostorig nem lehet ellátni. Szojka megint átveszi az akkumulátort. Lefelé ereszkedünk. Csúszós, agyagos talaj. Itt a szabad térségen még erősebb a szél, mint a fák között volt. És hideg az eső. Melegem van, mégis didergek. Hagynunk kellett volna valamit a pálinkából. Már egyáltalán nem érzem a hatását. Betegség ez nálam, hogy nem tudok huzamosabb ideig spicces lenni? Mintha a hideg szél, meg az eső mosta volna ki fejemből a szesz hatását. Ha megérkezünk, ledobálok magamról minden ruhát, és akkorát alszom!... Hátrafürkészek, hol van Szojka. Itt csúszkál, botorkál néhány lépésnyire mögöttem. – A rosseb egye meg azt az akkumulátort! – Add ide – mondom és nyúlok érte. – Bírom... Csak éhes vagyok... Most eszembe jut, hogy én is éhes vagyok. Legszívesebben jó zsíros sertéspörköltet ennék, sok galuskával, bő szaftban. Összefut a számban a nyál. Borsos tokány se volna rossz... Esetleg rizses hús, belesütött zöldpaprikával, puha, foszlós kenyérrel. És savanykás bor melléje... – Mit ennél legszívesebben? – kérdem Szojkát. – Főtt marhahúst tormával... Gyerekkoromban mindig az volt az ünnepnap, hogy szombaton anyám megvett másfél kiló jó mócsingos marhahúst meg egy nagy velőscsontot... Sohasem maradt belőle vasárnapra. Kenyér nélkül ettem, csak úgy tormával... Én is szerettem mindig a főtt marhahúst. – Egy a gusztusunk... – mondom. – Köllene vételezni valahol egy tinót... – morfondíroz Szojka. – Eleszegetnénk pár napig... Ahogy ott Kolozsvár mellett... – Akkor jól telezabáltuk magunkat... – nevetem el magam. – Hol szerezted azt a marhát? – Vételeztem... Ott pihentek meg a németek a major mellett. Répával csalogattam el a szegény párát... A rosseb! Megcsúszik és az ülepére huppan. Odaugrok hozzá. – Majdnem a lábamra esett ez a dög... – emeli fel az akkumulátort. Átveszem tőle. Unalmas már ez a cipekedés. Az a jó, hogy itt van már a szerpentin. Felfrissülten, egyszerre lépve indulunk el a tört köves úton. Csillapul az eső is: Kelet felől dereng. Szürkül az ég alja. De itt még sötét van. Egyébként is, most már mindegy. Negyedóra, és ott vagyunk a kolostorban. Megszaporázzuk lépteinket. Még az akkumulátort sem érzem a vállamon. Akkorát alszom, csak érjünk haza... Haza? Most érzem először, hogy egy kicsit otthonommá vált a kolostor. Mindkettőnket kifullaszt a szerpentin meredek emelkedője. Amúgy is fáradtak vagyunk, ráadásul a kolostor közelsége is arra késztet bennünket, hogy siessünk, amennyire csak tudunk. Lihegünk az erőlködéstől, mert most tör ki rajtunk az a belső fáradtság is, amit az egész út izgalma okozott. Szembe fúj a szél. Köhögés vesz erőt rajtam. Fuldokló köhögés. Meg kell állnom. Úgy érzem, mindjárt a tüdőm szakad ki. Megfáztam az esőben. Csuromvíz rajtam a köpeny is, a zubbony is. Hiába, az egy hónap, itt a kolostorban, elpuhított bennünket. Odakint a fronton fel sem vettük a fagyokat, még náthásak se lettünk a hidegtől. Itt meg... Ugatva köhögök. Aztán egyszerre kiáltást hallok: – Állj! Ki vagy? Hegedüs hangja. Szegény fiú, nem tudja mire vélni, hogy gyalogosok közelednek a

kapuhoz. Nem bírom abbahagyni a köhögést. Szojka kiált vissza Hegedüsnek: – Mink vagyunk, te! – Szojka? – Naná, majd a szellemem... Nyisd ki a kaput. – Szojka elveszi tőlem az akkumulátort, és hátba ver, hogy szűnjön a köhögésem. Ez használ. Csikorogva nyílik a nagy, vasalt kapu. Hegedüs odavan az örömtől. Elém ugrik, közel hajol, megbámul a sötétben, hogy igazán én vagyok-e, s tudom, ha nem tartaná magát a beidegződött három lépés távolsághoz, megölelne örömében. Ahogy Szojkát meg is öleli, és nagyokat paskol a vállára. – Hát a Botond? – Majd elmesélem... – igyekszik vidáman szólni Szojka. – Mindenki ébren vár benneteket... Én is majd belevakultam már a sötétbe... Csak bámultam folyton, mikor veszem már észre a lámpátokat... Meg mindenfélét hallottam a fülemmel, hogy berreg a motor, meg minden... – Hegedüs csak beszél, hadar örömében, hogy végre megkerültünk. Leemeli Szojka válláról az akkumulátort, és nagyot füttyent. Jelzi a bentieknek, hogy itt vagyunk. Mi meg elindulunk a kolostorépület felé. Kutyafáradt vagyok. Vigyorogni próbálok, amikor Simon Pista átölel méteres karjával, aztán Zuárd atya szorongatja a kezem. Vezetnek bennünket az ebédlőbe, ahol nagy tűz lobog a kandallóban. Kedves tőlük, hogy ennyire vártak bennünket. Pálinkásüveg áll az asztalon. Bontatlan palack. Nem nyúltak hozzá. Nekünk készítették oda azt is. Gaszton most húzza ki belőle a dugót. Ragyog a képe. Az öreg cigány új fahasábokat vet a kandalló tüzére. Gilbert is itt téblábol, s megfeledkezve róla, hogy őneki – az öreg papok miatt – még mindig süketnémának kell lennie, angolul motyog valamit. Nem értek belőle semmit, csak annyit érzek, hogy ő is drukkolt értünk. Mindenki itt van... és mégsem. Érzem, hogy valahonnan a tudatom mélyéről egy rossz érzés búvik elő, nyomnám, szorítanám is vissza. Végeredményben hol van az előírva, hogy Olgának is végig kellett virrasztania az éjszakát? Biztosan nagyon álmos volt. De azért... Harsányan rákiáltok Gasztonra, miközben a sarokba hajítom csuromvizes köpenyemet: – Mi lesz azzal a pálinkával? – Itt van már! – nyújtja az üveget és poharat is melléje. Kétdecis vizespoharat. – Tölthetsz is, Benjámin – nevetek rá. Tölt. Telilöttyinti a kétdecis poharat. – Elég lesz? – tartja elém vigyorogva. – Ha több nem fér belé... – veszem el a poharat. – Szojka – mutatok a másik pohárra – ragadd meg te is az alkalmat. S meg sem várva a többieket, összeütjük a két poharat. Aztán lélegzetvétel nélkül kiisszuk fenékig. Csíp, mar, mint a vitriol, de nem bánom. Megfázás bujkál bennem, attól volt a köhögésem is, hát vegyük elejét idejében. – Most aztán igyunk egyet együtt is! – proponálja Szojka. – Jól beszél! – rikkantja el magát Hegedüs. – Poharat! Hozza is már József a poharat. Eddig észre sem vettem, oly csöndben volt. Ferenc József-szakálla piszkosfehéren csillog a lámpafényben. – Mondjátok már el, mi volt! – sürget Zuárd atya. – Ráér... – fogom karon, és kezébe adok egy poharat neki is. – Előbb a lényeg, aztán a szó. Csorog a pálinka, megtelik illatával az egész ebédlő. Már nem érzem átázott ruhadarabjaink áporodott szagát sem. Szétárad bennem az ital heve, forró az arcom is már. Összecsendülnek a poharak. Iszunk. Jólesik. Megszolgáltuk. Lezöttyenek egy székre. Végignézek az örvendező arcokon. Mindenki letelepszik.

– Mondjátok már, hogy volt! – sürget Gaszton. – Majd Szojka elmondja... – nekem semmi kedvem beszélni. Élvezem, hogy jobb oldalamat kellemesen melegíti a kandalló tüze. Cigarettát kotrok elő. Átnedvesedett. Hárman is nyújtják a magukét. Elveszek egyet, aztán a parázsfogóval kiemelek egy zsarátnokot a kandallóból, és odatartom a cigarettám végéhez. Szojka szűkszavúan meséli el az utat. Igaza is van: nincs sok beszélnivalónk. Azt, hogy elgázoltuk a suttyót, elhallgatja. Jól teszi. Mi tudjuk csak ketten, mennyire így kellett történnie. Ők nem értenék meg azt a lelkiállapotot, amit a kivégzés keltett bennünk. Aki kívül áll a dolgokon, mindig másképpen ítéli meg a történteket. Mi valami íratlan ítéletet hajtottunk végre... Valami jelképes bosszút a kivégzettekért. És aki nem hallotta a felropogó sortüzet és néhány perc múlva az egyes lövéseket, nem érezheti át, hogy tömeggyilkosságnak voltunk fültanúi... Maradjon csak ez a kettőnk dolga, hogy utána büntetni próbáltunk... Hangtalanul hallgatják Szojkát. Mindenki sajnálja az autót. Valami csattan a hátam mögött. Odanézek. Hegedüst látom, törökülésben, amint éppen hozzákezd, hogy szétszedje géppisztolyainkat. Rám néz: – Jól megáztak. Átolajozom, nehogy rozsdát kapjon... Elmosolyodom. Hiába, Hegedüs sohasem feledkezik meg a szolgálati szabályzatról. Parasztos lelkiismeretességgel engedelmeskedik a belésulykolt parancsnak, hogy a fegyvert szolgálat után azonnal át kell olajozni. Gaszton hangjára figyelek fel: – Hát Olga hová lett? Pista is körülnéz. Ék alakú szemöldöke a homlokára ugrik: – Itt volt... Ki is akart szaladni elétek, amikor meghallotta, hogy valamelyiktek füttyentett... Szóval itt volt... Most pedig nincs itt. Várt bennünket. De ha annyira várt, miért tűnt el, amint megérkeztünk? Pista feláll: – Megkeresem már, jöjjön ő is, igyék valamit... És kimegy. Rosszkedvű lettem egy pillanat alatt. Tehát csak addig izgatta őt a sorsunk, amíg elő nem kerültünk. Amint megbizonyosodott róla, hogy minden rendben sikerült, befejezettnek tekintette az ügyet. Jól van. Ha ő így... Feltápászkodok a tűz mellől. – Fáradt vagyok... – nézek végig az embereken. – Felmegyek, lefekszem... Jó éjt. Megfordulok, és kisietek az ebédlőből. Nem baj, ha nem értik, mi ütött belém hirtelen. 8 Csak fekszem az ágyban, nyakig betakarózva. Nem tudok aludni, Bámulok a sötétbe. Zsong bennem a szesz. Jólesik a takaró melege. Rágyújtanék újra egy cigarettára, de lusta vagyok, hogy kinyújtsam a karom a takaró alól, és cigarettát keressek. Oldalamra fordulok. Fejem besüpped a tollpárnába. Nem fogok tudni elaludni. Ismerem ezt az állapotot. Nagy fáradtság, nagy izgalmak után csak sokára nyugszom meg annyira, hogy elszunnyadjak. Odakint újra esik az eső. Egyhangúan suhog, halkan veri az ablak zsalugáterét. Tulajdonképpen elégedett lehetek mindennel, ami történt. A gyerek jó helyen van, a kórházban gondját viselik, mi is megúsztuk a dolgot lebukás nélkül, csak a Botond... Kár a kocsiért, nem lesz járművünk, ha... Igen, ha vége lesz a háborúnak. Ha áthalad rajtunk a front... De mikor lesz az? Jó volna tudni.

Már megint ostobaságon töprengek. Miért akarok én mindig a holnappal törődni? Örüljek neki, hogy megúsztam ezt az éjszakai kalandot. Ami holnap jön és azután, mindazon ráérek törni a fejem a maga idejében. El kellene aludnom. Behunyom a szemem. Számolni kell. Egyesével kezdem: egy-kettő-három... aztán kettesével folytatom: öt-hét-kilenc... Majd hármasával: tizenkettő-tizenöt-tizennyolc... Négyesével: huszonkettő-huszonhat-harminc... Hát ettől nem fogok elaludni. Az ilyen számolásra nagyon is oda kell figyelnem. Inkább nem gondolok semmire. Csend van. Csak az eső szitál odakint. November vége... Mindennap várhatjuk, hogy leesik az első hó. Zuárd atya már nagyon várja a havat. Azt mondta, hogy itt magas szokott lenni a hó. És ha egyszer behavazódik a hegy, senki völgybeli embernek nincs kedve, hogy feléje nézzen a kolostornak. Józsefnek a legrosszabb a havazás. Neki akkor is le kell mennie minden héten a faluba, hogy felhozza a szükségeseket... Halk, surranó neszt hallok az ajtón kívülről. Valaki megállt az ajtóm előtt. Nem mozdul. Hallgatózik talán? Kinek nincs jobb dolga, mint most ideállni fülelni? Nem mozdulok az ágyban. Hadd higgye, hogy alszom... Talán Gaszton akar bejönni beszélgetni... Nincs most kedvem hozzá. Alig hallhatóan lenyomódik a kilincs. Fény vetődik be az ajtónyíláson. Ki ez? Ösztönösen reagálnának az idegeim. Akár odakint a fronton: majdnem kinyúltam oldalra a takaró alól, hogy kézbe vegyem a fegyverem. Mégsem mozdulok: úgy sincs a kezem ügyében semmiféle fegyver, másodsorban meg fölösleges: itt senki sem akar ellenem törni. Olga! Nem mozdulok. De – mintha csak megijedtem volna – torkomban ver a szívem. Mit akar itt? Bejött a szobámba... Rám világít a petróleumlámpával. Nem nyitom ki a szemem. Megrezzen bennem a gondolat: valahogy jó lenne most, ha ideülne egy kicsit az ágyam szélére, és olyasmit mondana, hogy... Mit is kellene, hogy mondjon? Nem bánnám, akár ne szólna egy árva szót se... Ülne le egy kicsit némán... Apró rést hagyok a szempillám alatt. Körülvilágít a szobában a lámpával. Mögötte nyitva az ajtó. Észreveszi a szekrény melletti székre dobott zubbonyomat, csizmanadrágomat. Odalép lábujjhegyen. Felveszi mind a két ruhadarabot, hóna alá szorítja, aztán ugyanolyan nesztelenül, ahogy bejött, kilép az ajtón. Behúzza maga mögött. Tanácstalanul fekszem az ágyban. Mi volt ez? Bejött a szobámba, de nem ébresztett fel, eredetileg nyilván nem azért jött, hogy magával vigye átázott holmimat. Vagy talán mégis. Furcsa lány. Itt kellett volna maradnia egy kicsit. Hadd éreztem volna az illatát, azt az enyhe, kissé kesernyés levendulaszagot, ami a szappanjától vagy a parfümjétől a nyomában jár... És ha... Nem, tovább nem gondolkozom róla. Tulajdonképpen jobb is, hogy nem maradt itt egy percre sem. Pocsékul nézek ki, azt hiszem. Borostás az arcom, kicsit részeg is vagyok... Nem szeretném, ha így látna. Hiúságból? Igen... Meg aztán... Nos, igen, mi van abban kivetni való, hogy imponálni akarok neki? Melyik férfi nem akar imponálni egy csinos nő előtt? És miért lennék én más, mint a többi férfi? Végeredményben minden emberben ugyanazok az erők hatnak, nagyjából egyforma reflexekkel felelünk azonos dolgokra... Ki ez a lány? Miért nem barátkozom össze vele? Több mint egy hónapja ismerem, és azon az első beszélgetésen kívül, ami akkor esett, amikor kilovagoltunk, őszinte szót nem váltottunk egymással. Még arra sem törekedtem, hogy hangsúlyozottan udvarias legyek hozzá. Úgy kezeltem, mint a fiúkat... Még rosszabbul. Mert ami közöttünk, férfiak között, természetes beszédtónus, azt ő joggal érezhette nyerseségnek... Nagyon is éreztettem vele, hogy kolonc a nyakunkon. Bizonyára mások is cselekszenek megmagyarázhatatlan dolgokat. Mást tenne az

ember, és mintha nem engedelmeskedne saját magának, azt teszi, amit nem akar. Bántja ezt a lányt, hogy nem vagyok elég kedves hozzá. Ő mindig igyekezett... Amikor az úton vert bennünket az eső, odaadta a zsebkendőjét, hogy töröljem meg az arcom. Sohasem volt terhemre. Még azzal sem, hogy kérdezősködött volna. Itt a kolostorban pedig... Itt már módjában volt elkerülni, hát el is került. Bizonyára úgy gondolta, hogy nem szívelem, még látni sem szeretem. Igencsak erőt kellett vennie magán, amikor – mielőtt elindultunk Szojkával – belépett ide hozzám. Nagyon aggódott. Kérte, hogy vigyázzunk magunkra. Akarata ellenére engedelmeskedett a jóságának. Úgy gondolta, hogy még nekem is jóleshet, ha érzem, hogy aggódnak értem. Kedves volt tőle... És most is. Eltitkolta, hogy a többiekkel együtt ő is átvirrasztotta az éjszakát, elbújt, amikor megérkeztünk, hogy utána bejöjjön, és elvigye a ruhadarabjaimat. Ki akarja vasalni, ki akarja kefélni belőlük a sarat. Szegény kislány. Érzem, hogy mindjárt elalszom. Jótékony lebegés. Álom előtti állapot. Minden súlytalanná válik. Puha, sötét közeg... Hullámzó moraj. Meg-megrezegnek tőle az ablak üvegei. Brummogás, egyhangú, szakaszosan gyengülő és erősödő morgás... Repülőgépek. Rengeteg gép. Itt fölöttem! Hová lettek a többiek? Hol hagytam az embereket? Elkószáltam és elaludtam. Kint fekszem a szabadban, semmi sem fedez! Fölöttem a gépek! Elzsibbadt a karom. Fedezéket kell keresnem! Gyorsan, amíg észre nem vesznek!... Ott, abban a mélyedésben lehasalhatok! Tíz-tizenkét lépés. Most! – Rosseb. Beleverem a kezem valami keménybe. Kinyitom a szemem. A falba ütközött az öklöm. Zúg a fejem. Megfájdult az alvástól. De odakint tényleg repülőgépek morognak. Kiugrok az ágyból. Nem érzem a zsibbadt karom. Most kezd visszatérni belé a vér. Mintha millió kis tű szurkálná a bőröm. Meglóbálom a karom. A zsalugáter rései között fény szivárog be. Nappal van, meddig aludhattam? Hol az órám? Ide szoktam tenni az ágy mellé, a székre. Részeg voltam valamennyire, amikor lefeküdtem. Hová kevertem el az órám? Itt van a karomon. A fene egye meg, elfeledtem lecsatolni. Negyed tizenkettő. Miért nem keltettek fel előbb? Még mindig zúgnak a repülőgépek. Felrántom a zsalugátert. Felnézek az égre. Fehér ködcsíkok. Eltűntek a felhők. A tiszta égen, mint szabálytalan, néha egymást keresztező barázdák, húzódnak a kondenzcsíkok. Zárt rendben repülnek. Már elhaladtak a kolostor felett. Csak a fehér ködnyomok jelzik, hogy itt jártak. Északra tartanak. Megrázom a fejem. Pillantásom megakad a szekrény mellett álló széken. A szék ülőkéjére terítve vasaltan fekszik a nadrágom. A szék támláján ugyancsak frissen vasaltan a zubbonyom. A sarokban fényesre pucoltan a csizmám. Olga... Még a csizmám is kivikszolta. Nyelnem kell egyet. Nem érdemlem meg tőle. Nagyon, nagyon kedves... Kinyitom a szekrényt. Kihúzom a mosdó alkalmatosságot. Tele vízzel a porcelán tál. Beledugom a fejem. Hideg a víz, de jólesik. Addig tartom benne a fejem a vízben, amíg bírom lélegzetvétel nélkül. Prüszkölve egyenesedek fel. Pffü... Ez finom volt. Derékig megmosakszom. Érzem, hogyan élénkül meg bennem a vérkeringés. Kiemelem a jókora mosdótálat. Mosdás végig. Habzik a háziszappan. Körömkefével sikálom a lábam. Kancsóval öblítem le magamról a szappanhabot. Pirosra dörzsölöm a bőröm a bolyhos törülközővel. Most meg a borotválkozás... Ehhez nem éppen háziszappan való, de hát jobb híján... Az a fő, hogy habzik. Hagyom, hadd álljon egy keveset a hab a képemen. Addig megfenem a borotvát a derékszíjamon. Apám borotvája. Akkor adta nekem, amikor bizonyossá vált, hogy a frontra indulunk. Egészen keskeny már a penge. Nem csoda: apámat is kiszolgálta. Végigjárta vele az egész első világháborút. Przemysltől az

Isonzóig... Kár, hogy az otthoniak nem tudják, hol vagyok. Csak egy lapot küldtem nekik, József adta postára, lent a faluban. Egy sort írtam mindössze a lapon, annyit, hogy rendben vagyok. Hogy hol tanyázom, nem írtam meg. Így egyeztünk meg egymás között a fiúkkal. És így is a helyes. Inkább legyünk túlzottan óvatosak, mint egy szikrányit is könnyelműek... Serceg a szakáll az arcomon, ahogy lehúzza a borotva. Nézem az arcom a tükörben. Nem híztam meg, amióta itt vagyunk a kolostorban. És hogy megszaporodtak az ősz szálak a hajamban! Apám már túl jár az ötvenen, még sincs ősz haja. Pedig ő is járt háborúban. Az lehet a baj, hogy mi – az első világégés utáni generáció – már eleve gyengébb legények vagyunk. Vagy talán mégsem? Inkább az ütések voltak súlyosabbak, amiket ránk mért az élet? Nem hiszem, hogy ezt a háborút össze lehetne hasonlítani az elsővel. Gonoszabb, rafináltabb, sokszorta embertelenebb háború ez. Sima már az arcom. Kiöntöm a vizet a lavórból a vödörbe, ami ott áll az ajtó mellett. Kilöttyintem a borotválkozó csészét is. Tiszta vagyok: Érzem, hogy minden pórusomon át lélegzik a testem. Kiveszem a szekrényből az egyik tiszta ingemet. A három közül az egyiket. Diákkoromban arról ábrándoztam, hogy ha egyszer önálló ember leszek, vásárolok három tucat inget. És most csak három van. S nem érzem hiányát a többi harmincháromnak. Frissen vasalt zubbony, frissen vasalt nadrág. Köszönöm Olga... És köszönöm a ragyogóra fényesített csizmát is. Biztosan reggelig bajlódott vele. Elegáns katonatisztet csinált belőlem. Mielőtt magamra húzom a zubbonyt, odaemelem az orromhoz. Nem csalt a szimatom. Odalopott egy csepp kölnit a zubbony mellére. Levendula. Meghatottság bujkál bennem. Hogyan köszönjem meg neki? Valami ötletes figyelmességet kellene kitalálnom. De mit? Mit adhatnék neki viszonzásul? Nincs nekem semmim. Nem hoztam magammal emléket ukrán földről, se bundát, se ikont, se ezüstszamovárt, mint annyi tiszttársam... Nem tudok mit adni Olgának. Azazhogy Belenyúlok a térképtáskámba. Nincs. Mégis megvan! Jól elbújt az aljára. A kis acéllánc. Kijevben beszállásoltak bennünket egy lakásba, ahol előttünk németek laktak. Ott találtam az ágy alatt ezt a láncot. Valamelyik német hagyta ott. Olyan ember, aki bizonyára járt Afrikában. A láncot a francia idegenlégiósok viselik a csuklójukon, egy kis acéltokkal, amelyben az azonossági jegyük lapul, mert ők nem a nyakukban viselik a dögcédulát. A tokocska elveszett valahol, de az acéllánc megvan. Nézem a láncot, és elszégyellem magam. Ezt adjam Olgának? Butaság. Acélláncot? Restelkedve csúsztatom vissza a térképtáskába. Most érzem csak, hogy éhes vagyok. És még fogat sem mostam. Szerencsére a kancsó alján maradt még egy kis víz. Gyorsan lesikálom a fogam, aztán rohanok, eszem valamit... Csavarja a gyomrom az éhség. Érthető: tegnap este óta semmit sem ettem, de annál több pálinkát töltöttem magamba. Pistát találom csak az ebédlőben. Ott áll az ablaknál, nyurgán, kétméteresen és laposan, szája sarkában cigarettával, és kifelé bámul. Amikor meghallja a lépteimet, megfordul: – Szervusz – mozdítja meg a karját, aztán az asztalra mutat: – Ott a reggelid. Leülök a kis pohár pálinka, a szalonna és a kenyér mellé. – és a többiek? – kérdem az első falat után. – Ki erre, ki arra... – Szojka? – Alszik vagy mit csinál. Próbáltam kelteni, de nem akaródzott neki. Rosszkedvű. Reggelit se evett... Nem értem. Én értem. Szojka gyomrát megfeküdte a gázolás.

– Zuárd atya? – Nem tudom. Biztosan a szobájában. Csak azért kérdezgetek, hogy azt is megtudhassam, hol van Olga. De ezt csak akkor kérdem meg, amikor Pista letelepszik mellém. Vállat von: – Kiment Gasztonnal a kertbe... Úgy teszek, mintha egészen elfoglalna az evés. Rágom a kemény szalonnát, de nem érzem az ízét. Szappannal mostam a fogam, az a lúgos íz bujkál még mindig a számban. Olga kiment Gasztonnal sétálni a kertbe... Azt hiszem, most már tudom, hányadán is áll velem a lány. Hálás nekem, hogy elhoztam magunkkal, s ezt a hálát igyekszik is minden lehető alkalommal kifejezni. Egyébként pedig... nos, igen. Gaszton. Vonzódik Gasztonhoz, még akkor is, ha nem hagyta megcsókolni magát tőle. Azon az estén nem hagyta. De ma vagy holnap hagyni fogja. Rendben van. – Rendben van... – mondom ki önkéntelenül hangosan is. – Mi az? – néz rám Pista. – Semmi... elgondolkoztam... – Miről? – könyököl rá az asztalra. – Nem is tudom... – Akkor jól van. Igyekszem elterelni Olgáról a gondolataimat. Rámosolygok Pistára: – Fölöttébb értelmesen tudunk mi beszélgetni... Elneveti magát: – Igyekszik az ember... Egyébként is az a legnagyobb marhaság, hogy az emberek úgy gondolják, beszélgetniük kell, ha együtt vannak. Pedig hol van az előírva, hogy beszélni kell? Okosat mondani úgyse tudunk... Nem igaz? – Dehogynem... Lenyelem az utolsó falatot is. És most? Mit fogok csinálni egész nap? Az éjszakai utazás felborította kis időre az egyensúlyomat. A mozgás hasonlít az ópiumhoz, ha egyszer belekóstol az ember, többet kíván belőle. De hol lehet itt mozogni? Jön az ebéd, amihez nincs kedvem, mert jóllaktam a reggelitől. Utána lehet rádiót hallgatni, de ahhoz sincs kedvem. Nem érdekel, mit csevegnek az éter hullámain. Könnyű beszélni biztos helyekről. És nekem ne prédikáljon senki, engem ne bosszantson senki olyasmivel, hogy mi történik az országban meg a fronton, meg hogy mi lesz a háború után. Hát akkor mit csináljak? Felmehetek a szobámba, olvashatom azt a német filozófust, vagy hentereghetek az ágyon... Semminek sincs értelme. Most teljesen meg tudom érteni Szojka nyughatatlanságát. Én sem találom a helyem, én is félek az unalomtól, pedig nekem célom sincs, teendőm sincs, amit csinálhatnék. Szojkának pedig van célja, vannak elképzelései... – Van cigarettád? – kérdem Pistát. Előveszi a tasakját. – Utolsó csomag – közli. Elfogy a cigarettánk is. – Dohányt kellene legalább szerezni – mondom. – Van dohány – bólint Pista. – József gondoskodott rólunk. Lent a faluban vett egy termelőtől... – Okos volt tőle. – Anélkül vette, hogy kértük volna rá. – Jól tette... Úgy látszik, megkedvelt bennünket. – Bizonyára – néz rám Pista. – Az a benyomásom, egyébként, hogy József tudja, kik vagyunk... – Mi? Felkapom a fejem. Én is gondoltam már erre. Szojkától tudhatta csak meg. Miért

mondta el neki Szojka? Igaz, hogy... ha elmondta, biztosan tudja az okát. Szojka nem tesz meggondolatlanul semmit sem. Jobban kiismeri magát az embereken, mint én. Ha tehát megmondta Józsefnek, hogy mi szökevények vagyunk, akkor Józsefet megbízhatónak ítéli... Ám legyen. – Kimegyünk mászkálni egyet? – kérdi Pista. – Nem bánom. Felállok. Pista végigmér. – Elegáns vagy – állapítja meg. – frissen vasalt. Mintha skatulyából húztak volna ki... Majdnem kimondom, hogy Olga figyelmességének köszönhetem az eleganciámat, aztán mégsem szólok. Nem is tudom, miért. Talán azért, mert nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni Olgát. Lehet, hogy kényelmetlenül érintené, ha a fiúk megtudnák, hogy ennyire gondoskodik rólam. De Pista kitalálja a gondolataimat is: – A lány vasalta ki? – Igen... – nehezen mondom ki a szavakat. – Megkértem az éjjel, hozza rendbe... Szótlanul bólint. Aztán másra tereli a szót: – Valamit, elhallgattatok az éjszaka. Az volt a benyomásom, hogy Szojka nem mondott el mindent: Jól sejtem? Ránézek. Pista mindig ilyen volt. Keveset beszélt, amióta csak ismerem, de hallgatni annál jobban tud. Nem lehet előtte titkolózni. – Volt egy afférünk... – és elmondom a gázolást, miközben kimegyünk az ebédlőből. – Nyilván azért nem szólt róla Szojka, nehogy megbotránkoztassa Zuárd atyát... Mondd – állítom meg Pistát egy mozdulattal – te nem tetted volna ugyanezt? Kis gondolkodás után felel csak: – Nem... – S látván, hogy értetlen pillantást vetek rá, hozzáteszi – Nem... És hogy pontos legyek, én azt se tettem volna meg, hogy elvigyem a gyereket a kórházba. Lehet, hogy megvetsz érte, nem bánom... Én, öregem, elszámoltam a dolgokkal. Ebben az ocsmány életben én többször soha senkiért nem vállalok semmi áldozatot... pontosabban: nem vállalok még kellemetlenségeket sem... Megállunk az udvaron. Mivel én nem szólok semmit, ő tovább beszél: – Te fiatalabb vagy nálam, vagy hat esztendővel. Hat év múlva majd te is megérted, amire gondolok. Szeretném, ha megéreznéd, megsejtenéd a lényegét annak, amit mondok: én azért nem vállalok kockázatot senkiért, mert úgyis tudom, hogy más se tenne keresztbe értem egy szalmaszálat. Nem segítek, de nem is bántok másokat. Így legalább megvan a jogcímem, hogy engem is hagyjanak békében... – Nem vállalsz kockázatot senkiért, mert érted se tennének semmit... – ismétlem meg, amit mondott. – És Zuárd atya, aki befogadott ide téged is, minket is? Vállat von: – Más dolog... – Dehogy más! – nézek rá megütközve. – Hát akkor nem más... – húzza el a száját. – Mindegy. Ha már benne vagyunk ebben a szóváltásban... megmondom neked kertelés nélkül: nekem nem volt kedvem ahhoz se, hogy megszökjünk a frontvonalból. Ti jönni akartatok, jöttem én is. Arra gondoltam, hogy végeredményben öten maradtunk a századból. Ha már így esett, tartsunk össze. Nem akartam különcködni. Még félreértettetek volna... De kedvem, az nem volt hozzá... És általában semmihez sincs kedvem... Ingerültség bujkál a hangjában. Nem akarom tovább feszíteni a húrt. Magától beszél tovább. – Otthon lennék legszívesebben... Az erdőben... Persze, annak sincs értelme. Mit tudom én, mi lesz... Ha lehetne, aludnék éjjel, nappal... Ne kelljen gondolkodnom! Kiérünk a kert kapujához. – Jó a levegő... – mondom, csak azért, hogy szóljak valamit. Enyhe szél fúj. Nem is szél. Afféle szellőcske csak. Hűvösen simogatja a bőröm.

Kinyitom a kertkaput. Mindenfelé rózsaágak, fejükkel a földbe bújtatva. Várják a fagyokat. Már minden fa kopasz. Egy-egy elszórt rozsdás levél a virágágyak között húzódó kavicsos utacskákon. Csak annyi, ami azóta hullt le, hogy József utoljára felgereblyézte az ösvényeket. Észreveszem Gasztont és Olgát. Ott állnak a kert túlsó sarkában. Gaszton egyik lábát feltette a pad lapjára, úgy beszél valamit a lánynak. Olga a legközelebbi fa derekához támaszkodik. Játszik sűrű hajával a szél. Nem veszik észre, hogy közeledünk. Nincs kedvem odamenni hozzájuk. Hadd beszélgessenek. De mivel Pista feléjük irányítja lépteit, én is vele tartok. Közben visszanézek az üres kolostorudvarra. A gyerekek odabent vannak, biztosan várják az ebédet. Az öreg papok meg a szobájukban húzódnak meg. Ott legalább meleg van. Tegnap kezdett el fűteni József. Olga meghallja a lépteinket. Felénk fordul. Látom, hogy végignéz rajtam. Önnön művét szemléli: frissen vasalt uniformisomat, fényesre kefélt csizmámat. De csak egy gyors, szinte lopott pillantással. Utána mindjárt Pistára néz. Köszönök neki: – Kezét csókolom... Miért nem öltözik fel jobban? Hűvös a szél... – Jó napot – pillant rám újra futólag. – Nem fázom... Igyekszik azt a látszatot kelteni, mint akinek semmi köze ahhoz, hogy tiszta és frissen vasalt a ruhám. Rendben van. Játsszunk. Helyes volt az ösztönöm: Olga nem akarja, hogy a többiek megtudják, milyen kedves volt hozzám az éjjel. S ezt valami kis jóérzéssel állapítom meg. Mindig örül az ember, ha valakivel cinkosságba kerülhet. De azért szeretnék egyszer kiigazodni ezen a lányon... – Arról beszélünk éppen Olgával – fordul hozzám Gaszton – hogy kellene csinálnunk egy görbe estét. Bele lehet hülyülni ebbe a tömény unalomba... Mi a véleményetek? – Görbe estét? – nézek rá. – Egy kolostorban? Amikor úgyis mindennek szűkében vagyunk? Gaszton legyint: – Fenéket... Nem kell ahhoz semmi. Lent a faluban lehet pálinkát kapni. Összeadunk egy kis pénzt, József felhoz egy demizson pálinkát... A cigány meg muzsikálna... Legalább egyszer tisztességesen berúghatnánk... Ne bámulj már rám olyan savanyúan! Ne ijedjetek meg, nem lesz vele semmi dolgotok. Majd én megorganizálom... Nem akarom elrontani a kedvét. S ha őszinte vagyok magamhoz, én se bánom, hogy legyen némi változatosság. Sokkal jobban esik úgy inni, hogy muzsika is szól az ember fülébe, mint csak szimplán, magának az italnak a kedvéért... – Rád bízom – bólintok. Benne vagy, Pista? – Persze... – Pista az órájára néz. – Gaszton, te következel őrségre. Eriggy, vedd fel a köpenyedet. Hideg lesz kint a falon. – Én mikor következem? – kérdem Pistától. – Estére kerülne rád a sor, de te úgyis elfáradtál... – Nem tesz semmit – rázom meg a fejem. – Ha rajtam a sor, akkor én jövök. Ne túlozzátok el a dolgokat... Este kiállok a falra. Gaszton Olgára néz. Azt várja, hogy a lány is vele menjen, de Olga nem mozdul a fától, amihez támaszkodik. Pista viszont Gasztonnal tart. Nincs kedvem kettesben ittmaradni a lánnyal. De ha a fiúk után indulok, az is rosszul fest. Zavaromban szólok Pista után: – Mondjad már meg odabent, hogy nem ebédelek ma... Elteltem a reggelivel... – Jó – pillant hátra futólag. – Majd Hegedüs átveszi a porciódat. – Egészségére... – mondom erőltetett nevetéssel. Nem értem a dolgot: nagyon kényelmetlen most ittmaradnom Olgával. Miért nem ment Gaszton után? Jobban tette volna... Pista becsapja a kertajtót. Ketten maradtunk. Olga még mindig a fát támasztja. Érzem, hogy engem néz. Feléje fordulok. Nem zavarja. Állja a tekintetem. Most illik mondanom valamit, bármennyire nehezemre esik is. Akaratlanul felteszem a lábam a pad lapjára, ahogy az előbb Gaszton állt itt. – Köszönöm – mondom halkan – hogy rendbe hozta a ruhámat...

Kis hallgatás után szólal csak meg: – Szívesen. Csönd. Nézem a csizmám fényes orrát, s nem jut eszembe semmi, amit mondhatnék neki. Igazán lehetne benne annyi jóérzés, hogy szóljon. Láthatja, mennyire kényelmetlen nekem ez a helyzet. De nem szólal meg. Nézem a csizmám orrát, s közben tudom, hogy Olga engem figyel. Ha nem pillantok fel, hülyének fog gondolni. Nem viselkedhetem úgy, akár egy tacskó. Gaszton sokkal talpraesettebb... Felnézek. Összeakad a pillantásunk. Nyugodt, hűvös a tekintete. Sötétkék a szeme. Sűrű, visszakunkorodó mindkét szempillája. Tudom, hogy várja: szólaljak már meg. És én nem tudok mit mondani. Ugyanolyan zavart érzek, mint egykor kisdiák koromban, amikor valamelyik diákbál után összetalálkoztam a kislánnyal, akit az illemnél többször táncoltattam előző este a bálon. Akkor is éreztem, hogy szólnom kellene, meg kellene állítanom egy-két szóra, de zavaromban még a köszönésem is oly félszegnek sikerült, hogy napokig szégyenkeztem miatta. Ugyanez az érzés piszkál most is... De végre megszólal Olga. Gunyoros a hangja: – Miért van zavarban, főhadnagy úr? – Szemében ott csillog nagy vidáman a tudat, hogy fölényben van velem szemben. Ugyanolyan taknyos hozzám mérve, mint Gaszton, s nem átallja éreztetni velem, hogy kinevet magában. Bosszúság önt el. Pillanatok választanak el attól, hogy elpiruljak. De miért? Micsoda hülyeség! Suta kölyköt csinál belőlem? Igenis, állom a tekintetét. Kölyöklány végeredményben. Csaknem négy esztendővel fiatalabb nálam. Amikor én annyi idős voltam, mint most ő, már jóformán útra keltem a frontra. Farkasszemet nézünk? Jó. Én kibírom. Nézem a szeme íriszét. Sötétkék. Szép szem. Mint... igen, olyan, mint... Hirtelen támad az ötletem. Kedves leszek hozzá. Melyik nőnek nem esik jól, ha szépet mondanak neki? Kimondom: – Most vettem észre... a maga szeme olyan, mint a gyöngyház... Lassan kitágul a pupillája. Tekintetéből eltűnik a gunyoros árnyalat. Nagyon komoly és nagyon szelíd lett egyszerre a szeme. És igazán olyan, akár a gyöngyház. Töri a fényt. Mozdulatlanul áll előttem. Mintha kérdezni akart volna valamit. De csak addig jutott el a szándékban, hogy apró lélegzetet vegyen a szóhoz. Gyöngyház. Furcsa érzés vibrál bennem. Zavarral vegyes izgalom s egyfajta türelmetlenség, aminek nem érzem okát. De ez a belső zsongás, ami egyszerre eltölt, arra kényszerít, hogy újra megszólaljak, és kérdezzek: – Miért nem várta meg az éjjel, amíg beérünk az ebédlőbe? Hallgat. De nem fordítja el rólam a szemét. Csönd. Ám ennek a némaságnak most – különös módon – nincs feszültsége. Inkább... mintha oldódna az a feszültség, ami eddig közöttünk vibrált. Megborzong a lány: – Olyan maga – szólal meg – mint ez az időjárás. Nem értem. Hozzáteszi: – Nincs hideg, mégis meg lehet fázni tőle... – Miért nem felel arra, amit kérdeztem? Most én érzek fölényt vele szemben, s jólesik, hogy végre egyszer én vagyok az erősebb. Miért nem szól? Miért hallgat? – S amíg a kérdéseket variálom, hallom, hogy támadó a hangom. Nem néz rám. A földbe dugott rózsatöveken jár a tekintete. Ismerem ezt a hallgatást. Voltam már én is így... Valamikor régen, amikor még megdideregtem, ha este az utcán átvilágított a lámpák fénye a lányok szoknyájának

selymén. Akkoriban én is sokat hallgattam így. Tisztaság, rontatlanság volt a hallgatásaim mélyén. Nem tudtam még nőkről, akikkel csak egy éjszakára fekszik le az ember... Most lassan újra felém fordul a lány szeme. Megrezzen a pillája, amint összetalálkozik a tekintetünk. Erőlködve felel: – Az is sok... – és hirtelen elharapja a mondatot. Érzem a hangsúlyán, tétova tekintetén, mit akart mondani. Nem pirul el, de az enyémnél kevésbé értő szem is észrevenné nagy-nagy zavarát. Nem tudok örülni a zavarának. Magam is elbizonytalanodom az arckifejezésétől, pedig egy vonása se mozdult. Nem tudok mit kezdeni a perc hangulatával, ezzel az egész helyzettel, amibe keveredtem. Amibe voltaképpen kevertem magam. Miért beszéljen? Tudnom kell, amit mondhatna. Gonoszság volt tőlem, hogy annyi energiát feltételezzek, amennyi az ilyenkor mondható szavakhoz kell. Hirtelen sarkon fordul, és hosszú, szép lépteivel elsiet a kertajtó felé. Mozdulok, hogy a nyomába eredjek. Aztán mégis... maradok. Nem is nézek utána. Hallom, ahogy csapódik a kertajtó. Bámulom a csizmám orrát. Tudnom kell, amit mondani akart... Az ő hangján hallom magamban a szavakat. Restelkedő zavar vibrál bennem, miért, miért nem vettem észre előbb, sokkal előbb ennek a lánynak a szívfájdító szépségét? Miért értettem félre akarattal, ami a szemében bujkált? Miért áltattam magam?... Felegyenesedek. S mintha a mozdulat rántott volna ki a gondolatok teremtette értelmetlen és labilis állapotból, újra nem értek semmit. Lehetek-e biztos én a hallásomban? Nem rontotta-e meg a front a lelki hallóidegeimet is? Mi a bizonyság az ellen, hogy nem ringatom tévhitben magam? Szófoszlányokból, félmondatokból vonok le olyan következtetéseket, amikre semmi alapom... bizonytalan pillantásokba magyarázok bele olyasmit, amit látni szeretnék bennük... Honnan tudhatnám, mi lakik ebben a lányban? Hátha csak unatkozik? Én sohasem törtem magam, hogy sokat legyek a közelében, s most ki akarja próbálni rajtam is az erejét... Elrúgok egy kavicsot a csizmám orrával. Így lehet: Gasztont már meghódította. A fiú fülig szerelmes – nyilván nemcsak én látom. Most én lennék a legkézenfekvőbb alany... Vagy én vagyok aljas? Miért akarom bepiszkolni ezt a lányt? És ő? Neki miért kellett elkezdenie? Kivasalni az uniformisomat, kifényesíteni a csizmámat... Rám nézni, hogy ne tudjam, mi lapul a tekintete mögött... Mindig tartottam a nőktől. De ezt a tartózkodást olyasmi is okozta, hogy tiszteltem őket. Amíg ki nem dobtak a frontra. Ott aztán... A tespedés heteiben, amelyeknél ocsmányabbat nem tudok, előbb a kártya jön elő, vele együtt az ital, utána az unalom, az undor az italtól, az undor a kártyától, az undor a csendtől, az undor a fronttól, a sorsunktól, az egész rohadt cirkusztól, amit úgy kell neveznünk, hogy – élet, pedig mindenhez közelebb áll, mint az élet fogalmához: Ilyen hetekben jut el odáig a katona, hogy nincs már más témája, csak a nő. Mindig elkezdi valaki. Aztán egymás szájából veszik ki a szót a többiek. Nők... főleg derékon alul. Emberek, fiatal férfiak, akik odahaza sohase lelték volna kedvüket efféle diskurzusokban, csámcsognak, csámcsognak... S ha ennyit lehet csámcsogni nőkről – ha ennyi bizonyos realitással előadott eset van az életben – ki meri bizonyítani, hogy valóban nem olyanok, amilyeneknek a fiúk látták őket? Közönségesek, néhány órás ismeretség után lefekvők... Vagy inkább mi vagyunk romlottak? Csak az utálat beszélt belőlük, a keserű irigység mindennel szemben, amiből velem együtt kihullottak, amikor kihajtottak bennünket a frontra? ez ette bele magát a "mindenki magának kapar" filozófiája. Ezt alkalmazom most mindenkire, aki elém kerül? Olgára is? Minden arcrezzenés, minden gesztus, minden szó, minden hallgatás mögött valami aljasat sejtek? Nem tudom.

Csak annyit tudok, hogy ösztönöm irtózva tiltakozik bennem. A félelem ébresztette fel ezt az ösztönt. A viszolygás attól, hogy hátha játszani akar Olga. Én nem akarok játszani! Kinőttem mindenféle bújócskából. Amíg mi a fronton rohadtunk, a kisasszony zeneakadémista volt Budapesten, ahol csak tán az újságokból és a kenyérjegyekről tudták, hogy háború van, pesti úrfiakkal spacírozott a Duna-korzón vagy a Belvárosban, jól öltözött, frissen borotvált, illatosított és gondosan fésült legénykékkel. Most nincs kivel eltöltenie az idejét. Szinte hangosan hallom a gondolataimat. Megfájdult volna a fejem? Nem vagyok játékszer. Nem akarok labda lenni senki kezében. Énvelem ne űzze el senki az unalmát! Cigarettát kíván a torkom. Tapogatom a zsebeimet. Nincs nálam semmi szívnivaló. Be kell mennem, hogy kérjek valakitől. A cigaretta nem rossz dolog. Aminthogy nem rossz egy pohár pálinka, egy jól vetett ágy, egy meleg szoba, egy jó ebéd sem. A tárgyakban megbízhatunk. Józan, élettelen dolgok. Nem gondolkodnak, tehát nem is akarnak becsapni. Nem mozdulnak maguktól, tehát nem veszélyeztetnek bennünket puszta passzióból. Bennük van egyedül bizonyosság, és bennük nincsenek hátsó szándékok... 9 József most vezeti ki az istállóból a két öszvért. Észrevesz: Kalapja széléhez emeli a kezét. – Hogy aludt a főhadnagy úr? – kérdi. – Köszönöm, József, jól aludtam. Lemegy a faluba? – Le. Szombat van, ilyenkor lehet egyet-mást kapni a boltban. Tehát holnap újra vasárnap. Itt, a kolostorban, a semmittevésben úgy összeolvadnak, egyformává színtelenednek a napok, hogy már nem teszünk különbséget hétköznap és vasárnap között. – Jó utat, József... Kikerülöm a kordét. Bentről, az istállóból fütyörészést hallok. Benézek az ajtón. Gilbertet látom, amint vasvillával tisztába teszi az öszvérek almát, felém fordul. Rám vigyorog foghíjas szájával: – Hello!... – és magyaráz valamit angolul, amiből én egy szót sem értek: Nyilván arról értekezik, hogy megtanulta forgatni a vasvillát. Valóban ügyesen áll a kezében. Komikus egy brit úri család repülőtiszt sarjadéka itt áll egy magyarországi kolostor öszvérének istállójában, és almoz. Jól kiszámított mozdulatokkal dobja félre a trágyát, célszerű villafordítással választva el a tiszta szalmától. És látható élvezettel csinálja, mint aki kedvét leli a munkában. Lehetséges, hogy minden ember lelke mélyén ott szunnyad egy parasztős? Amint a kolostorépület felé tartok, még mindig hallom Gilbert füttyét. Ismerem is ezt a dalt. Angol katonanóta. It is a long way to Tipperary, it is a long way to go... Messzi az út Tipperaryig... Benyitok a konyhába vezető ajtón. A testes szakácsné, akinek messziről észrevehető bajuszka ékíti felső ajkát, jókora fakanállal kever valamit a tűzhelyen. – Adj isten, Mariska... – köszönök rá. – Mindjárt kész az ebéd, főhadnagy úr... – fordul felém kendős feje. – Holnap hús lesz! – újságolja. Helyeslően bólintok, és gyorsan megdicsérem a tegnapi ebédet. Lebiggyeszti a száját: – Evett volna csak a főhadnagy úr azelőtt a főztömből... Nem úgy volt, mint most... hogy

ez sincs, az sincs... – szisszen egyet. A fortyogó főzelékből kiugrott egy csepp, és a kezefejére hullott. – Látja, így van, ha férfinép teszi be a lábát a konyhába... – törli meg nevetve a keze fejét. – Megyek már... – értem el a tréfát, és ki is lépek a konyhából. Az ajtón túl teli gyerekekkel a folyosó. Egymás ülepébe fogózva vonatoznak, és közben nagyokat hujjognak hozzá, mert mindegyikük mozdony akar lenni. Alig tudok átevickélni közöttük a másik ajtóhoz, hogy felmenjek az emeletre. Felbaktatok a lépcsőn. Bekopogok Szojka szobájába. Nem felel. Benyitok. Ott fekszik az ágyban. Nyitva a szeme. – Jó reggelt, hétalvó... – kedélyes igyekszem lenni, de nem sikerül, ahogy kedvetlen arcára nézek. Odatelepszem az ágya szélére. – Miért nem kelsz fel? – Nincs kedvem. – Cigarettáért nyúl az éjjeliszekrényre, s megkínál engem is. Ráfüstölünk. – Bánt, hogy odalett a Botond? – kérdem. – Fenét... – Hát? Az a másik eset? – Nem érdekes – fújja le cigarettája végéről a hamut a padlóra. Ilyesmit ő sohasem szokott csinálni, odakinn a fronton a fedezéket is olyan tisztán tartotta, mint senki más tiszti legény. Nagyon elment a kedve, ha már a padlóra hamuz. Rám néz, aztán kimondja: – Elmegyek. – Színtelen, hangsúlytalan a hangja. – Mégy ám a fenébe... – Megesz bennünket az unalom... – Ezt egyszer már megtárgyaltuk – venném elejét a vitának. – Nem lehet az ilyesmit szóval elintézni – rándul meg a szája. – Találj ki valami kevésbé unalmas beszédtémát! – mordulok rá, mert nincs kedvem újra elölről kezdeni a fecsegést, ilyen ostobaságról. – Ha nagyon unod magad, délután összeülhetünk pókerozni... Emlékszel? Bólint. – Hogyne emlékeznék? Negyvenhárom elején a póker mentette meg az életünket. Odaát lebzseltünk a szomszéd deakungban, aztán valakinek eszébe jutott, hogy jó volna pókerezni. A kártya a mi deakungunkban volt. Négyen átmentünk. Öt perc múlva – éppen a csere közben tartottunk – elkezdődött a tüzérségi pergőtűz. Két király volt a kezemben meg három hetes. Kitűnő lap, biztos voltam, hogy az egekig licitálhatok vele. Aztán hirtelen megmozdult a föld, orrunk, fülünk, mindenünk tele lett porral, alattunk akkorát lódult a talaj, hogy feldőlt a mécsesünk, és kiégette Gaszton nadrágját, s mire kikapartuk magunkat, csak néztük magunkat, és kimásztunk a levegőre, csak annyit láttunk, hogy a szomszéd dekung helyén akkora lyuk tátong, hogy bele lehetne állítani lovastól egy szekeret... – Kelj fel, mosakodj meg, borotválkozni is ideje már... Felállok, lerántom róla a takarót. – Auf! – Ne bolondozz... Kényszeredetten elmosolyodik. Felül. Lába lelóg az ágy széléről, eres a lábafeje. Az ajtóból még visszafordulok: – A gyerekségeiddel meg hagyj fel végre. Nem felel. Minek beszéljek neki tovább? Rossz passzban van. Szavakkal úgyse lehet semmit elérni. Ha pedig gondolkodik egy cseppet, úgyis igazat ad nekem. – Egy jó póker – mondom még, miközben kinyitom az ajtót, – többet ér minden hülye gondolatnál. Amilyen savanyú képet vág ehhez, kinéz neked egy szín flush... Pókerban csak a rosszkedvű emberek nyernek... – Majd meglátjuk... – tápászkodik fel az ágy széléről. Megdidereg. – Hideg van...

– Igyál pálinkát: – mondom. – Benned is nátha bujkál. Nézz rám, én kikúráltam magam. Pedig az éjjel még csaholva köhögtem... – Főtt marhahúst ennék. – ásít egyet. – Tormával... ahogy otthon anyám leemelné a fazekat a sparheltről... – Bízd csak a nyilasokra – vágom ketté az ábrándozását –, hogy Pesten se esznek mostanában marhahúst... Kilépek a szobából, hadd mosakodjék. Megint eleredt az eső. Vigasztalanul zuhog odakint. József is agyonázva ért vissza a völgyből. Ide pakolt mindent, amit hozott, a dohányzó nagy, kerek asztalára: négy üveg pálinkát, két parasztkenyeret: kilónyi száraz kolbászt a holnapi görbe estére és egy újságot: ami már több mint kéthetes, de mégis napilap. Félbemaradt a pókerparti. Mindenki Gaszton köré csoportosul, mert ő kaparintotta meg az újságot, és most fennhangon olvas belőle. A hadijelentések már elavultak, a nyilasok publicisztikájára egyikünk se kíváncsi, maradnak hát a "Közérdekű közlemények". Gaszton raccsolva sorolja a jajkiáltásoknak is beillő hirdetéseket. – Pátyiak! Ki Bolla Pálról és feleségéről tud, értesítsen! Aláírás, cím... Gera Istvánné Kabáról keresi férjét, Gera Istvánt... Jászberényiek! Aki tud valamit szüleimről, tudassa velem, Pap Gergely. Kolláth Anni vöröskeresztes testvér, aki Szolnokról menekült, adjon életjelt nővérének... A nagy menekülés voltaképpen október 5-ödike után kezdődött el. Mi még szerencsések voltunk. Az a néhány menekültoszlop, amivel szembetalálkoztunk, csak minta volt. – Várhegyi Győző zászlós keresi feleségét... Gaszton egy pillanatra elgondolkozik a néven. Nem jut eszébe semmi. – Kolozsvári és marosvásárhelyi hozzátartozóimat keresem... albérleti szobát keres Kolozsvárról menekült úr feleségével és tizenegy éves fiával. Csak hallgatjuk, szótlanul. Megannyi tragédiáról árulkodnak a hirdetések. Felfordulás, káosz. Egy új népvándorlás... Nem, annál is sötétebb idő. A hirdetések csak családok széthullásáról, egzisztenciák kisiklásáról tudatnak, de mögöttük ott magasodik egy nagyobb, sötétebb árnyék: egy ország összeroskadásának szennyes sötétsége... Gaszton kis szünetet tart. Előbb magában böngészi át a következő közleményt, aztán végigsiklik rajtunk a tekintete, és hangosan is felolvassa: – A honvédelmi miniszter büntetlenséget biztosít a december 2-án délig csapattestükhöz visszatérők részére. Egyeseket a közelmúltban már meghozott rögtönítélő bírósági ítéletek hatása alatt a büntetéstől való félelem tart vissza a csapattestüknél való jelentkezéstől. Hogy ezt az akadályt elhárítsam, a visszatérést december 2-án 14 óráig lehetővé teszem... Gaszton nem néz fel az újságból. Talán fél a hatástól, amit miránk tehetett ez a közlemény? Én nem félek. Sorra végignézek a fiúkon. Szojka – mintha nem is hallotta volna. Pista is egykedvűen szívja a cigarettáját, amit már a József hozta vágott dohányból sodort. Hegedüs éppen mondana valamit de amint ráfordul a szemem, benne ragad a szó. Zuárd atya szólal meg mellettem: – Add ide azt az újságot – nyújtja Gaszton felé a kezét. Elveszi a lapot. – Ostobaság... – Összegyűri, és odadobja a kandalló lángjaira. – Így! Godefried atya mozdul ott hátul. Eddig hangtalanul ülve fülelt Gaszton felolvasására. Most feláll, és idelép közénk. A kandallóban égő újság után néz. – Kár volt eldobni... – sajnálkozik. – Elolvastam volna. – Nem volt elég, amit hallottál? – Zuárd atya hangja ingerült. – Szomorú... szomorú... – ingatja kopasz fejét Godefried úr, s két ujjával az állán

éktelenkedő szemölcsöt piszkálja. – Európa a bűnös... Ránézek oldalról. Már megint elkezd filozofálni. Godefried, a nagymagyar kispolgár. – Európa a bűnös – ismétli meg. – Ide hagyott jutni bennünket... ezt az országot, amely ezer esztendőn át Európa védőbástyája volt... Más nemzetek szaporodhattak, gazdagodhattak, mi széthullottunk, mint az oldott kéve. Mert védtük Európát, mitsem törődve magunkkal... Felsistereg bennem az idegesség. Az eszemmel tudom, hogy nem szabadna szólnom, hiszen Godefried nyilasoknak gondol bennünket, de nem tudok uralkodni magamon, nem tudok engedelmeskedni a parancsoló józanságnak. Rácsattanok: – Rosszízű dolog erre hivatkozni olyankor, amikor nagy bajba jutottunk. És nem is egészen önhibánkon kívül. Rám néz. Ingerlően kenetteljes a hangja, akárha szószékről beszélne: – Apáink évszázadokon át vérüket hullatták, hogy a Nyugatot megvédjék a Kelet barbárságával szemben... – És mi – vágok közbe – megtagadtuk ezeket az apákat, és a legrongyabb zsarnokság uszályhordozóivá szegődtünk. Pillanatnyi dermedt csend. Godefried úr nem érti, egyszerűen képtelen egyeztetni a szavaimat vélt valómmal. Zavartan folytatja, amit megkezdett: – Apáink mindenütt az első sorban küzdöttek, ahol a kereszt védelméről volt szó... – És mi – mordult most rá Zuárd atya – Hitler evangéliumának védelmében küldtük harctérre a fiainkat! Úgy látszik, mindenkinek elég már a hallgatásból: Szojka is megmozdul, s előbbre hajol a székben. Nem néz senkire, maga elé mondja a szavakat: – Nekünk már nincs jogunk semmire se hivatkozni. Magának sincs joga, tisztelendő úr... – ez Godefriednek szól. – Ne hivatkozzon a szép múltra. Még a szabadságharcra se, Kossuth demokráciájára se. Szavuk se lehet azoknak, akik szavaltak, de közben megtagadták Kossuth demokráciáját. Védőbástya... Odaadták az országot Hitler kezébe, hogy boxernek vagy bikacsöknek használhassa. Nagyon jól megtanulták, hogyan köll csűrni-csavarni a szavakat... nem hallotta az előbb mi áll az újságban? Azok is szavak... De mintha mást jelentenének. Nem érti? Godefried úr szemmel láthatólag minket nem ért. Pillantása ugrál egyikünkről a másikunkra. Megmagyarázhatatlan számára, hogy az ezeresztendős szittya ősök leszármazottai, akik még mindig viselik az egyenruhát, ilyen demoralizáltak legyenek. – Uraim... – szinte levegő után kapkod. – Nem szabad ennyire elveszteni a hitet! Emlékezzenek Krisztus szavára: Mit féltek, kicsinyhitűek? – közelebb lép, és önnön szavaitól fellelkesedve ékesszólóvá válik: – Önök hős katonák! Végigjárták a frontot! Gondoljanak a történelemre! Mit akar ez a vén hülye? – nézek rá. – Ez tényleg komolyan beszél? Elhiszi, amit mond? És úgy látszik, elhiszi. – Bármilyen szörnyű áldozatokat követel is tőlünk ez a háború, a jövő generáció vagy az utána következő már nem fog emlékezni rája. Súlyát éppolyan kevéssé fogja érezni, mint a harmincéves háborúét. Generációkban kell gondolkodni! Évtizedekben és évszázadokban. Minden komor kor megpróbáltatásait hamar elfelejtik az emberek: gyakran már ugyanaz a nemzedék, amely megszenvedte, de a következő minden bizonnyal. Csak a történelmi dicsőség maradandó. Ki beszél ma már azokról a rettenetes szenvedésekről, amelyeket a hétéves háború zúdított a poroszokra? A történelem csak azt jegyezte fel, de azt aztán maradandóan, hogy Poroszország nagyhatalomként került ki a hétéves háborúból... Megáll az ész! Röhögni volna kedvem. Ezt a rabulisztikát! Most kezdem érteni, hogyan fanatizálta Hitler a németeket. És Godefried úr nem fogy ki "érveiből". – Hányszor eshetett volna kétségbe Nagy Frigyes a hétéves háborúban? És a sors mégis mindig melléje állt. Legádázabb ellensége, Katalin cárnő meghalt, és a fia, Péter

cár, Frigyes lelkes szövetségese lett. Aztán újabb csapás: Péter elvesztette a trónját, összeomlott az orosz-porosz szövetség. De ekkorra már új európai események siettek Frigyes segítségére. – Mintha szószéken állna Godefried úr, önmagát hevíti, lelkesíti minden mondatával. – Ne mosolyogjanak a csodákon, uraim! Esnek csodák, és él az Isten! Miért ne hihetnénk mi a csodákban? A franciák 1914-ben marne-i csodáról-beszéltek, a lengyelek 1920-ban Visztula menti csodáról, az angolok a dünkircheni menekülést nevezik csodának, az oroszok meg véghezvitték a maguk csodáit Moszkva, Leningrád, Sztálingrád előtt... Miért ne produkálhatna új csodákat a német nemzet, Európa kiszámíthatatlan népe? Elhallgat. Ahogy nézem, biztosan tudom, hogy ez a vén pap százszázalékosan biztos benne, hogy meggyőzött bennünket, sőt el is kápráztatott ragyogó érvelésével. Tulajdonképpen sajnálnom kellene. Nekünk akar prédikálni, akik végigcsináltuk a frontot, a visszavonulást? Nekünk, akik közelről láttuk, hogy ez a háború nem játék, ezt a verekedést nem szavak, hanem sokkal nagyobb erők döntik el: acél, benzin, gumi, emberanyag... Nem magyarázok neki. Meghagyjuk az ő szent hitében, hogy meggyőzött bennünket, visszaadta a német győzelembe vetett reményt, szegény kishitűeknek. Biccent mindegyikünknek, s a sikerrel jól gazdálkodó színész öntudatával kivonul a dohányzóból. Halkan csukódik be mögötte az ajtó. Hallgatunk. És én biztos vagyok benne, hogy mindenki ugyanarra gondol, amire én régen megtanultuk mi már, hogy kevés, nagyon kevés a szavak értéke. Nekünk szavalhatnak. Bűvös kenőccsel mázolt be valamennyiünket a háború: leperegnek rólunk a hangzatos szólamok, mint a kacsáról a víz. Pista töri meg a csöndet: – Nem folytatnánk a pókert? S amíg Hegedüs nekiáll, hogy helyére rakja a József szállítmányát, mi visszaülünk az asztal köré. Gaszton egy bűvész ügyességével keveri meg a lapokat. Pereg a harminckét kártya az ujjai között. 10 Gilbertet váltom az őrségen. Ólmos eső pereg a tetőkön. Csúszós az udvar kövezete. Visszavonhatatlanul itt az ősz. Legjobb volna, ha nem kellene kiállnom a falra. Kinek jut eszébe, hogy ilyen ólmos esőben felkapaszkodjon a szerpentinen a kolostorhoz? Persze, magam is tudom, hogy nem erről van szó. Én határoztam úgy, hogy őrséget állunk éjjel-nappal, ezért éppen én nem vonhatom ki magam a parancs alól. Amint elhaladok az istálló előtt, észreveszem, hogy fény szűrődik ki az ajtaján. Odabent beszélgetnek. Benézek: Szojka és József ül felhúzott lábbal az egyik jászol szélén. József halkan magyaráz Szojkának. Továbbmegyek. Sötét van, bele is botlom valami fadobozba. Biztosan a gyerekek hagyták kint, amikor játszottak. Felkapaszkodok a falra vezető meredek lépcsőkön. Gilbert dideregve topog a falon. Mintha csárdást járna. – Hello! – köszönök rá. – God save the King! – nevet rám. Aztán mond még valamit, amit én nem értek, és leballag a falról. Megigazítom a fejemen a sátorlapot. Beburkol egészen, megvéd az ólmos eső ellen. És elkezdem a sétám a falon. Tíz lépés jobbra, tíz lépés balra, séta a túlsó falszakaszra, séta vissza... Nem vagyok képes kiverni a fejemből kispolgár-Godefried urat. Európa védőbástyája voltunk. Igen, amikor válságosra fordul a helyzet, amikor muszáj elkezdeni töprengeni, hogy mi is lesz, ha netán mégiscsak elvesztjük a háborút, akkor nagyon kényelmes feleleveníteni a régi dicsőséget. Kispolgár-Godefriedet megnyugtatja az ilyesmi. Annyira

már nem futja az eszéből, hogy önmagára is alkalmazza az elvét: gondolkodjék történelmien. Pedig akkor rádöbbenne, hogy a győztesek nem szokták beszámítani a legyőzöttek múltbeli érdemeit. A népek élete másképpen folyik, mint egyes embereké. Az egyes ember megélhet abból, amit az apjától örökölt. A nemzetek is örökölnek egyet-mást, de az ő örökségük kevés az üdvösséghez. Minden nemzedéknek magának kell megteremtenie a saját egzisztenciáját. És amelyik generáció nem képes erre, hiába hivatkozik az ősök, az elődök történelmi érdemeire... Mi lesz ezzel a mi generációnkkal a háború után? Képesek leszünk-e talpra állni, összeszedni magunkat, és a nyilvánvalóan szűk lehetőségek közepette, amelyek majd ránk várnak, kezdeni valamit a sorsunkkal? Mintha zongoraszót hallanék... Megállok. Körülöttem pereg az eső. Nem tévedtem: zongora szól. Átkerülök a túlsó falszakaszra. Innen odalátok a dohányzó ablakára. Sötét az ablak, s azt hiszem, nyitva van. Olga játszik odabent a pianínón. Nem rossz ötlet: sötétben zongorázni. Lassú, elgondolkodó hangok. Apró dallamváltozatok. Magam elé képzelem Olga ujjait. Nyugodtan végigmennek a dallamon. Aztán játékossá válik egy kis időre a muzsika. Késlelteti a basszus-melódiát a jobb kéz hangjaihoz képest. Hullámzó lüktetést nyer ezzel a zene. És most a magas hangok késnek, el-elmaradnak a basszustól. Lépteket hallok az udvarról. Valaki felfelé jön a falra vezető lépcsőkön. – Szervusz – köszön rám Pista. – Szervusz – mondom halkan. Észreveszi, hogy a zongorajátékot figyelem, erre nem szól ő sem. Hallgatjuk a zenét. Van ebben a muzsikában valami ájtatos, templomi hangulat. Az Appassionata második tétele... Szinte még a gregorián miseénekeknél is egyszerűbb, gyermekibb, fohászkodóbb. Imádság. Tétova, akár egy gyermek beszélgetése valakivel, akitől jóságot kér. S erre felelnek az erős hangok a magasból. Mit kér vajon? Mire vágyik? Csengő zongorahangok éneklik a dallamot. Egy tiszta lélek csengését, könyörgését. Hallatlanul könnyű akkordok. Súlytalanok, libegők, mint egy ártatlan gyerek hamisságtól mentes gondolatai. És bizonytalanok is. Egy gyermek szemben áll az élettel, s csak bámul a jelenségekre kitágult szemmel. Nem ért semmit, nem tud megmagyarázni magának semmit, s mindössze annyit szeretne, hogy ne bántsák, értsék meg végre az ő szép szándékát, jót akarását, egyszerű vágyait... Kis cirádák a dallamok. Finom, szemérmes kacérság: vasárnapi ruhás kislány áll a templom hajójában, a magasba nyúló gótikus ívek alatt... körülötte nagy-nagy csönd, méltóságteljes némaság árad a szentélyből... s ő, a gyermek, tudja, hogy ilyenkor nem szabad földi hívságokra gondolni, de amint észrevesz túlnan egy kisfiút, önkéntelenül végignéz magán, fodros, fehér ruhácskáján, s ha pironkodik is miatta, jólesően állapítja meg, hogy szép... És ránéz a kisfiúra, ártatlan, tágra nyílt, sötétkék szemével... Hárfaakkordon áll meg a dallam. Mélyről zengő, lélekkel teli hárfaakkordon... Elhallgat a zongora. Vége a második tételnek. Istenem, milyen tehetséges ez a lány! Mintha nem is izmok, hanem maguk az érzések mozgatnák az ujjait, amint leüti a hangokat... Pista még mindig itt áll mellettem. Feléje nézek a sötétben. Nem látom az arcát. – Művész ez a lány... – mondom ki csöndesen. – Az... – szólal meg. Mosolyt érzek ki a hangjából. – Te meg ostoba fajankó vagy... – fogja meg a karom. – Miért? – kérdem, szinte oda sem figyelve. Még visszhangzik bennem a hárfaakkord. – Még kérded? – Pista elindul mellettem a falon, vissza, a kapu felé. – Nincs neked se szemed, se füled? Vak vagy meg süket, hogy nem veszed észre? – Mit? – tudom, hogy ostoba a kérdésem, de hát kimondtam. – Mit? – ismétli meg bosszankodva a kérdést. – Azt, te fadarab, hogy utánad epekedik

ez a lány... Vagy igazán hülye vagy, vagy nagyon jól játszod a hülyét... Mindig így morog, nyersen, szinte gorombán, ha arra kényszerül, hogy valakinek a belső dolgairól szóljon. Így beszélt annak idején Selmeczi főhadnaggyal is, amikor Selmeczi azzal jött vissza a frontra, hogy odahaza a felesége egy frontlógós hadügyminisztériumi tisztecske szeretője lett. Pedig Pista akkor vigasztalni akarta Selmeczit. – Csak figyellek benneteket – folytatja Pista. – Kerülgetitek egymást... Bújócskát játszotok. Mi értelme, fiam? – Megáll és szembefordul velem a sötétben: – Olyan szép az életed, annyi sok az időd, hogy ráérsz ilyesmire? Kedved leled benne, hogy bántod ezt a lányt, arra kényszerítsd, hogy ő udvaroljon neked, ő mutassa ki félénken, saját maga elárulásától viszolyogva, hogy beléd szeretett? Mi vagy te? Amorózót játszol? Elhallgat, mintha feleletet várna a kérdéseire. Pedig tudnia kell, ismerhet eléggé, hogy én nem tudok erre semmit felelni. – Miért nem beszélsz? – förmed rám fojtottan. – Mit mondjak? – rákönyökölök a falra. – Ne mondj semmit. Nézz bele egyszer ennek a lánynak, a szemébe, és lásd meg benne önmagadat. Merd tudomásul venni a lopott pillantásaidat, ahogy néha utána nézel! Nagyot nyelek. – Pista... Hallgass ide... Aztán felelj őszintén. De igazán őszintén. Együtt csináltuk végig a frontot. Te tudod, miféle emberek lettünk odakint, magunknak valók, befelé élők... Akik nem taposták végig velünk ezeket az éveket, csak annyit látnak, hogy biztosan önzők vagyunk... Pedig csak kilúgozott emberek. Kiáztatta belőlünk a front a jobb érzéseket... Odaállhatunk ilyen kicsavartan egy jobbra érdemes itthoni lány elé? Rongyosak vagyunk belül, Pista. Színházat játszunk kifelé, tesszük, mintha szívesen látnánk magunk körül az embereket, és közben magunkat, saját magunkat is alig bírjuk elviselni... Erőfeszítés, önfegyelem, állandó magunkraparancsolás kell hozzá, hogy tisztességesen forogjunk az itthoniak között. – Túlkomplikálod a dolgokat. Sokat filozofálsz... Sokkal egyszerűbben kell felfogni mindent... – Egyszerűbben... Azt is lehet. Kimondom neked nagyon egyszerűen: lehetek én biztos magamban, hogy egy egész életre ott bírok majd állni egy lány mellett? Mert... minek mondjam, te is tudod... Olga nem az a lány, akit egy ember, aki legalább kicsit tisztességes, kalandnak kezelhet... Jobb sorsra érdemes annál, hogy afféle ember-maradékot kapjon, mint én vagyok... – Szereted? Gondolkodnom kell. Szeretem Olgát? Nem tudom. Azt hiszem, a szerelem nem ismer vacillálást, méricskélést. S ha egyszer nem vagyok benne biztos, szeretem-e, akkor világos a dolog: nem vagyok szerelmes... – Nem – mondom ki kereken. – Nem szereted, mert nem mered szeretni. Próbáld egy kicsit sarokba vágni az eszedet. Oda, ahová az érzéseidet dugtad. És hadd jöjjenek elő azok az érzések. Merj lovagias lenni az érzéseiddel. Add meg nekik a sanszot, hogy egyenrangú párbajpartnerek legyenek az eszeddel szemben. Merj szembenézni a valósággal. Gyáva dolog, fiam, ha eleve elvágsz minden utat... Tanulj meg egyvalamit: úgy nézz minden helyzetre, amibe belecsöppensz, hogy soha többet nem jön vissza. Öregebb vagyok nálad jóval, biztosan mondhatom: minden sanszot csak egyszer ad meg a sors... Feltámadt a szél. Beleveri a képünkbe az ólmos esőt. – Bőrig ázol – mondom Pistának. Nem akarom azt mondani, hogy menjen be, hagyjon békében, egyedül a gondolataimmal. Megérti, mit akarok. Barátságosan oldalba vág. – Szervusz, Hamlet... – és lebotorkál a lépcsőn.

Fázom. Mint a permet, veri rajtam a sátorlapot az ólmos eső. Csúszós a lábam alatt a fal kövezete. Megnézem az órám. Még harminc perc, amíg Hegedüs levált. Körös-körül sötétség. A csend és a végtelenül egyhangú esőkopogás annyira elálmosított, eltompított már, hogy néha úgy rémlik, mintha meg-megújuló mennydörgést hallanék valahonnan nagyon távolból. Mennyire becsapják az embert az érzékei... Novemberben, november végén mennydörgés... Vajon az állatoknak vannak-e hallucinációik? Nem valószínű. Nincs képzeletük, tehát nincsenek hallucinációik sem. Nyilvánvaló, hogy az embernél a képzelet kelti a csalódásokat, a gondolatok zavarják meg az érzékszerveket normális munkájukban. Megint: mintha az ég dörögne... De valami gyanúsat is találok ebben a képzelődésben. Lehet, hogy mégsem az érzékszerveim játszanak velem? Ostobaság. Vagy mégis előfordul ilyen késő őszi égzengés? Rátámaszkodom a falra, úgy hallgatózom. Most semmi. Csönd. Csak az eső szitál. Mégiscsak én képzelődtem. Ha mennydörög villámlik is hozzá. Márpedig én semmi fényvillanást nem látok. Most újra tompa moraj. Igen, ezt pontosan hallottam: nem hallucináció. De nem is mennydörgés. Újra! Mintha csillapulna az eső. Tisztábban hallok. Nagyon messziről érkező, tompa morgás. Mégsem csalt a fülem. Hirtelen megszáll valami hideg bizonyosság. Tudom, mit hallok. Ágyúszó. Meddig hallik el az ágyúdörej? Hatvan-hetven kilométerre is, ha nagykaliberű ütegek tüzelnek. A frontot hallom. Lesietek a falról. Izgatottság vibrál bennem. Meg kell mondanom a fiúknak. Idehallik a front... Megcsúszom az udvar közepén. Ráfagyott a kövezetre a jeges esővíz. Óvatosan lépkedek tovább. Hogyan? Az istállóban még mindig ég a lámpa? Benyitok. Szojka, József és Gaszton. Együtt ülnek a jászol peremén. Az a gyanúm, hogy hirtelen hallgattak el, amikor meghallották, hogy valaki közeledik az istállóajtó felé. És mintha zavart látnék az arcukon. – Mi az? – kérdem, s én is zavart érzek. – Azóta is itt pusmogtok? Gaszton kényszeredetten mosolyog. Szojka leszáll a jászol pereméről. Csak József ül ott tovább egykedvűen. – Olyanok vagytok, mint az összeesküvők... – kedélyes akarok lenni, de valami furcsa, meghatározhatatlan gyanakvás bujkál bennem. Miért ücsörögnek itt ezek órák óta az istállóban? Igaz, Gaszton nem volt itt, amikor őrségre menet benéztem. Gaszton odalép hozzám. – A holnapi görbe estéről beszélgetünk... – mintha magyarázkodásnak hallanám minden szavát. – Kirúgunk a hámból. Bólintok. Aztán végignézek mindhármukon. – Idehallik a frontról az ágyúdörgés... – mondom ki váratlanul. És figyelmesen fürkészem a három arcot: kire milyen hatást tesz a hír? Szojka mozdulatlanná merevedik. Orra körül a petróleumlámpa fényében is tisztán látom a szeplőket. Gaszton csodálkozva vonja fel szemöldökét. Ráncba szalad a homlokán a bőr. – Gyertek – mondom. – Hallgassátok meg... Elvégre lehet, hogy tévedtem. De szedjetek magatokra valamit. Erősen esik. Magukra terítik az öszvérek pokrócait: Csúszkálva igyekszünk a falhoz. A felfelé vezető kőlépcső is csúszik. – Reggel felszórom hamuval... – ígéri József. Itt vagyunk fent, a falon. Csend. Csak az eső suhog. Hallgatózunk. Talán mégis tévedtem? – Nem hallok semmit – szólal meg Szojka. Mintha csalódott volna a hangja.

– Én se... – csatlakozik Gaszton. Mégis hallucináltam volna? Nem! Most egyszerre újból felmorajlik a messzeség. Tisztán hallom. Ágyúdörgés. Mozdulatlanul állunk egymás mellett. Lélegzeni se merünk, nehogy zavarja a hallásunkat. Ágyúk. A front... Utánunk jött. Talán csak néhány nap, és elér bennünket? Meg kell beszélnem Zuárd atyával, hogy adjanak mindegyikünknek papi reverendát. – Mégse tévedtem – mondom. – Hát... – hallom Szojka hangját jobbról. – Ezek... ágyúk... Szojka odébbmegy a falon. – Fényt nem látni – gondolkodik fennhangon. – Pedig abból kiszámíthatnánk a távolságot... – Nos, Gaszton, mi lesz – kérdem. – Az angolok jönnek vagy az oroszok? – Ne heccelődj már... – méltatlankodik. Odébb Szojka tárgyal valamit Józseffel. Ha nem lennének fojtottak a szavaik, nem is figyelnék fel rájuk. De így – talán az előbbi furcsa megérzés hatására – odahallgatok. Most éppen Szojka beszél: – Ha közeledik a front, akkor egykettőre tovább viszik őket. Márpedig, hallhatja, közeledik. – Hát akkor... – hallom most József hangját – gyorsan kéne intézkedni. Közelebb lépek: nem szeretem, ha pusmognak. De amint meghallják, hogy feléjük mozdulok, József elhallgat. Én meg hirtelen kényelmetlennek érzem, hogy kérdezzek. Ha nem akarnak valamit elmondani... Nem, mégsem kérdem meg. Bosszant a dolog, ám ha már így van, tartsák meg maguknak. De miféle ügyük lehet, amit nem akarnak tudatni velem? Tulajdonképpen – vallom be magamnak – csak azért bosszankodom, mert rosszul esik, hogy valamit eltitkolnak. Igaz, hogy... én se mondok el mindent Szojkának. – Menjetek vissza, szóljatok Hegedüsnek, hogy készüljön. Negyedóra múlva jöhet váltani... – mondom kedvetlenül. Bosszúsan rántom helyre a vállamon a sátorlapot. Ügyetlen a mozdulat. Egy csomó víz a gallérom mögé csordul. Hidegen szivárog le a nyakamból a hátam közepén. 11 Vasárnap délelőtt. Még mindig vigasztalanul esik. Megnézem magam a tükörben. Megvágtam az állam a borotvával. Kis sötétpiros vonal, ahogy a vér belealvadt a vágásba. Misére kell mennem. Nincs sok kedvem hozzá. Fázom. A kápolnában is hideg lesz. Mindegy, muszáj menni. Fenn kell tartanunk a látszatot, hogy rendben a szénánk, szabályos magyar katonák vagyunk, akik misére is járnak, ha már tegnap olyan ostobák voltunk, hogy kifakadtunk Godefried előtt. Negyven percig tart a mise. Szívesebben ülnék helyette a dohányzóban, a kandalló előtt. Rosszul aludtam az éjjel. Felidegesítettem magam Szojkáék pusmogásával, bármennyire is igyekeztem, hogy ne törődjek vele, meg aztán mindenféle zavarosat álmodtam összevissza, csak arra nem emlékszem, mit. Annyi megmaradt a fejemben, hogy Olga is szerepelt az álmomban. Sohasem szoktam álmodni. Lehet, hogy sokat ettem vacsorára? Üres az udvar. Nyilván már mindenki odaát van a kápolnában. Felnézek a toronyra. Szürke varjú tollászkodik a kereszten. Ennek sincs esze. Nemhogy behúzódna az eresz alá az eső elől. Miért szeretik a varjak az esőt? Megállok kis időre, hátha most is idehallik az ágyúdörgés. Nem. Csend van. Még a szél se fúj. Belépek a kápolnába. Nyikorog az ajtaja. Néhány öreg pap, meg egy csomó gyerek hátranéz az ajtónyikkanásra. Zuárd atya már megkezdte a misét. Ott áll a leckeoldalon, a misekönyv előtt. Nincs kedvem beülni a padba. Felmegyek a kórusra, az orgonához. Olga

is ott van. Ha látni fogom, talán eszembe jut, mit álmodtam róla az éjjel. Félhomályos a kápolna. Alig párázik be világosság a színes üvegekből összerakott ablakon. Jobbára a gyertyák világítanak. Szép a kép. Olyan ez a kápolna, a kolostor ormótlan épületének közepén, mint egy durva foglalatba rakott, finoman csiszolt ékkő. Egy darab tiszta gótika. Kevés hely maradt a számára, széltében nem terjeszkedhetett, hát felfelé ágaskodott. Egyszerű, csúcsíves gót vonalak, ég felé nyújtózó rovátkák az oszlopokon. Szinte kényszerítik a szemet, hogy felfelé tekintsen. Lassan baktatok az öreg lépcsőkön, fel a kórusra. Az oltárnál most fordul meg Zuárd atya. Baritonja betölti a kápolnát, s visszaverődik a falakról: – Dominus vobiscum... Megszólal az orgona, s halkan kíséri Olga feleletét: – Et cum spiritu tuo... Nem vesz észre a lány, amint belépek a tenyérnyi kórusra, pedig ott állok meg lépésnyire tőle. A túlsó oldalon vágott ablak fénye megvilágítja fejét, valószínűtlen-világosra festi haját. Miért jut ide több fény, mint a kápolna többi részére? Persze: bizonyára kitört valamikor az ablak, és színes jenaerglas helyett közönséges, színtelen üveglappal vágták be a rámát. Átkerülök hátulról a túlsó oldalra. Tízéves göndörhajú fiú áll a fújtatónál. Ez a gyerek a legnagyobb a húsz közül. Intek neki, hogy lemehet a kápolnába, majd én fújtatok. Kisdiák koromban sokszor jártunk fújtatni a templomba. Akkoriban sehogy sem fűlött hozzá a fogam, de most valahogy kedvem támadt, hogy megpróbáljam. A gyerek leiramodik a lépcsőn. Zajt ver. Olga idepillant. Meglát. Bólintok neki. Ő is biccent. Aztán újból az oltár felé fordul. Nekilátok fújtatni. Alig hallható szuszogással dolgozik nagy, faragott faládájában az orgona tüdeje. Olga hosszú, fehér ujjai lassan kalandoznak a billentyűkön. Nem tudom, rögtönöz-e, vagy kottából játszik, ami előtte fehérlik a tartón. Bensőséges, elmélkedő a dallam. Csak annyi az ereje, amennyit ez a kis kápolna elbír. Lassan nyomkodom a fújtatót. Kedvem volna cigarettára gyújtani, de itt nem lehet. Mit is álmodtam az éjjel Olgáról? Bosszant, hogy nem tudok visszaemlékezni rá. Miért is nem vagyok olyan gyakorlott álmodó, mint anyám, aki félóra hosszat is tudott mesélni az álmairól. Lehet, hogy az ilyesmi asszonytulajdonság? Anyám, szegény hisz is az álmokban. Mennyiszer böngészte az álmoskönyvet, hogy az egymásnak ellentmondó vagy sehogy sem összekapcsolódó magyarázatokból valami egységes jelentést süssön ki... Apám ilyenkor mosolygott a bajusza alatt, s nem állhatta meg, hogy ne csipkelődjék. Bakfitty... – mondta. – Asszonybolondság... Amikor egyetemről hazamentem, anyám nemegyszer dicsekedett: előre megálmodta, hogy jövök. Apám ezen is nevetett: hogyne álmodtad volna meg, hiszen előre tudtad, hogy kezdődik a vakáció... mikor jutok haza hozzájuk? Anyám azt is megálmodta egyszer, hogy hamarosan megnősülök. Tévedett. Akkor jött meg a behívóm, meg aztán úgyse akartam nősülni... Zuárd atya az evangéliumot recitálja. – Et dixit Jesus discipulis suis... Most nem szólhat az orgona. Olga lopva felém néz. Leveszem a lábam a fújtatóról. Odalépek mellé, rákönyökölök az orgona szélére. Érzem enyhe levendulaillatát. Mit álmodtam róla? Végeredményben persze, teljesen mindegy... Nézem a bal kezét. A gyűrűt az ujján. Hirtelen észreveszem: karikagyűrű. Jegygyűrű Olga kezén? Önkéntelenül hajolok közelebb. Megsejti, mire gondoltam. Mosoly búvik az ajka sarkába. Fordít egyet a gyűrűn. Megcsillan rajta a drágakő. Kicsiny, kristályfényű briliáns. Összeakad a tekintetünk. Belefürkészek a tiszta, sötétkék szempárba. Állja a tekintetem. Eltűnik a mosolya. Jólesik belenéznem a szemébe. Megrebben a szempillája. Alig észrevehetően csak, mégis játszani kezd íriszén a fény. S újra látom, amit tegnap már észrevettem: mint a gyöngyház. Töri a fényt... Alig mozdul a szája, úgy suttogja: – Miért néz?

Mit feleljek? mit felelhetnék? Miért is nézem? Csak. Magam sem tudom. Jólesik belenéznem a szemébe. Nem kellett volna megkérdeznie, ha nem akarja, hogy nézzem, forduljon el tőlem. Vissza is megyek a fújtatóhoz... Mozdulok. De hirtelen megáll a mozdulatom. Az orgona peremén nyugvó kezemen érzem hűvös tenyerét. Rá kell néznem. Tudom, hogy ő is a szemembe néz, de mégis – mintha valahova messze tekintene. Nem, nem is... hiszen párás a szeme. És a tenyere, hűvös, sima tenyere a kezemen. Belém dobban: vigyázz! Nem játék! De már nem gondolok semmire. Mintha nem is én cselekednék... Miért préseli össze a száját? Miért csókolom? Most... most lassan szétnyílik két ajka. Megdidereg a karomban. Mikor öleltem meg? Nyakamon érzem két vékony, erős karját. Átölelt! Sűrű haja az arcom simogatja. Levendula... Remeg az ajka. Olga... Hirtelen döbbenek rá, hogy nagy-nagy a csönd. Eszembe villan, hogy Zuárd atya befejezte az evangéliumot. És most Olga is észreveszi. Megmozdul. Érthetetlen suttogás szakad ki belőle. Önkéntelenül elengedem. Odanézek az oltárra. Úristen! Zuárd atya még ott áll az evangéliumi oldalon. Várja a feleletet. Olga ijedten kap az orgona billentyűihez. Mintha nem is az ő hangját hallanám, amint elkésve ráénekli a feleletet az evangélium utolsó szavaira: – Deo gratias... Magányos a hangja, az orgona nem szól. Nincs benne levegő. Tanácstalanul, bután állok Olga mellett. Ott az oltárnál Zuárd atya belekezd a Credóba. Észrevette. Biztosan észrevette, hiszen annyira elkésett Olga a felelettel, hogy lehetetlen volt nem felfigyelni rá. Hogyan történt? És mi történt? Nem tudom levenni a szemem Olgáról. Festetlen ajkai szétnyílnak, és mintha nedvesen csillognának. Nyaka kissé előrehajlik, elfeledkező és – úgy tűnik – önmagát megadó tartással, s az ablakon behulló fényben látom, hogy néhány könnyű hajszál elszabadult a homloka tetejéről, s ott lebeg szőke csillogással a szemöldöke felett. Olyan most, egészen olyan, mint amikor először néztem meg, ott a homokpuszta közepén, az udvarházban, amint az Appassionata első tételét játszotta a zongorán... Akkor is így lágyult szép szája, így ereszkedett lejjebb két barnás árnyalatú szempillája... Feltekint rám. Mosolytalanul. Kutatóan. Mintha kérdené: ki vagyok én, akit megcsókolt, aki megcsókoltam, aki előtt elárulta a lelkét, akinek kiszolgáltatta magát... Gyermekszemek. Nem szabad beléjük néznem. Belém látnak. Meglátják, hogy méltatlan vagyok... méltatlan a tisztaságra, amit a szemében látok, méltatlan a bátorságára, ahogy leleplezte magát, amivel vállalta egy idegen ember előtti kiszolgáltatottság kockázatát... Nem lett volna szabad! Nem én kellek ennek a lánynak. Valaki mást akar ő, valakit, akit felfedezni vélt bennem. Becsapja magát. Elhitette magával, hogy olyan embert talált, akit elképzelt valamikor, akit megálmodott... Igazság szerint le kellene előtte sütnöm a szemem, meg kellene fordulnom s elkullognom. S ehelyett a szemébe nézek, becsapom azzal, hogy állom a tekintetét, mint egy színész, aki valójában gazember és aljas, de a színpadon Grál lovagot játszik. Ismerem a szemem. Tudom, hogy becsapom vele az embereket. Azt hiszik – a szemembe nézve – hogy magabiztos, egyenes ember vagyok, pedig az esztendők megfertőztek tétovázással, bizonytalansággal. Azt hiszik, bátor vagyok és becsületes, pedig gyáva az egész lényem, tele a szándékkal, hogy kibúvókat találjak minden elől, ami nehéz. Elhiszik a látszatnak, hogy határozott vagyok, pedig minden gondolatom mögött ezer kétely bujkál, s csak azért játszom önmagam ellenkezőjét, hogy hazudjak, elleplezzem ingatag gyöngeségeimet... Olga rám mosolyog. Kedvesen odamutat a fújtatóra. Engedelmeskedem. Nyomkodni kezdem a fújtatót. Ha lenne bennem egy csepp tisztesség, most elfutnék innen, összecsomagolnám a holmimat, és mielőtt bárki megakadályozhatna, elszöknék a kolostorból, és szökésemmel adnám tudtára, hogy nem vagyok méltó... Embermaradék

vagyok, front-produktum, önző, és csak magamnak való... Tudom, hogy nem fogok elmenni, s még csak annyit se teszek meg, hogy tudtára adjam: ez vagyok, ilyen lettem, fordulj el tőlem, keress valaki mást, aki jobban szereti a fényt a félhomálynál, többre becsüli a csúcsokat a barlangoknál. De még ehhez a színvalláshoz sincs bennem elég bátorság... Hiszen megajándékozott a sors ezzel a lánnyal. Nem fogom visszautasítani. Miért tenném? Hány ember cselekedné meg a helyemben? Ezer ember közül kilencszázkilencvenkilenc a szemembe nevetne, hogy ő bizony nem lamentálna sokat, ha már az ölébe hullt a gyümölcs. Hát én is ilyen vagyok. Egy őközülük. Azt teszem, amit ők természetesnek tartanak. Vállalom a hazugságot, tovább fogom áltatni ezt a lányt, meghagyom a hitében, hogy nem tévedett: én vagyok az, akit választania kellett, pontos volt a szemmértéke... – Et ne nos inducas in tentationem... – énekli Zuárd atya az oltárnál. Ne vígy minket a kísértésbe... Ha nem állna elénk annyi kísértés... – Sed libera nos a malo... – felel Olga éneke. Kislány, rám kellene gondolnod közben. Lehet, hogy én vagyok a gonosz, akitől meg kellene, hogy szabadítson az Isten... Úrfelmutatás. Csengő csilingel odalent az oltárnál. Ezüsthang. Mindenki letérdel. És senki sem hiszi el, hogy ott Krisztus testét mutatja fel Zuárd atya. Még ő maga sem hiszi el talán. Gépiesen végzi a szertartást, ahogy évtizedek alatt beléidegződtek a mozdulatok. Ugyanolyan mesterember, akár az apám, aki bizonyára belezavarodna a patkolás műveletébe, ha egyszer is elkezdene gondolkozni közben, hogy most vajon milyen mozdulat következik is... Mindenki egyszerre ül vissza a helyére. Így van ez. Gépek vagytok, barátaim, ostoba kis gépek. Néha megvillan ugyan bennetek az értelem egy-egy szikrája, eszetekbe jut – velem együtt – hogy másképpen kellene csinálni egyet-mást, de – amint én is – elhessegetitek magatoktól a tétova szándékot, a másképpencsinálás becsületes ötletét, s maradtok, akik vagytok... Szamárság. Pistának van igaza: nem szabad túlkomplikálni a dolgokat. Ki kell tekerni a töprengés kisördögének nyakát, jelentkezett volna előbbi. Ne most ugráljon, amikor már úgyis túl vagyok jón és rosszon, s végigjártam az egész utat, amit minden ember előbb-utóbb végigjár, amikor már tudom, hogy okosabb képmutatóan hazudni, mint igazat mondani, hasznosabb hitványul elbújni, mint kint járni a fényben, és kevesebb megerőltetésbe kerül sunyítva kitérni a bajos dolgok elől, mint szembenézni velük... Búg az orgona. Tudom, hogy Olga oda sem figyelve nyomkodja a klaviatúra billentyűit, s közben énrám gondol. Mit láthat bennem? Mi juthat eszébe, amikor rám gondol? Mi imponál neki a cselekedeteim közül? látta egyszer-kétszer, hogy magabiztos vagyok. A dunaföldvári hídnál... Pedig akkor is csak az önvédelem kis ösztöne szólalt meg bennem. Mit láthatott még? Elvittük Szojkával a gyereket a fehérvári kórházba... Semmi nemes gondolat nem volt abban, hogy én mentem el Szojkával. Az vezérelt csak, hogy egyedül magamban bíztam. Így is van. Csak magamban bízom, senki másban. Nem mertem vállalni a kockázatot, hogy akár Gaszton, akár Pista menjen el Szojkával és a gyerekkel. Nem mertem vállalni a várakozás óráinak izgalmát. A könnyebb megoldást választottam akkor is. Valahogyan jóleső visszaemlékeznem most, hogy amikor elmentem Szojkával, nem gondoltam Olgára, nem jutott eszembe, hogy vállalkozásommal tulajdonképpen imponálok is ennek a lánynak... Ez legalább önkéntelenül becsületes volt tőlem. De a többi... Képmutatás, önzés sorban-sorban... A látszat a legnagyobb blöffmester. A látszat... Bekapcsolódik az orgonamuzsikába a vox coelestis. Összeölelkezik a vox humana akkordokkal. A mennyei hang és az ember hang... Ez is hazugság. Sípokra ráfogni, hogy emberi hangok... Mennyivel szebbek, mint az ember hang, s főleg, mennyivel igazabbak! Ezek a sípok csak azt az egy hangot adják ki magukból mindig. Becsületesek és igazak, mint a tárgyak. Különbek, mint az emberek. Az ember néha gyönyörű hangon énekel,

hogy egy óra múlva, amikor a szerepéből visszasüpped igazi lényébe, artikulálatlanul ordítson, kárörvendően röhögjön, böfögve hazudozzon... Biztosan tudom, hogy Olga még hiszi: az ember hang ugyanolyan nemes, mint a vox humana az orgonán. S ezért nagyon irigylem. Önmaga tisztaságát vetíti ki a környezetére, a világra, ami körülveszi, énrám is, amikor álhitet táplál magában rólam. Hallom a hangját. Alt. Nincs mellékzöngéje. Olyan, mint maga. Pedig biztosan nem arra gondol, amit Zuárd atya "Ite, missa est"-jére felel: – Deo gratias. Őbenne is ott a géppé váló ember csírája. Tovább fog gyalogolni az életben, s az ő cipőjére is rárakódik majd a sár. A bizalmatlanság, a kétely nehéz sara... Talán én leszek az első sárkolonc, amelyik otthagyja nyomát a cipője talpán... Nem akarom! Miért nem maradhat meg olyan tisztának, amilyen most? Neki nem szabad odáig süllyednie, mint én süllyedtem... Ha őszinte lennék hozzá... De tudom, hogy nem leszek őszinte. Úgy fogok viselkedni, mint az az ember, aki elfogadja a boytól a nem neki címzett ajándékot. 12 Bekopogok Zuárd atyához. – Tessék... – hallom bentről az öreg baritonját. Belépek. Egyedül van. Rám néz. – Hol voltál? Fönt ebédeltél a szobádban? Bólintok és leülök. Fönt ebédeltem. Nem mertem kockáztatni, hogy az ebédlőben szemben üljek Olgával. Ideges vagyok és zavart. Ebéd után a szobámban sem tudtam megmaradni. Le kellett jönnöm ide. A beszélgetés eltereli legalább a gondolataimat a gondjaimról. – Nem zavarlak? – Gyújts rá – tolja elém Zuárd atya cigarettás dobozát, amelyben finomra vágott dohány mellett néhány cigarettapapír fehérlik. – Hallod, megint szólnak az ágyúk... – bök az ablak felé. – Igen messze vannak még... – mondom, s belenyúlok a dohányba. Vályút formálok a papírból, és teleszórom dohánnyal. Megpödröm. Nehezen sikerül. Nem egyenlő vastag. Eligazítom a papírban a dohányt. Gyors, merész mozdulattal pödrök rajta egyet. Így kell. Most jó. Megnyálazom és összeragasztom. – Sakkozzunk? – kérdi az öreg pap, miközben tüzet ad. Megrázom a fejem: – Nincs kedvem... – s hátradőlök a karosszékben. Nézem a szemben álló polcon a könyveket. Javarészt francia művek. Egy-két latin munka. Az alsó sorban magyar költők. Erős a cigaretta füstje. József nyilván csak kapadohányt kapott a faluban, de ez is jobb, mint a semmi. – Sakkhoz nem kell kedv – húzza elő a táblát Zuárd atya. – Elkezdi az ember... aztán az első lépés után belelendül a játékba. Ám legyen. Felállítom a magam oldalán a figurákat. Zuárd atya már kész a saját két sorával. Paraszttal és királynővel nyit. Egyszerű módszer. Kirakom a parasztsor elé a két lovamat. Ő erre a bal oldali lovával lép elő. Nincs kedvem támadó lépésen gondolkodni. Támadjon ő. Majd akkor meglátom, hogyan védekezhetem. Utat nyit a futója előtt a jobbszárnyon. Meg akarja támadni a lovamat. Hadd tegye. Nem ér vele semmit. Lepöckölöm a cigarettám végéről a hamut. Nem nézek rá az öregre, úgy kérdem: – Mondd, atyám, hiszel az Istenben?

Mutatóujja a futó fején nyugszik. Azon gondolkodik, mit lépjen vele. Nyilván még nem ért el a tudatáig a kérdésem. Kiemeli helyéről a futót. Töpreng, kilépjen-e vele a sor elé. Meggondolja magát. Visszahelyezi a futót a király mellé. Összecsücsöríti szederjes ajkát. – Istenben? – kérdi gépiesen. – Micsoda kérdéseket teszel fel. – Komolyan kérdem... Rám néz. Magam elé fújom a füstöt. Fürkészem az arcát. Mit felel vajon? Igazat mond, vagy hazudni fog? Akármit szól, leolvasom az arckifejezéséről, mi húzódik meg a szavai mögött. Körülböngész a sakktáblán. – Miért érdekel? – kérdi közben. – Fene tudja... – Mégiscsak van valami oka, hogy megkérdezted. – Nincs oka. Legfeljebb annyi, hogy kíváncsi vagyok... Felelj nekem: hiszel Istenben? Mosoly játszik a száján. Úgy néz rám, akár egy gyermekre. Mint az apa a csemetéjére, amikor a gyerek megkérdi, miért röpül a légy. Nem bánom, gondoljon, amit akar. De feleljen. – Nincs bátorságod felelni? – kérdem szinte izgatottan. Csak tudnám, miért érdekel engem az ő hite... – Felelhetek. Értelmes ember vagy – vonja meg kissé a vállát – miért ne beszélnék veled róla... Akár meglepődsz, akár nem: állítom, neked, hogy a papok kilencven százaléka nem hisz. Túlságosan is őszinte a felelete. Azt hittem, köntörfalazni fog. Ilyen kerek válaszra nem számítottam. Most már egyikünk sem törődik a sakktáblával. – Meglepődtél? – néz rám. – Talán... s ha nem hisznek a papok, miért hirdetik az Istent? – Miért ne hirdetnék? Elvégre lehetséges, hogy létezik... legalábbis a létezésével sokkal könnyebb megmagyarázni a dolgokat... Aminek a magyarázata nem világos, behelyettesíti az ember az isteni akaratot. Csaknem elnevetem magam: – Ezek szerint az isten olyan, mint a kártyában a Jolly Joker? Nem teljes a terc, kiegészítem egy jollyval... – Cinikusan fogalmazol. – pillant rám némi megrovással. – Légy több megértéssel az emberek iránt. Nem vetted még sohasem észre, hogy az embereknek nehezükre esik a gondolkodás? Meglehetősen fárasztó és kimerítő végiggondolni mindent az alfától az omegáig. Könnyebb megállni félúton, s a maradékra azt mondani, hogy a többit Isten csinálta... – De hát... ha maguk a papok sem hisznek... miért nem tárgyalják meg egymás között a kétségeiket? Miért nem próbálnak valami okos magyarázatot találni? Felemeli a jobb lovat a sakktábláról, és megnézi a figura talpát. Vizsgálgatja, jóllehet semmit sem láthat rajta. – Te vagy az első... – kezdi el közben töprengve – akivel beszélek erről. Nem is tudom, miért. Azt kérded: miért nem vonjuk le a tanulságot a kételyeinkből, a nyilvánvaló ellentmondásokból. Hogyan magyarázzam meg? Az egyház, fiam – szervezet, egy masina. Mondjam azt, hogy járom? Ha az ökör egyszer beledugta a fejét az igába, jobban teszi, ha nem rángatózik. Ne ugráljon, mert csak neki fáj. Durva a hasonlat, de képzeld csak el, mi volna, ha a zsinat, tegyük fel, elkezdene vitatkozni Isten létéről a modern természettudományos felfedezések alapján. Ha, mondjuk, nem többet tennének fel vitára, csak az energia, az anyag megmaradásának elvét. Cáfolhatatlan törvény. Világosan bizonyítja, hogy az energia, az anyag nem vész el. Tehát ha nem vész el, akkor nem is keletkezhetett, hanem öröktől fogva létezett, ennélfogva Istennek nem kellett megteremtenie a világegyetemet. Primitivizálva mondtam el neked az alapproblémát... Az anyag megmaradásának elve fehér-feketén bizonyítja isten feleslegességét. Magyarán

szólva azt, hogy Istent az emberek találták ki... – De hát – mondom, miközben elnyomom a cigarettám csikkjét – miért nem teszik szóvá legalább egymás között. Akár a bíborosok zsinatján, akár másutt... – Gyerekesen következetes vagy. Még nem nőttél fel egészen – hajol közelebb hozzám. – Gondolkozz ésszerűen: mire valaki pap lesz, eltelnek az élet legfogékonyabb évei. Huszonöt-huszonhat éves az ember, vagy még ídősebb... Hozzá is szokott az elég kényelmes életmódhoz. Felavatták, kész az egzisztenciája. Nos? Dobja el az alig megszerzett egzisztenciát? Álljon neki hadakozni? Mit érhet el vele? Szembetalálja magát az egyház jól megalapozott, kemény falával. A kitűnően megszervezett gépezettel. Ma már nem égetik meg, nem kiáltják ki eretneknek, és nem kényszerítik, hogy vezekelve baktasson végig a piacon. Újabban ez nem divat az egyházban. Ezt a szokást más organizációk vették át... De a gépezet azért elég erős ahhoz, hogy lehetetlenné tegye a papot, ha túl sokat vagy túlságosan következetesen gondolkodik. Mosoly játszik a száján. Nem tudom megítélni, milyen érzelmet takar a mosolya. Nem látok benne cinizmust, csúfondárosságot sem, inkább valami bölcsességet fejez ki a derűje: – Mit tegyen a szerencsétlen, ha túl sok az esze, és a kelleténél következetesebb a gondolkodása? ugorjon neki a falnak? Vesse le a reverendát? hitbeli kételyek miatt? A társadalom azt még hajlandó elnézni, hogy egy pap kiugrik a rendből, mert beleszeretett egy asszonyba. Ilyen botlás után még lehet civil életet kezdeni. De ha egy pap... az elvei miatt – s ezt gunyorosan hangsúlyozza – szakít isten szolgálatával, akkor vagy azt mondják rá, hogy bolsevista, vagy azt, hogy hülye. És ma már, fiam, kényelmesebbek az emberek, mint régen voltak. Nem gondolod, hogy az elvek kényelmetlen koloncok? Mint a kutya nyakán az örv. Minden kutya szívesebben csatangol örv nélkül. Nahát... Mennyivel egyszerűbb tovább nyomni a pedált, ahogy az egyház fennállása óta az a rengeteg pap csinálta! Ki olyan bolond, hogy filozófiai megfontolások miatt feláldozza a nyugodt, biztos, anyagilag megalapozott életformát? Izgalmakat vállalni, élő parazsat gyűjteni a fejünkre... kinek van kedve manapság hozzá? Legjobb a kitaposott út... A kényelmetlen gondolatokat pedig ássuk el minél mélyebbre... – És ez nem cinizmus? – teszem fel halkan a kérdést. – Nem, fiam. Nem cinizmus. Józan megfontolás. Vagy ha nyersebben, szépítés nélkül fogalmazva akarod hallani: bölcs gyávaság... De legalább nem jár megrázkódtatásokkal. – Megértettem... – bólintok. – Akkor... tulajdonképpen folytathatjuk a partit... – és az asztal közepére igazítom a sakktáblát. Megértettem. És ha így van, márpedig így van, miért legyek én finnyásabb? Miért vessem meg magam, miért szórjak hamut a fejemre, mikor semmivel sem vagyok rosszabb más embereknél? Még elégedett is lehetek: én legalább nem kiabálok hangzatos szólamokat, nem játszom látványos színházat, behúzódom a magam kis csigaházába, és nem csinálok erényt a kis hitványságaimból. Zuárd atya lecseréli futójával a lovamat. Mit nyert vele? Előretolom egy kockával a bal oldali második parasztomat, és megint zárt a csatarendem. Kezdheti elölről az ostromot. Unalmas. Még a játék is unalmas. Nem tud elszórakoztatni. Azt hiszem, az emberek addig érnek valamit, amíg gyerekek képesek maradni. És mi a gyerek? Kicsi ember, aki még élvezetét leli a játékban. Én már csak unatkozni tudok játék közben is. Kiveszett belőlem a gyermek egészen. Elpárolgott a képzelés adománya, amely talán egyedül képes tetszetőssé festeni a dolgokat, az eseményeket. Nincs erőm hozzá, hogy legalább a képzeletem szülte erényekkel ruházzak fel embereket, vagy legalább csak a magam cselekedeteibe magyarázzak bele némi magasabb rendű szépséget... Kivédem Zuárd atya lovas támadását. Visszakozni kénytelen. Sakkozunk. Talál-e vajon élvezetet a játékban? Vagy ő is csak becsapja magát? Esetleg mindössze udvariasságból sakkozik velem? Azt hiszem, az udvariasság is a fegyelem egyik fajtája. Ha nem így volna, most felállnék, és azt mondanám: – nem játszom tovább, mert ez nem érdekel...

Körülbelül sejtem, mi a rossz hangulatom oka. Ha nem lennék bezárva ebbe a kolostorba, ha nem kényszerültem volna ilyen belterjes életre, mint amilyent élnem kell, talán nem is morfondíroznék ennyit magamról. Odakint az életben mindenkit magával ragad a mozgás, egyik teendő követi a másikat, minduntalan nagyon kézzelfoghatóan kell dönteni erről vagy arról – kevesebb idő jut meditációra. Tulajdonképpen elég okosan rendeződött be a világ, egyre gyorsította az élet ütemét, a társadalom mechanizmusa elöntötte sok-sok sürgető munkával az embereket, hogy a célszerűség minél hathatósabban szorítsa ki a felesleges töprengést. Akinek naponta hetvenhét felé kell gondolnia, nem ér rá, hogy minduntalan mérlegre rakja tetteit, vizsgálgassa önmagát. Nem véletlen, hogy Diogenész elbújt a hordójába, Rousseau félrevonult a természetbe, valamelyik szent pedig egy oszlop tetejére ült, hogy zavartalanul bámulhassa a köldökét... A szüntelen cselekvés az egyetlen orvosság gondolkodás ellen. Nem szabad ráérni, lobbanva kell élni, át kell adni magunkat sok sürgető tevékenységnek. De mit csináljak én, mikor még fát se vághatok, mert a fiúk egymás kezéből vették ki a fejszét, meg a fűrészt, amíg tartott az istálló mellett felhalmozott vágatlan hasábfából? Ha legalább kifárasztanám magam valamivel. Jobb híján azonban itt sakkozom Zuárd atyával. És észreveszem, hogy a faesztergályos, aki összemesterkedte ezt a sakk-készletet, nem simította le elég gonddal a megmaradt fekete lovam jobb fülét... Állok az emeleti folyosó ablakánál, és a rendház udvarát bámulom. Olga jár a fejemben, de nem akarok rá gondolni. Olyan a hangulatom, mint gyerekkoromban volt néha, amikor se szombaton, se vasárnap nem készültem latinból, pedig tudtam, hogy hétfőn dolgozatírás lesz. S bár élvezni akartam a semmittevést, minden percemet megkeserítette a rossz lelkiismeret, a viszolygás a hétfőtől. Lehet öröm abból, amit eleve rossz lelkiismerettel csinál valaki? Odalátok az öszvéristálló ajtajára. József áll az ajtóban Szojkával: Az öreg beszél valamit, Szojka hallgatja. Leszegi állát, bámulja maga előtt a földet, s csak nagy néha reagál egy-egy fejmozdulattal József szavaira. Ezzel az emberrel is rosszat tettem. Önzésből megtévesztettem, s olyan helyzetbe hoztam, hogy kénytelen legyen velünk tartani. S most elégedetlen, ingerült, eszi magát, kínozza a hite és a kötelesség, amely életérzésévé vált... Mennyivel különb Szojka, mint én! Kevesebb jutott neki abból, amit a világ intelligenciának nevez, de vajon az intelligencia nem arra jó-e csak, hogy elsatnyuljon tőle minden, ami eredendően jó volt az emberben? Intelligencia? Ostobaság... Az intelligencia nem iskolázottság dolga. Az intellektus vele születik az emberrel. Szojkával vele született... Én csak iskolázottabb vagyok, több bennem a tételes ismerethalmaz. És ezzel együtt kevesebbet érek, mint Szojka. Zuárd atya is kevesebbet ér Szojkánál. Zuárd atya hite... Szojkának van hite, akarata: tudja, mit kellene csinálnia, s kínlódik attól, hogy ide zárja a kényszerűség, ezek közé a vén falak közé, ahonnan nem engedek senkit kimozdulni. Ha engem kényszerítenének így élni, akaratom ellenére élni, nagyon gyűlölném azt, aki rám erőszakolja az ellenemre való életformát. Szojka nem gyűlöl engem. Érezném, ha gyűlölne, ösztönöm van hozzá, hogy megérezzem másokból az irántam táplált indulatokat. Odalent Szojka leereszti két karját, amelyet eddig összefont a mellkasán. Látom, hogy teleszívja a tüdejét, aztán nagyot fúj. Összeharapja a száját. Nem néz Józsefre. Az eget bámulja. Sokáig. Én is felnézek az égre, csak néhány felhőrongy lebeg odafönt. Szojka megmozdul. Tétova gesztussal megfogja József könyökét. Az öreg mond valamit. Innen föntről is látom, hogy most nagyon szomorú és vén az arca. Valami baja van ennek az embernek? Igen, valami érhette. Azelőtt mindennap talált alkalmat, hogy megszólítson, és eszmét cseréljen velem időjárásról, miegyébről. De most egy ideje...

Furcsa, eddig nem is figyeltem fel rá: József csak köszön, ha a kertben vagy az udvaron elmegyünk egymás mellett, s nem áll meg beszélgetni. Szojka a könyökénél fogva ösztökéli Józsefet, hogy jöjjön be a rendházba. Az öreg szabódik, magyaráz valamit, aztán mégis kötélnek áll. Fáradt léptekkel, lábát húzva jön Szojka mellett. Az órám háromnegyed négyet mutat. Elálmosodtam, amíg itt álltam az ablaknál. Az éjjel mulatni fogunk. Addig alszom egyet. Jó volna nagyon sokat aludni. A nap huszonnégy órájából legalább tizenhatot. Az alvók elszakadnak az élettől, s meg is halnak egy kicsit addig, amíg fel nem ébrednek. Kényelmes állapot. Sok kellemetlentől megszabadít. A fene egye meg ezt az egész büdös világot. Az éjjel, ha sikerül, leiszom magam. 13 Íme, a mi előre eltervezett görbe esténk... Mindenki ott áll vagy ott ül a dohányzóban, ahol akar. Vagyunk itt vagy tizenöten. Rajtunk, katonákon kívül – Gilbert is itt van, miután megfogadta, hogy néma lesz és süket – lejött hét öreg pap is a szobájából. És velünk mulat Olga is, József is, sőt az előbb benézett a szakácsné is... Valahonnan bor került elő, de csak a papok isszák meg Olga. Mi maradunk a pálinkánál. Kevés lenne az asztalra rakott bor ahhoz, hogy hatását is érezzük. De a pálinka, meg kell hagyni, hamisítatlan szesz. Fejemben érzem, amit eddig ittam. Kellemesen elzsongított a szesz, és mindent nagyon helyénvalónak találok. Még azt is, hogy kispolgár-Godefried úr itt ül mellettem, s fecseg valamiről. Felelnem, szerencsére, nem kell neki. Affajta ember, aki örül, ha félbeszakítatlanul beszélhet. Sohasem kérdez. Mindig csak közöl, kijelent. Éntőlem beszélhet akár hajnal hasadtáig. Arra való a szája... Mintegy hangtompítón keresztül hallom a dohányzó zaját. Mindenki beszélget, csak Simon Pista nem. Ő ott áll a sarokban, a pianínó mellett, az öreg cigány oldalán. Halkan énekel. Néha csak recitálja a dal szövegét. Magának mulat. Olgát Gaszton szórakoztatja. Kipirult a lány a bortól, szín költözött sápadt arcára, s ez határozottan jól áll neki. Ide-idepillant rám, s én megkönnyebbüléssel érzem, hogy most nyugodtan tudok szembenézni vele. Tudom, hogy csalás a pálinka teszi, de jó így. Olga, Olga... Ha odalépnék hozzájuk, fesztelenül tudnék beszélgetni vele. De minek menjek oda, amikor kényelmesen is ülhetek? József – megfigyeltem – este óta egyfolytában iszik. Most oda oldalaz Simon Pista mellé. Összesúgnak a cigánnyal. József nevet. Az én fülemnek idegen a vidámsága. Nem a lelke jókedvű. Tust húz az egy szál hegedű. Mindenki elhallgat, mindenki odafigyel. Cifrázza a vonón az öreg muzsikus. Pista és József egyszerre vág bele a nótába: Nincsen abban semmi szégyen, Ha a lány kap a legényen... Kispolgár-Godefried úr is arra fordul. Nyilván valami emléket ébresztett benne a dal, mert mindjárt csatlakozik a két éneklőhöz. Nem éppen nótázni való a hangja, de hát ki akadályozhatná meg, hogy énekeljen? Együtt dudorászok én is velük. Ha már mindenki énekel... Mert aki nem tudja a verset, az is segít, legalább azzal, hogy dúdolja a melódiát. Jaj, teremtőm, mennyi baj van, Míg a két szív összedobban, Míg az első csók megérik, Amíg a kislányt táncra kérik...

Pista isteneset rikkant. Előbb énrám néz, aztán Olgára. Tudom: minket akar heccelni. A cigány meg cifrázza, csipkézi a vonóval a hangokat, hogy szinte azt hinné az ember, nem is egyedül játszik... Nosza, bele! Csak Olga észre ne vegye, hogy Pista őt akarja ugratni. – Sose halunk meg! – kurjant Gaszton. És nyújtja a karját a lánynak, hogy táncoljon vele. Olga nevet, felszabadultan, derűvel teli. És táncra perdülnek. Szép mozgású a leány, ügyesen jár a Gaszton lába is. Megpörgeti Olgát. Röppen a szoknya. Észreveszem, hogy egy pillanatra kivillan a lány térde. Ettől szaladt a fejembe a vér vagy a pálinkától? Olga nevet. Kiperdül Gaszton karjából, és gyorsan odaül a pianínóhoz. Még mindig kacag, úgy mondja a cigánynak: – Megpróbálom, hátha tudom kísérni. Belevág a billentyűbe. Nyilván nem szokta a magyar nótát. Klasszikus zenéhez idomult az ujja. De most, megtalálta! Sikerült hozzáigazodnia a hegedűhöz. Így mindjárt jobb. Efféle igazi magyar csárdást csak kísérettel játszhat a prímás. Az öreg cigány pedig most prímásnak érzi magát újra. Felsőtestét mozgatva, oda-odahajolva diktálja Olgának az ütemet. Olyan gyorsaságig fokozzák a csárdást, hogy már nem is bírjuk hanggal. Aztán hirtelen sikkant egyet a hegedű, hogy tüstént belevágjon a következő nótába. Csak Pista ismeri a versét, s most egymagában énekel, kiereszti a hangját: Repül a szán, búsul a lány, Fut a fakó, sír a Kató. A szeretője megy esküvőre, Lekenyerezte a bíró... Innentől már én is ismerem. Felállok, odalépek Pista mellé. Átöleli a vállam. Pityókosan csillog, hunyorog barna szeme. Rám csippent vele, és tercelni kezd, úgy fújjuk: Lányok, lányok, ha volna eszetek, Sej, nem fájna annyit a fejetek... Pista odahajol Olgához. Beleénekli a fülébe a nótát. És ragyog a képe. Nem tudom igazán ilyen felszabadultan, mindenről elfeledkezve dalol-e, vagy csak teszi magát? Én is ittam már jócskán, de az előbb, hogy megmozdultam, s felálltam a helyemről, mintha kiröppent volna belőlem az ital nyomása. Gyanítom már huzamosabb ideje, hogy nem tudok én igazán berúgni. Félek, hogy egyszer meg is bizonyosodom róla. És attól tartok, hogy ott kezdődik a baj, amikor már berúgni se képes az ember. Nem akarok odáig jutni... Jó volna valahogyan könnyebbnek lennem, súlytalanabbnak, száműzni legalább egy kis időre minden gondolatot, belefeledkezni esztelen cselekedetekbe... Már öten-hatan állunk itt együtt, összefogózva. Hangunkat kieresztve harsogjuk a nótát. És már nem is a szánkós nótát, hanem egy bús hallgatót, aminek nem tudnám a versét, ha egyedül kellene énekelnem, de így – a többiekkel együtt – gondolkodás nélkül eszembe jutnak a szavak. – Sose iszunk? – kiált a hátunk mögül Hegedüs. Amíg mi itt nótáztunk, ő telitöltötte a poharakat. Valahogy idekerült mellém Szojka. Ránézek. Vidámnak látom. Zuárd atya is nevet. Mindenki derűs, nyilván én is annak látszom. De a hétszázát, ne csak látszat legyen! Igyunk! – Éljen Zuárd atya! – emelem meg a poharam. – Úgy van! – helyesel Gaszton. – Ex! – Hát a cigány sose iszik? – somfordál oda közénk a füstös, kezében a hegedűvel. – Meg a kisasszonyról is elfeledkeznek? Motalkó nélkül nem megy a motor... Megkeresem Olgát. Telitöltöm a poharát. Rám néz. Felemeli a borospoharat.

Odakoccintja az én pálinkás kupicámhoz. De szép, istenem, milyen szép ez a lány! Kékszemű... – ezt szeretném mondani neki. – Idejönni! – kiált ránk tréfásan Gaszton. De a mosolya erőltetett. – Nincs külön ivászat! – Uraim! – krákog kispolgár-Godefried úr. Jézus, ez az ember tósztot akar mondani! Gyorsan, csak minél gyorsabban beléfojtani a szót. Pista is nyilván erre gondolt, mert mielőtt Godefried úr szóra nyithatná száját, elkiáltja magát: – Minden Démoszthenésznél szebben beszél a tett! – koccint Godefrieddel: – Egészségére, szentatyám! Iszunk. Fenékig. – Kérek egy cigarettát – szólal meg mellettem halkan Olga. – Ha megfelel egy csavart cigaretta... – Én nem értek hozzá, csavarjon nekem... – hajtja félre szép fejét. Most, hogy ivott egy cseppet, s némileg feloldódott a komolysága, nemcsak szép, de nagyon kedves is. Istenem, végtelen időkig el tudnám nézni... – Tessék – nyújtom oda neki a megcsavart cigarettát. – Ragassza meg... Kidugja a nyelve hegyét, s megnedvesíti a papír szélét. S közben csintalan pillantást vet rám. Huncutság bujkál a szemében. – Hovatovább kérhetem a fiúsításomat – neveti el magát, miközben óvatosan összeragasztja a cigarettát. – Ha csak ez a kívánsága... – mondom, miközben tüzet adok. – Majd összehívom a parlamentet... – Hogyan? – néz fel rám tréfás komoly kifejezéssel. – Maga a humorhoz is ért? – Ha ugyan ez humornak nevezhető. Túlságosan jó indulatú hozzám... – mondom, s én is nevetek közben. Úgy szeretném, olyan jó volna, ha egy kicsit kibújhatnék magamból, és semmi mással nem törődve át tudnám adni magam ennek a mulatságnak... – Ácsi! – emeli fel mutatóujját Pista. Elhallgat a muzsika. Az öreg cigány elemében érzi magát. Csupa figyelem. Mintha Pista szeméből akarná kiolvasni, milyen nóta következik. Pista összerántja ék alakú szemöldökét. Csibészes ravaszság játszik az arcán. Felém vág a szemével. Nevetek. Ingerkedsz velem? Ám tegyed. Örülök, hogy jó kedved van, öregfiú. Én ugyan elviselem, ha heccelődsz... És belekezd. Halkan, ahogy talán valamikor Sopronban, az erdészakadémián vagy a Gambrinus vendéglőben gyújtott nótára: Búzaföldön, dűlőúton megy a lány, Barna legény lépeget az oldalán. Amint mennek, mendegélnek, ici-pici nyúl Árok szélén, a bokorban csöndben meglapul... Megnedvesíti torkát a pohárka alján maradt pálinkával. Közben a cigány játékos átmenetet rögtönöz a második versszakhoz. Félkörben állúnk körülöttük. Szemmel láthatóan az öreg papok is mennyeien érzik magukat. Gasztonra téved a szemem. Többet ivott, mint szokott, sápadt már a szesztől. Olgát nézi. Mintha bűvölni akarná, hogy vegye észre a tekintetét. De Olga mindenkire néz csak őrá nem. Néha engem is megkeres a szemével. Akár most. Kölykösen rám pislog, mintha biztatna, hogy legyen már egy kicsit jobb kedvem. Rámosolygok: jól érzem én magam. Mit csináljak, ha nem tudok úgy énekelni, mint Pista? Meg aztán be se csíptem eléggé. Majd talán később, ha még iszom... Hogyan alakult volna vajon ez a mi ismeretségünk, ha nem a háború közepén akadunk össze egy vidéki kúriában, hanem békeidőben, mondjuk Budapesten, az Andrássy úton? Egyáltalán: milyen lenne, ha egyszer kettesben sétálnánk ott a platánok alatt, ahol a lámpák fénye lombokon átszűrve sugárzik le a virágágyakkal és padokkal beszegett gyalogjáróra, meg a széles útközépre, ahol hangtalan gépkocsik

suhannak végig, meg-megcsillanó autók, a mélyből pedig, az útburkolat alól, időnként tompított dübörgést hallani, amint a földalatti villamos végigrobog alattunk... Mikor kerülök én még egyszer Budapestre? Mikor szagolhatok bele a Duna-part párás, vízillatú levegőjébe este, amikor a folyóparti szállodák teraszain cigányzenekarok muzsikálnak, s itt-ott jazz-bandák szaxofonjainak rekedt szava keveredik a hegedűk, bőgők, cimbalmok dallamaiba... És a kivilágított Halászbástya fehér csipkéi, meg a Vár sötét kontúrjai... Pista énekel. Jól gazdálkodik a hangjával, bírja szusszal a magasra ívelő melódiafoszlányokat is. És csupa mosoly, ahogy a kislányról dalol, amint a barna legény oldalán csak irul-pirul. Tudtam, hogy idelyukad ki a dolog: Olga ráébredt, hogy vele incselkedik Pista. És – mintha a nótának engedelmeskednék – valóban elpirul... Nagyon kedves. Boldog ember: még tud pirulni... Nem mer rám nézni. Mondanám neki: ne szégyelld, kislány, a pirulásodat. A legjobbat árulja el rólad... Bár tudnék én is pirulni. Akkor nem zavarna a maradék tisztességem, nem kellene rossz szájízzel gondolnom magamra, nem kellene lenéznem magam a gyávaságomért, hogy nem merem megmondani neked: keress inkább mást... Már jóformán mindenki együtt énekel Pistával, amikor a refrénhez ér. Ragyogó képpel fújják az öreg papok is, hogy ott a bokorban kíváncsian fülel az a nyúl... Pista – akár egy karmester – ujja hegyével vezényli a rögtönzött kórust. Aztán újra csöndre inti őket, s a maga hangját, is halkra fogja, mintha titkot közölne: Barna legény szőke kislány derekához nyúl – Csattan a csók... De már erre megugrik a nyúl! Taps, a cigány tust húz az árva hegedűvel. Előre látom, hogy a hangulat most csap majd igazán magasra. – Gratulálok, barátom! – rázza kispolgár-Godefried a Pista kezét. – Fogadd elismerésem! – Majd kicsattan a képe. Izzad kopasz, kerek feje. Nyakán is kigombolta már a reverendát. Iszunk. Poharak koccannak, aranyosan ragyog a fehér palackok üvegfala mögött a pálinka a petróleumlámpák fényében. Cigarettafüst felhőzik a levegőben, zsongássá keverednek a hangok, mindenki beszél valakihez, s én csak hagyom, hadd áradjon belém, hadd töltsön be a szoba hangulata. Én is iszom, bár tudom, hogy mitsem segít rajtam a pálinka. Hatását már nem érzem, nem melegít, és nem könnyít rajtam, s hogy mégis jólessék, megpróbálom tudatosan élvezni zamatát, kitalálni, miből főzték, mert nem egyfajta gyümölcs pálinkája. Időnként szilva zamatát fedezem fel benne, néha meg barackmagok kesernyés mandulaízét vélem fellelni... – Szabad? Valaki leül mellém, félig a hátam mögött. Odafordulok. Olga. Bocsánatkérően mosolyog rám: – Ne igyék annyit... Nézem a szemét. Nyugodtan szólalok meg. Oly tiszta a fejem, hogy akár leülhetnék kiszámítani egy főtartó-oszlop terhelését. – Én nyugodtan ihatok... Ahhoz, hogy berúgjak, megfelelő diszponáltságra van szükségem. És most egyáltalán nem olyan a hangulatom, hogy a pálinka erősebb lehetne nálam. Kis hallgatás. – Nagyon tudom tisztelni azokat, akiknek nem árt meg az alkohol... – szólal meg aztán újra a lány, hogy el ne akadjon a beszélgetés. – Én sohase bírtam... – A körülmények immunizálják az embert – mondom. – Odakint a fronton annyi pálinkát, rumot meg mindenféle más szeszt ittunk össze, hogy ma háromszor annyit kell magunkba szednünk, mint egy civilnek, ha azt akarjuk, hogy valami mámorfélét érezzünk... Nézze meg Gasztont. Az előbb még láttam rajta a pálinka hatását, sápadt volt,

de már újra igazi a színe. Néha előfordul pár perces krízis, amikor elválik, hogy berúg-e az ember, vagy sem, és ha ezen szerencsésen túljut, annyit ihat utána, amennyi belefér. Még csak a mozgása se lesz bizonytalan... Gaszton felénk tart. Egyenesen jár, nyugodtan lép, nyoma sincs rajta a részegek erőltetett biztonságkeresésének, kínosan szabályossá kényszerített mozdulatainak. Leül velünk szemben. – Hogy mulatsz? – néz rám. – Csak-csak. – És maga? – kérdi Olgát. – Táncolni kéne... Mintha Gaszton kívánságát teljesítené, Szojka bekapcsolja Zuárd atya rádióját. Tánczene szól. Lassú tangó. Zümmögő gitár hangja válik ki néha-néha a zenekar összjátékából. Gaszton feláll, és meghajol Olga előtt: – Szabad? – A főhadnagy urat kellene inkább megtáncoltatni – pillant rám a lány, fejét ingatva. – Nem szoktam táncolni. Táncoljon csak Gasztonnal... Erős akarok lenni. Félek ettől a játéktól. Nem szabad beleugranom, nem szabad vállalnom a kísértést, hogy érezzem magamhoz simulni karcsú, izmos testét, nem szabad átölelnem a derekát, ahogy most Gaszton teszi. Amikor először láttam Olgát, ott az udvarház dohányzójában, az volt a benyomásom, hogy amint kiegyenesedik, fiatal fűzfavesszők hajladoznak a derekában. Búgó női alt énekel a rádióban: Mi volt a múlt? Ne légy kíváncsi... Mit hoz a holnap? Mit érdekel? A most miénk csak, törődj a perccel... Szorítsd magadhoz, ne szökjön el... Van még mit inni? Magam elé húzom a legközelebbi pálinkásüveget. Lassan telicsorgatom a poharam... Törődj a perccel... Bornírt szövegecske, de igaza van. Ami volt, ami elmúlt, ami megtörtént, azon már úgysem segíthetünk. S ami lesz, ami jön, ami vár ránk, ahhoz oly kevés a közünk, annyira nem szólhatunk bele... Ragadd meg a percet! A perc – biztos. A pillanatnyi jelennek talán gazdája vagy... És ami ezen túl volt, vagy következik, hadd a fenébe, ne pocsékolj energiát még arra se, hogy töprengj a jelenen kívül eső dolgokon. Ráérsz akkor gondolkozni, ha majd az akkori pillanat rákényszerít... Ők táncolnak, én a pálinkámat iszogatom. Szojka telepszik most mellém. Nem szól. Szórakozottan dobol ujjával az asztallapon, a rádióból előszűrődő tangó ütemére. Neki is töltök pálinkát. Koccintunk. – Miért nem táncolsz? – kérdi. – Lusta vagyok... Tudomásul veszi. Én is szeretném tudomásul venni. Szeretném, ha nem kellene arra gondolnom, hogy azért nem táncolok Olgával, mert félek a játéktól. A játékot mindig végig kell játszani... – Hány óra? – Háromnegyed tizenkettő... Még szól a rádiómuzsika, de Olga abbahagyja a táncot. Mond valamit Gasztonnak, talán azt, hogy fáradt, s visszajön az asztalhoz, leül Szojka mellé. Észre sem vettem, hogy már csaknem mindenki visszatelepedett az asztal köré. Ott, a túloldalon az egyik öreg pap el is bóbiskolt. Álla nekitámaszkodik a reverendája mellének. Szuszog. És Zuárd atya? Nincs sehol. Angolosan távozott. Én is így teszek mindjárt. Mi az ördögnek üljek itt, ha mulatni se tudok már igazán? Bosszantóan tiszta a fejem, idegesítően józan vagyok. Ha iszom, csak fölöslegesen fogyasztom a pálinkát. Nincs örömöm benne.

Felkelek a helyemről. József az egyik ablak párkányának támaszkodik. Kezében egy pohár pálinka. Az italba bámul. Odamegyek melléje. Észrevesz. Rám néz. – Hogy mulat, főhadnagy úr? – Csak-csak... – Az se rossz... – törli meg keze fejével a bajuszát. Poharában remeg az ital. Nézi, aztán rám pislant: – Hány éves a főhadnagy úr? – Huszonhat... – mondom önkéntelen. – Miért? Nem felel, elfeledkezik az italáról, és maga elé bámul. Csak nagy sokára ébred rá, hogy feleljen a kérdésemre. – Huszonhat... Akár a fiam. – A fia? – kérdem. Egy pillanatig nem tudom, beszélt-e már nekem róla, hogy fia is van. Ha igen, akkor udvariatlanság volt ilyent kérdeznem tőle. – Nem is tudta, hogy van fiam? – kapja rám hirtelen a tekintetét. Morgok valamit az orrom alatt. – Pontosan annyi idős, akár a főhadnagy úr... – ismétli meg töprengve. Ránézek. – Katona? Zavartan válaszol: – No... igen, katona. Vagyis... – Megszökött? – próbálok a szemébe nézni. Ő elkerüli a pillantásom. – Meg – Valami furcsa daccal néz fel rám hirtelen. – Hát igen. Megszökött. Rámosolygok. Mintegy megnyugtatásul mondom, bár nem tudom, kell-e megnyugtatnom: – Az a fontos, hogy sikerült megszöknie. Tudja, hogy hol van? Talányosan fürkészi az arcom: – Azt hiszem... Talán itt a közelben. – Még jobb – nevetem el magam. – Talán már találkozott is vele... Hirtelen – nem tudom, mi okból – elborul az arca: – Nem – mondja ki nyersen. – Nem találkoztam vele. – Hogyhogy? – csodálkozok rá. – Hát akkor honnan tudja, hogy errefelé tanyázik? – Én ezt nem mondtam a főhadnagy úrnak. Utánagondolok. Valóban nem mondta szóval. De éreztette. Nem bízik bennem az öreg. Azzal játszottam volna el a bizalmát, hogy szembeszegültem az ötlettel, amikor azt proponálták, hogy be kell vinni a gyereket a kórházba? De hiszen utána én magam mentem el az autón! Nem, nem hiszem... Egyszerűen: bizalmatlan hozzám. Talán csak azért, mert én tiszt vagyok, az ő fia meg baka volt. De egyáltalán: mi közöm hozzá? Ha Szojka beszélt az öregnek rólam, az Szojka dolga és Józsefé. Beszéljenek, semmi közöm hozzá. Hányszor tökéltem már el, hogy nem törődöm vele, akármit gondolnak rólam az emberek? Ítéljenek meg, ahogy nekik tetszik. Amikor megszöktünk... lehet, hogy akkor is megvetettek, akik átmentek az oroszokhoz. Gaál hadapród és a többiek... Csak pillanatokig piszkált az ügy, utána túltettem magam rajta. És hogy mi van a József fiával, uramisten... Örülök neki, hogy sikerült megszöknie. Egészségére. Örüljön neki József is. Énrólam meg gondoljon akármit. Voltaképpen nem is akartam tudni, hogy valóban a közelben bujkál-e. Az öreg hallgat. Elakadt a beszélgetésünk. Mit csináljak? Iszom még egy pohár pálinkát, aztán... Itthagyom az öreget, és ide-oda járkálok a dohányzóban. Megállok az ajtó mellett. Nekitámaszkodom a félfájának. Micsoda füstöt csináltunk! Szinte ködbe vonja a két petróleumlámpát. Végignézek az asztal körül ülőkön. Szojka rákönyököl az asztal lapjára. Pista egyenes derékkal ül, s nyilván azon gondolkodik, melyik nótára gyújtson rá, ha

elhallgat éjfélkor a rádió. Hegedüs mindenről elfeledkezve ízlelgeti pálinkáját. Gilbertnek csaknem leragad a szeme. Gaszton morózusan bámul maga elé. Olga udvariasan hallgatja kispolgár-Godefried urat, aki gesztikulálva, de halkan magyaráz valamit. A rádió mellett a cigány a vonóját gyantázza. Kidugja kissé a nyelvét, s ide-oda mozgatja, ahogyan a keze jár a gyantával. Két öreg pap, ott az alvó mellett arra készül, hogy maga is elbóbiskoljon... Ki érzi jól magát a társaság tagjai közül? Jó volna tudni. Talán Pista. De neki nem tudok hinni. Túlságosan ismerem. Ő csak játssza már a mulatós fiút, a jókedélyű társaság-közepét. Pedig voltaképpen ugyanaz a baja, mint nekem. Mi már sehol sem tudjuk jól érezni magunkat. Vártuk – ki kisebb, ki nagyobb reményekkel – ezt a mai görbe estét, s kiderült, hogy semmi különös... Nem marad utána semmi jóleső... Óvatosan lenyomom a kilincset. Vigyázva megnyitom az ajtót, s kisurranok rajta. Kint állok a falon. Csillagos az ég. Nincs felhő, nem fúj a szél sem. Fagy. Mintha összehúzná az arcbőröm a csípős, mozdulatlan levegő. Nézem a sötétséget. Csak sejteni tudom, hogy arra lehet a bányászfalu, amarra meg – nagyon messze – a város a kórházzal, ahová a kisfiút vittük Szojkával. Csönd. Nem hallok ágyúdörgést. A fronton is csönd van. Jótékonyan hat rám ez a hangtalan békesség. Odakint a fronton nem szerettük a csöndet. Idegessé tett bennünket. Ott mindig tele volt várakozással a némaság, tele volt rosszat sejtető feszültséggel a szemközti oldal mozdulatlansága. Hány, de hány éjszakát töltöttünk el azzal, hogy füleltünk, képtelenek voltunk elaludni, éppen a nagy csönd miatt... Szinte megkönnyebbültünk, ha akár a mi oldalunkon, akár a szemközti fedezékek mögött felzúgott egy-egy autó vagy tankmotor, és ha időnként eldörrent egyik-másik ideges őrszem fegyvere. Mikor lesz már vége? Önámítás, hogy itt hiszek a csöndnek. Lehetünk-e igazán nyugodtak, érezhetjük-e öncsalás nélkül biztonságban magunkat, amíg nincs vége a háborúnak? Hányadika lehet ma? November végén járunk. Két esztendeje, november huszonkilencedikén esett el Selmeczi Béla. Akkor már régen állt a front, megmerevedtek a vonalak szerte a környéken. Mi a szárnyvasutat biztosítottuk, ahol az utánpótlás érkezett. Csend volt hetek óta. Nagyokat aludtunk, emlékszem, és már elpusztítottunk minden tetűt. Csak a bolháktól nem bírtunk szabadulni... Kettőzött őrség állt a vasúton minden éjjel, s bosszankodtunk is miatta. Aztán ráébredtünk, hogy hiábavaló lett volna akár megháromszorozott őrség is. Rumot ittunk aznap este, és pókereztünk közben. Összenyertem valami kétszáz pengőt. Selmeczi is nyerésben volt egyszer-kétszer. Aztán fel kellett állnia: rajta volt a sor, hogy a parancs szerint ellenőrizze az őrpárokat. Magára vette irhabundáját – nemrég jött meg az engedély, hogy a tisztek irhabundát is viselhetnek – vállára akasztotta géppisztolyát, és kiment. Mi tovább kártyáztunk. Meg szoktuk várni, amíg megjön az éjjeli vonalellenőrző mozdony a mozgó őrséggel, csak utána feküdtünk le. Valaki meg is jegyezte azon az estén, hogy késik az ellenőrző járat. Senki sem hederített rá. Izgalmas volt a lapjárás. Néha hárman is licitáltak, mindenki azt hitte, a negyedik blöfföl, de amikor kiterítettük a lapokat, alig volt különbség az értékek között. Aki nyert, csak a nyerés tényének örült, nem az összegnek, aki meg veszített, nem sokat bánkódott rajta. Tele voltunk pénzzel, nem tudtuk mire elkölteni az illetményünket. Mindenütt bankjegyek hevertek az asztalon... Aztán odakint hirtelen felkelepeltek a fegyverek. Első pillanatra nem is értettem: nekünk nem volt Maxim-gépfegyverünk. A hang pedig, amit hallottunk, Maxim-ropogás volt. Nem lehetett tévedni. Jól ismertük a Maximok tompa hangját. Mire kiértünk a sínekhez, már néma volt minden. Futtunkban hallottuk a három robbanást. Egyikünk belezuhant abba a gödörbe, amit valamelyik akna vágott. Később összeszedtük az őrszemek tetemeit. Az egyik életben maradt: nem ölték meg, csak leütötték. Selmeczi főhadnagyot derékban nyírta el a gépfegyver. És a partizánoknak nyomukat se leltük. Akkor döbbentünk rá, hogy valami egészen érthetetlen és elszánt

erővel állunk szemben. Egy csapat, amelyik Maxim-gépfegyvert cipel magával bevetésre – magabiztos partizánegység. Három helyen robbantották fel a vasutat. Más nap vagy harmadnap megjött a parancs, hogy önkéntes jelentkezések alapján partizánvadász különítményt szerveznek. A századunk parancsnokságát én vettem át. Akkor még negyvennyolcan voltunk azok közül, akik negyvenegyben elindultunk. Amikor megkaptam, fel se olvastam a parancsot a partizánvadász-alakulat szervezéséről. Jelentettem az ezredtörzsnek, hogy minálunk senki sem jelentkezik. Nem telt el több egy hétnél, és vonatra raktak bennünket. Én megúsztam egyszerű fejmosással: szememre hányták, hogy "hadnagy úr, demoralizált a század"! Nem védekeztem. Nem születtem csendőrnek se az embereim gyilkosának. Tudtam, hogy úgyis németek váltanak fel bennünket. Vérezzenek ők. Inkább becsméreljenek bennünket, kiabáljanak velem, hogy demoralizált a századom, mint hogy kopónak csapjunk fel... Régen volt. Mintha sokkal, sokkal több idő telt volna el azóta két esztendőnél. Ma már főhadnagy vagyok és katonaszökevény... Fagy. Jégbőrt húznak magukra a tócsák. Hamarosan megjön a hó is. Tél lesz, és a háborúnak még most sincs vége... Amint ellépek a dohányzó ajtaja előtt, hallom, hogy odabent még mindig mulatnak a fiúk. Menjek vissza közéjük? Eh, dehogy megyek. Miért erőltessem a jókedvet, minek öntsem magamba a pálinkát, ha nem lelek örömöt benne? Lefekszem inkább, aztán majd csak elalszom. Benyitok a szobámba. Ráhajtom az ajtóra a kallantyút, nehogy később pityókos fejjel feljöjjenek a fiúk, abban a reményben, hogy esetleg visszavihetnek mulatni. Hová is tettem a gyufám? Egyik zsebemben sincs. Odalent felejtettem az asztalon. Nem számít. Sötétben is le tudok vetkőzni. Mi ez? Ösztönösen mozdulatlanná dermednek az izmaim. Valaki van rajtam kívül idebent. Visszafojtom a lélegzetem. Hallom, hogy valaki mégis lélegzik. Vagy nem is hallom, csak az idegeimmel érzem? Miről beszélgetett Józseffel Szojka? Ki jött be a szobámba? Miért nem gyújtott lámpát, ha itt van? Sötétség. Eh, ostobaság. Lehet, hogy csak képzelődöm. Nem! A frontösztönök nem csalnak. Nyugalmat erőltetek magamra. Még csak kíváncsiság se hallik a hangomból, amikor megszólalok: – Ki az? Valaki mozdul. Jóleső éreznem, hogy nem tévedtem. Két lépésre állhat előttem, aki idebent van... Nem lehet! Nem igaz! De az illata... – Olga... – Én vagyok... – szólal meg a sötétben. Az ő hangja is nyugodt. Mintha nem volna benne semmi rendkívüli, hogy belépve a szobámba, itt találom őt a sötétben. – Hogy került ide? – Bejöttem. Ezt is egészen magától értetődően közli. Közelebb lépek hozzá. Ha nem is látom, tudom, hol áll. Nem tudok okosabbat mondani: – Azt hittem, még lent mulat a többiekkel... – Nem. Csönd. Dobol a fülemben a vér. Melegem támad egyszerre. Szabálytalan a lélegzetem. Sok-sok levegőre vágyom. Nem szabad! Valamit mondani kellene, valamit tenni kellene, hogy... És képtelen vagyok megszólalni. Zúg a fejem, ég a szemem. Miért hallgat? Miért nem mond már valamit, ami visszaadná az egyensúlyomat, amibe megtámaszkodhatnék, hogy kivágjam magam ebből a képtelen helyzetből. Nem tehetem! Lehetetlen... Ha más nő állna itt előttem, talán nem gondolkodnék, de Olga... Végre nagy nehezen meg bírok mozdulni. A szekrényben van egy skatulya gyufám. Ha

fényt gyújtok, minden más lesz. Hozzáérek a lányhoz, amint a szekrényhez lépek. Nem! Én nem veszíthetem el az eszemet! Ha ő gyerek, nekem kell felnőttnek lennem. Végre megtalálom a szekrényzár fogantyúját. Megkönnyebbülést érzek, amint hallom, hogy a szekrényajtó megfordul a sarkain és kinyílik. Itt a gyufa. Száraz a szám. Felvillan a gyufaláng. Leemelem a petróleumlámpa üvegkürtőjét, s meggyújtom a belet. Sárga fénnyel telik meg a kis szoba. Orromba beleszökött a petróleum szaga. Füstöcske szalad ki a lámpa kürtőjéből, aztán elenyészik, s már tiszta lánggal ég a kanóc. Néznem kell, hogy Olgát ne lássam. Egészen kiszáradt a szám. Itt egy fél üveg pálinka a szekrény aljában. Lehajolok. Kiemelem. – Parancsol? – kérdem, anélkül hogy feléje fordulnék. – Kérek. Miért ilyen nyugodt? Neki is éreznie kell a helyzet képtelen voltát. Igazán több esze lehetett volna. Nem gyerek már. És mégis gyerek... Nem tudja, hogy dinamittal játszik. – Nincs poharam... – Nem baj... iszom az üvegből. Katonásan. Hallom a hangján, hogy nem mosolyog a szavaihoz. Ő is zavart tehát. Csak erőlteti a nyugalmat. Bárcsak jönne meg az esze. És muszáj szembefordulnom vele. Keresi a szemem. Kitágult a pupillája a gyönge fényben. Akkorára nőtt, hogy szinte eltűnt az írisze. Elveszi tőlem a palackot. Kihúzza belőle a dugót. Lehunyja félig a szemét. Kettőt kortyol. Aztán gyorsan elkapja ajkától az üveget. Szájához emeli a kezét. Megköhögteti a szesz. Kiveszem a kezéből a palackot. Iszom, nyelem, amíg el nem áll a lélegzetem. Könnyesre vált a szemem tőle. Majd lassan visszaállítom az asztalra az üveget. És most? Hogyan mondjam meg neki, hogy menjen innen, menjen ki, amíg nem késő. Itt áll előttem. Néz. Hosszú ujjú, fehér keze lassan felém közeledik. Megfogja a csuklóm. Nem akartam, isten látja a lelkem nem akartam. És mégis csókolom, csókolom puha, simogató száját... 14 Elaludt. Kócos feje itt nyugszik kinyújtott karomon. Alig hallhatóan, egyenletesen lélegzik, mint a békésen szunnyadó gyerekek. Haja szétomlik, jut belőle a vállamra is. Aludj kedves... Sohasem éreztem még a meghatottságnak ezt a fajtáját. Eltölt, és szomorúvá tompít ez a hangulat. És szinte fizikailag is érzem a meghatott szomorúságot: nehéz a mellem, párák bujkálnak a torkomban... Szűz volt. Senkinek sem adta még magát. Mintha nekem őrizte volna lányságát huszonkét éves koráig. Örvendeznem kéne, ujjonganom magamban a boldogságtól, s ehelyett valami szégyenkezéssel vegyes szomorúság vibrál bennem. Hagytam, hogy tévedjen, hagytam, hadd higgye, hogy én is beleszerettem, elfogadtam odaadását, s tudom, hogy ezután is meghagyom szegényt hamis hitében. Ringatózhatnék az önámításban, hogy tulajdonképpen ő akarta mindezt, ő tartott méltónak magához, s lehet, hogy neki van igaza. De én már nem tudom becsapni magam... Nem vagyok szerelmes. Azt sem tudom már, mi a szerelem. És vajon létezik-e egyáltalán ilyen állapot? Valamikor diákkoromban szövögettem én is gyerekes álmokat nagy-nagy szerelemről, ami minden mást beborít, ami mellett minden jelentéktelenné törpül, a mindennapi élet minden gondja, történése elveszti súlyát, és én feloldódom a meghatározhatatlan, mámorhoz hasonló érzésben... Ma már tudom, hogy nincs ilyesmi. Nem létezik az az állapot, amikor az ember elveszti önnön lényét, s csak a párján át

lélegzik. Mindenki elsősorban önmagára gondol. Én is... Mi történt velünk? Én sohasem kerestem ennek a lánynak a szerelmét. Nem jártam utána. Nem küszködtem érte. Nem sorolhatom magam azok közé, akik azért szereznek meg maguknak egy leányt, hogy a szerelme révén emelkedjenek a társadalmi ranglétrán. Nem vagyok annyira rabja a szexualitás ösztönének sem, hogy ez hajtott volna Olga után. Nem is azért kellett, hogy vigasztalódjam vele egy nagy csalódás után. Meg nem is egyedüllét kényszerített, hogy vágyódjam utána. Vágyódni?... Szavak, szavak, szavak... De mennyire üres szavak. Szerelem... Séta holdfényben, üldögélés egy parkban, két kéz bátortalan egymást keresése, szemérmes csók vagy vad csókolózás... Csupa játék, színészkedés. A könyvekben annyi válfaját olvasták már az emberek a szerelmi játéknak, hogy amit tesznek, az inkább egy lecke felmondásához hasonlít... S ami mögötte búvik meg? Nemi vágyakozás vagy önérdek... S ami utána következik? Gyengédség? Az egyik azért gyöngéd, és kedves a másikhoz, mert így könnyebb elviselni az együtt töltött időt, mintha veszekednének. Vagy azért figyelmes, hogy viszonozza a párja gondoskodását... Adás-vétel tulajdonképpen, ha a mélyére nézek, hűség? Az egyik ember azért hű, nehogy botrány kerekedjék a hűtlenségéből, a másik meg azért, mert lusta, hogy kalandok után járjon, örül, ha hazamehet, levetheti a cipőjét, és odaülhet a rádió mellé, vagy könyvet, újságot vehet a kezébe... Kéz a kézben a sírig, holtomiglan-holtáiglan... Szavak. És a valóság? A megszokás... És újra, meg újra a célszerűség: asszonynak férj kell, mert kényelmesebb, ha van támasza, s hogy legyen, az különben is afféle íratlan törvény, a férjnek meg könnyebb, ha akad otthon valaki, aki ellátja a személye körüli miniszteri teendőket... Bárkinek mondanám el, amit most gondolok, megbotránkozna, és cinizmussal vádolna. Még akkor is, ha a lelke mélyén igazat adna nekem! Önmagunkat is ámítjuk. Elhitetjük magunkkal az értelmetlen szavakat, időben elhessegetjük a kétely minden kényelmetlen foszlányát. Vagy talán mégis én vagyok a rossz?Az én hitetlenségem gonosz, amikor tagadtatja velem, hogy lényeg is húzódhat meg a frázisok mögött? Nem tudom. Ha Olgára gondolok, ha önvádat érzek miatta, tulajdonképpen önmagammal kerülök ellentmondásba. Miért muszáj hinnem, hogy ő más? Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy valóban más, mint az emberek. Miért vajon? Jó volna feleletet találni. Azért, mert így érzem... Az érzéseket úgysem lehet megfogalmazni, bizonyítani se lehet őket... Minden érzés – bizonyosság. Jó volna, ha el tudnám hitetni magammal, hogy Olga sem különb, mint a többi ember, ő is ugyanolyan önös, kisszerű... De erről még gondolkodni sem tudok. Itt felmondja a szolgálatot a logikám. Miért nem tudok róla rosszat feltételezni? Miért fog el szégyen, miért érzem aljasságnak, hogy őt is be akarnám piszkolni? Ő a szabályt erősítő kivétel. Talán... Ő az, aki különb, tiszta kis ember... Jó volna, ha hipnotizálhatnám magam. Magamba szuggerálnám azt az érzést, aminek valamikor, kisfiú koromban elképzeltem a szerelmet. Alszik. Egyenletes, nyugodt lélegzéssel. A tiszta lelkiismeretű emberek álmát alussza. S ismét csak arra kell gondolnom, hogy gyerek... mert csak a gyerekek romlatlanok, csak ők tiszta lelkiismeretűek, feje alatt elzsibbadt a karom. Elhidegedtek izmaim, élettelenek a bőröm alatt az idegek. Ha visszatér a vér a rostokba, kellemetlen lesz. Meg kellene mozdulnom, kihúznom a feje alól. Mégsem mozdulok. Nem ébresztem fel. Az a legkevesebb, amit megtehetek érte, hogy nem zavarom, hagyom, hadd aludjék. Mást úgysem adhatok neki, mint egy-egy ilyen apró figyelmességet. Olga... Mit vár vajon tőlem? Boldogságot, szerelmet, jóságot. Ezek nekem csak szavak, de ő hisz bennük. Miért adódott így? Miért szánta nekem a véletlen azt a hálátlan teendőt, hogy én ábrándítsam ki őt mindenből, amit még igaznak és lehetségesnek tart? Alszik. Gyerek... Megkapta a kiszemelt játékot, itt van mellette a játék, álmában is érzi, s most elégedett. S nem tudja, nem is sejti talán, hogy a játék nem örül annak, hogy az ő

birtokába került. A játéknak szomorú az ő szerepe, mert előre tudja, hogy úgysem hoz sok örömet kis gazdájának... Szerencsétlen nemzedék egyede lettem. Mennyivel jobb volt még az előttünk felnőtt generációnak is... Az apáinknak, a huszonöt-harminc évvel idősebbeknek. Akkor még fel lehetett lelni némi rendszert az életben. Felnőtt a fiú, megszeretett egy lányt, feleségül vette, hogy boldogan éljenek, amíg meg nem halnak, pontosabban: leéljék az életüket, ahogy az elő van írva a konvenciók könyvében. Egzisztenciát alapítani, gyerekeket nemzeni, tekintélyes egyeddé válni az adott környezetben, megbecsülést szerezni az emberek között, előkészíteni a gyerekeket önmaguk folytatására, aztán készülni a halálra, előre elrendezve, hogy milyen legyen a temetés... Nem valami változatos úton, de mégis látszólag biztos sínpáron gurult az életük. Vigasztalhat engem, hogy unalmasnak találom a sorsukat, de nekik legalább megvolt a biztonságérzetük, hogy az út mentén ott állnak a kilométerkövek, mint a legszükségesebb biztonság jelzői... Ránk már más várt. Nem panaszkodhattunk unalomról. Túlságosan is sok változatosságról gondoskodtak az események. Ránk szakadt egy új világégés, rosszabb az előzőnél, mert akkor az ország nem változott hadszíntérré. Ránk szakadt a háború, s mi csak tettük, amit parancsolnak, még gondolkodni se volt időnk, s mire felébredtünk a rohanás kábulatából, rá kellett döbbennünk, hogy nem egyszerűen a háború elvesztéséről van már szó, hanem az egész világunk összeomlásáról, s valami másnak az eljöveteléről. Egy vagyok én is az összeomló világ mannschaftjából, és fogalmam sincs, mi lesz a sorsom, mi lesz a jövőm. Egyet sajátítottam csak el precízen: hogy mindent kétségekkel teli, szív nélkül csináljak. A körülmények gondoskodtak róla, hogy ami lelkesedés volt bennem, egykettőre elhamvadjon... Kelleténél gyorsabban nőtt meg az eszem, akár egy kamasz, akinek hosszú a keze, hosszú a lába. Minden mögött képes vagyok már meglátni a rosszat, csak azt nem sikerül sehogy sem felfedeznem, hogy vajon miként is lehet kilábolni a rosszból, hol a kiút, hogyan lehetne megtanulni a "másként" tudományának tételeit... Megtanultam az egyetemen, hogy gondosan megtervezett alap nélkül nem lehet házat építeni, de még egy vityillót se. Ki tudom keresni a házépítésre alkalmas talajt, mert megtanítottak rá a professzoraink. De ki tanít meg rá, hogy magamnak is tudjak egyszer alapot építeni, hol a szabály ahhoz, hogy magamnak is ki tudjam keresni azt a bizonyos két méter hosszú talajt, ahol biztos egyensúllyal nehezedhetnék a talpamra, s ami később aztán arra is jó volna, hogy elkaparjanak benne? Erre senki sem tanított meg, ezt a tudományágat egy professzor se választotta szaktárgyául az egyetemen... Pedig nem lett volna haszontalan, ha valami efféle tantárgy számára is állítanának fel tanszéket... Olga ébredezik. Talán kényelmetlenül nyugszik a feje a karomon. Megértem: nem kényelmes fekhely. Sovány, inas, csontos. Olyan, amilyenné a három frontesztendő edzette. Nem párnának való... Mindjárt felébred... Szusszan egyet-kettőt. Oldalára fordul. Szája a vállamhoz ér. Motyog. Megcsókolja a bőröm. Libabőrös leszek tőle. Mivel érdemeltem, istenem, mivel érdemeltem meg ezt a lányt? Megérdemelni... Dehogy érdemeltem... Oly jó volna szeretni, őrülten, mindenről elfeledkezve, belekárhozni a mámorba, amikor semmi más nem létezik, csak két egymáshoz simuló ember... Valamit suttog. Még mindig félálomban. Nem is értem. Megcsókolom levendulaillatú haját. – Itt vagyok nálad... – motyogja, mintegy a hallható szavakkal erősítve a tényt. – Itt vagy, kedves... – Jó nekem melletted... Neked is jó, hogy itt vagyok? – Nagyon jó, kedves... – Mondd nekem, hogy ébredjek fel... – Nem mondom... Aludj tovább, ha jólesik... – Fel akarok ébredni... Olyan rövid az éjszaka. Beszélgetni akarok veled. Legalább hajnalig. Holnap úgyis minden elölről kezdődik, egész nap úgy teszünk majd, mint eddig,

és én nagyon fogom várni, hogy este legyen... – Drága kis kölyök vagy... – Miért mondod, hogy kölyök vagyok? – Mert az vagy. Egy drága szőke kislány... – Ugye? – nevet fel önfeledten. Megcsókolom. Átkarolja a nyakam, hozzám búvik. Friss, ruganyos melle megsimogatja a karom. – Fázol? – kérdi riadtan, ahogy észreveszi, hogy megdideregtem. – Betakarlak. Nem tudok szólni. Annyi benne az ártatlanság, a tapasztalatlan tisztaság, hogy az már egyenesen megrendítő. – Szeretlek... – súgja. – Szeretlek... Úgy szeretem ismételgetni... Szeretlek... Azt akarom, hogy nagyon tudd... – Miért szeretsz, kedves? – kérdem rekedten. – Ha én azt tudnám... – Mégis... Felelj, kékszemű... – Miért kell ezt kérdezni? – Tudni akarom. – Hát azért is szeretlek, mert te mindig, mindent akarsz. Más ember szeretne ezt-azt-amazt, vagy óhajt valamit, te meg mindent egyszerűen... akarsz... – Nem is tudtam... És ezért szeretni lehet valakit? – Úgy látszik... – nevet halkan. – Meg aztán mindig olyan furcsa vagy, mint senki más, akit eddig ismertem... Rettentő felnőtt vagy mindig, mintha ötvenéves volnál, komoly, irtó határozott öregúr... De az ellenkezője is vagy. Én tudtam ám, hogy velem szemben a nagy-nagy magabiztosságoddal együtt is zavart, félénk voltál... És azt is szeretem benned. Talán nem is kellene elárulnom, mégis megmondom: nagyon jól áll neked. Kölyöklány és éles szemű asszony egyszerre. És itt fekszik a karomban, és szeret, és boldog, mert boldognak vél engem is... Nem szabad megzavarnom. Tisztelnem kell, és óvnom a hitét, oltalmaznom minden illúzióját, mint a kincset... Zavarnak, bátortalan szándéknak, szemérmes, titkolt szerelemnek vélte a magatartásomat, mindazt, amit őszintén, oda sem gondolya cselekedtem. Jóllehet én nem akartam becsapni, mégis megtévesztettem. Komikus, de egyben szomorú is: mindenki így csinálja, mindenkivel így történik. Másra gondolunk, és mást magyaráznak bele a tetteinkbe, mint ami a cselekedeteink lényege. Olga is azt hitette el magával, amit hinni vágyott. Fedjem fel az igazságot? Rontsam el az örömét? Kegyetlenség volna, szívtelen ünneprontás. Elgondolkodva beszél tovább: – Ahogy otthon megláttalak, megéreztem, hogy valami vár rám. Lestem, mikor kezdesz el udvarolni, ahogy az szokás... Aztán, most már megmondhatom... nagyon bántott, bosszantott, pofozta a hiúságom, hogy hűvös voltál hozzám és néha udvariatlan is... Amíg meg nem találtam a viselkedésed nyitját. Tudod, akkor haragudtam rád leginkább, amikor útközben hátra ültettél a sofőrülésről Gaszton mellé... – Gaszton kérte... – Tudom. De akkor én azt hittem, hogy szabadulni akarsz tőlem, mert idegesít a jelenlétem. Egész úton féltem, mikor unod már meg, hogy veletek vagyok... Pedig te is örültél, ugye, hogy ott vagyok a közeledben. Hallgatom, hallgatom... Milyen könnyű volna két rideg szóval megmondani az igazat: csak annyit, hogy jól sejtette, igazán úgy éreztem többször is, hogy terhemre van, s nemegyszer megbántam, hogy magunkkal hoztam... – Csak, az vigasztalt mindig, hogy már akkor is tudtam: szeretsz... – fekteti állát a vállam gödrébe. Kuncog: – Csak az alkalmat vártam, hogy kiugrathassam a nyulat a

bokorból. Most már nevetek rajta, mennyit izgultam, hányszor, de hányszor inamba szállt a bátorságom, hányszor visszahőköltem. Rettegtem, hátha tévedek, hátha igazán nem tetszem neked, csak én hiszem... Mennyit fecsegek összevissza! – Beszélj csak, kedves... Legyezgesd a hiúságomat. Meséld tovább, mit szeretsz még rajtam... – Miért gúnyolódsz magadon? Nem szabad!... – dörgöli hozzám a feje búbját. – Azt hiszed, nem tudom folytatni? Hát... például azt is szeretem, hogy mindent olyan egyszerűen csinálsz, ahogy kell, nem kerítesz nagy feneket a dolgoknak, mint Gaszton, nem fontoskodol, hanem megteszed, amit kell. Gaszton órák hosszat latolgatta, mi legyen a kisfiúval. Hogy ilyen veszélyes, olyan kockázatos dolog kórházba vinni. Te meg egyszerűen kiadtad a parancsot Szojkának, hogy hozza elő az autót, és elmentetek... Jól sejtettem. Mindenben csak a kedvezőt látja meg, a jónak a látszatát, mert így akarja. – Meg aztán – folytatja töprengve – Gilbertet is magatokkal hoztad, pedig biztosan tudtad már előre, hogy baj lehet belőle. Gaszton elmesélte, hogy Szolnokon majdnem csúnyán rajtavesztettetek, amikor az asszonyok nekimentek a kocsinak... Eszébe sem jut, hogy Gilbertet csak azért vettem fel az autóra, mert egyszerűen nem tehettem másként. Gyilkosság lett volna otthagyni abban az akácerdőben. Ha egészségesen lelek rá, nem hozom el. Kényszerhelyzet volt. De Olga legendát akar tudni rólam, hát mindenbe belemagyaráz valami nemeset. Érzem a hangján, hogy mosolyog, amint tovább sorolja: – Amikor meg én szorítottalak sarokba, hogy hadd jöjjek veletek, akkor se arra gondoltál, hogy nyűg leszek a nyakatokon, bármennyire is ezt akartad elhitetni velem az úton, hanem csak engem féltettél... Ne is tagadd. Nem tagadok én semmit. Hallgatok. Hiába mondanám, neki, hogy igazán nem akartam magammal hozni. Mondjam meg, hogy csak azért teljesítettem a kívánságát, nehogy később lelkiismeret-furdalást kelljen éreznem miatta? Sohasem akartam szándékosan becsapni. A körülmények játszottak össze, a látszat vezette félre... Ha valaki ismerné a történteket, azt mondhatná rám, hogy szerencsés fickó vagyok. Lehetséges. De az is igaz, hogy nem tudok tiszta és zavartalan örömet érezni a szerencsém felett. Őszintén szólva inkább az a benyomásom, hogy megalkuszom a jósorsommal. Furcsa: mások a rosszal alkusznak meg, én a jóval. És ha tüzetesen meggondolom, talán nem is egészen hitványságból: hiszen nem volt oly sok jó az életemben, hogy el engedhetném futni magam mellett a szerencsémet. – És te mióta szeretsz? – kérdi halkan. Mit hazudjak? Valami szépet kell mondanom. – Mindjárt akkor tudtam, hogy szeretlek, amikor odaültél a zongorához, és leütötted az első hangot... Puhán megcsókolja az arcom. – Tudtam – súgja, teli örömmel. – Tudtam... Magamhoz ölelem. Simogatom sűrű, lágy haját, beszívom enyhe levendulaillatát. Meg-megborzong, szaporább lesz a lélegzete, érzem a bőrömön, ahogy arca a mellkasomon pihen. – Hallom a szívedet... – súgja. – Tik-tak, tik-tak... Te nagyon egészséges ember vagy. Olyan egyenletesen dobog a szíved... Mi ez itt a derekadon? – Forradás, kedves. Ott kaptam az első golyót... – Istenem... Meg is halhattál volna... – Hát, ami azt illeti... – Ne mondj ilyet! – térdel fel riadtan. Rám hajol. – Nem igaz! Te nem halhattál volna meg... – Dehogynem, csacsika. Aki odakint járt az első vonalban, mind csak véletlenül maradt életben... – Megcsókolom a vállát. Sima és forró. – Egyébként az a fő, hogy nem

haraptam a fűbe... Nekem vissza kellett jönnöm, találkoznom kellett veled, és hallanom kellett, hogy az ujjaid alatt megszólal az Appassionata... Magához szorít. Végigcsókolja a homlokom. Én meg két tenyerem közé fogom égő arcát. Megkeresem a számmal lehunyt szemhéját. Alig érintve csókolom meg előbb az egyiket, aztán a másikat. Jó akarok hozzád lenni, kedves... Nem az a fontos, hogy én mit gondolok, az a fő, hogy te érezd igaznak minden szavamat, minden mozdulatomat. Nékem az is elég, ha látom, hogy sikerült megörvendeztetnem téged. Ugyanolyan érzés ez, mint amikor kisdiák koromban megvédtem Suba Palit, aki gyenge volt, az erősebb fiúktól. Jó cselekedet... – Ugye, senkit sem szerettél még, így, mint engem? Tüstént felelni! – úgy akarja, hogy játékosnak tűnjön a hangja, de igazi kíváncsiságot és egészen el nem rejthető aggódást hallok ki belőle. És mielőtt válaszolhatnék, újra megszólal sietve: – Ne felelj Nem is kellett volna kérdeznem... Nem is érdekel. Most engem szeretsz. Csak ennyit akarok tudni! Szeretsz, szeretsz, nagyon szeretsz, ugye? – Igen, kedves... – Mondd úgy, hogy: szeretlek... – Szeretlek... Csönd. Mozdulatlanul fekszünk egymás mellett. Meleg sötétség borul ránk. Jó volna, ha semmi más nem létezne a világon, csak ez a fénytelen néma szoba, s ez is meghatározhatatlan helyen, semmiféle koordináta rendszerben fel nem lelhetően, lebegve, valószínűtlenül, anyagtalanul, mint egy hangulat... Észrevétlenül úszni a csöndben és a sötétben. Mint Trisztán gályája... nem! Trisztán hajója a pusztulás felé evezett. Én más irányt akarok... Másfelé menni, valami jobb irányba... De még ez sem adatik. Másodpercek óta hallom már, hogy odakint a kolostorudvaron sír az öreg cigány hegedűje. Mintha az ablak alatt játszana. – Hallod? – kérdem. – Hallom... – súgja álmosan. Most már értem: nem az én ablakomnak szól a hegedű. A szomszéd ablaknak, amely mögött Olgának kellene aludnia. – Szerenád... Neked szánják... Csak egy kislány van a világon. Megfogja a kezem, odaigazítja forró nyaka alá. – Tiéd az a csak egy kislány... – Szegény Gaszton – mosolyodom el – várja, hogy világosság gyúljon az ablakodban. – Nem lehet – rázza meg fejét tréfás-komolyan. – Az országos légoltalmi főparancsnok szigorú elsötétítést rendelt el... Megbüntetnének, ha fényt gyújtanék – és elneveti magát. – Képzeld el, ha becsuknának valami csúnya, nedves, sötét börtönbe... Sír, búsong a hegedű. Senki sem énekel hozzá. Megnézem az órám. Negyed négyet mutat a foszforeszkáló számlap. Nemsokára hajnalodik... 15 Együtt ülünk az ebédlő nagyasztala körül. A kolostor szakácsnője figyelmes volt hozzánk: korhelylevest főzött reggelire. Nekem nincs szükségem rá – egyáltalán nem érzem másnaposnak magam – de a többiek, a kisebb-nagyobb macskajaj orvosságaként, látható élvezettel kanalazzák. Gaszton szeme dagadt a lumpolástól. Pistának minduntalan ásítani kell. Olga is laposakat pislog. Szojka arcán nem látok fáradtságot. Talán ő is korábban lefeküdt, mint a többiek. Finom a leves káposztaszeletek, bab, szalonnadarabkák. Egy kevés ecet ízét is érzem. Másodszor is merítek a tálból. Éhes vagyok. Egészségesen éhes. Ropognak a vékonyra metélt káposztaszeletek a fogam között. És a kenyér is friss, foszlós.

Megérzem, hogy Olga rám pillant. Ránézek én is. Csintalan fény csillog a szemében. Lopva rám mosolyodik. Cinkosok vagyunk. – Hogy aludt? – kérdem. – Köszönöm – áll rá a játékra – nagyszerűen. Fejembe szállt a bor. Rögtön elaludtam, ahogy letettem a fejem... Szojka félretolja maga elől az üres tányért. Melléje rakja a kanalat is. Végignéz rajtunk: – Máma szeretnék beszélni veletek valamiről... Gaszton felnéz a tányérjából: – De ünnepélyes vagy! Itt vagyunk, beszélhetsz. Szojka elmosolyodik: – Inkább később. Majd, ha felébredsz... Jól teszed, ha délelőtt alszol még egy sort... – Hagyj békén! – Éppen ez a szándékom... – nevet Szojka, s megmozdulnak orra körül a szeplők. Rám néz: – Összejöhetnénk a te szobádban? Mondjuk, három óra tájban... – Rendben van – bólintok. – Három órakor. – Akkor szólok a többieknek is... – készül felállni Szojka. – Én is legyek ott? – kérdi Olga. Szojka feléje fordul. Talán elfeledkezett eddig róla, hogy Olga is itt van. Zavartan felel: – Ne fáradjon. Csak afféle férfidolgokról lesz szó... Különben is, a kisasszonynak három órakor gyakorolnia kell... – és hüvelykujjával a dohányzó ajtaja felé bök, amely mögött a pianínó áll. – Igenis! – bólint játékos-engedelmesen Olga. – Tekintve, hogy holnapután hangversenyt adok a Zeneakadémián... – ez csak kiszaladt a száján, s ahogy fel is fogja, mit mondott, elkomolyodik. Csak kisvártatva szólal meg újra: – Ki tudja, mikor hangversenyezhetek én?... Senki sem felel. Gaszton álmosságában nem is hallotta a kérdést. Pista meg úgy tesz, mintha nem hallotta volna. Én pedig... mit felelhetnék? Zeneakadémia... Sötétben egymás mögött húzódó széksorok, csak a zenekar kottatartóin égnek a lámpák. S hátul, a gyönge fényben ezüstösen állnak vigyázzban az orgona magasba nyúló sípjai. Halkan kopog a karmester pálcája az apró pulpituson, majd felemelkedik... pillanatnyi csend... aztán, jóformán észrevétlenül megszólalnak a hegedűk. Oly halkan kezdik, hogy első hangjaik szinte átmenetet teremtenek a csend és a zene között. S középen, kissé jobbra a karmester emelvényétől, ott áll a dobogón a nagy fekete, fényes hangversenyzongora. Egyenes derékkal, figyelmesen ül mellette... Olgának kell mellette ülnie fekete nagy estélyiben, amely szabadon hagyja vállát... Mikor lesz ez? Hangverseny a Zeneakadémián... Olga még mindig Szojkát nézi. Én is odafordulok. Feleljen! Hallgat. Mire gondol vajon? Képes-e megérteni Olga vágyát, felfogni, mit jelent ennek a lánynak a Zeneakadémia? Lassan összeráncolódik Szojka homloka: – Én még sohasem voltam a Zeneakadémián... – mondja maga elé. – Az utcán sokszor elolvastam a plakátokat. Vezényel... közreműködik... Egyszer arra jártam a Király utcában. Láttam, hogy sok autó jön, mindegyik megáll egy pillanatra... Nagyon elegáns emberek szálltak ki belőlük, finom hölgyek meg férfiak... – Ha én fogok hangversenyezni, meghívom magát... – hajol előbbre Olga. Nincs mosoly az arcán. – Ha lesz akkor még Zeneakadémia. Ha szét nem bombázzák addig... – Beszéljünk valami okosabbról – szól közbe kedvetlenül Pista, és ékké rántja össze a szemöldökét. De Olga még kimondja, amit gondol: – Mikor lesz az, hogy én... Szojka mosolyt erőltet csontos arcára:

– Ott leszek én egyszer még a kisasszony hangversenyén... – Szóljon belőled a próféta – mondom halkan. – De előbb délután háromkor összeülünk – fejezi be a gondolatát Szojka, és feláll az asztaltól. Kinyitom a kertkaput. Sétálok egy sort, megszellőztetem a fejem. Deresek a bokrok. Rájuk fagyott a hajnali köd. Hideg van még most is. Üres a kert. Azazhogy – mégsem. Ott sétál valaki, hosszú, fekete télikabátban, széleskarimájú fekete puhakalapban. Most már látom az arcát: kispolgár-Godefried úr. – Jó reggelt, szentatyám – köszönök rá, és a sapkám széléhez bökök a mutatóujjammal. Rám néz. Összecsukja a breviáriumot. Biccent: – Jó reggelt, főhadnagy úr. – Reggeli séta? – kérdem. Bólint: – Senki más nem merészkedett ki rajtam kívül ebben a hidegben. Többre tartják a kényelmüket az egészségüknél. Ugratom: – Annál tiszteletre méltóbb az ön edzettsége... – Megszoktam, kérem – bólint újra, tele öntudattal és rátartisággal. – Mielőtt pappá szenteltek, tanulmányúton jártam Norvégiában. Az volt csak az edzett élet! Hajnalban keltünk, fürdőnadrágban kirohantunk a fjord partjára, és úsztunk jó tizenöt percet a jeges tengervízben. Íme, az eredmény: nincs csúzom, nincs reumám... – S ki tudja, meddig mesélne tovább egészséges életmetódusáról, ha fel nem kellene figyelnie velem együtt a hirtelen idehangzó ágyúdörgésre. Sokkal tisztábban hallik a hideg, mozdulatlan levegőben az ágyúszó, mint tegnapelőtt. Fülelünk. – Közeledik a front... – mondom. Látni akarom, hogyan reagál majd rá. Sokáig hallgat. Majd megpiszkálja mutatóujjával állán a bibircsókot, és megcsóválja a fejét. – Kemény harcban állnak... – állapítja meg, s én nem tudom, bosszankodjam, vagy nevessek magamban ezen a nyugtázó hangsúlyú tényelismerésen. Mert határozottan elismerő volt a hangsúly: Godefried magában megdicsérte katonáinkat, és természetesen a német birodalmi véderő, nagy szövetségesünk katonáit, akik vállt vállnak vetve ágyúzzák halomra a vörösöket. S fogalma sincs arról, amit én tudok, hogy a nagy égzengést nem a német és a magyar fegyverek, hanem a szovjet ágyúk verik. – Nemsokára ideér a háború... – szólalok meg újra. Kíváncsi vagyok a hatásra. Jól sejtettem: ez a kijelentés már sokkal közelebbről érinti. Rám néz: – Jól hallottam? Ön azt mondta, hogy nemsokára ideér a háború? Úgy értette, hogy ez a völgy és ez a hegy is hadszíntér lesz? – Pontosan – bólintok komolyan. És a hatás, amit elértem a néhány egyszerű szóval, nagyobb a vártnál. Másodpercekig nem jut szóhoz. S amikor végre hangot képes kierőltetni magából, szinte dadognia kell: – Hát... hát... Kérem, ön viccelődik velem. Ön katona. Tudnia kell, mennyire van ide a front. Hol szólnak az ágyúk? – Valahol a Duna túlsó partján. Északkelet felé. Esztergomon túl. Felcsillan a szeme. Belekapaszkodik hirtelen támadt érvébe: – A Duna túlsó partján! A túlsó partján! Nekem kell figyelmeztetnem önt, a katonát, micsoda óriási jelentőségű a védelem szempontjából egy olyan széles folyó, mint a Duna? Hadvezetőségünk egy ilyen természetes védelmi vonalon addig tartja vissza az ellenséget, amíg akarja! A Dunát, erről biztosíthatom önt én, a civil, nem lépik át az

oroszok! Visszafojtom a mosolyt, ami kikívánkozik belőlem. Kispolgár-Godefried nyilatkozott, mintha ő volna egy egyesített német-magyar vezérkar főnökének szóvivője. Muszáj tovább játszanom vele, már a hecc kedvéért is. Hadd ugorjon még nagyobbakat. – Valóban – helyeslek jól imitált komolysággal – a Duna igen fontos és lényeges védelmi vonal. – Sajnos... – kis szünetet tartva, mintegy mentegetőzve tárom szét karom – délen az oroszok már átlépték a Dunát, s ha nem tévedek, talán már elérték a Balatont is. – Az más! – vág közbe kapkodva. – Délen az más! De ott is meg fognak rekedni! Délen a Balaton állja útjukat. Meggyőződésem, hogy a hadvezetőség szántszándékkal engedte át őket délen a Dunán. Hadd szóródjanak szét az erőik, amíg elérik a Balatont. A Balaton pedig álljt parancsol! Ezt nem vette számításba? – fölényesen tekint rám, bizonyos magabiztos méltósággal, és bizonyára megvan rólam a véleménye. Ha nem gátolná az udvariasság, talán ki is mondaná, hogy fajankó vagyok, mit sem értek a hadászathoz, s nekem és a hozzám hasonlóan analfabéta tiszteknek köszönhető, a mi stratégiai műveletlenségünknek, hogy az oroszok visszaverték a tengely-csapatokat Moszkva alól, átlépték a Kárpátokat, és már Magyarország földjén nyomulnak előre. Ezt a vádat olvasom ki a szeméből. – Meglep, szentatyám, meglepő tájékozottsága a stratégiában – hajtok fejet előtte. – Sajnos, attól félek, az oroszok nem fognak nekiugrani a Balatonnak. Inkább elkanyarodnak Székesfehérvár felé, mert úgy látszik, mintha Budapestet óhajtanák bekeríteni. Idegesen felnevet: – Hogy az oroszok mit akarnak! – fölényesen legyint. – Az a fontos, mit akar a német hadvezetés. Budapestet bekeríteni! Nem érzi efféle tervben a beképzeltséget, a nagyralátást, fiatalember? Aha, már nem "főhadnagy úr"-nak szólít. Már csak "fiatalember" vagyok. Gondolatban már meg is fosztott főhadnagyi rangomtól. – Önnek legyen igaza, szentatyám – vakarom meg, az ő bibircsók-piszkáló mozdulatát utánozva, az állam. – Az én dolgom különben sem abban szabták meg, hogy stratégiai meggondolásokon töprengjek. Ehhez, igazat kell adnom önnek, nem értek eléggé. Az ilyen kis katonatisztek, mint én vagyok, csak apró taktikai feladatokra kapnak parancsot. – Úgy bólogatok, mint aki már régen megadta magát sorsának, s letett róla, hogy valaha is nagyszerű haditettek kieszelője és irányítója legyen. Meglátjuk viszont, erre mit szól: – Nekem például most az a dolgom, hogy szervezzem meg a kolostor védelmét, készüljek elő arra a hamarosan ránk háruló kötelességre, hogy megvédjem a kolostort az ellenségtől. Ez a parancsom, szentatyám, s hittel hiszem – emelem fel hangom a közleményhez méltó magaslatra – hogy e megtisztelő parancsot erőmhöz mérten a leghathatósabban leszek képes teljesíteni! Ezt jól kivágtam, meg kell hagyni. Akár a harctéri riportok durrogó frázisait hallanám. Kispolgár-Godefried csak nagy lassan hámozza ki szavaimból az értelmet. De amint meg is érti, mit mondtam, méltatlankodástól elvékonyult hangon kiált fel: – Főhadnagy úr! Ön tréfál! Szóval újra "főhadnagy úr" vagyok. Enyhén meghajolok: – Sajnálom, szentatyám, távol áll tőlem a tréfa szándéka is. – De kérem! Ön erődítményt akar csinálni ebből a kolostorból? Meggondolták jól az ön parancsnokai? – Bizonyára, szentatyám. Parancsnokaim az első szemponttól az utolsóig mindent meggondolnak, mielőtt kiadják parancsaikat. Úristen, milyen marha ez az ember. Hegedüs nem lángész, egyszerű, faragatlan parasztgyerek, de már régen ráébredt volna, hogy gúnyolódom, ha ennyi csúfolódást hordtam volna össze neki. Pedig ő nem is pap, nem is doktor philosophiae. Legalább egy percig nem jut szóhoz Godefried úr. Csak egy-egy gesztusán, karjának

tétova felemelkedésén és visszahullásán, a minden eddiginél intenzívebb bibircsóknyomorgatáson látom, hogy izgatottan rendszerezi magában a hallottakat, kétségbeesetten keresgél valami megoldás után, amivel elhárítaná a veszélyt a kolostor fölül... Pontosan beugrott a csapdába. Annak bizonyult, akinek véltem. És hányan, de hányan vannak a fajtájából az országban. Jól fűtött szobában, kávéházi asztalnál tervezik meg a front stratégiáját, ide ennyi zászlóaljat vezényelnek, oda egy egész hadosztályt, idedobják a fél légierőt, amely már régen nem létezik, ott vetik be a tavalyelőtt elpusztult budapesti gyorshadtest páncélos dandárját, vitatkoznak egymással, mindegyik jobban tudja a másiknál, hogyan lehetne ripityára verni a szovjet gőzhengert, de egyúttal az angolszászokat is, mert miért ne üssenek két legyet egy csapással... Jár a szájuk, fanatizálják saját magukat, elkápráztatják a butákat, és példájuk követésére serkentik a kevésbé buta, de nem elég okos polgárokat... Aztán amint szorul a kapca, egyszerre a fejükhöz kapnak: micsoda dolog ez, hogy hadszíntér lesz a városunkból! Igenis, követeljük, hogy a hadvezetőség nyilvánítsa nyílt várossá ősi fészkünket, ezt a nagy múltú, értékes települést... Feszül bennem a röhögés. – Főhadnagy úr! – nyeri végre vissza hangját Godefried. – Ön ezt felelőssége tudatában jelentette ki? – A legmesszebbmenőkig... – s a nyomaték kedvéért összecsapom a bokám is, ahogy egy snájdig katonatiszthez illik. – Főhadnagy úr... Meg kell vallanom, felkavart ezzel a közleménnyel. Pillatnatnyilag nem is tudom, miként lehetne elérni e szándék megváltoztatását. De kötelességemnek tartom ön előtt is kifejteni, hogy ez a kolostor ötszáz esztendős... Mit mondtam! Előre sejtettem, hogy így hangzik az első nyomós érv. Halljuk hát a többit. – Fel kell hívnom a figyelmét, főhadnagy úr, a kolostor stratégiai hátrányára is. Be kell látnia, hogy ez a műemlék védhetetlen. Az ellenség egyetlen repülőgéppel agyonbombázhatja... – Sőt, két ágyúval szétlőheti nem egészen egy óra leforgása alatt – veszem ki szájából a szót. – És mi haszon származik ebből? Főhadnagy úr! Gondolkozzék! Mi haszon származik abból, ha egy műemlék elpusztul... minden értelem híján pusztul el! Vessen számot ezzel a felelősséggel, főhadnagy úr! Gondolkozzék! Megállj, vén totyakos, te amatőr stratéga! Most megtáncoltatlak. Pattogva jelentem ki, s közben keményen a szemébe nézek: – Főtisztelendő uram! Én katona vagyok! A katonának nem az a dolga, hogy a parancs végrehajtható vagy nem végrehajtható voltán meditáljon, hanem az a dolga, hogy egész erejét latbavetve kövessen el mindent a parancs teljesítéséért. És ha a parancs teljesítése áldozatot követel tőle, gondolkodás nélkül teljesítse, mert ezt várja el minden katonától az ezeréves haza. Mivel pedig feljebbvalóimtól én azt a parancsot kaptam, hogy kolostort védjem utolsó csepp véremig, utolsó leheletemig, teljesíteni fogom a parancsot, és elhárítok magamtól minden olyan kísértést, amely megingathat elszántságomban. Feszül bennem a röhögés. Godefried úr arca – úgy tűnik – megpuffadt a felindulástól. Szegény bibircsók! Csaknem letépi idegességében. Remeg a szája széle, amikor végre szóhoz jut: – De kérem... kérem... Legalább annyit megtehetne, hogy minket, civileket, távozni enged, mielőtt harcra kerül a sor. – Részben, tisztelendő atyám, részben... – felelek kitérően. – Nem értem... kérem... Mit jelentsen ez? – Annyit kezdek hozzá a részletezéshez, hogy a gyermekeket és a női személyzetet időben el fogom szállíttatni innen. De mivel a mai válságos napokban, amikor élethalálharcot vívunk a véres magyar rögökért, minden férfi erejére szükség van,

függetlenül az illető férfiak korától és társadalmi helyzetétől, nem garantálhatom, hogy ön és a többi főtisztelendő urak eltávozhatnának. Mint nem is olyan régen említette, ha még emlékszik rá, ön edzett, s kora ellenére is egészséges férfiú. Meggyőződésem, hogy megtiszteltetésnek veszi, ha számítok erejére és bátorságára a kolostor védelme során ránk váró harcokban. – Kezet nyújtok neki: – Nézzen a szemembe, szentatyám. Önkéntelenül engedelmeskedik. Remegnek duzzadt szemhéjai. Megrázom a kezét, keményen katonásan: – Boldog vagyok, szentatyám, hogy szeméből azt a megértést és bátorságot olvashatom ki, amit el is vártam. Az ön nemes, bátor tekintete – micsoda vizenyős a szeme! – erőt ad nekem is, hogy méltó legyek minden tettemben szittya őseinkhez. Köszönöm, köszönöm, szentatyám. Kapisztrán szent János tekintete fénylik az ön szemében. – S még megrázom néhányszor petyhüdt kezét. Képtelen megszólalni. S nekem csak most jut eszembe, hogy ez a szerencsétlen – mihelyt magához tér – kétségbeesetten fel fogja lármázni a vén papokat a rettenetes hírrel, hogy ez az őrült főhadnagy itt akarja tartani őket várvédőnek. Túlságosan belemelegedtem a játékba, a fene egye meg... Baj lesz belőle. Valamit tenni kell. Megvan! – Még egyet a lelkére akarok kötni, szentatyám – szólalok meg újra, s igyekszem, hogy minél baljóslatúbb legyen hangom. – Nevezetesen: arra akartam felhívni figyelmét, hogy önt azért érdemesítettem bizalmamra, azért közöltem önnel a ránk váró kötelességeket, mert megbízom férfias titoktartásában. Ne feledje tehát: mindazt, amit hallott, katonai titokként köteles kezelni! Ön nem katonaember, szükségesnek látom tehát, hogy felhívjam figyelmét a szolgálati szabályzat százkilencvenkettedik fejezete ötödik paragrafusának kilenc per bé pontjára, amely előírja, hogy a katona, aki megszegi a katonai titkot, s bárki illetéktelennek tudomására hozza a titok egyetlen foszlányát is, kémnek tekintendő, s mint ilyen, golyó általi halállal büntetendő. Magyarázó kézmozdulattal teszem hozzá: – Természetesen, önnek mindezt felesleges volt elmondanom, hiszen ön, szentatyám, legszentebb kötelességének fogja tartani, hogy megőrizze ezt a titkot. Tehát: mindent a maga idejében. Amíg nem közeleg el a tettek napja, mindketten hallgatunk, s lélekben előkészülünk a nagyszerű feladatra. Így lesz, szentatyám? Csak tétova bólintásra telik az erejéből. Tulajdonképpen talán sajnálnom kéne. Ezek után nem lesz egyetlen nyugodt perce sem. Ki fogja fúrni oldalát a vágy, hogy elárulja a titkot, a sok sületlenséget, amit hirtelen kitalálva összehordtam neki, de a halálfélelem vissza fogja tartani attól, hogy jártassa a száját. Lidércnyomásos álmai lesznek, hasmenést kap a félelemtől, hogy esetleg forró vizet kell majd hordania a falakra, az ostromlók nyakába öntendő... Nem baj. Nagyobb büntetést is megérdemelne. Enyhe vezeklés ez mindazért a sok bűnért, amit ő és társai – a többi kispolgár-Godefriedek – elkövettek a mi nemzedékünk ellen. Az első elemitől az érettségiig és az egyetem végeztéig – ki meddig tanult – ismételgették, recitálták, szónokolták a fülünkbe a rengeteg hülye szólamot, hogy elbódítsák az egész generációt, hülyévé süketítsenek félmillió fiatal magyar férfit, akik aztán bódult birkák gyanánt masíroznak ki a frontra megdögleni, megcsonkulni, kiábrándulni mindenből, meggyalázni saját magukat... Visszanézek a kertajtóból. Kispolgár-Godefried úr még most sem mozdul a helyéről. Tétován forgatja kezében a breviáriumát, és megpróbálja felfogni, mi is történt. Töprengj csak, öregúr... És félj, ha ezt kerested. S bármennyire félsz is, a te félelmed nem lesz hasonlatos ahhoz a rettegéshez, amit mi odakint a fronton ismertünk meg... Dörögnek az ágyúk a messzeségben. Hamarosan ideér a front. El is vonul majd a kolostor alatt. Ma megbeszélem végre Zuárd atyával, hogy gondoskodjék részünkre reverendákról. Szerencsés ötlet. Jó, hogy eszembe jutott. És ha túljut rajtunk a front, most már azt sem bánom, mi jön utána, számunkra befejeződik a háború. Bár már ott tartanánk... Sebaj, csak még egy kis türelem. Kispolgár-Godefried urat meg vigye el az

ördög... Hány óra? Délután háromra Szojka összehívta a szobámba a fiúkat. Vajon mit talált ki? Valóságos füstfelhő vág mellbe, amint belépek a szobámba. Kisebb ez a helyiség, mint gondoltam. Legalábbis most, amikor: szinte egymás hegyén hátán ülnek, kucorognak benne az emberek. Mindannyian itt vagyunk: Szojka, Simon Pista, Hegedüs, Gilbert, Gaszton... és József is, a kolostorszolga. – Ő is? – kérdem Szojkától, és József felé bökök az állammal. Miért hívták Józsefet? Szojka bólint: – Én hívtam, mivel tőle jött az ötlet... Letelepszem az ágy sarkára, Szojka mellé: – Nos, halljuk azt az ötletet... – megkaparja torkom a szobában kavargó füst. – Mi az oka – kérdem krákogva – ennek a zártkörű palávernek? Szojka kifújja a füstöt, és Józsefre pillant: – Beszéljen, öreg, mondja el, mit látott a völgyben. József eddig az ablakpárkányon kuporgott. Most leáll a padlóra. Nagy tenyerét beletörli kék kertészkötényébe. Aztán rám néz, mintha nekem referálna: – Hoztak egy csomó embert. Odatelepítették le őket a falun túlra... A karámban alszanak... Nappal meg sáncot ásnak. Tankcsapdákat. Vannak vagy kétszázan... – Miről beszél, öreg? – hajlok előbbre. Nem értem, mit akar Szojka. – Kik azok az emberek? – Hát... – vonja meg a vállát József, és mutatóujjával belepiszkál Ferenc József-szakállába. – Zsidók... meg olyanok, akik nem kedvesek a nyilas izéknek... – Na és? Először lát ilyent? – Bosszús vagyok. Mi az ördögnek kell erről beszélni? – Én most látom először saját szememmel, hogy így bánnak emberekkel... – felel halkan József: – Láttam én már, hogy csendőrök embereket vernek, de ahogy ezeket a nyomorultakat gyötrik... látástól vakulásig, hajtják őket... korbáccsal állnak mellettük... Este meg beterelik mindet a karámba... ahol a teheneket tartotta a község eddigelé... Négy poszt vigyáz rájuk éjjel. – Értem... – bólintok. – Munkaszolgálatosok. Sokszor találkoztunk mink már ilyesmivel... Öregúr – nézek szembe Józseffel – maga nyilván tudja, kik vagyunk mi... Előbb Szojkára néz. Szojka bólint. Csak utána felel nekem: – Tudom, főhadnagy úr. – Hát akkor... – állok fel, jelezve, hogy részemről befejeztem a beszélgetést. – Minek kerteljek maga előtt? Mit vár a nyilasoktól? Azt hitte róluk, hogy angyalok? Közönséges gyilkosok, ha úgy adódik. – Tudom – bólint. – Azért mondom... – Mit? – csattanok fel. – Nekünk panaszkodik? Azt hiszi, segíthetünk rajtuk? – Éppenséggel... azért mondtam volna el... – zavartan, szégyenkezve, némi szemrehányással pislog Szojkára. – Azért indítványoztam, hogy beszélgessünk a dologról – szólal meg Szojka – mert én is egy véleményen vagyok az öreggel. Segíteni kéne azokon az embereken. Addig, amíg közelebb nem ér a front. Mert akkor továbbhajtják őket... Négy őrszem vigyáz rájuk éjjelente, így mondta, ugye, öreg? – Így – helyesel József. – Az a négy poszt se sokat törődik velük. Hidegek az éjjelek. Gaszton szól közbe: – Percek alatt el lehetne intézni... Ránézek. Szóval... – Szóval, ti már előre megbeszéltétek, hogy...? – kérdem megütközve. Hallgatnak. Valóságos összeesküvés tehát. Most már értem a minapi pusmogást az istállóban meg odafönt a falon. – Elég volt! – fojtott a hangom. Nem akarok kifakadni. Intek Józsefnek: – Maga elmehet...

Pironkodva vállat von, lehajol öregesen, felemeli zsíros kalapját a sarokból, megforgatja a kezében, aztán az ajtó felé oldalog. Amint elém ér, rám sandít: – Én csak azért... mert ő mondta, hogy bizalommal... – bök Szojkára. Mégiscsak intek, hogy ne menjen ki, aztán végignézek a fiúkon. Csak Szojka állja tekintetem, a többiek maguk elé bámulnak, vagy a földet, a poros padlót szemlélik. – Legyen szíves tudomásul venni... – fordulok Szojkához, s közben észreveszem, hogy magázom. De most ezt se bánom. Érezze csak, hogy dühös vagyok. – Legyen szíves tudomásul venni, hogy az ilyesmiből egyszer s mindenkorra elég! Az isten szerelmére, örüljenek, hogy végre jó helyen vagyunk, ahol senki se vehet észre bennünket. Magunk gyűjtsünk bajt a fejünkre? Hányszor imádkozzam még magukhoz?... Amíg meglapulunk, senki sem törődik velünk... Megmondtam világosan, amikor ideérkeztünk: nem mozdulni! – De ha egyszer segíthetnénk azokon a szerencsétleneken... – szólal meg Szojka. Őrzi a higgadtságát, pedig látom a szeme csillanásán, hogy benne is dolgoznak már az indulatok. – Magyarok azok is... és csak négy őrszem vigyáz rájuk... Nem járna veszéllyel a portya. Minden őr mellé odasurranna valaki közülünk. Zajtalanul... Legszívesebben ráordítanék. Hát nem ért meg sehogy sem ez az ember? Nem érti, hogy én jót akarok? Fékezem a hangom, amennyire csak bírom: – Hallgasson el! Nem vagyunk jótékonysági intézmény. Nem olyan időket élünk, amikor valaki büntetlenül lehet irgalmas szamaritánus. Örüljünk, ha magunkat megóvhatjuk... Titkolt gúnyt hallok ki a hangjából: – Örüljünk a szerencsénknek, és még azt se tegyük meg, amit megcselekedhetnénk... – Azt se! – fegyelmezem magam, nem akarom, hogy veszekedéssé fajuljon a vita. – Ne keresd a veszélyt, akkor nem esel bele! Gaszton halkan közbeszól: – Az óvatosságnak is van határa... – Nincs – kiáltok rá. – Sohase lehetsz eléggé óvatos! Ha valaki vigyáz magára meg azokra, akikre vigyázhat, abból még sose lett baj. Neked magyarázzam? Nektek? – Ránézek Hegedüsre. A legény összeráncolja homlokát, és két ujja között pedergeti kunkori bajuszát. – Hegedüs! – Parancs, főhadnagy úr! – talpra pattan, és vigyázzba kapja magát. – Üljön csak le... – intek neki. – Most beszélgetünk... Mondja meg: így van, ahogy mondom? Bizonytalanul felel: – Nem tudom én... Amikor a főhadnagy úr beszél, akkor úgy érzem, hogy a főhadnagy úrnak van igaza, amikor meg Szojka sorolja elő a tényálladékot és a szakaszvezető úr – mutat Gasztonra – adja Szojka alá a lovat, akkor meg nekik van igazuk... Tetszik tudni, azok az emberek ott a völgyben... Gaszton fölényes fintort vág. Rácsattanok: – Gaszton! Te... gyávának tartasz? Azt hiszed, gyávaságból nem engedem ezt az őrültséget? Alig titkolt gúnnyal néz a szemembe: – Azt. Csend támad. Mindent értek: fellázadtak ellenem. Megülte a lelküket a tétlenség, bizsereg a vérük, tenni akarnak valamit, mozogni akarnak, tehát kitalálták ezt az őrültséget. Hát... nem, uraim! Erőlködnöm kell, hogy nyugodtan beszéljek, ne halljanak indulatot a hangomból. Hideg logikával talán sikerül lecsillapítanom őket. – Ide figyeljetek! Mi öten élve úsztuk meg ezt a háborút ez idáig. Öten a századból!... Azt mondtuk október tizenötödikén, amikor jöttek a nyilasok: elég volt! Eddig mások sakkoztak velünk, mi most lelépünk a sakktábláról. Ti velem jöttetek. És ha eddig nem dögöltünk meg, most nem fogok elpusztulni a te ostoba altruizmusod miatt – vágok Szojka felé a szememmel. – És figyelmeztetlek benneteket... mindannyiotokat... aki keresztezi a szándékom, ahhoz nem leszek könyörületes. Ehhez tartsátok magatokat... Felállok, hogy itthagyjam őket, de Gaszton megfogja a zubbonyom ujját, és ő is föláll,

szemben velem. – Te is hallgass ide – kezdi el, mintegy utánozva az én hanghordozásomat. Ingerült, akár egy felidegesített csikó. – Méltóztass bevallani, hogy félsz, inadba szállt a bátorságod. Nem mersz vállalni semmiféle kockázatot. Anélkül pedig... Élni kell az alkalommal, nem érted? Mi kockázat öt ember kétszázért? Pista siet a segítségemre. Felnéz Gasztonra azzal az okos, gunyoros tekintetével: – Ne tüzelj, fiú! Ez az öt ember nekem is többet ér, mint az a kétszáz... – Te hallgass! – horkan rá Gaszton. – Te antiszemita vagy! – Hülye... – mosolyodik el Pista. – Nem vagyok antiszemita, csak egyszerűen ideges leszek, ha azt hallom, hogy a zsidókon kell segíteni. Segítsenek magukon... – Hagyjuk ezt – vágok közbe. Újra megszólal Hegedüs: – Hallgassatok a főhadnagy úrra... Több esze van, mint nektek... – Több esze! – kiált fel Gaszton. – Fél! Egyszerűen: fél, csak nem meri bevallani. Mit feleljek erre? Megfogom Gaszton vállát. Halkan mondom: – Ne kiabálj olyasmit, amit holnap talán már megbánsz. – Nem bánok meg semmit! – rántja ki vállát a kezemből. – Régóta várok már az alkalomra, hogy kipakoljak... – Tessék – tárom szét a karom. – Pakolj... Halljuk... Mi károd származott eddig abból, hogy rám hallgattál? Nem felel. Hegedüs szólal meg helyette: – Hát itten senki se tud semmit se... Én nem tudom... Sehogy se tudom... – Bűntudatosan pillant Szojkára. – Mért nem szólsz már? Szojka hallgat. Néz, bámul maga elé. Gombszeme valahova egyetlen pontra mered. Bakancsa talpával idegesen dobol a padlón. Majd ezt is abbahagyja. Csend van. Aztán Simon Pista megmozdul. Dóznit húz elő zsebéből, lassan, komótosan rápödör. Közben halkan beszél: – Férjetek a bőrötökbe... – megfontolt, rábeszélő a hangja. – Megértelek én benneteket. Tibennetek még maradt valami romantika. Kalandot akartok... – Nem kaland! – mordul közbe rekedten Szojka. – József megmondta... – de itt hirtelen elharapja a szót. Pista vállat von: – Neked nem kaland. Teneked kötelesség. Ezt diktálják az elveid. Ahogy a múltkor mesélted... Humanizmus, életszeretet... kommunista vagy... Szép, szép. De Gasztonnak kaland. Meg más is... Felnéz Gasztonra. Úgy mondja ki: – Bosszant ugye, fiú, hogy a lány nem törődik veled? Feszült csend. Látom, hogy Gaszton arcán megrándul egy izom. Felhörkenne, de Pista mutatóujjának egyetlen mozdulata visszadiktálja bele a szót. – Mindegyikőtöknek a fejére tudnám olvasni, mitől olyan viszketeg. – Szeme végigjár az arcokon. Senki se biztatja, hogy "nos, csak sorold". Én se. Én azért nem, mert tudom, hogy Pista egy véleményen van velem. Pontosan ismeri mindegyikünk gyengéit. Gasztonnak azt mondhatná: meg akarod mutatni ennek a lánynak, hogy te vagy a legkülönb legény az egész vármegyében. Hegedüs meg azért menne a szíve szerint – mert az esze szerint maradni akar –, mivelhogy ő mindig azt teszi, amit Szojka. – Nem olvasok semmit rátok. Csak annyit mondok, hogy nekem nem való az ilyesmi. Én nem akarom hülye kalandokkal zavarni az emésztésemet... Megértettétek! – keményedik meg hirtelen a hangja. – Most pedig – néz rá Gasztonra – meséld el az angolnak is a dolgot, hadd térítsen észre benneteket az ő brit logikájával. Amíg Gaszton lefordítja az angolnak, miről vitázunk, Szojkát figyelem. Nem tetszik

nekem ez a nagy hallgatása. Sohase volt bőbeszédű, de most vészjósló a némasága. Ahogy felhőszakadás előtt is rettenetesen nyomott a levegő. Nem néz rám. Könyöke a térdén, álla az öklén. Arca közepén kidudorodik két erős pofacsontja. Visszaülök melléje. Átfogom a vállát. Nem mozdul. Az arcát se fordítja felém. Kellemetlen. Visszahúzom a karom. Gilbert csak bólogat, ahogy Gaszton beszél. Aztán közbeszól, kérdez valamit. Gaszton tovább magyaráz. Ujja hegyével a poros padlóra rajzolt. Gilbert most beletúr vörhenyes hajába, és megszólal: – Yes, yes... All right... – ennyit értek abból, amit mond. Aztán többet is beszél. Gaszton lefordítja: – Gilbert száz százalékig benne van a dologban. Látjátok, ez a tiszta beszéd. Igazi gentleman. Azt mondja, nagyon örül, hogy viszonzásul az ő megmentéséért, segíthet magyar emberek életét megmenteni. Tanulhatnátok a példájából... Nagy lélegzetet veszek. Unom már ezt a vitát. Minél tovább szaporítjuk a szót, annál jobban megzavarodunk. Minden perc további vita ellenem dolgozik. Be kell fejeztetnem. – Nem érdekel senkinek a példája – nyúlok Pista cigarettadóznijáért. – A saját biztonságunk érdekel, semmi más. Megmondtam, amit mondani akartam. Értsetek belőle. Szojka most mozdul meg. Rekedt a hangja. – Nem akarok veszekedést. Mást vártam, amikor reggel azt mondtam, hogy üljünk össze... – Hirtelen a kezére téved a pillantásom. Ököllé zárultak össze az ujjai a bal kezén. Látom, hiába rejtegeti a jobb tenyere alatt. Ökölbe zárt fegyelem ez az ember. Érzem a hangján, hogy legszívesebben ordítana, mégis halkra fogja a szavát: – Egyszer se tettem szemrehányást nektek. Október tizenötödikén... vegyétek tudomásul: igenis átmentem volna, ha... a főhadnagy úr... nem élt volna vissza azzal, hogy előbb tudott meg egyet-mást, mint én. És azzal, hogy ő parancsolhatott. Pillanatnyi szünetet tart. Nehéz a lélegzete. Az enyém is. Rosszat sejtek. Nem akarok összekapni Szojkával. Itt könnyen kenyértörésre kerülhet a dolog és akkor... Gondolni se akarok rá! Hogyan fojthatnám bele a szót? Nincs rá módom, hagynom kell, hogy beszéljen, ő olvassa rám, amit minden joggal a szememre vethet... – Én azóta is hallgatok – egyenesen rám néz, úgy beszél. – Hallgatok, hallgatok, tartom a pofám... Most majdnem elszaladt vele a ló, de gyorsan visszafogja. – Bocsánat... Nem akarok én indulatokkal győzködni itt... Én október tizenötödike óta eleget emésztettem magam. Ti hátat akartok fordítani a háborúnak. Mit tehettem? Veletek tartottam. Nem használtam ki a helyzetemet, hogy bizonyos fokig rám voltatok szorulva. Csak belül rágtam magamat. De hát értsétek meg, hogy nekem jogom van... – elakadt egy pillanatra, aztán megismétli: – jogom van, hogy segítsek olyan embereken, akikhez van közünk, például József... Kettéharapja a szót. Józsefre pillantok. Nem egészen értem, mi történt. Valóban intett valamit József Szojkának, és Szojka attól hallgatott el hirtelen, vagy csak én képzelődöm? Szojkán semmi zavar. Újra nyugodt a hangja, lassú a beszéde. – Egyáltalán, jogom van kimozdulni ebből a kibírhatatlan tespedésből. Én nem bírok folyton fontolgatni, hátrálni, bújni... Mégis meg-megremeg a keze. Most tisztán látom, ahogy rágyújt. – Ti nem tudhatjátok, milyen ember voltam én négy évvel ezelőtt. Azóta, persze, megdolgozott a front... talán még inkább, mint benneteket. Ti csak az oroszoktól tartottatok, de nekem mindennap jöhetett volna a parancs, hogy gyerünk aknát szedni, indulás valamelyik halálszázadba, büdös kommunista, elég a lébecolásból... Megrázza a fejét. – Másról beszélek, mint amiről kell – nem sikerül a mosolya, amit az arcára erőltetett. – Ne mondja senki, hogy erőszakolni akarom ezt a vállalkozást. Vegyük sorba ésszel a dolgokat...

Térdemre teszi széles, nehéz tenyerét: – Gondolkozzunk együtt... Mellbe vág a szó. Első pillanatban nem tudom, miért. Csak kisvártatva döbbenek rá, hogy azért, mert most mondta ki először Szojka, hogy ő és én – itt egyenlő erők vagyunk, nagyjából egyenlő a hatásunk a többiekre. Igazán így van? Mintha már bennem is mozdult volna néha ilyen sejtés. Egészen indulattalan a hangja: – Tulajdonképpen azt se tudjuk pontosan, milyenek a körülmények. Egyikünk se látta, hogyan néz ki az a munkaszolgálatos karám, csak én sejtem, hol lehet, mert én már egyszer jártam lent Józseffel. Mintha egy megnyugtató pillantást vetett volna Józsefre. Mi az isten van velem? Mi a fenének képzelődök folyton? – Ellenedre nem akarok cselekedni, ha nem muszáj. Egyet kérnék: menjünk el mi ketten felderítőbe. Aztán, ha mind a ketten úgy találjuk, hogy egészen értelmetlen lenne a vállalkozás, leteszünk róla, ha viszont úgy látjuk, hogy végrehajtható, akkor hozzálátunk együttesen... Ezt az egyet meg kell tenned. Nem hasonlítanál magadra, ha ennyit se csinálnál... A nyugalmával akar térdre kényszeríteni. Nem akarom! Közbevágok: – Fölösleges... A legjobb körülmények közepette is életveszélyes minden kockázat. – Mégis, lássuk előbb a tényeket... – erősködik. – Még attól is félsz, hogy elmenj felderítőbe? – mér végig Gaszton, s tele a hangja lekicsinyléssel. Nem felelek neki. Tacskó. Szojka várakozóan fürkészi az arcom két gombszemével. Őelőtte nem akarok gyávának látszani, ezért mondom ki: – Rendben van – és bólintok. – Elmegyünk, felderítjük a helyzetet. Utána meglátjuk, mi a teendő... Öröm melegíti át a szemét. – Csak ennyit akartam... – szólal meg csöndesen. – Ne haragudj, hogy telifüstöltük a szobádat. – Ugyan – legyintek – majd kiszellőzik. Egymás után sorjáznak ki az ajtón. Szojka mindenkit kienged maga előtt. Visszamarad egy pillanatra: – Hány órakor gondolod? – Teljes sötétedés után. Fél kilenckor indulhatnánk... – nyújtok kezet neki. Megszorítja. Becsukom utána az ajtót. S miközben ablakot nyitok, hadd szálljon ki a füst, magyarázatot keresek: mi az, ami imponál nekem Szojkában? Miért érzem, hogy tulajdonképpen valamiben különb nálunk? Talán mert olyan fegyelmezett? Nem dehogy... Vagy tán azért, mert – nem lelek hirtelenében más magyarázatot – egész lénye azonosult a hitével? Azért-e, mert látom rajta, hogy kínozza a tisztessége, nem hagyja nyugton a kötelesség, amit önként vállalt, amikor eljegyezte magát a meggyőződésével? Tudja isten... Még át kell gondolnom, amit mondott. Miről is beszélt? Nem is mondta ki, amit akart: valóban, milyen ember lehetett azelőtt, hogy a frontra parancsolták büntetésből? Ha vége lesz a háborúnak, egészen biztos, hogy itt nagy szerepük lesz a kommunistáknak. Ilyenek vajon valamennyien, mint Szojka? Ha ilyenek, hamar népszerűek lesznek... A Szojkához hasonló embereket nem nehéz megkedvelni. Meglátjuk... Olga jön szembe velem az üres folyosón. Lovaglócsizmában, csizmanadrágban, pulóverben. – Kilovagolni készül a kisasszony? – állítom meg mosolyogva. Vékony keze engedelmesen simul a tenyerembe: – Kimostam egyetlen ruhámat... Megcsókolom a kezét. – Nem volna jobb neked Salzburgban a teljes garderoboddal?

Nem érti el a tréfát. Komolyan felel: – Nem. Nem kellett volna kérdeznem. – Hová indultál? – kérdem. – Lemegyek a gyerekekhez. Két kislány megfázott. Teát adok nekik, meg bekötöm a torkukat... – Gyakoroltál már? – Másfél óra hosszat... És közben csak fájt a szívem, hogy mikor lesz nekem hangversenyem... Megsimogatom puha haját. Megfogja a csuklóm. Rápillant a karórámra: – Soká lesz este – súgja. – Kilencre várlak... Eszembe villan, hogy erről meg is feledkeztem. Az éjjel valóban megígértem Olgának, hogy este kilencre bemegyek a szobájába. Szojkával viszont fél kilencre beszéltem meg az indulást. – Bocsáss meg... Hogyan is sikerülhetne megmagyaráznom neki? – Nem mehetek kilenckor... Felnéz rám. Gyanakvóan, megbántottan. – Miért? – Mert... Az istenfáját, nem jut eszembe semmi elfogadható kifogás. Pont ilyenkor nem vagyok képes kitalálni egy ügyes hazugságot. Olgának nem szabad tudnia a mi dolgainkról. Miért nyugtalanítanám vele fölöslegesen? – Mit csinálsz estére? – szegezi nekem türelmetlenebbül a kérdést. És látom az arcán, hogy kitalálta, honnan fúj a szél. – Mit tárgyaltatok három órakor? Hová akarsz menni? Kínos. Megfogom két vállát. Rámosolygok: – Semmi baj, kedves. Utána kell néznem valaminek... – Elmégy? Hiába hazudnék most már. Leolvasná az arcomról, hogy nem mondok igazat. – Csak egy kis időre... – bököm ki nagy nehezen. – Gondoltam... – hunyja le szemét. Elhúzódik tőlem. Szeretném megnyugtatni. Úgy beszélek hozzá, mint egy gyerekhez: – Ne nyugtalankodj, kedves... Tudod, vannak dolgok... Majd egyszer elmesélem... – Nekem mindig féltenem kell téged... – Nem kell féltened. Értsd meg: semmi baj... Ismersz engem, én nem ugrom bele semmi ostobaságba... Ezt felesleges volt mondanom. Gyanú villan a szemében. – Énrám sose gondolsz? Neked könnyű... Csak nekem nehéz, mert én itt maradok mindig, és csak rágom magam, hogy te most mit csinálsz... Odavezetem a szobám ajtajához. Betessékelem. – Most ülj le szépen, és viselkedj úgy, ahogy egy jó kislánynak kell... Hallgass ide. Ha én mondom neked, hogy semmi baj, akkor tessék hinni nekem... – Miért nézel gyereknek? – Mert az vagy... – Bár lennék... – Hallgass rám: tizenegy órára újra itt vagyok. Ha nem, megbüntethetsz... Rendben van? Szomorú, beletörődő a mosolya. Átölelem karcsú, nyúlánk derekát. Lehunyja szemét. Engedelmesen adja a száját. Oly jó érezni, hogy én is beleszédülök egy kicsit a csókba. Aztán hirtelen kifordul a szobából. Vissza se néz rám. Megy a gyerekekhez. Jó volna szeretnem ezt a lányt. De ahhoz másnak kellene lennem. Másnak kellene lennem... Milyennek?

Harmadik rész 1 Már sötét van, de még mindig dörögnek az ágyúk. Morajhullámokban érkeznek a hangok. Zuárd atya rádiója szerint állóharcok folynak északon is meg a Balatontól délre is. De a községek, amelyeket nap-nap után feladnak a németek és a magyar csapatok, olyan vonalat alkotnak a térképen, amely cáfolhatatlanul mutatja az eljövendőt: Budapest bekerítését... Szótlanul baktatunk Szojkával lefelé a szerpentinen. Szerencsénkre a hold még alig fogyott meg, jól látunk. Megdermedt a hidegtől a völgy. Megint fagy. Lábunk alatt kemény göröngyök, s itt-ott megroppan egy-egy tócsa vékony jégbőre a léptünktől. Valahonnan vonatsíp szól. Nyilván a falun túlról, a bányatelep állomásáról készül indulni a kávédaráló vontatta vicinális. – Erre... Szojka megy elöl, ő ismeri az utat. Most le kell ereszkednünk a szerpentin töltésének oldalán. Csizmás talpam alatt csúszik a deres, fagyott fű. Sarkammal fékezem magam, nehogy meglóduljak a lejtőn. Nem vettünk magunkra köpenyt, nehogy akadályozzon bennünket a mozgásban, s így, zubbonyban meglehetősen fázom. Összehúzom nyakamon a kockás sálat, amit Olga tukmált rám, nehogy meghűljek. Okos volt tőle. Kopasz, gyér ligeten haladunk át. Avar sustorog. Szojka biztos a dolgában, nem vigyáz a lépteire, nem törődik a nesszel, amit okozunk. Errefelé nyilván senki se jár. A ligeten túl törpefenyves. Derékig eltakarnak mindkettőnket a fenyőbokrok. Letépek néhány tűt, és rágni kezdem. Szeretem a fenyőtű gyantás, illatos ízét. A karácsonyra emlékeztet. Milyen lesz vajon ez az idei karácsony? Tévedtem az előbb: nem vonat sípolt. A bánya aknatornyán jeleztek, amely ott áll, valahol a domb mögött. A vasútállomás másik irányban fekszik. Már nem lehetünk messze a munkaszolgálatosok karámjától. Szojka szerint odébb van a tábor, mint a bánya. Szojka megtorpan előttem. Belefülel a csendbe. Aztán hátrafordul: – Mindjárt odaérünk... Egymás oldalán haladunk tovább. Kényelmetlenül letyeg a vállamon a géppisztoly. Le is veszem. Kézben kényelmesebb vinni, így nem is akadhat bele semmibe. Utoljára Erdélyben jártam felderítőben. Völgyszoros volt előttünk, s nem tudtuk, megszállták-e a románok, vagy akadálytalanul visszavonulhatunk-e rajta. Az ezredtörzset kellett fedeznem századom maradékával. Mi lett azóta a századdal? Hova került a nyolcvanegynéhány szedett-vedett ember az átállás után? És mi lett a kis Komoróczival? Fogságba kerültek vagy szélnek eresztették őket? Mintha esztendőkkel ezelőtt történt volna a szökésünk, pedig csak másfél hónapja oldottunk kereket. És most kénytelen vagyok katonásdit játszani a fiúk kedvéért. Szojka megbotlik egy ágban, ami a földön hever. Félrerúgja. Itt állunk a domb tetején. Lábunk előtt már lejt a terep. Vérszegény holdfényben hallgat a völgy. – Ott! – mutat előre Szojka. Meg kell erőltetnem a szemem, hogy lássak valamit. Igen, ott látszik egy négyszög. Tehát az a karám. – Közelebb kell mennünk – mondom. Felelet helyett Szojka elindul. Semmi sem fedez bennünket. Csak odébb látok valami cserjést. Szerencsénk van: a cserjés elég közel húzódik a karámhoz, onnan elég jól szemügyre vehetjük a helyszínt, gyufa villan a karám oldalán. Aztán felparázslik egy cigaretta. Tehát ott az egyik őrszem. Minél közelebb érünk, annál nagyobbra nőnek a karám arányai. Már azt is látom valamennyire, hogy a közepén oszlopokra helyezett tetőt építettek, nyilván azért, hogy oda húzódhasson a gulya, ha esik az eső.

Itt a cserjés. Most már nem vehetnek észre bennünket, mi pedig tisztán látunk a kopasz bokrok közül. Kétrét görnyedve lopódzunk előre. Minden lépésnél óvatosan rakjuk a lábunkat a talajra. Ilyen zavartalan csöndben messzi elhallik a száraz ágak ropogása. Szojka int, hogy álljak meg. Letérdelünk, és két bokor közül kémleljük végig a terepet. Pontosan látom a holdfényben, hogy a karám kerítését szögesdróttal szőtték be, nehogy valamelyik fogolynak eszébe jusson megmászni. Három sarkát látjuk a karámnak. Mind a három sarkon őrbódé. Nyilván a túloldalon, a negyedik sarkon is. Tehát valóban négy őr posztol. A cigarettázó őrszem az innenső oldal mentén sétál. Puskát hord a vállán. Még azt is észre lehet venni, hogy nem karabély. Hosszabb a csöve: Mauser. Hát itt többet úgysem láthatunk. Oldalba bököm Szojkát. Közelebb húzódik hozzám, úgy súgja: – Egy-egy ember elintézi az őröket. Utána felnyitjuk a kaput, és szétzavarjuk az embereket... – Arra nem gondoltál – kérdem – mihez kezdenek utána a szerencsétlenek? Elképzelem, milyen rongyosak... Papírjuk sincs. Az első járőr, amelyik elkapja őket... – Ezzel ne te törődj! – súgja vissza, és a karám felé int: – Odabent már egy hete készek a szökésre. A környéken a bányászok segítenének nekik elrejtőzni. Én üzentem nekik, hogy addig ne kezdjenek odabent semmit, amíg mi nem biztosítjuk a dolgot száz százalékra... Kedvem volna káromkodni. De ha most összeveszek vele, olajat öntök a tűzre. Cselekedni akar, és nem hagyná megakadályozni. Szép szóval kell bírnom vele. Ehhez meg idő kell. – Na jó, gyere most, én látni akarom a túlsó oldalt is. Mi az az épület odébb? – mutatok egy házra, amely talán százötven kétszáz méternyire sötétlik a karámon túl. Derékban meghajolva surranunk tovább a cserjés oltalmában. Már látom a másik őrszemet is. Ott ül a bódéja mellett, nekitámasztva hátát a faköpönyegnek. Teljes biztonságban érzik tehát magukat, unják az őrséget. Meg lehetne lepni őket. Vége a cserjésnek. Nem mehetünk tovább. Kockázatos lenne. De mi lehet az a ház amott? Meg kell tudnom feltétlenül. A hold meg éppen most búvik be egy felhő mögé. Feltámadt a szél is. A legrosszabbkor, amikor leginkább kellene a világosság. Mit tehetünk? Várni fogunk. – Igazam volt? – kérdi Szojka. – Miben? – fordulok feléje. – Hát... hogy meg lehet csinálni... A békés vita kedvéért tárgyilagosan próbálok felelni: – Van, ami a terved mellett szól... Mit gondolsz, honnan jön a váltás? – Biztosan a bányatelepről... Lehetséges, de ez az az eset, amikor semmit sem szabad feltevésekre építeni. Meg kell várnunk az őrségváltást. – Várunk... – mondom. Nem felel. Jobbra magamtól fatönköt veszek észre. – Tulajdonképpen le is ülhetünk... Egy pénzbe kerül... – Üljünk – egyezik bele. Letelepszünk a fatönkre. Kedvem volna rágyújtani, de most nem lehet. Szojka köhögéssel küszködik. Tudja, hogy minden hang életveszélyes lehet, hát minden erővel vissza igyekszik fojtani köhögését. Háromnegyed tíz. Tizenegyre vissza kell érnünk a kolostorba. Megígértem Olgának, hogy akkorra otthon leszek. Mikor váltják vajon az őrséget? Kétóránként? Négyóránként? Észre sem vettem, mikor hallgatott el a messzeségben az ágyúdörgés. Néma az éjszaka. Jobb híján az őrök mozgását figyeljük. Az innenső sarkon posztoló katona nyilván elaludt, mert nem mozdult a faköpönyeg tövéből. A szél elhajtotta a felhőt a hold elől. Újra látom a túloldali őrszemeket. Két őrszem összetalálkozott. Beszélgetnek. Ha tudnák, hogy

itt hasalunk, alig több, mint száz méterre tőlük! De hát ez mindig így van... A katona sohasem tudhatja, honnan leselkedik rá veszély. Mi se tudjuk. Mire használják vajon azt az épületet? Már csípi az arcom a lassú szél. Újra fütyül a bánya aknatornya. Közel vagyunk hozzá, tisztán hallom, hogy megindul a nagy motor a gépházban. Dohogva dolgozik. Újra megkezdték a szállítást. Elindulnak felfelé a mélyből a sorba kapcsolt csillék. Csörömpölve húzza őket a drótkötél. Egyszer jártam csak bányában. Nyomasztó érzés volt. Furcsának találtam, hogy a bányászok egészen természetesen mozognak ott lent, rá se hederítenek, hogy óriási nyomás nehezedik rájuk, amit csak az ácsolatok tartanak vissza. Arra sem figyeltek fel, amikor meg-megroppantak az erős gerendák... Valahol fény villant. Arra kapom a fejem. Az épület! A karámon túl sötétlő ház ajtaját nyitották ki, onnan szűrődik elő világosság. Tehát emberek tanyáznak benne. Megragadom Szojka karját. Ő is a házat figyeli már. Öt ember lép ki egymás mögött az ajtón. Sziluettjük világosan elárulja, hogy katonák. Puska mindegyiknek a vállán. – Látod? – súgom. Ha összehúzom a szemem, pontosan látom, egymás mögött mozgó sötét árnyak, egyszerre lépve haladnak a karám felé. Szojka nem felel. – Onnan jön a váltás... – súgom. Felszabadult megkönnyebbülést érzek. Ott tanyázik tehát, abban a sötét épületben, az őrszakasz. Eleve reménytelen vállalkozás bármit is kezdeni a munkaszolgálatosokért. Nekem volt igazam. – Hány óra? – kérdi Szojka. – Pont tíz... – Eszerint vagy óránként, vagy kétóránként váltják az őröket. A közbeeső ötven perc a miénk... – A közbeeső idő nem a tiétek – mondom ki nagyon higgadtan. – Hát nem látod? Itt az őrszakasz ebben a házban. Elég egy kiáltás, egy lövés... Amint riasztják az őrszakaszt, elvesztél. Gondolkozz ésszel: egyetlen lövésedre húsz– huszonöt ember ugrik talpra. Mindegyik fegyverrel... Érted? Hát persze hogy érti... Normális embernek meg kell értenie a dolgot. Naiv elképzelés volt: lehasalni, célbavenni az őrszemeket, és adott jelre agyonlőni mind a négyet... Előre tudniuk kellett volna, hogy nem kilométerekről hozzák ide a váltást. – Késsel fogunk dolgozni... – szólal meg töprengve Szojka. – Késsel? Ne beszélj hülyéket!... – Hányszor dolgoztak késsel a szovjet partizánok? – Neked egészen a fejedbe szállt a gőz... Te, Szojka, ne hozz ki a sodromból! Hogy gondolhatsz ilyent! Az orosz partizánokat kiképezték a gerilla-harcászatra. Megtanították őket, hogyan bánjanak a késsel... – Én is ostoba vagyok, hogy egyáltalán beszélek a dologról. – Késsel... Marhaság! – Késsel... – ismétli. – Meg fegyvertussal. Nincs rajtuk sisak. Az őrökön... Kapnak egyet a fejükre, összecsuklanak, mint a bugylibicska... – Na, most már igazán elég... Szerencséd, hogy csöndben kell maradnunk, különben ordítanék veled! Vedd tudomásul: kategorikusan megtiltom! Kutya kötelességed, hogy ne őrjítsd meg a lázálmaiddal a többieket. Egymásra vagyunk utalva, kötelességeink vannak egymás iránt! – Mások iránt is! – Megmondtam: nem érdekelnek mások! Mindenki segítsen magán, ahogy tud! Mi segítettünk magunkon, sikerült találnunk egy elfogadható megoldást, viszonylagos biztonságot. Nem engedem, mert nem engedhetem, hogy kockára tedd a biztonságunkat. Megtettem, amit kértél: eljöttem veled ide, hogy felderítsük a helyzetet. Most már, hogy láttuk, milyenek a körülmények, neked is meg kell tenned, amit én kérek: felejtsd el

egyszer és mindenkorra az őrültségeidet... Gyere! Indulunk... Megszorítom a karját, és magam után húzom. Részemről befejeztem az ügyet. Előre láttam, hogy ez lesz a vége. Ha gondolkozom egy cseppet, előre is megmondhattam volna, hogy kilátástalan, eleve kilátástalan az egész fantazmagória. Micsoda ostobaság azt képzelni, hogy biztosítás nélkül otthagynak négy őrszemet egy munkaszolgálatos tábor körül! És ha még a látottakkal se sikerült meggyőznöm Szojkát, majd meggyőzik a többiek, ha meghallják, mit láttunk. Ha semmi más, az egészséges óvatosságuk, a biztosan várható veszély, a félelmük meggyőzi őket. Szojka pedig egyedül nem kezdhet semmihez. Kétrét görnyedve osonunk visszafelé a cserjés kopasz bokrainak oltalmában. Hegedüs becsukja mögöttünk a kolostor kapuját. Mindjárt a nyomunkba is szegődik. Izgatottan kérdi: – No? Mit láttak? – Majd reggel... – intem le. – Nyugodtan aludhat attól, amit láttunk. El is felejtheti az egészet... Menjen vissza a falra! – Igenis – torpan meg. S amíg mi továbbhaladunk, hallom, hogy összecsapja bakancsa sarkát, majd megfordul, és visszamasírozik a falhoz. Szojka megáll az istálló előtt. Az ajtó résén gyér világosság szűrődik ki. – Bemegyek Józsefhez... – néz rám. – Jó éjszakát... – Neked is. És felejtsd el az agyrémeidet... Erre semmit sem felel. Benyit az istállóba, én meg tovább megyek a kolostorépület felé. Mintha valami könnyű pihe ért volna az arcomhoz. Hideg nedvességet érzek... Odanyúlok. Valóban nedves. Újabb pihe... Hó! Felnézek az égre. Visszafelé jövet észre se vettük, hogy besimult az ég. Felhők takarják már a holdat. És lassú pelyhekben hull, szállingózik a hó. Itt a tél. Egyik pihe a másik után éri az arcom. Jólesik hűvösségük. Szeretem a havat. Télen születtem, talán azért vonzódom a havas időhöz. A nyarat mindig sokkal nehezebben viselem, mint az őszt vagy a telet. Lenyalok egy hópelyhet az ajkamról. Íztelen, hideg nedvesség... Gyerekkoromban órákig elnézegettem az ablak mögül a hópelyhek szállingózását. A kertünket mindig vastag hószőnyeg borította. Haragudtam a kutyákra meg a tyúkokra, hogy összemászkálják, bepiszkítják a tiszta, szűz fehérséget... Nekem mindig volt meleg szobám. Apám – már csak a mestersége miatt is – hozzászokott a meleghez a kovácsfújtató mellett. Megkívánta hát a jól fűtött lakást. Lefekvéskor mindig apró kovácsszénnel tömte tele a kályhánkat, ami aztán reggelig izzott, nem hagyta kihűlni a szobát. Lefekvés után sokáig, sokáig füleltem, hogyan ég a rostélyon a szén. Hallgattam az átizzó szénszemcsék kis sisanásait, a lehulló parázstörmelék halk neszét... Benyitok a kolostorépületbe. A fogason észreveszem az egyik terepszínű sátorlapunkat. Leakasztom, és kifordulok vele vissza az udvarra. Felsietek a falra. Hegedüs meghallja a lépteimet: – Én vagyok... – mondom. – A sátorlapot hoztam ki... – Köszönöm, főhadnagy úr... – Ki váltja magát? – Gaszton szakaszvezető úr... Éjfélkor. – Fázik? – Fenét. Esik a hó, ilyenkor megenyhül a levegő... – Na jó. – Jó éjszakát a főhadnagy úrnak... – Magának is. Már ujjnyi vastag a hóréteg az udvar kövezetén. Ha így esik tovább, reggelre bokáig érő hó lesz a völgyben.

Leverem a csizmámról a havat a kolostor előcsarnokában. Felbaktatok a lépcsőn az emeletre. Amint felérek a lépcső tetejére, mintha hangokat hallanék. Valaki beszélget az emeleti folyosón... Gaszton hangja! Csend. Most megint Gaszton hangját hallom. Megint csend. Senki se felel neki. Berúgott? Magában beszél? Vigyázva, nehogy neszezzek, kifürkészek a lépcső fordulója mögül. Tisztán hallom Gaszton szavait: – Engedjen be! – könyörgés, kín vibrál a hangjában. – Miért kínoz? Olga... Mozdulatlanná dermedek. Gaszton egészen elvesztette az eszét! – Ne bánjon így velem... – torz, rekedt minden szava. Nem, mégsem részeg. Ha sokat iszik, mindig észreveszem rajta, hogy kínos igyekezettel próbálja szabályosan kiejteni a szavakat, s küzd a raccsolás ellen is. De most nem részeg: izgatott a hangja, elharapja a szavak végét, ahogy szokta. Megbolondította, hogy Olga nem törődik vele... – Olga... Hát nem érti, mennyire gyötrődöm magáért... Csend. Érzem, hogy lassan sokasodik bennem a harag. Nem, én nem veszthetem el az eszem Gaszton végeredményben nem tudhatja, hogy mi történt köztünk! Ha tudná, hogy Olga és én... nem állna itt a lány ajtaja előtt, nem könyörögne bebocsátásért... Nem szabad haragudnom rá! És mégis... Párás a homlokom, szaporán ver a szívem. Mit csináljak? Nagy lélegzetet veszek. El akarom nyomni a szívem heves dobogását. Ha Olga kinyitja az ajtót... állj Már megint másokhoz akarom hasonlítani... És ha mégis kinyitná az ajtót Gasztonnak? Féltékeny vagyok? Nem tudom. Itt függ a fejem felett, a falon a folyosó petróleumlámpája. Óvatosan, nesztelenül leveszem a kürtőjét. Gyufát lobbantok. Meggyújtom a kanócot, és helyére illesztem az üveget. Szétterjed a fény a folyosón. Megvilágítja Gasztont, aki idegesen fordul meg a fényre. Öt lépésnyi távolságra állunk szemben egymással. Én nem szólok. Nézem a fiút. Nem haragszom rá. Nincs jogom neheztelni. S ő? Feljebb emelem a lámpát. Megszégyenültség, rajtakapottság okozta zavart látok az arcán. Tétován beletúr erős, göndör hajába. Nem néz a szemembe. Hallgatok. Mit szól vajon? Mit mondhat ilyen helyzetben? Még annyi lélekjelenléte sem volt, hogy a fény lobbanására odébb lépjen Olga ajtaja elől. Látom, hogy megkeményedik az álla. Nyel egyet. Erőt vesz magán, és belenéz a szemembe. Mit mondjak neki? Kár érte, hogy rajtakaptam... Amúgy is dühös rám, hogy délután megtiltottam a munkaszolgálatosok kiszabadítását. S most ráadásul itt értem Olga ajtaja előtt... Tudom, hogy hiú. Látom meg-megrebbenő szemén, hogy kínlódik ebben a lehetetlen helyzetben. Beharapja alsó ajkát. Hideglelősen megrándul az állkapcsa. Kitör belőle a szó: – Nos... – kihívó a hangja. Mit vár tőlem? Azt, hogy veszekedjem vele? Hogy gorombán kiáltsak rá? Ezt hiába várja. Mióta állunk így, szemben egymással? Másodpercek óta? Vagy talán már hosszú percek múltak el? Látom, hogy a homlokán apró verejtékcseppek gyöngyöznek. Nem szabad tovább feszítenem a húrt. Miért aláznám meg? Közelebb lépek. – Sokat ittál? – kényszerítem magam, hogy egészen nyugodt, szenvtelen legyen a hangom. Nem felel. Így is jó. Megfordulok. Helyére akasztom a lámpát. – Eriggy lefeküdni... – mondom, anélkül, hogy ránéznék. – Férj a bőrödbe... Hallgatom a lépteit, amint lassan továbbmegy a folyosón. Bizonyára legszívesebben ököllel esne nekem. Nagyon sajnálom a dolgot, de nem szeretem az ilyesmit. És ha most

meggyűlölt, az az ő dolga. Eltűnik szobája ajtaja mögött. Mintegy a dühét levezetendő, keményen bevágja az ajtót. Jól van, kölyök. Dühöngd ki magad. Elfújom a lámpát. Bennem is idegesség vibrál. Pedig erre semmi szükségem. Ha senki másnak, nekem mindig meg kell őriznem a hidegvéremet. A mai nap is erre figyelmeztetett. Csak addig kényszeríthetem rá a többiekre az akaratom, amíg több önuralmat bírok tartalékolni magamban, mint ők. Belépek a szobámba. Nem gyújtok világot. Sötétben is megtalálom a pálinkásüveget a szekrény aljában. De az ujjaimnak nem bírok parancsolni. Eltörik a dugó, amint kicsavarom. Lassú, hosszú kortyokban nyelem le a pálinkát. Fene egye meg Gaszton jódolgát: nem elég, hogy a munkaszolgálatosokkal felbosszantottak, még Olga ajtaja előtt is rajta kellett kapnom... 2 Leülök Olga ágya szélére. A kis szoba asztalkájáról sárga fényt vet ránk a petróleumlámpa lángja. Fények és árnyékok játszanak Olga arcán. Egyikünk se szól. Minek beszélni róla? Nyilván hallott minden szót, amit Gasztonnal váltottam negyedórával ezelőtt a folyosón. Komoly, messzenéző tekintettel fürkész. Sötét szeme sejtelmesen fénylik hosszú szempillái alatt. Idenyújtja vékony, erős kezét. Nézem az ujjait. Érzékeny, finoman esztergályozott mindegyik. Tenyeremre fektetem. Micsoda ellentét az én fronton eldurvult, erős körmű, vastag bőrű, sebhelyes kezem mellett... Mintha kettőnk lényegének különbözőségét fejezné ki láthatóan, lemérhetően. Megcsókolom levendulaillatú keze fejét. Odahajol a fejemhez, és belefúrja arcát a hajamba. – Kedves tőled... hogy nem késtél el – szólal meg halkan. – Siettünk... – Meglepetést készítettem neked! – Nocsak? – Állj fel, eriggy oda az ajtóhoz, és fordíts hátat! – parancsol rám tréfás-erélyesen. Mosolyogva engedelmeskedem. Odalépek az ajtóhoz. Feléje fordulok arccal. Öreg tákolmány. Régen festhették: pereg róla a máz. Meg-megrepedezett mindenütt. Lekaparok a körmömmel egy elálló festékdarabot. Hallom, hogy mögöttem Olga kibúvik az ágyból. Suhog az ágynemű huzatja. Vajon milyen új kedvességet talált ki? – Meg lehet fordulni... – Igenis. Hátraarcot csinálok. Zavartan néz a szemembe: – Ezt még otthonról hoztam magammal. Felvettem a tiszteletedre – mosolyodik el zavart-félszegen. – A kelengyémből való. A nászéjszakámra csinálták... Itt áll előttem, sudáran, talpig fehér selyemben. A hálóing hozzásimul vállához, és nagy redőkben hull a bokájáig. Meghökkentően szép. A gyönge petróleumlámpafényben átsejlenek a selymen, karcsú testének kontúrjai. Karja vállig meztelen s meghatározhatatlan fényű ennél a lámpavilágnál. Szégyenkezéssel vegyes meghatottságot érzek. Ez a lány minden percében arra gondol, hogy örömet szerezzen nekem. Felvette egyetlen magával mentett hálóingét, ezt a hímzett selymet – "a nászéjszakámra csinálták..." és itt áll előttem, tenyerén teszi elém szerelmét, lefejtve magáról a felnőtt lány tartózkodó, hűvös komolyság-álcáját, megmutatja magát gyermeki valójában, naiv makulátlanságában. Egész önmagát adja, testét, lelkét nekem, aki semmit sem adhatok érte...

Szúr a szívem, úgy dobog. Nagyon, nagyon szép... Elfúl a lélegzete, ahogy közeledem hozzá. A selymen át tapintom, hogy meg-megremeg a csókoktól forró teste. Nagy-nagy súlyt érzek magamon, mintha egy láthatatlan, megfoghatatlan erő préselne össze, hogy agyonnyomjon, szétporlasszon. Úgy szeretnék megkönnyebbülni Sírni kellene, kisírni magamból mindent, ami elnehezít... Én már nem tudok sírni. Nekem már sohasem adatik a sírás megkönnyebbülése, a megnyugtató tisztaság, ami a megváltó, minden rosszat kilúgozó zokogást követi... Miért nem lehet már nekem semmiben sem örömöm? Miért nem örülhetek Olga szerelmének mindenről elfeledkezve? Mintha hideg rázna... Összekoccannak fogaink... Lassan kibontakozik az ölelésemből. Kigombolja nyakamon a zubbonyt. Lassú mozdulatokkal kinyitja a többi gombot is. Leveti rólam. Hagyom. Látom a szemén, hogy anyai ösztöneit éli ki, amint így játszik velem. Elfújja a lámpát. Akkora a csönd, hogy hallom csuklómon az órám halk ketyegését. Elaludt? Nem is lélegzik. Összerezzenek, mintha megriasztottak volna. Megmozdítom feje alatt a karom. Megkönnyebbülök, amikor alig hallhatóan felsóhajt: – Azt hittem, elaludtál... Mire gondolsz? – Nem tudom... Temelletted még a gondolataimtól is meg tudok szabadulni, Kékszemű... – Igazán? Te tudsz úgy is lenni, hogy semmire se gondolsz? – Igen. – Furcsa... Én mindig gondolok valamire... – Most mire gondolsz? – Találd ki... – incselkedik. – Ahhoz csak Szojka ért, hogy kitalálja mások gondolatait. – Akkor most megsúgom neked... – Puha ajka a fülemhez ér, úgy súgja: – Fiút akarok tőled... És mozdulatlanságából érzem, hogy megtelt várakozással. Megszorítja a torkom a gondolat: ha igazán... Rekedt a hangom, amint megszólalok: – Arra... arra még sohasem gondoltál, mikor veszlek feleségül? – Hát nem érzel a feleségednek? – Meglepettség vibrál szavaiban. Kínlódom. Rosszabb, mint bármilyen fizikai fájdalom. Valami ott belül fáj. Anyámtól kérdeztem egyszer, kicsi koromban, hogy hol a szívem. Azt mondta: majd megtudod, ha fáj... Most nem a szívem fáj. Valami más, a szívnél is érzékenyebb. Nem tudok mit szólni. Nem találom a kifejezést, azt a szerencsés mondatot, amivel kiengesztelhetném pillanatnyi csalódásáért. Magamhoz húzom. Ujjaim dús hajában kószálnak. Nyomott ez a hallgatás. Egy gyöngéd szó kellene... Mintha megérezné, mi sajog bennem, segít: – Mit mondtál egyszer a szememről?... Azt még soha senki nem mondta senkinek, csak te énnekem... Belelehelem a hajába: – Gyöngyház... Mozdulatlanul hallgat, mintha hagyná, hadd járja át a szó. Egy szó... A kegyes csalás egyik eszköze. Vajon mi mindent gondol hozzá ehhez a szóhoz? Gyöngyház... Végtelen tenger teremtette kagyló, amely ismeretlen idők óta hányódik az örökké hullámzó vízen, hogy egyszer megnyíljék, és valakinek szeme elé tárja kincsét, a gyöngyöt s önmaga szépségét, egymásbamosódó színeit, amelyek szűrik a fényt, magukba isszák a nap ragyogását... emberkézzel nem festhető, ecsettel és festékkel nem hamisítható... – Gyöngyház a szemem... – súgja maga elé gyerekes-játékos örömmel. – Szereted a szemem? Ne felelj, csak szeresd... És nagyon szeress engem is. Engem nagyon kell szeretni. Érzed, ugye?

– Érzem, kedves... – Mondd, mit látsz a sötétben? Nézz bele, és mondd el, mit látsz? Aztán majd én is elmondom. Nos? Semmit sem látok. Ha belemeresztem a szemem, fáj. Égni kezd. Mit mondjak: mit látok? Bár ne kényszerítene bele újabb és újabb jótét hazugságokba... – Téged látlak, kedves... Mindig, mindenütt téged látlak. Örül ennek is, akár a gyerek. Azért pajzánkodik: – No, ne mondd... Talán még a pohárban is engem látsz, amikor tele van pálinkával? Elmosolyodom. – És ha abban is téged látlak? Nevet. – Az is jó. Annyival is jobban szeretsz, amennyire a pálinkát szereted... És ha a tükörbe nézel, ott kit látsz? – Valakit – próbálok találékony lenni – valakit, aki téged szeret... Hirtelen fölül. – Olyan jó veled, mint soha sehol. Végtelenségig tudnék beszélgetni veled ilyen mindenféléről... – Egyféléről beszélgetünk, kedves... Mindig ugyanarról. – Nono! Csak nem untad meg? Átfogom lágy hajlatú derekát. Fölém hajol, de megtámaszkodik a vállamban, s nem engedi, hogy megcsókoljam. Szinte hang nélkül leheli felém: – Volt egyszer egy király, annak meg egy fia. Egyszer az a fiú fölült egy autóra, és elindult világgá. Hát ahogy megy, mendegél azon az autón, elérkezik egy nagy pusztaságba. A pusztaság közepén meg volt egy kastély. Nagyon éhes volt a királyfi, meg nagyon fázott is, mert már hideg ősz volt, hát igencsak megörült, ahogy meglátta azt a kastélyt. Csak attól félt, nehogy a gonosz boszorkány birodalmához tartozzék az a ház. Félt is egy kicsit, amint belépett. De lám, csodák-csodája, kit talált a kastélyban? Muszáj megcsókolnom. Magamhoz ölelném, de nem engedi. Nicsak, mennyi erő szorult belé! – Türelem, türelem! – szorítja számra a mutatóujját. – Még nincs vége a mesének... Ott talált a kastélyban... – Egy csodaszép királyleányt, akit ott rabságban tartottak, és aki el akart szökni onnan... – folytatom ugyanolyan hangon a mesét, ahogy ő mondta eddig. – Úgy van... – hallom a hangján, hogy mosolyog. – Bizony, sokszor, sokszor el akart szökni az a szőke királylány, de sohase tudott összeszedni elég bátorságot ahhoz, hogy kereket oldjon. Mit tehetett szomorúságában: muzsikált, muzsikált, belemuzsikálta minden álmát, vágyát a melódiákba... Ugye, szépen tudok mesélni? – Nagyon szépen, kedves... – A kisfiamnak ezt a mesét mondom majd el. Sokszor elmondom, de nem árulom el, ki volt az a királyfi, és ki volt az a királylány... Hadd higgye, hogy igazán mese. Jó lesz? – Nagyon jó! – Komoly, csodálkozó szeme lesz, mint a tiéd, és nagyra nyílik néha, mint a tiéd, és olyan nagyra-kerekedett szemmel fogja hallgatni a mesét, és nem is tudja majd, hogy ő sohasem született volna, ha ez a mese igaz nem lett volna... Most tovább mondom. Figyelj szépen... Hát ahogy megérkezik a királyfi, és betoppan a kastélyba, észreveszi ám a szőke királylány, hogy abban a pillanatban, ahogy nyílt a kapu, az ő ablakára is odaszállt egy kismadár. Egy kis szürke, vékonypénzű cinke. Odaröppen az ablakra, és befütyölt a királylánynak. Felfigyelt ám a királylány, hogy ki fütyörész neki... Még a muzsikálást is abbahagyta. És egyszerre csak észrevette a kis cinkét. Odafutott az ablakhoz. Mit akarsz, kismadár? A kis cinke pedig félrehajtotta aprócska fejét, és elmondta, mi járatban van. Hallgass ide, szép királylány. Nagy titkot árulok el neked. Most érkezett valaki a kastélyodba. Az a királyfi, akinek ki kell szabadítani innen téged. De nagy baj van ám! A

királyfi nem tudja, mi a dolga. Okos legyél, szép királykisasszony! Ez az egyetlen alkalom, hogy megszabadulj ebből a csúf kastélyból. Ha a királyfi ki nem ment innen, sohasem nyílik meg előtted a kapu, örökké ittmaradsz, és itt is öregszel meg. Pedig te másra vágyol. Te szabad akarsz lenni, teli akarod szívni magad a mezők üde illatával, bolondozni és táncolni akarsz a rétek virágos pázsitján, és fürödni akarsz a határtalan világra ragyogó napfényben... Hallgass rám, szőke királylány. Légy okos Tudtára kell adnod ennek a királyfinak, hogy az ő kötelessége és senki másé a te kiszabadításod. De úgy add tudtára, hogy ő maga se vegye észre a szándékod, ám mindenképpen cselekedjed meg. Ha nem sikerül ügyesen rábírnod a te királyfidat, örökké rád zárul a csúf kastély kapuja... Valószerűtlen félálomba ringat a mese. Mintha egy régi érzés derengene fel bennem, egy nagyon régi, emlékezet előtti hangulat. Talán ugyanazt érzem, mint akkor, amikor először hallottam meg anyám szavát sohasem-volt bölcsőmben... Mesélj, kedves, mesélj... Ringass álomba, amikor minden megszűnik, ami való, minden ködbe vész, anyagtalanná és megfoghatatlanná nemesül, csak egy érzés marad: a Jó... Simogass álomba a meséddel, amit a fiunknak szánsz, és úgy szövögeted, mint régi idők asszonyai a pólyák puha vásznát... 3 Zuárd atyát egyedül találom az ebédlőben. Láthatóan megreggelizett már. – Jó reggelt, atyám... – köszönök rá. – Adjon isten... – biccent. – Mondd csak, az orvosotok felkelt már? – Gaszton? Bizonyára. – Szóljál már neki, menjen be Godefried úrhoz... – Godefried úrhoz? Mi baja Godefried úrnak? – kérdem kíváncsian. – Fene tudja. Valami megfeküdte a gyomrát. Nem evett már az este sem, most is visszaküldte a reggelijét. – Igazán? Értem. Azt hiszem, én vagyok az egyetlen, aki tudja, mi feküdte meg kispolgár-Godefried gyomrát. – Szólok Gasztonnak... Visszasietek a folyosón. Bekopogok Gasztonhoz. Remélem, éjszaka óta lehiggadt már. – Tessék – hallom bentről. Benyitok. Gilbertet látom meg először. Derékig meztelen. Kinyújtva tartja jobb karját, amelyen már nincs kötés. Gaszton éppen a szekrényben keres valamit. Eltakarja a kinyitott szekrényajtó. – Szervusztok. Gaszton kidugja fejét az ajtó mögül. – Szervusz. – csak egy pillantást vet rám, mintha óvakodnék rám nézni, aztán Gilberthez lép. Kezében üvegcse. Tartalmából ráönt egy keveset a zsebkendőre, amit a másik tenyerében tart, megvárja, amíg a folyadék átnedvesíti a vásznat, aztán kifeszíti Gilbert karját, és bedörzsöli a nedves zsebkendővel. Gilbert arcát nézem. Uralkodik magán, de látom rajta, hogy fáj neki a procedúra. Meg is rándul az álla, amikor Gaszton behajtja a karját, és masszírozni kezdi az izmokat. Valamit mond angolul. Gilbert a fogai között szűri ki a feleletet. Fel is szisszen. Gaszton kérdez. Ujjai szakértelemmel tapogatják a nemrég gyógyult sebhely környékét. Gilbert felel. Gaszton leereszti a sérült kart. Int Gilbertnek, hogy felveheti az ingét, aztán megrázza a fejét, és bosszúsan közöl valami verdiktet. Gilbert ellentmond. Méltatlankodástól kapkodóak a szavai. Miről beszélnek vajon? – Úgy látom, a seb egészen begyógyult – szólalok meg. – Van még valami baja? Gaszton kelletlenül válaszol, anélkül hogy rám nézne.

– Baja nincs, csak ezzel a karral semmit se lehet kezdeni. Ha egy kicsit is megerőlteti, gyulladás lesz belőle, arra pedig semmi szükségem, elegem van az orvoskodásból... Gilbert ki-be hajlítgatja karját. Valamit erősítget Gasztonnak. Gaszton bosszankodva inti le. Gilbert visszafelesel. Szavait hallva, Gaszton jóízűen elneveti magát. – Mit mondott? – kérdem. – Azt mondtam neki – komolyodik el Gaszton, talán attól, hogy nekem kell felelnie – hogy ezzel a kézzel egy tisztességes pofont se bírna lekeverni senkinek. Erre ő azt mondta, ha én állom, ő majd adja a pofont, próbáljuk ki gyakorlatban... – Próbáltasd ki vele! – kísérlem meg, hogy felderítsem a kedvét. Rosszkedvűen legyint. – Ostobaság... Minden gyógyuló betegnek az a mániája, hogy egészségesnek tartja magát. Gilbert is azt hiszi, hogy fát bírna vágni a karjával, közben meg ha egy erőset mozdul, kiveri a hideg verejték... Gilbertre néz, és valami olyasmit mond, hogy elmehet. Gilbert bosszankodva felesel vissza, de engedelmeskedik. Vállára teríti szűk zubbonyát, ami a levetkőztetett csendőrtől származik, köszön, és kimegy a szobából. – Te is beteg vagy? – néz rám Gaszton egy pillanatra. – Én nem. Viszont Godefried úr maródi... Eriggy át hozzá, vizsgáld meg a hasfájását... – Utálom azt a vén hülyét... – Biztosíthatlak együttérzésemről, de azért eriggy át hozzá, adj neki ricinust meg aszpirint, hadd tudja meg, hol lakik a magyarok istene... – Jó... – biccent kurtán. Berakja a sztetoszkópot a kistáskájába, meg a többi orvosszert is melléje csomagolja. Nézem ideges mozdulatait. Nem szeretem, ha feszültség rontja a kedvünket. Én már nem vagyok bosszús az éjszakai eset miatt. – Gaszton... – Tessék? – kérdi közömbösen, és fel sem néz rám, tovább rakosgat. – Szót kellene váltanunk arról az éjszakai... – Azt hiszem – egyenesedik fel, és hóna alá vágja a kis orvostáskát – nem kell szót váltanunk semmiről... És most megbocsátasz, elmegyek az öreg paphoz... Szembenézek vele. – Gaszton, ne gyerekeskedj, mert... – még mindig tréfára fogom a hangom. – Mert? – ismétli meg kihívóan a szót. – Mert a seggedre verek te – hát nem érti ez a kis hülye, hogy nem akarok haragszomrádot játszani vele. – Nem szeretem, ha lekezelsz – mér végig hűvösen. – Ha azt hiszed, hogy fölényes lehetsz velem, magas lóról beszélhetsz velem, majd gondoskodom róla, hogy kigyógyulj a képzelgésedből... – Gaszton, legyen eszed... Hirtelen mozdulattal kikerül, és kilép a szobából. Be se csukja maga után az ajtót. Önkéntelenül vállat vonok. Duzzogj, taknyos... De azért bosszant a dolog. Mi a fenének kell ostobaságokkal elrontani – ha akár napokra is – a barátságunkat? Egyet-kettőt alszik rá, aztán megbékél, tudom, de addig is... Szojkát a falon találom meg. Ő a soros őr. Azt hittem, egyedül lelem, de itt van Hegedüs is. – Jó reggelt... – köszönök rájuk. Kezet fogok velük. – Nos, elmondtad Hegedüsnek, mit láttunk? – kérdem Szojkát. – El.

– És maga? – nézek Hegedüsre. – Mit szól hozzá? Megpiszkálja mutatóujjával pedrett bajuszát. Megfontoltan bólint kettőt is: – Hát persze hogy a főhadnagy úrnak volt igaza. – Na látják... Amikor előre megmondtam, hogy bolond ötlet, nem hitték el... Legalább ezt az ügyet sikerült elsimítanom. Másra se lett volna szükségünk, mint egy fölösleges, meggondolatlan kalandra, ami kiszámíthatatlan bajokat zúdított volna a nyakunkba. – Rágyújtunk? – kérdem. – Amióta nincs kész cigarettánk, folyton maguktól kell kéregetnem. Nevetnek. Hegedüs kis bádogszelencét húz elő zubbonya felső zsebéből. – Odaadnám ezt a dóznit a főhadnagy úrnak, ha elfogadja. Nekem van egy másik is – nyúl a farzsebébe, és előveszi ütött-kopott falusi pléhskatulyáját, amit már sokszor láttam nála. Otthonról hozhatta nyilván, amikor behívták katonának. – Nem fogadhatom el. Mivel viszonozhatnám? – Ne tessék már megsérteni! – méltatlankodik, s látom rajta, hogy komolyan rossznéven vette, amit mondtam. – Hát én kinek a pénzéből iszom a pálinkát, mióta csak megszöktünk? – Na jó, hagyjuk... – elveszem a dóznit. – Köszönöm. Nekiülünk cigarettát sodorni. Hegedüs nagyot ásít közben. – Lassabban a testtel, testvér! – húzódik félre nevetve Szojka. – Engem akarsz bekapni, vagy a magad fejét nyeled le? – De az ásítás ragadós. Szojkának is muszáj nagyra nyitnia a száját. – Estére korán lefekszem... – Rám néz: – Későn aludtam el az éjjel. Sokat morfondíroztam... – Hát akkor az éjjel szíveskedjék aludni. Talonba a gondolatokkal – mondom, miközben rágyújtunk. – A főhadnagy úr se úgy néz ki, mint aki sokat aludt – csóválja meg a fejét Hegedüs. – Én is korán lefeküdnék, de nyolctól én vagyok a soros őr. – Igen, nyolctól... – ismétli elgondolkozva Szojka. – Egyszer... – néz valahová messzire Hegedüs – ötvenkét órát aludtam egyvégtében... Mesélné is tovább, ám el kell hallgatnia, mert a távolban újra felmorajlik az ágyúdörgés. De mintha nem északkeletről érkeznék. Belefülelek a levegőbe. – Hallják? Délről morog a messzeség. A Balaton felől. – A rádió szerint áll a front... Kíváncsi vagyok, mikor kezdik el a támadást – néz rám Szojka. – De ha elkezdődik, akkora balhé lesz, amilyent még nem látott az ország közepe. – Ha van egy csepp eszük – töpreng Hegedüs – föladják a fővárost... – Ezt a kövér paptól hallottad? – kérdi Szojka. Godefried úrra céloz. – Nem én – rázza meg a fejét Hegedüs. – Csak azt mondom, hogyha van egy csepp eszük, akkor így csinálják... Szojka legyint: – Te nem vagy egy nagy ész, sohase fogod feltalálni a spanyolviaszkot, de hozzájuk képest te vagy az Edison. – Már megint heccelődsz velem? – rántja ráncba a homlokát Hegedüs. – Tehetek én róla, ha neked több iskolád van, meg hogy városi vagy? Könnyen jártatod a szád: cseperedtél volna föl falun, majd tudnád akkor, mi a kutya élet. Városon leteszed délután a munkát, fájront, aztán tiéd a világ, azt csinálsz, amit akarsz. Olvasol, meg mozit nézel, meg minden... Nem kell odahallgatnom, ismerem én Hegedüsnek ezt a nagy bánatát. Hányszor elmesélte már nekünk, hogy ő volt a legjobb iskolás a falujukban, de már tizenkét éves korában együtt kellett aratnia meg kapálnia a mezőn az apjával... Hallgatom az ágyúdörgést. Nem irigylem azoknak a helyzetét, akiket veretnek. Ismerem a szovjet tüzérségi előkészítést. Kétméterenként állnak egymás mellett az ágyúik. Ha

egyszer elkezdik a tüzet, belőnek minden négyzetméternyi területet. Nem az véletlen, ha valaki meghal, hanem az, ha valaki életben marad... – Lehetnék én is olyan okos, mint te... – hallom félfüllel Hegedüs hangos töprengését. – Rá se ránts, pajtás! – ver a térdére Szojka. – Lesz még itt olyan világ, amikor minden másképpen lesz... Hány gyereket csinálsz, ha egyszer vége lesz a háborúnak? – Két fiút meg egy lányt... – felel nagyon komolyan Hegedüs. Ezt a tervet se első ízben hallom már tőle. De ez idáig mindannyiszor elmulasztottam megkérdezni: – Aztán miért éppen két fiút meg egy lányt? – Miért? Rám néz. Töri a fejét. Esküdni mernék, ő se gondolt még rá sohase, hogy miért ilyen arányban tervezi a gyerekáldást. – Hát... – böki végre ki nagy sokára – mert mink is így voltunk. Ha nem két fiú lett volna nálunk, akkor egy se maradt volna. Merthogy a bátyám meghalt, mielőtt iskolába ment volna. Még az volt a szerencse, hogy ott voltam én pótléknak. – Értem. – Aztán majd a főhadnagy urat hívom el az első fiamhoz körösztapának, ha megtisztel vele... – és fürkészi az arcom nem utasítom-e el a szándékát. – Rendben van – egyezek bele megfontoltan. Bár ott tartanánk már, hogy ilyesmivel törődhetnénk. – De csak akkor, ha a másik fiúgyereknek Szojka lesz a keresztapja – mondom mosolyogva. – A lányodnak meg Olga kisasszony lesz a keresztanyja – neveti el magát Szojka. – Így aztán mindannyian komaságba kerülünk... – Az sose árt – jelenti meggyőződéssel Hegedüs. – Jó komák, ha húznak egymáshoz, nem fizetnek rá. – Hát akkor ebben maradunk... – kelek fel, mert látom, hogy Gaszton közeledik felénk az udvaron át. Nincs kedvem bámulni a savanyú képét. Gaszton egyenesen idetart, de amint észrevesz engem, megtorpan, és csaknem sarkon fordul. Aztán látja, hogy indulóban vagyok, mire ránt egyet a zubbonyán, és – "csak azért is" kifejezéssel az arcán – folytatja útját. Ránézek, amint elkerüljük egymást a falra vezető kőlépcsőn. – Hogy van Godefried úr? – kérdem. – Mi a baja? – Közönséges gyomoridegesség. Ricinust adtam neki. – Egészségére. És lesietek a lépcsőn. Nagy csomókba kotorva áll a hó az udvaron. Kis ösvények vezetnek a hóhalmok között, ahogy József szétsöpörte reggel. Felnézek az égre. Piszkos, szürke felhők gyűrődnek egymáson. Ma még számíthatunk egy kevés hóra. Hiába, tél van... Mennyezetet verő ricsaj fogad a gyerekek termében. A legkisebb fiúk meg lányok körbe-karikába fogódzva lépegetnek, és egymást túlsivítva fújják a nótát: Tüzet viszek, nem látjátok? Ha látnátok, oltanátok, Kiég a ruhátok! És azok a legboldogabbak, akik kétoldalról Olga kezét fogják. Olga nevetve énekel velük. Észre se vesz az első pillanatban. Csak amikor fordul a kör, akkor lát meg. Lehajol a gyerekekhez, súg valamit, mire megáll a játék. Piciny szőke, copfos kislány, aki eddig Olga kezébe kapaszkodott, ideszalad hozzám, – Katona bácsi is! Katona bácsi is! – kiabálja vékonyka hangján.

– Mit csináljon a katona bácsi is? – kérdem, és a karomra ültetem, odahúzva kipirult arcocskáját a képemhez. – Táncolj velünk! – öleli át a nyakam, és odadörgöli nóziját az államhoz. De erre le is fagy a mosoly apró szájáról: – Szúr a bácsi, juj – És megmarkolja az államat. – Mert a bácsi nem szeret borotválkozni... – lép közelebb Olga. – Isten az atyám, hogy borotválkoztam! – simogatom meg én is az állam. – Táncoljon a bácsi! Táncoljon a bácsi! – kiabálják most már kórusban a csöppségek. – Na jó... Mit tehetek? Hagyom, hogy jobbról egy kicsi lány, balról meg egy kisfiú fogjon kézen. – Most a zöld ág! – kiabál egy meglepően mély fiúhang, egy kis basszus. Csodálkozva keresem a hang gazdáját. – Ki volt az? Olga nevet. Rámutat egy vékony fiúcskára. Alig nagyobb ötévesnél a csemete. – Te voltál? – Én hát... Zöldágat játszunk! Hát ilyet még nem hallottam. Mintha egy felnőtt beszélne a kölyök torkából. De amikor énekelni kezdi a nótácskát, már vékonyra válik a hangja: Bújj, bújj, zöld ág, Zöld levelecske... Meglehetősen nagy a hangzavar, de őket nem érdekli. Az a fontos, hogy két felnőtt táncol-lépeget együtt velük. Nyitva van az aranykapu, Csak bújjatok rajta! Mackóruhás lányka perdül be a kör közepére, s buksiját ingatva szólózik: Nyisd ki rózsám, kapudat, kapudat, Hadd kerüljem házadat... Ide-oda bujkál a karok alatt, hogy végül Olga mellett átsurranva libegjen vissza a kör közepére: Szita-szita péntek, Szerelem csütörtök, Zab-szerda... – Csüccs – vezényel az apró stentor, mire mindenki leguggol. Nézem az arcukat. Valamennyi kipirult a játéktól, csillog a szemük, s maszatos praclijukat összeverve tapsolnak maguknak. Betölti őket a játék, az értelmetlen dalocska, az ide-oda lépegetés, mindenről elfeledkeznek tőle... Piciny állatok, akiket még nem mérgezhetett meg a gondolkodás. Csak azt tudják, ami éppen történik velük, hamar vigasztalódnak, és rontatlan természetük egyetlen tartalma az öröm. Fogalmuk sincs róla, hová lettek a szüleik... És nem sejtik azt sem, hogy csak a sors különös kegyelméből élnek, mert néhány okos ember elintézte, hogy ide kerüljenek... És ha vége lesz a háborúnak, szétszóródnak, kit ide, kit oda visznek közülük, s felnő belőlük egy nemzedék, amely talán szerencsésebb lesz, mint mi voltunk... Óvatosan kiválok a körből, amely tovább táncol, s odalépek az ablakhoz, ahol asztalka áll, s az asztal mellett, nyolcéves forma fiú ír. Mögéje lépek. Nyilván leckét csinál. Ezt nevezem szorgalomnak! Belenézek a füzetébe... De nem füzetbe ír. Csak egy darab

papírosra, aminek a közepére színes ceruzával virágot rajzolt. A virág hasonlít egy kicsit a tulipánhoz is, a liliomhoz is. Annyira belemerül a munkájába, hogy észre sem vesz. Nézem a nagy igyekezettel egymás mellé kapart betűiket. Levelet ír. "Édesmama! Én nem akarok sose sírni mert azt mondtad nekem hogy nem szabad sírni de azt is mondtad hogy eljössz értem. Pedig te tanítottad nekem hogy ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó hát akkor miért nem tartod meg az ígéretet?... Helyesírási hiba nincs benne, csak a vesszőkkel nincs még tisztában a fiatalember. S talán így még keserűbb olvasnom ezt a levelet, mintha minden vessző a helyén volna. ...Egyszer már meg akartam szökni is, de a kapu be volt zárva, vissza kellett jönni. Még megvan a két pengő, tudod, az ezüst, vigyázni akartam rá, mert azt mondtad, hogy vigyázzanak rá, de ezt odaadom valakinek, hogy a levelet..." Megáll kezében a toll. Észrevette, hogy föléje hajolok. Két kis tintás kezével eltakarja előlem a papírlapot. Úgy teszek, mintha semmit se láttam volna. Közömbös hangon kérdem meg tőle, s közben hátrasimítom makrancos, gesztenyebarna haját: – Leckét írsz? Sietősen bólint: – Igenis. – Jól van. Tanulj csak szorgalmasan... Mi leszel, ha megnősz? – Rab... Rámeredek. Nézem a szemét. És csak azt látom benne, hogy ez a gyerek komolyan beszél. Úgy mondta ki a szót, mint más gyerek mondta volna azt, hogy: mozdonyvezető vagy doktor, vagy katona... Idehúzok egy széket, és leülök melléje: – És mondd csak – kérdem én is komolyan, s magamban döbbent kíváncsian is – miért akarsz rab lenni? Meggondoltak a feleletei. Mintha észrevenné, hogy nem értem a dolgot, hozzáteszi: – Édesmama azt mondta, hogy édesapától félnek. Én is rab leszek, hogy féljenek tőlem. Ha félnek tőlem, nem merik bántani édesmamát, nem jönnek éjjel kérdezgetni, hanem félni fognak tőlem, mert én is rab leszek... Édesapa nem tudja, hogy édesmamát folyton bántják a rendőrök, de ha én rab leszek, majd megüzenem a rendőröknek, hogy ne merjék... Csak annyit érzek: borzasztó. Ha semmi más bizonyítékot nem hoznának fel e kor ellen azon a tárgyaláson, amikor törvény elé állítják a mi évtizedeinket, ez az egyetlen párbeszéd, ennek a gyermeknek néhány szava elég volna, hogy egy bíróság halált mondjon a kor fejére. Úgy tűnik, nehéz minden tagom, ahogy felállok. Ránézek még egyszer a fiúra. Okos szemű, nyílt arcú. Egy üldözött ember fia. Olyan években nőtt nyolc évessé, amikor mi már jóformán felnőttek voltunk. Minden a szemünk előtt történt, és semmit se láttunk belőle. Kioldalgok a teremből. Még sokáig hallom, amint felfelé lépkedek az emeletre, az apróságok sivalkodó nótáját. Ruhástul fekszem az ágyamon. Szojka itt ül mellettem. Ide-oda forgatja magasodorta cigarettáját. Figyeli a parazsát. Lassan rakja egymás mellé a szavakat: – Azt keresed, ki a felelős? Hogy hol az ok? Hol kezdődött? Hol hibázták el?... Kik hibázták el? A szövetséges hatalmak? A semlegesek? Politikusok? Írók? Papok? Vagy valakik, akiknek módjukban lett volna más irányt szabni a dolgok elé? Kinek a bűne, hogy

Európa egy felfegyverzett gyilkos banda hatalmába került, amitől most már csak úgy képes megszabadulni, hogy millió meg millió embert áldoznak fel, meg városokat, kultúrát, amit száz évek alatt építettek?... Ismét csak egyet mondhatok neked: húsz évvel ezelőtt már mindenki unottan legyintett, hogy a kommunisták mindig ugyanazt a lemezt forgatják, unos-untalan azt ismétlik, hogy az eredendő bűnt ott követték el a művelt nemzetek, amikor Hitler első moccanására, mindegy, hogy a Reichstag-pört vagy az első koncentrációs tábor felállítását fogod-e fel első moccanásnak, nem azzal válaszoltak, hogy "Nem tűrjük!". Tűrték, közönyösen, vagy némi kárörömmel, hogy végre akadt valaki, aki rámászik a kommunistákra... akik még nem aljasodtak el ennyire, néha még azok is helyeselték a kényelmes megoldást: a be nem avatkozás bölcs politikáját... Más nemzetek belügyeibe nem avatkozhatunk... Láttak és tűrtek minden gonoszságot, tárgyaltak Hitlerrel lefegyverzésről, flotta-egyezményről, légierő-kontingensről, örök békéről. Egyik művelt nemzet se döbbent rá, hogy az ő hallgatólagos beleegyezésével Európa pusztulását készíti elő Hitler. Látták, mi történik Spanyolországban. Szám szerint tudták, melyik napon, mennyi német és olasz repülőgép, Junkers, Caproni, Heinkel érkezik Franco támogatására. A német tengeralattjárók ott defilíroztak az angol, francia tengerjárók orra előtt... Kiszolgáltatták Közép-Európát... Csak hallgatom. Sorolja, számlálja egymás után az érveket, amelyek fogaskerekekként illeszkednek... – Megrémültél, amikor hallottad, mit mond a gyerek... Megláttad az eredményt, a következmény egy töredékét. Egyet a sok közül. Október tizenötödikén, amikor ott álltam a kocsival a paplak udvarán, azt mondja valamelyik sofőrnek a gazdája, egy százados: "A kormányzó úr végre teljesítette a nemzet akaratát..." Nem szóltam egy szót se, csak arra gondoltam, hogy Horthy egy negyedszázadon át tartotta kezében az ország sorsát. "Országgyarapító" volt, és alatta süllyedt olyan mélyre az ország, mint még soha. Alatta züllött rablóbandává a hadsereg, szeme láttára szerveződött második hatalommá a nyilas söpredék. Mintha paralízissel oltotta volna be az országot. Nyolc-tíz millió ember bámult mint megannyi idióta, és azokat nézték le őrültek gyanánt, akik segíteni akartak... Kit izgatott, hogy kommunistákat akasztottak? Akinek valami módon ismerőse volt az illető, legszívesebben elfelejtette volna azt is, hogy valaha látta, nehogy valami árnyék vetődjék rá. Innen eredt aztán az az országos közöny, amivel a lakosság végignézte, mit csinálnak nyolcszázezer zsidóval... Az lett volna csoda, ha nem így következik... – Igen... – sóhajtanom kell. Rám néz. Keresi a tekintetem: – Te nem vagy rossz ember. A tisztességesebbek között állsz. És te is... Felegyenesedem. – Fáj a fejem... Hagyjuk abba. Nem nézek a szemébe. Tudom, hogy a munkaszolgálatosokról akart beszélni, akiken segíthetnénk. De az megint más dolog. A mi sorsunk fontosabb. Nem engedhetem, hogy Szojka meg Gaszton meg Hegedüs odaálljon kétszáz munkaszolgálatosért, azoknak a fegyverei elé, akiket gyűlölök. Elég volt az áldozatokból. Úgy hiszem, van némi részem benne, hogy mi biztonságban tanyázunk ennek a kolostornak a falai között. Én nem születtem nagy tettekre. Elégedjék meg a világ, meg Szojka is annyival, amennyit eddig cselekedtem. Nem akartam soha rosszat. Most is jót akarok... Kinyitom a dóznit, amit Hegedüstől kaptam. Orromba szökik a dohány illata. Más lenne, mint a kapadohány, amit eddig szívtunk? Orromhoz emelem. Aha! Most már értem: Hegedüs néhány lucernavirágot kevert a dohányba, attól lett szagosabb. 4 Nyomott hangulatban ülünk az ebédlőasztal körül. Gaszton komoran bámul maga elé. Az

ő kedvét én rontottam meg. A többieket pedig nyilván az kedvetleníti el, hogy az ablakon át is behallik a messzi ágyúdörgés. Igaz, hogy Simon Pista ezzel sem törődik: elmélyülten kanalazza magába a krumplifőzeléket, nem úgy, mint Zuárd atya, aki éppen csak turkál az ételben. Godefried úr hiányzik. Üres a helye. Nyilván még mindig az ágyat nyomja, vagy máshol kuksol. Olga oda se figyelve eszik. Közben kifelé fürkész az ablakon. Odakint hull a hó. Vastagon rárakodik az ablak párkányára, a kitámasztott zsalugáter kopott-zöld deszkáira. Néha meg-megkavarja a szél a hópelyheket, nekiver egy csomót az ablaknak, ahol megolvadnak a pihék, és vízzé válva, szeszélyes kanyargással csurognak alá. Nekem sincs sok kedvem az evéshez. Úgy látszik, nem szabad közvetlenül ebéd előtt cigarettáznom. A nikotin elveszi az étvágyamat. Inkább csak a becsület kedvéért diktálom magamba az utolsó néhány kanál főzeléket, amit átjárt a babérlevél zamata. Délután alszom majd egy sort, mert este nyolctól én következem az őrségen. Vagy inkább sétáljak egyet a hóban? Kár, hogy nem mehetek ki a kolostorból. Szívesen kóborolnék estig a határban. Nem is volna rossz: együtt Olgával... Jó meleg zoknit húznánk a csizmánkba, és elindulnánk csavarogni. Nem beszélgetnénk, kézen fognánk egymást, és megtöltekeznénk a szennyezetlen, havas levegővel... Persze, úgysem lehet... Inkább megnézem a reverendákat, amelyeket Zuárd atya nekünk válogatott ki, hogy szükség esetén papnak öltözhessünk. Felállok az asztaltól: – Köszönöm az ebédet... – Egészségedre – biccent Zuárd atya. Lehet, hogy tévedek, de ma őt is morózusnak látom. Vagy talán csak az én borongós kedvemet vetítem ki mindenkire? – Megvárlak a szobádban – mondom Zuárd atyának. – Jó. Amikor kinyitom az ebédlőajtót, összetalálkozik a pillantásom Olga szemével. Aggodalmat vettem volna észre a tekintetében? Lehet. Érzékeny szeizmográf ez a lány. Észreveszi a hangulatom minden rezzenését, ha nem vigyázok, és nem titkolom óvatosan a rosszkedvemet. Megállok a folyosó egyik ablakában. Amíg a cigarettám sodrom, kinézek az udvarra. Odalent József már megint söpröget. Vesszősöprűje port kavar a hóból. Kár söpörnie. Egy óra múlva úgyis belep a hó minden talpalatnyi megtisztított helyet: Sűrűn, egyhangúan esik. Beleszédül, aki sokáig bámulja. József gyakorlott mozdulattal söpör. Egy lépés a lábával, két erőteljes lendítés a söprűvel. Láthatóan belemelegedett, mert megtörli homlokát a keze fejével. Kiegyenesedik. Mintha észrevett volna valakit. Úgy is van. Felemeli a karját, int, meg szól is valamit. A konyha irányába. Aha... a cigány vág át a havon, József felé. Ha jól visszagondolok, vasárnap óta nem láttam már a vén hegedűvirtuózt. A jó isten se tudja, mit csinált attól fogva. Talán átaludta az egész tegnapi napot, meg a mai délelőttöt is. Mosolyognom kell kényszerű mozdulatán, ahogy átveszi Józseftől a söprűt. Sebaj, ráfér egy kis testedzés... Nyílik mögöttem az ebédlőajtó. Odanézek, Zuárd atya lép ki rajta. Meglát. Karon fog: – Gyere... Összeszedtem öt reverendát... Kinyitja előttem az ajtót, és betessékel a szobájába. A sarokban, faragott ládája tetején hevernek a fehér reverendák. Felemelem a legfelsőt. Vállamhoz igazítom. Nekem rövid, de talán Hegedüsnek alkalmas lesz. Szemügyre veszem a másodikat is. Hosszúságra megfelel, de lötyögni fog rajtam. Kövérebb emberre szabták, szélességében nem tudom kitölteni. Mindegy, nem az elegancia a fő. – Átviszed magadhoz a holmit? – néz rám Zuárd atya, és mintha fájna a feje, végigsimít magas, redős homlokán. – Átvihetem... Nem érzed jól magad? Legyint:

– Időváltozás... Megjött a hó... – Kérj Gasztontól valamit. – Fölösleges minden medicina. Ahogy jött, úgy el is múlik... Mit gondolsz – lép közelebb – mikorra ér ide a front? – Ki tudja? Ahogy ezt az állandó égzengést hallgatom, egy-kettőre eljuthatnak idáig. Valami egészen óriási támadás készül. Gondold meg, hogy hatvan-hetven kilométerről halljuk az ágyúkat jóformán egész nap... – Látom, hogy poros az íróasztala. Ki tudja, mióta nem ült már mellette? Odalépek, és belerajzolom a porba a Duna vonalát. Budapestet is. Aztán északkeletre a Hatvan körüli frontot, ami Komárom-Esztergom felé mutat, délre pedig a Balatontól északra tendáló szovjet arcvonalat. És egy ívvel összekötöm a kettőt: – Budapestet be fogják keríteni. A bekerítés ívébe pedig ez a völgy is beleesik. Óhatatlanul... Leül az ágya szélére. – Sakkozunk egyet? – Ne haragudj... – nézek rá bocsánatkérően. – Nincs kedvem. Meg aztán estére én vagyok a soros őrszem. Muszáj aludnom egy sort... Kifordulok az ajtón. Hónom alatt az öt reverenda. Még ma szétosztom őket a fiúk között. Furcsán fognak festeni papruhában, különösen Szojka, akinek nem éppen szívügye az egyház, ha tapintatból nem is beszél róla, mióta itt vagyunk a kolostorban. De mit csináljunk? Szükség törvényt bont... Nekidőlök a szobám kályhájának falához. Meleg a fehér cserép. Heve áthatol zubbonyom szövetén. Mindjárt le is vetem, csak egy kicsit állok még itt lustán, tétlenül... A folyosó másik szárnyáról, a dohányzóból áthallik a pianínó muzsikája. Olga gyakorol. Három óra óta játszik. A napi penzumot teljesíti. Idevibrálnak az Appassionata második tételének hangjai. Vajon a gregorián dallamot variálja-e a szonáta, vagy a melódia mögött bujkál a cicomátlan hangsor, akár egy áhítatos hangulat? Miért szép? Talán azért, mert mindenről elfeledkezve tudnám hallgatni a végtelenségig? Bizonyára mindenki úgy érzi, akinek tetszik, hogy csak körüllengi a dallam, ott lebeg körülötte, anélkül, hogy hozzáérne, s mégis szinte testközelben... Végignyújtózom az ágyon. Hallgatom a zongoraszót. Appassionata... Szenvedélyek gyürkőzése. Szenvedélyeké, amelyek valahogyan kipárologtak belőlem, átadva helyüket az értelemnek, számításnak, ötszörmeggondolásnak... A célszerűségnek. Szeretnék más lenni, szeretném, ha valamiképpen újra fellelhetném magamban azokat a régi tiszta szenvedélyeket, amelyek egykor talán bennem vibráltak De most – szerencsém – nem szenvedélyekre, nem nagy nekibuzdulásokra van szükségem, nem nagy férfiálmokat kell melengetnem magamban... Éppen a célszerűség munkáljon bennem! Ez kell. Talán jön még egyszer idő... ha jön... Kopognak az ajtómon. – Tessék... Szojka dugja be a fejét. – Azt hittem, alszol... – Dehogy Gyere be. Belép. – Ülj le. – Nem ülök – rázza meg a fejét. – Megyek én is mindjárt lefekszem. Gaszton talán már el is aludt... – Álomkórosak lettetek? – Gaszton csak rosszkedvében feküdt le. Összekaptatok valamin? – Nem... – Miért beszéljek róla, hiszen legszívesebben elfelejteném... Szojka ásítást nyom el. – Azt hiszem, vacsorázni se jövök. – Van ez így... – mosolyodom el. – Néha rátör az emberre a fáradtság, ami

hetek-hónapok alatt gyűlt össze benne, aztán csak aludna, aludna éjjel-nappal... – Így lehet a dolog... – helyesel álmosan. – Hát akkor eriggy. Elvégre tél van. Visszavonhatatlanul. Alszik a medve, a mormota. Tulajdonképpen mink is afféle barlangi medvék lettünk, nem? Elhúzza a száját: – Olyasmik. – Odabök a halántékához, mintha rajta volna a sapkája, rám néz még egyszer, aztán kifordul az ajtón. Ami azt illeti, én se bánnám, ha el tudnék aludni... 5 Aludjatok, ha már tényleg nem jöttetek vacsorázni. Mindjárt leváltom Gilbertet, aztán feküdni küldöm őt is. Tulajdonképpen egy kicsit örülök, hogy én következem őrségre. Jó lesz odakint a hóesésben. Nagyon elbágyasztott a szoba melege. Kilépek az udvarra. Mellettem loccsan egy csomó víz a hóba. Odafordulok. A szakácsné áll a konyha világos ajtajában, kezében a mosogató dézsával. – Csaknem nyakon öntött... – mondom nevetve. – Nem láttam a főhadnagy urat... – mentegetőzik, és gyorsan behúzza maga mögött a konyhaajtót. Tudtam előre, hogy József hiába söprögetett. Nyomuk sincs már a söprű-csinálta ösvényeknek. Bokáig ér a hó. Élvezettel gázolok bele a csizmámmal. Nyugodtan tehetem: nem extra csizma ez már régen. Valamikor fényesre vikszolt készítmény volt, finom bokszbőr, de aztán annyi olajat látott – nem volt más lábbeli-tisztítónk, csak az olaj, meg aztán így vízhatlanná is vált a bőr – hogy ma már nem árt neki a hó. Szegény Olga, eleget kínlódhatott vele, amíg a múlt héten fényesre pucolta. Hiába volt az is. Másnapra beszívta az olajos bőr a kenőcsöt, és a csizmám újra elvesztette minden színét. Felbaktatok a falra. Mivel körös-körül minden csupa hó, nincs egészen sötét. Látom Gilbert ide-oda topogó figuráját. Odacaptatok melléje. – Hello... – Going... – mondom, mert erről a szóról úgy rémlik, hogy valami kapcsolatban van azzal, hogy "elmehetsz", s még hozzáteszem – The end... – ezt meg az angol vagy amerikai filmek végén szoktam olvasni. Nevetve válaszol valamit, aztán mintha elbámulna egy pillanatig a völgy felé. Majd lassan megfordul, és leóvakodik a lépcsőn. Felhajtom a köpenyem gallérját, ne hulljon be a nyakamba is a hó. Sajnos, elkéstem vele. Amint a nyakamhoz ér a posztó, olvadni kezd a rárakódott hó. Előkotrom a zsebkendőm, és kitörlöm vele a nyakamból a hideg nedvességet. Hallgatom a messzeséget. Nem szólnak az ágyúk. Nem is bánom. Jólesik a csönd. Olga mindjárt kijön utánam. Ha már nem mehetünk sétálni, legalább álldogáljunk egy keveset egymás mellett a hóesésben, és sétáljunk a falon, amely kicsi ugyan korzónak, de jobb, mint a semmi... Nem is bánom, hogy lefeküdtek a fiúk. Legalább senki se néz ki ide, hogy elszórakoztasson az unalmas őrségen... Mintha valamiféle türelmetlenség motoszkálna bennem. Olga miatt. Szeretném pontosan tudni, mi is az, ami hozzáfűz. Mert valami köt hozzá, s ha nem is nevezhetem szerelemnek ezt az érzést, jó tudnom, hogy mellettem van... Hány fok lehet az érzelmek skáláján? Ismerjük egy csomó érzelem nevét, de hány van még ezeken kívül, hány árnyalat, amit nem tudunk megnevezni, csak abban vagyunk biztosak, hogy ezek az árnyalatok is léteznek... De egyáltalán: fontos-e, hogy megnevezzük őket? Nem szebb-e minden, aminek nincs neve? Az ősemberek sok mindent tabunak tekintettek. Nem merték kimondani a dolgok, jelenségek, állatok nevét. Egyszer odakint Ukrajnában beszélgettem egy tanítóval, aki passzióból nyelvészkedett is. Azt fejtegette, miért nevezik az oroszok a medvét "medvegy"-nek. A név két szóból

tevődik össze, s azt jelenti, hogy "mézet visz". Nem merték nevén nevezni a medvét, mert féltek tőle, s a régi zsidók úgy hívták az istenüket: "Aki van." S a meg nem nevezett medvét és istent körüllengte egyfajta misztikus varázs: nem mertek utánuk kutatni... S amint rászánták magukat, hogy utánanézzenek az istennek meg a medvének, egyszerre szétfoszlottak az illúziók, megjelent a hitetlenség, s kiderült, hogy a medvét meg is lehet ölni. Elpukkant a varázs buborékja... Mennyivel jobb, amíg nem nevezzük nevükön a dolgokat... Árnyék jelent meg az udvaron. Erre közeleg. Léptei nem neszeznek. Puha a hó, jótékonyan elnyel minden hangot. Olga jön. Ő is csizmában. Remélem, magára vette báránybekecsét... Halkan dudorász. Már látom, hogy kendővel szorította le a haját. Lustán, lassan lépked felfelé a behavazott kőfokokon. Eléje nyújtom a kezem. Belekapaszkodik, úgy lendül fel a falra. Félrehajtja a fejét. – Mit dúdolsz? – kérdem halkan. – Nem is tudom... Csak úgy játszok valami nótafoszlánnyal... – lép közelebb hozzám. Átkarolom a derekát. Még ebben a bekecsben is oly karcsú... Észreveszem: nincs rajta kesztyű. – Nem fázik a kezed? – De... – hagyja rám. – Megmelegíted? – Megmelegítem. Add ide... Lehúzom a kesztyűm, és két tenyerem közé fogom ujjait. Odaemelem a számhoz. Rálehelek. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Sokszor. S közben jó volna nem arra gondolni, hogy csak azért teszem, mert tudom, hogy ezzel örömet szerzek neki. Ha egyszer megfontolás nélkül is tudnék örömet okozni valakinek... – Most már nem is fázik... – húzza el a kezét. – Bevalljak valamit? – Nos? – Itt a kesztyűm, csak azt akartam, hogy te melegítsd meg a kezem... – és előcibálja bekecse zsebéből a két kesztyűt. Felágaskodik hozzám, és arcomhoz dörgöli orrát: – Szakállas a bácsi! Jujj! – utánozza az óvodást. Magamhoz szorítom. Tudom, hogy gyerekes minden, amit teszünk, de ha egyszer oly jólesik. Ha már csak öncsalással tudok jó érzéseket csiholni magamban, még ezt is tagadjam meg? Miért lennék aszkéta? Nekem is jogom van hozzá, hogy szeressenek... – Hallgasd csak! – súgja: – Harangoznak! Belefülelek a némaságba. Semmi hang Zavartalan a némaság. – Rosszul hallottad. Cseng a füled... – Dehogy, te buta... Csak hallgatózz egy kicsit. Gondolj arra, hogy harangoznak, és akkor hallani is fogod... Te még sohase érezted, hogy a hóesés meg a harangszó valahogyan összetartozik? Megpróbálom... Visszafojtom a lélegzetem is, úgy hallgatózom. És valóban! Mintha valahol, nagyon messze harangszó hintáznék csilingelve... Oly vékony a hangja, mint a lélekharangé... Egy pillanatig azt sem tudom, hogy a képzeletem játszik-e velem, vagy valóban harangcsilingelést hallok... Eh, butaság... – Ugye, hogy harangoznak? – lóbálja meg a karom Olga. – Ezután, ha esik a hó, gondolj mindig erre, és hallani fogod a harangszót... – Jó... – bólintok. – Tudod, mit? Ígérd meg nekem, hogyha egyszer béke lesz, sokat fogunk sétálni hóesésben... – Uram! – csattintja össze csizmája sarkát. – Erre szavam adom! Gyerek... Romlatlan, kedves gyerek, alig más, mint a kicsik, akik már aludni tértek ott a kolostor földszinti termében. Hangtalanul állunk egymás mellett. Észrevehetetlenül sokasodnak vállunkon a hópelyhek. Ketten a hóesésben... Két ember, akiket véletlenül egyazon helyre dobtak a körülmények, és közülük az egyik úgy hiszi, egymásnak szánta őket a sors, a másik pedig

nem mond ellent neki... Mi lesz vajon velünk? Sohasem kérdeztem meg tőle. És most? Megkérdezzem? Miért? Mit felelhet rá? Mégis kiszalad a számon a kérdés. Lassan felém fordul, mielőtt válaszolna, mindkét kezét ráteszi a vállamra. Sejtelmesen dereng előttem vékony arca. Hallgat. – Miért nem felelsz? Te még sohase gondoltál rá? – Nem tudom... te sem tudod... milyen lehet az, hogy... leélni egymás mellett egy életet... Így szokás mondani. Nem tudom, képes vagy-e rá? Nem is akarom tudni... Talán félek is megtudni, olyan vagy-e igazán, amilyennek hiszlek. Szeretném... jó volna megőrizni mindent olyannak, amilyen most... itt... a hóban... Amikor csak ketten vagyunk... Nincs körülöttünk élet... csak az éjszaka meg a hóesés... Önnön érzéseimet hallom viszont. Mégis van bennünk valami közös? Mégsincs igazam, amikor minden szép mellett végzetesen idegeneknek vélem magunkat? Őbenne is ott lappanganak azoknak a kétségeknek a testvérei, amelyek bennem bujkálnak. Ha valaki belelátna a gondolataimba, azt hinné, talán nem vagyok egészen normális. Mindig csak kérdések, és sehol vagy csak nagynéha, elvétve egy felelet... – Én csak azt szeretném... – súgja tovább, mintha nem is nekem, csak a hulló hópelyheknek beszélne – ha téged mindig magam mellett tudnálak... – De miért? – fakad ki belőlem akaratlanul. – Mi az, ami belőlem kell neked? – Ne kérdezz nehezeket... Ha tudnám, megmondanám... De én csak annyit tudok, hogy így akarnám... Ne beszélgessünk. A szavak minden bizonyosság alól kihúzzák a talajt. – Mielőtt jöttél, én is arra gondoltam, hogy a szavak annyi mindent elrontanak... – Látod – bólint – még a gondolataink is rokonok... Melegítsd meg még egyszer a kezem. És ha akarod, én is megmelegítem a tiédet... Lehúzom a kesztyűjét. Arcomhoz szorítom két tenyerét. Egyik ujja megkeresi a szemöldököm. Végigsimít rajta. Idesimul hozzám, felkínálja kinyílt ajkát. – Kedvesem... – súgja alig hallhatóan. Fáj, fáj valami bennem. És oly jó, hogy fáj. Hadd fizessek valamivel az ő szép szerelméért... Itt állunk a falon. Alattunk a tízméteres mélység. Ha meginognánk, ha egy pillanatra elvesztenénk az egyensúlyunkat... Piheg, bocsánatkérően szólal meg: – Ne haragudj... Tudom, hogy nem szép tőlem... Hóesés, éjszaka, csupa költészet... nekem meg ki kell fújnom az orrom... Muszáj kacagnom. Oly jólesik... – Kinevetsz? – kérdi szipogva, szemrehányóan. – Dehogy, te kedves... – előveszem a zsebkendőm, és óvatosan, gyöngéden megtörlöm az orrát. – Honnan szorult beléd ennyi bűbáj, te kislány? – szorítom magamhoz. – Csak úgy belém szorult... Baj? – incselkedik. – Dehogy baj... – nevetek. – Szabad a karját, kisasszony? – De uram! – érti el a játékot. – Mit szólnak majd az emberek? Még csak jegyesek sem vagyunk. Nem mehetek végig önnel karon fogva az utcán, amíg az újságban meg nem jelent minden külön értesítés helyett: hogy mi, mármint nevezettek, jegyességre léptünk? Vagy nem így mondják? És mégis belémkarol, s elindulunk a falon. – Látja, uram, én csak egy gyenge nő vagyok, s mégis bátran kockáztatom önért a jó híremet, becsülje meg, kérem ezt az áldozatot... Átkarolom a derekát. Lassan sétálunk tovább a falon. – Meg fogom becsülni, kisasszony... – De kérem! A jegyesének nem mondja az ember, hogy: kisasszony. – Elnézést... – Most az egyszer még megbocsájtom... Szorosan belekapaszkodik a karomba, és hozzám igazítja lépteit. Oldalam mellett a

mélység. Körülöttünk hull a hó és csupa béke az éjszaka. És mi itt járunk egy három lépés széles falon. Alszik a világ, talán a hópelyhek is alva hullanak alá, és csak mi ketten vagyunk ébren, ha ugyan nem egyfajta félálomban... Vége a fali sétánynak. Vissza kell fordulnunk. Átkerülök Olga másik oldalára. Ne ő menjen a mélység szélén. Én jobban megszoktam... – Neked nincs mélységiszonyod? – kérdem. Megszorítja a kezem: – De... rettenetesen féltem mindig a mélységtől... Emeletről se merek lenézni, mert mindjárt szédülök. De temelletted most annyira biztonságban érzem magam... mint mindig, ha mellettem vagy... Önámítás, kedves... Ezt kellene mondanom, és egy szót se szólok. Ha tudnád, mennyire bizonytalan vagyok én, megijednél, és talán elfutnál mellőlem... Vagy talán mégsem, mert különb vagy annál. Ki kéne próbálni. De lásd, bennem még annyi bátorság sincs, hogy próbát mernék tenni veled. Gyáva vagyok hozzá, hogy elveszítselek, vagy akár megkockáztassam... – Álljunk meg... – húzza vissza a karom. Megállok. Felnéz az égre. – Mit csinálsz? Halkan felnevet: – Hagyom, hadd hulljon az arcomra a hó. Azt mondják, szépít. Én pedig szép akarok lenni, tetszeni akarok neked... – Anélkül is tetszel... – Mondd még egyszer! – Tetszel... Szép vagy... A legszebb... – Miért? – Nem is tudom... Szép külön a skandináv-szőke hajad... a sötétkék szemed... szép, hogy gyöngédvonalú a szád... nagy ívet rajzol a szemed fölé a szemöldököd... hosszú a szempillád és visszahajlik... érzékeny és ideges az orrod... Külön-külön is szép rajtad minden. És együtt... együtt még szebb... annyi benned a harmónia... És mindehhez belülről, biztosan a szívedből kisugárzik valami... talán a szemeden át, ami... amitől fényt kapsz mint... – Mint? – Mint a gyöngy. Az igazgyöngy... Azért szeretem a gyöngyöt, mert nem ragyog... mintha csak sejtetni akarná inkább, hogy belül tele van ragyogással... – Láttad te már egy gyöngyszem belsejét? – Nem. Téged sem látlak belülről. De érzem, hogy nem csal a sejtelmem. Se abban, amit a gyöngyről gondolok, se abban, amit rólad hiszek... Mire gondolsz? Miért hallgatsz? – Semmi... – rázza meg fejét kis zavarral. – Semmi... – Dehogynem... – Nem szívesen mondom meg... – Mégis... Odatámaszkodik a vállamhoz: – Arra gondoltam... milyen jó volna, ha ezt a sok szépet még egy nőnek se mondtad volna el... Ne felelj Ne szólj egy szót se. És ne haragudj rám nagyon. Tudom, hogy rossz vagyok... De csak azért, mert nagyon magamnak akarlak... Lehajtja fejét: – Ha jól meggondolom, nem is szabadna sohase beszélgetnünk... Csak egymás mellett kellene lennünk, szótlanul, csöndben. Hallgatunk. Egy pillanatra az a benyomásom, hogy levendulaillatú a hóesés. Észre se vettem, mikor hajtottam rá az arcom a hajára. Kicsi lány... Kívánhat-e ember maga mellé jobbat, nemesebbet, mint ő? Minden gondolatán átsüt kifejezhetetlen tisztasága... Bűnnek érezném, ha hibák után vadásznék benne...

– Megfázol, kedves... – Nem. – Menj be a szobádba... Hideg van itt... – Ne küldj el. Jó itt... – Nekem még éjfélig kint kell maradnom. – Én is itt maradok. – Úgyis náthás vagy már... Nem is hallja. Előre mutat a völgy felé: – Szeretnék egy szánkót... Két lóval. Beleülnénk, egymás mellé, aztán csak a lovak csilingelnének. Meg prüszkölnének is néha, és megráznák a nyakukat, hogy hangosabban szóljanak a csengettyűk... Ugye? – És csípné az arcunkat a szél, és az egész nagyon jó volna. – Megtesszük egyszer? – Meg, kedves. – Ígéred? – Ígérem. – És mikor? Mit feleljek? A refrén mindig ugyanaz: ha egyszer vége lesz a háborúnak. Akkor. Addig nincs élet. Addig csak vágyak vannak. Vágyak, egyre sokasodó vágyak. Mennyi vágy gyűlt össze ezekben az években! Hányan és hányszor mondták ki elmélázva vagy magabiztosan, vagy csüggedten, alig remélve, hogy: ha egyszer vége lesz a háborúnak... És ha egyszer igazán vége lesz, és egycsapásra zúdul ki az emberekből a sok-sok összesűrűsödött vágyakozás... mi lesz abból? Tán felrobban tőle a világ... – Kicsi lány... – Tessék... – álmos a hangja, mintha nagyon messziről hoztam volna vissza a szavammal. – Menj be szépen, megfázol itt... – Nem akarok. Itt akarok maradni. – Akarj inkább valami mást... – Jó... – töprengve leveri vállamról a rárakódott havat. – Akkor mást akarok. Tudod mit? – Nos? – Azt akarom, hogy nagyon szeresd a kicsi lányt... – Hiszen folyvást azt teszem. – Tedd is! Hirtelen a nyakamba ugrik. Eláll bennem a lélegzet. Megcsúszott a jobb lábam, s ha egy kicsit közelebb állok a fal széléhez, mind a ketten lezuhantunk volna a mélybe... Magamhoz szorítom. Összevissza csókolja az arcom. Aztán mozdulatlanná dermed, és nagyot sóhajt. – Azért se megyek be! Nem megyek be, nem megyek be, nem megyek be... – Miért rosszalkodol? – Mert rosszalkodni akarok... Mi volt ez? Mintha géppisztoly kelepelt volna fel a völgyben! Vagy talán rosszul hallottam? – Mi baj – szeppen meg Olga. – Várj Maradj csak csendben... Megint! Tisztán hallottam! Lent a völgyben. Géppisztoly... Mi történhet ott?És most egyes lövések. Puskák. Újra a géppisztoly. De mintha... Igen, két géppisztoly ropog. És egy harmadik is beleszól. Pillanatnyi csend. Zavaros puskalövések. Többen tüzelnek, mert nagyon sűrűn követik egymást a durranások... Mintha a géppisztolyokkal feleselnének a puskák. Vagy... Most mészárolják le a munkaszolgálatosokat!? – Mi az? – búvik szorosan hozzám Olga. – Mi van itt? – Lövöldöznek... – ennél többet én se tudok.

Talán mégis fellázadtak a munkaszolgálatosok, kitörést kíséreltek meg, ezért a nagy fegyverropogás? Vagy csak egyszerűen lemészárolják őket, ahogy szokták, valahányszor szorul a hurok?... Ha most ott lennénk a közelükben, teljesülhetne Szojka vágya: segíthetnénk néhány géppisztolysorozattal a munkaszolgálatosoknak... – Odanézz! – markol bele a karomba Olga. Előrehajolok. Én is észreveszem a torkolattüzeket. Felvillannak, mint igen gyors fényjelek. Egy nyomjelző lövedék is felível hirtelen, mint apró üstökös a sötétségben. Innen, messziről úgy tűnik, hogy azok ott a völgyben nem bírják lángra lobbantani öngyújtóikat, csak egy-egy szikrát képesek kicsiholni... De mintha közelednének, mintha mifelénk haladna a lövöldözés! Ránézek Olgára: – Szaladj be az épületbe! Zörgess be Simon Pistához. Mondd meg neki, azonnal ébressze fel a fiúkat. Jöjjenek ide! Megszorítja a csuklóm, és sarkon fordul. Leszalad a behavazott lépcsőn. Tudom, hogy fél szegény, meg kellett volna nyugtatnom, hogy nincs semmi baj. Mindenesetre, nem árt, ha felkelnek a fiúk. Nem tévedtem: errefelé közeledik a lövöldözés. Jobbára puskák egyes villanásait látom, csak időnként ropog fel egy-egy géppisztolysorozat, mindig azután, hogy szaggatott fénye már előbb ideért hozzám. És mintha valóban a géppisztolyosokat üldöznék. A néha kiröppenő nyomjelző lövedékek errefelé húznak. Miért közeledik errefelé a tűz? Lehet, hogy néhány munkaszolgálatosnak sikerült kitörnie, és most errefelé menekülnek, a hegy irányába, hogy bevegyék magukat az oldalt húzódó erdőbe? De honnan szereztek géppisztolyt, ha igazán kitörtek? Szólnom kellett volna Olgának, hozza ki a távcsövemet. Igaz, mit sem érnék vele. Sötét van. Rákönyökölök a falra. Erőltetem a szemem. Furcsa ez a hirtelen támadt csend. Ha tudnám, mi történik odalent... De mi is történhet valójában? Ösztönösen megéreztem, hogy Olga már fut vissza hozzám. Árnyéka sietve közeledik az udvaron át. Gázolja a havat. Nekifut a lépcsőnek. Felemeli karját. Bukdácsolva kaptat felfelé. Tulajdonképpen nincs is rá szükség itt. Szólni fogok neki, menjen vissza, feküdjék le. De mielőtt mozdulhatnék, már fel is ért hozzám. Liheg: – Szóltam Pistának... – Szembenéz velem a hó sugározta félhomályon át. – Vissza is mehetnél, kedves... Nem érdekes a dolog. Feküdj le. – Nem! – kiált fel fojtottan. – Itt maradok! Én... én valami rosszat sejtek... – Butaság, kedves... – próbálom megnyugtatni. – Először hallasz lövöldözést, ennyi az egész... Fene tudja, mit patáliáznak odalent... Újra ropognak a fegyverek. És most már sokkal közelebbről. Világosabbak, egyáltalán nem elmosódottak a torkolattüzek. Nem tévedtem: errefelé menekülnek, akiket üldöznek! Hol van már Pista? Hol vannak a többiek? Gyorsan kell cselekednünk! Ha valóban szökevényeket üldöznek, utána fognak nézni, nem vetődött-e valamelyik ide, a kolostorba. Nem bukkanhatnak ránk! Ha esetleg végigkutatják a kolostort... azonnal el kell dugnunk minden áruló jelet, magunknak pedig... Végre! Pista már jön... A többiek még sehol. Persze, Pista költötte őket, előbb még fel kell öltözniük. – Siess – kiáltok le az udvarra. Zubbonya széttárva letyeg széles mellén, úgy fut felfelé a lépcsőn. Megáll előttem. Olgára néz először, aztán legyint és megszólal, de olyan hangsúllyal, mintha káromkodnék: – A fiúk... Belémhasít egy szörnyű sejtelem. – Mi van a fiúkkal? – hörkenek rá Pistára. – Szojka, Gaszton és Hegedüs elment... – Nincsenek a szobájukban?

– Nincsenek. Máshol se. – Nem igaz! Lefeküdtek! – Nem feküdtek le... Bontatlan az ágyuk. – Nem igaz... – Kérlek... Nem akarom elhinni! Nem lehet igaz! Lerohanok a lépcsőn. Megcsúszom az egyik behavazott lépcsőfokon. Odakapok a falhoz, és visszanyerem az egyensúlyomat. Bokán felül ér az udvaron a hó. Mintha lehúzná a csizmám. Nagy ugrásokkal vágok át rajta. Belököm az udvarra nyíló ajtót. Sötétség. Balra fordulok. Kitapogatom a feljáró korlátját. Hármasával ugrálok fel a falépcsőkön. Döng alattam, és úgy porzik, hogy felszáll a fojtó por az orromig. Nekiütközöm valaminek a lépcsőfordulóban. Csaknem fellöktem. Gyufa lobban. Zuárd atya. Kezében a petróleumlámpa kürtője. Rám néz. Kérdezne valamit, de én tovább rohanok. Benyitok Gaszton szobájába. Hol a gyufám? Két szálat is eltörök, amíg sikerül egyet lángra lobbantanom. Gaszton ágya is vetetlen. A másik ágy is. Vissza! – Mi történt? – állítana meg Zuárd atya a folyosón. Nem felelek. Rohanok le a lépcsőn... – Mindenkit felversz! – szól utánam az öreg pap. Bánom is én! Hol vannak a fiúk, azt akarom tudni! Nem igaz, hogy... Betaszítom a konyhaajtót, mindenütt sötétség, melyik is József szobája? Ez lesz az. Zárva! Ráverek az öklömmel. – Jézus-Mária! – a vén szakácsné halálra rémült hangja. A másik ajtó... Nyílik a kilincse, alig teszem rá a kezem. Bent ég a lámpa. Csak Gilbert van itt... Felöltözötten. Mozdulatlanul áll előttem. Megszólalnék, de köhögés tör ki belőlem. Megráz, belém szúr. Valaki mozdul a sarokban. Odanézek. Könnyes lett a szemem a köhögéstől, de látom, hogy a cigány kuporog ott a kispadon. Zavart-izgatottan tapogatja az ócska hegedűt. Nagy lélegzetet veszek. Ettől végre eláll a köhögésem. Odalépek a cigányhoz: – Hol vannak az embereim? Tétován mozdul a szája: – Kérem szépen, főhadnagy úr... – Hol vannak az embereim? – ordítok rá. Mit csináljak, valahol le kell vezetnem a feszültséget, mert csaknem szétrobbant. Nem néz a szemembe. Megragadom a vállát: – Nézzen rám! Hova lett Szojka? Gaszton! Hegedüs! József! Tétován nyögi ki: – Azt hiszem... Már én is tudom. Elönt a hideg. Leszöktek a völgybe, megkísérelni a lehetetlent, kiszabadítani a munkaszolgálatosokat... – Nekem nem mondták... – küszködik a cigány a szavakkal. – Fogja be a száját!... – hallom, hogy csöndes, erőtlen a hangom. Ez a szerencsétlen nem oka semminek. Elengedem a vállát. Megfordulok. Valamit tenni kell! Őket üldözik. Az ő géppisztolyaik kerepeltek. A völgy őrségének nincsenek géppisztolyai. De a sok puska az mind az övéké. Kifordulok az ajtón. – Főhadnagy úr – szól utánam a cigány tétova hangon. Nem érdekel. Mit tehetünk most mi? Pista meg én és Gilbert... Mégiscsak hátrafordulok: – Gilbert! – ordítok neki. Intek, hogy jöjjön velem. Ugrik. Hogy is mondják a fegyvert angolul? Meg van. Ránézek: – Gun!

– Yes! – húzza ki magát, odalép a sarokba felemeli a láda fedelét, előhúzza géppisztolyát, amit a kecskeméti országúton szereztünk a csendőröktől. Aztán rám néz. Bólintok. Átgázolunk az udvar haván és felszólok a falra: – gyertek le! – Gyertek le! Pista siet elöl, mögötte Olga. Meg se várom, amíg Pista ideér, csak annyit mondok neki: – Hozd a géppisztolyod! – Igenis... – felel önkéntelen-katonásan. Olga iderohan hozzám: – Mit akarsz? – Azt, amit kell. – Sajnálom, hogy nyers vagyok. Korrigálnám. Kedvesen teszem hozzá: – Semmi baj, kedves. Körülnézünk egy kicsit... Azt hiszem a fiúk... – Már nem lövöldöznek a fiúk... azt hiszem mindjárt visszaérnek. – Mit beszélsz? Honnan tudod te, hogy a fiúk...? – Pista mondta... – És ő honnan tudta? Semmi válasz. Az agyam úgy dolgozik, mint valami automata. A pillanat töredéke alatt mindent megértek. Tudom már, hogy csak álcázásul mondták, hogy korán lefekszenek. Tudom, hogy Pistának elmondták, mit fognak csinálni. Miért nem akadályozta meg? Mintha hallanám a hangját, amint vállat vonva azt mondja, én ugyan nem vagyok semmi jónak a megjavítója. Ha mindenáron ott akarjátok hagyni a fogatokat... Igen, így volt, így kellett lennie... József is velük ment. És Gilbert is ment volna, de őt azért nem vitték magukkal, mert még nem bírja jól használni a sebesült karját. Minden összefügg. Minden... Szojka egyedül nem ment volna semmire. De Gaszton annyira feldühödött a múlt éjszakai incidensen, amikor rajtakaptam Olga ajtaja előtt, hogy már haragjában is, csakazértisből is tovább hergelte Szojkát, aki pedig természetes módon örült a dolognak. Hegedüs pedig... Ő mindig azt csinálja, amit Szojka csinál... – Ne menjetek! – mintha valahonnan messziről érkezne hozzám Olga kérlelő szava. Na végre, itt van már Pista is. Vállán a géppisztolya. – Töltsd csőre! – szólok rá. Gilbertnek nem tudom miként megmondani, mit csináljon. Magam fogom meg géppisztolyát, és felhúzom a súlyzárját. – Thank you... – biccent, és még mond valamit. Olga elállja az utamat. – Hova mentek? Hol találjátok meg őket? Ha ti is... Óvatosan félretolom magam elől. Most se időm, se kedvem vitatkozni. Még ahhoz sincs erőm, hogy Pistának a fejéhez vágjak valami keményet... Majd utána. Első dolog most: segíteni a fiúkon, ezeken a szerencsétlen hülyéken... – Indulás... Elindulok előre a kapu felé. Hallom a nyomomban Pista és Gilbert csoszogását a hóban. Megemelem a kapu erős reteszét. Csikorogva billen, aztán lehanyatlik. Meghúzom a súlyos kapuszárnyat. Kitárul. Kilépek. – Gyertek... Valóban elhallgatott a lövöldözés. Csendes újra a völgy, mintha mi sem történt volna. Mi van a fiúkkal? Elestek? Sebesülten hevernek valahol a hóban, vagy elfogták őket? – Odanézz! – kiált rám Pista, és előre mutat kinyújtott karjával. – Hol? Arra kapom a tekintetem, amerre mutat. Belefürkészek a havas félsötétbe. Igen... Mintha három árnyék imbolyogna errefelé a szerpentinen. És az egyik valószínűtlenül ormótlan formájú, mintha kétszeresre nőtt volna a felsőteste. – Állj! – kiált előre Pista. Megtorpannak. Illetve csak kettő. A harmadik, az ormótlan, tovább lépked felénk. Már jobban látom: egy ember cipel egy másikat a hátán...

– Mi vagyunk! – hallom Gaszton rekedt kiáltását. És már rohanunk is feléjük, túrva, gázolva csizmánkkal a térdig érő havat. Némán állunk szemben egymással. Csak körvonalakat látok. Már tudom, hogy Szojka cipeli a hátán Hegedüst. – Segíts neki – intek Pistának. Pista odalép. Óvatosan a maga vállára veszi Hegedüs mozdulatlan testét. Két lépésnyire áll előttem Szojka. Lihegve szedi a lélegzetet. Nagyon kifáraszthatta, hogy fel kellett cipelnie Hegedüst a szerpentinen. Csak ennyit fúj ki magából: – Visszavertük őket... Érzem, hogy sűrűsödik bennem a harag. Hagyom, hogy Pista és Gilbert becipelje mellettem Hegedüst a kapun, József a nyomukban somfordál. – Visszahúzódtak... – szól újra Szojka. Bizonytalan a hangja. Olga is idekerült. Gaszton hozzá beszél: – Menjen fel a szobámba, megkérem... Hozza le a dohányzóba a műszertáskám... Olga engedelmeskedik. Ketten állunk már csak idekint Szojkával. Nem mozdul ő sem. Várja, hogy megszólaljak. Nagyon nehezen erőltetem ki magamból: – Adja ide a fegyverét... Aztán tűnjön el. Menjen a szobájába, és várjon, amíg hivatom. Mintha a szavaimtól nyerte volna vissza magabiztosságát. Közelebb lép: – Azt akarom mondani... – Hallgasson! – mordulok rá. – Azt tegye, amit mondok! Dac keményedik benne, ahogy kihúzza magát: – Nem teszem! Köd lepi el a szemem. Önkéntelenül mozdul a kezem. Géppisztolyom rászegeződik Szojkára. Ujjam a ravaszon. Miért nem mozdul már? Csak áll előttem, mozdulatlanul. Szembenéz a géppisztolyom csövével. – Semmi értelme... – mondja ki halkan. Tudom, hogy nem fél. Ha keresztüllőném, csak egy grimaszt vágna, azzal halna meg. Végre egyszer kedve szerint cselekedett. Szinte látom: amíg visszavonultak ide, a rendházba, hátra-hátrafordult, és összehúzott szemmel pörkölt oda néhányszor géppisztolyával az üldözők közé. Tőlem se fél, a géppisztolyomtól se... Szégyen vibrál bennem. Elvesztettem a fejem. Pedig nem lett volna szabad. Éppen most nem! Lehanyatlik kezemben a géppisztoly. Ólmos fáradtság terjed szét minden izmomban. Alig bírom mozdítani a karom. Nagy nehezen mégis felemelem. Megfogom Szojka vállát. Nem látjuk egymás arcát a havas félhomályban. – Gyere... Megindulunk egymás mellett. A havat bámulom a lábunk alatt. Furcsa... Egyszerre lépünk. Így szoktuk meg. Mindig egymáshoz igazodtunk, éveken át, egyszerre léptünk, egyformán cselekedtünk... Ösztönné vált ez bennünk... Bajtársak vagyunk... Értjük a szót, nekünk nem egyszerű megszólítás. Jelentése van: társak vagyunk a bajban... Nagyon gyönge vagyok, nagyon ernyedt. Behajtom a nehéz, vasalt kapuszárnyat. Szojka felemeli a reteszt. Helyére löki. Megfordulok. Valaki közeledik. József. – Eriggy be... – mondom Szojkának. Engedelmeskedik. Egyedül maradok Józseffel. Rekedten szól hozzám: – Főhadnagy úr... Ami megesett... Csak én tehetek róla... A fiam... Elhallgat, és én nem kérdem, mi van a fiával. Tudom, mi történt. A fia valóban itt volt a közelben. Megszökött és elkapták. Nem mondta meg nekem, de én érzem. Most már pontosan érzem. Elkapták, és ide zárták ebbe a karámba, ami itt áll a völgyben. Az öreg tudomást szerzett róla, ezért szorgalmazta Szojkánál, Gasztonnál, hogy tegyenek valamit, cselekedjenek, cselekedjenek...

– Főhadnagy úr. – Jól van, öreg, tudom, mi volt... – Ők is ki akartak törni... – int a fejével a völgy felé. – Meg volt beszélve... Nem sikerült. Pedig a környékben a bányászok... Lett volna helyük. Mind az embereknek... – Értem, öreg... Kínoz minden szava. Pedig azt se tudom, miért. Mit tettem? Honnan bennem az önvád, ez a megmagyarázhatatlan bizonytalanság, gyámoltalanság, ez az érzés, hogy úgy viselkedem, mintha én lennék a hibás, nem pedig ők... Nem tudok mást tenni: leakasztom vállamról a géppisztolyt. Odanyomom József kezébe. – Eriggyen föl a falra, öreg... Ha valamit lát, jelentse rögtön... Megértette? – Parancsára, főhadnagy úr! – emeli vállára a fegyvert. – Hegedüst a dohányzóba vitette Gaszton úr... – Köszönöm, öreg... Meg kellene kérdeznem tőle, mi lett a fiával. Sikerült-e kiszabadulnia vagy sem? És ha igen, hová rejtőzik... A bányászok segítenek a környéken... Talán nem is találkozott a fiával. Nem, inkább nem kérdezek semmit. Észre se vettem eddig, hogy már elállt a hóesés. Egyedül kellene maradnom. Gondolkodnom kell. Gondolkodnom, mindent meggondolni nagyon pontosan, részletesen, mindent, amit tennünk kell ezután... Egyedül kellene maradnom, hogy összeszedhessem magam. Minden, minden nagyon zavaros bennem... Felnézek a falra. Az öreg már ott áll az őrhelyen. – Súlyosan megsebesült Hegedüs? – kérdem nehezen. – Nem tudom. Összeesett... – felel halkan József. Be kell mennem a házba. Istenem... Hegedüs... 6 Hegedüst az asztalra fektették. Ott áll mellette Gaszton és Olga. Félig eltakarják a fiút. Gaszton motoz valamit. Pravaz-fecskendő csillan a petróleumlámpa fényében. Gaszton felemeli, a világosság felé tartja, ellenőrzi mennyit szívott fel az injekciós ampullából. Aztán lehajol... Szojka mozdulatlanul áll mellettem. Odamered az asztalra, ahol Hegedüs fekszik. Rápillantok a szemem sarkából. Tudjuk mind a ketten, hogy Hegedüs halott, hiába igyekszik Gaszton életet injekciózni belé. Miért is nem hallgattak rám... Zuárd atya lép mellém. – A szakácsné felverte az egész kolostort... – Ide ne jöjjön be senki... – súgom vissza. – Jó... – bólint, és kimegy az ajtón. Mindegy. Azt se bánom már, hogy kitört a riadalom. Legalább Godefried út előtt világos lesz, kik vagyunk. Ostobaság. Mit törődöm én most Godefrieddel?! Magunkkal kellene törődnöm... De még összefüggően gondolkodni se tudok... – Magához tért! – hallom Gaszton kiáltását. Odaugrok az asztalhoz. Szojka is. Hegedüs fölé hajolunk. Lélegzik. Kísértetiesen sápadt az arca ebben a gyenge lámpafényben. És beesett a bőr az arccsontjai alatt, mintha hirtelen lefogyott volna. De lélegzik, lélegzik, ez a fő! Felnyitja szemét. Pislog, meg-megrezzen a szemehéja. Lassan szokik hozzá a fényhez. Most... mintha észrevett volna engem. Igen, énrám néz. Mozdul a szája. Mosolyra húzódik cserepes ajka. – Főhadnagy úr... – oly gyönge a hangja, hogy közel kell hajolnom hozzá. – Hát azért... csak visszajöttünk...

Észre se veszi talán, hogy Gaszton a melle és a válla táján babrál, vattával ügyködik. Most látom először, hogy Hegedüs barnás szemében sárga pettyek tarkállanak. És olyan tompa a szeme fénye, mintha csak félig élne már. – Mit csináltatok?... – Nem akarok a szemére vetni semmit. Valami szorítja a torkom. Rekedt a hangom. – Nem megtiltottam? Lassan, tétován ingatja meg a fejét. Csapzott a haja, csapzott a hetyke bajusza is. Alig van ereje beszélni: – Ezt nem lehet megtiltani... főhadnagy úr... Amit meg köll cselekedni... azt a Jóisten se tilthatja... Megrándul egy izom az arcán. Lehunyja a szemét is, mintha újra elalélna. Érzem, hogy Gaszton énrám néz. Mintha tőlem várna tanácsot, hogy mit csináljon. Mit mondhatok én? Mit tanácsolhatok? Szembenézek vele. Talán kérdést látott a szememben. Kinyögi: – Belső vérzés... Szojka köhög. Megragadja Gaszton karját és megrázza: – Segíts rajta! – halk a hangja, de ordításként visszhangzik a fülemben. Gaszton kirántja karját Szojka tenyeréből. Kétségbeesetten, dühödten mordul, mintha káromkodnék: – Operálni kellene!... – Nincsenek eszközeim... Még egy nyomorult szikém se... Semmim! Mit csináljak!? – Csönd! – vágok feléjük a szememmel. Hegedüs újra magához tért. Vonásai megenyhültek. Mintha hirtelen megfiatalodott volna. Van benne valami gyerekes. Gyámoltalan a pillantása. A mennyezetre néz, ott jár a tekintete a magasban, úgy beszél, lassan, szinte félálomban: – Énrám mindig azt mondták, hogy gyönge a fejem... Ne haragudjék a főhadnagy úr... Lámcsak, én most könnyen beszélek, mert sebesült vagyok... Most meghallgatnak, úgy csinálnak, akárha komolyan vennének, mert a sebesültet illik meghallgatni... De ha majd fölgyógyulok, újra nem hederít rá senki, hogy mit beszélek összevissza... Én ösmerem régtől fogva a főhadnagy urat. Az első naptól, hogy be köllött vonulni... – Újra mosoly rezdül a szája sarkában. El is hallgat. Talán arra a napra gondol vissza, amikor először látott. Én már nem emlékszem rá. Nem is tudom, mikor figyeltem fel először Hegedüsre, nem emlékszem, mikor jegyeztem meg a nevét. Ő, szegény, mindig csak volt, és mindenki természetesnek találta, hogy Hegedüs D. Sándor – van... Megkeres a szemével: – Okos ember a főhadnagy úr... de a jóisten is szokott tévedni, hogyne tévedne egy ember?... Nem volt igaza a főhadnagy úrnak, nem volt igazsága... Hatan köllött volna menni, hatan, akkor minden őrre jutott volna egy közülünk... Nem akarok a szemébe nézni. Hallom a hangján, hogy fogy az ereje. Akarom, akarom, hogy ne haljon meg! – Főhadnagy úr... Együtt köllött volna csinálni... Együtt... Ahogy Szojka mondta... Minden szavával engem vádol. Engem, aki meg akartam akadályozni ezt az őrültséget! Nem vitázok vele... Nem is akarok... Ó, ha tudnám, kinek van igaza... Gaszton odahajol föléje: – Ne beszélj már annyit... Megingatja fejét, mozdulna a kezével is, hogy odébbtolja maga elől Gasztont, de nincs hozzá elég ereje: – Most én vagyok a beteg, én beszélek... Ha a főhadnagy úr nem torkol le, akkor te se... Nagy nehezen préselem ki magamból a szavakat: – Igazán árt, ha erőlködöl a beszéddel. Nyugodj egy keveset... Mink itt maradunk melletted... Lehunyja a szemét, mintha ránkhagyná a dolgot:

– Jól van, no... nem mondok már sokat. Megint elhallgat. Megráncolódik a homloka. Verejtékcsöppek gyöngyöznek a haja tövénél. Szojka – látom rajta, hogy szenved – előcibálja félpiszkos zsebkendőjét, és óvatosan letörli Hegedüs homlokáról a kínlódás izzadságát. – Te vagy, Szojka?... Megérezte, ki törölte le a homlokát. – Te voltál mindig a legjobb cimborám... – Az leszek eztán is, ne izélj már... – Szojka végighúzza a zsebkendőt a maga homlokán is. Valaki hozzáért a könyökömhöz. Odapillantok. Olga. Éreztetni akarja velem, hogy itt van mellettem. – Menj ki... – nézek rá. – Nem neked való... – teszem hozzá súgva. Szenvtelen, nyugodt az arca. Mint amikor először láttam. Komoly, semmi érzést nem tükröző álca alá rejti felindulását. És nem mozdul. Itt akar maradni. Hegedüs kinyitja a szemét: – Csak az jár a fejemben... Nem elég, ha az ember gyereke csak magának kapar... Nem, sehogy se... Önös ember nem is ember, hát nem igaz? – Nehezen talál meg a tekintetével, és tört, fátyolos a szeme fénye: – Főhadnagy úr... nem akartunk mink rosszat. Segíteni köll, ha lehet. Nekem is jólesnék, ha valaki segítene rajtam, amikor bajban vagyok... – Gasztonra fordul a pillantása: – Jó, hogy bekötöztél... Hát ilyen jóleshetett azoknak az embereknek is, akik ott voltak összeterelve a karámban... Ne haragudjon rám a főhadnagy úr, de ez az igazság... Tán nem tudom úgy kimondani, ahogy akarnám... József fia is ott volt... – Nyugodj... – hajolok föléje. – Ne erőltesd magad... – És közben nem tudom visszagyűrni a szégyenkező érzést, hogy csak azért akarom a hallgatást, mert minden szava engem vádol, engem, mert bár nem mondja ki, engem okol mindenért... Mindenért. Azért is, hogy ő... Nem akarom, hogy meghaljon! – Jól van, no... – mosolyt erőltet. – Hallgatok már... – Eltorzul vértelen arca, megrándul szederjes szája: – Én nem tudom... olyan nehéz a mellem... Szojka szembefordul Gasztonnal. Ég a szeme: – Segítsél már rajta! – Tekintete kétségbeesetten jár körül rajtunk. És tudja, velem együtt tudja, hogy itt már senki sem segíthet. Senki. De miért engem vádol? Én jót akartam! Nem kellett volna elmenniük. Segíteni kell, ha segíteni lehet... Önös ember nem is ember... Engem vádol: én vagyok az oka, hogy neki meg kell halnia... Nem akartam! Nem így akartam!... Miért nem Szojkát vádolja? Nem én találtam ki, hogy menjenek el kiszabadítani a munkaszolgálatosokat! Hívtak... Együtt kellett volna... Amikor én hívtam őket, mindegyik jött... És Józsefnek a fia is ott volt... Nézem Hegedüs kísértetiesen sápadt arcát. Velem jött a szökésbe, kockáztatni az életét, pedig a századdal együtt átmehetett volna az oroszokhoz. Talán már régen otthon lehetne túl a Tiszán, a maga földjén, az öregeinél. Én vagyok az oka! Óvtam őket! Megtiltottam ezt az esztelen kalandot! Segíteni kell Nem is ember, aki csak magának kapar... Ők voltak a becsületesek. De én se akartam becstelen lenni! Azért tiltottam minden kalandot, nehogy bajuk essék! Az ő életüket akartam biztosítani! Azért mentem én Szojkával Fehérvárra, amikor a gyereket be kellett vinni a kórházba... Hegedüs meghal! Én azt akartam, hogy éljen, túlélje velünk együtt... Ha velük mentem volna, ha minden őrre jutott volna közülünk, most nem kellene meghalnia! Nem így akartam... Miért engem vádol? Sípolva szakad ki belőle a szó. – Olyan nehéz a mellem... Gaszton... Gaszton beharapja alsó ajkát. – Gaszton... Vennéd már ki belőle ezt a golyót... – Felszisszen: – Ssszentségit! Gaszton ráteszi kezét a vállára:

– Feküdj csak nyugodtan... Ne beszélj... – karját Hegedüs válla alá csúsztatja. Lassan, gyengéden felemeli, felülteti. – Így... Mindjárt könnyebben leszel... – Riadtan rebben rám a szeme. Hegedüs maga is erőlködik. Ülni akar. Nehezen szűri ki a szavakat összeszorított fogai között: – Rossz ez... Gaszton!... – Mintha felcsillant volna a szeme: – Adjatok már egy cigarettát... Előrántom a dóznit, amit tőle kaptam. Idegesek az ujjaim is. Ügyetlenül csavarom a cigarettát. Sehogy sem akar megformálódni. – Add ide... – nyúl érte Szojka. Hagyom, hadd csavarja meg. Neki sikerül. Idenyújtja a kész cigarettát. Óvatosan beleillesztem Hegedüs szája sarkába. – Nyugodj... Szojka gyufát lobbant. Idehajol, a cigaretta végéhez érinti a lángot. Istenem, ha cigarettázni akar, talán mégse... És beleszívott. Beszippantja a füstöt. Meggyógyul! Meg kell gyógyulnia! Sohase becsültük eléggé. Butának tartottuk. Talán még jóvátehetjük... Csak itt élt közöttünk csöndesen, sohasem kereste a feltűnést, mindig csak tette a magáét. Derék ember volt, és mi nem törődtünk vele... Jobban meg kellett volna becsülni... Jót tesz neki a cigaretta. Szemmel láthatóan felélénkült tőle. Kifújja a füstöt. Ahogy szokta: egy keveset az orrán át enged ki belőle. Engem néz. – Főhadnagy úr... – Ne beszélj, öreg... – mosolygok rá. – Szívjad csak... Megcsuklik a feje. – Hegedüs... – Istenem, a keresztnevén kellett volna szólítanom! Felpillant rám. Erőlködve nyögi ki a szavakat: – Nem sikerült... Ha együtt mentünk volna... Főhadnagy úr... nem lehet elrejtezni... Szája sarkából kibukik a cigaretta. Egyikünk se mozdul. Csak Gaszton lassan leereszti a mozdulatlan testet. Visszafekteti az asztalra. Csönd. Mögöttem felcsuklik Olgából a zokogás. De mindjárt erőt is vesz magán. Csönd, nagy, békés csönd. Halkan ment el... Ahogy élt... Hegedüs D. Sándor tizedes... Azonossági száma... Őrjítő! Nem vagyok századparancsnok! Már nem... Nem én írok a családnak... Hallom, hogy nyílik az ajtó. Csengettyű csilingel. Nagyon fáradtnak érzem magam, amint odapillantok. Mindenki arra fordul. Zuárd atya jön. Előtte két öreg pap lépked. Az egyik a csengettyűt rázza. Mindhárman karingben. Zuárd atya kezében valami letakart holmi. Értem... Az utolsó kenetet hozzák. Mintha megéreznék, hogy minden beteljesedett, megállnak. Tétován néznek ránk. Most ismerem csak meg Godefried urat. Az ő kezében a csengettyű. Leereszti. Egyetlen árvát csendít még. Aztán szétárad a szobában a némaság. Zuárd atya engem néz. Összetalálkozik a tekintetünk. Azt várja, hogy szóljak. Mit mondhatnék? Láthatják, mi történt. Hegedüs D. Sándor tizedes elment... Akaratlanul mondom ki mégis: – Késő. Most látom, hogy József is ott áll az ajtó keretében. Azt mondtam neki, hogy menjen fel a falra őrködni... Igaz, hogy az is felesleges. Az öregember Ferenc József-szakállát megmozdítja a huzat. Lassú mozdulattal leemeli fejéről zsíros kalapját. Idegesen libeg a sárga láng a petróleumlámpa üvegkürtjében. 7

Együtt ülünk az asztal körül. Előttünk pálinkásflaskó. Nem tudom, hogyan került ide. Valaki telitöltötte a poharakat is. Halotti tor? Hegedüs D. Sándor honvédtizedesért, aki hősi halált halt a fasizmus ellen... – Négyen maradtunk... – hallom Pista hangját. – A menetszázadból... Fáradt vagyok. Elnehezedett az egész testem. Négyen élünk még abból a régi menetszázadból... A többieket támadási parancsokkal hajszolták öngyilkosságba. Hegedüst megölték... És mi? Velünk mi lesz? Lehetséges, hogy már körülvették a kolostort. Szojkára nézek: – Beszélj... Bámulja a poharát: – Mit...? – Mondd el, hogyan volt. Eltolja maga elöl a poharat: – Mindent kiterveltünk... Mind az öt posztot leütöttük. Az egyik mozgóőrszemet is. Úgy látszott, rendben lesz a dolog. De a másik mozgóőrszemről elfeledkeztünk... Nem is láttuk. Talán félre állt valahova a dolgát végezni. Nem volt, aki áttekintse a terepet... Mire kinyitottuk a karámot, és elkezdtek szétszaladni a foglyok, előkerült a mozgó őr... Nem volt, aki elállja az utat, nehogy beszaladhasson abba a házba... Oda, ahol az őrszakasz tanyázik. Ha egyikünk őrt állhatott volna... Úgy akartuk először... Mindegy: megtörtént. Riadót csinált... Nagy kavarodás volt... Egy csomó ember, akit kiszabadítottunk, szétszaladt... Lehettek vagy százötvenen is... Menekültek, amerre láttak... Nem csinálhattunk mást, levágtuk magunkat a törpefenyők között, megpróbáltuk föltartani az őrszakaszt... Közben lassan húzódtunk visszafelé... Aztán Hegedüs golyót kapott... Hallgatunk. Iszunk. Olgára nézek. Itt ül mellettem. Hangtalanul, komolyan. Nem látok rajta félelmet. Gondolkodik. Ezt kellene tennem nekem is. De mit gondoljak ki? Mit? Valaki benyit az ajtón. Godefried úr. Beóvakodik: – Kérem... Mintha a megjelenése oldotta volna fel bennem a feszültséget, rákiáltok: – Menjen ki! – De kérem... – magabiztosan lép előre még egyet. Kitör belőlem a düh: – Menjen ki, azt mondtam! Takarodjék! Miért ordítok? Ostobaság. És miért bámul rám, miért nem megy már a fenébe ez a vén idióta? – Főhadnagy úr! – kezd hozzá tántoríthatatlanul. – Nekünk jogunk van tudni az igazságot! Mi történt? Most Pista áll fel. Három hosszú lépéssel odaér a pap elé. Egy szót sem szól. Megfogja Godefried úr vállát, és fordít rajta egyet. Pistában óriási az erő. A kövér pap megpenderül a tengelye körül. És mielőtt megvethetné a lábát, Pista már ki is tessékeli a küszöbön. És bevágja az ajtót, csak úgy csattan a kilincs. – Tölts! – mordul rá Gasztonra. Gaszton telitölti a poharakat. Pistára nézek: – Meg kell beszélnünk, mit csináljunk... – Temessük el Hegedüst – dobja le magát a székre. – Ez az első. Mit tudom én, mi lesz még... Legalább tisztességes temetést kapjon, ne úgy kaparják el, mint a kutyát... Felhajtja a poharából a pálinkát. – Gyerünk. József majd ad ásót... Felkelünk valamennyien. – Maradj, kedves... – nézek Olgára. – Majd mi megássuk a gödröt... Csak fáznál odakint...

A többiek már kimentek a szobából. Olga a bekecséért nyúl. Rám néz. Magára húzza a báránybőr-bundácskát. – Én most már mindig melletted akarok maradni... Nem megyek el mellőled egy percre se... Mit feleljek erre? Kedves, derék kis pajtásom... Átölelem a vállát, és magam előtt engedem ki az ajtón. Minden öreg pap itt ül az ebédlőben. Összetelepedtek az asztal köré. Biztosan az eseményt tárgyalják. De most hallgat valamennyi. Megvárják, amíg áthaladunk a termen. Godefried úr haragosan bámul rám. Vigyen el az ördög, vén idióta... Te is oka vagy Hegedüs halálának! Zuárd atya felemelkedik az asztalfőről. Elém lép. Megállok. – Beszélni akarok veled... – Majd később... – kikerülöm, és Olgával együtt kilépek a teremből. Arcul csap az udvaron a hideg levegő. Nem esik a hó. Fagy. Lábunk alatt csikorog a hó. Világos az istálló ajtaja. Benézek. Csak az öszvérek állnak a jászol előtt. József már kiment a fiúkkal a kertbe. Olga szótlanul tapossa mellettem a havat. Csak a lépteink ropognak. Néma az éjszaka. Nem szólnak az ágyúk se a távolban. Itt vannak a fiúk a kertben. Már ásnak. – Adjon egy ásót... – mondom Józsefnek. – Megássuk mink... – Azt mondtam, adjon egy ásót. Idenyújtja a magáét. Belenyomom a földbe. Puha. Még nem volt ideje átfagyni. Kifordítom az első nyomot. Aztán a másodikat. Sírt ásunk. Gyakorlottan. Sokszor csináltuk már. Ástunk tömegsírokat odakint Ukrajnában. Ott is együtt dolgoztam a fiúkkal, jóllehet nekem nem kellett volna. Néha arra gondoltam, hogy egyszer az én sírom is megássa valaki. Nekem is kötelességem... Egy szó se esik. Nemsokára eltemetjük Hegedüst. És utána mihez kezdünk? Nem valószínű, hogy körülkerítették volna a kolostort. De annyi biztos, hogy odalent a völgyben riadóztatták minden közeli alakulatot. Megrémültek, hiszen nem számítottak fegyveres akcióra. Felegyenesedek: – Hajnalban el kell hagynunk a kolostort. Senki sem felel. Újra nekiállok ásni. Igen, hajnalban kereket kell oldanunk. Magától értetődik, hogy ide is eljönnek, még ha nem is tudják biztosan, hogy innen indult el az akció. Át fogják kutatni az egész környéket. Hová tűnhetünk? Nem ismerjük a lehetőségeket. Nincs meg már az autónk se, a jó öreg Botond. Talán József vagy Zuárd atya ad majd valami jó tanácsot... Mélyül a gödör. Két méter hosszú, nyolcvan centi széles. Négy sírásó dolgozik: mi négyen. És még fejfát se szúrhatunk a sírra, amin rajta állna Hegedüs D. Sándor tizedes neve, mert ha itt érnek a nyilasok, megkérdezik, ki fekszik itt, miért nem a köztemetőben hantolták el hivatalos engedéllyel. Jeltelenül temetjük el, pedig emlékművet érdemelne. Magyar fiú, parasztgyerek. Emberekért halt meg, akiket nem ismert, akiket meg akart szabadítani... – Várjatok... Gaszton leugrik a gödörbe, onnan hányja fel a földet. Még koporsót se tudunk csinálni Hegedüsnek. A köpenyét teríthetjük csak rá szemfödélnek. Katonát temetünk. Abba kell hagynom az ásást. Lent a gödörben csak két ember fér el. Szojka meg Gaszton. Felegyenesedek. Rátámaszkodom az ásó nyelére. Olga lép hozzám: – És ha mégse halt meg... Ha csak tetszhalott... Várni kellene még... – Legalább negyvennyolc órát... Megsimogatom a karját.

– Mi nem szoktunk tévedni, kedves... Túl sok halottat láttunk ahhoz, hogy tévednénk. Többet tudunk, mint akármelyik halottkém. Ha egy katona meghalt, akkor az már halott... Elesett katonák nem szoktak feltámadni... Recseg a hangom. Minek is beszélek? Puskagolyó nem okoz tetszhalált. Biztosabb, mint a szívszélhűdés. Gaszton felnyújtja az ásója nyelét: – Húzzál fel. Kisegítem a gödörből. Kész a sír. Sötéten ásít a hó között. 8 Csak állunk, állunk a sír körül. Eltemettük. Eggyel több katonasír Magyarországon. Itt a kezemben Hegedüs igazolványa. Az öreg Hegedüs D. Andrásék hiába várják haza a katonafiukat. Eggyel több név kerül a falu főterén az elesettek szobrának talapzatára vagy a táblára, amit valamikor talán felállítanak azoknak az emlékére, akiknek volt szívük, bátorságuk, hogy szembeforduljanak a nácikkal, nyilasokkal, gyilkosokkal... Itt állunk a sír körül. Zuárd atya karingben. A többi öreg pap fekete télikabátban. Senki sem mozdul. Nincs "Circumdererunt", nincs kántor. Nincs harangszó se. Csend van. Hajnalodik. Múlik az idő. Ha senki sem mozdul, nekem kell először elfordulnom a friss sírhanttól. Csizmám talpa alatt ropog a hó. Egészséges hideg csípi az arcom. Semmi sem változott. A természet szemrebbenés nélkül vette tudomásul, hogy egy emberrel kevesebb él. Elindulok kifelé a kertből, hallom, hogy erre megmozdulnak mögöttem az emberek, és lassan utánam lépkednek. Átvágok az udvaron. Pista utolér. Szótlanul kapaszkodunk fel a falra. Hajnali derengés mindenfelé. És hó, sok-sok hó. Szürkésfehér az egész határ. – Add ide a távcsövem... – nézek Pistára. Leakasztja a nyakából, és idenyújtja. Szememhez emelem. Mozdulatlanság az egész völgyben. – Semmi... – szólal meg Pista. – Mindenütt csönd... Igen, csönd. Még az ágyúk se szólnak. Észre se vettem, hogy Szojka is ideállt mellénk. Megszólal: – Talán megindult a támadás... Ránézek. Miről beszél? – Az oroszok... – teszi hozzá magyarázatul. – A tüzérségi előkészítés után... Lent az udvaron csoportban állnak a papok. Ott van mellettük József is, Olga is. Gaszton most lépked fel a falra. És Zuárd atya is felénk indul. Hát csak hadd jöjjön. Körülbelül sejtem, mit akar mondani. Essünk túl rajta. Tulajdonképpen egyet akarunk: ő azt kívánja, hogy menjünk el. Én is azt akarom... Nézem a völgyet. – Túlságosan nagy a csend. – Talán nem is keresnek bennünket... – áll mellém Gaszton. – Ugyan... Naiv kölyök... Habár lehetséges, hogy csak a munkaszolgálatosok után vadásznak. És ha így van, egérutat találhatunk valamerre... Végignézek a fiúkon: – Hát akkor... készüljünk... – De hát... – szól közbe Szojka. – Azt mondtam, készüljünk. Gyerünk! Gaszton is a fejét rázza: – Ezt nem lehet... Már megint vitatkoznak! Erélyes próbálok lenni: – Csak ezt lehet! Továbbállunk, amíg van rá időnk és alkalmunk. Ha szerencsénk lesz...

Szojka odabök Zuárd atyára, aki most ér fel a falra: – Őket fogják felelősségre vonni... Talán tudják is, hogy ide vonultunk vissza... Nézd! Lemutat a völgybe. Észreveszem az alig látható sötétebb vonalat. – A nyomaink... Hegedüs vérzett is! – Nem vonhatják felelősségre a kolostor lakóit – rázom meg a fejem. – Tudják, hogy papok nem tesznek ilyesmit... Szojka bosszúsan pillant rám. Gaszton is: – Ne légy naiv... most én mondom neked. Elég az is, hogy a kolostor szállást adott nekünk... Nem vonhatják felelősségre a papokat! Nem létezik... – Nincs mást tenni – mordulok rájuk. – Mennünk kell! Magatokra vessetek! Ti akartátok! Én megparancsoltam, hogy férjetek a bőrötökben... Nem hallgattatok rám. Megérdemelnétek, hogy egyenként lődözzelek agyon benneteket, de ennek sincs értelme... Ha már ti értelmetlenségeket csináltok, én nem tehetem... Szojka megcsóválja fekete fejét: – Hányan menekültek meg a mi értelmetlenségünk jóvoltából... A munkaszolgálatosok szétszaladtak... Minket üldöztek, nem őket! – És most ők isszák meg a levét! – mutatok Zuárd atyára. Érzem, hogy teljesen logikátlan, amit összevissza beszélek, de mit csináljak? Annyira összezavarodott bennem minden... Zuárd atya közelebb lép. – Mit mondhatunk mi nekik? – mutat a völgy felé. – Ha idejönnének... Mit mondhatunk? Még ő is idegesít. Hallgatni akarok, mégis fojtottan kiabálok vele. – Mit... Hogy ostoba, gőzfejű tökfilkók őrültséget követtek el! Erre majd megkérdik: tudtak önök arról, hogy körözött katonaszökevényeket rejtegettek? Igen, tudták, mert látták az autójuk rendszámát. És az autó is itt fekszik szétroncsolva, a közelben, egy szakadékban! A rádió napokon át ordította a körözést! Miért nem jelentették fel őket? Mert maguk is összejátszottak velük... Döbbenten bámul rám az öreg pap. Mintha valóban a nyilasok előtt állna, úgy tárja szét mentegetőzve a karját: – Emberi kötelességünk volt... – Mink is az emberi kötelességünket tettük... – szólal meg halkan Szojka. Tehetetlen harag forr bennem. Talán nem is őrájuk vagyok dühös, hanem magamra, mégis ellenük zúdítom minden ingerültségemet. – Emberi kötelesség! Itt maradhattunk volna háborítatlanul, ameddig akarunk! Könyörögtem, hogy üljetek békében... Hogy legyen már elég! Akinek ott a hurok a nyaka körül, ne ugráljon! Nem... Nektek ez kellett!... Kifulladok. Zuárd atya ideges-mozdulatlanul áll előttem. – Mit csináljak magukkal? – nézek rá. Gaszton felel halkan: – Nem hagyhatjuk itt őket védtelenül. Majd' szétpattan a fejem. Szojka nyugodtan magyaráz: – Ki tudunk tartani. Erősek ezek a falak... – mutat körül. – Körös-körül belőhető az egész terep... Vannak fegyvereink... Lőszerünk is... Nem merik megkockáztatni, hogy megtámadjanak... Elfoglalja őket a front. A szovjet csapatok meg... lehet, hogy egy nap alatt ideérnek... Végigmérem. – Az oroszokban reménykedjek, hogy majd megmentenek? Zuárd atya ijedten lép előbbre: – Harcolni akartok? Gaszton kirobban! – Hát mit csináljunk? Vagy védekezünk, megvédjük a kolostort, vagy magukat készítik ki! A nyilasoknál nem számít, hogy maguk papok!

– Úgy van! – helyesel Szojka felvillanyozódva. – Meg bírjuk védeni a kolostort! Megőrültek, egészen megőrültek! Rájuk kiáltok: – Elég egyetlen tank!... Gaszton legyint: – Ide nem fognak tankot bevetni. Pimf dologra nem adnak tankot a németek. Igaza van Szojkának. Órákon belül ideérhetnek az oroszok. Hát ez már mindennek a teteje! Önmagukat ámítják, a saját hangjukból merítenek erőt. Megragadom Gaszton vállát, és kényszerítem, nézzen a szemembe. – Szóval órákon belül ideérhetnek az oroszok. – Gúnyos a hangom, érzem. – És nem az angol ejtőernyősök? Mi? Most már megfelelnek az oroszok is? Nem kerüli el a tekintetem. Gunyoros ő is, keserű öngúny lappang a hangjában. – Mondjam azt, hogy a nácik annyi epémet emésztették fel, hogy a bolsevizmus ellen már nem maradt epém? Mindegy, öregem... és amikor egyszer már mindegy... – legyint. Szojka mosolyog: – Amikor már minden mindegy, megteszik az oroszok is. Mi, Gaszton? Jobb az orosz, mint a porosz... Zuárd atya krákog közbe: – Viccelődni is van kedvetek? Idegesen ránevetek: – Még azt se? Észre se vettem, hogy Olga is idekerült. A hátam mögül jött, csak most látom, amikor a hangjára félig megfordulok. Kérés csendül a szavában: – Ne csinálják ezt, kérem... Nem elég nagy a baj, még egymást is bántják? Miért nem maradt odalent az udvaron? Elég kínos nekem akkor is a helyzetem, ha ő nem hallja, mit beszélek. – Most végre láthatja, mibe csöppent... – nézek rá. – Ha rám hallgatott volna, most békésen aludhatná Salzburgban az igazak hajnali álmát... megmondtam előre, hogy megbánja... Állja a tekintetem: – Nem bántam meg! És ha tudni akarja, nem félek! Én igazán mondtam akkor, hogy bízom magában! Sóhajtok, mert úgy érzem, üres a tüdőm: – Bíznak bennem... Ez a legkönnyebb... Akiben bíznak, az viselheti a felelősséget... Zsivajt hallok az udvarról. Odanézünk valamennyien. A gyerekek. Úgy látszik, felébredt valamennyi az éjszakai nyugtalanságtól, a hajnali járás-keléstől. Felöltözve rajzanak ki egymás után az udvarra, és körülveszik az ott ácsorgó papokat meg Gilbertet. József eltűnt valahova, nem látom sehol. Néhány csemete észrevett bennünket itt a falon, és most erre trappolnak a havon át. Odamutatok, aztán Szojkára és Gasztonra nézek: – Ezekre kellett volna gondolnotok... Szojka halkan felel: – Nem lett volna baj, ha mind a hatan megyünk... Hegedüs is élne még... Mellbe vág a szava. Oly hirtelen robban ki belőlem a felelet, hogy meggondolni sincs időm: – Neked nincs jogod engem vádolni! Nincs jogod! Szomorkásan néz rám: – Lehet, hogy nincs jogom... – Halkan teszi hozzá: – De igazam van... Zuárd atya úgy dörzsöli egymáshoz két fázós tenyerét, mintha a kezét tördelné idegességében: – Fiaim, hát mi lesz? Mihez kezdetek? Összeszedem magam. Nincs értelme semmi vitának. Nagy lélegzetet veszek, úgy

mondom ki: – Indulunk. Szojka, Gaszton, Pista, Gilbert meg én... Papokat, gyerekeket, nőket nem bánthatnak. Nem akarok Olgára nézni. De amit mond, muszáj meghallanom. – Engem... engem is itthagyna? Nem tudok mit felelni. Kezdjem el elölről? Mondjam azt, hogy most még rosszabb helyzetben vagyunk, mint amikor őt elhoztuk a birtokról? Nincs már autónk se, tél van... – Nem lehet! – hallom Szojka szavát. – Parancsolom! – fordulok szembe vele. Gaszton is odaáll melléje: – Nem tehetjük! Értsd meg! Te mondtad, hogy nem lehetnek illúzióink... Alig bírok hangot előpréselni magamból. Hát nem látják, hogy muszájból teszek mindent, mert nincs más lehetőségünk? Mintha a karom vágnám le, úgy erőlködök. Nem cselekedhetünk mást! – Nem vitatkozom! Engedelmeskedjetek... Indulás. Olga kiált rám: – Magukkal megyek! Nem akarom meghallani. Rákiáltok Szojkára: – Indulj már! József szalad át az udvaron. Felkiált hozzánk a falra: – Főhadnagy úr! Megszökött a cigány! Hála istennek... Legalább egy emberrel kevesebbről kell gondoskodnom. Ámbár Pista mondja ki helyettem: – Rossz ómen... Süllyedő hajóról... – Igen, rossz ómen. Annál inkább mennünk kell! Szojka nekitámaszkodik a falnak. Utat enged maga előtt: – Eriggy, ha menni akarsz... – mondja ki halkan. – Ha senki más, én itt maradok védeni a kolostort... Tessék, eriggy... Gaszton is megszólal: – Szintén maradok... Itt állnak előttem. Nyugodtan, elszántan. És én érzem, hogy többé nem parancsolok nekik. Pista szólal meg mögöttem: – Én is maradok... Ránézek. Lassan leakasztja válláról a géppisztolyt. Odafekteti a falra. Szembefordul velem: – Te is maradsz... – Elment az eszed? Te is tele vagy gőzzel, mint ezek... – bökök Szojkáékra. Nagyon nyugodtan, halkan felel: – Nem ment el az eszem... De már késő... Gyere ide... – int magához. Odalépek a falhoz. Kezembe nyomja a látcsövet: – Elkéstünk... Szememhez emelem a messzelátót. Világosodik a völgyben. Keresem, mit láthatott Pista. Üres a szerpentin. Legalábbis a felső szakasza. Lejjebb igazítom a látcsövet. Ott mozognak. Beállítom a keresőt. Már én is látom... Elkéstünk. Biztosak a dolgukban. Lovas szakasz. Csendőrök és németek. Biztosan német hegyivadászok. Lassú ügetésben közelednek felfelé a szerpentinen. Mint akiknek nem sietős. Elöl kettő külön lovagol. A nyomokat fürkészik. Szembefordulok a többiekkel. Tompa fájás áll a fejembe. Nem szólok. Szojka a távcsőért nyúl. Odaadom. Nézzétek. Lássátok. Elkéstünk. Félórán belül foglyok leszünk, vagy... – Tíz perc alatt ideérnek! – kiált fel Gaszton.

– Vagy még előbb... – állapítja meg Szojka. Zuárd atya mellém lép: – Fiaim! Hát... Szojka megfordul: – Csigavér... Most már alezanc. Igen, most már mindegy. Ránézek az öreg papra, aztán az udvarra mutatok: – Vigyék be azonnal a gyerekeket az épületbe. Mindenki menjen be. – Olgára nézek: – Te is, kedves... Siess. Úgy hallom a hangom, mintha másvalaki beszélne. Olga rám néz: – Itt maradok melletted... – Most nem lehet, kedves... Zuárd atya! – kiáltok le az udvarra. – Igyekezzetek! Megfogom Olga kezét. Meleg. Belenéz a szemembe. Honnan veszi mérhetetlen nyugalmát ez a lány? Mintha nem is a halál leselkedne ránk... – Most ne vitatkozzunk. Szojka leiramodik a lépcsőn, úgy kiáltja vissza: – Hozom a golyószórót! Bólintok. Harc lesz. Olga nem maradhat itt. Furcsa... Semmi izgalmat nem lelek magamban. Előbbi idegességem elszállt, mint a leheletem, amint kipárázik a számból. – Menj, kedves. Eriggy a gyerekekhez. – Nem akarok – rázza meg szép fejét. – Ne nehezítsd a dolgomat. – Segíthetnék valamit... – Azzal segíthetsz, ha a gyerekek mellett maradsz. Ne engedd, hogy pánik legyen. – Feltámadt a szél. Meglibbenti Olga egyik elszabadult hajfürtjét. Félresimítom az arcából. – Menj... Siess... – Maradnék mégis... Gaszton is fegyverért szalad. Elkapja Olga kezét, és maga után rántja: – Egy fenét marad! – Dühös a fiú. – Azt hiszi, játék? Maga után húzza a lányt, úgy szalad le a lépcsőn. Olga még visszapillant egyszer énrám, mielőtt eltűnik az épület sarka mögött. Üres az udvar, csak Szojka jön már futva visszafelé. Vállán a golyószóró, karjára csavarva egy csomó heveder teli töltényekkel. És most feltűnik Gilbert is, géppisztollyal, tölténytárakkal. Pista mögöttem áll. Távcsővel fürkészi a szerpentinen közelgő lovasokat. Szojka felér a lépcsőn. Idenyújtja nekem a géppisztolyom: – Mindjárt lőtávolba érnek! Bólintok. Nyugodt vagyok. Minden hűvös bennem. Felhúztam a géppisztoly súlyzárját. Szojka a falhoz támasztja a golyószórót. Nem állhatom meg, hogy ki ne mondjam: – Megcsináljátok a bajt, aztán elvárjátok, hogy segítsek. Nem felel. Felemeli a golyószórót, és odaállítja a fal közepére. Rámordulok: – Ne oda tedd. Ide, a hasadékba. Bólint, igazat ad. Odaállítja a golyószóró két lábát a hasadékba. Segítek neki beigazítani a jobb oldali lábat. József szólal meg mögöttem: – Főhadnagy úr. Csak egy pillanatra fordulok feléje. Mit keres itt? Idesomfordál mellém: – Ha szolgálatára lehetnék a főhadnagy úrnak... Értek hozzá egy kicsit... – bök a golyószóróra. – Doberdónál... Szojka ránéz Józsefre: – Jöjjön hát ide, öreg... adagolni a hevedert... József odalép. Gyakorlott mozdulattal segít befűzni Szojkának a hevedert, mintha nem

is huszonöt esztendeje gyakorolta volna utoljára Doberdónál. Gaszton valamit kiált Gilbertnek, aki a torony mellett foglalt tüzelőállást. Gilbert visszafelel, mire Gaszton odadob neki két tölténytárt. Gilbert ügyesen elkapja mind a két egyenes fémtokot. Pista leereszti szeme elől a távcsövet. Felém fordul. – Egy perc múlva lőtávolban lesznek. Felveszem a távcsövet. Vajon, azok, odalent a szerpentinen, észrevettek-e már bennünket? Szojkára nézek: – Irányzék... Háromszáz... Igazít az irányzékon, aztán felpillant rám: – Kész! – felel katonásan. És oldalba böki Józsefet: – Aztán nem megijedni, öregúr... Mert ez nagyon kiabál... – paskolja meg a golyószóró acélkék pofáját. – Ugyan már... József csak legyint. Ferenc József-szakálla meg-meglibben a szélben. Fején hátralökte zsíros kalapját, ahogy a legények szokták falusi búcsúban, amikor már nagyon ki akar nyílni a bicska a zsebükben. Még várunk egy kicsit. Hadd érjenek közelebb húsz-harminc méterrel. Mindenki hallgat. Észre sem vettük, hogy már egészen kivilágosodott. Gépiesen emelem fel a karom. Ahogy a fronton szoktam tűzparancs előtt... Jó volna egy cigaretta. Kár, hogy nincs időm csavarni, mert ki kell mondanom: – Tűz! – Nem lesz baj, öreg? – kérdi Szojka. Szinte vidám a hangja. – Mehet... – legyint József. Szojka kezét nézem. Mutatóujja ráilleszkedik a golyószóró billentyűjére. Szeme az irányzékra szegeződik. Megnyomja a billentyűt. Nehéz, tompa dörrenésekkel kelepel fel a golyószóró. Megrándul. Havat szór szét a falról. Fülem egy pillanatra elsüketül a tompa kelepeléstől. Régen hallottam utoljára ilyen közelről fegyverdörrenést. Távcsövön figyelem a sorozat hatását. Legalább húsz méterrel az élen haladó lovasok elé tüzelt Szojka. – Előbbre egy gondolattal! – szólok neki. Minden oly természetesnek tűnik, mintha semmi különös nem történnék, mintha nem is az életünket védenénk... – Igenis, előbbre... – ismétli Szojka, és parányit mozdít a golyószórón. S máris felkelepel két rövidebb sorozat. Nézem a távcsövön át a találatokat. A lovas csapatban kavarodás támadt. A golyók ott csaptak be egy-két lépéssel előttük a hóba. Összetorlódnak a lovasok. Nem tudom pontosan, a lovak ijedtek-e meg vagy a lovasaik, tény, hogy egyetlen zsúfolt gomolyagba sűrűsödtek ott a szerpentinen. Most megugrik egy paripa. Felágaskodik, úgy szökken ki a csomóból. Gyönyörűen mozog. Hosszú, karcsú lótest. Gazdája alig bír megmaradni a nyergében. Ráhasal a ló nyakára. A hátas nagyot ugrik, és levágtat a szerpentinről. Ez már sok a gazdájának. Nem bírta tovább nyeregben tartani magát. Nagy ívben repül bele a hóba. Ügyesen esett, meg kell hagyni, mert máris talpra pattan. Kakastollas tábori sapkája lehullt a fejéről. Futna a lova után, de megbotlik, és megint elvágódik. Nevetünk. Mintha parancsszóra történne, szétugrat a többi lovas is. Lekormányozzák hátasaikat a szerpentinről, és igyekeznek egymástól minél távolabban szóródni, hogy lehetőleg ne egy csomóban nyújtsanak biztos célpontot a mi fegyvereinknek. – Tovább? – kérdi Szojka. – Nem – rázom meg a fejem. – Várjuk meg a fejleményeket. Nem veszem el a távcsövet a szememtől. – Visszahúzódnak! – állapítja meg József. Látom. A szétszóródó lovasok visszafelé igyekeznek. Talán száz méternyire mögöttük

húzódik a törpefenyves. Ott próbálnak fedezékre lelni. – Ej, de furcsa... – lép mellém Gaszton. Gúnyos a hangja. – Nem tetszik nekik a golyószórótűz... Melyik lehet a parancsnokuk? – keresem, de nem tudom megállapítani, mert messze vannak. Annyit látok csak, hogy mindegyik lovas lekapkodja válláról a fegyverét, ki a géppisztolyát, ki a karabélyát, rángatják a lovak kantárszárát, hogy bevonszolják az állatokat is a törpefenyők oltalmába. Kár a fáradságért. Odáig úgyse lövetek. Fölösleges tölténypazarlás lenne. Néhány katona még nyeregben ül. Mintha parancsot adna az egyik annak a szürke lovasnak. Valami ilyesmi történhetett igazán, mert a deres két lábra ágaskodva megfordul, nagyot szökken, és vágtában indul vissza a bányatelep irányába. Patái alatt porzik a hó. Szép a ló, szép mindegyik, ki tudja, honnan szerezték ezeket a pompás állatokat. Talán a bábolnai ménesből... Már valamennyi eltűnt az útról. Ott lapulnak a törpefenyves haragoszöld bokrai tövében, a hóban. Nem a legkellemesebb fekhely. De legalább megtudja a sok frontlógósa, milyen is az: a hóban feküdni órák hosszat. Majd szép lassan átnedvesedik a hasuk alatt a köpeny, aztán a zubbony is, fázni kezd a hasuk... Ha ugyan ki nem bújnak előbb a fenyők közül... Sikerült tehát. Megállítottuk őket. De mi lesz ezután? Miért vágtatott vissza az a lovas a bányatelep felé? Nyilván segítséget akar hozni. Semmi okom a bizakodásra. Most az egyszer szeretnék néhány óra erejéig a jövőbe látni. Tompa puskadörrenések hallatszanak onnan a törpefenyők közül. Rövid géppisztoly-sorozatok is. József lekushad a fal mögé. Ránézek: – Nyugalom, öregúr. Lőtávolon kívül vagyunk. Csak a lőszerüket pazarolják, semmi riadalomra nincs ok... József bátortalanul felegyenesedik: – Mit lehet tudni... – ingatja szakállas fejét. Ropognak a fegyverek. – Kár a munícióért... – legyint Szojka, aztán elengedi a golyószórót, zsebébe nyúl, előveszi dózniját, és hozzálát, hogy cigarettát csavarjon. – Csináljak neked is? – kérdi. – Köszönöm – bólintok. Régóta várok már erre a cigarettára. Száraz a torkom. Jó volna egy kis pálinka is. Eddig észre se vettem, hogy éles a szél, de most, hogy visszakozni kényszerítettük a lovasokat, egyszerre érzek éhséget, szomjúságot, hideget. – Tessék – nyújtja ide Szojka a kész cigarettát. Előkaparom gyufásdobozomat, és tüzet adok neki is. Füstölünk. Valami mozog ott a fenyvesnél. Szememhez emelem a távcsövet. Nem normálisak ezek! Kúszva bújnak elő a törpefenyők közül. Így akarnak támadni? Micsoda tökfej lehet a parancsnokuk! Hiába kúsznak, csaknem ugyanakkora célpontot mutatnak, mint az előbb, s ráadásul lassabban is mozognak, mintha lóháton közelednének. Ostobaság... Pista felnevet, bosszúság csendül a nevetésében: – Ebédre majdcsak ideérnek... – Nincs kedvem ilyen vadászathoz... – rázom meg a fejem. Furcsa: bosszús vagyok. Ki az az állat, aki ilyen esztelen parancsot ad a szerencsétlen senkiknek? Ha közelebb érnek, egyenként levadászhatjuk valamennyit. – Hát ehhez semmi kedvem... – mondom ki hangosan. – Szojka! – Igenis. – Eressz oda eléjük még egy sorozatot. – Parancs. Vállához igazítja újra a golyószóró tusát, komótosan céloz, aztán megnyomja a billentyűt. Most már nem zavarja a fülem a fegyver ropogása. Fronthangulat... Látom a

távcsövön át, hogy a kúszók előtt tíz-tizenöt méterrel porzik a hó a lövedékektől. Valamelyiket eltalálta egy golyó. Túlságosan előre merészkedett a fickó. Ugrik egyet, aztán visszazuhan a hóra. Kellett neked hősködni? Leeresztem a távcsövet. Szabad szemmel is látjuk, hogy felugrálnak, és visszafutnak a fenyők közé. Gasztonon erőt vesz a vadász-szenvedély, ahogy látja a lóról szállított csendőrök és németek futását. Rátámasztja a falra géppisztolyát. Lőni készül, látom, hogy sorozatra állítja a fegyverét. De mielőtt szólhatnék, Pista mordul rá: – Nyughass! El se hord odáig ez a csúzli, te szanitéc! Gaszton méltatlankodva felesel: – Hadd hallják, hogy nemcsak egy nyomorult golyószórónk van! – Ne hülyéskedj – inti le Pista. – Láttad, hogy ez a golyószóró nem is olyan nyomorult... Ne pazarold a lőszert. Szojka csinos füstkarikákat lök ki kerekre formált száján. Nézi, hogyan tágul és hogyan oszlik szét a kékesszürke karika a hideg levegőben, csak aztán szólal meg: – Mit mondtam? – idelép mellém, és rákönyököl a havas falra. – Meggondolják magukat a kamerádok... A rosseb egye meg, tudod, ha október tizenötödikén több lett volna a kurázsi... meg lehetett volna tanítani a nácikat, hogy a magyar katona is ér valamit... Nem lett volna nyilas puccs! Alájuk kellett volna pörkölni... Ahogy Franciaországban meg a szovjetben meg a szerbeknél... Vállat vonok: – Szerencsés népek. Szojka nagy ívben pöccinti ki a falon túlra a cigarettavéget: – Szerencsés népek? Fene tudja... Nem úgy van az... Az emberek csak akkor csinálnak valamit, ha értelmét látják. Akkor védekeznek, ha van mit veszteni. Az oroszoktól a nácik az életüket vették el, a szabadságukat... A franciáktól a demokráciájukat... A szerbeknek meg az önérzetét akarták megtörni – Legyint: – De minálunk... Nálunk soha semmi nem változott. Még az urak se... Ugyanazok maradtak... Végig. József főherceg meg a többi... Még Horthy Miklóst is tisztára mosták. Október tizenötödikén este még árulónak titulálták a rádióban, tizenhetedikén meg már újra kormányzó úr volt, csak éppen lemondott kormányzó... Vakulj magyar! Meg aztán, tudod, élesztő is köll ahhoz, hogy megkeljen a kenyér... – Mi az, te a pékszakmában is mester vagy? – nézek rá. Elérti. Elmosolyodik. – Tudod te jól, mit akartam mondani. Kommunisták nélkül nincs ellenállás... Mink vagyunk a kovász... Gaszton is közbeszól: – Van minálunk is elég kommunista az országban. Miért nem lett hát felkelés? Szojka ránéz. – Vannak kommunisták nálunk is... A börtönben, barátom! Kiirtották az egész pártot... – Te is kommunista vagy! – replikáz vissza Gaszton. – Élsz is, nem ülsz börtönben se! Szojka nekitámaszkodik a falnak: – Élek... Türr Pál főhadnagy úr jóvoltából... Meg aztán, hogy kidobtak a frontra, elvesztettem a kapcsolatomat a párttal. – De ahhoz volt elég eszed, hogy beleránts bennünket ebbe az őrültségbe... – morog Pista. – Másfélszáz embert mentettünk meg ezzel az őrültséggel – villan rá Szojka szeme. – Ha azóta össze nem fogdosták őket... – szólok közbe. – Ha húszan menekültek meg, akkor se volt hiába! – erősíti Szojka a magáét. S ha őszinte akarok lenni, ebben igazat kell adnom neki. De nem állhatom meg, hogy hozzá ne vágjam: – Te csak azt felejted el, hogy túlságosan kicsi vagy ahhoz, hogy malomkövekkel hajigálózz!

Szinte szelíden felel: – Nem én dobálózok malomkövekkel. Körülöttem röpködnek... Körülöttünk! Azt hiszed, én nem tudom, milyen keveset tesz, amit mi végeztünk?... – Elhallgat kis időre. Mintha ábrándoznék. – De ha egyszer... később... ha túléljük ezt – int a falon kívülre, a törpefenyves felé – és ha nem felejtenek el bennünket... jó lesz ám a magyar embereknek, ha arra tudnak gondolni, hogy mégis akadtak páran, akik megpróbálták... – Mit próbáltak meg? – sóhajtok. – Megmenteni kétszáz munkaszolgálatost... – Tán nemcsak kétszáz munkaszolgálatost... – néz rám Szojka. – Mást is... – A becsületet... – szólal meg Gaszton. Semmi pátosz a hangjában. Soha ilyen egyszerűen nem mondott még semmit. – A becsületünket... a magyarokét... Pista kesernyésen elmosolyodik: – Így van az, ha összeakad egy romantikus kamasz meg egy kommunista. – Így... – bólintok én is. – Tűz meg olaj... És magamban irigységet érzek. Irigylem ezt a két embert. Gasztont a romantikájáért, ami valahogyan megmaradt benne. Nem tudom, miként őrizte meg. Talán azért sikerült megtartania, mert fiatalabb nálam. Szojkát meg a hitéért irigylem. Ha azt mondanám neki, hogy irigylésre méltó a hite, megrázná a fejét, s azt felelné, hogy nem hitről van szó. Világnézetről, életérzésről, meggyőződésről. Mindegy, minek nevezi. Jó volna, ha bennem is volna belőle... Tartalmat adna, értelmet mindennek, még a veszélyek vállalásának is. Ahogy neki. Nem tudom, melyikünk az egészséges ember. Talán én vagyok a beteg. Ki lehet-e gyógyulni az én semmiben sem hivésemből? Lehet-e még egyszer talpra állni, levetni a kérdőjeles szemüveget, és úgy fogadni mindent, ahogy jön, amilyennek látszik, nem morfondírozni rajta, hogy mi rejlik mögötte? Jó volna még egyszer... Fáradt vagyok. Szememhez emelem a távcsövet. Ráirányítom a törpefenyvesre. Semmi mozgás. Lapulnak. Várnak. Ha most gyorsan elhagynánk a kolostort... Nem, most már nem lehet. Nem szabad azért sem, mert azok, ott lenn tudják, hogy itt voltunk a kolostorban. Most már valóban felelősségre vonnák a papokat, mindenkit, akit itt találnának. ÉS azért se lehet, mert mi csak gyalog vagyunk, ők meg lóháton. Egykettőre elcsípnének bennünket... Mi lesz? Jobb, ha nem gondolkodom rajta. Várni kell. Várni. Hallgattunk valamennyien. Könyökölünk a falon. Komikus. Mintha évszázadokkal ezelőtti várvédők lennénk. – Tulajdonképpen illene reggeliznünk is valamit... – szólal meg Gaszton. – Nem volna rossz... – helyesel József. – Csend! – kiált fel Szojka. Felesleges csendben maradnunk. Halljuk a legnagyobb beszélgetéstől is: feldörögnek az ágyúk a távolban. És a messzi ágyúszó meghatározhatatlan jó érzéssel tölt el. Hallgatom a tompa morajt, s közben nézem az arcokat. Mindegyikre kiült a figyelem. Pista összehúzza szemhéjait. Szojka széles arcán mosoly játszik, orra körül vidám ráncba húzódik a szeplős bőr. Gaszton beletúr dróthajába. Gilbert most szalad felénk, és angolul kiabál. Gaszton mosolyogva válaszol neki. József meg töprengve simogatja ősz Ferenc József-szakállát. Viszket a képem. Végighúzom az államon a kezem fejét. Borostás. Meg kell borotválkoznom. Meg is teszem mindjárt. Használni fog a lelkiállapotomnak. – Ketten idekint maradnak – mondom. – Ki vállalkozik? – Én maradok – tenyerel rá a golyószóró tusára Szojka. – Én is... – int Pista. – Akkor mi elmegyünk reggelizni – vetem a vállamra a géppisztolyt. – Rendbehozzuk magunkat, aztán felváltunk benneteket. Már a lépcsőn taposom a havat, amikor utánam szól Szojka: – Szép muzsika, mi? – bök valahova a messzeségbe, ahonnan az ágyúk morognak.

Visszamosolygok rá. Jobb, ha én nem gondolkodom semmiről. 9 Megállok a dohányzó ajtaja előtt. Bentről rádió szól. Lassan nyomom le a kilincset. Ott kuksolnak a vén papok a készülék körül. Híreket vagy lapszemlét mond a rádió. Kellemes a szpíker tenorja. Belépek. Senki sem vesz észre. Nekitámaszkodom az ajtófélfának, úgy hallgatom a bemondó felolvasását: – A honvédelmi miniszter nyilatkozott németországi útjának eredményeiről. A honvédelmi miniszter az elragadtatás hangján emlékezett meg a Führerrel folytatott megbeszéléséről... Csak azt tudnám, ki a honvédelmi miniszter. Igaz, hogy abszolúte érdektelen... – A Führer, mondotta a miniszter, személyes beszélgetésünk folyamán kijelentette, hogy Magyarország sorsa éppúgy a szívén fekszik, mint saját birodalmáé... Birodalom... A szovjet erők is meg talán a nyugati szövetségesek is német területen verekednek már... – A német birodalom vezére annyi német erőt bocsát rendelkezésre már most is, amennyit a hadászati helyzet megenged... Ügyes fogalmazás. – Fölszerelést, fegyverzetet, harci eszközöket, teljes mértékben. A hadigyártás a birodalomban az utolsó hónapokban a bombakárok és egyéb behatások ellenére nagyobb volt, mint bármikor a háború alatt, s még fokozódni fog. Olyan harci eszközök kerülnek a jövőben alkalmazásra, amelyeknek leküzdésére az ellenségnek nem lesz módja, és a német fölényt minden téren biztosítani fogja... Ez aztán magyaros fogalmazás... – A Führer a hadműveletek során átmenetileg feladott területekről mindenkit befogad saját területére. Így befogadja katonai alakulatainkat, katonai iskoláinkat, intézményeinket, satöbbi. Iparunkat máris nagy részben befogadta... Ezt én is tudom. Láttuk, hogyan szállították el az erdélyi gyárakat. Nyilván hasonló sors várt a pesti üzemekre is... – Csak egy a követelmény, hangsúlyozta a Führer: a szövetségeshez való hűség és a munkavállalás készsége, ami természetes az élethalál-küzdelemben... – További híreink. Az oroszok kétségbeesett erőfeszítésekkel rohamozzák állásainkat, de mindenütt véres fejjel kénytelenek visszakotródni. Az a tény, hogy Ercsinél átkeltek a Duna nyugati partjára, és északon sikerült elérniük, hogy ágyúval lőhessék Vácot és Gödöt, átmeneti siker, amelynek eredménye nem érte meg az érte hozott áldozatot... Tehát már Vácot lövik. És Gödöt. Budapest kapujában állnak. – Székesfehérvártól délre a vörös erők megközelítették a várost. A birodalmi és hungarista csapatok kemény harcot vívnak velük. További jelentések nem érkeztek a fronthelyzetről... Megmozdulok. Az öreg papok meghallják a lépésemet. Felém fordulnak. Zuárd atya feláll. – Kötelességem – fordul felém – hogy tolmácsoljam társaim kívánságát... – kezd hozzá. Fáradt, nyúzott az arca. Nehéz éjszakája volt neki is. – Kívánságunk itt csak nekünk lehet... – nézek rá jelentőségteljesen. Semmi kedvem vitatkozni velük, nyugtatgatni őket. Elég nekem a saját gondom. – Amennyiben olyan kívánságunk lenne, ami önökre tartozik, közölni fogom. Addig is ismételten megkérek mindenkit, ne lépjen ki az épületből. Megértették? Hallgatás a válaszuk. Kifordulok a dohányzóból, és felsietek a lépcsőn a szobámba. Kellemes meleg fogad. Ki gyújtott be? Talán a szakácsné? Kedves volt tőle. A kályha előtt lábbeli nyom. Rögtön felismerem: csizmától származik. Olga... Ő fűtött be. Kedves...

Gondolt rá, hogy átfagyunk ott a falon. Megkeresem a kancsót. Langyos benne a víz. Még erre is kiterjedt a figyelme. Lerántom magamról a zubbonyt. Az inget is. Aztán lehúzom a csizmám. Ez jólesett. Most legszívesebben végignyújtóznék az ágyon, és elaludnék. Nem bírom elnyomni az ásításomat. Csak semmi elernyedés! Gyorsan rendbe kell hoznom magam, hogy visszamehessek a falra, felváltani a többieket. Minden perc drága, nem tudhatjuk, mikor mozdulnak meg azok odalent a törpefenyvesben. Hány óra? Kilenc óra tizenkét perc. Még csak kilenc óra? Mintha napok teltek volna el... Szaporán szappanozom az arcom. Habzik a borotválkozó pamacs. Egy habfoszlány a szám sarkába kerül. Kifúvom. Dörzsölöm a pamaccsal a képem. Jólesik. Kellemes tiszta a szappan szaga. Ha még aludhatnék is egy sort... Ráakasztom derékszíjamat a szekrénygombra, kifeszítem, és megfenem rajta az öreg borotvát. Ha odahaza tudnák a szüleim, milyen baj közepén készülök borotválkozni... Nekifogom a kést a borostának. Serceg a szakáll a penge alatt. Nézem az arcom a tükörben. Élénken csillog a szemem. Vajon holnap is így csillog még, vagy akkorra kialszik belőle minden fény? Kár volna értem tulajdonképpen... Jobb sorsra való lennék. Furcsa, hogy miközben mindezt végiggondolom, semmi megrendülést nem érzek. Az idegességem is elhagyott egészen. Talán, mert megszűnt minden bizonytalanság, s átadta helyét a tényeknek. Meg aztán – úgy hiszem – az is jól hatott mindannyiunkra, hogy visszavertük a lovasokat. Nem volt nagy haditett, de az ilyesmi használ az ember közérzetének. Kiborotválom az állam. Tegnap szóvá tette az a pici lány, a gyerekek termében, hogy szúr. Ha netán ma is találkozom vele, ne lehessen kifogása. Muszáj elmosolyodnom. Szembenézek a tükörben visszamosolygó önmagammal. Hát így állunk. Előttünk a kitalálhatatlan jövő, egészen közeli jövő, én pedig jókedéllyel borotválkozom. Nem mindennapi szerzet az ember... Különösen, ha három frontesztendő van mögötte... Telitöltöm vízzel a mosdótálat. Beledugom az arcom. Visszafojtom a lélegzetem, aztán beleprüszkölök a vízbe. Alaposan lesikálom a nyakam. Finom ez a víz. Ha volna egy fürdőkád is... Fürdőkád... Meg frottírköpeny, szivacs, hideg-meleg zuhany, friss lepedővel letakart heverő és – ahogy a fronton viccelődtünk: – tíz deka krumplicukor... És lehet, hogy egy óra múlva a fűbe harapunk... De ezt sehogy sem bírom elhinni. Nem! Mintha várnék valamit, ami biztosan eljövendő. Van a szekrényben egy tiszta ingem. Azt veszem fel. Kellemesen simogatja a bőröm. Jólesően hűvös a vászna. Begombolom a nyakát. Kicsit bő. Akkor készült, amikor még jobb húsban voltam. Tiszta zoknit húzok. Kapca nem kell. Felrántom a csizmám. Megőrizte a lábam melegét, amíg mosakodtam. Magamra veszem a zubbonyt. Begombolom. Megnézem magam a tükörben. Parolimon a főhadnagyok két aranycsillaga... Tulajdonképpen ezt is törvénytelenül viselem. A magam katonája vagyok. Gaszton úgy mondaná: a becsület katonája... Mindegy, minek nevezem. Ha pontosan akarok fogalmazni: partizánok vagyunk a szó szoros értelmében. Ide jutottam. Ide jutottunk. Nem öntudatból: kényszerűségből. Az élet kényszerített rá. A körülmények. Szegény Hegedüs mondta: nem lehet elbújni... Mit csináljak? Magasztosabb volna, ha a hitem, meggyőződésem vezetett volna erre az útra, mint Szojkát, a kommunistát, de hát én nem vagyok kommunista... Annyit tudok az ő eszméjükről, amennyit Szojkától hallottam róla... Partizán... Végeredményben elkezdhetem tisztelni magam. Ahogy az orosz meg ukrán partizánokat tiszteltem, akik merték vállalni, hogy a megszállott területen kockáztassanak mindent, rossz fegyverekkel, utánpótlás hiányában, úgyszólván kilátástalanul. Kilátástalanul? Nem egészen. Erőt adott nekik a bizonyosság, hogy egyszer visszatérnek az övéik, visszajönnek a vörös csillagos alakulatok, csak addig kell kitartani... S én vajon mire építhetek? Ha néhány napig ki bírunk tartani... ideérnek az oroszok. Ez is oly furcsa: évekig álltam szemben velük. Nem akartam, nem én találtam ki, hogy Ukrajnába kelljen mennem, de a tény – tény: szemben

álltunk, parancsra lövöldöztünk egymásra... És most egyedül abban reménykedhetek csak, hogy időben ideérnek, felmentenek bennünket. Ha ugyan nem hetek kérdése ez. Mert addig nem bírjuk kihúzni. Élelem sincs elég a kolostorban, meg ha ellenünk indítanak egyetlen tankot, amit nem tudunk kikészíteni a kézigránátainkkal, képtelenek leszünk megakadályozni, nehogy benyomja a kaput... Akkor mindennek vége... De ha ideérnek egy nap alatt, két nap alatt. Hiszen ott állnak Székesfehérvár alatt. Ha kiadósan megnyomják a frontot, legalább annyira, hogy a mögöttes területen jókora zavar keletkezzék, akkor... Ebben reménykedhetek egyedül... Végignézek magamon. Nem vagyok gyűrött. Ein netter Kerl... így mondanák a németek. Partizán... Vannak-e az életben előre-elrendelések? Vagy előre-megérzések? Odakint a fronton én egyszer se neveztem banditáknak, lesipuskásoknak a partizánokat. Féltem tőlük, dühöngtem miattuk nemegyszer, hiszen az én életemet ugyanúgy veszélyeztették, akár a többi megszálló katonáét. De a gondolataim alján mindig ott ült a respektus irántuk, a tisztelet a mindent vállalásukért, önmagukkal szemben is kegyetlen elszántságukért... Most engem is úgy tartanak számon odalent a völgyben, ahogy mi tartottuk számon az orosz és az ukrán partizánokat. A gondviselés útjai kiszámíthatatlanok – mondhatná erre Zuárd atya. Dehogy kiszámíthatatlanok. Előre kellett volna látnom mindent. Előre számolnom vele, hogy Szojka nem az az ember, akit gúzsba lehet kötni okoskodással és fedezet nélküli parancsokkal. Türr Pál főhadnagy... Nem, már nem főhadnagy. Abban a pillanatban, amikor katonaszökevénnyé nyilvánítottak, megszűnt a jogom a rangomhoz. Partizán...? Megkeresem Olgát. Biztosan a gyerekek között van. Már a gyerekek termének ajtaja előtt feltűnik, hogy odabent nagy a csönd. Vigyázva nyitok be. Alig hallhatóan nyikkan meg az ajtó. Körülnézek. Szinte valamennyi gyerek mozdulatlanul kuporog a fekhelyeken. Csak a szoba közepén áll ott az én kis barátom, a nyolcéves fiúcska, akár egy felvigyázó. Az is lehet valóban, mert szigorúan tekinget körbe. Éppen felemeli a mutatóujját, hogy megfenyítse azt a csöppséget ott a sarokban, amelyik lemászott az ágyról, hogy megkaparintsa a kályha előtt felejtett hajasbabát. Micsoda játékot játszanak? Értem most vettem csak észre Olgát. Ott ül a kályha mellett a karosszékben. Alszik. Feje előrecsuklott. Skandinávszőke haja meglazult. Legyőzte a fáradság, az izgalom. Derék kis kölykök... Vigyáznak Olga álmára. Lábujjhegyen odalépek a kisfiúhoz, és megsimogatom a fejét. Felnéz rám, és nekem is csendet int mutatóujjával. Bólintok. Dehogy kelteném fel a ti Olga nénikéteket... Hadd aludjon szegény. Addig jó neki, amíg alszik. Hiába. Megsejtette talán, hogy beléptem, mert összerezzen, és felemeli fejét. Álmosan hunyorog rám. Aztán mosolyt erőltet. Körülpillant. Meghallja a nagy csöndet. Nem érti hirtelenében, miért ilyen jók a gyerekek. Aztán kitalálja, mi történt. Megcsóválja fejét. Lassan feláll a karosszékből. Idejön. Ő is megsimogatja a kisfiú buksiját. – Derék gyerekek vagytok... – mondja még mindig álmosan. – Játsszatok csak... A pillanat törtrésze alatt kitör a zsivaj. Mindegyik csöppség leugrál az ágyakról, összegabalyodnak a terem közepén, csaknem ledöntenek bennünket is a lábunkról. Megfogom Olga könyökét, és odavezetem az ablakhoz. – Mit álmodtál? – Semmit... – ingatja a fejét, és elnyom egy ásítást. – Akkor jó! Felnéz rám. Már kiszállt a szeméből az álom. – Nem mernek támadni... – mondom, csak azért, hogy szóljak valamit. – És most mi lesz?

– Azt én is szeretném tudni – vonom meg a vállam. – Mégis... – Nem tudom. – Elmegyünk? – Nem tudom. Nézi a gyerekeket, akik felszabadultan zsivajognak szerte a teremben. Aztán közelebb húzódik hozzám. – Meg se csókoltál... Magamhoz ölelem. Rámosolygok: – Itt? A gyerekek előtt? Felágaskodik. Megkeresem puha száját. Lehunyja szemét. Hozzám simul, szorosan, mintha én lennék a menedéke. Így érzi biztosan. Bízik bennem... Ahogy annak idején mondta, ott, a birtok határában: "Magában megbízom..." És egy fájdalmas dolce hangsor, egy szomorúan kérlelő dallamfoszlány vibrált a hangjában. Az Appassionata egy akkordja. Könnyű azoknak, akik bízhatnak valakiben. Én kiben bízzak? Már magamban se hihetek. Itt én már nem parancsolok. Amíg úgy hittem, hogy hallgatnak rám, jobb volt. Erőt adott a tudat, hogy én parancsolok. Most már ez sincs. Szojka a legerősebb közöttünk. Rendeljem alá magam? Alárendelni... Ez se pontos fogalom a mi helyzetünkben. Szojka nem kíván ilyesmit tőlem. Neki mindegy, ki parancsol, csak a tisztessége értelmében cselekedjünk. Én se akarok senkinek parancsolni. Inkább talán segítenék egy kicsit Szojkának. Most már... Segítenék, ha tudnék. Mivel segíthetnék? Legfeljebb azzal, hogy tovább őrzöm a nyugalmamat, nem verem bele a falba a fejem, nem hisztériázok, hadd higgyék mindnyájan a rendházban, hogy még nem nagy a baj... Olga nem néz rám, úgy mondja ki: – Tegnap nagyon fájt, hogy itt akartál hagyni... – Nem tegnap volt, kedves... Hajnalban volt. – Úgy tűnik nekem, mintha azóta nagyon sok idő telt volna el. – Mert aludtál közben egy sort. – Te meg aludni se tudtál – sóhajt fel. – Nem is kívántam. – Félsz? – kérdi halkan. – Azt hiszem, még nem... Csak semmit se tudok. Jó volna előre látni egy keveset. – Én se félek. Itt tudlak téged. Ez jó. Ha nem volnál itt, fogalmam sincs, mi lenne. Megőrülnék. – Dehogy – simítok végig a haján. – Megszoknád azt is, ha nem lennék itten. – Miért bántasz? – Nem bántalak, kedves. Ez az igazság. Mindent meg lehet szokni, még azt is, ha valaki hiányzik. – Te meg bírnád szokni, hogy én hiányzom? – Megszokni...? Mit feleljek? Őszintén meggondolva, nem tudom. De azt hiszem, el lehet viselni mindenkinek a hiányát. Illúzió, széplelkek képzelgése, hogy emberek belepusztulnak valakinek az elvesztésébe... Mit feleljek hát? miért mondjak igazat, miért mondjam ki azt, amit gondolok, ha egy kis kegyes csalással újra örömet okozhatok neki, egy szép pillanatot ebben a lehetetlen helyzetben, amibe keveredtünk: – Félember lennék nélküled... – s csodálkozom, hogy a hangom őszintén, minden hamisság nélkül cseng. Belenéz a szemembe. Írisze – ismét ez a benyomásom – olyan, mint a gyöngyház. Fények játszanak benne. Halkan mondja ki: – Jó, hogy mi mindig ugyanazt érezzük... Sietve teszi hozzá:

– Én valami miatt nagyon-nagyon hiszem, hogy minden jóra fordul. – Én is – jelentem ki biztatóan. – Ez ideig mindig jóba voltam Fortuna istenasszonnyal. Remélem, azóta se tört meg ez a jó viszony... – Te biztosan kitaláltál már valami okosat... – bólogat bizakodva. Okosat... Mit lehet egyáltalán kitalálni ilyen helyzetben? Az egyetlen okos, amit tehet az ember: nem gondolni előre, még a következő percre se. Megvárni, ami jön, rábízni a véletlenre, aztán majd ahogy esik, úgy puffan... – Kimegyek veled a falra... – mozdul, hogy a bekecsét keresse. – Most aztán igazán nem. Az előbb ébredtél fel, más se kellene, mint az az éles szél, ami odakint fúj. Maradj idebent a gyerekek mellett... Majd később visszajövök, hogy megnézzelek... – Máris mégy? – Muszáj. Szojkának is mosakodnia kell meg Pistának is. Hanem ha kaphatnánk valami harapnivalót. Mindjárt szólok a szakácsnőnek. – Majd én szólok. Fel is viszem neked a falra... Sietek. – Lábujjhegyre áll újra, és rászorítja ajkát a számra. Aztán kisiet a teremből. A kölyök somfordál ide hozzám. Megérinti a karom: – Lövöldöztök? – kérdi. Ránézek. Milyen komoly! Én is komolyan felelek: – Lövöldöztünk egy keveset... De most már minden rendben, öregem. Hallod. Csak az ágyúk szólnak. – Én is kimennék lövöldözni. – Kire? – Csak úgy. Megsimogatom a fejét. Hány, de hány ember áll ugyanilyen értelmi fokon, mint ez a gyerek! Kimentek a frontra, és elkezdtek lövöldözni. Csak úgy... – Majd máskor, pajtás... – nyomok barackot a fejére. – Most vigyázz a többiekre, hogy rend legyen. Jó? – Jó... – bólint komolyan. – De majd szólsz, ha lehet lövöldözni? – Szólok. – El ne felejtsd! Megfordul és visszamegy a kisebbekhez. Én meg kilépek az ajtón. Már az udvarról intek Szojkának és Pistának: – Mehettek... És felkapaszkodok a falra. József még mindig itt van. – Maga is eriggyen, öregúr, kapjon be valami ennivalót. Meg aztán, ha talál, hozzon fel egy kevés pálinkát – mondom neki. – Igenis, főhadnagy úr! – húzza ki magát, és lebotorkál a lépcsőn. Beletanult egykettőre a katonáskodásba... – nézek utána. Egyenesebb lett a tartása is, meg keményebb a hangja. Jó katona lehetett a maga idejében. Doberdó... Az én apám is ott verekedett az Isonzó partján. A somogyi bakákkal meg a bosnyák sógorokkal egy sorban. Ha másképpen nem ment, fokossal rohanták meg a digókat. Hírt, nevet szereztek a magyar fokosoknak, a magyar bátorságnak... És miért? Mi értelme volt? De legalább akkor nem vált hadszíntérré az ország, mint most... Mert most bizonyára ráillik: felperzselt föld. Felperzselt hadszíntér egész Magyarország. És ami része még nem, arra is ugyanez a sors vár. Vác és Göd körül folynak a harcok, meg Székesfehérvár alatt. És holnap Budapest körül, és holnapután Győr körül. Ahogy felperzselték a szovjet földet a Volgáig és a Kaukázusig, és az Északi-tengerig. Ahogy felégették Görögországot, Jugoszláviát, Lengyelországot, Norvégiát, Hollandiát, Észak-Itáliát... De talán egyetlen földet se úgy, mint Magyarországot, a hűséges szövetségest. Felperzselt Európa. Nem hiszem, hogy

valaha is esett volna még egy ilyen esztelen rombolás az emberiség történetében, mint amilyent most emberek, állítólag gondolkodó emberek okoznak. Természeti kataklizmák voltak, de az emberi vadság sohasem okozott ekkora pusztulást. Hitler túltett mindenkin. Két és fél évezrede elpusztult a mykénéi kultúra, az ion építészet, de amit ott a dórok romboltak, össze sem vethető azzal a vandál mindent-lehengerléssel, mindent-felégetéssel, aminek mi voltunk és leszünk tanúi. A germánok betörése a római birodalomba, Attila dúlása, a tatárok pusztításai, a harmincéves háború. Napóleon hadjáratai, az 1914-18-as világégés... egyik se okozta a korabeli anyagi és szellemi értékek oly tökéletes felperzselését, mint a nácik új Európa alapítása... Megsértettem Napóleont, hiszen ő szigorú parancsot adott Moszkva alatt, hogy a városban semmiféle erőszak, rablás ne essék, és meghagyta, hogy különösen a német zsoldosokra vigyázzanak, mert azok tolvajok... Ő már akkor tudta... Minden mozdulatlan a völgyben. Ott lapulnak a törpefenyvesben. Mit tervelhetnek? Hogyan akarnak elpusztítani minket? Jó volna ködsüveget nyomni a fejembe, és odalopózni, hogy kihallgathassam tervezgetésüket. Még jobb volna, ha sok ködsüveget szerezhetnék, mert akkor valamennyien láthatatlanná válnánk, és eliszkolhatnánk a markunkba nevetve... Odalett a mesék világa. Nincs ködsüveg, nincs szárnyas paripa, nincs repülőszőnyeg. Rideg valóság van csak, és mi ülünk a közepén, nyakig a bajban... Jön már Gaszton. Ő is rendbeszedte magát. Cigaretta füstöl a szája sarkában. Én is rágyújtanék. Fázik a kezem, meggémberedtek az ujjaim, nehezen megy a cigarettacsavarás. Nagy sokára mégis sikerül. Gaszton idetartja a cigarettája parazsát. Rágyújtok rajta. Szótlanul fújjuk a füstöt. Az égen megint vastag felhők gyűrődnek egymásra. A hajnali szél hozta őket. Lehet, hogy hamarosan elered megint a hó. Nem szeretném. Hóesésben könnyebben megközelíthetik a kolostort. Meg az oroszok támadása is... Úgy látszik, egészen belém fészkelte magát ez az illúzió. Talán az állandó ágyúdörgés az oka, hogy minduntalan eszembe jut: talán a szovjet előrenyomulás meghozza a felmentést... – Nézd, ott mozognak! – mutat előre Gaszton. Odanézek. Túl a törpefenyvesen, jóval messzebb, embercsoport közeledik. A távcsövön át jobbára civileknek látszanak. Mindegyik hoz valamit a vállán. Botok vagy fegyverek? Most már tisztán látom, hogy civilek. És azt is, hogy katonaruhás emberek kísérik őket. Odaadom Gasztonnak a távcsövet: – Nézd meg már te is őket. Úgy látom, civilek. – Micsoda? Szeméhez emeli a távcsövet. Rögtön bólint: – Civilek. Hajtják őket. Mit akarnak velük? – Civilekkel akarják megostromoltatni a kolostort? – kérdem, mintegy fennhangon tűnődve. – Ilyen rosszul állnának? Nem hiszem... – József! – kiált le Gaszton az udvarra. Ott jön az öreg. Kezében pálinkásüveg. – Jöjjön csak, nézze meg már, mi az ott! Lihegve ér fel az öreg a lépcsőn. Gaszton odaadja neki a messzelátót. De József előbb felilleszti az orrára az okuláréját, csak aztán emeli szeme elé a látcsövet. Kisvártatva rálel a katonák hajtotta csoportra. – Az annya... – szólal meg csodálkozva. – Bányászok azok. Hegyes-Balogot megismerem a járásáról. Meg a többi is bányász. Minek hajtják ezeket? Ezt szeretném tudni én is. Látom, hogy a csoport nem jut el a törpefenyvesig. Megállították őket a katonák. Most kétfelé válik a csapat. Az egyik része jobbra indul, a többi balra. Nehézkesen kecmeregnek a hóban. József rám néz. Látom rajta, hogy erősen töri a fejét. – Tudja-e a főhadnagy úr, mit akarnak ezekkel az emberekkel? – teszi fel a szónoki kérdést. S mikor csak kérdőn bámulok rá, megmagyarázza: – Körülkerítik a kolostort!

Nincsenek elegen a katonák, hát bevetik a civileket is. – Ne beszéljen! – Esküszöm, hogy így lesz! Figyeljen csak rá a főhadnagy úr. Fegyvert nem tudtak adni nekik, hát elhozatták mindegyikkel a fejszéjét vagy a csákányát. Attól tartanak, hogy ki akarnak szökni a főhadnagy úrék innen mitőlünk. Ráhagyom. Micsoda ötlet lenne: mit kezdhetnének ellenünk csákányos bányászok? Igaz, hogy attól a söpredékparancsnoktól minden kitelik... Ha azt is meg akarta csinálni, hogy kúszva támadjanak a fehér havon... akkor arra is képesek, hogy civileket vessenek be ellenünk. És mintha valóban Józsefnek lenne igaza. Gaszton is észreveszi: – Odanézz! Igazán a hegynek tartanak. Valóban úgy kanyarodik a menet, hogy mindkét oldalról megkerülje a csúcsot, amin a kolostor áll. Hányan lehetnek azok az emberek? Hatvanan-hetvenen... Tehát körülkerítenek bennünket. Biztos, ami biztos meggondolással. Most már ki se szökhetünk. Eddig se tettük volna: mire mehetnénk gyalog, lovassággal a hátunkban. Percek alatt utolérhetnének akárhol. Egészen lehetetlen kényszerhelyzetnek kellene előállnia ahhoz, hogy most már elhagyjuk a kolostor... – Hát csak hadd csinálják... – vonom meg a vállam. – Lelkük rajta. Adja ide azt a butykost, öreg. Idenyújtja a pálinkásüveget. Kirántom a dugóját. Egynegyede hiányzik már. Öt hosszú kortyot húzok belőle. Jó csípős. Forróság szalad végig a nyelőcsövemen. Pillanatok alatt áthevül a gyomrom is. Nagyon jólesett! Megtörlöm az üveg száját, és odaadom Gasztonnak. – Nem kell – rázza a fejét. – Odabent ittam már. Nem baj, annál jobb. Újra megcsókolom az üveg száját. Erre vágytam már hajnal óta. Most aztán egy jó cigarettát... Hallgatom az ágyúdörgést. Számoljunk: Fehérvár ide körülbelül negyven-negyvenöt kilométer légvonalban. Fehérvár alatt folynak a harcok. Mekkora ellenállással találkoznak vajon a szovjet erők? Kár a fejtörésért. Ötven kilométert előrenyomulni... Napok kellenek hozzá. De talán sikerül áttörniük. Ha egy páncélos ék elvágná Székesfehérvár előtt a budapesti műutat, és nagyobb egységeknek sikerülne átözönleniük... Vagy ha a Vác körüli erők meglódulnának, hadfőállást létesítenének a Dunán, és átverekednék magukat erre az oldalra, legalább a völgy közelébe... És ha mindkét oldalon, fent is, lent is egyszerre indulna meg a támadás, egyszerre sikerülne az áttörés... Olyan zűrzavar keletkezne, mindenütt, hogy nem volna idejük mivelünk bajlódni!... Meg kell mosolyognom magam. Ábrándozok, s közben pontosan tudom, hogy... Mit tudok? Semmit se tudok! Semmit... Csak azt, amit a szemem előtt látok. De hogy ez a kép mivé bontakozik ki... Kár a töprengésért... Inkább még egy korty pálinkát. – Gondolkoztál már a sivár jövőnkön? – nézek Gasztonra. – Kitartunk... – felel röviden. – Meddig? – kérdem. – Ameddig bírunk. Sokáig bírni fogjuk. – Élelemmel is? Vállat von: – Legrosszabb esetben kiadjuk a gyerekeket. A gyerekek nem hadviselő felek. A vén papok se... Gondoskodjanak róluk az ostromlók. Mink meg csak-csak megleszünk valahogyan... Magabiztosan beszél. Egy kicsit afféle végvári vitéznek képzeli magát, Dobó Istvánnak vagy Szondy Györgynek. Csak arra nem gondol, hogy az ostromlók ágyúhoz is juthatnak, nekünk meg semmi másunk, csak a golyószórónk, meg a néhány géppisztolyunk, másfél-kétezer tölténnyel, ami úgyszólván készletnek se nevezhető, ha komolyra fordul az ostrom... Mindegy: majd meglátjuk... Nem tudom, miért, de valami azt súgja bennem, hogy minket nem hagyhat el a katonaszerencse... Nem lehet, hogy élve végigevickéltük ezt az

ocsmány háborút, és éppen most, az utolsó menetben szegjük nyakunkat. Akkor miért maradtunk élve ezidáig? A sorsnak terve van velünk, ha eddig így intézte a dolgainkat... És Hegedüs? Ő is élve maradt, és hajnalban mégis meg kellett halnia... Nem! Jobb, ha egyáltalán nem gondolkodom! Most már én is biztos vagyok benne, hogy körülveszik a kolostort. A civilek eltűntek az erdőkben. Ha átmennék a fal túlsó oldalára, talán azt is meglátnám, merre mozognak... Olga siet fel a lépcsőn. Lábos a kezében, asztalkendővel letakarva. Gőzöl. Másik kezében kenyér. – Itt a reggeli – nevet ránk. Leteszi a falra a lábost, melléje a kenyeret, aztán körülnéz. Nem lát semmit a völgyben. – Bejöhetnének reggelizni... néz rám. – Kényelmesebb volna. Elég, ha egy ember fagyoskodik idekint. – Látja a törpefenyvest? – kérdi tőle Gaszton. Újra fontoskodik a fiú. – Hát ott foglaltak tüzelőállást. Amíg ők ott vannak, mi se mehetünk le a falról. Felemeli a lábos fedelét. Sült szalonna párázik benne. Aranyszínű sült szalonna. Orromba szökik az illata. Összefut tőle a nyál a számban. Nagyon éhes vagyok. Nyelek is egyet. – Jó étvágyat... – mosolyog rám Olga. – Köszönöm... Nekilátunk a szalonnának. Szétomlik a nyelvemen. Olyan jóízű, hogy biztosan vérré válik bennem. Vérré válik... Szalonnát eszem, jó étvággyal falatozok, s közben fogalmam sincs, mi lesz velem... Szerencse, hogy a gyomrunk nagyjából függetlenül dolgozik az agyunktól. Legalább nem rontja el az étvágyamat a kilátástalanságunk. – Egyék maga is, öregúr... – mondom Józsefnek. – Egyenek csak a főhadnagy úrék, én már früstököltem. Megkínálhatom a kisasszonyt egy kis pálinkával? – Köszönöm, József... – hárítja el Olga. – Most nem... – Pironkodva teszi hozzá: – Összeszorult egy kicsit a gyomrom... – Éppen azért kell inni, de sürgősen! – nyomja kezébe József a palackot. – Egyetlen orvosság. Nagyot húzzon belőle a kisasszony. – És élvezettel nézi, nagyobb élvezettel talán, mintha ő maga inna, hogyan kortyol Olga az üvegből. Normális ez, hogy ennyire nyugodtak vagyunk? Bizonyára. Ha az idegeink így akarják, akkor így van jól. És hogy mi lesz? Majd meglátjuk idejében. 10 Mégse lesz hó. A szél elhajtotta fölülünk a felhőket. Kisütött a nap is. Szikrázik a völgyben a hó. Gyönyörű a völgy. Mintha csúfolódna velünk. Haragoszölden terpeszkedik a szerpentintől jobbra a fényes fehérség közepette a törpefenyves, mintha maga lenne az élet a hófödte, halott völgyben. Maga az élet... És rejteket ád azoknak, akik el akarnak pusztítani bennünket. Fúj a szél. Pirosra csípte Gaszton arcát. Pista szeme nem bírja a szelet: könnyezik. Minduntalan meg kell törülnie a szeme sarkát. Szojka – mintha tüntetne nyugalmával – leült, nekitámasztotta hátát a falnak, az ég felé fordította arcát, és úgy napfürdőzik, mintha Davosban pihenne valamelyik előkelő tüdőszanatórium teraszán. Arcán, nyomott orra körül sötét pontok a szeplők. Lehunyta a szemét, ne bántsa az erős napragyogás. József minden figyelmét arra fordítja, hogy megtöltse tölténnyel a golyószóró kiürült hevedereit. Milliméter pontossággal igazítja be a tokba a golyókat. Mintha élvezetét lelné benne. És senkinek sincs kedve beszélgetni, immár egy órája is talán. Hallgatunk. Jó volna tudni, kinek hányfajta gondolat, ötlet, lehetőség futott át az agyán ez alatt az óra alatt. Mert abban biztos vagyok, hogy igazából egyikünk se nyugodt. Mindegyik kétségbeesetten

vadászik megoldások után, amik kihúzhatnának bennünket a bajunkból. És – akárcsak én – mindegyikük hallgatással, megjátszott nyugalommal leplezi belső zavarát, tanácstalanságát. Hány óra? hűha, még fel se húztam az órám. Miközben megcsavarom néhányszor a gombját, észreveszem, hogy megkarcolódott az üvege. Hozzádörzsölhettem valamihez. Nem baj. Jó öreg szerszám. Patinásabb lett ettől a karcolástól. Aznap vettem, amikor megkaptam a mérnöki diplomám. Azóta egyszer se romlott el, bár mindig késett egy keveset. De az ilyesmi megbocsátható egy öreg, frontot járt Doxa órának. Háromnegyed tizenkettőt mutat. Hamarosan ebédelünk. A kolostor szakácsnője nem hagyja magát kihozni a sodrából: ostromolják a kolostort? Vesztegzár alatt vagyunk? Ő teszi a maga dolgát, főz, amíg van miből. – Megint jönnek! – kiált fel Pista. Szojka felpattan, Gaszton kiegyenesedik, én is visszafordulok a falhoz, és József is abbahagyja a hevedertöltést. Nem kell távcső. Pontosan látok így is mindent. Két lovas közeledik a napfényben. Az egyik vasderesen, a másik kényes pejparipán. – Csak ketten jönnek... – csalódottságot hallok ki Gaszton szavából. – Meggondolták magukat! – kiált fel József. – Parlamenterek... – állapítja meg Pista. Én is látom, hogy a vasderesen lovagló kakastollas csendőr kis fehér zászlócskát tart a magasba. A másik lovas – német. Szojka csodálkozva kérdi: – Ez meg mi? – Észrevették, hogy nem is olyan egyszerű elbánni velünk! – lelkesedik Gaszton. Felnevet: – Megtanítottuk őket... Pista összeráncolja szemöldökét, úgy néz rám: – Beengedjük őket? Nem tudom, mit akarhatnak. Mi tárgyalnivalójuk lehet mivelünk? Semmi mást nem mondhatnak azonkívül, hogy adjuk meg magunkat. – Beengedjük őket... – mondom. – Mit csináljunk? – Támadás helyett parlamenterek! – csap a falra örömében Gaszton. – Ez igen! Én egyáltalán nem örülök. Szojka is mosolyog: – Erőt láttak... Észrevették, hogy nem kisdedóvó... Ez a kolostor... – megvakarja az orra hegyét jókedvében. Szöget üt fejembe a szó: kisdedóvó... Ez az! Megvan! De jó, hogy kimondta Szojka ezt a szót! Ha sikerül, ami eszembe jutott... Rákiáltok Szojkára meg Gasztonra: – Eriggyetek! Mindenkit tereljetek ki az udvarra! A papokat is, a gyerekeket is! Gyorsan... Mire vártok? Egyik lábatok itt, a másik ott! Nem értik. Nem baj. Most nem fogom megmagyarázni. – Indulás! – talán észreveszik szememben a felvilanyozottságot, mert mindegyik sarkon fordul. Lerohannak a lépcsőn. – Mit akarsz? Mit mondasz nekik? – kérdi Pista. – Mindjárt meglátod! Szedd rendbe magad! És én is hozzálátok, hogy egészen katonás külsőt teremtsek. Szorosra húzom derekamon a szíjat, szabályosan oldalra igazítom a revolvertáskát, előírásosan nyakamba veszem, és a mellemre függesztem a géppisztolyt. Pista ugyanígy csinálja. Megértette, hogy nagyon katonásan kell festenünk. Gyors pillantást vetek a közeledő lovasokra a távcsövön át. Tisztán látom már: két tiszt. A csendőr is tiszt, a német is. Jól üli meg a lovat ez a csendőr. Olyan egyenes derékkal, mintha civilben zsoké lett volna. – Igazítsd középre a sapkád gombját – figyelmeztet Pista. Megteszem.

Már kitódultak az udvarra a gyerekek. Olga igyekszik rendbe sorakoztatni őket. Jönnek már a papok is. Némelyik most húzza magára fekete télikabátját. Tétovák. Nyilván nem is sejtik, mi vár rájuk. Szojka és Gaszton kis ideig a gyerekekkel bajlódik, aztán az öreg papokat is glédába állítják. Józsefre nézek, aki kíváncsian vár mellettem: – Menjen a kapuhoz. Ha ideérnek, engedje be őket. Nyúl a géppisztoly után, ami itt fekszik a falon, a golyószóró mellett. – Ne vigyen magával fegyvert. Adja oda ezt a géppisztolyt Szojkának. – Igenis, főhadnagy úr! – húzza ki magát, és leiramodik a lépcsőn. Intek Gilbertnek: – Gyere! Idesiet. Megmutatom neki, hogy maradjon ezen a helyen, ahol az udvarról is láthatják majd a parlamenterek, meg ő is szemmel tarthatja a völgyet. – Itt maradj! – Yes... – bólint. – Gyere, Pista... Lesietünk a lépcsőn. Feszesre húzom útközben a zubbonyom. Az udvaron már teljes a rend. Egyik csoportban a gyerekek, másikban a papok. A gyerekeknek tetszik a dolog, a papoknak kevésbé. Ez legyen a legnagyobb bajunk. – Gaszton, Szojka – intem magamhoz a két fiút. – Te, Gaszton, állj ide a gyerekek mellé. Fogd rájuk a géppisztolyt. Te, Szojka, ugyanígy a papok mellé. Nyugodtan fogjátok rájuk a fegyvert, most ne kérdezzetek semmit. Majd megértitek. Tegyetek úgy, mintha sakkban tartanátok őket. – Mit akarsz mégis? – kérdi kíváncsian Gaszton. – Időben megtudod. Mindkettő odaáll a két csoport mellé. Marconán néznek maguk elé. Godefried úrnak sehogy se tetszik, hogy géppisztoly szegeződik rá. Krákogva kiált Zuárd atyára: – Megmondtam, Zuárd, megmondtam! Kiirtanak bennünket! Rákiáltok: – Csend! De nem képes hallgatni: – Mit akarnak velünk? – Szónoki kézmozdulattal mutat a gyerekekre: – Mit akarnak ezekkel az ártatlanokkal? Gaszton mordul rá: – Fogja már be a száját! Erre az injuriára bennereked a szó Godefried úr torkában. Összehúzza magát, amennyire csak tudja. Emberemlékezet óta senki sem mert ilyen szemtelenül rákiáltani. Sebaj. – Gyere, Pista... Odalépkedünk az udvar közepére. Pista elhúzza a száját: – Adjuk meg a formát, mi? Visszamosolygok rá. Megértette, még egyszer a papok felé fordulok: – Mindenki maradjon csendben! – pattogok erélyesen. – Megpróbálom menteni, ami menthető... Ha valaki közbeszól... – hallom, hogy nagyon durva a hangom. – Bocsássanak meg, én is lehetek egyszer ideges... Vigyázz! – fejezem be, mert észreveszem, hogy a kapun most fordul be a két parlamenter. Jönnek. Balról a csendőrtiszt – most már azt is látom, hogy hadnagy – karján árpádsávos, nyilaskeresztes karszalaggal, nyakában a Nemzeti Számonkérő Széknek nevezett intézmény félhold alakú alumínium lapjával. Feszes a tartása, élesre vasalt sonkanadrág feszül a lábán, s egészben nagyon katonás a megjelenése. Sapkája oldalán meglibben a kakastoll a szélben. A német tiszt némileg hanyagabb mozgású, alacsonyabb

is egy fokkal, mint a nyilas. Paroliján az SS két ezüst villáma csillog. Jönnek. A nyilas kerek arcú, kacsaszájú. Ajka előreugrik és duzzadt. Furcsa módon hasonlít egyik gimnáziumi osztálytársamhoz, akiről annak idején csúfolódó verset is szerkesztettek a fiúk. Valahogy imígy szólt a vers "Két nagy szeme, két nagy füle, mégsem ő a fülemüle. – Senki más, senki más, ez bizony a Madarász..." Ráillik a vers a csendőrhadnagyra is. Két nagy szeme, akár a golyvára hajlamosaké, dülledt, és két nagy füle erősen eláll a fejétől... A német vékony arcú, szeme mellett mély vágással Frontsebhely, vagy a Burschenschaft-idejéből származó, párbaj okozta kardvágás – nem tudom... Öt lépésnyire állnak meg előttem és Simon Pista előtt. A nyilas kezében bőrrel befont lovaglókorbács. Azon libeg a fehér zsebkendő, amellyel parlamenter-voltukat jelezték. Az SS-tiszt lassan sapkájához emeli kezét. A csendőrhadnagy észreveszi a mozdulatot, erre ő is tiszteleg, mintha utánozná társát. Mi szintén sapkánk szegélyéhez emeljük kezünket. Csend. Pillanatokig tart csak, amíg megmustráljuk egymást. Lehet, hogy furcsállják a mi katonás külsőnket, nem tudják elhinni, hogy ilyen szabályosan öltözött magyar katonák megőrültek volna. Mert mi másnak vélhetnék, hogy magyar honvéd egyenruhás férfiak kiszabadítottak egy csomó zsidót és baloldali embert a munkaszolgálatos táborból, sőt – horribile dictu – még rá is lődöztek a németekből és nyilasokból álló lovas szakaszra. Lassan néz végig a nyilas rendőrtiszt az udvaron látható embereken. Aztán visszafordul. Rajtam állapodik meg a pillantása. Rendkívüli ez a hasonlatosság: mintha a néhány esztendővel megöregedett Madarászt látnám magam előtt. De mégsem ő. Vannak ilyen hasonlóságok. – Ki a vezetőjük? – kérdi. Hideg, de némelyest ideges hang. Mintha valami beszédhibája volna, talán enyhén selypít, mintha a zé-hangot nem bírná szabályosan kiejteni. Sziszeg a szájában a zé. – Ön a parancsnok? Fogalmam sincs, mi az oka, de valami fölényt érzek vele szemben. Talán azért, mert én vagyok birtokon belül? – Igen, én vagyok a parancsnok. Hallgat, úgy figyeli az arcom. Közben gépies mozdulattal, anélkül, hogy nézné, mit csinál, rácsavarja lovaglókorbácsa végére a fehér zsebkendőt. Fogadni mernék, hogy mindjárt ütögetni kezdi a korbáccsal kemény szárú, fényesre vikszolt csizmájának szárát. Biztos vagyok benne, hogy frontlógós volt az egész háború alatt. Csak frontlógosoknak van ilyen elegáns, karcolástól mentes angolcsizmájuk. A csizma magas kérgű, ezüstösen csillog lovagló-sarkantyúja. Miután jól megnézett, és megállapította, hogy engem nem bír zavarba hozni dülledt szemének hűvös pillantásával, megkérdi: – Kik maguk? Ez már udvariatlanul hangzik. Fölényesen és lenézően. De mielőtt kitalálhatnám, mit feleljek, Simon Pista megelőz. Mély hangja nagyon nyugodt, kimért, udvarias, de egyben rendreutasító is: – Mindenekelőtt tisztázzuk, hogy ön csak egy hadnagy – int állával a csendőrtiszt felé – a mi parancsnokunk pedig főhadnagy. Ajánlom, ehhez szabja a tónust! A nyilas végigméri Pistát. Haragos, de igyekszik, nehogy a hangján is érezhető legyen az indulata: – Főhadnagy úr... – néz rám. Gúny lappang a szavában, de nem metsző, inkább zavart megvetés. Aztán mégsem bírja tartóztatni magát. Kirobban: – Áruló! Ha nem így jöttem volna ide... parlamenter gyanánt... ebben a pillanatban letépném a paroliját! Pista félbeszakítja. Erőltetetten nyugodt: – Hátrább az agarakkal. Csöndesebben, kérem. Mi sem vagyunk idegesek. Erre a hadnagy úr erőt vesz magán. Teliszívja levegővel a tüdejét, úgy kérdi: – Kik önök? – aztán észreveszi, hogy az úri modor mást diktál. Összecsattintja csizmája sarkát. Halkan pendül a sarkantyú.

– Bilai-Bretter hadnagy. – Elegáns kézmozdulattal bemutatja a német tisztet is: – Herr Sturmführer Reinl... Biccentek. Előbb Pistára mutatok: – Simon István gyalogos hadapródőrmester... Megmondom a magam nevét is: – Türr Pál. – Elmosolyodom: – Miután a formaságokon átestünk, szeretném, ha közölnék jövetelük célját. Látom a hadnagy arcán az ingerültséget. Jólesik éreznem, hogy pillanatnyilag mi vagyunk fölényben, ha nagyon ingatag is ez a fölény. – Ez mi? – mutat a nyilas a papok csoportjára és a gyerekekre, akik csodálatos módon hangtalan kíváncsisággal várakoznak. Nagyon higgadtan, tárgyilagosan felelek, mintha Budapesten magyaráznám neki, merre van a Király utca: – Amint láthatják, megszálltuk a kolostort... – Azt hiszem, jó az ötlet, ami Szojka egyetlen szavára pattant ki az agyamból. Kisdedóvó... Jó, hogy mondta. Zuárd atyára mutatok, aztán újra a nyilashoz fordulok: – A rendfőnök úr, Fabriczius Zuárd atya, tiltakozott, ugyebár, de sajnos, nem volt módomban figyelembe venni a tiltakozását. – Lassan, szinte vontatottan beszélek. – Mert... ez már így van... a szükség törvényt bont. Ön katona, bizonyára elismeri, hogy nem tehettem másként. És... most itt tanyázunk. Önkéntelenül igazodik az én szordinó tónusomhoz: – Önök – kezdi fojtottan – az éjszaka folyamán megtámadták a völgyben felállított munkaszolgálatos tábort. Leütöttek öt őrt. A hatodik, szerencsére, riadóztatta az őrszakaszt... – Hirtelen felemeli hangját, s közben felnéz a falra, ahol Gilbert áll: – Hol a többi embere? – s közben látom a szemén, hogy gyorsan megszámol bennünket. Körülnézek: – Ennyien vagyunk... Amint látja, éppen öten... Előbbre mozdul fél lépéssel: – Öten? – kérdi, mint aki rosszul hallott. Halkan felelek: – Jól értette, kérem. Öten. Elfeledkezik magáról, egy pillanatra széttárja két karját, aztán a német tiszthez fordul, halkan beszél hozzá, lefordítja, amit én mondtam. Nem érti még mindig. Rám néz: – Öten hajtották végre az éjszakai akciót? Öten verték vissza az őrszakaszt? – az ő szemében mindez teljesen érthetetlen. Nemet intek: – Nem öten... Négyen... Felcsattan: – Kérem, ne tréfálkozzék! Ha egyszer én komolyan beszélek. Mosolyognom kellene. Nem akarok. Komolyan mondom ki: – Beláthatja, hogy nincs kedvem tréfálkozni. Még mindig nem képes megmagyarázni magának a történteket: – Négyen verték vissza az egész őrszakaszt? Szojkára pillantok. Látom, hogy mosolyog. Bólintok a nyilas felé: – Négyen... – Nem tudom magamban legyűrni a csúfolkodás kisördögét. – Szellem... harci szellem kérdése minden akció, ezt önnek is tudnia kell, hadnagy úr. Ez a helyzet. Végigmér: – Értem – bólint vészjóslóan. – Tehát azt akarja mondani, hogy önöknél kiváló a harci szellem. Bólintok: – Nem merném állítani az ellenkezőjét. Nem tagadhatom élvezem a helyzetet. Bármilyen lehetetlenek is a kilátásaink, jóleső, hogy legalább ezekben a pillanatokban én vagyok fölényben. Mindaddig, amíg el tudom csodálkoztatni ezt a fényes csizmás hadnagyocskát, aki talán ezen a reggelen hallotta először olyan fegyvernek a hangját, amelynek a csövét ellene irányították.

Tekintete újra körüljár az udvaron. Végül Zuárd atya arcán állapodik meg. Rákiált az öreg papra: – Miért nem jelentették fel őket? – mutat rám. Én felelek Zuárd atya helyett. Sikerülni fog a tervem, egyre biztosabb vagyok benne. – Nem volt módjukban... – olyan a hangom, mintha egy türelmetlen gyereknek magyaráznék. – Amióta megszálltuk a kolostort, innen senki sem mozdulhatott ki... Godefried úr kiált közbe rekedten: – Ők hozták a nyakunkra a bajt! – bök felém vádlóan. Gaszton oldalba böki géppisztolyával Godefried urat. Kispolgár-Godefried újra összehúzza magát, és távolabb vonul a géppisztoly csövétől, elbúvik egy másik pap háta mögött. Bilai-Bretter csizmája szárára vág lovaglókorbácsával. Már régóta vártam ezt a mozdulatot. Furcsa, de így van: a lovaglópálcák arra ingerlik tulajdonosaikat, hogy a csizmájuk szárát verdessék. – Térjünk a tárgyra – tolja előre kacsaszáját. – Önöknek... – keményedik meg a hangja – le kell tenniük a fegyvert! Nem tudok mással felelni: – Miért? – szinte ártatlanul hangzik, ahogy kimondom. – Miért? Pillanatokig nem jut szóhoz a csendőr. Erre a válaszra igazán nem számíthatott. Szemtelenségnek vagy esztelenségnek tartja vajon? Nagy nehezen nyögi ki: – Micsoda? Hogy miért? – megremeg a szájaszéle. – Mert különben felkoncoltatom magukat! – Szaporán magyaráz a német tisztnek, suttogásából egy szót se hallok, csak az utolsót, amit hangosabban mond ki: – Unerhört! Megvárom, amíg befejezi a tolmácsolást, csak aztán szólalok meg, ugyanolyan higgadtan ejtve minden hangot, mint eddig: – Hogy felkoncoltathasson, ahhoz előbb el kellene foglalniuk a kolostort, hadnagy úr. Rám kiált: – Gúnyt űz belőlem? – Távol áll tőlem – ingatom a fejem. – De amint látja – mutatok a fiúk fegyvereire, s megmozdítom a mellemen függő géppisztolyt is – úgy látszik, mintha nekünk az volna a szándékunk, hogy kitartunk addig... – Meddig! – vág közbe. Nyugodtan befejezem a mondatot: – Ameddig szükséges. Tompa, gyűlölködő a hangja: – Azt akarta mondani, ugyebár, hogy kitartanak addig, amíg ideérnek az oroszok? Hát ebben téved! Hallja? – A levegőbe mutat. – Csend van! Valóban: nem is vettük észre, hogy elhallgattak az ágyúk. – Csend van. – ismétli nyomatékosan. – Mit gondol, miért? Nos? Miért? Mert visszanyomtuk őket! – vágja ki diadalmasan. A papok felé fordul: – Visszanyomtuk őket! Érthető? Rászólok: – Megkérem, hogy énvelem beszéljen. Visszafelesel: – Jogom van beszélni a többiekkel is Látom, itt ön a dolgok rossz lelke. Legalább a többieknek legyen eszük! Itt pusztulnak valamennyien – ordít rá a papokra. – Egy ilyen őrült miatt! – mutat rám. – Darabokra szedjük mindannyiukat! – Hadnagy úr... – szólok rá halkan. Hat a csöndes szó. Abbahagyja a szónoklatot. Jóformán hangsúlytalanul kérdem meg tőle – Miért nem rohamoztatta meg a kolostort? Nem felel.

– Hallgat? – folytatom. – Majd én válaszolok ön helyett. Azért nem mertek rohamozni, mert kevesen vannak... Igen? Erről van szó. Mi pedig... ki tudunk tartani... – Érzem, hogy Gaszton szeme elismerően villog felém. Kedvére beszélek, úgy látszik. – Tévednek, kérem... – rázza meg kerek fejét a nyilas. – Nagyot tévednek. Türr főhadnagy... – Megáll, és összevonja szemöldökét: – Hol hallottam már az ön nevét? Mert valahonnan ismerős... – Bizonyára... – bólintok. – Tudom! – kiált fel. – Magukat körözik! Onnan emlékszem a nevére. Úgy... Maguk fegyverezték le a ceglédi műúton azt a csendőrjárőrt... Emlékszem! Szökött angol hadifogoly... Minden stimmel. Értem... értem. Már vagy egy hónapja körözik magukat... Bólintok: – Van róla tudomásunk. – Arról is, hogy ötezer pengőt tűztek ki a fejükre? – Ötezret? Ezt nem tudtam eddig. Muszáj elismerően nyilatkoznom: – Csinos vérdíj... – Szemébe nézek a nyilasnak: – Most már legalább erről is tudunk. És valószínűleg ön akarja megkapni ezt a csinos summát... Elvégre tekintélyes pénz még a mai viszonyok között is. Bizonyára hálás lenne nekünk, ha hozzásegítenénk... Bizonytalanul erélyes: – Elég volt a gúnyolódásból, kérem... Ha nem adják meg magukat, felkoncoltatom mindegyiküket... – Ezt már hallottam... – közlöm vele, s közben szeretném tudni, miért nem tud megijeszteni a fenyegetőzésével. – És ha megadjuk magunkat, akkor mi lesz? Nem válaszol. – Köszönöm, hogy nem akar hazudni... – bólintok elismerően. – Mindezek után volna egy közbenső indítványom. Leereszkedően lovagias: – Tessék. Hallgatom. Felnézek a falra. Gilbert a völgyet fürkészi. Nem ért egy szót se a vitából, hát nem is figyel ide. Újra a nyilas hadnagy felé fordulok: – Ha támadni fognak, hadnagy úr, vérontás lesz. Láthatja, nem óhajtjuk olcsón adni a bőrünket – mutatok fel a falon fekvő golyószóróra. – Szerencsére, lőszerrel jól elláttuk magunkat... Tehát a közbenső indítvány... Önöknek kellemetlen itt, a front hátában egy ilyen... ellenállási góc mint ez a kolostor... Érthető. Nézze, kérem, én nem akarok vérontást... Feladjuk a kolostort! Nem érti. – Még ma. – És? – kérdi kíváncsian. – Ennek fejében – fejezem be a gondolatsort – önök szabad elvonulást biztosítanak nekünk. Szojka felháborodottan kiált rám: – Nem!Hogy képzeled? A nyilas gúnyosan elmosolyodik: – Látja, főhadnagy úr, az embere kevésbé naiv, mint ön. – A hangja is gúnyossá vékonyodik: – Más feltételt nem szabna? Esetleg azt, hogy hozzunk ide egy orosz zászlóaljat, amelyik fedezné az önök átvonulását a bolsevistákhoz? – Órájára néz: – Lejárt az időnk. Megismétlem... – emeli fel a hangját – Ha nem adják meg magukat, kifüstöljük, könyörtelenül kiégetjük ezt a darázsfészket! Elég bő a szókincse. Ha megfelelő erő is állna mögötte... – De alaposan, gondosan kifüstöljük... – ismétli meg a nyomaték kedvéért. És most az ő hangjában érzek fölényt: – Délután fél négyre kapunk három nehéz aknavetőt... – Hatáskeltő szünetet tart: – Részletezzem? Van elég időnk, hogy egy rövid óra alatt rommá

lőjük ezt a rozoga hodályt... – és körülmutat a falakon, a kolostor ódon épületén, a gótikus kápolnán... Hirtelenében nem jut eszembe semmi. Érzem a hangján, hogy komolyan beszél. És azt is tudom, hogy három aknavetőt, ennyit még meg tudnak szerezni. Három aknavető... Mintha megértette volna a nyilas szavait, az SS-tiszt is körülnéz a falakon. Megcsóválja vékony fejét: – Schade... – állapítja meg, majd azt fejtegeti, hogy kár ezért az ódon műemlékért. Kevés ilyen szép, cizellált gótikus kápolnát látott eddig Európában... Három aknavető... – Mit mond a német? – lép közelebb Szojka. Idegesség csillog az ő gombszemében is. Lefordítom neki a német szavait: – Azt mondja, hogy sajnálja ezt az ódon műemléket. Kevés ilyen szép gótikus templomocskát látott eddig Európában... Godefried úr kiált közbe. Őszinte riadalom a szavában: – Szétlőni? Kérem... kérem... – elfullad a hangja. – Ezt nem tehetik! – mered rá a nyilas hadnagyra. – Ez a kolostor ötszáz éves! Az SS-tiszt vállat von: – Schade... – ismétli sajnálkozva. Ide jutottunk. Ultimátum. Kiút pedig... nincs. – Állj vissza a helyedre! – mordulok Szojkára. Ő az oka mindennek. És Gaszton. Ha nem követik el azt az őrültséget! Senki nem lelt volna ránk. Senki! Meghúzódhattunk volna Hegedüst is megbolondították. Felajzották. Belehalt. És most... most már... kész. Godefried úr kilép a papok közül. Könyörögve beszél hozzám: – Nem szabad! Ne engedje! Nem tehetik!... Ez a kolostor... Ötszáz éves egyházi építészet... Maga építészmérnök. Ránézek. Halkan, komoran cseng a hangom: – Mindent újjá lehet építeni... Ötszáz esztendős kolostorokat is lehet restaurálni. De akiket megölnek közben... – ránézek a gyerekekre. Úgy állnak, némelyik nyitott szájjal, mintha színházi előadást látnának. Nyilván egy szót sem értenek mindabból, ami történik, de nekik így is érdekes, mert szokatlan, mert más, mint a mindennapjaik. – Ezeket a gyerekeket... Életeket nem lehet restaurálni, Godefried úr! A nyilas kihasználja pillanatnyi magamról-feledkezésemet. Gúnyosan szólal meg: – Végre sikerült valamivel elgondolkoztatnom. Biztató jel... Talán, ha jobban megfontolná főhadnagy úr... Ha megadják magukat... – félbeszakítja a mondatot, mintha biztatni akarna. – Akkor?... – kérdem, csak azért, hogy ne hallgassak. Az apróságokra mutat. Hosszan mustrálja őket. Láthatóan tetszenek neki: – Ha megadják magukat, megmenthetik vele ezt a sok gyereket... – Rábeszélővé lágyítja a hangját. – Vállalná, lelkére venné, főhadnagy úr, hogy ezek a gyerekek pusztuljanak el maga miatt? Ha megadják magukat, elkerülhetjük... – Zuárd atyához és Godefried úrhoz fordul: – Önöknek éppenúgy érdekük, mint a gyerekeknek... Kiszabadulhatnának ebből a szörnyű helyzetből. – Rám villan zöldes szeme. – Jellemző bolsevista ötlet! Éppen egy kolostort megszállni. – Újra Zuárd atyára néz: – Mivel fenyegették meg önöket? Vagy talán... esett valakinek bántódása is? – kérdi fenyegetően. Zuárd atya zavartan tárja szét karját: – Kérem... Rámordulok: – Csönd legyen! A rendfőnök összerezzen. A nyilas rám förmed: – Maguk... gazemberek! Öreg papokkal, gyerekekkel szemben nagylegények?... Gyerekek testével oltalmazzák a saját rühes életüket?

– Hallgasson, hadnagy! – szólok rá fojtottan. Nem akarok vitatkozni vele. – Hallottam a spanyolországi módszereikről. Bezárkóztak az Alcazarba, behurcolták a város asszonyait, gyerekeit magukkal, nehogy a köztársasági csapatok lőhessék az erődöt. És itt... odadobtak egy egész országot hadszíntérnek, csakhogy uralomra kerülhessenek. És hogy meghosszabbíthassák a gyalázatos országlásukat... Újra csizmája szárára húz lovaglókorbácsával. – Elég a beszédből, igaza van, főhadnagy úr. Mindenki hallotta, amit közöltem! – néz körül. – Érthetően, magyarán megmondtam, ha nem adják meg magukat, mi nem engedhetjük meg azt a luxust, hogy babaruházzunk. – Haben Sie Ihnen den Termin mitgeteilt? – kérdi halkan az SS-tiszt. – Sofort, jawohl. – bólint a nyilas, és újra szembefordul velem. – A határidő – jelenti ki – délután négy óra. Világos? Ha délután négyig nem hagyják el a kolostort, lövetni kezdünk. – Három aknavetővel... – nézek a szemébe. – Úgy, ahogy mondja – helyesel leereszkedően. Aztán elgondolkodva végigmér: – Tulajdonképpen hálásak is lehetünk önöknek – közli gúnyosan. – Holnapután akartuk igénybe venni a kolostort. Kellemetlen meglepetés lett volna, ha fegyverek fogadnak bennünket. Az efféle kellemetlen meglepetéseket mindig jobb előbb megtudni... Gyorsan dolgozik az agyam. Gondolatban bocsánatot kérek Szojkától, Gasztontól is. Mindenkitől. Nem terheli őket bűn. Ha nem cselekszik meg, amit megtettek, ha nem támadják meg a munkaszolgálatos tábor őreit, akkor se menekültünk volna meg... Minden világos: csak időbeli eltolódás lett volna. Holnapután akarták igénybe venni a kolostort. A végzet esküdött ellenünk. Nem Szojka az oka... Nagy-nagy fáradtság terjed szét bennem. De ezt senkinek sem szabad észrevennie. Figyelmesen igyekszem hallgatni a nyilast. Elismerővé válik a hangja: – Vakmerő fickók... – néz végig rajtunk. – Mondja – kérdi hirtelen – a bolsevistáknál tanítják ezt? – Mit? – A vakmerőséget. Az elszántságot. Szojkára pillantok. – Tanítani?... – Lassan mondom ki: – Igen, tanítják. Megmutatják egymásnak, hogyan kell csinálni. Aki aztán elég fogékony, hamar megtanulja. Meg aztán... a szükség is rákényszerít... Töprengve csóválja kerek fejét: – Furcsa... A győzelem után, azt hiszem, mi is tanítani fogjuk a katonaiskolákban... Muszáj elmosolyodnom: – Úgy vélem, iskolában nem lesz könnyű tanítani az ilyesmit... Meg aztán, azt hiszem, sok minden mással lesznek önök elfoglalva... a győzelem után... Nem érzi meg a hangomban a szarkazmust. Felemeli bal kezét, visszahúzza csuklóján a köpenye ujját: – Most egy óra öt perc... Pontosabban: egy óra hat perc... Igazítsuk össze az óránkat. – Ahogy óhajtja... – mondom. Megnézem az órám. Az enyémen egy óra kettő perc. Hozzáigazítom az övéhez. – Sajnos, az órámmal mindig az volt a baj, hogy késett egy keveset. Órabecsülő emberek együttérzésével szólal meg: – Kellemetlen... Azt tartom, a késedelem mindig veszedelmes... Ránézek. Gúnyolódik? Nem. Komolyan mondta. És, sajnos, igaza van. Önkéntelenül esik ki a számon: – Veszedelmes... Tudom. Most már tudom... – Azt már nem teszem hozzá, amit gondolok. Hogy sok mindent előbb kellett volna. Elkéstem. Menthetetlenül elkéstem. Szembenézünk egymással. Hangtalanul. Mintha elnyertem volna az elismerését, tisztelettel emeli sapkája ellenzőjéhez a kezét:

– Urak! – csattan össze gálánsan a csizmája sarka, s megrendül rajta az ezüstös hangú sarkantyú is. – A viszontlátásra. Délután négy óráig tehát feltétlenül elhagyják a kolostort. Fegyvertelenül! És jelentkeznek nálam a völgyben. Amint kilépnek a kapun – néz még egyszer Zuárd atyára – önök tűzzenek ki valami fehér vásznat... Tiszteleg az SS-tiszt is. Mi szintén a sapkánkhoz emeljük a kezünket. Pistára pillantok. – Kísérd ki az urakat. Nézem, ahogy egyszerre lépve haladnak a kapu felé. Pista fél lépéssel mögöttük. A három pár csizma alatt csikorog a fagyos hó. Rájuk ragyog a nap, visszacsillan a nyilas tükörfényesre glancolt csizmaszáráról. Lassan a papok és a gyerekek felé fordulok. Mozdulatlanok. A gyerekek összebújnak, mintha éreznék a bajt. Találkozik a szemem Olga pillantásával. Nyugodt, sötétkék szeme mozdulatlanul pihen rajtam. Nincs benne félelem. Kíváncsiság sem. Erőlteti a higgadtságot, vagy valóban nem izgatott? Talán nem is gondolkozik rajta, mi lesz velünk. És talán senki más sem gondolkodik róla rajtam kívül... Tőlem várja mindenki, hogy döntsek. Döngve csapódik be a kapu a két parlamenter mögött. Két és háromnegyed óra áll rendelkezésünkre. Százhatvanöt perc. Rengeteg és mégis oly kevés idő... 11 Szótlanul ülünk az ebédlőasztal körül. A kandallóban ropog a tűz. Meleget áraszt. Az ablakon beesik egy napfénykéve. Megszámlálhatatlan parányi porszem vibrál benne. Az asztal közepén nagy tálban gőzölög a felesborsófőzelék. Illata szétárad, beleszökik az orrunkba. Minden oly békés, mintha semmi sem történt volna. És mindenki eszik. Mintha valamennyien nagyon megéheztünk volna. Az egyik öreg pap a kenyeres kosárba nyúl. Lyukacsos, fehér kenyérszeletet emel ki belőle. Sohasem szerettem a felesborsót, de most ízlik. Nem kell rágnom. Szétomlik magától minden szem. Ülünk az asztal körül, mint máskor. Mellettem Zuárd atya, odébb az öreg papok, a túlsó szélen Godefried úr, mellette Olga, aztán Gaszton, Szojka, Pista meg én. Hiába kényszerítem magam, képtelen vagyok gondolkodni. Legfeljebb annyi sikerül, hogy valamiképpen összegezzem magamban a helyzetet. Tehát Gilbert odakint áll a falon Józseffel, lent a völgy törpefenyvesében a lovas osztag várja a három nehéz aknavető érkezését, és a kolostor körül van véve kihajtott civilekkel, akiknek sorát bizonyára katonákkal is megspékelték. Megkaptuk az ultimátumot, hogy négy óráig fegyvertelenül adjuk meg magunkat. És itt ülünk, ebédelünk. S bizonyára mindenki önmagára gondol... Vagy talán mégsem. Ki tudja? Csend. Időnként hozzáütődik valamelyik villa egy-egy tányér széléhez. Hangot ad az evőeszköz fémje is, a tányér porcelánja is. Magas hangot. A főzelék pedig jó. Nem érzek feszültséget. Tompa fásultság tölt el. Szinte nehezebbé varázsolja a testemet. Nem tudok semmi kívánatosabbat elképzelni, mint egy jó órai háborítatlan alvást. Végignyúlni az ágyon, behunyni a szemem, kikapcsolódni és elaludni. Vajon a többiek fáradtak-e? Nem látom rajtuk a kimerültség semmi jelét. Bizonyára énrajtam se látszik. Ebéd után össze fogunk ülni, és megbeszéljük, mit csináljunk. Se szívem, se lelkem nem kívánja ezt az eszmecserét. Legjobb volna, ha kényszeríteni bírnám magam, hogy eszembe se jusson a helyzetünk. Önkéntelenül kikaparom tányérom aljáról a főzelék minden maradékát. Anyám mindig örült gyermekkoromban, ha az utolsó falatig megettem az ebédet, és kikapartam minden maradékot a tányérból. Azt szokta mondani, hogy tiszta tányértól jó idő lesz. Furcsa számot vetni vele, hogy én már sohase kerülök haza. Nem ülök le a konyhában, az

asztalhoz. Emlékszem, az asztal közepe megrepedt, még akkor, amikor elkészülte után száradt a lapja. Hosszú, meg-megtörő repedés volt, szélesebb, mint a kések pengéje, amelyekkel időnként, ha senki se látta, ki szoktam nyesni egy-egy vékony szeletet a deszkából. És az asztal bal sarkán volt egy görcs is, sötétebb színű, mint maga a deszka. Sokáig nem értettem, hogyan kerülnek efféle görcsök a deszkába. Aztán, amikor egyszer a fűrésztelepen megláttam, hogyan fűrészelik deszkákká a fatörzseket, rájöttem, hogy a görcsök egy-egy oldalág eredetét jelzik... Eltolom magam elől a tányért. Szomjas vagyok. Teliöntöm vízzel a poharam. Eddig észre se vettem, hogy csorba ez a pohár. Bizonyára sohasem került elém. Megfordítom, nehogy a számhoz érjen a csorbája. Vigyázok a számra... Tulajdonképpen nevetséges. Délután vagy estére, vagy holnap, mindenesetre rövid időn belül úgyis megkapom a magam golyóját, akárhogy fordul is a sorsunk, és most mégis óvom a számat, nehogy megvágja a pohár csorbája... Mennyi, de mennyi illogikus, értelmetlen és fölösleges dolgot csinál az ember... Előveszem a dóznit, amit Hegedüstől kaptam. Kié lesz vajon, ha meghalok? De biztos-e, hogy meghalok? Az eszem tudja, hogy így lesz, de az érzésem nem hiszi el. Micsoda kettősség... Kiveszek egy finánclábat a vágott dohány közül, nehogy belekerüljön a cigarettámba. Lám, ez is teljesen értelmetlen. Nem mindegy nekem, hogy jobb vagy rosszabb lesz ez a cigaretta?... Felállok az asztaltól, Zuárd atyára nézek: – Bemegyek a szobádba. Gyertek utánam, ha végeztetek... Mindenki a másikra vár. Senki sem akar elsőnek megszólalni. Zuárd atya hamutartót kerít elő. Mindnyájan dohányzunk, kevés egy tálca. Ráteszi a szegletes cserepet a breviáriumára. Szeme körül megsötétedtek a ráncok, szeme alatt, mintha megnőttek volna a bőrtáskák. Lehajol, és belenyúl íróasztala fiókjába. Sokáig kotorász benne, aztán megtalálja, amit keresett, és kiteszi az asztal közepére, egy megbontott csomag Memphis-cigaretta, de alig néhány hiányzik csak belőle. Odakínálja Olgának, aki még nem gyújtott rá. Olga biccentve köszöni meg. Forgatja az ujjai között, amíg Gaszton tüzet ad neki. Szép kék a Memphis füstje. Régen láttam utoljára. Szívni is csak egyszer-kétszer szívtam, mert csípte a nyelvem. Szojka megmozdul. Előrehajol a széken, lepöcköli cigarettája végéről a hamut, aztán kérdően rám néz, mintha tőlem várna engedélyt arra, hogy megszólaljon. Bólintok neki. – Ki mit talált ki? Senki sem felel neki. Ő is hallgat. Nyilván neki se jutott eszébe ép ötlet. Pista felemeli nagy fejét. Megdöbbentően rosszul néz ki. Vérágas a szeme, és cserepes a szája, mintha erős lázzal küszködne. Rekedten felel Szojkának: – Ne kérdezz hülyeségeket – sohasem hallottam ennyi idegességet a hangjában. – Te se találtál ki semmit. – Végignéz rajtunk: – Senki se talált ki semmit. Megette a fene... – Fáradt szemével megkeresi Zuárd atyát: – Te okos ember vagy, Zuárd bátyám: mondd meg, mit csináljunk? Tétován nyitja ki száját az öreg pap, de még nem szól. Mennyire más ez a Zuárd atya, mint az a másik Fabriczius Zuárd volt, akit ideérkezésünkkor megismertem. A rendfőnök szikár, kemény tartású férfi volt, pattogó szavú, aki a gyerekeket magyarságra tanította, ez a pap viszont, aki itt ül mellettem, nem több egy megtört öregembernél, gyámoltalan és bizonytalan. Szeme minden rebbenése tele félelemmel, és ha nem mondja is ki, ott lüktet minden gondolata mögött, hogy bárcsak mielőbb megszabadulhatna tőlünk, és bárcsak sohase fogadott volna be minket ezek közé a vén falak közé... Látszik rajta, nagy erejébe kerül, hogy kibökje... – Könnyelműség volna tőlem, ha tanácsot próbálnék adni... mert... Pista belevág az öreg pap szavába:

– Adjuk meg magunkat? – recseg minden szava. Egy katonámra emlékeztet, aki a tüzérségi pergőtűzben hisztériás rohamot kapott. Mielőtt kitört rajta, egészen ilyen volt a szeme, mint most Pistáé. – Adjuk meg magunkat? – ismétli meg Pista. – Azért, hogy agyonkínozzanak, mielőtt felakasztanának? Ha egyáltalán nem lusták hozzá, hogy fölhúzzanak bennünket egymás után. Ha lusták, akkor egyszerűen agyonlőnek. Tarkón... – Ráhördül Zuárd atyára. – Érted? Tarkón... Ez a kedvenc szisztémájuk. Hogy miért, azt Gaszton pontosan meg tudja magyarázni neked, ő érti az anatómiát. Tarkólövés... biztos halál. Nyúltagyat vagy mi a frászt szakít szét a golyó... Zuárd atya kínlódik Pista minden szavától. Talán legszívesebben befogná a fülét, vagy kirohanna innen. Meg akarja állítani Pista szóáradatát: – Nem lehet! Pista... Pista felröhög. – Halljátok? Nem hiszi! Hogyhogy nem lehet? Szökevények vagyunk, kérem tisztelettel. Amikor idehoztam a fiúkat, megmondtam neked, hogy kedves bácsikám, mind valamennyien katonaszökevények vagyunk, kivéve Olgát. Úgy adj nekünk menedéket, hogy esetleg nagy bajt veszel a nyakadba a nagylelkűségeddel... – Hova mentél volna? – néz rá elgyötörten az öreg pap. – Gyerekkorod óta tudod, hogy énhozzám mindig bizalommal jöhetsz. Pista szemében egy pillanatra gyengédség csillan: – Igen... Mindig jó voltál hozzám... – De máris felparázslik újra: – Most álljak neki hálálkodni? Amikor én vagyok az oka, hogy így történt? Ha nekem nem jut eszembe, hogy idejöjjünk... – Odahajol Zuárd atyához: – Miért nem kiabálsz velem? Miért nem rúgsz ki bennünket?! Mindjárt könnyebb volna határoznunk... Szelíd az öreg pap szava: – Mit mondjak, Pista? Pista arca eltorzul: – Csak azt ne, hogy imádkozol értünk... – Felpattan a székről, úgy kiabál tovább – És ha védekezünk? Porrá lövik ezt az egész hodályt. Legalább a pince megvolna! Akkor talán a gyerekek jó helyen lennének... Miértünk úgyse kár... – Befalazták a pincét... – sóhajt Zuárd atya. – Telitöltötték kővel... Ki gondolt volna rá, hogy még szükséges lehet? Pista szája torz mosolyra húzódik: – Eszükbe se jutott, hogy lesz még olyan idő, amikor az embereknek úgy kell vegetálniuk, mint a vakondoknak... Zuárd atya rám néz: – Te mit akarsz csinálni? Pista felel helyettem: – Honnan tudhatná? Mit csinálhatna? Ideges... Zuárd atya mosolyt erőltet a szája szegletébe: – Én is ideges vagyok... – Én nem – nevet fel gúnyosan Pista. – Nekem fát lehetne vágni a hátamon... Eszembe jut, hogy meg kellene nyugtatnom, le kellene csillapítanom. De minek? Egyike volna az értelmetlen tetteknek amelyeknek semmi helyük most itt. Zuárd atya előveszi nehéz ezüstzsebóráját: – Még van két órátok. – Két óra... – ismétli meg Pista. Visszadobja magát a székre. – Két óra... Aztán... Aztán kész... Zuárd atya széttárja két tenyerét: – Nem védekezhettek... A gyerekek... meg aztán... Pista a földre dobja cigarettája végét, és rátapos: – Akármit csinálunk, mindenhogyan beledöglünk... Zuárd atya rám néz: – Szólj már! Vállat vonok: – Mit szóljak? Két alternatíva van: adjuk meg magunkat? Szolgáltassuk ki

magunkat? Én tudom, hogyan végeztek Ukrajnában az elfogott partizánokkal... – Foglyot nem szabad bántani... – veti ellen bátortalanul: Erre már igazán hisztériás kacagás tör ki Pistából: – Halljátok?... Bántani... Azt nem szabad... De kiégetni a szemét... – Hallgass, Pista! – förmed rá, mintha visszanyerte volna erejét Zuárd atya. Pista úgy tesz, mintha lecsillapulna: – Igazad van... Hallgatni... Csendben kell elvégezni mindent... – Elég volt a sok fölösleges szóból... – áll fel Szojka a helyéről. Végigmér valamennyiünket: – Meg nem adhatjuk magunkat. A kolostorban sem védekezhetünk. Egy út maradt: ki kell törni. Csend támad. Tudom, hogy senki se csodálkozik. Szojka nem mondott újat. A gondolataink alján már nekünk is összegyűlt ez a felismerés. Nincs más kiút. Semmi más. Kitörni. Felesleges szólnom. Csak mellette szólhatok. Ittmaradni: becstelenség. Mi lennénk a gyerekek gyilkosai. Megadni magunkat: gyáva öngyilkosság. Kitörni: ez is öngyilkosság, de legalább ezreléknyi valószínűséget ígér, hogy egyikünk talán megmenekül. Ha nem máshogyan, talán a bányászok jóvoltából. A bányászok gyűlölik a nyilasokat, azt mondta Szojka. És – József szerint – a bányászok segítettek a völgybeli szökevényeken is... Rajtunk is segítenek? Pistát nézem. Térdére támaszkodva ül a széken. Szinte megroppant nagy darab, izmos-csontos, szikár teste. Megereszkedett a válla is. Mintha hirtelen megöregedett volna. Előbb merült ki, mint mi. Kicsinnyel hamarabb bukkantak elő nála a jelek, hogy a masina felmondja a szolgálatot. Mi is így járunk, csak éppen valamivel később adjuk be a kulcsot... Valaki óvatosan megnyitja az ajtót. Mindenki arra fordul. Szöszke kislányfej kukkant be. Beleszimatol a füstös levegőbe. Nagy nehezen észreveszi Zuárd atyát. Mosolyra nyílik apró szája. Bebújik az ajtónyíláson, és odaszalad az öreg paphoz. – Miért nem szabad az udvarra menni? Hógolyózni szeretnénk. Zuárd atya idegesen simogatja meg a gyerek haját: – Most nem lehet. Bent kell maradnotok... Pista felemeli fejét. Előrenyúl, gyengéden magához húzza a csöpp leányt. Felemeli kicsi állát. Szomorúan rámosolyodik: – Mi az, cseppem? Unalmas idebent? Unalmas, mi? Igazad van... Unalmas az egész. Most neked még csak az unalmas, hogy nem hagynak játszani. Bent kell kuksolnod, mert az ostoba felnőttek őrültségeket csináltak. És te nem látod értelmét, miért tiltják meg, hogy kimenjetek hógolyózni... Felülteti a kislányt a térdére. De mintha nem is a gyerekhez beszélne: – Így van ez, cseppem. Nincs értelme. Valahol elhibáztuk. Én is elhibáztam, elhiszed-e? Most nagy hülyéket fog neked mondani a bácsi... Pedig ezeknek a bolondságoknak van valami velejük. Csak későn ébred rá az ember... Későn tudja meg, hogy az életnek csak akkor van értelme, ha valakiért élünk, vagy valamiért élünk. De ez nem könnyű ám, cseppem... Aztán legtöbbnyire úgy esik, hogy egyedül születünk, egyedül is halunk meg... Szólnék Pistának, hogy hagyja abba, de nincs merszem hozzá. Valami szokatlant érzek a hangjában. – De amíg eljutunk a meghalásig... – morfondíroz tovább – addig szép lassan elkopik bennünk minden... így van ez, higgyétek el... – Rám néz. Mintha fátyolos volna a szeme. – Éltem... de ez nem volt öröm. Elmúlok, és ez nem bánt... – Krákog egyet. Szegény fiú, elkészült az idegeivel. Leemeli térdéről a kislányt. – Szervusz, kicsi... Rosszul sikerült. Túl sokat éltem, túl sokat láttam. Kicsit fáradt vagyok. Gaszton nem bírja tovább. Rászól:

– Eriggy ki, Pista, mosakodj meg, szedd össze magad... Pista zavartan bámul rá Gasztonra. Egy gyerek néz a szeméből, talán egykori gyermek-önmaga... Engedelmes-tétován bólint: – Igazad van... Megmosakszom egy kicsit... Odabotorkál az ajtóhoz. Zuárd atya szólna valamit hozzá, aztán mégse teszi. Pista még visszafordul az ajtóból: – Hát nem furcsa – mosolyodik el, és most egészen nyugodtnak tűnik az arca – hogy az ember egyedül születik, és egyedül hal meg? – Ne filozofálj! – inti le Gaszton. – Ne sajnáld magadtól a hideg vizet... Pista elgondolkozva néz egy pillanatig maga elé, aztán lassan kilép. Hangtalanul húzza be maga után az ajtót. Csend telepszik ránk. Most érzem először, hogy nagyon nyomasztó. De ha mindenki külön-külön, egyedül lenne a szobájában, az még rosszabb volna. Összerezzenek. Mintha tompa dörrenést hallottam volna. Felkapom a fejem. A többiek szemében is kigyullad a figyelem. Odakint a falon? Mégis támadnak? Megnyilall a szívem... Nem, nem a falon. Felugrok. Feltépem az ajtót. Kiugrok rajta. Odarohanok Pista szobájának ajtajához. Rávágok a kilincsre. Mögöttem dobognak a többiek léptei. Beesek a szobába. Megtorpanok. Gaszton nyomakodik be mellettem. Odaugrik az ágyhoz. Pista fölé hajol. Néma pillanatok. Mögöttem állnak a többiek. Érzik talán? Egyik se akar belépni. Gaszton felemeli a padlóról a nehéz szolgálati revolvert, aztán rátámaszkodik az ágy szélére, és nehézkesen felegyenesedik. Szembefordul velem. Összeszedem magam, és visszalépek a folyosóra. Nem nézek rá a többiekre. Nem is tudom, miért mondom ki: – Ő már... befejezte... Mozdulatlanság. Csend. Olgából kibuggyan a sírás. Elfogyott az ő nagy ereje is. Átfogom a vállát. Reszket a tenyeremben. Szojkának van egyedül ereje megszólalni. Kemény az álla: – Befejezte... így is lehet... Magamhoz szorítom Olgát. Kétségbeesetten markolják hosszú, erős ujjai a karom. Fáj. Csak fájjon Oly nehéz a szemem pillája. Nagyon álmos vagyok. Gasztonból vékony hangon szakad ki: – Én nem akarok így... Eggyel megint kevesebben vagyunk. A század... Milyen sokan voltunk... Negyvenegyben... Hegedüs is... Pista is... Néhány napja, vasárnap este még daloltak... – Vasárnap este még dalolt mind a kettő... – muszáj szólnom, nem bírok hallgatni. Ki is mondta valamikor nekünk, hogy Dalolnak a katonák, énekelnek, és menetelnek, belemasíroznak a halálba. Szojka tekintete belefúródik a szemembe: – Vagy a történelembe... – mondja ki, és nem értem, nem értem, honnan van ennyi erő a hangjában. – A történelem a hősöknek van fenntartva... – sóhajt Gaszton. – Az áldozatok... nekik nincs hely a történelemben. Megsimogatom Olga vállát, miközben kimondom: – A halottak nem sokat törődnek a történelemmel... Úristen, miért beszélünk, miért? Gaszton közel hajol hozzám. Belebeszél az arcomba: – A halottak semmivel sem törődnek... De én élek! Még élek! Szojka megfogja a fiú karját: – Lehet úgy is halni, ahogy Pista bevégezte... De mink... Tudom, hogy nem sokat segíthetünk a dolgokon... De legalább szépen kellene! Kitörünk! – mintha a szavaival akarna erőt szuggerálni belénk. De ő, ő honnan veszi az erejét? Gaszton elgondolkozva néz maga elé:

– A strandon mindig úgy szoktam... hirtelen ugrottam bele a hideg vízbe... Te nem voltál még így? – pillant rám. – Nagyot ugrik az ember a közepébe, és nem is érzi, hogy hideg... Mosolyt próbálok erőltetni magamra. Nem látszhatok gyengébbnek, mint ők! – Kitörni... verekedni, amíg lehet... Igen. Szép gesztus. Hozzátok illik... – hát mégis gyengébb vagyok náluk? – Különbek vagytok, mint én... Különbek... – Te vagy különb, mint amilyennek gondolod magad! – csillan rám Szojka szeme. – Ha nem latolgatnál annyit... De csak addig kétségeskedel, amíg bele nem zuhansz a közepébe... Reggel, amikor támadtak... Milyen gyorsan odaálltál a falra! Hidegvérrel. Töprengés nélkül. Egyszerre közömbös lett minden más. Csak az ösztönöd parancsolt... Négy éve vagyunk katonák... – mosolyodik rám. – Akkor is egyszerre lépünk, ha nem muszáj... Hát ő is észrevette? Belenézek a szemébe. Valahonnan nagyon nagy nyugalom tört fel bennem. – Egyszerre lépünk... – ismétlem meg halkan. – Mert ha nem, akkor rögtön jön a baj... – Zuárd atyára nézek. Szeretném, ha olyan erős, kemény lenne a hangom, mint Szojkáé: – Kitörünk... – A fiúkra pillantok. – És aki megmarad, megmarad. Aki nem, nem. Mindig az utolsó lépés a legegyszerűbb – sóhajtok magamban. Zuárd atya befordul a szobába, ahol Pista fekszik. Kis csattanással csukódik be mögötte az ajtó kilincse. Ránézek a fiúkra: – Készüljetek. Én is készülök... Elnyúlok az ágyon. Puhán simul a derekam alá. Kábult vagyok a fáradtságtól. Az a benyomásom, hogyha most az oldalamba vágnának egy kést, még a fájdalmat is csak nagy sokára érezném meg. Olga csendesen leül az ágy szélére. Szótlanul néz. Milyen szép, istenem, milyen szívfájdítóan szép! Az ablakon behulló fény aranycsíkokat fest skandináv-szőke hajába. Hosszúkás, keskeny arca oly meghatározhatatlan színt kap a fénytől, mint az elefántcsont. Az ő szája is cserepes lett, mintegy árulkodva, hogy sokat küszködött az izgalommal. Lágyívű pillái alól kissé bágyadtan, enyhén párásan figyel rám sötétkék szeme. Nem akarok szólni. Aludni szeretnék, hirtelen belezuhanni a kábulatba, és nem törődni vele, mi lesz másfél óra múlva. Nem akarom megmondani neki, amit meg kell mondanom. És most az egyszer nem mondhat ellen, nem kényszerítheti rám semmilyen úton-módon a maga akaratát! Szeretném messzi elodázni a pillanatot, amikor mégis meg fogok szólalni és kimondom... Hallgat. Érzi talán, látja talán rajtam a fáradtságot, az elernyedést. Kímél. Tudtam, mennyire tudtam, előre, hogy véletlen ajándék. Nem nekem címezték, de én orvul átvettem, pedig tudtam, hogy egyszer kiderül az igazság. Ha becsületes lettem volna, és keményen megállok akkor a talpamon, most nem kellene bűnhődnöm: nem fájna annyira, hogy a körülmények korrigálják a történteket, elveszik tőlem, amit nem nekem szántak... Lehunyom a szemem. Jó ez a sötétség. Égnek a szemhéjaim. Kimerült vagyok. Talán nem sok választ el attól a foktól, ahol Pista végezte. Mennyire nincs bennem semmi érzés: még Pistát se sajnálom már... Tompa vagyok és fásult... Hallom, hogy Olga megmozdul. Idehajol fölém. Arcomon érzem a lélegzetét. Ajka a számra simul. Szeretem a csókját. Végére értem mindennek: becsületesen kellene befejeznem a dolgaimat. Meg kellene vallanom szegény kislánynak az igazat. Megmondani, hogy én nem voltam szerelmes belé... Valóban nem voltam? Talán ez a szerelem, ez a kétségekkel, nyugtalanságokkal teli érzés, ami oly régóta uralkodott rajtam. Nem tudom...

Könnye az arcomra folyik. Egy csepp a szám sarkára gördül. Sós az íze. Erőt gyűjtök, hogy kimondjam: – Ne sírj, kedves... Visszafojtja lélegzetét. Kedves, kedves... Mindenben alkalmazkodni akart hozzám, jó tulajdonságokat aggatott rám, jóllehet ő volt mindenben a különb. Istenem, ha túlélnénk... Jó lennék hozzád, kedves, mindig jó, hogy megháláljak mindent, mindent. Tisztul az agyam. Tudomásul veszem, hogy az órámon lassan-lassan előre mászik a mutató. Fogy az idő. Pedig még sok mindent el kell intéznem, mielőtt elindulunk... Felkönyökölök. Lekászálódok az ágyról. Elzsibbadt a derekam. Megropogtatom. Jólesik. Érzem, ahogyan egyszerre gyorsabban ver a szívem. Megsimogatom Olga haját. Most elkezdem... Nem, még várok egy keveset... Odalépek az ablakhoz. Odakint, a kápolna meredek tetején gyémántporként szikrázik a hó. Milliárd kristállyal veri vissza a nap minden sugarát. Szép. És mennyi szép van még ezen kívül. Mi pedig nem egészen másfél óra múlva elindulunk... Nincs idő. Nem várhatok tovább. El kell kezdenem. Összerezzen, oly hirtelen fordulok feléje. – Olga... kedves... – tétova a hangom. Hogyan kezdjek hozzá? Felemelkedik ő is. Elém lép. Az arcom fürkészi. Gyanakvás csillan a szemében: – Ugye... nem azt akarod mondani...? Veletek megyek! Veled megyek! Erő kell, erő! Megrázom a fejem. Határozott leszek, és ha kell, kegyetlen is, mert így muszáj. – Itt kell maradnod! – mondom ki végre, és gyorsan folytatom, sietve, nehogy félbeszakíthasson. – Értsd meg: a fiúkban még sok a fantázia... Azt hiszik, át bírunk törni. Nem... nem. Én tudom, hogy nem. Körül van véve a klastrom. Ha áttörünk, akkor is utolérnek egykettőre. Lovaik vannak. Reménytelen, be kell látnod... Én már beláttam. Hallgass rám. Miértünk nem kár. A puskagolyót kilövik, aztán mikor a pályájának a végére ér, szép ívben leesik. Mi odaértünk a röppálya végére. – Már talán nem is azt mondom, amit eleve akartam, csak ami a számra jön. – Sohasem mi szabtuk meg a sorsunkat. Sokan voltak olyanok, mint én, akik nem hittek a háborúban. Egyszerűen... sorsunk lett a háború. Azt mondták minekünk: kötelesség. Erre tanítottak mindnyájunkat. És mi nem kérdeztük, miért, nem is tiltakoztunk, nem igyekeztünk megérteni a dolgokat. Mindent úgy vettünk, ahogy ért bennünket. Mentünk, mert azt mondták, gyerünk. Gaszton téved: nem most ugrunk bele a hideg vízbe. Az elején ugrottunk bele, évekkel előbb. De elfelejtettük megnézni, mennyire van a túlsó part. Van-e egyáltalán túlsó part... Vétkeztünk. Elsősorban magunk ellen... – Nem igaz! – jut végre szóhoz. – Ne beszélj így! – elfúl a lélegzete. – De, sajnos igaz. Kékszemű... Megfogom a vállát. Belenézek a szemébe. Meg kell értenie! – Nem az a fontos, amit mondunk, az számít, amit cselekszünk... A szavakat ki lehet javítani szavakkal. A tetteket csak tettek igazíthatják helyre... Te majd tudni fogod, hogy mi megpróbáltuk kijavítani, amit elrontottunk... Valahányszor odaülsz a zongorához, és az Appassionatába fogsz, eszedbe jutunk... – Hallgass! Ne gyötörj! – jajdul fel. – Nem gyötörlek... – fésülök bele az ujjammal sima hajába. – Most már tudom, mi az Appassionata értelme. Neked köszönhetem meg a fiúknak. Az Appassionata... szép indulatok, nagy indulatok gyűrkőzése. Ahogy énköröttem kavarogtak Szojka és Gaszton szép szándékai... Ostromoltak nagyszerű elszántságukkal és én... én inkább az óvatosságot választottam. Megtörtek rajtam a tisztességes vágyak... Én csak gát voltam... akadály. Ellenemre kellett gyűrkőzniük. Nekik volt igazuk. Én tévedtem. Azt hittem, hogy elmúlt a nagy férfiálmok ideje... Pedig ha semmikor, most éppen szükség lett volna rájuk... férfiálmokra... cselekedetekre... Szenvedélyekre, amiket el akartam fojtani bennük. Ez történt. Te megérted. Ne vedd szentségtörésnek: ez

énbennem az Appassionata története. Szép szenvedélyek, nagy indulatok összecsapása rideg józanság-falakkal... amikor az elszántság csak úgy bír diadalmaskodni, hogy belepusztul a győzelmébe... – Ne kínozd magad – néz fel rám könyörögve. – Engem is kínzol, ha magadat bántod!... – Szorosan közel lép hozzám. Csaknem összeér az arcunk. Forró a lehelete, akár a szavai: – Én... Hát el tudnád képzelni egy pillanatig is, hogy elmaradjak mellőled? Vagy... nem hiszed... nem hiszed, hogy szeretlek? – Döbbenten rebben meg a szeme: – Vagy... te, te nem szeretsz eléggé engem! – kiált fel riadtan. Bár ne könnyezne! Nem volna ilyen nehéz a kötelességem. Ha most megmondanám... Nem, gyáva vagyok hozzá. De hát őérte hazudok: – Annyira szeretlek, hogy azt akarom, maradj életben! Nem engedhetlek beleugrani a bizonytalanba. Ha nem hoztalak volna magammal... Egyszer hallgattam az érzéseimre... Mosoly csillan át a könnyein: – Hallgass most is rájuk... Azt súgják, hogy vigyél magaddal... Hallgass rájuk! Merj magaddal vinni! Lásd, ha én nem kényszerítem ki belőled akkor, hogy szembenézz magaddal, és merj szeretni... Nem merted elhinni magad se! Gyenge vagyok. Muszáj leülnöm az ágy szélére. – Sokáig voltam egyedül... – Nem is tudom, miért beszélek. – Pista, Simon Pista is egyedül volt. Sohase szólt erről senkinek, de én tudtam. Ilyen ember volt. Mint egy nagyra nőtt gyerek, egy gőgös kamasz. Egy világért se panaszkodott volna, nehogy megtudják mások, hogy szenved. Inkább cinikusnak mutatta magát. Álarcot öltött. Egyedül volt... – És az a soproni kislány, aki belehímezte a Pista erdész-zubbonyára varrott szívbe, hogy "Tempus"? Miért nem gondolt rá Pista? Vagy talán az a lány is – Fakéregbe vésett, zubbonyokra varrt szívek... – Egyedül volt – folytatom hangosan. – Akárcsak én. Igaz, én megpróbáltam segíteni magamon. Veled. Rosszul fogtam hozzá. És végtére mégis egyedül kell maradnom... Egyedül... Igaz, te itt vagy, és hallgatod ezt a sok ostobaságot. Miért nem szakítasz félbe? Lágyan megérinti az arcom: – Miért vitatkoznék veled? Most... Úgyis tudod, hogy nem vagy egyedül. Elég az, ha az ember szeretni tud egy kicsit... Nem tudok szeretni eléggé. Vagy talán... Nem érti, hogy meg akarom menteni az életét! – Értsd meg, hogy tévedtél! – kiáltok rá. – Miért nem vetted észre, hogy gyenge ember vagyok. A leggyengébb a fiúk között. Nézd meg Szojkát! Tele van eltökéltséggel. Gaszton meg álmokkal, romantikával... Én... én... mindig csak ettem magam, hogy így meg úgy... Mindig ide-oda topogtam, és végül mindig mások, a körülmények döntöttek helyettem... Nem törődik vele, hogy mit mondok. Csak a magáét mondja: – Most, még egyszer... utoljára... dönts úgy, ahogy én szeretném. Megrázom a fejem. Zúg az agyam. – Nem jöhetsz velünk. – De. Muszáj megértetnem vele! Muszáj! – A te életednek van értelme. Benned van erő, kedves, hogy úgy élj, ahogy kell. Van erőd, hogy ne félj a nagy érzelmektől. Zongoraművész vagy. Kész művész máris Olyan művész, aki mögött már sok minden raktározódott fel. Nem kell kölcsönkérned élményeket, érzéseket... – Ha tudnék hipnotizálni! Nem tart már sokáig az erőm. – Én nem megyek el mellőled... – sírva rázza a fejét. – Én ott akarok lenni mindig, mindenhol... – Olga... kedves... már csak egy óránk maradt. Lejár az ultimátum... Búcsúzzunk el, kérlek, nagyon kérlek... – Nem! – kiált fel. – Nem! – Nem engedi, hogy megcsókoljam. – Ha nem hazudtál nekem, akkor, amikor azt mondtad, szeretsz... Nem! Veletek megyek! Hagyd! Ne akard, hogy

– Mit ne akarjak? – kérdem csendesen. Nem felel. Két tenyere közé fogja az arcom: – Volna szíved itthagyni? Miért nem akarod megérteni? Ha meg kell halni... – Nem biztos, hogy meghalunk... Még találkozhatunk... – Hát akkor! – csillan fel a könnyek mögül szép szeme. – Ha nem biztos... Ha két ember szereti egymást, azoknak együtt kell megtenniük mindent! – Értsd meg... – Nem akarok megérteni semmit... Én... Nem igaz, hogy nem szeretsz eléggé! Hagynál itt engem, hogy őrüljek bele a bizonytalanságba? Vagy abba, hogy... – Miért teszed nehézzé... – Önző vagy! – bukik a mellemre. – Csak magaddal törődsz! – Olga... kedves... Hidd el, most először végre nem magammal törődök... – Igenis csak magaddal törődsz! Aki elmegy, annak könnyű. De aki ittmarad! Csak ül, bámul bele a semmibe, mint egy eszelős... Erre akarsz ítélni! Ez a te gyávaságod!... Így szeretni nem nehéz... – Kitör belőle a zokogás: – Bocsáss meg! Bocsáss meg! Nem akarlak bántani. Nem teheted... Teljesen kimerültem ebben az idegtépő vitában. Fáradtan sóhajtok: – Jól van, kedves... velünk jössz... Elernyed a karomban. Egy pillanat alatt megbánta minden sértő szavát, úgy simul hozzám. – Látod... mégis megértettél – súgja szepegve. Kiegyenesedik. Rám mosolyog. Gyerek. Örül, hogy visszakapta a játékát. Csak egy ígéret kellett neki... hogy velünk jöhet. – Én most átmegyek Zuárd atyához – mondom. – Egyet-mást el kell még intéznem vele. – Jó... – bólint boldogan. – Addig összekészülök... Godefried urat is Zuárd atya szobájában találom. Jó, hogy itt van. Vele is szót akarok érteni. Először is hozzá fordulok. – Mi elmegyünk. Megkíséreljük, hogy kitörjünk... Megkönnyebbülten, de fölényesen bólint: – Végre... megjött az eszük... Legszívesebben fejéhez vágnám a hamutartót. De most nem tehetem. Meg akarom nyerni a jóindulatát. – Figyeljenek ide, kérem. Amint mi kiléptünk a kapun, tűzzenek ki valami fehér vásznat, ahogy megbeszéltem azzal a nyilassal. Megtörténhet... – nézek Zuárd atyára, aztán meggondolom magam Olgáról inkább négyszemközt beszélek vele. Még Godefried úrhoz van néhány szavam: – Ön, kérem, jól hallott mindent, amit én annak a nyilas parlamenternek mondtam? – Igen. – Ismételje el! Zavartan engedelmeskedik: – Önök megszállták a kolostort, kényszerítettek bennünket, hogy engedelmeskedjünk, lélek a kapun se ki, se be... – Pontosan. – Bólintok. – Ha ki fogják hallgatni önöket, ehhez tartsák magukat. Ha egyetlen szóval is eltér attól, amit én mondtam, felelősségre vonják, mint a mi cinkosunkat. Megértette? Ezt már megmagyaráztam Olgának is... – Micsoda? – bámul rám. – Hát a lány nem magukhoz tartozik? Úgy csinálok, mintha elképednék: – Honnan vesz ilyesmit? A lányt csak szívességből vettük fel az autónkra. Ő a gyerekek mellé jött... Zuárd atya feltalálja magát: – Nem említettem én ezt neked? – kérdi Godefried úrtól.

– Elfelejtetted... – Nem is ez a lényeg... – legyintek. – Az a fontos, hogy ahhoz tartsák magukat, amit mondtam. Érthető? – Feltétlenül – bólogat szorgalmasan Godefried úr. – Köszönöm, hogy figyelmeztetett. Igazán nem vártam volna öntől ennyi kedvességet... főhadnagy úr... Mosolyt kényszerítek a képemre: – Legalább ez egyszer kellemesen csalódott bennem. – Felállok, s ezzel őt is kényszerítem, hogy álljon fel. Kezet nyújtok neki: – Minden jót kívánok, szentatyám... – megrázom kövér, puha ujjait, és kinyitom előtte az ajtót. S mielőtt magához térhetne, és tiltakozhatna, már kívül is van a küszöbön. Leülök Zuárd atyával szemben. Önkéntelenül magázom: – A következőt akarom még elmondani: amikor mi kitörünk, Olga nem fogja azt tudni... Mire észreveszi, mi már messzebb leszünk. Lehet, hogy utánunk akar jönni. Az ön dolga lesz, atyám, hogy visszatartsa, ne engedje kilépni a kolostor kapuján... – Szegény kislány... – sóhajt az öreg. – Sajnálom én is... – bólintok. – Megviselték az idegeit az események... – Vigyázni fogok rá. – Köszönöm, és köszönök mindent, amit értünk tett. Nem búcsúzom még, úgyis kikísér bennünket a kapuig, ahogy a jó házigazdához illik... – érzem, hogy torz a mosolyom, de az öreg pap arcán is megindultságot látok. – Hát akkor... Gyorsan kifordulok az ajtón. Rossz a közérzetem. Mintha túlságosan jóllaktam volna, nehéz a gyomrom, és tompa az agyam. A jobb lábamat, amire annak idején megsebesültem, zsibbadtnak érzem. Nagyon meleg van itt. A dohányzó kandallója felénk árasztja izzó fahasábjainak hevét. Együtt vagyunk valamennyien. Szojka vállán két géppisztoly. A sajátja és Simon Pistáé. Derekán Pista derékszíja a revolvertáskával, amelyben a súlyos szolgálati fegyver lehúzza a szíjat. Gaszton vállán is két géppisztoly. Az övé és Hegedüsé. Magunkkal visszük a halottak fegyvereit. Gilbertnek odaadtam a magam pisztolyát. Én viszem majd a golyószórót. Most már elmondhatjuk magunkról, hogy állig fel vagyunk fegyverkezve. Ránézek Godefried úrra. Közelebb lép hozzám: – Mégis megy a lány? – kérdi súgva, és Olgára mutat. Sok jóindulatot hallok a hangjából. Felfogta talán, hová indulunk. – Nem. Csak lekísér bennünket az udvarra... – Én is jövök. Kikísérlek benneteket a kapuig... Először fordul elő, hogy tegez. Minden kispolgárban van valami jóindulat, csak ez a jó érzés általában tiszavirág életű mindegyiküknél. Helyeslően bólintok, és még egyszer megkérdezem: – Tehát... amint megbeszéltük? – Igen – jelenti ki keményen. – Éntőlem egy szót sem hallanak többet, mint amennyit te mondtál, fiam... Végignézek a fiúkon és Olgán. Belekarolok Zuárd atyába: – Indulhatunk. Három óra tíz perc. Már megint odázgatom a dolgot. Hogyan is intézzem el Olgával? Még maradt ötven percünk. Olgán rajta van a bekecse. Csomagot nem hoz magával, minthogy látta, hogy nálunk sincs más, csak a fegyverek. Így akar jönni, bekecsben, lovaglónadrágban, csizmában, haját a kendőjével leszorítva Na jó, majd az udvaron... még van ötven percünk. Én megyek elöl Zuárd atyával a folyosón. Az öreg pap minduntalan krákog. Rövidre nyírt haja fehéren csillog, valahányszor egy-egy ablak előtt haladunk el, és ráesik a fény. Lábunk alatt recsegnek a vén lépcsők.

Az udvari ajtóban a szakácsnő vár bennünket. Nagy csomag a kezében. Megtörli kövér, zsíros arcát, és idenyújtja nekünk a csomagot: – Az útra... gondoltam... Rámosolygok. Megfogom kövér karját. – Köszönjük, hogy kedves volt hozzánk. De mi nem vihetünk magunkkal semmi felesleges terhet... Megütközve bámul rám keskeny szemével: – Az étel? Az étel maguknak felesleges, főhadnagy úr? – Most az egyszer... – hajtom félre bocsánatkérően a fejem. – Pedig mindig nagyon szerettük a főztjét... Isten vele. Nem érti. Ahogy visszapillantok, látom, hogy zavartan mered utánunk, majd lassan visszabotorkál a konyhába. Havas az udvar. Nagy kupacokban áll a fehér hó. József újra ösvényeket söpört. Mert rend a lelke mindennek. Összedűlhet a világ, neki akkor is az a dolga, hogy minden szabályos legyen a kolostor portáján: istálló, folyosók, udvar, kert... Megállunk. Órámra nézek. Három óra tizenöt perc. Látom, hogy József is, Gilbert is lefelé indul a falról. Nekem viszont még körül kell néznem odaföntről. – Mindjárt jövök... – és nekiiramodok a lépcsőknek. Megállok a fal tetején. Ragyog rám a nap. A falon meg is olvasztotta kissé a havat. Nedvesen csillog a megszámlálhatatlan fehér kristály a vén köveken. Szememhez emelem a távcsövet. Odairányítom a fenyvesre. Már nem lapulnak a haragoszöld törpe fák között. Előjöttek. Nem hazudott a nyilas hadnagy. Ott áll, egymástól négy-öt méternyire a három nehézaknavető. Tisztán látom a magasba irányított kurta, zöld csöveiket, s mellettük a halomba rakott lövedékeket, amelyek olyanok, mintha apróra sikerült bombák lennének. Nem sokat érnek komoly ütközetben, de ezekkel a rozoga falakkal egy-kettőre elbánnának. Nem kellene hozzá egy óra sem, rommá lőnék az egész kolostort. Romok, összeroskadó falak temetnék törmelékük alá Olgát, a gyerekeket, az öreg papokat, a szakácsnét, Józsefet, az öszvéreket... Leballagok a falról. Tiszták a kőlépcsők is. József lesöpörte valamennyit. Csak itt-ott fehérlik egy-egy letaposott hófolt. Megállok az udvaron a kis csoport előtt. Gilbert vállán is két géppisztoly fityeg már. Csövénél fogva a lábához állította a golyószórót. A töltény-hevedereket még József tartja. Majd mindjárt elveszem tőlük a fegyvert is, a hevedereket is. Rájuk nézek. – Még van időnk... Az aknavetőket már felállították. Időben megkapták mind a hármat... Észreveszem Godefried úr kezében az összegöngyölt fehér vásznat. Talán egy lepedő. Ezt fogja kitűzni, mihelyt mi elhagyjuk a kolostort. Mosolyognom kellene. Nem tévedtem: kispolgár-Godefried. Az örök kispolgár. Soha máshoz nem értettek világéletükben, csak ahhoz, hogy mindig időben tűzzék ki a fehér zászlót... Olgához lépek. Sápadt, de őrzi a nyugalmát. – Nos? – mosolygok rá. Erősnek érzem magam. – Hogy érzed magad? Már azzal se törődök, hogy mindenki előtt tegezem, s ezzel tulajdonképpen leleplezem a kapcsolatunkat. Godefried úr távolabb áll, ott, a kapu közelében, nem hallhatja a szavaimat, Zuárd atya meg bizonyára sejti a valóságot. És a fiúk... Tulajdonképpen illik is, hogy megtudják. Most már nem lehet semmi titkunk egymás előtt. Olga a szemembe néz. Színtelen a hangja: – Jól érzem magam... Tudom, nem mond igazat, csak palástolni akarja félelmét. Egyszer mindenki eljut oda, hogy elkezd hazudni. Közelebb lép hozzám. Megsimogatja a karom kesztyűs kezével: – Sápadt vagy... Rosszul érzed magad? – kérdi. – Nem... – rázom meg a fejem. Most... Most kell megoldanom mindent. Tovább nem

késlekedhetek. Remélem, elég őszintére sikerült a mosolyom, amivel kimondom: – Csak a fejem fáj... – Van még aszpirinem... – mozdul készségesen. – Nem... – fogom meg a karját, hogy visszatartsam. – Inkább... Tudod, ha kérhetnék tőled valamit... Tágra nyílik a pupillája. Gyengédség vibrál a szemében: – Mindent... – Nem sokat akarok kérni... – rázom meg a fejem. – Csak az Appassionata harmadik tételét... Másfél hónapja kettőnké az Appassionata, és még mindig nem játszottad el a harmadik tételt... Elborul a tekintete: – Miért akarod? Én úgy félek a harmadik tételtől. Ne kísértsük a sorsot... – Miért kísértenénk? – kérdem, mit sem értve. Fájdalmas vonás mélyül a szája mellé: – A harmadik tétel... egy szép halál zenéje... Szép halálé, de a halálé... Rossz ómen – fut át rajtam a gondolat. De most nem visszakozhatok. El kell érnem, amit akarok. Ez az egyetlen kiút. Megpróbálok fölényesen mosolyogni: – Babona... Babona, kislány... A játékot végig kell játszani... Tedd meg... Látod, én is engedtem neked... Aprót sóhajt. Végigsimít a karomon, és lassan lehúzza a kesztyűt. – Nem szívesen... – mondja ki halkan... Tétova léptekkel indul el az épület felé. – Nyisd ki az ablakot, hogy kihallatsszék – szólok utána. Csak bólint felelet helyett. – Minden kész? – nézek végig a fiúkon, amikor Olga már bent van a házban. Tulajdonképpen komikus talán, hogy állig felfegyverkeztünk valamennyien. Gilbert idenyújtja a golyószórót. Elveszem tőle. – Minden kész – felel Szojka a többiek helyett. Odafentről felhangzik a zongoraszó. Odanézek. Nyitva a dohányzó termének ablaka. A zsalugáter keskeny deszkáin kékesen csillog a rárakódott hó. Kiröppen az ablakon a zongora muzsikája, és ideszáll hozzám, mintha búcsúztatna bennünket. Látom, hogy a fiúk szeme figyelmesen fürkészi az arcom. Csak a szót várják, a parancsot az indulásra. Tudják mindannyian, miért küldtem fel Olgát zongorázni. – Indulunk... – mondom ki. Szenvtelen a hangom. Akár én magam. Nincs bennem semmi érzés. Már idegesség sincs. Mintha a fronton érezném magam egy nagy támadás előtt. És most... most tulajdonképpen még biztosabb, determináltabb a sorsunk, mint odakint volt... Előrenyúlok, hogy átvegyem Józseftől a töltény-hevedereket is. Mintha nem értené, mit akarok, nem adja. Ellenkezőleg: előre nyúl, a golyószóróra mutat. – József! – szól rá Zuárd atya. Szembefordul az öregember a rendfőnökkel. Leveszi fejéről zsíros kalapját, úgy beszél a gazdájához, beléidegződött illemmel: – Én voltam az oka... A fiam miatt... Sokáig féltem... Mert az öreg ember már nagyon ragaszkodik az élethez... Ezek ott a völgyben... – mutat lassan a falon kívülre – tűzzel pusztítják el az országot. Odadobták martalékul a német elé. Megkeményedik a hangja. Megtelik határozottsággal: – Emlékszik, tanár úr, a húsvéti prédikációjára... ott lent prédikált, a bányatelepi templomban... Azt mondta az embereknek: nem lehet elbújni a Gonosz elől. A Gonosz végtére is ránk lel, és irgalmatlanul kényszerít, hogy vagy adjuk meg magunkat kényre-kedvre, vagy forduljunk szembe vele, és fogjuk meg a böcsület fegyverét... Nem lehet félrehúzódni, elrejtezni. Senkinek se lehet. Ne haragudjék már rám, ez az igazság. A tanár úr mondta volt... Menni köll!

Az öreg pap szeme megfátyolosodik: – Nem teheted, József! Muszáj előbbre lépnem. Muszáj belenéznem Zuárd atya acélkék szemébe, és muszáj kimondanom: – Igaza van Józsefnek, atyám. Igaza van. Ha valaki tudja, én bizton tudom, hogy ez az igazság. Én keservesen döbbentem rá, amint valószínűleg mindenki önnön szenvedése árán ébred rá arra, ami igaz. József úgy mondta: a Gonosz. Én már pontosabban is néven tudom nevezni: fasizmus. Nem lehet félrehúzódni, elbújni előle. Nem enged félmegoldásokat. Vagy szembefordulsz vele, vagy megadod magad neki... – Indulhatunk... Zuárd atya mozdulatlanul áll előttem. Érzem, hogy József kiveszi kezemből a golyószórót, és Szojka a vállamra akasztja az egyik géppisztolyt. Hallom József szavát: – Ha lehet egyáltalán segíteni, én megpróbálom átvezetni őket az erdőn. De ehhez előbb az köll, hogy sikerüljön átvágni magunkat a gyűrűn... Elindulunk a kapu felé. Fentről, a nyitott ablakon át kizúg a zongora muzsikája. Ideges, zaklatott, néha nyomott, monoton, aztán meg-megiramodó hangsorok: Kapkodó érzelmek, kétségbeesett felkiáltások keverednek a zenében. Egy-egy akkord maga a felfelé ívelő remény, de mindjárt rácsap a kilátástalanság keltette jajszó, sikoly... Lassúak a lépteink. Nem hosszú az út a kapuig, mégis alig haladunk. Ragyog a nap. Szemembe visszaszikrázik a hóhalmokról a fény. És odafönt, a házban zeng a zongora. Az a lány játszik rajta, aki nagyon szeretett engem, őszintén nékem adta egész önmagát, makulátlan tisztaságát, nekem megőrzött érintetlenségét. Kész volt rá, hogy kiszolgáltassa magát előttem, rám bízta, mit kezdek a szerelmével, és boldog volt, hogy én elfogadtam mindent, amit felém kínált... Egy életet kínált, megértést, jóságot, becsülést, odaadást... Semmiért. Mert semmit se kért érte, csak engem, úgy, amilyennek látott, érzett. Hullámzó dallamok kergetik egymást a magasban, az ablakok mögött. Micsoda mélységeket képes kimuzsikálni még egy ilyen ócska pianínóból is Beethoven egy pianínón... Az Appassionata vergődése egy kommersz hangszeren. Meg-megcsillanó reménység dallamos skálái, szinte játékos futamai... Mindig van remény... Mindig? Van-e még nekünk valami reményünk? Nem tudom... Nem szólnak az ágyúk, pedig az ágyúdörgés jelentette az utolsó reményfoszlányt. Hallgatnak a messzi lövegek. Talán már órák óta folyik a roham, tankok törnek előre csikorogva a szennyesre taposott havon, katonák rohannak mellettük, eltorzult arcú gyalogosok, előreszegezett fegyverekkel, géppisztolyok kattognak tompán, puskák lövései csattannak, kézigránátok robbannak... És mindez messze van, nagyon messze, távol ahhoz, hogy segíthetne rajtunk... Messze vannak. Pedig három esztendőn át közel voltunk egymáshoz, közelebb, sokszor közelebb, mint a lőtávolság, s aztán hányszor olyan közel, hogy egymásba márthattuk a szuronyunkat, láttuk egymás kegyetlenül elformátlanodott arcát, amelyre kiült a düh és a halálfélelem, mert a katona mindig retteg az életéért, még a bátorságát is ez a rettegés szüli... Közel voltunk egymáshoz, amíg ellenségeknek kellett tartanunk azt, aki szemben volt, s most, hogy egyet akarunk végre, most nagyon messze vannak tőlünk, s mi is távol őtőlük... Zúg a zongora. Felkorbácsolt idegek izgalmának hangokba testesülése ez a zene. Appassionata... Egyszerre lelassúdik a melódia, mint amikor minden összeroppan, és ránk szakad a világ. De aztán újra röppen egyet, felível, fel a magasba, az egekig, ahol minden ragyog, minden tiszta és csillogó, minden tele van biztatással... És megint visszazuhan a mélybe. Fáradt, tompa akkordok, nehézkesek, mint visszavonuló, tönkresilányított, megtépett katonák léptei a sárban... Szojka mellettem lépked. Feszült a tekintete. Vajon ő reménykedik-e? Bízik-e? És ha

bízik, ha hihetek eleven fényű gombszemének, akkor miben hisz? Szárnyal, repül a dallam! Szinte képtelenségnek tűnik, hogy ilyen lendületet érhessen el muzsika. Egyre fokozódó, folyvást növekvő sebességű hangok... és lehanyatlanak. Lendületesen, bizakodva nekiiramodik, s megtörik újra. Hiába minden lendület, hiába a hivő, magas hangok, minden visszazuhan a basszus mély, reménytelen homályába... Itt állok a kapu előtt, mindjárt kilépünk rajta. Azok, ott a törpefenyvesnél már várják. Látniuk kell, hogy elhagyjuk a kolostort. Mi pedig, amint kiléptünk, jobbra kanyarodunk, hogy arrafelé próbáljunk áttörni... Látom Gasztont, amint odalép a kapureteszhez. Nézi, mintha félne kinyitni. Aztán mégis meggondolja, elszánja magát. Felemeli a nehéz, rozsdás vasrudat. Csikorog. És ezen a csikorgáson is átzúg a zongora. Újabb, messzi-magasba törő futama... Zeng, diadalmas, de ez a futam is visszazuhan a földre... Nem bírom. Induljunk már! mennyire igazam volt, mennyire jól tettem, és végre először okosan, hogy Olgát nem viszem magunkkal. Művész, lelket értő művész... Zuárd atyára nézek: – Hát akkor... Kezet nyújtok neki. Elfogadja. Kemény a szorítása. Felpillant az ablakra: – Szenvedni fog... Várja, hogy feleljek rá valamit. Nem tudok mást mondani, csak az igazat, amiben hiszek, amiről meggyőződtem. – Neki... élnie kell – Megrázom a kezét. Lehajtja ősz fejét: – Mit csináljunk... ha már így alakult... – tompa, öreges a hangja. – Vigyázzon Olgára. – Vigyázok, fiam. Értelek, ne szólj... Előbb Gilbert, aztán Szojka is idelép. Kezet szorít az öreg pappal. – Ne nehezteljen ránk, szentatyám. Mink csak azt cselekedtük, ami a kötelesség... Szótlanul bólint az öreg pap. – Isten áldja, Zuárd atya... – lép eléje Gaszton. Nehezére esik kimondani: – Én is kérem... vigyázzanak Olgára... – és gyorsan elfordul. Gyönyörű akkordok zúgnak ki az ablakból. Erő, erő! Minden összeomlik – zengi a zongora – és még sincs vége semminek. Nekünk végünk lesz, de legalább megtesszük, amit Szojka mondott... Már nem is emlékszem, hogyan mondta, csak érzem a mondat ízét... olyasmit mondott, hogy szépen csinálni, legalább a végét szépen csinálni, szépen befejezni... Appassionata... Olga... Hosszú, fehér, erős minden ujja... Szeret... Itthagyom, mert így kell cselekednem. Ő majd folytat mindent. Furcsa, most semmi kétséget nem érzek magamban. Tudom, hogy helyes a tettem... Neki élnie kell. Benne folytatódik majd minden, ami jó volt bennünk... Olga... Szeretlek... Most már tudom, hogy szeretlek. Szerelem volt, ami összesodort bennünket. Nem tévedek! Szerelem volt... Várj még, Gaszton... – mondanám, de nincs erőm megszólalni. Felemeli a kapu reteszét. Szojka hangját hallom, amint Zuárd atyához szól: – Húzódjanak félre... Kitárul a kapu. Előttünk a völgy. Szikrázik a hó. Fehér minden és békességes. Fél lépéssel kell csak odébb mozdulnom, s mindjárt meglátom a haragoszöld törpefenyvest, ahonnan figyelmes szempárok szegeződnek erre a kapura... Ragyog a nap. Minden világos és tiszta. Ott fönt az Appassionata utolsó akkordjai zúgnak... Kilépek a kapun. Napfény, napfény az egész világ. Nemsokára vége a háborúnak... Budapest, 1957-1958

Vége Másolta: Véghné Pócsay Rozália. 2000 Április 30.