Személyiség és lélek: egy sajátlényeg-elmélet George L. Park Mi a személyiség? Mi a lélek? Milyen kapcsolat van közöttük? Amikor Mózes az Atya nevét tudakolta, az Atya azt felelte, hogy „VAGYOK”. A VAGYOK a lehető legmagasabb rendű filozófiai Isten-fogalom. A VAGYOK a személyiségről alkotott magasrendű szellemi felfogás. A valóság változatosságának forrása az Atya személyiségében rejlő egység. A VAGYOK a valóság abszolút eredete és oka. Ezek után aligha meglepő, hogy a személyiség fogalma egy kissé határozatlan és rejtélyes. Miként kell értelmezni azt a valóságszintet, ahonnan a szellem, az elme, az anyag, az idő, a tér, az örökkévalóság és a végtelenség ered? Hogyan foghatjuk fel azt a valóságot, mely létezőt és létezést teremt? A személyiség számos attribútuma közül összpontosítsunk erre a háromra: ·
A személyiség rendelkezik a szabad akarat hatalmával.
·
A személyiséget erkölcsiség jellemzi.
·
A személyiségnek nincs önazonossága, viszont képes (magában) egyesíteni bármely élő energiarendszer önazonosságát.
A fenti attribútumok közül az első nem haladja meg a felfogóképességünket. A szabad akarat eszméje olyasmi, amit már jól ismerünk. Az emberi mindig is hitte, hogy rendelkezik valamilyen hatalommal a szabad döntésre és cselekvésre. A személyes szabadság eszméjének nem volna értelme a szabad akarat feltételezése nélkül. Az embert mindig is érdekelte az erkölcsi kérdések és döntések létezése, viszont az a gondolat, hogy a személyiség jellemzően erkölcsös, igencsak új jelenség a jól ismert személyes tapasztalás terén. Van értelme arról beszélni, hogy a szabad akarattal rendelkező egyén képes ezt a szabad akaratot erkölcsi értékítélet alkotására és erkölcsi döntések meghozatalára igénybe venni. Az új gondolat ebben az, hogy „én” jellemzően erkölcsös vagyok. De még ez sem meghökkentő dolog, és nem is különösebben felfoghatatlan vagy elfogadhatatlan. A személyiség és az önazonosság közötti különbség egyfelől teljesen új gondolat, mely csak az ötödik korszakos kinyilatkoztatásban szerepel. Ezt a gondolatot ugyanakkor nagyon is nehéz felfogni. Ha belegondolok abba, hogy mi vagyok, akkor először az ötlik eszembe, hogy személyes lény vagyok, és az én személyes lényem az önazonosságom. Az önazonosság a létező lényegem és én ez a létező lény vagyok. Felettébb zavaró az a gondolat, hogy a lényem valósága különbözik, elkülönül a személyes önazonosságom valóságától. A Descartes-féle emberkép hatása alatt élő nyugati ember számára ezt azt jelenti, hogy az „én” és a „gondolkodó” két különböző valóság – a személyiség valami más, mint az értelmes ego. A descartes-i ember az intellektusában él, ő az értelmi ego. Ez az eszme számomra, vagy úgy is mondhatnám, hogy az értelmes egóm számára igen nehezen felfogható. A kinyilatkoztatott személyiség-felfogás azt igényli, hogy valamiképpen megkülönböztessük az önazonosság valóságát attól a személyiség-valóságtól, mely nem rendelkezik önazonossággal. Ha annak tekintjük az önazonosság valóságát, aminek számunkra leírták, akkor felfedezhetjük, hogy a sajátlényeg területén belül többféle személyes önazonosság van. A kinyilatkoztatásból tudjuk, hogy az értelem személyes önazonosság. A Gondolatigazítónak van önazonossága, de nincs személyisége. A testről, a fizikai önazonosságról azt olvashatjuk, hogy az „korlátlanul személyes” (5:6.6). A lélek a mi kifejlődő, halhatatlan önazonosságunk. A személyiség feladata, hogy összehangolja ezeknek a személyes önazonosságoknak a
működését. Megtudjuk azt is, hogy a személyiség rendelkezik azzal a képességgel, hogy az önazonosság székhelyét az anyagi elmerendszerből áttegye a morontia lélekrendszerbe. Mit jelent mindez a személyes tapasztalás tükrében? Miképpen egyeztethető össze az egy személyiség és a több személyes önazonosság? Mi az igazi különbség a személyiség és az önazonosság között? A kérdés megválaszolásához az egyik lehetséges megközelítés az, ha megpróbáljuk megtalálni a saját személyiségünk tiszta valóságát; vagyis megpróbáljuk elkülöníteni a személyiség valóságát minden más tapasztalásbeli dologtól. Ehhez szükségünk lesz egy hipotézisre arról, hogy mit is gondolunk a személyiségről. A kinyilatkoztatásban foglaltak és a személyes belátásunk alapján tegyük fel, hogy a személyiség nem más, mint az „én” egysége. Intuitív módon tudom azt, hogy „vagyok” és hogy Egy vagyok, még ha nem is értem, hogy miként tudhatom ezt. Tudom azt is, hogy rendelkezem szabad akarattal, azzal a hatalommal, hogy események láncolatát indíthassam el. Legyen tehát a személyiségre vonatkozó hipotézisünk a következő: én a személyes akarat egysége vagyok. Így már vizsgálható a tapasztalás abból a célból, hogy eldönthessük, mi tartozik a személyiség feltételezett területéhez és mi esik azon kívül. A test, noha személyes, nyilvánvalóan kívül esik ezen a területen. Nyilvánvaló, hogy a testhez köthető észlelések és érzékletek, késztetések és vágyak, hajlamok és ösztönzések gyakorta olyan irányba visznek, melyek ellentétesek az én személyes akaratommal. És mi a helyzet az értelemmel? A nyugati ember még mindig a Descartes-féle emberkép befolyása alatt él: „Gondolkodom, tehát vagyok.” A gondolatnál semmi sem tűnik a személyes akaratomra érzékenyebben reagálónak. Descartes számára a gondolkodás jelenti az abszolút bizonyítékot a létezésre. Ha azonban elgondolkodunk a személyes akarat és a gondolkodás kapcsolatán, akkor hamar felismerjük, hogy a gondolkodás és a személyes akarat gyakran kerül összeütközésbe. Vajon milyen gyakran esik meg velünk az, hogy elgondolkodunk valamin, majd megpróbáljuk elhessegetni a gondolatot, de azt vesszük észre, hogy mégsem tudunk szabadulni tőle? Az olyan erős érzelmek mint a düh, az izgatottság, a félelem vagy a felfokozott várakozás gyakran eluralkodik a gondolkodásunkon és akaratunk ellenére tereli el a gondolatainkat. Milyen gyakran kell küzdelmeket folytatnunk az érzelmeink keltette gondolatokkal! A hevület olyan dolgokon való elgondolkodásra bír rá, amelyekről már abban a pillanatban tudjuk, hogy később bánni fogjuk. Az aggodalmaink olyan gondolatokat táplálnak, melyekre feleslegesen pazarolunk bátorságot és energiát. Minél jobban belegondolunk, annál tisztábban látjuk, hogy gyakran harcolunk az értelmünk feletti irányításért. Lévén, hogy én a személyes akarat egysége vagyok, ezért az „én” és a „gondolkodó” közötti összeütközés azt jelenti, hogy a személyiség nem egyenlő az értelmi önazonossággal. Ami igaz a test és az értelem esetében, az éppúgy igaz a szív, az érzelmi önazonosság esetében is. Nagyon is gyakran jelentkeznek olyan érzelmeink és vágyaink, melyeket egyértelműen nem mi akarunk. A személyes akaratunk és a szívünk érzelmei és vágyai közötti vissza-visszatérő konfliktusok azt mutatják, hogy a személyiség nem egyezik meg az érzelmi önazonosságunkkal, a szívünkkel. Van egy negyedik személyes önazonosság, melyet nem lehet olyan könnyen felismerni, mint a testet, az értelmet vagy a szívet. Ez pedig az erkölcsi önazonosságunk. A személyiség a bölcsesség területén teljesebben képes kifejezésre juttatni a saját akaratát. A Descartes-féle emberkép hatására hajlamosak vagyunk összekeverni az értelmet a bölcsességgel, mert mindkettő a gondolkodás területén érvényesül. Azonban az értelmi gondolkodás alapvetően különbözik a bölcs gondolkodástól. Az értelem csak azzal foglalkozik, hogy valamely adott
cél eléréséhez megtalálja a legjobb eszközöket. A bölcsesség viszont megvizsgálja az egyes célok értéktartalmát és ez alapján választ közülük. Az értelem nem érti a „miértet”, csak a „hogyant”. A bölcsesség teszi fel azt a kérdést, hogy „Miért?” Vajon a bölcsesség, az erkölcsi önazonosság volna a személyiség? A kinyilatkoztatásból tudjuk, hogy a személyiséget erkölcsiség jellemzi s a bölcsesség az erkölcsi ítéletalkotás működését jelenti. A bölcsesség azonban nem személyiség. Azért tudjuk, hogy így van, mert néha szándékosan kerüljük a miérttel kezdődő kérdések feltevését. Az erkölcsi kérdések vizsgálata igen kimerítő is lehet, ezért néha egyszerűen úgy teszünk, mintha nem is merülnének fel ilyen problémák. Az erkölcsi konfliktus kerülése az önámítás legkifinomultabb formája. Emellett ott van az tény is, hogy néha bizony a személyes vágyaink kielégítése érdekében utasítjuk el az erkölcsi szempontok vizsgálatát. Az, hogy olyan vágyat is a magunkévá tehetünk, mely ellentétes azzal, amit helyesnek vélünk, arra utal, hogy az akaratunk ütközik az erkölcsi értékítéletünkkel. Ha a személyiség valósága megegyezne az erkölcsi önazonossággal, akkor nem volnánk képesek erkölcstelennek lenni. Az erkölcsi ítéletalkotás a lényünk szerves része volna, olyan, amitől nem tudnánk elszakadni. És nem élhetnénk meg belső konfliktust a vágyaink és az erkölcseink között. Úgy tűnik, hogy nincs semmi, amit a személyiség valóságaként megjelölhetnék. Találtunk négy különböző személyes önazonosságot – a testet, az értelmet, a szívet, a bölcsességet – de ezek egyike sem lehet a személyiség. De akkor honnan tudom, hogy ezek az önazonosságok „engem” alkotnak? Honnan tudom, hogy van sajátlényegem? Ennek a kérdésnek a vizsgálata elvezet bennünket annak felismeréséhez, hogy mi is a személyiség valóságának tisztán objektív manifesztációja. Ez nem azért lehetséges, mert abszolút irányítás alatt tartanánk ezeket az önazonosságokat, melyekről tudjuk, hogy a sajátlényegünket alkotják. Láthattuk, hogy a szabad akarat hatalma csak részlegesen képes irányítás alatt tartani az önazonosságokat. Az az egy valóság, amely tökéletes megvilágításba helyezi ezeket a sajátlényegünket alkotó önazonosságokat, nem más, mint a személyiség minőségjegye. A személyiségnek megvan a hatalma a valósággal való azonosuláshoz; a személyiség képes az önnön létezéséről dönteni. A személyiség a magáévá tesz valamit azáltal, hogy rányomja a minőségének bélyegét. És ennek a személyiségi minőségjegynek, ennek a személyességi értéknek a forrása és középpontja a személyiség valóságában van. A személyiség azáltal teremt személyes önazonosságot, hogy személyessé teszi a létezést. A személyiség minőségjegye nélkül sohasem volnánk képesek elkülöníteni a sajátlényegünket a valóság többi részétől. Nem rendelkezhetnék öntudattal. Nem jelenthetném ki, hogy „vagyok”. A személyiségem minőségjegyét a megtapasztalható jelenségek közé sorolva lehetek képes azonosítani a sajátlényegem létezését. E minőségjegy nélkül a sajátlényeg nem lehetne személyes. Ha a sajátlényegem nem volna személyes, akkor nem tudnám, hogy személyesen is létezem; nem lennék öntudatos. Ennek a minőségjegynek az adományozása pedig alá van rendelve a személyiség szabad akaratának. Megvan a hatalmam ahhoz, hogy a dolgokat személyessé vagy személytelenné tegyem. A személyiségem nem a lényem, hanem a lényem eredete. Az Atya személyiséget adományoz az embernek, és az ember azután már képes a személyisége minőségének bélyegét rányomni a lényére, személyes önazonosságot teremtve ezzel. Foglalkozzunk most ennek a következményeivel. Igen jól ismerjük a növekedés fogalmát a fizikai, az elmei és a szellemi dolgok területén. Most viszont meg kell ismerkedünk a lényünk gyarapodásának azon felfogásával, hogy a lényünk átalakítható az egyik valóságrendből egy másikká. A bölcsek kövéről szóló tündérmese szerint ez a vörös kristály az értéktelenebb fémeket akár arannyá is képes változtatni. A kinyilatkoztatásból megismerhetjük azt az
igazságot, hogy a személyiségnek megvan a hatalma ahhoz, hogy a lényét anyagiból szellemivé alakítsa. A személyiség képes dönteni a saját létező lényéről. Képes a személyes önazonosságának középpontját áthelyezni az értelmi önazonosságból a lélek morontia önazonosságába a megszemélyesítési hatalmán keresztül, vagyis a személyiség képes az értelemnél személyesebbé tenni a lelket. A lelket morontia valóság alkotja, egy olyan létezési szint, mely az anyagi elme és az isteni szellem szintje között helyezkedik el. Az anyagi elmében csak részlegesen tudatosul ez a morontia valóság. A léleknek ezt a részleges tudatosulását eleinte úgy tapasztaljuk meg, mint az eszményképek tudatosulását. Az eszményképek a lélekben léteznek. Az Istenre vonatkozó eszménykép olyan morontia valóság a lélekben, melyet a bölcsesség és az istenimádat két elmeszellem-segéde képes megragadni. Az eszményképek az eszmék és az értékek élő szintézisét jelentik. A bölcsesség-segéd, vagyis az erkölcsi önazonosság azáltal teremt eszményképeket, hogy eszméket és értékeket, jelentéstartalmat és szellemet egyesít. Valamely adott érték mögötti ösztönzés származhat a Gondolatigazítótól is. Ha ez az érték isteni, akkor annak ösztönzője a Gondolatigazító. Ha ez az érték nem isteni, akkor az Igazító nem vesz részt az eszménykép megalkotásában. A kinyilatkoztatásból egyértelmű, hogy az emberbarátiság eszményképe esetében az Igazító adja az ösztönzést. Ugyanakkor egyértelműen kimutatható, hogy vannak olyan eszményképeink is, melyek nem tekinthetők isteni ösztönzésűnek. A lélekben ott van mindkét fajta eszménykép – az isteni és a nem annyira isteni egyaránt. A morontia eszményképek ily módon való megteremtését kezdetben úgy fogjuk fel, mint a lelkiismeretet. A bölcsesség ezzel tudatosítja először a lélek valóságát. A lelkiismeret azonban nem az emberi elméhez szóló isteni hang. A kinyilatkoztatók arra intenek bennünket, hogy legyünk kritikusak a lelkiismerettel, vagyis igyekezzünk bölcsen különbséget tenni az isteni eredetű és a nem isteni eredetű eszményképek között. Amint a lélek gyarapodik, egyre inkább képessé válik az igazság, a szépség, a jóság és szeretet eszményképeinek tudatosítására. Az önazonosság székhelyének az értelmi önazonosságból a lélekbe történő áthelyezését a személyiség szabad akarata valósítja meg, mégpedig a bölcsesség-segéd azon működésén keresztül, hogy a lélek szellemi eszményképeit megszemélyesítse. „Az üdvözülés az erkölcsi tudat önkiteljesedésének szellemivé lényegülése[.]” (133:6.6) A személyiség, a lélek és a közöttük lévő kapcsolat leírására irányuló próbálkozásunk során felvázoltuk a sajátlényeg alkotóelemeinek leegyszerűsített elméletét. A személyiség a személyes akarat egysége. Olyan dimenzióban létezik, mely meghaladja a létező lény valóságát. A személyiség anyagtalan valóság, nincs sajátlényege. Mégis ez a gyökere és teremtője a szellem, az elme és az anyag alapvető valóságainak. A személyiségnek megvan a hatalma ahhoz, hogy döntsön az önnön valójának létezéséről azon keresztül, hogy önazonosságát a szabad akarata révén megszemélyesíti. Ennek a megszemélyesítésnek a lényege az, hogy személyiségi minőségjegyet teremt és adományoz a létező lényének, személyes önazonosságot hoz létre. A személyiség nem minőségjegy; a személyiség az eredete és a teremtője a személyiségi minőségjegynek. A sajátlényegünket négy tényleges önazonosság – a test, az értelem, a szív és a bölcsesség – és egy lehetséges önazonosság – a lélek – alkotja. A személyiség képes e személyes önazonosságok mindegyikével közvetlenül is társulni a lényének meghaladásánál és a megszemélyesítő hatalmánál fogva. A bölcsesség-segéd, vagyis az erkölcsi önazonosság azon keresztül teremti meg a lélek eszményképeit, hogy képes eszméket és értékeket társítani egy származékos valóságrend – a morontia valóság – megalkotása céljából. Ha az érték isteni, akkor a Gondolatigazító közreműködik a megalkotásában. Az istenimádat-segéd érzékeny a lélek élő szükségleteire, annak vágyaira és vágyódásaira.
Az alábbi ábrán megpróbáltam összefoglalni a sajátlényegünk alkotóelemeit. Az ábrák használhatósága mindig korlátozott, de néha hasznos segítséget jelentenek a fogalmak és más ismeretelemek áttekintéséhez. Ezek után a kérdésem: Miképpen személyesíti meg a személyiség az önazonosságot? Itt szembesülünk azzal a kihívással, hogy az önazonosság székhelyét az anyagi elméből a morontia lélekbe kell áthelyezni, és úgy tűnik, hogy ehhez a lélek megszemélyesítésére van szükség. De vajon mit jelent a lélek megszemélyesítése és hogyan fogjunk hozzá ehhez a feladathoz? A sajátlényegünk alkotóelemei: Személyes önazonosság
Megtapasztalható természet
Célok
Lélek
Ösztönzés
Eszményképek és értékek
A bölcsesség szelleme
Bölcsesség
Ítéletalkotás
Erkölcsi mérlegelés és választás
Az istenimádat szelleme
Szív
Érzés
Érzelmek és képzelőerő
Értelem
Gondolkodás
Eszmék és döntések
Test
Cselekvés
Érzékletek, észlelések és késztetések
Mindenségrendi körök Gondolatigazító Az Igazság Szelleme A Szent Szellem
A tanácskozás szellem A tudás szelleme A bátorság szelleme Az értelem szelleme A belső meglátás szelleme
Forrás: ·
Park, George L.: Personality and Soul: A Theory of Selfhood. http://urantiabook.org/archive/readers/gpark.htm
