Steve Berry. A templomosok öröksége

Steve Berry A templomosok öröksége

Jézus mondja: „Ismerd meg azt, amit látsz, és a rejtett dolgok világossá válnak. Mert nincsen oly rejtett dolog, mire fény nem derül.” TAMÁS EVANGÉLIUMA

„Jó szolgálatot tett nekünk ez a mítosz Krisztusról." X. LEÓ PÁPA

ELİHANG

PÁRIZS, FRANCIAORSZÁG 1308. JANUÁR

JACQUES DE MOLAY VÁGYTA A HALÁLT, de tudta, hogy sohasem üdvözülhet majd. İ volt a Krisztus Szegény Lovagjai és Salamon Temploma rendjének huszonkettedik Nagymestere, a szerzetesrendé, amely Isten kegyelmébıl már kétszáz éve fennállt. De ı immár, ötezer rendtársával együtt, három hónapja IV. Fülöp, francia király rabja volt. — Felállsz! — parancsolta az ajtóból Guillaume Imbert. De Molay fekve maradt az ágyon. — Arcátlan vagy, még a halál torkában is — mondta Imbert. — A gıg az egyetlen, amim még megmaradt. Imbert ravasz embernek tőnt: arca, akár egy lóé, és de Molay megállapította még, hogy kiismerhetetlen is, mint egy szobor. Imbert volt Franciaország fıinkvizítora és Szép Fülöp személyi gyóntatója, vagyis a kezében tartotta a királyt. De Molay már többször is elgondolkodott azon, vajon a fájdalom látványán kívül még mi szerezhet örömet a dominikánus lelkének. De azt tudta, hogy mi bosszantja ıt: Nem teszek semmi kedvedre valót. — Máris többet tettél, mint hinnéd. — Ez igaz volt, és de Molay ismét lelkifurdalást érzett gyengeségéért. Az október 13-ai letartóztatásokat követıen Imbert brutálisan megkínozta foglyait és a rendtársak közül sokan vallották magukat bőnösnek. De Molay összerándult saját vallomásának emlékére — elismerte, hogy akiket felvettek a Rendbe, azok megtagadták az Úr Jézus Krisztust, és leköpték a keresztet, így fejezvén ki megvetésüket. De Molay olyannyira megtört, hogy még levelet is írt, amelyben a magáéhoz hasonló vallomástételre szólította fel rendtársait, és közülük igen sokan engedelmeskedtek is. De alig néhány napja végre megérkeztek Párizsba İszentségének, V. Kelemen pápának a küldöttei. Közismert volt, hogy Kelemen úgy táncolt, ahogyan Fülöp fütyült, és de Molay éppen ezért hozott magával Franciaországba elızı nyáron aranyforintokat, és tizenkét, ezüsttel megrakott málháslovat. A pénzt a király jóindulatának megvásárlására szánta arra az esetre, ha rosszra fordulnának a dolgok. Azonban alábecsülte Szép Fülöpöt. A király morzsákkal nem érte be. İ a Rend egész vagyonát akarta, így aztán eretnekség koholt vádjával egyetlen nap alatt több ezer templomost tartóztattak le. De Molay a pápa követeinek beszámolt a kínzásokról, és nyilvánosan visszavonta a belıle kicsikart vallomást, noha jól tudta, hogy ez megtorlást von maga után. Így szólt: „Gondolom, Fülöp most attól tart, hogy a pápájának mégis maradt gerince. — Fogva tartód sértegetése nem túl bölcs dolog — jegyezte meg Imbert. — Hát mi lenne bölcs dolog? — Megtenni, amit kívánunk. — És utána hogyan számoljak el az Istenemnek? — A te Istened már vár rád és a többi templomos lovagra, hogy számot vessetek — mondta Imbert azon a szokásos, gépies hangján, amelyben érzelmeknek még a nyoma sem volt fellelhetı. De Molay már nem akart vitatkozni. Három hónapja szüntelenül faggatták, nem hagyták aludni, vasra verték, kínpadra vonták, lábait bekenték zsírral, és a tőz fölé tartották. Azt is végig kellett néznie, ahogyan részeg foglárok megkínoztak más templomosokat, akiknek nagy része nem volt

több, mint egyszerő földmőves, számvevı, tengerész, kézmőves vagy hivatalnok. Nagyon szégyellte mindazt, amit már vallani kényszerült, és többé nem akart együttmőködni. Visszahanyatlott a bőzös ágyra, és abban bízott, hogy fogva tartója talán elmegy. Imbert intett, két porkoláb nyomult be a cellába, és durván felrántotta de Molay-t. — Hozzátok! — parancsolta Imbert. De Molay-t a párizsi Temple-ben tartóztatták le, és ott is ırizték október óta. A négy kis saroktoronnyal ékített masszív vártorony volt a templomosok helyi központja, és pénzügyi központja is — és nem volt benne egyetlen kínzókamra sem. Imbert kénytelen volt rögtönözni és a kápolnát alakította át elképzelhetetlen gyötrelmek helyszínévé, amit aztán de Molay sőrőn látogatott az elmúlt három hónapban. De Molay-t becibálták a kápolnába, a sakktáblaszerő, fekete-fehér kockás padló közepére. Sok testvért fogadott már tagjai sorába a Rend e csillagokkal díszített mennyezet alatt. — Úgy hallottam — mondta Imbert —, hogy e helyt tartottátok legtitkosabb szertartásaitokat. — A fekete ruhás francia gıgösen ellépdelt a hosszú terem egyik végébe, egy de Molay által nagyon jól ismert faragott ládához. — Megvizsgáltam ennek a ládának a tartalmát. Emberi koponya van benne, meg két combcsont, meg egy fehér halotti lepel. Furcsa, nem? De Molay nem akart megszólalni. Inkább azokra a szavakra gondolt, amiket minden, a Rendbe felvételét kérı jelöltnek el kellett mondania a felavatásakor: mindent elviselek, ami Istennek tetszı. — Több rendtársad is beszélt arról, mire használtátok ezeket — Imbert megcsóválta a fejét. — Milyen undorítóvá lett a ti rendetek! A Nagymester elvesztette türelmét: — Mi csakis a pápánknak tartozunk felelısséggel, mint Isten földi helytartójának szolgálói. Egyedül ı ítélhet meg minket. — A ti pápátok az én hőbéruram alattvalója. Nem fog megmenteni titeket. Ez igaz volt. A pápa követei kétséget kizáróan megígérték, továbbítják a pápának, hogy de Molay visszavonta a tıle kicsikart vallomást, de hozzátették, hogy mindez aligha változtat a templomos sorsán. — Tépjétek le a ruháját! — parancsolta Imbert. A Nagymester testérıl leszaggatták azt a köpenyt, amit elfogása óta viselt. Nem is igazán bánta, minthogy a mocskos ruhadarab már erısen bőzlött a vizelettıl és ürüléktıl. Viszont a Szabályzat tiltotta, hogy a Rend tagjai mezítelenül mutatkozzanak. Tudta, hogy az inkvizíció meztelenül, büszkeségüktıl megfosztva szerette látni áldozatait, úgyhogy elhatározta, nem botránkozik meg Imbert sértésén. Ötvenhat évesen még mindig szálfatermettel bírt. Mint valamennyi lovagi rendtársa, ı is törıdött a testével. Büszkeségét megırizve, egyenesen állt, és csendesen azt kérdezte: — Miért kell ez a megaláztatás? — Mire célzol? — A kérdésben egy kis hitetlenkedés bujkált. — Ez a terem egy imahely volt, ti mégis letéptétek a ruhámat, közszemlére téve a csupaszságomat, noha nagyon is jól tudjátok, hogy a szerzetesek elítélik az efféle látványt Imbert elırehajolt, felnyitotta a ládát és kiemelt belıle egy hosszú zsávolyszövetet. — Tízféle vádat is emeltek a drágalátos rended ellen. De Molay ismerte valamennyit. A vádak a szentség tagadástól a bálványimádásig, az erkölcstelen tettekbıl adódó visszaélésektıl a homoszexualitás pártolásáig terjedtek. — Ami ezek közül a leginkább felháborít — mondta Imbert —, az a követelmény, hogy minden rendtársadnak tagadnia kell Krisztus isteni mivoltát, s az igaz feszületet kell leköpni, megtaposni. Egyik szerzetestársad még azt is elmondta, hogyan vizelték le némelyek Jézus Urunk képmását a kereszten. Igaz ez? — Kérdezd azt a szerzetest.

— Sajnos, legyőrték ıt a megpróbáltatások. — De Molay nem felelt. — Királyomat és İszentségét ez a vád jobban felbıszítette, mint az összes többi együttvéve. Mint egyházfi, nyilván te is megérted, miért annyira dühösek, ha megtagadjátok a Megváltó Krisztust. — Errıl inkább a pápámmal beszélnék. Imbert intett, mire a két ır bilincseket csapott de Molay mindkét csuklójára, majd szétrántották a karjait, mit sem törıdve az agyonkínzott izmokkal. Imbert köpönyege alól elıvett egy többágú korbácsot. A szíjak vége összekoccant, és de Molay látta, hogy mindegyik csonthegyben végzıdik. Imbert a korbáccsal de Molay kifeszített karjai közt, meztelen hátára sújtott. A fájdalom átjárta a Nagymester egész testét, aztán elcsitult, de szőnni nem akaró, éles sajgás maradt utána. Mielıtt erıt győjthetett volna, újabb korbácsütés következett, aztán még egy. De Molay nem akarta megadni Imbertnek az elégedettség szikráját sem, de a fájdalom legyızte, és kínjában felsikoltott. — Nem őzhetsz gúnyt az inkvizícióból! — jelentette ki Imbert. De Molay összeszedte magát. Szégyellte, hogy felkiáltott. Belenézett vallatójának olajosan csillogó szemébe és várta, hogy mi következik. Imbert visszabámult. — Megtagadod a Megváltónkat? Azt mered mondani, hogy ı csupán egy ember volt és nem Isten Fia? Megtagadod a keresztet? Nos, jó. Akkor majd megtapasztalod, hogy milyen eltőrni a keresztet. A korbács ismét lecsapott — a hátára, a derekára. Vér fröcskölt, ahogy a csontkarmok feltépték a bırt és a húst. A világ elhalványult. Imbert abbahagyta a korbácsolást. „Koronázzátok meg a mestert!" — kiáltotta. De Molay felemelte a fejét, és megpróbált összpontosítani. Valami kerek, fekete vasfélét látott. Szögek voltak a széleihez erısítve, a végük befelé hajlott. Imbert közelebb jött. — Lásd, mit állt ki a mi Urunk. Az Úrjézus Krisztus, akit te és rendtársaid megtagadtatok. A koronát szorosan a koponyájához illesztették és erısen rányomták. A szögek belemélyedtek a fejébe és vér kezdett szivárogni a sebekbıl, átitatva hosszúra nıtt haját. Imbert eldobta a korbácsot. — Hozzátok! De Molay-t átvonszolták a kápolna másik végébe, egy magas tölgyfa ajtóhoz, amely a valaha volt magánlakosztályába nyílott. Egy zsámolyt hoztak és ráállították. Az egyik porkoláb tartotta, a másik meg készenlétben állt, ha netán ellenállna, de ı túl gyenge volt ahhoz, hogy szembeszegüljön. Levették a bilincseket. Imbert három szöget adott át az egyik ırnek. — A jobb karját oda, föl rendelkezett Imbert —, ahogy mondtam! A karját a feje fölé nyújtották. Az ır közelebb jött és de Molay meglátta a kalapácsot. És ráébredt, hogy mire készülnek. Édes Istenem! Érezte, hogy megragadják az alkarját, egy szöget illesztenek verejtékezı bıréhez. Látta, hogy a kalapács hátralendül, majd hallotta, amint fém a fémhez csapódik. A szög átfúrta a csuklóját, és ı felordított. — Nem találtad el a vénát? — kérdezte Imbert az ırt. — Biztos, hogy elkerültem. — Helyes. Nehogy elvérezzen. Fiatal szerzetesként de Molay is harcolt a Szentföldön, amikor a Rendnek fel kellett adnia utolsó ottani erıdítményét, Akka városában. Felidézte magában, hogy milyen az, amikor egy kard vasa belemélyed a húsba. Erısen. Mélyen. Hosszan. De a csuklót átfúró szög ennél is sokkal

gyötrelmesebb volt. A bal karját oldalra feszítették, és ebbe a csuklójába is egy szöget vertek. A nyelvébe harapott, hogy fel ne kiáltson, de kínjában fogai túl mélyre vájtak. A kiserkedı vér elárasztotta a száját, fuldokolva igyekezett lenyelni. Imbert kirúgta alóla a zsámolyt. De Molay hat láb magas testének egész súlyát most a csuklócsontjai viselték, különösen a jobb csuklójáé, mert a bal csak annyit volt képes átvállalni, hogy a jobb éppen teherbírása határán ingadozott. Valami megpattant a vállában, és a fájdalom valósággal letaglózta. Az egyik ır megragadta a jobb lábát, és elkezdte vizsgálni. Imbert láthatóan nagy gonddal igyekezett kiválasztani azokat a behatolási pontokat, amelyeknél kevés ér sérül. Ezután a bal lábat a jobb mögé rakták, majd egyetlen hosszú vassal odaszögezték mindkét lábfejet az ajtóhoz. De Molay-nak már nyöszörögni sem volt ereje. IMBERT MEGVIZSGÁLTA A BARKÁCSMUNKÁT. Kevés vér. Szép munka — hátrébb lépett. — Ahogy a mi Urunk és Megváltónk szenvedett, úgy fogsz te is. Egyetlen különbséggel. De Molay most értette meg, hogy miért az ajtót választották. Imbert lassan kitárta az ajtószárnyat, majd egy határozott lendülettel bevágta azt. De Molay testét a lendület elıbb erre, majd arra taszította, elgyötört vállizmai ide-oda csavarodtak, majdnem leszakadt a szögekrıl. A kín elképzelhetetlen méreteket öltött. — Mint a kínpadon — mondta Imbert —, ahol a fájdalmat fokozatosan lehet adagolni. Ezt is éppúgy irányíthatom. Függeni is hagyhatlak, vagy ide-oda himbálhatlak, de azt is megtehetem, amit az imént. És ez a legszörnyőbb. A világ hol elsötétült elıtte, hol újra felsejlett. Alig kapott levegıt. A szögek minden izmát szaggatták. A szíve vadul vert. Ellepte a verejték, és úgy érezte, lángol a teste, olyan lázas. — Nos, még mindig gúnyt őzöl az inkvizícióból? — kérdezte Imbert. El akarta mondani Imbert-nek, hogy győlöli az egyházat azért, amit tett. Egy nincstelen francia uralkodó által dróton rángatott, gyenge pápa valahogy meg tudta dönteni a legnagyszerőbb egyházi szervezetet, amit ember valaha létrehozott! Tizenötezer rendi szerzetes szerte Európában! Kilencezer birtok! Egy olyan szerzetesi társulás, amely valaha uralta a Szentföldet, és történetük két évszázadon ívelt át! Krisztus Szegény Lovagjainak és Salamon Templomának Rendje megtestesülése volt mindennek, ami nemes! De a siker irigységet szült és neki, mint Nagymesternek jobban kellett volna felmérnie a környezetében kavargó politikai viharokat, kevésbé merevnek lennie, rugalmasabbnak, és kevésbé nyíltnak. Istennek hála, az események kezdetén valamennyit azért már elıre látott a folytatásból és tett néhány óvintézkedést. IV. Fülöp egyetlen unciányit sem fog látni a templomosok aranyából és ezüstjébıl. És sosem láthatja majd minden kincs közül a legdrágábbat. De Molay összegyőjtötte maradék erejének morzsáit, és lassan felemelte a fejét. Imbert látta rajta, hogy szólni akar, ezért közelebb húzódott. — Átkozott légy — suttogta de Molay. — Átkozott légy te és mindenki, aki e pokoli ügyet segíti. A feje visszahullott a mellére. Még hallotta, hogy Imbert azt ordítja, csapják be az ajtót, de a fájdalom oly erıs volt és egyszerre annyi felıl vágott az agyába, hogy már szinte semmit sem érzékelt. LEVETTÉK AZ AJTÓRÓL. Hogy mennyi ideig lógott rajta, arról fogalma sem volt, de végtagjai már nem is érzékelték a megkönnyebbülést, mert az izmai már elfásultak. Egy darabig cipelték, majd ráébredt, hogy visszakerült a cellájába. Fogva tartói a matracára fektették, ı pedig belesüppedt az ismerıs hajlatokba és bőzbe. Feje alá párnát tettek, karjait két oldalra

kinyújtóztatták. — Úgy tudom — mondta szenvtelenül Imbert —, hogy amikor egy új tagot vettetek be a rendbe, akkor az illetıt beburkoltátok egy halotti lepelbe. Olyasféle jelképként, hogy meghalt, és aztán Templomosként újjászületett. Most te is ebben a megtiszteltetésben részesülsz. Alád terítettem azt a leplet, ami a kápolnabeli ládában volt. — Imbert lenyúlt és elkezdte ráteríteni a hosszú, halszálkás szövéső leplet de Molay lábaira, majd följebb, egész verejtékezı testére. Már a szemét is eltakarta a lepel. — Úgy hallottam, a rendetek ezt a leplet használta a Szentföldön, aztán elhozta és minden párizsi jelöltet ebbe burkolt. Nos, most te is újjászületsz — mondta gúnyosan Imbert. — Feküdj csak és gondolkozz el a bőneiden. Még visszajövök. De Molay túl gyenge volt ahhoz, hogy válaszoljon. Tudta, hogy Imbert-t valószínőleg arra utasították, hogy ıt ne ölje meg, de azt is tudta, hogy senki sem fog törıdni a sorsával. Ezért nyugodtan feküdt. A tompaság múlóban volt és átvette a helyét az erısödı fájdalom. A szíve továbbra is kalapált, teste rettentıen verejtékezett. Próbált lecsillapodni és kellemes gondolatokat felidézni. Az egyik ilyen gondolat, mely minduntalan eszébe jutott, az volt, amirıl tudta, hogy kínzói a leginkább szeretnének tudomást szerezni. Az élık között ı volt ennek az egyetlen tudója. A Rendnél ennek így kellett lennie. Minden Nagymester úgy adta át a titkot az utódjának, hogy csak az az egy ismerhette meg. Sajnos hirtelen letartóztatása és a Renden belül véghezvitt tisztogatások miatt az áthagyományozást ezúttal más módon kell megoldania. Nem hagyja, hogy Fülöp vagy az Egyház diadalmaskodjék. Csak akkor tudnak meg tıle bármit, ha ı is úgy akarja. Hogyan is szól a zsoltár? Csak a romlást hozó szavakat kedveled, te álnok nyelv! De aztán eszébe jutott egy másik bibliai idézet, ami némi enyhülést hozott meggyötört lelkének. Ahogy ott feküdt, halotti lepelbe burkolva, vérezve és verejtékezve, Mózes II. könyvére gondolt. Azért hagyj békét nékem, hadd törüljem el ıket.

EGY

KOPPENHÁGA, DÁNIA JÚNIUS 22., CSÜTÖRTÖK, A JELENBEN 14 ÓRA 50

COTTON MALONE UGYANABBAN A PILLANATBAN vette észre a kést, amikor meglátta Stephanie Nelle-t. Kényelmesen üldögélt a Café Nikolaj teraszán, egy fehér, fonott székben. A délutáni nap kellemesen sütött és a Hojbro Plads, a dánoknak ez a közkedvelt tere, amely elıtte nyújtózott, hemzsegett az emberektıl. A kávézóban szokásosan élénk volt a forgalom, pezsgett az élet, ı pedig már fél órája Stephanie-ra várt. Stephanie hatvanas éveiben járó, filigrán asszony volt, bár a pontos életkorát sosem árulta el. Az Igazságügyi Minisztériumban a személyi lapján, amit Malone egyszer látott, a születési idı rubrikában csak a cinkos „Nincs adat" bejegyzés szerepelt. Szıke hajába már ezüstös csíkok vegyültek, halványkék szemei pedig egyszerre tükrözték liberális engedékenységét és szigorú ügyészi tekintetét. Két elnök is megpróbálta igazságügy miniszterré elıléptetni, de ı mindkét ajánlatot visszautasította. Egy igazságügy miniszter pedig mindent bevetett, hogy kirúgassa — különösen azután, hogy az FBI megbízta Stephanie-t, hogy nézzen a miniszter körmére —, de a Fehér Ház elvetette az ötletet, minthogy Stephanie Nelle egyebek mellett rendíthetetlen becsületes volt. Nem úgy a késes férfi. Alacsony volt és zömök, keskeny vonásai fölött sőrő haja egészen rövidre volt vágva. Valami kísérteties őzöttség látszott kelet-európai formájú arcán — ez még a megcsillanó pengénél is jobban aggasztotta Malone-t, öltözéke hétköznapias volt: farmernadrág és vérvörös dzseki. Malone fölemelkedett ültébıl, de a szemét nem vette le Stephanie-ról. Arra gondolt, hogy figyelmeztetésül odakiált neki, de a nı túl messze volt és túl nagy volt a zsivaj. Most éppen eltakarta ıt a Hojbro Plads-on sorakozó modern szobrok egyike — ez pont egy gusztustalanul elhízott, meztelen nıt ábrázolt, hason fekve, tolakodó hátsója hegyként domborodott az ég felé. Amikor Stephanie kibukkant az öntött bronz mőalkotás másik oldalán, a késes férfi már megközelítette. Malone jól látta, amint lecsap a nı bal válláról lecsüngı szíjra, egy erıteljes rántással kitépi a hóna alól a bırtáskát, majd ellöki Stephanie-t a kockakövekre. Egy nı sikoltott, és a késsel hadonászó táskarabló láttán kitört a zőrzavar. A vörös dzsekis nekilódult, kezében Stephanie táskájával, útjából a vállával félrelökdösve az embereket. Néhányan megpróbálták feltartani. A tolvaj irányt változtatott, balra fordulva megkerült egy másik bronzszobrot majd végre futásnak eredt. Úgy tőnt, a Kobmagergade felé tart. Ez a sétálóutca a Hojbro Plads után észak felé kanyarodik, egyenesen a város bevásárló negyedébe. Malone felpattant az asztaltól, el akarta vágni a támadó útját, mielıtt az befordulhatna a sarkon, de egy csomó bicikli elállta az útját. Kénytelen volt kikerülni a kerékpárokat, majd rohant tovább, félig megkerült egy kis szökıkutat is, míg végre elérte az üldözöttjét. A kemény kövezetre zuhantak. Az esés nagyját a vörös dzsekis fogta fel, és Malone rögtön

érzékelte, hogy ellenfele izmos ember. A vörös dzsekist nem rendítette meg a támadás, oldalt gurult, majd Malone gyomrába térdelt. Malone lélegzete elakadt, gyomra felkavarodott. A vörös dzsekis talpra ugrott, és elrohant a Kobmagergade-n. Malone felállt, de rögtön összegörnyedt és levegıért kapkodott. Az ördögbe! Kijött a gyakorlatból. Összeszedte magát és prédája nyomába eredt, aki eddigre már vagy húsz méter elınyre tett szert. Rövid összecsapásuk alatt Malone nem látta a kést, de ahogy tovább bukdácsolt az üzletekkel teli utcán, megfigyelte, hogy a férfi továbbra is a kezében szorongatja a bırtáskát. Égett a tüdeje az erıfeszítéstıl, de lassanként csökkentette a távolságot. A vörös dzsekis megragadott egy virágárus targoncát azok közül, amelyek végig sorakoztak a Hojbro Plads és a Kobmagergade mentén. Malone utálta az árusokat, akik folyton az ı könyvesboltja elé telepedtek, elzárva a bejáratot, fıleg szombatonként. A vörös dzsekis kitépte a targoncát egy öregember bütykös kezébıl, megfordította, majd lelökte a macskaköveken, Malone irányába. Malone nem hagyhatta, hogy a targonca lefelé zúduljon — sokan voltak az utcán, köztük gyerekek is —, ezért jobbra szökkent, megragadta a targoncát és megállította. Visszapillantott és látta, hogy Stephanie egy rendır társaságában éppen befordul a Kobmagergade sarkán. Még legalább ötven méternyire voltak, neki pedig nem volt vesztegetnivaló ideje. Malone ismét meglódult, azon morfondírozva közben, hogy a férfi vajon hová igyekszik. Talán arrafelé hagyta a kocsiját, vagy vár rá egy sofır ott, ahol a Kobmagergade beletorkollik Koppenhága egy másik, szintén nagyon forgalmas terébe, a Hauser Plads-ba. Malone remélte, hogy talán mégsem. Azon a téren ugyanis, amely a vásárlók Mekkájaként ismert, Stroget nevő sétálóutca-hálózat szélén terült el, mindig elképzelhetetlenül nagy volt a nyüzsgés. Combjai sajogtak a váratlan igénybevételtıl, izmai már nem ugyanazok voltak, mint a haditengerészetnél, meg az Igazságügyi Minisztériumnál töltött napokban. Egy évvel önkéntes visszavonulása után már nem tudná velük elkápráztatni volt munkaadóját. Elıttük magasodott a Kerek Torony, közvetlenül a Szentháromság-templom mellett, mint egy hatalmas termosz egy jókora uzsonnás kosár mellett. A henger alakú, hatalmas építmény kilencemeletnyire magasodott. IV. Keresztély, dán király építtette 1642-ben, és uralkodói címere — egy nagy C bető által határolt aranyozott 4-es — fénylın ragyogott a komor falakon, öt utca találkozott ott, ahol a Kerek Torony állt és a vörös dzsekis bármelyiket választhatta a meneküléshez. Rendırautók tőntek fel. Az egyik csikorogva fékezett a Kerek Torony déli oldalánál, egy másik a Kobmagergade folytatása felıl érkezve zárta el az utat észak felé. A vörös dzsekis beszorult arra a kis térre, amelyen a Kerek Torony állt. Néhány pillanatig habozott, felmérte a helyzetet, majd jobb felé iramodva eltőnt a Kerek Toronyban. Mit csinál ez az ırült? A toronynak nincs más kijárata, mint a nagykapu, ahol berohant. De lehet, hogy a vörös dzsekis ezt nem tudja. Malone odaszaladt a bejárathoz. Ismerte a jegyárusító fülkében ülı embert. A norvég férfi gyakran járt Malone könyvesboltjában. Az angol irodalom volt a gyengéje. — Merre ment az az ember? — kérdezte dánul, amint visszanyerte a lélegzetét. — Egyenesen berohant, fizetés nélkül. — Van fent valaki? — Egy idıs házaspár ment fel nemrég. A torony tetejébe nem vezetett lépcsı, és lift sem volt. Ehelyett egy gyalogút kanyargott fölfelé, a falak mentén, egészen a tetıig. Eredetileg azért építették így, hogy a 17. századi terjedelmes csillagászati mőszereket és berendezéseket is fel tudják gurítani kocsikon. A helyi idegenvezetık egyik kedvenc sztorija az volt, hogy egyszer Nagy Péter, orosz cár lóháton kaptatott fel a tetıre, a

cárné pedig hintajában követte. Malone futó léptek zaját hallotta föntrıl. Megrázta a fejét, tudva, hogy mi vár rá: — Mondja meg a rendıröknek, hogy fent vagyunk. Elindult fölfelé. A csigavonalban felvezetı út felénél egy ajtó volt, ami a Nagyterembe nyílt. Az üvegezett bejárat most lelakatolva állt, bent semmi fény. Díszes kétszárnyú ablakok sorakoztak a fal külsı oldalán, de valamennyi vasráccsal elzárva. Malone hallgatózott és megint fölülrıl hallotta a léptek dobogását. Folytatta az útját fölfelé, egyre jobban zihált, egyre szaggatottabban kapkodta a levegıt. Lelassított, amikor elhaladt a falra erısített középkori csillagvizsgáló távcsı mellett. Tudta, hogy a tetıteraszra vezetı kijárat már ott van a közelben, a rámpa utolsó kanyarulatát követıen. Már nem hallott futó lépteket. Elırekúszott, és kilépett az árkádos folyosóra. Annak túloldalán egy nyolcszöglető — nem IV. Keresztély idejében, hanem késıbb épített — obszervatórium emelkedett, körülötte széles terasszal. Baloldalt egy díszes kovácsoltvas kerítés vette körül a csillagvizsgálót. Egyetlen ajtaja le volt láncolva. Jobbra cizellált kovácsoltvas rács futott a torony külsı peremén. Az alacsony korlát fölött látszottak a város piros cserepes háztetıi és zöld templomtornyai. Malone megkerülte a csillagvizsgáló emelvényét, és egy hason fekvı öregembert pillantott meg. Mögötte ott állt a vörös dzsekis, kését az öregasszony torkának szegezve, másik karjával pedig átfogva és magához ölelve ıt. A nın látszott, hogy sikoltani szeretne, de a rémülettıl elakadt a hangja. — Maradjon nyugodtan! — mondta neki Malone dánul. A vörös dzsekist vizsgálgatta. Továbbra is látszott az őzöttség a férfi sötét, majdhogynem szomorú szemeiben. Az izzadságcseppek gyöngyökként csillogtak a homlokán a napfényben. Malone érezte, hogy nem szabad közelebb lépnie. Lentrıl futó léptek dobogása jelezte, hogy mindjárt odaérnek a rendırök is. — Csak nyugodjon szépen meg — próbálkozott angolul Malone. Látta, hogy a férfi megértette, amit mondott, de a kés nem mozdult. A vörös dzsekis tekintetét egy pillanatra valahová messze, az égre emelte, majd vissza. Láthatóan habozott, és ez még jobban aggasztotta Malone-t. A kétségbeesett emberek kétségbeesett dolgokat szoktak mővelni. — Tegye le a kést! Mindjárt ideérnek a rendırök. Nem tud hová menekülni. A vörös dzsekis megint az égre pillantott, aztán vissza, Malone-ra. Arcán határozatlanság tükrözıdött. Mi folyik itt? Egy táskarabló, aki egy harminc méter magas, kiúttalan torony tetejére menekül? Lentrıl erısödött a lábdobogás hangja. — Már itt is van a rendırség. A vörös dzsekis hátrébb lépett, a korláthoz közel, de közben változatlan erıvel szorította magához az öregasszonyt. Malone érezte, hogy a helyzet kényszerítı jellege mindenképpen döntésre sarkallja a férfit, ezért megismételte: — Nem tud hová menekülni. A vörös dzsekis még erısebben markolta a nı ruháját, aztán hátralépett, ezúttal egészen a derékmagasságban lévı korláthoz szorulva, úgyhogy mögötte és túsza mögött már semmi sem volt, csak a szédítı magasság. Szemeibıl eltőnt a pánik, és a férfit hirtelen teljes nyugalom szállta meg. Elırelökte az öregasszonyt, akit Malone még éppen el tudott kapni, mielıtt elesett volna. A vörös dzsekis aztán keresztet vetett a levegıbe, majd Stephanie táskájával a kezében átfordult a korláton, egyetlen szót kiáltva — „beauseant" és esés közben saját torkát átvágva az utca kövére zuhant. Az öregasszony sikoltozni kezdett, miközben rendırök tőntek fel a bejáratnál. Malone elengedte a nıt és a korláthoz ugrott. A vörös dzsekis harminc méterrel alatta, kiterülve feküdt az utca kövezetén.

Visszafordult és az égre nézett, amelyen az obszervatórium tetejére tőzött zászlórúdon a dán lobogó (vörös mezıben fehér kereszt) vergıdött az enyhe szélben. Mit nézett az az ember? És miért vetette le magát? Ismét lefelé tekintett és látta, amint Stephanie könyökkel tör magának utat az egyre növekvı tömegben. Bırtáskája ott hevert, nem messze a tetemtıl, és Malone jól látta, ahogy a nı felkapja, majd gyorsan ismét elvegyül a bámészkodók közt. Követte a tekintetével, amint a nı átnyomakodott a tömegen, majd vissza sem pillantva, elsietett az egyik utcán, amely a Kerek Toronytól a Stregct még forgalmasabb része felé vezetett. Malone a fejét csóválta Stephanie sietıs visszavonulása láttán, és azt mormolta maga elé: „Mi az ördög?...

KETTİ

STEPHANIE MEGREMEGETT. Huszonhat év szolgálat az igazságügyben. A legutóbbi tizenöt a Magellán Ügyosztály élén megtanította arra, hogy kikövetkeztesse, ha valami szürke, négylábú, ormánya van és trombitál, akkor az nyilvánvalóan egy elefánt. Éppen ezért biztosan tudta, hogy a vörös dzsekis nem egyszerő táskatolvaj volt, hanem valami más is. Ez pedig azt jelenti, hogy valaki tud az idejövetele valódi céljáról. Végignézte, ahogy a táskarabló leugrik a toronyból — valójában most elıször látott meghalni valakit. Éveken át hallotta, amint az ügynökei beszámolnak ilyesmirıl, de óriási a szakadék aközött, ha olvas róla az ember, vagy ha látja. A test hatalmas csattanással csapódott a kövezetbe. Vajon kiugrott? Vagy Malone lökte ki? Dulakodtak? Mondott valamit, mielıtt lezuhant? Stephanie határozott céllal jött Dániába és úgy döntött, ha már ott van, találkozik Malone-nal. Évekkel korábban Malone is egyike volt annak az elsı tizenkettınek, akiket ı maga választott ki a Magellán Ügyosztályba. Régebbrıl már ismerte Malone apját, figyelte a fiú gyors karrierjét és örült, amikor elfogadta az ajánlatát és otthagyta a Haditengerészeti Legfıbb Ügyészséget az Igazságügyi Minisztérium kedvéért. Malone a legjobb ügynökévé vált, és Stephanie szomorúan vette tudomásul, amikor tavaly úgy döntött, hogy kilép. Azóta nem is találkoztak, csak telefonon beszéltek egyszer-kétszer. Amikor a férfi a tolvaj üldözésére iramodott, Stephanie megfigyelte, hogy magas alakja ugyanolyan izmos maradt, mint régebben, sőrő, hullámos haja ugyanolyan vörösesbarna árnyalatú, amilyenre emlékezett, és ami hasonlított a környezı épületek ódon kıfalainak színéhez. A tizenkét év alatt, amíg neki dolgozott, Malone mindvégig egyenes, nyílt és független volt, ami igazán kiváló mőveleti ügynökké tette — akiben meg lehetett bízni —, ugyanakkor volt benne könyörületesség is. Valójában több is volt beosztottnál. Igazi barát. De ez nem jelentette azt, hogy be akarta volna avatni az ügyeibe is. Az, hogy habozás nélkül üldözıbe vette a vörös dzsekist, nagyon is Malone-ra vallott. Ugyanakkor problémát is jelentett. Ha ezek után találkozik vele, kérdései lesznek, amelyekre nem szívesen válaszolna. A régi baráttal való találkozást máskorra kell halasztani.

HÁROM

MALONE KILÉPETT A KEREK TORONYBÓL és Stephanie után eredt. Amikor elhagyta a teraszt, már a mentısök foglalkoztak az idıs párral. Az öregember még kábult volt a fejére kapott

ütéstıl, de rendbe jön. A nı még mindig hisztérikusan sikoltozott, miközben az egyik ápoló azt sürgette, hogy tegyék már egy mentıautóba. A vörös dzsekis holtteste ott feküdt az úton, egy fakó sárga lepel alatt, a rendırök pedig buzgón próbálták hátrébb szorítani az embereket. A tömegen átfurakodva Malone még látta, ahogy a rendırök felemelik a leplet, a fotós pedig munkához lát. A tolvaj elvágta saját torkát, a véres kés ott feküdt, egyik természetellenes szögben kicsavarodott karja közelében. A nyaki vágásból vér szivárgott és az utcakövek közt elfolyva sötét tócsába győlt. A koponya beszakadt, a test összezúzódott, a lábak úgy kicsavarodtak, mintha nem lenne bennük csont. A rendırök ugyan azt mondták neki, hogy ne menjen el — tanúvallomást kell tennie ı azonban rögtön meg akarta találni Stephanie-t. Kihátrált a bámészkodók közül, visszapillantva a késı délutáni égboltra, amelyre a lenyugvó nap még pazarlóan szórta fényét. Sehol egy felhı. Az éjjel bizonyára nagyszerően lehetne csillagokat vizsgálni, de most senki sem mehet a Kerek Torony tetején lévı obszervatóriumba. Nem. Ma éjjelre lezárták, hiszen egy férfi az imént ugrott onnan a halálba. És ki lehetett az a férfi? Malone gondolataiban a kíváncsiság a rossz elıérzettél keveredett. Tudta, hogy vissza kellene mennie a könyvesboltjába és elfelejtenie Stephanie Nelle-t, meg ezt az egész ügyet. A volt fınöknıjének az ügyei nem tartoznak már ırá. De azt is tudta, hogy minderre képtelen lesz. Valami éppen kibontakozóban volt. Valami baljós. Észrevette Stephanie-t, vagy ötvenméternyire, a Vestergade-n, a Koppenhága bevásárló negyedét behálózó hosszú utcák egyikén. Határozottan és fürgén lépdelt, majd váratlanul jobbra fordult és eltőnt az egyik épületben. Malone odasietett, és meglátta, hogy az épület, HANSEN ANTIKVÁRIUMA. Ennek a könyvesboltnak a tulajdonosa azon kevés emberek egyike volt, akik nem igazán örültek Malone megjelenésének a városban. Péter Hansen nem szerette az idegeneket, az amerikaiakat még kevésbé, olyannyira nem, hogy megpróbálta megakadályozni Malone felvételét a Dániai Antikváriusok Szövetségébe. Szerencsére azonban Hansen ellenszenve nem volt ragályos. Régi ösztönök törtek föl Malone-ban, olyan gondolatok és érzések, amelyek a tavalyi visszavonulása óta szunnyadtak. Olyan érzetek, amiket nem kedvelt. Pedig mindig ezek vitték ıt elıre a pályáján. Megállt az üzlet bejárata közelében és meglátta bent Stephanie-t, amint Péter Hansennel beszélget. Aztán mindketten beljebb húzódtak a boltba, ami a háromemeletes épület egész földszintjét elfoglalta. Malone ismerte a bolt belsı elrendezését, minthogy elızı évben végigjárta Koppenhága könyvesboltjait. Szinte mindegyik az északi gyakorlatias egyszerőség mintaképe volt, gondosan rendezett és feltöltött polcokkal, világosan, témák szerint csoportosított könyvekkel. Hansen azonban nem volt ennyire következetes. Az ı boltjában keveredett a régi és az új — több volt a viszonylag új könyv, mert Hansen nem szívesen fizetett vagyonokat magánygyőjteményekért. Malone beóvakodott a félhomályos helyiségbe és remélte, hogy egyik alkalmazott sem köszön rá. Néhányszor együtt vacsorázott Hansen üzletvezetınıjével, innen tudta, hogy nem tartozik Hansen kedveltjei közé. A nı most szerencsére nem volt a közelben és csak nyolc-tíz vásárló böngészgetett a polcokon. Malone gyorsan a bolt hátsó felébe osont, mert tudta, hogy ott rengeteg zug van a zsúfolt polcok között. Kényelmetlenül érezte magát, hogy ide behatolt — hiszen Stephanie mindössze felhívta, hogy néhány órát itt tölt és pár szóra találkozzanak —, de mindez még a vörös dzsekis felbukkanása elıtt volt. Majd megveszett a kíváncsiságtól, hogy mi lehetett az, amit a férfi annyira akart, hogy meghalt érte. Stephanie viselkedése nem lepte meg. A nı mindig is mindent magának igyekezett megtartani,

néha túlságosan is, ami gyakran összeütközéshez vezetett. Egy dolog Atlantában, egy biztonságos irodában dolgozni a számítógépen, és egészen más a terepmunka. Megfelelı információk hiányában sohasem lehet jó döntéseket hozni. Meglátta ıket egy ablaktalan, kis alkóvban, ami Hansen irodájául szolgált. Egyszer már járt ott, amikor még barátkozni próbált ezzel az idiótával. Hansen hordó mellkasú, erıteljes férfi volt, hosszú orra alatt fókabajusszal. Malone elhelyezkedett egy csordultig tömött polc mögött, lekapott egy könyvet és úgy tett, mintha olvasásba merült volna. — Miért tett meg ekkora utat emiatt? — kérdezte Hansen a maga reszelıs, lihegı hangján. — Ismeri a roskilde-i árverést? Ez jellemzı volt Stephanie-ra: ha nem akart felelni valamire, akkor egy kérdéssel válaszolt. — Gyakran látogatom. Sok könyvet árvereznek el ott. Malone is jól ismerte ezt az aukciót. Roskilde mintegy félórányira feküdt Koppenhágától nyugatra. A város antikváriusai negyedévente rendeztek árverést, amire egész Európából sereglettek a győjtık. Két hónappal boltjának megnyitása után Malone majdnem kétszázezer eurós haszonra tett szert itt négy olyan könyv eladásából, amelyeket egy félig legális csehországi győjtemény megvásárlásakor szerzett. Ez a vagyon tette lehetıvé, hogy állami alkalmazottból a sokkal kevésbé stresszes vállalkozóvá lépjen elı. Mindez persze irigyeket is szült, és Péter Hansen nem is titkolta irigységét. — Szükségem van arra a könyvre, amirıl beszéltünk. Még ma este. Azt mondta, nem lesz probléma megszerezni. — Stephanie olyan hangon beszélt, amelyrıl érzıdött, hogy utasítások kiadásához van szokva. Hansen kuncogott: — Amerikaiak. Mind egyformák. Azt hiszik, a világ körülöttük forog. — A férjem azt mondta, hogy maga képes megtalálni a megtalálhatatlant is. Az a könyv, ami nekem kell, megvan. Csak meg kell szerezni. Az kapja meg, aki a legjobb ajánlatot teszi. Malone összerezzent. Stephanie úgy látszik nem volt tudatában, milyen veszélyes vizekre tévedt. Az alkudozás legelsı szabálya mindig az, hogy el ne áruld, mennyire fontos neked valami. — Ez egy jelentéktelen könyv, ami senkit sem érdekel. — mondta Stephanie. — Magát viszont láthatóan igen, úgyhogy nyilván mást is. — Megállapíthatjuk, hogy mi tettük a legjobb ajánlatot. — Miért olyan fontos ez a könyv? Sosem hallottam róla. A szerzıje is ismeretlen. — Kétségbe vonja a férjem indítékait? — Mit jelentsen ez? — Azt, hogy nem tartozik magára. Szerezze meg nekem ezt a könyvet és én kifizetem a jutalékát, ahogy megállapodtunk. — Miért nem veszi meg maga? — Nem kívánok magyarázkodni. — A férjének sokkal kellemesebb volt a modora. — De ı már meghalt. Bár a kijelentésben nem volt érzelem, egy pillanatra csend lett. — Együtt utazunk Roskilde-be? — kérdezte Hansen, láthatóan belenyugodva abba, hogy többet úgysem húz ki a nıbıl. — Ott találkozunk. — Már alig várom. Stephanie valósággal kiviharzott a kis irodából. Malone még jobban behúzódott a sarokba, az arcát is elfordította, amint a nı elhaladt mellette. Malone hallotta, amint Hansen irodájának ajtaja becsukódik, és kihasználta az alkalmat arra, hogy a kijárat felé oldalazzon. Stephanie kilépett a boltból és balra fordult. Malone várt egy kicsit, majd elırearaszolt és látta, amint volt fınöknıje a kora esti bevásárlók hadán keresztülkígyózva igyekezett visszafelé, a

Kerek Torony irányába. Malone követni kezdte. A nı egyszer sem nézett körül. Úgy tőnt, eszébe sem jut, hogy bárkit is érdekelhetné, mit tesz. Pedig nem kellett volna így lennie. Különösen azok után, ami a vörös dzsekissel történt. Malone azon morfondírozott, vajon Stephanie miért nem elıvigyázatosabb. Tény, hogy sosem volt mőveleti ügynök, de hát bolond sem! A Kerek Toronynál, ahelyett, hogy jobbra fordult volna, a Hojbro Plads felé, ahol Malone könyvesboltja volt, a nı egyenesen folytatta útját. Három háztömbnyivel odább pedig eltőnt az Hotel d'Angleterre-ben. Malone szemmel követte, míg bement. Sértette, hogy a nı Dániában akart megszerezni egy könyvet és ehhez nem az ı segítségét kérte. Egyértelmő, hogy nem akarja beavatni. Sıt a Kerek Toronynál történtek után az is nyilvánvaló, hogy egyáltalán beszélni sem akar vele. Az órájára pillantott. Fél öt múlt néhány perccel. Az aukció mindig hatkor kezdıdött és Roskilde alig félórányi autóútra van. Eredetileg nem akart odamenni. A katalógus, amit hetekkel azelıtt elküldtek, semmi számára érdekeset nem tartalmazott. De már nem errıl volt szó. Stephanie nagyon furcsán viselkedett, még önmagához képest is. És a fejében egy ismerıs hang, amely sokszor az életét mentette meg a tizenkét évnyi kormányzati szolgálat alatt, most azt súgta, hogy a nınek nagyon is szüksége lesz ırá.

NÉGY

ABBEY DES FONTAINES FRANCIA-PIRENEUSOK 17ÓRA

A SÉNÉCHAL AZ ÁGY MELLETT TÉRDELT, hogy vigaszt nyújtson haldokló nagymesterének. — Hetek óta azért imádkozott, hogy ez a pillanat ne jöjjön el. De most, miután huszonnyolc évig bölcsen irányította a Rendet, az ágyon fekvı öregember közel állt ahhoz, hogy megtalálja jól megszolgált lelki békéjét és követi elıdeit a mennyekbe. A sénéchal számára azonban, sajnos, a kavargó tárgyi világ nem szőnik meg, és ı már elıre rettegett ettıl. A tágas szoba ódon kıbıl és fából emelt falai ırizték épségüket, csupán a fenyıbıl ácsolt tetıgerendák feketedtek meg az idı múlásával. A magányos ablak, mint valami komor szem bontotta meg a fal egységét, kilátást engedve a szürke sziklás hegyrıl alázúduló, gyönyörő vízesésre. A sarkokban már sőrősödött a homály. A sénéchal az öregember kezéért nyúlt. Hővös, nyirkos fogás felelt. — Hall engem, Nagymester? — kérdezte franciául. A megfáradt szemek lassan felnyíltak: — Még nem mentem el. De hamarosan. A sénéchal hallott már arról, hogy hasonló helyzetben mások is ugyanezt mondták, és azon tőnıdött, vajon a test tényleg egyszerően csak kimerítette tartalékait, nincs már ereje a tüdıt légzésre, a szívet munkára kényszeríteni, és a halál egyszerően meghódítja azt a területet, ahol valaha élet virágzott. Erısebben szorította a fáradt kezet: — Hiányozni fog nekem. Mosoly jelent meg a keskeny ajkakon: — Jó szolgálatot tettél nekem, ahogyan arra számítottam is. Ezért választottalak téged. — Sok összetőzés készül a közeljövıben.

— Felkészültél rájuk. Gondom volt rá. İ volt a sénéchal, rangban közvetlenül a Nagymester után következı. Gyorsan emelkedett idáig a ranglétrán, egyesek szerint túlságosan is gyorsan, és csupán a Nagymester erélyes vezetése nyomta el mostanáig a zúgolódást. De a halál nemsokára elszólítja védelmezıjét és attól tartott, hogy ezt rögtön nyílt lázadás követi majd. — Semmi sem biztosítja, hogy én követem majd önt. — Alábecsülöd magad. — Tisztában vagyok ellenfeleink erejével. Csend ereszkedett közéjük, teret adva a pacsirtáknak és a feketerigóknak, hogy kintrıl hírt adjanak magukról. Csak nézte a Nagymesterét. Az öregember arany csillagokkal díszített, azúrkék köntöst viselt. Bár arcvonásait megkeményítette a közelgı elmúlás, szikár testébıl még mindig életerı sugárzott. Hosszú, ıszes szakálla borzasan terült szét, végtagjait görcsökbe húzta a köszvény, de szemei változatlanul ragyogtak. Tudta, hogy 28 évnyi vezetés sok mindenre megtanította a vén harcost. Talán a legfontosabb tanult erény volt, hogy még a halállal szembenézve is büszke tartást, emelkedettséget mutasson. Az orvos már hónapokkal korábban megerısítette a rák tényét. Ahogyan azt a Szabályzat megkívánta, a kór beavatkozás nélkül, a természet rendje szerint folyt le, Isten akaratának érvényesüléseként. Évszázadokon át rendtársak ezrei szenvedték el ugyanezt a véget, tehát elképzelhetetlen volt, hogy a Nagymester bemocskolja ezt a szokást. — Bárcsak érezhetném a vízpermet illatát — suttogta az öregember. A sénéchal az ablak felé pillantott. A 16. században készült ablakszárnyak tárva álltak, szabad utat adva a nedves kı és a zöldellı növényzet beáramló illatának. A távolban a vízesés pezsegve zúgott: — Az ön szobájában ez nagyszerően érezhetı. — Ez volt az egyik oka, hogy Nagymester akartam lenni. A sénéchal elmosolyodott, tudva, hogy az öregember tréfál. Olvasta a Krónikák könyvét és tudta, hogy pártfogója azért emelkedett idáig, mert minden sorsfordulónál meg tudta ragadni az alkalmat, ami zseniális felkészültségre vall. Hivatali ideje alatt végig béke honolt, de mindez hamarosan megváltozik. — Imádkozom a lelki üdvéért — mondta a sénéchal. — Arra ráérsz késıbb is. Most fel kell készülnöd. — Mire? — A konklávéra. Győjtsd össze a szavazataidat. Készen kell állnod. Nem szabad idıt hagynod az ellenségeidnek, hogy felsorakozzanak. Emlékezz mindarra, amit tanítottam neked! — A rekedt hang el-elbicsaklott, de az alaphangütése határozottságot sugárzott. — Nem vagyok biztos abban, hogy Nagymester akarok lenni. — De igen. Öreg barátja jól ismerte. A szerénység megkövetelte, hogy elrejtse ambícióit, de ı mindennél jobban szeretett volna a következı Nagymester lenni. Érezte, hogy a kéz, amit fog, megremeg. Az öregembernek néhány ziháló lélegzetre volt szüksége ahhoz, hogy összeszedje magát. — Elıkészítettem az üzenetet. Ott van, az asztalon. Tudta, hogy a következı Nagymester feladata lesz majd a végrendelet tanulmányozása. — A feladatot el kell végezni — mondta a mester — Mint mindig, a kezdetektıl fogva. A sénéchal hallani sem akart feladatról. Jobban lefoglalták az érzelmei. Körülnézett a szobában, amelyben csak egy ágy, egy imazsámoly volt, vele szemben egy fafeszület, valamint három, kárpitozott párnafái óvott szék, egy íróasztal, és a fali fülkékben két régi márványszobor. Egykor a szoba tele volt angol bútorral, spanyol bıráruval, delphi porcelánnal. Azonban a hivalkodást

már régóta számőzték a Rend megjelenésébıl. Ahogyan a mesterébıl is. Az öregember levegıért kapkodott. Ránézett a betegségtıl kábultan fekvı öregre. A Nagymester összeszedte magát, hunyorított néhányat, majd azt mondta: — Még nem, barátom. De hamarosan.

ÖT

ROSKILDE 18 ÓRA 15 PERC

MALONE MEGVÁRTA, HOGY AZ ÁRVERÉS MEGKEZDİDJÉK és csak aztán surrant be a terembe. Ismerte az eljárást és tudta, hogy a licitálás nem kezdıdik el hat óra húsz elıtt, minthogy nyilvántartásba kell venni a vevıket, és ellenırizni az eladók adatait, mielıtt a pénzek elkezdenének gazdát cserélni. Roskilde régi város volt, egy keskeny, sós viző fjord partján. A vikingek alapították, és egészen a 15. századig Dánia fıvárosa volt, s azóta is uralkodói elıkelıséget árasztott. Az aukciót a belvárosban, a Domkirke-székesegyház mellett, a Skomagergade-nak, a cipészek egykori negyedének egyik épületében tartották. A könyvárusítás Dániában valóságos mővészet. Országszerte nagy becsülete van az írott szónak — ezt Malone, örök könyvbarátként, csak csodálni tudta. Egy idıben a könyvek csak hobbit jelentettek számára, elterelték figyelmét veszélyes foglalkozásáról, mostanra viszont már róluk szólt az élete. Megpillantotta Péter Hansent és Stephanie-t az elsı sorokban, ezért inkább hátul maradt, a boltíves tetıszerkezetet tartó egyik kıoszlop mögé húzódva. Nem akart licitálni, úgyhogy nem számított, hogy a kikiáltó látja-e ıt. A könyvek egymás után keltek el, némelyik igen tisztes összegért. Jól látta, hogy Péter Hansen felélénkül, amikor kiteszik a következı könyvet. — Pierres gravées du Languedoc, írta Eugéne Stüblein, Copyright 1887 — harsogta a kikiáltó. — Az adott korban oly gyakori helytörténeti munka, csak néhány száz példányban nyomtatva. Egy nemrégiben birtokunkba jutott hagyatékból való. A könyv nagyon jó karban van, bırkötéső, nincsenek benne bejegyzések, és tartalmaz néhány rendkívül érdekes nyomatot — az egyik szerepel a katalógusban. Általában nem foglalkozunk ilyesmivel, de úgy gondoltuk, e nagyon szép könyv iránt támadhat némi érdeklıdés. Kezdı licitet kérek! Gyors egymásutánban három ajánlat is érkezett, de meglehetısen alacsonyak, az utolsó 400 koronáról. Malone gyors fejszámolást végzett. Hatvan dollár. Hansen 800-zal szállt be. A többi lehetséges vásárlótól erre nem is érkezett újabb licit, mígnem az egyik telefonkezelı, aki a helyszínen meg nem jelent vásárlók nevében intézkedett, ezer koronás ajánlatot tett. Hansent láthatóan megzavarta a váratlan licitálás, különösen egy távol levı vásárlótól, és ajánlatát 1050-re emelte. A telefonos kétezerrel vágott vissza. Csatlakozott a küzdelemhez egy harmadik licitáló is. Harsogtak a licitek, míg végül az ár megállt 9000 koronán. Mások is megérezték, hogy a könyv több lehet annál, mint aminek látszik. Egy újabb perc végén Hansen ajánlata már 24000 koronára szökött. Több mint 4000 dollárra! Malone tudta, hogy Stephanie bérbıl élı állami alkalmazott, körülbelül évi 70-80 ezer dollárnyi jövedelemmel. A férje már évekkel ezelıtt meghalt, és ugyan hagyott rá némi vagyont, de a nı

nem volt gazdag és pláne nem szenvedélyes könyvgyőjtı. Malone azon tőnıdött, vajon miért lenne hajlandó Stephanie ilyen sokat kiadni egy ismeretlen útikönyvért. Ládaszámra hozták az efféléket az ı boltjába is; fıleg a 19. századból, meg a 20. század elejérıl származókat, amikor még népszerőek voltak a messzi tájakról szóló, személyes hangvételő útinaplók. Legtöbbjük nyelvezete meglehetısen „lila" volt és élvezhetetlen, így egyúttal értéktelen is. Emez azonban láthatóan kivételt jelentett. — Ötvenezer korona — jelentette be a telefonos képviselıje. Hansen legutóbbi ajánlatának több mint kétszerese! Fejek forogtak és Malone villámgyorsan visszahúzódott az oszlop mögé, mert Stephanie is megpördült, hogy megnézze magának a padot, ahonnan telefonáltak. Csak a szeme sarkából mert odasandítani, hogy lássa, amint Stephanie és Hansen tanácskozásba merül, majd figyelmüket ismét a kikiáltóra fordítják. Rövid szünet következett, amelyben Hansen a következı lépésen gondolkodott, de nyilvánvaló volt, hogy Stephanie-tól vár jelet. A nı megrázta a fejét. — A mőtárgy eladva a telefonon licitáló vevınek, ötvenezer koronáért. Az árverésvezetı levette a könyvet a bemutatóállványról és negyedórás szünetet jelentett be. Malone tudta, hogy az aukciósház részérıl most megvizsgálják a Pierres gravées du Languedoc címő könyvet, kiderítendı, mi tette azt nyolcezer dollárnál is értékesebbé. Tudta, hogy a roskildei könyvesek körültekintıek, és akik nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy kincsek csússzanak ki a kezük közül. Pedig most valami ilyesmi történt. Továbbra is az oszlophoz simulva figyelt, Stephanie és Hansen pedig a helyüknél maradtak. Sok ismerıs arc volt a teremben és Malone nagyon remélte, hogy egyikük sem köszön majd rá. Sokan a túlsó sarok felé igyekeztek, ahol frissítıket kínáltak. Látta, hogy két férfi megy oda Stephaniehoz és bemutatkoznak. Mindketten zömök testalkatúak voltak, rövidre nyírt hajjal. Lötyögıs barna zakójuk alatt mintás pulóvernyakú inget viseltek. Amikor egyikük elırehajolt, hogy kezet fogjon Stephanie-val, Malone észrevette a gerincéhez simuló pisztoly kidudorodását. RÖVID BESZÉLGETÉS UTÁN A KÉT FÉRFI TÁVOZOTT. A megbeszélés barátságosnak tőnt, és miközben Hansen az ingyen sör felé sodródott, Stéphanie odalépett az egyik alkalmazotthoz, néhány szót váltott vele, majd az egyik oldalsó ajtón át távozott a terembıl. Malone odament ehhez a Gregos nevő, sovány dán alkalmazotthoz, akit jól ismert. — Cotton, örülök, hogy látom! — Szeretek jó üzleteket csinálni. Gregos elmosolyodott: — Ilyet itt nem könnyő kifogni. — Úgy tőnik, a legutóbbi tétel valóságos sokkot okozott. — Én arra számítottam, hogy ötszázért talán elmegy. Na de ötvenezer! Döbbenetes! — Sejti, mi lehet az oka? Gregos megrázta a fejét: — Ez meghaladja a képzelıerımet. Malone az oldalsó ajtó felé mozdult: — Az a nı, akivel az imént beszélt... Hová ment? Az alkalmazott sokatmondó pillantást vetett rá: — Felkeltette az érdeklıdését? — Nem úgy. Másféleképpen érdekel. Malone népszerő volt az aukciós házban, mióta néhány hónappal korábban segített megtalálni egy bogaras eladót, ki a Jane Eyre körülbelül 1847-es kiadásának három példányát ajánlotta fel, de amelyekrıl kiderült, hogy lopottak. Amikor a rendırség lefoglalta a három könyvet az új tulajdonosnál, az aukciós háznak minden egyes koronát vissza kellett fizetnie, csakhogy az eladó már beváltotta a ház csekkjét. A sors kegye folytán Malone rábukkant a férfira Angliában, és visszaszerezte a pénzt. Eközben szerzett néhány hálás barátot új otthonában.

— A Domkirke felıl érdeklıdött, hogy merre található. Azon belül is IV. Keresztély kápolnája. — Megmondta, miért? Gregos megint a fejét rázta: — Csak azt, hogy odasétál. Malone megrázta a másik kezét. Markában egy összehajtogatott ezerkoronás lapult. Látta, hogy Gregos értékeli a felajánlást, és feltőnés nélkül zsebre rakja a pénzt. A ház nem nézte jó szemmel a hálapénzeket. — Még valamit — mondta Malone. — Ki volt az a hatalmas ajánlatot tevı, a telefonvonal másik végén? — Cotton, maga is tudja, hogy ez szigorúan bizalmas. — Aminthogy maga is tudja, hogy utálom a szabályokat. Ismerem a licitálót? — Annak a háznak a tulajdonosa, amit maga bérel Koppenhágában. Malone kis híján felnevetett. Henrik Thorvaldsen. Hát persze! Tudhatta volna! Az aukció folytatódott. Miközben a vevık ismét elfoglalták helyüket, Malone a bejárat felé nyomakodott és észrevette, hogy Hansen is visszaült. Kilépett a hővösödı dán estébe. Bár már majdnem nyolc óra volt, a nyári égboltot még mindig megvilágították a lenyugvó nap fakó karmazsinszínő sugarai. Néhány háztömbnyire magasodott a vörös téglás katedrális, a Domkirke, ahová a dán királyokat hagyományosan temették, a 13. század óta. Vajon mit akar ott Stephanie? Már éppen arra akart indulni, amikor két férfi lépett oda. Egyikük valami kemény tárgyat szorított a hátához. — Csak nyugodtan, Malone, különben most és itt agyonlövöm! — suttogta a fülébe egy hang. Malone egy-egy pillantást vetett balra, majd jobbra. Az a két férfi fogta ıt közre, aki korábban, Stephanie-val beszélt. Az arcukon is ugyanazt az izgalmat látta tükrözıdni, amit néhány órával korábban a vörös dzsekis arcán látott.

HAT

STEPHANIE BELÉPETT A DOMKIRKÉBE. A férfi az aukciós házban azt mondta, hogy könnyen megtalálja és igaza is volt. A hatalmas épület, amely túlméretezettnek tőnt a körülötte elterülı városhoz képest, szinte az egész esti égboltot elfoglalta. A nagyszabású építményben rengeteg melléképületet, kápolnát, tornácos folyosót talált, amelyek fölé magas, boltíves mennyezetek borultak. Az ódon falakat megkoronázó festett üvegő ablakok pedig egészen mennyei hangulatot árasztottak. Úgy vélte, a katedrális, amelynek építészeti stílusa jellegzetesen francia hangulatot sugárzott, már nem katolikus templom, a belsı díszítés alapján evangélikusnak gondolta. Dühös volt, hogy nem tudta megszerezni a könyvet. Azt hitte, hogy legfeljebb háromszáz koronáért, ötven dollárért meg tudja venni. Ehelyett valami névtelen vásárló képes több mint nyolcezer dollárt fizetni egy közönséges, több mint száz évvel ezelıtt írt dél-franciaországi útinaplóért. Már megint valaki, aki tud az idejövetele valódi céljáról. Talán éppen ez az ember várja itt? Az a két férfi, aki a licitálás után megkereste, csak annyit mondott, hogy mindent megtudhat, ha eljön ide, a katedrálisba, és megkeresi IV. Keresztély kápolnáját. Máskülönben ırültségnek gondolta volna ezt a sétát, de nem volt választása. Csak nagyon rövid ideje maradt arra, hogy jó üzletet csináljon. Követte a kapott utasítást és körbejárta az elıcsarnokot. Jobbra a templom fıhajójában, a fıoltár

elıtt éppen istentisztelet folyt. Legalább ötvenen térdeltek a padokban A fújtatós orgona hangjának fémes zúgása betöltötte az elıcsarnokot is. Megtalálta IV. Keresztély kápolnáját és egy gondosan kimunkált vasrácson keresztül belépett. Ott egy alacsony férfi várta, akinek vékony szálú, acélszürke haja úgy simult a koponyájára, mint egy sapka, Durva vonású arcát simára borotválta, világos gyapjúnadrágot és nyitott gallérú inget viselt. Bırzakó fedte izmos felsıtestét, és amikor közelebb lépett, Stephanie látta, hogy sötét szemével hidegen és gyanakvóan méregeti ıt. Talán megérezte a nı nyugtalanságát, mert vonásai hirtelen megenyhültek és lefegyverzıen elmosolyodott. — Nelle asszony, nagyon-nagyon örülök, hogy találkozhattunk. — Honnan tudja, hogy ki vagyok? — Jól ismertem a férje munkásságát. Nagy tudósa volt több olyan témának, ami engem is érdekel. — Melyeknek? A férjem sok mindennel foglalkozott. — Engem leginkább Rennes-le-Cháteau érdekel. Meg az ı kutatásai a városnak és környékének úgynevezett nagy titkáról. — Maga az, aki az imént túllicitált engem? A férfi színlelt megadással emelte föl a kezét: — Nem, és éppen ezért akartam beszélni önnel. Nekem is volt képviselım a licitáláson, csakúgy mint — gondolom — önnek is, és engem is megdöbbentett a végsı ár. Stephanie-nak kis idıre volt szüksége, hogy összeszedje a gondolatait. Körüljártatta tekintetét a királysírokon. A vakító márványfalakat hatalmas, a valóságot megtévesztı hőséggel ábrázoló trompe l’oeil festmények borították el. Öt díszes koporsó állt középen, a hatalmas kupola alatt. A férfi a síremlékekhez lépett: — IV. Keresztélyt tekintik Dánia legnagyobb uralkodójának. Ahogy VII. Henrik Angliában, I. Ferenc Franciaországban vagy Nagy Péter Oroszországban, ı is alapjaiban változtatta meg országát. Emléke mindenhol fellelhetı. Stephanie-t nem érdekelte a történelmi lecke: — Mit akar? — Hadd mutassak valamit. A kápolna bejáratánál lévı fémrácsozat felé indult. A nı követte. — A legenda szerint maga az ördög formálta ezt a rácsmintát. A szaktudás mindenesetre valóban rendkívüli. A mintázat magában foglalja a király és a királyné monogramját, valamint meseszerő lények sokaságát. De nézze csak meg az alját! Stephanie fémbe vésett szavakat látott. — Így szól — mondta a férfi —, Caspar Fincke bin ich genannt, dieser Arbdt bin ich bekannt. Vagyis Caspar Fincke az én nevem, e mővem, adta hírnevem. Stephanie a férfira bámult: — Na és? — A Kerek Torony tetején, Koppenhágában van egy ugyanilyen fémrácsozat. Körbefut a peremen. Azt is Fincke készítette. Alacsonyra formázta, hogy jól lehessen látni a város háztetıit de egyúttal könnyő átugrani is. A nı elértette: — Az a férfi, aki onnan leugrott, magának dolgozott? — A férfi bólintott. — Miért kellett meghalnia? — Krisztus katonái bátran harcolnak az Úr ügyeiért, nem rettennek meg sem attól, hogy elpusztítsák az ellenséget, sem attól, hogy ık is meghalhatnak. — Megölte magát. — Ha halált osztunk vagy elnyerünk, abban nyoma sincs a bőnnek, csakis a dicsıségnek. — Maga nem tud megválaszolni egyetlen kérdést sem. A férfi elmosolyodott: — Csupán idéztem egy nagy teológust, aki mindezt körülbelül 800 évvel ezelıtt írta.

Clairvaux-i Szent Bernátot. — Ki maga? — Hívjon, mondjuk, Bernátnak. — Mit akar? — Két dolgot. Elıször is a könyvet, amirıl mindketten lemaradtunk az árverésen. De elismerem, hogy ezt most nem áll módjában odaadni nekem. A másodikat viszont igen. Azt egy hónappal ezelıtt küldték önnek. Stephanie megırizte arca rezzenetlenségét. Ez az ember tényleg tudja, mi dolga van itt: — No, és mi az? — Aha, tesztelni próbálja, hogy mennyire vagyok jól értesült. Rendben. Az önnek küldött csomagban egy napló volt, ami valaha az ön férje tulajdonát képezte — személyes feljegyzései, amiket idı elıtti haláláig írt. Nos, átmentem a vizsgán? A nı nem válaszolt, Azt a naplót akarom. — Miért olyan fontos az? — Sokan különcnek tartották a férjét. Furcsának, hóbortosnak. Az akadémikusok kinevették, kigúnyolták, a sajtó is kifigurázta. Én viszont kiváló koponyának gondolom. Olyan dolgokat látott meg, amiket mások észre sem vettek. Nézze csak, mit ért el! Elindította az egész, manapság oly divatossá vált Rennes-le-Cháteau attrakciót. Az ı könyve volt az elsı, amely ismét ráirányította a figyelmet a helyi csodákra, ötmillió darabot adtak el belıle világszerte! Ez azért nem akármi! — A férjem több könyvet is írt. — Ha nem tévedek, tizennégyet, de egyiknek sem volt akkora hatása, mint ennek az elsınek, a Rennes-le-Cháteau kincse címőnek. Hála neki, ma már több száz kötet foglalkozik a témával. — Mibıl gondolja, hogy a férjem naplója megvan? — Mindketten tudjuk, hogy a napló már nálam lenne, ha nem avatkozik közbe egy Cotton Malone nevő férfi. Ha jól tudom, korábban önnek dolgozott... — Mit tett? A férfi úgy érezhette, hogy még mindig tesztelik: — Ön az Egyesült Államok Igazságügyi Minisztériumának dolgozója és a Magellán Ügyosztály néven ismert részleg vezetıje. Tizenkét ügyvéd, akiket ön személyesen választott ki, csakis önnek engedelmeskedve dolgozik bizonyos, mondjuk úgy, kényes ügyeken. Cotton Malone is éveken át dolgozott önnek. De tavaly év elején kilépett és most egy könyvesbolt tulajdonosa Koppenhágában. Ha nincs hő tanítványomnak az a balszerencsés akciója, akkor ön elfogyasztott volna egy könnyő ebédet Malone úrral, aztán szépen elbúcsúzik tıle, és eljön az aukcióra, ami Dániába utazásának valódi célja volt. Lejárt a színlelés ideje: — Kinek dolgozik? — Magamnak. — Nem hiszem. — Miért? — Évek tapasztalata. A férfi megint elmosolyodott, ami idegesítette a nıt: — A naplót, ha szabad kérnem! — Nincs nálam. A mai eset után úgy gondoltam, biztonságba kell helyeznem. — Péter Hansennél van? A nı nem felelt. — Nem. Nem hiszem, hogy megadná a választ. — Úgy gondolom, vége a beszélgetésünknek. Stephanie sarkon fordult és átsietett a nyitott kapun. Jobboldalt, a fıkapuk irányában észrevett két rövid hajú férfit — nem ugyanazokat, akik az aukciós házban odajöttek hozzá és rögtön tudta, hogy kinek az utasítására állnak ott.

Visszanézett a férfira, akit nem Bernátnak hívnak. — Ugyanúgy, ahogy az emberemnek délután, a Kerek Toronyban, önnek sincs hová mennie! — Csessze meg! Ezzel Stephanie megfordult és a katedrális belsejébe sietett. MALONE FELMÉRTE A HELYZETET. Egy forgalmas utca egyik épületének bejáratában állt. Emberek jöttek ki az aukciós házból, mások meg arra vártak, hogy az alkalmazottak odahozzák a kocsijukat a közeli parkolóból. Szóval nem maradt észrevétlen az, hogy megpróbált Stephanie-ra vigyázni. Átkozta magát, amiért nem volt elıvigyázatosabb. A hozzá intézett fenyegetések ellenére úgy gondolta, hogy az ıt közrefogó két férfi mégsem fogja megkockáztatni, hogy leleplezıdjék. Csak feltartóztatták, de nem tették harcképtelenné. Lehet, hogy csak annyi a feladatuk, hogy biztosítsák: legyen idejük a katedrálisban Stephanie-val véghezvinni, amit elterveztek. Mindez pedig azt jelentette, hogy neki cselekednie kell. Figyelte, ahogy egyre több és több állandó vevı özönlik ki az aukciós házból. Egyiküknek, egy nyakigláb dánnak a Strogeten volt könyvesboltja, Peter Hansenétól nem messze. Malone látta, hogy az egyik parkolófiú éppen odahozza a kocsiját. — Vagn! — kiáltotta Malone, és ellépett a hátának szegezıdı fegyvertıl. A másik, nevét meghallva megfordult és észrevette barátját. — Cotton, hogy vagy? — válaszolt dánul. Malone közömbösen az autó felé sétált és visszapillantva látta, amint az egyik rövid hajú gyors mozdulattal a zakója alá rejti a fegyvert. Meglepte és óvatlanságon kapta a férfiakat, ami megerısítette abban, amit róluk gondolt. Amatırök. Kész lett volna fogadni arra is, hogy dánul sem értenek. — Visszavinnétek Koppenhágába? — Hát persze! Van helyünk, bıven. Mássz be! Elérte a jobb hátsó ajtót. — Nagyon köszönöm. Aki idehozott, az még egy darabig itt akar lófrálni, nekem viszont haza kéne mennem! Amikor becsapta az ajtót és az ablakon át integetett nekik, erıs zavart látott a két fickó arcán, miközben az autó könnyedén kigördült. — Nem találtál ma semmi érdekeset? — kérdezte Vagn, Malone a vezetıre fordította figyelmét. — Semmit. — Én sem. El is határoztuk, hogy hazamegyünk és korábban megvacsorázunk. Malone a mellette ülı nıre pillantott. Elöl egy újabb férfi ült. Egyiküket sem ismerte, ezért bemutatkozott. Az autó lassan haladt Roskilde szők lakótelepi utcáin, a Koppenhága felé vezetı autóút irányába. Megpillantotta a katedrális kettıs tornyát és rézvörös tetejét. — Vagn, ki tudnál itt tenni? Mégiscsak maradnom kell egy darabig. — Biztos? — Most jutott eszembe, hogy van még valami elintéznivalóm.

HÉT

STEPHANIE A FİHAJÓVAL PÁRHUZAMOSAN HALADVA egyre beljebb került a

katedrálisba. A tıle jobbra tornyosuló hatalmas oszlopok túloldalán még mindig folyt az istentisztelet. Cipısarkai kopogtak a kövezeten, de az orgona súlyosan zengı búgásának köszönhetıen ezt csak ı hallotta. A kerengı, ami mentén haladt, megkerülte a fıoltárt és jó néhány alacsony fal és síremlék választotta el a kórustól. Visszapillantott és látta, hogy a magát Bernátnak nevezı férfi lassan ballag a nyomában, a másik két embert viszont sehol sem látta. Ráébredt, hogy hamarosan ismét a templom fıbejárata felé fog haladni, csak most az épület másik oldaláról. Most elıször érezte át igazán,amilyen veszélyeknek teszik ki magukat az ügynökei. İ maga sohasem dolgozott terepen — nem ez volt a dolga —, ráadásul ezúttal még csak nem is hivatalos feladatot teljesített. Most magánügyben járt el, hivatalosan szabadságon volt. Senki nem tudta, hogy Dániába jött — kivéve Cotton Malone-t. Jelen helyzetben viszont ez a diszkréció ugyancsak hátrányosnak bizonyult. Megkerülte a fıoltárt. Követıje diszkréten lemaradt, nyilván annak tudatában, hogy úgysem tud merre menekülni. Elsietett néhány kılépcsı mellett, amelyek levezettek egy másik kápolnába, aztán, úgy 15-20 méterre maga elıtt meglátta a két másik férfit, a hátsó csarnokban. Elzárták az útját. Mögötte Bernát egyenletes tempóban, határozott léptekkel közeledett. Balra meglátott egy újabb kápolnát. Berohant. Két márvány síremlék feküdt a gazdagon díszített falak között. Mindkettı a masszív formájú román templomokra emlékeztetett. Stephanie a távolabbi mögé húzódott. Aztán elfogta egy vad, megmagyarázhatatlan rettegés. Rájött, hogy csapdába esett. MALONE BESZALADT A KATEDRÁLISBA A FİKAPUN KERESZTÜL, jobbra észrevett két férfit — zömök, alacsony, rövid hajú, egyszerően öltözött volt mindkettı —, és ezek arra a kettıre emlékeztették, akiktıl az imént sikerült meglépnie az aukciós ház elıtt. Úgy döntött, hogy semmit sem kockáztat, ezért a zakója alá nyúlt, minden Magellán ügyosztályos ügynök kötelezı kelléke, az automata Beretta után. Megengedték neki, hogy megtartsa pisztolyát a leszerelése után is. Sikerült becsempésznie Dániába — itt ugyanis tilos volt kézifegyvert tartani. Megragadta a pisztolyt és ujját a ravaszra görbítve elı húzta azt, majd a combjához szorítva fedezte. Már több mint egy éve nem fogott fegyvert. Erre az érzésre úgy gondolta mint a múltja egy részére. Nem is hiányolta. De az öngyilkos férfi felkeltette benne az elıvigyázatosságot, ez jellemzi a jó ügynököket, és ez volt az egyik oka annak is, hogy míg ı egy-két ügynöktársát temetésen búcsúztatta, ıt nem ravatalozták fel egy templomban. A két férfi háttal állt neki, oldalt lelógatott, üres kezekkel. A harsogó orgonamuzsika elfedte léptei zaját. Amikor mögéjük ért, csak ennyit mondott: — Este is van munka, mi, fiúk? Mindketten megpördültek, Malone pedig megvillantotta a fegyvert: — Csak nyugodtan! Egyikük válla fölött megpillantott egy újabb férfit, aki vagy harmincméternyire, a templom kereszthajójában hanyagul feléjük lépdelt. Látta, hogy az illetı a bırzakója alá nyúl. Malone nem várta meg, hogy mi lesz, hanem balra bevetıdött az elsı üres padsorba. Halk pukkanás keveredett az orgonaszóba és egy golyó fúródott az elıtte lévı padba. A két másik egyszerre kapott a pisztolya után. Hason fekve kétszer lıtt, gyors egymásutánban. A dörrenések hangja betöltötte az egész katedrálist, átszakítva a muzsikáét. Az egyik férfi eldılt, a másik fedezékbe ugrott. Malone feltérdelt és három újabb pukkanást hallott. Megint hasra vetette magát, miközben körülötte fadarabok repültek szét a becsapódó golyóktól. Kettıt lıtt a magányos férfi irányába.

Az orgonamuzsika abbamaradt. Az emberek most ébredtek tudatára annak, hogy mi történt. A tömeg elkezdett az oldalsó kapuk irányába törtetni, azon a részen keresztül, ahol Malone rejtızött. A zőrzavart kihasználva Malone kilesett a pad támlája fölött és látta, hogy a bırzakós az egyik oldalsó kápolna bejáratánál áll. — Stephanie! — ordította el magát, túlharsogva a lármát. Semmi válasz. — Stephanie! Én vagyok az, Cotton! Csak jelezd, hogy jól vagy-e! Ezúttal sem jött válasz. Hason csúszva elért egészen a szemben lévı kereszthajóig, ahol már föl tudott állni. Elıtte az út körbevezetett a templomon, egészen a másik oldalig. Az oszlopsorok szinte lehetetlenné teszik, hogy rálıhessenek, aztán a kórus teljesen eltakarja majd. Úgyhogy nekiiramodott. STEPHANIE HALLOTTA, HOGY MALONE AZ İ NEVÉT KIÁLTJA. Hála Istennek, hogy sosem tudott csak a maga dolgával törıdni! Továbbra is a kápolnában rejtızött, egy fekete márvány koporsó mögött. Hallotta a lövéseket és tudta, hogy Malone megteszi, ami tıle telik, de hát túlerıvel áll szemben, legalább háromszorossal. Segíteni kellene neki, de hát mit tehetne ı? Nem volt nála semmilyen fegyver. De legalább értesíteni kellene, hogy jól van. Azonban mielıtt válaszolni tudott volna, a templomra nyíló egyik kovácsoltvas rácson át megpillantotta „Bernátot", pisztollyal a kezében. Korábban ismeretlen rettegés rántotta össze az izmait és bénította meg az elméjét. A férfi belépett a kápolnába. MALONE MEGKERÜLTE A KÓRUST. Az emberek zaklatott, hisztérikus hangok közepette változatlanul özönlöttek kifelé a katedrálisból. Valaki már biztos értesítette a rendırséget is. Csak fel kell tartóztatni a támadókat, amíg a segítség megérkezik. Átlopakodott a kerengın és látta, hogy az egyik férfi éppen meglıtt társát támogatja ki az oldalajtón. A harmadik, aki a lövöldözést kezdte, nem volt látható. Ez aggasztotta. Lelassította lépteit és följebb emelte pisztolyát. STEPHANIE KİVÉ DERMEDT. Bernát már csak néhány méternyire volt tıle. — Tudom, hogy itt van — mondta a férfi, rekedt torokhangján. — A megmentıje megérkezett, úgyhogy most nincs idım magával foglalkozni. De tudja, mit akarok. Még találkozunk. Ez a kilátás nem volt túl vonzó. — A férje szintén meggondolatlan volt. Tizenegy évvel ezelıtt hasonló ajánlatot kapott a naplóra, de elutasította. A férfi szavai Stephanie elevenébe vágtak. Tudta, hogy csendben kéne maradnia, de nem bírta ki. Ezt már nem! — Mit tud a férjemrıl? — Éppen eleget. Maradjunk ennyiben. Stephanie hallotta, hogy kimegy. MALONE LÁTTA, HOGY A BİRZAKÓS KILÉP az egyik oldalsó kápolnából. — Állj! — kiáltott rá. A férfi megpördült és felemelte fegyverét. Malone elvetıdött egy lépcsı felé, amely egy újabb épületszárnyhoz vezetett, és legurult vagy öthat lépcsıfokot. Három golyó pattant le fölötte a falról. Malone lövésre készen talpra szökkent, de a bırzakós, átvágva a templom túloldalára, már jó harmincméternyire járt és futva távolodott az elıcsarnok irányába.

Malone talpra állt és elıbbre lépett. — Stephanie! — kiáltotta megint. — Itt vagyok, Cotton! A kápolna távolabbi vége felıl elıbukkant egykori fınöknıje. Miközben feléje sétált, Stephanie nyugodt arca megkeményedett. Kintrıl szirénázás hallatszott. — Javaslom, tőnjünk el innen — mondta Malone. — Rengeteg kérdésre számíthatunk és úgy vélem, egyikre sem válaszolnál szívesen. — Jól gondolod. — Stephanie fürgén ellépdelt mellette. Már éppen azt akarta javasolni, hogy egy másik kijáraton távozzanak, amikor a fıkaput betaszították és egyenruhás rendırök sereglettek be a katedrálisba. Még mindig a kezében volt a pisztoly, amit azonnal észre is vettek. Megtorpantak és lövésre emelték fegyvereiket. Malone és Stephanie megdermedt. — Hentilden landskab! Nu!— dörrent a parancs. — A földre! Azonnal! — Mit akarnak tılünk? — kérdezte Stephanie. Malone ledobta a pisztolyt és térdre ereszkedett. — Semmi jót.

NYOLC

RAYMOND DE ROQUEFORT A KATEDRÁLIS ELİTT ÁLLT, a bámészkodók győrőjén túl, és várta a dráma végkifejletét. Két társával együtt sikerült kiszökniük egy oldalajtón, éppen amikor a rendırök benyomultak a fıbejáraton. Aztán, a katedrális kertjében álló, terebélyes fák árnyékának fedezékét kihasználva kióvakodtak. Úgy tőnt, senki sem figyelt fel rájuk. Stephanie Nelle és Cotton Malone egyenlıre teljesen lekötik a rendırök figyelmét. Eltelik még egy kis idı, amíg más szemtanúk további fegyveresekrıl kezdenek majd beszélni. Ismerte az efféle helyzeteket és tudta, hogy hideg fıvel mindig épségben ki lehet kerülni belılük, így hát nyugalmat parancsolt magára. Embereinek azt kell látniuk, hogy ı ura önmagának és a helyzetnek is. A katedrális elıtti teret elöntötte a vörösen és fehéren villódzó fény. Egyre újabb rendırök érkeztek, ı pedig csak ámult azon, hogy egy ilyen kisvárosnak, mint Roskilde, hogyan lehet ennyi rendfenntartója. A közeli térrıl is özönlöttek az érdeklıdık, úgyhogy a helyzet kezdett zőrzavarossá válni. Ez tökéletesen megfelelt neki. Mindig határtalan cselekvési szabadságot érzett a káoszban — már persze ha ura volt a káosznak. Szembetalálkozott azzal a két emberével, akik vele voltak a templomban. — Megsebesültél? — kérdezte azt, amelyik lövést kapott. A férfi félrehúzta zakóját, és megmutatta a golyóálló mellényt, amely betöltötte feladatát. — Csak sajog. A tömegben észrevette két másik segédjét, azokat, akiket az aukciós házba küldött. Azok kis adóvevıjükön tájékoztatták, hogy nem Stephanie Nelle nyert a liciten. Ezért arra utasította ıket, hogy küldjék a nıt ide. Úgy gondolta, talán megfélemlíti, de ez nem sikerült. Sıt, ami még rosszabb, felhívta a figyelmet magára. Bár ennek inkább Cotton Malone volt az oka. Az emberei észrevették Malone-t az árverésen, ezért azt a parancsot adta nekik, hogy tartsák vissza, ameddig ı nem beszélt Stephanie Nelle-lel. Láthatóan ez sem sikerült. A két fiatalember odajött hozzá. — Malone elszökött tılünk.

— Megtaláltam. — Nagyon leleményes. És kötélbıl vannak az idegei. Igazat kellett adnia nekik. Lenyomozta Cotton Malone-t is, miután megtudta, hogy Stephanie Nelle Dániába utazik és vele is találkozni akar. Minthogy Malone Stephanie terveinek részévé is válhatott, jobbnak látta megtudni róla, amit lehet. Malone keresztneve Harold Earl volt. Az amerikai Georgia államban született, 46 évvel ezelıtt. Anyja született georgiai volt, apja hivatásos katona, aki Annapolisban végzett, majd gyorsan hajóparancsnoki rangra emelkedett. A tengeralattjárója elsüllyedt, amikor Malone még alig volt tízéves. A fiú apja nyomdokaiba lépett, elvégezte a Tengerésztiszti Akadémiát, osztályában az elsık között volt. Felvették a pilótaiskolába, és elegendı pontot szerzett a vadászrepülıs kiképzéshez is. Aztán, tanulmányai felénél, hirtelen-váratlan áthelyezését kérte és fel is vették a Georgetown Egyetem Jogi Karára. Szakmai gyakorlatát a Pentagonnál végezte. Miután megkapta ügyvédi diplomáját, a Katonai Fıügyészség testületéhez került és ott kilenc évet szolgált katonai ügyvédként. Tizenhárom éve áthelyezték az Igazságügyi Minisztériumba, Stephanie Nelle akkor éppen megalakuló Magellán Ügyosztályához. Egészen múlt évig dolgozott ott, amikor is hivatásos parancsnoki rangban leszerelt. Ami magánéletét illeti, Malone elvált, és 14 éves fia a volt feleségénél élt, Georgiában. Rögtön azután, hogy munkájától visszavonult, Malone elhagyta az Egyesült Államokat és Koppenhágába költözött. Közismerten könyvbarát volt, katolikusnak született, de túlságosan valláskövetınek nem nevezhették. Meglehetısen folyékonyan beszélt több nyelvet, nem volt ismert káros szenvedélye, sem fóbiája, és kitőnni vágyás vagy vakbuzgóság sem jellemezte. Nagyon jó volt viszont a vizuális memóriája. Mindent egybevetve, az az ember volt, akit de Roquefort sokkal inkább szeretett volna saját emberei között látni, mint az ellenséges oldalon. És az elmúlt percek mindezt fényesen igazolták. Háromszoros túlerı láthatóan nem rettentette meg Malone-t, különösen ha úgy érezte, hogy Stephanie Nelle veszélyben van. Ezt megelızıen, de Roquefort fiatal segédje szintén bátorságról és lojalitásról tett tanúbizonyságot, de elhamarkodottan cselekedett, amikor elrabolta Stephanie táskáját. Várnia kellett volna, míg a nı találkozója Cotton Malone-nal lezajlik, és csak akkor cselekedni, amikor Stephanie már egyedül és védtelenül igyekszik a hotel felé. Talán jó pontokat akart szerezni, tudva, hogy milyen fontos a küldetése. Talán csak türelmetlen volt. Amikor azonban a Kerek Toronyban sarokba szorították, a fiatalember — helyesen — a halált választotta az elfogatás helyett. Ez ugyan szégyen, de hát a tanulási folyamat már csak ilyen. Az okosak és ügyesek fölemelkedtek, a többiek elhulltak. De Roquefort odafordult egyik emberéhez, aki az aukción volt: — Megtudtad, hogy ki vitte el a könyvet? A fiatalember bólintott: — Ezer koronába került megkenni az alkalmazottat. — De Roquefort-t nem érdekelte az emberi gyarlóság ára: — A neve? — Henrik Thorvaldsen. És zsebében megzizzent a telefon. Helyettese tudta, hogy éppen fontos dolga van, vagyis valami rendkívülirıl lehetett csak szó. Kipattintotta a mobiltelefont. — Közeleg az idı — mondta a hang a telefonban. — Mennyire? — Néhány órányira van. Váratlan ajándék. — Adok egy feladatot — szólt bele halkan a telefonba. — Van egy ember. Henrik Thorvaldsen. Gazdag dán pasas, Koppenhágától északra lakik. Tudok róla egyet mást, de teljes körő

információra van szükségem róla. Egy óra múlva! Hívj vissza, ha megvan! Becsukta a készüléket és a segédeihez fordult. — Haza kell mennünk. De elıbb még két feladatunk van. Hajnal elıtt végeznünk kell. MALONE-T ÉS STEPHANIE-T ROSKILDE EGYIK KÜLVÁROSI rendırırsére vitték. Az úton egyikük sem szólalt meg és mindketten tisztában voltak azzal, hogy miért. Malone rájött, hogy Stephanie Dániába érkezéséhez semmi köze a Magellán Ügyosztálynak. Stephanie sosem dolgozott terepen. İ a piramis csúcsán ült — Atlantában mindenki neki jelentett. Különben is, amikor a múlt héten felhívta, hogy szeretne rövid idıre találkozni vele, elég nyilvánvalóan célzott arra, hogy szabadságra jön Európába. Jó kis vakáció, gondolta Malone, amikor egyedül hagyták ıket egy kivilágított, ablaktalan szobában. — Ja, mellesleg a kávé nagyon jó volt a Café Níkolajban — mondta. — Vettem a bátorságot és megittam a tiédet is. Persze csak az után, hogy felkergettem azt az embert a Kerek Torony tetejére és végignéztem, ahogy leugrik onnan. A nı nem szólt semmit. — Láttam, ahogy fölkaptad a táskádat a földrıl. Nem tudom feltőnt-e, hogy egy halott is fekszik közvetlenül mellette? Talán nem. Hiszen nagyon siettél. — Elég, Cotton! — mondta azon a hangon, amit a férfi nagyon is jól ismert. — Már nem dolgozom neked. — Akkor most miért vagy itt? — Ezen tőnıdtem magam is a katedrálisban, de a golyók kissé elvonták a figyelmemet. Mielıtt Stephanie bármit is válaszolhatott volna, nyílt az ajtó és bejött egy magas, vörösesszıke hajú, világosbarna szemő férfi, ı volt az a roskilde-i rendır fıfelügyelı, aki behozatta ıket a katedrálisból. Most éppen Malone Berettáját tartotta a kezében. — Telefonáltam, ahogyan azt kérte — mondta a fıfelügyelı Stephanie-nak. — Az amerikai követség igazolta az ön személyazonosságát, és azt is, hogy az amerikai Igazságügyi Minisztériumban dolgozik. Most a Belügyminisztériumunktól várom a választ, hogy önnel mit tegyek. — Megfordult. — Ön, Malone már más eset. Ön ideiglenes tartózkodási vízummal van Dániában, mint bolttulajdonos. — Gúnyosan felmutatta a pisztolyt. — A törvényeink persze nem tiltják efféle fegyverek birtoklását, azt meg pláne nem, hogy használják is nemzetünk büszkeségében, a Világörökség részeként nyilvántartott katedrálisunkban. — Csak a legfontosabb törvényeket szeretem megszegni — válaszolta, nehogy a férfi azt gondolja, hogy most megszorongatta ıt. — Én szeretem a humort, Malone úr. De ez most nagyon komoly ügy. És nem számomra, hanem önre nézve. — Azt is elmondták a tanúk, hogy volt ott három másik fegyveres is, és hogy ık kezdték a lövöldözést? — Van személyleírásunk róluk. De kétlem, hogy még mindig a közelben lennének, ön viszont itt van. — Felügyelı — mondta Stephanie —, a kialakult helyzetnek én voltam az oka, nem Malone úr. — Figyelmeztetı pillantást vetett rá. — İ korábban nekem dolgozott és most úgy gondolta, hogy segítségre van szükségem. — Azt akarja ezzel mondani, hogy nem lett volna lövöldözés, ha Malone úr nem avatkozik közbe? — Egyáltalán nem. Azt mondom, hogy a helyzet elfajult, de egyáltalán nem Malone hibájából. A felügyelı érezhetı érdeklıdéssel mérlegelte a nı érveit. Malone azon tőnıdött, Stephanie

vajon mit akar elérni. Sosem volt a nı erıssége, de Malone úgy gondolta, nem mond neki ellent, legalábbis nem a felügyelı jelenlétében. — Ön az Egyesült Államok kormányának hivatalos ügyében tartózkodott a katedrálisban? — kérdezte végül a fıfelügyelı. — Errıl nem nyilatkozhatok. Megértheti. — Az ön munkája olyan tevékenységgel is jár, amirıl nem beszélhet? Azt hittem, ön ügyvéd. — Az vagyok. De az ügyosztályom rendszeresen részt vesz nemzetbiztonsági ügyeket érintı vizsgálatokban. Valójában ez a fı tevékenységi körünk. A felügyelıt mindez nem hatotta meg: — Milyen ügyben jött Dániába, Nelle asszony? — Malone-t jöttem meglátogatni. Már több mint egy éve nem találkoztunk. — Ez volt idejövetelének egyetlen célja? — Várjuk meg a Belügyminisztérium válaszát. — Valóságos csoda, hogy senki sem sérült meg abban a zőrzavarban. Kisebb károk keletkeztek a mőemlékben, de senki sem sebesült meg. — Meglıttem az egyik fegyverest — szólalt meg Malone. — Ha eltalálta is, nem vérzett. Ez azt jelenti, hogy golyóálló öltözéket viseltek. A csapat felkészülten ment oda. De mire készültek? — Meddig szándékozik Dániában maradni? — kérdezte Stephanie-t a fıfelügyelı. — Holnap utazom el. Nyílt az ajtó, és egy egyenruhás tiszt adott át egy papírlapot a fıfelügyelınek. Az elolvasta, majd ezt mondta: — Önnek nagyon jó helyen vannak barátai, Nelle asszony. A fölötteseim azt írják, hogy engedjem el önt és ne faggassam. Stephanie az ajtó felé indult. Malone is fölállt: — Említ engem is az a papír? — Magát is el kell engednem. Malone a pisztolyáért nyúlt. A fıfelügyelı nem adta át. — Nem kaptam olyan utasítást, hogy vissza kellene adnom ezt a fegyvert. Malone nem vitatkozott. Ezzel késıbb is foglalkozhat. Most fontosabb, hogy beszéljen Stephanie-val. Kisietett és az épület elıtt utolérte. A nı megpördült, hogy szembenézzen vele, egész teste megfeszült: — Cotton, nagyra értékelem, amit ma tettél a katedrálisban. Most viszont figyelj, mégpedig jól! Tartsd magad távol az ügyeimtıl! — Fogalmad sincs, mit teszel. A katedrálisban is felkészületlenül másztál bele valamibe. Az a három ember meg akart ölni. — Akkor miért nem tették? Ezer alkalmuk lett volna rá, mielıtt odaértél. — Ez pedig éppen hogy még több kérdést vet föl. — Nincs elég tennivalód a könyvesboltodban? — Rengeteg. — Akkor foglalkozz azzal! Amikor tavaly leszereltél, azt mondtad, eleged lett abból, hogy lınek rád. Úgy rémlik, említetted, hogy az új dán jótevıd olyan életet ajánlott neked, amilyenre mindig is vágytál. Hát akkor élvezd azt! — Te hívtál föl, hogy beugranál egy látogatásra. — Rossz ötlet volt.

— Nem egyszerő táskatolvaj volt az a mai. — Maradj ki ebbıl! — Tartozol nekem. Megóvtam a bıröd. — Senki sem kért meg rá. — Stephanie... — Az ördögbe is, Cotton! Nem mondom még egyszer. Ha tovább erısködsz, nem marad más hátra, mint hogy cselekedjek. Erre a férfi arcizmai is megfeszültek: — És mit szándékozol tenni? A dán barátod nem tud minden összefüggésrıl. Én megvilágíthatok néhányat. — Hát tedd azt! — mondta Malone, egyre növekvı dühhel, de a nı nem válaszolt, hanem elviharzott. Elıször utána akart menni, hogy befejezzék, amit elkezdtek, de aztán úgy döntött, hogy Stephanie-nak igaza van. Semmi köze hozzá. És egy estére már elég bajt csinált magának. Úgyhogy ideje hazamenni.

KILENC

KOPPENHÁGA 22 ÓRA 30 PERC

DE ROQUEFORT MEGKÖZELÍTETTE A KÖNYVESBOLTOT. A sétálóutca felé esı rész teljesen kihalt volt. A környék kávézói és éttermei többnyire néhány utcával arrébb voltak, a Strogetnek ez a része éjszakára bezárt. Úgy tervezte, hogy a még elvégzendı két kisebb feladat után elhagyja Dániát. Mostanra bizonyára megszerezte a rendırség az ı és két társa személyleírását a katedrálisban lévı szemtanúktól. Vagyis fontos volt, hogy ne csatangoljanak már itt túl soká. Magával hozta Roskilde-bıl mind a négy segítıjét és azt tervezte, hogy tevékenységük minden részletét ellenırzi majd. Elég rögtönzés történt már, az egyik ráadásul egy emberének az életébe is került, a Kerek Toronynál, Nem akart még valakit elveszíteni. Két embere a könyvesbolt hátsó kijáratát tartotta szemmel, a másik kettı pedig mellette állt készenlétben. Az épület felsı emeletén égett a villany. Beszélnie kellett a bolt tulajdonosával. MALONE KIVETT EGY DIÉTÁS PEPSIT A HŐTİSZEKRÉNYBİL és lement négy lépcsıfordulónyit, egészen a földszintig. Boltja elfoglalta az egész épületet: a földszinten volt az üzlet, a fölötte lévı két emeleten raktár, a harmadikon pedig egy kis lakás, amit az otthonának nevezett. Már hozzászokott a szők lakótérhez és sokkal jobban kihasználta, mint a kétszáz négyzetméteres egykori házát Atlantában. Amikor azt tavaly eladta valamivel több, mint 300 ezer dollárért, a tiszta haszna meghaladta a 60 ezret, amit jól be tudott fektetni új életének megalapozásába, amihez hozzásegítette ıt — ahogyan az imént Stephanie csípısen megjegyezte — az „új dán jótevıje", a különc Henrik Thorvaldsen, aki tizennégy hónapja még idegen volt, mára az egyik legközelebbi barátja.

Valami kezdettıl fogva összekapcsolta ıket. Az idısebbik látott valamit a fiatalabbikban — Malone nem tudta volna pontosan megmondani, hogy mit, de valamit —, és elsı találkozásuk Atlantában, azon az esıs csütörtökön, mindörökre összekötötte a sorsukat. Stephanie ragaszkodott hozzá, hogy egy hónapra menjen szabadságra az után a mexikóvárosi tárgyalás után, amely három nemzetközi kábítószer csempészetben érintett vádlottnak az ügyében zajlott és vérfürdıbe torkollt. Ennek során gyakorlatilag kivégezték a DEA, a Drogellenırzési Hivatal egyik felügyelıjét is, aki történetesen az Egyesült Államok elnökének személyes jó barátja volt. Az egyik tárgyalási napon, az ebédszünetrıl a bíróság épületébe visszatérıben Malone gépfegyverek kereszttüzébe került, amely a tárgyalástól függetlenül alakult ki. İ megpróbálta megfékezni a helyzetet, és a bal vállába kapott golyóval tért haza. A lövöldözés végeredménye hét halott és kilenc sebesült volt — az egyik halott egy Gai Thorvaldsen nevő fiatal dán diplomata. — Személyesen akartam beszélni önnel — mondta Henrik Thorvaldsen. Malone apró dolgozószobájában ültek. A válla pokolian fájt. Annyira, hogy meg sem kérdezte, hogyan talált rá Thorvaldsen és honnan tudta az idıs férfi, hogy ı ért dánul. — Nagyon szerettem a fiamat — mondta Thorvaldsen, — Amikor belépett a diplomáciai testületünkbe, az nagyon felvillanyozott. İ maga kérte ezt a mexikói megbízatást. Az azték kultúrát tanulmányozta. Egy napon kiváló parlamenti képviselı lehetett volna belıle. Egy államférfi. Egy sor friss benyomás kavargott Malone agyában. Thorvaldsen kétségtelenül nemesi származású volt, elıkelı megjelenéssel, amely egykor elegáns is lehetett. De a kifinomult ízlése éles ellentétben állt torz testével: a gerince furcsa ívben púposodott, mint egy kócsagtoll. Vastagbırő, merev arca rengeteg kényszerő döntésrıl tanúskodott, a szeme sarkában a szarkalábak mély hasadékokhoz hasonlítottak, májfoltok, visszerek tarkították a karját és a kezét. Szürkés haja vastag csimbókokban meredezett és jól harmonizált a szintén szürkés csomókban álló szemöldökével — mindez állandó izgatottságot kölcsönzött az idıs ember arckifejezésének. Szenvedély csak a szemeiben látszott. A szürkéskék szemek látnoki erıvel villogtak, az egyiken csillag alakú hályog ült. — Eljöttem, hogy találkozzam azzal az emberrel, aki lelıtte a fiam gyilkosát. — Miért? — kérdezte Malone. — Hogy megköszönjem. — Fel is hívhatott volna. — Szeretem látni is azt, akivel beszélek. — Most inkább egyedül szeretnék maradni. — Megértem, hiszen majdnem megölték. — Az idıs férfi összerázkódott. — És távozik is az állásából. Lemond a posztjáról. Leszerel a seregbıl. — Maga nagyon sokat tud. — A tudás a legnagyobb luxus. — Malone nem hatódott meg. — Köszönöm a vállveregetést, de épp a vállamban van egy nagy lyuk, és borzasztóan szaggat úgyhogy ha elmondta, amit akart, nem távozna? Thorvaldsennek esze ágában sem volt felkelni a kanapéról. Ehelyett körbejárt a tekintete Malone otthonában, a környezı szobákon, amelyek egy boltíven át voltak láthatók. Minden falat elborítottak a könyvek. Úgy tőnt, az egész ház csak azért van, hogy legyen helyük a könyvespolcoknak. — Én is szeretem ıket — mondta a vendég. — A házam ugyanígy tele van könyvekkel. Egész életemben győjtöttem ıket. Malone megérezte, hogy ez a hatvanvalahány éves ember szeret nagyban játszani. Ezt már akkor

is észrevette, amikor ajtót nyitott neki és látta, hogy egy limuzinnal érkezett. De meg akarta tudni: — Honnan tudta, hogy értek dánul? — Maga több nyelvet beszél. Büszke voltam, amikor megtudtam, hogy az anyanyelvemet is. Ez nem volt igazi válasz, de hát komolyan számíthatott volna rá? — A vizuális memóriája igazi áldás lehet. Az enyém a korral már szinte teljesen elenyészett. Alig tudok felidézni valamit is. Malone ebben kételkedett. Mit akar? — Gondolkodott már a jövıjén? — Malone körbemutatott a szobán: — Gondoltam, nyitok egy könyvesboltot. Van mit eladnom. — Nagyszerő ötlet. Van egy eladó boltom, ha érdekli. Úgy döntött, belemegy a játékba. Miért is ne?! Az öregember szemének szigorú csillogásában volt valami, ami azt jelezte, hogy nem tréfál. A kérgesre keményedett kéz beletúrt a zakózsebbe, majd Thorvaldsen egy névjegykártyát tett le a kanapéra. — A privát számom. Ha érdekli, hívjon föl. Az öregember fölállt. Malone ülve maradt. — Mibıl gondolja, hogy érdekel? — Érdekli, Malone úr. Zokon vette a megállapítást, különösen azért, mert az öregembernek igaza volt. Thorvaldsen a bejárat felé csoszogott. — Hol van ez a könyvesbolt? — kérdezte, átkozva magát, hogy a hangja olyan érdeklıdıen cseng. — Koppenhágában. Hol másutt? — Három napot várt, mielıtt felhívta volna. Az a gondolat, hogy Európában lakjék, mindig is vonzotta. Vajon tudta ezt Thorvaldsen is? De sosem gondolta, hogy meg is tudja majd valósítani. Hivatásos kormányalkalmazott volt. Amerikában született és nevelkedett. De mindez még Mexikóváros elıtt volt. Hét halottal és kilenc sebesülttel korábban. Maga elıtt látta elhidegült feleségének az arcát egy nappal azután, hogy Koppenhágába telefonált. — Egyetértek. Már eleget éltünk külön, Cotton, ideje el is válnunk. — Olyan magától értetıdı természetességgel mondta mindezt, amilyenre számítani is lehetett egy büntetıjogásztól. — Van még valami? — kérdezte Malone közömbösen. — Nem mintha számítana, de igen. Az ördögbe is, Cotton, már öt évet töltöttünk külön. Biztos vagyok benne, hogy nem éltél szerzetesi életet ezalatt. — Igazad van. Ideje már. — Tényleg leszerelsz a haditengerészettıl? — Már megtörtént. Tegnapi hatállyal. A nı megcsóválta a fejét. Éppen úgy, mint korábban, amikor Garynek anyai tanácsra volt szüksége. — Megállapodsz valaha is? A haditengerészet, aztán a pilótaiskola, jogi tanulmányok, katonai ügyészség, az Ügyosztály. Most meg ez a hirtelen visszavonulás. Mi lesz ezután? Malone sosem szerette felesége hangjában ezt a leereszkedı árnyalatot. — Dániába költözöm. A nı arcáról semmit sem lehetett leolvasni. Akár azt is mondhatta volna, hogy a Holdra költözik. — Mi után futsz? — Elegem van abból, hogy lövöldözzenek rám. — Mióta? Szeretted az Ügyosztályt. — Ideje most már felnınöm. — A nı rámosolygott.

— Szóval azt gondolod, hogy ha Dániába költözöl, az hozzásegít ehhez a csodához? Nem akart magyarázkodni. Feleségét ez úgysem érdekelte igazán, és ı sem akarta, hogy érdekelje. — Csak Garyvel kell még beszélnem. — Minek? — Tudni akarom, hogy helyesli-e ezt az egészet. — Mióta érdekel az, hogy mit gondol? — Miatta léptem ki. Azt akartam, hogy legyen végre apja... — Marhaság, Cotton. Magad miatt léptél ki. Ne használd ezt a fiút mentségként. Akármit tervezel is, azt magadért teszed, nem İérte. — Nincs szükségem arra, hogy te mondd meg, mit gondolok. — Hát akkor ki mondja meg? Sokáig voltunk házasok. Gondolod, olyan egyszerő volt csak várni rád, hogy hazagyere, Isten tudja honnan? Azon töprengeni, hogy talán hullazsákban érkezel? Megfizettem ezért, Cotton. És Gary is. De ez a fiú szeret téged. Nem is, hanem bálványoz téged. Mindketten tudjuk, hogy mit fog mondani, minthogy sokkal józanabbul gondolkodik, mint bármelyikünk. Minden közös baklövésünk ellenére, ı mégis egy sikerült gyerek. Megint igaza volt. — Figyelj, Cotton! Az, hogy miért mégy az óceánon túlra, a te dolgod. Ha ez boldoggá tesz, akkor tedd meg. Csak ne használd Garyt mentségként. Amire a legkevésbé van szüksége, az egy megkeseredett apa, aki kárpótlást keres a saját szomorú gyerekkoráért. — Élvezed, ha sértegetsz? — Nem nagyon. De az igazságot ki kell mondani és ezt te is tudod. KÖRÜLNÉZETT A HOMÁLYOS KÖNYVESBOLTBAN. Soha semmi jó nem származott abból, ha Pamre gondolt. A nı vele kapcsolatos rossz érzései mélyen gyökereztek és vagy tizenöt évvel ezelıttre nyúltak vissza, amikor ı még csak hetyke tengerészkadét volt. Nem volt a hőség mintaképe és ezt Pam is tudta. Házassági tanácsadásra jártak és egy idıre rendbe is hozták a dolgokat, de aztán, vagy tíz évvel késıbb, egy napon arra tért haza az egyik küldetésébıl, hogy a felesége elköltözött. Bérelt egy házat Atlanta másik végében magának és Garynek, és csak a legszükségesebbeket vitte magával. Egy cédula értesítette az új címükrıl és arról, hogy a házasságuknak vége. Gyakorlatiasan, hidegen, ez volt Pam módszere. Érdekes módon, mégsem indított válópert. Ehelyett egyszerően külön éltek, civilizáltan viselkedtek és csak akkor beszéltek egymással, amikor Gary érdeke úgy kívánta. De eljött az idı, amikor dönteni kellett — és mindenrıl, így hát Malone kilépett a munkahelyérıl, lemondott tiszti rangjáról, elvált, eladta a házát és elhagyta Amerikát — mindezt egyetlen hosszú, szörnyő, magányos, kimerítı, de egyben felemelı hét leforgása alatt. Ránézett az órájára. Küldenie kellene egy e-mailt Gary-nek. Napjában egyszer valamilyen módon mindig kommunikáltak egymással és Atlantában most még délután volt. Fia három hét múlva érkezik Koppenhágába, hogy aztán egy egész hónapot töltsenek együtt. Ugyanezt tették tavaly nyáron is és már alig várta, hogy megint együtt legyenek. TOVÁBBRA IS ZAVARTA ÖSSZEZÖRDÜLÉSE STEPHANIE-VAL. Látott már hasonlóan naiv viselkedést olyan ügynököktıl, akik — bár tisztában voltak a kockázattal — egyszerően nem vettek arról tudomást. Mit is mondott nekik Stephanie mindig? „Mondjátok, tegyétek, prédikáljátok, ordítsátok akár, de soha, soha, de soha ne vegyétek komolyan a saját rögeszméiteket!" Jó tanács, amit neki is meg kellene fogadnia. A nınek fogalma sincs arról, mibe mászik bele. No de vajon neki annak idején volt? A nıi lélek

kiismerése sosem volt erıs oldala. Habár fél életét Pammel élte le, sohasem próbálta meg igazán megérteni ıt. Hát akkor hogyan tudná most megérteni Stephanie-t? Igaza van, ki kellene maradnia az ügyeibıl. Végtére is, ez Stephanie élete. Valami mégsem hagyta nyugodni. Tizenkét évesen jött rá, hogy kiváló vizuális memóriája van. Nem fotografikus, ahogyan azt a filmekben vagy könyvekben ábrázolni szokták, hanem csupán kiválóan föl tudott idézni olyan részleteket, amikrıl az emberek meg szoktak feledkezni. Ez sokat segített a tanulásban különösen a nyelvtanulásban, de az, hogy kicsipegessen egy-egy apró részletet a sok közül, néha bizony idegesítı munka volt. Mint ez is.

TÍZ

DE ROQUEFORT KIPATTINTOTTA A BEJÁRATI AJTÓ ZÁRJÁT és belépett a könyvesboltba. Két embere követte, a másik kettı kint maradt, hogy az utcát figyelje. Végigóvakodtak a megsötétült könyvespolcok között a rendezetlenül telezsúfolt földszint végéig, majd elindultak a keskeny lépcsın. A legcsekélyebb nesz sem árulkodott jelenlétükrıl. A felsı szinten de Roquefort egy nyitott ajtón át egy kivilágított szobába lépett. Péter Hansen egy karosszékbe süppedve olvasott, mellette, az asztalon egy pohár sör. A hamutartóban egy cigaretta füstölgött. Meglepetés tükrözıdött a könyvkereskedı arcán. — Mit keres itt? — kérdezte Hansen franciául. — Megállapodtunk. A könyvkereskedı talpra ugrott. — Túllicitáltak. Mit tehettem volna? — Azt mondta, nem lesz probléma. — Emberei a szoba túlsó végébe, az ablak mellé álltak, de Roquefort az ajtóban maradt. — Az a könyv ötvenezer koronáért kelt el. Rémesen eltúlzott áron — mondta Hansen. — Ki vette meg? — Az aukcióház sosem ad ki efféle információt. De Roquefort egy pillanatig azon tőnıdön, vajon Hansen tényleg ennyire ostobának nézi-e. — Azért fizettem, hogy biztosítsa, Stephanie Nelle legyen a vásárló. — Én meg is próbáltam. De senki nem mondta nekem, hogy ez a könyv ilyen horribilis összegért kel majd el. Én licitáltam, de végül ı leállított. Maga fizetett volna ötvenezer koronánál többet is? — Én bármennyit adtam volna. — Maga nem volt ott, ı meg nem volt ennyire eltökélt. — Hansen megnyugodott, kezdeti meglepetését önelégültség váltotta fel, amit de Roquefort igyekezett nem észrevenni. — Különben is, mitıl olyan értékes az a könyv? De Roquefort körülnézett a kis szobában, amely alkoholtól és nikotintól bőzlött. Könyvek százai hevertek szanaszét, újságcsomagokkal és magazinokkal keveredve. Nem értette, hogyan lehet ilyen rendetlenségben élni. — Maga mit gondol? — Fogalmam sincs — vonta meg a vállát Hansen. — İ sem mondta meg, hogy miért kell neki. — De Roquefort türelme a végét járta. — Tudom, ki vette meg. — Hogyan? — Mint azt maga is nagyon jól tudja, az aukciós ház alkalmazottai lepénzelhetık. Nelle asszony felkérte magát, hogy a megbízottjaként lépjen föl. Én megállapodtam magával hogy biztosítsa

számára a könyv megszerzését, és én kaphassak arról egy másolatot, mielıtt odaadja neki. Aztán maga megszervezte ezt a telefonos licitálót... Hansen elvigyorodott. — Elég sok idıbe telt, mire rájött. — Valójában, miután megkaptam az információt, csak néhány másodpercbe telt. — Nos, minthogy most én rendelkezem a könyvvel, és Stephanie Nelle már nincs a képben, mennyit ér meg magának, hogy egyedül a magáé legyen? De Roquefort elıre tudta, hogy egy ilyen fordulatra mit válaszol majd. Inkább az a kérdés, hogy a könyv mennyit ér meg magának... — Nekem teljesen közömbös. De Roquefort elırelépett, két embere megragadta Hansen két karját, ı pedig ököllel belevágott a könyvkereskedı gyomrába. Hansen felnyögött, levegı után kapkodva elırebukott, de a két segéd tartotta a karjainál fogva. — Azt akartam, hogy Stephanie Nelle-nél legyen a könyv, miután én kaptam egy másolatot — sziszegte de Roquefort. — Ezért fizettem magának. Nem másért. Maga eddig a hasznomra volt. Többé már nincs. — Én... nálam... nálam van... a könyv... — Hazugság — vont vállat de Roquefort. — Pontosan tudom, hol van. Hansen megrázta a fejét. — Nem tudja... megszerezni...

TIZENEGY

MARLONE FELGYÚJTOTTA A LÁMPÁT a történelmi könyvek részlegénél. Mindenféle formájú, nagyságú és színő könyvek töltötték meg a polcokat. De volt közülük egy, amire emlékezett néhány hét távlatából. Több másik, szintén 20. század közepi könyvvel együtt vette egy olasztól, aki sokkal többre tartotta az áruját, mint amennyit Malone hajlandó volt fizetni érte. Az eladók többsége egyszerően nem érti, hogy az érték a keresletbıl, a ritkaságból és az egyediségbıl áll össze. A könyv kora nem sokat jelent, hiszen tudjuk, a 21. században is rengeteg szemetet nyomtatnak. Eszébe ötlött, hogy az olasz könyveibıl jó néhányat eladott már, de remélte, hogy ez az egy még megvan. Nem emlékezett, hogy eladta volna, de hát valamelyik alkalmazottja is megtehette... Szerencsére azonban a könyv ott volt, alulról a második polcon, ahová eredetileg is rakta. Papírborító nem védte a könyv szövetfedelét, amely valaha nyilván sötétzöld volt, de mostanra éretlen citromszínővé fakult. Hajszálvékony, aranyozott szélő lapjain metszetek sorjáztak. A cím aranyozott festése már megkopott, de még olvasható volt. Salamon Templomának lovagjai. A szerzıi jogok adatainak oldalán 1922-es kiadási dátum szerepelt. Már amikor elıször látta, Malone érdeklıdését felkeltette a mő, mert a templomosokról viszonylag keveset olvasott eleddig. Annyit tudott róluk, hogy nem egyszerő szerzetesek voltak, hanem inkább vallási harcosok — egyfajta szent küldetéső különleges egység. Igencsak leegyszerősített elképzelése szerint fehér ruhájukon vörös keresztet viselı lovagok voltak. Egyértelmően hollywoodi sztereotípia. Arra is emlékezett, hogy minél többet lapozgatta a könyvet, az annál jobban fölkeltette az érdeklıdését. Odavitte a könyvet a boltban elszórtan álló, hajlított lábú karosszékek egyikéhez, elhelyezkedett a kényelmes párnákon, és elkezdett olvasni. Fokozatosan kirajzolódott egy átfogó kép. KR. U. 1118-RA A KERESZTÉNYEK MEGINT URALTÁK az egész Szentföldet. Az I. keresztes háború fényes sikereket hozott. Ám bár a moszlimokat legyızték, földjeiket

elhódították, városaikat elfoglalták, leigázni nem tudták ıket. Ehelyett azok megvetették lábukat az újonnan létrehozott keresztény királyságok peremvidékein és halomra ölték mindazokat, akik rajtuk keresztül akartak eljutni a Szentföldre. A keresztes háborúk egyik célja az volt, hogy biztonságos utat szavatoljanak a zarándokoknak a Szentföldre. Az újonnan létrehozott Jeruzsálemi Keresztény Királyság számára az útdíjak képezték a fı bevételi forrást. A zarándokok özönlöttek a szent helyekre, egyedül, párosával, csoportokban érkezve, néha egész közösségek kerekedtek fel. Sajnos a be és kivezetı utak egyáltalán nem voltak biztonságosak. Muszlimok álltak lesben, bőnözık kóboroltak szabadon, még keresztény lovagok is fenyegetést jelentettek, hiszen nekik a fosztogatás természetes ellátási forrásnak számított. Így hát, amikor egy champagne-i lovag bizonyos Hugues de Payens nyolc lovagtársával együtt alapított egy új mozgalmat, egy harcoló barátokból álló szerzetesi rendet, kifejezetten azért, hogy biztosítsák a szabad zarándoklást, ez a kezdeményezésük széles körben talált támogatókra. A Jeruzsálemben akkortájt uralkodó II. Balduin szálláshelyet adományozott nekik az al-Aksza mecset alagsorában, amirıl azt tartották a keresztények, hogy ott volt valaha Salamon király temploma. Az új rend tehát a központi helyérıl kapta a nevét: Krisztus Szegény Lovagjainak és Salamon Templomának Rendje Jeruzsálemben. A testvériség eleinte kis létszámú maradt. Mindegyik lovag szegénységet, szüzességet és engedelmességet fogadott. Semmilyen személyes tulajdonuk nem volt. Minden világi vagyonuk a Rend tulajdona lett. Együtt éltek, ebédjeiket is közösen, csendben fogyasztották. Hajukat rövidre vágták, de szakállt növesztettek. Élelmüket és ruházatukat adományok útján kapták. A szerzetesi élet mintáját pedig Szent Ágoston szolgáltatta a számukra. A Rend pecsétje is igen jellemzı volt: két lovag ül egyetlen hátaslovon — utalás azokra az idıkre, amikor még nem minden lovagnak lehetett saját paripája. A középkori elme számára a vallásos rend és a harcoló ember nem jelentett ellentmondást. Az új rend inkább egyszerre kívánt meg vallásos buzgalmat és harci vitézséget. A Rend megjelenése megoldott egy másik problémát, a hadseregét is, hiszen ettıl fogva mindig voltak megbízható harcosok azon az égtájon. Tíz év alatt, 1128-ra a Rend megerısödött, kiterjedt és politikai támogatókra is szert tett hatalmi körökben. Különbözı európai hercegek és prelátusok adományoztak nekik földet, pénzt és egyéb anyagi javakat. Végül a pápa is szentesítette a Rendet és hamarosan a templomos lovagok lettek az egyedüli valódi hadsereg a Szentföldön. Egy 686 parancsból álló, szigorú Szabályzat irányította ıket. Tilos volt vadászni, solymászni, és tiltott volt mindenfajta szerencsejáték is. Szőkszavúan beszéltek és sosem nevettek. Nem használhattak díszítményeket. Gyertyafénynél aludtak, alsóingben, ingben, köpenyben és pantallóban, hogy mindig harcra készen álljanak. A Nagymester volt a feltétlen úr. Közvetlenül utána jöttek a senechalok, egyfajta helyettesként. A harcok idején a marsallok parancsnokoltak. A Rend derékhadai a lovagokat kiszolgáló, latinul servientesnek, franciául sergent-nak nevezett kézmővesek, földmővesek és szolgák adták. Egy 1148-as pápai rendelet szerint mindegyik lovag egy egyenlı szárú, a végein kiszélesedı, vörös keresztet viselt fehér köpenyén, ık voltak az elsı fegyelmezett, kiképzett és jól felszerelt reguláris hadsereg a római idık óta. A templomos lovagok részt vettek minden egyes ezt követı keresztes háborúban, elsık voltak csatában, utolsók a visszavonulásban és sosem hagyták túszul ejteni magukat. Hitték hogy ha a Rendet szolgálják, akkor bőneik alól feloldozva léphetnek a mennyekbe. Csaknem kétszáz évnyi szakadatlan háborúskodás alatt húszezer templomos lovag halt dicsıséges halált a csatamezın. Egy 1139-es pápai bulla a Rendet közvetlenül és kizárólag a pápa fennhatósága alá rendelte, ami lehetıvé tette, hogy a különféle uralkodóktól függetlenül tevékenykedhessenek az egész

kereszténység által uralt területen. Ez egy addig példátlan kegy volt, és a Rend, ahogy politikai és gazdasági befolyása nıtt, úgy vált egyre gazdagabbá, óriási vagyonokat fölhalmozva. Királyok és fejedelmek hagyták rájuk mindenüket. Kölcsönöket adtak báróknak, gazdag kereskedıknek annak fejében, hogy ha azok meghalnak, házaik, földjeik, szılıik és ménjeik a Rendre szállnak. Nagylelkő adományokért cserébe biztosították a zarándokok zavartalan be- és kiutazását a Szentföldre és vissza. A 14. század elejére a templomosok már Genovának, Lombardiának sıt a zsidóknak is vetélytársai lettek a kereskedelemben. Franciaország és Anglia királyai kincseiket a templomosok kamráiban ıriztették. Még a muszlimok is üzleteltek velük. A párizsi Temple a Rend erıdített székhelye lett a világ pénzforgalmi központja. A testvériség egy bonyolult, önszabályozó és önfenntartó katonai szervezetté fejlıdött. A templomosok — számuk több mint 9 ezer —, teljesen mentesültek az adófizetés alól, és csak ez az egy kiváltság rengeteg összeütközéshez vezetett a helyi papsággal, hiszen azok templomai csak vegetáltak, miközben a templomosok földjei virágoztak. Csak fokozták a feszültséget más rendekkel különösen a Máltai Lovagrenddel való konfliktusaik. A 12. és a 13. században a Szentföld területei állandóan gazdát cseréltek a keresztények és az arabok között. Amikor Szmumin lett a moszlimok vezetıje, az arabok megkapták elsı nagy katonai vezérüket, a keresztény Jeruzsálem pedig 1187-ben végleg elesett. A zőrzavarban a templomosok áttették székhelyüket Akkába, a Földközi-tenger partvidékén levı városerıdbe. A következı száz év miatt a Szentföldön egyre gyengültek, viszont Európában egyre erısödtek. Ott templomokból, apátságokból és birtokokból álló egész hálózatot hoztak létre. Amikor 1291-ben Akka is elesett, a Rend egyszerre veszítette el utolsó bástyáját a Szentföldön, és egyúttal létezésének értelmét is. A Rend merev ragaszkodása a titkolózáshoz, ami kezdetben elkülönítette, ösztönözte a rágalmakat is. Francia ország királya: IV. Fülöp szemet vetett a templomosok vagyonára és 1307ben sok rendtagot letartóztatott. Példáját más uralkodók is követtek. Hétévnyi vádaskodás és pereskedés következett. A pápa, V. Kelemen 1312-ben feloszlatta a Rendet. A végsı megsemmisülés pedig 1314. március 18-án következett be, amikor a Rend utolsó Nagymesterét, Jacques de Molay-t máglyán megégették. MALONE TOVÁBB OLVASOTT. Még mindig érezte azt a nyugtalanító bizsergést az agya hátsó felében, olyasvalamivel kapcsolatban, amit néhány héttel ezelıtt a könyvet lapozgatva olvasott. A könyvet böngészve megtudta még, hogy a Rend 1307-es felszámolása elıtt a templomosok szakértıi lettek a tengeri utazásoknak, a tulajdonszerzésnek és fenntartásának, az állattenyésztésnek és mezıgazdaságnak, és ami a legfontosabb, a pénzügyeknek. Miközben az egyház tiltotta a tudományos kísérletezést, a templomosok sokat tanultak ellenségeiktıl, az araboktól, akiknek kultúrája egyenesen bátorította az önálló gondolkodást. A templomosok eközben — ahogy manapság a modern bankok is aprózzák pénzeiket a különféle páncéltermeikbe — óriási vagyonokat rejtettek el mindenfelé. A középkorban közismert volt egy francia vers, amely találóan írta le a túlságosan is fizetıképes templomosokat és hirtelen eltőnésüket: TEMPLOMOS MESTEREK, BARÁTOK TI, KIK OLY BİVIBEN VALÁTOK ARANYNAK, EZÜSTNEK, KINCSEKNEK, ELTÜNTETEK. HOVÁ LETTETEK? OH MERÉSZ EMBER NEM ADATOTT KI BÁRMIT TİLETEK ELLOPOTT;

CSAK VETTETEK, SOSEM ADTATOK. A történelem nem volt kegyes a Rendhez. Bár sok költı fantáziáját megragadták — a Grállovagok, a Parsifalban a templomosok, csakúgy, mint az Ivanhoe-ban antihısök, ahogy a keresztes háborúk az európai agresszió és imperializmus címkéjét kapták, úgy váltak a templomosok is a brutális fanatizmus jelképévé. Malone addig forgatta a kötet lapjait, míg végre rábukkant arra a passzusra, amire az elsı olvasás alapján emlékezett, hogy itt kell lennie. Emlékezete még sosem csalta meg. A sorok arról meséltek, hogy a templomos lovagok csatába mindig magukkal vittek egy függıleges zászlót, ami két részre oszlott: a fekete rész jelképezte a bőnöket, amiket a lovagok maguk mögött hagytak, az életüket a rendben. A lobogót franciául lefordítva olyasmit jelent, hogy dicsıséges magasztos, büszke, fennkölt. A zászló neve egyúttal a rend csatakiáltása is volt: BEAUSEANT! Dicsıség Neked! Éppen ezt a szót használta a vörös dzsekis is, mielıtt leugrott a kerek toronyból. Mi történhetett? Jól ismert érzések kavarogtak Malone fejében. Olyanok, amelyekrıl azt hitte, hogy egy évvel visszavonulása után már eltörlıdtek. A jó ügynök egyszerre kíváncsi, és óvatos. Ha bármelyikrıl megfeledkezik, akkor biztos, hogy valamit elnéz, — annak pedig katasztrófa lehet a vége. Ezt a hibát elkövette egyszer, még elsı megbízatásainak egyikén, és meggondolatlansága egy emberük életébe került. Nem ı volt az utolsó ember, akinek a haláláért valamilyen mértékben ıt is terhelte felelısség, de ı volt az elsı, és akkori forrófejőségét soha nem felejtette el. Stephanie bajban van. Ez kétségtelen. Azt parancsolta neki, hogy tartsa távol az ügyeitıl, úgyhogy felesleges lenne megint beszélnie vele errıl. De talán Peter Hansentıl megtudhatna valamit. Az órájára pillantott. Késı van, de Hansen köztudott, hogy amolyan éjjeli bagoly, és nyilván ébren van még. Ha mégsem, legfeljebb felébreszti. Félrelökte a könyvet, és az ajtó felé indult. — HOL VAN LARS NELLE NAPLÓJA? — kérdezte de Roquefort. Hansen fölnézett, a két férfi még szorosan fogta a karjait. De Roquefort tudta, hogy Hansen régebben egy ideig közeli kapcsolatban volt Lars Nelle-lel. Amikor megtudta, hogy Stephanie Nelle Dániába jön a roskildei árverésre, rögtön azt gyanította, hogy kapcsolatba lép Péter Hansennel. Éppen ezért környékezte meg elıször ı a könyvkereskedıt. — Stephanie Nelle biztosan beszélt magának a férje naplójáról. — Semmit — rázta meg a fejét Hansen. — Semmit sem mondott errıl. — Amíg élt, Lars Nelle említette, hogy naplót vezet? — Soha. —Tisztában van azzal, hogy milyen helyzetben van? Amit akartam, abból semmi sem valósult meg, sıt maga megpróbált becsapni. — Azt tudom, hogy Lars aprólékos gonddal jegyzetelt mindent. — Hansen hangjából beletörıdés érzıdött. — Folytassa! Hansen kissé összeszedte magát. — Ha elengednek. De Roquefort hagyta, hogy a bolond gyıztesnek higgye magát. Hátralépett, két segédje pedig elengedte a könyvkereskedıt. Hansen gyorsan ivott néhány korty sört, aztán az asztalra tette a poharat.

— Lars sok könyvet írt Rennes-le-Cháteau-ról. Mindenféléket elveszett pergamenekrıl, titkos geometriákról, meg olyasféle rejtvényekrıl, amik emelik a példányszámot. — Hansen egyre jobban visszanyerte önuralmát. — Célozgatott minden elképzelhetı kincsre. Vizigótok aranyára, templomosok vagyonára, katharok hadizsákmányára. „Ha megragadsz egy fonalat, leránthatsz egy leplet", ezt mondogatta. De Roquefort mindent tudott Rennes-le-Cháteau-ról, errıl a dél-franciaországi falucskáról, amely már a római idık óta létezett. Egy pap a 19. század vége felé hatalmas összegeket költött a helyi templom rekonstrukciójára. Évtizedekkel késıbb arról kezdtek suttogni, hogy a pap az egész újjáépítést egy talált kincsbıl fedezte. Lars Nelle harminc éve értesült errıl az izgalmas helyrıl, és írt egy könyvet a legendáról — a könyv nemzetközi siker lett. — Na, mondja csak, mi áll ebben a naplóban? Van benne más is, mint ami már megjelent Lars Nelle könyveiben... — Mondtam már, hogy semmit sem tudok a naplóról. — Hansen megragadta a poharat és megint kortyolt egyet. — De Larsot ismerve, nem hiszem, hogy a könyveiben mindent nyilvánosságra hozott volna. — Na, és mit titkolt el? Ravasz mosoly jelent meg a dán kereskedı ajkán. — Mintha nem tudná... De biztosíthatom, hogy én tényleg nem tudom. Csak annyit tudok, ami Lars könyveiben olvasható. — A maga helyében én nem titkolnék el semmit... Hansen nem jött zavarba. — Akkor mondja meg, mitıl ennyire fontos ez a könyv magának ma este? Még csak nem is Rennes-le-Cháteau-ról szól... — Ez a kulcsa mindennek. — Hogyan lehet egy százötven éves, ismeretlen könyv a kulcsa bárminek is? — Sokszor a legegyszerőbb dolgok a legfontosabbak. Hansen a cigarettájáért nyúlt. — Lars különös ember volt. Sohasem tudtam eligazodni rajta. Megszállottja volt ennek a Rennesügynek. Imádta azt a helyet. Még egy házat is vett ott. Egyszer én is elmentem. Barátságtalan hely. — Beszélt Lars arról, hogy talált-e valamit? Hansen ismét gyanakodva méregette. — Mint például? — Ne kéresse magát. Nem vagyok olyan kedvemben. — Biztos, hogy tud valamit, különben nem lenne itt. Hansen elırehajolt, hogy a cigarettát visszategye a hamutartó szélére, de aztán a keze tovább nyúlt, egyenesen az asztal egyik nyitva álló fiókjába, ahonnan egy pisztoly került elı. De Roquefort egyik embere egy gyors rúgással megfosztotta fegyverétıl a könyvkereskedıt. — Ez nagy ostobaság volt — mondta de Roquefort. — Csessze meg! — fakadt ki Hansen, a csuklóját dörzsölgetve. De Roquefort derekára csíptetett rádió megreccsent, és a fülében megszólalt egy hang: — Egy ember közeledik. — Majd kis szünet után: — Malone az. Egyenesen a bolt felé tart. Nem volt teljesen váratlan. Talán jó lesz egyértelmő üzenetet küldeni neki, hogy ebbe az ügybe ne üsse az orrát. Intett két segédjének. Azok elıreléptek és két oldalról megtagadták Péter Hansent. — Az árulásnak ára van. — Ki az ördög maga? — Valaki, akivel nem kellett volna ujjat húznia. — De Roquefort keresztet rajzolt a levegıbe. — Az Úr legyen magával! MALONE LÁTTA, HOGY A MÁSODIK EMELETEN ÉG A LÁMPA.

A Hansen boltja elıtti

utcarész kihalt volt. Csak néhány autó parkolt kétoldalt, amelyekrıl tudta, hogy reggelre, mire a vásárlók megint birtokukba veszik a Stroget-nek ezt a sétálóutcai részét, eltőnnek onnan. Mit is mondott Stephanie korábban, amikor a boltban volt? „A férjem azt mondta, hogy maga képes megtalálni a megtalálhatatlant is." Vagyis Péter Hansennek nyilván volt köze Lars Nellehez, és ez a régebbi kapcsolat lehet a magyarázata annak, hogy Stephanie miért Hansent kereste fel és nem ıt. Nem adott választ viszont a Malone-t foglalkoztató többi kérdésre. İ sosem találkozott Lars Nelle-lel. Körülbelül egy évvel azután halt meg, hogy Malone a Magellán Ügyosztályra került és abban az idıben Stephanie meg ı még éppen csak kezdték megismerni egymást. De aztán elolvasta Nelle valamennyi könyvét, amelyekben elegyedtek történelmi tények, feltevések, találgatások és véletlen egybeesések. Lars nemzetközi összeesküvéselmélet-gyártó volt, aki úgy gondolta, hogy ez a dél-franciaországi vidék, amit Languedoc-ként ismerünk, valami hatalmas titkot vagy kincset rejt. Ez persze részben érthetı volt. A környék sokáig a trubadúrok hazájának számított, tele volt kastélyokkal ahonnan a keresztes háborúkba indultak, és itt született meg a Szent Grál legendája is. Lars Nelle könyvei sajnos nem eredményeztek komoly tudományos kutatásokat. Elméletei annál inkább felkeltették a „new age”-es írók és a független filmesek érdeklıdését, beindították azok fantáziáját és az eredeti ötletbıl kiindulva olyan mővek sokaságát hozták létre, amelyek következtetései a földönkívüliek vagy római kori fosztogatók intrikáitól a kereszténység eltitkolt alaptételeinek kibontásáig terjedtek. Természetesen semmit sem tudtak bizonyítani és semmit sem találtak. De Malone biztos volt abban, hogy a francia turizmus imádta ezt a fajta spekulációt. A könyvnek, amit Stephanie meg akart venni Roskilde-ben Píerres gravées du Languedoc volt a címe. Feliratos kövek Languedoc-ból. Különös cím egy még furcsább témához. Miféle információt rejthet? Tudta, hogy Stephanie sohasem tartotta valami nagyra férje munkásságát. Ez a vita volt valószínőleg a legfıbb oka, hogy földrésznyire távolodtak egymástól — Lars Franciaországban élt, Stephanie Amerikában. De akkor most mit keresett a nı Dániában, tizenegy évvel a férje halála után? És miért akarták ezt mások — halált megvetı módon — megakadályozni? Továbbsétált, és rendezni próbálta a gondolatait. Tudta, hogy Péter Hansen nem örül majd, ha meglátja, ezért jól meg akarta válogatni elsı szavait. Meg kell valahogy nyernie magának ezt az idiótát és kiszedni belıle, amit csak tud. Akár még fizet is érte. Valami kirepült Hansen házának felsı emeleti ablakán. Malone látta, amint egy fej elırebukik, aztán a test félúton megpördül, majd az egyik parkoló autó motorházának tetejére csapódik. Odarohant, és ráismert Péter Hansenre. Megfogta a csuklóját. Alig vert a pulzusa. Különös módon Hansen kinyitotta a szemét. — Hall engem? — kérdezte Malone. Semmi válasz. Valami elsüvített Malone feje mellett, és Hansen teste összerándult. Még egy zizzenés és a koponya szétrobbant, vérrel és húscafatokkal borítva el Malone zakóját. Megpördült. Az összetört emeleti ablakban egy férfi állt, kezében pisztollyal. Ugyanaz a bırzakós férfi, aki a lövöldözést kezdte a katedrálisban, az, aki meg akarta támadni Stephanie-t. Abban a pillanatban, amikor a támadó újra célzott, Malon bevetıdött a kocsi mögé. Újabb golyók süvítettek. A lövések tompa pukkanásnak hangzottak, mint amikor valaki a tenyerét csapja össze. Hangtompítós pisztolyok. Az egyik golyó a motorháztetırıl pattant le, a másik összetörte a szélvédıt. — Malone, ez nem a maga ügye — mondta fönt a bırzakós. — Most már az. E pillanatban nem óhajtotta részletesebben megvitatni a kérdést. Meggörnyedve, a kocsik takarását kihasználva, elfutott az utcán. További, párnacsapkodás zajához hasonló lövések csapódtak a fémbe és üvegbe, de nem érték el

ıt. Húsz méterrel távolabbról visszapillantott. Az alak már nem volt az ablakban. Fölegyenesedett, rohanni kezdett, és befordult az elsı sarkon. Aztán újból oldalra tért, megpróbálta kihasználni a kis utcák labirintusát, hogy minél több háztömb válassza el ıt üldözıitıl. Vadul lüktetett a vér a halántékában. A szíve kalapált. A fenébe! Már megint nyakig ül a levesben! Egy pillanatra megállt és nagyot kortyolt a friss levegıbıl. Rohanó léptek zaja hallatszott hátulról. Nem tudta, hogy üldözıi ismerik-e a Straget környékét, de azt kellett feltételeznie, hogy igen. Körben csak sötét utcák és bezárt üzletek látszottak. A gyomra összeszorult. Nem maradt választása. Elıtte egy kis tér terült el, a közepén egy szökıkútból csörgedezett a víz. A környéken lévı összes bolt és kávézó zárva. Senki sem látszott az utcákon. Búvóhely sem nagyon volt. A terecske másik oldalán templom állt. Halvány fény derengett a festett üvegablakok mögött. Nyáron a koppenhágai templomok mind nyitva tartanak. El kellett rejtıznie, legalább egy kis idıre. Átrohant a téren, a márvánvkapuhoz. A zár kinyílt. Befelé lökte a nehéz kaput, majd óvatosan becsukta, remélve, hogy üldözıi nem veszik észre. Sápadt fények világították meg a templom kihalt belsı terét, hatalmas oltár, és jó néhány szobor komor árnyakat vetített a falakra. Az oltár irányába fürkészve lépcsıket vett észre, meg egy nagyon halvány fényt lentrıl. Odasietett és lement a lépcsın, miközben hideg borzongás öntötte el. Lent egy vasrácson túl három részre tagolt kriptában találta magát. A boltozatos mennyezet alacsony volt. Középen két szarkofág állt, tetejükön irdatlan vésett gránitlapokkal. A sötétségben az egyetlen piciny borostyán sárga fényforrás egy kis oltár felıl látszott. Úgy tőnt, a hely alkalmas arra, hogy rövid idıre megpihenjen. Nem mehet vissza a boltjába. Biztosan tudják, hol lakik. Nyugalmat parancsolt magára, de pillanatnyi megkönnyebbülését máris szertefoszlatta egy ajtó csapódásának zaja föntrıl. Fölnézett, a feje fölött alig egy méterre lévı plafonra. Két ember léptének zaja hallatszott amint végigjönnek a templomon. Hátrébb húzódott az árnyékba. Agyát elborította az ismerıs pánik, ami ellen az önuralmát hívta segítségül. Szüksége volt valami védekezı eszközre, ezért kutatni kezdett maga körül. Egy kis szentélyben észrevett egy vas gyertyatartót. Odakúszott. A gyertyatartó majdnem másfél méter magas volt, egyetlen szál, tíz centiméter vastag viaszgyertya állt ki a közepébıl. Kivette a gyertyát, és a kezével méregette a fém rudat. Súlyos. A gyertyatartóval a kezében, lábujjhegyen visszaosont a kripta másik oldalára és elhelyezkedett egy oszlop mögött. Valaki elindult lefelé a lépcsın. Erıltette a szemét a sötétségen keresztül. Szervezete olyan energiákkal telítıdött, amelyek, mint régebben is ilyenkor meggyorsították a gondolkodását. A lépcsı alján megjelent egy férfi árnya. Kezében pisztolyt tartott, annak végén még a sötétben is kivehetı volt a hangtompító. Malone még jobban megmarkolta a vasrudat és feljebb emelte a karját. A férfi feléje tartott. Megfeszültek az izmai. Magában ötig számolt, összeszorította a fogát és meglendítette a kandelábert. A mellkasán találta el a férfit, aki az ütéstıl egészen az egyik sírnak tántorodott. Eldobta a rudat, és állon vágta a férfit. A pisztoly elrepült és zörögve végigkorcsolyázott a kriptán. A támadó összeroskadt. Keresni kezdte a pisztolyt, amikor újabb léptek hallatszottak a kripta bejáratától. Megtalálta a pisztolyt és jól megmarkolta.

Két lövés süvített el mellette. Por és kıdarabkák pattogtak le a mennyezetrıl a golyóktól. A legközelebbi oszlop felé ugrott és közben lıtt. Tompa puffanás kísérte a lövését; a sötétben a golyó gellert kapva pattant le a falról. A második támadó megtorpant és fedezéket keresett a távolabbi síremlék mögött. Most csapdába került. Közte és az egyetlen kijárat között ott volt egy fegyveres. Az elsı támadó is kezdett magához térni, nyögdécselt az ütésektıl. Malone-nak is volt fegyvere, de az esélyek nem voltak valami jók. Tovább fürkészte a homályt, és figyelme nem lankadt. A föltápászkodóban lévı férfi most visszaroskadt. Teltek a másodpercek. Csend. Egy ember léptei hallatszottak föntrıl. Aztán kinyílt, majd becsukódott a templom ajtaja. Malone nem mozdult. A teljes mozdulatlanság nyugtalanította. Tekintete a sötétséget pásztázta. Sehol semmi mozgás. Elhatározta, hogy megkockáztatja az elırekúszást. Az elsı támadó elterülve feküdt a földön. A második ugyanolyan mozdulatlanul, hason. Megnézte mindkét férfi pulzusát. Gyengén, de vert mindkettı. Aztán észrevett valamit az egyikük nyakán. Odahajolt, és kirántott egy parányi nyílvesszıt, egy centiméternyi hosszú varrótőszerőt. Megmentıjének valami nagyon modern felszerelése lehet. A földön fekvı két férfi ugyanaz volt, akik az aukciós ház elıtt vártak rá. De ki tehette ıket ártalmatlanná? Elvette mindkettejük fegyverét, aztán átkutatta a zsebeiket. Nem volt náluk semmilyen igazolvány. Az egyiknél kis rádióadót talált a zakójára erısítve. Levette, a hozzá tartozó mikrofonnal és fülhallgatóval együtt. — Halló — szólt bele a mikrofonba. Ki az? — Maga ugyanaz az ember; akivel a katedrálisban futottam össze? És aki megölte Péter Hansent? Csak félig. Megértette, hogy a másik nem fog ennél többet mondani egy lehallgatható adásban, de szavai így is egyértelmőek voltak. — Az emberei kikészültek. — Maga tette? — Szívesen magamra vállalnám, de maga kicsoda? — Ennek nincs jelentısége a beszélgetésünk szempontjából. — Miért jelentett magának problémát Péter Hansen? — Győlölım azokat, akik be akarnak csapni. — Az látszik. Valaki azonban alaposan meglepte a maga két emberét. Nem tudom, kicsoda, de máris kedvelem. Semmi válasz. Várt néhány pillanatig, aztán már éppen meg akart szólalni, amikor a rádió ismét megreccsent: — Remélem, kihasználja a jó szerencséjét, és visszamegy könyveket árulni. Egy kattanás, a másik adóvevıt kikapcsolták.

TIZENKETTİ

23 ÓRA 50 PERC

MALONE NEM KOCKÁZTATOTT, és a hátsó ajtón, a sekrestye mögött hagyta el a templomot. Nem foglalkozott a két alélt férfival. Most, azonnal beszélnie kell Stephanie-val és jól leteremteni a barátságtalan modoráért. A katedrálisbeli, bırzakós férfinak, aki megölte Péter Hansent, most megvan a maga baja. Valaki kivonta a forgalomból két segédjét. Malone nem tudta ki és miért, de hálás volt neki, minthogy enélkül igencsak nehéz lett volna menekülnie a kriptából. Átkozta magát, amiért megint belekeveredett valamibe, de már késı volt visszalépni. Ha tetszik, ha nem, alaposan benne volt. Kikanyarodott a Stroget-ról és a Kongens Nytorv felé vette az irányt. Ez a város egyik forgalmas tere, amelyet kormányépületek öveznek. Minden érzékszervével erısen figyelt, de semmi gyanúsat nem észlelt. A késıi órán a téren már gyér volt a forgalom. A keleti oldalon, a Nyhavn színpompás sétányán nyeregtetıs házak sorakoztak, az éttermek vízparti teraszain még élénken szólt a zene. Lesietett a járdán a Hotel d'Angleterre-ig. A jól kivilágított, hétemeletes épület egy egész háztömbnyire nyúlt el. Az elegáns szállodát a 18. században alapították, szobáiban megszálltak már királyok, császárok és elnökök. Malone bement az elıcsarnokba és elhaladt a recepciós pult elıtt. Lágy dallam úszott a levegıben a szalon felıl. Néhány vendég jött-ment a teremben. A márványpulton több házi telefon sorakozott egymás mellett. Malone az egyikrıl fölhívta Stephanie Nelle szobáját. A nı csak három csengetés után vette fel. — Ébresztı! — szólt bele Malone. — Nem túl jó a hallásod, mi, Cotton? — A hangja ugyanolyan kapkodó volt, mint Roskiide-ben. — Péter Hansen halott. Rövid csend következett. — A 610-esben vagyok. Malone fölment. Stephanie addigra belebújt a hotel egyik kék köntösébe. Malone elmondott neki mindent, ami az utóbbi órákban történt. A nı csendben figyelt, csakúgy, mint a korábbi években, amikor a férfi beszámolóit hallgatta. De Malone valami megadásfélét is észrevett fáradt, beletörıdı arcvonásain. Remélte, hogy ez a nı magatartásában is változást jelez. — Hagyod most már végre, hogy segítsek? — kérdezte. A nı figyelmesen bámulta. Szemei, ahogyan azt Malone már korábban megfigyelte, együtt változtatták árnyalatukat Stephanie hangulatával. A nı valahogy az anyjára emlékeztette, noha Stephanie talán még 15 évvel sem volt idısebb nála. Korábbi haragja még mindig nem szállt el teljesen. Utált hibázni és még jobban utálta, ha erre mások rámutattak. Erıssége nem az információszerzés volt, hanem annak rendszerezése és elemzése — aprólékosan pedáns szervezı, aki egy róka ravaszságával tervez meg minden egyes lépést. Malone többször látta már, amint Stephanie habozás nélkül hozott nehéz döntéseket — igazságügyi miniszterek és elnökök is sokszor hagyatkoztak az ı higgadtságára úgyhogy most nem értette a bizonytalankodását. — Én vezettem rá Hansenre — motyogta a nı. — A katedrálisban nem cáfoltam meg, amikor feltételezte, hogy Hansennél van Lars naplója. Elmesélte a párbeszédüket. — Írd le a külsejét! Amikor Stephanie megtette, Malone így szólt: — Ez ugyanaz a pasas, aki a lövöldözést kezdte, és aki lelıtte Hansent. — Az, aki leugrott a Kerek Toronyból, szintén neki dolgozott. Azért küldte rám, hogy elrabolja a táskámat, benne Lars naplójával. — Aztán elment arra az aukcióra, ahová te is. Ki tudta, hogy oda készülsz? — Csak Hansen. Az Ügyosztályon csak annyit tudnak, hogy szabadságra mentem. Nálam van a

mobilom, de meghagytam, hogy kizárólag világrengetı katasztrófahelyzetben zavarjanak. — Honnan tudtál az árverésrıl? — Három hete egy csomagot kaptam Avignonból, Franciaországból. Benne volt egy cédula és Lars naplója. — Kis szünet. — Évek óta nem láttam már azt a naplót. Malone tudta, hogy normális esetben ez tiltott téma lenne. Lars Nelle 11 évvel ezelıtt önkezével vetett véget életének. Egy híd korlátjára felakasztva találták meg. Zsebében mindössze egyetlen cédula volt: ISTEN VELED STEPHANIE. Egy akadémikustól, aki számos könyvet írt már, egy ilyen szimpla búcsúlevél valóságos sértésszámba ment. Bár már évek óta külön éltek, Stephanie elég rosszul viselte férje halálát, és Malone jól emlékezett, milyen nehéz volt az ezt követı néhány hónap. Sohasem beszéltek Lars haláláról, most pedig már az is kivételesnek számított, hogy Stephanie szóba hozta. — Mi van abban a naplóban? — kérdezte. — Larsot nagyon érdekelték Rennes-le-Cháteau titkai... — Tudom. Olvastam a könyveit. — Ezt eddig sosem mondtad. — Sosem kérdezted. A nı érezte a férfi hangjában a bosszankodást. Sok minden történt és egyiküknek sem volt ideje puszta tereferére. — Lars azzal foglalkozott, hogy teóriákat gyártott arról, hogy mi mindent rejthettek el Rennes-leCháteau környékén és mit nem — mondta Stephanie. — De megtartott magának sok feljegyzést a naplójában, amit mindig magával hordott. Miután meghalt, azt hittem, Mark tette el. Újabb szörnyő téma. Mark Nelle Oxfordban végzett történész volt, a középkorral foglalkozott és arról tartott elıadásokat a toulouse-i egyetemen, Dél-Franciaországban. Öt évvel ezelıtt eltőnt a Pireneusokban, egy lavina során. A holttestét nem találták meg. Malone tudta, hogy a tragédiát csak fokozta, hogy Stephanie és fia nem igazán állt közel egymáshoz. Sok veszekedés és harag jellemezte a Nelle családot, de ezekhez neki semmi köze. — És nem szólaltak meg a fejedben a kis riasztócsengık? — Miért? A férjemnek nem volt köze az én munkámhoz. Az ı ártalmatlan kutatásai nem létezı dolgokról szóltak. Honnan sejthettem volna, hogy gyilkos szándékú emberek is belekeverednek? — Az a férfi, aki leugrott a Kerek Toronyból, már elég világos jelzés volt. Már akkor meg kellett volna keresned. — Egyedül kell ezt megtennem. — Mit? — Nem tudom, Cotton. Miért olyan fontos az a könyv? Az árverésen azt mondták, hogy ez egy jelentéktelen leírása felesleges dolgoknak. Mindenki megdöbbent, hogy mennyiért kelt el. — Fogalmam sincs. — Megint reményvesztetten beszélt. — Tényleg. Két héttel ezelıtt leültem, elolvastam Lars naplóját, és be kell vallanom, fellelkesített. Szégyellem, de egyik könyvét sem olvastam az elmúlt hétig. De amint megtettem, borzasztóan kezdtem érezni magam amiatt, ahogyan vele viselkedtem. Tizenegy év távlatából már sok mindent meglát az ember. — És akkor így mit terveztél? — Nem tudom — rázta meg a fejét a nı. — Csak meg akartam venni a könyvet. Elolvasni, és aztán meglátni, mi lesz. Miután ide érkeztem, azt is elhatároztam, hogy elmegyek Franciaországba és eltöltök néhány napot Lars házában. Már régóta nem jártam ott. Láthatóan súlyos küzdelmet vívott a lelkiismeretével, de a jelenre is gondolni kellett. Stephanie, neked segítségre van szükséged. Rengeteg a tennivaló és az efféle ügyek kezelésében nekem van tapasztalatom. — Nem kell a könyvesboltodat vezetned? — Néhány napig elboldogulnak az alkalmazottaim nélkülem is.

Stephanie habozott, látszólag a férfi ajánlatát mérlegelte. — Te voltál a legjobb emberem. Még mindig dühös vagyok rád, hogy kiléptél. — Így kellett tennem. A nı megrázta a fejét. — Hogy pont Henrik Thorvaldsen csábított el... Ez tetézi a sértést. Tavaly, amikor Malone leszerelt és bejelentette Stephanie-nak, hogy Koppenhágába költözik, a nı mindaddig egyetértett vele és támogatta, amíg ki nem derült, hogy Thorvaldsen is benne van. Jellemzı módon, sosem magyarázta meg kijelentéseit, Malone meg tudta, hogy jobb, ha nem is kérdezısködik. — Van még rossz hírem a számodra — mondta. — Tudod, ki volt az, aki túllicitált? A telefonos ember? Henrik. Stephanie megvetıen vállat vont. — Péter Hansennek dolgozott — mondta Malone. — Mi vezetett erre a következtetésre? Malone elmondta, mit tudott meg az árverésen, illetve mit mondott neki a férfi a rádió adó-vevın: „Győlölöm azokat, akik megpróbálnak becsapni." — Hansen, úgy látszik, mind a két színt megjátszotta, mégis a bank nyert. — Várj meg kint — kérte a nı. — Ezért jöttem. Beszélned kell Henrikkel. De óvatosan kell innen távoznunk. Azok az emberek itt ólálkodhatnak. Felöltözöm. Malone az ajtó felé indult: — Hol van Lars naplója? A nı a falba süllyesztett széfre mutatott. — Hozd magaddal! — Biztos, hogy okos dolog? — A rendırség hamarosan megtalálja Hansen holttestét. Nem lesz nehéz összerakniuk a darabkákat. Készen kell állnunk arra, hogy lelépjünk. — A rendırséget csak bízd rám. — Malone szembefordult a nıvel. — Washington kihúzott a roskilde-i csávából, mert fogalmuk sincs, miket mővelsz itt. De biztos vagyok benne, hogy az Igazságügyben valaki már kitartóan próbálja kideríteni. Nem szeretsz magyarázkodni, viszont a minisztert nem küldheted el a fenébe, ha netán fölhív. Én még mindig nem tudom pontosan, hogy mi az, amit keresel, de egy dolgot biztosan tudok: nem akarsz róla beszélni. Szóval kapd össze magad! — Nem hiányzik nekem ez az arrogáns hang. — A te napsugaras személyiséged viszont őrt hagyott az életemben. Nem tudnád egyszer végre azt tenni, amit mondok? Elég nehéz a terepen anélkül is, hogy megjátszod itt a hülyét. — Nincs szükségem arra, hogy emlékeztess! — Dehogy nincs! — Malone kiviharzott az ajtón.

TIZENHÁROM

PÉNTEK, JÚLIUS 23. 1 ÓRA 30 PERC

MALONE ÉS STEPHANIE A 152—ES FİÚTON HAGYTA EL Koppenhágát. Annak ellenére,

hogy Malone már vezetett Rio de Janeiro öblei körül, meg Nápolytól Amalfiig, úgy vélte, hogy az északra, Helsingor felé, a sziklás keleti parton vezetı út messze a legszebb mind között. Halászfalvak, parti ligetek, nyaralóházak és a távolba nyúló szürke Oresund idıtlen pompát teremtett a vidéken. Az idıjárás jellemzı volt a skandináv nyárelıre. Erıs szél permetezett esıt a szélvédıre. Amikor elhaladtak egy éjszakára bezárt kisebb tengerparti vendéglı mellett, az út befelé, a szárazföld belseje felé fordult, egy erdıs területre. Átmentek egy nyitott kapun, aztán két fehér ház mögött, egy füves úton haladtak, majd Malone leparkolt egy kavicsos udvaron. A mögötte lévı ház a dán barokk tipikus példáját mutatta — három szint, homokkıbe foglalt téglák, fölötte pedig kecsesen ívelt réztetı. Az épület egyik szárnya a tenger felé nézett, a másik befelé. Malone ismerte a történetét. A Christiangate nevő házat háromszáz éve építtette egy okos Thorvaldsen, aki több száz tonna teljesen értéktelen tızegbıl porcelánt csinált. Az 1800-as években a dán királynı ezt az üveg- és porcelángyárat hivatalos szállítójává nevezte ki. Az Adelgate Glasvaerker — elıkelı jelképe két kör között egy vonal — ma is élen járt Dánia és Európa piacán. A vállalatbirodalom feje jelenleg a családfı, Henrik Thorvaldsen volt. A komornyik, aki ajtót nyitott, egyáltalán nem látszott meglepettnek. Ez elég érdekesnek tőnt, tekintve, hogy éjfél már jóval elmúlt, és Thorvaldsen teljesen magányosan élt. Egy szobába vezették ıket, amelyben tölgyfagerendák, ódon páncélok és olajfestmények hangsúlyozták az elıkelı légkört. Hosszú asztal állt a terem közepén — Malone emlékezett, hogy egyszer Thorvaldsen említette neki: négyszáz éves —, sötét jávorfája olyan sima volt, amilyen csak több száz év használat után lehet. Thorvaldsen az asztal végén ült, elıtte egy narancstorta és egy fénylı szamovár. — Kerüljenek beljebb! Foglaljanak helyet! Thorvaldsen látható erıfeszítéssel emelkedett fel ültébıl és egy mosolyt villantott rájuk. Köszvénytıl görnyedt alakja alig 160 centiméterre magasodott, púpját nemigen tudta eltakarni a túlméretezett, redıket vetı norvég mintás pulóver sem. Malone észrevett egy villanást a világosszürke szemekben. Barátja valamire készült. Ez biztos. Malone a süteményre mutatott: — Annyira biztos voltál abban, hogy jövünk, hogy süttettél egy tortát? — Abban nem voltam biztos, hogy mindketten vállal koztok az útra, de azt tudtam, hogy te eljössz. —Mibıl? — Amint értesültem arról, hogy ott vagy az árverésen, tudtam, idı kérdése, és rájössz, hogy én is benne vagyok. Stephanie elırelépett. — A könyvemet akarom. Thorvaldsen átható tekintettel méregette: — Semmi „üdv"? Semmi „örülök, hogy látom"? Csak: „a könyvemet akarom"? — Nem kedvelem magát. Thorvaldsen visszaült az asztalfıre. Malone úgy döntött, hogy a torta jól néz ki, és vágott magának egy szeletet. — Nem kedvel engem? — ismételte meg Thorvaldsen. — Különös, hiszen még sohasem találkoztunk. — Tudok magáról. — Azt jelentené ez, hogy kartotékom is van a Magellán Ügyosztályon? — A maga neve a legkülönösebb helyeken bukkan elı. Csak „nemzetközi érdekember"-nek hívjuk. Thorvaldsen arca eltorzult, mintha fájdalmas megbánást tanúsítana:

— Csak nem tartanak terroristának vagy bőnözınek? — Melyik a kettı közül? A dán öregember váratlan érdeklıdéssel nézett vissza a nıre. — Nekem azt mondták, hogy ön zseniális terveket tud kiagyalni, amiket aztán az emberei végrehajtanak. Különös, hogy ilyen képességek birtokában ilyen csúnyán megbukott mint feleség és mint anya. Stephanie szeme azonnal ellenségesen csillogott: — Maga nem tud rólam semmit. — Azt tudom, hogy ön és Lars már évek óta nem éltek együtt, mielıtt a férje meghalt. Tudom, hogy sok mindenben nagyon is különböztek. Azt is tudom, hogy a fiát is elidegenítette magától. Stephanie orcája elvörösödött a dühtıl: — Menjen a pokolba! — Thorvaldsen fel sem vette a sértést: — Téved, Stephanie. — Miben? — Nagyon sok mindenben. Ideje már megtudnia az igazságot. DE ROQUEFORT PONTOSAN OTT TALÁLTA A KASTÉLYT, ahol a kapott információ szerint lennie kellett. Miután megtudta, ki dolgozott össze Peter Hansennel, hogy megszerezze a könyvet és a nevet leadta helyettesének, alig fél óra elteltével egy komplett dossziét kapott kézhez. Most pedig már itt állt a legmagasabb licitet adó Henrik Thorvaldsen házánál, és kezdett benne összeállni a kép. Thorvaldsen Dánia egyik legvagyonosabb emberének számított, családjának gyökerei egészen a vikingekig nyúltak vissza. Vállalatbirodalma impozáns volt. Az Adelgate Glasvaerkeren kívül voltak érdekeltségei brit bankokban, lengyel bányákban, német üzemekben és uniós szállítmányozásban. A kontinensen, ahol a régi pénzeket milliárdokban számolták, Thorvaldsen a leggazdagabbak közé tartozott. Zárkózott, fura figurának tartották, aki alig mozdul ki a birtokáról. Legendásan bıkező adakozó volt, elsısorban holokauszt-túlélıket, antikommunista szervezeteket és nemzetközi orvosi csoportokat támogatott. Hatvankét éves múlt, közel állt a dán királyi családhoz, különösen a királynıhöz. Felesége és fia meghalt már: felesége rákban, fiát pedig évekkel ezelıtt lelıtték, amikor a mexikói dán követségen dolgozott. A férfi, aki lelıtte a fia gyilkosainak egyikét, egy amerikai ügyvéd-ügynök volt, Cotton Malone. Még Lars Nelle-hez is főzte valamilyen kötelék, még ha nem is túl baráti: Thorvaldsennek tulajdonítottak néhány tiszteletlen megállapítást Nelle kutatásaival kapcsolatban. Annak idején, úgy 15 éve, a francia sajtó alaposan elcsámcsogott azon az incidensen, amikor ık ketten a párizsi Sainte-Genevieve könyvtárban nyilvánosan ordítoztak egymással, méghozzá nem is fennkölt stílusban. Mindez magyarázhatta, hogy Henrik Thorvaldsent miért érdekelte Peter Hansen ajánlata, de ez nem elég. Mindent tudni akart. Az éjszaka gyorsan kellemetlenné vált, amint hővös szél kezdett fújni a sötét Oresund felıl. Az esı már csak finoman szitált. Két hőséges tanítványa ott állt mögötte. A másik kettı a birtok szélén parkoló kocsiban várt, még mindig kissé kábán attól az ismeretlen szertıl, amit beléjük fecskendeztek. De Roquefort meg volt döbbenve attól, hogy valaki így beavatkozott. Nem vette észre, hogy bárki is figyelte volna napközben, pedig valakinek végig követnie kellett minden lépését. Valakinek, aki kis kábító nyilakkal is ügyesen megtanult bánni. No de haladjunk sorjában. Átment a nedves udvaron, és a ház elıtt díszelgı sövénysorok egyike mögé húzódott. Az egyik szobában, amelybıl nappal nagyszerő lehet a kilátás a tengerre, égett a villany. Nem látott sem

ırt, sem kutyát, sem riasztót. Furcsa, de nem teljesen szokatlan. Odaóvakodott a világos ablakhoz. Észrevette már, hogy egy kocsi parkol a ház elıtt és azon tőnıdött, vajon visszapártol-e hozzá a szerencse. Óvatosan belesett és azt látta, hogy Cotton Malone és Stephanie Nelle beszélget egy öregemberrel. Elmosolyodott. A szerencsében most nem volt hiány. Hátraintett, mire egyik segédje egy nejlonzacskót húzott elı. Kinyitotta, és elıvett egy kis mikrofont. Óvatosan ráerısítette a tapadókorongját a nedves üvegtáblára. A csúcstechnikát képviselı lehallgató berendezés most már minden egyes szót rögzített, ami bent elhangzott. Bedugta a fülébe a kis hallgatót. Mielıtt megöli ıket, ki kellett hallgatnia, mirıl beszélnek.

TIZENNÉGY

— MIÉRT NEM ÜL LE? — kérdezte Thorvaldsen. — Nagyon kedves magától, Herr Thorvaldsen, de inkább állok — szögezte le Stephanie megvetı hangsúllyal, Thorvaldsen a kávé után nyúlt és töltött magának: — Azt javaslom, nevezzen bárminek, kivéve a Herr-t — Letette a szamovárt. — Mindent utálok, aminek akár csak távolról is köze van a németekhez. Malone figyelte, hogyan reagál a nı. Ha az Ügyosztályon tényleg nyilvántartották Thorvaldsent, akkor neki is tudnia kell, hogy a férfi nagyapja, nagybátyja, nagynénjei, unokatestvérei mind áldozatául estek a náci megszállásnak. Még így is azt hitte, hogy a nı majd visszavág, de ehelyett Stephanie arca megenyhült: — Akkor legyen Henrik. Thorvaldsen hatalmas adag cukrot tett a kávéjába. — A humora elismerésre talált. — Megkavarta az italt. — Réges-régen azt tanultam, hogy mindent el lehet rendezni egy csésze jó kávé mellett. Többet elárulnak a magánéletükrıl egy jó csésze kávé, mint egy nagy palack pezsgı vagy egy jó kis portói mellett. Malone tudta, hogy Thorvaldsen szeret mindenfélérıl fecsegni, hogy megnyugtassa és feloldja beszélgetıpartnerét, és közben alaposan megfigyeli. Az öregember szürcsölt egy keveset az Adelgate Glasvaerker emblémáját viselı csészében gızölgı kávéból. — Mint mondtam, Stephanie, ideje, hogy megtudja az igazságot. A nı az asztalhoz jött és leült Malone-nal szemben. — Akkor mindenképpen legyen hozzám ıszinte. Oszlassa el minden rossz elıérzetemet magával kapcsolatban. — Miért, mik azok? — Sorolhatnám egy ideig. Egy-két fıbb okát azért megemlítem. Három éve kapcsolatba hozták egy mőkincsrabló szervezettel, amelynek izraeli radikálisokkal vannak kapcsolatai. Tavaly beavatkozott a német választási kampányba, lefizetve egyes jelölteket. Valamilyen oknál fogva azonban sem a németek, sem az izraeliek nem indítottak eljárást maga ellen. Thorvaldsen türelmetlenül intett: — Igen, mindkét vádpontban bőnös vagyok. Azok az izraeli radikálisok, ahogyan fogalmazott, olyan telepesek, akik úgy gondolják, hogy a földjeikrıl ne alkudozzon a fejük fölött egy korrupt izraeli kormány. Az ügyük segítésére értékeket szereztünk be néhány gazdag arabtól, akik lopott

arannyal üzleteltek. Vagyis az értékeket csak visszaloptuk a tolvajoktól. Talán azt is nyilvántartják, hogy a mőkincseket a tulajdonosaiknak adtuk vissza. — Fizetségért. — Ennyit minden magán mőkincsnyomozó elkérne. A kapott pénzt nemesebb célokra fordítottuk. Bizonyos igazságtételt látok ebben az ügyben. És igen, beavatkoztam a német választásokba is. Anyagilag segítettem néhány olyan jelöltet, akikkel szemben erıs szélsıjobboldali ellenfél állt. És az én segítségemmel mindannyian gyıztek. Nem látom be, miért kellene engedni, hogy a fasizmus a legcsekélyebb teret is elnyerhesse. És maga szerint? — Amit tett, az törvényellenes és sok egyéb problémát okozott. — Annyit tettem, hogy megoldottam egy problémát. Ez sokkal több, mint amit az amerikaiak tettek. Stephanie nem jött zavarba: — És mit keres az én ügyemben? — Hogyhogy az ön ügye ez? — A férjem munkájával kapcsolatos. Thorvaldsen arca megkeményedett: — Nem emlékszem, hogy valaha is érdekelte volna Lars munkája, amíg ı életben volt. Malone felfigyelt a szavakra: nem emlékszem. Ez arra utalt, hogy korábban közelrıl ismerhette Lars Nelle-t. Meglepı módon úgy tőnt, Stephanie erre nem figyelt föl. — Nem óhajtom a magánéletemet magával megtárgyalni. Csak mondja meg, miért vette meg az este azt a könyvet. — Péter Hansen mondta nekem, hogy ön érdeklıdik. Azt is mondta, hogy egy másik ember is megkereste, és ı is azt akarta, hogy ön szerezze meg a könyvet. De elıbb az a másik kapjon róla egy másolatot. Lefizette Hansent, hogy bizonyosan így történjék. — Megmondta, hogy ki ez a másik férfi? — Thorvaldsen megrázta a fejét. — Hansen halott — mondta Malone. — Nem meglepı. — Thorvaldsen hangjában nyoma sem volt megdöbbenésnek. Malone elmondta, mi történt. — Hansen túl mohó volt — mondta a dán. — Úgy gondolta, hogy a könyv nagyon értékes, ezért azt akarta, hogy én túllicitáljam és titokban eladjam neki. İ aztán felajánlotta volna annak a másiknak, nyilván jó pénzért. — Maga pedig belement, amilyen humánus fajta — mondta Stephanie, láthatóan nem engedve a bizalmatlanságból. — Hansennel több jó üzletet is nyélbe ütöttem már, ı elmondta, mit akar és én belementem. Attól tartottam, különben keres egy másik névtelen telefonálót. Én is azt akartam, hogy ön szerezze meg a könyvet, ezért beleegyeztem a feltételeibe, de nem akartam odaadni a könyvet Hansennek. — Csak nem gondolja, hogy én mindezt... — Na, milyen a torta? — vágott közbe Thorvaldsen, Malone felé fordulva. Malone látta, hogy barátja kezében akarja tartani a társalgást. — Nagyon finom — mondta tele szájjal. — Térjen a tárgyra! — szólt közbe Stephanie. — Az igazságra, amit meg kellene tudnom. — A férjével jó barátok voltunk. — Stephanie arca elsötétült az undortól: — Lars soha, egy szóval sem említette magát elıttem. — Figyelembe véve a meglehetısen feszült viszonyukat, ez talán érthetı is. De különben is, csakúgy, mint az ön foglalkozásában, az övében is léteznek titkok. Malone lenyelte a falatot és nézte, ahogy Stephanie hitetlenkedve bámul. — Hazudik — jelentette ki végül. — Meg tudom mutatni önnek a levelezésünket, mely bizonyítja, hogy igaz, amit mondok. Lars és

én elég gyakran érintkeztünk. Jól együttmőködtünk. Én finanszíroztam a kezdeti kutatásait, aztán idınként kisegítettem, ha nehezebb idık jártak. Én adtam neki a pénzt, hogy megvegye azt a kis házat Rennes-le-Cháteau-ban. Osztoztam a szenvedélyében, úgyhogy örültem, hogy elláthattam. — Milyen szenvedélyében? — kérdezte a nı. Thorvaldsen lapos pillantást vetett rá: — Maga tényleg nagyon keveset tud róla. Hogy furdalhatja most a lelkiismerete! — Nincs szükségem pszichoanalízisre! — Tényleg? Idejön Dániába, hogy megvegyen egy könyvet, amirıl nem tud semmit és ami egy évtizede meghalt ember munkájával kapcsolatos! És nincs lelkifurdalása? — Maga álszent disznó! A könyvet akarom! — Ahhoz elıbb végig kell hallgatnia, amit mondani akarok. — Akkor húzzon bele! — mondta ridegen a nı. — Lars elsı könyve hatalmas siker volt. Több millió példányban kelt el világszerte, bár Amerikában csak mérsékelt sikert aratott. A következı könyveit nem fogadták hasonló lelkesedéssel, de azért fogytak — annyira eléggé, hogy szerényen, de fedezzék kockázatos vállalkozásait. Lars úgy gondolta, hogy ellenkezı vélemények segíthetik Rennes legendájának népszerősítését. Így hát pénzeltem több olyan kiadványt, amelyek bírálták Lars könyvét, elemezték a Rennes-nel kapcsolatos következtetéseit, rámutattak a tévedésekre. Az egyik könyv hozta magával a másikat. Némelyik jó volt, sok meg rossz. Még én magam is tettem néhány kevéssé hízelgı megjegyzést a nyilvánosság elıtt Lars munkásságáról. És, ahogyan azt ı akarta, lassanként egy egész mőfaj született. Stephanie szemei lángoltak: — Maga megbolondult? — Egyáltalán nem. Az ellentmondások meghozzák a publicitást. Lars nem az átlagos olvasóknak írt. İ a kifinomultabb, mőveltebb közönséghez akart szólni, úgyhogy meg kellett teremtenie a publicitását. Egy idı után persze ez már fölöslegessé vált, hiszen a mőfaj megkezdte önálló életét, a dolog önjáróvá vált. Rennes-le-Cháteau meglehetısen népszerő lett. Tévés szakmősorok készültek róla, folyóiratok foglalkoztak vele, a világháló tele van olyan oldalakkal, amelyek egyedül az ottani titkokkal foglalkoznak. A környéken a turizmus az elsı számú bevételi forrás. Larsnak köszönhetıen, a városka komplett iparággá vált. Malone tudta, hogy ezek helyes következtetések. Több száz könyvet írtak már Rennes-rıl. Az ı boltjában is több polcot töltöttek meg az ilyen mővek. De meg kellett kérdeznie: — Henrik, ma két ember is meghalt. Az egyik levetette magát a Kerek Torony tetejérıl és eközben átvágta a torkát. A másikat kidobták az ablakon. Ez már nem reklámpropaganda. Ezek az emberek nem tréfálnak, akármirıl legyen is szó. — Szerintem a Kerek Toronyban te ma szembekerültél a templomos lovagok egyikével. — Rendes körülmények közt azt mondanám, hogy megırültél, de ez az ember kiáltott valamit, mielıtt leugrott. Beauseant. Thorvaldsen bólintott: — A templomosok csatakiáltása. Elég volt ezt ordítania egy csapat templomos lovagnak ahhoz, hogy félelem uralkodjék el az ellenség soraiban. Malone gyorsan felidézte, mit olvasott korábban: — A templomosokat 1307-ben kiirtották. Ma már nincsenek lovagok. — Rosszul tudod, Cotton. Megpróbáltak végezni a templomosokkal, de késıbb a pápa visszakozott. A chinoni dekrétum felmenti a templomosokat az eretnekség minden vádpontja alól. Maga V. Kelemen adta ki ezt a bullát, igaz, titokban, még 1308-ban. Sokan úgy gondolták, hogy ez a dokumentum elveszett, amikor Napóleon kifosztotta a Vatikánt, de nemrég megtalálták. Lars hitt abban, hogy a Rend ma is létezik, és én is így gondolom.

— Lars könyveiben sok, a templomosokkal kapcsolatos utalás szerepelt — mondta Malone. — Inkább spekulációk, mint tények, de arra nem emlékszem, hogy akár egyszer is leírta volna, hogy szerinte még mindig léteznek. — Szándékosan — bólintott Thorvaldsen. — Micsoda ellentmondásos alakok voltak! Es azok ma is! Esküjük szerint szegények, ugyanakkor vagyonosak és tudósok. Befelé fordulók, visszahúzódók, ugyanakkor az élet dolgaiban nagyon is jártasak. Szerzetesek és harcosok. A hollywoodi sztereotípia és a valódi templomos lovag, két nagyon is eltérı dolog. Ne hagyd, hogy a romantika elsodorjon! Ezek kegyetlen fickók voltak. Malone nem ijedt meg: — Hogy tudtak fennmaradni 700 éven át, észrevétlenül? — Hogy tud egy bogár vagy egy állat úgy élni a vadonban, hogy senkinek sincs tudomása róla? Pedig naponta fedeznek fel új fajokat. Jó érv, gondolta Malone, de azért maradtak kétségei. — Szóval akkor mi ez az egész? — Thorvaldsen hátradılt a székében: — Lars a templomos lovagok kincsét kereste. — Nem is tudtam, hogy volt kincsük. — Uralkodása elején IV. Fülöp leértékelte a francia pénzt, hogy így élénkítse a gazdaságot. Ez annyira népszerőtlen lépés volt, hogy a nép felkelt és meg akarta ölni. A király elmenekült a palotából és a párizsi Temple-ben, a templomosoktól kért menedéket, amit azok meg is adtak neki. Ekkor leste meg elıször Fülöp a templomosok kincseit. Látta a kincstárakat, és azt, hogy mekkora vagyonokat halmoztak ott fel. Évekkel késıbb, amikor rettentıen kellett neki a pénz, kifızte azt a tervet, hogy eretnekséget bizonyít a Rendre. Emlékeztetek arra, hogy akkoriban az eretnekek minden vagyona az államé, vagyis a királyé lett, nem az egyházé. Ezért választották az eretnekséget fı vádpontnak. Fülöpnek a Rend aranyára és ezüstjére fájt a foga. Azonban az 1307es letartóztatások után Fülöp azt tapasztalta, hogy nemcsak a párizsi kincstár, hanem a templomosok összes franciaországi kincstára is üres. Nem találták meg a híres templomos vagyon egyetlen fillérjét sem. — Lars úgy gondolta, hogy a kincs Rennes-le-Château-ban van? — kérdezte Malone. — Nem feltétlenül ott, de valahol Languedoc területén — mondta Henrik. — Van éppen elég utalás, jel, vagy megmagyarázhatatlan esemény, ami mind ezt a végkövetkeztetést igazolja. A templomosok persze megnehezítették a megtalálását. Hiszen az ı korukban az árulás és összeesküvés mindennaposnak számított, vagyis nagyon is vigyáztak a vagyonukra. — És mi köze mindehhez annak a könyvnek, amit az este megvettél? — kérdezte Malone Thorvaldsent. — Eugene Stüblein volt Fa polgármestere. Ez egy falu, Rennes közelében. Tanult ember volt, muzsikus, meg amatır csillagász. Elıbb írt egy útikönyvet a vidékrıl, aztán papírra vetette a Pierres gravées du Languedocot. Vésett kövek Languedocban. Meglehetısen szokatlan mő, amely leírja a Rennes környéki feliratos köveket. Furcsa érdeklıdés, ez kétségtelen, de nem kivételes. Dél-Franciaország híres arról, hogy ott sok az egyedi síremlék. Ebben a kötetben van egy rajz egy sírkırıl, ami feltőnt Stübleinnek. A rajz nagyon fontos, mert maga a sírkı már nem létezik. — Megnézhetném, hogy mirıl is beszélsz? — kérdezte Malone. Thorvaldsen feltornázta magát a székbıl, és egy tálalóasztalkához csoszogott. Visszajövet a kezében tartotta az árverésen vett könyvet: — Egy órája hozták ki. Malone kinyitotta a megjelölt oldalnál és hosszan tanulmányozta a rajzot. — Feltételezve, hogy Stüblein ábrája pontos, Lars úgy gondolta, hogy a sírkı lehet a kulcs a kincs helyének megtalálásához. Lars évekig kereste ezt a könyvet. Egynek elvileg kellett lennie Párizsban, minthogy a Bibliotheque Nationale minden Franciaországban nyomtatott könyvrıl

ıriz egy másolatot. Nos, habár katalogizálták, még sincs ott másolat. — Lars volt az egyetlen, aki tudott errıl a könyvrıl? — kérdezte Malone. — Fogalmam sincs. De többnyire úgy vélik, hogy a könyv nem létezik. — Ez honnan került elı? — Beszéltem az aukciósházzal. Egy vasúti mérnöké volt, aki Carcassonne-tól délre, a Pireneusokig építtette a vonalat. A mérnök 1926-ban ment nyugdíjba és 1946-ban halt meg. A könyv a lánya tulajdonában volt, ı pedig nemrégiben halt meg. Az unoka bocsátotta árverésre. A mérnököt érdekelte Languedoc és különösen Rennes, és magának is komoly győjteménye volt dörzsmásolással készített sírfeliratokból. Malone-t nem elégítette ki ez a magyarázat: — Na és ki figyelmeztette Stephanie-t erre az árverésre? — Hát ez a mai este kérdése! — mutatott rá Thorvaldsen. Malone ránézett a nıre: — A szállodában azt mondtad, hogy egy cédulát is kaptál a naplóval. Itt van? Stephanie belekotort a táskájába és elıhúzott egy megviselt, rongyos szélő noteszt. Lapjai között ott volt egy összehajtogatott, barnásszürke papírdarab. Átadta a cédulát Malone-nak, aki elolvasta a francia szöveget. „Június 22-én Roskilde-ben árverésre bocsátják a Pierres gravées du Languedoc címő könyv egyik példányát. A férje sokáig kutatott e könyv után. Itt az alkalom, hogy önnek sikerüljön az, amivel ı kudarcot vallott, Áldassék a Jóisten!” Malone csendesen fordította az utolsó mondatot. Áldassék a Jóisten! Az asztalon át ránézett Stephanie-ra: — Mit gondolsz, ki küldhette? — Lars valamelyik segítıje. Volt neki jó néhány Franciaországban és szerte Európában is. Azt gondoltam, biztos valamelyik barátja el akarta küldeni nekem a naplót és úgy vélte, a könyv is érdekelhet. — Tizenegy év után? — Szerintem is furcsának tőnik. De három héttel ezelıtt nem igazán foglalkoztam vele. Mint már mondtam, Lars kutatásai ártalmatlanok voltak. Legalábbis én mindig ezt hittem. — Akkor miért jött el? — kérdezte Thorvaldsen. — Ahogy maga mondta, Henrik, lelkiismeret furdalás miatt. — Nem akarom azt súlyosbítani. Önt nem ismerem, de Larsot jól ismertem. Jó ember volt és a kutatásai, ahogy ön is mondta, ártalmatlanok voltak. De ugyanakkor fontosak is. Hirtelen halála nagyon megrázott. Mindig is kételkedtem, hogy öngyilkosság lett volna. — Én is — sóhajtotta Stephanie. — Próbáltam mindent és mindenkit okolni érte, hogy megmagyarázhassam, de legbelül sosem fogadtam el, hogy Lars megölte volna magát. — Ez pedig mindennél jobban megmagyarázza, hogy most miért van itt — mondta Henrik. Malone látta, hogy a nı nagyon kényelmetlenül érzi magát, úgyhogy felkínált egy kis pihenıt az érzelmeinek: — Láthatnám azt a naplót? Stephanie átadta a könyvet, Malone pedig végiglapozgatta a mintegy százoldalnyi, kézzel írott szöveget, amelyben jócskán voltak számok, vázlatok, szimbólumok. Aztán a könyvbarát gyakorlott szemével megvizsgálta a kötését és valami feltőnt neki: — Hiányoznak oldalak. — Hogyhogy? Megmutatta Stephanie-nak a napló felsı részét.

— Idenézz! Látod ezeket a parányi réseket? — Széthajtotta, majd visszacsukta a fedelet. A szóban forgó részen egy lapnak csak a helye volt ott, ahol valaha a kötéssel kellett érintkeznie. — Borotvával vágták ki. Mindig figyelek az ilyesmire. Semmi sem rontja jobban a könyv értékét, mint az, ha kivágnak belıle oldalakat. Tovább pörgette a lapokat, majd megállapította, hogy összesen nyolc oldal hiányzik. — Nem vettem észre — mondta Stephanie. — Sok minden elkerülte a figyelmedet. — A nı arca hirtelen elvörösödött. — És Kész vagyok elismerni, hogy elbaltáztam. — Cotton — szólt közbe Thorvaldsen —, ez az egész nagyon is fontos lehet. És azt hiszem, a kockázatot is növelheti. Lehet, hogy a templomosok archívuma lenne a megtalálandó kincs. A Rend eredetileg Jeruzsálemben tartotta a könyvgyőjteményét. Aztán elvitték Akkába, végül Ciprusra. A történetírás szerint 1312 után az archívum az ispotályosokhoz, a máltaiakhoz került. De erre sosem akadt bizonyíték. Fülöp király 1307 és 1314 között kutatott a könyvgyőjtemény után, de nem talált semmit. Úgy vélik, ez volt a középkori világ legnagyobb győjteménye. Képzeld csak, mit jelent egy ilyen lelet helyének megtalálása. — Minden idık legnagyobb könyves felfedezése. — Pontosan. Kéziratok, amiket a 14. század óta senki sem látott. Jó részüket nem is ismerjük. Az ember beleborzong még a gondolatára is, hogy mi mindent találhatunk. Egy ilyen rejtekhelyet megéri felkutatni, bármilyen fáradságos is. Malone egyetértett. Thorvaldsen Stephanie felé fordult: — Mit szólna a tőzszünethez? Larsért. Biztos vagyok benne, hogy az ügyosztálya szokott együttmőködni magamfajta gyanús üzletemberekkel, ha kölcsönösen elınyös dologról van szó. Nem tehetnénk most mi is ezt? — Látni akarom a Lars és maga közötti levelezést. — Megkaphatja a leveleket — bólintott Henrik. Stephanie Malone tekintetét kereste: — Igazad volt, Cotton, tényleg segítségre van szükségem. Sajnálom, hogy korábban olyan hangon beszéltem veled. Azt hittem, egyedül is meg tudom oldani. Minthogy azonban mi mind tájékozatlan szamarak vagyunk, menjünk együtt Franciaországba és nézzük meg, mit találunk Lars házában. Nagyon régen jártam ott utoljára. Van néhány ember Rennes-le-Cháteau-ban, akikkel beszélhetnénk. Olyanok, akik Larsszal dolgoztak. Aztán majd meglátjuk. — Az üldözıid követhetnek — mondta Malone. — Szerencsére itt vagy nekem te — mosolygott a nı. — Én is elmennék — mondta Thorvaldsen. Malone meglepıdött. Henrik szinte sosem mozdult ki Dániából. — És mi a célja annak, hogy a társaságodat kínálod nekünk? — Tudok egyet s mást arról, hogy Lars mit keresett. Ezek az ismereteim hasznosak lehetnek... — Részemrıl oké — vont vállat Malone. — Rendben, Henrik — mondta Stephanie. — Ez lehetıséget teremt arra is, hogy megismerjük egymást. Maga szerint úgyis van még mit megtanulnom. — Mint mindnyájunknak, Stephanie, mint mindnyájunknak. DE ROQUEFORT NAGY ERİFESZÍTÉS ÁRÁN FÉKEZTE MAGÁT. Gyanúja beigazolódott. Stephanie Nelle tényleg azon a nyomon haladt, amit a férje jelölt ki. Nála volt a férje naplója, ráadásul a Pierres gravées du Languedoc is, amibıl meglehet, csak ez az egyetlen példány van a világon. Pont ugyanúgy, mint Lars Nelle. Jó volt hozzá. Túlságosan is. Most meg az özvegye kezében van a kulcs. Hibázott, amikor megbízott Péter Hansenben. De akkor az ı megkörnyékezése látszott a jó

megoldásnak. De nem követi el még egyszer ugyanazt a hibát. Túl nagy a tét ahhoz, hogy még egyszer bármilyen idegent beavasson bizalmas dolgokba. Tovább hallgatózott, és eközben kigondolta, hogy mit kell tennie Rennes-le-Cháteau-ban. Malone és Stephanie holnap odautazik. Thorvaldsen is odamegy néhány nap múlva. Amikor már eleget hallott, leválasztotta az ablakról a mikrofont, és két segédjével visszavonult egy facsoport mögé. Rögtön eldöntötte, hogy aznap este nem lesz több öldöklés. Oldalak hiányoznak! Szüksége van azokra a hiányzó információkra is Lars Nelle naplójából. A napló feladója ravasz volt. A zsákmány több részre osztása kizárja az elhamarkodott cselekvést. Valóban a bonyolultabb kirakójáték volt ez, mint eleinte gondolta — ráadásul fogócskázni kényszerült. De sebaj. Ha egyszer mindegyik szereplı Franciaországban lesz, könnyen elbánik velük.

TIZENÖT

FONTAINES APÁTSÁG 8 ÓRA

A SÉNÉCHAL AZ OLTÁR ELİTT ÁLLT, és a tölgyfa koporsót nézte. A rendtagok ünnepélyes menetben vonultak be a kápolnába, hangjuk egyszerre zengett. A dallam ısi volt, ezt énekelték minden Nagymester temetésén, a kezdetektıl. A latin szöveg veszteségrıl, szomorúságról és fájdalomról szólt. A jövırıl, a megújulásról egyelıre szó sem esett. Az majd a nap folyamán késıbb, az ünnepélyes győlés dolga lesz, ahol megválasztják az utódot. A Szabályzat egyértelmően rendelkezett. A nap nem nyugodhatott le kétszer úgy, hogy ne válasszák meg az új Nagymestert, ı pedig, sénéchalként, érvényt kell szerezzen a Szabályzatnak. Figyelte, hogy valamennyien bevonuljanak, és elhelyezkedjenek a csiszolt tölgyfa padok elıtt. Minden testvér vörösesbarna csuhát viselt, kámzsájuk eltakarta a fejüket, csak az imára kulcsolt kezek látszottak. A templom római kereszt alakú volt, egy fı- és két mellékhajóval. Nem az istentiszteletek adták meg a rangját és szentségét, hanem az a számtalan ember, aki az évszázadok során a falai között imádkozott. Kevés díszítés volt benne, hogy semmi se vonja el a figyelmet a mennyei csodákról való elmélkedéstıl. Mégis fenséges volt, az oszlopok és oszlopfık emelkedettséget és energiát sugároztak. A rendtagok elıször az 1307-es nagy tisztogatás után gyülekeztek itt. Mindazok, akiknek sikerült kicsúszniuk IV. Fülöp markából, elbújtak vidéken, és lopva dél felé szivárogtak, itt gyülekezhettek, aztán innen kikerülve elvegyültek a vallásos társadalomban, terveket szıve, fogadalmakat téve, sosem felejtve. A sénéchal lehunyta a szemét és átengedte magát a muzsikának. Nem volt semmiféle csilingelı kíséret, sem orgonazúgás, semmi. Csak az emberi hang, amely nıtt áradt, megtört, majd újra megindult. Erıt merített a zenébıl és igyekezett megacélozni magát a következı órákra. Az éneklés leállt. Egypercnyi csönd után odalépett a koporsóhoz. — Szeretett és tisztelt Nagymesterünk elhagyta ezt a földi világot. A Rendet bölcsen és igazságosan kormányozta, betartva a Szabályzatot, 28 esztendın át. Helyet kérek neki a Krónikában.

Ekkor az egyik férfi hátravetette csuklyáját, és azt kiáltotta: — Kifogást emelek! Borzongás futott végig a sénéchal gerincén. A Szabályzat szerint bármelyik rendtestvérnek joga volt kifogást emelni. Késıbbre várta a harcot, az ünnepélyes győlés idejére, nem már a temetésre. A sénéchal az elsı sorban térdelık felé fordult és szembenézett a megszólalóval. Raymond de Roquefort. Tagbaszakadt, zömök ember, kifejezéstelen arccal és olyan természettel, amellyel szemben a sénéchal kezdettıl fogva bizalmatlanságot táplált. Már harminc éve tagja volt a Rendnek és mostanra a marsall rangjára emelkedett, ami a harmadik volt a rangsorban. Kezdetben, évszázadokkal ezelıtt, a marsall volt a Rend katonai parancsnoka, ı vezette a csatába a lovagokat. Most egyfajta „belügyminiszter" vagy „biztonsági fınök" volt, akinek az volt a feladata, hogy a Rend biztonságát semmi se fenyegethesse. De Roquefort ezt a posztot már majdnem két évtizede töltötte be. Neki és beosztottjainak megvolt az a kiváltságuk hogy bármikor elhagyhatták az apátságot, elızetes bejelentés nélkül is, és kizárólag a Nagymesternek tartoztak elszámolni. A marsall egyébként nem nagyon igyekezett titkolni, hogy megveti most elhunyt feljebbvalóját. — Add elı a kifogásodat! — mondta a sénéchal. — Eltávozott Nagymesterünk meggyengítette a Rendet. Tevékenységébıl hiányzott a bátorság. Itt az idı, hogy másfajta irányt szabjunk a Rendnek. De Roquefort szavaiban nyoma sem volt az érzelmeknek, és a sénéchal tudta, hogy a marsall milyen ügyesen képes a sértéseket ékesszóló mondatokba csomagolni. De Roquefort fanatikus ember volt. A hozzá hasonló megszállottak évszázadokon át erısen kézben tartották a Rendet, de a Nagymester sokszor felhívta a figyelmet arra, hogy ez egyre kevésbé hasznos. Mások ezzel nem értettek egyet. Elegen ahhoz, hogy a szerzetesek megosztottak legyenek. Két táborra oszlottak — de Roquefort állt az egyik élén, a Nagymester a másikén. A szerzetesek többsége megtartotta magának a véleményét. Ez volt a szokás a Rendben. Azonban az interregnum éppen a viták ideje volt. Szabadon lehetett megvitatni, hogy a kollektíva melyik utat válassza. — Ez az összes kifogásod? — kérdezte a sénéchal. — Még van. A rendtársak túl sokáig voltak kirekesztve a döntéshozatalból. Nem kérdezték a véleményünket, és ha megmondtuk, figyelembe se vették. — Ez nem egy parlamenti demokrácia — jegyezte meg a sénéchal. — Én sem akarom azzá tenni. De ez egy testvéri közösség. Alapjai a közös igények és a közös célok. Mindannyian életünket és minden vagyonunkat a Rendnek ajánlottuk. Nem érdemeljük, hogy figyelembe se vegyenek. De Roquefort hangja kiszámítottan csillapító volt. A sénéchal észrevette, hogy egyetlen rendtárs sem zavarta meg a kihívás komolyságát és ünnepélyességét. Egy pillanatig úgy tőnt neki, hogy a kápolnát jó ideje betöltı ájtatos hangulat beszennyezıdött. Úgy érezte, eltérı gondolkodású, eltérı célokat követı emberek veszik körül. Egy szó dörömbölt folyamatosan az agyában. Lázadás! — Mit kívánsz, mit tegyünk? — kérdezte a sénéchal. — Nagymesterünk nem méltó a szokásos tiszteletadásra. Mereven állt, miközben feltette az ilyenkor kötelezı kérdést: — Szavazást kérsz? — Igen. A Szabályzat szerint az interregnum idején minden kérdést szavazásra kellett bocsátani, ha azt kérték. Nagymester nélkül mindannyian, egyetlen egységként kormányoztak. A rendtársaknak, akiknek nem láthatta az arcát a csuklyák alatt, azt mondta:

— Emelje fel a kezét, aki meg akarja tagadni Nagymesterünktıl, hogy méltó helyet kapjon a Krónikában! Néhány kéz rögtön a magasba emelkedett, mások haboztak. Megvárta a Szabályzat által elıírt két percet, ami alatt dönthettek. Aztán számolt. Kétszázkilencvenegy kar mutatott az ég felé. — Több, mint a megkívánt hetven százalék akarja a kihívást. — Elfojtotta haragját. — Nagymesterünknek nincs helye a Krónikában. — El sem tudta hinni, hogy kiejtette ezeket a szavakat, öreg barátjának bocsánatáért esedezett. Hátralépett a koporsótól, az oltár felé. — Minthogy nem tanúsítotok tiszteletet eltávozott Nagymesterünk iránt, elmehettek. Azokkal, akik részt akarnak benne venni, tudatom, hogy a szertartás egy óra múlva kezdıdik az Atyák Termében. A barátok csendben kivonultak, csupán de Roquefort maradt a kápolnában. A francia odalépett a koporsóhoz. Magabiztosság sugárzott nyers vonásairól: — Ezt az árat kell fizetnie a gyávaságáért. — Már nem kellett ırizni a látszatot. — Meg fogod bánni, amit most tettél. — Érdekes. A tanítvány máris mesternek gondolja magát. Már alig várom, hogy megmérkızzünk a győlésen. — Te a pusztulásba vinnél minket. — Én inkább feltámasztom magunkat. Ellenségeinknek meg kell tudniuk az igazságot. A világnak meg kell tudnia az igazságot. Ami évszázadokon át történt, az hiba volt, nekünk pedig most ki keli javítanunk ezt a hibát. A sénéchal nem vitatta ezt a következtetést, de volt még szempont: — Semmi szükség nem volt arra, hogy meggyalázz egy jó embert. — Jó? Kinek volt jó? Neked? Engem például megvetett. — Ami több is annál, amit megérdemelnél. — Gúnyos vigyor torzította el de Roquefort sápadt arcát. — A védelmezıd nincs többé. Csak te, meg én. — Várom a csatát. — Akárcsak én! — De Roquefort egy kis szünetet tartott. — A rendtársak harminc százaléka nem támogatott engem, úgyhogy hagyom, hogy velük búcsúzz el a Nagymesterünktıl. Ellenfele sarkon fordult, és határozottságot sugárzó, peckes járással kivonult. A sénéchal megvárta, hogy az ajtó becsukódjék, aztán remegı kezét a koporsóra tette. A fülébe visszhangoztak saját szavai, amiket ı mondott a Nagymesternek. — Egyszerően csak tisztelem ellenfeleink erejét, és hatalmát. Éppen most vívott szócsatát ellenfelével, és veszített. Ami nem sok jót ígért a következı órákra.

TIZENHAT

RENNES-LE-CHÁTEAU 11 ÓRA 30 PERC

MALONE KELET FELÉ KANYARODOTT LE AZ AUTÓÚTRÓL a bérelt kocsival,

közvetlenül Couizánál, és ráfordult egy kanyargós, kövezett emelkedıre. Ahogy egyre feljebb értek, a kilátás is egyre pompásabb lett a sárgásbarna hegyoldalakra, amelyeket elborítottak a kövirózsák, a levendulák és a kakukkfüvek váltakozó foltjai. Egy várrom komor, megfeketedett falai óriás figyelmeztetı ujjak módjára bukkantak elı a távolból. Ameddig a szem ellátott, mindenfelé árasztotta magából azoknak a régi idıknek a hangulatát, amikor marcona lovagok csaptak le erıdjeikbıl ellenségeikre, mint prédára. Malone és Stephanie hajnali négy óra körül hagyta el Koppenhágát. Elıbb Párizsba repültek, aztán átszálltak az elsı Air France járatra, amely délre, Toulouse-ba repült. Egy órával késıbb már ismét a földön voltak és robogtak délnyugat felé, a Languedoc néven ismert vidékre. Az úton Stephanie beszélt a faluról, amely annak az 500 méter magas, széljárta, kietlen dombnak a tetején fekszik, amin most igyekeztek fölfelé. Gallok lakták elıször ezt a hegytetıt, akiket az a lehetıség vonzhatott ide, hogy be lehet látni az Aude folyó kiterjedt síkságának legnagyobb részét. De a vizigótok voltak, akik elıször építettek maradandót, egy erıdöt a dombtetıre, az 5. században — és ık is adták a hely kelta nevét, a Rhedae-t, ami harci szekeret jelentett az ı nyelvükön —, jelentıs kereskedelmi központtá fejlesztve a helyet. Kétszáz évvel késıbb, amikor a vizigótok délebbre, Spanyolhonba szorultak, a frankok Rhedae-t királyi településsé tették, ahol királyokat és fejedelmeket láttak vendégül. A 13. századra a település jelentısége már lecsökkent, az albigensek elleni keresztes hadjárat során pedig teljesen le is rombolták. Az újjáépítési kísérleteket hol a himlı akadályozta meg, hol a pestis, hol meg a banditák. A területet különbözı spanyol és francia gazdag családok uralták, míg végül egyedüli hőbérúrként maradt Simon de Montfort egyik helyettese, akit bárói rangra emeltek. Ahogy illik, a család elıször is kastélyt építtetett magának, aztán aköré győlt egy kis falu és a név Rhedae-rıl Rennes-le-Cháteau-ra változott. Az utódok egészen 1781-ig uralták a falut és a környezı földeket. Ekkor halt meg az utolsó leszármazott, Marié d'Hautpoul de Blanchefort. — Halála elıtt, azt mondják, egy nagy titkot adott tovább — mesélte tovább Stephanie. — Egy olyan titkot, amit a családja ırzött évszázadok óta. Nem volt gyermeke, a férje korábban halt meg, úgyhogy a titkot gyóntatójára, Antoine Bigou abbéra bízta, aki Rennes plébánosa volt. Ahogyan a keskeny úton az utolsó kanyarnál elırenézett, Malone könnyen elképzelte, milyen lehetett akkoriban egy efféle eldugott helyen élni. Az elszigetelt völgyek sokasága nagyszerő menedéket jelentett akár a szökevényeknek, akár a zarándokoknak. A rómaiak annak idején aranyat bányásztak a dombokból. A kelták szentnek tartották a vöröses földet, vagyis könnyő volt belátni, hogy a vidék miért lett a szárnyaló fantázia terepe, a rejtélyek rajongóinak valóságos Mekkája, olyan hely, ahol dús képzelıerejő írók béklyó nélkül alakíthatták ki a hírnevüket megalapozó történeteket. Olyanok, mint például Lars Nelle. Elıbukkant a falu. Malone lassított, és áthaladt egy mészkıbıl faragott kapun. Tábla figyelmeztetett: FOUILLES INTERDITES! Tilos az ásatás! — Külön ki kellett írni, hogy ne ássanak? — Stephanie bólintott. — Néhány éve minden sarokban lapátolta valaki a port, kincseket keresve. Még dinamittal is robbantgattak. Meg kellett valahogy fékezni a dolgot. A városkán belül a nappali fény is homályosabb volt. A mészkıbıl épült házak oly szorosan bújtak egymáshoz, mint a könyvek a zsúfolt polcon. Sok háznak magas teteje, vastag kapuja és rozsdásodó verandarácsa volt. Keskeny, kovakı burkolatos grand rue kanyarodott föl egy kis emelkedıre. Az utcát meg sem érintette a modern szellem. Hátizsákos, Michelin-útikönyvet szorongató emberek vonultak libasorban mindkét irányban, a falak mentén. Malone két-három üzletet, egy könyvesboltot és egy éttermet figyelt meg. Néhány sikátor ágazott el a fıutca mindkét oldalán. Az egész városka átmérıje nem lehetett több ötszáz méternél.

— Alig százan laknak itt állandóan — mondta Stephanie. — Viszont ötvenezren látogatnak ide évente. — Lars meglehetısen erıs hatásfokkal dolgozott... — Jobbal, mint amit valaha is gondoltam. A nı elıremutatott és intett, hogy forduljanak be balra. Átvágtak a bódék között, amelyekben rózsafüzéreket, medálokat, képeket és egyéb szuveníreket árultak a kamerákat cipelı turistáknak. — Mennyi megszállott! — állapította meg Stephanie. — Tömött buszokkal jönnek ide. Hinni akarnak a lehetetlenben. Még egy rövid emelkedı és Malone leparkolta a Peugeot-t egy homokos terecskén. Két busz már ott állt, vezetıik cigarettázva sétálgattak jármőveik körül. Az egyik oldalon víztorony magasodott, csorbult köveit az állatövi jegyek ábrái díszítették. — Reggel megindul a látogatók rohama, és eltart egész nap — mondta Stephanie, miközben kikászálódtak a kocsiból. — Jönnek megnézni Sauniére abbé birtokát — le domaine de labbé Sauniére —hogy mit hozott létre abból a kincsbıl, amit állítólag talált. Malone odalépett egy derékmagasságú kıfalhoz. Ameddig a szem ellátott, szántóföldek, erdık, völgyek és sziklák foltjai váltakoztak, festıi panorámát alkotva. Az ezüstszürke dombhátakon gesztenyések és tölgyligetek tarkállottak. Tájékozódni próbált. Dél felé a Pireneusok hófödte csúcsai zárták le a látóhatárt. Friss szél fújt nyugat felıl, szerencsére a nyári nap felmelegítette. Jobbra pillantott. Harmincméternyire egy neogótikus torony állt. A jellegzetesen csipkézett, lırésekkel és egyetlen tornyocskával megfejelt építmény számos útikönyv címlapképéül szolgált. Egy szikla szélén állt, büszkén és dacosan a meredély peremébe kapaszkodva. Túloldalán hosszú kilátó kezdıdött, amely körbefutott egy ólomüveges ház, majd egy másik, szintén ódon kövekbıl épített klastrom felé. Mindkettıt narancsszínő tetı ékesítette. Turisták jöttek-mentek a kilátón, filmezték a gyönyörő panorámát. — A torony neve Magdala-torony. Látványos, nemde? — mondta Stephanie. — Nem illik ide. — Nekem is ez a véleményem. A Magdala-toronytól jobbra egy gazdagon díszített kert terült el, amely egy tömzsi, reneszánsz stílusú házhoz vezetett. Ez is fontos épületnek tőnt. — Ez a Villa Béthanic — mondta a nı. — Ezt is Sauniére építtette. Malone-nak feltőnt a név. Betánia. — Ez egy bibliai név, nem? A Szentföldön. Azt jelenti: „szegény ház". Stephanie bólintott. — Ha mást nem is, de nevet adni, azt tudott Sauniére. — Rámutatott a hátrább álló házakra. — Lars háza abban a kis utcában van. Mielıtt odaérünk, valamit még meg kell tennem. Séta közben elmesélem, mi történt 1891-ben, mit olvastam errıl a múlt héten, mi állította reflektorfénybe ezt a helyet. BÉRENGER SAUNIÉRE ABBÉ A RÁ VÁRÓ, hatalmas kihívásra gondolt. A Mária Magdolnatemplomot vizigót idıkbıl származó romokra építették és 1059-ben szentelték fel. Most, nyolc évszázaddal késıbb, a belseje egy romhalmaz volt, a tetı miatt, amely annyi helyen volt lyukas, mintha nem is lett volna már. A falak is omladoztak, a talapzat megcsúszott. A károk kijavításához egyaránt szükség volt türelemre, erıre és kitartásra, de úgy érezte: képes lesz megbirkózni a feladattal. Izmos, széles vállú, tagbaszakadt férfi volt, szinte tövig nyírt fekete hajjal. Egyetlen külsı vonása volt csak, ami gyengédségre utalt — és ezt ki is használta a maga javára, mégpedig a gödröcske az állán, ami furcsa, hóbortos jelleget adott egyébként kemény arcvonásainak, amit csak fokozott

fekete szeme és sőrő szemöldöke. Minthogy alig néhány kilométernyire, Montazels-ben született és nevelkedett, jól ismerte a Corbiéres hegyvidékének földrajzát. Gyerekkora óta mindent tudott Rennes-le-Cháteau-ról. Szent Mária Magdolnának szentelt templomát már évtizedek óta korlátozottan használták, de sosem gondolta, hogy egyszer majd annak minden problémája az ı nyakába szakad. — Szörnyő állapotok — mondta a mellette álló Romét nevő ember. Ránézett a kımővesre: — Egyetértek. A másik kımőves, Babou épp azzal volt elfoglalva, hogy kitámassza az egyik rogyadozó falat. A vidék állami építésze nemrég rendelte el, hogy le kell bontani az egész templomot, de Sauniére ezt sohasem engedte volna meg. Az ısöreg templom egyszerően megmentésért kiáltott. — Nagyon sokba fog kerülni a teljes újjáépítés — mondta Rousset. — Óriási összegbe — mondta ı is, az idısebbik férfira mosolyogva, hogy az lássa, tisztában van a feladat nagyságával. — De ezt a házat az Úrhoz méltóvá kell tennünk. Azt azonban nem mondta el, hogy már biztosított egy jókora summát a renováláshoz. Egyik elıdjének hagyatékában 600 frank volt kifejezetten építészeti javításokra. Sikerült meggyıznie a városi tanácsot is, hogy kölcsönözzenek neki további 1400 frankot. A pénz nagy részét azonban titokban kapta, öt évvel korábban. Ezt a 3000 frankot Chambord grófnı adta, a megüresedett francia trón utolsó Bourbon követelıjének, Henrinak az özvegye. Akkoriban Sauniére-nek sikerült elég nagy figyelmet keltenie köztársaság-ellenes szentbeszédeivel amelyek sikerrel élesztgették a monarchista érzelmeket a nyájában. A kormány elfordult tıle, megvonták éves javadalmát, és azt követelték, hogy rúgják ki. Püspöke ehelyett csak felfüggesztette kilenc hónapra az állásából de a tevékenysége addigra már felkeltette a grófnı érdeklıdését, aki egy közvetítı segítségével megkereste és felajánlotta a pénzt. — Hol kezdjük? — kérdezte Rousset. Alaposan végiggondolta már a dolgot. A festett üvegablakokat már rég kicserélték, és a fıkapu elıtti új tornác is hamarosan elkészül. Az északi falat, amelyen Bahou most dolgozott, természetesen meg kell erısíteni, szükség van új szószékre, a tetıt is be kell foltozni. Mégis tudta jól, hogy mivel kezdjék. — Az oltárral fogjuk elkezdeni. Rousset csodálkozó pillantást vetett rá. — Az emberek figyelme ide összpontosul — mondta Sauniére. — Vagyis elıször ezt javítjuk ki. — Ahogy gondolja, abbé. Szerette, hogy az idıs hívek komoly tisztelettel beszéltek vele, noha ı csak 38 éves volt. A város, általában véve, szeretettel és tisztelettel viszonyult hozzá, ı pedig az utóbbi öt évben megszerette Rennes-t. Közel volt az otthonához, ráadásul rengeteg alkalma nyílt régi kéziratokat tanulmányozgatni, tökéletesíteni latin, görög és héber tudását. Szeretett kirándulni is a hegyekbe, valamint horgászni és vadászni is. Mostanra azonban eljött az ideje, hogy valami építı munkába fogjon. Odament az oltárhoz. Az emelvényen a fehér márványba már mélyedéseket vájt a lyukacsos tetın át évszázadok óta becsöpögı esıvíz. Az elején lévı jelmondat már alig volt olvasható, és régóta zavarta, hogy ilyen hiányos oltáron kell miséznie, A fedılapot két díszes oszlop tartotta, amelyeken vizigót keresztek és görög betők díszelegtek. — Kicseréljük a fedılapot és a két oszlopot. — Hogyan, abbé — kérdezte Rousset. — Nem tudjuk megemelni! Sauniére Babou irányába mutatott.

— Használd a pörölyt. Nem kell óvatoskodni. Az a kı úgysem jó már semmire, legfeljebb törmeléknek. Babou odahozta a hatalmas kalapácsot, és szemrevételezte a kılapot. Aztán nagy lendülettel felemelte a pörölyt és lecsapott vele az oltár közepébe. A vastag fedılap megrepedt, de nem tört össze. — Nagyon szilárd — mondta Babou. — Te meg erıs vagy. Újra! — mondta hadonászva Sauniére. A következı csapástól a mészkılap kettétört, darabjai egymásra zuhantak, a két oszlop közé. — Fejezd be! — mondta. A két darabot hamarosan sok kisebbre zúzták szét. Az atya elırehajolt. — Vigyük ki ezt az egészet! — Majd mi elszállítjuk, abbé. — mondta Babou, félredobva a kalapácsot. — Maga csak halmozza föl nekünk a darabokat. A két kımőves felemelt néhány nagyobb tömböt és a kapu felé indult. — Vigyétek a temetıbe, és ott valahol halmozzátok fel! Késıbb talán még hasznosítjuk — kiáltott utánuk. Miután kimentek, csak akkor vette észre, hogy mindkét oszlop épségben maradt. Lendületes mozdulattal lesöpörte a törmeléket és a port az egyik tetejérıl. A másikon még mindig volt egy darabka mészkı, és amikor arra rácsapott és belelökte az oszlop üregébe, akkor mellette, az oszlopon észrevett egy kis furatot. Átmérıje nem volt nagyobb a tenyerénél és valószínőleg az oltárlap záró csapjának rögzítésére szolgált. De a mélyedésben észrevett valami halvány csillogást. Közelebb hajolt és óvatosan lefújta róla a port. Igen, ott volt valami. Egy üvegfiola. Nem sokkal hosszabb, mint a mutatóujja, és nem is sokkal vastagabb annál. A teteje vörös viasszal lepecsételve. Még közelebb hajolt és azt látta, hogy az üvegcsében egy összetekert papír rejtızik. Azon töprengett, vajon mennyi ideje lehetett ott. Nem tudott róla, hogy nemrégiben dolgoztak volna az oltár körül, úgyhogy biztosan jó régen az oszlopban lapulhatott már. Kiszabadította a fiolát a rejtekhelyérıl. ÉS EZ AZ A FIOLA, ami mindent elindított — mondta Stephanie. Malone bólintott. — Én is olvastam Lars könyvét. De azt hittem, hogy Sauniére állítólag három pergament talált abban az oszlopban, és rajtuk valami kódolt üzenetet. — Ez már annak a legendának a része, amit késıbb mások adtak hozzá — rázta meg a fejét Stephanie. — Errıl beszéltünk Larssal. A téveszmék többségét egy rennes-i vendéglıs indította el, az ötvenes években, mert fel akarta lendíteni fogadójának a forgalmát. Az egyik hazugság a másikra épült. Hamarosan a kitalált történetek legyızték a tényeket. Lars sosem fogadta el, hogy azok a pergamenek valódiak lettek volna. Feltételezett szövegüket nyomtatták számtalan könyvben, de az eredetit soha senki nem látta. — Akkor minek írt róluk? — Hogy vegyék a könyveit. Tudom, hogy ez zavarta ıt, de mégis megtette. Mindig azt mondta, hogy minden, amit Sauniére talált, visszavezethetı 1891-re és az adatra, ami az üvegfiolában volt. De ebben rajta kívül senki nem hitt. — A nı elıremutatott, az egyik kıházra. — Az ott a plébánia, ahol Sauniére élt. Most az emlékének szentelt múzeum. Ott bent megtekinthetı az oszlop és benne az üreg. Elhagyták a zsúfolt ajándéktárgyas bódékat és továbbmentek a hepehupás utcán. — Mária Magdolna temploma — mondta, egy román stílusú épületre mutatva. — Valaha a

helybéli grófok kápolnája volt. Ma, néhány euróért, megtekinthetı Sauniére abbé nagy mőve. — Nem túlzottan vagy oda érte. — Sosem voltam — vonta meg a vállát a nı. — Ez is volt a baj. Jobboldalt, távolabb egy lepusztult kastély látszott, agyagszínő falai a napfényben fürdödtek. — Az az Hautpoulok birtoka — mondta Stephanie. — A legısibb része még a 12. századból való, de alaposan átépítették a 15.-ben. A forradalom idején a kormány szerezte meg, és azóta egyre elhanyagoltabb. Megkerülték a templom túlsó végét és átmentek egy kıkapu alatt, amelyen mintha egy koponya és két lábszárcsont látszódott volna. Malone-nak eszébe jutott a könyv amit elızı este olvasott, és amelyben az szerepelt, hogy ez a szimbólum gyakran megjelenik a templomosok síremlékein. A bejárat után a föld sziklássá vált, néhol kavicsokkal keveredve. Tudta, hogy hívják ezt a területet a franciák: Enclos paroissiaux. A parókia sírkertje. És a terület olyan volt, amilyen a szokásos: egyik oldalon alacsony fal határolta, a másik a templom oldalához simult. Bejárata egy diadalív. A temetıben rengeteg sírkı, sírlap és síremlék volt. Néhány sírkövön faragott virágok voltak, a többsége a francia szokásoknak megfelelıen, az elhunytak fényképei díszítették. Stephanie odament az egyik emlékmőhöz, amelyen nem volt sem virág, sem fénykép. Malone nem ment vele. Tudta, hogy a helybéliek olyannyira szerették Lars Nelle-t, hogy tiszteletük jeléül a nagy becsben tartott temetıjükbe is fogadták. A sírkı egyszerő volt, csak a név és az évszámok szerepeltek rajta, meg egy rövid felirat: FÉRJ, APA, TUDÓS. Malone várt egy percet, aztán lépett csak Stephanie mellé. Egy pillanatig sem haboztak, hogy ide temessék — mormolta a nı. Malone tudta, mire gondol. Megszentelt földbe. — Az akkori polgármester azt mondta, hogy nem találtak kétséget kizáró bizonyítékot arra, hogy Lars önkezével vetett volna véget az életének. Jóban voltak Larsszal, és azt akarta, hogy a barátját ide temessék. — Ez a legmegfelelıbb hely — mondta Malone. Tudta, hogy a nı szenved, de azt is tudta, hogy ha tanújelét adná, hogy észrevette a fájdalmát, azzal a másik érzelmeibe gázolna. — Sok mindenben hibáztam Larsszal kapcsolatban — mondta lassan a nı. — És ezt leginkább a Markhoz főzıdı viszonyom sínylette meg. — A házasság nehéz dolog — Malone a sajátjára is gondolt. — Szülınek lenni szintén. Én mindig butaságnak tartottam Lars szenvedélyét. Kormányhivatalnok voltam, ügyvéd az Igazságügyben, fontos dolgokat tettem, ı meg a lehetetlent kereste! Akkor miért vagy most itt? A nı nem vette le a szemét a sírkırıl. — Azért jöttem, hogy megértsem, tartozom neki. Vagy talán magamnak. Stephanie elfordult a kıtıl. Malone felfigyelt egy poszáta énekére: mintha egy trubadúr zengte volna önfeledten a szerelmét. — Talán mindkettınknek tartozom — mondta a nı. Malone ejtette a témát. Stephanie egy távolabbi sarokba mutatott. — Sauniére élettársa ott van eltemetve. Malone Lars könyvébıl már ismerte a nı élettörténetét. Tizenhat évvel volt fiatalabb Sauniérenél, alig 18 éves, amikor otthagyta a kalapkészítı munkáját és beállt házvezetınınek az abbéhoz. Mellette maradt 31 éven át, egészen a férfi 1917-es haláláig. Sauniére mindenét a nı nevére íratta, beleértve az összes birtokát és bankszámláját is. Ez pedig lehetetlenné tette, hogy bárki, akár az egyház is, elvitassa mindezt a nıtıl. Pedig néhányszor megpróbálták. A nı továbbra is Rennes-ben élt, sötét ruhákban járt, és ugyanolyan furcsán viselkedett, mint amikor szeretıje még élt. Végül 1953-ban halt meg.

— Furcsa nı volt — mondta Stephanie. — Jóval Sauniére halála után egyszer tett egy olyan kijelentést, miszerint „mindazzal, amit ráhagyott, akár száz évig is el lehetne látni Rennes összes lakosát, és még akkor sem fogyna el”, ı maga viszont szerényen, majdhogynem szegényen élt, egészen a haláláig. — Kiderült valaha, hogy miért? — Ó csak annyit mondott róla, hogy „nem nyúlhatok hozzá". — Azt hittem, ezekrıl a dolgokról nem tudsz sokat. — A múlt hétig nem is tudtam. A könyvek és a napló sok mindenrıl felvilágosított. Lars sok idıt töltött azzal, hogy kikérdezze a helyieket. — Úgy tőnik, ezek másod-, sıt harmadkézbıl való értesülések. — Ami Sauniére-t illeti, ez igaz. İ már régen meghalt, de a szeretıje az ötvenes években még élt, úgyhogy a hetvenes-nyolcvanas években még jócskán akadtak itt, akik jól ismerték. A Villa Béthanie-t 1946-ban adta el egy Noél Corbu nevő embernek. İ építette aztán át szállodává, és ı az a fogadós, aki, mint mondtam, rengeteg hamis információt hintett el Rennes-nel kapcsolatban. A szeretı megígérte Corbunek, hogy elárulja Sauniére nagy titkát. De élete vége felé szélütést kapott, és már nem tudott beszélni. Lassan lépdeltek a kemény földön; talpuk alatt csikorgott a homokkı. — Sauniére-t elıször ide temették, ahová a nıt is, de a polgármester azt mondta, hogy a sírját veszélyeztethetik a kincskeresık. — Stephanie megrázta a fejét. — Így hát, néhány évvel ezelıtt, kihantolták a papot és elhelyezték egy kis mauzóleumban, a kertben. Most már három euróba kerül, hogy megnézzék a sírját... Nyilván a holttest biztonságának ára. Malone értette a megjegyzésben a szarkazmust. Stephanie rámutatott a sírra: — Emlékszem, amikor egyszer, évekkel ezelıtt eljöttem ide... Amikor Lars elıször járt itt, a hatvanas évek végén, mindössze két töredezett kereszt jelölte a sírokat. Benıtte azokat is a szılı. Senki sem gondozta ıket. Senkit sem érdekelt. Sauniére-re és szeretıjére senki sem emlékezett. Most vaslánc zárta körül a területet. Friss virágok magasodtak betonvázákból. Az egyik kövön alig olvashatóvá mosódott sírfelirat volt kivehetı. ITT NYUGSZIK BÉRENGER SAUNIÉRE RENNES-LE-CHÁTEAU PLÉBÁNOSA 1885 ÉS 1917 KÖZÖTT. MEGHALT 1917. JANUÁR 22-ÉN, 64 ÉVESEN. — Valahol olvastam, hogy a sírkı túl törékeny volt ahhoz, hogy elmozdítsák, ezért itt hagyták. Eggyel több látnivaló a turistáknak. Malone észrevette a szeretı sírkövét. — İt nem akarták háborgatni a kincsvadászok? — Jó kérdés. De hát nyilván nem, ha itt hagyták. — Nem volt botrány a kapcsolatukból? Stephanie vállat vont: — Minden vagyon, amit Sauniére szerzett, ide került. Láttad a parkolónál lévı víztornyot? Azt is ı építtette a városnak. Kiköveztette az utcákat, házakat hozatott rendbe, kölcsönt adott a rászorulóknak és sosem kérte vissza. Vagyis megbocsátották neki minden lehetséges gyengeségét. És abban az idıben egyáltalán nem volt szokatlan, hogy papoknak házvezetınıjük legyen. Legalábbis Lars ezt írta valamelyik könyvében. Lármás turistacsoport fordult be a sarkon és a sírok felé tartottak. — Bámészkodni jöttek — mondta Stephanie, némi megvetéssel a hangjában. — Kíváncsi vagyok, vajon otthon, ahol a szeretteik vannak eltemetve, ugyanígy viselkednének-e. A zajos csoport közelebb ért. Az idegenvezetı elkezdett beszélni az abbé szeretıjérıl. Stephanie visszavonult, Malone követte.

— Számukra ez csupán egy attrakció — mondta Stephanie halkan. — Egy hely, ahol Sauniére abbé kincset talált és állítólag abból díszítette fel a templomát és látta el mindenféle, a kincshez elvezetı utalásokkal. Nehéz elképzelni, hogy bárki is elhinné ezt az egészet. — Nem errıl írt Lars? — Bizonyos mértékben. De gondolj csak bele, Cotton! Még ha a pap talált volna is valami kincset, miért hagyott volna hátra utalásokat, hogy más is megtalálja? Hiszen mindaz, amit itt látunk, az ı életében, az ı munkájával épült fel. A legkevésbé sem akarhatta, hogy valaki más is rátegye a kezét. — Stephanie megrázta a fejét. — Mindez jól hangzik könyvekben, még jobban mutat a tévében, de a valóságban nem hihetı. Malone tovább akart kérdezısködni, amikor észrevette, hogy a nı tekintete a temetı egy másik pontjára szegezıdik. Néhány kılépcsı lefelé vezetett, egy hatalmas tölgyfa árnyékába, ahol szintén álltak sírkeresztek. A nı tekintetét követve Malone is észrevett egy friss sírt, amelyet színpompás virágok díszítettek. A sírkı matt szürkéjében még valósággal világítottak az ezüstszínő betők. Stephanie odament, ı pedig követte. — Jaj, Istenem! — suttogta a nı, aggodalmas arccal. Malone elolvasta a nevet. ERNST SCOVILLE. Aztán megnézte az évszámokat és kiszámította, hogy a férfi 73 éves korában halt meg. A múlt héten. — Ismerted? — kérdezte. — Beszéltem vele három hete. Közvetlenül azután, hogy megkaptam Lars naplóját. — Stephanie szeme továbbra is a sírkıre tapadt. — İ volt az egyike azoknak, akiket említettem, hogy Larsszal dolgoztak, és akivel találkoznunk kellett volna. — Elmondtad neki, hogy mit tervezel?!! A nı lassan bólintott. — Beszéltem neki az árverésrıl, a könyvrıl, meg arról, hogy Európába fogok jönni. Malone nem hitt a fülének. — Hát nem azt mondtad tegnap este, hogy senki sem tud semmit a terveidrıl? — Hazudtam.

TIZENHÉT

FONTAINES APÁTSÁG 13 ÓRA j

DE ROQUEFORT ELÉGEDETT VOLT. ELSİ ÖSSZECSAPÁSA a sénéchallal fényes gyızelmet hozott neki. Mindeddig összesen hat Nagymestertıl tudták sikeresen elvitatni a dicsıséget, de azok mind tolvajok voltak, vagy gyávák, vagy engedtek a nıi bujaságnak, és mindegyik eset évszázadokkal ezelıtt történt, nem sokkal a nagy tisztogatás után, amikor a Rend még gyenge volt és káosz uralkodott benne. Sajnos, az elvitatás következménye inkább szimbolikus volt, mint büntetı. A Nagymester szolgálati idejét ugyanúgy feljegyezték a Krónikába, hibáit és eredményeit felsorolták, mindössze egy nyilatkozatot csatoltak mellé, hogy a rendtársai ítélete szerint méltatlan arra, hogy neve fennmaradjon. Az utóbbi hetekben helyettesei biztosították, hogy a szükséges kétharmad biztosan mellette szavazzon, és ezzel világos üzenetet küldjön a sénéchal-nak. Ennek a posztra érdemtelen bolondnak a tudomására kellett hozni, hogy milyen nehéz küzdelem vár rá. Az elvitatás szégyene már nem érintette a Nagymestert, ıt mindenképpen eltemetik az elıdei mellé. Nem, a kihívás a lehetséges utód elbátortalanítására

szolgált — meg a szövetségesek feltüzelésére. Régi eszköz volt ez, még azokból az idıkbıl, amikor a becsület és az emlékezet jelentett valamit. És ezt ı most nagyszerően felélesztette ezzel a rajtaütéssel. A harcnak pedig még napnyugta elıtt véget kell érnie. Krisztus Szegény Lovagjainak és Salamon Templomának Rendje 1118 óta folyamatosan létezett. IV. Fülöp, francia király, aki a rá nézve teljesen helytelen Szép Fülöp jelzıt kapta, 1307-ben megpróbálta megsemmisíteni ıket. De ugyanúgy, mint most a sénéchal, ı is alábecsülte ellenfelét és csak annyit sikerült elérnie, hogy a Rend a föld alá kényszerült. Egykor több tízezer testvér által mőködtetett hadi létesítmények, majorságok, templomok és kastélyok mőködtek kilencezer birtokon, szerte Európában és a Szentföldön. Valaha egy vörös kereszttel díszített fehér köpenyes társuknak a puszta látványa is megfélemlítette az ellenséget. A rendbarátok mentesültek a kiátkozás veszélye alól éppúgy, mint a hőbéradók megfizetése alól. A Rend megtarthatta minden hadizsákmányát. Minthogy kizárólag a pápa fennhatósága alá tartoztak, a templomos lovagok, szinte önálló nemzetként éltek. De immár hétszáz éve nem háborúztak. Ehelyett a Rend visszavonult egy, a Pireneusok tövében megbúvó apátságba és egyszerő szerzetesi közösségnek álcázta magát. Fenntartotta a kapcsolatot a toulouse-i és a perpignani püspökségekkel, és minden ceremóniát a római katolikus elıírások szerint tartott meg. Semmit sem tett, ami magára vonta volna a figyelmet, hogy bárkinek is eszébe jusson megkérdezni: mi történik az apátság falain belül. Minden barát két esküt tett. Egyet az egyháznak, kényszerőségbıl, egyet meg a Rendnek, ami viszont mindent jelentett. Az ısi rítusokat megtartották, de most már erıs bástyák és a sötétség védelmében, szigorúan zárt kapuk mögött. És mindezt a Nagy Örökségért. Ennek a kötelességnek az értelmetlensége nagyon bosszantotta. A Rend azért létezik, hogy ırizze a Nagy Örökséget, de a Nagy Örökség célja a Rend létezése. Hát ez elég zavaros. De ez a feladatuk. Egész élete tulajdonképpen csak elıjátéka volt a most következı néhány órának. Szüleit nem ismerte, árva gyerekkent nevelkedett egy Bordeaux melletti jezsuita egyházi iskolában. Hajdanán a rendtársak nagy része bőnbánó, meg rabló volt, meg csalódott szerelmes, meg kitaszított csavargó. Manapság mindenfelıl jöttek, mindenféle múlttal. A legtöbb új jelentkezı az egyházon kívüli világból érkezett, de az igazi vezetıket a vallási közösség adta. Az utóbbi tíz Nagymester mind szerzetesrendben nevelkedett. Az ı formálódása Párizsban, az egyetemen kezdıdött, aztán az avignoni szemináriumon teljesedett ki. Ott is maradt és három évig oktatott, mielıtt a Rend megkereste. Azután feltétlen lelkesedéssel tette magáévá a Szabályzatot. Életének 56 éve alatt sohasem érezte a nı testének illatát, de nem kísértette meg egyetlen férfi sem. Tudta, hogy amikor marsalli rangra emelte, a volt Nagymesternek az volt a fı célja, hogy kielégítse az ı ambícióit. Talán még az is, hogy itt csapdába ejtse, mert esetleg túl sok ellenséget szerezve magának, saját maga vágja el a további emelkedésének útját. İ azonban okosan használta föl a pozícióját, barátokat, hő követıket, lekötelezett támogatókat szerzett. A szerzetesi élet tökéletesen megfelelt neki, és az utóbbi évtizedet arra használta fel, hogy alaposan átolvassa a Krónikát. Mostanra már valóságos szakértıje lett a Rend története minden apró, jó és rossz eseményének. Nem fogja megismételni a múltbéli hibákat. Szenvedélyesen hitte, hogy a Rendnek a kezdetekben magára erıltetett elszigeteltsége siettette a Rend bukását. A titkolózás nemcsak egyfajta kisugárzást teremt, hanem gyanakvást is — innen pedig már csak egy lépés a vádaskodás. Ennek véget kell vetni. Meg kell törni 700 év hallgatását. Eljött az ı ideje. A Szabályzat egyértelmő volt: Feltétlen szabály, hogy ha a Nagymester bármit is elrendel, akkor

azt habozás nélkül végre kell hajtani, mintha az utasítás egyenesen a mennyekbıl származna. Az íróasztalán lévı telefon halkan megcsörrent. Felvette a kagylót. — Rennes-le-Cháteau-ban lévı két rendtestvérünk jelentette — mondta helyettesének hangja a telefonban —, hogy Stephanie Nelle és Malone ott vannak. Ahogy azt elıre megmondtad, rögtön egyenesen a temetıbe mentek, ahol felfedezték Ernst Scoville sírját. Jó, ha az ember ismeri ellensége szokásait. — Mondd meg az embereinknek, hogy egyelıre csak figyeljenek, de álljanak készen a cselekvésre. — A másik ügyben, amirıl kérted, hogy derítsük ki, még mindig nem tudjuk, ki támadta meg két társunkat Koppenhágában. Győlölte, ha kudarcról kellett hallania. — Minden elı van készítve ma estére? — Készen leszünk. — Hányan követték a sénéchalt az Atyák Termébe? — Harmincnégyen. — Mindegyikrıl tudjuk, hogy kicsoda? — Mindegyikrıl. — Mindegyiknek meg kell adni a lehetıséget, hogy csatlakozzék hozzánk. Ha mégsem, akkor gondoskodj róluk. Biztosítanunk kell, hogy a többség velünk lesz. Ez nem lehet probléma, nem sokan szeretnek a vesztes oldalon maradni. — A Rendi Gyülekezet hat órakor kezdıdik. A sénéchal nagyon is betartotta a kötelességét, és még alkonyat elıttre összehívta a rendtársakat. A Gyülekezet volt az egyetlen változó az egyenletben — az eljárást éppen azért hozták létre, hogy kizárják a manipuláció lehetıségét — de ezt az eshetıséget ı már alaposan tanulmányozta, és felkészült rá. — Álljatok készen — mondta. — A sénéchal ezzel a sietséggel zavart akar okozni. Az elızı Nagymester is így választatta meg magát. — Nem fogja egykönnyen megadni magát. — Erre nem is számítok. Éppen ezért készítettem elı egy meglepetést a számára.

TIZENNYOLC

RENNES-LE-CHÁTEAU 13 ÓRA 30 PERC

MALONE ÉS STEPHANIE ÁTVÁGOTT A ZSÚFOLT FALUCSKÁN. Újabb buszok érkeztek, motorjaikat bıgetve, a fıutca felıl, az autóparkolóba. Az utca közepénél Stephanie bement egy vendéglıbe és beszélt a tulajdonossal. Malone jól megnézett néhány étvágygerjesztı halételt a vendégek tányérján, de aztán rájött, hogy az ebéddel még várni kell. Dühös volt Stephanie-ra, hogy hazudott neki. A nı vagy nem mérte fel, hogy milyen súlyos a helyzet, vagy nem törıdött vele. Az ölni és halni kész, eltökélt emberek mind kerestek valamit. Malone sokszor látott már ilyeneket. Minél több információjuk volt, annál nagyobb volt az esély a sikerre. Az embernek épp elég, ha az ellenségére kell ügyelnie, de ha a szövetségese miatt kell aggódnia, akkor az nagyon megnehezíti a helyzetet.

A vendéglıbıl kijövet Stephanie azt mondta: — Ernst Scoville-t a múlt héten elütötte egy autó, amikor a szokásos sétáját tette a városon kívül. Az emberek kedvelték. Régóta itt lakott. — Az autóról mit lehet tudni? — Nem volt szemtanú. Semmi nyom, amin el lehetne indulni. — Személyesen ismerted Scoville-t? A nı bólintott. — De nem sokat foglalkozott velem. Kevésszer beszéltünk. A vitákban ı Lars pártján állt. — Akkor miért hívtad fel? — İ volt az egyetlen, akirıl úgy gondoltam, hogy megkérdezhetem Lars naplójával kapcsolatban. Minthogy már évek óta nem beszéltünk, kimért volt, de udvarias. Látni akarta a naplót. Arra gondoltam, talán javíthatok a kapcsolatunkon, amíg itt leszek. Tőnıdve nézte a nıt. Haragban volt a férjével, a fiával, a férje barátaival. Bőntudatának oka egyértelmő, de hogy mit szándékozott ez ügyben tenni, az továbbra is homályos volt. Stephanie elindult. — Meg akarom nézni Ernst házát. Nagy könyvtára volt. Meg akarom nézni, hogy a könyvei itt vannak-e még. — Volt felesége? A nı megrázta a fejét. — Agglegény volt. Valódi remete. Elindultak lefelé az egyik mellékutcán, amelynek a házai úgy néztek ki, mintha mindegyiket régen elhunyt uraságoknak építették volna. — Tényleg azt gondolod, hogy van itt valahol elrejtett kincs? — kérdezte. — Nehéz kérdés, Cotton. Lars azt mondta, hogy szerinte Sauniére történetének 90 százaléka kitaláció. Mindig azt vetettem a szemére, hogy ilyen bolondságokra pazarolja az idejét. De mindig a 10 százalék igazsággal vágott vissza. Ez ejtette rabul ıt és bizonyos fokig Markot is. Mert valóban furcsa dolgok történtek itt száz évvel ezelıtt. — Megint Sauniére-re utalsz? — Stephanie bólintott. — Ezt el kéne magyaráznod! — Magamnak is magyarázatra van szükségem ez ügyben. De elmondom, hogy mit tudok még Bérenger Sauniére-rıl. — Nem hagyhatom el a plébániát, ahol a kötelességemet teljesítem — mondta Sauniére a püspöknek Rennes-le-Cháteau-tól 30 kilométerre északra, a Carcassonne-i püspöki palotában állt kihallgatáson az idıs ember elıtt. Hónapokig sikerült elkerülnie ezt a találkozást. Az orvosa mindig adott igazolást arról, hogy betegség miatt nem tud utazni. De a püspök kitartó volt és a legutóbbi kihallgatási idézést egy rendır kézbesítette, aki azt az utasítást is kapta, hogy személyesen kísérje a püspökhöz a papot. — Maga fényőzıbben él, mint én — mondta a püspök. — Szeretném, ha nyilatkozna váratlan és bıséges pénzügyi forrásainak eredetérıl. — Sajnos, püspök úr, az egyetlen olyan dolgot kérdi tılem, amire nem felelhetek. Olyanok adták nekem ezeket az összegeket, akik súlyos bőnöket követtek el és én mutattam meg nekik a bőnbocsánathoz vezetı utat. Nem szeretném megszegni a gyónás szentségét azzal, hogy neveiket kiadom önnek. A püspök megfontolta ezt az érvelést. Elég jónak tőnt. — Akkor beszéljünk az életvitelérıl. Az nem esik a gyónási titok alá. Sauniére ártatlanságot színlelt. — Elég szerényen élek.

— Nekem nem ezt mondják. — Az információi bizonyára tévesek. — Nézzük csak! A püspök felnyitotta az elıtte heverı, vastag könyvet. — Készíttettem egy leltárt, és az igencsak érdekesnek bizonyult. Sauniere-nek mindez nem tetszett Az elızı püspökkel laza és szívélyes volt a kapcsolata és szinte korlátlan szabadságot élvezett. Ez az új püspök egészen más volt. — 1891-ben helyreállítási munkákat kezdett a plébániatemplomon. Akkor kicseréltette az ablakokat, tornácot épített, új oltárt és új szószéket készíttetett és helyrehozatta a tetıt. Mindez körülbelül 2200 frankba került. A következı évben megerısítették a külsı falakat, bent pedig kijavították a padlót. Aztán új gyóntatófülke készült — 700 frank. Szobrok és a Kereszt stációi, valamennyit Giscard készítette Toulouse-ban — 3200 frank. Aztán 1898-ban egy persely és szenteltvíztartó — 400 frank. Majd 1900-ban egy dombormő Szent Mária Magdolnáról, ahogy elmondták nekem, rendkívül díszesen kidolgozva, amit az oltár elé helyeztek. Sauniere csak hallgatott. Ennek a püspöknek tényleg tudomása van a plébánia pénzügyeirıl. A korábbi kincstárnok néhány éve lemondott azzal az indokkal, hogy a munkája „ellentétes a meggyızıdésével.” Valaki nyilvánvalóan nyomozott utána. — Én 1902-ben kerültem ide — mondta a püspök. — Az utóbbi nyolc évben igyekeztem, el kell ismernem sikertelenül, hogy megidézzem. Hogy válaszoljon az aggályaimra. De ez idı alatt magának sikerült felépítenie a Villa Béthanie-t, közvetlenül a templom mellé. Úgy hallom, nagyon is világias, polgári épület, vegyes stílusban, faragott kıbıl építve. Festett üvegablakai vannak, ebédlıszalonja, nappalija és vendégszobái. Úgy hallom, sok vendég számára. Itt látja vendégül ıket. A kommentár nyilván valami választ akart volna kiváltani, de Sauniere nem szólt semmit. — Aztán ott van a Magdala-torony, a völgyre nézı óriási könyvtár. Azt mondják, mindenütt a legfinomabb ácsmunkával. Ehhez jön még a bélyeg- és levelezılap-győjteménye, amelyek szintén óriásiak. És még néhány egzotikus állat is. Mindez sok ezer frank. — A püspök becsukta a könyvet. — A plébániájának éves jövedelme nem haladja meg a 250 frankot. Hogyan lehetett mindezt felhalmozni? — Ahogy mondtam, püspök úr, sok személyes adományt kaptam olyan megtévedt lelkektıl, akik a plébániámat aztán hálából gazdagítani akarták. — Maga kereskedett a misékkel — jelentette ki a püspök. — Árulta a szentséget. A szentségárulás bőnébe esett. Korábban már figyelmeztették, hogy ez lehet a vád ellene. — Miért veti ezt a szememre? Amikor elıször ide kerültem, a plébánia szánalmas állapotban volt. Valójában a feletteseim dolga lenne, hogy Rennes-le-Cháteau számára biztosítsanak egy olyan templomot, amely méltó a hívekhez, és egy olyan lakhelyet, amely megfelelı egy lelkipásztor számára. Én negyed századon át dolgoztam azon, hogy újjáépítsem és szépítsem a templomot, és mindehhez egyetlen centime-ot sem kértem az egyházkerülettıl. Szerintem nekem éppen hogy dicséret járna öntıl, nem pedig vádaskodás. — Mennyibe került az összes javítás? Sauniére úgy döntött, hogy válaszol. — Összesen 193 ezer frankba. A püspök felnevetett. — Abbé, ennyi nem lett volna elég még a bútorra, a szobrokra és az ablakokra sem. Az én számításaim szerint jóval több mint 700 ezer frankot költött. — Nem vagyok könyvelési szakember, úgyhogy nem tudom megmondani, hogy pontosan mi mennyibe került. Annyit tudok, hogy Rennes lakói szeretik a templomukat. — Hivatalos helyrıl úgy értesültem, hogy maga naponta száz-százötven postai utalványt kap. Ezek Belgiumból, Olaszországból, a Rajna völgyébıl, Svájcból és Franciaország minden zugából

jönnek. Egyenként 5 és 40 frank közötti értékben. Gyakran jár a couizai bankba, ahol mindezt készpénzre váltják. Hogyan magyarázza mindezt? — Minden levelezésemet a házvezetınım intézi. İ vizsgál meg minden kérelmet is. Efféle kérdésekkel hozzá kellene fordulni. — De maga megy el a bankba. Sauniére tartotta magát a történetéhez. — İhozzá kellene fordulni. — İ sajnos nem tartozik a felügyeletem alá. Sauniére megvonta a vállát. — Abbé, maga kereskedik a szentséggel. Nyilvánvaló, legalábbis számomra az, hogy azok a borítékok, amiket maga kap, nem köszönıleveleket tartalmaznak. De van valami, ami még nyugtalanítóbb. Sauniére csendben állt. — Számításokat végeztem. Hacsak nem kap eltúlzottan hatalmas összegeket egy-egy miséért, de tudom, hogy az adakozók általában 50 centime-ot szoktak adni, akkor magának több mint 300 évig napi 24 órán át kellene miséznie, hogy ezt a hatalmas vagyont összeszedje, amit elköltött. Nem, abbé, a miseadományok csupán egy paraván, amit maga azért talált ki, hogy elleplezze vagyonának valódi forrását. Ez az ember okosabb volt, mint amilyennek látszott. — Válasz? — Nincs, püspök úr. — Nos, akkor mostantól felmentem a munkája alól Rennes-ben is azonnali hatállyal áthelyezem a coustouge-i plébániára. Ezenfelül, fel van függesztve, vagyis nem misézhet a templomban és nem adhatja fel az utolsó kenetet, további intézkedésig. — És meddig tart ez a felfüggesztés? — kérdezte szelíden. — Amíg az Egyházi Bíróság megtárgyalja a fellebbezését, amit — ebben bizonyos vagyok — haladéktalanul benyújt majd. — Sauniére valóban fellebbezett — mondta Stephanie. — Egészen a Vatikánig. De 1917-ben meghalt, mielıtt még elbírálták volna az ügyet. Ugyanakkor kilépett az egyházból és soha többé nem hagyta el Rennes-t. Ezek után a Villa Béthanie-ban tartotta a miséket. A helybéliek imádták ıt, ezért bojkottálták az új abbét. Emlékeztetlek, hogy a templom körüli egész terület, beleértve a villát is, mind Sauniére szeretıjének a tulajdona volt, ezt nagyon ügyesen csinálta, úgyhogy az egyház nem tehetett semmit. — De végül is, mibıl fizette ezeket a felújításokat? Érdeklıdött továbbra is Malone. Stephanie mosolygott. — Ez az a kérdés, amit oly sokan próbáltak már megválaszolni, beleértve a férjemet is. Befordultak egy másik, még kanyargósabb utcába, amelyet még az eddigieknél is melankolikusabb házak öveztek. Építıköveik a kérgüktıl megfosztott fa színét idézték. — Ernst ott lakott, abban a házban — mutatott elıre a nı. Egy nagyon régi épület felé közeledtek, amelynek egyetlen meleg színfoltját a kovácsoltvas pergolára felkapaszkodó rózsabokor jelentette. Három lépcsıfok után ott volt egy süllyesztett ajtó. Malone fölment, és belesett kis ablakán. Semmi nyomát nem látta elhanyagoltságnak — Szépen rendben van tartva minden. — Ernst mindenben nagyon akkurátus volt. Malone megpróbálkozott a kilinccsel. Zárva. — Szeretnék bejutni — mondta Stephanie az utcán állva. Malone körülnézett. Tíz méterre balra már véget is ér az utca, a külsı falnál. Fölötte csak a kék ég látszott, rajta feltornyosuló felhıkkel. Senki sem mutatkozott az utcán Malone megfordult, még egyszer körülpislantott, majd a könyökével beütötte az ajtón lévı kisablak üvegét. Aztán

benyúlt és félrehúzta a zárat. Stephanie mögéje lépett. — Csak utánad! — mondta Malone.

TIZENKILENC

FONTAINES APÁTSÁG 14 ÓRA

SENÉCHAL BELÖKTE A VASRÁCSOT és a gyászolók menetét átvezette egy régi árkádsor alatt. A föld alatt lévı Atyák Termének bejárata az apátság falain belül volt, egy hosszú folyosó végén, ahol a legrégibb épület a sziklafalba ütközik. Ezerötszáz évvel ezelıtt a szerzetesek elıször az itteni barlangokat foglalták el. Barátságtalan odúkban húzták meg magukat, ahol jól elbújhattak a fizikai világ elıl. Ahogy egyre több és több vezeklı érkezett, elkezdtek építkezni. Az apátságok vagy hirtelen növekedésnek, vagy hanyatlásnak indultak. Az itteni robbanásszerően terjeszkedett, az építkezések évszázadokon át tartottak, még a templomosok is folytatták, akik csendesen átvették az uralmat 13. század végén. A Rend fıháza — ahogy a Szabályzat nevezte, a maison chévetaineé eleinte Jeruzsálemben volt, majd Akkában, aztán Cipruson, végül pedig, a nagy tisztogatás után, ide került. Az egész épületegyüttest lıréses falak, megerısített bástyák vették körül, a régi, harcos idıket idézve. Az apátság az egyik legnagyobb monostorrá ált egész Európában, de a Pireneusok tövében egyaránt elrejtették a terepviszonyok és a Szabályzat is. Nevét arról kapta, hogy a környéken a folyón és a vízesésen kívül több patak, forrás és barlangi ér is volt. Abbey des Fontaines. Források apátsága. A sénéchal lefelé lépdelt az ezer évvel ezelıtt a sziklából kivájt-kifaragott, szők lépcsın. Vászonszandáljának talpa erısen csúszott a nyirkos kövön. Ahol valaha olajmécsesek világítottak, most elektromos kandeláberek szórták a fényt. Mögötte jött az a 34 rendtársa, aki úgy döntött, hogy vele tart. A lépcsın leérve aztán addig ment tovább, míg a folyosó egy boltozatos teremmé magasodott. Közepén egy kıoszlop meredt fölfelé, mint egy elszáradt fa puszta törzse, amelynek ágai a sötét mennyezetbe vesznek. Hatalmas méretei ellenére a terem egyre ridegebbnek tőnt, valahányszor ide jött. A barátok lassan a tölgyfa koporsó köré győltek, amit már korábban lehoztak ide, és egy kıtalapzatra helyeztek. A tömjénfüstön átszőrıdtek a szomorú énekek. A sénéchal elırelépett és az éneklés abbamaradt. — Azért jöttünk ide, hogy megadjuk neki a végtisztességet. Imádkozzunk hát! — mondta franciául. Megtették. Aztán egy gyászdal következett. Nagymesterünk jól vezetett minket. Ti, akik hőek maradtatok az emlékéhez, erısítsétek meg a szíveteket! Büszke lenne rátok. Néhány másodperc csend. Mi vár ránk? — kérdezte csendesen az egyik barát Rendi győlés tartására nem az Atyák Terme volt a megfelelı hely, de annyi aggodalom és rossz elıérzet lengett a levegıben, hogy a sénéchal úgy érezte, most el lehet térnie a Szabályzattól. — Bizonytalanság — válaszolta. — De Roquefort testvérünk alig várja, hogy támadhasson. Akik közületek ki lesznek jelölve a konklávéra, azoknak keményen kell dolgozniuk, hogy megállítsák ıt. — İ lesz a bukásunk okozója — mormolta az egyik barát.

— Egyetértek — mondta a sénéchal. — Azt hiszi, hogy valahogy megbosszulhatjuk az ellenünk 700 éven át elkövetett bőnöket. De még ha megtehetnénk is, miért akarnánk? Túléltük, itt vagyunk, és ez a fontos. — A követıi nagyon erıszakosak. Akik szembeszállnak vele, azokat megbünteti majd. A sénéchal tudta, hogy ezért jöttek ilyen kevesen vele a föld alatti terembe. — İseink sok ellenséggel néztek már szembe. A Szentföldön a szaracénokkal harcoltak és dicsı halált haltak. Itt, ellenálltak az inkvizíció kínzásainak. De Molay Nagymesterünket máglyán megégették. De nem tört meg. A mi dolgunk az, hogy mindezekhez hőek maradjunk. Gyenge érvek, ezt tudta, de ki kellett mondania ıket. — De Roquefort háborúzni akar az ellenségeinkkel. Az egyik követıje azt mondta nekem, hogy még a Leplet is vissza akarja venni. A sénéchal arca megrándult. Korábban már más radikálisan gondolkodók is javasolták ezt a kihívó lépést, de minden Nagymester elutasította azt. — A győlésen kell ıt megállítanunk. A kiválasztási folyamatot szerencsére nem irányíthatja. — Félek tıle — mondta halkan az egyik barát, és a csönd, ami a szavait követte, azt jelezte, hogy a többiek egyetértettek vele. EGYÓRÁNYI IMA UTÁN A SÉNÉCHAL MEGADTA A JELET. Négy, karmazsinvörös köpenyt viselı koporsóvivı felemelte a koporsót. A sénéchal megfordult és elindult két vörös oszlop felé, amelyek között ott volt az Aranykapu. A nevét nem anyagáról kapta, hanem arról, amit egykoron mögötte ıriztek. És bár a Rend vagyonát már réges-régen átszállították barlangokból bankokba, az elnevezés megmaradt. Belökte a zsanérokon függı nehéz, vörösmárvány táblákat. Ezek mögött volt az Atyák Terme. Összesen 43 Nagymester nyugodott itt, mindegyik a saját fülkéjében simára csiszolt, mélykékre festett sziklamennyezet alatt, amelyen megcsillantak a ráfestett arany csillagok. A testek már rég elporladtak. Csak a csontok maradtak meg a csonttartó ládikákban, amelyekre rá volt írva a Nagymester neve és szolgálatának ideje. Jobboldalt üres fülkék sorakoztak. Ezek közül az egyikbe helyezik majd az ı Nagymesterének testét egy évre. Csak ezt követıen jön majd ide le az egyik rendtárs, hogy a csontokat belehelyezze az osszáriumba. Ez a temetkezési szokás, amit a Rend mindig is követett, a szentföldi zsidóktól származott, még a krisztusi idıkbıl. A koporsóvivık elhelyezték a koporsót a kijelölt fülkében. Mélységes békesség szállta meg a félhomályos termet, amit jól jelképezett két galamb, aminek képét a sziklafalba vésték, valamint a soyez en fiix —nyugodj békében — felirat, amit az ajtó fölé írtak. A sénéchal öreg barátjára gondolt. A Nagymester egy gazdag belga kereskedı legkisebb fia volt. Semmi különösebb oka nem volt annak, hogy miért lépett be a Rendbe — egyszerően úgy érezte, hogy ezt kell tennie. A Rend számos utazójának egyike vette föl. Ezek az utazók a Föld minden szegletébe eljutottak, és nagyon jó szemük volt a lehetséges újoncok felkutatásához. A szerzetesi élet tetszett a késıbbi Nagymesternek. És bár nem viselt különösebben magas rangot, az elızı Nagymester halála után, a konklávéban egyöntetően kiáltották: „legyen ı a Nagymester", így hát letette az esküt. „Felajánlom magam és lelkem üdvét a Mindenható Istennek és Szőz Máriának, és ekként élek majd szent életet az utolsó napomig, az utolsó leheletemig.” A sénéchal ugyanezt a fogadalmat tette. Gondolatai visszaszálltak a Rend alapításának kezdetéig. Amikor idınként még tréfálkoztak és daloltak, és a rekedtes nótázás hangjaiba a fémkupák koccanása is vegyült. Más hangokat is hallott magában — csatakiáltásokat, sebesült és haldokló lovagok nyögését, azoknak a sóhajait, akik túlélték a szörnyőségeket, és temették az elesetteket. Ez volt a templomosok élete, sorsa. Elsık a harcban, utolsók a visszavonulásban. Raymond de Roquefort ezen idık után vágyakozott.

De hát miért? Mit lehet nyerni a vak önfeláldozással? Ennek balgaságát jól lehetett látni akkor, amikor az egyház és az állam közösen fordult a templomosok ellen, a nagy tisztogatás idején, egyáltalán nem törıdve kétszáz év hőséges szolgálattal. Rendtársakat égettek meg máglyán, másokat megkínoztak, örök életre megcsonkítottak, mindezt merı kapzsiságból. A mai világban a templomosok csak egy legendát jelentettek. Egy régi történetet. Senki sem törıdött azzal, hogy léteznek-e még, úgyhogy mindenféle sérelmek jóvátétele reménytelennek tőnt. A halottakat nem kell háborgatni. Körülnézett a kıládák felett, aztán elbocsátotta a barátokat, egy kivétellel. A segédjével még beszélnie kellett. Négyszemközt. A fiatalember odament. — Mondd csak, Geoffrey — kezdte a sénéchal —, a Nagymesterrel ti terveztetek valamit? A fiatalember sötét szemei meglepetten rebbenlek meg. — Mire gondolsz? — Kért meg téged a Nagymester nemrégiben valamire? Hogy azt csináld meg neki? Ne hazudj most nekem! İ elment, én meg itt vagyok. Úgy gondolta, hogy ha kicsit visszaél a magasabb rangjával, akkor biztosabban megtudhatja az igazat. — Igen, sénéchal. Két csomagot adtam fel a Nagymester nevében. — Beszélj az elsırıl! — Vastag és nehéz volt. Mint egy könyv. Akkor adtam föl, amikor Avignonban voltam, több mint egy hónapja, — A másik? — Azt hétfın küldtem el, Perpignanból. Egy levelet. — Kinek küldted a levelet? — Ernst Scoville-nek, Rennes-le-Cháteau-ba. A fiatalember villámgyorsan keresztet vetett, amit a sénéchal meglepıdve nézett. — Mi az? — A Nagymester azt mondta, hogy fel fogod tenni ezeket a kérdéseket. Ez az információ megragadta a figyelmét. — És azt mondta, hogy ha megkérdezed válaszoljam az igazat. De azt is mondta, hogy figyelmeztesselek. Sokan voltak már azok, akik elindultak azon az úton, amelyre te most rálépni készülsz, de eddig egyiküknek sem sikerült. Azt mondta még, hogy sok szerencsét kíván, és Isten vezéreljen. Támogatója rendkívül éles elméjő volt, aki sokkal többet értett meg, mint amennyit ı elmondott. — Azt is mondta még, hogy fejezd be a kutatásodat. Ez a te sorsod. Akár tudatában vagy ennek, akár nem. Eleget hallott. Most már magyarázatot nyert, hogy miért volt üres a szekrényben lévı ládika. Az a könyv, ami benne volt, eltőnt. Pontosabban a Nagymester elküldte. Kezének egyetlen intésével elbocsátotta segédjét. Geoffrey meghajolt, és az aranykapu felé igyekezett. Valami az eszébe jutott. — Várj! Azt nem mondtad, hogy az elsı csomagot, a könyvet kinek küldted. Geoffrey megállt és megfordult, de nem válaszolt. — Miért nem felelsz? — Nem helyes, hogy errıl beszélünk. Nem itt. Ilyen közel ıhozzá — a fiatalember tekintete a koporsóra szegezıdött. — Azt mondtad, azt akarta, hogy megtudjam. Nyugtalanság kavargott a sénéchal-ra visszatekintı szemekben. — Mondd meg, hová küldted azt a könyvet! Bár már tudta, hallania kellett a szavakat.

— Amerikába. Egy Stephanie Nelle nevő nınek.

HÚSZ

RENNES-LE-CHÁTEAU 14 ÓRA 30 PERC

MALONE KÖRÜLNÉZETT ERNST SCOVILLE EGYSZERŐ HAJLÉKÁBAN. A berendezésben keveredtek brit régiségek, 12. századi spanyol mőtárgyak és jelentéktelen francia festık mővei. Úgy becsülte, lehet legalább ezer kötet körös-körül, legtöbbje megsárgult puha kötéső, meg ısrégi kemény fedelőek, mind katonás rendben, ahogy maguk a polcok is. A könyvek gondosan, téma és nagyság szerint elrendezve. Régi napilapok, éves bontásban összefőzve, kronológiai sorrendben. A folyóiratok ugyanígy Valamennyinek témája Rennes, Saunitre, a francia történelem, az egyház, a templomosok és Jézus Krisztus volt. — Úgy tőnik, Scoville valódi Biblia-szakértı volt — mondta Malone az elemzı mővek soraira mutatva. — Egész életét az Újtestamentum tanulmányozásának szentelte. İ volt Lars bibliai forrása. — Nem úgy tőnik, mintha bárki is járt volna itt az utóbbi idıben. — Lehet, hogy óvatosan tették. — Ez igaz. De mit kereshettek volna itt? És mit keresünk mi? — Nem tudom. Csak azt tudom, hogy beszéltem Scoville-lel és két hét múlva halott volt. — Mit tudhatott, ami miatt meg kellett ölni? A nı vállat vont. — A beszélgetésünk egész kellemes volt. Én tényleg azt hittem, hogy ı volt az, aki elküldte a naplót. İk Larsszal közeli munkatársak voltak. De nem tudott arról, hogy nekem elküldték a naplót, viszont el akarta olvasni. — Megállt az elemzésben. — Nézz csak körül! Micsoda megszállott volt! — Megrázta a fejét. — Larsszal sokat veszekedtem e miatt az egész miatt. Évekig. Szerintem elpazarolta az esélyeit az akadémiai tagságra. Nagyon jó történész volt. Lehetett volna jó fizetése egy jó nevő egyetemen, ahol hitelt érdemlı kutatásokat publikál. Ehelyett végigbóklászta a fél világot, árnyakat kergetve. — Nagyon jól fogytak a könyvei, — Csak az elsı. A pénz volt a vitáink másik állandó forrása. — Úgy látszik jócskán van lelkifurdalásod. — Miért, neked nincs? Emlékszem, milyen rosszul viselted a válásodat. — Senki sem szereti a kudarcot. — De legalább Pam nem ölte meg magát. Ebben igaza volt. — Idefelé jövet azt mondtad, Lars úgy hitte, hogy Sauniére valami üzenetet talált abban az üvegfiolában, amit az oszlopból szedett ki. Kitıl származott az üzenet? — A naplójában Lars azt írta, hogy valószínőleg Sauniére egyik elıdjétıl, Antoine Bigou-tól, aki a 18. század végén volt Rennes plébánosa, a nagy francia forradalom idején. Említettem a kocsiban. İ volt az a pap, akinek Marié d'Hautpoul de Blanchefort a halála elıtt elárulta a családi titkot. — Vagyis Lars úgy gondolta, hogy a családi titok volt leírva az üvegcsében? — Nem ilyen egyszerő. A történet bonyolultabb. Marié d'Hautpoul 1732-ben ment hozzá az

utolsó de Blanchefort márkihoz. A de Blanchefort család szerepet játszott az egész francia történelemben, egészen a templomosok idejétıl kezdve. A család részt vett a keresztes háborúkban és az albigensek elleni hadjáratban is. Az egyik ıs még a templomosok Nagymestere is volt a 12. század közepén. Ez a család uralta Rennes települést és a környezı birtokokat, évszázadokon át. Amikor 1307-ben a templomosokat letartóztatták, a de Blanchefort-ok bújtattak sokakat, akik IV. Fülöp emberei elıl menekültek. Azt mondják, de ezt persze nem lehet biztosan tudni, hogy ettıl kezdve a de Blanchefort család tagjai mindig is részét képezték a templomosok rendjének. — Úgy beszélsz, mint Henrik. Valóban úgy gondolod, hogy a templomosok ma is itt élnek közöttünk? — Fogalmam sincs. De valami folyton eszembe jut, amit az a férfi mondott a katedrálisban. Idézett Clairvaux-i Szent Bernáttól, egy 12. századi szerzetestıl, aki közremőködött a templomosok hatalmának megszilárdításában. Úgy tettem, mintha nem érteném, amirıl beszél. Pedig Lars sokat írt róla. Malone szintén emlékezett a névre abból a könyvbıl, amit Koppenhágában olvasott. Bemard de Fontaines cisztercita szerzetes volt, aki alapított egy monostort a 12. században, Clairvaux-ban. Nagy gondolkodó volt, és komoly befolyást gyakorolt, az egyházon belül, különösen amikor II. Ince személyes tanácsadója lett. Az ı nagybátyja volt a rendet alapító kilenc templomos lovag egyike, Bernard pedig az a személy, aki meggyızte II. Incét, hogy adjon a templomosoknak különleges kiváltságokat. Az a férfi ott, a katedrálisban, ismerte Larsot — mondta Stephanie. — Azt is elárulta, hogy beszélt neki a naplóról és hogy vitái voltak Larsszal. A tudomásomra akarta hozni azt is, hogy a másik férfi a Kerek Toronyban, neki dolgozott. Ez utóbbi pedig, mielıtt leugrott volna, a templomosok csatakiáltását harsogta. — Talán csak valami blöffrıl van szó, és így akarnak megzavarni. — Kezdek kételkedni ebben. Malone egyetértett, különösen azok után, amit a temetıbıl kijövet tapasztalt. De egyelıre ezt az információt magában tartotta. — Lars írt a naplóban a de Blanchefort-ok titkáról, ami feltehetıleg 1307-bıl, a templomosak letartóztatásának idejébıl származott. Talált is rengeteg utalást erre az állítólagos családi feladatra a korból származó iratokban, de soha semmi konkrét részletet. Rengeteg idıt töltött a környékbeli kolostorokban, hogy régi írásokon rágja át magát. Mégis, úgy tőnik, Marié sírja lesz a kulcs. Ennek az ábrázolása van abban a könyvben, amit Thorvaldsen megvett. Marié 1781-ben halt meg, de Bigou abbé csak 1791-ben emeltette a fejfát és a kılapot a maradványai fölé. Felhívom a figyelmed a korra! Már érlelıdött a francia forradalom, rövidesen el is jött az idı, amikor katolikus templomokat romboltak. Bigou köztársaság-ellenes nézeteket vallott, ezért 1793-ban át is menekült Spanyolországba, ahol két évvel késıbb meghalt, anélkül, hogy valaha is visszatért volna Rennes-le-Cháteau-ba. — És mit gondolt Lars, Bigou mit rejtett abba az üvegfiolába? — Valószínőleg nem a tényleges de Blanchefort-titkot hanem inkább egy kulcsot ahhoz, hogyan lehet azt megfejteni. A naplóban Lars azt írta, hogy határozott meggyızıdése: Marié sírja rejti a titok nyitját. Malone kezdte érteni. — Szóval ezért ilyen fontos az a könyv. A nı bólintott. Sauniére több sírt is felbontott a sírkertben, kiásta a tetemeket, a csontokat pedig közös csontkamrába, osszáriumba tette, ami még mindig megtalálható a templom mögött. Lars azt írta, hogy mindez megmagyarázza, miért nem található a sírkertben egyetlen 1885 elıtt

eltemetett halott sírja sem. A helyiek felzúdulása láttán egyébként a városi hatóságok megtiltották Sauniére-nek, hogy folytassa. Marié de Blanchefort sírját végül nem hantolták ki, de Sauniére eltávolította az összes betőt és ábrát a sírkırıl. Ledörzsölte, lefaragta vagy letörte. Arról azonban nem tudott,hogy készült egy rajz a keresztrıl, amit a helybéli polgármester, Eágéne Stfiblein készített. Lars tudomást szerzett errıl a rajzról, de nem tudott a könyv nyomára bukkanni. — Honnan tudta Lars, hogy Sauniére megcsonkította a sírt? — Van egy feljegyzés arról, hogy akkoriban megrongálták Marié sírját. Senki pem tulajdonított ennek különösebb jelentıséget, de hát ki másnak állt volna ez érdekében, mint Sauniére-nek? — És Lars úgy gondolta, hogy ez majd elvezet a kincshez? — Azt írta a naplóban, hogy meggyızıdése: Sauniére megfejtette az üzenetet, amit Bigou abbé hagyott hátra, megtalálta a templomosok rejtekhelyét, és mindezt csak a szeretıjének mondta el, aki viszont meghalt, anélkül, hogy továbbadta volna. — No, akkor mit akartál csinálni? A napló és a könyv alapján kutatni, te is? — Nem tudom, mit akartam tenni. Csak azt tudom, hogy valami azt súgta nekem, hogy jöjjek, vegyem meg a könyvet, és nézzek itt körül. — Elhallgatott egy pillanatra. — És arra is ürügyet adott, hogy egy ideig a házában legyek és emlékezzek. Ezt értette. — De miért kellett bevonni Péter Hansent? Miért nem vetted meg egyszerően a könyvet te magad? — Én továbbra is az Egyesült Államok kormánytisztviselıje vagyok. Úgy gondoltam, Hansen jó „takaró" lesz. Így a nevem nem jelenik meg sehol. Arról meg persze fogalmam sem volt, hogy mi minden keveredett még ebbe az ügybe. Malone elgondolkodott Stephanie szavain, — Szóval Lars követte Sauniére nyomait ugyanúgy, ahogy Sauniére Bigou—ét... A nı bólintott. — És úgy tőnik, még valaki más is követi ugyanezeket a nyomokat. Malone megint körbenézett a szobában. — Ezen az egészen át kéne nyálazni magunkat, hogy valami használhatót találjunk. Észrevett valamit a bejárati ajtónál amikor bejöttek, a levélnyíláson át bedobált és a padlón szétszórva heverı, nagy rakás levelet söpörtek oldalra, a falhoz. Malone odament, és fölvette a féltucatnyi borítékot. Stephanie közelebb lépett. — Hadd nézzem meg ezt! — mondta. Elvett egy borítékot, amelyre fekete tintával írtak. — Az a csomag, amiben Lars naplója volt, ilyen színő borítékban érkezett és az írás is ismerısnek tőnik. — Táskájából elıhalászta a papírlapot és összehasonlította a két írást. — Ugyanaz — jelentette ki. — Scoville biztos nem ellenezné — tette hozzá Malone és feltépte a borítékot. Kilenc papírlap került elı. Az egyikre üzenet volt írva, ugyanazzal a tintával és ugyanazzal az írással, mint amit Stephanie kapott. „El fog jönni hozzád. Légy elnézı! Sokáig kutattál, úgyhogy jogod van feltárni. Együtt talán sikerül. Avignonban keressétek Claridont. İ megmutathatja az utat. Ne feledd, prends garde lngénieur!” Újból elolvasta az utolsó sort: — Prends garde lngénieur! Óvakodj a Mérnöktıl! Mit jelentsen ez? — Jó kérdés. — Nincs szó a naplóban valami mérnökrıl?

— Egy szó sem. — Légy elnézı! A levél küldıje láthatóan tudta, hogy Scoville-lel nem rajongtok egymásért. — Ez nyugtalanító. Nem tudtam, hogy bárki is tudott volna errıl. Malone gondosan megvizsgálta a nyolc papírlapot. Ezek Lars naplójából valók. A hiányzó oldalak. — Megnézte a postabélyegzıt a borítékon. Perpignan, a francia tengerparton. Öt napja. — Scoville ezt már nem kapta meg. Túl késın érkezett. — Ernstet meggyilkolták, Cotton. Ez most már kétségtelen. Malone egyetértett, de valami más nyugtalanította. Óvatosan az egyik ablak mellé lépett, és kilesett. — El kell mennünk Avignonba — mondta a nı. Malone egyetértett, közben az üres utcát fürkészte, és hirtelen meglátta azt, amire számított. — Igen, de csak ha már elrendeztünk egy másik ügyet.

HUSZONEGY

FONTAINES APÁTSÁG 18 ÓRA

ROQUEFORT SZEMBEN ÁLLT A GYÜLEKEZETTEL. A rendtársak meglehetısen ritkán öltötték fel díszes ornátusukat. A Szabályzat azt parancsolta, hogy általában egyszerően és hivalkodás nélkül öltözködjenek. Azonban a Rendi Nagygyőlésnek is megvoltak a maga szabályai és ezek szerint mindenkinek a rangját jelzı ünnepi öltözékben kellett megjelennie. A látvány lenyőgözı volt. A rend lovagjai fehér gyapjúköpenyt viseltek a karmazsinvörös vagy aranyszegélyő rövid, fehér reverendák fölött. Lábaikat ezüstszínő harisnya borította. Mindegyik fejre fehér csuklya borult. Mindegyikük mellén ott díszelgett az egyenlı szárú, végein kiszélesedı és kifehéredı vörös kereszt. Karmazsinvörös övet kötöttek a derekukra. Ahol valaha kard függött, ott most csak egy díszesen megmunkált derékszalag különböztette meg a lovagokat a kézmővesektıl, földmővesektıl, hivatalnokoktól, papoktól és szolgálóktól, akik hasonló öltözetet viseltek, csak a színük volt a zöld, a barna és a fekete különbözı árnyalata. A papokat még fehér kesztyőikrıl lehetett megkülönböztetni. Amikor egy Rendi Nagygyőlést összehívtak, a Szabályzat úgy rendelkezett, hogy azon a marsall elnököljön. Ez arra szolgált, nehogy egy sénéchal, aki a rangban a második helyen állt, a befolyása alá tudja vonni a gyülekezetet. — Rendtestvéreim! — kezdte de Roquefort. A terem elcsendesedett. — Itt az ideje, hogy megújuljunk. Nagymestert kell választanunk. De mielıtt ehhez hozzákezdünk, kérjük, hogy az Úr vezessen minket a következı órákban. A bronz gyertyatartók vörösesen izzó ragyogásában de Roquefort figyelte, amint 488 rendtestvér egyszerre hajtja le a fejét. A győlésre a hívást valamivel hajnal után küldték ki. Akik a falakon kívül dolgoztak, visszautaztak az apátságba. A palais felsı nagytermében gyülekeztek, ami egy 16. században épült óriási, 30 méter magas, 22 méter átmérıjő, 4 méter vastag, falakkal határolt, kerek fellegvár része volt. Egykor az apátság legvégsı védvonalának számított, támadás esetére, de aztán egy ünnepélyes események színhelyéül szolgáló központtá alakult át. A keskeny lıréseket festett üvegablakok zárták le, a halványsárga stukkókat Szent Matton, Nagy Károly és Szőz Mária képei díszítették. A kör alakú teremben, amelyben két, ráccsal elválasztott galéria is volt, kényelmesen elfért a csaknem ötszáz ember. A csarnok akusztikája kitőnı volt. De Roquefort felemelte a fejét, és a többi négy fıtiszti rangú rendtárs tekintetét kereste. A rendházparancsnok, aki egy személyben volt szállásmester és kincstárnok is, jó barátja volt. De Roquefort éveket szánt arra, hogy jó kapcsolatot alakítson ki ezzel a zárkózott emberrel és remélte, hogy fáradozásának gyümölcsét hamarosan learathatja. Az ellátnok, aki a Rend ruháiért és díszkárpitjaiért volt felelıs, egyértelmően a marsall terveinek támogatója volt. Viszont a káplán, aki a vallási és lelki ügyekben volt illetékes, gondot jelenthetett. De Roquefort-nak még sohasem sikerült semmi megfoghatót kihúznia ebbıl a velenceibıl csupán nyilvánvaló általánosságokat. És persze ott volt a sénéchal, aki a közelében állt, a beauseant-t, a Rend hódolva tisztelt fekete-fehér zászlaját tartva. Nyugodtnak tőnt fehér tunikájában és körgalléros köpenyében, amelynek bal vállrészen egy hímzett jelvény jelezte magas rangját. A látványtól de

Roquefort gyomra felfordult. Annak a fickónak nincs joga, hogy ezt a díszes öltözetet viselje. Rendtestvérek, a konzisztórium összegyőlt. Most ki kell jelölnünk a konklávé tagjait. Az eljárás rendkívül egyszerő volt. Egy nevet kihúztak egy hatalmas üstbıl, amelyben az összes rendtárs nevét tartalmazó cédula benne volt. Ez a barát aztán a gyülekezetbıl kiválasztott egy másikat, teljesen szabadon. Aztán ismét húztak egy nevet az üstbıl, aki megint választhatott, egészen addig, míg tízen lettek. A véletlenszerőséget és személyes közremőködést vegyítı eljárás nagyban csökkentette az elfogultság kialakulásának veszélyét. A konklávénak a marsall és a sénéchal automatikusan tagja volt, így lettek tizenketten A megválasztáshoz kétharmados többséget kellett elérni. De Roquefort feszülten figyelte a kijelölés folyamatát. A végén négy lovag, egy pap, egy hivatalnok, egy földmőves, két kézmőves és egy szolga lett kiválasztva. Többen is az ı követıi voltak. Viszont az átkozott véletlen több olyan kijelölését is lehetıvé tette, akiknek hősége legalábbis kérdéses volt. A tíz kiválasztott elırelépett és egy félkört formálva felállt a marsall és a sénéchal mellé. — Megválasztottuk a konklávét — jelenetté be de Roquefort. — A nagygyőlésnek vége. Kezdjük! Minden rendtárs hátratolta a csuklyát jelezve, hogy a vita megkezdıdhet. A konklávé egyáltalán nem volt titkos. Éppen ellenkezıleg, a jelölés, a vita és a szavazás az összes rendtárs jelenlétében zajlott. De a Szabályzat azt is elıírta, hogy a megfigyelık soraiból a legkisebb pisszenés sem hallhatik. De Roquefort és a sénéchal a többiekkel együtt áll fel. De Roquefort már nem elnökölt — a konklávéban mindegyik barát egyenlı volt. A tizenkettek egyike, egy vastag, ıszes szakállú, idısebb lovag törte meg elıször a csendet: — Marsallunk, aki már hosszú évek óta védelmezi a Rendet, ı a legméltóbb arra, hogy a következı Nagymesterünk legyen. Öt jelölöm. Még ketten egyetértettek ezzel. A szükséges három javaslattal a jelölés elfogadtatott. Egy másik a tizenkettıbıl, egy kézmőves, egy fegyverkovács lépett elı: — Nem értettem egyet azzal, amit a Nagymesterrel tettetek. Jó ember volt, szerette a Rendünket. Nem lett volna szabad elvitatni tıle az emlékezés jogát. Én a sénéchalt jelölöm. Még ketten bólintottak, egyetértésük jeléül. De Roquefort mereven állt. A frontvonalak kirajzolódtak. Kezdıdjék a háború! A VITA A MÁSODIK ÓRÁJÁBA LÉPETT. A Szabályzat nem szabott idıhatárt a konklávénak, de elıírta, hogy minden résztvevınek állnia kell, nyilván abból a megfontolásból, hogy a vitázók fizikai képességei azért mégiscsak számítsanak. Eddig még nem kezdeményeztek szavazást. Erre a tizenkettekbıl bárkinek joga volt, de senki sem akart egyetlen voksot sem veszteni — ez a gyengeség jele lett volna —, ezért csak akkor javasoltak szavazást, amikor biztosnak tőnt a kétharmad megszerzése. — Nem túl meggyızıek számomra a terveid — mondta a konklávé egyik tagja, a pap a sénéchalnak. — Nem tudtam, hogy vannak terveim. — Te ugyanazt folytatnád, mint a Nagymester. A múlt útját. Igaz vagy nem? — Én hő maradok az eskümhöz, ahogyan azt neked is kellene, testvérem. — Az én eskümben szó sincs gyengeségrıl — mondta a pap. — Az nem követeli meg, hogy engedékeny legyek egy tudatlanságba süppedı világgal szemben. — Tudásunkat évszázadokon át megtartottuk. Miért kellene ezen változtatnunk? Egy másik konklávétag lépett elı.

— Elegem van a képmutatásból. Felfordul tıle a gyomrom. Majdnem kiirtottak minket kapzsiságból és tudatlanságból. Itt az ideje, hogy megfizessünk ezért. — Mi célból? — kérdezte a sénéchal. — Mit nyerhetünk ezzel? — Igazságot — kiáltotta az egyik konklávétag és többen helyeseltek. De Roquefort úgy látta, eljött az ideje, hogy ı is bekapcsolódjék. — Az evangélium azt mondja, a keresı ne hagyja abba a keresést, amíg nem talál, és ha talált, megzavarodik, és ha megzavarodott, csodálkozni fog, és királlyá lesz a mindenségen. A sénéchal szembefordult vele. — Tamás azt is mondta, ha azt mondják, akik elıttetek járnak; „íme, a királyság az égben van, akkor a madarak megfognak elızni titeket az égben. Ha azt mondják nektek, hogy a tengerben van, akkor a halak meg fognak elızni titeket.” Soha sehová sem jutunk el, ha mindig a kitaposott úton maradunk — jelentette ki de Roquefort. Többen is bólintottak, de nem elegen a szavazás kezdeményezéséhez. A sénéchal egy pillanatig habozott, majd azt mondta: Most én kérdezlek téged, marsall. Mik a te terveid, ha megválasztanak? Meg tudod mondani? Netán úgy teszel, mint Jézus, aki csak misztériumokat értık számára fedte fel titkait, és a bal kéz sosem tudta, mit csinál a jobb. De Roquefort örült az alkalomnak, hogy elmondhassa a rendtársak elıtt a terveit. — Jézus azt is mondta, hogy nincsen semmi, ami el van rejtve, és ne lenne nyilvánvalóvá. — Nos, akkor mit akarnál tenni? — Végignézett a termen, a földszinttıl a galériáig. Eljött a pillanat. — Gondoljatok vissza egészen a kezdetekig! Amikor rendtársak ezrei tették le az esküt. İk mind bátor emberek voltak, akik meghódították a Szentföldet. A Krónikában olvashatunk egy helyırségrıl, amelyet elfoglaltak a szaracénok. A csata után kétszáz lovagnak ajánlották fel, hogy életben maradhatnak, ha elhagyják Krisztust és csatlakoznak az iszlámhoz. Mindegyikük azt választotta, hogy a muszlimok elé térdelt és hagyta lecsapni a fejét. Ez a mi örökségünk. A keresztes háborúk a mi háborúink voltak. Pillanatnyi hatásszünetei tartott. — És éppen emiatt lett 1307. október 13-a, péntek annyira gyalázatosan szégyenteljes nap, hogy a nyugati civilizáció ezt továbbra is a balszerencsével azonosítja — és ezért oly nehezen elfogadható. Testvéreink közül ezreket igazságtalanul letartóztattak, meghurcoltak. Az egyik nap a Krisztus és Salamon Temploma Szegény Lovagjainak Rendjébe tartoztak, amely minden jónak a megtestesítıje volt. A lovagok készek voltak meghalni egyházunkért, pápánkért, Istenünkért. Másnap meg már eretnekséggel vádolták meg ıket. És milyen vádakkal? Hogy leköptük a feszületet, buja csókokat váltottunk egymás közt, titkos győléseket tartottunk, egy macskát imádtunk, állatokkal fajtalankodtunk, hódoltunk valami szakállas fej elıtt. Megállt. — Mindebbıl persze egy szó sem volt igaz, rendtestvéreinket mégis megkínozták és sokan megtörtek, olyannyira, hogy bármilyen hazugságot elismertek. Százhúsz rendtársunkat máglyán megégették. Ismét kis tünetet tartott. Örökségünk a szégyen, hiszen a történelemben csak mint gyanús alakok vagyunk megemlítve. — És mit közölnél a világgal? — kérdezte a sénéchal nyugodtan — Az igazságot... — Miért hinnének neked? — Nem lesz más választásuk. — Hogyhogy? — Bizonyítékaim lesznek.

— Megtaláltad a Nagy Örökség helyét? A sénéchal az egyetlen gyenge pontjára tapintott, de nem mutathatott erıtlenséget. — Karnyújtásnyira vagyok tıle. Ziháló, kapkodó lélegzetvételek hallatszottak a galériáról. A sénéchal arca rezzenetlen maradt. — Azt mondod, hogy hétszáz év után megtaláltad az elveszett archívumunkat? Megtaláltad azokat a kincseinket is, amiket sikerült annak idején elrejteni Szép Fülöp elıl? — Attól is csak karnyújtásnyira vagyok. — Merész szavak ezek, marsall. De Roquefort a rendtársak felé fordult. — Egy évtizeden át kutattam. A nyomok nehezen követhetık, a kulcsok nehezen megfejthetık, de hamarosan a kezemben lesz az a bizonyíték, amit a világ nem tagadhat le. Az, hogy ez hány embert gyız meg, nem számít. Inkább az lesz a gyızelem, hogy bebizonyítjuk, rendtestvéreink nem voltak istentagadók, eretnekek. Éppen ellenkezıleg, valamennyien szentek voltak. Tapsvihar tört ki a tömegben. De Roquefort megragadta az alkalmat. — A római katolikus egyház feloszlatta Rendünket, azt állította, hogy bálványimádók vagyunk, miközben az egyház hatalmas pompával hódol a saját bálványai elıtt. — Kis szünetet tartott. — Visszaszerzem a Lepelt. Még hatalmasabb tapsvihar. Erısebb. Hosszabb. Ez a Szabályzat megsértése volt, de senki sem törıdött most ezzel. — Az egyháznak nincs joga a Lepelhez, ami a miénk! — De Roquefort megpróbálta túlharsogni a tapsot. — Jacques de Molay Nagymesterünket megkínozták, megalázták, aztán máglyán megégették. A bőne? Hő szolgálója volt Istenének és pápájának. Az ı öröksége nem az övék. Hanem a miénk. Megvannak az eszközeink, hogy megvalósítsuk ezt a célt. És ez így is lesz az én hivatalom alatt. A sénéchal átadta a beauseant-t a mellette állónak, közelebb lépett de Roquefort-hoz és megvárta, hogy a taps elcsituljon. — És mi van azokkal, akik nem úgy gondolkodnak, mint te? — Aki keres, találni fog, és aki bekopogtat, megnyittatik annak. — És akik nem ezt választják? Az evangélium itt is egyértelmő: jaj annak, akit hatalmukba kerítenek a gonosz démonok. — Veszedelmes ember vagy. — Nem, sénéchal, te vagy veszedelmes. Nem olyan rég jöttél közénk és a szíved erıtlen. Nincs elképzelésed a vágyainkról, a törekvéseinkrıl, csak azt tudod, amit a nagymestered gondolt a mi törekvéseinkrıl. Én az életemet adtam ennek a Rendnek. Senki sem vonta kétségbe a képességeimet, egyedül te. Mindig is az volt az elvem, hogy inkább megtörök, de nem hajlok meg. — Elfordult ellenfelétıl és a konklávé felé lépett. — Elég ebbıl. Szavazást kérek. A Szabályzat szerint ezzel véget ért a vita. — Elsıként szavazok — mondta de Roquefort. — Magamra. Szóljon mindenki, aki ezzel egyetért. — Élesen figyelte, ahogy a többi tíz megfontolta a döntését. Valamennyien csendben álltak, mialatt a sénéchal-lal összecsapott, de mindegyikük feszülten figyelt egész idı alatt. De Roquefort szemei szúrósan vándoroltak egyikrıl a másikra, kihagyva azt a néhányat, akinek lojalitásában teljesen bizonyos volt. Kezek emelkedtek a magasba. Egy. Három. öt. Hat. Hét. Megvolt a kétharmad, de ennél is többet akart, ezért még várt, mielıtt kihirdette volna a gyızelmét. Mind a tízen rá szavaztak. A terem ujjongásban tört ki.

A régi idıkben ilyenkor a vállukra vették volna, elcipelik a kápolnába és ott misét tartanak a tiszteletére. A beiktatási ceremóniára késıbb kerül sor. Ez volt azon ritka események egyike, amikor a Szabályzat megengedte a vidám mulatozást. De ilyesmit manapság már nem tettek. Ehelyett a barátok elkezdték skandálni a nevét, és a szerzetesek, akik egyébként egy érzelmektıl teljesen megfosztott világban éltek, most viharos tapssal és lábdobogással fejezték ki egyetértésüket. Aztán a taps helyét átvették a beauseant-kiáltások — és a szótól visszhangzott az egész fellegvár. Dicsıség Néked! Ahogy egyre erısödött a kiáltás, a sénéchalra fordította tekintetét, aki még mindig ott állt mellette. Tekintetük találkozott, és abból egyértelmővé vált: az elızı Nagymester kiválasztottja nemcsak hogy veszített, de mostantól az élete is veszélyben forgott.

HUSZONKETTİ

RENNES-LE-CHÁTEAU 11 ÓRA 30 PERC

STEPHANIE HALOTT FÉRJÉNEK HÁZÁBAN BOLYONGOTT. Az épület éppen olyan volt, mint a vidék jellemzı házai. Tömör, emeletes faépületek, fagerendás mennyezettel, kıkandallókkal, egyszerő fenyıfa bútorzattal. Nem voltak túl nagy terek benne, de elég volt a két hálószoba, egy kis dolgozó, fürdıszoba, konyha és egy mőhely. Lars imádott fát esztergálni. Stepfenie már korábban észrevette, hogy továbbra is megvan az esztergapad és az összes szerszám, a kis- és nagyvésık, a laposvésık, lyukvésık, gyaluk, fúrók és egyebek. Mindegyik ott függött a fafogason, vékony porréteg alatt. Lars nagyon szépen esztergált és Stephanie-nak még mindig volt néhány tálja, doboza és gyertyatartója, amiket a férje a helyi fákból faragott ki. Házasságuk alatt alig néhányszor látogatott ide. İ és Mark Washingtonban éltek, aztán Atlantában. Lars többnyire Európában tartózkodott, az utolsó évtizedet Rennes-ben töltötte. Egyikük sem tolakodott a másik életterébe, annak elızetes engedélye nélkül. Annak ellenére, hogy sok mindenben nem értettek egyet, mindig udvariasan viselkedtek. Talán túlságosan is, gondolta idınként Stephanie. Mindig azt hitte, hogy Lars a házat könyveinek honoráriumából vette meg, de most már tudta, hogy Henrik Thorvaldsen segített a vásárlásban. Ez is jellemzı volt Larsra. Sosem törıdött a pénzzel. Minden keresetét elköltötte az útjaira, a mániáira, azt pedig Stephanie-ra hagyta, hogy a családi számlák be legyenek fizetve. A nı csak nemrég törlesztette az utolsó részletét annak a kölcsönnek, amit Mark középiskolai tanulmányaira és kollégiumi költségeire vett föl. A fia többször is felajánlotta, hogy majd ı törleszti tovább a kölcsönt, különösen azután, hogy elhidegültek egymástól, de Stephanie ezt mindig visszautasította. A gyerek taníttatása mindig a szülı dolga és ı komolyan vette a feladatait. Talán ezt is eltúlozta, gondolta most. Egyszer sem beszélt a férjével a halálát megelızı hónapokban. Legutolsó találkozásuk rosszul sült el, megint vitatkoztak pénzrıl, felelısségrıl, családról. Elég hamisan is csengett tegnap, amikor a férje védelmére kelt Henrik Thorvaldsennel szemben, de mostanáig nem volt tudatában annak, hogy más is tud a házastársi elhidegülésükrıl. Pedig Thorvaldsen láthatóan mindent tudott. Talán tényleg közel álltak egymáshoz. Ezt sajnos már nem tudhatja meg. Ahogyan az öngyilkosságának körülményeire sem deríthet fényt — az egyik szenvedésének lezárása annál

inkább meghosszabbítja a hátrahagyott többiekét. Stephanie nagyon szeretett volna megszabadulni végre a gyomrát állandóan szorító érzéstıl. A kudarc fájdalmától, ahogy azt egy író nevezte valamikor. Találónak érezte. Abbahagyta a járkálást és belépett a csöppnyi dolgozószobába, és leült Malone-nal szemben, aki a vacsora óta egyre csak Lars naplóját tanulmányozta. — A férjed rendkívül aprólékos és pedáns kutató volt — jegyezte meg. — Nagy része csupa rejtély, amilyen ı maga is volt. Malone megértette a nı kényelmetlen érzését. — El akarod mondani, hogy miért érzed magad felelısnek az öngyilkosságáért? A nı úgy döntött, hogy megengedi ezt a bizalmas érdeklıdést. Szüksége volt rá, hogy beszéljen róla. — Nem érzem magam felelısnek. De azt érzem, hogy részese voltam. Mindketten büszkék voltunk. Önfejőek. Én az Igazságügyben dolgoztam. Mark már felnıtt, már szó volt arról, hogy kapok egy önálló ügyosztályt, úgyhogy arra koncentráltam, amirıl úgy gondoltam, hogy fontos. Lars ugyanezt tette. Sajnos egyikünk sem értékelte a másik dolgát. — Ezt most, évekkel késıbb már könnyő meglátni. Akkor nem lehetett. — De nem ez a probléma, Cotton. Én itt vagyok. İ meg nincs. — Stephanie nagyon nem szívesen beszélt önmagáról, de most szükségét érezte. — Lars tehetséges író volt és nagyszerő tudós. Mindaz, amit korábban neked Sauniére-rıl meg a városáról meséltem? Hát nem érdekes dolgok ezek? Ha csak egy kicsit is odafigyeltem volna ezekre korábban, talán még mindig élne. — Habozott. — Nagyon csendes, nyugodt ember volt. Sosem emelte föl a hangját. Sosem káromkodott. A csend volt a fegyvere. Képes volt hetekig nem megszólalni. Ki tudott borítani vele. — Azt meghiszem — mosolygott a férfi. — Tudom. A lobbanékony természetem. Lars sem tudott vele mit kezdeni. Végül úgy döntöttünk, hogy a legjobb az lesz, ha ı éli az ı életét, én meg a magamét. Egyikünk sem akart elválni. — Ami elég sokat elárul arról, hogy miként vélekedett rólad. Mélyen magában. — Ezt sosem vettem észre. Csak azt láttam, hogy Mark ott áll középen. Lars felé húzott. Én mindig nehezen mutattam ki az érzelmeimet. Lars nem ilyen volt. Ráadásul Mark örökölte az apjától az érdeklıdést a vallási dolgok iránt. Annyira hasonlóak voltak! A fiam az apját választotta velem szemben. De én erıszakoltam ki ezt a döntést. Thorvaldsennek igaza volt. Aki ennyire gondosan végzi a munkáját, mint én, az alkalmatlan arra, hogy a saját életét megfelelıen irányítsa. Markkal a halálát megelızı három évben nem is beszéltem. — A fájdalom láthatóan összeszorította szívét. — El tudod ezt képzelni, Cotton? A fiam és én három évig egy szót sem váltottunk! Mi okozta a szakítást? — Az apja mellé állt, úgyhogy én mentem a magam útján, ık meg a magukén. Mark itt élt, Franciaországban, Én maradtam Amerikában. Egy idı után már egész könnyő volt tudomást sem venni róluk... Soha ne hagyd, hogy ez megtörténhessen veled és Garyvel! Történjék bármi, ezt soha ne engedd! — Csak hatezer kilométerrel arrébb költöztem. — De a fiad imád téged! Ezek a kilométerek semmit sem jelentenek. — Sokat töprengtem, hogy helyesen döntöttem-e. — Neked is megvan a magad élete, Cotton. A magad útja. A fiad, úgy tőnik, ezt tiszteletben tartja, bár még nagyon fiatal. Az enyém jóval idısebb volt és sokkal keményebben bánt velem. Malone az órájára pillantott.

— A nap már húsz perce lement. Mindjárt itt az idı, — Mikor vetted észre elıször, hogy követnek? — Rögtön azután, hogy megérkeztünk. Két férfi. Mindketten olyanok, mint azok, akik a katedrálisban voltak. Követtek a temetıbe, meg aztán végig a városon. Most is itt vannak, kint. — Nem fenyeget, hogy bejönnének? — Azért vannak csak, hogy szemmel tartsanak — rázta meg a fejét Malone. — Már értem, miért hagytad ott az Ügyosztályt. A szorongás, a feszültség. Ezt nagyon nehéz bírni. Soha, egy pillanatra sem engedheted el magad. Igazad volt ott, Koppenhágában. Én nem vagyok terepen dolgozó ügynök. — Nálam a probléma akkor kezdıdött, amikor élvezni kezdtem a rohanást. Ez az, ami végül megöl. — Mindannyian viszonylag biztonságban élünk. De hogy valakik minden lépésedet kövessék? Hogy készek legyenek akár megölni is? Látom már, hogy ez mennyire kifacsarja, elhasználja az embert. Te is ettıl akartál megszabadulni, nem? — A gyakorlat segít mindennek az elviselésében. Megtanulod kezelni az állandó bizonytalanságot. De téged sosem képeztek ki erre — mondta Malone mosolyogva. — Te felelıs vezetı voltál és vagy. — Remélem tudod, hogy sohasem akartalak belekeverni. — Elég világosan megmondtad már. — Mégis, örülök, hogy most itt vagy. — A világért se szerettem volna kimaradni belıle. — A nı elmosolyodott. — Te voltál a legjobb ügynököm. — Én voltam a legszerencsésebb. És volt elég sütnivalóm ahhoz, hogy tudjam, mikor elég. — Péter Hansent és Ernst Scoville-t is meggyilkolták. — Stephanie megállt egy pillanatra, aztán végre kimondta azt, amire már régóta gondolt. — Lehet, hogy Larst is. A férfi ott, a katedrálisban azt akarta, hogy tudjam ezt. A maga módján ezt üzente. — Ez elég nagy logikai ugrás. — Tudom. Nincs bizonyíték. De érzem! És lehet, hogy nem vagyok operatív ügynök, de rájöttem, hogy hinnem kell a megérzéseimnek. Persze, ahogy korábban mondogattam, következtetést nem lehet feltételezésekre alapozni. Tények kellenek. És ez az egész ügy olyan különös. — Nekem mondod? Templomos lovagok. Titkok sírköveken. Elrejtett kincseket ırzı papok. Stephanie oldalt nézett, egy kis asztalon Mark egy fotója állt, ami néhány hónappal a fiatalember halála elıtt készült. A fiú vibráló arcának minden részletében ott voltak Lars vonásai. Ugyanaz a gödröcskés áll, világos szemek, barna bır. Hogyan is engedhette, hogy a dolgok ilyen szörnyő irányba forduljanak? — Furcsa, hogy itt van — mondta Malone, a nı tekintetét követve. — Én tettem ide, amikor legutóbb itt jártam. Öt éve. Nem sokkal a lavina után... — Nehéz volt elhinni, hogy egyetlen gyermeke öt éve meghalt. Nem lenne szabad, hogy gyerekek azzal a tudattal haljanak meg, hogy a szüleik nem szerették ıket. Ráadásul az elidegenedett férjével ellentétben, akinek legalább van egy sírja, Mark több tonnányi pireneusi hó és föld alatt fekszik valahol, ötven kilométerrel délebbre innen. — Ezt be kell fejeznem — mormolta tétován a fényképnek. — Én még mindig nem tudom, mi az ez? A nı sem tudta. Malone intett egyet a naplóval.

— Legalább tudjuk, hogy hol találjuk meg Avignonban ezt a Claridont, akire az Ernst Scovillenak szóló levél utal. Royce Claridonnak hívják. Van egy cím is a naplóban. Lars és ı barátok voltak. — Már vártam, hogy mikor jössz rá. — Lemaradtam még másról is? — Nehéz megmondani, hogy mi fontos és mi nem. Annyi minden van abban a naplóban. — Többet ne hazudj nekem! Már várta ezt a szemrehányást. — Rendben. — Nem tudok segíteni, ha hátráltatsz. Egyetértıen bólintott. — Mi van a Scoville-nek elküldött, kivágott oldalakon? Találtál valami érdekeset? — Nézd meg magad! — Malone átnyújtotta mind a nyolc papírlapot. Stephanie úgy vélte, nem árt, ha a gondolatait egy idıre eltereli Larsról és Markról, úgyhogy a kéziratot kezdte tanulmányozni. A szöveg nagy része érdektelennek tőnt, de volt olyan is, ami a szívébe markolt. ...Sauniére láthatóan törıdött a szeretıjével. A nı akkor költözött hozzá, amikor a családja Rennes-be települt. Az apja és a bátyja ügyes kézmőves volt, az anyja pedig ellátta a plébánia körüli teendıket. Ez 1892-ben történt, egy évvel azután, hogy Sauniére mindenféléket talált. Amikor a családja elköltözött Rennes-bıl, mert munkát kaptak egy gyárban, egy másik városban, ı ott maradt Sauniére-rel és mindvégig vele volt, amíg, két évtizeddel késıbb a pap meghalt. Valamikor a férfi ráíratta mindenét, vagyona minden egyes darabját, ami mutatja menyire feltétlenül megbízott benne. İ is feltétlenül hő maradt a férfihoz, megtartotta a titkát, még 36 évvel annak halála után is. Irigylem Sauniére-t. Megismerhette egy nı feltétlen, odaadó szerelmét és ı ugyanilyen feltétlen hittel viszonozta azt. Minden visszaemlékezés szerint nehezen kezelhetı ember volt. Olyan, aki véghez akart vinni valamit, amirıl majd emlékeznek rá. Úgy tőnik, a templombéli rikító Mária Magdolna az ı öröksége. Semmi nyoma annak, hogy a szeretıje valaha is ellenvéleményét fejezte ki azzal, amit a férfi csinál. Minden beszámoló szerint szenvedélyes nı volt, aki mindenben támogatta jótevıjét. Biztos voltak összezördüléseik is, de mindig Sauniére mellett állt, egészen a haláláig, sıt még az után is majdnem négy évtizeden át. Nem lehet eléggé dicsérni az önfeláldozását. A férfi mindig sokkal többet tud elérni, ha az általa szeretett nı támogatja, még akkor is, ha azt gondolja, hogy az egész egy bolondság. Biztos, hogy Sauniére szeretıje is nemegyszer a fejét csóválta a férfi mőveinek abszurditásán. Sem a Villa Béthanie, sem a Magdala-torony nem illik a korába vagy a környezetébe. A nı mégsem próbálta egy pillanatra sem csillapítani a férfi tüzét. Eléggé törıdött vele ahhoz, hogy hagyja azzá válni, amivé a férfi akar, és az eredmény lemérhetı azokon az ezreken, akik minden évben Rennes-be jönnek. Ez Sauniére öröksége. A nıé pedig az, hogy a férfié még ma is létezik. — Miért adtad ide ezt nekem, hogy elolvassam? — kérdezte aztán Malone-tóI. — Mert szükséged volt rá. Honnan jött ez a sok árny? Lehet, hogy Rennes-le-Cháteau-ban nem rejtızik semmiféle kincs, de annál több volt itt az olyan démon, amely kínozni akarta. — Amikor megkaptam ezt a naplót és elolvastam, rájöttem, hogy nem voltam igazságos sem Larsszal, sem Markkal. İk hittek abban, ami után kutattak, ugyanúgy, ahogy én a magam munkájában. Mark ezt úgy mondaná, hogy mindenhez negatívan álltam hozzá. — Megállt, remélve, hogy az árnyak hallják és megértik. — Amikor elolvastam azt a naplót, megértettem, hogy nem volt igazam. Akármit kutatott is Lars, az fontos volt a számára és ezért az én számomra is fontosnak kellett volna lennie. Valójában ezért jöttem ide, Cotton. Tartozom nekik. —

Megfáradt szemekkel nézett a férfira. — Az Úristen jól tudja, hogy mennyire tartoztam ezzel nekik. Csak nem vettem észre milyen nagy a tét. Malone az órájára pillantott, aztán a besötétített ablakok felé nézett. Itt az ideje, hogy megtudjuk, milyen nagy. Biztos hogy itt hagyhatlak? Stephanie összeszedte magát és bólintott. Elboldogulok problémámmal. Te foglalkozz a másikkal.

HUSZONHÁROM

MALONE A FİBEJÁRATON ÁT HAGYTA EL A HÁZAT, meg se próbálva eltitkolni azt, hogy távozik. Az a két férfi, akiket korábban már észrevett, most az utca végében várakoztak a városfal közelében lévı saroknál, ahonnan jól szemmel tarthatták Lars Nelle házát. Ha követni akarják, szembesülnek a problémával, hogy végig kell jönniük ugyanazon a kihalt utcán. Amatırök. A profik különváltak volna, egy-egy ember az utca mindkét végére. Így bármelyik irányba könnyen elindulhatnak. Akárcsak Roskilde-ben, ez a melléfogásuk ismét kissé csökkentette a rossz elıérzetét. De éber maradt, és közben azon töprengett, hogy vajon kit érdekelhet ennyire, Stephanie ténykedése. Lehet, hogy tényleg a modern templomos lovagokat? Visszagondolt Stephanie iménti keserő szavaira, és errıl eszébe jutott Gary. Egy gyermek halálát nem lehet elmondani, nem is tudta elképzelni a nı fájdalmát. Talán a leszerelése után Georgiában kellett volna maradnia... De Gary hallani sem akart errıl. Ne velem törıdj, mondta a fia, én majd meglátogatlak. Tizennégy éves és milyen higgadtan és megfontoltan gondolkodik! A döntése mégis még mindig kísértette, különösen most, hogy megint az életét kockáztatja valaki más ügyében. Bár az is igaz, hogy az ı apja is ugyanilyen volt — meghalt, amikor az általa parancsnokolt tengeralattjáró elsüllyedt az Atlanti-óceánban, egy hadgyakorlaton. Malone akkor tízéves volt és jól emlékezett, anyja mennyire rosszul viselte apja halálát. A gyászszertartáson még az összehajtogatott nemzeti lobogót is visszautasította, amit a díszırség neki fölajánlott. Malone viszont elfogadta és azóta a piros-fehér-kék csomag mindig vele volt. Minthogy nem volt sír, amit felkereshettek volna ez a zászló maradt az egyetlen fizikai emlékeztetı arra az emberre, akit alig ismert. Elért az utca végére. Nem kellett hátranéznie, hogy tudja az egyik ember ıt követi, a másik pedig ott maradt, Srephanie-t és a házat figyelni. Balra fordult és elindult Sauniére birtoka felé. Rennes éjszakai életérıl a legkevesebb, ami elmondható, hogy a nullával volt egyenlı. Zárt ajtók és csukott ablakok mindkét oldalon. Az étterem, a könyvesbolt, a csecsebecsebódék, mind-mind már rég bezártak. Mély sötétségbe burkolózott az egész utca. A szél úgy jajgatott a falakon túl, mint egy sebzett lélek. Az egész olyan volt, mint valami Dumas-regény részlete, amelyben az élet csak suttogva, sóhajtozva tud megnyilvánulni. Malone felfelé indult, a templom irányába. A Villa Béthanie és a paplak is szorosan be volt zárva, mögöttük a kertet megvilágította a félhold, már amikor nem kelültek elé a kergetızı felhık. A templomkert kapuja nyitva állt, ahogyan Stephanie is mondta. Egyenesen arrafelé tartott, tudva, hogy követıje jön majd utána. Ahogy beért, kihasználta a sőrő sötétséget, és gyorsan beugrott egy szilfa mögé. Visszafelé bámulva észrevette követıjét, amint lépteit szaporázva bejön a temetıbe. Ahogy elhaladt a fa mellett, Malone akcióba lendült és öklét a férfi gyomrába vágta. Megkönnyebbülten állapította meg, hogy az illetınek nincs golyóálló mellénye. Második ütése a férfi állát találta el, amitıl az lehanyatlott, de ı fölrántotta. A fiatalember alacsony és izmos volt,

arcát simára borotválta, haját egészen rövidre nyírta. Még mindig kábultan lógott, mialatt Malone végigtapogatta és rögtön megérezte egy fegyver kidudorodását. Benyúlt a férfi zakója alá és kihúzott egy pisztolyt. Egy Beretta Bobcatet. Olasz gyártmányú apró félautomata, amolyan vésztartalék. Régebben neki is volt egy. A férfi nyakához illesztette a csövet, az alakot pedig erısen a fához szorította. — A megbízód nevét, légy szíves! — Semmi válasz. — Beszél angolul? A férfi megrázta a fejét, mély lélegzetet vett és megpróbált magához térni. — Minthogy megértetted a kérdésem, talán megérted ezt is — mondta Malone, és felhúzta a fegyver kakasát. A férfi felszisszenése jelezte, hogy nagyon is megértette. — A megbízód... Lövés dörrent és egy golyó fúródott a fába, éppen a fejük fölött. Malone megpördült és egy alak körvonalait látta, aki a kilátó és a temetıfal találkozásánál állt, lıfegyverrel a kezében. Újabb lövés és a golyó néhány centiméterre a lábától pattant meg a földön. Elengedte a fiatalembert, és az kihasználva a lehetıséget kirohant a temetıbıl. Malone-t most persze jobban foglalkoztatta a lövöldözı. Az alak elhagyta a teraszt és eltőnt a kilátó irányában. Új erı töltötte el Malone-t. A pisztollyal a kezében kiszáguldott a temetıbıl és egy szők sikátor felé rohant, amely a Villa Béthanie és a templom között húzódott. Erre emlékezett még délutánról. Mögötte egy kert terült el, amelyet U alakban vett körbe a kicsit magasabban fekvı, Magdala-torony felé kanyarodó kilátó. Berohant a kertbe és látta, ahogy az alak átszalad a kilátón. Oda föl az egyetlen út egy kılépcsın át vezetett. Malone odaszáguldott és hármasával vette a fokokat. Odafönt a ritkásabb levegı a tüdejébe hasított, az élénk szél mellbe vágta és lelassította. Látta, hogy támadója egyenesen a Magdala-torony felé igyekszik. Éppen arra gondolt, hogy megpróbálkozik egy lövéssel amikor egy szélroham elkapta és megtántorította. Mintegy beszélve errıl a tervérıl. Nem értette, hogy a támadója miért oda igyekszik. Más lépcsı nem vezetett lefelé, a Magdala-torony meg éjszakára biztos zárva van. Tıle balra húzódott a kovácsoltvas védıkorlát, ami mögött csak a kert volt, tele fákkal, úgy három méterrel lejjebb, jobbra, egy alacsony kıfal mögött ötszáz méteres szakadék, így hát szembe fog kerülni az illetıvel, bárki legyen is az. Megkerülte a teraszt, átszaladt egy üvegházon és látta, amint az alak bemegy a Magdalatoronyba. Megtorpant. Erre nem számított. Felidézte, hogy Stephanie mit mondott az épületrıl. Körülbelül hatméteres, négyzet alakú, fölül egy kis tornyocskával, belül egy csigalépcsıvel, ami egy lıréses tetıre vezet. Sauniére-nek valaha ebben volt a magánkönyvtára. Belátta, hogy nincs más választása. Az ajtóhoz kocogott és látta, hogy a zár nyitva. Oldalra állt, berúgta a nehéz faajtót és várta a lövést. Semmi sem történt. Megkockáztatta, hogy beles. A helyiség üresnek tőnt. Két falon ablakok sorjáztak. Bútorzat nem volt. Könyvek sem. Csak üres fapolcok és két kárpitozott pad, és egy téglából rakott tőzhely állt ott sötéten. Aztán eszébe jutott. A tetı. Óvatosan a kılépcsıhöz ment. A fokok alacsonyak és keskenyek voltak. Fellopózott a csigalépcsın, egészen egy vasajtóig. Lenyomta a kilincset. Nem engedett. Erısebben nyomta. Az ajtót kívülrıl bezárták. Lent a kapu csapódott. Leszaladt a lépcsın és azt tapasztalta, hogy kijárat most szintén kívülrıl zárva van. Odalépett a

dupla táblájú ablakhoz, amely a kertre nézett. Látta, hogy egy sötét árny éppen leugrik a teraszról, elkapja egyik fa vastag ágát, majd onnan a földre huppan, meglepı ügyességgel. Az alak átrohant a kerten, az onnan egy harmincméternyire lévı autóparkoló felé. Ahol ı hagyta korábban a Peugeot-t. Hátralépett és hármat lıtt a kettıs ablak bal oldali üvegébe. Az ólomüveg megremegett, aztán darabokra tört. Odaugrott és a pisztollyal kiverte a szilánkokat. Fölugrott a párkány alatt lévı padra, aztán kibújt a nyíláson. Onnan még két méterre sem volt a föld. Leugrott, és a parkoló felé rohant. A kertbıl kiérve hallotta, amint felpörgetnek egy motort, és meglátta a sötét alakot egy motorkerékpáron, A motoros körbeszáguldott, de nem a parkoló egyetlen kijáratán hajtott ki, hanem berobogott az egyik sikátorba, a házak közé. Malone gyorsan felmérte, hogy a település házainak tömör elhelyezkedése a számára elınyös, ezért balra szaladt, egy olyan sikátoron, amelyik a fıutcába torkollott, A lejtı is a segítségére volt és hallotta a motort jobbról közeledni. Csak ez az egy lehetıség volt, hogy egymás útjait keresztezzék, ezért felemelte a pisztolyt és meglassította a lépteit, Amint a motoros elısüvített a sikátorból, kétszer lıtt. Az egyik lövés célt tévesztett, a másik a fémvázat eltalálva azon gellert kapott, és nagyot szikrázva elpattant. A motoros kiszáguldott a város kapuján. Fények gyúltak. A lövések zaja nem lehetett megszokott errefelé. A zakója alá rejtette a fegyvert és egy másik kis utcába vonult vissza. Aztán nagy kerülıvel tért vissza Lars Nelle házához. Hangokat hallott maga mögött. A felriadt emberek egymást kérdezgették. Néhány percen belül ismét bent lesz, biztonságban. Úgy gondolta, az a másik két ember már nem lesz a környéken. Vagy ha mégis akkor sem jelentenek már gondot. De valami még nyomasztotta. Akkor merült fel benne, amikor azt látta hogy a sötét árnyalak leugrik a teraszról és elmenekül. Valami feltőnt a mozgásában Nehéz biztosat mondani, de azért: A támadója egy nı volt.

HUSZONNÉGY

FONTAINES APÁTSÁG 22 ÓRA

A SÉNÉCHAL VÉGRE RÁTALÁLT GEOFFREY-RE. Azóta kereste beosztottját, mióta a konklávé feloszlott. Végre megtudta, hogy a fiatalember az északi szárny egyik kis kápolnájába húzódott vissza, a könyvtár mögé, egy olyan helyiségbe, amelyet az apátságban pihenıszobának is neveztek. Belépett és azt látta, hogy a gyertyák fényében a fiatalember a földön elterülve fekszik. A rendtársak gyakran terültek el így Isten oltára elıtt. A beiktatáskor ez az alázatot jelképezte, az ember jelentéktelenségét a mennyekhez képest, és azért ismételték meg idınként, hogy ne felejtsék ezt az alázatot. — Beszélnünk kellene — mondta csendesen. Fiatal segédje néhány pillanatig még mozdulatlanul feküdt, aztán lassan feltérdelt, maga elıtt

keresztet vetett, majd felállt. — Mondd el pontosan, mit csináltatok ti ketten, a Nagymesterrel! — Nem volt kedve udvariaskodni, de szerencsére úgy tőnt, Geoffrey most nyugodtabb, mint az Atyák Termében volt. — Mindenképpen fel akarta adni azokat a csomagokat. — Megmondta, miért? — Miért tette volna? İ volt a Nagymester. Én meg csak egy kis szerzetes. — Láthatóan megbízott benned, ha a segédei közé emelt. — Mondta, hogy zokon veszed majd. — Nem vagyok ennyire kicsinyes. Érezte, hogy a fiatalember többet is tud ennél. — Folytasd! — Nem tehetem. — Miért nem? — A Nagymester arra utasított, hogy válaszoljak a postai küldeményekkel kapcsolatos kérdésekre. De többet nem mondhatok... amíg több nem történik. — Geoffrey, minek kell még történnie? De Roquefort-t megválasztották. Te és én gyakorlatilag egyedül vagyunk. A rendtestvérek mind De Roquefort mögé állnak. Minek kellene még történnie? — Ezt nem én döntöm el. — De Roquefort nem gyızhet a Nagy Örökség nélkül. Hallottad te is a reagálásokat a konklávén. A rendtársak elfordulnak tıle, ha nem tudja elıadni a Nagy Örökséget. Ezzel kapcsolatban terveltetek ki valamit a Nagymesterrel? Mondott neked többet is annál, mint amit nekem? Geoffrey hallgatott, a sénéchal pedig meglepetten tapasztalt nála egy olyan fokú érettséget, amit addig sosem vett észre. — Szégyellem, hogy ezt kell mondanom — szólalt meg végül Geoffrey —, de a Nagymester megmondta nekem, hogy a marsall le fog gyızni téged a konklávén. — Mit mondott még? — Semmit, amirıl most beszélhetnék. Ez a kitérı válasz nagyon bosszantotta a sénéchalt. — A Nagymesterünk nagyszerő ember volt. Ahogy te is mondtad, elıre látta, mi fog történni. Nyilvánvalóan eléggé elıre látta a dolgokat ahhoz, hogy neked is meg merje jósolni. Mondd meg, mit kell tennem? — a hangjában nem lehetett érezni a védekezést. — Azt mondta nekem, hogy egy ilyen kérdésre válaszoljak Jézus szavaival: „Aki nem győlöli meg atyját és anyját, nem lehet tanítványom.” A szavak Tamás evangéliumából voltak. De vajon mit jelentettek ebben a helyzetben? Arra gondolt, amit szintén Tamás írt le: „És aki nem fogja szeretni apját és anyját, mint én, nem lehet a tanítványom.” — Azt is mondta, hogy emlékeztesselek Jézus szavaira, melyek szerint a keresı ne hagyja abba a keresést, amíg nem talál... — ...és ha talált, megzavarodik, és ha megzavarodott, csodálkozni fog, és királlyá lesz a mindenségen — fejezte be gyorsan a sénéchal. — A Nagymester csupa rejtvényt mondott csak? Geoffrey nem felelt. A fiatalember a ranglétrán jóval lejjebb állt a sénéchalnál és a tudáshoz vezetı úton is épp hogy elindult. A Rend tagjának lenni azt jelentette, hogy az illetı egyenletesen és biztosan haladva jut el a teljes gnoszticizmusig — ez az út általában három évig tartott. Geoffrey alig másfél éve került ide egy normandiai jezsuita házból, ahol árva gyerekként a szerzetesek nevelték fel. A Nagymester rögtön felfigyelt rá és úgy rendelkezett, hogy ı is legyen tagja a közvetlen személyzetének. A sénéchal akkoriban kissé csodálkozott ezen a gyors döntésen, de az öregember csak mosolygott és azt mondta: „Nem különbözik attól, ahogyan veled

bántam." Rátette a kezét segédje vállára. — Minthogy a Nagymester a szolgálatába fogadott, nyilvánvalóan nagyra értékelte a képességeidet. Elszántság öntötte el a fiatalember sápadt arcát. — Én pedig nem fogok csalódást okozni neki. A rendtársak különbözı utakat jártak be. Egyesek a közigazgatás felé fordultak. Mások kézmővesek lettek. Sokan az apátság önfenntartó tevékenységéhez járultak hozzá, mint szerelık vagy földmővesek. Néhányan kizárólag a vallásnak szentelték életüket. Csak körülbelül egyharmaduk vált lovaggá. Geoffrey azon az úton haladt, hogy lovag váljék belıle, valamikor a következı öt éven belül, elımenetelétıl függıen. Már leszolgálta a tanulóidejét és az alapvetı dolgokra már kioktatták. A Szentírás tanulmányozásának esztendeje még várt rá, mielıtt az elsı esküt letehette. Szégyenletes, gondolta a sénéchal, hogy esetleg mindazt elveszítheti, amiért eddig tanult. — Sénéchal, mi van a Nagy Örökséggel? Megtalálható, ahogy azt a marsall mondta? — Ez az egyetlen lehetıségünk a megmenekülésre. Nincs de Roquefort kezében, de valószínőleg úgy gondolja, hogy mi tudjuk, merre van. Tudjuk? — A Nagymester beszélt róla. A válasz olyan gyorsan jött, mintha nem lett volna szabad beszélni róla. A sénéchal várt a továbbiakra. — Azt mondta nekem, hogy egy Lars Nelle nevő ember jutott a legközelebb hozzá. Azt mondta, Nelle útja a helyes. Geoffrey sápadt arca kipirult az izgalomtól. — Amikor elküldtem az elsı csomagot, megjegyeztem a címet — egy bizonyos Stephanie Nelle Amerikában. Gondolod, hogy van köztük valami kapcsolat? — Nyilván. A Nagymesterrel sokszor beszélgettek a Nagy Örökségrıl. Valamikor jóval 1307 elıttrıl származott, de az, hogy a nagy tisztogatás után elrejtették, az elsısorban arra szolgált, hogy IV. Fülöpöt megfosszák a templomosok vagyonától és tudásától. Az október 13-át megelızı hónapok során Jacques de Molay elrejtett mindent, amit a Rend nagy becsben tartott. Sajnos a helyet nem jegyezték föl sehol, aztán a fekete halál valószínőleg mindenkit elsöpört, akinek fogalma lehetett a kincsek hollétérıl. Az egyetlen utalás a Krónika egy bejegyzése volt 1307. június 4-én. Hol lehet a legjobban elrejteni egy kavicsot? A késıbbi Nagymesterek mind megpróbálták megválaszolni a kérdést és kutattak mindaddig, amíg teljesen értelmetlenné nem vált. De csak a 19. században bukkant elı új nyom, és az sem a Rend falai között, hanem Rennesle-Cháteau két papja révén. Antoine Bigou és Bérenger Sauniére abbék révén. A sénéchal tudta, hogy Lars Nelle felélesztette lelkesítı történetüket, amikor az 1970-es években írt egy könyvet, amelybıl az egész világ értesült egy kis francia faluról és annak lehetséges misztikus legendájáról. Most azt megtudni, hogy ı jutott a legközelebb hozzá és hogy az ö útja a helyes, ez már szinte természetfelettinek tőnt. A sénéchal már éppen tovább akart kérdezısködni, amikor lépések zaja hallatszott. Megfordult és ebben a pillanatban bemasírozott a kápolnába négy lovagtárs, akiket jól ismert. Mögöttük de Roquefort jött, immár fehér nagymesteri reverendában. — Tervezgetsz, sénéchal? — kérdezte de Roquefort diadalmasan ragyogó szemekkel. — Már nem. — Nem értette az erıfitogtatást. — Ki akarsz hallgatni? — İk a te érdekedben vannak itt. De remélem, el tudjuk intézni civilizáltan is. Le vagy tartóztatva. — Mi a vád? — kérdezte, közömbösséget mutatva. — Esküd megszegése. — Hajlandó vagy bıvebben kifejteni?

— Majd a megfelelı helyen. Ezek a testvérek majd elkísérnek a szobádba, ahol ma éjjel még maradhatsz. Holnap megfelelıbb elhelyezésrıl gondoskodom a számodra. Addigra az utódodnak kell már a szobád. — Milyen kedves tıled. — Én is így gondolom. De inkább örülj, mert már régóta egy büntetıcellában lenne a helyed. A sénéchal ismerte ezeket a büntetıcellákat. Egyszerő fémdobozok voltak, túl kicsik ahhoz, hogy állni vagy feküdni lehessen bennük. Ehelyett a rabnak hétrét kellett görnyednie, és az étel és ital megvonása csak fokozta a kínszenvedést. — Újból be akarod vezetni a büntetıcella használatát? Látta, hogy ez a kihívás nincsen de Roquefort ínyére, de a francia csak mosolygott. Ez a fenevad csak nagyon ritkán ernyesztette arcizmait valami grimaszba. — Az én híveim, ellentétben a tieiddel, hőek az esküjükhöz. Nincs szükség efféle intézkedésekre. — Kis híján elhiszem, hogy ezt komolyan mondod. — Látod, ez a fajta arcátlanság az, ami szembefordított veled. Azok közülünk, akik az elhivatottságunk szellemében nevelkedtek, sohasem vetemednének arra, hogy ilyen tiszteletlenül beszéljenek egymással. De az olyanok, mint te, akik az anyagias, külsı világból kerültek ide, úgy gondolják, hogy az arrogancia helyes dolog. És megtagadni Nagymesterünktıl az ıt megilletı bánásmódot, az tiszteletteljes magatartás? — Ezt az árat neki a saját arroganciájáért kellett megfizetnie. — İ is ugyanúgy nevelkedett, mint te. — Ami csak azt mutatja, hogy még mi is követhetünk el hibákat. De Roquefort fárasztotta, úgyhogy erıt vett magán. Kérem az engem megilletı bírósági eljárást. — Amit meg is kapsz. De addig be leszel zárva. De Roquefort oldalra húzódott. A négy rendtárs elıre lépett és a sénéchal, bár félt, elhatározta, hogy méltósággal távozik. İrei győrőjében hagyta el a kápolnát. Az ajtóban egy pillanatig habozott és visszapillantott, elkapva Geoffrey tekintetét. A fiatalember mindvégig csendben állt, amíg ı de Roquefort-tal vívott szópárbajt. Az új Nagymester jellemzıen ügyet sem vetett egy ennyire alacsony rangú ifjúra. Még évek kellenek ahhoz, hogy Geoffrey valamiféle veszélyt jelentsen. A sénéchal mégis elgondolkodott. Geoffrey arcán nem látszott! nyoma sem félelemnek, sem szégyennek, sem alázatnak. Ehelyett tekintetébıl szilárd eltökéltség tükrözıdött.

HUSZONÖT

RENNES-LE-CHÁTEAU JÚNIUS 24., SZOMBAT 9 ÓRA 30 PERC

MALONE BEPRÉSELTE MAGÁT A PEUGEOT-BA. Stephanie már rég a kocsiban ült. — Látsz valakit? — kérdezte. — Megint itt van a tegnap esti két barátunk. Az önsanyargató barmok! — Motoros lányt is látsz? Elmondta Stephanie-nak a gyanúját.

— Nem számítok rá. — És hol van a két amigo? — Egy bordó Renault-ban, a túlsó oldalon, a víztorony mögött. Ne fordulj meg! Ne vigyük ıket kísértésbe! Úgy állította a visszapillantó tükröt, hogy lássa a Renault-t. Máris tucatnyi autó és busz állt a homokos parkolóban. A tegnapi tiszta idınek már vége volt, az égen ónszürke felhıfoltok úsztak. Esı közeledett, méghozzá gyorsan. Avignonba indultak, vagy 150 kilométerre innen, hogy megkeressék Royce Claridont. Malone már megnézte a térképet és elhatározta, hogy a legjobb utakon megy majd, hogy lerázhassa a követıket. Beindította a kocsit és kihajtottak a városkából. Amint kiértek a városkapun és rátértek a hegy aljáig vezetı kanyargós útra, észrevette a tisztes távolságból ıket követı Renault-t — Hogyan akarod lerázni ıket? — A régi, jól bevált módon — mosolygott Malone. — Mindig elıre gondolkozol, mi? — Erre tanított valaki, akinek régebben dolgoztam. Elértek a 18-as országúthoz és északnak fordultak. A térkép szerint alig harminc kilométernyire voltak a Carcassonne-tól délre húzódó, aztán északkeleti irányba, Avignon felé vezetı A61-es, fizetıs autópályától. Tíz kilométernyire, Limoux elıtt az út elágazott: az egyik átment az Aude-folyó fölött, Limoux-ba, a másik tovább haladt észak felé. Malone úgy döntött, hogy ott próbálkozik majd. Elkezdett esni az esı. Elıször csak gyengén, de hamar fölerısödött. Bekapcsolta az elsı, majd a hátsó ablaktörlıt is. Az elıttük nyújtózó út mindkét irányban üresen ásítozott. Szombat délelıtt, esıben inkább nem mozdultak ki az emberek. A Renault esın áthatoló ködlámpáit jól látta, így észrevette, hogy az autó, amelyik eddig az ı sebességüket tartotta, most gyorsítani kezdett. A visszapillantóban figyelte, amint a Renault megelızi a mögöttük haladó kocsit, aztán tovább gyorsítva a Peugeot mellé ér, a szembejövök sávjában. Az elsı ablak leereszkedett és egy fegyver csöve jelent meg. — Kapaszkodj! — kiáltott Stephanie-ra. Padlóig nyomta a gázpedált, a kocsi megugrott és süvítve vette be a kanyart. A Renault lendületet vesztve kissé lemaradt. — Úgy tőnik, változott a terv. Árnyékaink agresszívvá váltak. Feküdj le és maradj ott! — Már nagylány vagyok. Te csak vezess! Malone kissé megcsúszott a következı kanyarban és a Renault közelebb került. Egyre nehezebb volt az úton tartani a kocsit. Az úttestre vékony vízréteg terült, amely percrıl percre csúszósabb lett. A burkolaton nem látszott semmilyen felfestés, az út széle pedig helyenként eltőnt a gyorsan növekvı pocsolyákban. Golyó koppant a hátsó ablakon. Az edzett üveg nem robbant szét, de Malone nem tudta, hogy kibír-e még egy találatot. Elkezdett kacsázni az út két széle között, remélve, hogy egyszer sem csúszik le róla. Észrevett egy szembejövıt, ezért visszatért a saját sávjába. — Tudsz lıni? — kérdezte, szemét le nem véve az útról. — Hol a pisztoly? — Az ülés alatt. A tegnap esti fickótól vettem el. Van egy teli tár. Táncoltasd meg ıket! Kell egy kis távolság közöttünk. Stephanie megtalálta a pisztolyt. Leeresztette az ablakot, kihajolt, majd hátrafelé célozva ötször lıtt. A lövések elérték céljukat. A Renault kissé lemaradt, de az üldözést nem hagyta abba. Malone a következı kanyarban kifaroltatta a kocsit, egyszerre használva a gázt és a féket, ahogy azt évekkel korábban tanulta.

Elege volt abból, hogy az üldözött róka szerepét játssza. Átkormányozta a kocsit a szembejövık dél felé vezetı sávjába és rátaposott a fékre. A gumik éles csikorgással álltak meg. A Renault elviharzott mellettük észak felé. Fölengedte a féket, kettesbe rakta a kocsit, aztán padlóig nyomta a gázt. A kerekek kipörögtek, majd a kocsi kilıtt. Villámgyorsan fölkapcsolt, egészen ötösig. A Renault most elıtte ment. Tovább nyomta a gázpedált. Nyolcvan. Kilencven. Száz kilométeres sebesség. Az egész váratlanul pezsdítıen hatott rá. Már régóta nem csinált ilyesmit. Átment a dél felé vezetı sávba, és a Renault mellé gyorsított. Most mindkét kocsi százhússzal száguldott egy viszonylag keskeny országúton. Hirtelen ráfutottak egy aszfaltgöröngyre, amitıl a kocsi megdobódott. Nagyot zökkentek, amikor a kerekek ismét a nedves útra zuhantak vissza, A teste elıre-hátra lendült, az agya belerázkódott, csak a biztonsági öv tartotta a helyén. — Ez jó mulatság volt! — jegyezte meg élesen Stephanie. Az út mentén, mindkét oldalon termıföldek húzódtak, levendulatenger, zöldségágyások, meg szılıültetvények, A Renault mellettük robogott. Megkockáztatott egy pillantást jobbra. Az egyik kefehajú éppen mászott kifelé a jobb oldali elsı ablakon, hogy aztán az ajtóperemre ülve, a kocsi teteje fölött szabadon rájuk lıhessen. — Lıj a kerekeikre! — kiáltott Stephanie-nak. A nı már lövéshez készülıdött, amikor Malone észrevett egy kamiont elıttük, a Renault sávjában. Már eleget vezetett Európa országútjain ahhoz, hogy tudja, ellentétben Amerikával, ahol a kamionsofırök vakmerı nemtörıdömséggel nyomják a gázt, itt csigalassúsággal vezetnek. Azt remélte, hogy Limoux-hoz közelebb találkoznak majd egy ilyennel, de hát akkor kell megragadni az alkalmat, amikor az kínálkozik. A kamion már alig néhány száz méternyire volt elıttük. Pillanatokon belül odaérnek. Az ı sávjuk szerencsére teljesen üres volt. — Várj! — mondta a nınek. A kocsit a Renault mellett tartva nem engedett annak mozgásteret. A másik sofırnek vagy hevesen fékeznie kellett, vagy belerohan a kamionba, vagy jobbra rántani a kormányt és a földekre kirobogni. Malone remélte, hogy a kamion marad a sávjában, különben neki is a földekre kéne kormányoznia az autót. A másik sofır is észrevette, hogy csak ez a három lehetısége van, és úgy döntött, letér az útról. Malone elszáguldott a kamion mellett. Egy pillantás a tükörbe megerısítette, hogy a Renault valósággal belefúródott a sáros földbe az út mellett. Visszakormányozta a kocsit a saját, északnak menı sávjába, kifújta magát, de tartotta a sebességet, hogy aztán Limoux után rátérjen az autópályára. VALAMIVEL 11 ÓRA UTÁN ÉRTEK AVIGNONBA. Az esı már nyolcvan kilométerrel elıbb elállt. Élénk napsütésben fürdött a fákkal teli város, a dombok zöld és arany színben virultak, mint valami régi kéziratos könyvben. Kis tornyokkal díszített fal vette körül a várost, amely egykor a kereszténység központja volt, csaknem egy évszázadon át. Malone a szők utcák labirintusán át egy föld alatti parkolóba vezette a kocsit. Amint fölértek a lépcsın, a felszínre, rögtön szemébe ötlöttek a román templomok, amelyeket napsütötte házak fogtak közre. A tetık és a falak sötét homokszíne teljesen itáliai hangulatot árasztott. Hétvége lévén turisták ezrei nyüzsögtek mindenfelé, a Place de L'Horloge színes napellenzıi és a platánfák kellemes árnyékot biztosítottak a lármás ebédelı tömegnek. A Lars Nelle naplójában talált cím a sok kis utca egyike felé irányította ıket. Miközben arra sétáltak, Malone a 14. századra gondolt, amikor a pápák a római Teverét felcserélték a francia

Rhone-nal és az itteni dombon álló palotát lakták. Avignon akkoriban az eretnekek menedékhelye volt. A zsidók szerény különadóval vásároltak maguknak békességet, az útonállókat és más haramiákat sem háborgatták, virágoztak a bordélyok és a szerencsejátékoknak otthont adó fogadók. A rendfenntartás meglehetısen lanyha volt, a sötétedés utáni kószálás pedig kifejezetten életveszélyes. Mit is írt Petrarca? Minden rossz lakhelye, hol minden hazugságot áraszt. De bízott abban, hogy hatszáz év alatt azért csak változott a helyzet... Most kereskedık foglalták el az egykor elegáns házakat a rue Saint Carmes-on, úgyhogy az utca tele volt turistákkal. Royce Claridon címén egy régiségbolt volt — könyvek és bútorok —, a kirakata tele 20. század eleji Jules Verne kötetekkel. Malone jól ismerte ezt a színes kiadást. A bejárat le volt lakatolva, de egy, az üvegre ragasztott cédula jelezte, hogy az árusítás ma a Jean Jaurés udvarban folyik zavartalanul, ott, ahol az e havi könyvvásárt tartják. Megkérdezték az utat a könyvpiachoz, amely a fıúthoz egészen közel, az egyik régi városkapu mellett volt, ahol minden visszhangzott a teherautók és buszok motorjainak bıgésétıl. Rozoga fémasztalok álltak szerteszét a téren, a fák árnyékában. Mőanyag rekeszekbıl fıleg francia könyvek púposodtak ki, de akadtak olcsó angol nyelvő kiadványok is, elsısorban filmekrıl és tévésorozatokról. A könyvpiac egészen másfajta vevıkört vonzott. Sok rövidre vágott frizura, szemüvegek, szoknyák, nyakkendık és szakállak, sehol egy Nikon vagy digitális kamera. Turistákkal tömött buszok dübörögtek el mellettük, a pápai palota felé vezetı úton, a dízelmotorok bıgése túlharsogta a szemben erılködı rezesbanda hangját. Egy elguruló kólás doboz zörgése felriasztotta Malone-t. Megint éberen figyelt. — Mi van? — Túl sok minden vonja el a figyelmemet. Átvágtak a piacon, közben Malone szakértı szemmel nézegette a könyveket. Minden jó darab be volt csomagolva. Tetejükön egy címke jelezte a könyv származását és árát, ami — jegyezte meg magában — elég magas volt a gyenge minıséghez képest. Az egyik árustól megkérdezte, hol találja Royce Claridon bódéját, aztán könnyen rá is leltek a piac túlsó végében, távol az úttól. A nı, aki az asztalokat felügyelte, alacsony volt és zömök, szalmasárga haját kis kontyba fogta össze. Napszemüveget viselt, és a maradék vonzerejét is elvette a szája sarkában fityegı cigaretta. A dohányzás mindig is taszította Malone-t. Szemügyre vették a kínálatot az ütött-kopott asztalon: a vászonkötéső könyvek többsége olyan rongyos volt, hogy Malone azon tőnıdött, akad-e vajon bárki, aki ilyen gyalázatos állapotban lévı könyveket megvesz? Bemutatkozott és bemutatta Stephanie-t is. A nı nem közölte a magáét. Csak tovább szívta a cigarettát. — Jártunk a boltjánál — mondta Malone franciául. — Ma zárva van. — A nı harapós hangja elárulta, hogy nem szereti, ha zavarják. — Minket nem érdekel itt semmi — szögezte le Malone — Azért élvezzék csak ezeket a csodálatos könyveket. — Ennyire nincs üzlet? A nı szívott egy nagy slukkot. — Szarul megy. — Akkor miért van itt? Miért nem kirándul például? A nı szúrós szemmel nézett rájuk. — Nem szeretem a kérdezısködést. Pláne nem olyan amerikaiaktól, akik rosszul beszélnek franciául. — Azt hittem, elég jól tudok. — Hát nem. Malone úgy döntött, hogy a tárgyra tér. — Royce Claridont keressük. A nı felnevetett. — Ki nem? A banya kezdett már az idegeire menni.

— Hajlandó lenne felvilágosítani, hogy ki még? A nı nem válaszolt rögtön. Ehelyett tekintete átsiklott egy párra, akik a könyveket nézegették. A rezesbanda a túloldalon új számra reccsentett. A potenciális vevık megfutamodtak. — Figyelni kell rájuk — morogta a nı. — Mindent ellopnának. — Most ide figyeljen! — mondta Malone — Veszek egy egész ládányit, ha hajlandó válaszolni a kérdésemre. Az ajánlat láthatóan felkeltette a nı érdeklıdését. — Mit akar tudni? — Hol van Royce Claridon? — Már öt éve nem láttam. — Ez nem válasz. — Elment. — Hová? — Ennyi válasz fért bele egy láda könyv árába. Nyilvánvaló volt, hogy többet nem fognak megtudni ettıl a nıtıl, Malone pedig nem akart még többet fizetni. Odavetett egy 50 euróst a nı elé, és megragadta az egyik könyves rekeszt. — A maga válaszai szart sem érnek, de én megtartom, amit ígértem. Odavitte a ládát egy üres kukához, felnyitotta, és beleöntötte a rekesz tartalmát. Aztán visszalökte a ládát. — Gyerünk! — mondta Stephanie-nak és elindultak. — Hé, jenkikém! Malone várt. Sok hitelezı keresi Royce-ot. Pedig könnyő megtalálni. Nézzék meg a villeneuve-les-avignon-i szanatórium-ban. — A halántékához emelt mutatóujját párszor megforgatta. — Royce dilis.

HUSZONHAT

FONTAINES APÁTSÁG 11 ÓRA 30 PERC

A SÉNÉCHAL A SZOBÁJÁBAN ÜLT. KEVESET ALUDT AZ ÉJJEL. Inkább a helyzetén töprengett. Két rendtárs ırködött az ajtaja elıtt, de egyiknek sem volt szabad belépnie, kivéve ha ételt vitt be. Nem tetszett neki, hogy be van zárva, még akkor sem, ha ez a jelenlegi kényelmes börtönnek számított. Az ı szállása nem volt olyan nagy, mint a Nagymesteré vagy a marsallé, de a sajátja volt, fürdıszobával és ablakkal. Attól nem kellett tartani, hogy kimászik az ablakon. A párkány mögött ugyanis több mint százméteres mélység tátongott, szinte függıleges szürke sziklafal. De ez a jó sorsa alighanem megváltozik ma, minthogy de Roquefort nyilván nem hagyja majd, hogy kedvére kóboroljon az apátságban. Valószínőleg az egyik föld alatti cellába záratja, amiket már régóta csak tárolónak használnak. Azok a hővös vermek ideálisak az ellenség elszigetelésére. A végsı sorsa pedig szintén könnyen kiszámítható volt. Hosszú utat tett meg a befogadása óta. A Szabályzat egyértelmően szólt. Ha valaki el akarja hagyni a kárhozott tömegeket, a bőnökkel teli világi életet, hogy a közösségi létet válassza, akkor ne fogadtassék be azonnal, mert ahogyan Szent Pál mondta: tedd próbára a

lelket, hogy az Istentıl való-é. Ha rendtestvérek befogadták, olvastassék föl néki a Szabályzat és ha alávetni kívánja magát a Szabályzat rendelkezéseinek akkor a testvérek fogadják ıt maguk közé, ı maga pedig valamennyi rendtestvér elıtt nyilvánítsa ki ezen akaratát és tegye le esküjét tiszta szívvel. Vele is megtörtént mindez, és befogadták ıt. Szabad akaratából tette a fogadalmat és örömmel szolgált. Most pedig rab volt. Hamis vádakkal illette ıt egy nagyra törı politikai kalandor. Hasonlóan hajdani rendtársaihoz, akik a rossz emlékő Szép Fülöpnek estek áldozatul. Mindig is úgy gondolta, hogy a király nevében a jelzı nem helyénvaló. A Szép ragadványnévnek köze sem volt az uralkodó jelleméhez vagy viselkedéséhez, minthogy a francia király rideg és titokzatos ember volt, aki uralkodni akart a katolikus egyházon. A jelzı inkább szıke hajára és kék szemére utalt. Vagyis kívül egészen más volt, mint belül. Valahogy úgy, ahogy ı maga is, gondolta most. Felállt az asztalától és elkezdett fel-alá járkálni. Ezt a szokását még a kollégiumban vette fel. A járkálás segített neki a gondolkodásban. Az íróasztalon ott hevert a két könyv, amit a könyvtárból hozott el két éjszakával ezelıtt. Tudta, hogy a következı néhány óra lehet esetleg az utolsó alkalom, hogy átolvassa az oldalakat. Persze ha majd fölfedezik, hogy eltőntek, akkor a Rend meglopását is a bőnlajstromára írják. Ez a büntetése jogos lesz, de azt is tudta, hogy a sorsa nem engedi, hogy csak ennyivel megússza. Felvette a 15. századi kódexet, amit bármely múzeum boldogan megvásárolt volna a győjteményébe. A szöveget azokkal a szépen kerekített gót betőkkel írták, amit abban az idıben gyakran használtak a másolók, és amit rotundának ismert. Kevés írásjelet használtak, a hosszú mondatok betöltötték az oldalakat, a lap tetejétıl az aljáig. Ezen egy írnok hetekig dolgozott, az apátság másolószobáinak egyikében az írópad elıtt görnyedve, lúdtollal a kezében, Minden egyes szót gondosan átmásolva a pergamenre. A kötésen égésnyomok látszottak, sok lapot pedig viaszcseppecskék pöttyöztek, de a kódex figyelemre méltóan ép volt. A Rend egyik fı feladata volt a tudás megırzése, és a sénéchal örült, hogy rábukkant erre a példányra a könyvtár több ezer kötete között. Fejezd be a kutatásodat. Ez a te sorsod. Akár tudatában vagy ennek, akár nem. Ezt üzente a Nagymester Geoffrey-vel. De azt is mondta, hogy sokan voltak már azok, akik elindultak azon az úton, amelyre te most rálépni készülsz de eddig egyiküknek sem volt sikerük. De vajon amazok tudták-e, amit ı tud? Biztosan nem. Felvette a másik kötetet. Ezt is kézzel írták, de kódexmásolók. A szöveget 1897-ben vetette papírra a Rend akkori marsallja, aki közvetlen kapcsolatban állt ]ean-Antoine-Maurice Gélis abbéval, Coustausa falu plébánosával. Ez a település szintén az Aude-folyó völgyében fekszik, nem messze Rennes-le-Cháteau-tól. Váratlan lelet volt, mert a marsall rendkívül fontos információkhoz jutott. Leült, és újból átnézte a beszámolót. Megragadta a figyelmét néhány bekezdés. Olyan szavak, amiket három évvel ezelıtt olvasott elıször. Felállt, kezében a könyvvel az ablakhoz ment. Lesújtott a hír, amikor értesültem, hogy Gélis abbét Mindenszentek napján meggyilkolták. Teljesen felöltözve, papi süvegével a fején találtak rá, amint vérbe fagyva feküdt a konyhája kövezetén. Az órája 0 óra 15-kor állt meg, de a bőntény idıpontját hajnali 3 és 4 körülire tették. A püspök képviselıjeként beszéltem a falubeliekkel és a helyi rendırrel is. Gélis ideges ember volt, ablakait zárva, a redınyöket lehúzva tartotta, még nyáron is. Soha nem nyitotta ki a paplak ajtaját idegeneknek. Minthogy erıszakos behatolásnak nem találták nyomát, a rendır arra a következtetésre jutott, hogy az abbé ismerte a támadót.

Gélis 71 évesen halt meg. Fejbe ütötték egy piszkavassal, majd egy fejszével összevissza kaszabolták. Minden tocsogott a vértıl, még a plafonra is fröcskölıdött, de egyetlen lábnyomot sem találtak a számtalan vértócsa közepette. Ez nagyon megdöbbentette a rendırt. A tetemet szándékosan a hátára fordították, karjait a mellén keresztbe helyezték, a szokásos halotti pózba. A házban aranyban és bankjegyben találtak 603 frankot, aztán külön még 106-ot. Rablás tehát nyilvánvalóan nem lehetett az ok. Az egyetlen bizonyítéknak nevezhetı tárgy egy cigarettapapíros csomag volt. Az egyik papírra annyi volt ráírva, hogy „Viva Angelina". Ez fontos motívum, minthogy Gélis nem dohányzott, sıt, még a füstöt sem bírta elviselni. Szerintem a bőntény valódi okát a hálószobában lehetett felfedezni. A támadó ott valósággal széttépett egy tárcát. Maradtak benne papírok, de azt nem lehetett megállapítani, hogy kivettek-e belıle valamit. Vércsöppeket találtak a tárcában és körülötte is. A rendır ebbıl arra következtetett, hogy a gyilkos valamit keresett, és én lehet, hogy tudom, mit. Két héttel meggyilkolása elıtt találkoztam Gélis abbéval. Egy hónappal korábban Gélis kapcsolatot keresett a carcassonne-i püspökkel. Én mint a püspök megbízottja mentem el Gélis házába és hosszan beszélgettünk arról, hogy mi nyugtalanítja. Ragaszkodott ahhoz, hogy hallgassam meg a gyónását. Minthogy én valójában nem vagyok pap és így nem köt a gyónási titok, leírhatom, hogy mit mondott el nekem. Valamikor 1896 nyarán Gélis talált egy üvegfiolát a templomában. A templom felsı részének védıkorlátját kellett javítani, és amikor az egyik fahasábot kiemelték alatta egy rejtekhelyet talált, amelyben egy viasszal lepecsételt üvegfiola volt, benne egyetlen papírszelettel, amelyen ez állt: (namost itt a könyvben sincs semmi: a digitalizáló) Ez a fajta titkosírás meglehetısen elterjedt volt a múlt században. Elmondta nekem, hogy hat évvel korábban Sauniére abbé, Rennes-le-Cháteau-ból szintén talált egy titkosírásos papírt a templomában. Összehasonlították és azonosnak bizonyultak. Sauniére úgy gondolta, hogy mindkét üvegcsét Bigou abbé rejtette el, aki a francia forradalom idején Rennes-le-Cháteau-ban teljesített szolgálatot. Bigou idejében a coustausa-i templomban is a rennes-i plébános prédikált. Vagyis Bigou gyakran járhatott Gélis mostani plébániáján. Sauniére azt is feltételezte, hogy valamilyen kapcsolat van a titkosírás és Marié d'Hautpoul de Blanchefort sírja között, aki 1781ben halt meg. Bigou abbé volt az ı gyóntatója és ı rendelte meg a sírkövet és a keresztet is, amikre különös szavakat és szimbólumokat véstek. Sauniére sajnos nem tudta megfejteni, hogy mit, de egy év szorgos munkájával Gélis megfejtette a titkosírást. Nekem azt mondta, hogy nem igazán bízott meg Sauniére-ben, mert paptársa indítékait tisztátalannak tartotta. Így az általa lelt megoldást is elhallgatta elıle. Gélis abbé azt akarta, hogy a püspök tudomást szerezzen az egész megoldásról és úgy gondolta, hogy ezt azzal teljesíti, ha elmondja nekem. SAJNOS A MARSALL NEM JEGYEZTE LE, hogy Gélis mit mondott Talán úgy vélte, hogy az információ túlságosan fontos ahhoz, hogy leírja, de az is lehet, hogy ı is egy cselszövı volt, mint de Roquefort. A Krónika különös módon arról számol be, hogy maga a marsall egy évvel késıbb, 1898-ban eltőnt. Egy napon elment az apátság valamilyen ügyét intézendı, és többé nem jött vissza. A keresése teljesen eredménytelen maradt. De Istennek hála, a titkosírást lejegyezte. Megszólalt a Déli Imára hívó harang. Ilyenkor — a konyhai személyzet kivételével — valamennyi barát zsoltárolvasásra, éneklésre és imára győlt össze a kápolnában, mely egészen 13 óráig tartott. Míg néhányan mindig elmulasztották a Hajnali, a Reggeli vagy a Vecsernyei imát, beosztásukból fakadó elfoglaltságuk miatt, a Délit szinte senki. A sénéchal úgy határozott, hogy ı is meditál, de ebben megzavarta egy halk koppantás az ajtón. Megfordult, amint Geoffrey lépett

be, egy tálca ételt és italt hozva. — Én ajánlkoztam, hogy ezt elhozzam — szólalt meg a fiatalember. — Azt mondták, nem etted meg a reggelidet. Biztosan éhes vagy. — Geoffrey hangja furcsán vidám volt. Az ajtó félig nyitva maradt, és látta kint a két strázsát. — Nekik is hoztam inni — mondta kifelé intve Geoffrey — Ma nagyon adakozó kedvedben vagy. — Jézus azt mondta, hogy az Ige elsı jelentése hit, a második szeretet, a harmadik jótétemény, és mindezekbıl fakad az élet. — Igazad van, barátom — mosolygott a sénéchal. Igyekezett mindezt élénken és hangosan mondani, az alig néhány méternyire lévı fülek miatt. — Jól vagy? — kérdezte Geoffrey. — Amennyire ez elvárható. — Elfogadta a tálcát, és letette az íróasztalra. — Imádkoztam érted, sénéchal. — Azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy már nem ez a rangom. De Roquefort bizonyára már kinevezett egy újat. Geoffrey bólintott. — A helyettesét. — Akkor jaj nekünk. Azt vette észre, hogy az ajtó elıtt álló egyik ember összecsuklik. Egy pillanattal késıbb a másik ır is összegörnyedt és társa mellé rogyott a földre. Két talpas pohár csattant a kövezeten. — Elég soká tartott — jegyezte meg Geoffrey. — Mit adtál nekik? — Altatót. Az orvosunktól kaptam. Íztelen, szagtalan és gyorsan ható. Az orvos a barátunk. Isten áldását kérte rád, Most pedig mennünk kell. A Nagymester utasításokat adott, és az a dolgom, hogy lássam, megvalósultak-e. Geoffrey a csuhája alá nyúlt és két pisztolyt húzott elı. — A fegyvertár ırzıje szintén a barátunk. Ezekre szükségünk lehet. A sénéchalt megtanították lıni, minthogy ez része volt minden rendtárs alapkiképzésének. Megragadta az egyik fegyvert. — Elhagyjuk az apátságot? — Geoffrey bólintott. — Erre szükség van ahhoz, hogy megvalósítsuk a feladatunkat. — A feladatunkat? — Igen, sénéchal. Már régóta készültem erre. — Hallotta a hangjában az izgatott vágyat, és noha jó tíz évvel idısebb volt, mint Geoffrey, egyszeriben alkalmatlannak érezte magát a dologra. Ez az elvileg kezdı kis szerzetes jóval több volt annál, aminek látszott. — Ahogy már tegnap is megállapítottam: a Nagymester jól választott. — Geoffrey elmosolyodott. — Szerintem mindkettınkkel. | A sénéchal elıvett egy hátizsákot, gyorsan belerakott néhány tisztálkodószert, személyes holmit, valamint a két könyvet, amit a könyvtárból hozott el. — Nincs más ruhám, csak ez a reverenda. — Majd veszünk, mihelyst kijutottunk. — Van pénzed? — A Nagymester alapos ember volt. Geoffrey az ajtóhoz lépett és mindkét irányba kinézett. — A rendtársak mind a Déli Imán vannak. A kivezetı út most biztosan szabad. Mielıtt követte volna Geoffrey-t, a sénéchal még egy búcsúpillantást vetett a szobájára. Életének legszebb idıszakát itt töltötte és most szomorú volt, hogy mindezt itt kell hagynia. De lelkének másik része indulásra ösztökélte, ki, az ismeretlenbe, valami igazság felé, amit a Nagymester

olyan egyértelmően ismert.

HUSZONHÉT

VILLENEUVE-LES-AVIGNON 12 ÓRA 30 PERC

MALONE FIGYELMESEN NÉZEGETTE ROYCE CLARIDONT. A férfin bı kordnadrág volt, rajta türkizkék festékfoltoknak látszó pecsétekkel. Színes sporttrikó feszült a férfi sovány mellkasán. Ötvenes éveinek vége felé járhatott, alacsony, de nyakigláb termető ember, mint egy imádkozó sáska, nyájas arcán néhány kemény vonással. Sötét szemei mélyen ültek, már nem fénylett bennük az intellektus ereje, de még mindig átható volt a pillantásuk. Csupasz lábai piszkosak, körmei elhanyagoltak voltak, ıszülı haja és szakálla gondozatlanul gubancolódott. A portás figyelmeztette ıket, hogy Claridon könnyen felkapja a vizet, és bár általában ártalmatlan, az intézetben inkább kerülik. — Kik maguk? — kérdezte Claridon franciául, zavartan és bizalmatlanul méregetve ıket. A szanatóriumot egy hatalmas kastély egész területén rendezték be. A kastély, mint azt egy tábla a bejáratnál jelezte, a francia kormány tulajdona volt a forradalom óta. Elrendezésére jellemzı, hogy a legváratlanabb helyeken épületszárnyak ugrottak ki furcsa szögben. Az egykori szalonok nagy részét már rég átalakították betegszobákká. Hatalmas télikertben álltak, amelynek plafonig érı, hatalmas üvegfalai jó kilátást nyújtottak a tájra. Gyülekezı felhık homályosították el a napsütést. Az egyik asszisztens mondta, hogy Claridon itt szokta tölteni az idejét. — A vezetıségtıl jöttek? — kérdezte Claridon. — A Nagymester küldte magukat? Sok mindent el kéne mondanom neki. Malone elhatározta, hogy belemegy a játékba. — A Nagymestertıl jövünk. İ küldött ide, hogy beszéljünk magával. — Á, végre! Már olyan rég vártam erre! — A férfi szavai izgatottan csengtek. Malone elırement, Stephanie hátramaradt. A férfi nyilvánvalóan templomos lovagnak képzeli magát, és nık nem voltak tagjai a Rendnek. — Mondd el, testvér, amit el akarsz mondani! Mondj el mindent! Claridon izgett-mozgott a karosszékben, aztán felpattant és cingár testét elıre-hátra ingatva megállt piszkos lábain. — Borzasztó — mondta Claridon. — Szörnyő. Be voltunk kerítve, minden oldalról. Ellenség mindenütt, ameddig a szem ellát. Már alig maradt néhány nyílvesszınk, az étel megromlott a hıségtıl, a vizünk elfogyott. Sokan elpusztultak betegségekben. Egyikünk sem számíthatott hosszú életre. — Ez bizony komolyan hangzik. Na és mit tettetek? — Ekkor valami nagyon különöset láttunk. Fehér zászló emelkedett a magasba a falak mögül. Egymásra bámultunk, mindannyiunk arcára ugyanaz a döbbent értetlenség volt írva. Ezek tárgyalni akarnak! Malone ismerte a középkori történeteket. A tárgyalásos egyezkedés megszokott dolog volt a keresztes háborúk korában. A patthelyzetben lévı seregek gyakran feltételeket szabtak, amikbıl visszavonulva aztán gyıztesnek mondhatták magukat. — Na és tárgyaltatok? — kérdezte Malone. A férfi bólintott és feltartotta négy mocskos ujját.

— Valahányszor kilovagoltunk a falak közül, a hordájukba, mindig melegen üdvözöltek és a tárgyalásokon is történt elırehaladás. Végül megegyeztünk. — Akkor mondd csak, mi az üzenet, amit a Nagymester tudomására kell hozni? Claridon bosszús pillantást vetett rá. — Szemtelen vagy. — Hogy érted ezt? Nagyon is tisztellek téged, testvér. Ezért vagyok itt. Lars Nelle testvér azt mondta, hogy benned megbízhatok. A szavak, úgy tőnt, próbára teszik az idısebb férfi agyát Aztán hirtelen a felismerés fénye öntötte el Claridon arcát. — Emlékszem. Bátor harcos. Hısiesen küzdött. Igen, igen. Most már emlékszem rá. Lars Nelle testvér. Isten nyugosztalja! — Miért mondod ezt? — Hát nem hallottad? — Hitetlenkedés volt a hangjában. — Csatában elesett. — Hol? — Azt nem tudom — rázta meg a fejét Claridon csak azt, hogy most a mennyekben lakik, az Úrral. Misét mondtunk érte, meg sok imát. — Jól ismerted Nelle testvért? — Többször is megosztottuk utolsó falatjainkat. — Beszélt neked a kutatásairól? Claridon távolabb lépett, de a szemét nem vette le Malone-ról. — Miért kérdezed ezt? A nyughatatlan emberke elkezdett körözni Malone körül, mint egy macska. Malone elhatározta, hogy kockáztat. Megragadta Claridont a trikójánál fogva, és felemelte a szívós kis embert. Stephanie egy lépéssel közelebb jött, de Malone egy gyors pillantással visszaparancsolta. — A Nagymester elégedetlen — mondta. — Nagyon elégedetlen. — Mivel? — Claridon arcát a szégyen pírja öntötte el. — Veled. — Én nem csináltam semmit. — Nem válaszolsz a kérdéseimre. — Mit kívánsz? — Beszélj Nelle testvér kutatásairól! Claridon a fejét rázta. — Semmit sem tudok. A testvér nem bízott bennem. Félelem lopakodott a szemeibe, amit csak növelt a zavar. Malone elengedte. Claridon gyorsan az üvegfalig hátrált, elıkapott egy tekercs papírt, és egy tisztítószeres flakont. Az üvegre spriccelt, majd elkezdte dörzsölni a makulátlanul tiszta táblát. Malone Stephanie-hoz fordult. ;. — Csak az idınket vesztegetjük. — Miért fakadtál ki? — Meg kellett próbálnom. Hirtelen eszébe jutott az Ernst Scoville-nek küldött levél, és elhatározta, hogy tesz még egy utolsó kísérletet. Kihalászta a zsebébıl a papírdarabot és odament Claridonhoz. Az üvegen át odalátszottak Villeneuve-les-Avignon néhány kilométernyire nyugatra magasodó, szürkés falai. — A bíborosok éltek ott — mondta Claridon, az ablaktisztítást folytatva. — Szemét népség, mind, egytıl egyig. Malone tudta, hogy a bíborosok valaha elözönlötték az Avignon körüli dombokat, hogy a város falai közül kiszabadulva — és nem mellesleg: a pápa figyelı tekintetétıl távolabb — itt

építtessenek maguknak nyaralókat, pihenıházakat. Ez a díszes népség már elköltözött, de a város megmaradt, omladozva, vidékiesen. — Mi a bíborosokat védelmezzük — felelte Malone fenntartva a látszatot. Claridon kiköpött. — A ragya essen valamennyibe! — Olvasd ezt! A férfi elvette a lapot, és végigfutott a sorokon. Döbbenet ült ki az arcára. — Én nem loptam el semmit a Rendtıl. Erre esküszöm! — Felemelte a hangját. — Ez hamis vád. Nyugodtan tanúskodom akár az Úr színe elıtt is. Semmit sem loptam el. A férfi azt olvasta a papíron, amit ı akart. Malone visszavette a levelet. — Csak az idınket vesztegetjük, Cotton — mondta Stephanie. Claridon közelebb sündörgött. — Ki ez a boszorkány? Mit keres itt? Malone majdnem elmosolyodott. — İ Nelle testvér özvegye. — Nem tudtam, hogy a testvér nıs volt. Malone visszaemlékezett valamire, amit a templomosokról szóló könyvben olvasott, két napja. — Mint tudod, sok testvér volt valaha nıs. De ez a némber hőtlen volt, ezért felbontották a házasságot, ıt meg zárdába küldték. Claridon megrázta a fejét. — Nehéz esetnek tőnik. De mit keres itt? — Az igazságot a férjével kapcsolatban. Claridon Stephanie felé fordult, és vádlón rámutatott az ujjával. — Gonosz vagy! — kiáltotta — Nelle testvér bőnbánatot keresett a te bőneid miatt. Szégyelld magad! Stephanie-nak volt annyi belátása, hogy csupán lehajtsa a fejét. — Csak megbocsátást keresek. Claridon arca megenyhült a nı alázatossága láttán. — Tılem megkaphatod, nıvérem. Menj békével! — Malone elindult és mindketten az ajtó felé tartottak. Claridon visszaült a székébe. — Milyen szomorú! — mondta a nı. — És félelmetes is. Rettenetes, ha az ember elveszti az eszét. Lars gyakran beszélt az ırületrıl és tartott is tıle. — Mint mindannyian. Malone még mindig a kezében tartotta a levelet, amit Ernst Scoville házában találtak. Újból megnézte, és elolvasta az utolsó sorokat. Avignonban keressétek Claridont. İ megmutathatja az utat. De prends garde lngénieur! — Vajon miért gondolta az üzenet feladója, hogy Claridon bármerre is utat tud mutatni? — kérdezte félhangosan. — Nincs merre elindulnunk. Ez is csak egy zsákutca. — Nem igaz! Ezeket a szavakat angolul mondták, a télikert másik oldalán, Malone megfordult. Royce Claridon felemelkedett a karosszékbıl. Minden zavartság eltőnt a szakállas férfi arcáról. — Meg tudom mutatni az irányt. És az üzenetben lévı figyelmeztetést komolyan kell venni. Óvakodjanak a mérnöknıtıl. İ az egyik legfıbb oka annak, hogy itt rejtızködöm.

HUSZONNYOLC

FONTAINES APÁTSÁG

A SÉNÉCHAL KÖVETTE GEOFFREY-T a boltíves folyosókon át. Bízott abban, hogy Geoffrey jól becsülte fel a helyzetet és valamennyi szerzetes tényleg a kápolnában imádkozik. Egyelıre eggyel sem találkoztak. Áthaladtak a palais-n, amelyben a felsı fogadócsarnok, az irodák és a vendégszobák voltak. Régen, amikor az apátság elzárkózott a külvilágtól, a Rendhez nem tartozókat kizárólag a földszinti fogadócsarnokig engedték be. De amióta a 20. században virágzásnak indult a turizmus, és az apátságok és kolostorok egymás után nyitották meg kapuikat, a Fontaines apátság sem akart gyanút kelteni, ezért lehetıvé tett látogatásokat és tudományos üléseket amelyek egy részét a palais-ban tartották. Beléptek a hatalmas elıcsarnokba. A vastag, halvány zöld üvegezéső ablakok homályos fénynyalábokat vetettek a sakktáblamintás kıpadlóra. Az egyik falat egy fafeszület uralta, a másikat egy nagy gobelin. A terem egy másik ajtajában, a hatalmas tér túlsó oldalán, Raymond de Roquefort állt, mögötte öt rendtestvér, valamennyinél pisztoly. — Távozóban? — kérdezte de Roquefort. A sénéchal megdermedt, de Geoffrey felemelte fegyverét, és kétszer tüzelt. A többiek, a túlsó oldalon a földre vetették magukat, a golyók sivítva pattantak le a falról. — Erre! — kiáltotta Geoffrey és balra rohant egy harmadik kijárat felé. Két lövés dördült mögöttük. Geoffrey még egy lövést eresztett meg a másik oldal félé, aztán beugrottak a folyosóba és védekezı állást vettek fel rögtön az elején, egy olyan terem ajtajában, amelyben valaha árusok tették közszemlére portékájukat. — Rendben — kiáltotta be de Roquefort. — Figyeljetek rám! Mindenképpen vérontást akartok? — Ez egyedül tıled függ — kiáltotta vissza a sénéchal. — Azt hittem, az esküd számodra szent. Nem az a dolgod, hogy engedelmeskedj a Nagymesternek? Én pedig azt parancsoltam, hogy maradj a szobádban. — Tényleg? Errıl megfeledkeztem. — Érdekes, hogy a szabályok egy része rád nem vonatkozik, ránk, többiekre viszont igen. De mindezek ellenére, nem beszélhetnénk mégis értelmesen? A sénéchalnak feltőnt az elızékeny hangvétel. — Mit ajánlasz? — Számítottam arra, hogy meg akarsz szökni. Erre a Déli Ima látszott a legalkalmasabbnak, így hát vártalak. Látod, ismerlek jól. Azonban a segéded meglep. Van benne bátorság és lojalitás... Szóval azt szeretném, ha mindketten csatlakoznátok hozzám. — Mit tenni? — Segíteni, hogy visszaszerezzük az örökségünket, és beteljesítsük a küldetésünket. Ahelyett, hogy ezt akadályoznátok. Valami nem stimmelt. De Roquefort mellébeszélt. Aztán eszébe villant. Az idıt húzza. Megpördült.

Egy fegyveres lépett be a kisebb terem másik oldalán, 10—15 méternyire. Geoffrey is észrevette. A sénéchal egyet lıtt, a reverenda alsó részére célozva. Hallotta a tompa csattanást, ahogy a golyó húst ért, majd a jajkiáltást és a puffanást, ahogy a férfi a kövezetre zuhant. Isten bocsássa meg! A Szabályzat tiltotta, hogy fájdalmat okozzon egy másik kereszténynek. De nem volt más választása. Muszáj volt elszöknie ebbıl a börtönbıl. — Gyerünk! — mondta. Geoffrey ment elıre. Átsiettek a termen és átléptek a fájdalomtól vonagló rendtársukon. Balra fordulva szaladtak tovább. Mögöttük léptek zaja hallatszott. — Remélem tudod, mit csinálsz — mondta Geoffrey-nek. Megkerültek egy újabb kiszögellést a folyosón. Geoffrey megtorpant egy félig nyitott ajtó elıtt, mindketten besurrantak, majd óvatosan bezárták maguk mögött. Néhány másodperc múlva az ajtó túloldalán futó léptek dobogása hangzott fel, majd halt el a távolban. — A folyosó végén csak a tornaterem van. Nem tart soká, hogy rájöjjenek, nem vagyunk ott — mondta Geoffrey. Kicsusszantak az ajtón, lélegzetüket visszafojtva lopóznak a tornaterem irányába, de aztán egy keresztezıdésnél nem jobbra fordultak, hanem balra, az ebédlı felé. A sénéchal közben azon tőnıdött, vajon a lövések zaja miért nem riasztott fel több rendtestvért. Bár a zene a kápolnában általában olyan hangos volt, hogy mást nemigen hallott meg az ember, ami a falain kívül zajlott. Viszont ha de Roquefort számított arra, hogy megpróbál elmenekülni, akkor az a logikus, hogy több szerzetes áll készenlétben az apátság egész területén. Az ebédlıben egyelıre üresen álltak a hosszú asztalok és padok. A konyha felıl fıtt paradicsom és kömény illata úszott a levegıben. Az áldást elımondó szerzetes számára a falból egyméteres magasságban kivájt fülkében egy csuhás rendtestvér állt, pisztollyal a kezében. A sénéchal egy pad mögé vetette magát, hátizsákját használva párnának, míg Geoffrey egy másik asztal mögött keresett fedezéket. Golyó fúródott a vastag tölgyfa lapba. Geoffrey elıugrott, és két lövést eresztett meg, amibıl az egyik eltalálta a támadót. Az alkóvban álló szerzetes megingott, majd a földre zuhant. — Megölted? — kérdezte a sénéchal. — Remélem, nem. Azt hiszem, a vállán találtam el. — Kezdenek elszabadulni a dolgok. — Most már késı. Felálltak. Férfiak sereglettek ki a konyhából, ételfoltos kötényekben. A konyhai személyzet. Nem veszélyesek. — Vissza a konyhába! — kiáltott rájuk a sénéchal és egyikük sem mert ellenkezni. — Sénéchal... — mondta Geoffrey, várakozással a hangjában. — Vezess tovább! Egy másik kijáraton át hagyták el az ebédlıt. Izgatott hangok hallatszottak mögöttük, majd bırtalpú saruk csattogása. Két rendtestvér lelövése még a legvisszafogottabb üldözıjüket is cselekvésre sarkallhatja. A sénéchal dühös volt magára, hogy beleesett a de Roquefort által neki állított kelepcébe. Ezzel eljátszotta minden tekintélyét, ami valaha is volt. Senki sem fogja követni ıt, és ezért csak magát kárhoztathatja. A hálótermek épületszárnyába értek. A folyosó túlsó végén lévı ajtó zárva volt. Geoffrey odarohant, és lenyomta a kilincset. Zárva. — Úgy tőnik, nem sok választásunk maradt — mondta a sénéchal. — Gyere! — mondta Geoffrey. Átszaladtak az elnyújtott téglalap alakú hálótermen, amelyben katonásan sorakoztak az emeletes

ágyak a csúcsíves ablakok elıtt. Kiáltás hallatszott az elıcsarnok felıl. Aztán újabb hangok. Izgatott beszéd. Feléjük közeledtek. — Innen nincs másfelé kijárat — mondta. Az üres ágyak sorai közt félúton álltak. Mögöttük a bejárat, amelyben pillanatokon belül megjelennek az üldözıik. Elıttük csak a mosdók. — A fürdıkhöz! — vezényelte a sénéchal. — Talán továbbmennék. Geoffrey a túlsó oldalra száguldott, ahol két ajtó vezetett két külön fülkébe. — Ide! — Nem, váljunk szét! Te menj az egyikbe! Bújj el egy fülkében és állj rá a vécécsészére. Ha csendben maradunk, megúszhatjuk. Egyébként is — habozott, nem szívesen mondva ki az igazságot ez az egyetlen esélyünk. DE ROQUEFORT MEGVIZSGÁLTA A GOLYÓ ÜTÖTTE SEBET. A szerzetesnek erısen vérzett a válla, nagy fájdalmai voltak, de figyelemre méltóan uralkodott magán, igyekezve nem elveszíteni az eszméletét. Azért állította ezt a rendtársát az ebédlıbe, mert feltételezte, hogy a sénéchal esetleg erre menekül. És igaza volt. Azonban alábecsülte ellenfeleinek elszántságát. A szerzetesek esküt tettek arra, hogy sohasem bántják rendtársaikat. Eléggé idealistának gondolta a sénéchalt ahhoz, hogy tartsa magát ehhez az eskühöz. És most már két embert kellett az orvosi rendelıbe küldenie. Remélte, hogy egyiküket sem kell majd továbbküldeni a perpignani vagy a Mont Louis-i kórházba. Mert az kérdéseket vetne fel. Az apátság orvosa képzett sebész volt és jól felszerelt mőtı is rendelkezésére állt, amit régebben gyakran használtak, de a lehetıségei nagyon is végesek voltak, — Vigyétek az orvoshoz és mondjátok meg, hogy intézze el a kezelést a falakon belül — mondta a helyettesének. Aztán az órájára pillantott. Még negyven perc, mire véget ér a Déli Ima. Egy másik rendtárs közeledett. — A hálóterem túlsó ajtaja továbbra is zárva, ahogy elrendelted. Azt tudta, hogy nem jöttek vissza az ebédlın keresztül. A sebesült rendtárs ezt nem mondta. Eszerint pedig csak egy megoldás lehetett. A férfi revolveréért nyúlt. — Maradj itt! Senkit ne engedj át! Magam intézem el a dolgot. A SÉNÉCHAL BELÉPETT A JÓL MEGVILÁGÍTOTT FÜRDİSZOBÁBA. Fülkék, vizeldék és márványba foglalt, rozsdamentesacélból készült mosdókagylók sorakoztak. Hallotta, hogy Geoffrey bemegy a másik fürdıszobába és elhelyezkedik egy fülkében. Megállt és megpróbált lecsillapodni. Sohasem került még ilyen helyzetbe. Néhányszor mélyet lélegzett, aztán megfordult, megragadta az ajtó kilincsét, néhány ujjnyira kinyitotta és kilesett a résen. A hálóterem változatlanul üres volt. A keresést talán arrébb folytatják. Az apátság szerkezete olyan volt, mint egy hangyabolyé. Csak néhány percre volna szükségük ahhoz, hogy a folyosók hálóján keresztül elmeneküljenek. Megint átkozta magát a gyengesége miatt. Összeomlott mindaz, amit éveken át gondosan kialakított. Most szökevény volt, aki négyszáz rendrestvérét tette ellenségévé. Tisztában vagyok ellenfeleink erejével, Ezt mondta a Nagymesternek, alig egy napja. Megrázta a fejét. Eddig talán tisztelték. Pedig semmi ötleteset nem tett még. A hálóterembe vezetı ajtó kivágódott, és Raymond de Roquefort jelent meg benne. Ellenfele elhúzta a nehéz reteszt. A sénéchal maradék reménye is elszállt. A párbajra itt és most kerül sor. De Roquefort, kezében a revolverrel, körülnézett a teremben, azt vizslatva, hol rejtızhet a zsákmánya. Nem tudták kijátszani. De a sénéchal nem akarta kockára tenni Geoffrey életét.

Magára kellett vonnia üldözıjének figyelmét, így hát elengedte a kilincset, és hagyta, hogy az ajtó halk kattanással bezáródjék. DE ROQUEFORT ÉSZREVETT VALAMI MOZGÁST ÉS HALLOTTA egy ajtó zárjának halk csettenését, aztán egy lengıajtó nyikorgását. Tekintete végigfutott a hálótermen és megállapodott a fürdıszobáknál. Jól gondolta. Ott vannak. Ideje lezárni ezt az ügyet. A SÉNÉCHAL A FÜRDİSZOBÁT VIZSGÁLGATTA. A HALVÁNY neonfény nappali világítást árasztott. A mosdópult fölött végigfutó, hatalmas tükör miatt a szoba még nagyobbnak tőnt. A padlót kılapok borították, a fülkéket márvány falak választották el egymástól. Minden gondos munkával készült és a tartósságot szolgálta. Beugrott a második fülkébe és behúzta a lengıajtót. Föllépett a vécécsészére és a válaszfalak fölött addig nyújtózott, amíg le tudta nyomni az elsı és a harmadik fülke zárjait. Aztán visszahúzódott, még mindig a csészén állva és reménykedett, hogy de Roquefort bekapja a horgot. Valamivel el kellett terelni a figyelmet. Leakasztotta a toalettpapírt a tartójával együtt. Légmozgás csapta meg, ahogy a helyiség ajtaja hirtelen kitárult. Szandáltalpak csosszantak a kövön. Állt a vécécsészén, szorongatta a pisztolyt és megpróbált nyugodtan lélegezni. DE ROQUEFORT AZ AUTOMATA REVOLVER CSÖVÉT a fülkék felé irányította. A sénéchal itt van. De pontosan hol? Megkockáztassa, hogy lehajol és az ajtók alatti réseket végignézi? Három ajtó be volt zárva, három nem. Nem. Ügy döntött, hogy inkább tüzel. A SÉNÉCHAL ÚGY OKOSKODOTT, HOGY DE ROQUEFORT pillanatokon belül elkezd lıni, ezért átbillentette a papírtekercset a tartójával együtt a válaszfalon, az elsı fülkébe. A tartó éles csattanással ért földet. DE ROQUEFORT LEADOTT EGY SOROZATOT AZ ELSİ fülke ajtajára, azután berúgta azt. Márványpor füstölgött a levegıben. Megeresztett egy újabb sorozatot, ami összetörte a vécécsészét és vakolatdarabokat fröccsentett szét. Vízsugár tört elı. De a fülke üres volt. EGY PILLANATTAL AZELİTT, HOGY DE ROQUEFORT tudatára ébredt volna tévedésének, a sénéchal a fülkefal fölött két golyót eresztett ellensége mellkasába. A dörrenések hangja visszaverıdött a falakról, még az agya is beleremegett. Látta, hogy de Roquefort hátraesik, neki a mosdótálak sorának, aztán támolyogva próbál talpon maradni, mint akit csak jól mellbe vágtak. Feltőnt neki, hogy a sebekbıl nem tör elı vér. A férfi inkább kábultnak tőnt, mint sebesültnek. Aztán észrevett valami szürkéskéket a fehér reverenda alatt. Golyóálló mellény. A fejre célzott és lıtt.

DE ROQUEFORT LÁTTA, HOGY A SÉNÉCHAL ÚJRA lı ezért összeszedte minden erejét és oldalt gurult, le a mosdópultról, éppen abban a pillanatban, amikor a fegyver elsült. Megcsúszott, teste lefordult és egy víztócsába esett. Az ajtó felé próbált csúszni. Mögötte faldarabok fröcsköltek szét, aztán a tükör szétrobbant, óriási csörömpöléssel, üvegdarabkákkal árasztva el a mosdópultot. A fürdıszoba keretei szőkek voltak, ellenfele váratlanul bátornak bizonyult. Ezért visszavonult és éppen abban a pillanatban sikerült kicsúsznia az ajtón, amikor a második golyó mögötte becsapódott a falba. A SÉNÉCHAL LEUGROTT ÉS KIRONTOTT A FÜLKÉBİL. Az ajtó mellé lapulva felkészült a kitörésre. De Roquefort bizonyára kint várja. De ı most nem fog visszarettenni. Ezúttal nem. Tartozott ezzel a párbajjal a Nagymesternek. A zsoltárok egyértelmően fogalmaztak. Jézus nem azért jött, hogy békét hozzon, hanem kardot. És így tesz ı is. Megacélozta a lelkét, felemelte a fegyvert és kirántotta az ajtót. Az elsı dolog, amit meglátott, Raymond de Roquefort volt. A második Geoffrey, aki a pisztolyát a Nagymester nyakának szegezte. De Roquefort fegyvere a földön hevert.

HUSZONKILENC

VILLENEUVE-LES-AVIGNON

MALONE RÁBÁMULT ROYCE CLARIDONRA, aztán nyomatékkal azt mondta: — Maga aztán jól csinálja! — Nagy gyakorlatom van már benne, — Claridon Stephanie felé fordult. — Szóval maga Lars felesége? A nı bólintott. — Barátom volt és egy nagy ember. Nagyon okos. Ugyanakkor nagyon naiv. Alábecsülte azokat, akik vele szembeszálltak. Még mindig csak hármasban voltak a télikertben. Claridon észrevette, hogy Malone a bejárat felé pillantgat. — Nem fognak megzavarni minket. Senki sem kíváncsi az én magánszámaimra. Sikerült elintéznem, hogy mindenkinek csak púp legyek a hátán. Már alig várják, hogy megszabaduljanak tılem. — Mióta van itt? — Öt éve. Malone megdöbbent. — De miért? Claridon óvatosan a cserepes növények sőrőjébe lépdelt. Az üveg mögött, kint, fekete felhık keretezték a nyugati horizontot, a nap úgy sütött át a réseken, ahogy a kemence szája világít egy sötét sarokban. — Vannak, akik ugyanazt keresik, mint Lars. Nem nyíltan, nehogy felhívják a kutatásukra a figyelmet, de nagyon keményen bánnak mindazokkal, akik az útjukba próbálnak állni. Úgyhogy inkább idejöttem és betegséget színleltem. Itt ellátnak, etetnek, itatnak, és ami a legfontosabb: nem kérdeznek semmit. Nem beszéltem értelmesen öt év óta, csak magamban. És biztosíthatom

magukat, az nem kielégítı, ha az ember csak magában beszél. — Velünk miért állt szóba? — kérdezte Stephanie. — Maga Lars özvegye. Érte pedig bármit megteszek — közölte Claridon. — Na és az az üzenet. Amit olyasvalaki küldött, aki nagyon is sokat tud. Lehet, hogy éppen azok közül való, akiket említettem, akik nem engedik, hogy az útjukba álljanak. — És Lars az útjukban állt? — kérdezte Stephanie. Claridon bólintott. — Sokan akarták tudni, hogy mit tudott meg. — Magát mi kötötte hozzá? — kérdezte Stephanie. — A könyvkereskedıkhöz voltak kapcsolataim. Sok homályos eredető, régi forrásra volt szüksége. Malone is tudta, hogy az antikváriumok és könyvesboltok ugyanúgy törzshelyei a győjtıknek, mint a kutatóknak. — Lassanként összebarátkoztunk és rám is átragadt az ı szenvedélye. Én errıl a vidékrıl származom. A családom már a korai középkortól kezdve itt élt. Néhány ısöm kathar volt, akiket a katolikusok máglyán megégettek... De aztán Lars meghalt. Nagyon szomorú. És aztán mások is eltőntek. Így hát inkább idejöttem. — Miféle mások? — Egy könyvkereskedı Sevillában. Egy könyvtáros Marseille-ben. Egy egyetemista Rómában. Nem beszélve Markról. — Ernst Scoville is halott — jegyezte meg Stephanie. Elgázolta egy autó egy héttel ezelıtt, mindjárt azt követıen, hogy beszéltem vele. Claridon keresztet vetett. — Mindenki drágán megfizet, aki kutatni próbálja, kedves asszonyom, tud valamit? — Nálam van Lars naplója. Aggodalom suhant át a férfi arcán. — Akkor bizony halálos veszélyben van. — Hogyhogy? — kérdezte Malone. — Ez szörnyő! — Claridonból gyorsan buktak elı a szavak. — Borzasztó! Nem igazság, hogy maga is bele legyen keverve. Maga elvesztette már a férjét, a fiát... — Mit tud Markról? — Az ı halálát követıen rejtıztem el itt. — A fiam egy lavinaomlásban halt meg. — Nem igaz. Megölték. Mint az elıbb említetteket. Malone és Stephanie csendben állt, várva, hogy a furcsa kis ember megmagyarázza a szavait. — Mark azokat a nyomokat követte, amiket az apja fedezett föl korábban. İ nem volt annyira szenvedélyes kutató, mint Lars, és évekbe telt, mire megfejtette az apja jegyzeteit, de végül sikerült neki. Leutazott délre, a hegyekbe, hogy ellenırizze a jegyzeteket, de sosem tért vissza. Pontosan úgy, mint az apja. — A férjem felakasztotta magát egy híd korlátjára." — Tudom, kedves asszonyom. De mindig foglalkoztatott, hogy mi történhetett valójában. Stephanie nem szólt, de a csend azt jelezte, hogy ez a kérdés ıt is foglalkoztatta már. — Azt mondta, azért jött ide, hogy elrejtızzék elılük mondta Malone. — Kik elıl? Netán a templomosok elıl? Claridon bólintott. — İk a fı bőnösök. Kétszer kerültem szembe velük. Nem volt mulatságos. Malone úgy döntött, hogy egyelıre félreteszi ezt a megjegyzést. Még mindig a kezében tartotta azt az üzenetet, amit Ernst Scoville-nek küldtek Rennes-le-Cháteau-ba. Felmutatta a papírlapot. — Hogyan tudja megmutatni az utat? Merre kell indulnunk? És ki az a mérnök, akitıl oly nagyon

óvakodnunk kell? — İ is az után nyomozott, amire Lars is vágyott. A neve Cassiopeia Vitt. — Jól tud lıni? — Sok mindenben ügyes. Az biztos, hogy ebbıl az egyik a lıfegyverhasználat. Givors-ban lakik, egy ısrégi erıdben. Színes bırő nı, muzulmán, és nagyon gazdag. Azon munkálkodik, hogy újra fölépítsen egy várat, de csak középkori építési módszereket felhasználva. Az ı kastélya a közelben van. Az építkezést ı maga felügyeli, lngénieur-nek hívatja magát. Mérnöknınek. Találkozott vele? — Azt hiszem, ı mentette meg az irhámat Koppenhágában. Ami elgondolkodtat afelıl, miért akarja valaki, hogy óvakodjunk tıle. — Nem világosak a céljai. İ is azt keresi, amit Lars, de más céllal. — És mi az, amit keres? — kérdezte Malone, beleunva az átalányokba. — Amit Salamon Templomának Lovagjai, évszázadokkal ezelıtt hátrahagytak. A Nagy Örökséget. Amit Sauniére atya felfedezett, és amit a templomosok is évszázadok óta keresnek. Malone egy szót sem hitt az egészbıl, de megint meglengette a papírt. — Akkor mutassa meg a helyes irányt. — Az nem olyan egyszerő. A nyomokat nehezen követhetıvé tették. — Azt legalább tudja, hogy merre keresgéljünk? — Ha maguknál van Lars naplója, akkor többet kell tudniuk, mint nekem. Gyakran emlegette a naplója, de sohasem nézhettem bele. — Van egy példányunk a Pierres Gravées du Langut-ból is — mondta Stephanie. Claridon levegı után kapkodott. — Azt hittem, az a könyv nem is létezik. A nı benyúlt a táskájába, elıhúzta a könyvet, és felmutatta. — Ez valóság. — Megnézhetném a sírfeliratot? Stephanie kinyitotta annál az oldalnál és megmutatta a rajzot. Claridon érdeklıdéssel tanulmányozta. Aztán elmosolyodott. — Lars boldog lett volna. Nagyon pontos rajz. — Megmagyarázná? — kérte Malone. — Bigou abbé megtudott egy titkot Marié d'Hautpoul de Blanchefort-tól, közvetlenül a nı halála elıtt. Amikor 1793-ban Bigou elmenekült Franciaországból, úgy gondolta, hogy soha többé nem tud majd oda visszatérni. Így hát elrejtette, amit megtudott a rennes-le-cháteau-i templomban. Ezt az információt találta meg 1891-ben Saunfee, egy üvegfiolában. — Ezt mind tudjuk — mondta Malone. Amit nem tudunk, az Bigou titka, — Dehogynem tudják — felelte Claridon. — Mutassák csak Lars naplóját! Stephanie átadta a naplót, Claridon pedig figyelmesen forgatta a lapokat, majd az egyikre bökött. — Állítólag ez a titkosírás volt az üvegcsében. — Honnan tudja? — kérdezte Malone. — Ehhez meg kell érteniük Sauniére-t. — Már alig várjuk. — Amíg Sauniére élt, senki, soha, egyetlen szót sem írt arról hogy ı mennyi pénzt költött a templomára és más épületekre. Rennes-en kívül nem is igen tudtak még a létezésérıl sem. Miután 1917-ben meghalt, teljesen el is felejtették. Papírjai és személyes tárgyai megsemmisültek vagy ellopták ıket. Szeretıje 1947-ben az egész ingatlant eladta egy Noél Corbu nevő embernek. A szeretı hat évvel késıbb meghalt. Az egész Sauniére-történet a megtalált hatalmas kincsekrıl elıször 1956-ban kapott nyomtatott nyilvánosságot. Egy helyi lap, a Dépéche du Midi három

részben közölte azt, ami állítólag az igaz történet. Az egész anyag forrása Corbu volt. — Mindezt tudom — mondta Stephanie. — Jól kiszínezett mindent, mindenfélét hozzáadott, ittott megváltoztatott. Aztán jöttek újabb újságcikkek és a történet még fantasztikusabbá vált. Claridon bólintott. — A fantázia túlnıtt a tényeken. — A pergamenekrıl beszél? — kérdezte Malone. — Nagyon jó példa. Sauniére sohasem bukkant semmiféle pergamenekre az oltár oszlopában. Soha. Corbu és a többiek költötték hozzá mindezt. Soha senki sem látta még ezeket a pergameneket, noha a szövegüket számtalan könyvben kinyomtatták már. Állítólag mindegyik valami kódot rejt. Ez marhaság és ezt Lars is tudta. — Pedig Lars megjelentette ezeknek a pergameneknek a szövegét a könyveiben — vetette ellene Malone. — Beszéltem vele errıl, de mindig csak annyit mondott: „Az emberek szeretik a titokzatosságot." De tudom, hogy zavarta ıt, hogy így tett. Malone összezavarodott. — Vagyis Sauniére egész története hazugság? Claridon bólintott. — A modern értelmezések jórészt hamisak. Az írott könyvek nagy része Sauniére-t összefüggésbe hozza Nicolas Poussin festményeivel, különösen az Árkádiai pásztorokkal. Azt feltételezik, hogy Sauniére 1893-ban magával vitte Párizsba a két talált pergament, hogy megfejtse. Mialatt ott volt, a Louvre-tól megvásarolta ennek a képnek egy másolatát és még két festményt. Azokban állítólag rejtett üzenetek vannak. A probléma ezzel az egésszel csak az, hogy a Louvre akkoriban egyáltalán nem adott el festményeket, ráadásul még arról sincs hitelt érdemlı feljegyzés, hogy 1893-ban az Árkádia pásztorokat egyáltalán tárolták volna a Louvre-ban. De azok, aki ezeket a híreket közzétették, nem sokat törıdnek a tévedésekkel. Egyszerően úgy gondolták, hogy senki sem fogja ellenırizni mindazt, amit tényként állítanak, és jó darabig igazuk is lett. Malone elvette a titkosírást. — Hol bukkant erre Lars? — Corbu egy kéziratos beszámolóban mindent leír Sauniére-rıl. Hirtelen eszébe jutott valami, amit azon a nyolc oldalon olvasott, amit Ernst Scoville-nek küldtek. Amit Lars a szeretırıl írt. Egyszer beszélt Noél Corbu-nek Sauniére rejtekhelyérıl. Corbu errıl írt egy feljegyzésében, amire sikerült rábukkannom. Miközben Corbu sok idıt töltött azzal, hogy mindenfélékkel tömje az újságírók fejét Rennes legendájáról a saját kéziratában egész hihetı változatot volt képes leírni — amikor azt a sztorit adja elı, amit a szeretıtıl hallott. Malone-nak még valami eszébe jutott Lars írásából. Amit Corbu megtalált, ha egyáltalán talált valamit, sohasem árulta el. De az a roppant információménnyiség, ami a jegyzeteiben található, elgondolkodtatja az embert, hogy vajon honnan hallott mindarról, amirıl írt. — Corbu természetesen senkinek sem mutatta meg a kéziratát, hiszen az igazság megközelítıleg sem olyan vonzó, mint a fikció. A hatvanas évek végén halt meg, autóbalesetben, a kézirata pedig eltőnt. De Lars megtalálta. Malone a betők és jelek egymásutánját tanulmányozta a titkosíráson. — Mi ez? Valami kódféleség? — Elég szokványos a 18. és a 19. században. Rendszertelenül írt betők és jelek, amit egy rács segítségével lehet elolvasni. Ebben a káoszban valahol ott van az üzenet. Egyszerő, de a maga idejében elég nehéz volt megfejteni. Ma is az, ha nincs meg hozzá a rács. — Ezt hogy érti? — Valamilyen számbeli ismétlıdés kell, hogy az ember megtalálja a megfelelı betőket és

összeállítsa az üzenetet. Idınként, hogy még nehezebb legyen, a kezdıbető helyét is találomra választották ki a rácson. — Vajon Lars meg tudta fejteni ezt? — kérdezte Stephanie. Claridon megrázta a fejét. — Képtelen volt. És ez rettentıen zavarta. Aztán, a halála elıtti hetekben, úgy gondolta, hogy talált egy új nyomot. Malone kezdte elveszíteni a türelmét. — Gondolom, nem árulta el magának, hogy mi az. — Non, Monsieur. İ ilyen volt. — Hát akkor merre induljunk el innen? Mutasson irányt, ahogy ez elvárható magától. — Jöjjenek vissza ide délután ötre. Várjanak az úton, a fıépület mögött. Kijövök. — Hogy tud kijönni? — Senki sem fog szomorkodni, ha elmegyek. Malone és Stephanie egymásra nézett. Mindketten azon tépelıdtek, hogy vajon mennyire okos dolog Claridon útmutatását követni. Az eddigi kaland során egyfolytában veszélyes vagy paranoid alakokkal hozta ıket össze a sors nem beszélve a szélsıséges spekulációk áradatáról. De valami mégis történt mindig, ezért Malone úgy gondolta, hogy ha többet akar megtudni, akkor a vele szemben álldogáló fura emberke diktálta szabályokat el kell fogadnia. Mégis, tudni akarta: — Hová megyünk majd? Claridon az ablak felé fordult és keletre mutatott, Néhány kilométernyire, egy dombtetın, Avignon fölé terpeszkedve ott állt egy erıdítményszerő palota, amely olyan keletiesen nézett ki, mintha egyenesen Arábiából került volna oda. Aranyszínő körvonalai jól kirajzolódtak a keleti égbolton, múlékony ragyogása méltóságteljes külsıt kölcsönzött a körötte egymáshoz zsúfolt többi épületnek, amelyek dacosan, kihívóan álltak alapjaikon. Éppúgy, ahogy egykori lakóik tették csaknem száz éven keresztül, miközben hét francia pápa uralta a keresztény világot az erıd falai mögül. — A Palais des Papes-ba megyünk — mondta Claridon. A Pápai Palotába.

HARMINC

FONTAÍNES APÁTSÁG

A SÉNÉCHAL GEOFFREY SZEMEIBE NÉZVE GYŐLÖLETET LÁTOTT. Eddig még sosem fedezte fel nála ezt az érzést. — Közöltem az új Nagymesterünkkel — sziszegte Geoffrey, még mélyebben nyomva a fegyvert de Roquefort torkához — hogy maradjon mozdulatlan, különben lelövöm. A sénéchal közelebb lépett és a fehér reverendát félretolva megbökte a golyóálló mellényt. — Ha nem kezdtünk volna el lıni, akkor te kezdted volna, igaz? Az volt az elképzelésed, hogy szökés közben lıtök le. Ezzel a problémád egy csapásra megoldódna. Én eltőnök, te pedig a Rend megmentıjeként tündökölsz. De Roquefort nem szólt semmit. — Ezért jöttél most egyedül. Hogy magad fejezd be a dolgot. Láttam, hogy bezártad a hálóterem ajtaját. Nem akartál tanúkat. — Mennünk kell — szólt közbe Geoffrey. A sénéchal tisztában volt vele, milyen veszélyek elé néz, de úgy gondolta, hogy egyetlen rendtárs sem meri majd kockára tenni a Nagymester életét. — Merre megyünk? Megmutatom. A pisztolyt továbbra is de Roquefort nyakához szorítva Geoffrey átvezette túszát a hálótermen. A sénéchal lövésre készen tartotta saját fegyverét és elhúzta a reteszt. Az elıcsarnokban öt felfegyverzett barát állt. Meglátván, hogy vezetıjük életveszélyben van, mindannyian lövésre kapták a fegyverüket. — Engedjétek le a fegyvereket! — mondta de Roquefort. A pisztolyok változatlanul hármukra meredtek. — Parancsolom, hogy tegyétek le a fegyvert! Nem akarok több vérontást. A gáláns gesztus megtette hatását. — Húzódjatok félre! — parancsolta Geoffrey. A szerzetesek néhány lépést hátráltak. Geoffrey bökött egyet a pisztollyal, és de Roquefort-tal együtt kilépett a hálóterembıl. A sénéchal követte ıket. Harang kongása hallatszott a távolból. Egy órát jelzett vagyis a Déli Ima végét. A folyosók hamarosan megtelnek csuhás szerzetesekkel. — Sietnünk kell — mutatott rá a sénéchal. Túszával Geoffrey ment elıre. A sénéchal követte, közben egyik szemével az öt fegyverest vigyázva. — Maradjatok ott! — figyelmeztette ıket a sénéchal. — Engedelmeskedjetek! — kiáltott vissza de Roquefort is, amikor befordultak a sarkon. DE ROQUEFORT KÍVÁNCSIAN TÖPRENGETT. Vajon hogyan akarják elhagyni az apátságot? Mit is mondott Geoffrey? Megmutatom. Úgy döntött, hogy az egyetlen módja annak, hogy megtudja, az, ha engedelmesen velük megy. Ezért parancsolta embereinek, hogy húzódjanak vissza. A sénéchal kétszer is rálıtt. Ha nem lett volna elég gyors, a harmadik golyó szétloccsantja a fejét. A tét egyértelmően emelkedett. Foglyul ejtıi valamilyen feladatot hajtanak végre, ami nyilván kapcsolatban van az elıdjével és azzal a témával, amirıl mindenképpen szeretett volna többet megtudni. A dániai kiruccanás enyhén szólva eredménytelen volt. Mostanáig semmit sem tudott meg Rennes-le-Cnáteau-ban. És bár sikerült megaláznia és

hiteltelenné tennie a halott Nagymestert, az talán mégis tartogat valamit, hogy ı nevessen utoljára. Az sem tetszett neki, hogy két ember is megsebesült. Nem a legjobb kezdése egy nagymesteri szolgálatnak. A rendtestvérek mind rendre vágytak. A zőrzavar a gyengeség jele. Legutóbb akkor uralkodott el az erıszak az apátság területén, amikor a dühös csıcselék megpróbált betörni a falai közé, még a nagy francia forradalom idején — de aztán, miután többen is meghaltak az ostromlók közül, azok feladták és visszavonultak. Az apátság a nyugalom és a visszavonultság békés szigete volt. A szerzeteseket kioktatták a harcra — és az ott tanultakat néha használták is —, de mindig visszafogta ıket a fegyelem. A sénéchal viszont bebizonyította, hogy teljesen hiányzik belıle a fegyelem. Azok a tévelygık, akik talán még éreztek némi múló lojalitást iránta, azok után, hogy ilyen súlyosan megsértette a Szabályzatot, bizonyára elpártolnak tıle. De hová cipeli ıt ez a kettı? Átmentek az elıcsarnokon, elhaladtak a mőhelyek, a könyvtár mellett, újabb folyosókon mentek végig. Hallotta, hogy mögötte jön az öt fegyveres, készen arra, hogy adandó alkalommal beavatkozzék. De átkozottul nagy árat fizetnek, ha elıbb próbálnak tenni bármit, mint hogy ı erre utasítást adna. Megálltak egy faragott oszlopfıkkel díszített, de egyszerő fémkilincses ajtó elıtt. A Nagymester szobája. Az ı szobája. — Befelé! — parancsolta Geoffrey. — Miért? — kérdezte a sénéchal. — Itt csapdában leszünk. — Kérlek, menj be! A sénéchal belökte az ajtót, aztán mögöttük behúzta a reteszt. De Roquefort csodálkozott. És kíváncsi volt. A SÉNÉCHAL AGGÓDOTT. MOST A NAGYMESTER SZOBÁJÁBA voltak bezárva. Az egyetlen kijárat csak egy kis ablak volt, amely a levegıbe nyílt. Izzadságcsöppek gyöngyöztek a homlokán, idegesen törölte ki szemébıl a sós nedvességet, — Leülni! — parancsolta Geoffrey de Roquefort-nak, aki le is ült az íróasztalához. A sénéchal körülnézett a szobában. — Látom, máris megváltoztattál itt egyet s mást. — Néhánnyal több kárpitozott szék állt a fal mellett és egy asztal azon a helyen, ahol addig semmi sem. Az ágytakaró is más volt, meg persze a holmik az asztalon és az íróasztalon. — Ez most az én otthonom — mondta de Roquefort. A sénéchal észrevett egy papírlapot az íróasztalon, az ı Nagymesterének saját kező aláírásával. Az üzenet az utódnak, ahogy azt a Szabályzat elıírta. Felemelte a gépírásos lapot és elolvasta. Úgy gondolod, hogy amit múlhatatlannak ítélsz, az nem is fog elmúlni? Reményedet ebbe a világba helyezed és ez az élet az istened. Nem veszed észre, hogy elpusztítanak. Sötétben és halálban élsz, megrészegedsz a tőztıl, és tele vagy keserőséggel. Az elméd zavart a benned parázsló tőz miatt, és élvezetet lelsz abban, hogy megmérgezed és leütöd ellenségeidet. A sötétség fényként borul föléd, mert szabadságodat felcserélted a szolgasággal. El fogsz bukni, ez bizonyos. A te Nagymestered úgy vélte, hogy illenek ide Tamás evangéliumának gondolatai — mondta de Roquefort. — És nyilvánvalóan úgy gondolta, hogy nem te fogod utána viselni a fehér reverendát, hanem én. Ezek a szavak biztos, hogy nem a kiválasztottjához íródtak.

Valóban nem. Elgondolkodott: pártfogója vajon miért bízott ily kevéssé benne, különösen azok után, hogy utolsó óráiban kifejezetten arra ösztökélte, hogy törjön csak magas pozícióra. — Hallgatnod kellene rá — mondta végül a sénéchal. — Az ı tanácsa csak egy gyönge léleké. Dörömböltek az ajtón. — Nagymester? Itt vagy? Hacsak nem készültek elıre faltörı kossal, kevés az esély arra, hogy be tudják törni a nehéz ajtószárnyakat. De Roquefort rájuk nézett. — Válaszolj! — mondta a sénéchal. — Jól vagyok. Maradjatok ott! Geoffrey az ablakhoz ment, és kibámult a szurdok másik oldalán lévı vízesésre. De Roquefort keresztbe vetette lábait és hátradılt a székében. — Mit gondoltok, mit érhettek el? Ez ırültség. — Hallgass! Pedig a sénéchal éppen ugyanerre gondolt. — A Nagymester több üzenetet hagyott — mondta Geoffrey a szoba másik oldalán. A sénéchal és de Roquefort egyszerre fordult a fiatalember felé, aki elıvett egy levelet a zsebébıl. — Ez az ı valódi utolsó üzenete. — Add ide! — szólt rá de Roquefort, és már emelkedett is föl ültébıl. Geoffrey megemelte a pisztolyt. — Leülni! De Roquefort állva maradt. Geoffrey felhúzta a kakast és a lábára célzott. — A mellény így nem segít. — Meg akarsz ölni? — Csak megnyomorítalak. De Roquefort visszaült. — Bátor honfitársad van — mondta a sénéchal-nak. — İ egy templomos testvér. — Milyen szégyen, hogy nem teheti le az esküt. Ha e szavakkal valamiféle választ akart kicsikarni Geoffrey-bıl, akkor ez nem sikerült. — Nem juttok sehová — mondta mindkettıjüknek címezve de Roquefort. A sénéchal szövetségesére nézett. Geoffrey megint kifelé bámult az ablakon, mintha valamire várna. — Élvezettel fogom végignézni a bőnhıdéseteket — mondta de Roquefort. — Mondtam már, hogy hallgass! — vágott vissza a sénéchal. — A Nagymestered azt hitte, hogy okos. De én tudom, hogy nem volt az. Biztos volt benne, hogy de Roquefort mindenképp akar még mondani valamit. — Jól van, rendben. Mirıl van szó? A Nagy Örökségrıl. Ez emésztette ıt is, mint mindegyik Nagymestert. Mind meg akarta találni, de egynek sem sikerült. A Nagymestered nagyon sok idıt szánt a keresésére, és a fiatal barátod segített neki. A sénéchal gyors pillantást vetett Geoffrey-re, de az nem fordult vissza az ablaktól. így csak ennyit mondott de Roquefort-nak: — Azt hittem, már közel jársz ahhoz, hogy megtaláld. Ezt mondtad ugyanis a konklávén. — Így is van. A sénéchal nem hitte. — Fiatal barátod és az elhunyt Nagymester nagyon jó csapat volt együtt. Megtudtam, hogy nemrég átfésülték a feljegyzéseinket egy újfajta módszerrel — és ez fölkeltette az én

érdeklıdésemet is. Geoffrey hirtelen megfordult, átrohant a szobán, közben visszagyőrve a levelet a reverendájába. — Semmit sem fogsz megtudni! — Hangja már-már kiáltás volt. — Ami ott található, az nem neked való. — Valóban? — kérdezte gúnyosan de Roquefort. — Es mi légyen az, amit ott meg lehet találni? — A magadfajták nem fognak gyızni. A Nagymesternek igaza volt. Téged megrészegít a tőz és tele vagy keserőséggel. De Roquefort hővösen végigmérte Geoffrey-t. — Te és a Nagymestered megtudtatok valamit, igaz? Tudom, hogy elküldtetek két csomagot postán és azt is tudom, hogy kiknek. Az egyik címzetthez már eljutottam és hamarosan eljutok a másikhoz is. Hamarosan megtudom mindazt, amit te meg ı megtudtatok. Geoffrey meglendítette jobb karját, és a kezében szorongatott pisztoly agya de Roquefort halántékán koppant. A Nagymester megtántorodott, szemei az ég felé fordultak, majd összerogyott. — Szükség volt erre? — kérdezte idegesen a sénéchal. — Örülhet, hogy nem lıttem agyon. De a Nagymester megígértette velem, hogy nem bántom ezt az ırültet. — Komolyan kellene most már beszélnünk... — Elıször ki kell jutnunk innen. — Nem hiszem, hogy a rendtestvérek kint, az elıcsarnokban, megengednék... — İk nem jelentenek problémát. A sénéchal kezdte érteni. — Tudod innen a kiutat? Geoffrey elmosolyodott. — A Nagymester világosan elmondta.

HARMINCEGY

FONTAINES APÁTSÁG 14 ÓRA 5 PERC

DE ROQUEFORT KINYITOTTA A SZEMÉT. Koponyájának bal oldala erısen lüktetett, és megesküdött, hogy Geoffrey testvér ezért még megfizet. Feltápászkodott és megpróbálta kitisztítani a ködöt a szemei elıl. Vad dörömbölést és éles kiáltásokat hallott kintrıl. Reverendája ujjával megtörölte a halántékát és látta, hogy a ruha csupa vér. Bement a fürdıszobába, bevizezett egy törülközıt, és letisztogatta a sebet. Összeszedte magát. Határozottnak, rátermett vezetınek kell mutatkoznia. Lassan átment a szobán és kinyitotta az ajtót. — Nagymester, jól vagy? — kérdezte az új marsall. — Gyere be! A négy másik rendtestvér az elıcsarnokban várakozott. Jól tudták, hogy a Nagymester szobájába nem lehet belépni engedély nélkül. — Zárd be az ajtót! A helyettese így tett. — Leütöttek és elájultam. Mennyi ideje mentek el? — Már húsz perce csend volt itt bent. Ezért kezdtünk aggódni. — Hogy érted ezt?

Meglepetés tükrözıdött a marsall arcán. — Hát csend volt... Semmi. — Hova ment a sénéchal és Geoffrey testvér? — Nagymester, ık itt voltak bent, veled. Mi kinn voltunk... — Nézz körül! Elmentek. Mikor? A marsall még jobban összezavarodott. — Mifelénk nem jöttek ki. — Azt akarod mondani, hogy azok ketten nem mentek ki az ajtón? — Lelıttük volna ıket, ahogy azt parancsoltad. De Roquefort feje megint elkezdett lüktetni. Felemelte a nedves törülközıt, és elkezdte masszírozni a fájó görcsöt. Nemhiába volt neki gyanús, hogy Geoffrey miért pont ide akar jönni. — Híreket kaptunk Rennes-le-Cháteau-ból — mondta a marsall. Ez az értesülés felkeltette a kíváncsiságát. — A két rendtársunk felfedte jelenlétét és Malone, ahogy azt elıre láttad, egérutat nyert elılük az országúton. Helyesen következtetett arra, hogy úgy lehet leginkább követni Stephanie Nelle-t és Cotton Malone-t, ha elhitetik velük, hogy nincsenek a nyomukban. — És az a lövöldözı tegnap este a templomkertben? — Az illetı egy motoron elmenekült. Embereink látták, hogy Malone üldözıbe veszi. Ez az eset nyilvánvalóan kapcsolatban áll azzal az incidenssel, amikor Koppenhágában megtámadták két rendtársunkat. De Roquefort egyetértett. És van fogalmatok, ki lehetett? — Még nincs. Nem szerette ezt hallani. — Na és ma? Hová ment Malone és Nelle? — Az elektronikus nyomkövetı, amit Malone kocsijára tettünk, kiválóan mőködik. Egyenesen Avignonba mentek. — Éppen most hagyták el a szanatóriumot, ahol Royce Claridon is páciens. Jól tudta, kicsoda Claridon és soha, egy pillanatig sem hitte el, hogy elmebajos lenne. Ezért is tartott valakit, egy információforrást a szanatóriumban. Egy hónapja, amikor a Nagymester Avignonba küldte Geoffrey-t, hogy postázza a csomagot Stephanie Nelle-nek, azt gondolta, talán kapcsolatot keresnek Claridonnal. De Geoffrey nem ment el a gyógyintézetbe. Azt gyanította, hogy a másik küldemény, amit Ernst Scoville-nek adtak fel Rennes-be és amirıl elég keveset tudott, talán az vezette el Stephanie Nelle-t és Malone-t Claridonhoz. De egyben biztos volt. Hogy Claridon és Lars Nelle együtt kutatott, és amikor késıbb, Lars Nelle halála után a fiú is belemerült a nyomozásba, Claridon neki is segített. A Nagymester mindezzel tisztában lehetett. Most meg Lars Nelle özvegye egyenesen Claridonhoz megy... — Ideje foglalkozni ezzel a kérdéssel. Fél óra múlva Avignonba indulok. Készíts fel négy rendtestvért. Tartsátok fenn az elektronikus követést is és mondd meg az embereinknek, hogy ne fedjék fel magukat. A berendezés nagy hatósugarú, használják ki ezt, hogy észrevétlenek maradhassanak. — De volt még valami. Körülnézett a szobában. — Most hagyj magamra! A marsall meghajolt, és kiment. Felállt és bár még szédült, elkezdte végigvizsgálni az elnyújtott alakú szobát. Két fal kövekbıl készült, a másik kettı jávorfa lapokból, szimmetrikusan keretekbe foglalta. Az egyik falon egy hatalmas, magas, díszesen faragott szekrény állt, a többinél pedig egy komód, egy kisebb szekrény, egy asztal és székek. A tekintete megállt a tőzhelynél. Ez tőnt a leglogikusabbnak.

Tudta, hogy hajdanán egyetlen szobának sem volt csak egy bejárata. Ebben a szobában pedig a Nagymesterek laktak, a 16. századtól kezdve. Emlékezete szerint ezt a tőzhelyet a 17. században építették hozzá, egy jóval régebbi kıkandalló helyére. Már régóta nem használták, hiszen központi főtés volt az egész apátságban. Odaállt a burkolat elé és szemügyre vette a fából faragott részeket, aztán végigvizsgálta a kandallót. Halvány, fehér repedéseket vett észre, amelyek a falra merılegesen vezettek. Lehajolt és bebámult a kandalló sötétjébe. Kezét begörbítve óvatosan tapogatózott a kürtı falán. És megtalálta. Egy üvegfogantyút. Megpróbálta elfordítani, de semmi sem mozdult. Felfelé nyomta, aztán lefelé. Még mindig semmi. Meghúzta, és a fogantyú kijött. Nem sokat, csak egy-két centiméternyit, de hallott egy fémes kattanást. Elengedte a gombot, és nedvességet érzett az ujjain. Olaj. Jól elıkészültek. Bebámult a tőzhely belsejébe. Hasadék futott fölfelé, a hátsó fal teljes magasságában. Meglökte és a kılap befelé fordult. A nyílás elég nagy volt ahhoz, hogy beférjen, ezért elıremászott. Az elforduló kılap mögött embermagasságú folyosó kezdıdött. Felállt. A szők folyosó néhány lépésnyire átalakult egy lefelé vezetı csigalépcsıvé. Nem volt nehéz kitalálni, merre vezethetett. Az apátság körül nyilván jó néhány titkos kijárat volt elszórva. Huszonkét éven át volt marsall, de soha nem tudott egyetlen titkos útról sem. A Nagymester persze tudott, és így értesülhetett róla Geoffrey is. Öklével belevágott a kıfalba, hogy kissé levezesse a dühét. Meg kell találnia a Nagy Örökséget. Teljes vezetıi tekintélye ezen múlt. A Nagymesternek megvolt Lars Nelle naplója, errıl de Roquefort már évek óta tudott, de sehogy sem tudott hozzáférkızni. Azt gondolta, hogy az öregember halálával majd megszerezheti, de a Nagymester elıre látta ezt és elküldte a kéziratot. Most pedig Lars Nelle özvegye és egy volt alkalmazottja — egy kiképzett kormányzati ügynök — szövetkezik Royce Claridonnal. Semmi jó nem következhet ebbıl az együttmőködésbıl. Nyugalmat parancsolt magára. Éveken át a Nagymester árnyékában tevékenykedett. Most pedig ı a Nagymester. És nem engedi, hogy egy kísértet szabja meg az ı lépteinek irányát. Néhány mélyet szippantott a nyirkos levegıbıl, és visszagondolt a kezdetekre. Az 1118-as esztendıre. A Szentföldet végre elfoglalták a szaracénoktól és keresztény királyságok létesültek, de még mindig volt egy nagy veszély, így kilenc lovag összefogott és megígérték Jeruzsálem új, keresztény királyának, hogy biztonságossá teszik a Szentföldre vezetı utat a zarándokok számára. De hogyan tudná kilenc középkorú, szegénységi fogadalmat tett lovag védelmezni az egész, Jaffából Jeruzsálembe vezetı utat, különösen hogy banditák százai álltak lesben az út mentén? Még különösebb, hogy létezésének elsı tíz évében egyetlen új lovag sem csatlakozott, sıt a Rend Krónikája egyáltalán nem említi, hogy akár egyetlen zarándokot is segítettek volna. Ehelyett a kilenc alapító lovag valami sokkal fontosabbal foglalatoskodott. Fıhadiszállásuk egy régi templom alatt volt, egy olyan területen, ami korábban Salamon király istállójaként szolgált. Egy végtelen oszlopsorokkal és boltívekkel teli, hatalmas terem, amelyben egyszer kétezer állatot is tartottak. Itt felfedeztek egy föld alatti járatot, amit évszádokkal korábban vájtak a sziklába, s amelyben kéziratokat találtak, cikornyás írású tekercseket, mővészeti és tudományos értekezéseket, és sok olyat, ami a zsidó-egyiptomi örökségrıl szólt. És ott volt mind közül a legfontosabb felfedezés. Ez a kutatás lekötötte mind a kilenc lovag teljes figyelmét. Aztán, 1127-ben, telerakták hajóikat a rejtekhelyen talált kincsekkel és elhajóztak Franciaországba. Leleteik hírnevet, gazdagságot és lekötelezett hatalmasságokat eredményeztek számukra. Sokan akartak csatlakozni a

szervezetükhöz, így hát 1128-ban, alig tíz évvel alapításuk után, a templomosok olyan törvényes autonómiát kaptak a pápától, amilyenhez fogható akkor nem volt a nyugati világban. Mindezt azért, amit megtudtak. És vigyáztak is erre a tudásra. Csakis azok részesültek a kiváltságban, hogy megismerhetik, akik a legmagasabb rangra emelkedtek. Évszázadokkal ezelıtt a Nagymester feladata volt, hogy továbbadja ezt a titkot, mielıtt meghal. De ez még a Tisztogatás elıtt volt. Késıbb a Nagymesterek próbálták felkutatni, de hiába. De Roquefort megint a falba vágott az öklével. A templomosok eleinte elfeledett barlangok mélyén alakítgatták sorsukat, a megszállottak szenvedélyével. És ı is ezt teszi majd. A Nagy Örökség valahol itt rejtızik. Közel van hozzá. Ebben biztos volt. A válaszokat Avignonban kellett keresni.

HARMINCKETTİ

AVIGNON 17 ÓRA

MALONE MEGÁLLÍTOTTA A PEUGEOT-T. Royce Claridon az út szélén várt, a fıépület mögött, pontosan ott, ahol ígérte. A férfi ápolatlan szakálla eltőnt, csakúgy, mint a pecsétes ruhája. Arca simára volt borotválva, körmeit levágta, Claridon farmernadrágot és pulóvernyakú inget viselt, hosszú haját hátrasimította és kis lófarokban hátul összefogta, léptei pedig élénkek voltak. — Sokkal jobban érzem magam most, hogy levágtam a szakállamat — mondta, miközben bemászott a hátsó ülésre. — Ahhoz, hogy templomosnak tőnjek, úgy is kellett kinéznem. Azok meg sosem fürödtek. Tiltotta a szabályzatuk. Tilos a meztelenkedés a rendtársak között, meg effélék. Micsoda oroszlánszaguk lehetett! Malone egyesbe tette a kocsit és elindult az országúton. Viharfelhık gyülekeztek az égen. A rennes-le-cháteau-i idıjárás láthatóan kelet felé húzódott. A távolban villám cikázott át a magasba törı hegylánc fölött, aztán a mennydörgés moraja is ideért. Még nem esett az esı, de nem sok híja volt. Malone jelentıségteljesen Stephanie-ra nézett, Megértette, hogy a hátul ülı embert ki kell faggatni. Megfordult: — Claridon úr... — Hívjon Royce-nak, asszonyom. — Rendben. Royce, tudna nekünk többet mondani hogyan vélekedett Lars. Nagyon fontos lenne, hogy megértsük. — Hát nem tudja? — Lars és én nem voltunk túl jóban a halála elıtti években. Nemigen osztott meg velem bizalmas gondolatokat. De nemrég elolvastam a könyveit és a naplóját. — Megkérdezhetem, hogy akkor miért van most itt? Már régen eltávozott. — Fogalmazzunk úgy, hogy most vezekelek. Szeretném azt hinni, hogy Lars azt akarná, hogy befejezzük a munkáját. — Ezt jól gondolja, asszonyom. A maga férje nagyszerő tudós volt. A teóriái megalapozottak voltak és hiszem, hogy eredményre jutott volna. Ha tovább él. — Beszéljen ezekrıl a teóriákról. — Sauniére abbé nyomait követte. Az a pap nagyon okos volt. Egyrészt nem akarta, hogy bárki is megtudja, amit ı tudott. Másrészt meg hagyott jeleket, nyomokat — Claridon megrázta a fejét. — Azt mondják, a szeretıjének elmondott mindent, ı viszont meghalt úgy, hogy semmit sem adott tovább. Halála elıtt Lars úgy gondolta, végre elırelépett. Ismeri az egész történetet, madame? A valódi igazságot? — Az én ismereteim sajnos csak arra korlátozódnak, amit Lars leírt a könyveiben. De volt néhány érdekes utalás a naplójában, amit sosem publikált. — Láthatnám ezeket az oldalakat? A nı átlapozta a naplót, és odanyújtotta Claridonnak, Malone a visszapillantó tükörben figyelte, amint a férfi érdeklıdve olvassa. — Ez elképesztı — mondta Claridon. — Felvilágosítana minket is? — kérte Stephanie.

— Természetesen, madame. Ahogyan azt már délután is mondtam, az a sztori, amit Noél Corbu és mások körítettek Sauniére köré, nagyon misztikus és érdekes. De szerintem, és Lars szerint is, az igazság még nagyszerőbb. Sauniére a templom új oltárát szemlélte. Meg volt elégedve a renoválással. Az a szörnyő márványtetı-monstrum eltőnt, most már törmelékként hever a templomkertben. A vizigót oszlopokat is másra fogják felhasználni. Az új oltár egyszerő és gyönyörő volt. Három hónappal korábban, júniusban gondosan rendezett egy elsı áldozási ünnepséget. Az ünnepélyes aktus keretében falubeli férfiak hordozták végig Rennes-en a Szőz szobrát, majd végül elhelyezték a templomkert egyik, eddig használaton kívül álló oszlopának tetején. Az oszlopba vésette, hogy „Bőnbánat! Bőnbánat!”, ezzel is emlékeztetve a híveket az alázatosságra, valamint azt, hogy „Készült 1891-ben!”, hogy rögzítse közös cselekedetük évét. A templom tetejét befoltozták, külsı falait megerısítették. A régi, rozzant szószéket kidobták, már készült az új. Hamarosan új, sakktábla mintázatú padló készül, aztán új padsorok. De még mindezek elıtt a padló alapzatát is ki kell javítani. A tetın át becsöpögı víz az alapköveket is meglehetısen kikezdte. A pótolgatás helyenként használt, de a kövek egy részét teljesen ki kellett cserélni. Künn szeles, nedves szeptemberi reggel várta, ezért sikerült megszereznie féltucatnyi helybéli segítségét. Az ı feladatuk az volt, hogy teljesen szétverjék a sérült tömböket, és újakat tegyenek a helyükre, még mielıtt a tetıfedık két hét múlva megérkeznek. A templomhajónak most három különbözı helyén dolgoztak az emberek. Maga Sauniére éppen az oltárlépcsı elıtti egyik sérült lappal foglalatoskodott, mert az eléggé billegett. Továbbra sem értette az év elején talált üvegfiola rejtélyét. Amikor megolvasztotta a viaszt és kiszedte az összetekert papírt, nem üzenetet talált, hanem tizenhárom sornyi betőt és ábrát. Amikor megmutatta Gélis abbénak, egy szomszédos falu papjának, az azt mondta, hogy ez egy titkosírás, és hogy az üzenet valahol a látszólag értelmetlen betőhalmazban rejlik. Csak meg kell találni a matematikai kulcsot a megfejtéshez. İ viszont több hónapnyi fejtörés után sem jutott közelebb megoldáshoz. Nemcsak azt akarta tudni, hogy mi az üzenet, hanem azt is, hogy miért kellett elrejteni. Az üzenet jelentısége nyilvánvalóan nagy, de türelemre van szőkség legalábbis ezt mondogatta magának minden este, amikor megint csak nem sikerült megtalálnia a választ, és ha valami, hát a türelem az abbé fı erényei közé tartozott. Megragadta a rövid nyelő kalapácsot, és elhatározta: kipróbálja, hogy össze tudja-e törni vele a vastag alapkövet. Minél kisebb darabokra töri, annál könnyebb lesz kihordani. Térdre ereszkedett, aztán háromszor erısen rávágott a méter hosszú lap egyik végére. Rögtön repedések futottak végig rajta. A további ütések ezeket hasadékokká szélesítették. Félredobta a kalapácsot és egy vasrúddal megpróbált felbillenteni néhány kisebb darabot. Aztán beékelte a rudat egy keskeny, hosszú darab alá és kifordította a vastag kıdarabot. A lábával arrébb rúgta. Aztán észrevett valamit. Letette a vasrudat és közelebb húzta az olajlámpást a feltárt padlórészhez. Belenyúlt, és óvatosan félresöpörte a törmeléket. Ekkor ismerte fel, hogy amit lát, az egy csuklópánt. Még közelebb hajolt; még több port és törmeléket söpört félre, és elıtőnt még több korrodálódó vas. Az ujjait megfogta a rozsdapor. Minden világossá vált. Egy ajtó. Amely lefelé vezet. De hová? Körülnézett. A többiek keményen dolgoztak, csak egymáshoz szóltak. Odébb helyezte a lámpát

és nyugodtan visszarakta a mélyedésbe mindazt, amit az imént kibányászott. — A pap nem akarta, hogy bárki is tudomást szerezzen a felfedezésérıl — mondta Claridon. — Elıbb az üvegfiola, most meg a csapóajtó. A temploma tele volt csodákkal. — Minek a csapóajtaja? — kérdezte Stephanie. — Ez a legérdekesebb. Lars errıl sohasem beszélt nekem. De most, hogy elolvastam ezt a naplót, most már értem. Sauniére lefeszítette az utolsó kılapot is a padlóban rejlı ajtóról. A templomajtó zárva volt, a nap már órákkal korábban lenyugodott. Egész nap azon töprengett, hogy mi lehet az ajtó alatt, de persze nem szólt egy szót sem a munkásainak, este megköszönte a fáradozásukat és azt mondta nekik, hogy most néhány napig pihenni akar, vagyis a jövı hétig nem kell visszajönniük. Még imádott szeretıjének sem szólt arról, amit talált, csak annyit jegyzett meg a vacsoránál, hogy ellenırizni akarja a templombéli munkákat lefekvés elıtt. Az esı most is verdeste a tetıt. Az olajlámpás fényében úgy becsülte, hogy a vasajtó körülbelül egy méter hosszú és fél méter széles lehet. Egy szintben volt a talajjal és nem volt rajta zár. Szerencsére a kerete kıbıl volt, de Sauniére inkább a rozsdás zsanérok miatt aggódott. Ezért is hozott magával egy kanna lámpaolajat. Nem a legmegfelelıbb a célra, de hát hamarjában nem talált mást otthon. Meglocsolta a csuklópántokat lámpaolajjal, és remélte, hogy az idı és a rozsda szorítása megenyhül. Aztán beillesztette a vasrúd hegyét az ajtólap egyik széléhez és felfelé feszítette. Az ajtó meg sem mozdult. Erısebben feszítette. A zsanérok kezdtek engedni. Mozgatta a rudat, tovább feszegetve a rozsdás vaslapot, majd újabb adag olajat öntött rá. Még néhány erıfeszítés és a zsanér csikorogva engedni kezdett, az ajtó felnyílt és függılegesen megmerevedett. Bevilágított a lámpával a nyirkos nyílásba. Keskeny lépcsı vezetett le, körülbelül ötméteres mélységbe, egy durva kıpadló felé. Egész teste izgalommal telt el. Más papoktól hallott már történeteket különféle leletekrıl. Ezek többnyire a forradalom idejébıl származónk voltak, amikor a papok kegytárgyakat, ikonokat és más értékeket rejtettek el a fosztogatók elıl. Languedocban sok templomot kiraboltak. De a rennes-le-cháteau-i olyan düledezı állapotban volt, hogy ott nem találtak semmi elvinnivalót. De talán mind tévedtek. Óvatosan rálépett a legfelsı fokra és megállapította, hogy az egész lépcsıt a sziklából faragták ki. Lámpással a kezében óvakodott lefelé. Egy, szintén a sziklából kivájt, négyzet alapú terembe érkezett. Egy árkádsor osztotta ketté a helyiséget. Aztán meglátta a csontokat. A külsı falak tele voltak lyuggatva kemenceszerő üregekkel, mindegyikben egy-egy csontváz, valamint a ruhák, saruk, kardok és halotti leplek maradványai. Több sírfülkére rávilágított, és azt látta, hogy mindegyiket szépen cizellált név jelöli. Mindannyian Hautpoul-ok. Az évszámok a 16. századtól a 18. végéig terjedtek. Megszámolta ıket. Huszonhárman voltak. Tudta, kiknek a maradványaira bukkant. Rennes egykori uraiéra. A központi árkád mögött észrevett egy nagy vasedény mellett egy ládát. Odament, lámpással a kezében, és visszahıkölt, amikor valamit megcsillanni látott. Elıször azt hitte, a szeme megcsalta, de nemsokára rájött, hogy szó sincs errıl. Lehajolt. A vasüst tele volt pénzérmékkel. Fölvett egyet és látta, hogy francia aranypénzek. Legtöbbjükön

látszott a dátum is: 1768. Nem nagyon tudta, mekkora értéket képviselhetnek, de úgy számította, hogy nyilván sokat. Megbecsülni sem tudta, hány darab érme lehetett az üstben, de amikor megpróbálta, egy milliméternyire sem tudta megmozdítani a kondért. A láda felé fordult és látta, hogy a retesz nincs bezárva. Felnyitotta a tetejét és látta, hogy egyik oldalt színültig van bırbe kötött papírokkal, a másik oldalon meg egy vízhatlan ruhába van csavarva valami. Óvatosan megbökte, és érzékelte, hogy akármi van is benne, az sok, kicsi és kemény. Letette a lámpát és lefejtette a csomag tetejérıl a rongyot. A fény ismét felszikrázott. Gyémánt. Lehajtotta a fedıréteg maradékát, és elállt a lélegzete. A ládában mesés ékszer kincs hevert. A republikánus fosztogatók száz évvel korábban súlyosan tévedtek, amikor békén hagyták Rennes-le-Cháteau rozzant templomát. De az is lehet, hogy azok választottak jól, akik ide rejtették a kincseiket. — A kripta valóban létezett — mondta Claridon. — Ebben a naplóban éppen most olvastam, hogy Lars megtalálta az egyházközségi névjegyzéket, amelynek 1694 és 1726 közé esı részében szó van a kriptáról, bár a jegyzék nem említi, hogy hol van a bejárata. Sauniére a saját naplójában azt írja, hogy talált egy sírt. Aztán máshol azt írja, hogy az 1891-es év a legmesszebbmenıkig meghozta a gyümölcsét annak, amirıl annyit beszélnek. Lars mindig is úgy gondolta, hogy ez a bekezdés nagyon fontos. Malone az út szélére kormányozta a kocsit, megállt, majd hátrafordult, — Szóval az az arany meg ékszer volt Sauniére mesés jövedelmének forrása. Ebbıl fedezte a templom újjáépítését? Claridon nevetésben tört ki. — Eleinte. De, monsieur, a sztori még folytatódik. Sauniére csak állt. Még soha nem látott ennyi értéket egy helyen. Mekkora kincs került az útjába! De úgy kellett megmentenie, hogy senki ne fogjon gyanút. Ehhez pedig idıre volt szüksége. És senkinek sem engedhette meg, hogy fölfedezze a kriptát. Lehajolt, fölemelte a lámpát és úgy döntött, hogy már aznap este hozzákezd. Kihordja az aranyat és az ékszereket és mindet elrejti a paplakban. Hogy miként váltja majd át mostani pénzre, arról ráér késıbb töprengeni. Visszahátrált a lépcsıhöz és még egyszer körülnézett. Az egyik sír felkeltette a figyelmét. Odament és látta, hogy a fülkében egy nı teteme van. A halotti ruhája a csontokra simult, csak ennyi maradt meg a néhaiból. Közel emelte a lámpást és elolvasta a fülke alatti írást: MARIÉ D'HAUTPOUL DE BLANCHEFORT Tudott a grófnırıl. İ volt a legutolsó d'Hautpoul. Amikor 1781-ben meghalt, a falu és a környezı földek egyaránt kikerültek a család birtokából. Aztán a néhány év múlva bekövetkezett forradalom végleg megszüntette az arisztokratikus tulajdonokat. De volt egy kis probléma. Gyorsan visszamászott a templomba. Kívülrıl jól bezárta a templomajtókat, majd a szemerkélı esıben sietve megkerülte az épületet, átment a parókián, egészen a temetıig, ahol a sírkövek szinte lebegtek az éjszaka eleven sötétjében. Megállt annál, amelyiket kereste, és lehajolt. Odavilágított a lámpával és elolvasta a feliratot. — Marié d'Hautpoul de Blanchefort kint is el volt temetve! — mondta Claridon. — Két sír ugyanannak a nınek? — csodálkozott Stephanie. — Igen. De a test a kriptában nyugodott.

Malone visszaidézte, mit mondott Stephanie elızı este arról, hogy Sauniére és a szeretıje sírokat dúltak fel a templomkertben, meg hogy levakarták a feliratot a grófnı sírkövérıl. — Szóval Sauniére kiásta a sírt a templomkerti temetıben. — Lars így gondolta. — És üres volt? — Ezt megint sohasem fogjuk megtudni, de Lars úgy vélte, hogy így lehetett. A történelem pedig igazolni látszik ezt a feltételezést. Egy olyan rangú hölgyet, mint a grófnı sosem temettek volna el másképp, csakis kriptába, mint ahogy valóban ott is nyugodott. A kinti sír valami egészen másra szolgált. — A sírkı valami üzenetet hordozott — mondta Stephanie. — Ezt tudjuk. Ezért olyan lényeges Eugéne Stüblein könyve. — De ha nem ismeri a kripta történetét, a temetıbeli sírkı nem keltene érdeklıdést. Csak egy emlékkı, mint annyi más. Bigou abbé nagyon okos volt. Üzenetét úgy rejtette el, hogy az szem elıtt legyen. — És Sauniére azt megtalálta. — Lars így gondolta. Malone visszafordult és ismét az útra kormányozta az autót. Lefelé mentek az autópálya végéig, aztán nyugatnak fordultak, átkeltek a sebesen folyó Rhone fölött. Elıttük magasodtak Avignon erıdítményszerő falai, fölöttük a pápai palota derengett. Malone a zsúfolt fıútról letért az óváros felé. Elhaladtak a piactér és a könyvárusok mellett, amit délelıtt felkerestek. Aztán tovább kanyarodtak a palota irányába, majd ismét abban a föld alatti garázsban parkoltak le, ahol délelıtt. — Van egy hülye kérdésem — mondta Malone. — Miért nem ás le valaki a rennes-i templom alá, vagy használ röntgent vagy radart, hogy megbizonyosodjék a kripta létezésérıl? — A helyi hatóságok nem engedik. Gondoljon csak bele, monsieur! Ha nincs ott semmi, lıttek a titokzatosságnak. Rennes a Sauniére körüli legendából él! Egész Languedoc hasznot húz belıle. A legutolsó dolog, amit ott bárki is kíván, az egy bizonyíték akármire. Túlságosan is jól keresnek a mítoszokon. Malone az ülés alá nyúlt és kivette a pisztolyt, amit támadójától vett el elızı este. Ellenırizte a tárat. Három golyó maradt. — Szükség van erre? — kérdezte Claridon. — Sokkal jobban érzem magam vele. Malone kinyitotta az ajtót, és a pisztolyt kiszállás közben a zakója alá győrte. — Miért kell bemennünk a pápai palotába? — kérdezte Stephanie. — Ott sorakoznak az információk. — Megmagyarázná? Claridon kinyitotta az ajtót. — Jöjjenek, megmutatom.

HARMINCHÁROM

LAVELANET, FRANCIAORSZÁG 19 ÓRA

A SÉNÉCHAL MEGÁLLÍTOTTA AZ AUTÓT a város központjában. Az utóbbi öt órában ı és Geoffrey egyfolytában észak felé utazott, keskeny, kanyargós utakon. Szándékosan elkerülték az olyan nagyobb településeket, mint Foix, Quillan vagy Limoux. Inkább egy olyan kicsiny helyen álltak meg, amely jól megbújt egy eldugott völgyben, ahová turisták alig jutnak el. Miután elhagyták a Nagymester szobáját, a konyha közelében elvezetı rejtett folyosókon át jutottak ki. A kijárat nagyon ügyesen volt elrejtve a téglafalban. Geoffrey elmondta, hogy a Nagymester miként magyarázta el neki a titkos utakat, amiket az elmúlt századokban menekülésre használtak. Az utóbbi száz évben már csak a Nagymesterek tudtak a létezésükrıl, és nagyon ritkán használta ıket. Mihelyst kiértek, a garázsba siettek és elvitték az apátság egyik kocsiját. A fıbejáraton távoztak, még mielıtt a gépkocsik felügyeletével megbízott rendtársak visszaértek volna a Déli Imáról. Minthogy de Roquefort ájultan hevert a szobájában, segítıi pedig kint vártak arra, hogy valaki majd kinyissa a belülrıl bezárt ajtót, elég tisztességes elınyre tettek szert. — Ideje beszélnünk — mondta a sénéchal, és hanghordozása egyértelmően jelezte, hogy nem tőr további halogatást. — Készen állok rá. Kiszálltak a kocsiból és egy kávézóhoz sétáltak. A szabadtéri asztaloknál fıként idıs vendégek ültek, föléjük impozáns szilfák borítottak méltóságteljesen fedelet. Már nem voltak reverendában. Egy órával korábban, egy kisáruházban vásároltak maguknak ruhákat. Egy pincér tőnt fel, akitıl rendeltek. Az este kellemesen meleg volt. — Tudatában vagy, mit tettünk az apátságban? — kérdezte a sénéchal. — Lelıttük két rendtestvérünket. — A Nagymester mondta, hogy végül szökevények leszünk. — Azt tudom, hogy mi elıl futunk, de hová rohanunk? Geoffrey benyúlt a zsebébe, és elıvette azt a levelet, amit már de Roquefort-nak is megmutatott. — A Nagymester azt mondta, hogy ezt akkor adjam oda neked, amikor már szabadok leszünk. A sénéchal elvette a levelet és izgatottan tépte fel. Fiam, minthogy sok tekintetben így gondolok rád, tudtam, hogy de Roquefort fog gyızni a konklávéban, de nagyon fontos volt, hogy szembeszállj vele. A rendtestvérek erre emlékezni fognak, amikor majd valóban eljön a te idıd. Egyelıre a sorsod másfelé szólít, és ezen az úton Geoffrey testvér lesz a kísérıd. Bízom abban, hogy mielıtt elhagytátok az apátságot, magadhoz vetted azt a két könyvet, ami az utóbbi években olyannyira felkeltette az érdeklıdésedet. Igen, fiam, tudtam az érdeklıdésedrıl. Magam is olvastam ezeket a könyveket, évekkel ezelıtt. Aki a Rend tulajdonából lop, valóban súlyosan vét a Szabályzat ellen, de ne tekintsük ezt lopásnak, hanem csupán kölcsönvételnek, minthogy biztos vagyok abban, hogy vissza fogod vinni a könyveket. A bennük található információ, mindazzal együtt, amit már tudsz, rendkívüli fontosságú. A rejtélyt azonban egyedül ezzel sajnos nem lehet megoldani. A talánynak vannak további részletei, amiket fel kell tárnod. Ellentétben azzal, amit most gondolhatsz, én nem tudom a választ. De nem szabad megengedni, hogy de Roquefort kezébe kerüljön a Nagy Örökség. İ is sokat tud, beleértve mindazt, amit te is kihámozhattál a feljegyzéseinkbıl, úgyhogy ne becsüld alá az eltökéltségét! Feltétlenül szükséges volt, hogy elhagyd kolostorunk területét, és azt az életet. Sok minden vár rád. Habár életem utolsó heteinek egyikében írom ezt a levelet, feltételezem, nem tudtatok erıszak nélkül távozni. Geoffrey-t is figyelmeztettem erre a lehetıségre és ı megígérte, hogy egyetlen életet sem olt ki. Ugyanakkor ne habozz megtenni bármit, ami segít sikerre vinni a kutatásodat. A Nagymesterek évszázadokon át hagytak üzeneteket az utódjuknak. Az elıdöm ellátott azokkal a végsı ismeretmorzsákkal, amelyeket én a korábbi kutatásaim során nem tudtam

megszerezni. Az elıttünk élt mestereket is ide számolva, egyedül te ismersz annyi részletet, hogy abból esélyed legyen az egészet összeállítani. Szerettem volna ezt a munkát veled együtt elvégezni még az én életemben, de nem lehetett ekként. De Roquefort megakadályozott volna minket benne. Geoffrey testvér segítségével azonban most te megteheted. Sok szerencsét! Vigyázz magadra és Geoffrey-re! Légy türelmes az ifjúval, mert ı csak azt teszi, amire megeskettem. İ az, aki megvilágítja neked az utat. De te kormányozol. A sénéchal elgondolkodva nézett Geoffrey-re. — Hány éves vagy? — Huszonkilenc. — Nagy felelısséget kaptál ilyen ifjan. — Megrémültem, amikor a Nagymester megmondta nekem, hogy mit vár el tılem. Nem akartam elvállalni. — Miért nem mondta el nekem? — Geoffrey nem felelt rögtön. — A Nagymester azt mondta, hogy meghátrálsz a problémáktól, és visszariadsz a konfrontációtól. Nem ismered még magadat teljesen. Beléje hasított a bírálat, de Geoffrey nyílt és ártatlan tekintete nyomatékossá tette a szavakat. Igazak voltak. Tényleg sohasem kereste a harcot és mindig megpróbált kitérni mindenkinek az útjából. De nem most. Szembeszállt de Roquefort-ral és le is lıtte volna, ha a francia nem reagál olyan gyorsan. Most pedig készül is a harcra. Izgatottan megköszörülte a torkát. — Mit kell tennem? A pincér jött két salátával, néhány szikkadt kenyérrel, meg sajttal. Geoffrey elmosolyodott. — Elıször is, együnk! A sénéchal grimaszt vágott. — És aztán? — Azt csak te mondhatod meg. Megcsóválta a fejét Geoffrey buzgó hite láttán. Valójában már az apátságból észak felé autózás közben kigondolta a következı lépést. Elszánt nyugalom lett rajta úrrá. Elszánt nyugalom lett úrrá rajta, amint tudatára ébredt, hogy nincs is más hely, ahová mehetne.

HARMINCNÉGY

AVIGNON, 17 ÓRA 30 PERC

MALONE A PÁPAI PALOTÁT BÁMULTA, AMELY FÖLÖTTÜK magasodott, alig százméternyire. Stephanie, Claridon és ı egy kávézó teraszán ültek, egy forgalmas kis téren, közvetlenül a fıbejárat mellett. A közeli Rhone felıl északi szél fújt — a mistral, ahogy a helyiek nevezik — és akadálytalanul süvített át az egész városon. Malone-nak eszébe jutott egy középkori mondás arról a bőzrıl, ami akkoriban ezeket az utcákat elborította. Szeles Avignon; szelesen győlöletes, szél nélkül mérgezı. És minek nevezte Petrarca is ezt a helyet? A legutálatosabb a világon. Egy útikönyvbıl tudta, hogy a most fölöttük tornyosuló, hatalmas építmény, ami valaha palota, erıd és kegyhely volt, tulajdonképpen nem egy, hanem két épület — a régi palotát XII. Benedek pápa kezdte építtetni 1334-ben, az újat pedig VI. Kelemen emeltette, és 1352-ben fejezték be.

Mindkettı építtetıjének karakterét tükrözte. A régi palota a konzervatív román stílus megtestesítıje, szinte kiszögellés, mélyedés vagy díszítés nélkül, míg az új palota bıvelkedik gótikus díszítményekben. Sajnos mindkét épületet alaposan megrongálta már több tőzvész is, a nagy forradalom alatt kifosztották, a szobrok nagy részét összetörték, a freskókat lemeszelték. Aztán 1810-ben az egész palotát átalakították kaszárnyává. A palota fölötti felügyeletet a város 1906-ban vette át, de a helyreállításra egészen az 1960-as évekig kellett várni. Két szárnyban jelenleg konferenciaközpont mőködött, a többi pedig turistaattrakció volt, noha csak nyomokban tudta érzékeltetni egykori dicsıségét és pompáját. — Ideje bemennünk — mondta Claridon. — Az utolsó csoportos vezetés tíz perc múlva indul. Abba be kellene jutnunk. Malone felállt. — Mit csináljunk? Egyet dörrent felettük az ég, majd lassan elhalkult. — Bigou abbé, akinek Marié d'Hautpoul de Blanchefort elárulta a családi titkot, idınként ellátogatott ebbe a palotába, hogy megcsodálja a festményeket. Ez még a forradalom elıtt volt, amikor sok képet szabadon meg lehetett tekinteni. Lars fölfedezte, hogy volt egy, amit különösen kedvelt. Amikor Lars megtalálta a titkosírást, talált egy utalást a festményre is. — Miféle utalást? — kérdezte Malone. — A rennes-le-cháteau-i egyházkerületi névjegyzékbe Bigou abbé, aznap, amikor 1793-ban végleg elhagyta (Franciaországot és Spanyolországba menekült, még írt egy bejegyzést, ami ez volt: „Lisez les Régles du Caridad.” Malone magában lefordította: „Olvassátok a Könyörületesség Szabályait.” — Sauniére is rábukkant erre a bejegyzésre, és elrejtette a jegyzéket. Szerencsére a regiszter nem semmisült meg, így Lars végül megtalálta. Sauniére nyilvánvalóan rájött, hogy Bigou gyakran eljárt Avignonba. Sauniére idejében a palota már csak egy üres váz volt. De Sauniére könnyen kinyomozhatta, hogy Bigou idejében volt még ott egy festmény, Jüan de Valdes Leal képe, „A Könyörületesség Szabályainak olvasása". — Szóval a festmény még mindig itt van? — kérdezte Malone és végignézett a hatalmas palotaudvaron, egészen a Chapeaux Galoig, a fıbejárat kerítéséig. Claridon megrázta a fejét. — Már rég nincs. Ötven éve elpusztult egy tőzvészben. — Újabb mennydörgések morajlottak. — Akkor minek jöttünk ide? — kérdezte Stephanie. Malone néhány eurót dobott az asztalra, és tekintete elkalandozott, egy szomszédos kávéház teraszára. Miközben a vendégek nagy része szedelızködött, hogy elmeneküljön a közelgı vihar elıl, egy nı nyugodtan üldögélt egy napernyı alatt és valamit kortyolgatott egy csészébıl. Malone-nak elég volt egy rövid pillantás, hogy megállapítsa: jó az alakja és feltőnıen szép a szeme. A nı bıre tejeskávé színő volt, modora udvarias, amikor a pincér eléje tette az ételt. Malone már tíz perccel korábban észrevette, amikor leültek. És elgondolkodott. Leellenırzi. Felvett az asztalról egy szalvétát, és a markába fogta. — Abban a nem publikált kéziratban — folytatta közben Claridon, — tudják, amirıl beszéltem, amit Noél Corbu írt Sauniére-rıl és Rennes-rıl és amit Lars megtalált, szóval ebben Corbu szót ejt egy festményrıl és arról is, hogy tudja: Bigou utalt erre a festményre a névjegyzékben. Corbu azt is megírta, hogy a képrıl készült kınyomat most is megvan a palota archívumában. İ látta is, A halála elıtti héten. Lars aztán kinyomozta, hogy az archívumban hol található. Úgy volt, hogy együtt eljövünk megnézni, de aztán Lars többé nem tért vissza Avignonba. — És magának nem mondta meg, hogy pontosan hol van? — kérdezte Malone. — Non, monsieur. — A naplóban nincs szó a festményrıl — mondta Malone. — Végigolvastam az egészet. Még Avignonról sincs egy szó sem.

— Ha Lars nem mondta el magának, hogy hol van a kınyomat, akkor minek megyünk be? — kérdezte Stephanie. — Maga sem tudja, hogy hol keressük. — De a maga fia tudta, a halála elıtti napon. Azt beszéltem meg vele, hogy majd együtt bemegyünk a palotába, amikor visszatért a hegyekbıl. De, madame, ahogy maga is tudja... — İ sem tért vissza soha többé. — Malone látta, hogy Stephanie nagy erıfeszítéssel elfojtja érzelmeit. Jól csinálta, de nem eléggé. — És miért nem ment be maga? — Fontosabbnak tartottam az életemet. Inkább eltőntem egy elmegyógyintézetben. — A fiút egy lavina ölte meg — szögezte le Malone. Nem meggyilkolták. — Ezt nem tudhatja — mondta Claridon. — Valójában maguk semmit sem tudnak. — Claridon körülpillantott a téren. — Sietnünk kell. Az utolsó körsétát mindig nagyon pontosan kezdik. Az alkalmazottak többsége régi helyi lakos. Nagy részük önkéntes. Hajszálpontosan hétkor bezárnak. A palotán belül nincs riasztó vagy más biztonsági berendezés. Már régóta nincs itt kiállítva semmi valóban értékes mőtárgy. Különben is, a lelakatolt kapukon kívül a vastag falak jelentik az igazi védelmet. Majd lemaradunk a csoporttól és megvárjuk, amíg minden csöndes lesz. — Elindultak. Néhány esıcsepp nedvesítette meg Malone fejét. Továbbra is háttal a nınek, aki vagy harmincméternyire változatlanul ott kellett, hogy üljön az asztalánál, Malone kinyitotta markát és hagyta, hogy a mistral kiragadja a kezébıl az összegyőrt papírszalvétát. Megfordult, és mintha az elszabadult szalvétát üldözné, visszafelé szökdécselt a kılapokon. Amikor elfogta a szökevényt, megkockáztatott egy pillantást a kávézó felé. A nı már nem ült az asztalánál. Követte ıket a palota felé.

HARMINCÖT

DE ROQUEFORT LEENGEDTE A TÁVCSÖVET. A rocher des domes tetején állt. A Dómszikláról nyílik a legjobb kilátás Avignonra. Már az újkıkorszak óta lakták emberek ezt a kupola alakú sziklát. A pápai uralom idején ez a sziklás magaslat természetes védıbástya volt az állandóan fújó mistrallal szemben. Ma a pápai palota mellett álló dombon gyönyörő park van, tavacskákkal, szökıkutakkal, szobrokkal és barlangokkal. A kilátás innen lenyőgözı, és de Roquefort gyakran járt Ide, amikor a közeli papi szemináriumban dolgozott, még mielıtt a Rend tagja lett, Dombok és völgyek húzódtak nyugaton és délen. A sebes Rhone gyorsan iramodott délnek medrében, a híres Szent Benezet híd alatt, amely valaha, a folyón átívelve összekötötte egymással a pápai és a királyi várost. Amikor 1226-ban Avignon Toulouse grófjával együtt VI. Lajos ellen fordult, az albigensek elleni keresztes hadjáratban, a francia király leromboltatta a hidat. Késıbb újjáépítették, és de Roquefort szinte látta maga elıtt, ahogyan a 14. századi bíborosok öszvéreik hátán átügettek, Villeneuve-les-Avignonban épített palotáik felé. A 16. század végére az esı és az áradások annyira megrongálták a hidat, hogy abból már csak négy ívnyílásnyi maradt és nem ért el a túlpartig. A szerkezet azóta is így áll ott. Az akaratgyengeség újabb megnyilvánulása Avignonban, gondolta Roquefort. Úgy látszik, ez a hely félsikerekre van ítélve. — Bementek a palotába — mondta a mellette álló rendtestvérnek. — Ami hét órakor zár. — Az órájára nézett. Majdnem hat. Ismét szeméhez emelte a távcsövet, és a teret nézte, amely körülbelül ötszáz méternyire volt. Az apátságból észak felé autózott, és körülbelül negyven perce ért ide. Az elektronikus nyomkövetı

jól mőködött Malone kocsiján, így megmutatta, hogy elmentek Villeneuve-les-Avignonba, majd vissza Avignonba. Egyértelmő, hogy fölszedték Claridont. De Roquefort a pápai palotától felmászott a dombtetıre a fákkal szegélyezett úton, mert innen beláthatta az egész várost. És a szerencse is rámosolygott, amikor nem sokkal késıbb Stephanie Nelle és két társa elıbukkant föld alatti parkoló kijáratából és letelepedett a kávéház jól megfigyelhetı teraszán. Leeresztette a távcsövet. Süvített körülötte a mistral. Az északi szél most különösen erıs volt, végigsöpört a rakparton, felkorbácsolta a folyó vizét és viharfelhıket sodort egyre közelebb. — Nyilván benn akarnak maradni a palotában, a zárás után. Lars Nelle és Claridon ezt egyszer már megtette. — Még mindig megvan a kulcsunk a fıbejárathoz? — A városban élı testvérünk ırzi. — Hozzátok el. Már régóta biztosította maguknak a lehetıséget, hogy zárás után is bejuthassanak a palotába, a katedrálison keresztül. A palota archívuma felkeltette Lars Nelle érdeklıdését, következésképpen de Roquefort-ét is. Kétszer is elküldött éjjel néhány rendtestvért, hogy nézzenek körül és próbálják meg kideríteni, mi vonzza ide Lars Nelle-t. De a kötetek mennyisége bénítóan hatalmas volt, úgyhogy semmit sem tudtak meg. De talán ma éjjel megtudnak valamit. Megint a szeme elé emelte a lencséket egy papír csúszott ki Malone kezei közül. Figyelte, amint az ügyvéd utánaszalad. Aztán három célpontja eltőnt a szeme elıl.

HARMINCHAT

21 ÓRA

VÉGIGFUTOTT A HIDEG MALONE HÁTÁN, amikor a kopár, dísztelen termekben kóboroltak. A palotalátogatás közben félúton lemaradtak, és Claridon fölvezette ıket egy emeleti helyiségbe. Ebben a toronyrészben, zárt ajtók mögött várakoztak, egészen fél kilencig, amikorra szinte minden belsı világítást leoltottak és már semmilyen mozgás nem volt. Claridon jól ismerte a szokásokat, a személyzet semmin sem változtatott az utóbbi öt évben. A termek, hosszú folyosók, átjárók és sivár szobák labirintusát most csak elszórt, gyenge fényfoltok világították meg valamelyest. Malone csak elképzelni tudta, hogy egykor miként lehettek bebútorozva, a falakat színpompás freskók és faliszınyegek borították, a termeket pedig megtöltötték olyan személyiségek, akik vagy szolgálni jöttek Isten földi helytartóját vagy fohászkodni hozzá. Jártak itt a mongol Nagykán küldöttei, a bizánci császár, még maga Petrarca is és Sienai Szent Katalin, az az asszony, akinek állítólag végül sikerült meggyıznie az utolsó avignoni pápát, hogy térjen vissza Rómába. Bár az épület csak árnyéka volt önmagának, a történelem mélyen gyökeret vert itt. Kint végre megérkezett a vihar, az esı hevesen verte a tetıt, a mennydörgés megzörgette az ablaküvegeket. — Ez a hely valaha ugyanolyan hatalmas és elıkelı volt, mint a Vatikán — suttogta Claridon. — Elmúlt. Elpusztította a tudatlanság és a kapzsiság. Malone nem értett vele egyet. — Mások inkább azt mondanák, hogy a tudatlanság, és a kapzsiság volt az, ami építtette ezt a palotát.

— Ah, Malone úr, maga egy történészhallgató? — Sokat olvastam. — Akkor hadd mutassak valamit. Claridon átvezette ıket néhány kopár szobán, amelyek mind egy-egy névtáblával voltak megjelölve. Megálltak egy Grand Tinel megjelöléső, fülkékkel ellátott, négyzet alakú helyiségnél, aminek faberakásos kupola díszítette a plafonját. — Ez volt a pápa különterme — mondta Claridon, és hangja visszhangzott. — VI. Kelemen aranycsillagokkal telerakott, kék kelmével vonatta be a plafont, hogy mennyei hatást kölcsönözzön a teremnek. Egykor freskók díszítették a falakat. Az egészet elpusztította egy tőzvész 1413-ban. — És sosem állították helyre? — kérdezte Stephanie. — Az avignoni pápák addigra már elköltöztek innen, úgyhogy ez a palota jelentıségét vesztette. — Claridon a terem túlsó végébe sétált. — A pápa egyedül étkezett, itt, ezen az emelvényen, a trónján ülve, egy vörös bársonnyal és hermelinprémmel díszített baldachin alatt. A vendégek fapadokon ültek a falakkal párhuzamosan — a bíborosok a keleti oldalon, a többiek a nyugatin. A kecskelábú asztalok U alakban voltak felállítva és az ételt középrıl kezdték felszolgálni. Minden nagyon kimért és formális volt. — Pont olyan, mint ez az egész hely — mondta Malone. — Olyan, mintha egy kihalt városon sétálnánk keresztül, amelynek épületeibıl kibombázták a lelket, öncélú világ. — Éppen ez volt a szándék. A francia királyok azt akarták, hogy a pápáik távol legyenek mindenkitıl. Egyedül ık akarták megszabni, hogy a pápa mit gondoljon vagy tegyen, ezért volt szükségtelen, hogy a rezidenciájuk barátságos és látogatott hely legyen. Az úgynevezett avignoni pápák közül soha egy sem ment el Rómába, hiszen az olaszok azonnal megölték volna ıket. Így hát az a hét ember, aki itt volt pápa, megépítette a maga erıdítményét, és nem is tett semmit, ami a francia király ellenére lett volna. Létüket a francia királynak köszönhették és jól elvoltak itt, az avignoni fogságban, ahogyan késıbb a pápaságnak ezt az idıszakát elnevezték. A következı terem még szőkösebbnek tőnt. A Díszteremnek nevezett helyiségben tartotta a pápa a titkos megbeszéléseit a bíborosokkal. — Az Arany Rózsát is itt adták át — mondta Claridon. Különösen arrogáns gesztus volt ez az avignoni pápák részérıl. A Nagyböjt negyedik vasárnapján a pápa azzal tüntetett ki mindig egy bizonyos személyt, általában egy uralkodót, hogy átadott neki egy aranyozott rózsát. — Maga szerint ez helytelen volt? — kérdezte Stephanie. — Krisztusnak nem volt szüksége arany rózsákra. A pápáknak miért? Ez az egész hely tele volt szentségtöréssel. VI. Kelemen az egész várost Nápolyi Johanna királynıtıl vásárolta 1309-ben, részeként annak az egyezségnek, mely szerint feloldozást kapott a vád alól, hogy bőnsegéd volt a bátyja megöletésében. Aztán száz éven át a bőnözık, kalandorok, pénzhamisítók, csempészek, mindmind ide menekültek az igazságszolgáltatás elıl, feltéve hogy elég nagy tisztelettel adóztak a pápának. Egy másik szobán áthaladva elértek egy újabb terembe, amelyet a kiírás szerint a Besúgók szobájának neveztek. Claridon felkapcsolta az izzólámpasort. Malone elég sokáig idızött még az ajtóban ahhoz, hogy visszapillanthasson az elızı szobákon át a Grand Tinel-be. Egy árnyék suhant át az egyik falon, ami elég volt ahhoz, hogy megállapítsa: nincsenek egyedül. Tudta is, hogy ki van velük. Egy magas, vonzó, atletikus termető nı — színes bırő, ahogyan Claridon korábban az autóban fogalmazott. A nı, aki követte ıket a palotába. — ...és itt találkozik a régi és az új palota — mondta éppen Claridon. — Mögöttünk a régi, az elıttünk lévı ajtó után meg az új. Ez volt VI. Kelemen dolgozószobája. Malone olvasott az útikönyvben Kelemenrıl. A férfi szerette a festményeket és a verseket, a

kellemes dallamokat, a ritka állatokat és a lovagi szerelmet. Idézték mondását: az elıdeim nem tudták, hogyan kell pápaként élni. Át is változtatta Benedek komor erıdjét pompás palotává. Kelemen anyagi igényeinek nagyszerő példái most körülvették Malone-t az ablaktalan szobákban, falfestmények formájában. Földek, sőrő erdık, patakok, valamennyi fénylın kék ég alatt. Emberek hálót feszítenek egy csukáktól hemzsegı tavacska partján. Kopók, vadászebek. Egy fiatal solymászó nemes. Egy kisgyerek a fán. Füvek, madarak, fürdızık. A zöld és a barna szín dominált, de fel-felbukkant itt egy narancsszínő ruha, ott egy kék hal, amott egy piros gyümölcs a fán, mindez élénk színfoltokat adott az összképhez. — Kelemen ezeket a freskókat 1344-ben festette. A mészréteg alól bukkantak elı, amit a katonák kentek rá a 19. században, mikor a palotát kaszárnyává alakították át. Ez a szoba jól jellemzi az avignoni pápákat, különösen VI. Kelement. Egyesek úgy is nevezték: Kelemen, a Fölséges. Nem érzett túl nagy elhivatottságot a vallásos élet iránt. Teljes bőnbocsánat, kiátkozás visszavonása, sıt a purgatóriumban eltöltendı idı mérséklése élık és holtak számára egyaránt, minden-minden eladó és megváltható volt. Észrevették, hogy valami hiányzik? Malone megint a freskókra bámult. A vadászjelenetek egyértelmő elvágyódást tükröztek, az emberek örömmel tették a dolgukat. A látvány szárnyaló és kissé homályos volt, de semmi rendkívüli nem tőnt föl. Aztán rájött. — Hol van az Isten? — Jól látja, monsieur! — Claridon széttárta a karját. — VI. Kelemen otthonában egyetlen jel sem utal a vallásra. És ez a hiány nagyon is beszédes. Ez egy király hálószobája, nem egy pápáé. És az avignoni fıpapok hasonlóan gondolkodtak magukról. És ezek az emberek zúzták szét a templomosokat. Kezdve 1307-ben V. Kelemennel, aki Szép Fülöp összeesküvı társa volt, egészen 1378-ig, XI. Gergelyig ezek a korrupt személyek semmisítették meg a templomosok rendjét. Lars úgy gondolta, és ezzel én is teljesen egyetértek, hogy ez a szoba mutatja meg igazán, mennyit értek valójában ezek az emberek. — Gondolja, hogy a templomosok tovább éltek? — kérdezte Stephanie. — Oui! Most is köztünk élnek. Láttam ıket. Hogy pontosan mik ık, azt nem tudom. De itt élnek, közöttünk. Malone nem tudta eldönteni, hogy ez a kijelentés most tényként kezelendı, vagy csupán egy olyan ember feltételezése, aki ott is összeesküvést szimatol, ahol semmi sincs. De azt tudta, hogy mögöttük lopózik egy nı, aki eléggé profi ahhoz, hogy ötven méterrıl pontosan a feje fölé, a fába röpítsen egy golyót, hatvan kilométer per órás szélben. Még az is lehet, hogy ı volt az, aki megmentette a bırét Koppenhágában. És ı valóságos! — Inkább haladjunk! — javasolta Malone. Claridon leoltotta a lámpákat. — Kövessenek! A régi palotán keresztül átmentek az északi szárnyba, a konferenciaközpontba. Egy tábla jelezte, hogy a létesítményt nemrég helyezte üzembe a város, hogy ezzel is bevételi forrást teremtsen a további renoválásokhoz. A régebbi Konklávé Terem, a Kincstár és a Nagy Pince tele volt fehér székekkel, színpaddal, pulpitussal és audiovizuális berendezésekkel. Néhány folyosóval odébb új kıtáblák emlékeztek meg a további avignoni pápákról. Claridon egyszer csak megállt egy erıs faajtó elıtt és lenyomta a kilincsét. Az ajtó kinyílt. — Nagyszerő. Továbbra sem zárják be éjszakára. — Miért nem? — kérdezte Malone. — Bent nincs érték, csak sok információ, ez pedig nemigen szokta érdekelni a tolvajokat. Koromsötét helyiségbe léptek. — Valaha ez volt XII. Benedek kápolnája, azé a pápáé, aki kigondolta és megépíttette a régi

palota legnagyobb részét. A 19. század végén ezt és a fölötte lévı termet átalakították archívummá. Itt ırzik a környék és a palota könyveit, iratait. Az elıcsarnok felıl beszivárgó halvány fény egy magas, toronyszerő helyiséget mutatott, tele polcsorokkal. Nemcsak középen, a falaknál körben is polcok emelkedtek, melyekhez fentebb rácsos karzat segítette a hozzáférhetést. A polcokon túli csúcsíves ablakok sötét tábláin szüntelenül kopogott az esı. — Négy kilométernyi polcsor — mondta Claridon. — Irgalmatlanul sok információ. — De tudja, hogy merre keressünk? — kérdezte Malone — Remélem. Claridon elıresietett a terem középsı részébe. Malone és Stephanie várt, amíg egy lámpa nem gyúlt, körülbelül 15 méternyire tılük. — Erre! — kiáltotta Claridon. Malone becsukta a csarnokba vezetı ajtót, és azon tőnıdött, hogy a nı hogyan fog majd észrevétlenül bejutni. A fényforrás felé vette útját és hamarosan elért az öreghez, aki egy olvasóasztal mellett állt. — A történészek szerencséje — mondta Claridon hogy a 18. század elején a palota valamennyi mőtárgyát katalógusba vették. Aztán, a 19. század második felében megint leltárba vették mindazt, ami megmaradt a forradalom után. Lars és én is jól ismertük ezt a győjteményt, azt is, hogy hogyan vannak katalogizálva. — És nem jött el ide Mark halála után, mert azt gondolta, hogy a templomos lovagok majd megölik? — kérdezte Malone. — Értem én, monsieur, hogy maga nem hisz ebben. De biztosíthatom, hogy jól döntöttem. Ezek a feljegyzések itt hevertek évszázadokon át, így hát úgy gondoltam, hogy néhány év pihenést még kibírnak. Fontosabbnak tőnt számomra, hogy életben maradjak. — Akkor most miért van itt? — kérdezte Stephanie. — Már sok idı eltelt. — Claridon ellépett az asztaltól. — Itt vannak körülöttünk a palota katalógusai. Csak néhány percre van szükségem, hogy átnézzem ıket. — Üljenek le és várják meg, amíg megtalálom, amit keresünk. — Elıvett egy elemlámpát a zsebébıl. — Ezt az intézetbıl hoztam. Gondoltam, talán szükségünk lesz rá. Malone leült egy székbe, Stephanie szintén. Claridon eltőnt a sötétben. Ahogy ültek, Malone hallotta a kotorászás zaját, látta a zseblámpa fénycsóváját ide-oda cikázni. — Ezt csinálta a férjem is — súgta Stephanie. — Elbújt valami elhagyatott, sötét helyen és oktalanságok után kutatott. Érezte az élt a nı szavaiban. — Miközben a házasságunk széthullott. Miközben én napi húsz órát dolgoztam. İ meg ezzel foglalkozott! Egy hatalmas mennydörgés összerezzentette ıt is, és megzörgette az ablaktáblákat. — Számára ez fontos volt — mondta Malone, szintén lefojtva a hangját. — Ráadásul lehet is benne valami. — Micsoda, Cotton? Kincs? Oké, lehet, hogy Sauniére tényleg megtalálta azokat az ékszereket a kriptában. Ilyen szerencse az életben legfeljebb egyszer adatik meg az embernek. De van itt még valami. Bigou, Sauniére, Lars, Mark, Claridon, mind álmodozók. — Az álmodozók már sokszor változtatták meg a világot, — Ez olyan, mintha a nem létezı csodaszarvast hajszolnád. Claridon visszatért a sötétségbıl, és ledobott egy dohos-penészes iratköteget az asztalra. Kívül vízfoltok tarkítottál a dossziét. A fedél alatt háromujjnyi vastagon fekete-fehér képek és kéziratos oldalak voltak.

— Alig egyméternyire attól, amit Mark megjelölt. Istennek hála, az itt szolgáló öregemberek nemigen változtatnak a dolgokon. — Hogyan talált rá Mark? — kérdezte Stephanie. — Hétvégeken kutatott a nyomok után. Nem volt annyira elszánt, mint az apja, de elég gyakran eljött a rennes-i házba és olyankor együtt keresgéltünk. A toulouse-i egyetemen rábukkant valami információra az avignoni archívummal kapcsolatban. Összepárosította az összeillı nyomokat és most itt a válasz. Malone szétterítette a dosszié tartalmát az asztalon. — Mit keresünk? — Sosem láttam a festményt. De reménykedjünk, hogy azonosítható. Elkezdték átvizsgálni a képeket. — Itt van! — mondta hirtelen izgatottan Claridon. Malone jól megnézte az egyik kınyomatot. Idıtıl megsötétült, töredezett sarkú, fekete-fehér rajz. Tetején kéziratos feljegyzés: Don Miguel de Mariára olvassa a Könyörületesség Szabályait. A képen egy idıs férfi látszott, állhegyén kis szakállal, vékony bajuszkával, papi ruhában ülve egy asztalnál. Cikornyás embléma volt a ruha ujjára hímezve, válltól könyökig. Bal kezét egy feltámasztott könyvön nyugtatta, jobb karját elıre kinyújtotta, tenyérrel fölfelé, egy díszes terítıvel letakart asztal fölött egy kis ember irányába mutatva, aki szerzetesi öltözékben ült egy alacsony széken és ujját az ajkára helyezve csöndet intett. A kis ember térdén egy nyitott könyv hevert. Az egész képet betöltı padló fekete és fehér négyzetekbıl állt, sakktáblaszerően, a kis ember székének oldalán pedig egy felirat volt olvasható: ACABOCE A° de 1687 — Roppant különös — mormolta Claridon. — Nézzenek csak ide! Malone követte Claridon ujját, és szemügyre vette a kép bal felsı részét, ahol, a kis ember mögött, a sötétben egy asztal és egy polc állt. Az utóbbi tetején egy emberi koponya. — Mit jelent ez az egész? — kérdezte Malone Claridont. — Caridad „könyörületességet" jelent, de fordítható „szeretetnek" is. A fekete ruha, amit az asztalnál ülı férfi visel, a Calatrava Lovagrend köpenye. Ez egy spanyolországi vallási szervezet, amelynek tagjai Jézus Krisztusnak ajánlják életüket. A ruha ujján lévı mintázatról nem sokat tudok. Acaboce „beteljesülést" jelent. Az A° lehet utalás Alfára és Omegára, a görög ábécé elsı és utolsó betőjére — a kezdet és a vég. A koponya? Hát arról fogalmam sincs. Malone emlékezetébe idézte, amit Bigou írt állítólag a rennes-i egyházkerületi névjegyzékbe, mielıtt Franciaországból végleg Spanyolországba menekült volna. „Olvassátok a Könyörületesség Szabályait.” — Miféle szabályokat kell olvasnunk? — Claridon a gyenge fényben a képet vizsgálgatta. — Nézzen csak meg valamit a sámlin ülı kis emberen. Látja a cipıjét? A lábai a padló mintájának fekete négyzetein pihennek, átlósan. — A padló olyan, mint egy sakktábla — mondta Stephanie. — Ahol a futár átlósan lépeget, ahogyan a kis ember lábai mutatják. — Szóval akkor ez a kis ember futár? — kérdezte Stephanie. — Nem — mondta Malone, aki rájött —, a francia sakkban a futárt Fou-nak, Bolondnak is hívják. — Szakértıje a játéknak? — érdeklıdött Claridon.

— Csak játszottam már néhányszor. — Claridon a sámlin ülı kis ember figurájára mutatott. — Itt van tehát a Bölcs Bolond, akinek nyilván valamilyen titka van, ami Alfával és Omegával kapcsolatos. Malone elértette. — Krisztust nevezték így. — Oui. És ha hozzáadja, hogy Acaboce, akkor kijön, hogy „Alfa és Omega beteljesülése". Krisztus befejeztetett, — De mit jelent ez? — kérdezte Stephanie. — Madame, megkaphatnám Stüblein könyvét? A nı elıvette a táskából, és odaadta Claridonnak. — Nézzük meg ismét a sírkövet! Ez és a festmény valahogy összefüggenek. Ne feledjék: Bigou abbé hagyta mind a két jelet. Lerakta a könyvet az asztalra és kinyitotta. Ismerniük kell a történetet, hogy megértsék ezt a sírkövet. A d'Hautpoul család már a 12. századi Franciaországban is létezett. Marié 1732-ben ment hozzá a legutolsó grófhoz, Francois d'Hautpoul-hoz. Az egyik d'Hautpoul 1644-ben írt egy végakaratot, amit illendıen jegyzékbe is vettetett egy közjegyzınél, Espérazában. Amikor ez az ıs meghalt, mégsem találták a végrendeletet. Aztán, száz évvel a halála után, ez a végrendelet hirtelen mégis elıkerült. Amikor Francois d'Hautpoul elment átvenni azt, a jegyzı azt mondta neki, hogy „nem lenne bölcs dolog a részemrıl, ha egy ilyen értékes dokumentumtól megválnék". Francois 1753-ban meghalt, a végrendeletet pedig 1780-ban végül átadták az özvegyének, Marie-nak. Miért? Senki se tudja. Talán azért, mert addigra már ı maradt az egyetlen élı d'Hautpoul. De egy év múlva ı is meghalt és úgy tudni, a végrendeletet vagy mindazt az információt, amit az tartalmazott, átadta Bigou abbénak, a családi titok részeként. — És ez volt az, amit Sauniére megtalált a kriptában? Az aranypénzekkel és az ékszerekkel együtt? Claridon bólintott. — De a kriptát elrejtették. Lars mindig is úgy gondolta, hogy Marié hamis sírja a temetıben, az rejti a kulcsot. Bigou úgy gondolhatta, hogy a titok, ami a tudomására jutott, túl nagy ahhoz, hogy ne adja tovább. Elmenekült az országból azzal, hogy többé nem tér vissza, úgyhogy hagyott egy rejtjelet, ami megmutatja az utat. A kocsiban, amikor elıször mutatták meg nekem ezt a rajzot a sírkırıl, sok minden átfutott az agyamon. — Odahúzott egy üres jegyzettömböt és egy tollat, ami az asztalon hevert. — Most már tudom, hogy ez a véset rengeteg információt tartalmaz. — A jobb oldali kılap vízszintesen feküdt Marié sírján és nem olyan szöveg van rajta, ami általában sírköveken szerepelni szokott. A bal oldali kılapon latin írás van. — Claridon felírta a jegyzettömbre: ET IN PAX. — Ez lefordítva azt jelenti, hogy „és békében", de van vele egy probléma. Pax a béke szó alanyesete és nyelvtanilag helytelen az in prepozíció után használni. A jobb oldali oszlopot görögül írták és zagyvaság. De aztán végiggondoltam, végül eszembe jutott a megoldás. A felirat végig latinul van írva, a görög ábécé betőivel. Ha lefordítjuk latin betőre, az E, T, I, N és az A betőkkel nincs probléma. De a P az latin betővel R, az X-bıl K lesz, és... Claridon gyorsan firkált valamit a jegyzettömbre, majd leírta a fordítást is a lap aljára. ET IN ARCADIA EGO — „És Árkádiában én" — fordította Malone latinból. — Ennek nincs semmi értelme. — Pontosan — mondta Claridon. — Ami az embert arra a következtetésre juttatja, hogy a szavak

valami mást rejtenek. Malone értette, mire gondol. — Egy anagrammát. — Ez Bigou idejében megszokott dolog volt. Végtére is kétséges, hogy Bigou ennyire könnyen megfejthetı rejtvényt hagyott volna. — És mi van a középen lévı szavakkal? Claridon azokat is lejegyezte a tömbre. REDDIS RÉGIS CÉLLIS ARCIS — Reddis azt jelenti, hogy „visszaadni". De ugyanakkor Rennes latin neve is. Régis a Rex-bıl jön, ami „királyt” jelent. Cella valószínőleg „tárolóhelyet" jelöl. Arcis meg az Arx-ból származik, ami „erıdítmény, vár". Mindegyik sornak jelentése lehet, de így, együtt semmi értelmük. Aztán ott van a nyíl, ami a fönt lévı P—S jelrıl a lenti PRAE—CUM ra mutat. Fogalmam sincs, hogy ez a P—S mit jelent. A PRAE—CUM-ot valahogy úgy lehet fordítani: "imádkozz". És mi az a szimbólum az alján? — Kérdezte Stephanie. — Olyan mint egy polip. Claridon megrázta a fejét. — Egy pók, asszonyom. És mi van a másik kövön? — Kérdezte Malone. A bal oldali sírkı jól láthatóan, függılegesen állt a síron. Ne feledjék, Bigou sok éven át szolgálta Marié d'Hatpoul-t. Tökéletesen lojális volt hozzá, és csaknem hat évig készítette ezt a sírkövet, mégis szinte minden sorban van hiba. Az akkori idık kıfaragói hajlamosak lehetnek hibákat véteni, na de annyit? Az abbé semmiképpen sem hagyta volna. — Vagyis a hibák is részei az üzenetnek? — kérdezte Malone. — Úgy tőnik. Nézzen ide! A neve rosszul van írva. Nem az volt a neve, hogy Marié de Negre d'Arles dame d'Haupoul, hanem az, hogy Marié de Negri d'Ables d'Hautpoul. És a többi szó közül is nagyon sok meg van csonkítva, el van írva. Betők kerülnek be és ki, minden ok nélkül. De nézzék a dátumot! Malone szemügyre vette a római számokat. MDCOLXXXI — Feltehetıen a halálának éve. 1681. És akkor még nem is számítottam azt az 0-t, merthogy a római számrendszerben nincs nullás számjegy és semmiféle számot nem jelölnek 0-val. Pedig itt van. Ráadásul Marié 1781-ben halt meg, nem 1681-ben. Vajon azért van ott a 0, hogy jelezze: Bigou tisztában van azzal, hogy a dátum hibás? És a kora sem stimmel. Amikor meghalt, 68 éves volt, nem pedig 67, ahogyan kiírták. Malone a jobb oldali kılap vázlatára mutatott alsó sarokban lévı római számokra. LIXLIXL. — Ötven. Kilenc. Ötven. Kilenc. Ötven. — Nagyon furcsa — mondta Claridon. Malone visszapillantott a kınyomatra. — Nem látom, hogyan illik ide a festmény? — Ez egy rejtvény, monsieur. Amelynek nincs megfejtése. — Pedig ezt a megfejtést én nagyon szeretném megtudni — mondta hirtelen egy mély hang a sötétbıl. MALONE ARRA SZÁMÍTOTT, hogy majd a nı keres velük kapcsolatot, de ez a hang nem az övé volt. A pisztolyáért nyúlt. — Maradjon nyugton, Malone! Fegyverek szegezıdnek magára. — Ez az a férfi a katedrálisból — mondta Stephanie. — Mondtam, hogy még találkozunk. És maga, monsieur Claridon! Nem volt túl meggyızı az

intézetben. Hogy maga bolond? Éppen maga? Nehezen hihetı. Malone a sötétséget fürkészte. Már pusztán a terem mérete is zavarossá tette a hangfelismerést. Mégis észrevett néhány alakot a fönti polcok elıtt körbefutó galérián, a fakorlátoknál. Négyet számolt össze. — Ugyanakkor lenyőgöz a tudása, monsieur Claridon. A sírkövet illetı következtetései logikusnak tőnnek. Mindig is úgy gondoltam, hogy sok információ rejlik a sírkıben. Én magam is jártam már itt és kotorásztam a polcokon. Nagyon nehéz vállalkozás. Annyi mindent kell átnézni. Nagyra értékelem, hogy leszőkítette a keresés terét. „Olvassátok a Könyörületesség Szabályait.” Ki hitte volna? Claridon keresztet vetett, és Malone félelmet látott a férfi szemében. Isten óvjon minket! — Ejnye, monsieur Claridon — mondta a testetlen hang, miért kell belekeverni a mennyeket? — Maguk az ı harcosai — Claridon hangja remegett. — Mibıl gondolja? — Mi mások lehetnének? — Lehetnénk akár a rendırség is, nem? Nem, ezt nem hinnék el. Akkor talán kalandorok vagyunk, kutatók, mint maguk. De nem. Mondjuk, hát, az egyszerőség kedvéért, hogy az ı harcosai vagyunk. És maguk hárman hogyan segíthetnék a mi ügyünket? Senki sem felelt. — Nelle asszony rendelkezik a férje naplójával, és az aukción szerzett könyvvel, ı majd ezekkel járul hozzá. — Kapja be! — bukott ki Stephanie-ból. Halk pukkanás, mint amikor egy labdát a földhöz csapunk. Egy golyó pattant le az asztal szélérıl, alig néhány centi méternyire Stephanie-tól. — Helytelen válasz — mondta a hang. — Add oda nekik! — mondta Malone. Stephanie elkerekedett szemmel nézett rá. — Legközelebb rád fog lıni. — Hogyan találta ki? — kérdezte a hang. — Én ezt tenném. Kuncogás hallatszott. — Elismerésem, Malone. Maga igazi profi. Stephanie benyúlt a válltáskájába, és kivette a naplót, meg a könyvet. — Csúsztassa az ajtó felé, a polcsorok között! — utasította a hang. A nı engedelmeskedett. Egy alak tőnt elı és felkapta a csomagot. Malone magában még egyet adott az emberek számához. Most legalább öten voltak az archívumban. Megérintette a csípıjéhez szoruló fegyverét, a zakója alatt. Sajnos nem tudta volna észrevétlenül elıkapni, egy ember biztos, hogy rá tudott volna lıni. És csak három golyója volt a tárban. — A maga férje, Nelle asszony, képes volt összerakni egy csomó tényt, és következtetései a hiányzó elemekkel kapcsolatban általában helyesek voltak. Nagyon okos ember volt. — Maga mit keres? — kérdezte Malone. — Én csak néhány napja kerültem ebbe az ügybe. — Az igazságot akarjuk, Malone. — És ahhoz halálra kell gázolni egy öregembert Rennes-le-chateau-ban, hogy megszerezzék az igazságot? Malone úgy gondolta, hogy megkockáztat egy blöfföt, hátha kisül belıle valami. — Kirıl van szó? — Ernst Scoville-ról. Lars Nelle-lel dolgozott. Biztos, hogy hallott már róla. — Malone, egy év kihagyás nyilván kissé tompította a képességeit. Remélem, amikor még aktív

volt, jobban kérdezett. — Most, hogy már maguknál van a napló és a könyv is, nem kéne távozniuk? — Még arra a kınyomatra is szükségem lenne. Monsieur Claridon, kérem, legyen szíves azt odavinni az egyik segítımnek, oda, az asztal másik oldalára! Claridonnak jól láthatóan nem volt ínyére a feladat. Újabb pukkanás egy hangtompítós fegyverbıl, és megint egy golyó fúródott az asztal lapjába. — Útálom magamat ismételni. Malone felemelte a rajzot és átnyújtotta Claridonnak. — Tegye, amit mondtak! A lapot átvevı kéz erısen remegett. Claridon tett néhány lépést és kikerült a lámpa halvány fénykörébıl. Hatalmas mennydörgés reszkettette meg a levegıt és a falakat. Az esı változatlan erıvel verte az ablaktáblákat. Aztán egy új hang. Fegyverdörrenés. A lámpa ezer darabra robbant szét DE ROQUEFORT HALLOTTA A FEGYVER DURRANÁSÁT és észrevette a torkolattőz felvillanását a bejárat közelében. Az ördögbe! Még valaki van itt! A terem teljes sötétségbe merült. — Gyerünk! — kiáltotta embereinek a második emeleti galériára, és remélte, hogy tudni fogják, mit kell tenniük. MALONE IS ÉSZREVETTE, hogy valaki kilıtte a lámpát. A nı. Ezek szerint mégiscsak talált módot arra, hogy bejöjjön. Amint elfedte ıket a sötét, Malone megragadta Stephanie karját, és lerántotta magával a földre. Remélte, hogy a támadás hasonlóan felkészületlenül érte a galérián lévı embereket is. Elıkapta a pisztolyt. Hátulról újabb két lövés dörrent, és a futóhídon lévı emberek megélénkültek. Futó léptek dobogtak a galéria fapadlóján. De jobban izgatta ıt az a férfi, aki a földszinten tőnt fel a naplóért és a könyvért. Most azonban semmit sem hallott abból az irányból, ahol utoljára látta. És nem jött semmi nesz Claridon felıl sem. A szaladgálás abbamaradt. — Akárki vagy is — harsant fel a férfi hangja —, muszáj beleavatkoznod? — Ugyanezt kérdezhetném én is — válaszolta egy közömbös nıi hang. — Ehhez semmi közöd! Ezzel nem értek egyet. Megtámadtad két emberemet Koppenhágában. — Fogalmazzunk inkább úgy, hogy befejeztem, amit te kezdtél el. — Ezért megfizetsz! — Gyere és kapj el! — Kapjátok el! — üvöltötte a férfi. Fekete árnyak suhantak el fölöttük. Malone szeme már kezdett hozzászokni a sötétséghez, és kivette egy lépcsı körvonalait a galéria végében. Stephanie kezébe nyomta a pisztolyt. — Maradj itt! — Hová mégy? — Visszafizetni egy szívességet. Lekuporodott és meggörnyedve igyekezett a polcok között hátrafelé. Várt, majd megragadta az egyik embert, aki éppen lelépett az utolsó lépcsıfokról. A férfi alakja és magassága hasonló volt a vörös dzsekiséhez, de ezúttal Malone már felkészült volt. A férfi gyomrába térdelt, majd hatalmasat vágott a tarkójára. A férfi hangtalanul összecsuklott. Malone a sötétséget vizsgálta, és rohanó lépteket hallott az oldalsó folyosók felıl. — Ne, kérem, hagyjanak! — Claridon!

DE ROQUEFORT EGYENESEN AZ ARCHÍVUMBÓL KIVEZETİ ajtó felé igyekezett. Lejött a galériáról, mert tudta, hogy a nınek sietısen vissza kell vonulnia és nem sok választási lehetısége van. Az egyetlen használható kijárat az, amelyik az elıcsarnokba nyílik, mert a másik, a gondnok szobáján keresztül vezet. Az embere, aki ott ırködik, éppen most jelentette az adóvevın, hogy ott minden csendes. Már tudta, hogy a nı ugyanaz a személy, aki Koppenhágában is beavatkozott és valószínőleg ugyanaz, aki tegnap este is ott volt Rennes-le-Cháteau-ban. Ez a felismerés további cselekvésre sarkallta. Meg kell tudnia, ki ı. Az archívumból kivezetı ajtó kinyílt, majd rögtön becsukódott. A résen egy pillanatra bevetülı fényben de Roquefort észrevett két lábat, amelyek egy, a polcok között, a földön fekvı testhez tartoztak. Odaugrott, és ráismert az aléltan fekvı alakban az egyik segédjére. Egy kis nyílvesszı állt ki a nyakából. Ez a rendtestvér állt ırt a földszinten és az ı feladata volt, hogy felszedje a naplót, a könyvet és a kınyomatot. Amik most sehol sem voltak! Az átkozott boszorkány! — Cselekedjetek a megbeszéltek szerint! — kiáltotta az embereinek. Az ajtó felé rohant. MALONE HALLOTTA, MIT KIÁLTOTT A FÉRFI, és úgy döntött, hogy visszamegy Stephanie-hoz. Arról fogalma sem lehetett, hogy korábban mit beszélt meg a férfi az embereivel, de arra tippelt, hogy velük lehet kapcsolatos, és nem kellemes. Meggörnyedve visszafutott a polcsorok között, az asztal felé. — Stephanie! — lehelte, — Itt vagyok, Cotton. Közelebb kúszott hozzá. Semmi mást nem hallott, csak az esı dobolását. — Kell lennie még egy kijáratnak valahol — súgta a nı a sötétbe. Malone visszavette tıle a fegyvert. — Valaki kiment az ajtón. Valószínőleg a nı. Csak egy árnyat láttam. A többiek nyilván Claridon után mentek, és egy másik kijáraton távoztak. Az archívum ajtaja megint kinyílt. — Most megy ki az a férfi — mondta. Felugrottak és visszafelé szaladtak, keresztül az archívumon. Az ajtónál Malone megtorpant. Nem látott és nem hallott semmit, így kirontott. De Roquefort észrevette a nıt, amint a hosszú folyosón szalad. A nı megpördült és anélkül, hogy lassított volna, rálıtt. De Roquefort a földre vetette magát, a nı pedig eltőnt a sarkon. Talpra ugrott és utána rohant. Mielıtt a nı lıtt volna, észrevette a kezében a naplót és a könyvet. Meg kell állítania. MALONE MEGLÁTOTT EGY FEKETE NADRÁGOS, sötét garbós férfit, pisztollyal a kezében, amint éppen befordul a sarkon, úgy húszméternyire. — Ez egyre érdekesebb lesz — mondta magában. Mindketten szaladni kezdtek. DE ROQUEFORT TOVÁBB ROHANT. A nı nyilván el akarja hagyni a palotát, és úgy tőnt, jól ismeri a járást. Mindig a megfelelı helyen fordult be, a megfelelı irányba. Ügyesen megszerezte, amiért jött, vagyis nyilvánvalóan a menekülését is elıre meg kellett terveznie. Egy újabb kapun át bejutott egy bordázott boltozatú csarnokba. A nı már a helyiség másik végén

járt, egy saroknál. Odaügetett és látta, hogy egy széles lépcsı vezet lefelé. A Nagy Díszlépcsı. Egykor freskók díszítették mindkét falát, s egy-egy vasajtó ékelıdött közéjük. A lépcsın perzsa futószınyeg terült el, ami a lépcsıt alkalmassá tette a pompás pápai ceremóniák helyszínére. Mostanra már a falak és a lépcsıfokok csupaszon maradtak. Lent, körülbelül harmincméternyire, már tökéletes sötétség honolt. Tudta, hogy ott több kijárat is nyílik az udvarba. Hallotta a nı lépteit, hogy fut lefelé a lépcsın, de ıt magát nem látta. Ezért csak vaktában lıtt. Tízszer. MALONE JÓL HALLOTTA A KALAPÁCSÜTÉSHEZ HASONLÓ kemény durranásokat. Egyik fülrepesztı lövés a másik után. Lelassította a lépteit az alig néhány méternyire következı ajtó elıtt. ZSANÉROK CSIKORGÁSA HALLATSZOTT A SZUROKFEKETE sötétségbıl. De Roquefort ráismert a nyíló ajtó nyikorgására. Künn a vihar egyre hangosabb lett. A vaktában leadott lövései tehát nem találtak. A nı kijutott a palotából. Lépéseket hallott maga mögött is. Halkan beleszólt a garbója nyakára csippentett mikrofonba. — Megszereztétek, amit kértem? — Igen — jött rögtön a válasz a fülhallgatójába. — Én most a Konklávé Csarnokban vagyok. Malone és Nelle asszony mögöttem van. Foglalkozzatok velük! Rohant lefelé a lépcsın. MALONE LÁTTA, HOGY A SÖTÉT GARBÓS FÉRFI ELHAGYJA a csarnokot, amelybe ı éppen beért. Pisztollyal a kezében rohant utána, mögötte meg Stephanie. Hirtelen három fegyveres tőnt fel a csarnok egy másik lejáratából, és elálltak az útjukat. Malone és Stephanie megállt. — Kérem, dobja el a fegyvert! — mondta az egyik férfi. Semmi esély arra, hogy mindhármat lelıje, mielıtt az egyik ıt vagy Stephanie-t vagy mindkettıjüket leteríti, így hát elejtette a fegyvert, amely nagyot koppant a kövön. A három férfi közelebb jött. — Mit tegyünk most? — kérdezte Stephanie. — Várom a javaslatokat. Semmit se tegyenek — mondta egy másik rövid frizurás. Mozdulatlanul álltak. — Forduljanak meg! — hangzott a parancs. Malone Stephanie-ra nézett. İ már volt csiklandós helyzetekben néhányszor, még olyanokban is, mint ez a mostani. De még ha le is tudna győrni egyet, netán kettıt, még mindig ott a harmadik. Ráadásul mindegyiknél fegyver van. Egy tompa puffanás, majd Stephanie jajkiáltása. A nı a földre zuhant. Még mielıtt oda tudott volna ugrani, Malone kapott egy nagy ütést a tarkójára valami kemény tárggyal, és elsötétült elıtte minden. DE ROQUEFORT TOVÁBB ÜLDÖZTE ZSÁKMÁNYÁT, aki átszáguldott a palotatéren, majd a kihalt avignoni utcák közül is jó néhányon. A langyos esı egyenletesen zuhogott. Az ég hirtelen kettéhasadt és hatalmas villámok szaggatták darabjaira a sötétséget. A mennydörgés fülsiketítı volt. Már elhagyták a házakat és a folyóhoz közelítettek. Tudta, hogy elıttük a Szent Benezet híd. A viharban, a villámok fényében jól látta, hogy a nı

egyenesen a hídra tart. Hová megy? Miért oda? Mindegy, követnie kell. Nála volt mindaz, amiért most ide jöttek, úgyhogy nem akarta elhagyni Avignont a napló és a könyv nélkül. Eszébe villant, hogy a zuhogó esı nem tesz-e kárt a lapokban. Haja már csimbókokban tapadt a fejére, a ruhái meg teljesen átázva a testére. Egy villanást látott maga elıtt úgy ötven méterre, amint a nı belelıtt a kapuba, ami a híd bejáratát zárta el. Aztán eltőnt az építményben. İ is hamarosan odaért és óvatosan belesett. Jobboldalt egy jegykiadó pult állt. A bal oldali pultokon pedig ajándéktárgyak sorakoztak. Három forgóajtó vezetett ki a hídra. A csonka híd már régóta csak turistalátványosság volt. A nı már vagy harmincméternyire volt és rohant, egyenesen kifelé a hídon. Aztán eltőnt. De Roquefort átugrott a forgóajtók fölött és tovább üldözte. Egy kis gótikus kápolna állt a második pillér fölött. Ismerte, ez a Szent Miklós-kápolna. Valamikor benne ırizték Szent Benezet-nek, a híd eredeti építıjének a maradványait. De ezek a relikviák eltőntek a forradalomban és csak a kápolna maradt meg. Felül gótikus, alul román stílusú. A nı pedig éppen ide ment be. Pontosabban: le, egy lépcsın. Újabb zöldes villámcsóva zúgott el fölöttük. Kitörölte az esıvizet a szemébıl és megállt a legfelsı lépcsıfoknál. Meglátta a nıt. De nem lent, hanem ismét a híd tetején, amint rohan a negyedik nyílás felé, amely már a Rhone közepéig ért és sehová sem vezetett, minthogy a többi pillért már több mint háromszáz éve elmosta az ár. A nı nyilván azért szaladt csak le egy darabig a lépcsın, hogy aztán megkerülje a kápolnát és eközben az fedezéket nyújtson neki, nehogy ı rá tudjon lıni. De Roquefort utána vetette magát, szintén megkerülve a kápolnát. Nem akarta lelıni. Élve kellett neki a nı. De még inkább kellett neki az, ami a nınél volt. Ezért egyet lıtt, a nı lába mellé. A nı megállt és szembefordult. Tovább szaladt feléje, a pisztolyt lövésre tartva. A nı a negyedik nyílás végénél állt. Mögötte csak sötétség és a víz. Mennydörgés. A szél heves rohamokban jött. Az esı ömlött, az arcán végigcsurgott. — Ki maga? — kérdezte. A nı fekete kezeslábast viselt, amely jól harmonizált sötét bırszínével. Karcsú volt, de izmos, fejét szők csuklya borította, amibıl csak az arca látszott ki. Bal kezében pisztolyt tartott, a másikban meg egy mőanyag bevásárló zacskót. A zacskót kinyújtotta a víz fölé. — Csak semmi kapkodás! — mondta. — Egyszerően lelıhetném. — Két oka is van, hogy miért nem. — Hallgatom. — Az elsı: a csomag a folyóba esne, és amit nagyon meg akar szerezni, azt örökre elveszítené. A második: keresztény vagyok, maga meg nem öl meg keresztényt. — Honnan tudja, hogy mit teszek és mit nem? — Maga egy templomos lovag, mint a társai. Esküt tettek arra, hogy nem bántanak keresztényeket. — Fogalmam sincs, hogy maga keresztény-e. — Akkor maradjunk az elsı oknál. Ha lelı, a könyvek beleesnek a Rhone-ba. A sodrás azonnal elviszi. — Úgy tőnik, mindketten ugyanazt keressük. — Gyors a felfogása. A nı továbbra is a folyó fölött tartotta a karját. De Roquefort azt latolgatta, hogy hol kéne meglınie, de aztán kénytelen volt belátni: a nınek igaza van, a csomag beleesne a vízbe, az

áramlat pedig rég elsodorná, mire ı akár csak a híd pereméig hátralévı néhány métert megtenné. — Úgy tőnik, akkor holtpontra jutottunk. — Én nem így fogalmaznék. A nı szétnyitotta a markát, és a zacskó eltőnt a mélyben. Kihasználva a férfi meglepetését, a nı felemelte fegyverét és lıtt, de addigra de Roquefort már elvetıdött oldalra, a nedves kövekre. Mire kitörölte a szemébıl a vizet, már csak azt látta, hogy a nı leugrik a híd végén. Felpattant és a peremhez rohant. Arra számított, hogy lent a Rhone kavargó vizét látja majd, de ehelyett, alig két és fél méternyire maga alatt, kıtalapzatot pillantott meg, mely a hídtest medernyílásának tartópillérébıl származott. Látta, hogy a nı fölkapja a zacskót és eltőnik a híd alatt. Egy pillanatig habozott, aztán leugrott. Bár a talpára esett, középkorú ízületei igencsak megérezték ezt az igénybevételt. Egy motor bıgött fel, majd azt látta, hogy a pillér túloldaláról egy motorcsónak siklik ki sebesen a vízre, észak felé. Lövésre emelte a pisztolyát, de egy torkolattőz villanás figyelmeztette, hogy a nı megint megelızte. Hasra vetıdött a vizes kövön. A csónak lıtávolon kívül került. Ki volt ez a boszorkány? A nı kétségtelenül tudta róla, hogy hová tartozik, de azt nem, hogy kicsoda, mert különben megnevezte volna. Az is nyilvánvaló, hogy tisztában van a könyv és a napló jelentıségével. De ami a legfontosabb: ismerte minden megmozdulásukat. Felállt és belépett a híd alá, az esıtıl védett helyre, ahová a csónak ki volt kötve. A menekülését is ügyesen megtervezte. De Roquefort már éppen vissza akart mászni azon a vaslétrán, ami a pillér oldalához volt erısítve, amikor a sötétben valamit észrevett. Lehajolt. Egy könyv feküdt a vizes köveken. Felemelte, egészen közel a szeméhez, erılködve, hogy valamit meglásson a bepiszkolódott lapokon. Sikerült elolvasnia néhány szót. Lars Nelle naplója. A nı elveszítette sietıs visszavonulása közben. Elmosolyodott. Most már nála volt a rejtvény megoldásának egy része. Nem az egész, de talán elég. És azt is tudta, hogyan derítse ki a többit.

HARMINCHÉT

MALONE KINYITOTTA A SZEMÉT, megmozgatta fájó nyakát és megállapította, hogy nem tört el semmije. Tenyerével masszírozgatta megdagadt izmait és igyekezett kirázni a fejébıl az ájulás utáni kábaságot. Az órájára nézett: 23 20. Körülbelül egy órán át volt eszméletlen. Stephanie ott feküdt mellette. Odakúszott, fölemelte a fejét és gyengéden megrázta. A nı kinyitotta a szemét, és pislogva igyekezett ránézni. — Ez fáj — motyogta Stephanie. — Na ne mondd! — Körülnézett a hatalmas elıcsarnokban. Kint az esı már csillapodott. — Ki kell jutnunk innen. — Mi van a barátainkkal? — Ha meg akartak volna ölni, már halottak lennénk. Azt hiszem, inkább elegük van belılünk. Megszerezték a naplót, a könyvet és Claridont is. Ránk már nincs szükségük. — Észrevette a nem messze heverı pisztolyt és felvette. — Inkább kellemetlenek vagyunk nekik, mint veszélyesek. Stephanie a tarkóját nyomogatta. — Nagyot hibáztam, Cotton. Nem lett volna szabad semmit sem lépnem, miután megkaptam azt

a naplót. Ha nem hívom fel Ernst Scoville-t, akkor biztos még ma is él. És téged sem lett volna szabad belekevernem. — Úgy emlékszem, én erıltettem. — Lassan föltápászkodott. — El kell tőnnünk innen. Elıbbutóbb erre járnak majd a takarítók. És nem szeretnék mindenféle rendıri kérdésekre válaszolni. Fölsegítette Stephanie-t. — Köszönöm, Cotton. Mindent köszönök, nagyra értékelem, amit tettél. — Ezt úgy mondod, mintha vége lenne. — Számomra igen. Akármit keresett is Lars és Mark azt majd valaki más fogja megtalálni. Én hazamegyek. — És mi lesz Claridonnal? — Mit tehetnénk? Fogalmunk sincs, kik vihették el, és hová. És mit mondanánk a rendırségnek? Hogy a templomos lovagok elraboltak egy félcédulást a helyi elmegyógyintézetbıl? Gondolkozz reálisan! Sajnos neki magának kell kimásznia a csávából. — A nı nevét viszont tudjuk. Claridon azt mondta, hogy Cassiopeia Vitt. Azt is megmondta, hol találjuk. Givors-ban. İt meg tudjuk találni. — És akkor mi van? Megköszönjük neki, hogy megmentette az irhánkat? Szerintem neki is magának kell megoldania a dolgait, ráadásul egyedül ezt könnyebben meg is teheti. És ahogy mondtad, minket már nem tartanak fontosnak. A nınek igaza volt. — Haza kell mennünk, Cotton. Egyikünknek sincs már itt keresnivalója. Megint igaza volt. Kimentek a palotából, vissza, a bérelt kocsihoz. Miután lerázták az elsı követıket Rennes után, Malone tudta, hogy mások nem követték ıket Avignonba. Így hát arra következtetett, hogy vagy már vártak rájuk a városban, ami valószínőtlennek tőnt, vagy valamilyen elektronikus nyomkövetıt használtak. Ez pedig azt jelenti, hogy az üldözés és a lövöldözés, mielıtt sikerült neki a sárba küldenie a Renaultt, csupán látványos figyelemelterelés volt, hogy elaltassák az ı gyanakvását. És ez sikerült. De most már kiestek ennek a kibontakozóban lévı sajátos játszmának a mezınyébıl, úgyhogy Malone úgy döntött hogy visszamennek: Rennes-le-Cháteau-ba és ott töltik az éjszakát. A visszaút csaknem két órát tartott, és valamivel két óra után gurultak át a városka fıkapuján. Élénk szél fújt a tetın, és a Tejút is jól látszott, amint a parkolóból a ház felé ballagtak. Egyetlen fény sem világított a városka falai között. Az utcák még mindig vizesek voltak az elızı napi esıtıl. Stephanie kinyitotta a zárat, Melone felgyújtotta a villanyt a dolgozóban, és azonnal észrevett az egyik széknek támasztva egy hátizsákot, ami nem volt az övé, sem Stephanie-é. Az övébe tőzött pisztolyért nyúlt. A hálószoba felıl mozgást érzékelt a szeme sarkából. Az ajtóban egy férfi jelent meg, és a Glockját ırá fogta. Malone is felemelte fegyverét. — Ki az ördög maga? A férfi fiatal volt, talán még harminc sem, ugyanolyan rövid hajjal, és izmos testtel, mint amilyent a kelleténél többször is látott az utóbbi napokban. Arca bár jóképő volt, harcra elszántnak mutatkozott, szemei fekete márványként csillogtak, a pisztolyt pedig biztos kézzel fogta rá. Malone ugyanakkor érzett egyfajta habozást is a fiatalemberben, mintha az nem tudná eldönteni, baráttal vagy ellenséggel áll szemben. — Azt kérdeztem, ki maga! — Ereszd le a fegyvert, Geoffrey! — hallatszott szobából. — Biztos? — Kérlek!

A pisztoly lehanyatlott. Malone leeresztette a magáét is. Még egy férfi lépett ki a sötétbıl. Szögletes felépítéső volt, hosszú végtagokkal, aranybarna haja szintén rövidre nyírva. Nála is volt egy pisztoly, Malone-nak alig néhány másodpercébe került, hogy felfedezze az ismerıs gödröcskét az állán, a barna bırt és a szelíd szempárt arról a fényképrıl, ami most is ott állt a mellette lévı kisasztal sarkán. Hallotta, hogy Stephanie levegı után kapkod. — Uramisten! — suttogta a nı. Malone is döbbenten állt. Velük szemben, a hálószoba ajtajában ott állt Mark Nelle, STEPHANIE EGÉSZ TESTÉBEN RESZKETETT. Szíve vadul kalimpált. Egy pillanatra azt hitte, levegıt sem kap többet. Egyetlen gyermeke ott állt, vele szemben, a szoba másik oldalán. Szeretett volna odarohanni hozzá és megmondani, hogy mennyire sajnálja az összes veszekedésüket, és hogy mennyire örül most hogy láthatja. De az izmai nem engedelmeskedtek. — Anya! — mondta Mark. — A fiad visszatért a sírból. Stephanie megérezte a hővösséget a hangjában és megértette, hogy a fiú szíve még mindig kemény. — Hol voltál? — Hosszú a történet. A részvétnek semmiféle nyoma nem látszott a fiatalember viselkedésében. Stephanie várta, hogy mondjon még valamit, de Mark nem szólalt meg. Malone a nıhöz lépett, a vállára tette a kezét, és megtörte a kínos csöndet. — Üljünk talán le! Stephanie úgy érezte, hogy saját sorsa kikerült az irányítása alól, gondolatai összezavarodtak, sehogy sem sikerült rendeznie ıket. Nagy erıfeszítéssel megpróbált úrrá lenni zavarodottságán. Az ördögbe is, hiszen ı az amerikai kormány egyik legkülönlegesebb osztagának vezetıje. Naponta kellett válságokkal szembenéznie. Az igaz, hogy egyik sem volt olyan személyes jellegő, mint ez, amivel ebben a szobában szembesült, de ha Mark úgy akarja, hogy az elsı találkozásuk fagyos legyen, akkor hát legyen olyan. Senkinek sem szerzi meg azt az örömet, hogy azt higgye, az érzelmek úrrá tudtak lenni rajta. Így hát leült és csak ennyit mondott: — Rendben, Mark. Akkor mondd el azt a hosszú történetet! MARK NELLE KINYITOTTA A SZEMÉT. Már nem két és fél ezer méteres magasságban kapaszkodott a Francia-Pireneusok egyik hepehupás ösvényén, szöges bakancsban és hegymászóbottal, Bérenger Sauniére rejtekhelye után kutatva, hanem egy kıfalú szobában, amelyben a menynyezeti gerendák az idıtıl már megfeketedtek. A föléje hajoló férfi magas volt és sovány, sőrő, bodros szürke hajjal és olyan vastag, ısz szakállal, mintegy birka bundája. A férfi szeme olyan egyedien kék volt, amilyent biztos, hogy korábban még sohasem látott. — Óvatosan! — mondta a férfi angolul. — Még mindig gyenge vagy. — Hol vagyok? — Egy olyan helyen, amely már évszázadok óta biztonságos. — Mi a neve? — Fontaines apátság. — Ez mérföldekre van attól, ahol én voltam. — Két segédem követett és kimentett, amikor a hó már kezdett elnyelni. Azt mondták, nagyon nagy lavina volt. Ismét átélte, hogy a hegy megremeg a csúcsa rázkódik mint egy ledılni készülı katedrális. Az

egész hegygerinc megmozdult fölötte és a hó úgy kezdett ömleni mint a vér egy nyílt sebbıl. A hideget még most is a csontjaiban érezte. Aztán felidézte, ahogy lefelé gurul. De jól értette az imént a fölötte álló férfit? — Követtek engem? — Én parancsoltam. Ahogyan korábban néha az apáddal kapcsolatban is. — Ismerte az apámat? — Mindig is érdekeltek a teóriái. Úgyhogy súlyt helyeztem arra, hogy ismerjem ıt is, meg azt is, amit tudott. Megpróbált felülni az ágyban, de a jobb oldalába belenyilallt a fájdalom, mintha áramütés érte volna. Összegörnyedt, és a gyomrához kapott. — Több bordád is eltörött. Fiatal koromban egyszer nekem is eltört az egyik. Nagyon fájdalmas. Visszahanyatlott a párnára. — Idehoztak? Az öregember bólintott. — A rendtársaimnak gyakorlatuk van abban, hogy találékonyak legyenek. Most vette észre a fehér reverendát és a sarut. — Ez egy kolostor? — Ez az a hely, amit kerestél. — Nem tudta, mit válaszoljon. — Én a Krisztus Szegény Lovagjai és Salamon Temploma rendjének Nagymestere vagyok. Mi vagyunk a templomosok. Az apád évtizedeken át kutatott utánunk. Te is kerestél minket. Úgy döntöttem, hogy most végre eljött az idı. — Mire? — Ezt neked kell eldöntened. De én azt remélem, hozzánk csatlakozol. — Miért döntenék így? — Az életed, sajnálom, hogy így kell fogalmaznom, teljes káosz. Jobban hiányzik az apád, mint ahogyan azt valaha is ki tudtad mondani, és most már jó hat esztendeje halott. Eltávolodtál anyádtól, ami minden elképzelhetınél nehezebb helyzet. Foglalkozásod szerint tanár vagy, de nem vagy megelégedve. Megpróbáltad magadévá tenni apád meggyızıdését, de nem sok eredményt sikerült elérned. Ezért jöttél a Pireneusokba, annak az okát kerested, hogy Sauniére abbé miért töltött itt annyi idıt. Sauniére egyszer alaposan átkutatta ezt a környéket valamiért. Biztosan megtaláltad a ló és a kocsi bérlésének számláit Sauniére papírjai között arról, hogy mennyit fizetett a helyi árusoknak és kölcsönzıknek. Különös, hogy egy egyszerő pap hogyan engedhette meg magának az olyasféle luxust, mint saját használatú kocsi és ló bérlése. — Mit tud az apámról és az anyámról? — Sokat. Azt várja, hogy elhiggyem, hogy maga a templomosok nagymestere? — Tisztában vagyok vele, hogy egy ilyen információt nehéz elfogadni. Nekem is gondot okozott annak idején, évtizedekkel ezelıtt, amikor a rendtestvérek elıször megkerestek. De most elıször koncentráljunk inkább a gyógyulásodra, a többit meg majd apránként. — HÁROM HÉTIG NYOMTAM AZ ÁGYAT — mondta Mark. — Aztán a mozgásomat az apátságnak csak bizonyos részére korlátozták, de a Nagymesterrel sokat beszélgettünk. Végül beleegyeztem, hogy maradok, és letettem az esküt. — Miért tettél volna ilyet? — kérdezte Stephanie. — Nézzünk szembe a dolgokkal, anya! Te meg én nem beszéltünk akkor már évek óta. Apa elment. A Nagymesternek igaza volt. Zsákutcába kerültem. Apa kutatott a templomosok kincse, a templomosok archívuma és maguk a templomosok után. Mindannak, amit ı keresett, az

egyharmada megtalált engem... Maradni akartam. Hogy lecsillapítsa növekvı idegességét, Stephanie hagyta, hogy tekintete elkalandozzék a fiatalabb férfira, aki Mark mögött állt. Üdeséget sugárzott maga körül, de Stephanie észrevette, hogy érdeklıdéssel figyel, mintha bizonyos dolgokat most hallana elıször. — A maga neve Geoffrey? — kérdezte visszaemlékezve arra, hogyan szólította társát az imént Mark. A fiatalember bólintott. — Nem tudta, hogy én Mark anyja vagyok? — Keveset tudok a többi rendtársamról. Így írja elı a Szabályzat. A testvérek nem beszélnek magukról egymásnak. A testvériség részei vagyunk és a származásunk részletei jelentéktelenek ahhoz képest, hogy mik vagyunk most. — Ez elég személytelennek hangzik. — Egyáltalán nem. Szerintem inkább megvilágosító. — Geoffrey küldte el neked a csomagot — mondta Mark. Apa naplóját. Megkaptad? — Azért vagyok most itt. — Velem volt a lavina napján. A Nagymester ırizte, miután beléptem a rendbe. A halála után fedeztem fel, hogy hiányzik. — A mestered meghalt? — kérdezte Malone. Új vezetınk van — mondta Mark. — De ı egy démon. Malone röviden leírta a férfit, aki megtámadta ıt és Stephanie-t a Roskilde-i katedrálisban. — Ez Raymond de Roquefort — mondta Mark. — Honnan ismeri? — Régi barátok vagyunk — mondta fanyarul Malone, majd elmesélte az aznap Avignonban történteket. — Claridon bizonyára de Roquefort foglya — mondta Mark. — Isten segítse Royce-ot! — Claridon rettegett a templomosoktól — jegyezte meg Malone. — De Roquefort-t illetıen jó okkal. — Még mindig nem mondtad el, hogy miért maradtál az apátságban az utóbbi öt évben — szólt közbe Stephanie. — Ott volt az, amit kerestem. A Nagymester második apámmá lett. Kedves és szelíd ember volt, tele könyörületességgel. Stephanie megértette a célzást. — Nem úgy, mint én? — Nem most kellene ezt megvitatnunk. — Hanem mikor? Azt hittem, meghaltál, Mark. De te bezárkóztál egy apátságba, és templomos lovagokkal közösködtél... — Az ön fia volt a sénéchalunk — mondta Geoffrey. — İ és a Nagymesterünk jól vezettek minket, ı egy áldás volt a rendünknek. — İ volt a második a rangsorban? — kérdezte Malone — Hogyan emelkedett ilyen gyorsan? — A sénéchalt a Nagymester választja ki. Egyedül ı dönti el, ki alkalmas erre — mondta Geoffrey. — És a Nagymester jól választott. Malone elmosolyodott. — Lelkes segítıje van. — Geoffrey valóságos tárháza a fontos információknak, jóllehet egyikünk sem fog megtudni tıle semmit, amíg azt ı nem hajlandó magától elmondani — mondta Mark. — Megmagyarázná? Mark elmesélte, mi történt velük az utóbbi 48 órában, Stephanie elragadtatással s ugyanakkor növekvı haraggal hallgatta. A fia tisztelettel, már-már

hódolattal beszélt a rendrıl. — A templomosok — mondta Mark — kilenc, a Szentföldre igyekvı zarándokok védelmezésére összefogó lovag homályos szövetségébıl nıtte ki magát több földrészre kiterjedı, hatalmas szervezetté, amelyben több tízezer rendtestvér tevékenykedett csaknem ezer birtokon. Királyok, királynık és pápák félték ıket. Egészen 1307-ig, IV. Fülöpig senki sem tudott szembeszállni velük. Tudják, miért? — Gondolom, a hadi vitézségük miatt — vélte Malone. Mark a fejét rázta. — Nem az erı adta a hatalmukat, hanem a tudás. Olyan dolgokat tudtak, amiket senki más. — Mark, mi nem ismerjük egymást — sóhajtott fel Malone, de most már az éjszaka közepén járunk. Nagyon álmos vagyok és a nyakam úgy fáj, hogy majd megırülök. Átugorhatnánk a rejtvényeket és rátérhetnénk közvetlenül a lényegre? — A templomosok kincse között volt valamilyen bizonyíték, ami kapcsolatos a keresztre feszített Krisztussal. A szoba elcsendesedett a kiejtett szavak súlyától. — Miféle bizonyíték? — szólalt meg végül Malone. — Azt nem tudom. De Nagy Örökségnek nevezik. A bizonyítékot a Szentföldön találták, a Jeruzsálemi Nagytemplom alatt, valamikor az elsı század és Krisztus után 70 között, amikor a Nagytemplomot lerombolták. A templomosok aztán Franciaországba hozták és elrejtették, és csak a legmagasabb rangú tisztek tudtak róla. Amikor Jacques de Molay-t, aki a templomosok Nagymestere volt, a Tisztogatáskor, 1314-ben máglyán megégették, a bizonyíték rejtekhelyének titka vele együtt enyészett el. IV. Fülöp megpróbálta megszerezni ezt az információt, de nem sikerült neki. Apának az volt a meggyızıdése, hogy Bigou és Sauniére abbéknak viszont sikerült. Biztos volt benne, hogy Sauniére megtalálta a templomosok rejtekhelyét. — Így gondolta a Nagymester is — mondta Geoffrey. — Na tessék, látják? — Mark a barátjára pillantott. — Mondd ki a varázsszót, és megkapjuk a felvilágosítást. — A Nagymester szerint egyértelmő, hogy Bigou-nak és Sauniére-nek igaza volt — mondta Geoffrey. — Miben? — kérdezte Mark. — Azt nem mondta. Csak azt, hogy igazuk volt. — Mark visszafordult. — Mint magának, Malone úr, nekem is elegem van a rejtvényekbıl. — Hívj csak Cottonnak. — Érdekes név. Hogyan ragadt önre? — Hosszú történet. Majd egyszer elmesélem. — Mark! — szólt közbe Stephanie. — Nem gondolhatod komolyan, hogy tényleg létezik valami bizonyíték Krisztusról a keresztfán! Apád sohasem ment el ilyen messzire a következtetéseiben. — Honnan tudhatnád? — Mark kérdésében keserőség csengett. — Tudom, hogy ı... — Te nem tudsz semmit, anya. Ez a baj. Te soha semmit nem tudtál azzal kapcsolatban, amit apa gondolt. Te azt hitted, hogy mindaz, amit ı keres, csak a fantázia szüleménye, hogy ı elfecsérli a tehetségét. Sohasem szeretted eléggé ahhoz, hogy hagyjad, hadd legyen önmaga. Azt gondoltad, hogy kincseket és hírnevet keres. Hát nem, ı az igazságot kereste. Krisztus meghalt. Krisztus feltámadt. Krisztus majd ismét eljön. İt ez foglalkoztatta. Stephanie megpróbálta összeszedni gondolatait és fegyelmezni magát, hogy ne válaszoljon erre a szóáradatra, — Apa komoly tudós volt. A munkája értékes, csak sosem beszélt arról nyíltan, hogy mit keres. Amikor fölfedezte Rennes-le-Cháteau-t a hetvenes években és nyilvánosságra hozta Sauniére

történetét, azt egyszerően azért tette, hogy pénzt szerezzen. Mindaz, ami ebben a városkában történt vagy nem történt, jó sztori. Emberek milliói szívesen olvasták, függetlenül a ráaggatott díszítményektıl. Te voltál azon kevesek egyike, aki ezt nem tette meg, — Apád és én megpróbáltuk áthidalni a köztünk lévı különbségeket. — Hogyan? Azzal, hogy azt mondtad neki, hogy elvesztegeti az életét és megbántja a családját? Azzal, hogy azt mondtad neki, hogy egy két lábon járó kudarc? — A francba is, rendben van, tévedtem, hibáztam! — Stephanie már majdnem kiabált. — Azt akarod, hogy mondjam még egyszer? Hibáztam! — Felugrott a székbıl, és erıt merített a kétségbeesésébıl. — Eltoltam! Elbaltáztam! Ezt akartad hallani? Az én tudatomban te öt éve meghaltál. Most pedig egyszer csak itt vagy és minden, amit tılem akarsz, az az, hogy ismerjem be, hibáztam. Rendben. Ha elmondhatnám az apádnak is, megtenném. Ha könyöröghetnék a bocsánatáért, megtenném. De ez lehetetlen! — A szavak gyorsan tódultak az ajkára és ki akarta mondani ıket még addig, amíg van hozzá bátorsága. — Azért jöttem ide, hogy meglássam, mit tehetek. Hogy megismerjem és esetleg folytassam azt, amit Lars és te fontosnak tartottatok. Ez az egyetlen ok, ami miatt itt vagyok. Azt hittem, végre helyesen cselekszem. De többé ne gyere nekem ezzel az álszent baromsággal. Te is elbaltáztad. Köztünk csak az a különbség, hogy én tanultam valamit az utóbbi öt évben. Visszahanyatlott a fotelbe, és kissé megkönnyebbült. Ugyanakkor azt is észrevette, hogy a kettejük közötti szakadék csak tovább szélesedett és ettıl összeborzongott. — Késı éjszaka van — mondta végül Malone. — Feküdjünk le és foglalkozzunk mindezzel néhány óra múlva.

HARMINCNYOLC

FONTAINES APÁTSÁG JÚNIUS 25. VASÁRNAP 5 ÓRA 25 PERC

DE ROQUEFORT BEVÁGTA AZ AJTÓT MAGA MÖGÖTT. A vas mintha fegyver dörrent volna, úgy csattant a fémkeretnek. Kattant a zár. — Minden készen áll? — kérdezte egyik segédjét. — Ahogy elıírtad. Jó. Ideje tisztázni bizonyos dolgokat. Elıresietett a föld alatti folyosón. Három szinttel voltak a felszín alatt, az apátságnak egy olyan részében, amit már ezer évvel ezelıtt laktak. A végtelen átépítések a környezı szobákból és termekbıl kiismerhetetlen labirintust hoztak létre, elfeledett szobákkal. Ezt a részt ma már elsısorban csak raktárnak, hőtıháznak használták. Három órája tért vissza az apátságba Lars Nelle naplójával és Royce Claridonnal. Nyomasztotta, hogy kicsúszott a kezébıl a Pierres gravées du Languedoc, az aukcós könyv. Csak remélhette, hogy a napló és Claridon elegendı információt szolgáltat majd neki a hiányzók pótlására. És az a fekete nı — ı az igazi probléma. Az ı világa a férfiak világa volt. Alig volt tapasztalata nıkkel. Abban biztos volt, hogy a nık másfajta lények, mint a férfiak, de az, akivel a Szent Benezet hídon találkozott, már szinte földönkívülinek számított. Nyomát sem mutatta a félelemnek, egy pillanatra sem, a mozgása pedig olyan kecses volt, mint egy oroszláné. Odacsalogatta ıt a hídra, pontosan tudva, milyen menekülést készített elı magának. Egyetlen hibát vétett, amikor elhagyta a naplót. Meg kell tudnia, ki ez a nı. De csak sorjában! Belépett egy szobába, amely fenyıgerendás plafonjával a napóleoni idık óta érintetlenül állt itt. A szoba közepén hosszú asztal nyújtózott, azon pedig Royce Claridon feküdt hanyatt, karjait és lábait acélkapcsok fogták le. — Monsieur Claridon, kevés az idım, és sokat szeretnék magától megtudni. Az együttmőködése mindent nagyon leegyszerősítene. — Mit akar megtudni tılem? — Reménytelenség érzıdött a hangjában. — Csak az igazat. — Keveset tudok. — Ugyan, ugyan, ne kezdje rögtön egy hazugsággal. — Nem tudok semmit. — De Roquefort megvonta a vállát. — Hallottam az archívumban. Maga az ismeretek tárháza. — Minden, amit Avignonban mondtam, csak akkor jutott a tudomásomra. De Roquefort intett egy szerzetesnek, aki a szoba másik oldalán állt. Az elırelépett, és egy nyitott fémtégelyt helyezett az asztalra. Három ujjával belenyúlt, majd kikotort egy ragacsos kis labdacsot. De Roquefort lehúzta Claridon cipıjét és zokniját. Claridon felemelte a fejét, hogy odalásson. — Mit csinál? Mi az ott? — Fızızsír. A szerzetes szétkente a zsírt Claridon csupasz talpán. — Mit csinál?

— Maga biztos ismeri a történelmet. Amikor 1307-ben letartóztatták a templomosokat, sokukból vallomásokat csikartak ki. Kihúzták a fogukat, a sebhelyekbe forró fémet öntöttek. Éket vertek a körmeik alá. A hıt minden elképzelhetı módon felhasználták. Az egyik módszer az volt, hogy zsírral bekenték a lábat, aztán a végtagot lángok fölé tartották. A lábak lassan megfıttek, a bır pedig összesülve felpöndörödött a húsról, mint a szőzpecsenyénél. Sok rendtestvérünk elszenvedte ezt a kínt. Akik túlélték, mind vallottak. Még Jacques de Molay is áldozatul esett. A szerzetes befejezte a zsír felkenését, és kiment a szobából. — A Krónikánkban megemlítenek egy templomos lovagot, akit, miután leégették a lábát és vallomást tett, az inkvizíció elé vittek és ott kapott egy csomagocskát, benne az elszenesedett lábcsontjaival. Megengedték neki, hogy megtartsa, a megpróbáltatások emlékére. Hát nem nagylelkőség ez a kínzóitól? Odalépett egy szénkályhához, ami a sarokban tüzelt. Egy órája adott utasítást arra, hogy befőtsenek, és mostanra a kokszdarabok már fehéren izzottak. — Gondolom, azt hitte, hogy ez a kályha a szoba főtésére szolgál. A föld alatt hajnalonként hideg van itt, a hegyekben. De ezt a tüzet én a maga kedvéért rakattam. A gurulós kályhát közelebb tolta Claridon csupasz lábaihoz. Már alig egyméternyire volt. — Azt mondják, az a módszer lényege, hogy a tőz viszonylag alacsony hıfokú és egyenletes legyen. Ne túl heves, mert attól túl gyorsan elpárolog a zsír. Pont, mint a steaknél, a lassú tőz a legjobb. Claridon szemei elkerekedtek. — Amikor rendtestvéreimet a 14. században megkínozták, azt tartották, hogy Isten majd megerısíti az ártatlanokat, hogy elviseljék a fájdalmakat, úgyhogy csak a bőnösök fognak vallomást tenni. Ráadásul, és szerintem igen praktikus volt, a kínzással kikényszerített vallomást nem lehetett visszavonni. Így hát ha valaki vallott, akkor ott véget ért az ügy. Még közelebb tolta a kályhát, a tőz a csupasz bırtıl már csak harminc centire lángolt. Claridon felsikoltott. — Máris, monsieur? Pedig még semmi sem történt. Nincs magában semmi tartás? — Mit akar? — Sok mindent. De kezdhetjük azzal, hogy mi a jelentısége a Don Miguel de Manara olvassa a Könyörületesség Szabályait címő képnek? — Van benne egy kulcs, ami összeköti Bigou abbét és Marié d'Hautpoul de Blanchefort sírkövét. Lars Nelle talált egy titkosírást. Úgy hitte, hogy ennek megoldókulcsa a képben van — hadarta Claridon. — Ezt már hallottam az archívumban is. Azt akarom hallani, amit ott nem mondott el. — Nem tudok semmi többet. Kérem, kérem, a lábaim már sülnek. — Pont ez a cél. — Benyúlt a reverendájába és elıvette Lars Nelle naplóját. — Magánál van? — kérdezte döbbenten Claridon. — Miért csodálkozik? — Az özvegye... Nála volt. — Már nincs. — Már jórészt elolvasta a naplót, mialatt jöttek visszafelé Avignonból. Addig lapozgatott benne, míg rátalált a titkosírásra, aztán a nyitott oldalakat Claridon elé tartotta. — Ez az, amit Lars Nelle megtalált? — Oui, oui. — Mi a jelentése? — Nem tudom. Tényleg nem tudom. Nem tudná arrébb tenni a tüzet? Kérem, könyörgök! A lábaim már megsültek, De Roquefort úgy gondolta, hogy némi könyörületesség esetleg jobban megoldja a fogoly nyelvét. Egy arasszal hátrébb vonta a kályhát.

— Köszönöm. Köszönöm — zihálta Claridon. — Csak folytassa! — Lars Nelle ezt a titkosírást egy kéziratban találta, amit Noél Corbu írt a hatvanas években. — Soha senki sem találta meg azt a kéziratot. — De Lars igen. Egy papnál volt, akire Corbu rábízta a papírokat, mielıtt 1968-ban meghalt. Tudott Corburıl azokból a feljegyzésekbıl, amiket egyik elıdje hagyott hátra. Az a marsall szintén a Nagy Örökséget kereste. — Na és mi van a titkosírással? — A festményrıl maga Bigou abbé tett említést az egyházkerületi jegyzékben, nem sokkal azt megelızıen, hogy Franciaországból Spanyolországba menekült volna, ezért Lars úgy gondolta, hogy itt van elrejtve a kulcs. De meghalt, mielıtt megfejthette volna. De Roquefort-nál nem volt ott a kınyomat. Az a nı magával vitte, az aukciós könyvvel együtt. Pedig biztos nem az az egyetlen másolata a Don Miguel de Manata olvassa a Könyörületesség Szabályait címő képnek. Most, hogy tudja, mit kell keresnie, majd talál egy másik kınyomatot. — És mit tudott a fiú? Mark Nelle. İ mit tudott? — Nem sokat. Tanár volt Toulouse-ban. Kedvtelésbıl kutatott csak, hétvégeken. Nem komolyan. De éppen Sauniére rejtekhelye után kutatott a hegyekben, amikor egy lavina megölte. — Nem halt meg ott. — Dehogynem! Már öt éve! De Roquefort közelebb lépett. — Mark Nelle itt élt, ebben az apátságban, az utóbbi öt évben. Kihúzták a hóból, és idehozták. A Nagymesterünk a szárnyai alá vette és sénéchalt csinált belıle. Azt is akarta, hogy ı legyen majd a következı Nagymester. De hála nekem, ez nem sikerült. Mark Nelle ma délután menekült el innen. Az utóbbi öt évben folyamatosan átkutatta a feljegyzéseinket, hogy megtalálja a megoldás kulcsát, miközben maga egy elmegyógyintézetbe menekült, mint csótány a fény elıl. — Badarságokat beszél — Az igazat mondom. İ itt volt, mialatt maga ott reszketett. — Én magától és a rendtársaitól féltem. És Lars is. — Jogosan. Többször is hazudott nekem és én utálom, ha megpróbálnak átverni. Kapott egy alkalmat, hogy megbánja, de ehelyett csak újabb hazugságokkal traktált. — Szóval maga akasztotta föl arra a hídra, ugye? Tudtam... — İ nem hitt az Úrban. Hitetlen volt, ateista. Gondolom, elhiszi, hogy én bármit megteszek, ami ahhoz kell, hogy a célomat elérjem. Én viselem a fehér reverendát. Én vagyok a Nagymester ebben az apátságban. A Szabályzatunk egyértelmő. A Nagymester parancsa olyan, mintha azt maga Krisztus rendelte volna el, mert hiszen Krisztus volt az, aki Dávid szájával kimondta, hogy "ob auditu auris obedivit mihi". — Amint meghallott, engedelmeskedett nekem. — Ez is félelmet kelthet a maga szívében. — Felmutatta a naplót. — És most mondja el, hogy mit jelent ez a rejtvény. — Lars úgy gondolta, hogy ez elárulja annak a helyét, amit Sauniére megtalált, akármi volt is az. De Roquefort a kályha felé nyúlt. — Esküszöm, hogy a lábaiból csak csonkok maradnak, ha nem válaszol a kérdéseimre. Claridon rémülten vonaglott. — Mit kell tennem, hogy bebizonyítsam, hogy ıszintén beszélek? Én csak részleteket tudok. Lars ilyen volt. Nem osztotta meg a tudását. Magánál van a naplója. Kétségbeesés érzıdött a szavaiból. — Folytassa, hallgatom. — Annyit tudok, hogy Sauniére a titkosírást a rennes-i templomban találta, amikor renoválta az

oltárt. És talált egy kriptát is, ahol felfedezte, hogy Marié d'Hautpoul de Blanchefort-t nem a templomkerti temetıben hantolták el, hanem a templom alá, a kriptába temették. De Roquefort mindezt már olvasta a naplóban, de mást is akart tudni. — Honnan tudta meg mindezt Lars Nelle? — A kriptáról az információkat régi könyvekben találta Montfort-Lamaury-ban, Simon de Montfort birtokán, amely könyvek részletesen leírták a rennes-i templomot. Késıbb, Corbu kéziratában talált újabb utalásokat. De Roquefort nem szívesen hallotta Simon de Montfort nevét. İ egy 13. századi köpönyegforgató volt, aki az albigensek elleni keresztes hadjáratot vezette, ami felforgatta egész Languedocot, ráadásul az egyház nevében. Ha ı nem lett volna, a templomosok meg tudták volna teremteni önálló államukat, ami biztosan megakadályozta volna késıbbi bukásukat. A Rend korai korszakának egyetlen tévedése az volt, hogy függött a világi törvényektıl. Vajon az elsı Nagymesterek miért érezték kötelességüknek, hogy olyan szorosan kötıdjenek a királyság intézményéhez? Ezt sohasem értette. Sauniére megtudta, hogy Marié d'Hautpoul sírkövét elıdje, Bigou abbé állíttatta. Úgy gondolta, hogy a rajta lévı felirat és az az utalás, amit Bigou az egyházkerületi székben a festményrıl tett, együtt adják a kulcsot megfejtéshez. — Ezek nevetségesen szembetőnı dolgok. — Nem azok egy 18. századi elmének. Akkoriban a nagy többség írástudatlan volt. így a legegyszerőbb kódok, még akár szavak is elég jó rejtvények lehettek. És azok is voltak, egészen mostanáig. Hirtelen eszébe villant valami a Krónikából. A Tisztogatás utáni idıkbıl. Az egyetlen jelzés, ami a Nagy Örökség rejtekhelyére utalt. Hol lehet a legkönnyebben elrejteni egy kavicsot? A válasz hirtelen nyilvánvalóvá vált. — A földön — mormolta. — Mit mondott? Visszazökkent a jelen valóságába. — Vissza tud emlékezni, hogy mit látott a festményen? — Claridon villámgyorsan bólogatott. — Oui, monsieur. Minden részletre. Ez valamennyire értékessé tette a bolondot. — És nálam van a rajz is — mondta Claridon. Jól hallotta? — A rajz a sírkırıl? — A vázlat, amit az archívumban készítettem. Amikor minden elsötétült, a papírt felkaptam az asztalról. De Roquefort-nak tetszett, amit hallott. — És hol van? — A zsebemben. Úgy döntött, hogy megegyezik vele. — Mit szólna, ha együttmőködnénk? Mindketten tudunk bizonyos dolgokat. Miért ne egyesítenénk erıinket! — És ebbıl nekem mi a hasznom? — Épen maradnak a lábai. Ez már is tiszta haszon, nem? — Igaza van, monsieur. Tetszik ez a megállapodás. Úgy döntött, hogy arra hivatkozik, amirıl tudta, hogy érdekli Claridont. — Mi eltérı okból keressük a Nagy Örökséget, mint maga. De ha megtaláltuk, biztos vagyok abban, hogy bizonyos pénzjutalom nagyban kárpótolná a fáradozásait. — Aztán egyértelmővé tette az érvelését. — Különben is, nem engedem el. Ha pedig mégis megszökne, tudja, hogy

megtalálom. — Úgy tőnik, nincs sok választási lehetıségem. — Hát, bizony, szépen otthagyták magát nekünk. Claridon nem szólt semmit. — Malone és Stephanie Nelle. Meg se próbálták megmenteni magát. Inkább a saját bırüket mentették. Hallottam, amikor maga segítségért könyörgött az archívumban. İk pedig semmit sem tettek. — Kis szünetet tartott, hogy a szavak jól bevésıdjenek Claridon agyába, és remélte, hogy jól mérte fel a férfi gyenge jellemét. — Monsieur Claridon, mi együtt sikeresek lehetünk. Nálam van Lars Nelle naplója, és egy olyan könyvár fölött rendelkezem, amilyenrıl maga még csak álmodni sem képes. Maga ismeri a sírkıvel kapcsolatos információkat és néhány olyan dolgot, amit én nem. Mindketten ugyanazt akarjuk. Akkor hát találjuk meg együtt! De Roquefort megragadta a kést, amely az asztalon hevert Claridon szétfeszített lábai között, és elvágta a béklyókat. — Gyerünk! Sok munka vár ránk.

HARMINCKILENC

RENNES-LE-CHÁTEAU 10 ÓRA 40 PERC

MALONE KÖVETTE Markot és együtt lépdeltek a Szent Mária Magdolna-templom felé. Nyaranta ott nem tartottak miséket. A vasárnap turistaszemmel nézve túlságosan is népszerő napnak tőnt, mert máris csoportok kavarogtak, filmeztek, fotóztak a templom körül. — Jegyet kell váltanunk, ebbe a templomba nem lehet díjfizetés nélkül bejutni — mondta Mark. Malone belépett a Villa Béthania kapuján, és beállt a rövid sor végére. Mikor végzett, ott találta Markot, annál a rácsos kerítésénél, amelyen túl a vizigót oszlop állt, rajta a Szőz szobrával, amirıl Royce Claridon beszélt korábban. Elolvasta az oszlop elılapjára vésett szavakat: Bőnbánat! Bőnbánat! Készült 1891-ben! — A Lourdes-i Miasszonyunk — mondta Mark, a szoborra mutatva. — Sauniére-t lenyőgözte Lourdes, ami akkoriban az elsı számú Mária-kegyhely volt a világon. Még Fatima elıtt. Azt akarta, hogy Rennes zarándokközponttá váljék, ezért építette ezt a kertet és emelte az oszlopot a szobornak. Malone a tömegek felé bökött. — Teljesült a kívánsága. — Ez igaz. De nem pontosan így képzelte. Biztos vagyok abban, hogy az itt lévık közül senki sem tudja, hogy az oszlop nem az eredeti. Ez egy másolat, amit évekkel ezelıtt raktak ide. Az eredetin nehéz elolvasni a feliratot. Az idıjárás megkövetelte a magáét. Az eredeti a parókia múzeumában látható. És ez igaz még sok egyébre is ezen a helyen. Kevés dolog azonos azzal, ahogyan az Sauniére idejében volt. Odaértek a templom fıkapujához. A díszesen aranyozott timpanon alatt Malone a következı szavakat olvasta: „Terribilis est locu iste”. A Teremtés könyvébıl: „Mily rettenetes ez a hely!” Ismerte Jákob történetét, aki egy olyan lajtorjáról álmodott, amelyen az angyalok közlekedtek, majd miután fölébredt, ezeket a szavakat ejtette ki: „Mily rettenetes ez a hely!”, aztán elmondta, mit álmodott Bethel-rıl, vagyis „Isten Házá"-ról. Aztán eszébe jutott még valami.

— Csakhogy az Ószövetségben Bethel, vallási központként, Jeruzsálem riválisává válik. — Pontosan. Még egy finom jel, amit Sauniére hátrahagyott. Bent van még több is. MINDANNYIAN KÉSİN ALUDTAK EL ÉS ALIG FÉL ÓRÁJA KELTEK. Stephanie a férje hálószobáját foglalta el és még mindig bent volt, amikor Malone azt javasolta Marknak, hogy nézzék meg a templomot. Úgy akart beszélni a fiatalemberrel, hogy Stephanie nincs a környéken, és idıt akart adni a nınek, hogy lehiggadjon. Tudta, hogy összecsapásra készül, és hogy a fiának elıbb vagy utóbb elébe kell állnia. De Malone úgy gondolta, hogy az lesz a legjobb, ha ezt az elkerülhetetlen küzdelmet megpróbálja elodázni. Geoffrey ajánlkozott, hogy jön ı is, de Mark azt mondta neki, hogy ne. Malone megérezte, hogy Mark Nelle is kettesben akar vele beszélni. Beléptek a fıhajóba. A templomnak csak egy, nagyon magas hajója volt. Rögtön a belépés után szinte beleütköztek egy förtelmesen kinézı, faragott, zöld köpenyben kuporgó ördögalakba, amely grimaszolva erılködött, hogy tartani bírja a szenteltvíztartót. — Ez valójában Asmodeus démon, nem az ördög. — Újabb jel? — Ismeri, nem? — Titkok ırzıje, ha jól emlékszem. — Jól emlékszik. Nézze meg a tartály többi részét! — A szenteltvíztartó fölött négy angyal állt, mindegyikük kereszt jelének különbözı fázisait jelenítve meg. Alattuk ez a felirat állt: „Par ce signe tu le vaincras.” Malone lefordította a francia szöveget: „E jegyben legyızöd ıt.” Ismerte a szavak jelentését. — Ezt mondta Constantinus, amikor elıször került szembe riválisával, Maxentiusszal. A história szerint állítólag egy keresztet látott a Nap fölött, ezekkel a magasztos szavakkal. — De van itt egy kis különbség — mutatott rá Mark. — Az eredeti szöveg szerint nincs ıt. Úgy szól: "e jegyben gyızni fogsz". És ennek mi a jelentısége? Apám rábukkant egy régi zsidó legendára, amely azt mondja el, miként sikerült a királynak megelıznie azt, hogy a démonok akadályozzák Salamon Templomának Építését. A démonok egyikét, Asmodeust úgy tudta lekötni, hogy vizet cipeltetett vele — az egyetlen elemet, amelyet megvetett. Vagyis ennek a víztartónak a szimbolikája nem Idegen a helytıl. Viszont az idézetbe az ıt szót már egyértelmően Sauniére rakta bele. Egyesek szerint ez az ıt csak arra utal, hogy ha az ember megmártja egy ujját a szenteltvízben és utána azzal keresztet vet, ahogyan azt a katolikusok szokták, akkor az ördög — ı — le van gyızve. Mások viszont arra figyeltek föl, hogy hol helyezkedik el ez a betoldott szó a francia szövegben. „Par ce signe tu le vaincras.” A „le” szó, ami az „ıt” jelenti, a tizenharmadik és tizennegyedik bető. 1314. Malone felidézte, hogy mit olvasott a templomosokról szóló könyvben. — Ebben az évben végezték ki Jacques de Molay-t. — Véletlen lenne? — vont vállat Mark. Már legalább húszan nyüzsögtek körülöttük, fényképezıgépeiket csattogtatva, bámulva a rikítóan tarka ábrázolásokat, amelyek mind titokzatosságot árasztottak. A falon egymás mellett sorakozó festett üvegablakokon áttörı napfényben Malone is megnézte az egyes jeleneteket: Mária és Márta Betániában, Mária Magdolna találkozik a feltámadt Jézussal, Lázár feltámasztása. — Ez olyan, mint egy vallástörténeti kifestıkönyv. — Így is fel lehet fogni. Mark az oltár elıtti, sakktáblaszerő kıpadlóra mutatott. — Ott van a kripta lejárata, közvetlenül a kovácsoltvas védırács elıtt, a kılapok alá rejtve. Néhány éve egy francia földrajztudós titokban méréseket végzett itt földradarral, és néhány

üreget sikerült kimutatnia, mielıtt a helyi hatóságok felfedezték és leállították. Az addigi mérések valamilyen nagy föld alatti hiányt mutattak az oltár alatti részen, ami könnyen lehet, hogy a kripta. — És nem ástak? — Azt a helyiek semmiképpen sem engednék meg. Túl nagy kockázattal járna az idegenforgalomra nézve. — Ugyanezt mondta tegnap Claridon is — mosolygott Malone. Leültek az egyik padba. — Egy dolog biztos — mondta Mark fojtott hangon. Itt nincs nyoma semmiféle kincsnek. Pedig Sauniére tényleg felhasználta a templomot arra, hogy üzenjen általa, mindarról, amiben hitt. És mindazok alapján, amit olvastam errıl az emberrıl, ez tökéletesen megfelel az ı magabiztos és hetyke személyiségének. Malone megjegyezte, hogy a templomban semmi nem vall kifinomult ízlésre. A rikító színek, a nyakra-fıre használt aranyozás megfojtottak minden szépséget. Aztán még valamire rájött. Semmi sem illett össze. Minden egyes mővészi tárgy, a szobroktól a dombormőveken át a festett ablakokig, témától függetlenül, egyedi volt — mintha a harmónia elítélendı lenne. A legkülönfélébb szentek furcsa gyülekezete nézett le Malone-ra, teljesen kedvetlen arckifejezéssel, mintha ıket is zavarba ejtenék saját rikító díszeik. Szent Rókus felfedi sebesült combját. Szent Germaine egy csomó rózsát ráz ki kötényébıl. Szent Magdolna egy furcsa alakú edényt tart. Bárhogyan próbálta is, Malone nem tudta itt jól érezni magát. Már sok európai templomban járt, és legtöbbjük a történelmi idık méltóságát sugározta. Ez itt csak taszító volt. — Sauniére személyesen irányította a díszítés minden mozzanatát — mondta éppen Mark. — Semmit sem helyezhettek el itt az ı jóváhagyása nélkül. — Az egyik szoborra mutatott. — Az ott Páduai Szent Antal. İhozzá imádkozunk, ha valami elveszett dolgot keresünk. Malone elértette az iróniát. — Újabb jel? — Egyértelmően. Nézze végig a kereszt stációit! A faragványok sora a szószéknél kezdıdött. Hét volt az északi falon, hét másik a délin. Mindegyik színesre festett dombormő Krisztus keresztre feszítése történetének egy-egy mozzanatát ábrázolta. A rikító színek és a képregényszerő ábrázolás megint csak szokatlan volt egy ilyen magasztos témához. — Furcsák, ugye? — jegyezte meg Mark. — Amikor 1887-ben elhelyezték ıket, teljesen megfeleltek az akkori, helyi szokásoknak. Rocamadour-ban is van egy nagyon hasonló sorozat. A Toulouse-i Giscard Mőhelyben készült az is és ez is. Sok stációábrázolás készült ott. Az összeesküvés elméletek szerint ezek szabadkımőves eredetőek, vagy valami kincsvadász térképek. Valójában azonban egyik sem. De vannak bennük jelek, üzenetek. Malone is észrevett néhányat a különös részletekbıl. A fekete rabszolgafiú, aki a kézmosó tálat tartja Pilátusnak. Pilátus köpönyege. Egy harsonát fújnak, amikor Krisztust leveszik a keresztrıl. Három ezüst korongot mutatnak föl a 4. stációban. A gyerek, aki a 8. stációban Krisztussal szemben áll, skót kockás takaróba burkolózik. És a 10. stáción, amikor a római katona kockát dob, hogy elnyerje Krisztus öltözékét, a kocka lapjain a hármas, a négyes és az ötös látszik. — Nézze meg a 14. stációt! — mondta Mark, a déli fal felé mutatva. Malone felállt, és a templom elejéhez ment. Az oltár elıtt gyertyák pislákoltak és fényükben gyorsan fölfedezte alatta a dombormővet. Egy nı, akiben Mária Magdolnát vélte felismerni, könnyezve térdelt egy barlangban, két keresztbe tett faág elıtt. Az ágak tövében egy koponya hevert, amirıl rögtön eszébe jutott az a másik, amit az avignoni kınyomaton látott. Megfordult, és alaposan megnézte a 14. stációt ábrázoló képet. Ezen két férfi viszi Krisztus testét,

három nı pedig siratja. Mögöttük meredek, sziklás lejtı, fölöttük pedig telihold az éjszakai égbolton. — Jézust viszik eltemetni — súgta oda Mark-nak, aki mögéje érkezett. A római törvények szerint a keresztre feszítettet tilos volt eltemetni. Ezt a kivégzési formát mindig azokon alkalmazták, akik a birodalom ellen követtek el bőncselekményt, a lényege pedig az volt, hogy az elítélt lassan haljon kínhalált a kereszten. A haláltusa néha napokig is eltartott. A tetemet pedig mindig otthagyták a kereszten, mindenki számára jól láthatóan, a dögevı madaraknak. Ugyanakkor állítólag Pilátus odaígérte Krisztus testét Arimateai Józsefnek, hogy az eltemethesse. Elgondolkodott már azon, hogy vajon miért? — Még nem. — Mások már igen. Emlékezzen csak! Krisztust szombatra virradó éjjel ölték meg. A Szabályzat szerint napnyugta után nem temethették el. — Mark a 14. stációra mutatott. — Sauniére pedig ezt az ábrázolást helyezte ide, ami egyértelmően azt mutatja, hogy a tetemet sötétedés után viszik. Malone még mindig nem értette a dolog jelentıségét. — Mi van akkor, ha ahelyett, hogy a sírkamrába befelé vinnék Krisztus testét, éppenséggel onnan kifelé viszik, sötétedés után? Malone nem szólt. — Ismeri a gnosztikus evangéliumokat? — kérdezte Mark. Ismerte. A Nílus felsı folyásánál találták azokat 1945-ben. Hét beduin földmunkás ásás közben bukkant egy emberi csontvázra és egy lepecsételt urnára. Azt hívén, hogy talán arany van benne, széttörték az urnát, és tizenhárom, bırbe csomagolt ısrégi kéziratot találtak. Ezek még nem könyvek voltak, de már egészen könyvszerőek. A gondosan írt, szakadozott szélő szövegeket mind ısi kopt nyelven írták, valószínőleg azok a szerzetesek, akik a 4. században a közeli coenobita kolostorban éltek. A kódexek 46 ıskeresztény kéziratot tartalmaztak, amelyeknek tartalma valószínőleg a 2. században keletkezhetett, magukat a kódexeket pedig a 4. században írhatták. A kéziratok közül néhány elveszett, némelyiket gyújtósnak használtak, de azok, amelyek 1947-ben a helyi múzeumba kerültek, megmaradtak. Elmondta Marknak, amit tudott. — A választ arra, hogy a szerzetesek miért ásták el a kéziratokat, a történelem adta meg — mondta Mark. — A 4. században Athanasius, Alexandria püspöke írt egy levelet, amit Egyiptom minden templomába elküldtek. Ebben kijelentette, hogy csakis az a 27 könyv, amit a nem sokkal korábban Újtestamentumként összeállított mő tartalmaz, csakis ezek tekinthetık Szentírásnak. Minden egyéb eretnek könyvet meg kell semmisíteni. Az urnában talált 46 kézirat közül egyik sem volt az Újszövetségben. Így a Szent Pachomius alapította kopt rendhez tartozó szerzetesek úgy döntöttek, hogy nem elégetik a tizenhárom kódexet, hanem inkább elrejtik. Talán úgy gondolták, hogy kivárnak egy fordulatot az egyház vezetésében. Természetesen nem következett be fordulat. Ehelyett a római kereszténység felvirágzott. De a kódexek, hála az Égnek, megmaradtak. Ezek a gnosztikus evangéliumok, amelyekrıl tudomásunk van. Az egyikben, Péterében, az van leírva, hogy és amint elmesélek, hogy mit láttak volt, ismét meglátának három embert a sírtól jönni, kik közül kettı vívé a harmadikat. Malone ismét megnézte a 14. stációt. Két férfi visz egy harmadikat. — A gnosztikus evangéliumok rendkívüli szövegek — mondta Mark. — Sok tudós mostanában azt mondja, hogy Tamás evangéliuma, amely szintén ezek között található, talán a leginkább megközelíti azt, ahogyan Krisztus valójában beszélt. A korai keresztények rettegtek a gnosztikusoktól. Az elnevezés a görög gnószisz szóból ered, ami ismeretet, tudást jelent. A gnosztikusok tehát egyszerően a tudás birtokában lévı emberek voltak, de a kereszténység törekvı katolikus változata végül kiszorított minden gnosztíkus ismeretet és tanítást. — Amit aztán a templomosok tartottak fenn? — Mark bólintott.

— A gnosztikus evangéliumok és jó néhány másik, amelyeket a teológusok még máig sem láthattak, mind megtalálhatók az apátság könyvtárában. A templomosok megértık, toleránsak voltak, ha a Szentírásról volt szó. Sokat lehet tanulni ezekbıl az úgynevezett eretnek mővekbıl. Hogyan tudhatott Sauniére ezekrıl az evangéliumokról? Hiszen ezeket csak évtizedekkel a halála után találták meg. — Lehet, hogy neki még jobb forrásai voltak. De most mutatok valami mást. Malone követte Markot végig a templomon visszafelé, majd kiléptek a tornácra. Az ajtó fölött volt egy kıbıl faragott láda, amire szavakat festettek. — Olvassa el, mi van alatta! — mondta Mark. Malone-nak meg kellett erıltetnie a szemét, hogy kibetőzze a szöveget. Sok bető már teljesen elhalványult, hiányos volt, alig lehetett megfejteni. Az egész latinul íródott. REGNUM MUNDI ET OMNEM ORNATUM SCOECULI CONTEMPSI, PROPTER ANOREM DOMINI MEIJESU CHRISTI: QUEN VIDI, QUEN AMAVI, IN QUEN CREMINI, QUEN DILEXI Lefordítva ez annyit tesz: „Megvetettem ezt a földi királyságot és minden idıleges hívságát, mert szerettem az Úrjézus Krisztust, akit láttam, akit szerettem, akiben hittem és akit imádtam." Ez egy érdekes állítás, de van egy csomó szembetőnı hibája. — Mark mutogatta. — Rosszul vannak leírva a scoeculi, az anorem, a quen és a cremini szavak. Sauniére 180 frankot fizetett ezért a faragványért és a rá festett betőkért. Ez akkoriban tekintélyes összeg volt. Onnan tudjuk, hogy a számláinak nagy része ma is megvan. Sokat dolgozott azon, hogy megtervezze ezt a bejáratot, mégis meghagyta a nyilvánvaló elírásokat. Pedig könnyő lett volna kijavítani azokat, hiszen a betők csak festve voltak. — Nem lehet, hogy elkerülte a figyelmét? — Sauniére-nek? Nagyon is éber volt. Semmi sem kerülte el a figyelmét. Mark odébb indult, mert már megint egy nagy csapat turista tódult a templom elé. Megálltak a kert elıtt, szemben a vizigót oszloppal és a Szőz szobrával. — A kapu fölötti írás nem a Bibliából való. Egy responsoriumban szerepel, amit egy John Tauler nevő ember írt, a 14. század elején. A responsoriumok olyan imák vagy versek voltak, amiket a Biblia olvasás közben használtak, és Tauler közismert volt Sauniére korában. Könnyen lehet, hogy Sauniére-nek egyszerően csak tetszett ez a mondat. Mindenesetre meglehetısen egyedi. Malone egyetértett. — Az elírások talán némi magyarázatot adnak arra, hogy Sauniére miért engedte ıket. A quem cremini szavaknál, vagyis akiben hittem, helyesen credidi-t kellett volna írni, Sauniére mégis úgy hagyta. Jelentheti-e mindez azt, hogy mégsem hitt İbenne? És aztán ami a legérdekesebb. Quem vidi. Akit láttam. Malone rögtön megértette a jelentését. — Amit talált, az elvezette ıt Krisztushoz. Akit látott. — Apám is így gondolta és én egyetértettem. Sauniére láthatóan nem tudott ellenállni annak a kísértésnek, hogy jeleket hagyjon. Azt akarta, hogy a világ megtudja, amit ı megtudott, de ugyanakkor mintha azzal is tisztában lett volna, hogy az ı korában ezt senki nem érti meg. És igaza volt. Senki nem értette. A halála után még négy évtizedig senki észre sem vette. — Mark az öreg templomra nézett. Ezen az egész helyen minden a visszáján van. A kereszt stációi fordított

sorrendben vannak a falra akasztva, mint a világon bármelyik másik templomban. Az ördög a kapuban, az Isten ellentéte. — Aztán rámutatott a vizigót oszlopra elıttük. — Fejjel lefelé van. Nézze csak meg a képrészletet és a faragványokat az elülsı oldalán. Malone gondosan megnézte. — Sauniére megfordította az oszlopot, mielıtt alul belevésette volna, hogy „Készült 1891-ben", a tetejére meg, hogy „Bőnbánat! Bőnbánat! Malone észrevett egy V jelet, közepén egy kis körrel, az oszlop jobb alsó sarkában. Lefelé tekerte a fejét, hogy az eredeti irányában láthassa a megfordított képet. — Alfa és ómega? — kérdezte. — Vannak, akik így gondolják. Apám is így vélte. — Krisztus másik elnevezése. — Így van. — Miért fordította meg Sauniére az oszlopot? — Eddig még senki sem állt elı elég jó magyarázattal. Mark ellépett a kerti mőtárgy elıl, hogy mások elırelódulhassanak és fényképezhessenek. İ inkább a templom hátsó vége felé indult, a Kálváriakert egyik sarkába, ahol egy kis fülke állt. — Ez is csak másolat. A turistáknak készült. A II. világháborúban elpusztult az eredeti. Sauniére építette olyan kövekbıl, amiket a zsákmányszerzı kirándulásairól hozott haza. A szeretıjével néha napokra is elmentek, aztán egy egész talicska kıvel jöttek vissza. Különös, nem? — Attól függ, mi más volt még a talicskában. Mark mosolygott. — A legjobb módszer arra, hogy egy kis aranyat hozzon haza az ember anélkül, hogy gyanút keltene. — De Sauniére nagyon különös figura volt. Még, hogy nem kézben cipelte a köveket. — Aki ide jön, az mind különös ember. — A maga apját is beleértve? Mark komoly arccal nézett vissza. — Ez nem kérdés. İ egy megszállott volt. Egész életét ennek a vidéknek adta, ennek a városnak minden négyzetméterét szerette. Ez volt az ı otthona, minden tekintetben. — De nem a magáé? — Én megpróbáltam folytatni a munkáját. De bennem nem volt meg az a szenvedély. Talán rájöttem, hogy az egész hiábavaló. — Akkor minek rejtızött el öt évre egy apátságban? — Magányra volt szükségem. Jót tett nekem. De a Nagymesternek nagyratörıbb tervei voltak. Így hát most itt vagyok. Szökevény, aki a templomosok elıl menekül. — Szóval mit mővelt a hegyekben, amikor a lavina jött? Mark nem válaszolt. — Ugyanazt tette, amit az anyja tesz éppen most. Megpróbál vezekelni valamiért. Csak maga nem tudta, hogy valakik figyelik. — Hála az Égnek, hogy figyeltek. — Az anyja szenved. — Maguk együtt dolgoztak? Malone figyelmét nem kerülte el a kibújási kísérlet. — Sokáig. Barátok vagyunk. — İ nehéz ember. Nekem mondja? De ki lehet jönni vele. Most pedig nagyon szenved. Sok mindent megbánt, és bőntudata van. Most lenne egy második esély kettejük számára. — Anyámmal az útjaink évekkel ezelıtt elváltak. Így volt a legjobb mindkettınknek. — Akkor most miért van itt? — Apám házába jöttem. — És amikor megérkezett, látta, hogy valakinek ott hevertek a csomagjai. Az útleveleink a holmik között voltak. Biztos, hogy megtalálta. Mégis maradt.

Mark elfordult, amit Malone úgy értelmezett, hogy megpróbálja elrejteni növekvı zavarát. Sokkal jobban hasonlított az anyjára, mint azt valaha is szerette volna elismerni. — Harmincnyolc éves vagyok, és még mindig kisfiúnak érzem magam — mondta Mark. — Az utóbbi öt évben egy apátság védelmében éltem, begubózva, és minden napomat szigorú törvények határozták meg. Egy ember, akit apámnak tekintettem, kedves volt hozzám, én pedig olyan fontos posztra emelkedtem, amire korábban sohasem gondoltam. — Most pedig mégis itt van. Isten tudja minek a kellıs közepében. Mark mosolygott. — Magának és az anyjának rendezniük kell bizonyos dolgokat. A fiatalember komoran, gondterhelten állt. — Azt a nıt, akit tegnap este említett, Cassiopeia Vittet, ismerem valamelyest. Apámmal éveken át vitatkozott, sıt veszekedett. Nem kellene megkeresnünk? Malone észrevette, hogy Mark, ha nem akart valamire válaszolni, rögtön kérdezett. Akárcsak az anyja. — Az attól függ. Veszélyes? — Nehéz megmondani. Mindig a közelben ólálkodott és apa nem szerette. — De Roquefort sem. — Ebben biztos vagyok. — Az archívumban, tegnap este, a nı nem mondta meg, kicsoda, és de Roquefort nem tudta a nevét. Viszont ha Claridon a markában van, akkor mostanra már nyilván tudja. — Ez legyen az ı gondja — mondta Mark. — Kétszer is megmentette az életemet. Vagyis figyelmeztetnünk kell. Claridon azt mondta, hogy itt él, a környéken, Givors-ban. Az anyja meg én arra készültünk, hogy ma elutazunk. Úgy gondoltuk, vége a nyomozásunknak. De ez megváltozott. Fel kell keresnem Cassiopeia Vittet. Azt hiszem, most egyedül lenne célszerő. — Remek. Mi majd itt megvárjuk. Most pedig nekem is van egy elintéznivalóm. Már öt éve nem látogattam meg apámat.

NEGYVEN

STEPHANIE FİZÖTT MAGÁNAK EGY JÓ ERİS KÁVÉT és felajánlott egy másikat Geoffrey-nek, de a fiatalember viszszautasította. — Csak egy csésze kávét szabad innunk naponta — világosította fel a nıt. Stephanie a konyhaasztalnál ült. — Egész életüket a Szabályzat irányítja? — Ilyen az életünk. — Azt hittem, a titoktartás rendkívül szigorú szabály a szerzetesrendeknél, így maguknál is. Hogyhogy ilyen nyíltan beszél velem? — A Nagymesterem, aki immár az Úrral lakik, azt mondta nekem, hogy magával legyek teljesen ıszinte. A nı zavarban volt. — Honnan ismert engem a Nagymestere? — Nyomon követte a maga férjének kutatásait. Mindez jóval azelıtt történt, hogy én az apátságba kerültem, de a Nagymester beszélt róla nekem. Többször is beszélt a maga férjével. İ volt a férjének a gyóntatója.

Ez az információ valósággal sokkolta a nıt. — Lars kapcsolatot keresett a templomosokkal? — Az igazság az, hogy a templomosok keresték meg ıt. A Nagymesterem kereste meg a férjét, de a férje azt sosem árulta el, vajon tudta-e, hogy a mester a templomosoktól érkezett. Talán úgy gondolta, hogy ha ezt kimondja, akkor megszakítják a kapcsolatot. De biztos tudta. — A Nagymestere érdekes ember lehetett. A fiatalember arca felragyogott. — Bölcs ember volt, aki csak jót akart a rendünknek. Stephanie-nak eszébe jutott, hogyan védte Markot néhány órával korábban. — Az én fiam is segített ebben az igyekezetében? — Ezért lett ı a sénéchalunk. — És annak a ténynek, hogy ı Lars Nelle fia, semmi szerepe nem volt a kiválasztásában? — Errıl, madame, nem tudok mit mondani. Csak nemrég tudtam meg, ki volt a sénéchal. Itt, ebben a házban. Úgyhogy nem tudom. — Semmit sem tudnak egymásról? — Nagyon keveset. Néhányunknak ez komoly problémát is okoz. Másoknak meg tetszik ez a zárkózottság. De az életünket egymáshoz olyan közel éljük, mint egy börtönben. Túl nagy bizalmaskodás már problémákat okozhatna. Ezért maga a Szabályzat tiltja meg, hogy túlságosan közel kerüljünk rendtestvéreinkhez. Magunkba fordulunk, hallgatásunk Isten szolgálata által nyilvánul meg. — Nehéz lehet így élni. — Mi választottuk ezt az életet. De ez a kaland! — megcsóválta a fejét. — A Nagymesterem mondta, hogy sok új dolgot fedezek majd fel. Igaza volt. Stephanie ivott egy korty kávét. — A Nagymestere biztos volt abban, hogy maga meg én találkozunk? — Azért küldte el a naplót, mert remélte, hogy maga el fog jönni. Küldött egy levelet Ernst Scoville-nek is, amelybe lapokat tett a magának küldött naplóból. Azt remélte hogy ez majd összehozza magukat. Tudta, hogy Scoville korábban nem sokra tartotta magát — ezt a férjétıl tudta meg. De arra is rájött, hogy maga nagyszerő képességekkel bír. Ezért azt akarta, hogy maguk ketten, meg a sénéchal, meg én együtt kutassuk fel a Nagy Örökséget. Emlékezett erre a kifejezésre és a magyarázatára. A maguk rendje valóban hisz abban, hogy Krisztus történetének vannak olyan részletei még, amit a világ még nem ismer? — A képzésben még nem értem el arra a szintre, hogy erre a kérdésre tudjak válaszolni. Több évtizednyi szolgálat szükséges ahhoz, hogy valaki megismerje mindazt a tudást, aminek a rendünk birtokában van. De számomra, annak alapján, amit eddig tanultam, a halál a véglegességét képviseli. Több ezer rendtestvérünk vesztette életét Szentföldön, a csatamezıkön. Közülük egy sem támadt föl és sétált odébb. — Amit most mondott, azt a katolikus egyház eretnekségnek minısítené. — Az egyház egy emberek által létrehozott és emberek által vezetett intézmény. Bármit tesz is ez az intézmény, azt is csak emberek teszik. Stephanie elhatározta, hogy megkísérti a sorsot. — Mit tegyek most, Geoffrey? — Segítse a fiát. — Hogyan? — Be kell fejeznie azt, amit az apja elkezdett. Raymond de Roquefort nem találhatja meg a Nagy Örökséget. A Nagymester nagyon határozott volt ebben a kérdésben. Ezért tervezett elıre. Ezért képezett engem.

— Mark megvet engem. — Szereti magát. — Mibıl gondolja? — A Nagymester mondta. — Ezt nem tudhatta. — A Nagymesterem mindent tudott. — Geoffrey benyúlt a nadrágzsebébe, és elıhúzott egy borítékot. — Azt mondta, hogy ezt akkor adjam át, amikor elérkezettnek látom az idejét. — Átadta a győrött levelet, aztán ellépett az asztaltól. — A sénéchal és Malone úr elment a templomba. Most magára hagyom. Stephanie nagyra értékelte ezt a gesztust. Fogalma sem volt, milyen érzelmeket kavarhat fel benne ez a levél, ezért megvárta, amíg Geoffrey visszavonult a dolgozószobába, és csak ezután nyitotta ki a borítékot. Tisztelt Nelle asszony, nem ismerjük egymást, én mégis úgy gondolom, hogy nagyon sokat tudok Önrıl. Mindent Larstól tudok, aki elmondta nekem, hogy mi bántja a lelkét. Az Ön fia más eset. İ a kínlódásait magában tartja, szinte semmit sem oszt meg. Néhány alkalommal sikerült megtudnom egyet s mást, de az ı érzelmei korántsem olyan átláthatóak, mint az apjáéi. Ezt a jellemvonást talán öntıl örökölte? De nem szeretnék komolytalannak tőnni. Ami most történik, az biztos, hogy komoly dolog. Raymond de Roquefort veszélyes ember. Egy olyan vaksággal van megverve, ami az évszázadok során sok rendtársunkat is sújtotta. Annyira csak egyetlen célt lát maga elıtt, hogy az teljesen elhomályosítja a látását. Az ön fia megküzdött vele a rend vezetéséért, de veszített. Sajnos Markban nincs meg az az eltökéltség, amivel gyızelemre vihetné a harcait. Elkezdeni könnyőnek tőnik, folytatni még könnyebb, de megoldani, lezárni nehéznek bizonyul. Csatái önnel, csatái de Roquefort-tal, csatái a lelkiismeretével mind, mind próbára teszik. Úgy gondoltam, ha önök ketten összekerülnek, az mindkettejük számára döntı lehet. Ismétlem, nem ismerem önt, de úgy hiszem, értem önt. A férje meghalt és oly sok minden maradt megoldatlan. Ez a kutatás talán választ ad valamennyi kérdésére. A következıket tanácsolom önnek: higgyen a fiának, felejtse el a múltat és gondoljon csak a jövıre. Ez nagyon messzire elsegítheti a megbékélés útján. Az én rendem egyedülálló a kereszténységen belül. A hitünk különbözik a többitıl, amiatt, amit az alapító testvéreink megtudtak és továbbadtak. Ettıl mi kevésbé lennénk keresztények? Vagy sokkal inkább? Szerintem egyik sem. Ha megtalálják a Nagy Örökséget, az sok kérdésre választ ad majd, de attól félek, hogy még több újat is felvet. Önnek és a fiának kell majd döntenie, hogy mi a legjobb megoldás, amikor majd eljön ez a döntı pillanat. Reményeim szerint eljön, mert mindkettejükben bízom. Megtörtént a feltámadás. Egy második esély kínálkozik. A holtak fölkeltek és most ismét Önök között járnak. Használják ki jól ezt a csodát, de vigyázat: szabadítsa meg az elméjét minden olyan elıítélettıl, amelyben felnıtt és elkényelmesedett. Nyissa meg magát hatalmasabb eszméknek és gondolkodjék biztosabb módszerek szerint. Mert csakis ekkor lehetnek sikeresek. Az Úr legyen Önökkel! Egy könnycsepp gördült le az arcán. Furcsa, szokatlan érzés: sírni. Nem emlékezett rá, hogy gyerekkora óta valaha is sírt volna. Tanult nı volt, több évtizedes gyakorlattal mindabban, amire a hírszerzıi szakma vezetésében szert lehetett tenni. Egész pályafutása azzal telt el, hogy egyik nehéz helyzetet kezelte a másik után. Sokszor kellett élethalál kérdésben döntenie. De itt és most egyik sem mőködött. Valahogy elhagyta a jó és a rossz, a helyes és helytelen, a fekete és fehér világát, és átkerült egy olyan világba, ahol a legbelsı gondolatait nemcsak ismerték, de meg is értették.

Ez a nagymester, akivel soha egy szót sem váltott, pontosan értette az ı gyötrıdését. És igaza is volt. Mark visszatérése valóban feltámadás volt. Diadalmas csoda volt, végtelen lehetıségekkel. — Elszomorították a leírtak? Fölnézett. Geoffrey az ajtóban állt. Letörölte a könnyeket. — Bizonyos szempontból igen. Másfelıl nézve viszont boldogsággal töltöttek el. — A Nagymester ilyen volt. Ismerte az örömet és a fájdalmat is. Utolsó napjaiban sajnos a nagy fájdalmakat is. — Hogyan halt meg? — A rák vitte el két éjszakával ezelıtt. — Hiányzik? — Egyedül nevelkedtem, a család elınye nélkül. Szerzetesek és apácák tanítottak az életre. Jók voltak hozzám, de egyikük sem szeretett igazán. Nehéz a család szeretete nélkül felnıni. Ez a vallomás szíven találta. — A Nagymester nagyon kedves volt hozzám, talán még szeretett is, de a legfontosabb az, hogy a bizalmát belém helyezte. — Akkor ne okozzon csalódást neki! — Nem fogok. Stephanie a levélre mutatott. — Ezt megtarthatom? Geoffrey bólintott. — Én csak a postás voltam. A nı összeszedte magát. — Mark és Cotton miért ment a templomba? — Úgy hiszem, a sénéchal beszélni akart Malone úrral. — Stephanie fölállt. Talán nekünk is... Kopogtak a bejárati ajtón. Megfeszítette magát, amikor a lezáratlan reteszre nézett. Cotton és Mark egyszerően besétált volna. Látta, hogy Geoffrey ugyanígy ugrásra kézen áll, és kezében megjelent egy pisztoly. A nı az ajtóhoz lépett és kinézett az üvegen. Ismerıs arc nézett vissza. Royce Claridoné.

NEGYVENEGY

DE ROQUEFORT DÜHÖNGÖTT. Négy órával ezelıtt kapott értesítést arról, hogy a Nagymester halálának éjszakáján a könyvtár biztonsági rendszere egy belépést jegyzett fel 23 óra 51-kor. A sénéchal 12 percet töltött bent, aztán két könyvvel távozott. A minden könyvre ráerısített elektronikus azonosító címkék tanúsága szerint a hiányzó kötetek egy 13. századi kódex, amit jól ismert, és egy marsall jelentése, amit a 19. század végén vettek nyilvántartásba, és amit szintén olvasott már. Amikor néhány órával ezelıtt kikérdezte Royce Claridont, nem árulta el, hogy már ismerte a Lars Nelle naplójában található titkosírást. Ez ugyanis már szerepelt annak a bizonyos egykori marsallnak a jelentésében, azzal az információval együtt, hogy hol találták ezt a feladványt — Gélis abbé templomában, Coustausában, nem messze Rennes-le-Cháteau-tól. Emlékezett rá, hogy a jelentésben azt olvasta: nem sokkal a pap meggyilkolása elıtt a marsall találkozott Gélis abbéval és megtudta tıle, hogy Sauniére szintén talált egy titkosírást a templomában. Amikor összehasonlították, a kettı azonosnak bizonyult. Gélis valószínőleg megfejtette a titkosírást, és a megoldást el is mondta a marsallnak, de az nem jegyezte le azt, és Gélis halála után sem akadt rá

senki. A helyi rendırség és a marsall is azt gyanította, hogy a gyilkos valamit keresett Gélis tárcájában. Nyilván Gélis megoldókulcsát a titkosíráshoz. De hogy a gyilkos Sauniére lett volna? Ezt nehéz megállapítani. A bőntény tettesét sohasem derítették fel. De azok alapján, amit tudott, de Roquefort azonnal a gyanúsítottak listájára tette volna a rennes-i papot. Most pedig eltőnt a marsall beszámolója. Ami még nem biztos, hogy feltétlenül rossz, hiszen neki megvan Lars Nelle naplója, amely tartalmazza Sauniére titkosírását is. De vajon az tényleg ugyanaz-e, mint a Gélis-féle, ahogyan a marsall állította? Ezt nem lehet megállapítani a marsall beszámolója nélkül, amit nyilvánvalóan nem véletlenül távolítottak el a könyvtárból. Öt perccel ezelıtt, miközben az ablaktáblára erısített mini-mikrofon segítségével hallgatta Stephanie Nelle és Geoffrey testvér beszélgetését, megtudta, hogy Mark Nelle és Cotton Malone a templomba mentek. Stephanie Nelle még sírt is, miután elolvasta, amit az elızı Nagymester írt. Nahát, milyen megható! De ez a Nagymester tényleg mindent elıre látott és megtervezett, úgyhogy a dolog most kezd kicsúszni az ellenırzése alól. Keményen kezébe kell végre vennie a gyeplıt, és megfékezni az elszabadult reményeket. Vagyis amíg Royce Claridon foglalkozik azzal a kettıvel Lars Nelle házában, addig ı majd a másik kettı után néz. A bérelt kocsi aljára erısített jeladó megmutatta, hogy Malone és Stephanie Nelle a kora hajnali órákban tért vissza Avignonból Rennes-be. Mark Nelle nyilván egyenesen idejött az apátságból, ami szintén nem meglepı. Azok után, ami a nıvel ott, a hídon történt, úgy gondolta, hogy Malone és Stephanie Nelle már nem túl érdekesek. Ezért utasította úgy az embereit, hogy csak tegyék harcképtelenné ıket. Egy volt és egy jelenleg is aktív amerikai operatív tiszt megölése biztosan nagy port vert volna fel. Azért utazott Avignonba, hogy megtudja, milyen titkokat rejt a palota archívuma, és hogy elfogja Claridont, nem pedig azért, hogy magára vonja az egész amerikai titkosszolgálati hálózat figyelmét. Mindhárom célt sikerült elérnie, ráadásul megszerezte Lars Nelle naplóját is. Mindent egybevetve, nem volt eredménytelen éjszaka. Még arra is hajlott, hogy futni engedje Mark Nelle-t és Geoffrey-t, minthogy az apátságtól távol jóval kisebb fenyegetést jelentettek. De miután tudomást szerzett a két hiányzó könyvrıl, új stratégia lépett életbe. — Elfoglaltuk a helyünket — mondta egy hang a fülébe. — Maradjatok nyugton, amíg nem hívlak! — súgta a hajtókájára erısített mikrofonba. Hat rendtestvért hozott magával, akik most szétszóródtak a városkában, és elvegyültek a vasárnapi turisták egyre növekvı tömegében. Szép verıfényes, szokásosan szeles nap volt. Míg az Aude folyó völgyében meleg és szélcsend honolt, a környezı hegyek és dombok tetejét állandóan szél borzolta. Elıreindult a fıutcán, a Mária Magdolna templomba. Meg sem próbálva álcázni közeledtét. Mark Nelle tudomására akarta hozni, hogy itt van.

NEGYVENKETTİ

MARK AZ APJA SÍRJÁNÁL ÁLLT. A síremlék jó állapotban volt, ahogy a temetı többi sírköve is, hiszen mindez már a városka turisztikai iparának része volt. Az apja halálát követı hat évben ı maga viselte gondját a sírnak, szinte minden hétvégén kijött ide. ı ügyelt a házra is. Az apja nagyon népszerő volt a rennes-iek körében, minthogy nagy szeretettel írt a városról és tisztelettel viseltetett Sauniére emléke iránt. Lehet, hogy ez volt az egyik oka annak, hogy az apja ennyi találgatással és feltevéssel töltötte meg Rennes-rıl a könyveit. A kiszínezett rejtélyek hatalmas pénzforrást jelentettek az egész régiónak és nem

nagyon szerették azokat az írókat, akik meg akarták oldani a misztikus titkokat. Minthogy szinte semmit sem lehetett biztosan tudni egy-egy történet bármelyik részérıl, tág tere nyílt a találgatásoknak és feltételezéseknek. Az is segített, hogy az apját tekintették annak, aki a világ figyelmét felhívta erre a vidékre és erre a történetre. Mark tudta, hogy egy viszonylag ismeretlen francia könyv, Gérard de Sédé Le trésor maudit címő, a hatvanas évek végén megjelent mőve volt az, ami elıször felkeltette az apja kíváncsiságát is. Mindig is találónak érezte a könyv címét: — Az elátkozott kincs — különösen apja hirtelen halála után. Mark még tizenéves volt, amikor elıször olvasta apja könyvét, de csak évekkel késıbb, amikor ı már az egyetemen csiszolta tudását a középkori történelem és az egyházi irodalom témakörében, csak ekkor mondta el neki az apja, hogy tulajdonképpen mi is a tét. — A kereszténység alaptétele a testek feltámadása. Ez az Ószövetség ígéretének beteljesülése. Ha mégsem jöhet el a nap, amikor a keresztények feltámadnak, akkor egész hitük megkérdıjelezıdik, feleslegessé válik. Ha nincs feltámadás, az azt jelenti, hogy az evangéliumokban leírtak mind hazugságok — a keresztény hit csak erre az életre vonatkozik — nincs tovább semmi. Csak a feltámadás igazolja mindazt, amit Krisztusért vagy az ı nevében megtettek. Más vallások beszélnek a Paradicsomról és a halál utáni életrıl, de egyedül csak a kereszténység kínál olyan istent, aki emberré vált, meghalt a híveiért, majd feltámadt halottaiból, hogy aztán örökké uralkodjék. — Gondold csak végig! — folytatta az apja. — A keresztények sok mindent egészen eltérıen hihetnek. De mindannyian egyetértenek a feltámadásban. Ez a közös nevezı. Jézus kizárólag értük támadt föl halottaiból. A halál egyedül a számukra gyızetett le. Krisztus él, és kizárólag az megváltásukra törekszik. Az égi birodalom rájuk vár minthogy ık is fel fognak támasztatni holtukból, hogy aztán örökké az Úr oldalán éljenek. Van jelentése és értelme minden tragédiának, minthogy a feltámadás reményt ad a jövıre nézve. Aztán az apja feltette azt a kérdést, ami neki is kezdettıl ott motoszkált a fejében. — Mi van, ha ez nem történt meg? Mi van, ha Krisztus egyszerően meghalt, porból porrá lett? — Tényleg, mi van? — Gondolj azokra a milliókra, akiket a feltámadott Krisztus nevében mészároltak le! Csak az albigensek elleni keresztes háborúban 15 ezer férfit, nıt és gyereket égettek meg máglyán, mindössze azért, mert megtagadták a tanítást a keresztre feszítésrıl. Az inkvizíció további milliókat gyilkolt meg. A szentföldi keresztes háborúk több százezer emberéletet követeltek. Mindez az állítólag föltámadott Krisztusért. Pápák évszázadokon át arra használták Krisztus áldozatát, hogy harcra tüzeljék a katonákat. Ha a feltámadás valójában nem történt meg, vagyis nincs meg a halál utáni élet ígérete, akkor mit gondolsz, hányan vállalták volna a halált? A válasz egyszerő volt. Egy sem. Mi van, ha a feltámadás valójában nem történt meg? Mark öt évet töltött el azzal, hogy választ találjon erre a kérdésre egy olyan rend kebelén belül, amelyrıl a világ azt hitte, hogy hétszáz évvel ezelıtt megsemmisítették. Mégis, most ugyanolyan zavarodottan jött el onnan, mint amikor elıször az apátságba került. Mit nyertek? Vagy, ami még lényegesebb, mit vesztettek? Megpróbálta eloszlatni saját zavarát, és ismét az apja síremlékére figyelni, ı rendelte meg a sírkılapot és ellenırizte, amikor a helyére tették azon a hővös, komor májusi délutánon. Apját egy héttel korábban találták meg, egy Rennes-tıl félórányira, délre lévı híd korlátjára felakasztva. Mark otthon volt éppen Toulouse-ban, amikor a rendırség felhívta. Visszaemlékezett apja arcára, amikor azonosította a tetemet — a hamuszürke bırre, az eltátott szájra, az üveges szemekre. Attól tartott, hogy ettıl a látványtól már sohasem lesz képes szabadulni.

Anyja rögtön a temetés után visszautazott Georgiába. Keveset beszéltek az alatt a három nap alatt, amíg Franciaországban volt. İ akkor 26 éves volt, éppen csak elkezdett tanársegédként oktatni a toulouse-i egyetemen és nem volt még jól felkészítve az életre. De most, tizenegy évvel késıbb, sem volt biztos abban, hogy jobban felkészült. Tegnap majdnem megölte Raymond de Roquefort-t. Mi lett mindazzal, amit tanult? Hová lett az az önuralom, amirıl azt hitte, hogy már elérte? De Roquefort gyengeségét könnyő volt megérteni — rosszul értelmezett kötelességtudat megszorozva az egójával —, de a saját gyengeségei megijesztették. Három nap leforgása alatt sénéchal-ból szökevénnyé lett. A biztonságot, amely körülvette, a káosz váltotta fel. A céltudatosság helyett a sodródás lett osztályrésze. És miért? Érezte a pisztoly nyomását a zakója alatt. Aggasztó volt az a biztonságérzet, amit adott. Már megint egy új és idegen érzés, ami megnyugtatta. Ellépett apja sírjától, és átballagott Ernst Scoville pihenıhelyéhez. Ismerte a remete természető belgát, és kedvelte is. A Nagymester szintén ismerhette, mert nemrég is levelet küldött neki. Mit is mondott tegnap de Roquefort a két csomagról? Az egyik címzetthez már eljutottam. Igen, ez nyilvánvaló. De mit mondott még? És hamarosan eljutok a másikhoz is. Vagyis az anyja veszélyben van. Mindannyian veszélyben vannak. De hát nem sokat lehet tenni! Rendırség? Ugyan, senki sem hinne neki. Az apátság köztiszteletnek örvendett és egyetlen testvér sem árulná el a Rendet. Mit találnának? Csak egy csendes, ájtatos kolostort, ahol minden Istent szolgálja. Kész tervek léteztek minden fontos, a templomosokkal kapcsolatos bizonyíték elrejtésére, és az apátságon belül senki sem lesz áruló. Ebben teljesen biztos volt. Magukra vannak utalva. MALONE A KÁLVÁRIAKERTBEN VÁRTA, hogy Mark visszatérjen a temetıbıl. Nem akart tolakodóan viselkedni egy ennyire személyes dologban, minthogy teljesen átérezte azt, ami a fiatalemberben nyilvánvalóan kavargott, ı csak tízéves volt, amikor az apja meghalt, de a szomorúság, hogy soha többé nem láthatja, egyáltalán nem halványult. Markkal ellentétben, neki nem volt semmiféle temetıje, ahová elmehetett volna az apjához. Az ı apjának a sírja egy elsüllyedt tengeralattjáró összetört hajóteste volt, valahol az Atlanti-óceán fenekén. Egyszer megpróbált megtudni részleteket arról, hogy mi is történt, de az egész esetet titkosították. Az apja szerette a haditengerészetet és az Egyesült Államokat — hazafi volt, aki kész életét is áldozni a hazájáért. És ez a felismerés mindig büszkeséggel töltötte el Malone-t. Mark Nelle szerencsés volt. İ sok évet tölthetett el az apjával. Megismerték egymást és megosztották egymással az életüket. Ugyanakkor ı és Mark sok tekintetben hasonlítottak egymásra. Mindkettejük apja a munkájának élt. Mindketten meghaltak. És egyik halálesetre sem volt megfelelı magyarázat. A Kálváriakert bejáratánál állva figyelte, ahogy az emberek áramlanak be és ki a temetıbıl. Végre megpillantotta Markot is, aki egy japán turistacsoport mögött baktatott kifelé. — Fájdalmas volt — vallotta be Mark. — Nagyon hiányzik. Malone elhatározta, hogy ott folytatja, ahol az elıbb abbahagyták. — Magának és az anyjának rendeznie kell a viszonyát. — Nagyon sok a rossz érzésem, és apám sírját látva ezek most megint felerısödtek. — Az anyjának van szíve. Vasba öntve, tudom, de akkor is ott van. Mark elmosolyodott. — Látom, ismeri.

— Van némi tapasztalatom. — Pillanatnyilag arra kellene koncentrálnunk, amit a Nagymester kigondolt. — Mind a ketten jól tudnak mellébeszélni. — Mark ismét elmosolyodott. — Ez a génekben van. Malone az órájára pillantott. — Már fél tizenkettı. Mennem kell, méghozzá sietve. Meg akarom látogatni Cassiopeia Vittet, még sötétedés elıtt. — Majd lerajzolom, hogy jut oda. Kocsival nincs is messze. Kiléptek a Kálváriakertbıl és a fıutca felé fordultak. Harmincméternyire Malone észrevett egy alacsony, barátságtalan külsejő férfit, aki kezeit bırzakójába süllyesztve egyenesen a templom felé lépdelt. Megragadta Mark vállát. — Társaságunk akadt! Mark követte a tekintetét, és ı is észrevette de Roquefort-t. Malone villámgyorsan számba vette a lehetıségeit, majd észrevett három rövid hajút. Kettı elıttük állt, a Villa Béthanie elıtt, egy harmadik pedig a parkoló felé vezetı utat zárta le elılük. — Van ötlete? — kérdezte Malone. Mark a templom felé indult. — Kövessen!

NEGYVENHÁROM

STEPHANIE KINYITOTTA A BEJÁRATI AJTÓT, és Royce Claridon belépett a házba. — Honnan került elı? — kérdezte a nı, miközben intett Geoffrey-nek, hogy engedje le a fegyvert. — Tegnap este elfogtak a palotában, és ide hoztak. Két utcával arrébb, egy házban tartottak, de néhány perce sikerült elszöknöm onnan. — Hány rendtestvér van a városban? — kérdezte Geoffrey Claridontól. — Maga kicsoda? — Geoffrey a neve — mondta Stephanie, remélve, hogy a szövetségese sem árul el sokkal többet. — Hány rendtestvér van a városban? — kérdezte Geoffrey ismét. — Négy. Stephanie a konyhaablakhoz lépett, és kinézett az utcára. Az mindkét irányban üres volt. İ viszont aggódott Markért és Malone-ért. — Hol vannak ezek a szerzetesek? — Nem tudom. Hallottam, hogy azt említik, maguk Lars házában vannak, úgyhogy egyenesen ide jöttem. A nınek nem tetszett ez a válasz. — Nem tudtunk magán segíteni tegnap este. Fogalmunk sem volt arról, hová hurcolták. Leütöttek mindkettınket, amikor megpróbáltuk utolérni de Roquefort-t és azt a nıt. Mire magunkhoz tértünk, már mindenki eltőnt. A francia feltartotta a kezeit. — Rendben van, madame, tökéletesen megértem. Semmit sem tehettek. — Itt van de Roquefort is? — kérdezte Geoffrey. — Kicsoda?

— A Nagymester. Itt van? — Nem árultak el neveket — mondta Claridon, majd a nı felé fordult. — De úgy hallottam, arról beszéltek, hogy Mark életben van. Igaz ez? Stephanie bólintott. — Cottonnal a templomhoz mentek, de hamarosan vissza kell jönniük. — Ez kész csoda! Azt hittem, meghalt. — Mindketten azt hittük. Claridon fürkészve nézett körül. — Már elég rég jártam ezen a helyen. Valaha sok idıt töltöttem itt Larsszal. Stephanie hellyel kínálta az asztal mellett. Geoffrey az ablak mellé helyezkedett, és Stephanie észrevette, hogy egyébként nyugodt és hővös magatartása most feszültté vált. — Mi történt magával? — kérdezte Claridont. — Reggelig megkötözve tartottak. Aztán kioldoztak, hogy felfrissíthessem magam. Kimásztam a fürdıszobaablakon és egyenesen ide jöttem. Biztosan keresni fognak, de nem tudtam hová menni. Nehéz elhagyni ezt a várost, minthogy csak egyetlen út vezet kifelé. — Claridon nyugtalanul fészkelıdött a széken. — Kérhetnék egy pohár vizet? Stephanie fölállt, és a csapból megtöltött egy poharat. Claridon egy hajtásra kiitta. A nı újból teletöltötte. — Borzalmasan féltem tılük — mondta Claridon. — Mit akarnak? — kérdezte Stephanie. — A Nagy Örökséget keresik, ahogyan Lars is. — És maga mit mondott el nekik? — kérdezte Geoffrey, csipetnyi gúnnyal a hangjában. — Nem mondtam semmit, de nem is kérdezısködtek sokat. Azt mondták, majd késıbb akarnak kikérdezni, miután valamit elintéztek. De azt nem mondták, hogy mit. — Claridon a nıre bámult. — Tudja, hogy mit akarnak magától? — Náluk van Lars naplója, a könyv az árverésrıl, meg a festményrıl a kınyomat is. Mit akarhatnának még? — Azt hiszem, Markot. A szavak láthatóan feszültté tették Geoffrey-t. Stephanie tisztázni akarta: — Mit akarnak tıle? — Fogalmam sincs, madame. De nem tudom, hogy bármi is megéri-e a vérontást. — Szerzetesek csaknem kilenc évszázadon át haltak meg azért, amiben hittek — mondta Geoffrey. — Nincs ez másként most sem. — Maga úgy beszél, mintha a Rend tagja lenne. — Csak a történelmet idéztem. Claridon kiitta a vizet. — Lars Nelle és én évekig tanulmányoztuk a Rendet. Én olvastam arról a történelemrıl, amirıl maga beszél. — Mit olvasott? — kérdezte Geoffrey. — Olyan könyveket, amiket olyanok írtak, akik semmit sem tudnak. Eretnekségrıl írnak, meg bálványimádásról, egymással csókolózásról, szodómiáról, meg Jézus Krisztus megtagadásáról. Mindezekbıl egyetlen szó sem igaz. Az összes hazugság csak arra szolgált, hogy megsemmisítsék a Rendet és elvegyék a vagyonát. — Maga most tényleg úgy beszél, mint egy templomos. — Úgy beszélek, mint egy ember, akinek kedves az igazság. — Ez jellemzı egy templomosra. — Nem ilyennek kéne lenni minden embernek? — Stephanie mosolygott. Geoffrey esze gyorsan vágott. MALONE KÖVETTE MARKOT VISSZA A MÁRIA MAGDOLNA templomba. Átsiettek a

fıhajón, elmentek kilenc padsor és egy sereg szájtáti mellett, az oltár felé. Ott Mark jobbra kanyarodott, és egy nyitott ajtón át bement egy kis oldalszobába. Bent három kamerákkal teleaggatott látogató bámészkodott. — Bocsássanak meg! — mondta nekik Mark angolul. — A múzeum alkalmazottja vagyok, és szükségünk lenne erre a helyiségre néhány percig. Senkinek sem jutott eszébe kétségbe vonni Mark illetékességét. A fiatalember óvatosan becsukta mögöttük az ajtót. Malone körülnézett. A helyiséget a festett üvegablakon át beáramló természetes fény világította meg. Az egyik oldalon több üres szekrény sorakozott, a többi falat faburkolat takarta. Más bútor nem volt a szobában. Ez volt a sekrestye — mondta Mark. De Roquefort már szinte a nyakukon volt, úgyhogy Malone tisztázni akarta: — Remélem, van valami elképzelése. Mark az egyik szekrényhez lépett, és az ujjai hegyével valamit tapogatva keresett a legfelsı polcon. — Ahogy már mondtam, amikor Sauniére megépítette a Kálváriakertet, épített egy fülkét is. Ehhez a szeretıjével lejárogatott a völgybe, és köveket hozott föl. — Mark tovább keresgélt. — Mindig kövekkel megrakott talicskával jöttek vissza. Megvan! Mark visszahúzta a kezét, és megragadta a szekrény oldalát. Az elfordult a faltól, felfedve maga mögött egy ablaktalan kamrát. — Ez volt Sauniére rejtekhelye. Akármi mást hozott még magával a köveken kívül, azt itt tárolta. Kevesen tudnak errıl a bıvítményrıl. Akkor alakította ki, amikor az egész templomot megerısítették. A templom 1891 elıtt készült alaprajzai szerint ez a kis helyiség egy megközelíthetı szoba volt. Mark elıvett egy automata pisztolyt a zakója alól. — Itt bent várunk, és meglátjuk, mi történik. — De Roquefort tud errıl a helyiségrıl? — Nemsokára kiderül. DE ROQUEFORT MEGTORPANT A TEMPLOM ELİTT. Furcsa, hogy a célpontjai bemenekültek ide. No de mindegy. Majd ı személyesen foglalkozik Mark Nelle-lel. A türelme már a végét járta. Volt olyan óvatos, és konzultált a tisztjeivel, mielıtt elhagyta az apátságot. Nem fogja megismételni az elızı Nagymester hibáit. Az ı vezetésében a demokráciának legalább a látszata meglesz. Szerencsére a tegnapi szökés és a két lelıtt rendtárs a szerzeteseket egyetlen közös irányba terelte. Mindannyian egyetértettek, hogy a volt sénéchalt és segítıjét vissza kell hozni és megbüntetni. És ı ezt végre is akarta hajtani. Az utcát fürkészte. A tömeg egyre nagyobb lett. A jó idı sok turistacsoportot vonzott. Odafordult a mellette álló rendtársához. — Menj be, és mérd föl a terepet! Az egyet bólintott és indult. Ismerte a templom alaprajzát. Csak egy bejárat van. A festett üvegablakok mind rögzítve vannak, vagyis ha szökni akarnak, ki kellene törniük valamelyiket. Nem látott egyetlen rendırt sem, ami teljesen normális dolognak számított Rennes-ben. Itt nem sok minden történt, a pénzköltésen kívül. Ettıl az elüzletiesedett világtól felfordult a gyomra. Ha rajta múlik, az apátságban nem lett volna több látogatás. Tudta, hogy a püspök megkérdıjelezné ezt az intézkedést, de elhatározta, hogy annyit mindenképpen megtesz, hogy csupán néhány órára korlátozza a látogatási idıt szombatonként, azzal érvelve, hogy a szerzeteseknek több magányra van szükségük. Ezt a püspök is megértené. Határozottan szándékában állt feléleszteni több olyan hagyományt, amit már rég abbahagytak, olyan szertartást, ami valaha megkülönböztette a templomosokat az összes többi vallási rendtıl. Ehhez pedig az kell, hogy az apátság kapui sokkal nagyobb részben legyenek zárva, mint jelenleg.

Az a szerzetes, akit beküldött a templomba, most kijött, és feléje tartott. — Nincsenek ott — mondta, amikor közel ért. — Hogyhogy? Végignéztem a templomhajót, a sekrestyét, a gyóntatófülkéket. Nincsenek bent. Nem tetszett neki, amit hallott. — Nincs másik kijárat. — Nagymester, tényleg nincsenek bent. A templomot fixírozta, és sietve latolgatta a lehetıségeket. Aztán megszületett az egyértelmő válasz. — Gyerünk! — mondta. — Pontosan tudom, hol vannak. STEPHANIE NEM A FELESÉG VAGY AZ ANYA fülével hallgatta Royce Claridon beszámolóját, hanem mint profi kormányzati ügynök, aki rutinszerően foglalkozik kémkedéssel és kémelhárítással. És valami nem stimmelt. Claridon hirtelen felbukkanása túl egyszerően történt. Keveset tudott Raymond de Roquefort-ról, de ahhoz bıven eleget, hogy megállapítsa: vagy hagyták Claridont megszökni, vagy, ami még rosszabb, ez a most vele szemben ülı izgága kis ember szövetséget kötött az ellenséggel. Mindkét esetben vigyáznia kell, hogy mit mond. Láthatóan Geoffrey is megérzett valamit, mert alig-alig válaszolt a francia kérdésözönére. Egyébként is túl sokat érdeklıdik, ahhoz képest, hogy állítólag éppen most menekült meg a halál torkából. — Az a nı a palotában tegnap este, Cassiopeia Vitt volt? Az ingénieur, akit az Ernst Scoville-nek címzett levél említ? — kérdezte Stephanie. — Azt hiszem. Az egy nınemő ördög. — Lehet, hogy ı mentett meg mindannyiunkat. Hogyan? Csak beavatkozott, mint ahogyan Larsszal is tette. — Maga azért van életben, mert ı közbeavatkozott. — Non, madame. Azért élek, mert információkat akarnak. — Én azt csodálom, hogy maga itt van — mondta Geoffrey az ablak melletti ırhelyérıl. — Nem könnyő elszökni de Roquefort-tól. — Maguknak is sikerült. — És errıl honnan tud? — Beszéltek magáról és Markról. Állítólag lövöldözés is volt. Szerzetesek sebesültek meg. Nagyon dühösek. — Azt nem mondták, hogy meg akartak ölni minket? Egy pillanatra kínos csend támadt. — Royce — szólalt meg Stephanie —, mit keresnek ık? — Csak azt tudom, hogy két könyv hiányzik a könyvtárukból. Ezt is említették. — Az elıbb még azt mondta, hogy fogalma sincs, miért keresik madame Nelle fiát. — Geoffrey szavaiból sütött a gyanakvás. — Nem is tudom. De azt igen, hogy a két könyvet vissza akarják szerezni. Stephanie rápillantott Geoffrey-re és cseppnyi megértést sem fedezett föl a fiatalember arckifejezésében. Ha valóban nála és Marknál voltak azok a könyvek, amiket de Roquefort keres, a szemei akkor sem árulkodtak errıl. — Tegnap — mondta Claridon — maga megmutatta nekem Lars naplóját és a könyvet... — Ami már de Roquefort-nál van. — Nem. Cassiopeia Vitt mindkettıt ellopta tıle tegnap este. Újabb információ. Claridon rettentı sokat tud ahhoz képest, hogy a fogva tartói nem is igen törıdtek vele.

— Szóval de Roquefort meg akarja találni a nıt — szögezte le Stephanie. — Ahogyan mi is. — Úgy tőnik, madame, hogy az egyik könyvben, amit Mark elhozott az apátságból, van egy titkosírásos rejtvény. De Roquefort azt a könyvet akarja visszakapni. — Ez még része annak, amit sikerült kihallgatnia? — Oui — bólintott Claridon. — Azt hitték, alszom, de én figyeltem. Az egyik korábbi marsalljuk, még Sauniére idején felfedezte ezt a titkosírást és lejegyezte a könyvbe. — Nálunk nincsenek könyvek — mondta Geoffrey. — Maga hazudik. — Hogyhogy? — megdöbbenés tükrözıdött a férfi arcán. — Nálunk nincsenek könyvek. Sietve hagytuk el az apátságot, és semmit sem hoztunk magunkkal. — Merész szavak. Tudja bizonyítani? — Maga a Rend tagja. Krisztus katonája. Egy templomos. Az esküjének akadályoznia kellene a hazugságban. — És magát mi gátolja ebben? — kérdezte Geoffrey. — Én nem hazudok. Komoly megpróbáltatáson mentem keresztül. Egy bolondokházában lapultam öt évig, nehogy a templomosok fogságába essek. Tudja, mit terveztek velem? Bekenték zsírral a lábam és tüzes kályha fölé akarták tartani. Hogy lefızzék a húsomat a csontomról. — Nálunk nincsenek könyvek. De Roquefort árnyékra vadászik. — Ez nem így van. Két embert lıttek le menekülés közben és mindketten azt mondták, hogy Marknak volt egy hátizsákja. Stephanie felélénkült az információ hallatán. — És ezt honnan tudja? — kérdezte Geoffrey élesen. DE ROQUEFORT BELÉPETT A TEMPLOMBA. Mögötte jött az a szerzetes, aki az imént már bent járt. Végigment a templomon, be a sekrestyébe. Hinnie kellett Mark Nelle-nek. Kevesen tudtak a templom titkos szobájáról. Ide semmiféle idegenvezetıi túra nem tért be. Csak a legszorgosabb rennes-i könyvmolyok tudhattak a titkos szoba létezésérıl, a helyi irodalom aprólékos tanulmányozásából. De Roquefort többször is gondolt már arra, vajon a birtok kezelıi miért nem aknázzák ki a Sauniére-féle átépítés kínálta lehetıséget, hiszen a titkos szobák csak fokozzák a misztikumot. Aztán mindig meg is állapította, hogy már enélkül is tele van rejtelemmel a templom, a városka, a környék, úgyhogy éppen elég azokat megmagyarázni. — Amikor az elıbb bejöttél, ez az ajtó nyitva volt? A szerzetes megrázta a fejét, és sóhajtott. — Csukva volt, Nagymester. — De Roquefort halkan behúzta maguk mögött az ajtót. — Ne engedj be senkit! Odament a szekrényhez, és elıvette a pisztolyát. Még sosem látta a szekrény mögötti titkos kamrát, de elég beszámolót olvasott már a Rennes-t átkutató korábbi marsalloktól ahhoz, hogy tudja: a rejtekhely igenis létezik. Ha emlékezete nem csal, akkor a zár nyitja a szekrény tetején, jobboldalt keresendı. Fölnyúlt és kitapogatott egy fémfogantyút. Tudta, hogy ha meghúzza a kart, akkor ez riasztja majd a túloldalt lévı két embert, és feltételezte, hogy fegyver van náluk. Malone kétségkívül tud lıni, és Mark Nelle is bizonyította, hogy nem szabad alábecsülni. — Készülj föl! Mi mondta. A szerzetes elıvett egy rövid csövő automatát, és a szekrényre célzott. De Roquefort kipattintotta a kallantyút és gyorsan hátraugrott, pisztolyát célzásra tartva, várva, hogy mi történik. A szekrény néhány centire kinyílt, majd megállt. Melléje lépett, aztán a lábával kirúgta az ajtót. A titkos kamra üres volt.

MALONE ÉS MARK EGYMÁS MELLETT ÁLLT a rejtekhelyen. Néhány percig várakoztak a titkos szobában, a sekrestyét egy apró kémlelınyíláson keresztül figyelve. A kukucskáló lyuk ügyesen volt álcázva a szekrény ajtaján. Mark látta, amint egy rendtestvér belép a sekrestyébe, körülnéz, látja, hogy üres és kimegy. Vártak még néhány másodpercet, aztán elıjöttek és a résnyire nyitott ajtóból figyelték, hogy a szerzetes elhagyja a templomot. Minthogy másik templomost nem láttak, gyorsan kisiettek, és éppen bebújtak az egyik gyóntatófülkébe, amikor de Roquefort és az embere visszatért. Mark helyesen feltételezte, hogy de Roquefort tud a titkos kamráról, de ezt az értesülését csak végsı esetben osztja meg másokkal. Amikor észrevették, hogy de Roquefort kint várakozik és egy szerzetest küld be körülnézni, csak addig vártak, míg találnak idıt a búvóhely változtatásra. Úgy sejtették, amint a barát jelenti, hogy nincsenek bent, de Roquefort rögtön gyanítani fogja, hol lapulnak. Hiszen csak egy bejárata van a templomnak. — Ismerd ki az ellenségedet és megismered önmagad! — súgta Mark, amikor de Roquefort és csatlósa bement a sekrestyébe. Malone elmosolyodott. — Sun Tzu bölcs ember volt. — A sekrestyeajtó becsukódott. — Adunk nekik néhány másodpercet, aztán eltőnünk innen — mondta Mark. — Lehet, hogy több embere is van kint. — Biztos, hogy van. De meg kell kockáztatnunk. Kilenc golyóm van. — Ne kezdjük mi a lövöldözést, hacsak nem elkerülhetetlen. A sekrestyeajtó továbbra is zárva volt. — Mennünk kell — mondta Malone. Kiléptek a gyóntatófülkébıl, jobbra fordultak, és elindultak a bejárat felé. STEPHANIE LASSAN FÖLÁLLT, odalépett Geoffrey mellé, nyugodtan kivette a kezébıl a pisztolyt, aztán megpördült, felhúzta az elsütı szerkezetet, odaugrott, és Claridon halántékához szorította a csövet. — Maga aljas csúszómászó! Maga velük van! — Claridon szemei elkerekedtek. — Non, madame! Esküszöm, hogy nem! — Nyissa ki az ingét! — intett Geoffrey-nek a nı. A fiatalember egy rántással leszakította Claridon ingjének gombjait, és láthatóvá vált a sovány mellkasra erısített mikrofon. — Jöjjenek gyorsan! Segítség! — kiáltozta Claridon. Geoffrey állon vágta Claridont, aki elterült a földön, Stephanie megfordult, és a fegyverrel a kezében az ablakhoz ugrott. Látta, hogy egy rövidre nyírt hajú férfi szalad a bejárati ajtó felé. Egy rúgás, és az ajtó kinyílt. Geoffrey felkészülten állt. A bejárattól balra helyezkedett el, így amikor a férfi berontott, elkapta a karját, és megpördítette. Stephanie látta, hogy az illetınél pisztoly van, de Geoffrey a kart leszorítva a földre irányozta a fegyver csövét, s eközben a sarkán fordulva egyet, ezzel a lendülettel a rövid hajút a falhoz vágta. Nem engedve, hogy a férfi magához térjen, gyorsan beletérdelt a gyomrába, amitıl a rövid hajú felnyögött, összegörnyedt és lehanyatlott. Hogy pontot tegyen az ügyre, Geofrey még egy hatalmasat vágott a tarkójára, amitıl a férfi végleg elnyúlt. — Ezt tanítják az apátságban? — kérdezte elismerıen Stephanie. — Ezt és még többet is. Menjünk innen! — Egy pillanat.

Geoffrey beszaladt a hálószobába, és Mark hátizsákjával tért vissza. — Claridon igazat mondott. Vannak nálunk könyvek, és ezeket nem hagyhatom itt. A nı észrevette a leütött ember fülében a fülhallgatót. Lehallgatta Claridon beszélgetését velünk, és biztosan kapcsolatban áll a többiekkel is. — De Roquefort itt van valahol — mondta Geoffrey meggyızıdéssel. A nı fölkapta a mobiltelefonját a konyhapultról. — Meg kell találnunk Markot és Cottont Geoffrey a bejárathoz ment és óvatosan körülkémlelt mindkét irányban. — Az ember azt gondolná, hogy mostanra már több rendtestvér is itt lenne. — Stephanie mögéje lépett. — Lehet, hogy a templomnál akadt valami dolguk. Menjünk oda a városfal mentén, a parkolón keresztül, kerülve a fıutcát. — Visszaadta a pisztolyt. — Fedezzen balról! — Geoffrey elmosolyodott. — Örömmel, asszonyom! DE ROQUEFORT BEBÁMULT AZ ÜRES REJTEKSZOBÁBA. Hol vannak? A templomban ezen kívül nem volt más búvóhely. Becsapta a rejtekajtót. A rendtársa nyilván látta arcán a pillanatnyi zavart, miután üresen találták a búvóhelyet. Gyorsan előzte arcáról a kétkedés nyomát. — Hol vannak, Mester? — kérdezte a szerzetes. A válaszon tőnıdve odalépett az egyik mozaikablakhoz, és kilesett egy áttetszı üvegdarabon át. A sírkertben még mindig nyüzsögtek a látogatók. Egyszerre csak megpillantotta Mark Nelle-t és Cotton Malone-t, amint átsietnek a kerten a sírok irányába. — Odakint — mondta higgadtan és a sekrestyeajtó felé lépett. AZT REMÉLTE, HOGY A TITKOS KAMRA RÉVÉN bemutatott trükk elegendı idıt biztosít majd nekik ahhoz, hogy közben elmeneküljenek. Bízott abban, hogy de Roquefort csak egy kis csapatot hozott magával. De kint három további szerzetes is várt rájuk: egy a fıutcán, egy másik a parkolóhoz vezetı sétányt zárta le elılük, a harmadik pedig a Villa Béthanie elıtt posztolt, megakadályozva, hogy a fákkal teli kertet használják menekülési útvonalként. De Roquefort nem gondolta, hogy a temetı felé is kellene valaki, mert ott a fal másik oldalán egy ötszáz méteres szakadék tátongott csak. Pedig Mark éppen erre tartott. Most áldotta az eget azokért az éjszakai felderítı utakért, amiket az apjával tett errefelé. A helybéliek nem nézték jó szemmel, ha valaki sötétedés után ment a temetıbe, pedig — ahogy az apja mondogatta — éppen ez volt a legmegfelelıbb idı. Így hát sokszor kószáltak arrafelé, mindent átfésülve, nyomok után kutatva, megpróbálva értelmet keresni Sauniére teljesen habókosnak tőnı viselkedésében. Néhány ilyen portyájukon megzavarták ıket, így hirtelen más távozási irányt kellett keresniük, mint a koponyás-lábszárcsontos kapu. Ideje hasznát venni az akkori felfedezésnek. — Sajnálom, de kénytelen vagyok megkérdezni: errefelé hogyan fogunk kijutni? — kérdezte Malone. — Kicsit ijesztı, de most legalább süt a nap. Máskor, amikor arra mentem, mindig éjszaka volt. Mark jobbra fordult, és leszaladt a kılépcsıkön a temetı alsó részébe. Körülöttük lehetett vagy ötven látogató, aki a síremlékeket csodálta. A fal fölött a felhıtlen ég vakítóan kéklett és a szél úgy nyögött, mint egy sebzett lélek. A felhıtlen napok mindig szelesek voltak Rennes-ben, de a temetıben alig volt légmozgás, mert a templom és a parókia épületei felfogták a legerısebb

szélrohamokat, melyek mindig délrıl és nyugatról támadtak. Egyenesen egy emlékmőhöz ment, amely közvetlenül keleti falnál állt, hosszú árnyékokat vetı szilfák lombjai mögött. Észrevette, hogy a turisták többsége inkább a felsı szinten kószál, ahol Sauniére szeretıjének a sírja áll. Felugrott egy vastag sírkıre, és felkapaszkodott a fal tetejére. Jöjjön utánam! — mondta, majd a másik oldalon leugrott, egyet gurult és felállt, leporolgatva magát. Visszanézett és látta, hogy Malone is leugrik a két és fél méteres magasságból a keskeny útra. A fal tövében álltak, egy sziklás ösvényen, amely körülbelül másfél méter széles lehetett. Göcsörtösen nıtt bükkök és fenyık szegélyezték mögöttük a meredély oldalát, széltıl tépázottan eresztették gyökereiket a sziklák réseibe. Mark balra mutatott. — Ez az ösvény a semmibe vezet. Ott, a kastély mögött véget is ér. — Megfordult. — Ezért ezen az úton kell mennünk. Errefelé körbevezet az autóparkolóhoz. Nem is olyan nehéz terep. — Itt nincs szél, de ha befordulunk azon a sarkon mutatta Malone az nagyon viharos lehet. — Mint a hurrikán. De hát nincs más választásunk.

NEGYVENNÉGY

DE ROQUEFORT EGY RENDTESTVÉRT VITT MAGÁVAL a temetıbe, a többi három kint várakozott. Nagyon ügyes volt, ahogy Mark Nelle a titkos kamrát felhasználta. Biztos csak addig maradtak a szobában, míg a segédje elhagyta a templomot. Aztán elbújtak, nyilván a gyóntatófülkében, miközben ı a sekrestyébe indult. A parókiaudvarban megállt, és komótosan végignézett a sírokon, de nem látta üldözöttjeit. A mellette álló szerzetesnek azt mondta, hogy kutassa át a bal oldali részt, ı pedig jobbra indult, s erre hamarosan odaért Ernst Scoville sírjához. Négy hónapja, amikor elıször értesült arról, hogy a korábbi Nagymester érdeklıdik Scoville iránt, elküldte egy rendtársát, hogy kémlelje ki egy kicsit a belga öregember szokásait. A Scoville telefonjára szerelt lehallgató segítségével értesült a kémje Stephanie Nelle-rıl, arról, hogy Dániába, majd Franciaországba akar látogatni, és hogy szándékában áll megszerezni azt a könyvet. De amikor világossá vált, hogy Scoville nem kedveli Lars Nelle özvegyét és csak hitegeti, hogy aztán keresztezze a szándékait, egy túl gyorsan robogó autó a rennes-i lejtın megoldotta a problémát, hogy esetleg beavatkozhat. Scoville-nek nem szántak szerepet a kibontakozó játszmában. Stephanie Nelle-nek viszont igen, és akkor még sehogyan sem lehetett gátolni ıt szándékaiban. De Roquefort személyesen gondoskodott Scoville haláláról, senkit sem avatott be a tervébe az apátságból, hiszen nehezen tudta volna megindokolni egy ilyen nyilvánvalóan szándékos gyilkosság szükséges voltát. A szerzetes visszatért a temetı másik oldala felıl és jelentett: — Semmi. Hová tőnhettek? Tekintete megállapodott a szürkésbarna falon, ami a temetı határát jelölte. Fellépett egy sziklára, ahol a fal így csak mellig ért. Rennes egy hegygerincen feküdt, amelyet három oldalról olyan meredek lejtık határoltak, mint a piramisok oldalai. Lent, a völgyben a tárgyak már szinte belevesztek a szürkés párába, ami beborította a színes földeket. Akár egy liliputi világ, az egész medence, az utak, távoli városok olybá tőntek, mintha az ember egy térképen nézné ıket. A fal fölött a szél megcsapta az arcát, és szárazra fújta a szemét. De Roquefort mindkét kezét a fal fejére helyezte, megemelte magát és törzsével elıredılt. Jobbra nézett. A szirten csak kopár sziklákat látott. Aztán balra fordította a fejét és megpillantotta Cotton Malone-t, amint éppen befordul az északi oldaláról a nyugatira, visszalökte magát.

A fal alatti ösvényen vannak, a Magdala-torony felé tartanak. Állítsd meg ıket! Én megyek a kilátóteraszra. STEPHANIE MENT ELÖL, miután Geoffrey-vel kiszöktek a házból. A perzselı naptól felhevült kis utca húzódott a nyugati fal mentén észak felé kanyarodva, a parkoló, majd Sauniére birtoka irányába. Geoffrey tele volt várakozással és ahhoz képest, hogy csak a húszas éveit taposta, egy profi könnyedségével kezelte a helyzetet. A városnak ebben a sarkában csak elszórtan álltak házak. Helyenként erdei fenyık törtek a magasba, csoportokban. Valami elsüvített a füle mellett, és nagyot pendülve lepattant az éppen elıtte lévı ház mészkı faláról. Stephanie megfordult és látta, hogy mögöttük mintegy húsz méterre a férje házában megismert, rövid hajú úriember éppen rájuk céloz. Az egyik ház sarkánál parkoló autó mögé ugrott. Geoffrey a földre vetette magát, hemperedett egyet, és fölülve, a szétterpesztett lábai fölött megeresztett két lövést. A dörrenések hangját nagyrészt elfojtotta a süvítı szél. A golyók egyike célba talált, mert a férfi fölordított, aztán a combjához kapott, és elesett. — Jó lövés! — kiáltotta a nı. — Nem ölhettem meg. A szavamat adtam. Felugrottak és siettek tovább. MALONE KÖVETTE MARKOT. A barnás főcsomókkal szegélyezett, meredek sziklás ösvény összeszőkült, és a szél, ami eddig csak kellemetlen volt, most már komoly veszélyt jelentett. Viharos lökései meg-megtaszították ıket, a folyamatos zúgásától pedig semmilyen egyéb hangot nem hallottak. A városka nyugati oldalán jártak. Az északi lejtıbıl büszkén kiemelkedı csalitnak itt már nyoma sem volt. Csak puszta sziklák ragyogtak a délutáni napsütésben. Köztük elszórt hanga és mohacsomók loptak színt a tájba. A kilátó, amit Malone két éjszakával korábban keresztezett, amikor Cassiopeia Vittet üldözte, most hat méterrel fölöttük ívelt, a Magdala-torony pedig elıttük magasodott. Malone jól látta a torony tetején lévı embereket is, ahogyan a tájat csodálják. İ maga viszont nem volt oda a panorámától. A magasság ugyanúgy megszédítette, mint egy pohár jó bor. Ezt a gyönge pontját gondosan eltitkolta a kormányzati pszichológusok elıl, akiknek idırıl idıre tesztelniük kellett az alkalmasságát. Megkockáztatott egy pillantást lefelé. Több száz méteren át csak gyér aljnövényzet mutatkozott a meredeken lejtı terepen. Aztán egy kis irtás, majd egy még meredekebb lejtı. Mark három-négy méterrel elıtte járt. Látta, hogy hátrapillant, megáll, aztán megfordul, és a fegyverét fölemelve az ı irányába céloz. Valami rosszat mondtam? — próbálta túlüvölteni a szelet A szél meglökte Mark karját és a fegyver megremegett. A másik kezével megtámasztotta. Malone észrevette Mark szemében az átható pillantást, és megfordult. Meglátta az egyik rövid hajút, amint egyenesen feléjük közelít. — Elég legyen, testvér! — ordította Mark. A férfi kezében egy ahhoz hasonló 17-es Glock volt, amilyent Mark markolt. — Ha fölemeled a pisztolyt, lelılek! — figyelmeztette Mark. A férfi kezének lassú emelkedése megállt. Malone nem volt elragadtatva kényes helyzetétıl, ezért igyekezett teljesen a falhoz lapulni, hogy ne essék a párbaj útjába. — Ez nem a te harcod, testvér! Tudom, hogy csak azt leszed, amit a Nagymestered parancsol. De ha beléd lövök, még ha csak a lábadba is, lezuhansz az ösvényrıl. Megéri? — Követnem kell a Nagymestert. — A pusztulásba vezet titeket. Végiggondoltad már, hogy mit csináltok? — Nem az én dolgom.

— A saját életed mentése viszont igen. — Képes lennél lelıni engem, sénéchal? — Természetesen. — Amit keresel, az van olyan fontos, hogy ezért bánts egy keresztényt? Malone figyelte, amint Mark mérlegeli a kérdést, és nem volt biztos benne, hogy a szemében látott eltökéltséghez mérhetı lesz az a bátorsága is, hogy cselekedjék is. İ maga is került már szembe ezzel a dilemmával, többször is. Sosem volt könnyő lelıni valakit. De néha egyszerően muszáj volt megtenni. — Nem, testvér, nem ér meg egy emberéletet — mondta Mark, és leengedte a fegyvert. A szeme sarkából Malone mozgást vett észre. Odakapta a fejét és azt látta, hogy a férfi kihasználja Mark ellágyulását. A Glock emelkedni kezdett, és vele együtt a férfi másik keze is lendült, nyilván azért, hogy a fegyvert megtámasztva biztosabban célozhasson. De nem lıtt. Egy szél által lefojtott, tompa pukkanás hallatszott balról, a rövid hajú pedig hátratántorodott, ahogy a golyó a mellkasába csapódott. Malone nem tudta megállapítani, hogy a férfi viselt-e golyóálló mellényt, de ez nem is számított. A közeli lövés kibillentette egyensúlyából, és a férfi zömök teste megingott. Malone lépett egyet feléje, meg akarta akadályozni, hogy a férfi lezuhanjon, de egy nyugodt szempár megállította. Eszébe idézte a vörös dzsekis tekintetét a Kerek Torony tetején. Még két lépés kellett volna, hogy elérje, de ekkor egy szélroham letaszította a szerzetest a hegyfokról, és a test úgy bukfencezett lefelé, mint egy farönk. Hallotta, hogy fönt felsikoltanak. A kilátón lévık némelyike nyilván észrevette, hogy mi történt a férfival. Figyelte ahogy a test tovább gurul lefelé, majd végül, messze lent egy kis párkányon mozdulatlanul megáll. Markhoz fordult, aki még mindig célzásra tartotta pisztolyt. Jól van? Mark leengedte a fegyvert. — Nem igazán. De mennünk kell. — Malone egyetértett. Megfordultak és továbbiramodtak az ösvényen. ROQUEFORT SEBESEN ROHANT FÖLFELÉ, a kilátóhoz tartó lépcsıkön. Hallotta egy nı sikoltását, és látta, hogy többen izgatottan a falhoz sereglenek. Közelebb érve megkérdezte: — Mi történt? — Egy ember leesett a peremrıl. Egészen a szakadék aljáig zuhant. Könyökkel utat tört magának a falig. Mint a parókiánál, a fal itt is majdnem egy méter széles volt, úgyhogy lehetetlen volt a külsı fal aljába lelátni. — Hová esett? — kérdezte. — Oda — mutatta egy férfi. Tekintetével követte a kinyújtott kar és a mutatóujj jelezte irányt, és megpillantott egy mozdulatlanul heverı kék zakót és világos nadrágot messze, a kopár sziklák aljában. Rögtön felismerte. Az ördögbe! Feltette kezeit a fal csupasz tetejére, és felnyomta magát. A hasán egyensúlyozva balra fordította a fejét és meglátta Mark Nelle-t és Cotton Malone-t, ahogy felfelé kapaszkodnak a parkolóhoz vezetı kis emelkedın. Visszaugrott és a lépcsıhöz sietett. Megnyomta az adás gombot a gallérjára csíptetett adó-vevın és belesuttogott a mikrofonba: — Felétek mennek, a fal végénél. Tartóztassátok fel ıket. STEPHANIE LÖVÉST HALLOTT. A dörrenés, úgy tőnt, a fal túlsó oldaláról szól. De ennek nem volt semmi értelme. Ki lenne ott? İ és Geoffrey még vagy harmincméternyire voltak a parkolótól, amely tele volt jármővel, beleértve a víztorony mellett álló négy buszt is.

Lassítottak, és eközben Geoffrey a combja mellé rejtette a fegyvert. Igyekeztek nyugodtan haladni. — Ott van! — súgta Geoffrey. A nı is meglátta azt az embert. A túlsó oldalon posztolt, elzárva a templomhoz vezetı utat. Stephanie megfordult és észrevett egy másik rövid hajút, aki a mögöttük lévı utcán közeledett. Aztán meglátta Markot és Malone-t, ahogy elırontanak a fal másik oldaláról, és átugranak a térdmagasságban lévı kıakadályon. Feléjük sietett, hajtott a kis utcán. — Merre voltatok? — Sétáltunk — vetette oda Malone. — Lövést hallottam. — Ne most! — mondta Malone. — Nem vagyunk egyedül — figyelmeztette Stephanie, a két férfira mutatva. Mark felmérte a terepet. — De Roquefort szervezi ezt az egészet. Ideje mennünk. De nincs nálam a kocsink kulcsa. — Nálam itt van a miénk — mondta Malone. Geoffrey átnyújtotta a hátizsákot. — Nagyon jó! — mondta Mark. — Akkor induljunk! DE ROQUEFORT ELROHANT a villa Béthanie mellett, tudomást sem véve azokról a látogatókról, akik a Magdala-torony, a park vagy a kilátó felé sereglettek. A templomnál jobbra fordult. — Megpróbálnak kocsival menekülni — mondta egy hang a fülébe. — Hagyjátok! — szólt vissza. MALONE KIFAROLT A PARKOLÓHELYRİL, aztán az autók között szlalomozva haladt a fıutcához vezetı útig. Észrevette, hogy a rövid hajúak nem próbálták meg feltartóztatni. Ez nyugtalanította. Terelni akarják ıket. De hová? Áthajtott a kis utcán, elhaladt a szuveníres bódék mellett, majd jobbra fordult, a fıutcára, amelyen a kocsi egyenesen a városkapuhoz gurulhatott. A vendéglı után a tömeg ritkult, az utcán egyre kevesebben voltak. Elıttük észrevette Raymond de Roquefort-t, aki ott állt az út közepén, elzárva az utat a kapun keresztül. — Próbára akar tenni — szólt Mark a hátsó ülésrıl. — Az jó, mert így a legjobbjukat tudom kilıni. — Gyengéden a gázpedálra lépett. Már százméternyire sem voltak. De Roquefort mozdulatlanul állt. Malone nem látott nála fegyvert. A Nagymester láthatóan úgy gondolta, hogy a puszta jelenlétével megállásra tudja kényszeríteni ıket. Mögötte, Malone ezt jól látta, az út teljesen üres volt. Ugyanakkor a kapu után egy kis kanyar takarta el a kilátást. Malone bízott abban, hogy senki sem jön majd fölfelé a következı néhány másodpercben. Padlóig taposta a pedált. A gumik csikorogtak a kövezeten, majd meglódították az autót. Még harminc méter. — Meg akarod ölni? — kérdezte Stephanie. — Ha muszáj... Tizenöt méter. Malone keményen tartotta a kormányt és egyenesen de Roquefort szemébe nézett, amint a férfi

alakja rohamosan nagyobbodott. Kitámasztotta magát a test becsapódásához és kényszerítette kezeit, hogy azok mereven tartsák a kormányt. Hirtelen egy alak ugrott elı jobbról, és elsodorta de Roquefort-t a kocsi útjából. Kirobogtak a városkapun. DE ROQUEFORT RÁJÖTT, HOGY MI TÖRTÉNT, és nem örült. Komolyan felkészült arra, hogy kiáll ellenfelével, bármi történjék is, a beavatkozásra pedig nem számított és zokon is vette. Aztán meglátta, hogy ki mentette meg. Royce Claridon. — Az a kocsi halálra gázolta volna — mondta Claridon. De Roquefort lelökte magáról és fölállt. — Azt nem tudhatjuk biztosan. — Aztán megkérdezte, valóban érdekelte. — Sikerült megtudnia valamit? — Lelepleztek, és kénytelen voltam segítséget kérni. Elöntötte a düh. Már megint semmi sem úgy sikerült, ahogy tervezte. De eszébe villant egy mentı gondolat. Az a kocsi, amellyel elmenekültek. Malone bérelt autója. Még mindig rajta van a nyomkövetı. Legalább azt fogja tudni, hogy hová mennek.

NEGYVENÖT

MALONE OLYAN GYORSAN VEZETETT, ahogy csak mert a kanyargós úton, egészen a hegy lábáig. Aztán nyugatnak fordult a fıútra, majd néhány kilométer múlva délnek, a Pireneusok felé. — Hová megyünk? — kérdezte tıle Stephanie. — Cassiopeia Vitthez. Elıször egyedül akartam menni, de azt hiszem, mégis inkább itt az ideje, hogy mindannyian megismerkedjünk vele. — Kellett valami, hogy elvonja a figyelmét. — Meséljen valamit róla! — kérte Markot. — Nem nagyon ismerem. Úgy hallottam, az apja gazdag spanyol vállalkozó volt, az anyja meg egy tanzániai muzulmán. İ maga nagyon okos. Diplomája van történelembıl, mővészettörténetbıl, vallástörténetbıl. És gazdag. Sokat örökölt, de még többet keresett ı maga. Sokszor összecsapott apámmal. — Mivel kapcsolatban? — kérdezte Malone. — Megszállottan azt akarja bebizonyítani, hogy Krisztus nem halt meg a keresztfán. Tizenkét évvel ezelıtt a vallási fanatizmust még egészen másként ítélték meg. Az embereket még nem aggasztották sem a tálibok, sem az Al-Kaida. Akkoriban Izrael volt a fı célpont, és Cassiopeia nehezményezte, hogy a muzulmánokat mindig szélsıségesekként ábrázolják. Utálta a kereszténység arroganciáját és a judaizmus elıítéletességét. Az igazságot kereste, mondaná apa. Le akarta rántani a leplet a mítoszról, hogy végignézhesse, mennyiben hasonlított egymáshoz Jézus Krisztus és Mohamed. Közös nevezı, közös érdek, valami efféle. — Ez nem pontosan ugyanaz, amit az apja is tenni akart? — Ugyanezt mondtam neki én is néhányszor. Malone elmosolyodott. — Milyen messze vagyunk a várától? — Kevesebb, mint egy órányira. Néhány kilométer múlva nyugatnak kell fordulnunk. Malone bele-belenézett a visszapillantó tükörbe. Továbbra sem követte ıket senki. Helyes. Lassított, amikor beértek egy St. Loup nevő városba. Vasárnap lévén, szinte minden zárva volt, kivéve egy benzinkutat és egy lakás-felszerelési boltot a város déli határában. Befordult az utóbbi elé és megállt.

— Várjatok itt — mondta, miközben kikászálódott. — Meg kell próbálnom valamit. MALONE LETÉRT A FİÚTRÓL, és egy kavicsos ösvényre kanyarodott, amely az erdıbe vezetett. Egy tábla jelezte, hogy Givors — „egy középkori kaland a modern világban" egy kilométernyire van csak. Az út Rennes-bıl idáig még ötven percig sem tartott. Többnyire nyugat felé haladtak, felmentek a kathar erıd, Montségur romjai mellett, aztán délnek fordultak, ahol az egyre magasabb hegyek között folyóvölgyek bújtak meg, a fák pedig magasra nıttek. A kétautónyi szélességő utat szépen gondozták, föléje hatalmas bükkfák lombja borított békét, árnyékot adó tetıt. A bejárat egy tisztásra nyílt, amelyen a füvet pázsitszerően rövidre nyírták. Néhány autó állt elszórtan a tisztáson. Karcsú erdeifenyık álltak körben. Malone megállította a kocsit, és mindnyájan kiszálltak. Egy hatalmas tábla franciául és angolul közölte velük, hogy hová érkeztek. GIVORS ARCHEOLÓGIAI TERÜLET ÜDVÖZÖLJÜK A MÚLTBAN! ITT, GIVORS-BAN, AHOL ELİSZÖR IX. LAJOS VÁRA ÁLLT, MOST EGY KASTÉLYT ÉPÍTÜNK, KIZÁRÓLAG OLYAN ANYAGOKBÓL ÉS OLYAN ELJÁRÁSOKKAL, AMIKET A 13. SZÁZADI MESTEREMBEREK IS ISMERTEK. AKKORIBAN A FALAZOTT TORONY A VÁRÚR EREJÉT JELKÉPEZTE. A GIVORS-I KASTÉLY KATONAI ERİD VOLT, VASTAG FALAKKAL ÉS TÖBB SAROKBÁSTYÁVAL. A KÖRNYÉKEN BİVEN VOLT VÍZ, Kİ, FÖLD, HOMOK ÉS FA, AMI MIND KELLETT A VÁR MEGÉPÍTÉSÉHEZ. KİFEJTİK, KİFARAGÓK, KİMŐVESEK, ÁCSOK, KOVÁCSOK ÉS FAZEKASOK DOLGOZNAK, ÉLNEK ÉS ÖLTÖZKÖDNEK MOST PONTOSAN ÚGY, AHOGYAN AZT HÉTSZÁZ ÉVE IS TETTÉK VOLNA. A KIVITELEZÉST MAGÁNERİBİL FINANSZÍROZZÁK, ÉS A MOSTANI BECSLÉSEK SZERINT 30 ÉV KELL MÉG A VÁRKASTÉLY TELJES BEFEJEZÉSÉHEZ. ÉREZZÉK JÓL MAGUKAT A 13. SZÁZADBAN! — Az egészet Cassiopeia Vitt finanszírozza? — kérdezte Malone. — A középkor történelme a kedvence — válaszolta Mark. — Ezt mindenki tudta róla a toulouse-i egyetemen. Malone úgy döntött, hogy legjobb lesz az egyenes megközelítés. Vitt amúgy is bizonyára számít már arra, hogy meglátogatják. — Hol lakik? Mark kelet felé mutatott, ahol a tölgyek és szilfák ágai egy másik ösvény fölé borultak, egy kolostori kerengı hangulatát keltve. — A várkastély arra van. — Ezek látogatók autói? — kérdezte Malone. Mark bólintott. — Idegenforgalmi látogatásokat is szerveznek az építési területre, hogy abból is bevételhez jussanak. Egyszer, évekkel ezelıtt, az egyiken én is részt vettem, nem sokkal azután, hogy a munkálatok megkezdıdtek. Nagyon látványos, amit ez a nı mővel. Malone elindult a várhoz vezetı ösvény felé. — Menjünk és köszönjünk a háziasszonyunknak! Csendben lépkedtek. A távolban, egy domb meredek oldalában, Malone meglátta egy kıtorony romjait, aminek a maradványait már jórészt elborította a moha. A száraz levegı meleg volt és mozdulatlan. Bíborszínő hanga, rekettye és vadvirágok tarka együttese szınyegként borította a földet az ösvény mindkét oldalán. Malone elképzelte a fegyverek csattogását és a harci kiáltásokat, amik évszázadokkal korábban nyilván betöltötték a völgyet, amikor az emberek az uralomért csatáztak. A fejük fölött csapatnyi károgó varjú húzott el.

Úgy száz métert tettek még meg az ösvényen, amikor megpillantották a kastélyt. Egy védett völgyben feküdt, ami kiváló alkalmat nyújtott az elzárkózásra. Sötétvörös téglákból és kövekbıl szimmetrikus mintát raktak ki négy emeletnyi magasságig, az oldalakon pedig borostyánnal befuttatott, lejtıs palatetıvel ellátott tornyok díszelegtek. Apró zöld növénykék terjengtek a falakon úgy, mint rozsda a vason. A várat három oldalon széles árok határolta, amelyet most fő és levélzet töltött meg. Nyúlánk fák törtek a magasba a távolban, a falak elıtt pedig nyírt tiszafasövény húzódott. — Ez aztán a ház! — mondta Malone. — Tizenhatodik századi — jegyezte meg Mark. — Úgy hallottam, hogy megvette a kastélyt, és a körülötte lévı ásatási területet. A helyet Royal Champagne-nak nevezi, XV Lajos egyik huszárezrede nyomán. A kastély elıtt két autó parkolt. Egy új Bentley Continental GT modell — körülbelül 160 ezer dollár lehet, állapította meg magában Malone — és egy hozzá képest olcsónak nevezhetı Porsche Roadster. Mellettük állt egy motorkerékpár is. Malone odament, és megvizsgálta a motor hátsó kerekének bal oldalát és a kipufogót. A fényes krómozás sérült volt. Pontosan tudta, hogyan történt. — Ide lıttem. — Pontosan, Malone úr. Megfordult. A kellemes hang az oszlopcsarnok felıl jött. A nyitott bejárati ajtó elıtt egy magas, sovány nı állt. Vállig érı haja bronzvörös volt. Alakjának oroszlánszerően kecses szépsége a régi egyiptomi istennı ábrázolásokat idézte: vékony szemöldök, kiálló arccsontok, tompa orr. Bıre mahagóni-színő volt, fölül egy V-nyakú, ujjatlan pulóvert viselt, ami látni engedte barna vállait, aki pedig egy térdig érı, színes mintákkal nyomott selyemszoknyát. Lábait bırszandálba bújtatta. Az egész ruházata lezser volt, mégis elegáns, mintha éppen a Champs-Elysées-re indult volna sétálni. A nı Malone-ra mosolygott. — Már vártam önt. Tekintete elkapta Malone pillantását, és a férfi határozottságot látott a sötét szemekben. — Ez érdekes, mert alig egy órája határoztam el, hogy felkeresem önt. — Ó, Malone úr, biztos vagyok benne, hogy elsı helyen szerepeltem az ön látogatási listáján már legalább két éjszaka óta, amikor rám lıtt Rennes-ben. Malone kíváncsi lett. — Miért zárt be a Magdala-toronyba? — Azt reméltem, hogy így lesz elég idım távozni. Ön azonban túl gyorsan kiszabadította magát. — De elıtte miért lıtt rám? — Semmit nem tudott volna kiszedni abból az emberbıl, akit megtámadott. Észrevette, hogy a nı dallamos hangja lefegyverzıen hat rá. — Vagy csak nem akarta, hogy beszéljek vele? Mindenesetre köszönöm, hogy megmentette az irhámat Koppenhágában. A nı egy intéssel félresöpörte a hálálkodást. — Ki tudott volna jutni egyedül is. Én csak megsürgettem a folyamatot. Malone látta, hogy a nı az ı háta mögé pillant. — Mark Nelle! Nagyon örülök, hogy végre találkozom önnel. Örömmel látom, hogy nem halt meg a lavinaomlásban. — Látom, ön továbbra is szeret beleavatkozni mások ügyeibe. — Én nem nevezném beleavatkozásnak. Csak figyelemmel kísérem, hogy mi történik azokkal, akik érdekelnek. Mint az apja. — Cassiopeia ellépett Malone mellett, és kezet nyújtott Stephanie-nak.

— És örülök, hogy önnel is találkozhatok. Jól ismertem a férjét. — Abból, amit hallottam, maga és Lars nem voltak a legjobb barátok. — El sem hiszem, hogy bárki így fogalmazna. — Cassiopeia nyíltan huncut pillantást vetett Markra. — Ön mondott ilyesmit az anyjának? — Nem, nem ı volt — mondta Stephanie. — Royce Claridontól hallottam. — Nahát, vele aztán vigyázni kell. Ha megbízik benne, abból kizárólag baj lehet. Larsot is óvtam tıle, de nem hallgatott rám. — Ebben egyetértünk — szögezte le Stephanie. Malone bemutatta Geoffrey-t. — Ön a Rend tagja? — kérdezte Cassiopeia. Geoffrey nem felelt. — Nos, nem is vártam, hogy feleljen. Mindenesetre ön az elsı templomos lovag, akivel békés körülmények között találkozom. — Nem igaz — mondta Geoffrey, és Markra mutatott. — A sénéchal is a Rend tagja és ıvele elıbb ismerkedett meg. Malone eltőnıdött a fiatalember önként elejtett információján. Geoffrey ajkai mindeddig le voltak pecsételve. — Sénéchal? Micsoda történet! — mondta Cassiopeia. — No, de jöjjenek beljebb! Már éppen tálalni készültünk az ebédet, de amikor láttam, hogy jönnek, szóltam a kamarásnak, hogy tegyenek föl több terítéket. Mostanra már biztos elkészültek. — Nagyszerő — mondta Malone —, már éhen halok! — Akkor menjünk ebédelni. Sok mindent meg kell beszélnünk. Követték a nıt a kastélyba. Malone rögtön észrevette a meleg, földbarna dekoráció ízlésességét. De látta a drága olasz szekrényeket, a ritka lovagi páncélokat, a spanyol fáklyatartókat, a beauvais-i szınyegeket és a flamand festményeket. Egy mőértı tobzódhatott mindezekben. Egy aranyozott bırökkel díszített, tágas ebédlıbe léptek. A díszes drapériák szegélyezte szárnyas ablakokon beözönlı napfény zöldes árnyalatot adott a fehér abrosszal leterített ebédlıasztalnak és a márvány padlónak is. A plafonról 12 ágú villanycsillár lógott, most persze használaton kívül. A szolgák éppen befejezték a terítést a csillogó ezüst evıeszközökkel. A légkör nagyon is hatásos volt, azonban Malone osztatlan figyelmét az az ember vonta magára, aki az asztal túlsó végén ült. A Forbes Europe a földrész nyolcadik leggazdagabb emberének sorolta, mint akinek hatalma és befolyása egyenes arányban áll euróinak millióival. Államfık, királyok és hercegek ismerték. A dán királynı személyes barátjának tartotta. Világszerte jótékonysági szervezetek bıkező adományozóként tisztelték. Az utóbbi év során Malone hetente legalább három napot nála töltött vendégségben, könyvekrıl, politikáról, a világról, az élet fonákságairól beszélgetve. Úgy jött és ment az illetı birtokán, mintha maga is a családhoz tartozna, és bizonyos értelemben Malone odatartozónak is érezte magát. Most azonban komolyan megkérdıjelezte mindezt. Úgy érezte, a bolondját járatták vele. De Henrik Thorvaldsen mosolyogva csak ennyit mondott: — Na végre, Cotton! Már két napja várlak!

NEGYVENHAT

DE ROQUEFORT AZ ANYÓSÜLÉSBEN ÜLVE a GPS képernyıjét figyelte. A Malone bérelt kocsijára erısített adóvevı kitőnıen mőködött, erıteljes jeleket sugárzott. Egy rendtársa vezetett, míg Claridon és egy másik szerzetes a hátsó ülésen foglalt helyet. De Roquefort még mindig bosszankodott Claridon iménti beavatkozása miatt. Nem állt szándékában meghalni, és

valószínőleg elugrott volna az utolsó pillanatban, de meg akart volna bizonyosodni arról hogy Cotton Malone-ban tényleg megvan-e az elszántság ahhoz, hogy akár keresztül is hajtson rajta. Az a rendtestvér, aki lezuhant a sziklás meredélyen, meghalt. Elızıleg egy golyó a mellén találta el. A kevlárból készült védımellény megvédte testét a golyótól, de az esésnél kitörte a nyakát. Szerencsére egyikük sem hordott magával semmilyen iratot, de a golyóálló mellény problémát jelenthet. Az effajta felszerelés mindig profikra utal, viszont a halott férfit semmi sem kapcsolta az apátsághoz. Minden rendtestvér ismerte a Szabályzatot. Ha bármelyiküket az apátság területén kívül ölik meg, a testük azonosíthatatlan lesz. Hasonlóan ahhoz a testvéréhez, aki a Kerek Torony tetejérıl ugrott le, a rennes-i áldozat teteme is a helyi halottasházba kerül, majd valószínőleg egy szegények tömegsírjába temetik. De még ezelıtt egy feladat várt a Nagymesterre: hogy elküldjön oda egy papot, aki majd az egyház nevében vállalja, hogy keresztényi módon eltemetteti a holtat, így az az államnak nem kerül pénzébe. Az ilyen felajánlást még sohasem utasították el. Gyanút nem kelt, ugyanakkor biztosítja, hogy a rendtestvér méltó temetést kapjon. Nem sietett elhagyni Rennes-t. Elıbb alaposan átkutatta Lars Nelle, majd Ernst Scoville házát, de egyikben sem talált semmi érdemlegeset. Emberei jelentették, hogy Geoffrey-nél volt egy hátizsák, amit az autóparkolóban átadott Mark Nelle-nek. Nyilván abban volt a két ellopott könyv. — Tudja már, hogy hová mentek? — szólt elıre Claridon a hátsó ülésrıl. De Roquefort a képernyıre mutatott. — Hamarosan megtudjuk. Miután kikérdezte a sebesült szerzetest, aki kihallgatta, hogy Claridon mirıl társalog Lars Nelle házában, megtudta, hogy Geoffrey vajmi keveset árult el, minthogy nyilván gyanús volt neki Claridon. Hiba volt beküldeni oda Claridont. — Azt mondta, hogy meg tudja találni azt a két könyvet. — Mi szüksége rájuk? Nálunk a napló. Arra kellene koncentrálnunk, hogy megfejtsük azt, ami nálunk van. Lehetséges, de jobban izgatta most az, hogy Mark Nelle miért éppen azt a két könyvet választotta a könyvtár több ezer kötete közül. — Mi van, ha más információt tartalmaznak, mint ami a naplóban van? — Tudja, hány változatával találkoztam már én ugyanannak az információnak? Az egész Rennessztori ellentmondások sorozatából áll, amelyek egymást támogatják. Hadd nézzem át a könyvtárukat! Mondja el, mit tud, és aztán lássuk, hogy együtt mink van. Jó ötlet, csakhogy — ellentétben azzal, amit a rendtársakkal elhitetett — alig tudott valamit. Arra számított, hogy a Nagymester meghagyja utódjának a szükséges üzenetet, amelyben a kívánt információkat a vezetı de Molay óta mindig továbbadta a következı vezetınek. — Majd lesz erre is alkalma, de most elıbb ezt kell elintéznünk. Megint eszébe jutott a két halott rendtestvér. Halálukat a közösség rossz jelnek fogja tekinteni. Egy rendkívül fegyelmezett vallási szervezethez képest a Rend meghökkentıen babonás volt. Az erıszakos halál egyáltalán nem volt megszokott, most pedig néhány nap alatt kettı is történt. A vezetıi alkalmasságát most már valóban megkérdıjelezhetik. Azt mondhatják, hogy „túl sokat akart, túl hamar". İ meg kénytelen lesz végighallgatni minden kérdést és szemrehányást, hiszen nyíltan azzal vádolta meg az elızı Nagymestert, hogy az nem törıdött a rendtestvérek véleményével. Megkérdezte a sofırtıl, hogyan kell értelmezni a GPS egyik kijelzését. — Milyen messze van még a kocsijuk? — Tizenkét kilométerre. Kibámult az ablakon, és csodálta a tájat. Valaha az ég látványába semmi sem tolakodott be,

legfeljebb egy-egy torony a horizonton. A 12. századra a templomosok benépesítették ezt a vidéket. Itt volt birtokaiknak egyharmada. Az egész Languedocnak templomos birtokká kellett volna válnia. Olvasott ilyen tervekrıl a Krónikában. Arról, hogyan telepítettek stratégiailag megtervezve erıdöket, elıretolt állásokat, raktárakat, majorokat és kolostorokat, amiket gondosan karbantartott utak kötöttek össze. Kétszáz éven át megırizték a Rend hatalmát, aztán amikor nem sikerült tartósan hőbérbirtokokat kialakítani a Szentföldön, majd végül még Jeruzsálemet is fel kellett adniuk a muszlimoknak, a cél az lett, hogy Languedoc legyen a központjuk. Minden rendben haladt is a maga útján, amikor IV. Fülöp rájuk mérte azt a végzetes csapást. Érdekes, hogy Rennes-le-Cháteau-t sohasem említi a Krónika. A város semmilyen korábbi formájában nem játszott semmilyen szerepet a templomosok történetében. Voltak templomos erıdítmények az Aude völgyének más részein, de nem Rhedae-ben, ahogyan akkoriban a magaslatot nevezték. Most viszont úgy tőnt, ez a kicsiny városka a középpont, és mindez egy ambiciózus pap és egy kíváncsi amerikai tudós miatt. — Közeledünk a kocsihoz — mondta a sofır. Már korábban óvatosságot parancsolt. Az a három szerzetes, akit Rennes-be magával vitt, visszatért az apátságba, egyikük egy lıtt sebbel a combján, ahol Geoffrey golyója eltalálta. Ez összesen már három sérült, nem szólva a két halottról. Üzent a rendtársakkal, hogy majd tanácskozni akar a tisztjeivel, amint visszatér az apátságba. Ezzel kell majd lecsillapítani minden zúgolódást, de elıbb még meg kell tudnia, hogy üldözöttjei hová mentek. — Elıttünk! — mondta a sofır. — Ötvenméternyire! Kibámult az ablakon, és azon töprengett, hogy vajon Malone és társai miért pont ide menekültek. Elég furcsa. A vezetı megállította a kocsit, és mindannyian kiszálltak. Parkoló autók álltak mindenfelé. — Hozd a hordozható egységet! Elırementek, a kézi mőszert hordozó ember húsz méterrel odébb egyszer csak megállt: — Itt van! De Roquefort az autóra bámult. — Ez nem az a kocsi, amivel elmentek Rennes-bıl. — Pedig a jelzés nagyon erıs. Odaléptek és a másik szerzetessel együtt keresgéltek, míg megtalálták a mágnessel felhelyezett adóvevıt. Megrázta a fejét, és Carcassonne falaira bámult, amelyek ott magasodtak elıtte, alig tízméternyire. A fal alatti terület valaha a várárok volt. Most autóparkolóként szolgált annak a sok ezer látogatónak, akik naponta idejöttek, hogy megnézzék az egyik legutolsó épen maradt, fallal körülvett középkori várost. A múló idı által sötétre festett kövek már akkor is itt álltak, amikor még templomos lovagok portyáztak a környéken. Tanúi voltak az albigensek elleni keresztes háborúnak éppúgy, mint a késıbbi csatáknak. És sohasem tudták áttörni vagy lerombolni — a várfal tényleg az erı emlékmőve volt. De tanúskodott a fortélyos szellemrıl is. De Roquefort is ismerte a helyi legendát, ami azokból az idıkbıl származott, amikor a muszlimok a 8. században rövid idıre birtokolták a várost. A frankok észak felıl jöttek, hogy visszafoglalják a helységet, és szokás szerint hosszú ostromra rendezkedtek be. Az egyik kitörés során a mór fejedelmet megölték, ezért a védelem irányítása a lányára maradt. Ez nagyon okos volt, mert azt a látszatot keltette, mintha a tényleges létszámnál sokkal többen lennének a védık. Ehhez egy csapatot állandóan egyik bástyáról a másikra küldözgetett, hogy mindenütt mutassák meg magukat. Az elesett várvédık ruháit pedig szalmával tömette ki, és úgy állította a lırésekhez. A hosszú ostromon aztán mindkét fél kezdett kifogyni a vízbıl és élelembıl. A ravasz lány végül lefogatta a legutolsó kocát, amivel megetették a legutolsó kosár gabonát. Aztán

a disznót átdobatta a falon. Az állat darabokra szakadt, és gyomra is szétrobbant, megmutatva, hogy drága magokkal táplálták. A frankok megdöbbentek. A védıknek még a hosszú ostrom után is ilyen bıven van élelmük, hogy a disznót is gabonával hizlalták. Nyilván csak legenda, gondolta, de jó példa a találékonyságra. És Cotton Malone is tanúbizonyságot tett leleményességérıl, amikor átcsempészte a jeladó berendezést egy másik kocsira. — Mi van? — kérdezte Claridon. — Félrevezettek minket. — Ez nem az ı kocsijuk? — Non, monsieur. — De Roquefort megfordult, és visszaindult a kocsijukhoz. Hová mehettek? Aztán eszébe jutott valami. Megállt. — Tudhatott Mark Nelle Cassiopeii Vittrıl? — Oui — mondta Claridon —, az apjával együtt sokszor vitatkoztak vele. Lehetséges, hogy ıhozzá mentek? Vitt az utóbbi idıben háromszor is közbeavatkozott, és mindig Malone oldalán. Talán szövetségest érzett benne. — Gyerünk! — mondta, és megindult a kocsi felé. — Mit teszünk most? — érdeklıdött Claridon. — Imádkozunk. Claridon még mindig nem mozdult. — Miért? — Azért, hogy a megérzésem helyes legyen.

NEGYVENHÉT

MALONE DÜHÖNGÖTT. Henrik Thorvaldsen sokkal többet tudott mindenrıl, mégsem mondott semmit. — İ az egyik barátod? — Már régóta ismerem. — Amikor Lars Nelle még élt? Thorvaldsen bólintott. — És Lars is tudott a kapcsolatotokról? — Nem. — Szóval vele is a bolondját járattad — jól érzıdött hangjában a düh. Az idıs dán legyőrte védekezési kényszerét. Végtére is sarokba volt szorítva. — Cotton, megértem, hogy ingerült vagy. De az ember nem lehet mindig teljesen kitárulkozó. Gyakran több oldalról egyszerre kell kísérletezni, hogy elérjük a célt. Biztos vagyok benne, hogy amikor az Egyesült Államok kormányának dolgoztál, akkor te is hasonlóan cselekedtél. Malone nem kapta be a csalit. — Ami Larsot illeti, Cassiopeia szemmel tartotta ıt. Lars ismerte ıt. Errıl gondoskodtunk. Idınként beszéltek is egymással. Lars szemében ifjú barátnınk egy kellemetlen alak volt. De az ı valódi feladata abból állt, hogy vigyázzon rá. — Ezt miért nem hoztátok a tudomására? — Lars nagyon önfejő volt. Cassiopeia számára egyszerőbb volt, ha csak távolról tartja szemmel. De saját magától sajnos még ı sem védhette meg. Stephanie elırelépett, arcán harci dühvel. — Pontosan ettıl kellett volna óvakodnia egész életében. Gyanús célok, változó hőség,

cserbenhagyás... — Ezt visszautasítom! — Thorvaldsen ellenségesen méregette a nıt. — Különösen azért, mert Cassiopeia magukra is vigyázott. Ezzel Malone nem tudott vitatkozni. A nı tényleg segítette ıket. — Megmondhattad volna. — Az mire lett volna jó? Ahogy emlékszem, mindkettıtöknek feltett szándéka volt, hogy Franciaországba jöjjön, különösen magának, Stephanie. Így hát mit nyertetek volna? Ehelyett inkább azt biztosítottam, hogy Cassiopeia ott legyen, ha szükségetek van rá. Malone nem akart belenyugodni ebbe a semmitmondó válaszba. — Henrik, legalább Raymond de Roquefort-ral kapcsolatban elláthattál volna némi háttér információval, hiszen úgy tőnik, ıt mindketten jól ismeritek. Ez az információ jól jött volna. Ehelyett vakon mentünk bele a veszélybe. — Nem sokat tudunk mondani — szólalt meg Cassiopeia. — Amíg Lars élt, a templomosok semmi mást nem tettek, csak figyelték ıt. Én sohasem találkoztam személyesen de Roquefort-ral. Ez csak az utóbbi néhány napban történt meg. Én is csak annyit tudok róla, mint önök. — Akkor hogyan látta elıre a lépéseit Koppenhágában? — Nem láttam elıre. Csak önt követtem. — Egyszer sem láttam magát. — Értek ahhoz, amit csinálok. — Avignonban nem volt ilyen ügyes. Kiszúrtam a kávézóban. — És az a trükkje a szalvétával, hogy elejtse, és megnézhesse, hogy követem-e? Nagyon feltőnı. De ott én akartam, hogy tudja: ott vagyok. Amikor megláttam Claridont, rögtön tudtam, hogy de Roquefort valahol a közelben lesz. İ is évek óta figyelte Royce-ot. Claridon mesélt nekünk magáról — mondta Malone. De ı nem ismerte fel magát Avignonban. — Mert sohasem látott. Rólam csak annyit tud, amennyit Lars Nelle elmondott neki. — Claridon ezt egyszer sem említette — jegyezte meg Stephanie. — Biztos vagyok benne, hogy Royce sok mindenrıl nem tett említést. Ahogy már kint is mondtam, az ı céljai elég homályosak. Lars nem vette észre, de számára Claridon sokkal inkább jelentett problémát, mint én valaha is. — Az apám győlölte önt — mondta Mark megvetıen. Cassiopeia hővösen végigmérte. — Az ön apja nagy tudású, kiváló elme volt, de az emberi természetrıl vajmi keveset tudott. A világról nagyon leegyszerősített képe volt. Azok az összeesküvések, amik után ı kutatott, azok, amiket ön fedezett fel az ı halála után, mindezek sokkal, de sokkal bonyolultabbak, mint azt bármelyikük képzelné. Olyan ismeretek után folyik a nyomozás, amelyek miatt már sokan meghaltak. — Mark — szólt közbe Thorvaldsen —, amit Cassiopeia az apjáról mondott, az igaz. Biztos vagyok benne, hogy erre már ön is rájött. — Jó ember volt, aki hitt abban, amit csinált. — Így volt. De hasonlóképpen, sok információt megtartott magának. Például a mi kapcsolatunkat is. Ön nem tudta, hogy mi közeli jó barátok voltunk, és sajnálom, hogy korábban sosem találkoztunk. De az apja azt akarta, a mi barátságunk titokban maradjon, én meg tiszteletben tartottam ezt a kívánságát, még a halála után is. — Nekem elmondhatta volna — mondta Stephanie. — Nem mondhattam el. — Akkor most miért beszél róla? — Amikor ön és Cotton elhagyta Koppenhágát, én egyenesen ide jöttem. Tudatában voltam annak, hogy rá fognak találni Cassiopeiára. Pontosan ezért járt ı két napja Rennes-ben. Hogy

felhívja magára a figyelmüket. Eredetileg úgy gondoltam, hogy én a háttérben maradok, és maguk nem tudnak a mi kapcsolatunkról. De aztán meggondoltam magam. A dolgok már túlságosan elfajultak. Egyetértek. Meg kell tudniuk az igazságot. És azért vagyok itt, hogy ezt elmondjam. — Milyen kedves! — mondta gúnyosan Stephanie. Malone az idıs ember hályogos szemébe nézett, amely azért megırizte fiatalos élénkségét. Bármilyen dühös volt is, kénytelen volt belátni, hogy Thorvaldsennek igaza van. İ is gyakran egymás ellen játszotta ki a szereplıket. Ahogyan Stephanie is. Egyikük sem vethet semmit a dán szemére. — Henrik, már több mint egy éve nem vettem részt effajta játszmában — mondta Malone. — Azért szálltam ki, mert nem akartam többé ilyenekbe belekeveredni. Gonosz szabályok, rossz esélyek. Most viszont éhes vagyok, és, meg kell vallanom, kíváncsi is. Úgyhogy együnk és aztán elmondod nekünk azt a bizonyos igazságot, amit tudnunk kell. Az ebéd nyúlsült volt, petrezselyemmel, kakukkfővel és majorannával főszerezve, mellé friss spárga, saláta, majd vaníliakrémes ribizli. Mialatt ettek, Malone megpróbálta magában összegezni a helyzetet. Vendéglátójuk viselkedett a legfesztelenebbül, de a szívélyessége nem hatotta meg. — Ön kifejezetten kihívóan viselkedett de Roquefort-ral szemben a múlt éjjel, a palotában — mondta neki. — Hol tanulta ezt a képességet? — Önerıbıl. Apámtól örököltem a bátorságot, anyámtól meg azt az adottságot, hogy belelássak a férfiak fejébe. Malone mosolygott. — Egyszer majd lehet, hogy rosszul tippel. — Nagyon kedves öntıl, hogy aggódik a jövım miatt. Elıfordult, hogy rosszul tippelt, amikor amerikai ügynök volt? — Többször is, sıt még emberek is haltak meg miatta. — Henrik fia is ezek közé tartozik? Zokon vette ezt az oldalvágást, különösen azért, mert a nı nem tudhatta, hogy pontosan mi történt. — Ugyanúgy, mint itt, ott is rossz információkat kaptunk. A rossz információk pedig rossz döntéseket eredményeznek. — A fiatalember meghalt. — Cai Thorvaldsen rossz helyen volt, rossz idıben — szögezte le Stephanie. — Cottonnak igaza van — mondta Henrik, amikor abbahagyták az evést. — A fiam azért halt meg, mert nem figyelmeztették, hogy mekkora veszélynek teszi ki magát. Valójában ma sem tudjuk pontosan, miért halt meg és ki lıtte le. Cotton ott volt és megtette, amit csak tudott. Semmiben nem okolom ıt. — Én sem arra céloztam, hogy ı lenne a hibás — mondta Cassiopeia. — Csak szükségét érezte, hogy kioktasson, miként kellene az ügyeimet intéznem. Én meg csak elgondolkodtam, hogy ı vajon jól intézi-e a sajátját. Végtére is ı kezdte... Thorvaldsen felsóhajtott. — Bocsáss meg neki, Cotton! Cassiopeia briliáns elme, ért a mővészetekhez, egy cognoscenta a zenében, antik tárgyak értı győjtıje. De az apjától a rossz modort is örökölte. Az anyja, Isten nyugosztalja a drága lelket, sokkal finomabb és udvariasabb volt. — Henrik azt képzeli magáról, hogy ı a pótpapám. Úgy tőnt, Cassiopeia a magabiztosság falát vonja maga köré, és igazi énjét csak ezen áttörve lehet megismerni.

— Szerencséje volt — mondta Malone, miközben erısen figyelte a nıt —, hogy Rennes-ben, akkor nem lıttem le a motorjáról. — Nem számítottam arra, hogy a Magdala-toronyból olyan gyorsan kiszabadul. A birtok kezelıi biztos nagyon odavannak az összetört szárnyas ablak miatt. Azt hiszem, az egy eredeti volt. Malone folytatta az evést. — Amint mondtam, egy nap lehet, hogy rosszul tippel. — Várom, hogy megtudjam az igazságot, amirıl beszélt — mondta Stephanie Thorvaldsennek. Dániában azt kérte tılem, hogy közelítsek megértıen magához, és mindahhoz, amit Lars fontosnak tartott. Ezt tettem. Most meg azt látjuk, hogy maga sokkal mélyebben érintett ebben az egészben, mint azt bármelyikünk is gondolta volna. Bizonyára megérti, hogy egy kissé gyanakvóak vagyunk. Thorvaldsen letette a villáját. — Rendben. Milyen részletesen ismerik az Újtestamentumot? Fura egy kérdés, gondolta Malone. De tudta, hogy Stephanie gyakorló katolikus, így hát tudni fogja a választ. — A négy evangéliumot tartalmazza, Mátéét, Márkét Lukácsét és Jánosét. Ez a Bibliának az a része, amely Jézus Krisztusról szól. Thorvaldsen bólintott. — A történettudomány egységes abban a kérdésben, hogy az Újtestamentum, abban a formájában, ahogyan ma ismerjük, a Krisztus után következı négy évszázad alatt alakult ilyenné, elsısorban azért, hogy egyetemessé tegye és elterjessze az akkoriban felemelkedı keresztény gondolatot. Végtére is maga a katolikus szó is azt jelenti: Egyetemes. Ne feledjék, hogy az ókorban, nem úgy, mint ma, a politika és a vallás egyetlen egységet alkotott. Ahogy a pogányság hanyatlott, a judaizmus meg magába fordult, az emberek valami újat kezdtek keresni. Jézus követıi, akik egyszerően zsidók voltak, csak más szemszögbıl nézték a világot, elkezdték a maguk értelmezését kiolvasni a Szentírásból. De pontosan ugyanígy tettek Karpokratész követıi, meg az esszénusok, meg a naaszénusok, meg a gnosztikusok, meg még több száz más, szintén feltörekvı szekta tagjai is. Annak, hogy a katolikus változat maradt fönn, a többi meg csak botladozott, az volt a fı oka, hogy a hitét egyetemesen tudta elterjeszteni. A Szentírásba annyi felsıbb parancsot és ellentmondást nem tőrı utasítást foglaltak, hogy végül senki sem kérdıjelezhette meg azok igazságát és érvényességét anélkül, hogy eretneknek ne bélyegezték volna. Pedig az Újtestamentummal igen sok probléma van. A Biblia Malone egyik kedvelt olvasmánya volt. Olvasott rengeteg tanulmányt is róla, úgyhogy tisztában volt az evangéliumok belsı ellentmondásaival és következetlenségeivel is. Mind a négyben meghatározhatatlan arányban keveredtek tények, pletykák, legendák és mítoszok, ráadásul mindegyiknek számtalan fordítása, átszerkesztése és kiadása is volt. — Ne feledjék, a feltörekvı keresztény egyház a Római birodalomban élt — tette hozzá Cassiopeia. — így hát ahhoz, hogy híveket szerezzenek, az egyházi vezetık nemcsak a különféle, elszigetelt pogány hiedelmek ellen hadakoztak, hanem a saját zsidó hitörökségüket is meg kellett kérdıjelezniük. És valamivel meg kellett különböztetniük magukat a többiektıl. Jézust egy egyszerő próféta rangjáról fel kellett emelni istenné. Malone kezdett türelmetlenné válni. — Gondolja el, milyen hatással lenne a kereszténységre az, ha megtalálnák Krisztus csontjait! — mondta Cassiopeia. — Az egész vallás arra épül, hogy Krisztus meghalt a keresztfán, feltámadt, és az égbe ment. — Mindez hit kérdése — szólt közbe csendesen Geoffrey, — Igaza van — mondta Stephanie. — Mindezt a hit igazolja, nem tények. Thorvaldsen megrázta a fejét.

— Egy pillanatra vonjuk ki ezt az elemet az egyenletünkbıl! A hit ugyanis kioltja a logikát is. Gondoljanak erre! Ha egy Jézus nevő ember valóban létezett, akkor az Újtestamentum krónikásai vajon honnan és hogyan szerezhették ismereteiket az életérıl? Vegyük csak a nyelvi kérdést. Az Ótestamentumot héberül írták. Az Újat görögül. A többi forrásmunka, ha volt egyáltalán, arámi nyelven lehetett... Vagy ott van a források kérdése. Máté és Lukács is ír Krisztus megkísértésérıl a pusztában. De akkor, amikor ez megtörtént, Jézus egyedül volt. Vagy Jézus imája a Getsemánékertben. Lukács szerint ezt akkor mondta, amikor kıhajításnyira eltávolodott Pétertıl, Jakabtól és Jánostól. Amikor Jézus visszatért, tanítványait alva találta, és rögtön ezután letartóztatták, majd keresztre feszítették. Abszolúte semmiféle említés nem történik arról, hogy Jézus valaha is akár egy szót is szólt volna a kertbéli imájáról vagy a pusztában történt megkísértésérıl. Mégis minden részletérıl tudunk. Honnan?... Mindegyik evangélium beszámol arról, hogy a tanítványok elmenekültek, amikor Jézust letartóztatták, vagyis egyikük sem volt jelen, mégis részletes leírást kapunk a keresztre feszítés minden mozzanatáról mind a négy evangéliumban. Honnan származnak ezek a részletes értesülések? Mindaz, amit a római katonák tettek? Amit Pilátus és tett? Honnan tudhattak ezek bármelyikérıl is az evangéliumok írói? A hívek azt mondanák, hogy az információkkal egy isteni sugallat látta el ıket. De a négy evangélium, ezek állítólag Isten Szavai, sokkal több helyen mondanak ellent egymásnak, mint ahányszor egyeznek. Isten miért csak homályt akart volna kelteni? — Ezt talán nem mi vagyunk hivatottak megítélni mondta Stephanie. — Ugyan már! — csóválta a fejét Thorvaldsen. — Túl sok példa van az ellentmondásra ahhoz, hogy azt szándékosnak nevezhessük és félresöpörjük. Vizsgáljuk meg ıket, általánosságban! János evangéliuma rengeteg olyan dolgot említ, amikrıl a másik három, az úgynevezett szinoptikus evangéliumok egyetlen szót sem szólnak. Jánosnál a hangvétel is egészen más. Az üzenet kifinomultabb. Jánosé olyan, mintha egy egészen más tanúságtétel lenne. De a legkonkrétabb belsı ellentmondások sora Mátéval és Lukáccsal kezdıdik. Csak ık ketten írnak bármit is Jézus származásáról és születésérıl, de még ebben is ellentmondanak egymásnak. Máté szerint Jézus nemesi származású volt, Dávid király leszármazottja, aki tehát a trónra is igényt tarthat. Lukács egyetért a Dávidhoz főzıdı kapcsolattal, de egy sokkal alacsonyabb rangú, nem nemesi osztályt jelöl meg. Márk egészen más oldalról közelít, és egy szegény ács képét rajzolja elénk... Jézus születését kétféleképpen, eltérı perspektívából ábrázolják. Lukács szerint pásztorok keresték fel az újszülöttet, Máté viszont bölcseknek nevezi ıket. Lukács azt írja: a szent család Názáretben élt és Betlehembe utaztak, amikor egy jászolban Született a kis Jézus. Máté szerint a jómódú család Betlehemben lakott, ahol Jézus nem egy jászolban, hanem egy házban született meg... Azonban a legzavaróbb ellentmondások a keresztre feszítés történetében vannak. Az evangéliumok még a dátumban sem tudnak megegyezni. János azt mondja, a zsidó húsvét elıtti napon történt, a másik három azt, hogy egy nappal utána. Lukács Jézust jámbornak, béketőrınek ábrázolja. Egy báránynak. Máté másként vélekedik, szerinte Jézus nem békét jött hozni, hanem kardot! Még a Megváltó utolsó szavait is különbözıképpen idézik. Máté és Márk szerint ezek voltak: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?" Lukács azt mondja: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet!" János még rövidebben idézi: „Bevégeztetett! Thorvaldsen kis szünetet tartott, és ivott egy korty bort. — Aztán a feltámadás története is tele van ellentmondásokkal. Mindegyik evangélium másként meséli, hogy ki ment el a sírhoz, mit talált ott, sıt még akörül is teljes a homály, hogy ez a hét mely napjára esett. Ami pedig Jézus feltámadása utáni megjelenését illeti, ott szinte egyetlen közös pont sincs a négy beszámolóban... Hát nem azt gondolnák, hogy Isten legalább általában lenne következetes, amikor megnyilvánul a szavain keresztül? — Már több ezer könyvet írtak az evangéliumokban talált változatokról — jegyezte meg Malone.

— Ez igaz — mondta Thorvaldsen. — De ezek a következetlenségek és önellentmondások kezdettıl fogva ott voltak, csak akkoriban nem ébredtek ennek tudatára, mert a négy evangélium ritkán volt egy helyen, egy kézben. Ehelyett egyénileg terjesztették ıket a kereszténységen belül, és az egyik helyen az egyik változat hatásosabb volt, mint a másik. Ami elég jól megmagyarázza a jelentıs különbségeket. Ne feledjék, az evangéliumokkal az volt a fı cél, hogy megmutassák: Jézus az Ótestamentum által megjövendölt Messiás volt. Nem az volt a cél, hogy egy cáfolhatatlan életrajzot írjanak. — Nem lehet, hogy az evangéliumokban azt írták le, amit a szájhagyomány tartott? — kérdezte Stephanie. — Így akár számítani is lehet hibákra... — Nyilván — mondta Cassiopeia. — A korai keresztények azt gondolták, hogy Jézus hamarosan visszatér, és vége lesz a világnak, ezért nem látták szükségét annak, hogy bármit is leírjanak. De ötven évvel késıbb, amikor a Megváltó még mindig nem tért vissza, fontossá vált, hogy megörökítsék Jézus életét. Ekkortájt született az elsı evangélium, Márké. Máté és Lukács könyve néhány évvel késıbb íródott, a 80-as években. Jánosé még késıbb, az elsı évszázad végén, talán ezért különbözik oly sok mindenben a másik háromtól. — Nem lenne az még gyanúsabb, ha az evangéliumok mindenben teljesen egybevágnának? — kérdezte Malone. — Ezek az írások nem egyszerően ellentmondásosak —mondta Thorvaldsen. — Szó szerint négy teljesen különbözı változata a Szentírásnak. — Ez csak hit kérdése — ismételte Stephanie. — Itt van megint ez a szó — mondta Cassiopeia. — Bármikor bármi probléma adódik a bibliai szövegekkel, egyszerő a megoldás. Hit. Malone úr, ön ügyvéd. Ha Máté, Márk, Lukács és János tanúskodása egy bíróság elé kerülne, lenne olyan bíró, aki ezek alapján bizonyítottnak találná, hogy Jézus valóban élt? — Persze, hiszen mindegyik beszél Jézusról. — No és ha ugyanezt a bíróságot felkérnék, hogy döntse el, a négy könyv közül melyik szól igazat, hogyan döntene? Malone tudta, mit kell mondania. — Mind a négy igaz. — Akkor hogyan oldaná fel a tanúvallomások közti ellentmondásokat? Nem válaszolt, mert nem tudott mit mondani. — Ernst Scoville egyszer elvégzett egy vizsgálatot — mondta Thorvaldsen. — Lars mesélt nekem róla. Megáillapította, hogy 10-40 százalék eltérés van Máté, Márk és Lukács elbeszélései között, az evangéliumok bármelyik epizódját tekintve. Bármelyiket! Jánoséval összehasonlítva, ami már nem is a szinoptikus evangéliumokhoz tartozik, a különbség még nagyobb. Vagyis Cassiopeia kérdése nagyon is jogos, Cotton. Van ennek a négy tanúságtételnek bármilyen bizonyító ereje azonfelül, hogy egy Jézus nevő ember létezhetett? — Nem lehetne azzal magyarázni a különbségeket — volt kénytelen megkérdezni Malone hogy a szerzık szabadon jegyezték fel a szóbeli történeteket? Thorvaldsen bólintott. — Ennek a magyarázatnak van értelme. De ami ennek az elfogadását kikényszeríti, az megint csak az a fránya szó, hogy hit. Csakhogy, tudod, milliók számára az evangéliumok nem egyszerően szóbeli hagyományok olyan radikális zsidókról, akik egy új vallást akartak létrehozni. Megpróbálták megtartani a híveket, és ennek érdekében hol hozzátettek, hol elvettek a történetekbıl, ahogy éppen szükségesnek látszott. Nem. Az evangéliumok Isten Szavai. És a feltámadás a kulcskérdés. A korai keresztények tulajdonképpen csak olyan zsidók voltak, akik egy új irányba indultak el. Mert az ı Uruk elküldte a fiát, hogy az értük meghaljon, aztán

feltámadjon, és felszálljon a mennyekbe. Ez különböztette meg ıket a többi feltörekvı vallástól. Malone Markra nézett. — Ebben hittek a templomosok is? — A templomos hitvallásban van egy gnosztikus elem, az ismereteket a rendtestvérek fokozatosan szerzik meg, és csak a Rend legrangosabbjai tudnak mindent. Ám ennek a tudásnak már senki sincs birtokában, mióta, az 1307-es Tisztogatáskor elveszett a Nagy Örökség. Az ezután következı Nagymesterek közül senki sem fért hozzá a Rend archívumához. — De mit gondolnak Jézus Krisztusról ma? — firtatta Malone. — A templomosok egyformán tekintenek az Ó- és az Újtestamentumra. Szemükben az Ótestamentum prófétái megjövendölték a Messiás eljövetelét, az Újtestamentum írói pedig beteljesítették ezeket a jövendöléseket. — Mint a zsidók — mondta Thorvaldsen —, akikrıl én nyugodtan mondhatok bármit, minthogy magam is az vagyok. A keresztények évszázadokon át azt mondták, hogy a zsidók nem ismerték fel a Messiást, amikor az eljött, és Isten ezért hozta létre az Új Izraelt a keresztény egyház formájában, hogy az átvegye a Zsidó Izrael helyét. — „Vére rajtunk és fiainkon" — mormolta Malone, azt idézve, amit Máté írt arról, ahogyan a zsidók elfogadták bőnösségüket. Thorvaldsen bólintott. — Ezt a mondatot használták kétezer éven át ürügyül ahhoz, hogy igazolják zsidók megölését. Hát mit várhat egy nép egy istentıl, ha egyszer elutasította az İ fiát Messiásként? Azok a szavak, amiket egy evangéliumíró írt le valamilyen okból, a gyilkosok csatakiáltásává vált. — Így hát végül — mondta Cassiopeia —, a keresztények Megkülönböztették magukat a többiektıl. A Biblia felét nevezték Ótestamentumnak, a másikat Újtestamentumnak. Az egyik a zsidóké, a másik a keresztényeké. Az ótestamentumban Izrael tizenkét törzsét az Újban felváltotta a tizenkét apostol. A pogány és a zsidó hiteket beolvasztották és megváltoztatták. Az Újtestamentum írásai által Jézus beteljesítette az ótestamentum jövendöléseit, ezzel bizonyítva messiási voltát. Tökéletesen összeválogatott válogatás. Megfelelı üzenet a célközösségre szabva. — Mindez hozzájárult ahhoz, hogy végül a kereszténység eluralkodott az egész nyugati világon. Szolgálók tőntek fel, akiknek Cassiopeia intett, hogy takarítsák el az edényeket. A poharakba friss bort töltöttek, majd kávét szolgáltak fel, az Adelgate Glasvaerke porceláncsészéiben. Amint az utolsó szolgáló is eltőnt, Malone Markhoz fordult. — A templomosok valóban hisznek krisztus feltámadásában? — Melyik Templomosok? Furcsa kérdés. Malone felvonta a vállát. — A maiak természetesen igen. Néhány kivételtıl eltekintve a Rend a hagyományos katolikus tanokat követi. Néhány módosítás történt csak, ami a templomosok szabályzatához igazodott, de effélét, szinte minden szerzetesrend tesz. De hogy 1307-ben? Fogalmam sincs, miben hittek. Az ebbıl az idıbıl származó Krónika nagyon homályos. Ahogy mondtam már, csak a Rend legmagasabb rangú tisztjei beszélhettek errıl a kérdésrıl. A templomosok többsége analfabéta volt. Még Jacques de Molay sem tudott olvasni vagy írni. Vagyis a Renden belül alig néhányan határozták meg azt, hogy a többség hogyan gondolkodjon. Akkoriban természetesen még megvolt a Nagy örökség, vagyis azt hiszem, a hithez elég volt látni. — Mi ez a Nagy Örökség? — Bár tudnám! Ez az információ ugyanis elveszett. A Krónika alig mond róla valamit. Azt hiszem, valami bizonyíték lehet arra, amiben a Rend hitt. — Ezért kutatnak utána? — kérdezte Stephanie. — Egészen a közelmúltig nem is igazán kutattak, nagyon kevés az információ a hollétérıl. De a

Nagymester azt mondta Geoffrey-nek, hogy úgy gondolja, apa jó nyomon járt. — Miért akarja de Roquefort mindenáron megszerezni? — kérdezte Markot Malone. — Attól függıen, hogy mit találunk, a Nagy Örökség jelentısen elısegítheti a Rend felemelkedését a világban. Azok az ismeretek alapjaiban változtathatják meg a kereszténységet. De Roquefort ezenkívül meg akarja torolni mindazt, amit a Rend ellen elkövettek. Mindenki számára nyilvánvalóvá akarja tenni, hogy a katolikus egyház képmutató. El akarja mondani az igazságot. Tisztázni akarja a Rend becsületét. Ebben a kérdésben egyetértek vele. Malone meghökkent. — Ezt meg hogy érti? — A templomosok ellen felhozott vádak egyike 1307-ben a bálványimádás volt. Állítólag a Rend tagjai valami szakállas fej elıtt hódoltak, de ezeket a vádakat sohasem bizonyították be. Ugyanakkor a katolikusok akkor is és most is rendszeresen arcképekhez imádkoznak. Az egyik ilyen például a Torinói Lepel. Malone emlékezetébe idézte, hogy mit mond Krisztus haláláról Lukács evangéliuma — aztán levette a keresztrıl, lepelbe takarta —, amely megállapítás olyan szent szimbólumot hozott létre, hogy késıbb egy pápa elrendelte: a miséket mindig egy vászonterítı fölött kell tartani, mintha az Krisztus valódi leple lenne. A Torinói Lepel, amit Mark említett, egy halszálkamintás szövet, amin egy ember árnylenyomata látszik: hat láb magas, markáns orrú, középen elválasztott, vállig érı hajú, szakállas férfi, szög ütötte sebekkel a kézfejein, a lábain és a fején, valamint korbács okozta sérülésekkel a hátán. — A képmás a leplen nem Krisztusé — szólalt meg Mark —, hanem Jacques de Molay-é. İt 1307 októberében tartóztatták le és 1308 januárjában, a párizsi Temple-ban egy ajtóra szögezték, ugyanúgy, ahogy Krisztust a keresztre. Ezzel akarták kigúnyolni, mondván, hogy nem hisz Jézusban, a Megváltóban. A kínzásokat Franciaország fıinkvizítora, Guillaume Imbert rendelte el. Utána de Molay-t egy olyan vászonlepelbe takarták, amit a Rend a párizsi Temple-ban ırzött, és a beavatási szertartásokon használt. Ma már tudjuk, hogy a de Molay meggyötört testébıl szivárgó tejsav és vér összekeveredett a vásznon lévı tömjénnel, és vegyi úton belemarta a test körvonalait a lepelbe. Volt ilyesmire példa a közelmúltban is. Egy rákos beteg Angliában, 1981ben a kórházi ágy lepedıjét színezte el végtagjainak formájával. Malone-nak eszébe jutott, hogy az egyház a 80-as évek végén végre szakított addigi hagyományaival, és engedélyezte a Torinói Lepel mikroszkópos vizsgálatát, valamint a szénizotópos kormeghatározást. Az eredmények azt mutatták, hogy nincsenek a képen körvonalak, sem ecsetnyomok. Az elszínezıdés a vászon felületén van. A kormeghatározás pedig azt mutatta ki, hogy a lepel nem az 1. századból származik, hanem a 13. század végérıl vagy a 14. század elsı felébıl. De sokan vitatták ezeket a megállapításokat, azt hangoztatva, hogy a minták beszennyezıdhettek vagy a lepelnek egy olyan részébıl származtak, amelyet késıbb toldottak hozzá, javításként az eredeti vászonhoz. — A leplen látható kép fizikailag megfelel de Molay-nak — folytatta Mark. — A Krónikában van leírás a külalakjáról. Amikor megkínozták, addigra a haja már hosszúra nıtt, akárcsak a szakálla. A leplet, amibe de Molay testét burkolták, késıbb elvitte a párizsi Temple-ból Geoffrey de Charney egyik rokona. De Charney-t szintén máglyán égették meg 1314-ben, de Molay-val együtt. A leplet a család ereklyeként ırizte, majd késıbb észrevették a rajta kirajzolódó képet. A történettudomány úgy tartja, hogy a lepel elıször egy vallási érmén jelent meg, amit 1338-ban vertek és elıször 1357-ben tettek közszemlére. Amikor az emberek elıször meglátták a leplet, azonnal Krisztusra gondoltak, és a de Charney család semmit sem tett a tévhit eloszlatására. Ez így is maradt egészen a 16. század végéig, amikor az egyház megszerezte a leplet, acheropitának, vagyis nem emberi kéz által készítettnek nyilvánította és szent ereklyének minısítette. De

Roquefort vissza akarja szerezni a leplet. El akarja lopni Torinóból. Mert az a Rendé és nem az egyházé. Thorvaldsen megcsóválta a fejét. — Ez ırültség! — İ így gondolkozik. Malone észrevette, hogy Stephanie arcán az unalom jelei mutatkoznak. — Lenyőgözı volt a Biblia lecke, Henrik. De én még mindig tudni szeretném az igazságot arról, ami most velünk és körülöttünk történik — mondta a nı. A dán elmosolyodott. — Ön egy angyal! — Írja a nyughatatlan természetem számlájára. — Stephanie elıvette a telefonját. — Akkor egészen egyértelmően fogalmazok: ha a következı néhány percben nem kapok választ, telefonálok Atlantába. Elegem van már Raymond de Roquefort-ból! Nyilvánosságra hozzuk ezt a kis kincsvadászatot, és véget vetünk az egész marhaságnak.

NEGYVENNYOLC

MALONE ÖSSZEREZZENT STEPHANIE KIJELENTÉSÉRE. Már várta egy ideje, mikor fogy el a nı türelme. — Ezt nem teheted! — mondta Mark az anyjának. — Semmi szükség a kormány beavatkozására. — Miért ne? — kérdezte Stephanie. — Abban az apátságban razziázni kellene. Bármi legyen is az, amit ott mővelnek, az nem lehet vallásos. — Éppen ellenkezıleg — mondta Geoffrey és hangja kissé megremegett. — Igenis nagy ott a jámborság. A testvérek mind az Úrnak szentelik magukat. Egész életükben İt imádják. — És eközben mindent megtanulnak a robbanóanyagokról, a kézitusáról, ráadásul mesterlövészekké képezik ki magukat. Van itt némi ellentmondás, nem gondolja? — Egyáltalán! — jelentette ki Thorvaldsen. — A templomosok eredetileg elkötelezték magukat Istennek, a jótékonykodásnak — és félelmetes harcosok is voltak. Mindez nem gyakorolt túl nagy hatást Stephanie-ra. — Már nem vagyunk a 13. században. De Roquefort-nak van egy terve, és megvan az ereje is ahhoz, hogy ezt véghezvigye. Manapság az ilyet terrorizmusnak hívjuk. — Semmit sem változtál — bukott ki Markból. — Nem, nem változtam. Továbbra is úgy gondolom, hogy rejtızködı szervezetek sok pénzzel, fegyverekkel és gallérjukra csíptetett adóvevıkkel problémát jelentenek. Az a munkám, hogy elbánjak velük. — De ez nem tartozik rád. — Akkor a Nagymestered minek rángatott bele? — Jó kérdés, gondolta Malone. — Ezt akkor sem értetted, amikor apa még élt, és most sem érted. — Akkor miért nem segítesz eloszlatni a ködöt? — Malone úr! — szólalt meg Cassiopeia barátságosan. Nem volna kedve megnézni a kastély körüli rekonstrukciós munkákat? A háziasszony nyilvánvalóan négyszemközt akar beszélni vele. Malone örült ennek. Neki is voltak kérdései. — Dehogynem! Cassiopeia hátratolta székét és felállt.

— Akkor körbevezetem. Ezalatt a többieknek lesz alkalmuk elbeszélgetni, amire szükségük is van. Érezzék magukat otthon! Malone úr és én nemsokára visszajövünk. Malone követte Cassiopeiát a verıfényes délutánba. Visszasétáltak az árnyas ösvényen, az autóparkoló és az építkezés felé, — Amikor elkészül — mondta Cassiopeia —, pontosan olyan várkastély lesz itt látható, mint amilyen hétszáz éve állt ezen a helyen. — Nem kis munka! — Engem inspirálnak a kihívások. Széles fakapun át léptek be az építési területre, és áthatoltak egy pajtának kinézı, homokkı falú épületrészen, amelyben volt egy modern recepció is. Mögötte porfelhıben és törmelékek között, istállószagban körülbelül száz látogató nyüzsgött. — Már teljesen elkészültünk az alapokkal, most pedig a nyugati védfalhoz kezdünk hozzá — mutatta Cassiopeia. — Nemsokára elkezdjük a sarokbástyákat és a központi épületet is. De mindez sok idıbe telik. A környékrıl be kell szereznünk az alapanyagokat, elı kell készítenünk a köveket, a téglákat, a faanyagot, a habarcsot, méghozzá pontosan úgy, ahogyan azt hétszáz éve csinálták, ugyanazokkal a módszerekkel, ugyanazokkal a szerszámokkal, sıt korhő ruhákban. — Ugyanazokat az ételeket is eszik? — Az ellátásban azért akad néhány modern elem — mosolygott a nı. Átvezette Malone-t az építkezésen, majd egy meredek úton föl egy dombtetıre, ahonnan jól be lehetett látni az egész területet. — Gyakran kijövök ide és csak nézem, ahogyan építenek. Százhúsz férfit és nıt foglalkoztatunk itt állandó munkásként. — Jó sokba kerülhetnek! — Csekély ár ahhoz, hogy a történelmet láthassuk. — Az ön ragadványneve az Ingénieur. İk hívják így? Mérnöknınek? — A dolgozók neveztek el így. Értek a középkori építési technikákhoz. Ebbıl diplomáztam a sevillai egyetemen. Én terveztem meg az egész vállalkozást. — Tudja, az egyik oldalról nézve ön egy arrogáns némber, másrészt viszont nagyon is érdekes személyiség. — Éreztem, hogy a megjegyzésem az ebédnél arról, hogy mi történt Henrik fiával, nem volt igazán helyénvaló. Miért nem vágott vissza? — Minek? Önnek láthatóan halvány fogalma sem volt arról, hogy miket beszél. — Megpróbálok majd a jövıben nem ítélkezni... a kellı információk híján. — Ezt kétlem — kuncogott Malone —, és különben sem hiszem, hogy ennyire érzékeny lennék. Már régóta vastag bırt növesztettem. Ezt kell tennie önnek is, ha életben akar maradni ebben a szakmában. — De ön már visszavonult... — Az ember igazán sohasem vonul vissza. Csak gyakrabban marad távol a tőzvonaltól, mint ahányszor benne találja magát. — Akkor csupán barátként segít Stephanie Nelle-nek? — Ez olyan megdöbbentı? — Egyáltalán nem. Valójában tökéletesen beleillik az ön személyiségébe. Malone nagyon kíváncsi lett. — Honnan ismeri az én személyiségemet? — Minthogy Henrik megkért, hogy vegyek részt ebben az ügyben, sok mindent kiderítettem önrıl. Vannak barátaim az ön volt szakmájában. Valamennyien nagyon elismerıen szóltak önrıl. — Jó tudni, hogy emlékeznek az emberre.

— És ön mennyit tud rólam? — kérdezte Cassiopeia. — Morzsákat. — Sok sajátos tulajdonságom van. — Akkor ön és Henrik bizonyára jól kijönnek egymással. A nı elmosolyodott. — Látom, jól ismeri ıt. — És ön mióta ismeri? — Gyerekkorom óta. A szüleink ismerték egymást. Sok évvel ezelıtt mesélt nekem Lars Nellerıl. Lenyőgözött az a téma, amit Lars kutatott. Így hát én lettem Lars ırangyala, habár ı engem inkább ördögnek tartott. — Miért nem mondták meg Larsnak, hogy mivel néz szembe? — Én nem ismerem Stephanie Nelle-t, de Henrik azt mondja, hogy ön igen. Tud vele közölni bármit is, ha ı nem akarja meghallani? — Talált! — Így hát Henrik kérésére figyeltem Larsot, anélkül hogy ı ezt tudta volna. Sajnos élete utolsó napján nem tudtam segíteni neki. — Ott volt? A nı megrázta a fejét. — Elutazott délre, a hegyekbe. Itthon voltam, amikor Henrik felhívott, és elmondta nekem, hogy megtalálták a holttestét. — Megölte magát? — Lars szomorú ember volt. Érthetı is. Sosem tudott megszabadulni a szorongásaitól. Csalódott is volt. Amatırök tucatjai vetették rá magukat a munkáira és minden képzeletet felülmúlóan kiforgatták. A rejtvény, amit ı megfejteni igyekezett, sokáig teljes rejtély maradt. Így hát igen, lehetséges, hogy végül a halált választotta az élet helyett. — Ön mitıl óvta ıt? — Sokan próbáltak beleavatkozni a kutatásaiba. Többségük törtetı kincsvadász volt, néhányuk opportunista, aztán végül megjelentek Raymond de Roquefort emberei. Én szerencsére mindig el tudtam titkolni a jelenlétemet elılük. — De Roquefort most a Nagymester. Cassiopeia összehúzta a szemöldökét. — Ez megmagyarázza, hogy miért kutat újra olyan elszántan. Most már ı rendelkezik a templomosok összes javai felett. A nı láthatóan nem volt tisztában azzal, hogy kicsoda Mark Nelle, és hogy hol töltötte az utóbbi öt évet. Ezért Malone röviden összefoglalta neki a tudnivalókat. — Mark veszített de Roquefort-ral szemben a Nagymester választáson. — Vagyis személyes elszámolnivalójuk van egymással? — Biztosan errıl is szó van. Lent egy lovas szekér döcögött éppen a száraz göröngyökön az egyik belsı válaszfal felé. — A mai munka inkább a turistáknak szóló látványosság — mondta a nı, észrevéve, hogy Malone mit néz. — Szórakoztató célja van. Holnap folytatjuk a komoly munkát. — A bejáratnál lévı tájékoztató szerint még harminc év kell a befejezéshez. — Könnyen lehet. Igaza volt a nınek. Tényleg sok sajátos tulajdonsága van. — Avignonban szándékosan hagytam, hogy de Roquefort megtalálja Lars naplóját. Ez a kijelentés megdöbbentette Malone-t. — Miért?

— Ebéd elıtt Henrik azt mondta, hogy majd szeretne a két Nelle-lel hatszemközt beszélni, ezért vagyunk mi most itt. Azt is mondta, hogy ön becsületes ember. Én nagyon kevés emberben bízom meg, de Henrik egyike ezeknek. Úgyhogy most a szaván fogom, és elmondok néhány olyan dolgot, amirıl senki más nem tud. MARK ERİSEN FIGYELT ARRA, hogy Henrik Thorvaldsen mit mond. Az anyja is érdeklıdınek tőnt, Geoffrey viszont csak maga elé bámult, szinte nem is pislogott, mintha transzban lenne. — Ideje, hogy teljes egészében megértse, miben hitt Lars — mondta Henrik Stephanie-nak. — Ellentétben azzal, amit gondolhatott róla, Lars nem volt rögeszmés kincskeresı, nagyon is komoly célok voltak a kutatásai mögött. — Figyelmen kívül hagyom, hogy sérteget, mivel meg akarom hallgatni amit mond. Thorvaldsen tekintete kissé bosszússá vált. — Lars teóriája nagyon egyszerő volt. Bár valójában nem is egészen az ı teóriája volt. Nagyobbrészt Ernst Scoville fogalmazta meg, amihez az kellett, hogy egy újfajta szemlélettel közelítsük meg az Újtestamentumot, különösen azt a kérdést, hogy az evangéliumok hogyan foglalkoznak a feltámadással. Cassiopeia az imént már utalt erre. Stephanie nyugodtan ült és csitította magát. — Kezdjük Márkkal. İ írta az elsı evangéliumot, még valamikor 70 körül. Lehet, hogy ez volt az egyetlen evangélium, amit a korai keresztények Krisztus halála után nem sokkal ismertek. Összesen 665 szakaszából mindössze 8 foglalkozik a feltámadással. Ez a rendkívüli esemény mindössze ilyen rövid említést érdemel? Miért? Egyszerő a válasz. Amikor Márk evangéliuma keletkezett, a feltámadás története még nem alakult ki, és az egész evangéliumban említés sem történik arról, hogy a tanítványok elhitték, hogy Jézus feltámadt halottaiból. Ehelyett arról értesülünk, hogy a tanítványok elmenekültek. Márk változatában csak nıknek mutatkozik meg, ık viszont nem adják tovább a parancsot a tanítványoknak, hogy azok menjenek Galileába, hogy ott találkozzanak a feltámadott Krisztussal. A nık is megzavarodnak és elmenekülnek, senkinek sem szólva arról, hogy mit láttak. Nincsenek angyalok, csak egy fehér ruhás fiatalember, aki nyugodtan közli, hogy İ föltámadott. Nincsenek ırök, nincsen halotti lepel, és nincsen feltámadott Isten sem. Mark tudta, hogy mindaz, amit Thorvaldsen most elmondott, igaz. Ö maga is részletesen tanulmányozta az evangéliumokat. — Máté beszámolója már jó évtizeddel késıbb született! Akkorra a rómaiak már kifosztották Jeruzsálemet, és lerombolták a templomot. Sok zsidó elmenekült a görög nyelvő vidékekre. Az ortodox zsidók, akik a Szentföldön maradtak, az új zsidó-keresztényeket veszélyesnek és kártékonyaknak tekintették, legalább annyira, mint a rómaiakat. Ellenségeskedés volt jellemzı ekkoriban az ortodox zsidók és a feltörekvı zsidó-keresztények között. A történészek egyetértenek abban, hogy Máté evangéliumát egy ilyen zsidó-keresztény írnok jegyezhette le. Márk evangéliuma sok megválaszolatlan kérdést hagyott, így hát Máténak meg kellett kissé változtatnia a történetet, hogy az igazodjék az akkori, zaklatott idıkhöz... Nála már a hírnök, aki bejelenti a feltámadás tényét, egy angyal. Földrengés és égzengés közepette ereszkedik le, villámhoz hasonló arccal. Az ıröket leütik. A sírról a szikla le van véve, és az angyal rátelepszik. A nık itt is megdermednek a félelemtıl, de ezt hamarosan felváltja az öröm. Márk beszámolójával ellentétben az asszonyok itt elsietnek, hogy elújságolják a tanítványoknak, hogy mi történt, és ekkor ténylegesen találkoznak a feltámadt Krisztussal. Itt elıször szerepel leírás a feltámadott Istenrıl. És az asszonyok mit tettek? — Megragadták a lábát és imádták ıt — mondta lágyan Mark. — Késıbb pedig Jézus Galileában

megjelent a tanítványai elıtt és kijelentette: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön." Majd azt mondta, hogy velük lesz minden napon a világ végezetéig". — Micsoda változás! — mondta Thorvaldsen. — A Jézusnak nevezett zsidó Messiás immár Krisztussá változott a világ számára. Máténál minden sokkal élénkebb. És csodákkal teli. Aztán jön Lukács, már valamikor 90 táján. Ekkorra a zsidó-keresztények már egyre jobban eltávolodnak a judaizmustól, így Lukács alapjaiban változtatta meg a feltámadás történetét, hogy alkalmazkodjék ezekhez a változásokhoz. Az asszonyok megint csak ott vannak a sírnál, de azt üresen találják, és elindulnak, hogy elmondják ezt a tanítványoknak. Péter visszatér, de csak a ledobott leplet találja. Aztán Lukács egy olyan történetet mond el, ami a Bibliában sehol másutt nem szerepel. Eszerint Jézus álruhában utazik, találkozik néhány tanítvánnyal, együtt étkeznek, majd amikor fölismerik, egyszerően eltőnik. Van egy késıbbi változata is a történetnek, amelyben valamennyi tanítvány szerepel, nem hiszik el, hogy húsvér alakban van jelen, ezért együtt eszik velük, majd eltőnik. És egyedül Lukácsnál találjuk azt a verziót, amely leírja, hogy Jézus a mennyekbe emelkedett. Mi változott? Az eksztázis, az elragadtatás érzését is társították a föltámadott Krisztushoz. A templomosok könyvtárában Mark már olvasott hasonló elemzéseket a Szentírásról. Tanult szerzetesek évszázadokon át olvasták és tanulmányozták a Bibliát, feljegyezték a hibákat, összeírták az ellentmondásokat, és elméleteket állítottak fel az egymással hadilábon álló nevek, dátumok, helyek és események összebékítésére. — És aztán ott van János — folytatta Thorvaldsen. — Az utolsó evangélista. İ írta a maga evangéliumát idıben a legtávolabb Jézus életétıl, már 100 körül. Ebben az evangéliumban már annyi változás van, hogy az embernek az az érzése: János egy egészen más Krisztusról ír. Nem Betlehem Jézus születésének helye, hanem Názáret. A másik három evangélium szerint Jézus három évig tanított, János csak egy évrıl beszél. Az utolsó vacsora János szerint a zsidó húsvét elıtti napon volt, a keresztre feszítés pedig azon a napon, amikor a húsvéti bárányt feláldozták. Ebben is különbözik a másik három evangéliumtól. János a templom megtisztításának idejét is áthelyezi, a virágvasárnap utáni napról valamikor Krisztus tevékenységének kezdeti idıszakára... János szerint Mária Magdolna egyedül ment a sírhoz, és azt üresen találta. Eszébe sem jut, hogy Jézus feltámadhatott, hanem arra gyanakszik, hogy a holttestet ellopták. Csak amikor Péterrel és a másik tanítvánnyal visszatér, akkor lát meg két angyalt. Aztán az angyalok átváltoznak magává Jézussá... Csupán ez az egyetlen részlet, hogy ki járt a sírnál, mennyit változott! Márk fehérbe öltözött fiatalembere átváltozott Máté vakítóan kápráztató angyalává, majd Lukács ezt két angyallá bıvítette, amit János úgy fejlesztett tovább, hogy a két angyal átváltozik egyetlen Krisztussá. És a feltámadott Urat vajon látták a kertben a hét elsı napján, amint azt a keresztényeknek mindig is mondták? Márk és Lukács szerint nem, Máté szerint igen. János szerint kezdetben nem, de késıbb Mária Magdolna valóban látta İt. Világos, hogy mi történt. Az idı elırehaladtával a feltámadás egyre csodálatosabbá vált, hogy alkalmazkodjék a változó világhoz. — Feltételezem — mondta Stephanie —, hogy nem ragaszkodik a bibliai tévedhetetlenség elvéhez sem? — Szó szerint semmi ilyesféle nincs leírva a Bibliában. Ez egy következetlenségekkel és ellentmondásokkal teli történet, és kizárólag a hit útján lehet ezeket megmagyarázni. Ez mőködhetett ezer évvel ezelıtt, még akár ötszáz is, de ma már az efféle magyarázat nem elfogadható. Az emberi elme ma már kérdéseket tesz fel. A maga férje is kérdéseket tett fel. — Vagyis mit akart Lars tenni? — A lehetetlent! — mormolta Mark. Az anyja szokatlanul megértın pillantott rá.

— De ez nem riasztotta el. — Hangja mély és dallamos mintha épp most fedezte volna fel az eddig eltitkolt igazságot. — Ha más nem is, de apád csodálatos álmodozó volt. — De az álmainak volt alapja — mondta Mark. — A templomosok egykor tudták azt, amit apa is meg akart ismerni, İk még ma is olvasnak és tanulmányoznak olyan írásokat, amelyek nincsenek az Újtestamentumban. Például Fülöp evangéliuma, Barnabás levele, Péter cselekedetei, az Apostolok levelei, János titkos könyve, Mária evangéliuma, a Didaché. És Tamás evangéliuma, ami szerintük talán a legpontosabban tükrözi mindazt, amit Jézus mondott, hiszen nem fordították le számtalanszor, számtalan nyelvre. Ezek az eretneknek nevezett írások felnyitják az ember szemét. És ez tette a templomosokat különlegessé. Ez a hatalmuk valódi forrása. Nem a gazdagságuk vagy az erejük, hanem a tudásuk. MALONE HATALMAS NYÁRFÁK ÁRNYÉKÁBAN ÁLLDOGÁLT a magaslat tetején. Hős szellı fújt és enyhítette a napsütést, fáradt tengerparti délutánok képzetét idézve fel benne. Malone arra várt, hogy a nı mondja már el neki azt, amit senki más nem ismer. — Miért hagyta, hogy de Roquefort-é legyen Lars Nelle naplója? — Mert használhatatlan. — Egy csipetnyi vidámság lobbant a sötét szemekben. — Azt hittem, Lars személyes gondolatait tartalmazza. Olyan információkat, amiket egyik könyvében sem publikált, mindennek a kulcsa. — Ez részben igaz. De nem kulcsa semminek. Lars ezt kifejezetten a templomosok miatt írta. — Tudhatott errıl Claridon? — Valószínőleg nem. Lars eléggé titkolózó ember volt Senkinek sem mondott el mindent. Egyszer megjegyezte, hogy csak a paranoiások maradnak meg ezen a pályán. — Maga ezt honnan tudja? — Erre Henrik jött rá. Lars sohasem bocsátkozott részletekbe, de Henriknek beszámolt a templomosokkal való találkozóiról. Esetenként, úgy gondolta, magával a Nagymesterrel beszélt. Többször is beszélgettek, de aztán de Roquefort került a képbe. İ pedig egészen más volt. Sokkal agresszívabb, kevésbé megértı. Ezért Lars megírta a naplóját, hogy de Roquefort erre koncentráljon — hasonlóan ahhoz, ahogy Sauniére is használt félrevezetı elemeket. — Tudhatott errıl a templomosok Nagymestere? Amikor Markot az apátságba vitték, nála volt a napló. A Nagymester magánál rejtegette, egészen egy hónappal ezelıttig, amikor elküldte Stephanie-nak. — Nehéz megmondani. De ha elküldte a naplót Stephanie-nak, akkor lehetséges, hogy a Nagymester úgy számolt: de Roquefort megint utána veti magát. Egyértelmő, hogy be akarta vonni Stephanie-t, és erre mi lenne megfelelıbb, mint egy ellenállhatatlan csali? — Ügyes, ezt el kellett ismernie. És be is vált. — A Nagymester bizonyára úgy gondolta, hogy Stephanie mozgósítja majd a kapcsolatait, hogy segítse a kutatást — mondta a nı. — Nem ismerte Stephanie-t. Túlságosan önfejő. Elıször mindig egyedül próbálkozik. — De ön ott volt, hogy segítsen. — Micsoda mázlista vagyok! — Nem olyan nagy baj az! Különben sohasem találkoztunk volna. — Ahogy mondtam: mázlista vagyok! — Ezt inkább bóknak veszem. Különben megsértıdnék Kétlem, hogy ennyire érzékeny lenne. Jól oldotta meg az ügyeit Koppenhágában — mondta a nı. — Aztán Roskilde-ben is. — Ön ott volt a katedrálisban? — Egy ideig, de elmentem, amikor a lövöldözés elkezdıdött. Nem tudtam volna segíteni anélkül, hogy felfedjem magam, viszont Henrik azt akarta, hogy a kilétem még titokban maradjon.

— És mi lett volna, ha nem tudom megállítani azokat az embereket? — Ugyan már! Ön ne tudta volna? — Sugárzóan a férfira mosolygott. — Mondja csak! Mennyire döbbentette meg, hogy a szerzetes levetette magát a Kerek Torony tetejérıl? — Hát nem szembesülök naponta ilyesmivel. — Betartotta az esküjét. Csapdába esvén, inkább a halált választotta, semmint hogy a Rend leleplezıdjék. — Gondolom, ön azért volt ott, mert én megemlítettem Henriknek, hogy Stephanie majd meglátogat engem. — Részben. Miután értesültem Ernst Scoville váratlan haláláról, megtudtam néhány Rennes-beli öregembertıl, hogy elızıleg beszélt Stephanie-val, és hogy ı Franciaországba készül. Ezek az öregek mind fanatikus Rennes-i hívek, egész nap sakkoznak és Sauniére-rıl fantáziálgatnak. Mindegyikük az összeesküvés-elméletek lázában él. Scoville azzal hencegett, hogy meg fogja szerezni Lars naplóját. Nem sokra tartotta Stephanie-t, noha vele igyekezett elhitetni az ellenkezıjét. Nyilván ı sem volt tisztában azzal, hogy a napló legnagyobb része használhatatlan. Az ı halála felkeltette a gyanúmat, ezért felhívtam Henriket, akitıl értesültem Stephanie küszöbönálló dániai útjáról. És eldöntöttük, hogy menjek Dániába. — És Avignon? — Már régóta kapcsolatot ápoltam valakivel az elmegyógyintézetben. Senki sem hitte el, hogy Claridon ırült. Álnok, megbízhatatlan, opportunista igen. De nem hibbant. Ezért figyeltem ıt, amíg önök érte nem jöttek. Henrikkel együtt tudtuk, hogy van valami érdekes a palota archívumában, csak azt nem, hogy micsoda. Ahogy Henrik is mondta az ebédnél, Mark sohasem találkozott Henrikkel, és Lars halála után sem próbálkoztunk a kapcsolatfelvétellel. Markkal sokkal nehezebben lehetett boldogulni, mint az apjával. İ csak alkalomszerően kutatgatott. Talán inkább csak azért, hogy fenntartsa apja emlékét. Bármit talált is, azt megtartotta magának. Mark és Claridon egy idıben kapcsolatban álltak, de csak nagyon laza együttmőködés volt ez. Aztán, amikor Mark eltőnt a lavinában, Claridon pedig elbújt az elmegyógyintézetben, Henrik és én feladtuk. — Egészen mostanáig. A kutatás folytatódik, és ezúttal talán tényleg van merre elindulni. Malone várt, hogy Cassiopeia bıvebben kifejtse. — Nálunk van a könyv a síremlék rajzával és nálunk van a Don Miguel de Manara olvassa a Könyörületesség Szabályait címő kép. — A kınyomat de Roquefort-nál van! — Nem az a kép egyetlen másolata. Már többet is találtam az interneten. Együtt képesek lehetünk meghatározni, hogy Sauniére mit talált, minthogy nekünk van elıször ennyi minden egyszerre a kezünkben. — És mit teszünk, ha találunk valamit? — Én, mint muzulmán? Kikiabálnám a világnak. Realistaként? Nem tudom. A kereszténység történelmi arroganciája gyomorfordító. Hozzájuk képest minden más vallás gyönge utánzat csupán. Tényleg elképesztı. Az egész nyugati történelmet az elfogult keresztény szemlélet formálja. A mővészet, az építészet, a zene, az irodalom, még a társadalom maga is a kereszténység kiszolgálójává lett. Az az egyszerő mozgalom, amit egy Galileából származó ember indított el, végül kialakította azt a formát, amelybıl az egész nyugati civilizáció kinıtt, és lehet, hogy az egész egy hazugságon alapul, ön nem akarná tudni, így van-e? — Nem vagyok hívı. A nı keskeny ajkai újból mosolyra húzódtak. — De egy nagyon kíváncsi ember. Henrik mindig nagy tisztelettel emlegeti az ön bátorságát és

intelligenciáját. Egy vizuális memóriával rendelkezı könyvbarát. Érdekes kombináció. — És még fızni is tudok. — Nem tud becsapni — kuncogott a nı. — Ha megtalálnánk a Nagy Örökséget, akkor ön sem maradna közömbös. — Persze, de ezt nem fogja bevallani egy idegennek. — Maradjunk annyiban, hogy egy nagyon különös lelet lenne. — Meglehetısen. Akkor maradjunk ennyiben! De ha sikerrel járunk, nagyon szeretném látni, hogyan reagál. — Ennyire biztos abban, hogy van mit találni? A nı kitárta karjait a távolban magasodó Pireneusok felé. — Ott van, valahol. Ez biztos. Sauniére megtalálta. Mi is képesek vagyunk rá.

NEGYVENKILENC

STEPHANIE ISMÉT ELGONDOLKODOTT MINDAZON, amit Thorvaldsen mondott az Újtestamentumról. — A Biblia szövegét nem kell szó szerint venni — szögezte le. Thorvaldsen megrázta a fejét. — Rengeteg keresztény hívı vitába szállna ezzel a kijelentéssel. Számukra a Biblia egyértelmően Isten Szava. — Stephanie Markra nézett. — Apád mit gondolt? Azt, hogy a Biblia nem Isten szava? — Többször is beszéltünk errıl. Eleinte, hívıként, vitatkoztam vele. De végül elkezdtem úgy gondolkodni, mint ı. A Biblia történetek győjteménye. Dicsı történeteké, amelyeknek az a céljuk, hogy az embereket egy jó élet felé terelje. Emelkedettséget is találhatunk bennük — amennyiben az ember követi az erkölcsi tanulságaikat. Nem hiszem, hogy szükséges lenne Isten Szavának tartani. Éppen elég, hogy idıtlen igazságokat tartalmaz. — Az, hogy Krisztust isteni rangra emelték, csak egy módszer volt arra, hogy emeljék az üzenet fontosságát — mondta Thorvaldsen. — Miután a szervezett vallás gyızedelmeskedett a 3—4. században, annyi mindent hozzáadtak a történethez, hogy többé már egyszerően lehetetlen volt meghatározni az eredeti magját. Lars az egészet meg akarta változtatni. Meg akarta találni azt, ami egykor a templomosok birtokában volt. Amikor elıször hallott Reines-le-Cháteau-ról évekkel ezelıtt, rögtön úgy gondolta, hogy Sauniére a templomosok Nagy Örökségét találta meg. Egész életét a rennes-i rejtvény megfejtésének szentelte. Stephanie még mindig nem volt meggyızve. — Mibıl gondolja, hogy a templomosok elrejtettek egyáltalán valamit? Hát nem tartóztatták le ıket elég gyorsan? Hogyan lett volna idejük elrejteni bármit is? — Felkészültek voltak — mondta Mark. — A Krónikában világosan benne van. Amit IV. Fülöp tett, az nem volt elızmények nélküli. Csaknem száz évvel korábban volt már egy összeütközés II. Frigyessel, Németország és Szicília királyával, aki 1228-ban kiátkozottként érkezett a Szentföldre. Ez annyit jelentett, hogy nem vezethet keresztes háborút. A templomosok és a máltaiak lojálisak maradtak a pápához, és nem követték a királyt. Csak az ı teuton germán lovagjai álltak mellette. Végül béketárgyalásokon megegyezett a szaracénokkal, ami egy megosztott Jeruzsálemet eredményezett. A Templom-hegyet, ahol a templomosok fıhadiszállása volt, ezzel az egyezménnyel odaadták a muzulmánoknak. Képzelhetik, mit gondoltak a királyról a templomosok! Olyan erkölcstelen volt, mint Néró és mindenki győlölte. Még a Rend

Nagymesterét is megpróbálta elraboltatni. Végül 1229-ben elhagyta a Szentföldet. Úton Akka kikötıjébe, a helybéliek megdobálták ürülékkel. Győlölte a templomosokat az állítólagos hőtlenségük miatt. Amikor visszatért Szicíliába, templomosok birtokait koboztatta el és többeket letartóztatott. Mindez meg van örökítve a Krónikában. — Szóval a templomos rend fel volt készülve? — kérdezte Thorvaldsen. — A Rend már saját tapasztalatból tudta, mit tehet egy ellenséges uralkodó. IV Fülöp hasonlóan viselkedett. Fiatal korában felvételért folyamodott a templomosokhoz, de elutasították, ezért egész életén át haragudott a Rendre. Uralkodásának kezdetén a templomosok tulajdonképpen megmentették Fülöpöt, amikor megpróbálta leértékelni a francia fizetıeszközt, és a nép föllázadt. A párizsi Temple-ban keresett menedéket. Ezek után a templomosok lekötelezettjének érezte magát. És uralkodók sohasem szeretnek tartozni senkinek. Vagyis igen, 1307 októberében a Rend felkészült volt. Sajnos semmi feljegyzés sem maradt arról, hogy pontosan mi és hogyan történt. — Mark az anyja szemébe fúrta tekintetét. — Apa az életét adta azért, hogy megpróbálja megoldani ezt a rejtélyt. — Szerette a kutatómunkát? — kérdezte Thorvaldsen. Mark neki válaszolt, de továbbra is az anyja felé fordult. — Ez volt azon kevés dolgok egyike, ami örömet szerzett neki. Szeretett volna örömet szerezni a feleségének és önmagának, de sajnos egyik sem sikerült. Így inkább távozott. Ügy döntött, hogy itt hagy mindannyiunkat. — Én sohasem hittem, hogy megölte magát — mondta Stephanie a fiának. — Ezt már sosem fogjuk megtudni. — De te talán igen — mondta Geoffrey. És a fiatalember hosszú idı óta elıször emelte föl tekintetét az asztalról. — A Nagymester azt mondta, hogy te megtudhatod az igazságot a haláláról. — Mit tud róla? — kérdezte Stephanie. — Mit mondott neked az apámról? — Düh tükrözıdött Mark arcán. Stephanie nem tudott visszaemlékezni, hogy ezt az érzelemkitörést rajta kívül mással kapcsolatban is megengedte volna magának a fia. — Erre neked kell ráébredned. Én nem tudom. — Geoffrey hangja furcsán tompa és mégis megnyugtató volt. — A Nagymester azt mondta nekem, hogy legyek türelmes az érzelmeiddel kapcsolatban. Világosan elmagyarázta, hogy te a feljebbvalóm vagy, és hogy én csakis tiszteletet mutathatok irányodban. — De hát úgy tőnik, egyedül maga tudja a válaszokat! — mondta Stephanie. — Non, madame. Én csak jeleket ismerek. A Nagymester szerint, mindannyian saját maguknak kell feleljenek.

MALONE KÖVETTE CASSIOPEIÁT egy fagerendás mennyezető, magas terembe. A faburkolata falakon körben szınyegek függtek, amelyek vérteket, kardokat, sisakokat és pajzsokat ábrázoltak. A hosszú szoba egyik végét egy hatalmas, fekete márványból készült kandalló uralta. A termet vakító fénnyel árasztotta el egy csillár. A többiek is ide jöttek az ebédlıbıl. Malone úgy látta, mindannyiuk arckifejezése nagyon komoly. Egy mahagóni asztal állt az egyik oldalon sorakozó kazettás ablakok elıtt, rajta nagy halom könyv, jegyzet és fénykép. — Ideje, hogy összegezzük, juthatunk-e már valamilyen következtetésre — mondta Cassiopeia. — Itt van, az asztalon minden, amivel ebben a témában rendelkezem. Malone röviden elmondta a többieknek, hogy Lars naplójában bizonyos információk hamisak, és azt is, hogy miért.

— Ez arra is vonatkozik, amit önmagáról írt? — kérdezte Stephanie. — Ez a fiatalember — mutatott Geoffreyre — elküldött nekem néhány oldalt a naplóból. Olyan lapokat, amiket a Nagymestere vágott ki. Ezek rólam szólnak. — Azt csak ön tudhatja, hogy amit ott írt, az igaz vagy félrevezetés — mondta Cassiopeia. — Igaza van — mondta Thorvaldsen. — A napló nagy része nem igaz. Lars a naplót csalinak írta a templomosok számára. — Még egy dolog, amit elegánsan elhallgatott Koppenhágában — jegyezte meg epésen Stephanie. Thorvaldsennek a szeme se rebbent. — Az volt a fı cél, hogy de Roquefort azt higgye, hogy a napló eredeti és fontos. Stephanie kihúzta magát. — Maga szemét kurafi! Meg is ölhettek volna minket, hogy megszerezzék. — De nem tették. Cassiopeia mindkettıjüket szemmel tartotta. — És ez máris igazolja mindazt, amit tett? — Mondja csak, Stephanie! Maga még sohasem hallgatott el semmiféle információt az ügynökei elıl? Sohasem fordult elı, hogy csak annyit mondott el nekik, amennyit maga jónak látott? Stephanie nem szólt semmit. — Henriknek igaza van — mondta Malone. A nı megpördült, hogy szembenézzen vele. — Hányszor volt, hogy csak részben mondtad el nekem a dolgokat? — kérdezte Malone. — És aztán hányszor tettem én szemrehányást neked, hogy meg is ölhettek volna? És ilyenkor mit válaszoltál? Törıdj bele! Ugyanez történik most is, Stephanie. Nekem se tetszik jobban, mint neked, de én már hozzászoktam ehhez a problémához. — Most már jobb lenne, ha a vitatkozás helyett inkább megpróbálnánk összegezni, vajon mire bukkanhatott Sauniére — mondta Cassiopeia. — Ön szerint hol kezdjük? — kérdezte Mark. — Szerintem Marié d'Hautpoul de Blanchefort sírköve nagyszerő kiindulópont lehetne, hiszen itt van nálunk Stüblein könyve, amit Henrik megszerzett az aukción. Cassiopeia az asztalhoz ment és felvette a könyvet. A többiek is közelebb léptek és az ábrát kezdték vizsgálni. — Claridon beszélt errıl Avignonban — mondta Malone, majd ismertette a helytelen halálozási dátumot: 1681, szemben a helyes 1781-gyel —, a római számokat, MDCOLXXXI — amelyben egy nulla is szerepel, valamint a további római számok sorozatát — LIXLIXL ami a kılap jobb alsó sarkába van vésve. Mark fölkapott egy ceruzát az asztalról és leírta egy, jegyzettömbre, hogy 1681, valamint 59, 59 és 50. — Így kell ezeket arab számokkal leírni. Az 1681-es számban figyelmen kívül hagytam a nullát. Claridonnak igaza van. A római számok között nincs nullás. Malone a bal oldali kövön lévı görög betőkre mutatott. — Claridon azt mondta, hogy latin szavakat írtak a görög ábécé betőivel. Átírta latin betősre, és az jött ki, hogy Et in Arcadia ego. És Árkádiában én. Arra gondolt, hogy talán egy anagramma, minthogy a mondatnak nincs igéje, és így értelmetlen. Mark figyelmesen megnézte a szavakat, aztán arra kérte Geoffrey-t, hogy adja oda a hátizsákot. Abból elıvett egy szorosan összehajtogatott kendıt. Gyengéden kibontotta a csomagot, és elıtőnt egy kis kódex. Lapjait összehajtották, aztán összevarrták, majd bekötötték. Malone pergamennek nézte a lapokat. Még sohasem volt alkalma kézbe venni effélét. — Ez a templomosok könyvtárából való. Néhány éve találtam, nem sokkal azután, hogy sénéchal lettem. Az apátság egyik írnoka másolta le 1542-ben. Kiváló másolata egy 14. századi

kéziratnak, ami azt beszéli el, hogyan szervezıdtek újjá a templomosok a nagy Tisztogatás után. Arról az idıszakról is szól, amikor 1306 decembere és 1307 májusa között Jacques de Molay Franciaországban volt, de senki sem tudta, pontosan, hol. Mark óvatosan kinyitotta a kötetet és gyöngéden forgatva a lapokat megkeresett valamit. Malone közben látta, hogy a latin szöveget cirádás betőkkel vetették papírra és folyóírással, a másoló a szóközök helyén sem emelte fel a tollát. — Hallgassák meg ezt! Nagymesterünk, a tiszteletre méltó és odaadó Jacques de Molay 1306. június 6-án olyan pompával és tisztelettel fogadta a pápa követeit, ami csak a legmagasabb rangúaknak jár ki. Az üzenetben az állt, hogy İszentsége, V. Kelemen pápa Franciaországba kéreti Jacques de Molay Nagymestert. Mesterünk eleget kívánt tenni a felszólításnak és megtette az elıkészületeket, hogy elhagyja Ciprus szigetét, ahol a Rend fıhadiszállása volt. Ekkor megtudta, hogy a Johannita Lovagrend vezetıje hasonló invitálást kapott, de ı ezt elutasította, arra hivatkozva, hogy vészterhes idıkben neki a rendje élén kell maradnia. Ez komoly gyanút ébresztett Nagymesterünkben is, aki tanácskozott fıtisztjeivel. İszentsége arra is utasította ıt, hogy inkognitóban utazzék, és csekély kísérettel. Ez pedig újabb kérdéseket vetett föl, mert hát miért törıdne İszentsége azzal, hogy Nagymesterünk hogyan utazik át az országokon? Ezenkívül hoztak egy különös dokumentumot is a Nagymesternek, De recuperatione Terrae Sanctae címmel. A Szentföld visszaszerzésérıl. A kéziratot IV. Fülöp egyik bizalmas tanácsadója készítette, és egy hatalmas új keresztes hadjáratot vázol fel benne, amely során egy harcos király vezetése mellett visszafoglalják a Szentföldet a hitetlenektıl. Ez a javaslat valóságos sértés volt Rendünk tervei szempontjából, és komolyan gondolkodóba ejtette Nagymesterünket, hogy eleget tegyen a királyi udvarba látogatásról szóló rendelkezésnek. A Nagymester nem titkolta, hogy nem bízik a francia uralkodóban, noha jobb lett volna, ha ezt nem hangoztatja a Temple falain kívül. De minthogy nagymesterünk azért nem teljesen, óvatlan ember és emlékezett II. Frigyes jó néhány esztendıvel korábbi árulására is, elıvigyázatosságból tervet készíttetett arra, hogy a Rend vagyonát és ismereteit meg kell ırizni. Imádkozott azért, hogy ne legyen igaza, de jogosnak tartotta az elıvigyázatosságot. Megbízta Gilbert de Blanchefort rendtestvérünket, hogy még az ı odaérkezése elıtt vigye el a Temple-bıl a kincseket. Nagymesterünk ezután a következıket mondta de Blanchefort-nak: „Mi, a Rend vezetıi is veszélybe kerülhetünk. Ezért egyikünknek se legyen tudomása arról, amit te tudsz, és gondoskodj majd arról, hogy az ismereteidet megfelelı formában add tovább a többieknek. De Blanchefort testvér tanult férfiú volt, ezért azonnal hozzálátott feladata megoldásához. Csendben, feltőnés nélkül összegyőjtötte mindazt a tudásanyagot, ami csak a Rend tulajdonában volt. Négy rendtársa volt a szövetségese és négy szót használtak jelszóként, egyet mindegyiküknek. ET IN ARCADIA EGO. Azonban a valódi jelentés szempontjából a betők össze vannak keverve. Ha más sorrendbe tesszük ıket, pontosan kiviláglik valódi értelmük. I TEGO ARCANA DEI. — Elrejtem Isten titkait — fordította le Mark. — Az anagrammákat már a 14. században is jól ismerték. — Vagyis de Molay elıvigyázatos volt? — kérdezte Malone. — Összesen hatvan lovaggal jött Franciaországba — bólintott Mark —, meg 150 ezer aranyforinttal, meg tizenkét málhás lóval, amelyek megmunkálatlan ezüstöt cipeltek. Tudta, hogy problémái lesznek. A pénzt arra szánta, hogy megvásárolhassa az útját visszafelé. Ebben a leírásban vannak kevéssé ismert dolgok is. Például, hogy a Languedocban lévı templomosok parancsnoka Seigneur de Goth volt. V. Kelemen pápát, aki de Molay-t Franciaországba kérette,

Bertrand de Goth-nak hívták. A pápa anyja Ida de Blanchefort volt, Gilbert de Blanchefort rokona. Vagyis de Molay igen jó belsı információkkal rendelkezett. — Az mindig jól jön — jegyezte meg Malone. — De Molay tudott valamit V. Kelemenrıl is. Mielıtt pápává választották, Kelemen találkozott IV. Fülöppel. A király akkor olyan erıs és hatalmas volt, hogy bárkit pápává tehetett, akit akart. Mielıtt Kelemenbıl pápát csinált volna, hat feltételt szabott. Öt arról szólt, hogy Fülöp azt tehessen, amit akar, de a hatodik a templomosokról szólt. Fülöp azt akarta, hogy oszlassák fel a rendet, és Kelemen beleegyezett. — Elég érdekes — mondta Stephanie. — Most azonban érdekesebbnek tőnik számomra az, amit Bigou abbé tudott. İ az, aki a megbízást adta Marié síremlékének felállítására. Lehettek ismeretei esetleg a de Blanchefort család titka és a templomosok közötti kapcsolatról? — Kétségtelenül — mondta Thorvaldsen. — Bigou-nak maga Marié d'Hautpoul de Blanchefort mondta el a családi titkot. Férje egyenes leszármazottja volt Gilbert de Blanchefort-nak. Minthogy a Rendet betiltották, a lovagokat máglyára küldték, Gilbert de Blanchefort nyilván nem mondhatta el senkinek a Nagy Örökség rejtekhelyét. Vagyis a családi titok biztos, hogy a templomosokkal függ össze. Mi más lehetne? Mark bólintott. — A Krónika olyan jól megrakott szénásszekerekrıl tesz említést, amelyeket parasztoknak álcázott fegyveresek kísértek és amelyek mind a Pireneusok irányába tartottak, keresztül az egész országon. Három kivételével mind rendben célba ért. Sajnos azonban a végcélról nem történik említés. Csupán egyetlen utalás van rá a Krónikában: hol lehet a legjobban elrejteni egy kavicsot? — Egy nagy rakás kıben — mondta Malone. — A Nagymester is ezt mondta — bólintott Mark. — Egy 14. századi fı számára a leghétköznapibb hely lehet a legbiztonságosabb. Malone ismét megnézte a sírkırıl készült rajzot. — Szóval Bigou elkészíttette ezt a sírkövet, ami, kódoltan, elmondja, hogy ı elrejtette Isten titkát, és mindezt képes volt közszemlére tenni. De mi volt ezzel a célja? Mit nem értünk? Mark benyúlt a hátizsákba, és elıvett egy másik kötetet. — Ez a Rend egy korábbi marsalljának feljegyzése, amit 1897-ben írt. İ nyomozott Sauniére után és ennek kapcsán találkozott egy közeli falu másik papjával, Gélis abbéval, aki titkosírást talált a templomában. — Mint Sauniére — mondta Stephanie. — Úgy van. Gélis megfejtette a titkosírást és a püspök tudomására akarta hozni, amit megtudott. A marsall a püspök képviselıjének adta ki magát és lemásolta a rejtvényt, de a megfejtést megtartotta magának. Mark megmutatta a többieknek a titkosírást. Malone hosszasan tanulmányozta a betőkbıl és jelekbıl álló sorokat. — Valami számkulcs a megfejtés? — Mark bólintott. — A kulcs nélkül lehetetlen megfejteni. A lehetséges kombinációk száma több milliárd. — Volt egy ilyen az apja naplójában is. — Tudom. Apa azt Noél Corbu kiadatlan kéziratában találta. — Claridon említette nekünk. — Ami azt jelenti, hogy most már de Roquefort-nál van — állapította meg Stephanie. De vajon ez Lars naplójának kitalált részéhez tartozik-e? — Bármit, amihez Corbu hozzányúlt, óvatosan kell kezelni — mondta Thorvaldsen. — Eltúlozta és kiszínezte Sauniére sztoriját, csak hogy fellendítse az átkozott szállodája forgalmát. — De az a kézirata — mondta Mark — apa szerint igaz dolgokat tartalmazott. Corbu jóban volt

Sauniére szeretıjével, egészen annak 1953-as haláláig. Sokan úgy gondolják, hogy a nı elmondott neki bizonyos dolgokat. Corbu ezért nem jelentette meg soha a kéziratát. Abban ugyanis a történetnek az ıáltala elképzelt változata szerepelt. — De biztos, hogy a naplóban lévı titkosírás hamis? — kérdezte Thorvaldsen. — Mert ez a legfontosabb dolog, amit de Roquefort meg akarna szerezni a naplóból. — Ebben csak reménykedhetünk — mondta Malone, és ebben a pillanatban észrevette az asztalon a Don Miguel de Manara olvassa a Könyörületesség Szabályait címő kép reprodukcióját. Fölemelte a levélpapír nagyságú másolatot és a feliratot tanulmányozta, amely a szerzetescsuhában lévı kis ember alatt olvasható, azon az ülıkén, amelyre az ujjait a szája elé emelve csendet intı emberke telepedett. ACABOCE A° 1681-ben Valami nem stimmelt, és hamarosan rájött, hogy az Avignonban látott kınyomaton a dátum 1687 volt. Elmondta a többieknek, ami az eszébe jutott. — A délelıttöt azzal töltöttem, hogy tájékozódtam a festményrıl — mondta Cassiopeia. — Egy tőz elpusztította az 1950-es években, de ezelıtt a vásznat megtisztították, és elıkészítették az újbóli kiállításra. A restaurálás alatt vették észre, hogy az 1687-es szám tulajdonképpen 1681. — A palota archívumában ırzött kınyomatot meg persze még akkor készítették, amikor a dátum túl sötét volt. — Stephanie megrázta a fejét. — Ez egy olyan rejtvény, amire nincs válasz. — Elkeseredettség érzıdött a hangjában. — Minden percenként változik. — Maguk pontosan azt teszik, amit a Nagymester akart — szólt közbe Geoffrey. Mindannyian ránéztek. — Azt mondta, ha elkezdenek együtt kombinálni, minden világos lesz. Malone nem értette. — De a Nagymester kifejezetten figyelmeztetett, hogy óvakodjunk a mérnöktıl. Geoffrey Cassiopeia felé intett. — Talán ıtıle kellene óvakodni. — Mit jelentsen ez? — kérdezte Thorvaldsen. — Az ı fajtája két évszázadon át harcolt a templomosok ellen. — Pontosabban a muzulmánok legyızték a templomosokat és kiőzték ıket a Szentföldrıl — jelentette ki Cassiopeia. — És a spanyolországi muzulmánok tartották féken a templomosokat itt, Languedocban, amikor a Rend megpróbált dél felé, a Pireneusokon is túlra terjeszkedni. Vagyis a Nagymesterének igaza volt. Óvakodjanak a mérnöktıl. — Mit tenne, ha megtalálná a Nagy Örökséget? — kérdezte tıle Geoffrey. — Attól függ, mi lenne az, amit megtalálok. — Mit számít az? Az Örökség semmiképpen sem az öné. — Ön nagyon arcátlan ahhoz képest, hogy csak egyszerő szerzetes a Rendben. — Sok forog kockán, többek közt önnek az a törekvése, hogy bebizonyítsa a kereszténység hazug voltát. — Nem emlékszem, hogy valaha is ilyesmit mondtam volna. — A Nagymester tudta. Cassiopeia arca megfeszült — Malone elıször látott nyugtalanságot a vonásain. — Az ön Nagymesterének fogalma sem volt az én törekvéseimrıl. — És azáltal, hogy titkolni próbálja — mondta Geoffrey —, annál inkább igazolja az ı gyanúját.

Cassiopeia Henrik felé fordult. — Ez a fiatalember problémát jelenthet. — A Nagymester küldte ıt — mondta Thorvaldsen. — Ezt mi nem bírálhatjuk felül. — Csak gondot okoz — jelentette ki Cassiopeia. — Talán igen — mondta Mark. — De részese ennek az ügynek, úgyhogy békéljen meg vele. A nı nyugodt maradt. — Ön megbízik benne? — Az nem számít — mondta Mark. — Henriknek igaza van. A Nagymester bízott benne, csak ez számít. Még akkor is, ha a jó rendtárs irritáló lehet. Cassiopeia nem erıltette tovább a dolgot, de az arcán ott bujkált a lázadás árnya. És Malone nem feltétlenül volt más véleményen, mint a nı. Figyelmét visszafordította az asztalra, és a Mária Magdolna-templomról készült színes fotókat nézte. Látta a kertet a Szőz szobrával, a Bőnbánat! Bőnbánat! és a Készült 1891-ben! feliratokkal a fejtetıre állított vizigót oszlopon. Elidızött a keresztre feszítés stációit mutató képeken, egy pillanatra megállva a tízediknél, amelyen egy római katona szerencsejátékkal próbálja elnyerni Krisztus köpenyét, a dobókockán pedig a hármas, a négyes és az ötös látszik. Aztán megállt a 14—es stációnál is, amelyen Krisztus testét viszi az éj leple alatt két férfi. Eszébe jutott, amit Mark a templomban mondott, és eltőnıdött. Vajon befelé mentek a sírkamrába, vagy kifelé jöttek onnan? Megrázta a fejét. Mi az ördög folyik itt?

ÖTVEN

DE ROQUEFORT KÖNNYEN MEGTALÁLTA a givors-i ásatás helyét, hiszen azt világosan jelezte a Michelin-térkép. Óvatosan közelítette meg a helyszínt. Nem akarta, hogy észrevegyék. Még ha Malone és társai nincsenek is ott, Cassiopeia Vitt szintén felismerné ıt. Ezért arra utasította a sofırt, hogy lassan guruljon át a parkolónak használt réten. Közben az ott álló kocsikat fürkészte, amíg egy olyan Peugeot-t nem talált, amilyen színőre és típusúra emlékezett, és amelynek szélvédıjén ott volt az autókölcsönzı matricája. — Itt vannak — mondta —, parkolj le! — A sofır megállt. — Körülnézek — mondta két rendtársának és Claridon-nak. — Várjatok itt és maradjatok észrevétlenek. Kikászálódott a langyos késı délutánba. A nap vérvörös korongja már lefelé tartott, a köröttük húzódó mészkı falak mögé. Mélyet lélegzett a hős szellıbıl, ami az apátságra emlékeztette. Ez itt már egyértelmően magaslati levegı volt. Gyorsan körbepillantott, azonnal fölfedezett egy, az erdıbe vezetı árnyas ösvényt, és megállapította, hogy az megfelelı irányba visz. De persze nem az úton megy majd, hanem a hatalmas fák között, a vadvirágos hangaszınyegen, ami az egész talajt beborította. Ez az egész vidék valaha a templomosok birtoka volt. A Pireneusokban egy közelben lévı hegyfokon volt az egyik legnagyobb templomos gazdaság. Valóságos fegyvergyár mőködött itt, ahol a rendtársak a lovagok fegyvereit kovácsolták éjjel-nappal. Nagy gondot fordítottak olyan eljárások kidolgozására, amellyel megedzették a fát, a bırt és a fémeket, hogy azokból szinte sérthetetlen védıeszközöket gyártsanak. De a lovagok legfıbb társa mégiscsak a kard volt. A várurak gyakran a feleségüknél is jobban szerették a kardjukat és arra

törekedtek, hogy egyetlen fegyver szolgálja ıket egész életük folyamán. A templomos lovagokban hasonló szenvedély lobogott, amit a Rend Szabályzata is ösztönzött. Ha egy férfi az életét kockára teszi, a legkevesebb az, hogy megválaszthassa a fegyvereit. De a templomos kardok nem egészen olyanok voltak, mint a báróké. Nem volt rajtuk arannyal és gyöngyökkel díszített markolat. A végükön nem volt kristálygömb, benne valamilyen ereklyével. A lovagtársaknak nem volt szükségük efféle talizmánokra, minthogy erejük abból fakadt, hogy életüket Istennek ajánlották és engedelmeskedtek a Szabályzatnak. Legfıbb társuk a lovuk volt, amely mindig rendkívül gyors és intelligens kellett legyen. Minden lovagnak három állata volt, „akiket" maga etetett, csutakolt és díszített föl mindennap. A lovak jelentették a Rend virágzásának egyik zálogát, a versenylovak, a hátasok, de különösen a csatalovak a lovagszerzetesek gondoskodását feltétlen hőséggel és odaadással viszonozták. Olvasott egy lovagról, akit a keresztes hadjáratból visszatérve a saját apjánál elıbb ismert föl hő csıdöre. Mert a lovaik mindig csıdörök voltak. Hogy egy lovag egy kancát üljön meg, az elképzelhetetlen volt. Hogy is mondta egykor az egyik lovag? „Nınek csak nıstényt!” De Roquefort továbbment. A lehullott gallyak és ágak dohos szaga beindította fantáziáját, és szinte hallotta a nehéz paták dübörgését, amelyek egykor kíméletlenül tiporták itt a mohát és virágokat. Hallgatózott, de a tücskök ciripelése minden mást elnyomott. Gondolt az elektronikus riasztóberendezésekre is, de mostanáig egyet sem fedezett fel. Továbbosont a fenyıfák között, változatlanul távol az úttól, mélyen az erdıben. Melege lett, izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokán. Magasan fölötte a szél fütyült a sziklák hasadékain át. Harcos szerzetesek. Ezekké váltak a rendtestvérek. Tetszett neki ez a kifejezés. Clairvaux-i Szent Bernát maga is azzal igazolta a templomosok létét, hogy dicsıítette a nem keresztények elpusztítását. Sem a halál elkerülése, sem a halál választása, ha az Krisztus üdvére történik, nem tartalmaz semmi bőnös elemet, hanem inkább dicsıséges érdem az. Krisztus katonája határozottan öl és még eltökéltebben hal meg. Kardját nem ok nélkül viseli. İ Isten eszköze arra, hogy megbüntesse a gonoszokat és védelmezze az igazakat. Amikor elpusztít egy gonosztevıt, az nem emberölés, hanem a Gonosz elpusztítása, amelyben ı Krisztus ítéletének törvényes végrehajtója. Jól ismerte ezeket a szavakat. Minden újoncnak jól az agyába, vésték. Ezeket ismételgette magában, amikor nézte, mint hal meg Lars Nelle, Ernst Scoville és Péter Hansen. Mindegyikük eretnek volt. A Rend útjában álltak. Gonosztevık. Most pedig újabb neveket kellett hozzátenni ehhez a listához. Azoknak a férfiaknak és nıknek a nevét, akik abban a kastélyban tartózkodtak, amit éppen most pillantott meg a fák között, egy sziklás hegygerinc alatt meghúzódó, védett völgyben. Tudott már valamit errıl a kastélyról, mert mielıtt elhagyta az apátságot, kért némi háttér információt. Valaha, a 16. században, királyi rezidencia volt, Medici Katalin kastélyainak egyike, és eldugott fekvése miatt megmenekült a nagy forradalom dúlásától. Megmaradt a reneszánsz emlékmővének, festıi látványt nyújtottak kisebb-nagyobb tornyai és meredek tetıi. Cassiopeia Vitt tényleg jómódú asszony lehetett. Rengeteg pénz kell egy efféle kastély vásárlásához, fenntartásához. Eltőnıdött, vajon a nı is folyamodik fizetett kastélylátogatások engedélyezéséhez, hogy egy kis bevételhez jusson. De nem, ez inkább egy zárkózott személy magánrezidenciájának tőnt. Bár ez a személy már háromszor is beleavatkozott az ı dolgaiba. Ideje rendezni az ügyét. Ugyanakkor szüksége volt arra a két könyvre is, ami most Mark Nelle táskájában lapult. Vagyis szó sem lehetett kapkodásról.

Alkonyodott, az árnyékok már kezdték elborítani a kastélyt. Agyában egymást kergették az elképzelések. Meg kell bizonyosodni arról, hogy valamennyien a kastélyban vannak. Mostani megfigyelıpontja túl közel esett a házhoz. De észrevett egy bükkfacsoportot, alig kétszáz méternyire, ahonnan zavartalan kilátás nyílik a fıbejáratra. Feltételezte, hogy számítanak a jövetelére. Azok után, ami Lars Nelle házában történt, nyilvánvalóan rájöttek, hogy Claridon neki dolgozik. De talán nem számítanak rá még ilyen hamar. Ami nagyszerő lenne. Vissza kell mennie az apátságba. A tisztjei ırá várnak. Tanácskozást hívott össze, amelyen ott kell lennie. Elhatározta, hogy a vele lévı két szerzetest itt hagyja megfigyelınek. Ez egyelıre elég. De késıbb még visszatér!

ÖTVENEGY

20 ÓRA

STEPHANIE NEM IS EMLÉKEZETT, mikor volt utoljára, hogy Mark és ı együtt ültek, és beszélgettek. Talán még a fia kamaszkorában. Ennyire széles lett már köztük a szakadék! Markkal a kastély egyik tornyában lévı kis szobába vonultak vissza. Az oda vezetı meredek csigalépcsı olyan keskeny volt, hogy csakis sovány emberek juthattak el a toronyba. Mielıtt leültek, Mark kitárt négy kiugró ablakot, hogy beengedje a kellemes esti levegıt. — Lehet, hogy nem hiszed el, de mindennap gondolok rád és apádra. Szerettem apádat. Hosszú ideig voltunk házasok. Megosztottuk egymással az életünket. De ı egyszer csak belebotlott ebbe a rennes-i történetbe és ez másfelé irányította a figyelmét. És teljesen lekötötte. Akkoriban ez sértett engem és nehezteltem érte. — Ezt megértem. Tényleg. Viszont amit nem tudok megérteni, miért kellett arra kényszerítened, hogy válasszon közted és aközött, amit fontosnak tartott. Mark éles hangja végigszántott Stephanie-n, akinek erıt kellett vennie magán. — A temetése napján már tudtam, mekkorát hibáztam. De már nem tudtam ıt visszahozni. Azon a napon győlöltelek. — Tudom. — Mégis rögtön visszarepültél, és itt hagytál engem Franciaországban. — Azt hittem, ezt akarod. — Így is volt, de az elmúlt években rengeteg idım volt az elmélkedésre. A Nagymester a te pártodat fogta, de csak most fogom fel sok szavának a valódi értelmét. Tamás evangéliumában Jézus azt mondja: aki nem győlöli meg atyját és anyját, nem lehet tanítványom. Aztán meg ezt mondja: aki atyját és anyját nem szereti, mint én, nem lesz tanítványom. Kezdem megérteni ezeket az egymásnak ellentmondó kijelentéseket... Győlöltelek, anya. — De most szeretsz is? A bizonytalanság zavara volt érezhetı köztük — és ez szíven ütötte a nıt. Végül Mark csak ennyit mondott: — Az anyám vagy. — Ez nem válasz. — Pedig csak ennyit kaphatsz.

Az arca, mely olyannyira hasonlított Larséhoz, egymással viaskodó érzelmeket tükrözött. Stephanie nem erıltette. Tudta, hogy már elmúlt az az idı, amikor valamit is kierıszakolhatott volna. — Még mindig a Magellán Ügyosztály vezetıje vagy? — kérdezte végül Mark. Stephanie hálásan nyugtázta a témaváltást. — Úgy tudom... Bár valószínőleg a végsıkig próbára tettem a szerencsémet, hiszen az utóbbi napokban Cotton-nal jó néhány meglehetısen feltőnı dolgot mőveltünk. — Jó embernek tőnik. — A legjobb. Nem akartam bevonni, de ı ragaszkodott hozzá. Hosszú ideig dolgozott nekem. — Jó, ha az embernek ilyen barátai vannak. — Neked is van egy. — Geoffrey? İ inkább orákulum nekem, mint barát. A Nagymester feleskette ıt a szolgálatomra. Hogy miért? Nem tudom. — Nem vagyok hozzászokva, hogy emberek az életüket ajánlják nekem. Stephanie-nak eszébe jutottak a szavak, amiket a Nagymester neki írt arról, hogy Markban nincs meg a kellı eltökéltség ahhoz, hogy a harcait végigvigye. Elismételte a Nagymester szavait a fiának. Mark csendben hallgatta. — Mit tettél volna, ha megválasztanak Nagymesternek? — kérdezte az anyja. — Lelkem egyik fele örült, hogy vesztettem. — Stephanie elképedt. — Miért? — Én egy tanár vagyok, nem pedig vezetı. — Te vagy az a férfi, aki egy nagyon fontos konfliktus középpontjában áll. Vannak, akik tıled várják, hogy megoldjad. — A Nagymesternek igaza volt velem kapcsolatban. — Stephanie leplezetlen döbbenettel bámult rá. — Apád szégyellné magát, hogy ilyesmit hall tıled. — Várta Mark dühkitörését, de a fia csak csendben ült. Kintrıl jól hallatszott a szúnyogok és más rovarok zümmögése. — Valószínőleg megöltem ma egy embert — suttogta lassan Mark. — Mit érezne apa ezzel kapcsolatban? Stephanie már várta, hogy a fia végre szóba hozza. Mark egy szót sem szólt a történtekrıl, mióta elhagyták Rennes-t. — Cotton elmondta nekem, mi történt. Nem volt más választásod. Annak a férfinak volt választási lehetısége, és égy döntött, hogy megtámad téged. Láttam, ahogy a teste lefelé zuhan... Furcsa, milyen érzések kerítenek hatalmukba, amikor rájössz, hogy éppen elvetted valakinek az életét. A nı várt, hogy Mark megmagyarázza. — Örültem, hogy meghúztam a ravaszt, hiszen ezáltal életben maradtam. A lelkem másik fele viszont gyötrıdik azért, mert a másik ember nem maradt életben. — Az élet döntések sorozata. İ rosszul döntött. — Te folyton ezt teszed, igaz? Efféle döntéseket hozol? — Naponta megtörténik. — Az én szívem nem elég kemény ehhez. — És az enyém igen? — Stephanie-nak rosszul esett a burkolt célzás. — Ezt neked kell tudnod. — A munkámat végzem, Mark... Itt meg az a férfi döntött a sorsáról, nem te. — Nem. De Roquefort döntött róla. İ küldte ki a szakadék szélére, jól tudva, hogy abból

összecsapás lesz. İ döntött. — Ez a baj a ti rendetekkel, Mark. A feltétlen engedelmesség nem helyes. Még nem volt olyan ország, hadsereg vagy vezetı, aki sokáig fennmaradt volna, ha ragaszkodott ehhez az ırültséghez. Az én ügynökeim maguk döntenek. Rövid, feszült csend támadt. — Igazad van — mondta végül halkan Mark. — Apa most szégyenkezne miattam. Stephanie úgy döntött, hogy megkockáztatja: — Mark, az apád már nincs többé. Már régóta halott. Számomra te is halott voltál öt év óta. De most itt vagy. Nincs számodra helye a megbocsátásnak? Remény hatotta át a könyörgését. Mark fölállt a székébıl. — Nem, anya. Nincs. Ezzel kiment a szobából.

ÖTVENKETTİ

MALONE A KASTÉLYON KÍVÜL, egy növényzettel sőrőn benıtt pergola alatt keresett menedéket. Úgy nézte, vadszılı az, ami a kis lugast kialakította. Csak a szúnyogok zavarták a nyugalmát. Nézte a repdesı denevéreket a szürkülı égbolton. Ezt megelızıen rövid sétát tett a kastély körül, megcsodálva annak építészeti megoldásait, a könyveket szeretı ember szemével elképzelve, hogy ezen falak közt valaha nemesi családok tagjai beszélgethettek politikáról és költészetrıl, miközben lantosok énekelték meg Roland és Nagy Károly tetteit. Tudta, hogy ez egy romantikus, csupán feltételezett, de azért nem teljesen valószínőtlen elképzelés, hiszen voltak a francia forradalom elıtt olyan földbirtokos nemesek, akik efféle gyönyörő kastélyokban éltek. Stephanie, Henrik, Mark és Geoffrey továbbra is bent voltak. Szüksége volt egy kis egyedüllétre, ezért észrevétlenül kisurrant. Közvetlenül ez elıtt Stephanie félrevonta és elmondta, hogy Atlantából kapott egy hívást, amelyben adatokat közöltek vendéglátójukról. Elmondták, hogy Cassiopeia Vitt neve sehol sem szerepel az Egyesült Államok kormánya által nyilvántartott terroristagyanús egyének listáján. Személyes élettörténetében nincs semmi feltőnı, annak ellenére, hogy félig muzulmán származású, és ez manapság már önmagában is vörös vészjelzıt szokott beindítani. Egy párizsi székhelyő, több kontinensre is kiterjedı vállalatbirodalom tulajdonosa, amely üzleti vállalkozások széles körében érdekelt, több milliárd eurós értékben. Az apja indította a vállalatot, ı pedig megörökölte annak irányítását, bár a mindennapi ügymenetben nemigen vett részt. Elnöknıje volt egy holland alapítványnak is, amely szorosan együttmőködött az ENSZ-szel az AIDS és az éhínség elleni nemzetközi tevékenységben, elsısorban az afrikai segélyezésben. Egyetlen külföldi kormány sem tekintette ıt veszélyforrásnak. Malone mégsem volt teljesen nyugodt. Naponta keletkeztek új fenyegetések és a legkülönfélébb helyekrıl támadtak. Nagyon elmerült a gondolataiban. Fölnézett, és Cassiopeiát látta meg a pergola másik oldalán. Szők, fekete lovaglóöltözéket viselt, ami nagyon jól állt neki. — Éppen önre gondoltam. — Nagyon hízelgı. — Nem biztos. — A lovaglóruhára mutatott. — Azon töprengtem, hogy hová tőnhetett. — Megpróbálok minden este lovagolni. Serkenti a gondolkodást. A nı belépett a lugasba.

— Évekkel ezelıtt az anyámnak építtettem. İ nagyon szeretett a szabadban lenni. Cassiopeia leült vele szemben, egy padra. Malone tudtam hogy miért kereste meg. — Észrevettem már korábban is, hogy kétségei vannak ebben az egész ügyben. Azért van ez így, mert nem hajlandó kétségbe vonni az ön keresztény Bibliáját? Malone nem igazán akart errıl beszélgetni, de a nı láthatóan nagyon elszánt volt. — Egyáltalán nem. Inkább azért, mert ön döntött úgy, hogy vitatja a Biblia állításait. Nekem úgy tőnik, hogy ebben az ügyben mindenkinek az a legfıbb törekvései hogy porrá zúzzon valamit. Önnek, de Roquefort-nak, Marknak, Sauniére-nek, Larsnak, Stephanie-nak. Még Geoffrey-nek is van valamiféle terve, pedig ıróla aztán az a legkevesebb, amit elmondhatunk, hogy különbözik tılünk. — Hadd mondjak el egy-két dolgot, amibıl megláthatja, hogy ez az egész nem személyes ügy, legalábbis részemrıl nem az. Malone ebben kételkedett, de érdekelte, hogy a nı mit mond. — Tudta például az, hogy a történelem folyamán mindössze egyetlenegy keresztre feszített ember csontvázát találták meg a Szentföldön? Nem tudta. — A keresztre feszítés idegen volt a zsidóktól. İk megkövezték, megégették, lefejezték vagy megfojtották azt, akit halálra ítéltek. A mózesi törvények csak azt engedték meg, hogy egy már kivégzett bőnözı holttestét szögezzék fára, mégpedig kiegészítı büntetésként. — Mert átkozott Isten elıtt aki fán függ — idézte Malone az V. Könyvet. — Látom, ismeri az Ótestamentumot. — Még nálunk, Georgiában is akadnak félmőveltek. A nı elmosolyodott. — A zsidók számára ugyan idegen volt, de a rómaiaknál egészen mindennapos kivégzési mód volt a keresztre feszítés. Krisztus elıtt 4-ben Varrus több mint kétezer embert feszíttetett meg. Krisztus után 66-ban Florus csaknem négyezret. Titus 70 körül naponta ötszázat. Mégis mindössze egyetlenegy csontváz került elı. Mégpedig 1968-ban, Jeruzsálemtıl északra. A csontok az elsı évszázadból valók voltak, ami nagyon sok embert felizgatott. De a halott nem Jézus volt. A neve Jehochanan volt, körülbelül 165 centi magas, 24-28 éves lehetett a halálakor. Mindezt az osszáriumára írtakból tudjuk, ıt is felkötözték a keresztre, nem felszögezték. Egyik lába sem volt eltörve. Tudja, mi a jelentısége ennek a részletnek? — A kereszthalál lényege a hosszú szenvedés volt — mondta Malone. — Minél tovább függ valaki, annál nehezebben tud lélegezni. Végül a fej elırebukik, és az oxigénhiány végez az illetıvel. — A keresztre feszítés nyilvános megalázás volt. Ezért a hatóságok nem akarták, hogy az elítéltek túl hamar kiszenvedjenek. A haláltusa elnyújtása érdekében egy fadarabot helyeztek az elítélt dereka tájára, hogy az rátámaszkodhasson, vagy egy másikat a sarka alá, hogy ráállhasson. A kereszten függı így meg tudta támasztani magát és lélegezhetett. Többnapnyi kínlódás után, ha az elítélt még mindig nem készült el az erejével, a halál felgyorsítása érdekében a katonák eltörték a lábait. Így már nem tudta tartani magát és a halál viszonylag hamar bekövetkezett. Malone felidézte magában az evangéliumokat. — Egy keresztre feszített halála beszennyezhette a zsidó Szombatot. A zsidók még az éj beállta elıtt le akarták venni Jézus és a vele együtt elítélt két bőnös testét a keresztrıl. Pilátus ezért elrendelte a két lator lábainak eltörését. Cassiopeia bólintott. — Amikor pedig Jézushoz értek, mivel látták, hogy már halott, az ı lábszárcsontját nem törték el. Ezt írja evangéliumában János. Elgondolkozott már azon, hogy vajon Jézus miért halt meg ilyen gyorsan? Alig néhány órát volt csak a kereszten... A keresztre feszítettek általában napokig

szenvedtek, mielıtt meghaltak volna. És a római katonák miért nem törték el ennek ellenére is a lábát, csak hogy teljesen biztosak legyenek abban, hogy meghalt? Ehelyett, mondja János, lándzsát döftek az oldalába, ahonnan vér és víz folyt ki. De Máté, Márk, és Lukács nem említ semmi ilyesmit. — Hogyan magyarázza ezt? — Abból a több tízezerbıl akit keresztre feszítettek, csupán egynek a csontjait találták meg. A magyarázat pedig egyszerő. Jézus idejében a temetés nagy tisztesség volt. Nem volt annál borzalmasabb, mint a testedet a dögevı madaraknak, és más vadállatoknak otthagyni. A rómaiaknál mindhárom legrettentıbb büntetésében, az elégetésben, a vadállatok elé vetésben, és a keresztre feszítésben volt egy közös vonás: nem maradt test amit el lehetett volna temetni. A keresztre feszítetteket általában addig hagyták lógni a fán, amíg a keselyők csupaszra takarították a csontjaikat. Ami még ezután is megmaradt, azt egy közös sírba hányták. Mégis, mind a négy evangélium azt írja, hogy Jézus a kilencedik órában, délután háromkor halt meg, azután levették és eltemették. Malone kezdte megérteni. — A rómaiak nem ezt tették volna. — Itt válik a történet különösen bonyolulttá. Jézust halálra ítélik, alig néhány órával a zsidó Szombat elıtt. Mégis keresztre feszítésre ítélik, ami az egyik leglassabban ölı kivégzési mód. Hogyan gondolhatja azt bárki is, hogy meg fog halni még naplemente elıtt, vagyis a Szombat kezdetéig? Márk evangéliuma még azt is megemlíti, hogy Pilátus is elcsodálkozott Jézus gyors kiszenvedésén és meg is kérdezte az egyik centuriót, hogy minden rendben történt-e. — De hát Jézust megkínozták, mielıtt felszögezték a keresztre, nem? — Jézus erıs ember volt, a legszebb férfikorban. Hozzá volt szokva, hogy nagy távolságokat gyalogoljon, a hıségben. Valóban, elszenvedte a megkorbácsolást. A Szabályzat szerint 39 ütést kellett kapnia. Azonban az evangéliumokban sehol sem írják azt, hogy ténylegesen ennyi ütést mértek volna rá. És a kínzások után még elég jó erıben volt ahhoz, hogy határozott, erıteljes hangon szóljon a vádlóihoz. Mindegyik evangélium megemlíti ezt. Vagyis nem sok adat van arról, hogy legyengült volna. Mégis, Jézus a keresztre feszítést követı három órán belül meghal, mégpedig anélkül, hogy eltörnék a lábát, az oldalát pedig állítólag átütik egy lándzsával. — A jóslat Mózes II. könyvébıl. János ír errıl az evangéliumában, ı mondja, hogy mindez megtörtént, és ezáltal beteljesedett a Szentírás. — Olvasta az Exodus 12. fejezetének 46. versét? Ez a zsidó húsvéttal kapcsolatos elıírásokról szól, többek közt arról, hogy a húst nem szabad kivinni a házból. Azt teljes egészében a házban kell megenni és eközben csontot se törjetek össze a házban. Mindennek semmi köze Jézushoz. János utalása csupán gyönge próbálkozás arra, hogy a történetet az Ószövetség egyenes folytatásának tekintsék. A másik három evangélium, ahogy mondtam, említést sem tesz a lándzsáról. — Gondolom, akkor ön szerint az evangéliumok nem igazak... — A bennük található egyetlen információnak sincs értelme. Nemcsak egymásnak mondanak ellent, hanem a történelemnek, a logikának és a józan észnek is. Azt akarják elhitetni velünk, hogy egy keresztre feszített ember, akinek nem törték el a lábait, három óra alatt meghal, és utána abban a tisztességben részesül, hogy eltemethetik. Vallásos szempontból nézve persze minden teljesen érthetı. A korai igehirdetık híveket akartak toborozni. Ehhez Jézust emberi mivoltából föl kellett emelni isteni Krisztussá. Az evangélisták mind görögül írtak, és nyilván jól ismerték a történelmet. Ozirisz, az egyiptomi-görög istennı, Ízisz hő istentársa pénteken hal meg a Gonosz kezétıl aztán három nappal késıbb feltámad. Miért ne tehetné ezt meg Krisztus is? Természetesen, ha Krisztus fizikai valójában feltámad halottaiból, akkor kell lennie egy

azonosítható testnek is. Ez pedig nem állhat a dögevı madarak által lecsupaszított és közös sírba dobált csontokból. Éppen ezért van szükség az eltemetésre. — Ezt próbálta meg bebizonyítani Lars Nelle? Hogy Krisztus nem támadt fel halottaiból? A nı megrázta a fejét. — Fogalmam sincs. Lars nem volt beszédes ember. Én csak annyit tudok biztosan, hogy a templomosok tudtak bizonyos dolgokat. Fontos dolgokat. Eleget ahhoz, hogy kilenc homályos múltú lovag csapatát nemzetközi hatalommá fejlesszék. És a tudás volt az, ami gerjesztette ezt a terjeszkedést. Ismeretek, amiket Sauniére felfedezett. És én ezt a tudást akarom. — Hogyan lehetne bármit vagy az ellenkezıjét bizonyítani? — Muszáj. Látta Sauniére templomát. Rengeteg utalás, célzás található benne, és mind egy irányba mutat. Kell hogy legyen itt valami, ami elég volt ahhoz, hogy meggyızze ıt: a templomosoknál van a rejtély kulcsa. — Csak álmodozunk. — Tényleg? Malone észrevette, hogy az est már sötétségbe borult, és a környezı hegyek és erdık már csak körvonalazódni látszanak. — Nem vagyunk egyedül — suttogta Cassiopeia. — Malone kérdın meredt rá. — Két embert vettem észre. Egyet észak felé, a másikat délen. Figyeltek. De Roquefort elég gyorsan megtalálta önöket. — Nem is gondoltam, hogy az adóvevıs trükk majd jelentısen le tudja lassítani. Kitalálta, hogy ide jöttünk, Claridon pedig megmutatta neki az utat. Önt észrevették? — Nem hiszem. Óvatos voltam. — A dolog most már nagyon veszélyessé válhat. — De Roquefort-nak sietnie kell. Türelmetlen, pláne ha úgy érzi, hogy becsapták. — A naplóra gondol? A nı bólintott. — Claridon rá fog jönni, hogy tele van hibákkal. — De Roquefort megtalált minket és megfigyelés alatt tart. — Éppen ezért úgy gondolja, hogy ura a helyzetnek. Pedig nagyon keveset tudhat. Különben miért törné magát? Használná a saját forrásait és kutatna. De nem. Neki szüksége van ránk. Cassiopeia szavai logikusan hangzottak. — Azért lovagolt ki, mert számított rájuk, ugye? — Gondoltam, lehet, hogy már figyelnek. — Ön mindig gyanakvó. A nı szembefordult Malone-nal. — Csak ha bántani akarnak. — Gondolom, eltervezett már bizonyos lépéseket. — Igen. Van konkrét tervem.

ÖTVENHÁROM

FONTAINES APÁTSÁG JÚNIUS 26. HÉTFİ, 0 ÓRA 40 PERC

DE ROQUEFORT A FİKÁPOLNÁBAN, az oltár elıtt ült. Ismét a hivatalos, fehér reverendáját

öltötte fel. Elıtte a padsorokat megtöltötték a szerzetesek, akik a kezdeti korokból való énekeket énekeltek. Claridon a könyvtárban bújta a dokumentumokat. De Roquefort arra utasította a könyvtárost, hogy tegye lehetıvé a bolondnak, hogy mindenhez hozzájuthasson, amit kér, de egyúttal szigorúan ellenırizze is. Givors-ból azt a jelentést kapta, hogy Cassiopeia Vitt kastélya elcsendesedett éjszakára. Az egyik szerzetes az épület elejét figyelte, a másik a hátsó részt. Minthogy a kastélynál most nem sokat lehetett tenni, elhatározta, hogy eleget tesz itteni kötelezettségeinek. Egy új lelket készültek éppen befogadni a Rendbe. Hétszáz évvel ezelıtt minden újoncnak törvényes származásúnak, adósságmentesnek és fizikailag egészségesnek kellett lennie, hogy akár háborúba is indulhasson. Szinte kivétel nélkül nıtlenek voltak, de házasemberek is kaphattak tiszteletbeli státust. Nem volt probléma az sem, ha bőnözık voltak, vagy kitagadottak. Mindegyiküknek járt a megváltás. Minden Nagymesternek az volt a feladata, hogy növelje a Rend létszámát. A Szabályzat egyértelmően kimondta, hogy ha egy világi lovag vagy más férfi ott akarja hagyni a kárhozatos világot, akkor nem szabad megtagadni tıle a belépést. Szent Pál szavai jelentették a korszerő felvételi elvet: fogadd be a lelket, ha az Istentıl való. Az elıtte térdelı jelölt, az elsı lehetıséget hozta el De Roquefort számára, hogy gyakorlatba ültesse ezt az elvet. Felháborította, hogy egy ilyen magasztos ceremóniát kénytelen az éjszaka közepén, zárt ajtók mögött végezni. De hát ez volt a Rend sorsa. İ viszont azt akarta, hogy amit majd ıróla a Krónikában írnak, az az legyen, hogy a Rendet ı emelte vissza a fénybe. Az éneklés abbamaradt. Felállt a tölgyfa székbıl, amely a kezdetektıl fogva a Nagymester ülıhelyeként szolgált. — Jó testvérem! — mondta a jelöltnek, aki elıtte térdelt, kezét a Biblián tartva. — Nagy dolgot kérsz. A mi Rendünknek csak a felszínét láthattad. Ebben a ragyogó apátságban élünk, jól eszünk és iszunk. Van ruhánk és gyógyszerünk, tanulunk, és lelkünket is mőveljük. Ugyanakkor szigorú szabályok szerint élünk. Nehéz az embernek más szolgájává lenni. Ha éppen aludnál, fölkelthetnek. Ha ébren vagy, utasíthatnak arra, hogy feküdj le. Lehet, hogy nem arra akarnál menni, amerre parancsolják, de meg kell tenned. Kevés olyan dolgot tehetsz, amit szeretnél. Képes vagy elviselni ezeket a megpróbáltatásokat? A húszas évei vége felé járó fiatalember, akinek már rövidre nyírták a haját és megborotválták sápadt arcát, most felnézett és ezt mondta: — Mindent elviselek, ami Istennek tetszı. De Roquefort tudta, hogy ilyen a tipikus jelölt. Az egyetemen találták meg, évekkel ezelıtt. A Rend egyik tagja megfigyelte, hogy miként halad tanulmányaival, s eközben feltérképezték családi hátterét és személyes élettörténetét. Minél kevesebb kötıdése volt, annál jobb, és az élet manapság bıvelkedett sodródó lelkekben. Végül közvetlen kapcsolatba léptek vele, és ha fogadókészséget tapasztaltak, a jelöltet lassan bevezették a Rend Szabályzatának ismeretébe, miközben föltették neki azokat a kérdéseket, amelyeket évszázadok óta minden újoncnak föltettek. Házas? Jegyes? Fölesküdött már valaha más vallási rendnek? Vagy tett ilyen ígéretet? Van tartozása, amit nem tud kifizetni? Rejtett betegsége? Lekötelezettje-e bármilyen okból férfinak vagy nınek? — Jó testvérem! — mondta a jelöltnek. — Társaságunkban ne keress gazdagságot, sem dicsıséget, sem testi gyönyöröket. Ezek helyett három dolgot kell megfogadnod. Elıször is, le kell mondanod minden földi hívságról, és el kell utasítanod azokat. Másodszor, az Urunkat kell szolgálnod. Harmadszor, szegénységet és vezeklést kell vállalnod. Megígéred-e az Úrnak és a Szőzanyának, hogy életed minden napján engedelmeskedni fogsz eme Rend Nagymesterének? Hogy szőzies tisztaságban, magántulajdon nélkül fogsz élni? Hogy megtartod ennek a háznak a

szokásait? Hogy sohasem hagyod el ezt a Rendet, sem jómódban, sem szegénységben, sem jó idıkben, sem rosszban? Ezeket a szavakat használták már a kezdetek óta, és de Roquefort-nak eszébe jutott az, amikor neki tették fel ugyanezeket a kérdéseket, harminc évvel korábban. Még mindig érezte azt a szenvedélyt, ami benne akkor gyúlt, és ez a láng most pusztító erıvel lobogott. Templomosnak lenni fontos volt, jelentett valamit. És eltökélte, hogy minden egyes jelöltnek, aki az ı hivatali ideje alatt ölti magára a Rend csuháját, segít ezt az eltökéltséget elsajátítani. Az elıtte térdelı szemébe nézett. — Mit válaszolsz, testvérem? — De par Dieu. Isten üdvére, megteszem. — Tisztában vagy azzal, hogy az életedet is kérhetik? — Az utóbbi napokban történtek fényében ez a kérdés még jelentıségteljesebb volt. — Természetesen. — És miért áldoznád fel az életed értünk? — Mert a Nagymesterem ezt parancsolja. Ez volt a helyes válasz. — És mindezt vita nélkül tennéd? — Ha ellenkeznék, azzal megsérteném a Szabályzatot. Az én dolgom az engedelmesség. De Roquefort intett az ellátnoknak, aki egy szekrénybıl elıvett egy hosszú vászonleplet. — Állj föl! — mondta a jelöltnek. A fiatalember felállt. Fekete gyapjúköpenye vállától csupasz lábáig beborította sovány testét. — Vedd le a ruhádat! — mondta de Roquefort, és a ruhát lehúzták az ifjú fején át. Alatta az újonc fehér inget és fekete nadrágot viselt. Az ellátnok közelebb jött a lepellel és megállt mellette. — Levetetted az anyagi világ köpenyét — hirdette ki de Roquefort. — Most mi beburkolunk téged a tagságunkat jelképezı lepelbe és köszöntünk abból az alkalomból, hogy újjászülettél a Rendünk tagjaként. Intett, és az ellátnok elırelépett és beburkolta a lepelbe a jelöltet. De Roquefort már sok meglett embert is látott könnyekre fakadni ezekben a pillanatokban. Magának is erısen kellett küzdenie az érzéseivel, amikor annak idején ırá terítették ugyanezt a leplet. Senki sem tudta, hogy pontosan milyen régi ez a lepel, de az egyik ilyen lepel a kezdetek óta nagy tisztelettıl övezve pihent a beavatási ládikában. Ismerte az egyik ilyen korai lepel történetét. Abba tekerték Jacques de Molay testét, miután a Nagymestert az ajtóra szögezték a párizsi Temple-ban. De Molay abba a lepelbe csavarva feküdt két napig, meg sem bírta mozdítani a tagjait a sebei és a kimerültség miatt. Ezalatt a testében lévı baktériumok és váladékok foltot hagytak a szövetrostokon, és egy olyan képet rajzoltak ki, amelyrıl ötven évvel késıbb hiszékeny keresztények azt hitték, hogy Krisztus testének lenyomata, és ekként kezdték tisztelni. De Roquefort mindig is azt gondolta, hogy így helyes. A templomos lovagok Nagymestere, egy állítólag eretnek rend feje lett a modell, akirıl minden késıbbi mővész Krisztus arcát mintázta. Tekintetét a gyülekezetre vetette. — Magatok elıtt láthatjátok legújabb testvérünket. Az a lepel van rajta, ami az újjászületést jelképezi. Ezt az élményt mindannyian megtapasztaltuk, ez összeköt mindannyiunkat. Amikor megválasztottatok Nagymesternek, új napot, új Rendet, új irányt ígértem. Azt mondtam nektek, ezentúl nem lesz olyan, hogy a kisebbség többet tud a többségnél. Azt mondtam nektek, megtalálom a Nagy Örökséget. Elıbbre lépett egyet. — A könyvtárunkban most ott van egy ember, aki rendelkezik a tudással, amire nekünk szükségünk van. Sajnos, miközben elızı Nagymesterünk nem tett semmit, mások, nem a

Rendhez tartozók, igenis kutattak. Én, személyesen, figyelemmel követtem a tevékenységüket, arra várva, hogy mikor csatlakozzunk mi is ehhez a kutatáshoz. — Kis szünetet tartott. — Eljött ez az idı. Ebben a pillanatban is több testvérünk folytatja a kutatást e falakon kívül, és közületek többen csatlakoznak majd hozzájuk. Beszéd közben a templomon körbehordozta tekintetét, amely megállapodott a káplánon. Az olasz származású férfi arca ünnepélyességet sugárzott. İ volt a fıprelátus, a legmagasabb rangú egyházi személy a Renden belül. A káplán állt a rendtestvérek körülbelül egyharmadát képezı papság élén, akik életüket egyes-egyedül Krisztusnak szentelték. A káplán szavainak súlya volt, különösen, hogy nagyon takarékosan bánt a szóval. Korábban, az este, amikor összeült a tanács, a káplán aggodalmát fejezte ki a halálesetek miatt. — Túl gyorsan haladsz — mondta a káplán. — Azt teszem, amit a Rend kíván. — Azt teszed, amit te kívánsz. — Van a kettı között különbség? — Úgy beszélsz, mint az elızı Nagymester. — Ebben a kérdésben igaza volt. És bár sok kérdésben nem értettem vele egyet, engedelmeskedtem neki. Sértette a nála fiatalabb káplán ıszintesége, különösen a tanács elıtt, de tudta, hogy nagyon sokan tisztelik. — Szerinted mit kellene tennem? — Megóvni a testvérek életét. — A rendtársak mind tudják, hogy lehetnek olyan esetek, amikor fel kell áldozniuk az életüket. — Már nem a középkorban élünk. Nem készülünk keresztes háborúba. Ezek az emberek Istennek ajánlották magukat, neked pedig engedelmességet fogadtak, hogy bizonyítsák elkötelezettségüket. Nincs jogod elvenni az életüket. — Meg akarom találni a Nagy Örökséget. — Milyen célból? Hétszáz éven át kibírtuk nélküle. Már nem fontos. De Roquefort megdöbbent. — Hogy mondhatsz ilyet? Az a mi örökségünk. — Mit jelenthetne ma? — Az üdvözülésünket. — Már meg lettünk váltva. Az itt lévı emberek mind jótét lelkek. — A Rendünk nem érdemel számkivetettséget. — Mi kényszerítettük magunkra a kirekesztettséget. Meg vagyunk vele elégedve. — Én nem. — Akkor ez a te harcod, nem a miénk. — De Roquefort haragja egyre nıtt. — Nem tőröm az ellenkezést! — Nagymester, még egy hete sincs, és máris elfeledted, honnan jöttél. A káplánra meredve most megpróbálta kiolvasni annak rezzenetlen arcából, mire gondol. De Roquefort komolyan vette, amiket korábban mondott. Nem tőri az ellenkezést. A Nagy Örökséget meg kell találni. A válaszokat pedig megtalálja Claridon és a kastélyában tartózkodók révén. Így hát elfordította tekintetét a káplán kifejezéstelen arcáról, és az elıtte ülı tömegre összpontosított. — Testvéreim! Imádkozzunk a sikerért!

ÖTVENNÉGY

1 Óra

MALONE RENNES-BEN VOLT ÉS A MÁRIA MAGDOLNA-TEMPLOM FELÉ TARTOTT. Az ismert rikító részletek a szokott kényelmetlen érzéssel töltötték el. A templomhajó üres volt, csak egy ember állt magányosan az oltár elıtt, fekete papi ruhában. Amikor megfordult, az arca ismerıs volt. Bérenger Sauniére. — Mit keres itt? — kérdezte Sauniére éles hangon. — Ez az én templomom. Az én mővem. Kizárólag az enyém. — Hogyhogy a magáé? — Én ragadtam meg az alkalmat. Senki más, csak én! — Miféle alkalmat? — Akik szembeszállnak a világgal, mindig veszélyeknek teszik ki magukat. Ekkor vett észre egy tátongó lyukat a padlóban, közvetlenül az oltár elıtt, amelyben lépcsıfokok vezettek le a sötétségbe. — Mi van ott lent? — kérdezte. — Az igazsághoz vezetı út elsı lépése. Isten áldja mindazokat, akik ırizték ezt az igazságot! Isten áldja a jóságukat! Az ıt körülvevı templom hirtelen eltőnt, és ı azon a fákkal teli téren találta magát, amely Mexikóvárosban, az amerikai nagykövetség elıtt terül el. Emberek siettek mindenfelé. Autódudák hangja hallatszott, kerekek csikorgása, meg dízelmotorok nehéz dohogása. Aztán hirtelen lövések. Egy autó felıl, amely éppen most fékezett le. Emberek ugrottak elı belıle. Lıni kezdtek egy középkorú nıre és egy fiatal dán diplomatára, akik az árnyékban ebédeltek. A nagykövetséget ırzı tengerészgyalogosok észrevették, de túl messze voltak. A pisztolyáért nyúlt és lıtt. Testek zuhantak a kövezetre. Cai Thorvaldsen koponyája szétrobbant, amint eltalálták a középkorú nınek szánt golyók. Kettıt lelıtt azok közül, akik a támadást kezdték, aztán úgy érezte, hogy a válla darabokra szakad, amikor egy lövedék eltalálta. A fájdalom az egész testét átjárta. Vér lövellt a sebbıl. Hátratántorodott, de még így is lelıtte a támadóját. A golyó belefúródott a sötét arcba, amely ettıl hirtelen visszaváltozott Bérenger Sauniére arcává. — Miért lıtt le? — kérdezte nyugodtan Sauniére. Visszaálltak köré a templom falai, és elıtőntek a kereszt stációi is. Malone egy hegedőt vett észre az egyik padon. A húrok tetején egy fémtálca hevert. Sauniére odalebegett, és homokot szórt a tálcára. Aztán végigrántotta a vonót a húrokon és az éles hangok rezgésétıl a homok egy szabályos elrendezéső sablonba rendezıdött. Sauniére mosolygott. — Ahol a tálca nem rezeg, ott a homok mozdulatlan marad. Ha megváltoztatom a hangmagasságot, a rezgés másfajta mintát hoz létre. Minden alkalommal mást. A grimaszoló Asmodéus szobra megelevenedett, az ördögszerő démonalak otthagyta a szenteltvíztartót, és megindult feléje. — Szörnyő ez a hely — mondta a démon. — Neked nincs itt helyed — kiáltott rá Sauniére. — Akkor miért helyeztél ide?

Sauniére nem válaszolt. Újabb alak tőnt elı a homályból. A kis ember a barna szerzetescsuhában, a Don Miguel de Manara olvassa a Könyörületesség Szabályait címő képbıl. Ujját továbbra is az ajkain tartotta, csendet intve, és hozott magával egy zsámolyt, amelyre rá volt írva, hogy Acaboce A°1681. Aztán elvette az ujját és megszólalt. — Én vagyok alfa és ómega, a kezdet és a vég. Ezzel az emberke eltőnt. Egy nı jelent meg, arca sötétben maradt, fekete ruháján semmilyen részletet nem lehetett kivenni. — Ismered a síromat — mondta Marié d'Hautpoul de Blanchefort. — Félsz a pókoktól? — kérdezte a nı. — Nem fognak bántani. Hirtelen vakítóan világító római számok jelentek meg a nı ruhájának mellrészén. LIXLIXL. Egy pók tőnt elı a számok alatt, olyan, mint Marié sírkövén. Lábai között hét pont látszott, a feje és a két legközelebbi láb közötti hely viszont üresen maradt. Marié az ujjaival vonalat húzott a nyakától, a számokon át, egészen le a pókig. Egy nyílvesszı jelent meg ott, ahol elhúzta az ujját. Ugyanaz a mindkét végén hegyes vesszı, mint a sírkövön. Malone is lebegett. Lassan elúszott a templomtól. Át a falakon, ki az udvarba, majd a virágoskertbe, ahol a megfordított vizigót oszlopon a Szőz szobra állt. A kı most nem az idı tépázta, fakó szürke volt, hanem szinte világítottak rajta a szavak: BŐNBÁNAT, BŐNBÁNAT és a KÉSZÜLT 1891-BEN. Megint Asmodéus jelent meg. — E jelben gyızni fogsz — mondta a démon. A vizigót oszlop elıtt Cai Thorvaldsen feküdt. Egy olajfoltos aszfaltdarabon hevert, amit vörösre festett a kiömlött vér, végtagjai furcsán kicsavarodtak, mint a vörös dzsekisé a Kerek Toronynál. Szemei hidegen, rémülten meredtek a semmibe. Hangokat hallott. Éles, recsegı géphangokat. Egy televízió képernyıjét látta, amelyen egy bajuszos riporter éppen beszámolt egy mexikói ügyvédnı és egy dán diplomata megölésérıl, azt hangoztatva, hogy a gyilkosság oka ismeretlen. A következmény: — Hét halott, kilenc sebesült. MALONE FELRIADT. Korábban már többször is álmodott Cai Thorvaldsen haláláról, de sohasem Rennes-le-Cháteau kapcsán. Elalvás elıtt a feje nyilvánvalóan tele volt olyan gondolatokkal, amikre nem talált választ. De végül sikerült találnia egy csendes kis szobát Cassiopeia Vitt kastélyában, ahová visszahúzódhatott. A nı pedig megnyugtatta, hogy figyelik azokat, akik ıket figyelik, vagyis azonnal értesülnek arról, ha de Roquefort készülne valamire az éjszaka folyamán. İ is egyetértett a nı helyzetértékelésével: a kastélyban biztonságban vannak, legalábbis reggelig. Így hát elaludt. Az agya azonban tovább dolgozott a rejtvény darabjainak összeállításán. Az álom nagy része már szertefoszlott, de a végére még emlékezett. A tévériportra, amely a mexikóvárosi támadásról szólt. Késıbb megtudta, hogy Cai Thorvaldsennek találkozója volt azzal a mexikói ügyvédnıvel. A nı egy határozott és bátor ügyvéd volt, aki éppen egy bőnbanda ügyében nyomozott. A helyi rendırség kiderítette, hogy már kapott fenyegetéseket, amiket azonban figyelmen kívül hagyott. A környéken voltak rendırök, de érdekes módon egy sem mutatkozott, amikor a gengszterek a sportkocsival megjelentek. Az ügyvédnı és az ifjú THORVALDSEN egy padon ült és ebédelt. Malone a közelben járt. Éppen visszafelé tartott az amerikai nagykövetségre, egy ügyben eljárva. Automatájával két támadót is lelıtt, mire a másik kettı észrevette ıt. A harmadik és negyedik embert ı nem is látta addig. Egyikük volt az, aki a

golyót a bal vállába küldte. Mielıtt elvesztette az eszméletét, még sikerült agyonlınie a támadóját. A negyedik emberrel az addigra odaérı tengerészgyalogosok végeztek. De addigra rengeteg golyó rengeteg embert talált el. Hét halott, kilenc sebesült. Hirtelen fölült az ágyban. Megoldotta A rennes-i talányt.

ÖTVENÖT

FONTAINES APÁTSÁG: 1 ÓRA 30 PERC

De Roquefort végighúzta a mágneskártyát az érzékelın, és az elektronikus zár kinyílt. Belépett a jól megvilágított könyvtárba és a szorosan sorjázó polcok között átfurakodott oda, ahol Royce Claridon ült. A férfi elıtt, az asztalon több halomnyi könyv és jegyzet hevert. A könyvtáros oldalt ült és figyelte Claridont, ahogyan azt meghagyta neki. De Roquefort intett a könyvtárosnak, hogy távozzon. — Mit tudott meg? — kérdezte Claridontól. — Az anyagok, amiket mutatott, nagyon érdekesek. Nem tudtam, hogy ez a Rend ilyen nagy tudott maradni még az 1307-es tisztogatás után is. — Sok mindent nem ismer még a történelmünkbıl. — Találtam egy beszámolót arról, hogyan égették meg máglyán Jacques de Molay-t. Eszerint sok rendtag végignézte a kivégzést Párizsban. — Emelt fıvel lépett fel a máglyára 1314. március 13-án, és azt mondta a tömegnek: Egy ilyen fontos pillanatban, amikor nekem már oly kevés van hátra e földi létbıl, kötelességem leleplezni a csalást és felfedni az igazságot." — Kívülrıl tudja a szavait? — Megérdemli. — Sok történész de Molay-t okolja a templomos rend bukásáért. Azt mondják, öntelt volt és gyenge. — És ezek a beszámolók, amiket most olvasott, mit állítanak? — Hogy erısnek és határozottnak tőnt, és körültekintıen tervezett meg mindent, mielıtt 1307 nyarán Ciprusról elindult volna Franciaországba. Elıre látta, hogy IV. Fülöp mire készül. — A vagyonunk és tudásunk megmenekült. De Molay gondoskodott a megırzésérıl. — A Nagy Örökség... — Claridon megrázta a fejét. — A rendtestvérek biztosították, hogy fennmaradjon. De Molay megszervezte. Claridon szemében kimerültség tükrözıdött. Annak ellenére, hogy késıre járt, de Roquefort most volt igazán elemében. — Olvasta de Molay utolsó szavait? — Claridon bólintott, és ı is idézte: — „Isten megbosszulja majd a halálunkat. Hamarosan jaj lesz azoknak, akik elítéltek minket.” — Ezzel IV. Fülöpre és V. Kelemenre utalt, akik összeesküdtek ellene és a Rendünk ellen. A pápa alig egy hónap múlva meghalt, Fülöp pedig hét hónappal késıbb. Fülöp egyik utódjának sem volt fiúgyermeke, így a Capetek ága magától kihalt. Aztán, vagy 450 évvel késıbb, a nagy francia forradalom idején a francia királyi családot bebörtönözték, ugyanúgy, mint de Molay-t, a párizsi Temple-be. Amikor a guillotine végül levágta XVI. Lajos fejét, egy ember odaugrott, ujját

belemártotta a király vérébe, majd azt a tömeg felé fricskázva ezt kiáltotta: „Jacques de Molay, meg lettél bosszulva!” — Az egyik templomos volt az? — Egy rendtestvér — bólintott de Roquefort. — Elragadta a pillanat heve. Az, hogy látta, amint kivégzik a francia királyságot. — Ez nagyon sokat jelent maguknak, igaz? De Roquefort nem igazán akarta megosztani érzéseit egy idegennel, de szükségesnek látta leszögezni: — Nagymester vagyok. — Nem, itt ennél többrıl van szó. Többrıl kell, hogy szó legyen. — A pszichoanalízis is a feladatai közé tartozik? — Maga ott állt egy robogó kocsival szemben, és választás elé állította Malone-t, hogy elgázoljae magát. Aztán meg habozás nélkül megperzselte volna a lábamat, egészen a csontig, lelkiismeret furdalás nélkül. — Monsieur Claridon, több ezer rendtestvéremet letartóztatták, kizárólag egy király kapzsisága miatt. Több százat máglyán megégettek. A sors iróniája, hogy csakis hazugság árán szabadulhattak volna. Az igazság a halálos ítéletüket mondta ki, hiszen a Rend egyetlen ellene felhozott vádpontban sem volt bőnös. Igen. Ez módfelett személyes ügy. Claridon felvette Lars Nelle naplóját. — Rossz híreim vannak. Elolvastam Lars naplójának nagy részét, és valami nem stimmel. De Roquefort-nak nem tetszett, amit ezek a szavak sejtettek. — Hibák vannak benne. Rossz dátumok. Tévesen megnevezett helyszínek. Helytelenül idézett források. Apró változtatások, de a szakértı szem számára észrevehetıek. De Roquefort sajnos nem volt eléggé tájékozott, hogy észrevegye az eltéréseket. Azt remélte, hogy a napló bıvíteni fogja az ismereteit. — Lehetnek ezek csak kezdeti hibák? — Elıször én is ezt gondoltam. Aztán, ahogy egyre többet találtam, elkezdtem kételkedni benne. Lars alapos ember volt. A naplóban szereplı információ nagy részét én segítettem összeszedni neki. Ezek szándékos hibák. De Roquefort elvette a naplót, és a titkosíráshoz lapozott. — És ez? Pontos? — Nem tudhatom. Lars sosem mondta nekem, hogy megtalálta-e azt a matematikai összefüggést, ami megoldja. De Roquefort-t elfogta a nyugtalanság. — Azt akarja mondani, hogy a napló használhatatlan? — Azt mondom, hogy hibák vannak benne. Még néhány olyan adat is hibásan van idézve, amely Sauniére saját feljegyzéseibıl származik. Az eredetit én is olvastam, évekkel ezelıtt. De Roquefort zavarban volt. Mi folyik itt? Visszagondolt Lars Nelle utolsó napjaira, és arra, hogy az amerikai akkor mit mondott neki. — Maga semmit sem tudna megtalálni, még akkor sem, ha az orra elıtt lenne. A fák között állt. Habár sértette Nelle megjegyzése, mégis csodálta az idıs ember bátorságát, minthogy egy kötél volt a nyaka köré hurkolva. Néhány perccel korábban látta, amint az amerikai a kötelet a híd egyik tartóoszlopához erısíti, aztán megköti a csomót a hurkon. Ezután Nelle fölmászott a híd kıfalára, és az alant folyó sötét vízre meredt. De Roquefort egész nap követte Nelle-t, azt találgatva, vajon mit keres a Pireneusok csúcsai között. A közeli falunak semmi kapcsolata nem volt sem Rennes-le-Cháteau-val, sem semmilyen más, Lars Nelle által kutatott hellyel. Most már majdnem éjfél volt és a sötétség mindent

beborított körülöttük. Csak a híd alatt elfolyó víz halk csobogása törte meg a hegyvidék fenséges csendjét. Kilépett az erdei ösvényrıl az útra és a híd felé indult. — Sokat gondolkoztam azon, hogy végül majd megmutatja-e magát — mondta Nelle, neki háttal. — Úgy tippeltem, hogy egy sértés majd elıcsalogatja. — Tudta, hogy itt vagyok? — Hozzászoktam már, hogy templomos szerzetesek kövessenek. — Nelle végre feléje fordult és a nyakában lévı kötélre mutatott. — Most pedig, ha megbocsát, éppen megölni készültem magam. — A halál láthatóan nem rettenti meg magát. — Már rég meghaltam. — Nem féli Istent? İ nem engedi az öngyilkosságot. — Miféle Istent? Porból lettünk, porrá leszünk. Ez a sorsunk. — És mi van, ha téved? — Nem tévedek. — És mi lesz a kutatásaival? — Az csak nyomorúságot hozott. De különben is, mit érdekli magát az én lelkem? — Nem érdekel. De a kutatása, az más. — Maguk már hosszú ideje figyelnek engem. Még a Nagymesterükkel is beszéltem. Kár, hogy a Rendnek majd úgy kell folytatnia a kutatást, hogy azt már nem én vezetem. — Maga tudta, hogy figyeljük? — Természetesen. A szerzetesek hónapokon át próbálták megszerezni a naplómat. — Azt mondják, maga nagyon különös ember. — Én egy nyomorult ember vagyok, aki egyszerően nem akar tovább élni. Egyik felem sajnálja ezt. A fiam miatt, akit szeretek. És a feleségem miatt, aki a maga módján szeret engem. De már nem kívánok tovább élni. — Nincs gyorsabb módja a halálnak? Nelle vállat vont. — Utálom a lıfegyvereket. A mérget meg valahogy sértınek érzem. Az elvérzés sem tőnt túl vonzónak, úgyhogy a kötél mellett döntöttem. — Ez elég önzı álláspont. — Önzı? Megmondom magának, valójában mi az önzı. Az, amit az emberek velem mőveltek. Azt hiszik, hogy Rennes mindenféle titkot rejt, az újjáéledt francia királyi vérvonaltól kezdve az ufókig. Hány kutató ment már el oda mindenféle felszereléssel, hogy megszentségtelenítse azt a földet? Falakat döntöttek le, lyukakat fúrtak, folyosókat ástak. Még sírokat is felnyitottak és holttesteket exhumáltak. Mindenféle írók a világ összes vad elméletét megírták már — és mindezt kizárólag a pénzért. De Roquefort csodálkozott a különös búcsúbeszéden. — Láttam, amikor médiumok tartottak szeánszokat és látnokok társalogtak a holtakkal. Annyi mindent kitaláltak már, hogy az igazság már unalmas. Arra kényszerítettek, hogy megírjam azt a zagyvaságot. Fel kellett használnom az elvakultságukat, hogy eladjam a könyveimet. Az emberek féligazságokat akarnak olvasni. Ez szörnyő. Még én is kiröhögöm magam. Önzı? Ezt a jelzıt azokra kéne aggatni, akik ilyen ostobák. — És mi az igazság Rennes ügyében? — kérdezte csendesen. — Bárcsak tudnám! De Roquefort úgy döntött, hogy másfelıl próbál közelíteni. — Tudja, hogy maga az egyetlen, aki képes lehet megoldani Sauniére rejtélyét? — Képes lehet? Már megoldottam.

De Roquefort felidézte magában a titkosírást, amit a marsall beszámolójában látott, az apátság könyvtárában. Amit Gélis és Sauniére abbék találtak a templomaikban és aminek megoldása lehet, hogy Gélis életébe került. — Nem mondja el nekem? — már-már könyörgés érzıdött a hangjában, amit nagyon nem szívesen vett tudomásul. — Maga is olyan, mint a többiek: a könnyő válaszokat keresi. Mi ebben a kihívás? Nekem évekbe telt megfejteni a titkosírást. — Gondolom, nemigen jegyezte le... — Ezt találja ki maga. — Maga nagyon öntelt. — Nem, én egy elcsigázott ember vagyok. Itt van a különbség. Látja, azok az önzı opportunisták, akik csak saját maguk miatt jöttek ide és a nagy semmivel távoztak, megtanítottak valamire. De Roquefort csendben várta a magyarázatot. — Nincs egyáltalán semmi megtalálnivaló. — Hazudik. Nelle megrándította a vállát. — Talán... Talán nem. Úgy döntött, hogy sorsára hagyja Lars Nelle-t. — Nyugodjék békében! — Megfordult és elindult. — Templomos! — szólt utána Nelle. Megállt és visszafordult. — Egy szívességet teszek magának. Nem érdemli meg, mert minden, amit maguk, rendtagok okoztak nekem, az csak bosszúság volt. Ugyanakkor a maguk Rendje sem érdemelte azt, ami vele történt. Vagyis adok egy kulcsot. Valamit, ami továbbsegíti. Ez nincs leírva sehol. Még a naplóban sem. Csak maga tudja majd, és ha elég okos, még a rejtvényt is megfejtheti. Van egy papírja és egy ceruzája? De Roquefort visszajött a falhoz, kihalászott a zsebébıl egy kis papírtömböt meg egy ceruzát, és mindkettıt átnyújtotta Nelle-nek. Az öregember odafirkantott valamit, aztán visszalökte a ceruzát és a tömböt. — Sok szerencsét! — mondta Nelle. Ezzel az amerikai átugrott a fal tetején. De Roquefort hallotta a megfeszülı kötél suhogását, majd egy halk roppanás jelezte a nyakcsigolyák törését. A szeme elé emelte a papírtömböt és elolvasta, amit Lars Nelle ráírt. GOODBYE STEPHANIE Nelle feleségét Stephanie-nak hívták. Megrázta a fejét. Ez nem kulcs. Csak a férj végsı búcsúja a feleségétıl. Most már nem volt teljesen biztos ebben. Úgy gondolta, hogy ha az üzenetet ott hagyja a holttestnél, akkor ezzel még biztosabban jelzi az öngyilkosságot. Megragadta a kötelet, fölhúzta a tetemet, és begyőrte a cetlit Nelle ingének zsebébe. De vajon a szavak tényleg hordoztak valamilyen megoldást? — Azon az éjszakán, amikor Nelle meghalt, azt mondta nekem, hogy megoldotta a titkosírást, és a következıt írta le ezzel kapcsolatban — felkapott egy ceruzát az asztalról és leírta egy lapra: GOODBYE STEPHANIE. — Ez hogyan lehet megoldás? — kérdezte Claridon.

— Nem tudom. Egészen mostanáig eszembe sem jutott, hogy az lehet. Ha igaz, amit maga mond, vagyis hogy a naplóban szándékosan odatett hibák vannak, akkor úgy kellett lennie, hogy meg is találjuk azokat. Kerestem ezt a naplót, amíg Lars Nelle életben volt, aztán a fiánál is. De Mark Nelle jól elzárva tartotta. Aztán, mikor a fiú fölbukkant itt, az apátságban, megtudtam, hogy akkor is nála volt, amikor a lavina elsodorta. A Nagymester elvette és zárva tartotta egészen néhány héttel ezelıttig. — Visszagondolt Cassiopeia Vitt látszólagos ballépésére Avignon-ban. Most már biztos volt benne, hogy nem botlás volt. — Igaza van. A napló értéktelen. Úgy rendezték, hogy megszerezzük. — A jegyzettömbre mutatott. — De talán ezeknek a szavaknak van értelmük. Vagy esetleg újabb félrevezetés. Ez is lehetséges. Claridon élénk érdeklıdéssel tanulmányozta. — Pontosan mit mondott magának Lars, amikor ezt odaadta? Elmondta neki, ekképp fejezve be: — Ez egy kulcs, ami továbbsegítheti magát. Ha elég okos, akkor akár meg is fejtheti a rejtvényt. — Eszembe jutott valami, amit egyszer Lars mondott nekem. — Claridon addig keresgélt az asztalon, amíg talált néhány félbehajtott papírt. — Ezeket vetettem papírra Avignonban Stüblein könyvébıl, Marié d'Hautpoul sírkövével kapcsolatban. Nézzen csak ide! — Claridon a római számsorra mutatott: MDCOLXXXI. — Ez volt a sírkövére vésve, mint állítólag a halálának az éve. 1681. Persze csak akkor, ha nem vesszük figyelembe a 0-t, minthogy a római számok közt nincs ilyen. De Marié 1781-ben halt meg, nem 1681-ben. És a kora is tévesen van feltüntetve. Valójában 68 éves volt, amikor meghalt, nem 67, ahogyan feltüntették. — Claridon megragadta a ceruzát, és leírta: 1681, 67, GOODBYE STEPHANIE. — Nos? Észrevesz valamit? De Roquefort rábámult a számokra és betőkre. Semmi sem tőnt fel neki, de sohasem volt jó rejtvényfejtı. — Úgy kell gondolkodnia, mint egy 18. századi embernek. Bigou személyesen készíttette a sírkövet. A megoldás egyrészt egyszerő, másrészt viszont nehéz, a végtelen számú megoldási lehetıség miatt. Osszuk ketté az 1681-es dátumot két számra! 16 és 81. Egy meg hat egyenlı héttel, nyolc meg egy egyenlı kilenccel. Hét és kilenc. Aztán nézze a 67-et! A hetest nem fordíthatja meg, de a 6 megfordítva 9 lesz. Megint hét és kilenc. Számolja meg a betőket abban, amit Lars leírt magának! A GOODBYE hét bető, a STEPHANIE meg kilenc. Szerintem megadta a kulcsot. — Nyissa ki a naplót a titkosírásnál, és próbáljuk ki! Claridon az ábrához lapozott. — Több lehetıség is van. Hét—kilenc. Kilenc—hét. Tizenhat. Egy—hat. Hat—egy. A legvalószínőbbel kezdem, a hét—kilenccel. De Roquefort figyelte, hogy Claridon számolgatta a betők és szimbólumok sorait, megállt a hetediknél, és lejegyezte az ott talált betőt, aztán tovább haladt a kilenccel. Amikor végzett, a következı betőhalmaz tőnt fel: ITEGO—ARCANADEI. — Latinul van — mondta, összeolvasva a szavakat. — Itego arcana dei. — Lefordította. — Elrejtem Isten titkait. Az ördögbe! — Ez a napló tényleg használhatatlan — kiáltotta. — Nelle csak a saját rejtvényét helyezte el benne. Ekkor azonban eszébe jutott valami más. A marsall beszámolója. Abban volt egy Gélis abbétól szerzett titkosírás. Az abbé állítólag megfejtette, és a marsall szerint megegyezett azzal, amit Sauniére talált.

Meg kell szereznie. Van egy másik ábra is, az Mark Nelle-nél van. Claridon szeme felcsillant. Gondolom, megszerzi. — Amint felkel a nap.

ÖTVENHAT

GIVORS, FRANCIAORSZÁG 1 ÓRA 30 PERC

MALONE A SZALONBAN ÁLLT. A hatalmas szobában világos volt, a többiek pedig mind az asztal köré sereglettek. Mindannyiukat néhány perce ébresztette fel. — Tudom a választ — mondta nekik. — A titkosírásra? — kérdezte Stephanie. Malone bólintott. — Mark mesélt nekem a múltkor Sauniére természetérıl. Vakmerı és rámenıs. Egyetértek azzal, amit a minap mondtál, Stephanie. A rennes-i templom nem a kincs helyét jelzi. Sauniére sohasem hagyott volna ilyen nyílt üzenetet, de egy kis célzásnak nem tudott ellenállni. Csak az a baj ezzel a rejtvénnyel, hogy nagyon sok részletbıl kell összeállítani. Szerencsére nekünk a többsége megvan. Felvette a Pierres gravées du Languedoc címő könyvet, amely még mindig a Marié d'Hautpoul de Blanchefort sírkövét mutató ábránál volt nyitva. — Valójában Bigou volt az, aki tényleg jeleket hagyott. Elmenekült Franciaországból, tudva, hogy sohasem tér vissza, ezért elrejtett két titkosírást két templomban és hagyott két vésett sírkövet egy üres sír fölött. Ezeken hibás a halál éve, 1681, hibás a kor, 67, és nézzék meg ezeket a római számokat az alján! LIXLIXL, vagyis ötven, kilenc, ötven, kilenc, ötven. Ha ezeket összeadjuk, 168-at kapunk. Az egyházkerületi könyvecskéjében utalt egy festményre is, a Don Miguel de Mariára olvassa a Könyörületesség Szabályait címő képre. Emlékezzenek, Bigou idejében a dátum még nem sötétedett el. Úgyhogy ı jól láthatta, hogy az nem 1687, hanem 1681. És ez a séma! A sírkırıl készült ábrára mutatott. — Nézzék a kı aljára vésett pókot! A lábak közötti helyekre szándékosan hét pontot rajzoltak, kettıt pedig kihagytak. Miért nem tettek pontot mindegyik helyre? Aztán nézzék, mit csinált Sauniére kint, a kertben, a templom elıtt. Megfordítja a vizigót oszlopot és rávési, hogy KÉSZÜLT 1891-BEN, meg hogy BŐNBÁNAT! BŐNBÁNAT! Tudom, hogy ırülten hangzik, de ma megálmodtam a kapcsolatot, ami összeköti mindezt. — Mindenki elmosolyodott, de senki sem szólt közbe. — Henrik, amikor tavaly megölték Cait és a többieket ott, Mexikóvárosban, én azóta is idınként ezzel álmodom. Nehéz kivernie az embernek a fejébıl azokat a képeket. Sok halott és sebesült volt akkor... — Hét halott és kilenc sebesült — mormolta Stephanie. Önkéntelenül is ugyanaz a gondolat suhant át mindegyikük agyán. Malone látta az arcokon a felismerést, különösen Markén. — Cotton, magának igaza lehet — mondta Mark, és leült az asztal szélére. — 1681. Ha összeadjuk az elsı kettı, majd a második kettı számot, akkor kijön hét és kilenc. A felirat az oszlopon. Sauniére megfordította, hogy ezzel üzenjen. Mert 1891-ben készíttette, de ha

megfordítom, akkor 1681. A fordított oszlop megint a helyes számokhoz vezet: hét és kilenc. Aztán számolják meg a betőket! KÉSZÜLT, hét bető. A BŐNBÁNAT után ott a felkiáltójel, ami egyébként nem lenne szükséges, mégis mindkétszer szerepel. Azzal együtt kilenc bető. Ez már több, mint véletlen! És a római számokból kapott 168, a sírkövön! Annak is oka van. Ha az egyest hozzáadjuk a hatoshoz, meg a nyolcashoz, akkor megint ott a hét és kilenc. Ez a séma van mindenütt! — Elıvette a Mária Magdolna-templombeli tízedik stációt ábrázoló színes képet. — Nézzenek ide! Itt dobja a kockáit a római katona Krisztus ruhájáért. A kocka lapjain pedig a hármas, a négyes és az ötös látszik. Amikor Markkal a templomban jártunk, azon tőnıdtem, vajon miért éppen ezek a számok látszódnak. Mark, maga azt mondta, hogy Sauniére személyesen felügyelt minden egyes részletre, ami a templomba került. Vagyis nem ok nélkül jelölte ki ezeket a számokat. Szerintem a sorrend a fontos. Elıször a hármas, aztán a négyes, aztán az ötös. Három meg négy, az hét. Négy meg öt, az kilenc. — Vagyis a hét-kilenc oldja meg a titkosírást? — kérdezte Cassiopeia. — Van rá mód, hogy kiderítsük. — Mark intett, és Geoffrey odaadta neki a hátizsákot. Mark óvatosan kinyitotta a marsall beszámolóját és megmutatta a rajzot. Aztán elkezdte kiszámolgatni a hét-kilences módszer szerint a betőket a 13 sornyi bető és ábra kombinációjából. Amint megtalált egyet, rögtön lejegyezte. TEMPLIERTRESORENFOUIAULAGUSTOUS Ez franciául van — mondta Cassiopeia. — Bigou nyelvén. Mark bólintott. — Ügy tőnik. Elválasztotta egymástól a szavakat, hogy azok értelmet nyerjenek. TEMPLIER TRÉSOR EN FOUI AU LAGUSTOUS. — Templomos kincs található a lagustous-ban — fordította le Malone. — Mi az a lagustous? — kérdezte Henrik. Fogalmam sincs — mondta Mark. — Nem emlékszem ilyen név említésére, ami a templomosok könyvtárában található egyetlen iratból sem. — Egész életemben ezen a vidéken éltem — mondta Cassiopeia és nem ismerek ilyen nevő helységet. Mark zavarban volt. — A Krónika kifejezetten azt mondja, hogy a Nagy örökséget hordozó szekér dél felé, a Pireneusokhoz jött. — Miért tette volna ilyen egyszerővé a dolgot az abbé? — kérdezte nyugodtan Geoffrey. — Igaza van — mondta Malone. — Bigou beépíthetett még egy biztonsági szőrıt, hogy a matematikai összefüggés megfejtése ne legyen elég. Stephanie meghökkent. — Én azért nem mondanám, hogy ezt könnyő volt megfejteni. — Csak azért, mert olyan kevés darabkánk volt és néhány még el is veszett — mondta Malone. — De Bigou idejében még minden megvolt, és ı azért emelte a sírköveket, hogy mindenki meglássa. — De Bigou be is biztosította magát — mondta Mark. — A marsall beszámolójából tudjuk, hogy Gélis a saját templomában egy olyan titkosírást talált, amely pontosan megegyezett Sauniére-ével. A 18. században Bigou abban a templomban ugyanúgy prédikált, mint Rennes-ben, így hát mindkettıben elrejtett egy jelet. — Azt remélve, hogy egy kíváncsi személy majd megtalálja az egyiket — mondta Henrik. — És pontosan ez is történt.

— Gélis megoldotta a rejtvényt — mondta Mark. — Ezt tudjuk. Elmondta a marsallnak. Azt is közölte vele, hogy gyanakszik Sauniére-re. Aztán néhány nap múlva meggyilkolják. — Sauniére? — kérdezte Stephanie. — Ezt senki sem tudja — vonta meg a vállát Mark. — Én mindig azt gondoltam, hogy a marsall gyanús. Nem egészen egy héttel Gélis meggyilkolása után eltőnt az apátságból. A beszámolójába pedig feltőnı módon nem írta bele a titkosírás megoldását. Malone a jegyzettömbre mutatott. — Most itt van. De még meg kell találnunk, hogy mi az a lagustous. — Egy anagramma — mondta Cassiopeia. Mark bólintott. — Éppúgy, mint a sírkövön, amire Bigou azt vésette, hogy ET IN ARCADIA EGO, ami az ITEGO ARCANA DEI anagrammája. Ugyanezt tehette itt is. Cassiopeia a jegyzettömböt tanulmányozta, és hirtelen fény villant a szemében. — Rájött, ugye? — kérdezte Malone. — Azt hiszem, igen. Mindannyian vártak. — A 10. században egy Hildemar nevő gazdag báró megismerkedett egy Agulous nevő emberrel. Hildemar rokonai féltékenyek voltak, mert Agulous jelentıs befolyással volt a földesúrra, és Hildemar, családját megtagadva, minden birtokát Agulousra hagyta, aki a kastélyt apátsággá változtatta, és a szerzetesrendhez maga Hildemar is csatlakozott. Miközben az apátság kápolnájának kövén térdelve imádkoztak, Aguloust és Hildemart megölték a szaracénok. Késıbb mindkettıjüket szentté avatták a katolikusok. Még mindig áll egy kisváros, körülbelül 140 kilométerre innen. St. Agulous. Fölvette a ceruzát, és a lagustous-ból St. Agulous-t csinált. — Templomos birtokok voltak errefelé — mondta Mark. — Volt egy nagy központ is, de elpusztult. — A kastély, amelybıl apátság lett, még mindig áll. — Szögezte le Cassiopeia. — Induljunk! — Javasolta Henrik. — Lehet egy kis probléma — Malone Cassiopeiára sandított. Eddig még nem mondták el a többieknek, hogy kik leselkednek kint, így most felvilágosította ıket. — De Roquefort cselekedni fog — mondta Mark. — Háziasszonyunk hagyta, hogy megszerezze apa naplóját. De mihelyst rájön, hogy a jegyzetek hasznavehetetlenek, a magatartása meg fog változni. — Észrevétlenül kell távoznunk innen — mondta Malone. — Sokan vagyunk — jegyezte meg Henrik. — Nehéz lesz feltőnés nélkül kisurranni. Cassiopeia elmosolyodott. — Szeretem a kihívást.

ÖTVENHÉT

7 ÓRA 30 PERC

De Roquefort óvatosan haladt a hatalmas fenyık erdejében. Talpa alatt ezüstös volt a talaj a hangától. Mézillat úszott a kora reggeli levegıben. A környezı mészkısziklák repedéseiben megült egy kis köd. Idırıl idıre egy reggeli után kutató sas bukkant fel, majd tőnt el újra a

ködben. De Roquefort már elfogyasztotta a maga reggelijét a rendtestvérekkel, a megszokott csendben, miközben a Szentírásból olvastak fel. Hitelt kellett adnia Claridon szavainak. A hét-kilences kombinációval megfejtette a titkosírás kódját és megoldotta a rejtélyt. Az üzenet sajnos haszontalan volt. Claridon azt mondta neki, hogy Lars Nelle talált egy titkosírást Noél Corbu egy publikálatlan kéziratában. Ez volt az az ember, aki a Rennes körüli kitalációk legnagyobb részét terjesztette. De vajon Nelle változtatta meg a rejtvényt vagy Sauniére? Esetleg a zavarba ejtı megoldás késztette Lars Nelle-t az öngyilkosságra? Ennyi erıfeszítés mindazért, hogy amikor végre megfejtik, amit Sauniére hátrahagyott, akkor ne tudjanak meg semmit?! Erre utalt volna Nelle, amikor azt mondta, hogy nincs egyáltalán semmi megtalálnivaló? Nehéz erre válaszolni. De ı igenis, jó úton halad afelé, hogy kitalálja. A távolból, a kastély irányából kürtszó hallatszott. Nyilván mindjárt kezdıdik a munkaidı. Maga elıtt megpillantotta az egyik ırszemét. Már beszélt vele mobiltelefonon, miközben idefelé utazott az apátságból, és megtudta, hogy minden csendes. A fák lombján át meglátta a kastélyt, ahogyan az néhány száz méternyire tıle valósággal ragyogott a szőrt fényben. Odament a szerzeteshez, aki jelentette, hogy egy órával azelıtt tizenegy férfi és nıi építımunkás érkezett az építkezés irányából, gyalog, mindannyian korabeli ruhákba öltözve. Azóta is az épületben tartózkodnak. A másik ır azt jelentette, hogy hátul nem észlelt semmi mozgást. Senki nem ment se be, se ki. Két órával azelıtt bent, az épületben elég nagy volt a nyüzsgés: fényeket gyújtottak különféle szobákban, a személyzet jött-ment. Maga Vitt is megjelent egyszer, elsétált az istállóhoz, aztán visszament. — Éjjel egy órakor is volt némi mozgás — mondta a szerzetes. — Villanyok gyúltak az emeleti hálószobákban, aztán a földszinti egyik teremben. Körülbelül egy órával késıbb leoltották a lámpákat. Úgy tőnt, hogy mindannyian rövid idıre felébredtek, de aztán megint lefeküdtek. Lehet, hogy az ı éjszakájuk is olyan megvilágosító erejő volt, mint az övé. De senki sem hagyta el a házat? A szerzetes megrázta a fejét. De Roquefort kivette a zsebébıl a rádióadót, és odaszólt a magával hozott tíz lovag vezetıjének. Ezek a kocsijukat körülbelül egy kilométerrel távolabb hagyták, most pedig lassan közeledtek az erdın át. De Roquefort már elızıleg meghagyta nekik, hogy feltőnés nélkül vegyék körbe a kastélyt, és várjanak további utasításra. Most azt az információt kapta, hogy mind a tíz ember a helyén van. Beleszámítva a két ırszemet és saját magát — tizenhárom felfegyverzett embernek könnyedén meg kell oldania a feladatot. Különös, gondolta, a templomos lovagok egykor a szaracénokkal háborúztak, és hétszáz évvel ezelıtt a muzulmánok legyızték a keresztényeket, és visszafoglalták a Szentföldet, most pedig Cassiopeia Vitt személyében egy újabb muzulmán ártotta bele magát az ügyükbe. — Nagymester! — szólt a figyelı. De Roquefort figyelmét a kastélyra, annak is a fıbejáratára fordította, amelynél emberek jelentek meg. Mindegyik kijövı színes, középkori ruhákba volt öltözve. A férfiak egyszerő, barna köpenyt viseltek, a derekukon övvel megkötve, lábszárukat sötét harisnya fedte, lábfejüket vékony cipıbe bújtatták. Némelyikükön csizma volt, amelyen sarkantyú is villogott. A nık hosszú, szürke köntöst vagy szoknyát viseltek, csípıjükön köténnyel. A fejeken szalmakalap, széles karimájú föveg, fejkendı és csuklya volt. Tegnap látta, hogy a Givors-ban dolgozó építımunkások valamennyien hiteles, középkori ruhákat viseltek, hogy minél jobban megjelenítsék a kialakulóban lévı helyszín korabeli hangulatát. A munkások egy része jókedvően ugratta, lökdöste egymást, amint a csoport lassanként ráfordult az építkezéshez vezetı ösvényre.

— Talán valami megbeszélés volt — mondta a mellette álló szerzetes. — Az eligazítás után most visszatérnek az építkezésre. Egyetértett. Cassiopeia Vitt személyesen felügyelte az egész givors-i vállalkozást, így logikusnak tőnt, hogy a munkások találkozzanak vele. — Mennyien mentek be? — Tizenegyen. Megszámolta a távozókat, Ugyanennyien jöttek ki. Rendben. Akkor ideje cselekedni. Fölemelte az adóvevıt és beleszólt: — Behatolunk. — Hogyan járjunk el? — hallatszott a kérdés a másik adóvevıbıl. Már elege volt abból, hogy kesztyős kézzel bánjék az ellenfeleivel. — Minden szükségest tegyetek meg, hogy bent tartsátok ıket addig, amíg én is odaérek. A KONYHÁN KERESZTÜL MENT BE A KASTÉLYBA. A teremnagyságú konyhában szinte minden rozsdamentes acélból készült. Negyedóra telt el azóta, hogy kiadta a parancsot a kastély elfoglalására, és az egyetlen lövés nélkül meg is történt. Mindegyik bent tartózkodó éppen reggelizett, amikor a rendtestvérek berontottak a földszintre. Emberek álltak mindegyik kijáratnál és az ebédlı ablakainál, hogy csírájában fojtsanak el minden szökési kísérletet. De Roquefort elégedett volt. Nem akart semmilyen feltőnést. Ahogy áthaladt a szobákon, megcsodálta a színes brokátokkal fedett falakat, a festett mennyezeteket, a faragott fali pilléreket, a kristálycsillárokat, a különbözı színő damaszttal és szövetekkel bevont bútorokat. Cassiopeia Vittnek van ízlése. Elért az ebédlıhöz, és felkészült arra, hogy szembenézzen Mark Nelle-lel. A többieket megölik, tetemüket elássák az erdıben, de Mark Nelle-t és Geoffrey-t visszaviszik az apátságba, hogy ott ítélkezzenek fölöttük. Példát kell statuálni velük. A Rennes-ben megölt rendtestvérük halálát meg kell torolni. Átment a tágas elıcsarnokon, és belépett az ebédlıbe. A teremben körben álltak a szerzetesek, célzásra emelt fegyverekkel. Tekintete megállapodott az asztalon, amelynél hat alakot látott. Egyikük arca sem volt ismerıs. Ahelyett, hogy ott Cotton Malone-t, Stephanie Nelle-t, Mark Nelle-t, Geoffrey-t és Cassiopeia Vittet látta volna, hat idegen ült az asztal körül, mindannyian farmernadrágban és ingben. Az építkezésen dolgozók... Üldözöttjei a szeme láttára lógtak el! Legyőrte növekvı dühét. — Tartsátok itt ıket, amíg visszajövök! — vetette oda az egyik emberének. Kiment a házból, és nyugodt léptekkel a parkolóhoz sétált. Ezen a korai órán még alig néhány kocsi volt csak ott. De Cotton Malone bérelt autója, amely ott parkolt, amikor megérkeztek, mostanra eltőnt. Megcsóválta a fejét. Most aztán tényleg vereséget szenvedett, hiszen fogalma sem volt, merre mehettek. Az egyik szerzetes, akit a kastélyban hagyott, futva közeledett feléje. Nem értette, hogy az embere miért hagyta el a posztját. — Nagymester! — zihálta a lovag. — A házban lévık egyike azt mondta, hogy ma reggel Cassiopeia Vitt kérte ıket arra, hogy jöjjenek a kastélyba, a szokásos ruháikba öltözve. Hatukkal ruhát cseréltek, aztán Vitt azt mondta nekik, hogy reggelizzenek bátran. Ennyit már ı is gyanított. Mi van még? A lovag átadott neki egy mobiltelefont.

— Ugyanez az alkalmazott azt mondta, egy üzenetet hagytak neki arról, hogy te jönni fogsz. És amikor ott leszel, ezt a telefont kell átadnia neked, valamint ezt az írást. De Roquefort kihajtogatta a papírlapot, és elolvasta az üzenetet. Megvan a megoldás. Erre a készülékre telefonálok az információkkal, még naplemente elıtt. — Ki írta ezt? — Ezt meg kellett tudnia. — Az alkalmazott azt mondta, hogy a csereruhában találta azzal az utasítással, hogy ezt személyesen neked kell átadni. — Akkor hogy került hozzád? — Amikor a nevedet mondta, egyszerően közöltem vele, hogy én vagyok az, és erre nekem adta át. Mi folyik itt? Áruló van az ellenségei között? Úgy tőnik, igen. Minthogy fogalma sem volt, nem maradt más számára, mint hogy várjon. — Hívd vissza a testvéreket és térjetek vissza az apátságba!

ÖTVENNYOLC

10 ÓRA

MALONE NEM GYİZTE CSODÁLNI A PIRENEUSOKAT, amelynek hegycsúcsai ugyanolyan fenségesen magasodtak, mint az Alpokéi. A Franciaországot és Spanyolországot elválasztó hegyvonulat csúcsai mintha a végtelenbe futottak volna, a legmagasabb gerinceket és szirteket örök hó koronázta, az alacsonyabb hegyek pedig a zöld lejtık és bíborszínő bércek egyvelegét kínálták. A hegyfokok közt napégette, mély völgyek húzódtak, amelyekben szinte tapintható volt Nagy Károly, a frankok, a vizigótok, vagy a mórok szelleme. Két kocsival jöttek: azzal, amelyiket ı bérelt, valamint Cassiopeia Land Roverjével, amely mindig az építkezésnél parkolt. A kastélyból ügyesen távoztak — a csel láthatóan bevált, hiszen nem észlelték, hogy bárki is követte volna ıket —, és amint egy kissé távolabb értek, megálltak, és mindkét autót alaposan átvizsgálták, nincsenek-e rajtuk elektronikus helyzetjelzık. El kellett ismernie, hogy Cassiopeiának tényleg vannak jó ötletei. Egy órával korábban, mielıtt nekivágtak volna a hegységbe vezetı útnak, megálltak ruhákat venni egy bevásárlóközpontnál, Aixles-Thermes mellett. A népszerő fürdıhely sok hegymászó turistát és síelıt is vonzott. Színes ingeik és köntöseik ott kisebbfajta feltőnést keltettek, de mostanra már mindannyian farmert, egyszerő inget vagy trikót, bakancsot vagy túracipıt és bélelt dzsekit viseltek, felkészülve a rájuk váró feladatokra. St. Agulous egy szakadék peremén bújt meg, amit dombok és hegyek lépcsızetesen emelkedı győrője vett körül. Keskeny szerpentin kanyargott fel odáig, helyenként felhıkbe burkolózó szorosokon és hágókon át. Maga a városka nem sokkal volt nagyobb Rennes-le-Cháteau-nál; idıtıl megszürkült mészkı házai szinte egybeolvadtak a mögöttük magasodó sziklákkal. Malone közvetlenül a városka elıtt, egy kis földútra fordulva beállt a fák közé. Cassiopeia közvetlenül mögéje parkolt. Mindannyian kiszálltak, a csípıs hegyi levegıt beszippantva. — Nem hiszem, hogy bölcs dolog lenne, ha csak úgy bekocsiznánk — mondta Malone. — Nem olyan helynek tőnik, ahol nyüzsögnének a turisták.

— Igaza van — mondta Mark. — Apa is mindig óvatosan közeledett az efféle városkákhoz. Hadd menjünk be elıször mi ketten, Geoffrey-vel! Két túrázó fiatalember, ez egyáltalán nem szokatlan errefelé nyaranta. — Azt gondolja, hogy én nem tennék jó benyomást? — kérdezte Cassiopeia. — Önnél nem probléma, hogy jó benyomást tegyen — mondta Malone, egy grimasz kíséretében —, de elérni, hogy ez a benyomás ne legyen maradandó, az már annál inkább. — És önt ki nevezte ki vezetınknek? — kérdezte Cassiopeia. — Én — jelentette ki Thorvaldsen. — Mark jól ismeri ezeket a hegyeket. Beszéli a nyelvet. Menjen ı és a rendtestvére! — Akkor természetesen menjenek! — mondta a nı. MARK MENT ELÖL, amikor Geoffrey-vel áthaladtak a fıkapun, és betértek a hatalmas fák által árnyékok kis fıtérre. Geoffrey változatlanul vitte a hátizsákot, amelyben a két könyv is volt, úgyhogy egészen hihetıen délutáni kirándulóknak néztek ki. Galambok röpködtek a fekete palatetık fölött, megküzdve a széllel, amely keresztülfütyült a hasadékokon, és a csúcsok fölé kergette a felhıket. A fıtér közepén kis szökıkútból csörgedezett a víz egy medencébe amit zöldre festett az idı. Senki sem mutatkozott. Csak a szél üdvözölte ıket. A térrıl induló egyik macskaköves utcát foltokban megvilágította a nap. Szarupaták kopogása jelezte, hogy arról hamarosan megjelenik egy kecske. A bozontos szakálló bak aztán átügetett a terecskén, és hamarosan el is tőnt egy másik utcában. Mark elmosolyodott. A környéken sok másik városkához hasonlóan, ezen a településen sem a menedzser naptárak szabták meg az emberek idıbeosztását. A dicsı múlt egyetlen jele a templom volt, amely a tér túlsó végén állt. Szélesen kezdıdı, majd elkeskenyedı lépcsısor vezetett a román stílusú kapuhoz. Maga az épület viszont már inkább gótikus stílusú volt. Harangtornyának szabálytalan nyolcszögősége rögtön megragadta Mark figyelmét. Nem tudta felidézni, hogy ezen a vidéken látott-e valaha is hasonlót. A templom mérete és pompája valaha volt, de elveszített hatalomról és erırıl mesélt. — Érdekes, hogy egy ilyen kis városnak ilyen hatalmas temploma legyen — mondta Geoffrey. — Láttam már ehhez hasonlót. Ötszáz éve pedig ez a hely virágzó kereskedelmi központ volt. Vagyis akkor kellett ide ekkora templom. Fiatal nı tőnt fel. Szeplıs arcával helyi parasztlánynak látszott. Rájuk mosolygott, majd bement az egyik boltba. A mellette lévı helyiség postafióknak tőnt. Mark eltőnıdött a sors szeszélyén, amely megkímélte St. Aguloust a szaracénoktól, a spanyoloktól, a franciáktól és az albigens keresztes vitézektıl egyaránt. — Kezdjük ott! — mutatott a templomra. — A helybéliek talán segítıkészek. Beléptek a zárt középsı templomhajóba, amelynek élénk mennyezetére csillagok voltak festve. Egyetlen szobor vagy dombormő sem díszítette a csupasz kıfalakat. Az egyszerő oltár fölött fakereszt függött. Körülbelül hetven centi széles fatáblák borították a padlót. Valószínőleg évszázadokkal ezelıtt vágták ki valamelyik környékbeli erdıbıl azokat a fákat, amelyekbıl a lapokat készítették. A deszkák minden lépésnél hangosan recsegtek és nyikorogtak. Amíg a rennes-i templom tobzódott a rikító, már-már ocsmány részletekben, addig ebben a templomban szinte természetellenes nyugalom honolt. Mark észrevette, hogy Geoffrey is felfigyelt a mennyezetre. Tudta, mire gondol. Élete utolsó napjaiban a Nagymester is egy aranycsillagokkal díszített kék palástot viselt. — Véletlen egybeesés? — kérdezte Geoffrey. — Kétlem. Az oltár mögötti homályból egy öregember alakja bontakozott ki. Görnyedt vállairól szinte

lecsúszott a túlságosan bı, barna barátcsuha. Görnyedt tartással, furcsán rángatózva bicegett feléjük. Egyenetlen járása Markot egy zsinóron rángatott bábuéra emlékeztette. — Ön itt az abbé? — kérdezte franciául. — Oui, monsieur. — Mi a neve ennek a templomnak? — St. Agulous kápolnája. — Mark észrevette, hogy Geoffrey elırement, otthagyva ıket, egészen az oltár elıtti elsı padsorig. — Nagyon nyugodt hely — mondta. — Akik itt élnek, maguknak való emberek. Ez valóban egy csendes, békés hely. — Mióta abbé ön itt? — Már sok éve. Nem nagyon akar itt szolgálni senki. De én szeretek itt lenni. Mark felidézte, amit a helyrıl tudott. — Ez a környék valaha spanyol banditák búvóhelye volt, ugye? Átmentek Spanyolországba, megfélemlítették az ottaniakat, kiraboltak néhány gazdaságot, aztán visszasurrantak a hegyeken át ide, francia területre, ahol biztonságban voltak a spanyoloktól. Az abbé bólintott. — Ahhoz, hogy nyugodtan fosztogathassák a spanyolokat, Franciaországban kellett élniük. És sohasem bántottak egyetlen franciát sem. De ez már réges-rég volt. Mark tovább nézegette a templom rideg belsejét. Semmi sem utalt arra, hogy az épület bármiféle titkot is rejtegetne. — Abbé — mondta —, hallotta valaha azt a nevet, hogy Bérenger Sauniére? Az öregember egy pillanatra elgondolkodott, aztán megrázta a fejét. — Kiejtette valaha is bárki ezt a nevet ebben a városkában? — Nem szoktam figyelni a hívek beszélgetéseit. — Én sem arra akartam célozni, hogy ezt tenné. De fel tudja idézni, hogy valaki említette-e ezt a nevet? Az abbé megint megrázta a fejét. — Mikor építették ezt a templomot? — Ezt 1732-ben. De az elsıt még valamikor a 13. században. Azóta már többen is ráépítették. Sajnos a régiekbıl már semmi sem maradt. Az öregember figyelme most Geoffrey-re irányult, aki továbbra is az oltár körül ıgyelgett. — Zavarja? — kérdezte Mark, Geoffrey felé intve. — Mit keres? Jó kérdés, gondolta Mark. — Talán éppen imádkozik, és ehhez az oltár közelében akar lenni? Az abbé élesen Mark szemébe nézett. — Ön ügyetlenül hazudik. Mark rájött, hogy az elıtte álló öregember sokkal okosabb, mint amilyennek ı szerette volna. — Miért nem mondja el nekem azt, amit tudni szeretnék? — Ön nagyon hasonlít az apjára. — Mark alig tudta elnyomni döbbenetét. — Ismerte az apámat? — Sokszor járt ezen a vidéken. Elég gyakran beszélgettünk is. — Mondott önnek valamit? — Az öreg pap megrázta a fejét. — Ezt ön jobban tudja. — Ön tudja, hogy nekem mit kellene tennem? — Az apja azt mondta, hogy ha ön egyszer itt megjelenik, akkor már tudni fogja, hogy mi a teendıje.

— Tudja, hogy meghalt? — Persze, elmondták. Öngyilkos lett. — Nem feltétlenül. — Hiábavaló így gondolkodni. Az ön apja boldogtalan ember volt. Kutatni jött ide, sajnos azonban semmit sem talált. Ez nagyon bántotta. Amikor meghallottam, hogy véget vetett az életének, egyáltalán nem lepıdtem meg. Ezen a Földön ı nem talált nyugodalmat. — Beszélt önnek a dolgairól? — Sokszor. — Miért hazudta azt nekem, hogy sohasem hallotta a Bérenger Sauniére nevet? — Nem hazudtam. Tényleg nem hallottam ezt a nevet mostanáig. — Az apám sohasem említette? — Egyszer sem. — Újabb rejtély. Ez legalább annyira zavarta, mint maga Geoffrey, aki most visszafelé jött. A templom, minden jel szerint, tényleg nem hordozott választ semmire. — És mi van Hildemar apátságával? Azzal a kastéllyal, amit a 10. században Agulousnak ajándékozott? Van még valami belıle? — Ó, igen. A romok ma is megvannak. Fenn, a hegyekben. Nem messze innen. — Már nem apátság? — Jaj, dehogy! Már vagy háromszáz éve lakatlan. — Beszélt valaha az apám arról a helyrıl? — Többször is járt ott, de nem talált semmit. És ez még jobban elkeserítette. Mark érezte, hogy indulniuk kell. De egy kérdést még föltett: — Ki a tulajdonosa az apátság romjainak? — Néhány évvel ezelıtt vette meg egy dán. Henrik Thorvaldsen.

ÖTVENKILENC

FONTAIN ES APÁTSÁG 11 ÓRA 40 PERC

DE ROQUEFORT AZ ASZTAL MÁSIK OLDALÁN ülı káplánra meredt. A pap már várt rá, amikor Givors-ból visszatértek az apátságba. İ örült ennek. A tegnapi szembefordulásuk után ı is beszélni akart az olasszal. — Te nem vonhatod kétségbe az intézkedéseimet — szögezte le. Megvolt a joga ahhoz, hogy a Szabályzat elıírásai szerint elmozdítsa tisztébıl a káplánt, ha az engedetlenséget szítana vagy segítség helyett akadályt jelentene. — Az a dolgom, hogy a lelkiismereted legyek. A káplánok kezdettıl fogva így szolgálták a Nagymestereket. Kimondatlanul is ott volt a levegıben, hogy a káplán leváltását a templomos gyülekezetnek kell jóváhagynia. Ez pedig nehéz lenne, minthogy az olasz népszerő ember volt. De Roquefort ezért kissé enyhített a megfogalmazáson. — Nem mondhatsz ellent nekem a rendtestvérek elıtt. — Nem vontam kétségbe a cselekedeteidet. Egyszerően csak mindannyiunk lelkét nyomasztja két ember halála. — Az enyémet talán nem? — Óvatosan kell eljárnod. A bezárt nagymesteri szobában ültek, nyitott ablakoknál. Halkan odahallatszott a távoli vízesés

moraja. — Ez a felfogás sehová sem vezetett a múltban. — Akár tudomásul veszed, akár nem, ennek a két embernek a halála megrendítette a tekintélyedet. Máris megindultak a suttogások, pedig alig pár napja vagy csak Nagymester. — Nem tőröm a széthúzást! — Szomorú mosoly jelent meg a káplán ajkain. — Pontosan úgy beszélsz, mint az az ember, akit annyira támadtál. Mi változott meg? Ennyire megrendített volna a senechal? — İ már nem sénéchal. — Sajnos ez az egyetlen név, amit vele kapcsolatban ismerek. De te láthatóan sokkal többet tudsz. De Roquefort azon tőnıdött, hogy a vele szemben ülı ravasz velencei vajon mennyire szavahihetı. İ is értésült a suttogásokról, kémei pedig azt jelentették, hogy a káplán nagyon érdeklıdik minden iránt, amit a Nagymester tesz. Sokkal élénkebben, mint ahogyan az egy spirituális vezetıtıl elvárható lenne. Azon gondolkodott, hogy ez az ember, aki állítólag az ı barátja, vajon nem tör-e magasabb pozíciókra. Elvégre ı maga is ezt tette néhány évvel ezelıtt... Beszélni akart a kétségeirıl, elmagyarázni, hogy mi történt, hogy mit tud már, iránymutatást vagy tanácsot kérni, de tudta, hogy mindezt meggondolatlan vakmerıség lenne megosztani bárkivel is. Claridon sem jobb alany, de legalább nem a Rend tagja. A káplán viszont más volt. Magában hordozta a lehetıséget, hogy ellenséggé váljon. Így hát egyenesen kimondta, ami kikívánkozott: — A Nagy Örökséget keresem, és már közel vagyok ahhoz, hogy megtaláljam a helyét. — De ennek ára két ember élete volt... — Hát akkor az volt — mondta élesen. — Sokan haltak már meg azért, amiben hiszünk. Rendünk létezésének elsı kétszáz évében több mint húszezer testvérünk adta az életét. Még két halál most már nem jelent semmit. — Az emberi életnek manapság sokkal nagyobb a jelentısége, mint akkoriban. Észrevette, hogy a káplán lehalkította a hangját, szinte suttogásig. — Nem, ugyanannyit ér ma is. Ami változott, az a mi odaadásunk, pontosabban annak hiánya. Most nem háborúzunk. Nincsenek hitetlenek, akik megszállva tartják a Szentföldet. Mi most olyasminek a keresésérıl beszélünk, ami valószínőleg nem is létezik. — Szentségtörı a beszéded. — Az igazat mondom. Ezt te is tudod. Te úgy gondolod, hogy a Nagy Örökség megtalálása mindent megváltoztatna. Semmit sem változtatna meg. Neked viszont továbbra is meg kellene ırizned azok tiszteletét, akik téged szolgálnak. — Ha megteszem, amit megígértem, az meghozza ezt a tiszteletet. — Átgondoltad ezt a kutatást? Nem olyan egyszerő, mint hiszed. Most már sokkal nagyobb dolgok forognak kockán, mint a kezdetekben. A világ ma már nem mőveletlen és írástudatlan. Manapság sokkal több mindennel kell versengeni, mint annak idején a rendtestvéreknek. A te szempontodból sajnálatos, hogy Jézus Krisztusról sehol sem történik említés, egyetlen görög római vagy zsidó történeti munkában sem. Egyetlen utalás sincs rá egyetlen fennmaradt irodalmi alkotásban sem. Kizárólag az Újtestamentumban. Ez minden, amit az életérıl tudnak. Miért történt így? Te tudod a választ. Ha Jézus egyáltalán létezett, a tanításait Júdea homályában hirdette. Senki sem figyelt föl rá. A rómaiak semmit sem törıdtek vele, ha nem szított nyíltan lázadást. A zsidók meg nemigen mentek tovább annál, hogy egymással vitatkozzanak vagy veszekedjenek. Ez persze tökéletesen megfelelt a rómaiaknak. Jézus jött, majd ment. Jelentéktelen volt, nem maradt hatása. — Most viszont több milliárd ember figyelmét uralja.

— A kereszténység a világ legnagyobb vallása. İ pedig minden értelemben az ö Messiásuk. A feltámadott Úristen, és bármit találsz is, az ezen nem fog változtatni. — Mi van, ha itt vannak a csontjai? — Honnan fogod tudni, hogy valóban az ı csontjai? Honnan tudta a kilenc alapító lovag? És nézd csak, mit teremtettek! Királyok és királynık hajoltak meg az akaratuk elıtt. Hogyan lehetne ezt másként magyarázni, mint azzal, amit tudtak? — És azt gondolod, hogy ezt a tudásukat megosztották valakivel? Mit csináltak? Megmutatták Krisztus csontjait minden királynak, minden adománytevınek, minden hívınek? — Fogalmam sincs, mit csináltak. De bármi volt is a módszerük, fényesen bevált. Sereglettek a jelöltek a Rendbe. Tömegesen akartak a részévé válni. A világi hatóságok keresték a kegyét. Miért ne lehetne ez megint így? — Lehet. De nem úgy, ahogy te gondolod. — Engem sért az egész. Azok után, amit az egyházért tettünk! Húszezer rendtestvér, hat Nagymester adta életét Jézus Krisztus védelmében. Össze sem lehet ezt hasonlítani a johannita ispotályosok áldozatvállalásával. Még sincs egyetlen templomos szent sem, miközben szentté avattak egy csomó ispotályos lovagot. Helyre akarom tenni ezt az igazságtalanságot. — Hogyan? — a káplán nem várta meg a választ. — Ami már létezik, az nem fog megváltozni... De Roquefort megint az üzenetre gondolt! Megvan a megoldás. És a zsebében lapuló telefonra. Erre a készülékre telefonálok az információkkal, még naplemente elıtt. Ujjaival gyengéden megsimogatta a nadrágzsebében domborodó mobiltelefont. A káplán még mindig az „értelmetlen kutatásról” motyogott valamit. Royce Claridon pedig tovább kutatott a könyvtárban. Neki viszont csak egyetlen gondolat járt a fejében Miért nem csöng az a telefon? — HENRIK! — ORDÍTOTTA MALONE. — Ez már aztán több a soknál! Éppen az imént hallgatta végig Mark beszámolóját arról, hogy a közelben lévı apátság romjainak tulajdonosa Thorvaldsen. A fák között álltak, egy kilométernyire St. Aguloustól, ahol a kocsikat hagyták. — Cotton, fogalmam sem volt róla, hogy enyém az a birtok. — És ezt el is higgyük? — kérdezte Stephanie. — Cseppet sem érdekel, hogy elhiszik-e vagy sem. Az egészrıl fogalmam sem volt egészen mostanáig. — Akkor mivel magyarázod ezt az egészet? — kérdezte Malone. — Nem tudom megmagyarázni. Csak annyit mondhatok, hogy Lars kölcsönkért tılem 140 ezer dollárt, három hónappal a halála elıtt. Nem mondta, hogy mire kell neki a pénz, én meg nem kérdeztem. — Csak úgy, odaadott neki ennyi pénzt, minden kérdés nélkül? — csodálkozott Stephanie. — Kellett neki az összeg, így hát odaadtam. Megbíztam benne. — Az abbé az imént azt mondta, hogy apa a birtokot a helyi önkormányzattól vette. Meg akartak szabadulni a romoktól. Kevés jelentkezı volt, minthogy a terület fent van, a hegyekben, ráadásul nagyon elhanyagolt állapotban. Itt, St. Agulousban árverezték el. — Mark szembefordult Thorvaldsennel. — A magáé volt a legmagasabb ajánlat. Az abbé ismerte apát, és azt mondta, hogy valójában nem ı licitált. — Akkor Lars biztos felbérelt valakit, hogy a nevében licitáljon, mert nem én voltam. Aztán meg az én nevemre jegyeztette be, hogy fedezve legyen. Lars eléggé paranoiás volt. Ha tudom, hogy enyém ez a birtok, akkor már tegnap este szóltam volna. — Nem feltétlenül — mormolta Stephanie. — Nézze, Stephanie! Nem félek magától, vagy itt bármelyiküktıl. Nem is vagyok köteles

magyarázkodni maguk elıtt. De mindannyiukat a barátaimnak tekintem, és ha tudom, hogy a terület az enyém, akkor ezt elmondtam volna. — Fogadjuk el, hogy Henrik az igazat mondja! — szólt közbe Cassiopeia, aki a vita alatt tıle szokatlanul csendesen viselkedett. — Menjünk inkább föl! Itt, a hegyekben hamar besötétedik. Én pedig meg akarom nézni, hogy mi van ott. — Igaza van — bólintott Malone. — Gyerünk! Vitatkozni késıbb is ráérünk. Az út fölfelé alig tartott tizenöt percig. Ezalatt jó idegekre és fékekre volt szükség. Az abbé útmutatása alapján végül meglátták a kolostor omladozó romjait egy sziklaszirt tetején, rozzant, négyszögletes tornya közvetlenül egy szédítı szakadék peremén állt. Az út körülbelül egy kilométerrel a romok elıtt már véget ért, úgyhogy gyalog kellett odáig felmászniuk. A túra a kakukkfő csomókkal tarkított sziklák között, a hatalmas fenyık alagútjában, újabb tíz percig tartott. Végre odaértek. Mindenütt az elhanyagoltság jelei. A vastag falak csupaszon álltak. Malone be tudta dugni az ujját a zöldesszürke gránitpala kockák közé, amelyeket valaha bizonyára a közelben fejtettek ki, aztán gondosan megmunkáltak a néhai kıfaragók. Az egykor hatalmas terem mára tetı nélkül nézett az égre, évszázadok esıinek és napsütésének kitett oszlopait és oszlopfıit pedig már teljesen bevonta a patina. A földet moha, narancssárga zuzmó és szívós, szürke fő borította, a kıpadló pedig már rég elporladt. A tücskök mint megannyi kasztanyetta hangosan ciripeltek. A termek, és szobák helyét alig lehetett meghatározni, hiszen a tetı és a falak nagy része is leomlott már. Mégis be lehetett azonosítani a szerzetesek celláit, és még egy nagy termet, ami valószínőleg a könyvtár vagy a felolvasóterem volt. Malone úgy képzelte, hogy az élet itt nagyon egyszerő, rideg és igénytelen lehetett, — Jó kis birtokod van — mondta Henriknek. — Éppen azon ámulok, hogy mit lehetett 140 ezer dollárért venni tizenkét évvel ezelıtt. A hely Cassiopeiát is lenyőgözte. — A szerzetesek az itt lévı csekélyke termıföldön igencsak sovány termést takaríthattak be. A nyarak rövidek, a nappalok úgyszintén. Szinte hallom, ahogy búsan énekelnek. — Ez a hely aztán eléggé elhagyatott — mondta Thorvaldsen. — Itt valósággal eltemetkezhettek. — Lars a maga nevére íratta ezt a birtokot — emlékeztette Stephanie. — Nyilván nem ok nélkül. És annak is oka volt, hogy ide jött. Itt kell lennie valaminek. — Talán igen — mondta Cassiopeia. — De az abbé a városkában azt mondta Marknak, hogy Lars nem talált semmit. Lehet, hogy ez is csak az egyike azoknak a helyeknek, amiket a folyamatos kutatása során érintett. Mark megrázta a fejét. — A titkosírás hozott minket ide. Apa itt járt. Nem talált semmit, de elég fontosnak gondolta ahhoz, hogy megvásárolja. Ez kell, hogy legyen az a hely. Malone leült az egyik kıhalomra, és felnézett az égre. — Még legfeljebb öt vagy hat óránk van sötétedésig. Javaslom, hogy használjuk ki minél jobban. Gondolom, elég hidegek itt az éjszakák, és ezek a gyapjúszegélyes dzsekik talán nem elegendıek. — Hoztam egy kis felszerelést és néhány holmit a Roverben — jegyezte meg Cassiopeia. — Feltételeztem, hogy esetleg a föld alá is ereszkedünk, ezért hoztam fáklyákat, elemlámpákat és egy kis generátort is. — Felkészült, mint MacGyver — évıdött vele Malone. — Ide! — kiáltotta egyszer csak Geoffrey. Malone a düledezı romok felé pillantott. Észre sem

vette, hogy Geoffrey elkóborolt a csoporttól. Mindannyian besiettek a romok közé, és Geoffrey-t egy román stílusú kapuboltozat maradványainál találták A bejáratot egykor díszítı faragványokból már alig látszott néhány emberfejő bika, szárnyas oroszlán és pálmalevél. — A templom — mondta Geoffrey. — A sziklába vájták. — Malone látta, hogy a beljebb látható falakat valóban nem emberi kéz emelte, hanem az egykori apátság fölé tornyosuló sziklafalból vájták ki. — Szükségünk lesz azokra a fáklyákra és lámpákra — szólt oda Cassiopeiának. — Nem, nem kellenek — mondta Geoffrey. — Bent van fény. Malone lépett be elsınek. A homályban méhek zümmögtek. Poros fénynyalábok világították meg az utat, a sziklába vágott keskeny réseken keresztül, amelyeket láthatóan azért ütöttek, hogy megkönnyítsék a napsugarak bejutását és irányítsák is azokat. Valami felkeltette a figyelmét. Közelebb lépett a simára vésett sziklafalhoz, amelyen most már semmilyen díszítés nem látszott, kivéve egy faragványt, vagy három méterrel a feje fölött. A dombormő egy sisakos fejet ábrázolt, a férfiarc két oldalán pedig pólyaszerő csomók lógtak. Az arcvonásokat már nem lehetett kivenni, az orr is lekopott, a szemek üresen, élettelenül meredtek elıre. Fölötte egy szfinx látszott, alatta meg egy kıpajzs, rajta három kalapáccsal. — Ez templomos szobor — mondta Mark. — Láttam ehhez hasonlót a mi apátságunkban. — Mit keres ez itt? — kérdezte Malone. — A katalánok, akik a 14. században ezen a vidéken éltek, nem rajongtak a francia királyokért. A templomosokat viszont szeretettel fogadták, még a nagy tisztogatás után is. Ez volt az egyik oka annak, hogy ezt a vidéket választották menedékül. A vaskos falak magasan egy boltíves mennyezetbe mentek át. Valaha bizonyára freskók díszítettek itt mindent, de mára semmi sem maradt belılük. A sziklák repedéseibıl szivárgó víz már rég eltüntette a nyomát minden mőalkotásnak. — Olyan, mint egy barlang — mondta Stephanie. — Vagy inkább egy erıd — mondta Cassiopeia. — Könnyen lehet, hogy ez volt az apátság végsı védvonala. Malone is hasonlóan vélekedett. — Igen, de van itt egy kis gond — mondta, és elıbbre lépett, bele a komor félhomályba. — Nincs másik kijárat. Ekkor még valamit észrevett. Még elıbbre lépett, és a homályba burkolózó falra koncentrált. Erısen bámulta a falat. — Kéne az a fáklya. A többiek is odamentek. Három méterrel följebb a sötétszürke sziklába vésett betők halvány körvonalát lehetett kivenni. P, R, N. V, I, R. Megkérdezte a többieket. — Nem — mondta Cassiopeia, van ott még más is. Talán egy I, meg egy E és még egy R is. Malone egyetértett. Zseblámpájával megpróbálta követni a vésés vonalát, és erıltette a szemét, hogy kibetőzze az írást. Prier en venir. Malone agya felélénkült. Eszébe jutottak a szavak, amelyek Marié d'Hautpoiii sírkövének közepére voltak vésve: REDDIS RÉGIS CÉLLIS ARCIS. Meg az is, amit Claridon mondott róluk Avignonban. A Reddis azt jelenti, hogy visszaadni. A Régis a Rexbıl jön, ami királyt jelent. A Céllis valószínőleg tárolóhelyet jelöl. Az Arc meg az Arx-ból származik, ami erıdítmény, vár. Ezek a szavak akkoriban értelmetlennek tőntek. Pedig lehet, hogy egyszerően csak át kellett rendezni ıket.

Tárolóhely, erıd, visszaadni valamit, király. Néhány névelı, rag és képzı hozzáadásával máris kialakulhat egy efféle üzenet: Egy tárolóhelyen, az erıdben, adj vissza valamit, amit korábban elvettél a királytól. És az a nyíl, amely a sírkı közepén végignyújtózik a két szó között, a P—S betőktıl egészen a PRAE—CUM szóig. PRAE—CUM latinul körülbelül annyi, mint imádkozz, vagy imádkozz az eljövetelért. Ismét a sziklába vésett betőkre meredt. Prier en venir. Franciául az, hogy imádkozz. Elmosolyodott, és megosztotta a többiekkel is a gondolatmenetét: — Ez a Bigou abbé ugyancsak eszes volt, meg kell hagyni! — Annak a nyílnak a sírkövön — mondta Mark — kell, hogy valami jelentısége legyen. Különben értelmetlen ott, középen, egy ilyen feltőnı helyen. Malone érzékszervei most már teljes erıvel dolgoztak, az agya oda-vissza elemezte az iménti információkat, szeme pedig a járólapokra irányuk. A kılapok nagy része már apróra töredezett, a többi is alaktalanná csorbult, mégis észrevett egy mintázatot. Keskeny kövekkel keretezett szögletes kılapok sorakoztak a bejárattól a terem belseje felé, balról jobbra. Elkezdett számolni. Az egyik szegéllyel körbevett területen hét kockát számolt keresztbe, kilencet pedig lefelé. Aztán megnézett egy másik területet. Ugyanaz. Aztán a harmadikat. — A padlón is a hétkilences minta van — mondta. Mark és Henrik az oltár felé indult, és ık is számoltak. — Kilenc szegélyezett terület van a bejárattól az oltárig. — Keresztben pedig hét — jelentette Stephanie, aki éppen befejezte a számolást a fal mentén. — Oké, akkor úgy tőnik, tényleg a megfelelı helyen vagyunk — mondta Malone. Ismét a sírkı jutott az eszébe. Imádkozz az eljövetelért! Felnézett a sziklába vésett francia szavakra aztán vissza, a földre. A méhek változatlanul zümmögtek, valahol az oltár körül. — Hozzuk ide azt a generátort, meg a lámpákat! Látnunk is kell, hogy mit csinálunk — Azt hiszem, éjszakára is itt kell majd maradnunk — mondta Cassiopeia. — A legközelebbi fogadó Elne-ben van, ami ide ötven kilométer. Inkább táborozzunk le itt. — Megvan hozzá a felszerelés? — kérdezte Malone. — Meg tudjuk szerezni — mondta a nı. — Elne egész jól ellátott város. Mindent megvehetünk ott, ami csak kell anélkül, hogy feltőnést keltenénk. De én nem szeretnék elmenni. Malone látta, hogy a többiek sem akarnának távozni. A levegı megtelt izgalommal. Érezte, hogy körülötte is ott kavarog. A rejtvény többé már nem valami elvont fogalom volt, amit nem lehet megérteni. Éppen ellenkezıleg, a válasz itt hevert valahol, mellettük. És ellentétben azzal, amit tegnap Cassiopeiának mondott, igenis meg akarta találni. — Majd én megyek — mondta Geoffrey. — Mindegyiküknek itt kell maradnia, hogy eldöntsék, mi legyen a következı lépés. Maguknak kell dönteni, nem nekem. — Nagyra értékeljük a vállalását — mondta Thorvaldsen Cassiopeia belenyúlt a zsebébe, és kivett egy kötegnyi eurós bankjegyet. — Szüksége lesz pénzre. Geoffrey átvette a kisebbfajta vagyont, és mosolygott! — Csak írjanak egy listát, és napnyugtára itt vagyok. MALONE VÉGÉGPÁSZTÁZTA A LÁMPA FÉNYSUGARÁVAL a templom belsı terét, a sziklafalon újabb nyomok után kutatva. Kipakoltak minden felszerelést az autóból, amit Cassiopeia hozott, és becipelték az apátság romjai közé. Cassiopeia és Stephanie kinn maradt, hogy kialakítson egy táborhelyet.

Henrik vállalta, hogy tüzelıt győjt. Malone és Mark visszament a templomba, hogy megnézze, nem kerülte-e el valami a figyelmüket. Ez a templom már régóta elhagyatott — jegyezte meg Mark. — A pap a városban azt mondta, hogy már legalább háromszáz éve. Fénykorában nagyon szép lehetett. — Ez a fajta kialakítás egyáltalán nem szokatlan. Egész Languedoc-ban találni sziklába vájt föld alatti templomokat. Az egyik leghíresebb Vals-ban van, Carcassone közelében. Az egész jó állapotban van. Még a freskók is látszanak. Ezen a vidéken minden templomot kifestettek. Ez volt a szokás. Sajnos a forradalom miatt, nagyon kevés maradt meg ebbıl a mővészetbıl. — Kemény lehetett az élet itt fenn. — A szerzetesek különös emberek. Nem volt rádiójuk, tévéjük, színházuk. Csupán néhány könyv és templomi freskó jelentette a részegítı kísértést. Malone tovább vizsgálta az ıket körülvevı koromsötétséget, amit alig oszlatott szét helyenként egy kis halvány fénynyaláb, csak annyira világítva meg a részleteket, mintha hó lepte volna be a templom belsejét. — El kell fogadnunk, hogy a marsall beszámolójában leírt titkosírás hiteles. — mondta Mark. — Semmi okunk feltételezni, hogy nem az. — Hacsak az nem, hogy a marsall eltőnt, röviddel az után, hogy papírra vetette ezt a feljegyzést. — Azt hiszem, az a marsall olyasféleképpen viselkedhetett, mint de Roquefort. Szerintem a kincs után rohant. Nyilván hallott a de Blanchefort család titkáról. Ez az információ, meg az, hogy Bigue abbé tudhatta a titkot, már évszázadok óta szerepelt a krónikánkban. Talán azt gondolta a marsall, hogy Bigue hagyta hátra mindkét titkosírást, és hogy azok elvezetnek a Nagy Örökséghez. Minthogy becsvágyó ember volt, maga ment el érte. — Akkor minek írta volna le a titkosírást? — Mit számított az? Megvolt a megoldás, amit Gelis abbé adott neki. Senkinek még csak fogalma sem volt arról, hogy az egész mit jelent. Akkor meg miért ne írta volna le a beszámolóba, ezzel is azt mutatva a nagymesternek, hogy keményen dolgozik. — Ezt a logikát követve, az is lehet, hogy a marsall megölte Gélist, és egyszerően lejegyezte, hogy ezután mi történt, hogy eltüntesse a nyomokat. — Ez nagyon is elképzelhetı. Malone közelebb lépett a falba vésett Prier en venir betőkhöz. — Semmi más nem maradt meg itt. — mormolta. — Így van és ez szégyen. Rengeteg itt a fali fülke, amelyekben eredetileg mind szobrok voltak. A freskókkal együtt azok adták hajdanán e hely díszét, és méltóságát. — Akkor hogyan menekült meg éppen ez a három szó? — Már alig látszanak. — Épp annyira, amennyire kell. — mondta, és arra gondolt, hogy talán Bigou rendezte így. Megint eszébe jutott Marié de Blanchefort sírja. A kéthegyő nyílvesszı, és a P R A E — C U M. Imádkozz az eljövetelért. A padlóra, és annak 7/9-es elrendezésére bámult régebben itt padsorok voltak, ugye? Biztosan. Fapadok. Már rég elporladhattak. — Ha Sauniére megtudta a titkosírás megfejtését Gélis-tıl vagy ha ı maga megfejtette... A marsall azt írta a beszámolójában, hogy Gélis nem bízott Sauniére-ben. Malone megrázta a fejét. — A marsall esetleg itt félre akart vezetni, Sauniére nyilvánvalóan valamilyen következtetésre jutott, amirıl a marsall nem tudott. Tegyük föl, hogy megtalálta a Nagy örökséget. Több jelzésbıl

is tudjuk, hogy Sauniére újra meg újra visszatért oda. Rennes-ben arról mesélt nekem, hogy ı és a szeretıje gyakran elhagyta a várost, aztán kövekkel tértek vissza, amiket az általa épített barlanghoz hoztak. Jöhetett akár ide is, hogy úgymond pénzt vegyen ki a magánbankjából. — Sauniére idejében ezt az utat könnyen meg lehetett már tenni vasúton. — Vagyis eljuthatott úgy a titkos raktárához, hogy közben annak helyét titokban tartotta. Malone ismét a vésett betőkre nézett Prier en vir Imádkozz az eljövetelért. Aztán letérdelt. — Jól csinálja, de mit lát így onnan, amit én innen nem? — kérdezte Mark. Malone a templomot fürkészte. Semmi sem maradt már benne, kivéve az oltárt, tıle most 6-7 méternyire. A kı fedılap körülbelül 8 centiméter vastag volt, és négyszöglető gránittömbökbıl rakott alapon nyugodott. Megszámolta az egyik vízszintes sorban lévı tömböket. Kilenc. Aztán függılegesen. Hét. Ráirányította a fényt a zuzmóval benıtt kövekre. Még mindig látszottak a habarcs vastag, kanyargós vonalai. A fénysugárral végigkövette némelyik vonalat, aztán a gránittetı alsó felére világított. És meglátta. Most már tudta. Elmosolyodott. Imádkozz az eljövetelért. Ügyes!

HATVAN

DE ROQUEFORT NEM FIGYELT a kincstárnok locsogására, aki az apátság költségvetésérıl, meg valami túlköltekezésrıl beszélt. Az apátságot egy alapítvány tartotta fenn, s az összeg több millió euróra rúgott. Ezt az összeget már régen megkapták, és gondosan kezelték, hogy a Rend még véletlenül se szenvedhessen hiányt anyagilag. Az apátság gyakorlatilag önellátó volt. Földjei, farmjai és péksége megtermelte a szükségleteiknek legnagyobb részét. A szılészet és a tehenészet megtermelte az italuk javát. Víz pedig olyan bıségben volt, hogy a források vizét csıvezetéken levitték a völgybe, ott palackozták és eladták, egész Franciaországban. Természetesen az egyéb élelmiszereket vagy eszközöket meg kellett vásárolni. De a bor és a víz eladásából, valamint a látogatói díjakból bıven lehetett fedezni a szükséges összeget. De akkor meg mit beszél itt ez az ember túlköltekezésrıl? — Híján vagyunk a pénznek? — vágott közbe. — Egyáltalán nem, Nagymester. — Akkor miért zavarsz? — A Nagymestert értesíteni kell minden pénzügyi döntésrıl. Ennek az idiótának igaza van. De nem akarta, hogy megzavarják. Mégis, a kincstárnok talán hasznos lehet. — Áttanulmányoztad a Rend pénzügyeinek történetét? — A kérdés készületlenül érte a kincstárnokot. — Persze, Nagymester. Ez minden kincstárnok számára kötelezı. Én most már a beosztottjaimat tanítom erre. — A Nagy Tisztogatás idején mennyi volt a vagyonunk? — Fölmérhetetlen. A Rendnek csaknem kilencezer földbirtoka volt, de ezek összterületét lehetetlenség kiszámítani. — És pénzben?

— Ezt szintén nehéz megmondani. Volt sok aranydénár, bizánci pénz, aranyforint, drachma, márka, meg egy csomó megmunkálatlan ezüst és arany. De Molay 1306-ban tizenkét málhás lóval jött Franciaországba, amelyek meg voltak rakodva nyers ezüsttel, és ezt sohasem mérték föl. Aztán meg ott vannak azok a vagyontárgyak, amiket elzárva ıriztünk. Tudta, hogy a kincstárnok mire céloz. A Rend volt az úttörıje a bankszerő ırzıhelyeknek ahol tehetıs emberek végrendeleteit és más fontos iratait ırizték, valamint ékszereket és más személyes tárgyakat. A Rend megbízhatósága és becsületessége lehetıvé tette, hogy ez a szolgáltatás az egész keresztény világban virágozzék — természetesen tisztes díjazás fejében. Az ırzött tárgyak elvesztek — mondta a kincstárnok. — A leltárfeljegyzések úgyszintén. Vagyis lehetetlen felmérni, hogy mi mindent ırizhettünk. De annyit ki merek jelenteni, hogy ez mai pénzben szerény becslés szerint is több milliárd euró lenne. De Roquefort tudott azokról a szénásszekerekrıl, amiket négy rendtestvér hajtatott le, dél felé, Gilbert de Blanchefort vezetésével. İ pedig azt a parancsot kapta, hogy senkinek se árulja el a rejtekhelyet, aztán pedig ismereteit a megfelelı módon adja tovább. De Blanchefort kiválóan teljesítette feladatát. Már hétszáz év is eltelt, és a rejtekhelyet továbbra sem ismerte senki. Mi lehetett annyira becses, hogy Jacques de Molay ennyire óvatosan és körültekintıen gondoskodott az elrejtésérıl? Már harminc éve kereste a választ erre a kérdésre. A reverendája zsebében lévı telefon hirtelen rezgése megijesztette. Végre! — Mi az, Nagymester? — érdeklıdött a kincstárnok. Összeszedte magát. — Hagyj most magamra! A kincstárnok felállt az asztaltól, és visszavonult. De Roquefort kipattintotta a mobiltelefont és beleszólt. — Remélem, nem csak az idımet vesztegeti? — Az igazság megismerése hogyan lehetne idıpocsékolás? Rögtön felismerte a hangot. Geoffrey. — Miért hinném el egy szavadat is? — kérdezte. — Mert te vagy a Nagymesterem. — Az elıdömhöz voltál lojális. — Ez igaz volt addig, amíg élt. De a halála után a Rendnek tett esküm arra kötelez, hogy ahhoz legyek hő, aki a fehér reverendát viseli... — Még akkor is, ha semmibe veszed azt az embert? — Azt hiszem, te ugyanezt csináltad éveken át. — És a Nagymesteredre támadni, az is a lojalitásod része? — De Roquefort nem tudta elfeledni az ütést, amit Geoffrey pisztolyaggyal mért a halántékára, mielıtt Mark Nelle-lel elmenekült az apátságból. Az a sénéchalnak szóló szükséges demonstráció volt. — Honnan szerezted ezt a mobiltelefont? — Az elızı Nagymester adta nekem. Eredetileg arra kellett, hogy amikor az apátságon kívül jártam, akkor tartsuk a kapcsolatot. Én azonban másfajta használata mellett döntöttem. — Te és a Nagymester jól kiterveltetek mindent. — Nagyon fontos volt a számára, hogy sikerüljön a terve. Ezért is küldte el a naplót Stephanie Nelle-nek. Hogy bevonja ıt. — Az a napló értéktelen. — Én is úgy hallottam. De ez újdonság volt számomra. Csak tegnap szereztem róla tudomást. De Roquefort végre megkérdezte, ami leginkább érdekelte: — Megfejtették a titkosírást? Azt, ami a marsall beszámolójában van?

— Igen. — Akkor mondd el nekem, testvérem! Hol vagytok? — St. Agulous-ban. A városkától északra lévı apátsági romoknál. Nem messze tıled. — És ott van a mi Nagy Örökségünk? — Minden nyom ide vezetett. Most éppen azon dolgoznak, hogy pontosan meghatározzák a helyet. Engem elküldtek, bevásárolni. Egyre inkább hitt a vonal másik végén lévı fiatalembernek De azt nem tudta eldönteni, hogy amaz kétségbeesésbıl vagy önként beszél így. — Testvérem, ha most hazudtál, akkor megöllek. — Ilyet már tettél korábban is, úgyhogy nem kételkedem benne. Tudta, hogy nem kellene, de mégsem tudta megállni. — És kit öltem meg? — Biztos, hogy felelısség terhel Ernst Scoville haláláért. Lars Nelle? Ezt már nehezebb megválaszolni, legalábbis azok alapján, amiket az elızı Nagymester mondott nekem. Szeretett volna tovább érdeklıdni, de tudta, hogy ha a legcsekélyebb kíváncsiságot is mutatja a téma iránt, az máris hallgatólagos elismerésnek fogható fel. Így hát csak ennyit mondott: — Te egy álmodozó vagy, testvérem. — Már ennél sértıbben is hívtak. — Mi a célod? Mi motivál? — Lovag akarok lenni. Te ösztönöztél erre a döntésre. Néhány napja, a kápolnában, amikor letartóztattad a sénéchalt. Világossá tetted, hogy nem lehetek lovag. Akkor elhatároztam, hogy másfajta utat választok, nem azt, amit az elızı Nagymester akart volna. És ezen végigmentem. Megszereztem minden tudást, amire csak képes voltam. És vártam, amíg fel tudom ajánlani neked azt, amit oly nagyon keresel. Cserébe csupán büntetlenséget kérek. — Ha mindaz, amit mondtál, igaznak bizonyul megkapod. — Hamarosan visszatérek a romokhoz. Azt tervezik hogy ott éjszakázunk. Már láthattad, hogy milyen leleményesek külön-külön és együtt is. Nem merném a magam értékelését a tiéddel összevetni, most mégis azt ajánlanám hogy határozottan cselekedj. — Légy nyugodt, testvérem, a válaszom abszolút határozott lesz. MALONE FÖLÁLLT, és az oltárhoz ment. Lámpájának fényében azt látta, hogy a fedılap és az oszlop közölt nincs maltercsík. A tartókövek 7/9-es elrendezése felkeltette a figyelmét, és ahogy letérdelt észrevette, hogy az oltárlap alatt van egy rés. Az oltár alá világított, ahogy odahajolt. — A teteje nincs rögzítve. — Nem is gondoltam másképp — mondta Mark. — A súlya a helyén tartja. Nézzen csak rá! Mekkora darab? Nyolc centi vastag, majdnem két méter hosszú. — Bigou a maga titkosírását Rennes-ben az oltárkıbe rejtette. Azon gondolkodtam miért pont azt a rejtekhelyet választotta. Egyedi, nem gondolja? Ahhoz, hogy odategye, meg kellett emelnie a fedılapot, mégpedig annyira, hogy szabaddá váljék a csapszeg. Aztán az üvegcsét be kellett csúsztatni az üregbe. Visszatéve a lapot, nagyszerő rejtekhely keletkezik. De ez nem minden. Bigou a rejtekhely kiválasztásával is üzent. — Letette a lámpát. — El kell mozdítanunk ezt. Mark odament a lap egyik végéhez, Malone a másik végéhez állt. Jól megmarkolva mindkét oldalát megpróbálta, hogy meg tudja-e mozdítani. Sikerült, bár csekély mértékben. — Igaza van — mondta. — Csak rá van téve. Nincs értelme totojázni. Kapjuk le! Együttes erıvel jobbra-balra rángatták a lapot addig, míg végül a gravitáció ereje besegített, és lezúdította a követ a földre.

Malone belenézett az így felszabadult, négyszögletes nyílásba, amely lazán tele volt rakva kövekkel. — Ez az izé tele van kıvel — mondta Mark. — Hát persze — mosolygott Malone. — Pakoljuk ki! — Minek? — Ha maga lenne Sauniére és nem akarná, hogy bárki is kövesse a nyomait, akkor ez a fedılap megteszi elsınek, de egy újabb rakás kı még inkább. Maga mondta tegnap, hogy úgy kell gondolkodnunk, ahogy ezek a fickók gondolkodtak száz évvel ezelıtt. Nézzen körül! Senki sem jönne kincseket keresni. Ez csak egy romos hely volt. Kinek jutott volna eszébe szétszedni az oltárt? Évszázadokon át állt itt háborítatlanul. De ha valaki mégis megtenné, akkor miért ne legyen még egy védvonal? A négyszögletes oltáralap körülbelül egy méternyire áll ki a földbıl, és gyorsan sikerült kidobálniuk belıle a köveket. Tíz perccel késıbb a tartószerkezet üres volt. Az alján csak por és szemét. Malone beugrott, és úgy vélte: gyenge vibrálást érzékelt. Lehajolt és az ujjaival tapogatózni kezdett. A száraz föld állaga a sivatagi homokéhoz hasonlított. Mark odavilágított a lámpával, miközben Malone a tenyerével odébb meregette a laza földet. Tizenöt centiméter mélyen valamibe beleütközött. Két kezével kiásott egy talpalatnyi területet és deszkákat vett észre. Fölnézett és elvigyorodott. — Milyen jólesı érzés, ha az embernek igaza van.

HATVANEGY

DE ROQUEFORT BERONTOTT A SZOBÁBA ÉS MEGÁLLT a Tanáccsal szemben. Alighogy befejezte a telefonbeszélgetést Geoffreyval, sürgıs tanácskozásra hívta össze a Rend minden tisztjét. — Megtalálták a Nagy örökséget — jelentette be. Döbbenet ült ki az egybegyőltek arcán. — Az elızı sénéchal és szövetségesei megtalálták a rejtekhelyet. Beépítettem közéjük kémnek egy testvérünket. İ jelentette éppen most a sikert. Itt az ideje, hogy visszaszerezzük az Örökségünket. — Mit javasolsz? — kérdezte az egyik lovag. — Egy csapat lovaggal odamegyünk, és elfogjuk ıket. Újabb vérontás? — kérdezte a káplán! — Nem, ha az akciót kellı gondossággal hajtjuk végre. — A káplánt mindez nem rendítette meg. — Az elızı sénéchal és Geoffrey — aki nyilvánvalóan az általad beépített személy, hiszen egyetlen más rendtagunkról sem tudunk, aki velük lenne már két testvért is lelıttek. Nem lenne logikus azt hinni, hogy nem lınek le újabbakat. — Káplán, ez nem hit kérdése, Nincs szükség az útmutatásodra. — A Rend tagjainak biztonsága mindannyiunk felelıssége. — És te azt mered mondani, hogy én nem gondolok a Rend biztonságára? — de Roquefort hangja erıteljesen megemelkedett. Kétségbe vonod a hatalmamat? Ellenszegülsz a döntésemnek? Felelj, káplán, tudni szeretném. — Ha a velenceit meg is félemlítette, annak arckifejezése semmirıl sem árulkodott. Ehelyett a férfi nyugodtan ezt mondta: — Te vagy a Nagymesterem. Hőséggel tartozom neked, bármi történjék is. Nem tetszett neki ez a szemtelen hang. — De Nagymester — folytatta a káplán nem éppen te voltál az, aki azt mondta, hogy az ilyen

jelentıségő ügyekben mindannyiunknak részt kell vennünk a döntések meghozatalában? — Néhány lovag bólintott. — Nem azt mondtad a nagygyőlésen a rendtestvérek elıtt, hogy új útra akarsz lépni? — Káplán, éppen azon vagyunk, hogy a Rend történetében évszázadok óta a legjelentısebb tettet hajtsuk végre. Nincs idım arra, hogy veled vitatkozzam. — Azt gondoltam, hogy az Úr dicsérete, imádkozás Istenhez, ez a legfıbb dolgunk. Ez pedig hit kérdése, és errıl illetékes vagyok nyilatkozni. Elege lett. — Távozz! A káplán nem mozdult. A többiek közül senki sem mukkant. — Ha nem távozol azonnal, bezáratlak, és késıbb ítélkezem majd fölötted. — Egy pillanatra megállt. — Az pedig nem lesz kellemes. A káplán felállt, és megbiccentette a fejét. — Elmegyek. Ahogy megparancsoltad. — Késıbb még beszélünk, efelıl nyugodt lehetsz. Megvárta, míg a káplán kimegy, és csak azután fordult a többiekhez. — Már régóta kutattunk a Nagy örökségünk után. Most itt van, karnyújtásnyira tılünk. Ami azon a rejtekhelyen van, az minket illet, nem mást. A mi örökségünk van ott. Én, a magam részérıl, meg akarom szerezni, ami a miénk. Tizenkét lovag segít majd ebben. Rátok bízom, hogy ki legyen az a tizenkettı. Fegyverezzétek fel azokat, akiket kiválasztotok, és egy óra múlva legyenek a tornacsarnokban.

HATVANKETTİ

MALONE KIKIABÁLT STEPHANIE-NAK ÉS CASSIOPEIÁNAK, és arra kérte ıket, hogy hozzák be a lapátot, amit Cassiopeia Roverjébıl kipakoltak. A két nı Henrikkel együtt jelent meg. Amint beléptek a templomba, Malone elmondta nekik, mit találtak Markkal. — Nem rossz! — mondta Cassiopeia. — Vannak néha jó pillanataim. — Ki kell szednünk a maradék földet — mondta Stephanie. — Add ide a lapátot! Lapátolni kezdte a laza talajt. Néhány perccel késıbb három megfeketedett deszka vált láthatóvá. Ezek fele fém kapoccsal össze volt fogva, a másik fele pedig zsanérokon, ajtóként nyílt fölfelé. Malone behajolt, és lágyan megsimogatta a fémet. — A vas elrozsdásodott, a csuklópántok elporladtak. Száz év megtette a hatását. A lapáttal félrekotorta a szilánkokat. — Hogy érted azt, hogy száz év? — kérdezte Stephanie. — Sauniére építette ezt a csapóajtót — válaszolt Cassiopeia. — A fa egész jó állapotban van, biztos, hogy nem több mint száz éves. És úgy tőnik, simára eldolgozták a széleit, amit a középkorban nemigen szoktak megtenni a famunkáknál. Sauniére nyilván könnyen akart ki- és bejutni. Vagyis mikor megtalálta ezt a lejáratot, újraépítette az ajtaját. — Szerintem is — mondta Malone. — Ez pedig megmagyarázza, hogyan tudta kezelni a nehéz kılapot. Egyszerően csak félig elfordította, felszedegette a köveket az ajtóról lemászott, aztán amikor végzett, mindent visszapakolt. Amit tudok róla, aszerint erıs ember volt. És átkozottul okos is.

Beillesztette a lapát élét az ajtó szélsı nyílásába, és fölfelé feszítette azt. Mark lenyúlt és megragadta. Malone ledobta a lapátot, és egyesült erıvel kiszedték az ajtót és alatta elıtőnt egy tátongó nyílás. Thorvaldsen lebámult a mélységbe. — Bámulatos. Biztosan ez az a hely. Stephanie levilágított a nyílásba. Egy létra látszott, az egyik falhoz támasztva. — Mit gondolnak? Elbír minket? — Mindjárt meglátjuk. Malone kinyújtotta a lábát, és óvatosan rálépett az elsı létrafokra. A létra vastag fagerendákból volt kifaragva, és remélte, hogy még mindig összetartják a szögek. Észre is vett néhány rozsdás szögfejet Erısebben nehezedett a fokra, kezét minden eshetıségre készen az oltárt tartó falakon nyugtatva. De a létrafok tartott. Másik lábával is a létrára lépett, úgy tesztelte. — Azt hiszem, tartani fog. — Én könnyebb vagyok — mondta Cassiopeia. — Szívesen mennék elsınek. Malone elmosolyodott. — Ha megengedi, szeretném magamnak ezt a dicsıséget. — Látja, igazam volt! — mondta Cassiopeia, — Mégis csak számít önnek. Igen, számított. Ami ott, lent volt, az úgy hívogatta mint az ismeretlen, de sokat ígérı könyvespolcok amelyeken kedvére böngészhet. Az ember ilyenkor nem tudhatja, milyen kincsre bukkan. Még mindig az oltár tartójára támaszkodva leereszkedett a második fokra. Ez a legfelsı foktól elég messze, majdnem fél méterrel lejjebb helyezkedett el. Gyorsan áttette a kezét a létra tetejére és még eggyel lejjebb lépett. — Úgy tőnik, rendben van — mondta. Tovább ereszkedett lefelé, gondosan ellenırizve minden egyes fokot. Fölötte Stephanie és Cassiopeia próbálta átvilágítani a homályt. Lámpáik fénysugarában látta, hogy már a létra aljához ért. A következı lépés már a talaj. Lent mindent kavicsos föld borított, helyenként öklömnyi, néhol emberfej nagyságú kıdarabokkal. — Dobjatok le egy lámpást! — szólt fel. Thorvaldsen ledobta neki az egyik elemlámpát. Elkapta, és körbevilágított. A létra összesen körülbelül négy és fél méter magasságig nyújtózott. Ahová leereszkedett, az egy természetes, folyosószerő barlangrész volt, amit az esı és a hólé alakított ki évmilliók alatt a mészkıben. Tudta, hogy a Pireneusok vidéke tele van efféle rejtélyes barlangokkal és folyosókkal. — Miért nem ugrik le? — kérdezte Cassiopeia. — Túl egyszerő lenne. — Tarkóján az a borzongatóan hővös érzés, amit biztos, hogy nem csupán a légáramlat okozott, ismét figyelmeztette. — Átfordulok a létra túlsó oldalára. Dobják le az egyik követ, egyenesen oda, ahová leugranék! Átmászott a létra másik oldalára, a legalsó fokon maradva. — Elmentél az útból? — kérdezte Stephanie. — Igen, dobhatod. A kıdarab megjelent a nyílásban, majd zuhanni kezdett. Malone tekintetével követte az útját. A kı belecsapódott a talajba, majd tovább zuhant. Mindegyik fénynyaláb a becsapódási helyet vizsgálta. — Igaza volt — mondta Cassiopeia. — Közvetlenül a felszín alatt egy gödör van, éppen ott, ahová az ember a létráról leugrana. — Dobjanak le még néhány követ, hogy meglássuk, hol szilárd már a talaj! Négy újabb kı hullott le, és ért nagy puffanással talajt Malone már látta, hová ugorhat biztonságosan. Lelépett a létráról, és lámpájával elkezdte vizsgálni az álcázott csapdát. A verem

körülbelül egy négyzetméteres volt, és legalább egy méter mély. Belenyúlt és megtalált néhányat a deszkák közül, amelyeket lazán keresztbefektettek az üreg fölött. A falécek széleibe hornyokat vájtak, hogy könnyebben illeszkedjenek. Elég vékonyak voltak ahhoz, hogy egy ember súlya alatt eltörjenek, ugyanakkor elég vastagok ahhoz, hogy elbírjanak egy réteg iszapot és sódert. A csapda alján fémgúlák sorakoztak: tőhegyes végük szélesebb alapokon nyugodott, arra várva, hogy felnyársalják a gyanútlan behatolót. Az idı a csillogásukat elhalványította, de a veszély, amit jelentettek, változatlan maradt. — Hát Sauniére aztán nem tréfált! — jegyezte meg Malone. — Lehet, hogy még a templomosok helyezték el a nyársakat — mondta Mark. — Sárgarézbıl vannak? — Bronzból. — A Rend jól értett a kohászathoz. Sárgaréz, vörösréz, bronz, ezeket mind használták. Az egyház tiltotta a tudományos kísérletezést, úgyhogy sok effélét az araboktól tanultak. — A csapda tetején lévı lécek nem lehetnek hétszáz évesek — mondta Cassiopeia. — Sauniére nyilván megjavította a templomosok által itt hagyott védelmi rendszert. Malone nem szívesen hallotta ezt. — Vagyis ez valószínőleg csak az elsı volt a csapdák sorában. MALONE FIGYELTE, AMINT STEPHANIE, Mark és Cassiopeia lemászik a létrán. Thorvaldsen a felszínen maradt, hogy megvárja Geoffrey-t, meg hogy szerszámokat adhasson le, ha szükséges. — Az iméntieket nagyon is komolyan mondtam — figyelmeztette a többieket Mark. — A templomosok élen jártak az álcázott csapdák készítésében. A Krónikában több efféle szerkezet elkészítésének leírását is olvastam. — Tartsuk nyitva a szemünket! — mondta Malone. — Ha meg akarunk találni bármit is itt, akkor óvatosnak kell lennünk. — Már elmúlt három óra — mondta Cassiopeia. — A nap bı két óra múlva eltőnik. Itt lent már így is elég hideg van. Az alkonyat pedig hirtelen és gyorsan jön. A dzseki melegen tartotta Malone felsıtestét, de kesztyőt és meleg zoknit szívesen fogadott volna most. Ezek viszont a Geoffrey beszerzési listáján szerepeltek. Csak a mennyezetrıl visszaverıdı fény világította meg kissé a folyosót, amely mindkét irányban a homályba veszett. Malone úgy vélte, elemlámpák nélkül az orrukig sem látnának. — A nappali fény mellékes. Itt lent mesterséges fény kell mindenképpen. Csak azt kell megvárnunk, hogy Geoffrey visszaérjen élelemmel és meleg ruhákkal. Henrik! — kiáltott föl — Szólj, ha a jó templomos barátunk megérkezik! — Jó vadászatot, Cotton! — Malone fejében rajzottak a gondolatok. Önök szerint mi lehet ez? — kérdezte a többieket. — Lehet egy borreu része — mondta Cassiopeia. Amikor a rómaiak uralkodtak ezen a vidéken, kialakítottak föld alatti raktárakat a romlandó áruknak. A hőtıházak ókori megfelelıi. Közülük több még ma is megvan. Lehet, hogy ez is ilyen. — És a templomosok is tudtak róla? — kérdezte Stephanie. — İk is építettek ilyeneket — mondta Mark. — Eltanulták a rómaiaktól. Amit Cassiopeia mond, az könnyen lehetséges. Amikor de Molay azt mondta Gilbert de Blanchefort-nak, hogy „a templomos kincseket idejekorán vigye el", akkor az könnyen választhatott egy ilyen rejtekhelyet. Egy bizonytalan jellegő templom közelében, egy kisebb apátság, amelynek nincs semmi kapcsolata a Renddel... Malone elırevilágított, majd megfordult, és a fénysugarat az ellenkezı irányba vetette.

— Melyik irányban induljunk el? — Jó kérdés — jegyezte meg Stephanie. — Te meg Mark menjetek arrafelé — mondta Malone — én meg Cassiopeiával erre indulok. — Látta, hogy sem Marknak, sem Stephanie-nak nem nagyon tetszik ez a döntés. — Most nincs idı arra, hogy egymással csatázzatok. Halasszátok késıbbre! Végezzétek a munkátokat! Te legalábbis ezt mondanád nekem, Stephanie. A nı nem vitatkozott. — Igaza van. Menjünk! — szólt oda Marknak. Malone szemmel kísérte ıket, amíg eltőntek a sötétben. — Ez jó húzás volt — suttogta Cassiopeia. — De nem gondolja, hogy talán mégsem kellett volna együtt elküldeni ıket? Nagyon sokat vitatkoznak egymással. — Egy kis feszültség remekül összébb kapcsolhatja ıket. — Érvényes lenne ez miránk is? Malone a nı arcába irányította a lámpa fényét. — Menjen elıre, és meglátjuk.

HATVANHÁROM

DE ROQUEFORT ÉS TIZENKÉT RENDTÁRSA dél felıl közelítette meg a romos apátságot. Nem mentek be St. Agulous városába, hanem autóikat egy kilométerrel odébb, az erdı sőrőjében hagyták. Aztán gyalog vágtak át az egyenletesen emelkedı, vörös sziklákkal tarkított, bozótos vidéken. De Roquefort tisztában volt azzal, hogy ez a környék mágnesként vonzotta a túrázókat. Zöldellı hegyoldalak és bíborvörös szirtek vették körül ıket. A turistaút jelzései jól látszottak. Az is lehet, gondolta, hogy az ösvényt a helybéli pásztorok is használják, nyájaik terelgetésekor. Mindenesetre az út egy kilométernél is közelebb vitte ıket a leomlott falakhoz és törmelékhalmazokhoz, amelyek valaha az áhítat szentélyét foglalták magukba. Megállította kíséretét, és az órájára pillantott. Mindjárt délután négy. Geoffrey testvér azt mondta, hogy négy órára tér vissza a helyszínre. Körülkémlelt. A romok egy hegyfokon voltak, mintegy száz méterre fölöttük. Malone bérelt kocsija tılük nem messze, egy tisztáson parkolt. — Be a fák közé, fedezékbe! — rendelkezett. — És mindenki maradjon nyugton! Egy perccel késıbb egy Land Rover jött fel, motorját bıgetve, a kavicsos fövenyen, majd megállt a bérelt kocsi mellett. Geoffrey szállt ki a vezetıülésbıl, körbefürkészett, azonban de Roquefort nem fedte föl magát, mert még mindig nem tudta eldönteni, hogy nem csapda-e. Geoffrey egy pillanatig habozott a Land Rover mellett állva, aztán kinyitotta a hátsó ajtót, és kivett két csomagot. Mindkettıt megmarkolta és elindult az apátság felé vezetı ösvényen. De Roquefort megvárta, hogy elhaladjon elıtte, aztán merészen kilépett az útra és rákiáltott: — Vártalak már, testvérem. Geoffrey megállt, és megfordult. Fehérség öntötte el a fiatalember amúgy is sápadt arcát. Nem szólt semmit, csak letette a csomagokat, benyúlt a dzsekije alá, és elıhúzott egy kilencmilliméteres automata pisztolyt. De Roquefort megismerte a fegyvert: ebbıl az osztrák gyártmányú pisztolyból is volt jó néhány az apátság fegyverraktárában. Geoffrey betárazta a pisztolyt. — Akkor hozd az embereidet és essünk túl a dolgon! Az ELVISELHETETLEN FESZÜLTSÉG KISÖPÖRT minden más gondolatot Malone fejébıl.

Követte Cassiopeiát, ahogy óvatosan araszoltak elıre a föld alatti folyosón. A járat másfél méter széles és csaknem két méter magas volt, szélei egyenetlenül csipkézettek, de szárazak. A fejük fölött 4-5 méter vastag földréteg volt. Malone nem szerette a szők mozgásteret. Cassiopeia viszont, úgy tőnt, jobban bírja, az idegei mintha egyenesen megacélozódtak volna. Malone már látott néhány hozzá hasonlót, ügynökben, akik valamennyien nagy nyomás alatt teljesítettek a legjobban. Erısen figyelt az újabb csapdákra, gondosan fürkészve a kavicsos földet a lábuk elıtt. Mindig jókat derült az olyan kalandfilmeken, amelyekben több száz vagy több ezer évesnek mondott mozgatható építményrészek úgy mőködtek, mintha elızı nap olajozták volna meg ıket. A vas és a kı érzékeny a levegıre és a vízre, ezért csak bizonyos ideig marad ép. A bronz viszont más lapra tartozik. Ez a fém tartós, éppen ezért hozták létre. Vagyis az újabb mély üregekben lévı kihegyezett karók még sok bajt okozhatnak. Cassiopeia megtorpant, és lámpájának fénysugarát háromméternyire elırevetítette. — Mi az? — kérdezte Malone. — Nézze! Malone is odavilágított, és meglátta. STEPHANIE UTÁLTA A ZÁRT TEREKET, de ezt az érzését most nem óhajtotta hangoztatni, különösen nem a fia elıtt, aki már amúgy sem tartotta ıt valami sokra. Hogy elterelje a figyelmét kényelmetlen érzéseirıl, megkérdezte: — Hogyan hozhatták le ide a kincseiket a templomosok? — Egyenként. Ebben semmi sem állíthatta meg ıket, kivéve, ha elfogták vagy megölték volna ıket. — Elég fáradságos lehetett. — Idejük az volt bıven. Mindketten feszülten figyelték a talajt maguk elıtt, Mark pedig minden egyes lépés elıtt megbökdöste a földet. — Lehet, hogy a csapdáik nem voltak valami kifinomultak — mondta Mark —, de hatékonynak bizonyultak. A Rendnek rengeteg raktára, kincstára volt Európa-szerte. Legtöbbjüket ırizték és hálós csapdákkal is védték. Itt pedig, a félreesı hely és a bejárat elrejtése okán, megtette néhány verem is, ırök nélkül. A legkevésbé sem akarhatták fölhívni a figyelmet erre a környékre azzal, hogy templomos lovagok kóborolnak errefelé. — Apád ezt nagyon élvezte volna. — Stephanie-nak muszáj volt kimondania ezt. — Tudom. A nı lámpájának csóvája most rávilágított valamire elıttük, a folyosó falán. Megragadta Mark vállát és figyelmeztette: — Odanézz! A sziklába betők voltak vésve. NON NOBIS DOMINE NON NOBIS SED NOMINE TUO DA GLORUM PAUPERS COMMILITONES CHRISTI TEMPLIQUE SALAMONIS — Mit jelent? — kérdezte Stephanie. — „Nem mi, Uram, nem mi, hanem a Te neved jelenti a dicsıséget. Krisztus Szegény Lovagjainak és Salamon Templomának Rendje". Ez a templomosok jelmondata. — Szóval igaz. És ez az. — Mark nem szólt semmit. — Isten bocsássa meg nekem! — suttogta Stephanie. — Istennek nem sok köze van ehhez. Az ember teremtette ezt a káoszt és neki is kell rendbe tennie. — Mark elırébb világított a lámpájával. — Nézz oda!

A nı a lámpa fénykörében egy fémrácsot, egy kerítésfélét vett észre, ami egy másik folyosó bejáratát zárta el. — Ez az a hely, ahová mindent elraktároztak? — kérdezte. Meg sem várva a választ, Stephanie megkerülte a fiát, és elindult. Alig tett meg néhány lépést, Mark rákiáltott: — Ne! Stephanie alatt megindult a talaj. MALONE A LÁMPÁIK ÁLTAL megvilágított területre bámult. Egy csontvázat látott. Elterülve feküdt a barlang talaján, válla, nyaka és koponyája a falnak támaszkodott. — Menjünk közelebb! — mondta. Óvatosan elırébb araszoltak, és ekkor enyhe horpadást érzett a talajban. Megragadta Cassiopeia vállát. — Látom — mondta a nı és megállt. — Ez egy hosszú csapda. Több méteres lehet. — Ezek az átkozott vermek a maguk idejében teljesen észrevehetetlenek lehettek, de mostanra a falécek szerencsére már engedtek annyira, hogy meg lehessen látni. Megkerülték a megsüllyedt területet, gondosan szilárd talajon maradva, és odamentek a csontvázhoz. — Már csak csontok maradtak — állapította meg Cassiopeia. — Nézze a bordákat, meg a mellcsontot! Meg az arcot! Össze vannak törve. Beleesett ebbe a csapdába. Ezeket a mély sebeket a cövekek okozták. — Ki lehet? Malone észrevett valamit. Lehajolt, és a csontok közül kiemelt egy ezüstláncot. Magasra tartotta. A lánc végén egy medál lógott. Ráirányította a fényt. — A templomosok pecsétje. Két ember egy lovon. Ez jelképezte az egyéni szegénységet. Láttam errıl egy rajzot néhány napja, egy könyvben. Fogadok, hogy ez az a marsall, aki azt a bizonyos jelentést írta. Eltőnt az apátságból, rögtön azután, hogy megtudta a titkosírás megfejtését Gélis abbétól. Idejött, megtalálta a járatot, de nem volt óvatos. Sauniére bizonyára megtalálta a tetemét, és egyszerően itt hagyta. — De hogy tudta Sauniére kitalálni ezt az egészet? Hogy tudta megfejteni a titkosírást? Mark megmutatta nekem a marsall feljegyzését. Gélis szerint Sauniére nem fejtette meg a titkosírást, amit a templomában talált és Gélis nem bízott meg benne, úgyhogy nem is mondott Sauniére-nek semmit. — Ez azt jelenti, hogy amit a marsall leírt, az igaz. vagy Sauniére, vagy a marsall volt az, aki megölte Gélis-t, hogy megakadályozza a megfejtés kikotyogását. Ha a marsall volt az, ami elég valószínőnek tőnik, akkor azért vetette papírra a beszámolóját, hogy eltüntesse a nyomait. Ez volt a módja annak, hogy senki se gondolja, hogy azért hagyta el az apátságot, hogy egyedül jöjjön ide, és egyedül találja meg a nagy örökséget. Mit számított az, hogy lemásolta a titkosírást? Azt úgysem lehet megfejteni, ha valaki nem ismeri a matematikai elrendezést. Malone elfordította a fényt a halottról, és bevilágított a folyosó folytatásába. — Odanézzen! Cassiopeia felállt, és mindketten a sziklába vésett, egyenlı szárú, a végein kiszélesedı keresztre bámultak. — Az egyenlı szárú vörös kereszt, — mondta halkan Cassiopeia —, amit egy pápai dekrétum szerint csak a templomos lovagok viselhettek. Malone igyekezett többet is felidézni: — A vörös keresztet fehér köpenyen hordták, és azt szimbolizálta, hogy készek életüket áldozni a

hitetlenek elleni harcban. Lámpájának fénysugarával végigpásztázta a kereszt fölötti feliratot. Par ce signe tu le vaincras. — „E jegyben le fogod gyızni ıt" — fordította le. — ugyanezek a szavak szerepelnek a Rennes-i templomban, a szenteltvíz tartó fölött, a bejáratnál. Sauniére helyezte el ott. — Ezt Constantinus mondta, amikor elıször került szembe Maxentiusszal. A csata elıtt állítólag egy keresztet látott a Nap fölött, alatta ezekkel a szavakkal. — Egy kis különbséggel. Mark azt mondta, hogy az eredeti mondatban nincs ıt. Csak annyi, hogy e jegyben gyızni fogsz, — Jól tudja. — Sauniére toldotta be a le szócskát a tu után. A mondat betői között a 13. és 14. helyre. Ezerháromszáztizennégy... — Ebben az évben végezték ki Jacques de Molay-t. — Úgy tőnik, Sauniére szeretett egy kis iróniát is becsempészni a jelrendszerébe, mint itt is. Malone ismét elırevilágított a sötétségbe, és látta, hogy a folyosó 6-7 méter múlva véget ér, de elıtte még elágazik belıle egy másik, amit egy fémrács zár el, rajta vastag lánccal és lakattal. Cassiopeia is észrevette. — Úgy tőnik, megtaláltuk. Ekkor hirtelen valami morajlás hallatszott mögöttük, és valaki felkiáltott: — Ne! Mindketten megfordultak.

HATVANNÉGY

DE ROQUEFORT MEGTORPANT A ROMOK BEJÁRATÁNÁL, és intett embereinek, hogy két oldalról kerüljenek. Az egész terület nyugtalanítóan csendes volt. Semmi mozgás. Semmi nesz. Egyáltalán semmi. Geoffrey testvér mellette állt. De Roquefort továbbra is attól félt, hogy becsapják egy színjátékkal. Ezért is jött lıfegyverekkel. Elégedett volt tanácsnokainak választásával — ezek a lovagok tényleg a legjobbak közé tartoztak, tapasztalt harcosok, akiknek bátorságát és állhatatosságát nem lehet megkérdıjelezni. És minderre valószínőleg szükség is lesz. Körülnézett, megvizsgálta a zuzmóval benıtt törmelékhalmokat, aztán beljebb, a romos maradványokat, túl a magasra nıtt főcsomókon. Fejük fölött a szikrázó égbolt egyre fakóbb lett, minthogy a nap is ereszkedni kezdett a hegycsúcsok mögé. Hamarosan besötétedik. De Roquefort egy kicsit nyugtalankodott az idıjárás miatt is. A Pireneusokban a szélrohamok és a nyári záporok hirtelen és váratlanul támadtak. Intett, és az emberei elırenyomultak, átkapaszkodva sziklákon és félig leomlott falakon, ı addig a táborhelyet kémlelte, amely három falmaradvány között látszott. Fahasábok voltak már elıkészítve a tőzrakáshoz. — Bemegyek — súgta oda Geoffrey. — Várnak rám. Átlátta ennek szükségességét, és bólintott. Geoffrey nyugodtan elısétált és bement a táborhelyre. Még ekkor sem mutatkozott senki. Aztán a fiatalember eltőnt a romok között. Néhány pillanattal késıbb ismét föltőnt és intett nekik, hogy jöjjenek. De Roquefort maradást parancsolt az embereknek és csak ı lépett elı a tisztásra. Már korábban utasította hadnagyát, hogy támadjanak, ha szükséges.

— Csak Thorvaldsen van a templomban — mondta Geoffrey. — Milyen templomban? — A szerzetesek egy templomot vágtak a sziklába. A többiek felfedeztek egy lejáratot az oltár alatt, ami valami barlangokba vezet. A többiek most itt, alattunk derítik fel éppen. Azt mondtam Thorvaldsennek, hogy megyek, és elhozom a vásárolt készletet. De Roquefort-nak tetszett, amit hallott. — Szeretnék találkozni Henrik Thorvaldsennel. Pisztollyal a kezében követte Geoffrey-t a sziklába vájt, kazamataszerő barlangba. Thorvaldsen nekik háttal állt, és lefelé bámult abba, ami valaha az oltárlapot tartó talapzat volt. Az öregember megfordult a lépteik hallatán. De Roquefort fölemelte a pisztolyt. — Egy szót sem! Vagy az lesz az utolsó. A TALAJ HIRTELEN MEGINDULT STEPHANIE LÁBA ALATT, és ı elkezdett belecsúszni egy olyasféle csapdába, amilyennek az elkerülésén eddig fáradoztak. Mire gondolt? Meglátva a sziklába vésett szavakat, aztán meg a kinyitásra váró fémkerítést, tudatára ébredt annak, hogy a férjének igaza volt, így hát megfeledkezett minden óvatosságról, és elırerohant. Mark megpróbálta visszatartani. Hallotta is, hogy rákiált, de akkor már késı volt. Ekkor már megindult lefelé. A karjait az ég felé lökte, hogy megpróbáljon valamelyest egyensúlyozni, és felkészült a bronzkarókra. Ekkor azonban azt érezte, hogy két kar átfogja a mellkasát, és megszorítja. Aztán hanyatt esett, de a földet éréskor az ütıdést letompította az alatta lévı test. Aztán csönd. Mark hevert alatta. — Jól vagy? — kérdezte, amint lehengeredett róla. A fia föltápászkodott. — Ezek a kövek kellemesen belefúródtak a hátamba. Mögöttük nehéz léptek csattogtak, majd két fényforrás pásztázó sugara tőnt fel. Malone és Cassiopeia bukkant elı. — Mi történt? — kérdezte Malone. Óvatlan voltam — ismerte be Stephanie, a ruháját porolgatva. Malone belevilágított a négyszögletes verembe. — Véres zuhanás lett volna. Tele van jó állapotban lévı cövekkel.! Stephanie közelebb lépett, belenézett az üregbe, aztán Markhoz fordult. — Köszönöm, fiam! Mark a nyaka tövét masszírozva próbálta előzni a fájdalmat az izmaiból. — Nincs mit. — Malone! — szólalt meg Cassiopeia. — Odanézzen! Malone és Cassiopeia azt a templomos jelmondatot tanulmányozta, amit Mark és Stephanie talált az imént. — Éppen a rács felé indultam — mondta a nı —, amikor utamba került ez a csapda. — Két rács van — mormolta Malone. — A folyosó két végén. — Van még egy rács? — kérdezte Mark. — Egy másik felirattal. Stephanie és Mark figyelmesen hallgatta Malone elbeszélését. — Egyetértek — mondta Mark. — Az a csontváz biztos a mi rég eltőnt marsallunké. — Egy láncot halászott elı az inge alól. — Mindnyájunknak van ilyen medálja. Beiktatáskor kapjuk. — A templomosok — mondta Malone — láthatóan be akarták biztosítani magukat, és elválasztották egymástól a rejtekhelyeket. — A csapda felé intett. — És megnehezítették a megtalálásukat. A marsallnak sokkal elıvigyázatosabbnak kellett volna lennie. — Stephanie szemébe nézett. — Ahogy mindannyiunknak. — Értettem — mondta a nı. — De, ahogyan emlékeztetni is szoktál rá, én nem vagyok terepen

dolgozó ügynök. Malone elmosolyodott Stephanie szarkazmusán. Akkor nézzük meg, mi van a rács mögött! DE ROQUEFORT PISZTOLYÁNAK CSÖVÉT EGYENESEN Thorvaldsen bozontos szemöldökére irányozta. — Úgy tudom, maga Európa egyik leggazdagabb embere. — Én meg úgy tudom, maga az utóbbi idık egyik legambiciózusabb fıpapja. — Nem kéne Mark Nelle-re hallgatnia. — Nem is. Ezt az apja mondta nekem. — Az apja nem ismert engem. Én ezt nem mondanám. Maga elég sokáig követte. Ami végül elvesztegetett idınek bizonyult. És ez megkönnyítette magának, hogy megölje? — Maga ezt gondolja? Hogy én megöltem Lars Neile-t? — İt és Ernst Scoville-t. — Maga, öregember, nem tud semmit. — Én csak azt tudom, hogy maga egy bajkeverı. — Thorvaldsen Geoffrey felé intett. — Róla meg tudom, hogy elárulta a barátját. Meg a rendjét. De Roquefort látta, hogy Geoffrey lenyeli a sértést, világosszürke szemein egy pillanatra megvetés futott át, de nyomban el is oszlott. — Hőséges vagyok a Nagymesteremhez. Erre tettem esküt. — Vagyis az esküd miatt árultál el minket? — Nem várom el, hogy megértsen. — Nem is fogom megérteni. Soha. De Roquefort leengedte fegyverét, és intett az embereinek. Azok mindenfelıl beözönlöttek a templomba, miközben ı csendet intett. Néhány kézmozdulat és mindenki tisztában volt azzal, hogy hatuknak kint kell biztosítaniuk a terepet, a másik hat pedig megszállta a belsı részt. MALONE MEGKERÜLTE a Stephanie által felfedett csapdát, és a rácshoz lépett. A többiek követték. Egy szív alakú lakat függött a láncon. — Sárgaréz — cirógatta meg, aztán megérintette a kerítést. — De a rács bronzból van. — A lánc és a lakat nyilván Sauniére idejébıl van — jegyezte meg Mark. — A bronzot a középkorban elég nehezen lehetett beszerezni. Cink kellett hozzá, és nem volt könnyő hozzájutni. — A lakat egy úgynevezett cour-de-brass — mondta Cassiopea — Valaha nagyon elterjedt volt ezen a vidéken. Elsısorban rabszolgák láncait zárták le vele. Egyikük sem mozdult, hogy kinyissa a rácsot. Malone tudta, miért. Lehetett ott még egy csapda. Csizmájával óvatosan megkapargatta a talajt a rács elıtt, félrerugdalt néhány kavicsot. Szilárdnak bizonyult. Lámpájának fénysugarával gondosan végigvizsgálta a rácsozatot Jobboldalt két bronzzsanér tartotta a kaput. Átvilágított a rácson túlra. A folyosó néhány méterrel odébb élesen jobbra fordult, úgyhogy semmit sem lehetett látni a sarkon túl. Hát ez remek! Megint megnézte a láncot és a lakatot. — Ez a réz még mindig erıs. Nem tudjuk csak úgy letörni. — És ha levágnánk? — kérdezte Cassiopeia. — Azt lehet. De mivel? — A csapszegvágóval, amit elhoztam. Ott van, a szerszámos táskában, a generátor mellett. — Majd én elhozom — mondta Mark. — VAN OTT VALAKI?

Pohártartó üregébıl felhangzó kiáltás összerezzentette de Roquefortot, de rögtön felismerte Mark Nelle hangját, Thorvaldsen elırelépett, hogy válaszoljon, a templomos ır azonban megragadta a görnyedt öregembert és a szájára tapasztotta a kezét, mielıtt az egy hangot is kiadhatott volna. Aztán egy fejbiccentéssel odarendelte egyik emberét, aki lefogta a rúgkapáló dánt, és még egy kéz fogta be Thorvaldsen száját. De Roquefort intett, és a foglyot elvonszolták a templom sarkába. — Válaszolj neki! — súgta Geoffrey felé. Ez egyúttal jó próbája lesz új szövetségese hőségének. Geoffrey az övébe tőzte pisztolyát, és az oltárhoz lépett. — Itt vagyok. — Szóval már visszaértél. Nagyszerő, Minden rendben? — Minden. Vettem mindent, ami a listán volt. Mi folyik lenn? — Találtunk valamit, de szükségünk lenne egy csapszegvágóra vagy valami effélére. Van egy ilyen szerszám a generátor melletti táskában. De Roquefort nézte, ahogy Geoffrey elmegy a kis generátorhoz, és a szerszámos táskából kivesz egy nagy teherbírású csapszegvágót. — Mit találhattak? Geoffrey ledobta a szerszámot. — Köszönöm — mondta Mark Nelle. — Lejössz? — Itt maradok Thorvaldsennel, hogy szemmel tartsam a környéket. Nem kellenének váratlan vendégek. — Jó ötlet. Hol van Henrik? — Kicsomagolja, amit hoztam, és elıkészíti a tábort éjszakára. A nap már majdnem lement. Megyek és segítek neki. — Helyezzétek üzembe a generátort, és tekerjétek le a vezetékeket, a világítótestekhez. Lehet, hogy hamarosan szükségünk lesz rájuk. — Gondoskodom róla. Geoffrey egy pillanatig még habozott, aztán ellépett az oltártól, és ezt suttogta: — Elment. De Roquefort tudta, mit kell tennie. — Ideje átvenni ennek az expedíciónak az irányítását. MALONE MEGMARKOLTA A CSAPSZEGVÁGÓ KÉT SZÁRÁT, és a vágófogat az egyik láncszemre illesztette. Aztán összenyomta a szárakat és hagyta, hogy a rugók szorító ereje átvágja a fémet. Egy kattanás jelezte, hogy sikerrel járt, a lánc pedig, a lakattal együtt, lecsúszott a földre. Cassiopeia lehajolt, és fölvette. — Vannak múzeumok, amelyek boldogan a kiállítási tárgyaik között tudnák ezt. Biztos, hogy nem sok van, amelyik ilyen szépen épségben maradt. — Mi meg csak úgy elvágtuk — jegyezte meg Stephanie. — Nem volt túl sok választásunk — mondta Malone. — Igyekeznünk kell. — Lámpása fénykévéjével a rácson túlra mutatott. — Mindenki álljon félre! Lassan kinyitom ezt a kaput. Nem látszik semmi, de sosem lehet tudni... Beékelte a csapszegvágót a rácsozatba, oldalt lépett, a sziklafal védelmébe. A zsanérok beragadtak, ezért a rácsot többször ide-oda kellett mozgatnia. Végül a kapu kitárult. Már éppen be akart lépni, amikor fentrıl egy hang szólt. — Mr. Malone, Henrik Thorvaldsen a hatalmamban van. Szükségem van arra, hogy maga és a társai feljöjjenek, azonnal. Egy percet adok maguknak, aztán agyonlövöm ezt az öregembert.

Malone mászott föl utolsónak. Amikor kilépett a létráról, azt látta, hogy a templomot hat fegyveres foglalta el de Roquefort vezetésével. Kint a nap már lement. A belsı teret csak a két kis tőz parazsa világította meg. A füst az üresen tátongó ablaknyílásokon át szivárgott el. — Malone úr, végre szemtıl szemben találkozunk! — mondta Raymond de Roquefort. — A roskilde-i katedrálisban nagyon jól kivágta magát. — Örülök, hogy vannak rajongóim. — Hogy találtatok ránk? — kérdezte Mark. — Hát nem éppen apád hasznavehetetlen naplójának segítségével, bár nagyon ügyesen próbált félrevezetni. Látszólag mindent pontosan leírt, éppen csak annyira megváltoztatva egyes fontos részleteket, hogy azok miatt az egész teljesen használhatatlan legyen. Amikor Monsieur Claridon megfejtette a benne lévı titkosírást, az üzenet természetesen semmire sem volt használható. Azt mondta, hogy elrejtette Isten titkait. Minthogy te már jártál ott, lenn, mondd meg: tényleg elrejtette azokat a titkokat? — Nem volt szerencsénk megtalálni — mondta Mark. — Akkor ezt majd orvosoljuk. De hogy a kérdésedre válaszoljak... — Geoffrey árult el minket — szólt közbe Thorvaldsen. Döbbenet ült ki Mark arcára. — Micsoda? Malone már korábban észrevette Geoffrey kezében a pisztolyt. — Igaz ez? — A templomos rend tagja vagyok, aki hőséges a Nagymesterhez. A kötelességemet teljesítettem. — A kötelességedet? — kiáltotta Mark. — Te hazug disznó — Mark elindult Geoffrey felé, de két szerzetes elállta a útját. Geoffrey nem mozdult. — Azért vezettél végig ezen az úton, hogy végül de Roquefort gyızzön? Hát csak annyit jelentett számodra a Nagymesterünk? İ bízott benned. Én is megbíztam benned, — Tudtam, hogy bajt hoz — jelentette ki Cassiopeia. — Ön körül minden problémát jelzett. — Hadd mondjam meg — mondta de Roquefort —, hogy nekem meg éppen önnel volt bajom. Hagyta, hogy megszerezzem Lars Nelle naplóját Avignonban. Úgy gondolta, leköt egy darabig. De amint látja, mademoiselle, a Rendünkhöz való hőség elsıbbséget élvez. Vagyis az erıfeszítései kárba vesztek. — De Roquefort Malone felé fordult, — Hat emberem vár kint. Mindannyian talpig fegyverben, és tudják is azokat használni. Maguknál nincs fegyver, legalábbis Geoffrey testvér így informált. De azért biztosra akarok menni. De Roquefort intett, és egyik embere elılépett. Gyorsan végigtapogatta Malone-t, aztán a többiekhez lépett, hogy azokat is megmotozza. — Mit tettél? Felhívtad az apátságot, amikor elmentél bevásárolni? — kérdezte Mark Geoffreytól. — Csodálkoztam is, hogy ajánlkoztál. Két nap óta nem tévesztettél szem elıl. Geoffrey továbbra is rezzenetlenül állt, arcát megkeményítette a meggyızıdés. — Undorító emberi féreg vagy! — bukott ki Markból. — Egyetértek — mondta de Roquefort, azzal felemelte pisztolyát, és három golyót eresztett Geoffrey mellkasába. A fiatalember a lövésektıl hátratántorodott, de Roquefort pedig egy fıbelövéssel fejezte be a kivégzést. Geoffrey teste a földre hanyatlott. Vér szivárgott a sebekbıl. Malone az ajkába harapott. Semmit sem tehetett. Mark de Roquefort-ra támadt. A pisztoly villámgyorsan az ı mellének szegezıdött, Mark megtorpant. — Már az apátságban is megtámadott — mondta de Roquefort. — A Nagymester inzultálásáért

halálbüntetés is járhat. — Már ötszáz éve nem! — üvöltötte Mark. — Áruló volt. Téged és engem is elárult. Egyikünknek sincs már szüksége rá. A kémeknek és árulóknak ez a szakmai kockázata. Bizonyára tisztában volt ezzel. — És te tisztában vagy azzal, hogy mit kockáztatsz? — Különös kérdés ez olyasvalaki szájából, aki megölte egyik rendtestvérét. Az is büntethetı halállal. Malone rájött, hogy ez az elıadás inkább a többi jelenlévınek szól. De Roquefort-nak szüksége volt az ellenségére, legalábbis egyelıre. — Azt tettem, amit tennem kellett — sziszegte Mark. De Roquefort visszaengedte a pisztoly kakasát a helyére. — Én is azt fogom tenni. — Stephanie lépett a két férfi közé, testével fedezve Markot. — Engem is meg fog ölni? — Szükség esetén igen. — De én keresztény vagyok, és nem bántottam egyik rendtestvérét sem. — Ezek csak szavak, kedves asszonyom, csak szavak. A nı a ruhájába nyúlt, és egy nyakláncot húzott elı, amelynek a végén egy medál függött. — A Szőz. Mindig velem van. Malone tudta, hogy de Roquefort nem lıheti le a nıt. Stephanie is megérezte, hogy színjáték a fenyegetızés, és le akarta leplezni de Roquefort blöffjét az emberei elıtt. A férfi nem mutatkozhatott kétszínőnek. És rá is hatással volt a nı fellépése. Nem akármi szembenézni egy megtöltött pisztoly csövével! Nem is rossz, egy irodai munkához szokott bürokratától! De Roquefort leengedte a fegyvert. Malone odarohant Geoffrey vérzı testéhez. Az egyik szerzetes tiltón emelte fel a kezét. — Én a maga helyében leereszteném a karom — szólt rá határozottan Malone. — Engedjétek oda! — mondta de Roquefort. Malone közelebb lépett. Henrik ott állt, és a holttestet bámulta. A dán férfi arca fájdalmat tükrözött és Malone valami olyasmit látott a szemeiben, amit az ismeretségük alatti években még sohasem. Könnyeket. — Te meg én visszamegyünk, oda le — mondta de Roquefort Marknak. — Megmutatod nekem, hogy mit találtatok. A többiek itt maradnak, fönt. — Kapd be! De Roquefort vállat vont, és fegyverét Thorvaldsenre emelte. — İ zsidó. Más szabályok vonatkoznak rá. — Ne feszítse túl a húrt! — mondta Malone Marknak. — Tegye, amit mond! Nagyon remélte, hogy Mark is megérti, hogy van, amikor engedni kell. — Rendben. Lemegyünk — mondta Mark. — Lemegyek én is — mondta Malone. — Nem — szólt rá de Roquefort. — Ez a Rend ügye. — Bár nem tartottam Nelle-t igazán közénk valónak. İ is letette az esküt, és ez azért számít. Különben is, a szakértelme fontos lehet. Ezzel szemben maga csak problémát jelenthetne. — Honnan tudja, hogyan fog Mark viselkedni? — Nem tesz semmi butaságot. Különben, akár keresztények maguk, akár nem, egyikük sem lesz már életben, mire ki tudna mászni abból a lyukból. MARK LEMÁSZOTT A LÉTRÁN, és de Roquefort követte. Lent Mark balra mutatott, és elmondta, hogy találtak egy kamrát. De Roquefort visszacsúsztatta a pisztolyt a hóna alatti tokba, és elırevilágított a lámpájával.

— Mutasd az utat! És tudod, mi történik, ha bármi gond lesz... Mark elindult, lámpája de Roqueforté mellett pásztázta az utat. Óvatosan elhaladtak a nyársakkal teli gödör mellett, amely majdnem megölte Stephanie-t. — Ötletes — mondta de Roquefort, amikor jól megnézte a vermet. Elértek a kinyitott rácshoz. Mark visszaemlékezett Malone figyelmeztetésére arról, hogy több csapda is lehet, ezért lassította a lépteit. A rács mögött a folyosó összeszőkült egy méter szélesre, aztán élesen jobbra fordult. Néhány lépés után meg balra. Mark a lábait csúsztatgatva araszolt elıre. Az utolsó forduló után megállt. Körbevilágított, és egy körülbelül tíz négyzetméteres kupolaszerően boltozatos szobát látott maga elıtt. Cassiopeia feltételezése, hogy a föld alatti depók még a római idıkbıl származhatnak, helyesnek bizonyult. A felsı szint tökéletes raktárnak látszott, ahogy a lámpájának fénye eloszlatta a sötétséget, csodák serege tárult a szemük elé. Elsıként a szobrokat vette észre. Kisméretőek és színesek voltak. Több a trónon ülı Szüzet ábrázolta, ölében a Kisdeddel. Aranyozott feszületek és pieták. Angyalok. Mellszobrok. Mind sorokba rendezve, katonásan, a túlsó fal mentén. Aztán az arany csillogása ötlött a szemébe a négyszögletes ládákról. Némelyik fedılapja elefántcsontból készült, másokét ónix és arany mozaik borította, megint másokon vörösréz csillogott, rajta rengeteg harci és vallási jelenettel, díszítve. Mindegyik külön-külön is túl értékes volt ahhoz, hogy egyszerően csak egy raktártétel legyen. Ezek mind ereklyetartó ladikok voltak, szentek maradványainak tárolására, és valószínőleg a menekülés kapkodása közben döntınek úgy, hogy egyszerő hordozóládaként használjak, és beletesznek mindenfélét, amit szállítani kell. Hallotta, hogy de Roquefort lecsúsztatja a válláról a hátizsákját, majd a szobát hirtelen elárasztotta egy elemmel mőködı világító rúd erıteljes, narancsszínő fénye. De Roquefort neki is átnyújtott egy ilyen rudat. — Ezek jobban világítanak itt. Nem szívesen mőködött együtt ezzel a szörnyeteggel, de tudta, hogy most igaza van. Megragadta a világító rudat, és ketten kétfelé lódultak, hogy felmérjék, mi minden található a szobában. LETAKARNÁM — MONDTA MALONE az egyik szerzetesnek, Geoffrey holttestére mutatva. — Mivel? — kérdezte a templomos. — A világítótestekhez való kábelek egy takaróba vannak csavarva. Például azzal. Malone a templom másik oldalára, az egyik tőz melletti halomra mutatott. A szerzetes egy pillanatig mérlegelte a kérést, aztán engedélyt adott: — Oui, megteheti. Malone átbaktatott az egyenetlen terepen, elıvette a takarót, és közben végig a helyzetüket igyekezett felmérni. Visszament, és Geoffrey testét letakarta a pokróccal. Három ır visszavonult a másik tőz mellé. A másik három a kijárat közelében álldogált. — Nem volt áruló — suttogta Henrik. A többiek rámeredtek. — Egyedül jött ide, és elmondta, hogy de Roquefort is itt van. İ hívta fel. Muszáj volt ezt tennie. Az elızı Nagymester megeskette, hogy mihelyt megtalálták a Nagy Örökséget, errıl értesíti de Roquefort-t. Nem volt más választása. Nem akarta megtenni, de bízott az öregemberben. Megkért, hogy menjek bele a játékba, könyörgött, hogy bocsássak meg neki, és megígérte, hogy vigyáz majd rám. Én, sajnos, nem tudtam viszonozni. — İrültség volt tıle — jegyezte meg Cassiopeia. — Lehet — mondta Thorvaldsen —, de számára az adott szó még jelentett valamit.

— Megmondta, hogy miért kellett értesítenie ıt? — kérdezte Stephanie. — Csak azt, hogy a Nagymester elıre látta az összecsapást Mark és de Roquefort között. Geoffrey-nek az volt a feladata, hogy ezt biztosítsa. — Mark nincs egy súlycsoportban azzal az emberrel — mondta Malone. — Segítségre lesz szüksége. — Egyetértek — sziszegte Cassiopeia a fogain át, az ajkait meg sem mozdítva. — Az esélyek nem túl jók — jegyezte meg Malone. — Tizenkét felfegyverzett ember, nekünk meg nincs fegyverünk. — Ezt azért nem mondanám — súgta Cassiopeia. Malone-nak tetszett, ahogy eközben megvillant a nı szeme. MARK A KINCSEKET TANULMÁNYOZTA MAGA KÖRÜL. Még sohasem látott ekkora gazdagságot. Az ereklyetartókban rengeteg ezüst és arany volt, mind vert érmék formájában, mind veretlen, nyers fémként. Voltak ott aranydénárok, ezüstdrachmák, bizánci érmék, mind szépen, oszlopokba rendezve. És ékszerek! Három láda színültig volt megmunkálatlan drágakövekkel. Ennyit az ember már elképzelni sem bírt. Kelyhek és áldozati edények ötlöttek a szemébe, többségük ébenfából, üvegbıl, részben ezüsttel és arannyal díszítve. Némelyikre dombormőveket vertek, és drágakövekkel ékítették. Mark azon tőnıdött, vajon kiknek a maradványait ırizték eredetileg bennük. Egyet biztosan tudott. Elolvasta az egyik bevésett nevet. „De Molay", suttogta, amikor belenézett az ereklyetartó kristályhengerébe. De Roquefort közelebb jött. Az ereklyetartóban akadt néhány csontdarab. Mark ismerte a történetet. Jacques de Molay-t elevenen megégették a Szajna egyik kis szigetén, a Notre Dame árnyékában. A Nagymester végig ártatlanságát sikoltozta és megátkozta IV. Fülöpöt, aki teljesen érzelemmentesen figyelte a kivégzést. A következı éjszakán néhány rendtestvér úszott át, és kutatta át a forró hamuhegyet. De Molay fanyar-csípısre égett csontdarabjaival a szájukban úsztak vissza Mark most az egyik ilyen mementóra bámult. De Roquefort keresztet vetett, és elmormolt egy imát. — Látod, mit mőveltek? De Mark ennél jelentısebb dologra is felfigyelt. — Ez azt jelenti, hogy valaki járt ezen a helyen 1314 márciusát követıen. Bizonyára addig járogattak ide. amíg valamennyien meg nem haltak, öten tudtak errıl a helyrıl. Az 1300-as évek közepén a fekete halál bizonyára legtöbbjüket elvitte. Soha, senkinek nem mondták el, és ez a rejtekhely így feledésbe merült. Mark elszomorodott erre a gondolatra. Megfordult, és világító rúdjának fénye ébenfa keresztekre és — szobrokra vetült. Legalább negyven sorakozott az egyik falnál. Volt köztük román stílusú, meg bizánci éppúgy, mint gótikus. A bonyolultan hullámzó minták oly tökéletesen voltak vésve-faragva, hogy az alakok szinte megszólaltak. — Lenyőgözı — mondta de Roquefort. Azt még csak megbecsülni sem lehetett, hogy körülbelül hány darab értéktárgy hevert itt. A sziklába faragott, szobrokkal teli fülkék két falat teljesen elfoglaltak. Mark részletes tanulmányokat folytatott a középkori faragványok történetérıl és jelentıségérıl néhány, múzeumokban fennmaradt példánynak alapján. Most azonban a középkori kézmővesség valóságos kiállítása terült el a szemeik elıtt. Tıle jobbra, egy kıtalapzaton észrevett egy hatalmas mérető könyvet. Fedele még mindig csillogott — aranyfóliáns, vélte Mark — és tele volt gyöngyökkel. Valaki láthatóan nyitva hagyta a kötetet, mert szétmorzsolódott pergamendarabok hevertek alatta mindenfelé, mint fa alatt a

lehullott levelek. Lehajolt, és közelebb vitte a fényt az íráshoz, és ekkor látta, hogy latinul van. El tudta olvasnia szavak nagy részét és abból gyorsan rájött, hogy a kötet valaha egy leltárkönyvféle lehetett. De Roquefort is észrevette, hogy mi iránt érdeklıdik. — Mi az? — Leltárkönyv. Sauniére valószínőleg át akarta nézni, amikor megtalálta ezt a helyet. De vigyáznunk kell a pergamennel! — Tolvaj! Ez a Sauniére az volt. Közönséges tolvaj. Nem volt joga ahhoz, hogy innen bármit is elvigyen. — És nekünk van? — Ez a miénk. Maga de Molay hagyta ránk. İt felszegezték egy ajtóra, mégsem árult el nekik semmit. A csontjai itt vannak. Ez a miénk! Mark figyelmét most egy félig nyitott láda vonta magára. Rávilágított, és újabb pergameneket látott meg benne. Óvatosan felnyitotta a fedelet, ami alig állt ellen. Nem merte megérinteni az egymáshoz tapadt lapokat. Inkább csak azon erılködött, hogy elolvassa, mi van a legfelsın. Gyorsan megállapította, hogy ófranciául írták. Eleget tudott kibetőzni ahhoz, hogy megállapítsa: egy végrendeletrıl van szó. — A Rend által ırzött okmányok. Ez a láda tele van valószínőleg 1314. századi okiratokkal és végrendeletekkel. — Megrázta a fejét. — Végül a rendtestvérek elvégezték, ami a kötelességük. — Számba vette az elıtte álló lehetıségeket. — Mi mindent tudhatnánk meg ezekbıl a dokumentumokból!... — Ez nem az összes — jelentette ki váratlanul de Roquefort. — Itt nincsenek könyvek. Egy se! Hol van a tudás, az ismeretek? — Ez az itt, amit látsz. — Hazudsz! Van még több is. Hol? Mark szembefordult de Roquefort-ral. — Ez itt mind. Ne szórakozz velem! A rendtestvéreink elrejtették minden tudásukat, az összes ismeretüket. Te is tudod ezt. Fülöp képtelen volt megtalálni. Vagyis itt kell lennie. Látom a szemedben, hogy van még. — De Roquefort elıkapta a pisztolyát, és a csövet Mark homlokához nyomta. — Mondd meg! — Inkább meghalok. — De lehet, hogy inkább az anyádat szeretnéd holtan látni? Vagy a barátaidat, ott fenn? Mert ıket ölöm meg sorban, a szemed láttára, amíg meg nem tudom, amit akarok. Mark végiggondolta a lehetıségeket. Nem félt de Roquefort-tól — különös módon egy kis borzongást sem érzett, és ı maga is meg akarta tudni. Az apja évekig kutatott és semmit sem talált. Mit is mondott a Nagymester róla az anyjának? Nincs meg benne a kellı elszántság, hogy a harcait végigvigye. Marhaság! Apja kutatásaira a válasz alig néhány lépésnyire volt csak tıle. — Rendben. Gyere velem! — RETTENTİ SÖTÉT VAN ITT — mondta Malone az egyik ırségben lévı szerzetesnek. — Ugye bekapcsolhatom a generátort, hogy feltöltsük azokat a lámpákat? — Várjunk, amíg a Nagymester visszajön. — Nekik is szükségük lesz ilyen világítótestekre, ott lenn. Az üzembehelyezés pedig eltart néhány percig. A Nagymestered nem lesz hajlandó ennyit várakozni, ha felszól és a világító rudakat kéri. — Remélte, hogy ez a jóslat hatással lesz a szerzetesre. — Mi ebben a rossz? Csak

egy kis fényt csiholunk. — Rendben. Csinálják! — Malone visszavonult a társaihoz. — Bevette. Akkor lássunk hozzá. Stephanie és Malone az egyik csomag felé indult. A világító rudak két halogéngázos lámpából álltak, egy-egy narancssárga állványon. A generátor pedig egy kis, gázolajjal mőködı szerkezet volt. Felállították az állványokat a templom két végében, az égıket pedig felfelé irányozták. Hátul elektromos kábeleket csatlakoztattak hozzájuk, amelyek visszavezettek az oltár közelében álló generátorhoz. A generátor mellett egy szerszámos táska hevert. Cassiopeia belenyúlt, mire az egyik ır megállította. — Teherbíróbb vezetékre kell cserélnem a kábeleket. Ekkora áramerısségnél nem használhatjuk ezeket. Csak egy csavarhúzót veszek elı. A férfi egy pillanatig habozott, aztán hátrébb lépett, fegyverét az oldalához szorítva, lövésre készen. Cassiopeia nyugodtan elıhúzott egy csavarhúzót. A tőz fényénél a kábeleket a generátor csatlakozóihoz erısítette. Próbáljuk ki a lámpák csatlakozását — mondta Malone-nak. Közömbösen odasétáltak az egyik állványhoz. — A nyílpuskám a szerszámos táskában van — lehelte. — Gondolom ugyanazok a kicsikék, amiket Koppenhágában is használt. — Malone olyan szorosan zárt szájjal mormogott, mint egy valódi hasbeszélı. — Gyorsan hatnak. Csak néhány másodpercre van szükségem, hogy kilıjem ıket. A nı az állványt babrálta, de nem csinált semmit. — Hány nyílvesszıcskéje van? — Négy. — Látszólag befejezte, amivel foglalatoskodott. Odamentek a másik állványhoz. — Hat vendégünk van. — Kettı az önök dolga. Megálltak a másik állvány mellett. — Egy pillanatra el kell terelni a figyelmüket — suttogta Malone. — Van is egy ötletem. A nı a rudak hátulján motoszkált. — Legfıbb ideje! MARK HALADT ELÖL, VISSZAFELÉ A FÖLD ALATTI FOLYOSÓN, el a létra mellett, majd arrafelé, amerre Malone és Cassiopeia járt elıször. Föntrıl, a templomból nem szivárgott le fény. Amikor kijöttek a kincstárszobából, magához vette a csapszegvágót, mert feltételezte, hogy a másik rács kapuja is hasonlóképpen van lelakatolva. Odaértek a sziklába vésett szavakhoz. — E jegyben le fogod gyızni ıt — mondta de Roquefort, amint elolvasta. Aztán lámpájának fénycsóvája megtalálta a másik rácsot. — Itt van! Mark bólintott, és a falhoz támaszkodó csontváz felé intett. — Személyesen jött el megnézni mindent. Elmondta, amit tudott a Sauniére idejében élt marsallról, meg arról, hogy Malone megtalálta a személyazonosságot kétségtelenné tevı medált a csontok között. — Megérdemelte a sorsát — mondta de Roquefort. — És amit te csinálsz, az jobb? — Én a rendtestvérek nevében jöttem. Világító rúdjának fénykörében Mark észrevette, hogy elıttük a talaj kissé megsüllyedt. Szó nélkül elment a férfi mellett, a fal felé lépve, hogy kikerülje a csapdát, amit de Roquefort láthatóan nem vett észre, mert a csontváz kötötte le a figyelmét. A rácsnál Mark a csapszegvágóval levágta a másik rézláncot is. Emlékezett Malone figyelmeztetésére, és oldalra lépve tárta ki a kaput.

A rács mögött ugyanaz a két éles forduló következett a folyosóban. — Óvatosan araszolt elıre. Lámpája aranyló fénye csak sziklákra vetült. Befordult az elsı sarkon, aztán a másodikon. De Roquefort szorosan mögötte jött. Lámpáik együttes fényében egy terem bontakozott ki, nagyobb, mint az elızı kincstárszóba. A teremben elszórtan sok, különbözı alakú és nagyságú kıtalapzat állt. Rajtuk könyvek, valamennyi gondosan elrendezve. Több száz kötet. Markot rossz érzés fogta el, látva, hogy a kéziratokat az idı valószínőleg tönkretette. Bár a terem hővös volt és száraz, az idı roncsoló hatása nem múlt el nyomtalanul sem a lapok, sem a tinta fölött. Sokkal jobb lett volna, ha valamilyen zárt, lepecsételt ládában tartják. De hát a templomosoknak, akik mindezt ide rejtették, nyilván álmukban sem jutott eszükbe, hogy esetleg hétszáz év is eltelik majd, mire megtalálják a becses köteteket. Odalépett az egyik halomhoz, és megvizsgálta a fedelet. Ami valaha nyilván arannyal és ezüsttel díszített falap lehetett, mára teljesen megfeketedett. De azért ki lehetett venni a fedélen Krisztus, valamint valószínőleg Péter és Pál alakját, amit egykor agyagból és viaszból formáltak rá, arannyal díszítve. Itáliai mestermunka, germán találékonyság. Gyöngéden fölemelte a fedelet, és közelebb vitte a fényt. Balsejtelme beigazolódott: alig néhány szót tudott csak kibetőzni. — El tudod olvasni? — kérdezte de Roquefort. Mark megrázta a fejét. — Ehhez laboratóriumi felszerelés kellene. Meg szakképzett restaurátorok. Ne nyúljunk hozzájuk! — Ügy tőnik, valaki már megtette. Ahogy oldalra nézett, de Roquefort világító rúdjának fénykévéjébe, észrevett egy csomó könyvet, szétszórva a földön. Lapok darabkái hevertek szanaszét, mint a tőzbıl felszálló pernye. — Ez is Sauniere volt — mondta. — Évekbe telik, mire valami hasznosíthatót összegyőjtünk ebbıl. Persze azt feltételezve, hogy van mit találni itt. Ezeknek a könyveknek, történelmi értékükön kívül, semmi hasznuk sincs. — Ezek a mieink, — mondta de Roquefort. Na és, gondolta Mark, mire megyünk vele? De közben az agyában egymást kergették a gondolatok. Sauniére járt ezen a helyen. Ez kétségtelen. Gazdagságát a kincstárszobából nyerte, minthogy könnyedén visszatérhetett idırıl idıre a rejtekhelyre, és elszállíthatott innen nyers aranyat, meg ezüstöt. A korabeli érmék nyilván gyanút keltettek volna. A banktisztviselık és fémmővesek bizonyára érdeklıdtek volna a több száz éves pénzérmék eredete iránt. A megmunkálatlan fém viszont kiváló fizetıeszköz lehetett a 20. század fordulója táján, amikor sok ország gazdasága az aranyon vagy az ezüstön alapult. Az abbé azonban ennél egy lépéssel tovább is ment. Arra használta a vagyont, hogy egy olyan templomot alakítson ki, amely számtalan célzással egyetlen valami felé mutat. Olyasvalami felé, amiben Sauniére egyértelmően hitt. Olyasvalami felé, amiben olyannyira hitt, hogy ezt egész nyíltan fitogtatta is. E jegyben le fogod gyızni ıt. Ezeket a szavakat nemcsak itt, a föld alatt vésték kıbe, hanem a rennes-i templomban is. Mark maga elıtt látta a feliratot, a fıbejárat fölött. Megvetettem ezt a földi királyságot és minden idıleges hívságát, mert szerettem az Úrjézus Krisztust, akit láttam, akit szerettem, akiben hittem és akit imádtam. Egy ısi responsorium homályos szavai lennének? Talán. Sauniére viszont nem véletlenül választotta ezt verset. Akit láttam! Feljebb emelte a rudat, és körbevilágított a szobában. A talapzatokat figyelte. És meglátta. Hová lehet legkönnyebben elrejteni egy kavicsot? Tényleg, hová? MALONE VISSZASÉTÁLT A GENERÁTORHOZ, ahol Stephanie és Henrik várakozott.

Cassiopeia továbbra is az állványon „dolgozott". Malone lehajolt, és ellenırizte, hogy elég gázolaj van-e a motorban. — Ez az izé elég hangos lesz? — kérdezte halkan. — Reméljük. Bár sajnos az utóbbi idıben igyekeznek minél zajtalanabbra gyártani ezeket a szerkezeteket. Malone nem nyúlt a szerszámos táska felé, nehogy felhívja rá a figyelmet. Mindeddig egyik ırnek sem jutott eszébe, hogy ellenırizze a tartalmát. Az apátságban kapott kiképzés ezek szerint még hagyott némi kívánnivalót maga után. Mennyire lehetett hatékony? Azt jól megtanulhatták, hogyan kell kézitusát vívni, lıni, vagy karddal vívni. Persze a jelentkezık száma és adottságai behatárolták a választást, következésképpen senki sem lehetett képes átlépni a saját árnyékát, és a kevésbıl sokat gyártani. — Minden készen áll — mondta Cassiopeia, elég hangosan ahhoz, hogy mindnyájan meghallják. — Muszáj Markhoz eljutnom — súgta Stephanie. — Megértem — mondta Malone —, de egyszerre csak egy lépést tudunk megtenni. — Elhiszed egy pillanatig is, hogy de Roquefort hagyja majd, hogy ide visszajöjjön? Geoffrey-t is habozás nélkül lelıtte. Malone látta, hogy a nı nagyon ideges. — Mindannyian tisztában vagyunk a helyzettel mormolta. — Csak viselkedj nyugodtan! İ maga is el akarta kapni de Roquefortot Geoffrey-ért — Egy pillanatra be kell nyúlnom a szerszámos táskába — súgta Cassiopeia, miközben lekuporodott, és a csavarhúzót visszadugta. Az ırök közül négyen a templom túloldalán ácsorogtak, az egyik tőz mögött. A két másik tılük balra, a másik tőznél téblábolt. Egyikük sem figyelt különösebben rájuk, hiszen úgy gondolták: a barlangban biztonságban vannak Cassiopeia továbbra is a generátor mellett kuporgott, keze a szerszámos táskában, és enyhén biccentett a fejével. Kész. Malone felállt, és hangosan így szólt: — Most felkurblizzuk a generátort. — Az egyik ır intett, hogy csinálhatják. Malone visszafordult, és odasúgta Stephanie-nak — Mihelyst beindult a generátor motorja, odaugrunk ahhoz a kettıhöz, akik egymás mellett állnak. Enyém a jobb oldali, te elintézed a másikat. — Boldogan. Stephanie türelmetlen volt, és ezt Malone is látta. — Nyugodtan, tigrisem. Nem olyan könnyő, mint gondolod. — Csak figyelj! MARK ODAMENT A TUCATNYI MÁSIK KÖZÖTT ÁLLÓ EGYIK TALAPZATHOZ. Valami feltőnt ott neki. Míg a többi kılapot különféle oszlopok tartották, volt, amelyiket csak egy, de többségüket párosával, addig ez egy négyszögletes tartón nyugodott, olyasfélén, mint ami fönt az oltárt tartotta, ami pedig feltőnt neki, az a tartót alkotó kıkockák száma, és elrendezése. Vízszintesen kilenc kocka egy sorban, függılegesen meg hét. Lehajolt, és a fedılap aljára világított. Itt sem látott habarcsot, amely összekötné a tartót a fedılappal Csakúgy, mint az oltárnál. — Vegyük le ezeket a könyveket! — Azt mondtad, ne nyúljunk hozzájuk... — Az a fontos, ami ezen a tartón belül van. Lerakta a világító rudat, és fölvett néhány kéziratot. A régi könyvek megmozdítása valóságos porfelhıt kavart fel. Mark gyengéden az érdes, sziklás talajra helyezte a köteteket. De Roquefort ugyanezt tette. Háromszor emeltek le könyveket, mire a fedılapon egy se maradt.

— A lapnak el kell csúsznia — mondta. Mindketten megragadták a lapot, egy-egy oldalon. Sokkal könnyebben le tudták csúsztatni, mint az oltárét, hiszen a tartó is és a lap is feleakkora volt. Letolták a tartóról. A nagy darab mészkı lap hatalmas puffanással ért talajt és darabokra tört. A tartóoszlop belsejében Mark meglátott egy újabb ládikót, körülbelül hetven centi hosszú, feleolyan széles és mintegy ötven centi magasat. Világos krémszínő kıbıl készült. — Mark mészkınek nézte — és meglepıen jó állapotban lévınek tőnt. Megragadta a világító rudat, és belógatta a tartóba. Ahogy gyanította, a kıláda oldalán írás tőnt elı. — Ez egy osszárium — mondta de Roquefort. — Ráírták, hogy kié? Mark figyelmesen megnézte az írást és örömmel látta, hogy arámi nyelven van. Ahhoz, hogy hitelesnek fogadják el, azon is kellett lennie. A szokás, hogy a holttestet addig tartották egy föld alatti kriptában, amíg csak a csupasz csontok maradtak meg, majd azokat összeszedték, és egy kıládába helyezték, nagyon népszerő volt az 1. században a zsidók körében. Mark tudta, hogy több mint ezer ilyen kı csonttartót, osszáriumot találtak már az idık folyamán. De csak alig a negyedükön volt valamilyen írás, ami jelölte volna, hogy kinek a maradványai találhatók benne. Ennek legfıbb oka nyilván az volt, hogy abban az idıben a emberek túlnyomó többsége írástudatlan volt. Az évszázadok során persze sok hamisítvány is feltőnt. Az egyik legemlékezetesebb néhány éve az volt, amelyik állítólag Jakabnak, Jézus féltestvérének a csontjait tartalmazta. Az eredetiséget továbbá azon is ellenırizni lehetett, hogy milyen anyagból készült az osszárium — például a Jeruzsálem környéki bányákból származó krétás mészkıbıl illetve hogy milyen stílus szerint írtak rá. Mikroszkóppal vizsgálhatták a rárakódott patinát, és ott volt még a szénizotópos vizsgálat is. Mark tanult arámi nyelvet az egyetemen. Nehéz nyelvnek számított, amit csak még bonyolultabbá tett a sokszor és sokat változó stílus, a szleng, no meg a rengeteg helyesírási hiba, amit az ókori írnokok vétettek. Az is gondot jelenthetett, hogy mivel karcolták be a betőket a kıbe. Sokszor csak felszínesen, egyszerően szöggel. Máskor meg átfirkálták az egész oldallapon vagy a fedın, mintegy véletlenszerően, akár manapság a falfirkákat. Néha viszont, mint most itt is, szépen, íróvesszıvel, gondosan formázott betőkkel vésték bele a szöveget. Éppen ezért ezeket a szavakat nem volt nehéz lefordítani. Mark már látta ıket máskor, máshol leírva. Jobbról balra kiolvasta, ahogy azt kell, majd elméjében megfordította. JESUA BAR JEHOSZEF — Jézus, József fia — fordította le. — Az ı csontjai? — Mindjárt meglátjuk. — A láda tetejére sandított. — Emeld le! De Roquefort benyúlt, és megragadta a ládika fedelét, ide-oda mozgatta, amíg a fedél engedett. Ekkor fölemelte a tetıt, és az osszárium mellé csúsztatta, annak oldalához támasztva. Mark mélyet lélegzett. A kıládában voltak csontok. Némelyik már elporladt, de a többségük még mindig ép volt. Egy combcsont. Egy sípcsont. Néhány borda, egy medencecsont. Ujjcsontok, a gerinc egy darabja. És egy koponya. Ez lenne az, amit Sauniére talált? A koponya alatt egy kismérető, feltőnıen jó állapotú könyv hevert. Ez érthetı volt, hiszen maga az osszárium is jól záródott, ráadásul az egy másik, szintén lezárt tartóedényben volt. A

könyvecske fedele valóságos remekmő volt. Aranyozott levelek díszítették, valamint kereszt formába rendezett, megmunkált drágakövek. A kereszten Krisztus feküdt, szintén aranyból megmintázva. A kereszt körül további, a karmazsin, a jade és a citromsárga különféle árnyalataiban pompázó kövek voltak. Mark kiemelte a könyvet, óvatosan lefújta a fedelérıl a port, és a rárakódott maradványokat, majd a tartóoszlop sarkára helyezte. De Roquefort közelebb emelte a lámpáját. Mark kinyitotta a könyvet és elolvasta a kezdı szavakat, amit latinul írtak, folyó gót írással, központozás nélkül. A tinta színe a kék és a karmazsinvörös keveréke volt. „Ímé itt kezdıdik ama beszámoló melyet az templomos alapító lovagok találtak volt az templomhegynek átkutatása idején az úr 1121-dik évének telén. Az eredeti példány oly igen megromlott állapotban lévén azt lemásoltuk azon a nyelven amelyen íródott volt és melyet közülünk mindössze egy lovag értett meg. William de Chartres nagymester utasítására június 4dikén az úrnak 1217-dik évében a szöveget lefordítottuk az templomos testvérek nyelvére és mindenki okulására.” De Roquefort Mark válla fölött olvasta a szöveget. — Ezt a könyvet nem véletlenül helyezték az osszáriumba. Mark egyetértett. — Látod, hogy mi következik? — Azt hittem, a testvérek nevében jöttél. Nem kellene elvinni az apátságba, és mindenki elıtt felolvasni? — Majd azt követıen határozok, hogy elolvastam. Mark nem volt biztos abban, hogy a rendtagok minderrıl valaha is tudomást szereznek. De ı is tudni akarta, ezért megvizsgálta a következı oldalon található írást, és felismerte a firkák és macskakaparások egyvelegét. — Arámi nyelven van. Csak néhány szót tudok elolvasni. Ez a nyelv már csaknem kétezer éve eltőnt. — A bevezetıben az állt, hogy lefordították. Mark óvatosan felemelte a lapokat és azt látta, hogy az arámi szöveg négy oldalt fog át, aztán meg olyan szavak következnek, amiket megértett. A testvérek nyelve. Latin. A pergamen egész jó állapotban maradt fenn, a színe olyan volt, mint más régi pergameneké. A színes tinta szintén egész tisztán látszott. A cím is. SIMON TESTAMENTUMA Olvasni kezdett. MALONE ODAMENT AZ EGYIK SZERZETESHEZ. A férfi ugyanúgy nézett ki, mint a másik öt: farmernadrágot és gyapjúkabátot viselt, rövidre nyírt haján pedig sapkát. Még legalább hatan voltak odakint, legalábbis de Roquefort ezt mondta, de velük majd csak akkor tudnak foglalkozni, ha elıbb a benti másik hatot ártalmatlanná teszik. És legalább már fegyvereik is lesznek. Stephanie-ra nézett, aki éppen felkapta az egyik lapátot, és elkezdett a tőzzel foglalkozni: megkavargatta a fahasábokat, hogy kissé felszítsa a lángokat. Cassiopeia továbbra is a generátor mellett volt, Henrikkel az oldalán, arra várva, hogy ı és Stephanie elfoglalják a pozíciójukat. Malone Cassiopeia felé fordult és biccentett. A nı megrántotta az indítózsinórt. A generátor szikrázott, köpködött egyet-kettıt, aztán leállt. Még két rántás kellett, hogy a dugattyú beinduljon, és a motor elkezdjen egyenletesen morogni. Az állványokon a világítótestek

feléledtek, fényerejük egyre nıtt, együtt a feszültséggel. A halogénégık gyorsan felforrósodtak, és megkezdıdött rajtuk a páralecsapódás, ami aztán kis pamacsokban azonnal föl is szállt és eloszlott. Malone látta, hogy az események felkeltették az ırök érdeklıdését. Hiba. Mármint az ı részükrıl. De még nagyobb hibázásra is szükség lesz, hogy Cassiopeiának legyen ideje kilıni mind a négy nyilát. Egy pillanatra elbizonytalanodott, de aztán eszébe jutott a nı lövésztudománya, amirıl Rennes-ben is meggyızıdhetett. A generátor továbbra is morajlott. Cassiopeia változatlanul mellette kuporgott, a szerszámos táskával a lábainál, és úgy tőnt, hogy a motor mutatómőszereit igazgatja. A fények teljes erıvel kezdtek világítani, az ırök pedig kezdték elveszíteni érdeklıdésüket. Ekkor az egyik körte felrobbant. Aztán a másik. Vakítóan fehér fény lobbant föl, gomba alakban fölszállt, majd eloszlott. Malone ezt a pillanatot használta ki, hogy állon vágja a mellette álló szerzetest. A férfi megtántorodott, majd összeesett. Malone elvette a fegyverét. STEPHANIE KIKOTORT EGY IZZÓ FADARABOT A TŐZBİL, és az egyik ır felé fordult, aki éppen a felrobbanó körtékre figyelt. — Hé! — kiáltotta. A szerzetes megfordult. A nı feléje lódította a parazsat. A fehéren izzó fadarab sebesen repült feléje, az ır pedig felemelte a karját, hogy elhárítsa a lövedéket, de a parázs mellkason találta. Az ır felordított, Stephanie pedig a lapát vasával az arcába csapott. MALONE LÁTTA, HOGY STEPHANIE parazsat vág az ırhöz, aztán meg leüti a lapáttal, tekintetét Cassiopeia felé kapta, aki éppen nyugodtan elsütötte sőrített levegıvel mőködı fegyverét. Egyet már lınie kellett, mert Malone csak három férfit látott talpon. A megmaradt ırök egyike a combjához kapott, egy másik összerándult, és a kabátja hátuljához kapkodott. Mindketten a földre omlottak. A negyedik rövid hajú az oltárnál állt. Amikor meglátta, hogy mi történik a társaival, megpördült, és látta, hogy Cassiopeia még mindig a generátor mellett guggol, vagy tíz méternyire, de fegyverének csöve éppen ırá fordul. A férfi az oltártartó mögé vetette magát. Cassiopeia lövése célt tévesztett. Malone tudta, hogy nincs több nyílvesszıje. Még egy pillanat, és a szerzetes lıni fog. Kezében érezte a pisztolyt. Nem szerette volna használni. A dörrenés nemcsak de Roquefort-t riasztaná fel, hanem a többi rendtársat is, kint. Ezért inkább átrohant a templomon, tenyereit rácsapta az oltártartó szélére, és ahogy a szerzetes éppen fölemelkedett, lövésre kész pisztollyal, a lendületét kihasználva lábbal a földre döntötte. — Nem is rossz! — mondta Cassiopeia. — Úgy emlékszem, azt mondta, nem szokott hibázni. — Elugrott. Cassiopeia és Stephanie lefegyverezte az alélt ıröket. Henrik odament Malone-hoz. — Jól vagy? — Régóta nem volt ennyire szükségem a reflexeim igénybevételére. — Jó látni, hogy még mindig mőködnek.

— Hogyan csináltad azt az izét a lámpákkal? — kérdezte Henrik. Malone mosolygott. — Csak fokoztam a feszültséget, a szó valódi értelmében. Mindig bejön. — De valami nem stimmelt. — A templomon kívüli szerzetesek közül miért nem reagált egy sem a körték felrobbanására? — Már itt kéne lenniük... Cassiopeia és Stephanie közeledett, fegyverrel a kezükben. — Talán távolabb vannak a romok között, a bejárat környékén — mondta Stephanie. Malone a bejárat felé bámult. — Vagy talán nem is léteznek. — Biztosíthatom, hogy léteztek — szólt egy férfihang a templomon kívülrıl. Egy férfi lépett be lassan a tüzek fényének körébe. Arca csuklyájának árnyékában maradt. Malone felemelte a pisztolyát. — És maga kicsoda? A férfi megállt az egyik tőzrakás mellett. Mély, komoly tekintete megállapodott Geoffrey letakart holttestén. — A Nagymester lıtte le? — Könyörtelenül. A férfi arcvonásai megkeményedtek, ajkai mormoltak valamit. Talán egy imát? Aztán ezt mondta: — Én a Rend káplánja vagyok. Geoffrey testvér engem is felhívott, miután beszélt a Nagymesterrel. Azért jöttem, hogy megakadályozzam az erıszakot. De elkéstünk. Malone leeresztette a fegyverét, — Maga is be volt avatva abba, amit Geoffrey tett? A káplán bólintott. — Nem akarta értesíteni de Roquefort-t, de szavát adta az elızı Nagymesternek. — Hangja ellágyult. — Úgy tőnik, az életét is adta. — Mi folyik itt? — kérdezte Malone. — Megértem a türelmetlenségét. — Nem, nem érti — vágott közbe Henrik. — Ez a szerencsétlen fiatalember itt, halott. — Ez nekem is fáj. A legnagyobb tisztességgel szolgálta a Rendet. — İrültség volt felhívni de Roquefort-t mondta Cassiopeia. Ezzel csak ránk hozta a bajt. — Életének utolsó hónapjaiban elızı Nagymesterünk események bonyolult láncolatát hozta mozgásba. Beszélt nekem arról, hogy mit tervezett el. Elmondta nekem, hogy kicsoda a mi sénéchalunk és hogy miért hozta ıt a Rendünkbe. Elmondta azt is, hogy ki volt a sénéchal apja és hogy mi következik mindebbıl. Velem is engedelmességet fogadtatott, akárcsak Geoffrey testvérrel. Tisztában voltunk vele, hogy mi történik. A sénéchal azonban nem, és ı arról sem tudott, hogy mi be vagyunk avatva. Én azt az utasítást kaptam, hogy ne avatkozzak be, csak akkor, ha Geoffrey testvérnek segítségre lenne szüksége. — A maga Nagymestere itt van, a lábaink alatti járatokban, a fiammal — mondta Stephanie. — Cotton, le kell mennünk. Malone jól érzékelte hangjában a sürgetést. — A sénéchal és de Roquefort nem képes egymás mellett létezni — jelentette ki a káplán. — İk egy rendkívül széles skála két végét jelentik. A Rendünk érdekében csak egyikük maradhat életben. Az elızı Nagymesternek kételyei voltak, hogy a sénéchal képes lesz-e egyedül megbirkózni a dologgal. — A káplán Stephanie-ra nézett. — Ezért van itt maga. A Nagymester úgy gondolta, hogy maga erıt önthet a sénéchalba. Stephanie nem igazán értékelte a misztikát. — A fiam meghalhat ennek az ırültségnek köszönhetıen. — A Rend évszázadokon át fennmaradt konfliktusok és harcok közepette. Ez volt a sorsunk. Az elızı Nagymester csupán kierıszakolta a konfrontációt. Tudta, hogy de Roquefort és a sénéchal háborúzni fog. De azt is akarta, hogy ennek a háborúnak legyen tétje, hogy legyen

következménye. Ezért mindkettıjüket a Nagy Örökség felé terelgette. Tudta, hogy valahol itt kell lennie, de kétlem, hogy bízott volna abban, hogy bármelyikük is megtalálja. Azt viszont tudta, hogy konfliktus, az lesz, és hogy annak lesz gyıztese is. Azt is tudta, hogy ha de Roquefort gyız, akkor gyorsan elidegeníti majd magától a szövetségeseit, és ez be is következett. Két rendtestvérünk halála súlyosan nehezedik ránk. És mindenkinek az a véleménye, hogy még további halottak is lesznek... — Cotton — szólt közbe Stephanie — én indulok. A káplán nem mozdult. — A kinti embereket legyőrtük. Tegyék, amit jónak látnak. Itt, fent nem lesz már több vérontás. És Malone meghallotta azokat a szavakat is, amiket a komor férfi nem mondott ki. Ami alattunk van, az viszont más lapra tartozik.

HATVANÖT

SIMON TESTAMENTUMA

MINDMÁIG HALLGATAG MARADTAM, MÁSOK PRIVILÉGIUMÁNAK gondolván azt, hogy feljegyzéseket készítsenek. Senki nem tette azonban ezt meg. Ezért lejegyeztem, ami alább következik, hogy megtudjátok, mik történtek. Jézus, az Ember sok éven át terjesztette tanait szerte Júdeában és Galileában. Én voltam az elsı követıje, de hamarosan megnıtt a számunk, mert egyre többen hitték úgy, szavai nagy jelentıséggel bírnak. Vele vándoroltunk, figyeltük, amint enyhítette a szenvedést, reményt hozott és az üdvözülés ígéretét. Mindig természetesen viselkedett, bárhol volt is, bármilyen alkalomból. Ha a tömegek dicsıítették, ı elhárította azt. Ha ellenséges érzület vette körül, ö nem mutatott sem haragot, sem félelmet. Amit mások gondoltak, mondtak vagy tettek ıvele kapcsolatban, az sosem befolyásolta ıt. Egyszer azt mondta: „Mindnyájan Isten képére lettünk teremtve, mindnyájan érdemesek vagyunk a szeretetre, mindnyájan gyarapodhatunk Isten szellemében?” Láttam, ahogy magához emelte a leprásokat és az elzüllötteket. Nık és gyermekek egyaránt drágák voltak a számára. Megmutatta nekem, hogy valamennyi érdemes a szeretetre. Azt is mondta: „Isten az atyánk. Törıdik velünk, szeret minket, és mindnyájunknak megbocsát. Az ı nyájából sohasem jog elveszni egyetlen bárány sem. Bátran elmondhatsz mindent Istennek, mert csakis ily nyílt kitárulkozásban lelheti meg szíved az ö békéjét." Jézus, az Ember tanított meg imádkozni. Beszélt Istenrıl, az utolsó ítéletrıl, az idık végezetérıl. Azt gondoltam, hogy parancsolni tud még a szeleknek vagy a hullámoknak is, hiszen oly magosan fölöttünk áll. Vallásunk vénei úgy gondolták, hogy a fájdalom, a betegség és a tragédia mind Isten ítéletei, és hogy az İ haragjának e megnyilvánulásait a vezeklık bőnbánatával kell elfogadnunk. Jézus, az Ember azt mondta, hogy helytelen ez a felfogás, és a betegeknek bátorságot adott a gyógyuláshoz, az elesetteknek a lelki erı képességét, a hitetleneknek pedig a hit esélyét. A világ megoszlott e felfogás fogadtatásában. Jézusnak, az Embernek volt célja, azért élt, hogy e célt elérje, és ez a cél világos volt mindnyájunk számára, akik követtük ıt. Azonban vándorlásai során Jézus, az Ember ellenségeket is szerzett. A vének veszélyt láttak benne és abban, hogy más értékeket, új rendszabályokat kínált, amivel veszélyeztette az ı hatalmukat. Aggódtak, hogy ha hagyják Jézust, az Embert szabadon vándorolni és a változtatásról prédikálni, akkor Róma feldühödik és vasmarkának szorítását mindnyájan megszenvedik, különösen a fıpap, aki nagyon is jól szolgába Rómát. Így történt, hogy Jézust

istenkáromlás vádjával letartóztatták, majd Pilátus úgy döntött, hogy keresztre kell feszíteni. Ott voltam azon a napon, és láttam, hogy Pilátus erısen húzódozik a döntéstıl, de a vének igazságtételt követeltek és Pilátus ezt végül nem tagadhatta meg tılük. Jeruzsálemben Jézust, az Embert és hat másik férfit felvitték egy domb tetejére és ott szíjakkal a kereszthez kötözték ıket. A nap folyamán, késıbb a férfiak közül háromnak a lábait eltörték, és azok napnyugtára kiszenvedtek. Két másik másnapra halt meg. Jézust, az Embert a harmadik napig hagyták kínlódni, mire végre eltörték az İ lábait is. Én nem mentem oda hozzá mialatt szenvedett. Én és a többi követıje elrejtıztünk, mert féltünk; hogy mi leszünk a következık. Miután meghalt, Jézust, az Embert még hat napig a kereszten hagyták, amíg a madarak tépkedték a húsát. Végül levették a keresztrıl és egy földbe ásott gödörbe dobták. Én ezt végignéztem, aztán elmenekültem Jeruzsálembıl és a sivatagon keresztül Betániába mentem, Magdolnának nevezett Mária, és testvére, Márta házába. Ok mindketten ismerték Jézust, az Embert és lesújtotta ıket a halála. Dühösek voltak rám, amiért nem védtem meg ıt, amiért megtagadtam ıt, amiért elmenekültem, mialatt ı szenvedett. Megkérdeztem, hogy szerintük mit kellett volna tennem, és válaszuk egyértelmő és világos volt: „Osztozni a sorsában." De hát ez a gondolat soha fel sem merült bennem. Ehelyett, ha bárki kérdezte, megtagadtam Jézust, az Embert és mindazt, amit ı tanított. Elhagytam a házukat, néhány nappal késıbb visszatértem Galileába, az ottani kényelmes élethez. Ketten azok közül, akik együtt vándoroltak korábban Jézussal, az Emberrel, Jakab és János szintén visszatértek Galileába. Megosztottuk egymással Jézus, az Ember elvesztése fölött érzett bánatunkat és folytattuk életünket, halászokként. Mindnyájunkat emésztettek a sötét gondolatok, és az idı sem enyhítette fájdalmunkat. Amikor halásztunk a Genezáret-tavon, beszélgettünk Jézusról, az Emberrıl, és mindarról, amiket cselekedett, és mindarról, amiket mi láttunk. Ugyanezen a tavon történt, évekkel korábban, hogy elıször találkoztunk vele, amikor a csónakunkból prédikált. Az emléke ott lebegett mindenütt a víz fölött, és ezért még nehezebb volt elmenekülnünk gyászunk elöl. Egy este, amikor vihar vonult át a tó fölött, mi pedig a parton ültünk és halat meg kenyeret vacsoráltunk, úgy tőnt fel nekem, hogy Jézust, az Embert látom a ködön át, homályosan. De amikor odavergıdtem, már tudtam, hogy a látomás csak az én képzeletemben volt. Minden reggel kenyeret törtünk és halat ettünk. Visszaemlékezvén arra, amit Jézus, az Ember egyszer megcselekedett, egyikünk rendszeresen megáldotta a kenyeret és Istennek ajánlotta. Ez a cselekedet könnyebbséget hozott mindnyájunknak. Egy napon János azt magyarázta, hogy a megtört kenyér olyan, mint Jézus, az Ember megtört teste. Ettıl kezdve a kenyérrıl mindnyájunknak az ı teste jutott eszünkbe. Négy hónap telt el így, és egy napon Jakab emlékezetünkbe idézte, hogy a Tóra szerint azok, akik fára lettek akasztva, elátkozottak. Azt mondtam neki, hogy ez nem lehet igaz Jézussal, az Emberrel kapcsolatban. Ez volt az elsı eset, hogy közülünk valaki vitatta volna az ısi szavakat. De azok egyszerően nem illettek valakire, aki oly jóságos volt, mint Jézus, az Ember. Honnan tudhatta volna az a réges-rég élt írnok, hogy mindenki, akit fára szegeznek, átkozott lenne? Nem tudhatta. A csatából, amelyet Jézus, az Ember vívott az ısi szavakkal, ı került ki gyıztesen. A fájdalom továbbra is kínzott minket. Jézus, az Ember nem volt többé. Hangja elnémult. A vének túlélték és az ı tanításaik éltek tovább. Nem azért, mert igazuk volt, hanem egyszerően azért, mert ık életben voltak és beszélhettek. A vének legyızték Jézust, az Embert. De hogyan lehetne rossz valami, ami ily jó? Hogyan engedhetné meg Isten, hogy ennyi jóság eltőnjön? Véget ért a nyár és eljött a Sátoros Ünnep, amikor betakarítás örömét ünnepeljük. Úgy gondoltuk, hogy most már biztonsággal Jeruzsálembe mehetünk és részt vehetünk azon. Amint ott voltunk, az oltárhoz vonulás idején, azt olvasták föl a zsoltárokból, hogy a Messiás nem hal meg, hanem él, és elbeszéli az Úr cselekedeteit. A vének egyike azt állította, hogy noha az Úr súlyos büntetést

mért a Messiásra, mégsem hagyta İt a halálnak. Hanem inkább, a kı, amit az építık félredobtak, az vált a valódi sarokpillérré. A templomban Zakariás felolvasását hallgattuk, amely arról szólt, hogy egy napon majd eljı az Úr és akkor folyóvíz fakad majd Jeruzsálemben és az Úr az egész földkerekség királya lesz. Aztán, egy másik estén ismét meghallgattam Zakariás felolvasását, aki azt mondta, hogy Dávid házára és Jeruzsálem lakóira kiárasztja a könyörületesség és az imádság lelkét. Azt mondta, hogy amikor arra emeljük majd tekintetünket, akit átszúrtak, úgy kell meggyászoljuk, ahogy az elsıszülöttet siratják. Ezt hallgatva Jézusra, az Emberre gondoltam és arra, ami vele történt. Úgy tőnt, a felolvasó egyenesen hozzám intézi a szavakat, amikor azt mondta, hogy Isten majd lesújt a pásztorra és szétszéled a nyáj. Ebben a pillanatban átjárt engem a szeretet és azóta sem hagyott el. Azon az éjszakán kimentem Jeruzsálembıl, arra a helyre, ahol a rómaiak eltemették Jézust, az Embert. Letérdeltem haló porai fölött, és azon elmélkedtem, hogyan is lehet az, hogy minden igazságok kútfıje egy egyszerő halász. A fıpapok és írnokok csalónak nevezték Jézust, az Embert, de én tudtam, hogy nincs igazuk. Isten nem követelte meg a régi törvények feltétlen tiszteletben tartását az üdvözülés elnyeréséhez. Isten szeretete határtalan. Jézus, az Ember ezt sokszor elmondta, és azáltal, hogy saját halálát ily bátran és méltósággal elfogadta, Jézus, az Ember még egy, végsı leckét adott mindnyájunknak. Az életet befejezve életre lelünk. Szeretni annyi mint szeretve lenni. Minden kétség elszállt belılem. A fájdalom elenyészett. A zavarodottság letisztult. Jézus, az Ember nem halt meg. Élt. Bennem újjászületve maga volt a feltámadott Úr. Ugyanolyan világosan éreztem a jelenlétét, mint amikor valaha valóban mellettem ált. Felidéztem magamban, hogy mit szokott nekem mondani: „Simon, ha szeretsz engem, megtalálod utadat a nyájamhoz.” Végre megértettem, hogy ha valaki úgy szeret, ahogyan İ, az bizton megtalálja az Urat. Ha valaki úgy él, ahogyan İ, az bizton üdvözül. Isten azért szállt alá a menynyekbıl, hogy elidızzék Jézus, az Ember testében, és cselekedeteit és szavai által az Úr nyilatkozott meg. Az üzenet világos volt. Segítsd a rászorulókat, vigasztald a csüggedıket, támogasd a kirekesztetteket. Cselekedj ekként és az Úr elégedett lesz. Isten elvette Jézusnak, az Embernek az életét, hogy mindezt meglássuk. Én csupán az elsı voltam, aki elfogadta ezt az igazságot. A feladat világos. Az üzenetnek tovább kell élnie általam és mindenki által, aki ugyanezt hiszi. Amikor elmondtam Jánosnak és Jakabnak a látomásomat, ık ugyanúgy vélekedtek. Mielıtt elhagytuk Jeruzsálemet, visszatértünk megvilágosodásom helyszínére, és kiástuk a földbıl Jézusnak, az Embernek a maradványait. Magunkkal vittük, és egy barlangban helyeztük el. A következı évben visszatértünk és összeszedtük a csontjait. Aztán megírtam ezt a beszámolót, amit Jézus, az Ember mellé helyezek, mert együtt jelentik Isten szavát.

HATVANHAT

MARK EGYSZERRE ÉRZETT ZAVART ÉS ELKÉPEDÉST. Tudta, ki volt Simon. Eleinte Kéfának hívták, arámi nyelven, aztán Petrosznak, Sziklának, görögül. Végül Péter lett, és az evangéliumok azt állították, hogy Krisztus azt mondta: erre a sziklára építem az egyházamat. Ez a testamentum volt az elsı ókori tanúságtétel az általa olvasottak között, aminek volt értelme. Semmi földöntúli esemény, semmi csodaszerő megjelenés. Semmi olyan tett, ami ellentmondana a történelmi ismereteknek vagy a józan észnek. Nincsenek benne egymásnak ellentmondó részletek, amelyek árnyékot vetnek az egész hitelességére. Csak egy egyszerő halász vallomása arról, hogyan élte meg, hogy tanúja volt egy nagy ember tetteinek, akinek jócselekedetei és

gyengéd szavai a halála után is tovább éltek, annyira erısen, hogy ıt is arra ösztönözték, hogy folytassa az ügyét. Simonban távolról sem volt meg az az intellektus vagy képesség, hogy kialakítsa a vallásos gondolatoknak azt a bonyolult összességét, ami késıbb létrejött. Az ı felfogása Jézusra, az Emberre korlátozódott, akit ismert és akit Isten erıszakos halál által szólított magához. Ahhoz, hogy megtalálja Istent, hogy részévé váljék, Simon számára egyértelmő volt, hogy követnie kell Jézusnak, az Embernek jó példáját. Az üzenet csak akkor élhet tovább, ha az utána következık életet lehelnek belé. Ezen az egyszerő módon megakadályozható, hogy a halál magának tartsa Jézust, az Embert. Így feltámad. Nem fizikai valójában, hanem lelki-szellemi értelemben. És Simon lelkében Jézus, az Ember feltámadt — újjászületett, életre kelt — és ebbıl az egyszerő kezdetbıl, amely egy ıszi éjszakán, hat hónappal Jézus, az Ember kivégzése után történt, megszületett a keresztény egyház. — Ezek a fennhéjázó rohadékok! — sziszegte de Roquefort. — Meg a nagy templomaik, meg a hittudományuk! Minden egyes porcikájuk hazug. — Nem, nem az! — Hogy mondhatsz ilyet? Nem volt sem bonyolult keresztre feszítés, sem üres sír, sem Krisztus feltámadását bejelentı angyalok. Mindez csak fikció, amit emberek találtak ki, a maguk hasznára. Ennek a testamentumnak, itt, ennek van értelme. Minden azzal kezdıdött, hogy egy ember megértett valamit, a saját elméjében, lelkében. A mi Rendünket pedig eltörölték a Föld színérıl, rendtestvéreinket megölték és megkínozták, az úgynevezett föltámadott Krisztus nevében. — Az eredmény ugyanaz: a keresztény egyház megszületett. — Te egy pillanatig is úgy gondolod, hogy az egyház valaha is felvirágzott volna, ha egész teológiáját egyetlen egyszerő ember személyes élményére alapozta volna? Mit gondolsz, hányan tértek volna meg a kebelére? — De hát pontosan ez történt. Jézus egyszerően ember volt. Akit késıbbi emberek isteni rangra emeltek. És ha bárki kétségbe vonta ezt, azonnal eretneknek bélyegezték és máglyán megégették. A katarokat éppen itt, a Pireneusok lábainál irtották ki a Föld színérıl, mert nem hittek. — A kezdeti egyházi vezetık tették, amit tettek. Ki kellett színezniük a történeteket, hogy fennmaradjanak. — Megbocsátod, amit tettek? — Ezek már megtörtént dolgok. — Mi viszont visszafordíthatjuk. Valami Mark eszébe jutott — Sauniére is biztos elolvasta ezt. — És nem mondta el senkinek. — Ez az! Még ı is átlátta az egésznek a hiábavalóságát — Azért nem mondta el senkinek, mert akkor megszőnt volna a saját kis kincsesbányája. Nem volt benne semmi tisztelet. Egyszerő tolvaj volt. — Talán. De az információ bizonyára ırá is hatással volt. Annyi jelet, célzást hagyott a templomában! Tanult ember volt, tudott latinul. Ha ezt megtalálta, amiben biztos vagyok, akkor el is olvasta és meg is értette. Mégis visszatette a rejtekhelyére, és távozáskor lezárta a rácsot. Mark belenézett az osszáriumba. Vajon tényleg Jézusnak, az Embernek a csontjait látja? Szomorúság fogta el arra a gondolatra, hogy az apjából ugyanígy, mindössze csontok maradtak. Tekintetét de Roquefort-ra szegezte, és megkérdezte, amit tényleg tudni akart: — Te ölted meg az apámat?

MALONE LÁTTA, HOGY STEPHANIE a létra felé igyekszik, kezében az egyik ırtıl elvett pisztollyal. — Sietsz valahová? — Lehet, hogy utálja a képemet, de mégiscsak a fiam. — Malone megértette, hogy a nı menni akar, de nem hagyhatta, hogy egyedül menjen, jövök én is. — Inkább egyedül szeretném elintézni. — Teszek rá, hogy mit szeretnél! Jövök. — Én is — mondta Cassiopeia Henrik megragadta a karját. — Nem. Hagyd ıket! Nekik kell ezt megoldaniuk. — Mit megoldani? — kérdezte Casiopia. — Egy ember van odalent, aki figyelmeztetés nélkül gyilkol. A káplán elıbbre lépett. — A sénéchalnak és a Nagymesternek maguknak kell megvívniuk egymással. A sénéchal anyját nem véletlenül vonták be az ügybe. Hadd menjen. Az ı sorsa úgyis az elıbbiekétıl függ. Stephanie már el is tőnt, a létrán lefelé mászva. Malone fentrıl figyelte, amint a nı oldalra ugrik le, hogy elkerülje a csapdát. Aztán ı is lemászott, egyik kezében lámpával, a másikban pisztollyal. — Melyik irányba menjünk? — súgta Stephanie. Malone csendet intett. Aztán meghallotta a hangokat. Balról, a felıl a terem felıl, amit ı és Cassiopeia talált. — Erre! — mondta hangosan. Tudta, hogy az úton nincs csapda, legalábbis a terem bejárata elıttig nincs, Ennek ellenére óvatosan lopakodtak. Amikor meglátta a csontvázat, és a falba vésett szavakat, tudta, hogy onnantól kezdve nagyon elıvigyázatosnak kell lenniük. A hangok már tisztábban hallatszottak. — Azt kérdeztem, hogy te ölted-e meg az apámat? — mondta Mark emelt hangon. — Az apád gyenge ember volt. — Ez nem válasz. — Ott voltam azon az éjszakán, amikor véget vetett az életének. Követtem egészen a hídig. Beszéltünk is. Mark figyelmesen hallgatott. — Elkeseredett volt. Dühös. Megfejtette a titkosírást, ami a naplójában is szerepel, és az nem mondott neki semmit. Az apádból egyszerően hiányzott az erı ahhoz, hogy folytassa. — Te semmit sem tudsz az apámról. — Ellenkezıleg. Évekig figyeltem. Témáról témára váltott, anélkül, hogy egyet is megoldott volna közülük. Ez problémát jelentett számára szakmailag és személyesen is. — Mégis, eleget tudott ahhoz, hogy idevezessen minket. — Nem. Mindezt mások találták meg. — Meg sem kísérelted megakadályozni, hogy felakassza magát? — Minek? — vont vállat de Roquefort. — Feltett szándéka volt, hogy meghaljon, én meg nem láttam annak az elınyét, hogy megakadályozzam ebben. — Szóval csak elsétáltál, és hagytad meghalni? — Nem avatkoztam olyasmibe, ami nem rám tartozik. — Te szemét kurafi! — Mark egyet elırelépett. De Roquefort felemelte a pisztolyát. Mark még mindig kezében tartotta az osszáriumból kivett könyvet. — Rajta! Lıj le! De Roquefort nem zavartatta magát. — Megöltél egy rendtestvért. Tudod, mi a büntetés.

— Miattad halt meg. Te küldted ıt. — Már megint itt vagyunk! Magadra nézve más törvényeket tartasz érvényesnek, mint mindenki másra. Te húztad meg a ravaszt. — Önvédelembıl. — Tedd le a könyvet! — Mit szándékozol tenni vele? — Amit a kezdetekkor az akkori Nagymesterek. Felhasználom Róma ellen. Mindig is csodálkoztam, hogyan tudott a Rendünk ilyen gyorsan fölemelkedni. Amikor a pápák megpróbáltak egyesíteni minket az ispotályosokkal, minden alkalommal leállítottuk ıket. És mindezt ennek a könyvnek, és ezeknek a csontoknak köszönhetıen. A katolikus egyház nem kockáztathatja meg, hogy bármelyik is napvilágra kerüljön... Képzeld csak el, mit gondolhattak a középkori pápák, amikor megtudták, hogy Krisztus feltámadása csak egy mítosz! Persze sohasem lehettek biztosak benne. Ez a testamentum lehetett éppen olyan kitalált, mint az evangéliumok. Pedig a szavai tiszteletet parancsolóan logikusak, és a csontokat is nehéz figyelmen kívül hagyni. Mindenfelıl relikviák vették ıket körül. Szentek maradványai ékesítettek minden valamirevaló templomot. És ezek a csontok mind közül a legértékesebbek. Ezért a Nagymesterek felhasználták ismereteiket, és a fenyegetés bevált. — És manapság? — Éppen ellenkezıleg. Túl sok ember nem hisz semmiben. Rengeteg kérdés fogalmazódik meg a mai elmékben, amikre az evangéliumok nem adnak választ. Ez a testamentum azonban más. Ez rengeteg ember számára adna értelmes magyarázatot. — Akkor te egy modern IV. Fülöp leszel. De Roquefort a földre köpött. — Ez róla a véleményem. Azért akarta ezt a tudást, hogy uralkodhasson az egyházon, és az utódai is kezükben tarthassák az egyházat. De megfizetett a mohóságáért. İ és egész családja. — Te tényleg azt képzeled, hogy egy pillanatig is uralni tudsz majd bármit is? — Nem akarok uralkodni. Csak szeretném látni annak a sok felfuvalkodott fıpapnak a képét, amint megpróbálják kimagyarázni Simon Péter testamentumát. Végtére is, az ı csontjait a Vatikán szívében ırzik, Egész katedrálist építettek a sírja köré, és a bazilikát róla nevezték el. İ az elsı szentjük, az elsı pápájuk. Hogyan fogják kimagyarázni a szavait? Te nem hallgatnád szívesen a próbálkozásukat? — Ki mondja meg, hogy ezek Péter szavai-e? — Ki mondja meg, hogy Máté, Márk, Lukács vagy János szavai az övéi-e? — Mindent megváltoztatni nem biztos, hogy bölcs dolog. — Te is olyan gyenge vagy, mint az apád. Nem bírsz küzdeni. Te visszatemetnéd mindezt? Nem szólnál senkinek? Hagynád, hogy a Rend tovább sínylıdjön a sötétségben, amit egy kapzsi király rágalmai vetettek rá? Az ilyen gyönge emberek, mint te, az okai annak, hogy ebben a helyzetben vagyunk. Te és a Nagymestered jól illettetek egymáshoz, ı is gyönge ember volt. Mark eleget hallott, úgyhogy figyelmeztetés nélkül fölemelte a bal kezében tartott lámpát, és a világító rudat úgy fordította, hogy annak izzó fénye egy pillanatra egyenesen de Roquefort szemébe világítson. A szinte szúró fény arra kényszerítette de Roquefort-t, hogy hunyorítson, a pisztolyt tartó kezét leengedje, a másikat viszont védekezésül felkapja. Mark kirúgta a pisztolyt de Roquefort markából és kirohant a terembıl. Elért a nyitott rácskapuhoz, balra fordult, a létra irányába, de csak néhány lépést tett. Tıle három méterre észrevett egy másik fényt, majd Malone-t és az anyját. Mögötte pedig megjelent de Roquefort. — Állj! — kiáltotta az, ı pedig megállt. De Roquefort mögéje lépett.

Mark észrevette, hogy az anyja felemeli a pisztolyát. — Feküdj, Mark! — ordított rá a nı. İ azonban állva maradt. De Roquefort most pontosan a háta mögött volt. Érezte pisztolyának csövét a tarkóján. — Engedje le a fegyverét! — mondta de Roquefort a nınek Malone elıkapta a magáét. — Mindkettınket nem tud lelıni. — Azt nem, de ıt itt igen. MALONE VILLÁMGYORSAN SZÁMBA VETTE a lehetıségeket. El tudná találni de Roquefort-t anélkül, hogy megsebesítené Markot. De vajon Mark miért állt meg? Ezzel lehetıvé tette de Roquefort-nak, hogy elcsípje ıt. Engedd le a fegyvert! — szólt oda csendesen Stephanie-nak. — Nem. — A helyében én azt tenném, amit ı mond — mondta de Roquefort figyelmeztetıen. Stephanie nem mozdult. — Mindenképpen le fogja lıni ıt. — Lehetséges — mondta Malone de ne provokáljuk ki. Tudta, hogy a nı egyszer már hibázott, és elveszítette a fiát. Nem lesz hajlandó engedni, hogy még egyszer elvegyék tıle. Mark arcát figyelte. Cseppnyi félelmet sem látott rajta. Lámpájának fénycsóváját a Mark által szorongatott könyvre irányozta. — Ez az, amirıl ez az egész szól? Mark bólintott. Testamentum. — Érdemes volt? — Ezt nem nekem kell megmondanom. — Az volt — válaszolta de Roquefort. — Akkor most mi lesz? — kérdezte Malone. — Maga nem tud hová menekülni. Az embereit lefegyvereztük. — Maga tette? — Néhányat igen. De itt van a káplánja is, egy csapat lovaggal. Úgy tőnik, lázadás történt. — Azt majd még meglátjuk — mondta de Roquefort. — Utoljára mondom, Nelle asszony, tegye le a fegyverét! Ahogy Malone nagyon helyesen megjegyezte, mi vesztenivalóm van azzal, ha lelövöm a fiát? Malone a helyzetet próbálta felbecsülni, a különféle lehetıségeket latolgatva. Aztán, Mark világító rúdjának fényében, észrevette. Azt a kis süllyedést a talajban. Alig észrevehetı, kivéve, ha az ember tudja, hogy mit keressen. Még egy veremcsapda, ami a folyosónak csaknem a teljes szélességét elfoglalja, és tılük egészen Markig terjed. Visszakapta tekintetét, és Mark szemében látta, hogy a fiatalember is tudatában van a csapda létezésének. Egy enyhe biccentés, és már értette, hogy Mark miért állt meg. Azt akarta, hogy de Roquefort utána jöjjön. Láthatóan eljött a leszámolás ideje. Itt és most. Kinyújtotta a karját, és kicsavarta a fegyvert Stephanie kezébıl. — Mi a fenét csinálsz? — sikoltotta a nı. — A talaj! — formázta a szájával némán a szavakat Malone, és elégedetten látta, hogy Stephanie megértette, amit mondott. — Bölcs lépés volt — mondta neki de Roquefort. Stephanie elhallgatott, láthatóan megértve a helyzetet. De Malone még mindig nem volt teljesen

biztos ebben. Figyelmét visszafordította a folyosó túloldalán állókra. Szavait de Roquefort-hoz intézte, de Marknak szánta: — Rendben. Most magán a sor! MARK TUDTA, HOGY ELJÖTT AZ IDİ. A Nagymester annak idején azt írta az anyjának, hogy ıbenne nincs meg az eltökéltség, hogy végigvigye a harcait. Elkezdeni könnyő, folytatni még könnyebb, de megoldani, lezárni azokat mindig nehéznek bizonyult. Többé már nem. Az öreg Nagymester elıkészítette a színpadot, a szereplık eljátszották a darabot. Most már a finálénak kell következnie. Raymond de Roquefort veszélyt jelentett. Két rendtestvér már meghalt miatta, és megjósolhatatlan volt, hogy meddig mehet még el ez az egész. Az, hogy de Roquefort és ı egymás mellett létezhessenek a Renden belül a jövıben, teljesen kizárt. A Nagymester nyilvánvalóan tudta ezt. Éppen ezért egyiküknek mennie kell. Tudta, hogy egylépésnyire elıtte mély árok van a talajban, amelynek alján, nagyon remélte, bronztüskék sorakoznak. Mindent elsöpörni akaró, féktelen rohanásában de Roquefort semmivel sem törıdik maga körül, ezért nyilván nincs tudatában a veszélynek. És pontosan ilyen módon vezetné a Rendet is. Az áldozatok, amiket sok ezer rendtestvér hét évszázadon át vállalt, az arroganciának emelt oltáron enyésznének el. Amikor Simon testamentumát olvasta, Mark úgy érezte; saját hitbéli kételkedéseinek történelmi megalapozottságára lelt. Mindig is zavarták a bibliai ellentmondások és azok szánalmas magyarázatai. A vallást, vélte, egyszerően eszközként használták az emberek manipulálására. Az emberi elmének az az igénye, hogy választ kapjon mindenre, még az olyan kérdésekre is, amelyekre nincs válasz, lehetıvé tette, hogy a hihetetlen elfogadott történetté, evangéliummá váljék. Valahogy megnyugtató volt abban hinni, hogy a halál nem egy végsı állomás. Hogy van még tovább. És ezt bizonyította be állítólag Jézus azzal, hogy feltámadott, és ugyanezt azt üdvözülést ígérte mindenkinek, aki hisz benne. De hát a halál után nincs élet. Legalábbis nem a szó szoros értelmében. Ehelyett az ember úgy él tovább, ahogyan mások alakítják a továbbiakban az ı életét. Azzal, hogy nem felejtette el, miket tett és mondott Jézus, az Ember, Simon Péter felfedezte, hogy halott barátjának hite ıbenne újjászületett. És ezt az üzenetet továbbadni, úgy élni és cselekedni, mint Jézus tette, ez vált Simon üdvözülésének fokmérıjévé. Senkinek sem szabad megítélnie másokat, csakis saját magát. Az élet nem végtelen. A korlátozott idıtartam számunkra is korlátokat szab — aztán csakúgy, mint a csontok az osszáriumban, ismét porrá leszünk. Mark remélte, hogy élete nem volt haszontalan, és hogy mások majd valami miatt emlékezni fognak rá. Mély lélegzetet vett. Aztán odadobta a könyvet Malone-nak, aki elkapta. — Miért csináltad ezt? — kérdezte de Roquefort ingerülten. Mark látta, hogy Malone megértette, mire készül. Hirtelen azt is észrevette, hogy az anyja is megértette. Ezt a könnyektıl csillogó szemébıl olvasta ki. El akarta mondani neki, hogy sajnálja, hogy nem volt igaza, hogy túl keményen ítélte meg ıt. Úgy tőnt, Stephanie is kiolvasta ezeket a fia szemébıl, mert lépett egyet elıre, de Malone tiltón eléje nyújtott kézzel megállította. — Menj az utamból, Cotton! — mondta a nı. Mark ezt a pillanatot használta ki arra, hogy kissé elıbbre lépjen, ahol a talaj még szilárd volt. Gyerünk — szólt rá de Roquefort —, hozd vissza a könyvet! — Persze. Még egy kis lépés.

Még mindig szilárd. De ahelyett, hogy de Roquefort parancsa szerint elindult volna Malone felé, Mark hirtelen lebukott, hogy a pisztoly csöve elszakadjon a fejétıl, megpördült, és ezzel a mozdulattal belevágta könyökét de Roquefort bordái közé. A férfi hasizmai keményen ellenálltak, és Mark tudta, hogy verekedésben nem lehet ellenfele a tapasztalt idısebb harcosnak. Viszont volt egy nagy elınye. Míg de Roquefort ökölharcra számított, ı egyszerően csak átölelte és magához szorította a férfit, majd a sarkán megfordulva elırelódította a másikat, és ránehezedve a földre döntötte. Arcal a földre, amelyrıl tudta, hogy nem fogja megtartani. Hallotta, amint az anyja azt sikítja, hogy „nem!", aztán de Roquefort pisztolya dörrent. Oldalt lökte a pisztolyt tartó kezet, de azt nem lehetett tudni, hogy a golyó hová csapódik be. Eközben mindketten az altalajra zuhantak, amely együttes súlyuk alatt pozdorjává zúzódott. De Roquefort természetesen arra számított, hogy szilárd talajt érnek, és akkor majd visszatámadhat. Azonban ahogy a verem takarólemezéhez értek, Mark elengedte a fogását, kiszabadította karjait, és hagyta, hogy a cölöpök teljes erıvel ellenségének hátába fúródjanak. De Roquefort felnyögött, és száját szólásra próbálta nyitni, de csak vér bugyogott ki belıle. — Megmondtam neked azon a napon, amikor szembeszálltál a Nagymester emlékével, hogy meg fogod azt bánni — suttogta Mark. — Az idıd lejárt. De Roquefort szólni próbált, de csak vér bukott ki a száján. Aztán a teste elernyedt. — Jól van? — kérdezte föntrıl Malone. Mark felállt. Ahogy ránehezkedett, a súlya még jobban belenyomta de Roquefort testét a bronznyársakba. Mark ruháját föld, ágak és kavics borította. Kitornázta magát a verembıl, és lesöpörte magáról a törmeléket. — Csak éppen megöltem valakit. — Különben ı ölt volna meg téged — mondta Stephanie. — Gyenge mentség, de hát ez van. Könnycseppek peregtek le az anyja arcán. — Attól tartottam, hogy megint elveszítelek. — Reméltem, hogy el tudom kerülni ezt a cövekes megoldást, de ehhez de Roquefort együttmőködési hajlandósága kellett volna. — Meg kellett ölnie — mondta Malone határozottan. — Különben sosem állt volna le. — És a lövés? — kérdezte Mark. — A közelemben fütyült el — mondta Malone. Aztán a könyvre mutatott. — Valójában ezt kereste? Mark bólintott — És van még más is. — Már kérdeztem: megérte? Mark visszafelé, a terem bejárata felé intett. — Menjünk, nézzük meg, és aztán maga válaszoljon.

HATVANHÉT

FONTAINES APÁTSÁG JÚNIUS 28., SZERDA 12 ÓRA 40 PERC

MARK KÖRBENÉZETT A KOLOSTOR NAGYCSARNOKÁBAN. A szerzetesek ismét ünnepi öltözéküket viselték, konklávéra győltek össze, hogy megválasszák az új Nagymestert. De Roquefort meghalt, és az éjjel eltemették az Atyák Termében. A szertartáson a káplán megkérdıjelezte de Roquefort emlékét, a rendtestvérek pedig egyhangúlag arra szavaztak, hogy a Krónikában ne is említtessék. Ahogy elhallgatta a káplán beszédét, Mark rájött, hogy mindaz, ami az elmúlt napokban történt, szükségszerő volt. Sajnos eközben megölt két embert: az egyiket lelkiismeret furdalás nélkül, a másikat akarata ellenére. Kérte az Urat, hogy bocsásson meg neki az utóbbiért, azért viszont csak megkönnyebbülést érzett, hogy de Roquefort nincs többé. Közben a káplán ismét a gyülekezethez beszélt. — Mondom nektek, testvérek: a sors megtette a magáét, bár nem éppen aszerint, ahogyan azt a legutóbbi Nagymester elképzelte. İ rossz utat választott. A Nagy Örökséget a sénéchalnak köszönhetıen szereztük vissza. İ volt az elızı Nagymester kiválasztottja. İt küldte el a keresésre. İ szembeszállt az ellenségével, és legyızte. A mi jólétünket a sajátja elé helyezte, és megvalósította azt, amivel a Nagymesterek évszázadokon át próbálkoztak. Mark látta, hogy több száz fej egyszerre bólint. Korábban még sohasem hatott ennyire az emberekre. Régebben magányosan élt az egyetemi világon belül, ahol az egyetlen kalandot az apjával, aztán meg egyedül folytatott hétvégi kutató kiruccanások jelentették. Egészen a legutóbbi napokig. A Nagy örökséget tegnap reggel csendben kiemelték, és az apátságba szállították. Az osszáriumot és a testamentumot személyesen ı és Malone hozta, külön-külön. Megmutatta a káplánnak, amit találtak, majd egyetértettek abban, hogy a következı Nagymesternek kell döntenie a továbbiakról. Most pedig a döntés már karnyújtásnyira került. Mark ezúttal nem állt a Rend tisztjei között. Egyszerő szerzetes volt csupán, ezért a komor tömegben foglalt helyet. Nem választották a konklávé tagjává, így a többi rendtestvérrel együtt figyelte a tizenketteket. — Nem kérdés, hogy mit kell tennünk — mondta az egyik konklávé tag. — A volt sénéchalt kell Nagymesterré választanunk. Úgy legyen! Csönd ereszkedett a teremre. Mark tiltakozni akart. Ezt azonban a Szabályzat tiltotta, ı pedig már egy egész életre valóan megszegte azt. — Egyetértek — mondta egy másik konklávétag. A többi tíz is bólintott. — Akkor úgy legyen! — jelentette ki a javaslattevı. — İ, aki a sénéchalunk volt, legyen mostantól a Nagymesterünk. Tapsvihar tört ki, jelezve több mint négyszáz rendtestvér egyetértését. Énekelni kezdtek. Beauseant. İ már nem Mark Nelle volt. Hanem a Nagymester. Minden szem ırá tapadt. Fölállt a szerzetesek soraiból, és belépett a konklávé tagjai által formált körbe. Nézte az ismert arcokat, azokat az embereket, akiket csodált. Annak idején azért lépett be a Rendbe, hogy azt eszközként használja fel apja álmainak valóra váltásához, meg hogy elmeneküljön anyja elıl. Aztán azért maradt, mert megszerette a Rendet és annak Nagymesterét. János szavai jutottak az eszébe. Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ı volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett. Benne az élet volt, s az élet volt az emberek

világossága. A világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem fogta fel. A világba jött, a világban volt. Általa lett a világ, mégsem ismerte föl a világ. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek. Simon Péter ezt felismerte, és befogadta İt, ahogyan a Simon után következık is tették, és a sötétségük világossággá vált. Lehetséges, hogy mindannyian csakis Simon egyedülálló felismerésének köszönhetıen lettek Isten gyermekeivé. A rivalgás lassan alábbhagyott. Megvárta, míg az egész terem elcsendesül. — Arra gondoltam, hogy talán ideje lenne elhagynom ezt a helyet — kezdte lágyan. — Az utóbbi néhány napban több nagyon nehéz döntést kellett hozni. Az általam választott út miatt úgy gondoltam, hogy ebben a Rendben nem lehetek tovább tag. Megöltem közülünk valakit, amit nagyon sajnálok. De nem volt más lehetıségem. Megöltem a Nagymestert, de emiatt nem érzek semmit. — A hangja fölerısödött. — İ szembeszállt mindennel, amiben hiszünk. Mohósága és vakmerısége a pusztulásba vitt volna minket. İt csak saját szükségletei, saját akarata érdekelte, nem a miénk. — Erı öntötte el, amint magában ismét hallotta pártfogójának szavait: „Emlékezz mindarra, amit tanítottam neked!" — Vezetıtökként új utat vázolok fel nektek. Elı fogunk jönni az árnyékból, de nem azért, hogy bosszút álljunk vagy igazságot keressünk, hanem hogy megtaláljuk a méltó helyet ebben a világban Krisztus Szegény Lovagjainak és Salamon Templomának Rendje számára. Mert ezek vagyunk mi. És ezek leszünk. Nagy feladatok várnak még ránk. A szegényeknek és elesetteknek szükségük van egy szószólóra. Mi lehetünk az ı üdvözítıik. Eszébe jutott az, amit Simon írt. Mindnyájan Isten képére lettünk teremtve, mindnyájan érdemesek vagyunk a szeretetre, mindnyájan gyarapodhatunk Isten szellemében. İ volt az elsı Nagymester hétszáz év óta, akit ezek a szavak vezéreltek. És ı követni is akarta e szavakat. — És most, testvéreim, vegyünk búcsút Geoffrey testvértıl, akinek áldozatvállalása tette lehetıvé, hogy ez a nap eljöjjön. MALONE-RA NAGY HATÁSSAL VOLT AZ APÁTSÁG. Stephanie-t, Henriket, Cassiopeiát és ıt az imént ünnepélyesen fogadták, és körbevezették. A templomos renden kívüliek közül ıket érte elıször ez a megtiszteltetés. Vezetıjük, a káplán megmutatott nekik minden helyiséget, és türelmesen elmondta mindnek a történetét. Aztán magukra hagyta ıket, mondván, a konklávé mindjárt kezdıdik. Néhány perccel ezelıtt tért vissza, és elvezette ıket a kápolnába. Itt részt vehettek Geoffrey temetési szertartásán. Itt köszönték meg nekik hozzájárulásukat a Nagy Örökség megtalálásához. Az elsı padsorban ültek, közvetlenül az oltár elıtt. Maga a kápolna fenséges volt, akár egy katedrális is lehetett volna. Ez a hely fogadta be a templomos lovagokat évszázadokon át. Malone szinte érezte a régiek jelenlétét. Stephanie mellette ült, az ı túloldalán pedig Henrik és Cassiopeia. Malone hallotta, hogy Stephanie-nak elakad a lélegzete, amikor az ének abbamaradt, és Mark elılépett az oltár mögül. A többi szerzetes vörösesbarna csuhát viselt, amelynek csuklyája beborította a fejüket, Mark pedig a nagymesteri fehér köntöst. Malone odanyúlt, és megfogta a nı remegı kezét. Stephanie egy pillanatra visszamosolygott és megszorította Malone kezét. Mark odalépett Geoffrey egyszerő koporsójához. — Testvérünk az életét adta értünk. Hő volt esküjéhez. Ezért abban a megtiszteltetésben részesülhet, hogy az Atyák Termében temetjük el. Mostanáig ott csak Nagymesterek nyugodtak. Most csatlakozik hozzájuk egy hıs. Senki sem szólt egy szót sem.

— Egyúttal eltöröljük azt a határozatot is, amellyel de Roquefort testvér kétségbe vonta elızı Nagymesterünk emlékét. Az ı emlékezetét helyreállítjuk a Krónikában is. Most pedig vegyünk búcsút Geoffrey testvértıl. İáltala mi újjászületünk. A szertartás egy órát tartott, aztán Malone és a többiek követték a szerzeteseket a föld alá, az Atyák Termébe. Ott a koporsót az elızı Nagymesteré melletti fülkébe helyezték. Aztán kimentek a kocsikhoz. Malone észrevette, hogy Mark megnyugodott, és megenyhült az anyjával szemben is. — És most mihez kezd, Malone? — kérdezte Cassiopeia. — Visszatérek a könyvkereskedéshez. Nemsokára megjön a fiam, és egy hónapot együtt töltünk. — A fia? Hány éves? — Tizennégy, de sokkal érettebb. Nehezen kezelhetı kölyök. Cassiopeia elmosolyodott. — Akkor meglehetısen az apjára ütött. — Hát inkább, mint az anyjára! Az utóbbi napokban sokat gondolt Gary-re. Látva, hogyan harcol egymással Stephanie és Mark, eszébe jutottak apaként megélt kudarcai. De ezeket Gary sohasem vetette a szemére. Míg Mark megsértıdött és haragot tartott, addig Gary nagyszerően teljesített az iskolában, kiválóan sportolt és egyszer sem kifogásolta, hogy Malone Koppenhágába költözött. Ellenkezıleg: bátorította a költözésre, felismervén, hogy apjának is szüksége van arra, hogy boldog legyen. Malone lelkiismeret furdalást érzett a döntése miatt. De már nagyon várta a fiával eltöltendı idıt. Tavaly volt az elsı közös nyaruk Európában. Idén azt tervezték, hogy elutaznak Svédországba, Norvégiába és Angliába. Gary imádott utazni — ebben is hasonlóak voltak. — Élvezetes nyár lesz — mondta. Malone, Stephanie és Henrik arra készült, hogy együtt autózik Toulouse-ba, ahonnan majd Párizsba repülnek. Onnan Stephanie hazarepül Atlantába, Malone és Henrik pedig visszatér Koppenhágába. Cassiopeia a kastélyába készült a Land Roverével. A nı a terepjárója mellett állt, amikor Malone odasétált. Minden oldalról hegyek vették körbe ıket. Néhány hónap múlva valamennyi tetejét hó teríti majd be. Ez a körforgás része. A természetben éppúgy, mint az ember életében. Jó, aztán rossz, aztán megint jó, aztán még rosszabb, aztán még jobb... Eszébe jutott, hogy amikor leszerelt, azt mondta Stephanie-nak, hogy elege van már ebbıl a zőrzavaros badarságból. A nı csak mosolygott, és azt mondta, hogy amíg ember él a Földön, sehol sem lesz egyetlen nyugodt zug sem. Mindenütt ugyanaz folyik, csak a szereplık mások. De hát, végtére is, ez rendben van. Az elmúlt hét tapasztalataiból azt szőrte le, hogy ı is egy játékos, és mindig is az marad. De ha bárki megkérdi, akkor azt mondja majd, hogy könyvkereskedı. Vigyázzon magára, Malone! — mondta Cassiopeia. — Én mostantól nem fogok. — Van egy olyan érzésem, hogy találkozunk mi még. A nı rámosolygott. — Ki tudja? Lehetséges. Malone visszament a kocsijához. — Mi van Claridonnal? — kérdezte Marktól. — Bőnbocsánatot kért. — Maga pedig nagylelkően megadta neki. — Mark mosolygott. — Azt mondta, hogy de Roquefort rostonsültet akart készíteni a lábaiból, és ezt több rendtestvér is tanúsította. Be szeretne lépni hozzánk. Malone kuncogott. — Föl vannak készülve rá? — Soraink régebben nála sokkal rosszabb emberekkel voltak tele. Túl fogjuk élni. Úgy fogom

fel, hogy ı a vezeklésem egy része. Stephanie és Mark még néhány halk szót váltott. Már elbúcsúztak egymástól, amikor kettesben voltak. A nı nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak tőnt. Búcsúzásuk ezek szerint jól sikerült. Malone ennek örült. Köztük békére volt szükség. — Mi történik majd az osszáriummal és a testamentummal? — kérdezte Marktól. A közelben nem volt egyetlen szerzetes sem, ezért ítélte biztonságosnak a kérdés felvetését. — Elzárva marad. A világ elégedett azzal, amiben hisz. Nem akarom ezt megbolygatni. Malone egyetértett. Bölcs döntés. — A Rend viszont ismét fel fog emelkedni. — Így van — mondta Cassiopeia. — Már beszéltem is Markkal arról, hogy bevonom ıket abba a jótékonysági szervezetbe, amit vezetek. Az AIDS vagy az éhínség elleni világmérető harcban jól jön egy kis tıkeinjekció. Ennek a Rendnek pedig most lesz mibıl költenie. — Henrik is erısen lobbizott, hogy szálljunk be az ı kedvenc területeire is — mondta Mark. — Beleegyeztem, hogy segítünk. Vagyis a templomos lovagok meglehetısen elfoglaltak lesznek. De legalább jó célok érdekében mozgósíthatjuk képességeinket. Kinyújtotta a kezét, és Malone megrázta azt. — Úgy látom, a templomosok jó kezekbe kerültek. Minden jót! — Magának is, Cotton! És továbbra is szeretném tudni a ragadványnevének az eredetét... Hát persze. Majd egyszer hívjon fel, és elmesélem. Beültek a bérelt kocsiba. Malone ült a volánhoz. Miközben a biztonsági öveiket csatolták, Stephanie azt mondta: — Tartozom neked. — Malone meglepetten rábámult. — Ilyesmit most mondasz elıször. — Ne szokj hozzá! — Malone elmosolyodott. — Gazdálkodj vele okosan! — Igenis, asszonyom! — És beindította a motort.

—————————————————————— VÉGE —————————————— ———————