Steve Berry. A harmadik titok

Steve Berry A harmadik titok

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Mint mindig, ezúttal is sok mindenkinek jár köszönet. Először is Pam Ahearnnek, az ügynökömnek, a mindig bölcs tanácsaiért. Aztán a Random House valamennyi munkatársának: Gina Centrellónak, a kiváló kiadónak, aki nem sajnálta térdig koptatni a lábát ezért a könyvért; Mark Tavaninak, akinek szerkesztői tanácsai formálták nyersanyagból könyvvé ezt a művet; Cindy Murray-nek, aki angyali türelemmel tűri az összes hóbortomat, és kiválóan intézi a reklámot; Kim Hovey-nek, aki fölényes tapasztalattal kereskedik; Beck Stvannak, aki a gyönyörű borító művészi munkájáért felelős; Laura Jorstadnek, aki sasszemű segédszerkesztőként tartja rendben az ügyeket; Carole Lowensteinnek, aki ismét ragyogóvá tette a lapokat; és végül az eladási részleg minden egyes dolgozójának, akiknek odaadó munkája nélkül az egész mit sem érne. És természetesen ne felejtsük el Fran Downingot, Nancy Pridgent és Daiva Woodwortht sem. Ez volt az utolsó kézirat, amit írói csapatként készítettünk, és nagyon kellemes emlékeim maradtak róla. Mint mindig: feleségem, Amy és lányom, Elizabeth végig mellettem állt, és mindig érezhettem bátorító szeretetüket. Ezt a könyvet nagynénémnek ajánlom. Annak a csodálatos asszonynak, aki ezt a pillanatot már nem érhette meg, de tudom, hogy nagyon büszke lenne rá. És

abban is biztos vagyok, hogy most is figyel – és mosolyog. Az egyháznak nincs szüksége másra, csak az igazságra. XIII. Leó pápa (1881) Nincs jelentősebb dolog a világon, mint ez a lenyűgözően szép fatimai titok, ami elkíséri az egyházat és az egész emberiséget a hitehagyás e hosszú évszázadán át, és bizonyára kísérni fogja a végső bukásig, majd az újbóli felemelkedésig is. Georges de Nantes abbé (1982), II. János Pál pápa első fatimai zarándoklata alkalmából A hit nagyszerű szövetséges az igazság keresésekor. II. János Pál pápa (1998) BEVEZETÉS FATIMA, PORTUGÁLIA 1917. JÚLIUS 13. Lucia az ég felé tekintve figyelte, ahogy a Boldogasszony ereszkedik lefelé. A jelenés kelet felől érkezett, ugyanúgy, mint az előző két alkalommal, először csak fénylő pontként tűnve föl a felhős égen. Egyenletesen siklott és gyorsan közeledett, alakja gyönyörűen ragyogott, amikor megállt a kis magyaltölgy fölött, három méterre a talajtól. A Nagyasszony egyenesen állt. Kristálytiszta képe olyan izzón ragyogott, hogy még a napnál is fényesebbnek tűnt. Lucia lesütötte a szemét a csodálatos szépség láttán. Egész tömeg vette körül Luciát, nem úgy, mint a Boldogasszony első megjelenésekor, két hónappal azelőtt. Akkor csak Lucia, Jacinta és Francisco volt kinn, a földeken, a család birkáival. Unokatestvérei hét-,

illetve kilencévesek voltak. Ő, a maga tíz évével a legidősebb volt köztük, és ennek súlyát érezte is. Jobbján Francisco térdelt, hosszú nadrágjában, fején jambósapkával. Balján Jacinta térdelt, fekete ruhájában, sötét haján kendővel. Lucia felnézett, és ismét tudatára ébredt, hogy tömeg veszi körül. Az emberek tegnap kezdtek gyülekezni, sokan a környező falvakból jöttek, néhányan magukkal hozták nyomorék gyermeküket is, azt remélve, hogy a Szűzanya talán meggyógyítja őket. Fatima perjele csalásnak nevezte a jelenést, és azt tanácsolta mindenkinek, hogy maradjon távol. Az ördög munkája, mondogatta. De az emberek nem hallgattak rá. Az egyik hívő még bolondnak is nevezte a perjelt, mondván: az ördög sosem ösztönözné imára az embereket. A tömegből egy nő elkezdett kiabálni, Luciát és unokatestvéreit csalóknak nevezve, azt jövendölve, hogy Isten majd szörnyű büntetést küld le a szentségtörésükért. Manuel Marto, Lucia nagybátyja, Jacinta és Francisco apja ott állt mögöttük, és Lucia hallotta, amint rádörren az asszonyra, hogy maradjon csendben. Nagy tekintélye volt az egész völgyben, mint olyasvalakinek, aki többet látott a világból, mint csupán a Serra de Airét. Lucia mindig megnyugvást kapott a férfi barna szeméből és csendes, békés természetéből. Most is megnyugtatta, hogy ott volt, az idegenek között. Megpróbálta nem meghallani a feléje kiabált szavakat, nem megérezni a menta és a fenyő illatát, a vadon növő rozmaring pikáns aromáját. Gondolatait és most már tekintetét is az előtte lebegő Nagyasszonyra összpontosította.

Csak ő, Jacinta és Francisco látta a Boldogasszonyt, de csak ő és Jacinta hallotta a szavait. Lucia furcsállotta is, hogy Francisco miért van ebből kizárva, de első eljövetelekor a Szűzanya egyértelművé tette, hogy Francisco csakis sok rózsafüzér elmorzsolása után juthat a mennybe. Könnyű szellő söpört végig a Cova da Iria néven ismert sekély völgyön. A föld Lucia szüleié volt. Elszórtan olajfák és örökzöldekből álló ligetecskék voltak rajta. A fű magasra nőtt, kiváló széna lett belőle, a talajon meg bőven termett a krumpli, a káposzta és a kukorica. Kövekből lazán fölrakott, alacsony falak határolták a földeket. Nagy részük le is omlott már, aminek Lucia csak örült, mert így a birkák szabadon legelészhettek. Az ő dolga volt, hogy egyben tartsa a család nyáját. Hasonló feladatot kapott a maga családjától Jacinta és Francisco is. Az évek során sok időt töltöttek együtt a földeken, hol játszadozva, hol imádkozva, néha meg Francisco sípjátékát hallgatva. De két hónappal ezelőtt minden megváltozott az első jelenéssel. Azóta folyton elárasztják őket mindenféle kérdéssel, a hitetlenkedők meg gúnyos megjegyzésekkel. Luciát az anyja még a perjelhez is elvitte, hogy ott jelentse ki, hazugság volt az egész. A pap végighallgatta őt, aztán kijelentette: kizárt, hogy a Nagyboldogasszony csupán azért ereszkedett volna alá az égből, hogy elmondja: mindennap el kell mondani egy miatyánkot. Lucia csak akkor talált megnyugvást, ha egyedül volt és jól kisírhatta magát a maga és a világ sorsán.

Az ég elhalványult, a tűző nap ellen használt ernyőket egyre többen összecsukták. Lucia fölállt, és elkiáltotta magát: – Vegyétek le a kalapotokat, mert látom a Miasszonyunkat! A férfiak rögtön engedelmeskedtek, némelyik még keresztet is vetett, mintha elnézést kérne eddigi udvariatlanságáért. Lucia visszafordult a látomás felé, és letérdelt. – Vocemecê que me quere? – kérdezte. – Mit akarsz tőlem? – Ne bántsátok meg többé az Urat, mert már így is eléggé megbántottátok. Azt akarom, hogy a következő hónap tizenharmadik napján ismét gyere el, addig pedig továbbra is mondj el naponta öt tucat miatyánkot a boldogságos Szűzanya, a rózsafüzér királynője tiszteletére, hogy véget érjen a háború, és béke legyen a világban. Mert Ő az egyetlen, aki ezt el tudja érni. Lucia erősen nézte a Nagyasszonyt. Alakja áttetsző volt, és a sárga, a fehér és a kék különféle árnyalataiban játszott. Arca gyönyörűséges volt, de valami különös szomorúság tükröződött rajta. Ruhája a bokájáig ért, haját fátyolkendő takarta. Gyöngyökre hasonlító rózsafüzért tartott összefont keze között. Hangja szelíd és kellemes volt, sosem emelte föl, egyenletesen áradt, mint a szellő, amely továbbra is a tömeg fölött fújdogált. Lucia összeszedte minden bátorságát: – Szeretnélek megkérni, hogy mondd meg, ki vagy, és hogy tégy valamilyen csodát, amiből mindenki elhiszi, hogy megjelentél előttünk.

– Gyere el továbbra is minden hónapban ezen a napon. Októberben elárulom neked, ki vagyok, és mit kívánok, és akkor majd teszek egy csodát, hogy mindenki higgyen neked. Az elmúlt hónapban Lucia végig azon gondolkodott, hogy mit mondjon. Sokan arra kérték, hogy könyörögjön valamelyik szerettükért, valaki olyanért, aki maga nem tud szólni. Most eszébe jutott az egyik ilyen: – Meg tudnád gyógyítani Maria Carreira nyomorék kisfiát? – Nem gyógyítom meg. De biztosítom a megélhetését, ha mindennap imádkozik és végigmondja a rózsafüzért. Lucia kissé furcsállotta, hogy a mennyekből aláereszkedő Nagyasszony feltételekhez köti az üdvözülést, de elfogadta, hogy buzgónak kell lenni. Az egyházkerületi pap is mindig azt mondta, hogy a buzgó áhítat az egyetlen módja annak, hogy elnyerjük Isten kegyelmét. – Áldozd föl magad a bűnösökért – mondta a Szűzanya. – Mondd el sokszor, elsősorban akkor, ha áldozatot hozol: „Ó, Jézus, a te szeretetedért teszem ezt, a bűnösök megtéréséért, a Mária szeplőtelen szíve ellen elkövetett bűnök jóvátételéért.” A boldogságos Szűz szétnyitotta addig összekulcsolt kezét, és kitárta karját. Átható ragyogás kezdett sugározni, és Luciát olyasfajta kellemes melegséggel vette körül, mint a lágyan simogató téli napsütés egy hűvös napon. Átengedte magát ennek az érzésnek. Aztán észrevette, hogy ez a ragyogás nem állt meg nála

és két unokatestvérénél, hanem belemélyedt a földbe, amely megnyílt. Ez új volt, és megrémítette. Hatalmas lángtenger szökött föl előtte, félelmetes látványként. A lángokban megfeketedett alakok tűntek fel, mint egy fortyogó üst levesben a fel-felbukkanó húsdarabok. Alakjuk emberszerű volt, de arcvonásokat nem lehetett kivenni. Ki-kipattantak a lángokból, majd gyorsan ismét alámerültek, s eközben olyan szörnyen fájdalmas jajgató és nyögő hangokat adtak ki, amitől Lucia gerincén végigfutott a félelem. A szegény páráknak nem volt súlyuk, úgyhogy teljesen a lángnyelvek játékának voltak kiszolgáltatva. Állati alakok is feltűntek, de mind rémisztő volt. Lucia ráismert valódi énjükre: démonok voltak. A lángok őrzői és táplálói. Elborzadt, és látta, hogy Jacinta és Francisco is ugyanúgy meg van rémülve, mint ő. Könnyek potyogtak a szemükből. Lucia szerette volna megnyugtatni őket. Ha nem lebegett volna előttük a Boldogasszony, ő is elvesztette volna a fejét. – Nézzetek Őrá – súgta oda unokatestvéreinek. Azok engedelmeskedtek, és mindhárman elfordultak a szörnyű víziótól, kezüket összetették maguk előtt, ujjaikat az égnek fordítva. – Látjátok a poklot, ahová szegény bűnösök lelkei kerülnek – mondta a Nagyasszony. – Megmentésükhöz Isten azt akarja, hogy teremtsétek meg a világban az én szeplőtelen szívem iránti rajongást. Ha az emberek megteszik, amit mondok nektek, akkor sok lélek megmenekül, és béke lesz. A háborúnak vége szakad. De ha nem hagyják abba Isten megbántását, akkor XI.

Piusz pápasága alatt egy újabb, még az előzőnél is szörnyűbb háború kezdődik. A pokoli látomás eltűnt, és a meleg fény is visszahúzódott a Nagyboldogasszony újból összefont keze közé. – Amikor majd azt látod, hogy ismeretlen fény világítja be az éjszakát, akkor tudd, hogy Isten ezzel ad jelet neked, hogy meg fogja büntetni a világot a bűneiért, háborúval, éhínséggel, az egyház és a szentatya üldöztetésével. Luciát felkavarták a Szűzanya szavai. Tudta, hogy Európában évek óta háború tombol. A környező falvakból férfiak mentek már el harcolni, és közülük többen nem tértek vissza. Hallott a családjuk bánatáról a templomban. És most elmondják neki, hogyan lehetne véget vetni a szenvedéseknek. – Mindennek megakadályozására – mondta a Szűz – eljöttem, hogy megkérjelek: érjétek el Oroszhon felajánlását az én szeplőtelen szívemnek, és az első szombati engesztelő szentáldozást. Ha az emberek meghallják a kérésemet, Oroszhon megtér, és akkor béke lesz. Ha nem, akkor Oroszhon elterjeszti tévtanait az egész világon, háborúkat és az egyház üldözését okozva. A jók mártírhalált halnak, a szentatya sokat szenved majd, különféle népek pedig elpusztulnak. Végül azonban szeplőtelen szívem győzni fog. A szentatya fölajánlja nekem Oroszhont, amely megtér, és ezután egy ideig béke honol majd a világban. Lucia nem értette, hogy mi az az Oroszhon. Talán egy személy? Egy bűnös asszony, akinek üdvözülnie kellene? Vagy talán egy hely? Galícián és

Spanyolországon kívül egyetlen más országot vagy nemzetet sem ismert. Az ő világa Fatima falva volt, ahol a családja élt, a szomszédos Aljustrel falucska, ahol Francisco és Jacinta élt, a Cova da Iria, ahol a juhaik legeltek és a növényeik nőttek, meg a Cabeco-barlang, ahol az angyal szállt le tavaly, meg egy évvel korábban, amikor megjövendölte a boldogságos Szűzanya eljövetelét. És ez az Oroszhon bizonyára valami fontos dolog lehet, ha a Nagyasszony foglalkozik vele. De Lucia kíváncsi volt: – És mi lesz Portugáliával? – Portugáliában mindig megtartják a hitet. Lucia elmosolyodott. Jó érzés volt tudni, hogy hazájáról kedvezően vélekednek a mennyekben. – Amikor imádkozol – szólt a Szűzanya mondd azt minden hittitok után: „Ó, Jézusom, bocsáss meg nekünk, és ments meg minket a pokol tüzétől. Engedj minden lelket üdvözülni, különösen azokét, akik a leginkább rászorulnak irgalmadra.” Lucia bólintott. – És még valamit akarok neked mondani. – Amikor a boldogságos Szűzanya befejezte a harmadik titok közlését, azt mondta: – Ezt egyelőre ne mondd el senkinek. – Még Franciscónak se? – Neki elmondhatod. Egy hosszú pillanatig csend volt. Egyetlen pisszenés sem hallatszott a tömegből. Az összes férfi, nő és gyerek elragadtatva állt vagy térdelt, lenyűgözve attól, amit a három kis látnok – ahogyan Lucia hallotta, hogy elnevezték őket – művelt. Sokan rózsafüzérjüket

szorongatták és imákat mormoltak. Lucia tudta, hogy ők nem láthatták és hallhatták a Nagyasszonyt – csupán a hitükre támaszkodhattak az eseménynél. Egy pillanatig kiélvezte a csöndet. Az egész völgy mélységes csendbe burkolódzott. Még a szél is elállt. Lucia izmai megfeszültek, és most először érezte igazán a felelősség súlyát. Mély lélegzetet vett, és megkérdezte: – Mást már nem akarsz tőlem? – Ma már nem akarok többet tőled. A Nagyasszony elkezdett fölemelkedni a keleti égbolt felé. Valami mennydörgéshez hasonló hang zúgott el fölöttük. Lucia fölállt. Egész testében reszketett. – Ott megy – kiáltotta, az égre mutatva. A tömeg érezte, hogy a látomásnak vége, és köréjük sereglett. – Hogy nézett ki? – Mit mondott? – Miért vagy olyan szomorú? – Eljön megint? A tömeg egyre erőteljesebben szorította őket a magyaltölgy felé. Luciát hirtelen felelem fogta el. Kikottyantotta: – Ez titok. Titok. – Jó vagy rossz? – süvöltötte az egyik asszony. – Egyeseknek jó. Másoknak rossz. – És te nem mondod el? – Titok, és a mi Boldogasszonyunk azt mondta, hogy nem mondhatom el. Manuel Marto felkapta Jacintát, és utat tört magának a tömegen át. Lucia Franciscót kézen fogva követte. A

tömegből sokan megpróbálták követni, kérdésekkel árasztva el őket. Lucia azonban csak egyvalamit válaszolhatott minden könyörgésükre: – Ez titok. Titok. EGY VATIKÁNVÁROS NOVEMBER 8., SZERDA, A JELENBEN 6 ÓRA 15 PERC Monsignor Colin Michener ismét felfigyelt a neszre, és becsukta a könyvet. Valaki még volt ott. Tudta. Mint az imént. Fölállt az olvasóasztaltól, és fürkészve bámult a barokk polcok sorai közé. A régi könyvespolcok föléje tornyosultak, és továbbiak is álltak rendezett sorokban a két irányban elnyúló keskeny folyosókon. A boltozatos teremnek aurája volt, misztikus hangulata, ami részben a nevének volt tulajdonítható. L’Archivio Segreto Vaticano. A Vatikán titkos levéltára. Mindig is furcsállotta ezt az elnevezést, minthogy az itt őrzött köteteknek csak kis része volt valóban titkos. A többségük két évezred egyházi eseményeinek aprólékos leírását tartalmazta, egy olyan időből, amikor a pápák egyszerre voltak királyok, hadvezérek, politikusok és szeretők. Állítólag körülbelül negyven kilométernyi könyvespolc volt itt, ahol sok mindent meg lehetett találni, ha az ember tudta, hova nyúljon. És Michener jól tudta. Ismét a neszre koncentrálva, tekintete végigsiklott a szobán, a Konstantint, Pipint és II. Frigyest ábrázoló freskókon, aztán megállapodott a túlsó oldalon lévő vasrácsnál. A rács mögötti terület sötéten ásított. Ezt a

helyet, a Riservát csakis pápai engedéllyel lehetett felkeresni, és a rácskapu kulcsát az egyház főlevéltárosa őrizte. Michener sosem járt abban a szobában, habár már jó néhányszor várakozott előtte kötelességtudón, amíg főnöke, XV. Kelemen pápa bent tartózkodott. Persze így is tudott több olyan értékes dokumentumról, amelyet ebben az ablaktalan helyiségben őriztek. Mária skót királynő utolsó levelét, amelyet közvetlenül az előtt írt, hogy I. Erzsébet lefejeztette. Annak a hetvenöt angol lordnak a levelét, amelyben azok VIII. Henrik első házasságának érvénytelenítését kérik a pápától. Galilei saját kezűleg aláírt vallomását. Napóleon tolentinói szerződését. Elnézte a fölmagasodó vasrács tartóoszlopait, az aranyozott szegélyeket és díszeket, meg a rácsozatba kovácsolt állati alakokat. Maga a rács a tizennegyedik század óta állt. Vatikánvárosban egyébként semmi sem volt közönséges. Minden egyes tárgy valamilyen híres művész, nevezetes mester keze nyomát viselte magán, aki gyakran évekig dolgozott művén, hogy az megfeleljen istenének és pápájának egyaránt. Michener átment a szobán, léptei puhán visszhangzottak, és megállt a rácskapu előtt. Meleg szellőt érzett, amely a rács mögül fújt feléje. A kapu jobb oldalán egy hatalmas lakat függött. Megrángatta. A zár biztosan tartott. Visszafordult, hogy talán a személyzet egy tagja ment be a levéltárba. A levéltáros eltávozott, amikor ő ide bejött, és amíg itt van, senkit sem enged be, mert a pápai titkárnak nincs szüksége felügyeletre. De volt egy csomó ajtó még, amely a terembe vezetett vagy abból

nyílt. Michener azon töprengett, hogy az imént hallott neszt vajon tényleg a régi sarokvasak kinyitása, majd óvatos becsukása okozta-e. Nem tudta eldönteni. A hatalmas térben a halk nesz ugyanolyan titokzatos és megfoghatatlan volt, mint a kéziratok többsége. Lépett egyet jobbra, az egyik hosszú folyosó, a Pergamenek Terme felé. Mögötte volt a Leltárak és Nyilvántartások Terme. Ahogy haladt, a plafonon lévő világítótestek felgyulladtak és kialudtak, Michener pedig úgy érezte, mintha valami föld alatti folyosón menne, pedig két emelet magasan volt. Csak néhány lépést tett meg, és minthogy nem hallott semmit, visszafordult. Kora délelőtt volt, a hét közepén. Szándékosan választotta ezt az időpontot a kutatáshoz – kisebb volt az esélye, hogy akadályozzon olyanokat, akik nagy nehezen végre bejuthattak a levéltárba, de annak is, hogy magára vonja a vatikáni személyzet figyelmét. A szentatya személyes megbízásából jött ide, de nem volt egyedül. Legutóbb, egy héttel ezelőtt is ugyanez volt az érzése. Visszament a nagyterembe, és az olvasóasztalhoz lépett, közben még mindig fürkészve a szobát. A padló egy hatalmas állatövi mintát ábrázolt, a nap felé fordítva, amelynek sugarai a falakon magasan elhelyezett, keskeny nyílásokon áradtak be. Tudta, hogy századokkal ezelőtt pont ebben a teremben végezték a Gergely-naptár számításait. Ma azonban egyetlen napsugár sem szökött be ide. Kint hideg volt, őszi eső verdeste Rómát.

A kötetek, amelyek az utóbbi két órában lekötötték a figyelmét, szép rendben sorakoztak az olvasópolcon. Közülük többet az utóbbi két évtizedben állítottak össze. Négy azonban sokkal régebbi volt. A régiek közül kettőt olaszul írtak, egyet spanyolul, egyet meg portugálul. Mindegyiket könnyen tudta olvasni – ez még egy ok volt arra, hogy XV. Kelemen az ő szolgálatára tartson igényt. A spanyol és az olasz beszámolók nem voltak túl értékesek, mert mindhárom csak átdolgozta a portugál eredetit: Átfogó és részletes tanulmány Szent Szűz Máriának állítólagos megjelenéseiről Fatimában, 1917. május 13. és 1917. október 13. között. A vizsgálatot XV. Benedek pápa rendelte el 1922-ben, az egyházi vizsgálat részeként arról, hogy állítólag mi történt ebben az elhagyatott, távoli portugál völgyben. Az egész feljegyzést kézzel írták, a tinta már sötétsárgára fakult, úgy nézett ki, mintha arannyal írták volna. Leira püspöke nagyon gondos vizsgálatot végzett, ami nyolc évig tartott, és végül döntő része volt abban, hogy a Vatikán 1930-ban úgy döntött: a Szűz hat fatimai megjelenése érdemes az elismerésre. Az eredetihez fűzött három kiegészítés az 1950-es, ‘60-as és ‘90-es években készült. Michener mindegyiket azzal az ügyvédi gondossággal tanulmányozta át, amit az egyházban tanítottak meg neki. A Müncheni Egyetemen hét év alatt szerzett diplomát, de a hagyományos értelemben véve sosem praktizált ügyvédként. Az ő területe az egyházi nyilatkozatok és az általános vallási rendelkezések világa volt. Az

előbbiek két évezreden íveltek át, és inkább az akkori idők megértését igényelték, semmint a stare decisis elvét. Fáradságosan megszerzett jogi ismeretei felbecsülhetetlen értékűnek bizonyultak az egyház szolgálatában, amikor a jog logikája szövetségesévé lett a vallásos politizálás útvesztőiben. És ami még fontosabb, az imént is segített neki megtalálni az elfeledett információk zűrzavarában azt, amit XV. Kelemen keresett. Ismét hallatszott a halk zörej. Halk nyikkanás, mint amikor két ág súrlódik össze a könnyű szellőben, vagy mint amikor egy egér jelzi jelenlétét. A zajforrás felé sietett, és mindkét irányba kinézett. Sehol semmi. Tizenöt méternyire balra egy ajtó nyílott kifelé a levéltárból. Odament, és lenyomta a kilincset. A zár engedett. Nekifeszült a nehéz faragott tölgylapnak, a vaszsanérok enyhén csikorogtak. Fölismerte a neszt. Az ajtó mögötti folyosó üres volt, de a márványpadlón valami csillogás keltette föl a figyelmét. Letérdelt. Szabályos rendben nedvességfoltok vezettek kifelé a folyosón, aztán befelé, az ajtón át a levéltárba. A foltok között helyenként parányi sár-, levél- és fűdarabkák. Szemével követte a nyomokat, amelyek a polcsor végéig tartottak. Az eső tovább dobolt a tetőn. Most már biztosan tudta, mik ezek a tócsák. Lábnyomok. KETTŐ

6 ÓRA 45 PERC A médiacirkusz már korán elkezdődött, ahogyan Michener számított is rá. Az ablaknál állt, és figyelte a Szent Péter térre bekanyarodó tévés közvetítőkocsikat, ahogyan elfoglalják kijelölt helyüket. A vatikáni sajtóiroda azt jelentette neki tegnap, hogy hetvenegy újságírói kérelmet hagytak jóvá a tárgyalásra, északamerikai, angol és francia tudósítóknak, a tucatnyi olasz és a három német újságíró mellett. A többségük az írott sajtót képviselte, de több hírügynökség is helyszíni hang- és képtovábbításra kért és kapott engedélyt. A BBC magán a tárgyaláson is szeretett volna forgatni, egy készülő dokumentumfilm részeként, de ezt a kérést elutasították. Az egész amúgy is nagy show lesz – de hát ez az ára, ha valamilyen híresség után kajtatnak. Az Apostoli Büntetőbíróság a Vatikán három törvényszéke közül a legrégibb, amely csakis az egyházi kiátkozással foglalkozik. A kánonjog öt okot nevez meg, amiért egy embert egyházi átokkal lehet sújtani: a gyónási titok megszegése; a pápa fizikai megtámadása; egy püspök felszentelése a Szentszék jóváhagyása nélkül; az oltáriszentség meggyalázása; és a ma terítékre kerülő eset: ha egy pap feloldozza bűntársát egy szexuális bűn elkövetése alól. Thomas Kealy atya, a virginiai Richmond Szent Péter és Pál egyházából, elkövette az elképzelhetetlent. Három évvel ezelőtt nyíltan viszonyt kezdett egy nővel, aztán a gyülekezete előtt mindkettejüket föloldozta. Ez a trükk, valamint Kealy csípős megjegyzései az egyház hajthatatlan álláspontjáról a papi nőtlenség ügyében nagy figyelmet keltettek. Egyes papok és teológusok

már régóta bírálták Róma álláspontját a cölibátusról, a szokásos válasz pedig a hallgatás volt, mert előbb-utóbb mindegyikük vagy „kiugrott”, vagy beállt a sorba. Kealy atya azonban új dimenziót adott az ügynek azzal, hogy írt három könyvet, köztük egy nemzetközi bestsellert, amelyek nyíltan ellentmondtak a hivatalos katolikus doktrínának. Michener tisztában volt az atyával kapcsolatos intézményi félelmekkel. Az egy dolog volt, ha valaki bírálta Rómát, de mindjárt más, ha az emberek elkezdtek odafigyelni rá. És az emberek kezdtek odafigyelni Kealy atyára. Mert jóképű volt és okos, ráadásul megvolt az az irigylésre méltó képessége, hogy a gondolatait tömören és meggyőzően tudta előadni. A földgolyón mindenhol feltűnt, és erős követői táborra tett szert. Minden mozgalomnak szüksége van vezetőre, az egyházi reformok szószólói pedig láthatóan meglelték ezt a vezetőt a merész pap személyében. Internetes oldalára, amelyet – ezt Michener jól tudta – az Apostoli Büntetőbíróság napi figyelemmel kísért, ma már naponta húszezren látogattak el. Egy évvel ezelőtt Kealy megalakított egy világmozgalmat, Katolikusok a Teológiai Szeszélyek Ellen, az Egyenlőségért – KATESZELE – néven, amelynek ma már több mint egymillió tagja van, elsősorban Észak-Amerikában és Európában. Kealy merészsége bátorságot öntött az amerikai püspökökbe is, és tavalyra már egy mérhető nagyságú tömörülés ért el annak határára, hogy nyíltan kezdje támogatni a nézeteit, és megkérdőjelezze Róma ragaszkodását középkori hagyományokon alapuló

filozófiájához. Kealy számtalanszor hangoztatta, hogy az egyház Amerikában az elavult nézetek, a méltatlan papok és az arrogáns vezetők miatt került válságba. Érvelése, miszerint a Vatikán szereti az amerikai pénzeket, de nem szereti az amerikai befolyást, nagy visszhangra talált. Olyasfajta „populista józan észt” kínált, ami után – Michener ezt jól tudta – a nyugati elmék sóvárogtak. Sztárrá vált. Most pedig a kihívó eljött a bajnokhoz, és összecsapásukat az egész világsajtó követi majd. Michenernek azonban előbb meg kellett vívnia a maga csatáját. Elfordult az ablaktól, és XV. Kelemenre nézett, igyekezvén elhessegetni agyából azt a gondolatot, hogy öreg barátja hamarosan meghalhat. – Hogy érzed magad ma, szentatyám? – kérdezte németül. Amikor kettesben voltak, mindig Kelemen anyanyelvét használták. A palotában szinte senki sem beszélt németül. A pápa egy díszes porceláncsészét vett föl, és ivott egy korty kávét. – Érdekes, mennyire közömbös lehet az, ha valakit ekkora pompa vesz körül. A pápának már korábban is voltak cinikus megjegyzései, de nem ilyen gyakran és nem ennyire élesek. Kelemen letette a csészét. – Megtaláltad az információt a levéltárban? Michener ellépett az ablaktól, és bólintott. – Az eredeti Fatima-levél a segítségedre volt?

– Egyáltalán nem. Találtam más dokumentumokat, amelyek többet segítettek. – Megint arra gondolt, hogy ez az egész vajon miért olyan fontos, de nem szólt semmit. A pápa láthatóan kitalálta, hogy mire gondolt. – Sosem kérdezősködsz, igaz? – Megmondanád, ha tudnom kellene róla. Az utóbbi három évben nagyot változott az idős ember – a pápa napról napra tartózkodóbb, sápadtabb és törékenyebb lett. Kelemen mindig is alacsony és vékony ember volt, de most már jó ideje úgy tűnt, hogy a teste egyre csak zsugorodik. A koponyáján valaha dús barna haj volt, most meg már csak rövid, szürkés pihék. Az a ragyogó, mosolygós arc, amely a megválasztása után, a Szent Péter téri erkélyen róla készült, és bejárta a világsajtót, mára a saját karikatúrájává komorult, kipirult és telt orcái eltűntek, a régebben alig észrevehető anyajegye pedig mostanra olyan feltűnő folttá változott, hogy a vatikáni sajtó már rutinosan retusálta ki a fotókból. Szent Péter trónjának elfoglalása olyan súlyos terheket rótt rá, hogy elképesztően megöregítette azt az embert, aki nem is olyan régen még rendszeresen túrázott a Bajor-Alpokban. Michener a kávés kisasztalhoz lépett. Jól emlékezett, hogy egy időben sült kolbász, joghurt és fekete kenyér alkotta az öregember reggelijét. – Miért nem eszel? A komornyik azt mondta, hogy tegnap semmit sem vacsoráztál. – Folyton aggódik. – Miért nem vagy éhes? – És kitartó is.

– Ha kitérsz a kérdéseim elől, azzal nem nyugtatsz meg. – Miért? Mi aggaszt, Colin? Beszélni akart a Kelemen homlokát barázdáló mély árkokról, bőrének aggasztó sápadtságáról, az öregember sovány kezén kidagadó erekről, de végül csak ennyit mondott: – Csak az egészséged, szentatyám. Kelemen elmosolyodott. – Ügyesen kitérsz a gúnyos megjegyzéseim elől. – A szentatyával vitatkozni hiábavaló dolog. – Eh, már megint ez a csalhatatlanság. Meg is feledkeztem róla. Mindig igazam van. Elhatározta, hogy mégis felveszi a kesztyűt. – Nem mindig. Kelemen felkuncogott. – Megtaláltad a nevet a levéltárban? Benyúlt a reverendájába, és előhúzta azt, amit éppen akkor írt le, amikor meghallotta azt a gyanús neszt. Átadta Kelemennek, és azt mondta: – Valaki megint ott járt. – Ez nem kéne, hogy meglepjen. Itt semmi nem marad titokban. – A pápa elolvasta, majd hangosan is elismételte: – Andrej Tibor atya. Michener tudta, hogy mit vár tőle a pápa. – Nyugdíjas pap, Romániában él. Utánanéztem. A nyugdíját ma is ugyanerre a címre küldik. – Menj el hozzá! – Elárulod, hogy miért? – Még nem.

Az utóbbi három hónapban Kelemen nagyon nyugtalan volt. Az öregember megpróbálta mindezt eltitkolni, de huszonnégy évnyi barátság után nem sok minden kerülte el Michener figyelmét. Pontosan emlékezett arra is, hogy mikor kezdett el aggódni a pápa. Miután bement a levéltárba, a Riservába, és megnézte a régi széfet, amely a vasrács mögött van. – Megtudhatom, hogy mikor szándékozol elárulni? A pápa fölkelt a székéből. – Ima után. Kiléptek a dolgozószobából, és szótlanul végigmentek a negyedik emeleten, majd megálltak egy nyitott ajtó előtt. A mögötte elterülő kápolna falait márvány borította, festett üvegablakai a kereszt stációit ábrázolták. Kelemen reggelenként ide jött elmélkedni és imádkozni. Ilyenkor senki sem zavarhatta. Minden várhatott addig, amíg befejezi beszélgetését az Úrral. Michener már régóta szolgálta Kelement, amikor a szívós német még érsek volt, aztán bíboros, majd a Vatikán államtitkára. Együtt emelkedett a ranglétrán pártfogójával – szeminaristából pappá, majd monsignorrá –, és aztán, harmincnégy hónappal ezelőtt, amikor a Bíborosi Kollégium Jakob Volkner bíborost Szent Péter kétszázhatvanhetedik utódjává választotta, Volkner azonnal személyi titkárának választotta őt. Michener nagyra értékelte Kelement, ezt a második világháború utáni, zűrzavaros Németország társadalmában nevelkedő férfit, aki a diplomáciát olyan kényes posztokon tanulta ki, mint Dublin, Kairó, Fokváros és Varsó. Jakob Volkner végtelenül türelmes

és figyelmes volt. Együtt töltött éveik alatt Michener egyetlenegyszer sem kételkedett mentorának hitében vagy jellemében, és már régóta úgy gondolta, hogy ha csak feleannyira ember tudna lenni, mint Volkner, akkor már sikeresnek nevezhetné az életét. Kelemen befejezte az imádkozást, keresztet vetett, aztán megcsókolta a fehér reverendája előtt függő mellkeresztjét. Ma viszonylag rövid volt a csendes elmélkedéssel eltöltött idő. A pápa föltápászkodott az imazsámolyról, de még elidőzött az oltár előtt. Michener csendben várt a sarokban, míg őszentsége odament hozzá. – Levelet szándékozom írni Tibor atyának. Pápai utasításra el kell majd látnia téged bizonyos információkkal. Ez még mindig nem magyarázta meg, hogy miért van szükség erre a romániai utazásra. – Mit akarsz, mikor induljak? – Holnap. Vagy legkésőbb holnapután. – Nem tudom, jó ötlet-e. Nem végezhetné el ezt a feladatot valamelyik pápai követ? – Ígérem, Colin, nem fogok meghalni, amíg távol leszel. Lehet, hogy rosszul nézek ki, de jól vagyok. Ezt Kelemen orvosai is megerősítették, alig egy héttel korábban. Seregnyi vizsgálat után kinyilvánították, hogy a pápa mentes mindenfajta legyöngítő betegségtől. Magánbeszélgetésekben azonban a pápai főorvos figyelmeztetett, hogy a stressz Kelemen halálos ellensége, és hogy az egészségének az utóbbi hónapokban tapasztalható gyors hanyatlása arra utal, hogy valami súlyosan nehezedik a lelkére.

– Sosem mondtam, hogy szentséged rosszul néz ki. – Nem kellett mondanod. – Az öregember a fiatal szemére mutatott. – Ott látszik. Már megtanultam olvasni belőlük. Michener felmutatta a papírdarabot. – Miért kell mindenképpen kapcsolatba lépned ezzel a pappal? – Már rögtön azután meg kellett volna tennem, hogy először bementem a Riservába. De akkor ellenálltam. – Kelemen megállt. – Már nem tudok ellenállni, úgyhogy nincs más választásom. – Hogy lehet az, hogy a római katolikus egyház fejének nincs választása? A pápa odább lépett, és szembenézett a falon függő feszülettel. Két vaskos gyertya világított a márványoltár két oldalán. – Elmégy a tárgyalásra ma délelőtt? – kérdezte Kelemen, Michenernek háttal állva. – Ez nem válasz az én kérdésemre. – A római katolikus egyház feje megválogathatja, hogy melyik kérdésre hajlandó válaszolni. – Úgy értettem, azt szeretnéd, ha elmennék a tárgyalásra. Úgyhogy igen, ott leszek. Nagyon sok riporterrel együtt. – Ő is ott lesz? Michener pontosan tudta, hogy az egyházfő kire céloz. – Úgy tájékoztattak, hogy kért sajtóbelépőt. – Tudod, hogy miért érdekli ez a tárgyalás? Michener megrázta a fejét. – Ahogy azt már mondtam, csak véletlenül értesültem a jelenlétéről.

Kelemen megfordult, és szembenézett vele. – Milyen szerencsés véletlen... Michener nem értette, miért érdekli ez annyira a pápát. – Nem baj, ha foglalkoztat, Colin. Ő a múltad része. Olyan része, amit nem szabad elfelejtened. Kelemen csak azért ismerte az egész történetet, mert annak idején Michenernek szüksége volt egy gyóntatóra, és akkoriban a kölni érsek volt a legbizalmasabb munkatársa. Ez volt esküjének egyetlen megszegése negyedszázados papsága alatt. Azon gondolkodott, hogy kilép, de Kelemen lebeszélte erről, elmagyarázva neki, hogy a lélek csakis elgyöngülések által erősödhet meg. Azzal semmit sem nyerne, ha „kiugrana”. Most, több mint tíz évvel később már biztosan tudta, hogy Jakob Volknernek igaza volt. Most ő volt a pápa titkára. Már csaknem három éve segített XV. Kelemennek irányítani a katolikus személyiség és kultúra különös elegyét. Az a tény, hogy az ő egész közreműködése az Istenének és egyházának tett esküje megszegésén alapul, úgy tűnt, egy percig sem zavarta a pápát. Számára viszont az utóbbi időben egyre zavaróbb lett. – Egyetlen percét sem felejtettem el – suttogta. A pápa mellé lépett, és a vállára tette a kezét. – Ne siránkozz azért, ami elveszett. Egészségtelen és hiábavaló. – Nehezemre esik hazudni. – Isten megbocsátott neked. Csak ez számít. – Hogyan lehetsz ebben ennyire biztos? – Tudom. És ha nem hiszel a katolikus egyház csalhatatlan fejének, akkor kinek hinnél? – És mosoly

kísérte a tréfás megjegyzést, amiből Michener azt olvasta ki, hogy nem szabad semmit túl komolyan venni. Ő is elmosolyodott. – Lehetetlen alak vagy. Kelemen levette a kezét a válláról. – Igaz, de egyszersmind szeretetreméltó is vagyok. – Megpróbálok majd erre is emlékezni. – Helyes. Hamarosan megírom a levelet Tibor atyának. Ebben majd írásbeli választ kérek, de ha inkább szóban akar válaszolni, akkor hallgasd végig, kérdezz, amit akarsz, és aztán számolj be nekem mindenről. Értetted? Michener nem értette, hogyan kérdezhetne bármit is, ha még arról sincs fogalma, hogy egyáltalán minek utazik oda, de aztán csak ennyit mondott: – Értettem, szentatyám. Mint mindig. Kelemen grimaszt vágott. – Ez így van rendjén, Colin. Mint mindig. HÁROM 11 ÓRA Michener belépett a tárgyalóterembe. Az előtér magas, elegáns terem volt, fehér és szürke márványborítással, színes geometriai ábrás mozaikokkal, amelyek az egyház utóbbi négy évszázadának történetéről tanúskodtak. Két díszesen öltözött svájci gárdista állt őrt a bronzkapunál. Tisztelegtek, amikor fölismerték a pápa titkárát. Michener szándékosan várt egy órát, mielőtt bement volna. Tudta, hogy megjelenése szóbeszédre ad majd alkalmat – a pápához ennyire közel álló személyiség ritkán látogatott el efféle tárgyalásokra.

Kelemen kifejezett kérésére Michener elolvasta Kealy mindhárom könyvét, és bizalmasan összefoglalta a pápának azok provokatív tartalmát. Maga Kelemen nem olvasta a műveket, minthogy az mindenféle spekulációkat keltett volna. Mindazonáltal a pápát nagyon is érdekelte, hogy miket írt Kealy atya, és amikor Michener helyet foglalt a terem végében, először pillantotta meg személyesen Thomas Kealyt. A vádlott egyedül ült egy asztalnál. Kealy a harmincas éveinek közepén járhatott. Sűrű, gesztenyebarna haja és vidám kölyökképe volt. Az arcán időnként átsuhanó vigyor kiszámítottnak tűnt, kinézete és viselkedése pedig szinte szándékosan hóbortosnak. Michener olvasta a törvényszék által összegyűjtött háttéranyagot, amely Kealyt önelégülten pedánsnak és nonkonformistának festette le. Egyértelműen opportunista, írta róla az egyik szerző. Mindezek ellenére Michener kénytelen volt elismerni, hogy Kealy érvei többnyire meggyőzők. Kealyt Alberto Valendrea bíboros, vatikáni államtitkár kérdezte ki. Michener nem irigyelte a vádlottat. Kealynek kemény bizottság jutott. A benne helyet foglaló összes bíborost és püspököt Michener a „keményen konzervatívok” táborába sorolta. Egyikük sem tette magáévá a második vatikáni zsinat tanításait, és egyikük sem számított XV. Kelemen hívének. Valendreáról köztudomású volt, hogy mennyire szigorúan ragaszkodik a dogmákhoz. A törvényszék tagjai mind díszes ruhákat viseltek: a bíborosok skarlátszínű selyemköntöst, a püspökök fekete

gyapjúpalástot. Mereven ültek az ívelt márványasztal mögött, Raffaello egyik festménye alatt. – Senki sincs annyira távol Istentől, mint egy eretnek – mondta éppen Valendrea. Mélyen zengő hangjának nem volt szüksége hangosító berendezésre. – Nekem úgy tűnik, eminenciás uram – mondta Kealy –, hogy egy eretnek minél kevésbé nyíltan mutatkozik, annál veszélyesebb. Én nem rejtem el, ha valamivel nem értek egyet. Éppen ellenkezőleg, úgy vélem, hogy a nyílt vita az egyház javára válik. Valendrea felmutatott három könyvet, amelyeknek címlapjairól Michener felismerte, hogy azok Kealy művei. – Ezek mind eretnekségek. Nem lehet másként értékelni. – Mert amellett érvelek, hogy a papoknak meg kellene házasodniuk? Hogy nők is lehessenek papok? Hogy a papok szerethessék a feleségüket, gyerekeiket és az Istent is, úgy, mint más vallásoknál? Hogy a pápa talán nem csalhatatlan? Ő is ember, hibázhat. Ez lenne eretnekség? – Nem hiszem, hogy ebben a testületben bárki is másként gondolná. És nem is gondolta másként. Michener figyelte, ahogyan Valendrea hátrább csúszik a székében. A bíboros alacsony volt és köpcös, mint egy tűzcsap. Ősz hajának egyik rakoncátlan tincse a homlokába lógott, és azzal vonta magára a figyelmet, hogy éles kontrasztot alkotott az olasz olajbarna bőrével. Hatvanévesként Valendrea viszonylag fiatalnak nevezhette magát a Kúriában, amelyet a nála sokkal

idősebbek uraltak. Ráadásul nem bírt azon tulajdonságok egyikével sem, amelyek – a kívülállók szerint – a főpapokat jellemzik. Naponta csaknem két doboz cigarettát szívott el, sokak által irigyelt saját borospincéje volt, és rendszeresen forgolódott „magasabb” európai körökben. Családjának temérdek pénze volt, és a javak nagy része őt, a legidősebb fiúgyermeket illette. A sajtó már régóta papabilének tartotta Valendreát, vagyis olyasvalakinek, aki kora, rangja és befolyása alapján esélyes lehet arra, hogy pápává válasszák. Michener hallott pletykákat arról, hogy az államtitkár miként igyekszik magát helyzetbe hozni a következő konklávéra, alkudozva a habozókkal, erős ellenzéket szervezve. Kelemen kénytelen volt kinevezni őt államtitkárnak, a pápa utáni második méltósággá, mert a bíborosok jelentékeny csoportja sürgette ezt. Kelemen pedig elég okos volt ahhoz, hogy tudja, békében kell lennie azokkal, akik hatalomba emelték őt. Különben is, magyarázta akkoriban, tartsd a barátaidat közel magadhoz, az ellenségeidet pedig még közelebb. Valendrea az asztalra helyezte karját. Egyetlen papír sem feküdt előtte. Közismert volt róla, hogy ritkán van szüksége efféle segédeszközökre. – Kealy atya, sokan vannak az egyházon belül, akik úgy gondolják, hogy a második vatikáni zsinatot nem lehet sikerként értékelni, és te fényes bizonyítéka vagy annak a tévedésnek. A papság számára nincs szólásszabadság. Túl sok nézet létezik ezen a világon ahhoz, hogy megengedhessük a vitatkozást. Ennek az egyháznak

egyetlen hangon kell megszólalnia, éspedig a szentatyáén. – És ugyancsak sokan vannak manapság, akik úgy érzik, hogy a cölibátus és a pápai csalhatatlanság hibás doktrína. Egy olyan korból maradt itt, amikor a világ tudatlan volt, az egyház pedig korrupt. – Nem osztom a következtetésedet. De még ha léteznének is ezek a főpapok, megtartják maguknak ezeket a nézeteket. – A félelem el szokta némítani a hangokat, eminenciás uram. – Nincs mitől félni. – Pedig ettől a törvényszéktől lehet. – Az egyház nem bünteti meg papjait a gondolataikért, atyám, csak a tetteikért. Mint a tieidért. A te szervezeted sértés az általad is szolgált egyházra. – Ha nem nézném az egyház javát, eminenciás uram, akkor egyszerűen csak kiléptem volna, és csendben maradnék. Viszont én szeretem az egyházamat annyira, hogy szembeszálljak a politikájával. – Azt gondoltad tán, hogy az egyház majd tétlenül nézi, hogy megszeged esküdet, nyíltan együtt élsz egy nővel, és aztán magad oldozod föl magad a bűn alól? – Valendrea megint fölmutatta a könyveket. – Aztán írsz is róla? Szándékosan hívtad ki magad ellen ezt az eljárást. – Tényleg úgy gondolod, hogy minden pap önmegtartóztató? – kérdezte Kealy. A kérdés fölkeltette Michener figyelmét. A riporterek is felélénkültek.

– Nem számít, hogy én mit gondolok – mondta Valendrea. – Ez egyénenként érinti a papokat. Mindegyikük esküt tett az Urának és az egyházának. Én azt várom el, hogy tartsák tiszteletben az esküjüket. Ha bárki megszegi, akkor vagy távozzon önként, vagy ki kell penderíteni. – Te megtartottad a fogadalmadat, eminenciás uram? Michener elképedt Kealy merészségén. Lehet, hogy már érezte, vesztett ügye van, akkor meg már úgyis mindegy. Valendrea megcsóválta a fejét. – Úgy gondolod, hogy ha engem személyesen támadsz, akkor ezzel használsz a védekezésednek? – Ez csak egy egyszerű kérdés... – Igen, atyám. Én megtartottam az eskümet. Kealy arca rezzenéstelen maradt. – Mi mást is mondhatnál. – Azt akarod mondani, hogy hazudok? – Nem, eminenciás uram. Csak azt, hogy egyetlen pap, egyetlen bíboros vagy püspök sem merné nyilvánosan megvallani azt, amit a lelke mélyén érez. Mindannyian azt vagyunk kötelesek mondani, amit az egyház előír. Nekem fogalmam sincs arról, hogy te valójában hogyan érzel, és ezt szomorúnak tartom. – Annak, hogy én hogyan érzek, semmi köze a te eretnekségedhez. – Számomra úgy tűnik, eminenciás uram, hogy te már el is ítéltél. – Nem jobban, mint az Úr. Aki tényleg csalhatatlan. Vagy talán kétségbe vonod ezt a tant is?

– Mikor nyilvánította ki az Úr, hogy a papok nem ismerhetik meg a szerelem örömét egy társsal? – Egy társsal? Miért nem egy asszonnyal? – Mert a szerelem nem ismer határokat, eminenciás uram. – Vagyis most már a homoszexualitást is pártolod? – Én csak azt mondom, hogy mindenki kövesse a szíve szavát. Valendrea megrázta a fejét. – Elfelejted, atyám, hogy felszentelésedkor egyesültél Krisztussal? Léted igazsága, ami ugyanaz az ebben a perben részt vevők mindegyike számára, ennek az egyesülésnek teljes elfogadásából fakad. Neked Krisztus élő és tiszta képmásának kell lenned. – De honnan is tudjuk, milyennek kell lennie ennek a képmásnak? Egyikük sem volt ott, amikor Krisztus élt. – Úgy van, ahogy az egyház mondja. – De nem arról van szó, hogy az ember a saját igényeire formálja az istenit? Valendrea fölvonta jobb szemöldökét elképedésében. – Bámulatos a pimaszságod. Azt akarod tán mondani, hogy maga Krisztus sem tartóztatta meg magát az asszonyoktól? Hogy nem helyezte mindenek fölé az egyházát? Hogy ő nem egyesült az egyházával? – Nincs földi értelemben vett elképzelésem Krisztus szexuális irányultságáról, és neked sincs. Valendrea egy pillanatig várt, és csak aztán szólalt meg: – A nőtlenséged, atyám, ajándék önmagadnak. Alázatos szolgálatod kifejezése. Az egyház doktrínája. Amit te nem tudsz vagy nem akarsz megérteni.

Kealy erre újabb dogmák idézetével válaszolt, Michener pedig hagyta, hogy gondolatai elkalandozzanak a vitától. Azt mondogatva magának, hogy nem is ezért jött, szeme mégis fürkészve kutatta a jelen lévő több mint száz embert, míg végre tekintete megállapodott egy nőn, aki két sorral Kealy mögött ült. A haja éjfekete volt, és gyönyörűen ragyogott. Michener visszaemlékezett arra, amikor dús zuhatagban omlottak alá e hajszálak, amelyek friss citrom illatát árasztották. Most ez a haj rövidre volt vágva, és fésületlenül volt lesimítva. Csak félprofilból láthatta az arcát, de a kecses orr és a keskeny száj a régi volt. A bőrének színe is maradt az a tejeskávé árnyalatú, ami világosan mutatta, hogy a nő anyja román cigány, az apja pedig félig magyar, félig német volt. A neve, Katerina Lew, „tiszta oroszlánt” jelentett, amit a nő találónak tartott, minthogy lobbanékony volt a természete, az elveihez pedig ragaszkodott. Münchenben találkoztak. Michener harminchárom éves volt, éppen befejezte jogi tanulmányait. Katerina huszonöt múlt, és nem tudott dönteni az újságírás és a regényírói karrier között. Tudta, hogy Michener pap, és csaknem két évet töltöttek együtt a szakításig. Az Istened vagy én, jelentette ki akkor Katerina. És ő Istent választotta. – Kealy atya – mondta éppen Valendrea a hitünk természete olyan, hogy ahhoz semmit sem lehet hozzáadni és abból semmit sem lehet elvenni. Teljes egészében el kell fogadnod az anyaszentegyház tanításait, vagy teljes egészében elutasítod őket. Nincs olyan, hogy „részben katolikus”. Elveink, ahogyan azt a

szentatya kifejtette, nem lehetnek szentségtörők, és nem lehet őket felhígítani. Olyan tiszták, mint maga az Úr. – Úgy tudom, ezek XV. Benedek pápa szavai – mondta Kealy. – Jól tudod. És ettől még jobban fáj nekem az eretnekséged. Egy olyan intelligens embernek, amilyennek te tűnsz, meg kellene értenie, hogy az egyház nem tűrheti, és nem is fogja eltűrni, hogy nyíltan eltérő véleményt hangoztasson valaki. Legkevésbé olyan nagymértékben, ahogyan ezt te teszed. – Ezzel azt mondod, hogy az egyház fél a vitától. – Én azt mondom, hogy az egyháznak vannak szabályai. Ha neked nem tetszenek ezek a szabályok, akkor gyűjts össze elegendő voksot ahhoz, hogy egy olyan pápát válassz, aki majd megváltoztatja őket. Addig azonban engedelmeskedned kell. – Ó, persze, majd elfelejtettem, hogy a szentatya csalhatatlan. Bármit mond is a hittel kapcsolatban, az vitathatatlanul helyes. Jól értelmezem a dogmát? Michenernek feltűnt, hogy a törvényszék egyik tagja sem próbált megszólalni, egyetlenegyszer sem. Nyilvánvalóan az államtitkár volt az egyetlen kérdező. Michener tudta, hogy a testület tagjai valamennyien Valendrea hívei, és hogy nincs esély arra, hogy bármelyikük is szembeforduljon jótevőjével. De Thomas Kealy megkönnyítette a dolgukat, mert többet ártott magának, mint azok valamennyi kérdésükkel tudtak volna. – Jól – válaszolta Valendrea. – A pápai csalhatatlanság alapelv az egyházban.

– Egy újabb tan, amelyet az ember alkotott. – Egy újabb dogma, amelyhez ez az egyház ragaszkodik. – Én olyan pap vagyok, aki szereti Istenét és egyházát – mondta Kealy. – Nem látom be, hogy ha bármelyikkel is nem értek egyet, az miért vezetne szükségszerűen a kiátkozásomhoz. A vita és párbeszéd csakis elősegíti a bölcs kormányzást. Miért fél ettől az egyház? – Atyám, ez a meghallgatás nem a szólásszabadságról szól. Nálunk nem érvényes az amerikai alkotmány, amely ezt a jogot garantálja. Ennek a meghallgatásnak a témája a te istentelen viszonyod egy nővel, az, hogy e bűn alól nyilvánosan feloldoztad magatokat, valamint a nyílt engedetlenséged. Ezek mindegyike szöges ellentétben áll annak az egyháznak a szabályaival, amelynek elkötelezted magad. Michener tekintete visszatévedt Kate-re. Ezt a nevet adta neki, hogy legalább az ő ír hagyományainak is legyen valami hatásuk a nő kelet-európai személyiségére. Kate egyenesen ült, ölében egy jegyzettömböt tartva, és a kibontakozó vitára koncentrált. Michener az utolsó, Bajorországban együtt töltött nyarukra gondolt, amikor kivett három hét szabadságot két szemeszter között. Elutaztak egy hófödte csúcsoktól övezett alpesi kis faluba, egy fogadóba. Tudta, hogy ez bűn, de addigra a nő már megérintette lényének egy olyan részét, amelyről addig azt sem tudta, hogy létezik. Amit Valendrea bíboros az imént mondott Krisztus, a pap és az egyház egyesüléséről, az tényleg a papi nőtlenség alapja. Egy pap kizárólag az Istennek és az

egyháznak szentelheti magát. De e nyár óta folyton csak azon gondolkodott, hogy miért is ne szerethetne egyszerre egy nőt, az egyházat és Istent is. Mit is mondott Kealy? Ahogyan a más hitűek. Megérezte, hogy nézik. Ahogy gondolatai visszatértek a terembe, észrevette, hogy Katerina megfordult, és egyenesen őt nézi. Az arca változatlanul azt a szívósságot tükrözte, amit Michener oly vonzónak talált. A keletiesen vágott szemek, a lefelé görbülő ajak, a finom, nőies áll. Egyszerűen egyetlen éles vonás sem volt rajta. Azok, Michener ezt jól tudta, a személyiségében rejtőztek. Gondosan figyelte az arckifejezését, és megpróbálta kitalálni a hangulatát. Nem dühös. Nem neheztelő. Nem gyöngéd. Ez a tekintet, úgy tűnt, nem közöl semmit. Még csak nem is üdvözöl. Michener kényelmetlennek érezte, hogy ennyire átadta magát az emlékeknek. Lehet, hogy Kate számított az ő megjelenésére, és nem akarta megadni neki azt az elégtételt, hogy azt higgye: fontos az ő számára. Végtére is, elválásuk nem volt valami barátságos. A nő visszafordult a törvényszék felé, Michener nyugtalansága pedig csillapult. – Kealy atya – mondta Valendrea –, felteszek egy egyszerű kérdést. Megtagadod-e az eretnekségedet? Elismered-e, hogy eddigi cselekedeteid ellentétesek ennek az egyháznak a szabályaival és Isteneddel? A pap kihúzta magát az asztal mellett. – Nem hiszem, hogy ha szeretek egy asszonyt, az ellentétes lenne Isten törvényeivel. Vagyis ennek a bűnnek megbánása következetlenség lenne. Jogom van

kimondani a véleményemet, úgyhogy nem kérek bocsánatot a tetteimért. Nem tettem semmi rosszat, eminenciás uram. – Balga lélek vagy, atyám. Minden lehetőséget megadtam neked, hogy bocsánatért könyöröghess. Az egyház könyörületes, és ezúttal is az lesz. A bűnbánat azonban kétirányú. A töredelemnek őszintének kell lennie. – Nem kérem a te megbocsátásodat. Valendrea megcsóválta a fejét. – Vérzik a szívem érted és követőidért, atyám. Számomra egyértelmű, hogy mindannyian az ördög oldalán álltok. NÉGY 13 ÓRA 05 PERC Alberto Valendrea bíboros némán állt, és azt remélte, hogy az imént a törvényszéken érzett diadal majd ellensúlyozza növekvő viszolygását. Különös, hogy egy rossz érzés milyen hamar tönkre tud tenni egy jót. – Mi a véleményed, Alberto? – kérdezte XV. Kelemen. – Van még időm arra, hogy megjelenjek a tömeg előtt? A pápa a falmélyedésben lévő nyitott ablak felé indult. Valendreát bosszantotta, hogy a pápa arra fecsérli idejét, hogy egy nyitott ablakban állva integet a Szent Péter téren lévő tömegnek. A vatikáni biztonsági szolgálat már figyelmeztetett ennek a veszélyeire, de a bolond vénember minderre fittyet hány. A sajtó is folyton erről ír, és a németet XXIII. Jánoshoz hasonlítják. És az igazat megvallva, van is hasonlóság. Mindketten már közel jártak a nyolcvanhoz, amikor pápává választották

őket. Mindketten elismert „átmeneti” pápák voltak. Mindketten sokaknak okoztak meglepetést. Valendrea azt is utálta, hogy a megfigyelők a pápa nyitott ablakát összefüggésbe hozták buzgó lelkével, lefegyverző nyíltságával, karizmatikus, meleg szívével. A pápaság nem a népszerűségről szól. Hanem a következetességről. A bíborosnak nem tetszett, hogy Kelemen milyen könnyen mellőz sok kipróbált és elismert hagyományt. A szolgák már nem térdeltek le a pápa jelenlétében. Csak kevesen csókolták meg a pápai gyűrűt. És Kelemen csak nagyon ritkán beszélt magáról többes szám első személyben, ahogyan pedig azt tették a pápák évszázadokon át. A huszonegyedik században vagyunk, szokta mondani Kelemen, valahányszor véget vetett egy-egy ősrégi szokásnak. Valendrea jól emlékezett azokra a nem is oly régi időkre, amikor a pápák sosem voltak hajlandók kiállni a nyitott ablakba. A biztonsági kérdést nem is említve, a korlátozott megjelenés csak növeli a kisugárzást, táplálja a titokzatosság légkörét, és semmi sem használ annyira a hitnek és az engedelmességnek, mint egy kis misztikum. Már csaknem négy évtizede szolgált pápákat, gyorsan emelkedve a Kúria ranglétráján, még ötvenéves kora előtt megkapva a bíborosi süveget, az egyik legfiatalabbként a modern korban. Most meg már övé volt a második leghatalmasabb poszt a katolikus egyházon belül – az államtitkári szék ami lehetővé tette, hogy részese legyen a Szentszék minden cselekedetének. De még többet akart. A legelső pozíciót. Azt, ahol senki nem kérdőjelezi meg a

döntéseit. Ahol csalhatatlanul, ellenvetés nélkül nyilatkozhat meg. Pápa akart lenni. – Olyan szép idő van! – mondta éppen a pápa. – Az eső is elállt. A levegő olyan friss, mint a német hegyekben. Mint az Alpokban. Kár bent senyvedni. Kelemen az ablakfülkébe lépett, de nem eléggé ahhoz, hogy kintről megláthassák. A pápa fehér vászon reverendát viselt, a vállán átvetve, valamint a hagyományos fehér mellényt alatta. Lábán skarlátvörös cipő, kopaszodó fején pedig fehér birétum. Ő volt az egyetlen főpap a milliárdnyi katolikus között, aki így öltözhetett. – Őszentsége talán az után is áldozhatna ennek a nagyszerű tevékenységnek, hogy befejeztük a megbeszélésünket. Más találkozóim is vannak, a tárgyalás pedig elvette az egész délelőttömet. – Ez csak néhány pillanatot vesz igénybe – mondta Kelemen. Valendrea tudta, hogy a német szeret gúnyolódni vele. A nyitott ablakon át behallatszott Róma morajlása, hárommillió ember és gépeik egyedülálló hangzavara, amint dolguk után járnak a porózus vulkáni hamuban. Úgy tűnt, Kelemen is észlelte a morajt. – Furcsa hangja van ennek a városnak. – Ez a mi hangunk. – Ó, majdnem elfelejtettem. Te olasz vagy, mi, többiek pedig nem. Valendrea egy baldachinos ágy mellett állt, amelynek nehéz tölgyfa szerkezete tele volt faragásokkal és rávésett figurákkal. Egyik végén egy elnyűtt horgolt

takaró, a másikon két túlméretezett párna. A bútorzat többi része is német munka volt – a szekrényt, a komódot és az asztalokat is vidám „bajor színekkel” díszítették. A tizenegyedik század közepe óta nem volt német pápa. A jelenlegi XV. Kelemen számára II. Kelemen egyfajta példakép volt – ebből a pápa sosem csinált titkot. Azt a korábbi Kelement azonban valószínűleg megmérgezték. Ez pedig olyan lecke, amelyet ennek a németnek nem szabad elfelejtenie, gondolta gyakran Valendrea. – Talán igazad van – mondta Kelemen. – A vizit várhat. Most dolgunk van, nemde? Szellő csapott be az ablakpárkányon, és megzizegtette a papírokat az íróasztalon. Valendrea odanyúlt, és lefogta az emelkedő lapokat, mielőtt azok elérték volna a számítógépet. Kelemen ma még nem kapcsolta be a komputert. Ő volt az első pápa, aki teljesen értette a számítógépet – még egy dolog, amit a sajtó nagyra értékelt és ezt Valendrea nem is bánta. A komputert és a faxgépet sokkal könnyebb feltűnés nélkül ellenőrizni, mint a telefonokat. – Úgy hallottam, nagyon élénk és határozott voltál ma délelőtt – mondta a pápa. – Mi lesz a tárgyalás kimenetele? Valendrea úgy gondolta, hogy nyilván Michener számolt be a pápának. Látta ugyanis a pápai titkárt a hallgatóság soraiban. – Nem tudtam, hogy őszentségét ennyire érdekli ez a tárgyalás.

– Nehéz lenne nem kíváncsinak lenni. A tér tele van tévés közvetítőkocsikkal. Úgyhogy, légy szíves, válaszolj a kérdésemre! – Kealy atya nem sok választást hagyott nekünk. Ki lesz közösítve. A pápa összekulcsolta a kezét a háta mögött. – Nem mutatott megbánást? – Oly mértékig arrogáns volt, hogy az már sértő. Arra akart rávenni, hogy vitatkozzunk vele. – Talán azt kéne tennünk. A pápa megjegyzése felkészületlenül érte Valendreát, de a diplomáciában eltöltött évtizedek megtanították arra, hogyan rejtse el meglepetését egy kérdés mögé: – És mi lenne ennek a szokatlan lépésnek a célja? – Miért kell, hogy mindennek célja legyen? Talán csak egyszerűen meg kellene hallgatnunk egy ellenkező véleményt. Valendrea nyugalmat parancsolt magára. – Nem lehet nyíltan vitázni a cölibátusról. Ez már több mint ötszáz éves doktrína. Mi lenne a következő téma? Női papok? Házasulandó papok? A fogamzásgátlás engedélyezése? Aztán az összes dogma elvetése? Kelemen az ágya felé lépett, és fölnézett II. Kelemen középkori képmására, amely a falon függött. Valendrea tudta, hogy a portrét valamelyik pinceraktár mélyéről ásták elő, ahol évszázadokig porosodott. – Bamberg püspöke volt. Egy egyszerű ember, aki nem is akart pápa lenni. – A király bizalmasa volt – jegyezte meg Valendrea. – Politikailag összetartoztak. Jókor volt jó helyen. Kelemen megfordult, és szembenézett vele.

– Gondolom, mint én is... – Téged a bíborosok elsöprő többsége választott meg. Mindegyikük a Szentlélek sugallatára. Kelemen ajka irritáló mosolyra húzódott. – Vagy talán inkább az befolyásolta őket, hogy a többi jelöltnek, beleértve téged is, nem volt esélye arra, hogy elegendő voksot szedjen össze a megválasztásához? Láthatóan már délelőtt elkezdték a pengeváltásokat. – Te ambiciózus ember vagy, Alberto. Úgy gondolod, hogy ennek a fehér reverendának a viselése boldoggá tenne. Biztosíthatlak, hogy nem. Voltak már hasonló beszélgetéseik korábban is, de a szócsaták intenzitása az utóbbi időben egyre fokozódott. Mindketten ismerték a másik felfogását. Nem voltak barátok. Soha nem is lettek volna. Valendrea mulatságosnak találta, hogy az emberek általában úgy gondolták: csak azért, mert ő bíboros, Kelemen meg pápa, a kettejük kapcsolata csakis két istenfélő, jámbor ember szent együttműködése lehet, amelyben mindig az egyház érdekét nézik. Ezzel szemben két egészen különböző ember voltak, együttműködésük pedig politikájuk egymásnak feszüléséből adódott csupán. Javukra írható, hogy nyíltan egyikük sem mutatott ellenséges szándékot a másik iránt. Valendrea ennél sokkal okosabb volt – a pápával senki sem szállhatott vitába –, Kelemen pedig tudatában volt annak, hogy a bíborosok közül nagyon sokan támogatják az államtitkárát. – Én semmit sem kívánok, csupán azt, hogy hosszú és sikeres életet élj. – Nem hazudsz ügyesen.

Kezdte fárasztani az öregember kötekedése. – Miért érdekes ez? Te már úgysem leszel ott a következő konklávén. Ne törődj annak kimenetelével! – Nem is számít – vonta meg a vállát Kelemen. – Addigra már Szent Péternél leszek, mindazokkal együtt, akik előttem ezen a trónon ültek. Nem is törődhetnék kevésbé azzal, hogy ki lesz az utódom. De annak az embernek? Annak viszont nagyon is foglalkoznia kell majd a dolgokkal. Vajon mire célozhatott az idős ember? Mit tudhatott? Az utóbbi időben szokásává vált, hogy homályos célzásokat tegyen. – Van valami, ami nem tetszik a szentatyának? Kelemen szeme kigyúlt. – Opportunista vagy, Alberto. Egy politikai cselszövő. De lehet, hogy csalódást okozok neked, és még élek vagy tíz évig. Valendrea elhatározta, hogy felhagy a színleléssel. – Kétlem. – Én pedig tulajdonképpen remélem, hogy megöröklöd tőlem ezt a munkát. Egészen másnak fogod találni, mint amilyennek elképzelted. Igen, talán neked kellene annak lenned. Valendrea tiszta vizet akart önteni a pohárba. – Annak a minek? A pápa egy pillanatig hallgatott. Aztán azt mondta: – Hát a következő pápának. Mi másnak? – Mi rágja a lelkedet? – Bolondok vagyunk, Alberto. Mindannyian. Bármilyen fensőbbségesen viselkedünk is, bolondok vagyunk.

Isten sokkal, de sokkal bölcsebb annál, semmint bármelyikünk is el tudná elképzelni. – Ebben szerintem egyetlen hívő sem kételkedik. – Értelmezzük, magyarázzuk a dogmáinkat, és eközben tönkretesszük olyan emberek életét, mint Kealy atya. Pedig ő csak egy pap, aki a lelkiismerete szavát követi. – Nekem inkább opportunistának tűnt – hogy a te szavaiddal éljek. Olyan embernek, aki szereti a rivaldafényt. Habár nyilván jól értette az egyház szabályait is, amikor esküt tett arra, hogy kitart a tanításaink mellett. – De hát kinek a tanításai mellett? Olyan emberek, mint te meg én, nyilvánítják ki, hogy ez vagy az Isten szava. Olyan emberek, mint te meg én, büntetnek meg másokat azért, ha megsértik ezeket a tanításokat. Gyakran elgondolkodom: féltett dogmáink valóban a Mindenható gondolatai-e, avagy csupán az egyszerű papok vélelmei? Valendrea úgy gondolta, hogy ez az eszmefuttatás újabb bizonyíték a pápa újabban hangoztatott furcsa gondolataira. Kicsit habozott, rákérdezzen-e, de aztán úgy döntött, hogy itt most inkább őt tesztelik, ezért az egyetlen lehetséges választ adta: – Én Isten szavát és az egyház dogmáit egy és ugyanazon dolognak tekintem. – Jó válasz. Stílusában és tartalmában is tankönyvi. Sajnos azonban, Alberto, valószínűleg ez a meggyőződés lesz a veszted. És a pápa megfordult, és az ablakhoz lépett. ÖT

Michener kilépett a déli napfénybe. A reggeli eső már elvonult, az égen felhők tarkállottak, a kékségben látszott néhány kelet felé húzó repülőgép kondenzcsíkja. Előtte, a Szent Péter tér kövezete még viselte a korábbi vihar nyomait, tócsák csillogtak mindenfelé, mint megannyi tavacska egy hatalmas sík vidéken. A tévéstábok többsége még a téren volt, sokan éppen ekkor küldték tudósításukat. Előbb otthagyta a tárgyalást, mintsem berekesztették volna. Egyik munkatársa később arról tájékoztatta, hogy Kealy atya és Valendrea bíboros szópárbaja még vagy két órán át folytatódott. Michener elgondolkodott azon, hogy mi értelme volt a meghallgatásnak. A Kealy kiátkozásáról szóló döntés nyilván már az előtt megszületett, hogy a papot Rómába rendelték. Az így megvádolt papok közül alig néhányan jelentek meg a tárgyaláson, vagyis Kealy bizonyára csak még nagyobb figyelmet akart irányítani a mozgalmára. Néhány héten belül Kealyről kimondják, hogy már nem tartozik a Szentszék közösségébe, és ezzel egy újabb kitagadott fogja állítani, hogy az egyház egy dinoszaurusz, amely nagy léptekkel halad a kipusztulás felé. És Michener néha már úgy érezte, hogy a Kealyhez hasonló bírálóknak igazuk lehet. A katolikusoknak csaknem a fele manapság már LatinAmerikában él. Ha ehhez hozzávesszük még Afrikát és Ázsiát, akkor ez az arány háromnegyedre nő. Kiegyezni ezzel a többséggel és egyúttal nem elidegeníteni az európaiakat és az olaszokat, ez mindennapos próbatétel volt. Egyetlen államfőnek sem kell ilyen kényes kérdéssel birkóznia. De hát a római katolikus egyház ezt

tette már kétezer éve – és ezt egyetlen más, emberek alkotta intézmény sem mondhatta el magáról –, és most előtte terült el ennek az egyháznak az egyik legnagyszerűbb alkotása. A kulcs alakú tér, amelyet Bernini félkör alakú oszlopsorai kereteztek kétoldalt, lenyűgöző volt. Michenerre mindig nagy hatással volt Vatikánváros. Tizenkét éve jött először ide dolgozni, a kölni érsek segédpapjaként – a becsületét próbára tette Katerina Lew, de az eltökéltsége megerősödött. Visszaemlékezett, hogyan járta be és fedezte föl magának a falak által bekerített 108 hektárt, és miként csodálta meg mindazt, amit két évezred szüntelen építkezése létrehozott. A miniállam nem azoknak a domboknak egyikén telepedett meg, amelyekre Rómát először építették, hanem a Mons Vaticanus tetejére települt, a hét közül annak az egyetlennek a tetejére, amelynek ősi nevére az emberek még emlékeztek. A Vatikánnak nem volt még kétszáz állampolgára sem, és még ennél is kevesebbnek volt vatikáni útlevele. Senki sem született a falai között, a pápákon kívül alig valaki halt meg ott, és még annál is kevesebbeket temettek itt el. Ez volt a világ egyik legutolsó abszolút monarchiája, és Michener különösen ironikusnak találta, hogy a Szentszék ENSZ-képviselője nem írhatta alá az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatát, mert a Vatikánon belül nem létezett vallásszabadság. Végignézett a napsütötte téren, a tévés közvetítőkocsik antennaerdején, és észrevette, hogy a tömeg jobbra fölfelé bámul. Egyesek azt kiáltozták, hogy „Santissimo

Padre”. Szentatyám. Követte a tekintetüket az Apostoli Palota negyedik emeletéig. Az egyik szélső ablak zsalutáblái között megjelent XV. Kelemen arca. Sokan integetni kezdtek. Kelemen visszaintegetett. – Még mindig lenyűgöz, ugye? – mondta mellette egy női hang. Megfordult. Katerina Lew állt tőle néhány lépésnyire. Valahogy az volt az érzése, hogy rá fog találni. Katerina közelebb jött, és belépett az egyik Bernini-oszlop árnyékába. – Cseppet sem változtál. Még mindig imádod az Istenedet. Láttam ezt a szemedben, a tárgyalóteremben. Michener megpróbált mosolyogni, de egyszersmind az előtte álló próbatételre is összpontosítani. – Hogy megy a sorod, Kate? – A nő arcvonásai meglágyultak. – Olyan az életed, amilyennek szeretted volna? – Nem panaszkodhatom. Nem, nem fogok panaszkodni. Terméketlen. Egyszer így minősítetted a panaszkodást. – Ezt jó hallani. – Honnan tudtad, hogy itt leszek ma délelőtt? – Néhány hete láttam az akkreditációs kérelmedet. Megkérdezhetem, hogy milyen kapcsolatban állsz Kealy atyával? – Tizenöt éve nem beszéltünk egymással, és akkor most erről akarsz beszélgetni? – Amikor legutóbb beszéltünk, azt mondtad, hogy soha többé ne beszéljek rólunk. Mert olyan, hogy mi, nem létezik. Csak én és Isten. Úgyhogy arra gondoltam, az talán nem lenne jó társalgási téma.

– De én ezt csak az után mondtam, hogy közölted, visszatérsz az érsekhez, és életedet a továbbiakban mások szolgálatának szenteled. Hogy a katolikus egyház papja leszel. Közel álltak egymáshoz, ezért a férfi hátrább lépett, az oszlopsor árnyékának mélyére. A szeme sarkából észrevette, hogy az őszi napfény megcsillan a Szent Péter-bazilika Michelangelo tervezte kupoláján. – Látom, még mindig jól ki tudsz térni a kérdések elől – mondta aztán. – Azért vagyok itt, mert Thomas Kealy megkért rá. Ő nem hülye. Pontosan tudja, hogy a törvényszék mit tesz majd. – Kinek írsz? – Szabadúszó vagyok. Együtt állítunk össze egy könyvet. Katerina jól írt, különösen a költészetről. Michener mindig is irigyelte ezt a képességét, most pedig többet akart tudni arról, hogy mi történt vele München óta. Tudott egykét dologról. Kisebb alkalmi munkákról különféle európai lapoknál, sosem tartós megbízásokról, még egy amerikai állásáról is. Időnként látta a nevét egy-egy cikk alatt – egyik sem volt jelentős, többnyire vallással kapcsolatos esszék. Többször is kinyomozta, hol van éppen, szerette volna meghívni egy kávéra, de tudta, hogy ez lehetetlen. Ő már választott, és innen nem volt visszaút. – Nem voltam meglepve, amikor olvastam a titkári kinevezésedről – mondta a nő. – Gondoltam, hogy Volkner nem hagy magadra, ha pápává választják.

Elkapta a nő smaragdzöld szemének pillantását, és látta, hogy az érzelmeivel viaskodik, ugyanúgy, mint tizenöt éve. Akkor ő jogot végző pap volt, lelkiismeretes és törekvő, aki erősen kötődött egy német püspök sorsához, akiről egyre többen mondogatták, hogy akár bíboros is lehet. Most meg már arról van szó, hogy esetleg őt emelik a Bíborosi Kollégium tagjává. Nem volt példa nélkül álló, hogy a pápa személyi titkára az Apostoli Palotából egyenesen a bíborvörös fejfedő átvételére menjen. Ő is szeretett volna főpap lenni, a következő Konklávé tagjává válni, Michelangelo és Botticelli freskói alatt hallatni a szavát és szavazni. – Kelemen jó ember – mondta végül. – Bolond – mondta a nő nyugodtan. – Csak valaki, akit a bíborosok addig ültettek a trónra, amíg egyikük eléggé megerősödik ahhoz, hogy elegendő támogatót szerezzen magának. – Honnan ez a megfellebbezhetetlen ítélet? – Tán nincs igazam? Michener elfordult a nőtől, hogy kissé lecsillapodjék. Nézte az árusokat a tér szélén. Katerina mogorvasága a régi volt, harapós megjegyzései ugyanolyan keserűek, amilyenre emlékezett. Már negyvenhez közeledett, de a kor nem sokat enyhített szenvedélyességén. Ezt sosem szerette benne, magából viszont hiányolta. Az ő világában ismeretlen volt az őszinte szókimondás. Olyan emberekkel volt körülvéve, akik meggyőződéssel mondogattak olyasmit, amit sosem gondoltak komolyan. Vagyis hiányzott neki az őszinteség. Mert akkor tudja az ember, hogy hol áll. Szilárd talajon. Nem

pedig folyton futóhomokon, amihez kénytelen volt hozzászokni az utóbbi időben. – Kelemen jó ember, akinek szinte megoldhatatlan feladat nyomja a vállát – mondta. – De ha a drágalátos anyaszentegyház hajlandó lenne picit engedni, a dolgok talán nem lennének ennyire megoldhatatlanok. Elég nehéz úgy vezetni egymilliárd embert, hogy közben mindenkinek el kell ismernie, hogy a pápa a világon az egyetlen ember, aki sosem hibázik. Nem akart dogmákról vitázni a nővel, különösen nem a Szent Péter téren. Alig néhány méternyire tőlük masírozott el két sisakos-tolldíszes svájci gárdista, alabárdjukat magasra emelve. Figyelte, ahogyan a bazilika főkapuja felé tartanak. A dóm hat hatalmas harangja most néma volt, de Michener tudta, hogy nem is olyan sokára már XV. Kelemen halálára kondulnak majd meg. És ez még felháborítóbbá tette Katerina szemtelenségét. Hiba volt az imént elmenni a tárgyalásra, most pedig szóba állni vele. Tudta, mit kell tennie. – Örültem, hogy ismét láttalak, Kate – mondta, és megfordult, hogy elmenjen. – Disznó! Félhangosan köpte ki a sértést, éppen csak hogy Michener meghallja. Az visszafordult, hogy meglássa: komolyan mondta-e. Katerina arcán harciasság tükröződött. Közelebb lépett hozzá, és fojtott hangon azt mondta: – Évek óta nem beszéltünk, és most te csak azt hajtogatod, hogy az egyház milyen gonosz. Ha ennyire

utálod, miért fecsérled arra az idődet, hogy írj róla? Írd meg inkább azt a regényt, amit mindig is akartál. Azt hittem, hogy esetleg, hogy talán meglágyultál egy kicsit. De látom, hogy nem ez történt. – Csodás tudni, hogy egyáltalán törődsz velem. Akkor bezzeg egyáltalán nem érdekeltek az érzéseim, amikor közölted velem, hogy vége. – Muszáj ezt megint megtárgyalnunk? – Nem, Colin. Nincs rá szükség. – Katerina hátrább lépett. – Semmi szükség rá. Ahogyan már te is mondtad: Örültem, hogy ismét láttalak. Egy pillanatig úgy tűnt, a nő hangja sértődött, de aztán villámgyorsan palástolta gyengeségét, ha egyáltalán az volt. Michener a palotára nézett. Most már nagyon sokan kiáltoztak és integettek arrafelé. Kelemen még mindig visszaintegetett. Több tévétársaság is filmezte a jelenetet. – Ő az, Colin – mondta Katerina. – Ő a te problémád. Csak nem tudsz róla. És eltűnt, mielőtt a férfi válaszolhatott volna. HAT 15 ÓRA Valendrea a fülére illesztette a fejhallgatót, az orsós magnón megnyomta a lejátszógombot, és meghallgatta Colin Michener és XV. Kelemen pápa beszélgetését. A pápai lakosztályban elhelyezett lehallgatókészülékek hibátlanul működtek. Sok efféle készülék volt, szerte az Apostoli Palotában. Kelemen megválasztása után helyeztette el ezeket, ami nagyon könnyen ment,

minthogy államtitkárként az ő dolga volt a Vatikán biztonságának felügyelete. Kelemennek igaza volt az imént. Valendrea azt akarta, hogy a jelenlegi pápa még uralkodjon egy ideig, amíg biztosan meg tudja szerezni magának azt a néhány tévelygőt, akire még szüksége van a konklávén. A jelenlegi Bíborosi Kollégiumnak százhatvan tagja van, akik közül csak negyvenhét múlt el nyolcvanéves, vagyis nem választható és nem is szavazhat, ha a konklávé most, harminc napon belül ülne össze. Valendrea meglehetősen biztos volt abban, hogy negyvenöt szavazatra mindenképpen számíthat. Kezdetnek jó, de még messze van a megválasztástól. Legutóbb figyelmen kívül hagyta a szállóigét: aki pápaként vonul be a konklávéra, bíborosként jön ki onnan. Legközelebb azonban nem bíz semmit a véletlenre. A lehallgatókészülékek csupán egyik elemét jelentették annak a stratégiájának, amellyel biztosítani akarta, hogy az olasz bíborosok legközelebb ne ismételjék meg elpártolásukat. Elképesztő, milyen megjegyzéseket engednek meg maguknak az egyház főpapjai nap mint nap! A bűn nem állt tőlük távolabb, mint másoktól; lelküknek nem kevésbé volt szüksége megtisztulásra, mint másoknak. De Valendrea jól tudta, hogy a bűnbánatot néha ki kell kényszeríteni a bűnbeesőből. Nem baj, ha foglalkoztat, Colin. Ő a múltad része. Olyan része, amit nem szabad elfelejtened. Valendrea levette a fejhallgatót, és a mellette ülő férfira pillantott. Paolo Ambrosi atya már több mint egy évtizede állt mellette. Alacsony, karcsú férfi volt,

vékony szálú, szürke hajjal. Orrának görbülete és állának formája Valendreát egy sólyomra emlékeztette, és ez a hasonlóság jól jellemezte a pap személyiségét is. Ritkán mosolygott, s még ritkábban nevetett. Állandóan komor arcot vágott, ami nem zavarta Valendreát, mert Ambrosi szenvedélyes és nagyratörő volt, Valendrea pedig nagyra értékelte mindkét tulajdonságot. – Milyen mulatságos, Paolo, hogy úgy beszélnek németül, mintha azt hinnék, hogy senki más nem érti – Valendrea kikapcsolta a magnót. – A pápánkat is nagyon érdekli az a nő, akivel Michener atya igencsak bizalmas kapcsolatban van. Mesélj róla! Az Apostoli Palota harmadik emeletén, egy ablaktalan szobában ültek, az államtitkári hivatal részére fenntartott hatalmas területen. A magnók és a vevőkészülék itt volt, jól elzárva. Valendrea nem aggódott, hogy bárki is fölfedezné a készülékeket. A több mint tízezer szoba, fogadóterem és hall nagy részét állandóan zárva tartották, úgyhogy kevés esély volt arra, hogy ezt a néhány négyzetmétert leleplezzék. – A neve Katerina Lew. Román szülők gyermeke, akik elhagyták az országot, amikor ő tinédzser volt. Az apja jogászprofesszor volt. Katerina diplomát szerzett a Müncheni Egyetemen és a Belga Nemzeti Főiskolán is. A nyolcvanas évek végén tért vissza Romániába, és ott volt, amikor Ceauşescut megbuktatták. Büszke forradalmár. – Valendrea egy kis gúnyt vett észre Ambrosi szavaiban. – Michenerrel Münchenben találkozott, amikor mindketten egyetemisták voltak. Néhány évig szerelmi kapcsolatuk is volt. – Honnan tudod mindezt?

– Michener máskor is beszélgetett a pápával. Valendrea tudta, hogy míg ő csak belehallgatgatott a fontosabbnak ítélt szalagokba, addig Ambrosi mindent végigvizsgált. – Korábban sosem említetted ezt. – Nem tűnt lényegesnek, amíg a szentatya nem kezdett érdeklődést mutatni a tárgyalás iránt. – Lehet, hogy alábecsültem Michener atyát. Végtére is, ő is ember. Ember, akinek van múltja. Hibái is. Tulajdonképpen tetszik nekem ez az oldala. Mesélj még! – Katerina Lew seregnyi európai kiadványnak dolgozott. Újságírónak nevezi magát, de inkább szabadúszó író. Kapott megbízásokat a Der Spiegeltől, a Herald Tribunetól, meg a londoni Timestól. De egyik se tartott soká. Nézetei a politikában balosak, a vallással kapcsolatban pedig radikálisak. A cikkei nem hízelgők az egyházakra nézve. Társszerzője volt három könyvnek, ebből kettő a németországi zöldekről szólt, egy pedig a franciaországi katolikus egyházról. Egyikből sem adtak el sokat. A nő nagyon intelligens, de fegyelmezetlen. Valendrea ráérzett: – És nyilván ambiciózus is. – Kétszer volt férjnél, miután Michenerrel szétváltak. Mindkét házassága rövid életű volt. Kapcsolata Kealy atyával inkább az ő kezdeményezése volt, mint a papé. Az utóbbi években Amerikában dolgozott. Egyszer csak megjelent Kealy irodájában, és azóta együtt vannak. Valendrea érdeklődése felélénkült: – Szeretők?

– Ezt nehéz lenne megmondani – vonta meg a vállát Ambrosi. – De minthogy láthatóan kedveli a papokat, azt hiszem, igen. Valendrea visszatette a fejhallgatót a fejére, és bekapcsolta a magnót. XV. Kelemen hangja visszhangzott a fülében. Hamarosan megírom a levelet Tibor atyának. Ebben majd írásbeli választ kérek, de ha inkább szóban akar válaszolni, akkor hallgasd végig, kérdezz, amit akarsz, és aztán számolj be nekem mindenről. Levette a fejhallgatót. – Miben mesterkedik ez a vén bolond? Elküldi Michenert egy nyolcvanéves paphoz. Mi lehet ezzel a célja? – Ő az egyetlen még élő személy, Kelemenen kívül, aki valóban látta, hogy a Riserva mit tartalmaz a fatimai titokról. Tibor atyának maga XXIII. János adta oda Lucia nővér eredeti szövegét. Valendrea gyomra összeugrott Fatima hallatán. – Tudod, hol található ez a Tibor? – Van egy címem Romániában. – Ezt közelebbről is meg kell vizsgálnunk. – Értem. Csak azt nem, hogy miért. Valendrea nem akart magyarázkodni. Legalábbis addig nem, amíg van más választása. – Azt hiszem, helyes lenne követni Michener útját. – Úgy gondolod, hogy Katerina Lew segíthetne? – vigyorgott Ambrosi. Többször is végiggondolta a dolgot, latolgatva mindazt, amit Michenerről megtudott, és amit most Katerina Lewről megsejtett. – Meglátjuk, Paolo...

HÉT 20 ÓRA 30 PERC Michener a Szent Péter-bazilika nagyoltárja előtt állt. A templom már zárva volt, zajt mindössze a takarítószemélyzet keltett, amikor a hatalmas mozaikpadlót súrolta. Nekidőlt a masszív emelvénynek, és figyelte, ahogyan a munkások tisztítják a lépcsőket, eltakarítják a napi piszkot. Az egész kereszténység teológiai és művészeti középpontja ott volt mögötte, Szent Péter sírjában. Megfordult és fölfelé bámult, Bernini díszes baldacchinójára, aztán még följebb, Michelangelo kupolájába, amely úgy borult az oltár fölé – ahogyan azt egyszer valaki megjegyezte –, mint Isten összekulcsolt keze. A második vatikáni zsinatra gondolt, elképzelve, hogy a körülötte elterülő templomhajó két oldalán többszintes padsorok húzódnak, bennük háromezer bíboros, püspök, pap és teológus a világ szinte összes vallási felekezetéből. Akkoriban, 1962-ben ő éppen elsőáldozás és konfirmálás között volt, katolikus iskolába járt a Georgia állambeli Savannah folyó partján. Semmit sem jelentett számára az, ami tőle csaknem ötezer kilométernyire, Rómában történt. Az évek során látott felvételeket a zsinat megnyitójáról, amint XXIII. János, pápai trónján görnyedezve, arra igyekszik rávenni a hagyományőrzőket és a haladókat, hogy együttműködve dolgozzanak, hogy ez a földi város hasonlítható legyen ahhoz az égi városhoz, ahol az igazság uralkodik. Ez korábban példátlan tett volt. Egy teljhatalmú uralkodó, aki azért hívja össze alattvalóit, hogy utasítsa őket minden megváltoztatására! A delegátusok aztán három

éven át vitatkoztak vallásszabadságról, zsidó hitről, világiasságról, házasságról, kultúráról és a papi létről. A végén pedig az egyház irányvonala változott. Egyesek szerint nem eléggé, mások szerint túlságosan is. De jelentősen – akárcsak az ő élete. Habár Írországban született, az amerikai Georgiában nevelkedett. Tanulmányait Amerikában kezdte és Európában fejezte be. Annak ellenére, hogy mindkét kontinenshez volt köze, az olaszok uralta Kúriában amerikainak tartották. Szerencsére tökéletesen megértette az őt körülvevő, könnyen változó légkört. A pápai palotába érkezése után egy hónapon belül elsajátította a vatikáni túlélés négy alaptörvényét. Első törvény – soha ne jusson eszedbe egyetlen saját ötlet sem. Második törvény – ha valahogyan mégis megtörténik, soha ne mondd ki hangosan. Harmadik törvény – soha, de soha ne írj le egyetlen saját gondolatot sem. Negyedik törvény – semmilyen körülmények között ne írd alá azt, amit bolond fejjel esetleg mégis papírra vetettél. Végignézett a templomon, megcsodálva a harmonikus arányokat, amelyek szinte tökéletes építészeti egyensúlyt teremtettek. Százharminc pápa volt körülötte eltemetve, ő pedig azt remélte, hogy a sírjaik között egy kis békességre lel. A Kelemennel kapcsolatos aggodalmak azonban változatlanul gyötörték. Belenyúlt reverendájába, és elővett két összehajtott papírlapot. Fatimával kapcsolatos összes kutatása a Szűz három üzenetére összpontosított, és ezek szavai voltak azok, amelyek láthatóan nyugtalanították a pápát.

Kihajtogatta a lapokat, és elolvasta Lucia nővér beszámolóját az első titokról. Egyszerre csak egy lángtengert láttunk, és a lángtengerbe merülve láttuk az ördögöket és a kárhozott lelkeket, mintha átlátszó, fekete vagy bronzszínű izzó emberi alakok lettek volna. A látomás csak néhány pillanatig tartott. A második titok közvetlenül az elsőből következett: A poklot láttátok. Ide kerülnek a szegény bűnösök lelkei. Isten meg akarja alapítani a Földön szeplőtelen szívem tiszteletét, hogy megmentse őket. Ha teljesítik kérésemet, sokan megmenekülnek, és béke lesz. A háború is véget ér. Ha azonban nem hagyják abba Isten megbántását, XI. Piusz pápasága alatt egy másik, még szörnyűbb háború kezdődik. Amikor egyik éjjel ismeretlen fény tűnik fel, ismerjétek fel, hogy ez az a nagy jel, amelyet Isten ad nektek. Akkor a világot gonoszsága miatt háborúval, éhséggel, az egyház és a szentatya üldözésével fogja büntetni. Hogy ezt megakadályozzam, eljövök majd, hogy kérjem Oroszország felajánlását szeplőtelen szívemnek, és az elsőszombati engesztelő szentáldozást. Ha kérésemet teljesítik, Oroszország megtér, és béke lesz, ha nem, akkor tévtanait az egész világon el fogja terjeszteni, háborúkat és egyházüldözést fog előidézni, a jó embereket kínozni fogják, a szentatya sokat fog szenvedni, több nemzet megsemmisül, végül azonban szeplőtelen szívem diadalmaskodni fog. A szentatya fölajánlja nekem Oroszországot, és az megtér. A világra pedig békés kor virrad. A harmadik titok volt a legrejtélyesebb mind közül:

A két, már korábban elmondott rész után Miasszonyunk bal oldalán, egy kicsit magasabban, láttunk egy angyalt, bal kezében lángpallossal; szikrázva lángokat bocsátott ki magából, mintha föl akarná gyújtani a világot; de a lángok kialudtak, amikor találkoztak a Miasszonyunk felénk nyújtott jobbjából áradó sugárírással. Az angyal jobb kezével a földre mutatva hangos szóval mondta: „Bűnbánat, bűnbánat, bűnbánat!” Egy igen nagy fényességben, ami Isten, láttunk „valami olyasmit, mintha tükör előtt vonultak volna emberek”, láttunk egy fehérbe öltözött püspököt, „akiről úgy gondoltuk, ő a szentatya”. Sok más püspök, pap, szerzetes és szerzetesnő ment föl egy meredek hegyre, melynek csúcsán nagy kereszt állt fatörzsekből, mintha hántolatlan paratölgy lett volna; a szentatya, mielőtt odaért, egy félig lerombolt, félig düledező városon ment keresztül botladozó léptekkel, s fájdalommal és aggodalommal telve imádkozott az út mentén heverő holtak lelkéért; fölérve a hegy tetejére, térdre borult a nagy kereszt lábánál, és egy csoport katona lőfegyverekkel és nyíllal tüzelve rá, megölte őt. Ugyanígy haltak meg egymás után csoportokban a püspökök, papok, szerzetesek és szerzetesnők, különféle világi emberek, különböző társadalmi osztályokból és állásokból való férfiak és nők. A kereszt két szárnya alatt két angyal állt, mindegyiknél kristály öntözőkanna, melybe összegyűjtötték a vértanúk vérét, s öntözték vele az Istenhez közeledő lelkeket. A mondatok egy költemény misztikus rejtélyességét hordozták, amelyben a jelentések szövevényesek és

többféleképpen értelmezhetők. Teológusok, történészek, összeesküvés-elméletek hívei rukkoltak elő a legkülönfélébb elemzésvariációkkal az elmúlt évtizedekben. De hát ki tudhatna bármit is biztosan? Mégis, valami mélységesen nyugtalanította XV. Kelement ezzel kapcsolatban. – Michener atya! Megfordult. Az egyik apáca, aki a vacsorája készítésével volt megbízva, most feléje sietett. – Bocsásson meg, de a szentatya hívatja. Michener általában Kelemennel vacsorázott, de ma a pápa az Észak-amerikai Püspöki Kar néhány mexikói tagját látta vendégül. Az órájára pillantott. Kelemen hamar visszatért. – Köszönöm, nővér. Máris megyek a lakosztályába. – A pápa most nem ott van. Ez furcsa volt. – A L’Archivio Segreto Vaticanóban. A Riservában. Azt kérte, hogy ott keresse fel. Michener igyekezett palástolni meglepetését. – Rendben. Akkor oda megyek. Végigment a levéltárhoz vezető üres folyosókon. Az, hogy Kelemen megint a Riservában van, problémát jelzett. Tudta, hogy a pápa mit csinál ott. Csak azt nem értette, hogy miért. Így hát addig is szabadjára engedte gondolatait a fatimai jelenségről. Szűz Mária 1917-ben megjelent három pásztorgyereknek a Cova da Iria nevű völgyben, a portugáliai Fatima városához közel. Jacinta és Francisco Marto testvérek voltak. A lány hét-, a fiú kilencéves.

Első unokatestvérük, Lucia dos Santos tízéves volt. Az Istenanya hatszor jelent meg, májustól októberig, mindig a hónap tizenharmadik napján, ugyanazon a helyen, ugyanabban az időben. Az utolsó alkalommal már ezrek voltak tanúi annak, hogy a nap táncot jár az égen, ami isteni bizonyítéka volt annak, hogy a látomások valóságosak. Több mint egy évtized telt el, mire az egyház úgy döntött, hogy a megjelenések jóváhagyásra méltók. A kis látnokok közül kettő azonban nem érte ezt meg. Jacinta és Francisco egyaránt influenzában halt meg, a Szűz utolsó megjelenésétől számított harminc hónapon belül. Lucia azonban igen hosszú életet élt, csak nemrég halt meg, és egész életét apácaként Istennek szentelte. A Szűz ezeket az eseményeket is előre megjósolta, amikor azt mondta: Jacintáért és Franciscóért hamarosan jövök. Te, Lucia, azonban egy ideig még itt maradsz. Jézus téged akar felhasználni, hogy az emberek megismerjenek és szeressenek engem. Júliusi megjelenésekor történt, hogy a Szűzanya három titkot mondott el a három kis látnoknak. Lucia maga árulta el az első két titkot a jelenés utáni napokban, és még az emlékirataiba is beleírta őket, amit aztán az 1940-es években publikáltak. A harmadik titkot csak Jacinta és Lucia hallhatta. Francisco valamiért ki volt rekesztve ebből a kiváltságból, de a Szűz megengedte Luciának, hogy Franciscónak is elmondja. Bár a helyi püspök nagyon igyekezett rávenni őket, hogy árulják el a harmadik titkot, a gyerekek erre nem voltak hajlandók. Jacinta és Francisco a sírba vitte magával az

információt, bár Francisco 1917 októberében annyit elárult egy riporternek, hogy a harmadik titok „a jó lelkek érdekében szól, és sokan szomorúak lennének, ha ismernék”. Luciára maradt, hogy őrizze az utolsó üzenet titkát. Bár általában jó egészségnek örvendett, 1943-ban egy makacsul visszatérő mellhártyagyulladás csaknem véget vetett az életének. A helyi püspök, egy Da Silva nevű főpap, megkérte, hogy írja le a harmadik titkot, és aztán tegye egy lepecsételt borítékba. Lucia eleinte ellenkezett, de 1944 januárjában a Szűz megjelent neki a tuyi kolostorban, és azt mondta, hogy az Isten akarata, hogy írja le ezt az utolsó üzenetet is. Lucia leírta a titkot, aztán egy borítékba tette a lapokat, és lepecsételte. Arra a kérdésre, hogy mikor lehet majd közzétenni, csak azt válaszolta, hogy 1960-ban. A borítékot eljuttatta Da Silva püspöknek, aki azt egy nagyobb borítékba tette, viasszal lepecsételte, és az egyházmegye páncélszekrényébe rakta, ahol tizenhárom éven át pihent. A Vatikán 1957-ben azt kérte, hogy Lucia nővér valamennyi írását, köztük a harmadik titokról szólót is, küldjék Rómába. Amint megérkezett, XII. Piusz pápa a harmadik titkot tartalmazó borítékot egy fadobozba tette, amelyen a SECRETUM SANCTI OFFICIO, vagyis a Szentszék Hivatalának Titka felirat szerepelt. A doboz két évig állt XII. Piusz íróasztalán, de a pápa sohasem olvasta el a boríték tartalmát. Aztán 1959 augusztusában a dobozt végre felnyitották, és a viasszal továbbra is lepecsételt kettős borítékot átadták XXIII. János pápának. 1960 februárjában a

Vatikán kiadott egy kurta közleményt, amelyben mindössze az állt, hogy a harmadik fatimai titok továbbra is pecsét alatt marad. Semmi egyebet nem közöltek. Pápai utasításra Lucia nővér kézírásos szövegét visszatették a fadobozba, és elhelyezték a Riservában. XXIII. János óta mindegyik pápa járt a titkos levéltárban, és felnyitotta a dobozt, de egyikük sem fedte fel a titkot. Egészen II. János Pálig. Amikor egy merénylő golyója 1981-ben majdnem kioltotta életét, arra a következtetésre jutott, hogy egy óvó anyai kéz irányította a lövedék útját. Tizenkilenc évvel később, a Szűzanya iránti tisztelete jeléül, elrendelte a harmadik titok nyilvánosságra hozatalát. Hogy elejét vegyék minden vitának, a szöveggel együtt publikáltak egy negyvenoldalas elemzést is a Szűzanya bonyolult metaforáiról. És mellékeltek hozzá fényképeket is Lucia nővér eredeti kéziratáról. A sajtó egy ideig lelkesedett, aztán az érdeklődés elenyészett. A találgatásoknak vége szakadt. Már kevesen emlegették az egész ügyet. Csak XV. Kelement aggasztotta továbbra is. Michener belépett a levéltárba, és elhaladt az éjszakai ügyeletes mellett, aki csak futólag biccentett feléje. A mögötte lévő, boltozatos olvasóterem most sötétségbe burkolódzott. Sárgás fény szivárgott a helyiség túlsó végéből, ahol a Riserva rácsos kapuja tárva állt. A kapu előtt Maurice Ngovi bíboros állt, karját skarlátvörös reverendája alatt összefonva. Keskeny csípőjű férfi volt, arcán jól tükröződtek életének megpróbáltatásai. Göndör haja már ritkult és őszült,

fémkeretes szemüvege mögött pedig egy állandó figyelmet tükröző szempár ült. Bár még csak hatvankét éves volt, ő volt Nairobi érseke, az afrikai bíborosok rangidőse. Nem címzetes püspök volt, akinek adományoztak egy tiszteletbeli egyházkerületet, hanem ténylegesen dolgozó főpap, aki aktívan vezette a Szaharától délre eső legnagyobb katolikus gyülekezetet. Egyházmegyéjével a napi kapcsolata akkor szakadt meg, amikor XV. Kelemen Rómába rendelte, és megbízta a katolikus oktatás gyülekezetének irányításával. Ekként Ngovi kapcsolatba került a katolikus oktatás minden ágával, püspökök és papok elé került, hogy együttműködjenek abban, hogy a katolikus iskolák, egyetemek és szemináriumok a Szentszék elvárásainak megfelelően működjenek. A korábbi évtizedekben konfrontáló posztokon dolgozott, amiért Olaszországon kívül nehezteltek rá, de a második vatikáni zsinat újító szelleme megváltoztatta ezt az ellenséges hozzáállást is – ahogyan Maurice Ngovi és a hozzá hasonlók csillapítani tudták a feszültségeket, miközben megtartották a hagyományos szabályokat is. A lelkes munkakedv és a megnyugtató személyiség volt az a két ok, amiért Kelemen kinevezte Ngovit. És még egy: hogy minél többen megismerjék ezt a nagyszerű bíborost. Hat hónappal ezelőtt Kelemen adott neki még egy titulust – a camerlengót, vagyis kamarás-bíborosit. Ez azt jelentette, hogy Kelemen halála után Ngovi fogja kormányozni a Szentszéket két héten át, amíg össze nem ül a pápaválasztó testület. Ez csupán ügyvezetői tisztség volt, főleg protokolláris jellegű, de nagyon

fontos is, minthogy biztosította, hogy Ngovi kulcsszerepet játsszék a következő konklávén. Michener és Kelemen többször is beszélgetett már a következő pápa személyéről. Ha a történelemből tanulni lehet, akkor az ideális jelölt egy ellentmondásoktól mentes, több nyelvet beszélő, kúriai tapasztalatokkal felruházott férfi kell hogy legyen, lehetőleg egy olyan nemzet érseke, amely nem nagyhatalom. Három sikeres római évvel a háta mögött Ngoviban megvoltak mindezek a jegyek – és ugyanezt a kérdést tették föl újból és újból a harmadik világbeli bíborosok: nem lenne itt az ideje egy színes bőrű pápának? Michener a Riserva bejáratához közeledett. Bent XV. Kelemen egy ősrégi széf előtt állt, amely tanúja volt Napóleon fosztogatásainak is. A páncélterem kettős ajtaja nyitva állt, látni engedve a bronzfiókokat és – polcokat. Kelemen kinyitotta az egyik rekeszt. Egy fadoboz vált láthatóvá. A pápa egy papírlapot szorongatott reszkető kezében. Michener tudta, hogy Lucia nővér eredeti fatimai írását még mindig ebben a fadobozban tartják, de azt is tudta, hogy van ott egy másik papírlap is. Az eredeti portugál üzenet olasz fordítása, amit azután készítettek, hogy XXIII. János 1959-ben először elolvasta a szöveget. Az a pap, aki ezt a munkát elvégezte, újoncként dolgozott az államtitkári hivatalban. Andrej Tibor atya. Michener olvasta vatikáni tisztviselők emlékirataiban, amelyek a levéltári anyagokról szóltak, hogy Tibor atya személyesen nyújtotta át XXIII. János pápának a

fordítást, aki elolvasta, azután elrendelte, hogy a fadobozt, benne a fordítással, pecsételjék le. Most pedig XV. Kelemen meg akarja találni Andrej Tibor atyát. – Aggasztó ez – súgta Michener, szemét továbbra is a Riservában álló alakra függesztve. Ngovi bíboros mellette állt, de nem szólt semmit. Ehelyett az afrikai megragadta a karját, és odább húzta, a könyvespolcok felé. Ngovi egyike volt azon keveseknek a Vatikánban, akiben ő és Kelemen is feltétel nélkül megbízott. – Mit keresel itt? – kérdezte a bíborost. – Ide hívattak. – Azt hittem, Kelemen az Észak-amerikai Püspöki Karral tölti az estét. – Michener továbbra is csak suttogott. – Velük volt, de aztán váratlanul otthagyta őket. Fél órája fölhívott, és azt mondta, hogy jöjjek ide hozzá. – Két héten belül már harmadszor jár itt. Ez biztosan másoknak is feltűnik. Ngovi bólintott. – Szerencsére ebben a páncélteremben rengeteg minden van. Nehéz pontosan megállapítani, hogy mit csinál itt. – Nagyon aggaszt engem ez az egész, Maurice. Különösen viselkedik. – Michener csak magánbeszélgetésekben törte meg a protokollt, és szólította keresztnevén a bíborost. – Egyetértek. És minden kérdezősködésemre talányosan felel. – Az utóbbi hónapot azzal töltöttem, hogy felkutattam Szűz Mária összes feljegyzett megjelenését. Elolvastam

az összes beszámolót, amit tanúktól és látnokoktól följegyeztek. Sose gondoltam volna, hogy ilyen sok égi látogatás történt. Ő pedig minden egyes megjelenés összes részletéről tudni akar, a Szűz által kiejtett valamennyi szóról. De nem hajlandó elárulni, hogy miért. Csak folyton visszatér ide. – Megcsóválta a fejét. – Valendrea hamarosan tudni fog mindenről. – Ő és Ambrosi is a Vatikánon kívül töltik az estét. – Az nem számít. Meg fogja tudni. Néha már azon töprengek, hogy vajon nem mindenki neki jelent-e itt. Egy fedél kattanása hallatszott a Riservából, majd egy fémajtó csapódása. Egy pillanattal később Kelemen jelent meg a kapuban. – Meg kell találni Tibor atyát. Michener előbbre lépett. – A nyilvántartó hivataltól megtudtam a pontos tartózkodási helyét Romániában. – Mikor indulsz? – Holnap este vagy a következő reggel, a járatoktól függően. – Azt akarom, hogy ennek az útnak a híre hármunk között maradjon. Vegyél ki szabadságot. Értetted? Michener bólintott. Kelemen hangja sem erősödött a suttogásnál hangosabbra. Kíváncsi lett. – Miért beszélünk ilyen halkan? – Nem is vettem észre. Michener rosszallást vélt fölfedezni a pápa hangjában. Mintha nem lett volna szabad rákérdeznie. – Colin! Te és Maurice vagytok az egyedüliek, akikben teljes mértékben megbízom. Kedves bíboros barátom nem tud feltűnés nélkül külföldre utazni, mert most már

túl közismert, túl fontos személyiség ahhoz. Így hát egyedül te végezheted el ezt a feladatot. Michener a Riserva felé intett. – Miért jársz állandóan oda? – A szövegek odavonzanak. – Őszentsége II. János Pál az ezredfordulón felfedte a harmadik fatimai üzenetet a nagyvilág előtt – mondta Ngovi. – Előtte pedig papok és tudósok bizottsága vizsgálta meg. Én is benne voltam ebben a bizottságban. A szöveget lefényképezték, és közzétették világszerte. Kelemen nem válaszolt. – Nem lehet, hogy egy bíborosi bizottság tudna segíteni a problémán, bármi legyen is az? – kérdezte Ngovi. – Éppen a bíborosoktól tartok leginkább. – És mit remélsz megtudni egy öreg romániai paptól? – kérdezte Michener. – Küldött nekem valamit, amire föl kellett figyelnem. – Nem emlékszem, hogy bármi is érkezett volna tőle – mondta Michener. – Nem a szokásos diplomáciai küldemények között volt. A bukaresti nuncius küldte, lepecsételt borítékban. A küldője azt állította, hogy ő fordította le a Szűz szavait János pápának. – Mikor? – kérdezte Michener. – Három hónapja. Michenernek eszébe jutott, hogy Kelemen ekkortájt kezdett rendszeresen ellátogatni a titkos levéltárba. – Most már tudom, hogy az illető igazat mond, úgyhogy nincs szükség a nuncius bevonására. El kell menned Romániába, hogy magad ítéld meg, milyen ez a Tibor atya. A véleményed nagyon fontos számomra.

– Szentatyám... Kelemen tiltólag emelte föl a kezét. – Nem óhajtok többé egyetlen kérdést sem ezzel kapcsolatban. És haragos arckifejezés kísérte a megjegyzést, ami igen szokatlan volt Kelemen részéről. – Rendben – mondta Michener. – Megtalálom Tibor atyát, szentatyám. Efelől nyugodt lehetsz. Kelemen visszafelé pillantott, a Riservára. – Az elődeimnek egyáltalán nem volt igazuk. – Milyen vonatkozásban, Jakob? – kérdezte Ngovi. Kelemen visszafordult, és szeme szomorúan, elgondolkodva meredt a távolba. – Semmilyen vonatkozásban, Maurice. NYOLC 21 ÓRA 45 PERC Valendrea élvezte ezt az estét. Ambrosi atyával együtt két órával ezelőtt hagyták el a Vatikánt, és hivatali kocsijukon az egyik kedvenc éttermükbe, a La Marcellóba hajtattak. Az itteni articsókás borjúszív volt vitathatatlanul a legfinomabb egész Rómában. A babból és zöldségekből álló ribollita, ez a toszkánai leves, meg a kenyér a gyermekkorát juttatta eszébe. Ráadásul a citromfagylalt mandarinöntettel, amit desszertnek fogyasztottak, minden először betérőt visszatérésre ösztönöz. Már évek óta rendszeresen vacsorázott itt, saját asztalánál, az épület hátsó részében. A tulajdonos tökéletesen ismerte, hogy milyen borokat szeret, és hogy zavartalanul akar lenni. – Kitűnő este – mondta Ambrosi.

A fiatalabb pap Valendreával szemben ült a hosszú Mercedes kupé hátsó részében. Ezzel a kocsival már számtalan diplomatát fuvaroztak körbe az Örök Városban – még az Egyesült Államok elnökét is, aki tavaly ősszel látogatott ide. A terjedelmes utasfülkét tejüveg választotta el a sofőr ülésétől. Az ablaküvegek mind sötétre színezettek és golyóállók voltak, a kocsi oldalát és alját pedig acélborítás erősítette. – Igen, az. – Valendrea éppen egy cigarettát szívott, élvezve, hogy a nikotin kellemesen árasztja el az ereit egy nagyszerű vacsora után. – Mit tudtunk meg Tibor atyáról? Szándékosan beszélt többes szám első személyben, mintegy gyakorolva azt, amiről remélte, hogy a következő években majd sűrűn megteheti. A pápák évszázadokon át így beszéltek. II. János Pál volt az első, aki elhagyta ezt a szokást, XV. Kelemen pedig hivatalosan is elvetette. De ha a jelenlegi pápa eltökélte is, hogy megszüntet minden sok évszázados hagyományt, Valendrea ugyanilyen eltökélt volt abban, hogy majd visszaállítja őket. Vacsora alatt nem kérdezett semmi olyasmit Ambrositól, ami egyébként foglalkoztatta, mert tartotta magát ahhoz az elvhez, hogy vatikáni ügyekről kizárólag a Vatikánban beszéljenek. Túl sok embert látott már elbukni egy-egy meggondolatlan megjegyzés miatt, ráadásul közülük kettőnek a bukását éppen ő maga segítette elő. Autója azonban vatikáni területnek számított, Ambrosi pedig naponta ellenőrizte, hogy mentes bármiféle lehallgatókészüléktől.

Lágy Chopin-melódia áradt a CD-lejátszóból. A zene ellazította, és egyúttal elfedte a beszélgetést bármilyen hordozható lehallgatókészülék elől. – A neve Andrej Tibor – kezdte Ambrosi. – A Vatikánban 1959-től 1967-ig dolgozott. Ez után nem keltett feltűnést egyik gyülekezetben sem, ahol papként tevékenykedett. Jelenleg Romániában él, és a nyugdíját havonta kapja, egyéb illetményeivel együtt. Valendrea mélyet szívott a cigarettájából. – Vagyis a mai nap vizsgálatának tárgya az, hogy Kelemen mit akarhat ettől az idős paptól. – Nyilván Fatimával kapcsolatos. Éppen megfordultak a Via Milazzón és lefelé haladtak a Via Dei Fori Imperialin, a Colosseum felé. Valendreának nagyon tetszett, hogy Róma ragaszkodik múltjához. Nagyon könnyen el tudta képzelni, milyen öröm és elégedettség tölthetett el császárokat és pápákat, amikor azt látták, hogy milyen látványosan gyönyörű városon uralkodnak. Egy napon majd ő is megérzi ennek az ízét. Sosem fog megelégedni a bíborosok skarlátszínű fejfedőjével, a birétummal. Ő camaurót akar viselni, ami csak a pápákat illeti meg. Kelemen régimódinak nevezte, és elvetette ezt a fejfedőt. Pedig a vörös bársonyból készült, hermelinprémmel szegélyezett sapka lesz majd az egyik jele annak, hogy a császári stílusú pápaság föltámadt. Nem lesz többé megengedve, hogy nyugati és harmadik világbeli katolikusok felhígítsák a latin dogmákat. Az egyházat ma már jobban foglalkoztatja, hogy alkalmazkodjék a világhoz, mint az, hogy védelmezze a hitet. Az iszlám, a hinduizmus, a buddhizmus és

számtalan kis protestáns szekta hatalmas darabokat hasított ki a katolikus tagságból. Ez mind az ördög műve. Az egyetlen igaz apostoli egyház gondokkal küszködik, de ő tudta, hogy mire lenne szüksége – egy erős kézre. Olyanra, amely biztosítja, hogy a papok engedelmeskedjenek, a hívek maradjanak, a bevételek pedig ismét növekedjenek. És ezt ő készségesen megmutatná... Érezte, hogy megbökik a térdét, és visszafordult, a kocsi belseje felé. – Eminenciás uram, pont előttünk van – mondta Ambrosi, és kimutatott. Ismét kinézett az ablakon, és ahogy fordultak, egy sor kávézót, bisztrót és fényes diszkót látott. Az egyik mellékutcában, a Via Frattinán voltak. A járdákon nyüzsögtek az éjszakai járókelők. – Itt lakik a nő, ebben a hotelban, előttünk – mondta Ambrosi. – A biztonsági irodának leadott akkreditációs kérelemben láttam a címet. Ambrosi megint gondos volt, mint mindig. Valendrea meg akarta kockáztatni, hogy bejelentés nélkül fölkeresse Katerina Lewet, és azt remélte, hogy ez a kései óra talán a minimálisra szorítja a kíváncsiskodó tekintetek számát. Azon még gondolkodott, hogy pontosan miként lépjen kapcsolatba vele. Azt nem igazán akarta, hogy látványosan vonuljon be a szobájába. Azt sem, hogy Ambrosi tegye ezt. De aztán észrevette, hogy egyikre sem lesz szükség. – Talán maga az Úr kíséri figyelemmel a próbálkozásunkat – mondta, és egy nőre mutatott, aki a

járdán a hotel borostyánnal befuttatott bejárata felé tartott. – Minden a jó időzítésen múlik – mosolyodott el Ambrosi. Szólt a sofőrnek, hogy menjen el a hotel bejárata előtt, és húzódjon le a nő mellé. Valendrea megnyomott egy gombot, és a hátsó ablak leereszkedett. – Ms. Lew! Alberto Valendrea bíboros vagyok. Talán emlékszik rám a délelőtti tárgyalásról. A nő megállt, és szembefordult a kocsi ablakával. A teste kicsi volt, de ruganyos. Ahogyan viselkedett, ahogy szilárdan megállt és fogadta a megszólítást, ahogyan a vállát tartotta és a nyakát görbítette, mindez arra utalt, hogy „több van benne”, mint amire a termete alapján számítani lehetne. Volt a viselkedésében valami laza vonás, mintha a katolikus egyház egyik legfőbb vezetője – maga az államtitkár – naponta szólítaná őt le. De Valendrea még valamit megérzett benne. Ambíciót. És ennek felismerése rögtön meg is nyugtatta. Lehet, hogy még annál is egyszerűbben fog menni, mint ahogyan azt gondolta. – Nem beszélgethetnénk egy kicsit? Esetleg itt, a kocsiban? A nő visszamosolygott. – Hogyan is utasíthatnék vissza egy ilyen szíves invitálást a vatikáni államtitkártól! Valendrea kinyitotta az ajtót, és odább csúszott a bőrülésen, hogy helyet hagyjon a nőnek. Katerina beszállt, és kigombolta gyapjúval szegélyezett kabátját. Ahogy elhelyezkedett az ülésen, Valendrea észrevette, hogy egy hatalmas csat díszíti a szoknyáját.

A Mercedes egy kissé előbbre araszolt, majd megállt egy keskeny utcácskában. A tömeg elmaradt mögöttük. A sofőr kiszállt, és visszament a sarokra. Valendrea tudta, hogy nem fogja engedni, hogy más autó beforduljon az utcába. – Ő Paolo Ambrosi atya, legfőbb asszisztensem az Államtitkári Hivatalban. Katerina megrázta Ambrosi kinyújtott kezét. Valendrea észrevette, hogy Ambrosi tekintete ellágyul, éppen annyira, hogy az megnyugtassa a vendéget. Paolo jól tudta, hogyan kell kezelni a helyzetet. – Beszélnünk kell önnel – mondta Valendrea – egy fontos ügyről, amelyben remélhetően a segítségünkre lesz. – Nem látom, miben tudnék én segíteni egy olyan magas állású valakinek, mint ön, eminenciás uram. – Ön ott volt a ma délelőtti tárgyaláson. Feltételezem, hogy Kealy atya kérte erre... – Hát erről van szó? Attól tart, hogy rossz sajtóvisszhangja lesz a dolognak? Valendrea igyekezett bűnbánó képet vágni. – Minthogy annyi riporter volt ott, biztosíthatom, hogy nem az esetleges rossz sajtóvisszhangról van szó. Kealy atya sorsa már eldöntött tény, erről nyilván ő is, ön is és az egész sajtó meggyőződhetett. Most sokkal fontosabb dologról van szó, mint csupán egy eretnek ügyéről. – Amit most mondani készül, azt megírhatom? Valendrea elmosolyodott.

– Nem tud kibújni az újságíró bőréből! Nem, Ms. Lew, amit mondok, abból semmi sem írható meg. Továbbra is érdekli a dolog? Várt, hogy a nő csendben megfontolhassa a szavait. Most kell az ambíciónak felülkerekednie a józan észen. – Rendben – mondta Katerina. – Bizalmas közlés. Folytassa. Valendrea meg volt elégedve. Eddig minden jól ment. – Colin Michenerről van szó. A nő szeme nagyra nyílt a meglepetéstől. – Igen, tudok az ön viszonyáról a pápa személyi titkárával. Elég komoly dolog ez egy papnál, pláne az ő pozíciójában. – De hiszen az már réges-régen volt! A nő hangjában visszautasítás csengett. Talán most, gondolta Valendrea, most jött rá, hogy miért bíztam meg az előbbi ígéretében – a dolog őróla szól, nem a férfiról. – Paolo tanúja volt az ön és Michener ma délutáni találkozásának a téren. Ami egyáltalán nem volt szívélyes. Disznó; ha jól emlékszem, ezt mondta rá. Katerina az asszisztensre pillantott. – Nem emlékszem, hogy láttam volna ott. – A Szent Péter tér igen nagy – mondta halkan Ambrosi. – Talán azon töpreng, hogyan hallhatta meg? – folytatta Valendrea. – Ön szinte csak suttogott. Paolo azonban kitűnően tud szájról olvasni. És ez a képessége néha nagyon jól jön, nem gondolja? – A nő láthatóan nem tudott mit válaszolni erre, úgyhogy várt egy kicsit, mielőtt folytatta. – Ms. Lew, nem szeretnék fenyegetőnek tűnni. Michener atya hamarosan útnak

indul, a pápa megbízásából. Nekem az ön segítségére van szükségem ezzel az utazással kapcsolatban. – Mit tehetnék én? – Valakinek meg kéne figyelnie, hogy Michener hová megy, és mit csinál. Ön ideális lenne erre a feladatra. – És miért vállalkoznék erre? – Mert volt idő, amikor ő fontos volt önnek. Talán szerette is. Esetleg még most is. Michener atyához hasonlóan sok papnak volt már dolga nőkkel. Ez korunk szégyene. Ezek a férfiak nem törődnek az Istennek tett esküjükkel. – Egy pillanatnyi szünetet tartott. – Vagy a nők érzéseivel. Érzem, hogy ön nem szeretné, ha bárki is fájdalmat okozna Michener atyának. – Kivárt, hogy a szavak leülepedjenek a nőben. – Úgy gondoljuk, hogy egy olyan probléma van kialakulóban, amely sérülést okozhat neki. Nem fizikai értelemben, persze, de súlyosan érintheti az egyházban betöltött pozícióját. Egész karrierjét veszélyeztetheti. Én megpróbálom ezt elhárítani. Ha valakit a Vatikánból bíznék meg most ezzel a megfigyeléssel, akkor ez órákon belül kitudódna, és az egész ügyet veszélybe sodorná. Én kedvelem Michener atyát. Nem szeretném, ha derékba törne a karrierje. Ezért van szükség arra, hogy titokban védelmezzük, és erre ön alkalmas. Katerina Ambrosira mutatott. – Miért nem küldi ezt a padrét? Valendreának tetszett a nő pimaszsága. – Ambrosi atya túlságosan ismert ahhoz, hogy végrehajthassa ezt a feladatot. Külön szerencse, hogy Michener atyát az útja Romániába vezeti, amit ön

nagyon jól ismer. Úgyhogy ott nyugodtan megjelenhet, anélkül hogy ő különösebben gyanakodhatna. Már ha egyáltalán tudomást szerezne az ön jelenlétéről. – És mi a célja ennek a látogatásnak a szülőhazámban? Valendrea elhessentette a kérdést. – Ez csak félrevinné a megbízatását. Csak figyeljen! Így nem értelmezhetjük majd félre a megfigyeléseit. – Vagyis nem hajlandó elárulni nekem az út célját. – Pontosan. – És nekem mi hasznom lenne abból, ha mindezt megtenném önnek? Valendrea kuncogott egyet, amint előhúzott egy szivart a kocsiajtó egyik zsebéből. – XV. Kelemen sajnos már nem lesz sokáig köztünk. Közeleg egy újabb konklávé ideje. Amikor ez bekövetkezik, biztosíthatom, hogy lesz egy barátja, aki több mint elegendő információval tudja majd ellátni ahhoz, hogy a riportjait megbecsülés és irigység kísérje újságíróberkekben. Talán annyira is, hogy ismét foglalkoztatni akarják azok a kiadók, amelyek korábban elengedték önt. – Most meg kellene ijednem attól, hogy ennyi mindent tud rólam? – Nem szándékozom megfélemlíteni, Ms. Lew, csak szeretném megszerezni a segítségét, amiért olyasmit kap cserébe, ami minden újságíró leghőbb vágya. Meggyújtotta a szivart, és mélyet szippantott belőle. Nem bajlódott azzal, hogy leeressze az ablakot, mielőtt kifújja a vastag füstfelhőt. – Ez az ügy nagyon fontos önnek – mondta a nő.

Valendrea felfigyelt a megfogalmazásra. Nem „fontos az egyháznak”, hanem „fontos önnek”. Úgy döntött, hogy még egy cseppnyi igazságot árul el. – Legyen elég annyi, hogy hajlandó voltam ezért Róma utcáira is lejönni. Biztosíthatom, hogy megtartom majd, amit ígértem. A következő konklávé hatalmas esemény lesz, önnek pedig megbízható, első kézből való információi lesznek. Úgy tűnt, a nő még mindig tusakodik önmagával. Talán arra gondol, hogy Colin Michener lesz az a névtelen vatikáni forrás, akit idézhet majd az értesüléseinek igazolására. Pedig itt van egy jó lehetőség. Egy hasznot hajtó ajánlat. És mindez egy rendkívül egyszerű feladatért. Nem kérte, hogy lopjon, hazudjon vagy csaljon. Csak utazzon haza, és néhány napig tartsa szemmel a volt barátját. – Hadd gondolkozzam rajta – mondta végül a nő. Valendrea ismét nagyot szívott a szivarjából. – Nem tudok sokáig várni. Hamar bekövetkeznek az események. Holnap, mondjuk délután kettőkor, fölhívom a hotelban a válaszért. – Feltéve, hogy vállalom, hogyan számolok majd be arról, hogy mit tapasztaltam? – Az asszisztensem majd megkeresi önt – mutatott Ambrosira. – Engem viszont soha ne próbáljon megkeresni. Érti? Ő majd megtalálja önt. Ambrosi összefonta a karját fekete reverendája előtt, és Valendrea hagyta, hogy kiélvezze a pillanatot. Azt akarta Katerina Lew tudomására hozni, hogy ezt a papot nem ajánlatos maga ellen fordítania, és Ambrosi kemény póza jól tükrözte ezt az üzenetet. Mindig is

szerette ezt a határozottságot Paolóban. A nyilvánosság előtt visszahúzódó, a magánszférában viszont heves. Valendrea benyúlt az ülés alá, és elővett egy borítékot, amelyet rögtön át is nyújtott vendégének. – Tízezer euró a repülőjegyre, szállodára, akármire. Ha úgy dönt, hogy segít nekem, nem kívánhatom, hogy ezt a saját pénzéből tegye. Ha pedig nemet mond, akkor tartsa meg a költségeire. Átnyúlt a nő előtt, és kinyitotta az ajtót. – Nagyon örültem a beszélgetésünknek, Ms. Lew. Katerina kiszállt, kezében a borítékkal. Valendrea kinézett mellette a sötétbe, és azt mondta: – A hotelja visszafelé az első utcában van, balra. További jó estét! A nő szótlanul elsétált. Valendrea behúzta az ajtót, és felsóhajtott: – Annyira előre látható volt. Most azt akarja, hogy várjunk. Pedig nem kétséges, hogy mit fog tenni. – Túlságosan is könnyen ment – mondta Ambrosi. – Éppen ezért akarom, hogy te is elmenj Romániába. Ezt a nőt szemmel kell tartani, és őt könnyebb követni, mint Michenert. Már megbeszéltem az egyik támogató hívünkkel, hogy rendelkezésünkre bocsát egy magánrepülőt. Reggel indulsz. Minthogy tudjuk, Michener hová igyekszik, legyél te ott előbb, és várj. Holnap estére ott kell lennie, vagy legkésőbb holnaputánra. Maradj láthatatlan, de tartsd szemmel a nőt, és add értésére, hogy elvárunk valamit cserében a befektetésünkért. Ambrosi bólintott.

A sofőr visszatért, és a volán mögé ült. Ambrosi megkopogtatta az üveget, az autó pedig elindult vissza, a via felé. Valendrea kicsit meg akart feledkezni a munkáról. – Most, hogy végeztünk az intrikákkal, jólesne egy konyak, meg egy kis Csajkovszkij-muzsika, lefekvés előtt. Mit szólsz hozzá, Paolo? KILENC 23 ÓRA 50 PERC Katerina lecsusszant Tom Kealy atyáról, és megpihent. A pap már várt rá, amikor feljött a szobájába, és érdeklődéssel hallgatta a beszámolót váratlan találkozásáról Valendrea bíborossal. – Ez jólesett, Katerina – mondta Kealy. – Mint mindig. A nő a férfi arcvonásait vizsgálta a félig összehúzott függönyökön átszüremlő, sárgás fényben. – Délelőtt megfosztanak a papi galléromtól, este meg ágyba döntenek. Ráadásul pont a legszebb nő teszi ezt. – Ez valahogy kiegyenesíti a dolgokat. Kealy felkuncogott. – Így is lehet mondani. Kealy tudott mindent Katerina és Michener kapcsolatáról. A nőnek jólesett, hogy kiöntheti a szívét valakinek, akiről azt gondolta, hogy megértheti. Ő tette meg az első lépést, amikor peckesen besétált Kealy virginiai parókiájára, hogy interjút kérjen. Akkor éppen az Egyesült Államokban dolgozott szabadúszóként néhány olyan folyóiratnak, amelyeket érdekeltek a radikális vallási elképzelések. Nem sokat keresett, éppen csak annyit, hogy megéljen belőle, de úgy gondolta, hogy Kealy sztorijával nagyot dobhat.

Mert itt volt egy pap, aki magával Rómával háborúzott egy olyan kérdésben, amely az összes nyugati katolikust foglalkoztatta. Az észak-amerikai egyház kétségbeesetten igyekezett megtartani a híveket. A pedofil papokról és gyermekmolesztálásokról szóló hírek rengeteget ártottak az egyház hírének, és Róma kényeskedő reagálása csak tovább bonyolította a már amúgy is nehéz helyzetet. A papi házasság, a homoszexualitás és a fogamzásgátlás elítélése pedig még tovább fokozta a népszerűtlenséget. Kealy már első este elvitte vacsorázni, és nem telt bele sok idő, Katerina már az ágyában volt. Élvezet volt vele csatázni, fizikai és szellemi értelemben egyaránt. Kealy viszonya az egész botrányt kirobbantó nővel már egy éve véget ért. Az asszony belefáradt a közfigyelembe, és nem akart egy esetleges vallási forradalom középpontjában lenni. Katerina nem akart a nyomdokaiba lépni, inkább a háttérben maradt, de közben rögzített többórányi interjút, amiről azt remélte, hogy jó alapanyag lesz egy könyvhöz. A papi nőtlenség elleni pör, ez volt a munkacíme, és Katerina populista támadásnak szánta egy olyan elv ellen, amely Kealy szerint annyira kell az egyháznak, „mint üveges tótnak a hanyatt esés”. A promóciós kampány az egyház legutóbbi támadására, Kealy kiátkozására épül majd. A pap, akit azért fosztottak meg tisztségétől, mert ellenkezett Rómával, most lerakja egy új papság alapjait. Tény, hogy voltak már hasonló nézetek korábban is, de Kealy egy újfajta, merész, népies hangot képviselt. A CNN már azon gondolkodott, hogy

kommentátorként alkalmazza a következő konklávén, mint olyan bennfentest, aki ellenvéleményt tud megfogalmazni az ilyenkor hagyományosan hallható konzervatív szövegekkel szemben. Mindent egybevetve, a kapcsolatuk mindkettőjük számára előnyös volt. De mindez még az előtt történt, hogy a Vatikán államtitkára megkörnyékezte volna a nőt. – Na és Valendrea? Mit gondolsz az ajánlatáról? – kérdezte Katerina. – Valendrea egy önhitt seggfej, aki valószínűleg a következő pápa lesz. Katerina ezt a véleményt már másoktól is hallotta, és ez Valendrea ajánlatát még érdekesebbé tette. – Nagyon érdekli, hogy Colin mit csinál. Kealy megfordult, és szembenézett a nővel. – Be kell vallanom, hogy engem is. Mert vajon mi keresnivalója lehet a pápa személyi titkárának Romániában? – Mert ott semmi érdekes nem lehet? – Jaj, de érzékenyek vagyunk! Bár Katerina sosem tartotta magát hazafinak, mégiscsak román volt, aki büszke is erre. A szülei akkor menekültek el az országból, amikor ő tizenéves volt, de ő aztán később visszatért, és részt vett Ceauşescu önkényuralmának megdöntésében. Ott volt Bukarestben, amikor a diktátor az utolsó beszédét tartotta a Központi Bizottság épületénél. Eredetileg ezt olyan gyűlésnek szánták, amelyen a munkások majd kinyilvánítják támogatásukat a kommunista kormány mellett, de az esemény lázadásba fordult. Ma is hallja a kiabálásokat, amikor kitört a zűrzavar, és puskákkal

felszerelt rendőrök tűntek elő, miközben a hangszórókból előre felvett tapsvihar és üdvrivalgás hallatszott. – Tudom, hogy nehéz elhinned – mondta –, de a valódi forradalom nem az, hogy kozmetikázzuk a dolgokat a kamera előtt, vagy hogy provokatív szövegeket teszünk fel az internetre, vagy ágyba döntünk egy nőt. A forradalom vérontással jár. – Változnak az idők, Katerina. – Az egyházat nem változtathatod meg ilyen könnyen. – Láttad, mennyi újságíró volt ott ma délelőtt? Erről a meghallgatásról világszerte beszámolnak. Az emberek tudomást szereznek arról, hogy mi történik velem. – És ha ez senkit sem érdekel? – Naponta több mint húszezren kattintanak a weboldalunkra. Ez jelentős odafigyelést jelez. A szavaknak nagy ám az erejük. – De a golyóknak is. Én ott voltam azokon a karácsony előtti napokon, amikor románoknak kellett meghalniuk, mire azt a diktátort és a kurva feleségét végre agyonlőtték. – Ha felkértek volna rá, te is meghúztad volna azt a ravaszt, igaz? – Gondolkodás nélkül. Hiszen tönkretették a hazámat. Érzelmek, Tom. Ez mozgatja a forradalmakat. Mély, elviselhetetlen, szenvedélyes érzelmek. – Szóval mi a szándékod Valendreával? – Nincs választásom – sóhajtott a nő. – Meg kell tennem. A férfi fölnevetett.

– Mindig van választás. De hadd találgassak: ez talán jó alkalom lesz arra is, hogy újrakezdhesd Colin Michenerrel? Katerina kezdett rájönni, hogy talán túl sok mindent árult el magáról Tom Kealynek. A férfi biztosította ugyan, hogy soha senkinek nem beszél majd ezekről, de Katerina aggódott. Michener „félrelépése” már nagyon régen történt, de ha most bármi nyilvánosságra kerül, akár igaz, akár nem, az a karrierjét is tönkreteheti. Ő maga nyilvánosan soha nem szólt semmit erről a viszonyról, bármennyire gyűlölte is Michener választását. Egy pillanatig mozdulatlanul ült, a plafonra bámulva. Valendrea azt mondta, hogy egy probléma van kibontakozóban, ami árthat Michener karrierjének. Vagyis ha tud Michenernek segíteni, és eközben saját magának is, akkor miért is ne? – Elmegyek. – Bemerészkedsz a kígyókkal teli verembe – mondta könnyedén Kealy. – De azt hiszem, meg tudsz birkózni ezzel az ördöggel. Mert Valendrea az, nekem elhiheted. Egy törtető disznó. – Amit te kiválóan fel tudsz ismerni. – Nem tudta visszafojtani a megjegyzést. A férfi keze megpihent a nő csupasz lábán. – Lehetséges. De vannak másfajta képességeim is. Elképesztette a férfi arroganciája. Úgy tűnt, semmi sem tudja kihozni a sodrából. Sem a délelőtti meghallgatása, szemben azokkal az ünnepélyes pofát vágó főpapokkal, sem az a kilátás, hogy elveszítheti papi gallérját. Lehet, hogy ez a merészsége volt az, ami eredetileg vonzotta?

Mindegy, Kealy mostanra kezdett fárasztóvá válni. Már kezdett azon gondolkodni, hogy a férfi vajon valaha is komolyan vette-e a papi hivatást. Michenerrel kapcsolatban egy dolog biztos volt – az ő vallásos elkötelezettségét csak bámulni lehetett. Tom Kealy lojalitása csak a pillanatnak szólt. De hát ki ő, hogy megítélje ezeket az embereket? Csakis önző okokból ragaszkodott Kealyhez, amit a férfi bizonyára észrevett és ki is használt. De mostantól minden megváltozik. Az imént beszélt a Szentszék államtitkárával. Azzal az emberrel, aki egy olyan feladattal bízta meg, ami még messzire vezethet. És igen, ahogy azt Valendrea mondta: lehetséges, hogy ettől ismét alkalmazni fogják majd azok a kiadók, amelyek szépen elengedték. Furcsa bizsergés öntötte el. Az este váratlan fejleményei úgy hatottak rá, mintha valami erős serkentőt vett volna be. A jövőjét illető csábító lehetőségek villantak föl az agyában. És ezek a lehetőségek az iménti szexet még kielégítőbbé tették, mint az engedélyezett cselekedeteket – a figyelem pedig most még csábítóbb volt a számára. TÍZ TORINO, OLASZORSZÁG NOVEMBER 9., CSÜTÖRTÖK 10 ÓRA 30 PERC Michener kinézett a helikopter ablakán az alatta elterülő városra. Úgy tűnt, Torino vékony takaróba burkolódzik, ahogy a délelőtti napfény megpróbálta megtisztítani a levegőt a ködös párától. A város körül terült el Piemonte, Olaszországnak Franciaországgal és Svájccal

határos része, amelynek lapályait három oldalról az Alpok magas csúcsai, illetve a tenger határolja. Kelemen ott ült mellette, a két biztonsági őr pedig velük szemben. A pápa azért jött most északra, hogy megáldja a torinói leplet, mielőtt a szent ereklyét ismét elzárják a nyilvánosság elől. A lepel közszemlére tétele nem sokkal húsvét után kezdődött, és Kelemennek jelen kellett volna lennie a nyitó ceremónián. De egy korábban már lemondott spanyolországi hivatalos út elsőbbséget élvezett. Úgyhogy az a döntés született, hogy a kiállítás végére jön majd el, hogy lerója tiszteletét az ereklye előtt, ahogyan azt a pápák évszázadokon át tették. A helikopter balra manőverezett, és megkezdte a lassú leereszkedést. Lent a Via Román hömpölygött a szokásos délelőtti forgalom, a San Carlo tér is tele volt. Torino ipari központ volt, elsősorban az autógyártásé, európai hagyományok szerint épült iparváros, ami sokban hasonlított azokra, amelyeket Michener gyermekkorában ismert meg Georgiában, ahol a papíripar dominált. Látóterébe került most a San Giovanni-dóm két magas, párába burkolódzó tornya. A Keresztelő Szent Jánosnak szentelt templom a tizenötödik század óta állt itt. De a híres lepel csak a tizenhetedik században került ide. A helikopter talpai finoman a nedves kövezethez értek. Michener kikapcsolta a biztonsági övét, miközben a rotorok forgása lassan leállt. A két biztonsági őr azonban csak akkor csúsztatta oldalra az ajtót, amikor a lapátok már teljesen mozdulatlanok voltak. – Mehetünk? – kérdezte Kelemen.

A pápa alig szólalt meg a római fölszállás óta. Kelemen szokott így viselkedni, amikor utazott, Michener pedig érzékeny volt az öregember csípős megjegyzéseire. Először Michener lépett ki a térre, a pápa pedig követte. A tér szélén, körbe, hatalmas tömeg várakozott. A levegő elég hűvös volt, Kelemen azonban ragaszkodott hozzá, hogy ne viseljen kabátot. Impozáns látványt nyújtott fehér reverendájában, a melle előtt himbálódzó kereszttel. A pápai fotós máris elkezdett fényképezni, a hivatalos képek még aznap a sajtó rendelkezésére állnak majd. A pápa integetett, a tömeg pedig viszonozta az üdvözlést. – Nem kéne itt időznünk – súgta oda Michener Kelemennek. A vatikáni biztonsági szolgálat nyomatékosan jelezte, hogy a teret nem tartja biztonságosnak. Itt csak egy kibe mozgásról lehetett szó, ahogyan ezt a biztonságiak elnevezték, mert tegnap óta csak a katedrálist és a kápolnát ellenőrizték biztonsági szempontból. Minthogy ezt a látogatást már jó előre bejelentették és népszerűsítették, minél kevesebb időt töltenek a szabadban, annál jobb. – Azonnal – válaszolta Kelemen, és tovább integetett a tömegnek. – Ők azért jöttek, hogy lássák a pápájukat. Adjuk meg nekik, amit kértek! A pápák mindig szabadon utazgathattak a félszigeten. Ez olyan járulékos előny volt, aminek az olaszok nagyon örültek, cserében azért, hogy eltűrték az egyház kétezer éve tartó gyámkodását, úgyhogy Kelemen rövid időre megállt, és köszöntötte a népet.

A pápa végül belépett a katedrálisba. Michener követte, de szándékosan kissé hátramaradt, hogy a helyi papságnak legyen alkalma a szentatyával fényképezkedni. Bent Gustavo Bartolo bíboros várta őket. Skarlátszínű selyemreverendát viselt, a hozzá illő széles övvel, ami jelezte magas pozícióját a Bíborosi Kollégiumon belül. Hamiskás arca, fénytelen, fehér haja és hosszú szakálla volt. Michener már többször elgondolkodott azon, hogy ez a bibliai, prófétai külső vajon szándékos-e, minthogy Bartolo nem igazán az intellektuális képességeiről vagy a hitbéli felvilágosultságáról volt híres, inkább azt tartották róla, hogy ő a lojális „kifutófiú”. Kelemen elődje nevezte ki őt Torino püspökévé, és egyúttal emelte a Bíborosi Kollégiumba, ami pedig a szent lepel őrzőjének címével is járt. Kelemen változatlanul hagyta a találkozót, noha Bartolo közismerten Alberto Valendrea egyik közeli szövetségese volt. Nem volt kétséges, hogy Bartolo kire fog szavazni a következő konklávén, ezért Michener kifejezetten mulatságosnak találta, hogy a pápa egyenesen odament a bíboroshoz, és tenyerét lefelé tartva eléje nyújtotta a jobb kezét. Bartolo pillanatok alatt megértette, hogy milyen kötelezettséget ró rá a protokoll, és a papok és apácák tekintetének kereszttüzében nem maradt más választása, mint megfogni a kezet, féltérdre ereszkedni, és megcsókolni a pápai gyűrűt. Kelemen általában elhagyta ezt a szokást. Az ehhez hasonló esetekben, zárt ajtók mögött, csak az egyház alkalmazottainak jelenlétében, egy kézfogás éppen elegendő volt. A pápa szigorú

ragaszkodása a protokollhoz üzenet volt, amelyet a bíboros meg is értett. Michener egy pillanatra észrevette az idős pápa szemében azt a megbántottságot, amit az hiába próbált titkolni. Úgy tűnt, Kelement nem érdekli, hogy Bartolo kínban van, és azonnal tréfálkozni kezdett a többi jelenlévővel. Néhány percig könnyedén csevegett a körülötte álló tucatnyi személyiséggel, aztán megáldotta őket, majd az élükön megindult a katedrális belseje felé. Michener megint hátramaradt, és hagyta, hogy az egész ceremónia nélküle folyjék le. Az volt a dolga, hogy a közelben legyen, ha szükség van rá, de nem az, hogy részt vegyen az eseményekben. Észrevette, hogy a helybéli papok egyike is várakozik. Ismerte őt: az alacsony, kopaszodó pap Bartolo segédje volt. – Itt marad a szentatya ebédre is? – kérdezte a pap olaszul. Michenernek nem tetszett ez a kapkodó hangnem. Tisztelettudó volt, mégis akadt benne egy kis sértettség is. Látszott, hogy ez a pap nem szívesen lojális egy idős pápához. És nem is érezte szükségét, hogy elrejtse a gyűlöletét egy olyan amerikai monsignor iránt, aki valószínűleg munkanélküli lesz, ha egyszer Krisztus jelenlegi földi helytartója meghal. Ennek a papnak megvolt az elképzelése arról, hogy az ő főpapja mit tehet őérte, mint ahogyan húsz évvel korábban Michenernek is, amikor egy német püspök vett a szárnyai alá egy szégyenlős szeminaristát.

– A pápa itt marad ebédre, ha a program nem csúszik. Most egyébként még időben vagyunk, sőt! Megkapták a menükérelmet? Apró fejbiccentés. – Úgy van, ahogy kérték. Kelemen nem rajongott az olasz konyháért, amit a Vatikán messzemenőkig igyekezett titkolni. A hivatalos álláspont az volt, hogy a pápa étkezési szokásai magánügynek számítanak, amelyek függetlenek a hivatalától. – Bemenjünk? – kérdezte Michener. Az utóbbi időben egyre kevésbé volt kedve ahhoz, hogy kötekedjen az egyház politikáját illetően, mert észrevette, hogy befolyása egyenes arányban csökken Kelemen egészségének hanyatlásával. Ő is bement a katedrálisba, a bosszantó modorú pap pedig követte. Láthatóan őt jelölték ki őrangyalának mára. Kelemen a templomhajók kereszteződésében állt, ahol a mennyezetről egy téglatest alakú üvegdoboz függött. Abban, közvetetten megvilágítva, egy fakó, krémszínű, több mint négy méter hosszú vászon hevert. Rajta egy férfi halvány képmása, amely elölről és hátulról is mutatja őt. A képek a fejnél érnek össze, mintha a testet ráfektették volna a vászon egyik felére, aztán a másikkal betakarták volna. A férfinak váll alá érő, loboncos haja és szakálla volt, kezét szemérmesen összekulcsolta az ágyékánál. Jól látszottak a sérülések a fején és a csuklóin. Mellén hasított seb, a hátán korbácsütések nyoma.

Az, hogy a kép Krisztust ábrázolja-e, egyszerűen hit kérdése volt. Michener, a maga részéről, nehezen tudta elfogadni, hogy egy halszálkamintás szövet ép maradhat kétezer éven át, és úgy gondolta, hogy a relikvia története hasonló lehet ahhoz, amit az utóbbi hónapokban nagy mennyiségben olvasott Szűz Mária megjelenéseiről. Alaposan tanulmányozta valamennyi égi látogatás állítólagos szemtanújának beszámolóját. A pápai vizsgálódások a legtöbb beszámolót tévedésnek, hallucinációnak vagy pszichológiai problémák megnyilvánulásának találták. Némelyik szándékos átverés volt. De akadt kéttucatnyi olyan eset, amelyet a vizsgálódók, bármennyire próbálták is, nem tudtak hiteltelenné tenni. Végül nem maradt semmilyen más racionális magyarázat, csak az Isten Anyjának földi látogatása. Ezek voltak azok a bizonyos elismerésre érdemes látogatások. Mint a fatimai. De az előtte kiállított lepelhez hasonlóan az az elismerés is végeredményben csupán hit kérdése. Kelemen teljes tíz percig imádkozott a lepel előtt. Michener észrevette, hogy túllépték a programban meghatározott időt, de senki sem mert közbelépni. A sokaság némán állt, amíg a pápa föltápászkodott, keresztet vetett, majd követte Bartolo bíborost egy fekete márványkápolnába. Úgy tűnt, a bíboros-elöljáró ragaszkodik ahhoz, hogy megmutathassa ezt a látványos helyet. A körséta csaknem fél órát tartott, amit még az is megnyújtott, hogy Kelemen mindenáron személyesen

akarta üdvözölni a katedrális teljes személyzetét. A program immár nagyon feszessé vált, és Michener megkönnyebbülve látta, hogy Kelemen végre a szomszédos épületbe, az ebédhez vezeti a gyülekezetet. Az ebédlő előtt a pápa megtorpant, és Bartolóhoz fordult: – Van itt valahol egy hely, ahol néhány szót válthatnék a titkárommal? A bíboros villámgyorsan egy ablaktalan szobácskához vezette, amelyet láthatóan öltözőnek használtak. Miután becsukódott mögöttük az ajtó, Kelemen a reverendájába nyúlt, és előhúzott egy kobaltkék borítékot. Michener fölismerte azt a levélpapírt, amit a pápa a magánlevelezésében használt. A készletet éppen ő vette Rómában és ajándékozta múlt karácsonykor Kelemennek. – Ezt a levelet, kérlek, vidd el Romániába. Ha Tibor atya nem tudja vagy nem akarja megtenni azt, amit kérek tőle, akkor semmisítsd meg, és gyere vissza Rómába. Michener átvette a levelet. – Értem, szentatyám. – Ez a jó Bartolo bíboros igencsak vendégszerető, ugye? – Mosoly kísérte a pápa kérdését. – Kétlem, hogy növelte volna a háromszáz bűnbocsánati búcsúajándékot, ami a pápai gyűrű megcsókolásával jár. Már régóta az volt a hagyomány, hogy aki valóban ájtatosan csókolja meg a pápa gyűrűjét, az bűnbocsánati búcsúajándékban részesül. Michener gyakran gondolt rá, hogy a középkori pápák, akik ezt a jutalmazást kitalálták, vajon valóban törődtek-e a bűnök

megbocsátásával, vagy csak azt akarták elérni, hogy a megfelelő buzgalommal hódoljanak nekik. Kelemen kuncogott. – Attól tartok, a bíborosnak több mint háromszáz bűnt kell megbocsáttatnia. Ő Valendrea egyik legközelebbi szövetségese. Még az is lehet, hogy Bartolo követné Valendreát az államtitkári székben, ha a toszkánai a pápai trónra kerül. De ez rémisztő kilátás. Bartolo még arra is alig érdemes, hogy ennek a katedrálisnak a püspöke legyen. A beszélgetés érezhetően kötöttségek nélküli, őszinte mederben folyt, így Michener jogosnak érezte, hogy kimondja: – Az összes barátodra szükséged lesz a következő konklávén, hogy ezt megakadályozhasd. Kelemen azonnal megértette. – Szeretnéd azt a bíborosi süveget, ugye? – Tudod, hogy igen. A pápa a borítékra mutatott. – Akkor intézd ezt el nekem. Michener egy pillanatra elgondolkodott, hogy vajon ez a romániai küldetése összefüggésben lehet-e bíborosi kinevezésével, de aztán elhessentette a gondolatot. Jakob Volkner nem így intézte a dolgait. Mindazonáltal a pápa kitérően válaszolt, és nem ez volt az első ilyen alkalom. – Továbbra sem vagy hajlandó megmondani, hogy mi aggaszt? Kelemen a fogasokon lógó ruhákhoz lépett. – Higgy nekem, Colin, addig jó neked, amíg nem tudod. – Talán segíthetnék.

– Meg sem említetted nekem, hogy beszélgettél Katerina Lewvel. Hogyan viselkedett ennyi év után? Már megint témát váltott! – Alig pár szót váltottunk. De amit mondtunk, az is tele volt feszültséggel. Kelemen meglepetten vonta föl a szemöldökét. – Miért hagytad, hogy így történjen? – Katerina nagyon önfejű. Az egyházzal kapcsolatos nézetei hajlíthatatlanok. – De hát ki kárhoztathatná őt ezért, Colin? Valószínűleg szeretett téged, mégsem tehetett semmit. Alulmaradni egy másik nővel szemben, az egy dolog, no de Istennel szemben... Ezt nagyon nehéz lehet elviselni. Az elfojtott, korlátozott szerelem nem tréfadolog. Már megint elgondolkodtatta, hogy Kelement miért foglalkoztatja ennyire az ő magánélete. – Most már úgyis mindegy. Neki is megvan a maga élete, nekem is a magamé. – De ez nem jelenti azt, hogy ne lehetnétek barátok. Osszátok meg az életeteket szóban és érzelmekben. Tapasztaljátok meg, milyen az, amikor valaki őszintén törődik a másikkal. Az egyház biztosan nem tagadja meg tőlünk ezt az élvezetet. A magány szakmai ártalomnak számított a papság körében. Michenernek szerencséje volt – amikor elbizonytalanodott Katerinával kapcsolatban, ott volt neki Volkner, aki meghallgatta és feloldozta. Ironikus módon Tom Kealy ugyanezt csinálta, amiért nemsokára ki fogják átkozni. Lehet, hogy ez vonzotta Kelement Kealyhez?

A pápa az egyik sor díszes ruhához lépett, és ujjai között morzsolgatta a finom kelmét. – Gyerekkoromban Bambergben ministránsfiú voltam. Büszkén gondolok vissza azokra az időkre. A háború után voltunk, és építettük újjá az országot. A katedrális szerencsére épen maradt. Nem kapott bombatalálatot. Mindig is nagyszerű metaforaként gondoltam erre. Mindazok ellenére, amire az ember képes, városunk temploma túlélte a borzalmakat. Michener nem szólt. Biztosan volt ennek az egésznek értelme. Mi másért várakoztatna most Kelemen mindenkit, ha ezt a beszélgetést máskor is megejthették volna? – Nagyon szerettem azt a katedrálist – mondta Kelemen. – Az ifjúságom része volt. Még ma is hallom a kórus énekét. Tényleg megindító volt. Bárcsak ott temetnének el! De hát ez nem lehetséges, igaz? A pápákat a Szent Péter-bazilikában kell eltemetni. Vajon ki hozhatta ezt a törvényt? Kelemen hangja elhalkult. Michener nem tudta eldönteni, kinek beszél valójában. Közelebb lépett. – Jakob, mondd, mi a baj! Kelemen elengedte az eddig szorongatott ruhát, és összefonta a karját a mellén. – Colin, te nagyon naiv vagy. Egyszerűen nem érted. Nem is vagy képes megérteni. – A fogán keresztül szűrve a szavakat, az ajkát alig mozgatva beszélt. Hangja halk és érzelmektől mentes maradt. – Egyetlen pillanatra is elhiszed, hogy nekünk valaha is lehet magánéletünk? Hát nem érted meg teljes mélységében Valendrea ambícióját? A toszkánai mindenről tud, amit

csak teszünk vagy mondunk. Bíboros akarsz lenni? Ehhez meg kell érteni ennek a posztnak a felelősségét. Hogyan várhatod el tőlem, hogy ebbe a pozícióba emeljelek, ha még azt sem vagy képes meglátni, ami pedig teljesen nyilvánvaló? Kapcsolatuk során ritkán hangzott el ingerült szó, de most a pápa megrótta őt. Miért is? – Csak emberek vagyunk, Colin. Semmi több. Én sem vagyok csalhatatlanabb, mint te. Mégis az egyház vezetőinek nevezzük magunkat. A valóban ájtatos papokat csak az érdekli, hogy Istennek mi tetszik, mi meg csak azzal törődünk, hogy nekünk mi tetszik. Erre a legjobb példa ez a bolond Bartolo, aki most kint vár. Őt egyedül az érdekli, hogy mikor fogok meghalni. A szerencsecsillaga akkor nyilván rögtön emelkedni fog. De a tiéd is. – Remélem, másokkal nem beszélsz így. Kelemen gyöngéden megfogta a melle előtt függő keresztet. A mozdulat láthatóan megnyugtatta. – Aggódom érted, Colin. Te olyan vagy, mint egy akváriumban nevelkedett delfin. A gondozóid egész életedben gondoskodtak róla, hogy a víz tiszta legyen és mindig kapj elegendő táplálékot. Most pedig vissza akarnak engedni az óceánba. Képes leszel arra, hogy megélj ott? – Többet tudok, semmint feltételeznéd – mondta kissé sértődötten. – Fogalmad sincs, milyen mélységekbe képes ereszkedni egy olyan ember, mint Alberto Valendrea. Ő nem istenfélő személy. Már sok olyan pápa volt,

amilyen ő – mohó, öntelt és bolond emberek, aki úgy gondolták, hogy a hatalom megoldást jelent mindenre. Azt hittem, mindez már a múlté. De tévedtem. Úgy gondolod, hogy képes lehetsz megmérkőzni Valendreával? – Kelemen megcsóválta a fejét. – Nem, Colin. Te nem vagy vele egy súlycsoportban. Te túlságosan tisztességes vagy. Túlságosan megbízol másokban. – Miért mondod most mindezt? – Ezt ki kell mondani. – Kelemen közelebb lépett. Már csak alig néhány centiméterre voltak egymástól. – Alberto Valendrea lesz ennek az egyháznak a végzete. Hacsak nem voltunk azok már én és az elődeim. Állandóan azt kérdezed, hogy mi a bajom. Nem kéne azzal törődnöd, hogy engem mi aggaszt, hanem inkább azzal, hogy megtedd, amit kérek tőled. Világos? Meghökkentette Kelemen durva őszintesége. Ő egy negyvenhét éves monsignor volt. A pápa titkára. Egy odaadó szolga. Öreg barátja most miért kérdőjelezi meg egyszerre a lojalitását és a képességeit? De elhatározta, hogy nem vitatkozik tovább. – Teljesen világos, szentatyám. – Maurice Ngovi a hozzám legközelebb eső, rám leginkább hasonlító mindazok közül, akiket csak találhatsz. Emlékezz erre a következő napokban. – Kelemen hátrább lépett, és érezhetően megváltozott a modora. – Mikor indulsz Romániába? – Holnap reggel. Kelemen bólintott, majd ismét benyúlt a reverendájába, és előhúzott egy másik kobaltkék borítékot.

– Nagyszerű. Akkor hát, add föl ezt is a nevemben, kérlek. Átvette a csomagot, és látta, hogy Irma Rahn részére van címezve. Ő Kelemen gyerekkori barátja volt. A nő változatlanul Bambergben élt, és már évek óta állandóan leveleztek egymással. – Gondoskodom róla. – Innen. – Tessék? – Még itt add föl a levelet! Torinóban. És személyesen te, kérlek. Ne bízd rá senkire! Mindig személyesen adta föl a pápa magánleveleit, és erre sohasem kellett emlékeztetni. De ezúttal is úgy döntött, hogy nem tesz megjegyzést. – Természetesen, szentatyám. Itt fogom föladni. Személyesen. TIZENEGY VATIKÁNVÁROS 13 ÓRA 15 PERC Valendrea egyenesen a római anyaszentegyház levéltári irodája felé tartott. A L’Archivio Segreto Vaticano jelenlegi vezetője nem volt az ő szövetségese, de azt remélte, hogy az illető eléggé jó felfogású lesz ahhoz, hogy ne akarja keresztezni olyasvalakinek az útját, aki talán hamarosan pápa lesz. A pápa halálával minden addigi tisztség érvényessége is lejár. A poszt további betöltése egyedül Krisztus következő földi helytartójának akaratától függött, Valendrea pedig tudta, hogy a jelenlegi főlevéltáros szeretné megőrizni tisztségét.

Az íróasztala mögött, munkába merülve találta a férfit. Csendesen belépett a hatalmas irodába, és becsukta maga mögött a bronzajtó mindkét szárnyát. A bíboros fölpillantott, de nem szólt semmit. Már hetvenhez közeledett, hatalmas orcái mindent beborítottak, magas homloka meredeken lejtett. Spanyol születésű volt, és Rómában élt és dolgozott, amióta csak pappá szentelték. A Bíborosi Kollégium három részből állt. Bíborospüspökökből, akik Róma egyházmegyéit irányították; bíboros-papokból, akik a Rómán kívüli egyházkerületeket igazgatták; és bíboros-esperesekből, akik teljes munkaidőben a Kúria alkalmazottai voltak. A főlevéltáros a bíboros-esperesek vezetője volt, és mint ilyennek, övé volt az a megtiszteltetés, hogy a Szent Péter térre néző erkélyről bejelenthette az újonnan megválasztott pápa nevét. Valendreát hidegen hagyta ez a sekélyes jog. Viszont az tette érdekessé ezt az idős embert, hogy befolyással bírt néhány olyan bíborosesperesre, aki még mindig habozott, hogy ki mellé álljon majd a következő konklávén. Közelebb lépett az íróasztalhoz, és észrevette, hogy vendéglátója nem állt föl az üdvözlésére. – Nem is olyan nagy baj – mondta, válaszul a kapott pillantásra. – Ebben nem vagyok olyan biztos. A pápa ugyebár még mindig Torinóban van? – Mi másért lennék itt? A levéltáros hallhatóan fölsóhajtott. – Azt akarom, hogy nyisd ki nekem a Riservát, és aztán a páncéltermet is – mondta Valendrea.

Az öregember végre fölemelkedett. – Ezt kénytelen vagyok megtagadni. – Az nem lenne szerencsés. Remélte, hogy a másik elérti a célzást. – A fenyegetésed nem vonja vissza a pápa személyes rendeleteit. Kizárólag a pápa léphet be a Riservába. Senki más. Még te sem. – Nem szükséges, hogy bárki is tudomást szerezzen róla. Nem fog sokáig tartani. – Az egyháznak és ennek a hivatali tisztségnek tett esküm többet jelent a számomra, mint amennyit láthatóan feltételezel rólam. – Figyelj ide, öregem. Az egyház szempontjából rendkívül fontos ügyben járok el. Olyanban, amely azonnali cselekvést igényel. – Ez ugyan nem volt igaz, de jól hangzott. – Akkor nyilván nem bánod, ha a szentatya maga engedélyezi a számodra a belépést. Máris telefonálok Torinóba. Ideje volt kiteríteni a kártyákat. – Esküvel megerősített vallomásom van az unokahúgodtól. Teljesen önként tette. A Mindenhatóra esküszik, hogy feloldoztad a lányát az alól a bűn alól, hogy elvetette a gyermekét. Hogyan lehetséges ez, eminenciás uram? Ez eretnekség! – Tudomásom van az eskü alatt tett vallomásról. A te Ambrosi atyád nagyon „meggyőző” volt a húgom családjával. Azért oldoztam föl az asszonyt, mert haldoklott, és attól félt, hogy az örökkévalóságig a pokolban kell lennie. Isten vigaszát vittem el neki, ahogyan az egy paphoz illik.

– Az én Istenem, a te Istened nem bocsátja meg az abortuszt. Az gyilkosság. Nem volt jogod ahhoz, hogy feloldozd. Meggyőződésem, hogy ebben maga a szentatya sem vélekedhetne másként. Látta, hogy az öregember megkeményíti a vonásait, miközben töpreng, de azt is észrevette, hogy a bal szeme környéke megremeg – talán ez volt az a pont, ahol a félelem elmenekült belőle. A bíboros-levéltáros harciassága nem imponált Valendreának. Ez az ember egész életét azzal töltötte, hogy papírhegyeket lapátolt egyik helyről a másikra, megerősített jelentéktelen rendelkezéseket, akadályokat helyezett mindazok útjába, akik voltak elég merészek ahhoz, hogy megtámadják a Szentszéket. Azoknak a scrittoriknak a hosszú sorába illeszkedett, akik egész életükben azon dolgoztak, hogy a pápai levéltár biztonságban legyen. Amint beültek fekete karosszékükbe, fizikai jelenlétük a levéltárban azt üzente, hogy a belépés lehetősége még nem jelent olvasgatási jogot is. Mint az archeológiai ásatásoknál, az innen származó legcsekélyebb információt is csak azok mélyreható ellenőrzése után lehetett közzétenni. Mindez időt vett igénybe – és ezt az egyház csak az utóbbi évtizedekben volt hajlandó megadni. Valendreában tudatosult, hogy a bíboros-levéltároshoz hasonló emberek egyetlen feladata az, hogy megvédjék az anyaszentegyházat, akár még saját vezetőiktől is. – Tégy, ahogy akarsz, Alberto. Mondd el a világnak, hogy mit tettem. De akkor sem engedlek be a Riservába. Ahhoz előbb pápának kell lenned. És az nem eldöntött tény.

Talán alábecsülte ezt az aktatologatót. Talán mégis keményebb, mint amilyennek a felszínen látszik. Úgy döntött, hogy félreteszi az ügyet. Legalábbis egyelőre. Lehet, hogy a következő hónapokban még szüksége lesz erre az emberre. Megfordult, és a kétszárnyú ajtó felé indult. – Várok, hogy megválasszanak pápává, mielőtt ismét beszélek veled. – Megállt, és visszanézett. – És akkor meglátjuk, hogy ugyanolyan lojális leszel-e hozzám, mint másokhoz. TIZENKETTŐ RÓMA 16 ÓRA Katerina már valamivel ebéd után óta várt a hotelszobájában. Valendrea bíboros azt ígérte, hogy kettőkor föl fogja hívni, de nem tartotta be a szavát. Lehet, hogy azt gondolta: a tízezer euró elég ahhoz, hogy a nő biztosan a telefon mellett ülve lesse a hívását. Vagy talán azt gondolta, hogy a Colin Michenerrel régebben volt viszonya elég ösztönző erő ahhoz, hogy a bíboros kívánságait teljesítse. Bárhogyan is, Katerina nem örült, hogy Valendrea láthatóan tudott olvasni az ő érzelmeiben. Az igaz, hogy éppen kifogyóban volt az a pénze, amit az Egyesült Államokban szabadúszóként fölhalmozott, és elege volt abból is, hogy Tom Kealyt pumpolja, aki pedig láthatóan élvezte, hogy tőle függ. A pap mindhárom könyve jól fogyott, és nemsokára a negyedik még sikeresebb lesz. Kealy élvezte, hogy ő Amerika legújabb egyházi személyisége. Szomjazta a figyelmet, ami egy bizonyos pontig érthető is, de ő

ismerte Tom Kealynek azt az oldalát is, amelyet a követői sosem láttak. Az érzelmeket nem lehet kitenni egy internetes oldalra vagy elbújtatni egy reklámban. Az igazán tehetségesek ki tudták mindezt szavakkal is fejezni, Kealy azonban nem volt jó író. Mindhárom könyvét „néger” írta – és erről a tényről csak ő és a kiadó tudott, és Kealy nem is szerette volna, ha kitudódik. Vagyis ez az ember egyszerűen nem volt igazi. Csak egy illúzió, amit néhány millióan – köztük maga Kealy is – hajlandók voltak elfogadni. Mennyire más, mint Michener! Sajnálta már, hogy olyan undok volt vele tegnap. Mielőtt Rómába érkezett, megfogadta magának, hogy ha találkoznak, ügyelni fog a nyelvére. Végtére is: már sok idő eltelt, és mindketten továbbléptek. De amikor meglátta a tárgyaláson, rájött, hogy a férfi kitörölhetetlenül belevésődött az érzelmeibe, amelyeknek még a létezését is félt elismerni, amelyek azonban akkor egy atomrobbanás sebességével kavarták föl benne a haragot. Előző éjjel, miközben Kealy ott aludt mellette, azon töprengett, hogy esetleg az utóbbi tizenvalahány évben átélt szenvedései nem jelentik-e egyszerűen az előjátékot a mostani helyzethez. Karrierje nehezen lenne sikeresnek nevezhető, magánélete pedig egyenesen lehangoló. Most azonban mégis itt ül, és várja, hogy fölhívja őt a katolikus egyház második embere, hogy megbízza valamivel, amivel rászedhet valakit, aki iránt még ma is gyengéd érzelmeket táplál. Előzőleg olasz sajtóbeli ismerőseitől érdeklődött, és megtudta, hogy Valendrea meglehetősen összetett

személyiség. Itália egyik legősibb és leggazdagabb patríciuscsaládjában született. Ősei között legkevesebb két pápa és öt bíboros található, nagybátyjai, testvérei és unokatestvérei fontos résztvevői az olasz politikai és a nemzetközi gazdasági életnek. A Valendrea-klán mélyen beépült az európai művészeti életbe is, és volt jó néhány palotája és nagybirtoka. Óvatosan viszonyultak Mussolinihez, és még óvatosabban az egymást sűrűn váltó olaszországi kormányokhoz az az után következő évtizedekben. Ipari vállalataik és pénzük egyaránt keresett maradt, ők pedig gondosan megválogatták, hogy kit támogassanak. A Vatikán Annuario Pontificója szerint Valendrea hatvanéves volt, és diplomát szerzett a Firenzei Egyetemen, a Szentszék Katolikus Egyetemén és a Hágai Nemzetközi Jogi Akadémián egyaránt. Összesen tizennégy tanulmány szerzője volt. Életmódja jóval több pénzt igényelt, mint azt a havi háromezer eurót, amennyit az egyház fizetett főpapjainak. És bár a Vatikán nem vette jó néven, ha a bíborosai világi tevékenységben vesznek részt, Valendrea sosem titkolta, hogy részvényei vannak több olasz vállalatcsoportban is, és tagja néhány cég igazgatótanácsának is. Viszonylagos fiatalsága előnynek számított, csakúgy, mint veleszületett politikai képességei és domináns személyisége. Bölcsen használta államtitkári tisztségét, és ismertté tette magát a nyugati médiában. Fölismerte a modern kommunikáció vonzó tulajdonságait, és azt is, hogy hiteles képet kell mutatnia önmagáról a

közvéleménynek. Teológiai téren a keményvonalasok közé tartozott, nyíltan szemben állt a második vatikáni zsinat szellemiségével, amit világossá tett Kealy tárgyalásán is, és egyike volt a merev hagyományőrzőknek, akik úgy gondolták, hogy az egyházat úgy lehet a legjobban szolgálni, ahogyan azt évszázadokon át tették. Akivel csak beszélt, szinte mindenki egyetértett abban, hogy Valendrea a legesélyesebb arra, hogy Kelemen után a pápai trónra kerüljön. Nem feltétlenül azért, mert ő az ideális jelölt, hanem inkább azért, mert senki nem volt elég erős ahhoz, hogy esélyes kihívója lehessen. Mindent egybevetve, kiegyensúlyozottan, nyugodtan várhatta a következő konklávét. Mindamellett három éve is ő volt a legfőbb esélyes, és végül vesztett. A fölberregő telefon riasztotta fel gondolataiból. A készülékre meredt, és folyamatosan küzdött a sürgetés ellen, hogy fölkapja. Inkább hagyta Valendreát – ha ő volt a hívó – verejtékezni egy kicsit. A hatodik csengetés után fölvette a kagylót. – Megvárakoztat? – kérdezte Valendrea. – Nem jobban, mint maga engem. Halk kuncogás hallatszott a készülékből. – Tetszik nekem, Ms. Lew! Maga egy személyiség. No de, mondja csak, hogyan döntött! – Mintha nem tudná! – Gondoltam, udvarias leszek. – Nem tudja elhitetni velem, hogy magát érdeklik az efféle dolgok.

– Nem mutat túl nagy tiszteletet a katolikus egyház egyik bíborosa iránt. – Maga is csak olyan ember, mint a többi. – Úgy érzem, maga nem vallásos. Most Katerinán volt a sor, hogy nevessen. – Ne mondja már, hogy lelkek megtérítésével szokott foglalkozni két kisded politikai játszadozás között! – Tényleg jól döntöttem, amikor magát választottam. Maga meg én jól kijövünk majd. – Miből gondolja, hogy nem rögzítem ezt az egész beszélgetést? – És ezzel elszalasztja élete nagy lehetőségét? Erősen kétlem, hogy ezt akarná. Nem beszélve annak lehetőségéről, hogy így találkozhat a jó Michener atyával. Ráadásul mindezt az én költségemre. Lehet ennél többet kívánni? Irritáló magatartása csaknem ugyanolyan bosszantó volt, mint Tom Kealyé. Katerina azon gondolkodott, hogy vajon mi van őbenne, ami ennyire vonzza az öntelten magabiztos férfiakat. – Mikor indulok? – A pápa titkára holnap délelőtt repül, és délre lesz Bukarestben. Arra gondoltam, hogy maga mehetne már ma este, hogy mindig előtte járjon. – És hová kell mennem? – Michener atya egy Andrej Tibor nevű paphoz megy. Ő már nyugdíjas, és jelenleg egy árvaházban dolgozik, körülbelül hatvan kilométerre északra Bukaresttől, egy Zalatna nevű kisvárosban. Ismeri netán a helyet? – Tudok róla.

– Akkor nem lesz nehéz megtudnia, hogy Michener mit tesz és mit mond, mialatt ott van. És Michener visz valami levelet is a pápától. Ha bele tudna pillantani, az tovább növelné az ázsióját a szememben. – Maga nem is akar sokat, ugye? – Maga leleményes nő. Azt javaslom, használja ugyanazokat a fegyvereit, amelyekkel most Tom Kealyt bűvöli el. Ebben az esetben ugyanis garantáltan sikeres lesz a küldetése. És ezzel letette a kagylót. TIZENHÁROM VATIKÁNVÁROS 17 ÓRA 30 PERC Valendrea harmadik emeleti irodájának ablakában állt. Kint, a Vatikán kertjében a cédrusok, mandulafenyők és ciprusok makacsul visszavágyták a nyarat. A tizenharmadik század óta a pápák a kert kövezett útjain, a fák, a babérés mirtuszbokrok között sétálgatva kerestek felüdülést, megcsodálva a klasszikus szobrokat, mellszobrokat és bronzreliefeket. Visszaemlékezett azokra az időkre, amikor ő is élvezte a kertet. A szemináriumot frissen elvégezve arra az egyetlen helyre került, ahová mindig is vágyott. Akkoriban az ösvényeken csapatostul sétálgattak a fiatal papok, akik a jövőjükről ábrándoztak. Ő olyan korszak gyermeke volt, amelyben az olaszok uralták a pápaság minden intézményét. A második vatikáni zsinat azonban mindezt megváltoztatta, XV. Kelemen pedig még tovább vitte ezeket a változásokat. Naponta újabb és újabb rendeletek tették lehetővé, hogy egyre több pap, püspök és bíboros csoszogjon le a negyedik emeletről.

Egyre több nyugat-európait, afrikait és ázsiait gyűjtöttek össze Rómában. Megpróbálta elodázni e rendeletek végrehajtását, azt remélve, hogy Kelemen hamarosan meghal, de végül nem volt más választása, mint eleget tenni az összes rendelkezésnek. Az olasz származású bíborosok immár kisebbségbe kerültek a Bíborosi Kollégiumban, és valószínűleg VI. Pál volt az utolsó közülük. Valendrea ismerte Milánó bíborosát, és szerencsésnek érezte magát, hogy Pál pápaságának utolsó éveiben már Rómában lehetett. 1983-ra Valendrea már érsek volt, II. János Pál pedig végre megadta neki a bíborszínű fejfedőt, amivel a lengyel pápa nyilván sikert aratott a helyiek körében. De lehet, hogy többről volt szó? Valendrea híres volt konzervativizmusáról, de kiváló vezetői képességeiről is. János Pál kinevezte őt a Népek Evangelizációja Kongregációjának felügyelőjévé. Itt összehangolta az egész világon végzett misszionáriusi tevékenységet, felügyelte a templomok építését, meghatározta az egyházmegyék határait, és oktatott katekizmust és papi elkötelezettséget. E munka segítségével kapcsolatba került az egyház szinte minden részlegével, ami lehetővé tette számára, hogy szép csendben kiépítsen egy erős támogatói tábort mindazok között, akik egy napon majd bíborosok lehetnek. Nem feledkezett meg apja tanításáról: jótett helyébe jót várj. Milyen igaz. És hamarosan valósággá válik. Elfordult az ablaktól.

Ambrosi már elutazott Romániába. Hiányzott neki Paolo, valahányszor távol volt. Ő volt az egyetlen ember, akivel Valendrea teljesen fesztelenül tudott viselkedni. Úgy tűnt, Ambrosi megérti a természetét. És a hajtós módszereit. Annyi mindent kellett tenni a megfelelő pillanatban, éppen a megfelelő mértékben, és a kudarc esélye sokkal nagyobb volt, mint a sikeré. Egyszerűen nincs túl sok alkalom arra, hogy valakiből pápa lehessen. Valendrea egy konklávén már részt vett, és talán a második sincs már messze. Ha ekkor nem sikerül megválasztatnia magát, akkor – hacsak egy váratlan halál közbe nem szól – a következő pápa valószínűleg túléli őt. A választásban való részvétel joga hivatalosan nyolcvanéves kor után megszűnik. Ma is bánta, hogy Pál ebben a kérdésben engedett, de ezen a tényen még seregnyi, titkokkal teli magnófelvétel sem változtathatott. Átnézett irodájának másik oldalára, ahol XV. Kelemen portréja függött. Ennek a bosszantó képnek itt kell lennie az előírások szerint, noha ő sokkal szívesebben tette volna ki VI. Pál fotóját, ő születése szerint olasz volt, természetében római, karakterében latin. Pál kiváló elme volt, csupán kisebb ügyekben engedett, kompromisszumokat csak olyan mértékben kötött, hogy kielégítse a médiatudósokat. Ő is így irányítaná az egyházat. Keveset adna, sokat megtartana. Tegnap óta pedig különösen sokat gondolt Pálra. Mit is mondott Ambrosi Tibor atyáról? Ő az egyetlen, még élő személy, Kelemenen kívül, aki valóban látta, hogy a Riserva mit tartalmaz a fatimai titkokkal kapcsolatban. Nem igaz.

Gondolatai visszaszálltak 1978-ba. – Gyere, Alberto, kövess! VI. Pál fölállt, és óvatosan próbálgatta jobb térdének teherbírását. Az idős pápa sokat szenvedett az utóbbi években. Elhúzódó légcsőhurut kínozta, influenzás volt, hólyagproblémák és veseelégtelenség bántotta, prosztatáját ki kellett operálni. A hatalmas adag antibiotikum elhárította a fertőzés veszélyét, de a gyógyszerek nagyon legyöngítették az immunrendszerét, elszívták életerejét. A köszvény különösen sok szenvedést okozott neki, és Valendrea őszintén szánta az öregembert. A vég feltartóztathatatlanul, de szörnyen lassan közelgett. A pápa kicsoszogott a lakosztályból, és a negyedik emeleti magánlift felé indult. Késő este volt, viharos májusi éjszaka elé néztek, és a pápai palota teljesen néma volt. Pál elhessentette a biztonságiakat, mondván, ő és segédtitkára mindjárt visszajönnek. Két titkárának nem akart szólni. Giacomina nővér lépett ki a szobájából. Ő irányította a személyzetet, és ő volt Pál ápolónője is. Az egyház már réges-rég úgy döntött, hogy a papok közvetlen környezetében dolgozó nők csakis élemedett korúak lehetnek. Valendrea nevetségesnek találta ezt a rendelkezést. Más szóval öregnek és rondának kell lenniük. – Hová megy, szentatyám? – kérdezte az apáca, mintha a pápa valami csintalan kisgyerek lenne, aki engedély nélkül hagyta el a szobáját. – Ne aggódjon, nővér! Csak valamit elintézek. – Pihennie kellene. Tudja jól.

– Mindjárt visszajövök. Különben is, jól érzem magam, és ez az ügy nem tűr halasztást. Valendrea atya pedig vigyáz majd rám. – Legfeljebb fél óra. Világos? Pál elmosolyodott. – Megígérem. Fél óra múlva vízszintesben leszek. A nővér visszament a szobájába, ők pedig a felvonóhoz léptek. A földszinten Pál több folyosón is átbotorkált, mire a levéltár bejáratához értek. – Több éven át folyton halogattam valamit, Alberto. Azt hiszem, legjobb ideje, hogy mindezt orvosoljam. Pál tovább csoszogott, botjára támaszkodva, Valendrea pedig rövidebbeket lépett, hogy együtt haladjanak. Elszomorította ennek a valaha nagy embernek a látványa. Giovanni Battista Montini egy sikeres olasz ügyvéd fia volt. Fokozatosan emelkedett a Kúria ranglétráján, ezt megelőzően az államtitkárságon dolgozott. Miután Milánó érseke lett és eredményesen irányította azt az egyházmegyét, az olaszok által irányított Bíborosi Kollégium szeme megakadt rajta, és természetesnek tűnt, hogy ő legyen az utóda a szeretett XXIII. Jánosnak. És valóban, kiváló pápa volt, aki a második vatikáni zsinat utáni nehéz időkben szolgált. Nagyon fog hiányozni az egyháznak, és személy szerint Valendreának is. Szerencsésnek tartotta magát, hogy már régóta Pál közelében dolgozhatott. Az öreg pedig láthatóan kedvelte a társaságát. Még arról is szó esett, hogy Pál püspökké fogja kinevezni, amit nagyon remélt, hogy megtesz, még mielőtt az Úr magához szólítaná. Beléptek a levéltárba, ahol az elöljáró Pál láttán letérdelt.

– Mi hozta ide, szentatyám? – Nyisd ki a Riservát, kérlek! Valendreának tetszett, hogy Pál a kérdésre egy utasítással válaszolt. A levéltáros sietve előszedett néhány hatalmas kulcsot, aztán bevezette őket a sötét levéltárba. Pál lassan követte, és éppen akkor érték utol, amikor az elöljáró kitárta a vasrácsos kaput és felkapcsolt néhány halványan világító égőt. Valendrea ismerte a Riservát, és tudta, hogy oda kizárólag a pápa engedélyével lehet belépni. Ez volt Krisztus földi helytartóinak titkos levéltára. Csupán Napóleon sértette meg ennek szentségét, de hamarosan meg is fizetett érte. Pál belépett az ablaktalan szobába, és egy fekete páncélajtóra mutatott. – Nyisd ki! A levéltáros engedelmeskedett, elforgatta a tárcsákat és lenyomta a billentyűket. A kétszárnyú vasajtó kinyílt. A rézből készült sarokpántok meg se nyikkantak. A pápa leült a három szék egyikébe. – Ez minden – mondta, a levéltáros pedig távozott. –Az elődöm volt az első, aki elolvasta a fatimai harmadik titkot. Azt mondják, utána elrendelte, hogy pecsételjék le és tegyék ebbe a széfbe. Én pedig tizenöt évig ellenálltam a sürgetésnek, hogy idejöjjek érte. Valendrea zavarba jött. – Hát ‘67-ben a Vatikán nem azt a közleményt adta ki, hogy a titok továbbra is pecsét alatt marad? E szerint ezt úgy tette, hogy ön akkor nem olvasta el a dokumentumot?

– Sok olyasmit tesz a Kúria az én nevemben, amiről nem sok tudomásom van. Erről azonban tájékoztattak. Utólag. Valendrea attól tartott, hogy meggondolatlan kérdésével rossz pontot szerzett. Figyelmeztette önmagát, hogy a jövőben fékezze a nyelvét. – Az egész ügy elbűvöl engem – mondta Pál. – Isten anyja megjelenik három parasztgyerek előtt... Nem egy pap, egy püspök vagy a pápa előtt. Három tanulatlan gyermeket választ. Úgy tűnik, mindiga legalázatosabbakat, a legszerényebbeket részesíti előnyben. Lehet, hogy az Ég ezzel valamit üzenni akar nekünk? Valendrea mindent tudott arról, hogy Lucia nővér Szűzanyától származó üzenete hogyan került Portugáliából a Vatikánba. – Sosem gondoltam a nővér szavaira úgy, hogy azok megragadják a figyelmemet – mondta Pál. – Luciával Fatimában találkoztam, amikor ‘67-ben oda mentem. Sokan bíráltak azért, hogy odautaztam. A haladók azt mondták, hogy visszafogom a második vatikáni zsinat fejlődését. Túl nagy hangsúlyt helyezek a természetfölöttire. Máriát jobban tisztelem Krisztusnál és az Úrnál is. De nekem volt igazam. Észrevette, hogy Pál szemében a büszkeség lángja gyúl. Még mindig akadhatott küzdőszellem az öregben. – Tudtam, hogy a fiatalok szeretik Máriát. Vonzották őket a szent helyek. Számukra nagyon fontos volt, hogy odamentem. Azt mutatta, hogy a pápájuknak is fontos mindez. És igazam volt, Alberto. Mária ma népszerűbb, mint valaha.

Valendrea tudta, hogy Pál rajongott a Madonnáért, és egész pápasága alatt címekkel és figyelemmel halmozta el. Talán túlságosan is, vélték egyesek. Pál a páncélterem felé intett. – Balról a negyedik fiók, Alberto. Nyisd ki, és hozd ide nekem, ami benne van! Úgy tett, ahogy Pál parancsolta, kigördítette a nehéz vasfiókot. Egy kis fadoboz volt benne, külső részét viasz zárta le, amelyben XXIII. János pápai pecsétje látszott. A tetején címke: SECRETUM SANCTI OFFICIO, vagyis a Szentszék Hivatalának Titka. Odavitte a ládikát Pálnak, aki reszkető kézzel vizsgálta a külsejét. – Állítólag XII. Piusz tette a tetejére a címkét, és maga János rendelte el a lepecsételését. Most rajtam a sor, hogy belenézzek. Feltörnéd a pecsétet, Alberto? Valendrea körülnézett, valami szerszámot keresve. Minthogy semmi ilyesmit nem látott, beékelte a széf egyik ajtajának sarkát a pecsétbe, és egy rántással feltörte. Visszaadta a dobozt Pálnak. – Nagyon ügyes – mondta a pápa. Ő egy biccentéssel nyugtázta a dicséretet. Pál az ölébe rakta a dobozt, és egy szemüveget keresett elő a reverendája mélyéről. A fülére akasztotta a pápaszemet, fölhajtotta a ládika fedelét, és két köteg iratot vett ki. Az egyiket félretette, a másikat kibontotta. Valendrea látta, hogy egy újabbnak tűnő, fehér papírlapot rejt magában a kihajtogatott, sokkal régibb papírlap. Mindkettőn kézírás. A pápa a régi papírt tanulmányozta.

– Ez az eredeti, amit Lucia nővér portugálul írt – mondta Pál. – Sajnos nem beszélem ezt a nyelvet. – Én sem, szentatyám. Pál átadta neki a dokumentumot. A szöveg körülbelül húszsoros volt, fekete tintával írták, ami mára már megszürkült. Különös érzés volt egy olyan papírlapot a kezében tartani, amelyet előtte csak Lucia nővér, Szűz Mária elismert látója és XXIII. János pápa érintett. Pál feléje nyújtotta az újabb, fehér papírlapot. – Ez meg a fordítás. – Fordítás, szentatyám? – János sem beszélt portugálul. Le kellett fordíttatnia az üzenetet olaszra. Valendreának erről nem volt tudomása. Vagyis hozzá kell adni egy harmadik ujjlenyomatot is, valami kúriai alkalmazottét, akivel lefordíttatták, utána nyilván megeskették, hogy hallgat, és ma már valószínűleg halott. Pál kihajtogatta a második lapot, és elkezdte olvasni. Furcsán megváltozott az arckifejezése. – Sosem voltam jó rejtvényfejtő. A pápa visszahajtogatta a csomagot, aztán a másik kötegért nyúlt. – Úgy tűnik, az üzenetnek van még egy oldala. – Pál kinyitotta a lapokat. Megint egy újabb és egy láthatóan régebbi papírlap. – Megint portugál. – Pál a fehérebb lapra pillantott. – Á, ez olasz. Még egy fordítás. Valendrea figyelte Pált, akinek arckifejezése a zavartból mély aggodalomba fordult, ahogy olvasta a szöveget. A

pápa légzése gyengébb lett, összevonta a szemöldökét, amint újból átfutotta a fordítást. A pápa nem szólt semmit. Valendrea sem. Nem merte azt kérni, hogy elolvashassa a szöveget. A pápa harmadszor is elolvasta az üzenetet. Pál a nyelvével megnedvesítette kiszáradt ajkát, és hátradőlt a székben. Az idős ember arcán döbbenet tükröződött. Valendrea egy pillanatra megijedt. Itt volt előtte az első olyan pápa, aki körbeutazta a Földet. Egy ember, aki szembenézett egy hadseregnyi haladóval az egyházon belül, és mértékletességével lecsillapította forradalmukat. Állt az Egyesült Nemzetek Szervezete előtt is, és kimondta: „Soha többé háborút!” Elítélte a fogamzásgátlást, és kitartott mellette még akkor is, amikor a tiltakozók támadásai már alapjaiban rengették meg az egyházat. Ismét kinyilvánította, hogy ragaszkodik a papi cölibátushoz, és kiátkozta a más hitűeket. Kicselezett egy gyilkossági kísérletet a Fülöp-szigeteken, aztán meg fittyet hányt a terroristák fenyegetésének, és levezette barátjának, a meggyilkolt olasz kormányfőnek a temetését. Krisztusnak ezt a földi helytartóját nem lehetett egykönnyen megrendíteni. Most mégis valami érzékenyen érintette ezt a határozott embert abból, amit olvasott. Pál visszacsomagolta a papírokat, majd mindkét köteget beledobta a fadobozba, és lecsapta annak fedelét. – Tedd vissza! – motyogta a pápa, szemét lesütve, ölében a vörös viasz néhány letört darabkája virított a fehér reverendán. Pál lesöpörte őket, mintha fertőznének. – Tévedés volt. Nem kellett volna idejönnöm.

– Aztán láthatóan összeszedte magát. Visszanyerte lelki nyugalmát. – Amint fölmegyünk, írj meg egy rendeletet. Azt akarom, hogy személyesen te pecsételd le ezt a ládikát. És aztán ide senki be nem teheti a lábát, mert kiátkozom. Nincs kivétel. De ez a rendelet nem vonatkozott pápákra, gondolta Valendrea. XV. Kelemen akkor lépett be a Riservába, amikor csak akart. És a német pápa nemrég megint megtette. Valendrea már régóta tudott Lucia nővér írásának olasz fordításáról, de csak tegnap óta tudta a fordító nevét. Andrej Tibor atya. Három kérdés gyötörte. Mi az, ami XV. Kelement folyton visszavonzotta a Riservába? Miért akart a pápa kapcsolatba lépni Tiborral? És legfőképpen: mit tud az a fordító? Egyelőre egyik kérdésre sem tudta a választ. De lehet, hogy néhány napon belül Colin Michenerrel, Katerina Lewvel és Paolo Ambrosival együtt megtudja a választ mindhárom kérdésre. TIZENNÉGY BUKAREST, ROMÁNIA NOVEMBER 10., PÉNTEK 11 ÓRA 15 PERC Michener lement néhány fémlépcsőn, és az Otopeni repülőtér olajos betonjára érkezett. A British Airways járata, amellyel Rómából jött, csak félig volt, és egyike volt annak a mindössze négy légitársaságnak, amely ezt a repülőteret használta. Korábban egyszer már járt Romániában, amikor az Államtitkári Hivatalban dolgozott, az akkor bíboros

Volkner alatt, aki az államok közötti kapcsolatokkal volt megbízva, ami a nemzetközi igazgatóságon belül a diplomáciai kapcsolatokkal való foglalkozást jelentette. A Vatikán és a romániai egyházak már évtizedek óta csatáztak abban az ügyben, hogy a második világháború után katolikus tulajdont adtak át az ortodox egyháznak, köztük olyan kolostorokat, amelyek ősi latin hagyományok szerint működtek. A kommunizmus bukása után a vallásszabadság visszatért, de a tulajdonjogi vita elhúzódott, és közben katolikusok és ortodoxok többször is összecsaptak. II. János Pál párbeszédet kezdett a román kormánnyal Ceauşescu bukása után, és még hivatalos látogatást is tett ott. A haladás lassú volt. A tárgyalásokba idővel Michenert is bevonták. Nemrégiben a centralista kormány tett is néhány lépést. Az országban a huszonkétmillió ortodox hívő mellett a kétmillió katolikus is elkezdte hallatni a szavát. Kelemen világossá tette, hogy szeretne odalátogatni, de a tulajdonjogi vita lehetetlenné tette a pápai látogatást. Ez az egész ügy már megint tiszta politika volt, ami mindig is főfájást okozott Michenernek. Már tényleg nem pap volt. Miniszter volt egy kormányban, egy diplomata, egy bizalmi ember – és mindennek vége szakad, amint Kelemen utolsót sóhajt. Azután talán visszamehet papnak. Valójában sosem szolgált egyetlen egyházközösségben sem. Valami misszionáriusi munka esetleg megfelelő feladat lenne. Ngovi bíboros beszélt már neki Kenyáról. Afrika kiváló menedék lehetne egy volt pápai titkárnak, különösen, ha Kelemen még az előtt halna meg, hogy bíborost csinált volna belőle.

Most azonban, ahogy a reptéri épület felé lépkedett, elhessegette magától ezeket az élete bizonytalanságaival foglalkozó gondolatokat. Érezte, hogy most magasabban van a tengerszint felett, mint induláskor. A levegő barátságtalanul hideg volt, alig hat-hét Celsiusfok, ahogyan azt a pilóta leszállás előtt bemondta. Az égen mindenfelé alacsonyan szálló felhők, amelyek megakadályozták, hogy a napfény leérhessen a föld közelébe. Belépett az épületbe, és az útlevél-ellenőrzés felé indult. Kevés holmit csomagolt, csak egy válltáskát vitt magával, mert arra számított, hogy egy, legfeljebb két napig lesz távol. Átlagosan öltözött fel, farmernadrágot, pulóvert és kabátot viselt, tiszteletben tartva Kelemen kérését, hogy kerülje a feltűnést. Vatikáni útlevelével a kötelező vízumdíj megfizetése nélkül jutott be az országba. Aztán, közvetlenül a vámosok után, az Eurodollar pultjánál bérelt egy ütöttkopott Ford Fiestát, majd az egyik alkalmazottól megtudta, hogyan kell Zalatnába menni. Konyított annyira a nyelvhez, hogy megértse a nagy részét mindannak, amit a vörös hajú férfi magyarázott. Nem volt elragadtatva attól, hogy egyedül kell kocsikáznia Európa egyik legszegényebb országában. Amikor tegnap este információkat keresett a neten, több olyan hivatalos figyelmeztetésre is bukkant, mely szerint ügyelni kell a tolvajokra, meg általában is óvatosnak kell lenni, elsősorban éjszaka és vidéken. Szerette volna megkapni a bukaresti pápai nuncius segítségét. Egyik munkatársa igazán lehetett volna a sofőrje és idegenvezetője, de Kelemen megtiltotta. Így

hát beszállt a bérelt kocsiba, és kihajtott a repülőtérről. Megtalálta az országutat és elindult északnyugatnak, Zalatna felé. Katerina a város főterének nyugati oldalán állt. A tér kövezete nagyon töredezett volt, jó néhány kockakő hiányzott, még több már kaviccsá porladt. Az emberek áramlottak ide-oda, sokkal fontosabb dolgok kötötték le a figyelmüket – élelem, fűtés, víz. A kicsorbult, hiányos kövezet problémája nem ért fel napi gondjaik köréhez. Két órával ezelőtt érkezett Zalatnába, és azóta igyekezett annyi információt összegyűjteni Andrej Tibor atyáról, amennyit csak tudott. Óvatosan kérdezősködött, mert a románok nagyon is kíváncsiak, ez a legkevesebb, ami róluk elmondható. A Valendreától származó információ szerint Michener gépe valamivel 11 óra után érhetett földet. Legalább két órába telik, mire megteszi azt a körülbelül 140 kilométert Bukarestből. Az órája 13 óra 20-at mutatott. Vagyis, ha a gépe nem késik, akkor hamarosan itt lehet. Egyszerre volt furcsa és megnyugtató ismét otthon lenni. Bukarestben született és nőtt fel, de gyermekkorának jelentős részét a Kárpátok másik oldalán töltötte, Erdély szívében. Számára az a vidék nem a vámpírok és vérfarkasok rémregényes tája volt, hanem sűrű erdőségek, várkastélyok és érző szívű emberek hona. A kultúra a magyar és a német keveréke volt, csipetnyi cigányvirtussal fűszerezve. Apja a szász gyarmatosítók leszármazottja volt, akiket a tizenkettedik században telepítettek ide, hogy a hegyek hágóit védjék a be-betörő tatároktól. Ennek az európai csoportnak a leszármazottai ellenálltak a magyar és a román

uralkodók támadásainak, a második világháború után viszont a kommunisták áldozataivá váltak. Anyja szülei cigányok voltak, a kommunisták pedig egyáltalán nem bántak velük kíméletesen: kollektív gyűlöletre uszítottak velük szemben, akárcsak Hitler a zsidók ellen. Amikor meglátta Zalatna faházait, faragott verandáit, fényűző vasútállomását, nagyszülei faluja jutott róluk az eszébe. Míg Zalatnának sikerült elkerülnie a térség földrengéseit éppúgy, mint Ceauşescu falurombolási akcióit, Katerina nagyszüleinek faluja nem volt ilyen szerencsés. Az ország falvainak kétharmadához hasonlóan az övékét is módszeresen lerombolták, lakóikat pedig az egyforma közösségi házakba kényszerítették. Anyja szülei még azt a kegyetlen szégyent is kénytelenek voltak megélni, hogy saját kezűleg kellett lerombolniuk az otthonukat. A paraszti tapasztalat és a marxista hatékonyság ötvözésének módja – így hívták ezt a tervet. És sajnos nagyon kevés román fájlalta a cigányfalvak, cigánytelepek eltűnését. Katerina emlékezett, milyen volt, amikor meglátogatta nagyszüleit új, lélektelen lakásukban, ahol a kopott szobákból teljesen hiányzott az ősök lélekmelengető szelleme, és ahol életük értelme szivárgott el a lelkükből. És éppen ez volt a cél. Ugyanezt néhány évvel később, Boszniában etnikai tisztogatásnak nevezték. Ceauşescu szerette úgy hívni, hogy ez lépés a progresszív életforma felé. Katerina viszont őrületnek tartotta. Most pedig Zalatna látványa és hangjai felélesztették benne ezeket a szörnyű emlékeket.

Az egyik boltostól megtudta, hogy a környéken három állami árvaház működik. Amelyikben Tibor atya dolgozott, azt tartották a legrosszabbnak. Az intézmény a várostól nyugatra volt, és halálos beteg gyerekek lakták – ez is Ceauşescu őrületének egyik következménye volt. A diktátor merészen megtiltotta a fogamzásgátlást, és elrendelte, hogy minden nőnek negyvenöt éves koráig legalább ötször kell szülnie. A végeredmény annyi gyerek volt, amennyit a szüleik semmiképpen sem tudtak etetni. Mindennapossá vált, hogy utcán hagytak csecsemőket. Az AIDS, a tüdőbaj, a fertőző májgyulladás, a szifilisz rengeteg áldozatot szedett. Árvaházak létesültek mindenfelé az országban, de alig voltak mások, mint a nemkívánatos újszülöttek lerakóhelyei, akikről másoknak kellett gondoskodniuk. Katerina azt is megtudta, hogy Tibor bolgár származású, és már közel jár a nyolcvanhoz – vagy talán el is múlt, minthogy a pontos életkorát senki sem tudta és hogy istenfélő, jámbor ember hírében áll, aki a nyugdíjas életet adta föl azért, hogy olyan gyerekekkel foglalkozzon, akik hamarosan a Teremtő színe elé kerülnek. Katerina el sem tudta képzelni, micsoda erő kellhet ahhoz, hogy az ember vigasztalni próbáljon egy haldokló gyermeket, vagy hogy megmondja egy tízévesnek, hogy hamarosan a jelenleginél sokkal jobb helyre fog költözni. Ő maga sosem hitt ilyesmiben. Mindig is ateista volt. A vallást az ember hozta létre – ahogyan Istent is. Szerinte mindenre a politika és nem a hit volt a magyarázat. Hogyan is lehetne eredményesebben kordában tartani a tömegeket, mint

egy mindenható erő haragjának fenyegetésével? Jobb, ha az ember önmagában hisz, a saját képességeiben, és maga kovácsolja a maga szerencséjét. Az imádkozás a gyengéknek és a lustáknak való. Nem olyasmi, amire neki valaha is szüksége volt. Az órájára pillantott. Éppen elmúlt fél kettő. Ideje indulni az árvaházba. Így hát elindult a téren át. Hogy mit tesz majd, amikor Michener megérkezik, még nem határozta el. De már kigondolt valamit. Michener lassított, amikor az árvaház közelébe ért a kocsival. Bukaresttől odáig az út egy részét autópályán tette meg. A négysávos sztráda meglepően jól karbantartott volt, nem úgy az a másodrendű út, amelyen az előtt hajtott. Annak a padkája egyenetlen, töredezett volt, az úttesten annyi volt a lyuk, hogy holdbéli tájhoz hasonlított, a jelzések pedig annyira zavarosak, hogy kétszer is rossz irányba tért le. Átment az Olt folyón néhány kilométerrel előbb, egy festői szurdokban, két erdőkkel borított hegyoldal között. Ahogy északnak tartott, a táj is megváltozott, elmaradtak a tanyák, és mindenfelé hegyek meredeztek. Az úton mindenfelé gyárkémények füstkígyóit látta az égbe tekeregni. Tibor atyáról megtudott egyet s mást az egyik zalatnai hentestől, aki azt is elmagyarázta, hogy hol találja meg a papot. Az árvaház egy piros cseréptetős, kétemeletes épületben volt. A cserepeken látható apró gödrök és hasonló sérülések a kénes-savas levegőről tanúskodtak, ami Michener torkát is kaparta. Az ablakokon vasrács volt, többségük körbe oda volt ragasztva a keretekhez is.

Jó néhány ablak be volt meszelve, Michener pedig elgondolkodott, hogy ez vajon azért van-e, hogy kintről ne lehessen belátni, vagy éppen fordítva. Behajtott a fallal körülvett területre, és leparkolt. A kemény földet vastagon borította a gaz. Oldalt rozsdás csúszda és egy hinta látszott. Valami fekete és sárosnak tűnő elegy húzódott végig a fal mentén, ami valószínűleg annak a bűznek a forrása is volt, ami azonnal megcsapta az orrát, ahogy kiszállt a kocsiból. Az épület főkapujában feltűnt egy bokáig érő, barna ruhába öltözött apáca. – Jó napot, nővér! Én Colin Michener atya vagyok. Azért jöttem, hogy Tibor atyával beszéljek. – Mindezt angolul mondta, remélve, hogy a nővér érti, és hozzáadott egy biztató mosolyt is. Az idős nő üdvözlésként összeérintette ujjait, és kissé meghajolt. – Üdvözlöm, atyám. Nem vettem észre, hogy ön pap. – Most szabadságon vagyok, és úgy döntöttem, hogy otthon hagyom a reverendám. – Ön Tibor atya barátja? – A nővér kitűnően, akcentus nélkül beszélt angolul. – Nem egészen. Mondja azt neki, hogy egy kollégája keresi. – Bent van. Kérem, kövessen. – A nővér habozva megtorpant. – Atyám, járt már valaha ilyen helyen? Michener különösnek találta a kérdést. – Nem, nővér. – Kérem, igyekezzék türelemmel bánni a gyerekekkel. Michener bólintott, hogy érti, aztán követte az apácát, föl az öt csorba kőlépcsőn. Bent a vizelet, az ürülék és

az elhanyagoltság szörnyű kombinációja szaglott. Növekvő hányingerét szapora, apró légzéssel próbálta leküzdeni. Szívesen eltakarta volna az arcát, de úgy gondolta, hogy ez sértő lenne. Cipőjének talpa alatt üvegdarabkák csikorogtak, a falról pedig úgy hámlott a vakolat, mint a leégett bőr az ember hátáról. Gyerekek özönlöttek ki a termekből. Körülbelül harmincan, mind fiúk, a két-három évestől a nagykamaszig. Köréje tódultak. Mindnek kopaszra volt nyírva a feje – a tetvek ellen, magyarázta a nővér. Némelyikük mankóval bicegett, másoknak pedig irányíthatatlan izomrángásaik voltak. Sokan alig bírták félig kinyitni a szemüket, mások beszédhibákkal küszködtek. Forradásos, kicserepesedett kezeikkel megérintették őt, hogy figyeljen rájuk. Hangjuk kissé csikorgós volt, különféle dialektusokban beszéltek, leginkább románul és oroszul. Sokan azt kérdezték, hogy ki ő és miért jött. Michener a városban már megtudta, hogy a gyerekek többsége gyógyíthatatlan beteg vagy erősen fogyatékos. Az egész helyzetet szürreálissá tette a fiúk ruházata, ami alatt egyesek nadrágot hordtak, másoknak csak a csupasz lába látszott. Egyértelmű volt, hogy olyan ruhát húztak magukra, amit éppen találtak és méretben jó volt nyurga testükre. Úgy tűnt, mintha mind csupa szemből és csontból állnának. Sokuknak az összes foga hiányzott. Nyílt sebek tarkították karjukat, lábszárukat és arcukat. Michener megpróbált óvatosan viselkedni. Előző este olvasott arról, Románia „elfeledett gyermekei” körében milyen félelmetesen gyakori az AIDS.

El akarta mondani nekik, hogy Isten gondoskodni fog róluk, hogy van értelme a szenvedésüknek. De mielőtt szóra nyithatta volna a száját, egy hosszú, fekete, papi gallér nélküli reverendás, magas férfi lépett ki a folyosóra. Egy kisfiú lógott rajta, kétségbeesetten csimpaszkodva a nyakába. Az öregember haja szinte tövig volt nyírva; arca, viselkedése, mozgása egyaránt szelíd lélekre utalt. Fémkeretes szemüveget viselt, amely mögött és két bozontos, fehér szemöldök alatt kerek, barna szempár csillogott. Kifejezetten vékony alakját meghazudtolóan izmos karja volt. – Tibor atya? – kérdezte Michener. – Úgy hallottam, azt mondta, kollégám. – Erős keleteurópai akcentussal beszélte az angolt. – Colin Michener atya vagyok. Az idős pap letette a gyereket a nyakából. – Dumitru mai terápiájának éppen itt az ideje. Mondja meg, miért kéne elhalasztanom, hogy magával beszéljek. Michener elcsodálkozott az öreg pap hangjában érezhető ellenségességen. – A pápájának szüksége van a segítségére. Tibor mély lélegzetet vett. – Hajlandó végre tudomásul venni, hogy milyen helyzetben vagyunk itt? Michener egyedül akart vele beszélni, és zavarta a hallgatóság, különösen az apáca jelenléte. A gyerekek továbbra is a ruháját húzkodták. – Négyszemközt kellene beszélnünk. Tibor atya arca kevés érzelmet árult el, miközben fürkészve szemügyre vette Michenert. Utóbbi csodálta

az öregember fizikai állapotát, és azt kívánta, bárcsak fele ilyen jól nézne ki majd nyolcvanéves korában. – Vigye el a gyerekeket, nővér! És ellenőrizze Dumitru kezelését! Az apáca kezével összefogta a fiúkat, és továbbterelte őket a folyosón. Tibor atya rövid utasításokat kiáltott utánuk románul, amelyek egy részét Michener is megértette. Aztán megkérdezte: – Miféle kezelést kap a kisfiú? – Csak masszírozzuk a lábát, és megpróbáljuk megtanítani járni. Valószínűleg teljesen hatástalan, de csak ezt tudjuk nyújtani. – Nincsenek doktorok? – Örülünk, ha enni adni tudunk ezeknek a gyerekeknek. Az orvosi ellátás ismeretlen itt. – Miért csinálja ezt? – Különös kérdés ez egy paptól. Ezeknek a gyerekeknek szükségük van ránk. Az imént látottakat Michener sehogysem tudta kiverni a fejéből. – Ez van az egész országban? – Ez még a jobb helyek közé tartozik. Sok munkánkba telt, hogy lakhatóvá tegyük. De amint látja, bőven van még tennivalónk. – Nincs pénz? Tibor megrázta a fejét. – Csak ami a segélyszervezetektől cseppen. A kormány szinte semmit sem tesz, az egyház annál is kevesebbet. – Saját elhatározásából jött ide? Az öregember bólintott.

– A forradalom után olvastam az árvaházakról, és úgy döntöttem, itt a helyem. Ez már tíz éve történt. Azóta egyfolytában itt vagyok. Még mindig volt némi él a pap hangjában, amit nem értett. – Miért ilyen ellenséges? – Azon tűnődöm, a pápa személyi titkára mit akarhat egy öregembertől. – Tudja, hogy ki vagyok? – Van tudomásom a kinti világról is. Michener látta, hogy Andrej Tibor okos. XXIII. János valószínűleg bölcsen döntött, amikor ezt az embert kérte meg, hogy fordítsa le Lucia nővér feljegyzését. – Levelet hoztam a szentatyától. Tibor gyengéden megragadta Michener karját. – Ettől tartottam. Menjünk a kápolnába! Átmentek az előcsarnokon, az épület eleje felé. A kápolnaként szolgáló kicsiny szoba padlóját érdes kartonlapok borították. A falakon a téglák csupaszon meredeztek, a mennyezet fagerendái omladoztak. A vallásos áhítatra egyedül az az ablak emlékeztetett, amelyen egy színes mozaik a kiterjesztett karú Madonnát ábrázolta, aki láthatóan kész volt mindenkit a keblére ölelni, aki vigaszt keresett nála. Tibor a kép felé intett. – Nem messze innen, egy lerombolásra ítélt templomban találtam. Az egyik nyári önkéntesünk rakta be a keretbe. A gyerekek mind vonzódnak hozzá. – Tudja, hogy miért jöttem, igaz? Tibor nem válaszolt.

Michener benyúlt a zsebébe, és elővette a kék borítékot. Átadta Tibornak. A pap elvette a küldeményt, és az ablakhoz lépett. Föltépte a borítékot, és kivette Kelemen levelét. Messzire eltartotta magától a papírt, ahogy megpróbálta elolvasni a félhomályban. – Már régóta nem olvastam németül – mondta Tibor. – De előjön megint. – Az öreg pap befejezte az olvasást. – Amikor először írtam a pápának, azt reméltem, hogy egyszerűen csak megteszi, amit kértem tőle, de semmi többet. Michener kíváncsi volt, mit kért a pap, de inkább megkérdezte: – Kapott választ a szentatyától? – Sok válaszom is van. Melyiket mondjam? – Csak maga döntheti el. – Bárcsak ilyen egyszerű lenne! – Fejével a festett ablaküveg felé intett. – A Szűzanya olyan bonyolulttá tette! – Tibor egy pillanatig csendben állt, aztán szembefordult Michenerrel. – Bukarestben szállt meg? – Tegyem azt? Tibor visszaadta a levelet. – Van egy étterem, a Café Krom, a Forradalom tere mellett. Könnyű megtalálni. Legyen ott nyolckor! Addig gondolkodom, és akkor majd megadom a választ. TIZENÖT Michener délnek, Bukarest felé vezetett, és közben az árvaházban látott képek emlékével viaskodott. Mint az ottani gyerekek közül annyian, ő sem ismerte soha a vér szerinti szüleit. Már felnőtt fejjel tudta meg, hogy szülőanyja Clogheenben, egy kis írországi

városban lakott, Dublintól északra. Még húszéves sem volt, és nem volt férjnél, amikor terhes lett. Nemzőapja ismeretlen – legalábbis szülőanyja állhatatosan ezt ismételgette. Akkoriban szó sem lehetett abortuszról, az ír társadalom pedig brutálisan megvetette a házasságon kívül szülő anyákat. Így hát az egyháznak kellett kitöltenie az űrt. Dublin érseke „szülőközpontoknak” nevezte a helyeket, de azok inkább csak „lerakótelepek” voltak, hasonlók ahhoz, amilyet éppen az imént hagyott el. Mindegyiket apácák vezették – nem olyan gondoskodók, mint amilyet Zalatnában látott, hanem nehéz természetű nők, akik leginkább bűnözőkként kezelték a gondjaikra bízott várandós anyákat. A nőket megalázó munkára kényszerítették a szülés előtt és azután is, rettenetes körülmények között, jelképes fizetségért, vagy teljesen ingyen. Némelyiket verték, másokat éheztettek, de mindegyikükkel rosszul bántak. Az egyház szemében ők bűnösök voltak, és a kikényszerített bűnbánat volt az egyetlen út ahhoz, hogy valaha is üdvözüljenek. Többségük egyszerű parasztlány volt, akik nem tudták volna miből fölnevelni gyermeküket. Egy részük tiltott kapcsolatból szülte a gyereket, amikor az apa nem ismerte el az apaságot, vagy titokban akarta tartani. Mások feleségek voltak, akiket az a balszerencse ért, hogy várandósak maradtak, férjük akarata ellenére. A közös nevező mindegyik esetben a szégyen volt. Az anyák közül egy sem akarta magára vagy a családjára vonni a figyelmet egy nem kívánt gyermek miatt.

A szülés után a csecsemők egy évig, esetleg kettőig maradtak a „központokban”, amíg lassan elválasztották őket az anyjuktól – napról napra kevesebb ideig lehettek együtt. A végső értesítés csak előző este történt meg. Másnap általában érkezett egy amerikai házaspár. Csakis katolikusok részesülhettek az örökbefogadás kiváltságában. Meg kellett fogadniuk, hogy az egyház szellemében nevelik föl a gyereket, és nem hozzák nyilvánosságra, honnan származik. A Szent Szív Örökbefogadó Társaság, amely az ügyletet lebonyolította, elfogadott pénzadományokat, de ez nem volt kötelező. A gyerekek megtudhatták, hogy örökbe fogadták őket, de az új szülőket arra kérték, hogy mondják azt: a vér szerinti szülők meghaltak. Így akarta a szülőanyák többsége is – abban reménykedve, hogy bűnük szégyene az idővel elhalványul majd. Senkinek nem kellett tudni, hogy odaadták a gyereküket. Michener élénken emlékezett arra a napra, amikor ellátogatott abba a „központba”, ahol született. A szürke mészkő épület egy Kinnegad nevű helység mellett, egy erdős völgyben állt, nem messze az Ír-tengertől. Átsétált a kihalt épületen, maga elé képzelve, amint egy aggódó anya besurran a csecsemőotthonba az azt megelőző éjjelen, hogy elvinnék a babát, megpróbálja összeszedni minden bátorságát, hogy elbúcsúzzon tőle, azon töprengve, hogy miként lehetséges az, hogy egy egyház és egy isten ilyen szörnyű kínokat engedhet meg. Hát ennyire rettenetes lenne az ő bűne? És ha igen, akkor az apáé miért nem az? Miért kell neki egyedül viselnie az egész bűnt?

És az összes fájdalmat. Az emeleten megállt az egyik ablak előtt, és kibámult az alatta lévő szederfára. A csendet csak egy forró szellő törte meg, amely átfújt az üres szobákon, és olyan hangot hallatott, mintha azok a csecsemők nyöszörögnének, akik egykor itt sínylődtek. Átérezte azt a torokszorító borzalmat, amivel egy anya még egy utolsó pillantást próbált vetni gyermekére, mielőtt végleg elszakítják tőle, és berakják egy autóba. Az ő szülőanyja is egy ilyen nő volt. Hogy pontosan ki volt, azt sosem fogja megtudni. A gyerekeknek ritkán adtak itt vezetéknevet, úgyhogy aligha lehetett összepárosítani anyát és gyermekét. Ő is csak egy nővér halványuló emlékezetének hála tudta meg önmagáról ezt a keveset. Több mint kétezer csecsemő hagyta el így Írországot, köztük egy világosbarna hajú, fényes zöld szemű kisfiú, akinek célállomása a georgiai Savannah városa volt. Örökbe fogadó apja ügyvéd volt, anyja pedig imádta új fiát. Az Atlanti-óceán árapályát figyelve nőtt fel, felső középosztálybeli környezetben. Kiváló eredménnyel végezte iskoláit, pap és ügyvéd lett, ami nagyon tetszett a szüleinek. Aztán Európába ment, és vigaszt talált egy magányos püspöknél, aki fiaként szerette. Most pedig szolgálta ezt az időközben pápává emelkedett püspököt, ugyanazon az egyházon belül, amely oly gyalázatosan leszerepelt Írországban. Gyöngéden szerette örökbe fogadó szüleit. Ők teljesítették a megállapodás rájuk eső részét, és mindig azt mondták neki, hogy vér szerinti szülei meghaltak. Anyja csak a halálos ágyán mondta el neki az igazat – egy szent emlékű asszony vallott a fiának, egy papnak,

abban reménykedve, hogy ő és az Isten is megbocsát majd neki. Évekig magam előtt láttam őt, Colin. Milyen szörnyen érezhette magát, amikor mi elvittünk téged. Megpróbálták elhitetni velünk, hogy ez a legjobb megoldás. Én is megpróbáltam elhitetni magammal, hogy ez a helyes. De még ma is magam előtt látom őt. Michener akkor nem tudott mit mondani. Nagyon akartunk egy gyereket. A püspök azt mondta, hogy nélkülünk nagyon nehéz életed lenne. Senki nem törődne veled. De én még mindig magam előtt látom őt. Meg szeretném mondani neki, hogy sajnálom. Meg akarom mondani neki, hogy jól neveltelek föl. Hogy úgy szerettelek, ahogyan ő szeretett volna. Akkor talán megbocsátana nekünk. De nem volt mit megbocsátani. A társadalom volt a hibás. Az egyház volt a hibás. Nem annak a dél-georgiai farmernek a lánya, akinek nem lehetett saját gyermeke. Ő nem csinált semmi rosszat, Michener pedig buzgón kérte az Urat, hogy nyugtassa békében. Már csak ritkán gondolt erre a múltra, de az árvaház most előhozta az emlékeket. Még mindig érezte az ott terjengő bűzt, amit azzal igyekezett ellensúlyozni, hogy az egyik ablakot leeresztve friss levegőt engedett a kocsiba. Ezeknek a gyerekeknek soha nem lesz abban a szerencsében részük, hogy eljussanak Amerikába, sosem fogják megérezni olyan szülők szeretetét, akik akarták is őket. Világuk egy szürke falakkal körülvett épületre korlátozódik, amelyben az ablakokon rács van, viszont nincs villany, és fűtés is alig. Itt fognak

meghalni, magányosan és elfeledetten úgy, hogy egész életükben csak néhány apáca és egy öreg pap szerette őket. TIZENHAT Michener a Forradalom terétől és a nyüzsgő egyetemi negyedtől kissé távolabb választott szállodát, egy szerény épületet egy régiesen eredeti park mellett. A szobák kicsik és tiszták voltak, de a bennük lévő art deco bútorok nem igazán illettek a környezetbe. Michener szobájában volt egy mosdókagyló, amelynek csapjából meglepően meleg víz folyt, a tusoló és a vécé viszont közös volt, lenn, az előcsarnokban. A szoba egyetlen ablakánál állva megevett egy péksüteményt és ivott egy kis diétás kólát, amit azért vett, hogy kihúzza velük vacsoráig. A távolban egy toronyóra délután ötöt jelzett. A boríték, amelyet Kelemen adott neki, az ágyon hevert. Tudta, hogy mit várnak el tőle. Most, hogy Tibor atya elolvasta az üzenetet, meg kell semmisítenie, anélkül hogy ő is elolvasná. Kelemen megbízott benne, hogy akként cselekszik majd, ahogyan ő kérte tőle. Ő pedig sosem okozott csalódást mentorának, noha a Katerinával való viszonyát mindig is egyfajta árulásnak tartotta. Megszegte az esküjét, nem engedelmeskedett az egyháznak, és megbántotta az Urat. Erre nem lehet mentség. Pedig Kelemen mást mondott. Gondolod, hogy te vagy az egyetlen pap, aki bűnbe esett? Ez akkor sem helyes. Colin, hitünk egyik jellemzője a megbocsátás. Bűnbe estél, és megbántad. De ez nem jelenti azt, hogy az

egész életedet el kellene dobnod. És különben is: olyan rossz volt? Jól emlékezett, milyen megrökönyödve pillantott a kölni érsekre. Mit mondott? Rosszul esett, Colin? Azt mondta a szíved, hogy ez rossz? Mindkét kérdésre a válasz akkor is és most is „nem” volt. Szerette Katerinát. Ezt sosem bírta tagadni. Az anyja halála után nem sokkal találkozott vele, amikor össze volt zavarodva, és a múltjával küzdött. Elutazott vele ahhoz a „szülőközponthoz” Kinnegadba. Aztán hosszan sétáltak az ír-tenger fölé magasodó sziklák között. Katerina fogta a kezét, és azt mondta, hogy az örökbe fogadó szülei nagyon szerették, és hogy szerencsésnek mondhatja magát, amiért két ember ilyen szeretettel gondoskodott róla. És igaza volt. De akkor sem tudta kitörölni az agyából, hogy a szülőanyjára gondoljon. Hogyan lehetett olyan óriási a társadalmi nyomás, hogy nők önként feláldozták a gyereküket, hogy élhessék a maguk életét? Miért szabad ilyesminek valaha is megtörténnie? Kiitta a kóla maradékát, és ismét a borítékra meredt. Legdrágább öreg barátja, aki fél életén át mellette állt és támogatta, most gondban van. Döntött. Ideje, hogy ő is tegyen valamit. Fölvette a borítékot, és kihúzta belőle a kék levélpapírt. A szavakat Kelemen saját kezűleg írta, németül. Tibor atya! Tudom, milyen munkát végzett a tiszteletre méltó és szent életű XXIII. Jánosnak. Az első üzenete komoly aggodalommal töltött el. Azt kérdezte, „miért hazudik

az egyház?” Tényleg nem értettem, hogy mire gondol. A második üzenete után most már látom a dilemmát, amellyel szembenéz. Megnéztem a harmadik titoknak azt a másolatát, amelyet az első levelével küldött, és többször is elolvastam a fordítását. Miért tartotta meg ezt a bizonyítékot magának? Miután János Pál nyilvánosságra hozta a harmadik titkot, ön még akkor is hallgatott. Ha igaz mindaz, amit küldött, akkor miért nem szólalt meg? Egyesek azt mondhatják, hogy ön csaló, akinek nem szabad hinni, de én tudom, hogy ez nem igaz. Miért? Nem tudom megmagyarázni. Csak tudom, hogy hiszek önnek. Elküldöm a személyi titkáromat. Megbízhat benne. Annyit mond el Michener atyának, amennyit akar. Ő kizárólag nekem adja tovább a szavait. Ha nincs semmilyen válasz, akkor ezt mondja el neki. Meg tudom érteni, hogy elege van az egyházából. Nekem is vannak hasonló gondolataim. De itt sokkal több szempontot kell figyelembe venni, mint azt ön is jól tudja. Kérem, adja vissza a levelet és a borítékot Michener atyának. Köszönöm, bármilyen szolgálatot tesz is. Isten legyen önnel, atyám! Kelemen P. P. Servus Servorum Dei Az aláírás a pápa hivatalos szignója volt: Pásztorok pásztora, Isten szolgáinak szolgája. Kelemen így írt alá minden hivatalos iratot. Michenert bántotta, hogy visszaélt Kelemen bizalmával. De valami tényleg nem stimmelt. Tibor atya láthatóan valami olyan fontosat közölt a pápával, hogy az szükségét érezte ide küldeni a titkárát, hogy ő is megítélje. Miért tartotta meg ezt a bizonyítékot magának?

Miféle bizonyítékot? Megnéztem a harmadik titoknak azt a másolatát, amelyet az első levelével küldött, és többször is elolvastam a fordítását. Ez a két irat most a Riservában van? Abban a fadobozban, amelyhez Kelemen folyton visszatér? Nem lehet tudni. Még mindig fogalma sem volt semmiről. Így hát visszatette a kék levélpapírt a borítékba, lement a földszintre, a fürdőszobába, az egészet apró darabokra tépte, és lehúzta a vécén. Katerina hallotta, hogy Colin Michener átmegy a fölötte lévő emelet deszkapadlóján. Szemével követte a léptek hangját a plafonon, majd le az előcsarnokba, ahol elhalkultak. Zalatnától Bukarestig követte, és úgy gondolta: egyelőre fontosabb megtudnia azt, hogy hol száll meg, mint azt, hogy mit beszélt Tibor atyával. Nem lepődött meg, amikor azt látta, hogy Michener elmegy a belváros mellett, és egyenesen a város egyik olcsóbb szállodája felé veszi az irányt. Elhaladt a pápai nuncius irodája mellett a Centru Civicnél, ami szintén nem volt meglepő, hiszen Valendrea világosan megmondta, hogy nem hivatalos látogatásról van szó. A városon keresztülautózva Katerina szomorúan látta, hogy a sárga téglás épülettömböket orwelli módon továbbra is áthatja az egyhangúság. Mindez azóta, hogy Ceauşescu ledózeroltatta a város történelmi magját, hogy helyet csináljon grandiózus fejlesztéseinek. Úgy vélte, a terjedelmesig egyszersmind pompás méltóságot

is sugároz majd, és mit sem számított, hogy az épületek feleslegesek, használhatatlanok és drágák voltak. Az állam elrendelte, hogy a népnek hálásnak kell lennie – a hálátlanokat börtönbe zárták, a szerencsésebbeket lelőtték. Katerina fél évvel azután hagyta el Romániát, hogy Ceauşescu a kivégzőosztag elé került. Csak addig maradt, amíg részt vett az ország első demokratikus választásán. Amikor kiderült, hogy kizárólag volt kommunisták győztek, Katerina rájött, hogy itt aligha fog egyhamar megváltozni bármi is, most pedig tapasztalta, hogy ez a jóslata igaznak bizonyult. Továbbra is szomorúság lengte be Romániát. Érezte ezt Zalatnában és Bukarest utcáin egyaránt. Egy temetés utáni ébredés szomorúsága. Ő pedig átérezte mindezt. Mi lett a saját életével? Alig tett valamit az elmúlt tizenvalahány évben. Apja arra ösztökélte, hogy maradjon, és vegyen részt az új, elvileg szabad román sajtó munkájában. Neki azonban elege volt már a felfordulásból. A forradalom lázas tenni akarása éles ellentétben állt az utána következő langyos semmittevéssel. Mások dolgozzanak csak a kész betonnal, ő inkább maga szerette összekeverni a sódert, a cementet és a homokot. Így hát elment, és körbejárta Európát, megtalálta, majd elveszítette Colin Michenert, aztán pedig átment Amerikába, Tom Kealyhez. Most pedig visszatért. És az az ember, akit valaha szeretett, itt járkál, egy emelettel följebb. Hogyan tudhatná meg, hogy mit végzett? Hogy is mondta Valendrea? Azt javaslom, használja

ugyanazokat a fegyvereit, amelyekkel most Tom Kealyt bűvöli el. Ebben az esetben ugyanis garantáltan sikeres lesz a küldetése. Rohadék! De lehet, hogy a bíborosnak igaza van. Legjobb az egyenes út. Természetesen jól ismerte Michener gyenge pontjait, és már előre utálta magát, hogy majd kihasználja őket. De nem maradt más választása. Fölállt, és az ajtó felé indult. TIZENHÉT VATIKÁNVÁROS 17 ÓRA 30 PERC Valendrea utolsó megbeszélése péntekhez képest nagyon korán volt. Ráadásul az estére a francia nagykövetségen tervezett vacsorát váratlanul lemondták – valami válság Párizsban marasztalta a nagykövetet így kivételesen lett egy szabad estéje. Gyötrelmes órát töltött el Kelemennel ebéd után. Elvileg külügyekről kellett volna beszélniük, de ehelyett végig csak civódtak. Kapcsolatuk gyorsan romlott, és ezzel párhuzamosan egyre nőtt egy nyilvánosság előtti konfrontáció veszélye. Nem kérték a lemondását, mert Kelemen nyilván abban bízott, hogy majd lelki aggályok miatt egyszerűen belefárad és távozik. Ez azonban soha nem fog megtörténni. Egy korábbi találkozójuk egyik témája miatt most szükséges volt megvitatni az amerikai külügyminiszter két héttel későbbre tervezett látogatását. Washington igyekezett megszerezni a Szentszék támogatását bizonyos politikai kezdeményezésekhez Argentínában

és Brazíliában. A katolikus egyház politikai erő volt Dél-Amerikában, és Valendrea jelezte hajlandóságát, hogy a Vatikán latba vesse befolyását Washington oldalán. Kelemen azonban nem akarta, hogy az egyházat ebbe bevonják. Ebben a vonatkozásban erősen különbözött II. János Páltól. A lengyel pápa nyilvánosan ezt az elvet hangoztatta, aztán a gyakorlatban az ellenkezőjét tette. Ez a fajta félrevezetés, gondolta Valendrea többször is, aztán elaltatta Moszkvát és Varsót, majd végül a kommunizmust is térdre kényszerítette. Azt pedig a saját szemével látta, hogy egymilliárd hívő erkölcsi és lelki vezetője mit tud tenni kormányok ellen vagy éppen az érdekükben. Szégyen elvesztegetni ilyen képességet, de Kelemen elrendelte, hogy nem lehet szövetség az Egyesült Államok és a Szentszék között. Az argentinoknak és a braziloknak maguknak kell megoldaniuk a problémáikat. Kopogtak az ajtón. Egyedül volt, minthogy a kamarását elküldte egy kanna kávéért. Átment a nappalin, egy kis előtérbe, és kinyitotta a folyosóra nyíló dupla ajtót. Az ajtó két oldalán, hátát a falnak vetve, két svájci gárdista állt vigyázzban. Köztük várakozott Maurice Ngovi bíboros. – Eminenciás uram, beszélhetnénk egy percre? Voltam az irodájában, de ott azt mondták, hogy már visszavonult estére. Ngovi halkan, nyugodtan beszélt. Valendreának föltűnt a hivatalos „eminenciás uram”, nyilván a gárdisták miatt. Minthogy Colin Michener most éppen Romániában bolyong, Kelemen a kifutófiú szerepét nyilván átruházta Ngovira.

Beinvitálta a bíborost, és meghagyta a gárdistáknak, hogy senki se zavarja őket. Aztán bevezette Ngovit a dolgozójába, és hellyel kínálta egy díszes kétüléses kanapén. – Megkínálnálak kávéval, de az inast épp most küldtem el érte. Ngovi tiltólag emelte fel a kezét. – Nem szükséges. Beszélgetni jöttem. Valendrea leült. – Szóval, mit akar Kelemen? – Én akarok most valamit. Mi volt tegnap a látogatásod célja a levéltárban? Miért kellett megfenyegetned a bíboros-levéltárost? Teljesen szükségtelen volt. – Nem emlékszem, hogy a levéltár a Katolikus Oktatás Kongregációjának hatáskörébe tartozna. – Válaszolj a kérdésre! – Szóval Kelemen mégiscsak akar valamit. Ngovi nem szólt semmit. Az afrikai gyakran folyamodott ehhez az idegesítő stratégiához – és ettől Valendrea néha többet is kimondott, mintsem szeretett volna. – Azt mondtad a levéltárosnak, hogy az egyház szempontjából életbevágó ügyben jársz el, amely különleges tetteket követel meg. Mire utaltál ezzel? Valendrea azon gondolkodott, hogy az a nyamvadt levéltáros vajon mennyit mondott el. Azt biztos nem vallotta be, hogy milyen bűnt követett el az abortusz feloldozásával. Nem lehet ilyen felelőtlen a vén bolond! Vagy mégis? Úgy döntött, hogy a legjobb taktika a támadás.

– Mindketten tudjuk, hogy Kelement a megszállottságig foglalkoztatja a fatimai titok. Többször is járt emiatt a Riservában. – Ami a pápák előjoga. Ezt egyikünk sem vonhatja kétségbe. Valendrea előrehajolt a székében. – A mi jó német pápánk miért gyötrődik valami olyan miatt, amit már az egész világ ismer? – Ehhez nincs közünk, se nekem, se neked. II. János Pál kielégítette a kíváncsiságomat, amikor nyilvánosságra hozta a harmadik titkot. – Te benne voltál abban a bizottságban, igaz? Amelyik áttekintette a titkot és megírta a magyarázatokat, amelyeket aztán mellékeltek a nyilvánosságra hozatalkor. – Megtiszteltetés volt számomra. Már régóta töprengtem a Szűzanya utolsó üzenetén. – De hát ez annyira lapos! Semmi különöset nem mondott semmiről, a bűnbánatra és hitre való szokásos felszólításon kívül. – Megjósolt egy pápagyilkosságot. – Ami megmagyarázza, hogy az egyház miért titkolta el annyi ideig. Hogy ne adjon valami isteni érvet egy őrültnek a pápa lelövéséhez. – Úgy gondoltuk, hogy XXIII. János ekként vélekedhetett, miután elolvasta az üzenetet és elrendelte, hogy pecsételjék le. – És amit a Szűzanya megjósolt, az be is következett. Valaki megpróbálta lelőni VI. Pált, aztán az a török lelőtte II. János Pált. Én pedig azt szeretném tudni, hogy

Kelemen miért érzi szükségét annak, hogy újból és újból elolvassa az eredeti kéziratot? – Ismétlem, nem a mi dolgunk ezt kutatni. – Kivéve, ha valamelyikünk pápa lesz. Valendrea kivárt, hogy ellenfele bekapja-e a csalit. – De egyikünk sem pápa. Amivel te megpróbálkoztál, az az egyházi törvények megszegése. Ngovi hangja hűvös maradt, Valendrea pedig elgondolkodott, hogy vajon ez a higgadt ember kijött-e valaha is a sodrából. – Be akarsz perelni? Ngovi meg se rezzent. – Ha lenne esély arra, hogy sikerrel járok, megtenném. – És akkor esetleg le kéne mondanom, és te lehetnél az államtitkár? Ezt szeretnéd, igaz, Maurice? – Én csak vissza szeretnélek küldeni Firenzébe, ahonnan te és Medici őseid származtok. Valendrea nyugalomra intette magát. Az afrikai mestere volt a provokálásnak. Ez most jó gyakorlat lesz a konklávéra, ahol Ngovi bizonyára mindent bevet majd, hogy visszavágást csikarjon ki belőle. – Én nem vagyok Medici. Valendrea vagyok. Mi a Mediciek ellenfelei voltunk. – De nyilván csak attól kezdve, hogy lehanyatlott a csillaguk. Gondolom, az őseid is opportunisták voltak. Valendrea jól értette a konfrontáció lényegét – a pápaságért legnagyobb eséllyel versengő két ellenfél most szemtől szemben. Jól tudta, hogy Ngovi lesz a legfőbb ellenfele. Már hallott jó néhány olyan magnóra vett beszélgetést, amikor a bíborosok azt hitték, hogy a vatikáni irodákon belül nem kell lehallgatástól tartaniuk.

Ngovi volt a legveszélyesebb kihívója, és a dolgot az tette még élesebbé, hogy Nairobi érseke aktívan sosem törekedett a pápaságra. Ha rákérdeztek, a minden hájjal megkent csirkefogó azzal állított le minden spekulációt, hogy kezével elhárítón intett, és megjegyezte, mennyire tiszteli XV. Kelement. De ezekkel nem lehetett becsapni Valendreát. Az első század óta nem ült színes bőrű pápa Szent Péter trónusán. Micsoda diadal lenne! Ngovi, ha más nem is, kemény nacionalista volt, nyíltan hirdetve, hogy Afrika többet érdemelne, mint amennyit jelenleg kap – és milyen pozícióból lehetne eredményesebben nyomást gyakorolni társadalmi reformokért, mint a Szentszék trónjáról? – Add fel, Maurice! – mondta. – Csatlakozz inkább a nyerő csapathoz. A következő konklávéról nem fogsz pápaként kijönni, ezt garantálom. – Engem sokkal jobban izgatna, ha te lennél pápa. – Tudom, hogy keményen kézben tartod az afrikai csoportot. De az csak nyolc szavazat. Nem elég ahhoz, hogy megállíts. – De ahhoz elég, hogy a mérleg nyelve legyen egy szoros szavazásnál. Ngovi először tett említést a konklávéról. Üzenni akarna ezzel valamit? – Hol van Ambrosi atya? – kérdezte Ngovi. Most értette meg látogatásának valódi célját. Kelemennek információra van szüksége. – Hol van Michener atya? – Úgy tudom, szabadságon.

– Paolo is. Talán együtt mentek lazítani. – Valendrea egy kis kuncogást is megengedett magának a gúnyolódás mellé. – Remélem, Colin jobb érzékkel válogatja meg a barátait. – Remélem, Paolo is. Közben azon járt az agya, hogy a pápát vajon miért érdekli annyira Ambrosi. Mit akar ezzel? Lehet, hogy alábecsülte a németet. – Tudod, Maurice, az imént csak tréfálkoztam, de belőled tényleg kiváló államtitkár válna. A konklávébeli támogatottságoddal ezt biztosíthatnád magadnak. Ngovi csak ült, kezét összefonva reverendája alatt. – És még hány ember előtt húztad el ezt a mézesmadzagot? – Csak azok előtt, akik ennek képesek is lennének megfelelni. Vendége fölállt a kanapéról. – Emlékeztetlek az apostoli alkotmányra, amely tiltja a kampánytevékenységet a pápaságért. Ez a törvény mindkettőnk kezét megköti. Ngovi az előszoba felé indult. Valendrea nem mozdult a székéből, úgy szólt a távozó bíboros után: – Én nem ragaszkodnék ennyire a formaságokhoz, Maurice. Hamarosan mindannyian a Sixtus-kápolnában leszünk, és az esélyeid drasztikusan megváltozhatnak. Hogy milyen irányban, az csak rajtad múlik. TIZENNYOLC BUKAREST 17 ÓRA 50 PERC

A kopogtatás fölriasztotta Michenert. Senki sem tudta, hogy Romániában van, kivéve Kelement és Tibor atyát. Azt pedig végképp senki sem tudhatta, hogy ebben a hotelban szállt meg. Felállt, átment a szobán, kinyitotta az ajtót, és Katerina Lew állt előtte. – Hogy az ördögbe találtál rám? Katerina mosolygott. – Te magad mondtad, hogy a Vatikánban kizárólag az marad titok, amiről az égvilágon senki sem tud. Michenernek nem tetszett, amit hallott. Kelemen a legkevésbé sem szerette volna, ha egy riporter megtudja, mit csinál ő itt. És vajon ki szivárogtathatta ki a hírt arról, hogy ő elhagyta Rómát? – Bántott az a minapi dolog ott, a téren – mondta a nő. – Nem kellett volna mondanom azt, amit mondtam. – Vagyis azért jöttél Romániába, hogy bocsánatot kérj? – Beszélnünk kell, Colin. – Ez nem a megfelelő idő erre. – Úgy tudom, szabadságra mentél. Szerintem ez a legmegfelelőbb idő. Michener behívta a nőt, és becsukta mögötte az ajtót, emlékeztetve magát arra, hogy a világ összezsugorodott, amióta legutóbb kettesben volt Katerinával. Aztán aggasztó gondolat futott át az agyán. Ha a nő ennyi mindent tud róla, akkor mi mindent tudhat Valendrea? Föl kell hívnia Kelement, és figyelmeztetni a pápai környezetben lévő hiányosságokra. De aztán eszébe jutott az is, mit mondott Kelemen tegnap Torinóban Valendreáról – mindenről tud, amit teszünk, amit

mondunk –, és rájött, hogy a pápa mindezt már eleve tudta. – Colin, nincs értelme, hogy ilyen ellenségesek legyünk egymással. Ma már sokkal jobban megértem, hogy mi történt annyi évvel ezelőtt. Még azt is kész vagyok elismerni, hogy rosszul kezeltem a dolgot. – Kezdetnek nem rossz. Katerina nem reagált a korholásra. – Hiányoztál nekem. Valójában ezért mentem Rómába. Hogy lássalak. – És mi van Tom Kealyvel? – Volt viszonyom Tommal – kicsit habozott. – De ő nem te. – Közelebb lépett. – Nem szégyellem azt az időt, amit vele töltöttem. Tom helyzete nagyon ösztönző egy újságírónak. Nagy lehetőségek rejlenek benne. – A nő szeme elkapta a férfi tekintetét, ahogyan csak ő volt rá képes. – De tudnom kell. Miért voltál ott a tárgyaláson? Tom azt mondta, hogy a pápai titkárok általában nem szoktak foglalkozni ilyen ügyekkel. – Tudtam, hogy ott leszel. – Örültél, hogy láttál? Michener megfontolta a választ, majd döntött: – Nem tűntél nagyon boldognak, hogy láthatsz engem. – Csak megpróbáltam fölmérni a reakciódat. – Ahogy visszaemlékszem, te sehogysem reagáltál. A nő ellépett az ablak felé. – Köztünk különleges kapcsolat volt, Colin. Ezt nincs értelme tagadni. – De nincs értelme fölemlegeti sem.

– Ezt a legkevésbé sem akarom. Már mindketten idősebbek vagyunk. Remélhetőleg okosabbak is. Nem lehetnénk barátok? Pápai küldetésben jött Romániába. Erre most egy érzelmi vitába bonyolódott egy nővel, akit valaha szeretett. Már megint próbára akarja tenni az Úr? Nem tudta letagadni az érzéseit csak azért, mert a nő közelében volt. Ahogyan Katerina mondta, valamikor különleges kapcsolat volt köztük. A nő csodálatosan viselkedett, amikor ő azért küzdött, hogy megtudjon valamit a múltjáról, amikor azt találgatta, hogy mi történhetett a szülőanyjával, amikor arra volt kíváncsi, hogy a biológiai apja miért nem vállalta őt. Katerina segítségével legyőzte a démonai többségét. De újak jöttek elő. Ha esetleg fegyverszünetet kötne a lelkiismeretével... Mit árthat? – Az jó lenne. Katerina fekete nadrágot viselt, ami szorosan tapadt karcsú lábszárára. Egy ehhez illő, halszálkás felsőrész és egy fekete bőrkabát olyan „forradalmár” külsőt adott neki, amilyennek eredetileg megismerte. A tekintete nem volt álmodozó. Két lábbal állt a földön. Talán túlságosan is. De a lelke mélyén valódi érzelmek voltak, és Michenernek ez már régóta hiányzott. Ideges borzongás futott végig rajta. Eszébe jutott, hogy évekkel ezelőtt, amikor az Alpokba vonult el egy kicsit töprengeni és önmagával tisztába kerülni, a nő, ugyanúgy, mint ma, egyszer csak megjelent az ajtóban, és még jobban összezavarta. – Mit csináltál Zalatnában? – kérdezte Katerina. – Úgy hallottam, azt a szörnyű árvaházat egy öreg pap vezeti.

– Ott voltál? – Követtelek – bólintott a nő. Még egy nyugtalanító tény, de most túllépett rajta. – Azért mentem oda, hogy beszéljek azzal a pappal. – Elmesélnéd, hogy miről? Úgy tűnt, a nőt valóban érdekli a dolog, ő pedig beszélni akart róla. Katerina talán még segíteni is tud. De volt még egy tisztázandó kérdés. – Bizalmas közlés? – kérdezte. – Nem megírásra? A nő mosolya megnyugtató volt. – Természetesen, Colin. Bizalmas közlés. TIZENKILENC 20 ÓRA Michener Katerina előtt lépett be a Café Kromba. Előtte két órán át beszélgettek a szobájában. Röviden összefoglalta a nőnek, hogy mi történt az utóbbi hónapokban XV. Kelemennel, és hogy miért jött most Romániába. Egyedül azt hagyta ki, hogy elolvasta a pápa Tibornak írt levelét. Ngovi bíboroson kívül nem volt senki, akinek egyáltalán eszébe jutott volna beszélni az aggodalmairól. És még Ngovival kapcsolatban is tudta, hogy a legbiztosabb eljárás a diszkréció. A Vatikánban a szövetségek úgy hullámzottak, mint a tenger. Egy mai barát holnap könnyen lehet ellenség. Katerina nem kötődött senkihez az egyházon belül, és nem tudott a harmadik fatimai titokról. A nő elmondta neki, hogy írt egy cikket egy dán magazinnak 2000-ben, amikor II. János Pál nyilvánosságra hozta a szöveget. Egy olyan kis, marginális csoportról szólt, amely abban hitt, hogy a harmadik titok egy apokaliptikus vízió, és a Szűzanya

által használt, bonyolult metaforák egyértelműen arra utalnak, hogy közel a teljes pusztulás. Katerina a csoport tagjait bolondoknak tartotta, és a cikke azt az őrületet ostorozta, amit az ilyen szekták dicsőíteni szoktak. De miután látta Kelemen reagálását a Riservában, Michener már nem volt teljesen biztos abban, hogy ez a nézet tényleg komplett őrültség lenne. Abban reménykedett, hogy Andrej Tibor atya talán majd segít valamelyest tisztázni ezt a zavart. A pap az egyik ablak melletti asztalnál várakozott. Kint aranysárga fény világította meg az embereket és a járműveket. Az esti égen párafelhők úsztak. A bisztró a város központjában volt, közel a Forradalom teréhez, és tele volt péntek esti vendégekkel. Tibor átöltözött, fekete papi ruháját farmernadrágra és magas nyakú pulóverre cserélte. Felállt, amikor Michener bemutatta neki Katerinát. – Ms. Lew az irodámban dolgozik. Azért hívtam el, hogy lejegyezze mindazt, amit ön esetleg el kíván mondani. Már korábban eldöntötte, hogy azt akarja: Katerina is hallja, amit Tibor mond, és úgy gondolta, most jobb a füllentés, mint az igazmondás. – Ha a pápa személyi titkára így kívánja – mondta Tibor –, ki vagyok én, hogy ezt megkérdőjelezzem. A pap hangja lágy volt, és Michener remélte, hogy a korábbi keserűség már eltűnt belőle. Tibor magára vonta a pincérnő figyelmét, és rendelt még két sört. Aztán az öreg pap egy borítékot csúsztatott át az asztalon. – Ez a válaszom Kelemen kérdéseire. Michener nem nyúlt a levélért.

– Egész délután ezen töprengtem – mondta Tibor. – Pontos akartam lenni, ezért leírtam. A pincérnő két korsó barna sört tett le az asztalra. Michener ivott egy gyors kortyot a habzó italból. Így tett Katerina is. Tibor már a második korsónál tartott; az üres is ott volt az asztalon. – Már régóta nem gondoltam Fatimára – mondta halkan Tibor. – Sokáig dolgozott a Vatikánban? – szólalt meg Katerina. – Nyolc évig, XXIII. János és VI. Pál alatt. Aztán visszatértem a misszionáriusi munkához. – Jelen volt akkor, amikor XXIII. János elolvasta a harmadik titkot? – kérdezte Michener, ügyelve arra, hogy érdeklődésével ne árulja el, hogy mi mindent tud Kelemen leveléről. Tibor hosszasan kinézett az ablakon. – Ott voltam. Michener tudta, hogy Kelemen mit kérdezett Tibortól, ezért tovább ment: – Atyám, a pápát nagyon aggasztja valami. Tudna segíteni abban, hogy micsoda? – Megértem az aggódását. Michener megpróbált közömbösnek tűnni. – Van valami magyarázata rá? Az öregember megrázta a fejét. – Négy évtized múltán még mindig nem értem magamat. – Miközben beszélt, oldalra pillantgatott, mint aki nem biztos a mondanivalójában. – Lucia nővér szent életű volt. Az egyház csúnyán bánt vele. – Mit ért ezen? – kérdezte Katerina.

– Róma ügyelt arra, hogy zárt kolostori életet éljen. Ne feledjék, 1959-ben csak XXIII. János és ő ismerte a harmadik titkot. Aztán a Vatikán elrendelte, hogy kizárólag a közvetlen családja látogathatja meg, ő pedig nem beszélhet a jelenésekről senkinek. – De hát ő is ott volt, amikor 2000-ben II. János Pál nyilvánosságra hozta a titkot – mondta Michener. – Ott ült a díszemelvényen, amikor Fatimában fölolvasták a szöveget az egész világnak. – Akkor már több mint kilencvenéves volt. Úgy tudom, a hallása és a látása is nagyon leromlott már. És ne feledjék, nem beszélhetett a dologról. És nem is kommentálta a szöveget. Soha, semmilyen formában. Michener megint kortyolt egyet a sörből. – Mi a probléma azzal, ahogyan a Vatikán viselkedett Lucia nővérrel? Nem lehet, hogy csak őt akarták megkímélni attól, hogy mindenféle agyalágyultak bántó kérdésekkel zaklassák? – Nem is vártam, hogy megértse. – Tibor összefonta karját a mellkasán. – Ön a Kúria terméke. Michener rossz néven vette a vádat, minthogy ő éppen nem ilyen volt. – Az én pápám nem barátja a Kúriának. – A Vatikán feltétlen engedelmességet követel meg. Ha nem, akkor az Apostoli Büntetőszék küld egy levelet, amelyben önt Rómába rendeli, hogy megpróbálja kimagyarázni magát. Nekünk azt kell tennünk, amire utasítanak. Lucia nővér lojális szolgáló volt. Azt tette, amire utasították. Higgye el, Róma a legkevésbé sem szerette volna, ha a nővért a világsajtó faggathatja. János hallgatást parancsolt neki, mert nem

volt más választása. Az utána következő pápák pedig ugyanezt a gyakorlatot folytatták, mert nekik sem volt más választásuk. – Ahogy emlékszem, VI. Pál és II. János Pál is meglátogatta őt. János Pál még konzultált is vele, mielőtt a harmadik titkot nyilvánosságra hozta volna. Beszéltem püspökökkel és bíborosokkal, akik jelen voltak a nyilvánosságra hozatalnál. Lucia nővér igazolta az írásának eredetiségét. – Melyik írásét? Furcsa kérdés. – Azt akarja mondani, hogy az egyház hazudott az üzenetről? – kérdezte Katerina. Tibor a korsójáért nyúlt. – Ezt sosem fogjuk megtudni. A szent nővér, XXIII. János és II. János Pál már nincs közöttünk. Mind eltávoztak, kivéve engem. Michener úgy döntött, hogy témát vált. – Akkor mondja el, amit tud. Mi történt, amikor XXIII. János elolvasta a titkot? Tibor hátradőlt a rozoga tölgyfa széken, és úgy tűnt, érdeklődéssel latolgatja a kérdést. Végül az öreg pap így szólt: – Rendben. Elmondom, hogy pontosan mi történt. – Beszél portugálul? – kérdezte monsignor Capovilla. Tibor fölpillantott ültéből. Nyolc hónapja dolgozott már a Vatikánban, és ez volt az első eset, hogy valaki az Apostoli Palota negyedik emeletéről megszólította, ráadásul mindjárt XXIII. János személyi titkára. – Igen, atyám.

– A szentatyának a segítségére van szüksége. Kérem, hozzon egy tollat, egy jegyzettömböt, és jöjjön velem! Követte a papot a liftbe, és szótlanul fölmentek a negyedikre, ahol a pápai lakosztályba vezették. XXIII. János egy íróasztal mögött ült. Azon egy letört pecsétű fadoboz hevert. A pápa két papírlapot tartott a kezében. – Tibor atya, el tudja olvasni ezt? – kérdezte János. Tibor átvette a papírokat, és átfutotta az írást. A szöveg tartalmára nem figyelt, csak arra, hogy megérti-e. – Igen, szentatyám. Mosoly ömlött el a kövérkés ember arcán. Ez volt az a mosoly, amely felvillanyozta a katolikusokat az egész világon. A sajtóban időnként „János papának” nevezték, amit a pápa egyáltalán nem vett rossznéven. Amíg XII. Piusz betegen feküdt, a pápai palota ablakai sötéten zárva voltak, a függönyöket már előre gyászolva behúzva tartották oly sokáig. Most viszont a zsalugátereket kitárták, beözönlött az itáliai napfény, mindenki számára, aki a Szent Péter térre jött, azt jelezve, hogy ez a velencei bíboros az újjászületést jelenti. – Ideülne kérem az ablakhoz, és leírná az olasz fordítást? – mondta János. – Külön lapra, pont úgy, ahogyan az eredeti. Tibor csaknem egy órát töltött a fordítással, majd annak ellenőrzésével. Az eredeti szöveget egyértelműen finom női kéz írta, az általa használt portugál nyelv pedig régies volt, a múlt század fordulóját idéző. A nyelvezet, a népekhez és kultúrákhoz hasonlóan, idővel változott, de Tibor nyelvtudása széles körű volt, a feladat pedig viszonylag egyszerű.

János nem igazán foglalkozott vele, mialatt fordított; halkan beszélgetett a titkárával. Amikor végzett, átnyújtotta a fordítást a pápának. Figyelte az arcát, miközben János olvasta a szöveget. Semmi. Aztán a pápa elolvasta a második oldalt. Rövid csend állt be. – Ez nem az én pápaságomra vonatkozik – mondta lágyan János. A szöveg ismeretében Tibor kissé különösnek tartotta ezt a megjegyzést, de nem szólt semmit. János összehajtotta a fordításokat, mindegyiket az eredetihez fogva, így két külön csomagot csinálva. A pápa egy ideig csendben ült, és Tibor sem mozdult. Ez a pápa, aki akkor még alig kilenc hónapja ült Szent Péter trónusán, máris mélységesen megváltoztatta a katolikus világot. Annak, hogy Tibor Rómába jött, egyik oka az volt, hogy részt akart venni mindebben. A világ készen állt valami új befogadására, és Isten, úgy tűnt, megadta. János a szája előtt összeillesztette pufók ujjait, és csendben ringatódzott a székében. – Tibor atya, kérem az esküjét a pápája és az Úr előtt, hogy mindazt, amit most olvasott, soha nem fedi fel senki előtt. Tibor rögtön felfogta az eskü komolyságát. – Esküszöm, szentatyám. János rámeredt gyulladt szemeivel, és tekintete a fiatal pap lelkének mélyéig hatolt. Hideg borzongás futott végig a gerincén. Erősen küzdött, nehogy sarkon forduljon és elrohanjon. Úgy tűnt, a pápa olvas a gondolataiban.

– Biztos lehet benne – mondta János szinte súgva –, hogy minden tőlem telhetőt elkövetek majd, hogy beváltsam a Szűzanya óhaját. Soha többé nem beszéltem XXIII. Jánossal – mondta Tibor. – És többé egyik pápa sem kereste meg önt? – kérdezte Katerina. Tibor megrázta a fejét. – A mai napig nem. Én a szavamat adtam Jánosnak, és meg is tartottam. Három hónappal ezelőttig. – Mit küldött akkor a pápának? – Nem tudják? – A részleteket nem. – Lehet, hogy Kelemen nem akarja, hogy tudják. – Nem küldött volna ide, ha nem akarná. Tibor Katerinára mutatott. – Azt akarná, hogy ő is tudja? – Én azt akarom. Tibor szigorú tekintetet vetett rá. – Szerintem meg nem. Amit küldtem, az csak Kelemenre és rám tartozik. – Azt mondta, XXIII. János soha többé nem beszélt önnel. De ön megpróbált beszélni vele? – kérdezte Michener. Tibor megrázta a fejét. – Alig néhány nappal később János összehívta a második vatikáni zsinatot. Jól emlékszem a bejelentésre. Úgy gondoltam, ez az ő válasza. – Elmagyarázná? – Nem szívesen – rázta meg a fejét az öreg.

Michener kiitta maradék sörét, és akart kérni még egyet, de aztán meggondolta magát. Jól megnézett néhány arcot maguk körül, és elgondolkodott, vajon melyiküket érdekelhetné, hogy ő mit keres most itt, de aztán elhessentette ezt a gondolatot. – És mi van azzal, amikor II. János Pál közzétette a harmadik titkot? Tibor arca megkeményedett. – Hogyhogy mi van vele? Michenert fárasztotta az idős pap udvariatlansága. – A világ most már ismeri a Szűzanya szavait. – Az egyház közismerten át szokta formálni az igazságot. – Azt akarja sugallni, hogy a szentatya megtévesztette a világot? – kérdezte Michener. Tibor nem válaszolt azonnal. – Nem tudom, mit akarok sugallni. A Szűzanya többször is megjelent ezen a Földön. Az ember azt hinné, végre megértettük az üzenetet. – Milyen üzenetet? Az utóbbi hónapokat azzal töltöttem, hogy tanulmányoztam az összes megjelenést, kétezer évre visszamenőleg. Mindegyik egyedi esetnek tűnik. – Akkor nem tanulmányozta őket eléggé – jelentette ki Tibor. – Én is éveket töltöttem az elolvasásukkal. Mindegyikben szerepel az a felszólítás, hogy engedelmeskedjünk az Úrnak. A Szűzanya a menny hírnöke. Útmutatást és bölcsességet közvetített, de mi botor módon nem figyeltünk őrá. A modern korban ez La Salette esetével kezdődött.

Michener mindent tudott erről a jelenésről a FranciaAlpok kis falujában, La Salette-ben. 1846-ban két pásztorgyereknek, Maximnak és Mélanie-nak állítólag látomása volt. Az eset sok tekintetben hasonlított a fatimaihoz – vidéki táj, az égből aláereszkedő fényjelenség, egy nő képe, aki beszél hozzájuk. – Ha jól emlékszem – mondta Michener –, a két gyerekkel titkokat közöltek, amelyeket aztán leírtak, és a szöveget átadták IX. Piusznak. A látnokok később közreadták a maguk változatát is. Megvádolták őket azzal, hogy kiszínezték, túlcifrázták a történetet. Az egész jelenésre árnyékot vetett ez a botrány. – Azt mondja, hogy kapcsolat van La Salette és Fatima között? – kérdezte Katerina. Tibor arca kezdett ideges türelmetlenséget mutatni. – Én nem mondok semmit. Michener atya az, aki hozzáfér az archívumokhoz. Kiderített ő valamilyen kapcsolatot? – Tanulmányoztam a La Salette-i látomásokat is – mondta Michener. – IX. Piusz nem fűzött semmilyen kommentárt az egyes titkokhoz azok elolvasása után, de azt sem engedte meg, hogy nyilvánosságra kerüljenek. És bár az eredeti iratok leltárba vannak véve IX. Piusz dokumentumai között, maguk a titkok nem találhatók a levéltárban. – Én 1960-ban kutattam a La Salette-i titkok után, és szintén semmit sem találtam. De vannak utalások a szövegek tartalmára. Michener pontosan tudta, hogy Tibor mire céloz. – Olvastam azoknak a szemtanúknak a beszámolóját, akik látták, amikor Mélanie leírta az üzeneteket. A lány

megkérdezte, hogyan kell leírni azt, hogy csalhatatlanul, szennyezett és Antikrisztus, ha jól emlékszem. Tibor bólintott. – Maga IX. Piusz is tett néhány utalást. Miután elolvasta Maxim beszámolóját, azt mondta: „íme, a gyermeki egyszerűség és őszinteség.” De miután Mélanie írását is elolvasta, így kiáltott fel: „Kevésbé kell tartanom a nyílt vallástalanságtól, mint a közömbösségtől. Nem véletlen, hogy az egyházat harcosnak nevezik, itt van egy kis kapitánya.” – Jó a memóriája – mondta Tibor. – Mélanie nem volt valami udvarias, amikor beszámoltak neki a pápa reagálásáról. „A titoknak tetszenie kellene a pápának – mondta a lány. – Egy pápának imádnia kell a szenvedést.” Michener visszaemlékezett, hogy az egyház akkoriban több rendeletében is megtiltotta a híveknek, hogy La Salette-ről beszéljenek. – Tibor atya, La Salette soha nem kapta meg azt az elismerést, amit Fatima. – Mert a látnokok üzenetének eredeti szövegei eltűntek. Így csak találgatni tudunk. Az esetről nem folytak viták, mert az egyház ezt megtiltotta. Rögtön a jelenés után Maxim úgy fogalmazott, hogy a Szűzanya által közöltek egyesek számára szerencsét hoznak, másoknak meg balszerencsét. Hetven évvel később, Fatimában Lucia szinte szó szerint ugyanezeket a szavakat mondta: „Egyeseknek jó, másoknak rossz.” – A pap kiitta a sörét. Láthatóan szerette az alkoholt. – Maximnak és Luciának egyaránt igaza volt. A titok egyeseknek jó,

másoknak meg rossz. Ideje lenne már figyelembe venni a Madonna szavait. – Mit akar ezzel mondani? – kérdezte Michener. – Fatimában teljesen világosan közölték a mennyek óhaját. Nem olvastam a La Salette-i titkot, de nagyon jól el tudom képzelni, mit tartalmaz. Michenernek már kezdett elege lenni a talányos megfogalmazásokból, de úgy gondolta, hagyja az öreg papot beszélni. – Azt tudom, hogy a fatimai második titokban a Szűzanya mit mondott Oroszország megtéréséről, meg hogy mi fog történni, ha ez nem válik valóra. Egyetértek, ez valóban elég egyértelmű instrukció... – Mégis – vágott közbe Tibor –, egyetlen pápa sem tette meg ezt a felajánlást a megtérésre, egészen II. János Pálig. Rómával egyetértésben a világon egyetlen püspök sem volt hajlandó fölszentelni Oroszországot, egészen 1984-ig. És mi történt 1917-től 1984-ig? A kommunizmus virágzott. Milliók pusztultak el. Romániát is feldúlták és kirabolták a szörnyek. Mit mondott a Szűz? A jók mártírhalált halnak, a szentatya sokat szenved majd, különféle népek pedig elpusztulnak. Mindez csupán azért, mert egyes pápák a maguk útját választották a mennyeké helyett. – A pap nem is próbálta palástolni egyértelmű dühét. – És aztán a fölszentelés után hat éven belül a kommunizmus elbukott. – Tibor megmasszírozta a homlokát. – Róma sohasem ismerte el hivatalosan Mária egyetlen megjelenését sem. A legtöbb, amit tett és tenni fog, az az, hogy elismerésre érdemesnek titulálja. Az egyház

nem hajlandó elismerni, hogy a látnokok közölhetnek bármi fontosat is. – De hát ez csak józan óvatosság – mondta Michener. – Hogyhogy? Az egyház elismeri, hogy a Szűz megjelent, arra biztatja a híveket, hogy higgyenek az eseményben, aztán diszkreditálja mindazt, amit a látnokok mondanak? Nem látnak itt ellentmondást? Michener nem válaszolt. – Gondolják csak végig! 1870 és az első vatikáni zsinat óta a pápát csalhatatlannak tartják, ha hitbéli tanokról van szó. Mit gondolnak, mi lenne ebből a koncepcióból, ha egy egyszerű parasztgyerek szavait fontosabbnak tartanák? Michener még soha nem gondolta végig a kérdést ebből a szempontból. – Az egyház tanítói hatalma véget érne – mondta Tibor. – A hívők másfelé fordulnának útmutatásért. Róma megszűnne abszolút központnak lenni. És ezt soha nem szabad megengedni. A Kúria mindig mindent túl kell hogy éljen. Mindig erről volt szó. – De Tibor atya – szólt közbe Katerina –, a fatimai titkok nagyon is konkrét helyekről, dátumokról és korokról szólnak. Oroszországról és név szerint több pápáról szólnak. Pápagyilkosságról szólnak. Nincs igaza az egyháznak, ha óvatos? Ezek a titkok jelentősen különböznek az evangéliumoktól, amelyeket mind gyanúsaknak vagy bizonytalanoknak lehet nevezni. – Jó észrevétel. Mi, emberek, hajlamosak vagyunk arra, hogy figyelmen kívül hagyjuk mindazt, amivel nem értünk egyet. De talán az Ég arra gondolt, hogy

egyértelműbb instrukciókra lenne szükség. Ezek azok a részletek, amelyekről ön beszélt. Michener látta az izgatottságot Tibor arcán, és észrevette, milyen felindultan szorongatja a korsóját. Néhány feszült pillanat után az öregember előrehajolt, és a borítékra mutatott. – Mondja meg a szentatyának, hogy tegyen úgy, ahogyan azt a Madonna parancsolta. Ne vitatkozzon, ne hagyja figyelmen kívül, hanem tegye meg, amit a Szűzanya mondott. – A pap hangja fakó és érzelemmentes volt. – Különben, mondja meg neki, ő és én is hamarosan a mennyekben leszünk, és elvárom, hogy ő vállalja az egészért a felelősséget. HÚSZ 22 ÓRA Michener és Katerina kiszállt a metrókocsiból, és az aluljáróból kiment a fagyos éjszakába. Előttük magasodott az egykori román királyi palota, savas eső lyuggatta kőfalával. A Forradalom tere minden irányban a végtelenbe veszett; a nedvesen csillogó kövezeten vastag szövetkabátba burkolódzó emberek jöttekmentek. A tér túloldalán hömpölygött a kocsiforgalom. A hideg levegőben Michener szenes ízt érzett. Elnézte Katerinát, aki a teret figyelte. A nő tekintete a hatalmas sztálinista épületet, a volt kommunista párt székházát pásztázta, majd megállapodott az egyik erkélyen. – Onnan mondta beszédét Ceauşescu azon az estén – mutatott Katerina észak felé. – Én meg ott álltam. Nem volt semmi az az este! Az a rohadt seggfej ott állt a

reflektorfényben, és azt hirdette, hogy őt mindenki szereti. – Az épület sötéten meredezett, már nyilván nem volt elég fontos ahhoz, hogy kivilágítsák. – A tévékamerák közvetítették az egészet szerte az országba. Az a disznó meg büszkén pöffeszkedett, egészen addig, amíg mi el nem kezdtük skandálni, hogy „Temesvár, Temesvár!” Michener ismerte a történetet. Ebben a nyugat-romániai városban egy magányos református pap fel merte emelni a szavát Ceauşescu ellen. Amikor pedig az állam által irányított ortodox református egyház megfosztotta hivatalától, tüntetések kezdődtek az egész országban. Hat nappal később pedig az előtte elterülő téren tört ki erőszak. – Látnod kellett volna Ceauşescu arcát, Colin! Az a pillanatnyi döbbenet, az a határozatlanság, az olyan volt nekünk, mint egy felszólítás a cselekvésre. Áttörtük a rendőrkordont és... nem volt többé visszaút. – Katerina hangja elhalkult. – Aztán jöttek a tankok, meg a vízágyú, meg a golyók. Sok barátomat veszítettem el azon az estén. Michener zsebre dugott kézzel állt, kilélegzett levegőjének gomolygását figyelte, és hagyta, hogy a nő emlékezzék, tudva, hogy Katerina nagyon büszke mindarra, amit akkor tett. Ő is büszke volt rá. – Jó, hogy megint itt vagy – mondta végül. A nő feléje fordult. Néhány pár kart karba öltve haladt át a téren. – Hiányoztál, Colin. Michener egyszer azt olvasta valahol, hogy mindenkinek az életében van valaki, aki olyan mélyen,

olyan érzékenyen érinti meg az embert, hogy a lélek, valahányszor szükségét érzi, mindig ehhez a kedves emlékhez fordul vigaszért. Neki Katerina jelentette ezt a pontot. Az pedig nyugtalanította, hogy az egyháza vagy az Istene miért nem tudja ugyanezt a vigaszt nyújtani. Katerina közelebb húzódott. – Amikor Tibor atya azt mondta, hogy cselekedjünk úgy, ahogy azt a Madonna akarja, mit értett ezen? – Bár tudnám! – Megtudhatnád. Értette, mire céloz a nő, és kihúzta zsebéből a Tibor atya válaszát tartalmazó borítékot. – Nem nyithatom ki. Tudod jól. – Miért nem? Vehetünk másik borítékot. Kelemen sose tudná meg. Aznap már éppen elég kísértésnek engedett bűnösen azzal, hogy elolvasta Kelemen első levelét. – Én viszont tudnám. Érezte, hogy nagyon gyengén hangzik ez a tagadás, de mindenesetre visszacsúsztatta a zsebébe a borítékot. – Kelemen lojális alattvalót nevelt – mondta Katerina. – Ezt meg kell hagyni az öregnek! – Ő az én pápám. Tisztelettel tartozom neki. A nő ajka és orcája olyan fintorba torzult, amit már látott korábban. – Az életednek pápák szolgálatában kell eltelnie? És mi van veled, Colin Michener? Az utóbbi években ő maga is többször föltette már magának ugyanezt a kérdést. Mi van vele? Valóban a bíborosi süveg lenne az életének a betetőzése? Csupán sütkérezni egy skarlátszínű palást dicsfényében? Az

olyanok, mint Tibor atya, valóban azt teszik, ami a papok dolga. Ismét érezte a gyerekek érintését és a reménytelenségük bűzét. A bűntudat borzongása futott végig rajta. – Azt akarom, hogy tudd, Colin, hogy senkinek egy szót sem fogok szólni erről. – Még Tom Kealynek sem? – Rögtön megbánta, hogy a kérdés kibukott belőle. – Féltékeny vagy? – Annak kéne lennem? – Úgy tűnik, a papok a gyengéim. – Vigyázz avval a Tom Kealyvel! Az a benyomásom, hogy ő az a fajta, aki elsőként rohant volna el erről a térről, amikor a lövöldözés megkezdődött. – Látta, hogy Katerina állkapcsa megfeszül. – Nem úgy, mint te. A nő elmosolyodott. – Többszázadmagammal álltam a tankkal szemben. – Még elgondolni is szörnyű. Nem szeretnélek megsebzettként látni. A nő különös pillantást vetett rá. – Még jobban, mint amennyire már vagyok? Katerina otthagyta Michenert a szobájában, és lement a nyikorgó lépcsőn. Azt mondta neki, hogy majd reggelinél beszélnek, mielőtt Michener visszaindul Rómába. A férfi nem is lepődött meg, amikor megtudta, hogy egy emelettel alatta vett ki szobát. Katerina pedig nem említette, hogy másnap, egy későbbi járattal ő is visszamegy Rómába. Ehelyett azt mondta neki, hogy még nem döntötte el, hová utazik innen. Már kezdte bánni, hogy Alberto Valendrea bíborossal kezdett. Ami karriertörténetnek indult, az mostanra

leromlott azzá, hogy becsapja azt a férfit, akit még mindig szeret. Fájt neki, hogy hazudott Michenernek. Az apja, ha tudta volna, hogy most mit csinál, szégyenkezett volna miatta. És ez a gondolat is fájt neki, mivel a szüleinek már jó néhányszor csalódást okozott az utóbbi években. Kinyitotta szobájának ajtaját, és belépett. Az első dolog, amit meglátott, Paolo Ambrosi atya mosolygó képe volt. A látvány először megrémítette, de aztán gyorsan összeszedte magát, érezve, hogy hiba lenne, ha kimutatná félelmét ennek az embernek. Tulajdonképpen már várta is ezt a látogatást, minthogy Valendrea jelezte: Ambrosi meg fogja találni őt. Becsukta az ajtót, lehámozta magáról a kabátot, és az ágy melletti állólámpa felé lépett. – Nem hagyhatnánk a lámpát lekapcsolva? – kérdezte Ambrosi. Megfigyelte, hogy Ambrosin fekete nadrág és sötét garbó van. Fölötte egy nyitott, szintén sötét kabát. Az öltözék egyik darabja sem volt papi jellegű. Vállat vont, és a kabátját az ágyra dobta. – Mit tudott meg? Egy pillanatig habozott, aztán röviden összefoglalta, hogy mit mondott el neki Michener az árvaházról és Kelemenről, de néhány fontos részletről nem szólt. Végül beszámolt Tibor atyáról, megint csak röviden, és idézte az öreg pap figyelmeztetését a Madonnával kapcsolatban. – Meg kell tudnia, hogy mit tartalmaz Tibor válasza – mondta Ambrosi. – Colin nem fogja kinyitni.

– Találja meg a módját! – Mégis, hogyan? – Menjen föl! Csábítsa el! Olvassa el, miután őt utána elnyomta az álom! – Miért nem teszi meg maga? A papok biztos jobban érdeklik magát, mint engem. Ambrosi előrelendült, hosszú ujjait a torkára fonta, és hátradöntötte a nőt az ágyra. Szorítása hideg és dühös volt. Térdét a nő mellére nyomta, és valósággal belepréselte őt a matracba. Erősebb volt, mint amilyennek Katerina képzelte. – Valendrea bíborossal ellentétben én nem tűröm a maga éles nyelvét. Emlékeztetem rá, hogy most Romániában vagyunk, nem Rómában, és itt az emberek könnyedén eltűnhetnek. Meg akarom tudni, hogy Tibor atya mit írt. Tudja meg, mert a legközelebbi találkozásunkkor már nem fogom vissza magam. – Ambrosi még erősebben belemélyesztette a térdét a nő mellkasába. – Megtalálom holnap is, ugyanúgy, ahogy ma este megtaláltam. Katerina szeretett volna az arcába köpni, de a torkát továbbra is szorító ujjak ezt nem tették lehetővé. Ambrosi elengedte, és az ajtó felé indult. A nő a torkát tapogatva, zihálva kapkodott levegő után, aztán talpra ugrott. Ambrosi megpördült, kezében pisztoly villant. Katerina megtorpant. – Maga... maga... rohadt gengszter! A férfi vállat vont. – A történelem azt tanítja, hogy a jó és a rossz között észrevehetetlen a választóvonal. Szép álmokat!

Kinyitotta az ajtót, és távozott. HUSZONEGY VATIKÁNVÁROS 23 ÓRA 40 PERC Valendrea elnyomta cigarettáját a hamutartóban, amikor meghallotta, hogy kopognak az ajtaján. Már csaknem egy órája beletemetkezett egy regénybe. Imádta az izgalmas amerikai krimiket. Felüdülést jelentett, ha ebbe a világba menekülhetett a saját, szavaira mindig ügyelő, szigorú protokoll által szabályozott világából. Minden este várta már, hogy elmerüljön a titkok és intrikák szövevényében, Ambrosi pedig gondoskodott arról, hogy mindig akadjon új kaland, amit olvashat. – Szabad – kiáltott ki. Kamarásának feje jelent meg az ajtónyílásban. – Hívást kaptam egy perccel ezelőtt, eminenciás uram. A szentatya a Riservában van. Ön kérte, hogy szóljunk ebben az esetben. Levette az olvasószemüvegét, és becsukta a könyvet. – Ez minden! A kamarás visszavonult. Gyorsan magára rántott egy galléros pólót meg egy nadrágot, belebújt az edzőcipőjébe, és lakosztályából kilépve a privát lift felé indult. A földszinten aztán átment az Apostoli Palota kihalt előterén. A csöndet csak a magasban elhelyezett, zárt láncú tévékamerák halk zümmögése és cipője gumitalpának nyikorgása törte meg a műmárvány padlón. Nem fenyegetett az a veszély, hogy bárki is meglátja – a palota éjszakára zárva volt.

Belépett a levéltárba, és az éjszakai ügyeletesről tudomást sem véve átsétált a könyvespolcok labirintusán, egyenesen a Riserva rácsos kapujához. XV. Kelemen a kivilágított helyiségben állt, neki háttal, fehér lenvászon reverendájában. Az ősi széf ajtószárnyai tárva álltak. Valendrea meg sem kísérelte eltitkolni közeledését. Eljött a konfrontáció ideje. – Gyere be, Alberto! – mondta a pápa, továbbra is háttal állva. – Honnan tudtad, hogy én vagyok az? Kelemen megfordult. – Ki más lenne? Valendrea belépett a fénykörbe, először azóta, hogy 1978-ban a Riservában járt. Akkoriban csupán néhány villanyégő világította meg az ablaktalan helyiséget. Most a plafonra szerelt neoncsövek ontották gyöngyházszínű fényüket. Ugyanaz a faládika hevert ugyanabban a fiókban, felnyitott fedéllel. A feltört, majd általa újra helyreállított viaszpecsét darabjai jól látszottak a doboz külsején. – Tudok arról, hogy annak idején Pállal itt jártál – mondta a pápa. Kelemen a ládika felé intett. – Itt voltál, amikor fölnyitotta. Mondd csak, Alberto, meg volt döbbenve? Megrezzent a vén bolond arca, amikor elolvasta a Szűzanya szavait? Valendrea nem akarta megadni Kelemennek azt az elégtételt, hogy megtudja az igazat. – Pál sokkal nagyobb pápa volt, mint te valaha is lehetnél.

– Csökönyös, hajlíthatatlan ember volt. Lehetősége volt arra, hogy tegyen valamit, de hagyta, hogy a büszkesége és az arroganciája eluralkodjon rajta. – Kelemen fölvett egy széthajtogatott papírlapot a doboz mellől. – Elolvasta ezt, aztán mégis Isten elé helyezte önmagát. – Alig három hónappal később meghalt. Mit tehetett volna? – Mindent, amire a Szűzanya kérte. – Mit, Jakob? Mi olyan rendkívül fontos? A fatimai harmadik titok semmit nem rendel el a hit megtartásán és a bűnbánaton kívül. Mit kellett volna Pálnak tennie? Kelemen továbbra is mereven állt. – Nagyon jól hazudsz. Valendreában hirtelen vak düh támadt, de sikerült elfojtania. – Megbolondultál? A pápa egy lépést tett feléje. – Tudok az ebbe a helyiségbe tett második látogatásodról. Valendrea nem szólt semmit. – A levéltárosok nagyon részletesen rögzítik az adatokat. Már évszázadok óta pontosan följegyzik, hogy ki és mikor tette be a lábát ebbe a szobába. 1978. május tizenkilencedikének éjjelén te jártál itt Pállal. Egy órával később pedig visszatértél. Egyedül. – A szentatya megbízásából. Ő utasított arra, hogy visszajöjjek. – Természetesen, figyelembe véve, hogy akkor mit tartalmazott a doboz. – Azért küldött vissza, hogy újból lepecsételjem a ládikát és a fiókot.

– De mielőtt lepecsételted a ládikát, elolvastad a tartalmát. És ki hibáztatna ezért? Fiatal pap voltál, közvetlenül a pápa szolgálatában. A pápád, akit nagyon nagyra tartottál, éppen az imént olvasta el egy madonnai jelenés látnokának szavait, ami bizonyára fölzaklatta. – Ezt te nem tudhatod. – Ha nem, akkor még nagyobb bolond volt, mint amilyennek tartottam. – Kelemen tekintete megkeményedett. – Elolvastad a szöveget, és aztán egy részét eltávolítottad. Valaha négy papírlap volt ebben a ládikában. Kettőt Lucia nővér írt 1944-ben, amikor beszámolt a harmadik titokról. Kettőt Tibor atya írt 1960-ban, amikor lefordította az előbbieket. De miután Pál kinyitotta a dobozt és te újból lepecsételted, egészen 1981-ig senki nem nyitotta föl. II. János Pál ekkor először olvasta el a harmadik titkot. Ezt jó néhány bíboros jelenlétében tette. Ők mind igazolták, hogy Pál pecsétje sértetlen volt. És valamennyi akkor jelenlévő azt állítja, hogy csupán két papírlap volt a dobozban: az egyik, amit Lucia nővér írt, a másik pedig Tibor atya fordítása. Tizenkilenc évvel később, 2000-ben, amikor János Pál végre nyilvánosságra hozta a harmadik titok szövegét, továbbra is csak ez a két papírlap maradt a dobozban. Hogyan számolsz el ezzel, Alberto? Hol az a másik két papír, amely 1978-ban még itt volt? – Te semmit sem tudsz. – Mindkettőnk szempontjából sajnos, igenis tudok. Van valami, amiről neked nem volt tudomásod. XXIII. János fordítója, Andrej Tibor atya az egész kétoldalas

harmadik titkot egy jegyzettömbbe másolta be, majd készített egy szintén kétoldalas fordítást. A pápának átadta az eredetit, de később észrevette, hogy a jegyzettömbjében látszik az írásának lenyomata. Neki is, mint nekem, megvan az a rossz szokása, hogy íráskor a kelleténél nagyobb erővel nyomjuk meg a ceruzát vagy tollat. Fogott egy ceruzát, besatírozta az írást, aztán leírta megint két oldalra. Az egyikre Lucia nővér eredeti szövegét, a másikra a saját fordítását. – Kelemen felmutatta a kezében tartott papírlapot. – Ezeknek egyik hű másolata ez itt, amit Tibor atya nemrég küldött el nekem. Valendrea megőrizte fagyos arckifejezését. – Láthatnám? Kelemen elmosolyodott. – Ha akarod. Valendrea átvette a lapot. Aggodalom szorította össze a gyomrát. A szöveg ugyanaz a női írás volt, amire emlékezett, de a körülbelül tízsoros portugál szöveget most sem értette. – A portugál volt Lucia nővér anyanyelve – mondta Kelemen. – Összehasonlítottam a Tibor atya által elküldött másolat stílusát, betűformálását azzal, amit nagylelkűen a dobozban hagytál. Minden tekintetben azonosak. – Van fordítás is? – kérdezte a bíboros, érzelmeit palástolva. – Van, és a derék atya elküldte annak fakszimiléjét is. – Kelemen intett. – De az a dobozban van. Ahol lennie kell.

– Lucia nővér eredeti kéziratáról 2000-ben fotókat hoztak nyilvánosságra. Ez a Tibor atya egyszerűen utánozhatta is a stílust és az írásmódot. – Meglobogtatta a papírlapot. – Ez lehet akár hamisítvány is. – Honnan tudtam, hogy ezt fogod mondani? Lehetne, de nem az. És mindketten tudjuk, hogy így van. – Ezért járkálsz folyton ide? – kérdezte Valendrea. – Mi mást tehetnék? – Figyelmen kívül hagyhatnád a szavakat. Kelemen megrázta a fejét. – Ezt nem tehetem meg. E másolatokhoz Tibor atya mindössze egyetlen kérdést mellékelt. Miért hazudik az egyház? Te tudod a választ. Senki sem hazudott. Mert amikor II. János Pál a világ elé tárta a harmadik titok szövegét, Tibor atyán és rajtad kívül senki sem tudta, hogy több szöveg is volt az üzenetben. Valendrea hátralépett, a zsebébe nyúlt, és elővett egy öngyújtót. A papír szélét lángra lobbantotta, majd az égő lapot a földre ejtette. Kelemen meg sem mozdult, hogy megakadályozza. Valendrea úgy taposta szét a megfeketedett hamut, mintha magával az ördöggel csatázna. Aztán a tekintete megállapodott Kelemenen. – Add ide annak az átkozott papnak a fordítását! – Nem, Alberto, az a dobozban marad. Ösztönösen félre akarta lökni az öregembert, hogy aztán megtegye, amit kell. De ebben a pillanatban az éjszakai levéltáros jelent meg a Riserva ajtajában.

– Zárja be a páncélszobát! – mondta Kelemen, a tisztviselő pedig máris ugrott, hogy teljesítse a parancsot. A pápa karon fogta Valendreát, és kivezette a Riservából. Ő ki akarta rántani magát, de a levéltáros jelenléte miatt tiszteletet kellett mutatnia. Kint azonban, a polcok között, ahová az ügyeletes már nem láthatott el, kiszabadította magát Kelemen fogásából. – Azt akartam, tudd, mi vár rád – mondta a pápa. Valami nem hagyta nyugodni a bíborost. – Miért nem próbáltad megakadályozni, hogy elégessem azt a papírt? – Tökéletes elgondolás volt, igaz, Alberto? Elvinni azt a két papírlapot a titkos levéltárból. Senki sem tudná meg. Pál már élete legvégén járt, hamarosan sírba kerül. Lucia nővérnek megtiltották, hogy bárkivel is beszéljen erről, aztán ő is meghalt. Senki sem tudta, mi volt abban a ládikában, talán csak az az ismeretlen bolgár fordító. De 1978-ra már oly sok idő eltelt azóta, hogy ő nem látszott veszélyesnek a szemedben. Csak te tudod, hogy az a két lap valaha is létezett. És még ha bárki észrevenné is, a dolgok elég gyakran el szoktak tűnni a levéltárunkból. Ha pedig előkerülne a fordító, a lapok nélkül nem lenne bizonyítéka. Csak hallomás, mendemonda. Pletyka. Valendrea nem akart válaszolni semmire abból, amit az imént hallott. Viszont volt valami, amit továbbra is meg akart tudni. – Miért nem akadályoztad meg, hogy elégessem azt a papírt? A pápa egy pillanatig habozott, mielőtt válaszolt volna.

– Majd meglátod, Alberto. Ezzel Kelemen elcsoszogott, miközben a levéltáros becsapta a Riserva ajtaját. HUSZONKETTŐ BUKAREST NOVEMBER 11., SZOMBAT 6 ÓRA Katerina alig aludt valamit. Nyaka rettenetesen fájt Ambrosi támadásától, Valendreára pedig borzasztó dühös volt. Első gondolata az volt, hogy közli az államtitkárral, hogy nyalja ki, aztán meg elmondja az igazságot Michenernek. De tudta, hogy bármilyen békét teremtettek is maguk között előző este, ez megrendíti. Michener nem hinné el, hogy ő csak azért volt hajlandó szövetkezni Valendreával, hogy megint közel kerülhessen hozzá. Csak az árulást látná. Tom Kealynek igaza volt Valendreával kapcsolatban. Egy törtető disznó. Még annál is inkább, ahogyan azt Kealy mondta, gondolta, és a sötét szoba plafonját bámulta, megnyomorgatott izmait masszírozva. De Kealynek másban is igaza volt. Egyszer azt mondta, hogy kétféle bíboros létezik: aki szeretne pápa lenni, és aki nagyon szeretne pápa lenni. Ő most hozzá tud tenni egy harmadikat is: aki mohón sóvárogva szeretne pápa lenni. Mint Alberto Valendrea. Utálta önmagát. Volt valami ártatlanság a Michenerrel való kapcsolatában, amit ő megsértett. A férfi nem tehetett arról, hogy ki ő és miben hisz. És talán ez volt az, ami őt a férfihoz vonzotta. Milyen kár, hogy az egyház nem engedi meg a papoknak, hogy boldogok

lehessenek! Milyen kár, hogy mindig is ellenőrizték, hogy mi lehessen! Átkozott római katolikus egyház! És átkozott Alberto Valendrea! Ruhástul aludt, az utóbbi két órában pedig türelmesen várt. Most pedig a fönti padlódeszkák nyikorgása riasztotta föl. Szemmel követte a hangot, ahogyan Colin Michener járkált a szobájában. Hallotta, hogy megeresztette a vizet a mosdótálba, aztán várta az elkerülhetetlent. Rövidesen léptek zaja haladt a folyosó felé, majd hallotta, hogy fönt nyílik és csukódik az ajtó. Fölállt, kiment a szobából, és éppen akkor ért a lépcsőházba, amikor a fölötte lévő folyosón csukódott a fürdőszoba ajtaja. Felosont a lépcsőn, és egy pillanatig várt a tetején, amíg meghallotta a tusolóból folyó víz csobogását. Aztán az egyenetlen padlót fedő, kopott futószőnyegen odaszaladt Michener szobájához, remélve, hogy a férfi nem zárta be. Az ajtó engedett. Belépett, és szemével megkereste az utazótáskát. Ott volt a férfi tegnapi ruhája és kabátja is. Gyorsan átkutatta a zsebeket, és megtalálta azt a borítékot, amelyet Tibor atya adott. Emlékezett rá, hogy Michener rövid ideig szokott tusolni, ezért gyorsan föltépte a borítékot. Szentatyám! Megtartottam az eskümet, amit XXIII. János kért tőlem, mert tisztelem és szeretem az Urat. De egy néhány hónappal ezelőtt történt eset a kötelezettség újragondolására késztetett. Az árvaházban az egyik gyermek meghalt. Életének utolsó pillanataiban, amikor már nyögni sem tudott a szörnyű fájdalmaktól, a

mennyországról kérdezgetett engem, meg arról, hogy Isten megbocsát-e majd neki. El sem tudom képzelni, mi megbocsátanivalója lehet ennek az ártatlan léleknek, mindenesetre azt mondtam, hogy az Űr bármit meg tud bocsátani. Arra kért, hogy ezt magyarázzam el, de a halál gyorsabb volt, és érte jött, mielőtt még megtehettem volna. Ekkor döbbentem rá, hogy nekem, magamnak is bűnbocsánatot kell kémem. Szentatyám, a pápámnak tett ígéretemet én igenis komolyan vettem. Több mint negyven éven át megtartottam a szavam, de az Éggel nem szabad szembeszállni. Természetesen nem az én dolgom, hogy megmondjam önnek, Krisztus földi helytartójának, hogy mit kell tennie. Ezt csakis az ön szent meggyőződése és a mi Urunk és Megváltónk útmutatása döntheti el. De meg kell kérdeznem: mennyi intoleranciát tűrhet még el az Ég? Nem szeretnék tiszteletlen lenni, de ön kérte a véleményemet. Ezt most alázatosan közöltem. Katerina újból elolvasta az üzenetet. Tibor atya ugyanolyan talányosnak mutatkozott írásban, mint amilyen rejtélyes volt előző este „élőben”, amikor szintén csak rébuszokban beszélt. Összehajtotta a levelet és belecsúsztatta egy fehér borítékba, amelyet a saját poggyászából vett elő korábban. Kicsit nagyobb volt, mint az eredeti, de talán nem annyira, hogy gyanút keltsen. Visszadugta a borítékot a kabát zsebébe, és kisurrant a szobából. Éppen akkor maradt abba a vízcsobogás, amikor elhaladt a fürdőszoba előtt. Maga elé képzelte Michenert, amint törülközik, mit sem sejtve az ő

legújabb árulásáról. Egy pillanatig habozott, aztán lement a lépcsőn, vissza sem nézve. De még jobban szégyellte magát. HUSZONHÁROM VATIKÁNVÁROS 7 ÓRA 15 PERC Valendrea félretolta reggelijét. Nem volt étvágya. Alig aludt; az álma olyan valóságosnak tetszett, hogy nem tudta kiverni a fejéből. Látta magát a saját koronázási szertartásán, amint a királyi sedia gestatorián, a hordozható trónszéken beviszik a Szent Péter-bazilikába. Nyolc monsignor tartott magasba egy selyembaldachint, amely alatt az ősi arany trónus volt. Az egész pápai udvar ott volt körülötte, mind fenséges ruhakölteményekben pompázva. Strucctollas legyezők hűsítették három oldalról, hangsúlyozva magas méltóságát, mint Krisztus égi képviselőjét itt, a Földön. A kórus dicsőítő dalokat zengett, miközben milliók köszöntötték, és további milliók nézték az egészet a tévében. A különös csak az volt, hogy ő maga mezítelen volt. Semmi ruha. Semmi korona. Teljesen meztelen volt, amit látszólag senki nem vett észre, ő maga viszont fájdalmasan tudatában volt. Furcsa kényelmetlenséget érzett, miközben visszaintegetett a tömegnek. Miért nem látja senki? El akarta takarni magát, de a félelem valósággal odaszögezte a trónhoz. Ha felállna, a tömeg talán tényleg észrevenné. Kinevetnék? Kigúnyolnák? Aztán az őt körülvevő milliós tömegből kivált egy arc. Jakob Volkneré.

A német a teljes pápai öltözetet viselte. Rajta volt a reverenda, a mitra, a palást – minden, amit Valendreának kellett volna viselnie. Az éljenzések, a zene, a kórus ellenére is jól hallotta Volkner minden szavát, mintha csak mellette állt volna. Örülök, hogy te vagy az, Alberto. Hogy érted ezt? Majd meglátod. Verejtékben úszva ébredt föl, aztán nagy nehezen elaludt végül, de az álom visszatért. Így hát a feszültséget végül egy forró tusolással oldotta fel. Kétszer is megvágta magát borotválkozás közben, és majdnem elcsúszott a fürdőszoba kövén. Nyugtalanította, hogy felidegesítették. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy ideges legyen. Azt akartam, hogy tudd, mi vár rád, Alberto. Az az átkozott német olyan önelégülten magabiztos volt tegnap este. És mostanra megértette. Jakob Volkner pontosan tudta, mi történt 1978-ban. Valendrea ismét belépett a titkos levéltárba. Pál utasította arra, hogy térjen vissza, úgyhogy a levéltáros kifejezett parancsot kapott arra, hogy nyissa ki a páncéltermet és hagyja őt ott egyedül. Kihúzta a fiókot, és kivette a fadobozt. Hozott magával viaszt, öngyújtót és VI. Pál pecsétjét. Ahogyan addig XXIII. János pecsétje mutatta a ládika oldalán, mostantól Pálé fogja jelezni, hogy a dobozt kizárólag pápai utasításra szabad kinyitni. Fölemelte a fedelet, és ellenőrizte, hogy két csomag, összesen négy összehajtott papírlap van a dobozban.

Még mindig maga előtt látta Pál arcát, amikor a pápa a fölső lapokat olvasta. Döbbenet tükröződött rajta, és ezt az érzelmet VI. Pál arcán nagyon ritkán lehetett látni. De még más is látszott rajta, bár csupán egy pillanatra, de Valendrea egyértelműen le tudta olvasni. Félelem. Belenézett a ládikóba. A harmadik fatimai titkot tartalmazó két köteg továbbra is ott volt. Tudta, hogy nem lenne szabad, de senki soha nem fogja megtudni. Így hát fölvette a felső köteget, azt, amelyik ezt a félelmetes reakciót kiváltotta. Kihajtogatta a lapokat, félretette az eredeti, portugál szöveget, aztán átfutotta az olasz fordítást. Csak egy pillanat kellett, hogy fölfogja. Tudta, mit kell tennie. Lehet, hogy Pál éppen ezért küldte őt vissza? Lehet, hogy az öregember tudta, hogy ő el fogja olvasni a szöveget, és aztán azt teszi, amit egy pápa nem tehet meg. A zsebébe csúsztatta a fordítást, majd néhány pillanattal később mellé gyűrte Lucia nővér eredetijét is. Ezután kihajtogatta a maradék lapokat, és elolvasta tartalmukat. Semmi rendkívüli. Így hát ismét összehajtotta ez utóbbi két lapot, visszaejtette őket a dobozba, majd lepecsételte a ládikát. Valendrea fölállt az asztaltól, és bezárta a lakosztályából kivezető ajtókat. Bement a hálószobájába, és az egyik fiókos szekrényből elővett egy kis bronzládikót. Apja ajándékozta neki ezt a szelencét a tizenhetedik születésnapjára. Azóta ebben tartotta minden becses tárgyát, köztük fotókat a családjáról, tulajdoni

okiratokat, tőzsdei dokumentumokat, első misekönyvét, egy rózsafüzért II. János Páltól. Benyúlt a ruhája alá, és előhúzott egy kulcsot, amely a nyakában lógott. Kinyitotta vele a dobozt, és beletúrt az aljáig. Az a két papírlap, amelyet azon az 1978-as éjszakán elhozott a Riservából, továbbra is ott volt. Az egyik szöveg portugálul volt, a másik olaszul. A teljes harmadik fatimai titok fele. Kivette mindkét lapot. Nem tudta rávenni magát, hogy ismét elolvassa. Egyszer már több volt, mint elég. Így hát kiment a fürdőszobába, apró darabokra tépte mindkét papírt, és beleszórta a vécékagylóba. Aztán lehúzta. Eltűntek a darabkák. Végre. Vissza kell mennie a Riservába, hogy megsemmisítse Tibor legutóbbi másolatát is. De egy ilyen látogatás csakis Kelemen halála után lehetséges. És beszélnie kell Ambrosi atyával is. Egy órája megpróbálta elérni műholdas telefonon – sikertelenül. Most megint fölkapta a készüléket a fürdőszobapultról, és ismét hívta a számot. Ambrosi most fölvette. – Mi történt? – kérdezte az asszisztensét. – Beszéltem az angyalunkkal tegnap este. Keveset tudott meg. Ma már jobban fogja csinálni. – Felejtsd el! Amit eredetileg terveztünk, már nem érdekes. Másra van szükségem. Ügyelnie kellett a szavaira, mert a műholdas telefonokat le lehetett hallgatni.

– Figyelj rám! – mondta. HUSZONNÉGY BUKAREST 6 ÓRA 45 PERC Michener felöltözött, aztán a szennyes ruháit, meg a pipereszereit betömte az utazótáskába. Énjének egyik fele azt akarta, hogy utazzon vissza Zalatnába, és töltsön el több időt a gyerekekkel. A tél már nem volt messze, és Tibor atya előző este elmondta nekik, hogy milyen küzdelembe kerül már maga az is, hogy a fűtést működtessék. Tavaly két hónapig befagyott csövekkel voltak, és a maguk készítette tűzhelyeken égettek mindenféle gallyakat, amit össze tudtak szedni az erdőn. Tibor azt remélte, hogy ezt a telet többé-kevésbé jól átvészelik majd, hála azoknak a segélymunkásoknak, akik szinte az egész nyarat azzal töltötték, hogy megjavítsák az ősöreg kazánt. Tibor azt is mondta, hogy legmerészebb kívánsága az lenne, hogy további három hónapon át egyetlen gyereket se veszítsenek el. Tavaly hárman haltak meg, őket a kerítésfalon kívül lévő kis temetőben helyezték el. Michener elgondolkodott, vajon mi célt szolgálhat az ilyen szenvedés. Ő szerencsésnek mondhatta magát. Az írországi „születési központoknak” az volt a céljuk, hogy otthont találjanak a gyerekeknek. Az árnyoldaluk viszont az volt, hogy az anyákat mindörökre elszakították a gyermeküktől. Sokszor maga elé képzelte már azt a vatikáni bürokratát, aki jóváhagyta ezt az ostoba tervet, és sosem jutott eszébe a vele járó fájdalom. Örült politikai gépezet ez a római katolikus egyház! A kerekei rendíthetetlenül forognak kétezer év

óta, nem rendíti meg sem a protestáns reformáció, sem a hitetlenek, sem az egyházszakadás, sem Napóleon fosztogatása. Akkor viszont miért félne az egyház attól, amit egy fatimai parasztlányka mondhat? Mit számítana az? Pedig láthatóan igenis számított. Vállára vette a táskát, és lesétált Katerina szobájához. Abban egyeztek meg, hogy együtt reggeliznek, mielőtt ő elindulna a repülőtérre. Egy cédula volt az ajtókeretbe tűzve. Kihúzta. Colin! Úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha ma reggel nem találkozunk. Azt akarom, hogy olyan érzésekkel váljunk el, ahogyan tegnap este. Két régi jó barát, aki élvezte a másik társaságát. A legjobbakat kívánom neked Rómában. Megérdemled a sikert. Örökké a te Kate-ed Egyik fele megkönnyebbült. Tényleg nem tudta, hogy mit mondjon a nőnek. Rómában lehetetlen lett volna folytatni a barátságot. A tisztátalanság leghalványabb árnyéka is tönkretehette volna a karrierjét. Annak viszont örült, hogy jó viszonyban váltak el. Talán végleg békét kötöttek. Legalábbis ő ezt remélte. Darabokra tépte a papírt, és bement a földszinti mosdóba, ahol lehúzta az egészet a vécén. Olyan furcsa volt, hogy erre szükség van! De nem maradhatott nála a nő üzenetének legcsekélyebb részlete sem. Semmi sem lehet, ami kettejüket valahogy összekötheti. Mindent el kell takarítani! Miért? Egyértelmű volt: protokoll és imázs.

Ami nem volt egyértelmű, az az, hogy mindkét ok miatt növekvő bosszúságot érzett. Michener kinyitotta lakosztályának ajtaját az Apostoli Palota negyedik emeletén. Szobái a pápa lakosztályához közel voltak. A pápai személyi titkárok már régóta itt laktak. Amikor három éve beköltözött, botor módon azt gondolta, hogy az előző lakók szellemei majd valamiféle útmutatással szolgálnak neki. Azóta viszont megtanulta, hogy egyik lelket sem lehet megtalálni, és hogy mindenféle útmutatást neki magának kell fölfedeznie. Taxival jött be a római repülőtérről, ahelyett hogy szólt volna az irodájának egy hivatali kocsiért, továbbra is tartva magát Kelemennek ahhoz az utasításához, hogy utazása maradjon titokban. A Szent Péter téren keresztül ment be a Vatikánba, hétköznapi öltözékben, mint az oda látogató turisták ezrei. A szombat nem volt különösebben forgalmas nap a Kúria számára. Az alkalmazottak nagy része eltávozott, a hivatalok pedig, az Államtitkári Hivatal néhány irodája kivételével, zárva tartottak. Megállt az irodájánál, és megtudta, hogy Kelemen korábban Castel Gandolfóba repült, és hogy nem várható vissza hétfő előtt. A villa Rómától harminc kilométerre délre feküdt, és már négy évszázada a pápák pihenőrezidenciájának számított. A modern kori pápák ide, ebbe a fesztelen légkörbe menekültek a tikkasztó római nyarak elől, meg hétvégeken. Az egyszerű közlekedést helikopterek segítették. Michener tudta, hogy Kelemen szereti ezt a villát, mégis az nyugtalanította, hogy az út előzetesen nem szerepelt

a pápa programjában. Az egyik asszisztense nem tudott magyarázattal szolgálni, csupán annyit tudott, hogy a pápa azt mondta, jólesne neki néhány nap pihenés vidéken, ezért mindent átszerveztek. Néhányan érdeklődtek ugyan a sajtóosztályon a pápa egészségi állapotáról, ahogyan mindig, valahányszor a programja váratlanul megváltozott, de rögtön kiadták a szokásos közleményt: a szentatyának erős a szervezete, hosszú életet kívánunk neki. Michener azonban nyugtalan volt, ezért fölhívta azt az asszisztenst, aki elkísérte Kelement. – Mit csinál ott? – kérdezte Michener. – Csak látni akarta a tavat és sétálgatni a kertben. – Kérdezett rólam? – Egy szót sem. – Mondja meg neki, hogy visszajöttem. Egy órával később csöngött a telefon Michener lakosztályában. – A szentatya látni kívánja. Azt mondja, nagyon jót tenne egy dél felé autózás a vidéki tájakon. Érti, hogy mit ért ezen? Michener elmosolyodott, és az órájára pillantott. Tizenöt óra húsz. – Mondja meg neki, hogy alkonyatra ott leszek. Kelemen nyilvánvalóan nem akarta, hogy a helikoptert vegye igénybe, annak ellenére, hogy a svájci gárdisták ezt a közlekedési módot részesítették előnyben. Így hát fölhívta a garázst, és rendelkezett, hogy készítsenek elő egy nem hivatalos rendszámú kocsit. Michener délkeletnek autózott, olajfaligetek között, az Albani-hegyek mentén. A Castel Gandolfó-i pápai

komplexum része volt a Villa Barberini, a Cybo Villa és egy páratlan szépségű kert, mind az Albano-tó partján. A védett terület mentes volt a folytonos római zúgástól és zsongástól – a magány szigetét jelentette az amúgy végtelen egyházügyi hajszában. Kelement a télikertben találta. Michener most megint úgy nézett ki, ahogyan egy pápai titkárnak kell: rajta volt a papi gallér, reverendáján pedig a széles, bíborvörös övszalag. A pápa egy magas faszéken ült, körülötte rengeteg virág. A fal külső részén a forgatható ablaktáblák a délutáni napsütést tükrözték. A meleg levegő telve volt a nektár illatával. – Colin, húzz ide egy széket! – Mosoly kísérte az üdvözlést. Michener úgy is cselekedett. – Jól nézel ki. – Nem tudtam, hogy valaha is rosszul néztem volna ki – mosolygott Kelemen. – Tudod, hogy értettem! – Tényleg jól is érzem magam. Te pedig büszkén veheted tudomásul, hogy ma reggeliztem és ebédeltem is. Most pedig beszélj Romániáról! Minden részlet érdekel. Michener mindenről beszámolt, csak a Katerinával töltött időt hagyta ki. Aztán átadta Kelemennek a borítékot, a pápa pedig elolvasta Tibor atya válaszát. – Mit mondott egészen pontosan Tibor atya? – kérdezte Kelemen. Michener elmondta, aztán így folytatta: – Rébuszokban beszélt. Nem árult el sok mindent, noha az egyházról nem volt sok jó szava.

– Ezt megértem – mormolta Kelemen. – Nem tetszett neki, ahogyan a Szentszék a harmadik titok ügyét kezeli. Arra célzott, hogy a Szűzanya üzenetét szándékosan hagyják figyelmen kívül. Többször is elmondta, hogy neked a szerint kellene cselekedned, ahogy azt a Szűzanya mondta. Semmi vita, semmi késlekedés, csak tedd már meg! Az öregember tekintete elidőzött rajta. – Beszélt XXIII. Jánosról is, ugye? Michener bólintott. – Mondd el! Michener beszámolt, Kelement pedig láthatóan nagyon érdekelte. – Tibor atya az egyetlen élő személy, aki akkor ott volt – mondta a pápa, miután Michener befejezte. – Mi a véleményed a papról? Az árvaházban tapasztaltak képei villantak föl az agyában. – Őszintének tűnik. De nagyon önfejű volt. – Nem tette hozzá, amit gondolt: mint te, szentatyám. – Jakob, nem mondanád most már el, hogy miről van szó? – Még egy útra kell küldenem téged. – Még egy útra? – Ezúttal Medugorjéba – bólintott Kelemen. – Boszniába? – hitetlenkedett Michener. – Beszélned kell az egyik látnokkal. Michener ismerte Medugorje történetét: 1981. június 24-én két gyerek állítólag látott egy csecsemőt karjában tartó, gyönyörű nőt az egyik hegy fölött, Jugoszlávia délnyugati részén. Másnap este a két gyermek négy barátjával együtt visszatért ugyanoda, és mind a hatan

részesei voltak egy hasonló látomásnak. Ezután a jelenések naponta ismétlődtek a hat gyereknek, és mindegyik kapott üzeneteket. A helyi kommunista funkcionáriusok azt állították, hogy ez valamiféle lázadó összeesküvés, és le akarták állítani „a színjátékot”, de az emberek özönlöttek a helyszínre. Néhány hónapon belül csodálatos gyógyulásokról és arannyá változó rózsafüzérekről szóló hírek keltek szárnyra. A jelenések még a boszniai háború alatt is folytatódtak, csakúgy, mint a zarándokutak. A gyerekek mostanra felnőttek, a vidéket Bosznia-Hercegovinának nevezik, és a hatból öt fiatalnak már nem voltak látomásai. Fatimához hasonlóan, itt is voltak titkok. A látnokok közül ötre a Szűzanya tíz titkot bízott, a hatodik csak kilencről értesült. A kilenc titkot mind nyilvánosságra hozták, de a tizedik továbbra is titok maradt. – Szentatyám, tényleg szükség van erre az útra? Nem sok kedve volt ahhoz, hogy a háború dúlta Boszniában csatangoljon. Még mindig az ott lévő amerikai és NATO-egységek ügyeltek a rendre. – Meg kell tudnom a tizedik medugorjei titkot – mondta Kelemen, és hanghordozása elárulta, hogy nincs helye vitának. – írj egy pápai levelet a látnokoknak. Az illető neked mondja el az üzenetet. Senki másnak. Csak neked. Először vitatkozni akart, de túlságosan fáradt volt a repüléstől és az előző nap összevisszaságától ahhoz, hogy belekezdjen valamibe, amiről előre tudta, hogy hiábavaló. Így egyszerűen csak ennyit kérdezett: – Mikor, szentatyám?

Öreg barátja látta rajta a fáradtságot. – Néhány nap múlva. Akkor kevésbé lesz feltűnő. És persze ez is maradjon köztünk! HUSZONÖT BUKAREST, ROMÁNIA 21 ÓRA 40 PERC Valendrea kikapcsolta a biztonsági övét, mihelyt a felhős esti égből a Gulfstream leereszkedett és földet ért az Otopeni repülőtéren. A gép egy olasz vállalatcsoporté volt, amely erőteljesen összefonódott a toszkánai Valendreákkal, és maga Valendrea is rendszeresen igénybe vette, ha gyorsan el kellett utaznia Rómából. Ambrosi atya a kifutópályán várakozott. Civilben volt. Szénfekete kabát fedte sovány alakját. – Üdvözöllek, eminenciás uram! – mondta Ambrosi. A romániai éjszaka fagyos volt, és Valendrea örült, hogy egy vastag gyapjúkabátot vett föl. Ambrosihoz hasonlóan, ő is civilben volt. Ez nem volt hivatalos út, és a legkevésbé sem óhajtotta, hogy fölismerjék. Már azzal is kockázatot vállalt, hogy eljött, de maga akarta fölmérni a veszély nagyságát. – Mi van a vámmal? – kérdezte. – Elintézve. A vatikáni útlevélnek itt súlya van. Beszálltak egy üresen várakozó autóba. Ambrosi vezetett, Valendrea pedig egyedül ült hátul. Északnak igyekeztek, ki Bukarestből, a hegyek felé, egy kerékcsapások szabdalta úton. Valendrea először járt Romániában. Tudott róla, hogy Kelemen szeretne hivatalosan is idelátogatni, de az ebbe a zaklatott régióba teendő minden pápai útnak várnia kell addig, amíg ő lesz hatalmon.

– Minden szombat este odamegy imádkozni – szólt hátra Ambrosi. – Akár esik, akár fúj. Nem számít. Ezt teszi már évek óta. Valendrea bólintott az információkra. Ambrosi szokás szerint alapos volt. Csaknem egy órán át csendben autóztak. A terep fokozatosan emelkedett, és végül már egy erdővel borított hegyoldalon kanyarogtak fölfelé. Ambrosi lelassított az árvaház közelében, az egyenetlen padkára kormányozta a kocsit, majd leállította a motort. – Ott van, azon az úton – mondta Ambrosi, a párás ablaküvegen át egy, a fák között húzódó ösvényre mutatva. Az autó reflektorainak fényében Valendrea észrevett egy másik kocsit, amely valamivel előrébb parkolt. – Miért jön ide? – Nekem azt mondták, szentnek tartja ezt a helyet. A középkorban a régi templomot a köznemesség használta. Amikor a törökök meghódították ezt a vidéket, az összes falubelit elevenen megégették benne. Valószínűleg az ő mártírsorsukból merít erőt. – Valamit tudnod kell – mondta Valendrea Ambrosinak. Az asszisztense továbbra is az első ülésen ült, mozdulatlanul, mereven kibámulva a szélvédőn. – Hamarosan átlépünk egy határt, de ezt feltétlenül szükséges megtennünk. Nagyon sok forog kockán. Nem kérném ezt tőled, ha nem lenne életbevágóan fontos az egyház számára. – Nincs szükség magyarázatra – mondta lágyan Ambrosi. – Ha te mondod, az elég.

– Bámulatra méltó a hited. De te Isten katonája vagy, és egy katonának tudnia kell, hogy miért harcol. Úgyhogy elmondom, mit tudok én. Kiszálltak a kocsiból. Ambrosi ment elöl a bársonyos ég alatt, amelyet a majdnem telihold világított meg. Ötven méterre bent az erdőben egy templom körvonalai sötétlettek. Ahogy közeledtek, Valendrea ki tudta venni a régi rozettákat, a harangtorony kövei pedig már nem is különültek el egymástól, hanem úgy tűnt, mintha egybeolvadtak volna. Bentről nem szűrődött ki semmi fény. – Tibor atya! – kiáltott oda Valendrea angolul. Fekete árny tűnt fel az épület kapujában. – Ki van ott? – Alberto Valendrea bíboros vagyok. Azért jöttem Rómából, hogy önnel beszéljek. Tibor ellépett a templomtól. – Előbb a pápa személyi titkára. Aztán az államtitkár. Micsoda előkelőségek egy egyszerű papnál! Valendrea nem tudta eldönteni, hogy az öreg pap hangjában a szarkazmus vagy a tisztelet volt-e nagyobb. Tenyérrel lefelé előrenyújtotta kezét, Tibor pedig letérdelt, és megcsókolta azt a gyűrűt, amelyet Valendrea azóta viselt, amióta bíborosi kinevezésekor II. János Pál neki adta. Méltányolta a pap alázatosságát. – Kérem, atyám, álljon fel! Beszélnünk kell. Tibor fölállt. – Az üzenetem máris eljutott Kelemenhez? – Igen, és a pápa hálás is érte. Engem viszont azért küldött, hogy még többet is megtudjak.

– Eminenciás uram, attól tartok, nem tudok többet mondani, mint amennyit már mondtam. Már az is elég nagy baj, hogy megszegtem a XXIII. Jánosnak tett hallgatási fogadalmat. Valendreának tetszett, amit hallott. – Vagyis erről korábban senkinek sem szólt? Még gyónáskor sem? – Így van, eminenciás uram. Senkinek sem mondtam el, amit tudok, kivéve Kelement. – Nem járt itt tegnap a pápa személyi titkára? – De igen. Neki azonban csak céloztam az igazságra. Ő nem tud semmit. Feltételezem, ön olvasta az írott válaszomat, ugye? – Igen – hazudta Valendrea. – Akkor tudja, hogy itt alig valamit árultam csak el. – Mi volt a célja azzal, hogy másolatot készített Lucia nővér üzenetéről? – Nem is tudom, nehéz megmagyarázni. Miután azon a napon visszatértem a Jánosnak tett szolgálatból, észrevettem a lenyomatot a jegyzetfüzetben. Imádkozni kezdtem, és valami azt súgta nekem, hogy színezzem be az oldalt, hogy előtűnjön az írás. – Miért őrizte meg ennyi éven át? – Ezt kérdeztem én is magamtól. De nem tudom, miért, csak azt tudom, hogy megőriztem. – És miért döntött végül úgy, hogy kapcsolatba lép Kelemennel? – Ami a harmadik titok kapcsán történt, az nem helyes. Az egyház nem volt őszinte a híveihez. Valami itt, belül, azt parancsolta, hogy beszéljek, és ezt a sürgetést nem tudtam figyelmen kívül hagyni.

Valendrea elkapta Ambrosi gyors pillantását, aki a fejével alig észrevehetően jobb felé biccentett. Erre! – Sétáljunk egy kicsit, atyám! – mondta, és gyengéden karon fogta Tibort. – Mondja, miért jár rendszeresen ide? – Éppen azon gondolkodtam, eminenciás uram, hogy miként talált rám. – Az ön hitbéli elkötelezettsége közismert. Az asszisztensem egyszerűen megkérdezett néhány embert a környéken, akik meséltek az ön heti imádkozási szokásáról. – Ez szent hely. Katolikusok imádkoznak itt már ötszáz éve. Vigaszt lelek ezen a helyen. – Tibor kis szünetet tartott. – És a Szűzanya miatt is jövök ide. Egy keskeny ösvényen haladtak lefelé. Ambrosi ment elöl. – Ezt magyarázza meg, atyám. – A Madonna azt mondta a gyerekeknek Fatimában, hogy minden hónap első szombatján engesztelő szentáldozást kell tartani. Én minden héten idejövök, hogy felajánljam a magam engesztelő szentáldozását. – Miért imádkozik, atyám? – Hogy a világ örvendhessen annak a békének, amelyet a Szűzanya megjósolt. – Én is imádkozom ugyanezért. És a szentatya is. Az ösvény egy meredély szélén ért véget. Előttük terült el a sűrű erdőkkel borított hegyek panorámája. Az egész halványszürkének látszott, fény alig pislákolt a tájon, csak a távolban fénylett néhány tűz. A déli horizonton halvány fény derengett, jelezve a hatvanöt kilométerre lévő Bukarestet.

– Gyönyörű látvány – mondta Valendrea. – Csodálatos a kilátás. – Sokszor jövök ide imádkozás után – mondta Tibor. Valendrea halkan megjegyezte: – Ami nyilván segít az árvaházi események feldolgozásában. Tibor bólintott. – Megnyugvást találok itt. – Meg is érdemli. Intett Ambrosinak, aki egy hosszú tőrt húzott elő. Ambrosi karja hátulról előrelendült, és a pengét beledöfte Tibor torkába. A pap szeme kimeredt, a torkából felbugyogó vértől csak hörögni tudott. Ambrosi ledobta a tőrt, hátulról megragadta Tibort, és lelökte az öregembert a szakadékba. A pap teste eltűnt a sötétségben. Egy másodperccel később tompa puffanás hallatszott, aztán egy másik, majd csönd lett. Valendrea mozdulatlanul állt, Ambrosi pedig mellette. Lefelé bámult a szurdokba. – Lent kövek vannak? – kérdezte nyugodtan. – Rengeteg, meg egy gyors folyású patak. Valószínűleg több napba is beletelik, mire fölfedezik a holttestet. – Nehéz volt megölni? – Valendrea tényleg tudni akarta. – Meg kellett tenni. A sötétségen át derék barátjára meredt, majd előrenyúlt, és a homlokától az ajkán keresztül a szívéig keresztet rajzolt. – Feloldozlak az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ambrosi köszönetképpen meghajtotta a fejét.

– Minden vallási előrelépésnek kell hogy mártírjai legyenek. Mi az imént az egyház legutóbbi vértanúságának voltunk a tanúi. – Letérdelt a puszta földre. – Gyere, imádkozz velem Tibor atya lelki üdvéért! HUSZONHAT CASTEL GANDOLFO NOVEMBER 12., VASÁRNAP 12 ÓRA Michener Kelemen mögött állt a pápamobilban, amely kihajtott a villa kertjéből a város felé. A különleges kialakítású jármű egy átalakított Mercedes Benz kombi volt, amelyben két ember állhatott, körben pedig egy golyóálló üvegből készült burok védte őket. Mindig ezt a járművet használták, ha a pápa tömegen haladt keresztül. Kelemen beleegyezett a vasárnapi látogatásba. Alig háromezren éltek abban a városkában, amely gyakorlatilag egybeépült a pápai nyári rezidenciával, de mindannyian a végletekig rajongtak a pápáért, és Kelemen az ilyen kikocsikázásokkal tudta ezt megköszönni. Tegnap délutáni beszélgetésük után Michener másnap délelőttig nem látta a pápát. Bár természeténél fogva szerette az embereket és élvezte a tartalmas társalgást, XV. Kelemen továbbra is Jakob Volkner maradt, egy magányos ember, aki gondosan óvta a magánéletét. Vagyis nem volt meglepő, hogy Kelemen egyedül töltötte a tegnap estét, imádkozva és olvasva, majd korán nyugovóra térve.

Egy órával ezelőtt Michener megfogalmazott egy pápai levelet, amely arra utasította az egyik medugorjei látnokot, hogy örökítse meg az úgynevezett tizedik titkot, Kelemen pedig aláírta a dokumentumot. Michener továbbra sem lelkesedett azért, hogy Boszniába utazzon, de már csak abban reménykedett, hogy az út nem lesz túl hosszú. Alig néhány perc alatt beértek a városkába. A főtér zsúfolásig megtelt, és a nép nem győzött éljenezni, ahogy a pápai autó előrearaszolt. Úgy tűnt, Kelement új erővel tölti el ez a látvány – visszaintegetett, rámutatott egyes arcokra, amelyeket fölismert, s külön üdvözleteket formált a szájával. – Jó, hogy szeretik a pápájukat – mondta Kelemen halkan németül, miközben továbbra is a tömegre figyelt, és ujjai szorosan markolták a rozsdamentes acélból készült kapaszkodórudat. – Nem adsz nekik okot arra, hogy ne ezt tegyék – mondta Michener. – Ez kellene hogy a célja legyen mindenkinek, aki ezt a ruhát viseli. A kocsi tett egy kört a téren. – Kérd meg a sofőrt, hogy álljon meg! – mondta a pápa. Michener kétszer az ablakra csapott. A pápamobil megállt, Kelemen pedig kinyitotta az üvegajtót. Kilépett a kockakövekre, a négy biztonsági őr pedig azonnal körbevette, és mindenre figyelni kezdett. – Gondolod, hogy ez okos dolog? – kérdezte Michener. – Ez az egyetlen okos dolog – nézett föl Kelemen. Az előírások szerint a pápának soha nem szabad elhagynia a járművet. Bár ezt a látogatást csak tegnap

határozták el, és előzetesen szinte semmit sem mondtak róla, már elég idő telt el ahhoz, hogy a biztonságiak aggódjanak. Kelemen kitárt karral ment a tömeg felé. A gyerekek rögtön belekapaszkodtak ösztövér karjába, ő pedig magához ölelte őket. Michener tudta, hogy Kelemen életének egyik legfájóbb pontja az, hogy nem lehetett apa. Nagyon szerette a gyerekeket. A biztonságiak körülvették a pápát, de a helybeliek is segítettek, mert tisztelettudó távolságot tartottak, mialatt Kelemen ellépkedett előttük. Sokan közülük „Viva, Viva!”-t kiáltoztak, amit a pápák évszázadokon át hagyományosan hallhattak. Michener egyszerűen csak figyelt. XV. Kelemen azt tette, amit a pápák két évezreden át tettek. Péter vagy, erre a kősziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt. Neked adom a mennyek országa kulcsait: amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve; s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva. Kétszázhatvanhét ember lett kiválasztva egy folyamatos láncolatban, Pétertől kezdődően egészen XV. Kelemenig. Most pedig előtte volt látható a tökéletes példa arra, hogyan viselkedik egy pásztor a nyájával. A harmadik fatimai titok egy részlete jutott eszébe. A szentatya egy félig lerombolt, félig düledező városon ment keresztül botladozó léptekkel, s fájdalommal és aggodalommal telve imádkozott az út mentén heverő holtak lelkéért; fölérve a hegy tetejére, térdre borult a nagy kereszt lábánál, és egy csoport katona lőfegyverekkel és nyíllal tüzelve rá, megölte őt.

Talán ennek a veszélynek a kinyilatkoztatása volt az, ami miatt XXIII. János és utódai úgy döntöttek, hogy titkolni kell az üzenetet. De egy oroszok által fizetett bérgyilkos végül 1981-ben megpróbálta megölni II. János Pált. Nem sokkal ez után, miközben még lábadozott, János Pál először olvasta el a harmadik fatimai titkot. Akkor viszont miért várt még tizenkilenc évet, hogy végre a világ elé tárja a Szűzanya szavait? Jó kérdés. Hozzá kell tenni a megválaszolatlan kérdések hosszú listájához. Michener elhatározta, hogy megpróbál nem foglalkozni egyikkel sem. Ehelyett inkább Kelement figyelte, aki boldogan merült el a tömegben, és ettől elmúlt összes félelme. Valahogy tudta, hogy ezen a napon senki nem fogja bántani kedves, öreg barátját. Már délután két óra volt, mire visszatértek a villába. Könnyű ebéd várta őket a télikertben, és Kelemen megkérte Michenert, hogy tartson vele. Csendben ettek, és élvezték a csupa üveg terembe beáradó novemberi napsütést. Az üvegfal mögött üresen árválkodott a komplexum úszómedencéje. Ez egyike volt ama kevés luxusberuházásoknak, amelyekhez II. János Pál ragaszkodott. Valahányszor a Kúria panaszkodott a költség miatt, mindig azt válaszolta, hogy az uszoda sokkal olcsóbb, mint egy új pápa beszerzése. Az ebéd tápláló, zöldségekkel dúsított marhahúslevesből, Kelemen egyik kedvencéből, és hozzá fekete kenyérből állt. Michener különösen kedvelte a kenyeret. Katerinára emlékeztette. Gyakran ettek együtt ilyen fekete kenyeret uzsonnára vagy

vacsorához. Arra gondolt, vajon hol lehet most a nő, és miért érezte szükségét annak, hogy búcsú nélkül távozzék Bukarestből. Remélte, hogy egy nap majd viszontlátja, talán az után, hogy a Vatikánban letelnek a napjai, valami olyan helyen, ahol nem léteznek Alberto Valendrea-féle emberek, ahol senkit sem érdekel, hogy hol volt és mit csinált azelőtt. Ahol talán követheti a szíve szavát. – Mesélj róla! – mondta Kelemen. – Honnan tudtad, hogy őrá gondolok? – Nem volt nehéz kitalálni. Michener tulajdonképpen akart is róla beszélni. – Megváltozott. A régi is, de valahogy nem is tudom... Kelemen kortyolt egy kis bort a talpas poharából. – Nem tehetek róla – mondta Michener –, de azt gondolom, hogy jobb pap, hogy jobb ember lennék, ha nem kellene elfojtanom az érzéseimet. A pápa letette a poharát az asztalra. – Érthető a zavarodottságod. A cölibátus rossz dolog. Michener kezében megállt a kanál. – Remélem, ezt nem mondtad még senki másnak. – Ha veled sem lehetek őszinte, akkor kivel? – Mikor jutottál erre a következtetésre? – A tridenti zsinat már nagyon rég volt. Mégis, itt vagyunk a huszonegyedik században, és tizenhatodik századi doktrínákhoz ragaszkodunk. – Ilyen a katolikus természet. – A tridenti zsinatot azért hívták össze, hogy a protestáns reformációval foglalkozzon. Elveszítettük a csatát, Colin. A protestánsok még mindig itt vannak.

Értette, hogy Kelemen miről beszél. A tridenti zsinat kinyilvánította, hogy a cölibátus szükséges az evangélium miatt, de elismerte, hogy nem isteni eredetű. Ami azt jelentette, hogy meg lehet változtatni, ha az egyház úgy akarja. A tridenti óta tartott zsinatok, a vatikáni első és második azonban nem tettek semmit. Most pedig maga az egyházfő, az egyetlen ember, aki tehet valamit, megkérdőjelezi ennek a közömbösségnek a helyességét. – Mit mondasz, Jakob? – Semmit sem mondok. Csak beszélgetek egy jó baráttal. Miért tilos a papoknak megházasodniuk? Miért kell érintetlennek maradniuk? Ha ennek ellenkezője elfogadható mások esetében, miért nem fogadható el a papoknál? – Magánemberként egyetértek veled. De azt hiszem, a Kúria nem így gondolja. Kelemen előrébb csúszott a székében, és félretolta üres tányérját. – Pontosan ez a probléma. A Kúria mindig ellenezni fog mindent, ami a fennmaradását veszélyezteti. Tudod, mit mondott nekem az egyik főtisztviselő néhány hete? Michener megrázta a fejét. – Azt mondta, hogy azért kell fenntartani a cölibátust, mert különben a papi fizetések az egekbe szöknének. Több tízmillió embernek kellene fölemelnünk a fizetését, mert a papoknak el kellene tartaniuk a feleségüket és a gyerekeiket is. Képzeld el! Ez a Kúria gondolkodásmódja! Michener egyetértett, de úgy érezte, hogy ki kell mondania:

– Ha csak céloznál is bármiféle változtatásra, ezzel tálcán kínálnád Valendreának, hogy összefogjon a bíborosokkal. Nyílt lázadás is lehet belőle. – Pedig ez az előnye annak, ha az ember pápa. Csalhatatlan vagyok a doktrínák ügyében. Az én szavam az utolsó. Nincs szükségem engedélyre, és nem válthatnak le. – A csalhatatlanság doktrínáját is az egyház alkotta meg – emlékeztette a pápát Michener. – Ezt is megváltoztathatja egy következő pápa, mint mindent, amit te tettél. Kelemen megcsípte kezének húsos részét, amiről Michener már korábban is megfigyelte, hogy idegességre vall. – Látomásom volt, Colin. A szinte suttogva elmondott szavak értelme csak másodpercekkel később jutott el az agyáig. – Egy micsodád? – A Szűzanya beszélt hozzám. – Mikor? – Jó néhány héttel ezelőtt, nem sokkal Tibor atya első értesítése után. Ezért mentem akkor a Riservába. Ő mondta, hogy menjek. A pápa az imént még azt mondta, hogy félre kellene már söpörni az öt évszázados dogmákat. Most meg Mária megjelenéséről beszél. Michener úgy gondolta, hogy itt kell abbahagyni a beszélgetést, amíg még csak a növények tudnak róla, de aztán eszébe jutott, hogy mit is mondott Kelemen Torinóban. Egyetlen pillanatra is elhiszed, hogy nekünk valaha is lehet magánéletünk a Vatikánban?

– Bölcs dolog erről beszélni? – Michener remélte, hogy kiérezni hangjából a figyelmeztetést. De Kelemen látszólag nem vette észre. – Tegnap Ő megjelent a kápolnámban. Fölnéztem, és Ő ott lebegett előttem, körülötte kék és aranyszínű ragyogás. – A pápa egy pillanatra megállt. – Azt mondta nekem, hogy a szíve körül van fonva tüskékkel, amelyek szúrják és kínozzák Őt, az emberek istentelenségei és hálátlansága miatt. – Biztos vagy benne, hogy ezeket mondta? – kérdezte Michener. Kelemen bólintott. – Egyértelműen ezeket mondta. – Kelemen összekulcsolta az ujjait. – Nem vagyok szenilis, Colin. Ez egy látomás volt, amit biztosan tudok. – A pápa kis szünet után hozzátette: – II. János Pál is tapasztalta ugyanezt. Michener tudta ezt, de nem szólt semmit. – Bolondok vagyunk – mondta Kelemen. Michenernek már elege volt a rejtélyekből. – A Szűzanya mondta, hogy Medugorjéba kell menni. – Ezért küldesz oda? Kelemen bólintott. – Azt mondta, utána minden világos lesz. Néhány pillanatig egyikük sem szólt. Michener nem tudott mit mondani. Az Éggel nem lehet vitatkozni. – Megengedtem Valendreának, hogy elolvassa, mi van a fatimai ládikában – suttogta Kelemen. Michener nem értette. – Mi van benne? – Egy része annak, amit Tibor atya küldött nekem.

– Elmondod, hogy mi az? – Nem tehetem. – Miért engedted meg Valendreának, hogy elolvassa? – Hogy lássam a reagálását. Még a levéltár vezetőjét is megpróbálta megfélemlíteni, csak hogy egy pillantást vethessen rá. Most már tudja ugyanazt, amit én. Már éppen ismét meg akarta kérdezni, hogy ő is megtudhatná-e, amikor egy halk koppantás a télikert ajtaján félbeszakította a beszélgetést. Az egyik inas jött be, kezében egy összehajtogatott papírlappal. – Ez jött faxon néhány perccel ezelőtt Rómából, monsignor Michener. Az előlapjára az volt írva, hogy azonnal átadandó önnek. Michener átvette a papírt, és megköszönte az inasnak, aki nyomban távozott. Kihajtogatta, és elolvasta az üzenetet. Aztán Kelemenre nézett, és ezt mondta: – Nemrég hívás érkezett a bukaresti nunciustól. Tibor atya meghalt. Testét ma reggel találták meg, amikor partra mosta egy folyó, a fővárostól északra. A torka el volt vágva, és valószínűleg lelökték egy szikláról. A kocsiját megtalálták nem messze attól a templomtól, ahová járni szokott. A rendőrség tolvajokra gyanakszik. Hemzsegnek azon a vidéken. Engem azért értesítettek, mert az én látogatásomat jelentette a nunciusnak az egyik apáca az árvaházból. Nem értette, hogy miért mentem oda előzetes bejelentés nélkül. A vér kifutott Kelemen arcából. A pápa keresztet vetett, és imára kulcsolta a kezét. Michener látta, hogy az öregember szorosra zárja szemét, miközben magában mormol. Aztán könnyek kezdtek peregni a német pápa orcáján.

HUSZONHÉT 16 ÓRA Michener egész délután Tibor atyára gondolt. A villa kertjében sétálgatva megpróbálta kiverni a fejéből a folyton visszatérő képet: az öreg bolgár pap véres holttestét éppen kifogják egy folyóból. Végül bement a kápolnába, ahol már évszázadok óta pápák és bíborosok álltak az oltár mögött. Már több mint tíz éve nem celebrált misét. Túlságosan el volt foglalva azzal, hogy kiszolgálja mások világi igényeit, de most szükségét érezte, hogy gyászmisét tartson az öreg pap emlékére. Szótlanul öltözködött. Végül egy fekete stólát választott, amelyet a nyakába kerített, és úgy ment ki az oltárhoz. Általában az elhunytat az oltár elé szokták fektetni, a padsorokat pedig megtöltik a rokonok és barátok. Ennek az a jelentősége, hogy hangsúlyozza a Krisztussal való egyesülést, a lelki közösséget a szentekkel, akiknek társaságát az eltávozott ilyenkor már élvezi. Végül aztán, a végítélet napján mindannyian egyesülnek, és örökre a mennyországban maradnak. Legalábbis ezt tanítja az egyház. De ahogy kimondta az ilyenkor szokásos imákat, önkéntelenül is elgondolkodott, hogy mindez nem teljesen hiábavaló-e. Tényleg van valamilyen felsőbbrendű lény, aki örök üdvösséget kínál? És ezt a jutalmat el lehet nyerni egyszerűen azzal, ha az ember mindig azt teszi, amit az egyház mond? Egy egész életen át folytatott helytelen viselkedést meg lehet bocsátani néhány másodpercnyi bűnbánat után? Nem akarna Isten ennél többet? Nem akarna egy egész életen át tartó áldozatvállalást? Senki sem tökéletes, hibákat

mindig is el fogunk követni, de az üdvözüléshez biztos, hogy több kellene, mint néhány bűnbánó megnyilvánulás. Nem tudta, mióta kezdett el kételkedni. Lehet, hogy már azokban az években, amikor Katerinával volt. De lehet, hogy azok az évek indították el ezt benne, amikor olyan főpapokkal volt körülvéve, akik nagy hangon Isten szeretetét hirdették, de a magánéletükben a mohóság és a törtetés irányította őket. És mi értelme térdre hullani és megcsókolni a pápa gyűrűjét? Krisztus sosem engedte az effajta megnyilvánulásokat. Akkor viszont az Ő gyermekeinek miért lehet ez a kiváltságuk? És vajon az ő kételyei egyszerűen csak a kor velejárói? A világ ma már egészen más, mint száz éve volt. Úgy tűnik, minden mindennel összefügg. A kommunikáció azonnali. Az információra ma már kiéhezettek az emberek. Ebbe pedig Isten valahogy nem „passzol”. Lehet, hogy az ember egyszerűen csak megszületik, aztán él, majd meghal, és a teste „visszaporlad” a földbe. Porból lettünk, porrá leszünk, ahogy a Biblia mondja. Semmi több. De ha ez igaz, akkor minden jutalom, amit az ember kaphat, csakis az lehet, amit életében magának megteremtett – az üdvözülést pedig az jelenti, ha fennmarad létezésünk emlékezete. Eléggé ismerte már a római katolikus egyházat ahhoz, hogy tudja: tanításainak többsége sokkal inkább saját érdekeit szolgálja, semmint a tagjaiéit. Az idő meg nyilván elmosta a határvonalat minden gyakorlatiasság és isteni eredet között. Ami valaha emberi alkotás volt, lassanként átváltozott mennyei törvénnyé. A papok

azért nőtlenek, mert Isten rendelte így. A papok azért férfiak, mert Krisztus is férfi volt. Ádám és Éva férfi és nő volt, ezért szerelem csakis a két különböző nem között létezhet. Honnan származnak ezek a dogmák? És miért maradtak fenn? Ő pedig miért kérdőjelezi meg őket? Megpróbálta kikapcsolni az agyát, és csak a gyászmisére koncentrálni, de nem volt rá képes. Talán attól kezdett megint kételkedni, hogy ismét Katerinával volt. Vagy talán egy öregember értelmetlen halála Romániában, ez világított rá, hogy már negyvenhét éves, és életében még alig csinált mást, mint hogy egy német püspök reverendájának végébe kapaszkodva eljutott az Apostoli Palotába. Többet kellene tennie. Valami produktívat. Valamit, ami rajta kívül máson is segít. Valami mozgásra figyelt föl az ajtónál. Fölnézett, és azt látta, hogy Kelemen botorkál be a kápolnába, aztán letérdel az egyik padban. – Fejezd be, kérlek! Erre nekem is szükségem van – mondta a pápa, miközben imára hajtotta le a fejét. Michener folytatta a misézést, és előkészítette a szentséget. Csak egy ostyát hozott, úgyhogy kettétörte a kovásztalan kenyérdarabot. Odalépett Kelemenhez. Az idős ember föltekintett az imából. Szeme vörös volt a sírástól, arca mélységes szomorúságról tanúskodott. Michener nem értette, milyen bánat vette le ennyire a lábáról. Pedig láthatóan Tibor atya halála viselte meg

ennyire Jakob Volknert. Michener odanyújtotta az ostyát, a pápa pedig kitátotta a száját. – Krisztus teste – suttogta Michener, és Kelemen nyelvére helyezte az áldozati ostyát. Kelemen keresztet vetett, majd lehajtotta a fejét, hogy imádkozzék. Michener visszament az oltárhoz, hogy tovább folytassa a misét. De nehéz volt befejeznie. XV. Kelemen zokogása visszhangzott a kápolnában, és összeszorította a szívét. HUSZONNYOLC RÓMA 20 ÓRA 30 PERC Katerina utálta magát, hogy visszament Tom Kealyhez, de amióta előző nap Rómába érkezett, Valendrea bíboros még nem jelentkezett. Neki azt mondta, hogy ő ne hívja, ami rendben is volt, hiszen nem sok mondanivalója lett volna azon felül, amiről Ambrosinak már amúgy is tudomása volt. Olvasta, hogy a pápa a hétvégére Castel Gandolfóba ment, úgyhogy feltételezte, Michener is ott van. Tegnap Kealy perverz örömet lelt abban, hogy a romániai kiruccanásán gúnyolódott, beleértve azt is, hogy talán sokkal több minden is történt, mint amennyit ő hajlandó volt elismerni. Szándékosan nem mondott el neki mindent, amit Tibor atyától hallottak. Michenernek igaza volt Kealyvel kapcsolatban. Nem szabad megbízni benne. Úgyhogy csak röviden foglalta össze a történteket, éppen csak annyira, hogy a férfi megtudja, Michener milyen jellegű ügyben járt el.

Kealyvel egy barátságos osteriában ültek. Kealyn egy világos öltöny volt, és nyakkendőt viselt, talán azért, hogy kezdje megszokni a papi gallér nélküli megjelenést. – Nem értem ezt az egész felhajtást – mondta Katerina. – A katolikusok valósággal intézményesítették a Máriával kapcsolatos titkokat. Mitől olyan rettentő fontos a harmadik fatimai titok? Kealy töltött egy kis drága bort. – Ez még az egyház számára is izgalmas volt. Itt volt egy állítólag közvetlenül a mennyekből származó üzenet, mégis egy sor pápa elhallgatta, míg végre 2000ben II. János Pál a világ elé tárta. A nő megkavarta levesét, és várta a további magyarázatot. – Az egyház először a harmincas években nevezte elismerésre érdemesnek a fatimai jelenéseket. Ez azt jelentette, hogy a katolikusok hihettek abban, hogy mindez megtörtént, ha ezt akarják. – Kealy elmosolyodott. – Tipikus kétszínű hozzáállás. Róma ezt mondja, és azt csinálja. Nem bánták, hogy az emberek özönlenek Fatimába és milliókat adományoznak, de nem tudták rávenni magukat, hogy kimondják: az esemény valóban megtörtént. Azt pedig már végképp nem akarják, hogy a hívek megtudják, mit is mondhatott a Szűzanya. – De miért kéne ezt eltitkolni? A férfi kiitta burgundiját, aztán a párát törölgette az ujjával a poharán. – Mikor volt a Vatikán valaha is érzékeny az ilyesmire? Ezek a fickók azt képzelik, hogy még mindig a

tizenötödik században élnek, amikor bármit mondhattak, azt kétkedés és kérdezés nélkül elfogadták. Ha akkoriban bárki elkezdett vitatkozni, a pápa rögtön kiátkozta. De ez a módszer ma már nem megy. – Kealy intett az egyik pincérnek, és jelezte, hogy kér még egy kis kenyeret. – Ne felejtsd el, hogy a pápa csalhatatlan, valahányszor hitbéli vagy erkölcsi kérdésekben megszólal. Az 1870-es, első vatikáni zsinatnak köszönhetjük ezt a gyöngyszemet. Na és mi van abban a csodás esetben, ha netán mindaz, amit a Szűzanya mondott, ellentétes az egyházi dogmával? Nem lenne semmi, mi? – Kealynek láthatóan nagyon tetszett ez a gondolat. – Talán erről kellene könyvet írnunk, nem? Mindent a harmadik fatimai titokról. Jól megmutathatnánk a képmutatást, közelképet adhatnánk a pápákról és egyik-másik bíborosról. Talán még magáról Valendreáról is, hm? – És a te helyzeted? Már nem érdekes? – Nem gondolhatod komolyan, hogy szemernyi esélyem is lenne arra, hogy győzzek a tárgyaláson... – Talán megelégednének egy figyelmeztetéssel. Így megtartanának téged a nyájban, a felügyeletük alatt, te pedig megtarthatnád a papi gallérodat. – De nagyon aggódsz a gallérom miatt – nevetett Kealy. – Fura ez egy ateistától. – Kapd be, Tom! – Tényleg túl sokat mondott el magáról ennek az embernek. – Tele vagy spiritusszal. Ezt szeretem benned, Katerina. – Ismét kortyolt egyet a borból. – Tegnap fölhívott a CNN. Azt akarják, hogy dolgozzam nekik a következő konklávén.

– Ez nagyszerű. Örülök, hogy téged akarnak. – Katerina azon gondolkodott, hogy ebben a felállásban mi lenne az ő szerepe. – Ne izgulj, továbbra is meg akarom írni azt a könyvet. Az ügynököm már tárgyal több kiadóval is erről, meg egy regényről is. Mi ketten nagyszerű csapat leszünk. Olyan gyorsan alakult ki benne a következtetés, ami még őt, magát is meglepte. Egy döntés, amely azonnal teljesen világos is volt. Nem lesz semmiféle csapat. Ami ígéretesnek indult, az mostanra ízléstelenné vált. Szerencsére volt még több ezer eurója abból, amit Valendrea adott, elég arra, hogy elmenjen Franciaországba vagy Németországba, ahol szerződhet egy újsághoz vagy magazinhoz. És akkor majd rendesen fog viselkedni – betartja a szabályokat. – Katerina, itt vagy? – kérdezte Kealy. A nő figyelme visszatért a férfira. – Úgy tűnt, nagyon messze jársz innen. – Így is volt. Nem lesz itt semmiféle könyv, Tom. Holnap elutazom Rómából. Kell találnod egy másik „négert. A pincér egy kosárnyi gőzölgően friss kenyeret tett az asztalra. – Nem lesz nehéz – igyekezett tisztázni a férfi. – Nem is gondoltam. Kealy elvett egy szelet kenyeret. – A helyedben én már hagynám a sorsunkat egymáshoz kötve. Együtt járhatnánk társaságba, szórakozni... Katerina fölállt. – Nem velem. – Még mindig odavagy érte, mi?

– Senkiért sem vagyok oda, csak elegem van belőled. Apám egyszer azt mondta, hogy minél magasabbra mászik a cirkuszi majom a póznára, annál jobban látszik a segge. Ezt megjegyeztem. És kisétált az étteremből. Hetek óta nem érezte ilyen jól magát. HUSZONKILENC CASTEL GANDOLFO NOVEMBER 13., HÉTFŐ 6 ÓRA Michener fölébredt. Sosem volt szüksége ébresztőórára, mert megvolt az a belső órája, amely mindig pontosan abban az időpontban ébresztette föl, amelyet előző este, lefekvéskor kijelölt magának. Érsekként, majd bíborosként Jakob Volkner sokfelé utazott a világban, részt vett mindenféle bizottság munkájában, és ilyenkor mindig Michenernek erre a képességére hagyatkozott, hogy el ne késsenek sehonnan, mert amúgy a pontosság nem volt XV. Kelemen jellemző tulajdonsága. Ugyanúgy, mint Rómában, Michener hálószobája itt is azon az emeleten volt, mint Kelemené, a folyosó másik végén, a két szobát pedig közvetlen telefonvonal kötötte össze. A terv szerint két óra múlva helikopterrel kellett visszaindulniuk a Vatikánba. Ez elegendő időt hagyott a pápának a reggeli imájára, a reggelire és minden sürgős ügy gyors áttekintésére, minthogy két nap is munka nélkül telt el. Tegnap este több feljegyzést is átfaxoltak, Michener pedig előkészítette ezeket a reggeli utáni megbeszéléshez. Tudta, hogy a nap többi része meglehetősen mozgalmas lesz majd, minthogy délutánra, sőt estére is több pápai audiencia volt tervbe

véve. És még Valendrea bíboros is bejelentette igényét egy teljes órás délelőtti megbeszélésre, különféle külpolitikai kérdésekről. A tegnapi gyászmise még mindig nem hagyta nyugodni. Kelemen fél órán át zokogott, mielőtt elhagyta a kápolnát. Nem beszéltek egymással. Bármi kavarta is ennyire föl öreg barátját, arról akkor nem lehetett beszélni. Talán később majd alkalom adódik rá. A visszatérés a Vatikánba és a szigorú napi teendőkhöz remélhetőleg eltereli majd a pápa figyelmét a kérdésről. Mindamellett nagyon nyugtalanította, hogy egy ilyen erős érzelemkitöréssel szembesült. Ráérősen letusolt, aztán fölvett egy tiszta, fekete reverendát, és kilépett a szobájából. Elindult a folyosón a pápa lakosztálya felé. Egy kamarás állt az ajtó előtt, mellette egy a személyzethez tartozó apáca. Michener az órájára pillantott. Háromnegyed hét. Az ajtóra mutatott. – Még nincs fent? A kamarás megrázta a fejét. – Még semmi mozgás. Michener tudta, hogy a személyzet minden reggel addig várt, amíg meghallotta, hogy Kelemen mozgolódni kezd, általában hat és fél hét között. Amint meghallották, hogy a pápa fölébredt, halkan kopogtak az ajtón, aztán következett a szokásos reggeli tusolás, borotválkozás és öltözködés. Kelemen nem szerette, ha bárki is segít neki a fürdőszobában. Mialatt ő ott tevékenykedett, a kamarás beágyazott és kikészítette a ruhákat. Az apáca dolga a szoba rendbetétele és a reggeli felszolgálása volt.

– Talán csak elaludt – mondta Michener. – Még a pápáknak is joguk lehet lustálkodni néha. Azok ketten elmosolyodtak. – Visszamegyek a szobámba. Hívjanak, ha meghallják, hogy fölkelt. Fél órával később kopogtak az ajtaján. A kamarás állt kint. – Még mindig semmi, monsignor – mondta. Aggodalom felhőzte az arcát. Michener tudta, hogy rajta kívül senki sem lépne be a pápa hálószobájába Kelemen engedélye nélkül. A szobát a pápák feltétlen magánterületének tekintették. De már mindjárt fél nyolc, és Michener tudta, hogy a kamarás mit akar. – Rendben – mondta –, bemegyek, és megnézem. Követte az inast vissza, ahol az apáca továbbra is őrt állt. Fejrázással jelezte, hogy továbbra is minden csendes odabent. Michener óvatosan kopogtatott, és várt. Aztán megint kopogott, ezúttal hangosabban. Továbbra is csend. Megfogta a kilincs gombját, és elfordította. Az ajtó kinyílt. Belökte az ajtót, belépett, majd becsukta maga mögött. A hálószoba tágas volt, az egyik végén hatalmas franciaablakok nyíltak a kertre néző balkonra. A bútorok régiek voltak. Az Apostoli Palota lakosztályaitól eltérően, amelyeket az egymás után következő pápák mind a maguk kényelmére alakítgatták át, az itteni szobák változatlanok maradtak, és egy olyan régi világot idéztek, amelyben a pápák még harcos királyok voltak.

Lámpa nem égett, de a reggeli napfény beszűrődött az összehúzott csipkefüggönyökön keresztül, tompa derengésbe vonva a szobát. Kelemen az oldalára fordulva feküdt a paplan alatt. Michener odalépett, és halkan szólította: – Szentatyám! Kelemen nem válaszolt. – Jakob! Továbbra is csend. A pápa arccal a másik oldal felé volt fordulva, a paplan csak félig takarta sovány testét. Michener odanyúlt, és óvatosan megrázta a pápa vállát. Azonnal megérezte a hidegséget. Gyorsan átment az ágy másik oldalára, és Kelemen arcába bámult. A pápa bőre petyhüdten lógott, arca hamuszürke volt, szája nyitva, alatta a párnán egy megszáradt nyálfolt. Hátára fordította a pápát, és lejjebb húzta a paplant. Mindkét kar élettelenül hevert Kelemen mellett, a mellkasa nem mozdult. Michener a pulzust kereste. Semmi. Arra gondolt, hogy segítséget hív, vagy újraélesztéssel próbálkozik. Mint az egész személyzetet, őt is kiképezték erre, de tudta, hogy hiábavaló lenne. XV. Kelemen halott. Michener behunyta a szemét, és elmondott egy imát. Testét elárasztotta a bánat. Olyan volt, mintha ismét elvesztette volna az anyját és az apját. Imádkozott drága barátja lelkéért, aztán összeszedte magát. Tennivalók vártak rá. Ilyenkor kötelező teendők. Régóta szokásban lévő dolgok, neki pedig az volt a feladata, hogy mindent szigorúan betartsanak.

De valami fölkeltette a figyelmét. Az éjjeliszekrényen egy karamellszínű kis fiola hevert. A pápa orvosa néhány hónapja fölírt egy nyugtatót Kelemen számára. Michener maga ellenőrizte, hogy betartsák az előírásokat, és ő maga helyezte el az üvegcsét a pápa fürdőszobájában. Egy fiolában harminc darab nyugtató volt, és amikor Michener legutóbb, alig néhány napja ellenőrizte, még harminc volt benne. Kelemen nem szerette az orvosságokat. Valósággal harcolni kellett vele, hogy akár egy aszpirint is bevegyen, úgyhogy ez az ágy mellett heverő üvegcse nagyon is meglepő volt. Belenézett. Üres volt. A fiola mellett állt egy vizespohár, alig néhány csepp vízzel az alján. A következtetés olyan szörnyű és egyértelmű volt, hogy keresztet kellett vetnie. Jakob Volknerre meredt, és drága barátja lelkére gondolt. Ha létezik egyáltalán mennyország, akkor minden idegszálával azt remélte, hogy az öreg német lelke megtalálta az oda vezető utat. A benne rejtőző pap meg akarta bocsátani azt, ami itt minden bizonnyal történt, de ezt most már csak Isten tehette meg, ha valóban létezik. Voltak már pápák, akiket agyonvertek, megfojtottak, megmérgeztek, halálra éheztettek, vagy féltékeny férjek meggyilkoltak. De egyikük sem vette el a saját életét. Egészen mostanáig. HARMINC

9 ÓRA Michener a hálószoba ablakából figyelte, amint a vatikáni helikopter földet ér. A szörnyűség felfedezése óta nem hagyta magára Kelement. Az ágy melletti telefonról hívta föl Ngovi bíborost Rómában. Az afrikai bíboros volt a camerlengo, vagyis a római katolikus egyház kamarás-bíborosa, az első ember, akit egy pápa halálakor értesíteni kellett. A kánonjog szerint Ngovi feladata volt kormányozni az egyházat a sede vacante, vagyis az uralkodónélküliség idején, ahogyan erre az időszakra nevezték az ügyvezetővé váló vatikáni kormányt. Most nem volt egyházfő. Ehelyett Ngovinak a Bíborosi Kollégiummal együttműködve kellett irányítania a kormányt. Ez az időszak két hétig tart majd, ami alatt megszervezik a pápa temetését és összehívják a következő konklávét. Camerlengóként Ngovinak nem volt pápai jogköre, csupán ügyvezetői, hatalma azonban így is egyértelmű volt. Ez pedig kedvezett Michenernek. Valakinek ugyanis kordában kellett tartania Alberto Valendreát. A helikopter forgólapátjai lassan leálltak, és kinyílt a kabin ajtaja. Először Ngovi lépett ki, őt követte Valendrea. Mindketten skarlátszínű díszruhájukat viselték. Államtitkárként Valendrea jelenléte előírás volt. Még két püspök követte Valendreát, majd a pápa háziorvosa, akinek idehívását Michener kifejezetten kérte. Nem mondott semmit Ngovinak a halált övező körülményekről. Nem mondott semmit a villa személyzetének sem, csak megkérte a kamarást és az apácát, hogy senkit se engedjenek a hálószobába.

Három perc telt el, mire a hálószoba ajtaja kinyílt, és a két bíboros, meg az orvos belépett. Ngovi becsukta az ajtót, és bereteszelte. A doktor az ágyhoz ment, és megvizsgálta Kelement. Michener mindent pontosan úgy hagyott, ahogyan találta, beleértve Kelemen laptopját is, amely most is bekapcsolva állt az asztalon, egy telefonvonalra kapcsolva, a képernyőjén egy külön Kelemen számára készített képernyőkímélő ábrával – egy tiarával, előtte a két keresztbe tett pápai kulccsal. – Mondd el, mi történt! – mondta Ngovi, és letett egy kis hátitáskát az ágyra. Michener beszámolt arról, hogy mit talált, aztán az asztalkára mutatott. Addig egyik bíboros sem vette észre a tablettás fiolát. – Üres. – Azt akarja mondani, hogy a római katolikus egyház feje megölte magát? – kérdezte Valendrea. Michenernek nem volt kedve ehhez. – Nem állítok semmit. Csak azt, hogy abban a fiolában harminc tabletta volt. Valendrea az orvoshoz fordult. – Mi az ön véleménye, doktor úr? – Már egy ideje halott. Öt vagy hat órája, lehet, hogy még régebb óta. Nincs jele traumának, semminek, ami külsőleg jelezne egy szívmegállást. Semmi vérzés vagy külsérelmi nyom. Első látásra úgy tűnik, álmában halt meg. – Lehetséges, hogy a tablettáktól? – kérdezte Ngovi. – Ezt csakis boncolás után lehetne megmondani. – Az ki van zárva – vágta rá Valendrea. Michener az államtitkár felé fordult.

– Meg kell tudnunk. – Nem kell mindent tudnunk. – Valendrea felemelte a hangját. – Valójában az a legjobb, ha semmit sem tudunk. Semmisítsék meg azt a fiolát. Fel tudják fogni, milyen hatással lenne az egyházra, ha kiderülne, hogy a pápa elvette saját életét? Már maga a gyanú is helyrehozhatatlan károkat okozna. Michener maga is gondolt már erre, de eltökélte, hogy jobban fogják kezelni a helyzetet, mint amikor I. János Pál 1978-ban hirtelen meghalt, alig harminchárom nappal pápává választása után. Az utána következő pletykák és félrevezető információk – amelyeket kizárólag azért találtak ki, hogy elfedjék a tényt: a holttestet egy apáca találta meg, nem pedig egy pap – csak olajat öntöttek az összeesküvés-elméleteket gyártók tüzére, akik szerint a pápát meggyilkolták. – Egyetértek – engedett Michener. – Egy öngyilkosság nem lehet publikus. De nekünk tudnunk kell az igazságot. – Miért? Hogy hazudhassunk? – kérdezte Valendrea. – Így viszont nem tudnánk semmit. Érdekes, hogy Valendreát az aggasztja, hogy hazudni kéne, de Michener nem szólt semmit. Ngovi a doktorhoz fordult. – Egy vérmintavétel elegendő lenne? Az orvos bólintott. – Akkor vegyen mintát. – Ehhez nincs joga – csattant föl Valendrea. – Ehhez konzultálni kellene a Bíborosi Kollégiummal. Maga nem pápa. Ngovi arca kifejezéstelen maradt.

– Én a magam részéről szeretném tudni, hogyan halt meg ez az ember. Én törődöm az ő halhatatlan lelkével. – Ngovi az orvoshoz fordult. – Maga végezze el a tesztet, doktor, aztán semmisítse meg a mintát. Az eredményt pedig kizárólag velem közölje. Világos? Az orvos bólintott. – Túllépi a hatáskörét, Ngovi! – mondta Valendrea. – Vigye a Bíborosi Kollégium elé! Mulatságos volt Valendrea dilemmája. Nem bírálhatta felül Ngovit, másrészt pedig – érthető okból – a bíborosok elé sem vihette az ügyet. Úgyhogy a toszkánai inkább csukva tartotta a száját. Michener attól tartott, hogy talán azért, hogy Ngovi elég könnyedén a hurokba tudja dugni a fejét. Ngovi kinyitotta a magával hozott fekete táskát, és kivett belőle egy ezüstkalapácsot, majd az ágy fejéhez lépett. Michener ráismert arra a rituáléra, amelyet a camerlengónak kötelező ilyenkor végigcsinálnia, bármennyire nyilvánvalóan értelmetlen is. Ngovi kissé megkoppintotta Kelemen homlokát a kalapáccsal, és feltette azt a kérdést, amelyet évszázadok óta minden pápai holttestnek föl kellett tenni: – Jakob Volkner, meghaltál? Egy teljes perc csendben telt el, aztán Ngovi ismét föltette ugyanazt a kérdést. Újabb egy perc némaság után pedig harmadszor is megkérdezte. Végül Ngovi megtette a szükséges kijelentést: – A pápa meghalt. Ngovi lenyúlt, és fölemelte Kelemen jobb kezét. A negyedik ujjon ott díszelgett a halászgyűrű.

– Ez furcsa – mondta Ngovi. – Kelemen ezt nem szokta viselni. Michener tudta, hogy ez igaz. A súlyos gyűrű inkább volt pecsét, mint ékszer. Szent Pétert, a halászt ábrázolta, köréje pedig Kelemen neve és beiktatásának dátuma volt vésve. A legutóbbi konklávé után húzta Kelemen ujjára az akkori camerlengo, és a pápai levelek és rendeletek lepecsételésére szolgált. A pápák ritkán viselték, Kelemen pedig különösen. – Lehet, hogy tudta, hogy keresni fogjuk – vélte Valendrea. Igaza lehet, gondolta Michener. Láthatóan minden ki volt gondolva és el volt rendezve. Ami pontosan Jakob Volknerre vallott. Ngovi lehúzta a gyűrűt, és beleejtette egy fekete bársonyzacskóba. Később majd, az összegyűlt bíborosok előtt, a kalapács segítségével össze fogja törni a gyűrűt és pápai főpecsétet. Ekként senki sem pecsételhet le semmilyen dokumentumot, amíg az új pápát meg nem választják. – Megtörtént – mondta Ngovi. Michenerben most tudatosult, hogy a hatalomátadás végbement. XV. Kelemennek, Szent Péter 267. utódjának, kilenc évszázada az első német pápának harmincnégy havi uralkodása véget ért. Ettől a perctől kezdve ő már nem volt a pápa személyi titkára. Egy egyszerű pap volt, a római katolikus egyház camerlengójának ideiglenes szolgálatában. Katerina keresztülsietett a Leonardo da Vinci repülőtér várótermén, a Lufthansa jegypultja felé. A 13 órakor Frankfurtba induló gépre foglalt jegyet. Azt még nem

tudta, hogy onnan hová megy majd tovább, de ezzel másnapig vagy az utánig nem is akart foglalkozni. Az volt a lényeg, hogy Tom Kealy és Colin Michener már a múlt része, és mostantól végre saját magával kell foglalkoznia. Szörnyen érezte magát, hogy becsapta Michenert, de minthogy azóta nem lépett kapcsolatba Valendreával, és Ambrosinak is alig valamit mondott el, ez az árulás talán megbocsátható. Örült, hogy szakított Tom Kealyvel, ugyanakkor kételkedett abban, hogy a férfi adna-e neki még egy esélyt. Ő felszálló ágban volt, és nem kellett neki egy „ráakaszkodó kúszónövény”, aminek a nő érezte magát. Az igaz, hogy Kealynek szüksége volt valakire, aki elvégzi majd mindazt a munkát, amire ő már fölvette az előleget, de Katerina abban is biztos volt, hogy hamarosan jön majd egy nő, aki átveszi az ő helyét. A terminálon sokan voltak, de hamar észrevette, hogy az emberek leginkább a várócsarnokban elhelyezett tévékészülékek körül csoportosulnak. Észrevett egy síró nőt is. Tekintete végül megállapodott az egyik, magasan elhelyezett videokivetítőn. Légi felvétel volt a Szent Péter térről. A monitorhoz közelebb furakodva meghallotta a kommentátor hangját is: – Nagy a szomorúság itt. XV. Kelemen halála mindenkit megrázott, aki szerette őt. Hiányozni fog. – Meghalt a pápa? – kérdezte hangosan. Egy gyapjúkabátos férfi válaszolt: – Álmában halt meg az éjjel, Castel Gandolfóban. Isten fogadja be a lelkét! Katerina visszahőkölt. Az ember, akit évek óta gyűlölt, meghalt. Sohasem találkozott vele személyesen.

Michener egyszer be akarta mutatni neki, de ő nem akarta. Akkoriban Jakob Volkner Köln érseke volt, ő pedig benne látta megtestesülni mindazt, amit a szervezett vallások kapcsán gyűlölt – nem szólva arról a Colin Michener lelkiismeretéért folytatott kötélhúzásról, amelyben az ellenkező oldalon állt. Azt a csatát elveszítette, és attól kezdve dühös volt Volknerre. Nem azért, amit tett vagy nem tett, hanem azért, amit jelképezett. Most pedig halott. Colin bizonyára porig van sújtva. Énjének egyik fele azt mondta, hogy siessen a jegypulthoz, és repüljön el Németországba. Michener túl fogja élni. Mást is túlélt már. De hamarosan új pápa lesz. Új kinevezések. Papok, püspökök és bíborosok új hulláma indul majd el Rómába. Eleget tudott már a vatikáni politizálásról ahhoz, hogy fölismerje: Kelemen szövetségeseinek végük. A karrierjüknek mindenképpen. De egyik sem az ő gondja. Énjének egy része mégis azt mondta, hogy igen. Lehet, hogy a régi szokásokkal tényleg nehéz szakítani... Megfordult, és a csomagokkal a kezében elindult kifelé a reptérről. HARMINCEGY CASTEL GANDOLFO 14 ÓRA 30 PERC Valendrea végignézett az összegyűlt bíborosokon. A hangulat feszült volt, a főpapok közül sokan szokatlanul nyugtalanul járkáltak fel-alá. A villa szalonjában tizennégyen voltak, többségükben a Kúriánál vagy a Rómához közeli posztokon szolgáló bíborosok, akik

felfigyeltek a három órával korábban a Bíborosi Kollégium mind a százhatvan tagjának elküldött üzenetre: XV. KELEMEN MEGHALT, AZONNAL JÖJJÖN RÓMÁBA. Mindazoknak, akik Róma 150 kilométeres körzetén belül tartózkodtak, egy kiegészítő üzenet azt rendelte el, hogy 14 órára gyülekezzenek Castel Gandolfóban. Megkezdődött az interregnum, vagyis az az időszak, amely az egyik pápa halálától a másik megválasztásáig tart, amikor a pápai hatalom gyeplője lazán lóg, és minden bizonytalan. Évszázadokon át ez volt az az időszak, amikor bíborosok hatalomra tettek szert, és ígéretekkel vagy erőszakkal voksokat szereztek maguknak a konklávéra. Valendrea sajnálta, hogy ezek az idők már elmúltak. Ilyenkor ugyanis a győztes a legerősebb. Gyengéknek meg egyszerűen nincs helyük a csúcsokon. A modern pápaválasztások azonban már sokkal békésebbek voltak. A csatákat ma már tévékamerák előtt vívták, közvélemény-kutatási eredményekért. Az, hogy a megválasztandó pápa népszerű legyen, ma már sokkal fontosabb szempont volt, mint az, hogy rátermett legyen. Valendrea szerint ez mindennél jobban megmagyarázta Jakob Volkner trónra emelését. Valendrea most elégedett volt a megjelentekkel. Majdnem mindegyikük az ő táborába tartozott. Legutóbbi számításai szerint még mindig nem volt meg neki az azonnali megválasztáshoz szükséges kétharmad plusz egy szavazat, de biztos volt benne, hogy Ambrosi és a magnószalagok segítségével a következő két hétben meg tudja majd szerezni a szükséges támogatást.

Nem tudta biztosan, Ngovi mit fog majd mondani. Nem beszéltek egymással, amióta délelőtt kijöttek Kelemen hálószobájából. Csak remélni tudta, hogy az afrikai majd a józan eszére hallgat. Ngovi a hosszú terem túlsó végénél állt, egy elegáns márványkandalló előtt. A többi főpap is állt. – Eminenciás uraim – kezdte Ngovi –, majd később, a nap folyamán készítek egy megbízási beosztást, amelyben összeírom, hogy mikor és miben segítenek majd a temetés és a konklávé előkészítésében. Szerintem fontos, hogy Kelemen a legszebb búcsúztatást kapja. Az emberek szerették őt, így joguk van ahhoz, hogy méltóképpen búcsúzhassanak el tőle. Ennek jegyében mi mindannyian elkísérjük ma este a koporsót Rómába. A Szent Péter téren pedig lesz egy mise. Több bíboros is bólintott. – Tudjuk már egyértelműen, hogy a szentatya hogyan halt meg? – kérdezte az egyik bíboros. Ngovi a kérdező felé fordult. – Ennek megállapítása folyamatban van. – Van valami probléma? – kérdezte egy másik. Ngovi rezzenéstelen maradt. – Úgy tűnik, békésen, álmában halt meg. De nem vagyok orvos. Majd a személyi orvosa pontosan megállapítja a halál okát. Mindannyian tudtunk a szentatya hanyatló egészségi állapotáról, úgyhogy ez az egész nem teljesen váratlan. Valendrea meg volt elégedve Ngovi szavaival. Énjének másik fele azonban aggódott. Ngovi most vezető pozícióban volt, és láthatóan élvezte. Az utóbbi néhány

órában az afrikai már utasította a pápai ceremóniamestert és az Apostoli Kamarát, hogy kezdjék meg a Szentszék kormányzását. Hagyományosan ez a két részleg irányította a Kúriát az interregnum idején. Ngovi ezenkívül már átvette Castel Gandolfo vezetését, utasítva az őröket, hogy senkit, még bíborosokat se engedjenek be az ő kifejezett engedélye nélkül, valamint elrendelte a Pápai Palotában lévő pápai lakosztály lepecsételését. Felvette már a kapcsolatot a vatikáni sajtóirodával is, és megbeszélte velük az előre elkészített közlemény kiadását Kelemen haláláról, valamint megbízott három bíborost, hogy személyesen ők beszéljenek a sajtóval. Mindenki másnak megtiltotta a nyilatkozatot. Diplomatáiknak világszerte hasonlóan megtiltotta a sajtónyilatkozatokat, azt viszont támogatta, hogy minden érintett országban tájékoztassák az államfőket. Máris érkeztek részvétnyilvánítások az Egyesült Államokból, Nagy-Britanniából, Franciaországból és Spanyolországból. Mindezekből egyik intézkedés sem esett kívül a camerlengo hatáskörén, így Valendrea nem szólhatott semmit. De a legkevésbé sem szerette volna, hogy a bíborosok erőt merítsenek Ngovi határozottságából. A modern időkben csak két camerlengo volt, akit aztán pápává választottak, úgyhogy a pozíció nem volt egyértelműen ugródeszka a trónhoz. Sajnos azonban ugyanennyire nem volt az az államtitkári pozíció sem. – Idejében megkezdődik majd a konklávé? – kérdezte Velence bíborosa.

– Két hét múlva – felelte Ngovi. – Addigra minden készen lesz. Valendrea tudta, hogy a II. János Pál által kihirdetett törvények értelmében ez a legkorábbi időpont, amikor egy konklávé megkezdődhet. Az előkészületeket megkönnyítette a Szent Márta Ház megépítése; ebben a tágas, szállodaszerű épületben egyébként szeminaristák laktak. Már nem kellett minden fellelhető szobácskát ideiglenes bíborosi szálláshellyé alakítani, és Valendrea örült mindennek. Az új szállás legalább kényelmes volt. Először Kelemen konklávéja idején használták, most pedig Ngovi már elrendelte, hogy az épületet készítsék elő annak az összesen 113 bíborosnak a fogadására, akik nyolcvan év alattiak, és a szavazás teljes ideje alatt végig itt lesznek. – Ngovi bíboros – vonta magára az afrikai figyelmét Valendrea –, mikor adják ki a halotti bizonyítványt? – Remélte, hogy csak Ngovi értette meg a kérdés valódi jelentését. – Már megkértem a pápai liturgiák ceremóniamesterét, a papi prelátusokat, a titkárságot és az Apostoli Kamara vezetőjét, hogy estére legyenek a Vatikánban. Úgy értesültem, hogy addigra megállapítják a halál okát. – Végeznek boncolást? – kérdezte az egyik bíboros. Valendrea tudta, hogy ez kényes kérdés. Eddig mindössze egyetlen pápán végeztek el boncolást, azt is csak azért, hogy megbizonyosodjanak róla, Napóleon nem mérgezte-e meg. Volt ugyan szó arról, hogy I. János Pált is felboncolják, amikor oly hirtelen meghalt, de a bíborosok lesöpörték a kérdést. A mostani helyzet azonban más volt. Az egyik pápa gyanús körülmények

között vesztette életét, a másik meg váratlanul. Kelemen halála viszont nem volt teljesen váratlannak nevezhető. Megválasztásakor már elmúlt hetvennégy, és sok bíboros éppen azért adta rá a voksát, hogy már úgysem él soká. – Nem lesz boncolás – jelentette ki szárazon Ngovi. Hangja elárulta, hogy a kérdés nem vita tárgya. Máskor Valendrea szóvá tette volna ezt a hatáskörtúllépést, de most nem. Megkönnyebbülten fölsóhajtott. Ellenfele láthatóan belement a játékba, és szerencsére egyik bíboros sem kérdőjelezte meg a döntést. Néhányan feléje pillantottak, mintha választ vártak volna. Hallgatása azonban annak a jele volt, hogy az államtitkár elégedett volt a camerlengo döntésével. A pápai öngyilkosság teológiai hatásain felül Valendrea nem szívesen vette volna a Kelemen iránt megnyilvánuló szeretet kifejeződését sem. Aligha volt titok, hogy ő és a pápa nemigen jöttek ki egymással. A kutakodó sajtó kérdéseket tehetne fel, ő pedig nem szeretett volna olyan színben feltűnni, mint aki bármi módon is hozzájárulhatott a pápa halálához. A saját karrierjükért reszkető bíborosok így másra adhatnák szavazatukat, például Ngovira, aki aztán bizonyára minden hatalmától megfosztaná őt – magnószalagok ide vagy oda. Az előző konklávén megtanulta, hogy sohase becsülje le egy koalíció erejét. Szerencsére Ngovi most úgy döntött, hogy az egyház érdeke fontosabb, mint az, hogy kihasználja az alkalmat riválisának kirúgatására, és Valendrea örült az afrikai gyengeségének. Fordított esetben ő sosem adta volna meg ezt a tiszteletet a másiknak.

– Egy dologra figyelmeztetnem kell mindenkit – mondta Ngovi. Valendrea megint nem tudott megszólalni. És észrevette, hogy Nairobi püspöke láthatóan élvezi a magára kényszerített visszafogottságot. – Mindannyiótokat emlékeztetlek arra az eskütökre, hogy nem beszéltek senkivel a következő konklávéról egészen addig, amíg be nem zárul mögöttünk a Sixtuskápolna kapuja. Nem lehet semmiféle kampányolás, sajtónyilatkozat vagy szándéknyilvánítás. A lehetséges jelöltekről sem szabad beszélni. – Nincs szükségem kioktatásra – szögezte le az egyik bíboros. – Önnek talán nincs. De akadnak olyanok, akiknek igen. És ezzel Ngovi elhagyta a termet. HARMINCKETTŐ 15 ÓRA Michener egy széken ült az íróasztal mellett, és nézte, ahogyan két apáca mosdatja Kelemen testét. Az orvos már órákkal korábban befejezte munkáját, és a vérmintával együtt visszatért Rómába. Ngovi bíboros már elrendelte, hogy nem lesz boncolás, és minthogy Castel Gandolfo a Vatikánnak, egy független államnak a területe volt, senki sem kérdőjelezhette meg ezt a döntést. Néhány nagyon kivételes dologtól eltekintve itt a kánonjog volt érvényes, és nem az olasz törvények. Furcsa érzés volt nézni annak a férfinak a mezítelen testét, akit már több mint negyedszázada oly jól ismert. Visszagondolt az együtt eltöltött évek sorára. Kelemen volt az, aki ráébresztette arra, hogy a biológiai apja inkább magával törődött csak, a gyermekével nem, és

arra is, hogy a szülőanyjának miféle ír társadalommal kellett volna szembenéznie férjezetlen anyaként. Hogyan is vádolhatnád? – tette föl a kérdést akkoriban Volkner. Ő pedig egyetértett. Nem tehette felelőssé. A harag csak beárnyékolná mindazokat az áldozatokat, amelyeket örökbe fogadó szülei hoztak. Így hát végül elengedte a haragját, és megbocsátott anyjának és apjának, akiket sosem ismert. Most pedig annak az embernek az élettelen testét nézte, aki lehetővé tette számára a felejtést. Azért volt itt, mert az előírások szerint ilyenkor jelen kellett lennie egy papnak. Általában ez a pápai szertartásmester lett volna, de ő most nem volt itt. Ngovi ezért arra utasította, hogy ő helyettesítse. Fölállt a székből, és a franciaablakhoz lépett, amikor az apácák befejezték a mosdatást és a temetési szakemberek megjelentek. Róma legnagyobb halottasházából jöttek, és VI. Pál óta minden pápát ők balzsamoztak be. Öt üveg rózsaszínű vegyületet hoztak magukkal, és óvatosan a padlóra helyezték. Az egyikük odament Michenerhez. – Atyám, talán jobb lesz, ha kint várakozik. Nem kellemes látvány azoknak, akik nincsenek hozzászokva. Michener kiment az előcsarnokba, ahol a hálószoba felé tartó Ngovival találkozott. – Bent vannak? – kérdezte Ngovi. – Az olasz törvények szerint huszonnégy órának kell eltelnie a balzsamozásig. Te is tudod ezt. Lehet, hogy ez vatikáni felségterület, de ezen a vitán már túlestünk egyszer. Az olaszok azt akarják, hogy várjunk. Ngovi bólintott.

– Értem, de a doktor hívott Rómából. Jakob vére telítve volt gyógyszerekkel. Megölte magát, Colin. Ez biztos. Ilyen bizonyítékot nem hagyhatok. Az orvos megsemmisítette a maga mintáját, ő nem akar és nem is fog nyilvánosságra hozni semmit. – És a bíborosok? – Ők úgy fogják tudni, hogy megállt a szíve. Ez szerepel majd a halotti bizonyítványban is. Michener jól látta a feszültséget Ngovi arcán. Nem tudott könnyen hazudni. – Nincs más választásunk, Colin. Be kell balzsamozni. Nem törődhetünk az olasz törvényekkel. Michener beletúrt a hajába. Máris hosszú nap volt ez, és még korántsem volt vége. – Tudtam, hogy valami nyugtalanítja, de fogalmam sem volt róla, hogy ilyen mértékben. Mit csinált, mialatt nem voltam itt? – Visszament a Riservába. Úgy hallottam, Valendrea is ott volt vele. – Tudom. – Elmondta Ngovinak, amit Kelemen mondott neki. – Megmutatta neki a választ, amelyet Tibor atya küldött. De annak tartalmát nem árulta el. Aztán többet is mesélt Ngovinak Tibor atyáról, majd beszámolt arról, hogy a pápa miként reagált a bolgár pap halálának hírére. Ngovi megcsóválta a fejét. – Nem gondoltam volna, hogy így ér véget a pápasága. – Gondoskodnunk kell róla, hogy az emlékét megőrizzék. – Az meglesz. Ebben még Valendrea is a szövetségesünk lesz. – Ngovi az ajtó felé intett. – Nem

hiszem, hogy bárki is megkérdőjelezné a döntésünket, hogy ilyen hamar bebalzsamoztatjuk. Mindössze négy ember ismeri az igazságot, és hamarosan semmilyen bizonyíték sem marad, még ha egyikünk úgy döntene is, hogy beszél. De emiatt szerintem nem kell aggódnunk. Az orvost kötik a titoktartási törvények, te meg én szerettük az elhunytat, Valendreának meg megvannak a maga önös érdekei. Úgyhogy ez a titok titok is marad. A hálószoba ajtaja kinyílt, és az egyik temetkezési szakember lépett ki rajta. – Mindjárt befejezzük. – Elégetik a pápa testnedveit? – kérdezte Ngovi. – Mindig ezt tesszük. Vállalatunk büszke arra, hogy a Szentszék szolgálatában állhat. Számíthatnak ránk. Ngovi köszönetet mondott a férfinak, aki visszatért a hálószobába. – És most? – kérdezte Michener. – A pápai ruhák már megérkeztek Rómából. Te meg én fogjuk felöltöztetni a temetéshez. Michener értette ennek a lépésnek a jelentőségét, és azt mondta: – Azt hiszem, ő is ezt akarná. A gépkocsioszlop lassan hajtott az esőben a Vatikán felé. Csaknem egy órába telt, hogy megtegyék a Castel Gandolfóból odáig vezető harminc kilométert. Az út mentén végig gyászolók ezrei álltak. Michener és Ngovi a harmadik kocsiban utazott, a többi bíboros pedig mögöttük, a Vatikánból sebtiben odavezényelt különféle autókban. Az élen a halottaskocsi haladt, hátsó felében Kelemen díszes ruhákba és pápai süvegébe öltöztetett, megvilágított holttestével, hogy a

hívők jól láthassák. Most, este hat óra közeledtével, úgy tűnt, mintha egész Róma összes járdáját megtöltötték volna az emberek; a rendőröknek kellett biztosítaniuk az utat a kocsik számára. A Szent Péter tér zsúfolásig tömve volt, de az esernyők tengerében egy sávot kordonnal elkerítettek az oszlopsor bejáratától a bazilikáig. Sírás és jajveszékelés kísérte a kocsisort. A gyászolók közül sokan virágokat dobáltak az autók tetejére, méghozzá olyan mennyiségben, hogy néhol már nehéz volt kilátni a szélvédőn. Az egyik biztonsági őr végül félresöpörte a virágok halmait, de máris újra hullottak újabbak. A kocsik áthaladtak a kupolaív alatt, és maguk mögött hagyták a tömeget. A menet áthaladt a mártírok terén, megkerülte a Szent Péter-bazilika sekrestyéjét, és az épület egyik hátsó bejárata felé vette az irányt. Itt, a magas falak biztonságában, ahol a légtérben való közlekedést is korlátozták, meg lehetett végre kezdeni Kelemen holttestének előkészítését a háromnapos nyilvános ravatalra. Szitáló eső vonta könnyű párába a kerteket. A sétányok lámpái a sűrű felhőkön halványan áttörő nap fényéhez hasonlóan derengtek. Michener megpróbálta elképzelni, hogy a körülötte lévő épületekben most éppen mi történik. A sampietrini műhelyeiben éppen a hármas koporsót készítik – a legbelsőt bronzból, a középsőt cédrusfából, a külsőt pedig ciprusfából. A ravatalt már összeácsolták, és elhelyezték a Szent Péter-bazilikában. Mellette csupán egyetlen mécses világított, és várta a holttestet, amelyet a következő napokban reá fektetnek.

Amikor a téren átaraszoltak, Michener észrevette, hogy a tévétársaságok már felszerelték kameráikat a mellvéden sorakozó 162 szobor között, az élelmesebbek nyilván azonnal lecsapva a legjobb kilátást nyújtó helyekre. A vatikáni sajtóiroda máris valóságos ostrom alatt állt. Ő tapasztalta már ezt az előző pápa temetésekor, és könnyen el tudta képzelni azt a sok ezer hívást, ami a következő napokban fog befutni. Hamarosan államférfiak érkeznek majd a világ minden tájáról, és képviselőket kell majd megbízni a kísérésükkel. A Szentszék azzal büszkélkedhetett, hogy még a legsúlyosabb gyász idején is ragaszkodik az előírásokhoz, erről most ez a mellette ülő, halk szavú bíboros fog gondoskodni. Az autók megálltak, és a bíborosok elkezdtek gyülekezni a halottaskocsi körül. Papok tartottak ernyőket minden főpap feje fölé. A bíborosok a fekete reverendájukat viselték, vörös övszalagjukkal, ahogy azt a szokás megkövetelte. A díszegyenruhás Svájci Gárda a bazilika kapujában állt. A következő napokban egy pillanatra sem hagyják magára Kelemen testét. Négy gárdista egy hordozható ravatalt ringatott a vállán, és ünnepélyesen a halottaskocsi felé menetelt. A pápai szertartásmester, egy szakállas, kövér holland pap, a közelben állt. Előlépett, és így szólt: – A ravatal kész. Ngovi bólintott. A szertartásmester a halottaskocsi felé lépett, és segített a temetkezési alkalmazottaknak Kelemen testének leemelésében. Amint a holttest a ravatal közepére került és a süveget eligazították, a hollandus intett a

temetkezési vállalat embereinek, hogy elmehetnek. Ő pedig gondosan elrendezte a ruházatot, annak minden egyes redőjét. Két pap esernyőt tartott a holttest fölé. Előlépett egy újabb fiatal pap, aki a palliumot hozta. Ez a hat bíborszín kereszttel díszített, keskeny gyapjústóla szimbolizálta a pápai hatalom teljességét. A szertartásmester elhelyezte az öt centiméter széles szalagot Kelemen nyaka körül, aztán eligazgatta a kereszteket a pápa mellkasa, vállai és hasa fölött. Még elrendezgetett egy-két dolgot a holttest vállánál, aztán megtámasztotta a fejet. Végül letérdelt, ezzel jelezve, hogy végzett. Ngovi rövid biccentéssel jelezte a gárdistáknak, hogy fölemelhetik a ravatalt. Az esernyőt tartó papok hátrahúzódtak. A bíborosok menetbe rendeződtek. Michener nem csatlakozott a menethez. Ő nem tartozott az egyház főpapjai közé, és ami most következett, abban csak ők vehettek részt. Tőle csak azt várták el, hogy holnapra ürítse ki lakosztályát a palotában. Azt is le fogják pecsételni a konklávéig. Az irodáját úgyszintén ki kell ürítenie. Az ő hatalma megszűnt pártfogójának utolsó leheletével. Az egykori kegyeltek most távoznak, hogy átadják helyüket az új kegyelteknek. Ngovi végigvárta a sort, és csak akkor csatlakozott a bazilikába tartó menethez. Mielőtt utánuk indult volna, a bíboros még visszafordult, és odasúgta: – Készíts leltárt a pápai lakosztályban mindenről, és vidd el a holmiját. Kelemen senki mást nem bízna meg ezzel a feladattal. Hagytam írásbeli utasítást a gárdistáknál, hogy téged engedjenek be. Kezdj hozzá!

A gárdista kinyitotta a pápai lakosztály ajtaját Michener előtt. Az ajtó becsukódott mögötte, és ő egyedül maradt egy furcsa, nyugtalanító érzéssel. Ahol egykor nagyszerűen érezte magát, ott most betolakodóként feszengett. A szobák pontosan olyanok voltak, ahogyan Kelemen otthagyta őket szombat reggel. Be volt ágyazva, a függönyök széthúzva, a pápa tartalék szemüvege változatlanul az éjjeliszekrényen. A bőrkötéses Biblia, amely általában szintén ott hevert, most Castel Gandolfóban, az íróasztalon, Kelemen laptopja mellett volt, arra várva, hogy hamarosan szintén Rómába szállítsák. Alig néhány papír hevert az elnémult asztali számítógép mellett. Úgy gondolta, legjobb, ha itt kezdi, úgyhogy bekapcsolta a komputert, és megkereste a könyvtárakat. Tudta, hogy Kelemen rendszeresen levelezett néhány távoli rokonával és egy-két bíborossal, de láthatóan nem tartotta meg ezek nyomait – egyetlen fájl sem volt elmentve. A notesz címjegyzékében kéttucatnyi név szerepelt. Valamennyi könyvtárat elmentette a merevlemezre. Legtöbbjük jelentés volt különféle kúriai részlegekről, és most a betűk helyett csupa egyes és nulla látszott a képernyőn. Aztán kidobta az összes könyvtárat, egy olyan speciális programot használva, amely minden nyomot letöröl a merevlemezmeghajtóról. Aztán kikapcsolta a gépet. Az most már készen állt arra, hogy a következő pápa használhassa. Körülpillantott. Majd dobozokat kell szereznie Kelemen holmija számára, de egyelőre csak fölhalmozta a dolgokat a szoba közepén. Nem volt túl sok minden.

Kelemen puritán életet élt. Néhány bútordarab, pár könyv és néhány családi tárgy volt minden tulajdona. Arra figyelt föl, hogy valaki egy kulccsal kaparászik a zárban. Az ajtó kinyílt, és Paolo Ambrosi lépett be. – Várjon kint – szólt vissza a gárdistának, aztán becsukta maga mögött az ajtót. Michener szembefordult vele. – Mit keres itt? A sovány pap előbbre lépett. – Ugyanazt, amit maga: kiürítem a lakosztályt. – Ngovi bíboros rám bízta ezt a feladatot. – Valendrea bíboros azt mondta, hogy magának segítségre lehet szüksége. Az államtitkár tehát úgy gondolta, hogy bébiszitterre van szüksége, de most nem volt tréfás kedvében. – Tűnjön el innen! A pap nem mozdult. Michener egy fejjel magasabb és vagy huszonöt kilóval nehezebb volt, de mindez láthatóan nem félemlítette meg Ambrosit. – Lejárt az ideje, Michener. – Talán igen. De ahonnan én jövök, van egy mondás: Ne igyál előre a medve bőrére. Ambrosi elvigyorodott. – Hiányozni fog nekem ez az amerikai humor. Látta, hogy Ambrosi hüllőszeme villámgyorsan felméri a terepet. – Mondtam már, hogy tűnjön el! Lehet, hogy én már egy senki vagyok, de Ngovi camerlengo. Valendrea nem bírálhatja őt felül. – Még nem.

– Távozzék, vagy félbeszakítom a misét, hogy további utasításokat kérjek Ngovitól. Tudta, hogy Valendrea a legkevésbé azt szeretné, ha kínos jelenetre kerülne sor a bíborosok előtt. Még a támogatói is elgondolkodnának azon, vajon miért rendelte oda a segédjét a pápai lakosztályba, amikor a feladat egyértelműen a pápa személyi titkáráé. Ambrosi nem mozdult. Michener megkerülte látogatóját, és az ajtóhoz indult. – Ahogy mondja, Ambrosi, az én időm lejárt. Így hát nincs vesztenivalóm. A kilincs felé nyúlt. – Állj! – mondta Ambrosi. – Magának hagyom meg a feladatot. A hangja alig volt több suttogásnál, arcán nem volt nyoma érzelemnek. Michener nem értette, egy ilyen embert egyáltalán hogyan szentelhettek pappá. Kinyitotta az ajtót. A gárdisták közvetlenül az ajtó előtt álltak, ő pedig tudta, hogy látogatója nem fog semmi olyasmit mondani, amivel fölkelthetné az érdeklődésüket. Udvariasan elmosolyodott, és azt mondta: – Kellemes estét, atyám! Ambrosi kiviharzott, Michener pedig becsapta az ajtót, de előbb meghagyta a gárdistáknak, hogy egy teremtett lelket se engedjenek be. Visszament az íróasztalhoz. Be kellett fejeznie, amit elkezdett. Szomorúságán, hogy el kell hagynia a Vatikánt, valamit enyhített az a tudat, hogy így többé nem kell kapcsolatba kerülnie a Paolo Ambrosifélékkel.

Átkutatta az íróasztal fiókjait. Legtöbbjükben irodaszerek voltak, tollak, néhány könyv meg egy-két számítógéplemez. Semmi lényeges, egészen a jobb alsó fiókig, ahol megtalálta Kelemen végrendeletét. A hagyományoknak megfelelően, a pápa kézzel írta meg végakaratát és a jövőre vonatkozó reményeit. Michener kihajtotta az egyetlen lapból álló írást, és rögtön észrevette a dátumot: október 10., vagyis alig több mint egy hónapja. Én, Jakob Volkner, ítélőképességem teljes birtokában, szabad akaratomból óhajtom kifejezni végakaratomat, mely szerint minden tulajdonomat, amivel a halálom időpontjában rendelkezem, Colin Michenerre hagyományozom. Szüleim már rég meghaltak, és követte őket összes testvérem is. Colin hosszú ideje, kiválóan szolgált. Ő az, akit ezen a világon szinte már a családom tagjának nevezhetek. Azt kérem, hogy tegye a holmimmal azt, amit jónak lát. Megbízom a bölcs ítélőképességében, amiről már életemben megbizonyosodhattam. Azt akarom, hogy a temetésem egyszerű legyen, és ha lehetséges, szeretném, ha Bambergben, szeretett katedrálisomban temetnének el, de megértem, ha az egyház esetleg másként dönt. Amikor elfogadtam Szent Péter palástját, akkor elfogadtam a vele járó felelősséget és kötelezettségeket is, beleértve azt, hogy elődeimhez hasonlóan a bazilika alatt pihenjek majd. Továbbá bocsánatot kérek mindenkitől, akit szavaimmal vagy tetteimmel megbánthattam, és különösen kérem Urunk és Megváltónk bocsánatát a gyengeségeimért. Az Ő kegyelmébe ajánlom lelkemet.

Könnyek gyűltek Michener szemébe. Ő is azt remélte, hogy Isten kegyelmébe fogadja majd drága öreg barátjának lelkét. A katolikus tanítás egyértelmű. Az embereknek szolgálóként, nem pedig tulajdonosként kell óvniuk az élet szentségét, amit a Mindenható rájuk bízott. Az öngyilkosság ellentétes önmagunk és az élő Isten szeretetével. Elszakítja a családhoz és néphez fűző kötelékeket. Röviden szólva: bűn. Mindamellett az örök üdvözülés lehetősége még azoktól sincs megtagadva, akik eldobták saját életüket. Az egyház azt tanította, hogy egy csakis Isten által ismert módon a bűnbocsánat elnyerhető. Michener remélte, hogy ezúttal is így lesz. Ha létezik mennyország, akkor Jakob Volkner megérdemli, hogy oda jusson. Bármi késztette is arra, hogy megcselekedje a kimondhatatlant, nem ítélheti örökös kárhozatra őt. Michener letette az íróasztalra a végrendeletet, és megpróbált nem gondolni az örökkévalóságra. Azon kapta magát, hogy már egy ideje saját halandóságán töpreng. Ötvenhez közeledik, még nem öreg, de az élet már nem tűnt végtelennek. Már el tudott képzelni egy olyan időt, amikor a teste vagy az esze már nem engedelmeskedik, hogy élvezze azt, amit szeretne. Még hány évet élhet? Húszat? Harmincat? Negyvenet? Kelemen a nyolcvanhoz közelítve is tevékeny életet élt, rendszeresen napi tizenhat órát dolgozva. Csak remélni tudta, hogy neki feleennyi életereje van. De egy napon majd az ő élete is véget ér. És elgondolkodott, hogy vajon megérte-e mindaz a lemondás és áldozat, amelyet

az egyháza és Istene megkívánt tőle. Az élet után vajon lesz-e jutalom? Vagy talán egyszerűen semmi? Porból vétettünk, porrá leszünk. Kényszerítette az agyát, hogy visszatérjen a feladatához. Az előtte fekvő végrendeletet át kell majd adnia a vatikáni sajtóirodának. A szokás az volt, hogy a végakaratot nyilvánosságra hozzák, de először a camerlengónak kell jóváhagynia, úgyhogy becsúsztatta a papírlapot a reverendájába. Elhatározta, hogy a bútort névtelenül odaajándékozza az egyik helyi jótékonysági szervezetnek. A könyveket és néhány személyes tárgyat majd megtart, a szeretett barát emlékére. A szemben lévő falnál állt az a faláda, amelyet Kelemen már évek óta magával hordozott. Michener tudta, hogy az Alpok lábánál fekvő bajor városkában, Oberammergauban faragták, amely híres fafaragó mestereiről. Az egész úgy nézett ki, mint a híres reneszánsz szobrász és fafaragó, Riemenschneider munkái: egyszínű, és csak az apostolok, szentek és a Szűzanya kidomborodó portréi díszítik. Együtt töltött éveik alatt sohasem tudta, Kelemen mit tart benne. Most a láda az övé lett. Odament, és megpróbálta fölemelni a fedelét. Zárva. A rézlakathoz kulcs kellett. Egyetlen kulcsot sem látott a szobában, a ládában pedig semmiképpen sem akart kárt okozni feszegetéssel. Ezért úgy döntött, hogy egyelőre a többi holmihoz teszi a ládát, és a tartalmát majd később vizsgálja meg. Visszalépett az íróasztalhoz, és befejezte a többi fiók kiürítését. A legutolsóban talált egy háromrét hajtogatott pápai dokumentumot, rajta a pápa kézírásával.

En, XV. Kelemen a mai nappal bíborossá nevezem ki a tiszteletre méltó Colin Michener atyát Alig hitt a szemének. Kelemen olyannyira értékelte a képességeit, hogy kinevezte őt bíborosnak in petto, azaz titokban! Az új bíborosokat általában oklevélben értesítette kinevezésükről a pápa, és aztán ő maga iktatta be őket a bíborosi testületbe. Mindamellett a titkos kinevezések is általánossá váltak a kommunista országokban, vagy az olyan helyeken, ahol az elnyomó rezsim veszélyeztethette volna a kinevezettet. Az in petto kinevezések gyakorlatából pedig egyenesen következett, hogy az a kinevezés dátumától vált érvényessé, nem pedig attól a pillanattól, amikor nyilvánosságra került. De volt még egy szabály, ami viszont lelohasztotta a lelkesedését. Ha a pápa az in petto kinevezés nyilvánosságra kerülése előtt meghalt, akkor maga a kinevezés is semmissé vált. Kezében tartotta az iratot. A dátum két hónappal ezelőtti volt. Pedig oly közel került a skarlátvörös bíborosi kalaphoz... Könnyen lehet, hogy Alberto Valendrea lesz a körülötte elterülő épület következő lakója. Nem sok esélyt látott rá, hogy egy XV. Kelemen által tett in petto kinevezést jóváhagyjon. Énjének egyik fele azonban ezt nem is bánta. Az utóbbi tizennyolc óra eseményeinek sodrában nem is gondolt Tibor atyára, most azonban eszébe jutott. Talán vissza kéne térnie Zalatnába, az árvaházba, és befejezni azt, amit a bolgár pap elkezdett. Valami azt súgta, hogy ezt kellene tennie. És ha az egyház nem

egyezne bele, akkor valamennyiüket elküldi a pokolba, Alberto Valendreával az élen. Bíboros akarsz lenni? Ehhez meg kell érteni ennek a posztnak a felelősségét. Hogyan várhatod el tőlem, hogy ebbe a pozícióba emeljelek, ha még azt sem vagy képes meglátni, ami pedig teljesen nyilvánvaló? Kelemen mondta ezt neki múlt csütörtökön, Torinóban. Akkor nem értette, miért fogalmaz ilyen nyersen. Most, hogy megtudta, pártfogója már korábban kinevezte őt, még kevésbé értette. Hogyan várhatod el tőlem, hogy ebbe a pozícióba emeljelek, ha még azt sem vagy képes meglátni, ami pedig teljesen nyilvánvaló? Mit kéne meglátnia? Begyűrte a papírt a zsebébe, a végakarat mellé. Senki nem fog tudomást szerezni arról, hogy Kelemen mit tett. Már nem számított. Csak az számított, hogy öreg barátja érdemesnek tartotta őt erre a tisztségre, és ez neki tökéletesen elegendő volt. HARMINCHÁROM 20 ÓRA 30 PERC Michener befejezte az összes holmi bepakolását a svájci gárdisták által hozott öt nagy dobozba. A ruhásszekrény, a komód és az éjjeliszekrények most már üresen álltak. A bútorokat majd munkások viszik le az alagsori raktárba, és ott tárolják mindaddig, amíg nem gondoskodik elajándékozásukról. A folyosón állt, és nézte, ahogy végleg becsukják az ajtót, és ólomzárral lepecsételik. Minden valószínűség szerint soha többé nem fog belépni a pápai lakosztályba. Kevesen jutottak ilyen magasra az egyházon belül, és még kevesebben tudtak visszatérni. Ambrosinak igaza

volt. Az ő ideje lejárt. Magukat a szobákat addig nem fogják újból kinyitni, amíg az új pápa ott nem áll, hogy feltörje a pecsétet. Összerázkódott arra a gondolatra, hogy az új lakó esetleg Alberto Valendrea lehet. A bíborosok továbbra is a Szent Péter-bazilikában voltak, ahol még tartott az emlékező gyászmise XV. Kelemen holtteste előtt – egyike azoknak a gyászszertartásoknak, amelyekre a következő kilenc napban kerül majd sor. Mialatt ez történik, még egy feladat várt rá, mielőtt hivatali ideje lejár. Lement a harmadik emeletre. Ahogyan Kelemen lakosztályában, Michener irodájában is alig volt valami, ami ne maradna. Az összes bútor a Vatikán tulajdona volt. A falakon függő festmények, beleértve a Kelement ábrázoló portrét is, szintén a Szentszék tulajdonában voltak. Az összes saját holmija belefért egyetlen dobozba. Mindössze néhány íróasztali tárgy, egy bajor falióra és három, a szüleit ábrázoló fénykép volt az övé. Kelemennel való együttműködése minden olyannal bőven ellátta, amire szüksége lehetett. Néhány ruhán és egy laptopon kívül nem volt semmije. Az évek során sikerült félretennie fizetése jelentős részét, és miután hallgatott néhány hozzáértő befektetői tanácsra, most több százezer dollár várt rá egy genfi bankban – a nyugdíjas éveire –, minthogy az egyház köztudottan szegényesen gondoskodott papjairól. A nyugdíjalapok reformjáról már régóta vitáztak, Kelemen egyet is értett azzal, hogy valamit sürgősen tenni kell, de ez a feladat most már a következő pápára marad. Leült az íróasztalához, és utoljára kapcsolta be a számítógépét. Ellenőrizni akarta, hogy kapott-e

elektronikus üzenetet, és eligazítást is kellett hagynia az utódjának. Az elmúlt héten a helyettesei mindent elintéztek, és látta, hogy az üzenetek többségével ráér foglalkozni a konklávé után. Attól függően, hogy kit választanak majd pápává, lehetséges, hogy utána még egy hétig igényt tartanak a szolgálataira, hogy megkönnyítse az átmenetet. De ha Valendrea kerül trónra, akkor szinte biztos, hogy Paolo Ambrosi lesz a következő pápai személyi titkár, és Michener összes vatikáni jogosítványát azonnal bevonják, szolgálataira egy percig sem tartanak igényt. Amit egyáltalán nem is bánt. Semmiben nem volt kedve segíteni Ambrosinak. Lefelé haladva, egymás után megnézte a leveleit, majd kidobta őket. Csak néhányat tartott meg, és azokhoz csatolt pár megjegyzést a munkatársak számára. Voltak részvétnyilvánítások is olyan püspököktől, akik barátnak számítottak – nekik röviden válaszolt. Lehet, hogy valamelyiküknek akár szüksége is lehetne egy titkárra? De elhessegette a gondolatot. Nem fogja megint ezt csinálni. Mit is mondott Katerina Bukarestben? Abból áll az életed, hogy másokat szolgálj? Talán, ha valami olyasminek szentelné magát, amit Tibor atya fontosnak ítélt, akkor az segítene XV. Kelemennek is, lelke üdvözülésében. Áldozata vezeklés lehet öreg barátja hibájáért. Ettől a gondolattól kissé jobban érezte magát. A pápa közelgő karácsonyi programja jelent most meg a képernyőn. A tervet már korábban elküldték jóváhagyásra Castel Gandolfóba, és most látta, hogy rajta van Kelemen szignója, jelezve beleegyezését. Arról szólt, hogy a pápa pontifikálja a szokásos

szentestei misét a Szent Péter-bazilikában, aztán másnap, a palota erkélyéről mondja el karácsonyi üzenetét. Michener megnézte, hogy mikor küldték vissza a levelet Castel Gandolfóból. Szombat délelőtt negyed tizenegykor. Körülbelül akkor, amikor ő visszaérkezett Bukarestből Rómába, még jóval azelőtt, hogy Kelemennel először beszélt volna. És még sokkal korábban, hogy Kelemen értesült volna Tibor atya meggyilkolásáról. Különös, hogy egy öngyilkos pápa időt szánt egy olyan program átnézésére, amelyben már nem óhajtott részt venni. Michener tovább haladt, az utolsó üzenetig. Látta, hogy azon nincs megjelölve a feladó. Néha kapott névtelen leveleket olyanoktól, akik valahonnan megszerezték az e-mail címét. Többnyire rajongó üzenetek voltak ezek, amelyeket a feladók csak azért írtak, hogy kifejezzék szeretetüket pápájuk iránt. Kettőt kattintva az elektronikus levélre, azt látta, hogy az üzenetet Castel Gandolfóban adták föl, előző este. Négy perccel éjfél előtt érkezett. Colin, mostanra már tudod, mit tettem. Nem várom el, hogy megértsd. Csak tudd, hogy a Szűzanya visszatért hozzám, és közölte velem, hogy az időm lejárt. Tibor atya is vele volt. Arra számítottam, hogy a Madonna majd magával visz, de azt mondta, hogy saját kezemmel kell véget vetnem az életemnek. Tibor atya ehhez hozzátette, hogy ezt az engedetlenségem miatti vezeklésül kell megtennem, és hogy később majd minden világos lesz. Aggódtam a lelkem miatt, de azt mondták, hogy az Úr már vár rám. Túl sokáig dacoltam a mennyekkel. Most már nem fogok. Folyton azt

kérdezted, mi a baj. Megmondom. Valendrea 1978-ban elvitte a Riservából a Szűzanya harmadik fatimai üzenetének egy részét. Mindössze öt ember tudott arról, hogy eredetileg mi volt a dobozban. Közülük négyen – Lucia nővér, XXIII. János, VI. Pál és Tibor atya – már nincsenek köztünk. Csak Valendrea maradt. Ő persze mindent tagadni fog, és mindazt, amit most olvasol, egy olyan öregember fecsegésének fogja minősíteni, aki nem átallotta elvenni saját életét. De tudnod kell, hogy amikor János Pál elolvasta a harmadik titkot, és nyilvánosságra hozta, akkor nem volt tudomása a teljes üzenetről. Neked kell rendbe tenned a dolgokat. Menj el Medugorjéba! Ez életbevágó! Nemcsak nekem, de az egyháznak is! Vedd ezt egy barátod utolsó kívánságának! Az egyház most biztosan éppen a temetésemre készülődik. Ngovi kiválóan fogja megoldani a feladatát. Nyugodtan tegyétek a testemmel azt, amit akartok. Nem a látványos ceremóniák teszik az istenfélőt! Ami engem illet, legszívesebben Bambergben nyugodnék, ebben a gyönyörű, folyóparti városban, az általam olyannyira szeretett katedrálisban. Csak azt sajnálom, hogy még egyszer nem csodálhattam meg a szépségét. De az is lehet, hogy a sorsom odaköt. De ezt a következtetést meghagyom másoknak. Isten legyen veled, Colin, és tudd: úgy szerettelek, ahogyan egy apa a fiát. Ez egész egyszerűen egy öngyilkos vallomása, egy olyan zavarodott emberé, aki bizonyára érzékcsalódás áldozata volt. A római katolikus egyház feje azt állítja, hogy a Szűzanya azt mondta neki, hogy ölje meg magát!

Mindamellett a Valendreára és a harmadik titokra vonatkozó rész érdekesnek tűnt. Vajon hihet ennek az információnak? Azon töprengett, értesítse-e Ngovit, de aztán úgy döntött: minél kevesebben tudnak erről az üzenetről, annál jobb. Kelemen testét mostanra már bebalzsamozták, testnedveit elégették, így a halál oka mindörökre kideríthetetlen marad. A képernyőn a szeme előtt villódzó szöveg csupán azt bizonyította, hogy a néhai pápa talán tényleg szellemileg zavart volt. Hogy ne mondjuk: megszállott. Kelemen megint azt sürgette, hogy menjen el Boszniába. Eddig nem tervezte, hogy engedelmeskedjék a kérésnek. Mi értelme volna? Továbbra is nála volt Kelemennek a látnokhoz írt levele, de most már az efféle dolgokat engedélyező hatalom a camerlengo és a Bíborosi Kollégium kezében volt. És az teljesen kizárt, hogy Alberto Valendrea valaha is hozzájáruljon egy boszniai kiruccanáshoz, hogy Mária titkait kutassa. Ez ugyanis azt jelentené, hogy enged egy olyan pápának, akit nyíltan megvetett. Nem is szólva arról, hogy egy ilyen út hivatalos engedélyezéséhez a bíborosokat is tájékoztatni kellene Tibor atyáról, a pápai jelenésekről és Kelemennek a fatimai harmadik titokkal kapcsolatos megszállottságáról. Az effajta tájékoztatások által felvetett kérdések száma pedig döbbenetesen sok lenne. Kelemen jó hírnevét pedig nem szabad kockáztatni. Már az is elég baj, hogy négy ember is tud a pápa öngyilkosságáról. Ő biztosan nem lesz az, aki árt egy nagy ember emlékének. Bár mégis lehet, hogy Ngovinak is el kellene olvasnia Kelemen utolsó szavait. Eszébe jutott, mit mondott neki erről Kelemen

Torinóban. Maurice Ngovi a hozzám legközelebb eső, rám leginkább hasonlító mindazok közül, akiket csak találhatsz. Emlékezz erre a következő napokban. Kinyomtatta a szöveget. Aztán kitörölte az üzenetet, és kikapcsolta a gépet. HARMINCNÉGY NOVEMBER 27., HÉTFŐ 11 ÓRA Michener a Szent Péter téren keresztül lépett be a Vatikán területére, egy csomó látogatóval, akik csak úgy özönlöttek a buszokból. Tíz nappal korábban, közvetlenül XV. Kelemen temetése előtt már kiürítette a lakását. Továbbra is megvolt az akadálytalan belépést lehetővé tevő engedélye, de most utolsó hivatalos teendőinek elvégzésére érkezett, és aztán a Szentszéknél megszűnik majd hivatalosan is a ténykedése. Ngovi bíboros felkérte, hogy a konklávé végéig maradjon Rómában. Még arra is célzott, hogy csatlakozhatna a Katolikus Oktatási Kongregációnál tevékenykedő stábjához, noha azt nem tudta biztosra ígérni, hogy a pápaválasztás után is garantálhat egy posztot. Ngovi vatikáni megbízatása is véget ért Kelemen halálával, és a camerlengo már kijelentette, hogy ha Valendrea lesz a pápa, ő visszatér Afrikába. Kelemen temetése bonyodalmaktól mentesen zajlott le szabadtéren, a Szent Péter-bazilika előtt. Egymillió ember töltötte meg a teret, a koporsó mellett pedig egyetlen mécses lángját lobogtatta a könnyű szellő. Michener nem a főpapok között foglalt helyet, ahol egyébként ült volna, ha a dolgok másként alakulnak. Inkább a személyzet azon tagjai között volt, akik

hűségesen szolgálták pápájukat harmincnégy hónapon át. Több mint száz államés kormányfő volt jelen, a szertartást pedig élőben közvetítették a tévék és rádiók, szerte a világon. A ceremóniát nem Ngovi vezette. A beszédek megtartását átengedte más bíborosoknak. Ez okos húzás volt, ami nyilván kedvére volt a camerlengo által kiválasztottaknak. Talán nem elég ahhoz, hogy egyúttal garantáljon is egy voksot a konklávén, de ahhoz bizonyosan elegendő, hogy elérje az illető jóindulatú figyelmét. Nem meglepő, hogy az egyik szónoki feladatot Valendrea kapta, jelezve, hogy nem lenne könnyű őt kihagyni. Az államtitkár elsősorban a Szentszékre az interregnum idején váró külpolitikai feladatokról beszélt. Csak a külkapcsolatokra koncentrált, meghagyva másoknak, hogy dicsérjék Kelement és elmondják a szokásos búcsúzó szavakat. Valendrea lelkiismeretesen végezte a dolgát, és az utóbbi két hétben a nemzetközi sajtó állandó szereplőjeként minden jelentős hírügynökségnek nyilatkozott, mindig szűkszavúan és a kifejezéseket gondosan megválogatva. A szertartás végeztével tizenkét koporsóvivő a Halál kapuján át levitte a pápa holttestét az alagsorba. A kőfaragók által sietve előkészített szarkofágon ott volt II. Kelemennek, ennek a tizenegyedik századi német pápának a portréja, akit Jakob Volkner annyira csodált, és mellette XV. Kelemen pápai címere. A sírhely közel volt XXIII. Jánoséhoz, ami Kelemennek szintén kedvére lett volna. Itt 148 elődje mellett nyugodhatott.

– Colin! Felfigyelt arra, hogy a nevén szólítják, és megállt. Katerina közeledett a téren át. Bukarest óta, vagyis csaknem három hete nem látta. – Visszajöttél Rómába? – kérdezte a férfi. Katerina most egészen másként nézett ki, mint Romániában. Vászonnadrág, csokoládébarna báránybőr blúz és kockás mintázatú dzseki volt rajta. Kicsit divatosabban és merészebben öltözött, mint ami Michener emlékeiben a nő ízléséről élt, de nagyon vonzó volt. – El sem mentem. – Bukarestből jöttél ide? Katerina bólintott. Ébenfekete haját összekócolta a szél, ő pedig igyekezett a tincseket félresöpörni az arcából. – Már éppen indulóban voltam, amikor meghallottam a hírt Kelemen haláláról. Így hát maradtam. – És mit csináltál? – Szereztem néhány szerződéses megbízatást, és tudósítottam a temetésről. – Láttam Kealyt a CNN-en. A pap állandó vendég volt a hírtelevízióban, bepillantást engedve a közelgő konklávé kulisszatitkaiba. – Én is láttam. De nem találkoztam Tommal Kelemen halálának másnapja óta. Igazad volt. Jobbat érdemiek. – Jól tetted. Meghallgattam azt a balfácánt néhányszor a tévében. Mindenről van véleménye, de legtöbbször téves. – A CNN-nek inkább téged kellett volna szerződtetnie. – Pont erre lett volna szükségem – kuncogott a férfi. – Mihez kezdesz most, Colin?

– Azért jöttem, hogy megmondjam Ngovi bíborosnak, visszamegyek Romániába. – Hogy megint találkozz Tibor atyával? – Hát te nem tudod? A nő arcán zavart kifejezés jelent meg. Michener beszámolt neki Tibor meggyilkolásáról. – Szegény ember! Nem ezt érdemelte. És azok a gyerekek! Nekik szinte ő volt mindenük! – Pontosan ezért megyek oda. Igazad volt. Ideje már, hogy valamit csináljak. – Úgy látom, örülsz az elhatározásodnak. Michener körülnézett a téren, ahol eddig a pápa személyi titkárának kijáró szabadsággal közlekedett. Most idegennek érezte magát itt. – Ideje továbblépnem. – Elég volt az elefántcsonttoronyból? – Számomra igen. Egy darabig most az az árvaház lesz az otthonom, Zalatnában. Katerina a másik lábára helyezte át a testsúlyát. – Hosszú utat tettünk meg. Semmi vita. Semmi harag. Végre barátok vagyunk. – Ne kövesd el kétszer ugyanazt a hibát. Ez a legtöbb, amit bármelyikünk kívánhat. – Látta, hogy a nő egyetért vele. Örült, hogy összefutottak. De Ngovi várta. – Vigyázz magadra, Kate! – Te is, Colin! Michener elsétált, nehezen gyűrve le a vágyát, hogy még egyszer, utoljára visszapillantson. A Katolikus Oktatás Kongregációjának irodájában talált rá Ngovira. A külső szobasorokban nyüzsgő élet folyt.

A holnap kezdődő konklávé előtt – úgy tűnt – még mindent be akarnak fejezni. – Azt hiszem, készen vagyunk – mondta neki Ngovi. Az ajtó be volt csukva, a munkatársaknak pedig a bíboros meghagyta, hogy senki se zavarja őket. Michener arra számított, hogy újabb állásajánlatot kap, hiszen Ngovi szorgalmazta ezt a találkozót. – Egészen mostanáig vártam, hogy beszéljek veled, Colin. Holnaptól be leszek zárva a Sixtus-kápolnába. – Ngovi kiegyenesedett a székben. – Azt akarom, hogy elmenj Boszniába. A kérés meglepte Michenert. – Minek? Hiszen egyetértettünk abban, hogy ez az egész nevetséges... – Maga az ügy zavar. Kelemennek feltett szándéka volt, hogy a végére jár a dolognak, és én teljesíteni akarom a végakaratát. Ez a dolga minden camerlengónak. Meg akarta tudni a tizedik titkot. Én is. Még nem említette Ngovinak Kelemen legutolsó elektronikus üzenetét. A zsebébe nyúlt, és elővette a nyomtatott másolatot. – Ezt el kell olvasnod. A bíboros föltette az olvasószemüvegét, és áttanulmányozta a levelet. – Azon a vasárnapon, közvetlenül éjfél előtt küldte ezt. Maurice! Látomásai voltak. Ha most elmegyek bóklászni Boszniába, azzal csak magunkra vonjuk a figyelmet. Miért nem hagyjuk az egészet? Ngovi levette szemüvegét. – Most már még inkább azt akarom, hogy odamenj. – Úgy beszélsz, mint Jakob. Mi ütött beléd?

– Nem tudom. De azt igen, hogy ez nagyon fontos volt neki, és hogy végig kell vinnünk az ő akaratát. Ez az új információ arról, hogy Valendrea eltüntette a harmadik titok egy részét, még sürgetőbbé teszi, hogy vizsgálódjunk. Michenert ez sem győzte meg. – Maurice, mindeddig senki sem akart semmit Kelemen halálával kapcsolatban. Ezt akarod kockáztatni? – Mindezt figyelembe vettem. De kétlem, hogy a sajtót érdekelné, hogy te mit csinálsz. A konklávé leköti majd minden figyelmüket. Úgyhogy azt akarom, hogy menj. Megvan még a levele, amelyet a látónak írt? Michener bólintott. – Adok én is egyet, az aláírásommal. Ennek elégnek kell lennie. Michener elmondta Ngovinak, hogy mit szándékozik tenni Romániában. – Nem intézhetné ezt valaki más? Ngovi megrázta a fejét. – Te is tudod a választ. Látta, hogy Ngovi a szokásosnál nyugtalanabb. – Még valamit kell tudnod, Colin – Ngovi az e-mailre mutatott. – Ez is befolyásolja a dolgot. Te mesélted nekem, hogy Valendrea bement a pápával a Riservába. Ellenőriztem. A feljegyzések megerősítik, hogy a Kelemen halála előtti péntek éjjel odalátogattak. Amit azonban te nem tudsz: Valendrea elutazott szombat este a Vatikánból. Az út előzőleg nem volt tervbe véve. Sőt lemondta minden programját, hogy legyen szabadideje. Csak vasárnap hajnalban tért vissza. Michenert lenyűgözte Ngovi információszerző hálózata.

– Nem tudtam, hogy ilyen szorosan megfigyeled. – Nem ő az egyetlen, aki kémeket tart. – Tudod, hogy hová utazott? – Csak azt, hogy egy magánrepülővel még sötétedés előtt elhagyta a római repülőteret, és hogy másnap hajnalban tért oda vissza. Michener visszaemlékezett arra a nyugtalanító érzésre, amely a kávézóban fogta el, amikor ő és Katerina Tiborral beszélgetett. Vajon Valendrea tudott Tibor atyáról? Esetleg követte őt? – Tibor szombat éjjel halt meg. Mire akarsz célozni, Maurice? Ngovi tiltóan emelte föl a kezét. – Csupán tényeket soroltam fel. Pénteken, a Riservában Kelemen megmutatta Valendreának azt, amit Tibor atya küldött neki. Aztán a következő éjjel a papot meggyilkolták. Hogy Valendrea szombat esti hirtelen elutazásának van-e valami köze Tibor atya meggyilkolásához, arról fogalmam sincs. Mindenesetre a pap meglehetősen érdekes időben hagyta itt ezt a világot, nem gondolod? – És gondolod, hogy minderre valamilyen választ találhatok Boszniában? – Kelemen úgy hitte. Michener most már értette Ngovi valódi szándékát. De azért megkérdezte: – És mi lesz a bíborosokkal? Nem kellene informálni őket arról, hogy mit csinálok? – Nem hivatalos útra mégy. Mindez köztünk marad. Ez csak egy gesztus az elhunyt barátunknak. Különben is,

reggel már kezdődik a konklávé. El leszünk zárva. Senkit sem lehetne értesíteni. Most már értette, hogy Ngovi miért akart vele beszélni. De eszébe jutott Kelemen figyelmeztetése is Alberto Valendreáról és a magánélet hiányáról. Körbejártatta tekintetét a falakon, amelyeket akkor húztak föl, amikor Amerikában a szabadságharc folyt. Lehet, hogy valaki most is kihallgatja őket? Aztán úgy döntött, hogy nem számít. – Rendben, Maurice, megteszem. De csak azért, mert te kéred, és mert Jakobnak ez volt a kívánsága. És ezzel befejeztem. Remélte, hogy Valendrea is hallja mindezt. HARMINCÖT 16 ÓRA 30 PERC Valendreát valósággal megfojtotta az az irtózatos mennyiségű információ, amely a lehallgatókészülékekből ömlött rá. Ambrosi az utóbbi két hétben egész éjszakákon át dolgozott, átfésülve a szalagokat, kigyomlálva belőlük a lényegtelen dolgokat, csak a fontosabbakat hagyva meg főnökének. Ő már csak a rövidített változatot kapta meg mikrokazettákon, és ezekből sok mindent megtudott a bíborosok viselkedéséről. Örömmel fedezte föl, hogy egészen „pápaesélyes” lett sokak szemében, bár némelyiküknél ezt azért még ellenőrizni akarta. Visszafogottsága meghozta gyümölcsét. Ellentétben azzal, ahogyan XV. Kelemen pápává választásakor viselkedett, ezúttal olyan méltósággal járt-kelt, ami egy főpaphoz illett. A kommentátorok pedig máris a

lehetséges esélyesek közé sorolták, Maurice Ngovival és négy másik bíborossal együtt. Az előző este informálisan elvégzett összesítése szerint 48 biztos igenre számíthat. Ahhoz, hogy már az első körben győzzön, 76 kellene, feltéve hogy mind a 113 bíboros eljön Rómába, ami azért biztosra vehető, hacsak nem betegszik meg valamelyikük súlyosan. Szerencsére a II. János Pál által bevezetett reformok lehetővé tették, hogy háromnapnyi szavazás után megváltoztathassák az eljárást. Ha addig nem sikerül pápát választani, akkor sorozatban egymás után voksolnak, majd egynapnyi ima és vita következik. Ha tizenkét teljes nap is eltelik a konklávén, és még mindig nincs pápa, akkor ettől kezdve már elegendő a bíborosok egyszerű többsége is. Ami azt jelenti, hogy az idő neki dolgozik, hiszen az egyszerű többsége biztosan megvan, ahhoz pedig több mint elég a támogatója, hogy megakadályozza bárki gyors megválasztását. Vagyis obstruálhat, ha kell – persze csak akkor, ha a teljes támogatói táborát meg tudja őrizni akár tizenkét napon át is. Néhány bíboros azonban problémát jelentett. Ők neki egészen mást mondtak, mint amit aztán olyankor, amikor azt gondolták, hogy a zárt ajtók mögött magukban vannak. Úgy találta, hogy Ambrosi jócskán talált érdekes információkat a legtöbb árulóról – bőven eleget ahhoz, hogy meg lehessen győzni őket a hibájukról –, és azt tervezte, hogy még az éjjel elküldi segédjét mindegyikükhöz. A holnapi nap után ugyanis nehéz lenne szavazatokat kikényszeríteni. Persze megpróbálhatja, de a konklávé alatt a hely egyszerűen fizikailag kevés, nemigen

lehetnek magukban, meg hát a Sixtus-kápolna atmoszférája is valahogy hatással van a bíborosokra. Néhányan a Szentlélek vonzásának nevezték ezt. Mások ambíciónak. Úgyhogy tudta: a voksokat még most kell begyűjtenie, mert a kezdődő pápaválasztó gyűlésen mindenki csak megerősíti majd, hogy betartja az alku rá eső részét. Természetesen zsarolással is ki lehet kényszeríteni sok szavazatot. Támogatóinak többsége azért volt lojális hozzá, mert azt a posztot töltötte be az egyházon belül, ami a leginkább pápaesélyessé tette őt, az esélyesek között is. Büszke volt magára, hogy az utóbbi napokban nem tett semmi olyasmit, amivel elriaszthatta volna ezeket a „természetes szövetségeseit”. Kelemen öngyilkossága továbbra is megdöbbentette. Sosem gondolta volna, hogy a német pápa valaha is olyasmit tenne, ami veszélybe sodorhatja a lelki üdvét. Most azonban eszébe jutott valami, amit Kelemen három héttel ezelőtt mondott neki a pápai lakosztályban. Tulajdonképpen remélem, hogy megöröklöd tőlem ezt a munkát. Egészen másnak fogod találni, mint amilyennek elképzelted. Igen, talán neked kellene annak lenned. Aztán meg az, amit a pápa azon a péntek éjjelen mondott neki, ami után elhagyták a Riservát. Azt akartam, tudd, mi vár rád. És miért nem akadályozta meg Kelemen, hogy elégesse azt a fordítást? Majd meglátod, Alberto. – Légy átkozott, Jakob – mormolta. Kopogtak irodája ajtaján, majd Ambrosi lépett be, és odajött az íróasztalhoz. Egy kis kazettás magnót tartott a kezében.

– Ezt hallgasd meg! Éppen most másoltam át egy orsós magnóról. Michener és Ngovi, úgy négy órával ezelőtt, Ngovi irodájában. A párbeszéd körülbelül tíz percig tartott. Valendrea kikapcsolta a készüléket. – Először Romániába. Most meg Boszniába. Ezek nem állnak le. – Úgy tűnik, Kelemen hagyott egy öngyilkosságról szóló e-mailt Michenernek. Ambrosi tudott Kelemen öngyilkosságáról. Valendrea elmondta ezt is, Romániában pedig még mást is, többek között azt, hogy mi történt közte és Kelemen között a Riservában. – Muszáj elolvasnom azt az e-mailt. Ambrosi mereven állt az íróasztal előtt. – Nem látom, hogyan lehetne. – Megint bevethetnénk Michener barátnőjét. – Ez már nekem is eszembe jutott. De mit számít ez most már? Holnap kezdődik a konklávé. Napnyugtára már pápa leszel. De másnapra egészen biztosan. Lehetséges, de ugyanilyen könnyen lehet, hogy egy szoros szavazásban vergődik majd. – Engem az nyugtalanít, hogy afrikai barátunknak is láthatóan megvan a maga információs hálózata. Nem vettem észre, hogy ilyen kiemelt személyiség vagyok a számára. – Az is aggasztotta, hogy Ngovi ilyen könnyen összekapcsolta az ő romániai útját Tibor meggyilkolásával. Ez is gondot okozhat. – Kerítsd elő Katerina Lewet! Szándékosan nem beszélt vele Románia után. Nem volt rá szükség. Kelemennek hála, mindent megtudott, amit

akart. Az viszont bosszantotta, hogy Ngovi magánutakra küldözget egyeseket. Különösen olyan utakra, amelyek az ő hatáskörébe tartoznak. Mindamellett nem sokat tehetett ellene, hiszen nem kockáztathatta meg, hogy bevonja a Bíborosi Kollégiumot. Túl sok kérdést tennének föl, neki pedig túl kevés válasza lenne. Ráadásul ennek révén Ngovi kierőszakolhatna egy vizsgálatot az ő romániai útjáról, ezt a szívességet pedig nem tehette meg neki. Ő maradt az egyetlen élő személy, aki tudta, hogy valójában mit mondott a Szűzanya. Azóta már három pápa elment. Már megsemmisítette Tibor átkozott fordításainak egy részét, megszabadult magától a paptól is, és lehúzta a vécén Lucia nővér eredeti kéziratát is. Már csak a kézírásos fordítás eredeti másolata maradt a Riservában. Senkinek sem szabad látnia azt a szöveget. De ahhoz, hogy hozzáférhessen a dobozhoz, pápának kell lennie. Fölvetette tekintetét Ambrosira. – Sajnos, Paolo, itt kell maradnod a következő napokban. Szükségem lesz arra, hogy a közelemben légy. De azt is tudnunk kell, hogy Michener mit művel Boszniában, és ehhez a barátnője kell. Úgyhogy találd meg Katerina Lewet, és alkalmazd megint. – Honnan tudod, hogy Rómában van? – Hát hol másutt lenne? HARMINCHAT 18 ÓRA 15 PERC Katerina a CNN közvetítőfülkéje felé ment, amely közvetlenül a Szent Péter tér oszlopsorának déli részén

kívül állt. A macskaköves térség másik oldaláról már észrevette Tom Kealyt, aki három kamera előtt, reflektorok kereszttüzében állt. A téren rengeteg ideiglenes tévésstand volt, kivetítőkkel. A Kelemen temetésekor fölállított több ezer széket és terelőkorlátot már eltávolították, és helyettük szuvenírárusok, tiltakozók, zarándokok és újságírók árasztották el a teret. Utóbbiak a konklávé másnapi megnyitására sereglettek Rómába, és igyekeztek kameráikat a legkedvezőbb szögben beállítani ahhoz, hogy a Sixtuskápolna tetején meredező fémkéményből a lehető legjobban rögzíthessék a sikert jelentő fehér füst fölszállását. Közelebb húzódott a bámészkodókhoz, akik a CNN emelvénye körül tömörültek, ahol éppen Kealy magyarázott a kamerákba. Fekete gyapjúreverendát és papi gallért viselt, és nagyon úgy festett, mint egy hittérítő pap. Egy olyan valakihez képest, aki ennyire nem tisztelte saját foglalkozását, mint ő, látszólag nagyon is jól érezte magát e korlátozó külsőségek között. – ...igen, valóban, régebben a szavazócédulákat minden voksolás után elégették száraz vagy nedves szalmával, hogy fekete vagy fehér füstöt kapjanak. Mostanában már vegyszert adnak hozzá, hogy a kívánt színű legyen a füst. Az utóbbi konklávékon sok keveredés volt a füst körül. De végül, úgy tűnik, a katolikus egyház is képes időnként engedni, hogy a tudomány megkönnyítse a dolgokat. – Mit hallott a holnapi napról? – kérdezte egy riporternő, aki Kealy mellett ült.

– Úgy vélem – Kealy a kamera felé fordult hogy két fő esélyes van. Ngovi és Valendrea bíborosok. Ngovi lenne az első század óta az első afrikai pápa, és sokat tehetne kontinenséért. Emlékezzenek csak, mit tett II. János Pál Lengyelországért és Kelet-Európáért. Afrikának is jót tenne egy ilyen győztes. – De vajon készen állnak a katolikusok egy színes bőrű pápa elfogadására? – Mit számít ez ma már? – vont vállat Kealy. – A katolikusok többsége ma már Latin-Amerikából és Ázsiából származik. Már nincsenek döntő többségben az európai bíborosok. XXIII. János óta mindegyik pápa erre játszott azzal, hogy egyre bővítette a Bíborosi Kollégiumot és telerakta nem olaszokkal. Az egyház, szerintem, jobban járna Ngovival, mint Valendreával. Katerina elmosolyodott. Kealy láthatóan igyekezett revánsot venni az „igazságos” Alberto Valendreán. Érdekes, mennyire megfordult a szél. Tizenkilenc nappal ezelőtt Kealy állt csupasz mellel Valendrea sortüze előtt, a kiátkozás szélén. Az interregnum idejére azonban ezt a tárgyalást, mint minden más eljárást, felfüggesztették. Most pedig a vádlott egy a világban mindenütt nézett televízióban becsmérli fő vádlóját, azt az embert, aki az egyik legfőbb esélyes arra, hogy a következő pápa legyen. – Miért gondolja, hogy az egyház jobban járna Ngovival? – kérdezte a tudósító. – Valendrea olasz. Az egyház már határozottan eltávolodott az itáliai dominanciától. Az ő választása

visszalépés lenne. Ráadásul ő túlságosan konzervatív egy huszonegyedik századi katolikus számára. – Erre egyesek azt mondhatják, hogy a visszatérés a hagyományokhoz kifejezetten hasznos is lehetne. Kealy megrázta a fejét. – Ön eltöltene négy évtizedet a második vatikáni zsinat után, hogy megpróbálja modernizálni az egyházat, egész jó eredményeket érve el abban, hogy a szervezetet világszerte meggyökereztesse, és aztán az egészet kidobná az ablakon? A pápa már nem csupán Róma püspöke. Ő ma már milliárdnyi hívő feje, akiknek óriási többsége nemhogy nem olasz és nem is európai, de nem is fehér bőrű! Öngyilkosság lenne Valendreát megválasztani. Ráadásul itt van Ngovi, aki legalább ugyanennyire pápaesélyes, a világ számára pedig sokkal vonzóbb. Katerinát egy a vállára nehezedő kéz riasztotta föl. Megpördült, és egyenesen Paolo Ambrosi atya fekete szemébe bámult. Az idegesítő kis pap arca alig néhány centiméterre volt az övétől. Elöntötte a düh, de sikerült fegyelmeznie magát. – Úgy tűnik, nem nagyon kedveli Valendrea bíborost – súgta a pap. – Vegye le a kezét a vállamról! Széles mosoly gyűrte föl Ambrosi ajkának széleit, ahogy visszahúzta a kezét. – Gondoltam, hogy itt lehet – Kealy felé intett. – A szeretőjével. A nő gyomra görcsbe ugrott, de megkeményítette magát, hogy ne lássék rajta a félelem. – Mit akar?

– Csak nem akarja itt megvitatni? Ha a partnere errefelé fordítja a fejét, elgondolkodhat azon, hogy maga miért beszélget valakivel, aki ennyire közel áll az általa gyűlölt bíboroshoz. Tán még féltékeny is lehet, és dühbe gurul. – Nem hiszem, hogy magától tartania kéne. Én ülve pisilek, úgyhogy kétlem, hogy a maga esete lennék. Ambrosi nem szólt semmit, de lehet, hogy igaza volt. Bármit akart is mondani, az nyilván bizalmas. Úgyhogy átment vele az oszlopsorok túloldalára, bélyeget és érméket árusító bódék között. – Undorító – mutatott rájuk Ambrosi. – Azt hiszik, ez egy karnevál. Egyszerűen pénzszerzési alkalom. – A Szent Péter téren természetesen lezárták az adománygyűjtő perselyeket is Kelemen halálával. – Jól fel van vágva a nyelve! – Mi a baj? Fáj az igazság? Elhagyták a Vatikán területét, és egy divatos üzletekkel szegélyezett via kövezetén haladtak. A nő idegei pattanásig feszültek. Megállt. – Mit akar? – Colin Michener Boszniába megy. Az eminenciás úr azt akarja, hogy menjen vele, és jelentse, mit művel ott. – A romániai úttal sem törődtek. Nem is hallottam magukról azóta. – A dolog érdektelenné vált. Nem úgy, mint ez. – Nem érdekel. Különben is, Colin Romániába megy. – Még nem. Előbb Boszniába. A medugorjei szent helyre.

Katerina össze volt zavarodva. Miért érzi szükségét Michener egy effajta zarándokútnak, különösen a korábbi megnyilvánulásai után? – Az eminenciás úr a lelkemre kötötte, hogy hangsúlyozzam: az a barát a Vatikánon belül továbbra is a maga rendelkezésére áll. Nem szólva a már átadott tízezer euróról. – Azt mondta, az a pénz az enyém. Feltételek nélkül. – Érdekes. Úgy látszik, maga nem egy olcsó kurva. Katerina pofon ütötte. Ambrosi nem mutatott meglepetést. Csak tovább bámulta a nőt, szúrós szemmel. – Ne merjen még egyszer megütni. Volt valami a hangjában, ami nem tetszett a nőnek. – Már nem érdekel, hogy a maguk kémje legyek. – Maga egy szemtelen szuka. Abban reménykedem, hogy az eminenciás úr hamarosan megunja magát. És akkor talán ismét tiszteletemet tehetem magánál. Katerina hátrább lépett. – Miért megy Colin Boszniába? – Hogy beszéljen az egyik medugorjei látnokkal. – Mi ez az egész a látnokokkal és Szűz Máriával? – Úgy látom, ismeri a boszniai jelenések történetét. – Azok marhaságok. Nem hihetik komolyan, hogy a Szűz Mária annyi éven át mindennap megjelent azoknak a gyerekeknek, és hogy még ma is megjelenik az egyiküknek. – Az egyháznak még értékelnie kell a látomásokat. – És az egyetértő nyilatkozattól mindez máris valósággá válik? – A maga szarkazmusa nagyon fárasztó.

– Maga is. De már formálódott benne egy különös érdeklődés. Nem akart dolgozni sem Ambrosinak, sem Valendreának, és Rómában is kizárólag Michener miatt maradt. Tudta, hogy a férfi kiköltözött a Vatikánból – Kealy számolt be erről, a pápa halála utáni események részeként de Katerina nem tett semmit, hogy felkutassa. Sőt legutóbbi találkozásuk után eljátszadozott azzal a gondolattal, hogy kövesse Michenert Romániába. Most azonban egy új lehetőség nyílt meg. Bosznia. – Mikor indul Colin? – kérdezte, miközben utálta magát, hogy a hangjában érdeklődés csengett. Ambrosi szeme elégedetten csillogott. – Nem tudom. – A pap benyúlt a reverendája alá, és kihúzott onnan egy papírszeletkét. – Ez a mostani lakásának a címe. Nincs messze innen. Megvigasztalhatná... A mentora elment, az élete káosz. Egyik ellensége nemsokára pápa lesz... – Valendrea nagyon biztos önmagában. Ambrosi csak nézett. – Azt hiszik, Colin könnyen sebezhető? – kérdezte a nő. – Hogy nekem majd megnyílik, sőt még azt is hagyja, hogy vele menjek? – Pontosan. – Ő nem ilyen gyönge. Ambrosi mosolygott. – Fogadok, hogy igen. HARMINCHÉT RÓMA 19 ÓRA

Michener a Via Giottón a lakása felé tartott. A környék lassanként a színházi emberek gyülekezőhelyévé változott, az utcák mindkét oldalán sorakozó kávézókkal, amelyekben nyüzsögtek az entellektüelek és a politikai radikálisok. Tudta, hogy Mussolini hatalomra kerülését innen nem messze szervezték meg, és hogy szerencsére az épületek többsége túlélte a Duce építészeti tisztogatásait, így változatlanul a tizenkilencedik század szellemét árasztotta. Mussolini jó ismerőjévé vált, minthogy több életrajzot is elolvasott róla, miután beköltözött az Apostoli Palotába. Mussolini nagyra törő ember volt, aki arról álmodozott, hogy az olaszok egyenruhában masíroznak, és hogy Róma összes, terrakottatetejű régi kőépületét lecseréli csillogó márványborításúra, meg obeliszkekre, amelyek mind az ő dicsőséges háborús győzelmeit teszik majd halhatatlanná. De a Duce egy golyóval a fejében végezte, ami után ráadásul még a lábánál fogva föl is lógatták, úgy tették közszemlére. Grandiózus terveiből semmi sem maradt. Michener azért aggódott, nehogy az egyház is hasonló sorsra jusson Valendrea pápává választása esetén. A megalománia arroganciával kevert elmebaj. Valendrea egyértelműen ebben szenvedett. Az államtitkár egyáltalán nem titkolta, hogy helyteleníti a második vatikáni zsinat döntéseit és a későbbi egyházügyi reformokat. Valendrea gyors megválasztása hamar átváltana a radikális visszarendeződés megvalósításába. A legrosszabb pedig az volt, hogy a toszkánai akár még húsz vagy több évig is uralkodhat. Ami azt jelentené, hogy teljesen át tudná formálni a

Bíborosok Kollégiumát, még inkább, mint II. János Pál tudta tenni hosszú uralkodása alatt. Csak hát II. János Pál jóindulatú, széles látókörű uralkodó volt. Valendrea viszont egy démon – Isten óvja az ellenfeleit! Mindez újabb érv volt amellett, hogy Michener el akarjon tűnni a Kárpátokban. Akár van Isten, akár nem, akár van mennyország, akár nincs, azoknak a gyerekeknek szükségük van őrá. Odaért az épülethez, és fölkaptatott a lépcsőkön a harmadik emeletig. A pápai udvarból az egyik püspök ajánlotta föl neki ezt a kétszobás, berendezett lakást néhány hétre, ingyen, ő pedig elfogadta a gesztust. Kelemen bútorairól már gondoskodott néhány napja. A saját holmiját tartalmazó öt nagy doboz és Kelemen faládája a lakásban volt. Eredetileg azt tervezte, hogy a hét végén hagyja el Rómát. Most azonban Boszniába utazik, már holnap, és Ngovi már oda is adta a jegyet. Jövő héten pedig már Romániában lesz, és új életet kezd. Énjének egyik fele neheztelt Kelemenre azért, amit tett. A történelem bővelkedett olyan pápákban, akiket csak azért választottak meg, mert várható volt, hogy hamarosan meghalnak, de akik keresztülhúzták a számításokat, és egy évtizedig vagy még tovább uralkodtak. Jakob Volkner is lehetett volna ilyen egyházfő. Ő tényleg nem volt olyan, mint a többi. De aztán elvett minden reményt azzal, hogy örök álomba merítette magát. Michener is úgy érezte, alvásra van szüksége. Az utóbbi hetek, az óta a szörnyű hétfő óta, rémálomnak tűntek. Egykor oly rendezett élete most teljesen kisiklott.

Rendre volt szüksége. A harmadik emelet előtti lépcsőpihenőre érve azonban már tudta, hogy csak újabb zűrzavarok várnak rá. Lakásának ajtaja előtt, a földön Katerina Lew ült. – Miért is nem lep meg, hogy ismét megtaláltál? – mondta félhangosan. – Most hogyan sikerült? – Ez megint olyan titok, amelyet mindenki tud. A nő felállt, és leporolta a nadrágját. Ugyanúgy volt öltözve, mint délelőtt, és ugyanolyan csinosan is nézett ki. Michener kinyitotta a lakás ajtaját. – Továbbra is Romániába akarsz menni? – kérdezte Katerina. A férfi egy asztalkára dobta a kulcsot. – Követni akarsz? – Lehet. – Még nem foglalnék jegyet. Beszámolt neki Medugorjéról és arról, hogy Ngovi mivel bízta meg, de Kelemen e-mailjének részleteiről nem. Ez az út nem igazán volt ínyére, és ezt Katerina előtt sem hallgatta el. – A háborúnak vége, Colin! – mondta a nő. – Már évek óta nyugalom van ott. – Az amerikai meg a NATO-csapatok miatt. De ettől még nem nevezném vakációra csábító helynek. – Akkor miért mégy oda? – Tartozom ezzel Kelemennek és Ngovinak – mondta. – Nem gondolod, hogy már kifizetted az úgynevezett adósságaidat?

– Tudom, mit fogsz mondani. De azon gondolkodtam, hogy leteszem a reverendát. Már egyáltalán nem érdekel. A nő arcán döbbenet tükröződött. – Miért? – Elegem van. Mert az egész nem Istenről, az erkölcsös életről vagy az örök boldogságról szól. Hanem politikáról, ambíciókról, mohóságról. Valahányszor eszembe jut, hol születtem, a hányinger kerülget. Hogyan gondolhatta ott bárki, hogy helyesen cselekszik, hogy jót tesz? Sokkal jobban is lehetett volna segíteni azoknak az anyáknak, de még csak meg sem próbálta senki. Minket is csak továbbadtak. – Fölállt, és azon vette észre magát, hogy mereven bámulja a padlót. – És azok a gyerekek ott, Romániában? Az az érzésem, hogy még az Ég is elfeledkezett róluk. – Sosem láttalak ilyennek. Michener az ablak felé lépett. – Nagy az esélye annak, hogy Valendrea hamarosan pápa lesz. Rengeteg változás várható. Talán mégiscsak Tom Kealynek volt igaza. – Ne higgy el semmit annak a szarházinak. Valamit megérzett a nő hangjában. – Mostanáig csak rólam beszéltünk. Te mit csináltál Bukarest óta? – Amint már mondtam, írtam néhány cikket a temetésről egy lengyel lapnak. Háttérmunkát is végeztem a konklávéval kapcsolatban. Az a magazin ugyanis felkért egy nagyobb riportra. – Akkor hogyan tudnál Romániába menni? A nő arckifejezése meglágyult.

– Nem tudok. Csak vágy volt. De legalább tudom, hogy hol találhatlak meg. Ez megnyugtatta Michenert. Tudta, hogy ha soha többé nem láthatná a nőt, akkor az nagyon fájna. Felidézte magában, amikor legutóbb magukban voltak, évekkel ezelőtt. Münchenben volt, nem sokkal azelőtt, hogy végzett volna jogi tanulmányaival és visszatért volna Jakob Volkner szolgálatába. Katerina ugyanígy nézett ki, a haja talán kissé hosszabb volt, az arca kicsit üdébb, de a mosolya ugyanilyen lenyűgöző. Két éven át úgy szerette, hogy tudta: eljön majd a nap, amikor választania kell. Most már látta, hogy milyen hibát követett el. Eszébe jutott, hogy mit mondott neki éppen ő, a téren. Ne kövesd el kétszer ugyanazt a hibát. Ez a legtöbb, amit bármelyikünk kívánhat. Átkozottul igaz. Átsietett a szobán, és a karjába kapta. A nő nem ellenkezett. Michener kinyitotta a szemét, és az ágy melletti órára bámult. Huszonkét óra negyvenhárom. Katerina ott feküdt mellette. Majdnem két órát aludtak. Nem érzett bűntudatot azért, ami történt. Szerette a nőt, és ha ez Istennek gondot okoz, ám legyen. Már nem érdekelte. – Mit csinálsz így, ébren? – kérdezte Katerina a sötétből. Michener azt hitte, hogy a nő alszik. – Nem vagyok hozzászokva, hogy arra ébredjek: valaki van az ágyamban. A nő szorosabban hozzábújt, és fejét a férfi mellkasára fektette. – Hozzá tudnál szokni.

– Éppen ezen töprengek. – Most már nem akarlak elhagyni, Colin. Megcsókolta a nő feje búbját. – Ki mondta, hogy kellene. – Veled akarok menni Boszniába. – És a magazinos szerződésed? – Hazudtam. Nincs ilyen. Miattad vagyok Rómában. Nem volt kétséges, hogy erre mit válaszoljon. – Akkor talán mindkettőnknek jót tenne egy boszniai kirándulás. Az Apostoli Palota közéletétől egy olyan területig jutott már el, ahol csak ő létezett. XV. Kelemen egy hármas koporsóban, a Szent Péter-bazilika alatt nyugodott, ő pedig itt feküdt meztelenül az ágyban, azzal a nővel, akit szeret. Hogy mindez hová vezet, arról fogalma sem volt. Csak azt tudta, hogy most végre elégedett. HARMINCNYOLC MEDUGORJE, BOSZNIA-HERCEGOVINA NOVEMBER 28., KEDD 13 ÓRA Michener kibámult a busz ablakán. Az Adriai-tenger sziklás partvidéke rohanva tűnt el mögöttük, a viharos szél pedig hatalmas hullámokat korbácsolt. Katerinával Rómából Splitbe repültek. A repülőtér kijáratánál turistabuszok sorakoztak, sofőrjeik lármásan toborozták az utasokat Medugorjéba. Egyikük elmagyarázta, hogy most éppen a gyenge időszak következik az évben. Nyáron naponta három-ötezer zarándok turista is érkezik, de ez a szám a novembertől márciusig tartó időszakban alig néhány százra esik vissza.

Az utóbbi két órában egy idegenvezető azt magyarázta el a busz ötven-valahány utasának, hogy Medugorje Hercegovina déli részén helyezkedik el, a tengerpart közelében, és hogy északról egy magas hegylánc szigeteli el a térséget időjárási szempontból és politikailag is. Az idegenvezető elmondta, hogy Medugorje azt jelenti: „hegyek közötti terület”. Az ottani lakosság többsége horvát, ennélfogva a katolikus vallás az uralkodó. Az 1990-es évek elején, amikor a kommunista rendszer összeomlott, a horvátok azonnal függetlenedni akartak, de a szerbek – a hatalom tényleges gyakorlói a volt Jugoszláviában – hódító háborúba kezdtek, hogy megteremtsék Nagy-Szerbiát. Ez a véres polgárháború évekig eltartott. Több mint kétszázezren vesztették életüket, mire a nemzetközi közösség végre véget tudott vetni az öldöklésnek. Ezután még fellángolt egy újabb háború a horvátok és a muszlimok között, de az gyorsan véget ért az ENSZ békefenntartóinak megérkezésével. Magát Medugorjét nem érintette közvetlenül a terror. A harcok többségét onnan északra és nyugatra vívták. Akkoriban alig ötszáz család élt a környéken, de a település hatalmas templomában kétezren találtak menedéket. Az idegenvezető elmondta, hogy az infrastruktúra hotelokban, vendégházakban, élelmiszerüzletekben és szuvenírboltokban megvalósuló kiépítése a városkát mostanra valóságos katolikus Mekkává fejlesztette. Már több mint húszmillióan keresték föl, az egész világból. A legutóbbi összesítéskor már vagy kétezer jelenést számláltak össze, ami páratlan a Szűzanya megjelenései között.

– Te elhiszel ebből bármit is? – súgta Katerina Michenernek. – Kicsit túlzás, hogy a Szűz Mária minden áldott nap eljön a Földre, hogy beszéljen egy nőhöz egy boszniai faluban, nem? – A látó hisz ebben, és Kelemen is hitt. Csak legyél nyitott, oké? – Megpróbálom. De melyik látóhoz menjünk? Michener is ezen gondolkodott. Ezért érdeklődött az idegenvezetőnél a látókról, és megtudta, hogy az egyik nő, aki most már harmincöt éves, férjhez ment Olaszországba, és már van egy fia is. Egy másik nő, aki most harminchat, szintén férjhez ment, van három gyereke, és Medugorjéban lakik, de nagyon zárkózott, és nemigen áll szóba zarándokokkal. A férfiak egyike, aki a harmincas éveinek elején jár, már kétszer is megpróbálta letenni a papi vizsgát, és nagyon reméli, hogy egyszer majd fölszentelik. Rengeteget utazik, hogy a világban mindenhová elvigye Medugorje üzenetét, ezért nehéz őt megtalálni. A hatok közül a legfiatalabb férfi megnősült, van két gyermeke, és nem látja szívesen a látogatókat. Egy további asszony, aki most már csaknem negyvenéves, férjhez ment, és már nem Boszniában él. Az utolsó nő az egyetlen, akinek továbbra is látomásai vannak. Jasna a neve, harminckét éves, és egyedül él Medugorjéban. Ezrek voltak többször is tanúi a napi látomásainak a Szent Jánostemplomban. Az idegenvezető elmondta azt is, hogy Jasna keveset beszélő, befelé forduló természet, de hajlandó szóba állni látogatókkal. Michener Katerinára pillantott. – Úgy tűnik, nem nagy a választék. Vele kezdjük.

– Jasna azonban nem ismeri mind a tíz üzenetet, amelyet a Szűzanya a többiekkel közölt – mondta éppen a busz elejében az idegenvezető, és Michener figyelme visszaterelődött arra, amit a nő mond. – A többi öt látnok ismeri mind a tíz titkot. Állítólag amikor mind a hatan megismerik az összes titkot, akkor a látogatások véget érnek, és a Szűzanya egy az ateisták számára is látható jelet hagy hátra. De a híveknek nem szabad erre a jelre várniuk, hogy megtérjenek. Most van itt a kegyelem ideje. A hit elmélyítésének ideje. A megtérés ideje. Mert amikor a jel láthatóvá válik, az sokak számára már túl késő lesz. Ezek a Boldogságos Szűz szavai. A jövőnk jóslata. – Most mit tegyünk? – súgta a férfi fülébe Katerina. – Szerintem menjünk csak el a nőhöz. Ha másért nem, hát kíváncsiságból. Biztosan tud válaszolni az én ezernyi kérdésemre. Az idegenvezető eközben a Jelenés-dombra mutatott. – Ez az a hely, ahol az első megjelenések lezajlottak az első két látónak, 1981 júniusában. Ragyogó fénygömböt láttak, amelyben egy csecsemőt tartó hölgy állt. Másnap este a két gyerek visszatért oda négy kis barátjával együtt, és a hölgy ismét megjelent, s ezúttal egy gyöngyházszürke ruhát és tizenkét csillagból álló koronát viselt. A látók szerint úgy tűnt, mintha a napba öltözött volna. Az idegenvezető egy meredek gyalogútra mutatott, amely Podbrdo falucskából vezetett föl oda, ahol egy hatalmas kereszt állt. Zarándokok ezekben a percekben is éppen kaptattak fölfelé, a tenger felől érkező vastag felhőréteg alatt.

Néhány másodperc múlva föltűnt a Kereszt-domb, amely Medugorjétól alig másfél kilométerre meredezett, tompa csúcsa körülbelül ötszáz méterrel volt magasabban. – A tetején lévő keresztet az 1930-as években emelte a helyi egyházközség, és nincs köze a jelenésekhez, bár néhány zarándok azt állítja, hogy fényjelenségeket észlelt benne és körülötte. Ezért ez a hely is a zarándokút egyik célpontjának számít. Másszanak fel önök is oda! A busz lassított, és beért Medugorjéba. A város nem hasonlított azokhoz a fejletlen településekhez, amelyeken Splitből jövet áthaladtak. A rózsaszín, zöld és okkersárga különféle árnyalataiban pompázó alacsony kőépületek átadták helyüket a magasabb házaknak. Hoteloknak, magyarázta az idegenvezető, amelyeket nemrég nyitottak meg, hogy megbirkózzanak a zarándokok áradatával. És épültek ezenfelül vámmentes boltok, autókölcsönzők, idegenforgalmi irodák is. Csillogó-villogó Mercedes taxik haladtak a teherautók között. A busz leparkolt a kéttornyú Szent János-templom előtt. A bejárat mellett plakát hirdette, hogy misék egész nap vannak, különféle nyelveken. A templom előtt hatalmas térség állt lebetonozva, és az idegenvezető elmondta, hogy itt szoktak összegyűlni éjjelente a hívek. Michener azon töprengett, vajon aznap este is összejönnek-e ezen a szabad téren, minthogy a távolból mennydörgés hallatszott. Katonai őrjárat tűnt fel a téren.

– Ők a spanyol békefenntartókhoz tartoznak, akik a környéket felügyelik, és tudnak segíteni, ha szükséges – magyarázta az idegenvezető. Az utasok összeszedték a poggyászukat, és ők is a válltáskáikat. Michener odament az idegenvezetőhöz. – Elnézést, hol találjuk Jasnát? A nő lefelé mutatott az egyik utcán. – Ebben az irányban, körülbelül a negyedik sarkon lakik. De mindennap háromkor idejön a templomhoz, néha még este is, hogy imádkozzék. Nemsokára itt lesz. – És a jelenésekre hol kerül sor? – Többnyire itt, a templomban. Ezért jön ide. Meg kell mondanom: valószínűtlen, hogy előzetes bejelentés nélkül fogadja önöket. Michener megértette. Nyilván minden zarándok szeretett volna találkozni valamelyik látóval. Az idegenvezető az út túloldalán lévő látogatóközpontra mutatott. – Ott el tudnak intézni egy találkozót. Ezeket általában délutánra szervezik. Beszéljen velük. Nem csak válaszolni fognak. Nagyon készségesek az önök igényeit illetően. Michener megköszönte, aztán Katerinával együtt elsétáltak. – Valahol el kell kezdenünk, és most ez a Jasna van kéznél. Nem igazán szeretnék egy egész csoport jelenlétében beszélni vele, és nincsenek olyan igényeim, amelyek készségességet igényelnének. Úgyhogy találjuk meg Jasnát magunk! HARMINCKILENC VATIKÁNVÁROS

14 ÓRA A bíborosok sorban vonultak kifelé a Pál-kápolnából, a Veni Creator Spiritus sorait énekelve. Imára kulcsolt kézzel, fejüket lehajtva haladtak. Valendrea Maurice Ngovi mögött ment, és a camerlengo a Sixtus-kápolnába vezette a menetet. Már minden készen állt. Valendrea maga ellenőrizte a legutóbbi munkálatokat egy órája, amikor a Gammarelli-ház emberei megérkeztek öt hatalmas ládával, amelyben fehér vászonreverendák, vörös bársonycipők, karingek, papi kendők, gyapjúzoknik és papi sapkák voltak, különféle méretekben. Valamennyinek a belseje és a szegélye elvarratlan, az ujjak befejezetlenek. Az utolsó igazításokat maga Gammarelli fogja majd elvégezni, közvetlenül azelőtt, hogy a bíborosok által megválasztott pápa először jelenik meg a Szent Péter-bazilika erkélyén. Az ellenőrzés ürügyén Valendrea gondoskodott arról, hogy az öltözet 42-44-es méretű legyen mellben, 38-as csípőben, a cipő pedig 44-45-ös – mert ezeken alig kell majd igazítani. Aztán pedig a Gammarelli-divatház hagyományos fehér vászonruháiból lesz majd kollekciója, no meg néhány új szabású öltözete is, amelyeket az utóbbi években töprengve gondolt ki magának. Ő akart lenni a történelem legjobban öltözött pápája. Összesen száztizenhárom bíboros jött el Rómába. Valamennyien skarlátvörös reverendába öltöztek, vállukra papi kendőt terítettek. Fejükön vörös papi föveget viseltek, nyakukból arany és ezüst mellkereszt függött. A tévékamerák nézők milliárdjainak

közvetítették a képet, ahogyan a bíborosok egymás mögött araszoltak a bejárat felé. Valendrea látta, hogy mindenki komoly, ünnepélyes arcot vág. Lehet, hogy hatottak rájuk Ngovinak a déli szertartáson mondott szavai, amelyekkel a camerlengo arra kért minden bíborost, hogy mostantól hagyjon a Sixtus-kápolnán kívül minden világi gondolatot, és a Szentlélek segítségével válasszon megfelelő pásztort az anyaszentegyház élére. És éppen ezzel a pásztor szóval volt baja. A huszadik századi pápák egyike sem volt igazán „pásztoros”. Többségük értelmiségi vagy vatikáni diplomata volt. Az utóbbi napokban a sajtó rengeteget értekezett erről a „pásztori gyakorlatról”, azt sugallva, hogy a Bíborosi Kollégiumnak egy ilyen gyakorlattal felvértezett jelölt után kellene néznie. Kétségtelen, hogy egy „pásztoros” bíboros, aki karrierjét a hívei körében töltötte el, sokkal vonzóbb a tömegek szemében, mint egy hivatásos bürokrata. Valendrea a szalagokon még olyasmit is hallott, hogy sok bíboros egyenesen arról elmélkedett, milyen üdvös lenne egy olyan pápa, akinek gyakorlata van egy egyházmegye irányításában. Ő viszont, sajnos, a Kúria neveltje, egy született adminisztrátor, akinek semmiféle pásztori tapasztalata nincs – ellentétben Ngovival, aki misszionárius papból emelkedett érsekké és bíborossá. Rossz néven vette a camerlengo megjegyzését, és azt az ő jelölti esélyeire mért csapásként értékelte – olyan apró szúrásként, ami azért megmutatja, hogy Ngovi milyen félelmetes ellenfél lehet a következő órákban. A menet megállt a Sixtus-kápolna bejáratánál.

Bentről egy kórus hangja hallatszott. Ngovi egy pillanatra kivárt a kapunál, aztán elindult befelé. A fényképeken a Sixtus-kápolna hatalmasnak tűnik, de az az igazság, hogy csak nehezen lehet elhelyezni benne száztizenhárom bíborost. Fél évezreddel ezelőtt a pápa magánkápolnájának épült, oldalt elegáns oszlopokkal és falkiugrásokkal, falain történeteket elbeszélő freskókkal. Baloldalt Mózes élete volt látható, a jobb oldali falon pedig Krisztusé. Az előbbi Izraelt tette szabaddá, az utóbbi az egész emberiséget. A mennyezeten a Teremtés az ember sorsát ábrázolta, megjósolva az elkerülhetetlen bukást. Az oltár fölötti falon az Utolsó ítélet az isteni harag félelmetes víziója, amit Valendrea újból és újból megcsodált. A kápolna belsejét két sor emelvény keretezte. Az üléseknél névtáblák jelezték mindenki helyét, rangidősség szerint. Mindegyik ülésnek függőlegesen állt a támlája, és Valendrea nem lelkesedett a gondolatért, hogy sokáig üldögéljen benne. A székek előtt kicsiny asztalkák álltak, rajtuk írótömb, ceruza és egy darab szavazócédula. A bíborosok megkeresték a helyüket. Ezalatt senki sem szólt egy szót sem. A kórus tovább énekelt. Valendrea tekintete a kandallóra esett. A túlsó oldalon állt, a mozaikpadlóból kiemelkedő fémállványon. Vastag kémény emelkedett ki belőle, majd kürtővé vékonyodva az egyik ablakon át távozott a szabadba. Erre távozik majd az a híres füst is, amely a szavazás eredményét jelzi a külvilágnak. Valendrea remélte, hogy nem lesz szükség túl sok tűz gyújtására. Minél

alaposabban vizsgálódnak, annál kisebb az esély a győzelemre. Ngovi a kápolna előterében állt, kezét a reverendája alatt, a mellén összefonva. Valendrea látta, hogy az arca szigorú, sőt zord, és remélte, hogy a camerlengo kiélvezi ezt a helyzetet. – Extra omnes – szólalt meg hangosan Ngovi. „Mindenki kifelé!” A kórus, a szolgák és a tévések elkezdtek kivonulni. Csak a bíborosok és harminckét pap, apáca és technikus maradhatott bent. Kényelmetlen csend telepedett a helyiségre, miközben két technikus a műszereivel végigpásztázta a kápolnát. Az ő dolguk volt gondoskodni arról, hogy az épületben ne legyen semmilyen lehallgatóberendezés. A vasrácsnál megálltak és jelezték, hogy minden rendben. Valendrea bólintott, és a két szakember elvonult. Ezt a procedúrát majd meg kell ismételni mindennap, a szavazások előtt és után. Ngovi ellépett az oltártól, és besétált a bíborosok padsorai közé. Elhaladt egy márványrács mellett, és megállt a súlyos bronzajtónál, amelyet a segédek éppen bezártak. Teljes csönd telepedett a teremre. Ahol az imént még ének és a padlót védő gyékényszőnyegen a cipők csoszogása hallatszott, most szinte vágni lehetett a némaságot. Kintről, az ajtón át behallatszott egy kulcs zörgése és egy retesz csattanása. Ngovi megrázta a kilincset. Zárva. – Extra omnes – kiáltotta ismét.

Senki nem felelt. Nem is számított rá senki. A csend azt jelezte, hogy a konklávé megkezdődött. Valendrea tudta, hogy most éppen viaszpecséteket helyeznek fel az ajtó külső oldalán, hogy szimbolikusan biztosítsák a teljes elzártságot. Volt még egy kijárat a Sixtuskápolnából – az, amelyiken ők majd mindennap közlekednek, a Domus Sanctae Marthae, a Szent Mártaház felé –, de az ajtók lepecsételése hagyományosan a választási eljárás megkezdését jelezte. Ngovi visszalépdelt az oltárhoz, szembefordult a bíborosokkal, és kimondta azt, amit Valendrea ugyanitt már hallott egy másik camerlengo szájából, harmincnégy hónappal ezelőtt. – Az Úr áldását kérem mindannyiunkra. Kezdjük! NEGYVEN MEDUGORJE, BOSZNIA-HERCEGOVINA 14 ÓRA 30 PERC Michener az egyemeletes házat nézte, amelynek kőfalán foltokban moha virított. Szőlőágak tekeregtek álmosan egy lugas felett, és az egész látványba csak az ablakok fölötti, csavart mintázatú fafaragványok csempésztek némi derűt. A ház melletti veteményesen látszott, hogy már nagyon várja azt az esőt, amely rohamosan közelgett is. A távolban magas hegyvonulatok látszottak. Csak az után találták meg a házat, hogy két embertől is útbaigazítást kértek. Először mindketten vonakodtak, amíg Michener föl nem fedte, hogy ő pap és ezért kell beszélnie Jasnával. Katerinával a bejárathoz mentek, és kopogtak.

Egy magas, mandulaszín arcú nő nyitott ajtót. Vékony volt, akár egy facsemete, üde arcában pedig meleg, mogyoróbarna szempár ült. Tartózkodó arckifejezéssel mérte végig Michenert, aki ettől elég kényelmetlenül érezte magát. A nő harminc körüli lehetett, nyakában rózsafüzér lógott. – A templomnál már várnak, úgyhogy nincs időm beszélgetni – mondta. – A mise után viszont szívesen beszélek magukkal. – Angolul mondta mindezt. – Nem azért vagyunk itt, amire gondol – válaszolta Michener. Bemutatkozott, aztán elmondta látogatásának okát. A nő nem reagált, mintha vatikáni küldöttek mindennapos látogatók lennének nála. Végül beinvitálta őket. A házban kevés bútor volt, azok is különféle stílusúak. A nap besütött a félig nyitott ablakokon, több üveg is hosszában végig volt repedve. A kandalló fölött egy Mária-portré függött a falon, alatta több pislákoló gyertyával. A Szűz szobra az egyik sarokban állt. A faragott Madonna világoskék díszítésű szürke ruhát viselt. Feje körül fehér kendő, amely alól csak néhány barna hajtincs kandikált elő. Kék szeme meleg és kifejező volt. Fatimai Nagyasszonyunk, gondolta Michener. – Miért a fatimai? – kérdezte, a faragott szoborra mutatva. – Egy zarándok ajándéka volt. Szeretem. Szinte élőnek látszik. Michener észrevette, hogy Jasna jobb szeme megrebben, és nyugtalanította a nő közömbös

arckifejezése és hűvösen udvarias hangneme. Azon gondolkodott, hogy nem készül-e éppen valamire. – Maga már nem hisz többé, ugye? – kérdezte nyugodtan a nő. A szavak meglepték Michenert. – Miért fontos ez? A nő tekintete egyenesen Katerinára siklott. – Ő összezavarja magát. – Miért mondja ezt? – Papok ritkán jönnek ide nő társaságában. Pláne papi gallér nélkül. Michener nem óhajtott válaszolni a nő kérdéseire. Még mindig csak álltak, vendéglátójuk nem kínálta őket hellyel, és a dolgok elég rosszul indultak. Jasna Katerinához fordult. – Maga pedig egyáltalán nem hisz. Már hosszú évek óta. Szörnyű kínokat állhat ki a lelke. – Azt reméli, hogy hatást tud gyakorolni ránk az éleslátásával? Még ha Jasna megjegyzései zavarták is Katerinát, ezt láthatóan nem óhajtotta a másik nő tudomására hozni. – A maga számára – mondta Jasna – csak az a valóságos, amit meg is tud fogni. Pedig annyi minden van még! Annyi minden, hogy azt el sem tudja képzelni. Olyan, amit nem lehet megfogni, mégis valóságos. – Mi most a pápa megbízásából jöttünk – mondta Michener. – Kelemen már a Szűzanyával van. – Én is ezt remélem. – Azzal viszont ellenére tesz, hogy nem hisz.

– Jasna! Engem azért küldtek, hogy megtudjam a tizedik titkot. Kelemen és a camerlengo is írásban kérte ennek felfedését. A nő megfordult. – Azt nem tudom. És nem is akarom tudni. A Szűzanya majd akkor hagyja abba a látogatásait, amikor annak eljön az ideje. Az ő üzenetei fontosak. Az egész világ sorsa függ tőlük. Michener ismerte a medugorjei napi üzeneteket, amelyeket a világ minden tájára rendszeresen elfaxolnak vagy elektronikus postával elküldenek. Legtöbbjük egyszerűen hitet és világbékét kér, aminek megvalósításához a legjobbnak a koplalást és az imádkozást tartja. Tegnap, a Vatikán könyvtárában elolvasta a legutóbbiakat. Az internetes oldalak általában díjat számoltak fel az égi üzenetek közvetítéséért, ami Michener szemében megkérdőjelezte Jasna valódi szándékait. A ház egyszerűsége és a nő szegényes ruházata azonban arra utalt, hogy ő maga semmiféle előnyt nem szerez magának mindebből. – Értjük, hogy maga nem ismeri ezt a titkot, de megmondaná, hogy a többi látó közül ki az, akivel beszélhetnénk, hogy ezt elmondja nekünk? – Mindannyiuknak titokban kell ezt tartaniuk, amíg a Szűzanya föl nem oldja őket. – A szentatya kérése nem lenne elegendő? – A szentatya meghalt. Michenert már fárasztotta a nő magatartása. – Miért kell megnehezítenie a dolgokat? – Ugyanezt kérdezte az Ég is.

Michener számára mindez rendkívül hasonlónak hangzott ahhoz, amiről Kelemen panaszkodott a halálát megelőző hetekben. – Imádkoztam a pápáért – mondta Jasna. – A lelkének szüksége van az imáinkra. Michener már éppen meg akarta kérdezni, hogy ezt hogy értse, de mielőtt bármit is mondhatott volna, a nő a sarokban álló szobor felé fordult. Tekintete hirtelen távoli és merev lett. Szótlanul letérdelt egy imazsámolyra. – Mit csinál? – súgta Katerina. Michener vállat vont. A távolban egy harang hármat kongatott, és erről eszébe jutott, hogy a Szűz állítólag mindennap délután három órakor jelenik meg Jasnának. A nő egyik kezével megragadta a nyakát díszítő rózsafüzért. Erősen szorongatta, és közben valamit mormolt, amit Michener nem értett. Lehajolt, és tekintetével követte a nő tekintetét, föl, a szoborra, de ő csak a Szűz Mária fából faragott arcát látta. Kutatásaiból emlékezett arra, hogy Fatimában a tanúk azt állították, hogy egy zümmögő hangot hallottak és melegséget éreztek a jelenések ideje alatt, de erről azt gondolta, hogy csak az olyan tanulatlan emberek tömegpszichózisa lehet, akik mindenképpen hinni akarnak. Azon töprengett, vajon tényleg egy Máriamegjelenés tanúja-e, vagy csak egy nő révületéé. Közelebb húzódott. Úgy tűnt, a nő tekintete valami olyanra irányul, ami a falon túl van. Jasna nem vett tudomást a jelenlétéről, és tovább mormogott. Egy pillanatra úgy látta, mintha

valami fény csillant volna meg a nő szemében – egy kép tükröződésének két gyors felvillanása –, valami kék és valami aranyszínű. Balra kapta a fejét, az eredeti képet keresve, de ott nem volt semmi. Csak a napsütötte sarok, benne a néma szoborral. Bármi jelent is meg, azt csak Jasna látta. Végül a nő a mellére ejtette a fejét, és azt mondta: – A Nagyboldogasszony elment. Fölállt, az asztalhoz ment, és valamit írt egy jegyzettömbbe. Amikor végzett vele, a papírt odanyújtotta Michenernek. Gyermekeim, nagy az Isten szeretete. Ne hunyjátok le a szemeteket, ne zárjátok be a fületeket! Hatalmas az Ő szeretete. Vegyétek komolyan a felhívásomat és a könyörgésemet, amit rátok bízok. Ajánljátok föl a szíveteket, és tegyétek az Úr otthonává. Tartsátok Őt mindörökké ott. A szemem és a szívem mindig itt lesz, még akkor is, ha már nem jövök többé el. Viselkedjetek mindenben úgy, ahogyan azt kérem tőletek, és akkor elvezetlek titeket az Úrhoz. Ne vessétek el magatoktól Isten nevét, hogy ő se taszítson el titeket magától. Fogadjátok meg az üzeneteimet, hogy titeket is elfogadjon. Ideje dönteni, gyermekeim. Legyen a szívetek igazságos és ártatlan, hogy az Atyához vezethesselek titeket. Mert az, hogy én most itt vagyok, az Ő hatalmas szeretetét jelzi. – Ezt mondta nekem a Szűzanya – mondta Jasna. Michener még egyszer elolvasta az üzenetet. – Ez nekem szól? – Ezt csak maga döntheti el. Michener átadta a lapot Katerinának.

– Még mindig nem válaszolt a kérdésemre. Ki tudja megmondani nekünk a tizedik titkot? – Senki. – A másik öt látó ismeri a titkot. Egyikük elmondhatja. – Amíg a Szűzanya bele nem egyezik, addig nem. És én maradtam az egyetlen, akinek naponta megjelenik. A többieknek várniuk kell az engedélyére. – De maga nem tudja a titkot – szólt közbe Katerina. – Úgyhogy nincs jelentősége annak, hogy most már csak maga részesül a látomásokból. Mi nem a Szűzanyát akarjuk, hanem a tizedik titkot. – A kettő összetartozik – mondta Jasna. Michener nem tudta eldönteni, hogy egy vallási fanatikussal van-e dolga, vagy valakivel, aki tényleg az Ég áldását bírja. És ebben nem segített a nő szemtelen modora sem. Sőt inkább gyanakvóvá tette. Úgy döntött, hogy a városban maradnak, és majd a maguk erejéből próbálják szóra bírni azokat a látókat, akik a közelben élnek. Ha semmit sem sikerül megtudniuk, még mindig visszatérhet Olaszországba, és felkutathatja azt, aki ott él. Megköszönte Jasnának, aztán az ajtó felé indult, nyomában Katerinával. Vendéglátójuk mereven ült a székben, arca ugyanolyan kifejezéstelen volt, mint amikor megérkeztek. – Ne feledkezzen meg Bambergről – mondta Jasna. Hideg borzongás futott végig a gerincén. Megállt, és megfordult. Jól hallotta? – Miért mondta ezt? – Ezt az utasítást kaptam. – Mit tud Bambergről?

– Semmit. Még azt sem, hogy az micsoda. – Akkor miért mondta? – Én nem kérdezek, csak teszem, amire utasítást kapok. Lehet, hogy a Szűzanya ezért beszél velem. Egy lojális szolgának mindig van mit mondani. NEGYVENEGY VATIKÁNVÁROS 17 ÓRA Valendrea türelme egyre fogyott. Aggodalma a függőleges hátú székekről beigazolódott, minthogy immár csaknem két gyötrelmes órát volt kénytelen mereven ülni a csendes Sixtus-kápolnában. Ez idő alatt mindegyik bíboros kiment az oltárhoz, és megesküdött Ngovinak és az Úrnak, hogy nem engedik meg semmilyen világi hatalomnak, hogy beavatkozzék a választásba, és hogy ha megválasztják, akkor munus Petrinum lesz – vagyis az egyetemes egyház pásztora –, és védelmezni fogja a Szentszék egyházi és világi jogait. Ő maga is állt ott, Ngovi előtt, az afrikai szeme pedig szigorúan méregette, miközben a szavakat mondta, ő meg ismételte. További fél óra kellett ahhoz, hogy megeskessék a titoktartásra mindazokat az alkalmazottakat, akik a konklávén maradhattak. Ez után Ngovi a bíborosok kivételével mindenkit kiparancsolt a Sixtus-kápolna területéről, és a fennmaradó ajtókat is bezárták. A camerlengo aztán a gyülekezet felé fordult, és azt mondta: – Akartok-e most voksolni? II. János Pál apostoli törvénye engedélyezte, hogy azonnal tartsanak egy szavazást, ha a konklávé úgy

akarja. Az egyik francia bíboros fölállt, és azt mondta, hogy akar voksolni. Valendrea elégedetten mosolygott. A francia az ő embere volt. – Ha valaki ellenzi, szóljon most – mondta Ngovi. A kápolnában csend volt a válasz. Volt idő, amikor ilyenkor közfelkiáltással is lehetett választani, amit a Szentlélek közvetlen beavatkozásaként értékeltek. Valaki bedobott egy nevet, és mindenki egyetértett azzal, hogy ő legyen a pápa. II. János Pál azonban törölte ezt a fajta választást. – Rendben – mondta Ngovi akkor kezdjük! A legfiatalabb bíboros-diakónus, egy kövér, barna bőrű brazil férfi előrekacsázott, és három nevet húzott ki egy ezüstkehelyből. Az ekként kiválasztottak lesznek a szavazatszámlálók, akiknek feladata a voksok összeszámlálása és feljegyzése. Ha nem sikerül pápát választani, akkor ők azok, akik elégetik a szavazócédulákat. Aztán három újabb nevet húzott ki a kehelyből a bíboros-diakónus. Ezeknek az ellenőröknek a feladata a szavazatszámlálók ellenőrzése. Végül pedig a három infirmari neve került ki a kehelyből – ők gyűjtik be a voksokat azoktól a bíborosoktól, akik esetleg megbetegszenek. A kilenc ekként kisorsolt tisztségviselőből négy számított Valendrea elkötelezett hívének. Különösen nyugtalanító volt, hogy az archívumvezető bíboros is a szavazatszámlálók közé került. A vén senkiházi így akár bosszút is állhat. Minden bíboros előtt az asztalon, a jegyzettömb és a ceruza mellett, volt egy 5x5 centiméteres lapocska. Felső részére feketével ez volt nyomtatva: ELIGO IN

SUMMUM PONTIFICEM. „Pápának választom.” Alatta az üres helyre kellett fölírni a nevet. Valendrea különösen kötődött ehhez a szavazócédulához, mert annak formáját szeretett VI. Pál pápája határozta meg. Az oltárnál, Michelangelo Utolsó ítéletének félelmes víziója előtt, Ngovi kiborította a kehelyből a megmaradt neveket. Ezeket a cédulákat majd az első szavazás voksaival együtt fogják elégetni. Aztán az afrikai ismét a bíborosokhoz fordult, és latinul elismételte a szavazás szabályait. Ennek végeztével Ngovi lelépett az oltár emelvényéről, és elfoglalta helyét a bíborosok között. Feladata camerlengóként a végéhez közeledett; innentől már egyre kevesebb dolga lesz. A folyamat irányítását most már a szavazatszámlálók vették át, egészen a következő voksolásig. Az egyik szavazatszámláló, egy argentin bíboros, fennhangon azt mondta: – Kérem, írjanak egy nevet a szavazókártyájukra. Fia egynél több nevet írnak, azzal érvénytelenítik a szavazatot és a szavazást. Amikor fölírták a nevet, hajtsák össze a cédulát, és jöjjenek az oltárhoz. Valendrea körbepillantott. A száztizenhárom bíboros meglehetősen szorosan zsúfolódott össze a kápolnában. Nagyon szeretett volna egy gyors győzelmet, hogy véget érjenek az üléssel kapcsolatos kínjai, de tudta, hogy csak a legritkább esetben sikerült pápát választani már az első fordulóban. Kezdő szavazatukat ugyanis a bíborosok általában egy különleges jelöltjükre adták, egy kedvenc bíborosukra, közeli barátjukra, a területük képviselőjére, akár saját magukra is, bár ezt

természetesen senki sem ismerte el. A választók így tudták először leplezni valódi szándékaikat, és egyúttal emelni a tétet a jövőbeni támogatásukért, minthogy semmi sem teszi bőkezűbbé az esélyeseket, mint a bizonytalan, kiszámíthatatlan jövő. Valendrea saját nevét írta a cédulára, gondosan ügyelve arra, hogy semmiről se lehessen azonosítani a keze írását, aztán kétszer is összehajtotta a kártyát, és várta, hogy sorra kerüljön. A voksok bedobása rangidősség szerint folyt. Előbb a bíboros-püspökök, aztán a bíboros-papok, végül a bíboros-diakónusok, és mindegyik csoport a szerint, hogy mikor avatták fel őket. Figyelte, amint a legidősebb bíboros-püspök, egy ősz hajú velencei olasz felkaptat a négy márványlépcsőn az oltárhoz, szavazócéduláját magasra tartva, hogy mindenki jól lássa. Amikor őrá került a sor, Valendrea is kiment az oltárhoz. Tudta, hogy a többi bíboros figyeli, ezért egy pillanatra letérdelt, mintha imádkozna, de nem szólt Istenhez. Csak várt a megfelelőnek tartott ideig, mielőtt fölegyenesedett. Aztán hangosan elismételte azt, amit minden szavazó bíboros elmondott: – Az Úr Jézust hívom tanúmul, aki majd végső bírám lesz, hogy arra adom szavazatomat, akiről Isten színe előtt azt gondolom, hogy a legmegfelelőbb választás lesz. A kehelytányérra helyezte a cédulát, fölemelte a csillogó tányért, majd finoman becsúsztatta a kártyát a kehelybe. A módszer arra volt jó, hogy igazolja: minden bíboros csak egyetlen szavazatot ad le. Visszatette a

tányért a helyére, imára kulcsolta kezeit, és visszatért a helyére. A szavazási procedúra csaknem egy órát tartott. Miután az utolsó voks is bekerült a kehelybe, azt átvitték egy másik asztalhoz. Ott előbb összerázták a tartalmát, majd a három szavazatszámláló összeszámlálta a szavazatokat. Az ellenőrök mindent gondosan figyeltek, a szemük egyszer sem kalandozott el az asztalról. Miután mindegyik cédulát kisimították, a rajta lévő nevet hangosan felolvasták. A szavazatok összegének száztizenháromnak kellett lennie, különben a voksokat megsemmisítik, és a szavazás érvénytelen. Amikor az utolsó nevet is felolvasták, Valendrea összesítette az eredményt. Ő harminckét szavazatot kapott. Nem rossz egy első fordulóban. De Ngovi huszonnégy voksot gyűjtött be. A maradék ötvenhét szavazat kéttucatnyi bíboros között oszlott meg. Tekintetét a gyülekezetre emelte. Egyértelmű volt, hogy a többiek is azt gondolják, amit ő. Kétszemélyes verseny lesz. NEGYVENKETTŐ MEDUGORJE, BOSZNIA-HERCEGOVINA 18 ÓRA 30 PERC Michenernek sikerült két kiadó szobát találnia az egyik új hotelban. Az eső éppen akkor kezdett el csöpörögni, amikor elhagyták Jasna házát, és alig értek a szállodába, az égen valóságos tűzijáték robbant ki. Az esős évszakban vannak, világosította föl őket az egyik alkalmazott. A hatalmas zivatarok könnyen kialakulnak

arrafelé az Adria felől jövő meleg és a hegyek irányából érkező hideg levegő találkozásából. Egy közeli étteremben vacsoráztak, amely tele volt zarándokokkal. A beszélgetések, amelyek főként angolul, franciául és németül folytak, a szent helyről szóltak. Valaki megjegyezte, hogy a látók közül ketten is jártak nemrég a Szent János-templomban. Úgy volt, hogy Jasna is eljön, de végül nem jelent meg, és az egyik zarándok azt mondta: nem szokatlan, hogy Jasna egyedül marad a napi látomások idejére. – Holnap megkeressük azt a két látnokot – mondta Katerinának a vacsora alatt. – Remélem, velük könnyebb dolgunk lesz. – Jasna kemény volt, mi? – Vagy tökéletes csaló, vagy ő az igazi. – Miért nyugtalanít annyira, hogy megemlítette Bamberget? Semmi titok nincs abban, hogy a pápa szerette a szülővárosát. Nem hiszem el neki, hogy nem tudta, mit jelent a név. Michener beszámolt Katerinának arról, hogy mit írt Bambergről utolsó e-mailjében Kelemen. Nyugodtan tegyétek a testemmel azt, amit akartok. Nem a látványos ceremóniák teszik az istenfélőt! Ami engem illet, legszívesebben Bambergben nyugodnék, ebben a gyönyörű, folyóparti városban, az általam olyannyira szeretett katedrálisban. Csak azt sajnálom, hogy még egyszer nem csodálhattam meg a szépségét. De az is lehet, hogy a sorsom odaköt. Arról azonban nem szólt, hogy ez az üzenet egy olyan pápa végakarata volt, aki elvette saját életét. Erről pedig eszébe jutott az, amit Jasna mondott. Imádkoztam a pápáért. A lelkének

szüksége van az imáinkra. Beleborzongott a gondolatba, hogy a nő tudhatta, mi az igazság Kelemen halála körül. – Csak nem hiszed komolyan, hogy délután egy valódi jelenés tanúi voltunk? – kérdezte Katerina. – Az a nő túl izgatott volt. – Szerintem Jasna vízióit csak ő maga látja. – Te ezekkel a szavakkal fejezed ki azt, hogy a Szűzanya nem jelent meg ma délután? – Nem kevésbé, mint Fatimában, Lourdes-ban, vagy La Salette-ben. – Ez a nő engem Luciára emlékeztet – mondta Katerina. – Amikor Tibor atyával voltunk, Bukarestben, nem szóltam semmit. De egy évekkel ezelőtt írott cikkemből emlékszem arra, hogy Luciának meglehetősen nehéz gyerekkora volt. Az apja alkoholista volt. Tulajdonképpen a nővérei nevelték. Hét gyermek volt a házban, és ő volt a legfiatalabb. Közvetlenül azelőtt, hogy a jelenések megkezdődtek, az apja elvesztette a családi földek egy részét, néhány nővére férjhez ment, a többi másutt vállalt munkát, ő meg ott maradt a fivérével, az anyjával és a részeges apjával. – Ennek egy része szerepelt az egyház jelentésében is – mondta Michener. – A vizsgálattal megbízott püspök a bírálatok többségét elvetette, mondván: a kifogásolt dolgok mindennaposak voltak abban az időben. Engem viszont jobban izgattak a Fatima és Lourdes közötti hasonlóságok. A fatimai egyházkerület papja egyenesen úgy nyilatkozott, hogy a Szűzanya szavainak egy része gyakorlatilag szóról szóra megegyezett a Lourdes-ban mondottakkal. A lourdes-i jelenést jól ismerték Fatimában, köztük Lucia is. – Michener ivott egy korty

sört. – Minden beszámolót elolvastam az utóbbi négy évszázad jelenéseiről. Nagyon sok részlet egyezik. Mindig pásztorgyerekek, elsősorban fiatal és meglehetősen tanulatlan lányok. Erdei látomások. Gyönyörű hölgyek. Égi titkok. Szóval rengeteg az egyezés. – Nem is szólva arról – tette hozzá Katerina –, hogy az összes létező beszámolót évekkel az események után írták meg. Ilyenkor könnyen lehet olyan részleteket hozzáadni, amelyek hitelesebbé teszik a dolgot. Nem különös, hogy a látnokok egyike sem árulta el az üzeneteket rögtön a jelenések után? Mindig évtizedek telnek el, és aztán is csak apránként kerülnek napvilágra az üzenetek. Michener egyetértőn bólintott. Lucia nővér nem beszélt részletesen a fatimai jelenésről egészen 1925-ig, aztán legközelebb csak 1944-ben. Sokan azt állították, hogy „kiszínezte” beszámolóját későbbi eseményekkel, például XI. Piusz pápaságának, a második világháborúnak, vagy Oroszország fölemelkedésének említésével, hiszen ezek mind jóval 1917 után történtek. És minthogy Francisco és Jacinta ekkorra már meghalt, senki sem cáfolhatta az elbeszélést. Michener ügyvéd fejében még egy gondolat vert tanyát. A Szűzanya Fatimában, 1917 júliusában, a második titok részeként arról beszélt, hogy érjék el Oroszhon felajánlását az ő szeplőtelen szívének. De Oroszország akkoriban nagyon is keresztény ország volt. A kommunisták csak hónapokkal később kerültek hatalomra. Akkor meg mi értelme a felajánlásnak?

– A La Salette-i látók is nagyon zavarosak – mondta éppen Katerina. – Maximnak, a fiúnak az édesanyja meghalt, amikor ő még csecsemő volt, a mostohaanyja pedig folyton verte. Amikor először mesélt a látomás után, akkor az egészet úgy adta elő, ahogyan egy anya panaszkodna, akit a fia megütött, nem pedig úgy, ahogyan a Szűzanya beszélne. – A La Salette-i titkok nyilvánosságra hozott részei megvannak a Vatikán archívumában – mondta Michener. – Maxim egy bosszúálló Szűzanyáról tett említést, aki éhínségről beszélt, és a bűnösöket kutyákhoz hasonlította. – Ez pedig olyasmi, amit egy zavaros gondolkodású gyermek mondhat egy hatalmával visszaélő szülőről. A mostohaanya pedig büntetésből éheztette őt. – Végül a fiú fiatalon, megtörten és megkeseredetten halt meg – mondta Michener. – Itt, Boszniában is hasonló történt az egyik eredeti látóval. Az első jelenés előtt néhány hónappal veszítette el az édesanyját. És a többieknek is problémáik voltak. – Mindez csupa hallucináció, Colin. Zavarodott gyerekek, akikből zavart felnőttek lettek, és meggyőzték őket arról, hogy a valóságot képzelték maguk elé. Az egyház nem akarja, hogy bárki is jól megismerje ezeknek a látóknak az életét. Mert az kipukkasztaná a léggömböt. Kétkedést okozna. Eső dobolt az étterem tetején. – Miért küldött téged ide Kelemen? – Bár tudnám! Nagyon aggasztotta a harmadik titok, és ennek a helynek köze van hozzá.

Elhatározta, hogy elmondja neki Kelemen látomását, de kihagyott belőle minden utalást arra, hogy a Szűzanya életének elvételére kérte a pápát. Csak suttogva beszélt. – Azért vagy itt, mert a Szűz Mária azt mondta Kelemennek, hogy küldjön téged ide? – kérdezte a nő. Michener elkapta a pincérnő tekintetét, és feltartotta két ujját, jelezve, hogy kér még néhány sört. – Nekem úgy tűnik, mintha Kelemen kezdte volna föladni. – Éppen ezért nem fogja soha megtudni a világ, hogy mi történt. – Pedig talán kellene. Michenernek nem tetszett ez a megjegyzés. – Én mindezt bizalmasan mondtam el neked. – Tudom. Csak annyit mondtam, hogy a világnak talán mégis tudomást kellene szereznie róla. Michener rájött, hogy ez sehogyan sem történhet meg, tekintve Kelemen halálának körülményeit. Kinézett az esőáztatta utcára. Valami nem hagyta nyugodni. – És velünk mi lesz, Kate? – Tudom, hová akarok menni. – Mit csinálnál Romániában? – Segíteném azokat a gyerekeket. Például publicitást adnék az erőfeszítéseknek. Megírnám az egész világnak. Fölhívnám a figyelmet. – Az nagyon kemény élet ám! – A szülőföldem. Nem tudsz olyasmit mondani róla, amit már ne tudnék. – A volt papok nem keresnek valami jól. – Ott nem is túl drága az élet.

Michener bólintott, és át akart nyúlni az asztal fölött, hogy megfogja a nő kezét. De ez nem lett volna illendő. Legalábbis nem itt. A nő, úgy tűnik, elértette a gondolatát, mert elmosolyodott. – Tartogasd addig, amíg visszaérünk a szállodába. NEGYVENHÁROM VATIKÁNVÁROS 19 ÓRA – Egy harmadik szavazást kérek – mondta a holland bíboros, Utrecht érseke, Valendrea egyik leghűbb támogatója. Valendrea már tegnap megbeszélte vele, hogy ha az első két szavazás nem hoz eredményt, akkor azonnal kérjen egy harmadikat. Valendrea bosszús volt. Ngovi első fordulós huszonnégy szavazata meglepetés volt. Arra számított, hogy az afrikai nemigen szerez többet egy tucatnál. Az ő harminckét voksa a várakozásának megfelelő volt, de még nagyon messze a megválasztásához szükséges hetvenhattól. A második szavazási forduló eredménye viszont megdöbbentette, és minden diplomáciai tapasztalatára szüksége volt ahhoz, hogy uralkodni tudjon magán. Ngovi támogatottsága harmincra növekedett, míg az övé csupán gyenge negyvenegyre. A maradék negyvenkét szavazat három másik jelölt között oszlott meg. A konklávék tapasztalata szerint az első helyezettnek minden szavazási fordulóban tekintélyes mértékben növelnie kell voksai számát. Ha nem ez történik, az a gyengeség jele, a bíborosok pedig közismertek voltak arról, hogy elpártolnak a gyenge jelöltektől. Addig

esélytelennek tartott, „ismeretlen” jelöltek gyakran bukkantak föl a második forduló után, és végül pápává választották őket. Így került a katolikus egyház élére I. és II. János Pál is, csakúgy, mint XV. Kelemen. Valendrea mindenáron el akarta kerülni, hogy ez megismétlődjék. Maga elé képzelte a nagy médiatudorokat, amint a téren elmélkednek a két fekete füst jelentésén. Az olyan idegesítő szemétládák, mint Tom Kealy, nyilván azt ecsetelik a világnak, hogy a bíborosok megosztottak, és egyetlen kiemelkedő esélyes jelölt sincs. És aztán tovább csepüli Valendreát. Kealy az utóbbi két hétben nyilván tobzódott abban, hogy rágalmazta őt, méghozzá – ezt el kell ismerni – nagyon ügyesen. Kealy sosem tett semmilyen személyes megjegyzést. Sosem utalt a levegőben lógó kiátkozására. Ehelyett ez az eretnek inkább az „olaszok a világ ellen” teóriát boncolgatta folyton, ami láthatóan be is vált. Már rég arra kellett volna ösztönöznie a törvényszéket, hogy fosszák meg papi gallérjától Kealyt. Akkor legalább most csak egy hiteltelen expap lenne. Így azonban ellenzéki erőként tűnhetett föl, mint aki kihívja a fennálló rendet, mint Dávid Góliátot. Nézte az archívumvezető bíborost, aki éppen kiosztotta az újabb szavazócédulákat. Az öregember némán járta végig a sorokat, és Valendreára is csak egyetlen kihívó pillantást vetett, amikor átadott neki egy kitöltetlen kártyát. Még egy probléma, amit szintén már korábban el kellett volna intézni.

Ismét ceruzák kaparásztak a papírokon, aztán megint megismétlődött a szavazatok leadásának hosszú procedúrája. A szavazatszámlálók kiborították a cédulákat, és megkezdték a voksok összeszámlálását. Valendrea ötvenkilencszer hallotta a saját nevét. Ngoviét negyvenháromszor ismételték. A maradék tizenegy szavazat ismét megoszlott. Ezek lesznek a döntők. Még tizenhét szavazatra volt szüksége, hogy megválasszák. Még ha megkapja is mind a tizenegy hátralévőt, akkor is legalább hat szavazót el kell tántorítania Ngovitól. Az afrikai pedig riasztó mértékben erősödött. A legfélelmetesebb eshetőség az volt, hogy az általa meg nem kapott, most megosztó tizenegy szavazat mindegyike a Ngovit támogatók táborában landol. Ez aztán maga lenne a katasztrófa. Pedig a bíborosok általában végleg lehorgonyoztak valaki mellett a harmadik szavazás után. Nem bírta tovább. Fölállt. – Eminenciás uraim, azt hiszem, mára eleget szavaztunk. Azt javaslom, menjünk vacsorázni, aztán pihenjünk, és majd holnap reggel folytassuk. Ez tulajdonképpen nem is javaslat volt. Minden résztvevőnek joga ugyanis berekeszteni aznapra a szavazást. Tekintetével többször is végigpásztázta a kápolnát, meg-megállva azokon az arcokon, amelyeknek tulajdonosait árulóknak gyanította. Remélte, hogy az üzenete elég világos. A Sixtus-kápolna kéményéből hamarosan fölszálló fekete füst pontosan tükrözte Valendrea lelkiállapotát. NEGYVENNÉGY

MEDUGORJE, BOSZNIA-HERCEGOVINA 23 ÓRA 30 PERC Michener mély álomból riadt föl. Katerina mellette aludt. Kényelmetlen érzés futott végig rajta, de ennek nem volt köze ahhoz, hogy előzőleg szeretkeztek. Nem érzett bűntudatot amiatt, hogy ismét megszegte az égi parancsolatot, az viszont elborzasztotta, hogy amiért egész életében küzdött, az csupán ilyen keveset jelent neki. Lehet, hogy egyszerűen csak arról van szó, hogy a nő, aki most mellette fekszik, többet jelent a számára. Két évtizedig szolgálta az egyházat és Jakob Volknert. Drága öreg barátja azonban meghalt, most pedig éppen egy olyan új jövő van alakulóban a Sixtus-kápolnában, amelybe ő már nem tartozik bele. Szent Péter kétszázhatvannyolcadik utódját hamarosan megválasztják. És bár nagyon közel került a bíborosi föveghez, úgy tűnik, mégsem ez az ő sorsa, hanem valami egészen más. Egy újabb kényelmetlen érzés borzongatta meg – nyugtalanság és idegesség furcsa elegye. Az imént, álmában, megint hallotta Jasnát. Ne feledkezzen meg Bambergről... Imádkoztam a pápáért. A lelkének szüksége van az imáinkra. Akart ezzel valamit mondani? Vagy csupán meggyőzni akarta őt. Kimászott az ágyból. Katerina meg se moccant. A vacsorához több pohár sört is megivott, és az alkoholtól mindig elálmosodott. Kint még mindig dühöngött a vihar, az eső kopogott az ablaküvegen, időről időre villámok fénye árasztotta el a szobát.

Odakúszott az ablakhoz, és kinézett. Víz árasztotta el a szemközti épületek tetőit, és vastag sugárban ömlött lefelé, átbukva az ereszcsatornán. A csendes utca mindkét oldalán végig autók parkoltak. Egy magányos alak állt az esőáztatta járda közepén. Az arcára szögezte a tekintetét. Jasna! A nő fölfelé fordította az arcát, egyenesen az ő ablaka irányába. A látvány megriasztotta Michenert, és először el akarta takarni meztelenségét, noha gyorsan rájött, hogy Jasna onnan nyilván nem láthatja őt. A sötétítőfüggöny félig be volt húzva, közte és az ablaktábla között ott volt egy csipkefüggöny, az ablaküvegen pedig kívül folyt le az esővíz. Ő hátrább állt, a szoba sötét volt, kint pedig még sötétebb. De az utcai lámpák homályában látta, hogy négyemeletnyivel lejjebbről Jasna őt nézi. Valami arra ösztönözte, hogy fedje föl jelenlétét. Széthúzta a csipkefüggönyt. A nő jobb karjával hívogatón intett. Michener nem tudta, mit tegyen. A nő megint intett. Ugyanazt a ruhát és teniszcipőt viselte, mint korábban; az ázott ruha szorosan a testéhez tapadt. Hosszú hajából csurgott a víz, de úgy tűnt: a vihar cseppet sem zavarja. Megint hívogatón intett. Michener Katerina felé pillantott. Fölébressze? Aztán megint kinézett az ablakon. Jasna a fejét rázta, majd megint hívogatón intett. Az ördögbe! Csak nem olvas a gondolataiban? Aztán úgy döntött, hogy nincs más választása, és elkezdett öltözni.

Kilépett a hotel bejáratán. Jasna továbbra is ott állt az utcán. Villám cikázott fölöttük a sötét égen, és egy újabb esőhullám söpört végig rajtuk. Michener kinyitotta az esernyőjét. – Mit keres itt? – kérdezte a nőtől. – Ha meg akarja tudni a tizedik titkot, jöjjön velem! – Hová? – Mindig mindenre rá kell kérdeznie? Semmit sem tud a hit alapján elfogadni? – Zuhogó esőben, egy vihar kellős közepén állunk. – Megtisztítja a testet és a lelket is. Ez a nő megrémítette. Hogy miért? Nem tudta biztosan. Talán azért, mert kényszeresen megtette, amit mondott. – Ott áll a kocsim – mondta Jasna. Egy ütött-kopott Ford Fiesta kupé parkolt valamivel odább. Michener követte a nőt, és beültek a kocsiba. Kimentek a városból, és megálltak egy domb aljában lévő, teljesen üres parkolónál. A fényszóró megvilágított egy táblát, amelyen ez állt: Kereszt-hegy. – Miért ide jöttünk? – kérdezte Michener. – Fogalmam sincs. Meg akarta kérdezni, hogy mégis, kinek van, de aztán hagyta. Nyilvánvaló volt, hogy az egész a nő „előadása”, aki azt a maga szabályai szerint akarja végigcsinálni. Kikászálódtak az esőbe, és Michener követte a nőt egy ösvényhez. A talaj sáros volt, a kövek síkosak. – Fölmegyünk a tetejére? – kérdezte. Jasna hátrafordult. – Hová máshova?

Megpróbált visszaemlékezni valamire a Keresztheggyel kapcsolatban abból az információözönből, amit az idegenvezető a buszon rájuk zúdított. Több mint 480 méter magas, és a tetején egy kereszt van, amelyet az 1930-as években emelt a helyi egyházkerület. Bár semmi köze nem volt a jelenésekhez, a hegytetőre mászás hagyományosan része volt a „medugorjei zarándoklatnak”. Ma este azonban senki nem volt ott. Michener sem volt túl lelkes, hogy 480 méterrel magasabbra kerüljön, egy zivataros-villámló vihar közepette. Jasna viszont közömbösnek tűnt, ő pedig – furcsa módon – éppen a nő bátorságából merített magának erőt. Ez lenne a hit? A fölfelé mászást erősen nehezítették a körülötte lefelé zúduló patakocskák. Ruhája átázott, a cipője a sárba ragadt, az egyedüli fényt pedig csak a villámok jelentették. Kinyitotta a száját, és engedte, hogy az eső végigfolyjék a nyelvén. Fölötte megdördült az ég. Úgy tűnt, mintha a vihar középpontja pontosan a feje fölött lenne. Húszpercnyi erőteljes mászás után tűnt csak föl a hegy teteje. Sajgott a combja, a lábikrái majd szétrobbantak. Az orra előtt meredezett a körülbelül tizenkét méter magas, fehér kereszt sötét körvonala. Betonalapján virágcsokrok birkóztak a széllel. Több koszorút már odább sodort a vihar. – A világ minden tájáról jönnek ide – mondta Jasna, a koszorúkra mutatva. – Fölmásznak ide, lerakják csokraikat, és imádkoznak a Szűzanyához. Pedig ő itt

sosem jelent meg. Mégis jönnek. Csodálatra méltó a hitük. – És az enyém nem? – Magának nincs hite. A lelke veszélyben van. A nő hangja tárgyilagosan csengett, mint egy feleségé, aki azt mondja a férjének, hogy vigye ki a szemetet. Az ég úgy dörgött, mint amikor egy nagydobot vernek. Már várta a villámot, amely nemsokára kék-fehér fényével darabokra szaggatta a sötét égboltot. Úgy döntött, hogy szembeszáll a látnokkal. – Miben kéne hinni? Maga semmit sem tud a vallásról. – Én csak Istenről tudok. A vallás az ember műve. Azt meg lehet változtatni, ki lehet forgatni, akár teljesen el is lehet vetni. Az Úr azonban más. – De az ember Isten hatalmát hívja segítségül vallásának igazolására. – Ez semmit sem jelent. Az olyan embereknek, mint maga, meg kell mindezt változtatniuk. – Hogyan lennék erre képes pont én? – Hittel, a hit megtartásával, Urunk imádásával, az Ő kéréseinek teljesítésével. A maga pápája megpróbálta megváltoztatni a dolgokat. Folytassa az ő erőfeszítéseit! – Már nem vagyok abban a helyzetben, hogy bármit is tehessek. – Ugyanabban a helyzetben van, amilyenben Krisztus is volt, és Ő megváltoztatott mindent. – Miért vagyunk itt? – Ma éjjel jelenik meg utoljára a mi Nagyasszonyunk. Azt mondta nekem, hogy jöjjek ide, ebben az órában, és hogy magát is hozzam. Látható jelét fogja adni a jelenlétének. Ezt akkor ígérte meg, amikor először jött

el, most pedig megtartja az ígéretét. Higgyen ebben a pillanatban – és ne csak majd később, amikor már minden egyértelmű lesz. – Pap vagyok, Jasna, engem nem kell megtéríteni. – Maga kételkedik, de semmit sem tesz a kétségek eloszlatására. Magának mindenkinél nagyobb szüksége lenne a megtérésre. Itt az idő az üdvözülésre. A megtérésre. Ezt mondta nekem ma a Szűzanya. – Mit akart mondani Bamberg említésével? – Tudja azt maga jól. – Ez nem válasz. Mondja ki, hogy mit. Az eső még szaporábban zuhogott. Egy széllökés miatt tűszúrásként érzékelte az arcába vágódó vízcseppeket. Becsukta a szemét. Amikor kinyitotta, Jasna már térdelt, imára kulcsolt kézzel, ugyanolyan mereven a távolba függesztett, kifejezéstelen tekintettel, mint délután. A sötét égre bámult. Michener melléje térdelt. A nő most nagyon törékenynek, sebezhetőnek tűnt, már egyáltalán nem az a kihívó látnok volt, aki mindenkinél többnek tartja magát. Michener is fölfelé nézett, de csak a kereszt sötét körvonalait látta. Egy villám egy pillanatra életet lehelt a képbe. Aztán a kereszt ismét sötétségbe burkolódzott. – Vissza tudok emlékezni. Tudom, hogy tudok – mondta a nő az égnek. Ismét mennydörgés robajlott végig az égen. Indulniuk kéne, gondolta Michener, de habozott közbelépni. Az egész lehet, hogy számára nem valós, de a nő számára igen.

– Boldogságos Szűzanyám, erről fogalmam sem volt – kiáltotta Jasna a szélbe. Vakító villámcsapás érte előttük a földet, a kereszt tűzgolyóként robbant szét, és a hőség teljesen elnyelte őket is. Michener teste a levegőbe emelkedett, és hátrarepült. Furcsa vibrálás futott végig a tagjain. A feje valami keménynek csapódott. Kavargó érzések száguldottak körbe az agyában, aztán szörnyű öklendezés szorította össze a torkát. A szeme káprázott. Megpróbált öntudatánál maradni, erővel összeszedni magát, de nem bírta. Aztán minden elsötétedett, és csend lett. NEGYVENÖT VATIKÁNVÁROS NOVEMBER 29., SZERDA 0 ÓRA 30 PERC Valendrea begombolta reverendáját, és elhagyta a Domus Sanctae Marthae-ban lévő szobáját. Államtitkárként ő kapta az egyik legtágasabb helyiséget, amelyet egyébként az a főpap használt, aki a szeminaristák hálóhelyeire felügyelt. Hasonló kiváltságban csak a camerlengo és a Bíborosi Kollégium vezetője részesült. Az elhelyezés nem olyan volt, mint amilyenhez szokott, de hatalmas előrelépés volt ahhoz képest, amikor még a konklávé azt jelentette, hogy a bíborosok szalmazsákon alszanak, és egy vödörbe vizelnek. A hálóhelytől a Sixtus-kápolnáig vezető út többszörösen védve volt. Ez jelentős változás volt az előző konklávéhoz képest, amikor a bíborosokat

autóbuszokkal szállították, majd bekísérték a szobájuktól a kápolnáig. Sokan berzenkedtek a kísérők ellen, ezért a vatikáni palota folyosóin kialakítottak egy teljesen elzárható útvonalat, amelyet kizárólag a konklávé résztvevői használhattak. A vacsora alatt Valendrea halkan odasúgta három bíborosnak, hogy találkozni akar majd velük, és ez a három főpap várt most rá a Sixtus-kápolnában, az oltárral szemben, a márványkapunál. Mögöttük, a lepecsételt bejárat másik oldalán, az előcsarnokban ott posztoltak a svájci gárdisták, készen arra, hogy azonnal kitárják a hatalmas bronzajtókat, amint fehér füst száll föl a kéményből. Senki nem gondolta, hogy ez éppen éjfél után történhetne meg, úgyhogy a kápolna ideális helynek tűnt egy diszkrét beszélgetéshez. Odament a három bíboroshoz, és nem adott nekik lehetőséget arra, hogy ők szólaljanak meg először. – Csak néhány dolgot szeretnék mondani. – A hangját szinte a suttogásig halkította. – Tudom, hogy ti hárman miket mondtatok az utóbbi napokban. Biztosítottatok a támogatásotokról, aztán meg titokban elárultatok. Hogy miért, azt csak ti tudjátok. Azt akarom, hogy a negyedik szavazás egyben az utolsó is legyen. Ha nem így lesz, egy év múlva már egyikőtök se lesz ennek a kollégiumnak a tagja. Az egyik bíboros mondani akart valamit, de Valendrea felemelt keze elhallgattatta. – Nem akarom azt hallani, hogy ti rám szavaztatok. Mindhárman Ngovit támogattátok. De ez reggeltől megváltozik. És még azt is akarom, hogy a holnapi első szavazás előtt térítsetek másokat is jó útra. Győzelmet

akarok a negyedik fordulóban, és ez csakis rajtatok múlik. – De hát ez képtelenség – mondta az egyik bíboros. – Az a képtelenség, hogy te miként úszhattad meg a spanyol igazságszolgáltatásnál az egyházi javak elsikkasztását. Ők egyértelműen tolvajnak tartottak, csak nem volt bizonyítékuk. Nekem megvan ez a bizonyíték, amit készségesen átadott egy ifjú señorita, akit nagyon is közelről ismersz. De ti ketten se legyetek túlságosan önelégültek! Rólatok is vannak hasonló bizonyítékaim, amelyek enyhén szólva nem hízelgőek rátok nézve. Tudjátok, mit akarok. Lássatok hozzá! Kérjétek a Szentlélek segítségét! Nem érdekel, hogyan csináljátok, csak érjétek el, amit akarok. Rómában maradásotok feltétele a siker. – És mi van, ha nem akarunk Rómában maradni? – kérdezte az egyik a háromból. – Inkább mennél börtönbe? Vatikáni megfigyelők imádják találgatni, hogy mi játszódhat le egy konklávén belül. Az archívum bővelkedik olyan újságbeszámolókban, amelyek azt ecsetelik, hogy istenfélő emberek hogyan viaskodtak a lelkiismeretükkel. A legutóbbi konklávén Valendrea azt tapasztalta, hogy sok bíboros azzal érvelt, hogy az ő viszonylagos fiatalsága hátrány, minthogy az egyház nemigen boldogul egy hosszú pápasággal. Öt-tíz év elegendő. Ennél több már gondokat okozhat. És volt igazság ebben az érvelésben. Az önkény és a csalhatatlanság ingatag elegy. Mindamellett lehetnek a változás alkotóelemei is. Szent Péter trónja a legmagasabb ülőhely, és egy erős pápát senki sem

hagyhat figyelmen kívül. Ő pedig ilyen pápa akart lenni, és nem hagyja, hogy három ilyen nyamvadt bolond meghiúsítsa ezt a tervet. – Csak azt akarom hallani, hogy holnap reggel hetvenhatszor az én nevemet olvassák föl. Ha erre várnom kell, annak meglesznek a következményei. Ma már türelmem végére értem. Nem ajánlom, hogy ez megismétlődjék. Ha legkésőbb holnap délután nem jelenik meg az én mosolygós arcom a Szent Péterbazilika balkonján, akkor nektek végetek van, még mielőtt a Domus Sanctae Marthae-ban lévő szobátokba visszaérnétek, hogy csomagoljatok. Ezzel megfordult és távozott, nem hagyva időt a bíborosoknak, hogy akár egy szót is szóljanak. NEGYVENHAT MEDUGORJE, BOSZNIA-HERCEGOVINA Michener szeme előtt villódzó fényekkel forgott a világ. A feje hasogatott, a gyomra liftezett. Megpróbált fölállni, de képtelen volt rá. Keserű epe íze ömlött szét a torkában, és a látása is időnként elhomályosult. Még mindig a szabad ég alatt volt, de már csak csendes eső verdeste átázott ruháját. Egy újabb mennydörgés jelezte, hogy az éjszakai vihar még mindig nem vonult el. Az orra elé emelte karóráját, de annyira káprázott a szeme, hogy sehogy sem tudta elolvasni a foszforeszkáló számokat. Megtapogatta a fejét, és hátul érzett egy jókora púpot. Eszébe jutott Jasna, és már éppen szólítani akarta, amikor éles fény hasított át az égen. Először úgy gondolta, hogy egy újabb villám, mint amilyen az imént is lecsapott, de ez a fénycsóva most valahogy kisebb

volt, és irányítottabbnak tűnt. Talán egy helikopter, gondolta, de nem hallott semmiféle zúgást, amint a fényes kék-fehér folt közeledett. A kép eléje úszott, alig egy-két méterre a talaj fölött. Zúgó fejétől és kavargó gyomrától még mindig nem tudott fölkelni, így hát csak feküdt a köves földön, és fölfelé meredt. A sugárzó fény erősödött. Melegség áradt mindenfelé, és őt is körülölelte. Fölemelte a kezét, hogy a szemét védje a fénytől, és az ujjai közti résen egy kép bontakozott ki. Egy asszony. Világoskék mintával díszített szürke ruhát viselt. Arcát fehér kendő keretezte, ami alól néhány hosszú aranybarna hajtincs kandikált elő. Tekintete nagyon kifejező volt, alakjának körvonala pedig a fehér, a kék és a halványsárga között váltakozott. Fölismerte az arcot és a ruhát. A szobor, amelyet nemrég Jasna lakásában látott! A fatimai Nagyboldogasszony! A sugárzás ereje csökkent, és bár Michener továbbra sem tudott semmire sem összpontosítani, ami tíz centinél távolabbra volt, az asszonyt tisztán látta. – Állj föl, Michener atya! – mondta a nő meleg és lágy hangon. – Meg... megpróbáltam... de... nem megy – dadogta. – Állj föl! Talpra lökte magát. A feje már nem kóválygott. A gyomra sem kavargott. Szembefordult a fénnyel. – Ki vagy te? – Nem tudod?

– Szűz Mária. – Úgy ejted ki a szavakat, mintha hazugság lenne, amit mondasz. – Nem ez a szándékom. – Nagyon dacos az ellenállásod. Már látom, miért lettél kiválasztva. – Kiválasztva? Mire? – Már régen mondtam a gyerekeknek, hogy hagyni fogok egy jelet mindazoknak, akik nem hisznek. – Szóval Jasna most már ismeri a tizedik titkot? Michener dühös volt magára, hogy egyáltalán föltette a kérdést. Már az is elég baj, hogy hallucinál, de most még társalog is a saját képzeletével! – Ő egy szent asszony. Azt tette, amit az Ég kért tőle. Mások, akik magukat nagyon istenfélőnek tartják, nem képesek erre. – XV. Kelemen? – Igen, Colin, én is ilyen vagyok. A hang elmélyült, és közben a kép is átalakult Jakob Volknerré. Teljes pápai díszöltözetben állt ott – vállkendővel, papi övvel, stólával, mitrával és palliummal – úgy, ahogy a temetésén volt látható. Jobbjában pásztorbotot tartott. A látványtól Michener visszahőkölt. Mi folyik itt? – Jakob? – Ne dacolj tovább az Éggel! Tedd meg azt, amire kértelek! Ne feledd, egy lojális szolgának mindig van mit mondani. Pontosan ezt mondta neki Jasna is. De hát miért is ne közölhetne vele a saját hallucinációja olyasmiket, amiket már előzőleg is tudott?

– Mi a sorsom, Jakob? A látomás átváltozott Tibor atyává. A pap pontosan úgy nézett ki, mint amikor először találkoztak az árvaházban. – Hogy jel legyél a világ számára. A vezeklés világítótornya. A hírnök, aki elmondja, hogy Isten nagyon is élő. Mielőtt megszólalhatott volna, a Szűzanya képe tért vissza. – Tégy úgy, ahogyan a szíved parancsolja. Abban nincs semmi rossz. De ne hagyd el a hitedet, mert a végén egyedül az marad neked. A látomás emelkedni kezdett, kápráztató fénygömbbé változott, majd beleolvadt az égbe. Minél távolabb került, Michener feje annál erősebben hasogatott. Amikor a fény végleg elenyészett, a világ ismét forogni kezdett vele, gyomra pedig vulkánként tört ki. NEGYVENHÉT VATIKÁNVÁROS 7 ÓRA Komor hangulatú volt a reggeli a Domus Sanctae Marthae étkezőjében. A bíborosoknak csaknem fele csendben ette a tojást, sonkát, gyümölcsöt és kenyeret. Sokan csak kávét vagy gyümölcslevet fogyasztottak, Valendrea viszont megpakolta tányérját a büféasztalnál. Meg akarta mutatni az egybegyűlteknek, hogy cseppet sem rázta meg mindaz, ami tegnap történt, legendás étvágya a régi. Az egyik ablak melletti asztalnál ült, néhány bíboros társaságában. Ezek sokfelől jöttek: Ausztráliából, Venezuelából, Szlovákiából, Libanonból és Mexikóból.

Kettőt közülük szilárd támogatójának tudott, a másik három viszont valószínűleg a még mindig bizonytalankodó tizenegy körébe tartozott. A szeme sarkából megpillantotta Ngovit, amint az belép az étkezőbe. A camerlengo élénk társalgást folytatott két bíborossal. Talán ő is azt igyekszik mutatni, hogy cseppet sem aggódik... – Alberto! – szólította meg az egyik bíboros az asztal túlfeléről. Ránézett az ausztrál főpapra. – Tarts ki ma! Egész este imádkoztam, és érzem, hogy ma délelőtt valami történni fog. Valendrea továbbra is higgadtan bámult rá. – Isten akarata visz minket mindig előre. Az egyetlen reményem az, hogy a Szentlélek ma velünk lesz. – Te vagy a logikus választás – mondta a libanoni bíboros, a kelleténél talán kissé hangosabban. Így van, ő az – mondta egy bíboros az egyik szomszédos asztalnál. Valendrea felpillantott, és látta, hogy az előző éjjeli hármakból a spanyol bíboros az. A köpcös férfi fölállt a székéből. – Ez az egyház elpuhult, erejét vesztette – mondta a spanyol. – Legfőbb ideje tenni valamit. Én még emlékszem arra, amikor a pápa neve tiszteletet parancsolt. Amikor a kormányok, beleértve még Moszkvát is, figyeltek arra, amit Róma tesz. Ma már kutyába se vesznek minket. Papjainknak tilos politikai tisztségeket vállalniuk. Püspökeinkre nyomást gyakorolnak, hogy semmiben ne foglaljanak állást. Az engedékeny, gyönge pápák tönkretesznek.

Fölállt egy másik bíboros, egy szakállas kameruni. Valendrea nem nagyon ismerte, de úgy gondolta, bizonyára Ngovi embere. – Szerintem XV. Kelemen nem volt gyönge. Az egész világon szerették, és rövid pápasága alatt is sokat tett. A spanyol fölemelte a kezét. – Nem vagyok tiszteletlen. És nem személyeskedtem. De arról van szó, hogy mi lenne a legjobb az egyháznak. Szerencsére van közöttünk egy olyan ember, akit a világban mindenütt tisztelnek. Valendrea bíboros kivételesen nagyszerű pápa lenne. Miért érnénk be kevesebbel? Valendrea tekintete megállapodott Ngovin. Ha a camerlengót sértette is az iménti megjegyzés, ennek semmi jelét nem mutatta. Ez egy olyan pillanat volt, amit szakértők később úgy jellemeznének: a Szentlélek átsuhant a termen, és megérintette a konklávét. Bár a pápai törvények tiltják, hogy a gyűlés összehívása előtt bárki is kampányoljon, ez a rendelkezés nem vonatkozott arra az időszakra, amikor a bíborosok már bezárkóztak a Sixtuskápolnába. Sőt tulajdonképpen az őszinte, nyílt vita volt a legfőbb célja a zárt tanácskozásnak. Valendreának tetszett a spanyol taktikája. Nem gondolta volna, hogy ez a fajankó képes ilyen nagyívű játékra is. – Nem gondolom, hogy Ngovi bíborossal „kevesebbel érnénk be” – mondta végül a kameruni bíboros. – Ő Isten szolgája. És az egyház szolgája. Semmit nem lehet a szemére vetni. Kiváló pápa lenne. – És Valendrea talán nem? – tört ki a francia bíboros, és talpra ugrott.

Valendrea csodálta a jelenetet: az egyház főpapjai, díszes ruháikban, amint nyíltan vitáznak egymással! Máskor mindegyikük ment volna a maga útjára, hogy elkerülje a konfrontációt. – Valendrea fiatal. Az egyháznak éppen őrá van szüksége. Nem a ceremóniák és a szónoklatok teszik a jó vezetőt. Az illetőnek a karaktere az, amit a hívek követnek. Ő pedig már bizonyította a jellemét. Több pápát is szolgált... – Pontosan ezt mondom én is – vágott közbe a kameruni bíboros. – Nem szolgált egyetlen egyházkerületben sem. Hány gyónást hallott már? Hány temetést bonyolított már le? Hány hívét ajánlotta már valahová? Szent Péter trónjára pásztori gyakorlattal bíró vezető kell! Lenyűgöző volt ennek a kameruninak a bátorsága. Valendrea nem gondolta volna, hogy ebbe a skarlátszínű ruhába bújtatva még létezhet ilyen egyenes gerinc. Ez az ember ösztönösen is a rettegett „pásztori tapasztalatot” hozta szóba. Jól megjegyezte magának, hogy ezt a bíborost a következő években nagyon szemmel kell majd tartania. – Mit számít az? – kérdezte a francia bíboros. – A pápa nem pásztor. Ezt a jelzőt csak a kisiskolások társítják hozzá. Csupán egy érv, amit annak indoklására használunk, hogy miért erre az emberre szavaztunk, és miért nem arra. De az egész semmit sem jelent. A pápa egy irányító. El kell vezetnie ezt az egyházat, és ahhoz, hogy megértse és irányítani tudja a Kúriát, ismernie kell annak működését. Valendrea ezt mindannyiunknál jobban ismeri. Voltak már pásztor-pápáink. Nekünk most vezetőre van szükségünk.

– De lehet, hogy túlságosan is jól ismeri az észjárásunkat – vetette közbe az archívumvezető bíboros. Valendrea majdnem összerezzent. A bíboros volt a szavazásra jogosultak legidősebb tagja. Az ő véleménye bizonyára nagy súllyal esik latba a bizonytalankodó tizenegyeknél. – Magyarázd meg – kérte a spanyol. A levéltáros ülve maradt. – A Kúria máris túl sok minden felett gyakorol hatalmat. Mindannyian panaszkodunk a bürokráciára, de nem teszünk ellene semmit. Miért? Mert kielégíti a szükségleteinket. Falat emel közénk és mindazon dolgok közé, amelyeket nem szeretnénk, ha bekövetkeznének. Olyan könnyű mindenért a Kúriát hibáztatni! És egy pápa, aki már belegyökeredzett ebbe az intézményrendszerbe, miért akarna ezen változtatni? Persze, lennének változások, hiszen minden pápa toldozgat-foltozgat, de egyikük sem rombolt, majd épített. – Az öregember tekintete megállapodott Valendreán. – Különösen nem az, aki maga is ennek a rendszernek a szülötte. Föl kell tennünk magunknak a kérdést: Valendreában meglenne ehhez a bátorság? – Kis szünetet tartott. – Szerintem nem. Valendrea kihörpintette kávéját. Aztán lassan letette a csészét az asztalra, és nyugodtan így szólt az archívumvezetőhöz: – Számomra egyértelműnek tűnik, hogy eminenciád kire voksol. – Azt akarom, hogy az utolsó szavazatom ne vesszen kárba.

Valendrea udvariasan biccentett. – Ez eminenciád joga. Én pedig ebbe a világért sem szólnék bele. Ngovi a terem közepére lépett. – Talán elég volt a vitából. Azt javaslom, fejezzük be a reggelit, és térjünk a kápolnába. Ott majd részletesebben is megbeszélhetjük a dolgokat. Senki nem tiltakozott. Valendreát kellemesen felizgatták az iménti megnyilatkozások. Egy kis szemléltető előadás csakis jót tehet. NEGYVENNYOLC MEDUGORJE, BOSZNIA-HERCEGOVINA 9 ÓRA Katerina aggódni kezdett. Már egy órája fölébredt, és Michener nem volt sehol. A vihar elvonult, a reggel pedig felhős és meleg volt. Először arra gondolt, hogy a férfi talán lement kávézni, de amikor megnézte az ebédlőben, ott sem találta. Megkérdezte a recepcióst, de a nő nem tudott semmit. Azt gondolva, hogy talán a Szent János-templomhoz mehetett, Katerina is odasétált. De ott sem találta sehol. Nem volt Colinra jellemző, hogy ne mondaná meg, hová megy, ráadásul a táskája, a pénztárcája és az útlevele is a szobában maradt. Katerina most ott állt a zsúfolt téren, a templom előtt, és azon vívódott magában, hogy odamenjen-e az egyik katonához segítséget kérni. Már érkeztek a buszok, mindegyik egy csomó új zarándokot hozva. Az utcákon a forgalom már kezdett akadozni, ahogy a boltosok kipakolták portékáikat.

Az estéjük gyönyörű volt, az éttermi beszélgetés izgató, ami pedig utána következett, az még inkább. Már eldöntötte, hogy Alberto Valendreának nem fog semmit sem mondani. Azért jött Boszniába, hogy Michenerrel legyen, nem azért, hogy kémkedjen. Hadd gondoljon róla Ambrosi meg Valendrea azt, amit akar! Egyszerűen csak örült, hogy itt lehet. Már nem is igazán érdekelte, hogy folytatja-e az újságírást. Elmegy majd Romániába, és a gyerekekkel foglalkozik. Így a szülei büszkék lehetnek majd rá. És ő is saját magára. Végre tesz valami jót is. Korábban neheztelt Michenerre az elvesztegetett évekért, de mostanra belátta, hogy mindezért ő is hibás. Ráadásul az ő hibája a nagyobb. Michener szereti az Istenét és az egyházát. Ő meg csak saját magát. De mostantól mindez megváltozik. Majd tesz róla. A vacsoránál Michener azon borongott, hogy még soha, egyetlen lelket sem sikerült megmentenie. Talán tévedett. Talán éppen ő az első. Átment az úton, és betért az információs irodába. Ott senki sem találkozott egy Michenerhez hasonló férfival. Ténfergett egy kicsit a járdán, be-benézegetve a boltokba, azzal a hátsó gondolattal, hogy talán megtudja, hol lakik a többi látnok. Gondolt egyet, és arrafelé indult, amerre tegnap jártak, elhaladt a fehér díszvakolatú, vörös cserepes tetejű házak sora mellett, egészen Jasna lakhelyéig. Odament a házhoz, és bekopogtatott. Senki nem nyitott ajtót. Visszatért az utcára. A sötétítőfüggönyök elhúzva. Várt egy kicsit, hátha lát valamit bent, de semmi sem

mozdult. Észrevette, hogy Jasna autója már nem parkol a ház mellett. Visszaindult a hotelhoz. Az utca túloldalán, az egyik házból egy asszony szaladt ki, horvátul kiáltozva. – Ez szörnyű! Rettenetes! Jézusom, segíts! Katerina aggodalma hirtelen fölerősödött. – Mi a baj? – kiáltotta, a tőle telhető legjobb horvátsággal. Az idős nő megtorpant. Szemében pánik tükröződött. – Jasna! A hegyen találtak rá. Őt és a keresztet is villámcsapás érte. – Jól van? – Nem tudom. Most látják el. Az asszony már-már a hisztériáig kiborult. Patakzott a könny a szeméből. Folyamatosan hányta magára a kereszteket, szorongatta a rózsafüzért, és zokogva ismételgette az üdvözlégyet: – Jézus anyja, mentsd meg! Ne hagyd meghalni! Ő egy szent! – Ennyire nagy a baj? – Már alig lélegzett, amikor rátaláltak. Egy gondolat villant át Katerina agyán. – Egyedül volt? Az asszony meg se hallotta, csak mormolta imáit, hogy az Úr mentse meg Jasnát. – Egyedül volt? – kérdezte Katerina ismét. Az asszony végre meghallotta a kérdést. – Nem. Egy férfi is volt ott. Nagyon rossz bőrben. Mint Jasna. NEGYVENKILENC

VATIKÁNVÁROS 9 ÓRA 30 PERC Valendrea fölfelé haladt a lépcsőn, a Sixtus-kápolna felé, és úgy vélte, hogy a pápai cím már csak karnyújtásnyira van. Már csupán egy kenyai bíboros állt ennek útjában, aki ragaszkodott ahhoz a hibás politikához, amit egy öngyilkos pápa folytatott. Ha csak rajta múlna, és lehet, hogy ez már ma meg is valósul, akkor Kelemen földi maradványait eltávolítják a Szent Péter-bazilika alagsorából, és elszállítják Németországba. Ezt könnyen meg is teheti, hiszen Kelemen végakarata – amelynek szövegét egy héttel ezelőtt nyilvánosságra hozták – egyértelműen arról szól, hogy szeretné, ha Bambergben temetnék el. A gesztust ráadásul úgy lehetne magyarázni, hogy az egyház így tiszteleg halott pápájának emléke előtt. Ez a megoldás biztos, hogy pozitív visszhangot váltana ki, ráadásul megszabadítaná a megszentelt vatikáni földet egy gyönge lélek porhüvelyétől. Elégedetten gondolt vissza a reggelinél lezajlott jelenetre. Ambrosinak az utóbbi években tett erőfeszítései kezdték meghozni gyümölcsüket. A lehallgatókészülék Paolo ötlete volt. Eleinte izgult, hogy fölfedezhetik, de Ambrosinak igaza lett. Meg kell jutalmaznia Paolót. Sajnálta, hogy nem hozhatta magával a konklávéra, de Ambrosinak kint kellett maradnia, hogy összeszedje a lehallgatókészülékeket, mialatt a választás zajlik. Ez volt a tökéletes idő erre a munkára, minthogy most az egész Vatikán gyakorlatilag álomba merült, minden szem és fül csakis a Sixtuskápolnára tapadt.

Fölért a keskeny márványlépcső tetejére. Ngovi a lépcsősor végén állt, láthatóan várakozva. – Eljött az ítélet napja – mondta neki, amikor az utolsó fokra hágott. – Ez csak az egyik nézőpont. A legközelebb álló bíboros is vagy tizenöt méternyire volt tőlük, a lépcsőn pedig mögötte senki sem jött. A bíborosok többsége már a kápolnában volt. Valendrea az utolsó pillanatig várt a belépéssel. – Nem fognak hiányozni a talányos megfogalmazásaid. Sem Kelemen rejtvényei. – A találós kérdésekre adott válaszok azok, amelyek engem igazán érdekelnek. – Minden jót neked Kenyában! Élvezd a jó időt! Elindult a kápolna felé. – Nem fogsz győzni – mondta Ngovi. Valendrea megfordult. Nem tetszett neki a magabiztosság a férfi képén, de nem tudta megállni, hogy megkérdezze: – Miért? Ngovi nem válaszolt. Egyszerűen elviharzott mellette, és belépett a kápolnába. A bíborosok elfoglalták kijelölt helyüket. Ngovi az oltár előtt állt, és szinte jelentéktelennek tűnt Michelangelo Utolsó ítéletének színkavalkádjában. – Mielőtt elkezdjük a szavazást, mondanom kell valamit. Mind a száztizenhárom bíboros feléje fordult. Valendrea mély lélegzetet vett. Semmit sem tehetett. Ngovi még mindig teljes jogú camerlengo volt.

– Közületek néhányan úgy gondolják, hogy én lennék a legalkalmasabb arra, hogy kövessem a posztján nemrég elhunyt, szeretett szentatyánkat. Bár a bizalmatok nagyon is hízelgő, ezt el kell hárítanom. Ha engem választotok, nem fogom elfogadni. Ennek tudatában szavazzatok. Ezzel Ngovi ellépett az oltártól, és elfoglalta helyét a bíborosok között. Valendrea agyán átfutott: a Ngovit eddig támogató negyvenhárom emberből egy sem marad majd a férfi mellett. Inkább a nyerő csapathoz akarnak majd tartozni. Minthogy az, akit eddig követtek, letért az útról, most már az ő hűségük is új irányt kereshet. A szavazás ilyen előrehaladott állapotában már valószínűtlen, hogy egy harmadik jelölt is fölmerüljön. Valendrea gyorsan kiszámította, hogy csupán meg kell őriznie a maga ötvenkilenc támogatóját, és hagyni hozzájuk csapódni a vezér nélkül maradó Ngovi-csoport jó részét. Ezt pedig nem lesz nehéz elérni. Meg akarta kérdezni Ngovitól, hogy miért tette. A gesztusnak ugyanis nem volt értelme. Noha tagadta, hogy pápa szeretne lenni, valakinek mégis gondoskodnia kellett az afrikai negyvenhárom voksáról, Valendrea pedig holtbiztos volt abban, hogy ehhez a Szentléleknek semmi köze. Ez ugyanis egy emberek közötti, emberek által rendezett és emberek által megharcolt küzdelem volt. Az ő környezetébe tartozók egyike nyilvánvalóan ellenség volt, még ha álcázta is magát. A főkolompos címére nagy eséllyel pályázhatott a levéltáros bíboros, akinek ehhez megvolt az alkata és a

tudása is. Valendrea remélte, hogy Ngovi erejét nem az ő elutasítása jelentette. Mert neki lojalitásra és lelkesedésre lesz szüksége a következő években, miközben az árulókat meg kell leckéztetnie. Ez lesz Ambrosi első feladata. Mindenkinek meg kell értenie, hogy drágán meg kell fizetni a rossz választásért. Mindazonáltal hinnie kellett a vele átellenben ülő afrikainak is. Nem fogsz győzni. Nem. Ngovi csupán tálcán kínálta föl neki a pápaságot. De ez kit érdekel? A győzelem ténye a fontos. A szavazás egy órán át tartott. Ngovi meglepő bejelentése után úgy tűnt, mindenki szeretné már befejezni ezt a konklávét. Valendrea nem jegyezte le az eredményt, csak magában számolta, hányszor hangzik el az ő neve. Miután hetvenhatodszor is kimondták a nevét, már nem is figyelt. Csak akkor nézett az oltár felé, amikor a szavazatszámlálók kihirdették, hogy százkét szavazattal megválasztották. Sokszor elgondolta már, hogy milyen érzés lesz ez a pillanat. Mostantól ő határozza meg, hogy több mint egymilliárd katolikus mit higgyen, vagy mit ne. Többé egyik bíboros sem utasíthatja vissza, hogy engedelmeskedjék a parancsának. Szentatyának fogják szólítani, és halála napjáig minden igényét kielégítik. Ebben a pillanatban a bíborosok ujjongani vagy éppen meglapulni szoktak. Néhányan még el is hagyják a kápolnát, hogy nyilvánvalóvá tegyék egyet nem értésüket. Tudta, hogy most minden szem rá szegeződik. Már nem Alberto Valendrea bíboros volt, Firenze püspöke, a Szentszék államtitkára.

Hanem pápa. Ngovi az oltárhoz ment. Valendrea tudta, hogy az afrikai most fogja elvégezni utolsó teendőjét camerlengóként. Rövid ima után Ngovi csendben a középhajó közepére sétált, és megállt vele szemben. – Igen tisztelt bíboros uram, elfogadod-e pápává választásodat, ami az egyházi előírásoknak megfelelően ment végbe? Ezekkel a szavakkal köszöntötték több évszázad óta a győztest. Tekintetét belefúrta Ngovi metsző pillantásába, és megpróbálta kitalálni, hogy a camerlengo most vajon mire gondol. Miért utasította vissza a jelöltséget, noha nagyon jól kellett tudnia, hogy az általa megvetett vetélytársat szinte biztosan pápává választják? Ismeretei szerint ez a férfi meggyőződéses katolikus volt. Olyasvalaki, aki mindent elkövet azért, hogy megvédje az egyházat. Nem gyáva. Mégis kitért egy harc elől, amelyben talán még győzhetett is volna. De most száműzte ezeket a zavaró gondolatokat, és jól hallhatóan válaszolt: – Elfogadom. Évtizedek óta először hangzott el olaszul a válasz erre a kérdésre. A bíborosok talpra ugrottak, és tapsolni kezdtek. Az elhunyt pápa fölötti gyászt most az új pápa éltetése váltotta fel. Valendrea maga előtt látta, ahogy az ajtók előtt a megfigyelők felfigyelnek az üdvrivalgásra, annak első jelére, hogy valami eldöntetett. Figyelte, ahogyan az egyik szavazatszámláló a kandalló felé viszi a szavazócédulákat. Néhány másodperc múlva fehér füst

fog felszállni az ég felé, a téren pedig örömujjongásban törnek ki az emberek. A rivalgás lassan elhalt. Még egy kérdés következett. – Milyen néven ismerjenek majd? – kérdezte Ngovi latinul. Síri csend telepedett a kápolnára. A névválasztás sokat elárult arról, hogy mi várható majd. I. János Pál azzal jelezte szándékát, hogy két közvetlen elődjének nevét vette föl, amivel jelezni akarta, hogy igyekszik olyan jóságos lenni, mint János, és egyúttal olyan komoly és szigorú lenni, mint Pál. II. János Pál hasonló üzenetet küldött azzal, hogy elődjének kettős nevét választotta. Valendrea már évek óta töprengett, hogy milyen nevet válasszon, és több népszerű „jelöltje” is volt: Ince, Benedek, Gergely, Gyula, Sixtus. Jakob Volkner a német elődje miatt hajlott végül a Kelemen felé. Valendrea azonban azt akarta, hogy névválasztása félreérthetetlenül jelezze: visszatért a császár-pápák kora. – II. Péter. A kápolnában elakadt a lélegzet. Ngovinak azonban arcizma sem rándult. Az eddigi kétszázhatvanhét pápa között volt már huszonhárom János, hat Pál, tizenhárom Leó, tizenkét Piusz, nyolc Sándor, és még rengeteg más. De csupán egyetlen Péter. Az első pápa. Péter vagy, erre a kősziklára építem egyházamat. Az ő csontjai alig néhány méterre innen nyugszanak, a kereszténység legszentebb épülete alatt. Ő volt a katolikus egyház első és leginkább tisztelt szentje. Két évezred alatt egyetlen pápa sem választotta az ő nevét.

Valendrea fölállt a székéből. A színlelés ideje lejárt. Minden szertartást szabályosan lefolytattak. Megválasztását megerősítették, ő azt hivatalosan elfogadta, és bejelentette a nevét. Most már ő volt Róma püspöke, Jézus Krisztus földi helytartója, az apostolok hercege, Pontifex Maximus, akit a római katolikus egyházon belül megillet a legfőbb bírói szék, a római tartomány érseke, metropolitája, Olaszország prímása, a Nyugat pátriárkája. Isten szolgáinak szolgája. A bíborosok felé fordulva megismételte, hogy senki se érthesse félre. – Azt választottam, hogy II. Péter néven ismerjenek meg – mondta olaszul. Senki nem szólt egy szót sem. Aztán a tegnap esti bíborosok egyike elkezdett tapsolni. Lassanként egyre többen csatlakoztak hozzá. Hamarosan mennydörgő tapsvihar töltötte be a kápolnát. Valendrea boldogan élvezte a dicsőséget, amit immár senki sem vehetett el tőle. Az örömét azonban két dolog is tompította kissé. Az a mosoly, amely lassanként eluralkodott Maurice Ngovi arcán, meg az, hogy a camerlengo is csatlakozott a tapsolókhoz. ÖTVEN MEDUGORJE, BOSZNIA-HERCEGOVINA 11 ÓRA Katerina az ágy mellett ült, és nem vette le a szemét Michenerről. Még élénken élt az emlékezetében az iménti látvány, ahogyan a férfit ájultan becipelik a

kórházba. Most már nagyon is tudatában volt annak, hogy mit jelentene számára az elvesztése. Utálta magát azért, hogy becsapta a férfit. De el fogja mondani neki az igazságot. Remélhetőleg megbocsát majd neki. Gyűlölte magát, hogy engedett Valendrea követelésének. Bár talán szüksége is volt erre a lökésre, hiszen különben a büszkesége és a haragja megakadályozta volna őt abban, hogy újból fölfedezze Michenert. Első találkozásuk, három hete, a Szent Péter téren, katasztrofális volt. Valendrea ajánlatai egyértelműen megkönnyítették a dolgot, de nem tették helyeselhetővé. Michener lassan kinyitotta a szemét. – Colin! – Kate? – A férfi megpróbált összpontosítani. – Itt vagyok. – Hallak, de nem látlak. Mintha a víz alatt próbálnék látni. Mi történt? – Villám. Belecsapott a hegy tetején lévő keresztbe. Jasna és te túl közel voltatok. A férfi fölemelte a kezét, és megdörzsölte a homlokát. Ujjaival óvatosan végigsimította a horzsolásokat és zúzódásokat. – Ő jól van? – Úgy tűnik. Ő is elájult, mint te. Mit kerestetek ott? – Majd később. – Rendben. Most igyál egy kis vizet. Az orvos azt mondta, hogy innod kell. – Katerina a férfi ajkához tartotta a poharat, ő meg ivott néhány kortyot. – Hol vagyok?

– A helyi kórházban, amelyet a kormány a zarándokoknak tart fenn. – Megmondták, hogy mi bajom van? – Nincs agyrázkódásod. Csak túl közel voltál több ezer volthoz. Ha még egy kicsit közelebb lettetek volna, most mindketten halottak lennétek. Semmid se törött el, de a fejed hátsó részén van egy jókora púp meg néhány seb. Nyílt az ajtó, és egy középkorú, szakállas férfi lépett be. – Na, hogy van a beteg? – kérdezte angolul. – Én vagyok az a doktor, aki kezelte önt, atyám. Hogy érzi magát? – Mintha egy lavina sodort volna el – válaszolta Michener. – Érthető. De rendbe jön. Kisebb sérüléseket szerzett, de a koponyája nem törött be. Javaslom, hogy alaposan vizsgáltassa ki magát, amikor hazatér. A körülményeket figyelembe véve pedig igazán szerencsésnek nevezheti magát. Rövid vizsgálat és néhány jó tanács után az orvos távozott. – Honnan tudta, hogy pap vagyok? – Én azonosítottalak. Halálra rémítettél. – Mi van a konklávén? – kérdezte Michener. – Tudsz valamit? – Miért is nem csodálkozom, hogy ez az első gondolatod? – Téged nem érdekel? Tulajdonképpen ő is kíváncsi volt. – Egy órával ezelőtt még nem volt semmi újság.

Katerina előrenyúlt, és megfogta Michener kezét. A férfi feléje fordította a fejét. – Bárcsak látnálak! – Szeretlek, Colin! – Jobban érezte magát, hogy kimondta. – Én is szeretlek, Kate! Már évekkel ezelőtt kellett volna mondanom. – Így van! – Sok mindent másként kellett volna csinálnom. Csak azt tudom, hogy azt akarom: a jövőbeni életem része legyél. – És Róma? – Megtettem már mindent, amit ott akartam. Elegem van belőle. Romániába akarok menni, mégpedig veled. Katerina szemét elfutotta a könny. Örült, hogy a férfi nem látja őt sírni. Letörölte a könnyeit. – Oda fogunk menni – mondta, azon igyekezve, hogy a hangja ne remegjen. A férfi erősebben szorította a kezét. Katerinát boldoggá tette ez az érzés. ÖTVENEGY VATIKÁNVÁROS 11 ÓRA 45 PERC Valendrea fogadta a bíborosok gratulációit, aztán kilépett a Sixtus-kápolnából egy hófehér terembe, amelyet Könnyek szobája néven ismernek. Itt lógtak szépen elrendezve a Gammarelli-házból való öltözékek. Maga Gammarelli is ott állt, készenlétben. – Hol van Ambrosi atya? – kérdezte Valendrea az egyik várakozó paptól.

– Itt vagyok, szentatyám – lépett be a szobába Ambrosi. Valendrea fülének mennyeien hangzott ez a megszólítás hűséges csatlósa ajkáról. A konklávé titkossága megszűnt, amint a bíborosok kiléptek a kápolnából. A bejárati ajtót kitárták, közben pedig már fehér füst gomolygott a palota fölött. Mostanra már az egész épületben a II. Péter nevet ismételgették. Az emberek majd ámulnak a névválasztásán, a szakértők pedig a merészségén. Most az egyszer tán még a szavuk is elakad. – Mostantól te vagy a pápa személyi titkára – mondta, miközben a fején át lehúzta magáról a skarlátvörös bíborosi ruhát. – Ez az első rendeletem. És el is mosolyodott, hogy a bizalmasan tett ígéretét, íme, azonnal be is váltotta. Ambrosi fejét meghajtva fogadta el a kinevezést. Valendrea odalépett a tegnap már meglesett ruhákhoz. – Ez az öltözék jó lesz. A szabó lekapta a jelzett ruhát, és odakínálta Valendreának: – Santissimo Padre! Valendrea elégedetten fogadta a csak a pápáknak kijáró megszólítást, és figyelte, amint összehajtogatják korábbi, bíborosi reverendáját. Azt majd kitisztítják és becsomagolják, és a hagyományok szerint az ő halála után a Valendrea-klán legidősebb tagja örökli majd. Fölvette a fehér vászon reverendát, és begombolta. Gammarelli letérdelt, és a szegélyét elkezdte feltűzni és összefércelni. Most még nem lesz tökéletes, de a következő néhány órára elég. Estére pedig már elkészül a valóban a Valendrea méreteire szabott öltözék.

Valendrea megigazította magán a reverendát. – Egy kicsit feszes. Igazítsa ki! Gammarelli föltépte a fércet, és újból nekilátott az ideiglenes varrásnak. – Azért legyen elég erős a férc! – A legkevésbé sem szerette volna, ha most bármi is széthullik. Mihelyt a szabó végzett, Valendrea leült egy székre. Az egyik pap eléje térdelt, és elkezdte lehúzni a cipőjét és a zokniját. Máris élvezte, hogy ezentúl alig kell majd bármit is saját kezűleg csinálnia. Hoztak egy pár fehér zoknit és piros bőrcipőt. Ellenőrizte a méretet. Tökéletes. Intett, hogy föl lehet húzni a lábára. Felállt. Egy fehér zucchettót nyújtottak át neki. Régen, amikor a főpapok még tonzúrát borotváltak a koponyájukra, ez a sapkaféle védte a fejbőrüket télen. Manapság a főpapság ruhatárának elengedhetetlen része volt. A tizennyolcadik század óta a pápáét nyolc háromszögletű fehér selyemdarabból illesztették össze. Valendrea megfogta a sapka két szélét, majd, mint ahogyan egy császár koronázza meg önmagát, a fejére illesztette. Ambrosi egyetértőn mosolygott. Itt az ideje, hogy megmutassa magát a világnak. De előbb még valamit el kell intéznie. Valendrea kiment az öltözőszobából, és ismét belépett a Sixtus-kápolnába. A bíborosok a kijelölt helyükön álltak. Az oltár elé egy trónust állítottak. Peckesen odasétált, és leült, aztán tíz egész másodpercet várt, mielőtt kimondta: – Üljetek le!

A következő szertartás szükséges része volt a pápaválasztó procedúrának. Mindegyik bíborosnak előre kellett jönnie, térdet hajtania és megölelnie az új pápát. Intett a rangidős bíboros-püspöknek, aki az ő támogatója volt, és aki föl is állt, hogy megkezdje a szertartást. II. János Pál szakított azzal a hosszú ideje fennálló szokással, hogy a pápa ülve fogadja a főpapok köszöntését, és állt, amíg a Kollégium „végiggratulálta”. Most viszont új idők kezdődnek, és jobb, ha ehhez minél hamarabb hozzászoknak. Tulajdonképpen még örülhetnek is, hiszen a régebbi századokban az is a rituálé része volt, hogy meg kellett csókolni a pápa cipőjét. Ülve maradt, és úgy nyújtotta gyűrűjét az alázatos csókra. Ngovi nagyjából a procedúra közepe táján került sorra. A férfi letérdelt, majd a felkínált gyűrűért nyúlt. Valendrea észrevette, hogy az ajka nem érintette az aranygyűrűt. Ngovi ezután fölállt, és elsétált. – Nem is gratulálsz? – kérdezte Valendrea. Ngovi megtorpant, és visszafordult. – Legyen az uralkodásod olyan, amilyet érdemelsz! Legszívesebben megleckéztette volna a pimasz disznót, de most nem volt alkalmas sem az idő, sem a hely. Talán ez is volt Ngovi célja, hogy azonnal valamilyen arrogáns reakciót provokáljon ki. Így hát erőt vett magán, és csak ennyit mondott: – Ezt most jókívánságnak veszem. – Csakis!

Amikor az utolsó bíboros is eltávozott az oltártól, Valendrea fölállt. – Mindannyiótoknak köszönöm. Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni az egyházért. Most pedig, azt hiszem, eljött az ideje, hogy megmutassam magam a világ előtt. Végigmasírozott a főhajón, át a márványkapun, majd kidübörgött a kápolna főbejáratán. A királyi és a hercegi csarnokon keresztül átment a bazilikába. Szerette ezt az útvonalat, mert a falakon függő hatalmas festmények jól mutatták a pápai hatalom felsőbbrendűségét a többi, ideiglenes hatalommal szemben. Kilépett a központi árkádos folyosóra. Körülbelül egy óra telt el a megválasztása óta, és a pletykák és találgatások most már egy járvány sebességével terjedtek. A Sixtus-kápolnából már elegendő egymásnak ellentmondó információ szivárgott ki ahhoz, hogy senki se lehessen biztos semmiben. És ezt így is fogja tartani a jövőben. A zavarodottság kiváló fegyver, persze csak akkor, ha ennek a zűrzavarnak ő maga a forrása. Már magának a névnek a kiválasztása is rengeteg találgatást kell hogy előidézzen. Sem a híres harcos pápák, sem az utóbbi több mint száz évben megválasztott felszentelt diplomaták nem merték megtenni ezt a lépést. Elért a fülkéhez, amelyből ki lehetett jutni az erkélyre. De még nem lépett ki. Előbb a levéltárvezető bíborosnak mint a rangidős bíboros diakónusnak kellett a balkonon megjelennie, aztán a pápának, majd utána a Bíborosi Kollégium elnökének és a camerlengónak. Odalépett az ajtóban álló levéltáros bíboroshoz, és a fülébe súgta:

– Megmondtam, eminenciás uram, hogy türelmes leszek. Most pedig teljesítsd az utolsó kötelességedet. Az öregember szeme semmit sem árult el. Nyilván már úgyis tudta, mi vár rá. A levéltáros bíboros egyetlen szó nélkül kilépett az erkélyre. Ötszázezer ember hördült föl egyszerre. A mellvéd előtt egy mikrofon állt, a levéltárvezető odalépett, és azt mondta: – Annuntio vobis gauduium magnum. Ezt az „örömteli bejelentést” mindig latinul kellett megtenni, de Valendrea természetesen tisztában volt a szavak igazi jelentésével. Van pápánk! A tömeg óriási lelkesedésben tört ki. Valendrea nem látta a tömeget, de az emberek jelenlétét érezni lehetett. A levéltáros bíboros ismét beleszólt a mikrofonba: – Cardinalem Sancta Romanae Ecclesia... Valendrea. Fülsiketítő ováció. Egy olasz ül Szent Péter trónjára! A „Viva! Viva!” kiáltások egyre erősödtek. A levéltáros megállt, és egy pillantást vetett hátra. Valendrea látta, hogy a tekintete fagyos. Az öregembernek láthatóan nem tetszett, amit most ki kellett mondania. Végül a levéltárvezető bíboros visszafordult a mikrofonhoz: – Qui sibi imposuit nomen... A szavak visszhangoztak a téren. A választott név... – Petrus II. A szavak úgy visszhangoztak ide-oda a hatalmas téren, mintha az oszlopsorok tetején lévő hatalmas szobrok egymásnak ismételgetnék, döbbenten azt kérdezve,

hogy jól hallották-e. A tömeg egy pillanatig ízlelgette a nevet, aztán megértette. Az ováció fölerősödött. Valendrea az erkélyajtó felé indult, de észrevette, hogy csak egy bíboros követi. Megfordult. Ngovi nem mozdult a helyéről. – Jössz? – Nem. – Camerlengóként ez a kötelességed. – Ez inkább a szégyenem. Valendrea tett egy lépést visszafelé, a szobácska belsejébe. – A kápolnában elsiklottam a pimaszságod fölött. Ne tegyél próbára ismét! – Miért, mit teszel? Börtönbe vetsz? Elkobzod a vagyonomat? Megfosztasz a rangomtól? Már nem élünk a középkorban. A mellettük álló bíboros láthatóan zavarban volt. Valendrea feltétlen hívének számított, így szükség volt egy kis erőfelmutatásra. – Majd később számolok veled, Ngovi! – Isten meg majd veled! Ezzel az afrikai megfordult, és elment. Valendrea nem hagyhatta, hogy tönkretegyék ezt a pillanatot. Az ottmaradt bíboros felé fordult. – Induljunk, eminenciás uram! És kilépett a napfénybe, karjait ölelőn kitárva a sokaság felé, amely ujjongva viszonozta a forró köszöntést. ÖTVENKETTŐ MEDUGORJE, BOSZNIA-HERCEGOVINA 12 ÓRA 30 PERC

Michener már jobban érezte magát. Látása kitisztult, feje és a gyomra is kezdett megnyugodni. Most már látta, hogy egy sárga salaktéglás szobácskában helyezték el. Egy csipkefüggönyös ablakon keresztül beszűrődött a világosság, de kilátni nem lehetett. Az ablakkeret fáját vastagon bekenték festékkel. Katerina elment, hogy megnézze, mi van Jasnával. Az orvos ugyanis róla egy szót sem szólt, így csak remélhették, hogy rendben van. Nyílt az ajtó. – Jasna jól van – mondta Katerina. – Úgy tűnik, végül is mindketten elég messze voltatok. Csak néhány jókora dudort szereztetek a fejetekre. – Az ágy mellé állt. – És van még más újságom is. A férfi fölnézett rá, és boldog volt, hogy ismét látja szép arcát. – Valendrea lett a pápa. Láttam a tévében. Éppen akkor fejezte be beszédét a tömegnek a Szent Péter téren, ígéretet tett arra, hogy az egyházat visszatéríti a gyökereihez. És képzeld: a II. Péter nevet választotta! – Románia egyre szebbnek tűnik. A nő félénken elmosolyodott. – Szóval, mondd csak: megérte fölmászni a hegytetőre? – Ezt hogy érted? – Mit műveltetek ott ketten múlt éjszaka? – Féltékeny vagy? – Inkább kíváncsi. A férfi belátta, hogy valamiféle magyarázattal tartozik. – Állítólag meg akarta mondani nekem a tizedik titkot. – A vihar kellős közepén?

– Ne kérd, hogy racionális magyarázatot adjak! Fölébredtem, ő meg ott állt az utca közepén, rám várva. Kísérteties volt. De úgy éreztem, mennem kell. Elhatározta, hogy nem szól a hallucinációjáról, bár továbbra is élesen emlékezett a látomásra, mint egy álomra, amelytől nem tud szabadulni. Az orvos azt mondta, hogy órákon át volt eszméletlen. Vagyis bármit látott vagy hallott, az csak mindannak a megnyilvánulása lehetett, amiről az elmúlt hónapokban tudomást szerzett. A két férfialak továbbra is nyomasztóan hatott az agyára. No de a Nagyboldogasszony? Valószínűleg ő is csak annak a leképezése, amit tegnap Jasna házában tapasztalt. Vagy mégsem? – Nem tudom, Jasna mit gondolt. Azt mondta nekem, hogy ha meg akarom tudni a titkot, akkor vele kell mennem. Így hát vele mentem. – Nem tűnt kissé furcsának a helyzet? – Ez az egész nagyon furcsa. – Ide jön. – Ezt hogy érted? – Jasna azt mondta, hogy ide jön hozzád. Már készülődött, amikor eljöttem tőle. Nyílt az ajtó, és egy idősebb nő egy kerekes széket gördített be a szűk szobába. Jasna fáradtnak tűnt. A homloka és a jobb karja be volt pólyálva. – Látni akartam, hogy jól van-e – mondta gyenge hangon. – Én ugyanezt kérdeztem magáról. – Azért vittem oda magát, mert a Nagyboldogasszony erre kért. Nem akartam semmi rosszat.

Most először volt emberi érzés a hangjában. – Nem hibáztatom magát semmiért. Én döntöttem úgy, hogy megyek. – Úgy hallottam, a kereszt tartósan megsérült. Egy megfeketedett hasítás fut végig a fehér szárán. – Ez lenne maga szerint a jelzés az ateisták számára? – kérdezte Katerina, cseppnyi gúnnyal a hangjában. – Fogalmam sincs – felelte Jasna. – Talán a híveknek szóló mai üzenet majd tisztáz mindent. – Katerina eltökéltnek tűnt, hogy nem hagyja békén. Michener rá akart szólni, hogy fogja vissza magát, de tudta, hogy a nő aggódott, és most egész tehetetlenségét a legkönnyebb célpontra zúdítja. – A Szűzanya utoljára jött el. Michener elnézte az előtte ülő nő alakját. Az arca szomorúságot tükrözött, szemét szorosan összehúzta, arckifejezése egészen más volt, mint tegnap. Huszonvalahány éve állítólag rendszeresen beszélt az Isten anyjával. Akár valóság volt ez, akár nem, számára rendkívüli jelentőséggel bírt. Most mindennek vége, és jól látszott, hogy ez mennyire fáj neki. Michener úgy gondolta, bizonyára hasonlatos lehet egy nagyon közeli szerettünk elvesztésekor érzett gyötrő fájdalomhoz – soha többé nem hallja már azt a hangot, vége a tanácsoknak és a vigasznak. Mint nála, amikor a szüleit vesztette el. Meg Jakob Volknert. A nő szomorúsága hirtelen őrá is átragadt. – A Szűzanya az éjjel, a hegytetőn fölfedte előttem a tizedik titkot.

Michener fölidézte magában azt a keveset, amit meghallott akkor a nő szavaiból. Vissza tudok emlékezni. Tudom, hogy tudok. Boldogságos Szűzanyám, erről fogalmam sem volt. – Leírtam, amit mondott. – Jasna egy összehajtogatott papírlapot nyújtott feléje. – A Szűzanya mondta, hogy adjam ezt oda magának. – Mondott egyebet is? – Csak ezt, aztán eltűnt. – Jasna a kerekes szék mögött álló nő felé intett. – Visszamegyek a szobámba. Gyógyuljon meg, Michener atya! Imádkozni fogok magáért. – Én pedig magáért, Jasna – mondta a férfi, és komolyan is gondolta. A nő elhagyta a szobát. – Colin, ez a nő egy csaló. Nem látod? – Katerina hangja egyre erőteljesebb lett. – Nem tudom, mi ő, Kate. Ha csaló, akkor is jóindulatú. Hisz abban, amit mond. És még ha az egész csalás volt is, most már vége. Nincs több látomás. Katerina a papírlapra mutatott. – Elolvasod? Ezúttal nem tiltja semmilyen pápai parancs. Igaz. Kihajtogatta a lapot. De ahogy megpróbált a papírra koncentrálni, megfájdult a feje. Odanyújtotta a lapot a nőnek. – Nem tudom. Olvasd föl nekem! ÖTVENHÁROM VATIKÁNVÁROS 13 ÓRA

Valendrea a fogadóteremben állt, és fogadta az államtitkársági alkalmazottak gratulációit. Ambrosi már jelezte azt a kívánságát, hogy a papok és titkárok többségét áthelyeztesse a pápai hivatalba. Valendrea nem ellenezte. Ha azt várja el Ambrositól, hogy gondoskodjék minden szükségletéről, akkor az a legkevesebb, hogy hagyja, ő válassza ki közvetlen beosztottjait. Reggel óta Ambrosi csak szórványosan, rövid időre távozott mellőle, kötelességtudón ott állt az erkély mögött, amikor ő a Szent Péter téren összegyűlt tömeghez intézte szavait. Ambrosi aztán átnézte a rádiós és tévés tudósításokat, amelyek többsége pozitív kicsengésű volt, különösen Valendrea mottóválasztását illetően, és a kommentátorok egyetértettek abban, hogy az ő ideje valóban jelentős pápai uralkodás lehet. Valendrea úgy gondolta, hogy tán még magának Tom Kealynek is elakadt a szava, amikor ő kimondta a II. Péter nevet. Nem lesz több sztárpap az ő uralkodása alatt! A papság majd azt teszi, amit ő parancsol nekik. Ha nem, ki lesznek rúgva – elsőként Kealy. Már ki is adta az utasítást Ambrosinak, hogy azt az eszementet a hét vége előtt meg kell fosztani papi gallérjától. És lesznek itt még más változások is! A tiarát, a pápai süveget ismét előveszik, a koronázási ceremóniával együtt. Fanfárok fognak harsogni a megjelenésekor. Hívek és kivont kardú őrök fogják megint kísérni őt a liturgiákon. És a hordozható trónszéket is előveszik ismét. Mindezek többségét VI. Pál hagyta el – néhány megtévelyedés a rengeteg jó döntés közepette, vagy talán mindez válasz volt az

akkori időkre? De Valendrea most korrigálni fogja ezeket a tévedéseket. Az utolsó gratulálok is elvonultak, ezért intett Ambrosinak, aki közelebb lépett. – Van valami dolgom – súgta. – Vess véget ennek! Ambrosi a tömeg felé fordult. – A szentatya éhes, minthogy reggel óta nem evett semmit. És mindannyian tudjuk, hogy a mi pápánk tudja élvezni az ételeket. Egyetértő nevetés hullámzott végig a termen. – Akikkel még nem tudott személyesen beszélni, azoknak találok majd egy időpontot, még a mai nap folyamán. – Áldjon meg az Úr mindannyiótokat! – mondta Valendrea. Követte Ambrosit a fogadóteremtől egészen az államtitkári irodáig. A pápai lakosztály ajtajáról fél órája vették le a pecsétet. Ebből a harmadik emeleti irodájából már sok holmiját átszállították a negyedik emeletre. A következő napokban végigjárja majd a múzeumokat és az alagsori raktárakat. Már adott Ambrosinak egy listát azokról a tárgyakról, amelyeket kinézett magának a lakosztálya díszítésére. Büszke volt előrelátására. Az utóbbi órákban hozott döntéseinek többségét már jó előre kigondolta, a hatás pedig most az volt, hogy ez a pápa rátermett, megfelelő módon cselekszik a megfelelő időben. Miután bementek eddigi irodájába és becsukták az ajtót, Ambrosihoz fordult.

– Kerítsd elő a levéltárvezető bíborost! Mondd meg neki, hogy negyedóra múlva legyen a Riserva előtt. Ambrosi meghajolt, és távozott. Valendrea belépett az irodájából nyíló fürdőszobába. Még mindig feldúlt volt Ngovi szemtelensége miatt. De az afrikainak igaza volt. Nemigen tehetett ellene semmit, azon kívül, hogy áthelyezteti valahová, Rómától jó messzire. Ez viszont nem lenne okos dolog. Ez a mindjárt-ex-camerlengo meglepően sok támogatót szerzett. Ostobaság lenne túl hamar lecsapni rá. Most türelemre van szükség. De ez nem jelenti azt, hogy megfeledkezne Maurice Ngoviról. Vizet fröcskölt az arcára, majd letörölte. Nyílt az iroda ajtaja, és Ambrosi jött be rajta. – A levéltárvezető vár. Ledobta a törülközőt a márványpultra. – Jó. Akkor gyerünk! Kisietett az irodából, és lement a földszintre. A svájci gárdisták döbbent tekintetéből kiolvasta, hogy nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy a pápa előzetes figyelmeztetés nélkül arra jár. Belépett a levéltárba. Az olvasóterem és a raktárhelyiség üres volt. Senki sem léphetett be oda, amióta Kelemen meghalt. Valendrea belépett a nagyterembe, és átment a mozaikpadlón, a vasrácsos kapuhoz. A bíboros-levéltáros a kapu előtt állt. Ambrosin kívül senki más nem volt ott. Odament az öregemberhez. – Szükségtelen mondanom, hogy a szolgálataidra többé nem lesz szükség. A helyedben én nyugdíjba vonulnék. A hét vége előtt tűnj el!

– Az íróasztalomat már kiürítettem. – Nem felejtettem el a mai reggelinél tett megjegyzéseidet. – Ne is tedd! Amikor mindketten ott állunk majd az Úr színe előtt, akkor kérlek is, hogy ismételd meg őket. Legszívesebben fölpofozta volna a szájaló öreget. Ehelyett azonban csak ezt kérdezte: – Nyitva van a széf? Az öregember bólintott. Valendrea Ambrosihoz fordult. – Várj itt! Oly sokáig parancsoltak mások a Riservában! VI. Pál, II. János Pál, XV. Kelemen. Meg ez a nyomorult archívumvezető! De többé már nem! Berontott, megragadta a fiók fogóját, és kinyitotta. Láthatóvá vált a fadoboz. Kivette, és odavitte ahhoz az asztalhoz, amelynél VI. Pál is ült évtizedekkel azelőtt. Fölnyitotta a fedelét, és két összehajtott papírlapot látott benne. Az egyik, a láthatóan régebbi, a fatimai harmadik titok első része volt – Lucia nővér keze írásával –, és a hátoldalán jól látszott a Vatikán jelzése 2000-ből, amikor az üzenetet nyilvánosságra hozták. A másik, az újabb, Tibor atya 1960-as fordítása volt, szintén megjelölve. De kellene lennie egy harmadik papírlapnak is! Tibor atya nemrégiben készített faksziméléjének, amelyet maga Kelemen helyezett a dobozba. Hol lehet? Most azért jött, hogy bevégezze a munkát. Hogy megvédje az egyházat és megőrizze annak épségét. De a papír eltűnt.

Kirohant a Riservából, és egyenesen a levéltárosnak rontott. Megragadta az öregember reverendáját. Teljesen elborította a düh. A bíboros arcára kiült a döbbenet. – Hol van? – sziszegte az arcába. – Mi... miről... beszélsz? – dadogta az öregember. – Nem vagyok tréfás kedvemben. Hol van? – Semmihez se nyúltam. Az Istenem előtt esküszöm rá! Látta, hogy a levéltárvezető őszintén beszél. Vagyis nem itt rejlett a probléma. Elengedte az öreg reverendáját, a bíboros pedig láthatóan rémülten lépett hátra. – Tűnj el innen! – vetette oda a levéltárosnak. Az öregember villámgyorsan eltűnt. Egy gondolat villant át Valendrea agyán. Kelemen! Az a péntek éjszaka, amikor a pápa eltűrte, hogy ő megsemmisítse a felét annak, amit Tibor atya küldött korábban. Azt akartam, tudd, mi vár rád. Miért nem próbáltad megakadályozni, hogy elégessem azt a papírt? Majd meglátod. És amikor kérte a maradékot, Tibor fordítását... Nem, Alberto, az a dobozban marad. Félre kellett volna söpörnie azt a nyomorultat, és megtenni azt, amit kell, tekintet nélkül arra, hogy alkalmas-e a pillanat. Most már mindent tisztán látott. A fordítás sosem volt a dobozban. Egyáltalán, biztos, hogy létezett? Igen, ez kétségtelen. És Kelemen azt akarta, hogy ő tudja ezt.

Most pedig meg kell találnia. Ambrosihoz fordult. – Menj Boszniába! Hozd vissza Colin Michenert! Nincs kifogás, nincs kivétel. Holnapra itt legyen! Mondd meg neki, hogy ha nem akar jönni, elfogatóparancsot adok ki ellene. – És mi a vád, szentatyám? – kérdezte Ambrosi, szinte gyakorlatiasan. – Hogy megmondhassam neki, ha kérdi. Valendrea egy pillanatig gondolkodott, aztán ezt mondta: – Bűnrészesség Andrej Tibor atya meggyilkolásában. ÖTVENNÉGY MEDUGORJE, BOSZNIA-HERCEGOVINA 18 ÓRA Katerina gyomra összeugrott, amikor meglátta a kórházba belépő Ambrosi atyát. Rögtön észrevette a friss bíbor szegélyt és a vörös derékszalagot a fekete gyapjúreverendán, ami azt jelezte, hogy viselőjét előléptették főpappá. II. Péter láthatóan nem késlekedett a tisztségek osztogatásának megkezdésével. Michener a szobájában pihent. Minden rajta elvégzett vizsgálat negatív eredménnyel zárult, ezért az orvos azt mondta, hogy holnapra már teljesen jól lesz. Úgy tervezték, hogy másnap délben elutaznak Bukarestbe. Ambrosi megjelenése azonban, itt, Boszniában csakis rosszat jelenthetett. Ambrosi is észrevette a nőt, és odament hozzá. – Úgy értesültem, Michener atya közel került a halálhoz. Katerinát bosszantotta ez a színlelt érdeklődés, ami egyértelműen a külső szemlélőknek szólt.

– Kapja be, Ambrosi! – Ügyelt arra, hogy a hangját letompítsa. – Ez a hírforrás kiszáradt. A pap gúnyos megvetéssel csóválta meg a fejét. – A szerelem tényleg mindent legyőz. De mindegy is! Már nem kérünk magától semmi többet. Katerina viszont igen. – Nem akarom, hogy Colin megtudjon bármit is magáról és rólam. – Ebben biztos vagyok. – Majd én elmondom neki. Értette? Ambrosi nem válaszolt. A Jasna által leírt tizedik titok ott lapult a nő zsebében. Már majdnem kihúzta a zsebéből, hogy Ambrosi képébe vágja a szavakat, de rájött, hogy az isteni szándékok valószínűleg csöppet sem érdeklik ezt az arrogáns csirkefogót. Hogy az üzenet Isten anyjától származik-e, vagy csak egy olyan nő sirámai, aki meg van győződve isteni kiválasztottságáról, ezt soha senki nem fogja tudni. De Katerina elgondolkodott azon, hogy az egyház és Alberto Valendrea miként tudják majd kimagyarázni a tizedik titkot, különösen azután, hogy a medugorjei előző kilencet elfogadták. – Hol van Michener? – kérdezte Ambrosi színtelen hangon. – Mit akar tőle? – Én semmit, de a pápája már más lapra tartozik. – Hagyják békén! – Hűha! A nőstény oroszlán a karmait meresztgeti! – Tűnjön el innen, Ambrosi! – Attól tartok, maga nem mondhatja meg nekem, hogy mit tegyek. A pápa személyi titkárának szava,

véleményem szerint, itt jóval nagyobb súllyal esik latba. Biztos, hogy sokkal inkább, mint egy állástalan újságíróé. Ambrosi megkerülte a nőt, aki azonban hirtelen eléje lépett. – Komolyan beszélek, Ambrosi. Tűnjön el! És mondja meg Valendreának, hogy Colinnak elege van Rómából. – Ő még mindig a római katolikus egyház papja, aki a pápa szolgálatában áll. Azt fogja tenni, amit mondok, különben szembe kell néznie a következményekkel. – Mit akar Valendrea? – Menjünk Michenerhez – mondta Ambrosi és mindent elmondok. Biztosíthatom, hogy érdemes lesz meghallgatni. Katerina lépett be először a szobába, majd mögötte Ambrosi. Michener fölült az ágyban, és arca eltorzult látogatója láttán. – II. Péter üdvözletét hozom – mondta Ambrosi. – Megtudtuk, hogy mi történt... – ...és csakis azért utazott ide, hogy tolmácsolja mélységes aggodalmukat. Ambrosi arca meg se rezdült. Katerina eltűnődött, hogy vajon már ezzel a kőarccal született-e, vagy az évek folyamán sajátította el ezt a technikát. – Tudjuk, miért jött Boszniába – mondta Ambrosi. – Engem azért küldtek, hogy kiderítsem, megtudott-e valamit a látnokoktól. – Semmit. Katerina elámult Michener hazudozási képességén. – Muszáj megpróbálnom kideríteni, igazat mond-e. – Tegyen, amit akar.

– A városban az a hír járja, hogy a tizedik titkot felfedték Jasna látnok előtt az éjjel, és hogy ezzel véget értek a jelenések. A papokat eléggé aggasztja ez a kilátás. – Nem jönnek többé turisták? Elapad a pénzforrás? – Katerina képtelen volt megállni, hogy megtegye ezt a megjegyzést. Ambrosi a nő felé fordult. – Jobb lenne, ha kint várakozna. Ezek egyházi ügyek. – Katerina nem megy sehova – mondta Michener. – Mindazok után, amit maga és Valendrea az utóbbi két napban tett, még azon aggódnak, hogy mi történik Boszniában? Miért? Ambrosi összefonta a kezét a háta mögött. – Itt én teszek fel kérdéseket. – Akkor bökje már ki! – A szentatya utasítása az, hogy térjen vissza Rómába. – Tudja, hogy mit mondjon a szentatyának! – Nahát, ezt a tiszteletlenséget! Mi legalább nem néztük le nyilvánosan XV. Kelement. Michener arca megkeményedett. – Azt hiszi, ezzel meghat? Maguk minden eszközzel próbálták gáncsolni mindazt, amivel ő próbálkozott. – Reméltem is, hogy maga nem lesz könnyű eset. Ambrosi hangneme nyugtalanította Katerinát. A pápai titkár ugyanis rendkívül elégedettnek tűnt. – Tájékoztatom, hogy ha nem hajlandó önként jönni, akkor az olasz kormány közvetítésével elfogatóparancsot adunk ki maga ellen. – Miről zagyvái itt? – kérdezte Michener.

– A bukaresti pápai nuncius tájékoztatta őszentségét arról, hogy maga találkozott Tibor atyával. Sérelmezte, hogy nem volt beavatva abba, amit maga és Kelemen csinált itt, bármi legyen is az. Most meg már a román hatóságok is szeretnének magával beszélni. Ők is, ahogy mi, arra kíváncsiak, vajon mit akarhatott a pápa ettől az idős paptól. Katerina torka összeszorult. Veszélyes vizekre kerültek. Michener azonban rendíthetetlennek tűnt. – Ki mondja, hogy Kelement érdekelte Tibor atya? Ambrosi vállat vont. – Maga? Kelemen? Kit érdekel? Csak az számít, hogy maga odament, találkozott vele, a román rendőrség pedig beszélni akar magával. A Szentszék mindezt megakadályozhatja vagy elősegítheti. Melyiket szeretné? – Nem érdekel. Ambrosi megfordult, és Katerina szemébe nézett. – És maga? Magát érdekli? A nő látta, hogy a gazfickó most játszotta ki az aduját. Michenernek vissza kell térnie Rómába, különben most rögtön meg fogja tudni, hogyan tudta ő oly könnyen megtalálni őt Bukarestben és Rómában egyaránt. – Mi köze van neki ehhez? – kérdezte gyorsan Michener. Ambrosi egy végtelennek tűnő pillanatig habozott. Katerina legszívesebben ugyanúgy fölpofozta volna, mint Rómában, de végül nem tett semmit. Ambrosi visszafordult Michenerhez. – Csak arra voltam kíváncsi, hogy ő mit gondol. Úgy tudom, román származású, és ismeri hazája rendőrségét.

Feltételezem, hogy a kikérdezési módszereikről talán jobb nem személyesen tapasztalatokat szerezni. – Elmondaná, honnan tud ennyi mindent róla? – Tibor atya beszélt a bukaresti pápai követtel. Elmondta neki, hogy Ms. Lew is jelen volt, amikor magával beszélt. Csupán utánanéztem az előéletének. Katerinát lenyűgözte Ambrosi magyarázata. Ha nem tudta volna, mi az igazság, maga is elhitte volna. – Hagyja őt ki ebből – mondta Michener. – Visszatér Rómába? – Visszamegyek. A férfi válasza meglepte Katerinát. Ambrosi helyeslőn bólintott. – Tudok egy repülőgépet Splitben. Mikor hagyja el a kórházat? – Reggel. – Legyen kész reggel hétre. – Ambrosi az ajtó felé indult. – Én pedig imádkozom ma este – egy pillanatra kivárt – a gyors gyógyulásáért. Kiment. – Ha tényleg imádkozik értem, akkor nagy bajban vagyok – mondta Michener, amint becsukódott az ajtó. – Miért egyeztél bele, hogy visszamégy? Csak blöffölt Romániával kapcsolatban! Michener lejjebb csúszott az ágyban, a nő pedig segített neki elhelyezkedni. – Beszélnem kell Ngovival. Tudnia kell, mit mondott Jasna. – Minek? Semmi sem hihető, amit az a nő leírt. Ez az egész titok nevetséges.

– Lehet. De ez a medugorjei tizedik titok, akár hiszünk benne, akár nem. Tájékoztatnom kell Ngovit. A nő megigazította a párnát. – Hallottál már a faxról? – Erről nem akarok vitatkozni, Kate. Különben is, kíváncsi vagyok, mi lehet olyan fontos Valendreának, hogy utánam küldje a kisinasát. Biztos, hogy valami nagyon fontosról van szó, és azt hiszem, tudom is, miről. – A fatimai harmadik titokról? A férfi bólintott. De az egésznek még mindig nincs semmi értelme. Azt a titkot már az egész világ ismeri. Katerinának eszébe jutott, mit mondott Tibor atya a Kelemennek küldött üzeneteiben. Tegyék azt, amit a Madonna mond... Mennyi intoleranciát tűrhet még el az Ég? – Ez az egész ésszel föl nem fogható – mondta Michener. Katerina tisztázni akart valamit. – Ambrosival mindig ellenséges viszonyban voltál? A férfi bólintott. – Nem értem, hogyan lehetett pap egy ilyen emberből. Valendrea nélkül soha nem kerülhetett volna Rómába. Ők aztán jól kiegészítik egymást! – Egy pillanatra megállt, elgondolkodott. – Bizonyára sok változás lesz. – Ez nem a te dolgod – mondta a nő, remélve, hogy Michener nem gondolta meg magát a jövőjükre vonatkozólag.

– Ne aggódj, nincsenek hátsó szándékaim. Csak azon töprengek, hogy a román hatóságok tényleg érdeklődnek-e irántam. – Ezt hogy érted? – Lehet, hogy csak ködösítés. Katerina zavartnak tűnt. – Kelemen küldött nekem egy e-mailt a halála éjszakáján. Ebben azt írta, hogy lehetséges, hogy Valendrea eltávolította az eredeti harmadik titok egy részét, még régen, amikor VI. Pál alatt dolgozott. A nő érdeklődve hallgatta. – Kelemen és Valendrea együtt ment be a Riservába a Kelemen halála előtti pénteken. Másnap pedig Valendrea előre nem tervezett útra indult Rómából. Katerina rögtön megértette a szavak jelentőségét. – Azon a szombaton, amikor Tibor atyát meggyilkolták? – Illeszd össze a darabkákat, és máris kirajzolódik a kép. A nő agyán átvillant Ambrosi képe, amint beletérdel a mellébe, kezét a nyaka köré kulcsolja. Vajon Valendreának és Ambrosinak van köze Tibor meggyilkolásához? El akarta mondani Michenernek, amit tudott, de rájött, hogy a szavai sokkal több kérdést vetnének föl, mint amennyire most hajlandó lenne válaszolni. Így inkább megkérdezte: – Lehetséges, hogy Valendreának köze lenne Tibor atya halálához? – Nem tudom biztosan. De képes lehet rá. Ahogyan Ambrosi is. Bár én továbbra is azt gondolom, hogy Ambrosi csak blöfföl. A Vatikán a legkevésbé sem akarná fölkelteni a figyelmet. Fogadni mernék, hogy az

új pápánk mindent megtesz majd, hogy ennek az ügynek a fénye ne vetülhessen rá. – De Valendrea megteheti, hogy ezt a fénycsóvát másra vetítse. Michener elértette. – Például rám. A nő bólintott. – Mi sem alkalmasabb erre, mint egy volt alkalmazott, akire mindent rá lehet kenni. Valendrea az egyik olyan fehér reverendát vette föl, amit a délután folyamán készített el a Gammarelli-ház. Igaza volt reggel – a méreteit följegyezték és nyilvántartásba vették, úgyhogy nem volt nehéz gyorsan elkészíteni a pontosan illeszkedő ruhadarabokat. A varrónők jó munkát végeztek. Nagyra értékelte a jó munkát, ezért magában megjegyezte, hogy Ambrosival majd egy hivatalos köszönőlevelet kell küldetni. Nem tudott Ambrosiról semmit, amióta Paolo elindult Boszniába. De nem volt kétsége afelől, hogy a barátja sikerrel teljesíti feladatát. Ambrosi tisztában volt azzal, hogy mi forog kockán, ő tette ezt számára világossá azon a bizonyos éjszakán, Romániában. Colin Michenert mindenképpen vissza kell hozni Rómába. XV. Kelemen okosan látta előre a dolgokat – ezt el kellett ismernie és nyilvánvalóan arra a következtetésre jutott, hogy őt majd Valendrea követi, ezért szándékosan eltüntette Tibor legutóbbi fordítását, tudván, hogy nem kezdheti pápaságát egy ilyen botránnyal fenyegető hiány árnyékában. De hol lehet az a papír? Michener biztosan tudja.

Fölberregett a telefon. A palota harmadik emeletén lévő hálószobájában volt. A pápai lakosztályt még mindig csak előkészítették. A telefon ismét csörgött. Zavarta, hogy megszakították a gondolatait. Már majdnem este nyolc volt. Éppen első hivatalos vacsorájához öltözött, amelyen megválasztását ünnepli a bíborosokkal, és meghagyta, hogy ne zavarják. A telefon megint megszólalt. Fölvette a kagylót. – Szentatyám, Ambrosi atya hívja, és azt kérte, hogy mindenképpen kapcsoljam. Azt mondja, fontos. – Rendben. Néhány kattanás után Ambrosi hangja hallatszott: – Megtettem, amire kért. – És hogyan reagált? – Holnap ott lesz. – És az egészségi állapota? – Semmi komoly. – Az útitársnője? – Továbbra is ugyanolyan elbűvölő. – Egyelőre hagyjuk is meg ilyennek! – Ambrosi korábban beszámolt neki a nő római támadásáról. Akkor a nő volt a legbiztosabb útjuk Michenerhez, de azóta a dolgok már megváltoztak. – Részemről ezt nem fenyegeti veszély. – Akkor holnap találkozunk – mondta Valendrea. – Jó utat! ÖTVENÖT VATIKÁNVÁROS NOVEMBER 30., CSÜTÖRTÖK

13 ÓRA Michener a Vatikán egyik kocsijának hátsó ülésén ült, Katerina mellette. Ambrosi elöl foglalt helyet, és az ő utasítására a kupolaív alatt hajtottak be a Szent Damaszkusz-udvarba. Egymásra zsúfolt ódon épületek vették körül őket, elfogva a kora délutáni napfényt, sötét indigószínű árnyékot vetve a kövezetre. Most először érezte magát kényelmetlenül a Vatikán falain belül. A most hivatalban lévők befolyásolták. Ellenségek. Óvatosnak kell lennie, meg kell válogatnia a szavait, és bármi történjék is, azon a lehető leggyorsabban túl kell esnie. Az autó megállt, és ők kiszálltak. Ambrosi egy szalonba vezette őket, amelyet három oldalról festett ólomüveg ablakok fogtak közre, s amelyben a lenyűgöző freskók alatt a pápák évszázadokon át fogadták vendégeiket. Követték Ambrosit folyosók és galériák labirintusán át, a falakon, a kandeláberek és gobelinek között olyan festmények sorakoztak, amelyeken ez vagy az a pápa különféle királyok vagy császárok hódolatát fogadja. Michener tudta, hová igyekeznek. Ambrosi megállt a bronzajtó előtt, amelyik a pápai könyvtárba vezetett, ahol korábban már Gorbacsov, Mandela, Carter, Jelcin, Reagan, Bush, Clinton, Rabin és Arafat is járt. – Ms. Katerina Lew az elülső csarnokban fog várakozni – mondta Ambrosi. – A kihallgatás alatt magukat senki sem fogja zavarni. Meglepő módon Katerina nem tiltakozott a kirekesztése miatt, hanem elsétált Ambrosival. Michener kinyitotta az ajtót, és bement.

Három ólomüveg ablakon áradt be a meg-megtört fény az ötszáz éves könyvespolcokra. Valendrea egy íróasztal mögött ült, amelyet a pápák már ötszáz éve használtak. Mögötte a falat egy Madonnát ábrázoló táblakép díszítette. Az íróasztal előtt, félig elfordítva, egy kárpitozott karosszék állt, de Michener tudta, hogy a pápa jelenlétében csak államfőknek van joguk leülni. Valendrea megkerülte az íróasztalt. A pápa előrenyújtotta a kezét, tenyérrel lefelé, és Michener tudta, hogy mit vár el tőle. Erősen a másik szemébe nézett. Eljött a behódolás pillanata. Vívódott magában, hogy mit tegyen, de aztán úgy döntött, hogy a diszkréció a jó taktika, legalábbis addig mindenképpen, amíg megtudja, hogy ez a démon mit akar tőle. Letérdelt tehát, és megcsókolta a gyűrűt, s rögtön észrevette, hogy a vatikáni ékszerészek máris egy újat készítettek. – Úgy hallottam, Kelemen előszeretettel kényszerítette hasonló gesztusra ő eminenciáját, Bartolo bíborost Torinóban. Tájékoztatni fogom a bíborost arról, hogy ön milyen gondosan tiszteletben tartja az egyházi protokollt. Michener fölállt. – Mit akar? – Nem tette hozzá, hogy szentatyám. – Hogy vannak a sérülései? – Ez nyilvánvalóan nem érdekli önt. – Mi győzhetné meg az ellenkezőjéről? – Ha tiszteletet tanúsított volna irántam az utóbbi három évben. Valendrea visszalépett az íróasztal felé.

– Úgy vélem, ki akar provokálni valamiféle megtorlást. De én nem veszek tudomást erről a hangnemről. Michener újból megkérdezte: – Mit akar? – Azt, amit Kelemen elvitt a Riservából. – Nem tudtam, hogy bármi is hiányzik onnan. – Nem vagyok most jókedvemben. Kelemen elmondott önnek mindent. Visszaemlékezett, mit mondott neki Kelemen. Megengedtem Valendreának, hogy elolvassa, mi van a fatimai ládikában... 1978-ban elvitte a Riservából a Szűzanya harmadik fatimai üzenetének egy részét. – Nekem úgy tűnik, ön a tolvaj. – Merész szavak a pápájára. Alá is tudja támasztani? Nem harapott rá a csalira. Hadd találgassa csak a gazember, hogy miről van tudomása! Valendrea feléje lépett. Úgy tűnt, nagyon jól érzi magát a fehér öltözékben. A kis sapkácska csaknem eltűnt dús hajában. – Nem kérem, Michener. Megparancsolom, hogy mondja meg, hol van az az írás. Volt valami kétségbeesett árnyalat a hangjában, amitől Michener elgondolkodott: vajon a Kelemen e-mailjében leírtak tényleg nem többek-e, mint egy halálra készülő, depressziós lélek zavaros gondolatai? – Egy perccel ezelőttig nem volt tudomásom arról, hogy bármi is eltűnt volna. – És ezt el is higgyem? – Higgyen, amit akar.

– Átnézettem már a pápai lakosztályt és Castel Gandolfót is. Magánál vannak Kelemen személyes tárgyai. Azokat is ellenőriztetni akarom. – Mi az, amit keres? Valendrea gyanakvó pillantást vetett rá. – Nem tudom eldönteni, hogy most őszintén beszél-e, vagy sem. Michener vállat vont. – Higgyen nekem. Őszinte vagyok. – Rendben. Tibor atya reprodukálta Lucia nővér harmadik fatimai üzenetét. Elküldte Kelemennek a saját kezű másolatát arról is, amit a kedves nővér papírra vetett, meg annak is, amit ő fordított. Nos, ez az újramásolt fordítás tűnt el a titkos levéltárból. Michener kezdte érteni. – Vagyis maga tényleg tudomást szerzett 1978-ban a harmadik titokról. – Csak vádat akarok emelni az ellen a pap ellen. Hol vannak Kelemen holmijai? – A bútorait odaadtam egy jótékonysági intézménynek. A többi megvan. – Átnézte már? – Természetesen – hazudta Michener. – És semmit sem talált Tibor atyától? – Elhinné, amit mondok? – Miért tenném? – Csak mert olyan rendes fickó vagyok. Valendrea egy pillanatra elhallgatott. Michener sem szólt semmit. – Mit tudott meg Boszniában?

Michenernek föltűnt a témaváltás. – Hogy viharban nem jó hegyre mászni. – Már látom, hogy Kelemen miért dédelgette magát. Gyors felfogóképesség, hozzá hasonlóan remek intellektus. – Egy pillanatra megállt. – És most válaszoljon a kérdésemre! Michener a zsebébe nyúlt, előhúzta Jasna feljegyzését, és átadta a papírlapot a pápának. – Ez a medugorjei tizedik titok. Valendrea elvette a papírt, és elolvasta. Mély levegőt vett, és tekintetét lassan Michenerre emelte. Mély horkantás hagyta el a pápa ajkát, majd Valendrea minden figyelmeztetés nélkül előreugrott, mindkét kezével megragadta Michener reverendáját, miközben a papírlapot változatlanul szorongatta. A szeméből vad harag sütött. – Hol van Tibor lemásolt fordítása? Michenert megdöbbentette a támadás, de sikerült megőriznie a nyugalmát. – Jasna szavainak nem tulajdonítottam nagy jelentőséget. Magát miért izgatja? – Az ő fecsegése érdektelen. Én Tibor atya fordításának másolatát akarom... – Ha ezek a szavak érdektelenek, akkor miért támadott rám? Valendrea is tudatára ébredt a helyzetnek, és elengedte Michenert. – Tibor fordítása az egyház tulajdona. Vissza akarom kapni.

– Akkor a svájci gárdistákat kéne megbíznia, hogy megtalálják. – Negyvennyolc órát kap arra, hogy átadja nekem. Ellenkező esetben letartóztatási parancsot adatok ki maga ellen. – Milyen váddal? – A Vatikán tulajdonának ellopása. És átadom a román rendőrségnek is. Nagyon érdekli őket, hogy miért látogatta meg Tibor atyát. – Szavai súlyosan koppantak. – Biztos vagyok benne, hogy érdekelni fogja őket a maga látogatása is. – Miféle látogatás? Valendreát abban a hitben kell tartania, mintha sokkal többet tudna a valóságosnál. – Maga elhagyta a Vatikánt azon a napon, amikor Tibort meggyilkolták. – Mivel úgy látom, mindenre tudja a választ, mondja meg nekem, hová mentem? – Eleget tudok. – Tényleg azt gondolja, hogy eredményes lehet ez a blöffje? Bele akarja keverni a pápát egy gyilkossági ügybe? Ez nem fog sikerülni. Michener megpróbálkozott egy újabb blöffel. – Nem volt egyedül. – Nahát, tényleg? Meséljen még! – Megvárom vele a rendőrségi kihallgatásomat. A románok le lesznek nyűgözve. Ezt garantálom. Valendrea arca elsötétült. – Fogalma sincs, mi forog itt kockán. Sokkal fontosabb, mint azt valaha is el tudná képzelni. – Mintha Kelement hallanám.

– Ebben éppen igaza volt – Valendrea egy pillanatra félrenézett, aztán visszafordult. – Kelemen elmondta magának, hogy végignézte, amint én elégetem annak egy részét, amit Tibor küldött neki? Ott állt mellettem a Riservában, és hagyta, hogy megsemmisítsem. És azt is tudomásomra hozta, hogy a Tibor által küldöttek többi része, Lucia nővér teljes üzenetének saját kezű másolata szintén ott van, a dobozban. Most pedig már nincs. Kelemen nem akarta, hogy ennek a papírnak bármi baja essék. Ennyit tudok. Úgyhogy magának adta. – Miért olyan fontos ez a fordítás? – Nincs szándékomban magyarázkodni. Mindössze a dokumentumot akarom visszakapni. – Honnan tudja, hogy egyáltalán ott volt? – Nem tudom. De az után a péntek éjszaka után senki nem ment be a Riservába, és Kelemen két nappal később meghalt. – Ahogyan Tibor atya is. – Mit jelentsen ez? – Amit akar. – Mindent meg fogok tenni azért, hogy ezt a dokumentumot megszerezzem. Keserű él volt a szavaiban. – Ezt el is hiszem. – Michener távozni akart. – El vagyok bocsátva? – Tűnjön el. De azt ajánlom, hogy jelentkezzen két napon belül, különben nem fog tetszeni a következő üzenetem. Michener eltöprengett, vajon kire vagy mire célozhat. A rendőrségre? Valaki másra? Nem tudta eldönteni.

– Gondolt már arra, hogy Ms. Lew hogyan találta meg ilyen könnyen Romániában? – kérdezte Valendrea, miközben Michener a kilincs felé nyúlt. Jól hallotta? Hogyan tudhat bármit is Katerináról? Megállt, és visszanézett. – Azért ment oda, mert én lefizettem, hogy megtudja, maga mit csinál ott. Michener megdöbbent, de semmit sem szólt. – És Boszniában is. Azért ment oda, hogy szemmel tartsa magát. Azt mondtam neki, hogy használja ki az adottságait, hogy a bizalmába férkőzzön, és ez láthatóan sikerült is neki. Michener nekirontott, de Valendrea előkapott egy kis, fekete távirányítót. – Egyetlen gombnyomás, és a svájci gárdisták betörnek ebbe a szobába. A pápa megtámadása rendkívül súlyos bűn. Michener megtorpant, és elfojtotta remegését. – Nem maga az első, akit egy nő jól átver. Aki nagyon okos. Úgyhogy most adok egy jó tanácsot. Vigyázzon, kiben bízik meg, Michener! Nagyon nagy a tét. Lehet, hogy ennek nincs tudatában, de talán én leszek az egyetlen barátja, amikor ez az egész véget ér. ÖTVENHAT Michener kiment a könyvtárból. Ambrosi kint várakozott, de nem kísérte őt tovább, az első csarnok felé, hanem csak annyit mondott, hogy a kocsi oda viszi őt, ahova akarja. Katerina egyedül ült egy díszes pamlagon. Michener megpróbált rájönni, mi motiválhatta a nőt, hogy elárulja

őt. Már korábban is eszébe jutott, milyen váratlanul talált rá Bukarestben, aztán meg megjelent a római lakásánál. Hinni akart abban, hogy mindaz, ami kettejük között történt, őszinte volt, de nem tudta kiverni a fejéből, hogy mégis csak színjáték volt az egész azért, hogy elszédítse őt, és így védtelenebb legyen. Eddig a környező alkalmazottaktól meg a lehallgatókészülékektől tartott. Ehelyett pedig éppen az az ember lett ellenségének meghosszabbított szeme és füle, akiben megbízott. Torinóban Kelemen figyelmeztette. Fogalmad sincs, milyen mélységekbe képes ereszkedni egy olyan ember, mint Alberto Valendrea. Úgy gondolod, hogy képes lehetsz megmérkőzni Valendreával? Nem, Colin. Te nem vagy vele egy súlycsoportban. Te túlságosan tisztességes vagy. Túlságosan megbízol másokban. A torka összeszorult, ahogy Katerinához közeledett. Lehet, hogy feszült arckifejezése elárulta a gondolatait is. – Elmondott mindent rólam, ugye? – A nő hangja lemondóan csengett. – Számítottál rá? – Ambrosi már majdnem megtette tegnap. Éreztem, hogy Valendrea meg is fogja tenni. Már nincs szükségük rám. Érzelmek cikáztak végig a férfin. – Semmit sem mondtam nekik, Colin. Abszolút semmit. Elfogadtam Valendrea pénzét, és elmentem Romániába és Boszniába. Ez igaz. De azért, mert én akartam, és nem azért, mert ők akarták. Én is felhasználtam őket, ahogyan ők engem.

A szavak jól hangzottak, de nem voltak elegendők ahhoz, hogy enyhítsék a fájdalmát. Csendesen megkérdezte: – Jelent valamit számodra az igazság? A nő beharapta az ajkát, és Michener észrevette, hogy remeg a jobb keze. A harag, amely ilyen konfrontációknál általában a reakciója volt, most nem mutatkozott rajta. Miután a nő nem válaszolt, Michener azt mondta: – Megbíztam benned, Kate. Olyasmiket mondtam neked, amit soha nem mondanék senki másnak. – És én nem éltem vissza ezzel a bizalommal. – Hogyan hihetnék neked? – Pedig nagyon is akart. – Mit mondott Valendrea? – Eleget ahhoz, hogy most erről beszéljünk. Michener gyorsan számolt. A szülei meghaltak, Jakob Volkner szintén. Most meg Katerina elárulta. Életében először tényleg egyedül volt, és hirtelen teljes súlyával rászakadt a tudat, hogy nem kívánt gyermekként született egy intézetben, ahol elszakították az anyjától. Elveszettnek érezte magát, és nem volt kihez fordulnia. Amikor Kelemen meghalt, úgy hitte, hogy ez a most előtte álló nő lesz majd a válasz a jövőre. Még arra is hajlandó lett volna, hogy hátat fordítson élete negyedszázadának, hogy szerethesse őt, és viszontszeressék. De mindezek után ez hogyan lenne lehetséges? Néhány feszült másodperc telt el. Kínos, zavart csöndben. – Rendben van, Colin – mondta végül a nő. – Megértettem. Elmegyek.

Megfordult. Cipőjének sarka hangosan kopogott a márványpadlón, ahogy elsétált. Michener mondani akarta, hogy rendben. Ne menj el! Állj meg! De nem volt képes kiejteni ezeket a szavakat. A férfi elindult az ellenkező irányba, le a földszintre. Nem akarta igénybe venni az Ambrosi által felajánlott kocsit. Ettől a helytől már semmit sem akart, csak azt, hogy hagyják békén. Engedély és kíséret nélkül tartózkodott a Vatikánban, de az arca olyannyira ismert volt, hogy a svájci gárdistáknak eszükbe sem jutott megkérdőjelezni ottlétének jogosságát. Egy hosszú folyosó végére ért, amelyet mindkét oldalon világtérképek és földgömbök szegélyeztek. Előtte, a szemben lévő ajtónál Maurice Ngovi állt. – Hallottam, hogy itt vagy – mondta Ngovi, amint Michener közeledett hozzá. – Azt is tudom, mi történt Boszniában. Jól vagy? Michener bólintott. – Később akartalak fölhívni. – Beszélnünk kell. – Hol? Ngovi elértette, és intett, hogy kövesse. Szótlanul mentek a levéltárig. Az olvasótermek megint tele voltak növendékekkel, történészekkel és újságírókkal. Ngovi megkereste a bíboros levéltárvezetőt, és a három férfi bement az egyik olvasószobába. Mihelyt bezárult mögöttük az ajtó, Ngovi azt mondta: – Azt hiszem, ebben a helyiségben viszonylag nyugodtan beszélhetünk.

Michener az archívumvezetőhöz fordult. – Azt hittem, mostanra már munkanélküli lesz... – A hét végéig kell távoznom. Az utódom holnapután érkezik. Michener tudta, mit jelent az öregembernek ez az állás. – Sajnálom. De azt hiszem, jobb lesz így. – Mit akart tőled a pápánk? – kérdezte Ngovi. Michener az egyik karosszékbe huppant. – Azt hiszi, nálam van egy dokumentum, amely állítólag a Riservában volt korábban. Valami, amit Tibor atya küldött Kelemennek, és ami a fatimai harmadik titokkal kapcsolatos. Egy fakszimile vagy egy fordítás. De nekem fogalmam sincs, miről beszél. Ngovi különös pillantást vetett a levéltárosra. – Mi az? – kérdezte Michener. Ngovi elmesélte Valendrea előző esti látogatását a Riservában. – Mintha megőrült volna – mondta az archívumvezető. – Azt hajtogatta, hogy valami eltűnt a ládikából. Komolyan féltem tőle. Isten óvja ezt az egyházat! – Adott valamiféle magyarázatot? – kérdezte Ngovi. Az öreg elmondta nekik, amit a pápa mondott. – Azon a péntek éjjelen – mondta a leltárvezető bíboros –, amikor Kelemen és Valendrea együtt voltak a Riservában, valamit elégettek ott. Hamut találtunk a földön. – Kelemen nem mondott erről neked semmit? – kérdezte Michener. Az archívumvezető megrázta a fejét. – Egy szót sem.

Sok részlet kezdett már összeállni, de még mindig voltak kérdések. – Ez az egész ügy nagyon furcsa – mondta Michener. – Maga Lucia nővér ellenőrizte 2000-ben a harmadik titok eredetiségét, mielőtt János Pál nyilvánosságra hozta. – Ott voltam – bólintott Ngovi. – Az eredeti kéziratot a dobozban vitték a Riservából Portugáliába, ahol ő kijelentette, hogy a dokumentum ugyanaz, mint amit ő írt 1944-ben. De Colin! A dobozban csak két papírlap volt. Magam is ott voltam, amikor kinyitották. Volt egy eredeti kézirat, meg egy olasz fordítás. Semmi több. – De ha az üzenet hiányos lett volna, akkor csak szólt volna róla, nem? – kérdezte Michener. – Olyan idős és esendő volt már! – mondta Ngovi. – Emlékszem, csak rábámult a papírra, és bólintott. Azt mondták, a látása már nagyon megromlott, a hallása meg még inkább. – Maurice megkért, hogy nézzek utána – mondta a levéltárvezető. – Valendrea és VI. Pál 1978. május 18án ment be a Riservába. Valendrea egy órával később visszatért, Pál kifejezett utasítására, és egyedül maradt ott, körülbelül tizenöt percet. Ngovi bólintott. – Úgy tűnik, bármi volt is, amit Tibor atya Kelemennek küldött, az megint kitárt egy olyan ajtót, amelyről Valendrea azt hitte, hogy már régen zárva van. – És ez Tibor életébe kerülhetett. – Michener elgondolkodott a tényeken. – Valendrea azt az eltűnt valamit fakszimile fordításnak nevezte. Minek a fordítása lehet?

– Colin – mondta Ngovi. – Egyre nyilvánvalóbb, hogy van valami a fatimai harmadik titok körül, amiről mi nem tudunk. – És Valendrea azt hiszi, nálam van. – Nálad van? – kérdezte Ngovi. Michener megrázta a fejét. – Ha nálam lenne, odaadtam volna neki azt az átkozott valamit. Már nagyon elegem van az egészből, és ki akarok szállni. – Van bármiféle sejtésed arról, hogy Kelemen mit tehetett Tibor másolatával? Ezt eddig még nem is gondolta végig. – Fogalmam sincs. A lopás nem vallana Kelemenre. Az öngyilkosság sem, de ügyelt arra, hogy ezt ki ne mondja. A levéltárvezető erről nem tudott. De Michener látta Ngovi arckifejezésén, hogy ő is ugyanazt gondolja. – Na és mi van Boszniával? – kérdezte Ngovi. – Még különösebb, mint Románia. Megmutatta nekik Jasna levelét. Valendreának egy másolatot adott, az eredetit megtartotta. – Ennek nem adhatunk túl nagy hitelt – mondta Ngovi, Jasna szavaira mutatva. – Medugorje inkább mellékvágánynak tűnik, semmint vallási tapasztalatnak. Ez a tizedik titok lehet egész egyszerűen a látnok puszta képzelgése is, és őszintén szólva, a dolog jelentőségét látva, erősen hajlok arra, hogy annak is tartsam. – Pontosan így gondolom én is – mondta Michener. – Jasna meggyőzte önmagát arról, hogy ez az egész valós, aztán meg már nem tudott szabadulni belőle. Mindamellett Valendrea elég hevesen reagált, amikor elolvasta az üzenetet.

Elmesélte, hogy az imént mi történt. – Így viselkedett a Riservában is – mondta a levéltáros. – Mint egy őrült. Michener keményen Ngovira nézett. – Mi folyik itt, Maurice? – Tanácstalan vagyok. Évekkel ezelőtt, még püspökként, többekkel együtt három hónapon át tanulmányoztam a harmadik titkot, János Pál utasítására. Ez az üzenet teljesen eltért az előző kettőtől. Azok pontosak, részletesek voltak, ez a harmadik titok viszont inkább egy példabeszédnek, egy parabolának tűnt. Őszentsége úgy gondolta, hogy az értelmezéséhez szükség van az egyház útmutatására. Egyetértettem vele. De azt egyikünk sem gondolta, hogy az üzenet hiányos lenne. Ngovi egy nagyméretű, vastag könyvre mutatott, amely az asztalon hevert. A kézirat nagyon régi volt, lapjai már megfeketedtek a kortól. A fedőlapra latinul írták a címet, köréje színes képek voltak festve, amelyek valószínűleg pápákat és bíborosokat ábrázoltak. A karmazsinvörös tintával írt szavak – LIGNUM VITAE – már alig láthatóvá halványodtak. Ngovi leült az egyik székre, és Michenerhez fordult. – Mit tudsz Szent Malakiásról? – Eleget ahhoz, hogy megkérdőjelezzem az illető hitelességét. – Biztosíthatlak, hogy a jövendölései valósak. Ezt a kötetet 1595-ben tette közzé egy Domonkos-rendi történész, bizonyos Arnold Wion, és állítólag a végső változatát közli mindannak, amiket Szent Malakiás maga vetett papírra a vízióiról.

– De Maurice, ezek a látomások a tizenkettedik század közepén történtek. Több mint négyszáz év telt el azután, mire Wion elkezdett mindent leírni. Hallottam a jóslatokat. Ki tudja, mit írt le Malakiás, ha egyáltalán írt valamit. Az ő írásai nem maradtak fenn. – De Malakiás írásai már 1595-ben itt voltak – mondta a levéltárvezető. – A feljegyzéseink ezt bizonyítják. Vagyis Wion hozzájuk férhetett. – Ha Wion könyve fennmaradt, a Malakiásé miért nem? Ngovi a kötet felé intett. – Még ha Wion írása hamisítvány is, az ő jóslatai, Malakiáséi helyett, szintén figyelemre méltóan pontosak. Az utóbbi napok történései fényében még inkább. Ngovi három gépelt lapot nyújtott felé. Michener átfutotta a szöveget, és látta, hogy az egy elbeszélő összefoglalás. Malakiás ír ember volt, 1094-ben született. Huszonöt évesen lett pap, harmincévesen püspök. Írországot 1139-ben hagyta el, hogy Rómába menjen, ahol II. Ince pápának átadta az egyházkerületéről szóló jelentését. Miközben ott tartózkodott, különös víziót látott a jövőről, azoknak a hosszú listáját, akik majdan irányítani fogják az egyházat. Látomását papírra vetette, és átadta Incének. A pápa elolvasta a kéziratot, aztán lepecsételte és az irattárba tette, ahol 1595-ig maradt, amikor Arnold Wion ismét leírta azoknak a pápáknak a listáját, akiket Malakiás vizionált, és melléjük írta Malakiás profetikus mottóit is, kezdve 1143-ban II. Celesztinnel, és végezve 111 pápával később, az állítólag utolsóval.

– Még arra sincs bizonyíték, hogy Malakiásnak tényleg voltak látomásai – mondta Michener. – Ha jól emlékszem, az egészet csak a tizenkilencedik század végén fűzték hozzá a történethez, csupa másodkézből származó anyag alapján. – Olvass el néhány mottót – mondta Ngovi csendesen. Michener ismét a kezében lévő lapokra nézett. A 81. pápáról azt jósolták, hogy a liliom és a rózsa lesz a jelmondata. VIII. Orbán Firenzéből származott, amelynek szimbóluma a vörös liliom volt. Ugyanakkor Spoletto püspökeként is szolgált, amelynek jelképe viszont a rózsa volt. A 94. pápa mottója Umbria rózsája volt. XIII. Kelemen, mielőtt pápává választották, Umbria kormányzójaként tevékenykedett. Apostoli vándor volt a megjósolt mottó a 96. pápa számára. VI. Piusz a francia forradalmárok vándorló rabjaként fejezte be életét. XIII. Leó volt a 102. pápa. Égi fény volt a hozzá kapcsolódó jelmondat. Leó pápai címerében egy üstökös szerepelt. XXIII. János neve Pásztor és hajós volt. Ő maga pápai hivatását pásztori tevékenységnek nevezte, az általa összehívott második vatikáni zsinat jelképe pedig egy kereszt és egy hajó volt. Ráadásul, megválasztása előtt János Velence főpapja volt, ami mindig is hajózási központnak számított. Michener fölnézett. – Érdekes, de mi köze mindennek a mi dolgainkhoz? – Kelemen volt a száztizenegyedik pápa. Malakiás Az olajág dicsőségének nevezte el. Emlékszel Máté evangéliumának 24. fejezetére, amikor a világvége jeleire utal?

Michener emlékezett. Jézus kilépett a templomból, és elindult. Csatlakoztak hozzá tanítványai, és mutogatták neki a templom épületének szépségeit. Ő azonban megjegyezte: „Bizony mondom nektek: nem marad itt kő kövön, amit le nem rombolnának.” Aztán később, az Olajfák hegyén a tanítványok kérlelték, hogy mondja el, mikor lesz vége a világnak, és mik lesznek az ezt megjövendölő jelek. – Krisztus ebben a részben megjövendöli második eljövetelét. De Maurice, nem gondolhatod komolyan, hogy a világvége küszöbén állunk? – Talán nem valami ennyire mindent elpusztító küszöbén állunk, de egyértelműen valaminek a végén, és valami másnak a kezdetén. A jóslat szerint Kelemen ennek a változásnak az előfutára. És van még más is. A Malakiás által 1143-ban leírt pápák közül az utolsó, a 112. a mostani pápa. Malakiás 1138-ban azt jövendölte, hogy a neve Petrus Romanus lesz. Vagyis Péter, a római. – De hát ez téves értelmezés – mondta Michener. – Egyesek azt állítják, hogy Malakiás sosem jósolt semmiféle Pétert. Hogy ezt csak a tizenkilencedik században adták hozzá a próféciáihoz. – Bárcsak igaz lenne! – mondta Ngovi, miközben fölhúzott egy pár gyapjúkesztyűt, és óvatosan kinyitotta a vaskos könyvet. A régi pergamen ropogva repedezett. – Ezt olvasd el! Michener lepillantott a latinul írt sorokra. A római anyaszentegyház végső üldöztetésekor Péter, a római fog uralkodni, aki számtalan megpróbáltatáson vezeti át nyáját, majd a végső üldözés után a hét dombra

épült város leromboltatik, és a félelmetes Bíró meg fogja ítélni az ő népét. Vége. – Valendrea saját elhatározásából választotta a Péter nevet – mondta Ngovi. – Érted már, miért aggódom ennyire? Ezek Wion szavai, és állítólag Malakiáséi is. Mind évszázadokkal ezelőttről. Kik vagyunk mi, hogy mindezt megkérdőjelezzük? Lehet, hogy Kelemennek igaza volt. Túl messzire megyünk a dolgok firtatásában, aztán pedig úgy cselekszünk, ahogy nekünk tetszik, nem pedig úgy, ahogy kellene. – És azt hogyan magyarázod – kérdezte az archívumvezető bíboros –, hogy ez a könyv már csaknem ötszáz éves, és hogy ezeket a mottókat is már réges-régen ezekhez a pápákhoz társították? Ha csak tízhúsz stimmelne, arra azt lehetne mondani, hogy véletlen. De mi több mint kilencvenszázalékos egyezésről beszélünk! A jelzőknek csak körülbelül egytizedére lehet azt mondani, hogy nem pontosak. A döntő többség viszont nagyon is találó. Az utolsó, Péter pedig éppen száztizenkettediknek következik. Végigfutott a hátamon a hideg, amikor Valendrea ezt a nevet választotta. Túl sok minden jött most egyszerre. Először a Katerinát érintő leleplezés. Aztán meg az a fölfedezés, hogy a világvége talán már küszöbön áll. Ami után a hét dombra épült város leromboltatok, és a félelmetes Bíró meg fogja ítélni az ő népét. Rómát már régóta a hét dombra épült városnak nevezik. Ránézett Ngovira. A főpap arcán aggodalom tükröződött.

– Colin, meg kell találnod Tibor lemásolt fordítását. Ha Valendrea úgy véli, hogy az döntő fontosságú, akkor nekünk is így kell gondolnunk. Te jobban ismerted Jakobot, mint bárki más. Találd meg a rejtekhelyét! – Ngovi vigyázva becsukta a régi kéziratot. – Lehet, hogy a mai az utolsó nap, amikor bejuthatunk ebbe a levéltárba. Valóságos ostromállapot van készülőben. Valendrea kiseprűzi az összes másként gondolkodót. Azt akartam, hogy a saját szemeddel lásd ezt, hogy megértsd a jelentőségét. Amit a medugorjei látnok leírt, azon lehet vitatkozni, de amit Lucia nővér vetett papírra, és amit Tibor atya fordított le, az egészen más kategória. – Fogalmam sincs, hol lehet az a dokumentum. Még azt sem tudom elképzelni, Jakob hogyan tudta kihozni a Vatikánból. – Én vagyok az egyetlen, aki ismeri a széf zárjának kombinációját – mondta a bíboros-levéltáros. – És én azt kizárólag Kelemennek nyitottam ki. Michener megint ürességet érzett, ahogy eszébe jutott Katerina árulása. Másra kell koncentrálni, az segíthet, még ha csak ideiglenesen is! – Meglátom, mit tehetek, Maurice. De azt sem tudom, hol kezdjek hozzá. Ngovi arca komoly és ünnepélyes maradt. – Colin, nem akarom ezt az egészet a szükségesnél jobban dramatizálni. De könnyen lehet, hogy az egész egyház sorsa a te kezedben van. ÖTVENHÉT 15 ÓRA 30 PERC Valendrea elnézést kérve búcsúzott el az előcsarnokban összegyűlt gratulálok hadától. A csoport Firenzéből

utazott ide minden jót kívánni neki, ő pedig távozása előtt megígérte, hogy a Vatikánon kívüli első útja Toszkánába vezet majd. Ambrosi a negyedik emeleten várt rá. Személyi titkára fél órával ezelőtt hagyta el a fogadótermet, ő pedig kíváncsi volt, hogy miért. – Szentatyám – mondta Ambrosi –, Michener Ngovival és a levéltárvezető bíborossal találkozott, miután tőled távozott. Most már értette, miért volt ez a sietség. – Miről beszéltek? – Az egyik olvasószobában voltak, zárt ajtók mögött. Az archívumban lévő papom nem tudott semmit sem kideríteni, csak azt, hogy egy nagyon régi kötet volt velük, egy olyan, amit általában csak a levéltáros kezelhet. – Melyik volt az? – A Lignum vitae. – Malakiás próféciái? Csak viccelsz, ugye? Ennek semmi értelme. Mindazonáltal szégyen, hogy nem tudjuk, mi hangzott el. – Még nem végeztem a lehallgatókészülékek visszaállításával. Ez sajnos időbe telik. – Mikor kell Ngovinak távoznia? – Az irodáját már kiürítette. Úgy tudom, néhány napon belül elindul Afrikába. Egyelőre még a lakosztályában lakik. És még mindig camerlengo. Valendrea még nem döntött az utódjának személyéről. Három olyan bíboros között vacillált, akiknek egyike sem ingott meg a támogatásában a konklávén.

– Kelemen személyes holmijára is gondoltam. Tibor saját kezű másolata ott kell hogy legyen. Kelemen azt hihette, hogy Micheneren kívül senki más nem nézi majd át a dolgait. – Mit akarsz ezzel mondani, szentatyám? – Nem hiszem, hogy Michener átadna nekünk bármit is. Ő dacol velünk. Nem, nem, biztos, hogy Ngovinak adná át. Ezt pedig meg kell akadályoznom. Ambrosira nézett, reagálásra várva, és a barátja nem is okozott csalódást. – Te akarsz előbb cselekedni? – kérdezte. – Meg kell mutatnunk Michenernek, hogy nagyon komolyan kell vennie minket. De még nem te, Paolo. Szólj a barátainknak, és vedd igénybe a szolgálataikat! Michener belépett a lakásba, amelyben Kelemen halála óta lakott. Az előző órákban Róma utcáit rótta. Egy fél órája azonban elkezdett fájni a feje. A boszniai orvos ezekre a várható fejfájásokra figyelmeztette, úgyhogy rögtön a fürdőszobába ment, és bevett két aszpirint. A doktor azt is mondta, hogy Rómába visszatérve rögtön alaposan vizsgáltassa ki magát, de erre most nem volt ideje. Kigombolta reverendáját, és az ágyra vetette. Az éjjeliszekrényen álló óra fél hetet mutatott. Még mindig magán érezte Valendrea markát. Isten óvja a katolikus egyházat! Egy félelmet nem ismerő ember nagyon veszélyes. Úgy tűnt, Valendrea zavartalanul törhet előre, lépésről lépésre, minthogy a teljhatalom minden béklyótól mentesítette. Aztán itt volt mindaz, amit Szent Malakiás állítólag mondott. Az eszével tudta, hogy nem kéne törődnie a képtelenségekkel, de a félelem már

beléje költözött. Baj leselkedett rá. Ebben teljesen biztos volt. Fölvett egy farmernadrágot és egy inget, majd kivánszorgott az első szobába, és lerogyott a szófára. Szándékosan nem gyújtott villanyt sehol. Vajon Valendrea tényleg eltüntetett valamit a titkos levéltárból évtizedekkel ezelőtt? És ugyanezt tette volna nemrég Kelemen? Mi folyik itt? Az egész olybá tűnt, mintha a valóság a feje tetejére állt volna. Úgy tűnt, körülötte minden és mindenki romlott. És mindennek tetejébe még itt van ez az ír püspök, aki kilencszáz évvel ezelőtt állítólag megjósolta a világvégét, egy Péter nevű pápa uralomra kerülésével. A halántékát masszírozva igyekezett csökkenteni fejfájását. Az ablakokon keresztül tompán szivárgott be a gyönge fény az utcáról. Az ablakpárkány alatti homályban állt Jakob Volkner tölgyfa ládikája. Emlékezett rá, hogy lezárták, amikor mindent áthoztak ide a Vatikánból. Egyértelműen olyan helynek tűnt, ahová Kelemen szívesen elrejtene valami fontosat. Senki nem mert volna belenézni. Végigkúszott a szőnyegen, a láda elé. Fölnyúlt, felkapcsolta az egyik lámpát, és tanulmányozni kezdte a zárat. Nem akarta felsérteni a ládát azzal, hogy fölfeszíti, úgyhogy inkább eléje ült, és a megoldáson töprengett. A kartondoboz, amelyet Kelemen halálának napja után hozott el a pápai lakosztályból, ott hevert előtte. Kelemen összes holmija benne volt. Maga mellé húzta, és kotorászni kezdett a műtárgyak között, amelyek valaha a pápa szobáját díszítették. Némelyik tárgy

gyengéd emlékeket ébresztett benne: a Fekete-erdei kakukkos óra, néhány különleges toll, Kelemen szüleinek bekeretezett fényképe. Egy szürke papírzacskóban ott volt Kelemen saját Bibliája. Castel Gandolfóból küldték el, a temetése napján. Michener ki se nyitotta a könyvet, csak elhozta a lakásba, és betette a kartondobozba. Most megcsodálta fehér bőrkötését és a hosszú használattól már kissé megkopott aranyszegélyét. Megilletődötten nyitotta ki az első oldalon. Oda németül ez volt írva: PAPPÁ SZENTELÉSED ALKALMÁBÓL SZÜLEIDTŐL, AKIK NAGYON SZERETNEK. Kelemen sokszor mesélt a szüleiről. A Volknerek már I. Lajos alatt a bajor arisztokráciához tartoztak. A család mindig is antifasiszta volt, egy percig sem támogatta Hitlert, még a háborút megelőző dicsőséges időszakban sem. Persze nem voltak bolondok, ellenérzéseiket megtartották maguknak, csendben tették, amit tehettek Bamberg zsidóinak megmentéséért. Volkner apja elrejtette két helyi család egész életének megtakarításait, és az értékeket gondosan megőrizte a háború utánig. Sajnos azonban egyetlen családtag sem került elő a szörnyűségek után, így Volkner az összes pénzt Izrael államnak adta. Ajándék a múltból, a jövő érdekében. Michener agyán átfutott az előző esti látomás. Jakob Volkner arca. Ne dacolj tovább az Éggel! Tedd meg azt, amire kértelek! Ne feledd, egy lojális szolgának mindig van mit mondani. Mi a sorsom, Jakob? Helyette azonban Tibor atya képe felelt.

Hogy jel legyél a világ számára. A vezeklés világítótornya. A hírnök, aki elmondja, hogy Isten nagyon is élő. De mit jelent ez az egész? Valóság volt egyáltalán? Vagy csak a villámlástól meggyötört elme lázálma? Lassan lapozgatott a Bibliában. A lapok selymesre koptak már a sok forgatástól. Néhol aláhúzások látszottak. Egyes lapok szélén megjegyzések. Elkezdte elolvasni a megjelölt passzusokat. Apostolok cselekedetei 5,29 Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek. Jakab 1,27 Tiszta és szeplő nélkül való istentisztelet az Isten és az Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és özvegyeket az ő nyomorúságukban, ÉS szeplő nélkül megtartani magát e világtól. Máté 15,3-6 Ti pedig miért szegitek meg a ti hagyományotokért az Isten parancsolatát? ... Így tettétek érvénytelenné Isten igéjét a ti hagyományotokért. Máté 5,19 Ha valaki a legkisebb parancsolatok közül akár csak egyet is eltöröl, és úgy tanítja az embereket, az a legkisebb lesz a mennyek országában. Dániel 4,23 Országod megmarad néked, mihelyest megismered, hogy az Ég uralkodik. János 8,28 Önmagámtól nem teszek semmit, hanem ahogyan az Atya tanított engem, úgy mondom ezeket. Érdekes választások. Újabb üzenetek egy zavarodott pápától? Vagy csupán véletlenszerűen kiválasztott mondatok? Négy színes fonalvég lógott ki a könyv lapjai közül, majd összesodorva eltűntek a kötetben. Michener megragadta a fonalat, és a megjelölt helyre lapozott.

A lapok közé egy vékony ezüstkulcs volt beszorítva. Ezt Kelemen szándékosan tette volna? A Biblia Castel Gandolfóban, a Kelemen ágya melletti éjjeliszekrényen volt. A pápa tényleg úgy számíthatta, hogy senki más, csak Michener veszi majd kezébe a könyvet. Kiszabadította a kulcsot, és már tudta, hogy mit nyit. Bedugta a ládika zárjába. A zár engedett, és a fedél fölnyílt. A ládában borítékok voltak. Legalább száz. Mindegyiket Kelemennek írta egy női kéz. A címzés változott: München, Köln, Dublin, Kairó, Fokváros, Varsó, Róma. Mindazok a helyek, ahol Kelemen szolgált. A feladó címe minden borítékon ugyanaz volt. Minthogy már negyedszázada kezelte Volkner postáját, Michener jól tudta, ki a feladó. Irma Rahn, Jakob gyerekkori barátja. Michener sosem kérdezősködött felőle, Kelemen pedig magától csak annyit árult el, hogy együtt nőttek föl Bambergben. Kelemen rendszeresen levelezett néhány régi barátjával. A ládában azonban kizárólag Rahn levelei voltak. Miért hagyott ilyen örökséget maga után Kelemen? Miért nem semmisítette meg ezeket a leveleket? Hiszen az egészet könnyen félre lehet magyarázni, pláne olyan ellenségeknek, mint Valendrea. Kelemen azonban láthatóan úgy döntött, hogy vállalja ezt a kockázatot. Minthogy ezek most már az ő tulajdonát képezték, Michener felnyitotta az egyik borítékot, kiemelte belőle a levelet, és elkezdte olvasni. ÖTVENNYOLC Jakob!

Belesajdult a szívem a varsói hírekbe. Olvastam, hogy a nevedet azok között említették, akik ott voltak a tömegben, amikor a zavargások kitörtek. A kommunisták semmit sem szeretnének jobban, mint hogy te és más püspökök áldozatul essetek. Nagyon megkönnyebbültem, amikor megkaptam a leveled, és örülök, hogy nem esett bántódásod. Remélem, őszentsége kinevez téged egy római posztra, ahol tudom, hogy biztonságban leszel. Tudom, hogy te ezt sohasem kérvényeznéd, de én imádkoznom az Urunkhoz, hogy ez megtörténjék. Bízom benne, hogy karácsony táján haza tudsz majd jönni. Jó lenne a közeledben tölteni az ünnepeket. Ha mindez lehetséges, kérlek, azonnal írd meg. Továbbra is repesve várom a következő leveledet, és tudd, drága Jakob, hogy nagyon szeretlek. Jakob! Ma ellátogattam a szüleid sírjához. Lenyírtam a füvet és letisztogattam a követ. Hagytam ott egy csokor liliomot, rajta a te neveddel. Olyan kár, hogy nem érték meg, hogy megláthassák, mi lett a fiukból. Az egyház egyik érseke, egy nap talán bíborosa. Az emléküknek tisztelegsz mindazzal, amit elértél. A szüleim és a te szüleid oly sok mindenen mentek keresztül. Mindennap imádkozom Németország feloldozásáért. Talán a hozzád hasonló jó emberek által lehet majd a mi hagyatékunk is valami jó. Remélem, jó egészségben vagy. Én erős szervezettel vagyok megáldva, és jól is vagyok. Lehet, hogy a következő három hétben valamikor ellátogatok Münchenbe. Majd hívlak, ha megérkeztem. Szívem már nagyon várja az újabb találkozást veled. Legutóbbi

leveledben írt kedves szavaid azóta is melengetik a lelkemet. Vigyázz magadra, drága Jakob. Szeretlek, örökké. Jakob, Bíboros Eminenciás Uram! Nagyon megérdemelted már ezt a címet. Isten áldja János Pált, hogy végre kinevezett! Ismét köszönöm, hogy lehetővé tetted számomra, hogy jelen lehessek a bíborosi gyűlésen. Biztosan senki se tudta, ki vagyok. Ott ültem a szélen, és megtartottam a gondolataimat magamnak. A te Colin Michenered is ott ült, és nagyon büszkének tűnt. Olyan, amilyennek leírtad: csinos fiatalember. Tedd azzá a fiunkká, akit mindig is szerettünk volna. Tedd meg ügyed folytatójává, ahogyan az apád tette veled. Általa hagyj itt egy örökséget, Jakob! Ebben nincs semmi rossz, semmi olyan, amit az egyházad vagy az Istened tiltana. Még most is bepárásodik a szemem, amikor visszaemlékszem, hogyan helyezte a fejedre a pápa azt a bíborszínű süveget. Életemben ekkor voltam a legbüszkébb. Szeretlek, Jakob, és remélem, hogy a kapcsolatunk erőforrást jelent számodra is. Vigyázz magadra, drágám, és írj mihamarabb! Jakob! Kari Haigl néhány napja meghalt. A temetésén visszaemlékeztem arra, hogy amikor gyerekek voltunk, egy forró nyári napon mi hárman együtt játszadoztunk a folyóban. Nagyon kedves ember volt, és ha te nem lettél volna, könnyen lehet, hogy őt szerettem volna meg. Bár ezt szerintem te is sejtetted. A felesége már évekkel ezelőtt elhunyt, ő meg azóta egyedül élt. A gyerekei hálátlanok és önzők. Mi történt a fiataljainkkal? Nem

tudják értékelni, hogy honnan jöttek? Gyakran vittem neki vacsorát, és olyankor mindig beszélgettünk egy kicsit. Nagyon csodált téged. A kis, cingár Jakobból a katolikus egyház bíborosa lett! Most meg már államtitkár! Egy lépésre a pápaságtól! Szeretett volna ismét találkozni veled. Kár, hogy ez nem volt lehetséges. Bamberg nem felejtette el püspökét, és én tudom, hogy a püspök sem felejtette el ifjúságának színhelyét. Az utóbbi napokban szorgalmasan imádkoztam érted, Jakob. A pápa nincs jól. Hamarosan új pápát kell választani. Arra kértem az Urat, hogy oltalmazzon téged. Talán meghallgatja egy öregasszony könyörgését, aki mélységesen szereti Őt is és a bíborosát is. Vigyázz magadra! Jakob! Néztem tegnap a tévében, ahogy megjelentél a Szent Péter-bazilika erkélyén. A bennem feszülő büszkeséget és szeretetet meg sem kísérlem leírni! Az én Jakobom mostantól már Kelemen! Nagyon bölcs névválasztás. Amikor meghallottam, eszembe jutott az az idő, amikor te meg én elmentünk a katedrálisba a sírhoz. Emlékszem, milyennek képzelted II. Kelement. Egy németet, aki pápává emelkedett. Már akkor is vízió lángolt a szemedben. Ő valahogy a részeddé vált. Most, mint XV. Kelemen, már pápa vagy. Légy bölcs, drága Jakob, de légy bátor is. Rajtad múlik, hogy átformáld vagy megtörd az egyházat. Emlékezzenek majd büszkén rád. Olyan jó lenne, ha elzarándokolnál Bambergbe! Próbáld meg ezt elintézni egy napon. Oly régóta nem láttalak már! De elég lenne nekem néhány pillanat is, akár a nyilvánosság előtt is. Addig is a közös múltunk

melengesse a szívedet és nyugtassa a lelkedet. Jó pásztorként határozottan és büszkén őrizd a nyájadat, és mindig tudd, hogy a szívem veled van. ÖTVENKILENC 21 ÓRA Katerina közeledett a ház felé, ahol Michener most lakott. A sötét utcán senki sem járt, és mindkét oldalon Üresen álltak az autók. A nyitott ablakokból beszélgetésfoszlányok, szaggatott gyereksírás és dallamtöredékek hallatszottak. Mögötte ötven méterre dübörgött egy főút forgalma. Fény látszódott Michener lakásában. A nő az utca túlsó oldalán behúzódott egy kapualjba, elbújt a sötétben, és fölnézett a harmadik emeletre. Beszélniük kell! Meg kell értenie! Hiszen nem árulta el őt! Semmit sem mondott Valendreának! De az igaz, hogy visszaélt a bizalmával. És az, hogy nem volt olyan dühös, mint amilyenre ő számított, csak növelte a lelkiismeret-furdalását. Hát már sosem tanul semmiből? Miért követi el újból és újból ugyanazokat a hibákat? Hát egyetlenegyszer sem képes végre helyesen cselekedni? Tudta, hogy jobbra lenne képes, de, úgy tűnik, valami mindig visszatartotta. Állt a sötétben, örült, hogy egyedül van az egész utcában, és határozottan tudta, hogy mit kell tennie. A harmadik emeleten semmi mozgás nem látszott, úgyhogy azon tűnődött, vajon Michener egyáltalán ott van-e. Már éppen összeszedte a bátorságát, hogy átkeljen az úttesten, amikor egy autó fordult be lassan a főútról, és közeledett az épület felé. Reflektorának fénye utat

vágott maga elé, a nő pedig a falhoz simult, hogy beleolvadjon a sötétbe. A reflektorok kialudtak, és az autó megállt. Egy sötét Mercedes kupé. Kinyílt a hátsó ajtó, és egy férfi lépett ki. A kocsi belső világításának gyenge fényében Katerina látta, hogy a férfi magas, keskeny arca közepén pedig egy hosszú, hegyes orr meredezik. Bőre szabott szürke öltönyt viselt, és a nőnek nem tetszett a férfi sötét szemének gyanús csillogása. Látott már ilyen embereket. Még két férfi volt az autóban, az egyik vezetett, a másik a hátsó ülésen. Katerina fejében megszólaltak a vészcsengők. Biztosan Ambrosi bérelte föl őket! A magas férfi bement Michener épületébe. A Mercedes eldübörgött, végig az utcán. Michener lakásában továbbra is égett a fény. Nincs idő hívni a rendőrséget. Kibújt a kapu alól, és átrohant az úttesten. Michener az utolsó levél végére ért, és a körülötte szétszórt borítékokra bámult. Az utóbbi két órában elolvasott minden egyes szót, amit Irma Rahn írt. A ládában természetesen nem volt benne minden, amit egész életükben egymásnak írtak. Volkner bizonyára csak azokat tartotta meg, amelyek valamiért sokat jelentettek számára. A legutolsó két hónappal ezelőtt kelt – egy újabb megindító levél, amelyben Irma Kelemen egészsége miatt aggódik, mert a televízióban úgy látta, hogy rosszul néz ki, és sürgeti, hogy törődjön többet az egészségével.

Visszagondolt az elmúlt évekre, és most már megértette Volkner néhány korábbi megjegyzését, amelyeket leginkább akkor mondott, amikor Katerina szóba került. Gondolod, hogy te vagy az egyetlen pap, aki bűnbe esett? És különben is: olyan rossz volt? Rosszulesett, Colin? Azt mondta a szíved, hogy ez rossz? És közvetlenül a halála előtt... Az a különös kijelentés, amikor Kelemen Katerináról és a bírósági tárgyalásról érdeklődött. Nem baj, ha foglalkoztat, Colin. Ő a múltad része. Olyan része, amelyet nem szabad elfelejtened. Akkor úgy gondolta, hogy öreg barátja csak vigasztalni akarja. Most már rájött, hogy ennél többről volt szó. De ez nem jelenti azt, hogy ne lehetnétek barátok. Osszátok meg az életeteket szóban és érzelmekben. Tapasztaljátok meg, milyen az, amikor valaki őszintén törődik a másikkal. Az egyház biztosan nem tagadja meg tőlünk ezt az örömöt. Eszébe jutottak azok a kérdések, amelyeket Kelemen Castel Gandolfóban tett fel, alig néhány órával a halála előtt. Miért tilos a papoknak megházasodniuk? Miért kell érintetlennek maradniuk? Ha ennek ellenkezője elfogadható mások esetében, miért nem fogadható el a papoknál? Önkéntelenül is elgondolkodott azon, vajon meddig fejlődhetett a pápa kapcsolata. Megszegte vajon cölibátusi fogadalmát? Megtette volna azt, aminek megtételével Thomas Kealyt megvádolták? A levelekben semmi nem utalt erre, ami persze önmagában még semmit sem jelent. Végtére is, ki lenne hajlandó ilyesmit írásba adni? Hátradőlt a szófán, és megdörgölte a szemét.

Tibor atya fordítása nem volt a ládában. Átnézett minden borítékot, elolvasott minden levelet, hátha valamelyikben elrejtette Kelemen a papírt. De semmit sem talált, ami akár csak távolról is utalt volna Fatimára. Az egész megint zsákutcának tűnt. Megint ott tartott, ahol elkezdte, azzal a különbséggel, hogy most már tudott Irma Rahnról. Ne feledkezzen meg Bambergről! Ezt mondta neki Jasna. És mit is írt Kelemen legutolsó üzenetében? Ami engem illet, legszívesebben Bambergben nyugodnék, ebben a gyönyörű, folyóparti városban, az általam olyannyira szeretett katedrálisban. Csak azt sajnálom, hogy még egyszer nem csodálhattam meg a szépségét. De az is lehet, hogy a sorsom odaköt. Aztán az a délután a télikertben, Castel Gandolfóban... Amit Kelemen elsuttogott. Megengedtem Valendreának, hogy elolvassa, mi van a fatimai ládikában. Mi van benne? Egy része annak, amit Tibor atya küldött nekem. Egy része? Mostanáig nem is figyelt föl a célzásra. A torinói látogatás is átvillant az agyán, s mindaz, amit Kelemen a lojalitásáról és a képességeiről mondott. És az a boríték! Akkor hát add föl ezt is a nevemben, kérlek. Irma Rahnnak szólt. Akkor nem is gondolkodott ezen. Az évek folyamán már sok levelet adott föl neki. Az azonban különös volt, hogy kifejezetten onnan küldje el, és személyesen adja föl. Kelemen éppen az előző éjjel járt a Riservában. Ő Ngovival kint várt, amíg a pápa a ládika tartalmát vizsgálta. Ez kiváló alkalom lehetett bárminek az

eltüntetésére. Ami azt jelenti, hogy mire Kelemen és Valendrea néhány nap múlva a Riservában találkozott, a kézzel lemásolt fordítás már nem volt ott. Mit is kérdezett nemrég Valendreától? Honnan tudja, hogy egyáltalán ott volt? Nem tudom. De az után a péntek éjszaka után senki nem ment be a Riservába, és Kelemen két nappal később meghalt. A lakás ajtaja kivágódott. A szobában csak egyetlen lámpa égett, és ő a félhomályban azt látta, hogy egy magas, vékony férfi ront be, feléje. Fölrántotta Michenert a földről, és ököllel gyomorszájon vágta. Elakadt a lélegzete. Támadója újból odavágott, és ő az ütéstől hátratántorodott, a hálószoba felé. A döbbenettől szinte megbénult. Addig sohasem verekedett. Az ösztöne azt súgta, hogy kapja maga elé a karját védekezésül, de a férfi máris egy újabb ökölcsapást vitt be a gyomrára, ettől hátracsuklott az ágyra. Zihálva kapkodott levegő után, és a sötét árnyra függesztette tekintetét, azt latolgatva, mi jöhet még. Ekkor valami előkerült a férfi zsebéből. Egy körülbelül húsz centi hosszú, négyszögletes fekete tárgy, amelynek egyik végéből két kis fémrudacska állt ki, mint egy csipesz. Hirtelen szikra pattant a két fémszarv között. Egy sokkoló! Ilyesmit a svájci gárdisták hordtak magukkal, hogy lőfegyverek nélkül is megvédhessék a pápát. Kelemennek és neki is megmutatták a fegyvert, és elmagyarázták, hogy a kilencvoltos elem feszültségét

föl lehet turbózni kétszázezer voltosra, ami pillanatok alatt megbénít bárkit. Megbabonázva figyelte, amint az áram kék-fehér csíkja hangos pattogással cikázik a két rudacska között, a levegőben. A férfi elvigyorodott. – Most egy kicsit élvezkedünk – mondta olaszul. Michener összeszedte minden erejét, fölugrott, és lábát előrelendítve nagyot rúgott a férfi eltartott karjába. A sokkoló elrepült a nyitott lakásajtó felé. Michener akciója láthatóan meglepte a férfit, de gyorsan magához tért, és visszakézből úgy vágta pofon Michenert, hogy visszazuhant az ágyra. A férfi a másik zsebébe nyúlt. Egy kattanás, és máris egy nyitott bicska látszott a kezében. A fegyvert erősen szorongatva felemelt kezében, a férfi előrelendült. Michener igyekezett összeszedni magát, és közben megpróbálta elképzelni, milyen az, amikor mellbe döfik az embert. De nem érzett semmit. Ehelyett egy kis elektromos zizzenés hallatszott, és a férfi felnyögött. Szeme kifordult, karja elernyedt, egész testében elkezdett rángatódzni. Petyhüdő izmai elengedték a kést, ő maga pedig a padlóra rogyott. Michener fölült. Támadója összecsuklott teste mögött Katerina állt. Ledobta a sokkolót, és hozzárohant. – Jól vagy? Michener a gyomrára szorította kezét, és még mindig levegő után kapkodott. – Colin, jól vagy? – Ki az ördög... volt ez?

– Erre most nincs idő. Még ketten vannak lenn. – Mit tudsz... amit... én nem? – Később elmondom. Most el kell rohannunk. Michener agya kezdett ismét dolgozni. – Fogd a sporttáskámat! Ott... van. Még nem pakoltam ki... Bosznia óta. – Készültél valahova? Nem akart válaszolni, és úgy tűnt, a nő megértette hallgatásának okát. – Nem árulod el nekem – mondta. – Hogyhogy itt... vagy? – Azért jöttem, hogy beszéljünk. Hogy megpróbáljam megmagyarázni. De közben felbukkant ez a férfi, meg két másik. Michener megpróbált föltápászkodni, de éles fájdalom nyilallt belé, amitől visszaesett. – Megsebesültél – mondta a nő. A férfi végre levegőt kapott, és köhögött. – Tudtad, hogy ez a fickó idejön? – Nem hiszem el, hogy ezt feltételezed rólam! – Válaszolj! – Azért jöttem, hogy beszéljek veled. Meghallottam a sokkoló kattogását. Láttam, hogy kirúgod a kezéből. Aztán megláttam a kést. Úgyhogy fölkaptam ezt az izét a földről, és azt tettem, amit tennem kellett. Inkább hálás lehetnél! – Az is vagyok. Mondd el, mit tudsz. – Ambrosi megtámadott aznap éjjel, amikor Tibor atyával találkoztunk Bukarestben. Világossá tette, hogy ha nem működöm együtt velük, akkor pokol lesz az életünk. – A nő a földön fekvő alakra mutatott. –

Gondolom, ez a fickó is valahogy hozzá tartozik. De azt nem tudom, miért jött utánad. – Szerintem Valendrea elégedetlen volt a mai beszélgetésünkkel, és úgy döntött, nyomást gyakorol rám. Megmondta, hogy nem fogok örülni a következő látogatómnak. – El kell tűnnünk innen – mondta megint a nő. Michener a sporttáskához lépett, és egy pár futócipőt dobott még bele. A gyomorszájában érzett fájdalomtól könnyek szöktek a szemébe. – Szeretlek, Colin. Amit tettem, az súlyos hiba volt, de igaz ügy érdekében tettem. A szavak villámgyorsan buktak ki a nőből. Muszáj volt kimondania őket. Michener rábámult. – Nehéz vitatkozni olyasvalakivel, aki éppen most mentette meg az életedet. – Én nem akarok vitatkozni. Michener sem akart. Talán nem is kell ennyire igazságkeresőnek lennie. Hiszen ő sem volt teljesen őszinte a nővel. Lehajolt, hogy megtapogassa támadójának ütőerét. – Eléggé kiütve érzi majd magát, amikor magához tér. Nem akarok itt lenni akkor. A bejárati ajtó felé indult, és közben a földön szétszórt levelekre esett a pillantása. Ezeket meg kell semmisíteni. A papírhalomhoz lépett. – Colin, el kell tűnnünk innen, mielőtt a másik kettő is úgy dönt, hogy feljön. – Ezeket el kell... Lábdobogás hallatszott három emelettel lejjebbről.

– Colin, nincs már időnk erre! Michener fölkapott egy csomó levelet, begyömöszölte az utazótáskába, de így is csak a levelek felét sikerült eltüntetnie. Fölkelt, és mindketten kisurrantak az ajtón. Fölfelé mutatott. Lábujjhegyen igyekeztek a következő emeletre, miközben lentről egyre erősebben hallatszottak a léptek. Az oldalában érzett szúrás megnehezítette a mozgást, de az adrenalin tovább hajtotta előre. – Hogyan jutunk ki innen? – kérdezte suttogva a nő. – Van még egy lépcsőház az épület hátsó felében. Egy udvarba vezet. Gyere utánam! Óvatosan végigsiettek a folyosón, bezárt lakásajtók mellett, az utcai résszel ellenkező irányba. Éppen akkor értek a hátsó lépcsőhöz, amikor mögöttük tizenöt méterre megjelent két férfi. Michener hármasával ugrált lefelé a lépcsőn. A fájdalom valósággal égette a bensőjét. A bordáinak csapódó, levelekkel teli sporttáska csak fokozta kínjait. A földszintre érve az utolsó fordulónál valósággal kilőttek az épületből. Az udvar tele volt parkoló kocsikkal. Köztük cikázva Michener rohant elöl, a forgalmas főútra vezető, árkádos bejárathoz. Itt autók száguldoztak és emberek nyüzsögtek a járdán. Hála istennek, a rómaiak nem korán fekvők! Észrevett egy taxit, amely húsz méterrel arrább éppen megfordult. Megragadta Katerina karját, és a koromfekete jármű felé vonszolta. A válla fölött hátravetett pillantással látta, amint két férfi bukkan elő az udvarból.

Észrevették őket, és utánuk iramodtak. Michener elérte a taxit, és fölrántotta a hátsó ajtót. Mindketten beugrottak. – Indítson – kiáltott olaszul a sofőrre. A kocsi nekilódult. A hátsó ablakon visszatekintve Michener látta, hogy üldözőik lefékeznek. – Hová megyünk? – kérdezte Katerina. – Nálad van az útleveled? – A tárcámban. – A repülőtérre! – szólt oda a sofőrnek a férfi. HATVAN 23 ÓRA 40 PERC Valendrea az oltár előtt térdelt abban a kápolnában, amelyet szeretett VI. Pálja építtetett. Kelemen nemigen használta, inkább a csarnok végében lévő kis szobát szerette, ő viszont elhatározta, hogy ezt a gazdagon díszített helyiséget választja a szokásos reggeli mise helyszínéül. Ilyenkor mintegy negyven kiválasztott vendég osztozhatott az ájtatosságban a pápával. Ez után kaptak néhány percet is az egyházfő drága idejéből, és egy közös fotó még jobban megpecsételte a hívek lojalitását. Kelemen soha nem használta ilyenkor a tisztségével járó díszes hivatali kellékeket – számos hibája közül ez volt az egyik –, Valendrea viszont tényleg meg akarta mutatni mindazt, amit a pápák évszázadok alatt szereztek. A személyzet már éjszakai pihenőre tért, Ambrosi pedig foglalkozik Michenerrel. Örült, hogy egyedül maradhatott, hogy imádkozzon Istenhez, akiről tudta, hogy figyel rá.

Először azon gondolkodott, hogy a hagyományos miatyánkkal forduljon-e hozzá, esetleg valamilyen más szent szöveggel, de végül úgy döntött, hogy az őszinte beszéd lesz a leginkább helyénvaló. Különben is, ő Isten apostoli egyházának teljhatalmú feje. Ha ő nem beszélhet nyíltan Istenhez, akkor ki? Rájött, hogy mindaz, ami korábban Michenerrel történt – az a képessége, hogy megismerje a tizedik medugorjei titkot égi jel volt. Oka volt annak, hogy megismerhette mind a medugorjei, mind a fatimai üzeneteket. Tibor atya megölése egyértelmű igazolást nyert. És bár a parancsolatok egyike tiltotta a gyilkolást, a pápák évszázadokon át mészároltattak le milliókat Isten nevében. És most sem lehetett ez másként. A római katolikus egyházra leselkedő fenyegetés nagyon is valóságos volt. Habár XV. Kelemen meghalt, védence élt, öröksége pedig szintén itt volt. Nem hagyhatta, hogy a kockázat túlnőjön a már amúgy is veszélyes mértéken. Az ügy határozott cselekvést kívánt. Michenerrel is ugyanúgy le kell számolni, mint Tibor atyával. Összekulcsolta kezét, és fölemelte tekintetét a kereszten függő Krisztus meggyötört arcára. Alázatosan könyörgött útmutatásért Isten fiához. Nyilvánvaló, hogy valamilyen céllal választották meg őt pápának. Az sem lehet véletlen, hogy a Péter név választására érzett késztetést. A mai délután előtt úgy gondolta, hogy mindkét dolog csakis az ő törekvésének következménye. Most viszont már megértette. Ő csak eszköz. II. Péter számára csak egyetlen cselekvési út lehetséges, és hálát adott a Mindenhatónak, hogy

elegendő ereje van ahhoz, hogy megtegye, amit tennie kell. – Szentatyám! Keresztet vetett, és fölállt az imazsámolyról. Ambrosi állt az ajtóban, a félhomályos kápolna túlsó végében. Segédje arcán nyugtalanság tükröződött. – Mi van Michenerrel? – Meglépett. Ms. Lewvel. De találtunk valamit. Valendrea figyelmesen megvizsgálta a rejtegetett leveleket, és nem győzött ámulni a legújabb felfedezésen. XV. Kelemennek szeretője volt! Bár semmiféle beismerést nem tartalmazott semmilyen főbenjáró bűn vonatkozásában – és egy pap esetében a szent parancsolatok megszegése főbenjáró, halálos bűnnek számított –, a következtetés egyértelmű volt. – Nem győzök álmélkodni – mondta Ambrosinak, fölpillantva rá. A könyvtárban ültek. Ugyanabban a szobában, ahol nemrég Michenerrel csapott össze. Eszébe jutott valami, amit Kelemen mondott neki egy hónappal ezelőtt, amikor a pápa megtudta, hogy Kealy atya nem sok választási lehetőséget hagyott a bíróságnak. Talán csak egyszerűen meg kellene hallgatnunk egy ellenkező véleményt. Most már értette, Volkner miért volt ilyen nyitott. A német pápa láthatóan nem vette túl komolyan a papi nőtlenség dogmáját. Ambrosira nézett. – Ez legalább olyan messzire mutató eset, mint az öngyilkosság. Nem vettem észre, hogy Kelemen ennyire összetett személyiség. – És láthatóan leleményes is – tette hozzá Ambrosi.

– Kivette Tibor atya kéziratát a Riservából, biztosan kiszámítva, hogy te erre mit leszel kénytelen lépni. Nem igazán tetszett neki, hogy Ambrosi emlékezteti lépéseinek kiszámíthatóságára, de nem szólt semmit. Inkább parancsolt: – Semmisítsétek meg ezeket a leveleket! – Nem kellene inkább megőriznünk őket? – Sosem tudnánk úgy fölhasználni őket, ahogyan azt én szeretném. Kelemen emlékét meg kell őrizni. Ha őt lejáratjuk, akkor egyúttal a pápaság intézményét is lejáratjuk, és ezt nem engedhetem meg. Magunknak okoznánk kárt egy halott ember besározásával. Úgyhogy aprítsátok föl ezeket! – És végre megkérdezte, amit valójában tudni akart. – Hová ment Michener és Ms. Lew? – Barátaink éppen ezt ellenőrzik a taxitársaságnál. Hamarosan tudni fogjuk. Korábban úgy gondolta, hogy Kelemen személyes ládikája lehet a rejtekhely. De mindazok alapján, amit mostanában megtudott volt ellenségének személyiségéről, a német pápa nyilvánvalóan sokkal okosabb volt, mint azt korábban gondolta. Fölemelte az egyik borítékot, és elolvasta a feladó címét. IRMA RAHN, HINTERHOLZ 19, BAMBERG, NÉMETORSZÁG. Halk csengetés hallatszott, és Ambrosi egy mobiltelefont húzott elő reverendájából. Rövid beszélgetés után Ambrosi kikapcsolta a készüléket. Valendrea továbbra is a borítékot nézte. – Kitalálom. A repülőtérre mentek. Ambrosi bólintott.

Valendrea átnyújtotta a borítékot barátjának. – Találd meg ezt a nőt, Paolo, és akkor megtalálod azt is, amit keresünk. Michener és Ms. Lew is ott lesz. Máris ehhez a nőhöz tartanak. – Honnan lehetsz ebben ennyire biztos? – Soha nem lehetsz teljesen biztos semmiben, de ez most több mint valószínű. Magad intézd ezt a dolgot! – Nem kockázatos ez? – Vállalnunk kell ezt a kockázatot. Biztos vagyok benne, hogy remekül tudod majd álcázni magadat. – Természetesen, szentatyám. – Azt akarom, hogy Tibor fordítását semmisítsd meg abban a pillanatban, amikor megtalálod. Nem érdekel, hogyan, csak tedd meg! Számítok rád, Paolo, hogy ezt elintézed. Ha bárki, és ezt tényleg úgy értem, hogy bárki – akár Kelemennek ez a szeretője, akár Michener, Lew, vagy bárki, nem érdekel, hogy kicsoda – elolvassa azokat a szavakat vagy tudomást szerez róluk, öld meg! Ne habozz, egyszerűen intézd el! Titkára arcán egyetlen izom sem rándult. Szeme, mint egy prédára leső ragadozó madár szeme, csillogón meredt vissza rá. Valendrea mindent tudott Ambrosi és Michener viszályairól – sőt azokat még tüzelte is, hiszen semmi sem garantálja jobban a hűséget, mint egy közösen gyűlölt ellenség. Vagyis a következő órák nagyon is barátjának megelégedésére szolgálhatnak majd. – Nem fogok csalódást okozni neked, szentatyám – mondta Ambrosi lágyan.

– Nem attól kell tartanod, hogy nekem okozhatsz csalódást. Az Úr küldetését teljesítjük, és nagyon sok minden forog kockán. Rendkívül sok minden. HATVANEGY BAMBERG, NÉMETORSZÁG DECEMBER 1., PÉNTEK 10 ÓRA Michener járta a macskaköves utcákat, és hamar megértette, miért szerette Jakob Volkner oly nagyon Bamberget. Ő még sosem járt ebben a városban. Amikor néha Volkner visszalátogatott szülővárosába, olyankor mindig egyedül ment. Jövőre terveztek ide egy pápai látogatást, egy sok várost érintő németországi zarándokút részeként. Volkner többször is elmondta neki, mennyire szeretné fölkeresni szülei sírját, misét pontifikálni a katedrálisban, találkozni néhány régi barátjával. Mindez még érthetetlenebbé tette az öngyilkosságot, hiszen a régen várt utazás szervezése már javában zajlott, amikor Kelemen meghalt. Bamberg ott terül el, ahol a gyors folyású Regnitz és a kanyargós Majna találkozik. A város egyházi fele a dombtetőkön helyezkedett el, ahol a hercegi palota, a kolostor és a katedrális díszelgett, minthogy az erdős dombok egykor püspök-hercegek birtokai voltak. A lankákon, a Regnitz partjainál a világi városrész terült el, ahol mindig az üzlet és a kereskedelem volt az uralkodó. A két városrész szimbolikus választóvonala a folyó volt, amelyre okos politikusok évszázadokkal ezelőtt színes freskókkal díszített félrönkökből városházát építtettek. A Rathaus egy kis szigeten emelkedett, a két városrész között, és a folyón egy

kőhíd ívelt át, amely kettészelte az épületet, de összekötötte a kétfajta világot. Michener és Katerina Rómából Münchenbe repült, és az éjszakát a repülőtér közelében töltötte. Reggel aztán béreltek egy kocsit, és észak felé, Bajorország közepébe autóztak, Unterfranken dombjai között, csaknem két órán át. Most pedig a Maxplatzon álltak. A teret teljesen betöltötte egy karácsonyi vásár. Egyes vállalkozók még sürögve-forogva készültek a nap folyamán megnyitandó vásárra. A hidegtől Michenernek kicserepesedett a szája, a nap csak időnként sütött ki, a szél havat söpört végig a kövezeten. Katerinával nem voltak felkészülve erre a hőmérséklet-változásra, ezért megálltak az egyik áruháznál, és vettek maguknak kabátot, kesztyűt és bőrcsizmát. Tőlük balra a Szent Márton-templom hosszú árnyékot vetett a zsúfolt piactérre. Michener úgy gondolta, hasznos lehet, ha beszél a templom papjával. Ő biztosan ismeri Irma Rahnt. A pap tényleg nagyon segítőkész volt, és azt mondta, hogy Irma valószínűleg a csatorna másik partján, a néhány háznyira lévő Szent Gangolftemplom egyházkerületéhez tartozik. Amikor rátaláltak, Irma éppen a templom egyik oldalhajóját takarította, egy szenvedő tekintettel a kereszten függő Krisztus alatt. A levegőben tömjén és padlóviasz illata keveredett. Irma Rahn apró asszony volt, fehér bőre és finom vonásai még most is mutatták, hogy szépsége alig fakult valamit ifjúsága óta. Ha Michener nem tudta volna, hogy már a nyolcvanhoz közelít, megesküdött volna rá, hogy csupán a hatvanas éveiben jár.

Elnézték, ahogy mindig tisztelettel térdet hajt, valahányszor elmegy a feszület előtt. Michener előlépett, és átment egy nyitott vasrácsos kapun. Furcsa érzés kerítette hatalmába. Valami olyasmibe ütné bele az orrát, ami nem tartozik rá? De gyorsan elhessegette ezt a gondolatot. Végtére is, maga Kelemen mutatta meg az ide vezető utat. – Ön Irma Rahn? – kérdezte németül. A nő szembefordult vele. Ezüstös haja a válláig ért. Arccsontján, pergamenszerűen halvány bőrén semmiféle smink nem volt. Ráncos álla kerek és kecses volt, szemei együtt érzők és könyörületesek. Közelebb lépett, és azt mondta: – Azon töprengtem, vajon mikor ér már ide. – Honnan tudja, ki vagyok? Még sosem találkoztunk. – De én ismerem önt. – Számított rá, hogy jövök? – Ó, igen. Jakob mondta, hogy jönni fog. És neki mindig igaza volt... különösen önnel kapcsolatban. Michener ekkor kapcsolt. – A levelében. Ami Torinóból érkezett. Abban tett erről említést? A nő bólintott. – Önnél van az, ami nekem kell, ugye? – Az attól függ. A maga nevében jött, vagy máséban? Különös kérdés. Michener alaposan megfontolta a választ. – Egyházam nevében jöttem. A nő ismét elmosolyodott. – Jakob mondta, hogy így fog válaszolni. Jól ismerte önt.

Michener intett Katerinának, aztán bemutatta őket egymásnak. Az idős nő melegen rámosolygott a fiatalabbra, és kezet fogtak. – Nagyon örülök, hogy találkoztunk. Jakob említette, hogy valószínűleg ön is eljön. HATVANKETTŐ VATIKÁNVÁROS 10 ÓRA 30 PERC Valendrea a Lignum Vitae-t lapozgatta. Az archívumvezető előtte állt. Ő parancsolta meg az idős bíborosnak, hogy jelenjen meg előtte a negyedik emeleten, és hozza magával a kötetet. Saját szemével akarta látni, hogy Ngovi és Michener mit tartott olyan nagyon fontosnak. Megtalálta Malakiás jóslatainak azt a részét, amely Péterrel, a rómaival foglalkozott, Arnold Wion ezernyolcszáz oldalas művének végén: A római anyaszentegyház végső üldöztetésekor Péter, a római fog uralkodni, aki számtalan megpróbáltatáson vezeti át nyáját, majd a végső üldözés után a hét dombra épült város leromboltatik, és a félelmetes Bíró megfogja ítélni az ő népét. – Maga hisz ebben a sületlenségben? – kérdezte a levéltár vezetőjét. – Maga a száztizenkettedik pápa Malakiás listáján. Az utolsó, akiről említést tesz. És azt mondta, hogy ezt a nevet fogja választani. – Vagyis az egyháznak az apokalipszissel kell szembenéznie? A hét dombra épült város leromboltatok, és a félelmetes Bíró meg fogja ítélni az ő népét. Maga hisz ebben? Nem lehet ennyire ostoba.

– A hét dombra épült város Róma. Ez a jelzője már az ókor óta. Ezenkívül sértőnek tartom a modorát. – Nem érdekel, mit tart sértőnek. Mindössze azt akarom tudni, hogy maga, Ngovi és Michener miről beszéltek. – Nem mondok semmit. Valendrea a kéziratra mutatott. – Akkor mondja meg, miért hisz ennek a jóslatnak? – Mintha számítana, mit gondolok én! Valendrea fölállt. – Nagyon is számít, eminenciás uram. Tekintse ezt az egyháznak teendő utolsó szolgálatának. Úgy tudom, a mai az utolsó napja itt. Az öregember arca semmit nem árult el abból a fájdalomból, amelyet pedig bizonyára érzett. A bíboros már csaknem öt évtizede szolgált Rómában, és osztozott az időszak minden örömében és bánatában. De ő az az ember, aki megszervezte Ngovi támogatását a konklávéra – ez tegnapra vált világossá, amikor a bíborosok végre elkezdtek beszélgetni –, és kiváló munkát végzett a voksok összegyűjtése terén. Nagy kár, hogy nem a nyerő oldalt választotta. De ugyanilyen nyugtalanító volt az a vita is, amely az utóbbi két napban alakult ki a sajtóban Malakiás jóslatairól. Valendrea gyanította, hogy az értesülések forrása az előtte álló öregember volt, bár egyetlen riporter sem nevezte meg, hanem a szokásos „magát megnevezni nem kívánó vatikáni tisztviselő”-re hivatkoztak. Malakiás próféciái nem jelentettek újdonságot – összeesküvés-elmélettel foglalkozók már régóta figyelmeztettek rá –, de az újságírók csak most kezdték

„összerakni” a dolgokat. A száztizenkettedik pápa tényleg a II. Péter nevet vette föl. Honnan tudhatta egy szerzetes a tizenkettedik században, vagy akár egy krónikás a tizenhatodik században, hogy ez történik majd? Véletlen egybeesés? Talán, de az már pattanásig feszítené az egész koncepciót. Valendrea tulajdonképpen ugyanezen töprengett. Egyesek azt mondhatják, hogy annak tudatában választotta a nevét, hogy mi található a Vatikán titkos levéltárában. Pedig a Péter már eleve a kedvence volt, már akkor is, amikor először fölmerült benne, hogy megpróbálja elérni a pápai tisztet, még II. János Pál idejében. De ezt senkinek nem mondta el, még Ambrosinak sem. És mostanáig nem olvasta Malakiás jóslatait. Mereven bámult vissza a levéltárvezetőre, várva válaszát a kérdésére. Végül a bíboros megszólalt: – Nincs mit mondanom. – Akkor esetleg azon gondolkodhatna, hogy hová került a hiányzó dokumentum. – Nem tudok semmilyen eltűnt dokumentumról. A leltár szerint minden megvan. – Ez a dokumentum nem szerepel a maga leltárában. Kelemen a Riservában helyezte el. – Azért nem tartozom felelősséggel, amiről nincs tudomásom. – Valóban? Akkor számoljon be arról, amit tud! Miről beszéltek, amikor találkozott Ngovi bíborossal és monsignor Michenerrel? A levéltáros egy szót sem szólt.

– A hallgatásából kénytelen vagyok arra következtetni, hogy az eltűnt dokumentumról volt szó, és magának része van az eltűnésében. Látta, hogy a döfés egyenesen az öregember szívébe talál. A levéltár vezetőjeként ő felelt az egyház iratainak megőrzéséért. Az a tény, hogy az egyik irat eltűnt, mindörökre foltot ejt szolgálatának minősítésén. – Én nem tettem mást, mint kinyitottam a Riservát őszentsége, XV. Kelemen utasítására. – Ezt el is hiszem magának, eminenciás uram. Úgy gondolom, maga Kelemen emelte el az iratot, mások tudta nélkül. Én csupán meg akarom találni. Valendrea finomított a hangnemén, jelezve, hogy elhiszi a magyarázatot. – Én is ezt akarom... – A levéltárvezető hirtelen megállt, mintha máris többet mondott volna, mint amennyit akart. – Folytassa, eminenciás uram, hallgatom! – Ugyanúgy meg vagyok döbbenve, mint maga azon, hogy valami eltűnhetett. De arról fogalmam sincs, hogy ez mikor történhetett, vagy hogy az az irat hol van most. A bíboros-levéltáros hangszíne nem hagyott kétséget afelől, hogy ragaszkodni fog ehhez a magyarázatához. – Hol van Michener? Valendrea meglehetősen biztos volt a válaszban, de úgy gondolta, hogy annak ellenőrzése csökkentheti az aggodalmakat, miszerint Ambrosi esetleg téves nyomot követ. – Nem tudom – válaszolta az archívumvezető, de közben kissé megremegett a hangja.

Valendrea most kérdezte meg, amire valójában kíváncsi volt: – És mi van Ngovival? Mik az ő szándékai? A levéltárvezető arcán látszott, hogy megérti a lényeget. – Tart tőle, igaz? Valendrea nem engedhette meg, hogy a megjegyzés érzékenyen érintse. – Senkitől sem tartok, eminenciás uram. Csupán azon tűnődöm, vajon a camerlengo miért érdeklődik ily behatóan Fatima iránt. – Én nem mondtam, hogy érdeklődik. – Pedig erről volt szó a tegnapi találkozón, nem? – Ezt sem mondtam. Valendrea tekintete levándorolt a könyvre, finoman jelezve, hogy az öregember megátalkodott makacssága nem sértette meg. – Eminenciás uram, én kirúgtam magát. De ugyanilyen könnyen vissza is vehetem. Nem szeretne inkább úgy meghalni itt, a Vatikánban, mint a katolikus egyház levéltárvezető bíborosa? Nem akarná azt látni, hogy a most eltűnt dokumentum visszakerül ide? Hát nem fontosabb magának a hivatása, mint bármilyen velem kapcsolatos érzelme? Az idős ember a másik lábára helyezte testsúlyát. Hallgatása talán azt jelezte, hogy megfontolja az ajánlatot. – Mit akar? – kérdezte végül a levéltárvezető. – Mondja meg, hová ment Michener atya! – Ma reggel azt hallottam, hogy Bambergbe utazott. – A bíboros hangja lemondóan csengett. – Vagyis hazudott nekem?

– Azt kérdezte, tudom-e, hol van. Nem tudom. Csak azt tudom, amit hallottam. – És az utazásának célja? – Lehetséges, hogy a keresett dokumentum ott van. És most valami újat! – És Ngovi? – Várja Michener atya hívását. Valendrea csupasz keze erősen megszorította a könyv fedelét. Nem bajlódott azzal, hogy kesztyűt húzzon. A kézirat holnapra amúgy is hamu lesz már csak. Most viszont a döntő kérdésre koncentrált. – Ngovi arra vár, hogy megtudja, mi van az eltűnt dokumentumban? Az öregember úgy bólintott, mintha fájna neki az őszinteség. – Azt akarják tudni, amit maga láthatóan már tud. HATVANHÁROM BAMBERG 11 ÓRA Michener és Katerina követte Irma Rahnt a Maxplatzon keresztül, majd egészen a folyópartig, egy ötemeletes szállodáig. Az épületen kovácsoltvas felirat hirdette a nevét – KÖNIGSHOF – valamint egy évszámot – 1614 –, amiről Irma elmondta, hogy abban az évben emelték az épületet. Az ő családjának tulajdonában volt a fogadó, majd szálloda, nemzedékeken át, ő pedig az apjától örökölte, miután a bátyja elesett a második világháborúban. Az épületet mindkét oldalon volt halászkunyhók szegélyezték. A fogadó eredetileg malom volt. A lapátkerekeket már évszázadokkal ezelőtt leszerelték, de

a fekete manzárdtető, a kovácsoltvas erkélyek és a barokkos díszítések még mindig megmaradtak. Irma egy éttermet és egy borozót alakított ki az épületben, és most ide vitte be őket. Leültek egy üres asztalhoz, egy tizenkét kazettás ablak elé. Kint felhők vonultak a késő délelőtti égbolton, látszott, hogy hamarosan ismét havazni fog. Vendéglátójuk mindkettőjüknek hozott egy-egy korsó sört. – Csak estére nyitunk ki – magyarázta Irma. – Akkor majd tele lesz az étterem. A szakácsunk nagyon népszerű. – Még a templomban – mondta Michener – azt mondta, hogy Jakob említette, hogy Katerina és én eljövünk. Valóban leírta ezt az utolsó levelében? A nő bólintott. – Azt írta, hogy számítsak önre, és lehetséges, hogy ez a bájos hölgy is önnel jön. Az én Jakobom mindent belülről, a szívével nézett, különösen, ha önről volt szó, Colin. Hívhatom így? Úgy érzem, elég jól ismerem. – Nem is szeretném, ha másként szólítana. – Engem meg szólítson Katerinának. Az idős nő mindkettőjükre kedvesen rámosolygott. – Mit írt még Jakob? – kérdezte Michener. – Beszámolt a dilemmádról. A hittel kapcsolatos válságodról. Minthogy itt vagy, feltételezem, hogy olvastad a leveleimet. – Sosem vettem észre, milyen mély volt az önök kapcsolata. Az ablak mögött egy uszály pöfögött el, észak felé. – Az én Jakobom nagyon jó ember volt. Egész életét másoknak szentelte. Átadta magát Istennek.

– De úgy tűnik, nem teljesen – mondta Katerina. Michener már várta, hogy Katerina mikor fejti ki az álláspontját. Előző este a nő elolvasta mindazokat a leveleket, amelyeket sikerült megmenteniük, és megdöbbentette Volkner érzelmeinek hevessége. – Nagyon nehezteltem rá – mondta tompán Katerina. – Lelki szememmel úgy láttam, hogy arra próbálja szorítani Colint, hogy válasszon, azt erőlteti, hogy az egyház mellett döntsön. De nem volt igazam. Most már látom, hogy a sok ember közül csak ő értette meg, mit is érzek. – Így van. Beszélt nekem Colin gyötrődéséről. El akarta mondani neki az igazat, hogy nincs egyedül ezzel a kínnal, de én nem engedtem. Nem volt itt az ideje. Nem akartam, hogy bárki is tudomást szerezzen rólunk. Mert ez teljesen magánügy. – Irma Michener felé fordult. – Azt akarta, hogy maradj pap. A változtatásokhoz szüksége a segítségedre volt. Azt hiszem, ennek ellenére mindig is tudta, hogy egy napon majd elválnak az útjaitok. Michener úgy érezte, ki kell mondania: – Megpróbált változtatni a dolgokon. Nem konfrontációval, hanem érveléssel. Mindig békét akart. – De mindenekelőtt ember volt, Colin. – Az idős nő hangja elcsuklott, mintha egy pillanatra eszébe jutott volna valami, amit nem akar elfelejteni. – Egy egyszerű, gyönge és vétkező ember, mint mi, mindannyian. Katerina átnyúlt az asztalon, és két kezébe fogta az idős nő kezeit. Mindkettejük szeme bepárásodott. – Mikor kezdődött a kapcsolatuk? – kérdezte aztán Katerina.

– Amikor még gyerekek voltunk. Már akkor tudtam, hogy szeretem, és mindig is szeretni fogom. – Irma az ajkába harapott. – De azt is tudtam, hogy sohasem fogom megkapni. Egészen sohasem. Ő már akkor is pap akart lenni. De valahogy mindig megelégedtem azzal, hogy a szíve az enyém. Michener meg akart tudni valamit. Maga sem tudta, miért. Hiszen semmi köze nem volt hozzá. De úgy érezte, megkérdezheti. – Szerelmük sosem teljesedett be? Irma tekintete hosszú másodpercekre az övébe kapcsolódott, majd az idős asszony halványan elmosolyodott. – Nem, Colin, a te Jakobod sosem szegte meg az egyházának tett fogadalmát. Ez elképzelhetetlen volt számára, de számomra is. – Katerinára nézett. – Mindenkit olyan szemmel kell megítélni, amilyen korban él. Jakob és én egy más korszakhoz tartozunk. Elég nagy szerencsétlenség volt számunkra, hogy szerettük egymást. Elképzelhetetlen lett volna, hogy ennél tovább menjünk. Michenernek eszébe jutott, mit mondott Kelemen Torinóban. Az elfojtott, korlátozott szerelem nem tréfadolog. – És ön itt élt végig, egyedül? – Megvan a családom, ez a vállalkozásom, a barátaim és az Istenem. Megismerhettem egy olyan ember szerelmét, aki teljesen megosztotta magát velem. Nem testi értelemben, de minden egyéb módon. Kevesen mondhatják el ezt magukról.

– Sosem okozott problémát, hogy nincsenek együtt? – kérdezte Katerina. – Nem szexuális értelemben gondolom, hanem hogy fizikailag nem voltak egymás közelében. Nagyon nehéz lehetett. – Jobban szerettem volna, ha másként alakulnak a dolgok. De ezt nem tudtam befolyásolni. Jakobot már nagyon fiatalon vonzotta a papi pálya. Tudtam ezt, és nem tettem semmit ellene. Annyira szerettem, hogy hajlandó voltam osztozni rajta... még az Éggel is. Egy középkorú nő jött be a lengőajtón, és néhány szót szólt Irmához. Valamit a piacról meg a készletekről. Az ablak alatt egy újabb uszály dohogott el a szürkésbarna folyón. Néhány hópehely olvadt szét az ablaküvegen. – Tud még valaki önről és Jakobról? – kérdezte Michener, amikor a középkorú nő kiment. Irma a fejét rázta. – Egyikünk sem beszélt soha erről. De itt, a városban sokan tudják, hogy Jakob meg én gyerekkori barátok voltunk. – A halála szörnyű megrázkódtatás lehetett önnek – mondta Katerina. Irma nagyot sóhajtott. – El sem tudjátok képzelni. Tudtam, hogy rosszul néz ki. Láttam a tévében. Tudatában voltam, hogy csak idő kérdése. Mindketten megöregedtünk. De ő mégis váratlanul gyorsan ment el. Még ma is várom, hogy jöjjön tőle levél, ahogy annyi éven át. – A hangja ellágyult, elcsuklott az érzelemtől. – Az én Jakobom elment, és ti vagytok az elsők, akiknek beszélek róla. Mondta nekem, hogy bennetek megbízhatom. Hogy a

látogatásotok révén megnyugvást lelhetek. Igaza volt. Már csak azzal, hogy beszélhettem róla, kissé jobban érzem magam. Michener elgondolkodott, vajon mit szólna ez a törékeny, kedves asszony, ha megtudná, hogy Volkner elvette saját életét. Joga van-e megtudni? Ő kitárta a szívét nekik, őneki meg elege lett a hazudozásokból. Kelemen emlékét Irmától nem kell félteni. – Megölte magát. Irma hosszú ideig semmit sem szólt. A férfi látta, hogy Katerina elkerekedett szemmel néz rá. – A pápa elvette a saját életét? Michener bólintott. – Altatókkal. Azt mondta, a Szűzanya közölte vele, hogy saját kezével kell véget vetnie az életének. Ez a vezeklése az engedetlenségéért. Azt mondta, túl sokáig nem vett tudomást a mennyekről. Ezúttal azonban igen. Irma még mindig némán ült. Változatlanul érzelemmentes tekintettel bámult rá. – Ön tudta? – kérdezte Michener. Irma bólintott. – Nemrég nálam járt... álmomban. Azt mondta, hogy most már minden rendben. Hogy megbocsátást nyert. Hogy hamarosan együtt lesz az Úristennel. Akkor nem igazán értettem, hogy mit akar mondani. – Ébren is volt valaha hasonló látomása? – kérdezte Michener. Irma megrázta a fejét. – Csak álmomban. – A hangja távolinak tűnt. – Hamarosan én is vele leszek. Csakis ez éltet még. Jakob

és én az örökkévalóságig együtt leszünk. Ezt mondta nekem, álmomban. – Katerinára nézett. – Azt kérdezted, milyen volt egymástól távol lenni. Ezek a külön leélt évek jelentéktelenek az örökkévalósághoz képest. Ha más nem, akkor én türelmes vagyok. Michener úgy érezte, hogy most már a lényeg felé kell terelnie a dolgot. – Irma, hol van az, amit Jakob önnek küldött? Az idős nő hosszan bámult a söröskorsójába. – Kaptam egy borítékot, amiről Jakob azt írta, hogy adjam át neked. – Szükségem van rá. Irma fölállt az asztaltól. – A lakásom a szomszédban van. Rögtön visszajövök. Az idős nő nehézkesen kibicegett az étteremből. – Miért nem mondtad el nekem Kelemen öngyilkosságát? – kérdezte Katerina, amint az ajtó becsukódott Irma mögött. Fagyos hangja jól illett a kinti hőmérséklethez. – Azt hiszem, ez nyilvánvaló. – Ki tud még róla? – Csak néhány ember. Katerina fölállt. – Mindig ugyanaz, mi? A Vatikán tele van titkokkal. – Magára kapta a kabátját, és az ajtó felé igyekezett. – És ezzel te nagyon jól megbékélsz. – Ahogyan te is. – Amint kimondta, már érezte is, hogy nem kellett volna. A nő megtorpant. – Ezt a találatot meghagyom neked. Megérdemlem. De neked mi a mentséged?

Michener nem szólt semmit, mire Katerina megfordult, és elindult kifelé. – Hová mégy? – Sétálok egyet. Biztos vagyok benne, hogy még sok megbeszélnivalód van Kelemen szerelmével, amihez én nem kellek. HATVANNÉGY Katerina feje kavargott zavarában. Michener nem bízott meg benne annyira, hogy elmondja, XV. Kelemen önkezével vetett véget életének. Ezt Valendrea nyilván tudja, különben Ambrosi már követelte volna tőle, hogy tudjon meg mindent Kelemen haláláról. De mi az ördög folyik itt? Eltűnt kéziratok. Látnokok beszélnek Szűz Máriával. A pápa öngyilkos lesz, miután hat évtizedig titokban szeretett egy asszonyt. Az egészet senki nem hinné el. Kilépett a fogadóból, és úgy döntött, hogy a Maxplatz felé veszi az irányt, hogy kisétálja magából a feszültséget. Mindenfelől harangzúgás hallatszott, delet jelezve. Lesöpörte hajáról az egyre sűrűbben hulló havat. A levegő hideg, száraz és borús volt, akárcsak a kedve. Irma Rahn fölnyitotta a szemét. Miközben ő évekkel ezelőtt választásra kényszerítette Michenert, és ezzel el is távolította magától, Irma egy sokkal kevésbé önző utat választott, amelyben inkább a szerelem mutatkozott meg, nem a birtoklási vágy. Lehet, hogy az idős asszonynak volt igaza. Nem a testi kapcsolat a lényeg, hanem az, hogy az övé-e a szíve és a lelke. Azon gondolkodott, hogy Michenerrel lehetett volna-e hasonló kapcsolata. Valószínűleg nem. Mások az idők.

És most itt van, megint ugyanazzal a férfival, látszólag ugyanazon a gyötrelmes úton, amelyen szerelmük elveszett, aztán meglett, aztán próba elé került, aztán – hát igen, éppen ez a kérdés. Aztán mi lesz? Tovább sétált a főtérig, át a csatornán, megpillantva a Szent Gangolf-templom két hagymakupolás tornyát. Az élet oly átkozottul bonyolult! Még mindig maga előtt látta azt a tegnapi alakot, amint ott áll Michener fölött, késsel a kezében. Egy pillanatig sem habozott, hogy megtámadja azt a férfit. Utána azt ajánlotta, hogy jelentsék a hatóságoknak, de Michener hallani sem akart róla. Most már értette, miért. Nem kockáztathatta, hogy kitudódjék a pápa öngyilkossága. Jakob Volkner oly sokat jelentett neki. Talán túl sokat is. És most már azt is megértette, Michener miért utazott Boszniába – hogy választ találjon azokra a kérdésekre, amelyeket öreg barátja hagyott maga után. Nyilvánvaló, hogy Michener életének ezt a fejezetét még nem lehet lezárni, hiszen a vége még nincs is megírva. Katerina azon töprengett, vajon valaha meg lesz-e írva. Tovább sétált, és egyszer csak ismét a Szent Gangolf kapujánál találta magát. A bentről kiszivárgó meleg hívogatta. Belépett, és látta, hogy az oldalsó kápolna kapuja, ahol Irma korábban rendezkedett, nyitva maradt. Elment előtte, és megállt egy másik kápolnánál. A gyermek Krisztust ölelő Szűz Mária szobrának szeme egy szerető anya büszkeségét tükrözte. Bizonyára egy középkori ábrázolás, egy angolszász művészé, de a világ már ennek imádásához szokott hozzá. Mária a mai Izrael területén élt, ahol a nap gyilkos erővel süt, és ahol

az emberek bőre igencsak barna. Vonásai valószínűleg arabosak lehettek, a haja sötét, a törzse zömök. Az európai katolikusok azonban nem tudták ezt valóságként elfogadni. Ezért egy errefelé megszokott, nőies arcot és alakot formáztak; olyat, amilyenhez az egyház mindig is ragaszkodott. És valóban szűz volt? Tényleg a Szentlélek ajándékozta meg méhét Isten fiával? Még ha ez igaz volt is, a döntés akkor is nyilván az övé volt. Kizárólag ő egyezhetett bele a terhességbe. Akkor viszont az egyház miért ellenzi olyan hevesen az abortuszt és a születésszabályozást? Vajon mikor veszítette el a nő a jogát arra, hogy eldöntse, akar-e szülni, vagy sem? Mária nem szolgálhatott hivatkozási alapul? És mi lett volna, ha nem akarja? Kötelezték volna arra, hogy kényszerűen kihordja az isteni gyermeket? Már kifárasztották a rejtélyes dilemmák. Túl sokra nem volt válasz. Megfordult, hogy kimenjen. Egy méterre tőle ott állt Paolo Ambrosi. Rémületében földbe gyökeredzett a lába a látványtól. A férfi nekirontott, megperdítette, és belökte a Szűz Mária-szobros kápolnába. Miközben a nő bal karját hátracsavarta, nekilökte a falnak. Másik kezével elkapta a nyakát, és arcát az érdes kőfalhoz nyomta. – Azon töprengtem, hogyan válasszam le Michenerről. De megoldotta helyettem. Ambrosi egyre erősebben csavarta a karját. Katerina kinyitotta a száját, hogy kiáltson. – Nono, én nem tenném! Különben sincs itt senki, aki meghallhatná. Katerina megpróbált rugdalódzva kiszabadulni.

– Maradjon nyugton! Kezd elfogyni a türelmem! Válaszul a nő még erőteljesebben rugdosott és ficánkolt. Ambrosi erre elrántotta a faltól, és könyökhajlatába kapta a torkát. A nő légcsöve azonnal összeszűkült. Katerina megpróbálta lefejteni magáról a kezet, bele is karmolt, de az egyre fogyatkozó oxigéntől minden elkezdett forogni, majd elsötétülni körülötte. Sikoltani próbált, de nem kapott levegőt ahhoz, hogy hang jöjjön ki a torkán. Szeme fönnakadt. Mielőtt minden elsötétült, az utolsó dolog, amit még látott, a Szűz fájdalmas pillantása volt, ami azonban nem nyújtott vigaszt szorult helyzetében. HATVANÖT Michener figyelte Irmát, aki mereven nézett ki az ablakon, a folyóra. Nem sokkal azután tért vissza, hogy Katerina elment. Hozott magával egy ismerős, kék borítékot, amely most az asztalon hevert. – Az én Jakobom megölte magát – suttogta maga elé. – Ez olyan szomorú! – Michener felé fordult. – Mégis a Szent Péter-bazilika alá temették. Megszentelt földbe. – Nem hozhattuk nyilvánosságra, mi történt. – Az egyházzal kapcsolatban egyedül erre panaszkodott. Hogy oly kevés az őszinteség. Milyen ironikus, hogy az öröksége és az emléke most egy hazugságtól függ. Amiben nem is volt semmi szokatlan. Mint Jakob Volkneré, Michener egész karrierje is hazugságon alapult. Különös, mennyire hasonló a sorsuk. – Mindig szerette önt? – Úgy érted, volt-e más is? Nem, Colin. Csak én.

– Az ember azt gondolná, hogy egy idő után mindketten úgy érezték, hogy tovább kell lépniük. Sosem vágyott egy férj vagy gyerekek után? – Gyerekek után igen. Ezt az egyet sajnálom az életemben. De már nagyon korán tudtam, hogy csak Jakobé akarok lenni, és ő is ezt kívánta tőlem. Biztos vagyok benne, hogy érezted, minden szempontból a fiának tekintett téged. Michener szeme könnybe lábadt erre a gondolatra. – Olvastam, hogy te találtad meg a testét. Szörnyű lehetett. Michener nem akart gondolni arra a képre, ahogy Kelemen az ágyán fekszik, kiterítve, és az apácák készítik elő a temetésre. – Jelentős személyiség volt. Mégis, most úgy érzem, kissé idegen is. – Nem kell így érezned. Lényének csak egy része volt igazán az övé. Mint ahogyan biztos vagyok benne, hogy a te lényednek egy részét meg ő nem ismerte. Milyen igaz! Az idős nő a borítékra mutatott. – Nem tudtam elolvasni, amit nekem küldött. – Megpróbálta? – Kinyitottam a borítékot – bólintott Irma. – De csak azután, hogy Jakob meghalt. De valami idegen nyelven van írva. – Olaszul. – Mondd el, mi áll benne. Michener összefoglalta, a nő pedig ámulva hallgatta. Azt is el kellett mondania, hogy Alberto Valendrea kivételével már senki sincs az élők sorában, aki tudná,

hogy a borítékban lévő dokumentum valójában mit tartalmaz. – Tudtam, hogy valami nagyon nyugtalanítja Jakobot. Az utóbbi hónapokban írt levelei lehangolok voltak, néha még cinikusak is. Egyáltalán nem olyanok, mint ő maga. De nekem nem akart elárulni semmit. – Én is próbálkoztam, de nekem sem árulta el. – Bizony, ilyen volt. Michener hallotta, hogy nyílik az épület bejárati ajtaja, majd döngve becsapódik. Lépések visszhangoztak a hajópadlón. Az étterem hátul volt, a kis előtér és az emeletre vezető lépcső mögött. Úgy vélte, ez biztosan a visszatérő Katerina lesz. – Mit parancsol? – kérdezte Irma. Michener az ajtónak háttal, a folyóra nézve ült, amikor pedig megfordult, Paolo Ambrosit pillantotta meg, alig egy-kétméternyire. Az olasz kényelmesen bő farmert és végig gombos, sötét inget viselt. Szürke kabátja a térdéig ért, nyaka köré pedig gesztenyebarna sálat tekert. Michener fölállt. – Hol van Katerina? Ambrosi nem válaszolt. Michenernek nagyon nem tetszett a gazfickó ajkán játszadozó önelégült mosoly. Neki akart rontani, de Ambrosi nyugodtan előhúzott egy pisztolyt a zsebéből. Michener megtorpant. – Ki ez? – kérdezte Irma. – Bajkeverő. – Paolo Ambrosi atya vagyok. Maga bizonyára Irma Rahn. – Honnan tudja a nevem?

Michener közéjük állt, remélve, hogy Ambrosi nem veszi észre az asztalon heverő borítékot. – Ez az alak elolvasta az ön leveleit. Nem tudtam mindet magammal hozni Rómából. Irma a szája elé kapta a kezét, és felnyögött. – A pápa tud róla? Michener megvetően mutatott Ambrosira. – Ha ez a gazfickó tudja, akkor Valendrea is tudja. Irma keresztet vetett. Michener Ambrosi felé fordult. – Mondja meg, hol van Katerina! A pisztoly továbbra is rá irányult. – Biztonságban van, egyelőre. De tudja, hogy mit akarok. – És miből gondolja, hogy nálam van? – Vagy magánál, vagy ennél a nőnél. – Azt hittem, Valendrea arra utasította, hogy nálam keresse. Remélte, hogy Irma csendben marad. – És Ngovi bíboros kapná meg azt, amit maga esetleg talál. – Nem tudom, mit tennék ilyen esetben. – Szerintem pedig tudja. Szívesen letörölte volna Ambrosi képéről az arrogáns vigyort, de hát ott volt a pisztoly... – Katerina veszélyben van? – kérdezte Irma. – Jól van – felelte Ambrosi kurtán. – Igazán, Ambrosi – mondta Michener –, Katerina a maga problémája. A maga kéme volt. Már egyáltalán nem érdekel.

– Biztos vagyok benne, hogy megszakad a szíve, amikor ezt meghallja. Michener vállat vont. – Ő mászott bele ebbe az egészbe, neki kell megoldania a saját problémáját. Nem volt biztos benne, hogy ezzel nem veszélyezteti-e Katerina biztonságát, de a gyengeség legkisebb jele is végzetes lehet. – Tibor fordítását akarom – mondta végül Ambrosi. – Nincs nálam. – Pedig Kelemen ide küldte. Ugye? – Azt nem tudom... egyelőre. – Michener időt akart nyerni. – De ki tudom deríteni. És van még valami. – Irmára mutatott. – Ha ezt megteszem, azt akarom, hogy ez a hölgy maradjon ki mindenből. Neki ehhez semmi köze. – Kelemen keverte bele, nem én. – Ha kell a fordítás, ez a feltételem. Különben átadom a sajtónak. Ambrosi hűvös modora egy pillanatra mintha fölengedett volna. Majdhogynem elmosolyogta magát. Michener jól gondolta. Valendrea azért küldte a csatlósát, hogy megsemmisítse az információt, nem azért, hogy visszavigye. – A hölgy nincs benne – mondta Ambrosi feltéve hogy még nem olvasta. – Nem ért olaszul. – De maga igen. Úgyhogy emlékezzen a figyelmeztetésre. Nagyon leszűkíti a lehetőségeimet, ha figyelmen kívül hagyja, amit mondok. – Honnan tudja, hogy én nem olvastam, Ambrosi?

– Úgy tudom, az üzenet olyan természetű, hogy nehéz eltitkolni. Több pápa is megrendült bele. Úgyhogy hagyja, Michener. Ez már nem magára tartozik. – Ahhoz képest, hogy állítólag semmi közöm az egészhez, úgy tűnik, a kellős közepében vagyok. Mint azok a látogatóim, akiket tegnap küldött rám. – Erről semmit sem tudok. – A maga helyében én is ezt mondanám. – És mi lesz Kelemennel? – kérdezte könyörgő hangon Irma. Nyilván még mindig a levelekre gondolt. Ambrosi vállat vont. – Az ő emléke a maguk kezében van. Én nem akarom bevonni a sajtót. De ha ez mégis megtörténne, felkészültünk arra, hogy kiszivárogtassunk bizonyos tényeket, amelyek enyhén szólva is megsemmisítően hatnának az emlékére... és a magukéra is. – Elmondaná a világnak, hogyan halt meg? Ambrosi pillantása Michenerre ugrott. – Tudja? Michener bólintott. – Ahogy ezek szerint maga is. – Jó. Ez megkönnyíti a dolgokat. Igen, közölnénk a világgal, de nem közvetlenül. A szóbeszéd sokkal többet tud ártani. Az emberek még mindig azt hiszik, hogy a szentté avatott I. János Pált meggyilkolták. Gondoljanak bele, miket írnának össze Kelemenről. Az a néhány levél, ami már megvan, máris bőven kompromittáló. Ha szerették őt, ahogyan szerintem ma is szeretik az emlékét, akkor működjenek együtt velünk ebben az ügyben, és soha semmi nem kerül nyilvánosságra.

Irma semmit se szólt, csak nagy könnycseppek gördültek le az arcán. – Ne sírjon – mondta Ambrosi –, Michener atya helyesen fog cselekedni. Mindig azt teszi. – Ambrosi az ajtó felé hátrált, majd megállt. – Úgy tudom, ma este kezdődik a híres bambergi betlehemes jászol körmenete. Minden templomban misztériumjátékok vagy betlehemi jelenetek lesznek. A katedrálisban mise is lesz. Nagyon sokan fogják ezeket megnézni és meghallgatni. Nyolc órakor kezdődnek. Cselezzük ki a tömeget, és cseréljük ki, amit mindketten akarunk, már hétkor. – Én nem mondtam, hogy bármit is akarnék magától. Ambrosi arca ideges vigyorba torzult. – De akar. Ma este. A katedrálisban. – Az ablakon át a folyó túlsó partján lévő domb tetején magasodó épületre mutatott. – Nyitva áll a nagyközönség előtt, úgyhogy ez mindkettőnknek jó lesz. De ha akarja, már most is megejthetjük a cserét. – Hétkor, a katedrálisban. Most pedig tűnjön a pokolba! – Ne feledje, mit mondtam, Michener! Maradjon lepecsételve! Tegye meg ezt Ms. Lew és Ms. Rahn kedvéért! Ambrosi kiment. Irma csak ült és hangtalanul zokogott. Nagy sokára azt mondta: – Ez az ember gonosz. – Ő is, és az új pápánk is. – Péter embere? – A személyi titkára. – Mi folyik itt, Colin?

– Ahhoz, hogy ezt megtudjuk, el kell olvasnom, ami a borítékban van. – Egyúttal meg akarta védeni az idős nőt is. – Kérem, menjen el. Nem akarom, hogy bármiről is tudomása legyen. – Miért akarod kinyitni? Michener fölvette a borítékot. – Meg kell tudnom, mi olyan fontos. – Ez az ember világosan megmondta, hogy ne tedd. – A pokolba Ambrosival! Michenert magát is meglepte hangjának keménysége. Úgy tűnt, Irma megérti a férfi nehéz helyzetét. – Gondoskodom róla, hogy senki se zavarjon. Kiment, és becsukta maga mögött az ajtót. A zsanérok finoman nyikorogtak, éppen úgy, ahogyan a titkos levéltár kapujának vasalása azon az esős délelőttön, alig egy hónappal ezelőtt, amikor valaki megfigyelte őt. Nyilván Paolo Ambrosi. Távoli hajókürt hangja szólt tompán. A folyó túloldaláról harangozás hallatszott, jelezve, hogy délután egy óra van. Leült, és kinyitotta a borítékot. Két papírlap volt benne: egy kék és egy barnás. Először a kéket olvasta el, melyen Kelemen kézírása volt. Colin, mostanra már tudod, hogy a Szűzanya többet is mondott. Szavai most terád vannak bízva. Bánjál óvatosan velük! Remegő kézzel rakta félre a kék papírlapot. Kelemen nyilván számított rá, hogy ő majd megtalálja az utat Bambergbe, és elolvassa a boríték tartalmát. Kihajtogatta a barnás papírlapot.

A tinta világoskék volt, maga a papír pedig friss és ropogós. Átfutotta az olasz szöveget, és közben eszébe jutott a fordítás. Másodszori átnézésre már finomodott a jelentése. Amikor pedig harmadszor is elolvasta, már tudta, mit írt le Lucia nővér 1944-ben – a Szűzanya által elmondott harmadik titok fennmaradó részét –, amit Tibor atya fordított le 1960-ban. Mielőtt a Nagyboldogasszony távozott volna, volt még egy üzenet, amelyről az Úr azt kívánta, hogy csak Jacintával és velem ossza meg. Elmondta nekünk, hogy ő Isten anyja, és megkért minket, hogy üzenetét hozzuk az egész világ tudomására, a megfelelő időben. Amikor megtesszük, nagy ellenállásba fogunk ütközni. Figyeljünk jól, és mindent jegyezzünk meg, parancsolta. Az embereknek meg kell javulniuk. Bűnös életet élnek, és lábbal tiporják a nekik nyújtott ajándékokat. Gyermekem, mondta, a házasság szent állapot. A szeretet nem ismer határokat. Amit a szív érez, az valódi, mindegy, hogy ki vagy mi iránt, és Isten nem szabott határokat annak, hogy mi számít igaz, józan kapcsolatnak. Tudd, hogy a szerelem egyetlen igazi próbaköve a boldogság. Tudd azt is, hogy a nők éppúgy részei Isten egyházának, mint a férfiak. Az Úr szolgálatába állni nem kizárólag a férfiak törekvése. Az Úr papjait nem szabad megfosztani a szerelemtől és egy társtól, sem pedig a gyerekvállalás örömétől. Ha valaki Istent szolgálja, attól még nem kell lemondania a szívéről. A papoknak minden tekintetben jótékonynak kell lenniük. Végül, mondta, tudd, hogy a tested a tiéd. Ugyanúgy, ahogy az Úr rám bízta az Ő fiát, ugyanúgy bízza rá valamennyi nőre annak magzatát. Egyedül te

döntőd el, hogy mi a legjobb. Menjetek, kicsikéim, és hirdessétek ezeknek a szavaknak a dicsőségét. Ebben mindig mellettetek leszek. Michener keze megremegett. De nem Lucia nővér szavaitól, bármilyen provokatívak voltak is. Más miatt. Benyúlt a zsebébe, és elővette Jasna üzenetét, amelyet két nappal ezelőtt írt le. Azokat a szavakat, amelyeket a Szűzanya ott, azon a boszniai hegytetőn mondott. A medugorjei tizedik titkot. Kihajtogatta, és ismét elolvasta. Ne félj, én Isten anyja vagyok, aki hozzád szólok, és arra kérlek, hogy hozd a világ tudomására a következő üzenetet. Amikor majd így teszel, erős ellenállásba fogsz ütközni. Jól figyelj, és jegyezd meg, amit mondok. Az embereknek meg kell javulniuk. Alázatosan kell bocsánatot kérniük elkövetett bűneikért, és azokért, amiket ezután fognak elkövetni. A nevemben mondjad, hogy szörnyű büntetés zúdul majd az emberiségre; nem ma, nem holnap, de hamarosan, ha nem hisznek a szavaimnak. Mindezt fölfedtem már a megvilágosodottaknak La Salette-ben, aztán meg Fatimában is, most pedig megismétlem neked is, mert az emberiség vétkezett, és lábbal tiporta az Isten által neki nyújtott ajándékot. Eljön minden idők végezete, ha az emberiség nem tér meg; és ha minden úgy marad, ahogy most, vagy ami még rosszabb lenne: romlik a helyzet, akkor a nagyok és hatalmasok együtt fognak elpusztulni a kicsikkel és gyengékkel. Szívleld meg ezeket a szavakat! Miért kellene üldözni azt a férfit vagy nőt, aki másként szeret, mint a többiek? Az effajta üldözés nem kedves Isten előtt. Tudd, hogy a

házasságot korlátozás nélkül mindenkinek lehetővé kell tenni. Minden, ami ennek ellentmond, nem Isten szava, hanem csak az emberek ostobasága. A nőket nagyra becsüli az Úr. Már túl rég óta tagadják meg tőlük a szolgálatot, és ez az elnyomás nem tetszik az Égnek. Krisztus papjainak boldogoknak és jótékonynak kell lenniük. Nem szabad megtagadni tőlük a szerelem és a gyerekvállalás örömét, és a szentatya jobban tenné, ha megértené ezt. Az utolsó szavaim a leglényegesebbek. Tudd, hogy én szabadon választottam azt, hogy Isten anyja legyek. A gyerekvállalás joga a nőké, ebbe a döntésbe a férfiaknak nem szabad beavatkozniuk. Most pedig menj, közöld a világgal az üzenetemet, hirdesd az Úr jóságát, de mindig emlékezz arra, hogy én mindig melletted állok. Michener kicsúszott a székből, és térdre hullott. A dolog jelentősége nem volt kétséges. Két üzenet. Az egyiket egy portugál apáca írta 1944-ben – egy nem igazán tanult nő, aki még a nyelvnek sem volt mestere –, amit egy pap 1960-ban fordított le, és ami egy 1917. július 13-i eseményen hangzott el, amikor a Szűz Mária állítólag megjelent. A másikat egy nő vetette papírra két napja – egy látó, aki több száz jelenésnek volt tanúja –, ami annak az összefoglalása volt, amit a Szűzanya mondott neki, amikor egy viharos éjszakán, egy hegytetőn utoljára megjelent neki. Csaknem száz év választotta el egymástól a két eseményt. Az első üzenet el volt zárva a Vatikánban, és azt csak pápák és egy bolgár fordító olvashatta, akik közül egyik sem ismerhette a másik üzenet leíróját. És ugyanígy: a

második üzenet fogadójának semmiféle lehetősége nem volt arra, hogy megismerje az első üzenet tartalmát. Mégis, a két üzenet tartalma tökéletesen egyező – a „közös nevező” pedig az üzenet küldője. Mária, Isten anyja. Kétezer éve akarnak a kétkedők bizonyítékot arra, hogy Isten létezik. Valami kézzelfoghatót, ami kétséget kizáróan bizonyítja, hogy Ő élő valóság, akinek tudomása van a világról, aki minden tekintetben élő. Nem egy példabeszéd vagy egy metafora. Hanem a mennyek ura, az emberről gondoskodó, a teremtést felügyelő lény. Michenernek eszébe villant saját látomása a Szűzanyáról. Mi a sorsom? – kérdezte akkor. Hogy jel legyél a világ simára. A vezeklés világítótornya. A hírnök, aki elmondja, hogy Isten nagyon is élő. Akkor hallucinációnak vélte. Most viszont már tudta, hogy valóság volt. Keresztet vetett, és most először imádkozott úgy, hogy tudta: Isten hallgatja. Megbocsátást kért az egyháznak és az embereknek balgaságaik miatt, különös tekintettel a saját gyengeségeire. Ha Kelemennek igaza volt – és most már semmi oka nem volt kételkedni ebben –, akkor 1978-ban Alberto Valendrea ellopta a harmadik titoknak azt a részét, amit ő épp az imént olvasott el. Elképzelte, mit gondolhatott magában Valendrea, amikor először elolvasta ezeket a szavakat. Kétezer éve hangoztatott egyházi tanokat vetett el egy analfabéta portugál gyerek! Hogy nők is lehetnek papok? Hogy a papok megnősülhetnek és gyerekeik lehetnek? Hogy a homoszexualitás nem bűn? Hogy az anyaság vállalása a

nő döntési joga? Mert akkor tegnap, amikor elolvasta a medugorjei üzenetet, azonnal megértette mindazt, amit most már Michener is tudott. Mindez valóban Isten szava. Megint a Szűzanya szavai jutottak eszébe. Ne hagyd el a hitedet, mert a végén egyedül az marad neked. Erősen összeszorította a szemét. Kelemennek igaza volt. Az ember gyarló és balga. Az Ég megpróbálta a helyes útra terelni az emberiséget, de a bolond népek figyelmen kívül hagyták ezeket az erőfeszítéseket. A La Salette-i látnokok hiányzó üzeneteire gondolt. Vajon egy-másfél századdal ezelőtt volt-e olyan pápa, aki meg is tette azt, amit most Valendrea is megpróbált? Ez megmagyarázná, hogy a Szűzanya miért jelent meg újból és újból Fatimában és Medugorjében. Hogy próbálkozzon. Valendrea pedig megakadályozott minden kinyilatkoztatást azzal, hogy megsemmisítette a bizonyítékot. Kelemen legalább megpróbálta. A Szűzanya visszatért nekem, és közölte velem, hogy az időm lejárt. Tibor atya is vele volt. Arra számítottam, hogy a Madonna majd magával visz, de azt mondta, hogy saját kezemmel kell véget vetnem az életemnek. Tibor atya ehhez hozzátette, hogy ezt az engedetlenségem miatti vezeklésül kell megtennem, és hogy később majd minden világos lesz. Aggódtam a lelkem miatt, de azt mondták, hogy az Úr már vár rám. Túl sokáig dacoltam a mennyekkel. Most már nem fogok. Ezek a szavak nem egy háborodott lélek megnyilvánulásai, de nem is egy bizonytalan ember öngyilkossági készülődése. Michener most már értette, Valendrea miért nem engedhette meg,

hogy Tibor atya fordítását bárki is összehasonlítsa Jasna üzenetével. Annak hatása ugyanis pusztító lett volna. Az Úr szolgálatába állni nem kizárólag a férfiak törekvése. Az egyház álláspontja hajlíthatatlan volt a nők pappá szentelésének ügyében. Az ókortól kezdve a pápák folyton tanácsokat hívtak össze, hogy megerősíttessék ezt a hagyományt. Krisztus férfi volt, tehát a papoknak is azoknak kell lenniük. Krisztus papjainak boldogoknak és jótékonynak kell lenniük. Nem szabad megtagadni tőlük a szerelem és a gyerekvállalás örömét. A cölibátus elvét a férfiak találták ki, és a férfiak kényszerítették ki. Krisztust nőtlennek tartották. Tehát a papjainak is nőtleneknek kell maradniuk. Miért kellene üldözni azt a férfit vagy nőt, aki másként szeret, mint a többiek? A Biblia teremtéstörténete szerint férfi és nő egy testként jött létre, és egymásnak adtak életet, ezért az egyház sokáig azt tanította, hogy az olyan egyesülésből, amelynek nincs gyümölcse, csakis bűn származhat. Ugyanúgy, ahogy az Űr rám bízta az Ő fiát, ugyanúgy bízza rá valamennyi nőre annak magzatát. Egyedül te döntöd el, hogy mi a legjobb. Az egyház a fogamzásgátlás minden formáját a leghatározottabban elítélte. Pápák egész sora nyilatkoztatta ki, hogy az embriónak van lelke, vagyis olyan emberi lény, akinek joga van az élethez, ezt az életet pedig óvni kell, még akár az anya élete árán is. Az ember felfogása Isten szaváról nyilvánvalóan egészen más volt, mint maga Isten szava. Sőt még

rosszabb: évszázadokon át e merev felfogást megtámogatták a pápai csalhatatlanság eszméjével is, ami mostanra szó szerint megcáfolódott, hiszen bebizonyosodott: egyetlen pápa sem az Ég kívánalmainak megfelelően cselekedett. Mit is mondott Kelemen? Csak emberek vagyunk, Colin. Semmi több. Én sem vagyok csalhatatlanabb, mint te. Mégis az egyház vezetőinek nevezzük magunkat. A valóban ájtatos papokat csak az érdekli, hogy Istennek mi tetszik, mi meg csak azzal törődünk, hogy nekünk mi tetszik. Igaza volt. Az Úr áldja meg a lelkét, milyen igaza volt! Azzal, hogy elolvasta a két áldott nő néhány egyszerű szavát, több ezer év vallási hibái váltak világossá számára. Megint elmondott egy imát, ezúttal megköszönve Istennek a türelmét. Arra kérte az Urat, hogy bocsásson meg az embereknek, aztán Kelement arra, hogy óvja őt a következő néhány órában. Szó sem lehetett arról, hogy Tibor atya fordítását átadja Ambrosinak. A Szűzanya megmondta neki, hogy ő jel a világ számára. A vezeklés világítótornya. A hírnök, aki elmondja a világnak, hogy Isten nagyon is élő. Ehhez pedig szüksége van a teljes fatimai harmadik titokra. A tudósoknak majd tanulmányozniuk kell a szöveget, kihagyni a magyarázható dolgokat és csak a következtetéseket meghagyni. De ha megtartja Tibor atya fordítását, azzal Katerina életét teszi kockára. Úgyhogy ismét imádkozni kezdett, ezúttal útmutatásért. HATVANHAT 16 ÓRA 30 PERC

Katerina erősen küzdött, hogy kezét és lábát kiszabadítsa a széles ragasztócsíkokból. Karja a háta mögött volt összeragasztva, ő pedig kiterítve feküdt egy kemény matracon, amelyet egy festéktől bűzlő, rongyos paplan borított. A szoba egyetlen ablakán kinézve látta, hogy alkonyodik. A szája is le volt ragasztva, úgyhogy erőt kellett vennie magán, hogy nyugodt maradjon, és egyenletesen, az orrán át lélegezzen. Hogy miként került ide, az rejtély volt számára. Csak annyira emlékezett, hogy Ambrosi fojtogatta és a világ elsötétült. Talán két órája térhetett magához, de azóta sem hallott semmit, kivéve néha némi utcazajt. Úgy tűnt számára, hogy egy felső szinten lehet, talán azoknak a barokk palotáknak egyikében, amelyek Bamberg régi utcáin álltak, a Szent Gangolf-templom közelében, hiszen Ambrosi nem cipelhette messzire. A hideg levegőben kiszáradt az orra, és örült, hogy a kabátja rajta maradt. A templomban egy pillanatra azt hitte, vége az életének. De valami miatt nyilván értékesebb élve – biztos ő az alku eszköze, amellyel Ambrosi kikényszerítheti Michenerből mindazt, amit akar. Tom Kealynek igaza volt Valendreával kapcsolatban, viszont nem volt igaza őt illetően. Ezeknek az embereknek a szenvedélyessége minden képzeletét fölülmúlta. Valendrea azt mondta Kealynek a tárgyaláson, hogy a pap egyértelműen az ördöggel cimborái. Ha ez igaz, akkor Kealy és Valendrea egymás kollégái.

Hallotta, hogy nyílik, majd csukódik egy ajtó. Lépések közeledtek. A szoba ajtaja kinyílt, és Ambrosi lépett be, rögtön lerántva kesztyűjét. – Kényelmesen fekszik? – kérdezte. A nő szemével követte a férfi mozgását. Ambrosi egy székre dobta a kabátját, aztán leült az ágy szélére. – Úgy gondolom, a templomban már azt hitte, meghalt. Az élet nagy ajándék, nem igaz? Maga persze most nem tud felelni, de nem baj. Szeretem megválaszolni a kérdéseimet. Nagyon elégedettnek tűnt. – Az élet tényleg ajándék, és én megajándékoztam magát vele. Meg is ölhettem volna, és akkor maga már nem okozna semmilyen gondot. A nő mozdulatlanul feküdt. Ambrosi tekintete végigsiklott a testén. – Michener élvezetét lelte magában, ugye? Óriási gyönyör lehetett, ebben biztos vagyok. Mit is mondott nekem Rómában? Hogy maga ülve pisil, tehát engem nem is érdekelne. Azt gondolja, hogy én nem érzek testi vágyat egy nő iránt? Azt gondolja, nem tudnám, mit kezdjek vele? Mert pap vagyok? Vagy mert homokos? Katerina azon tűnődött, hogy ez a show most neki szól, vagy a férfinak magának. – A szeretője azt mondta, egyáltalán nem érdekli, hogy magával mi történik. – Vidámság bujkált a hangjában. – Az én kémemnek nevezte magát. Azt mondta, maga az én gondom, nem az övé. Talán igaza is van. Végtére is én fogadtam föl magát. Katerina igyekezett, hogy a szeme se rebbenjen.

– Azt hiszi, őszentsége kérte a segítségét? Nem, én vagyok az, aki mindent megtudott magáról és Michenerről. Én vagyok az, aki az ötletet fölvetette. Ha én nem lennék, Péter nem tudna semmit. Hirtelen fölrántotta a nőt, és letépte szájáról a tapaszt. Mielőtt Katerina egy szót is szólhatott volna, magához húzta, és száját az övére szorította. Nyelvét erőszakosan a nő szájába tolta, aki hasztalan próbált visszahőkölni, a férfi erősen tartotta. Ambrosi megragadta Katerina haját, és azt húzva oldalra billentette a nő fejét, miközben valósággal kiszippantotta a levegőt a tüdejéből. A férfi szájának söríze volt. Végül a nőnek sikerült fogaival elkapnia Ambrosi nyelvét. Amikor az visszahúzódott, Katerina előrelendült, és erősen a férfi alsó ajkába harapott, hogy a vér is kiserkent. – Büdös kurva! – ordította Ambrosi, és visszalökte az ágyra. Katerina úgy köpte ki a szájában lévő véres nyálat, mintha méregtől akarna megszabadulni. A férfi előrelendült, és visszakézből felpofozta a nőt. Annak szája megtelt vérrel. Ambrosi újabb pofont adott, aminek erejétől a nő feje az ágy sarkánál a falhoz vágódott. A szoba forogni kezdett vele. – Meg kéne ölnöm magát – morogta Ambrosi. – Kapja be! – nyögte ki a nő, miközben visszahenteredett a hátára. De továbbra is kótyagos maradt. A férfi ingének ujjával itatgatta a vért az ajkáról.

A nő szája szélén vékony vércsík csörgedezett. A paplanhoz dörgölte az arcát. Vörös vérfoltok maradtak az anyagon. – Jobb lesz, ha megöl. Mert ha nem, az első adandó alkalommal én ölöm meg magát. – Sose lesz ilyen alkalom. Katerina látta, hogy addig biztonságban van, amíg Ambrosi megkapja, amit akar. Colin helyesen tette, hogy elhitette ezzel az idiótával, hogy ő nem számít. A férfi visszajött az ágyhoz, az ajkát tapogatva. – Remélem, a szeretője nem teljesíti, amire utasítottam. Olyan gyönyörűség lesz néznem, amint mindketten meghalnak! – Nagy szavak egy törpétől! Ambrosi előreugrott, és lovagló ülésben rátelepedett. A nő tudta, hogy nem fogja megölni. Egyelőre legalábbis nem. – Mi van, Ambrosi, nem tudja mit kéne csinálnia? A férfi remegett a dühtől. A nő provokálta, de nem érdekelte. – Megmondtam Péternek, Románia után, hogy hagyja magát a fenébe. – Szóval akkor ezért ver engem az ő kis pincsikutyája? – Boldog lehet, hogy csak ezt teszem magával. – Lehet, hogy Valendrea féltékeny lenne. Mit gondol, maradjon ez csak a kettőnk titka? A gúnyolódásra a férfi erősebben szorította a torkát. Nem annyira, hogy elálljon a lélegzete, de ahhoz eléggé, hogy elhallgattassa.

– Maga nagyon nagy legény egy olyan nővel, akinek össze van kötözve a keze meg a lába. Oldozzon el, és akkor majd meglátjuk, mennyire bátor. Ambrosi leszállt a nőről. – Nem éri meg a fáradságot. Már csak néhány óra van hátra. Szerzek valami vacsorát, mielőtt végzek ezzel az egésszel. – A nő szemébe fúrta a tekintetét. – Egyszer s mindenkorra! HATVANHÉT VATIKÁNVÁROS 18 ÓRA 30 PERC Valendrea a kertben sétált, és élvezte a szokatlanul enyhe decemberi időt. Pápaságának első szombatján zsúfolt programja volt. Reggel misét pontifikált, aztán zarándokok seregét fogadta, akik azért utaztak Rómába, hogy kifejezzék neki szerencsekívánataikat. A délután a bíborosok gyűlésével kezdődött. Körülbelül nyolcvanan maradtak még a városban, és velük találkozott, hogy vázolja az elképzeléseit. A szokásos kérdéseket tették föl, de ő most megragadta az alkalmat, hogy bejelentse: XV. Kelemen összes kinevezése érvényben marad a jövő hétig. Az egyetlen kivétel a levéltárvezető bíboros volt, aki – mondta ő – egészségi okok miatt már benyújtotta lemondását. Az új levéltárvezető egy belga bíboros lesz, aki korábban már hazautazott, de már ismét úton van Rómába. Ezenkívül egyelőre nem döntött még semmiben, és nem is foga hét vége előtt. Észrevette, hogy a megjelentek közül sokan arra számítottak, hogy máris beváltja a konklávé előtt tett ígéreteit, de senki nem kérdőjelezte meg a döntéseit. Ez tetszett neki.

Előtte állt Bartolo bíboros, azon a helyen, amit találkozóul megbeszéltek, még a bíborosi gyűlés végén. Torino prefektusa ragaszkodott ahhoz, hogy még ma beszéljenek. Tudta, hogy korábban Bartolónak ígérte az államtitkári posztot, és a bíboros most láthatóan azt akarta elérni, hogy tartsa meg a szavát. Az ígéretet valójában Ambrosi tette, de Paolo azt is tanácsolta neki, hogy ezt a döntést halassza addig, ameddig csak lehet. Végtére is, nem Bartolo volt az egyetlen, aki ígéretet kapott erre a tisztségre. A vesztesek számára mentségeket kellett találni, nehogy vetélytársakká váljanak – elég nyomós okokat ahhoz, hogy elfeledtessék a keserűséget és megakadályozzák a visszavágást. Persze lehet egyeseknek cserébe más tisztségeket felajánlani, de Valendrea jól tudta, hogy az államtitkári posztra több bíboros is vágyakozik. Bartolo a Pasetto di Borgo mellett várakozott. Ez a középkori átjáró átvezetett a Vatikán falain az Angyalvárba, abba az erődítménybe, amely valaha menedékül szolgált a pápáknak a hódítókkal szemben. – Eminenciás uram! – köszöntötte Valendrea a bíborost. Bartolo meghajtotta szakállas fejét. – Szentatyám! – Az öregember elmosolyodott. – Szereted hallani ennek a csengését, igaz, Alberto? – Visszhangra talál. – Kerülsz engem. Valendrea elhessegette a feltételezést. – Ugyan! – Jól ismerlek. Nem én vagyok az egyetlen, aki ajánlatot kapott az államtitkári posztra.

– Szavazatokat szerezni nem egyszerű. Meg kell tennünk érte, amit csak lehet. Megpróbált könnyed hangon beszélni, de látta, hogy Bartolo nem naiv. – Legalább tucatnyi szavazatodat közvetlenül nekem köszönheted. – Amelyekre végül nem is volt szükségem. Bartolo arcán megkeményedtek a vonások. – Csak azért, mert Ngovi visszalépett. Szerintem az a tucatnyi szavazat döntő lett volna, ha a küzdelem tovább folytatódik. Az öregember hangjának emelkedő magassága inkább gyengítette a szavak erejét, ami végül már szinte könyörgő kérésnek hatott. Valendrea úgy döntött, hogy a tárgyra tér. – Gustavo, te már túl idős vagy ahhoz, hogy államtitkár légy. Ez rendkívül fárasztó munkakör. Nagyon sokat kell utazni. Bartolo rábámult. Ez az ember nehezen kiengesztelhető szövetségesnek ígérkezik. Kétségtelen, hogy a bíboros jó néhány szavazatot hozott, amit a lehallgatókészülékek felvételei is igazoltak, és kezdettől az ő pártján állt. Ugyanakkor Bartolóról az is közismert volt, hogy szeret lazsálni, nem túl művelt, és diplomáciai gyakorlata sincs. Semmilyen posztra való kinevezése nem volna népszerű lépés, pláne nem az államtitkári tisztségre. Volt három másik bíboros is, akik szintén keményen dolgoztak, a Kollégiumban pedig kivételes hátterük és még magasabb rangjuk is volt. Bartolo azonban tudott valami olyasmit adni, amit

azok nem. Állandó és feltétlen engedelmességet. Ezt pedig valahogy honorálni kell. – Gustavo, ha én téged kineveznélek, annak feltételei lennének. Valendrea megpróbálta felmérni, meddig mehet el. – Hallgatlak. – Személyesen én akarom irányítani a külpolitikát. Minden döntést én hoznék meg, nem te. Neked mindig az utasításaimat kellene követned. – Te vagy a pápa. A válasz gyorsan jött, és a sóvárgó vágyról árulkodott. – Nem tűrnék semmiféle eltérést vagy önálló akciót. – Alberto, már csaknem ötven éve vagyok pap, és mindig úgy cselekedtem, ahogyan azt a pápák kívánták. Még le is térdeltem Jakob Volkner előtt, és megcsókoltam a gyűrűjét, pedig azt az embert megvetettem. Nem értem, miért kérdőjeleznéd meg a lojalitásomat. Valendrea hagyta, hogy az arcán mosoly jelenjen meg. – Nem kérdőjelezek meg semmit. Csak azt akarom, hogy ismerd a szabályokat. Elindult lefelé az átjáróban, Bartolo pedig követte. Valendrea fölfelé mutatva így szólt: – Valaha a pápák ezen az átjárón át menekültek el a Vatikánból. Elbújtak, mint a sötétben félő gyerekek. Már ettől a gondolattól is kiráz a hideg. – Manapság már nem fenyegetik hadseregek a Vatikánt. – Csapatok már valóban nem, de hadak még mindig. A mai hitetlenek riporterek és írók képében támadnak. Idehozzák kameráikat és jegyzetfüzeteiket, és

megpróbálják lerombolni az egyház alapjait. Mindebben a liberálisok és a hitehagyottak segítik őket. Néha, Gustavo, még maga a pápa is a szövetségesük, mint Kelemen esetében. – Áldás, hogy meghalt. Tetszett neki, amit hallott, és tudta, hogy Bartolo komolyan is mondta. – Az a szándékom, hogy visszaállítsam a pápaság fényét. A pápa millióknak parancsol, akárhol jelenik is meg a Földön. A kormányoknak félniük kellene ettől a hatalomtól. Az a szándékom, hogy minden idők legtöbbet utazó pápája legyek. – Ehhez pedig egy államtitkár állandó segítségére lenne szükséged. Tovább sétáltak. – Én is pontosan így gondoltam, Gustavo. Valendrea ismét a kövekkel kirakott átjáróra pillantott, és maga elé képzelte az utolsó pápát, aki elmenekült a Vatikánból, amikor germán zsoldosok özönlötték el Rómát. Tudta a pontos dátumot is: 1527. május 6. Száznegyvenhét svájci gárdista esett el aznap pápája védelmében. Maga az egyházfő is alig tudott elmenekülni ezen a folyosón keresztül, amely bezáródott mögötte. Még fehér reverendáját is ledobta, hogy föl ne ismerjék. – Én sohasem fogok elmenekülni a Vatikánból. Ezt nem csupán Bartolónak mondta, hanem egyúttal a falaknak is. Hirtelen hatalmába kerítette a hely szelleme, és elhatározta, hogy figyelmen kívül hagyja, amit Ambrosi tanácsolt neki.

– Rendben, Gustavo, hétfőn megteszem a bejelentést. Te leszel az államtitkárom. Szolgálj hűségesen! Az öregember arca felragyogott. – Tőlem teljes odaadásra számíthatsz. Erről Valendreának eszébe jutott leghívebb szövetségese. Ambrosi két órával korábban telefonált, és azt mondta, hogy este hét órára Tibor atya fordítása a kezében lesz. Eddig még nincs jele annak, hogy bárki is elolvasta volna a lemásolt fordítást, és ez az értesülés örömmel töltötte el. Az órájára pillantott. Fél hét. – El kell menned valahová, szentatyám? – Nem, eminenciás uram, csak eszembe jutott egy ügy, amely éppen ezekben a percekben oldódik meg. HATVANNYOLC BAMBERG 18 ÓRA 50 PERC Michener fölment egy meredek úton a Szent Péter- és Szent György-katedrális felé, és elért egy lejtős, hosszúkás térre. Alatta terült el a terrakotta háztetőkből és kőtornyokból álló városlátkép, amit itt-ott foltszerűen fénynyalábok világítottak meg. A sötét égből egyenletesen kavarogva hullott a hó, de ez nem riasztotta el a már a templom felé induló tömegeket. A templom két tornya már kék-fehér fényben fürdött. Bambergben már több mint négyszáz éve úgy ünnepelték az adventet, hogy dekoratív betlehemi képeket és jeleneteket helyeztek el a templomokban és a tereken. Irma Rahntól tudta, hogy a körmenet mindig a katedrálisból indult, és miután a püspök áldást osztott,

mindenki kirajzott, szerte a városba, hogy megnézze, milyen portékákat kínálnak az idén. Egész Bajorországból jöttek ide minden évben. Irma figyelmeztette is, hogy az utcák nagyon zsúfoltak és zajosak lesznek. Az órájára pillantott. Már majdnem hét. Körbefordult, és alaposan megnézte a katedrális bejárata felé vonuló családokat. Sok gyerek megállás nélkül, izgatottan csacsogott a hóról, a karácsonyról, a Télapóról. Jobboldalt egy csoport gyűlt egy nő köré, akin vastag szőrmekabát volt. Fölállt egy térdig érő falra, és a katedrálisról meg Bambergről beszélt. Valami turistacsoport. Azon töprengett, vajon mit gondolnának az emberek, ha ők is tudnák, amit ő már tudott. Hogy nem az ember teremtette Istent. Hanem, ahogyan azt a teológusok és a szentek kezdettől fogva állították, Isten mindig is jelen volt, figyelt, sokszor bizonyára elégedetten, másszor elégedetlenül, néha talán dühösen. Úgy tűnt, a legjobb tanács a legrégebbi is. Szolgáld jól és híven! Továbbra is tartott attól, hogy miként kell majd bűnhődnie hibáiért. Talán ez a feladat is része a vezeklésének. Attól pedig megkönnyebbült, hogy Katerina iránti szerelme, legalábbis az Ég szemében, soha nem volt bűn. Hány pap hagyta el az egyházat hasonló botlás után? Hány derék ember halt meg abban a hitben, hogy vétkezett? Éppen el akart haladni a turistacsoport mellett, amikor megütötte a fülét valami, amit a nő mondott: – ...a hét dombra épült város...

Megdermedt. – Így hívták hajdan Bamberget. Arra a hét dombra utal ez az elnevezés, amelyek a folyó körül állnak. Ma már nehéz elkülöníteni őket, de eredetileg hét domb volt itt, és régen mindegyik másnak a tulajdonában volt: egy hercegében, egy püspökében, vagy az egyházéban. II. Henrik idejében, amikor itt volt a Német-római Birodalom központja, ez az analógia hozta közel egymáshoz a politikai és a vallási központot, azaz Rómát, amelyet szintén hét dombra épült városként szoktak emlegetni. A római anyaszentegyház végső üldöztetésekor Péter, a római fog uralkodni, aki számtalan megpróbáltatáson vezeti át nyáját, majd a végső üldözés után a hét dombra épült város leromboltatik, és a félelmetes Bíró meg fogja ítélni az ő népét. Ezt jósolta Szent Malakiás, állítólag már a tizenegyedik században. Michener azt hitte, a hét dombra épült város Rómát jelenti. Nem tudta, hogy Bamberget is így emlegették egykor. Lehunyta a szemét, és ismét imádkozott. Ez egy újabb jel lett volna? Valami fontos, ami előre jelzi, hogy mi fog történni? Fölpillantott a katedrális tölcsér alakú bejáratára. A fényben fürdő háromszögű oromzaton Krisztus és az Utolsó ítélet látszott. Mária és János a lábainál imádkozott a koporsóikból kikelő lelkekért. Az áldottak Mária háta mögött emelkedtek a mennyek felé, miközben az elátkozottakat egy vigyorgó ördög húzta le a pokolba. Lehetséges, hogy kétezer év keresztényi önteltsége és fennhéjázása most erre az éjszakára összpontosul – és erre a helyre, ahová csaknem ezer

évvel ezelőtt egy szent életű ír pap megjövendölte, hogy eljön majd az emberiség? Mélyet lélegzett a hideg levegőből, megacélozta lelkét, majd könyökkel utat tört magának a templomhajóba. Bent lágy színek világították meg a homokkő falakat. Tekintetét megragadták a bordázott boltozat részletei, a vaskos támpillérek, a szobrok, a magas ablakok. A templom egyik végében kórusemelvény magasodott. A másikat az oltár töltötte ki. Mögötte volt II. Kelemen sírja, az egyetlen olyan pápáé, akit német földbe temettek el, s akinek választott neve azonos volt Jakob Volknerével. Michener megállt a márvány szenteltvíztartónál, és megmártotta ujjait a megszentelt vízben. Keresztet vetett, és elmondott még egy imát azért, amit tenni készült. A templom orgonája lágyan muzsikált a háttérben. Körülnézett a padsorokat megtöltő tömegben. Díszes öltözetű segédpapok készítették elő a szentélyt. Tőle balra, fönt, egy vaskos kőmellvéd mögött állt Katerina. Mellette állt Ambrosi, ugyanabban a sötét kabátban és sállal, mint korábban. A mellvédtől jobbra és balra is lépcső vezetett föl, amelyeket elleptek a látogatók. A lépcsők közötti téren terebélyesedett a császári síremlék. Kelemen beszélt erről is – ez is egy Riemenschneidermunka. A középkori szobrász díszes faragványai II. Henriket és a császárnét ábrázolták. Maradványaik ebben a sírban pihentek fél évezreden át. Michener észrevette, hogy egy pisztoly mered Katerinára, de úgy gondolta, Ambrosi nem fog itt semmit sem kockáztatni. Azon töprengett, az olasz

vajon elrejthetett-e cinkosokat a tömegben. Szilárdan megállt, miközben az emberek jobbról-balról hömpölyögtek mellette. Ambrosi intett, hogy menjen föl azon a néhány lépcsőn. Michener nem mozdult. Ambrosi megint intett. Michener megrázta a fejét. Ambrosi tekintete megkeményedett. Michener kihúzta a borítékot a zsebéből, és úgy tartotta, hogy ellensége jól láthassa. A pápai személyi titkár arckifejezéséből kiolvasta, hogy Ambrosi fölismerte: ez ugyanaz a boríték, amely oly ártatlanul hevert nemrég az étterem asztalán. Michener ismét megrázta a fejét. Aztán eszébe jutott, amit Katerina mondott arról, hogy Ambrosi le tudta olvasni az ajkáról, amikor a nő szitkozódva őutána szólt a Szent Péter téren. Kapd be, Ambrosi, formálta az ajkaival. Látta, hogy a pap megértette. Zsebre rakta a borítékot, és a kijárat felé indult, azt remélve, hogy nem fogja megbánni mindazt, ami a következő percekben történik. Katerina látta, hogy Michener valamit hangtalanul mond, aztán megfordul, és elmegy. Idáig ellenállás nélkül hagyta magát vezetni, mert Ambrosi előzőleg azt mondta neki, hogy nem egyedül jött, és ha ők nem jelennek meg pontban hét órakor a katedrálisban, akkor a többiek megölik Michenert. Nem igazán hitte, hogy Ambrosinak lehetnek itt cinkosai, de akkor is az volt a legjobb esélye, ha elmegy a katedrálisba, és vár a megfelelő alkalomra. Úgyhogy abban a pillanatban,

amikor Ambrosiban testet öltött a felismerés, hogy Michener becsapta, Katerina – nem törődve a hátába mélyedő pisztolycsővel – bal sarkával teljes erővel a férfi lábára taposott. Aztán ellökte Ambrosit, és kitépte kezéből a fegyvert, amely nagy koppanással landolt a kőpadlón. Katerina a pisztoly után ugrott, miközben egy nő felsikoltott mögötte. Kihasználta a zűrzavart, fölkapta a fegyvert, és lerohant a lépcsőn. A szeme sarkából látta, hogy Ambrosi kezd föltápászkodni. A lépcső zsúfolt volt, Katerina nehezen vágott utat magának, majd elhatározta, hogy átugrik a császári síremléket védő korláton. Egy díszes ruhában ábrázolt férfi mellett fekvő nő kőbe faragott képmásán landolt, aztán leugrott a földre. A pisztoly még mindig a kezében volt. A hangzavar erősödött. Pánik söpört végig a templomon. Átkönyökölte magát az összetorlódott embereken a kapu előtt, aztán kibukkant a jeges estébe. Zsebre vágta a fegyvert, szemével pedig Michener után kutatott. Meglátta a férfit, aki lefelé haladt a városközpont felé vezető úton. Mögötte a zűrzavar erősödése azt jelezte, hogy pillanatokon belül Ambrosi is kiér a katedrálisból. Ezért rohanni kezdett. Michener úgy vélte, Katerinát látta egy pillanatra, amikor elindult lefelé a kanyargós úton. De nem állhatott meg. Mennie kellett. Ha tényleg Kate volt az, akkor úgyis követi őt, Ambrosi pedig a nyomában lesz. Ügetni kezdett a keskeny köves úton, félrelökve néhány felfelé igyekvőt.

Leért az út aljára, és a városháza hídja felé sietett. Átment a folyó fölött roskadozó faépület kapuján, amely középen osztotta ketté a gerendaházat, és elért a zsúfolt Maxplatzra. Lassított és megkockáztatott egy pillantást hátrafelé. Katerina mögötte sietett, úgy ötvenméternyire. Katerina kiáltani akart Michenernek, hogy várjon, de a férfi elszánt léptekkel haladt Bamberg központja, a karácsonyi vásár forgataga felé. A pisztoly továbbra is ott volt a nő zsebében, Ambrosi pedig gyorsan közeledett. Katerina folyton rendőrt vagy valamilyen hivatalos személyt keresett a tekintetével, de úgy tűnt, a mulatságnak ezen az estéjén a hatóságok is szabadságra mentek. Egyetlen egyenruhást sem látott. Bíznia kellett abban, hogy Michener tudja, mit csinál. A férfi szándékosan provokálta Ambrosit, arra játszva, hogy támadója nem meri őt bántani a nyilvánosság előtt. Bármit tartalmaz is Tibor atya fordítása, elég fontosnak kell lennie ahhoz, hogy Michener azt akarja, semmiképpen ne jusson Ambrosi vagy Valendrea tudomására. De azt nem tudta eldönteni, hogy annyira is fontos-e, hogy megérje Michener számára akkorát kockáztatni, amekkorát most vállalt ebben a játszmában, amelyben láthatóan óriási a tét. Michener éppen eltűnt a karácsonyi ajándékokat árusító bódék között hömpölygő tömegben. A reflektorok szinte nappali fénnyel világították meg a szabadtéri piacot. A levegőben sült kolbász és sör szaga terjengett. Katerina is lelassított, ahogy beért a tömegbe, amely azonnal körülvette.

Michener átfurakodott a mulatozók között, de arra vigyázott, hogy ezzel ne keltsen feltűnést. A vásár százméternyire is elnyúlt a kanyargó, macskaköves úton. Félbevágott rönkökből épített házak sorakoztak mindkét oldalán, szinte egymáshoz szorítva a bódékat és a tömeget. Michener elért az utolsó pavilonokhoz. A tömeg megritkult. Ismét futásnak eredt, gumitalpai csattogtak a köveken, amint maga mögött hagyta a lármás vásárt és a csatorna felé igyekezett. Átszaladt egy kőhídon, és a város csendesebb részébe ért. Több cipő zaját is hallotta maga mögött. Előtte magasodott Szent Gangolf temploma. A vásári mulatozás a Maxplatz és a katedrális környékére összpontosult, a folyó másik oldalán, úgyhogy azt remélte, itt most nem zavarják, legalább néhány percig. Csak abban bízott, hogy nem hívta ki maga ellen a sorsot. Katerina látta, hogy Michener bemegy a Szent Gangolftemplomba. Mit keres ott? Ez őrültség! Ambrosi itt liheg mögötte, és erre Colin szándékosan egyenesen ebbe a templomba megy. Tudnia kellett, hogy ő követi, és azt is, hogy támadója úgyszintén. A környező házakra pillantott. Alig néhány ablakban látszott csak fény, és az előtte elterülő utca teljesen üres volt. Odarohant a templom kapujához, feltépte és berontott. Kapkodva szedte a levegőt. – Colin! Semmi válasz. Megint szólította. Megint semmi válasz.

Beszaladt a főhajó közepére, az oltár felé, elhaladva az üres padsorok mellett, amelyek szaggatott árnyékot vetettek a sötétben. Alig néhány lámpa világított csak az egész templomban, amely nyilvánvalóan nem volt része az idei ünnepségeknek. – Colin! Kétségbeesés volt a hangjában. Hol lehet a férfi? Miért nem válaszol? Vagy már kiment volna egy másik ajtón? Ő pedig itt maradt, csapdába esve? Mögötte nyílt az ajtó. Hasra vetette magát az egyik padsorban, majd a padlóba kapaszkodva a rücskös kövezeten, a padsor túlsó feléhez igyekezett. Lépések állították meg a kúszásban. Michener azt látta, hogy egy férfi lép be a templomba. Egy az arcára eső fénycsík elárulta, hogy Paolo Ambrosi az. Néhány másodperccel korábban Katerina jött be és őt szólította, de ő szándékosan nem válaszolt. Most pedig a nő a padsorok között, a földön kucorgott. – Gyorsan jött, Ambrosi! – kiáltotta. Hangja ide-oda verődött a falakon, a visszhang miatt nehéz volt bemérni, hogy honnan jött. Látta, hogy Ambrosi először a gyóntatószékek felé fordul, aztán a fejét forgatja, hogy meghatározhassa a hang forrását. Michener remélte, hogy Katerina nem árulja majd el a jelenlétét. – Miért nehezíti meg a dolgot, Michener? – kérdezte Ambrosi. – Tudja, hogy mit akarok. – Azt mondta korábban, hogy a dolgok teljesen megváltoznának, ha elolvasnám a szavakat. Most az egyszer igaza volt.

– Maga sosem tudott engedelmeskedni. – Na és Tibor atya? Ő tudott? Ambrosi az oltár felé közeledett, óvatos léptekkel, továbbra is keresve a sötétben, hogy hol lehet Michener. – Sosem beszéltem Tiborral – mondta Ambrosi. – Dehogynem. Michener lenézett a szószék magasából a két és fél méterrel alatta álló Ambrosira. – Jöjjön már elő, Michener! Rendezzük le a dolgot! Ahogy Ambrosi hátat fordított neki egy pillanatra, Michener leugrott rá. Mindketten a földre kerültek, és odább gurultak. Ambrosi ellökte magát, és talpra ugrott. Michener szintén elkezdett fölállni. Jobboldalt valami mozgásra figyelt föl. Azt látta, hogy Katerina feléjük ugrik, kezében egy pisztollyal. Ambrosi az egyik padra támaszkodva átlendítette magát rajta, és nagy lendülettel mellbe rúgta a nőt. Katerina hátrazuhant. Michener hallotta a tompa puffanást, ahogyan a nő feje a kőhöz koppant. Ambrosi eltűnt a padsorok között, majd amikor pár pillanat múlva felbukkant, egyik kezében a pisztolyt tartotta, a másikkal az alélt Katerinát rántotta föl. A fegyver csövét a nő nyakához szögezte. – Oké, Michener, ebből elég! Michener nem mozdult. – Adja ide Tibor fordítását. Michener néhány lépést tett feléjük, és kihúzta a zsebéből a borítékot. – Ezt akarja?

– Dobja le a földre, és menjen hátrább. – A pisztoly kakasa kattant egyet. – Ne kényszerítsen, Michener! Megvan a bátorságom ahhoz, hogy megtegyem, amit kell, mert az Úr megadja nekem az erőt hozzá. – Lehet, hogy csak próbára akarja tenni, hogy mit cselekszik. – Pofa be! Nincs szükségem teológiai előadásra. – Pedig lehet, hogy én lennék a világon a legalkalmasabb személy erre. – A szövegről lenne szó? – Ambrosi hangja furcsán csengett, mint egy diáké, aki a tanárát faggatja. – Az adja magának a bátorságot? Michener megérzett valamit. – Mi van, Ambrosi? Valendrea nem mondott el mindent magának? Nagy kár. Eltitkolta a legjobb részt. Ambrosi erősebben markolta meg Katerinát. – Csak dobja le a borítékot, és hátráljon! Ambrosi kétségbeesetten elszánt pillantása azt jelezte, hogy akár be is válthatja a fenyegetését. Ezért Michener ledobta a levelet a földre. Ambrosi meglazította fogását Katerinán, és Michener felé lódította a nő alélt testét. Michener elkapta, és látta, hogy Katerina teljesen kába a fejét ért ütéstől. – Jól vagy? – kérdezte. A nő szeme élettelenül meredt rá, de azért bólintott. Ambrosi eközben a boríték tartalmát vizsgálta. – Honnan tudja, hogy ez az, amit Valendrea akart? – kérdezte Michener. – Nem tudom. De egyértelmű utasítást kaptam. Szerezzem meg, amit csak tudok, és semlegesítsem a tanúkat.

– És mi van, ha készítettem egy másolatot? Ambrosi vállat vont. – Ezt a kockázatot vállalnunk kell. De szerencsére maga nem lesz itt, hogy tanúvallomást tehessen. – A pisztoly csöve fölemelkedett, és egyenesen rá meredt. – A dolognak ezt a részét pedig kifejezetten élvezni fogom. Egy alak emelkedett ki a sötétből, és lassan közelített Ambrosi felé, hátulról. Nesztelenül lépkedett. A férfi fekete nadrágot és bő fekete kabátot viselt. Egyik kezében, előtűnt egy pisztoly, amelynek csövét lassan Ambrosi halántékához emelte. – Biztosíthatom, atyám – mondta Ngovi bíboros hogy én is élvezni fogom ezt a részt. – Mit keres maga itt? – kérdezte meglepetten Ambrosi. – Azért jöttem, hogy magával beszéljek. Úgyhogy tegye le azt a fegyvert, és válaszoljon néhány kérdésemre. Ez esetben szabadon elmehet. – Magának Valendrea kell, igaz? – Mit gondol, mi másért lenne maga még mindig életben? Michener visszafojtotta a lélegzetét, amíg Ambrosi magában mérlegelte a lehetőségeket. Amikor korábban Ngovinak telefonált, Ambrosi túlélési ösztönére fogadott. Úgy gondolta, hogy bár Ambrosi tényleg rendkívül lojális, ha arra kerül a sor, hogy választania kell önmaga és a pápája között, akkor nem kérdés, hogyan dönt. – Vége, Ambrosi. – A borítékra mutatott. – Én is olvastam, Ngovi bíboros is olvasta. Most már túl sokan tudnak róla. Ezen már nem kerekedhet felül.

– És mire volt jó ez az egész? – kérdezte Ambrosi. Hangja elárulta, hogy fontolóra vette az ajánlatukat. – Engedje le a fegyvert, és kitalálhatja. Újabb hosszú pillanat múlt el teljes némaságban. Végül Ambrosi leengedte a karját. Ngovi kikapta a kezéből a pisztolyt, és hátralépett, de a saját fegyverét továbbra is a pap fejének irányozta. Ambrosi szembefordult Michenerrel. – Maga volt a csali? Az volt az elgondolásuk, hogy kövessem ide? – Valami ilyesmi. Ngovi közelebb lépett. – Van néhány kérdésünk. Ha együttműködik, akkor nem lesz se rendőrség, se letartóztatás. Eltűnhet. Mindent figyelembe véve, nagyon jó ajánlat. – Mit kéne figyelembe vennem? – Tibor atya meggyilkolását. Ambrosi elvigyorodott. – Csak blöfföl, és maga is tudja. Azért van az egész, hogy maguk ketten megbuktassák II. Pétert. Michener kihúzta magát. – Nem. Arról van szó, hogy maga buktassa meg Valendreát. Ami egyébként könnyen kellene hogy menjen. Mert ő ezt megtenné maga ellen, ha a szerepeket fordítva osztották volna ki. Michener abban biztos volt, hogy az előtte álló embernek köze volt Tibor atya meggyilkolásához, sőt valószínűleg ő volt a végrehajtó. De Ambrosi ahhoz is elég okosnak látszott, hogy észrevegye: már másra megy ki a játék. – Oké – mondta végül Ambrosi –, kérdezzenek tovább!

A bíboros kabátjának zsebébe nyúlt. Egy zsebmagnetofon került onnan elő. Michener eltámogatta Katerinát a szállodához. Irma Rahn a főbejáratnál várta őket. – Rendben ment minden? – kérdezte az idős nő Michenert. – A legutóbbi órában már majd megőrültem az aggodalomtól. – Rendben volt. – Hála istennek! Nagyon aggódtam. Katerina még mindig teljesen kába volt, de azért már jobban érezte magát. – Fölkísérem őt – mondta Michener Irmának. Föltámogatta a második emeletre a nőt. Amint beértek a szobába, Katerina azonnal megkérdezte: – Mi az ördögöt keresett itt Ngovi? – Felhívtam ma délután, és elmondtam neki, amit megtudtam. Azonnal Münchenbe repült, és éppen akkor érkezett meg, amikor elindultam a katedrálisba. Az volt a feladatom, hogy a Szent Gangolf-templomba csalogassam Ambrosit. Olyan helyszínre volt szükségünk, amely távol esik a vásári ünnepségtől. Irma mondta, hogy ebben a templomban idén nem állítanak ki betlehemi jelenetet. Mondtam Ngovinak, hogy beszéljen a templom papjával. Ő semmit sem tud, csupán azt, hogy vatikáni vezetők számára kellett a temploma egy rövid időre. – Michener tudta, hogy a nő mire gondol. – Figyelj ide, Kate! Ambrosi addig senkit sem bántott volna, amíg nincs a kezében Tibor fordítása. Addig semmiben sem lehetett biztos. Erre kellett játszanunk. – Vagyis csali voltam?

– Te is, meg én is. Egyedül úgy lehetett őt Valendrea ellen fordítani, ha szembeszállunk vele. – Ngovi nagyon kemény ember. – Nairobi utcáin nőtt fel. Tud magára vigyázni. Az előző fél órát Ambrosival töltötték, és magnóra rögzítették mindazt, amire holnap szükségük lesz. Katerina meghallgatta, és így már mindenről tudott, a teljes fatimai harmadik titkot kivéve. Michener egy borítékot húzott elő a zsebéből. – Itt van, amit Tibor atya küldött Kelemennek. Ambrosinak csak a másolatát ajánlottam fel. Az eredeti Ngovinál van. Katerina elolvasta, aztán így szólt: – Nagyon hasonló ahhoz, amit Jasna írt. Ambrosinak nem a medugorjei üzenetet akartad átadni? Michener megrázta a fejét. – Ezek nem Jasna szavai. Ezek a Szűzanya fatimai szavai, amiket Lucia dós Santos 1944-ben vetett papírra, s amelyeket Tibor atya 1960-ban lefordított. – Ezt nem mondod komolyan! Tudatában vagy annak, hogy az mit jelent, ha a két üzenet gyakorlatilag megegyezik? – Ma délután óta vagyok a tudatában. Michener halkan és nyugodtan beszélt, időt hagyva a nőnek, hogy ő is számba vegye a következményeket. Többször beszéltek már arról, hogy Katerinának vajon miért nincs hite. Ő azonban sohasem ítélkezett fölötte, éppen a saját gyarlóságai miatt. A hét dombra épült város leromboltatok, és a félelmetes Bíró megfogja ítélni az ő népét. Lehet, hogy éppen Katerina az első a sorban, akinek joga van ítélkezni.

– Úgy tűnik, az Úr visszatért. – Ez hihetetlen. De mi más lehetne? Különben miként lehetnének ezek az üzenetek azonosak? – Az lehetetlen, azok alapján, amit te meg én tudunk. De a kétkedők azt fogják majd mondani, hogy átigazítottuk Tibor atya fordítását, hogy jobban egyezzen Jasna üzenetével. Azt fogják mondani, hogy csalás az egész. Az eredeti példányok eltűntek, a másolatok készítői pedig meghaltak. Csak mi vagyunk, akik tudjuk az igazságot. – Vagyis továbbra is hitről van szó. Te meg én tudjuk, hogy mi történt. De mindenki másnak egyszerűen hinnie kell a szavunknak. – Katerina megrázta a fejét. – Úgy tűnik, Istennek az a sorsa, hogy örökre rejtély maradjon. Michener már korábban számba vette a lehetőségeket. A Szűzanya azt mondta neki Boszniában, hogy az az ő sorsa, hogy jel legyen a világ számára. A vezeklés világítótornya. A hírnök, aki elmondja, hogy Isten nagyon is élő. De még mást is mondott a Szűz, ami ugyanilyen fontos volt. Ne hagyd el a hitedet, mert a végén egyedül az marad neked. – Van vigasz – mondta. – Évekkel ezelőtt lehordtam magamat, hogy megszegtem a szent rendeleteket. Szerettelek, de úgy hittem, hogy amit érzek, az bűn. Most már tudom, hogy nem volt az. Isten szemében nem volt az. Lelki fülével ismét hallotta, mit sürgetett XXIII. János a második vatikáni zsinat gyülekezetétől. Arra kérte a hagyományőrzőket és a haladókat, hogy együtt munkálkodjanak, hogy ez a földi város hasonlítható legyen ahhoz az égi városhoz, ahol az igazság

uralkodik. Csak most értette meg teljes egészében a pápa akkori szavait. – Kelemen megpróbálta megtenni, amit csak tudott – mondta a nő. – Sajnálom, amiket gondoltam róla. – Azt hiszem, megérti. Katerina rámosolygott a férfira. – És most? – Visszamegyünk Rómába. Ngovinak és nekem van egy találkozónk holnap. – És aztán? Michener értette, mire gondol a nő. – Románia. Azok a gyerekek már várnak ránk. – Azt hittem, hátsó gondolataid vannak. Michener az ég felé mutatott. – Tartozunk neki ezzel. Szerinted nem? HATVANKILENC VATIKÁNVÁROS DECEMBER 2., SZOMBAT 11 ÓRA Michener és Ngovi a folyosón a pápai könyvtár felé sétált. Fénylőn sütött be a nap a széles folyosó ablakain. Mindketten papi öltözéküket viselték: Ngovi skarlátvörös, Michener fekete reverendát. A pápai hivatalt már korábban értesítették, és Ambrosi helyettesével elintéztették, hogy közvetlenül beszélhessenek Valendreával. Ngovi szabályos pápai kihallgatást akart. Nem adtak meg semmilyen témát, de Michener arra számított, hogy Valendrea érti majd annak jelentőségét, hogy ő és Ngovi szeretne beszélni vele, miközben Ambrosi nincs sehol. A taktika bevált. Maga a pápa adta meg az engedélyt nekik, hogy

belépjenek a palotába, és negyedórás audienciát biztosított számukra. – El tudják intézni, amit akarnak, ennyi idő alatt? – kérdezte Ambrosi helyettese. – Szerintem igen – válaszolta Ngovi. Valendrea csaknem fél órát várakoztatta őket az előtérben. Most pedig odaértek a könyvtárhoz, és beléptek, az ajtót pedig becsukták maguk mögött. Valendrea az ólomüveg ablakok előtt állt, kihúzott derékkal, fehér ruhájában, napfényben fürödve. – Meg kell mondanom, felcsigáztátok az érdeklődésemet, amikor audienciát kértetek. Ti lennétek az utolsók, akikről azt hinném, hogy ezen a szombat délelőttön felkeresnek. Azt hittem, hogy te, Maurice, Afrikában vagy. Maga meg, Michener, Németországban. – Részben igaz – mondta Ngovi. – Mindketten Németországban voltunk. Kíváncsiság ült ki Valendrea arcára. Michener úgy döntött, hogy a tárgyra tér. – Nem fog többé hallani Ambrosiról. – Ezt hogy érti? Ngovi elővette a magnót a reverendájából, és bekapcsolta. Ambrosi hangja betöltötte a könyvtárat, amint elmesélte Tibor atya meggyilkolását, a lehallgatókészülékeket, a bíborosokról vezetett nyilvántartást, meg a zsarolásokat, amelyekkel a konklávén a szavazatokat biztosították. Valendrea rezzenéstelen arccal hallgatta, amint a bűneit fölsorolják. Ngovi kikapcsolta a magnót. – Elég?

A pápa nem válaszolt. – Nálunk van a teljes fatimai harmadik titok és a medugorjei tizedik üzenet – mondta Michener. – Úgy tudtam, birtokomban van a medugorjei titok. – Az egy másolat. És most már tudom, miért reagált olyan hevesen, amikor elolvasta Jasna üzenetét. Valendrea idegesnek tűnt. Ez az önfejű ember talán most először nem volt teljesen ura az idegeinek. Michener közelebb lépett. – Magának szüksége volt arra, hogy eltitkolja ezeket a szavakat. – Még a maga Kelemenje is ezt próbálta – mondta védekezőn Valendrea. Michener megrázta a fejét. – Ő tudta, hogy maga mit tenne, és előrelátó módon eltávolította innen Tibor fordítását. Ő többet tett, mint bárki más. Az életét adta. Nemesebb, mint bármelyikünk. Hitt az Úrban... bizonyítékok nélkül is. – Szíve hevesebben kezdett dobogni. – Tudta, hogy Bamberget a hét dombra épült városnak nevezik? Emlékszik Malakiás jóslatára? Ezután a hét dombra épült város leromboltatok, és a félelmetes Bíró megfogja ítélni az ő népét. – A magnóra mutatott. – A maga számára az igazság ez a félelmetes Bíró. – Ezen a szalagon csak egy sarokba szorított ember fecsegése hallható – mondta Valendrea. – Nem bizonyít semmit. Michener nem jött zavarba. – Ambrosi mindent elmondott a romániai útjukról, és bőven elegendő részlettel szolgált egy vizsgálat indításához és a bizonyításhoz, különösen egy volt

kommunista országban, ahol a bizonyítási kényszert, mondjuk úgy, meglehetősen lazán kezelik. – Maga blöfföl. Ngovi elővett egy másik mikrokazettát a zsebéből. – Megmutattuk neki a fatimai üzenetet és a medugorjeit is. Nem kellett elmagyaráznunk a jelentőségüket. Még egy olyan erkölcs nélküli ember is, mint Ambrosi, meglátta annak magasztosságát, ami reá vár. Ezek után önként válaszolgatott. Könyörgött, hogy hallgassam meg a gyónását. – Meglengette a kazettát. – De csak az után, hogy magnóra mondott mindent. – Nagyon jó tanú – mondta Michener. – Látja, most még maga fölött is van valaki. Valendrea átment a szobán, a könyvespolcok felé, mint egy bezárt vadállat, amely a ketrecét méregeti. – A pápák sokáig nem törődtek Istennel. A La Salette-i üzenet már több mint egy évszázada hiányzik az archívumból. Fogadok, hogy a Szűzanya ugyanezt mondta el azoknak a látnokoknak is. – Azoknak az embereknek meg lehet bocsátani – mondta Ngovi. – Ők a látnokok üzenetének tartották a szavakat, nem a Szűzanya üzenetének. Gondosan észérvekkel támasztották alá kétkedésüket. Nekik nem voltak meg azok a bizonyítékaik, mint neked. Te tudtad, hogy ezek mennyei szavak, mégis meggyilkoltattad volna Michenert és Katerina Lewet, hogy megszabadulj tőlük. Valendrea szeme kigyúlt. – Te szenteskedő barom! Mit kellett volna tennem? Hagyni, hogy az egyház összeomoljon? Hát nem érted,

hogy milyen következményekkel járna, ha ez a dolog kitudódna? Kétezer év dogmáit vágná tönkre! – Nem a mi dolgunk, hogy az egyház sorsát meghatározzuk – mondta Ngovi. – Isten szava egyedül az Övé, és az Ő türelme, úgy tűnik, elfogyott. Valendrea megrázta a fejét. – A mi dolgunk, hogy az egyházat megőrizzük. Hány katolikus hallgatna többé Rómára, ha kiderülne, hogy hazudtunk? És nem mellékes dolgokról beszélünk. Cölibátus? Papnők? Abortusz? Homoszexualitás? Meg a pápai csalhatatlanság is. Ngovit nem rázta meg ez a védőbeszéd. – Engem jobban aggaszt, hogy miként magyarázom majd meg az Úrnak, hogy miért hagytam figyelmen kívül a parancsait. Michener Valendrea felé fordult. – Amikor maga 1978-ban visszament a Riservába, még nem létezett tizedik medugorjei titok. Maga mégis eltávolította a fatimai üzenet egy részét. Honnan tudta, hogy Lucia nővér szavai eredetiek? – Félelmet láttam Pál szemében, amikor elolvasta az üzenetet. Ha ez az ember megrémült, akkor a dolog tényleg igaz lehetett. Azon a péntek éjszakán, a Riservában, amikor Kelemen beszámolt nekem Tibor legutóbbi fordításáról, és megmutatta az eredeti üzenet egy részét, az olyan volt, mintha az ördög tért volna vissza. – Bizonyos értelemben pontosan ez is történt – mondta Michener. Valendrea rábámult. – Ha Isten létezik, akkor létezik az ördög is.

– Akkor hát melyikük okozta Tibor atya halálát? – kérdezte Valendrea kihívón. – Az Úr lett volna, hogy az igazság aztán kiderüljön? Vagy az ördög, hogy az igazság aztán kiderüljön? Mindkettőnek ugyanazon cél elérése állt érdekében, nemde? – Ezért ölte meg Tibor atyát? Hogy ez ne történjék meg? – kérdezte Michener. – Minden vallási mozgalomban voltak és vannak mártírok. – Cseppnyi megbánás sem volt a hangjában. Ngovi közelebb lépett. – Ez igaz. És szükségünk van még egyre. – Már kitaláltam, mi a tervetek. Bíróság elé akartok állítani? – Egyáltalán nem – mondta Ngovi. Michener egy kis, karamellszínű üvegcsét nyújtott Valendreának. – Azt várjuk el, hogy maga is csatlakozzék a mártírok sorához. Valendrea szemöldöke magasra szaladt a meglepetéstől. – Ez ugyanaz az altató, amelyet Kelemen szedett – mondta Michener. – Több mint elég ahhoz, hogy halált okozzon. Ha reggel megtalálják a maga holttestét, akkor pápai temetésben részesül, és a Szent Péter-bazilika alagsorában helyezik örök nyugalomra, a szokásos ceremóniával. Az uralkodása rövid lesz ugyan, de ugyanúgy emlékezni fognak magára, mint I. János Pálra. Ha viszont maga holnap reggel még életben van, a Bíborosi Kollégium értesül mindenről, amit mi tudunk. És akkor a történelemben úgy fognak emlékezni magára, mint az első pápára, akinek törvényszék elé kellett állnia.

Valendrea nem vette el a fiolát. – Azt akarják, hogy öljem meg magam? Michenernek a szempillája se rezdült. – Meghalhat dicsőséges pápaként, de élhet megvetett bűnözőként is. Én, személy szerint, az utóbbit szeretném jobban, úgyhogy remélem, magában nincs annyi bátorság, mint Kelemenben, hogy megtegye, amit ő tett. – Legyőzhetem magukat. – Veszítene. Amennyire mi tudjuk, a Bíborosi Kollégiumban jócskán vannak, akik csak az alkalomra várnak, hogy magát megbuktathassák. A bizonyítékok pedig cáfolhatatlanok. A bűntársa lenne a legfőbb vádolója. Semmiképpen sem győzhet. Valendrea továbbra sem vette el az üvegcsét. Ezért Michener kiborította a tartalmát az asztalra, aztán a pápára szegezte tekintetét. – Maga dönt. Ha valóban annyira szereti az egyházát, mint amennyire azt állítja, akkor áldozza fel az életét, hogy az egyház megmaradhasson. Nem habozott elvenni Tibor atya életét. Lássuk, ugyanolyan liberálisan gondolkodik-e, ha a sajátjáról van szó. A félelmetes Bíró már ítélkezett, és az ítélete: halál. – Maga arra kér, hogy tegyem meg az elképzelhetetlent – mondta Valendrea. – Én arra kérem, hogy kímélje meg ezt az intézményt attól, hogy erőszakkal kelljen eltávolítania magát. – Én vagyok a pápa. Senki sem válthat le. – Az Urat kivéve. És úgy is vehetjük, hogy éppen Ő teszi ezt magával. Valendrea Ngovi felé fordult. – Te leszel a következő pápa, ugye?

– Minden bizonnyal. – Győzhettél volna már a konklávén is, igaz? – Volt rá reális esély. – Akkor miért szálltál ki? – Mert Kelemen erre kért. Valendrea zavartnak tűnt. – Mikor? – Egy héttel a halála előtt. Azt mondta, hogy valószínűleg kettőnk között dől majd el a verseny. De hozzátette, hogy neked kellene nyerned. – És mi az ördögért hallgattál volna rá? Ngovi arca megkeményedett. – Ő volt a pápám. Valendrea hitetlenkedve rázta meg a fejét. – És igaza volt. – Úgy akarsz majd tenni, ahogyan azt a Szűzanya mondta? – Eltörlök minden olyan dogmát, amely ellentétes az Ő üzenetével. – Lázadások lesznek. Ngovi vállat vont. – Akik nem értenek egyet, szabadon elmehetnek, és megalakíthatják a saját egyházukat. Ennyi lehet a választásuk. Részemről nem lesz ellenkezés. De ez az egyház úgy működik majd, amint azt mondtam. Valendrea hitetlenkedő arcot vágott. – Azt hiszed, az olyan egyszerű lesz? A bíborosok sosem fogják megengedni. – Ez nem demokrácia – szólt közbe Michener. – Vagyis senki nem fogja megismerni a valódi üzeneteket?

Ngovi megrázta a fejét. – Erre nincs szükség. A szkeptikusok úgyis azt mondanák, hogy Tibor atya fordítását a medugorjei üzenethez igazítottuk. Már az üzenet jelentősége is bírálatokat szítana. Lucia nővér és Tibor atya már nincs többé. Így nem is igazolhatnak semmit. Nem szükséges, hogy a világ megtudja, mi történt. Mi hárman tudjuk, és ez az, ami számít. Én majd törődöm a szavakkal. Ez az én dolgom lesz, egyedül az enyém. Én vállalom majd az összes dicséretet és bírálatot. – A következő pápa meg egyszerűen visszacsinálja majd – mormolta Valendrea. Ngovi megcsóválta a fejét. – Olyan kevés a hited! – A férfi megfordult, és az ajtó felé indult. – Várjuk reggel a hírt. Attól függően, hogy az mi lesz, holnap találkozunk veled vagy sem. Michener egy pillanatig habozott, mielőtt követte. – Még maga az ördög is nehezen bánna magával. A választ meg nem várva kilépett az ajtón. HETVEN 23 ÓRA 30 PERC Valendrea az asztalon heverő kapszulákat nézte. Évtizedek óta a pápaságról álmodott, egész felnőtt életét e cél elérésének szentelte. Most pedig ő volt a pápa. Legalább húsz évig kellene uralkodnia, hogy a jövő pápája legyen, kijavítva a múltat. Tegnap is egy órát töltött azzal, hogy átnézze megkoronázása minden részletét. A ceremóniára szűk két hét múlva kerítenének sort. Körbejárta a vatikáni múzeumot, személyesen ellenőrizve mindazokat az értékeket, amelyeket elődei a kiállítási tárgyak közé soroltak, és elrendelte, hogy

készítsék elő őket az eseményre. Azt akarta, hogy az a pillanat, amikor egymilliárd ember lelki vezetője megragadja a hatalom gyeplőjét, olyan látványos esemény legyen, amelyre minden katolikus büszkén emlékezhet. Már gondolkodott a szentbeszédén is. A hagyományra hívná föl benne a figyelmet. Az újítások elvetésére, a szent múlt felé fordulásra. Az egyház lehetne, és lesz is a változások eszköze. Nem lennének többé hatástalan elítélő nyilatkozatok, amiket a világ vezetői észre sem vennének. Ehelyett a vallási szenvedélyt használhatnák egy új nemzetközi politika kikovácsolásához. Egy olyanhoz, amely tőle, Krisztus földi helytartójától származik. A pápától. Lassan megszámolta az asztalon lévő kapszulákat. Huszonnyolc. Ha ezeket lenyeli, úgy fognak emlékezni rá, mint a négy napig uralkodó pápára. Olyan elbukott vezetőre, akit az Úr túlságosan hamar szólított magához. Valamit majd kell mondani a hirtelen halál okaként. I. János Pál jelentéktelen pápa volt. Most csak azért dicsérik, mert harminchárom nappal a konklávé után meghalt. Alig néhányan voltak, akik nála is rövidebb ideig uralkodtak, sokan pedig jóval tovább, de egyikük sem volt olyan helyzetbe kényszerítve, mint amilyenben most ő találta magát. Ambrosi árulására gondolt. Nem képzelte, hogy Paolo valaha is ennyire álnok lehet. Annyi éven át voltak együtt! És talán Ngovi és Michener alábecsülte a barátját. Talán Ambrosi lesz az ő „öröksége”, amit itt hagy. Az az ember, aki gondoskodik majd róla, hogy a

világ ne felejtse el II. Pétert. Azt remélte, hogy Ngovi egy napon majd megbánja, hogy futni hagyta Paolo Ambrosit. Tekintete visszatért a kapszulákra. Legalább nem fog fájni. És Ngovi gondoskodni fog róla, hogy ne legyen boncolás. Hiszen még mindig camerlengo. Maga előtt látta, amint a piszok dög ott áll fölötte, gyengéden megütögeti a homlokát egy ezüstkalapáccsal, és háromszor megkérdezi, hogy meghalt-e. Úgy gondolta, hogy ha holnap reggel még életben lesz, akkor Ngovi tényleg vádat emel. Bár arra még nem volt példa, hogy egy pápát lemondassanak, ám ha egyszer gyilkosságba keveredett, akkor nem fogják megengedni, hogy hivatalban maradjon. Ez emlékeztette legfőbb aggodalmára. Ha megteszi, amire Ngovi és Michener kérte, akkor az azt jelenti, hogy hamarosan felelnie kell a bűneiért. Mit mond majd? Isten létezésének bizonysága azt is jelentette, hogy létezik egy felmérhetetlen nagyságú gonosz erő is, amely rossz útra térítette az emberi lelket. Úgy tűnt, az élet állandó kötélhúzás e két véglet között. Hogyan fogja megmagyarázni a bűneit? Lesz majd megbocsátás is, vagy csak büntetés? Még mindazok után is, amit megtudott, továbbra is hitt abban, hogy a papoknak férfiaknak kell lenniük. Isten egyházát férfiak alapították, és két évezreden át férfiak vére áramlott benne, hogy fenntartsa ezt az intézményt. Számára szentségtörésnek tűnt, hogy nők kerüljenek bele egy ennyire férfiaknak való dologba. A házastárs és a gyerek csak nyűg. Egy meg nem született magzat

lemészárlása szintén elképzelhetetlennek tűnt számára. A nőnek az a dolga, hogy továbbvigye az életet, tekintet nélkül arra, hogy ez az élet hogyan fogant, akarták-e, vagy sem. Hogy is engedhette az Isten, hogy minden így elfajuljon? Odább tolta a kapszulákat az asztalon. Az egyház meg fog változni. Semmi nem lesz olyan, mint előtte. Ngovi majd gondoskodik arról, hogy a szélsőség győzedelmeskedjék. Ettől a gondolattól hányingere támadt. Tudta, mi vár rá. Lesz elszámoltatás, de ő nem hátrál meg. Szembenéz az Úrral, és megmondja majd neki, hogy csak azt tette, amiről úgy hitte, hogy helyes. Ha a pokolra küldik, akkor ott lesz néhány barátságtalan, szerzetesi társa. Nem ő az első pápa, aki szembeszáll az Éggel. Kinyújtotta a kezét, és a kapszulákat hetes csoportokba rendezte. Fölmarkolta az egyik csoportot, és a tenyerén méregette. Valóban látszott egy bizonyos jövőkép életének utolsó pillanataiban. Öröksége, utóélete az emberek szemében biztosítva van. Ő volt II. Péter, a római katolikus egyház pápája, és ezt senki, soha el nem veheti tőle. A nyilvánosság előtt még Ngovinak és Michenernek is tisztelettel keli beszélniük az emlékéről. Ez a kilátás vigaszt nyújtott neki. És egy jó adag erőt is. Bedobta a kapszulákat a szájába, és a vizespohárért nyúlt. Megragadott egy második hetes csoportot, és azt is lenyelte. Amíg még a lelkiereje kitartott, besöpörte a

többi kapszulát is a tenyerébe, bekapta, majd a maradék vízzel leöblítette, egészen a gyomrába. Remélem, magában nincs annyi bátorság, mint Kelemenben, hogy megtegye, amit ő tett. Nyald ki, Michener! A szoba másik oldalára ment, ahol egy aranyozott imazsámoly állt, egy Krisztus-kép előtt. Letérdelt, keresztet vetett, és arra kérte az Urat, hogy bocsásson meg neki. Tíz percig térdepelt, amíg a feje elkezdett zúgni. Az is az utóéletének része lesz, hogy az Úr éppen imádkozás közben szólította el. Álmosság kezdett úrrá lenni rajta, de egy ideig még küzdött ellene. Egyik fele megkönnyebbült, hogy nem fogják összekapcsolni egy olyan egyházzal, amely ellentétes mindazzal, amiben hitt. Talán jobb is itt nyugodni, a bazilika alatt, mint az utolsó olyan pápa, aki alatt még rendben mentek a dolgok. Maga előtt látta rómaiak tömegeit, amint holnap a piazzára sereglenek és a Santissimo Padre elvesztésén keseregnek. Milliók nézik majd a temetését, és a világsajtó tisztelettel ír majd róla. Majd még könyvek is jelennek meg róla. Remélte, hogy a hagyományőrzők majd igazodási pontnak tekintik őt, amikor szembefordulnak Ngovival. És ott van még Ambrosi is. A drága, aranyos Paolo! Ő még mindig szabadon járhat. Ennek örült. Izmai alvás után sóvárogtak, és már képtelen volt ellenállni, úgyhogy megadta magát az elkerülhetetlennek, és a Földre omlott. Nézte a plafont, és engedte, hogy hassanak a kapszulák. A szoba forgott vele, hol elsötétült, hol kivilágosodott. Már nem küzdött a zuhanás ellen.

Elengedte magát, és remélte, hogy Isten valóban könyörületes. HETVENEGY DECEMBER 3., VASÁRNAP 13 ÓRA Michener és Katerina követte a tömeget a Szent Péter térre. Körülöttük férfiak és nők sírtak kendőzetlenül. Sokan rózsafüzért szorongattak. A bazilika harangjai ünnepélyesen kongtak. Két órával korábban jelentették be, egy kurta közleményben, a Vatikán szokásos szóhasználatával, hogy a szentatya az éjszaka elhunyt. A camerlengót, Maurice Ngovi bíborost behívatták a palotába, és a pápai orvos megerősítette, hogy egy súlyos koronaérelzáródás Alberto Valendrea életét követelte. Megtörtént a megkövetelt szertartás az ezüstkalapáccsal, és kihirdették, hogy a szent szék megüresedett. A bíborosokat ismét Rómába hívatták. Michener nem szólt Katerinának a tegnapi eseményekről. Jobb ez így. Bizonyos értelemben akár gyilkosnak is tarthatták, de ő maga nem érezte magát annak. Ehelyett inkább megtorlást, igazságtételt érzett. Elsősorban Tibor atya miatt. Az egyik bűnt helyrehozta egy másik, abban a perverz egyensúlyban, amit csakis az utóbbi hetek rendkívüli körülményei hozhattak létre. Két héten belül újabb konklávé ül össze, és új pápát választanak. Ő lesz a kettőszázhatvankilencedik, Péter után, és a következő Szent Malakiás listája után. A félelmetes Bíró tehát ítélt. A bűnösök meglakoltak. Mostantól már Maurice Ngovin múlik, hogy érvényre juttassa az Ég akaratát. Kevesen kételkedtek abban,

hogy ő lesz a következő pápa. Tegnap, miután elhagyták a palotát, Ngovi arra kérte őt, hogy egyelőre maradjon Rómában, és legyen részese az ezutáni történéseknek. Ő azonban elutasította. Elmegy Romániába Katerinával. Meg akarja osztani vele az életét. Ngovi megértette, minden jót kívánt, és hozzátette: a Vatikán kapui mindig nyitva állnak előtte. Az emberek tovább nyomultak előre, és már teljesen betöltötték a Bernini oszlopai által közrefogott teret. Michener nem volt biztos benne, miért jött el, de úgy érezte, valami hívja. Bensőjében olyan békét és nyugalmat érzett, mint már nagyon régen. – Ezeknek az embereknek fogalmuk sincs Valendrea valódi lényéről – súgta Katerina. – Számukra ő a pápájuk volt. Egy olasz. És úgysem tudnánk őket másról meggyőzni. Az emléke mindig ilyen marad majd. – Sosem fogod nekem elmondani, hogy mi történt tegnap, ugye? Michener előző este észrevette, hogy Katerina nagyon méregeti őt. Nyilván rájött, hogy valami jelentős dolog történt Valendreával, de ő nem hagyta, hogy a téma felszínre kerüljön, Katerina meg nem erőltette. Még mielőtt válaszolhatott volna, egy idősebb nő, gyászában, összecsuklott az egyik szökőkút mellett. Többen is a segítségére siettek, miközben a nő azt jajveszékelte, hogy Isten elvett egy ilyen jó pápát. Michener nézte, ahogyan a nő megállíthatatlanul zokog, és két férfi eltámogatja valami fedél alá. Riporterek rajzottak szét a téren, és kérdezgették az embereket. A világsajtó hamarosan azt fogja megint

latolgatni, hogy a Bíborosi Kollégium vajon hogyan dönt a Sixtus-kápolnában. – Azt hiszem, Tom Kealy hamarosan visszatér – mondta végül Michener. – Ugyanerre gondoltam én is. Az ember, akinek mindenre van válasza. Katerina rámosolygott Michenerre, aki ezt jól értette. A bazilika közelében megálltak a gyászoló tömeggel együtt, a korlátok előtt. Maga a templom zárva volt. Michener tudta, hogy bent előkészületek folynak az újabb temetésre. Az erkélyt fekete lepel borította. Michener jobbra pillantott. A pápai hálószoba spalettái be voltak zárva. Néhány órával korábban mögöttük találták meg Alberto Valendrea holttestét. A sajtójelentések szerint éppen imádkozott, amikor megállt a szíve. Teste egy Krisztus-portré alatt feküdt. Michener csak mosolygott Valendrea utolsó szemtelenségén. Valaki megragadta a karját. Megfordult. Az előtte álló szakállas férfinak görbe orra és dús, vöröses haja volt. – Mondja meg, atyám, mitévők legyünk? Miért vette el az Úr a mi szentatyánkat? Mit jelentsen mindez? Michener úgy vélte, a fekete reverendája miatt tették föl neki a kérdést, és a válasz gyorsan formálódott a fejében. – Miért kell, hogy mindig mindennek jelentése legyen? Nem tudja elfogadni az Úr cselekedeteit kérdések nélkül?

– Péter nagy pápa lett volna. Végre megint egy olasz a trónon. Annyira reménykedtünk! – Sokan vannak az egyházban, akikből nagy pápa lehet. És nem kell feltétlenül olasznak lenniük. – Kérdezője furcsán nézett rá. – Az számít, hogy mennyire híve az Úrnak. Michener tudta, hogy a körülötte lévő ezrekből csak ő és Katerina értette meg mindezt. Isten létezik. Itt van. Figyel. Tekintete az előtte álló emberről a bazilika csodálatos homlokzatára siklott. Minden fenségessége ellenére továbbra sem volt más, csak habarcs és kő. Az idő és az időjárás végül majd elpusztítja. De amit jelképez, amit jelent, az örök. Péter vagy, erre a kősziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta erőt. Neked adom a mennyek országa kulcsait. Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva. Visszafordult a férfihoz, aki közben mondott valamit. – Vége, atyám. A pápa meghalt. Mindennek vége, még mielőtt elkezdődött volna. Ő azonban nem volt hajlandó elfogadni ezt, és arra sem volt hajlandó, hogy hagyja ezt az idegent kishitűségbe süppedni. – Téved. Nincs vége. – Biztatón rámosolygott a férfira. – Valójában még csak most kezdődik. A SZERZŐ UTÓSZAVA Amikor ehhez a regényhez gyűjtöttem anyagot, elutaztam Olaszországba és Németországba. De maga a könyv korai katolikus neveltetésemből és a fatimai jelenés iránti, életen át tartó csodálatomból fakadt. Az

utóbbi kétezer évben a Szűzanya megjelenései meglepően szabályos időközönként követték egymást. A közelmúltból a La Salette-i, a lourdes-i, a fatimai és a medugorjei a legismertebb, de van számtalan többékevésbé ismeretlenül maradt jelenés is. Ahogyan az első két könyvemben, úgy ebben is arra törekedtem, hogy a történetbe ágyazott információk egyszerre tanítsanak és szórakoztassanak is. Ebben a regényben az előző könyveimben foglaltaknál is több a realitás, a valós elem. A bevezetőben leírt fatimai jelenet szemtanúk beszámolóján alapul, elsősorban magának Luciának a beszámolóján, aki a történtekről a saját változatát már a huszadik század első felében közzétette. A Szűzanya szavait az ő tolmácsolásában írtam le. A 7. fejezetben idézett harmadik titok szó szerint az ő szövegéből van. Csupán a 65. fejezetben részletezett változat született az én fantáziámból. Az mind a valóságnak megfelelő, ami a könyvben Francisco és Jacinta sorsáról szól, nemkülönben a harmadik titok különös története – hogyan őrizték lepecsételve a Vatikánban 2000 májusáig, csak a pápák olvashatták (7. fejezet) –, valamint az is, hogy az egyház folyamatosan megtiltotta Lucia nővérnek, hogy nyilvánosan beszéljen Fatimáról. Lucia nővér sajnos nem sokkal e könyv megjelenése előtt, 2005 februárjában, egy hónappal kilencvennyolcadik születésnapja előtt elhunyt. Pontosan idézem a 19. és a 42. fejezetben említett La Salette-i, 1846-os jelenést is – ahogyan a két látnok történetét, csípős, nyilvános kommentárjaikat és IX.

Piusz pápa éles megjegyzéseit is. Egyébként Szűz Máriának ez a dokumentált megjelenése az, amelyet a legtöbb botrány és kétely árnyékol be. Titkok övezték ezt a jelenést, az eredeti iratok pedig valóban hiányoznak a Vatikán archívumából, ami tovább ködösíti, hogy valójában mi is történhetett ebben a kis faluban, a Francia-Alpokban. Medugorje hasonló, bár esete egyedülálló a Szűz jelenései között. Itt ugyanis nem egyszeri vagy néhány hónap leforgása alatt néhányszor megismételt megjelenésről van szó: Medugorjéban több mint két évtized alatt több ezerszer jelent meg a Nagyboldogasszony. Az egyház formálisan még nem ismerte el, hogy mi történhetett ott, de a boszniahercegovinai település enélkül is népszerű zarándokhellyé vált. Amint az a 38. fejezetben szerepel, Medugorjéhoz tíz titok kapcsolódik. Nem tudtam ellenállni annak, hogy ezt az esetet is belevegyem a cselekménybe, és ami a 65. fejezetben történik, vagyis a medugorjei tizedik és a fatimai harmadik titok összekapcsolása, tökéletesen illeszkedett egymáshoz, hogy bizonyítsa: Isten létezik. Bár, mint ahogyan Michener is megjegyzi a 69. fejezetben, még ezzel a bizonyítékkal is, a vallási meggyőződés továbbra is a hiten alapul. A Szent Malakiásnak tulajdonított jóslatok, ahogyan azok az 56. fejezetben szerepelnek, mind igazak. A pápák személyéhez kapcsolódó jövendölések pontossága hátborzongató. Szintén valós az az utolsó jóslata, amely a 112. pápára, a II. Péter nevezetűre vonatkozik, azzal a kijelentéssel együtt, hogy „a hét

dombra épült város leromboltatik, és a félelmetes Bíró meg fogja ítélni az ő népét”. Jelenleg II. János Pál a pápa, aki a 110. Szent Malakiás listáján. Két pápával „később” meglátjuk majd, hogy beteljesedik-e Szent Malakiás próféciája. Rómához hasonlóan a németországi Bamberget is a hét dombra épült városnak nevezték egykor. Ezt akkor tudtam meg, amikor ott jártam, és ez után határoztam el, hogy ennek a gyönyörű városnak mindenképpen szerepelnie kell a könyvben. A 15. fejezetben leírt írországi szülőközpontok sajnos tényleg léteztek, csakúgy, mint az általuk okozott szenvedések. Több ezer csecsemőt vettek el az édesanyjától, és adtak örökbe. Személyes sorsukról alig valamit, vagy egyáltalán semmit sem lehet tudni. Közülük sokan, mint Colin Michener, rengeteget küzdöttek a létbizonytalanság ellen. Szerencsére ezek a központok ma már nem léteznek. Legalább ennyire szomorú a romániai árvák helyzete, amint az a 14. fejezetben olvasható. Ezeknek a gyerekeknek a tragédiája azóta is létezik. Betegségek, nyomor, kilátástalanság – hogy a világ minden részéből jövő pedofilok bűneiről ne is beszéljünk –, változatlanul pusztítják ezeket az ártatlan lelkeket. A katolikus egyház valamennyi eljárása és ceremóniája hitelesen szerepel a könyvben, kivéve azt, amely szerint egy régi ezüstkalapáccsal kopogtatják meg a halott pápa homlokát, ahogyan az a 30. és a 71. fejezetben szerepel. Ezt már jó ideje nem alkalmazzák, de a színjáték olyan érdekes, hogy nem akartam kihagyni. Szintén valós az egyházon belüli megosztottság konzervatívok és liberálisok, olaszok és nem olaszok,

európaiak és a világ többi részéből valók között. Az egyház nagyon is küzd mostanában ezekkel a széthúzásokkal, és a konfliktus érzékeltetéséhez kézenfekvő hátteret szolgáltattak azok a személyes dilemmák, amelyekkel XV. Kelemennek és Alberto Valendreának kellett szembenéznie. A Biblia 57. fejezetben idézett szavai természetesen szintén valósak, és különösen érdekesek a regény cselekményébe ágyazva. Ugyanígy, XXIII. Jánosnak a 7. és a 68. fejezetben idézett szavai, amelyeket 1962ben, a második vatikáni zsinat nyitóülésén mondott. A reformokra vonatkozó reménye – hogy ez a földi város hasonlítható legyen ahhoz az égi városhoz, ahol az igazság uralkodik – lenyűgözően érdekes, különösen azért, mert ő volt az első pápa, aki ténylegesen olvasta is a fatimai harmadik titkot. Magát a harmadik titkot egyébként 2000 májusában tárták a világ elé. Ahogyan arról Ngovi és Valendrea bíboros is beszél a 17. fejezetben, valószínűleg az a magyarázata annak, hogy az egyház miért nem volt hajlandó korábban közzétenni az üzenetet, hogy szó van benne egy esetleges pápagyilkosságról is. Mindenekelőtt azonban a harmadik üzenetben foglalt talányok és példabeszédek sokkal inkább rejtélyesek, semmint fenyegetők, ami számos megfigyelőt késztetett már arra, hogy azt gondolja: valami többnek is kell lennie ebben a harmadik titokban. A katolikus egyház egyedülálló az emberiség intézményeinek sorában. Nemcsak hogy megélt már több mint két évezredet, de változatlanul növekszik és

virágzik. De sokan töprengenek azon, vajon hogyan alakul majd a sorsa a következő évszázadban. Egyesek, mint XV. Kelemen, mélyreható változásokat szeretnének az egyházon belül. Mások, mint Alberto Valendrea, vissza akarnának térni a hagyományok gyökereihez. De talán XIII. Leó pápa fogalmazta meg a legjobban, 1881-ben: Az egyháznak nincs szüksége másra, csak az igazságra.