STEPHEN KING Rémület a sivatagban
STEPHEN KING: DESPERATION VIKING PUBLISHED BY THE PENGUIN GRÖUP COPYRYGHT © STEPHEN KING, 1996 ALL RIGHTS RESERVED FORDÍTOTTA: BIHARI GYÖRGY HUNGARIAN TRANSLATION © BIHARI GYÖRGY, 1997 EURÓPA KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST FELELŐS KIADÓ OSZTOVITS LEVENTE IGAZGATÓ SZEDTE AZ SZBÉ BT. NYOMTA A KAPOSVÁRI NYOMDA KFT FELELŐS VEZETŐ MIKE FERENC KÉSZÜLT KAPOSVÁRON, 1997-BEN A NYOMDAI RENDELÉS TÖRZSSZÁMA: 170911 SZERKESZTETTE PALKÓ KATALIN FELELŐS SZERKESZTŐ GY. HORVÁTH LÁSZLÓ A FEDÉL SZ. BODNÁR ÉVA MUNKÁJA MŰSZAKI VEZETŐ NÉVERY TIBOR KÉSZÜLT 34,8 (A/5) ÍV TERJEDELEMBEN ISBN 963 07 6231 5 -1-
Carter Whitneynek KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Különösen négy embernek vagyok hálás: RICH HASLER-nek a Magma Mining Corporationtől; WILLIAM WINSTON episzkopális lelkésznek; CHUCK VERRILL-nek, régi (és hozzátehetném, türelmes) kiadómnak; TABITHA KING-nek, feleségemnek, legkíméletlenebb kritikusomnak. A többieket már ismered, Kedves Olvasóm, akár együtt is mondhatnánk tovább, nem igaz? Ami jó, azért nekik jár köszönet; ami rossz, azért én vagyok a felelős. S.K. Költészetének tája még mindig a sivatag… SALMAN RUSHDIE: Sátáni versek
ELSŐ RÉSZ 50-ES ORSZÁGÚT: A FARKAS HÁZÁBAN, A SKORPIÓ HÁZÁBAN 1. FEJEZET 1 - Ó! Ó, Jézusom! De undorító! - Micsoda, Mary, mi történt? - Nem láttad? - Mit? Ránézett, még az éles sivatagi fényben is feltűnt, hogy az asszony arcából kifutott a vér, csak a járomcsontján virított egy kis vörös folt - úgy látszik, az erős napvédő krém sem volt elegendő. Tejfehér bőre egykettőre leégett. - A jelzőtáblán! A sebességkorlátozás-táblán! - Mi van vele? - Egy döglött macska lógott rajta, Peter! Odaszögezték vagy ráragasztották, vagy mit tudom én! - A férfi a fékre lépett. Az asszony megmarkolta a vállát. - Eszedbe ne jusson visszafordulni! - De... - Mit de? Le akarod fényképezni? Szó sem lehet róla! Ha még egyszer meglátom, felfordul a gyomrom! - Fehér macska volt? - Még látta ugyan a visszapillantóban egy jelzőtábla hátulját - nyilván erről beszélt az asszony -, de azonkívül semmit. Amikor elmentek mellette, az ellenkező irányba nézett, a legközelebbi hegylánc felé szálló madarat figyelte. Itt nem kellett állandóan az utat lesni; a nevadaiak „Amerika legmagányosabb országútjának” nevezték az 50-est, és Peter Jackson szerint meg is felelt a minősítésének. Ő persze New York-i srác, biztos ezért szenved a borzongás minősített esetétől. Sivatagi agorafóbia, bálterem-szindróma, ilyesmi. - Nem, cirmos - mondta az asszony. - Ez miért fontos? - Arra gondoltam, talán sátánisták élnek a sivatagban - felelte a férfi. - Nem azt mondta Marielle, hogy a környék tele van csodabogarakkal? - „Felfokozott”, ezt a szót használta - válaszolta Mary. - „Közép-Nevada tele van felfokozott emberekkel.” Idézet vége. Gary nagyjából ugyanezt mondta. De mivel senkit nem láttunk, amióta átléptük Kalifornia határát... - Na és Fallonban? - A pisilési szünetek nem számítanak - felelte az asszony. - De még az ottaniak is... - Különös, tanácstalan pillantást vetett a férfira, ami mostanában ritkán jelent meg az arcán, noha a vetélés -2-
utáni hónapokban úgyszólván mindennapos vendégnek számított. - Miért vannak ezek itt, Pete? Mármint Vegast és Renót megértem... még Winnemuccát és Wendovert is... - Akik Utah-ból jönnek ide játszani, azok mondják, Wendover, földhöz ver - vigyorgott Peter. - Garytől hallottam. Mary elengedte a füle mellett. - De az állam többi része... az emberek, akik itt élnek, miért jönnek ezek ide, és miért maradnak? Persze, mivel én New Yorkban születtem és nevelkedtem, valószínűleg képtelen vagyok megérteni, de azért… - Biztos, hogy nem fehér macska volt? Vagy fekete? - Belenézett a visszapillantó tükörbe, ám az óránkénti csaknem hetven mérföldes tempó mellett a sebességkorlátozásra intő jel már beleolvadt a homok, a meszkito és a fakóbarna hegylábak foltos hátterébe. De végre feltűnt mögöttük egy másik jármű; látta a szélvédőn a forró napfénypötty reszketését. Talán mérföldnyire volt. Talán kettőre. - Biztos. Mondtam már, hogy cirmos volt. Válaszolj a kérdésemre! Kik Közép-Nevada adófizetői, és miért éri meg nekik? A férfi vállat vont. - Errefelé nem sok adófizető él. Az 50-es út mentén Fallon a legnagyobb város. Főképp tanyák vannak errefelé. Az útikönyv szerint elrekesztették a tavukat, ami lehetővé teszi az öntözést. Kantalupdinnyét termesztenek. Azt hiszem, van a közelben egy katonai támaszpont is. Tudtad, hogy Fallon a Póni Expressz egyik állomása volt? - Én elhúznék - felelte Mary. - Fölszedném a kantalupjaimat és mennék. Peter a jobb kezével egy pillanatra megérintette az asszony bal mellét. - Szép két dinnyéje van, hölgyem. - Kösz. De nem csak Fallonról van szó. Én menekülnék abból az államból, ahol egyetlen házat, de még csak egy fát sem látni, és macskákat szögeznek a sebességkorlátozó táblákra. - Hát ez érzékleti zóna dolga - válaszolta a férfi óvatosan. Néha nem tudta eldönteni, hogy Mary komolyan beszél-e vagy viccel, és ez ilyen eset volt. - Annyi az egész, hogy mivel városban nevelkedtél, egy efféle Nagy Medence-szerű hely kívül esik a zónádon. Ami azt illeti, az enyémen is. Már maga az ég is kiborít. Amióta ma reggel elindultunk, egyfolytában úgy érzem, mintha rám feküdne. - Én is. Rohadtul sok van belőle. - Megbántad, hogy erre jöttünk? - Belenézett a visszapillantó tükörbe és látta, hogy a jármű közelebb van. Nem teherautó volt, jóformán nem is láttak mást, csak kamionokat, amióta elhagyták Fallont (és azok is mind a másik irányba haladtak, nyugat felé), hanem személy. Ugyancsak repeszthet. Az asszony gondolkodott, s azután megrázta a fejét. - Nem. Jó volt látni Garyt és Marielle-t, no meg a Tahoe-tavat... - Szép, ugye? - Hihetetlen. Még ez... - Kinézett az ablakon. - Nem mondom, hogy nincs benne valami szépség. Alighanem egész életemben emlékezni fogok rá. De mégis... - ...kísérteties - fejezte be helyette a férfi. - Legalábbis ha New Yorkban nőtt föl az ember. - Marhára igaz - válaszolta Mary. - Városi érzékleti zóna. És az I-80-asig egyfolytában sivatagban haladunk. - Ja. Görgő ördögszekerek között. - Ismét a tükörbe nézett, vezetéshez viselt szemüvegének lencséi megvillantak a napfényben. A közeledő jármű rendőrautó volt, legalább kilencvennel repesztett. Peter addig-addig húzódott le az útról, amíg a jobb oldali kerekek a port fölkeverve ugrálni nem kezdtek a kemény talajon. - Pete! Mit csinálsz? Újabb pillantás a tükörbe. Gyorsan közeledő nagy, krómozott hűtőrács, amely olyan vad téglalapban verte vissza a napot, hogy hunyorognia kellett... mintha fehérnek látszott volna, ami azt jelenti, hogy nem az állami rendőrséghez tartozik. - Összehúzom magam - mondta Peter. - Pici, fortélyos állatka vagyok. Mögöttünk egy rendőr robog. Talán éppen... A rendőrkocsi elszáguldott mellettük, olyan szelet kavarva, hogy Peter húgának Acurája beleremegett. Csakugyan fehér volt, kilincstől lefelé poros. Az oldalán volt valami felirat, de elrobo-3-
gott, mielőtt Peter egy pillanatnál tovább tanulmányozhatta volna. DES-valami. Talán Destry. Igazán jó név egy nevadai városnak itt a nagy semmi közepén. - ...azt a fickót kergeti, aki a macskát a táblára szögezte - fejezte be a mondatot. - Ha ennyire száguld, miért nem kapcsolja be a villogót? - Ki miatt kapcsolná be idekint? - Hát - Mary megint olyan furcsán nézett rá -, itt vagyunk mi. A férfi kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, azután becsukta. Az asszonynak igaza van. A rendőrnek legalább azóta látnia kell őket, amióta ők látják, talán még előbb is, akkor meg miért nem kapcsolta be a villogót, csak a biztonság kedvéért? Peternek persze volt annyi esze, hogy tudja, mit tegyen, annyi helyet adjon, amennyit tud, mégis... Hirtelen fölvillantak a rendőrautó hátsó lámpái. Peter gondolkodás nélkül rálépett a fékre, noha máris csak hatvannal ment, a járőr pedig elég messze volt ahhoz, hogy ne kelljen karamboltól tartania. Ekkor a rendőrkocsi átkanyarodott a nyugat felé haladó sávba. - Hát ez mit csinál? - kérdezte Mary. - Nem tudom. Pedig nagyon is jól tudta: a rendőr lassított, nyolcvanöt-kilencven mérföldről ötvenre. Peter elkomorodott, még jobban fölengedte a gázt, mivel nem akarta utolérni a másikat, bár maga sem tudta, miért. Deirdre Acurájának sebességmérője visszasüllyedt negyven mérföldre. - Peter! - riadt meg Mary. - Peter, nekem ez nem tetszik. - Nincsen semmi baj - válaszolta, de csakugyan így volt-e? Nézte a rendőrautót, amely lassan cammogott a nyugat felé tartó, bal oldali sávban, és töprengett. Szerette volna meglátni a vezetőjét, de hiába. A járőrkocsi hátsó ablakára rákérgesedett a sivatagi por. Az ugyancsak porlepte hátsó lámpák kurtán fölvillantak, a jármű tovább lassított. Már alig mászott harminccal. Ördögszekérnek is nevezett gyom pattogott az úton, a járőrkocsi radiálgumis kereke szétlapította. Amikor előbukkant a kocsi alól, Peter Jacksonnek úgy rémlett, mintha egy halom összetört ujjat látna. Egyszerre megrémült, már-már rettegés fogta el, maga sem értette, miért. Azért, mert Nevada tele van felfokozott emberekkel, mondta Marielle, amivel Gary is egyetértett, és azok pontosan így viselkednek. Egyetlen szóval: furán. Ami persze hülyeség, ez itt nem fura, legalábbis nem túlságosan az, bár... A járőr még néhányat villantott. Válaszul Peter pillanatnyi gondolkozás nélkül ugyancsak rálépett a fékre, s azután a sebességmérőre nézett. Huszonötöt se mutatott. - Mit akar ez, Pete? Ez mostanra elég nyilvánvaló lett. - Megint mögénk akar kerülni. - Miért? - Nem tudom. - Miért nem áll le egyszerűen az út szélére, és hagyja, hogy elmenjünk mellette, ha egyszer ez az óhaja? - Ezt sem tudom. - Mit fogsz csinálni... - Természetesen elmegyek mellette. - Azután minden ok nélkül hozzátette: - Végül is nem mi szögeztük föl azt a rohadt macskát a sebességkorlátozó táblára. A gázra lépett, és egyre közeledett az alig húsz mérfölddel vánszorgó cirkálóhoz. Mary belemarkolt a férfi kék munkásingének vállába, olyan keményen, hogy Peter érezte rövidre vágott körmeit. - Ne csináld! - Nem tehetek mást, Mare! A szóváltást eleve fölöslegessé tette, hogy a kocsijuk közben haladt. Deirdre Acurája utolérte, majd lehagyta a poros, fehér Caprice-t. Peter átpillantott az ablakon, de csak keveset látott: egy nagy árnyékot, egy férfi árnyát, semmi mást. Meg mintha érezte volna, hogy a rendőrautó vezetője visszanéz rá. Az utasülés felőli jelvényre sandított. Most volt ideje elolvasni: DESPERATION VÁROSI RENDŐRSÉG, aranylott a város címere alatt, amelyen egy bányász parolázott egy lótenyésztővel. -4-
Desperation, micsoda név egy városnak! Reménytelenség, gondolta. Ez még Destrynél is jobb. Sokkal jobb. Amint elhúztak mellette, a fehér autó visszakanyarodott a keleti sávba és felgyorsított, hogy az Acura lökhárítója mögött maradjon. Így haladtak harminc-negyven másodpercig (bár Peter sokkal hosszabb időnek érezte). Azután életre kelt a Caprice tetején a kék villogó. Peter gyomra összerándult, de nem a meglepetéstől. Egyáltalán nem.
2 Mary még mindig fogta a karját, és most, miközben Peter lehúzódott a padkára, megint belevájta a körmeit. - Mit csinálsz? Peter, mit csinálsz? - Megállok. Bekapcsolta a villogóit, mögém húzódott. - Nem tetszik ez nekem - mondta az asszony, és idegesen körülnézett. Semmi látnivaló sem volt a sivatagon, a hegyek lábán és a végtelen kék égen kívül. - Mit követtünk el? - A gyorshajtás tűnik logikusnak. - Belenézett a külső tükörbe. A VIGYÁZAT, A TÁRGYAK KÖZELEBB LEHETNEK, MINT AHOGY LÁTSZANAK! felirat fölött látta, amint kivágódik a rendőrautó poros fehér ajtaja, és előbukkan egy khakiszínű lábszár. Elképesztő volt. Amikor követte a hozzá tartozó ember, becsukva a terepjáró ajtaját, megigazítva Maci Laci-kalapját (Peter feltételezte, hogy a kocsiban nem viselte, bár ezt nem lehetett tisztán látni), Mary is megfordult, hogy megnézze magának, és tátva maradt a szája. - Szentséges ég, ez akkora, mint egy négyajtós szekrény! - Legalább - felelte Peter. Durva számítása szerint, amelyhez az autó - nagyjából százötven centis - magasságát használta viszonyítási alapul, ez a Deirdre Acurájához közeledő rendőr legalább százkilencvenöt centi lehetett, és nyomott vagy százhuszonöt kilót. De valószínűbb, hogy megütötte a másfél mázsát. Mary elengedte a férjét, és a lehető legközelebb húzódott a saját ajtajához, hogy minél meszszebb legyen a közeledő óriástól. A rendőr az egyik csípőjén a termetéhez illő pisztolyt viselt, a keze viszont üres volt, sem jegyzetfüzetet, sem bírságcédula-tömböt nem tartott benne. Peternek egyáltalán nem tetszett a dolog. Nem tudta, mit jelent, de nem tetszett. Egész vezetői pályafutása alatt, a kamaszkori négy gyorshajtást és az egy ittas vezetést (három éve, a fakultás karácsonyi bulija után) is beleértve, még sohasem közeledett hozzá üres kezű rendőr, és ez a leghatározottabban nem tetszett neki. Pulzusa, amely máris szaporább volt a normálisnál, mintha még egy kicsit gyorsabban vert volna. Nem túlzottan, legalábbis még nem, de érezte, hogy ez is megtörténhet. Nagyon könynyen. Ugye tudod, mekkora hülye vagy?, kérdezte magától. Ez csak gyorshajtás, egyszerű gyorshajtás. A sebességhatár, az kész kabaré, azt mindenki tudja, de ennek az alaknak nyilván van egy meghatározott kvótája. Ha pedig bírságolni kell, akkor sokkal célszerűbb olyasvalakit bírságolni, aki más államból érkezik. Tudod, hogy van ez. Na, hogy is szól annak a régi Van Halen-lemeznek a címe? „Nyeld le és mosolyogj?” A rendőr megállt az ablak mellett, antantszíjas öve egy magasságban volt Jackson szemével. Nem hajolt le, csak fölemelte egyik öklét (Peter akkorának látta, mint egy sonkakonzervet), és intett. Peter levette keret nélküli szemüvegét, beletette a zsebébe, leeresztette az ablakot. Nagyon tisztán hallotta Mary kapkodó lélegzését az utasülés felől. Úgy hangzott, mintha ugrókötelezne vagy szeretkezne. A rendőr lassú, de olajozott, mély térdhajlítással lesüllyesztette hatalmas, semmitmondó arcát Jacksonék látómezejébe. Kalapjának kemény karimája árnyékszalagot húzott a homlokára. A bőre kellemetlenül rózsaszínű volt, Peter úgy látta, hogy ez az ember, bármily nagydarab is, nem bírja jobban a napot Marynél. Ragyogó szürke szeme volt, nyílt tekintetű, de semmiféle érzelem nem tükröződött benne. Olyan legalábbis nem, amelyet Peter kiolvashatott volna. Valami illat is lebegett körülötte, talán Old Spice arcszeszé. A rendőr egyetlen kurta pillantásra méltatta, azután körbejártatta szemét az Acura utasterében, először Maryt nézte meg (amerikai feleség, fehér, csinos arc, mutatós alak, karbantartott ka-5-
rosszéria látható sebhelyek nélkül), azután a fényképezőgépeket, csomagokat, a hátsó ülésen hányódó úti ezt-azt. Nem mintha olyan sok dolog lett volna; alig három napja hagyták maguk mögött Oregont, beleértve azt a másfél napot is, amelyet Gary és Marielle Sodersonnal töltöttek, ódon lemezeket hallgatva és a régi szép időkről beszélgetve. Tekintete megállt a kihúzott hamutartón. Peter sejtette, hogy drog után kutat, a fű vagy a kender sokáig megmaradó szagát szimatolja, és megkönnyebbült. Legalább tizenöt éve nem szívott füvet, a kokóval sohasem próbálkozott, és a karácsonyi ittas vezetés óta abbahagyta a piálást. Mostanában az alkalmi rock-koncerteken szippantott kevéske marihuánafüst állt a legközelebb a kábítószeres élményekhez, Mary pedig sohasem próbálkozott ilyesmivel - időnként „drogszűznek” emlegette magát. Semmi sem volt a kihúzott hamutartóban, csupán néhány gyümölcsízű rágógumi golyóvá gyűrt papírja, a hátsó ülésen sem hányódtak üres sörösdobozok vagy borospalackok. - Biztos úr, tudom, hogy kicsit gyorsan hajtottam... - Beletapostunk a pedálba? - kérdezte derűsen a rendőr. - A mindenit! Uram, láthatnám a jogosítványát és a forgalmit? - Természetesen. - Peter kivette az irattárcáját a hátsó zsebéből. - Bár a kocsi nem az enyém. A húgomé. Most visszük vissza neki New Yorkba. Oregonból. A Reedre járt. A portlandi Reed College-be. Tudta, hogy fecseg, de tartott tőle, nem bírná abbahagyni. Különös, mennyire megoldják az ember nyelvét a rendőrök, mintha legalábbis egy széttrancsírozott holttest vagy egy elrabolt gyerek lenne a csomagtartóban. Emlékezete szerint ugyanez történt, amikor a Long Island-i gyorsforgalmin állította le egy zsaru a karácsonyi buli után, ő csak beszélt és beszélt, blabla-bla-bla..., miközben a közeg egy szót sem szólt, csak módszeresen végezte a dolgát, ellenőrizte a papírokat; azután a kis kék alkoholszonda tartalmát. - Mare! Elővennéd a forgalmit a kesztyűtartóból? Egy kis műanyag tasakban van, Dee biztosítási papírjai mellett. Felesége először nem mozdult. Jackson látta a szeme sarkából, hogy csak ül némán, miközben ő kinyitotta az irattárcáját, és kutatni kezdte a jogosítványát. Ott kellett volna lennie az egyik átlátszó rekeszben a bankjegyek előtt, de nem volt ott. - Mare! - kérte ismét, most már kissé türelmetlenül, hangjában árnyalatnyi rémülettel. Mi van, ha elveszett valahol az az átkozott jogosítvány? Talán leesett a földre Garyéknál, miközben átrámolta a cuccot (utazásnál valahogy mindig több szemetet tömsz a zsebedbe) egyik farmerből a másikba? Természetesen nem esett le, de nem lenne jellemző, ha... - Segítenél egy kicsit, Mare? Elővennéd azt a nyomorult forgalmit? Kérlek! - Ó. Hát persze. Úgy hajolt előre, mint egy hirtelen áramlökéstől életre keltett öreg, rozsdás gépezet. Matatni kezdett a kesztyűtartóban, kiszedett ezt-azt (fél doboz Smartfoodot, egy Bonnie Raitt-szalagot, amely tropára ment Deirdre autós magnójában, egy Kalifornia-térképet), hogy hozzáférjen a mögöttes dolgokhoz. Peter látta, hogy felesége bal halántékán apró izzadsággyöngyök ütnek ki. Csapzott lett tőlük a kurta, fekete haja, noha a légkondicionáló azon az oldalon egyenesen az arcába fújta a hideg levegőt. - Nem... - kezdte Mary, azután észrevehető megkönnyebbüléssel folytatta: - Ó, meg is van! Ugyanebben a pillanatban Peter belenézett abba a rekeszbe, ahol a névjegykártyákat tartotta, és fölfedezte a jogosítványát. Nem emlékezett rá, hogy odatette volna - miért rakná oda, az isten szerelmére? -, mégis ott volt. Nem úgy festett a fényképen, mint az angol nyelv adjunktusa a New York-i egyetemen, hanem mint egy munkanélküli napszámos (és lehetséges sorozatgyilkos). Mégis ő volt, felismerhetően ő. Nyomban felvidult. Megvannak a papírjaik, Isten az égben, minden rendben van a világon. Mellesleg, gondolta, miközben átadta jogosítványát a rendőrnek, ez itt nem Albánia, tudod. Lehet, hogy túl van az érzékelési zónánkon, de határozottan nem Albánia. - Peter! Odafordult, átvette a tasakot Marytől, és kacsintott. Felesége igyekezett elismerően visszamosolyogni, de nem sikerült valami fényesen. Odakint egy szélroham homokot vágott a kocsi oldalának. Az apró szemcsék szúrták Peter arcát, és ettől hunyorgott. Hirtelen azt kívánta, bárcsak legalább kétezer mérföldnyire lenne Nevadától, bármilyen irányban. -6-
Elővette Deirdre forgalmi engedélyét, és odanyújtotta a rendőrnek, de az egyre csak a jogosítványát bámulta. - Látom, szervdonor - mondta föl se tekintve. - Maga szerint okos dolog ez? - Hát, én... - hápogta Peter. - Ez a jármű forgalmi engedélye, uram? - kérdezte élesen a rendőr. Most már rápillantott a kanárisárga papírlapra. - Igen. - Adja ide, kérem. Jackson kinyújtotta az ablakon. A rendőr, aki még mindig indián módjára guggolt a napfényben, most egyik kezében a jogosítványt tartotta, a másikban Deirdre forgalmi engedélyét, és hosszúnak tűnő ideig bámult egyikről a másikra. Peter enyhe nyomást érzett a combján, és ugrott egy kicsit, aztán jött csak rá, hogy ez Mary keze. Megfogta, ujjaik összefonódtak. - A húga? - kérdezte végül a rendőr, és ragyogó szürke szemmel nézett föl rájuk. - Igen... - A neve Finney. A magáé Jackson. - Deirdre egy éve ment férjhez, a gimnázium és az egyetem között - válaszolta Mary. Határozottan, derűsen, félelem nélkül csengett a hangja. Peter tökéletesen hitt is volna neki, ha nem szorítja annyira az ujjait. - Annyi az egész, hogy a férje nevét használja. - Egy éve, hmmm? A gimnázium és az egyetem között. Férjezett. Tak! Feje továbbra is az iratok fölé hajolt. Peter látta a Maci Laci-kalap tetejét; ahogy ide-oda forog, miközben tulajdonosa a két iratot vizsgálja. Peter megkönnyebbülése kezdett elpárologni. - A gimnázium és az egyetem között - ismételte a rendőr fejét lehajtva, nagy arcát elrejtve, Peter pedig magában megint hallotta, amint mondja: - Látom, szervdonor. Maga szerint okos dolog ez? Tak! A rendőr fölnézett. - Kérem, Mr. Jackson, lenne szíves kiszállni a kocsiból? Mary ujjai mélyebbre vágódtak, körmei belevájtak Peter kezébe, de a férfi alig érezte az égető fájdalmat. Gyomra és golyói hirtelen összehúzódtak a rossz előérzettől, újra gyereknek érezte magát, megzavarodott gyereknek, aki csak azt tudja biztosan, hogy semmi rosszat nem csinált. - Mi... - kezdte. Desperation járőre fölállt. Mintha egy teherliftet néztek volna emelkedés közben. Előbb a feje tűnt el, azután a nyitott gallérú ing a fénylő jelvénnyel, majd az antantszíj átlója. Azután Peter ismét meglátta a súlyos övcsatot, a revolvert meg a slicc khakiszínű hajtását. Ezúttal nem kérés hallatszott, hanem igenis felszólítás csattant. - Szálljon, ki a kocsiból, Mr. Jackson!
3 Peter lenyomta a kilincset, a rendőr hátrább lépett, így ki tudta nyitni az ajtót. A zsaru fejét mintha levágta volna az Acura teteje. Mary még erősebben markolta a férje kezét, Peter megfordult és visszanézett. Az asszony arcán és homlokán még jobban virítottak a leégett foltok, mert a bőre csaknem hamuszürkére fakult. A szeme nagyra tágult. Ne szállj ki a kocsiból, tátogta Mary. Muszáj, tátogta vissza, és kitette a lábát az 50-es út aszfaltjára. Mary egy pillanatig rajta lógott, azután Peter kifejtette kezét az asszony ujjai közül, és kiszállt - furcsa volt, mintha nem is az övé lenne a lába. A rendőr lenézett rá. Két méter, gondolta Peter. Egy centivel sem kevesebb. Hirtelen gyors jelenetsor pergett le előtte, mint egy videoklip: a hatalmas közeg előrántja a pisztolyát, meghúzza a ravaszt, szétteríti az Acura tetején Peter Jackson kiművelt agyának nyálkás legyezőjét, aztán kirángatja Maryt a kocsiból, arccal előre ráborítja a lezárt csomagtartóra, és ott a műút mellett, az égető sivatagi napfényben megerőszakolja. Szervátültetést akar, hölgyem? Tessék! Tessék!, ordítja rengve és döfölődve, miközben Maci Laci-kalapja végig elvágólag ül a fején. - Mi a baj, biztos úr? - kérdezte, azonban hirtelen kiszáradt a szája meg a torka. - Azt hiszem, jogom van tudni. - Lépjen a kocsi mögé, Mr. Jackson. -7-
A rendőr megfordult és elindult a kocsi vége felé, ügyet sem vetve rá, hogy Peter engedelmeskedik-e neki. Peter engedelmeskedett; rakosgatta utána a lábait, amelyek mintha távirányítással működtek volna. A rendőr megállt a csomagtartó mellett, és amikor Peter odaért, előrebökte egyik vastag ujját. Peter követte az ujj irányát és észrevette, hogy Deirdre kocsijának hátulján nincs rendszám, csak egy viszonylag tisztább négyszög. - A francba! - mondta Peter, és legalább annyira bosszankodott és hüledezett, mint amennyire megkönnyebbült. Hát mégis van értelme! Hála Istennek! A kocsi eleje felé fordult, és nem igazán lepődött meg azon, hogy a sofőrülés ajtaja zárva van. Mary zárta be. Annyira belemerült ebbe az... eseménybe... epizódba... nevezzük bárminek... hogy még a kattanást sem hallotta. - Mare! Hé, Mare! Az asszony kidugta napégette, ideges arcát az ablakon, és hátranézett. - Leesett a nyavalyás rendszámtáblánk! - kiáltotta Jackson majdnem nevetve. - Mi? - Nem esett le - szólalt meg Desperation rendőre. Megint leguggolt, azzal a nyugodt, lassú, ruganyos mozdulattal, és benyúlt a lökhárító alá. Egy-két pillanatig piszkált valamit a rendszámtábla helyének belső oldalán, szürke szemét a látóhatárra meresztve. Petert az a kísérteties érzés rohanta meg, hogy már látta valahol: a Marlboro reklámja állította meg őt és a feleségét. - Aha! - mondta a rendőr. Fölállt, kotorászó keze laza ökölbe zárult. Odatartotta Peter elé és kinyitotta. Tenyerén (nagyon kicsinek tűnt a hatalmas rózsaszín kézben) csavarcsonk hevert az út porától mocskosan. Csupán egy helyen fénylett, ott, ahol elvágták. Peter ránézett, azután föl a rendőrre. - Nem én voltam. - Megálltak Fallonban? - Nem... Mary nyíló ajtaja nyekkent, majd kattant, ahogy az asszony becsukta maga mögött, majd elindult feléjük, tornacipője alatt csikorgott az útpadka homokja. - Dehogynem - mondta. Ránézett a nagy tenyéren árválkodó fémdarabra (Deirdre forgalmija és Peter jogosítványa még mindig a másik kézben volt), majd föl a rendőr arcába. Most nem látszott ijedtnek - legalábbis nem annyira -, és Peter ennek nagyon örült. Szidta, üldözési mániában szenvedő idiótának nevezte magát, de azt el kell ismerni, hogy ennek a különös találkozásnak a rendőrrel megvoltak a maga (gondolja, hogy okos dolog ez?) furcsa oldalai. - Üzemszünet, Peter, nem emlékszel? Benzin nem kellett, azt mondtad, elég Elyig, de vettünk üdítőt, így tiszta lelkiismerettel kértük, hogy használhassuk a mellékhelyiséget. - A rendőrre nézett, igyekezett mosolyogni. Hátra kellett hajtania a fejét, hogy az arcáig láthasson. Peternek olybá tűnt, mintha egy kislány igyekezne mosolyt varázsolni a pocsék hivatali nap után hazatért papája arcára. - Nagyon tiszta mellékhelyiség volt. A rendőr bólintott. - A Fill More Fastnál vagy Berk Conocójánál álltak meg? Az asszony bizonytalanul nézett Peterre. A férfi tanácstalanul kifordította a tenyerét. - Nem emlékszem - mondta. - A fenébe, hát arra is alig emlékszem, hogy megálltunk. A rendőr a válla fölött hátradobta a sivatag homokjába a csavarcsonkot, ahol akár évmilliókig háborítatlanul heverhet, hacsak szemet nem szúr valami kíváncsi madárnak. - De lefogadom, arra emlékeznek, hogy mindenféle kölyök lebzselt a környéken. Inkább idősebbek. Egy-kettő már túl öreg ahhoz, hogy kölyöknek lehessen nevezni. A kisebbek gördeszkával vagy görkorcsolyával. Peter bólintott. Mary jutott eszébe, amint azt kérdezi, miért vannak itt emberek, miért jönnek ide, és miért maradnak. - A Fill More Fast volt. - Peter tekintete a rendőr mellére siklott, hogy megnézze ingzsebén a névtáblát, de nem volt. Végül is mostanáig rendőrként viselkedett. Olyan rendőrként, aki hasonlít a magazinok hirdetésein a marlborós emberre. - Alfie Berk nem tűri, hogy ott csellengjenek. Kivágta őket. Az egész nemtelen bagázst. -8-
Mary erre fölemelte a fejét; és Peter a mosoly elröppenő árnyékát pillantotta meg a szája szögletében. - Ez egy banda? - kérdezte Peter. Még mindig nem tudta, mi sül ki ebből. - Egy olyan porfészekben, mint Fallon, leginkább őket nevezhetjük annak - válaszolta a rendőr. Arcához emelte a jogosítványt, Peterre nézett, azután ismét leengedte. De nem mutatott hajlandóságot, hogy visszaadja. - Zömmel iskolából kimaradt kölykök. Azzal szórakoznak, hogy lelopják a más államokból való rendszámokat. Olyan vagány dolog. Nyilván akkor csinálták, amikor maguk üdítőt vásároltak vagy a mellékhelyiséget használták. - Maga tud róla, és mégis csinálhatják? - kérdezte Mary. - Fallon nem az én városom. Ritkán megyek oda. Külön utakon járunk. - Most mit csináljunk a hiányzó rendszámtáblával? - kérdezte Peter. - Úgy értem, ez szabálysértésnek számít. A kocsit Oregonban jegyezték be, de a húgom visszament New Yorkba, ott lakik. Gyűlölte a Reedet... - Igazán? - szólalt meg a rendőr. - A mindenit! Peter érezte, hogy Mary szeme feléje fordul. Valószínűleg azt akarta, hogy a férje is mulasson vele, de ő nem találta olyan jó ötletnek. Egyáltalán nem. - Azt mondta, abba az iskolába járni olyan, mintha egy Grateful Dead-koncerten próbálna tanulni - folytatta. - Szóval visszamenekült New Yorkba. A feleségemmel úgy gondoltuk, muris lenne kiruccanni és elhozni neki a kocsit New Yorkba. Deirdre berakta egy csomó cuccát a csomagtartóba, főleg ruhákat... Megint locsogott. Erővel állította le magát. - Szóval mit tegyünk? Nem mehetünk végig az országon úgy, hogy nincs hátsó rendszám, igaz? A rendőr elindult az Acura orra felé. Nagyon megfontoltan mozgott. Egyik kezében még mindig Peter jogosítványát és Deirdre kanárisárga forgalmiját szorongatta. Antantszíjas öve nyiszorgott. A kocsi elejéhez érve kezeit összekulcsolta a háta mögött, és elkomorodva nézett valamit. Mint érdeklődő törzsvendég a galériában, gondolta Peter. Nemtelen bagázs. Hétköznapi beszédben még nem hallotta mástól ezt a kifejezést. Jött visszafelé a rendőr. Mary odaállt Peter mellé, de mintha elszállt volna a rémülete. Egyszerűen csak kíváncsian nézte a nagydarab embert. - Az elülső rendszám rendben van - mondta a rendőr. - Tegyék azt hátra. Így nem lesz gondja New Yorkig. - Ó - mondta Peter. - Rendben. Jó ötlet. - Van villáskulcsa és csavarhúzója? Úgy rémlik, az én szerszámaim egy padon csücsülnek a városi garázsban. - Elvigyorodott. Arca kigyúlt, a tekintete is átalakult, egészen más ember lett tőle. - Ja, ez a magáé. - Visszaadta a jogosítványt és a forgalmit. - Azt hiszem, van egy kis szerszámkészlet a csomagtartóban - mondta Mary. A hangja olyan volt, mintha szédülne. Peter ugyanezt érezte. Puszta megkönnyebbülés, gondolta. - Láttam, amikor a neszesszeremet betettem. A pótkerék mögött. - Nagyon hálás vagyok, biztos úr - mondta Peter. A termetes rendőr bólintott, de nem nézett rá; szürke szemét a bal oldali hegyekre szögezte. - Csak azt teszem, ami a dolgom. Peter odament a vezetőülés ajtajához, és közben azon töprengett, vajon mitől rémültek meg annyira kezdetben. Ostobaság, mondta magának, miközben kihúzta a slusszkulcsot a gyújtásból. A kulcskarikán stílszerűen - legalábbis Deirdre stílusához illően - egy holdvilágpofa vigyorgott. Mr. Smiley-Smile, ahogy Deirdre nevezte, Peter húgának védjegye volt. A legtöbb levelére a boldog sárga vigyorit ragasztotta, néhanapján egy-egy nyelvet öltögető, szontyolodott zöldet, ha történetesen rossz napja volt. Én nem ijedtem meg, nem igazán. Mary sem. Puff, ez hazugság. Ő bizony megijedt, Mary pedig... hát, Mary fene közel állt a rettegéshez. Jó, talán egy kicsit megrémültünk, gondolta a kocsi fara felé menet, kiválasztva a csomagtartó kulcsát. Mary, ahogy ott állt a hatalmas rendőr mellett, olyan volt, akár egy érzékcsalódás: a feje búbja alig ért fel a közeg alsó bordájáig. -9-
Kinyitotta a csomagtartót. Balra gondosan elcsomagolva (és a por ellen hálózsákokkal letakarva) Deirdre ruhái. Középen Mary neszesszerje és két bőröndjük, beékelve a zöld zsákok és a pótkerék közé. Noha a „kerék” kifejezés talán túlzás, gondolta Peter. Ez inkább holmi felfújt fánk, csak annyira jó, hogy a legközelebbi szervizállomásig bevigye a kocsit. Már ha az embernek szerencséje van. Benézett a „fánk” és a csomagtartó oldala közé. Semmi. - Mare, nem látom... - Ott - mutatta az asszony. - Az a szürke, nem? Az az. Csak becsúszott a pótkerék alá. Benyúlhatott volna a hasadékba, de könnyebbnek látszott félrerakni az útból a lapos gumifánkot. Nekidöntötte a csomagtartó oldalának, amikor meghallotta, hogy Mary lélegzete hirtelen elakad. Úgy hangzott, mintha megcsípték vagy megbökték volna. - Hohó - szólalt meg halkan az óriási rendőr. - Hát ez mi? Mary és a rendőr a csomagtartóba bámultak. A közeg érdeklődőnek és kissé bávatagnak látszott. Mary szeme kiguvadt az iszonyattól. Az ajka remegett. Peter megfordult, pillantásukat követve ismét belenézett a csomagtartóba. Volt valami a pótkeréknek kialakított mélyedés alján. A fánk alatt. Egy pillanatig nem tudta, mi az, vagy nem akarta tudni, azután az altestében újrakezdődött a szorítás. Ráadásul most úgy érezte, hogy a záróizma nem egyszerűen ellazul, hanem leesik, és mintha a többi izom, amelyeknek tartaniuk kéne, elaludt volna. Rádöbbent, hogy összeszorítja a feneke két partját, de mindez valahol távol történt, egy másik időzónában. Hirtelen egészen bizonyosan tudta, hogy ez csak álom, annak kell lennie. A nagydarab rendőr ránézett furcsán üres, ragyogó szürke szemével, azután benyúlt a pótkerék mélyedésébe, és előhúzott egy nejlonzsákot, jó nagyot, akkorát, mint egy marmonkanna, tele valami zöldesbarna fűfélével. A teteje le volt ragasztva, elöl kerek öntapadó sárgállott. Mr. SmileySmile. Tökéletes címer egy ilyen Deirdre-féle füvesnek, akinek kalandos életét talán a Pipával és csikkfogóval a legsötétebb Amerikán át címmel lehetne összefoglalni. Elszállt állapotban esett teherbe, kétségtelenül akkor is mák volt, amikor elhatározta, hogy hozzámegy Roger Finneyhez, azt pedig Peter biztosan tudta, azért maradt ki a Reedről (amelyen felejthető eredményt ért el), mert ott túl sok volt az anyag, ő pedig nem tudott volna nemet mondani. Legalábbis ezzel hőzöngött. Peter, mielőtt elhagyták volna Portlandet, átkutatta az Acurát, hogy van-e benne dugi fű, illetve nem is annyira eldugott, mint ottfelejtett. Benézett a hálózsákok alá, ahová Deirdre a ruháit rakta, Mary átkutatta magukat a ruhákat is (egyikük sem ismerte be hangosan, mit keresnek, de azért mindketten tudták), ám egyiküknek sem jutott eszébe, hogy benézzen a gumifánk alá. Ez a rohadt fánk! A rendőr úgy szorította meg a zsákot egyik túlméretezett hüvelykujjával, mintha paradicsom lenne. A zsebébe nyúlt, és elővett egy svájci bicskát. Kipattintotta a legkisebb pengét. - Biztos úr - kezdte gyenge hangon Peter. - Biztos úr, én nem tudom, hogy… - Sss – csitította a rendőr, és apró lyukat vágott a zsákon. Peter érezte, hogy Mary megrángatja az inge ujját. Megfogta és ezúttal ő markolta meg az asszony ujjait. Deirdre sápadt, csinos arca merült föl előtte: szőke haja, amely még ma is természetes Stevie Nicks-loknikban hullik a vállára, és a szeme, amely mindig zavaros egy kicsit. Te hülye kis kurva, gondolta. Adj hálát, hogy nem vagy itt, és nem kaphatlak el! - Biztos úr - próbálkozott Mary. A rendőr fölemelte kifordított tenyerét, azután az orrához nyomta a zsákon metszett lyukat, és beleszagolt. A szeme lecsukódott, majd egy pillanat múlva felnyílt. Leeresztette a zsákot. Kinyújtotta a másik kezét, tenyérrel fölfelé. - Adja ide a kulcsait, uram - mondta. - Biztos úr, meg tudom magyarázni... - Kérem a kulcsait. - Ha csak egy... - Süket maga? A kulcsait kértem. Alig emelte föl a hangját, de ez is elég volt, hogy Mary elsírja magát. Peter úgy ejtette bele Deirdre kocsijának kulcsait a rendőr várakozó tenyerébe, mintha nem is ő lenne az, aki ezt teszi, majd átölelte felesége reszkető vállát.
- 10 -
- Attól tartok, emberek, hogy velem kell jönniük - mondta a zsaru. A szeme Peterről Maryre siklott, azután vissza Peterre. A férfi ekkor jött rá, mi zavarja ebben a rendőrben. A szeme úgy fénylett, mint reggelente a köd, pár perccel azelőtt, hogy kisüt a nap, de ugyanakkor olyan halott volt. - Kérem - szólalt meg Mary könnyes hangon. - Ez tévedés. A húga... - Befelé a kocsiba - mutatott a rendőr a terepjárójára. Tetején még mindig lüktettek a villogók, még az éles sivatagi fényben is vakítottak. - Most rögtön, Mr. és Mrs. Jackson.
4 Hátul rendkívül szűkös volt a hely (hát persze, gondolta Peter szórakozottan, ekkora embernek addig kell hátratolnia az ülést, amíg lehet). A vezetőülés mögött (a támla valósággal kidudorodott a rendőr súlyától), lábnál papírkazlak tornyosultak, az ülésen pedig még annál is több torlódott föl. Peter fölemelt egyet, amelyre kávéspohár gyűrűje száradt, és látta, hogy kábítószer elleni röplap. A tetején egy srác ült egy ajtóban, és üres arccal bambult maga elé (pont úgy nézett, ahogy Peter érezte magát pillanatnyilag), a kávégyűrű dicsfényként vette körül a fejét. A HASZNÁLÓK A VESZTESEK, állította a röplap. Elöl-hátul nagy kupleráj volt a kocsiban, és az ajtókról hiányzott a kilincs meg az ablakletekerő kar. Kezdte magát úgy érezni, mint egy film szereplője (leginkább az Éjféli expressz-é), és ezek a részletek még inkább elmélyítették ezt az érzést. Máris túl sokat beszélt túlságosan sokféléről, jobb lesz, ha csöndben maradnak Maryvel, legalábbis amíg oda nem érnek, ahová Barátságos Rendőr vinni akarja őket. Okos tanács volt, csak nehezen betartható. Kétségbeesetten szerette volna közölni a rendőrrel, milyen szörnyű hibát követ el: ő az angol nyelv adjunktusa, a háború utáni irodalom a szakterülete, nemrég tett közzé „James Dickey és az új déli valóság” címmel egy cikket (amely nagy vitát kavart egyes fennköltebb akadémiai berkekben), továbbá, hogy évek óta nem szívott füvet. El akarta mondani, hogy ha közép-nevadai szabványok szerint esetleg túlságosan műveltnek minősül is, azért alapvetően a jó fiúk közé tartozik. Maryre nézett. Az asszony szeme tele volt könnyel, ő pedig hirtelen elszégyellte magát a gondolatai miatt. Mindig csak engem, engem, engem és én, én, én. A felesége is benne van; jobban teszi, ha ezt nem felejti el. - Pete, annyira félek - suttogta csaknem nyüszítve az asszony. A férfi előrehajolt, megcsókolta az arcát. Olyan hidegnek érezte Mary bőrét, akár az agyagot. - Nem lesz semmi baj. Rendbe fogjuk hozni. - Becsszó? - Becsszó. A zsaru, miután beterelte őket a hátsó ülésre, visszament az Acurához, és legalább két percig bámulta a csomagtartót. Nem kutatott benne, még csak körbe sem járta, csak bámulta révetegen, háta mögött összekulcsolt kezekkel. Hirtelen összerezzent, mintha szundikálásból ébredt volna, lecsapta a csomagtartó fedelét és a Caprice-hez baktatott. A kocsi balra billent, amikor beszállt, a rugók pedig fáradtan, de valahogy belenyugvóan felnyögtek. Az ülés háttámlája még hátrébb nyomult, és Peter elfintorodott a térdének feszülő hirtelen nyomástól. Marynek kellene ezen az oldalon ülnie, gondolta, de most már túl késő volt. Egy csomó mindenhez túl késő volt. Fölberregett a terepjáró motorja. A rendőr sebességbe kapcsolt, és felkanyarodott az útra. Mary hátrafordult, bámulta a távolodó Acurát. Amikor visszafordult, Peter látta, hogy a szemében ülő könnyek megindultak lefelé az arcán. - Kérem, hallgasson meg! - mondta a hatalmas tarkón tövig nyírt szőke hajnak. A zsaru maga mellé tette Maci Laci-kalapját, s Peter úgy saccolta, hogy a fejé búbját egy centiméter sem választhatja el a kocsi tetejétől. - Jó, kérem? Próbáljon megérteni. Ez nem a mi autónk. Végül is enynyit meg kell értenie, tudom, hogy megérti, miután látta a rendszámot. Ez a sógornőm kocsija, aki kábítószeres. Az agysejtjeinek a fele... - Mare... - Peter a karjára tette a kezét. Az asszony lerázta. - Nem! Nem fogok a nap hátralevő részében holmi szaros őrszobán kérdésekre válaszolgatni, esetleg egy cellában ücsörögni, csak mert a húgod önző, feledékeny és... és... és mindent elbasz! - 11 -
Peter hátradőlt - a térde eléggé fájt, de úgy gondolta, ki lehet bírni -, és kinézett a poros ablakon. Már egy-két mérföldnyire jártak az Acurától, és most megpillantott valamit elöl, az út szélén, a nyugatnak tartó sáv mentén. Valamilyen járművet. Nagyot. Talán egy teherautót. Mary pillantása átvándorolt a közeg fejéről a visszapillantó tükörre, bele akart nézni a zsaru szemébe. - Deirdre agysejtjeinek a fele kisült, a másik fele pedig folyamatos szabadságon van Smaragdvárosban. Szakszóval élve „kiégett”, a biztos úr nyilván látott ilyeneket még idekint is. Abban igaza van, hogy amit a pótkerék alatt talált, az narkó, de nem a miénk! Hát nem érti? Ott, előttük az úton az a színezett szélvédőjű akármi Fallon, Carson City és a Tahoe-tó felé tarthatott, és egyáltalán nem teherautó volt, hanem motoros lakókocsi. Nem olyan igazi dinoszaurusz, de azért elég nagy. Krémszínű oldalán sötétzöld csík futott végig. Tömpe orrára ugyanilyen sötétzöld árnyalatú nyomtatott betűkkel a NÉGY BOLDOG VÁNDOR szavakat írták. Belepte a por, és furcsa, természetellenes szögben megdőlt. Közeledőben Peter fölfigyelt valami különösre: minden kerék, amelyet látott, lapos volt. Úgy vélte, az utasülés oldalán is ugyanilyenek lehetnek a kerekek, bár azokra csak egy futó pillantást vethetett. Ettől a sok lapos keréktől dőlhetett meg ilyen furán, de ennyi kerék hogy durranhatott ki egyszerre? Szöget szórtak az útra? Vagy üvegszilánkot? Maryre nézett, de az asszony még mindig a visszapillantó tükröt bámulta szenvedélyesen. Ha mi tettük volna a narkót a pótkerék alá - mondta éppen -, ha a miénk lenne, akkor mi az istennek emelte volna le róla Peter a pótkereket, hogy maga észrevegye? Átnyúlhatott volna a pótkeréken, úgy is kivehette volna a szerszámkészletet, ha nem is kényelmesen, de azért volt ott elég hely. Elhúztak a lakókocsi mellett. Az oldalajtó be volt csukva, de nem volt bezárva. A lépcső leengedve. Mellette egy játék baba hevert a porban, ruháját lebegtette a szél. Peter szeme becsukódott. Nem tudta pontosan, hogy ő hunyta-e be vagy magától csukódott le. Nem is érdekelte. Annyit tudott, hogy Barátságos Rendőr elszáguldott a használhatatlan lakókocsi mellett, mintha észre sem venné... vagy mintha már mindent tudna róla. Egy régi dal szövege zsongott a fülében: Biztos, hogy történik valami... csak nem egész világos, hogy mi... - Olyan benyomást keltettünk, mint két hülye? - kérdezte éppen Mary, miközben hátuk mögött Deirdre Acurájához hasonlóan zsugorodni kezdett a tönkrement lakókocsi. - Vagy mint akik be vannak lőve? Gondolja, hogy mi... - Pofa be - válaszolta a rendőr. Halkan mondta, hangjából mégis egyértelműen érződött, dühös. Mary előredőlve ült, ujjait az üléseket elválasztó hálóba akasztva. Most lehullott a keze, és elhűlten fordult Peter felé. Egyetemi tanár felesége volt, költőnő, aki nyolc évvel korábbi, első tétova próbálkozásai óta több mint húsz magazinban publikált, hetente kétszer járt egy női vitaklubba, s komolyan fontolgatta, hogy kifúratja az orrcimpáját. Peter azon tűnődött, mikor mondták neki utoljára, hogy pofa be. Azon tűnődött, mondták-e neki valaha. - Mi? - kérdezte az asszony, igyekezett, hogy támadóan vagy éppen fenyegetően csengjen a hangja, de csak szörnyülködés telt tőle. - Mit mondott? - Letartóztatom magát és a férjét, mert marihuánát tartottak maguknál eladási szándékkal válaszolta a rendőr gépies fahangon. Most, ahogy előrenézett, Peter észrevette, hogy apró műanyag medvét erősítettek a szerelvényfalra, az iránytű és egy másik műszer, valószínűleg a radaros sebességmérő közé. Kicsi medve volt, olyasféle, amilyet vidámparkban lehet lőni. Rugó volt a nyakában, és üres, festett szemmel bámult vissza Peterre. Ez egy lidércnyomás, gondolta a férfi, de tudta, hogy nem az. Ez csak egy rossz álom. Tudom, hogy valóságnak érzem, de nem az. - Ezt nem mondhatja komolyan - felelte Mary, ám vékony és megbotránkozott volt a hangja. Olyasvalakié, aki azért tudja, hogy igen. A szemét ismét elfutotta a könny. - Biztosan nem komolyan mondja. - Joguk van hallgatni - folytatta a nagydarab rendőr robothangon. - Ha úgy döntenek, hogy nem hallgatnak, akkor minden, amit mondanak, fölhasználható maguk ellen a bíróságon. Joguk van ügyvédet kérni. Megölöm magukat. Ha nem áll módjukban ügyvédet fogadni, kirendelnek maguknak egyet. Megértették a jogaikat, amelyeket elmagyaráztam maguknak? Mary az iszonyattól tágra nyílt szemmel nézett Peterre, szavak nélkül kérdve, hallotta-e, mit mondott a rendőr a jogaik ismertetése közben. Peter bólintott. Persze hogy hallotta. Megtapintotta - 12 -
az ágyékát, bizonyosra vette, hogy nedvességet fog érezni, de nem vizelte össze magát. Egyelőre legalábbis. Fél karral átölelte Mary vállát, és érezte, hogy az asszony reszket. A lakókocsira gondolt. Az ajtó résnyire nyitva, a játék baba arccal lefelé a porban, túl sok lapos kerék. És a sebességkorlátozást jelző táblára felszögezett döglött macska, amelyet Mary látott. - Megértették a jogaikat? Viselkedj normálisan. Nem hinném, hogy a leghalványabb fogalma lenne róla, mit mondott, így hát viselkedj normálisan. De hát mi a normális, ha az ember egy olyan rendőrségi terepjáró hátsó ülésén ül, amelynek vezetőjét láthatólag fejre ejtette a bába? Aki éppen most mondta, hogy meg fogja ölni őket? - Megértették jogaikat? - kérdezte a robothang. Peter kinyitotta a száját. Semmi sem jött ki rajta, csak krákogás. A rendőr ekkor hátrafordította a fejét. Arca, amely napsütötte rózsaszín volt, amikor megállította őket, elsápadt. A szeme nagyon nagy volt, szinte üveggolyóként dagadt ki az arcából. Az ajkába harapott, mintha iszonyatos dühöt kellene féken tartania, az állán vékony csíkban folyt a vér. - Megértették a jogaikat? - rikácsolta hátrafordulva, miközben óránkénti jó hetven mérfölddel repesztett a kétsávos sivatagi úton. - Megértették azokat a kurva jogaikat vagy nem? Igen vagy nem? Igen vagy nem? Igen vagy nem? Válaszolj már, te nagyokos New York-i zsidó! - Megértettem! - kiáltott Peter. - Mindketten megértettük, csak figyeljen az útra, az isten szerelmére, nézzen már oda, hogy merre megy! A zsaru csak bámulta őket a hálón túlról, az arca fakó volt, alsó ajkából folyt a vér. A Caprice, amely már csaknem átcsúszott a bal oldalra, most kezdett visszatérni a rendes sávba. - Miattam ne aggódj - mondta a rendőr, már ismét nyájasan. - Azt már ne, a mindenit! Nekem a tarkómon is van szemem. Sőt mindenütt van. Jobb, ha ezt észben tartod. Hirtelen megfordult, ismét előrenézett, és lelassította a kocsit komótos ötvenre. Az ülés megint hátrébb dőlt, fájón nekifeszült Peter térdének. Két tenyere közé fogta Mary kezét. Az asszony a melléhez szorította a fejét, s Peter érezte, hogyan próbálja elfojtani a zokogását, meg-megrándulva, mintha szél lökdösné. A férfi átnézett a válla fölött, a rendetlenség fölött. A műszerfalon a medve feje bólogatott-billegett a rugón. - Olyan lyukakkal látok, mint a szemek - mondta a rendőr. - Tele van velük az agyam. - Ezután egy szót sem szólt, amíg el nem érték a várost.
5 A következő tíz perc nagyon lassan telt Peter Jacksonnak. A zsaru súlya a nagymutató minden köre után egyre jobban kínozta a térdét, lábszára hamarosan elzsibbadt. A talpa érzéketlenné vált, nem tudta, rá bír-e majd állni, ha ez az utazás valaha véget ér. A hólyagja lüktetett. A feje fájt. Azt felfogta, hogy életük legsötétebb csávájába keveredtek, de képtelen volt valamennyire is reális és ésszerű módon értelmezni a történteket. Valahányszor közeledett a megértéshez, rövidzárlat keletkezett a fejében. Úton voltak New Yorkba. Várják őket. Valaki locsolja a növényeiket. Ez nem történhet meg, ez teljesen lehetetlen. Mary oldalba bökte, és kimutatott az ablakon. Az út mentén egy tábla állt, rajta a szimpla DESPERATION felirat. Alatta nyíl mutatott jobbra. A zsaru lassított, de nem nagyon, mielőtt kanyarodott volna. A kocsi dőlni kezdett, Peter látta, hogy Mary beszívja a levegőt. Sikítani fog. A férfi a szájára tapasztotta a tenyerét, és a fülébe súgta: - Megtartja a kocsit, biztosan megtartja, nem fogunk felborulni. - Persze azért nem volt anynyira biztos benne, amíg nem érezte, hogy a terepjáró hátulja, amely az előbb megcsúszott, ismét talajt fog. Egy pillanattal később már délnek száguldottak egy keskeny, foltozott, választóvonal nélküli aszfaltúton. Valamivel több mint egy mérfölddel arrébb elhaladtak egy útjelző tábla mellett, a következő felirattal: DESPERATION POLGÁRI ÉS EGYHÁZI SZERVEZETEI ÜDVÖZLIK ÖNT! A POLGÁRI ÉS EGYHÁZI SZERVEZETEI szavakat ki lehetett betűzni ugyan, bár lefújták őket sárgával, és föléjük ugyanazzal a festékkel a DÖGLÖTT KUTYÁI szavakat mázolták reszketeg nagybetűkkel. Alatta következtek a polgári és egyházi szervezetek, de Peter nem bajlódott azzal, hogy elol- 13 -
vassa a nevüket. A tábláról egy német juhászkutya lógott. Hátsó lábai négy-öt centire lengtek előrehátra a vérétől sötét, sáros föld felett. Mary keze satuként szorította Peter karját. A férfi örült a szorításnak. Ismét odahajolt a feleségéhez, bele az édes parfümillatba és a rémület savanyú verejtékfelhőjébe, addig, amíg ajka meg nem érintette az asszony fülkagylóját. - Egy szót, egy hangot se! - súgta. - Bólints, ha megértetted! Mary biccentett, Peter kiegyenesedett. Elhaladtak egy léckerítéssel körített lakókocsipark mellett. A többnyire kicsi lakókocsikról lerítt, hogy láttak jobb napokat is, talán akkor, amikor a Cheers-sorozat első epizódjai mentek a tévében. Itt-ott mosott fehérnemű laffogott csüggetegen a forró sivatagi szélben. Az egyik előtt ez virított egy táblán: PUSKÁT HORDÓ, GUGYIT NYAKALÓ, BIBLIA-OLVASÓ, CLINTON-POFOZÓ KURAFI VAGYOK! NE TÖRŐDJ A KU'IYÁVAL, A GAZDA HARAP! Az út mellett álló egyik öreg Airstreamre nagy, fekete műholdas antennát szereltek. A lakókocsi oldalára egy másik, fehérre festett fémtáblát erősítettek, amelyet rászáradt véres könnyekként csíkozott a rozsda: TÁVKÖZLÉSSI KÖSZPONT A CSÖRGŐKÍGYÓ LAKÓKOCSIPARK TULAJDONA TILOS AZ ÁTJÁRÁS! RENDŐSSÉG ŐRZI! A Csörgőkígyó lakókocsiparkot hosszú, félhenger alakú barakk követte. Oldalát és tetejét kilyuggatta a rozsda. Az előtte levő tábla szerint ez volt a DESPERATION BÁNYÁSZATI RT. Mellette tucatnyi autó és kisteher állt a repedezett aszfaltú parkolóban. Valamivel később elhúztak a Sivatagi Rózsa Kávézó mellett. Aztán már bent is voltak a városban. A nevadai Desperation két utcából állt, amelyek derékszögben metszették egymást (mind a négy sarok fölött villogó, állandóan sárgát mutató forgalmi lámpa lógott), továbbá két üzleti háztömbből. A legtöbb épület díszletszerűnek tűnt. Volt egy Bagoly Klub (kaszinó és kávézó), egy zöldséges, egy mosoda, egy kocsma, ablakán ÉLVEZZE VENDÉGZSEBELÉSÜNKET felirattal, egy vasbolt, egy élelmiszerbolt, egy Amerikai Nyugat nevű mozi, meg még néhány üzlet. Egyik se festett úgy, mintha virágozna, a filmszínház kimondottan olyan légkört árasztott, mintha rég becsukták volna: a bejárat fölött egyetlen elgörbült R lógott a mocskos, ütött-kopott védőtetőről. A másik irányban, a kelet-nyugati utcában néhány fagerendás ház és még további lakókocsik álltak. És sehol semmi mozgás, a járőrkocsin és az ördögszekéren kívül, amely a főutcán hányt nagy, lusta bukfenceket. Én is eltakarodnék az utcáról, ha látnám, hogy ez a szivar közeledik, gondolta Peter. Ezer százalék, hogy eltakarodnék. A város mögött hatalmas földhányás domborodott. Szélesen kanyargó, legalább négysávos, jól karbantartott földút vezetett a tetejére. Közel száz méter magas oldalát mély vízlevezető árkok szabdalták. Petert egy öregember ráncos bőrére emlékeztette. A kráter lábánál (feltételezte, hogy valamilyen bányászati művelet során keletkezett kráterről van szó), a magasba emelkedő gyűrött fal mellett játék teherautóknak tűnő járművek bújtak össze egy hosszú, agyonrozsdált épület mellett, amelynek mindkét végéből szállítószalag indult. Házigazdájuk megszólalt, először azóta, hogy közölte, a tudata tele van lyukakkal, vagy mi. - Ez a Csörgőkígyó Kettes. Néha Kína-gödörnek is emlegetik. - Úgy beszélt, mint egy idegenvezető, aki élvezi a munkáját. - Az öreg Kettest 1951-ben nyitották meg, és úgy hatvankettőtől a hetvenes éveken át ez volt a legnagyobb nyíltszíni rézbánya az Egyesült Államokban, talán az egész - 14 -
világon. Azután kifújt. Egy éve nyitották meg újra. Valami új technológiájuk van, amivel még a maradékot is ki lehet termelni. Tudomány, mi? A mindenit! De még most sem mozdult semmi, legalábbis Peter nem látta, noha hétköznap volt. Csak ott volt az a sereg teherautó, az épület mellett, amely valószínűleg valamilyen osztályozó lehet, egy magányos teherautó pedig - egy kisteher - a csúcsra vezető kavicsos út szélén parkolt. A hosszú bádogbarakk két végén álltak a szállítószalagok. A rendőr keresztülhajtott a város központján, és amikor elrobogtak a közlekedési lámpák alatt, Mary kétszer gyorsan megszorította Peter kezét. A férfi követte a pillantását, és három biciklit vett észre a főutcát keresztező másik utca közepén. Másfél háztömbnyire sorakoztak, üléssel lefelé. Égnek meredő kerekeiket malomként forgatta a lökésekben érkező szél. Mary a férje felé fordult, könnyes szeme még hatalmasabbra nyílt, mint korábban. Válaszul Peter is megszorította az asszony kezét, és azt suttogta: - Sssss. A rendőr kitette balra az indexet - ami az adott körülmények között elég sajátságos -, és befordult egy három oldalról téglafalakkal körülvett, nemrég leaszfaltozott kis parkolóba. A makulátlan, sima aszfalton festékszóróval húzták meg a vakító fehér vonalakat. A parkolóhely mögötti falon a KIZÁRÓLAG KÖZALKALMAZOTTAKNAK HIVATALOS ÜGYEKBEN, KÉREM, HAGYJÁK SZABADON EZT A PARKOLÓHELYET felirat díszelgett. Csak Nevadában lehet valakit arra kérni, hogy hagyja szabadon a parkolót, gondolta Peter. New Yorkban valószínűleg úgy szólna a felirat, hogy AZ ENGEDÉLY NÉLKÜL PARKOLÓ KOCSIKAT ELLOPJÁK, TULAJDONOSAIKAT MEGESZIK. A parkolóban négy-öt jármű állt. Az egyikre, egy rozsdás, öreg Ford Estate Wagonra azt írták, hogy TŰZOLTÓPAKANCSNOK. Állt ott egy másik rendőrautó is, különb állapotban, mint a tűzoltóparancsnoké, de nem volt annyira új, mint amelyiken foglyul ejtőjük idehozta őket. Egyetlen hely volt a rokkantak számára. Barátságos Rendőr éppen ide parkolt. Leállította a motort, azután egy-két pillanatig csak ült lehorgasztott fejjel, ujjaival a volánt ütögetve zümmögött valamit az orra alatt, Peternek úgy rémlett, hogy az „Utolsó vonat Clarksville-be” dallamát. - Ne öljön meg minket! - szólalt meg hirtelen Mary könnyes, remegő hangon. - Megtesszük, amit akar, csak ne öljön meg! - Fogd be azt a vartyogó zsidó pofádat - válaszolta a zsernyák. Nem emelte föl a fejét, tovább dobolt a volánon szafaládéujjai hegyével. - Nem vagyunk zsidók! - hallotta Peter a saját hangját. Nem volt benne félelem, csak ingerültség és harag. - Mi... azt hiszem, presbiteriánusok vagyunk. Mi baja a zsidókkal? Mary rémülten nézett a férjére, majd vissza a hálóra, hogy lássa, mit csinál a rendőr. Először semmit nem csinált, csak ült lehajtott fejjel, a volánt ütögetve. Azután megfogta a kalapját és kiszállt. Peter lehajolt egy kicsit, így látta, hogy a zsaru a fejére igazítja a kalapot. Árnyéka még mindig kurta volt, de nem kuporgott többé a lába körül. Peter az órájára pillantott: fél három múlt valamivel. Alig egy órája az volt a legnagyobb gondjuk, hogy milyen szállást találnak éjszakára. A rendőr lehajolt, kinyitotta a bal hátsó ajtót. - Kérem, emberek, szálljanak ki - mondta. Elsőnek Peter lépett ki. Álltak a forró fényben, bizonytalanul bámulva a khaki egyenruhás rendőrre, az antantszíjra, a csúcsos járőrkalapra. - Megkerüljük a városi tanács épületét - mondta a rendőr. - Balra tartsanak a járdán. Nekem mégiscsak zsidónak tűnnek. Mindketten. Olyan nagy orruk van, ami a zsidókra jellemző. - Biztos úr - kezdte Mary. - Elég - válaszolta a rendőr. - Indulás. Balra tartsanak. Ne éljenek vissza a türelmemmel. Elindultak. Lépéseik nagyon hangosan koppantak a friss, fekete aszfalton. Peter folyton a járőrkocsi műszerfalára erősített kis műanyag medvére gondolt. Bólogató fejére, festett szemére. Ki adta a rendőrnek? A kedvenc unokahúga? A lánya? Barátságos Rendőr nem viselt jegygyűrűt, erre akkor figyelt föl, amikor a volánon doboló ujjakat nézte, de ez persze nem jelenti azt, hogy sohasem volt házas. Peter a legkevésbé sem találta különösnek azt a gondolatot, hogy ennek a rendőrnek a felesége egy idő után kérelmezte a házasság felbontását. Valahonnan föntről egyhangú nyikk-nyikk-nyikk hallatszott. Végignézett az utcán és észrevette, hogy a Bud Bicskanyitogatója nevű kocsma tetején szélkakas forog sebesen. Egy manó volt, hóna alatt fazéknyi arannyal, forgó arcán mindentudó vigyorral. Ez keltette az előbbi hangot. - 15 -
- Balra, hülye - szólalt meg a rendőr, nem türelmetlenül, inkább lemondóan. - Tudod, melyik a bal lábad? A New York-i homo presbiterianusoknak nem tanítják, hogy széna és szalma? Peter balra fordult. Egymás mellett, még mindig kézen fogva mentek Maryvel. Modern, színezett üvegű, kétszárnyú ajtóhoz értek, amelyhez három fokból álló kőlépcső vezetett. Maga az épület már sokkal kevésbé volt modern. A megfakult téglán lógó tábla szerint ez volt a DESPERATIONI VÁROSI TANÁCS. Alatta az ajtón felsorolták az itt található hivatalokat és irodákat: Polgármester, Iskolaszék, Tűzoltóság, Rendőrség, Egészségügy, Szociális ügyek, Bányászati és Fémjelző Csoport. A jobb ajtószárnyra legalulra még odafestették: FOGADÓÓRA: PÉNTEK du. 1 ÉS MEGBESZÉLÉS SZERINT. A rendőr megállt a lépcső aljában, és érdeklődve nézett rájuk. Noha pokoli hőség volt, közel negyven fok, ő egyáltalán nem izzadt. Mögöttük a csendben egyhangúan nyikk-nyikk-nyikk-egett a szélkakas. - Te vagy Peter - mondta a közeg. - Igen, Peter Jackson. - Peter megnyalta a száját. A rendőr ezután elfordította a tekintetét. - És te vagy Mary. - Igen. - De hol van Paul? - kérdezte a rendőr nyájas pillantással, utalva a hatvanas-hetvenes években népszerű trióra, miközben hátuk mögött a rozsdás manó egyre nyikorgott-forgott a kocsma tetején. - Tessék? - kérdezte Peter. - Nem értem. - Hogyan tudjátok énekelni az „Ötszáz mérföld”-et vagy a „Repülővel utazom”-ot Paul nélkül? - kérdezett vissza a zsaru, és kinyitotta a jobb oldali ajtót. Légkondicionált hideg levegő pöffent az arcukba. Peternek még volt ideje megállapítani, milyen kellemes, kellemes és hűvös, azután Mary fölsikoltott. Az ő szeme hamarabb alkalmazkodott az épület sötétjéhez, mint a férjéé, bár egy pillanattal később Peter is meglátta. Hat év körüli kislány terült el a lépcső alján, félig-meddig rátámaszkodva az utolsó négy fokra. Tenyérrel kifelé fordult egyik kezét a feje fölé dobta. Szalmaszín haját két varkocsba fonták. A szeme tágra nyílt, a feje természetellenes szögben nyaklott a vállára. Peter rögtön tudta, kié volt az a baba a lakókocsi lépcsője mellett. NÉGY BOLDOG VÁNDOR, hirdette a jármű felirata, de ez láthatólag egy korábbi állapotra vonatkozott. Efelől nem voltak kétségei. - A mindenit! - mondta barátságosan a rendőr. - Felejtsék el! De maguk semmit sem felejtenek el, igaz? Akármennyire igyekeznek! Mary ismét fölsikoltott, ökölbe szorított kezét a szája elé kapta, és igyekezett volna visszafelé a bejárati lépcsőn. - Na ne, micsoda buta ötlet! - dorgálta a rendőr. Elkapta a vállát és áttaszította az ajtószárnyon, amelyet már kinyitott. Az asszony keresztültántorgott a kis előcsarnokon, karjaival malmozva, kétségbeesett erőfeszítéssel próbálta megtartani az egyensúlyát, nehogy ráessen a farmert és MotoZsaruk 2200 feliratú trikót viselő halott gyermekre. Peter megindult a felesége után, a rendőr azonban mindkét kezével elkapta, közben a fenekével támasztva ki az ajtószárnyat. Egyik kezével átölelte Peter vállát. Az arca nyílt és barátságos volt, de főleg - és ez volt a legjobb - normálisnak látszott; mintha őrangyalai győztek volna, legalábbis pillanatnyilag. Peterben felvillant a remény, és először nem ismerte föl a hasába nyomott tárgyban a rendőr szörnyeteg pisztolyát. Az apjára gondolt, aki néha az ujja hegyével bökdöste, amikor tanácsot adott, így nyomatékosítva ezeket az otthoni aforizmákat, mint például, hogy Senki sem lesz terhes, ha nem húzod le a cipzáradat, Petie. Nem jött rá, hogy pisztoly az és nem a rendőr túlméretezett kolbászujja, amíg Mary föl nem sikoltott: - Ne! Ó, ne! - Ne - kezdte Peter. - Én nem törődöm vele, hogy zsidó vagy-e vagy hindu - mondta a rendőr magához ölelve Petert. Haverian megszorította a férfi vállát a baljával, miközben a jobbjával felhúzta a 45-öst. Desperationben mi nemigen törődünk az ilyesmivel. - Legalább háromszor húzta meg a ravaszt. Lehet persze, hogy többször, de Peter Jackson csak hármat hallott. A hasa tompította a lövések hangját, mégis nagyon zajosan szóltak. Hihetetlen forróság futott föl a mellén, ugyanakkor le a lá- 16 -
bába, és hallotta, hogy valami nedves hullik a cipőjére. Hallotta azt is, hogy Mary még mindig sikoltozik, de mintha nagyon messziről jött volna a hangja. Most pedig felébredek az ágyamban, gondolta, miközben megroggyant a térde, és a világ távolodni kezdett, mint ahogy napos délutánon a távolodó vonat krómozott oldala viszi magával a fényt. Most pedig... Ez volt minden. Utolsó gondolata, miközben a sötétség örökre elnyelte, nem is gondolat volt, inkább kép: a medve a műszerfalon, a rendőr iránytűje mellett. A feje bólogatott. Festett szeme bámult. A szemek lyukakká változtak, sötétség zúdult ki rajtuk, Peter pedig eltávozott.
2. FEJEZET 1 Ralph Carver lent volt valahol a sötétség mélyén, és nem is akart feljönni. Érezte, hogy a testi fájdalom várakozik rá - talán macskajaj, de ugyancsak fejlett lehet, ha még álmában is hasogat tőle a feje -, de nem csak az. Valami más. Valami, aminek (Kirstenhez) a délelőtthöz van köze. Valami, aminek (Kirstenhez) a vakációjukhoz van köze. Biztos berúgott, istentelen cirkuszt rendezett, Ellie meg berágott, de még ez sem látszott elegendő oknak ahhoz, hogy ilyen iszonyúan érezze magát... Sikoltás. Valaki sikoltott. De messze. Igyekezett mélyebbre fúrni magát a feketeségbe, de most kezek ragadták meg a vállát, és rázni kezdték. Minden rázástól rémes fájdalomvillám hasított szegény másnapos agyába. - Ralph! Ralph, ébredj! Föl kell ébredned! Ellie rázza. Elkésik a munkából? Hogyan késhetne el? Szabadságon vannak. Ekkor fegyver dörren, pokoli hangosan, éles fénycsóvaként hatol át a feketeségen. Három lövés, azután szünet, majd egy negyedik. Felpattant a szemhéja, vigyázzülésbe vágta magát, egy pillanatig fogalma sem volt róla, hogy hol van, vagy hogy mi történik, csak azt tudta, hogy a feje borzalmasan fáj, és akkora, mint egy kerekeken húzott dobogó a Macy's hálaadásnapi felvonulásán. Az arcán oldalt végig valami lekvár- vagy juharszirupszerű ragacs. Ellen néz rá, az egyik szeme kerek és lázas, a másik majdnem eltűnik a feketével kombinált kék püffedtségben. Sikoltás. Valahol. Egy nő. Lentről. Talán... Megpróbált felállni, de a térde nem engedelmeskedett. Leesett az ágyról, amelyen ült (illetve nem is ágyról, hanem priccsről), rá a térdére meg a tenyerére. Friss fájdalomnyíl hasított a fejébe, egy pillanatig azt hitte, tojáshéjként reped végig a koponyája. Majd lenézett a kézére a csapzott hajcsomókon át. Mindkét kezén véres csíkok, a balon feltűnően pirosabbak, mint a jobbon. Ahogy rájuk nézett, hirtelen az emlék (Kirsten ó Jézusom Ellie kapd el) mérgezett tűzijátékja robbant fel az agyában, és ő is felsikoltott, miközben véres kezét bámulta, mert az, ami elől be akarta ásni magát, úgy csobbant a tudatába, mint mikor követ vágnak a halastóba. Kirsten lezuhanr a lépcsőn... Nem. Lelökték. Az az őrült mocsok, aki idehozta őket, lelökte Ralph hétéves lányát a lépcsőn. Ellie utánakapott, az őrült mocsok pedig szemen vágta Ralph feleségét és leütötte. De Ellie rázuhant a lépcsőre, Kirsten pedig végiggurult rajta, a hüledező meglepetéstől tágra nyílt szemmel. Ralph nem hitte, hogy eljutott volna a tudatáig, mi történik vele, és ha kapaszkodhat még egyáltalán valamibe, ebbe fog kapaszkodni körömszakadtáig, hogy túl gyorsan történt, Kirsten föl se foghatta, aztán becsapódott, felbukfencezett, a lába először az égnek állt, majd visszahullott, azután jött az a hang, az a rettenetes hang, mikor az ág letörik a hó súlya alatt, hirtelen minden megváltozott a gyerek körül, Ralph látta ezt a változást; még mielőtt Kirsten teste megállapodott volna a lépcső aljában. Mintha nem egy kislány heverne odalent, hanem egy szalmával tömött fejű rongybaba. Ne gondolj rá, ne gondolj rá, ne merészelj rágondolni! - 17 -
De muszáj volt. Ahogy földet ért... ahogy ott hevert a lépcső aljában, féloldalra nyaklott fejjel... Friss vér csöpörészett a bal kezére. Valami baj lehetett a koponyájának azzal a részével. Mi történt? Talán a zsaru őt is megütötte, mondjuk, annak az oldalán hordott szörnyeteg pisztolynak a markolatával? Lehet, de ez nagyrészt kiment a fejéből. A szörnyű szaltóra emlékezett, meg ahogy a kislánya lecsúszott a lépcső aljába, de ezenkívül semmire. Krisztusom, hát nem elég ez? - Ralph! - rángatta rekedten zihálva Ellie. - Ralph, kelj föl! Kérlek, kelj föl! - Papa! Mozogj már, papa! - Ez David volt, valahonnan távolabbról. - Jól van, mama? Ugye megint vérzik? - Nem, nem, ő... - De igen, látom innen is! Papa, jól vagy? - Igen - felelte. Egyik lábát maga alá húzta, belekapaszkodott a priccsbe és talpra kecmergett. A bal szemét elborította a vér. A szemhéját mintha gipsszel öntötték volna le. Megdörgölte a tenyere élével, és összerándult, ahogy megint belészúrt a kín. A bal szeme környéke, akár a frissen klopfolt hús. Igyekezett a fia hangja felé fordulni, de megtántorodott. Mintha csónakban állna. Az egyensúlyérzékének lőttek. Már félbehagyta a fordulatot, de a fejében még mindig forgott valami, kerengett és himbálózott körbe-körbe. Ellie megragadta, támogatta, előresegítette. - Halott, ugye? - kérdezte Ralph, alvadt vértől iszamos torokból kipréselt, fojtott hangon. Nem hitte el, amit ez a hang mondott, de idővel nyilván elhiszi. Ez volt a legrosszabb. Hogy idővel elhiszi. - Kirsten halott. - Igen. - Most Ellie tántorodott meg. - Fogd meg a rácsot, Ralph, jó? Fel fogsz lökni. Egy fogdacellában voltak. Előttük kéznyújtásnyira a rácsos ajtó. A vasrudak fehérre voltak festve, néhány helyütt vastag sugárban keményedett rá a festék. Ralph előrelendült egy lépést, és elkapta a rudakat. Asztalt látott egy négyszögletű padló közepén. Akár egy minimalista stílusú játék díszlete. Az asztalon papírok, egy dupla csövű puska, meg egy marék kövér, zöld, sörétes vadásztöltény. Az asztal alá régimódi, kerekes, irodai deszkaszék tolva, az ülésen kifakult kék párna. A fejük fölött lámpa dróthálóban. A döglött legyek hatalmas, groteszk árnyékokat vetettek a burából. A szoba három oldalán cellák. Az egyik, a középső, valószínűleg a piásoké, nagy és üres. Ralph és Ellie Carvert egy kisebbe zárták. Tőlük jobbra egy másik kis cella üresen állt. Velük szemközt még két ruhásszekrény méretű cella. Az egyikben az ő tizenegy éves David fiuk és egy ősz hajú férfi. Ralph semmit sem láthatott ebből az emberből, mert a tenyerébe ejtett arccal ült a priccsén. Amikor odalent megint sikoltott a nő, David odafordult az ajtóhoz, (Kirsten, Kirsten zuhan, nyaka roppanva kitörik) amely a földszintre vezető lépcsőre nyílt, az ősz hajú ember viszont egy fikarcnyit sem változtatott a testhelyzetén. Ellie odaállt a férje mellé, fél karral átölelte a derekát. Ralph megkockáztatta, hogy egyik kezével elengedje a rácsot, így ő is átölelhette az asszonyt. Puffanások hallatszottak a lépcső felől és közeledő csoszogás. Valakit hoztak, hogy csatlakozzon hozzájuk, de az illető ugyancsak kérette magát. - Segítenünk kell neki! - sikoltotta a női hang. - Segítenünk kell Peternek! Mi... Hangja elhalt, amikor belökték a szobába. Balerinához illett volna az a hátborzongató kecsesség, ahogyan spiccelve aprózott a padlón fehér tornacipőjében. Kitárt karok, lobogó haj, farmer, kifakult kék ing. Nekiesett az asztalnak, olyan erővel, hogy hátrataszította, és ekkor a szoba túlsó végében a rácsnál álló David madárhangon rávijjogott; föl-alá szökdécselt és vijjogott azon a vad, halálosan rémült hangon, amit Ralph még sohasem hallott tőle, nem is gyanította, hogy ilyesmire képes. - Asszonyom, a puska! - sikoltotta. - Fogja a puskát, lője le, lője le, asszonyom, lője le! Az ősz hajú férfi végre fölnézett. Az arca öreg volt, sötét a sivatagi naptól, vérebre hasonlított, vizenyős, alkoholista szeme alatt a zacskókkal. - Rajta! - recsegte az öreg. - Rajta, asszony, a Krisztus szerelmére! A farmernadrágos-zsávolyinges nő odanézett a fiú kiáltására, azután a válla fölött vissza a lépcsőkre, ahonnan dübörögve közeledő lépések hallatszottak. - Csinálja! - sikoltott föl Ralph mellett Ellie: - Megölte a lányunkat, mindnyájunkat megöl, csinálja már! - 18 -
A farmernadrágos-zsávolyinges nő a puska után kapott.
2 Nevadáig minden rendben volt. Úgy indultak, mint négy boldog vándor Ohióból, úti céljuk a Tahoe-tó volt. Ott Ellie Carver és a gyerekek úsznak, kirándulnak, várost néznek tíz napig, Ralph Carver pedig játszik, lassan, élvezettel, rendkívüli összpontosítással. Ez lett volna a negyedik útjuk Nevadába, a második látogatás a Tahoe-tónál, és Ralph továbbra is be akarta tartani a játékos kőbe vésett alaptörvényét: abbahagyja, amikor a.) ezer dollárt veszít, vagy b.) tízezret nyer. A három korábbi úton egyik határt sem érte el. Egyszer ötszáz dollárral tért haza Columbusba, egyszer kétszázzal, tavaly több mint háromezer dollár lapult szerencsehozó szafarizakója zsebében. Akkor a Hiltonban és a Sheratonban szálltak meg, ahelyett hogy beállították volna a lakókocsit a kempingbe, és a Carver szülők minden éjszaka szeretkeztek, ami Ralph szerint negyven felé közelítő emberektől igazán szédületes teljesítmény. - Nyilván belefáradtatok már a kaszinókba - mondta februárban, amikor a nyaralás szóba került. - Talán Kaliforniába menjünk az idén? Vagy Mexikóba? - Persze, hogy mindnyájan vérhast kapjunk! - válaszolta Ellie. - És nézzük a Csendes-óceánt két rohanás között a poopoora, vagy hogy hívják arrafelé. - Na és mit szólnál Texashoz? Elvihetnénk a gyerekeket Alamóba. - Túl forró, túl történelmi. A Tahoe még júliusban is hűvös. A gyerekek szeretik. Én is. És amíg nem jössz tőlem pénzt kunyerálni, ha a tiédet elpacsiztad... - Tudod, hogy sohasem teszek ilyet! - botránkozott meg a férfi. Tényleg megbotránkozott egy kicsit. A Columbus melletti Wentworthben, elővárosi otthonuk konyhájában ültek a mágneses százszorszépekkel teleszórt, bronzvörös hűtőszekrény mellett, előttük utazási prospektusok hevertek a konyhaasztalon, és egyikük sem volt tudatában, hogy a játszma már megkezdődött, és elsőre a lányukat fogják elveszíteni. - Tudod, mit mondtam neked... - Ha a kényszeres viselkedés beindul, a szerencsejáték abbamarad - válaszolta a felesége. Tudom, emlékszem, elhiszem. Te szereted a Tahoe-t, én is, a gyerekek is, a Tahoe megfelel. Így hát lefoglalták a szobákat, és ma - ha még ma volt - az 50-es úton haladtak, Amerika úgynevezett legmagányosabb országútján, nyugat felé Nevadán át a Magas-Sierra irányába. Kirsten Édes Melissával, a kedvenc babájával játszott, Ellie szundikált, David Ralph mellett ült, és állát a tenyerébe támasztva kibámult az ablakon. Korábban a Bibliát olvasta, amelyet új haverjától, a Tiszitől kapott (Ralph remélte, hogy ez a Martin nem meleg; ugyan házasember, ami jó, de azért sohase tudni), de most eltette a kesztyűtartóba, miután megjegyezte, hol tart. Ralphnak megint az járt az eszében, hogy megkérdezi a kölyköt, mit akar ezzel, mire való az egész Biblia-dolog, de ekkora erővel egy oszlop véleményét is kérdezhette volna. David (a Daveyt elviselte, de azt gyűlölte, ha Davenek szólítják) olyan különös gyerek volt, egyik szülőjére sem hasonlított. Ami azt illeti, a húgára sem. Hirtelen érdeklődése a vallás iránt - Ellen „David Isten-túrájának” hívta - csak egyike volt számos bogarának. Valószínűleg elmúlik majd, és David addig se idézett verseket az apjának a szerencsejátékról, a káromkodásról, vagy hogy hétvégén nem szabad borotválkozni, Ralphnak pedig ez így tökéletesen megfelelt. Végül is szerette a fiát, és a szeretet sok bogarat elvisel. Az volt a véleménye, hogy többek között ezért van a szeretet. Éppen nyitotta a száját, hogy megkérdezze a fiát, nem akar-e barkochbázni - amióta elhagyták Elyt, nem sok látnivaló akadt, majd' megveszett az unalomtól -, amikor érezte, hogy a Wayfarer volánja hirtelen ellazul a markában, a kerekek zsongása flappogássá változik. - Papa! - szólalt meg David. Aggodalmas volt, de nem pánikolt. Ez jó. - Minden rendben? - Nyugi! - mondta Ralph, és a féket kezdte pumpálni. - Lehet, hogy egy kicsit kemény lesz. Most, a rácsnál állva, miközben a kába nőt figyelte, aki egyetlen reményük, hogy túlélik ezt a lidércnyomást, arra gondolt: Nem is volt fogalmam róla, milyen kemény lesz. A kiáltástól megfájdult a feje, mégis kiáltott, nem is tudva, mennyire hasonlít a hangja a fiáéhoz: - Lője le, asszonyom, lője le!
3 - 19 -
Ami Mary Jacksonnak eszébe jutott, és amiért a puska után kapott, bár soha életében nem fogott lőfegyvert - se puskát, se pisztolyt -, az a pillanat volt, amikor a nagydarab rendőr belekeverte a jogaik ismertetésébe, hogy Meg foglak ölni benneteket. És komolyan gondolta. Uramisten, de még mennyire! Megpördült a puskával. A nagy, szőke zsaru az ajtóban állt, és rámeredt ragyogó, szürke, üres szemével. - Lője le, asszonyom, lője le! - sivította egy férfi. A Marytől jobbra eső cellában állt, egy aszszony mellett, akinek a fél szemét olyan feketére verték, hogy a véraláfutás kacsokat növesztett lefelé az arcába, mintha tintát fecskendeztek volna a bőre alá. A férfi még rosszabb állapotban volt: végig a bal arcára rákérgesedett az alvadó vér. A rendőr feléje rohant, bakancsa döngött a deszkapadlón. Mary a nagy, üres cella irányába, a szoba túlsó vége felé hátrált, és közben felhúzta a puska mindkét kakasát a hüvelykujja oldalával. Azután a vállához emelte a fegyvert. Nem állt szándékában figyelmeztetni a rendőrt. Éppen most gyilkolta meg hidegvérrel a férjét. Esze ágában sincs figyelmeztetni.
4 Ralph a fékre lépett, rákönyökölt a volánra, hagyta, hogy egy kis játéka legyen, de csak mérsékelten. A kocsi hirtelen farolni kezdett. Nagy sebességnél bekövetkező durrdefekt esetén a motoros lakókocsinak az a titka, hogy hagyni kell farolni, legalábbis kicsit. Jóllehet - emberek, ez rossz hír - úgy érezte, nem egyetlen durrdefektről van szó. Ránézett a visszapillantó tükörben Kirstenre, aki félbeszakította a játékot, és a melléhez szorította Édes Melissát. Kirstie tudja, hogy baj van, csak azt nem, hogy mi. - Ülj le, Kirsten! - szólt rá. - Kapcsold be az övet! De már elkésett. Leküzdötte a Wayfarert az útról, leállította a motort, keze fejével letörölte homlokáról az izzadságot. Mindent összevéve nem is volt olyan rossz. Még hátul az asztalon álló váza sem borult fel, benne a sivatagi virágok, amelyeket Ellie és Kirstie szedett ma reggel Elyben a motel mögött, miközben ő meg David fölpakolt, majd kijelentkezett. - Ez szép munka volt, papa - jelentette ki David tárgyilagosan. Ellie fölült, és zavaros szemmel körülnézett. - Locsolószünet? - kérdezte. - Miért dőlünk így meg, Ralph? - Van egy... Belenézett a visszapillantóba, és elhallgatott. Hátulról, villogó kék lámpákkal, rendőrautó száguldott feléjük. Százméternyire csikorogva lefékezett, és a szó szoros értelmében kivágódott belőle a legnagyobb darab rendőr, akit Ralph valaha is látott. Azt is látta, hogy a zsaru fegyvert ránt, érezte, amint az adrenalin felizzítja az idegeit. A rendőr jobbra-balra tekintett, a pisztolyt vállmagasságba emelve, a cső a felhőtlen reggeli égre meredt. Azután leírt egy teljes kört. Amikor ismét a kocsijuk felé fordult, egyenesen belenézett a külső visszapillantó tükörbe, és tekintete mintha találkozott volna a Ralphéval. Mindkét kezét a feje fölé emelte, hirtelen lerántotta, azután megint fölemelte, lerántotta. A pantomimet nem lehetett félreérteni - Maradjatok odabent, maradjatok, ahol vagytok! - Ellie, zárd be a hátsó ajtót! - Beszéd közben megnyomta maga mellett az ajtó zárógombját. David, aki figyelte apját, minden kérdezősködés nélkül ugyanezt tette a másik oldalon. - Mi van? - kérdezte az asszony bizonytalanul. - Mi folyik itt? - Nem tudom, de van egy zsaru mögöttünk, és izgatottnak látszik. - Hátul, ahol a durrdefektet kaptam, gondolta, azután módosított. Durrdefekteket. A rendőr lehajolt és valamit fölemelt az úttestről. Likacsos csík volt, úgy szórta az apró fénycsillámokat, mint egy flitteres estélyi ruha. A rendőr, egyik végét a vállára vetve, odavitte a kocsijához, másik kezében még mindig a pisztolyt emelte, és mintha egyszerre minden irányba próbált volna figyelni. Ellie bezárta a hátsó ajtót meg az oldalajtót, azután ismét előrejött. - Mi az ördög történik itt? - 20 -
- Mondtam, hogy nem tudom! De nem tűnik valami bátorítónak - mutatott a sofőrülés melletti visszapillantó tükörre. Ellie lehajolt, kezével a térdére támaszkodott, és férjével együtt figyelte, ahogy a rendőr bedobja a szövetszerű valamit az utasülésre, azután, pisztolyát két marokra fogva, körbekerül a vezetőüléshez. Ralphnak csak később jutott eszébe, milyen gondosan ki volt dolgozva ez a némafilm. Kirstie hátulról odament az anyjához, és szelíden ütögetni kezdte Édes Melissával anyja kidomborodó fenekét. - Pops, pops, pops - énekelte. - Szeretünk, szép nagy mamapops. - Ne csináld, Kirstie! A gyereket általában kétszer-háromszor kellett figyelmeztetni, de most volt valami az anyja hangjában, amitől azonnal abbahagyta. A bátyjára nézett, aki éppen olyan feszülten figyelte a saját tükrét, mint a felnőttek a papáét. Odament hozzá, s megpróbált felmászni az ölébe. David szelíden, de határozottan leállította a talpára. - Most ne, Süti! - De hát mi van? Mi olyan fontos? - Semmi, nincs semmi fontos - válaszolta David, egy pillanatra sem véve le a tekintetét a tükörről. A rendőr beszállt a terepjárójába, és a Wayfarer mellé hajtott. Ismét kiszállt, még mindig fegyveresen, noha ez alkalommal az útra mutatott a lábszárához simuló fegyvercső. Ismét jobbrabalra nézett, azután odament Ralph ablakához. A Wayfarer vezetőülése sokkal magasabban volt egy közönséges autóénál, de a rendőr olyan nagyra nőtt - legalább két méterre -, hogy még így is le tudott nézni a volán mögött a kapitányi székében ülő Ralphra. Tekerő mozdulatot tett az üres kezével. Ralph félig leeresztette az ablakot. - Mi a gond, biztos úr? - Hányan vannak? - kérdezte a rendőr. - Mi a b... - Hányan vannak, uram? - Négyen - válaszolta Ralph, és most kezdett igazán megijedni. - A feleségem, két gyerek meg én. Van pár durr... - Nem uram, valamennyi kerekük durrdefektes. Országúti szőnyegre futottak. - Én nem... - Ez egy hálószövet, amelybe sok száz apró szöget ütöttek - magyarázta a rendőr. - Kimerítő versenyfutás helyett ezt használjuk, hogy ott állítsuk meg a gyorshajtókat, ahol tudjuk. - Micsoda dolog ilyet tenni az útra? - kérdezte felháborodva Ellie. - Kinyitom a kocsim hátsó ajtaját, amelyik közelebb van az autójukhoz - mondta a rendőr. Amikor meglátják, szálljanak ki a járműből, be az enyémbe. Gyorsan! Előrehajolt, észrevette Kirstent, aki az anyja lábába kapaszkodva, óvatosan bámészkodott a fedezékből, és rámosolygott. - Szia, kislány! Kirstie visszamosolygott. A közeg most egy kurta pillantást vetett Davidre. Bólintott, David pedig diplomatikusan viszonozta üdvözlését. - Mi a baj, uram? - kérdezte. - Egy rossz ember - felelte a rendőr. - Most elég, ha ennyit tudsz, fiam. Nagyon rossz ember. Tak! - Biztos úr... - kezdte Ralph. - Uram, tisztelettel, úgy érzem magam, mint egy agyaggalamb a lőtéren. Van itt egy veszélyes ember, aki igen jól bánik a puskával, és ez az országúti szőnyeg azt sugallja, hogy nincs meszsze. A helyzet további elemzését el kell halasztania, amíg a helyzetünk jobbra nem fordul, megértette? Tak?, csodálkozott Ralph. Talán ez a rossz fiú neve? - Igen, de... - Maga az első, uram. Hozza a kislányt. Azután a fiú. A felesége az utolsó. Szorosan lesznek, de azért mind beférnek. Ralph kicsatolta a biztonsági övet. - Hová megyünk? - kérdezte. - 21 -
- Desperationbe. Bányaváros. Úgy nyolc mérföldre innen. Ralph biccentett, fölhúzta az ablakot, azután fölkapta Kirstent. A kislány ködös szemmel nézett rá, látszott, hogy már gyűlnek a könnyek. - Papa, ez itt a Nagy Mumus? - kérdezte. Ez a Nagy Mumus egy szörnyeteg volt, akit egy nap az iskolából hozott haza. Ralph nem tudta, melyik gyerek mesélt erről a sötét szekrénylakóról az ő szelíd hétéves lányának, de úgy gondolta, hogy ha megtalálná (feltételezte, hogy fiú, úgy tűnik, az amerikai iskolaudvarokon mindig a fiúknak jut a szörnyek tartásának és etetésének szerepe), boldogan megfojtaná a csirkefogót. Két hónapba került, amíg többé-kevésbé el tudták oszlatni Kirstie félelmét a Nagy Mumustól. Erre itt van ez. - Nem, nem a Nagy Mumus - válaszolta Ralph. - Valószínűleg csak egy postás, akinek rossz napja volt. - De papa, te dolgozol a postán! - válaszolta a kislány, miközben az apja hátravitte a Wayfarer kabinjának közepén nyíló ajtóig. - Aha - válaszolta Ralph. Mögötte Ellie a vállánál fogva terelte Davidet. - Tudod, ez egy vicc volt. - Mint a kopp-kopp kopogtatás nélkül? - Aha - felelte ismét. Kinézett a kabin ablakán és látta, hogy a rendőr kinyitja a terepjáró hátsó ajtaját. A Wayfarer ajtaját kitárva azt is látta, hogy a két ajtó átfödi egymást, mintegy védőfalat alkotva. Ez jó. Hát persze. Hacsak az a sivatagi patkány, akit ez keres, nincs mögöttünk. Magasságos Isten, miért nem mentünk inkább Atlantic Citybe? - Papa! - Ez David volt, az ő intelligens, bár különös fia, aki tavaly ősszel kezdett templomba járni, az után a dolog után, ami Briannel, a barátjával történt. Semmi vasárnapi iskola, semmi csütörtöki ifjúsági összejövetel, csak templom. És vasárnap délutáni beszélgetések a parókián új barátjával, a Tiszivel. Aki mellesleg lassan fog meghalni, ha bármi mást is megoszt Daviddel a gondolatain kívül. David szerint csak beszélgettek, és a Briannel történtek után Ralph úgy gondolta, a gyereknek muszáj valakivel beszélgetnie. Csak azt szerette volna, ha David az apjához vagy az anyjához tudott volna fordulni a kérdéseivel, e helyett az idegen templomegér helyett, aki ugyan házasember, de mégis... - Papa! Jól vagy? - Persze. Jól vagyok. - Nem tudta, így van-e, azt se tudta, mi történik velük, de az ember így válaszol a gyerekének, ugyebár. Igen, jól, minden rendben. Arra gondolt, ha repülőgépen ülne Daviddel, és a motorok leállnának, egész úton lefelé átölelné a fiát, és azt mondogatná, minden rendben. Kinyitotta az ajtót, nekivágta a terepjáró ajtajának. - Gyorsan, gyerünk, siessen! - mondta a rendőr idegesen körbesandítva. Ralph lement a lépcsőn. Kirstie a bal karján ült. Amint lelépett, a gyerek elejtette a babáját. - Melissa! - sikoltotta. - Leejtettem Édes Melissát, vedd föl, papa! - Ne, szálljon be a kocsiba, szálljon be a kocsiba! - kiáltott rá a rendőr. - Majd én fölveszem a babát! Ralph beszállt, kezét Kirstie fejére téve segített a kislánynak lehajolni. Utána David jött, s végül Ellie. A kocsi hátsó ülése tele volt papírokkal, az elülső ülés harangformán kihasasodott a rendőr súlyától. Abban a pillanatban, hogy Ellie behúzta a jobb lábát, a rendőr bevágta az ajtót, és futva megkerülte a terepjárót. - Lissa! - kiáltotta Kirstie őszinte fájdalommal. - Elfelejtette Lissát! Ellie a kilincsért nyúlt, gondolván, hogy kihajol és fölszedi Édes Melissát - biztos, hogy egyetlen pszichopata sem képes célba venni annyi idő alatt, amíg fölkapja a kislány babáját -, azután Ralphra nézett. - Hol a kilincs? - kérdezte. A vezetőülés ajtaja kinyílt, a rendőr bombaként vágódott be. Az ülés hátrabillent, neki Ralph térdének, a férfi megrándult. Szerencsére Kirstie így is szabadon kalimpálhatott a lábával. Nem mintha a kislány nyugton maradt volna. Vonaglott, tekergett Ralph ölében, kezét az anyja felé nyújtotta. - A babám, mami, a babám! Melissa! - Biztos úr! - kezdte Ellie. - 22 -
- Nincs idő! - mondta a rendőr. - Nem lehet. Tak! - Hajtűkanyart csinált, és egy porfelhő közepén elindult keletnek. A kocsi hátulja egy pillanatra megfarolt. Amikor ismét egyenesbe jöttek, Ralphnak az jutott eszébe, milyen gyorsan történt mindez; még tíz perce sincs, hogy a lakókocsijában ülve robogott az úton. Éppen meg akarta kérdezni Davidet, nincs-e kedve barkochbázni, nem azért, mintha annyira kívánta volna, hanem mert unatkozott. Az biztos, hogy ez nem jelent többé gondot. - Éééédes Melissa! - sivított Kirstie, és sírva fakadt. - Nyugi, Süti! - mondta David. Pici kora óta így becézte a húgát. Szülei, mint David annyi más dolgáról, erről sem tudták, mit jelent vagy honnan ered. Ellie úgy vélte, talán a süteményből, de amikor egy este megkérdezte, a fiú csak megvonta a vállát, és bájosan ferde vigyorával annyit válaszolt: - Dehogy, ő csak Süti - mondta. - Csak Süti és kész. - De Lissa ott fekszik a csúnya porban! - válaszolta Kirstie, könnyben úszó szemmel nézve a bátyjára. - Majd visszajövünk érte, és megtisztogatjuk - mondta David. - Megígéred? - Aha. Még a haját is segítek megmosni. - Prellel? - Aha. - Megpuszilta a kislány arcát. - Mi lesz, ha jön a rossz ember? - kérdezte Kirstie. - Aki olyan, mint a Nagy Mumus? Mi lesz, ha elrabolja Édes Melissát? David eltakarta a száját, hogy elrejtse a vigyorát. - Nem fogja. - Belenézett a visszapillantóba, megpróbálta elkapni a rendőr pillantását. Ugye? - Nem - felelte a rendőr. - Az az ember, akit keresünk, nem babarabló. - Ralph a humor szikráját sem tudta fölfedezni a hangjában. Úgy hangzott, mint Piszkos Harry. Csak a tényeket, asszonyom. Kicsit lassított, amikor elhagyták a DESPERATION feliratú táblát, azután befordult jobbra, és felgyorsított. Ralph kapaszkodott, abban reménykedve, hogy a szivar tudja, mit csinál, és nem borítja föl őket. A kocsi kissé megemelkedett, majd visszazöttyent. A látóhatáron hatalmas földhányás meredt az égnek, sárga oldalát repedések és cikcakkos árkok fekete sebhelyei szabdalták. - Akkor micsoda? - kérdezte Ellie. - Mi ez az alak? És honnan szerezte azt a dolgot, amivel a gyorshajtókat megállítják? Ezt a hogyishíjákot? - Országúti szőnyeg, mama - mondta David. Föl-le húzgálta az ujját az üléseket elválasztó dróthálón. Feszült, elgondolkodó és borús volt az arca, a mosolynak az árnyéka sem látszott rajta. - Ugyanúgy, ahogy a fegyvert, amelyet visel, és a kocsit, amelyben ül - válaszolta a volánnál ülő ember. Most haladtak el a Csörgőkígyó lakókocsipark mellett, amely után a Desperation Bányászati Rt. következett. Elöl üzletek bújtak össze. Forgalmi lámpa villogott sárgán a sok százezer mérföldnyi farmerkék ég alatt. - Rendőr. És egyet mondok maguknak, Carverék: ha egy dilis rendőrrel találkoznak, akkor bizony komoly a helyzet. - Honnan tudja a nevünket? - kérdezte David. - Nem kérte el a papám jogosítványát, honnan tudja akkor a nevünket? - Láttam, mikor a papád kinyitotta az ajtót - mondta a rendőr, belenézve a visszapillantó tükörbe. - Egy kis tábla van az asztal fölött. ISTEN ÓVJA GÖRDÜLŐ HÁZUNKAT. CARVERÉK. Ügyes. Ralph ebben talált valami aggasztót, de mostanáig nem törődött vele. Szorongása olyan erős és mégis bizonytalan balsejtelemmé erősödött, hogy egy kicsit úgy érezte, mintha valami mérgezettet rágna. Arra gondolt, ha fölemelné a kezét, nem remegne, ám ez sem változtat a tényen, hogy nem kevésbé, hanem még jobban fél, amióta a rendőr olyan kísérteties könnyedséggel elrepítette őket tönkrement gördülő házuktól. Ez nyilván nem olyasfajta félelem, amitől az embernek remeg a keze (száraz félelem, gondolta, rá nem nagyon jellemző, szikrányi humorral), de azért épp elég valós. - Egy rendőr - tűnődött, egy filmre gondolva, amelyet nem is olyan rég vett ki az utcájukban működő videokölcsönzőből egy szombat estére. Őrült rendőr volt a címe. JOGA VAN AZ ÖRÖ- 23 -
KÖS HALLGATÁSRA, hirdette a cím alatt a reklám. Mulatságos, hogy néha mennyire megmaradnak az ember fejében az ilyen ostobaságok. Bár pillanatnyilag nincs benne semmi mulatságos. - Igen, egy rendőr - felelte az ő rendőrük, és mintha mosoly bujkált volna a hangjában. Igazán?, kérdezte magában Ralph. És milyen az, amikor mosoly bujkál egy hangban? Érezte, hogy Ellie feszült kíváncsisággal nézi, de okosabbnak tartotta nem viszonozni a pillantását. Nem tudta, mit olvasnának ki egymás szeméből, és nem volt biztos benne, hogy akarja tudni. Pedig a zsaru mosolygott. Ebben valahogy biztos volt. Miért tenné? Mi a mulatságos egy futóbolond rendőrben, vagy hat lapos kerékben, vagy hogy egy négyfős családot begyömöszölnek egy átfűlt járőrkocsiba, amelyben nincs kilincs a hátsó ajtón, vagy hogy nyolc mérfölddel a hátunk mögött a porban hasal a lányom kedvenc babája? Mi lehet ebben olyan mulattató? Nem tudta. Márpedig a rendőr hangja olyan volt, mintha mosolyogna. - Azt mondta, állami rendőr? - kérdezte Ralph, miközben elhaladtak a villogó forgalmi lámpa alatt. - Nézd, mama! - ragyogott Kirsten, legalább ideiglenesen megfeledkezve Édes Melissáról. Bringák! Bringák állnak az úton a fejükön! Látod? Hát nem vicces? - De igen, drágám, látom - felelte Ellie. Egyáltalán nem olyan volt a hangja, mintha megközelítőleg annyira szórakoztatónak találná, mint a lánya, hogy bárhol is fejre állított biciklik legyenek az utcán. - Állami? Nem mondtam ilyet. - A volánnál ülő nagydarab ember hangja még mindig olyan volt, mintha mosolyogna. - Nem állami, városi rendőr. - Nahát - mondta Ralph. - Tyű. Hány rendőr van egy ilyen kis helyen, biztos úr? - Hát, volt még kettő - válaszolta a rendőr, és a hangjában nyilvánvalóbb volt a mosoly, mint bármikor -, de megöltem őket. Hátrafordult, és egyáltalán nem mosolygott. Vigyorgott. A fogai akkorák voltak, hogy inkább agyarnak rémlettek, mint fognak. Mind egy szálig kilátszottak a rózsaszín íny karéjából. - Most én vagyok a törvény a Pecostól nyugatra! Ralph tátott szájjal meredt rá. A zsaru vigyorogva, hátrafordulva vezetett, majd elegánsan bekanyarodott Desperation elöljáróságának épülete elé, anélkül hogy egyszer is körülnézett volna, merre jár. - Carverék - mondta ünnepélyesen vigyorogva -, Isten hozott benneteket Desperationben.
5 Egy órával később a zsaru kinyújtott kézzel rárohant a farmert és zsávolyinget viselő aszszonyra, cowboycsizmája döngött a deszkapadlón, de már nem vigyorgott. Ralph torkán úgy rohant fel a vad diadalmámor, ahogy a rugó vágja ki a ronda ördögpofát. A rendőr közeledett, de a farmeres nő úgy helyezkedett - valószínűleg sokkal inkább véletlen szerencséből, mint tudatos elhatározásból, hogy az asztal közéjük került, és ez megváltoztatta a dolgok állását. Ralph látta, amint a nő felhúzza az asztalon heverő puska kakasait, a vállához emeli, háta nekinyomódik a legnagyobb cellának, látta, hogy görbülnek az ujjai a dupla ravaszra. A nagy rendőr jött, mint a meszes, de ez fikarcnyit se javított a helyzetén. Lődd le, asszony!, gondolta Ralph. Nem azért, hogy minket megmentsél, hanem azért, mert meggyilkolta a lányomat. Lődd szét azt a kibaszott fejét! Egy pillanattal azelőtt, hogy Mary meghúzta volna a ravaszt, a rendőr térdre esett az asztal túloldalán, a fejét úgy horgasztotta le, mintha imádkozáshoz térdepelne. A fegyver kettős dörrenése iszonyú erővel szólt a zárt térben. Lángok csaptak ki a csövekből. Ralph hallotta a felesége síkolyát. Győzelmi kiáltás, gondolta. Ha így volt, Ellie elsiette a dolgot. A Maci Laci-kalap lerepült a rendőr fejéről, de a lövések túl magasak voltak. Eltalálták a szoba hátsó falát, a lépcsőház vakolatába csapódó lövedék olyan hangot adott, mint szélhajtotta hódara a zsalugáteren. Az ajtótól jobbra faliújság lógott, Ralph látta, hogyan szóródnak szét a rárajzszögezett papírokon a kerek, fekete lyukak. A rendőr kalapjából cafatok maradtak, amelyeket csak a keskeny bőrszalag tartott össze. A puskában - 24 -
őzsörét volt, nem madársörét. Ha derékon találja, kettétépi a rendőrt. Ettől a tudattól Ralph még rosszabbul érezte magát. A nagydarab rendőr nekidöntötte a súlyát az asztalnak, keresztüllökte a szobán a cella felé, amely Ralph szerint a piásoké lehetett, és odavágta a nőt a rácshoz. A szék beleakadt az asztal lábába, előre-hátra billent nyikorgó kerekein. A nő megpróbálta feltartóztatni a fegyverrel, mielőtt eltalálta volna, de nem volt elég gyors. A támla nekicsapódott a csípőjének, a szeméremcsontjának, a gyomrának, és a rácsnak lökte. A nő felüvöltött fájdalmában és megdöbbenésében. Az órási rendőr széttárta karjait, mint Sámson, aki épp össze akarja dönteni a templomot, és megragadta az asztal két szélét. Ralph, noha a füle még mindig csengett a lövéstől, azon át is hallotta, hogyan reccsen az őrült rendőr szétfeslő khaki egyeningében a cérna. Hátrébb rántotta az asztalt. - Dobd el! - ordította. - Dobd el a puskát, Mary! A nő ellökte magától a széket, fölemelte a fegyvert, majd a fájdalomtól és az erőlködéstől zokogva megint fölhúzta a kakast. Ralph a szeme sarkából látta, hogy Ellie a fülére tapasztja a kezét, amikor a sötét hajú nő megint rágörbíti az ujját a ravaszra, ám ez alkalommal csupán száraz kattanás hallatszott, miután a kakasok lecsaptak. Ralph torkát epekeserűen marta a csalódás. Már a puska külsejéből tudnia kellett volna, hogy nem táras, nem is automata, mégis valahogy úgy képzelte, el fog sülni, elvárta, hogy elsüljön, mintha maga Isten töltötte volna meg a töltényűröket és csodát téve Winchesterré változtatta volna a fegyvert. A rendőr másodszor is előrelökte az asztalt. Ha nincs ott a szék, a nő biztonságban lett volna a lábnyílás miatt. De hát ott volt, újra nekivágódott a derekának. Az asszony meggörnyedt és hangosan öklendezett. - Dobd el, Mary, dobd el! - ordította a rendőr. De Mary nem dobta el. Ahogy a közeg megint hátrarántotta az asztalt (Miért nem rohan rá egyenesen a nőre?, gondolta Ralph. Hát nem tudja, hogy üres az a kurva puska?), a lapjáról mindenfelé szétgurultak a töltények. A nő megfordította a fegyvert, hogy megragadhassa a dupla csövet, azután előrehajolt, és a tussal bunkóként csapott át az asztal fölött. A rendőr megpróbálta leengedni a jobb vállát, de az erezett diófa tus így is eltalálta a kulcscsontját. Felmordult, Ralphnak fogalma sem volt róla, meglepetésében-e, fájdalmában, vagy egyszerűen az izgalomtól, de a hang nyomán helyeslő rikkantás kelt a szoba túloldalán, ahol David még mindig a cella vasrácsát markolta. Sápadt volt, izzadt, a szeme égett. Mellette ott állt az ősz hajú öregember. A rendőr újra megtaszította az asztalt - láthatólag nem zavarta a vállára kapott ütés -, az ismét előrevágódott, a szék eltalálta a nőt és nekivágta a rácsnak. A nő újra felsikoltott. - Tedd le! - ordította a rendőr. Furcsa ordítás volt, Ralph egy pillanatig abban reménykedett, hogy végül mégis megsebesült a fattyú. Azután rádöbbent, hogy csak nevet. - Tedd le, vagy péppé verlek, de tényleg! A sötét hajú nő - Mary - újból fölemelte a fegyvert, de most már minden meggyőződés nélkül. Inge féloldalt kicsúszott a farmerjéből, Ralph látta a csípőjén és a hasán a tűzpiros foltokat. Tudta, hogy ha Mary levenné az ingét, egészen a melltartó kosaráig ott lenne rajta a széktámla nyoma. Egy pillanatig még tartotta a puskát, a szépen erezett tus remegett, azután félredobta. A fegyver csattogva odakorcsolyázott a cellához, amelybe Davidet és az ősz férfit zárták. David lenézett a puskára. - Ne nyúlj hozzá, fiam! - szólt rá a ősz hajú öreg. - Üres, hagyd békén. A rendőr odasandított Davidre meg az öregre, majd ragyogó mosollyal ránézett a piáscella rácsának szorított nőre. Félrehúzta az asztalt, megkerülte, belerúgott a székbe. Az nyikorgó kerekekkel végiggurult a deszkapadlón, és koppanva megállt a Ralphéékkal szomszédos üres cellánál. A rendőr átkarolta a sötét hajú nő vállát, és már-már gyengéden nézett rá. Az asszony olyan gyilkos pillantással válaszolt, amelyhez foghatót Ralph még életében nem látott. - Tudsz járni? - kérdezte a rendőr. - Nem tört csontod? - Nem mindegy? - köpte Mary. - Ölj meg, ha akarsz, essünk túl rajta! - Megölni? Téged? - A rendőr hüledezve nézett rá, mint aki még sohasem ölt meg darázsnál nagyobb élőlényt. - Dehogy öllek meg, Mare! - Egy pillanatra még magához is szorította, majd körbejártatta tekintetét Ralphon, Ellie-n, Daviden és az ősz férfin. - A mindenit, dehogy! - mondta. Csak nem teszek ilyet, pont most, amikor kezd érdekes lenni a dolog! - 25 -
3. FEJEZET 1 Az embernek, aki valamikor régen szerepelt a People, a Time és a Premiere címlapján (ez utóbbin akkor, amikor elvette a talpig smaragdos színésznőt), továbbá a The New York Times első oldalán (amikor Gyönyör című regényével elnyerte a Nemzeti Írói Nagydíjat), és az Inside View középső oldalain (amikor letartóztatták a smaragdos színésznőt megelőző harmadik feleség ellazsnakolása miatt), vizelnie kellett. Az 50-es országút nyugati padkájára kormányozta motorbiciklijét, merev bal lábával módszeresen visszakapcsolta a sebességet, s végül megállt az aszfalt szélén. Jó, hogy errefelé ilyen gyér a forgalom, mert a Nagy Medencében az ember nem parkolhatja le a mociját csak úgy az út mentén, még akkor se, ha valaha Amerika leghíresebb színésznőjét kefélte (bár igaz, a színésznő addigra elhullatta csikófogai javát), és az irodalmi Nobel-díjjal kapcsolatban emlegették a nevét. Ha mégis megpróbálja, akkor a gép hajlamos rá, hogy először oldalra dőljön a lábtámaszon, majd azután a kormányára támaszkodva elheverjen. A padka keménynek tűnt. Ez egyébként inkább csak póz volt; ebben igen hasonlított egyesekre, akiket sokáig sorolhatott volna, beleértve azt is, akit a tükörben látott volna. És próbáljon meg valaki fölemelni egy kétszázötven kilós Harley-Davidsont, különösen, ha ötvenhat éves, és már nincs is formában. Csak próbálja meg! Ez nem menne, gondolta. Nézte a vörös-krémszínű Harley Softailt, ami egy városi járgány, bármelyik szakértő elhúzná tőle a száját, hallgatta a csöndben a motor kattogását. Ezenkívül csak a forró szél sziszegett és a por percegett a bőrzubbonyon - kétszáz dollárt kóstált a New York-i Barneysnél. Ezt a zubbonyt akarta lefényképezni az Interview egyik buzija, feltéve, ha lesz egyáltalán interjú. Azt hiszem, ezt a részt kihagyjuk. - Részemről oké - mondta. Levette a sisakot, és a Harley ülésére tette. Azután lassan megdörgölte az arcát, amely forró volt, mint a szél és legalább kétszer olyan nappörzsölte. Arra gondolt, hogy még sohasem érezte magát ilyen fáradtnak és ennyire kizökkentnek a rendes kerékvágásból.
2 Az irodalmi arszlán merev lábbal begyalogolt a sivatagba, hosszú, szürke haja a motoroszubbony vállát verdeste, bőr lábszárvédőjét (ez is Barneys) meszkitobokrok és castillejacsomók csapkodták. Óvatosan körülnézett, de egyik irányból sem közeledett semmi. Egykét mérfölddel nyugatabbra parkolt valami az út mentén - teherautó vagy lakókocsi -, de még ha ülnének is benne, távcső nélkül akkor se igen leshetnék ki, amint a nagy ember vizel. És ha igen, akkor mi van? Többé-kevésbé mindenki szokott pisilni. John Edward Marinville, „a művész, amilyen Norman Mailer csak szeretett volna lenni”, írta valamikor a Harper's, „az egyetlen steinbecki kaliber a ma élő amerikai írók között”, mondta egykor Shelby Foote, lehúzta a cipzárját, és előrántotta veleszületett töltőtollát. Majd' összepisilte magát, ám majdnem egy percig mégse történt semmi; csak állt ott, kezében száraz dákóval. Azután végre előívelt a vizelet, és teltebb, fénylőbb zöldre festette a meszkitocserje kemény, poros leveleit. - Magasztaljuk Jézust, köszönöm, Uram! - bömbölte zengzetesen tremolózó Jimmy Swaggart-hangon. Nagy sikert aratott vele a koktélpartikon; egyszer Tom Wolfe annyira nevetett, amikor elővette ezt az igehirdető hangot, hogy Johnny azt hitte, mindjárt agyvérzést kap. - Víz a sivatagban, ez ám a valami! Helló Júlia! - Néha arra gondolt, hogy a híres színésznő nem a pia, a narkó és a fiatalabb nők telhetetlen habzsolása, hanem a „hallelujának” e miatt a marinville-i változata miatt lökte bele azon a piás sajtóértekezleten a Bel-Air Szálló úszómedencéjébe... hogy azután elvigye a smaragdjait máshova. A hanyatlás nem ezzel az incidenssel kezdődött, de ez volt az a pont, amelytől fogva kénytelen volt tudomást venni róla. Ezentúl nem rossz napjai, rossz évei voltak, hanem rossz élete. Az Esquire Kétes Teljesítmények különszáma leközölte azt a képet, ahogy kifelé mászik a medencéből, - 26 -
csöpögő fehér öltönyében, széles, részeg mosollyal, és ezután kezdett többé-kevésbé rendszeresen megjelenni a Spy magazinban. Kezdte azt hinni, hogy ez a Spy a valahai jól megérdemelt hírnevek elefánttemetője. De legalább ezen a délutánon, amikor jobbra elnyúló árnyékkal bámult észak felé és vizelt, nem fájtak annyira ezek a gondolatok, mint néha szoktak. Ahogy mindig fájtak New Yorkban, ahol manapság minden fájt. A sivatagban nem csupán törékenynek, de lényegtelennek is tűnt a Shakespeare-féle „hívságos hírnév”. Ha az ember egyfajta irodalmi Elvis Presleyvé züllik - vénül, túlsúlyos, és jóval tovább marad a bulin, mint szabadna -, ez nem is olyan rossz dolog. Még szélesebb terpeszbe állt, egy kicsit megdöntötte a csípőjét, és elengedte a vesszőjét, hogy megmasszírozhassa a keresztcsontját. Azt mondják, ettől egy kicsit tovább csorog, és szerinte így is volt, de azért tudta, hogy még egyszer meg kell majd állnia, mielőtt elérné Austint, a következő kis nevadai sárfészket a hosszú kaliforniai úton. A prosztatája nem a régi. Ha mostanában rágondol, egy dagadt, árkolt valami jelenik meg a szeme előtt, olyan, mint a sugárzás perzselte óriás agy az ötvenes évekbeli autósmozik rémfilmjeiben. Tudta, hogy meg kellene nézetnie, méghozzá egy alapos kivizsgálás keretében. Hát persze hogy ezt kellene tennie, de a fenébe is, nem pisil vért vagy ilyesmi, és mellesleg... Jó, rendben! A mellesleg azt jelenti, hogy fél. Az irodalmi hírnevén kívül még egy csomó más is romlásnak indult az utolsó öt év során, és attól, hogy felhagyott a pirulákkal meg a piálással, nem állt be a remélt javulás. Bizonyos értelemben még rontott is vele a dolgon. A józansággal az a baj, állapította meg Johnny, hogy az embernek eszébe jut minden, amitől rettegett. Félt, mert hátha a doktor nemcsak egy olyan prosztatát talál, amely nagyságban vetekszik az Arous bolygóról származó aggyal, hanem esetleg olyat, amely fekete, akár a rohadó tök, és olyan rákos, mint... mint Frank Zappáé volt. És ha itt nem is sündörög a rák, még sündöröghet máshol. Ott a tüdő, miért ne? Húsz éven át szívott napi két csomag Camelt, azután újabb tíz esztendőn át napi három csomag Camel Lightst, mintha ez helyrehozhatna mindent, kipucolná a hörgőit, kifényesítené a légcsövét, rendbe tenné szegény kátrányos tüdejét. Hát francot. Már tíz éve felhagyott a bagóval, legyen az könnyű vagy nehéz, de még mindig zihál, akár egy vén igásló, legalább délig, és néha arra ébred az éjszaka közepén, hogy köhög. Vagy a gyomra! Hát persze! Puha, rózsaszín, bizakodó, tökéletes hely egy katasztrófának. Húshabzsoló családban nőtt fel, ahol a közepesen átsült azt jelentette, hogy a szakács jó erősen rálehelt a rostélyosra, a rendesen kisütött fogalmát pedig nem ismerték; szerette a csípős mártásokat és az erős paprikát; gyümölcsben, salátában nem hitt, hacsak nem volt erős székrekedése, az egész rohadt életében így evett, még szeretett is így enni, és valószínűleg így is fog, amíg be nem vágják egy kórházi ágyba és el nem kezdik műanyag csövön át beletölteni a helyes dolgokat. Az agya? Lehetséges. Nagyon is lehetséges. Daganat vagy talán (és ez különösen szívvidító gondolat) az Alzheimer-kór. Hasnyálmirigy? Hát az legalább gyors. Expressz kiszolgálás, nem kell várni. Szívroham? Májzsugor? Szélütés? Milyen valószínűen hangzanak! Milyen logikusan! Sok interjúban nevezte magát olyan embernek, akit felbőszít a halál, de ez csak az ócska tökös duma volt, amellyel egész pályafutása során házalt. Igazság szerint rettegett a haláltól, és mivel egész életét a képzelete köszörülgetésével töltötte, legalább négy tucat különböző irányból látta közeledni... és késő éjjel, ha nem tudott aludni, azt is képes volt látni, ahogy mind a négy tucat irányból egyszerre közelít. Nem azért nem volt hajlandó orvoshoz menni, nem azért nem tűrte, hogy bekukkantsanak a motorházába, mintha ettől bármelyik nyavalya is megtorpant volna, vagy felhagyott volna az ő eszegetésével - ha egyáltalán elkezdődött már az eszegetés -, hanem mert ha óvakodik a doktoroktól és ördögi masináiktól, akkor nem kell tudnia. Ne kapcsold fel az éjjeliszekrényen álló lámpát, akkor nem kell megvívnod az ágy alatt vagy a sarokban bujkáló szörnnyel, ez a nagy helyzet. Azt pedig a világ egyetlen orvosa sem tudta, hogy a Johnny Marinville-féle embereknek néha jobb a félelem, mint a tudás. Főleg, ha minden betegségnek kinyitotta már az ajtót. Az AIDS-et is beleértve, gondolta, továbbra is a sivatagot bámulva. Megpróbált óvatos lenni - hozzátartozik a fájdalmas igazsághoz, hogy semmiképpen sem izélt annyit, mint régebben -, és az utolsó nyolc-tíz hónapban óvatos is volt, mert a piával együtt megszűntek az elsötétedések is. De a leállása előtti egy évben volt négy-öt alkalom, amikor valami névtelen luvnya mellett ébredt. Min- 27 -
den ilyen esetben azonnal fölkelt és bement a fürdőszobába, hogy ellenőrizze a vécét. Egyszer úszkált benne egy használt koton, ez tehát valószínűleg rendben volt. De más alkalmakkor nuku. Természetesen ő vagy az ágytárs (a vágytárs, ahogy a pletykalapok írják) leöblíthette az éjszaka, de ezt sose lehet tudni. Főleg ha valaki eljutott az elsötétedésig. És az AIDS... - Az a szar beveszi magát és vár - mondta, majd összerándult, amikor egy különösen komisz szélroham a szikes por finom fátylával terítette be az arcát, a nyakát és himbálódzó férfiasságát, mely utóbbi legalább egy perce semmi hasznosat nem művelt. Johnny erélyesen megrázta, majd visszacsúsztatta alsónadrágjába. - Testvéreim - mondta a távolban vibráló hegyeknek a leghitbuzgóbb prédikátori hangján -, mint az az Efézus-beliekhez írott levélben (harmadik fejezet kilencedik vers) megmondatott: akárhogy rázod, akárhogy vered, az utolsó csepp a gatyádba csepeg. Így vagyon megírva és így... Felhúzta a cipzárját és tovább povedált, de főként azért, hogy távol tartsa a migrént (mostanában lecsapni készülő keselyűként keringett körülötte), megfordult és rögtön abbahagyott mindent. Egy rendőrautó állt a motorbiciklije mellett, kék villogói lustán forogtak a forró sivatagi napfényben.
3 Johnny Marinville az első feleségének köszönhette azt, ami az utolsó esélye lehetett. Ó, nem arra, hogy kiadathassa a munkáját, egy fenét. Azt mindig megteheti, amíg képes lesz a.) szavakat írni egy papírra és b.) elküldeni az ügynökének. Ha egyszer elfogadtak mérvadó irodalmi arszlánnak, akkor mindig lesz valaki, aki boldogan kiadja a dumádat, még azután is, hogy önmagad paródiájává züllöttél vagy szemérmetlenül halandzsázol. Johnny néha úgy gondolta, az a legszörnyűbb az egész amerikai irodalmi életben, hogy hagynak, lengessen csak a szél, míg lassan fulladsz meg a kötélen, miközben ők körbeállnak a hülye koktélpartijaikon, és gratulálnak maguknak, milyen jók is voltak a szegény öreg hogyishíjákhoz. Nem, Terry nem a publikálás utolsó esélyét adta meg neki, hanem azt a lehetőséget, hogy talán utoljára alkosson valami igazán értékeset, valamit, ami ismét komolyan felhívja rá a figyelmet, ugyanakkor úgy is vehetik, mint a cukrot... márpedig a pénzt minden kétségen felül ugyancsak tudta volna használni. Az egészben az volt a legjobb, hogy Johnny véleménye szerint Terrynek a leghalványabb fogalma sem volt róla, mit mondott, vagyis nem kell megosztani vele a sikert, már ha lesz egyáltalán. Ha nem akarja, még a „Köszönetnyilvánítás” szó alatt sem kell megemlítenie, bár úgy gondolta, megtenné. A kijózanodás sok tekintetben borzalmas tapasztalat, de segít, hogy az embernek eszébe jussanak a kötelességei. Huszonöt éves korában vette el Terryt, aki akkor huszonegy volt, gólya a Vassaron, és sohasem fejezte be a főiskolát. Csaknem húsz évig voltak házasok, közben született három gyerekük, ma már mind felnőttek. Az egyik, Bronwyn, még most is szóba áll az apjával. A másik kettő... hát, ha majd megunják a sértődött fintorgást, ott lesz a közelben. Johnny Marinville nem született bosszúállónak. Úgy látszott, ezt Terry is tudja. Öt olyan év után, amikor kizárólag az ügyvédeikkel üzengettek egymásnak, óvatos párbeszédbe kezdtek, néha levelezés, gyakrabban telefon közvetítésével. Ez eleinte csak puhatolózás volt, mindketten féltek az aknáktól, amelyek még mindig ott lappangtak szerelmük romvárosának mélyén, de az évek során ezek a próbálkozások mind rendszeresebbé váltak. Terry egyfajta sztoikus, derűs érdeklődéssel kezelte híres volt férjét, amelyet Johnny valahogy bosszantónak érzett. Véleménye szerint nem így kell viselkedni egy asszonynak, aki nemzedékének várhatólag legvitatottabb írójától vált el. Terry ugyanakkor őszinte kedvességgel bánt vele, amit Johnny olyan vigasztalónak érzett, mint egy hűvös kezet a forró homlokon. Amióta nem ivott, még sűrűbben keresték meg egymást (de még mindig csak telefonon vagy levélben; mintha szavak nélkül is tudták volna, hogy egy személyes találkozás túlságosan megviselné a közösen kikovácsolt törékeny köteléket), de ezek a józan eszmecserék valahogy még veszedelmesebbek voltak... nem éppen agyarkodósak, de mindig ott lapított bennük a lehetőség. Az aszszony azt akarta, hogy menjen vissza az Anonim Alkoholisták közé, kereken megmondta, ha nem - 28 -
teszi meg, végül ismét elkezd inni. Az ivást pedig, mondta, követi a kábítószer, ez olyan biztos, mint hogy a szürkület után a sötétség következik. Johnny azt válaszolta, hogy nem szándékozik élete hátralévő részében egy templom alagsorában ücsörögni egy rakás piás között, akik mind arról szövegelnek, milyen nagyszerű, hogy van az övéknél nagyobb erő... mielőtt visszaülnének öreg csotrogányaikba és hazahajtanának macskát etetni többnyire asszonytalan otthonukba. - Akik az AA-ba járnak, általában túlságosan mélyen megtörtek ahhoz, hogy észrevegyék, egy kiürült fogalomra, megbukott eszményre tették fel az életüket mondta. - Nekem elhiheted, én voltam ott. Vagy hidd el John Cheevernek, ha így jobban tetszik. Ő különösen jól írt erről. - John Cheever nem sokat ír mostanában - válaszolta Terry. - Azt hiszem, tudod, miért. Terry aztán idegesítő tudott lenni, efelől semmi kétség. Hónapokkal ezelőtt Terry adta a nagy ötletet mintegy félvállról egy közömbös beszélgetés során, amikor végigvették, mit csinálnak a gyerekek, mit csinál az asszony, és természetesen mit csinál ő. Ennek az évnek az elején semmi egyebet nem csinált, csak egy Jay Gouldról szóló történelmi regény első kétszáz oldala fölött kornyadozott. Végül rájött, hogy az egész egy felmelegített Gore Vidal, és a szemétbe dobta. Illetve megsütötte. Egy sértődöttségi rohamában elhatározta, hogy tiszta helyzetet teremt, bedobta a számítógéplemezeket a tíz percre beállított mikrohullámú sütőbe. A bűz elképesztő volt, gomolyagokban áradt ki a konyhából, végül új sütőt kellett vennie. Egyszer csak azon vette észre magát, hogy elmeséli Terrynek az egészet. Amikor befejezte, csak ült irodai székén, a kagylót a füléhez szorítva, a szemét lehunyva, úgy várta, mikor mondja az asszony, hogy ne bajlódjon tovább az AA-találkozókkal, neki egy jó lélekgyógyászra van szüksége, de tüstént. Terry ehelyett azt mondta, sütődiszkoszba kellett volna tennie a lemezeket, aztán be vele a konvekciós tűzhely sütőjébe. Johnny tudta, hogy csak viccel - és hogy legalább részben neki szól a csúfolódás -, mégis az, ahogy tudomásul vette az ő viselkedését, olyan volt, mint hűvös kéz a lázas homlokon. Nem helyeselte, amit tett, de Johnnynak nem is helyeslésre volt szüksége. - Persze neked sohasem lehetett valami sok hasznodat venni a konyhában - mondta az aszszony, és a férfi hangosan fölnevetett a tárgyilagos hangra. - És most mihez fogsz kezdeni, Johnny? Van valami ötleted? - A legcsekélyebb sem. - Valami tényirodalmat kellene csinálnod. Egy időre hagyd a fenébe a regényt. - Ez butaság, Terry. Sohasem írtam tényirodalmat, te is tudod. - Nem tudom - válaszolta az asszony éles na-ne-hülyülj hangon, amilyet senki sem mert használni Johnny Marinville-lel szemben, legkevésbé az ügynöke. Minél többet vagdalkozott és esett pofára, Bill Harris annál elviselhetetlenebb alázatossággal látszott fogadni a dolgot. - Házasságunk első két évében legalább tucatnyi tanulmányt írtál. Meg is jelentek. Jó pénzért. A Life-ban, a Harper's-ben, néhány még a The New Yorker-ben is. Nem csoda, hogy megfeledkeztél róluk; nem neked kellett vásárolnod és fizetni a számlákat. Én szerettem a drágákat. - Ja, az úgynevezett Amerikai szív-tanulmányok. Persze. Nem feledkeztem meg róluk, Terry. Kizártam őket a tudatomból. A lakbért fizettem belőlük, miután elfogyott a Guggenheim-vagyon. Alapvetően ezért csináltam. Még csak össze sem gyűjtöttem őket. - Nem engedted, hogy összegyűjtsék - vágott vissza Terry. - Nem illettek bele a halhatatlanságról szőtt arany álmaidba. Johnny erre csak hallgatott. Néha gyűlölte a felesége emlékezetét. Terry maga csipszart se tudott írni, az az anyag, amelyet megismerkedésük évében csinált az írói szemináriumra, egyszerűen borzalmas volt, és azóta se adott közre bonyolultabb fogalmazványokat a kiadóknak szóló leveleknél, de verhetetlen az adattárolásban, azt el kell ismernie. - Ott vagy még, Johnny? - Itt vagyok. - Mindig tudom, mikor beszélek olyasmiről, ami nem tetszik neked - folytatta derűsen Terry -, mert az az egyetlen alkalom, amikor befogod a pofádat. Ilyenkor elmélázol. - Jó, itt vagyok! - ismételte Marinville nehézkesen, és ismét elhallgatott, remélve, hogy a felesége témát változtat, ami természetesen nem történt meg. - Három-négy ilyen tanulmányt írtál, mert valaki kérte tőled, már nem emlékszem, hogy ki... - 29 -
Csoda, gondolta a férfi. Nem emlékszik, hogy ki. - És itt biztosan abba is hagytad volna, de addigra más kiadók is megkerestek. Amin egy fikarcnyit sem csodálkozom. Azok a tanulmányok ugyanis jók voltak. Ez alkalommal Marinville nem érdektelenségből vagy helytelenítésből hallgatott, hanem visszagondolt, megpróbált emlékezni, hogy tényleg olyan jók voltak-e azok az esszék. E tárgyban Terryben nem lehetett száz százalékig megbízni, de dőreség lett volna figyelmen kívül hagyni a véleményét. Íróként a „láttam egy madárkát napfelkeltekor, és repesett a szívem” iskolát követte, de kritikusnak vaskemény volt, és nemhogy kísérteties, de már-már a telepátia határát súroló beleérző képességgel rendelkezett. Johnnyt többek között (bár az is sokat lendített a dolgon, hogy annak idején leendő feleségének volt a legszebb melle Amerikában) épp az az ellentét vonzotta, amely Terry irodalmi ambíciói és valóságos képessége: pengeéles kritikusi tehetsége között feszült. Ami az úgynevezett Amerikai szív-tanulmányokat illeti, az egyetlen, amelyikre tisztán emlékezett annyi év után, a „Halál a második sihtában” címet viselte. Egy apáról és fiáról szólt, akik együtt dolgoztak egy pittsburghi acélműben. Az apa szívrohamot kapott, és a fia karjaiban halt meg Johnny Marinville négynapos tanulmányútjának harmadik napján. Egészen más szempontból akarta bemutatni az acélmű életét, de azonnal megváltoztatta a szándékát, mégpedig minden hátsó gondolat nélkül. Szemérmetlenül érzelgős írásmű lett belőle - amin az se változtatott, hogy minden egyes szava igaz volt -, de ugyanakkor elképesztően népszerű. Az illető, aki elhelyezte a Life-ban, hat héttel később megüzente, hogy a magazin történetében csak háromszor kaptak ennél több levelet. Más darabok is kezdtek fölmerülni az emlékezetében, főképp címek, olyanok, mint „Szítsad a lángot”, meg „Csók a Saranac-tó partján”. Rémes címek, de... a negyedik legnagyobb posta. Hmmmm. Hol lehetnek ezek a tanulmányok? A fordhami Marinville Gyűjteményben? Lehet. A fenébe, még az is elképzelhető, hogy a connecticuti kunyhó padlásán. Érdemes lenne beléjük nézni. Talán ha antedatálhatná őket... vagy... vagy... Valami rágcsálni kezdett az agyában. - Megvan még a mocid, Johnny? - He? - Alig hallotta az asszonyt. - A moci. A motorod. A motorkerékpárod. - Biztosan - válaszolta. - Abban a westporti garázsban tartom, amelyet régebben is használtunk. Tudod, melyikben. - A Gibbyben? - Ja, Gibby. Most más a tulajdonosa, de csakugyan, továbbra is a Gibby nevet használják. Majd' belevakult a pazarul plasztikus emlékbe: ő és Terry, teljesen felöltözve, vadul pettingelnek Gibby Garázsa mögött egy délután... hát jó régen, meg kell hagyni. Terry szűk kék sortot viselt. Johnny úgy gondolta, hogy a mama nagyon helytelenítené a Terry sortját, Jeszszuskám, de mennyire, ám szerinte olyan volt Terry ezekben a turkálói különlegességekben, mint a Nyugati Világ királynője. A feneke csak jó volt, de a lába... a mindenit, nemhogy az álláig ért, de az Arcturusig, meg még azon is túl. Egyáltalán hogy kerültek ide, használt kerekek és rozsdás motoralkatrészek közé, csípőig napraforgóban simulva egymáshoz? Erre nem tudott visszaemlékezni, arra viszont igen, hogyan fészkelt a tenyerében a lány dús melle, hogyan markolta meg az ő farmerja övét, amikor Johnny a nyaka hajlatába fojtotta a kiáltását, és mint rántotta közelebb magához, hogy a fiú odatapadhasson feszes hasához. Egyik kezét az ölébe ejtette, és nem igazán lepődött meg azon, amit ott talált. Hogy úgy mondjuk, a bráner önálló életre kelt. - ...új kötet, vagy talán még egy könyv is. Határozottan visszatette a kezét a szék karfájára. - Hogy? Mi? - Már süket is vagy, nem csak szenilis? - Nem. Csak eszembe jutott egy epizód a Gibby Garázsa mögött. Jól elvoltunk. - Aha. A napraforgók között, igaz? - Igaz. Hosszú szünet következett, amely alatt Terry kiagyalhatta, milyen megjegyzéseket fűzzön ahhoz a közjátékhoz. Johnny remélte, hogy legalább egy mondatot szán rá. Ehelyett visszatért a korábbi témára, az írásra. - 30 -
- Azt mondtam, talán keresztül kellene motoroznod az országon, még mielőtt annyira megöregednél, hogy már a sebváltót se tudod kezelni, vagy ismét inni kezdenél és széttrancsíroznád magad a Fekete Hegyek között. - Elment az eszed? Három éve nem ültem rajta és nem is áll szándékomban, Terry! Megromlott a látásom... - Csináltass erősebb szemüveget. - A reflexeim sem a régiek. Lehet, hogy John Cheever az ivásba halt bele, az is lehet, hogy nem, de John Gardener biztosan motorkerékpárral szenvedett balesetet. Összebalhézott egy fával. S ő veszített. Egy pennsylvaniai úton történt. Magam is jártam arra. Terry oda sem figyelt. Azon kevesek közé tartozott, akik a saját gondolataik között csapongva prímán tudták semmibe venni Johnny Marinville-t. A férfi feltételezése szerint többek között ezért váltak el. Orrolt érte, ha semmibe vették, főleg ha egy nő tette. - Keresztülmotorozol az országon, és anyagot gyűjtesz egy csomó tanulmányhoz - mondta az asszony. A hangja egyszerre volt izgatott és derűs. - Ha eléteszed a korai munkáid javát - tudod, Első rész -, akkor egész pofás könyv lesz. Amerikai szív, 1966-1996, John Edward Marinville tanulmányai. - Kuncogott... - Ki tudja? Lehet, hogy kapsz rá egy ötöst Shelby Foote-tól. Végül is ezt szeretnéd a legjobban, nem? - Várta, hogy a férfi válaszoljon, és amikor nem érkezett felelet, megkérdezte, ott van-e, először hanyagul, majd némi aggodalommal. - Ja - válaszolta Marinville. - Itt vagyok. - Hirtelen örült, hogy ül. - Figyelj, Terry, mennem kell. Találkám van. - Új barátnő? - Talpmasszőr - felelte, és Foote-ra gondolt. Ez a név olyan volt, mint egy bankszéf kombináció utolsó száma. Katt, és az ajtó kitárul. - Hát vigyázz magadra - mondta az asszony. - És komolyan, Johnny, gondolkozz rajta, hogy visszamész az AA-ba. Mit árthat? - Szerintem semmit - válaszolta a férfi, és közben Shelby Foote-on járt az esze, aki valaha azt írta, hogy John Edward Marinville az egyetlen élő amerikai író, aki felér John Steinbeckkel, és Terrynek igaza volt: minden dicséretmorzsa közül, amit valaha begyűjtött, ez esett a legjobban. - Hát persze hogy semmit. - Szünet. - Johnny, jól vagy? Úgy beszélsz, mint aki alig van jelen. - Jól vagyok. Üdvözöld nevemben a srácokat. - Mindig megteszem. Rendszerint olyasmit válaszolnak, amit a mamám csúnya szónak minősített, de azért megteszem. Szervusz. A férfi letette a kagylót, anélkül hogy ránézett volna a telefonra, és amikor a kagyló leesett az asztal széléről a padlóra, még mindig nem nézett föl. John Steinbeck átkelt az országon a kutyájával, egy összetákolt lakókocsiban. Johnnynak volt egy alig használt 1340 köbcentis HarleyDavidson Softailje, amelyet Connecticutban tárolt. Semmi Amerikai szív. Ebben téved az asszony, és nem csak azért, mert néhány éve volt egy Jeff Bridges-film, amelynek ez volt a címe. Nem Amerikai szív, de... Csatangolások Harleyval - dünnyögte.1 Nevetséges cím, röhejes cím, mint egy paródia a Mad magazinból... de mennyivel rosszabb, mint egy „Halál a második sihtában” vagy „Szítsad a lángot” című tanulmány? Mert szerinte semmivel... és érezte, hogy ez a cím menni fog, túlszárnyalja szellemeskedő származását. Mindig bízott a megérzéseiben, és évek óta egy sem volt ilyen erős. Képes keresztülmotorozni az országon a krémszín-vörös Softailen, az Atlanti-óceán mosta Connecticuttól a Csendes-óceánban ázó Kaliforniáig. Tanulmánykötet, amely arra késztetheti a műítészeket, hogy felülvizsgálják róla alkotott képüket, tanulmánykötet, amely akár még vissza is juttathatja a bestsellerlistákra, ha... ha... - Ha elég nagy ívű - mondta. Szíve hevesebben dobogott, de ez egyszer nem rémült meg tőle. - Nagy ívű, mint a Kék utak. Nagy ívű, mint... nos, mint Steinbeck. Irodai székében ülve, miközben lábánál hangosan zúgott a telefon, Johnny Marinville nem kevesebbet látott meg, mint a megváltást. A kiutat. Fölvette a telefonkagylót és felhívta az ügynökét, ujjai csak úgy röpködtek a gombok fölött. 1
Utalás J. Steinbeck: Csatangolások Charleyval Amerika nyomában című könyvére. - 31 -
- Bill - mondta -, Johnny vagyok. Csak ültem itt és néhány kölyökkori tanulmányon gondolkodtam, amikor fantasztikus ötletem támadt. Elsőre őrültségnek hangzik, de azért hallgass meg...
4 Ahogy Johnny fölfelé baktatott a homokos lejtőn, s közben megpróbált nem túl hangosan zihálni, látta, hogy az a pasas, aki a Harleyja mellett áll és a rendszámot igyekszik fölírni, a legnagyobb darab zsaru, akit életében látott: legalább százkilencvenöt magas, és csont nélkül megvan százharmincöt kiló. - Jó napot, biztos úr - mondta. Lenézett, és apró, sötét foltot fedezett föl Levi's farmerjének sliccén. Akárhogy rázod, akárhogy vered, gondolta. - Uram, tisztában van vele, hogy állami úton parkolni törvényellenes? - kérdezte föl se nézve a rendőr. - Nem, de nem hinném... ...hogy ez túl nagy gondot jelentene egy olyan kihalt úton, mint az 50-es, akarta folytatni azon a gőgös, „Hogyan merészeled kétségbe vonni az ítélőképességemet?” hangon, amelyet évek óta használt alantas állású személyekkel és különböző szolgáltatókkal szemben, de azután észrevett valamit, amitől változtatott a szándékán. Vér volt a rendőr jobb ingujján és kézelőjén, méghozzá nem is kevés, mostanra gesztenyebarna bevonattá száradt vér. Talán nem olyan régen valami élettelent cipelhetett le az országútról, például száguldó kamion elcsapta szarvast vagy jávorantilopot. Ez megmagyarázza a vért és a cudar kedvet. Az ingnek láthatólag vége; ennyi vér sohasem jön ki. - Tessék, uram? - kérdezte a rendőr élesen. Fölírta a rendszámot, de továbbra is a motort nézte, összeszorított szájjal, szőke szemöldökét összevonva. Mintha nem akart volna a jármű tulajdonosára nézni, mintha tudná, hogy ettől az még rohadtabbul fogja érezni magát. - Mondott valamit? - Semmit, biztos úr - válaszolta Johnny. Semleges hangon beszélt, nem alázatosan, de nem is gőgösen. Nem akarta összeakasztani a bajuszát ezzel a nagydarab tahóval, amikor nyilvánvalóan rossz napja van. - Az is törvényellenes - folytatta föl se nézve, még mindig a Harley hátsó lámpáját szemlélve, a jegyzettömböt szorongató rendőr -, hogy az állami úttól látótávolságra könnyítsen magán. Ezt tudta? - Nem, sajnálom - válaszolta Johnny. Pokolian szeretett volna torkaszakadtából hahotázni, de visszafojtotta. - Pedig az. Nos, ezúttal futni hagyom... - első alkalommal nézett föl Johnnyra, és a szeme tágra nyílt egy figyelmeztetéssel, de... Hangja elhalt, a szeme most már akkorára tágult, mint egy gyereké, amikor az utcán bohócok és trombonok sokaságával dübörög végig a cirkuszi parádé. Johnny ismerte ezt a pillantást, bár azt sohasem hitte volna, hogy itt fog találkozni vele a nevadai sivatagban, egy gigászi skandináv rendőr arcán, akiből első látásra nem lehetne többet kinézni a Playboy viccrovatától a Fegyver, lőszer magazinig terjedő skálánál. Egy olvasó, gondolta. Itt vagyok a nagy semmiben Ely és Austin között, és egy istenadta olvasóval találkozom. Alig várta, hogy elmondja Steve Amesnek, amikor ma este találkoznak Austinban. A mindenit, még ma délután is fölhívhatja mobiltelefonon... már ha működik errefelé. Ha jól belegondol, biztos nem működik. Fel van töltve, egész éjszaka töltötte, de igazából egyszer se beszélt Steve-vel a nyamvadt szerkentyűn, amióta elhagyta Salt Lake Cityt. Nem mintha félt volna a mobiltelefontól. Nem hitte, hogy tényleg rákot okoz, ez valószínűleg afféle bulvárlapi kacsa, de... - Mi a szent szar - motyogta a zsaru. Jobb kezét, amelyen vérfoltos volt az ing és a kézelő, a jobb arcához emelte. Johnnynak egy fura pillanatig úgy tűnt, mintha egy profi futballcsatár akarna egy trükköt bemutatni. - Mi a szent szar! - Mi a probléma, biztos úr? - kérdezte Johnny, és némi nehézség árán elfojtott egy mosolyt. Egy dolgon nem változtatott a kor: szerette, ha fölismerték. Istenem, mennyire szerette! - Maga... John Edward Marinville! - kapkodott levegő után a rendőr, összemosva a szavakat, mintha egy név lenne, mint Pelé vagy Cantinflas. A rendőr elvigyorodott, és Johnny azt gondolta, - 32 -
Ó, kedves rendőr bácsi, miért olyan nagy a fogad? - Mármint tényleg maga az, ugye? Maga írta a Gyönyör-t! És, a mindenit, a Kalapács dalá-t! Itt állok a pasas mellett, aki a Kalapács dalá-t írta! Ekkor olyat tett, amit Johnny őszintén meghatónak talált: kinyújtotta a kezét, és megérintette a motoroszubbony ujját, mintha azt próbálgatná, hogy az ember, aki viseli, csakugyan létezik-e. - Mi a szent szar! - Hát igen, Johnny Marinville vagyok - mondta az ilyen alkalmakra (és szigorúan csak ezekre az alkalmakra) tartogatott szerény hangon az író. - Bár őszintén szólva sohasem gondoltam volna, hogy olyasvalaki ismer fel, aki éppen azt figyeli, hogyan vizelek az út mentén. - Ó, hagyja már azt! - mondta a rendőr, és megragadta Johnny kezét. Egy pillanattal előbb, hogysem a marka összezárult volna Marinville ujjain, Johnny észrevette, hogy a rendőrnek a kezére is rászáradt a vér: a tenyérvonalak barnásrőten sötétlettek. Igyekezett jatt közben megőrizni a mosolyát, és úgy vélte, jól csinálta, bár érezte, hogy a szája sarka elnehezedik. Ez most rajta marad, gondolta. És Austinig sehol nem tudom lemosni. - Öregem! - mondta a zsaru -, maga az egyik kedvenc íróm! A mindenit, a Kalapács dala...Tudom, hogy a kritikusoknak nem tetszett, de mit tudnak azok? - Nem sokat - helyeselt Johnny. Szerette volna, ha a rendőr elengedi a kezét, de az nyilván az a fajta volt, amelyik a kézrázást legalább annyira ellenpontozásnak és nyomatékul használja, mint üdvözlésre. Szorításában ott érzett a lappangó erő; ha energikusabb lenne, akkor kedvenc írója legalább egy-két hónapig csak bal kézzel pötyögtethetné a billentyűket. - Marhára keveset! A Kalapács dala a legjobb könyv, amit Vietnam óta olvastam. Rá se rántson Tim O'Brienre, Robert Stone-ra... - Hát köszönöm, nagyon köszönöm. A rendőr végre lazított a szorításon, és Johnny elengedhette a kezét. Szerette volna megnézni a sajátját, hogy mennyire lett véres, de ez nem a megfelelő pillanat volt. A közeg visszagyömöszölte hátsó zsebébe elgyötört noteszét, majd kerekre nyitott szemmel, fürkésző és némileg nyugtalanító pillantással nézett az íróra, mintha attól félne, hogy egyetlen pislantás, és Johnny délibábként foszlik széjjel. - Mit csinál errefelé, Mr. Marinville? A mindenit! Azt hittem, valahol keleten lakik! - Így is van, de... - És ez nem a megfelelő szállítóeszköz egy... egy... nos, kimondom: egy nemzeti kincs számára. Egyáltalán tudatában van annak, milyen a balesetek aránya a motorosok között? Átszámítva út-óra alapon? Meg tudom mondani, mert farkas vagyok, és havonta megkapjuk a Nemzetbiztonsági Tanács körlevelét. Naponta egy baleset jut minden négyszázhatvan vezetőre. Így talán nem is hangzik rosszul, amíg össze nem hasonlítja az egyéb gépjármű-kategóriákkal. Ami egy napra lebontva egy a huszonhatezerhez. Ez azért nagy különbség. Elgondolkodtató, nem? - Hát igen. - Közben arra gondolt: Tényleg jól hallottam, farkasnak mondta magát? - Ezek a statisztikai adatok nagyon... nagyon... - Nagyon mik? Gyerünk, Marinville, szedd össze magad. Ha kibírtál egy órát a Ms. magazintól jött ellenséges kurvával anélkül, hogy ittál volna utána, akkor csak el tudsz bánni ezzel a fickóval. Végül is csupán azt igyekszik bizonyítani, mennyire aggódik érted. - Nagyon mély benyomást tesznek rám. - Szóval mit csinál ideki? Méghozzá ilyen kevéssé biztonságos közlekedési eszközön? - Anyagot gyűjtök. - Tekintete ismét lecsúszott a vértől merev jobb kézelőre, s kényszerítenie kellett magát, hogy visszanézzen a leégett arcba. Nemigen akad ember, akinek ne tudná ellátni a baját. Úgy nézett ki, mint aki szöget eszik és szögesdrótot köp, még akkor is, ha a bőre nem épp ehhez az időjáráshoz való. - Egy új regényhez? - kérdezte izgatottan a rendőr. Johnny a mellére pillantott, a névkártyát keresve, de nem találta. - Hát, mindenesetre új könyvhöz készülök. Kérdezhetek valamit, biztos úr? - Hát persze, igen, de itt nekem lennének kérdéseim önhöz, milliárdnyi. Sose gondoltam volna... itt kint a semmi közepén találkozom... mi a szent szar! Johnny vigyorgott. Melegebb volt, mint a pokolban, és szeretett volna továbbjutni, mielőtt Steve a sarkára lép - gyűlölte, amikor a visszapillantó tükörben meglátta maga mögött a nagy, sárga furgont, valahogy elrontotta a kedvét -, de nehéz volt érzéketlennek maradnia a rendőr őszinte lel- 33 -
kesedése láttán, főleg ha olyan téma került szóba, amelyhez maga Johnny is tisztelettel, csodálattal és igen, félelemmel közelített. - Nos, mivel ön nyilvánvalóan ismeri a munkáimat, mi a véleménye egy tanulmánykötetről, amely a kortárs Amerika életéről szólna? - És ön írná? - Én. Amolyan laza útikönyv. A címe pedig - mély lélegzetet vett: - Csatangolások Harleyval. Arra számított, hogy a rendőr meghökkenten néz rá, netán elröhögi magát, mintha jó viccet hallana. De semmi ilyesmit nem csinált, csak lenézett Johnny motorjának hátsó lámpájára, egyik kezével az állát dörgölte (olyan álla volt, mint Bernie Wrightson valamelyik képregényhősének, szögletes, árkolt), és a szemöldökét összevonva alaposan fontolóra vette a dolgot. Johnny felhasználta az alkalmat, hogy lopva megnézze a saját kezét. Csakugyan véres lett; méghozzá nem is kicsit. Főleg a kézfeje meg a körme. Fuj! Azután a rendőr fölpillantott, és Marinville megdöbbenésére pontosan azt mondta, amit Johnny is gondolt a két napja tartó, egyhangú sivatagi út alatt: - Bejöhet a dolog - bólintott -, de a borítóra kellene egy fénykép magáról, amint itt ül a motoron. Egy komoly kép, így az emberek tudni fogják, hogy nem John Steinbecket figurázza ki... vagy esetleg önmagát. - Hát ez az! - kiáltotta Johnny, és alig bírta megállni, hogy rá ne csapjon a nagydarab rendőr vállára. Ez a legnagyobb veszély, hogy az emberek azt hiszik, ez valami... bizarr tréfa. A borítónak sugároznia kell a cél fontosságát... talán még bizonyos elszántságot is... - mit szólna, ha csak a motor szerepelne a képen? Egy kép a motorról, talán szépia árnyalatban? Ott áll valami vidéki mellékút közepén... vagy akár idekint a sivatagban, az 50-es felezővonalán... árnyék hull az oldalára... - Felfogta, milyen képtelenség erről diskurálni egy torony nagyságú rendőrrel, aki meg akarta inteni, mert nem illik levizelni az ördögszekereket, de mindez nem csökkentette a lelkesedését. És a rendőr ismét pontosan azt mondta, amit hallani akart. - Dehogy! A mindenit, nem jó! A motor magához tartozik. - Őszintén szólva én is így gondolom - válaszolta Johnny. - Ott ülök a motoron... a támasz talán le van csapva, lábbal a lábtartón... tudja, lazán... lazán, de azért... - ...de azért reálisan - fejezte be a rendőr. Szigorúan pillantott fel Johnnyra, majd szürke szeme visszatért a motorhoz. - Lazán, de reálisan. Semmi mosoly! Ne is merjen mosolyogni, Mr. Marinville! - Semmi mosoly! - helyeselt Johnny, és azt gondolta: Ez a pasas egy lángész. - És egy kis távolságtartással - folytatta a rendőr. - Ne nézzen a lencsébe. Mint aki azokra a mérföldekre gondol, amelyeket... - Igen, mindazokra a mérföldekre, amelyeket megtettem. - A látóhatárra vetette a szemét, érzése szerint a megfelelő pillantással, az öreg harcoséval, aki Cormac McCarthy módjára tekint nyugat felé, és megint fölfigyelt a járműre, amely egy-két mérfölddel odébb parkolt az út mellett. Távolba még elég jól látott, és a nap sem vakított már a szemébe, így csaknem biztosan megállapíthatta, hogy lakókocsi. - Az irodalmi és metaforikus mérföldekre. - Igen, mindkettőre - mondta a fantasztikus rendőr. - Csatangolások Harleyval. Ez tetszik. Tökös. Természetesen mindent olvastam, amit csak írt, Mr. Marinville. Regényeket, tanulmányokat, verseket... még a mosodai listáját is. - Köszönöm - mondta meghatottan Johnny. - Méltányolom. Fel sem tudja fogni, mennyire. Az utóbbi években voltak bizonyos nehézségeim... Egy csomó kétség gyötört. Kérdésessé tették önazonosságomat és feladatomat. - Magam is mesélhetnék erről egyet-mást - mondta a rendőr. - Lehet, hogy nem tételezi föl egy magamfajta alakról, pedig így van. Nahát, ha tudná, hogy máris milyen napom volt... Mr. Marinville, kérhetnék öntől egy autogramot? - Természetesen, örömömre szolgál - mondta Johnny, és elővette a saját noteszét a farzsebéből. Kinyitotta, végiglapozta a legutóbbi följegyzéseket, az útirányokat, az utak számát, a puha ceruzával odamaszatolt térképtöredékeket (ezeket Steve Ames rajzolta, aki hamar rájött, hogy híres ügyfele, noha még mindig meglehetős biztonsággal üli meg motorbiciklijét, a legkisebb városban is - 34 -
képes eltévedni, hogy aztán tehetetlenül dühöngjön), míg végül talált egy üres lapot. - Mi a neve, biz... Hosszú, reszketeg üvöltés szakította félbe, amelytől megfagyott a vére... nemcsak azért, mert kétségtelenül vadállat hangja volt, hanem mert olyan közel harsant. Elejtette a noteszt, és olyan gyorsan perdült meg, hogy megtántorodott. Alig ötven méterre vékony lábú, kiálló bordájú, beesett horpaszú, koszos kutyaféle állt az út déli szélén. Szürke irhája teleragadt csimbókkal, egyik mellső lábán csúnya, vörös heg éktelenkedett, ám Johnny ezt alig vette észre. Őt a dög pofája kötötte le, amely mintha vigyorgott volna, meg sárga szeme, amely egyszerre volt ostoba és ravasz. - Istenem - motyogta. - Mi ez? Egy... - Kojot - felelte a rendőr. Kijotnak ejtette. - Vannak errefelé, akik sivatagi farkasnak hívják. Ezt mondta, gondolta Johnny. Hogy látott egy kojotot, egy sivatagi farkast. Csak félreértetted. Ettől megkönnyebbült, még akkor is, ha tudata egy része egyetlen szót sem hitt el belőle. A rendőr egy lépést tett a kojot felé, majd még egyet. Megállt, megint lépett egyet. A prérifarkas állta a sarat, jóllehet egész testében remegett. Tépett horpasza alól vizelet csurrant, a széllökés permetté szórta szét a vékony sugarat. Amikor a rendőr újabb lépést tett, a prérifarkas fölemelte vedlett képét, és ismét felüvöltött hosszú, jajveszékelő hangon, s ettől Johnny karján fölállt a szőr, heréi összehúzódtak. - Hé, ne menjen! - mondta a rendőrnek. - Ez trés hátborzongató! A zsaru ügyet se vetett rá. A kojotot nézte, amely sárga szemével mereven visszabámult rá. - Tak - mondta a rendőr. - Tak ah lah. A farkas úgy meredt rá, mintha értené ezt az indiános hangzású halandzsát. Johnny karjáról csak nem akart elmúlni a libabőr. A szél továbbra is fújt; átfújta az útpadkán a leejtett noteszt, neki egy kiálló sziklának. Johnny észre sem vette. A notesz és a rendőrnek szánt autogram pillanatnyilag az utolsó helyet foglalták el a fontossági sorrendben. Ez benne lesz a könyvben, gondolta. Amit eddig láttam, az még mind függőben van, de ez benne lesz. Ez teljesen biztos. Holtbiztos. - Tak - mondta ismét a rendőr, és éles csattanással tapsolt egyet. A prérifarkas megfordult és elügetett, olyan sebesen kapkodva vékony lábait, amit Johnny sohasem feltételezett volna róla. A nagydarab, khaki egyenruhás ember addig nézett utána, amíg a kojot szürke irhája bele nem olvadt a sivatag általános piszkosszürkéjébe. Nem tartott sokáig. - A mindenit, csúnya, mi? - kérdezte a rendőr. - És mostanában annyi van belőle, mint bolhák a lepedőn. Reggel vagy kora délután egyet sem látni, de késő délután... estefelé... sötétedés táján... - Megcsóválta a fejét, mintha azt mondaná: látod. - Mit mondott? - kérdezte Johnny. - Megdöbbentő volt. Indiánul mondta? Valami nyelvjárásban? Az óriási rendőr fölnevetett. - Semmilyen indián nyelvjárást nem ismerek - válaszolta. - A fenébe, még indiánt se ismerek. Ez csak afféle babanyelv, mint az ugi-vugi, csubi-bubi. - De hát hallgatott magára! - Nem, nézett engem - felelte a rendőr, és olyan homlokráncoló szigorúsággal pillantott Johnnyra, mintha azt kérdezné, hogy merészel vitatkozni vele. Csak elkaptam a szemét, ez minden. A szeme lyukát. Szerintem ez az állatszelídítő rizsa leginkább madarakra érvényes, de amikor ilyenek ólálkodnak errefelé, mint a sivatagi farkasok... hát, amikor ellopod a szemét, már nem számít, hogy mit mondasz. Csak nem szabad, hogy megszimatolja a félelmet. Vagy a vért. Johnny megint a nagydarab rendőr jobb ingujjára pillantott, és azon tűnődött, nem a vér vonzotta-e ide a prérifarkast. - És soha, soha nem szabad szembeszállni velük, amikor falkában járnak. Különösen, ha erős vezetőjük van. Akkor semmitől sem félnek. Nekimennek a jávorszarvasnak, és addig hajtják, amíg a szíve megszakad. Néha csak a vicc kedvéért. - Szünetet tartott. - Vagy például az embert. - Tényleg? - mondta Johnny. - Ez... - Nem akarta azt mondani, hogy trés hátborzongató, mert ezt a kifejezést már használta. - ...elképesztő. - Az, ugye? - mosolyodott el a nagydarab rendőr. - Sivatagismeret. Szentírás a pusztában. A magányos helyek visszhangja. Johnny rámeredt, a szája kicsit tátva maradt. Barátja, a rendőr hirtelen úgy beszélt, mint Paul Bowles egy rossz napján. - 35 -
Csak igyekszik jó benyomást kelteni. Koktélfecsej, koktélparti nélkül. Már ezerszer hallottál és láttál ilyet. Lehet. Ilyen felállásnál mégis meglett volna nélküle. Valahonnan messziről újabb üvöltés hallatszott, a levegő remegett, mint egy átfűlt előadóteremben. Johnny bizonyosan tudta, hogy ez nem az a prérifarkas, amelyik elszaladt. Ez az üvöltés messzebbről érkezett, talán az elsőre válaszolt. - Huhú, hogy megy az idő! - rikkantotta a rendőr. - Jobb lesz, ha azt elpakolja, Mr. Marinville! - He? - Egy végeérhetetlen pillanatig azt hitte, a rendőr a gondolatairól beszél, mintha a homályos hatásvadászat mellett a gondolatolvasást is gyakorolná, de a nagydarab hekus ismét a motorbicikli felé fordult, és a bal oldali nyeregtáskára mutatott. Johnny látta, hogy nyelvként leffen ki belőle az egyik új - a biztonság kedvéért, rossz időre való tekintettel vett - rikító narancsszín poncsójának a széle. Hogy a fenébe nem vettem észre, amikor megálltam brunzolni?, tűnődött. Hogy nem láttam meg? De volt még valami más is. Pretty Nice-ben megállt tankolni, és miután visszacsavarta a Harley benzintankjára a kupakot, ezt a nyeregtáskát csatolta ki, hogy elővegye Nevada térképét. Megnézte a távolságot Austinig, majd összehajtotta, visszatette, és megint becsatolta a táskát. Egészen biztos, hogy ezt tette, most viszont ki volt csatolva. Egész életében hajlamos volt a megérzésekre; legjobb írói munkáit is a megérzésnek, nem pedig a tervezésnek köszönhette. Az ivás és a kábítószerek tompították a képességét, de azért nem pusztították el, és vissza is jött - nem teljesen, legalábbis még nem, de részben igen -, amióta józan életet él. Bámulta a kicsatolt nyeregtáskából nyelvként lógó poncsót, és hallotta, amint fejében megszólalnak a riasztócsengők. A rendőr tette. Bár tökéletesen értelmetlen volt, a megérzés mindazonáltal azt súgta, hogy ez az igazság. A rendőr kicsatolta a nyeregtáskát, és kihúzta belőle a poncsó csücskét, miközben Johnny észak felé bámulva, hátat fordítva vizelt. Beszélgetésük közben szándékosan úgy állt, hogy Johnny ne vehesse észre. A látszat ellenére egyáltalán nem az a csillogó szemű olvasó, aki kedvenc írójával találkozik. Lehet, hogy nem is olvasta őt. Valamilyen elképzelés szerint cselekszik. Miféle elképzelés szerint? Megmondanád? Miféle elképzelés szerint? Nem tudta, de nem tetszett neki a dolog. Az a furcsa hókuszpókusz a prérifarkasokkal még annyira sem tetszett. - No? - kérdezte a rendőr. Mosolygott, és ez megint egy újabb dolog volt, ami nem tetszett Johnnynak. Már nem az a hülye én-csak-egy-rajongó-vagyok mosoly volt, ha ugyan az volt valaha. Volt benne valami hideg. Talán megvetés. - No mi? - Elrakja vagy sem? Tak! Nagyot ugrott a szíve. - Mi az, hogy tak? - Nem én mondtam, hogy tak. Maga mondta. Keresztbe fonta a karját, és Marinville-re mosolygott. Le kell lépnem, gondolta ő. Igen, erről van itt szó. És ha ehhez utasításoknak kell engedelmeskedni, ám legyen. Ez a viccesen kezdődő kis közjáték hirtelen nem is volt már olyan vicces... mint amikor felhő takarja el a napot, és baljós ború jön a derűre. És ha bántani akar? Láthatólag hiányzik egy-két kereke. Na, felelte magának, és ha megteszi? Akkor mit csinálsz? Panaszt teszel a helyi kijotoknál? Túlcsiszolt képzelete máris rendkívül csúnya képpel szolgált: a zsaru gödröt ás a sivatagban, miközben terepjárója árnyékában ott hever egy ember hullája, aki valaha megnyerte a Nemzeti Írói Nagydíjat és megkefélte Amerika leghíresebb színésznőjét. Elhessegette a képet, amikor egy kicsit több volt már vázlatnál, nem annyira féltében, inkább valami különös, védelmező arroganciából. Végül is a magafajtákat nem szokták meggyilkolni. Néha eldobják az életüket, de nem szokták meggyilkolni őket, főleg nem elmebeteg rajongók. Ez csak a mocsok ponyvákban szokott megtörténni. Persze ott van John Lennon, de... - 36 -
Odament a nyeregtáskához, és közben, míg elhaladt mellette, egy pillanatra megcsapta a rendőr szaga. Vakító, mégis elmosódó képben villant föl benne részeges, és goromba, az őrületig bogaras apja, aki mintha mindig olyan szagot árasztott volna, mint ez a rendőr: a tetején Old Spice, a borotvavíz alatt izzadság és legalul a szimpla aljasság, fekete, mint egy vén pince földpadlója. Mindkét nyeregtáskát kinyitották. Johnny fölemelte a rojtos táskatetőt. Még mindig érezte az izzadságot és az Old Spice-ot. A rendőr ott állt a vállánál. Johnny a poncsó kilógó csücskéért nyúlt, azután megtorpant, mert meglátta, mi hever a Triple-A térképeken. Félig-meddig fölháborodott, ám tudatának nagyobbik része még csak nem is csodálkozott. A rendőrre nézett. Az pedig a nyeregtáskába. - Nahát, Johnny! - mondta sajnálkozva. - Ez zavarba ejtő. Nagyon zavarba ejtő! Lenyúlt és kiemelte a térképek tetejéről a kb. négyliteres nejlonzsákot. Johnnynak nem kellett megszimatolnia, hogy tudja, ez az anyag nem pipadohány. A zsák elejére kerek, sárga vigyori öntapadóst ragasztottak, mintha nagyon a humoránál lett volna valaki. - Ez nem az enyém - mondta Johnny Marinville. A hangja fáradtnak és távolinak tűnt, mint nagyon ócska üzenetrögzítő szalagján az üzenet. - Ez nem az enyém, ezt maga is tudja, igaz? Mivel maga rakta ide. - Hát igen, a rendőr a hibás - mondta a nagydarab ember -, akár a liberbolsi könyveidben, igaz? Ember, én megszimatolom a füvet abban a pillanatban, ahogy a közelembe kerül. Bűzlesz tőle! Tak! - Nézze... - kezdte Johnny. - Be a kocsiba, rózsi! Mozgás, buzi! - mondta erényes felháborodással, kacagó szürke szemmel. Ez csak egy vicc, gondolta Johnny. Valamily őrült rossz vicc. Ekkor valahonnan délnyugatról újabb üvöltések hallatszottak - ezúttal egész kórus -, és mikor a rendőr szeme abba az irányba fordult, és elvigyorodott, Johnny érezte, hogy emelkedik a torkában a sikoly, úgy kellett összepréselnie a száját, nehogy kitörjön. A közeg arcán nyoma sem volt tréfálkozásnak, ez egy komplett őrült tekintete volt. Jézusom, és olyan rohadt nagy! - Sivatagi gyermekeim! - mondta. - A can toi! Hogy tudnak muzsikálni! Elnevette magát, lenézett a nagy mancsában szorongatott zsáknyi fűre, megcsóválta a fejét, és még harsányabban kacagott. Johnny csak állt és figyelte. Hirtelen elpárolgott belőle a bizonyosság, hogy a magafajta embereket nem szokták meggyilkolni. - Csavargások Harleyvel! - mondta a rendőr. - Tudod, milyen hülye cím ez egy könyvnek? Hogy milyen hülye az egész elképzelés? És hogy John Steinbeck irodalmi hagyatékát fosztogasd!... egy olyan íróét, akinek a cipőtalpát sem vagy méltó megnyalni!... ettől én pipás leszek! És mielőtt Johnny észbe kapott volna, a kín hatalmas ezüstös lángja lobbant föl a fejében. Érezte, hogy arcához kapott kézzel hátratántorodik, forró vér csurog az ujjai között, karjával csapkodva azt gondolja, Jól vagyok, nem fogok összeesni, jól vagyok, azután az oldalán hevert az út mellett, és beleüvöltött az égbolt kék üregébe. Az orr az ujjai alatt mintha már nem lett volna egyenes; mintha lefeküdt volna a bal arcára. Az orrsövénye elferdült a nyolcvanas években felszívott kokótól, emlékezett is, hogy a doktor figyelmeztette, rendbe kéne hozatnia, még mielőtt nekimegy egy utcatáblának, lengőajtónak vagy ilyesminek, mert egyszerűen szét fog robbanni. Hát ez nem ajtó volt, nem jelzőtábla, és ha nem is robbant éppen, de az biztos, hogy gyors és gyökeres változáson ment keresztül. Ezt gondolta világosan, tökéletesen összeszedetten végig, miközben a szája sikoltott. - Valósággal feldühít! - mondta a rendőr, és belerúgott Johnny bal combjába, jó magasan. Hullámban jött a fájdalom, savként mart, kővé változtatta a nagy combizmokat. Johnny ide-oda hentergőzött, most a lábát markolta az orra helyett, arcát beledörgölte az 50-es út aszfaltjába, sikoltott, levegő után kapkodott, homokot lélegzett be és hörögve köhögte fel, amikor az újabb sikoly kitörni készült. - Őszintén szólva, belebetegszem a haragba! - folytatta a rendőr, és farba rúgta Johnnyt, fönt a veséje táján. A fájdalom most már túl nagy volt ahhoz, hogy elviselhető legyen; biztosra vette, hogy el fog ájulni. De nem ájult el, csak vonaglott kidülledt szemmel a szaggatott fehér vonalon, sikoltott, törött orrából folyt a vér, homokot harákolt, miközben a messzeségben prérifarkasok üvöltöttek a távoli hegyek sötétedő árnyai felé. - 37 -
- Felállni! - mondta a rendőr. - Talpra, Lord Jim! - Nem bírok! - zokogta Johnny Marinville. Lábát felhúzta a mellkasához, kezét keresztbe tette a hasa előtt, erre a védekező testtartásra homályosan emlékezett a hatvannyolcas chicagói demokrata konvenció idejéből, meg még korábbról, amikor Philadelphiában készültek az első mississippi szabadságmenetre. Részt akart venni valamelyik menetben - nemcsak az ügy nagyszerűsége, hanem a nagyszerű téma miatt -, de végül közbejött valami. Talán a pöcse egy libbenő szoknya láttán. - Talpra, te szarcsimbók! Most az én házamban vagy, a farkas és skorpió házában, és okosabban teszed, ha ezt észben tartod! - Nem tudok, eltört a lábam! Jézus, úgy elbánt velem... - Nem tört el a lábad, és még nem is tudod, milyen az, ha valakivel elbánnak. Na, fölállni! - Nem tudok! Igazán... A lövés fülsiketítően szólt, a lövedék szörnydarázsként dongva pattant föl az útról, Johnny talpon volt, pedig még azt se tudta száz százalékig, hogy él-e egyáltalán. Egyik lábával a keleti sávon állt, a másikkal a nyugatin, részegen ingadozva előre-hátra. Arcának alsó felét elborította a vér. A beleragadt homok apró kunkorokat, vesszőket írt az ajkára, arcára, és az állára. - Hé, nagymenő, levizelted a gatyádat! - közölte a zsaru. Johnny lenézett és látta, hogy igaz. Akárhogy rázod, akárhogy vered, gondolta. Bal lába gyulladt fogként lüktetett. A feneke nagyjából érzéketlen volt, mintha fagyott cubák lenne a helyén. Mindent összevéve ezért akár hálás is lehet. Ha a zsernyák kicsit magasabbra rúg másodszor, meg is béníthatta volna. - Siralmas vagy írónak, siralmas vagy férfinak - mondta a zsaru. Egyik kezében hatalmas pisztolyával ránézett a másik markában lógatott, fűvel tömött zsákra, és undorodva csóválta a fejét. - Tudom, hogy mit akarsz mondani, még mielőtt kiejtenéd a szádon. Igazán, ha túl sokáig nézném azt a lefittyedő, öntelt szádat, itt helyben megölnélek! Nem bírnék magammal! A távolban üvöltöttek a kojotok, hu-hu-HÚÚÚÚ, mintha valami ócska John Wayne-filmből másolták volna ide őket. - Már így is éppen eleget tett - mondta Johnny fátyolos, náthás hangon. - Még nem - mosolyodott el a rendőr. - Az orr csak a kezdet. Valójában javított a külsődön. Nem sokat, de egy kicsit igen. - Kinyitotta terepjárója hátsó ajtaját. Johnny azon tűnődött, mennyi ideig tart még ez a kis rémdráma. Halvány fogalma sem volt róla, de egész idő alatt egyetlen autó vagy teherautó sem haladt el mellettük. Senki. - Befelé, nagymenő! - Hová visz? - Mit gondolsz, hová vihetek egy ilyen beképzelt, rózsaszín, kábítózó seggfejet? A jó öreg sitire. Most pedig befelé! Johnny beszállt. Közben megérintette motoroszubbonyának jobb oldali mellzsebét. A mobiltelefon még megvolt.
5 Nem bírt a fenekén ülni, mert túlságosan fájt, így a jobb combjára támaszkodott, fél kézzel gyengéden fogva lüktető orrát. Az orra olyan volt, akár egy rosszindulatú élőlény, amely hosszú, mérges fullánkokat döfköd a húsába, de Johnny egyelőre ki tudta rekeszteni tudatából a fájdalmat. Csak működjön a mobiltelefon, imádkozott, egy olyan Istenhez intézve fohászát, akiből alkotói pályája során többnyire csúfot űzött, legutóbb egy „Istenadta időjárás” című sztoriban amelyet a Harper's magazin közölt, s általános tetszést aratott. Kérlek, add, hogy működjön ez a rohadt telefon, Istenem, és kérlek, add, hogy Steve is hallja meg! Azután rájött, hogy a kocsit a lovak elé fogta, és megeresztett egy harmadik kérést is: Kérlek, először is adj lehetőséget, hogy használhassam a telefont, jó? Mintegy erre válaszul, a nagydarab rendőr oda se nézve becsukta a terepjáró ajtaját, majd odament Johnny motorbiciklijéhez. A fejébe csapta Johnny sisakját, egyik lábát átvetette az ülésen olyan magasra nőtt, hogy inkább csak lépnie kellett; egy pillanattal később a Harley motorja bőgve életre kelt. A zsaru terpeszben állt az ülés fölött, a sisakról lógtak a becsatolatlan szíjak, a Harley eltörpült visszataszítóan ormótlan tömege mellett. Négyszer-ötször gázt adott, fel-felbőgette, úgy - 38 -
látszott tetszett neki a hangja. Azután egyenesbe hozta a motort, visszarúgta a lábtámaszt, egyesbe tette a sebességváltót. Ahogy óvatosan elindult, az egy kicsit önmagára emlékeztette Johnnyt, amikor kihozta a járgányt a garázsból, és három év kihagyás után bemerészkedett a forgalomba. A rendőr átgázolt az útpadkán, a kéziféket használta a homokban, s feszülten figyelt a rázós helyekre és az akadályokra. Leért az útról a sivatagba, gyorsított, serényen váltogatta fölfelé a sebességet, majd elcikázott a gazcsomók és zsályabokrok között. Bukj fel egy vakondtúrásban, te szadista fasz, gondolta Johnny, miközben óvatosan szipogott dagadt, lüktető orrán át. Menj neki valami keménynek! Törd össze magad és égj el! - Ne pocsékold rá az idődet - motyogta, és a hüvelykujjával felpöccintette jobb mellzsebének hajtókáját. Kivette Motorola mobiltelefonját (ez Bill Harris ötlete volt, talán az egyetlen jó ötlete az utóbbi négy év alatt), és szétnyitotta. Visszafojtott lélegzettel nézte a kijelzőt, imádkozott, hogy jelenjen meg rajta az S és a két vonal, Istenem, segíts, gyerünk már!, fohászkodott. Arcán csurgott az izzadság, feldagadt, csáléra álló orrából még mindig szivárgott a vér. Csak legyen rajta egy S meg a két vonal, mert ha nem, akkor legföljebb végbélkúpnak használhatom ezt a vacakot. A telefon csipogott. A kijelző bal oldalán levő ablakocskában megjelent az üzemképességet jelző S meg egy vonal. Csak egy. - Ne, kérlek! - nyögött fel Johnny. - Kérlek, ne tedd ezt velem, csak egyet, csak még egyet, kérlek! Kétségbeesésében megrázta a telefont... és akkor kapott észbe, hogy elfelejtette kihúzni az antennát. Kihúzta, mire egy második vonal is megjelent az első mellett. - Igen! - suttogta Johnny. - Iggggen! - Vadul fölvetette a fejét és kibámult az ablakon. Úgy leselkedett vértől csapzott hosszú, ősz hajának gubanca mögül, mint egy meghajszolt állat a vackából. A rendőr háromszáz méternyire, a kavicsmezőn állt meg a Softaillel. Leszállt, hátralépett, hagyta, hogy a járgány fölboruljon. A motor elnémult. Johnnyba még ebben az állapotában is belehasított a felháborodás. Az a Harley áthozta őt az egész országon, egy apró meghibásodás nem sok, annyi sem történt jófajta amerikai vasparipájával. Fájt nézni, hogy ilyen galádul, ilyen megvetéssel bánnak vele. - Te őrült szarzsák! - suttogta. Felkrákogott egy félig megalvadt vércsomót, kiköpte a terepjáró papírokkal teleszórt padlójára, és visszafordult a telefonhoz. A legalsó gombsorban jobbról a második volt a NÉV/MENÜ. Ezt a funkciót Steve programozta be indulás előtt. Johnny megnyomta a gombot, és a kijelző ablakában megjelent ügynökének keresztneve: BILL. Ismét megnyomta, ekkor a gép kiírta, hogy TERRY. Ismét megnyomta, mire beugrott a JACK - ez Jack Appleton, a kiadója a FS&G-nél. Édes Istenem, miért tette ezeket Steve Ames elé, amikor Steve jelenti az életét? Háromszáz méterrel arrébb a sivatagban az őrült rendőr levette a sisakot, és homokot rugdosott Johnny '86-os Harleyjára. Ilyen messziről úgy tűnt, mintha egy gyerek toporzékolna hisztizve. Pazar. Ha az egészet be akarja temetni, akkor Johnnynak rengeteg ideje lesz, hogy telefonáljon... már ha a telefon hajlandó működni. Villogni kezdett a KERESÉS lámpa, ami jó jel, de az adásjelző második csík csak reszketett. - Gyerünk, gyerünk! - sürgette Johnny vértől ragacsos, reszkető markában a mobiltelefont. Kérlek, drágám, jó? Kérlek! - Ismét megnyomta a NÉV/MENÜ gombot, mire megjelent a STEVE név. Ráejtette hüvelykujját az ADÁS gombra és megnyomta. Azután a füléhez tartotta a telefont, és közben jobbra hajolva kilesett az ablak alsó pereme fölött. A zsaru még mindig homokot rugdosott a Harley motorblokkjára. Füle mellett csöngeni kezdett a telefon, de Johnny tudta, hogy még nincs vonalban, csupán a Roamer hálózatba kapcsolódott be. Még mindig egy lépésre van Steve Amestől. Egy hosszú lépésre. - Gyerünk, gyerünk... - Izzadságcsepp hullott a szemébe, letörölte az öklével. A csengetés elhallgatott, kattanás hallatszott. - Isten hozta a Nyugati Roamer hálózatban! – csicseregte egy vidám géphang. - Hívása útnak indult! Köszönjük türelmét, kellemes napot kívánunk! - Kuss legyen már és pattogj, mint a ruhatetű! - suttogta Johnny. A telefon hallgatott. A sivatagban a zsernyák hátralépett és úgy méregette a motort, mintha azt latolgatná, kellő mértékben álcázta-e. A terepjáró papírokkal borított, piszkos hátsó ülésén - 39 -
Johnny Marinville sírva fakadt. Nem tehetett róla. Valami bizarr módon úgy érezte, mintha ismét becsinált volna, csak most fölülről. - Nem - suttogta. - Nem, még nem, még nem végeztél, ha a szél így fúj, akkor jobb, ha ráteszel egy kicsit, kérlek, tégy rá még egy kicsit! A zsaru csak állt, a motort bámulta, árnyéka mintha legalább fél mérfölre nyúlt volna el a sivatagban, Johnny pedig szemébe lógó csapzott hajjal, telefonját a jobb fülére szorítva leste az ablak alsó pereme fölött, és hosszú, reszketeg sóhajtás szakadt ki belőle a megkönnyebbüléstől, amikor a rendőr előrelépett, és megint rugdosni kezdte a homokot, most az égnek meredő kormányra. Füle mellett csöngött a telefon, ezúttal karcos, távoli hangon. Ha a hívás átment - és a csöngés ezt sejtette -, akkor most egy Ryder furgon műszerfalán, egy másik Motorola sipít, valahol az ötven és kétszáz mérföld közötti sávban, John Edward Marinville pillanatnyi helyzetétől keletre. A sivatagban a rendőr csak rugdosott és rugdosott, eltemetve Johnny motorjának kormányát. Két kicsöngés... három... négy... Még egy, legjobb esetben két kicsengés, aztán újabb robothang szól bele és közli, hogy a hívott fél vagy nincs hallótávolban, vagy elhagyta a járművet. Johnny, aki még mindig sírt, behunyta a szemét. Szemhéja vörös, lüktető sötétségében látta, ahogy a Ryder ott parkol egy útszéli kócerájjal kombinált benzinkútnál, valahol nyugatra az Utah Nevada határtól. Steve odabent van a boltban, egy csomag rohadt szivart vásárol, közben az eladólánnyal jópofizik, ezalatt odakint a Ryder üres vezetőfülkéjében a műszerfalon csiripel a mobiltelefon. Öt csengés... Ekkor a távolban, csaknem elveszve a légköri zajok sűrűjében, akárha angyal szólna le az égből, meghallotta Steve színtelen nyugat-texasi orrhangját: - Halló... te vagy... főnök? Keletnek tartó kamion zúgott el mellette, szele megrázta a terepjárót. Johnny alig vette észre, és meg se próbált integetni neki. Valószínűleg akkor sem teszi meg, ha nem a telefonra és Steve fakó hangjára összpontosít minden erejével. A kamion legalább hetvennel repesztett. Mi a francot láthatott volna a vezető az alatt a kéttized másodperc alatt, amíg elrobogott az álló terepjáró mellett, főleg hogy a vastag por elhomályosította az ablakot? Az orrán át vett lélegzetet, azután felköhögte a vért, nem törődve a fájdalommal, mert azt akarta, hogy a hangja olyan tiszta legyen, amennyire lehetséges. - Steve! Steve, bajban vagyok! Nagy bajban! Erős, szaggatott recsegés következett, Johnny biztos volt benne, hogy megszakadt a kapcsolat, de amikor elült a zaj, meghallotta Steve hangját: - ...van, főnök? Ismételd meg! - Steve, Johnny vagyok! Hallasz? - ...hallak... mi... - újabb recsegés, csaknem teljesen elnyelte a következő szót, de Johnny úgy vélte, a „baj” lehetett. Hallak, mi a baj? Isten, tedd, hogy ne csak vágyálom legyen! Kérlek, Istenem! A rendőr megint abbahagyta a homok rugdosását. Hátralépett, újabb bíráló pillantást vetett művére, azután megfordult és ballagni kezdett az út felé. Fejét lehorgasztotta, kalapja karimája eltakarta az arcát, öklét a zsebébe süllyesztette. Johnny ekkor növekvő iszonyattal döbbent rá, hogy fogalma sincs, mit is mondjon Steve-nek. Kizárólag arra összpontosított, hogy létrehozza a kapcsolatot, akár puszta akaraterővel, ha kell. Most mi lesz? Fogalma sem volt róla, hol lehet, csak annyi... - Elytől nyugatra vagyok az 50-es úton - mondta. Újabb csípős verejtékpatak folyt a szemébe. - Nem egészen tudom, mennyire, legalább negyven mérföld, de valószínűleg több. Tőlem kicsit arrébb egy lakókocsi áll az út mellett. Van egy zsaru... nem állami, azt hiszem, városi, de nem tudom, melyik városé... Nem láttam az ajtón... még a nevét se tudom... - Egyre gyorsabban és gyorsabban beszélt, ahogy a rendőr közeledett; hamarosan hadarni fog. Nyugi, még száz méterre van, elég az idő! Az isten szerelmére, csak tedd, ami a természeted, amiért fizetnek, és tedd, amit egész életedben tettél. Kommunikálj, a Krisztusát! De az életéért még sohasem tette... Hogy pénzt keressen, hogy a megfelelő körökben is ismerjék, hogy időnként megeressze a derék öreg oroszlán bömbölését, azokért igen, de a szó szoros értelmében véve az életéért még soha. És ha a fejlehorgasztva baktató közeg fölnéz és észreveszi... ő lekuporodott, de persze az antenna fölmered, annak föl kell merednie... - 40 -
- Elvette a mocimat, Steve. Elvette és kiment vele a sivatagba. Eltemette a homokba, de a szél ki fogja fújni... kint van a sivatagban, úgy egy mérfölddel keletre a lakókocsitól, amelyet már említettem, az úttól északra. Látni fogod, ha a nap még fönt lesz. Nyelt egyet. - Hívd a zsarukat. Az államiakat. Mondd meg nekik, hogy elrabolt egy rendőr, aki szőke és hatalmas. Egy marha nagy óriás. Hallottad? A telefonban semmi, csak zúgó csend, amelyet alkalmanként elektrosztatikus reccenés hasított keresztül. - Steve! Steve, ott vagy? Nem. Nem volt ott. Csak az adást jelző vonal látszott a telefon kijelzőjén, a másik eltűnt. Elvesztette a kapcsolatot, de annyira csak a mondanivalójával törődött, hogy fogalma sem volt, mikor történt, vagy Steve mennyit hallhatott. Johnny, biztos vagy benne, hogy egyáltalán hallott valamit? Ez Terry hangja volt, az a hang, amelyet néha szeretett, néha pedig gyűlölt. Most gyűlölte. Úgy gyűlölte, mint még soha, egyetlen hangot sem. Annál inkább, mert kihallotta belőle a részvétet. Biztos vagy benne, hogy nem csak képzelted az egészet? - Nem, ott volt, ott volt, a kurva életbe, ott volt! - mondta Johnny. Kihallotta a könyörgést saját hangjából, és ezt is gyűlölte. - Ott volt, te kurva! Legalábbis néhány másodpercig. A rendőr már csak ötven méterre járt. Johnny bal tenyere élével betolta az antennát, összecsukta a készüléket és vissza akarta csúsztatni a zsebébe, ám a zseb hajtókája lecsukódott. A telefon az ölébe pottyant, onnan a földre hullott. Őrjöngve tapogatódzott utána, először semmit sem talált, csak gyűrött papírokat, főként narkóellenes röpcédulákat meg avas zsírtól kérges hamburgerzacskókat. Valami keskenyet tapintott, nem az volt, amit keresett, de még attól a futó pillantástól is megborzongott, amelyet azelőtt vetett rá, hogy visszalökte volna a szemétbe. Egy kislány műanyag hajcsatja volt. Ne törődj vele, most nincs időd azon gondolkodni, mit kereshetett egy kislány ennek a kocsijában, a hátsó ülésen. Találd meg azt a rohadt telefont, mindjárt itt lesz... Igen. Mindjárt. Hallotta a nagydarab rendőr bakancsának csoszogását-csikorgását, még a zúgó szélben is, amely mostanára annyira fölerősödött, hogy lökései meghintáztatták a terepjárót. Talált egy rakás műanyag kávéspoharat, és közöttük ott volt a telefonja. Megragadta, bedobta a zubbonya zsebébe, rácsukta a hajtókát. Amikor fölegyenesedett, a rendőr éppen megkerülte a kocsi elejét, derékban meggörnyedve, hogy beleshessen a szélvédőn. Az arcát még jobban lekapta a nap, néhány helyen szinte felhólyagzott. Sőt valóban felhólyagzott az alsó ajka, és hólyagos volt a jobb halántéka is. Jól van. A legkisebb dolog sem kerüli el a figyelmemet. A rendőr kinyitotta a vezetőülés ajtaját, behajolt, és átbámult az első és hátsó ülés közötti hálón. Feszülő orrcimpákkal szaglászott. Johnny akkorának látta az orrlikait, mint két tekepályát. - Összehánytad a kocsim hátulját, Lord Jim? Mert ha igen, a városba érve az lesz az első, hogy kikanalazod. - Nem! - felelte Johnny. Friss vér csörgedezett a torkában, megint elkásásodott a hangja. Öklendeztem, de nem hánytam. - Valósággal megkönnyebbült attól, amit a zsaru mondott. A városba érve az lesz az első, ez azt jelenti, hogy nem szándékozik kirángatni a kocsiból, szétlőni az agyát és elásni a motorja mellé. Hacsak nem ámítani akar. Ha megnyugtat, azzal megkönnyíti a saját dolgát... akármi legyen is az. - Megijedtél? - kérdezte a rendőr, még mindig odahajolva a hálóhoz. - Igazat mondj, Lord Jimmy, tudom, mikor hazudsz. Tak! - Persze hogy megijedtem. - A „megijedtem” „begijedteb”-re sikeredett, mintha súlyos náthája lenne. - Akkor jó. - Bezöttyent a volán mögé, levette a kalapját, megszemlélte. - Nem passzol mondta. - A népdalos kurva tönkretette a dolgot. Sose énekelte, hogy „Kibaszott lökössel távozom”. - Az bizony baj - mondta Johnny, bár a leghalványabb fogalma sem volt róla, hogy a másik miről beszél. - 41 -
- A hazug száj inkább hallgasson - közölte a zsaru, az utasülésre hajítva a kalapját, rá egy szögekkel spékelt, gubancos hálóféleségre. Az ülés fáradtan dudorodva fogadta magába a rendőr súlyát, és összepréselte Johnny bal térdét. - Húzódjon előbbre! - ordította. - Eltöri a lábamat! Üljön már arrébb, hadd húzzam ki! Jézusom, megöl! A rendőr nem válaszolt, Johnny lábán erősödött a nyomás. Mindkét kezével megragadta és kirántotta a beroggyanó üléstámla mögül, akkora erőfeszítéssel, hogy torkában ismét megindult a vér, és csakugyan öklendezni kezdett. - Fattyú! - ordította vörös párás köhögőrohamban, mielőtt visszaszívhatta volna. A rendőr mintha meg se hallotta volna. Lehorgasztott fejjel, könnyedén dobolt a volánon, és zihálva lélegzett. Johnny egy pillanatig azt hitte, őt gúnyolja, de nem látszott valószínűnek. Remélem, asztma, gondolta. És remélem, megfojt. - Figyeljen! - mondta, minden érzelmet kitiltva a hangjából. - Szükségeb... szükségem van valamire az orrom miatt. Belepusztulok. Egy aszpirin is megteszi. Nincs egy aszpirinje? A rendőr hallgatott, és lehajtott fejjel dobolt a volánon. Johnny kinyitotta a száját, hogy mondjon még valamit, azután becsukta. Csakugyan szörnyű fájdalom kínozta, a legcudarabb, amire emlékezett, cudarabb még a nyolcvankilences epekövénél is, de így sem akart még meghalni. Volt valami a rendőr testtartásában - mintha gondolatban messze járna, éppen valami fontos dologban döntene -, ami azt sugallta, hogy a halál közel lehet. Így hát Marinville hallgatott és várakozott. Az idő egyre nyúlt. A hegyek árnyéka kicsit sötétedett és kicsit közeledett, a prérifarkasok viszont elhallgattak. A zsaru csak ült lehajtott fejjel, ujjaival a volán oldalát ütögetve; mintha meditált volna, arra sem nézett föl, amikor újabb kamion száguldott el keleti irányba, személykocsi húzott nyugat felé, kerülve egyet, hogy elég helyet hagyjon a villogó lámpákkal álló rendőrautónak. Azután a közeg fölvett valamit, ami mellette hevert az elülső ülésen: kettős ravaszú, régimódi puska volt. A rendőr mereven nézte a fegyvert. - Szerintem az a nő nem is valódi népdalénekes - mondta -, de mindent elkövetett, hogy megöljön, efelől semmi kétség. Ezzel. Johnny nem szólt, csak várt. A szíve lassan, de nagyon erősen vert. - Te sohasem írtál igazán spirituális regényt - folytatta a rendőr. Lassan beszélt, gondosan formált minden szót. - Ez a te föl nem ismert nagy bukásod, ebből ered minden nyűgös önteltséged. Nem érdekel a spirituális természeted. Gúnyolod Istent, aki teremtett, és így cselekedvén sanyargatod önnön pneumádat és dicsőíted a sarat, amely a te sarxod. Megértettél? Johnny kinyitotta a száját, azután ismét becsukta. Szólni vagy nem szólni, az itt a kérdés. A rendőr megoldotta dilemmáját. Anélkül hogy fölnézett volna a volánról, vagy akár belebandzsított volna a visszapillantó tükörbe, jobb vállára fektette a puska dupla csövét, hogy a dróthálóra mutasson. Johnny ösztönszerűen balra csúszott, hogy kikerüljön azoknak a hatalmas, sötét üregeknek a hatóköréből. És noha a zsaru továbbra sem nézett föl, a fegyver csöve olyan pontosan követte Marinvillet, mintha radar vezérelné. Egy tükör lehet az ölében, gondolta Johnny, azután azt: Bár mit érne vele? Azzal nem látna mást, mint ennek a kurva kocsinak a tetejét. Mi az ördög folyik itt? - Válaszolj - mondta a rendőr sötét, borongós hangon, még mindig lehorgasztott fejjel. Az a keze, mellyel nem a puskát fogta, egyfolytában a volánon kopogott. Újabb szélroham rontott neki a terepjárónak, apró szemű szikes homokkal terítette be az ablakot. - Válaszolj most rögtön. Nem akarok várni. Nem kell várnom. Mindig jön újabb. Szóval... megértetted, amit most mondtam? - Igen - felelte Johnny remegő hangon. - Pneumának hívták a régi gnosztikusok a lelket. A sarx a test. Azt mondta, igazítson ki, ha tévednék (Csak ne a puskával, kérlek, ne a puskával igazíts ki!), hogy nem törődöm a lelkemmel, csak a testemmel. Igaza lehet. Nagyon is. Ismét jobbra csusszant. A puskacső híven követte a mozgását, noha megesküdött volna rá, hogy nem nyikorgott alatta a rugó, és a közeg nem láthatta, hacsak nem használ tévékamerát vagy ilyesmit. - Ne nyald a talpam - mondta fáradtan a rendőr. - Ez csak ront a sorsodon. - Én... - Johnny megnyalta az ajkát. - Sajnálom. Nem akartam... - 42 -
- A sarx nem a test; a test, az a szóma. A sarx a test húsa. A test húsból van - ahogy állítólag Jézus Krisztus születésekor is hússá vált az Ige -, de a test több, mint a hús, amely fölépíti. Az öszszeg nagyobb, mint összetevői. Olyan nehéz ezt felfogni egy hozzád hasonló értelmi képességű embernek? A fegyvercső egyre mozgott. Követte minden mozdulatát. - Én... én sohasem... - Gondoltál rá ilyen módon? Ugyan már! Még egy olyan szellemileg hozzád foghatóan naiv ember is megértheti, hogy a sült csirke nem azonos a csirkével. Pneuma... szóma... és s-s-s... A hangja mélyebb lett, gyorsabban kapkodta a levegőt, az szokott így beszélni, aki még tüsszentés előtt be akarja fejezni a gondolatot. Váratlanul visszaejtette az ölébe a puskát, mélyet lélegzett (az elgyötört ülés nyikorogva lódult hátra, és majdnem satuba fogta megint Johnny bal térdét), aztán kifújta a levegőt. Ami a száján-orrán kijött, az nem nyálka volt, hanem vér és nejlon szitaszövetre emlékeztető, vörös hártyaszerűség. A massza - a nagydarab rendőr torkának és arcüregeinek nyers szövete - eltalálta a szélvédőt, a volánt, a műszerfalat. A bűz förtelmes volt, rothadó húsra emlékeztetett. Johnny az arca elé kapta a kezét és felsikoltott. Egyszerűen nem tudott nem sikoltani. Érezte, hogy a szeme lüktet az üregében, az adrenalin végigvágtat a szervezetén a sokktól. - A mindenit, nincs rosszabb egy nyári náthánál, nem igaz? - kérdezte a rendőr sötéten mélázó hangon. Krákogott, és vadalma nagyságú vérrögöt köpött a műszerfalra. Az ott lógott egy pillanatig, aztán iszonytató csigaként, véres nyomot húzva lecsurgott a rádión. Az alján megállapodott egy pillanatra, majd a lábszőnyegre plottyant. Johnny behunyta a szemét a tenyere mögött, és felnyögött. - Ez volt a sarx - közölte a rendőr, és beindította a motort. - Jobb, ha észben tartod. Mondanám, hogy jó lesz a „következő könyvedbe”, de nem hinném, hogy lesz következő könyv, igaz, Mr. Marinville? Johnny nem válaszolt. Továbbra is eltakarta az arcát és lehunyta a szemét. Átvillant az agyán, hogy ez egészen biztosan nem is történik meg, egy bolondokházában van valahol, és a világ legocsmányabb látomásai kápráztatják. De az okosabb, mélyebb tudata tisztában volt vele, hogy ez nem igaz. Annak a bűze, amit ez az ember kitüsszentett... Haldoklik, meg fog halni, ez fertőzés és belső vérzés, beteg, az őrültség csupán egyik tünete valami másnak, valami sugárzásnak..., vagy talán veszettségnek, vagy... vagy... A rendőr megfordult és kelet felé tartott a Caprice-szal. Johnny még egy darabig eltakarta az arcát, igyekezett összeszedni magát, azután leeresztette a kezét, kinyitotta a szemét. Attól, amit jobbra látott, rögtön le is esett az álla. Prérifarkasok ültek az út szélén, egymástól ötven méterre, akár egy díszőrség: némán, sárga szemmel, kilógó nyelvvel, és mintha vigyorogtak volna. Megfordult, kinézett a másik ablakon. Ott még többen voltak. Ültek a porban, a késő délutáni lángoló napfényben, figyelték az elhaladó terepjárót. Ez is egy tünet?, kérdezte magától. Amit most látsz odakint, az is egy tünet? Ha igen, akkor én hogy láthatom? Kibámult a hátsó ablakon. Mihelyt ők elhúztak, a kojotok megfordultak és beügettek a sivatagba. - Majd megtanulod, Lord Jim - mondta a rendőr. Johnny visszafordult és látta, hogy a szürke szempár őt nézi a visszapillantó tükörben. Az egyik szem vérben forgott. - Mielőtt eljön az időd, sokkal többet fogsz érteni, mint most. Előttük tábla állt az út mellett, nyíl mutatott valamilyen környékbeli kisváros felé. A rendőr bekapcsolta az irányjelzőt, noha senki sem volt, aki láthatta volna. - Viszlek az osztályba - mondta a nagydarab rendőr. - Hamarosan kezdődik az iskola. Jobbra fordult, a kocsi két kerékre emelkedett, majd visszazöttyent. Dél felé robogott, a nyílt színi fejtés repedezett földhányása és a tövében kuporgó városka felé.
- 43 -
4. FEJEZET 1 Steve Ames megszegte az Ötparancsolat egyik pontját, egész pontosan az utolsót. Az Ötparancsolatot egy hónapja kapta, nem Istentől, hanem Bill Harristől, amikor Jack Appleton irodájában ültek. Appleton egy évtizede volt Johnny Marinville kiadója. Eljött a parancsolatok átadására, de magába a beszélgetésbe csupán a végső fázisban avatkozott bele: addig csak ült az íróasztalánál, gyönyörűen manikűrözött ujjait zakójának hajtókáján nyugtatva. Maga a nagy ember tizenöt perce távozott, fölvetett fejjel, lobogó szürke sörénnyel, mondván, hogy találkozója van egy SoHo-i galériában. - Minden parancsolat a „Ne” szóval kezdődik, és felszólító igemódban folytatódik, így, gondolom, különösebb nehézség nélkül meg tudod jegyezni őket - mondta Harris. Pókhasú emberke volt, nem sok vizet zavarhatott, de minden szava úgy hangzott, mint egy fáradt király rendelete. Figyelsz? - Figyelek - bólintott Steve. - Először is, ne igyál vele. Egy ideje abbahagyta az ivást - ő azt állítja, öt éve -, de nem jár már az Anonim Alkoholistákhoz, és ez rossz jel. Továbbá Johnnynál az önmegtartóztatás ingatag dolog, még az AA-val együtt is. De nem szeret egyedül inni, így ha egy különösen kemény motoros nap után meghív néhány körre, mondj nemet. Ha erőszakoskodik, közlöd vele, hogy ez a munkád része, és továbbra is mondj nemet. - Nem gond - mondta Steve. Harris oda se figyelt. Ő megfogalmazta a beszédét, és el is akarta mondani. - Másodszor, ne szerezz neki kábítószert. Egyetlen grammot se. - Harmadszor, ne szerezz neki nőt... mert hajlamos lesz ilyet kérni, főleg, ha valami jóképű maca adódik elő a fogadásokon, amelyeket az útra szervezek neki. Ugyanaz a szabály, mint a piánál és a koksznál. Ha újít magának, az az ő dolga. Te ne segíts neki. Steve már meg akarta mondani Harrisnek, hogy ő nem strici, bizonyára összekeveri őt a saját faterjával, aztán belátta, ez nem lenne túl diplomatikus, és úgy döntött, inkább hallgat. - Negyedszer, ne falazz neki. Ha elkezd piálni vagy narkózni - főleg, ha van okod kokóra gyanakodni -, azonnal lépj velem érintkezésbe. Megértetted? Azonnal. - Megértettem - felelte Steve, és meg is értette, de ez nem jelentette szükségszerűen azt, hogy engedelmeskedni is fog. Úgy döntött, hogy neki kell ez a meló, akármennyi zűrrel járjon is részben éppen a zűrök miatt, mert az élet zűrök nélkül elég érdektelen vállalkozás -, de ez nem jelenti azt, hogy a lelkét is eladja érte, főleg nem egy ilyen pókhasú, túlkoros kölyök-hangú nyalizónak, aki felnőtt életének java részében az általános iskolai játszótéren elszenvedett vélt vagy valós sérelmekért akar elégtételt venni. Bár John Marinville tényleg egy kicsit vadmarha, Steve nem hibáztatta érte. De Harris... ő egészen más káposzta. Ennél a pontnál Appleton előrehajolt, hogy most az egyszer beavatkozzon a társalgásba, még mielőtt Marinville ügynöke rátérhetett volna az utolsó parancsolatra. - Mi a benyomása Johnnyról? - kérdezte Steve-et. - Tudja, ötvenhat éves, és rendesen hazavágta a szervezetét. Különösen a nyolcvanas években. Háromszor landolt a baleseti osztályon: kétszer Connecticutban, egyszer pedig itt. Az első kettő kábítószeres ügy volt. Ezzel nem pletykálkodom, mert megírta - kimerítően - a sajtó is. A legutolsó eset öngyilkossági kísérlet is lehetett, de ez nem hivatalos közlés. Megkérem, tartsa meg magának. Steve bólintott. - Tehát mi a véleménye? - kérdezte Appleton. - Képes lesz Johnny végighajtani az országon egy féltonnás motoron Connecticuttól Kaliforniáig, és közben részt venni vagy húsz felolvasáson és fogadáson? Tudni akarom, hogy mit szól hozzá, Mr. Ames, mert őszintén szólva én kételkedem. Steve azt várta, hogy Harris közbevág, eldicsekszik ügyfele legendás erejével, tökösségével - ismerte a nyalizókat, ismerte az ügynököket is, Harris pedig mindkettő volt -, ám a pasas hallgatott, csak nézett rá. Talán mégse olyan hülye, gondolta. Lehet, hogy tényleg törődik ezzel a speciális ügyféllel. - 44 -
- Maguk jobban ismerik nálam -, felelte. - A fenébe is, én két hete láttam először, és sohasem olvastam egyetlen könyvét sem. Harris arcán látni lehetett, hogy ezen egyáltalán nincs meglepődve. - Pontosan ezért kérdezem - válaszolta Appletone. - Mi régen ismerjük. Én 1985 óta, amikor nagymenőkkel bratyizott, Bill pedig 1965 óta. Bill az irodalmi világ Jerry Garciája. - Ez nem tisztességes - mondta Harris mereven. Appleton vállat vont. - Új szem tisztán lát, szokta volt mondani a nagyanyám. Tehát közölje, Mr. Ames, maga szerint meg tudja csinálni Johnny? Steve felfogta, hogy ez komoly, talán életbevágó kérdés, ezért csaknem egy percig gondolkodott. A másik két ember ült és várt. - Nos - szólalt meg végül Steve - nem tudom, képes lesz-e rá, hogy a fogadásokon csak a sajtot egye, de a bortól tartózkodjék, ami viszont azt illeti, hogy elmotorozzon Kaliforniába? Igen, valószínűleg képes rá. Elég keménynek látszik. Sokkal inkább, mint Jerry Garcia a vége felé, annyit mondhatok. Dolgoztam feleennyi idős rockerekkel, nem is eggyel, akik egyáltalán nem voltak ilyen jó állapotban. Appleton kételkedni látszott. - Főleg a nézése miatt gondolom. Meg akarja csinálni. Ki akar menni az útra, arénázni, villogni akar. És... - Hirtelen rájött, hogy kedvenc filmjére gondol, amelyet úgy évente megnézett videón: az Hombré-ra, Paul Newmannel és Richard Boone-nal. Egy kicsit elmosolyodott. - Olyan embernek látszik, akin még mindig elég kemény a kéreg. - Aha. - Appleton meglehetősen zavart arcot vágott. Steve nem csodálkozott. Ha Appletonnak valaha is volt kemény kérge, az valószínűleg teljesen lecsiszolódott róla még mikor másodéves volt az Exeteren, a Choate-n, vagy hol a fenében hordják azokat a blézereket és ripsz nyakkendőket. Harris megköszörülte a torkát. - Ha ezzel végeztünk, akkor következik az utolsó parancsolat... Appleton felnyögött. Harris úgy tett, mintha nem hallotta volna, és Steve-re nézve folytatta. - Az ötödik és utolsó parancsolat - ismételte: - Ne vegyél föl stoposokat a furgonba. Se hím-, se nőneműt, de különösen nőneműt ne. Valószínűleg ez volt az oka, hogy Steve Ames pillanatig sem habozott, amikor Ely határában meglátta az út mellett a ferde orrú, kétszínűre festett hajú, girhes lányt. Az út szélére kanyarodott és megállt.
2 A lány kinyitotta az ajtót, de először nem szállt be, csak meresztette rá nagy, kék szemét a térképekkel teleszórt ülés fölött. - Tisztességes alak vagy? - kérdezte. Steve belegondolt, azután bólintott. - Ja, az vagyok - felelte. - Naponta elszívok két-három szivart, de sohasem rúgok bele egy kutyába, ha nagyobb nálam, és minden hat hétben küldök pénzt a mamámnak. - Nem akarsz majd lerohanni vagy ilyesmi? - Szó sincs róla - válaszolta derűsen Steve. Tetszett neki, ahogy a nagy kék szem továbbra is rátapadt az arcára. A lány úgy nézte, akár a képregényt böngésző kisgyerek. - Ezt illetőleg elég jól meg tudom fékezni magam. - És nem vagy valami őrült sorozatgyilkos vagy ilyesmi? - Nem én, de a Krisztusát, gondolod, hogy elmondanám, ha az lennék? - Nyilván meglátnám a szemedben - felelte a kétszínűre festett, girhes lány, és noha elég zord volt a hangja, azért mosolygott egy kicsit. - Van okkult erőm. Nem valami sok, de azért van, haver. Bizony-bizony van ám. Egy hűtőkocsi száguldott el mellettük, a pasas egész idő alatt a dudán hasalt, noha Steve eléggé lehúzódott a zömök Ryderrel az útpadkára, maga az út pedig üres volt mindkét irányban. Azért nem nagyon csodálkozott. Tapasztalatai szerint némelyik ürge egyszerűen nem bírja levenni a kezét a dudájáról vagy a pöcséről. Valamelyiket mindig nyomogatja. - 45 -
- Elég volt a kérdezősködésből, hölgyem. Beszállsz vagy sem? Nekem tovább kell mennem. - Igazság szerint sokkal közelebb járt a főnökhöz, mint aminek Marinville örült volna. Neki tetszett az ötlet, hogy magában járja Amerikát, szabad madárként, aki útközben is jól forgatja a tollat; Steve szerint nyilván így írja majd a könyvét is. Ez jó is volt - remek, kiváló. De neki, a lubbocki Steven Andrew Amesnek is megvolt a maga dolga; neki kellett vigyáznia, hogy Marinville a szövegszerkesztőjével írja meg a könyvét, ne pedig egy uidzsa-deszka segítségével. Ezt pedig pofonegyszerűen kell csinálni: maradj közel, és csak a legvégső esetben engedd ki a kezedből a dolgok irányítását. Úgy hetven mérfölddel maradt le, nem százötvennel, de amiről a főnök nem tud, amiatt nem fáj a feje. - Sejtem - biccentett a lány, és felszökkent az utasfülkébe, bevágva maga mögött az ajtót. - Köszi, husi - mondta Steve. - Meghatott a bizalmad. - Belenézett a visszapillantó tükörbe, de semmit sem látott, csak Ely alfelét, így visszagördült az útra. - Ne hívjál ekként! - dorgálta a lány. - Szexista. - A husi szexista? Na ne! - Ne hívj husinak, és nem hívlak fosinak - szólt pedánsan kioktató hangon a lány. Steve-ből kipukkadt a nevetés. A lánynak valószínűleg nem tetszik, de akkor sem tehet róla. Olyasféle nevetés volt, mint a szellentés, néha vissza lehet tartani, sokszor meg nem. Ránézett a lányra és látta, hogy az is nevetgél akkor csúsztatta le magáról a hátizsákját -, így talán még sincs baj. Legföljebb százhatvanöt centi magas volt, és vékony, mint egy sínszál; maximum ötven kilót nyomott, de inkább csak negyvenhetet. Ahhoz képest, hogy annyira félt az Országút Rémével találkozni egy Ryder furgonban, kivágott nyakú, ujjatlan pólója elképesztően bőséges belátást engedett a mellére. Nem mintha sok aggódnivalója lett volna; Steve sejtette, hogy még mindig a gyerekosztályon vehet magának melltartót, ha arra támad gusztusa. A trikó elején rasztafrizurás fekete fickó vigyorgott kékeszöld pszichedelikus napkitörés közepette, fejét dicsfényként övezte a NEM BÍROM FELADNI! felirat. - Nyilván szereted Peter Tosht - mondta a lány. - Mert fix, hogy nem a mellemet nézed. - Egyszer dolgoztam vele - válaszolta Steve. - Nehogy már! - Dehogynem! - erősítette meg. A visszapillantó tükörbe nézett és látta, hogy Ely már eltűnt. Kísérteties, milyen gyorsan történnek itt a dolgok! Ha ő lenne fiatal, nőnemű stopos, nyilván ő is föltenne néhány kérdést, mielőtt kénytelen-kelletlen beugrana valakinek a kocsijába vagy teherautójába. Lehet, hogy nem segít, de biztosan nem árthat. Mert ha egyszer kint vagy a sivatagban, bármi megtörténhet. - Mikor dolgoztál Peter Toshsal? - 1980-ban vagy '81-ben - válaszolta Steve. - Nem emlékszem pontosan. A Madison Square Gardenben, azután Forest Hillsben. Forest Hillsben Dylan játszotta vele a ráadást. Akár hiszed, akár nem, a „Blowin in the Wind”-et. A lány őszinte megdöbbenéssel bámult rá, amibe amennyire Steve meg tudta ítélni - nem keveredett kétkedés. - Tyű, de kassi! Roadie voltál? - Akkor igen. Később gitártechnikus lettem. Most pedig... - Hát igen, az indulás jó volt, de kicsoda most? Az biztos, hogy nem gitártechnikus. Hogy úgy mondjam, visszaminősült roadie-vá. Ugyanakkor részidős pszichológus, meg amolyan Mary Poppins, csak hosszú, barna hippihajjal, amelynek közepe táján mostanában mutatkoznak az első szürke szálak. - Hát most valami mással foglalkozom. Hogy hívnak? - Cynthia Smith - válaszolta a lány, kezet nyújtott. Steve megrázta. Cynthiának hosszú, hihetetlenül finom csontú, pihekönnyű keze volt. Mintha egy madárral parolázott volna. - Az én nevem Steve Ames. - Texasból. - Ja, Lubboekból. Nyilván hallottad már ezt a kiejtést, mi? - Egyszer-kétszer. - Arca fölragyogott a csibészes mosolytól. - Kimentheted a fiút Texasból, de... Steve befejezte helyette a mondatot, és máris barátként vigyorogtak egymásra - ahogy magányos amerikai vidékek mellékútjain tudnak összebarátkozni, legalábbis kis időre, az emberek. - 46 -
3 Cynthia Smith nyilvánvalóan habókos volt, azonban Steve maga is ebben a műfajban lett veterán. Az ember nem töltheti felnőtt életének java részét a zeneüzletben anélkül, hogy föl ne szedne némi lököttséget. Nem is zavarta. A lány elmondása szerint minden oka megvolt rá, hogy óvatos legyen a pasikkal; az egyik majdnem letépte a bal fülét, egy másik pedig, nem is olyan régen, betörte az orrát. - És azt, aki majdnem letépte a fülemet, én még csíptem! - tette hozzá. - Kényes vagyok a fülemre. Azt hiszem, az orr szabja meg a karaktert, de én, Isten tudja, miért, a fülemre vagyok kényes. Steve ránézett a lány bal fülére. - Na, hát egy kicsit lapos a hegyénél, és akkor mi van? Ha csakugyan kényes vagy rá, növeszd meg a hajadat, hogy eltakarhasd vele. - Nem megy - válaszolta Cynthia. Meggereblyézte a frizuráját, és egy pillanatra jobbra dőlt, hogy lássa magát az ajtó visszapillantó tükrében. Hajának Steve felé eső része zöld volt, a másik része narancsszín. - Gert barátnőm szerint úgy nézek ki, mint Árva Annuska a pokolból. Ez túl frankó ahhoz, hogy megváltoztassam. - Nem adod a fürtjeidet, mi? A lány elmosolyodott, megveregette trikója elejét. - Én, testvér - utánozta tűrhetően a jamaicai kiejtést -, a magam útját járom! Cynthia Smith a tizenhét évesek többé-kevésbé állandó helytelenítése miatt hagyta el az otthonát és a szüleit. Egy kis időt a keleti parton töltött („Otthagytam, amikor rájöttem, hogy kezd mindenki ingyen lukra futni nálam”, mondta tárgyilagosan), azután visszasodródott a középnyugatra, ahol „valahogy megtisztult”, és egy AA-összejövetelen találkozott egy jóképű pasival. A jóképű pasi azt állította, hogy teljesen tiszta, de hazudott. Öregem, de hazudott ám. Mindegy, Cynthia vele ment, ami hiba volt („Sose értettem valami ragyogóan a férfiakhoz”, mondta ugyanazon a tárgyilagos hangon). A jóképű pasi egy éjjel komplett kristályos methadon-gőzben jött haza, és úgy határozott, hogy Cynthia bal fülét akarja könyvjelzőnek. A lány egy menedékhelyre futott előle, ahol nem csupán megtisztult, hanem egy darabig még tanácsadóként is dolgozott, míg meg nem gyilkolták az otthon vezetőnőjét, ami után úgy festett, hogy be is zárják a boltot. - A pasi, aki megölte Annát, ugyanaz, aki eltörte az orromat - mondta. - Gonosz volt. Richie-nek - az az a pasi, aki a fülemet akarta könyvjelzőnek használni - csupán a vérmérséklete szörnyű. Norman viszont gonosz. Meg bolond is. - Elkapták? Cynthia ünnepélyesen megrázta a fejét. - Mindenesetre nem hagyhattuk, hogy az A&N tönkremenjen, csak azért, mert egy pasi megőrült, amikor a felesége elhagyta, így mindnyájan belehúztunk, hogy megmentsük. Sikerült is. - A&N? - Az Anyák és Nővérek menedék. Egy csomó barátnőm volt, amíg ott laktam. - Kinézett az ablakon az elsuhanó sivatagra, és hüvelykujjával elgondolkodva dörzsölgette elferdült orrnyergét. Bizonyos értelemben még az a pasas is a segítségemre volt. - Norman. - Ja, Norman Daniels, így hívták. De legalább én és Gert - ő az a barátnőm, aki azt mondta, hogy úgy nézek ki, mint Árva Annuska - szembeszálltunk vele. - Aha. - Így aztán múlt hónapban végül írtam az enyéimnek. A feladót is ráírtam. Azt hittem, hogy válaszukban, már ha egyáltalán válaszolnak, erényesen pipásak lesznek, különösen a papám, aki lelkész volt. Most már nyugdíjas, de... - Kimentheted a fiút a pokol tüzéből, de nem olthatod ki a pokol tüzét a fiúban - mondta Steve. A lány elmosolyodott. - Ja, valami ilyesmit vártam, de igazán frankó levelet kaptam. Fölhívtam őket. Beszélgettünk. A papám sírt. - Ezt árnyalatnyi csodálkozással mondta. - Úgy értem, igaziból sírt. Hitted volna?
- 47 -
- Hé, nyolc hónapos turnén voltam a Black Sabbathtal - válaszolta Steve. - Én bármit elhiszek. Szóval hazafelé tartasz, mi? A Tékozló Husi visszatérése? - A lány szúrósan nézett rá. Steve visszavigyorgott. - Bocs. - Na persze. Mindenesetre közel jársz a valósághoz. - Hol van ez az otthon? - Bakersfieldben. Erről jut eszembe, te merre tartasz? - San Franciscóba, de... - Viccelsz? - A lány elvigyorodott. - Tök jó! - De nem ígérhetem, hogy odáig elviszlek. Egyáltalán nem ígérhetem, hogy Austinnál meszszebb viszlek. A nevadainál, nem a texasinál. - Tudom, hol van Austin, van térképem - felelte Cynthia a buta bátyónak szóló pillantással, ami Steve-nek még a Pedáns Kisasszony-félénél is jobban tetszett. Olyan aranyos... tényleg nem örülne, ha Steve meg is mondaná? - Addig viszlek, amíg vihetlek, de ez egy elég fura meló. Úgy értem, minden meló fura, a szórakoztatóipar eleve az, és ez is az... mármint végső soron... de... úgy értem... Elhallgatott. Mit akart mondani? Vége felé járt az író roadie-jaként (nem volt nagyon találó kifejezés, nem kellett írónak lennie, hogy rájöjjön, de csak ez jutott az eszébe) töltött kis idő, és még mindig nem tudta, mit gondoljon róla vagy Johnny Marinville-ről. Csak azt tudta, hogy a nagy ember egyszer sem kérte, hogy szerezzen neki narkót vagy nőt, és a hotelben egyszer sem nyitott ajtót whiskygőzös lehelettel. Steve-nek egyelőre elég volt ennyi. Elgondolhatta, hogyan fogja ezt leírni később az összefoglalójában. - Mi a melód? - kérdezte a lány. - Mert ez itt nem látszik elég nagynak ahhoz, hogy egy banda kisteherje legyen. Most népzenészekkel túrázol? Olyasvalakivel, mint Gordon Lightfoot? Steve elvigyorodott. - Asszem, az én emberem is ilyesmi bizonyos értelemben, csak ő a szájával játszik, nem pedig gitáron vagy harmonikán. Ő... Ez volt az a pillanat, amikor a mobiltelefon felsipított a műszerfalon a maga furcsa orrhangján: Bíp! Bíp! Steve lekapta, de nem nyitotta szét azonnal, hanem a lányra nézett. - Egy szót se! figyelmeztette, miközben a telefon harmadszor bípegett a kezében. - Nekem okozol zűrt, ha megszólalsz. Rendicsek? Bíp! Bíp! A lány bólintott. Steve kihajtotta a mikrofont, azután megnyomta az ADÁS gombot, hogy fogadja a hívást. Az első, ami feltűnt neki, amikor a füléhez emelte a telefont, hogy milyen erős az elektrosztatikus zaj; csoda, hogy egyáltalán elért idáig a hívás. - Halló, te vagy az, főnök? Mélyebb, simább bömbölés hallatszott az alapzajon túl - egy elhaladó kamion hangja, gondolta Steve -, azután megszólalt Marinville. Steve még a sercegésen át is érzékelte a pánikot. A szíve nagyobb sebességre kapcsolt. Hallott már embereket így beszélni (minden rockturnén előfordult legalább egyszer), ezért rögtön fölismerte. A vonalnak azon a végén, ahol Johnny Marinville van, felrobbanhatott egy szarbomba. - Steve! Steve, én... baj... nagy...! Steve kibámult az útra, amely nyílegyenesen suhant át a sivatagon, és érezte, hogy apró izzadsággyöngyök ütnek ki a homlokán. A főnök pohos kis ügynökére, a parancsolataira, erőszakos hangjára gondolt, azután az egészet félresöpörte. Pillanatnyilag Bill Harrisre van a legkevésbé szüksége a fejében kavargó zűrzavarhoz. - Baleseted volt? Erről van szó? Mi van, főnök? Ismételd meg! Recsegés, sípolás, recsegés. - Johnny... allasz? - Igen, hallak! - üvöltötte a telefonba. Tudta, hogy milyen tökéletesen értelmetlen, de azért megtette. A szeme sarkából látta, hogy a lány egyre növekvő aggodalommal bámul rá. - Mi történt veled? Olyan sokáig nem érkezett válasz, hogy már azt hitte, megszakadt a kapcsolata Marinvillelel. Már vette volna le a telefont a füléről, amikor ismét meghallotta főnöke hangját, képtelen meszszeségből, mintha egy másik világegyetemből érkezne: - ...nyugat... Ely... kötve. - 48 -
Nem, nem kötve, gondolta Steve, nem kötve, hanem ötven. „Elytől nyugatra vagyok az 50-es úton.” Erről lehet szó. Talán ezt mondta. Baleset. Annak kell lennie. Lehajtott a motorral az útról, és most ott ül törött lábbal, talán csurog az arcán a vér, és ha visszamegyek New Yorkba, az emberei megnyúznak, ha másért nem, hát azért, mert vele nem tehetik meg... - ...em egészen tudom, mennyire... legalább, valószínűleg több... icsivel arrébb... lakókocsi az út mellett... A legrecsegőbb zajkitörés, azután valami a zsarukról. Állami és városi zsarukról. - Mi... - kezdte volna a lány az utasülésen. - Csitt! Ne most! A telefon folytatta: - ...a mocimat... a sivatagba... szél... mérfölddel keletre a lakókocsitól... Ez volt minden. Steve tucatszor ordította Johnny nevét a telefonba, de csak a csönd válaszolt. Megszakadt a kapcsolat. A NÉV/MENÜ gombbal behozta a kijelzőre a J. M.-t, majd megnyomta az ADÁS gombot. Géphang üdvözölte a Nyugati Roaming hálózatba való belépése alkalmából, szünet következett, egy másik hang felvilágosította, hogy ez alkalommal nem tudják létrehozni az összeköttetést, s azután sorolni kezdte az okokat, hogy miért nem megy. Steve megnyomta a VÉGE gombot, és bekattintotta a mikrofont. - Hogy a nyavalya! - Baj van, ugye? - kérdezte Cynthia. A szeme ismét nagyon nagyra nyílt, de most nem volt benne semmi aranyos. - Látom az arcodon. - Talán - válaszolta Steve, azután önmagára haragosan megrázta a fejét. - Valószínűleg. A főnököm volt. Valahol erre van. Sejtelmem szerint úgy hetven mérföldnyire, de lehet akár száz is. Harleyn megy. Ő... - Nagy, vörös és krémszínű? - kérdezte a lány hirtelen izgalommal. - Hosszú, ősz haja van, olyan, mint Jerry Garciának? Steve bólintott. - Ma reggel láttam, kelet felé! - mondta a lány. - Egy benzinkútnál tankolt, egy Pretty Nice nevű hely kávézójánál. Ismered Pretty Nice-t? A férfi biccentett. - Reggeliztem épp, és kiszúrtam az ablakon át. Arra gondoltam, milyen ismerős külseje van. Mintha láttam volna az Oprah-ban vagy a Ricki Lake-ben. - Író. - Steve a sebességmérőre nézett, látta, hogy már hetven mérföldre gyorsított, és úgy döntött, ad még rá egy kis kakaót. A tű a hetvenötös felé kúszott. Az ablak mögött valamivel gyorsabban száguldott visszafelé a sivatag. - Keresztülutazik az országon, egy könyvhöz gyűjt anyagot. Mond pár beszédet is, de főképpen csak elmegy mindenféle helyre, beszél az emberekkel, s feljegyzéseket készít. Mindenesetre balesetet szenvedett. Legalábbis azt hiszem, hogy ez történt. - A kapcsolatnak annyi, igaz? - Aha. - Leállsz? Szálljak ki? Mert nem probléma, ha ez a szándékod. Steve alaposan végiggondolta a dolgot. Most, hogy a kezdeti sokk enyhült, agya hidegen, pontosan kezdett ketyegni, mint mindig, ha ilyen helyzettel találkozott. Nem, döntött, nem akarja, hogy a lány kiszálljon, egyáltalán nem. Vészhelyzetben van, amelyet rögtön meg kell oldania, de ez nem azt jelenti, hogy megfeledkezhet a jövőről. Appletonnal nem lesz gond, még akkor sem, ha Johnny Marinville fejre áll a Harleyjával és alaposan összetöri magát, olyasfajta embernek nézett ki, aki (blézer és ripsz nyakkendő ide vagy oda) képes elfogadni, ha néha gajra mennek a dolgok. Bill Harris viszont annak a fajtának tűnt, aki ilyenkor bűnbakot keres... és addig pufálja a bűnbak seggét, amíg a karja bírja. Potenciális bűnbakként Steve úgy döntött, nem árt egy tanú. Olyan, aki azelőtt sohasem látta őt. - Nem, tovább viszlek. De őszinte leszek hozzád: nem tudom, mit találunk. Lehet, hogy vér is lesz. - Bírom a vért - válaszolta a lány.
- 49 -
4 Nem tett megjegyzést, milyen gyorsan mennek, de amikor a bérelt furgon elérte a nyolcvanöt mérföldet, és a karosszéria rezegni kezdett, szorosabban markolta a biztonsági övet. Steve kicsit erélyesebben nyomta a gázt, és amikor felmentek kilencvenre, a rezgés enyhült. Azért két kézzel fogta a volánt; a szél erősödött, és ennél a sebességnél egy erősebb lökés az útpadkára taszíthatta őket. Akkor pedig, ha a kerekek besüllyednek, kész az igazi baj. Rohadt nagy baj. A főnök a bringáján még inkább ki lehetett szolgáltatva a széllökéseknek, gondolta Steve. Talán éppen ez történt. Mostanára elmesélte Cynthiának munkája lényegét: ő intézi a szobafoglalásokat, ellenőrzi az útvonalakat, a hangosítást azokon a helyeken, ahol a főnök beszélni kíván, félreáll, hogy ne legyen folt a képen, amelyet a főnök fest magáról, Johnny Marinville-ről, a gondolkodóról, a magányos farkasról, a politikailag korrekt Sam Peckinpah-hősről, az íróról, aki még nem felejtette el, hogy kell keményen élni és lazán megpihenni. A furgon, magyarázta Steve, üres, csupán néhány extra van benne, meg egy hosszú deszkarámpa, amelyen Johnny fel tud hajtani a kocsiba, ha az időjárás túl pocsék ahhoz, hogy tovább motorozzon. Mivel nyár derekán járunk, ennek csekély a valószínűsége, de volt egy másik oka is ennek a rámpának meg a rögzítéseknek, amelyeket Steve szerelt a padlóra elindulás előtt. Erről egyikük sem beszélt, de mindketten tudták, hogy létezik, a westporti indulás óta. Johnny Marinville ébredhet egy reggelen úgy, hogy nem akar tovább motorozni a Harleyn. Vagy nem bír. - Hallottam róla - mondta Cynthia -, de sohasem olvastam tőle semmit. Leginkább Dean Koontzot meg Danielle Steelt szeretem. Csak szórakozásból olvasok. Viszont csinos a mocija. És remek haja van a szivarnak. Olyan rockos, tudod? Steve bólintott. Tudta. Marinville is. - Te tényleg aggódsz miatta, vagy csak az izgat, hogy mi történhet veled? Steve valószínűleg megharagszik, ha valaki más teszi föl a kérdést, de érezte, hogy Cynthia nem gáncsoskodni akar, csak kíváncsi. - Mindkettő miatt - válaszolta. A lány bólintott. - Mennyit jöttünk? A fiú a távolságmérőre pillantott. - Negyvenöt mérföldet, amióta elveszett a kapcsolat. - De nem tudod pontosan, honnan hívott. - Nem. - Hogy gondolod, magát csinálta ki, vagy valaki mást is? Steve meghökkenten nézett rá. Pontosan attól félt, hogy a főnök valaki mást is összetört, de ezt sohase mondta volna ki, ha Cynthia nem hozza szóba a lehetőséget. - Valaki más is belekeveredhetett - válaszolta kelletlenül. - Valamit mondott a városi és állami zsarukról. Lehet, hogy azt: „Ne szólj az állami zsaruknak, csak a városiaknak.” Nem tudom biztosra. A lány a telefonra mutatott, amely megint a műszerfalon lógott. - Kizárt - mondta Steve. - Semmilyen rendőrt nem hívok, amíg nem látom, mibe keveredett. - Megígérem, hogy ez nem lesz benne a vallomásomban, ha megígéred, hogy többé nem szólítasz husinak. A fiú halványan elmosolyodott, noha nem sok kedve volt mosolyogni. - Jó ötlet. Még mindig mondhatod... - ...hogy a telefonod bedöglött - fejezte be a lány. - Mindenki tudja, milyen vacakok ezek. - Klassz vagy, Cynthia. - Te se vagy rossz. Alig kilencven alatt tavaszi hóesésként olvadtak a mérföldek. Amikor nyugati irányban hatvan mérföldre távolodtak attól a ponttól, ahol megszakadt a kapcsolat Marinville-lel, Steve minden mérföldnél lejjebb vette a sebességet. Egyetlen rendőrautó sem haladt el mellettük semelyik irányban, ami, úgy gondolta, jó jel. Meg is mondta Cynthiának, aki kétkedve csóválta a fejét.
- 50 -
- Inkább különös. Ha baleset történt, és a főnököd vagy valaki más megsebesült, nem gondolod, hogy eddigre már néhány rendőrautónak el kellett volna hagynia bennünket? Vagy legalább egy mentőautónak? - Hát, amennyiben a másik irányból, nyugatról jönnek... - Térképem szerint a következő város arrafelé Austin, és az sokkal távolabb van előttünk, mint Ely mögöttünk. Bármilyen hivatalos járműnek - úgy értem, bárminek, ami szirénázik - keletről nyugatra kell haladnia. Így utol kell érnie minket. Világos? - Ja. - Akkor hát hol vannak? - Nem tudom. - Én sem. - Akkor keressük tovább... mi a fészkes fenét? Bármit, ami eltér a szokásostól. - Keresek. Lassíts még egy kicsit. Steve a karórájára nézett. Háromnegyed hat volt. Hosszú árnyak húzódtak keresztben a sivatagon, de a nap még forrón ragyogott odafönt. Ha Marinville itt van, akkor látniuk kell. Naná, hogy látni fogjuk, gondolta. Az út szélén fog ülni bevert fejjel, a nadrágja fele leszakadt, amikor leesett és végiggurult a földön. És valószínűleg arról jegyzetel, hogy érzi magát. Hála istennek, hogy legalább sisakot visel. Ha nem... - Látok valamit! Amott! - Cynthia hangja izgatott volt, de fegyelmezett. Baljával elárnyékolta szemét a nyugati nap elől, jobbjával előremutatott. - Látod? Lehet az... ó, a fene, ez nem az. Ez túl nagy ahhoz, hogy motorbicikli legyen. Úgy néz ki, mint egy lakókocsi. - Azt hiszem, mégis innen telefonált. Mindenesetre valahonnan a közelből. - Miből gondolod? - Azt mondta, hogy van egy lakókocsi az út mentén, valamivel följebb - ezt a részt meglehetős tisztán hallottam. Azt mondta, tőle egymérföldnyire keletre, most pedig nagyjából ott vagyunk, így... - Ja, ne is mondd. Nézelődöm, nézelődöm. Steve harminc mérföldre lassította a Rydert, azután sétatempóra, ahogy közeledtek a lakókocsihoz. Cynthia kihajolt az utasülés ablakán, sőt félig ki is bújt, apró fenekének töve, gerincoszlopának völgye kilátszott felgyűrődő trikója alól, - Van valami? - kérdezte Steve. - Akármi? - Semmi. Láttam valami csillanást, de az odakint volt a sivatagban, sokkal messzebb, mint ameddig elgurult volna, ha felborul. Vagy ha lefújja az útról a szél. - Nyilván valami csillámkő verte vissza a napot. - Aha, az lehet. - Leány, ki ne ess az ablakon. - Semmi gáz - válaszolta Cynthia, aztán behunyta a szemét, mert az egyre barátságtalanabb szél homokot vágott az arcába. - Ha ez az a lakókocsi, akkor már elhagytuk azt a helyet, ahonnan telefonált. - Igen - bólintott a lány -, de azért menj tovább. Mit tudhassuk, esetleg látta valaki, ha itthon volt. - Tudhassuk? - horkantott Steve. - Ezt is Dean Koontztól és Danielle Steeltől tanultad? Cynthia visszahúzódott annyira, hogy egy dölyfös pillantást lövellhessen rá... de Steve látta mögötte, hogy megbántotta. - Bocs - mondta. - Csak ugrattalak. - Ó? - vágott vissza a lány hidegen. - Árulj el nekem valamit, Mr. Nagy Texasi Roadie! Te olvastál bármit is abból, amit a főnököd írt? - Hát, adott egy példányt abból a Harper's magazinból, amelyikben volt egy sztorija. Az a címe, hogy „Istenadta időjárás”. Azt fixen olvastam. Minden szavát. - És meg is értetted minden szavát? - Á, dehogy. Nézd, piszokság volt, amit mondtam. Bocsánatot kérek. Őszintén. - Rendben - mondta Cynthia, de a hangja arról árulkodott, hogy ez csak próbaidő, legalábbis ideiglenesen. - 51 -
Steve kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, ami, ha szerencséje van, viccesen sül el és megmosolyogtatja Cynthiát (igazán szép a mosolya), ám ekkor alaposabban megnézte a lakókocsit. - Hé, mi ez? - kérdezte inkább magától, mint a lánytól. - Mi micsoda? - A lány odafordult, hogy kinézzen a szélvédőn. Steve közben annyira lelassította a Rydert, hogy megállt az útpadkán, pontosan a lakókocsi mögött. Olyan közepes méretű volt, Lassie házánál nagyobb, de kisebb, mint a Colorado óta látott behemótok. - Az ürge szögekbe vagy micsodákba szaladhatott az úton - állapította meg Steve. - Úgy látom, minden kereke lapos. - Ja. És hogyhogy te nem szaladtál beléjük? Mire a fiúnak eszébe jutott, hogy talán a lakókocsi utasaiba elég közösségi érzés szorult ahhoz, hogy összeszedjék a szögeket, a punk külsejű, kétszínűre festett hajú lány már ki is ugrott a furgonból, és hallózva közeledett a lakókocsihoz. Azt meg kell adni, jól végszavaz, ha gáz van, gondolta, és ő is kiszállt. A szél olyan erővel vágott az arcába, hogy hátradőlt. Ráadásul olyan forró volt, akár a kemence nyílásán távozó levegő. - Steve! - A lány hangja megváltozott. Eltűnt belőle a csiklandós szemtelenség, amelyet Steve a magakelletés egyéni változatának hitt. - Gyere csak ide! Nekem ez nem tetszik. A lakókocsi oldalajtajánál állt. A bezáratlan ajtó csapkodott egy kicsit, noha a szélcsendes oldalon volt, a lépcsőt leeresztették. Mégsem a lépcső vagy az ajtó vonta magára a lány figyelmét. A lépcső alján, félig eltemetve a homokban, amelyet a szél fújt be a lakókocsi alá, égszínkék ruhás, szőke hajú baba hevert arccal lefelé, elhagyatottan. Steve-et sem a külleme érdekelte. Játék babák kislányok nélkül valahogy minden körülmények között hátborzongatóak; legalábbis neki ez volt a véleménye, és ha egy ilyen baba elhagyatottan, félig homokba temetve hever az útpadkán... Kinyitotta az ajtót és bedugta a fejét a lakókocsiba. Borzalmas meleg volt odabent, legalább negyvennégy fok. - Hé! Van itt valaki? A választ persze tudta. Ha lett volna, a lakókocsi tulajdonosai járatták volna a motort, hogy menjen a légkondicionálás. - Ne fáradj - szólt oda Cynthia. Fölvette a babát, kiporolta a homokot a hajából és ruhájának fodraiból. - Ez nem filléres baba. Nem egy nagy dohány, de azért nem olcsó. És valaki szerette. Nézd! - Fölemelte a szoknyát; hogy Steve láthassa a szakadásra varrott pici, takaros foltot. Majdnem tökéletesen olyan árnyalatú volt, mint a ruha. - A nyakamat teszem rá, hogy ha a kislány, akié ez a baba, itt lenne a közelben, akkor nem hagyná a porban heverni. A kérdés az, miért nem vitte magával, amikor elmentek? Vagy legalább miért nem tette be a kocsiba? - Kinyitotta az ajtót, habozott, fölment a két lépcsőfokon, ismét habozott, visszanézett a fiúra. - Gyere! - Nem tehetem. Meg kell keresnem a főnököt. - Csak egy perc, oké? Nem akarok egyedül bemenni. Olyan, mint az Andrea Doria vagy mi. - Az a Mary Celeste. Az Andrea Doria elsüllyedt. - Jól van, észkombájn, ahogy akarod... Gyerünk, nem tart sokáig. Mellesleg... - Tétovázott. - Mellesleg lehet odabent valami, ami a főnökömre utal? Erre gondoltál? Cynthia bólintott. - Nem nagy ügy. Végül is mind eltűntek, nem? Steve azonban nem akarta tudomásul venni: meg nem érdemelt bonyodalomnak érezte. A lány láthatott valamit az arcán (talán mindent; az biztos, hogy nem volt buta liba), és legyintett. - Jó, a fenébe, akkor magam nézek körül! Bement, még mindig a babát szorongatva. Steve elgondolkodva nézett utána egy pillanatig, azután követte. Cynthia hátrapillantott, bólintott, letette a babát az egyik székre. Legyezni kezdte magát a pólója nyakával. - Hőség van - állapította meg. - Úgy értem, piszkosul. Belépett az utastérbe. Steve az ellenkező irányba ment, a vezetőüléshez, behúzva a fejét, nehogy beverje. A műszerfalon az utasülés előtt három pakli baseballkártya, szépen szétosztva csapatokra: Clevelandi Indiánokra, Cincinnati Vörösökre, Pittsburghi Kalózokra. Végigpergette a lapokat és látta, hogy nagyjából a fele autogramos és ezeknek is a fele személyre szólóan. Albert Belle kártyájának aljára ezt írták: „Davidnek. Ütögess tovább! Albert Belle.” Vagy a pittsburghiek kupacában: „Nézd meg a labdát, mielőtt ütnél, Dave. Barátod, Andy Van Slyke.” - 52 -
- Volt itt egy fiú is! - kiáltotta Cynthia. - Hacsak a kislány nem csípte ugyanúgy a katonákat, Dredd bírót meg a Motozsarukat, mint a kék ruhás babákat. Az egyik oldalzseb tele van képregényekkel. - Igen, van egy fiú is - helyeselt Steve, miközben visszatette Albert Belle-t és Andy Van Slyke-t a megfelelő helyre. Csak azokat hozta magával, amelyek igazán fontosak, gondolta, és kissé elmosolyodott. Azokat, amelyeket lehetetlen otthon hagyni. - Davidnek hívják. - Hát ezt honnan az ördögből tudod? - lepődött meg a lány. - Nézem az X-aktákat, s onnan. - Előhúzott egy benzincsekket a műszerfal térképtartójába gyömöszölt papírkupacból, és kisimította. Ralph Carver neve volt rajta, valahonnan Ohióból. A másolaton elmaszatolódott a város neve, de valószínűleg Wentworth lehetett. - Mást, gondolom, nem is tudsz róla? - kérdezte a lány. - Mi a családneve? Honnan jött? - David Carvernek hívják - válaszolta Steve, és mosolya vigyorrá szélesedett. - Az apja neve Ralph Carver. Az ohiói Wentworthből jöttek. Szép kis város. Ott van Columbus mellett. Én is jártam ott Southside Johnnyval '86-ban. Cynthia odajött, a babát szúnyogcsípésnyi melléhez szorítva. Kint ismét rákezdett a szél, vágta a homokot a kocsi oldalához. Mintha zápor esne. - Ezt csak kitaláltad! - Dehogy - tiltakozott a fiú, és odanyújtotta a benzincsekket. - Itt a Carver név. A Davidet pedig a baseballkártyáról olvastam le. Jó drága tintája van, annyit mondhatok. Cynthia fölvette a kártyákat, megnézte őket, visszatette, lassan megfordult. Ünnepélyes arca ragyogott az izzadságtól. Steve-ről is dőlt a verejték, literszámra. Úgy csurgott rajta, mint valami híg, ragacsos olaj. - Hová mentek? - A legközelebbi városba, segítségért - vágta rá a fiú. - Valószínűleg bevitte őket valaki. Nem emlékszel a térképedről, mi van itt a környéken? - Nem. Rémlik, hogy van itt egy város, de nem emlékszem a nevére. De ha ezt tették, miért nem zárták be a lakókocsit? Az összes cuccuk itt van. - Körbeintett a fülkében. - Tudod, mi van az ágyneműtartóban? - Nem én. - A feleség ékszeresdoboza. Egy kerámiabéka. A szájába kell dugdosni a gyűrűket és a fülbevalókat. - Ügyes. - Ki akart kerülni innen, és nem csak azért, mert piszok meleg volt, vagy mert meg akarta keresni a főnökét. Azért akart kijutni, meri ez a lakókocsi olyan volt, mint az a rohadt Mary Celeste. Túlságosan könnyű volt elképzelni, hogy vámpírok bujkálnak a szekrényekben, bermudagatyás vámpírok, pólójukon olyan feliratokkal, hogy ÉN TÚLÉLTEM AZ ÖTVENEST, AMERIKA LEGMAGÁNYOSABB MŰÚTJÁT! - Csakugyan ügyes - helyeselt a lány -, de nem az az érdekes. Két pár fülbevaló és egy gyűrű van benne. Nem igazán drága, de nem is gagyi. A gyűrű köve turmalin, azt hiszem. Akkor miért nem... Meglátott valamit a térképtartóban, ami akkor bukkant föl, amikor Steve megbolygatta a begyömöszölt papírokat. Dollár formájú pénzcsíptető volt, valódi ezüstnek látszott. Bankjegyek is voltak benne. Cynthia gyorsan végigpergette őket az ujja hegyével, azután úgy lökte vissza a csíptetőt a térképtartóba, mintha sütne. - Mennyi? - kérdezte a fiú. - Negyven körül - válaszolta Cynthia. - A csíptető egymagában háromszor-négyszer annyit ér. Tudod, mit mondok én neked, zarándok? Ez nekem bűzlik. Újabb szélroham csapta a homokot a kocsi északi oldalának, ezúttal olyan erősen, hogy a jármű aprót hintázott lapos kerekein. Összenéztek. Arcuk fénylett a verejtéktől. Steve pillantása találkozott a baba üres kék tekintetével. Mi történt itt, tündér? Te mit láttál? Az ajtó felé fordult. - Itt az ideje a zsaruknak? - kérdezte Cynthia. - Mindjárt. Először szeretnék visszamenni, hogy lássam, van-e nyoma a főnökömnek. - Ebben a szélben? Öreg, te igazán hülye vagy! Steve egy pillanatra ránézett, és nem szólt semmit. Azután félretolta és lement a lépcsőn. - 53 -
A lány odalent érte utol. - Hé, mondjuk ki, hogy egy-egy, rendben? Te cikiztél a nyelvtan miatt, én cikiztelek akármi miatt. - Intuíció. - Intuíciónak hívják? Akkor jó. Egy-egy? Mondd, hogy igen! Kérlek! Túlságosan meg vagyok ijedve ahhoz, hogy összeakasszuk a bajuszunkat. Steve rámosolygott, kicsit meghatotta a lány szorongó arca. - Na jó, rendben - mondta. - Lehet egy-egy. - Akarod, hogy én vezessek visszafelé? Megyek pontosan egy mérföldet, hogy te még egyszer körülnézhess. - Meg tudsz fordulni vele anélkül... - PAPÍR ZSEBKENDŐVEL ÖRÖM AZ ORRFÚJÁS! feliratú kamion száguldott kelet felé vagy hetven mérfölddel. Cynthia hátraugrott, vékony karjával eltakarta a szemét a felcsapó homok elől. Steve egy-két pillanatra átölelte keskeny vállát. - ...hogy elakadnál? - fejezte be a kérdést. A lány bosszúsan nézett rá, és kibújt a karjából. - Naná. - Akkor... másfél mérföld, rendben? Csak maradj a biztonságos oldalon. - Jól van. - Elindult a Ryder furgon felé, azután visszafordult. - Most jutott eszembe annak a kisvárosnak a neve, amelyik itt van a közelben - mutatott kelet felé. - Arra van, délre az országúttól. Príma név. Imádni fogod, lubbocki. - Mert? - Desperation. - Cynthia elvigyorodott, és bemászott a vezetőfülkébe.
5 Lassan ballagott kelet felé a nyugati sáv útpadkáján, föl se nézve integetett, amikor a Ryder lassan eldübörgött mellette Cynthiával. - A leghalványabb fogalmam sincs róla, hogy mit keresel! - kiáltott ki a lány. Tovagurult, mielőtt Steve válaszolhatott volna, ami szerencse, ugyanis neki sem volt a leghalványabb fogalma sem. Nyomokat? Nevetséges, ilyen szélben. Vért? Krómszemcséket, a hátsó lámpa burájának cserepeit? Még az a legvalószínűbb. Csak kettőt tudott biztosan: hogy az ösztönei nem egyszerűen kérik, de követelik, hogy ezt tegye, és hogy képtelen kiverni a fejéből a baba kék szemének üveges pillantását. Egy kislány kedvenc babája... csakhogy a kislány otthagyja Kékruhás Alice-t arccal lefelé az út menti porban. A mama otthagyja az ékszereit, a papa a pénzcsíptetőjét, a David gyerek pedig az autogramos baseballkártyáit. Miért? Elöl Cynthia széles kanyart leírva megfordította a rikítósárga furgont, amely most ismét nyugat felé nézett. Mindezt olyan takarosan, hogy Steve nem volt biztos benne, vajon ő képes lenne-e rá így, egyszerre tolatni és kanyarodni. Kiugrott, szinte a lába alá se nézett, úgy igyekezett pattogós léptekkel Steve felé, akit enyhén dühített a gondolat, hogy a lány találhatja meg, amit vele kerestet a megérzése. - Hé! - rikkantott Cynthia. Lehajolt, fölvett valamit, lerázta róla a homokot. Steve odakocogott. - Mi van? Mi az? - Egy kis notesz - felelte a lány, és odanyújtotta. - Asszem csakugyan itt járhatott. J. Marinville, ez van az elejére nyomva. Látod? Steve elvette a spirálgerincű, meggörbült fedelű kis noteszt, és gyorsan átlapozta. Címek, térképek, amelyeket ő rajzolt, odafirkantott feljegyzések a főnök miniszteriális macskakaparásával, leginkább a tervezett fogadásokkal kapcsolatban. A St. Louis felcím alá azt körmölte: Patricia Franklin. Vörös, nagy dudákkal. Ne szólítsd PATNEK VAGY PATT'YNEK! Szerv. neve NYITOTT LIBSIK BARÁTI KÖRE. Bill mongya, hogy P. F. ugyancsak tevékenyen védi állatok jogait. Vegi. Az utolsó oldalra egyetlen szót kanyarított, írásának még barokkosabb változatában: Joh… És kész. Mintha elkezdett volna autogramot írni valakinek, azután sohasem fejezte be. Fölnézett Cynthiára. A lány keresztbe fonta karjait apró melle alatt, és a könyökét masszírozta. - Tyű! - mondta. - Lehetetlen, hogy itt hideg legyen, mégis megborzongtam. Ez egyre kísértetiesebb. - 54 -
- Hogyhogy nem vitte magával a szél? - Puszta véletlen. Nekifújta egy nagy sziklának, azután félig beterítette a homok. Akár a babát. Ha arasznyival arrébb ejti le bármelyik irányban, akkor mostanra valószínűleg félúton lenne Mexikó felé. - Miből gondolod, hogy leejtette? - Te nem így gondolod? Steve kinyitotta a száját, mert azt akarta mondani, hogy semmit sem gondol, legalábbis egyelőre nem, aztán megfeledkezett az egészről. Valami villogást vett észre a sivatagban, valószínűleg ugyanaz lehetett, amelyet Cynthia látott meg útban a lakókocsi felé, csak most nem mozogtak, így a csillogás is megállt egy helyben. És fix, hogy nem kőbe ágyazott csillám volt. Most először rémült meg igazán, de nagyon. Kirohant a sivatagba, a csillogás irányába, bele se gondolva, mit tesz. - Hé, ne olyan gyorsan! - rikoltotta meghökkenten a lány. - Várj meg! - Nem, maradj csak itt! - kiáltott vissza Steve. Száz métert futott, úgy, hogy mindig előtte legyen a csillogó pont (vagyis a pont kezdett növekedni, és ijesztően ismerős alakot öltött), azután úgy elkezdett szédülni, hogy meg kellett állnia. Előregörnyedt, a térdére támaszkodott, szentül meggyőződve, hogy most jött vissza kísérteni minden szivar, amelyet az utóbbi tizennyolc évben elszívott. Amikor a szédülés enyhült egy kissé, szívverésének tompa kalapácsütései is kezdtek halkulni a fülében, hangos, de határozottan nőies lábdobogást hallott a háta mögül. Megfordult és látta, hogy Cynthia közeledik kocogva, verejtékben fürödve, de máskülönben pompás állapotban. Csak rikító tincsei lapultak le kissé. - Úgy ragadsz rám... mint a fika... az ujjhegyre - zihálta, ahogy a lány beérte. - Ez a legédesebb, amit valaha hallottam pasitól. Írd föl az emlékkönyvedbe, jó? És ne kapj szívrohamot. Egyáltalán hány éves vagy te? Steve nagy erőfeszítéssel kiegyenesedett. - Túl öreg ahhoz, hogy érdeklődjem az aprólékod iránt, kiscsibém, amúgy meg jól vagyok. Köszönöm aggodalmadat. - Az országúton lassítás nélkül robogott el egy autó. Odanéztek. Idekint minden elhaladó jármű esemény volt. - Akkor javasolhatom, hogy a hátralevő távolságot lépésben tegyük meg? Akármi van is ott, nem szalad el sehová. - Tudom, mi az - felelte a fiú. Lépésben tették meg a hátralevő húsz métert. Steve letérdelt, mint vadember a bálvány előtt. A főnök Harleyját kutyafuttában és közömbösen ásták el. A szél már kiszabadította az egyik kormányvéget és részben a másikat is. Ráesett a lány árnyéka. Steve fölnézett, szeretett volna mondani valamit, amitől Cynthia elhiszi, hogy nem borult ki teljesen, de semmi sem jött ki a torkán. Egyébként se tudta, hogy Cynthia egyáltalán meghallaná-e. A lány le se tudta venni rémült, kitágult szemét a motorról. Térdre hullott Steve mellett, méricskélőn kinyújtotta a kezét, majd a kormánytól kissé jobbra ásni kezdett. Az első, amit megtalált, a főnök sisakja volt. Kicibálta, kiöntötte belőle a homokot, és félretette. Azután óvatosan tovább lapátolt a sisak helyén. Steve figyelte. Nem tudta, megtartaná-e a lába, ha föl akarna állni. Egyre azokra a sztorikra gondolt, amiket az újságban lehet olvasni időről időre, mindenféle kavicsgödörben talált és okvetlenül sekély sírból kirángatott hullákról. Az üregből, amelyet Cynthia vájt, előtarkállott a festett fém a szürkésbarna homokból. Vörös és krémszín. És betűk. HARL. - Ez az - mondta a lány. Alig lehetett érteni, mert kényszeresen dörgölte a száját. - Tényleg ezt láttam. Steve megmarkolta a kormányt és megrántotta. Semmi. Nem csoda, elég gyenge rántás volt. Hirtelen rádöbbent valamire, ami még érdekes is volt a maga szörnyű módján. Már egyáltalán nem csak a főnöke miatt aggódott. De nem ám. Aggályai átfogóbbak lettek. És az az érzése volt, az a furcsa érzése, mintha... - Steve, szép új barátom - mondta Cynthia halkan, fölnézve az épp most kihantolt motorburkolat-darabkáról -, valószínűleg azt fogod gondolni, hogy ez eleve olyan baromság, amit hülye bögrék szoktak mondani mocsok filmekben, de nekem az az érzésem, hogy figyelnek minket. - Nem gondolom, hogy ez baromság - válaszolta Steve, és még egy kis homokot lapátolt le a karosszériáról. Vér nem volt rajta, hála Istennek! Ami nem azt jelenti, hogy másutt nem lehet véres a rohadék. És hogy nem lehet alatta egy hulla. - Magam is így érzem. - 55 -
- Nem mehetnénk innen? - kérdezte a lány, majdnem könyörögve. Egyik karjával letörölte az izzadságot a homlokáról. - Kérlek! Steve fölállt, és elindultak visszafelé. Örült neki, hogy foghatja a lány kezét. - Istenem, egész erősen érzem - mondta Cynthia. - Te is? - Aha. Szerintem csak attól van, hogy nagyon beijedtünk, de igen, erősen érzem. Olyan, mint... Reszketeg üvöltés csapott föl a távolban. Cynthia olyan erővel markolta a kezét, hogy Steve hálás volt neki, amiért rágja a körmét. - Mi volt ez? - nyöszörögte a lány. - Istenem, mi ez? - Prérifarkas - válaszolta. - Mint a westernfilmekben. Nem bántanak bennünket. Lazíts egy kicsit, Cynthia, megölsz. Cynthia lazítani kezdett, aztán ismét a fiú kezébe vájta az ujjait, amikor fölharsant a második üvöltés. Lustán fonódott bele az első hangba, ahogy egy jó, érzelmes tenor szokott tercelni. - Valahol a közelben vannak - mondta Steve, és tevőlegesen igyekezett kiszabadítani kezét a lány markából. Cynthia sokkal erősebb volt, mint amilyennek látszott, és most már fájt a szorítása. De igazán, gyermekem, valószínűleg a szomszéd megyében vannak. Nyugi! A lány elengedte a kezét, verejtékesen fénylő arca azonban már-már szívfájdítóan rémült volt. - Jó, nincsenek a közelben, valószínűleg a szomszéd megyében vannak, sőt a kaliforniai határról telefonálnak, de én nem szeretem az olyan lényeket, amik harapnak. Félek az olyasmiktől, amik harapnak. Nem mennénk vissza a kocsidhoz? - De igen. Cynthia annyira odahúzódott hozzá, hogy a csípőjük összeért, de a következő üvöltésnél már nem marcangolta úgy a kezét. Ez hallhatóan távolabbról szólt, és nem ismétlődött meg azonnal. Elérték a kocsit. Cynthia beszállt az anyósülésre, közben idegesen hátravigyorintott a válla fölött. Steve megkerülte a motorházat, és ekkor rádöbbent, már nem érzi úgy, mintha figyelnék. Még mindig majrézott, de most ismét elsősorban a főnök miatt. Ha John Edward Marinville halott, akkor azt világszerte címlapon hozzák az újságok, és Steven Ames kétségtelenül benne lesz a sztoriban. Nem pozitívan. Steven Ames lesz az üzembiztos védelem, ami nem üzemelt, a biztonsági háló, amely nem volt ott, mikor Big Daddy végül lezuhant a trapézról. - Az az érzés, hogy figyelnek... valószínűleg a kojotok voltak - szólalt meg a lány. - Nem gondolod? - Talán. - Mi jön most? - kérdezte Cynthia. Steve mélyet lélegzett, és a mobiltelefon után nyúlt. - A zsaruk jönnek - válaszolta, és tárcsázta a 911-et. Nagyjából azt hallotta, amit várt: az egyik magnóhang elmagyarázta, mennyire sajnálja, de ez alkalommal nincs módjában továbbítani a hívását. Hogy a főnök tudott beszélni - bár csak rövid időre -, az puszta szerencse volt. Steve egy dühös csuklómozdulattal felhajtotta a mikrofont, a telefont visszacsapta a műszerfalra, és beindította a Ryder motorját. Riadtan állapította meg, hogy a sivatag határozottan bíborlilásra sötétedett. A francba! Több időt töltöttek az elhagyott lakókocsinál meg a főnök félig eltemetett motorja mellett térdelve, mint gondolta. - Nem megy, mi? - A lány együttérzően nézett rá. - Nem. Keressük meg azt a várost, amit mondtál. Mi is volt az? - Desperation. Innen keletre. A fiú sebességbe tette a váltót. - Irányítsál, jó? - Jó - válaszolta a lány, és megérintette a karját. - Szerzünk segítséget. Még ekkora kisvárosban is kell lennie legalább egy rendőrnek. Elhajtott az elhagyatott lakókocsi mellett, mielőtt megint keletnek fordult volna, és látta, hogy az ajtó még mindig csapkod. Egyiküknek sem jutott eszébe, hogy becsukja. Lefékezett, a sebességváltót üresbe tette, és kinyitotta az ajtót. Még csak a fél lába volt kint, amikor Cynthia megragadta a vállát. - Hé, hova mégy? - Nem rémüldözött, de nem is ujjongott. - Nyugi, kislány. Csak egy pillanat. - 56 -
Kiszállt, becsukta a lakókocsi ajtaját, amelyet az oldalán levő krómbetűk szerint Wayfarernek hívtak. Azután visszament a járó motorú furgonhoz. - Mi vagy te, kiscserkész? - kérdezte Cynthia. - Általában nem. Csak nem tetszett, ahogy az ajtó csapkodott a szélben. - Elhallgatott, fél lábával a hágcsón tűnődve nézte a lányt. Aztán vállat vont. - Olyan volt, mint egy kísértetház redőnye. - Oké - válaszolta a lány, és ekkor újabb vonyítások csaptak föl a távolban, talán délre, talán keletre, a szélben nehéz volt megállapítani, de ez alkalommal úgy hangzott, mintha legalább féltucatnyi hang szólna. Akár egy egész farkasfalka. Steve beugrott a fülkébe és bevágta az ajtót. - Gyerünk! - mondta, és újra sebességbe tette a kocsit. - Forduljunk meg a masinával, és keressük meg a törvényt.
5. FEJEZET 1 David Carver végignézte, amint a kék inges, kifakult farmeres nő föladja a küzdelmet, nekiroskad a piáscella rácsának, karjait védekezőn összefonja a melle előtt, miközben a zsaru félrerántja az asztalt, hogy hozzáférjen. Ne nyúlj hozzá, mondta az ősz férfi, amikor a nő eldobta a puskát, és a fegyver zörögve végigszánkázott a padlón, mielőtt nekivágódott volna Davidék cellarácsainak. Ne nyúlj hozzá, üres, hagyd békén! A fiú úgy tett, ahogy az öreg mondta, de még valami mást is észrevett a padlón, amikor letekintett a puskára: az asztalról lehullott egyik töltényt. Az oldalán hevert, a rács bal szélső rúdjánál. Kövér, zöld töltény, egyike a tucatnak, amelyek mindenfelé szétgurultak, amikor az őrült rendőr elkezdte püfölni a nőt, Maryt, az asztallal és a székkel, hogy dobja el a puskát. Az öregnek igaza volt, semmi értelme megragadni a puskát. Még ha meg tudná szerezni a töltényt, akkor sem lenne értelme. A rendőr hatalmas volt, magas, mint egy profi kosárlabdázó, széles, mint egy profi futballista, és gyorsan is mozgott. Rárohanna Davidre, aki még sohasem tartott a kezében igazi puskát, mielőtt rájöhetne, melyik lyukba kell belenyomni a töltényt. De ha fölvehetné a töltényt... talán... ki tudja? - Tudsz járni? - kérdezte a zsaru a Mary nevű nőtől groteszk aggodalmaskodással. - Nem tört csontod? - Mit számít az? - A nő hangja remegett, ám David úgy gondolta, inkább a dühtől, mint félelmében. - Ölj meg, ha akarsz, essünk túl rajta! David az öreg szivarra sandított, akivel egy cellába zárták, látni akarta, hogy ő is észrevettee a töltényt. Amennyire meg tudta állapítani, nem, bár fölállt a priccsről, és odajött a cella rácsához. A zsaru nem ordítozott, nem is esett neki a nőnek, aki legjobb igyekezete szerint próbálta szétlőni a fejét, inkább átnyalábolta egy pillanatra! Akár egy jó cimbora! A fiú valamiért még a korábbi erőszaknál is nyugtalanítóbbnak találta ezt a szemmel láthatóan őszinte, együttérző mozdulatot. - Dehogy öllek meg, Mare! Körülnézett, mintha a három megmaradt Carvertől meg az ősz férfitól kérdezné, mit szólnak ehhez az őrült tyúkhoz. Ragyogó szürke szeme összeakadt David kék szemével, és a fiú akaratlanul hátrált egy lépést a rácstól. Hirtelen elgyöngült a rémülettől. Sebezhetőnek érezte magát. Hogy hogyan lehetett még az eddiginél is sebezhetőbb, azt nem tudta, de így volt. A rendőr pillantása üres volt, olyan üres, mint azé, aki nincs magánál, holott nyitva a szeme. Erről Davidnek Brian barátjára kellett gondolnia, és egy emlékezetes látogatásra a kórházban Briannél múlt novemberben. De ez nem ugyanaz, mert a rendőr tekintete üres volt, ugyanakkor nem volt üres. Volt benne valami, igen, valami, és David nem tudta, mi az, vagy azt, hogyan lehet egyszerre valami és semmi. Csak abban volt biztos, ilyet még sohasem látott. A rendőr eltúlzott hüledezéssel fordult vissza a Mary nevű nőhöz. - A mindenit, dehogy! mondta. - Dehogy, mikor pont most kezd érdekes lenni a dolog! - Belenyúlt a jobb mellzsebébe, elővett egy kulcskarikát, kiválasztott egyet, amely szinte nem is látszott kulcsnak: szögletes volt, a fém közepébe fekete csíkot ágyaztak. Davidet egy kicsit a szállodai kulcskártyákra emlékeztette. - 57 -
Beillesztette a nagy cella zárjába és kinyitotta. - Ugrás befelé, Mare! - mondta. - Olyan kényelmesen leszel, mint a tetű a fejben. A nő ügyet se vetett rá. David szüleit nézte. Egymás mellett álltak a szűk cella rácsánál, pontosan szemközt azzal, amelyen David osztozott az ősz Mr. Csöndessel. - Ez az ember - ez az őrült megölte a férjemet. Át... - Nagyot nyelt, az arca eltorzult; a drabális rendőr jóindulatúan nézett rá, épphogy csak el nem mosolyodott bátorítón: Nyögd csak ki, Mary, bökd ki, jobban fogod érezni magad, ha megteszed. - Átfogta a vállát, úgy, ahogy most nekem, és négyszer belelőtt. - Nekünk a kislányunkat ölte meg - válaszolta Ellen Carver, és volt valami a hangjában, ami egy pillanatra átlökte Davidet az álomszerű irrealitás birodalmába. Mintha ezek túl akarták volna licitálni egymást. A Mary nevű nő most azt fogja mondani, hogy beee, de nekünk megölte a kutyánkat, mire az anyja azt válaszolja... - Ezt nem tudjuk - mondta David apja. Borzalmasan festett, az arca dagadt és véres, akár egy nehézsúlyú ökölvívóé, aki büntetésből tizenkét menetet csinált végig. - Nem tudjuk biztosan. - A rendőrre nézett, iszonyú volt látni püffedt arcán azt a reménykedést, de a rendőr nem törődött vele. Őt Mary érdekelte. - Elég a locsifecsiből - mondta. Úgy hangzott, mintha a világ legkedvesebb nagypapája szólt volna. - Ugri a szobádba, Marykém! Be aranyozott kalitkádba, kis, kék szemű papagájom. - Mert különben? Megölsz? - Már mondtam, hogy nem teszek ilyet - felelte a rendőr ugyanazon a Drága Öreg Nagypapa-hangon -, de nem szeretném, ha elfelejtenéd, hogy a világhírű végzet lehet rosszabb a halálnál is. - A hangja nem változott, a nő mégis olyan révülten bámult rá, mint cölöphöz kötözött kecskegida a közeledő óriáskígyóra. - Tudlak bántani, Mary - folytatta. - Annyira tudnálak bántani, hogy azt kívánnád, bárcsak megölnélek. Most már elhiszed, ugye? Mary még egy pillanatig rámeredt, azután eltépte róla a tekintetét - a hat méterre álló Davidnek pontosan olyan érzése volt, hogy a nő úgy szakad el a rendőrtől, mint mikor borítékról vagy csomagról tépünk le egy csíkot -, és belépett a cellába. A rendőr bevágta mögötte a rácsos ajtót. Mary arca megvonaglott, szétesett. Rávetette magát a hátsó négy priccs egyikére, az arcát a karjai közé rejtette, és zokogni kezdett. A rendőr egy pillanatig állt, leeresztett fejjel figyelte. Davidnek ismét maradt ideje, hogy lenézzen a puskatöltényre, és már fontolgatta, hogy fölszedi. Aztán a nagydarab rendőr összerezzent, szinte fölrázta magát, mint amikor valaki szundikálásból ébred, elfordult a zokogó asszony cellájától, és átvágott a szobán David felé. Közeledtére az ősz férfi gyorsan elhátrált a rácstól, addig, amíg lábikrája bele nem ütközött a priccs peremébe. Lezöttyent rá és megint eltakarta a szemét. David korábban azt hitte, kétségbeesésében teszi, de most inkább a rettenet visszaverődésének rémlett, amely őt is eltöltötte, amikor a rendőr tekintete ráesett. Nem kétségbeesés, hanem ösztönös rejtőzködés, mint mikor valaki nem akar ránézni valamire, hacsak nem okvetlenül muszáj. - Mi újság, Tom? - kérdezte a rendőr a priccsen roskadozó férfitól. - Hogy vagy, öregem? Mr. Fehér Haj összerándult a hangra, de nem vette el a kezét az arca elől. A rendőr még egy pillanatig bámulta, majd ismét Davidre nézett, és a fiú rádöbbent, hogy képtelen elfordítani a szemét: most az ő tekintete esett fogságba. És még valamit érzett. Azt, hogy hívják. - Jól mulatsz, David? - kérdezte a hatalmas, szőke zsaru. Szeme mintha két fénnyel teli, kiöntött szürke tóvá nőtt volna. - Játszod a szemet szemért közjátékot? - Én... - Rozsdás krákogás volt a hangja. Megnyalta az ajkát, és ismét megszólalt. - Nem tudom, miről beszél. - Nem-e? Csodálkoznék. Mert látom... - Kezét a szája sarkához emelte, megérintette, azután leejtette a karját. Őszintén meglepettnek látszott. - Nem tudom, hogy mit látok. Ez egy kérdés, igen, uram, az. Ki vagy te, fiam? David gyorsan a szüleire pillantott, de nem sokáig bírta, amit az arcukon látott. Arra gondoltak, hogy most a fiukat öli meg a zsaru, úgy, ahogy megölte Sütit és Mary férjét. Visszanézett a rendőrre. - David Carver vagyok - felelte. - Az ohiói Wentworthben lakom, a Nyárfa utca 248-ban. - Igen, biztos vagyok benne, hogy ez igaz, de Davidkém, ki csinált téged? Megmondanád nekem, ki készített? Tak! Nem olvas az agyamban, gondolta David, de azt hiszem, esetleg képes lenne rá. Ha akarná. - 58 -
Felnőtt ember megpirongatta volna magát az ilyen gondolatokért, azt mondta volna magának, ne bolondozzon, ne engedjen a félelem fűtötte üldözési mániának. Pontosan azt akarja, hogy gondolatolvasónak hidd, vélte volna egy nagy. De David nem volt felnőtt, csak egy tizenegy éves kisfiú. Persze nem olyan, mint akármelyik tizenegy éves, múlt november óta semmiképpen. Azóta nagy változások történtek. Csak abban reménykedhetett, hogy ezeknek a változásoknak a segítségével talán elviselheti a látottakat és tapasztaltakat. A rendőr közben összehúzott szemmel, latolgatva fürkészte. - Úgy gondolom, az anyám és az apám csinált - mondta David. - Nem így szokott lenni? - Egy fiú, aki megérti a madarakat és a méheket! Csodálatos! És mi van a másik kérdésemmel, Járőr? Jól mulatsz? - Maga megölte a húgomat, úgyhogy ne tegyen föl hülye kérdéseket. - Fiam, ne bosszantsd! - kiáltott oda az apja magas, rémült hangon. Egyáltalán nem úgy hangzott, mintha az apja hangja lett volna. - Ó, nem vagyok én hülye - mondta a rendőr, még közelebb tolva szörnyű, szürke szemét Davidhez. A szivárványhártyái mozogni látszottak, forogtak-pörögtek, akár a fogaskerekek. Davidet émelygés fogta el a láttukon, majdnem elhányta magát, mégsem bírt máshová nézni. - Sok minden lehetek, de hülye, az nem. Sokat tudok, Járőr. Bizony. Sokat. - Hagyja békén! - sikoltott David anyja. A fiú nem látta; a rendőr tömege teljesen eltakarta. Nem ölt még meg eleget a családunkból? Ha hozzáér, megölöm! A rendőr mintha nem is hallotta volna. Mutatóujjaival lehúzta alsó szemhéjait, amitől szemgolyói groteszkül kidülledtek. - Sasszemem van, David, és ezek a szemek az igazságot messziről meglátják. Jobb, ha elhiszed! Sasszem, igen, uram! - Még mindig bámult be a rácson; szinte úgy tűnt, hogy most a tizenegy éves David Carver hipnotizálja őt. - Te vagy az egyik, ugye? - súgta a rendőr. - Csakugyan te vagy az egyik. Igen, azt gondolom. Gondolj, amit akarsz, csak azt ne, hogy én a töltényre gondolok. A rendőr szeme kissé kitágult, és David egy förtelmes pillanatig azt hitte, hogy pontosan arra gondol, hogy ráhangolódott az ő agyára, akár egy rádióadóra. Azután fölüvöltött odakint egy prérifarkas, hosszú, magányos vonyítás volt, és a rendőr arrafelé pillantott. A szál - talán telepátia, talán csak a félelem és az igézet szövedéke - elpattant közöttük. A rendőr lehajolt a puskáért. David visszafojtotta a lélegzetét, folyton azt várta, hogy észreveszi a tőle jobbra, a padlón heverő töltényt, de a zsaru még csak oda se pillantott. Fölállt, közben meghúzott egy kart a fegyver oldalán. A puska megtört, a csövek kezes állatokként hevertek a karján. - Ne menj el, David! - mondta bizalmas, mi-srácok-magunk-között hangon. - Még sokat kell erről beszélgetnünk. Hidd el, alig várom, de most van egy kis dolgom. Lehorgasztott fejjel visszabaktatott a szoba közepére, menet közben szedegetve össze a töltényeket. Az első kettőt betöltötte a fegyverbe; a többit oda se nézve zsebre vágta. David nem mert tovább várni. Lehajolt, keze kisiklott két rács között a cella bal oldalán, és megragadta a kövér, zöld hengert. A farmerja zsebébe csúsztatta. A Mary nevű asszony nem látta; még mindig a priccsen hevert, és arcát a karjai közé temetve sírt. A szülei sem látták; egymás derekát átölelve álltak cellájuk rácsánál, rémült bűvöletben figyelték a khaki egyenruhás óriást. Megfordult és látta, hogy az öreg Mr. Fehér Haj - Tom - még mindig a tenyerébe temeti az arcát, így talán ez is rendben volt. Csakhogy az öreg Tom vizenyős szeme nyitva volt az ujjai mögött, David észrevette, így talán mégse volt rendben. De akárhogy is, túl késő volt már visszacsinálni. Szembenézett az illetővel, akit a rendőr Tomnak nevezett, és csöndre intve emelte egyik ujját a szájához. Az öreg Tom nem adta jelét, hogy érzékelné; szeme révedten bámult kifelé saját külön börtönéből, az ujjak rácsa között. A rendőr, aki megölte Sütit, fölszedte az utolsó töltényt is a padlóról, futó pillantást vetett az asztalra, majd kiegyenesedett, és csuklója egyetlen rándításával összecsukta a fegyvert. David leste töltényszedegetés közben, igyekezett kitalálni, számolja-e a lőszert vagy sem. Úgy vélte, nem... egész mostanáig. A zsaru egy darabig állt, háttal, lehorgasztott fejjel, majd sarkon fordult, visszarúgtatott David cellájához, és a kisfiú érezte, hogy a gyomra felkeveredik. - 59 -
A rendőr egy pillanatig bámulta. Látszott rajta, hogy fürkészi, és David arra gondolt: Fel akarja törni az agyamat, ahogy a tolvaj a zárat. - Istenre gondolsz? - kérdezte a zsaru. - Ne izgasd magad miatta. Errefelé Isten országa megáll Indian Springsnél, de még Sátán úr sem teszi be hasított patáját Tonopahnál északabbra. Desperationben nincs Isten, David fiam. Itt kint csak can de lach van. Úgy látszik, ezzel befejezte. Kiment a szobából, hóna alatt a puskával. A fogdában mintegy öt másodpercre csönd lett, amelyben csupán a Mary nevű nő zokogott fojtottan. David a szüleire nézett, azok meg visszanéztek. Ahogy ott álltak egymást átölelve, el tudta képzelni, milyenek lehettek kisgyerekként, réges-régen, jóval előbb, mint hogy megismerkedtek az ohiói metodista gyülekezetben, és ettől iszonyatosan megrémült. Inkább látta volna őket meztelenül, kefélés közben! Szerette volna megtörni a csendet, csak nem tudta, hogyan. Azután a rendőr hirtelen visszaszökkent a szobába. Lehajtotta a fejét, hogy be ne verje az ajtófélfába. Eszelősen vigyorgott, Davidnek Garfieldre, a képregénymacskára kellett gondolnia, valamelyik ordenáré kabarétréfája közben. Ez is annak tűnt. Egy ócska telefon lógott a falon, bézs színű műanyag doboza repedezett, piszkos volt. A rendőr lekapta a horogról a kagylót, a füléhez emelte és beleüvöltött: - Szobapincér! Egy szoba rendel! - Levágta a kagylót, és őrült Garfieldvigyorával a foglyaira nézett. - Ez az öreg Jerry Lewis poénja - közölte. - Az amerikai kritikusok nem értik Jerry Lewist, de Franciaországban nagyon bika! Hatlövetű! Davidhez fordult. - Franciaországban sincs Isten, Járőr. Hidd el nekem. Csak Cinzano meg csiga és nők, akik nem borotválják a hónaljukat. A többiekre villantotta a tekintetét, és elhalványult a mosolya. - Maradjatok, ahol vagytok, emberek - mondta. - Tudom, hogy rettegtek tőlem, és talán okkal rettegtek, de higgyétek el, annak is megvan a miértje, hogy bezártalak titeket. Sok mérföldnyire ez az egyetlen biztonságos hely. Olyan erők vannak odakint, amelyekre ne akarjatok még gondolni se! És amikor eljön az este... - csak nézett és komoran csóválta a fejét, mintha a többi túlságosan félelmetes lenne ahhoz, hogy hangosan kimondja. Nem mondasz igazat, te hazug, gondolta David... ám ekkor újabb üvöltés sodródott át a lépcsőház nyitott ablakán, és őt elfogta a kétely. - Mindenesetre - folytatta a rendőr -, jó zárak és jó cellák vannak itt. Tökös gyerekek építették őket vastag nyakú bányászoknak, a menekülésre tehát kevés az esély. Ha ez járna a fejetekben, küldjétek haza a gondolatot a mamájához. Higgyetek nekem. Ez a legjobb, amit tehettek. Higgyétek el, így van. - Azután elment, ez alkalommal csakugyan - David hallotta, amint bakancsos lába ledübörög a lépcsőn, megreszkettetve az egész épületet. Állt még egy pillanatig, tudta, mit kell most tennie - muszáj megtennie -, bár nem szívesen tette volna meg a szülei előtt. De nem volt választása. A rendőrt illetőleg igaza volt. A nagy bivaly ha nem is úgy olvas a gondolataiban, mint az újságban, de azért megérzett valamit - az Istennel kapcsolatos dolgot. Talán jobb is így. Jobb, ha Istent látja, mint a töltényt. Megfordult, két lassú lépéssel visszament a priccshez. Húzta a zsebét a töltény. Nagyon egyértelmű, nagyon érzékelhető súlya volt. Mintha aranyrögöt rejtett volna oda. Nem, ez sokkal veszedelmesebb az aranynál. Talán egy radioaktív röghöz hasonlít. Állt egy darabig, háttal a szobának, azután nagyon vontatottan térdre ereszkedett. Mélyet lélegzett, addig szívta a levegőt, amíg egy cseppel se fért több a tüdejébe, majd kifújta, hosszú és csendes szusszanással. Összekulcsolta kezét a durva gyapjútakarón, lágyan ráhajtotta a homlokát. - David, mi a bajod? - kérdezte az anyja. - David! - Semmi baja - mondta az apja, mire David halványan elmosolyodott, miközben lehunyta a szemét. - Hogyhogy semmi baja? - sikoltotta Ellie. - Nézz rá, összeesett, elájult! David! Már távolodóban halkult a hangjuk, de mielőtt teljesen elenyészett volna, még hallhatta az apja válaszát: - Nem ájult el. Imádkozik. Nincs Isten Desperationben? No, majd meglátjuk. Aztán elment, már nem törődött azzal, mit gondolhatnak a szülei, többé nem érdekelte, hogy az öreg Mr. Fehér Haj észrevehette, amikor ő elmarta a töltényt, és befújhatja a szörnyeteg rendőr- 60 -
nek, többé nem gyászolta az édes kicsi Sütit, aki soha életében nem ártott senkinek, nem érdemelte meg, hogy így haljon meg. Egészen precízen szólva kifordult önmagából is. A sötétben tartózkodott, vakon, de nem süketen, és hallgatta a feketeségben Istenét.
2 A legtöbb megtéréshez hasonlóan David Carveré is csak kívülről látszott drámainak; belülről nyugodt, csaknem hétköznapi volt. Talán nélkülözte az ésszerűséget - a lélek dolgai sohasem lehetnek szigorúan racionálisak -, de megvolt a maga világossága és logikája. Valódisága sem volt kétséges, legalábbis Davidnek. Megtalálta Istent, kész. És (amit talán még fontosabbnak tartott) Isten megtalálta őt. Tavaly novemberben David legjobb barátját, miközben az iskola felé biciklizett, elgázolta egy autó. Brian Ross hat métert repült, neki egy ház oldalának. Minden más reggelen David vele lett volna, de ezen a napon beteget jelentve otthon maradt, egy nem túl veszedelmes vírust kúrálgatva. A telefon fél kilenckor csöngött, az anyja tíz perccel később lépett be a nappaliba, sápadtan és remegve. - David, valami történt Briannel. Kérlek, próbáld nem fölizgatni magad. - Ettől fogva nem sokra emlékezett a beszélgetésből, csak annyira: nem valószínű, hogy életben marad. Az ő ötlete volt, hogy másnap elmegy és meglátogatja Briant a kórházban, miután este fölhívta a kórházat, és megbizonyosodott róla, hogy barátja még életben van. - Mézem, megértem, mit érzel, de ez igazán rossz ötlet - mondta az apja. Hogy a „mézem” szót használta, amely David plüssállataival együtt vonult ki a divatból, ez eléggé bizonyította, mennyire föl van dúlva Ralph Carver. Ellenre nézett, de ő csak állt a mosogatónál, és idegesen gyürkélte a konyharuhát. Innen nyilvánvalóan nem várhatott segítséget. Isten tudja, Ralph sem érzett magában nagy segítőkészséget, de mit lehet várni egy ilyen beszélgetésnél? Istenem, ez a gyerek még csak tizenegy éves, Ralph meg sem próbálta elmagyarázni neki az élet tényeit, a halálról nem is beszélve. Hál' istennek Kirstie a másik szobában volt, valami rajzfilmet nézett a tévében. - Nem - felelte David. - Ez jó ötlet. Sőt ez az egyetlen jó ötlet. - Gondolt rá, hogy így folytatja hősi szerénységgel: Mellesleg Brian is megtenné értem, aztán másképp döntött. Tulajdonképpen nem hitte, hogy Brian csakugyan megtenné. Ez azonban semmin sem változtat. Bizonytalanul már akkor megértette, mielőtt bármi történt volna a Medve utcai ligetben, hogy nem Brianért, magáért teszi. Az anyja néhány tétova lépéssel eltávolodott a mosogató védőbástyájától. - David, te vagy a világ legjobb szívű gyermeke... a legkedvesebb az egész világon... de Brian... őt... izé... odavágták... - A mama azt akarja mondani, hogy Brian fejjel nekicsapódott egy téglafalnak - mondta az apja. Átnyúlt az asztal fölött, és megfogta a fia kezét. - Súlyos agysérüléseket szenvedett. Öntudatlan, semmiféle életjelet nem mutat. Tudod, hogy ez mit jelent? - Azt hiszik, hogy káposzta lett az agyából. Ralph összerezzent és bólintott. - Olyan állapotban van, amikor a legjobb, ami történhet, a gyors vég. Ha elmész meglátogatni, nem a barátodat fogod látni, akivel átjártatok egymáshoz aludni... Az anyja ekkor beszaladt a nappaliba, ölbe kapta az értetlenkedő Sütit, és ismét elsírta magát. Ralph úgy nézett utána, mintha követni szeretné, azután visszafordult a fiához. - A legjobb, ha úgy emlékszel rá, ahogy utoljára láttad. Megértetted? - Igen, de nem bírom ezt tenni. Látnom kell. Az se baj, ha nem akarsz odavinni. Majd buszszal megyek iskola után. Ralph nagyot sóhajtott. - A francba, fiam, persze hogy elviszlek. Nem kell tanítás végéig várnod. De az istenért, egy szót se róla... - Fölszegett állával a nappali felé bökött. - Sütinek? Dehogy. - Nem tette hozzá, hogy Süti már járt a szobájában, és azt firtatta, mi történt Briannel, fájt-e neki, és David mit gondol, milyen dolog meghalni, elmegy-e olyankor az ember valahová, és kérdezett még vagy száz effélét. Olyan ünnepélyes, annyira figyelmes volt az arca. Olyan... olyan abszolút Süti-szemei voltak. De gyakran az a legjobb, ha az ember nem mond el mindent a szüleinek. Öregek, nem bírják idegekkel. - 61 -
- Úgyse fognak beengedni Brian szülei - mondta Ellie, amikor visszajött. - Sok éve ismerem Market és Debbie-t. Egész biztosan összetörte őket a gyász, ha veled történik, én megtébolyodtam volna, de akkor is több eszük van annál, hogy odaengedjenek egy kisfiút egy... egy másik kisfiúhoz, aki haldoklik. - Miután beszéltem a kórházzal, felhívtam őket és megkérdeztem, meglátogathatom-e Briant - mondta nyugodtan David. - Ross néni azt mondta, oké. - Papa még mindig fogta a kezét. Ez jó volt. Nagyon szerette a szüleit, nagyon sajnálta, hogy csalódást okoz nekik, de egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy mit kell tennie. Mintha már akkor egy másik erő, egy rajta kívül álló hatalom vezette volna, úgy, ahogy egy idősebb, okosabb személy vezetheti a kisgyerek kezét, hogy le tudja rajzolni a kutyát, a csirkét vagy a hóembert. - Mi lelte ezt a Debbie-t? - hökkent meg Ellen Carver. - Mi a halál történt vele, csak azt az egyet szeretném tudni! - Azt mondta, örül, hogy be tudok menni elbúcsúzni. Azt mondta, a hét végén lekapcsolják Brianről az életfenntartó berendezéseket, miután a nagyszülei is eljönnek búcsút venni tőle, és örült, hogy én jöhetek elsőnek. Másnap Ralph elkérte magát délutánra, és fölvette a fiát az iskolánál. David a járdán állt, ingzsebéből kikandikált a kék ELTÁVOZÁSI ENGEDÉLY. Megérkeztek a kórházba, és a világ leglassúbb liftje fölvitte őket az ötödik emeleti intenzív osztályra. Útközben David igyekezett felkészíteni magát arra, amit látni fog. Ne döbbenj meg, David, mondta Ross néni a telefonba. Nem néz ki valami szépen. Biztosan nem fáj semmije - ahhoz túlságosan mélyen van -, de nem néz ki valami szépen. - Akarod, hogy veled menjek? - kérdezte az apja, a Brian szobájába nyíló ajtó előtt. David megrázta a fejét. Még mindig az az érzés tartotta a hatalmában, amely többé-kevésbé elnyelte, amikor sápadt anyja meghozta a baleset hírét: az az érzés, hogy valaki nála tapasztaltabb vezeti, valaki, aki helyette is bátor lesz, ha a saját kurázsija elfogyna. Belépett a kórterembe. Mr. és Mrs. Ross ott voltak, vörös műanyag széken ültek. Könyv volt a kezükben, de nem olvastak. Brian az ablaknál levő ágyban feküdt, mindenféle berendezés között, amelyek csipogtak és zöld fodrokat küldtek végig a képernyőkön. Derékig betakarták egy könnyű pléddel. Mellén nyitva volt a vékony fehér kórházi ing, kétfelé hajtva úgy pihent mellette, mint kókadt angyalszárnyak egy iskolai színielőadásból. Mindenféle gumikorongokat tapasztottak rá, még annál is több volt a fején, a kötés hatalmas fehér turbánja alatt. A géz alól egy hosszú vágás ereszkedett le Brian bal arcára, a szája sarkáig, ahol horog formán kunkorodott föl. A vágást fekete fonállal varrták össze. Mintha egy Frankenstein-filmből került volna oda, valamelyik ócska Boris Karloff-ból, amilyeneket szombat éjszakánként vetítenek. Néha, amikor Brianéknál aludt, ők ketten fönnmaradtak, pattogatott kukoricát szemezgettek, és ilyen filmeket néztek. Szerették ezeket a fekete-fehér szörnyeket. Egyszer, a Múmia alatt, Brian odafordult Davidhez és azt mondta: - A francba, sarkunkban a múmia, siessünk egy kicsit! - Hülyeség volt, de tizenegy éves kölykök hajnali háromnegyed egykor bármit viccesnek találnak. Vihogtak, mint a bolondok. Brian ránézett a kórházi ágyból. Átnézett rajta. Szeme nyitva volt, és olyan üres, akár az osztályok augusztusban. David belépett a masinák varázskörébe. Még sohasem érezte ennyire, hogy nem mozog, hanem mozgatják. Látta a Brian mellére és homlokára tapasztott gumikorongokat. Látta a korongokból kiinduló huzalokat. Látta, hogy a sisak nagyságú kötés baloldalt furcsán torz, mintha a forma gyökeres változáson esett volna át a géz alatt. Nyilván így is van. Ha nekimész egy téglaépületnek, valakinek engednie kell. Egy cső volt Brian jobb karjában, egy másik a melléből állt ki. A csövek állványról lógó, folyadékkal töltött tasakokhoz vezettek. Volt egy műanyag ketyere Brian orrában és egy szalag a csuklóján. Ezek a masinák tartják életben, gondolta David. Amikor lekapcsolják őket, amikor kihúzzák a tűket... Hitetlenség töltötte el a gondolattól, az ámulat rügyeinek kinyílását csupán a bánat akadályozta meg. Lefröcskölték egymást Briannel az osztályuk melletti ivókútból, valahányszor úgy gondolták, hogy büntetlenül megúszhatják. Végigtekertek a mesés Medve utcai ligeten, játszották, hogy kommandósok. Könyveket, képregényeket, baseballkártyákat csereberéltek, vagy néha csak ültek Davidék hátsó verandáján, és játszottak Brian társasjátékaival, vagy olvasgattak és iszogatták David - 62 -
mamájának limonádéját. Pofozkodtak és „rossz fiúnak” (néha, négyszemközt „pöcsnek” vagy „faszfejnek”) szólították egymást. Másodikban megszúrták egy gombostűvel az ujjukat, összekeverték a vérüket és vértestvérséget esküdtek. Idén augusztusban Mark Ross segítségével söröskupakokból barkácsoltak Parthenont, amihez könyvillusztrációt használtak modellnek. Olyan jól sikerült, hogy Mark a földszinti hallban tartotta és a vendégeinek mutogatta. Úgy tervezték, hogy január elsején a kupak-Parthenon átvándorol másfél háztömbnyire a Carver-házba. Leginkább ez a Parthenon töltötte be a gondolatait, amikor ott állt öntudatlan barátja ágya mellett. Odakint építették - ő, Brian és Brian papája - Rossék garázsában, miközben a mögöttük levő polcon a magnó a Recsegés és zümmögés-t játszotta végeérhetetlenül. Hülye dolog volt, hiszen kupakokból készült, és klassz volt, mert úgy nézett ki, ahogy kellett, meg lehetett mondani, hogy micsoda. Azért is klassz volt, mert a saját kezükkel csinálták. Brian kezét majd hamarosan fölemeli és lekeféli egy temetkezési vállalkozó, aki különleges kefét használ, és nagy figyelmet szentel a körmöknek. Senki sem szeret olyan halottat nézni, amelyiknek piszkos a körme, gondolta David. Amint Bri keze megtisztul, és beleteszik a koporsóba, amelyet a szülei választottak, a temetkezési vállalkozó összefűzi az ujjait, mint egy pár surranót. És így is maradnak, még a földben is. Csinosan összefűzve, ahogy a másodikban kellett volna összekulcsolniuk a kezüket a pad tetején. Ezek a kezek többé nem emelnek kupakházakat. Ezek az ujjak nem spriccelnek többé a falikútnál. Le velük a sötétségbe. Ettől a gondolattól nem a rettegés fogta el szívét és agyát, hanem a kétségbeesés, mintha Brian összekulcsolt ujjainak képe a koporsóban azt bizonyítaná, hogy minden értelmetlen, hogy a cselekvés sohasem állítja meg a halált, hogy még gyerekkel sem kivételeznek a rémdrámában, amely egyre zajlik a vígjáték mögött, amelynek cukormázában a szüleid hisznek, és azt szeretnék, ha te is hinnél. Se Mr. Ross, se a felesége nem szólt hozzá, miközben ott állt az ágy mellett, és a gyerekek leegyszerűsített módján elmélkedett ezeken a dolgokon. Hallgatásuk tetszett Davidnek; kedvelte őket, főleg Mr. Rosst, akiben volt valami érdekes habókosság, de nem azért jött ide, hogy velük találkozzék. Nem rajtuk lógtak a tápcsövek és lélegeztető berendezések, amelyeket el fognak távolítani, miután a nagyszülők is megkapták a lehetőséget az istenhozzádra. Ő Brianhez jött. David megfogta barátja kezét. Megdöbbentően hideg és viaszos volt, de azért még élt. Érezni lehetett benne az életet, járt, mint a motor. Szelíden megszorította, és odasúgta: - Hogy vagy, rossz fiú? Nem jött válasz, csupán a gép neszezett, amely lélegeztette Briant, amióta az agyában kiment a legtöbb biztosíték. A gépezet az ágy fejénél állt, ez volt a legnagyobb. Egyik oldaláról átlátszó műanyag cső lógott. Ebben a csőben volt valami, ami úgy festett, mint egy fehér tangóharmonika. Nem csapott zajt - minden szerkezet halkan működött -, mégis volt benne valami nyugtalanító. Ahányszor kitágult, mindig valami halk, jelentőségteljes neszt hallatott. Zihált. Mintha Brian egyik része nem süllyedt volna odáig, ahol nincs fájdalom; ehelyett kivették a testéből és bezárták ebbe a műanyag csőbe, ahol még jobban szenved. Halálra szorítja az a fehér harmonika. Azután ott volt a szeme. David érezte, hogy az ő szeme mindegyre odatéved. Senki sem mondta neki, hogy Brian szeme nyitva lesz; mostanáig nem is tudta, hogy öntudatlan embernek nyitva lehet a szeme. Debbie Ross azt mondta, mikor felkészítette a megrázkódtatásra, hogy Brian nem néz ki valami szépen, de azt nem mondta, hogy úgy bámul, mint egy kitömött jávorszarvas. Talán ennek ez a rendje: lehet, hogy az igazán félelmetes dolgokra soha, semmilyen korban sem vagy képes fölkészülni. Brian egyik szeme véres volt, a hatalmas, fekete pupilla egy hajszálnyi barnát leszámítva elnyelte a szivárványhártyát. A másik tiszta volt, a szembogár normálisnak tetszett, de ez volt benne az egyetlen normális, mert barátja szemében nem látszott semmiféle jel. A srác, aki úgy megnevettette, mikor azt mondta, A francba, sarkunkban a múmia, siessünk egy kicsit!, egyáltalán nem volt itt... hacsak nem abban a műanyag csőben, a fehér harmonika kegyére bízva. David odafordította a tekintetét az összevarrt, horog alakú vágásra, a kötésre, az alóla kilátszó viaszos fülre, azután pillantása visszavándorolt Brian nyitott, bámész, felemás pupillájú szeméhez. A semmi vonzotta oda, a nemlét, a kiürültség, ami abban a szempárban ült. Ez több volt a rossznál. Ez olyan... olyan.... - 63 -
Gonosz, suttogta mélyen a fejében egy hang. Még sose hallott ilyen hangot a gondolataiban, vadidegen volt, és amikor Debbie Ross a vállára ejtette a kezét, Davidnek össze kellett szorítania az ajkát, hogy föl ne sikoltson. - Aki elgázolta, részeg volt - mondta kásás, könnyáztatta hangon Mrs. Ross. Friss könnyek peregtek alá az arcán. - Azt mondja, nem emlékszik semmire sem, annyira kiütötte magát, és tudod, mi a legszörnyűbb, Davey? Hogy el is hiszem neki. - Deb... - kezdte Mr. Ross, de Brian mamája rá se hederített. - Hogy engedheti Isten, hogy ez az ember még csak ne is emlékezzék arra, ahogy elütötte a kisfiamat? - A hangja emelkedni kezdett. Ralph Carver meglepetten dugta be a fejét a nyitott ajtón, egy nővér pedig, aki kocsit tolt a folyosón, földbe gyökerezett lábbal megállt, és nagy, ibolyakék, óédes-istenkém szemekkel nézett be az 508-as szobába. - Hogyan lehet Isten ilyen kegyelmes valakihez, aki azt érdemelné, hogy sikoltva ébredjen egész hátralevő életében minden éjszaka, mert az én szegény kisfiam vérző fejével álmodott? Mr. Ross átölelte a vállát. Ralph Carver visszahúzta a fejét, akár egy teknős a páncéljába. David látta ezt, és lehet, hogy egy kicsit meg is gyűlölte érte az apját. Nem emlékezett rá pontosan, hogy így volt-e, csak arra emlékezett, hogy lenézett a torz turbán övezte összetöpörödött, sápadt, nyugodt arcra, a viaszos fülre, a fekete cérnával piros csíkká összevarrott vágásra és a szempárra. Mindenekelőtt a szemekre emlékezett. Brian anyja ott sírt, jajveszékelt, és a szemeknek pillája sem rebbent. De hát ő odabent van, gondolta hirtelen David, és úgy érezte, ez a gondolat is, mint oly sok más, ami azóta történt, hogy az anyja elmondta Brian balesetét, nem tőle származik, csak mintha átjönne rajta... mintha teste és lelke átváltozott volna valamilyen vezetékké. Odabent van, tudom, hogy így igaz! Még odabent van, mint akit foglyul ejtett egy földcsuszamlás... vagy egy barlangomlás... Debbie Ross végképp kifogyott az önuralomból. Szinte vonítva vergődött, úgy próbálta lerázni magáról a férje kezét. Mr. Ross visszafelé húzta a vörös székekhez, de nem volt könnyű dolga. Az ápolónő berohant és átkarolta az asszony derekát. - Mrs. Ross, üljön le! Jobban fogja érezni magát, ha megteszi. - Miféle Isten engedi meg egy embernek, hogy elfelejtse, ha megölt egy kisfiút? - sikoltotta Brian mamája. - Olyan Isten, aki azt akarja, hogy az az ember rúgjon be ismét és kövesse el újra! Olyan Isten, aki szereti a részegeket, és gyűlöli a kisfiúkat! Brian fölfelé bámul üres szemével. Hallgatja anyja kirohanását viaszos fülével. Nem észleli. Itt nem. Pedig... Igen, suttogta valami. Igen, ő létezik. Létezik. Valahol. - Nővér, nem hozna neki egy nyugtatót? - kérdezte Mr. Ross. Már alig tudta visszatartani a feleségét, hogy oda ne rohanjon, meg ne ragadja Davidet, a fiát, vagy mindkettőt. Valami elszabadult Debbie fejében. Valami, ami nagyon sokat akart mondani. - Küldöm dr. Burgoyne-t, itt van az előtérben! - Az ápolónő elszaladt. Brian apja kínosan rámosolygott Davidre. Izzadság gyöngyözött az arcán, homlokán is kiütött a finom csöppek csillaghalmaza. A szeme vörös volt, és Davidnek úgy rémlett, hogy máris fogyott. Nem hitte, hogy ilyesmi lehetséges, de akkor is így látszott. Mr. Ross egyik kezével a felesége derekát szorította, másik kezével a vállát markolta. - Most menjél szépen, David - mondta Mr. Ross. Igyekezett nem lihegni, de azért egy kicsit szaporán szedte a levegőt. - Mi... nem sokat tudunk itt tenni. De még el se búcsúztam tőle!, akart tiltakozni David, aztán rájött, hogy nem az izzadság pereg Mr. Ross arcán, hanem a könnyek. Ez nyomban beindította. Csak az ajtóban jött rá, ahonnan még egyszer visszanézett az egyetlen szülőtömeggé összemosódott házaspárra, hogy mindjárt ő is sírni fog. - Visszajöhetek még, Mr. Ross? - kérdezte érdes, reszkető hangon, amelyet maga is alig ismert meg. - Esetleg holnap? Mrs. Ross már nem kapálózott. Mr. Ross két keze összekulcsolódott a felesége melle alatt. Mrs. Ross annyira lehorgasztotta a fejét, hogy a haja az arcába hullott. Davidnek a fogd-ahol-éred világbajnoki mérkőzéseikre kellett gondolnia, ott szorongatták így egymást a pasasok. A francba, sarkunkban a múmia, siessünk egy kicsit, gondolta minden ok nélkül. - 64 -
Mr. Ross megrázta a fejét. - Inkább ne, Davey. - De hát... - Inkább ne. Tudod, az orvosok azt mondják, hogy Briannek egyáltalán semmi esélye, hogy... h-h-hogy... - Az arca megváltozott, David még sohasem látott ilyen változást felnőttarcon. Mintha belülről akarna kettészakadni. Csak később, a Medve utcai ligetben fogta fel, mit látott. Azt látta, ami történik, ha valaki, aki sokáig - talán évekig - nem sírt, végül nem bírja magát visszatartani. Ilyen az, ha átszakad egy gát. - Fiam! - ordította Mr. Ross. - Fiam! - Elengedte a feleségét, és a falnak dőlt a két piros műanyag szék között. Állt egy pillanatig előredőlve, azután összecsuklott a térde. Addig csúszott le a fal mentén, amíg le nem ült, kezét az ágy felé nyújtotta, az arca nedves volt, takony lógott az orrából, a haja égnek állt a tarkóján, az inge kicsúszott a nadrágjából, a nadrágszára fölhúzódott, kilátszott a zoknija szára. Így ült ott és jajgatott. A felesége melléje térdelt, ügyetlenül átkarolta, ekkor a nővérrel a sarkában befutott az orvos, mire David kisurrant a szobából. Patakzottak a könnyei, de igyekezett nem zokogni. Végül is kórházban volt, ahol egyesek gyógyulni próbálnak. Amikor elmondta, mi történt Briannel, az apja éppen úgy elsápadt, mint az anyja, és amikor megfogta David kezét, a bőre sokkal hidegebb volt Brianénál. - Sajnálom, hogy ezt kellett látnod - mondta, miközben a világ leglassúbb liftjére várakoztak. Davidnek volt egy olyan sejtelme, hogy ez volt minden, amit ki tudott nyögni. Hazafelé Ralph Carver kétszer is beszélni kezdett, azután elhallgatott. Bekapcsolta a rádiót, talált egy slágermúzeumot játszó állomást, azután kikapcsolta, hogy megkérdezze a fiát, nem akarna szódás fagylaltot vagy ilyesmit. David megrázta a fejét, mire az apja ismét bekapcsolta a rádiót, és hangosabbra állította, mint valaha. Hazaérve David azt mondta az apjának, hogy ütögetne néhány kosarat a felhajtón. Az apja azt válaszolta, az remek, azután besietett. Az oldalvonalnak használt aszfaltrepedésnél állva hallotta szüleit a konyhából: hangjuk kiszűrődött a mosogató fölötti nyitott ablakon. A mama tudni akarta, mi történt, hogyan viselte David az eseményeket. - Hát szép kis jelenet volt - mondta az apja, mintha Brian eszméletlensége és közelgő halála valamilyen színdarabhoz tartozna. David kikapcsolt. Ismét megszállta a különbözőség érzése; ez egy olyan érzés volt, hogy kicsi, egy részecske, nem is egész, valaki más ügyének a része. Hirtelen nagyon erősen elfogta a vágy, hogy elmenjen a Medve utcai ligetbe a kis tisztásra. Ösvény vezetett oda, elég keskeny, de azért végig lehetett bringázni rajta libasorban. Ez volt az a hely, fönt a Vietkong Kilátóban, ahol egy éve megpróbálták elszívni Debbie Ross egyik cigarettáját, de borzalmasnak találták, itt néztek először Penthouse-t (Brian találta egy kukán az E-Z Stop 24 bolt mögött, a házuktól lefelé, a domb tövében), itt lóbálták a lábukat, itt folytatták hosszú csevegéseiket, itt álmodták álmaikat... főképpen arról, hogyan lesznek kilencedikre a West Wentworth középiskola királyai. Itt, a Ho Si Minh ösvényen megközelíthető tisztáson élvezték leginkább barátságukat, és ez volt az a hely, ahova David hirtelen el akart menni. Még egyet ütött a labdával, amellyel egymilliószor játszottak, rugózott és dobott. Huss! Csak a hálót találta. Amikor a labda visszapattant, a fűbe hajította. A család még mindig a konyhában volt, hangjuk még mindig kiszűrődött a nyitott ablakon, de Davidnek eszébe se jutott, hogy bedugja a fejét és elmondja, hová indul. Lehet, hogy megtiltanák. Meg se fordult a fejében, hogy biciklire pattanjon. Gyalogolt, fejét lehajtva, zsebében még mindig ott kéklett az ELTÁVOZÁSI ENGEDÉLY, noha aznapra véget ért a tanítás. A nagy sárga buszok megindultak a hazafelé vezető úton; kisgyerekek csicsergő nyájai robogtak el mellette, újságokkal és uzsonnásdobozokkal hadonászva. David észre sem vette őket. Esze másutt járt. Később Martin tiszteletes mesélt neki Isten „csendes kis hangjáról”, és David érezte a felismerés rándulását, de akkor egyáltalán nem tűnt hangnak vagy gondolatnak, vagy akár sejtelemnek. Folyton az járt a fejében, hogy ilyen érzés, amikor szomjas vagy, az egész tested vízért kiált, úgy, hogy végül lehasalsz és egy pocsolyából iszol, ha nincs más. Végigment a Medve utcán, azután a Ho Si Minh ösvényen. Lassan haladt, fejét még mindig lehorgasztotta, akár egy tudós, aki valami rettentő problémán rágódik. Ez az ösvény nem az ő kizárólagos tulajdonuk volt, sok gyerek használta rendszeresen iskolába menet vagy onnan jövet, ám azon a meleg, őszi délutánon senki sem járt arra; úgy tűnt, külön az ő számára ürítették ki. Félúton a tisztás felé észrevette egy Három Testőr nevű édesség csomagolópapírját, és fölvette. Ez volt az - 65 -
egyetlen fajta praliné, amit Brian szeretett - Három Tesinek hívta -, és David nem kételkedett benne, hogy barátja ejtette le az ösvény mellé, egy-két nappal a baleset előtt. Nem mintha Brian szemetelne; rendes körülmények között a zsebébe gyömöszölte a csomagolópapírt, de... De talán valami rávette, hogy dobja el. Valami, ami tudta, hogy erre fogok jönni azután, hogy Briant elgázolja és a falnak vágja az autó, hogy összetörjön a téglán a feje, valami, ami tudta, hogy én megtalálom és Brianre emlékezem. Dilinyós dolog, mondta magának, kész őrültség, de talán az volt benne a legőrültebb, hogy nem tartotta annak. Lehet, hogy hülyén sül el, ha fennhangon kimondja, de a fejében tökéletesen logikusnak tetszett. Meg se gondolva, mit tesz, a szájába dugta a pirosezüst csomagolópapírt, lenyalogatta a ráragadt édes csokoládémaradékot. Közben behunyta a szemét, és friss könnycseppek peregtek a szemhéja alól. Amikor a csokoládé elfogyott, s már csak az ázott papírt érezte, kiköpte és továbbment. A tisztás keleti peremén egy tölgyfa nőtt, két vastag ág meredt ki belőle V alakban úgy hat méter magasan. A srácok odáig nem mentek, hogy házikót merjenek építeni a hívogató elágazásba valaki észrevehette és lebontathatta volna velük -, ám tavaly egy nyári napon deszkát, kalapácsot, szögeket hoztak magukkal, és magaslest barkácsoltak, amely ma is megvolt. David és Brian tudta, hogy a magaslest a gimnazista srácok is igénybe veszik néha (hébe-hóba csikkeket, sörösdobozokat, egyszer még egy harisnyanadrágot is leltek az időjárástól megsötétedett ócska deszkákon), de mindig csak sötétedés után, azt pedig hízelgőnek találták, hogy az idősebb fiúk olyasmit használnak, amit ők csináltak. Továbbá az első fogózkodó elég magasan volt ahhoz, hogy a töpörtyűk kedvét elvegye a felmászástól. David fölkapaszkodott, könnyes arccal, bedagadt szemmel, még mindig érezte a szájában a csokoládé és a nedves papír ízét, fülében még mindig zihált a harmonikaszerű tárgy. Úgy érezte, odafent talál még valami jelet Briantől, olyasmit, mint a Három Tesi csomagolópapírja az ösvényen, de nem volt ott semmi, csak a fára szögezett tábla, hogy VIETKONG KILÁTÓ, ezt néhány héttel azután helyezték el, hogy kész lett a magasles. A kilátót (meg az ösvényt) egy régi Arnold Schwarzenegger-film ihletésére keresztelték el, amelynek a címére már nem emlékezett. Folyton várta, hogy egy nap arra jön fel, hogy a nagyfiúk letépték a föliratot, vagy festékszóróval valami olyat írtak rá, hogy SZÍVD MEG A FASZOM, de semmi ilyen nem történt. Nyilván nekik is tetszett a név. Szellő susogott a fák között, lehűtve forró bőrét. Minden más napon Brian osztozott volna vele ebben a szellőben. A lábukat lógázták volna, beszélgetve, nevetgélve. David megint elsírta magát. Miért vagyok itt? Semmi válasz. Miért jöttem? Valami idehozott? Semmi válasz. Ha van itt valaki, kérem, válaszoljon! Sokáig semmi... azután valamilyen válasz érkezett, ő pedig nem hitte, hogy önmagával beszélget magában, önmagát bolondítja egy kis vigasztalásért. És most se az övének tűnt a gondolat, ugyanúgy, mint mikor ott állt Brian fölött. Igen, mondta a hang, itt vagyok. Ki vagy? Vagyok, aki vagyok, válaszolta a hang, azután elhallgatott, mintha ezzel megmagyarázott volna valamit. David keresztbe tette a lábát, törökülésben trónolt a deszka közepén, és lehunyta a szemét. Megfogta a térdét, elméjét kitárta, amennyire csak bírta. Fogalma sem volt róla, hogy még mit csinálhatna. Így várakozott, hallgatta a hazafelé tartó gyerekek távoli zsinatolását. Szemhéja belsejében vörös és fekete alakok siklottak, ahogy a szellő megmozdította fölötte az ágakat, és napfényfoltok szaladgáltak ide-oda az arcán. Mondd meg, mit akarsz, kérte a hangot. Semmi válasz. A hang nyilvánvalóan nem akart semmit. Akkor mondd meg, mit tegyek. - 66 -
A hang nem felelt. Nagyon messziről hallotta a tűzoltóállomás sípját a Columbus mezőről. Öt óra volt. Legalább egy, de inkább két órája ült a magaslesen lehunyt szemmel. Mama és papa már észrevehették, hogy nincs a kocsifelhajtón, láthatták a fűben heverő labdát, aggódhattak. Szerette őket, nem akarta, hogy nyugtalankodjanak - bizonyos mértékig felfogta, hogy Brian közelgő halála éppannyira megrázta őket, mint őt -, de még nem mehetett haza. Mert itt még nem végzett. Akarod, hogy imádkozzak?, kérdezte a hangot. Megpróbálom, ha ezt akarod, de nem tudom, hogy kell, nem járunk templomba, és... A hang leintette, nem dühösen, nem mulatva, nem türelmetlenül, nem akárhogy, amit megértett volna. Máris imádkozol, mondta. Mit kell imádkozni? A francba, sarkunkban a múmia!, mondta a hang. Siessünk egy kicsit! Nem tudom, hogy ez mit jelent. Dehogynem. Nem! - De igen - mondta szinte nyöszörögve. - Igen, tudom, ez azt jelenti, hogy olyasmit kérek, amit senki sem mer, olyasmiért imádkozom, amiért senki sem mer. Így van? A hang nem válaszolt. David kinyitotta a szemét, és a délután bombázni kezdte kései fényével, a november vörösarany izzásával. Lába térdtől lefelé elzsibbadt, úgy érezte, mintha ebben a pillanatban ébredt volna mély álomból. Megrendítette a nap egyszerű szépsége, egy pillanatig égetően érezte, hogy valami egészhez tartozik: egy sejt a világ élő bőrén. Fölemelte kezét a térdéről, megfordította és föltartotta a tenyerét. - Gyógyítsd meg - mondta. - Isten, gyógyítsd meg. Ha megteszed, én is megteszek neked valamit. Meghallgatom, hogy mit akarsz, azután megteszem. Megígérem. Nem hunyta le a szemét, de figyelmesen hallgatózott, hogy észreveszi-e, ha a hang mond még valamit. Először úgy tűnt, semmit. Leengedte a kezét, tápászkodni kezdett, aztán fölszisszent, olyan zsibbasztó szurkálás rohant végig a lábujjaiból a lábszárán. Egy kicsit el is nevette magát. Megragadott egy ágat, nehogy leessen, és ekkor a hang ismét megszólalt. David félrehajtott fejjel, még mindig az ágat markolva figyelt; erei veszettül zsibogtak, ahogy visszaáramlott beléjük a vér. Azután biccentett. Három szöggel erősítették föl a VIETKONG KILÁTÓ feliratot. Mostanra a fa összehúzódott és megvetemedett, a szögek rozsdás feje kiállt. David előhúzta zsebéből az ELTÁVOZÁSI ENGEDÉLY feliratú kék igazolást, és felszúrta az egyik szögfejre. Amikor ezzel végzett, helyben menetelt, amíg a zsibogás enyhülni kezdett a lábában, és már bízhatott benne, hogy le tud mászni a fáról. Hazament. Még oda sem ért a kocsifelhajtóhoz, de szülei már kívül voltak a konyhaajtón. Ellen Carver megállt a lejtőn, fölemelt alsókarjával árnyékolta be a szemét, Ralph pedig csaknem lerohant a járdára a fia elé, és megragadta David vállát. - Hol voltál? Hol a pokolban voltál, David? - Sétáltam egyet. Elmentem a Medve utcai ligetbe. Brianről gondolkodtam. - Halálra rémítettél minket! - mondta a mama. Kirsten kijött utána. Zselét evett egy tálkából, hóna alatt kedvenc babáját, Édes Melissát lógatta. - Még Kirstie is aggódott miattad, ugye? - Nem is - mondta Süti, és tovább ette a zselét. - Jól vagy? - kérdezte az apja. - Igen. - Biztos? - Igen. Bement a házba, közben megcibálta Süti copfját. Süti fintorgott, aztán rámosolygott. - A vacsora mindjárt kész, eriggy, mossál kezet - mondta Ellen. Csengett a telefon. Ellen ment, hogy fölvegye, azután élesen David után kiáltott, aki a földszinti fürdőszoba felé tartott kezet mosni, mivel csakugyan mocskos volt a keze: ragadós, nyirkos, és tele fapiszokkal. Megfordult és látta, hogy anyja egyik kezével a kagylót nyújtja felé, miközben a másikkal szüntelenül a kötényét gyűrögeti. Beszélni próbált, de először nem jött hang a száján, csak - 67 -
az ajka mozgott. Nagyot nyelt, ismét próbálkozott. - Debbie Ross az, téged keres. Sír. Azt hiszem, vége. Az isten szerelmére, légy tapintatos. David keresztülvágott a szobán, és átvette a kagylót. A másféleség érzése ismét végigsöpört rajta. Biztos volt benne, hogy a mamájának legalábbis félig igaza van: valami véget ért. - Tessék! - szólt bele. - Ross néni? Debbie Ross annyira sírt, hogy először meg se bírt szólalni. Próbálkozott, de a zokogástól csak annyi hallatszott, hogy brühh-brühh-brühh... David hallotta, hogy a közelben megszólal Mr. Ross: - Hadd beszéljek én - mire Mrs. Ross azt feleli: - Nem, jól vagyok. - Harsány csuklás hasított David fülébe, úgy hangzott, mint egy éhes liba gágogása, majd Mrs. Ross azt mondta: - Brian magához tért. - Igen? - kérdezte David. Még soha, semmitől se volt ilyen boldog, mint attól, amit most hallott... és mégsem lepte meg, a legkisebb mértékben sem. Meghalt?, olvasta le anyja szájáról. Ellie még mindig a kötényét gyűrögette, csavargatta. - Nem - mondta David, egyik kezével eltakarva a mikrofont, hogy beszélhessen a szüleivel. Nyugodtan megtehette, mert Debbie Ross megint zokogott. Nyilván ezt fogja csinálni, ahányszor beszél valakivel, legalábbis egy darabig. Nem tehet róla. A szíve mélyén már lemondott a fiáról. Halott?, olvasta le ismét Ellie szájáról. - Nem! - válaszolta kissé ingerülten. Megsüketült az anyja? - Nem halt meg, él. Azt mondja, magához tért. Szülei eltátották a szájukat, mint a halak az akváriumban. Süti, még mindig a zselét majszolva, elment mellettük és közben a babáját nézte, amely mereven állt ki könyöke hajlatából. Mondtam, hogy ez fog történni - közölte Édes Melissával szigorú, vitát lezáró hangon. - Hát nem megmondtam? - Magához tért - szólt döbbent, tűnődő hangon David anyja. - Él. - David, ott vagy még? - kérdezte Mrs. Ross. - Igen - válaszolta. - Itt vagyok. - Húsz perccel azután, hogy elmentél, hullámok jelentek meg az EEG-képernyőn. Elsőnek én vettem észre, Mark lent volt a büfében egy kis üdítőért, és odamentem a nővérszobához. Nem hittek nekem. - Könnyein át nevetett. - Hát persze, ki hitt volna? És mikor végre sikerült rábeszélnem valakit, hogy megnézze, akkor a karbantartónak szóltak az orvos helyet, annyira biztosak voltak benne, hogy ez nem történhet meg. Végül kicserélték a kijelzőt, hát nem ez a legmegdöbbentőbb dolog, amit valaha hallottál? - De igen - felelte David. - Fura. Most már mindkét szülő néma szájmozgással társalgott vele, az apja még széles mozdulatokkal hadonászott is. Mint egy diliházi bentlakó, aki azt képzeli, hogy tévés szerencsejátékban szerepel. Ettől majdnem elnevette magát. Nem akart nevetni telefonálás közben, Ross néni nem értette volna meg, így a fal felé fordította az arcát. - Amikor meglátták ugyanazokat a magas hullámokat az új kijelzőn, csak közben még erősebbek lettek, akkor az egyik nővér szólt dr. Waslewskinek. Ő a neurológus. Még mielőtt odaért volna, Brian kinyitotta a szemét és ránk nézett. Megkérdezte, megetettem-e ma az aranyhalakat. Azt válaszoltam, igen, a halak rendben vannak. Nem sírtam vagy ilyesmi. Túlságosan döbbent voltam ahhoz, hogy sírjak. Azután azt mondta, hogy fáj a feje, és ismét lehunyta a szemét. Amikor dr. Waslewski belépett, Brian úgy festett, mintha még mindig öntudatlan lenne, és láttam, ahogy a doktor ránézett az ápolónőre: valahogy úgy, hogy „Emiatt hívott ide?”. Érted? - Hát persze - mondta David. - De amikor a doktor összecsapta a kezét Brian füle mellett, ismét azonnal kinyitotta a szemét. Látnod kellett volna az öreg polyák arcát, Davey! - Elnevette magát, egy őrült nő recsegős, kotkodáló nevetésével. - Azután... akkor Brian a-ha-hazt mondta, hogy szomjas, és megkérdezte-hehe, ihat-e egy ki-hi-his vizet. Ekkor teljesen összeomlott, olyan hangosan zokogott, hogy David füle szinte belefájdult, majd elhalkult a sírás, és megszólalt Bri apja: - David? Ott vagy még? - Az ő hangja sem volt valami szilárd, de legalább nem zokogott, és már ez is megkönnyebbülés. - Hát persze. - 68 -
- Brian nem emlékszik a balesetre, semmire sem emlékszik attól fogva, hogy előző este a szobájában megírta a házi feladatot, de emlékszik a saját nevére, a címére és a mi nevünkre. Tudja, ki az elnök, és egyszerűbb számtanpéldákat is meg tud oldani. Dr. Waslewski azt mondja, hogy már hallott hasonló esetekről, de sohasem látott még ilyet. Azt mondta, ez „orvosi csoda”. Nem tudom, hogy ez jelent-e valamit, vagy csak olyasmi, amit mindig is szeretett volna elmondani, de nem is érdekel. Csak szeretném megköszönni neked, David. Debbie is. Szívünk mélyéből. - Nekem? - kérdezte David. Egy kéz rángatta a vállát, meg akarta fordítani. Ellenállt. - Mit tetszenek köszönni nekem? - Hogy visszahoztad Briant. Beszéltél hozzá; a hullámok azután jelentek meg, hogy elmentél. Hallott téged, Davey. Hallott és visszajött. - Nem én - mondta David. Megfordult. A család ott állt körülötte, az arcukon egymást kergette a remény, a döbbenet, a zavar. Az anyja sírt. Micsoda könnyes nap volt ez! Egyedül Süti pökött az egészre, aki rendszerint minden huszonnégy órából hatot végigbömbölt. - Tudom, amit tudok - felelte Mr. Ross. - Tudom, amit tudok, David. Beszélnie kellett a szüleivel, még mielőtt a merev bámulástól tüzet fogna az inge... de előbb még valamit meg kellett tudnia. - Mikor tért magához, és mikor kérdezősködött az aranyhalairól? Mennyivel azután, hogy megjelentek az agyhullámok? - Hát, kicserélték a műszert... ezt Debbie már mondta... azután... nem is tudom... - Egy pillanatra elnémult, azután folytatta: - Igen. Emlékszem, a Columbus mezőről behallatszott a tűzoltócsengő, mielőtt történt. Így hát néhány perccel öt után lehetett. David bólintott; nem lepődött meg. Pontosan abban az időben, amikor a hang a fejében azt mondta: máris imádkozol. - Bemehetek hozzá holnap? Ekkor Mr. Ross nevette el magát. - David, te akár éjfélkor is bejöhetsz, ha úgy tetszik. Miért ne? Dr. Waslewski azt mondja, mindenképpen ébren kell tartanunk és hülyeségeket kell kérdeznünk tőle. Tudom, mitől fél - hogy Brian visszacsúszik az öntudatlanságba, de nem hiszem, hogy ez bekövetkezne, ugye?, igaz? - Kizárt - válaszolta David. - Viszontlátásra, Ross bácsi. Letette a kagylót, mire a szülei valósággal lecsaptak rá. Hogyan történt?, ezt akarták tudni. Hogyan történt, és miért gondolják, hogy te vagy az oka? David ekkor arra vágyott - méghozzá meglepő mohósággal -, hogy szerényen lesüsse a szemét és azt mondja, Hát, annyit tudok, hogy magához tért. Kivéve persze... izé... Itt látványos feszengéssel szünetet tart, majd így folytatja: Ross néniék úgy gondolják, hogy talán hallotta a hangomat, erre reagált, de tudjátok, mennyire ki voltak borulva. Ennyi elég ahhoz, hogy meginduljon a legenda; egyik fele tudta. És akarta is. Egyik fele igazán, nagyon akarta. Nem az a különös belülről-kifelé hang állította meg, hanem saját gondolata, amely sokkal inkább ösztönös, mint ésszerű volt: Ha magadnak tulajdonítod az érdemét, abbamarad. Mi? Minden, ami számít, válaszolta az ösztön. Minden, ami számít. - Gyerünk David! - nógatta az apja, és kicsit megrázta a vállát. - Meghalunk a kíváncsiságtól! - Brian magához tért - válogatta meg óvatosan a szavakat. - Képes beszélni, emlékezni. Az agydoki azt mondja, csoda. Ross néniék szerint én csináltam vele valamit, hogy hallotta, amint beszélek hozzá, és ettől visszajött, de semmi ilyesmi nem történt. Fogtam a kezét, nem volt ott. Még senkit se' láttam, aki ennyire ne lett volna magánál. Ezért sírtam - nem azért, mert a családja rohamot kapott, hanem mert ő elment. Nem tudom, mi történt, nem is érdekel. Magához tért, nekem ennyi elég. - Téged ennyi is kell, hogy érdekeljen, drágám - mondta az anyja, és egy pillanatra erősen magához ölelte. - Éhes vagyok - felelte David. - Mi van vacsorára?
3 - 69 -
Most ott lebegett a sötétben, vakon, de nem süketen, a hangot keresve, amelyet Gene Martin tiszteletes Isten csendes kis hangjának mondott. A tiszteletes figyelmesen végighallgatta David történetét, nem egyszer, de sokszor az utóbbi hét hónapban és főleg mintha az a rész tetszett volna neki, amikor a fiú elmesélte, mit szeretett volna mondani a szüleinek, miután beszélt Mr. Ross-szal. - Tökéletesen igazad volt - dicsérte Martin tiszteletes. - Nem egy másik hang volt, amit a végén hallottál, főleg nem Istené... kivéve persze abban az értelemben, hogy Isten mindig szól hozzánk a lelkiismereten át. A világiak, David, azt hiszik, hogy a lelkiismeret valamilyen cenzor, olyan hely, ahol a társadalom megtorlásait tárolják; igazából azonban kívülálló, ami gyakran vezet el a jó megoldásokhoz, még az értelmünket messze meghaladó helyzetekben is. Tudsz követni? - Gondolom. - Nem tudtad, miért lett volna rossz magadnak tulajdonítani a barátod eszméletre térésének érdemét, de nem is kell tudnod. A Sátán ugyanúgy megkísértett téged, ahogy Mózest, de ebben az esetben te megtetted azt, amit Mózes nem akart vagy nem tudott megtenni: először megértetted, azután egyetértettél. - Mi van Mózessel? Mit csinált? Martin tiszteletes elmesélte, hogy mikor az izraeliták, akiket ő vezetett ki Egyiptomból, megszomjaztak, Mózes megütötte a sziklát Áron vesszejével, és vizet fakasztott belőle. Amikor megkérdezték tőle, kinek köszönhetik mindezt, azt válaszolta, hogy őneki. Martin tiszteletes mesélés közben egy BOLDOG, ÖRÖMTELI ÉS SZABAD feliratú teásbögréből kortyolgatott, de ami a bögrében volt, annak a szaga nem teáéra emlékeztette Davidet, sokkal inkább a whiskyére, amit a papa is megivott néha, miközben az éjszakai híradót nézte. - Elég volt egyetlen kis félrelépés, egy Isten szolgálatában kemény munkával eltöltött, hoszszú élet során - mondta derűsen Martin tiszteletes -, és Isten máris kizárta az Ígéret Földjéről. Józsua vezette át őket a folyón, az egész ronda, hálátlan bagázst. Ez a beszélgetés egy júniusi vasárnap délutánon zajlott le. Akkor már jó ideje ismerték egymást, és egyre kellemesebben érezték magukat egymás társaságában. David rászokott, hogy reggelenként elmegy a templomba, azután vasárnap délutánként átballag a metodista lelkészlakba, és úgy egy órán át beszélget Martin tiszteletessel a dolgozószobájában. David várta ezeket a látogatásokat, és így volt ezzel Gene Martin is. Mélységesen lenyűgözte a gyerek, aki az egyik pillanatban közönséges kisfiúnak látszott, a másikban sokkal idősebbnek a koránál. Azonkívül a tiszteletes hite szerint David Carvert megérintette Isten, és ez az érintés talán még nem múlt el róla. Lebilincselte Brian Ross története, és hogy épp őmiatta kezdett David, a huszadik század végének tökéletes vallási analfabétája válaszokat keresni... Istent keresni. Elmondta a feleségének, hogy David az egyetlen őszinte megtért, akit valaha látott, ami meg David barátjával történt, az az egyetlen modern és hihető csoda, amiről hallott. Brian fölépült, károsodás nélkül helyrejött némi sántítást leszámítva, de az orvosok biztatják, hogy egy év alatt abból is kigyógyul. - Csodálatos! - válaszolta Stella Martin. - Nagy megnyugvás lesz nekem és a babának, ha ifjú barátod nem a megfelelőképpen mesél a hitoktatásáról, és te bíróság elé kerülsz gyerekmegrontás miatt. Óvatosnak kell lenned, Gene! Ráadásul vagy olyan őrült, és iszol a társaságában! - Nem iszom a társaságában! - tiltakozott Martin tiszteletes, és hirtelen úgy találta, hogy érdekes bámulnivaló van az ablakon túl. Végül visszanézett a feleségére. - Ami a másikat illeti, nekem is az Úr a pásztorom. Továbbra is beszélgetett Daviddel délutánonként. A tiszteletes innen volt még harmincon, és most először érezte annak az örömét, hogy egy tökéletesen üres palatáblára írhat. Továbbra is kevert whiskyt a teájába, ez régi vasárnap délutáni szokása volt, de mindig nyitva hagyta a dolgozószoba ajtaját, valahányszor David átjött. A tévé mindig be volt kapcsolva beszélgetéseik alatt, a hang mindig le volt véve, és mindig valamelyik vasárnap délutáni sportversenyre volt beállítva: néma futballra, David első látogatásakor, azután néma kosárlabdára, néma baseballra. Éppen egy néma baseballmeccs zajlott, amikor David eltűnődött Mózes és a vízfakasztás problémáján. Egy idő múlva fölnézett a tévé képernyőjéről, és azt kérdezte: - Isten nem valami megbocsátó, igaz? - De igenis az - mondta Martin tiszteletes kissé meglepett hangon. - Annak kell lennie, mert olyan követelő. - De kegyetlen is, ugye? - 70 -
- Igen - vágta rá habozás nélkül Gene Martin. - Isten kegyetlen. Van pattogatni való kukoricám, David. Csináljak egy kicsit? Most itt lebegett a feketeségben, fülelve Martin tiszteletes kegyetlen Istenére, aki megtagadta Mózestől a belépést a Kánaánba, mert egyetlenegyszer magának tulajdonította Isten dicsőségét, aki valahogyan felhasználta őt Brian Ross megmentésére, és aki aztán megölte az ő kedves kishúgát, és a többieket egy kómásan üres szemű, őrült óriás kezébe adta. Más hangok is szóltak a sötétben, ahová akkor jutott el, ha imádkozott; ilyenkor gyakran hallotta őket, rendszerint távolról, mint azokat az elmosódott hangokat, amelyek néha beleszólnak az interurbán beszélgetésbe, máskor viszont tisztábban. Ma az egyik igazán érthetően fejezte ki magát. Ha imádkozni akarsz, hozzám imádkozz, mondta. Miért imádkoznál egy olyan Istenhez, aki megölte a kishúgodat? Soha többé nem fogsz azon nevetni, milyen furi, nem fogod addig csiklandozni, míg visítani nem kezd, nem húzod meg a varkocsát. Ő halott, te és a családod pedig fogdában vagytok. Ha visszajön az őrült rendőr, nyilván mindhármótokat megöl. A többieket is. Ezt művelte a te Istened, de mi mást lehetne várni egy olyan Istentől, aki kishúgokat öl? Ha úgy vesszük, éppen olyan őrült, mint a zsaru. Te mégis őelőtte térdepelsz. Ugyan, Davey, térj magadhoz. Szedd össze magad. Imádkozz hozzám. Én legalább nem vagyok őrült. Nem ingatta meg a hang, legalábbis nem nagyon. Korábban is hallotta, először talán abban a mohó vágyban szólt hozzá, mikor azt a benyomást akarta kelteni a szüleiben, hogy ő hívta vissza Briant az öntudatlanság mélyéből. Még világosabban, még személyesebben hallotta napi imái közben. Ez megzavarta, de amikor elmondta Martin tiszteletesnek, hogyan szól bele néha ez a hang, mint egy telefon melléke, a pap csak nevetett. - Istenhez hasonlóan a Sátán is hajlamos akkor szólni a legérthetőbben, amikor imádkozunk vagy elmélkedünk - magyarázta. - Akkor vagyunk a legnyitottabbak, akkor érinthető meg leginkább a pneumánk. - Pneuma? Mi az? - Lélek. Szellem. Az a részed, amely arra vágyik, hogy kiteljesítse Isten-alkotta képességeit, és örökkévaló legyen. Az a rész, amelyen Isten és a Sátán most is huzakodik. Megtanított Davidnek egy ilyen alkalmakra használatos kis mantrát, amelyhez a fiú most is folyamodott. Légy velem, légy bennem, gondolta újra és újra. Várta, hogy a másik hangja elhalkuljon, ugyanakkor ismét túl kellett tennie magát a mindegyre visszatérő görcsös fájdalmon. Olyan nagyon fájt arra gondolni, mi történt Sütivel, és igen, neheztelt Istenre, amiért hagyta, hogy ez a rendőr lelökje a lépcsőn! Egy fenét neheztelt, gyűlölte! Légy velem, Isten. Légy bennem, Isten. Légy velem, légy bennem. Sátán hangja (ha csakugyan ő volt; ezt nem tudta biztosan) elhalkult, és egy ideig nem volt más, csak a sötétség. Mondd meg, mit tegyek, Isten!... Mondd meg, mit akarsz! És ha az az akaratod, hogy meghaljunk itt, akkor segíts, hogy ne pocsékoljam az időt arra, hogy megbolondulok és rettegek, vagy magyarázat után üvöltök! Csak egy kojot távoli vonítása. Azután semmi. Várt, igyekezett nyitva maradni, és még mindig nem történt semmi. Végül feladta, és elmondta a befejező szavakat, amelyekre Martin tiszteletes tanította, belemotyogta összekulcsolt két kezébe: - Uram, tégy hasznossá a magam számára, és segíts emlékeznem, hogy amíg az vagyok, nem lehetek hasznos mások számára. Segíts emlékeznem, hogy te vagy a teremtőm. Az vagyok, amivé tettél, néha hüvelykujj a kezeden, néha nyelv a szádban. Tégy eszközzé, amely teljesen csak a te szolgálatodra áll. Köszönöm. Ámen. Kinyitotta a szemét, és mint mindig, először az összekulcsolt ujjai között levő sötétségbe bámult, amely, mint mindig, most is egy szemre emlékeztette. Egy lyuk, amely olyan, mint egy szem. De kié? Istené? Az ördögé? Talán a sajátja? Fölállt, lassan megfordult, és a szüleire nézett. Ők visszanéztek, Ellie döbbenten, Ralph komoran. - Hála az égnek! - mondta az anyja. Elhallgatott, hogy fia válaszolhasson, és mikor David nem tette meg, azt kérdezte: - Imádkoztál? Csaknem fél órán át térdeltél, már azt hittem, elaludtál, te meg imádkoztál? - 71 -
- Igen. - Mindig csinálod, vagy ez különleges eset? - Naponta háromszor csinálom. Reggel, este és egyszer valamikor középtájt. Középtájt szoktam hálát adni a jó dolgokért, és segítséget kérek az olyasmikhez, amiket nem értek. - Elnevette magát, halk, ideges hangon. - Abból mindig sok van. - Ez valami új fejlemény, vagy azóta csinálod, hogy elkezdtél járni abba a templomba? Még mindig értetlenül bámult rá, amitől David kínosan érezte magát. Részint a monokli okozta állatira befeketedett ott, ahol a rendőr megütötte -, de nemcsak az, és nem elsősorban. Ellie úgy nézett rá, mintha még sose látta volna. - Brian balesete óta csinálja - mondta Ralph. Megérintette a duzzanatot a bal szeme fölött, felszisszent, visszaejtette a kezét. Nézte Davidet a rács mögött, pont olyan feszélyezettnek látszott, mint amilyennek a fia érezte magát. - Egy este fölmentem jóéjt-puszit adni - pár nappal azután volt, hogy Briant hazaengedték -, és akkor láttalak, hogy az ágy lábánál térdelsz. Először arra gondoltam, talán... szóval izé, hogy is mondjam, valami mást csinálsz... azután hallottam valamit abból, amit mondasz, és megértettem. David mosolygott és elpirult. Elég képtelenség volt az adott körülmények között, de nem tehetett ellene. - Most már a fejemben csinálom. Még csak meg sem mozdítom a szám. Egyszer pár srác meghallotta, hogy magamban motyogok az osztályban, és azt gondolták, megbolondultam. - Lehet, hogy az apád megérti, de én nem - mondta Ellen. - Istenhez beszélek - felelte a fiú. Kínos volt, de talán ha egyszer kimondja, becsületesen és közérthetően, akkor nem kell többet emlegetni. - Ez az imádság: beszéd Istenhez. Először úgy érzed, magadban beszélsz, de aztán megváltozik. - Ezt magadtól tudod, David, vagy az új, vasárnapi haverod mondta? - Magamtól tudom. - És Isten válaszol? - Néha azt hiszem, hogy hallom - mondta David. Benyúlt a zsebébe, és ujjai hegyével megérintette a töltényt. - Egyszer biztos, hogy hallottam. Arra kértem, engedje, hogy Briannek ne legyen semmi baja. Miután a papa elhozott a kórházból, azután elmentem a Medve utcai ligetbe, és fölmásztam a magaslesre, amit Briannel csináltunk ott egy fára, és akkor arra kértem Istent, hogy Brian gyógyuljon meg. Azt mondtam, ha megteszi, adok neki egy váltót. Tudod, mi az? - Igen, David, tudom. És beváltotta? Ez a te Istened? - Még nem. De amikor fölálltam, hogy lemásszak a fáról, Isten azt mondta, hogy az ELTÁVOZÁSI ENGEDÉLY-t szúrjam föl az egyik kiálló szögre. Olyan volt, mintha azt akarta volna, hogy neki adjam és ne Mrs. Hardynak az irodában. És volt még valami más is. Azt akarta, hogy tudjak meg róla annyit, amennyit lehetséges, hogy mi ő, mit akar, mit tesz, mit nem tesz. Nem így, nem ezekkel a szavakkal mondta, de megértettem annak az embernek a nevét, akihez el akart küldeni, Martin tiszteletesét. Ezért mentem a metodista templomba. Ezzel együtt nem hiszem, hogy Istennek sokat számítana a név. Csak annyit mondott, hogy szívemet és lelkemet vigyem a templomba, az eszemet pedig Martin tiszteleteshez. Először azt sem tudtam, ki az a Martin tiszteletes. - Dehogynem - mondta Ellie Carver olyan szelíd, vigasztaló hangon, mint aki most döbbent rá, hogy a beszélgetőtársának mentális problémái vannak. - Gene Martin két-három évig járt hozzánk, hogy pénzt gyűjtsön az Afrikai Segélynek. - Igen? Nem találkoztam vele. Biztos iskolában voltam, amikor jött. - Butaság! - vágta rá az anyja megfellebbezhetetlenül. - Karácsony táján volt, nem lehettél az iskolában. Most pedig ide figyelj, David! De nagyon figyelj! Amikor Briannel megtörtént az a dolog, nyilván... hogy is mondjam... azt gondoltad, külső segítségre van szükséged. A tudatalattid előásta az egyetlen nevet, amelyet ismert. Az Isten, akit a kétségbeesés pillanatában hallottál, a te válaszokat kereső tudatalattid volt. - Széttárt kezekkel fordult Ralph felé. - Már a mániákus bibliaolvasás is elég baj, de ez!... Nekem miért nem szóltál erről az imádkozásról? - Mert magánügynek tűnt. - Ralph vállat vont, kerülte a felesége tekintetét. - És senkinek sem ártott vele. - Ó, nem, az imádkozás pazar dolog, nélküle valószínűleg sose találták volna fel a hüvelykszorítót és a vasszűzet! - Ezt már korábban is hallotta David, ezt az ingerlékeny, ellentmondást nem tűrő hangot, amelyet az anyja akkor használt, ha a teljes összeomlást igyekezett elkerülni. Ugyanígy - 72 -
beszélt vele és az apjával, amikor Brian a kórházban volt, sőt még egy-két hétig azután is, hogy Brian hazatért. Ralph elfordult a feleségétől, zsebre vágta a kezét, és idegesen nézte a padlót. Az asszony ettől mintha még nagyobb dühbe gurult volna. Megperdült a sarkán, vissza a fiához, rángatózó szájjal, friss könnyektől ragyogó szemmel. - Miféle alkut kötött veled ez a csodálatos Isten? Mint amikor baseballkártyákat cserélsz a haverjaiddal? Azt mondta: „Hé, odaadom neked ezt a klassz nyolcvannégyes Brian Rosst egy nyolcvannyolcas Kirstie Carverért?” Ilyesmi volt? Vagy inkább... - Asszonyom, ez a maga fia, és nem akarok beleavatkozni, de miért nem marad már nyugton? Maga a kislányát veszítette el, én a férjemet. Mindnyájunknak nehéz napunk volt ma. Az a nő szólalt meg, aki rálőtt a rendőrre. A priccs végében ült, fekete haja béna szárnyként hullott előre, de nem takarta az arcát; látszott, milyen megrendült, sebzett és fáradt. Főleg fáradt. David nem emlékezett rá, hogy látott-e valaha is ilyen fáradt szempárt. Egy pillanatig azt hitte, hogy az anyja minden haragját rázúdítja a sötét hajú asszonyra. Nem lepte volna meg; néha vadidegenekre is rádörrent. Emlékezett, hogy egyszer, amikor ő hatéves lehetett, egy politikusjelöltre fújt tüzet, aki szavazatokat gyűjtött a szomszédos áruházban. A fickó elkövette azt a taktikai hibát, hogy röplapot akart az élelmiszerekkel megrakott Ellie Carver kezébe nyomni, aki amúgy is lekésett egy találkozót. Úgy ugrott neki az illetőnek, akár egy harapós kis állat, megkérdezte, egyáltalán hogy képzeli, miért állja el az útját, mi a véleménye a kereskedelmi deficitről, szívott-e valaha füvet, támogatja-e a nők választójogát. Hogyne, lelkesedett a pasas, de mennyire hogy támogatja a nők választójogát, mondta büszkén Ellen Carvernek. „Akkor pazar, mert én most itt helyben gyakorlom ezt a jogot és azt mondom: HÚZZON ELŐLEM A JÓ FRANCBA!”, sivította a mama, és ez volt az a pillanat, amikor a fószer egyszerűen hátat fordított és eliszkolt. David nem is hibáztatta érte. De volt valami a sötét hajú nő arcában (Mary, gondolta, Mary a neve), amitől az anyja meggondolta magát, amennyiben csakugyan rá akart dörrenni. Ehelyett ismét nekiesett Davidnek. - No és nem közölte a nagy „I”, hogyan úszhatjuk meg ezt? Elég sokáig térdeltél, valamilyen üzenete csak volt. Ralph visszafordult. - Ne piszkáld! - mordult rá a feleségére. - Azonnal hagyd abba! Gondolod, hogy te vagy az egyetlen, akit baj ért? Ellie olyan pillantást vetett rá, amely veszedelmesen közel állt a megvetéshez. - No? - nézett újból a fiára. - Nem - felelte David. - Nincs üzenet. - Valaki jön! - szólalt meg élesen Mary. A priccse mögött volt egy ablak. A priccsén állt, megpróbált kinézni. - Francba! Rácsok és hálós tejüveg! De hallom! David is hallotta. Motorzúgás hallatszott. Hirtelen felpörgött, teljes fordulatszámmal bőgött. Kerék visított mellé. Az öregemberre nézett. Az vállat vont, és fölemelte kifordított tenyerét. David valami olyasmit hallott, ami fájdalomüvöltés is lehetett, azután újabb sivítást. Ezúttal emberi hangon. Jobb lett volna azt hinni, hogy talán a szél dudál egy ereszen vagy esőcsatornán, de csaknem biztos volt benne, hogy ember hangja. - Mi az ördög ez? - szólalt meg Ralph. - Jézusom! Valaki kiordítja a torkát! Gondoljátok, hogy a zsaru az? - Istenem, remélem is, hogy ő! - kiáltotta vadul Mary, aki még mindig a priccsen állva bámulta az átláthatatlan ablakot. - Remélem, most tépik ki a belét a kurafinak! - körülnézett. A szeme még mindig fáradt volt, de most eszelősnek is látszott. - Az segítene. Gondoltak erre? Az segítene! A motorzúgás erősödött, nem túl közel, de nem is messze. Kerék sivított megint, éppúgy, ahogy a filmekben, a való életben viszont nagyon ritkán. Majd csikorgás hallatszott. Fa, fém, talán mindkettő. Kurta tülkölés, mint mikor valaki véletlenül rátenyerel a dudára. Prérifarkas vonyított, reszketve, élettelenül. Csatlakozott hozzá egy másik, majd még egy és még egy. Mintha a fekete hajú nővel gúnyolódnának, aki segítségről álmodott. A zúgás közeledett, de sokkal csendesebben, szinte alapjáratban zümmögött a motor. Az ősz férfi a priccs lábánál ült, két tenyerét a combjai között összeszorítva. Megszólalt, de beszéd közben is egyfolytában a kezét nézte. - 73 -
- Ne reménykedjenek. - A hangja recsegős, csikorgó volt, akár a nyugati és északi sós síkságok. - Ez nem lehet más, mint ő. Ráösmerek a motor hangjára. - Én pedig nem hiszem el - mondta színtelenül Ellie Carver. - Azt hisz, amit akar - válaszolta az öregember. - Az nem számít. Benne voltam a bizottságban, amelyik jóváhagyta az új járőrkocsira a pénzt. Ez éppen akkor volt, amikor befejeztem a pályafutásomat és visszavonultam a politikától. Múlt novemberben átmentem Collie-val meg Dickkel Carson Citybe, ott vettük a DEA2 kiárusításán. Ez ugyanaz a kocsi. Bedugtam a fejem a motorházba, mielőtt ajánlatot tettünk volna, és félútig hazafelé különböző sebességgel mentünk, hatvanöttől száztízig. Biztosan megösmerem. Ez a mi kocsink. Amikor David megfordult, hogy ránézzen az öregemberre, ismét szólt hozzá a csendes kis hang, amelyet Brian kórházi szobájában hallott először. Most is váratlanul, mint általában, és a fiú most sem értette elsőre a két szót. A szappan. Éppen olyan világosan hallotta, mint amikor azt mondta, hogy „Máris imádkozol”, miközben ő lehunyt szemmel ült a Vietkong Kilátóban. A szappan. Odanézett Mr. Fehér Hajjal közös cellájának bal hátsó sarkába. Volt ott egy ülőke nélküli vécé. Mellette egy ódon, rozsdafoltos porcelánmosdó. A jobb oldali csap mellett zöld szappandarab hevert, ami nem lehetett más, mint Ír Tavasz. Odakint erősödött a desperationi járőrkocsi motorjának zúgása. Közeledett. Odább prérifarkasok üvöltöttek. A bolondok hahotázhatnak így, gondolta David, ha az ápolók lelépnek a diliházból.
4 A Carver család túlságosan összezavarodott, túlságosan csak a foglyulejtőjével törődött ahhoz, hogy észrevegye a várost jelző táblán lógó döglött kutyát, John Marinville viszont edzett megfigyelő volt. Egyébként most már nehéz is lett volna nem észrevenni. Carverék errejárta óta a keselyűk is megtalálták. Ott ültek a földön a dög alatt a legocsmányabb madarak, amelyeket Johnny valaha látott, az egyik a kutya farkát rángatta, a másik a lelógó lábát tépte. A tetem ide-oda lengett a nyakára hurkolt kötélen. Johnny felnyögött undorában. - Keselyűk! - mondta a zsaru. - A mindenit, ez már valami! - Kásás volt a hangja. A város felé jövet még kétszer tüsszentett, másodszor fogakat is köpött a vérrel együtt. Johnny nem tudta, mi történik vele, nem is érdekelte, ő csak azt kívánta, hogy minél sebesebben történjék. - Elárulok neked valamit a keselyűkről - folytatta a rendőr. - Álomra ébrednek és lassan kelnek fel. Mentükben tanulják, hogy hová, merre kell. Nem értesz egyet, mon capitaine? Egy őrült zsaru, aki verset idéz! Tisztára Sartre! - Minden szavával, biztos úr. - Nem állt szándékában ismét vitatkozni vele, ha lehetséges; úgy rémlik, a fickó önmagát pusztítja, és Johnny ott akart lenni a folyamat végénél. Elgurultak a döglött kutya meg a rajta lakmározó förtelmes, csupasz nyakú lények mellett. És a kojotok, Johnny? Azokkal mi van? De nem engedi meg magának, hogy rájuk gondoljon, amint felsorakoznak az út két oldalán egymástól szabályos távolságra, akár egy díszőrség, amint eszeveszetten megfutamodnak a járőrkocsi elhaladta után, vissza a sivatagba, mintha tüzet fogott volna a fejük, a seggük pedig... - Tudod, finganak - mondta a zsaru vértől szortyogó hangon. - A keselyűk finganak. - Ezt nem tudtam. - De igenis, az egyetlen madárfajta, amely képes rá. Azért mondom, hogy fel tudd használni a könyvedben. A Csatangolások Harleyval 16. fejezetében. Johnny úgy érezte, hogy könyvének munkacíme még sohasem hangzott ilyen tömény baromságnak. Most egy lakókocsipark mellett haladtak. Johnny felfigyelt egy táblára; rozsdás, rogygyant tetejű, dupla széles járgány előtt terpeszkedett. Ez állt rajta:
2
Az Egyesült Államok kábítószer-ellenes nyomozóhivatala. - 74 -
PUSKÁT HORDÓ, GUGYINYAKALÓ BIBLIA-OLVASÓ, CLINTON-POFOZÓ KURAFI VAGYOK! NE TÖRŐDJ A KU'IYÁVAL, A GAZDA HARAP! Isten hozott a countryzenés pokolban, gondolta Johnny. Elrobogtak egy bányairoda mellett. Elég sok személyautó és kisteher állt a parkolóban, amit Johnny különösnek talált. Bőven túl voltak a fájronton. Miért nem a házak felhajtóján vagy a helyi kocsmahivatalok előtt posztolnak ezek a verdák? - Ja, ja - mondta a zsaru. Egyik kezét fölemelte, mintha képet keretezne be. - Szinte látom. 16. fejezet: Desperation fingó keselyűi. Úgy hangzik, mint egy ócska Edgar Rice Burroughs-regény, nem? Persze Burroughs jobb író nálad, és tudod, hogy miért? Mert minden beképzeltség nélkül kísérletezett. Megvolt a fontossági sorrendje. Mondd el a sztorit, végezd el a munkát, adj az embereknek valamit, amit élvezhetnek, anélkül hogy túlságosan hülyének éreznék magukat, és tartsd magad távol a pletykalapoktól. - Hová visz? - kérdezte Johnny erőltetett egykedvűséggel. - A sitibe - szörcsögte nyálkásan a nagydarab zsaru. - Ahol akármit ordítasz, az egy bizonyos károgás formájában fordítható ellened. Marinville előrehajolt és megrándult, mert a hátába belenyilallt a fájdalom, ahol a rendőr belérúgott. - Magának segítségre van szüksége - mondta. Igyekezett, hogy ne vádló, hanem együttérző legyen a hangja. - Tud róla, biztos úr? - Te vagy az, akinek segítségre van szüksége - oktatta a rendőr. - Szellemire, testire és kiadóira. Tak! De segítség nem érkezik, Big John. Megetted az utolsó irodalmi ebédedet, megkúrtad az utolsó kultúrpicsát. A magad útját járod a vadonban, és ez lesz egész haszontalan életed leghoszszabb negyven napja és éjszakája. A szavak undorító harangként kolompoltak Johnny fejében. Behunyta a szemét egy pillanatra, azután ismét kinyitotta. Most már bent jártak a városban, elhagyták Gail Szépségszalonját az egyik oldalon és az Igazán Frankó Vaskereskedést a másikon. A járdákon senki, egy lélek se. Még sohase látott nyugati városkát, amelyben igazán nyüzsögtek volna az emberek, de ez azért túlzás. Hát senki sincs itt? A Conoco benzinkút mellett mintha látott volna egy pasit az irodában, székén hátradőlve, asztalra pakolt lábbal, de rajta kívül senkit, hacsak... ott elöl... Azon a helyen, ami a városka egyetlen kereszteződésének tűnt, két állat ügetett lustán, rézsútos irányban a villogó fények alatt. Johnny megpróbálta bemagyarázni magának, hogy kutyák, pedig nem azok voltak, hanem prérifarkasok. Nem a zsaru ám itt a minden, Johnny, nehogy azt gondold! Itt valami abnormális dolog történik! Valami nagyon abnormális dolog. A kereszteződésnél a rendőr rálépett a fékre. Johnny, aki nem számított erre, előrevágódott, neki az ülések közötti hálónak. Beverte az orrát, és felordított fájdalmában. A zsaru ügyet se vetett rá. - Billy Rancourt! - kurjantotta örömmel. - A fenébe, ez Billy Rancourt! Már csodálkoztam is, hová lett! Lefogadom, hogy a Törött Dob pincéjében vedelt, ott bizony! Egy dollárt egy fánk ellenében! Kutya legyek, ha nem Tökös Billy az! - Az orrob! - sivította Johnny. Ismét eleredt a vére, és újra olyan volt a hangja, mint egy ködkürté. - Krisztusom, nagyon fáj! - Pofa be, kicsim! - felelte a rendőr. - A mindenit, hát mit nyűgösködsz? Tolatott egy keveset, azután befordult, így most nyugat felé tartott a keresztutcán. Letekerte az ablakot, és kidugta a fejét. Időtől megsötétedett tégla színében játszó, csúnyán felhólyagzott tarkóját átszőtték a repedések, némelyikben világospirosan csillogott a vér. - Billy! - bömbölte. - Hé, te, Billy Rancourt! Hé, vén marha! Desperationben a nyugati alvég lehetett az úri negyed: poros és csüggedt volt, de egy-két fokkal magasabb szintet képviselt a lakókocsiparknál. Johnny a könnyfátyolon át egy farmerescowboykalapos embert pillantott meg az út közepén. Két biciklit bámult, amelyek felfordítva meresztették kerekeiket az égnek. Eredetileg három volt, de a harmadikat, a legkisebbet, egy cukorró- 75 -
zsaszín kislánybringát felborította az erőre kapó szél. A másik kettőn veszettül pörögtek a kerekek. Az alak fölpillantott, észrevette a terepjárót, tétován intett, és elindult feléjük. A zsaru visszahúzta nagy, szögletes fejét. Hátrafordult és ránézett Johnnyra, aki nyomban megértette, hogy az a kinti ember nem láthatta jól a törvénynek ezt a szolgáját, mert ha igen, már rohanna is az ellenkező irányba. A rendőr szája besüppedt, mert nem volt mögötte fog, ami megtámassza, sarkaiból vékony sugárban csurgott a vér. Egyik szemürege megtelt alvadt vérrel, azt lehetett volna hinni, hogy kivájták a szemét, ha a folyós mélységekben időnként meg nem villan valami szürkeség. Khakiingének mellrésze véresen csillogott. - Ez Billy Rancourt! - közölte boldogan. - Ő vágja a hajam. Már kerestem! - Bizalmasan pletykálkodóra halkított hangon hozzáfűzte: - Egy kicsit iszákos. - Azután előrenézett, sebességbe tette a kocsit, és beletaposott a gázba. A mormogó motor felüvöltött; a kerekek csikorogtak; Marinville hátravágódott, rikoltva a megdöbbenéstől. A terepjáró kilőtt. Johnny kinyújtotta a kezét, ujjait beakasztotta a hálóba, visszarántotta magát ülő helyzetbe. Látta, hogy a farmeres, cowboykalapos férfi - Tökös Billy Rancourt - csak áll az út közepén, három méterre a biciklik előtt, és sóbálványként figyeli közeledésüket. Alakja úgy dagadt a rárontó terepjáró szélvédője előtt, mint egy őrült film trükkfelvételén. - Ne! - sikoltotta Johnny, bal kezével a hálót csapkodva a zsaru feje mögött. - Ne, ne tegye! Ne! URAM, NÉZZEN FÖL! Billy Rancourt az utolsó pillanatban kapcsolt, és megpróbált elfutni. Kitört jobbra, egy léckerítés mögött kuporgó, roskatag házikó felé, de túl kicsit ugrott és túl későn. Felordított, majd recscsenés hallatszott. A terepjáró telibe trafálta; akkora erővel, hogy a karosszéria beleremegett. Vér spriccelt a kerítésre, két huppanás zöttyentette meg a kocsit, ahogy a kerekek átgázoltak a fekvő emberen, azután a terepjáró nekiment a kerítésnek és kidöntötte. A zsaru a fékre lépett, megállította a járművet a kalyiba csupasz, poros udvarán. Johnny ismét a háló felé lódult, ám ezúttal megtartotta magát a karjával, a fejét pedig lehajtotta, hogy védje az orrát. - Billy, te szarházi! - kiáltotta a zsaru boldogan. - Tak an lah! Billy Rancourt sikoltott. Johnny megfordult a kocsi hátsó ülésén és látta, hogy olyan gyorsan kúszik az út északi oldala felé, ahogy csak bír. Nem haladt valami sebesen; egyik lábát törötten vonszolta maga után. Inge hátán és farmerján keréknyomok sötétlettek. Cowboykalapja a kövezeten hevert, fölfelé fordulva, mint a biciklik. Billy Rancourt meglökte a térdével, mire oldalra borult, és a peremén vér ömlött ki. Rancourt megrepedt koponyája, összezúzott arca nagyon erősen vérzett. Csúnyán megsebesült, mégse tűnt úgy, hogy halálán lenne, noha telibe találták, majd áthajtottak rajta. Johnny nemigen csodálkozott. Az embert általában elég nehéz megölni - ezt többször is látta Vietnamban: látott fickókat, akik éltek, holott a fél fejüket szétlőtték, másoknak ott dongtak a legyek az ölükbe ömlött beleik körül, megint másoknak a nyaki erükből spriccelt a vér piszkos ujjaik közül. Az ember általában nehezen hal meg. Épp ez benne a borzalmas. - JiiiHÚÚÚ! - süvöltötte a zsaru, és hátramenetbe kapcsolt. A kerekek sivítva keresztülfüstöltek a járdán, visszaugrottak az úttestre, át Billy Rancourt cowboykalapján. A kocsi hátsó része eltalálta az egyik bringát (hatalmasat koppant, megrepesztette a hátsó ablakot, egy pillanatra kirepült a látótérből, mielőtt elöl landolt volna). Johnny még láthatta, amint Billy Rancourt abbahagyja a kúszást, hátranéz rájuk, vércsíkos, törött orrú arcán olyan belenyugvással, amelyre nincs szó. Még harminc sem lehet, gondolta Johnny, aztán a férfit ledöngölte a tolató terepjáró. Átzöttyent rajta, és alapjáratban duruzsoló motorral megállt a túlsó járdánál. A zsaru könyöke beleütközött a dudába, mikor ismét előrefordult. A kürt kurtán felvinnyogott. Billy Rancourt a kocsi orra előtt hevert arccal lefelé egy hatalmas vértócsában. Egyik lába megrándult, azután nem mozdult többé. - Tyű! - mondta a rendőr. - Micsoda egy mocsok, mi? - Ja, ha egyszer megölte - felelte Johnny. Hirtelen nem érdekelte többé, hogy a túlélés érdekében tovább gazsuláljon ennek az alaknak. Nem érdekelte a könyve, a Harley, vagy hogy hol lehet Steve Ames. Talán később - ha lesz később - ismét érdekelni fogják ezek a dolgok, de most nem. A megrendülés és az iszonyat előugrasztotta valahonnan bentről énjének egy korábbi vázlatát, Johnny Marinville-nek azt a kiadatlan változatát, aki szarik a Pulitzer-díjra, a Nemzeti Írói Nagydíjra, vagy arra, hogy smaragddal vagy anélkül basszon színésznőket. - Keresztülment rajta az utcán, mint egy rühes nyúlon. Bátor ember! - 76 -
A rendőr megfordult, fürkésző pillantást vetett rá az ép szemével, majd visszafordult a szélvédő felé. - „A bölcsesség útján vezetlek - mondta -, a jó ösvényre irányítalak. Ha végigmenéndesz rajta, a te lépéseidet nem kell egyengetni; és amikor futásnak eredsz, nem fogsz megbotlani.” Ez a Példabeszédek Könyvéből való, John. De az öreg Billy megbotlott. Igen. Mindig is lomha volt. Azt hiszem, ez volt a fő problémája. Johnny kinyitotta a száját. Semmi se jött ki rajta, ami igen ritkán fordult elő vele. De talán így volt jó. - „Ragadd meg a tanítást; ne hagyd eltávozni; tartsd meg; az életed érette vagyon.” E kisded tanácsot önnek is érdemes megfogadnia, Marinville uraság. Bocsásson meg egy percre. Kiszállt, odament az utcán heverő halotthoz, bakancsa mintha rezgett volna a szélkavarta homokban. Most már nadrágjának ülepe is átvérzett egy nagy folton, és mikor lehajolt, hogy fölemelje a néhai Billy Rancourtot, Johnny látta, a fölfeslett hónaljvarráson átüt a vér. Mintha szó szerint vért izzadna. Talán így is van. Valószínűleg így van. Szerintem nemsokára szétreped és kivérzik, ahogy az megtörténik néha vérzékenyekkel. Ha nem lenne ekkora benga állat, mostanára biztos meghalt volna. Tudod, mit kell tenned, ugye? Igen, természetesen. Rettentően dühös volt, pokolian dühös, úgy látszik, ezen még az se változtathat, ha egy mániákus gyilkos még a szart is kirugdossa belőle. Most az a dolga, hogy megfékezze ezt az indulatot. Nincs több olyan kitörés, mint mikor az előbb bátor embernek nevezte a rendőrt. Olyan pillantást kapott érte, ami egyáltalán nem tetszett neki. Veszedelmes pillantást. A zsaru keresztülhurcolta Billy Rancourt testét az úton, átlépett a két eldőlt bicikli között, elment amellett, amelynek a kerekei még mindig forogtak, küllői ragyogtak az alkonyi fényben. Átgázolt a kidöntött deszkakerítés roncsain, fölbaktatott a mögötte levő ház lépcsőjén, majd arrébb lódította terhét, hogy megnyithassa az ajtót. Simán kinyílt. Johnny nem csodálkozott. Errefelé nyilván nem szokás bezárni az ajtót. Meg kell ölnie a bentieket, gondolta. Nála ez automatikus. De a zsaru csak megrogyasztotta a vállát, bedobta terhét, majd visszahátrált a kis tornácra. Becsukta az ajtót, és hozzádörgölte a kezét, véres nyomokat hagyva a szemöldökfán. Olyan magas volt, hogy még csak nyújtózkodnia se kellett hozzá. Johnnynak a csontja is megborzongott a mozdulattól. Mintha az Exodus kelt volna életre, jelzés a Halál Angyalának, hogy menjen odébb... bár persze itt ez az ember volt a Halál Angyala. A pusztító. A zsaru visszatrappolt a terepjáróhoz, beszállt, és lassan visszagurult a kereszteződéshez. - Miért vitte be? - kérdezte Johnny. - Mit vártál, mit tegyek? - kérdezett vissza a rendőr. A hangja szalonnásabb volt, mint valaha; szinte gurgulázva ejtette a szavakat. - Hagyjam ott a keselyűknek? Szégyellem magam miattad, mon capitaine! Olyan sokáig éltél úgynevezett civilizált emberek között, hogy kezdesz úgy gondolkodni, akárcsak ők! - A kutya... - Az ember nem kutya! - közölte a rendőr pedáns, kioktató hangon. Jobbra kanyarodott a kereszteződésben, majd szinte azonnal balra, be a városháza melletti parkolóba. Leállította a motort, kiszállt, kinyitotta a jobb hátsó ajtót. Johnnynak legalább a hátratolt vezetőülés mögött nem kellett keresztülkínlódnia összevert testét. - A csirke nem sült csirke, az ember pedig nem kutya, Johnny. Még az olyan ember sem, mint te. Gyerünk. Szállj ki. Allé-hopp. Johnny kiszállt. Rettentő csend volt; a hangok, amelyeket hallott - a szél, a városháza téglafalának csapódó szikes por percegése, egyhangú nyikorgás valahonnan a közelből -, csak még nyomasztóbbá tették ezt a csöndet, akár egy székesegyházban. Nyújtózott, összerándult a hátába és a lábába hasító fájdalomtól, de muszáj volt tennie valamit az izmait csúnyán összehúzó görcs ellen. Azután kényszerítette magát, hogy fölnézzen a zsaru arcának romjaiba. Ijesztően, zavarba ejtően magasan volt. Nemcsak azért, mert a száznyolcvan centiméteres Johnny megszokta, hogy lefelé nézzen az emberekre és nem fölfelé; a szintkülönbség nagysága zavarta meg. Nem két vagy négy centi volt, hanem legalább tíz. És a szélessége! A puszta szélessége. Nem állt, hanem tornyosult. - Miért nem öl meg, mint azt az embert? Azt a Billyt? Van egyáltalán értelme megkérdezni? Vagy maga túl van a miérteken? - 77 -
- A francba, mindnyájan túl vagyunk a miérteken, te aztán tudod! - válaszolta a rendőr, feltárva véres foghíjait egy olyan mosolyban, amelyről Johnny szívesen lemondott volna. - Ami a lényeg... jól figyelj!... szabadon engedhetlek. Szeretnéd? Legalább még két ostoba, értelmetlen könyv maradt a fejedben, de lehet az fél tucat is. Megírhatsz még néhányat, mielőtt elvinne az út végén várakozó koszorúér-trombózis. Idővel bizonyára túlteszed magad e kis közjátékon, és újra meggyőzöd magad, hogy amit csinálsz, az igazolja létezésedet. Szeretnéd, Johnny? Szeretnéd, ha szabadon engednélek? Erin go bragh - örökké éljen Írország, jutott Johnny eszébe minden ok nélkül, egy lidércnyomásos pillanatig úgy érezve, mindjárt elneveti magát. Azután elmúlt a kényszer, és ő bólintott. - Igen, nagyon szeretném. - Szabadon! Ahogy a madár röppen ki a kalitkából. - A zsaru szemléltetően csapkodott a karjával, és Johnny látta, hogy hóna alatt megnőttek a véres foltok. Az ing a varrás mentén csaknem az övig bíborra színeződött. - Igen. - Nem mintha elhitte volna, hogy új játszótársának a legkevésbé is szándékában állana szabadon engedni őt, na nem. De a nevezett játszótársból hamarosan csak egy khakiszövetbe töltött véres hurka marad, míg ha ő megőrizhetné magát egésznek és működőképesnek... - Rendben. Ajánlatom a következő, nagy ember: leszopod a pöcsöm. Ha megteszed, elengedlek. Tiszta ügy. Lehúzta sliccén a cipzárat, letolta alsónadrágja gumírozott elejét. Valami döglött fehér kígyószerűség bukott ki mögüle. Johnny meglepetés nélkül figyelte a belőle szivárgó vékony vérpatakot. Persze, minden testnyílásán vérzik. - Irodalmi berkekben maradva - vigyorgott a zsaru -, ez a speciális szopás kicsit jobban illene Anne Ricehoz, mint Armistead Maupinhoz. Javaslom, kövesd Viktória királynő tanácsát: hunyd be a szemed, és gondold azt, hogy epertorta. Johnny Marinville ránézett az őrült hímvesszőjére, fölnézett a vigyorgó arcára, majd ismét le. Nem tudta, mit várt tőle a rendőr - kiabálást, öklendezést, könnyeket, könyörgést -, de abban bizonyos volt, hogy nem érzi azt, amit a zsaru szerint éreznie illene, amit éreznie kell. Látom, nem érted, hogy én vértől csöpögő faszoknál pocsékabb dolgokat is láttam életemben. És nem csak Vietnamban. Rádöbbent, hogy kitöréssel fenyegetve ismét fölfelé kúszik benne a düh. A francba, még szép! Mindig is a düh volt az ő igazi serkentője, nem a whisky, vagy a kokó, vagy a dugás. Az egyszerű, jó öreg düh. Semmi köze nem volt a gatyából előcsomagolt valamihez, lehet, hogy épp ez az, amit nem ért meg a rendőr. Ez nem szexualitás. Mindössze arról van szó, hogy Johnny Marinville sohasem szerette, ha bármit is az arcába dugtak. - Letérdelek eléd, ha akarod - mondta, és jóllehet szelíd volt a hangja, a zsaru arcán mégis megváltozott valami - most először igazán megváltozott. Valahogy kiürült, leszámítva a gyanakodva összeszűkülő ép szemet. - Miért nézel így rám? Mi az ördög ad neked jogot, hogy így nézz rám? Tak! - Rá se ránts, hogy nézek rád. Csak jól figyelj, szemétláda: három másodperccel azután, hogy a számba vettem, az anyaszomorítód ott fog heverni a földön. Megértetted? Tak! Ezt az utolsó szót valósággal beleköpte a zsaru arcába. Lábujjhegyre állt, hogy megtehesse, és az emberhegy egy pillanatra nemhogy meghökkent, de megrendült tőle. Azután arca görcsösen eltorzult a dühtől, és akkora erővel lökte el Johnnyt, hogy ő egy másodpercig azt képzelte, repül. Nekivágódott az épület oldalának, csillagokat látott, mikor a tarkója nekicsapódott a durva téglának, visszapattant, elhasalt, mert a lábai összegabalyodtak. Újabb fájdalmak hasogattak, régi kínok üvöltöttek, de megérte, ha ilyennek láthatta a rendőr arcát. Fölsandított, hogy ott van-e még, megint bele akart kóstolni, mint méh a nektárba, és megállt a szívverése. A zsaru arca megfeszült. A bőre olyan lett, mintha bekente volna alapozóval vagy vékonyan lefestette volna. Valószerűtlen volt. Még a véres szeme is valószerűtlen volt. Mintha egy másik arc lenne a látható alatt, amely a fölötte levő húst feszegetve türemkedik kifelé. Az ép szem egy pillanatra rámeredt Marinville-re, azután a rendőr fölemelte a fejét, és az égre mutatott bal keze öt ujjával. - Tak ah lah - mondta gurgulázó torokhangon. - Timoh. Can de lach! On! On! - 78 -
Suhogás hallatszott, mintha kiteregetett ruha csattogna a kötélen, és árnyék hullott Johnny arcára. Valami károgva, fülsértőn vijjogott, durva szárnyakkal verdesett, görbe karmokkal markolta Johnny vállát, beletépett a vászoningbe, csőre belevájt Marinville fejbőrébe, miközben ismét hallatta embertelen rikoltását. A szagból jött rá, mi az, a rothadástól fortyogó húséra emlékeztető bűzből. A dögevő biztosabb fogást keresve csapkodott hatalmas, borzas szárnyával, és belehajtotta, valósággal beletömte az öklendeztető szagot Marinville szájába, orrába. Látta a kötelén lengő juhászkutyát, amint a kopaszra nyúzott kreatúrák a farkát-lábát tépázzák. Most őrá ereszkedett le az egyik, amelyik nyilvánvalóan nem hallotta, hogy a keselyű gyáva jószág, csak dögre támad, és a csőre véres barázdákat szántott Johnny fejbőrébe. - Szedd le! - sikoltotta teljesen összeroppanva. Próbálta elkapni a hatalmas, verdeső szárnyakat, de csak két marék toll maradt a kezében. Nem is látott; attól félt, ha odanéz, a keselyű arrébb mozdul és kivájja a szemét. - Jézus, kérlek, kérlek, szedd le rólam! - Ha megteszem, illő módon nézel rám? - kérdezte a rendőr. - Semmi szemtelenség? Semmi tiszteletlenség? - Nem! Soha többé! - Bármit megígért volna. Akármi volt is az, ami előugrott belőle, hogy a rendőrrel feleseljen, annak nyoma veszett; a madár úgy kitépte, mint kukacot a kukoricacsőből. - Megígéred? A madár verdesett, vijjogott, tépázott. Megzöldült hús és szétdurrant belek bűzét árasztotta. Őrajta. És közben ette őt. Elevenen. - Igen! Igen! Megígérem! - Bazd meg - válaszolta nyugodtan a rendőr. - Bazd meg, os pa, és bazd meg az ígéretedet. Intézd el magad vagy halj meg. Johnny résnyire összehúzott szemmel, térden állva, lehorgasztott fejjel, vakon kapkodott a madár felé, megragadta a szárnyát, éppen ott, ahol a testhez ízesül, és letépte a fejéről. A keselyű vadul vonaglott a feje fölött a levegőben, fehér patakokat fosott, amelyeket pászmákban vitt el a szél, érdesen (csak most már fájdalmasan) rikácsolt, a fejével ide-oda csapkodott. Johnny az undortól zokogva leszakította a fél szárnyát, és a falhoz vágta a keselyűt. Az állat kátrányfekete szemmel bámult vissza rá, kitátotta, majd halk, nyálkás kattanással összecsukta véres csőrét. Az én vérem, te rohadék, gondolta Johnny. Eldobta a letépett szárnyat és feltápászkodott. A dögmadár igyekezett távolabb húzódni, evezőként csapkodó fél szárnya port és tollakat kavart. A „Desperation” feliratú terepjáró felé igyekezett, de még másfél métert se tett meg, amikor Johnny letaposta motoroscsizmájával. A pikkelyes lábak kétfelé szaladtak, mintha a keselyű spárgázni akarna. Johnny a szeméhez emelte a kezét, egy pillanatig szentül hitte, hogy az elméje is meg fog roppanni, mint a madár háta. - Nem rossz! - jegyezte meg a rendőr. - Elkaptad, haver. Most pedig fordulj meg! - Nem. - Csak állt, remegett, tenyerébe rejtett arccal. - Fordulj meg! Nem feleselhetett ezzel a hanggal. Megfordult és látta, hogy a rendőr ismét fölfelé mutat öt szétterpesztett ujjával. Johnny fölnézett. Újabb keselyűk legalább két tucat - ültek a parkoló északi oldala fölötti tetőn, és őket bámulták. - Akarod, hogy hívjam őket? - kérdezte a zsaru megtévesztően szelíd hangon. - Tudod, hogy képes vagyok rá! A madarak a hobbim. Elevenen esznek meg, ha azt akarom. - N-n-nem. - Visszanézett a rendőrre, és megkönnyebbülve látta, hogy ismét be van cipzárazva a slicce. Nadrágja elején vérfolt terjengett. - Nem, n-ne tedd! - Mi a varázsszó, Johnny? Egy pillanatig - egy szörnyű pillanatig - fogalma sem volt róla, mit akar kimondatni vele. Azután kapcsolt. - Kérlek. - Hajlandó vagy ésszerűen viselkedni? - I-igen. - Na, erre kíváncsi vagyok - mondta a rendőr mintegy magának. - Igen csak kíváncsi. Johnny csak állt, bámult, nem szólt semmit. A haragja elpárolgott. Úgy érezte, minden érzése elpárolgott, mélységes zsibbadtságnak adva át a helyet. - 79 -
- Az a fiú... - méregette a rendőr a városháza emeletén a berácsozott, tejüveges ablakokat. Az a fiú terhemre van. Nem is tudom, ne beszéljük-e meg. Talán tudnál tanácsot adni. Összefonta a karját, fölemelte a kezét, és könnyedén ütögetni kezdte a kulcscsontját, éppen úgy, ahogy korábban a volánt. Közben Johnnyt bámulta. - Vagy meg kellene öljelek, Johnny. Talán az lenne a leghelyesebb. Ha egyszer meghaltál, neked ítélhetik a Nobel-díjat, amelyre úgy ácsingóztál. Mi a véleményed? Fölnézett a városháza keselyű szegélyezte ereszére, és nevetni kezdett. A madarak harsányan vijjogó károgással válaszoltak, és Johnny nem volt képes elfojtani az agyában felvillanó gondolatot. Iszonyú volt, mert meggyőző volt. Vele nevetnek. Mert ez nem az ő tréfája; ez a keselyűk tréfája. Megtántorodott, mert szélroham söpört keresztül a parkolón, tollseprűként hömbörgette a keselyű letépett szárnyát. Fakult a nappal fénye - túlságosan is gyorsan. Nyugat felé nézett és látta, hogy a fölkavart porban elmosódnak és hamarosan talán el is tűnnek a hegyek vonalai. A nap még a porfelhő fölött lebegett, de már nem sokáig. Kitört a homokvihar, és feléjük tartott.
5 Az öt rab - Carverék, Mary Jackson és az öreg Mr. Fehér Haj - a fogdából hallgatta a férfi jajveszékelését és az azt követő hangokat, az éles vijjogást, szárnycsapkodást. Végül csönd lett. David remélte, hogy az a valaki nem halt meg odakint, bár, ha jól meggondoljuk, mi más esélye lehet? - Mit mondott, mi a neve? - kérdezte Mary. - Collie Entragian - felelte az öregember. Olyan volt a hangja, mint akit agyongyötört a jajgatás. - A Collie a Collier rövidítése. Valamelyik wyomingi bányászvárosból jött ide, úgy tizenöttizenhat évvel ezelőtt. Alig volt több kamasznál. Rendőr szeretett volna lenni, de nem vették fel, ehelyett elment dolgozni a Diablo Companyhoz, föl, a gödörbe. Ez akkortájt volt, amikor a Diablo éppen csomagolt, hogy hazamenjen. Collie, ha jól emlékszem, már az utolsó csapathoz tartozott. - Peternek és nekem azt mondta, hogy a bánya működik - jegyezte meg Mary. Az öregember megrázta a fejét, ami egyformán lehetett a fáradtság vagy a felindulás jele. - Vannak, akik úgy gondolják, hogy az öreg Kína még nem merült ki, de ezek tévednek. Igaz, megint ott sertepertélnek körülötte, de bakfittyot sem fognak találni - csak elpocsékolják a befektetők pénzét; azután bezárják. Senki sem lesz boldogabb Jim Reednél. Belefáradt a kocsmai verekedésekbe. Mi csak örülni fogunk, ha megint békén hagyják az öreg Kínát. Errefelé a tudatlan emberek úgy hiszik, hogy kísértetjárta hely. - Pillanatra elhallgatott. - Én is közéjük tartozom. - Ki az a Jim Reed? - kérdezte Ralph. - A városi megbízott. Nagyobb helyen rendőrfelügyelőnek hívnák, de Desperationben manapság összesen ha kétszáz ember lakik. Jimnek két teljes munkaidős helyettese volt: Dave Pearson és Collie. Senki se számított rá, hogy Collie itt marad, miután a Diablo bezárt; mégis így történt. Nőtlen volt, annyit keresett, mint egy melós. Egy darabig tengett-lengett, napszámoskodott, végül Jim kezdett neki munkákat adni. Elég jó volt, így az elöljáróság kilencvenegyben elfogadta Jim ajánlását, és fölvette teljes munkaidőre. - Három szivar kicsit túl sok rendőrnek egy ilyen kicsi városban - mondta Ralph. - Szerintem is. De kaptunk némi washingtoni pénzt a vidéki közbiztonsági törvény folytán, aztán szerződést kötöttünk Sedalia megyével, hogy rendet tartunk a környéken, ahol nincs önkormányzat. Elcsípjük a gyorshajtókat, lecsukjuk a piásokat, ilyesmi. Újabb prérifarkasok vonítottak odakint, s a hangjuk reszketett a feltámadó szélben. - És miért kapott melósfizetést? - kérdezte Mary. - Valami agyi problémája volt? - Nem, hölgyem. A kisteher, améket vezetett, fejre állt lefelé menet a gödörben. A Kínában. Éppen mielőtt a Diablo bedobta volna a törülközőt. Kiment a térde. Elég egészséges volt utána is, de sántított, ez nem vitás. - Ez nem ő - mondta színtelenül Mary. Az öregember ránézett, felvonta bokros szemöldökét. - Az az ember, aki megölte a férjemet, nem sántított. - Nem - helyeselt az öregember valami hátborzongató derűvel. - Nem, az nem. Mégis Collie az. Tizenöt éven át láttam mindennap, italokat fizettem neki a Törött Dobban, ő is viszonozta Bud - 80 -
Bicskanyitogatójában. Ő jött el a klinikára, képeket készített és ujjlenyomatokat vett le, amikor azok a pasasok betörtek. Sohasem kapták el őket. - A bácsi orvos? - kérdezte David. - Állatorvos - válaszolta az öregember. - A nevem Tom Billingsley. - Kinyújtotta enyhén reszkető, nagy, kidolgozott kezét. David óvatosan megszorította. Odalent kivágódott egy ajtó. - Itt vagyunk, Big John! - harsogta a zsaru. Hangja kedélyes hullámokban görgött felfelé a lépcsőn. - Vár a szobád! Szoba? A fenébe, valóságos lakosztály! Csak fölfelé! A szövegszerkesztőről megfeledkeztünk, de hagytunk neked néhány nagy falat és pár kis szerelmetes üzenetet, úgymint SZÍVD MEG A PÖCSÖM és MEGBASZTAM A NŐVÉREDET! Tom Billingsley az ajtó felé nézett, amely mögött a lépcsők kezdődtek, azután visszapillantott Davidre. Elég hangosan beszélt, hogy a többiek is hallják, de Davidre nézett, láthatólag neki címezte a szavakat. - Mondok valami mást is - szólalt meg. - Nagyobb. - Hogy tetszik érteni? - kérdezte David, bár úgy gondolta, hogy tudja. - Ahogy mondtam. Collie sohasem volt törpe. Úgy saccolom, megvolt százkilencven, és nyomhatott vagy száztizenöt kilót. De most... Megint az ajtó és a lépcső felé sandított, a közeledő hangok, a lábdobogás - kétféle láb dobogása - irányába, majd visszanézett Davidre. - Most meg legalább nyolc centivel magasabb, nem igaz? És talán harminc kilóval nehezebb. - Ez őrültség! - kiáltotta Ellen. - Abszolút őrültség! - Aha - helyeselt a fehér hajú állatorvos. - De így van. A lépcsőházi ajtó teljes szélességében kivágódott, és egy véres arcú, vértől csíkos-csatakos, vállig érő deres hajú férfi repült be a szobába. Nem Mary Jackson táncos kecsességével. Félúton megbotlott, térdre hullott, kezét maga elé nyújtotta, hogy ne hasaljon el. Az alak, aki belépett mögötte az ajtón, ugyanaz az ember volt, aki idehozta őket, és mégsem az, hanem egy vérbe köpült Gorgó-fő, amely a szemük láttára készült szétmállani. Végignézett rajtuk arcának rohadó sáncai mögül, és repedő szájjal vigyorgott. - Hát ezt nézzétek! - mondta vastag, érzelgős hangon. - Ezt nézzétek! A mindenit! Hát nem mint egy nagy, boldog család?
MÁSODIK RÉSZ DESPERATION: EBBEN A NÉMASÁGBAN VALAMI FELMERÜLHET 1. FEJEZET 1 - Steve! - Mi van? - Ez az, amire gondolok? A lány kimutatott az ablakon nyugat felé. - Mire gondolsz? - Homokra - válaszolta a lány. - Homokra és szélre. - Ja. Mondhatnám, hogy ez az. - Megállnál az út szélén egy percre? Steve kérdőn nézett rá. - Csak egy percre. Steve Ames kihúzódott a Ryder furgonnal az 50-estől a Desperation nevű kisvárosba vezető út padkájára, amelyet egyébként simán megtaláltak. Most ott ült a volán mögött, és nézte Cynthia Smitht, aki még szorongásai közepette is meg tudta örvendeztetni azzal, hogy szép új barátjának - 81 -
nevezte. Most azonban egyáltalán nem az ő szép új barátját nézte, hanem furi Peter Tosh-trikója alját, miközben idegesen gyűrögette a pamutot. - Én józan gondolkodású csajszi vagyok - közölte, de nem nézett föl. - Egy kicsit okkult, ám ugyanakkor józan gondolkodású. Elhiszed? - Öhö. - És gyakorlatias is. Ezt elhiszed? - Naná. - Ezért cikiztem a megérzésedet vagy akármicsodádat. De te úgy gondoltad, hogy találunk valamit az úton, és találtunk is. - Igen. Találtunk. - Tehát ez helyes előérzet volt. - Rátérnél a lényegre? A főnököm... - Igen. A főnököd, a főnököd, a főnököd! Tudom, hogy erre gondolsz, hogy gyakorlatilag nem is gondolsz másra, és ez aggaszt engem. Mert rossz érzésem van ezzel kapcsolatban, Steve. Rossz előérzetem van. Steve rámeredt a lányra. Cynthia lassan, kelletlenül fölemelte a fejét, és visszanézett. A fiú megdöbbent attól, amit a szemében látott, mert az maga volt a meztelen félelem. - Mi baj? Mitől félsz? - Nem tudom. - Nézd, Cynthia... csak egy zsarut akarunk keresni, ha nincs, akkor egy telefonfülkét, és jelentjük, hogy eltűnt Johnny. Meg egy Carver nevű família. - Akkor is... - Ne aggódj, óvatos leszek! Megígérem. - Megpróbálnád megint a 911-et a mobiltelefonon? - kérdezte Cynthia, reá nem jellemző halk alázattal. Steve megtette, hogy megnyugtassa, de nem számított semmire, és pontosan az is lett az eredmény. Ez alkalommal még csak be se tudott kapcsolódni a hálózatba. Nem volt benne biztos, de úgy vélte, hogy a közeledő szélvihar vagy homokvihar, vagy akárminek híják errefelé, még pocsékabbá rondíthatja a dolgot. - Sajnálom, nem megy - mondta. - Meg akarod próbálni? Hátha szerencséd lesz. Szűz kéz meg minden. A lány megrázta a fejét. - Te nem érzel semmit? Egyáltalán semmit? Steve sóhajtott. Dehogynem érzett. Kiskamasz korában érezte magát így néha, otthon Texasban. Amikor a tizenhármat betöltötte, az volt életének leghosszabb, legklasszabb, legkülönösebb nyara. Késő augusztusban estefelé gyakran kerekedett a környékükön vihar, kurta, de pokoli hevességű, az öreg cowboyok „murinak” hívták. Abban az évben (amikor úgy tűnt, hogy a rádióban senki se játszik slágert a Bee Geesen kívül), a viharok előtti néma percekben, mikor fekete volt az ég, mozdulatlan a levegő, erősödött a mennydörgés, villámok nyársai döfködték a síkság kemény húsát - elfogta egy soha nem tapasztalt érzés. Szeme mintha krómfoglalatban izzott volna, a gyomra hullámzott, hímvesszője megtelt vérrel és keményen ágaskodott, akár a serpenyő nyele. Iszonyodó eksztázis érzése szakadt rá ezekben a néma percekben, mintha mindjárt megnyilatkozna egy hatalmas titok, amelyet ütőkártyaként játszik ki a világ. Persze nem jött semmiféle megvilágosodás (hacsak az nem, hogy enélkül talán egy évvel később jött volna rá az önkielégítés mikéntjére), csupán az eső. Most is így érezte magát, bár merevedés, bizsergő szőrszálak, eksztázis és igazi félelem nélkül. Amióta főnöke bukósisakját megtalálta, mindössze annyi balsejtelme volt, hogy a dolgok rosszra fordultak, de lesznek még rosszabbak is. Amíg a lány most szóba nem hozta, nem is törődött vele. Sráckorában valószínűleg a közeledő viharral megváltozó légnyomásra reagált, vagy a levegő elektromos töltésére, vagy valami más fityfenére. Pedig most is vihar közeledik, nem igaz? Dehogynem. Úgyhogy valószínűleg ugyanarról van szó, hogy is mondják, déjá vu, tökéletesen érthető dolog. Mégis... - Ja, egen, én is érzek valamit. De mi a fenét tehetnék? Ugye nem akarod, hogy visszaforduljak? - Nem. Nem tehetjük meg... Csak legyél óvatos. Rendicsek? - 82 -
Egy szélroham rázta meg a Rydert. Drapp homokfelhő rohant át az úton. - Rendben, de segítened kell. Ismét elindította a furgont. Nyugaton a lenyugvó nap akkor ért bele az emelkedő homokfátyolba, alsó íve olyan vörös lett, mint a vér. - Ja - mondta Cynthia, és fintorgott, mert újabb szélroham csapta meg a kocsit. - Arra számíthatsz.
2 A vérben ázó zsaru a David Carver és Tom Billingsley melletti cellába zárta az újonnan érkezettet. Miután végzett, félig elmállott, vérző arcán szemlélődő ünnepélyességgel, komótosan leírt egy teljes fordulatot, majd a zsebébe nyúlt, és megint elővette a kulcskarikát. David észrevette, hogy ugyanazt választotta, mint korábban: egy szögleteset; közepén mágnesszalaggal. Nyilván az volt a mesterkulcs. - Ecc-pecc-kimehecc - mondta. - Holnapután bejöhecc. - Odament ahhoz a cellához, ahová David szüleit zárta. Ők a közeledtére hátrahúzódtak, és újból átkarolták egymást. - Hagyd őket békén! - kiáltotta riadtan David. Billingsley megfogta a könyökét, de a fiú lerázta. - Nem hallottad? Hagyd őket békén! - Az álmaidban, kölyök - válaszolta Collie Entragian. Bedugta a kulcsot a zárba, a nyelv halk kattanással elfordult. Kinyitotta az ajtót. - Jó hírem van. Ellie, próbaidőre szabadlábra kerülsz. Hopp, kifelé. Ellen megrázta a fejét. A fogdában már gyülekeztek az árnyak, az asszony papírfehér arca félhomályban fürdött. Ralph a másik kezével is átölelte a derekát, és még beljebb húzta. - Még nem volt elég a családunkból? - kérdezte. - Egy szóval, nem. - Entragian kihúzta ágyú nagyságú pisztolyát, célba vette Ralphot, és felhúzta a kakast. - Rögtön kijössz, kis hölgy, vagy a szeme közé durrantok ennek az áll nélküli pöcslesőnek. Hogy akarod, a fejében maradjon az agyveleje, vagy a falon száradjon inkább? Nekem mindegy. Isten, állítsd meg, imádkozott David. Kérlek, állítsd meg! Ha vissza tudtad hozni Briant, akárhol volt is, akkor ezt is meg tudod tenni. Meg tudod állítani! Édes Istenem, kérlek, ne hagyd, hogy elvigye az anyámat! Ellen ellökte Ralph kezét, félretolta a férjét. - Ellie, ne! - Muszáj. Nem látod? Ralph keze lehullott. Entragian visszaeresztette a pisztoly kakasát, és a fegyvert a tokjába dugta. Egyik kezét kinyújtotta Ellen felé, mintha táncra kérné. Az asszony odament hozzá. Nagyon halk volt a hangja, amikor megszólalt, David tudta, azt nem akarja, hogy ő meghallja, de hát jó volt a füle. - Ha... azt... akarja, akkor vigyen olyan helyre, ahol a gyerek nem láthatja. - Ne aggódj - mondta Entragian ugyanazzal az összeesküvő halksággal. - Én nem akarom... azt. Főleg nem... tőled. Na gyere. Bevágta a cellaajtót, egy kicsit megrázta, hogy lássa, zárva van-e, miközben másik kezével David anyját fogta. Azután vezetni kezdte az ajtó felé. - Mama! - sikoltotta David. Megmarkolta és megrázta a rácsokat. A cellaajtó zörgött egy kicsit, de semmi több. - Mama, ne! Hagyd békén, te rohadt! HAGYD BÉKÉN AZ ANYÁMAT! - Ne aggódj, David, visszajövök - mondta Ellie, de valami rémisztően halk és élettelen hangon, mintha nem lenne magánál. Vagy mintha a rendőr egyetlen érintéssel hipnotizálta volna. - Miattam ne aggódj. - Ne! - sikoltotta David. - Papa, állítsd meg! Állítsd meg! - A szívében egyre nőtt a bizonyosság: ha a hatalmas, véres zsaru kiviszi az anyját a szobából, akkor sohasem látják többé. - David... - Ralph két tántorgó lépést tett hátra, leroskadt a priccsre, eltakarta az arcát, és sírni kezdett. - Vigyázok rá, Dave, ne aggódj - mondta Entragian. Az ajtóban állt a lépcsőknél, és a könyöke fölött fogta Ellen Carver karját. Vigyora ragyogó lett volna, ha nem mutatja ki minden vér- 83 -
ben ázó fogát. - Én érző lélek vagyok, igazi Madison megye hídjai-típus, csak itt nincsenek kamerák. - Ha bántod, megbánod! - mondta David. A zsaru mosolya megfakult. Mérgesen, kicsit megbántottan nézett rá. - Lehet... bár kétlem. De komolyan. Te afféle kis imamalom vagy, igaz? David szilárdan nézett vissza, de nem válaszolt. - Igen, igen, az vagy. Afféle imádságos pillantásod van, olyan mindenható Úristen-szemed, igazi tömjénszippantó szád. Egy kis ministráns baseballpólóban! A mindenit! - Közelebb tolta a fejét Ellenéhez, és ravaszul sandított a fiúra az asszony hajának fátyolán át. - Annyit imádkozol, amennyit akarsz, David, de ne számíts segítségre. A te Istened ugyanúgy nincs itt, mint ahogy akkor se volt ott, amikor Jézus haldokolt a kereszten és legyek mászták a szemét. Tak! Ellen látta, mi jön fölfelé a lépcsőn. Felsikoltott és igyekezett visszahúzódni, de Entragian nem engedte. A kojot átsiklott az ajtónyíláson. Még csak oda se pillantott a sikoltozó asszonyra, akinek karját a zsaru marka szorította, hanem nyugodtan a szoba közepére ballagott. Ott megállt, hátranézett, és sárga, kitömött állatot idéző szemét Entragianra meresztette. - Ah lah - mondta a rendőr, és annyi időre elengedte Ellen karját, amíg jobbjával rácsapott a bal kézfejére, olyan sebes mozdulattal, amely a tó tükrén kacsázó kavicsra emlékeztette Davidet. Him en tow. A prérifarkas leült. - Ez a srác itt gyors - mondta Entragian. Mindnyájuknak címezte a szavait, de Davidre nézett. - Hangsúlyozom, gyors. A legtöbb kutyánál gyorsabb. Elég, ha kidugod a kezed vagy a lábad a celládból, és mielőtt észbe kapnál, már rajtad van. Erről kezeskedem. - Hagyd békén az anyámat! - válaszolta David. - Fiam - mondta Entragian sajnálkozva -, ha úgy akarom, botot dugok az anyád pinájába, és addig forgatom, amíg tüzet nem fog, és te nem akadályozhatsz meg benne. Még visszajövök érted. Kiment az ajtón, és magával vitte David anyját.
3 Csönd lett a szobában, amelyet csak Ralph Carver fojtott zokogása és a prérifarkas lihegése tört meg. A kojot ült, Davidet leste nyomasztóan értelmes szemével, és apró cseppekben nyáladzott, mintha repedt cső lenne a nyelve helyén. - Légy erős, fiam - mondta a vállig omló hajú, őszes férfi. Úgy hangzott, mintha sokkal inkább magát vigasztalná, nem a gyereket. - Láthattad, belső vérzései vannak, hullatja a fogait, az egyik szeme kifolyt. Nem sokáig húzza. - Ha úgy akarja, egy pillanat alatt megölheti a mamát - mondta David. - A kishúgomat máris megölte. Lelökte a lépcsőn, és eltörte... eltörte a ny-ny-nyakát. - Szeme előtt hirtelen összefolyt a világ, de visszaparancsolta a könnyeket. Ez nem a bőgés ideje. - Igen, de... - A deres hajú ember elhallgatott. Davidnek eszébe jutott egy párbeszéd a zsaruval, úton a város felé, amikor még azt gondolták, hogy egészséges és normális, csak segíteni akar nekik. Megkérdezte, honnan tudja a nevüket, mire a rendőr azt válaszolta, hogy az asztal fölötti táblán olvasta. Jól válaszolt, csakugyan volt egy tábla az asztaluk fölött... csakhogy Entragian nem olvashatta el onnan, ahol állt, a lakókocsi lépcsőjéről. Sasszemem van, David, mondta, és azok a szemek messziről meglátják az igazságot. Ralph Carver lassan, szinte csoszogva előrejött a cellája rácsához. Szeme véreres volt, szemhéja feldagadt, az arca összetört. Davidet egy pillanatra elvakította a düh. Ez az egész a te hibád!, szerette volna visítani. Te vagy az oka, hogy Süti halott! Miattad vitte el a mamát, hogy megölje vagy megerőszakolja! Te és a szerencsejátékod! Te és a hülye vakációs ötleteid! Téged kellett volna elvinnie, papa, téged kellett volna elvinnie! Elég, David! Az ő gondolata, Gene Martin hangján. Az pontosan azt akarja, hogy így gondolkozz! Az? A zsarura, Entragianre céloz a hang? Ő az az az? És hogy akarja ő... vagy az... hogy David hogyan gondolkozzék? Egyáltalán mit izgatja az azt, hogy ő mit gondol? - 84 -
- Nézzék ezt a fajzatot! - meredt rá Ralph a kojotra. - Hogy tudta idehívni? És miért marad itt? A prérifarkas a hang felé fordult, Maryre sandított, majd visszanézett Davidre. Lihegett. Még bőségesebben csorgott a nyála, és kis tócsába gyűlt a deszkapadlón. - Valahogy betanította -, mondta az őszes férfi. - Mint a madarakat. Kint is van néhány idomított keselyűje. Megöltem az egyik koszlott fattyúját. Ráléptem... - Nem - rázta a fejét Mary. - Nem - visszhangozta Billingsley. - A prérifarkasokat biztosan be lehet tanítani, de ez itt nem idomítás. - Dehogynem! - csattant föl az őszes férfi. - A zsaru? - kérdezte David. - Mr. Billingsley azt mondja, hogy magasabb, mint volt. Legalább tizenkét centivel. - Ez őrültség. - A szürke hajú férfi kicipzárazta motoroszubbonyának egyik zsebét, kihalászott egy megviselt tekercs cukorkát, és bekapott egy szemet. - Uram, mi a neve? - kérdezte Ralph az őszes férfitól. - Marinville. Johnny Marinville. Én... - Maga vak, ha nem látja, hogy itt valami szörnyű, valami egészen abnormális dolog történik. - Nem azt mondtam, hogy nem szörnyű, és azt biztosan nem állítottam, hogy normális! - válaszolta az őszes férfi. Még folytatta, ám ekkor ismét jelentkezett a hang, a külső hang, és David elvesztette a beszéd fonalát. A szappan. David, a szappan. Ránézett - zöld Ír Tavasz hevert a mosdón -, és arra gondolt, amit Entragian mondott: visszajövök érted. A szappan. Hirtelen megértette... vagy legalábbis úgy vélte. Remélte, hogy megértette. Remélem, jól értem. Remélem, jól értem, különben... Cleveland Indians feliratú pólót viselt. Lehúzta, a cella padlójára ejtette. Fölnézett, látta, hogy a prérifarkas bámulja. Tépett füle égnek meredt, és mintha mély, halk torokhangon morgott volna. - Fiam! - szólt rá az apja. - Mit akarsz csinálni? A fiú nem válaszolt. Leült a priccs végébe, lehúzta a tornacipőjét, rádobta a trikójára. Most már félreérthetetlenül morgott a prérifarkas. Mintha tudta volna, hogy David mit tervez. Mintha az lenne a szándéka, hogy megakadályozza, ha tényleg megpróbálkozik. Ne áltasd magad, persze hogy az a szándéka, hogy megállítson, ha megpróbálkozol vele, mi másért hagyta volna itt a zsaru? Te csak bizakodj. Bízz és tartsd meg a hited. - Tartsd meg a hitet, hogy Isten megvéd - motyogta. Fölállt, kicsatolta az övét, azután megtorpant, ujjaival a farmerja cipzárján. - Asszonyom! - szólalt meg. - Asszonyom! - Mary ránézett, és David érezte, hogy elvörösödik. - Nem haragszik, ha megkérem, hogy forduljon el? Le kell vennem a nadrágomat, és talán az alsónadrágomat is. - Mit akarsz, az ég áldjon meg? - kérdezte az apja. Most már pánik érződött a hangjában. Akármit is, megtiltom! Megtiltom! David nem válaszolt, csak nézte Maryt. Olyan szilárdan, ahogy a prérifarkas bámulta őt. Az asszony egy darabig állta a pillantását, azután egyetlen szó nélkül hátat fordított. A bőrzubbonyos férfi a priccsén ült, rágta a cukorkát, és őt figyelte. David, mint minden tizenegy éves, szégyellte a testét, és kínosan érezte magát a bámulástól... de mint egyszer már figyelmeztette magát, ez most nem a nyafogás ideje. Még egy pillantást vetett az Ír Tavaszra, azután ledobta a farmerját és az alsónadrágját.
4 - Szupi! - mondta Cynthia. - Úgy értem, klassz! - 85 -
- Mi? - kérdezte Steve. Előregörnyedt, feszülten figyelte az utat. Elöl egyre több lett a homok és az ördögszekér, nehéz volt vezetni. - Az útjelző. Látod? Odanézett. Az útjelző táblát, amelyen eredetileg az állt, hogy DESPERATION VÁROS POLGÁRI ÉS EGYHÁZI SZERVEZETEI ÜDVÖZLIK ÖNT!, valami szellemes ember úgy írta át egy festékszóróval, hogy DESPERATION DÖGLÖTT KUTYÁI ÜDVÖZLIK ÖNT! Elvásott végű kötél himbálózott a szélben. Az öreg juhászkutya viszont eltűnt. A keselyűk kóstolták meg elsőnek, azután jöttek a prérifarkasok. Éhesek voltak, és egyáltalán nem zavarta őket, hogy első unokatestvérüket eszik, elrágták a kötelet, elvonszolták a tetemet, közben is csak azért álltak meg, hogy összevesszenek és egymásnak ugorjanak. Ami maradt (főképp csont és köröm), a szomszéd buckán hevert. A kavargó homok nemsokára betemeti. - Öregem, errefelé a népek ugyancsak szeretnek jókat nevetni - mondta Steve. - Ugyancsak. Ott állj meg - mutatta a lány. Rozsdás félhenger alakú barakk volt, homlokzatán a DESPERATION BÁNYÁSZATI RT. felirattal. Mellette a parkolóban tíz-tizenkét autó és kisteher. A fiú az út szélére kanyaradott, de nem fordult be a parkolóba, legalábbis még nem. A szél most már erősebben fújt, a széllökések fokozatosan egyetlen süvöltéssé egyesültek. Nyugaton szürreális vörös-narancs korongként függött a Desatoya-hegység fölött a nap, laposan és pöffeszkedve, mint a Jupiter bolygó fényképe. Steve sebes, kitartó tink-tink-tink-et hallott valahonnan a közelből, talán egy kötél acélcsíptetője csapódott neki egy zászlórúdnak. - Mi jár az eszedben? - kérdezte Cynthiát. - Innen hívjuk fel a zsarukat. Itt vannak emberek; látod a fényeket? Steve a barakkra pillantott, és az épület hátuljában öt-hat aranyosan ragyogó négyszöget vett észre. Vasúti szerelvény kivilágított ablakainak rémlettek a poros homályban. Visszanézett Cynthiára, és vállat vont. - Miért innen, amikor egyenesen behajthatnánk az őrszobára? A város közepe - ha van olyan - nem lehet messze. A lány úgy törölgette a homlokát az egyik kezével, mintha fáradt lenne, vagy kezdődő fejfájás gyötörné. - Azt mondtad, óvatos leszel. Én meg azt, hogy segítek neked. Épp ezzel próbálkozom most. Valahogy szeretném látni, hogy állnak a dolgok, mielőtt egy egyenruhás leültetne egy székbe, és elkezdene kérdésekkel sorozni. És ne kérdezd, hogy miért, mert nem igazán tudom. Ha felhívjuk a zsarukat, és ők nyugisak, akkor jó. Ők nyugisak, mi is azok vagyunk. De... hol a francban voltak? Ne törődj a főnököddel, az rendesen eltűnt, de egy lakókocsi áll az út mentén, a kerekek laposak, ajtó nyitva, értékek szem előtt. Úgy értem, hagyj lógva. Hol voltak a zsaruk? - Mindegyre ide jutunk vissza, mi? - Igen, ide. - Cynthia is tudta, hogy a rendőrök lehetnének karambolnál, égő tanyánál, kirabolt specerájnál, akár gyilkosságnál, méghozzá teljes számban, nincsenek annyian a világnak ezen a részén. Mégis mindegyre ide lyukadt ki. Mert ez több mint furcsa. Ez rossz. - Jó - mondta Steve szelíden, és bekanyarodott a parkolóba. - Bár nem tudom, lesz-e valaki, aki tudja, mi folyik a desperationi rendőrségen. Későre jár. Őszintén szólva meglep, hogy még vannak itt. Jó sok pénz lehet az ásványokban, mi? Egy kisteher mellé parkolt. Amikor kinyitotta az ajtót, a szél kitépte a kezéből és nekivágta a kisteher oldalának. Steve összerándult, félig-meddig azt várta, hogy fél kézzel a kalapját fogva mindjárt kiront valami benga állat, és azt bőgi: Hé te ott! De a tulajdonos nem jelentkezett. Ördögszekér zúgott tova, láthatóan Salt Lake City felé, és kész. Repült a szikes por, minden tele lett vele. Steve farzsebében volt egy vörös kendő. Elővette, a nyaka köré kötötte, majd a szája elé húzta. - Maradj csak, maradj csak - rántotta meg Cynthia karját, mielőtt a lány kinyithatta volna az ajtót a saját oldalán. Behajolt, hogy kinyithassa a kesztyűtartót. Beleturkált, talált egy másik kendőt, egy kéket. Odaadta a lánynak. - Először vedd föl ezt. Cynthia átvette, komolyan megvizsgálta, aztán ráemelte kerekre nyílt kislányszemét: - Tetű nincs benne? A fiú felhorkant és elvigyorodott a vörös kendő alatt. - Csak vidáman, hölgyem, ahogy mifelénk Lubbockban mondani szokás. Vedd csak föl. - 86 -
Cynthia megcsomózta a kendőt, majd a szája elé húzta. - Butch Cassidy és a Sundance Kölyök, - mondta fojtott hangon. - Ja, Bonnie és Clyde. - Omar és Sharif - kontrázott a lány, és elvihogta magát. - Óvatosan szállj ki. A szél rendesen beleerősített. Kilépett. A szél úgy vágott, hogy Steve megtántorodott, amikor elért a furgon orrához. A homok szúrta a homlokát. Cynthia lesunyt fejjel kapaszkodott a kilincsbe, Peter Tosh-pólója vitorlaként lobogott sovány derekán. Derengett még némi fény, fejük fölött még mindig kéklett az ég, de furcsán árnyéktalan lett a táj. Itt bizony vihar készülődött, ha Steve megérzései nem csaltak. - Gyerünk! - kiáltotta, és átkarolta Cynthiát. - Kerüljünk ki innét! A repedezett aszfalton át a hosszúkás épülethez siettek. Az egyik végén egy ajtó nyílt. Mellette, mint a homlokzaton, ugyancsak egy DESPERATION BÁNYÁSZATI RT. feliratú táblát csavaroztak a rozsdás fémre, de Steve látta, hogy ezt csak ráfestették valami másra, egy másik névre, amelynek kísértete kezdett elővörösleni a fehér festék alól. Meglehetősen biztos volt benne, hogy DIABLO volt az átfestett szó, amelynek I betűjét ördögi vasvillává alakították. Cynthia megkocogtatta az ajtót egyik tövig rágott körmű ujjával. Belül, egy kampóra akasztva, tábla lógott. Steve tökéletesen, bosszantóan, látványosan vadnyugatinak találta a feliratát. HA NYITVA VAGYUNK, HÁT NYITVA VAGYUNK. HA VISZONT ZÁRVA, AKKOR GYERE KÉSŐBB VISSZA! - Elfelejtették hozzátenni, hogy fiam - mondta. - He? - Úgy kellene mondani: „Gyere később vissza, fiam.” Akkor volna tökéletes. - Az órájára nézett és látta, hogy hét óra húsz. Ami persze azt jelenti, hogy zárva vannak. Bár amennyiben zárva vannak, mit keresnek a parkolóban azok a gépkocsik és kisteherek? Megpróbálta az ajtót. Kinyílt. Bentről erős statikus recsegéssel elegy countryzene hallatszott. - Egyesével raktam össze - énekelte Johnny Cash. - Nem került egy tízesbe se. Beléptek. Az ajtót egy pneumatikus kar zárta. Odakint szél zörgött-zümmögött a hornyolt fémfalakon. Az előtérben voltak. Jobbra négy, maszatos ülőkéjű műanyag szék, amelyeket mintha leginkább mocskos farmert és bakancsot viselő drabális emberek használtak volna. A székek előtt hosszú kávézóasztal, tele magazinokkal. Nemigen emlékeztettek az orvosi várószoba választékára: Fegyver és lőszer, Út és utas, MacLean bányászati szaklap, Metallurgiai közlöny, Arizona főútjai. Volt közöttük egy nagyon ócska Penthouse is, Tonya Hardinggal a borítóján. Előttük csukaszürke recepciós asztal állt, olyan hepehupás, mintha az 50-es úttól idáig rugdosták volna, megpakolva papírokkal, és egy MSHA-program feliratú, tővel-heggyel összehányt, tetején túlcsorduló hamutartóval koronázott könyvsorozattal és három, kövekkel töltött drótkosárral. Az asztal végében mechanikus írógép trónolt. Steve sehol nem látott számítógépet, csak egy széket, azt a kerekeken gurulós fajtát, de senki sem ült rajta. A légkondicionáló működött, a szoba kellemetlenül hűvös volt. Megkerülte az asztalt, észrevette, hogy a szék ülőkéjén egy párna hever, fölemelte, hogy Cynthia is láthassa. RAKD LE A SEGGED, hímezték az elejére régimódi nyugati stílusú betűkkel. - Igazán hangulatos - mondta a lány. - Az álló tisztviselők meg használjanak gyógyszandált. Az asztalon egy tréfás tábla (NE VÍGY ENGEM A KÍSÉRTÉSBE, MAGAM IS ODATALÁLOK) és egy névtábla (BRAD JOSEPHSON) mellett műtermi fénykép állt, rajta testes, de csinos fekete asszony két helyes srác között. Szóval férfi a recepciós, és nem valami pedáns. A rádió, egy öreg Philco, a szomszéd polcon recsegett, a telefon mellett. - Ekkor jött a feleségem -, bőgte Johnny Cash a statikus recsegések ágyútüzén át. - Rögvest láttam, nem hisz nékem. De ő ajtót nyit és mondja: „Drágám hozz egy...” Steve kikapcsolta a rádiót. A szél féktelen erővel zúdult a házra, a barakk nyikorgott, mint nagy nyomás alatt a tengeralattjáró. Cynthia, még mindig a kendővel az orra előtt, bizonytalanul körülnézett. A rádió ki volt kapcsolva, de Steve - bár nagyon halkan - még mindig hallotta, hogyan - 87 -
zengi Johnny Cash, mint csempészte ki a GM-gyárból a kocsiját alkatrészenként egy uzsitasiban. Ugyanaz az adó, de egy másik rádió, hátrébb. Nyilván ott, ahol a villany ég. Cynthia a telefonra mutatott. Steve fölvette, belehallgatott, majd helyre tette a kagylót. - Süket. Kell lennie itt másiknak is. - Manapság nem a föld alatt vezetik a kábeleket? - kérdezte a lány, és Steve fölfigyelt valami érdekesre: halkan beszéltek, alig egy-két fokkal hangosabban a suttogásnál. - Azt hiszem, ilyen helyeken, mint Desperation, még nem jutottak el odáig. Az asztal mögött egy ajtó volt. Steve a kilincsért nyúlt, de a lány megragadta a karját. - Mi van? - kérdezte a fiú. - Nem tudom. - A lány elengedte, lehúzta a kendőt az orráról, majd idegesen elnevette magát. - Nem tudom, öreg, de ez az egész olyan... különös. - Valakinek csak kell ott lennie - vitatkozott Steve. - Az ajtó nyitva, a villany ég, kocsik a parkolóban. - Te is megrémültél. Nem igaz? Steve gondolkozott, és bólintott. Igen. Úgy érezte magát, mint gyerekkorában a viharok - a „murik” - előtt, csak kiszáradt belőle az a különös öröm. - Mégis meg kéne... - Igen, tudom. Gyerünk. - Cynthia akkorát nyelt, hogy hallhatóan kattant a torka. - Hé, mondjad már, hogy pár másodperc múlva csak nevetünk az egészen, és hülyén érezzük magunkat! Megtennéd ezt nekem, lubbocki? - Pár másodperc múlva csak nevetünk az egészen, és hülyén érezzük magunkat. - Kösz. - Szívesen - felelte a fiú, és kinyitotta az ajtót. Úgy tízméteres, keskeny folyosó húzódott mögötte. Fejük fölött dupla soros neoncső, a padlón strapaszőnyeg. Az egyik oldalon két ajtó, mindkettő nyitva, a másikon három, kettő nyitva, egy zárva. A folyosó végén sárgán világított a villany egy helyiségben, amit Steve munkaterületnek - műhelynek, talán labornak - nézett. Annak a kivilágított ablakait látták kívülről, és onnan jött a zene is. Johnny Casht a The Tractors váltotta föl, azt állítva, hogy a bébi szereti, ha úgy rázzák, mint a bugi-vugi-csu-csu vonat. Szóval a szokásos pöf és dag. Itt gáz van. Ugye tudod? Tudta. Ott volt a rádió. Ott volt a szél, úgy vágta a fémfalakhoz a fanyar szikes homokot, hogy nyugodtan montanai hóviharba képzelhetted magadat. De hol vannak az emberi hangok? Az embereké, akik beszélgetnek, viccelnek, jártatják a pofájukat? Azok az emberek, akik az elülső parkolóban álló járművekkel érkeztek? Lassan elindult a folyosón, közben arra gondolt, kiáltania kellene, valami ilyesmit, hogy Hé! van itt valaki?, de nem merte. A hely egyszerre tűnt üresnek, ugyanakkor mégsem üresnek, bár hogy lehet egy időben mindkettő... Cynthia megrántotta az inge hátát, olyan erősen és olyan váratlanul, hogy majdnem felkiáltott. - Mi van? - kérdezte idegesen, lüktető szívvel, és rádöbbent, most már suttog. - Hallod? - kérdezte a lány. - Úgy hangzik... hogy is mondjam... mintha egy srác bugyborékolna szalmaszállal az üdítőben. Először csak a The Tractorst hallotta - Aszonta, hogy a neve Készültség, és megkért, mutassam meg a fegyverem. Aszonta, a telefonszáma 911 -, azután meghallotta a szapora szörtyögést. Gépies, nem emberi hang volt, majdnem ismerős. - Egen, hallom. - Steve, ki akarok menni innen. - Akkor menj vissza a furgonhoz. - Nem. - Cynthia, a Krisztusát... Ránézett a kerekre nyílt szemű, riadtan lebiggyedő szájú arcra, és elhallgatott. Nem, Cynthia nem akar egyedül visszamenni a Ryder furgonhoz, és ő nem is hibáztatja érte. Józan gondolkodású csajszinak nevezte magát, talán igazat is mondott, de most inkább halálra rémült csajszi. Törékeny vállánál fogva magához húzta a lányt, és cuppanós csókot nyomott a homlokára, a két szeme között. - Ne aggódj, kicsi Nell - mondta, tűrhetően utánozva egy jóindulatú nagybácsit -, majd én megvédlek. - 88 -
A lány akaratlanul elvigyorodott. - Hülye balfasz! - Gyerünk. Maradj a közelemben. És ha futnunk kell, akkor spuri? Különben esetleg keresztültaposok rajtad. - Emiatt nem kell aggódnod - válaszolta Cynthia. - Az ajtónál leszek, mielőtt egyesbe kapcsolnál. A jobb első ajtó iroda volt. Üres. A falon egy parafa lemez teletűzdelve egy külszíni művelésű bányagödröt ábrázoló Polaroid felvételekkel. Steve úgy vélte, ez lehetett az a nagy földfal, amely a város fölé magasodik. A bal első ajtó szintén iroda volt. Ugyancsak üres. Erősebb lett a buborékolás, és Steve már tudta, mi lehet, még mielőtt odaértek volna a jobb második ajtóhoz, és nagyon megkönnyebbült. Ez csak egy akvárium! - mondta. Ez sokkal csinosabb iroda volt az első kettőnél, ahová bekukucskáltak: igazi szőnyeg volt a padlón. Az akvárium az íróasztaltól balra állt egy fénykép alatt, amelyen két csizmás-kalapos, nyugati stílusú öltönyt viselő ember jattolt egy pózna - valószínűleg a kinti zászlórúd - előtt. Népes akvárium volt: tigrishalak, törpeharcsák, aranyhalak és egypár fekete betta úszkált benne. Az alján valami furcsa bigyó hevert a homokban, olyasmi, gondolta Steve, amivel az emberek az akváriumaikat szokták díszíteni, csak ez nem hajóroncs volt, nem kalózok kincsesládája, nem is Neptunus kastélya, hanem valami más, valami, ami úgy nézett ki... - Hé, Steve - suttogta elgyöngülten Cynthia. - Ez egy kéz. - Mi? - kérdezte őszinte értetlenséggel, bár később úgy gondolta, az első perctől tudta, mi hever az akvárium fenekén, mert mi más lehetett volna? - Egy kéz! - A lány szinte nyüszített. - Egy kurva kéz! Akkor egy tigrishal átúszott a mutató- és a középső ujj (a vékony arany jegygyűrűt viselő középső ujj) között, s Steve látta, hogy a lánynak igaza van. Körmök voltak valamin. Vékony fehér heg húzódott a hüvelykujjon. Ez bizony kéz volt. Előrelépett, nem törődve azzal, hogy a lány a vállát markolja, és lehajolt, hogy jobban lássa. Már nem remélte, hogy a kéz, a jegygyűrű és a valószerű fehér heg ellenére is csak műkéz. Csuklónál kilógott belőle a hús és az inak. Planktonként integettek az oxigénszabályozó keltette áramlatban. Steve a csontokat is láthatta. Kiegyenesedett és ránézett az asztalnál álló Cynthiára. Ezen az asztalon már sokkal nagyobb rend volt. A tetején csukott telefonkönyv hevert. Mellette egy telefon. Amellett egy üzenetrögzítő, amelyen villogott a vörös üzenetkijelző lámpa. Cynthia fölvette a kagylót, belehallgatott, visszatette. Ijesztően sápadt volt. Ilyen kevés vérrel a fejében már el kellett volna ájulnia, gondolta Steve. De a lány nem ájult el, hanem kinyújtotta az ujját az üzenetrögzítő LEJÁTSZÓ feliratú gombja felé. - Ne csináld! - szisszent föl Steve, isten tudja, miért, de egyébként is elkésett. Sípolás, kattanás. Aztán megszólalt egy furcsa hang, és Steve iszonyúan beijedt, mert nem lehetett megállapítani, hogy férfié-e vagy nőé. - Pneuma - mondta tűnődve. - Szóma. Sarx. Pneuma. Szóma. Sarx. Pneuma. Szóma. Sarx. - Lassan ejtegette ki a szavakat, és közben mintha egyre erősödött volna a hangja. Lehetséges ez? Megbabonázva meredt a gépre, a szavak (szóma sarx pneuma) hegyes kis kárpitosszögekként csapódtak az agyába. Isten tudja, meddig állt volna ott bámészan, ha Cynthia nem nyújtja ki mellette a kezét, és nem nyomja meg az ÁLLJ gombot, akkora erővel, hogy a masina ugrott egyet az asztalon. - Bocs, semmi, csak túl kísérteties. - A hangja egyszerre volt bocsánatkérő és kihívó. Kiléptek az irodából. A folyosó végében, a műhelyben vagy laborban vagy micsodában a The Tractors még mindig a bugi-vugi-bébiről zengett, akit földobtak a mennyezetig, hogy visszaessék a képedbe. Meddig tart ez a kurva dal?, töprengett Steve. Már tizenöt perce játsszák legalább. - Most már mehetünk? - kérdezte Cynthia. - Kérlek! A fiú a sárga villanyfény felé mutatott. - Jézusom, te megőrültél! - mondta a lány, de amikor Steve elindult, követte. 5 - 89 -
- Hová visz? - kérdezte Ellen Carver immár harmadszor. Előrehajolt, belekapaszkodott az első és hátsó üléseket elválasztó hálóba. - Nem mondaná meg, kérem? Kezdetben hálás volt, amiért nem erőszakolta és nem is gyilkolta meg... és megkönnyebbült, mert szegény kis drága Kirstie teste eltűnt annak a szörnyű lépcsőnek az aljából. Viszont a kinti lépcsőn hatalmas vérfolt alvadozott, amelynek még csak egy részét fújta be a homok. Sejtette, hogy Mary férjének a vére. Át akarta lépni, de Entragian, aki satuként szorította a karját, egyszerűen keresztülvonszolta rajta, úgyhogy Ellen tornacipője három ronda vörös foltot hagyott maga mögött a parkoló felé menet. Pocsék volt. Minden. Szörnyű volt. De legalább még élt. Igen, először megkönnyebbült, de aztán egyre erősödő rettegés váltotta fel a megkönnyebbülését. Mert akármi történt is ezzel az iszonyatos emberrel, az most felgyorsult. Ellen hallotta, ahogy Entragian bőre iszamós kis cuppanásokkal enged, hallotta a vér csörgedezését és bugyogását. Az egyenruha khakiszínű háta iszapos vörössé változott. Az is megriasztotta Ellent, hogy délnek tartanak. Arrafelé semmi sem volt, csak a külszíni bánya földsánca. A terepjáró lassan végiggurult a főutcán (Ellen feltételezte, hogy ez lehet a főutca, az mindenütt van, nem?). Elmaradt az utolsó két üzlet: egy kocsma és Harvey Kis Motorszereldéje. Az utca legvégén gyászos kis putri árválkodott, ajtaja fölött BODEGA felirat. A bejárat előtti táblát a szél feldöntötte, de Ellen így is el tudta olvasni: MEXIKÓI ÉTELEK. Hamvas kohótűzbe ereszkedett a nap gömbje, valami apokaliptikus nappali sötétségbe borult a táj, s az asszony rádöbbent, hogy nem is annyira az a kérdés, hol van, inkább az, hogy ki is ő. Nem tudta elhinni, hogy ugyanaz az Ellen Carver, aki tagja volt az iskolaszéknek, és idén ősszel akarta megpályázni az elnökséget, ugyanaz, aki elment néhanapján a barátnőivel a Kínai Boldogságba, ahol mai-taitól pityókásan csevegtek ruhákról, gyerekekről, házasságról; volt, akié ingott, volt, akié nem. Ez az az Ellen Carver, aki a legszebb ruháit a Boston Proper katalógusból rendelte, Red parfümöt használt ábrándos hangulatban, s neki volt az a vicces, strasszos pólója, amelyre azt írták, hogy A VILÁGEGYETEM KIRÁLYNŐJE? Ez az Ellen Carver nevelt két kedves gyermeket, és tartotta meg a férjét, miközben körülötte sorra bomlottak fel a házasságok? Ő vadászott legalább hathetente csomókra a mellében, ő szeretett hétvégeken estefelé megbújni a nappaliban Nyomorúság a paradicsomban-féle címeket viselő, papírkötéses könyvekkel, egy csésze forró tea és pár szem bonbon mellett? Igazán? Ó, igazán? Hát valószínűleg igen; azonos volt mindezekkel az Ellenekkel és még másik ezerrel: Ellen selyemben, Ellen farmerban, Ellen, aki kezében a kakaós csók receptjét szorongatva pisil a vécén; ő mindez; sőt ha összeadjuk, még több is ennél... és lehetséges, hogy ugyanakkor ő az az Ellen Carver is, akinek szeretett kislányát meggyilkolták, aki itt roskadozik egy rendőrautó hátuljában, a már-már elviselhetetlen bűzben, egy asszony, akit most visznek el egy MEXIKÓI ÉTELEK feliratú, feldőlt tábla mellett, aki sose látja meg többé az otthonát, a barátait vagy a férjét? Ő az az Ellen Carver, akit tovahurcolnak a poros, szeles sötétségbe, ahol senki sem olvassa a Boston Proper katalógust, senki sem iszik mai-tait parányi papíresernyőkkel díszített pohárból - oda, ahol csak a halál várakozik? - Istenem, kérem, ne öljön meg! - nyöszörögte elhalón, amiben képtelen volt fölismerni a saját hangját. - Kérem, uram, ne öljön meg! Nem akarok meghalni! Megteszem, amit csak akar, de ne öljön meg! Kérem, ne öljön meg! Entragian nem válaszolt. Alattuk huppanva ért véget az aszfalt. A rendőr bekapcsolta a fényszórókat, de az se sokat segített: Ellen csak két ragyogó kúpot látott, amelyekben homok kavargott. Itt-ott ördögszekerek repültek kelet felé. Kavics ropogott a kerekek alatt, vágódott pengve az alváznak. Hosszú, fémfalú, vedlett épület mellett haladtak el - üzem vagy műhely lehet, gondolta az asszony -, azután az út meredekre fordult. Elkezdtek kapaszkodni az emelkedőn. - Kérem! - suttogta. - Kérem, mondja meg, mit akar! - Fuj! - fintorgott Entragian. Benyúlt a szájába, mint akinek haj került a nyelvére, de hajszál helyett a nyelvét húzta ki. Egy pillanatig nézte a markában ernyedező, májszerű cafatot, aztán félredobta. Elhagytak két kistehert, egy billenőkocsit, egy kísértetsárga exkavátort, amelyek a tetőre vezető út első kanyarulatánál parkoltak. - 90 -
- Ha meg akar ölni, akkor gyorsan tegye! - mondta az asszony remegő hangon. - Kérem, ne bántson! Tegyen meg legalább ennyit, ígérje meg, hogy nem okoz fájdalmat! De a roskatag, véres alak a volán mögött nem ígért semmit, csak vezetett a kavargó homokon át, föl a földhányás ormára. Odafent nem állt meg, hanem átvágott a peremen és elindult lefelé, maga mögött hagyva a szelet. Ellen visszanézett, szeretett volna valami fényt látni, de már túl késő volt. A gödör falai elrejtették, ami megmaradt a naplementéből. A terepjáró lefelé ereszkedett a sötétség hatalmas tavába, olyan szakadékba, amely csúfot űzött a fényszórókból. Odalent már leszállt az éjszaka.
2. FEJEZET 1 - Te megtértél - mondta egyszer Martin tiszteletes Davidnek. Ez az elején volt, körülbelül akkor, amikor David kezdett rájönni, hogy a legtöbb vasárnap délután, négy óra felé Gene Martin tiszteletes már nem nevezhető a szó szoros értelmében józannak. Mindazonáltal jó néhány hónap eltelt, mire kiderítette, hogy új tanára mennyit iszik. Az igazat megvallva, a tiéd az egyetlen valódi megtérés, amelyet valaha láttam, talán az egyetlen, amelyet egyáltalán láthatok. Nem jó idők ezek az Atyának, David. Sok ember mondja a mondandóját, de kevesen járják végig az utat. David nem volt biztos benne, hogy a „megtérés” a legjobb szó arra, ami vele történt, de nem sokat bajlódott a megfogalmazással. Valami történt, neki azt is épp elég volt fölérni ésszel. Ez a valami vezette Martin tiszteleteshez, ő pedig - részegen vagy józanon - olyan dolgokat mondott, amiket tudnia kellett, és olyan feladatokat adott, amelyeket el kellett végeznie. Amikor az egyik ilyen vasárnap délutáni látogatáson (aznap néma kosárlabda ment a tévében) megkérdezte, mit kellene tennie, Martin tiszteletes azonnal rávágta: - Az új keresztyén feladata, hogy találkozzék Istennel, megismerje Istent, bízzék Istenben, szeresse Istent. Ez azonban nem afféle áruházi bevásárlólista, ahol bármilyen sorrendben bedobálhatod a kosaradba az árukat. Ez haladás, ahogy a matematikai tudás létráján kúszol fölfelé a számolástól a számításig. Te találkoztál Istennel, elég látványos módon. Most meg kell ismerned. - Azért beszélek magával - felelte David. - Igen, és azért beszélsz Istennel. Mert azt teszed, igaz? Ugye nem hagytál föl az imádkozással? - Kizárt. Bár nem sokat szól vissza. Martin tiszteletes elnevette magát, és belekortyolt a bögréjébe. - Az vitathatatlan, hogy Isten gyatra társalgó, de van hozzá kézikönyvünk. Javaslom, hogy abba nézz bele. - Mibe? - A Bibliába - mondta Martin tiszteletes, véreres szemmel bámulva rá a bögre pereme fölött. Így hát elolvasta a Bibliát. Márciusban kezdte, és alig egy héttel ohiói indulásuk előtt fejezte be a Jelenések Könyvével (a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelme legyen mindnyájatokkal, ámen). Úgy csinálta, mint egy házi feladatot, húsz oldalt olvasott minden este (a hétvégeket leszámítva), jegyzetelt, bevágta a fontosnak tűnő dolgokat, csak azokat a részeket ugrotta át, amelyekről Martin tiszteletes azt mondta, hogy átugorhatja; főképp hogy ki nemze kit. Amire a legtisztábban emlékezett, most, amikor a cella mosdójánál állva, dideregve locsolta magára a jeges vizet, az Dániel története volt az oroszlánok vermében. Dárius király nem igazán akarta bedobatni Danit, de a tanácsadói csőbe húzták. David elálmélkodott, hogy a Biblia milyen sokat tud a politikáról. - HAGYD EZT abba! - üvöltötte az apja, felrázva Davidet a gondolataiból. Körülnézett a fogdában. A sűrűsödő homályban Ralph Carver arca megnyúlt a rettegéstől, szeme vörös volt a gyásztól. Felindultságában úgy rikoltozott, mintha maga is tizenegy éves gyerek lenne, aki éppen hisztizik. - Ezt azonnal HAGYD ABBA, megértetted? David válasz nélkül visszafordult a mosdóhoz, és kezdte bevizezni az arcát és a haját. Eszébe jutott, milyen tanácsot adott Dárius király Dánielnek, mielőtt elvezették volna: - „A te Istened, a kinek te szüntelen szolgálsz, ő szabadítson meg téged!” Meg még valami, amit Dániel mondott másnap, hogy miért zárta be Isten az oroszlánok száját... - 91 -
- David! DAVID! De nem nézett hátra. Nem bírta megtenni. Gyűlölte, amikor az apja kiabált, és még sohasem látta vagy hallotta így kiabálni. Félelmetes volt, mintha a szívét vágták volna fel. - David, válaszolj! - Dugulj már el, haver! - szólt oda Marinville. - Te dugulj el! - förmedt rá Mary. - De fölizgatja a prérifarkast! Az asszony rá se rántott. - David, mit csinálsz? A fiú nem válaszolt. Ez nem olyasmi, amit ésszerűen meg lehetne vitatni, még akkor se, ha lenne rá idő, mert a hit nem ésszerű. Martin tiszteletes ezerszer elmondta, úgy sulykolta belé, mint valami helyesírási szabályt, hogy a lyuk az ly és nem j: épelméjű ember nem hisz Istenben. Kész passz, olyan egyszerű, mint egy pofon. Ezt nem mondhatod el a szószékről, mert a gyülekezet kikergetne a városból, de ez az igazság. Istennek semmi köze az ésszerűséghez; Istennek a hithez, a bizalomhoz van köze. Isten azt mondja: „Naná, hogy szereld csak le a biztonsági hálót. És ha nincs alattad, akkor vágd el a kötelet is.” Még egyszer megtöltötte a markát, majd ráloccsantotta az arcára és a hajára. A fejére. Tudta, hogy azon áll vagy bukik. Az emberi koponya térfogata nemigen változtatható. Fogta az Ír Tavaszt, és kezdte szappanozni magát. A lábával nem törődött, az nem fontos, annál gondosabb volt lágyéktól fölfelé, erősebben dörgölte magát, és feljebb haladva egyre több habot kent a testére. Az apja még mindig kiabált, de most nem volt ideje odafigyelni. Ugyanis sietnie kellett... és nem csak azért, mert inába szállhat a bátorsága, ha túl sokáig tétovázik, túl sokat gondol a kint ülő kojotra. Ha engedi, hogy rászáradjon a szappan, akkor nem kenőanyag lesz, hanem ragasztó, és ideragasztja. Gyorsan bekente a nyakát, azután jött az arca és a haja. Szemét résnyire összehúzva, a szappant még mindig a kezében szorongatva odament a cella ajtajához. Úgy egy méter magasságban egy vízszintes rúd keresztezte a függőlegeseket. A függőlegesek közötti távolság nem volt több tíztizenöt centinél. A fogda celláit férfiaknak - főképp izmos bányászoknak építették, nem pedig tizenegy éves cingár fiúcskáknak, ezért David úgy számított, hogy különösebb gond nélkül ki tud bújni rajta. Legalábbis, amíg sor nem kerül a fejére. Gyorsan, siess, ne gondolkodj, bízz Istenben. Csípőtől fölfelé szappanhabtól zölden, vacogva letérdelt, és a szappanmaradékkal dörgölni kezdte a fehérre festett rúdnak előbb a belső, aztán a külső oldalát. Kint a kojot felállt az asztal mellett. Morgása acsargássá erősödött. Sárga szeme David Carvert bámulta mereven. Pofáját förtelmes vigyorra húzta, elővicsorodtak a fogai. - David, ne! Ne csináld, fiam! Ne bolondozz! - Apádnak igaza van, öcsi. - Marinville a cella ajtajában állt és a rácsot markolta. Mary követte példáját. Kínos volt, de eléggé magától értetődő, amilyen jelenetet csapott az apja. Nem segíthet rajta. Mennie kell, méghozzá most rögtön. Nem tudott forró vizet fakasztani a csapból, és úgy gondolta, a hidegtől gyorsabban szárad a bőrére kent szappanhab. Ismét Dániel és az oroszlánok jutottak az eszébe, miközben fél térdre ereszkedve összeszedte a bátorságát. Nem meglepő, tekintve a körülményeket. Amikor Dárius király másnap beállított, Dánielnek kutya baja volt. „Az én Istenem elbocsátá az ő angyalát és bezárá az oroszlánok száját és nem árthattak nékem”, mondta Dániel, „mert ártatlannak találtattam ő előtte.” Ez nem egészen így volt, de az „ártatlanság”-ban igazat mondott. Davidet elbűvölte ez a szó, megzendített valamit a mélyben. Most ahhoz a lényhez beszélt, akinek a hangját néha hallotta, akit az idegen hang tulajdonosának tartott: Találj ártatlanságot bennem, Isten. Találj ártatlanságot bennem, és csukd be annak a bolhafészeknek a száját. Jézus nevében, ámen. Oldalra fordult, egész testsúlyát az egyik karjára helyezte, mint Jack Palance, mikor fekvőtámaszozott az Oscar-osztásnál, így egyszerre mindkét lábát átdughatta a rácsok között. Hátrafelé vonaglott, már kint volt a bokája, most a térde, a combja... ekkor érezte először a festett rudak szappanhabos hűvösségének nyomását. - Ne! - sikoltotta Mary. - Ne, takarodj onnan, ronda féreg! TAKARODJ ONNAN! - 92 -
Valami csendült, aztán mintha golyó gurult volna halkan. David eléggé elfordította a fejét ahhoz, hogy lássa, amint Mary kinyújtja a kezét a cella rácsai között. A balt marokra zárta. Látta, hogy újabb pénzérmét vesz elő belőle a jobb kezével, és odavágja a prérifarkashoz. Az állat szinte ügyet se vetett rá, pedig a negyeddolláros eltalálta a horpaszát, hanem fejét lehajtva, vicsorogva megindult David meztelen lábszára és lábfeje felé.
2 Ó, irgalmas Jézusom!, gondolta Johnny. Ennek a büdös kölyöknek egy kerékkel kevesebbje van! Azzal kirántotta övét a motoroszubbony alól, kinyújtotta a kezét a rácson, olyan messzire, amennyire bírta, és az öv csatos végével odavágott a kojot sovány horpaszára, épp amikor az bele akart kóstolni a gyerek jobb lábába. A prérifarkas ez alkalommal felvonított fájdalmában és meglepetésében. Megpördült, az öv után kapott. Johnny elrántotta - túl vékony volt, túlságosan könnyen elszakadhatott volna az állat állkapcsai között, mielőtt a gyerek kibújhatott volna... ha tényleg képes lesz rá, amiben Johnny kételkedett. Átdobta az övet a vállán, helyette a vastag bőrzubbonyt tépte le magáról, miközben igyekezett fogva tartani az állat sárga pillantását, nehogy másfelé nézzen. A farkas tekintete a rendőrére emlékeztetett. A gyerek egy nyögéssel keresztülszuszakolta a fenekét a rácsok között. Johnny arra gondolt, milyen érzés lehetett ez a mogyoróinak. Az állat már-már a hang felé fordult, Johnny pedig odacsapott a gallérjánál fogott zubbonnyal. Ha az állat nem tesz előre két lépést, hogy elkapja az övet, akkor a zubbony nem érte volna el... de előrelépett, így elérte. Amikor eltalálta a vállát, megpördült, és olyan ádázul ragadta meg a bőrt, hogy csaknem kitépte Johnny markából, akit fejjel nekirántott a rácsoknak. Piszkosul fájt, jajvörös rakéta gyulladt be a szemhéja mögött, de még így is hálás volt, hogy az orra a rácsok közé ment és nem a rácsnak. - Nem, nem veszed el - morogta. Rátekerte kezére a bőrgallért, majd megrántotta. - Gyerünk, szivi... gyerünk, te vakondevő szarházi... gyerünk, rajta... mondd szépen, szia. A kojot vadul vicsorgott, hangját elfojtotta a harapásnyi zubbony, amely ezerkétszáz zöldhasúba került a New York-i Barneysnál. Johnnynak álmában sem jutott volna eszébe ez a helyzet, amikor fölpróbálta. Megfeszítette az izmait - már nem olyan erős, mint harminc éve, de nem is nyápic -, és előrerántotta a prérifarkast. A körmök végigszánkáztak a deszkapadlón. Az állat nekifeszítette egyik mellső lábát az asztalnak, és jobbra-balra rángatva igyekezett kitépni a bőrzubbonyt Johnny kezéből. A zsebekből szétrepült a cukorka, térkép, tartalék kulcskészlet, a zsebgyógyszertár (aszpirin, kodeinkapszula, szaharin, egy tubus Preparation-H kenőcs), a napszemüveg és az az átkozott mobiltelefon. Hagyta, hogy az állat egy-két lépést hátráljon, igyekezett ébren tartani az érdeklődését, játszott vele, mint hallal a horgász, azután ismét megrántotta. A kojot feje szívmelengetőt koppant az asztal sarkán. - Arriba! - mordult föl Johnny. - Hát ez hogy ízlik, cukrom? - Siess! - sikoltotta Mary. - Siess, David! Johnny a gyerek cellája felé pillantott, és olyat látott, hogy izmai elernyedtek a félelemtől. A prérifarkasnak ezúttal majdnem sikerült kitépnie a kezéből a zubbonyt. - Siess! - sikoltott ismét az asszony, de Johnny látta, hogy a gyerek nem tud sietni. Szappanosan, meztelenül, mint egy meghámozott rák, állig kigyömöszölte magát, ott pedig elakadt: egész teste kint volt az irodában, a feje viszont bent maradt a cellában. Elferdült nyakával, megfeszült állkapcsával iszonyatosan emlékeztette Johnnyt... ...egy akasztottra.
3 Fejig simán ment, ott aztán elakadt, arccal a padlódeszkán, állával az egyik szappanos rúdhoz, tarkójával egy másikhoz ékelten, a padló szagától, a rudak acélos érintésétől, egy kalodába zárt puritánt ábrázoló kép hátborzongató emlékétől klausztrofóbiásan. A vakrémület elhomályosította a látását, akár egy sötét függöny. Hallotta az apja ordítását, az asszony sikoltását, a prérifarkas acsar- 93 -
gását, de csak távolról. A feje beszorult, vissza kell mennie, de nem biztos, képes-e, mert a karja most már kint volt, az egyik maga alá szorult és... Isten, segíts, gondolta. Ezt nem érezte imának; túlságosan be volt ijedve és ki volt borulva, hogy ima legyen. Kérlek, segíts, ne hagyj itt beszorulva, kérlek, segíts! Fordítsd el a fejed, mondta a hang, amelyet néha hallott. Szokása szerint most is csaknem egykedvűen beszélt, mintha amit mond, magától értetődő lenne, és Davidnek szokás szerint úgy tűnt, hogy nem belőle ered, csak keresztülhalad rajta. Egy kép merült föl előtte: két kéz fogja egy könyv borítóit, és a kötésnél összébb préseli a lapokat. Megteheti ezt a fejével? Úgy gondolta - talán csak remélte -, hogy meg. De a kellő testhelyzetbe kell kerülnie. Fordítsd el a fejed, mondta a hang. Valahonnan a háta mögül harsány reccsenés hallatszott, azután Marinville hangja, egyszerre derűsen, rémülten és dühösen: - Tudod, hogy ez a cucc mennyibe került? David megfordult, így a hátán feküdt az oldala helyett. Már az is hihetetlen megkönnyebbülést jelentett, hogy nem nyomta az álla alatt a vas. Fölnyúlt, rátette tenyerét a vasrúdra. Így jó? Semmi válasz. Olyan gyakran nem jött válasz. Miért? Azért, mert Isten kegyetlen, válaszolta Martin tiszteletes, aki előadást tartott a fejében. Isten kegyetlen. Van pattogatni való kukoricám, David, ne csináljak egy kicsit? Talán találunk egy olyan régi rémfilmet a tévén, egy Universalt, talán éppen a Múmiá-t. Ellökte magát a kezével. Először semmi nem történt, de azután szappanos feje lassan-lassan kezdett keresztülcsúszni a rudak között. Egy szörnyű pillanatra elakadt, füle a koponyájához tapadt, halántékán dobolt a vér, talán még sosem érzett ehhez a lázas lüktetéshez fogható szörnyű fájdalmat. Ebben a pillanatban biztosra vette, hogy ott fog fennakadni, és gyötrelmes halált hal, akár egy eretnek az inkvizíció kínpadán. Az összpontosítás önkívületében meredt a poros mennyezetre, keményebben tolta magát, és nyöszörgő megkönnyebbülésére szinte azonnal megindult. Hogy koponyája keskenyebb keresztmetszete került a rudak közé, különösebb gond nélkül ki tudta tolni magát az irodába. Az egyik füle vérzett, de kint volt! Megcsinálta! David fölült, meztelen testén az Ír Tavasz zöldes habjával. Tarkótól homlokig agylágyító erővel hasított át a fején a fájdalom villáma, és egy pillanatig a szó szoros értelmében kidülledt a szeme, akár a rajzfilm Romeójának, amikor kiszúrja a dögös szőkét. Legkisebb gondja a prérifarkas volt, legalábbis e pillanatban. Isten betömte a száját egy motoroszubbonnyal. A zsebek tartalma szanaszét repült, a zubbony közepe beszakadt. A kojot pofájából ernyedt, nyálas fekete bőrcafat lógott összecsócsált manilaszivarként. - Tűnj el, David! - kiáltotta az apja. A hangja rekedt volt a könnyektől meg az aggodalomtól. - Tűnj el, amíg teheted! Az őszes pasas, a Marinville, odavillantotta a szemét. - Igaza van, fiam. Tűnés. - Visszanézett a vicsorgó prérifarkasra. - Gyerünk, Bolhás, voltál te már ennél jobb formában is! Krisztusra, szívesen ott lennék a közeledben, amikor a holdfényben cipzárat kezdesz szarni! - Keményen megrántotta a zubbonyt. A kojot leszegett fejjel, feszülő nyakkal, merev mellső lábakkal végigcsúszott a padlón, és keskeny fejét ide-oda rángatva próbálta kitépni a zubbonyt Marinville markából. David megfordult a térdén, és kirántotta ruháit a rudak között. Megtapogatta a nadrágját, a töltény hengerét keresve. Ott volt. Feltápászkodott, néhány másodpercig forgott körülötte a világ. Bele kellett kapaszkodnia iménti cellája rácsába, hogy el ne essen. Billingsley megfogta a kezét. Meglepően meleg volt a tenyere. - Eredj, fiam - mondta. - Mindjárt nem lesz több idő. David megfordult, az ajtó felé támolygott. A feje még mindig lüktetett, majdnem egyensúlyát vesztette, annyira kóválygott; az ajtót mintha görgőre vagy bölcsőtalpra szerelték volna. Megtántorodott, visszanyerte az egyensúlyát, kinyitotta az ajtót. Megfordult, az apjára nézett. - Visszajövök. - Ne merészeld! - vágta rá nyomban az apja. - Keress egy telefont, és hívd a zsarukat, David! Az államiakat! És légy óvatos. Ne hagyd... Hangos reccsenés, Johnny drága bőrzubbonya végleg kettészakadt. A prérifarkas, amely nem várt ilyen hirtelen győzelmet, hátrarepült, az oldalára henteredett, és meglátta az ajtóban a meztelen fiút. Felugrott, acsarogva rontott feléje. Mary fölsikoltott. - 94 -
- Mozgás, öcsi, KIFELÉ! - ordította Johnny. David kiugrott és bevágta maga mögött az ajtót. Egy töredék másodperccel később puffanva megérkezett a farkas. Iszonytató üvöltés csapott fel a fogdában. Mintha tudná, hogy bolondot csináltak belőle, gondolta David; mintha azt is tudná, hogy az ember, aki ideparancsolta, ugyancsak nem lesz elégedett, majd ha visszatér. Újabb puffanás, ahogy az állat nekiugrott az ajtónak, majd egy harmadik. A kojot ismét felüvöltött. David szappanos karja és melle libabőrzött. Ott volt előtte a lépcső, amelyen a halálba bukott le a kishúga; ha az őrült rendőr nem vitte el, még mindig odalent hever, őt várja a homályban, a szeme vádlón nyitva, azt kérdezi, miért nem állítottad meg a Nagy Mumust, mire való egy báty, ha még a mumust sem tudja megállítani? Nem bírok oda lemenni, gondolta. Nem bírok, képtelen vagyok rá! Nem... de akkor is le kell mennie. Odakint annyira fújt a szél, hogy a téglaépület ropogott, mint hajó a viharzó tengeren. David hallotta a homokot is, porhóként vágódott a ház falának meg a bejárati ajtónak. A farkas ismét felüvöltött. Alig néhány centiméternyi deszka választotta el a fiútól... és az állat ezt tudta. Lehunyta a szemét, összekulcsolta ujjait az orra és az álla előtt. - Isten, itt ismét David Carver. Nagy zűrben vagyok, Isten, nagy zűrben. Kérlek, védj meg, és segíts, hogy megtehessem, amit meg kell tennem. Jézus nevében, ámen. Kinyitotta a szemét, mélyet lélegzett, és a folyosó korlátja után tapogatódzott. Azután meztelenül, ruháját szabad kezével a melléhez szorítva, megindult lefelé az árnyak között.
4 Steve szólni akart, de nem bírt. Megint próbálkozott, de még mindig nem ment, noha ez alkalommal sikerült kipréselnie magából egyetlen száraz nyikkanást. Olyan a hangod, ahogy az egér fingik a lambéria mögött, gondolta. Érezte, hogy Cynthia kínzó erővel szorítja a kezét, de nem volt fontos a fájdalom. Nem tudta, meddig álltak volna a barakk végében a nagy szoba ajtajában, ha odakint a szél le nem fúj valamit, majd zörögve végig nem kergeti az utcán. Cynthia úgy kapkodta a levegőt, mint akit megütöttek, és azt a kezét, amellyel nem Steve ujjait markolta, az arcához szorította. Így nézett rá, ezért a fiú csak az egyik tágra nyílt, rémült szemét láthatta. Folyt belőle a könny. - Miért? - suttogta. - Miért? A fiú megrázta a fejét. Nem tudta, hogy miért, fogalma sem volt róla. Csak abban a kettőben volt biztos, hogy azok, akik ezt tették, már elmentek, különben ő és Cynthia már halottak lennének, és hogy ő, a texasi Lubbockból való Steve Ames nem szeretne itt lenni, amikor úgy döntenek, hogy visszajönnek. A barakk végében levő tágas helyiség a dolgozószoba, a laboratórium és a raktár keresztezésének tetszett. Fémernyős, nagy fényerejű lámpák világítottak benne, olyasfélék, amilyeneket biliárdtermekben látni az asztalok fölött. Citromsárgán izzottak. Steve úgy vélte, hogy egyszerre két munkacsoport dolgozhatott benne: a bal oldali elemzéseket végzett, a jobb oldali osztályozott és katalogizált. Az osztályozó oldalon Dandux mosodai kosarak sorakoztak a fal mellett, tele szikladarabokkal. Gondosan szétválogatták őket: az egyik kosárba fekete köveket tettek, a másikba kvarcos zárványoktól sziporkázó kisebbeket, inkább kavics nagyságúakat. Az elemző oldalon (ha ugyan az volt) Macintosh számítógépek sorjáztak egy szerszámokkal és kézikönyvekkel megpakolt hosszú asztalon. A gépek pihenőállásban voltak. Az egyiken csinos, tarka csigavonalak díszlettek a GÁZKROMATOGRÁF KÉSZEN felirat fölött. Egy másikon a minden bizonnyal nem Disney-szabvány Goofy tolta le a gatyáját minden hetedik másodpercben, feltárva hatalmas dorongját, amelyre a HÚ HÚ HÚ szavak voltak írva. A terem túlsó végén, egy bezárt garázsajtó mellett, amelyre az ISTEN HOZOTT HERNANDO REJTEKHELYÉN szavakat mázolták kék festékkel, nyitott utánfutós terepjáró állt. Az utánfutót is telerakták kőzetmintákkal. A járműtől balra tábla lógott a falon: AZ MSHA SZABÁLYZATA ELŐÍRJA A KOBAKVISELÉST NINCS KIVÉTEL. Kampók sorakoztak a tábla alatt, de nem kobakok lógtak róluk. Azok szétszórva hevertek a padlón, azoknak az embereknek a lába alatt, akik viszont a horgokon lógtak, akár a fél marhák a hentes hűtőszobájában. - 95 -
- Steve... Steve, ezek olyanok, mint a... bábuk? Az áruházi kirakatbabák? Ez itt... izé... valami vicc? - Nem. - Vékonyan, csikorgósan jött ki a száján, de legalább meg tudott szólalni. - Tudod, hogy nem. Lazíts már, Cynthia, eltöröd a kezem. - Ne kívánd, hogy elengedjem - felelte ő reszketeg hangon. Tenyere még mindig az arcán volt, fél szemmel meredt a terem túloldalán lógó halottakra. A rádióban a The Tractors átadta helyét David Lee Murphynek, David Lee Murphy átadta helyét egy hirdetésnek, amelyben a bemondó azt állította egy Whalen's nevű boltról, hogy „Austinban ott mindent megtalál!”. - Nem azt mondtam, hogy engedd el, csak fogd lazábbra - mondta Steve. Fölemelte reszkető ujját, és számolni kezdett. - Egy... kettő... három... - Azt hiszem, egy kicsit bepisiltem - szólalt meg a lány. - Ne vádold magad. - Négy... öt... hat... - El kell mennünk innen, Steve, ehhez képest az az alak, aki betörte az orrom, maga a Miku... - Hallgass, hadd számoljak! A lány elnémult, reszkető szájjal, hullámzó mellkassal próbálta magába fojtani a zokogást. Steve rögtön megbánta, hogy rákiáltott - Cynthia e nélkül a nap nélkül is épp elég mindenen ment keresztül -, de nehezen ment neki a gondolkodás. A Krisztusát, még abban sem biztos, hogy tud-e egyáltalán gondolkodni! - Tizenhárom - mondta. - Tizennégy - helyesbített egy reszketeg, alázatos hang. - Látod? Ott a sarokban? Az egyik leesett. Leesett a h-h-h... „Horogról”, akarta mondani, de a dadogás nyomorúságos vinnyogásba fúlt, és Cynthia sírni kezdett. Steve átölelte, magához szorította, érezte forró, könnyes arcának reszketését a mellén. Mélyen odalent. Olyan kicsi volt. Tiritarka bolond haja fölött láthatta a szoba másik felét. Cynthiának igaza volt: még egy test kuporgott a sarokban. Összesen tizennégy halott, közülük legalább három nő. Néhányukról, az előrekókadt fejükkel, leesett állukkal, nem lehetett megállapítani. Kilencen laboratóriumi köpenyt viseltek - nem, tízen, ha a sarokban levőt is beleszámolja -, ketten farmert és kihajtott gallérú inget. Ismét ketten öltönyt, zsinórnyakkendőt, utcai cipőt. Az egyik öltönyösnek mintha hiányzott volna a bal keze, és Stevenek volt egy alapos gyanúja, hol lehet, hajaj, de még mennyire alapos! A többséget lelőtték, méghozzá szemből, mert a fiú látta a tarkójukon tátongó kimeneti nyílásokat, legalább hármat viszont kibeleztek, mint a halat. Fehér köpenyük gesztenyebarnára mocskolódott, alattuk tócsába gyűlt a vér, és kilógott a belük. - Most Mary Chapin Carpenter mondja el nekünk, miért érzi magát ma olyan szerencsésnek! - ordított ki vitézül a bemondó a statikus recsegésből. - Talán az austini Whalen'sben járt! Majd meglátjuk! Mary Chapin Carpenter mesélni kezdett a Desperation Bányászati Rt. laborjában lógó halott férfiaknak és nőknek, miért szerencsés ez a nap, hogyan nyert a lottón meg minden, Steve pedig elengedte Cynthiát. Tett egy lépést a laborban, beleszimmantott a levegőbe. Nem érzett puskaporszagot, bár talán ez nem is fontos, a légkondicionáló valószínűleg alaposan megkavarhatja a levegőt de a vér rászáradt a kibelezett hullákra, ami azt jelentette, hogy akárki tette is ezt, valószínűleg régen elment. - Menjünk! - könyörgött Cynthia, megrángatva a karját. - Jó - mondta Steve -, csak... Elhallgatott, mert megakadt a szeme valamin. A számítógépes asztal végében hevert, a Goofy kutyát villogtató képernyőtől jobbra. Nem szikla volt, legalábbis nem egyszerű szikla. Valamilyen faragott kő. Odament, lenézett rá. A lány utánaszaladt, és ismét megrángatta a karját. - Mi van veled? Ez nem városnéző túra! Mi a... - Meglátta, mit néz a fiú - most látta meg igazán -, és belészakadt a szó. Tétován kinyújtotta az ujját és megérintette, majd levegő után kapkodva visszarántotta a kezét. Ugyanabban a pillanatban csípője előrecsapódott, mintha áramütés érte volna, és a medencéjét beleverte az asztal szélébe. - Mi a szent szar! - lehelte. - Asszem, én... - Elhallgatott. - Te mi? - 96 -
- Semmi. - De mintha elvörösödött volna, így hát Steve sejtette, hogy mégiscsak történt valami. - Ennek az izének a képe valahol a randa címszó környékén lehet a lexikonban. Valami farkas- vagy prérifarkasfélét ábrázolt, kezdetleges voltában is annyira lenyűgözően, amitől legalább néhány másodpercre elfelejtették, hogy alig húsz méterre állnak egy tömegmészárlás maradványaitól. A bestia feje különös szögben (valahogy éhesen) előrefeszült, szemgolyói majd' kiugrottak veszett dühében. Pofája képtelenül aránytalan volt a koponyájához képest, majdnem aligátorszerű, széttátott állkapcsából kilátszottak fűrészes fogai. A szobor, ha az volt, letört a marja alatt, mellső lábaiból csak csonk maradt. A kő lukacsos volt, kortól mállott, néhol ugyanúgy csillogott, mint az egyik kosárban a kőzetek. Mellette, rajzszöges műanyag dobozzal leszorítva, egy feljegyzés hevert: Jim! Mi az ördög ez? Van valami fogalmad róla? Barbie. - Nézd a nyelvét - mondta Cynthia furcsán réveteg hangon. - Mi van vele? - Kígyó. Igen, az volt. Talán csörgőkígyó. Mindenesetre olyasmi, aminek méregfogai vannak. Cynthia fölkapta a fejét. Szeme riadtan tágra nyílt. Újra belekapaszkodott a fiú ingébe, és megráncigálta. - Mit művelünk mi itt? Ez nem műtárgyelemzési óra, az Isten áldjon meg! Tűnjünk innen! Hát persze, gondolta Steve. A kérdés csak az, hová? Ezen ráérnek akkor aggódni, ha elérték a kocsit. Itt nem. Úgy vélte, úgy érezte, itt lehetetlen bármilyen termékeny gondolkodás. - Hé, mi történt a rádióval? - kérdezte a lány. - He? - Fülelt, de a zene elhallgatott. - Nem tudom. Cynthia különös, feszült arccal ismét kinyújtotta a kezét az asztalon heverő töredék felé. Ez alkalommal a füle között érintette meg. Elakadt a lélegzete. A mennyezetlámpák felvillantak - Steve látta, hogy felvillannak -, és a rádió megint rákezdte. - Hé, Dwight, hé, Lyle, fiúk, nem kell a tusa énekelte Mary Chapin a recsegésen át -, hot dog, szerencsés vagyok ma! - A szentségit! - mondta Steve. - Miért csináltad ezt? Cynthia furcsán párás szemmel nézett rá. Vállat vont, megnyalta a felső ajkát. - Nem tudom. - Hirtelen a homlokához kapta a kezét és keményen megnyomta a halántékát, majd leengedte a karját. A szeme ismét tiszta volt, de rémült. - Mi a fene? - mondta inkább magának, mint a fiúnak. Steve is kinyújtotta a kezét, hogy ő is megérintse a tárgyat. A lány elkapta a csuklóját, mielőtt megtehette volna. - Ne! Mocskos érzés! Lerázta a lány kezét, és az ujját rátette a farkas hátára (biztos volt benne, hogy farkas, nem pedig kojot). A rádió ismét elhallgatott. Valahol mögöttük törött üveg reccsent. Cynthia feljajdult. Steve már vissza is rántotta az ujját. Akkor is megtette volna, ha semmi nem történik, mert a lány igazat mondott: mocskos érzés volt. De egy pillanatig történt valami. Úgy érezte, mintha a fejében az összes életfontosságú áramkör egyszerre kapott volna zárlatot. Kivéve... nem a lányra gondolt? Hogy csináljon valamit a lánynak, a lánnyal? Olyasmit, amit az ember szeretne megpróbálni, de sohasem beszél róla a barátainak? Valamilyen kísérletet? Miközben töprengve próbált emlékezni, mi lehet ez a kísérlet, ismét kinyújtotta ujját a kő felé. Nem tudatos elhatározás volt, de most, hogy elkezdte, jó ötletnek látszott. Csak hagyd a jó öreg ujjat, hadd menjen, ahová akar, gondolta bávatagon. Hadd nyúlkáljon, akármit is... Cynthia megragadta a kezét és félrerántotta, épp mikor megérintette volna a farkas hátát. Hé, haver, próbálj a számról olvasni: Ki akarok menni innen! Most rögtön! Steve mélyet lélegzett, kifújta. Aztán megint. Feje kezdett megint ismerős terepnek tetszeni, de hirtelen még jobban megrémült, mint valaha. Pontosan attól, amit nem tudott. És nem volt biztos benne, hogy tudni akarja-e. - Rendben, gyerünk. Kézen fogta a lányt, visszavezette a folyosón. Egyszer visszapillantott a mállatag szürke szobortöredékre. Eltorzult, ragadozó fej. Kidülledő szem. Túl hosszú pofa. Kígyónyelv. És még valami más. A spirálok az exhibicionista Goofy kutyával együtt eltűntek. A képernyők elsötétültek, mintha rövidzárlatot kaptak volna túlfeszültség miatt. Az akváriumos iroda nyitott ajtaján folyt a víz. A folyosói szőnyeg szélén egy molly utolsókat csapkodott. No, gondolta Steve, most legalább tudjuk, mi tört el, ezen nem kell töprengeni. - Ne is nézz be, ha elhaladunk! - mondta. - Csak... - 97 -
- Akkor hát hallasz valamit? - kérdezte a lány. Durranást, pukkanást, ilyesmit? Fülelt, de csak a szelet hallotta... aztán valami sunnyogó csoszogást a hátuk mögül. Hirtelen megpördült. Semmi se volt ott. Hát persze hogy nem, mit is gondolt? Hogy valamelyik hulla leakasztja magát a horogról és utánuk jön? Hülyeség! Még ekkora stresszben is agyalágyult hülyeség, Vad Bill. De volt valami, amiről, hülyeség vagy sem, nem tudott nem tudomást venni: az a szobor. Valósággal betolakodott a fejébe, mintha egy hüvelykujj bökdösné durván az agyszöveteit. Bárcsak ne nézte volna meg! És bárcsak, bárcsak ne nyúlt volna hozzá! - Steve! Hallottál valamit? Ez nem puskalövés? Most! És megint! Odakint visított a barakk mellett a szél, és valami felborult. Felsikoltottak és összekapaszkodtak, mint gyerekek a sötétben. Az, ami eldőlt, végigkaristolta a földet. - Csak a szelet hallom. Amit te hallottál, nyilván az volt, hogy valahol bevágódott egy ajtó. Ha tényleg hallottad. - De legalább három volt! - vitatkozott Cynthia. - Talán nem puskalövés, sokkal inkább puffanás, de... - Az is lehet, hogy a szél zörgetett valamit. Ugyan, husi, lazítsunk egy kicsit. - Ne hívj husinak, és nem hívlak fosinak - felelte gyönge hangon a lány, és nem nézett be, amikor elhaladtak az iroda előtt, ahonnan még mindig szivárgott a víz. Steve viszont benézett. Az akvárium már csak egy ázott homoknégyszög volt, üvegszilánkok keretében. A kéz, tenyérrel fölfelé, a vizes szőnyegen hevert az íróasztal mellett. Egy döglött guppi hevert a tenyerén. Az ujjak szinte hívogattak - gyere be, idegen, telepedj le egy székbe, rakd le a terhedet, mi casa es su casa.3 Nem, kösz, gondolta Steve. Épp csak kezdte volna nyitni az ajtót a rendetlen recepció és a külvilág között, amikor az pajkosan kitépte magát a kezéből. A homok sávokban kavargott. A nyugati hegyek teljesen eltűntek a mozgó sötétarany fátylak mögött - homok és szikes por röpködött az utolsó világos tíz percben -, de Steve tisztán látta a feje fölött az első csillagokat. A szél mostanra majdnem orkánná erősödött. Egy ZOOM CHEMTRONICS MEGFELELŐEN KEZELNI elmosódott feliratú rozsdás hordó keresztülgurult a parkolón a Ryder furgon mellett, átvágott az úton, majd gurigázott tovább a sivatagba. A zászlórudat csapkodó kötélrögzítő most már lázasan csilingelt, tőlük balra kettőt puffant valami, mintha egy hangtompítós pisztolyt sütöttek volna el. Cynthia a fiúhoz bújt. Steve a zaj felé fordult, és megpillantott egy nagy, kék kukát. Ahogy nézte, a szél félig fölemelte a kukafedelet, majd visszaejtette. Újabb tompa puffanás hallatszott. - Itt vannak a puskalövéseid! - mondta kiáltva, hogy a lány meghallja a szélben. - Hát... az nem így hangzott. Farkasüvöltések füzére emelkedett fel az alkonyatban, részint északról, részint nyugatról hozta el hozzájuk a szél és a szálló homok. A hang régi klipekre emlékeztette Steve-et a Beatlesmánia idejéből, amikor a csitrik a tüdejüket kisikították a liverpooli gombafejűekért. Összenéztek. Gyerünk! - mondta a fiú. - A furgonhoz. Most rögtön. Rohantak, egymást átkarolva, a széllel a hátukban. Amikor bent ültek a fülkében, Cynthia bezárta az ajtót, és erélyesen rátenyerelt a zárógombra. Steve követte példáját, azután beindította a motort. Megnyugtatta a kitartó mormolás meg a műszerfal fényei, amikor bekapcsolta a fényszórókat. - Na szóval - fordult oda Cynthiához -, hová is megyünk ezt jelenteni? Austin kiesik. Túl messze van, ráadásul arrafelé, ahonnan ez a mocsok jön. Leragadhatunk az útpadkán, aztán reménykedhetünk, hátha beindul megint ez a nyamvadt motor, ha a vihar elvonul. Így csak Ely marad, ami kétórányi autóútra van ide - sőt több is lehet, ha a vihar feltart minket -, vagy pedig Desperation belvárosa, ami kevesebb mint egy mérföld. - Ely - vágta rá a lány. - Azok az emberek, akik ezt művelték, még a városban lehetnek, és kétlem, hogy a helyi zsaruk vagy akár a megyeiek is fölérhetnek olyan alakokkal, akik képesek arra, amit itt láttunk. - Azok, akik itt voltak, lehetnek az 50-esen is! - figyelmeztette a fiú. - Emlékezz a lakókocsira és a főnök mocijára! 3
Az én házam az ön háza. (spanyol) - 98 -
- De hát láttunk forgalmat! - válaszolta a lány, azután ugrott egyet, mert valami leesett a közelben. Valami nagy és fémes. - Az istállóját, Steve, nem mehetnénk egyszerűen a fenébe, kérlek? A fiú éppannyira szerette volna, mint Cynthia, de megrázta a fejét. - Addig nem, amíg nem tudjuk, miről van szó. Ez fontos. Tizennégy halott, és akkor még nem számoltam a főnököt vagy a lakókocsi utasait. - A Carver családot. - Ez nagyot fog szólni, ha kikerül innen. Országra szólót. Ha visszamegyünk Elybe és kiderül, hogy alig mérföldnyire volt itt két rendőr telefonnal-rádióval, és ha azok, akik csinálták, azért ússzák meg, mert mi túl sokáig lacafacáztunk... akkor megkérdőjelezhetik a döntésünket. Vastagon. A műszerfal fénye betegesen zöldre festette a lány arcát. - Vagyis azt gondolják, hogy nekünk van hozzá valami közünk? - Nem tudom, de egyet mondok: te nem vagy a windsori hercegné, én pedig nem vagyok herceg vagy gróf. Két országúti csavargó vagyunk, semmi más. Hogy állsz igazolványokkal? Van jogosítványod? - Sohasem vizsgáztam le. Túl sokat voltam úton. - Társadalombiztosítás? - Hát, valahol elvesztettem a kártyát. Kábé akkor, amikor otthagytam azt a pasit, aki a fülemet akarta, de a számra emlékszem. - Egyáltalán van valamilyen iratod? - Az engedményes kártyám a Tower Lemez és Videóhoz! - förmedt rá a lány. - Még két szelvény, és kaphatok egy ingyen CD-t. Az Odakint jönnek a farkasok-ra vadászok. Igazán ideillik, tekintve az itteni hanghátteret. Elégedett vagy? - Oké - biccentett a fiú, és elnevette magát. A lány rámeredt egy pillanatig, zöld arccal, árnyaktól barázdált homlokkal, sötét szemmel. Steve már várta, mikor esik neki, hogy lássa, mennyi bőrt kaphat le egyszerre az ő arcáról. De aztán Cynthia is elnevette magát, tehetetlen, sikongó hangon. A fiút nem érdekelte. - Gyere ide egy pillanatra - mondta, és kinyújtotta a kezét. - Figyelmeztetlek, ne merészelj mókázni velem! - felelte Cynthia, de habozás nélkül keresztülmászott az ülésen, a fiú karjai közé. Steve érezte, hogyan remeg a válla. Fázni fog abban az ujjatlan pólóban, ha kiszállnak a furgonból. A világnak ezen a részén napszállta után lezuhan a higany a hőmérőben. - Tényleg be akarsz menni a városba, Lubbock? - Legszívesebben Disneylandben fagyiznék, de asszem, be kellene mennünk és körül kellene néznünk. Ha normális a helyzet... ha normálisnak tűnik... akkor ott jelentjük az eseményeket. De ha bármit látunk, ami a legkisebb mértékben is arra utal, hogy baj van, akkor rögvest indulunk Elybe. - Szavadon foglak ám! - nézett rá zordul a lány. - Megteheted. - Sebességbe kapcsolt, és lassan gurulni kezdtek az úton. Nyugaton parázzsá fakult a homokon keresztülszűrődő aranyos izzás. Fentről újabb csillagok kukucskáltak le a földre, de hunyorogni kezdtek, ahogy sűrűsödött a szállongó homok. - Steve! Ugye még véletlenül sincs fegyvered? Megrázta a fejét, arra gondolt, hogy visszamehetne a barakkba keresni egyet, azután elvetette a gondolatot. Nem megy vissza és kész! Csak azért se megy vissza. - Nincs fegyverem, viszont van egy igazi nagy svájci katonai bicskám, az a fajta, amelyik még a himnuszt is elénekli. Még nagyítóüveg is van rajta. - Ettől sokkal jobban érzem magam. Steve fontolgatta, hogy megkérdezi a lányt, mi a véleménye a szoborról, támadtak-e fura ötletei - kísérletező ötletei -, aztán mégse tette. Ez is túl hátborzongató volt, akárcsak az a gondolat, hogy visszamenjen abba a házba. Fél karral még mindig Cynthia vállát ölelve kikanyarodott az útra, és elindult a város felé. A reflektor fénykúpjában vastagon gomolygott a homok, és nyurga árnyalakokat formált, amelyek csökönyösen horgokon hintázó akasztottakra emlékeztettek.
5 Húgának teste eltűnt a lépcső aljából. Ez is valami. David egy percig ácsorgott és nézett ki a dupla ajtón. A nappali fény megfakult, és bár az ég még tiszta volt - sötétedő indigókék -, talajszin- 99 -
ten a világosság már belefulladt a homokba. Az utca másik oldalán DESPERATION KÁVÉZÓ ÉS VIDEOKUCKÓ feliratú tábla lengett a szélben. Daviddel szemközt a tábla alatt két kojot ült, és mereven bámulta a fiút. Kettejük között kopasz fejű nagy madár kuporgott, gubancos tollai úgy lobogtak a szélben, mint öregasszony ünnepi kalapján a dísz. David fölismerte a keselyűt. - Ez képtelenség - suttogta, és talán igaza is volt, de ez nem változtatott azon, amit látott. Gyorsan magára kapkodta a ruháit, közben a bal oldali ajtót nézte. A tejüveg ajtóra a DESPERATIONI TANÁCSHÁZ feliratot festették, alá a fogadási időt: kilenctől négyig. Megkötötte a cipőfűzőjét, azután kinyitotta az ajtót, készen rá, hogy megforduljon és fusson, ha bármilyen veszélyt észlel... ha úgy látná, hogy mozdul valami. De hová futhatnék? Hová lehet itt futni? Az ajtó mögötti szoba sötét volt és csöndes. Bal felé tapogatódzott, azt várva, hogy valami vagy valaki kinyúlik a sötétből és megragadja a kezét, de semmi ilyesmi nem történt. Talált egy kapcsolót. Fölkattintotta, pislogott, amíg a szeme hozzászokott a régimódi csillár fényéhez, azután előrelépett. Pontosan előtte hosszú pult húzódott, olyan rácsos ablakokkal, mint egy régimódi bankban a pénztárfiókok. Az egyiknek a táblájára az ADÓÜGYEK, a másikéra a VADÁSZATI ENGEDÉLYEK, a harmadikéra a BÁNYA ÉS ELEMZÉS szavakat írták. A legutolsó és a legkisebb a MSHA és SZÖVETSÉGI FÖLDHASZNÁLATI SZAB. témában volt illetékes. A pult mögötti iroda falára azt írták festékszórós, nagy vörös betűkkel: EBBEN A NÉMASÁGBAN VALAMI FELMERÜLHET. Szerintem már fel is merült, gondolta David, elfordítva a fejét, hogy megnézze magának a szoba másik végét is. Valami nem túl... Nem fejezte be a gondolatot. Szeme kitágult, kezét a szája elé kapta, hogy ne sikoltson. Egy pillanatra elszürkült a világ, és azt hitte, el fog ájulni. Nehogy megtörténjék, levette a tenyerét a szájáról, és a halántékát kezdte nyomkodni, amitől ismét belehasított a fájdalom. Majd leejtette a kezét, elkerekült, tágra nyílt szemmel, legörbült, reszkető szájjal nézte azt, ami a falon volt az ajtótól jobbra. Fogasok sorakoztak ott. Az ablakokhoz legközelebbin kígyóbőr szalagos Stetson kalap lógott. A következő kettőn két asszony, az egyiket lelőtték, a másikat kibelezték. Ennek a másodiknak hoszszú, vörös haja volt, a szája néma, dermedt sikolyra nyílt. Tőle balra lehorgasztott fejű, khaki egyenruhás férfi következett, akinek a pisztolytáskájából hiányzott a fegyver. Talán a másik seriffhelyettes, Pearson lehetett. Mellette farmert és vérfoltos munkásinget viselő férfi lógott. Süti volt az utolsó. MotoZsaruk feliratú pólója hátuljánál fogva akasztották fel. A pólón Cassie Styles vigyorgott keresztbe font karokkal Álomsiklója előtt. Mindig Cassie volt a kedvenc MotoZsaruja. Feje előrebukott törött nyakán, tornacipős lábacskái ernyedten lógtak. A keze. David a kezét nézte. Apró volt, rózsaszín, ujjai picit szétnyíltak. Nem bírom megérinteni, nem bírok a közelébe menni! De bír. Muszáj bírnia, hacsak nem akarja itthagyni Entragian többi áldozata mellett. Végül is mire való egy báty, főleg ha nem volt elég nagy hogy megakadályozza, hogy a mumus ilyen szörnyűséget csináljon? Ziháló mellkassal, a rászáradt zöldesfehér szappanhabtól pikkelyesen ismét összetette és az arca elé emelte a két kezét. Behunyta a szemét. A hangja, amikor végül kibukott a torkán, olyan erősen reszketett, hogy alig ismert rá. - Isten, tudom, hogy a húgom veled van, és hogy ez csupán a porhüvelye. Kérlek, segíts, hogy megtegyem, amit meg kell tennem érte. - Felnyitotta a szemét és ránézett a testvérére. - Szeretlek, Süti. Bánok minden alkalmat, amikor rád kiabáltam, vagy túl keményen rántottam meg a varkocsodat. Ez már túl sok volt. Térdre esett, lehorgasztotta a fejét, lihegve szorította a nyakszirtjét, és igyekezett nem elájulni. Könnyei csapásokat vágtak az arcára tapadt zöld ragacsban. Legjobban az a tudat fájt, hogy az ajtó, amelyet bevágtak közöttük, soha többé nem fog kinyílni, legalábbis ebben a világban nem. Sohasem fogja látni, amikor Süti randevúra megy, vagy csengő előtt két másodperccel csont nélkül bedob egy kosarat. Soha többé nem kéri Davidet, nézze meg, hogy tud fejen állni, nem firtatja, akkor is ég-e a lámpa a hűtőszekrényben, ha be van csukva az ajtaja. David most már értette, miért tépik meg a ruhájukat az emberek a Bibliában. Amikor ismét összeszedte magát, az egyik széket odahúzta a fal mellől a testvéréhez. Nézte Süti kezét, rózsaszín tenyerét, és megint megcsuszamlott vele a világ. David kiegyenesítette - rájött, hogy képes rá, ha kell, és ez kellemes meglepetés volt. Még erősebben csúszott volna bele a gyász- 100 -
ba, ahogy ott állt a széken, és nézte kishúga arcának viaszos, természetellenes sápadtságát, lilásra színeződött száját. Óvatosan magához engedett egy kis gyászt. Érezte, hogy jobb, ha így tesz. Ez volt életének első halottja, de ugyanakkor Süti is volt és David nem akart félni vagy undorodni tőle. Akkor már jobb a megbánás, és ő bánkódott is. Nagyon bánkódott. Siess, David! Nem tudta, hogy ez most az ő hangja-e vagy a másiké; de nem számított. A hangnak igaza van. Süti halott, de az apja és a többiek odafönt nem. És ott van még az anyja is. Ez a legrosszabb, bizonyos értelemben annál is rosszabb, mint ami Sütivel történt, mert nem tudta, mi az. Az őrült rendőr elvitte az anyját valahová, és bármit megtehet vele. Bármit. Nem akarok erre gondolni! Nem engedem! Ehelyett azokra az órákra gondolt, amikor Süti, ölében Édes Melissával a Dilinyós rajzfilmek-et nézte a tévében. Dilinyós professzor úgy egy éve átadta helyét Süti szívében a MotoZsaruknak (főleg Cassie Stylesnak meg a jóképű Henry ezredesnek), de David szemében még mindig az öreg prof látszott a megfelelő megoldásnak. Csak egyre emlékezett Dilinyós prof dalocskáiból, így most azt zümmögte, miközben átkarolta halott testvérét, és leakasztotta a fogasról: - Az öregember... játszott egyszer... A kislány feje a vállára billent. Meglepően nehéz volt - hogy tudta olyan apró létére egész nap fölemelve tartani? - Egész nap csak malmozott... Megfordult, ügyetlenül lelépett a székről, megtántorodott, de nem esett el, és odavitte Sütit az ablakokhoz. Menet közben lesimította testvére hátán a pólót. Elszakadt, de csak egy kicsit. Lefektette, egyik kezét a tarkója alá téve, hogy ne koccanjon oda a feje a padlóhoz. Így mutatta a mama, amikor Süti még kisbaba volt, és David megkérte, hadd vihesse. Vajon akkor énekelt-e neki az anyja? Nem jutott eszébe. Úgy gondolta, ő énekelhet. - Mindig malmozott, a kutyának csontot hozott... Csúnya, sötétzöld függönyök lógtak az ablakokon, keskeny, plafontól földig érő, háromméteres darabok. David lerántotta az egyiket. - Dilinyós prof hazakarikázott... Leterítette a függönyt a húga teste mellé, közben ismét elénekelte a buta kis dalt. Bárcsak mellé tehetné társul Édes Melissát, de Lissa ott maradt valahol a Wayfarernél. Ráemelte Sütit a függönyre, és ráhajtotta az alsó felét. Egészen a nyakáig ért, a kislány így már jobban nézett ki, sokkal jobban. Mintha otthon lenne, és az ágyában aludna. - Mindig malmozott, a kutyának csontot hozott - énekelte ismét -, Dilinyós prof hazakarikázott. - Megcsókolta húga homlokát. - Szeretlek, Süti - mondta, és a függöny felső végét ráhajtotta a kislány arcára. Egy percig még ottmaradt mellette, szorosan összekulcsolt ujjait a combjai között lógatva megpróbált úrrá lenni érzelmein. Amikor erősebbnek érezte magát, feltápászkodott. A szél üvöltött, a nappal csaknem kihunyt, az ablaküveget úgy csapkodta a homok, mintha a fény kopogtatna számtalan ujjal. Fülsértő egyhangúsággal - nyikk-nyikk-nyikk - nyikorgott valami, talán a szél forgathatta, és David nagyot ugrott, amikor valami más nagy dörrenéssel leesett a kinti sűrűsödő sötétségben. Elfordult az ablaktól, és tétován megkerülte a pultot. Nem talált több hullát, csak szétszórt papírokat az ADÓÜGYEK ablaknál; némelyikre vércseppek száradtak. Az adóügyi előadó magas hátú, hosszú lábú széke felborult. A pult mögött egy nyitott széf állt (több kupac papír volt benne, pénz viszont nem; és láthatólag nem forgattak fel semmit). Jobbra néhány íróasztal, balra két csukott ajtó, mindkettőn aranybetűs fölirat. Az egyik, a TŰZOLTÓPARANCSNOK feliratú nem érdekelte, de a másik, a városi megbízotté, annál inkább. Jim Reednek hívták a rendőrt. - Városi megbízott. Nagyobb városban rendőrfőnöknek hívnák - motyogta David, és odament az ajtóhoz. Nem volt bezárva. Megint addig tapogatta a falat, amíg rá nem talált a villanykapcsolóra, és fölkattintotta. Az első, amit meglátott, amikor kigyúlt a fény, egy hatalmas rénszarvasfej volt a falon, az íróasztaltól balra. A második az asztal mögött a székén hátradőlt ember. Ha a szeméből nem áll ki egy-egy golyóstoll, a szájából pedig az asztali tábla, akkor azt lehetett volna hinni, hogy alszik, - 101 -
olyan laza volt a testtartása. Kezét összekulcsolta nagy hasán. Khakiszínű inget hordott és antantszíjat, mint Entragian. Odakint megint leesett valami, a farkasok egy szólamban üvöltöttek föl, akár egy vokál a pokolból. David megugrott, majd hátrasandított, hogy nem lopakodott-e mögé Entragian. Nem lopakodott. Ismét a városi megbízottra nézett. Tudta, hogy mit kell tennie, és úgy gondolta, ha meg bírta érinteni Sütit, akkor ehhez az idegenhez is hozzá tud érni. Először azért fölvette a telefonkagylót. Azt várta, hogy süket lesz, és nem is csalódott. Kétszer lenyomta a gombot, és mindenesetre beleszólt: - Halló! Halló! Szobapincér? Egy szoba rendel!, gondolta, és megborzongva helyre tette a kagylót. Megkerülte az íróasztalt, odaállt a rendőr mellé, akinek tollak álltak ki a szeméből. A halott ember névtáblája - JAMES REED, VÁROSI MEGBÍZOTT - az asztalon állt, így az, amit a szájába gyömöszöltek, egy másik lehetett. A fogai közül kiálló részen annyit lehetett elolvasni, hogy EG A BAK. Ismerős szagot érzett, nem kölnié vagy borotválkozás utáni arcszeszé volt. Lenézett a halott összekulcsolt kezére, látta rajta a mély repedéseket, és mindent megértett. A kézbalzsam szagát érezte, talán ugyanazt, amelyet az anyja is használt, vagy hasonlót. Jim Reed nem sokkal azelőtt kenhette be a kezét, hogy végeztek vele. Megpróbált odakukucskálni Reed ölébe, de nem ment. A rendőr túl kövér volt, és túl közel ült az asztalhoz, hogy David láthassa, amire kíváncsi volt. Azt viszont nagyon jól látta, hogy a szék háttámlájának közepén apró lyuk feketéllik. Reedet lelőtték; azt a dolgot a tollakkal akkor csinálták, mikor már halott volt (David legalábbis így remélte). Gyerünk! Mozgás! Próbálta hátrébb húzni a széket, aztán felüvöltött és félreugrott. A szék szinte egy érintésére felborult, és a földre gurította Jim Reed halott súlyát. A hulla harsány, élettelen böffenéssel csapódott a padlónak. Szájából, mint rakéta a silóból, kirepült a tábla. Fejjel lefelé landolt, de David attól még elolvashatta: ITT ÁLL MEG A BAK. Vadul dübörgő szívvel fél térdre ereszkedett a hulla mellett. Reed egyenruhájának kigombolt nadrágja, lehúzott slicce valami határozottan nem kincstári (vitorlányi, őszibarackszín, selyem) alsóra engedett bepillantást, de David alig vette észre. Ő mást keresett, és megkönnyebbülten sóhajtott, amikor meglátta. Reed egyik jól kipárnázott csípőjén ott lógott a szolgálati revolver, a másikon pedig kulcsok lógtak egy övkarikán. David az ajkát harapdálva küszködött, hogy leakassza a kulcsokat az övkarikáról. Valamiért biztosra vette, hogy a halott rendőr mindjárt kinyújtja a kezét (a francba, sarkunkban a múmia!) és megragadja, de tovább küzdött. A karabiner először nem nyílt ki, de végül csak ki tudta akasztani. Sebesen átnézte a kulcsokat, közben azért imádkozott, hogy megtalálja azt, amire szüksége van... és megtalálta. Szögletes volt, szinte nem látszott kulcsnak. Teljes hosszában fekete, mágneses csík futott végig rajta. Az a kulcs, amely a fönti cellákat nyitja. Legalábbis remélte. Zsebre vágta a kulcscsomót, érdeklődve sandított Reed nyitott sliccére, azután kikapcsolta a pisztolytáska csatját. Kihúzta a fegyvert, két kézre fogta, érezte elképesztő súlyát és a benne rejtőző erőszakot. Revolver volt, nem automata pisztoly, amelynek lövedékei el vannak dugva a markolatban. Maga felé fordította a csövet, óvatosan távol tartva ujjait a sátorvastól, így bele tudott nézni a tár hengerébe. Látta, hogy minden lyukban ott egy lőszer hegye, így valószínűleg minden rendben. Az első töltényűr lehet üres - a filmekben a zsaruk néha így hagyják, nehogy véletlenül magukat lőjék meg -, de úgy gondolta, ez nem számít, ha elég gyorsan húzza meg a ravaszt kétszer egymás után. Ismét megfordította a fegyvert, és a markolat felől is szemügyre vette, a biztosítókart keresve. Nem találta, mire nagyon óvatosan meghúzta egy kicsit a ravaszt. Amikor látta, hogy a kakas kezd kiemelkedni, gyorsan visszaengedte. Nem akarta itt elsütni a fegyvert. Nem tudta, mennyire dörzsöltek a prérifarkasok, de sejtette, hogy ha dörzsöltek valamivel kapcsolatban, hát az a fegyverdörrenés. Visszament a nagy irodába. A szél süvöltött, homokot vágott az ablakhoz. Az ablaktáblák véraláfutásos lilára sötétedtek. Hamarosan befeketednek. Nem nézett a csúnya, zöld függönyre és az alatta fekvő alakra. Szeretlek, Süti, gondolta, és visszatért a folyosóra. Egy percig állt, behunyt szemmel mélyeket lélegzett. A fegyvert úgy tartotta maga mellett, hogy a csöve a padló felé nézzen. - 102 -
- Isten, még soha életemben nem lőttem pisztollyal - mondta. - Kérlek, segíts, hogy most képes legyek. Jézus nevében, ámen. Miután ezt letudta, megindult fölfelé a lépcsőn.
3. FEJEZET 1 Mary Jackson a priccsen ült, összekulcsolt kezét nézte, gyilkos indulattal gondolt sógornőjére. Deirdre Finney, bájos, halvány arcával, édes, bávatag mosolyával, prerafaellita fürtjeivel. Deirdre, aki nem eszik húst („Tudod, olyan kegyetlen dolog!”), de füvet, azt füstöl, á, igen, már évek óta szilárdan kitart a nyomorult Panama Vörös mellett. Deirdre a vigyori öntapadóival. Deirdre, aki megölette a bátyját, a sógornőjét meg ide juttatta a sártaposdi fogdába, jobban mondva a siralomházba, csak mert annyira szétcseszte az agyát, hogy már azt se tudja, hogy a pótkerék alatt tárolja a tartalék füvét! Ez nem igaz, válaszolta ésszerűbben gondolkodó fele. A rendszám volt az oka, nem a fű. Entragian amiatt állított meg minket. Valahogy olyan volt, mint mikor a Halál Angyala ránéz az ajtóra, és azon nincs ott a megfelelő jel. Ha nincs a kábítószer, akkor talált volna mást. Az van, hogy ha egyszer rád vetette a szemét, akkor neked annyi. És ezt te is tudod. De nem akarta tudni; túlságosan szörnyű volt úgy gondolni rá, mint valami kísérteties természeti csapásra. Jobb volt Peter hülye húgát szidni, elképzelni, hogyan bünteti meg számos nem halálos, de igen fájdalmas módon. A botozás - ahogy Hongkongban intézik el a tolvajokat - lenne a legmegfelelőbb, de látta magát úgy is, amint hegyes orrú, tűsarkú cipőjével rugdossa Deirdre lapos, divatosan kicsi fenekét. Bármi megfelel, csak kioltsa sógornője szeméből a bávatag pillantást legalább annyi időre, hogy Mary az arcába sikolthassa: TE ÖLTED MEG A BÁTYÁDAT, TE HÜLYE KURVA, ÉRTED, AMTT MONDOK?, és lássa, amint Deirdre megérti. - Az erőszak erőszakot szül - mondta a kezének tanáros, nyugodt hangon. Önmagával beszélgetni az adott körülmények között teljesen helyénvalónak tűnt. - Tudom, mindenki tudja, de néha akkor is olyan kellemes rágondolni. - Tessék? - kérdezte Ralph Carver bódultan. Az volt az ijesztő helyzet, hogy egy kicsit úgy beszélt, mint a Deirdre nevű, két lábon járó rövidzárlat. - Semmi. Nem érdekes. Mary fölállt, két lépéssel odament cellája ajtajához. Megragadta a rudakat, kinézett. A prérifarkas a padlón ült Johnny Marinville bőrzubbonyának roncsaival a mellső mancsai között, és megdelejezve bámulta az írót. - Mit gondol, sikerült neki? - kérdezte Ralph. - Mit gondol, sikerült elszöknie a kisfiamnak, asszonyom? - Nem asszonyom vagyok, hanem Mary, és nem tudom. Szeretnék hinni benne, annyit mondhatok. Azt hiszem, elég jó esélye van rá. - Hacsak bele nem botlik a zsaruba, tette hozzá magában. - Én is azt hiszem. Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen komoly ez az imádkozás - válaszolta Ralph. Csaknem bocsánatkérő volt a hangja. Mary különösnek találta az adott körülmények között. - Azt gondoltam, nyilván valami... hogy is mondjam... múló szeszély. Hát nem úgy fest, igaz? - Nem - helyeselt Mary. - Nem úgy fest. - Mit bámulsz engem, Cukipofa? - kérdezte Marinville a prérifarkast. - Tied a rohadt zubbonyom, mit akarsz még? Nem mintha nem lennének ötleteim. Tudja - nézett Maryre -, azt hiszem, ha valamelyikünk kikerülne innen, ez a rühes hátat fordítana és... - Csönd! - szólalt meg Billingsley. - Valaki fölfelé jön a lépcsőn! A kojot is meghallotta. Nem nézett már Marinville-re, hanem morogva megfordult. A lépések közeledtek, elérték a lépcső tetejét, elhaltak. Mary Ralph Carverre pillantott, de nem sokáig bírta; túlságosan félelmetes volt a reménynek és a rettegésnek az a keveréke azon az arcon. Ő a férjét vesztette el, és sose hitte volna, hogy ez ennyire fáj. Milyen lehet végignézni, amint az egész családodat elintézik egyetlen délután? - 103 -
Az erősödő szél huhogott az eresz mentén. A prérifarkas idegesen hátrasandított a hang hallatán, majd három lassú lépést tett az ajtó felé. Tépett füle reszketett. - Fiam! - kiáltotta Ralph kétségbeesetten. - Fiam, ha te vagy az, ne gyere be! Ez a dög éppen az ajtó előtt áll! - Milyen közel? - Ő volt, a fiú. Tényleg ő volt. Megdöbbentő. Hangjának higgadtsága még megdöbbentőbb. Mary úgy vélte, talán át kellene értékelnie az imádság hatalmával kapcsolatos nézeteit. Ralph zavartan nézett maga elé, mintha nem értené a kérdést. Az író viszont megértette. - Másfél méternyire lehet, és az ajtót bámulja. Légy óvatos! - Van fegyverem - válaszolta a fiú. - Szerintem jobb lenne, ha bebújnának a priccsük alá. Mary, menjen annyira az apám oldalára, amennyire tud. Biztos, hogy éppen az ajtó előtt van, Mr. Marinville? - Igen. Életnagyságban és kétszer olyan randán. Lőttél már valaha, David? - Nem. - Jézusom! - Marinville a szemét forgatta. - David, ne! - kiáltotta Ralph megkésett riadalommal. Úgy látszik, csak most jött rá, mi folyik itt. - Szaladj, hozz segítséget! Ha kinyitod az ajtót, ez a rohadék két ugrással elér! - Nem - válaszolta a gyerek. - Meggondoltam, papa, és inkább a kojottal próbálkozom, mint a rendőrrel. Továbbá van nálam egy kulcs. Szerintem használható. Pont olyan, mint a rendőré. - Engem meggyőzött - mondta Marinville, mintha ezzel el lenne intézve a dolog. - Mindenki bújjon el. Számolj ötig, David, azután rajta! - Megölöd! - ordított rá őrjöngve Ralph. - Megölöd a gyerekemet, hogy menthesd a saját bőrödet! - Megértem az aggodalmait, Mr. Carver, de ha nem kerülünk ki innen, akkor mindnyájan meghalunk - mondta Mary. - Számolj ötig! - ismételte Marinville. Térdre ereszkedett, és bemászott a priccs alá. Mary az ajtóra nézett, látta, hogy cellája egyenesen a gyerek tűzvonalába esik, s megértette, miért mondta David, hogy menjen át az apja oldalára. Ez a kisfiú legfeljebb tizenegy éves, de nagyon vág az esze. - Egy! - mondta a gyerek az ajtó másik oldalán. Mary hallotta, mennyire rémült, és nem hibáztatta érte. Egy fikarcnyit sem. - Kettő! - Fiam! - kiáltotta Billingsley. - Hallgass ide, fiam! Ereszkedj térdre! Fogd két kézre a fegyvert; és arra készülj, hogy fölfelé lőjél! Fölfelé, fiam! Nem a földön lesz, rád fog ugrani! Megértettél? - Igen - válaszolta a gyerek. - Igen, rendben. A priccsed alatt vagy, papa? De Ralph nem volt a priccs alatt. Még mindig ott ácsorgott cellája ajtajánál, és püffedt arccal, rémülten, konokul bámult ki a fehérre festett rácsok közül. - Ne csináld, David! Megtiltom! - Bújj már le, seggfej! - kiáltott rá Marinville. Dühösen meredt David apjára a priccse alól. Mary megértette a dühöt, de csapnivalónak tartotta a technikát. Azért többet várt volna egy írótól. Mármint egy másik írótól. Akármilyen valószerűtlen, a pasas, aki a Gyönyör-t, a század talán legmocskosabb könyvét írta, itt rostokol a szomszéd cellában, és bár az orra valószínűleg sohasem heveri ki a találkozást a zsaruval, mégis úgy viselkedik, mint aki megszokta, hogy mindent megkap, amit akar. Lehetőleg ezüsttálcán. - Félreállt a papám az útból? - kérdezte a gyerek, aki mostanra éppannyira elbizonytalanodott, mint amennyire megrémült, és Mary gyűlölte az apját azért, amit tesz: úgy tépi a kisfiú egyébként is agyonfeszült idegeit, mint a gitárhúrt! - Nem! - bömbölte Ralph. - Nem állok félre az útból! Eredj innen! Keress egy telefont! Hívd az állami rendőrséget! - Megpróbáltam Mr. Reed íróasztaláról - válaszolta David. - Süket. - Akkor próbálkozz egy másikkal! Próbálkozz, az istenit, addig, amíg... - Hagyja abba a hülyeséget, és bújjon a priccse alá - mondta halkan Mary. - Mégis mit akar, mire emlékezzék a fia a mai napból? Hogy végignézte a húga meggyilkolását, és tévedésből lelőtte a saját apját, és mindezt vacsora előtt? Segítsen neki! A fia mindent megpróbál; maga se hátráltassa! Ralph visszanézett rá. Bőre vakítóan sápadtnak látszott a bal arcára ráalvadt vér mellett. - 104 -
- Ő az egyetlen, aki megmaradt nekem - mondta fojtottan. - Fel tudja fogni? - Persze hogy fel. Most pedig bújjon a priccse alá, Mr. Carver. Ralph elhátrált a rácstól, habozott, azután térdre rogyott és bemászott a priccs alá. Mary átnézett a cellába, ahonnan David kiszuszakolta magát - szavamra, ahhoz kellett ám kurázsi -, és látta, hogy az öreg állatorvos már a priccs alatt fekszik. A szeme, az egyetlen, ami fiatal maradt rajta, kék drágakőként csillogott a homályban. - David! - szólt Marinville. - Készen vagyunk! - A papám is? - kétkedett a hang. - Én is a priccs alatt vagyok - válaszolta Ralph. - Fiam, legyél óvatos! Ha... - a hangja megremegett, azután erőt vett magán. - Ha rád ugrik, ne engedd el a fegyvert, hanem igyekezz hasba lőni. - Hirtelen riadalommal kidugta a fejét a priccs alól. - Egyáltalán töltve van az a fegyver? Biztos vagy benne? - Igen, biztos. - Elhallgatott. - Még mindig ott van az ajtó előtt? - Igen! - kiáltotta Mary. A prérifarkas még egyet lépett előre. A fejét lehajtotta, és folyamatosan morgott, mint egy alapjáraton levő csónakmotor. A fülét hegyezte, valahányszor David megszólalt az ajtó túloldalán. - Oké, letérdeltem - mondta a gyerek. Mary most sokkal tisztábban hallotta a hangjában az idegességet. Az önuralma határán járhatott. - Megint számolni kezdek! Ha öthöz érek, húzódjanak annyira össze, amennyire bírnak! Én... nem szeretnék bárkit is véletlenül megsebesíteni. - Emlékezz, fölfelé lőj! - figyelmeztette az állatorvos. - Ne nagyon, csak egy kicsit. Rendben? - Mert ugrani fog. Igen, emlékszem. Egy... kettő... Odakint kis időre alábbhagyott a szél. A csöndben Mary két dolgot hallott nagyon világosan: az állat mély morgását és a saját vérének lüktetését a fülében. Ha David lő és nem talál, vagy leblokkol és egyáltalán nem lő, akkor a prérifarkas valószínűleg megöli. És ha az őrült zsaru visszajön, akkor valamennyien meghalnak. - ..három... - remegő hangja ugyanolyan kísérteties volt, mint az apjáé - ...négy... öt. Az ajtókilincs elfordult.
2 Johnny Marinville-nek olyan volt, mintha visszakerült volna Vietnamba, ahol gyilkos dolgok történtek megszokhatatlanul szédítő sebességgel. Nem sokat remélt a sráctól, bár biztosan képes lesz összevissza lövöldözni, kivéve Cukipofa oldalát, de hát a srác volt minden reményük. Maryhez hasonlóan neki is az volt a véleménye, hogy ha nem kerülnek ki innen, mire a zsaru viszszajön, akkor nekik végük. A gyereknek sikerült elképesztenie. Először is nem kivágta az ajtót, hogy az a falról visszapattanva elzárja a kilövés szögét, hanem csak megtaszította. Térdelt, fel volt öltözve, de az arca még mindig zöld volt az Ír Tavasztól, és a szemét nagyon nagyra nyitotta. Az ajtó még ki se nyílt, amikor a bal keze mellett a jobbjával is megragadta a pisztoly markolatát, amit Johnny 45-ösnek saccolt. Meglehetősen nagy fegyver ilyen kis gyereknek. Mellmagasságban tartotta, a cső enyhe szögben fölfelé nézett. Az arca komoly, sőt buzgó volt. A prérifarkas, amely talán a túlnani hang ellenére sem számított rá, hogy az ajtó kinyílik, fél lépést hátrált, majd elrugaszkodott és vicsorogva ráugrott a kisfiúra. Johnny szerint az a kis hátrálás pecsételte meg a sorsát: időt adott a gyereknek, hogy felkészüljön. David kétszer tüzelt, kivárt, hogy a pisztoly hátrarúgjon, majd visszatérjen eredeti helyzetébe, mielőtt másodszor is meghúzta volna a ravaszt. A lövések fülsiketítőek voltak a zárt térben. Ekkor a prérifarkas, amely a két lövés között már a levegőben volt, nekiütközött Davidnek és hanyatt lökte. Az apja fölüvöltött, kievickélt a priccse alól. A kisfiú mintha dulakodott volna az állattal az ajtó mögötti lépcsőpihenőben, de Johnny alig hitte, hogy a kojotban maradt volna elegendő erő a harchoz; hallotta a golyók becsapódását, a deszkapadlót és az asztalt megfestette az állat vére. - David! David! Lődd hasba! - ordította az apa, föl-le szökdécselve aggodalmában. - 105 -
A gyerek lövés helyett úgy tűrte le magáról a prérifarkast, akár egy kabátot, amelybe belegabalyodott. Arrébb csúszott, és megzavarodva bámult maga elé. Pólója elejét vér és szőrszálak mocskolták. A falig hátrált, annak támaszkodva sikerült lábra állnia. Közben a fegyvert nézte, láthatólag döbbenten, hogy még mindig ott van a kezében. - Jól vagyok, papa, nyugodj meg. Elintéztem, belém se csípett. - Végighúzta ujjait a mellén, fegyvert tartó kezén, mintha magát is meg kellene győznie. Azután a prérifarkasra nézett. Még élt, hörögve kapkodta a levegőt, feje az első lépcsőfokra lógott. Marja helyén már csak egy hatalmas, vérző üreg maradt. David fél térdre rogyott mellette, a 45-ös csövét a lelógó fejhez nyomta, azután elfordította a tekintetét. Johnny látta, hogy a srác görcsösen lehunyja a szemét, és szörnyen megsajnálta. Saját gyerekeiben nem sok öröme tellett - a gyerekek hajlamosak az első húsz évben fárasztóan kiborítani, a második húszban lekezelni a szüleiket -, de egy ilyet, mint ez, talán szívesen elviselt volna maga mellett. Volt játékstílusa, ahogy a kosarasok mondják. Talán még én is mellé térdelnék lefekvéskor, gondolta Johnny. Francot, bárki megtenné. Nézd csak az eredményt. Még mindig roppant kelletlen képpel - annak a gyereknek a fintorával, aki tudja, hogy meg kell ennie a májat, mielőtt kimehetne játszani - harmadszor is meghúzta a ravaszt. A lövés ugyanakkorát szólt, de valahogy nem volt annyira éles. Az állat teste ugrott egyet. Csipkefinomságú vércseppek legyezője nyílt a lépcsőház korlátján. A hörgő zihálás elhallgatott. A gyerek kinyitotta a szemét és lenézett művére. - Köszönöm, Uram - mondta halk, fakó hangon. - Bár rémes volt. Tényleg félelmes. - Jó munkát végeztél, fiam! - szólalt meg Billingsley. David fölállt, bekullogott a fogdába. Az apjára nézett. Ralph kinyújtotta a kezét. David odaszaladt hozzá, és sírva engedte, hogy az apja sután átölelje a közöttük levő rácsokon át. - Féltettelek, fiam - mondta Ralph. - Azért mondtam, hogy eredj innét. Ugye tudtad? - Igen, papa. - Még hangosabban sírt, és Johnny, még mielőtt a gyerek folytathatta volna, észbe kapott, hogy nem a bolhafészket siratja. - Süti egy fo-fo-fogason volt odalent. Meg más-másmások is. Levettem. A többieket nem tudtam, azok fe-felnőttek, de Sütit levettem. Én-énekeltem... énekeltem neki, h-h... Próbálta folytatni, de a szavak belevesztek a hisztérikus, kimerült zokogásba. A rácsok közé nyomta az arcát, az apja a hátát simogatta, úgy nyugtatgatta, hogy csitt, David biztosan mindent megtett Kirstenért, amit tehetett, és hogy jól csinálta a dolgát. Johnny nézte az óráját, és egy teljes percet hagyott nekik - a gyerek megérdemelt ennyit, már csak azért is, ahogy kinyitotta azt az átkozott ajtót, holott tudta, hogy a másik oldalon egy vadállat várakozik -, azután a nevén szólította. David nem nézett körül, ezért másodszor is szólította, ezúttal hangosabban. Ekkor végre körülnézett. A szeme vörös volt, patakzott a könnye. - Ide figyelj, öcsi, tudom, hogy sok mindenen mentél keresztül - mondta Johnny -, és ha élve kerülünk ki innen, én leszek az első, aki aláírja a kérelmet, hogy kapjál Ezüstcsillagot. De most el kell tűnnünk. Entragian már jöhet visszafelé. Ha a közelben jár, akkor valószínűleg hallotta a lövéseket. Ha nálad a kulcs, akkor itt az ideje, hogy kipróbáld. David előhúzott a zsebéből egy nagy köteg kulcsot, és kikeresett egyet, amely szakasztott úgy nézett ki, mint az Entragian által használt. Beillesztette apja cellájának ajtajába. Semmi sem történt. Mary csalódottan fölkiáltott, és rávágott a cellája vasrúdjára. - A másik irányba - mondta Johnny. - Fordítsd meg. David megfordította a kulcsot, és ismét bedugta a lyukba. Ez alkalommal hangosan kattant szinte csattant -, és a cellaajtó kinyílt. - Igen! - kiáltotta Mary - Ó, igen! Ralph kirontott, karjába kapta a fiát, és most nem volt közöttük a rács. Amikor David megcsókolta apja feldagadt bal arcát, Ralph Carver följajdult fájdalmában, ugyanakkor nevetett is. Johnny szerint a legrendkívülibb hang volt, amit valaha hallott, olyan, amelyet sohasem lehet viszszaadni könyvben; az ilyen hang, akárcsak a fiát néző Ralph Carver arckifejezése, túl van a szavakba foglalhatóság határán.
3 - 106 -
Ralph elvette a mesterkulcsot a fiától, és kinyitotta a többi cellát. Mind kijöttek, és ott álltak kis csoportban az őrség asztalánál: Mary New Yorkból, Ralph és David Ohióból, Johnny Connecticutból, az öreg Tom Billingsley pedig Nevadából. Úgy néztek egymásra, mint egy vonatbaleset túlélői. - Tűnjünk innen - mondta Johnny. Látta, hogy a gyerek odaadja a fegyvert az apjának. - Tud vele lőni, Mr. Carver? El tudja sütni? - Mindkettőre igen a válaszom - felelte Ralph. - Gyerünk. David kezét fogva ő lépett ki elsőnek az ajtón. Mary jött utánuk, aztán Billingsley. Johnny volt a hátvéd. Ahogy átlépte a kojotot, látta, hogy az utolsó lövés szétroncsolta az állat fejét. Nem tudta, hogy a gyerek apja képes lett volna-e rá. Azt se tudta, vajon ő meg bírta volna-e tenni. A lépcső tövében David szólt, hogy álljanak meg. Az üvegajtók megfeketedtek; leszállt az este. A szél dühös elkárhozottként visított. - Nem fogják elhinni, pedig igaz - mondta a kisfiú, azután elmesélte, mit látott az utca túloldalán. - Meglátod, lakozik a keselyű a prérifarkassal - bámult ki Johnny az üvegen. - Benne van a Bibliában. Jamaicaiak, harmadik rész. - Szerintem ez nem vicc - jegyezte meg Ralph. - Szerintem se - válaszolta Johnny. - Túlságosan olyan ízű, mintha a zsaru mondta volna. Látta odakint a házak körvonalait, alkalmanként egy elbukfencező ördögszekeret, azonkívül semmit. Na és? Számít az, ha akár egy falka vérfarkas ácsorog odakint a helyi biliárdterem előtt, és cracket szipuzva figyelik a menekülőket? Semmi esetre sem maradhatnak itt. Entragian visszajön, az ilyen alakok mindig visszajönnek. Nincsenek ilyen alakok, suttogta tudata. A világ fennállása óta nem voltak ilyen alakok, és ezt te is tudod. Lehet, hogy tudja, de ez egy fikarcnyit sem változtat a dolgok állásán. El kell tűnniük innen. - Én hiszek neked - mondta Mary Davidnek. Gyerünk! - nézett Johnnyra. - Menjünk be a rendőrfőnök irodájába, vagy akárhogy hívják is. - Miért? - Lámpákért és fegyverekért. Maga jön, Mr. Billingsley? A doki megrázta a fejét. - David, ideadnád a kulcsokat? A gyerek odanyújtotta; Mary a farmerja zsebébe gyömöszölte őket. - Tarsd nyitva a szemed - mondta. David bólintott. Mary kézen fogta Johnnyt - jéghidegek voltak az ujjai -, és maga után vonszolta a hivatalba. Marinville meglátta a falra festékszórózott szöveget. EBBEN A NÉMASÁGBAN VALAMI FÖLMERÜLHET mutatta. - Mit gondol, ez mit jelent? - Nem tudom, nem is érdekel. Én csak el akarok jutni valahová, ahol villany van és emberek meg telefon, és tudunk... Beszéd közben jobbra fordult, tekintete különösebb érdeklődés nélkül átsiklott a magas ablakok alatt a függönyből hajtogatott zöld batyun (a belecsomagolt alak túl kicsi volt, hogy fölismerje). Azután meglátta a falra akasztott hullákat. Elakadt a lélegzete, összegörnyedt, mint akit gyomorszájon vágtak, majd megfordult, hogy elrohanjon. Johnny elkapta, de egy pillanatra biztosra vette, hogy az asszony kitépi magát a markából. Sok erő bújt meg abban a törékeny testben. - Ne! - kiáltott rá, és megrázta, félig-meddig mérgében. Szégyenkezett miatta, de nem tudta teljesen elfojtani: - Ne, segítenie kell nekem! Ne nézzen rájuk! - De hát az egyik Peter! - És ő halott. Sajnálom, de az. Mi pedig nem. Egyelőre. Ne nézzen rá. Gyerünk. Gyorsan odavezette a VÁROSI MEGBÍZOTT feliratú szobához, miközben azt próbálta kiagyalni, mitévők legyenek. Még egy beteges vonása volt ennek az élménynek: kezdett begerjedni Mary Jacksonra. Ott reszketett a karjában, épp a keze fölött érezte melle puhaságát, és megkívánta. Az asszony férje ott van mögöttük kiakasztva, mint egy kurva kabát, erre ő itt meredezik, méghozzá a lehetséges prosztatapanaszaihoz képest egész rendesen. Terrynek végig igaza volt, gondolta. Én egy seggfej vagyok. - 107 -
- Jöjjön! - hívta, és magához szorította az asszonyt, reményei szerint testvéries öleléssel. Ha az a gyerek képes volt arra, amit megtett, akkor maga is kibírja. Tudom, hogy képes rá. Szedje össze magát, Mary. Az asszony mélyet lélegzett. - Igyekszem. - Jóságos é... a fenébe! Újabb kis gubanc. Mondanám, hogy ne nézzen oda, de azt hiszem, kicsit már túljutottunk a finnyásságon. Mary rápillantott a városi megbízott elterült hullájára, és harákolt. - A kisfiú... David... Jézusom... hogy volt képes erre? - Nem tudom - válaszolta Johnny. - Az biztos, hogy nem mindennapi gyerek. Nyilván ő lökte ki Jim seriffet a székéből, amikor a kulcsait kereste. Átnézne a szomszéd irodába a tűzoltóparancsnokhoz? Gyorsabb, ha egyszerre tudjuk le mindkettőt. - Igen. - Készüljön föl; ha Bob tűzoltóparancsnok itthon volt, amikor Entragian fölrobbant, akkor valószínűleg ugyanolyan halott, mint a többi. - Nem lesz baj. Fogja ezeket. Mary odaadta a férfinak a kulcsokat, azután odament az ajtóhoz, amely felirata szerint a TŰZOLTÓPARANCSNOK-hoz vezetett. Johnny látta, mennyire szeretne ránézni a férjére, aztán mégis lesüti a szemét. Bólintott, és megpróbált némi szellemi bátorítást sugározni feléje: okos lány, okos ötlet. Mary elfordította a tűzoltóparancsnok irodájának kilincsét, majd tétován belökte, mintha álcázott csapdától tartana. Benézett, fújt egyet, és fölemelt hüvelykujjal intett Johnny felé. - Három dologra van szükségünk, Mary: lámpákra, fegyverekre és bármilyen autókulcsra, amit talál. Rendben? - Rendben. Johnny bement a rendőr irodájába, közben gyorsan átvizsgálta a kulcskarikát, amelyet David hozott magával. Volt rajta egy sorozat GM-autókulcs, sejtelme szerint ahhoz a kocsihoz, amellyel Entragian hurcolta őt ide. Nagyon jó lenne, ha kint állna a parkolóban, de Johnny nem hitt ebben. Nem sokkal azután, hogy az őrült eltűnt Carver feleségével, hallotta, amint beindul egy motor. Az íróasztal fiókjai be voltak zárva, de a középső nagy fiókhoz való kulcs illett valamennyi zárba. Az egyikben talált egy zseblámpát, egy másikban pedig egy RUGER feliratú, lezárt kazettát. Belepróbált néhány apró kulcsot a zárba, de egy se nyitotta. Magával vigye egyáltalán? Talán. Ha nem találnak más fegyvert. Átment a szobán, megállt, hogy kinézzen az ablakon. Nem látott mást, mint kavargó homokot. Valószínűleg nem is volt más látnivaló. Istenem, miért nem az államközi műutat választotta? Ezt olyan viccesnek találta, hogy magában vihogott, miközben a Reed íróasztala mögötti bezárt ajtóra pillantott. Ez úgy hangzott, mintha egy dilinyós mondta volna, gondolta. Csak semmi Csatangolások Harleyval; ha élve kikerülsz innen, akkor fontolóra veheted, hogy inkább Kalandozások egy gyogyóssal legyen a címe. Ettől még jobban nevetett. Egyik kezét a szája elé kapta, hogy elfojtsa vihogását, és kinyitotta az ajtót. A nevetés rögtön abbamaradt. Egy halott nő ült a csizmák és cipők között, félig elbújva a lelógó kabátok és tartalék egyenruhák alá. Az öltözőfülke oldalának támasztották, és olyan ruhát viselt, amit Johnny a szabvány titkárnői uniformisnak képzelt: szűkített szárú nadrágot, de nem farmert, selyemblúzt, bal mellén összefont, hímzett rózsákkal díszítve. Mintha álmélkodón tágra nyitott szemekkel bámult volna rá, de ez csak érzékcsalódás volt. Azért, mert szemre számítottál, gondolta, nem pedig nagy, vörös gödrökre, ott, ahol lenni szokott. Leküzdötte a vágyat, hogy becsapja az ajtót, inkább félrehúzta a ruhákat, hogy láthassa a hátsó falat. Jó ötletnek bizonyult. Hátul fél tucat karabélyt és egy puskát talált egy fegyverállványon. Az állvány egyik rekesze, jobbról a harmadik, üres volt. Johnny sejtette, hogy annak a puskának a helye, amellyel Entragian célba vette őt. - Mi a szent szar, telitalálat! - kiáltotta, és belépett az öltözőfülkébe. Terpeszben állt a halott előtt, de ez nagyon kínos érzéseket keltett benne; egyszer egy olyan nő szopta le, aki majdnem ilyen testhelyzetben támaszkodott egy hálószoba falának. Egy East Hampton-i bulin történt. Spielberg is ott volt. Meg Joyce Carol Oates. - 108 -
Hátralépett, egyik lábát rátette a hulla vállára és meglökte. A nő lassan, mereven jobbra dőlt, miközben olyan döbbenten meredt rá hatalmas vörös szemgödreivel, mintha azon csodálkozna, hogy egy ilyen kulturált hapsi, az ég szerelmére, a Nemzeti Írói Nagydíj nyertese idáig süllyedhet, képes felrúgni egy hölgyet az öltözőszekrényben! Ahogy eldőlt, fürtjei végigsiklottak a falon. - Bocs, hölgyem - mondta Johnny -, de higgye el, jobb így mindkettőnknek. A fegyvereket a sátorvasakon átvezetett kábeldarab rögzítette, amelyet gyűrűs csavarral rögzítettek az öltözőfülke oldalához. Johnny remélte, hogy több szerencséje lesz a kábel lakatjával, mint a Ruger feliratú dobozzal. A harmadik kulcs nyitotta a lakatot. Egy rántással kitépte a kábelt a sátorvasakból, olyan erővel, hogy az egyik fegyver, egy Remington kidőlt. Elkapta, megfordult... és Maryt pillantotta meg maga mögött. Johnny fojtottan felnyögött, ami sikoly lett volna, ha nincs annyira megrémülve. A szíve megállt, és egy hosszú pillanatig biztosra vette, hogy nem is indul meg többé; már halott lesz a rémülettől, mire rázuhan a selyemblúzos hullára. Azután, hála Istennek, ismét megindult. Öklével a mellére csapott, pontosan a bal mellbimbója fölött (oda, ahol valaha kemény volt, de ma már nem annyira), csak hogy megmutassa a benti pumpának, ki a főnök. - Ezt ne csinálja többé! - mondta Marynek, igyekezve, hogy ne ziháljon. - Mi ütött magába? - Azt hittem, hallja, hogy jövök. - Nem látszott valami együttérzőnek. Egy golfzsák - igen, az! - lógott a vállán. Egy skót mintás golfzsák. Ránézett az öltözőfülkében heverő holttestre. - A tűzoltófőnök szekrényében is van egy halott. Egy férfi. - Megnézte, mi hiányzik róla? - A szíve még mindig vágtatott, csak most talán már nem olyan gyorsan. - Maga aztán sohasem hagyja abba, mi? - Bassza meg, Mary, igyekszem humorizálni, hogy el ne patkoljak itt! Minden martini, amit életemben megittam, itt ugrál a szívemben. Krisztusom, jól megijesztett! - Sajnálom, de sietnünk kell. Bármikor visszajöhet. - Ez a gondolat sohasem járta meg szegény elmémet. Itt van, fogja. És legyen óvatos. - Az asszony kezébe nyomta a Remingtont, közben egy régi Tom Waits-dalra gondolt. Fekete varjú 3006-os sörétje, énekelte Waits karcos és valahogy kísérteties hangján. Lehűti a lelkesedésed. - Mennyire óvatosan? Töltve van? - Még arra sem emlékszem, hol kell megnézni. Voltam egy vietnami körutazáson, de csak újságíróként. És az is régen volt. Azóta csak a moziban láttam lövöldözést. Majd később kitotózzuk, rendben? Mary óvatosan beletette a puskát a golfzsákba. - Két zseblámpát találtam. Mindkettő működik. Az egyik hosszú, kézi fényszóró, jó erős. - Helyes. - Johnny odaadta neki azt a zseblámpát, amit ő talált. - A zsák az ajtó belső lapjára volt akasztva - mondta Mary, miközben behajította a zseblámpát. - A tűzoltóparancsnokot... ha ő volt az... szóval az egyik ütőt belenyomták a feje tetejébe. Lefelé. Úgy, mintha... nyársra húzták volna. Johnny felkapott két további karabélyt meg a puskát, és a fegyverekkel a karjában megfordult. Ha az a diófa dobozka a padlón, a polc alatt lőszert tartalmaz, ahogy feltételezte, akkor minden rendben; minden felnőttnek jut puska vagy karabély. A gyereknél maradhat Jim seriff 45-öse. A kutya úristenit, felőle olyan fegyvert kérhet a kölyök, amilyet akar. Mostanáig legalábbis David Carver volt az egyetlen, aki bebizonyította, hogy tudja is használni a fegyvert, ha kell. - Sajnálom, hogy ilyet kellett látnia - mondta, miközben segített Marynek elhelyezni a fegyvereket a golfzsákban. Az asszony türelmetlenül rázta a fejét, mintha nem érdekelné a dolog. - Mennyi erő kell ehhez? Hogy lenyomja a golfütő nyelét egy ember fején és nyakán át, egyenesen a mellkasáig? Hogy addig nyomja lefelé, amíg nem látszik belőle más, csak az ütő feje, mint... mint egy kis kalap vagy micsoda. - Nem tudom. Gondolom, sok. Bár Entragian egy benga állat. - Tényleg az, de most, hogy Mary rákérdezett, nagyon különösnek látszott. - Az egésznek a brutalitása a legrémítőbb - mondta az asszony. - Ez a vadság. Az a nő az öltözőfülkében... kivájták a szemét, ugye? - Igen. - 109 -
- Carverék kislánya... amit Peterrel művelt, mikor többször egymás után hasba lőtte... azok az emberek, akik odakint lógnak, mint a szarvasok vadászidényben... érti, mit akarok mondani. - Persze. - És a többit még nem is kapiskálod, Mary, gondolta. Nemcsak sorozatgyilkos, hanem Dolittle doktor Bram Stoker féle változatban. Az asszony riadtan körülnézett, amikor különösen erős szélroham rázta meg az épületet. - Nem az a fontos, hová megyünk, csak innen el. Menjünk már, az isten szerelmére! - Máris, még harminc másodperc, rendben? Letérdelt a halott lába mellé, orrát vérszag és parfümillat csapta meg. Ismét végignézte a kulcskarikát, és majdnem utolsóként rábukkant arra, amelyik csakugyan illett a kicsi, ám rendkívül jól ellátott lőszerszekrénybe. Kiszedett nyolc-kilenc doboz lőszert, amelyek remélhetőleg passzolnak az összeszedett fegyverekbe, és azokat is beledobta a golfzsákba. - Ezt sohasem leszek képes elvinni - mondta Mary. - Semmi baj, majd én. De neki sem ment. Szégyenkezett, amikor kiderült, hogy föl sem tudja emelni a golfzsákot a padlóról, arról nem beszélve, hogy a vállára vesse. Ha ez a hülye nem ijeszt meg ennyire, gondolta, aztán ki kellett nevetnie magát. De igazán. - Min vigyorog? - kérdezte élesen az asszony. - Semmin. - Eltüntette a vigyort. - Tessék, kapja el a hevedert. Segítsen húzni. Együtt vonszolták a zsákot a padlón. Mary lehorgasztotta a fejét, a fegyvercsövek kiálló acélcsokrát bámulta, miközben megkerülték a pultot és az ajtó felé hátráltak. Johnny egyetlen pillantást vetett a lógó hullákra és elgondolta: A vihar, az út menti prérifarkasok díszőrsége, a kojot a fogdában, a keselyűk, a halottak. Milyen vigasztaló lenne azt hinni, hogy az egész egy álomországi kaland. De nem az; csak egyszer kell beszippantania saját izzadságának szagát orrának eldugult, fájó csatornáján, hogy elhiggye. Itt valami történik, ami túl van mindenen, amiben hitt - amit bármikor hihetőnek hitt -, és ez nem álom. - Ez az, ne nézzen föl - zihálta. - Nem nézek, ne aggódjon - válaszolta Mary. Johnny örült, amikor hallotta, hogy ő is liheg kissé. Kint a folyosón még veszettebbül dudált a szél. Ralph az ajtóban állt, a fia vállát átölelve bámult kifelé. Az öreg fickó ott állt mögöttük. Mindnyájan odafordultak Johnnyékhoz. - Egy motort hallottunk - mondta azonnal David. - Úgy véljük - helyesbített Ralph. - A terepjárót? - kérdezte Mary. Előhúzta az egyik karabélyt a golfzsákból. Billingsley fintorogva tolta el magától az imbolygó fegyvercsövet. - Még abban sem vagyok biztos, hogy motor volt - mondta Ralph. - A szél... - Nem a szél volt! - vágott közbe David. - Láttak fényszórókat? - kérdezte Johnny. David megrázta a fejét. - Nem, de a homok olyan sűrűn kavarog. Johnny a Mary kezében levő puskáról (csöve most igen helyesen a padlóra mutatott) a zsákból kimeredő többi fegyverre, majd Ralphra pillantott. Ralph vállat vont, és az öregemberre nézett. Billingsley viszonozta a pillantást és felsóhajtott. - Na, gyerünk, rakjuk ki - mondta. - Lássuk, mit hoztak. - Nem várhat ez? - kérdezte Mary. - Ha az a pszichopata visszajön... - A fiam azt mondja, még több kojotot látott odakint - szólt Ralph Carver. - Nem kockáztathatjuk, hogy nekünk essenek, asszonyom. - Utoljára mondom, Mary és nem asszonyom! - vágta rá ő csípősen. - Jó, rendben. De sietve! Johnny és Ralph tartották a zsákot, miközben Billingsley kihúzgálta a karabélyokat és odaadogatta őket Davidnek. - Rakd őket sorba - mondta, és David így is tett, szépen felsorakoztatta a fegyvereket a lépcső tövében, ahol megvilágította őket az irodai villany. Ralph fölemelte a zsákot és szájjal lefelé fordította. Johnny és Mary elkapták a kihulló elemlámpákat és a lőszeres dobozokat. Az öregember odaadta a lőszert Davidnek, egyszerre egy dobozt, megmondva, melyiket melyik fegyver mellé tegye. Mire végeztek, három doboz került a Remington mellé, a sor végén levő puskához pedig egy sem. - Semmit sem hoztak, ami passzolna ehhez a - 110 -
Mossberghez - állapította meg az állatorvos. - Ez fene jó fegyver, de a töltényűrje 22-es. Visszamennek megnézni, nincs-e 22-es lőszer? - Nem! - vágta rá azonnal Mary. Johnny dühösen meredt rá. Nem szerette azokat a nőket, akik válaszoltak a neki címzett kérdésekre. Aztán legyintett. Igaza van. - Nincs idő - válaszolta Billingsleynek. - Azért magunkkal visszük. Valakinek csak lesz a városban 22-es tölténye. Hozza maga, Mary. - Nem, köszönöm - válaszolta az asszony hidegen, és kiválasztotta azt a puskát, amelyet az állatorvos tizenkettes kaliberű Rossinak nevezett. - Ha bunkóként kell használni tűzfegyver helyett, akkor inkább férfi suhogtassa. Nincs igazam? Johnny rájött, hogy csőbe húzták, méghozzá könnyen. Te kurva!, gondolta, és ki is mondta volna hangosan, akár ott lóg a férje, akár nem, ha ugyanabban a pillanatban David Carver föl nem kiált - Teherautó! -, és ki nem rohan a városi tanács üvegajtaján. Mindnyájan hallották egy ideje a szél üvöltését, érezték, hogyan rázza körülöttük az épületet, de egyikük sem készült föl igazán arra a vad szélrohamra, amelyik kitépte az ajtót David kezéből, és akkora erővel vágta a falhoz, hogy az üveg megrepedt. Az előtér faliújságjára rajzszögezett hirdetések zizegtek. Némelyik elszabadult, és libegett fölfelé a lépcsőházban. Homokfátyol repült be, marta Johnny arcát. Felemelte a kezét, hogy megvédje a szemét, de véletlenül az orrát ütötte meg. Felordított fájdalmában. - David! - kiáltotta Ralph, és megragadta fia pólóját. Elkésett. A fiú kirohant az üvöltő sötétbe, ügyet se vetett rá, mi várhatja odakint. És most már Johnny is megértette, mi indította el Davidet: reflektorok bukkantak föl. Forgó reflektorok, amelyek jobbról balra végigsöpörtek az utcán, mintha kardáncsuklóra lennének szerelve. Homok táncolt vadul a mozgó fénysugarak kévéjében. - Hé! - kiáltotta David a karját lengetve. - Hé, maga! Maga a kocsiban! A fényszórók zsugorodni kezdtek. Johnny fölkapta az egyik zseblámpát a földről, és kirohant Carverék után. A szél úgy nekitámadt, hogy megtántorodott, a kilincsbe kapaszkodott, nehogy leguruljon a lépcsőn. David az út közepére rohant, vállát megrogyasztva tért ki egy sebesen mozgó, sötét tárgy elől, amelyet Johnny először keselyűnek hitt. Amikor fölkapcsolta a zseblámpát, látta, hogy csak ördögszekér. A távolodó hátsó lámpák irányába fordította a zseblámpát, és ívben ide-oda lengette, réssé húzva szemét a homok miatt. A fény siralmasan gyengének tűnt a homoktól sűrű sötétségben. - HÉ! - sikoltotta David. Az apja ott állt mögötte, revolverrel a kezében, és egyszerre próbált mindenfelé nézni, akár egy veszélyt szimatoló elnöki testőr. - HÉ, GYERTEK VISSZA! A hátsó lámpák távolodtak, északnak tartottak az 50-es főút felé. A közlekedési lámpa táncolt a szélben, hunyorgó fényénél Johnny láthatta egy pillanatra a zsugorodó autót. Furgon volt, a hátulján valami felírás. Nem tudta elolvasni, túl sok homok örvénylett a levegőben. - Gyertek vissza! - kiáltotta. - Elment! A kisfiú még egy pillanatig állt az utcán, és arrafelé nézett, amerre a hátsó lámpák eltűntek. A válla megroskadt. Az apja megérintette a kezét. - Gyere, David. Nincs szükségünk arra a kocsira. Van elég a városban. Csak találunk valakit, aki segít nekünk és... Elhalt a hangja, körültekintett, és meglátta, amit Johnny már látott. A város sötét volt. Ez azt is jelenthette, hogy az emberek meglapultak, mert tudják, mi történt, és elbújnak az őrült elől, amíg megjön a segítség. Logikus is volt, de Johnny a szíve mélyén nem így érezte. Ő olyannak érezte a várost, mint egy temetőt. David és az apja elindultak vissza a lépcső felé, a kisfiú szomorúan lógatta a fejét, a férfi még mindig gondterhelten nézegetett. Mary az ajtóból figyelte közeledésüket. Johnny rendkívül szépnek találta szélben lobogó hajával. A kocsi, Johnny. Volt valami azzal a furgonnal? Ugye volt?, szólalt meg Terry hangja. Üvöltés csapott fel a szeles sötétségben. Gúnyos üvöltés volt, szinte hahota, és mindenfelől hallatszott. Johnny alig érzékelte. Igen, volt valami azzal a furgonnal. Határozottan. A mérete, a felirat meg a külseje, még ilyen sötétben is, a homokon át. Valami... - A francba! - ordította el magát, és ismét a mellére csapott. Nem a szíve miatt, most nem, hanem a zsebére, amely nem volt többé. Lelki szemével látta, hogy a prérifarkas ide-oda cibálja drága motoroszubbonyát, elszakítja a varrásnál, a négy égtáj felé szórva a zsebek tartalmát, közte... - 111 -
- Tessék? - kérdezte Mary, akit megriasztott a férfi arca. - Tessék? - Jobb lesz, ha mindnyájan visszajönnek, amíg meg nem töltjük ezeket a fegyvereket mondta Billingsley -, hacsak nem akarják, hogy valami féreg magukra támadjon. Johnny ebből is alig hallott valamit. A szeles sötétségben távolodó furgon hátuljára a Rydert is írhatták. Logikus, ugye? Steve Ames őt keresi. Bedugta a fejét Desperationbe, nem talált semmit, és most kifelé tart a városból, hogy másutt keresse. Elrohant a meghökkent Billingsley mellett, aki fél térdre ereszkedve töltötte a puskákat, és fölszáguldott a fogdába, David Carver istenéhez imádkozva, hogy épségben meglegyen a mobiltelefonja.
4 Ha normális a helyzet, mondta Steve Ames, ha normálisnak tűnik... akkor ott jelentjük az eseményeket. De ha bármit látunk, ami a legkisebb mértékben is arra utal, hogy baj van, akkor rögvest indulunk Elybe. Es most, amikor a Ryder alapjáratban zümmögött az egyetlen desperationi kereszteződésben villogó közlekedési lámpa alatt, Cynthia kinyújtotta a kezét és megrángatta Steve ingét. - Ideje indulni Elybe - jelezte, és kimutatott az ablakon, a nyugati irányú keresztutcába. Bringák vannak ott az úttesten, látod? Öreg nagyanyám szokta volt mondogatni, hogy a bringa az úttesten ugyanolyan rossz előjel, mint a törött tükör vagy a kalap az ágyon. Akkor ideje felszívódni. - Mondta öreganyád, mi? - Nem is volt öreganyám, én legalábbis nem ismertem egyiket se, de te használd az eszedet. Mit keresnek azok ott? Miért hagyná bárki is odakint a drótszamarát ilyen viharban? Hát nem látod, hogy milyen baljós ez az egész? A fiú a biciklikre nézett - az oldalukon hevertek, mintha a szél döntötte volna el őket -, azután végigtekintett a kelet-nyugati keresztutcán. - Igen, de az emberek otthon vannak. Ég a villany - mutatta. Cynthia is látta a fényeket néhány házban, de valahogy mintha olyan vaktában égtek volna. És... - A bányairodában is volt világítás - vitatkozott. - Mellesleg nézd csak meg jól: a legtöbb ház sötét. Vajon miért? Gondolkodtál rajta? - Hallotta, hogy gúnyos él lopakodik a hangjába, nem tetszett neki, de nem tudta magát leállítani. - Gondolod, hogy a legtöbb helyi tahó buszra szállt, hogy megnézze a desperationi Degeneráltak és az austini Agyalágyultak meccsét? Nagy sivatagi rangadó? A rég várt... hé, mit csinálsz? Felesleges volt kérdeznie. A fiú nyugatnak fordult a kereszteződésben. Ördögszekér gördült neki a kocsinak, mintha egy háromdimenziós filmből ugrott volna rájuk valami. Cynthia fölkiáltott, egyik kezét az arca elé kapta. Az ördögszekér nekiment a szélvédőnek, pattant egyet, végigkaristolt a tetőn, azután eltűnt. - Ez hülyeség - mondta a lány. - És veszélyes is. Steve kurta pillantást vetett rá, mosolygott és bólintott. Cynthiának dühösnek kellett volna lennie, amiért Steve képes egy ilyen percben mosolyogni, mégse tette. Nehéz dühösnek lenni egy olyan emberre, aki ilyenkor is képes vidulni. Cynthia tudta, hogy felerészt ez okozza a bajait. Ahogy Gert Kinshaw szokta volt mondani a menhelyen, az, aki nem tanul a múltból, az bizony könnyen ismét ráfaraghat. Steve Ames nem olyan embernek látszik, aki az öklét használná egy nővel szemben, de nem ez az egyetlen módja, amivel egy férfi bánthat egy nőt. Rendesen lehet bántani mosollyal is, ha olyan szépen mosolyognak rád, hogy simán követed őket az oroszlán szájába. - Ha tudod, hogy veszélyes, akkor miért csinálod, Lubbock? - Mert találnunk kell egy működő telefont, és mert nem tetszik nekem, amit érzek. Már csaknem besötétedett, és én egész életemben egyszer se cidriztem ilyen pocsékul. Nem akarom, hogy a cidri parancsoljon nekem. Figyelj, csak megnéznék egypár házat. Te maradhatsz a furgonban is. - A jó büdös... hé, figyelj csak! Ott! - Egy léckerítésre mutatott, amelynek egy kidöntött darabja gerendavázas házikó gyepén hevert. A reflektorok nyers fényénél lehetetlen volt megállapíta- 112 -
ni, milyen színű a ház, de Cynthia gond nélkül észrevehette a kidőlt kerítésen végigvonuló keréknyomokat; túl tisztán látszottak, nem lehetett eltéveszteni. - Egy részeg sofőr csinálhatta - állapította meg a fiú. - Két kocsmát is láttam, pedig még körül sem néztem. - Cynthia ezt ostobaságnak tartotta, de egyre jobban tetszett neki a texasi kiejtés. Újabb rossz jel. - Ugyan, Steve, szedd már össze az eszed! - Felcsapó kojotüvöltés szolgáltatott ellenpontot az éjszakai szélnek. Cynthia ismét közelebb húzódott a fiúhoz. - Jézusom, de utálom! Mi lelte ezeket? - Nem tudom. Steve alig tízmérföldes sebességgel mászott, hogy megállhasson, még mielőtt nekimenne valaminek, ami fölbukkanhat a fényszórók sugarában. Valószínűleg okosan csinálta, de a lány szerény véleménye szerint okosabb lett volna egy gyors forduló után még gyorsabban elhúzni ebből a bolondokházából. - Steve, alig várom, hogy olyan helyre érjünk, ahol vannak hirdetőtáblák, bankok és egész éjjel nyitva tartó használtautó-kereskedések. - Értelek - felelte a fiú, a lány pedig azt gondolta: Dehogy értesz. Amikor az emberek azt mondják, hogy „értelek”, ez szinte sose igaz. - Csak ebbe az egy házba hadd nézzek be, aztán elhúzunk ebből a porfészekből - mondta Steve, és befordult egy tanyaház stílusú épület felhajtójára az utca bal oldalán. Talán negyed mérföldet haladhattak a kereszteződés óta nyugat felé. Cynthia még mindig látta a szállongó homokon keresztül a közlekedési lámpa hunyorgását. A házban, amelyet Steve kiszemelt, égett a villany: a nappali habos függönye mögött fényesen, a bejárati ajtóba foglalt három üveg téglalapon túl tompábban, sárgásabban. Steve felhúzta a kendőt a szájára és az orrára, majd kinyitotta az ajtót, de erősen markolta, mert a szél ki akarta tépni a kezéből. - Te maradj itt. - Ja, nyasgem. - Cynthia kinyitotta a saját ajtaját, amit a szél ki is tépett a kezéből, majd kiugrott, mielőtt a fiú bármit szólhatott volna. Hátratántorodott a forró szélrohamtól, és elkapta az ajtó peremét, nehogy elessen. A homok szúrta a száját és az arcát, meg-megrándulva takarta el a kendőjével. A legrosszabb az volt az egészben, hogy ez a vihar egyre forróbb lett. Körülnézett, kojotokat keresve - az üvöltés közelről hallatszott -, de semmit sem látott. Steve már a veranda lépcsőjén járt, ennyit az óvó férfikarról. Utánament és összerándult, mert majd' fellökte egy újabb szélroham. Úgy viselkedünk, mint valami olcsó rémfilmben, gondolta sötéten. Megállunk, amikor mennünk kéne, beleütjük az orrunkat olyasmibe, amibe nem kéne. Ez szóról szóra igaz... de nem ezt csinálják az emberek? Talán nem ez volt az oka, hogy Richie Judkins igazi gonosz, fültépő hangulatban jött haza, Cynthia kisasszonyka pedig még mindig ott tartózkodott? Nem emiatt van a legtöbb pocsékság, hogy maradsz, mikor tuti biztosra tudod, menned kéne, és szívózol, ahelyett, hogy hagynád a fenébe és kapnád a nyúlcipőt? A legutóbbi elemzés szerint talán nem ezért szereti annyi ember az olcsó rémfilmeket? Mert magukat ismerik fel a berezelt kölykökben, akik még azután sem hajlandók elmenni a kísértetházból, hogy elkezdődtek a gyilkosságok? Steve ott állt a legfelső lépcsőfokon az üvöltő, port kavaró szélben, a fejét lehajtotta, a kendő lobogott... és megnyomta a csengőt. Csakugyan megnyomta a csengőt, mintha meg akarná kérni a ház úrnőjét, engedje be, hogy elmagyarázhassa a Sprint előnyeit az AT&T-vel szemben. Ez már sok volt Cynthiának. Gorombán félrelökte, csaknem bele a veranda melletti bokrokba, megmarkolta a kilincset, elfordította. Az ajtó kinyílt. A kendő miatt nem látta Steve arcát, de nagy elégtételt jelentett neki a hüledező pillantás, miközben belépett a házba. - Hé! - rikkantotta. - Hé, van itthon valaki? Emberek, itt a Télapó! Senki sem válaszolt, csak valami különös nesz hallatszott a jobb oldali nyitott ajtóból. Valami sziszegés. - Látod? - fordult oda Steve-hez. - Senki sincs itthon. Most pedig gyerünk! A fiú ehelyett elindult a folyosón a hang irányába. - 113 -
- Ne! - sziszegte dühösen a lány, és megragadta a karját. - Ne, n+e, ez azt jelenti, hogy ne, a mindenit! Steve oda se nézve lerázta a kezét - férfiak, átkozott férfiak, félelem és gáncs nélküli seggfejek -, és ment tovább a folyosón. - Halló! - szólalt meg menet közben... csak azért, hogy bárki, akinek gyilkos szándékai vannak, pontosan tudja, hol keresse. Cynthia el volt szánva rá, hogy kimegy és beül a furgonba. Vár három percet, stoppolni fogja az óráján, és ha Steve addigra nincs kint, akkor sebességbe kapcsolja a kocsit és elhajt, átkozott legyen, ha nem teszi! Ehelyett követte a folyosón. - Halló! - Steve a nyitott ajtótól kicsit távolabb állt meg - eszerint maradt némi józan esze -, majd óvatosan, fél szemmel bekukucskált az ajtófélfa mellett. - A fen... - Elhallgatott. Az a különös sziszegés felerősödött, olyan reszketeg sziszegés volt, majdnem úgy... Cynthia átleselkedett a fiú válla fölött. Nem akarta, de nem bírta megállni. Steve elfehéredett a kendő fölött, az pedig rossz jel. Nem, nem sziszegés volt, nem igazán. Csörgés. Az ebédlő ajtajában álltak. A család nyilván vacsorázni készülődött - bár Cynthia rögtön látta, hogy ez nem ma este történt. Legyek zümmögtek a sült hús fölött, néhány szeletben már hemzsegtek a nyűvek. A kukoricakása beledermedt a tálba. A mártás zsírosan alvadozott a szószos csészében. Hárman ültek az asztalnál: egy nő, egy férfi és egy kisbaba a magas etetőszékben. A nő még viselte a melles kötényt, amelyet a főzéshez kötött magára. A kisbabának MOSTMÁR NAGYFIÚ VAGYOK feliratú előke lógott a nyakában. Ernyedten dőlt oldalra a tálcája mögött, amelyen szikkadt narancsgerezdek hevertek. Dermedt vigyorral nézett Cynthiára. Arca bíborszínű volt. Szeme üveggolyóként dagadt ki felpüffedt üregéből. A szülei is felpüffedtek. Cynthia több kettős szúrást látott a férfi arcán, olyan aprókat, mintha injekcióstű hagyta volna; kettő az orra mellett vöröslött. Farkukat rázó, hatalmas csörgőkígyók tekeregtek idegesen a tányérok között. Miközben Cynthia őket bámulta, a nő köténye megemelkedett. A lány egy pillanatra azt gondolta, hogy az aszszony bíborszínű arca és üveges szeme ellenére is él és lélegzik; majd egy háromszögletű kígyófej bújt elő a fodrok közül, és apró fekete sörétszemmel nézett a lányra. A kígyó kitátotta a száját és sziszegett. A nyelve táncolt. De volt belőlük több is. Kígyók tekeregtek a padlón, az asztal alatt, csúszkáltak a halott ember cipőjén. Kígyók voltak a hátuk mögötti konyhában is; Cynthia észrevett egy irdatlan gyémántcsörgőkígyót, amely végigkúszott a műanyag pulton a mikrohullámú sütő alatt. A padlón tekergőző hüllők megindultak feléjük, méghozzá sebesen. Fuss!, sikoltotta magának Cynthia, de nem bírt mozdulni. Mintha a cipőjét a padlóhoz ragasztották volna. Minden teremtmény közül a kígyókat utálta a legjobban; valami szavakba önthetetlen és érthetetlen, ösztönös iszonyatot érzett irántuk. Ez a ház pedig tele volt velük, és még többen is lehetnek, mögöttük, közöttük és az ajtó... Steve megragadta és hátrarántotta. Amikor látta, hogy a lány moccanni se bír, ölbe kapta, végigrohant a folyosón, ki az éjszakába, és úgy emelte át Cynthiát a küszöbön a sötétbe, mint egy fordított vőlegény.
5 - Steve, láttad... Az ő oldalán még mindig nyitva volt a kocsiajtó. A fiú belökte, bevágta az ajtót, futva megkerülte a furgont, és ő is beszállt. Előbb a tanyaház nyitott ajtaján kivetülő fényes négyszöget nézte, aztán a lányt. Szeme óriásira nyílt a kendő fölött. - Naná, hogy láttam - válaszolta. - Az egész kibaszott világegyetem minden kígyója, és mind nekünk akart esni. - Nem bírtam megmozdulni... annyira félek a kígyóktól... ne haragudj! - Az én hibám, hogy egyáltalán bementünk oda. Hátramenetbe kapcsolta a furgont, kivágódott a felhajtóról, megpördült, így a jármű orra kelet felé mutatott, a feldőlt biciklik, az elfeküdt kerítés, a táncoló, villogó közlekedési lámpák felé. - Húzunk innen a francba, vissza az 50-esre, olyan - 114 -
gyorsan, hogy beleszédülsz. - Iszonyodó értetlenséggel bámult Cynthiára. - Ugye ott voltak? Úgy értem, nem csak képzeltem őket, tényleg ott voltak? - Igen. Most pedig indíts, Steve, menjünk! A fiú engedelmeskedett, gyorsított, de nem annyira, hogy veszedelmes legyen. A lány csodálta ezért a fegyelmezettségért, főleg most, amikor nyilvánvalóan ki van borulva. A villogó lámpánál balra fordult északnak, arra, amerről jöttek. - Próbálkozz a rádióval - mondta Cynthiának, miközben végre kifelé hajtottak az ocsmány kisvárosból. - Keress valami zenét. Csak ne valami könnyzacskócsörgetőt! Azt utálom. - Rendben. A lány odahajolt a műszerfalhoz, és közben az ablakra szerelt visszapillantó tükörre sandított. Egy pillanatra mintha ívelt fényvillanást látott volna benne. Lehetett éppen zseblámpa, lehetett a villogó stoplámpa valamilyen furcsa visszatükröződése, de lehetett képzeletének terméke is. Legszívesebben ez utóbbit hitte el. Mostanra mindenesetre kihunyt, belefulladt a kavargó homokba. Cynthia egy pillanatra arra gondolt, megemlíti Steve-nek, azután úgy döntött, mégse. Nem gondolta, hogy a fiú vissza akarna menni utánanézni, ugyanolyan frászban lehet, mint ő, de bölcsebb dolog nem alábecsülni a férfiaknak azt a hajlamát, hogy John Wayne-t akarnak játszani. Bár ha emberek vannak ott... Alig észrevehetően, de határozottan megrázta a fejét. Nem. Ez képtelenség. Talán maradtak ott élő emberek, orvosok, ügyvédek, indián törzsfőnökök, de ugyanakkor valami nagyon rossz dolog is van ott. A legjobb, amit a desperationi túlélőkért tehetnek, ha segítséget hívnak. Különben sem biztos, hogy láttam bármit is. Úgyszólván biztos vagyok benne, hogy semmit sem láttam. Bekapcsolta a rádiót, de csak elektrosztatikus sercegés minden adón, hiába nyomkodta a keresőgombot, úgyhogy inkább kikapcsolta. - Felejtsd el, Steve. Még a helyi trágyaállomás is... - Mi a franc ez? - kérdezte a fiú magas, sípoló hangon, ami szöges ellentéte volt rendes beszédmódjának. - Mi a jó büdös franc ez? - Én nem látom... - kezdte a lány, azután meglátta. Valami volt előttük, valami hatalmas alak sötétlett az örvénylő homokban. Nagy, sárga szeme volt. Cynthia a szájához kapta a kezét, de nem volt elég gyors, hogy elfojtsa sikoltását. Steve mindkét lábával a fékbe taposott. Cynthia, aki nem kapcsolta be a biztonsági övet, nekivágódott a műszerfalnak, alig volt ideje maga elé kapni a kezét, hogy védje a fejét. - Szentséges ég - mondta Steve. A hangja mintha kissé normálisabb lett volna. - Hogy az ördögbe került ez az útra? - Mi ez? - kérdezte a lány, de tudta, még mielőtt a kérdést kimondta volna. Nem a Jurassic Park szörnyeinek egyike (mert Isten bocsássa meg, ez volt az első gondolata), sem egy túlméretezett bányagép. Sőt nem is látott nagy, sárga szemeket. Saját fényszórójuk csalta meg, ahogy visszaverődött egy ablaküvegről. Egész pontosan egy panorámaablakról. Egy lakókocsi volt. Az úton. Elzárta az utat. Kinézett balra, látta, hogy az út és a lakókocsipark közötti léckerítés ki van döntve. Három lakókocsi - a legnagyobbak - eltűnt; meg tudta mondani, hol álltak, ugyanis a betonlapok a helyükön maradtak. Ez a három lakókocsi most az úton sorakozott, elöl a legnagyobb, mögötte a másik kettő, mint afféle pótfal, arra az esetre, ha, mondjuk, áttörnének az első akadályon. A hátsó kettő egyike az a rozsdás Airstream volt, amelyikre a Csörgőkígyó lakókocsipark műholdas antennáját szerelték. Az antenna hatalmas, fekete tárcsája felfordítva hevert a park szélén. Zuhantában magával rántott néhány szárítókötelet. Nadrágok és ingek csapkodtak körülötte. - Kerüld meg! - mondta Cynthia. - Az útnak ezen a felén nem lehet. Túl meredek a lejtő. A lakókocsipark felőli oldal is elég magas, de... - Meg tudod csinálni - válaszolta a lány, leküzdve hangjában a remegést. - Ezzel tartozol nekem. Bementem veled abba a házba... - Jó, jó! - A sebességváltó felé nyúlt, valószínűleg egyesbe akart kapcsolni, ám a keze megmerevedett a levegőben. Félrehajtotta a fejét. Egy másodperccel később a lány is meghallotta, és első rémületes gondolata az volt, hogy - 115 -
(itt vannak, ó, Jézusom, valahogy bejutottak a kocsiba) kígyók. De ez a hang más volt, érdes surrogás, mint mikor papír akad a ventilátorba vagy... Valami zuhanva közeledett a fölöttük kavargó levegőből, valami, ami úgy nézett ki, mint egy nagy, fekete kő. Olyan erővel vágódott a szélvédőnek, hogy a becsapódás helyén golyónyomszerű opálos folt keletkezett, melyből hosszú, ezüstös repedések futottak minden irányba. Ebben a világításban feketének látszó vér tintapacája fröccsent végig az üvegen. A kamikaze ocsmány reccsropp hanggal összenyaklott, és egyik haldokló, könyörtelen szeme még egy pillanatig Cynthiára meredt. A lány ismét fölsikoltott, most ez alkalommal nem bajlódott azzal, hogy a kezével elfojtsa. Újabb kemény dübbenés, most a fejük fölül. Odanézett, és látta, hogy az utasfülke teteje is behorpadt. - Steve, tűnjünk innen! - sikította. A fiú beindította az ablaktörlőket. Az egyik lesöpörte az összezúzódott keselyűt a külső szellőzőnyílásra. Ott hevert egy csomóban, mint valami különös, csőrös daganat. A másik ablaktörlő legyező alakban vért és tollakat kent szét az ablaküvegen. A homok rögvest beleragadt a mocsokba. Steve megnyomta az ablakmosó folyadék gombját. A szélvédő felső része egy kicsit megtisztult, de az alja reménytelen volt; a nagy madárdög miatt az ablaktörlők nem működtek rendesen. - Steve - mondta a lány. Hallotta, hogy a fiú neve kibukik a száján, de nem érezte, olyan zsibbadt volt az ajka. Úgy érezte, deréktól lefelé nem is létezik. Nincs mája, nincs bele, csak egy űr, amelyben vihar süvít. - A lakókocsi alatt. Jön ki a lakókocsi alól. Látod? Odamutatott. A fiú látta. A homok karmolászó ujjakra emlékeztető, kelet-nyugati irányú rojtokat rakott le az aszfalton. Ha a szél továbbra is így tombol, ezek a kis homokcsíkok karokká vastagodnak majd, de most még csak ujjak voltak. A lakókocsi alól, mint közeledő hadsereg előörse, skorpiózászlóalj masírozott elő. Cynthia nem tudta volna megmondani, hányan vannak - hogyan is tudta volna, amikor még az is nehezére esett, hogy egyáltalán elhiggye, amit lát? Valószínűleg kevesebben száznál, de többen egy tucatnál. Többtucatnyian. Közöttük és mögöttük kígyók kúsztak, a halastavat átúszó mokaszinkígyó sebességével, gyors S vonalakban siklottak a homokfodrok tetején. Ezek nem tudnak bejönni ide, mondta magának a lány, nyugi, ezek nem tudnak bejönni ide! Nem, és talán nem is akartak. Talán nem is kell nekik. Nekik talán inkább... Megint az az érdes surrogás, ezúttal a Cynthia felőli oldalon. A lány odabújt, odalapult Steve-hez, fölemelt jobb karjával védve az arcát. A keselyű robbanóanyag helyett vérrel töltött bombaként csapódott az utasülés ablakához. Az üveg tejszínűre zavarosodott és megroggyant, noha még egy ideig kitarthat. A keselyű egyik szárnya lanyhán csapkodott a szélvédőn. A jobb oldali ablaktörlő kitépett belőle egy cafatot. - Semmi baj! - kiáltotta a fiú csaknem nevetve, egyik karjával átölelve a lányt. - Nincs semmi baj, ezek nem tudnak ide!... - mondta, mintha Cynthia gondolatát visszhangozná. - Dehogynem tudnak! - ordította a lány. - A madarak be tudnak, ha továbbra is itt maradunk! Ha időt adunk nekik! És a kígyók... a skorpiók... - Micsoda? Mit beszélsz? Képesek kilyukasztani a gumikat? Látta maga előtt a lakókocsit, minden gumija lapos... a lakókocsi, a tanyaházban a bíbor arcú férfi tele páros lyukakkal, olyan parányi lyukakkal, mintha pirospaprikával szórták volna meg. - Azok is be tudnak jönni! Elegen vannak, ha egyszerre marnak és döfnek, akkor bejutnak! - Nem! - tiltakozott a fiú, és furcsán, ugatva elnevette magát. - Viccelsz? Ezek pici sivatagi skorpiók, tízcentisek, a fullánkjuk nem nagyobb, mint egy tüske. - De a szél pillanatnyilag enyhült, és alóluk - már alóluk is - hallatszott a nyüzsgő futkosás, és a lány rádöbbent valamire, pedig szívesen kihagyta volna: Steve sem hiszi, amit mond. Hinni akarja, de képtelen rá.
4. FEJEZET 1 A mobiltelefon a fogda túlsó végében hevert egy iratszekrény tövében, amelyre egy PAT BUCHANANT ELNÖKNEK! öntapadót ragasztottak. A szerkentyű nem látszott töröttnek, de... - 116 -
Johnny kihúzta az antennát, széthajtotta a telefont. A masina csipogott, megjelent az S betű is, ami jó, de nem jelentek meg az adást jelző csíkok, ami baj. Nagy baj. Mégis meg kell próbálnia. Addig nyomkodta a NÉV/MENÜ gombot, amíg meg nem jelent a STEVE szó. Ekkor megnyomta az ADÁS-t. - Mr. Marinville! - Mary állt az ajtóban. - Mennünk kell! A zsaru... - Tudom, tudom, egy pillanat. Semmi. Sem csengés, sem robot, sem vétel. Csak nagyon halk, üres zúgás, olyasmi, amit a kagyló héjában hallani. - Kipurcant - mondta, és összecsukta a telefont. Pedig Steve volt az, tudom, hogy ő volt! Ha csak harminc másodperccel hamarabb megyünk ki... harminc kurva kis másodperccel... - Johnny, kérem! - Megyek már. - Lement az asszony után a lépcsőn. Mary a Rossi puskát szorongatta, és amikor ismét odakint voltak, Johnny látta, hogy David Carver visszavette a pisztolyt, és most a kezében lógatja. Ralphnál egy karabély volt. A karjára fektette, ahogy véleménye szerint Daniel Boone tartotta volna. Ó, Johnny, szólalt meg egy gúnyos hang a fejében - Terry volt az, az elnyűhetetlen kurva, aki ebbe a bajba juttatta őt. Ne mondd már nekem, hogy féltékeny vagy Mr. Ohiói Elővárosra - te? Hát lehet. Csak egy kicsit. Főleg mivel Mr. Ohiói Élőváros puskája töltve van, ellentétben azzal a Mossberggel, amelyet Johnny most emelt föl. - Ez egy Ruger 44-es - mondta az öreg Ralphnak. - Négylövetű. A töltényűrt üresen hagytam. Ha lőnie kell, jusson az eszébe. - Úgy lesz - mondta Ralph. - Nagyot rúg hátra. Erről se feledkezzen meg. Billingsley fölemelte az utolsó fegyvert, a 30-06-ost. Johnny egy pillanatig azt hitte, a vén fing fölajánlja, hogy cseréljenek, de nem. - Na jó - mondta az állatorvos -, asszem, kész vagyunk. Ne lőjenek egyetlen féregre sem, amíg ránk nem támad. Csak elhibázzák, elhasználják a lőszert, és még többet csalnak ide. Megértette, Carver? - Igen - bólintott Ralph. - Fiam? - Igen. - Asszonyom? - Igen - válaszolta Mary. Úgy tűnt, belenyugodott az asszonyomba, legalábbis amíg visszaérnek a civilizációba. - Én sem csapok oda, csak ha a közelembe kerül, megígérem - tette hozzá Johnny. Ez vicc akart lenni, hogy egy kicsit földobja a hangulatot, de Billingsleytől csak egy hideg, megvető pillantást kapott válaszként. Nem olyat, amilyent érdemelt volna. - Valami baja van velem, Mr. Billingsley? - kérdezte. - Nem nagyon tetszik a külseje - vágta rá Billingsley. - Mi itt errefelé nem nagyon tiszteljük az olyan idősebb illetőket, akik megnövesztik a hajukat. Hogy bajom van-e magával, azt még nem tudom megmondani. - Amennyire mostanáig láttam, maguk itt errefelé hasba lövöldözik az illetőket, és fölaggatják őket a fogasra, mintha szarvasok lennének, úgyhogy bocsásson meg nekem, ha nem veszem túlságosan a szívemre a véleményét. - Na ide figyeljen... - És ha a hajam azért szúrja a szemét, mert ma nem nyakalta be a negyed liter gugyit, azért ne engem hibáztasson. - Elszégyellte magát attól, ahogy az öregember szeme fölvillant erre a megjegyzésre, ugyanakkor keserűen elégedett is volt. Az istenit, csak megismered a magadfajtát. Sok okostóni seggfej volt az Anonim Alkoholisták között, de ebben igazuk volt. Fölismered a fajtádat, akkor is, ha nem párolog a szájából vagy a pórusaiból a tütü. Szinte hallod, ahogy megcsipogtatják a fejedben a szonárt. - Elég legyen! - förmedt rá Mary. - Ha ökörködni akar, más alkalommal tegye! Johnny ránézett, sértette az éles hang. Legszívesebben gyerekesen azt mondta volna: de ő kezdte! - 117 -
- Hová megyünk? - kérdezte David. Átvilágított az utcán a Desperation Kávézó és Videokuckó irányába. - Oda? Úgy látom, a kojotok és a keselyűk eltűntek. - Azt hiszem, az túl közel van - válaszolta Ralph. - Mi lenne, ha lelépnénk? Kocsikulcsot találtál? Johnny a zsebében turkált, és előhúzta a kulcskarikát, amelyet David vett el a halott rendőrtől. - Csak egy készlet van rajta. Nyilván ahhoz a terepjáróhoz tartozik, amelyet Entragian használt. - Használ - mondta David. - Elment. Akkor, amikor elvitte a mamámat. - Semmit sem lehetett leolvasni az arcáról. Az apja a gyerek tarkójára tette a kezét. - Mindenképpen biztonságosabb, ha most nem autózunk - vélte Ralph. - Egy autó nagyon feltűnő, ha egyedül van az úton. - Akárhová megyünk is, induljunk el végre! - türelmetlenkedett Mary. - Igen, akárhová, de minél messzebb a zsaru tartózkodási helyétől, annál jobb - mondta Johnny. - Bár ez csak egy ökör véleménye. Mary dühösen meredt rá. Johnny állta a tekintetét, nem sütötte le a szemét. Egy pillanat múlva az asszony jött zavarba. - El is bújhatnánk, legalább egy kis időre - vélte Ralph. - Hová? - kérdezte Mary. - Mit gondol, Mr. Billingsley? - kérdezte David. - Az Amerikai Nyugatba - felelte ő pillanatnyi gondolkodás után. - Kezdetnek megteszi. - Mi az? - kérdezte Johnny. - Kocsma? - Mozi - válaszolta Mary - Láttam, amikor behozott minket a városba. Úgy tűnt, zárva van. - Így igaz - bólintott Billingsley. - Már tíz éve le kellett volna bontani, ha bármit is építhettek volna a helyére. Zárva van, de én tudok egy bejáratot. Jöjjenek. És jusson eszükbe, mit mondtam a férgekről! Ne lőjenek, hacsak nem muszáj! - És maradjanak együtt - tette hozzá Ralph. - Mutassa az utat, Mr. Billingsley. Ismét Johnny volt a sereghajtó, ahogy elindultak északnak a főutcán, vállukat nekifeszítve a nyugati szél támadásának. Johnny előrenézett Billingsleyre, aki véletlenül tud egy bejáratot a város elhagyott mozijába. Billingsley, akiről kiderült, hogy mindenféle véleménye van mindenféle kérdésről, ha egy kicsit megkaparja az ember. Masszív alkoholista vagy, igaz, barátom?, gondolta Johnny. Neked már harangoztak. Ha így van, a pasas nagyon jól szerepel ahhoz képest, hogy egy ideje nem vételezett nyakolajat. Johnny szeretett volna valamit, ami csökkenthetné a lüktetést az orrában, és gyanúja szerint jó befektetés lett volna egyidejűleg az öreg Tommyba is beletölteni egy pohárral. Épp akkor haladtak el a desperationi Bagoly Klub vedlett védőeresze alatt. - Állj! - mondta Johnny. - Ide benézek egy percre. - Megbolondult? - kérdezte Mary. - El kell tűnnünk az utcáról! - Senki sincs az utcán rajtunk kívül - mondta Johnny -, nem vette észre? - Tompábbra vette a hangját, igyekezett logikusan érvelni. - Nézze, csak aszpirinra van szükségem. Az orrom nagyon fáj. Harminc másodperc, maximum egy perc. Lenyomta a kilincset, mielőtt az asszony válaszolhatott volna. Az ajtó zárva volt. Odavágott az üvegre a puskatussal, szinte várta a riasztó visítását, de csak a padlóra hulló üvegszilánkok csörömpölését meg a szél szüntelen üvöltését hallotta. Kiütögetett a keretből néhány hegyes üvegdarabot, majd benyúlt és a kilincs után tapogatódzott. - Nézze! - suttogta Ralph. Az utca túloldalára mutatott. Négy prérifarkas állt a járdán egy alacsony téglaépület előtt, amelynek egyik ablakára a KÖZMŰ, a másikra a VÍZ szót festették. Nem mozdultak, de le nem vették a szemüket a szembenső járdán ácsorgó kis csoportról. Most dél felől egy ötödik kocogott végig a járdán és csatlakozott hozzájuk. Mary fölemelte a Rossit és a kojotokra tartotta. David Carver lenyomta a csövet. - Ne, semmi baj - mondta távoli, réveteg arccal. - Csak figyelnek. Johnny megtalálta a kilincset, elfordította, benyitott. Balra volt a leginkább lefelé fordított jégkockatartókra emlékeztető, régimódi neonlámpák kapcsolója. A lámpák egy kis éttermet (kihalt), - 118 -
egy sor játékautomatát (sötét) és néhány blackjack-asztalt világítottak meg. Az egyik lámpáról egy papagáj lógott. Johnny először azt hitte, kitömött, de kicsit közelebbről észrevette kidülledő szemét és alatta a padlón a véres ürüléket. Ez bizony valódi. Valaki fellógatta. Entragiannek nyilván nem tetszett, ahogy mondta, hogy „Polly cukrot kér”, gondolta Johnny. A Bagoly bűzlött az állott fasírttól és sörtől. A helyiség túlsó sarkában apró boltot alakítottak ki. Johnny elvett egy nagy üveg általános aszpirint, azután bement a pult mögé. - Siessen! - kiáltotta Mary. - Siessen, nem hallotta? - Azonnal! - mondta Marinville. Sötét nadrágot és valaha fehér inget viselő ember hevert a piszkos linóleumpadlón, éppen olyan üveges szemekkel bámulva Johnnyra, mint a felakasztott papagáj. Ruhájából ítélve ő volt a csapos. A torkát elvágták. Johnny leemelt egy literes Jim Beamet a polcról. Egy pillanatra a fény felé tartotta, ellenőrizte a szintjét, azután kisietett. Egy gondolat - nem valami szép - igyekezett a felszín felé, de visszalökdöste. Nehezen ment. Annyi az egész, hogy meg akarja olajozni az öreg lódoktor torkát, nehogy begörcsöljön. Lényegében ez keresztényi irgalmasság. Aranyos ember vagy, szólalt meg Terry a fejében. Valóságos szent, igaz? Olajozó Szent János. És cinikusan fölnevetett. Pofa be, kurva!, gondolta... de, mint mindig, Terrynek most sem akarózott távoznia.
2 Nyugi, Steven!, mondta magának. Ez az egyetlen módja, hogy kikerülj innét. Ha pánikba esel, jó esélyetek lesz rá, hogy itt haljatok meg mindketten ebben a rohadt bérelt autóban. Hátramenetbe kapcsolt, és a visszapillantó tükörből kormányozva (nem merte kinyitni az ajtót, hogy kihajoljon; túl könnyű célpontot nyújtott volna, hogy egy zuhanóbombázó keselyű kitörje a nyakát) tolatni kezdett. A szél ismét föltámadt, de alulról még mindig lehetett hallani a csikorgást, amint a kocsi átgördült a skorpiókon. Olyan hangja volt, mint mikor gabonapelyhet rág az ember. Ne térj le az útról, az istállóját, csak le ne térj! - Nem követnek - jegyezte meg Cynthia. Nem lehetett nem hallani hangjából a megkönynyebbülést. A fiú előrenézett és látta, hogy Cynthiának igaza van. Megállt. Vagy tizenöt métert tolatott, ez elég volt hozzá, hogy az utat elzáró lakókocsi megint bizonytalan formává mosódjon a kavargó homok közepette. Barna pacák mocskolták az út fehéresszürke homokját. Szétlapított skorpiók. Innen úgy festettek, mint a tehénlepény. A többiek hátráltak. Egy perc múlva már azt is nehezen fogja elhinni, hogy egyáltalán ott voltak. Pedig ott voltak, gondolta. Ha kételkedni kezdesz benne, öreg haver, akkor vess csak egy pillantást a döglött madárra, amely elzárja a szellőzőnyílást a szélvédő tövében! - Most mit tegyünk? - kérdezte a lány. - Nem tudom. - Kinézett az ablakon, és megpillantotta a Sivatagi Rózsa kávézót. Rózsaszín védőereszének felét leszakította a szél. Kinézett a Cynthia felőli ablakon, és egy üres épületet látott, amelynek három deszkát szögeztek a bejáratára. TILOS A BELÉPÉS, mázolta rá trehányul fehér nagybetűkkel a középső deszkára feltehetően olyasvalaki, aki nem hitt a nyugati vendégszeretetben. - Valaki itt akar tartani bennünket a városban - mondta a lány. - Ugye te is tudod? Steve betolatott a Sivatagi Rózsa parkolójába, és igyekezett kiagyalni valamilyen tervet, ám ehelyett összefüggéstelen képek és szavak követték egymást. A hasmánt heverő baba a lakókocsi lépcsőjének tövében. A Tractors, amint azt énekli, hogy a nőnek Készültség a neve, és a telefonszáma 911. Johnny Cash erősködik, hogy egyenként rakta össze. Hullák a horgokon, az akvárium fenekén heverő kéz ujjai között ficánkoló tigrishal, a kisbaba előkéje, kígyó a konyhapulton, a mikrohullámú sütő alatt. Belátta, hogy a pánik határán van, talán valami igazi nagy ostobaság határán, és valamibe bele kell kapaszkodnia, bármibe, ami visszarántja erről a peremről, és ismét egyenesbe hozza a gondolkodását. Váratlanul olyasmi ötlött az eszébe, amire nem számított - egy kép, elég tisztán: a - 119 -
részvénytársaság irodai számítógépasztalán látott torzó képe. A prérifarkas, furcsa, elrajzolt fejével, kidülledő szemével, a prérifarkas, amelynek kígyó a nyelve. Ennek az izének a képe valahol a randa címszó környékén lehet a lexikonban, mondta Cynthia - de mennyire igaza volt!, és Steve-et hirtelen eltöltötte a bizonyosság, hogy ami ilyen csúnya, annak szükségképpen hatalmasnak is kell lennie. Viccelsz?, gondolta zaklatottan. A rádió ki- és bekapcsolt, ahogy megérintetted, a lámpák pislogtak, az akvárium szétrobbant. Hát persze hogy hatalmas! - Mi volt az a kis szobordarab, amit ott találtunk? - kérdezte. - Mire való volt? - Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy amikor megérintettem... - Mi volt? Amikor megérintetted, mi volt? - Egyszerre mintha eszembe jutott volna minden mocsokság, ami életemben kijutott - válaszolta a lány. - Ahogy Sylvia Marcucci leköpött nyolcadikban, kint a játszótéren - azt mondta, lecsaptam a kezéről a fiúját, én meg még azt sem tudtam, ki a fenéről beszél. Amikor a papám berúgott Wanda néni második lakodalmán, tánc közben megtapizta a fenekemet, és úgy tett, mintha tévedés lett volna. Mintha a merevedése is tévedés lett volna. - A keze a halántékához emelkedett. Ordítanak velem. Kirúgnak. Richie Judkins majdnem letépi a kurva fülemet. Minden eszembe jutott. - Igen, de valójában mire gondoltál? A lány egy pillanatra úgy nézett rá, mintha azt akarná mondani, ne légy olyan nagyokos, azután mégsem mondta. - Szexre - válaszolta, és reszketegen felsóhajtott. - Nem csak baszásra. Mindenre. Minél mocskosabb, annál jobb. Aha!, gondolta a fiú, minél mocskosabb, annál jobb. Dolgok, amiket szeretnél kipróbálni, de sose beszélnél róluk. Kísérletezés. - Mire gondolsz? - Furcsán éles volt a hangja, ugyanakkor valahogy átható is, mint egy szag. Steve ránézett, és hirtelen szerette volna tudni, hogy szoros-e a pinája. Hibbant dolog ilyenkor erre gondolni, de valahogy eszébe jutott. - Steve! - Cynthia hangja élesebb volt, mint valaha. - Mire gondolsz? - Semmire - felelte kásásan, mint aki mély álomból próbál fölébredni. - Semmire, ne törődj vele. - P-vel kezdődik, s-sel végződik? Jó helyen kereskedsz, drágám, bár a pina a-val végződik. Mi lelte? Az isten szerelmére, mi történik vele? Mintha az a furi szikladarab átváltozott volna egy másik rádióvá a fejében, és a bemondó hangja csaknem megegyezik az övével. - Miről beszélsz? - kérdezte a lányt. - Prérifarkas, prérifarkas! - trillázta Cynthia, mint egy gyerek. Nem, nem vádolta a fiút semmivel, bár Steve szerint elég természetes félreértés lett volna, de a lány csak magára figyelt izgalmában. - A dolog, amit a laborban láttunk! Ha nálunk van, akkor kijutunk innen! Tudom, hogy megtehetjük, Steve! És ne pocsékold az időmet, illetve az időnket azzal, hogy őrültnek nevezel! Tekintve az utolsó kilencven percben látottakat és történéseit, Steve-nek esze ágában se volt ilyet mondani. Ha a lány őrült, akkor mindketten azok. De... - Azt mondtad, ne nyúljak hozzá. - Még mindig küzdött, hogy meg tudjon szólalni, mintha besározódott volna az agya. - Azt mondtad, úgy érzed... - Mit érzett? Mit mondott? Kellemes. Azt mondta. „Érintsd meg, Steve. Kellemes érzés.” Nem. Tévedés. - Azt mondtad, mocskos érzés. A lány rámosolygott. A műszerfal zöld fényében kegyetlennek látszott a mosolya. - Akarsz valami mocskosat érezni? Érezd ezt. Megfogta a fiú kezét, a lába közé szorította, és kétszer megrándította a csípőjét. Steve belemarkolt odalent, olyan keményen, hogy talán fájt is, de a lány arcán ottmaradt a mosoly. Még szélesedett is. Mit csinálunk? És az istenért, miért most?
- 120 -
Hallotta a hangot, de csak alig - mint mikor emberi bömböléstől, zajos zenétől visszhangzó bálteremben kiált tüzet valaki. A hasadék a lány lába között közelebb ólálkodott és sürgetett. A farmeren át is érezte, hogy éget. Éget. Azt mondta, hogy a neve Készültség, és megkért, hogy mutassam meg neki a fegyverem, gondolta Steve. Meg fogod látni, drágám, abban nem lesz hiba, harmicnyolcas pisztoly negyvenötös vázon, sírköveket lő ki golyóval a láncon. Irtózatos erőfeszítéssel próbálta fegyelmezni magát, kapkodva bármi után, ami megállítja, mielőtt megolvadnának a tartórúdjai. Egy képbe kapaszkodott, abba a furcsa gyanakvásba a lány arcán, ahogy ránéz az utasülés nyitott ajtajából, még nem száll be, előbb felméri nagy kék szemével, úgy igyekszik eldönteni, beléharapna-e a sofőr, vagy nem akar-e majd letépni róla valamit. Mondjuk, egy fület. Tisztességes alak vagy?, kérdezte, ő pedig azt válaszolta, hogy Igen, azt hiszem, és ezután ez a tisztességes alak behozta a halálnak ebbe a városába, a keze a lány ágyékát szorongatja, s arra gondol, hogy szeretné egyszerre megbaszni és bántani, mintegy kísérleti jelleggel, hogyan okozhatunk egyszerre örömet és fájdalmat, édeset és sósat. Mert így szokták csinálni, ahol a farkas van, ez a szokás a skorpió házában, ilyen a szerelem Desperationben. Tisztességes alak vagy? Nem őrült sorozatgyilkos vagy ilyesmi? Tisztességes alak, tisztességes alak, tisztességes, alak vagy? Borzongva elhúzta a kezét. A szélvédő felé fordult és kibámult az üvöltő feketeségbe, ahol a homok hóként táncolt. Izzadt a melle, a karja, a hónalja, és noha most egy kicsit jobban volt, még mindig úgy érezte magát, mint egy beteg ember két lázroham között. Amióta eszébe jutott a kőfarkas, ki se tudta verni a fejéből; állandóan maga előtt látta kificamodott bolond fejét, kidülledő szemét. Úgy ráakaszkodott, mint egy kellemetlen szokás. - Mi a baj? - nyögte mellette a lány. - Jézusom, Steve, én nem akartam ezt csinálni, mi van velünk? - Nem tudom - felelte rekedten a fiú -, de mondok valamit, amit tudok: most kapunk egy kis ízelítőt abból, ami ebben a városban történt, és nekem ez nem nagyon tetszik. Nem tudom kiverni a fejemből azt a kurva követ. Végre elég bátorságot gyűjtött, hogy a lányra nézzen. Cynthia egészen az ajtóig húzódott, mint egy rémült tizenéves az első randiján, amely elfajult, és noha elég flegmának látszott, az arca lángolt, és a könnyeit törölgette. - Én se - felelte. - Emlékszem, egyszer egy kis üvegszilánk pattant a szemembe. Akkor éreztem ilyet. Állandóan arra gondolok, hogy fogom azt a követ és odadörzsölöm a... tudod, hova. De valahogy nem is olyan, mint egy gondolat. Egyáltalán nem olyan. - Tudom - válaszolta, és elkeseredetten kívánta, bárcsak ne mondta volna ezt a lány. Mert az ötlet most már az ő agyába is beleette magát. Látta, amint odadörgöli azt az átkozott ocsmányságot ronda, de hatalmas - a merev hímvesszőjéhez. És rögtön utána magukat látta, amint kefélnek a padlón, a fogasról lógó hullák alatt, kétfelől harapva a kettejük között tartott, mállatag szürke kődarabot. Elkergette a képeket... noha nem tudta, mennyi ideig képes távol tartani őket. Ismét a lányra nézett, mosolyt kényszerített az arcára. - Ne hívj husinak - mondta. - Ne hívj husinak, és nem hívlak fosinak. Cynthia hosszú, reszketeg, félhangos sóhajjal válaszolt, ami halk, kurta nevetésbe fordult. - Igen. Valami ilyesmi. Ez talán segít egy kicsit. Steve óvatosan bólintott. Igen. Még mindig világbajnok merevedése volt, és piszkosul hiányzott a megkönnyebbülés, de most a gondolatai már inkább a sajátjai voltak. Ha még egy kicsit távol tudja tartani magától azt a kődarabot, akkor rendbe jöhet. De néhány másodpercig nagyon rossz volt, talán a legrosszabb, ami valaha történt vele. Azokban a másodpercekben megtudta, hogyan érezhetik magukat a Ted Bundy-féle alakok. Meg is ölhette volna a lányt. Talán meg is ölte volna, ha nem szakítja meg vele a testi kapcsolatot. Vagy, gondolta, Cynthia ölhette volna meg őt. Mintha a szex és a gyilkosság valahogy helyet cserélt volna ebben a szörnyű kisvárosban. Bár ez nem is egészen szex. Emlékezett rá, hogy villantak föl a lámpák és jött vissza a rádió hangja, amikor a lány megérintette a farkast. - Nem szex - mondta. - Nem is gyilkosság. Hatalom. - He? - 121 -
- Semmi. Visszahajtok, át a város közepén. Ki a bányához. - Az a nagy fal délre? Steve bólintott. - Az egy külszíni bánya. Legalább egy szolgálati útnak kell lennie vissza az 50-es úthoz. Megkeressük és felhasználjuk. Lényegében örülök, hogy ez el van zárva. Nem akarok még a közelébe se kerülni annak a barakknak vagy annak... A lány megmarkolta a karját. Steve követte a pillantását, és látta, hogy valami a fényszóró sugarába oson. A homok annyira megsűrűsödött, hogy az állat először kísértetnek tűnt, valami indián szellemlénynek száz évvel ezelőttről. Óriási timberfarkas volt, akkora, mint egy német juhász, csak karcsúbb. Szeme bíborvörösen csillogott a reflektorfényben. Gonosz tündérmesébe illő kíséretként két sor sivatagi skorpió követte felfelé görbített fullánkkal. A skorpiókat két-két kojot fogta közre, és mintha idegesen vigyorogtak volna. A szél nagyot lökött a kocsin. A furgon megremegett a rugóin. Bal oldalt tépett vitorlaként csapkodott a szakadt vászontető. - A farkas hoz valamit - mondta a lány rekedten. - Te megőrültél! - felelte Steve, de ahogy a menet közelebb ért, látta, hogy Cynthia nem őrült meg. Hét méterre az autótól a farkas megállt - olyan valóságos volt, akár egy nagy felbontású helyszíni rendőrségi fotó -, leengedte a fejét, és a földre ejtette a szájában tartott tárgyat. Egy pillanatig mereven nézte, azután hátrált három lépést. Leült és lihegni kezdett. A szobortöredék volt. Az oldalán hevert a kávézói parkoló bejáratánál, feküdt a szállongó homokban, vicsorogva, ficamodott fejjel, kiguvadt szemmel. Mintha mágneses mezőt gerjesztve sugározta volna a kocsi felé keskeny kúp alakban a dühöt, az őrületet, a szexet és a hatalmat. Visszatért a kép, hogy meghágja Cynthiát, markolatig belévágja magát, mint egy kardot a tömör, forró sárba, egyforma vicsorral néznek egymásra, szíjként harapva foguk közé a vicsorgó kőfarkast. - Elhozzam? - kérdezte a lány, és most ő volt az, aki úgy beszélt, mintha félig aludna. - Viccelsz? - kérdezte Steve. Az ő hangja volt, az ő texasi kiejtése, de nem az ő szava, most nem. Ezt a szót a fejében levő rádió sugározta, amelyet az a kőtorzó kapcsolt be. Az a homokból rámeredő szempár. - Akkor mi legyen? Ránézett a lányra és vigyorgott. Hátborzongató érzés volt így vigyorogni. Ugyanakkor csodálatos is. - Természetesen együtt megyünk! Rendben? Most az ő agyában tombolt a mindent kitöltő vihar, üvöltő szele kergette maga előtt a képeket, hogy mit kell tennie a lánnyal, hogy a lány mit tesz majd ővele, és mit tesznek bárkivel, aki az útjukba kerül. A lány visszavigyorgott, vékony arca úgy szétterült, míg végül olyan lett, mint egy csontváz vigyora. A műszerfal fénye zöldesfehérre festette a homlokát, a száját, kitöltötte szemgödreit. Vigyorogva kiöltötte a nyelvét és megrezegtette, mint a szobor a kígyónyelvét. Steve is nyelvet nyújtott, és felkunkorította a hegyét. Azután a kilincsért tapogatózott. A töredékhez rohannak, szeretkeznek a skorpiók között, szájukban a kővel, és ami azután történik, az nem számít. Mert addigra ők a szó szoros értelmében elmentek.
3 Johnny kilépett a járdára, és odaadta a Jim Beamet Billingsleynek, aki annak az embernek a hitetlenkedésével nézett rá, akivel épp most közölték, hogy nyert a lottón. - Rajta, Tom - mondta Marinville. - Igyék egy kortyot - csak egyet -, és adja tovább. Ne nekem, én tartózkodom a szeszes italtól. - Átnézett az utca másik oldalára, azt várta, hogy még több prérifarkast lát, de még mindig csak öten voltak. Elkapom az ötödiket, gondolta Johnny, míg nézte, hogy csavarja le az állatorvos a whiskysüveg kupakját. Te velem jössz, igaz, Tom? Hát persze. - Magának meg mi baja? - kérdezte Mary - Mi a fene a baja? - Semmi - válaszolta Johnny. - Jó, van egy eltört orrom, de nyilván nem erre céloz, igaz?
- 122 -
Billingsley kurta, szögletes csuklómozdulattal - gyakorlottan, akár az injekciót adó nővér megdöntötte a palackot, azután köhögött. Könnybe lábadt a szeme. Ismét a szájához emelte az üveget, de Johnny elvette tőle. - Ne, nem lesz az jó, öregem. Odaadta az üveget Ralphnak, aki átvette, ránézett, gyorsan meghúzta, és odakínálta Marynek. - Nem kérek. - Igyék csak - mondta Ralph halk, szinte alázatos hangon. - Jobb, ha iszik. Az asszony gyűlölködő értetlenséggel bámult Johnnyra, majd aprót kortyintott. Köhögött, eltartotta magától az üveget, és úgy nézte, mintha méreg lenne benne. Ralph visszavette tőle a palackot, kivette a kupakot Billingsley bal kezéből, és visszacsavarta az üveg szájára. Közben Johnny felbontotta az aszpirines üveget, kirázott belőle féltucatnyit, egy pillanatig a tenyerében tartogatta, majd a szájába lökte az egészet. - Gyerünk, doki - mondta Billingsleynek. - Vezessen. Nekivágtak az utcának, közben Marinville elmesélte, miért törte ki majdnem a nyakát, hogy elhozza a mobiltelefont. A kojotok a túloldalon fölálltak és velük párhuzamosan ügettek. Johnny nem sokat törődött velük, különben is, mit kellett volna tenniük? Próbálják lelőni őket? Elég zajos dolog. Végül is a zsarunak semmi jele. És ha megpillantják, mielőtt elérnék a mozit, még mindig elbújhatnak valahol másutt. Viharban minden kikötő jó. Nyeldekelt, fintorgott, amikor a félig szétolvadt aszpirin végigmarta a torkát, és megpróbálta beleszuszakolni az üveget a mellzsebébe. Odakoccant a telefonhoz. Kivette a mobilt, a helyére becsúsztatta az üveget, a telefont pedig a nadrágzsebébe akarta dugni, aztán úgy döntött, nem árthat, ha ismét megpróbálkozik. Kihúzta az antennát, szétnyitotta a telefont. Most se jöttek az adást jelző sávok. Nix. - Tényleg úgy gondolja, hogy a barátja volt az? - kérdezte David. - Igen, úgy gondolom. David kinyújtotta a kezét. - Megpróbálhatom? Volt valami a hangjában. Az apja is meghallotta. Abból látszott, ahogy a fiára nézett. - David! Fiam, valami b... - Kérem, megpróbálhatom? - Persze, ha akarod. - Odaadta a haszontalan telefont a kisfiúnak, és amikor David átvette, Johnny látta, hogy az S betű mellett három sáv jelenik meg. Nem egy vagy kettő, hanem három. - Mi a franc! - suttogta, és kikapta a gyerek markából a telefont. David, aki a gombok működését tanulmányozta, egy pillanattal később vette észre, hogy Marinville a készülék után nyúl. Abban a pillanatban, ahogy a telefon visszakerült Johnny tenyerébe, az adást jelző sávok eltűntek, csak az S maradt. Mert nem is voltak ott, ezt ugye tudod? Csak látomás volt. Te... - Adja vissza! - kiáltott rá David. Johnny megdöbbent a hangjából sütő dühtől. A gyerek kirántotta a kezéből a telefont, de nem volt elég gyors, így Johnny meglátta, amint a sötétben ismét fölizzanak az arany sávok. - Micsoda hülyeség! - mondta Mary. Először hátranézett, azután át a túloldalon a prérifarkasokra. A kojotok ugyanakkor álltak meg, amikor az emberek. - De ha így akarnak játszadozni, akkor talán hozzunk ki egy asztalt, és rúgjunk be ennek a kurva utcának a közepén! Senki sem figyelt rá. Billingsley még mindig a whiskysüvegre sandított. Johnny és Ralph a gyereket nézték, aki egy veterán videojátékos gyorsaságával pötyögtette a NÉV/MENÜ gombot, és átlapozta Johnny ügynökét, volt feleségét, míg végül odaért Steve-hez. - Mi az, David? - faggatta az apja. David ügyet se vetett rá. Türelmetlenül nézett Johnnyra. - Ő az, Mr. Marinville? Ez az autós fazon, ez a Steve? - Igen. David megnyomta az ADÁS gombot.
4 Steve hallott már olyat, hogy valakit a telefoncsörgés mentett meg, de ez nevetséges volt. - 123 -
Éppen amikor ujjai megtalálták a kilincset - és hallotta, hogy a túloldalon Cynthia is megragadja a sajátját -, a mobiltelefon rákezdte azon a szuszka, követelődző hangján: Bíp! Bíp! Steve megdermedt. A telefonra bámult. Cynthiára nézett, aki már ki is nyitotta az ajtaját. A lány visszanézett rá, ajkáról lehervadt a vigyor. Bíp! Bíp! - Na? - kérdezte a lány. - Nem veszed föl? - Volt valami a hangjában, valami feleségszerű, hogy Steve elnevette magát. Odakint a farkas a sötétség felé fordította az orrát és felüvöltött, mintha meghallotta volna Steve nevetését, és rossz néven venné. A kojotok, mintha ez az üvöltés lett volna a jel, föltápászkodtak, és lehorgasztott fejjel ismét beleolvadtak a száguldó homokba, ahonnan jöttek. A skorpiók már elmasíroztak. Ha ugyan itt voltak. Mert lehet, hogy nem; Steve feje olyan volt, mint egy kísértetház, amelyet szellemek helyett látomások és hamis emlékek laknak. Bíp! Bíp! Lekapta a telefont a műszerfalról, megnyomta az ADÁS gombot, és a füléhez tartotta. Közben kibámult a farkasra, az meg vissza rá. - Főnök! Főnök, te vagy az? Hát persze hogy ő volt, ki más hívhatta volna? De nem a főnök jelentkezett, hanem egy gyerek. - A maga neve Steve? - kérdezte a kisfiú. - Igen. Hogy jutottál a főnök telefonjához? Hol... - Ezzel ne törődjön - felelte a gyerek. - Bajban van? Bajban van, igaz? Steve kinyitotta a száját. - Én nem... - Visszacsukta. Odakint a szél üvöltött a Ryder furgon körül. Arcához emelte a kis telefont, és a farkast nézte a szivárgó keselyűtetem fölött. Látta, hogy az állat előtt még mindig ott hever a torzó. Az agyában halványodni kezdtek a szex és az erőszak mindent betöltő, brutális képei, de még emlékezett, milyen hatalmuk volt fölötte, mint ahogy különösen élénk lidércnyomásra emlékezünk. - Igen - ismerte be. - Így is mondhatod. - Abban a furgonban van, amit láttunk? - Ha láttatok egy furgont, olyat, mint az enyém, akkor igen. A főnököm ott van? - Mr. Marinville itt van. Semmi baja. Maga jól van? - Nem is tudom - felelte Steve. - Van itt egy farkas, és idehozta ezt a dolgot... olyan, mint egy szobor, csak... Cynthia keze vágódott be látóterének alsó részébe, és megnyomta a dudát. Steve ugrott egyet. A kávézó parkolójának bejáratánál a farkas is felugrott. Steve látta, hogy az állat pofája vicsorra húzódik, és lesunyja a fülét. Nem szereti a dudát, gondolta. Aztán egy újabb gondolat merült fel az agyában, az a fajta, ami olyan egyszerű, hogy az ember a homlokára csap, mintha magát büntetné esze tunyaságáért. Ha nem húz el az utamból, még mindig keresztülmehetek a szaroson, nem igaz? Dehogynem! Igen, megteheti. Végül is ő ül a kocsiban! - Mi volt ez? - kérdezte élesen a gyerek. Aztán, mint aki rájött, hogy nem ez a jó kérdés, folytatta: - Miért csinálta ezt? - Társaságunk van. Most igyekszünk megszabadulni tőle. Cynthia ismét megnyomta a dudát. A farkas felpattant. A füle még mindig lelapult. Dühösnek, ugyanakkor zavartnak látszott. Amikor Cynthia harmadszor is tülkölt, Steve mindkét kezét rátette a lányéra, hogy segítsen. A farkas még egy pillanatig bámulta őket félrehajtott fejjel, a szeme csúnya sárgászölden égett az éles reflektorfényben, majd lehajolt, fogai közé kapta a szobortöredéket, és eltűnt arrafelé, ahonnan jött. Steve és Cynthia összenézett. A lány még mindig rettegni látszott, de azért halványan mosolygott már. - Steve! - A hang gyönge volt, időnként elnyelték a statikus zörejek. - Steve, ott van? - Igen. - A társaságuk? - Eltűnt. Legalábbis egy időre. Csak az a kérdés, hogy most mit tegyünk. Van valami ötleted? - 124 -
- Lehetséges. - Kutya legyen, ha nem olyan volt a kölyök hangja, mintha ő is mosolyogna. - Hogy hívnak, öcsi? - kérdezte Steve.
5 Mögöttük, a városháza irányában valami engedett a szél nyomásának, s hatalmas csattanással elszabadult. Mary megpördült a sarkán, de nem látott semmit. Hálás volt a korty whiskyért, amit Carver rábeszélésére ivott. Különben erre a hangra - sejtette, hogy valamelyik épület álhomlokzata dőlt az utcára - már félig kiugrott volna a bőréből. A fiú még mindig telefonált. A három férfi köréje gyűlt. Mary látta, hogy Marinville menynyire szeretné visszakapni a telefont, de azt is látta, hogy nem meri elkérni. Jót tesz neked, ha nem kapsz meg valamit, amit akarsz, Johnny, gondolta. Piszokul jót tesz. - Lehetséges - mondta halvány mosollyal David. Fülelt, bemondta a keresztnevét, azután megfordult, így szemközt került a Bagoly Klubbal. Lehajtotta a fejét, és amikor ismét megszólalt, Mary alig hallotta, mit mond. Valami titokzatos ámulat bódulata kerítette a hatalmába. Nem akarja, hogy a prérifarkasok az utca túloldalán hallják, mit mond. Tudom, hogy hülyén hangzik, de ezt csinálja. És akarsz hallani még egy ennél is nagyobb hülyeséget? Szerintem igaza van. - Van itt egy régi mozi - mondta David halkan. - Amerikai Nyugatnak hívják. - Billingsleyre pillantott, hogy az erősítse meg, amit mondott. Az állatorvos bólintott. - Mondd meg neki, hogy kerüljön hátra - felelte, és Mary úgy döntött, hogy ha ő őrült, akkor legalább nincs egyedül; Billingsley ugyancsak halkan beszélt, és egyszer futólag hátranézett, mintha arról akarna megbizonyosodni, hogy a prérifarkasok nem lopakodtak közelebb és nem hallgatóznak-e. Miután meggyőződött róla, hogy még mindig ott táboroznak a túlsó járdán a Víz- és Közmű épülete előtt, visszafordult Davidhez. - Mondd meg neki, hogy van ott egy sikátor. David megmondta. Ahogy befejezte, Marinville-nek láthatólag eszébe jutott valami. Kapott volna a telefon után, de megfékezte magát. - Mondd meg neki, hogy a mozitól távolabb parkoljon le! - kérte. A nagy amerikai regényíró szintén halkan beszélt, s egyik kezét a szájához emelte, mintha attól tartana, hogy egy-két szájról olvasó is lehet a prérifarkasok között. - Ha otthagyja a mozi előtt, Entragian meg visszajön... David bólintott, ezt is továbbította. Figyelt, amíg Steve mondott valamit, bólintott, ismét felragyogott a mosolya. Mary tekintete a kojotokra tévedt, és míg őket bámulta, valami rendkívül perverz dologra döbbent rá: ha képesek lesznek annyi ideig elrejtőzni Entragian elől, hogy összeverődjenek és elhagyhassák a várost, énjének egy része sajnálni fogja. Mert ha egyszer ennek vége lesz, szembe kell néznie Peter halálával; meg kell gyászolnia férjét és közös életük összeomlását. És lehet, hogy nem is ez a legrosszabb. Végig is kell gondolnia, meg kell próbálnia valamilyen értelmet találni benne, és nem biztos, hogy képes lesz rá. Nem biztos, hogy bármelyikük képes lesz rá. Talán Davidet kivéve. - Jöjjön olyan gyorsan, ahogy csak tud - mondta a fiú. Halk csipogás hallatszott, ahogy megnyomta a VÉGE gombot. A helyére tolta az antennát, visszaadta a telefont Marinville-nek, aki nyomban kihúzta ismét az antennát, tanulmányozta a világító képernyőt, és megcsóválta a fejét, majd összecsukta a telefont. - Hogy csináltad, David? Varázslattal? A gyerek úgy nézett rá, mint egy őrültre. - Istennel - válaszolta. - Istennel, maga gyökér - mondta Mary, és a maga számára is teljesen idegenszerűen mosolygott. Ez nem volt épp a megfelelő pillanat, hogy Marinville-t szekálja, de egyszerűen nem bírt ellenállni az alkalomnak. - Talán csak annyit kellett volna mondanod Mr. Marinville barátjának, hogy jöjjön ide és szedjen föl bennünket - aggodalmaskodott Ralph. - Valószínűleg az lett volna a legegyszerűbb. - Ez nem egyszerű - válaszolta David. - Majd elmondja Steve, ha ideérnek. - ...nek? - kérdezte Marinville. David nem törődött vele. Az apját nézte. - És itt a mama - mondta. - Nem mehetünk el nélküle. - 125 -
- Velük mit csináljunk? - kérdezte Mary, és az utca túloldalán gunnyasztó prérifarkasokra mutatott. Megesküdött volna, hogy az állatok nemcsak látják mozdulatát, de értik is. Marinville lelépett a járdáról az úttestre. Hosszú, lobogó szürke hajával olyan volt, mint az Ótestamentum egyik prófétája. A prérifarkasok fölálltak, morgásukat feléjük sodorta a szél. Marinville-nak is hallania kellett őket, mindazonáltal tett még egy-két lépést. Pillanatra félig lehunyta a szemét, nem azért, mintha a homok szúrná, hanem mintha emlékezni próbálna valamire. Aztán hangos csattanással összeütötte a tenyerét. - Tak! - Az egyik kojot égnek emelte az orrát és üvöltött. Mary összeborzongott a hangra. - Tak, ah lah! Tak! A prérifarkasok mintha egy kicsit összébb bújtak volna, de ez volt minden. Marinville ismét tapsolt. - Tak!... Ah lah... Tak!... a franc az egészbe, sose volt jó nyelvérzékem. - Utálkozva, tétován ácsorgott, láthatólag az izgatta a legkevésbé, hogy az állatok megtámadhatják, ahogy ott áll a töltetlen Mossberg 22-esével. David lelépett a járdáról. Apja megragadta a gallérját. - Semmi baj, papa! - nyugtatta a gyerek. Ralph elengedte, de utánament, amikor a fiú odasietett Marinville-hez. És a gyerek mondott valamit, amiről Mary úgy gondolta, akkor is emlékezni fog rá, ha az emlékezetének minden mást sikerül is kirostálnia; olyasmi volt, ami, ha máshol nem is, az ember álmaiban visszatér. - Ne szóljon hozzájuk a halottak nyelvén, Mr. Marinville. Újabb lépést tett előre. Most már egyedül volt az utca közepén, Ralph és Marinville mögötte álltak, Mary és Billingsley még hátrébb, a járdán. A szél a szokásosnál fülsértőbben sivított. Mary arcát, homlokát szúrta a homok, de ez most érdektelennek, távolinak tűnt. David összeillesztette két tenyerét a szája előtt, ujjat ujjhoz, ahogy a gyerekek imádkoznak, majd előrenyújtotta őket a kojotok felé. - Isten áldjon és tartson meg titeket, világosítsa meg az Úr az ő orcáját tielőttetek, emeljen föl, adjon békességet az Úr - mondta. - Most pedig menjetek. Söprés. Mintha méhraj szállta volna meg őket, úgy kavarogtak otromba, tülekedő gomolyagban a pofák, fülek, fogak és farkak; belekaptak egymás véknyába és a sajátjukba. Majd futásnak eredtek, kaffogva és üvöltve, mintha keservesen vitatkoznának. Az asszony még sokáig hallotta őket a szélsüvítésen át is. David megfordult, végignézett a döbbent arcokon ezt a hüledezést még a homályban sem lehetett félreérteni -, és halványan elmosolyodott. Vállat vont, mintha azt mondaná: Most mi van? Mary megfigyelte, hogy arca még mindig az Ír Tavasz színében zöldell, mint akit ügyetlenül festettek ki mindenszentek ünnepére. - Gyerünk - mondta David. - Menjünk. - Összeverődtek az utcán. - És egy kis gyermek vezeti majd őket - mondta Marinville. - Úgyhogy gyerünk, gyermek, vezess. Elindultak öten északnak a főutcán, az Amerikai Nyugat felé.
- 126 -
5. FEJEZET 1 - Azt hiszem, ez az. - Cynthia az ablakra mutatott. - Látod? Steve, aki a volánra görnyedve próbált kilátni a vérmocskos szélvédőn (noha a valódi problémát a vérbe ragadt homok jelentette), bólintott. Igen, látta a régimódi védőtetőt, amelyet rozsdás láncok rögzítettek a rozzant téglaépülethez. Csak egyetlen betű maradt meg a tetőn, egy görbe R. Bekanyarodott balra, a Conoco benzinkút aszfaltcsíkjára. A LEGOLCSÓBB CIGIK A VÁROSBAN! feliratú tábla hevert a földön. Az egyetlen szivattyú tövében hókupacként torlódott a homok. - Hová mész? Azt hittem, a srác a mozit mondta! - Azt is mondta, hogy ne parkoljak le a közelében. Ebben is igaza van. Az nem... hé, ott egy ember! Steve rátaposott a fékre. Tényleg volt egy ember a benzinkút irodájában. Asztalra rakott lábbal, hátradőlve feküdt a székében. Akár alhatott volna, ha nincs valami a testtartásában - főképp a hátranyakló fejében -, ami ez ellen szólt. - Halott - mondta Cynthia, és a fiú vállára tette a kezét, amikor az kinyitotta az ajtót. - Ne bajlódj. Innen is meg tudom mondani. - Akkor is szükségünk van egy helyre, ahol elrejthetjük a kocsit. Ha van hely a garázsában, kinyitom az ajtót. Te meg behajtasz. - Nem kellett kérdeznie, képes-e rá; még nem felejtette el, milyen elegánsan kezelte Cynthia a kocsit az 50-es műúton. - Jól van, csak gyorsan! - Higgy nekem - felelte a fiú. Már szállt volna ki, aztán habozni kezdett. - Jól vagy, ugye? A lány elmosolyodott. Látható erőfeszítésébe került, de mindegy, mosolygott. - Pillanatnyilag. És te? - Megjárja. Kiszállt, bevágta az ajtót maga mögött, és odasietett a benzinkút irodájának ajtajához. Megdöbbentő, hogy mennyi homok gyűlt máris össze. Mintha a nyugati szél el akarná temetni a várost. Abból ítélve, amit eddig látott, nem is olyan rossz ötlet. Ördögszekér akadt az ajtómélyedésbe, csontvázszerű ágai zörögtek. Steve belerúgott, mire elrepült az éjszakába. Megfordult, látta, hogy Cynthia a volán mögött ül. Játékosan tisztelgett neki. A lány komoly, elszánt arccal maga elé emelte a két öklét, azután az égnek bökte a hüvelykujjait. Irányítóközpont, minden rendben. Steve elvigyorodott, bólintott, belépett az irodába. Istenem, ez a Cynthia milyen mókás bír lenni! Nem tudta, hogy a lány tudja-e, de akkor is így van. Annak a hapsinak az irodai székben már csak egy sírhelyre volt szüksége. Az arca bíborlila volt a sapkaellenző árnyékában, a bőre feszesen fénylett, és úgy kéttucatnyi pötty feketéllett rajta. Nem kígyó marta meg, skorpiószúrásnak is túl kicsi... Egy szexmagazin hevert az asztalon. Steve el tudta olvasni a címét - Leszbi Nyuszik -, bár fejjel lefelé volt. Most valami felkapaszkodott az asztal alól, és átszaladt a borító meztelen nőin. Két cimborája követte. Az asztal szélén csinos vonalba sorakoztak, mint a katonák, akiknek pihenjt vezényelnek a díszszemlén. Újabb három példány bukkant ki az asztal alól, és Steve felé iparkodtak a piszkos linóleumpadlón. A fiú egy lépést hátrált, nekikészült, majd keményen odacsapta a bakancsát. A háromból kettőt eltalált. A harmadik kitért jobbra és elrohant egy másik helyiség felé, amely valószínűleg a fürdőszoba lehetett. Amikor Steve visszanézett az asztalra, látta, hogy már nyolc cimbora sorakozik a peremen, akár a filmbeli indiánok a hegygerincen. Barna remetepókok, hegedűhátú póknak is hívják őket a hátukon levő minta után, amely kissé emlékeztet a countryhegedűre. Steve rengeteget látott Texasban, még meg is marta egy, amikor kisfiú korában Betty néni farakásában turkált. Arnette fölött történt, és piszkosul fájt neki. Akár egy hangyacsípés, csak még forró is volt. Most már megértette, miért szaglik olyan cefetül a halott még ebben a szárazságban is. Betty néni ragaszkodott hozzá, hogy rögtön fertőtlenítsék a marást alkohollal, azt mondta, ha elhanyagolják a hegedűhátú csípését, akkor nagyon könnyen rothadásnak indulhat körülötte a hús. Valami van a mérgében. És ha egyszerre több támad meg egy embert... - 127 -
Két újabb hegedűhátú iramodott elő a benzinkutas előjegyzési naplójának közepén húzódó sötét nyiladékból. Csatlakoztak a haverokhoz. Tizen lettek. Nézték Steve-et. Tudta, hogy nézik. Még egy harmadik bukkant ki a halott hajából, végigvándorolt a homlokán, az orrán, püffedt ajkán, az arcán. Nyilván az asztali konklávéba tarthatott, de Steve nem várta meg, hogy odaér-e. Elindult a garázsba, de menet közben fölhajtotta a gallérját. Ennyi erővel az egész rohadt garázs tele lehet velük. A remetepókok szeretik a sötét zugokat. Csak siess! Rendben? Az ajtótól balra volt egy villanykapcsoló. Elfordította. Fél tucat piszkos neonlámpa kelt zümmögő életre odafönt a garázs plafonján. Megállapította, hogy két kocsinak van hely. Az egyikben terepjáróvá alakított, túlméretezett kerekű, selymes metálkékre dukkózott kisteher állt; a vezetőfülke sofőrülés felőli oldalára a SIVATAGI CSAVARGÓ szavakat írták piros betűkkel. A másik hely épp megfelel a Rydernek, ha arrébb tolja a kerékkupacot meg a futózógépet. Intett Cynthiának, bár nem tudta, látja-e a lány, és odament a kerekekhez. Éppen föléjük hajolt, amikor egy patkány szökkent elő a halom közepén tátongó sötét üregből, és a fogát Steve ingébe mélyesztette. A fiú fölkiáltott döbbent undorában, jobb öklével odacsapott a mellére, eltörve az állat gerincét. A patkány vonaglani kezdett, hátsó lábaival rúgkapált a levegőben, összeszorított fogakkal sivítozott, harapni akart. - Ó, a francba! - ordított Steve. - Ó, a francba, te rohadék, takarodj, te kis rohadék! Pedig nem is volt olyan kicsi: majd' akkorára nőtt, mint egy kifejlett macska. Steve előrehajolt, hogy az inge kiöblösödjék (ezt gondolkodás nélkül tette, mint ahogy annak sem volt tudatában, hogy ordít és káromkodik), azután megragadta a patkány csupasz farkát és megrántotta. Az ing hangos reccsenéssel engedett, a törött gerincű patkány karikába hajlott, de még mindig meg akarta marni a fiú kezét. Steve, mint valami eszelős Tom Sawyer, megforgatta a farkánál fogva, majd elengedte. Az állat patkányműholdként süvített át a garázson, és a falnak csapódott a SIVATAGI CSAVARGÓ mögött. Mozdulatlanul feküdt, karmos lábait égnek meresztve. Steve állt és figyelt, tudni akarta, hogy nem kel-e föl, nem támad-e ismét. Egész testében remegett, olyan hangokat adott, mintha fázna: - Brrr-rrr. Szerszámokkal telepakolt hosszú asztal állt az ajtótól jobbra. Steve fölkapott egy kerékvasat, megmarkolta a lapos végét, és felrúgta a kerékhalmot. A gumik pattogtak, mint a szöcske. Előrohant még két kisebb patkány, de ezek nem akarták összeakasztani vele a bajuszukat; sivítva nyargaltak a garázs árnyékosabb zugai felé. Egy pillanatig sem tudta elviselni magán az undorító patkányvért. Végighasította az inget, azután lerántotta magáról. Mindezt fél kézzel. Olyan nincs, hogy letegye a vasat. Csak akkor veheted el a kerékvasamat, ha kifeszegeted halott, hideg ujjaim közül, gondolta, és elnevette magát. Még mindig reszketett. Gondosan megvizsgálta a mellét, megszállottan keresett karmolásnyomokat a bőrén, de nem talált. - Szerencse - motyogta, miközben a falhoz húzta a futózógépet, majd a garázsajtóhoz sietett. - Szerencse, átkozott szerencse, rohadt, szemét patkányfészek. Megnyomta a gombot, az ajtó emelkedni kezdett. Félreállt, hogy Cynthia beférjen, jobbrabalra nézegetve keresett patkányokat, pókokat és Isten tudja, miféle mocskos meglepetéseket. A munkapad mellett szürke szerelőoverall lógott egy szögön; amíg Cynthia, bőgő motorral, vakító fényszórókkal behozta a garázsba a Rydert, Steve a vassal ütni kezdte a kezeslábast, alulról fölfelé, ahogy az asszonyok porolnak, lesve, kiugrik-e valami a szárából vagy az ujjából. Cynthia leállította a motort és kiszállt. - Mit csinálsz? Miért vetted le az ingedet? Majd jól megfázol, a hőmérséklet máris... - Patkányok. - Elérte a kezeslábas nyakrészét anélkül, hogy az állati élet bárminemű jelével találkozott volna, és megindult visszafelé. Fő az óvatosság. Még mindig hallotta a patkány törött gerincének roppanását, még mindig érezte az öklében a farkát. Forró volt. Forró. - Patkányok? - A lány körbepillantott, a szeme ide-oda ugrált. - És pókok. A pókok voltak, amik azt a szivart a... Hirtelen egyedül maradt, Cynthia már kívül is volt a garázsajtón, törékeny vállait markolászva állt az aszfalton a szélben, a kavargó homokban. - Pókok, fúúúj, gyűlölöm őket! Még a kígyóknál is rosszabbak! - Olyan dühös volt a hangja, mintha Steve tehetne a pókokról. - Gyere ki onnan! - 128 -
A fiú úgy döntött, hogy az overall biztonságos. Leakasztotta a szögről, és már majdnem eldobta a vasat, azután meggondolta magát. Karjára akasztotta az overallt, megnyomta a garázsajtó gombját, és kiment Cynthiához. Igaza volt a lánynak, hűvösödött. A szikes por szúrta a vállát és a hasát. Belebújt a kezeslábasba. Kicsit bő volt a hasán, de még mindig jobb, ha túl nagy, mint ha túl kicsi. - Bocs - mondta a lány, és összerándult, az arcához kapta a. kezét, mert egy széllökés homokot vágott hozzá. - Csak a pókok, fúúúj, olyan pocsékság, nem bírom... milyenek? - Ne is akard tudni. - Fölhúzta az overall cipzárját, és átkarolta a lányt. - Hagytál valamit a kocsiban? - A hátizsákomat, de azt hiszem, ma éjszaka megleszek fehérneműváltás nélkül. - Sápadtan mosolygott. - Mi van a telefonoddal? Steve megtapogatta farmerja bal zsebét a overallon át. - Egy lépést se nélküle! - mondta. Valami megcsiklandozta a nyakát, vadul odacsapott, a barna remetepókokra gondolt. Milyen katonásan sorakoztak az asztal szélén, mint egy ismeretlen ügy regimentje, itt a semmi közepén. - Mi a baj? - Csak egy kicsit frászban vagyok. Gyerünk. Menjünk a moziba. - Ó! - mondta Cynthia pedáns, rendreutasító hangján, amelyen a fiú mindig jól mulatott. Randi? Köszönöm, igen.
Miközben Tom Billingsley végigvezette Maryt, Carveréket és Amerika legnagyobb (legalábbis a saját véleménye szerint legnagyobb) élő íróját az Amerikai Nyugat és a desperationi élelmiszer- és pékárubolt közötti sikátoron, a szél úgy huhogott fölöttük, ahogy a palack nyakán szoktak tutúlni. - Ne használják a zseblámpát - mondta Ralph. - Helyes - bólintott Billingsley. - És vigyázzanak. Kukák vannak itt, meg egy csomó hulladék. Limlom, konzervdobozok. Megkerülték a kukákat meg a limlomot. Marynek elakadt a lélegzete, amikor Marinville megragadta a karját, mivel először nem tudta, ki az. Amikor meglátta a színpadias hosszú hajat, igyekezett kifejteni magát a szorításból. - Kíméljen meg a lovagiasságától. Jól elboldogulok magam is. - De én nem - mondta a férfi, és továbbra sem engedte el a nő karját. - Szart sem látok már éjszaka. Olyan, mintha megvakultam volna. - Megváltozott a hangja. Nem lett éppen alázatos Marynek volt egy olyan érzése, hogy John Marinville éppúgy nem képes alázatra, mint ahogy némelyek képtelenek utánaénekelni a hangolósípnak az egyvonalas C-t -, de legalább emberi volt. Mary engedte, hogy belekapaszkodjék. - Lát kojotot? - kérdezte Ralph halkan. Az asszony lenyelte a kikívánkozó csípős visszavágást - Carver legalább nem szólította „asszonyomnak”. - Nem. De a saját kezemet is alig látom, még ha a szemem elé tartom is. - Elmentek - mondta David magabiztosan. - Legalábbis most. - Honnan tudod? - kérdezte Marinville. David vállat vont a homályban. - Tudom. És Mary azt gondolta, hihetnek a kisfiúnak. Így meghülyült a világ. Billingsley vezetésével megkerülték a sarkot. Ingatag deszkakerítés futott végig körülbelül méter-húszra a mozi hátsó fala mögött. Az öregember lassan, kinyújtott kézzel baktatott a közben, a többiek libasorban követték; nem volt annyi hely, hogy párban haladhattak volna. Mary már éppen arra gondolt, hogy Billingsley lóvá tette őket, amikor az öreg megállt. - Megjöttünk. Előrehajolt, és Mary látta, hogy fölvesz valamit: ládának látszott. Rátette egy másikra, aztán sziszegve fölkapaszkodott a hevenyészett emelvényre. Egy piszkos tejüveg ablak volt előtte. Az állatorvos rátette széttárt ujjú kezét és megnyomta az üveget. Az ablak kinyílt. - Ez a női vécé - mondta az öreg. - Vigyázzanak. Ugrani kell egy kicsit. - 129 -
Megfordult és átevickélt, mint egy nagydarab, ráncos arcú kölyök, aki éppen a Hegyentúli Banda rejtekhelyére igyekszik. David követte, majd az apja. Johnny Marinville volt soron, fordultában csaknem leesett a ládaemelvényről. Tényleg jóformán vak a sötétben, gondolta az asszony, és emlékeztette magát, hogy sohase üljön be abba a kocsiba, amit ez az ember vezet. Na és a motorbicikli? Tényleg keresztülvágott az országon egy motorbiciklin? Ha igen, akkor Isten sokkal jobban szereti, mint ahogy ő lenne képes rá. Megragadta a férfi övét és megtámogatta. - Köszönöm - mondta Marinville, és ez alkalommal alázatosan csengett a hangja, majd zihálva-nyögve, arcába lógó hajjal keresztülnyomakodott az ablakon. Mary gyorsan körülnézett, és egy pillanatig szellemhangokat hallott a szélben. - Nem láttad? - Mit? - Azon a jelzőtáblán! A sebességkorlátozáson! - Mi van vele? - Egy döglött macska lógott róla! Most, a ládán állva arra gondolt: Azok, akik ezt mondták, csakugyan kísértetek, mert halottak. Én éppen annyira, mint ő - annak a Mary Jacksonnak, aki elindult erre az útra, annak vége. Ez itt az ócska mozi mögött egy új személy. Keresztüllökte az ablakon a puskát és az elemlámpát, azután megfordult és könnyedén átsiklott a párkány fölött a női vécébe. Ralph a csípőjénél fogva elkapta és leállította. David, egyik kezével árnyékolva az üveget, körbevilágított a zseblámpával. Mary elfintorodott a mellékhelyiség szagától: nyirok, doh, pia. A sarokban kartondoboz, benne üres pálinkásüvegek. Az egyik vécéfülkében két nagy műanyag kosár, tele sörösdobozokkal. A kosarakat a lyuk fölé állították, ahol Mary véleménye szerint valaha csakugyan egy vécé lehetett. A hely külleméből ítélve körülbelül akkor, amikor James Dean meghalt, gondolta. Megállapította, hogy ő se bánna egy vécézést, ráadásul enne is, akármilyen büdös a helyiség. Miért ne? Csaknem nyolc órája nem evett semmit. Bűntudata volt, amiért éhes, miközben Peter sohasem eszik többé, de ez az érzés nyilván el fog múlni. Hát ez a pokoli, ha az ember belegondol. Épp ez benne a pokoli. - Mi a szent szar! - mondta Marinville. Előhúzta zseblámpáját és megvilágította a sörösdoboz-lerakatot. - Maga és a barátai ugyancsak szerettek bulizni, Thomas. - Havonta egyszer kitakarítottuk a helyet - válaszolta mentegetőzve Billingsley. - Nem mint a kölykök, akik odafönt vadultak, amíg tavaly télen le nem szakadt az öreg tűzoltólétra. Nem pisiltünk a sarokba, és nem is kábítószereztünk. Marinville megsaccolta az üres üvegekkel teli kartondobozt. - Ha ennyi piához még narkóznak is, valószínűleg felrobbannak. - És hová pisiltek, ha szabad kérdeznem? - szólalt meg Mary. - Mert énrám rám férne egy kis megkönnyebbülés e tekintetben. - Van egy hordozható szobaűrszék az előtér túlfelén, a férfivécében. Amilyet a betegszobákban használnak. Azt is tisztán tartottuk. - Egyszerre zsémbes és félénk pillantást vetett Marinvillere. Mary úgy képzelte, hogy Marinville le akarja támadni Billingsleyt, és nyilván az öreg is érzi, mi készül. És miért? Mert az ilyen Marinville-féle hapsik nem bírják rangsor nélkül, és itt nyilvánvalóan az állatorvos a legalkalmasabb csipicsirke. - Elnézést - szólalt meg. - Kölcsönkérhetném a zseblámpáját, Johnny? Kinyújtotta a kezét. A férfi kétkedve nézett rá, azután odaadta a lámpát. Mary megköszönte, és az ajtó felé fordult. - Hú, de klassz! - szólt halkan David, mire az asszony megtorpant. A fiú egy olyan falszakaszra irányította a zseblámpáját, ahol nagyjából még megvolt a csempe. Valaki tarka filctollakkal nagyszerű, rokokó halat rajzolt rá. Olyasfajta csapkodó farkú, félig mesebeli bestia volt, amelyek nagyon öreg térképeken hasítják néha a hullámok taraját. És mégse volt semmi félelmetes vagy szörnyszerű benne, ahogy ott úszott a falon a folyékony szappan flakonja fölött; kék babaszemében, piros kopoltyújában, sárga hátuszonyában volt valami kedves és túláradó; itt, a büdös, piaszagú sötétben úgyszólván csoda volt ez a hal. Csupán egyetlen csempe esett ki a rajzból, magával ragadva az uszony csücskét. - 130 -
- Billingsley bácsi! Ezt maga... - Igen, fiam, igen - felelte az öreg, egyszerre dacosan és zavartan. - Én rajzoltam. Marinville-re nézett. - Valószínűleg piás voltam. Mary megállt az ajtóban, várta, mit válaszol Marinville. És az írónak sikerült meglepnie. - Magam is rajzolgattam halakat piás állapotban - mondta. - Inkább szavakkal, mint színes tollakkal, de azt hiszem, az alapelv ugyanaz. Nem rossz, Billingsley. De miért itt? Az összes hely közül miért pont itt? - Mert kedvelem ezt a helyet - felelte az öreg nagy méltósággal. - Különösen amióta a kölykök eltisztultak. Nem mintha olyan sokat zavarogtak volna itt; ők inkább az erkélyt szerették. Maguk nyilván bolondságnak tartják, de engem akkor se izgat. Idejártam a barátaimmal, amióta nyugdíjba mentem és otthagytam az elöljáróságot. Alig vártam az estéket, amelyeket velük töltöttem. Ez csak egy ócska mozi, patkányos, az üléseket eszi a penész, na és? Kinek mi köze hozzá? A mi dolgunk. Bár feltételezem, mind meghaltak. Dick Onslo, Tom Kincaid, Cash Lancaster. Az öreg haverjaim. - Rekedt, ijesztő hang szakadt föl belőle, hollókárogáshoz hasonló. Az asszony összerezzent. - Billingsley bácsi! - szólalt meg David. Az öregember ránézett. - Gondolja, hogy mindenkit megölt a városban? - Ez őrültség! - horkant föl Marinville. Ralph megrántotta a karját, mintha jelzőzsinór lenne a buszon. - Csönd! Billingsley még mindig Davidet bámulta, és megdörgölte a szeme alját hosszú, görcsös ujjaival. - Szerintem meglehet - mondta, és rásandított egy pillanatra Marinville-re. - Legalábbis megpróbálhatta. - Hány ember ez? - kérdezte Ralph. - Desperationben? Százkilencven, esetleg kétszáz. A mostanában szállingózó bányászokkal együtt talán ötvennel, hatvannal több. Bár nehéz megmondani, hányan voltunk itt, hányan a gödörben. - A gödörben? - kérdezte Mary. - A Kína-gödörben. Amelyiket most nyitottak meg újra. A réz miatt. - Ne mondja nekem, hogy egyetlen ember, legyen akár egy ilyen benga állat, csak úgy körbejár a városban és leöl kétszáz embert - vitatkozott Marinville -, mert már bocsásson meg, de ezt nem tudom elhinni. Hiszek annyira az amerikai lehetőségekben, mint mások, de ez őrültség. - Hát lehet, hogy néhányat elszalasztott az első menetben - vélte Mary. - Nem maga mondta, hogy elgázolt egy pasast, amikor magát behozta? Elgázolta és megölte? Marinville megfordult és összevont szemöldökkel meredt rá. - Azt hittem, elment csövelni! - Jók a veséim. Ezt csinálta, nem? Valakit legázolt az utcán. Maga mondta. - Jó, ez igaz. Rancourt, így szólította. Bílly Rancourt. - Jézusom! - Billingsley lehunyta a szemét. - Ismerte? - kérdezte Ralph. - Uram, ekkora városkában mindenki ismer mindenkit. Billy az élelmiszerboltban dolgozott, üres óráiban pedig hajat vágott. - Ja, így volt, Entragian letaposta ezt a Rancourtot az utcán. Úgy elgázolta, akár egy kutyát mondta zaklatott, epés hangon Marinville. - Hajlandó vagyok tudomásul venni, hogy Entragian sok embert ölhetett meg. Tudom, mire képes. - Igen? - kérdezte David halkan. Valamennyien ránéztek. David a falon lebegő színpompás halat bámulta közben. - Hogy egyvalaki több száz embert öljön meg... - mondta Marinville, majd egy pillanatra elhallgatott, mintha átmenetileg elvesztette volna gondolatai fonalát. - Még ha éjszaka csinálta is... úgy értem, emberek... - Talán nem csak ő volt - jegyezte meg Mary - Lehet, hogy a keselyűk és a prérifarkasok is segítettek neki. Marinville megpróbálta elhessenteni a gondolatot még a homályban is látni lehetett, ahogy erőlködik -, de föladta. Sóhajtott, megdörgölte a halántékát, mintha fájna. - Jó, lehet, hogy így volt. - 131 -
Tudom, hogy a világegyetem legrondább madara meg akart skalpolni, amikor Entragian ráparancsolt. Mégis... - Olyan ez, mint a Halál Angyala az Exodusban - szólalt meg David. - Tudják, hogy az izraelitáknak vért kellett kenniük az ajtófélfáikra, azzal mutatták, hogy ők a jó fiúk? Csakhogy most itt ő a Halál Angyala. De akkor miért hagyott meg minket? Éppen olyan könnyen megölhetett volna, mint Sütit vagy Mary férjét. Magát - fordult az öregemberhez - miért nem ölte meg, Billingsley bácsi? Ha mindenki mást megölt a városban, akkor magát miért nem? Billingsley vállat vont. - Nem t'om. Piásan hevertem otthon. Arra jött az új terepjáróval ugyanazzal, amelyiket én segítettem kiválasztani, az istenfáját -, és fülön fogott. Elkapta a nyakam és vitt a sitire. Kérdeztem, miért, mit műveltem, de nem mondta meg. Könyörögtem neki. Sírtam. Nem tudtam, hogy őrült, akkor még nem, honnan is tudhattam volna? Hallgatott, de nem adta jelét, hogy őrült lenne. Ez később öltött az eszembe, először csak arra gondoltam, hogy valami bajt csináltam, miközben nem voltam magamnál. Talán kocsival mentem valahova, és elütöttem valakit. Én... én egyszer korábban csináltam már ilyet. - Mikor jött magáért? - kérdezte Mary. Billingsleynek gondolkodni kellett, hogy biztos legyen a dolgában. - Tegnapelőtt. Naplementekor. Az ágyban voltam, a fejem fájt, s arra gondoltam, tennem kéne valamit másnaposság ellen. Egy aszpirin, vagy egy kis szőr ugyanabból a kutyából, amék megharapott. Bejött, kirántott az ágyamból. Semmi nem volt rajtam egy alsónadrágon kívül. Hagyta, hogy felöltözzem. Még segített is. De nem engedte, hogy akár egy kortyot is igyak, noha reszkettem, és nem volt hajlandó megmondani, hogy miért visz be. - Szünetet tartott, még mindig a szeme alatt levő táskákat dörzsölgette. Mary nem bánta volna, ha abbahagyná, mert idegesítette. - Később, miután bedugott a cellába, hozott meleg vacsorát. Egy időre leült az asztalhoz és mindenfélét mondott. Ekkor kezdtem arra gondolni, hogy megőrült, mert az egésznek semmi értelme sem volt. - Olyan lyukakkal látok, mint a szemek - mondta Mary. Billingsley bólintott. - Igen, ilyesmit. „A fejem tele van feketerigóval”, ez egy másik, amire emlékszem. Meg egy csomó mást, amire nem. Mint az elmélkedésre való mondások egy olyan könyvből, amit egy őrült írt. - Azt leszámítva, hogy kezdettől itt volt, a bácsi pont úgy járt, mint mi - állapította meg David. - És ugyanúgy nem tudja, hogy miért hagyták életben, mint mi. - Így van. - Magával mi történt, Mr. Marinville? Johnny elmesélte, hogyan került a motorja mögé a rendőr, miközben ő csövelt és az úttól északra elterülő tájat csodálta. És milyen kedves volt először. - A könyveimről beszélgettünk - mondta. - Azt hittem, az egyik lelkes olvasóm. Éppen egy kurva autogramot akartam adni neki. Már elnézést a csúnya szám miatt, David. - Semmi baj. Elhaladtak autók maguk mellett, miközben beszélgettek? Lefogadnám, hogy igen. - Néhány személykocsi, pár kamion. Nem igazán figyeltem. - De azok nem érdekelték Entragiant. - Nem. - Csak maga. Marinville töprengve nézett a kisfiúra. - Magát szúrta ki - erősködött David. - Hát... talán. Ezt nem tudom biztosan. Minden rendben látszott lenni, amíg meg nem találta a kábítószert. Mary fölemelte a kezét. - Nahát, nahát, mik vannak! Marinville ránézett. - Ez a kábítószer, amit maga... - Nem az enyém volt, erre ne is gondoljon. Azt hiszi, keresztülmotorozok az országon Harleyval, egy kiló fűvel a nyeregtáskámban? Lehet, hogy meglöttyent az agyam, de ennyire azért nem. Mary vihogni kezdett. Ettől még jobban kellett pisilnie, mégsem bírta abbahagyni. Mindez túlságosan tökéletes, túlságosan, csodásan kerek. - 132 -
- Volt rajta egy vigyori öntapadó? - kérdezte még jobban vihogva. Nem igazán volt szüksége válaszra, mégis hallani akarta. - Egy Smiley-Smile? - Ezt honnan tudja? - döbbent meg Marinville. Feltűnően hasonlított Arlo Guthrie-re, legalábbis a zseblámpa izzásában, és Mary vihogása nyihogássá erősödött. Belátta, hogy ha hamarosan nem jut vécéhez, akkor bepisil. - Mehert a mi csohomagtartónkból való - mondta a hasát fogva. - A sóhógornőhőmé! Az egy kalafüttyös. Entragian lehet őhőrült, de legalább vihisszaforgatja a vehegyszert... bocs, de mindjárt csőhőrepedést kapok. Keresztülrohant az előtéren. Benyitott a férfivécébe, és attól, amit látott, még inkább rájött a nevetés. A helyiség közepén, mint egy vígopera trónusa, hordozható vécé állt, az ülőke alatt vitorlavászon zacskó lógott acélkereten. A szemközti falra újabb rajzot remekelt filctollal nyilvánvalóan ugyanaz a kéz, amely a halat alkotta. Ez egy vágtató ló volt. Az orrlyukaiból narancsszín pára gomolygott és baljós, vöröses-rózsaszín villogás ült a szemében. Mintha a síkság tágas terei felé tartott volna, valahová a naptól keletre, a mosdóktól nyugatra. Erről a falról egyetlen csempe sem hiányzott, de több is megvetemedett, ami girbegurba, álombeli külsőt kölcsönzött a csődörnek. Odakint üvöltött a szél. Ahogy Mary letolta a bugyiját és leereszkedett a hideg ülőkére, hirtelen arra gondolt, hogy nevetés közben Peter néha a szája elé tette a kezét - a hüvelykujja a szája egyik sarkát érintette, a mutatóujja a másikat -, mintha a nevetés sebezhetővé tette volna, és hirtelen, minden átmenet nélkül, legalábbis ő nem észlelte az átmenetet, elsírta magát. Milyen butaság az egész, harmincöt évesen özvegynek lenni, szökevénynek lenni egy hullákkal zsúfolt városban, egy bezárt mozi férfivécéjében ülni egy hordozható vászon árnyékszéken, sírva-pisilve bámulni egy elmosódó bestiát egy falon, amely olyan hepehupás, mintha ez a lény a víz alatt vágtatna, milyen butaság, hogy ennyire fél, és hogy a gyász mindent lehánt róla, kivéve a brutális elszántságot, hogy túlélje, kerüljön, amibe kerül... mintha Peter sohasem jelentett volna semmit, mintha csupán lábjegyzet lett volna. Milyen ostobaság, hogy éhesnek érzi magát... pedig ez volt a helyzet. - Miért történik ez? Miért velem? - suttogta, és a tenyerébe rejtette az arcát.
3 Ha Steve-nél vagy Cynthiánál lőfegyver van, akkor valószínűleg lelövik. Éppen elhaladtak Bud Bicskanyitogatója mellett (ÉLVEZZE VENDÉGZSEBELÉSÜNKET, szólított fel a kirakatban a neonreklám), amikor nyílt a következő üzlet ajtaja - a mosodáé -, és egy nő ugrott ki rajta. Steve a sötét árny láttán fölemelte a vasat, hogy odavágjon. - Ne! - kapta el a csuklóját a lány. - Ne tedd! A nő - sűrű, fekete haja és nagyon fehér bőre volt, elsőre csak ennyit állapíthatott meg róla Cynthia - megragadta Steve vállát, és a szeme közé nézett. A lány szerint észre sem vette a fölemelt vasrudat. Meg fogja kérdezni Steve-et, nem találkozott-e Jééézussal, gondolta Cynthia. Amikor így elkapnak, akkor sohasem Jézus, mindig Jééézus. De persze a nő nem ezt mondta. - Le kell lépnünk - szólt halkan, érdesen. - Most rögtön! - Hátrasandított a válla fölött Cynthiára, aztán mintha megfeledkezett volna róla, és megint Steve-re összpontosított. Cynthia korábban is tapasztalt ilyet, nem bosszankodott miatta. Vészhelyzetben bizonyos nők csak a férfiakat látják. Néha azért, mert így nevelik őket; gyakrabban egyszerűen erre vannak rákötve fondorlatos Barbie-áramköreik. Cynthia most már alaposabban megnézte magának, a sötét és a szállongó homok ellenére. Idősebb teremtés volt (legalább harminc), de intelligens külső, nem minden vonzerő híján. Hosszú lábak lógtak ki rövid ruhája alól, amely valahogy esetlennek tűnt, mintha a tyúk nem szokott volna hozzá a ruhaviseléshez. Pedig távolról se volt esetlen; úgy sasszézott ott Steve mellett, mintha táncolnának. - Van kocsija? - reccsent rá a fiúra. - Az nem jó - válaszolta Steve. - A városból kivezető út le van zárva. - Lezárva? Hogyhogy lezárva? - Lakókocsikkal. - Merre? - 133 -
- A bányászati társaság székházánál - magyarázta Cynthia -, de nem ez az egyetlen gond. Van pár halott. - Nekem mondja? - válaszolta a nő, és élesen fölnevetett. - Collie meghibbant! Magam láttam, hogy ölt meg fél tucat embert. Utánuk hajtott a terepjárójával, és az utcán lődözte le őket. Mintha szarvasmarhák lettek volna, a főutca pedig vágóhíd. - Még mindig Steve vállát fogta, és úgy rázta beszéd közben, mintha szidná, de a pillantása ide-oda röpködött. - El kell tűnnünk az utcáról. Ha elkap... jöjjenek be. Ez biztonságos. Tegnap délelőtt óta vagyok itt. Egyszer bejött. Elrejtőztem a pult alá az irodában. Azt hittem, követni fogja a parfümöm illatát és megtalál... megkerüli az asztalt és megtalál... de nem így lett. Talán eldugult az orra! Hisztérikusan fölnevetett, azután hirtelen pofon ütötte magát, hogy abbahagyja. A maga megrendítő módján vicces volt; a Warner Bros. régi rajzfilmjeiben csinálnak ilyet néha. Cynthia megrázta a fejét. - Ne a mosodába. A moziba. Ott is vannak emberek. - Láttam az árnyékát - mondta a nő. Még mindig markolta Steve vállát, és bizalmasan feléje fordította az arcát, mintha azt hinné, hogy a fiú Humphrey Bogart, ő pedig Ingrid Bergman, és lágy szűrő van a kamerán. - Láttam az árnyékát, ott volt az íróasztalon, és biztosra vettem... de nem, azt hiszem, biztonságban leszünk az irodában, amíg kitaláljuk, mi a következő teendő... Cynthia kinyújtotta a kezét, megfogta a nő állát és maga felé fordította. - Mit csinál? - kérdezte dühösen a sötét hajú nő. - Mégis mit képzel, mit csinál? - Remélhetőleg magamra vonom a figyelmét. Elengedte a nő arcát, mire az nyomban visszafordult Steve-hez, éppen olyan ösztönösen, ahogy a virágok követik a napot, és tovább kerepelt: - Az asztal alatt voltam... és... és... muszáj... ide hallgasson, muszáj... Cynthia ismét kinyújtotta a kezét, megragadta a nő állát, megint maga felé fordította a fejét. - Drágám, próbálj a számról olvasni! Mozi. Ott is vannak emberek. A nő ránézett, összevonta a szemöldökét, mintha erőlködve próbálná megérteni a mondottakat. Majd az Amerikai Nyugat láncon lógó védőereszét bámulta Cynthia válla fölött. - A régi moziban? - Igen. - Biztos? Tegnap éjjel, sötétedés után megpróbálkoztam vele. Zárva volt. - Hátra kell kerülnünk - felelte Steve. - Van egy barátom, ő mondta, hogy menjünk oda. - Hogy csinálta? - gyanakodott a sötét hajú nő, de amikor Steve továbbment, ő is követte. Cynthia besorolt a másik oldalára. - Hogy tudta ezt megtenni? - Mobiltelefonon - felelte Steve. - Errefelé általában nem működnek valami megbízhatóan - mondta a sötét hajú nő. - Túl sok itt az ásvány. Odaértek a védőtető alá (egy ördögszekér zörgött rumbatökként az üvegezett pénztárfülke és a bal oldali ajtó közé szorultan), és megálltak a túlsó végénél. - Itt a sikátor - mondta Cynthia. Előreindult, de a nő nem moccant. Összevont szemöldökkel nézett Steveről Cynthiára, azután vissza Steve-re. - Milyen barát, milyen más emberek? - kérdezte. - Hogy kerültek ide? Hogyhogy nem ölte meg őket az a rohadt Collie? - A kérdezősködést hagyjuk későbbre - fogta meg a karját Steve. A nő megvetette a lábát. - Hozzá visznek, ugye? - szólalt meg elfulladó hangon. - Hölgyem, azt sem tudjuk, kiről beszél - felelte Cynthia. - A Krisztusát, mozogjon már! - Motor hangját hallom! - jelezte Steve. Félrehajtotta a fejét. - Mintha délről jönne. Biztos, hogy errefelé tart. A nő szeme kitágult. - Ő az! - suttogta. - Ő az. Hátranézett, mintha a mosoda biztonságára vágyna, azután döntött, és megindult a sikátorban. Mire a mozit övező kerítéshez értek, Cynthiának és Steve-nek ugyancsak kellett szaporáznia, hogy lépést tarthassanak vele.
- 134 -
4 - Biztos, hogy... - kezdte a nő. Ekkor egyszer csak zseblámpa villant az épület túlsó végén. Libasorban haladtak, középen Steve, elöl a mosodás nő. Steve megfogta jobbjával a mosodai nő (nagyon hideg) kezét, a ballal pedig hátranyúlt Cynthia (valamivel melegebb) kezéért. A sötét hajú nő vezette őket lassú léptekkel a csapáson. A zseblámpa ismét felvillant, fénye ráhullott az egymásra rakott két ládára. - Mássz föl, aztán be! - súgta egy hang. - Főnök? - örvendezett Steve. - Nyertél. - Marinville hangja olyan volt, mintha mosolyogna. - Helyes vagy ebben az overallban olyan férfias. Gyere, Steve. - Hárman vagyunk. - Minél többen, annál jobb. A sötét hajú nő feljebb húzta a szoknyáját, hogy fölléphessen a ládákra, Steve észrevette, hogy főnökének majd' kiesik a szeme. Úgy látszik, vannak dolgok, amelyek még végítéletkor sem változnak. Steve fölsegítette Cynthiát, és utánamászott. Megfordult, félig becsusszant, majd lenyúlt és lelökte a ládát a másikról. Nem tudta, elég-e ahhoz, hogy becsapják azt az alakot, akitől a sötét hajú nő annyira fél, de a semminél több. Lehuppant a helyiségbe, a leghamisítatlanabb zugivó lebujba, majd magához ölelte a főnököt. Marinville nevetett, egyszerre meglepetten és örömmel. - Csak nyelvest ne adj, Steve, az ellen tiltakozom. A fiú átkarolta a vállát és vigyorgott. - Azt hittem, meghaltál! Megtaláltuk a mocidat eltemetve a homokban. - Megtaláltad? - Ezúttal Marinville-en volt az örvendezés sora. - Te kurafi! - Mi történt az arcoddal? Marinville az álla alá tartotta a lámpát, amitől dagadt, véraláfutásos arca olyan lett, mintha egy horrorfilmből szalajtották volna. Az orra leginkább útlezáró kúpra hasonlított. A rózsás vigyor még borzalmasabbá tette az összhatást. - Szerinted odafigyelnének végre azok a seggfejek az amerikai PEN-ben, ha ilyen külsővel tartanék beszédet? - Öregem! - szólalt meg tisztelettel Cynthia -, hát magának ugyancsak ellátta a baját valaki! - Entragian - mondta komolyan Marinville. - Találkoztatok vele? - Nem - mondta Steve. - És abból ítélve, amit hallottam róla és mostanáig láttam, nem is szeretnék. Csikorgó zsanérokkal kivágódott a vécé ajtaja. Cleveland Indians feliratú, vérmaszatos pólót viselő, rövid hajú, sápadt kisfiú állt a küszöbön. Egyik kezében zseblámpát tartott, és gyorsan végigjártatta a fénycsóvát a jövevények arcán. A dolgok olyan szépen helyre ugrottak Steve fejében, akár egy kirakós. Nyilván a gyerek pólója a kulcs. - Steve vagy? - kérdezte a srác. - Az vagyok - bólintott ő. - Steve Ames. Ez Cynthia Smith. Te pedig a telefonhaverom vagy. - A gyerek bágyadtan mosolygott. - Nagyon jó volt az időzítés, David. Valószínűleg sose tudod meg, mennyire jó. Örülök, hogy találkoztunk. David Carver vagy, ugye? Előrelépett, megrázta a kisfiú kezét, élvezte, hogy milyen meghökkent képet vág. Isten a tudója, a gyereknek is sikerült meghökkentenie őt a telefonban. - Honnan tudod a családi nevem? - Megtaláltuk a kocsitokat - magyarázta Cynthia, miután Steve után ő is férfiasan kezet rázott Daviddel. - Steve megnézte a baseballkártyáidat. - De őszintén szólva - mondta Steve Davidnek - tényleg azt hiszed, hogy a Cleveland valaha is megnyeri a világbajnokságot? - Nem érdekel, amíg nem látok tőlük más játékstílust - felelte David harmatgyenge mosolylyal. Cynthia a mosodai nő felé fordult, akit lelőttek volna, ha van náluk fegyver. - Ő pedig... - 135 -
- Audrey Wyler - mondta a sötét hajú nő. - Geológus tanácsadó vagyok a Diablo Bányavállalatnál. Illetve voltam. - Tágra nyílt szemű, bávatag pillantással nézett végig a női mosdón, a pálinkásüvegek kartondobozán, a sörösdobozokkal tömött kosarakon, a maszatos csempefalon úszó csodahalon. - Azt nem tudom, hogy most mi vagyok, mert úgy érzem magam, mint egy háromnapos fasírtmaradék. Míg beszélt, fokozatosan elfordult Marinville felé, úgy, ahogy Steve-et nézte a mosoda előtt, és visszatért eredeti szövegéhez. - El kell tűnnünk a városból! Ez a maga haverja azt mondja, hogy az út el van zárva, de én ismerek egy másik utat is. Az összpontosítási körletből indul, a rézsű tövéből, ki az 50-es műútra. Rossz út, de vannak terepjárók a telephelyen, legalább fél tucat... - Biztos vagyok benne, hogy hasznát vesszük majd a tudásának, de azt hiszem, egy ideig még várnunk kell vele - mondta Marinville. Azt a hivatásos vigasztaló hangot ütötte meg, amelyet Steve azonnal fölismert. A főnök így beszélt a nőkkel (kivétel nélkül nők voltak, általában ötveneshatvanasok), akik részt vettek irodalmi felolvasásain - amit ő kulturális bombatámadásoknak nevezett. - Jobb lenne, ha először is megbeszélnénk egy kicsit a dolgokat. Menjünk be a moziba. Az azért jobban néz ki ennél. El lesznek ámulva tőle. - Micsoda ostoba maga! - rivallt rá a nő. - Nincs itt szükség semmiféle megbeszélésre, arra van szükség, hogy lelépjünk innen! - Körülnézett. - Úgy látszik, nem értik, mi történt itt. Ez az ember, Collie Entragian... Marinville fölemelte az elemlámpáját és belevilágított a saját arcába, hogy a nő jól megnézhesse. - Én találkoztam vele, mint láthatja, és nagyon jól megértettem. Jöjjön ki, Ms. Wyler, beszélgessünk. Látom, türelmetlen, mégis ez lesz a legjobb. Az ácsoknak van egy mondásuk: kétszer mérj, egyszer vágj. Jó mondás. Akkor rendben? A nő kelletlen pillantást vetett rá, de amikor Marinville megindult az ajtó felé, utánament. Steve és Cynthia követték. Odakint a szél körbeüvöltötte a mozit, amely a legutolsó eresztékéig nyögdécselt.
5 Tetején villogóval fölszerelt kocsi sötét árnyéka gurult lassan észak felé a süvöltő sötétségben, el a földhányástól, amely a Kína-gödröt jelezte Desperation déli határában. Lekapcsolt lámpákkal haladt; a volánnál ülő lény jól látott a sötétben, akkor is, ha ez a feketeség tele volt szállongó homokkal. A kocsi elhaladt a város déli szélén álló bodega mellett. A mexikói ételeket hirdető, feldőlt jelzést mostanra nagyrészt betemette a homok; a teraszlámpa halvány fényében már csak annyi látszott belőle, hogy KÓI ÉT. A terepjáró lassan haladt az utcán a városháza felé, bekanyarodott a parkolóba, és ugyanott állt meg, mint korábban. A volán mögött a hatalmas, megroskadt alak ugyanazt az antantövet viselte, a keresztszíjon ugyanazt a jelvényt, és egy régi dalt dúdolt dallamtalan, zümmögő hangon: - Táncolni megyünk, bébi, aztán majd meglátod... Mi a varázs a zenében és mi a zene bennem... A kreatúra a vezetőülésben leállította a Caprice motorját, azután csak ült lehajtott fejjel, ujjaival a volánon dobolva. Csattogó szárnyú keselyű tűnt elő a kavargó homokból, az utolsó pillanatban pályamódosítást hajtott végre egy szélroham miatt, majd leereszkedett a terepjáró motorházára. Egy második követte, azután egy harmadik. Az utolsó odavijjogott társainak, és vastag guanót fröccsentett a motorháztetőre. Felsorakoztak, bebámultak a mocskos szélvédőn. - A zsidóknak - mondta a jármű vezetője - meg kell halniuk. És a katolikusoknak is. A mormonoknak is. Tak. Az ajtó kinyílt. Megjelent egy láb, aztán a másik. Az antantszíjas alak fölállt, bevágta az ajtót. Új kalapját egyelőre a hóna alatt szorongatta. Másik kezében azt a puskát tartotta, amelyet a Mary nevű asszony felmarkolt az asztalról. Odament a bejárathoz. A lépcsőt két kussoló kojot fogta közre. Bizonytalanul vinnyogtak, alázatos kutyushoz illő vigyorral bámultak a közeledő alakra, aki úgy ment el mellettük, hogy ügyet sem vetett rájuk. - 136 -
Az ajtóhoz nyúlt, aztán megdermedt a keze. Az ajtó nyitva állt. A szeszélyes szél csaknem becsukta... de nem teljesen. - Mi a szar? - motyogta, és kinyitotta az ajtót. Sietve elindult fölfelé. Először föltette a kalapját (keményen a fejébe kellett nyomnia, mert most nem volt olyan passzentos), majd két marokra fogta a puskát. Döglött prérifarkas hevert a lépcső tetején. A fogdába vezető ajtó szintén nyitva. A fegyvert markoló lény belépett, és noha tudta, mit fog látni, nem fojtotta vissza a bensőjéből felszakadó, dühös bömbölést. Odakint a lépcső tövében a prérifarkasok vinnyogtak, kussoltak, vizeltek. A rendőrkocsin ülő keselyűk ugyancsak meghallották fentről a lény üvöltését, idegesen csapkodtak, már-már fölemelkedtek, azután visszatelepedtek és úgy vagdostak egymás felé, mintha csípni akarnának. Nyitva és üresen állt minden cella, amelyben volt valaki. - Az a fiú! - suttogta az alak az ajtóban. Kifehéredett kézzel markolta a fegyvert. - Az a ronda kis narkós! Állt még egy pillanatig, azután lomhán belépett a helyiségbe. A szeme ide-oda járt kifejezéstelen arcában. Kalapja - olyan Maci Laci-féle, lapos karimájú lassan emelkedett, ahogy a haj följebb nyomta. Sokkal több haja volt, mint a kalap előző tulajdonosának. Az asszony, akit Collie Entragian elvitt a fogdából és lecipelt a lépcsőn, százhatvanöt centi volt és hatvanöt kiló. Ez a lény úgy festett, mintha ugyanannak a nőnek a drabális ikertestvére lenne: száznyolcvannyolc centi magas volt, széles vállú, legalább mázsányi. Kezeslábasát abból a raktárbarakkból szerezte, mielőtt eljött volna onnan, amit a bányatársaság Csörgőkígyó Kettesnek nevezett, a városiak pedig immár száz éve Kínagödörnek. Mellben és csípőben kicsit szorított ugyan, de még mindig jobb volt, mint ennek a testnek a régi ruhái; azok olyan használhatatlanok voltak, akárcsak Ellen Carver egykori aggodalmai és vágyai. Ami Entragiant illeti, az övé volt az öv, a jelvény és a kalap; pisztolyát a derekán viselte. Ez így természetes. Elvégre a Pecostól nyugatra mostantól Ellen Carver jelenti a törvényt. Ez a dolga, és Isten irgalmazzon mindenkinek, aki megakadályozná a tisztességes munkavégzésben. Például a valahai fiának. Apró szobrot húzott elő a kezeslábas mellzsebéből: egy szürke kőből faragott pókot. Részegen balra dőlt Ellen tenyerén (azon az oldalon letört az egyik lába), ám ez cseppet sem csökkentette ocsmányságát és rosszindulatát. Szeme vulkán rotyogtatta sok ezer éves vastól vörösen guvadt ki rágói felett; rágóit tágra nyitotta, hogy látni lehessen nyelvét, amely nem nyelv volt, hanem egy parányi prérifarkas vicsorgó feje. Hátának mintája távolról emlékeztetett a parasztok hegedűjére. Tak!, mondta az asztalnál álló teremtmény. Tésztás, löttyedt ábrázata kegyetlen tréfát űzött annak az asszonynak az arcából, aki tíz órája a Kíváncsi Gyurká-t olvasta föl a lányának, s megfelezett vele egy bögre kakaót. Ám ebből az arcból élőn, tudatosan bámult a szem, tekintetének gonoszsága hátborzongatóan emlékeztetett a tenyerén nyugvó szoboréra. Most áttette a másik kezébe és a feje fölé emelte, az asztal fölött lógó lámpa gömbjéből áradó fénybe. - Tak ah wan! Tak ah lah! Mi him, en tow! En tow! A lépcsőház sötétjéből, a padlódeszkák repedéseiből, az üres cellák sötét sarkaiból rohanva indultak feléje a remetepókok. Körülvették. A lény lassan letette a kőpókot az asztalra. - Tak! - mondta halkan. - Mi him, en tow. Hullám futott végig a pókok figyelő körén. Összesen talán ötvenen voltak, legtöbbjük nem nagyobb egy méretes mazsolánál. Majd felbomlott a kör, és két oszlopban megindult az ajtó felé. A lény, aki Ellen Carver volt, mielőtt Collie Entragian levitte volna a Kína-gödörbe, állt és végignézte távozásukat. Azután visszatette zsebébe a faragott követ. - A zsidóknak meg kell halniuk - közölte az üres szobával. - A katolikusoknak meg kell halniuk. A mormonoknak meg kell halniuk. A Grateful Dead rajongóinak meg kell halniuk. - Szünetet tartott. - Kis imafiúcskáknak szintén meg kell halniuk. Fölemelte Ellen Carver-kezét, és Ellen Carver-ujjaival tűnődve ütögetni kezdte Ellen Carver kulcscsontjait.
- 137 -
HARMADIK RÉSZ AZ AMERIKAI NYUGAT: LEGENDÁS ÁRNYAK 1. FEJEZET 1 - Mi a szent szar! - álmélkodott Steve. - Hát ez elképesztő! - Kurva hátborzongató, az már szent! - helyeselt Cynthia, majd körülnézett, hogy nem bántotta-e meg az öregembert, de Billingsley eltűnt. - Ifjú hölgy - mondta Johnny -, a tőzsdei aréna gödre a hátborzongató, az egyetlen találmány, amelyet nemzedéke eleddig magának elkönyvelhet. Ez itt nem kísérteties. Sőt éppen hogy csinos hely. - Hátborzongató! - ismételte Cynthia, de mosolygott. Johnny úgy látta, hogy az Amerikai Nyugatot a II. világháború utáni évtizedben építhették, amikor a mozik már megszűntek húszas-harmincas évekbeli túlméretezett álomkastélyok lenni, de még sokkal előbb, hogy szétverték és Dolby-rendszerű cipősdobozzá silányították volna őket. Billingsley bekapcsolta a fényszórókat a vászon fölött, meg azokat is, amelyek a hajdani zenekari árokban voltak, így Johnny gond nélkül felmérhette a helyiséget. A nézőtér nagy volt, de meghitt. Nagy vonalakban szecessziós villamos falikarok díszítették, más semmi. A legtöbb ülés még megvolt, de a vörös plüss kifakult, megkopott, s bűzlött a penésztől. A vetítővászon hatalmas, fehér négyszögén valaha Rock Hudson ölelte Doris Dayt, és Charlton Heston küzdött meg kocsiversenyen Stephen Boyddal. Legalább tizenkét méter széles és hét méter magas volt; onnan, ahol Johnny állt, akkorának tűnt, mint az autósmozik vásznai. Színpad is volt a vászon előtt - afféle építészeti kövület, Johnny feltételezése szerint, mert hol volt már a burleszk, amikor ezt az épületet emelték. Használták egyáltalán? Nyilván igen; politikai beszédekre, évzárókra, esetleg Tehénlepény megye helyesírási versenyének eredményhirdetésekor. Akármi volt is a szerepe a múltban, az biztos, hogy azok az emberek, akik részt vettek ezeken a mulatságos vidéki ceremóniákon, dehogy sejtették volna, mi játszódik majd utoljára ezen a színpadon. Marinville körülnézett, mert már egy kicsit aggódott Billingsley miatt, és ekkor meglátta az öregembert: a mosdók melletti rövid, szűk folyosón közeledett a színpad oldalán gyülekező többiekhez. Van egy dugi üvege az öreg szivarnak, és visszament egy kortyra, gondolta Johnny, de nem érzett friss piaszagot az állatorvoson, amikor az elment mellette, márpedig ez volt az a szag, amelyet még most is felismert, noha abbahagyta az ivást. A csoport, amelyre Johnny kezdett úgy gondolni (és, nem minden rokonszenv nélkül), mint a Collie Entragiant Túlélők Társaságára, követte Billingsleyt a színpad közepére. Lábuk visszhangosan kopogott, hosszú, fakó árnyékot vetettek a zenekari árok oldallámpáinál. Billingsley a színpad bal oldalán levő szekrényben kapcsolta be a villanyokat. A gyenge fény gyorsan elenyészett a vedlett vörös plüss-székek fölött, és csupán a sötétség emelkedett láthatatlan magasságokba. Azon túl - és körös-körül - a sivatagi szél üvöltött. Hangja megdermesztette Johnny vérét... bár vitathatatlanul volt benne valami különösen vonzó is... noha nem tudta, miben rejlik ez a vonzerő. Ó, ne hazudj! Dehogynem tudod! Billingsley és a barátai is tudták, azért jártak ide. Isten arra teremtett, hogy meghalld ezt a hangot, amelynek az efféle termek a természetes erősítői. Még jobban hallhatod, ha leülsz a vászon elé öreg cimboráiddal, legendás árnyakat vettek és isztok a múltra. Ez a hang azt súgja, hogy a kiszállás a jó, hogy igazából a kiszállás az egyetlen értelmes választás. Ez a hang az üresség vonzása, a semmi öröme. A poros színpad közepén, a függöny nélküli filmvászon előtt társalgót alakítottak ki, karosszékekkel, díványokkal, állólámpákkal, kávézóasztalokkal; volt még egy tévé is. A bútorok nagy szőnyegen álltak. Egy kicsit olyan volt, mint egy áruházi bútorrészleg kiállítása, de Johnnynak az jutott róla az eszébe, hogy ha Eugéne Ionesco valaha is írt volna egy epizódot a Szürkületi zóná-ba, akkor az valószínűleg ilyen díszletek között játszódott volna. A teret sötét tölgyfa pult uralta. - 138 -
Johnny végigfuttatta rajta a kezét, miközben Billingsley bekapcsolta az állólámpákat, egyiket a másik után. Látta, hogy a villanydrótok a vászon aljának apró réseiben tűnnek el. A réseket körberagasztották szigetelőszalaggal, hogy ne táguljanak tovább. Billingsley a bár felé biccentett. - Az ott az öreg Circle Ranchról való. A Clayton Lovingárverésről. Buzz Hansen meg én összeálltunk és letornáztuk tizenhét tízesre. Elhinné? - Őszintén szólva, nem - felelte Johnny, és megpróbált elképzelni egy ilyen tárgyat a SoHo valamelyik drága, apró üzletében. Kinyitotta a kettős ajtót és látta, hogy az italszekrény tele van. Nem is rossz anyaggal. Nem első osztályú, de azért megjárja. Sietve visszacsukta az ajtót. A palackok olyan erővel vonzották, amire a Bagolyból hozott Beam soha nem volt képes. Ralph Carver leült egy hintaszékbe, és annak az embernek a kábult reménységével bámulta az üres széksorokat, aki úgy hiszi, talán csak álmodja az egészet. David odament a televízióhoz. Tudtak ezen bármit is... aha, értem! - Észrevette a készülék alatt a képmagnót. Leguggolt, hogy megnézze a tetejére halmozott kazettákat. - Fiam… - kezdte Billingsley, azután feladta. David sebesen végignézte a kazettákat - Kiéhezett koedukáltak, Mocskos kezdők, Fedélzeti puncimókusok, 3. rész - azután visszatette őket. Ilyeneket néznek? Billingsley vállat vont. Egyszerre tűnt restelkedőnek és fáradtnak. - Mi már túl öregek vagyunk a rodeóhoz, fiam. Talán egy nap majd megérted. - Nekem semmi közöm hozzá - állt föl David. - Én csak kérdeztem. - Steve, ezt nézd meg! - szólt Cynthia. Hátralépett, feje fölé emelte a karját, csuklónál keresztbe tette a kezét és mozgatni kezdte. Hatalmas, sötét árnyék szárnyalt lustán a több évtizedes beleévődött portól szennyes filmvásznon. - Egy varjú. Nem rossz, mi? A fiú elvigyorodott, odalépett Cynthia mellé, összeillesztette a két tenyerét, előrebökve egyik ujját. - Elefánt! - nevetett Cynthia. - Ez már döfi! David velük nevetett. Vidám, örömteli, szabad hang volt. Ralph odafordult és maga is elmosolyodott. - Nem is rossz egy lubbocki gyerektől! - örvendezett Cynthia. - Jól figyelj ide, hacsak nem akarod, hogy megint husinak hívjalak! A lány kiöltötte a nyelvét, csukott szemmel szamárfület mutatott, és így annyira emlékeztette Johnnyt Terryre, hogy hangosan fölnevetett. Ettől megdöbbent, szinte megijedt. Nyilván elhatározhatta valamikor Entragian és a naplemente között, hogy soha többé nem nevet... tréfákon semmi esetre sem. Mary Jackson, aki körbejárta a színpadi társalgót és mindent szemügyre vett, most ránézett Steve elefántjára. - Én meg tudom csinálni a New York-i felhőkarcolókat! - dicsekedett. - Egy francot! - hördült föl Cynthia, bár érdekelte a dolog. - Na lássuk! - tódította David. Úgy nézett föl a vászonra, mint egy kisgyerek, aki azt várja, hogy elkezdődjenek Ace Ventura legfrissebb kalandjai. - Jól van - mondta Mary, és fölemelte kinyújtott ujjú kezét. - Na nézzük csak... egy pillanat... egy nyári táborban tanultam, az pedig régen volt... - Mi a francot csinálnak maguk, emberek? Johnny összerezzent a fülsértő hangra. Nem ő volt az egyetlen. Mary halkan fölsikoltott. A város körvonalai, amelyek kezdtek kialakulni az ócska filmvásznon, elhomályosodtak és eltűntek. Audrey Wyler félúton állt a bal oldali bejáró és a társalgóban összegyűlt csoport között. Az arca sápadt volt, óriási szeme lángolt. Tudtán kívül ő is megalkotta a maga komor árnyékát a vásznon: Batman köpenyét. - Az fix, hogy maguk éppen olyan őrültek, mint ő. Odakint császkál valahol, minket keres! Ebben a pillanatban! Nem emlékszik a kocsira, amelyet hallott, Steve? Ez ő, visszajött! Maguk meg csak állnak itt... díszkivilágításban... és buliznak! - Kintről még akkor se lehetne látni a fényt, ha minden lámpát felkapcsolnánk - válaszolta Billingsley. Töprengve, és merően nézett Audreyra... mintha azon tűnődne, gondolta Johnny, látta-e már valahol. Valószínűleg a Mocskos kezdők-ben. - Jusson eszébe, hogy ez egy mozi. Hang- és fényszigetelt. Éppen ezért szerette a bandánk. - 139 -
- De kereshet minket! És ha elég sokáig, elég keményen keres, akkor meg is talál! Itt Desperationben nincs túl sok rejtekhely! - Csak jöjjön - mondta fahangon Ralph Carver, és fölemelte a Ruger 44-est. - Megölte a kislányomat és elvette a feleségemet. Én éppen úgy láttam, hogy milyen, mint maga, asszonyom. Hát csak jöjjön. Van számára néhány sürgős küldeményem. Audrey értetlenül nézte egy pillanatig. A férfi üres tekintettel nézett vissza. A nő most Maryra pillantott, de semmi érdekeset nem talált rajta, így visszafordult Billingsleyhez. - Idesettenkedhet! Egy ilyen helyen fél tucat bejárat van. Talán még több is. - Ja, és valamennyi be van zárva, leszámítva a női vécé ablakát - felelte Billingsley. - Éppen most mentem vissza, és elhelyeztem egy sor sörösüveget az ablakpárkányon. Ha kinyitja az ablakot, az meglódul, meglöki az üvegeket, azok leesnek, széttörnek a padlón. Meghalljuk, asszonyom, és mire ideér, úgy megtöltjük ólommal, hogy fölszeletelheti és mérőónnak használhatja! - E nagyzoló kijelentés közben jó alaposan megbámulta Audreyt; szeme ide-oda repkedett a nő meglehetős arca és a lába között, amelyre, John Edward Marinville szerény véleménye szerint nem volt szó és nem volt fogalom. A nő úgy meredt Billingsleyre, mintha még sohasem látott volna hozzá fogható bolondot. - Kulcsokról még nem hallott, öregem? A zsaruknak minden üzlethez van kulcsuk ebben a városkában! - Azokhoz igen, amelyek nyitva tartanak - válaszolta nyugodtan Billingsley. - De az Amerikai Nyugat már rég bezárt. Az ajtók nemcsak le vannak lakatolva, de be is vannak deszkázva. A srácok a tűzoltólétrát használták, hogy elöl bejussanak, de március óta annak is fuccs, mert leszakadt. Szerintem éppen olyan biztonságban vagyunk itt, mint bárhol másutt. - Valószínűleg nagyobb biztonságban, mint odakint az utcán - tódította Johnny. Audrey csípőre tett kézzel feléje fordult. - És mit szándékoznak csinálni? Maradnak és elszórakoztatják magukat, vetítik a hülye vászonra az árnyjátékot? - Nyugi! - csitította Steve. - Maga nyughasson! - Audrey csaknem vicsorgott. - Én le akarok innen lépni! - Mind ezt akarjuk, de ez nem a megfelelő idő - közölte Johnny. A többiekre nézett. - Van, aki nem ért egyet velem? - Őrültség lenne kimenni a sötétben - mondta Mary. - A szél óránként legalább ötven mérfölddel fúj, és ebben a homokfergetegben Entragian képes lenne egyenként elkapni bennünket. - És mit gondol, mi lesz más holnap, amikor a vihar véget ér, és a nap fölkel? - kérdezte Audrey. A kérdést Johnnynak címezte, nem Marynek. - Az, hogy Entragian barátunk halott lesz, mire a vihar véget ér - felelte a férfi. - Ha nem halott máris. Ralph odanézett és bólintott. David lekuporodott a tévé elé, kezét lazán összekulcsolta a térdei között. Johnnynak úgy tűnt, mintha elmerülten összpontosítana. - Miért? - kérdezte Audrey. - Hogyan? - Maga nem látta? - kérdezte Mary. - Természetesen láttam! Csak nem ma. Ma csak hallottam, ahogy körbeautózik... körbejár... és magában beszél. Valójában nem láttam tegnap óta. - Van errefelé valami radioaktív anyag, asszonyom? - kérdezte Ralph a geológusnőt. - Tároltak itt valaha is nukleáris hulladékot vagy ócska fegyvereket? Rakétafejeket, ilyesmit? Mert az a zsaru úgy nézett ki, mint aki szétesni készül. - Nem hinném, hogy sugárbetegség lenne - tamáskodott Mary. - Arról láttam már képeket és... - Állj! - emelte föl a kezét Johnny. - Szeretnék egy javaslatot tenni. Le kellene ülnünk és meg kellene ezt beszélnünk. Rendben? Ha másra nem is jó, telik vele az idő, és talán támad valami ötletünk, hogy mit csináljunk. - Audreyra nézett, a legmegnyerőbb mosolyát villantotta rá, és örömmel látta, hogy a nő egy kicsit megnyugszik, ha nem is olvad fel egészen. Talán nem párolgott el mindenestül a régi vonzerő. - Végső soron sokkal hasznosabb, mint árnyképeket vetíteni a filmvászonra. - 140 -
Kissé megfakult a mosolya, ahogy végignézte a többieket: a szőnyeg szélén álló Audreyt, fura, szexis ruhájában; a tévé előtt guggoló Davidet; Steve-et és Cynthiát, ahogy kuporogtak a túltömött fotel karfáján, amely ugyancsak az öreg Circle Ranchról kerülhetett ki; a vászon mellett álló, tanító nénisen karba font kezű Maryt; Tom Billingsleyt, aki a háta mögött összekulcsolt ujjakkal tanulmányozta a bárszekrény nyitott felső polcát; a fény határán ülő Ralphot a hintaszékben, akinek a bal szeme annyira bedagadt, hogy alig látszott. A Collie Entragiant Túlélők Társaságát teljes létszámban. Micsoda trupp, gondolta Johnny. Manhattan Transfer a sivatagban. - Van még egy ok, amely miatt beszélnünk kell - mondta. Az árnyékukra nézett, amely a függönytelen mozivásznon bólogatott. Egy pillanatig olyanok voltak, mint óriás madarak árnyai. Eszébe jutott Entragian, aki felvilágosította, hogy a keselyűk finganak, és hogy ez az egyetlen madárfaj, amely erre képes. Azt is ő mondta, A francba, mindnyájan túl vagyunk a miérteken, te aztán tudod! Johnny szerint ez volt a legijesztőbb dolog, amit életében hallott. Főleg mert igaznak hangzott. Lassan bólintott, mint aki egyetért egy belső beszélgetőtárssal, és folytatta. - Volt már szerencsém néhány rendkívüli jelenséghez, de olyanhoz még soha, amit természetfölötti élménynek nevezhettem volna. Egészen - esetleg - a mai napig. És ami a legrémisztőbb, lehetséges, hogy ez egy folyamat. Nem tudom. Csak annyit mondhatok biztosra, hogy olyan dolgok történtek velem a legutóbbi néhány órában, amelyeket nem tudok megmagyarázni. - Miről beszél? - Audrey mintha közel állt volna a síráshoz. - Nem elég rossz önmagában is, ami történt, anélkül, hogy valami... tábortűz melletti mesét kerekítenénk belőle? - De igen - felelte Johnny halkan, szenvedélyesen. Alig ismerte föl a saját hangját. - Csakhogy ez nem változtat a dolgokon. - Én sokkal jobban tudok hallgatni is, beszélni is, ha nem halok éhen - jegyezte meg Mary. Gondolom, itt nincs semmi ennivaló, ugye? Tom Billingsley zavartan csoszogott. - Hát nemigen, nem sok minden van, asszonyom. Főképpen azért jártunk ide, hogy igyunk, és a régi napokról beszélgessünk. - Gondoltam - sóhajtott az asszony. Az állatorvos úgy általában a jobb oldali lejáró felé mutatott. - Nemrég Marty Ives hozott egy kis zsák ezt-azt. Alighanem szardíniát. Marty szereti a szardíniát és a ropit. - Pfuj! - húzta el az orrát Mary, noha látszott, hogy érdekli a dolog. Johnny úgy vélte, hogy pár óra múlva még a ringli is ízleni fog neki. - Megnézem, talán hozott valami mást is - mondta Billingsley. Nem sok remény csengett a hangjában. David fölállt. - Majd én elhozom, ha akarja. Billingsley vállat vont. Megint Audreyt nézte, és mintha elvesztette volna az érdeklődését Marty Ives szardíniái iránt. - Balra, ahogy leérsz a színpadról, van egy villanykapcsoló. Egyenesen előtted látsz néhány polcot. Ami kaját hoztunk, általában oda tettük. Esetleg találsz némi süteményt is. - Lehet, hogy maguk egy hangyányit túlzásba vitték a piát, de legalább észben tartották, hogy szilárd táplálékra is szükség van - mondta Johnny. - Ezt már szeretem. - Az állatorvos végigmérte, vállat vont, majd visszatért Audrey Wyler lábához. A nő nem látszott észrevenni az érdeklődést. Vagy nem törődött vele. David nekivágott a színpadnak, azután visszajött és fölkapta a 45-öst. Az apjára pillantott, de Ralph megint a nézőteret, a homályba olvadó, és megfakult zsöllyesorokat bámulta üres tekintettel. A kisfiú óvatosan a farmerja zsebébe csúsztatta a pisztolyt, hogy csak a markolata állt ki, majd elindult a színpad széle felé. - Van itt folyó víz? - kérdezte, amikor elhaladt Billingsley mellett. - Ez itt a sivatag, fiam. Ha egy épület kiürül, elzárják benne a vizet. - Pech. Még mindig teljesen szappanos vagyok. Viszket. Otthagyta őket, keresztülvágott a színpadon és áthajolt a szélső ajtónyíláson. Egy pillanattal később kigyúlt a fény. Johnny egy kicsit megnyugodott - csak ekkor döbbent rá, hogy tudatának egy része arra számított, valami megtámadja a kisfiút -, és észrevette, hogy Billingsley őt nézi. - Amit ez a gyerek csinált - ahogy kijutott a cellából - az lehetetlen - mondta Billingsley. - 141 -
- Akkor még mindig ott lennénk bezárva - felelte Johnny. Úgy vélte, helyesen - önmagához híven - válaszolt, de már neki is szöget ütött a fejébe ugyanaz, amit az öreg állatorvos mondott. Még egy kifejezés - szerény csoda - is beugrott, amivel jellemezhette volna. Beírta volna a noteszébe, ha nem ejti le az 50-es műúton. - Így gondolja? - Nem, mert itt vagyunk, és láttuk, ahogy megtette - mondta Billingsley. - Bekenekedett szappannal, és keresztülnyomta magát a rácsok között, akár csak egy dinnyemagot. Logikusnak látszott? Pedig én mondom magának, barátom, még Houdini se bírta volna megtenni. A feje miatt. A fejénél el kellett volna akadnia, de nem ez történt. - Sorra végignézett rajtuk, utoljára hagyta Ralphot. Carver most Billingsleyt nézte a széksorok helyett, de Johnny nem volt biztos benne, megértette-e, amit az öregfiú mondott. És lehet, hogy így a jobb. - Mire akar kilyukadni? - kérdezte Mary. - Magam se tudom - válaszolta Billigsley. - De azt hiszem, okosabb lesz, ha az ifjú Carver mester köré gyülekezünk. - Habozott, azután hozzátette: - Az öregek azt mondják, hideg éjszakán bármilyen tábortűz megfelel.
2 Fölemelte a már döglött prérifarkast és megvizsgálta. - A szóma meghal; a pneuma távozik; csak a sarx marad - mondta valami képtelen - egyszerre zengő és ugyanakkor színtelen - hangon. Mindig is így volt; mindig is így lesz; az élet elszáll, marad a test. Levitte a dögöt a lépcsőn; a kojot mancsai, szétzúzott feje himbálózott, teste úgy lengett, akár egy véres boa. A teremtmény megállt egy pillanatra a városháza főbejáratánál, kinézett a viharos sötétségbe, hallgatta a szelet. - So cah set! - kiáltotta, majd megfordult és bevitte az állatot az irodába. Az ajtótól jobbra sorakozó fogasokra nézett, és azonnal észrevette, hogy a kislányt, akit a bátyja Sütinek hív, levették és bebugyolálták egy függönybe. Sápadt arca eltorzult a haragtól a betakart gyermektest láttán. - Levette! - mondta a karjaiban tartott döglött kojotnak. - A rohadt kölyök levette! Ostoba, bajkeverő gyerek! Igen. Haszontalan gyerek. Ronda kölyök. Ostoba kisfiú. Bizonyos értelemben ez a legutóbbi a legjobb, ugye? A legigazabb. Ostoba imafiú megpróbál legalább egy kis rendet tenni, mintha az egyáltalán lehetséges lenne, mintha a halál mocsok lenne, amit erős karral le lehet sikálni az élet faláról. És mintha a becsukott könyvet ismét ki lehetne nyitni, újra el lehetne olvasni, és akkor más lenne a befejezés. De haragján végignyargalt a félelem, mint sárga öltés a vörös ruhán, mert a fiú nem adta föl, és így a többiek sem. Akkor se merészkedhettek volna elmenekülni, (Entragiantól, az asszonytól, tőle, tőlük) ha tárva-nyitva hagyja a celláik ajtaját. Mégis megtették. A fiú miatt, a romlott, felfuvalkodott, gőgös, imádkozó fiú miatt, aki volt olyan pimasz leakasztani a kis ribanc húgát és még meg is próbált valami tisztességes temetésfélét összehozni... Lanyha melegség a tenyerén, az ujjain. Lenézett és látta, hogy csuklóig belemélyesztette Ellen-kezét a prérifarkas hasába. Fel akarta akasztani a kojotot az egyik fogasra, csak mert a többiekkel is ezt tette, de most újabb ötlete támadt. Odavitte az állatot a padlón heverő zöld batyuhoz, letérdelt, széthajtogatta a függönyt. Némán, vicsorgó szájjal bámult a halott kislányra, amely ebben a testben nőtt. És a kölyök még képes volt letakarni! Kihúzta Ellen langyos, vérkesztyűs kezét az állatból, és rátette a dögöt Kirstenre. Szétnyitotta a pofáját, és az állkapcsok közé illesztette a gyermek nyakát. Vérfagyasztó és fantasztikus tableau de la mort volt, akár egy gonosz tündérmese fametszet-illusztrációja. - Tak - suttogta, és elvigyorodott. Ellen Carver alsó ajka megrepedt. Állán észrevétlen erecskében csergedezett a vér. Az a rohadt, nagyképű kis kölyök valószínűleg sohasem láthatja helyesbítésének helyesbítését, de milyen jólesett elképzelni, hogy mit szólna, ha mégis láthatná! Ha látná, mily csekély az eredménye erőfeszítéseinek, milyen könnyű megcsúfolni a kegyeletet, mily természetesen veszi át az uralmat az ember mesterségesen összekotyvasztott lényén a semmi. - 142 -
Nyakig betakarta a függönnyel a prérifarkast. A gyermek és a vadállat most olyanok voltak, mint a szeretők. Hogy kívánta, bárcsak itt lenne a fiú! Az apja is jó lenne, de különösen a gyerek. Mivel neki van a legnagyobb szüksége az okulásra. A fiú az, aki veszedelmes. Halk nesz hallatszott a háta mögül, annyira halk, hogy nem is lehetett hallani... de ő meghallotta. Megpördült Ellen-sarkán és megpillantotta a visszatérő remetepókokat. Bemasíroztak a városháza ajtaján, balra fordultak, fölszaladtak a falra, át a hirdetéseken, amelyek a város elkövetkező dolgaival foglalkoztak, és önkénteseket kértek az idei őszi Úttörő Napok látványosságaihoz. Az egyik plakát fölött, amely nem hivatalos összejövetelt hirdetett, hogy a Desperation Bányavállalat Rt. hivatalos képviselői beszámolhassanak róla, mire jutottak az úgynevezett Kína-gödörben a rézbányászattal, a pókok újraalkották körüket. Az overallos, antantöves, magas asszony fölállt és odament hozzájuk. A kör a falon megremegett félelmében vagy mámorában, vagy mindkettőtől. Az aszszony összetette véres kezeit, azután szétnyitotta és a fal felé tartotta a tenyerét. - Ah lah? A kör szétesett. A pókok új alakzatba rendeződtek, olyan pontossággal, mint a tornacsoport a bemutatón. Alkottak egy M-et, szétfutottak, O kővetkezett, majd Z... Elhessegette őket, miközben egy I-hez próbáltak sorba állni. - En tow - mondta. - Ras. A pókok felhagytak az I-vel, és ismét fölvették az eredeti, enyhén reszkető kört. - Ten ah? - kérdezte egy idő után, és a pókok új alakzatba rendeződtek. Kör volt, ini-alakú. Az asszony, akinek az ujjlenyomatai azonosak voltak Ellen Carverével, elnézte néhány pillanatig, miközben Ellen ujjaival ütögette Ellen kulcscsontjait, azután intett Ellen kezével a fal felé. A figura széthullott. A pókok megindultak a padló felé. Visszament az előtérbe, rá sem nézve a lába mellett futó pókokra. Ezek elérhetőek, ha szüksége van rájuk, és csak ez számított. Megállt a kettős ajtóban, ismét kinézett az éjszakába. Nem láthatta a régi mozit, de ez nem gond; tudta, hol van az Amerikai Nyugat; pár száz méterre észak felé, éppen a város egyetlen keresztutcáján túl. És hála a hegedűhátúaknak, most már azt is tudta, hogy ők hol vannak. Hogy ő hol van. A szaros kis imafiú.
3 Johnny Marinville ismét elmondta történetét, ez alkalommal az egészet. Sok év óta először igyekezett rövidre fogni - Amerika-szerte voltak kritikusok, akik megtapsolták volna, részben hitetlenkedésből. Elmondta, hogyan állt meg vizelni, és eközben Entragian hogyan csempészte bele a füvet a nyeregtáskájába. Mesélt a prérifarkasokról - arról, amelyikkel Entragian mintha beszélt volna, meg a többiekről, fura díszőrségükről az út mentén -, és előadta, hogyan tángálta el a hatalmas rendőr. Beszámolt Billy Rancourt meggyilkolásáról, majd ugyanazon a hangon elmondta, hogyan támadta meg a keselyű, látszólag Collie Entragian parancsára. Audrey Wyler leplezetlenül hitetlenkedett, de Johnny látta, hogy Steve és az útközben felszedett girhes kislány viszolygó megértéssel pillantanak egymásra. Nem nézett körül, hogy lássa, mit szólnak hozzá a többiek, térdén nyugvó kezére összpontosított, hogy átessen a mondanivalója legnehezén. - Azt akarta, hogy leszopjam. Nyilván azt képzelte, hogy nekiállok makogni, kegyelemért könyörögni, de én nem találtam olyan megbotránkoztatónak az ötletet, mint Entragian talán föltételezte. A felláció szokványos szexuális követelés olyan helyzetekben, amikor a hatalom átlépi normális határait, kötöttségeit, de egyáltalán nem az, aminek látszik. A felszínen erőszak, uralomvágy és agresszió. A mélyben félelemtől tüzelt düh. - Köszönjük, dr. Ruth - mondta Audrey. - Legközelebb áz impotencijá lesz á témá. Johnny minden neheztelés nélkül nézett rá. - Írtam egy regényt a homoszexuális erőszakról. Tiburón volt a címe. A kritikusok körében nem aratott valami nagy sikert, de sok emberrel beszélgettem, és azt hiszem, alapvetően jól fogtam meg a dolgot. A lényeg, hogy bedühödtem majré helyett. Addigra egyébként is eldöntöttem, hogy nem sok vesztenivalóm maradt. Azt mondtam, rendben, bekapom, de ha egyszer a számban lesz, leharapom. Azután... azután... - 143 -
Keményebben törte a fejét, mint bármikor az utóbbi tíz évben, közben bólogatott. - Azután az ő egyik értelmetlen szavával vágtam vissza neki. Nekem legalábbis értelmetlennek hangzott, vagy olyannak, mint egy mesterséges nyelv szava. Torokból mondta... - Úgy hangzott, hogy tak? - kérdezte Mary. Johnny bólintott. - De a prérifarkasoknak vagy magának Entragiannek egyáltalán nem tűnt értelmetlennek. Amikor kimondtam, valahogy hátrahőkölt... és ezután hívta a zuhanóbombázó keselyűt. - Nem hiszem, hogy ez történt - mondta Audrey. - Maga nyilván valami híres író vagy ilyesmi, olyasvalakinek látszik, aki, véleményem szerint, nem szokta meg, hogy kételkedjenek a szavában, én azonban mégsem hiszem el. - Akkor is így történt - felelte Johnny. - Maga semmi ilyesmit nem tapasztalt? Különös, agresszív, állati viselkedést? - Én a városi mosodában bujkáltam - válaszolta a nő. - Ébresztő, halló! Ugyanazon a nyelven beszélünk? - De hát... - Ide figyeljen, különös, agresszív, állati viselkedésről beszél? - kérdezte Audrey. Előrehajolt, és Marinville-re függesztette ragyogó szemét. - Maga Collie-ról beszél. Collie-ról, amilyen most. Mindenkit megölt, akit csak látott, mindenkit, aki keresztezte az útját. Ez nem elég magának? Muszáj még idomított keselyűket is belekeverni? - Mi van a pókokkal? - kérdezte Steve. Lecsúsztak a karfáról a székbe, és Steve átkarolta a girhes lány vállát. - Mi van velük? - Láttak pókokat, amik... szóval... összeállnak? - Mint a madarak? - Audrey olyan pillantást vetett rá, amelyben az villogott: VIGYÁZAT, ŐRÜLT A LÁTHATÁRON! - Dehogy. Rosszul mondtam. Együtt járnak. Falkában. Mint a farkasok. Vagy a kojotok. A nő megrázta a fejét. - És mi van a kígyókkal? - Egyet sem láttam. És prérifarkassal se találkoztam a városban. Még bicikliző kutyát sem láttam papírcsákóval a fején. Nekem ez merőben új. Visszajött David, kezében barna papírzacskó, amilyenbe szatócsboltok eladói teszik az apróbb cikkeket: csokoládét, tejes- és sörösdobozokat. Egy doboz Ritz keksz is volt a hóna alatt. - Találtam egy kis kaját - mondta. - Aha! - méregette Steve a dobozt és a staniclit. - Ez biztosan megfékezi az Amerikában dühöngő éhséget. Mennyi jut, Davey? Egy szardínia és két keksz fejenként? - Ez sok - felelte David. - Több mint gondolnád. Ööö... - Megállt, töprengve, kicsit aggodalmasan nézett rájuk. - Zavarna valakit, ha imádkoznék egy kicsit, mielőtt szétosztanánk az ételt? - Asztali áldás? - kérdezte Cynthia. - Igen. - Tőlem mehet - bólintott Johnny. - Ránk férne minden áldás, ami csak mozgósítható. - Ámen - tette hozzá Steve. David letette a zacskót és a doboz kekszet a két cipője közé. Majd lehunyta a szemét, és öszszetette a kezét az arca előtt. Johnnyt megrendítette, mennyire hiányzik a gyerekből minden hatásvadászat. Annyira egyszerű volt a mozdulata, hogy már-már szépnek lehetett nevezni. - Isten, kérlek, áldd meg ezt az ételt, amelyet megeszünk - kezdte David. - Akármi is az - szólt közbe Cynthia, de rögtön meg is bánta. David azonban nem törődött vele; lehet, hogy meg se hallotta. - Álld meg közösségünket, vigyázz ránk, és szabadíts meg a gonosztól. Kérlek, vigyázz a mamámra is, ha ez a te akaratod. - Szünetet tartott, aztán halkan folytatta: - Gondolom, nem ez, de ha mégis, akkor kérlek. Jézus nevében, ámen. - Ismét kinyitotta a szemét. Johnny meghatódott. A gyerek kis imája éppen ott érintette meg, ahová Entragian hiába igyekezett elhatolni. Ez természetes. Azért, mert hisz. E mellett az alázatos gyerek mellett János Pál pápa a puccos szerelésében meg a Las Vegas-i kalapjában is csak felszéllel keresztény. - 144 -
David lehajolt és fölvette az ételt, amit talált, szakasztott olyan derűsen, mint egy karácsonyi ebédet osztogató Róbert bácsi, és beleturkált a zacskóba. - Tessék, Mary. - Előhúzott egy doboz Kék Fjord különleges szardíniát, és átadta az aszszonynak. - A kulcs az alján van. - Köszönöm, David. A fiú elvigyorodott. - Köszönje Mr. Billingsley haverjának. Az övé a kaja, nem az enyém. Adott neki a kekszből is. - Ezzel lecsúszik. - Vedd el, ami kell, a többit hagyd békén - szavalta Johnny. - Ahogy Körbéli Barátaink szokták mondani... igaz, Tom? Az orvos vizenyősen nézett rá, de nem válaszolt. David adott egy doboz szardíniát Stevenek, egy másikat Cynthiának. - Köszönöm, kicsim, ez elég lesz - mondta Cynthia, és megpróbálta visszaadni a dobozt. Én és Steve megosztozhatunk egyen. - Nem kell - felelte David -, van elég. Komolyan. Adott egy dobozzal Audreynak, egy dobozzal Tomnak és egy dobozzal Johnnynak. Marinville kétszer is megforgatta a kezében, mintha arról akarna meggyőződni, csakugyan valódi-e, mielőtt letépte volna róla a csomagolást, levette volna a kulcsot az aljáról és beleakasztotta volna a doboz végén levő fémfülbe. Felbontotta a dobozt. Amint megérezte a hal szagát, rettenetesen éhes lett. Ha bárki azt mondja, hogy valaha is így fog reagálni egy doboz vacak szardíniára, kinevette volna. Valaki megkocogtatta a vállát. Mary volt az, a kekszesdobozt nyújtotta, mondhatni mámorosan. Halolaj fényes kis patakja csurgott le a szája sarkából az állára. - Vegyen! - kínálta. - Csodálatos ez a keksz. Igazán! - Ja - biccentett Cynthia vidáman -, minden jobban ízlik, ha az ember a Ritzben szarja ki, mindig mondtam. Johnny elfogadta a dobozt, belenézett és látta, hogy már csak egyetlen, félig telt viaszpapír henger maradt benne. Kivett három sötét, narancsos kekszet. Korgó gyomra tiltakozott ennyi szerénység ellen, és nem tudta megállni, hogy még hármat ki ne vegyen, mielőtt továbbadná a dobozt Billingsleynek. Pillantásuk összeakadt, és hallotta, amint az öregember azt mondja, hogy ezt még Houdini se bírta volna megtenni. A feje miatt. És természetesen ott volt a telefon - a kölyök kezében megjelent az adás három sávja, de nála bezzeg egy sem. - Ez egyszer s mindenkorra eldönti a kérdést - mondta Cynthia tele szájjal. A hangja arra emlékeztetett, ahogy Mary nézett. - Az evés messze jobb a szexnél. Johnny Davidre nézett. A kisfiú az apja székének a karfáján ült és evett. Ralph ölében bontatlanul hevert a szardíniásdoboz, a férfi továbbra is az üres széksorokat bámulta. David kivett néhány szardíniát a saját dobozából, óvatosan ráfektette egy kekszre, és odaadta az apjának, aki gépiesen rágni kezdett, mint akinek az az egyetlen célja, hogy a szája ismét üres legyen. Johnny kínosan érezte magát a gyerek arcáról sugárzó gondoskodó szeretet láttán, mintha betolakodott volna a kisfiú lelkébe. Félrefordította a tekintetét és meglátta a kekszesdobozt a padlón. Mindenki szorgalmasan evett, senki sem figyelt oda, amikor Johnny fölemelte. Körbejárt a csoportban, mindenki vett legalább fél tucatot (Billingsley talán még többet is; a vén kecske valósággal tömte magába), de az a viaszpapír henger még mindig ott volt, és Johnny megesküdött volna, hogy még mindig félig van; hogy a kekszek száma egyáltalán nem változott.
4 Szardíniaeszegetés közben Ralph, amennyire tudta, elmesélte a Carver család széthullását. Megpróbálta kitisztítani a fejét, megpróbált visszajönni - sokkal inkább Davidért, mint magáért -, de nem volt könnyű. Állandóan Kirstie-t látta, amint mozdulatlanul hever a lépcső alján, Entragiant látta, amint elvonszolja Ellie-t a fogdán át. Ne aggódj, David, visszajövök, mondta, de Ralph fülében, aki úgy hitte, hogy Ellie hangjának minden árnyalatát kiismerte házasságuk tizennégy éve alatt, úgy hangzott, mintha az asszony végleg búcsúzna. Mégis, tartozott Davidnek azzal, hogy megpróbáljon itt maradni. Hogy visszajöjjön onnan, ahová döbbent, túlerőltetett - és mondjuk csak ki, bűnbánó - tudata akarta sodorni. - 145 -
De nem volt könnyű. Amikor befejezte, Audrey szólalt meg: - Jó, itt legalább nincs lázadás az állatok világában. Persze őszinte részvétem a felesége és a kislánya miatt, Mr. Carver. Neked is, David. - Köszönöm - felelte Ralph, és amikor David hozzátette: - lehet, hogy a mama még mindig jól van -, megsimogatta fia fejét és bólintott: igen, igazad van. Mary következett; elmesélte a pótkerék alatti zsákot, elmesélte, hogyan keverte bele Entragian a jogaik ismertetése közben azt a mondatott, hogy „meg foglak ölni benneteket”, és hogyan lőtte le a férjét a lépcsőn, minden figyelmeztetés vagy provokáció nélkül. - Semmi állatvilág - állapította meg Audrey. Mintha ez lett volna a fő gondja. A szájához emelte a szardíniásdobozt, és restelkedés nélkül kiszürcsölte az utolsó csepp olajat. - Maga vagy nem hallotta azt a részt, amikor Entragian felhívta a kojotot az emeletre, hogy őrizzen bennünket, vagy nem akarta hallani - mondta Mary. Audrey csak legyintett. Most éppen ült, és legalább tíz centi bámulnivalót kínált Billingsleynek a lábából. Ralph is azt nézte, de egyáltalán semmit nem érzett azzal kapcsolatban, amit látott. Volt egy olyan sejtelme, hogy egy ócska akkumulátorban több töltés lehet jelen pillanatban, mint az ő érzelmi vezetékeiben. - Ezeket meg lehet szelídíteni - mondta Audrey. - Adjon neki fasírtot, és beidomíthatja, mint a kutyát. - Látta valaha is Entragiant, amint prérifarkast sétáltat pórázon? - kérdezte udvariasan Marinville. A geológusnő végigmérte, és összeszorította a fogát. - Nem. Beszélő viszonyban voltam vele, mint a többi városival, de ez minden. Időm nagy részét a gödörben vagy a laborban, esetleg lovaglással töltöttem. Nem voltam odáig a városi életért. - És te, Steve? - kérdezte Marinville. - Mi a te történeted? Ralph látta, hogy a texasi kiejtéssel beszélő nyurga srác összenéz a barátnőjével - ha ugyan az -, majd visszanéz az íróra. - Hát először is, ha elmondod az ügynöködnek, hogy fölvettem egy stopost, akkor kirúg. - Azt hiszem, ismersz annyira, hogy emiatt semmi okod aggodalomra. Folytasd. Mesélj. Steve és Cynthia mindketten meséltek, egymás szájából vették ki a szót, mindketten láthatóan tisztában voltak vele, hogy a látottak és átéltek felülmúlják a hihetőség határait. Mindkettejüket elkeserítette és bosszantotta, hogy képtelenek kifejezni, milyen félelmetes volt az a kőtöredék a laborban, milyen mélységes hatással volt rájuk, és egyikőjüknek sem akarózott kitálalni, mi történt, amikor a farkas (egyetértettek, hogy az volt és nem prérifarkas) odahozta a laborból a töredéket és lefektette elébük. Ralphnak volt egy olyan benyomása, hogy a szexualitáshoz lehetett köze, noha nem tudta, mi lehet ebben olyan rossz. - Még mindig hitetlen Tamás? - kérdezte Marinville Audreyt, amikor Steve és Cynthia befejezték történetüket. Nyájasan beszélt, nehogy a nő azt higgye, fenyegetik. Természetes, hogy nem akarja megijeszteni, gondolta Ralph. Mindössze heten vagyunk, azt akarja, hogy egy csoportban maradjunk. Nem is csinálja rosszul. - Nem tudom, hogy mi vagyok - mondta kábán a nő. - Nem akarok semmi ilyen hülyeséget elhinni már attól is frászt kapok, hogy egyáltalán mérlegeljek ilyesmit -, de nem tudom elképzelni, miért hazudnának. - Szünetet tartott, majd töprengve folytatta: - Hacsak attól, hogy látták azokat a felakasztott embereket Hernando Rejtekhelyén... hogy is mondjam, annyira megrémülhettek... - Hogy elkezdtünk mindenféléket látni? - kérdezte Steve. Audrey biccentett. - A kígyók a házban, abban végül is van valami logika. Ezek néha három nappal korábban megérzik, ha ilyen idő közeledik, és védett helyre húzódnak. Ami a többit illeti... nem tudom. Tudós vagyok, nem értem, hogyan... - Ugyan, hölgyem, maga olyan, mint a gyerek, aki úgy tesz, mintha bevarrták volna a száját, mert nem akarja megenni a brokkolit - mondta Cynthia. - Minden, amit láttunk, klappol azzal, amit Mr. Marinville látott még előttünk, és Mary látott őelőtte, meg Carverék mindenki más előtt. Még mindig ott van a kidöntött kerítés, ahol Entragian kipasszírozta a borbélyt vagy kit. Úgyhogy átmenetileg hagyja ezt a tudós-vagyok-dumát. Mindnyájan ugyanazon az oldalon állunk; maga az egyetlen, aki nem. - De hát én nem láttam semmi ilyesmit! - Audrey csaknem jajongott. - 146 -
- Maga mit látott? - kérdezte Ralph. - Mondja el. Audrey keresztbe tette a lábát, lejjebb húzogatta ruhája szélét. - Táboroztam. Volt négy nap szabadságom, így hát fölpakoltam Sallyt, és elindultunk északnak a Copper Range-be. Ez a kedvenc helyem Nevadában. - Ralph úgy vélte, mentegetőző a hangja, mintha régebben ugratták volna emiatt. - Sally - szólalt meg Billingsley, mint aki most ébred egy álomból... amelyikben Audrey talán az ő keszeg feneke köré fonta hosszú lábait. - Hogy van? Audrey értetlenül bámult rá egy pillanatig, azután kislányosan széles mosolyra húzta a száját. - Jól. - A húzódása rendbe jött? - Igen, köszönöm. Jót tett a kenőcs. - Örömmel hallom. - Miről beszélnek? - kérdezte Marinville. - Én kezelem a hátasát vagy egy éve - válaszolta Billingsley. - Csak arról. Ralph nem hitte, hogy rábízná Billingsleyre a saját lovát, ha lenne neki; még egy kóbor macskát sem szívesen adott volna a keze alá. Bár lehet, hogy a doki egy éve még egész más volt. Ha az ember elissza a pályafutását, akkor tizenkét hónap nagy változást jelent. És csak ritkán jó irányba. - Elég idegtépő volt megint beindítani a Csörgőkígyót - folytatta a nő. - Nemrég álltunk át az esőztetőkről az elosztókra. Néhány sas elpusztult... - Néhány? - kapta föl a fejét Billingsley - Na ne. Én nem vagyok facsókoló, de annál azért több volt. - Jó, hát akkor mindent összevéve negyven. A faj szempontjából nem nagy ügy; Nevadában bőven van sas. Maga is tudja, doki. A zöldek is tudják, de azok minden döglött sasból akkora ügyet csapnak, mint egy megfőzött csecsemőből. Igazából minket akarnak megakadályozni, hogy ne bányászhassuk ki a rezet. Istenem, annyira fárasztók néha! Kijönnek ide a hetyke kis külföldi kocsijaikkal, mindegyikben legalább huszonöt kiló amerikai réz, és azt mondják, hogy anyaföldet meggyalázó szörnyetegek vagyunk! Ezek... - Asszonyom - szólalt meg halkan Steve. - Bocsásson meg, de mi nem a Greenpeace-től jöttünk. - Persze hogy nem. Csak azt mondom, hogy annak ellenére, amit a facsókolók állítanak, mi mindnyájan sajnáltuk azokat a sasokat, sőt ami azt illeti, a sólymokat és a hollókat is! - Körülnézett, mintha felmérné, milyen hatást keltett az őszintesége, aztán folytatta: - Kénsavval mossuk ki a rezet a kőzetből. A legegyszerűbb, ha esőztetőket alkalmazunk, amik úgy néznek ki, mint az óriási kerti locsolók. De tócsák maradhatnak utánuk. A madarak meglátják, leszállnak fürödni meg inni, és elpusztulnak. Nem valami szép halállal. - Nem ám - helyeselt Billingsley, és pislogva nézte zavaros szemével a geológusnőt. - Amikor aranyat akartak kinyerni a Kína-gödörből és a Desatoya-gödörből - az ötvenes években -, cián volt a tócsákban. Éppen olyan csúnya dolog. De akkor még nem voltak zöld facsókolók. Az lenne a jó a vállalatnak, ugye, Miss. Wyler? - Fölállt, odament a bárhoz, töltött magának egy ujjnyi whiskyt, és legurította, mint a gyógyszert. - Én is kaphatok belőle? - kérdezte Ralph. - 'Genis uram, asszem, kaphat - felelte Billingsley. Töltött Ralphnak, azután újabb poharakat vett elő. Megkínálta a többieket meleg üdítővel, de ők inkább kristályvizet kértek egy műanyag kannából. - Leszereltük az esőztetőket, és elosztókat meg szórófejeket szereltünk a helyükre - folytatta Audrey. - Ez csöpögtető berendezés, drágább az esőztetőnél sokkal drágább -, de a madarak nem érintkezhetnek a vegyszerekkel. - Csakugyan nem - helyeselt Billingsley, és kiutalt magának egy újabb löketet. Ezt lassabban itta, közben újra Audrey lábát bámulta a pohár pereme fölött.
5 Baj? Talán még nem... de az lehet, ha nem tesz lépéseket. - 147 -
A lény, amely úgy nézett ki, mint Ellen Carver, az üres fogda íróasztalánál ült. Fejét fölvetette, a szeme fényesen csillogott. Odakint a szél erősödött-gyengült, erősödött-gyengült. Mancsok tappogtak fölfelé a lépcsőn, az ajtó előtt megálltak. Rekedt mordulás hallatszott, az ajtó kinyílt, amikor belökte a puma orra. Nőstényhez képest hatalmasra nőtt, megvolt száznyolcvan centiméter az orrától a farka tövéig, ehhez lengő, vastag farka hozzáadott még egy újabb métert. Miközben a puma átlépte a küszöböt, és ék alakú koponyáján lesunyt fülekkel, a padlóhoz lapulva osont befelé a fogdába, a lény kissé mélyebbre ásott az agyában, részint, hogy átélje, mit érez egy puma, részint, hogy magához vonzza. Az állat félt, és ahogy sorra vette a helyi szagokat, egyikben sem talált megnyugvást. Ez itt emberi vacok volt, ám ez csak egy részét jelentette a megpróbáltatásnak. A puma bajokat szimatolt. Elsősorban puskaport; a nagymacska orrát még mindig csípte a lövések maró bűze. Aztán érezni lehetett a félelem égettfű- és verejtékszagát. Meg a vérszagot, prérifarkasét és emberét vegyesen. És ott volt az a lény a székben, lenézett őrá, aki feléje sunnyogott, nem akart menni, de nem bírt megállni. Olyan volt, mint egy emberi lény, de a szaga nem hasonlított emberére. Semmihez sem hasonlított, amit a puma valaha szimatolt. Lekushadt, és halkan, nyüszítve nyávogott. Az overallos valami fölállt a székből, leereszkedett Ellen Carver térdeire, fölemelte a puma pofáját, és a szemébe nézett. Gyorsan beszélni kezdett azon a másik nyelven, a formálatlanok nyelvén, elmondta az állatnak, hová kell mennie, hogyan kell várakoznia, és mit kell tennie, ha eljön az idő. Föl vannak fegyverezve, valószínűleg megölik az állatot, de előbb el kell végeznie a feladatát. Miközben beszélt, Ellen orrából csöpögni kezdett a vér. Megérezte, letörölte. Ellen-arca és nyaka kezdett fölhólyagosodni. Átkozott gombás fertőzés! Hogy épp ezzel kezdődjék! Miért van az, hogy némelyik asszony egyszerűen nem törődik magával? - Jól van - mondta a pumának. - Most eredj. Várj, míg eljön az idő. Veled hallgatózom. A puma ismét azt a nyüszítő nyávogást hallatta, megnyalta érdes nyelvével az Ellen Carver testét viselő valami kezét, azután megfordult és elkullogott a fogdából. A lény visszaült a székbe, és hátradőlt. Lehunyta Ellen-szemét, hallgatta a homok szüntelen percegését az ablakon, és önmaga egy részét elengedte a macskával.
2. FEJEZET 1 - Volt egy kis szabadsága, fölnyergelt és elment táborozni - foglalta össze Steve. - Mi történt azután? - Négy napot töltöttem a Coppersben. Horgásztam, fotóztam, a fényképezés a hobbim. Remekül éreztem magam. Azután három napja visszajöttem. Mentem egyenesen a házamhoz, amely a várostól északra van. - Miért jött vissza? - kérdezte Steve. - Ugye nem készülődött vihar? - Nem. Velem volt a kisrádióm, és hallottam, hogy meleg, derült idő várható. - Ezt én is hallottam - erősítette meg Steve. - Ez a vihar teljes rejtély. - Megbeszélésem volt Allen Symesszal, a cég számvevőjével, hogy összegezzük, mennyibe került az áttérés az esőztetőkről az elosztókra és szórófejekre. Symes Arizonából repült ide. Tegnapelőtt reggel kilencre volt megbeszélve a találkozó Hernando Rejtekhelyén. A városszéli labort és az irodákat hívjuk így. E miatt a találkozó miatt viselem ezt a nyomorult ruhát, mert Frank Geller azt mondta, Symes nem szereti - szerette - a farmeres nőket. Azt tudom, hogy amikor visszajöttem, még minden rendben volt, mert Frank ekkor hívott föl, hogy öltözzek ki a találkozóra. Este volt, hét óra tájt. - Ki ez a Frank Geller? - kérdezte Steve. - A bánya főmérnöke - válaszolta Billingsley. - Ő dirigálja a Kína-gödör újbóli megnyitását. Legalábbis ő dirigálta. - Kérdőn nézett Audreyra. - Igen - bólintott a nő. - Halott. - Három napja - tűnődött Marinville. - Három napja minden oké volt Desperationben, legalábbis a maga tudomása szerint. - 148 -
- Így igaz. De amikor legközelebb láttam Franket, egy fogason lógott. És az egyik keze hiányzott. - Mi is láttuk - mondta Cynthia, és megborzongott. - A kezét is. Egy akvárium fenekén. - Még mindezek előtt, az éjszaka, legalább kétszer fölébredtem. Először azt gondoltam, az ég dörög, de másodszor puskalövésnek tűnt. Azt hittem, álmodom, és visszaaludtam, de ekkoriban történhetett, hogy... elkezdte. Aztán mikor elmentem a bánya irodájába... Ahogy mondta, először nem érzett semmi bajt abból biztosan nem, hogy Brad Josephson nincs az asztalánál. Brad, ha tehette, soha nem volt ott. Így Audrey hátrament Hernando Rejtekhelyéhez, ahol ugyanazt látta, mint nem sokkal később Steve és Cynthia: hullákat a fogason. Mindenkit, aki azon a reggelen bejött. Az egyik, aki zsinórnyakkendőjével, divatos csizmájával úgy nézett ki, mint egy countryénekes, Allen Symes lehetett. Idáig jött Phoenixből, hogy Desperationben haljon meg. - Ha igaz, amit mond - fordult Steve-hez -, akkor Entragian később további bányászokkal végzett. Nem számoltam - túlságosan megijedtem ahhoz, hogy egyáltalán eszembe jusson a számolás -, de amikor én ott jártam, nem lehettek hétnél többen. Leblokkoltam. Egy kis kihagyásom is lehetett, ebben nem vagyok biztos. Azután puskalövéseket hallottam. Ekkor már nem volt kétséges. És valaki sikított. Azután megint lövöldöztek, és a sikoltozás abbamaradt. Audrey visszament a kocsijához. Nem szaladt - azt mondta, attól félt, ha futásnak ered, elhatalmasodik rajta a pánik -, és visszahajtott a városba. Be akarta jelenteni Jim Reednek, mit talált. Vagy, ha Jim valami megyei ügyben távol van, ami gyakran előfordult, akkor valamelyik helyettesének, Entragiannek vagy Pearsonnak. - Nem futottam a kocsihoz, és nem repesztettem vissza a városba, de azért sokkos állapotban voltam. Emlékszem, a kesztyűtartóban turkáltam cigaretta után, noha öt éve nem dohányzom. Ekkor megláttam, hogy két ember rohan át a kereszteződésen. Tudják, a villogó lámpák alatt. Bólintottak. - A sarkukban ott bőgött a város új rendőrautója. Entragian vezette, de ezt akkor nem tudtam. Eldördült három-négy puskalövés, a két ember, akikre vadászott, összerogyott a járdán, az egyik a vegyesbolt előtt, a másik mellette. Folyt a vér. Sok. Nem is lassított, csak átvágott a kereszteződésen nyugat felé, és hamarosan újabb lövéseket hallottam. És halálbiztosan hallottam azt is, ahogy azt ordítja: „Juhúúúú!” Segíteni akartam azoknak az embereknek, akiket meglőtt. Egy kicsivel arrébb megálltam, kiszálltam a kocsiból. Valószínűleg ez mentette meg az életemet. Mert Entragian mindent megölt, ami mozgott. Mindenkit. Mindent. Bármit. Személy- és teherautók álltak az utcán, mint a játékok, összevissza cikcakkban, legalább tucatnyi. Egy teherautó az oldalán hevert a vasbolt előtt. Azt hiszem, Tommy Ortegáé. Valósággal szerelmes volt abba a teherbe. - Én semmi ilyesmit nem láttam - mondta Johnny. - Az utca tiszta volt, amikor behozott. - Igen, a szemétláda rendet tart, meg kell hagyni. Véleményem szerint nem akarta, hogy bárki, aki idecsöppen a városba, morfondírozni kezdjen, hogy mi történt. Nem csinált sokkal többet, mintha a szemetet a szőnyeg alá söpörte volna, de ez is megteszi egy darabig. Különösen ebben a rohadt viharban. - Amelyet nem jelzett előre a meteorológia. - Mi történt azután? - kérdezte David. - Odafutottam azokhoz az emberekhez, akiket lelőtt. Az egyik Evelyn Shoenstack volt, a női fodrász, aki részidőben a könyvtárat is vezeti. Meghalt, az agya szétfröccsent a járdán. Mary megrándult. Audrey észrevette és feléje fordult. - Ez olyasmi, amit jobb, ha észben tart. Ha meglátja magát és úgy dönt, hogy lelövi, akkor magának vége. - Végignézett a többieken, biztos akart lenni benne, hogy mindenki, felfogta: nem tréfál és nem túloz. - Halálbiztos céllövő. Hangsúly a halálon. - Észben tartjuk - mondta Steve. - A másik egy kifutófiú volt. Tastykake egyenruhában. Őt is fejbe lőtte Entragian, de még élt. - Johnny fölismerte a nyugalmat, amivel Audrey beszélt. Találkozott már ilyennel Vietnamban, féltucatnyi összecsapás után. Természetesen nem mint katona; egyik kezében notesz volt, a másikban toll, vállán Uher orsós magnó lógott szíjon, amelyre egy békejelvényt tűzött. Figyelt, fülelt, fel- 149 -
jegyzéseket készített, miközben kívülállónak érezte magát. Féltékeny volt. Akkori keserű gondolatait - eunuch a háremben, zongorista a kuplerájban - most őrültségnek tartotta. - Amikor tizenkét éves voltam, kaptam a fateromtól egy 22-est - folytatta Audrey Wyler. Az első dolgom az volt, hogy kimentem sedalisi házunkból, és lőttem egy szajkót. Amikor odamentem hozzá, még élt. Egész testében remegett, maga elé bámult és tátogatta a csőrét, nagyon lassan. Egész életemben sohasem kívántam ennyire, hogy valamit visszacsinálhassak. Térdre estem mellette és vártam, hogy vége legyen. Úgy éreztem, ennyivel tartozom neki. Egész idő alatt remegett, amíg el nem pusztult. Ugyanígy remegett ez a kifutó is. Bámulta mellettem az utcát, noha senki sem volt ott, apró verejtékcseppek gyöngyöztek a homlokán. A feje kiment a formájából, és fehér pötytyök voltak a vállán. Először az a bolondság jutott az eszembe, hogy polisztiréngyöngyök - tudják, amit a légipostai törékeny küldemények dobozaiba raknak -, azután láttam, hogy csontszilán-kok. Belőle, a koponyájából. - Nem akarok több ilyesmit hallani - mondta hirtelen Ralph. - Nem hibáztatom érte - felelte Johnny -, de azt hiszem, tudnunk kell. Miért nem megy be a kisfiával a színpad mögé? Nézzenek utána, hátha találnak még valamit. Ralph bólintott, fölállt, egyet lépett David felé. - Nem! - tiltakozott David. - Maradnunk kell! Ralph tétován nézett rá. A fiú bólintott. - Sajnálom, de maradnunk kell - erősítette meg. Ralph állt még egy pillanatig, azután visszaült. A kis szóváltás alatt Johnny véletlenül ránézett Audreyra. A nő olyan pillantással meredt a fiúra, ami ugyanúgy lehetett tisztelet, mint félelem, vagy mindkettő. Mintha még sohasem látott volna ilyen teremtést. Azután a kekszre gondolt, amely úgy pergett abból a dobozból, mint a bohócok cseppnyi autóból a cirkuszban, és azon mélázott, vajon látott-e bármelyikük ilyen teremtést, mint David Carver. Eszébe jutottak az adást jelző sávok és Billingsley megjegyzése, hogy erre még Houdini sem lett volna képes. A feje miatt. Mind csak a keselyűkkel, a pókokkal, a kojotokkal, tömlőkupacokból előugró patkányokkal, csörgőkígyóktól hemzsegő házakkal törődtek, és mindenekelőtt Entragiannel, aki különös nyelven beszél, és úgy lő, mint Buffalo Bill. De mi van Daviddel? Ő pontosan micsoda? - Folytassa, Audrey - szólalt meg Cynthia. - De csak akkor, ha magához tud térni. - Állával David felé bökött. Audrey zavarodottan nézett rá, láthatóan nem értette. Azután összeszedte magát és folytatta.
2 - Ott térdeltem a fiú mellett, azt próbáltam kiagyalni, hogyan tovább - maradjak mellette, vagy elfussak és hívjak valakit -, amikor újabb sikoltozás és lövöldözés támadt a Cotton utca felől. Üveg csörömpölt. Valami recsegett - fa volt -, azután nagy csengés-bongás: fém. A terepjáró motorja megint felbődült. Úgy rémlik, két napig mást se hallottam, mint hogy a terepjáró motorja felbőg. Bekanyarodott, azután hallottam, hogy felém közeledik. Csak egy másodpercem maradt a gondolkodásra, de nem hinném, hogy mást tettem volna, ha több marad. Futottam. - A kocsimhoz akartam visszajutni, hogy elhajthassak, de nem hittem, hogy lenne rá időm. Vagy hogy akár beforduljak a sarkon, így tűnjek el a szeme elől. Így hát bementem az élelmiszerboltba, Worrelhez. Wendy Worrell holtan hevert a pénztárgép mellett. Az apja - ő volt a hentes és a bolt tulajdonosa - ott ült a kis irodában, fejbe lőve. Ing nélkül. Éppen át akarta venni a fehér ruhát, amikor történt. - Hugh korán kezdett dolgozni - mondta Billingsley - Sokkal korábban, mint a családja. - Igen, de Entragian folyton visszajön és figyel - mondta Audrey könnyed, csevegő, hisztérikus hangon. - Ez teszi olyan veszélyessé. Folyton visszajön és figyel. Őrült, nem ismer kegyelmet, de ugyanakkor módszeres. - De beteg is - jegyezte meg Johnny. - Már akkor is az elvérzés szélén állt, amikor behozott a városba, és annak már hat órája. Ha semmi sem történik, ami lelassítja a folyamatot... - Vállat vont. - Ne hagyja, hogy becsapja! - Audrey csaknem suttogott. - 150 -
Johnny megértette, mire céloz a nő, azután, amit látott, tudta, hogy lehetetlen, de azt is tudta, hogy puszta energiapocsékolás lenne elmondani Audreynak. - Folytassa - kérte Steve. - Mi történt azután? - Megpróbáltam telefonálni Mr. Worrell irodájából. Süket volt a telefon. Úgy fél óráig maradtam az irodában. A terepjáró kétszer ment el a bolt előtt, egyszer a főutca felé, azután vissza, valószínűleg ismét a Mesquite vagy a Cotton utcába. Megint hallottam a lövöldözést. Fölmentem Worrellék lakásába, arra gondoltam, talán odafent él a vonal. Nem élt. Mint ahogy Mrs. Worrell és a fia sem. Azt hiszem, Mert volt a neve. Az asszony a konyhában volt, fejjel a mosogatóban, a torka elvágva. A fiú még ágyban feküdt, ázott a vérben. Csak álltam a szobája ajtajában, néztem a plakátjain a rockzenészeket és a baseballjátékosokat, kintről pedig hallottam, hogy megint jön a terepjáró, sebesen, egyre gyorsulva. A hátsó lépcsőn mentem le, de nem mertem kinyitni az ajtót. Azt képzeltem, hogy mögötte kushad a teraszon, és engem vár. Úgy értem, hallottam, hogy elmegy, mégis, továbbra is arra számítottam, hogy ott vár rám. Úgy döntöttem, legjobb, ha megvárom, míg besötétedik. Akkor elhajthatok. Talán. Nem vehettem biztosra. Mert olyan kiszámíthatatlan. Nem mindig járőrözött a főutcán, és nem mindig lehetett hallani, és mikor már azt gondoltam, jó, talán elment a hegyekbe, akkor előugrott, mint egy nyomorult nyúl a bűvész cilinderéből! De nem bírtam ott maradni a boltban. Egyrészt megőrjített a légyzümmögés, másrészt dögmeleg volt. Általában bírom a meleget, annak, aki Közép-Nevadában él, bírnia is kell, de állandóan arra gondoltam, hogy érzem a szagukat. Így hát vártam, amíg meghallottam, hogy valahol a városi garázs környékén lövöldöz - ez a Dumont utcán van, ha kelet felé megyünk, pont mielőtt kiérnénk a városból -, azután elmentem. Kilépni a boltból, vissza a járdára, az egyik legnehezebb dolog volt, amit valaha csináltam. Mint amikor egy katona kimegy a senki földjére. Először meg se bírtam mozdulni, csak álltam sóbálványként. Emlékszem, arra gondoltam, hogy muszáj lépésben mennem, nem futhatok, mert akkor pánikba esem, csak lépkednem szabad. De azt sem tudtam megtenni. Nem tudtam elindulni. Mintha megbénultam volna. Akkor hallottam, hogy visszafelé tart. Furcsa volt. Mintha megérzett volna engem. Vagy valamit, ami moccant, miközben ő hátat fordított neki. Mintha egy újfajta ki-nevet-a-végént játszott volna, amelyikben a veszteseket megölik, ahelyett hogy vissza kellene menniük a kezdőkockára, vagy mit tudom én. A motor... úgy robajlik, amikor túráztatni kezdi. Olyan erős. Olyan hangos. Még amikor nem hallottam, akkor is azt képzeltem, hogy hallom. Értik? Olyasféleképpen hangzik, mint mikor a puma őrültül bagzani kezd. Ilyennek hallottam, ahogy közeledett, mégsem tudtam megmozdulni. Csak álltam ott és figyeltem, ahogy közeledik. A kifutófiúra gondoltam, hogyan reszketett, mint a szajkó, amelyet gyermekkoromban lőttem, és végül ez indított el. Bementem a mosodába és a padlóra vetettem magam, éppen akkor, amikor elhajtott előtte. A város északi részéből újabb sikoltozásokat hallottam, de nem tudom, ez mit jelentett, mert nem néztem föl. Nem bírtam fölkelni. Legalább húsz percig fekhettem a padlón, olyan rosszul voltam. Mondhatom, addigra túl voltam a félelmen, de nem tudom kifejezni, milyen különösen működik az agy ebben az állapotban. Feküdtem a padlón, néztem a pormacskákat, a széttaposott cigarettacsikkeket, és arra gondoltam, hogy az ember még itt a talajszinten is meg tudja mondani, hogy ez egy mosoda, részint a szag miatt, részint azért, mert minden cigarettacsikk rúzsfoltos. Ott feküdtem, és nem bírtam volna mozdulni, még akkor sem, ha meghallom, hogy arra jön a járdán. Ott feküdtem volna, addig, amíg a fejemnek nyomja a puskacsövet és... - Ne! - mondta Mary és megborzongott. - Erről ne beszéljen. - De nem tudok nem erre gondolni! - üvöltötte Audrey, és ez a mondata egész eddigi elbeszélésénél jobban horzsolta Johnny Marinville fülét. A nő látható kínlódással erőt vett magán, és folytatta: - Hangokat hallottam kintről, arra mozdultam meg. Föltérdeltem és az ajtóhoz kúsztam. Négy embert láttam az utca túloldalán a Bagolynál. Kettő mexikói volt - az Escolla fiú, aki a bányában dolgozott a zúzónál, meg a barátnője. Nem tudom a nevét, de volt egy szőke csík a hajában - majdnem biztos, hogy természetes -, és bomba nő. Bomba nő volt. Még egy asszony állt ott, elég testes, vele sose találkoztam korábban. A vele levő férfit láttam már, magával tekézett Budnál, Tom. Valami Flip. - Flip Moran? Látta a Flippert? - 151 -
Audrey bólintott. - Mentek a túlsó járdán, az autókat próbálgatták, kulcsokat kerestek. Nekem eszembe jutott az enyém, és hogy mindnyájan elmehetnénk vele. Kezdtem fölállni. Éppen a sikátor elé értek a hajdani olasz étterem és a Törött Dob között, és akkor Entragian kivágódott onnan a bőgő terepjárójával. Mintha rájuk várt volna. Valószínűleg így is volt. Mindőjüket elütötte, de azt hiszem, csak a maga Flip barátja halt meg azonnal. A többiek csak megdőltek, akár a tekebábok, ha nem találják telibe őket, aztán futásnak eredtek. Az Escolla fiú átkarolta a barátnőjét. A lány sírt, egyik kezét a melléhez szorította. Eltört a karja. Biztos láttak már ilyet, mintha még egy ízülete lett volna könyök fölött. A másik nőnek vér patakzott az arcából. Amikor meghallotta, hogy Entragian követi őket azzal a nagy, erős motorral, megpördült és kinyújtotta a kezét, mint valami sorompót vagy ilyesmit. Entragian jobb kézzel vezetett, és kihajolt az ablakon, ahogy a mozdonyvezetők. Kétszer belelőtt az asszonyba, még mielőtt elütötte és áthajtott volna rajta. Ekkor láttam igazán jól először, ez volt az első alkalom, amikor biztosan tudtam, kivel van dolgom. Egyenként végignézett rajtuk, mintha szavai hatását mérlegelné. - Vigyorgott. Vigyorgott és hahotázott, mint a gyerek, aki először jár Disney Worldben. Boldog volt, tudják? Boldog.
3 Audrey a mosoda ajtaja mögött guggolva figyelte, hogyan kergeti Entragian az Escolla fiút és a barátnőjét észak felé a főutcán a terepjáróval. Utolérte és elgázolta őket, akár az idősebb aszszonyt - könnyű volt egyszerre elütni őket, mondta Audrey, mert a fiú segíteni próbált a lánynak, egymás mellett futottak. Amikor a földön voltak, Entragian megállt, visszatolatott, lassan átment rajtuk (akkor nem volt szél, mesélte Audrey, nagyon tisztán hallotta a csontok ropogását), majd kiszállt, odament hozzájuk, letérdelt, golyót eresztett a lány fejébe, azután levette az Escolla fiú kalapját, amely egész addig nem esett le a fejéről, és őt is tarkón lőtte. - Ezután visszatette a fejére a kalapot - mondta Audrey. - Ha túlélem, egy dolog lesz, amit sohasem fogok elfelejteni, nem számít meddig élek: ahogy levette a fiú kalapját, hogy fejbe lője, majd visszatette. Mintha azt mondaná, megérti, milyen nehéz ez most nekik, és szeretne olyan előzékeny lenni, amennyire lehetséges. Entragian fölállt, körbefordult (közben újratöltötte a fegyverét), és mindenfelé figyelt egyszerre. Audrey szerint széles, hülye vigyor ült az arcán. Johnny tudta, mire céloz. Ő is látta ezt. Valami tébolyult módon úgy tűnt, mindezt látta már - álmában vagy egy másik életben. Ez már megint a jó öreg Vietnam-blues, mondta magában. Arról, ahogy Audrey leírta a zsarut, bizonyos bemákolt bakákra kellett gondolnia, akikkel együtt volt, és bizonyos éjnek évadján hallott történetekre, bizonyos bokorugrók elsuttogott meséire, akik láttak srácokat, a mieinket, akik ugyanazzal a változatlanul rózsás kedéllyel műveltek szörnyű, elmondhatatlan dolgokat. Ez Vietnam, ennyi az egész, visszajött, mint egy LSD-utazás álma. Csak a „Különös emberek”-et vagy a „Pálcikaember”-t danoló, zsebből kiálló tranzisztoros rádió hiányzik, hogy bezáruljon a kör. De csakugyan ez minden? Tudatának egy mélyebb rétege mintha kételkedett volna a gondolatban. Ez a rész arra gyanakodott, valami más folyik itt, valami, aminek kevés vagy semmi köze egy regényíró silány emlékeihez, aki úgy táplálkozott a háborúból, mint keselyű a hullából... és aztán pontosan olyan rossz könyvet produkált belőle, amilyenre ilyen viselkedés után számítani lehetett. Rendben - de ha nem te vagy az oka, akkor mi? - És akkor mit csinált? - kérdezte Steve. - Hátramentem a mosoda irodájába. Kúszva. Ott bebújtam az íróasztal alá, és összegömbölyödve elaludtam. Nagyon fáradt voltam. Ezt látni... ennyi halált... ez nagyon elfárasztott. Éberen aludtam, továbbra is hallottam, mi történik. Puskalövések, robbanások, üvegcsörömpölés, sikoltozás. Fogalmam sincs róla, mennyi volt ebből a valóság, és mennyi létezett csak a fejemben. Amikor fölébredtem, késő délután volt. Mindenem fájt, először arra gondoltam, hogy az egészet álmodtam, még mindig a táborban vagyok. Azután kinyitottam a szemem és láttam, hol vagyok, összegömbölyödve egy íróasztal alatt, éreztem a fehérítő és a mosószappan szagát, éreztem, hogy életemben így még nem kellett pisilni. Meg azt is, hogy a lábam elzsibbadt. - 152 -
Próbáltam kikecmeregni az asztal alól, hajtogattam magamnak, ne ess pánikba, ha elakadsz, amikor meghallottam, hogy valaki bejön az üzletbe, és visszaugrottam az asztal alá. Ő volt az. Felismertem a járásáról. Hallani lehetett, hogy egy bakancsos férfi az. „Van itt valaki?”, kérdezte, és végigjött a mosógépek meg szárítók között. Mintha a nyomomat követné. Bizonyos értelemben azt is tette. A parfümöm az oka. Ritkán használom, de amikor fölvettem ezt a ruhát, eszembe jutott, úgy gondoltam, kicsit gördülékenyebbé teszi a találkozót Mr. Symesszal. - Vállat vont, talán kicsit zavarban is volt. - Tudják, mit szoktak mondani az eszközhasználatról. Cynthia értetlenül bámult, de Mary bólintott. - „Olyan szaga van, mint az Opiumnak”, mondta. „Az, asszonyom? Azt használ?” Nem szóltam semmit, csak összegömbölyödtem a lábnyílásban, a karjaimmal átfogtam a fejem. Ő meg folytatta: „Miért nem jön elő? Ha előjön, gyorsan csinálom. Ha meg kell keresnem, lassan csinálom.” És én elő akartam jönni, annyira meggyőzött! Olyan rettenetesen megijesztett. Azt hittem, biztosan tudja, hogy ott vagyok valahol, és hogy csak követnie kell a parfüm illatát, akár egy vérebnek, szerettem volna előbújni az íróasztal alól és odamenni hozzá, hogy öljön meg gyorsan. Oda akartam menni hozzá, akár azok az emberek Jonestownban, akik sorban álltak, hogy megkapják a KoolAidjukat. De mégse tudtam megtenni. Ismét megdermedtem, és csupán annyit tehettem, hogy feküdtem, s az járt a fejemben, meghalok, annyira kell pisilni. Észrevettem az irodai széket - kihúztam, úgy tudtam csak bebújni az asztal alá -, és arra gondoltam, ha meglátja, hol van a szék, akkor tudni fogja, hogy én hol vagyok. Épp ezen morfondíroztam, amikor belépett az irodába. „Van itt valaki?”, kérdezte újra. „Jöjjön elő. Nem bántom. Csak meg akarom kérdezni, mi folyik itt. Nagy baj történt.” Audrey remegni kezdett, ahogy Johnny szerint az asztal alatt remeghetett, miközben összekuporodva várta, hogy Entragian beljebb jöjjön a szobába, megtalálja és megölje. A különbség az, hogy most mosolygott, ám olyan mosollyal, amelyet jobb lenne nem látni. - Ennyire őrült. - Összekulcsolta reszkető kezét az ölében. - Egy lélegzetre mondja, hogy ha előjövök, jutalmul gyorsan öl meg, utána pedig azt, hogy csak kérdezni akar néhány dolgot. Őrült. De én mindkettőt elhittem. Ki hát az őrültebb? He? Ki az őrültebb? Még pár lépést tett a szobában. Azt hiszem, csak pár lépés volt. Elég messzire bejött ahhoz, hogy az árnyéka rávetüljön az asztalra, még a túloldalára is, ahol én voltam. Emlékszem, arra gondoltam, hogy ha az árnyéknak lenne szeme, akkor meglátna. Hosszú ideig állt ott. Hallottam a lélegzetét. Azután azt mondta: „Bassza meg”, és elment. Egy-két perccel később hallottam, hogy nyílik; majd csukódik a bejárati ajtó. Először biztos voltam benne, hogy csak trükk. Lelki szemeimmel éppen olyan világosan láttam, mint most magukat, hogy kinyitja és ismét becsukja az ajtót, közben ott áll bent a szappanautomata mellett. Ott áll, kezében a puskával, várja, hogy megmozduljak. És tudják mit? Még akkor is ezen rágódtam, amikor már odakint bőgette a kocsiját az utcán és másokat keresett, hogy öldököljön. Azt hiszem, most is ott kuporognék, ha nem kellett volna annyira pisilni, és nem akartam bepisilni. Hohó, de nem ám! Ha képes volt megérezni a parfüm illatát, a friss vizeletet még gyorsabban megorrontja! Így hát kimásztam és elmentem a mosdóba - úgy botladoztam, mint egy öregasszony, mert a lábaimat még mindig nem éreztem, de akkor is kimentem. Noha még tíz percen át beszélt, Johnny úgy vélte, Audrey Wyler története itt ér véget, ahogy a mosdó felé botladozik, hogy pisiljen egyet. A kocsija a közelben volt, a kulcsok a ruhája zsebében, de amennyi hasznát vette, afelől a Holdon is lehetett volna a főutca helyett. Többször megtette az utat az iroda és a mosoda között (Johnny egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy mekkora bátorság kellett még ennyi mozgáshoz is), de annál tovább nem merészkedett. A mersze nemhogy találatot kapott, de szilánkokra hullott. Amikor, mesélte, a lövöldözés és az őrjítő, szüntelen motorzúgás egy időre elhallgatott, arra gondolt, hogy kiront a kocsihoz, de aztán elképzelte, amint Entragian űzőbe veszi, leszorítja az útról, kirángatja a kocsijából és fejbe lövi. Mint mondta, arról is meg volt győződve, hogy megérkezik a segítség. Meg kell érkeznie. Desperation persze messze esik a főútvonaltól, de azért annyira nincs messze, és mivel a bányát is éppen most készültek újra megnyitni, állandó volt a jövés-menés. Valakinek ide kell jönnie, mondta. Aznap délután öt felé látta a Szövetségi Posta furgonját, másnap, azaz tegnap délben pedig a Wickoff megyei villamosművek kisteherjét. Mindkettő a főutcán ment végig. A kisteherben szólt a zene. Ezúttal nem hallotta Entragian terepjáróját, de öt perc- 153 -
cel azután, hogy a kisteher elrobogott a mosoda előtt, ismét puska dörrent, és egy férfi azt kiáltotta: „Ó, ne! Ó, ne!”, olyan magas hangon, hogy az akár egy lányé is lehetett volna. Ezután egy újabb végtelen éjszaka következett, amikor nem akart maradni, de nem is mert kitörni, ropit evett a szárítók sorának végén álló automatából, és a mosdói csapból ivott rá vizet. Felvirradt az új nap, és Entragian még mindig körözött, akár egy keselyű. Nem volt tudomása róla, mondta Audrey, hogy Entragian embereket hozott a városba és bezárta őket. Addigra másra se tudott gondolni, csak terveket kovácsolt, hogy miként szabaduljon innen, de egyik sem látszott elég jónak. Valahogy kezdte az otthonának érezni... biztonságosnak érezni a mosodát. Entragian már járt itt egyszer, elment és nem tért vissza. Lehet, hogy sohasem tér vissza. - Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy mindenkit nem kaphatott el, hogy lennie kell másoknak is, olyanoknak, mint én, akik látták, mi folyik, és idővel ez a fejébe kerülhet. Valaki csak ki fog jutni. Fölhívja az állami rendőrséget. Egyre azt mondogattam magamnak, hogy a legbölcsebb, legalábbis pillanatnyilag, ha várok. Azután kitört a vihar, és elhatároztam, hogy azt próbálom fedezéknek használni. Visszalopózom a bánya irodájába. Van egy terepjáró a Rejtekhely garázsában... - Láttuk - bólintott Steve. - Van egy kis utánfutója, tele kőzetmintákkal. - Azt terveztem, hogy leakasztom a kocsit és elhúzok északnyugatnak, az 50-es országútra. Valamelyik tárolószekrényből tudok szerezni egy iránytűt, így a tájolással sem lenne gond. Természetesen tudtam, hogy beleeshetek egy szakadékba vagy ilyesmi, de nem tűnt túl nagy kockázatnak, főleg azután, amit láttam. És ki kellett jutnom. Két éjszaka egy mosodában... csak próbálják ki! Éppen nekikészültem, amikor arra jöttek. - Cefetül közel voltam hozzá, hogy szétcsapjam az agyát - vallotta be Steve. - Elnézést kérek. Audrey sápadtan elmosolyodott, azután még egyszer körülnézett. - A többit tudják - mondta. Ezzel nem értek egyet, gondolta Johnny Marinville. Orra megint hevesebben lüktetett. Inni szeretett volna, de nagyon. De mivel ez őrültség lett volna - legalábbis neki -, elővette a zsebéből az aszpirint, és kettőt bekapott, majd leöblítette egy korty ásványvízzel. Nem hinném, hogy bármit is tudnánk. Legalábbis még nem.
4 - Most mihez kezdünk? - szólalt meg Mary Jackson. - Hogyan keveredünk ki ebből a bajból? Egyáltalán megpróbálkozzunk vele, vagy várjunk, amíg megmentenek? Hosszú ideig senki nem válaszolt. Aztán Steve fészkelődni kezdett a Cynthiával megosztott székben, és azt mondta: - Nem várhatunk. Legalábbis hosszú ideig nem. - És miért nem? - kérdezte Johnny különösen szelíden, mintha már tudná a választ a kérdésére. - Azért, mert valakinek le kellett volna lépnie, találnia kellett volna egy telefont a városon kívül, és ki kellett volna húznia ennek a gyilkológépnek a dugóját. Viszont senki sem tette meg. Legalábbis a vihar előtt senki. Valami nagyon hatalmas dolog történik itt, és azt hiszem, ha külső segítségre várunk, azzal csak megöletjük magunkat. Csak egymásra számíthatunk, és ki kell jutnunk innen, amint lehetséges. Én így gondolom. - Én addig nem megyek, amíg meg nem tudom, mi történt a mamámmal - közölte David. - Nem gondolkodhatsz így, fiam - szólt rá Johnny. - Dehogynem. Én így gondolkodom. - Nem! - mondta Billingsley. Volt valami a hangjában, amitől David fölemelte a fejét. Nem, ha más életeket kockáztatsz vele. Nem, ha... olyan különleges vagy, amilyen. Szükségünk van rád, fiam. - Ez nem tisztességes. - David szinte suttogott. - Nem - helyeselt Billingsley. Ráncos arca kőkemény volt. - Nem az.
- 154 -
- Anyádnak - tette hozzá Cynthia - semmi haszna nem származik abból, ha te - és mi mindnyájan meghalunk, miközben őt próbáljuk megkeresni, öcsi. Másrészt, ha kijutunk a városból, még visszajöhetünk segítséggel. - Ez igaz - helyeselt Ralph, de a hangja betegesen, üresen kongott. - Nem, nem igaz! - tiltakozott David. - Ez egy kalap szar, az bizony. - David! A fiú a dühtől vad és a félelemtől fakó arccal figyelte őket. - Egyikük sem törődik az anyámmal, egyikük sem! Még te sem, papa! - Ez nem igaz! - tiltakozott Ralph. - És kegyetlen dolog ilyet mondani. - Persze - bólintott David -, de szerintem akkor is igaz. Tudom, hogy szereted, de el fogod hagyni, mert azt hiszed, hogy már halott. - Mereven nézte az apját, majd amikor Ralph lesütötte a szemét, és könnyek peregtek bedagadt szemhéja alól, a kisfiú az állatorvoshoz fordult. - Mondok magának valamit, Billingsley bácsi. Hogy imádkozom, ez még nem jelenti azt, hogy egy képregényből előpattant varázsló vagyok vagy ilyesmi. Az ima nem varázslat. Az egyetlen varázslat, amit ismerek, egypár kártyatrükk, azokat is rendszerint el szoktam rontani. - David - kezdte Steve. - Ha elmegyünk és visszajövünk, akkor már túl késő lesz ahhoz, hogy megmentsük! Tudom, hogy így van! Tudom! - Szavai úgy zengtek végig a színpadon, mint színészi deklamáció, majd elhaltak. Odakint közömbösen tovább dudált a szél. - David, valószínűleg már így is túl késő - mondta Johnny. A hangja elég határozott volt, de nem bírt a kisfiúra nézni, miközben beszélt. Ralph rekedten sóhajtott. A fia odament hozzá, leült mellé, megfogta a kezét. Carver arca nyúzott volt a fáradtságtól és a benne dúló zűrzavartól. Öregebbnek látszott a koránál. - Azt mondta, tud egy másik utat - fordult Steve Audreyhoz. - Igen. Az a nagy földhányás, amelyet akkor lát, ha beér a városba, az északi oldala a fejtésnek, amelyet mi nyitottunk meg újra. Van egy út, amelyik fölmegy az oldalára, egészen a tetejéig, aztán le a fejtésbe. Van egy másik, amelyik tőlünk nyugatra visszatorkollik az 50-es műútba. Végigfut a Desperation patak partján, amelyik ilyenkor kiszárad. Maga tudja, mire gondolok, Tom? Az öregember bólintott. - Ez az út a gépek telephelyétől indul. Ott van még pár terepjáró. A legnagyobbakba is csak négyen ülhetnek biztonsággal, de mögé akaszthatunk egy üres utánfutót, és a másik három elfér abban. Steve, aki tízéves gyakorlattal rendelkezett a ki- és berakodásban, hirtelen döntésekben, gyors lelépésekben (erre gyakran volt szükség négycsillagos szállodákban megszálló rockbandák seggfejeinek esetében), figyelmesen hallgatta a magyarázatot. - Jó, a következőket javaslom. Várjunk reggelig. Pihenjünk egy keveset, talán még alhatunk is. A vihar addigra kitombolhatja magát... - Azt hiszem, a szél máris enyhült egy kicsit - jegyezte meg Mary. - Talán csak képzelődöm, de tényleg így érzem. - De ha még tovább tart is, akkor is elérhetjük a gépek telephelyét, ugye, Audrey? - Ebben biztos vagyok. - Milyen messze van? - Két mérföldre a bányairodától, innen valószínűleg másfél mérföldre. A fiú bólintott. - Nappal megláthatjuk Entragiant. Ha éjszaka a viharban indulunk neki, akkor erre nem számíthatunk. - Arra sem, hogy észrevesszük a... a vadállatokat - tette hozzá Cynthia. - Én gyors fegyveres kivonulásról beszélek - mondta Steve. - Ha a vihar kifullad, akkor eljuthatunk a földhányásig a furgonomon. Hárman elférnek a kabinban mellettem, négyen hátul. Ha viszont az időjárás továbbra se javul - és én ebben reménykedem -, akkor gyalog kell mennünk. Ily módon vonjuk magunkra a legkevesebb figyelmet. Lehet, hogy még azt sem veszi észre, ha elmentünk. - Képzelem, az Escolla gyerek és a barátai ugyanígy gondolkodtak, amikor Collie legázolta őket - mondta Billingsley. - 155 -
- Ők északnak mentek a főutcán - mutatott rá Johnny - Pontosan arra, ahová Entragian várta őket. Mi viszont délnek indulunk a bánya felé, legalábbis kezdetben, és egy bekötőúton távozunk. - Igen - bólintott Steve. - Azután puff, és már itt sem vagyunk. - Odament Davidhez, aki addigra otthagyta az apját, és a színpad szélén ülve bámult el a roskatag moziszékek fölött. Steve letelepedett mellé. - Visszajövünk. Hallod, David? Visszajövünk a mamádért és mindenki másért, aki életben maradt. Ezt sziklaszilárdan megígérem. David továbbra is a levegőbe meredt. - Nem tudom, mit tegyek - mondta. - Tudom, hogy kérnem kellene Isten segítségét, hogy kitisztuljon a fejem, de pillanatnyilag annyira haragszom rá, hogy nem tudom megtenni. Valahányszor megpróbálom rászánni magam, mindig az jut az eszembe, hogy hagyta, hogy a zsaru elvigye a mamámat! Miért? Jézusom, miért? Tudod, hogy egy kicsivel előbb csodát tettél?, gondolta Steve. Nem mondta ki; lehet, hogy csak fokozná Davidben a nyomorúságot és a zűrzavart. Egy perc után Steve fölkászálódott, megállt, és zsebre vágott kézzel, aggodalmasan nézte a gyereket.
5 A puma, fejét lehajtva, fülét lesunyva, lassan osont a sikátorban. Sokkal könnyebben kerülgette a kukákat és a lomokat, mint az emberek; sokkal jobban is látott a sötétben. A sikátor végén mégis megtorpant, és halkan, nyüszítve morgott. Nem szerette az ilyet. Az egyik erős, nagyon erős. Az épület téglafalán át is érezte az erő lüktető izzását. Mégse jutott eszébe, hogy ne engedelmeskedjék. A kívülről jött, a földből való ott volt a fejében, akarata horogként akaszkodott a nagymacska tudatába, és a formálatlanok nyelvét beszélte, azokból az időkből, amikor az emberek és a kívülről jött kivételével az állatok egyek voltak. De akkor se tetszett neki az az erő. Az az izzás. Megint morgott, csukott szájjal, orron át, erősödő-halkuló hörrenéssel. Kidugta fejét a sarok mögül, hunyorított a bundáját borzoló széllökéstől, és megtöltötte az orrát a rozsnok, a castilleja, az állott pia és a vénhedt téglák szagával. Még innen is megcsapta a várostól délre tátongó gödör keserű bűze, az a szag, amely azóta érződött, hogy felrobbantották az utolsó fél tucat töltetet, és újra megnyitották a rossz helyet, azt, amelyet az állatok ismertek, és az emberek megpróbáltak elfelejteni. A szél elült, a puma lassan végigment a léckerítés és a mozi hátsó fala közötti csapáson. Megállt, hogy megszimatolja a ládákat, tovább szagolgatva a felborultat, mint azt, amely még mindig ott állt a falnál. Itt sok szag keveredett. Az utolsó, aki a felborult ládán állt, lelökte a fal mellettiről. A puma érezte kezének szagát; más, élesebb volt a többinél. Bőrszag, valahogy öltözetlenebb, verejtékes és olajos. Egy élete virágában levő hímneműé volt. Fegyverek szagát is érezte. Más körülmények között ez megfutamította volna, de most ez sem számított. Ment, ahová a vén küldte, nem volt választása. A puma megszaglászta a falat, azután fölnézett az ablakra. Nem volt bezárva; látta, ahogy vibrál a szélben. Nem nagyon, mert egy beugróban volt, de a puma ennyiből is tudta, hogy nyitva van. Be tud jutni. Nem lesz nehéz. Az ablak kinyílna előtte, utat adna neki, ahogy néha szokták az ember-dolgok. Nem, mondta a formálatlan hangja. Nem teheted meg. Egy kép villant át az agyán: fényes dolgok. Emberitatók, amelyeket, ha kiürülnek, néha csillogó cserepekké szoktak zúzni a sziklákon. Megértette (úgy, ahogy gondos magyarázat után a laikusnak nagy vonalakban fogalma lesz egy bonyolult mértani tételről), hogy több ilyen dolgot is leverne a padlóra, ha megpróbálna beugrani az ablakon. Nem tudta, hogyan lehetséges, de a hang a fejében azt mondta, hogy így van, és hogy a többiek meghallanák a csörrenést. A puma sötét fellegként elsuhant a bezáratlan ablak alatt, megállt, hogy megszimatolja a bedeszkázott vészkijáratot, azután odament a második ablakhoz. Ugyanolyan magasan volt, mint az, amelynek belső oldalán az itatok álltak, ugyanolyan fehér üveg volt benne, de ez nem volt nyitva. Mégis ezt fogod használni, suttogta a hang a puma fejében. Amikor azt mondom, hogy itt az idő, akkor ezt fogod használni. Igen. Lehet, hogy megvágja magát az ablak üvegével, ahogy egyszer már megtörtént, mikor ember-itatók cserepeibe lépett fönt a hegyekben, de amikor a hang a fejében azt mondja, hogy itt az - 156 -
idő, akkor át fog ugrani az ablakon. Ha pedig odabent lesz, akkor továbbra is azt teszi, amit a hang mond. Nem így kellett volna lennie... de pillanatnyilag mégis így volt. A puma lehevert a férfivécé bezárt ablaka alá, maga köré kanyarította a farkát, és várta a gödör lényének hangját. A kívülálló hangját. Tak hangját. Amikor meghallja, mozdulni fog. De addig heverhet, hallgathatja a szél hangját, szagolhatja a keserű szagot, amelyet magával hoz, mint rossz híreket egy másik világból.
3. FEJEZET 1 Mary látta, amint az öreg állatorvos elővesz egy üveg whiskyt a bárszekrényből, s csaknem elejti, azután tölt magának. Odalépett Johnnyhoz. - Állítsa le - mondta halkan. - Teljesen berúg. A férfi felvonta a szemöldökét. - Ki választotta meg magát a Mértékletesség Királynőjének? - Maga szarházi! - sziszegte Mary - Mit képzel, nem tudom, ki kezdte? Nem gondolja, hogy láttam? Már ment volna Tomhoz, de Johnny visszahúzta, és maga indult helyette. Hallotta, hogy az asszony lélegzete elakad, nyilván egy kicsit erélyesebben szorította meg a csuklóját, mint ahogy az úriembertől elvárható. Hát ő meg nemigen szokott hozzá, hogy szarházinak nevezzék. Végül is elnyerte a Nemzeti Könyv Nagydíjat. Szerepelt a Time címlapján. Megbaszta Amerika cuncimókusát (jó, lehet, hogy akkor már visszamenő hatállyal, úgy 1965 óta már más volt Amerika cuncimókusa, de ő mégiscsak megbaszta), és nem szokott hozzá, hogy szarházinak nevezzék. De Marynek igaza van. Ő, aki nem épp ismeretlen az Anonim Alkoholisták fő- és mellékútjain, ő adta kedvenc Mr. Piás Lódoktorának az első löketet az este folyamán. Azért tette, mert úgy képzelte, kicsit gatyába rázhatja, összeszedheti vele Billingsleyt (és nekik egy összeszedett Billingsleyre volt szükségük, végül is itt ő van otthon)... de ugyanakkor egy icipicit pipás is volt erre a piás lódoktorra, aki töltött fegyvert szerez magának, miközben a Nemzeti Könyv Nagydíj nyertesének meg kell elégednie egy töltetlen 22-essel. Nem! Az istenit, nem a puska a lényeg. Össze kellett drótozni az öreget, hogy segíthessen, ez a lényeg! Hát lehet. Lehet. Kicsit falsnak érezte; de bizonyos helyzetekben - főleg az ilyen eszelősökben - a jobbat kell feltételezned magadról. Bár lehet, hogy nem is volt valami okos ötlet. Életében nagy számban fordultak elő nem is olyan okos ötletek, és ha valakinek van képesítése az ilyenek felismerésére, akkor az kétségtelenül John Edward Marinville. - Ugyan tegyük már ezt el későbbre, Tom! - Azzal simán kikapta a whiskyt az állatorvos kezéből, éppen mikor a szájához akarta emelni a poharat. - Hé! - károgta Billingsley, és odakapott. A szeme zavarosabb volt, mint korábban, és most már apró vágásokra emlékeztető, élénkpiros szálak szőtték át. - Avvissza! Johnny eltartotta tőle, fel a szájáig, és hirtelen félelmetesen erős késztetést érzett, hogy a leggyorsabb, legegyszerűbb módon oldja meg a problémát. Ehelyett letette a poharat a bárpult tetejére, ahol az öreg Tommy nem érheti el, hacsak körbe nem ugrálja. Nem mintha kételkedett volna benne, hogy Tommy hajlandó fölugrani az italért; olyan pontig jutott el, amikor egy kilátásba helyezett dupla whiskyért valószínűleg megpróbálta volna elfingani a „Tengerész himnuszá”-t. A többiek őket figyelték, Mary a csuklóját dörgölte (amely csakugyan piros volt, ámbátor csak egy kicsit, igazán nem nagyon). - Adda! - bőgte Billingsley és ujjaival markolászva nyújtotta egyik kezét a szekrény tetején álló pohár felé, akár egy cumiját visszakövetelő dühös baba. Johnnynak hirtelen eszébe jutott, hogy a színésznő - az a smaragdos, aki Amerika egyes számú cuncimókusa volt annak idején, olyan édes, hogy a cukor nem olvadt volna meg a markában - miként lökte bele a Bel-Air medencéjébe, hogy nevetett mindenki, ő maga is, amikor, kezében még mindig az üveg sörrel, kászálódott kifelé, olyan piásan, hogy azt se tudta, mi történik, hogy azt a zubogó hangot, amit hall, a maradék jó híre adja, miközben húzzák lefelé a rötyin. Igen, hölgyem, igen, uram, azon a forró napon Los Angelesben - 157 -
eszeveszetten hahotázott, Pierre Cardin öltönyben, trófeaként emelve a magasba az üveg Budweisert, és a többiek vele nevettek; istenien mulattak mind, amikor belökték egy medencébe, pont úgy, mint a filmeken, és mindnyájan remekül szórakoztak, juhé és halihó, isten hozott a magukat hülyére ittak világában, lássuk, hogyan írod ki magad innen, Marinville. Sokkal jobban szégyenkezett saját maga miatt, mint Tom miatt, noha tudta, hogy az öreget nézik (Maryt kivéve, aki még mindig a csuklójával csinálta a felhajtást), Tomot, aki egyre csak mondta: - Adde nekem visszaa! - miközben zárta és nyitotta az ujjait, akár egy bőgőmasina csecsemő, Tomot, aki már három pohártól max lett. Johnny látott már ilyet; ha kellő évig úszkáltál a flaska körül, ha mindent felhajtottál, ami a szemed elé került, és mégis józannak látszottál, a piakopoltyúid furán hajlamosak lesznek felmondani a szolgálatot az első korty után. Itt látható a végső stádiumban levő alkoholista, jöjjenek csak közelebb, hölgyeim és uraim, nem fognak hinni a szemüknek! Átkarolta Tom vállát, belehajolt az állatorvost körüllengő szeszgőzbe és odasúgta: - Légy most jó fiú, és később megkaphatod. Tom vörös szemmel bámult rá. Cserepes ajka nyáltól csillogott. - Megígéred? - súgta vissza cinkosan, annyi párát lehelve, hogy az egész összeolvadt, valahogy így: Meggéd? - Igen - felelte Johnny. - Lehet, hogy tévedtem, amikor az első kortyot adtam, de ha már így esett, segítek, hogy talpon maradj. Sajnos, ez minden, amit tehetek. Szóval egy kicsivel több méltóságot, rendben? Billingsley ránézett. Tágra nyílt szeme könnyes volt. Szemhéja kivörösödött. Az ajka nedvezett. - Nem megy - súgta. Johnny felsóhajtott, egy pillanatra lehunyta a szemét. Amikor ismét kinyitotta, Billingsley Audrey Wylert bámulta a színpad túlsó oldalán. - Miért hord ilyen fene rövid szoknyát? - motyogta. Olyan szaga volt a leheletének, hogy Johnny rögtön úgy döntött, ez talán mégse a hárompoharas kiütés esete; az öreg lóbubó még további két-három pohárkával is betermelhetett, valahol szemhatáron kívül. - Nem tudom - mosolygott, egy tévés vetélkedő házigazdájához illő hazug, széles vigyorral, és visszavezette Billingsleyt a többiek közé, elfordítva a bárszekrénytől és a tetején álló pohártól. Talán zavar? - Dehogy - felelte Billingsley - Nem, én... én csak... - egyenesen Johnnyra nézett nedves, részeg tekintettel. - Miről beszéltem? - Nem számít - ömlött ki a tévés vetélkedő házigazdájának vigyorából a tévés vetélkedő házigazdájának a hangja: öblös, szívélyes, olyan őszinte, mint egy producer ígérete, hogy visszahív a jövő héten. - Árulj el nekem valamit. Miért hívják azt a lyukat Kína-gödörnek? Ezen már az előbb is gondolkoztam. - Azt hiszem, Miss. Wyler jobban tudja nálam - válaszolta Billingsley, de Audrey nem volt már a színpadon; miközben David és az apja érdeklődve csatlakoztak hozzájuk, Audrey jobb felé távozott a színről, talán valami ennivaló után kutatva. - Eredjen már! - szólalt meg Ralph váratlanul társalgási modorban. Johnny ránézett és látta, hogy a saját gondjai ellenére Ralph Carver pontosan felfogja, milyen helyzetben van az öreg Tommy. – Lefogadom, hogy maga több helyi történetet felejtett már el, mint amennyit az ifjú hölgy valaha is megtanulhat. Márpedig ez helyi történet, igaz? - Hát... igen. Történelem és geológia. - Rajta, Tom! - nógatta Mary. - Mesélje el nekünk! Segítsen múlatni az időt! - Jó - felelte az öreg. - De nem valami szép történet. Steve és Cynthia is odajött. Steve átkarolta a lány derekát, az is az övét, és ujjait beakasztotta a fiú övének egyik hurkába. - Meséljen, öreg harcos - mondta halkan Cynthia. - Rajta. És Billingsley elmesélte.
2 - Réges-rég, amikor még fel se merült a rézbányászat, volt itt ezüst és arany is - kezdte Billingsley. Letelepedett a hintaszékbe, és megrázta a fejét, amikor David megkínálta egy pohár ás- 158 -
ványvízzel. - Ez akkor volt, mikor még ki se találták a külszíni fejtést. 1858-ban egy Diablo Bányavállalat nevű cég megnyitotta a Csörgőkígyó Egyet, ott, ahol most a Kína-gödör van. Aranyat találtak, nem is keveset. Aknát nyitottak - akkor még csak ilyen bányák léteztek -, és elkezdték követni az eret, egyre mélyebbre és mélyebbre, bár a vállalat tudta, milyen veszélyes. A felszín, ott dél felé, ahol most a gödör van, nem is rossz: mészkő, skarn és egyfajta nevadai márvány. Néha wollastonit. Nem túl értékes, de szép látvány. Arrébb, a mostani gödör északi végében ásták le a Csörgőkígyó bányát. Ott rossz a terep. Rossz a bányászatnak, rossz a mezőgazdaságnak, mindenre rossz. A sosonok savanyú földnek hívták. Volt rá egy szavuk, jó szó, a legtöbb soson szó jó szó, de már elfelejtettem. Tudják, ez az egész lávás eredetű, olyan vulkánkitörések fecskendezték bele a földkéregbe, amelyek sohasem érték el a felszínt. Erre is van egy szó, de arra sem emlékszem. - Porfir - szólt oda Audrey. A színpad jobb oldalán állt, kezében egy csomag pereccel. - Kér valaki? Kicsit fura a szaga, de az íze jó. - Nem, kösz - felelte Mary. A többiek csak a fejüket rázták. - Az az, porfir - kapott a szón Billingsley. - Tele értékes anyaggal, van benne minden, gránáttól urániumig, de nagyon labilis. A terepen, ahol a Csörgőkígyó Egyes aknát ásták, volt egy jó kis aranyér, de főképp szarukőből állt, ami nem más, mint égett pala. A pala üledékkőzet, nem valami erős. Kézzel is lehet tördelni, és amikor a bánya elérte a huszonegy méteres mélységet, és az emberek hallották, hogy nyögnek és nyikorognak körülöttük a falak, úgy döntöttek, hogy ami sok, az sok, és egyszerűen kijöttek. Itt nem fizetésemelésért sztrájkoltak, csak nem akartak meghalni. Így a tulajdonosok inkább kínaiakat béreltek. Fölrakták őket pőrekocsikra Friscóban, összeláncolva, mint a rabokat, hetven férfit és húsz asszonyt, mindnyájan olyan tűzött pizsamakabátot és kicsi, kerek szalmakalapot viseltek. Azt hiszem, a tulajdonosok magukat rúgták fenékbe, hogy miért nem alkalmazták őket hamarabb, mert egy csomó előnyük volt a fehér emberrel szemben. Nem ittak, nem bunyózták végig a várost, nem árultak pálinkát a sosonoknak és a pajutéknak, nem akartak kurvákat. Még csak a járdát se köpködték tele dohánylével. De ez mind csak ráadás volt. A lényeg az volt, hogy olyan mélyre ástak, amilyenre mondták nekik, és oda se bagóztak, ha nyöszörög meg csúszkál körülöttük a szarukő. És az akna gyorsan mélyült, mert nem voltak nagyok se: sokkal kisebbre nőttek, mint a fehér bányászok, és térden állva is tudtak dolgozni. Ráadásul minden kínai bányászt, akinél aranytartalmú kőzetet találtak, ott helyben agyon lehetett lőni. Néhányszor meg is tették. - Krisztusom - mondta Johnny. - Hát nem nagyon hasonlított a régi John Wayne-filmekhez - értett egyet Billingsley. - Szóval ötven méterre voltak - majdnem kétszer olyan mélyen, mint mikor a fehér bányászok odavágták a csákányt -, amikor az omlás megesett. Mindenféle mesék keringenek erről. Az egyik szerint kiástak egy waisint, egy régi földszellemet, az szakasztotta rájuk a bányát. Egy másik szerint magukra haragították a rémkoppantókat. - Mik azok a rémkoppantók? - kérdezte David. - Bajkeverők - felelte Johnny. - A manók föld alatti változatai. - Három helyesbítés - szólalt meg a perecet majszoló Audrey a jobb oldalon. - Először, az ilyen fejtés neve vágat, nem akna. Másodszor, az ember hajtja a vágatot, nem mélyíti. Harmadszor, az egy sima és egyszerű omlás volt. Semmiféle rémkoppantó vagy földszellem nem kellett hozzá. - Megszólalt a ráció - mondta Johnny. - A század szelleme. Hurrá! - Én három métert se mennék lefelé ilyen talajban - folytatta Audrey. - Egyetlen épeszű ember sem tenne ilyet, ezek meg ott vannak ötven méter mélyen, negyven bányász, két vezető, legalább öt póni, faragnak, dobrokolnak, ordítanak, épp csak dinamittal nem robbantanak. Az a megdöbbentő, hogy a rémkoppantók milyen sokáig megvédték őket a saját hülyeségüktől! - Amikor az omlás végül bekövetkezett, ott esett meg, ami elvben jó helynek számított - mesélte tovább Billingsley - A mennyezet húsz méterre a tárótól szakadt le. - Davidre sandított. - Tárónak hívják a bánya bejáratát, fiam. A bányászok sokkal lejjebb voltak, és lent is maradtak, a hétméternyi lezúdult szaruszirt, skarn, devoni pala alatt. A hír rögtön elterjedt, a városiak fölszaladtak a dombra, hogy lássák, mi történt. Még a kurvák és a szerencsejátékosok is fölmentek. Hallották, ahogy odabent jajgatnak a kínaiak, sikoltoznak, könyörögnek, hogy ássák ki őket, mielőtt a többi is - 159 -
leszakadna. Néhányan azt mondták, úgy hangzott, mintha verekednének egymással. De senki sem akart lemenni és belefogni az ásásba. A szarukő hangosabban csikorgott, mint valaha - akkor csinál így, ha labilis a talaj -, és a táró meg az első sziklaomlás között több helyen is kipúposodott a menynyezet. - Nem lehetett volna azokat a helyeket alátámasztani? - kérdezte Steve. - Dehogynem, de senki sem akarta vállalni érte a felelősséget. Két nappal később megérkezett Renóból néhány bányamérnökkel a Diablo elnöke és alelnöke. A papám mesélte, hogy ott piknikeztek a táró előtt, miközben azt beszélték, mit és hogy tegyenek. Ott ettek leterített abroszról, miközben odalent az aknában - bocsánat, a vágatban -, tőlük alig harminc méterre negyven ember sikoltozott a sötétben. Mélyebben is lehettek bányaomlások, az emberek azt mesélték, úgy hangzott, mintha valami fingana vagy böfögne a föld mélyén, de a kínaiak még jól voltak - legalábbis éltek - az első omlás mögött, könyörögtek, hogy ássák ki őket. Akkorra, gondolom, megették a pónikat, és két napja nem volt vizük és világításuk. A bányamérnökök lementek - legalábbis bedugták a fejüket -, és azt mondták, túlságosan veszélyes lenne bármilyen mentés. - Akkor mit csináltak? - kérdezte Mary. Billingsley vállat vont. - Dinamitot helyeztek el a tárna elejében, és azt is beomlasztották. Lezárták a bányát. - Azt akarja mondani, hogy szándékosan élve eltemettek negyven embert? - kérdezte Cynthia. - Negyvenkettőt, ha hozzászámítjuk az elővájárt és a műszakvezetőt - felelte Billingsley. Az elővájár fehér ember volt, de iszákos, és híre szerint mocskos szavakat használt tisztességes aszszonyok társaságában. Senki sem emelt szót érte. Ami azt illeti, a műszak vezetőjéért sem. - Hogy tehettek ilyet? - Legtöbbjük kínai volt, asszonyom - emlékeztette Billingsley. - Úgy könnyű. Ismét föltámadt a szél. Az épület meg-megreszketett a durva szélrohamoktól. Hallották a női mosdó nyitott ablakának csapkodását. Johnny egyre azt várta, mikor nyílik akkorára, hogy leborítsa Billingsley üvegekből készített riasztóját. - De ezzel még nincs vége - folytatta Billingsley. - Tudják, hogy dagad az ilyen történet az emberek agyában az évek során. - Összefonta csomós ujjait. A filmvásznon fölszárnyalt egy gigászi madár, a legendák sárkánya. - Úgy nő, akár az árnyék. - És mi lett a vége? - kérdezte Johnny. Még ennyi év után is harapott a jó történetekre, ez pedig nem volt rossz. - Három nappal később két fiatal kínai fickó állított be a Lady Day nevű kocsmába, ami valahol ott volt, ahol most a Törött Dob. Hét embert lőttek meg, mire legyűrték őket. Kettő meg is halt. Egyikük az a renói mérnök volt, aki azt ajánlotta, hogy omlasszák be az aknát. - Vágatot - helyesbített Audrey. - Csönd! - torkolta le Johnny, és intett Billingsleynek, hogy folytassa. - Az egyik „kulit” - így hívták őket - ugyancsak megölték a felfordulásban. Nyilván hátba szúrták, bár a népek leginkább úgy szeretik mesélni, hogy egy hivatásos kártyás, bizonyos Harold Brophy előrántott egy játékkártyát, és azzal vágta el a kínai torkát. - Az, amelyik életben maradt, hat lövést kapott. De ez se akadályozta meg, hogy másnap elő ne vegyék és fel ne kössék, miután az összebarmolt törvényszék kimondott rá valami rögtönzött ítéletet. Fogadnék, hogy csalódást okozott nekik; úgy mesélik, annyira őrjöngött, hogy azt se tudta, mi történik vele. Megláncolták a lábát, összebéklyózták a kezét, mégis úgy tombolt, mint egy puma, miközben egyfolytában a saját nyelvén üvöltött. Kissé előrehajolt, úgy látszott, elsősorban Davidnek mesél. A fiú kitágult szemmel, elbűvölten nézett vissza rá. - Azon a pogány kínai nyelven mondott mindent, de azért mindenki megértette, hogy ő és a barátja kijutottak a bányából, és azért jöttek, hogy bosszút álljanak azokon, akik először idehozták őket, azután pedig odalent hagyták. Billingsley vállat vont. - Legvalószínűbb, hogy csak az Elytől délre elterülő, úgynevezett Kínai Táborból jöttek, és közönséges fiatalemberek voltak, csak nem olyan tunyák és belenyugvók, mint a többiek. Addigra - 160 -
szétfutott az omlás híre, a táborbeliek megtudhatták. Néhánynak valószínűleg rokonai voltak Desperationben. Emlékezzenek rá, az, aki túlélte a lövöldözést, csak káromkodni tudott angolul. Amit kiszedtek belőle, azt főleg a kézmozdulataiból következtethették. Tudják, mennyire szeretnek az emberek még egy utolsót csavarintani a hihetetlen történetek végén. Még egy év sem telt el, és máris azt rebesgették, hogy a kínai bányászok még mindig élnek odalent, hogy hallják őket, amint beszélnek, nevetnek, könyörögnek, hogy szabadítsák ki őket, nyöszörögnek és bosszút esküsznek. - Lehetséges, hogy néhány ember mégis kijutott? - kérdezte Steve. - Nem! - válaszolta Audrey az ajtóból. Billingsley odafordult, azután Steve-re nézett dagadt, vörös szemével. - Úgy gondolom mondta -, hogy ezek ketten elindulhattak lefelé a vágatban, miközben a többi odagyűlt a sziklaomlás köré. Az egyik tudhatott egy szellőzőaknáról vagy kéményről... - Hülyeség! - vágott közbe Audrey. - Nem az - mondta Billingsley. - Maga is tudja. Ez egy ősrégi lávamező. A várostól keletre még egy porfirkibukkanás is van. Úgy néz ki, mintha fekete üveg lenne, rubinszilánkokkal: gránátok vannak benne. És ahol vulkáni kőzet van, ott hasadékok, kémények is akadnak. - Annak az esélye, hogy akár két ember... - Ez csak feltételezés - mondta Mary csillapítólag. - Mindössze az időt múlatjuk vele. - Hülye feltételezés - morogta Audrey, és újabb kétes küllemű perecet ropogtatott el. - Mindenesetre a mese így szól - mondta Billingsley. - A bányászokat elevenen eltemették, ketten előkerültek, addigra mindkettő megőrült, és megpróbáltak bosszút állni. Később jöttek a föld alatti kísértetek. Ha ez nem viharos éjszakára való mese, akkor nem tudom, mi az. - Ittas, csalafinta mosollyal nézett Audreyra. - Maguk ástak arra, miss. Maguk újak. Nem találtak véletlenül néhány rövid csontot? - Maga részeg, Mr. Billingsley - válaszolta a nő hidegen. - Dehogy - tiltakozott az öregember. - Szeretném, ha az lennék, de nem vagyok. Bocsássanak meg, hölgyeim és uraim. Elmondtam egy hosszadalmas történetet, közben rám jött a szükség. Lehorgasztott fejjel, roggyant vállal, enyhén dülöngélve ment keresztül a színpadon. Ironikusan hősiesre méretezett árnyéka követte. Kopogott a cipője sarka. Utánanéztek, ahogy távozik. Mind felugrottak egy hirtelen csattanásra. Cynthia bűntudatos mosollyal arrébb lépett. - Bocs - mondta. - Pók. Azt hiszem, egy olyan hegedűfejű. - Hátú - helyesbített Steve. Johnny, kezével a térdén támaszkodva lehajolt, hogy megnézze. - Nem az. - Nem micsoda? - kérdezte Steve. - Nem hegedűhátú? - Nem egy - felelte Johnny. - Kettő. - Fölnézett és még csak nem is mosolygott. - Talán folytatta - kínai hegedűhátúak.
3 Tak! Can ah wan me. Ah lah. A puma szeme kinyílt. Fölállt. Nyughatatlanul csóválni kezdte a farkát. Majdnem eljött az idő. Füle remegve fölmeredt, amikor valaki belépett a fehér üveg mögötti helyiségbe. Fölnézett, elbűvölt figyelemmel, összpontosított, fölmért. Az ugrásnak tökéletesnek kell lennie, hogy keresztülvigye az üvegen, és a hang a fejében éppen tökéletességet követelt. Várt, ismét azt a nyüszítő, vékony morgást hallatta... de most egyszerre orron és szájon át, mert összeráncolt pofájából kivicsorodtak a fogai. Hátsó lábában apránként megfeszítette az izmokat. Majdnem itt az idő. Majdnem itt az idő. Tak ah ten.
- 161 -
4 Billingsley először a női mosdóba dugta be a fejét, és rávilágított az ablakra. Az üvegek még a helyükön voltak. Tartott tőle, hogy egy erősebb szélroham annyira kicsapja az ablakot, amivel az üvegeket is leveri a párkányról és vaklármát csinál, de ez nem történt meg, és most már valószínűleg nem is fog. A szél csillapodott. A vihar, amelyhez fogható fergeteget még nem is látott nyaranta, elvonulóban volt. De közben kínozta a nyavalyája. Ez a szomjúság, amelyet oltani kellett. Bár az utóbbi öt évben egyre kevésbé tűnt szomjúságnak, inkább viszketésnek, mintha valami különösen borzalmas mérges szömörcével került volna összeköttetésbe, olyannal, ami az agyon jön ki, nem a bőrön. De ez nem fontos. Tudta, hogy kúrálja, ez a fontos. És elfeledteti vele a többit. A többinek a tébolyító voltát. Mert ha csak az a baj lenne, hogy valaki megkergül és fegyverrel hadonászik, akkor azzal szembe tudna nézni, ha öreg, ha fiatal, ha részeg, ha józan. De az élet nem ilyen egyenes út. A geológusnő váltig állítja, hogy igen, mindez Entragian műve, de ő jobban tudja. Mert Entragian megváltozott. Mondta is a többieknek, és Ellen Carver leszamarazta. De... De hogyan változott meg Entragian? És ő, Billingsley, miért érzi úgy, hogy a rendőrben beállt változás nekik most nagyon fontos, ha ugyan nem életfontosságú? Nem tudta. Tudnia kellene, olyan világos lehet, mint az egyszeregy, de ha manapság iszik, minden elúszik, mintha rájött volna a szenilitás. Még csak a geológusnő lovának nevére sem emlékszik, a kancáéra, amelyik megrándította a lábát... - De igen - motyogta. - De igen, a neve... Na mi a neve, vén csodabogár? Nem tudod, ugye? - Igenis tudom, Sally! - kiáltotta győzedelmesen, azután elment a bedeszkázott vészkijárat mellett, és bebotorkált a férfimosdóba. Egy pillanatra rávilágított a vécére. - Sally, ez az! - A fénycsóva felcsúszott a falon vágtázó, párolgó lélegzetű paripára. Nem emlékezett, mikor rajzolta - nyilván éppen kiütötte magát -, de kétségtelenül az ő munkája volt, és nem is rossz. Szerette, hogy egyszerre látszott veszettnek és szabadnak, mintha egy más világból érkezett volna, ahol az istennők még mindig szőrén ülik meg a lovat, és mérföldeket ugratnak vad vágtájuk közben. Hirtelen kitisztult kissé az emlékezete, mintha az a kép a falon valahogy rendbe hozta volna az agyát. Sally, igen! Nagyjából egy éve. A pletyka a bánya újranyitásáról akkor kezdett tudomásul vett ténnyé szilárdulni. Autók és teherautók tünedeztek fel a bányászok főhadiszállásául szolgáló, félhenger alakú ház mellett, repülőgépek szálltak le a várostól délre levő reptéren, és egy este azt hallotta - különben épp itt, az Amerikai Nyugatban, a fiúkkal iszogatva -, hogy egy geológusnő költözött az öreg Rieper helyére. Fiatal. Magányos. Állítólag csinos. Nem hazudott, csakugyan azért jött, hogy a vécét meglátogassa, de pillanatnyilag nem ez volt a legsürgetőbb dolga. Az egyik mosdóban egy kék rongy volt, az a fajta, amit az ember nem fog meg csipesz nélkül, hacsak nem nagyon muszáj. Az öreg állatorvos most megfogta és leemelte egy üveg Satin Smooth kerítésszaggató whiskyről, a legpocsékabbról, amit egyáltalán palackoznak... de viharban minden kikötő jó. Lecsavarta a kupakot, azután két marokra fogva a palackot, mert a keze remegett, kortyolt egy kiadósat. A napalm lecsúszott a torkán és felrobbant a zsigereiben. Égetett, de hogy is volt az a Patty Loveless-dal, ami állandóan ment a rádióban? „Bánts, bébi, de büdösül!” Az első kortyot megtoldotta egy kisebb másodikkal (most már könnyebben tartotta az üveget; elmúlt a remegése), majd helyrecsavarta a kupakot, és visszadugta az üveget a mosdóba. - Ő hívott föl - motyogta. Kint az ablak előtt a puma füle megrándult a hangra. Kicsit még jobban megfeszült a hátsó lába, várta, hogy az ember közelebb kerüljön hozzá, közelebb, oda, ahová a pumát röpíti az ugrás. - Az a nő hívott föl telefonon. Azt mondta, a lova egy hároméves kanca, a neve Sally. Igenis. Gépiesen, megszokásból visszatette a rongyot a palackra, agya az előző nyárnál időzött. Kiment Rieper házához, egy csinos vályogépülethez fönn a dombon, és egy ember a bányából - pontosan az a fekete fickó, aki később a portás lett - elővezette a lovat. Azt mondta, Audreynak sürgős telefonja volt, és el kell repülnie a vállalat központjába, Phoenixbe. Azután, miközben bementek az istállóba, a fekete átnézett a válla fölött és azt mondta... - 162 -
- Azt mondta, „nahát, itt jön” - motyogta Billingsley. Ismét a girbegurba csempéken vágtató lóra irányította a fénysugarat, nagyra tágult, emlékező szemekkel bámulta az állatot, pillanatnyilag megfeledkezve hólyagjáról. - Ő pedig odaszólt neki. Igenis. Szia, Aud!, szólt oda és integetett. A nő visszaintett. Billingsley ugyancsak integetett, közben arra gondolt, igazak a híresztelések: a nő csakugyan fiatal és valóban csinos. Nem az a filmsztáros, döglesztő szépség, de meglehetősen jó minőség a világnak azon a részén, ahogy egyetlen magányos nőnek sem kell kifizetnie az italát, ha nem akarja. Billingsley megsimogatta a lovat, adott a fekete embernek egy adag kenőcsöt, hogy kenegesse vele, később a nő is eljött, hogy vásároljon belőle még. Marsha mesélte, ő éppen Washoe felé járt, valami beteg birkák ügyében. Jó néhányszor látta még a városban azóta. Nem beszélgettek, dehogyis, aligha beszélgethettek, más utakon jártak, de látta ebédelni az Antlers Szállodában vagy a Bagolyban, egyszer még Elyben a Sitiben is; néhányszor más bányásznépekkel ivott Bud Bicskanyitogatójában, vagy a Dobban, kockával vetették ki, hogy ki fizessen; látta Worrelnél, amikor élelmiszert vásárolt, a Conocónál tankolás közben, egy nap a vegyesboltban, ahol egy doboz festéket és ecsetet szerzett be, igenis, nemegyszer látta, egy ilyen kicsi és elszigetelt városban az ember mindenkit lát, látnia kell. Miért forgatod le a hülye fejedben?, kérdezte magában, amikor végre megcélozta a vécét. Bakancsa csikorgott a piszokban és porban, a meglazult csempék körül kipergett habarcsban. Megállt, kicsivel még lőtávolon kívül, a zseblámpa megvilágította egyik bakancsa lehorzsolt orrát, miközben lehúzta a sliccét. Mi köze Audrey Wylernek Collie-hoz? Mi köze lehet hozzá? Nem emlékezett rá, hogy valaha is együtt látta volna őket vagy ilyesmit hallott volna róluk. Akkor hát miről van szó? És miért jut állandóan eszébe az a kép, arról a napról, amikor kiment hozzá, hogy megnézze a kancát? Még csak nem is látta aznap. Illetve... egy percre... távolból... Becélozta a vécét, elővette az öreg bránert. Hú, de kellett. Igyál egy fél litert, és pisálj egy negyed litert, nem ezt szokták mondani? Integetett... szaladt a kocsijához... ment a reptérre... Phoenix felé. Valami üzletasszonyi kosztümöt viselt, ez biztos, mert nem a sivatagi bányairodába igyekezett, hanem olyan helyre, ahol szőnyeg van a padlón és három emeletnél magasabbról lehet kilátni. Megy a nagyfiúkhoz. Csinos lába volt... nem vagyok mai legény, de elég öreg sem, hogy ne vegyek észre egy csinos térdet... igenis, de... Hirtelen minden összeállt az agyában, nem egy kattanással, hanem hangos dörrenéssel, és egy pillanatig, még mielőtt a puma megeresztette volna rekedt hörrenését, azt képzelte, hogy az üvegcsörömpölés az agyából hallatszik, és az a megértés zaja. Aztán kezdődött a morgás, egykettőre üvöltéssé erősödött, és Billingsleyből a félelemtől nyomban megeredt a vizelet. Egy darabig azt se tudta, ad-e földi lény ilyen hangot. Megpördült, vizeletkarikát húzva maga körül, és egy zöld szemű, sötét, elterült árnyat látott a csempén. Hátán a szőr között üvegszilánkok csillogtak. Rögtön tudta, mi az, agya a rémület és a megdöbbenés ellenére hamar összeillesztette a testet és a hangot. A puma - a zseblámpa fényében látszott, hogy hatalmas nőstény - fölemelte a pofáját és fújt, kimutatva két sor hosszú fehér fogát. A 30-06-os pedig odabent van a színpadon, nekitámasztva a mozivászonnak! - Ó, Istenem, ne! - suttogta Billingsley, és odavágta a zseblámpát a puma jobb oldalához, szándékosan mellétalálva. Amikor a vicsorgó állat arra kapta a fejét, hogy lássa, mivel dobták meg, Billingsley rohanni kezdett az ajtó felé. Lehajtott fejjel rohant, azzal a kezével gyömöszölve vissza magát a nadrágba, amelyben a lámpát tartotta. A puma ismét megeresztette süvöltő, eszeveszett ordítását - olyan hangja volt, mintha egy nőt perzselnének vagy szurkálnának, fülsiketítően harsogott a zárt mosdóban -, majd mellső mancsait szétterpesztve, hosszú karmait kimeresztve Billingsley után vetette magát. Akkor kapott bele az öregember ingébe a hátán, amikor Billingsley a kilincsért nyúlt, felhasította a ványadt izmokat, V alakú vérpatakot fakasztva. A nagy mancsok egy pillanatra fönnakadtak az övön és viszszarántották az öreget - aki most már maga is sikoltozott - a mosdóba. Majd elszakadt az öv, és Billingsley hátratántorodott, egyenesen a pumára. Legurult az oldalára az üvegcserép lepte padlón, fél térdre ereszkedett, de az állat máris rávetette magát. Hanyatt vágta és a torkának esett. Billingsley maga elé kapta a kezét, a nagymacska leharapta a tenyere szélét. Bajuszán vércseppek gránátgyöngyei piroslottak. Billingsley megint sikoltott, másik kezét a macska álla alá feszítve pró- 163 -
bálta ellökni, letaszítani magáról. Arcát megcsapta a ragadozó lehelete, olyan volt, mint a tüzes ujj. A puma fölött látta a lovat a falon, az ő lovát, amint szabadon és szilajon vágtat. A puma ismét előrelendült, lerázta a torkáról a kezet, és azután már csak a fájdalom maradt. Betöltötte a világot.
5 Cynthia épp ásványvizet töltött magának, amikor a puma először ordított. A lánynak minden idege és izma összerándult tőle. Ujjai közül kicsúszott műanyag palack, a tornacipője mellett ért földet és felrobbant, mint egy vízibomba. Rögtön tudta, mi ez a hang - vadállat bömböl -, noha mindig csak moziban hallotta. Mint ahogy - furcsa, de igaz - most is. Aztán egy ember sikoltott. Tom Billingsley. Megfordult, látta, hogy Steve rámered Marinville-re, az pedig halálsápadt arccal, összeszorított, de remegő szájjal elfordítja a tekintetét. Ebben a pillanatban az író gyengének és elveszettnek, furcsamód nőiesnek látszott hosszú szürke hajával, mint egy öregasszony, aki nemcsak azt nem tudja, hol van, de még azt sem, kicsoda. Cynthia abban a pillanatban leginkább mégis megvetést érzett Johnny Marinville iránt. Steve Ralphra nézett, aki bólintott, felragadta a fegyverét, és futva indult a bal oldali kijárat felé. Steve követte, egymás után tűntek el az ajtónyílásban. Az öregember ismét sikoltott, ez alkalommal félelmetesen gurgulázva, mintha egyszerre akarna gargalizálni és kiáltani, de nem tartott sokáig. Megint a puma üvöltött. Mary odaszaladt Steve főnökéhez, nyújtotta a puskát. - Fogja! Menjen segíteni! A férfi ránézett, beharapta az ajkát. - Ide figyeljen - kezdte -, pocsék az éjszakai látásom. Tudom, hogy hangzik, mégis... A vadállat ordított, hangjának ereje hasogatta Cynthia dobhártyáját. Libabőrös lett a háta. - Igen, úgy hangzik, mintha egy hencegő puhány mondaná - felelte Mary és elfordult. Ez megmozdította Marinville-t, de csak lassan, mintha mély álmából ébredne. Cynthia látta, hogy Billingsley fegyvere a mozivászonnak van támasztva. Nem várta meg a férfit, fölkapta a puskát, és átrohant a színpadon, magasan a feje fölé emelve a fegyvert, akár a szabadságharcos a plakáton, nem azért, mert romantikusnak akart látszani, hanem azért, mert nem akarta, hogy ha nekimegy valaminek, elsüljön a fegyver és lelőjön valakit, aki épp előtte van. Elfutott egy üzemképtelennek tűnő kapcsolószekrényhez támasztott, néhány poros szék mellett, azután végig a szűk folyosón, amelyen feljöttek a színpadra. Egyik oldalt téglafal, a másikon fa. Öregemberek szaga, akiknek túl sok a ráérő idejük. És a videokönyvtárból ítélve túl sok a spermájuk is. Újabb állati üvöltés - még hangosabb -, ám az öregember nem adott ki több hangot. Ez nem jó jel. Ajtó csapódott nem messze a lány előtt, kicsit kongó hangon, ahogy csak a nyilvános vécék ajtaja szokott, ha nekivágódik a csempének. Aha!, gondolta. Ez a férfi- vagy a női slozi, valószínűleg a férfiaké, mert ott van a vécé. - Vigyázz! - csattant majdhogynem sipítva Ralph hangja. - Jézusom, Steve... A nagymacska fújt és bömbölt. Puffanás. Steve fölordított, bár hogy fájdalmában-e vagy meglepetésében, azt nem tudta a lány. Azután két fülsiketítő dörrenés. A torkolattüzek végigmosták a férfivécé előtti falat, egy pillanatra megvilágítva a tűzoltókészüléket, amelyre valaki ócska sombrerót akasztott. A lány ösztönszerűen lebukott, azután befordult a mosdó előtti sarkon. Ralph Carver a testével tartotta nyitva az ajtót. Odabent csupán az öregember zseblámpája világított: a sarokban hevert, annyi visszaverődő fényt permetezve a falra, hogy látni lehessen. Ez a derengő fény és a Ralph kilőtt puskájából gomolygó füst tette olyan látomásszerűvé a jelenetet, hogy Cynthiának a peyotéval és meszkalinnal folytatott féltucatnyi kísérletére kellett gondolnia. Billingsley kábán kúszott a vizeldék felé, előreeső feje a csempét súrolta. Inge, trikója középen széthasadt. A hátából folyt a vér. Olyan volt, mint akit megkorbácsoltak. A vécé közepén bizarr keringőt jártak. A puma a hátsó lábán állt, mancsát föltette Steve Ames vállára. A macska oldalán patakzott a vér, bár nem látszott komolyan sérültnek. Ralph egyik lövése mellétalált: Cynthia látta, hogy a falon a ló egyik fele szilánkká zúzódott. Steve keresztbe tette karjait a mellkasa előtt, és könyökét, alkarját nekifeszítette az állat marjának. - Lőj! - kiáltotta. - A Krisztusát, lőj még egyszer! - 164 -
Ralph, akinek az arca megnyúlt árnyékmaszknak látszott a fakó fényben, fölemelte a puskát, célzott, majd szorongva leengedte. Félt, hogy Steve-et találja. Az állat elbődült, előrelökte háromszög alakú fejét. Steve hátrarántotta a magáét. Így tangóztak részegen, a nagymacska karma mélyebben belevájt Steve vállába, és Cynthia most már látta a vércirmokat a fiú overallján, ott, ahol a puma karma belevágott a húsba. Az állat vadul csapkodott ide-oda a farkával. Újabb félfordulat után Steve nekiment a padló közepén álló hordozható vécének. A kamraszék recsegve fölborult, Steve a hasraesés szélén tántorgott, miközben keresztbe tett karjával lázasan próbálta visszatartani a támadó pumát. Mögöttük Billingsley odaért a férfimosdó túlsó sarkába, de még mindig mászni próbált, mintha a nagymacska támadása valami felhúzós játékot csinált volna belőle, amelynek addig kell másznia, amíg kifogy belőle a szufla. - Lődd már le a rohadékot! - bömbölte Steve. Egyik lábát sikerült megvetnie a vécé kerete és a vászonzsák között, így nem esett el, de nem is hátrálhatott tovább: még egy-két pillanat, és a puma legyűri. - Lőj, Ralph, LŐJ MÁR! Ralph ismét fölemelte a fegyvert, szeme tágra nyílt, beharapta az alsó ajkát, és ekkor valami félresöpörte Cynthiát. Átrepült a szobán, még idejében sikerült elkapnia a három mosdó közül a középsőt, nehogy arccal nekivágódjon a falszéles acéltükörnek. Megfordult és látta, hogy jobb karján Mary fegyverével Marinville csörtet be a mosdóba. Vállig érő, csapzott szürke haja lobogott. Cynthia még életében nem látott senkit ilyen rémültnek, de most, hogy mozgásba lendült, Marinville nem habozott; nekinyomta a dupla fegyvercsövet az állat halántékának. - Lökd el! - ordította. Steve ellökte a pumát. A nagymacska feje föl- és hátrafelé csapódott. Villogó szeme szinte belülről világított, mintha nem is élőlény lenne, hanem töklámpás. Az író megrándult, kissé elfordította a fejét, és mindkét csövet kilőtte. Fülsiketítőt dördült, még Carver karabélyának robaja is eltörpült mellette. Ragyogó fény robbant elő a csőből, Cynthia égett szőr szagát érezte. A puma az oldalára zuhant, feje nagyjából eltűnt, tarkóján füstölgött a szőr. Steve hadonászva próbálta visszanyerni az egyensúlyát. A báva Marinville egyetlen lagymatag kísérletet tett csak, hogy megtartsa, és Steve - Cynthia szép új barátja - elterült. - Szentségit, azt hiszem, összeszartam magam - mondta Marinville úgyszólván társalgási hangon, majd így folytatta: - Nem, úgy látszik, csak a bécsi gyors tutúlt. Jól vagy, Steve? Cynthia már a fiú mellett térdelt. Steve felült, bambán körülnézett, megrándult, amikor a lány tétován megérintette egy ujjával az overall vállán nyíló vérvirágot. - Asszem. - Megpróbált fölállni. Cynthia átölelte a derekát, vett egy lendületet és felhúzta. Kösz, főnök. - El sem hiszem - felelte Marinville. Ismeretségük óta Cynthia most először hallotta természetesnek a hangját, nem olyannak, mintha szerepet játszana. - El sem hiszem, hogy ez én voltam. Elevenemen talált a nő. Steven, biztos, hogy jól vagy? - Megszurkálták - válaszolta Cynthia -, de ezzel most ne törődjön. A tatának kell segíteni. Most Mary lépett be, vállára vetve Marinville puskáját, azt, amelyik nem volt megtöltve, és két kézzel markolta a csövet. Cynthia szinte kísértetiesen összeszedettnek látta az arcát. Felmérte a színteret, amelyre most még álomszerűbb leplet - már nem is fátylat - terített a puskapor, majd odarohant Billingsleyhez, aki tett még két fáradt kísérletet, hogy belemásszék a falba, azután elengedett a térde, és félrenyaklott fejjel lecsúszott a padlócsempére. Ralph Steve válla felé nyúlt, meglátta a vért, ezért inkább a karját ragadta meg a bicepsz fölött. - Nem bírtam - mondta. - Meg akartam tenni, de nem ment. Az első két lövés után féltem, hogy téged talállak el. Amikor végre megfordultatok és oldalról rálőhettem volna, Marinville megelőzött. - Semmi baj - nyugtatta Steve. - Minden jó, ha jó a vége. - Ennyivel tartoztam neki - mondta az író egy győztes bokszoló ömlengésével, amit Cynthia meglehetősen émelyítőnek talált. - Ha én nem lennék, ő most nem lenne itt... - Jöjjenek ide! - csattant föl Mary élesen. - Ó, édes Jézusom, annyira vérzik! Mind a négyen odagyűltek Mary és Billingsley köré. Az asszony a hátára fektette az állatorvost, és Cynthia összeborzadt a látványtól. Az öregember egyik keze nagyjából eltűnt - ujjaiból, a kisujj kivételével, csonkok maradtak -, de nem ez volt a legrosszabb. A puma feltépte a vállát és a nyaka tövét, a sebekből patakzott a vér. Mégis eszméletén volt, a szeme éberen ragyogott. - Szoknya - suttogta rekedten. - Szoknya! - 165 -
- Ne beszéljen, öreg harcos - mondta Marinville. Lehajolt, fölvette az elemlámpát és rávilágított Billingsleyre. Ami az árnyékban rossznak látszott, most egyenesen pocsék lett. Vértócsa terjengett az öreg szivar feje körül; Cynthia nem is értette, hogyhogy még él. - Szorítókötésre van szükségem! - mondta Mary. - Ne álljanak itt, segítsenek, meghal, ha nem állítjuk meg a vérzést most rögtön! Túl késő, bébi, gondolta Cynthia, de nem mondta ki. Steve észrevett valami rongyszerűt az egyik mosdókagylóban, és fölkapta. Kiderült, hogy ősöreg ing. Kétszer összehajtotta, odaadta Marynek. Az asszony bólintott, még egyszer összehajtotta, és rányomta Billingsley nyakára. - Gyere! - Cynthia karon fogta Steve-et. - Vissza a színpadra. Ha mást nem, legalább lemoshatlak a bárszekrényből vett vízzel. Tele van vele az alsó p... - Ne - suttogta az öregember. - Maradjatok. Meg kell... hallgassatok ide. - Nem szabad beszélnie - csitította Mary. Erősebben rányomta Billingsley nyakára a rögtönzött kötést. Az ing máris sötétedett. - Nem áll el a vérzés, ha beszél. Az öreg rápillantott. - Túl késő... doktornő. - A hangja rekedt volt. - Haldoklom. - Ugyan már, nevetséges. - Haldoklom - ismételte, és hevesen megvonaglott Mary keze alatt. Felszaggatott háta csicsogott a csempén, Cynthia gyomra felkavarodott. - Hajoljanak le... mind, jöjjenek közelebb... és figyeljenek. Steve Cynthiára pillantott. A lány vállat vont, odatérdeltek az öregember lábához, Cynthia válla összeért Mary Jacksonéval. Marinville és Carver oldalról hajoltak föléjük. - Nem szabadna beszélnie - mondta Mary, de a hangja bizonytalanul csengett. - Hadd mondja el, amit el kell mondania - felelte Marinville. - Mi az, Tom? - Túl rövid a munkához - suttogta Billingsley. Fölnézett rájuk, szemével könyörögve, hogy értsék meg. Steve megcsóválta a fejét. - Nem tudom követni. Billingsley megnyalta a száját. - Csak egyszer láttam azelőtt szoknyában. Ezért tartott túl sokáig, hogy rájöjjek... mi a baj. - Ez igaz - hökkent meg Mary -, azt mondta, találkozója van a számvevővel! Azért jött idáig Phoenixből, hogy meghallgassa Audrey jelentését valamiről, ami nagy zsozsót jelent, és erre olyan kurta szoknyát venne, hogy kivillanjon a bugyija, valahányszor keresztbe teszi a lábát? Ezt nem hinném. Izzadságcsepp-könnyek gördültek végig Billingsley sápadt, borostás arcán. - Olyan buta vagyok - zihálta. - De nem teljesen az én hibám. Nix. Nem hallottam beszélni. Nem voltam ott az egyetlen alkalommal, amikor bejött a rendelőmbe kenőcsért. Mindig messziről láttam, és idekint a nők főként farmert viselnek. De rájöttem. Rá én. Rájöttem, aztán ittam, és ismét elvesztettem a fonalat. - Maryre nézett. - Az a ruha jó lehetett rá... amikor fölvette. Érti? Felfogta? - Miről beszél? - kérdezte Ralph. - Hogy lehetett jó, amikor fölvette, és túl rövid egy későbbi üzleti megbeszéléshez? - Magasabb - suttogta az öregember. - Mit mondott? - nézett Steve-re Marinville. - Mintha azt mondta volna... - Magasabb - ismételte Billingsley. Gondosan formálta a szót, azután köhögni kezdett. Az összehajtott ing, amit Mary a sebeire szorított, mostanára átázott. Az öregember szeme ide-oda járt közöttük. Oldalra fordította a fejét, kiköpött egy csomó vért, és a köhögése enyhült. - Jóságos Isten - szólalt meg Ralph. - Mint Entragian? Azt akarja mondani, hogy olyan, mint a zsaru? - Igen... nem - suttogta Billingsley. - Nem tudom biztosan. Még kellett volna... ezt jobban nézni... de... - Mr. Billingsley, úgy gondolja, hogy ő enyhébb adagot kapott a zsarunál? - kérdezte Mary. Az öregember hálásan nézett rá, és megszorította a kezét. - Az biztos, hogy nem vérzik, mint a rendőr - mondta Marinville. - Vagy nem ott, ahol látjuk - jegyezte meg Ralph. - Legalábbis még nem. Billingsley elnézett Mary válla fölött. - Hol... hol... - 166 -
Ismét köhögni kezdett, nem bírta abbahagyni, de nem is volt rá szükség. Döbbenten néztek össze, és Cynthia megfordult. Audrey nem volt ott. Se David Carver.
4. FEJEZET 1 A lény, amely a magasabbra nőtt Ellen Carverben volt, még mindig viselte a jelvényt, az antantövet viszont már nem, ott állt a városháza lépcsőjén, és észak felé nézett a homokkal befújt utcán, a táncoló közlekedési lámpán túl. Nem láthatta a mozit, de tudta, hol van. Sőt azt is tudta, mi zajlik bent a moziban. Nem mindent, de épp eleget ahhoz, hogy megdühödjön. A puma nem tudta idejében elhallgattatni a piást, de legalább elvonta a többieket a fiútól. Ez így rendben is lenne, ha a gyereknek, legalábbis átmenetileg, nem sikerült volna elslisszolnia másik küldötte elől. Hová mehetett? Nem tudta, nem látta, ez volt dühének és félelmének forrása. Ő volt a forrás. David Carver. Az az átkozott, szaros imafiú. Akkor kellett volna megölnie, amikor még a rendőrben volt, és megtehette volna, rögtön le kellett volna lőnie a rohadt lakókocsijuk lépcsőjén és otthagyni a keselyűknek. De nem tette, és azt is tudta, miért nem. Valamilyen üresség, olyan pajzsféle burok védte Carver mestert. Korábban az mentette meg a Kis Imafiú életét. Ökölbe szorította a kezét. A szél fújt, zászlóként lobogtatta Ellen Carver kurta vörös-arany haját. Egyáltalán, hogy került ide egy ilyenféle? Véletlenül? hagy küldték? És te miért vagy itt? Te véletlen vagy? Vagy küldtek? Értelmetlenek az efféle kérdések. Ismerte a feladatát, tak ah lah, és ez elég. Lehunyta Ellenszemét, először önmagára összpontosított, de csak egy másodpercig, mert kellemetlen volt. Ez a test máris kezd csődöt mondani. Nem maga a bomlás volt a baj, hanem az intenzitása; a belső erő - a can de lach, a formálatlan szíve - szó szerint darabokra rázta... és a pótalkatrészek megszöktek az éléstárból. Az Imafiú miatt. Szaros Imafiú. Kifelé fordította pillantását, nem akart a test combjain szivárgó vérre gondolni, vagy hogy a torka lüktetni kezdett, vagy hogy mikor megvakarta Ellen-fejét, körme csomószám húzta ki Ellen vörös haját. Inkább beküldte a pillantását a moziba. Egymást átfedő, néha ellentmondó, töredékes képeket látott. Mintha több tévéképernyőt figyelne egy törött üvegcserépben. Először a belopakodott pókok szemén át nézett, de voltak ott legyek, svábbogarak, a vakolat lyukaiból patkányok kukucskáltak, a nézőtér magas mennyezetén denevérek lógtak. Ezek különös, hűvös képeket, valójában visszhangokat sugároztak. Látta a furgonban ült embert, azt, aki magától jött a városba, és girhes kis barátnőjét, amint a többieket vezeti vissza a színpadra. Az apa a fia után kiabált, az azonban nem válaszolt. Az író a színpad szélére lépett, tölcsért formált a tenyeréből és Audreyt hívta. Hát Audrey hol volt? Ezt nem tudta biztosan. Az apróbb teremtényekkel ellentétben az ő szemén át nem tudott látni. Biztosan a fiú után ment. Vagy már meg is találta? Nemigen. Még nem. Azt érezte volna. Szorongó dühében rácsapott egyik kezével Ellen combjára. Rögtön véraláfutás keletkezett a helyén, mint almán a rothadás - majd megint összpontosította tekintetét. Nem, most már látta, hogy nem mind vannak a színpadon; látásának prizmatikus minősége félrevezette. Mary még mindig az öreg Tommal volt. Ha Ellen el tudja kapni, amíg a többiek Audrey és David miatt izgulnak, akkor egy csomó gondja megoldódik. Egyelőre nincs rá szüksége, jelenlegi teste még működőképes, és egy darabig az is marad, de baj lenne, ha épp egy fontos pillanatban mondana csődöt. Jobb, biztonságosabb lenne, ha... Most egy pókháló képe jelent meg előtte, amelyről selyembe csomagolt legyek lógtak. Legyek, amelyek csak el voltak kábítva, de még éltek. - Vésztartalék - suttogta a vén Ellen Carver hangján, Ellen Carver nyelvén. - Mindig malmozott, a kutyának csontot hozott. - 167 -
Mary eltűnése demoralizálja a többieket, elrabolja tőlük azt az önbizalmat, amelyet a sikeres menekvés, a megtalált menedék és a puma megölése adott. Gondolta, hogy el fognak bánni az állattal, végül is fel voltak fegyverezve, és a puma fizikai lény volt, sarx, szóma és pneuma, nem a metafizikai pusztákról szalajtott holmi lidérc. De ki hitte volna, hogy éppen az az elbizakodott öreg fingzsák teszi meg? Ő hívta föl telefonon a másikat. Még csak nem is sejtetted. Nem tudtad, amíg a sárga furgon ide nem érkezett. Igen, hiba volt elnézni a telefont, pedig ott lehetett Marinville tudatának homlokterében, játszva fölfedezhette volna, ezt joggal hányhatja saját szemére. Akkor az volt a fő célja, hogy bekaszlizza a vén hülyét, és kicserélje Entragian testét, mielőtt teljesen szétesne. Sajnálta is, hogy elveszítette Entragiant. Ő erős volt. Ha el akarja vinni Maryt, akkor nincs ennél kedvezőbb időpont. Talán míg ezzel foglalkozik, Audrey megtalálja a fiút és megöli. Az csodálatos lenne. Akkor nem szorongana. Nem sompolyogna. Ellen helyét átvenné Mary, a többieket nyugodtan összeszedegethetné. És azután? Ha a jelenlegi (és korlátozott) testkészlet elfogyott? Utasokat csípjen föl az országútról? Talán. És ha emberek, kíváncsi emberek jönnek a városba, hogy megnézzék, mi az ördög folyik Desperationben, akkor mi lesz? Akkor kell átmenni a hídon, amikor az ember a folyóhoz ér; kevés emléke volt, és még kevésbé érdekelte a jövő. Most elég lesz elvinni Maryt a Kína-gödörbe. Tak lement a városháza lépcsőjén, a rendőrautóra pillantott, azután gyalog vágott neki. Most nem autóval megy, erre a komissióra nem. A túlsó járdához érve hosszú léptekkel futni kezdett; túl nagy lábától kirepedt tornacipője alól spriccelt a homok.
2 Audrey a színpad mellett hallotta, hogy a többiek még mindig Davidet... és őt szólongatják. Hamarosan szétszóródnak és keresni kezdik. Fegyvereik vannak, ami veszedelmessé teszi őket. Az, hogy megölhetik, nem zavarta - legalábbis nem annyira, mint eleinte -, annál inkább a kilátás, hogy azelőtt történik, mikor még nem ölte meg a fiút. A pumának a földből való lény hangja olyan volt, mint egy horog; Audrey Wylernél savval borított kígyóként hatolt bele az agyba, és felolvasztotta az őt körülvevő élő nő személyiségét. Az olvadás rendkívül kellemes volt, mintha valami édeset és puhát eszegetne. Először nem ilyen volt, hanem ijesztő, mint a lázroham, de ahogy kukákban portyázó gyerekként egyre több can tah-ot gyűjtött össze, az érzés elmúlt. Most már csak azzal törődött, hogy megtalálja a fiút. Tak, a formálatlan, nem mer hozzá közeledni, ezért neki kell megtennie Tak helyett. A nő, aki százhatvanöt centis volt, amikor Tom Billingsley először találkozott vele, megállt a lépcső alján és körülnézett. Tulajdonképpen nem látott volna semmit - az egyetlen mocskos ablakon nem jött be más világosság, mint a közlekedési lámpa hunyorgása és a Bud Bicskanyitogatója előtti magányos utcai lámpa gyér fénye -, de látását nagyban javították a talált vagy kapott can rahok. Most már csaknem olyan szeme volt, mint egy macskának, és a szemetes folyosó nem jelentett akadályt. Az emberek, akik az épületnek ebben a részében lebzseltek, sokkal trehányabbak voltak Billingsleynél és bandájánál. Ezek nemhogy összegyűjtötték, de a sarkokba vágták az üvegeket, mesehal és gomolygó orrlikú ló helyett szöveges képeket mázoltak vastag szövegkiemelővel a falakra. Az egyik, barlangba illően primitív festményen kanos és idomtalan gyermekcse lógott egy gigászi mellről. Alatta kis versike díszelgett: ICIPICI BABA SMITTY, LÁTOM KELL A MAMACICI. Papírhulladék - hamburgeres zacskó, cukorkáspapír, sült krumplis stanicli, üres cigarettásdobozok, kotonfólia - hányódott a folyosó két oldalán. Az IGAZGATÓ feliratú ajtó kilincséről, mint egy döglött csiga, használt gumi lógott, a tulajdon rég beszáradt tartalmával odaragasztva. Az igazgató irodája Audreytól jobbra nyílott. Vele szemben volt a PORTÁS ajtaja. Megint balra újabb ajtó, jelöletlen, azután egy boltív, fölötte valami írás, félig lepergett ódon fekete festékkel. Még az ő szeme sem tudta kivenni, legalábbis távolról, mi lehet, de egy-két lépéssel közelebbről világosan látszott: ERKÉLY. A boltívet bedeszkázták, de valamikor lefeszegették és kétoldalt felhalmozták a deszkákat. A boltív mennyezetéről nagyrészt leeresztett guminő lógott, szőke nejlonhajú, szája vörös peremű lyuk, hüvelye kopasz és elnagyolt. Nyakára időtől megsötétült ma- 168 -
dzagból hurkoltak kötelet. Egy írás is függött a nyakán, a petyhüdt műanyag kebelre lógó tábla betűit mintha egy elsős kanyarította volna verejtékes igyekezettel. Tetején vörös szemű koponya pompázott keresztbe tett lábszárcsontok felett. IDE NE GYERE, figyelmeztetett a felirat. KÖNYEN LESZAKATHAT EZ KOMOJ. Az erkéllyel szemben volt egy beugró, valaha itt üzemelhetett a büfé. A folyosó túlsó végében újabb lépcsők vezettek fölfelé a sötétségbe. Audrey szerint ott lehetett a mozigépész fülkéje. Odament az IGAZGATÓ feliratú ajtóhoz, megmarkolta a kilincset, homlokát a fához szorította. Odakint a szél nyöszörgött, mintha haldokolna. - David! - szólalt meg halkan. Elhallgatott, figyelt. - David, hallasz? Audrey vagyok, David. Audrey Wyler. Segíteni szeretnék. Semmi válasz. Kinyitotta az ajtót és látta, a helyiség üres: a falon a Bonnie és Clyde ódon plakátja függött, a padlón szakadt matrac. Ugyanazzal a filctollal valaki fölírta a plakát alá: ÉJJEL JÁROK, NAPPAL HÁLOK. Ezután megpróbálkozott a portásfülkével. Nem sokkal lehetett nagyobb, mint egy ruhásszekrény, és tökéletesen üres volt. A jelzetlen ajtó egy valahai raktárba nyílt. Orra (amely sokkal finomabb lett, mint régen) megérezte a valahai pattogatott kukorica szagát. Csomó döglött légy, rengeteg egérszar, de semmi más. Odament a boltívhez, félresöpörte a lógó babát, és benézett. Innen nem látta a színpadot, csak a mozivászon felső csíkját. A girhes lány még mindig David után kiabált, de a többiek hallgattak. Lehet, hogy nem jelent semmit, de jobban szerette tudni, hol vannak. Úgy vélte, hogy a baba nyakáról lógó figyelmeztetés igazat mond. Az üléseket eltávolították, látni lehetett, hogy az erkély padlója felpúposodott és megvetemedett. Erről eszébe jutott egy vers, amelyet az egyetemen olvasott, valami festett hajóról egy festett óceánon. Ha a kölyök nincs kint az erkélyen, akkor máshol kell lennie. Valahol a közelben. Nem mehetett messzire. Márpedig nincs az erkélyen, ez biztos. Ülések nem lévén, nem volt hová elbújni, és még egy szál függöny vagy bársonydrapéria se maradt a falakon. Audrey leengedte a karját, amellyel félretolta a félig leeresztett babát. Az ide-oda lengett, nyaka körül a hurok halkan nyiszorgott. Az üres szempár Audreyt bámulta, a lyukszerű száj, az egyetlenegy célt szolgáló száj mintha őt gúnyolta, rajta nevetett volna. Nézd meg, mit csinálsz, mintha ezt mondta volna a dugibaba. Az ország legjobban fizetett geológusnője lehettél volna, harmincöt éves korodra saját tanácsadó céged lett volna, ötven táján talán még a Nobel díjat is elnyerhetted volna... nem erről álmodtál? A Devon-kor summa cum laude szakértője, akinek cikkét a tektonikus fennsíkokról a Geology Review is közölte, egy kisfiút hajkurászik egy koszos, ócska moziban. Méghozzá nem is közönséges kisfiút, hanem egy különleges gyereket, olyan különlegeset, amilyennek te tartottad magadat. És ha megtalálod, Aud, akkor mi van? Ő erős. Megragadta a hurkot és keményen megrántotta, letépte az ócska madzagot és vele együtt egy tanyasi boglyára való csomót is a baba szőke damilhajából. A baba arccal lefelé rápottyant Audrey lábára, ő pedig kirúgta az erkélyre. A guminő felrepült a magasba, aztán leereszkedett. Taknál nem erősebb, gondolta. Nem érdekel, micsoda, nem erősebb Taknál. Nem erősebb a can tahoknál sem. Ez most már a mi városunk. Ne törődj a múlttal és a múlt álmaival; ez itt a jelen, és a jelen édes. Édes ölni, elkapni, birtokolni. Édes uralkodni, még a sivatagban is. A fiú csak egy fiú. A többiek meg csak táp. Most Tak van itt, és ő a vénebb kor nyelvén beszél: a formálatlan hangján. A lépcső felé bámult a folyosó végében. Bólintott, jobb keze ruhája zsebébe csúszott, hogy megérintse a tárgyakat, amelyek vele voltak, hogy a combjához szorítsa őket. A vetítőfülkében van. A pincébe vezető ajtóról nagy lakat lóg, hol másutt lehetne? - Him en tow - suttogta, és elindult. A szeme nagyra nyílt, jobb kezének ujjai szüntelenül a ruhazsebben matattak, ahonnan kövek halk koccanása hallatszott.
3 A srácok, akik olyan nagy bulikat csaptak az Amerikai Nyugat emeletén, amíg a tűzlépcső le nem szakadt, trehány alakok voltak, de főképpen a folyosót és az igazgató irodáját használták mulatságra; a többi helyiség viszonylag érintetlen maradt. Így a mozigépész kicsiny lakosztálya - a vetítőfülke, az irodakuckója, a szekrény nagyságú mosdó - csaknem pontosan olyan volt, mint 1979- 169 -
ben lehetett, amikor belépett öt cigarettázó férfi a Nevada Sunlite Entertainment képviseletében, leszerelték a szénszálas vetítőgépeket, és elvitték Renóba, ahol még hervadoztak egy darabig a hasonló bukott bálványokra emlékeztető felszerelésekkel zsúfolt raktárban. David lehajtott fejjel, csukott szemmel térdelt, kezét összetette álla alatt. Ott világosabb volt a poros linóleum, mint egyebütt. Pontosan előtte volt egy második, világosabb négyszög is. Itt álltak az öreg vetítőgépek, a kattogó, tűzforró dinoszauruszok, amelyek ebben a helyiségben bizonyos nyári estéken legalább negyvenöt fokra forrósították a levegőt. Davidtől balra nyíltak a rések, amelyeken keresztülvágtak fénykardjukkal, és életnagyságúnál hatalmasabb alakokat vetítettek a vászonra: Gregory Pecket és Kirk Douglast, Sophia Lorent és Jayne Mansfieldet, a biliárdozó fiatal Paul Newmant, az öreg, de még magabíró Bette Davist, amint tolószékhez kötött testvérét kínozta. Itt-ott poros filmszalagok döglött kígyói hevertek a padlón. A falakon régi standfotók és plakátok lógtak, az egyik Marilyn Monroe-t ábrázolta a földalatti szellőzőrácsán, ahogy leszorítja felfújódó szoknyáját. Alatta kézzel rajzolt nyíl mutatott a bugyija felé, és valami okos odaírta: Gondosan illeszd be A tengelyt B nyílásba, úgy, hogy szilárdan bent legyen és ne csúszhasson ki! A romlás furcsa szaga lebegett a helyiségben, nem egészen penész, nem is egészen rothadás. Alvadtan bűzlött, mintha valami pokolian megromlott volna fölszáradás előtt. David nem érzékelte jobban a szagot, mint amennyire Audrey halk hívását az erkély mögötti folyosóról. Akkor jött ide, amikor a többiek Billingsleyhez futottak - még Audrey is elment először a színpad bal oldaláig, talán, hogy lássa, mind végigmennek-e a folyosón -, mert majd' elepedt, anynyira akart imádkozni. Úgy gondolta, ezúttal csak el kell bújnia egy csendes helyre, és kinyílik az ajtó: most Isten akar beszélni vele, nem a másik oldal. Ez pedig megfelelő hely volt. A te belső házadban imádkozzál, ne az utcán, mondja a Biblia, és David úgy vélte, ez kitűnő tanács. Most, hogy egy csukott ajtó választotta el a többiektől, ki tudta nyitni azt a másikat, odabenn. Nem félt, hogy meglesik a pókok vagy kígyók vagy patkányok; ha Isten zártkörűnek akarja ezt a találkozót, akkor az zártkörű lesz. A nő volt az igazi baj, akit Steve és Cynthia talált - valamilyen okból idegesítette, és az volt az érzése, hogy ez kölcsönös. Távol akart lenni tőle, így hát lesiklott a színpad széléről és végigfutott a székek közötti folyosón. Kijutott a megereszkedett erkély alatt az előtérbe, mielőtt Audrey visszafordulhatott volna a bal ajtótól a mozivászonhoz, hogy megkeresse. Az előtérből feljött az emeletre, azután hagyta, hogy valamilyen belső iránytű vagy talán Martin tiszteletes „csendes kis hangja” idevezesse. Átment a szobán, alig látta az ódon filmgombolyagokat, a megmaradt plakátokat, alig érezte a szagot, amelyet talán a sivatagi naptól szétesésig rotyogtatott celluloidfantáziák árasztottak. Megállt ezen a linóleumfolton, egy pillanatig tanulmányozta a nagy lyukakat a világosabb négyszög sarkaiban, a lyukakat, ahonnan eltűntek a vetítőgépeket rögzítő nagy tőcsavarok. Emlékeztették valamire, (olyan lyukakkal látok, mint a szemek) valamire, ami gyorsan átfutott az agyán, azután eltűnt. Hamis emlék, valós emlék, megérzés? Felülről? Alulról? Nem tudta, nem is igazán törődött vele. A legfontosabb most az, hogy érintkezésbe lépjen Istennel, ha képes. Még sohasem volt nagyobb szüksége rá, mint most. Igen, mondta nyugodtan David fejében Martin tiszteletes. És itt fizetődik ki a munkád. Maradj kapcsolatban Istennel, amikor tele a szekrény, hogy érte nyúlhass, ha üres. Hányszor mondtam ezt múlt télen és idén tavasszal? Sokszor. Csak remélte, hogy Martin, aki többet ivott a kelleténél, és talán nem is volt egészen megbízható, az igazat mondja, ahelyett hogy azt csinálná, amit David apja „szalonsmúznak” nevezett. A fiú teljes szívéből és teljes lelkéből ezt remélte. Mert más istenek vannak Desperationben. Ez biztos. Imádkozni kezdett, ahogy szokta, nem hangosan, hanem a tudatával, tiszta, egyenletes gondolatlüktetésekkel bocsátva útjára a szavakat: - Légy velem, Isten. Légy bennem. És beszélj hozzám, ha ez a szándékod, ha ez az akaratod. Mint mostanában mindig, ha igazán szükségét érezte Istennek, elméje homlokzata derűs volt, de a mélyebb rész, ahol a hit állandó harcot vívott a kétséggel, azon rettegett, hogy nem érkezik válasz. A probléma elég egyszerű volt. Még most, annyi olvasás, ima és oktatás után, még azután is, ami a barátjával történt, kételkedett Isten létezésében. Vajon Isten használta föl David - 170 -
Carvert, hogy megmentse Brian Ross életét? Miért tenne Isten ilyen vad és őrült dolgot? Nem inkább az valószínű, amit dr. Waslewski orvosi csodának nevezett, maga David pedig úgy vélte, hogy válasz az imára, holott nem több véletlen egybeesésnél? Az emberek képesek olyan árnyakat vetni, amelyek olyanok, mint az állatok, de ezek csak árnyképek, a fény és vetítés apró trükkjei. Nem inkább valószínű, hogy Isten is efféle dolog? Csak egy újabb legendás árnyék? Szorosabban behunyta a szemét, a mantrára összpontosított, igyekezett megtisztítani az elméjét. Légy velem. Légy bennem. Beszélj hozzám, ha ez az akaratod. És leszállt a sötétség, amilyet még sohasem ismert vagy tapasztalt. A fiú oldalra dőlt, neki a falnak a két vetítőnyílás között, szeme fennakadt, keze az ölébe hullott. Halk torokhang röppent ki a száján, és olyan álombeli motyogás követte, amelyet csupán az anyja értett volna meg. - A francba - dünnyögte. - Sarkunkban a múmia. Azután elhallgatott, a falnak dőlt, és majdnem pókhálófinom ezüst nyálfonál csordult ki a száján, amely tulajdonképpen még mindig gyermekszáj volt. Az ajtó mögött, amelyet azért csukott be, hogy egyedül legyen Istenével (valaha zár is volt rajta, de az már régen eltűnt), közeledő lépések hangzottak fel. Megálltak az ajtó előtt. Hosszú, fülelő csönd következett, azután fordult a kilincs. Kinyílt az ajtó. Audrey Wyler állt ott, és a szeme tágra nyílt, amikor észrevette az öntudatlan kisfiút. Belépett a dohos kis szobába, becsukta maga mögött az ajtót, keresett valamit, bármit, amivel kiékelhetné a kilincset. Egy deszkát, egy széket. Nem sokáig tartja vissza őket, ha egyszer feljönnek, de ebben a szakaszban ennyi kis idő is meghatározó lehet a siker és a kudarc között. De semmit sem talált. - Bassza meg! - suttogta. A fiúra nézett, különösebb meglepetés nélkül észlelte, hogy fél tőle. Még attól is, hogy a közelébe menjen. Tak ah wan!, szólalt meg a fejében a hang. - Tak ah wan! - Ezúttal ki is mondta. Beleegyezés. Tehetetlen és szívből jövő. Lement a két lépcsőn a vetítőfülkébe, és minden nyikorgó lépésnél megrándulva odament a vetítőnyílások közti falnak dőlő, térdelő Davidhez. Egyre azt várta, hogy felnyílik a fiú szeme, és kilövell belőle az acélkék villám. Jobb keze a zsebben ismét megszorította a can tah-okat, hogy energiát nyerjen belőlük, azután kelletlenül elengedte őket. Maga is térdre hullott David előtt, összekulcsolta hideg, reszkető ujjait. De csúnya ez a gyerek! És a belőle áradó szag még fertelmesebb! Természetes, hogy nem ment a közelébe! Úgy nézett ki, mint egy Gorgó, és bűzlött, mint a romlott húsból és savanyú tejből főzött gulyás. - Imafiú - mondta Audrey. - Ronda kis imafiú. - Hangja megváltozott, nem volt sem férfié, sem nőé. Elmosódó fekete formák vibráltak arca és homloka bőre alatt, mint apró bogarak csapkodó, hártyás szárnyai. - Ezt kellett volna tennem már első alkalommal, amikor megláttam a varangypofádat! Audrey erős, napbarnított, munkától forradásos ujjai összezárultak David Carver torkán. A fiú szemhéja megrebbent, amikor azok a kezek elszorították a légcsövét és elállították a lélegzetét, de csak egyszer. Csak egyszer.
4 - Miért hagytad abba? - kérdezte Steve. Ott állt a valószínűtlen színpadi nappali közepén, a Circle Ranchról hozott elegáns, öreg bárszekrény mellett. E pillanatban egy tiszta ing volt a leghőbb vágya. Egész nap főtt (ha azt mondja, hogy a Ryder furgon légkondicionálása nem kielégítő, akkor még szépíti a dolgot), de most fázott. A víz, amellyel Cynthia mosogatta a vállán levő lyukakat, borzongató csíkokban futott le a hátán. De legalább arról le tudta beszélni, hogy Billingsley whiskyjével tisztítsa ki a sebeit, mint a kocsmatündér a cowboyét egy ócska filmben. - Mintha láttam volna valamit - felelte halkan Cynthia. - Mija nyavalyát? - Nagyon fura. David? Daaaaavid! - süvöltötte. Egyedül voltak a színpadon. Steve segíteni akart Marinville-nek és Carvernek megkeresni a gyereket, de Cynthia ragaszkodott hozzá, hogy előbb kimossa azt, amit ő „az irhád lyukainak” nevezett. A két férfi eltűnt az előcsarnokban. - 171 -
Marinville ruganyosabban járt, attól, ahogy a fegyvert a karjára fektette, Stewe-nek egy másik filmre kellett gondolnia, amelyben a majrés, de hősies fehér vadász ezer őserdei veszélyen tör át, míg végül sikerül letépnie az elveszett városra vigyázó bálvány homlokáról a kilincsgomb nagyságú smaragdot. - Mi az? Mit láttál? - Nem tudom biztosan. Fura volt. Fönt az erkélyen. Egy pillanatra azt gondoltam - nevess csak! -, hogy egy lebegő test. Hirtelen megváltozott valami a fiúban. Mintha fölkapcsoltak volna egy villanyt, vagy inkább mintha beindult volna valami. Megfeledkezett a vállába nyilalló fájdalomról, és egyszerre jeges lett a háta. Olyan hideg, hogy majdnem vacogott. Aznap másodszor jutott eszébe lubbocki kamaszkora, az a halálos csend, mielőtt a „muri” megérkezett volna a síkságról, gyilkos uszályként húzva maga után a jégesőt és a szelet. - Nem nevetek - mondta. - Gyerünk föl. - Nyilván csak egy árnyék volt. - Nem hinném. - Steve! Jól vagy? - Nem. Éppen úgy érzem magam, mint amikor a városba értünk. - Jó - méregette riadtan a lány. - De nincs puskánk. - Hagyd a francba. - Megragadta a lány karját. Szeme kitágult, száját összeszorította. - Máris! Szentségit, nagy baj van! Nem érzed? - Én... lehet, hogy érzek valamit. Megkeressem Maryt? Ottmaradt Billingsley mellett... - Nincs idő. Gyere vagy maradj. Ahogy tetszik. Felrántotta az overall vállrészét, leugrott a színpadról, megbotlott, egy székbe fogózkodva nyerte vissza az egyensúlyát, azután végigrohant a széksorok közötti folyosón. Amikor visszanézett, Cynthia már ott volt mögötte, még csak nem is zihált. Meg kell adni, van szufla a pipiben. A főnök, a sarkában Ralph Carverrel, éppen akkor jött ki a pénztárból. - Kinéztünk az utcára - mondta Johnny. - A vihar határozottan... Steve! Mi a baj? Steve nem is válaszolt, körülnézett, kiszúrta a lépcsőt, és rohant fölfelé. Tudatának egy része még mindig azon álmélkodott, milyen sebességgel rontott rá a vészhelyzet érzése, de a nagyobbik része csak frászban volt. - David! Felelj, ha hallasz! Semmi. Sötét, szemetes folyosó, valószínűleg az ócska erkély meg a büfé beugrója között. A túlsó végén lépcső. Senki sincs itt. Mégis világosan érezte, hogy nemrég járt erre valaki. - David! - ordította. - Steve! Mr. Ames! - Ez Carver volt. A hangja alapján csaknem annyira megrémülhetett, mint maga Steve. - Mi a baj? Történt valami a fiammal? - Nem tudom. Cynthia átbújt Steve karja alatt és futott a folyosón az erkély feljárójához. Steve követte. Szakadt kötéldarab lógott a boltív tetejéről, a vége még lengedezett. - Nézd! - mutatta Cynthia. Steve először azt hitte, hulla hever ott, aztán látta, hogy a haja műanyag. Egy baba. A nyakán hurok. - Ezt láttad? - kérdezte. - Igen. Valaki letéphette, aztán pedig talán kirúgta ide. - Megfordult, nyúzott és feszült volt az arca. - Jaj, Steve, ez nem tetszik nekem - súgta alig hallhatóan. Steve visszalépett, balra pillantott (a főnök és David apja, fegyverüket mellükhöz szorítva, riadtan bámultak rá), azután jobbra. Ott van, súgta a szíve... vagy talán az orra mondta meg, énekelte az Opium lebegő illatfoszlányát. Ott ni. A vetítőfülkében kell lennie. Már rohant is, Cynthiával a sarkában. Fölszáguldott a szűk lépcsőn, és már a kilincs után kapott, amikor a lány elkapta a nadrágja ülepét és visszatartotta. - A srácnál van egy pisztoly. Ha itt van vele, akkor már elvehette tőle. Légy óvatos, Steve. - David! - bömbölte Carver. - Nincs bajod, David? Steve közölni akarta Cynthiával, hogy most nincs helye az óvatosságnak, csak az időt vesztegették, amikor először az ellenkező irányban keresték Davidet... de még a beszédhez sem volt elég ideje. - 172 -
Elfordította a kilincset, vállával erélyesen belökte az ajtót, azt várta, hogy zárral vagy más ellenállással találkozik, de semmi ilyesmi nem történt. Az ajtó kivágódott, ő pedig bependerült a helyiségbe. Szemközt vele a falnál, amelybe a vetítőnyílásokat vágták, meglátta Davidet és Audreyt. David szeme félig nyitva volt, de csak a fehérje dülledt ki. Iszonyú hullaszínű volt az arca, még ott zöldellt rajta a szappanhab, de leginkább szürkére fakult. Szeme alatt és a járomcsontjain levendulaszín foltok terjengtek. Keze görcsösen dobolt farmerje szárán. Halk, fuldokló hangot hallatott. Audrey a jobbjával markolta a torkát, hüvelykujja jobboldalt belevájt az áll alatti húsba, a többi ujj baloldalt marcangolta a nyakat. A nő valamikor csinos arcát annyira eltorzította a gyűlölet és a harag, amelyhez foghatót Steve még sohasem látott: valósággal belesötétedett a bőre. Bal kezében azt a 45-ös revolvert tartotta, amellyel David lelőtte a prérifarkast. Háromszor elsütötte, azután üresen kattant a fegyver. Csaknem biztosan a kétlépcsőnyi esés a vetítőfülkébe mentette meg Steve-et attól, hogy legalább még egy lyukat kapjon amúgy is elrongyolt bőrébe, de lehet, hogy az élete is ezen múlott. Ugy zuhant előre, mint aki levegőbe lépett a lépcsőházban, mindhárom golyó a feje fölött süvített el. Az egyik az ajtófélfába csapódott Cynthiától jobbra, és forgácsokkal szórta meg a lány egzotikus színű haját. Audrey felüvöltött dühében. Az üres fegyvert Stevehez vágta, aki lebukott és ugyanakkor maga elé kapta a kezét, hogy félreüsse. A nő visszafordult az összeroskadt gyermekhez, és most már két kézzel fojtogatta, dühösen ide-oda rángatva, mint egy rongybabát. David keze hirtelen abbahagyta a dobolást, csak hevert a farmer szárán, ernyedten, mint a döglött tengeri csillag.
5 - Félek - károgta Billingsley. Amennyire Mary megállapíthatta, ez volt az utolsó szó, amit ki tudott préselni magából. Lázasan, ugyanakkor valahogy zavartan meredt az asszonyra. Még akart mondani valamit, de csak gyenge gurgulázásra tellett az erejéből. - Ne féljen, Tom. Itt vagyok. - Ó. Ó. - Az öregember szeme jobbra-balra fordult, azután visszatért az asszonyhoz, és mintha ráfagyott volna a tekintete. Lélegzett egy nagyot, kiengedte, lélegzett egy kicsit, kiengedte... és nem lélegzett többé. - Tom? Semmi, csak egy széllökés, meg a homok kemény percegése odakintről. - Tom! Megrázta. Billingsley feje ernyedten löttyent ide-oda, de a szeme továbbra is Maryre meredt. Az asszony megborzongott; olyan volt, mint azok az arcképek, amelyeket úgy festenek, hogy mindig téged nézzenek, mindegy, hol állsz a szobában. Valahol bent az épületben, de ugyanakkor nagyon messziről Marinville útimarsallja kiabált David után. A hippi lány szintén kiabált. Mary úgy vélte, csatlakoznia kellene hozzájuk, segítenie kellene, hogy megkeressék Davidet és Audreyt, ha tényleg eltévedtek, de nem szívesen hagyta volna itt Tomot, amíg nem bizonyosodik meg róla, hogy halott. Rendesen biztos volt benne, igen, de azért ez nem olyan, mint a tévében, amikor tudod... - Segítség? A kérdő hangsúlyú szó szinte túl halk volt ahhoz, hogy meghallja a csituló viharon át, mégis fölpattant, és a szája elé kapott kézzel fojtotta el a sikoltását. - Segítség! Van itt valaki? Kérem, segítsenek... megsebesültem. Női hang. Ellen Carveré? Krisztusom, lehet ez? Noha csupán rövid időt töltött David anyjának társaságában, szinte azonnal tudta, hogy igaza van, amint felvillant benne a gondolat. Feltápászkodott, gyors pillantást vetett szegény Tom Billingsley elgyötört arcára, kimeredő szemére. A lába elmerevedett, tántorogva próbálta visszanyerni egyensúlyát. - Kérem - nyögte odakint a hang. A mozi mögötti ösvényről hallatszott. - Ellen? - kérdezte, hirtelen azt kívánva, bárcsak rendelkezne egy hasbeszélő képességeivel. Úgy érezte, senkiben sem bízhat, talán még egy sebesült, rémült nőben sem. - Ellen, maga az? - Mary! - Most már közelebbről hallatszott. - Igen, én vagyok, Ellen. Mary, maga az? - 173 -
Mary kinyitotta a száját, azután ismét becsukta. Ellen Carver volt odakint, tudta, hogy ő az, mégis... - David jól van? - kérdezte az asszony a sötétből, majd elnyomott egy zokogást. - Kérem, mondja, hogy jól! - Amennyire én tudom, igen. - Mary, a puma vérének tócsáját megkerülve odament a törött ablakhoz és kinézett. Ellen Carver volt odakint, és nem nézett ki valami jól. A bal válla előreesett, a bal karját a melléhez szorította a jobb kezével. Amennyit az arcából látni lehetett, az krétafehér volt. Vér szivárgott az alsó ajkából és az egyik orrlyukából. Olyan sötét és kétségbeesett tekintettel nézett föl Maryre, amelyet alig lehetett emberinek nevezni. - Hogyan menekült el Entragiantól? - kérdezte Mary. - Nem menekültem el. Ő csak... meghalt. Mindenütt vérzett, és meghalt. Vitt a kocsijával azt hiszem, föl a bányába -, és akkor történt. A kocsi letért az útról és fölborult. Az egyik hátsó ajtó kinyílt. Ez volt a szerencsém, mert különben még mindig ott lennék, mint a fába szorult féreg. Azután... visszajöttem a városba. - Mi történt a karjával? - Eltört - válaszolta Ellen, még jobban összegörnyedve. Volt valami csúnya a testtartásában; úgy festett, mint gonosz manó a tündérmesében, aki védően görnyed a zacskó ebül szerzett arany fölé. - Segítene bejutni? Szeretném látni a férjemet és Davidet. Mary tudatának egy része riadót fújt az ötletre, azt rivallta, hogy valami nincs rendben, mégis, amikor Ellen kinyújtotta a jó kezét, és Mary látta a földet, a rákenődött vért és hogy hogyan remeg a kimerültségtől, alapvetően jó szíve legyőzte a hátsó agytartományban lapuló ösztönök gyanakvó gyíkját. Ennek az asszonynak egy őrült megölte a kislányát, autóbalesetet szenvedett útban valószínű halála felé, eltörött a karja, keresztülvergődött egy üvöltő szélviharon vissza a nagyrészt hulláktól népes város felé. Az első személy pedig, akivel találkozik, hirtelen frászt kap és megtagadja a segítséget? Hohó, gondolta Mary. Ez nem megy. Majd, talán kissé abszurd módon: Nem így neveltek. - Ezen az ablakon nem tud bejönni. Egy csomó törött üveg van benne. Valami... egy állat keresztülugrott rajta. Menjen egy kicsivel arrébb, ott odaér a női mosdóhoz. Az jobb. Még ládák is vannak ott, hogy ráállhasson. Besegítem. Rendben? - Igen. Köszönöm, Mary. Hála Istennek, hogy megtaláltam. - Hálából, talpnyaló hízelgésből és talán rettegésből kevert borzalmas, vicsorgó mosolyt küldött Mary felé, majd leszegett fejjel, meggörnyedve arrébb csoszogott. Tizenkét órája ő volt a Kertvárosi Háziasszony, úton egy kellemes, középosztálybeli szünidőre a Tahoe-tó partjához, ahol tervei szerint valószínűleg a Talbotnél beszerzett új nyári ruháit viselte volna szintén új Victoria's Secret alsóneműje fölött. A nappal a gyermekeké, az éjszaka a szexé a kényelmes, bejáratott társsal, levelezőlap a barátoknak - jól mulatunk, a levegő tiszta, bárcsak itt lennétek. Most viszont úgy nézett ki és úgy viselkedett, mint egy csúnya sivatagi vérengzés kortalan, szipirtyó menekültje. És Mary Jackson, a bájos királylány, a versíró, demokrata szavazó, kéthavonta véradó, csakugyan azt fontolgatta, hogy hagyja odakint nyöszörögni a sötétben, amíg beszél a férfiakkal. Mit jelent ez? Mary szerint azt, hogy ő is ugyanabban a háborúban vesz részt. Ami veled történt, amiatt gondolkodsz, viselkedsz így. Hát ezt nem hagyja! Átkozott legyen, ha igen! Átment a folyosón, fülelve, nem hall-e újabb hangokat. Semmi. Azután, éppen amikor kinyitotta a női mosdó ajtaját, három lövés dörrent, a falak miatt tompán és távolian, de semmi kétség nem lehetett az eredete felől. A lövöldözést ordítozás követte. Mary megdermedt, két ösztön húzta kétfelé, egyenlő erővel. Végül a nyitott ablak mögül hallatszó halk sírás döntötte el a kérdést. - Ellen! Mi az? Mi a baj? - Csak annyi, hogy hülye vagyok, olyan hülye! Bevertem a fájós kezem, miközben egyik ládát a másikra raktam, hogy ráálljak! - Az asszony az ablakon túl csupán homályos árnyék volt a tejüvegen - hangosabban kezdett zokogni. - Tartson ki, egy másodperc alatt bent lesz! - biztatta Mary, és átsietett a helyiségen. Félretette a sörösüvegeket, amelyeket Billingsley helyezett a párkányra, és kinyitotta az ablakot; azon próbált gondolkozni, hogyan lesz a legjobb besegíteni Ellent a mosdóba anélkül, hogy további fájdalmakat okozna neki, mikor eszébe jutott, mit mondott Billingsley a rendőrről: hogy magasabb - 174 -
lett. Jóságos Isten!, mondta David apja, döbbent megértéssel az arcán. Audrey olyan lett, mint Entragian? Mint a zsaru? Talán tényleg eltört a karja, gondolta Mary hidegen, talán csakugyan igy van. Másrészt... Másrészt így előregörnyedve nagyon jól el lehet álcázni a valódi magasságot, nem igaz? A gyík, amely általában Mary agyának hátsó falán üldögélt, hirtelen előreugrott, rémülten cirpelve. Mary visszavonulót akart fújni, hogy legyen egy-két másodperce, hogy átgondolja a dolgokat... de mielőtt megtehette volna, egy erős, forró kéz megragadta a karját, egy másik kilökte az ablakszárnyat, és Mary minden ereje vízként folyt el, ahogy belenézett a fölfelé vigyorgó arcba. Ellené volt, de a mellére tűzött jelvény (látom, szervdonor) Entragiané. Entragian volt az. Collie Entragian, aki valahogy tovább élt Ellen Carver testében. - Ne! - sikoltotta a karját rángatva, ügyet sem vetve a fájdalomra, amikor Ellen körmei vért fakasztva belevájtak a húsába. - Ne, engedj el! - Addig nem, amíg el nem énekled a „Lökösön távozom”-ot, te kurva! - válaszolta az Ellenlény, és ahogy kirántotta Maryt a nyitott ablakon, vér buggyant ki az orrlyukain, és ragacsos könnycseppekben csorgott Ellen bal szeméből. - Ó, hajnali édes illatár... Mary zavarosan érezte, hogy a sikátort határoló léckerítés felé repül. - A taxisofőr vidoran dudál... Egyik karját maga elé rántotta, de nem eléggé; a becsapódás nagyobb részét a homlokával fogta föl, és zúgó fejjel térdre esett. Valami meleg szivárgott az ajkán és az orrán. Csatlakozz a vérző orrúak klubjához, bébi, gondolta, és imbolyogva föltápászkodott. - Bús pici szívem zokogva fáááááááj... Mary két hosszút szökkent, azután a zsaru (még mindig így gondolt rá, mint zsarura, csak most parókát és műmellet visel) megragadta a vállát, és csaknem letépte az inge ujját, ahogy megpördítette. - Engedj - kezdte az asszony, ám az Ellen-lény földrengető erővel állcsúcson találta, és kioltotta a fényeket. A hóna alatt elkapta az összenyakló Maryt, és közelebb húzta. Amikor megérezte Ellen-bőrén Mary leheletét, Ellen-arcán szétfoszlott az enyhe aggodalom. - A mindenit, de szeretem ezt a dalt! - mondta, és a vállára lódította Maryt, mint egy zsák búzát. - Teljesen kifordít magamból. - Tak! Terhével együtt eltűnt a sarok mögött. Öt perccel később Collie Entragian poros Caprice-a ismét úton volt a Kína-gödör felé, a fényszórók sugara belefúrt a csituló széltől kavart homokba. Amikor elhagyta Harvey Kis Motorszereldéjét meg a mögötte álló bodegát, vékony, kékesfehér holdsarló bukkant föl az égen.
5. FEJEZET 1 Johnny Marinville emlékezete még a piás-narkós időkben is meglehetősen könyörtelen volt. 1986-ban, amikor Sean Hutter úgynevezett Partymobile-jának hátsó ülésén terpeszkedett (Sean egy nagy, öreg, hatvanötös Caddyben tette meg péntek esti körútjait East Hamptonban, Johnny és három másik utas társaságában), belekeveredett egy végzetes balesetbe. Sean, aki ahhoz is részeg volt, hogy járjon, nemhogy vezessen, kétszer megpördült a Partymobile-lal, miközben lassítás nélkül akart bekanyarodni az Eggamoggin Lane-ről a Route-B-re. A Hutter mellett ülő lány meghalt. Sean gerince porrá tört. Az egyetlen Partymobile, amelyen manapság gurul, egy motoros Cadding tolószék, az a fajta, amelyet az ember az állával kormányoz. A többiek kisebb sérüléseket szenvedtek; Johnny szerencsésnek tarthatta magát, hogy megúszta egy zúzott léppel és egy lábtöréssel. De az a helyzet, hogy ő volt az egyetlen, aki emlékezett, mi történt. Ezt annyira különösnek találta, hogy alaposan végigkérdezte a túlélőket, még Seant is, aki egyre csak sírt, és azt hajtogatta, menjen el (Johnny nem tette meg neki ezt a szívességet, amíg meg nem kapta, amiért jött; a fenébe is, gondolta, Sean tartozik nekem). Patti Nickerson azt állította, neki csak bizonytalanul dereng, hogy épp mielőtt megtörtént volna, Sean azt mondja, Kapaszkodjatok, repesztünk egyet!, de ez minden. A többi- 175 -
ek emlékezete egyszerűen leállt valamivel a baleset előtt, és csak valamivel utána indult be, mintha memóriájukat lelocsolták volna felejtőtintával. Maga Sean azt állította, nem emlékszik másra, mint hogy aznap délután kijött a zuhany alól, és letörölte a párát a tükörről, hogy lásson a borotválkozásnál. Ezután, mondta, minden fekete, amíg föl nem ébredt a kórházban. Lehet, hogy hazudott, de Johnny nem így gondolta. Ám ő maga mindenre emlékezett. Sean nem azt mondta, hogy Kapaszkodjatok, repesztünk egyet, hanem azt, Fogódzzatok, padlót fogunk! Közben nevetett. Még akkor is, amikor a Partymobile már gurult. Johnny emlékezett, hogyan sikoltott Patti - A hajam! A francba, a hajam! -, és hogy landolt az ő ölében herezsibbasztó puffanással, amikor a kocsi felfordult. Emlékezett Bruno Gartner üvöltésére. Meg a hangra, ahogy a Partymobile összeroskadó teteje belenyomja Rachel Timorov fejét a nyakába, és a szétmorzsolódó koponya kinyílik, mint egy csontvirág. Kemény reccsenés volt, ugyanaz a hang, amivel a jégkocka roppan a fogak között. Rohadt jól emlékezett. Tisztában volt vele, hogy részint ezért lett író, de nem tudta, ez vajon veleszületett vagy belenevelt képesség, ok vagy okozat, de úgy vélte, nem számít. Tény, hogy mindenre emlékezett még akkor is, ha olyan zűrzavaros volt, mint egy nagy tűzijáték utolsó harminc másodperce. Egymásra csúszó események automatikusan szétváltak és felsorakoztak még történés közben, ahogy a vasreszelék rendeződik a mágneses mező vonalai mentén. Az óta az éjszaka óta, amikor Sean Hutter felborult Partymobile-jával, Johnny sohasem kívánta, bárcsak ne rendelkezne ezzel a képességgel... egész mostanáig. Most nagyon jólesett volna egy kis felejtőtinta a jó öreg memóriasejtekbe. Látta, hogy szilánkok pattannak le a vetítőfülke ajtófélfájáról és Cynthia hajára hullanak, amikor Audrey elsüti a pisztolyt. Érezte, hogy az egyik lövedék elzúg a füle mellett. Látta, hogy Steve, fél térdre esve, de máskülönben egészségesen félreüti a pisztolyt, amelyet a nő hozzávágott. Audrey felső ajkát felvonva, sarokba szorított kutyaként vicsorgott Steve-re, azután visszafordult, és ismét elkapta a srác torkát. Gyerünk!, ordított rá önmagára Johnny. Mozogj, segíts neki! Ahogy korábban, mikor lelőtted azt a pumát! De nem volt képes megtenni. Mindent látott, de nem bírt mozdulni. A dolgok kezdtek összecsúszni, de Johnny agya igyekezett szétválasztani, rendbe rakni, öszszefüggő alakzatba rendezni őket, akár egy elbeszélést. Látta, hogy Steve ráveti magát Audreyra, üvölt, hogy hagyja abba, engedje el a gyereket, egyik kezével Audrey nyakát markolja, a másikkal a csuklóit. Ugyanebben a pillanatban Johnny elrepült a girhes lány mellől, és egy ágyúból kilőtt kaszkadőr sebességével vágódott be a szobába. Természetesen Ralph lökte meg, miközben teli torokból üvöltötte a fia nevét. Johnny meggörnyedt térddel átrepült a két lépcsőfokon, meg volt győződve róla, hogy legkevesebb sokszoros törést fog szenvedni. Biztosra vette, hogy a kisfiú haldoklik, vagy már halott is, megesküdött volna rá, hogy Audrey Wyler agya elborult a feszültségtől, és most az a téveszméje, hogy David Carver vagy a zsaru, vagy a zsaru szolgája... és a szeme egész idő alatt megjegyzett mindent, agya vette és el is raktározta a képeket. Látta, hogy Audrey terpeszben áll, látta az izmos combokon feszülő szoknyát. Azt is látta, hogy mellette fog földet érni. Fél lábra érkezett, akár egy korcsolyáit feledett korcsolyázó. A térde megbicsaklott. Ugyanezzel a mozdulattal előreesett, neki a nőnek, és belemarkolt a hajába. Audrey visszarántotta a fejét, fogával Marinville keze után kapott. Ugyanebben a pillanatban (bár Johnny elméje ragaszkodott hozzá, hogy a következő másodpercben történt, még most is ragaszkodott hozzá, hogy ezt az őrültséget valami folyamatosan zajló, összefüggő elbeszéléssé rendezze), Steve letépte a nő kezét a srác torkáról. Johnny látta Audrey ujjainak és tenyerének fehér nyomát, azután a lendület elvitte mellette. A nőnek nem sikerült megharapnia, ami jó hír, neki viszont el kellett eresztenie a haját, ami rossz hír. Audrey torokhangon vijjogott, miközben Marinville nekicsapódott a falnak. Bal keze vállig keresztülsiklott az egyik vetítőnyíláson, és egy félelmetes pillanatig biztos volt benne, hogy testének többi része is követi - kifelé, lefelé, viszlát. Képtelenség, a nyílás ehhez messze nem volt elég nagy, ő azonban mégis ettől tartott. Ugyanebben a pillanatban (elméje újfent ragaszkodott hozzá, hogy a következőben, a következő dolog, új mondat) Ralph Carver felordított: - Viszed a kezed a fiamról, te kurva! Johnny visszahúzta a karját és megfordult, hátát a falnak vetette. Látta, hogy Steve és Ralph lehúzzák a visító nőt Davidről. Látta, hogy a kisfiú összeesik a fal mellett és lassan lecsúszik, az - 176 -
ujjnyomok brutálisan kirajzolódnak a torkán. Látta, hogy Cynthia leszalad a lépcsőn a szobába, és igyekszik egyszerre mindenhova nézni. - Kapd el a srácot, főnök! - zihálta Steve. Audreyval küzdött, egyik kezével még mindig a csuklóit markolta, a másikkal átkarolta a derekát. A nő ficánkolt, mint a vadló. - Fogd és vidd k... Audrey visítva kiszabadította magát. Amikor Ralph ügyetlenül igyekezett dupla nelsonba fogni a nő nyakát, Audrey az álla alá nyomta a tenyere élét és visszalökte. Hátrált egy lépést, meglátta Davidet, és megint elvicsorodott. Már ugrott volna feléje, amikor Ralph ráüvöltött: - Ha még egyszer hozzáérsz, meghalsz! Ígérem neked! A francba!, gondolta Johnny, és fölkapta a gyereket. Meleg, ernyedt és súlyos volt a karjában. Johnny háta, amely máris elhasználódott a majdnem földrésznyi motorozástól, most egy nyilallással jelentkezett. Audrey Ralphra pillantott, mintha biztatná, próbálja csak meg, álljon szavának, azután megfeszült, hogy rávesse magát Johnnyra, de mielőtt megtehette volna, Steve ismét nekitámadt. Elkapta a derekát és megpördítette, szemtől szemben álltak egymással. A nő hosszú, folyamatos sivításban tört ki, amitől megsajdultak Johnny fogtömései. A második fordulat felénél Steve elengedte a nőt. Audrey hátrarepült, mintha parittyából lőtték volna ki, lába összeakadt a padlón, közben egyfolytában sivított. Cynthia, aki mögötte állt, egy született harcos fürgeségével négykézlábra vetette magát. Audrey a sípcsont magasságában ütközött neki, hátratántorodott, elterült a második vetítőgép világosabb négyszögén. Pillanatnyilag bódultan nézte őket hajának bozótján át. - Vidd ki innen, főnök! - integetett Steve, a vetítőfülke ajtaja felé vezető lépcsőkre mutatva. - Valami baj van ezzel a nővel, olyan, mint egy fenevad! Hogy érted, hogy olyan?, gondolta Johnny. Ez bizony az. Hallotta, amit Steve mondott, de nem indult meg az ajtó felé. Ismét mintha képtelen lett volna megmozdulni. Audrey feltápászkodott, a szoba sarkába iszkolt. Felső ajka még mindig vicsorogva rángatózott, szeme Johnnyról és a karjában tartott öntudatlan kisfiúról Ralphra ugrott, aztán Cynthiára, aki addigra fölállt és odabújt Steve-hez. Johnny futó vágyakozással gondolt a Rossi puskára meg a 44es Rugerre. Mindkettő az előtérben volt, a jegypénztárnak támasztva. A pénztárból jó kilátás nyílt az utcára, de a szűkös térre való tekintettel könnyebb volt kint hagyni a puskákat. Sem ő, sem Ralph nem gondolt rá, hogy magával hozza fegyverét. Ennek a lidércnyomásnak az a legijesztőbb tanulsága, milyen életveszélyesen felkészületlenek mindannyian a túlélésre. Legalábbis a legtöbbjük. Mostanáig. - Tak ah lah! Ezt mondta a nő, egyszerre rémítő és erőteljes hangon, amely nem is emlékeztetett korábbi, mesélő hangjára - az halk, sokszor tűnődő volt. Johnny fülében alig különbözött egy kutya ugatásától. Vagy nevetett Audrey? Legalábbis egy része igen! És mi az a különös, úszkáló sötétség közvetlenül a bőre alatt? Csakugyan jól látja? - Min! Min! Min en tow! Cynthia riadtan pillantott Steve-re. - Mit mond? - Steve megrázta a fejét. A lány Johnnyra nézett. - Ez a zsaru nyelve - mondta Marinville. Visszaparancsolta különösen hatékony emlékezetét ahhoz a pillanathoz, amikor a zsaru ráuszított egy keselyűt. - Timoh! - förmedt rá Audrey Wylerre. Candy-latch! Ez nem volt egészen pontos, de legalább közel kellett járnia az igazihoz. Audrey meghőkölt, és egy pillanatra nagyon emberi meglepetés ömlött el az arcán. Majd megint felhúzódott az ajka; és a szemében feltűnt az eszelős mosoly. - Mit mondott neki? - kérdezte Cynthia Johnnytól. - Fogalmam sincs róla. - Főnök, vidd ki a srácot! Azonnal! Johnny épp ezt akarta. Hátrált egy lépést. Audrey ekkor ruhájának zsebébe nyúlt, és elővett egy marék valamit. Rámeredt - e pillanatban egyedül őrá, John Edward Marinville-re, a Kiváló Íróra, Rendkívüli Gondolkodóra - tomboló vadállatszemével. Előrelökte csuklóból eltartott kezét. Can tah! - kiáltotta... nevetve. - Can tah, can tak, mi tow! Fogd ezt! Hát tah! - 177 -
Amikor kinyitotta és Marinville felé nyújtotta a tenyerét, Johnny fejében azonnal megváltozott az érzelmi időjárás... mégis, mindent ugyanúgy látott és rendszerezett, mintha Sean Hutter átkozott Partymobile-jával gurulna. Akkor is mindent megjegyzett, amikor biztos volt benne, hogy meghal, és most is, amikor hirtelen gyűlölet fogta el a karjaiban csüngő gyerek iránt, és mérhetetlenül szeretett volna belenyomni valamit - a motorbicikli kulcsa éppen megfelelne - a minden lében kanál kis imafiú torkába, hogy felvágja, mint a dinnyét. Először azt hitte, három furcsa talizmán hever a nő tenyerén, olyasfajta kabala, amilyen a lányok karperecéről lóg. De ezek túl nagyok, túl nehezek voltak. Nem zsuzsuk, hanem faragványok, kőfaragások, ötcentisek. Az egyik egy kígyó. A másik egy félszárnyú keselyű. Kopasz fejéből tébolyult szemek dülledtek Johnny Marinville-re. A harmadik egy hátsó lábán álló patkány. Valamennyi lyukacsos, ősrégi. - Can tah! - sikoltotta a nő. - Can tah, can tak, öld meg a fiút, öld meg, most rögtön! Steve előrelépett, és mivel Audrey teljes erejéből Johnnyra összpontosított, csak az utolsó pillanatban vette észre. A fiú kiverte Audrey kezéből a köveket, amelyek a szoba sarkába repültek. Az egyik - a kígyó - kettétört. Audrey visított rémületében és dühében. A Johnny agyát elöntő gyilkos harag alábbhagyott, de nem szűnt meg teljesen. Érezte, hogy a sarokba akar nézni, ahol a faragások hevernek. Rá várnak. Csak föl kell vennie őket. - Vidd már a francba ki innét! - ordította Steve. Audrey a faragások után vetette magát. Steve megmarkolta a karját és visszarántotta. A geológusnő bőre elsötétedett, megereszkedett. Johnny arra gondolt, hogy a folyamat, amely megváltoztatta, most vissza akarja fordítani önmagát... nem sok sikerrel. A nő... hogy is? Töpörödött? Apadt? Még nem találta a megfelelő szót, de... - VIDD MÁR KI! - ordított rá ismét Steve, és meglökte a vállát. Ez fölébresztette. Fordulni kezdett, de Ralph addigra már ott volt. Az író szinte még föl se fogta, mi történik, amikor Ralph már ki is kapta Davidet Johnny karjaiból. Feldübörgött a lépcsőn, ügyetlenül, de lendületesen, és hátra se nézve eltűnt a vetítőfülkéből. Audrey látta, ahogy elmegy. Felüvöltött - Johnny most kétségbeesést hallott ki a hangjából -, és ismét a köveire vetette magát. Steve visszarántotta. Furcsa reccsenés hallatszott, Audrey jobb karja levált a válláról, és ottmaradt Steve markában, mint egy túlfőtt csirkecomb.
2 Audrey láthatólag észre se vette, mi történt. Jobboldalt máris vértől lucskos ruhában, fél kézzel is a faragványok után kapkodott, azon a különös nyelven habogva. Steve földbe gyökerezett lábbal bámulta a kezében tartott valamit, az enyhén szeplős emberi kart, csuklóján a Casio órával. Főnöke ugyanúgy sóbálvánnyá vált. Steve később úgy hitte, ha nincs ott Cynthia, Audrey valószínűleg ismét megkaparintja a faragványokat, és akkor Isten tudja, mi történik: még amikor látnivalóan a főnökére összpontosította a kövek erejét, Steve akkor is érezte ennek oldalhullámait. Ez alkalommal semmi szexuális nem volt benne, csak gyilkosság, semmi más. Mielőtt Audrey térdre eshetett volna a sarokban, hogy fölkapja játékszereit, Cynthia ügyesen arrébb rúgta őket. A kövek végigpattogtak a fal mentén, amelyen a vetítőnyílások voltak. Audrey ismét felüvöltött, és most vér buggyant ki a száján a hanggal együtt. Feléjük fordította a fejét. Steve hátratántorodott, és úgy kapta föl a kezét, mintha magát akarná megvédeni a látványtól. Audrey egykor csinos arca izzadó ráncokban csüngött a koponyájáról. Rájuk meredő szemgolyói kifittyentek a táguló szemgödrökből. A bőre feketedett és repedezett. De nem is ez volt a legrosszabb; az akkor következett be, amikor Steve elejtette a kezében tartott ocsmányul meleg valamit, Audrey pedig föltápászkodott. - Nagyon sajnálom - mondta fuldokló, szaggatott hangon, amelyben Steve meghallotta az élő nőt, nem pedig ezt a bomlófélben levő szörnyeteget. - Sohasem akartam ártani senkinek. Ne érintsék meg a can tah-okat! Bármi történjék, ezekhez ne nyúljanak! Steve Cynthiára nézett. A lány visszanézett rá, és a fiú a saját gondolatait olvashatta a tágra nyílt szempárban: Én megérintettem egyszer. Sőt kétszer. Micsoda szerencsém van! Nagy szerencséd, gondolta Steve. Azt hiszem, nagyon szerencsés voltál. Azt hiszem, mindketten azok voltunk. - 178 -
Audrey feléjük tántorgott, el a lyukacsos, szürke kövek mellett. Steve érezte a vér és a bomlás erős bűzét. Kinyújtotta a kezét, de nem tudta rávenni magát, hogy megfogja az asszony vállát és megállítsa, még ha el is indult a lépcső és a folyosó felé... arra, amerre Ralph vitte a kisfiát. Képtelen volt rászánni magát, mert tudta, hogy az ujjai belesüppednének. Most már hallotta a cuppanó, csicsogó hangokat, ahogy a nő részei elfolyósodtak és lehullottak, mint valami húsos eső. Audrey fölhágott a lépcsőn, keresztüldülöngélt az ajtón. Cynthia Stevere pillantott, sápadt, feszült arccal. A fiú átkarolta, és követték Johnnyt a lépcső felé. Audrey félúton tartott az emeleti előtérbe vezető rövid, de meredek lépcsőn, majd elesett. Borzalmas volt a hang, amely vériszamos ruhájából hallatszott szinte cuppant. De még mindig élt. Mászni kezdett, filcesen előrehulló haja irgalmasan eltakarta lelógó arca nagy részét. Ralph ott állt Daviddel a karjában a folyosó végén, az előtérbe vezető lépcsőnél, és rámeredt a közeledő teremtményre. - Lőjék le! - bömbölte Johnny. - Az isten szerelmére, lője már le valaki! - Nem lehet - válaszolta Steve. - Itt fönt nincs fegyver, csak a gyereké, az pedig üres. - Ralph, menjen le a lépcsőn Daviddel! - kiáltotta Johnny, és óvatosan elindult a folyosón. Menjen le, mielőtt... De a lényt, amely valaha Audrey Wyler volt, láthatólag nem érdekelte többé David. Elérte az erkély boltíves bejáratát és átmászott rajta. A sivatagi éghajlaton kiszáradt támasztógerendák, amelyekből termeszek nemzedékei falatoztak, csaknem azonnal nyögni kezdtek. Steve Johnny után sietett, még mindig magához ölelve Cynthiát. Ralph elindult feléjük a folyosó túlsó vége felől. Éppen időben találkoztak, hogy lássák az átázott ruhájú lényt, amint eléri az erkély korlátját. Audrey keresztülkúszott a nagyrészt leeresztett guminőn, széles vércsíkot és más, kevésbé felismerhető nedveket hagyva műanyag derekán. A dugibaba csücsörgött, mintha a méltatlan bánásmódon háborogna. Ami megmaradt Audrey Wylerből, az még mindig a korlátot markolta, még mindig megpróbált annyira fölhúzózkodni, hogy átvesse magát rajta, amikor a tartógerendák engedtek, és az erkély hatalmas, poros döndüléssel elvált a faltól. Először csúszott egy darabig, akár egy tálca vagy lebegő állványzat, deszkákat tépve ki a folyosó széléből, hátrálásra kényszerítve Steve-t és a többieket, az ócska szőnyeg először végigrepedt, azután szétnyílt, mintha földrengés lenne. Lécek pattantak el, szögek nyiszorogtak, ahogy elváltak a deszkáktól, amelyekkel egybeékeltek valaha. Az erkély végül elkezdett dőlni. Audrey átbukott a korláton. Steve egy pillanatra látta a porból kimeredő lábát, aztán eltűnt. Egy pillanattal később az erkély is eltűnt, sziklaként zuhant alá, borzalmas recscsenéssel telibe találva az alatta levő széksorokat. Miniatűr gombafelhőben emelkedett a por.
3 - Megint mi jövünk - közölte Johnny. - Tudtam. Gyere, azt hiszem, jobb, ha megkeressük. Cynthia nem figyelt rájuk. Térdelt, Davidet nézte, buzgón leste a gyereket. - Nem tudom, hol jársz, te kölyök, de gyere vissza! Itt az ideje, hogy felnyergeljünk és ellovagoljunk Dodge Cityből. Johnny fölvette a puskát. A karabélyt odaadta Ralphnak. - Maradjon itt a fiával és az ifjú hölggyel - mondta. - Visszajövünk. - Igen? És ha nem? Johnny bizonytalanul nézett rá egy pillanatig, de azután napfényes mosoly ragyogott föl az arcán. - Égessék el a dokumentumokat, verjék szét a rádiót, és nyeljék le a ciánkapszulát! - He? - Honnan a francból tudnám? Használja az eszét. Annyit mondhatok magának, Ralph: amint begyűjtöttük Mrs. Jacksont, már itt is vagyunk. Gyerünk, Steve. A bal szélső széksor mellett, hacsak nem érzel késztetést, hogy megmászd az Erkély-hegységet. Ralph nézte, amint bemennek az ajtón, majd visszafordult Cynthiához és a fiához. - Van valami fogalma, hogy mi lehet Daviddel? Addig fojtogatta az a kurva, míg bekómált? Egyszer egy barátja kómába esett. Fölépült belőle - mindenki azt mondja, hogy kész csoda volt -, de az ellenségemnek sem kívánom azt az időt. Gondolja, hogy vele is ez történt? - 179 -
- Nem hiszem, hogy öntudatlan lenne, a kómáról nem is beszélve. Látja, hogy mozog a szemhéja? Ez sokkal inkább alvás és álom... vagy transz. Fölnézett a férfira. Pillantásuk összeolvadt egy pillanatra, azután Ralph letérdelt a lánnyal szemben. Kisimította a fia haját a homlokából, majd szelíden megcsókolta a szeme között, ahol a bőr enyhe ráncba gyűrődött. - Gyere vissza, David - mondta Ralph. - Kérlek, gyere vissza. David halkan, csücsörítve lélegzett. Lilás szemhéja mögött egyre mozgott a szeme.
4 A férfimosdóban egy nagyjából lerobbantott fejű, döglött pumát találtak, meg egy halott állatorvost, akinek nyitva volt a szeme. A női mosdóban semmit sem találtak... legalábbis Steve-nek úgy tűnt. - Világíts csak ide! - mondta Johnny. Steve odairányította zseblámpájának sugarát az ablakra. - Nem, ne oda! - szólt rá Marinville. - A padlóra! Steve végigfuttatta a sugarat a fél tucat sörösüvegen, amelyek az ablaktól jobbra sorakoztak a fal mellett. - Ez a doki jelzőberendezése - tűnődött Johnny. - Nincsenek eltörve, rendesen lerakták őket. Érdekes. - Én még azt sem vettem észre, hogy eltűntek a párkányról. Jól működsz, főnök. - Gyere csak ide! - Johnny kidugta a lámpát az ablakon, fölemelte, kinézett, azután félreállt, hogy Steve is odaférjen mellé. - Gondolj csak vissza arra, amikor megérkeztünk az álmoknak ebbe a bukolikus palotájába, Steven! Mi volt a legutolsó dolog, amit csináltál, mielőtt bemásztál volna ide? Emlékszel? Steve bólintott. - Hát persze. Egymásra raktunk két ládát, hogy könnyebben mászhassunk be az ablakon. A felsőt lelöktem, mert úgy gondoltam, ha a zsaru visszajön és meglátja, hogy egymásra vannak rakva, az pontosan olyan, mintha egy nyilat festettünk volna ide. - Így igaz. És mit látsz most? Steve levilágított, noha nem igazán volt rá szüksége; a szél csaknem teljesen elült, a tévelygő porfátylak zömmel szertefoszlottak. Még egy cérnavékony holdsarló is világított. - Ismét egymásra vannak rakva - mondta, és riadtan nézett Johnnyra. - A francba! Entragian idejött, miközben mi Daviddel voltunk elfoglalva. Idejött és... - elvitte Maryt, akarta folytatni a mondatot, de látta, hogy a főnöke megcsóválja a fejét, ezért elhallgatott. - Ez nem így működött. - Ismét végigfuttatta a fényt az üvegeken. - Nem törtek össze; rendesen sorba vannak rakva oldalt. Ki csinálta ezt? Audrey? Nem, ő másfelé ment, David után. Billingsley? Lehetetlen, tekintve, milyen állapotban volt halála előtt. Akkor marad Mary, de vajon csinált volna ilyet a zsaru kedvéért? - Kétlem - felelte Steve. - Én is. Azt hiszem, ha a rendőr bukkant volna föl itt hátul, akkor torkaszakadtából sikoltozva rohant volna értünk. És miért vannak egymáson a ládák? Én személyesen találkoztam Collie Entragiannel; legalább két méter magas, valószínűleg még több is. Neki nem kellett fölmásznia, hogy bejusson az ablakon. Nekem ezek az egymásra rakott ládák azt sugallják, hogy vagy alacsonyabb személy volt, vagy csel, amivel Maryt olyan helyre csalták, ahol el lehetett kapni, esetleg mindkettő. Lehet, hogy túlkombinálom, biztos így van, de... - Így hát többen is lehetnek. Olyanok, mint Audrey. - Talán, de abból, amit itt láttunk, még nem következtethetsz erre. Nem hiszem, hogy azokat a sörösüvegeket bárki idegen kedvéért levette volna. Még egy bőgő kisgyerek kedvéért sem. Tudod mit? Inkább értünk jött volna. Steve átvette a zseblámpát és rávilágított Billingsley csempehalára, amely olyan vidám és különös látvány volt ebben a sötétben. Nem csodálkozott, amikor rájött, hogy már nem is tetszik neki annyira. Most olyan volt, mint a nevetés a kísértetjárta házban, vagy egy bohóc éjfélkor. Lekapcsolta a lámpát. - Mire gondolsz, főnök? - Ne szólíts így többé, Steve. Sose szerettem. - 180 -
- Jól van. Mire gondolsz, Johnny? Johnny körülnézett, hogy még mindig egyedül vannak-e. Arca, amelyen dagadt és ferde orra uralkodott, egyszerre látszott fáradtnak és elszántnak. Amint elővett három újabb aszpirint és szárazon lenyelte, Steve meglepő dologra jött rá: Marinville fiatalabbnak látszik. Mindannak ellenére, amin átment, fiatalabbnak látszik. Johnny ismét nyelt egyet, elfintorodott az állott tabletták ízétől, és azt mondta: - David mamája. - Micsoda? - Ő lehetett. Egy pillanat. Gondoljuk át. Meglátod, milyen csinos a maga hátborzongató módján. Steve értette. Így tökéletesen logikus lett a helyzet. Nem tudta, hogy Audrey Wyler története hol mondott búcsút az igazságnak, de azt igen, hogy egy bizonyos ponton... megváltoztatták a kövek, amelyeket can tah-nak nevezett. Megváltoztatták? Valami szörnyű, pusztító veszettséggel sújtották! Ami megtörtént vele, megtörténhetett Ellen Carverrel is. Hirtelen rádöbbent, hogy abban reménykedik, hátha meghalt Mary Jackson. Ez iszonyú, de ilyen esetben a halál is jobb. Jobb, mint a can tah-ok bűvölete. Jobb annál, ami akkor történik, ha a can tah-okat elveszik. - Most mit csináljunk? - kérdezte. - Lelépünk ebből a városból. Bármilyen módon. - Rendben. Ha David még mindig öntudatlan, akkor magunkkal visszük. Indíts. Elindultak vissza az előtérbe.
5 David Carver végigment az Anderson sétányon a West Wentworth Gimnázium mellett. Az iskola oldalán festékszóróval írott szavak sárgállottak: EBBEN A NÉMASÁGBAN VALAMI FÖLMERÜLHET. Azután befordult egy utcasarkon és elindult a Medve utcán. Ez elég fura volt, mert ez az utca és a liget kilenc sarokra van a gimnáziumtól, de hát így működnek a dolgok az ember álmában. Hamarosan a saját ágyában fog fölébredni, és a dolgok amúgy is szétesnek. Előtte három bicikli volt az utca közepén. Fejjel lefelé állították őket, kerekük pörgött a levegőben. - És mondta a Faraó Józsefnek, álmot láttam - szólalt meg valaki -, és azt hallottam rólad beszélni, hogy ha meghallod az álmot, meg is magyarázod azt. David átnézett az utca másik oldalára, és megpillantotta Martin tiszteletest. Részeg volt, és ráfért volna egy borotválkozás. Egyik kezében egy üveg Seagram's Seven whiskyt szorongatott. Előtte a földön sárga hányástócsa. David alig bírt ránézni. A szeme üres és halott volt. - És felele József a Faraónak, mondván: Nem én, Isten jelenti meg, a mi a Faraónak javára van. - Martin tiszteletes a fiú felé emelte az üveget, azután meghúzta. - Na gyerünk - mondta. Most ki fogjuk deríteni, tudod-e, hol volt Mózes, amikor a fények kialudtak. David továbbment. Azon tűnődött, hogy megfordul; ekkor furcsa, de meggyőző gondolata támadt: ha megfordul, látni fogja a múmiát, amint ókori pólyák és fűszerek felhőjében trappol utána. Kicsit megszaporázta a lépteit. Amint elhaladt az utcán fölállított biciklik mellett, felfigyelt rá, hogy az egyik forgó kerék éles, kellemetlen hangot hallat: Nyikk-nyikk-nyikk. Erről eszébe jutott a szélkakas Bud Bicskanyitogatójának tetején, a manó a fazék arannyal a hóna alatt. Az, amelyik... Desperation! Desperationben vagyok, és ez álom! Elaludtam, miközben imádkozni próbáltam, fönt vagyok az öreg mozi emeletén! - Próféta és álomlátó támad közöttetek - mondta valaki. David átnézett az utca túloldalára, és meglátott egy döglött macskát - egy pumát -, amely egy sebességjelző tábláról lógott alá. A pumának emberfeje volt. Audrey Wyler feje. Fáradtan odafordította a szemét a fiúra, és mintha mosolyogni próbált volna. - De ha ő azt mondja neked, keressünk más isteneket, akkor nem szabad reá hallgatnod. - 181 -
David fintorogva elfordult, és itt, a Medve utca feléje eső oldalán ott állt az édes Süti, barátjának, Brian házának tornácán (Brianéknak sose volt házuk a Medve utcában, de úgy látszik, a szabályok megváltoztak). Édes Melissát szorította magához. - Mégis ő volt a Mr. Nagy Mumus mondta a kislány. - Ugye most már te is tudod? - Igen, tudom, Süti. - Menj egy kicsit gyorsabban, David. Mr. Nagy Mumus a sarkadban van. Erősödött a pólyák meg az avítt fűszerek sivatagi szaga, és David még jobban szaporázta a lépést. Felbukkant a bokrok között a Ho Si Minh ösvény bejáratát jelző rés. Korábban sose volt előtte más a járdán, csak egy ugróiskola, vagy olyasféle krétafirkák, hogy KATHI SZERETI RUSSELLT, de ma ősi kőszobor őrizte az ösvény kezdetét. Túl nagy volt ahhoz, hogy can tah, kisebb isten legyen: ez egy can tak, nagy isten volt: egy fölszegett fejű, tátott, vicsorgó pofájú sakál. Gülü rajzfilmszeme kiguvadt a dühtől. Egyik fülét letörték, vagy magától tört le. A nyelve hiányzott, emberfej volt a helyén: Collie Entragian feje, még a Maci Laci-kalap sem hiányzott róla. - Rettegj tőlem, kerüld ezt az ösvényt! - mondta a zsaru a sakál szájából a közeledő Davidnek. - Mi tow, can de lach: féld a formálatlant! Vannak más istenek is a tiéden kívül - can tah, can tak. Tudod, hogy az igazat mondom. - Igen, de az én Istenem erős - felelte David társalgási modorban. Belenyúlt a sakál nyitott szájába és megragadta eszelős nyelvét. Hallotta Entragian sikolyát és érezte is, a sikoly csengőnyelvként vibrált a tenyerében. Egy pillanattal később a sakál feje némán szétrobbant szilánk nélküli fényvillanássá. Csupán a vállnál végződő sziklatest maradt belőle. Végigment az ösvényen, és tudta, hogy ilyen növényeket még sose látott Ohióban: tüskés kaktusz, kerek kaktusz, télizöld, indián tea, orosz bogáncs... ami ördögszekér néven is ismeretes. Az ösvény menti bokrok közül az anyja lépett elő. Az arca fekete volt és ráncos, mint egy darab régi tészta. A szeme kilógott. Látványa gyásszal és rémülettel töltötte el a fiút. - Igen, igen, erős az Istened - mondta Ellen -, kétség nem fér hozzá. De nézd, mit tett velem! Megérdemli ez az erő, hogy csodálják? Érdemes rá ez az Isten, hogy imádják? - Kinyújtotta a kezét, megmutatva rothadó tenyerét. - Nem Isten tette ezt veled - felelte David, és sírva fakadt. - A rendőr tette! - De Isten hagyta, hogy megtörténjék - replikázott az anyja, és egyik szemgolyója kiesett a fejéből. Ugyanaz az Isten, aki hagyta, hogy Entragian lelökje Kirstent a lépcsőn, azután fölakassza egy fogasra, ahol te megtaláltad. Milyen Isten ez? Fordulj el tőle, imádd az enyémet! Az legalább kegyetlenségében is őszinte! De ez az egész beszélgetés - nemcsak a követelés, de a dölyfös, fenyegető hang is - olyan idegen volt attól, ahogy David az anyját emlékeiben megőrizte, hogy ismét megindult előre. Előre kellett mennie. Sarkában volt a múmia, persze lassan jött, igen, de a fiú feltételezte, hogy többek között ilyen módon éri utol áldozatait: ősi egyiptomi varázslattal akadályokat támaszt útjukban. - Hátrálj előlem! - kiáltotta a rothadó mama-dolog. - Hátrálj, különben kővé változtatlak egy isten szájában! Can tah leszel egy can tak-ban! - Ezt nem teheted - válaszolta David türelmesen -, és te nem vagy az anyám. Az anyám a húgommal együtt fent van a mennyben Istennél. - Micsoda vicc! - kiáltotta felháborodva a rothadó valami. Most már gurgulázott, mint a zsaru. Beszéd közben vért és fogakat köpködött. - A mennyország vicc, olyasfajta dolog, amiről Martin tiszteletes hablatyol boldogan órákon át, ha fizetsz neki néhány kupicával és kriglivel! Nem létezik jobban, mint Tom Billingsley halai és lovai! Csak nem akarod azt mondani, hogy bevetted ezt a mesét? Egy ilyen okos fiú? Elhitted? Ó, Davey! Nem is tudom, hogy nevessek-e vagy sírjak! - Valójában dühösen mosolygott. - Nincs mennyország, egyáltalán nincs túlvilági élet... a magunkfajták számára. Csak az istenek - a can tak-ok, can tah-ok képesek... A fiú hirtelen rájött, mi ennek a zavaros szentbeszédnek a célja: hogy itt tartsa őt. Itt tartsa, hogy a múmia elkaphassa és megfojthassa. Előrelépett, megmarkolta az őrjöngő fejet és összeszorította. Magát is meglepte, hogy közben fölnevetett, mert pontosan úgy viselkedett, mint azok a bolond tévés prédikátorok; megragadják áldozatuk feje búbját, és ilyesmiket bömbölnek: „Betegség KIFELÉ! Daganatok KIFELÉ! Rejuma KIFELÉ! Jéééézus nevében!” Újabb hangtalan villanás következett és ez alkalommal a test sem maradt meg; David ismét egyedül volt az ösvényen. - 182 -
Továbbment, szívében-agyában gyásszal, és azon rágódott, amit az anya-dolog mondott. Nincs mennyország, egyáltalán nincs túlvilági élet a magunkfajták számára. Lehet, hogy igaz, lehet, hogy nem; ezt nem állt módjában megtudni. De a lény azt is mondta, hogy Isten engedte meg az anyja és húga meggyilkolását, és ez igaz... nem? Hát, talán. Hogyan tudhatna ilyesmit egy gyerek? Előtte ott emelkedett a tölgyfa a Vietkong Kilátóval. A fa tövében egy darab vörös-ezüst papír hevert, egy Három Testőr csomagolópapírja. David lehajolt, fölvette és a szájába dugta, lehunyt szemmel kiszopogatta belőle a csokoládémaradványokat. Vedd és edd, hallotta Martin tiszteletest ez nem hang volt, csupán emlék, ami valahogy megkönnyebbülést jelentett. Ez itt az én testem, amely megtöretik éretted és sokakért. Kinyitotta a szemét, félve, hogy mégiscsak megpillantja Martin tiszteletes részeg arcát, halott szemét, de a pap nem volt ott. Kiköpte a papírt, és fölmászott a Vietkong Kilátóra, a csokoládé édes ízével a szájában. Rock and roll hangjai közé érkezett. Valaki törökülésben kuporgott az emelvényen, és a Medve utcai ligetet nézte. Testtartása keresztbe vetett lába, tenyerébe hajtott álla - annyira hasonlított Brianéhoz, hogy egy pillanatig biztosra vette, régi barátja az, csak fiatalemberré serdülten. Úgy vélte, ezzel elbír. Nem volt idegenebb, mint anyja rothadó képmása vagy az Audrey Wyler-arcú puma, és sokkal kevésbé lehetett kiborulni tőle. A fiatalember vállán rádió lógott szíjon. Nem walkman vagy nagy hordozható bömbidoboz; mindkettőnél régebbinek látszott. Két kör alakú matricát ragasztottak a bőrtokra, az egyik sárga vigyori arc volt, a másik egy békejelvény. A hang egy apró külső hangszóróból áradt. Fémes volt, mégis valahogy frissítő, tüzes dobok, gyilkos ritmusgitár, és tökéletes rock and roll vokál: „Úgy hasogat e táj... kérdem a dokit, mi az, ami fáj...” - Bri? - kérdezte David. Megmarkolta az emelvény alját és fölhúzódzkodott. - Te vagy az? A férfi megfordult. Karcsú volt, sötét hajú, Yankees baseballsapkát, farmert, sima szürke pólót és nagy, tükrös napszemüveget viselt, David megpillantotta benne saját magát. Ő volt az első ismeretlen, akit látott ebben az... akármiben. - Brian nincs itt, David - jelentette ki a férfi. - Akkor ki vagy? - Ha a tükrös napszemüveget viselő fiatalember elkezd rothadni vagy vérezni, mint Entragian, David inaszakadtából elhagyja a fát, és nem érdekli, hogy a múmia itt ólálkodhat a fák között. - Ez a mi helyünk. Az enyém és Brié. - Brian nem lehet itt - mondta derűsen a sötét hajú férfi. - Tudod, Brian él. - Nem értelek. - Bár félt, hogy mégis. - Mit mondtál Marinville-nek, amikor beszélni próbált a prérifarkasokkal? Beletelt egy pillanatba, amíg Davidnek eszébe jutott, és ez nem volt meglepő, mert amit akkor mondott, az mintha nem belőle jött volna, hanem rajta keresztül. - Azt mondtam, hogy ne beszéljen velük a halottak nyelvén. De igazából nem én... A napszemüveges férfi legyintett. - Marinville pont úgy próbált beszélni a kojotokkal, ahogy most mi beszélünk egymással: si em, tow en can de lach. Megértetted? - Igen. „A formálatlanok nyelvén beszélünk.” A halottak nyelvén. - David reszketni kezdett. - Akkor én is halott vagyok... ugye? Én is meghaltam! - Dehogy. Hogyisne. Egy frászt. - A férfi fölhangosította a rádióját - Azt mondtam, doktor... Mr. M. D... - és elmosolyodott. - A Csirkefogók - mondta. - Felix Cavaliere a vokáljával. Tetszik? - Igen - felelte David, és tényleg tetszett is neki. Úgy érezte, egész nap elhallgatná ezt a dalt. Tengerpart jutott róla az eszébe, csinos lányok bikiniben. A férfi a Yankees-sapkában még egy pillanatig hallgatott, azután kikapcsolta a rádiót. Közben David észrevett egy fűrészes heget a jobb csuklója belső oldalán, mintha megpróbálta volna magát megölni. Ekkor az ötlött az eszébe, hogy a férfi talán sokkal tovább jutott egy próbálkozásnál; ez talán a halottak helye? Elfojtott egy borzongást. A férfi levette a Yankees-sapkát, megtörölte vele a nyakát, megint a fejébe nyomta, és komolyan nézett Davidre. - Ez a Halottak Földje, de te kivétel vagy. Különleges eset. Nagyon különleges. - 183 -
- Ki vagy te? - Az nem érdekes. Csak egy újabb tagja az Ifjú Csirkefogók - Felix Cavaliere Rajongói Klubjának - felelte a férfi. Körbehordozta a pillantását, sóhajtott, egy kicsit elfintorodott. - De mondok neked valamit fiatalember: egyáltalán nem lep meg, hogy a Halottak Földje az ohiói Columbus városának külterületén fekszik. - Visszanézett Davidre, halvány mosolya eltűnt. - Azt hiszem, ideje, hogy a tárgyra térjünk. Az idő rövid. Amikor fölébredsz, fájni fog a torkod, és lehet, hogy eleinte nem tudod, hol vagy; kivisznek annak a furgonnak hátuljába, amellyel Steve Ames érkezett a városba. Nagyon sürgős nekik elhagyni az Amerikai Nyugatot - és nem mondhatom, hogy hibáztatom őket érte. - Miért vagy itt? - Hogy végre te biztosan tudd, hogy te miért vagy itt, David. Mondd hát meg nekem: miért vagy itt? - Nem tudom, hogy mit... - Ugyan kérlek! - vágott közbe a táskarádiós férfi. Tükröző szemüvege megvillant a napon. Ha nem tudod, akkor jól benne vagy a szarban. Miért vagy a földön? Miért teremtett Isten? David megütközve nézett rá. - Gyerünk, gyerünk! - mondta a férfi türelmetlenül. - Ezek könnyű kérdések. Miért teremtett Isten? Miért teremtett engem? Miért teremtett akárkit? - Hogy szeressük és szolgáljuk őt - mondta lassan David. - Ez rendben. Kezdetnek jó. És mi Isten? Tapasztalatod szerint milyen Isten természete? - Nem akarok erről beszélni! - Lesütötte a pillantását, aztán visszanézett a komoly, figyelmes férfi - a különös módon ismerős férfi - napszemüvegére. - Félek, hogy rosszat mondok. - Habozott, azután kibökte, amitől csakugyan félt: - Attól félek, hogy te vagy Isten. A férfi kurtán, szomorúan fölnevetett. - Bizonyos mértékig ez nagyon mulatságos, de sebaj. Összpontosítsunk erre. Mit tudsz Isten természetéről, David? Mi a tapasztalatod? David nagyon kelletlenül válaszolt: - Isten kegyetlen. Ismét lesütötte a szemét, és lassan ötig számolt. Amikor idáig ért, és még mindig nem ütötte agyon egy villám, fölnézett. A farmeres-pólós férfi továbbra is komoly és figyelmes volt, de haragot nem látott rajta. - Helyes, David, Isten kegyetlen. Lelassulunk, a múmia mindig elkap a végén, és Isten kegyetlen. Miért kegyetlen, David? Egy pillanatig nem válaszolt, azután eszébe jutott valami, amit Martin tiszteletes mondott, mialatt a sarokban álló tévé hangtalan tavaszi edzőmérkőzést közvetített a baseballpályáról. - Isten kegyetlensége megtisztít - mondta. - Mi vagyunk az érc, Isten a bányász? - Hát... - És minden kegyetlenség jó dolog? Isten jó, és a kegyetlenség jó? - Nem, egyáltalán nem jó! - tiltakozott David. Egyetlen borzalmas másodpercre látta Sütit, amint ott lóg a fogason, Sütit, aki megkerülte a járdán a hangyákat, mert nem akarta bántani őket. - Mi teszi a kegyetlenséget rosszá? - A gonoszság. Ki maga, uram? - Nem érdekes. Ki a gonoszság atyja? - Az ördög... vagy talán azok a más istenek, akikről az anyám beszélt. - Ne törődj a can tah-al és a can tak-kal, legalábbis pillanatnyilag. Most nagyobb halat akarunk megsütni, úgyhogy figyelj. Mi a hit? Ez könnyű kérdés volt. - Azoknak a dolgoknak a lényege, amikben reménykedünk, olyan dolgok bizonyítéka, amelyeket nem látunk. - Igen. És mi a hívő lelki beállítottsága? - Öö... szeretet és elfogadás. Azt hiszem. - És mi a hit ellentéte? Ez már keményebb dió volt, igazi fogós kérdés. Mint azok a rohadt olvasásmegértési tesztek. Válaszd a-t, b-t, c-t vagy d-t. Csak itt nemigen volt választásod. - Hitetlenség? - próbálkozott. - Nem. Nem hitetlenség, hanem kétkedés. Az első természetes dolog, a második akaratlagos. És amikor valaki kételkedik, David, akkor milyen a lelki beállítottsága? - 184 -
A fiú elgondolkodott, s azután megrázta a fejét. - Nem tudom. - Dehogynem. Végiggondolta a dolgot és rájött, hogy mégis tudja. - A kétkedő lelki jellemzője a kétségbeesés. - Igen. Nézz le, David! Lenézett és döbbenten látta, hogy a Vietkong Kilátó már nem a fán van, hanem deszkából készült varázsszőnyegként lebeg a végtelen, üszkös táj felett. Itt-ott épületek álltak szürke, apatikus növények között. Az egyik egy lakókocsi volt, amelynek felirata azt hirdette, hogy tulajdonosa gugyit nyakaló, Clinton-pofozó kurafi; egy másik az a félhenger alakú épület, amelyet a városba jövet láttak; egy harmadik a városháza; ismét másik Bud Bicskanyitogatója. A vigyorgó manó, hóna alatt a fazék arannyal, kifelé kukucskált a halott, megfulladt dzsungelből. - Ez mérgezett föld - mondta a tükröző napszemüveget viselő férfi. - Ami itt van, ahhoz képest az Agent Orange mérgesgáz csak nyalóka. Ez a föld nem fog megtisztulni. El kell törölni, föl kell szántani és sóval behinteni. Tudod, miért? - Különben elterjed? - Nem. Nem tud. A gonosz törékeny, ugyanakkor ostoba: nem sokkal azután, hogy a környezetet megmérgezi, ő is elpusztul. - Akkor miért... - Mert dacol Istennel. Nincs más ok. Semmit sem rejtek vagy hallgatok el, nincs apróbetűs lábjegyzet. A mérgezett föld fertelem és istenkáromlás. Most pedig nézz le megint. Megtette. Az épületek arrébb siklottak alattuk. A Vietkong Kilátó egy hatalmas gödör fölött lebegett. Innen úgy hatott, akár egy fekély, amely keresztülrothadt a föld bőrén, bele az alatta levő húsba. Az oldalai elegáns cikcakkokban, lépcsőzetesen lejtettek; így belenézni olyan volt, (menj egy kicsit gyorsabban) mintha egy fordított piramis belsejébe néznének. A gödörtől délre fenyők magasodtak a dombokon, némelyik hatalmasra nőtt a perem szélén, de maga a gödör élettelen volt, még egy boróka sem tudott megkapaszkodni benne. A közelebbi oldalán - az északi lejtőn, gondolta David, amennyiben a mérgezett föld Desperation -, a fenék közelében megtörtek a csinos lépcsők. Helyükön hosszú, köves lejtő nyúlt el. A földcsuszamlás szélén, elég közel a gödör szélétől lefelé vezető, széles, kavicsos úthoz, fekete lyuk tátongott. David nagyon kínosan érezte magát a láttán. Olyan volt, mintha a sivatag földjében rejtőző szörnyeteg kinyitotta volna a fél szemét. De a lyukat körülvevő földcsuszamlástól is kínosan érezte magát. Mert valahogy... szóval... olyan megtervezettnek tűnt. A gödör fenekén, pont a fűrészes peremű lyuk alatt parkoló terült el, tele ércszállító teherautókkal, földmunkagépekkel, kisteherekkel, II. világháborús tankokra emlékeztető, hernyótalpas járművekkel. A parkoló mellett félhenger alakú barakk rozsdásodott, tetején át egy kályha kéménye kanyarodott elő. ISTEN HOZTA A CSÖRGŐKÍGYÓ No. 2-BEN! 1951 ÓTA MUNKÁT ADUNK ÉS ADÓT KÖZÉP-NEVADÁNAK!, közölte az ajtó felirata. A fémbarakktól balra betonkocka kuporgott, rövidebb felirattal: ROBBANÓANYAG-RAKTÁR BELÉPÉS CSAK ENGEDÉLLYEL! A két épület között állt Collie Entragian poros terepjárója. A vezető ajtaja nyitva volt, a tetővilágítás felkapcsolva, látni lehetett a kocsi belsejét, olyan volt, mint egy vágóhíd. A műszerfalra bólogató fejű, műanyag medvét erősítettek az iránytű mellé. Azután mögéjük siklott az egész. - Ismered ezt a helyet, ugye, David? - Ez a Kína-gödör? Az, ugye? - Igen. Közelebb lebegtek az oldalához, és David látta, hogy a gödör a maga módján még a mérgezett földnél is sivárabb. Nem voltak egész kövek, sziklakiszögellések, ő legalábbis nem látott ilyet; minden rémséges, sárga törmelékké omlott. A parkoló és az épületek mögött még apróbbra zúzott kő halmozódott kupacokban fekete műanyagon. - 185 -
- Ez a meddő - közölte vezetője. - A műanyagon felhalmozott kupac a telér hulladéka. De a cég még most sem hagyja békén. Tudod, még mindig sok minden van benne... arany, ezüst, molibdén, platina. És természetesen réz. Főképpen réz. Olyan gyér, mintha füst lenne a kövön. Gazdaságtalan volt a kitermelése, de ahogy kimerítették a világ legnagyobb réz- és fémlelőhelyeit, a gazdaságtalan is hasznot hajtó lett. Azok a túlméretezett tamponok a gyűjtőpárnák: a szükséges anyagot kicsapatják, csak föl kell kaparni róluk. Ez a lúgozás - nevezd akárhogy, az eljárás ugyanaz. Addig dolgozzák a talajt, amíg az, ami valaha csaknem nyolcezer láb magas hegység volt, csupán por lesz a szélben. - Mik ezek a nagy lépcsők a gödör oldalában? - Fejtési pászták. Rajtuk közlekednek a nehézgépek a gödör mentén, de a legfontosabb feladatuk, hogy minimálisra csökkentsék a földcsuszamlás veszélyét. - Hát nem úgy néz ki, mintha valami jól szuperáltak volna arra ott - bökött hátra a válla fölött. - De amott sem. - Újabb területhez közeledtek, ahol az ereszkedő hatalmas lépcsőfokokat eltörölte a lezúduló sziklamorzsalék. - Omlás. - A Vietkong Kilátó lecsapott a csuszamlásra. Azon túl fekete szövedéket lehetett látni, ami elsőre pókhálóra emlékeztetett. Közelebb érve David látta, hogy valójában PVC-csövek. - Csak mostanában tértek át az esőztető berendezésről a szórófejekre. - Vezetője olyan hangon beszélt, mintha idézne és nem beszélgetne. Davidnek egy pillanatra olyan érzése támadt, hogy ezt már hallotta, azután rájött, hogy miért: a férfi azt ismételte, amit Audrey Wyler már elmondott. Néhány sas elpusztult. - Néhány? - kérdezte David Billingsley bácsit idézve. - Jó, hát akkor negyven. A faj szempontjából nem nagy ügy; Nevadában bőven van sas. Látod, mivel helyettesítették az esőztetőket, David? A nagy csövek, azok az elosztófejek - mondjuk, a can tak-ok. - A nagy istenek. - Igen! A közöttük hálóként feszülő üres csövecskék pedig a szórófejek. A can tah-ok. Gyenge kénsavat permeteznek. Az kioldja a rezet... és megmérgezi a talajt. Kapaszkodj, David. A Vietkong Kilátó megdőlt - pontosan, mint a repülő szőnyegek -, David belekapaszkodott a deszkák szélébe, hogy le ne guruljon. Nem akart lezuhanni a szörnyű, csövekkel beszőtt földre, ahol semmi sem nőtt, és gusztustalan folyadék csörgedezett a gyűjtőpárnákra. Ismét alámerültek a gödörbe, elhúztak a kályhacsőtől áttört rozsdás barakk fölött, a robbanóanyag-raktár fölött, majd a géppark fölött, amíg az út végéhez nem értek. Fölfelé a lejtőn, a tátongó lyuk fölött széles sávban sokkal kisebb lyukak sorakoztak. David úgy saccolta, legalább ötven lehet, ha nem több. Mindegyikből sárga végű pálca állt ki. - Úgy néz ki, mint a világ legnagyobb vakondtelepe. - Ez egy robbantásmező, és ezek a robbantólyukak - magyarázta új ismerőse. - Itt zajlik az aktív bányászat. Mindegyik lyuk átmérője egy méter, és legalább tíz méter mély. Amikor minden kész a robbantásra, a lyukakba leeresztenek egyegy dinamitrudat, az alján egy gyutaccsal. Ez az indítótöltet. Ezután néhány taliga ANFO következik, ammónium-nitrát és tüzelőolaj keveréke. Azok a seggfejek, akik Oklahoma Cityben felrobbantották a szövetségi irodaházat, ugyanezt használták. Többnyire sörét formájú, mint a darabokra tördelt fehér ceruzabél. A Yankees-sapkát viselő férfi rámutatott a robbanóanyag-raktárra. - Abban van egy csomó ANFO. Dinamit nincs - az utolsó darabig elhasználták azon a napon, amikor minden elkezdődött -, de tele van ANFO-val. - Nem értem, miért mondod ezt nekem. - Ne törődj vele, csak figyelj. Láttad a robbantólyukakat? - Igen. Úgy néznek ki, mint a szemek. - Helyes, lyukak, akár a szemek. Belefúrva a porfirba, ami kristályos kőzet. Amikor az ANFO felrobban, összezúzza a sziklát. Az összezúzott anyag tartalmazza a rezet. Érted? - Igen. - Ezt az anyagot teherautóval szállítják a lúgozó párnákra, ráadják az elosztókat, szórófejeket - can tah, can tak -, és kezdődik a rohasztás. Voila, ez az egész, a mosott réz kitermelése legszebb formájában. De nézd csak, mit tártak föl a robbantások, David! - 186 -
A nagy lyukra mutatott, és David érezte, hogy kellemetlen, zsibbasztó hidegség fut át rajta. A lyuk mintha idióta hívogatással meredt volna rá. - Mi ez? - suttogta, jóllehet úgy érezte, tudja. - Ez a Csörgőkígyó Egyes. Úgy is ismerik, hogy Kínai Bánya vagy Kínai Akna, esetleg Kínai Vágat. A legutolsó robbanássorozat tárta föl. Ha azt mondom, hogy az itt dolgozók meglepődtek, még szépítem a dolgot, mivel a nevadai bányászati brancsból senki nem hiszi igazából a régi történetet. A századforduló táján a Diablo Társaság azt állította, hogy az Egyes Számú Akna egyszerűen bezárt, mert kimerült az ér. Pedig itt van, David. Teljes nagyságában. És most... - Kísértetek járnak benne? - kérdezte reszketve David. - Ugye? - Ó, igen - bólintott a Yankees-sapkájú férfi, feléje fordítva ezüstös ál-szemét. - Valóban. - Akármiért hoztál föl ide, nem akarom hallani! - kiáltotta David. - Vigyél vissza! Vissza a papámhoz! Gyűlölöm ezt! Gyűlölök itt lenni a Ha... Szörnyű gondolat forrasztotta a torkára a szót. A Halottak Földje, mondta ez az ember. Azt mondta, David a kivétel. Ez azt jelenti... - Martin tiszteletes... láttam a liget felé jövet. Ó... A férfi kis ideig régimódi rádióját szemlélte, azután fölpillantott és bólintott. - Két nappal azután, hogy elutaztatok, David. - Berúgott? - A vége felé állandóan részeg volt. Mint Billingsley. - Öngyilkosság? - Nem - válaszolta a Yankees-sapkás férfi, és gyengéden David tarkójára tette a kezét. Ez a kéz meleg volt, nem egy halott keze. - Legalábbis nem tudatos öngyilkosság. Kiment a feleségével a partra. Piknikeztek. Túlságosan hamar ment be a vízbe ebéd után, és túl messzire úszott. - Vigyél vissza - suttogta David. - Belefáradtam ebbe a sok halálba. - A mérgezett föld kihívás Isten ellen - mondta a férfi. - Tudom, hogy unalmas, David, de... - Hát akkor tisztítsa meg az Isten! - kiáltotta David. - Nem tisztességes tőle, hogy engem keres meg, azután, hogy megölte az anyámat és a húgomat... - Nem ő... - Nem érdekel! Nem érdekel! Még ha nem ő volt is, csak állt és hagyta, hogy megtörténjen! - Ez sem igaz. David behunyta a szemét, és a fülére tapasztotta a kezét. Nem akart többet hallani. Nem volt hajlandó többet hallani. A férfi hangja mégis utat talált hozzá valahogy. Könyörtelenül folytatta. Isten elől nem lehet elmenekülni, lásd Jónást. Isten olyan fáradhatatlan, akár a véreb a friss nyomon. És Isten kegyetlen. - Miért vagy a földön? - A hang most mintha a saját fejéből jött volna. - Nem hallak! Nem hallak! - Azért vagy a földön, hogy szeresd Istent... - Nem! - ...és szolgáld őt. - Nem! Bassza meg Isten! Bassza meg a szeretetét! Bassza meg a szolgálatát! - Isten semmit sem tehet veled, amit te nem akarsz... - Elég! Nem akarom hallani, nem akarok dönteni! Hallottad? Hal... - Pssszt - figyelj! David, nem egészen akarata ellenére, figyelt.
- 187 -
NEGYEDIK RÉSZ A KÍNA-GÖDÖR: ISTEN KEGYETLEN 1. FEJEZET 1 Johnny éppen javasolni akarta, hogy induljanak - Cynthia az ölébe veheti a gyerek fejét, hogy megkímélje a zökkenőktől -, amikor David fölemelte a kezét, és tenyerét a halántékához szorította. Mélyebben kezdett lélegezni. Egy pillanattal később kinyitotta szemét és fölnézett rájuk: Johnnyra, Steve-re, Cynthiára, az apjára. A két idősebb férfi arca véraláfutásosra dagadt, mint a bérbunyósoké, ha rossz estéjük volt egy kisvárosban. Mindnyájan fáradtnak és rémültnek látszottak, a legkisebb neszre is akkorát ugrottak, mint egy megriadt ló. A Collie Entragiant Túlélők Társaságának roncsai. - Szia, David - mondta Johnny. - Klassz, hogy visszajöttél hozzánk. Te most... - Steve furgonjában vagyok. A mozi mellett parkolt. Maga hozta ide a Conoco benzinkúttól. - David ülő helyzetbe veckölődött, nyelt egyet, megborzongott. - Hát az fix, hogy az a nő úgy öszszerázott, mint a kockát. - Így volt - felelte Steve, és gyanakodva sandított a gyerekre. - Te emlékszel rá, hogy mit csinált Audrey? - Nem - válaszolta David -, de elmondták. Johnny egy pillantást vetett Ralphra, aki enyhén felvonta a vállát - ne engem kérdezz. - Van egy kis víz? Ég a torkom. - Rohamtempóban hagytuk ott a mozit, nem hoztunk magunkkal semmi mást a puskákon kívül - mondta Cynthia. - De itt van ez - mutatott egy láda Jolt Colára, amelyből már számos üveg hiányzott. - Steve Mr. Marinville-nek spejzolta be. - Valósággal vedelem, amióta abbahagytam a piálást - magyarázta Johnny. - Kizárólag Joltot, Isten tudja, miért. Meleg ugyan, de... David elvette az egyik üveget, jól meghúzta, megrándult a torkát maró szénsavtól, de azért nem hagyta abba az ivást. Végül, amikor a palack háromnegyedig kiürült, nekidöntötte a fejét a kocsi oldalának, lehunyta a szemét és hatalmasat böffentett. Johnny elvigyorodott. - Hatvan pont! David kinyitotta a szemét és visszavigyorgott. Johnny odanyújtotta a Bagolyban újított aszpirines üvegcsét. - Kérsz párat? Régi, de úgy látszik, még hatásos. David fontolóra vette a dolgot, azután kivett kettőt, és leöblítette a Jolt maradékával. - Elmegyünk - mondta Johnny. - Először északnak tartunk - van néhány kamion az úton, de Steve azt mondja, meg tudja kerülni őket a lakókocsipark felé. Ha nem megy, akkor délnek kell fordulnunk a bányagödör felé, azután az északnyugati utánpótlási úton visszaérünk az 50-esre. Te meg én előreülünk a... - Nem. Johnny felvonta a szemöldökét. - Tessék? - Az rendben, hogy el kell mennünk a bányához, de nem azért, hogy itthagyjuk a várost. Hangja rekedt volt, mintha sírt volna. - Le kell mennünk a gödörbe. Johnny Steve-re pillantott, aki csak vállat vont, azután visszanézett a kisfiúra. - Miről beszélsz, David? - kérdezte Steve. - Az anyádról? Mert jobb neki, minket nem is említve, ha... - Nem, nem ezért... Papa! - A kisfiú megfogta az apja kezét, különös, felnőttesen vigasztaló mozdulattal. - A mama meghalt. Ralph lehorgasztotta a fejét. - Ezt nem tudjuk biztosan, David, és nem szabad feladnunk a reményt, de azt hiszem, valószínűleg így van.
- 188 -
- Én biztosan tudom. Nem csak sejtem. - David arca űzöttnek látszott a zseblámpák egymást keresztező fénycsóvájában. Végül Johnnyn állapodott meg a tekintete. - Dolgunk van. Maga is tudja, igaz? Ezért várták meg, hogy magamhoz térjek. - Nem, David. Egyáltalán nem. Csak nem akartuk kockáztatni az indulást, amíg nem tudtuk biztosan, hogy jobban vagy. - A szíve mélyén azért érezte, hogy hazudik. Bizonytalan, szorongó idegesség töltötte el. Éppen úgy érezte magát, mint az utolsó néhány napon az új könyv előtt, amikor felfogta, hogy már nem halogathatja sokáig az elkerülhetetlent, hamarosan ismét ott lesz a kötélen, amint az egyensúlyozó rudat markolva lovagolja ostoba egykerekű biciklijét. Bár ez rosszabb volt. Messze rosszabb. Legszívesebben a Rossi puska tusával csapta volna fejbe a gyereket, hogy kiüsse, befogja a száját, mielőtt bármi mást mondana. Ne tolj ki velünk, kölyök!, gondolta. Épp most, amikor egy pici fény tűnt fel az alagút végén! David az apjára pillantott. Még mindig fogta Ralph kezét. - Anya halott, de nem nyugodhat. Addig nem, amíg Tak bitorolja a testét. - Ki az a Tak, David? - kérdezte Cynthia. - Az egyik Örökzöld Iker - mondta Johnny vidáman. - A másik Tik. David hosszan, rezzenéstelenül nézett rá, és Johnny lesütötte a szemét. Utálta magát érte, de nem tehetett mást. - Tak egy isten - mondta David. - Vagy démon. Vagy talán egyik se, csak egy név, egy értelmetlen szótag - de veszedelmes semmi, mint egy hang a szélben. Ez nem számít. Az számít, hogy az anyám megpihenhessen. Akkor együtt lehet a húgommal a... izé, akárhol leszünk is halálunk után. - Fiam, az számít, hogy kijussunk innen - mondta Johnny. Még mindig igyekezett szelíden beszélni, de most már kiérzett a hangjából a türelmetlenség és a félelem áramlatai. - Ha egyszer elérjük Elyt, kapcsolatba lépünk az állami rendőrséggel - a fenét, az FBI-jal! Holnap délre száz rendőr nyüzsög a terepen és tucatnyi helikopter a levegőben, ezt megígérhetem, de most... - A mamám halott, de Mary nem az - mondta David. - Még él. A gödörben van. Cynthiának elállt a lélegzete. - Egyáltalán honnan tudod, hogy eltűnt? David sápadtan mosolygott. - Hát egyrészt nem látom itt. A többit meg ugyanonnan tudom, ahonnan azt, hogy Audrey fojtogatott. Mondták. - Ki mondta, David? - kérdezte Ralph. - Nem tudom - felelte a fiú. - Még azt sem, hogy egyáltalán számít-e. Az számít, amit mondott. Igazat szólt. Tudom. - A meseórának vége, kishaver - mondta Johnny kissé érdesen. Ő is észlelte, de nem tehetett róla. Csoda? Ez nem holmi tévés csevej a mágikus realizmusról vagy a konkrét prózáról. Vége a mesemondásnak, elérkezett a télak ideje. Egyáltalán nem óhajtott még egy rakás hülyeséget meghallgatni ettől a hátborzongató kis Jézus-cserkésztől. Ez a Jézus-cserkész valahogy kislisszolt a cellájából, megölte a prérifarkast, amelyet Entragian állított oda őrködni, megmentette nyomorúságos életedet, szólalt meg a fejében Terry. Talán nem ártana odahallgatnod rá, Johnny. Ez az, gondolta, ami miatt elvált Terrytől. Sommásan és egyszerűen. Mert olyan cefetül okos. Istenien kefélt, de sohasem tudta, mikor fogja be a pofáját és hallgassa meg a szellemileg magasabbrendűeket. De a baj megtörtént; már túl késő, hogy ismét sínre tegye gondolatai vonatát. Hirtelen azon kezdett rágódni, amit Billingsley mondott arról, hogy David kijutott a cellából. Még Houdini sem lett volna képes rá. A feje miatt. Azután ott volt a telefon. Ahogy elküldte a farkasfalkát. A szardínia és a keksz. A saját röpke gondolata a szerény csodáról. Nem szabad így gondolkodnia! Mert az ilyen Jézus-cserkészek miatt halnak meg az emberek. Lásd Keresztelő Szent Jánost, vagy azokat az apácákat Dél-Amerikában, vagy... Még Houdini sem lett volna képes rá. A feje miatt. Belátta, hogy fölösleges a dolgot szépíteni, s szellemileg helyben járni, vagy - ami a legócskább trükk - különböző oldalról megcsócsálni a kérdést. A helyzet az, hogy most már nem csak a zsarutól vagy a városban szabadon randalírozó esetleges más erőktől fél. Hanem David Carvertől is. - 189 -
- Igazából nem a zsaru volt az, aki megölte az anyámat és a húgomat meg Mary férjét mondta David, és a pillantása kísértetiesen emlékeztette Johnnyt a Terryére. Ez a pillantás kergette az őrület szélére. Tudod te, miről beszélek, mondta. Pontosan tudod, úgyhogy ne vesztegesd az időmet szándékos bárgyúsággal. - És akárkivel beszéltem is öntudatlanságomban, igazából Isten volt az. Csakhogy Isten nem beszélhet az emberrel saját személyében, mert halálra rémítené, és akkor semmire nem jutnának. Ezért más formában közelít. Madár, tűzoszlop, égő csipkebokor, forgószél... - Vagy emberek - vélte Cynthia. - Fix, hogy Isten nagy mestere az álcázásnak. Johnny önuralmának a maradéka is elfogyott a girhes lány ez-így-logikus megértésétől. - Ez komplett baromság! - ordította. - Le kell lépnünk, nem értitek? Itt állunk ezen a rohadt főutcán az egérfogóban, ő pedig akárhol lehet, akár elöl is a rohadt kerekek alatt! Vagy... nem is tudom... kojotok... keselyűk... - Elment - mondta David nyugodtan. Előrehajolt, vett magának még egy üveg Joltot. - Ki? - kérdezte Johnny. - Entragian? - A can tak. Nem számít, hogy kiben van - Entragianben, az anyámban, vagy abban, kit elsőnek szállt meg -, ő mindig ugyanaz. Mindig can tak, a nagy isten, az őrző. Elment. Hát nem érzi? - Semmit sem érzek. Ne légy hülye, mondta Terry a fejében. - Ne legyen hülye - mondta David, és merően ránézett, miközben lazán markolta az üveget. - Olvasol az agyamban? - kérdezte csaknem derűsen Johnny, és feléje hajolt. - Ha igen, akkor kérlek, tűnj a fenébe a fejemből, fiacskám. - Én csak azon igyekszem, hogy maga meghallgasson - mondta David. - Mindenki más meghallgat, ha maga megteszi. Ha mi nem értünk egyet, akkor neki nem kell can tah-okat és can takokat ránk uszítania. Ha akad egy törött ablak, bemászik és szétszaggat minket! - Eredj már - felelte Johnny -, ne tegyél meg bűnbaknak! Ez itt egyáltalán nem az én bűnöm. - Én nem mondtam, hogy az. Csak hallgasson meg, jó? - David szinte könyörgött. - Megteheti, van idő, mert elment. A lakókocsik, amelyeket az útra sorakoztatott, már nincsenek ott. Nem érti? Ő akarja, hogy menjünk el! - Remek! Tegyük meg, amit akar! - Hallgassuk meg, mit mond David - javasolta Steve. Johnny indulatosan fordult feléje. - Azt hiszem, megfeledkezel róla, ki fizet, Steve. - Utálta a szavakat, ahogy kijöttek a száján, de meg sem kísérelte visszaszívni őket. Olyan mohón szeretett volna lelépni, a Ryder volánja mögé ugrani, csak néhány mérföldet gurulni - bármerre, csak délre nem -, hogy az már a pánik határát súrolta. - Azt mondtad, ne szólítsalak főnöknek! Ehhez tartom magam. - Mellesleg mi lesz Maryvel? - kérdezte Cynthia. - David azt mondja, még él! Johnny majdnem nekiesett. - Lehet, hogy te szeretnéd összecsomagolni a bőröndöket és elutazni az Istenközi Légijáraton Daviddel, de én ezt kihagyom! - Hallgassuk meg - szólt halkan Ralph. Johnny döbbenten bámult rá. Ha valakitől segítséget várt, az a fiú apja volt. Ő az egyetlen, aki megmaradt nekem, mondta Ralph az Amerikai Nyugat előcsarnokában. Egyedül ő maradt meg a családomból. Végignézett a többieken, és szomorú döbbenettel tapasztalta, hogy valamennyien egyetértenek. Egyedül maradt. A kocsi kulcsa pedig Steve zsebében van. A gyerek mégis őt bámulja. Őt. Az emberek általában John Edward Marinville-t bámulják, azóta, hogy lehetetlenül fiatal korban, huszonkét évesen megjelentette első regényét. Azt hitte, már hozzászokott, talán így is volt, de ez az alkalom más. Volt egy olyan sejtelme, hogy a többiek - a tanárok, az olvasók, a kritikusok, a kiadók, az ivócimborák, a nők - közül senki sem kívánt olyasmit, amit ez a kisfiú. És nem csak azt, hogy hallgassa meg. Félő, hogy ez csupán a kezdet. Azok a szemek nemcsak néztek. Könyörögtek is. Szűnj meg, öcsi, gondolta. Ha a magadfajták vezetnek, a busz mindig karambolozik. Ha nem lenne David, a te személyes buszod véleményem szerint már akkor is karambolozott, mondta a fejében Terry, az Okos Kurva. Azt hiszem, te már halott vagy, és valahol ott lógsz egy fogason. Hallgass rá, Johnny. Krisztus szerelmére, hallgass rá! - Entragian elment - szólalt meg sokkal halkabban. - Biztosra mondtad. - 190 -
- Igen - válaszolta David. - Az állatok is. A prérifarkasok, a farkasok - sok száz, talán sok ezer kellett hozzá - tolták félre a lakókocsikat, azután oldalra borították őket az út szélén. Most a legtöbbjük visszahúzódott a mi him-be, az őrszemek körébe. - Meghúzta a palackot. Üveget tartó keze reszketett kissé. Körülhordozta rajtuk a tekintetét, de a szeme Johnnyhoz tért vissza. Mindig Johnnyhoz. - Azt akarja, amit maga akar. Hogy menjünk innen. - Akkor miért hozott minket ide? - Nem ő hozott. - Tessék? - Ő úgy gondolja, hogy igen, pedig nem ő tette. - Fogalmam sincs róla, miről... - Isten hozott ide minket - mondta David. - Hogy megállítsuk.
2 Az ezt követő csendben Steve rájött, hogy a szélre fülel. De nem fújt. Mintha repülőgépet hallott volna a távolban - ahol épeszű emberek úton vannak épeszű célok felé, alszanak, esznek vagy az U.S. News & World Report-ot olvassák -, de azonkívül semmit. Természetesen Johnny törte meg a csöndet, és noha éppoly magabiztosan beszélt, mint mindig, olyan pillantás volt a szemében (olyan oldalozó pillantás), ami nem nagyon tetszett Steve-nek. Jobban kedvelte a bolond Johnnyt: a tágra nyílt szempárt, a rémült Clyde Barrow-vigyort, amely akkor ült az arcán, amikor puskáját a puma fülébe dugva szétlőtte az állat fejét. Steve nagyon jól tudta, hogy lapul Johnnyban egy takarékra állított törvényenkívüli - a turné kezdetétől látta a szikráit, tudta, hogy a törvényenkívülitől félt Bill Harris, amikor Jack Appleton irodájában lefektette az Ötparancsolatot -, de Clyde Barrow most mintha kilépett volna, és otthagyta volna maga helyett a szatírszemöldökű és pufogó William R Buckley-retorikájú, másik Marinville-t. - Úgy beszélsz, mintha valamennyiünknek egyazon Istene lenne, David - mondta. - Nem akarlak kioktatni, de aligha hiszem, hogy ez a helyzet. - Pedig ez a helyzet - válaszolta nyugodtan David. - Takhoz képest magának meg egy emberevő királynak ugyanaz az istene. Tudom, hogy látta a can tah-okat. És megérezte, hogy mire képesek. Johnny szája megrándult. Jelzi, gondolta Steve, hogy találatot kapott, de nem ismerné be. - Lehet, hogy így van - felelte az író -, de az a személy, aki engem idehozott, messze állt Istentől. Az egy melák, szőke, bőrbajos rendőr. Beledugott egy zsák füvet a nyeregtáskámba, azután a szart is kiverte belőlem. - Igen. Tudom. A kábítószer Mary kocsijából származott. Ő tett szögeket az útra, hogy minket elkapjon. Fura, ha belegondol; fura, hátborzongató és nem vicces. Forgószélként robogott keresztül Desperationön, lelövöldözte az embereket, leszúrta, összeverte, ablakokon szórta ki őket, átgázolt rajtuk az autóval. Hozzánk mégse jött oda csak úgy, egyikünkhöz sem, hogy elővegye a puskáját és azt mondja: „Velem jön.” Szüksége volt egy... nem ismerem a szót. - Johnnyra nézett. - Ürügyre - mondta Steve egykori főnöke. - Igen; ez az, ürügyre. Mint az ócska rémfilmekben, a vámpír nem jöhet be csak úgy magától. Neked kell hívnod. - Miért? - kérdezte Cynthia. - Talán mert Entragian - a valódi Entragian - még mindig benne volt a fejében. Mint egy árnyék. Mint valaki, akit kizártak a házából, de még bebámul az ablakon, és az ajtót veri. Tak most az anyámban van - abban, ami megmaradt belőle -, és megöl minket, ha tud... de valószínűleg még mindig meg tudná sütni a világ legjobb citromos pitéjét. Ha akarná. Egy pillanatra lesütötte a szemét, a szája remegett, majd megint fölnézett. - Tulajdonképpen nem érdekes, hogy neki ürügy kell az elhurcolásunkhoz. Sokszor az se, mit csinál vagy mond. Az logikátlan vagy ötletszerű. Noha támpontok azért vannak. Mindig. Elszólja magát, megmutatja saját valóját, mint mikor valaki elmondja, mit lát egy tintafoltban. - Ha ez nem érdekes, akkor mi az? - kérdezte Steve.
- 191 -
- Az, hogy minket idehozott, másokat pedig továbbengedett. Azt hiszi, véletlenül szúrt ki minket, mint a gyerek a nagyáruházban, aki levesz egy dobozt a polcról, mert megakadt rajta a szeme, és beleejti a mamája kocsijába? Pedig nem ez történt. - Ez olyan, mint a Halál Angyala Egyiptomban, ugye? - kérdezte Cynthia különös, színtelen hangon. - Csak fordítva. Rajtunk volt a jel, ami megsúgta a mi Halálangyalunknak - ennek az Entragian hapsinak -, hogy állítson meg és vigyen magával, ahelyett hogy futni hagyott volna. David bólintott. - Igen. Akkor nem tudta, de most már igen - mi him en tow -, hogy a mi Istenünk erős és velünk van. - Ha ez arra példa, hogy Isten velünk van, akkor remélem, sohasem hívom fel magamra a figyelmét, amikor bosszús - jegyezte meg Johnny. - Most Tak azt akarja, hogy menjünk el - folytatta David -, és tudja, hogy megtehetjük. A szabad akarat egyezsége szerint. Martin tiszteletes hívta így mindig. Ő... ő... - David! - szólalt meg Ralph. - Mi az? Mi baj? David vállat vont. - Semmi. Nem számít. Az számít, hogy Isten sohasem kényszerít azt tennünk, amit kellene. Közli velünk, azután hátralép, hogy lássa, miként alakul a dolog. Martin tiszteletes felesége bejött a szobába és egy darabig hallgatta, amikor a szabad akarat egyezségéről beszélgettünk. Elmesélte, hogy az anyjának volt egy mondása: „Isten azt mondja, vedd el, amit akarsz, és fizess meg érte.” Tak ismét kinyitotta az ajtót az 50-es út felé... de nekünk nem arra kell mennünk. Ha elmegyünk, ha elhagyjuk Desperationt, anélkül hogy megtennénk azt, amiért Isten ideküldött, akkor megfizetjük az árát. Ismét végighordozta pillantását az arcokon, majd visszaérkezett Johnny Marinville-hez. - Én mindenképpen maradok, de hogy elvégezhessük, valamennyiünkre szükség van. Hozzá kell adnunk az akaratunkat Istenéhez, és készen kell állnunk a halálra. Mert az is bekövetkezhet. - Te megőrültél, fiacskám! - közölte Johnny. - Általában kedvelem az ilyesmit, de ez egy kicsit még nekem is sok. Nem azért maradtam életben mostanáig, hogy lelőjenek, vagy hogy egy keselyű szaggasson szét a sivatagban. Ami Istent illeti, amennyire tudom, 1969-ben halt meg a demilitarizált övezetben, amikor Jimi Hendrix a „Bíborköd”-öt játszotta a hadsereg rádiójában. - Meghallgatná a többit is? Ennyit megtenne? - Miért tenném? - Azért, mert ez egy mese. - David ismét kortyolt a palackból, és elfintorodott nyelés közben. - Egy jó mese. Meghallgatná? - A meseórának vége. Már mondtam. Dávid nem válaszolt. Csönd volt a kocsi hátuljában. Steve feszülten bámulta Johnnyt. Ha bármilyen jelét adná, hogy ki akar ugrani a Ryder hátsó ajtaján, akkor ő el fogja kapni. Nem szerette volna, ha ez történik - sok évet töltött a rockzenekarok könyörtelenül hierarchikus hátterében, tudta, hogy ha megteszi, úgy fogja magát érezni, mint Fletcher Christian Bligh kapitánnyal szemben -, mégis megtenné, ha muszáj. Megkönnyebbülésére Johnny vállat vont, elmosolyodott, lekuporodott a gyerek mellé, és kivett magának egy üveg Joltot. - Jó, meghosszabbítjuk a meseórát. De csak ma este! - Megborzolta David haját. Szégyellős mozdulat volt, és épp ettől különös módon kedves. - Kölyökkorom óta a mesék az Achilles-sarkam. De meg kell mondanom, azt szeretném, ha ez úgy végződne: „És boldogan éltek, amíg meg nem haltak.” - Mindnyájan azt szeretnénk - jegyezte meg Cynthia. - Azt hiszem, a fickó, akivel találkoztam, mindent elmesélt - mondta David -, de vannak részletek, amelyeket nem ismerek. Ezek homályosak vagy egyszerűen feketék. Talán azért, mert nem tudtam vagy nem akartam megérteni. - Tedd, amit megtehetsz - mondta Ralph. - Annyi elég lesz. David töprengve felbámult az árnyékokba - felidéz valamit, gondolta Cynthia -, azután elkezdte.
- 192 -
3 - Billingsley a legendát mesélte el, aminek, úgy sejtem, a zöme kitaláció, mint a legtöbb legendáé. Először is, nem omlás zárta el a Kínai Aknát, hanem szándékosan omlasztották be. És nem 1858-ban történt, noha akkor hozták az első kínai munkásokat, hanem 1859 szeptemberében. Nem negyven kínai volt odalent, amikor ez megtörtént, hanem ötvenhét, nem két fehér ember, hanem négy. Összesen hatvanegy ember. A vágat nem ötven méter mély volt, ahogy Billingsley mondta, hanem csaknem hatvanhárom. El tudják képzelni? Hatvanhárom méter a szarukőben, amely bármelyik pillanatban rájuk szakadhatott! A kisfiú lehunyta a szemét. Hihetetlenül törékenynek látszott, akár egy gyerek, aki most kezd fölépülni valami szörnyű betegségből, és bármikor visszaeshet. Lehet, hogy a vékony, zöld szappanréteg keltette ezt az illúziót, de Cynthia szerint nemcsak erről volt szó. Ő nem kételkedett David erejében sem, habozás nélkül tudomásul vette, hogy a kisfiút talán megérintette Isten. Parókián nevelkedett, látott már ilyen pillantást korábban is... bár még soha ilyen átható erejűt. - Szeptember huszonegyedikén délután egy óra múlt tíz perccel, amikor a frontfejtésen dolgozók betörtek oda, amiről először azt gondolták, hogy barlang. A hasadékon túl egész kupac volt ezekből a kőtárgyakból. Több ezer. Valamilyen állatok szobrai, alacsonyrendű állatoké, a timoh sen cah. Farkasok, kojotok, kígyók, pókok, patkányok, denevérek. A bányászok meghökkentek, és a világ legtermészetesebb dolgát művelték: lehajoltak és fölszedték őket. - Rossz ötlet volt - motyogta Cynthia. David bólintott. - Voltak, akik azonnal megőrültek. Nekiestek a barátaiknak, illetve egy fenét, a rokonaiknak, és át akarták harapni a torkukat. Mások - nemcsak azok, akik távolabb álltak az aknában és nem érintették a can tah-okat, de olyanok is, akik megfogták őket - látszólag egészségesek maradtak, legalábbis egy darabig. Volt ezek között két csingtaói testvér: Csan Lu-san és Si Lusan. Mindketten benéztek a frontfejtés hasadékán a barlangba, ami valójában föld alatti kamra volt: kerek, mint egy kút feneke. A falakra arcokat faragtak, ezeknek a kőállatoknak az ábrázatát, gondolom, a can tak-okét, bár ebben nem vagyok biztos. Az egyik falnál egy kis építmény állt, a pirin moh - sajnálom, de nem tudom, hogy ez mit jelent -, középen pedig egy négy méter átmérőjű kerek lyuk. Mint egy óriási szem, vagy egy újabb kút. Egy kút a kútban. Akár a zömmel állatokat ábrázoló faragványok, amelyeknek nyelv helyett egy másik állat van a szájában. Can tak a can tah-ban, can tah a can tak-ban. - Vagy kamera a kamerában - szólalt meg Marinville, és közben felvonta egyik szemöldökét, jelezve, hogy tréfál, de David komolyan vette. Bólintott és borzongani kezdett. - Ez Tak helye - mondta. - Az ini, a világok kútja. - Ezt nem értem - jegyezte meg szelíden Steve. David nem vett róla tudomást; mintha csak Marinville-hez intézte volna a szavait. - Az ini-ből áradó gonosz erő betölti a can tah-okat, ugyanúgy, ahogy az ásványok a földet: minden részecskéjükbe belövell, akár a füst. És ugyanígy töltötte be az egész kamrát, amelyről beszélek. Nem füst, de talán füstként lehet a legjobban elképzelni. Különbözőképpen hatott a bányászokra, akár egy kórokozó. Akik megőrültek, azok rögtön a többiek ellen fordultak. Néhánynak a teste kezdett változni, mint Audreyé a vége felé. Ezek voltak azok, akik megérintették a can tahokat, néha föl is markoltak belőlük, azután leejtették, hogy... tudják... nekieshessenek a többieknek. Voltak, akik kitágították a rést az akna és a kamra között. Voltak, akik átpréselték magukat rajta. Volt, aki úgy cselekedett, mintha részeg lenne. Volt, aki úgy, mintha rájött volna a görcs. Akadt, aki odarohant a gödörhöz és kacagva belevetette magát. A Lusan testvérek láttak egy férfit és egy nőt, akik basztak - kénytelen vagyok ezt a szót használni, mivel a lehető legtávolabb állt attól, amit szeretkezésnek neveznek -, miközben az egyik szobrot tartották maguk között. A fogaikkal. Cynthia és Steve döbbenten néztek össze. - Magában az aknában a bányászok kövekkel csépelték vagy félretaszigálták egymást, hogy minél hamarabb átjuthassanak a hasadékon. - Sötéten pillantott rájuk. - Láttam ezt a részt. Bizonyos értelemben muris volt, mint egy kabaré. És ez még rosszabbá tette. Az, hogy muris. Értik? - Igen - felelte Marinville. - Tökéletesen értem, David. Folytasd. - 193 -
- A testvérek érezték maguk körül a kamrából előáramló valamit, de önmagukban akkor még nem érzékelték. Az egyik can tah Csan lába elé hullott. Lehajolt, hogy fölemelje, de Si visszarántotta. Addigra körülbelül ők voltak az egyedüliek, akik megőrizték ép elméjüket. A legtöbb embert, akikre nem hatott azonnal, már megölték, és ekkor előjött a hasadékból valami, olyan, mint egy füstből való kígyó. Sikoltó hangot hallatott, és a testvérek elmenekültek előle. Húsz méterrel magasabban az egyik fehér ember sietett lefelé egy keresztvágatban, pisztollyal a kezében. - Mi ez a zsivaj, sárgák? - kérdezte. Cynthia érezte, hogy kihűl a bőre. Steve felé nyúlt, és örült, amikor a fiú megfogta az ujjait. David nem csupán utánozta egy goromba munkavezető hangját, hanem mintha valaki más szólalt volna meg az ő szájával. - „Gyerünk, cimborák, mars vissza melózni, ha nem akartok egy golyót a beletekbe!” - De ő volt az, aki golyót kapott. Csan elkapta a nyakát, Si pedig kirántotta a kezéből a pisztolyt. Ide nyomta a csövet - a gyerek az álla alá bökött az ujjával -, és szétlőtte a fickó fejét. - David, te tudod, hogy mit gondoltak közben? - kérdezte Marinville. - Ilyen messzire elvitt az álombeli barátod? - Zömmel csak láttam. - Azok a can tah-ok mégiscsak hathattak rájuk - szólalt meg Ralph. - Máskülönben - akármi történt is, vagy akármennyire igyekeztek is menekülni - nem lőttek volna le egy fehér embert. - Lehet, hogy így van - helyeselt David. - De azt hiszem, Isten is bennük volt, olyan módon, ahogy most bennünk. Isten felhasználhatta őket a céljaira, nem számít, mennyire voltak mi en tak, mert - mi him en tow - a mi Istenünk erős. Értik? - Azt hiszem, értem - válaszolt Cynthia. - Mi történt aztán, David? - A testvérek felrohantak a vágaton, pisztolyt fogva mindenkire, aki vissza akarta tartani vagy le akarta lassítani őket. Nem voltak sokan; még a többi fehér ember is alig pillantott rájuk, ahogy elfutottak mellettük. Mind azt akarták látni, hogy mi folyik, mit találtak a bányászok. Vonzotta őket, értik? Ugye értik? A többiek bólintottak. - Húsz méterre a bejárattól a Lu-san testvérek megálltak, és vájni kezdték a függőfalat. Nem beszéltek egymással; csákányt meg lapátot ragadtak, és munkához láttak. - Mi az a függőfal? - kérdezte Steve. - A vágat mennyezete meg a fölötte levő föld - válaszolta Marinville. - Eszeveszetten dolgoztak - folytatta David. - A fal olyan laza volt, hogy azonnal peregni kezdett a magasból, de maga a mennyezet nem szakadt le. Alulról közeledett a sikoltozás, üvöltés, röhögés... Ismerem a hangutánzó szavakat, de nem tudom leírni, milyen borzalmas volt. Néhányan átváltoztak emberből valami egész mássá. Egyszer láttam egy filmet, arról az orvosról, aki egy trópusi szigeten állatokat operált emberré... Marinville bólintott. - Dr. Moreau szigete. - Azok a hangok - folytatta David az elbeszélést -, amelyeket a bánya mélyéről hallottam, a Lu-san testvérek fülével, olyanok voltak, mint abban a filmben, csak fordítva. Mintha emberek váltak volna állatokká. Azt hiszem, így is történt. Úgy sejtem, a can tah-ok valahogy így működnek. Erre valók. A testvérek... láttam őket, a két kínait, akik annyira hasonlítottak egymásra, hogy akár ikrek lehettek volna, meztelen, izzadt hátukat verdeső varkocsukkal, amint állnak, fölfelé merednek, és csapkodják a függőfalat, amelynek egy fújásra is be kellett volna omlania, mégsem történt meg. Minden két-három csapás után hátranéztek, hogy ki közeledik. Mi közeledik. Előttük nagy darabokban zuhogott le a mennyezet. Néhány kőtömb rájuk is zuhant, és a válluk, fejük hamarosan vérezni kezdett, arcukon, nyakukon, mellükön patakzott a vér. Addigra másféle hangok is érkeztek lentről. Valamik ordítottak. Valamik sikoltottak. És a mennyezet mégsem szakadt le. Ekkor fényeket pillantottak meg a mélységben - talán gyertyák voltak, talán az előmunkások petrói. - Mi az... - kezdte Ralph. - Petróleumlámpa. Ezek olyan világító kis olajos dobozok, amelyeket egy nyersbőr szíjjal kell a fejre erősíteni. Egy rongydarabot hajtogattak alá, nehogy megégesse a bőrüket. Azután kirontott a sötétből valaki, olyasvalaki, akit ismertek. Jüan Ti volt az. Mulatságos pasas lehetett, rongydarabokból állatokat készített, azután előadásokat rögtönzött velük a gyerekeknek. Jüan Ti megőrült, - 194 -
de ez nem minden. Nagyobb lett, olyan nagy, hogy szinte négykézláb kellett haladnia a vágatban. Köveket hajigált rájuk, mandarin nyelvjárásban szidalmazta őket, átkozta őseiket, megparancsolta, hagyják abba, amit csinálnak. Si lelőtte az előmunkás fegyverével. Jó sok golyót kellett beleeresztenie, hogy Jüan Ti összeessen és meghaljon. De a többiek is közeledtek, a vérüket követelve. Tudják, Tak rájött, hogy mit csinálnak. David úgy nézett rájuk, mintha mérlegre tenné őket. A szeme álmatag volt, félönkívületben lehetett, de Cynthia továbbra is úgy érezte, hogy a gyerek látja őket. Valahogy ez volt a legrosszabb abban, ami történt. David nagyon jól látta őket... és látta őket a benne levő erő is, az, amelyet Cynthia néha meghallott, mikor előlépett, hogy megvilágítsa a történetnek azokat a részleteit, amelyeket David nem értett eléggé. - Si és Csan folytatták a munkát, őrjöngve csákányozták a falat, miközben a többiek hátulról közeledtek feléjük. Addigra az a mennyezetrész, amelyen dolgoztak, olyan üreges lett a fejük fölött, mint egy kupola - ívelő mozdulatot tett a kezével, és Cynthia látta, hogy remegnek az ujjai. - Már alig érték el a tetejét a csákányaikkal. Így hát Si, az idősebb, az öccse vállára ült, így dolgoztak tovább. A föld záporozott körülöttük, előttük már olyan magas volt a kupac, hogy csaknem Csan Lusan térdéig ért, és a mennyezet még mindig nem szakadt be. - Isten szállta meg őket, David? - kérdezte Marinville. Most nem gúnyolódott. - Bennük volt Isten? Mit gondolsz? - Nem hinném - válaszolta David. - Nem hiszem, hogy Istennek meg kellene szállni bárkit, éppen ez teszi Istenné. Szerintem azt akarták, amit Isten: hogy Tak a föld alatt maradjon. Hogy, ha képesek rá, leomlasszák a mennyezetet maguk és Tak között. Szóval látták, hogy a petrók közelednek a vágatban. Hallották az emberek üvöltését. Valóságos csőcselékké vadultak. Si otthagyta a mennyezetet, és az egyik keresztgerendán kezdett el dolgozni, a csákánya boldogabbik végével csapkodta. A lentről jövő bányászok kövekkel dobálták őket, jó néhány el is találta Csant, ő azonban szilárdan állt, fivérével a vállán. Amikor a keresztgerenda végül engedett, a mennyezet is vele jött, térdig eltemette Csant, de Si szabadon maradt, és kihúzta a testvérét. Csan csúnyán összezúzódott, de nem tört csontja. Ráadásul az omlás jó oldalán voltak, nekik ez volt a legfontosabb. Hallották a bányászokat - barátaikat, unokatestvéreiket, Csan Lu-san még a jövendőbelijét is -, amint sikoltoznak, hogy szabadítsák ki őket. Csan tényleg neki is esett a sziklatömböknek, Si azonban visszarántotta és észre térítette. Ahogy látják, akkor még észre lehetett téríteni őket. Azután, mintha a Tak oldalán csapdába esett emberek tudnák, hogy mi történt, a segélykiáltások visítássá, huhogássá változtak. Olyan hangok voltak... szóval olyan emberek hangja, akik egyáltalán nem voltak emberek többé. Csan és Si rohant. Találkoztak másokkal, fehérekkel, kínaiakkal, akik oda tartottak, ahonnan ők kirohantak. Nem kérdeztek tőlük semmit, csak a legnyilvánvalóbbat, hogy mi történt, és mivel a válasz ugyanilyen nyilvánvaló volt, a testvéreknek nem volt semmi zűrjük. Bányaomlás volt, emberek estek csapdába, és a kintieket legkevésbé az érdekelte, hogy két beijedt kínainak sikerült az utolsó pillanatban elmenekülnie a veremből. David kiitta az utolsó korty italt, és félretette az üveget. - Minden, amit Billinglsey bácsitól hallottunk, éppilyen - folytatta. - Az igazság, a tévedések és a nyilvánvaló hazugságok keveréke. - Ennek „legendagyártás” a pontos neve - szólalt meg Marinville halvány, feszült mosollyal. - A bányászok és a városiak hallhatták, ahogy a kínaiak sikoltoznak a leomlott fal mögött, de nem csak álltak ott egy helyben; ők csakugyan ki akarták ásni őket, és alá akarták dúcolni az első húsz métert. De azután újabb, kisebb sziklaomlás következett be, újabb keresztgerendák roppantak össze. Ezért visszavonultak, és várták, hogy megérkezzenek a szakemberek Renóból. Nem piknikeztek a bejárat mellett, ez színtiszta hazugság. Amíg a bányamérnökök megérkeztek Desperationbe, még két további omlás - igazi, jó nagy omlás - történt a bányában, az első annak a mennyezetnek a bejárat felőli oldalán, amelyet a Lu-san testvérek meglazítottak. Úgy bedugaszolta az akna utolsó húsz méterét, mint a parafa a palackot. A velejáró rezgés - a sok tonna skarn és szarukő - egy másik omlást is okozott lent, mélyebben. Ez elhallgattatta a sikoltozókat, legalábbis azokat, akik olyan közel voltak a felszínhez, hogy hallani lehetett őket. Mindennek vége volt, még mielőtt a bányamérnökök megérkeztek volna a városból egy ércszállító kocsival. Körülnéztek, lenyomtak néhány fúrószálat, meghallgatták a történetet, és amikor az emberek elmondták, hogy a második - 195 -
omlás úgy megrázta a talajt, mint a földrengés, de még a lovak is hőköltek tőle, akkor megcsóválták a fejüket és azt mondták, valószínűleg senki sem maradt élve, akin segíthetnének. Még ha maradt volna is, több életet kockáztatnának, mint amennyit megmenteni remélnek, ha leásnak odáig. - Ráadásul ezek csak kínaiak voltak - jegyezte meg Steve. - Így igaz, kicsi, vágott szemű sárgák. Ebben igazat mondott Billingsley bácsi. Miközben ez történt, a két kínai, akik valóban kimenekültek, odakint volt a sivatagban a Rózsasziklánál, és megőrültek. Látják, végül csak elkapta őket. Magukkal vitték. Csaknem két hét telt el, mire visszatértek volna Desperationbe, nem pedig három nap. Éppen Gyümölcsoltó Boldogasszony napja volt, amikor beértek a városba - látják, hogyan keveredik az igazság a hazugsággal? -, de nem öltek meg senkit. Si az előmunkás üres pisztolyával hadonászott, de ez volt minden. Egy csapat bányász és cowboy birkózta le őket. Egy szál ágyékkötőben voltak, talpig véresen. A Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepére összejött emberek úgy vélték, hogy meggyilkolt áldozataik vére ragadt rájuk, pedig szó se volt erről. Kint voltak a sivatagban, odahívták magukhoz az állatokat... éppen úgy, ahogy Tak a pumát, amelyet ön lelőtt, Mr. Marinville. Csak a Lu-san testvérek nem kívántak semmi ilyet. Ők csak enni akartak. Megették, ami jött, denevért, keselyűt, pókot, csörgőkígyót. Az arcához emelte reszkető kezét, megtörölte a bal szemét, majd a jobbot. - Nagyon sajnálom a Lu-san testvéreket, és úgy érzem, egy kicsit ismerem is őket. Tudom, mit érezhettek. Tudom, hogy még hálásak is lehettek, amikor az őrület annyira elhatalmasodott rajtuk, hogy nem kellett többé gondolkodniuk. Gyakorlatilag életük végéig kint maradhattak volna a Desatoya előhegyeiben, de velük volt Tak, az pedig mindig éhes. Beküldte őket a városba, mert nem tehetett mást. Egyiküket, Sit, még aznap megölték. Csant két nappal később akasztották föl, éppen ott, ahol az a három bicikli állt kerékkel fölfelé az utcán... emlékeznek? Az utolsó percig Tak nyelvén károgott, a formálatlanok nyelvén. Letépte a fejéről a csuklyát, így fedetlen arccal lógatták fel. - Fiam, hogy micsoda alak ez a te Istened! - mondta derűsen Marinville. - Igazán ért hozzá, hogy viszonozza a szívességet, nem igaz, David? - Isten kegyetlen - suttogta David alig hallhatóan. - Hogyan? - kérdezte Marinville. - Mit mondtál? - Tudja azt maga. De az élet több annál, mint hogy a fájdalmat kerülgessük. Maga tudta ezt valaha, Mr. Marinville. Nem igaz? Az író a furgon sarkát bámulta, és nem válaszolt.
4 Az első, amit Mary érzékelt, a szag volt: édeskés, áporodott, émelyítő. Ó, Peter, a nyavalya törje ki!, gondolta kábultan. Ez a jégszekrény, minden megromlott! De ez nem igaz; a jégszekrény akkor romlott el, amikor Mallorcára utaztak, az pedig régen volt, még a vetélése előtt. Azóta sok minden történt. Még a legutóbbi időben is sok minden történt. Többnyire rossz dolgok. De mik? Közép-Nevada tele van felfokozott emberekkel. Ki mondta ezt? Marielle? Mary fejében úgy hangzott, mintha ő mondta volna. Nem számít, ha egyszer igaz. Márpedig az, nem? Nem tudta. Nem akarta tudni. Leginkább vissza szeretett volna menni a sötétbe, ahonnan énjének egyik része kifelé igyekezett. Mert voltak szavak (nemtelen bagázs) és hangok (nyikk-nyikk-nyikk) amelyeken nem akart gondolkozni. Jobb, ha csak fekszik itt és... Valami gyorsan keresztülszaladt az arcán. Érezte, hogy könnyű és szőrös. Felült, két kézzel tapogatta az arcát. Borzalmas fájdalom villámlott keresztül a fején, szikrázó pöttyök lobbantak a szeme előtt, egy ütemre hirtelen felgyorsult szívverésével, és volt egy ugyanilyen szikrázó emlékvillanása, amelyet még Johnny Marinville is megcsodált volna. - Bevertem a fájós kezem, miközben egyik ládát a másikra raktam, hogy ráálljak! - Tartson ki, egy másodperc alatt bent lesz. - 196 -
És ekkor megragadták. Ellen. Nem, hanem a lény, (Tak) amely Ellent viselte. Az a lény csapta le őt, azután bimm-bamm, ellobbant a fény. És azóta se lobbant fel. Néhányszor pislogott, egyszerűen azért, hogy megbizonyosodjék róla, nyitva van a szeme. Nyitva van, eddig rendben. Talán csak sötét van itt... de az is lehet, hogy megvakultál. Micsoda kellemes gondolat. Mare? Talán akkorát vágott rád, hogy beléva... Valami volt a keze fején. Átfutott rajta és félúton megállt. Mintha lüktetett volna. Mary, nyelvét a szájpadlásához szorítva, sziszegett az undortól, és vadul csapkodott, mint mikor egy nő valamilyen idegesítő alakot hesseget el. A lüktetés abbamaradt, a valami eltűnt a kezéről. Mary feltápászkodott, amitől a fájdalom ismét verni kezdte fejében a tamtamot, de ő alig érzékelte. Itt valamik vannak, nem ér rá holmi fejfájásokra. Lassan megfordult, belélegezve ezt az émelygős-édeskés szagot, amely annyira hasonlított arra a bűzre, ami a Baleári-szigeteken töltött minivakációjukról hazajövet fogadta őket. Pete szülei lepték meg őket karácsonyra ezzel a kirándulással, egy évvel az esküvőjük után, és minden csodálatos volt... amíg be nem léptek a lakásba, csomaggal a kézben, és orrba nem vágta őket a bűz. Minden tönkrement: a két csirke, a Brooklynban talált kitűnő diszkont hentesüzletből beszerzett karaj és rostélyos, az őzhús, amelyet Peter barátjától, Dontól kaptak, a több kiló szamóca, amit a Mohonkhegységben, a menedékháznál szedtek előző nyáron. Az a bűz... olyan hasonló... Valami a hajába hullott, akkora lehetett, mint egy mogyoró. Fölsikoltott, először a keze fejével csapott oda. Ez nem használt, így belegereblyézett a hajába és megragadta, akármi volt is ott. A valami mocorgott, azután szétpukkant. Sűrű folyadék spriccelt Mary tenyerébe. Kivakarta a szőrös, lelappadt testet a hajából, és lerázta a tenyeréről. Hallotta, hogy nekitoccsan valaminek... platty. A tenyere tüzelt és viszketett, mintha szömörcébe markolt volna. A farmerjába dörgölte. Istenem, add, hogy ne én legyek a következő, gondolta. Akármi történik is, ne engedd, hogy úgy végezzem, mint a rendőr! Mint Ellen! Alig bírta megállni, hogy bele ne rohanjon a környező feketeségbe. Ha ezt teszi, szétverheti a fejét, kibelezheti vagy felnyársalhatja magát valami furcsa alakú bányagéppel, mint egy rémfilmben. De nem is ez volt a legrosszabb, hanem az, hogy valami más is lehet itt mellette a szökdécselő lényeken kívül. Valami, ami csak arra vár, hogy pánikba esve rohanni kezdjen. Kinyújtott kézzel várakozott. Most már érzékelte - lehet, hogy csak képzelődött, bár ez mégse valószínű - maga körül a lopódzkodást. Balról surranás hallatszott. Jobbról csúszkálás. Hirtelen nyikkant valami a háta mögül, de elhallgatott, mielőtt Mary fölsikolthatott volna. Ez az utolsó nem élőlény volt, mondta magának. Legalábbis nem hiszem. Azt hiszem, egy ördögszekér csapódott a fémnek, az karcolta végig. Azt hiszem, egy kicsiny épületben vagyok valahol. Ő dugott be egy kis épületbe tárolás céljára, de a frigó a villannyal együtt kiment, a kaja pedig megromlott. De ha Ellen csak Entragian volt egy új testben, akkor miért nem hurcolta egyszerűen vissza a cellába, mint először? Mert attól tartott, hogy a többiek megtalálják és ismét kiszabadítják? Ez éppolyan hihető érv, mint bármilyen másik, amelyet el tud képzelni, és halvány reménysugarat is jelent. Ebben bízva lassan, kinyújtott kézzel elkezdett előrecsoszogni. Mintha nagyon sokáig - évekig - baktatott volna. Egyfolytában várta, hogy megérintse valami, és meg is történt. A cipőjén futott keresztül. Mary megdermedt. A valami végül eltakarodott a dolgára. Ám ezt valami még rosszabb követte: balra elöl halk, száraz csörgés hallatszott a sötétből. Mary tudomása szerint egyetlen dolog csörög így. A hang nem szűnt meg igazán, inkább valahogy elhalt, mint a kabóca zúgása egy forró augusztusi délutánon. Valami halkan nyikkant megint, ez alkalommal Mary biztos volt benne, hogy ördögszekér karistolja végig a fémet. Egy bányaépületben volt, talán abban a félhengerben, ahol Steve és a lány, a bolond hajú Cynthia azt a kis kőszobrot látták, amelyik annyira megijesztette őket. Mozgás! Nem lehet. Itt csörgőkígyó van. Talán nem is egy. Valószínűleg nem is egy. Ez még semmi ahhoz képest, ami itt van. Jobb, ha elindulsz, Mary. - 197 -
A tenyere hevesen lüktetett ott, ahol a hajába hullott valami felfakadt. A szíve a fülében dübögött. Ismét araszolni kezdett előre, olyan lassan, ahogy tudott. Borzalmas gondolatok és képek futottak át az agyán. Kábelvastag kígyót látott, amint egy tetőgerendáról lóg alá, éppen a feje fölött, méregfogakkal teli szája kitátva, villás nyelve táncol. Ő éppen feléje tart, és még csak nem is tud róla, amíg a kígyó az arcába nem csap, egyenesen a szemébe fecskendezve mérgét. Látta gyermekkorának szekrénydémonát, egy mumust, akit valamilyen okból Alma Jacknek nevezett el, amint horpadt, barna gyümölcsarccal kuporog a sarokban, és azt várja, hogy ő belesétáljon gyilkos ölelésébe; az utolsó dolog, amit érezni fog, a mumus almaborszaga lesz, amellyel egy ideig álcázni tudja a rothadás bűzét, miközben halálra szorítja Maryt és elborítja arcát nyálasan mohó nagybácsipuszikkal. Egy pumát látott, éppolyat, mint amelyik szegény Tom Billingsleyt megölte; farkát lengetve lapított az egyik sarokban. Ellent látta, egyik kezében bálázóhoroggal, arcán halvány, várakozó, görbe mosollyal; arra vár, amíg Mary olyan közel ér, hogy a horgára tűzhesse. De főleg kígyókat látott. Csörgőkígyókat. Az ujjai hozzáértek valamihez. Elállt a lélegzete, majdnem hátraugrott, ám ezt csak az idegei művelték vele, mert ez kemény, élettelen dolog volt. Kemény él, a dereka magasságában. Asztal? Viaszosvászonnal borítva? Úgy vélte, erről lehet szó. Végigfuttatta rajta az ujjait, és mozdulatlanságot parancsolt magára, amikor az egyik osonó megérintette. Végigszaladt a kézfején, azután le a csuklóján. Mary szinte biztosra vette, hogy valamilyen pók lehet, és hogy elment. Tovább tapogatódzott, és megint jött egy fürkész, egy újabb valami Audrey „állatvilágából”. Nem pók. Ennek az akárminek karma és kemény külseje volt. Mary kényszerítette magát, hogy meg se rezzenjen, de nem egészen sikerült: halk, kétségbeesett nyögés szakadt föl belőle. Meleg motorolajhoz hasonló izzadság futott le homlokán és arcán, marta a szemét. Ekkor a kezén levő valami ocsmány kis nyikkanással eltűnt. Hallotta, amint zörögve végigvonszolódik az asztalon. Ismét előretolta a kezét, hiába riadóztatott az esze, hogy húzza vissza. Mi lenne, ha visszahúzná? Csak állna itt remegve a sötétben, amíg a körülötte lopakodó hangok meg nem őrjítik, és addig rohanna körbe-körbe, amíg ismét ki nem ütné magát? Egy tányérra - nem, tálra - akadt, amiben volt valami. Kocsonyás leves? Az ujjai addig tapogatóztak mellette, amíg egy kanálhoz nem ért. Igen, leves. Tovább tapogatott, megérintett valamit, ami só- vagy borsszóró lehetett, azután valami lottyadt puhaság következett. Hirtelen eszébe jutott egy játék, amelyet éjszakánként játszottak, amikor kislánykorában egy barátnőjénél aludt Mamaroneckben. Olyan játék volt, amit csak sötétben lehet játszani. Belenyúlsz a spagettibe és azt huhogod: Ez a halott ember bele, belenyúlsz a hideg gyümölcskocsonyába, és azt nyöszörgöd: Ez a halott ember agya. Hozzáért valami kemény, henger alakú tárgyhoz. Zörögve gurult arrébb, és ő azonnal fölismerte a zajt... vagy legalábbis remélte, hogy nem téved: rúdlámpa. Kérlek, Istenem, gondolta, megmarkolva a tárgyat. Kérlek, Istenem, az legyen, aminek érzem! Kintről megint hallatszott az a nyiszorgás, de ő jóformán észre sem vette. A keze hideg húst tapintott, (ez a halott ember arca) de alig érezte. A szíve kalapált a mellében, a torkában, minden testüregében. Hohó! A hideg, sima fém ki akart csúszni a kezéből, de ő keményen tartotta. Igen, egy elemlámpa; a kapcsolója belesimult a hüvelyk- és mutatóujj közötti bőrredők pókhálójába. Most pedig működjék, Istenem. Tedd meg, jó? Megnyomta a gombot. Egyre szélesedő kúpban szökkent ki a fény, és az ő vernyákoló szívének dübögése megállt egy pillanatra a fülében. Az egész világ megállt. Az asztal hosszú volt, egyik végét laboratóriumi felszerelés és kőzetminták tömege borította, másik végét kockás terítővel takarták le. Ezen a végén mintha vacsorára terítettek volna, mély- és lapostányérral, evőeszközzel, vizespohárral. Egy nagy, fekete pók belehullott a pohárba és nem tudott kijönni; hasztalanul kaparászott, rángatózott. Potrohán időnként fölvillant a vörös minta. Más pókok is futkostak és lapítottak az asztalon, többnyire fekete özvegyek. Közöttük, fejük fölé emelt fullánkkal, sziklaskorpiók mászkáltak ide-oda mint megannyi parlamenter. Az asztal végében nagy- 198 -
darab, kopasz férfi ült, Diablo Bányavállalat feliratú pólóban. Közelről lőtték torkon. Az az anyag, ami a levesestálban volt, amibe Mary belenyúlt, nem leves volt, hanem a férfi megalvadt vére. Szíve ismét nekilódult, szivattyúként pumpálva a vért a koponyájába, és ekkor a zseblámpa sárga fénykúpja hirtelen vörössé és reszketeggé vált. Magas, érdes hangok daloltak a fülében. Ne ájulj el, ne merészelj... A fénypászma balra lendült. A sarokban, egy RAJTA, TILTSD BE A BÁNYÁSZATOT, HADD FAGYJANAK MEG A FATTYÚK A SÖTÉTBEN! feliratú plakát alatt csörgőkígyók hemzsegtek kusza gomolyban. A fény arrébb siklott a fémfal mentén, át a pókok népgyűlésén (akkora fekete özvegyek is voltak köztük, mint Mary keze). A másik sarokban megint kígyók voltak. Nappali kábultságuk múlóban volt, összevissza tekergőztek, csomókat, nyolcasokat, dupla rombuszokat alkottak, és időnként megrázták a farkukat. Ne ájulj el, ne ájulj el, ne ájulj el... Körbefordult a lámpával, és mikor a fénycsóva ráhullott három újabb testre, számos dolgot azonnal megértett. Ezek közül a legjelentéktelenebb az volt, hogy fölfedezte a szag forrását. A fal tövében heverő hullák meglehetősen oszlófélben voltak, nyüzsögtek bennük a nyűvek, de nem csak úgy odavetették, hanem sorba rakták... sőt talán ki is nyújtóztatták őket. Dagadt, feketedő kezüket összekulcsolták a mellükön. Az asszony a középsőt csakugyan feketének nézte, bár ezt nem lehetett biztosan tudni. Sem őt, sem a jobb oldalit nem ismerte, de a másik, a fekete ember bal oldali szomszédja annál inkább ismerős volt, a szorgalmas nyűvek és a bomlás ellenére is. Mary gondolatban hallotta, amint a jogaikat ismerteti, és közbeszúrja, hogy Meg fogom ölni magukat. Miközben nézte, egy pók szaladt ki Collie Entragian szájából. A fénycsóva reszketve pásztázott végig ismét a holttesteken. Három férfi. Három nagydarab férfi, egyik se alacsonyabb százkilencvenöt centinél. Tudom már, miért itt vagyok és nem a fogdában, gondolta. Azt is, miért nem ölt meg. Én leszek a következő. Amikor végez Ellennel... én leszek a következő. Sikoltani kezdett.
5 Az an tak kamra halványvörös fénnyel izzott, amely mintha magából a levegőből áradt volna. Valami, ami egy kicsit még mindig emlékeztetett Ellen Carverre, keresztülment a kamrán, skorpiókból és hegedűhátú pókokból álló sleppet húzva maga után. Fölötte, körülötte can tak-ok kőarca bámult alá. Szemközt volt a pirin moh kiugró homlokzata, amely némileg hasonlított egy mexikói hacienda bejáratára. Előtte tátongott a gödör, az ini, a világok kútja. Onnan is áradhatott a fény, de ezt nem lehetett bizonyosan tudni. Körben az ini peremén prérifarkasok és keselyűk ültek. Néha egy-egy keselyű felborzolta a tollát, egy-egy kojotnak megrezzent a füle; ha nincsenek ezek a mozdulatok, akkor akár kőszobornak lehetett volna nézni őket. Ellen teste lassan bandukolt, fejét lehorgasztotta. Mélyen a hasában lüktetett a fájdalom. Lábszárán vékony, de folyamatos erecskékben szivárgott a vér. Egy széttépett pamuttrikót gyömöszölt Ellen bugyijába, és az egy darabig segített is, de mostanra a trikó is átázott. Már megint balszerencséje van. Az elsőnek prosztatarákja volt, amit nem diagnosztizáltak, és ebből indult ki a rothadás, olyan váratlan sebességgel terjedve szét az egész testre, hogy még szerencsésnek mondhatta magát, mert időben elkapta Josephsont. Ő egy kicsit tovább tartott, Entragian, a csaknem tökéletes példány, még tovább. Na és Ellen? Neki gombafertőzése volt. Csak gombafertőzése, ami normális esetben semmi, de ahhoz elég volt, hogy a dominók dőlni kezdjenek, és most... No de itt volt Mary. Még nem merte igénybe venni, addig, amíg meg nem tudja, mihez kezdenek a többiek. Ha az író győz és visszaviszi őket az országútra, akkor beleugrik Marybe, s az egyik terepjáróval (annyi can tah-al megrakodva, amennyit el tud szállítani) felmegy a hegyekbe. Már azt is tudta, hová: Alphaville-be, egy vegetáriánus kommunába a Desatoya-hegységben. Nem sokáig lesznek vegetáriánusok Tak érkezése után. Ha az a rohadt imafiú győz, és délnek indulnak, akkor Mary jó lesz csalinak. Vagy túsznak. Vagyishogy egyiknek se, ha az imafiú megérzi, hogy már nem ember. Leült az ini szélén és belebámult. Az ini tölcsérforma volt, durva falai egyenletesen szűkültek, amíg nyolc-tíz méter mélyen a négyméteres átmérőjű szájból nem maradt más, csak egy lyuk, - 199 -
amely nem volt szélesebb két centiméternél. Lüktető baljós vörös fény tódult ki belőle, annyira fényes, hogy alig lehetett belenézni. Olyan volt, mint egy szem. Az egyik keselyű megpróbálta Ellen vériszapos ölébe hajtani a fejét. Tak azt remélte, hogy lecsillapodik, ha belenéz az ini-be, könnyebben eldöntheti, mi legyen a következő lépés (valójában odalent élt; Ellen Carver csupán előretolt helyőrsége volt), de még csak nyugtalanabb lett tőle. Úgy tűnt, csak egy hajszál választja el tőle, hogy cudar mód rosszra forduljanak a dolgok. Visszanézve világosan látta, hogy talán már kezdettől fogva egy más erő tört ellene. Félt a fiútól, különösen jelenlegi elgyöngült állapotában. Főleg attól tartott, hogy megint visszagyömöszölik az ini keskeny torkán, akár a szellemet a palackba. De nem kell okvetlenül ennek történnie. Még akkor se, ha a fiú idehozza őket. A többieket legyengítik saját kételyeik, a fiút emberi szorongása - különösen az anyja miatti aggodalma -, és ha a gyerek meghal, Tak egy hangos döndüléssel ismét bevághatja a külső világ ajtaját és foglyul ejtheti a többieket. Az írónak és a gyerek apjának meg kell halnia, de a két fiatalabbat igyekszik majd elbódítani és félretenni. Később még nagyon jól felhasználhatja a testüket. Előrelódult, megfeledkezve az Ellen combjai között tocsogó vérről, mint ahogy nem érdekelték az Ellen szájából hulló fogak vagy a három ujjízület sem, amelyek úgy robbantak szét, mint fenyőgöcs a kandallóban, amikor Maryt állcsúcson találta. Belenézett a kút tölcsérébe, a fenekén vöröslő összehúzott szembe. Tak szemébe. A fiú meghalhat. Végül is csak egy gyerek... nem démon, nem isten, nem is megváltó. Tak még mélyebben előrehajolt a tölcsér kristályos, érdes falai és sűrű, vörhenyes fénye fölé. Most már nagyon halkan hallott egy hangot, valami mély, dallamtalan zümmögést. Eszefogyott hang volt... ugyanakkor csodálatos, csábító. Lehunyta lopott szemét, mélyet lélegzett, fölszívta az erőt, amit érzett, igyekezett annyit magába gyűjteni, amennyit csak tudott, hogy lelassítsa - legalább egy időre - testének bomlását. Egy darabig még szüksége lesz Ellenre. Egyébként is már érezte az ini békéjét. Végre. - Tak - suttogta a sötétbe. - Tak en tow ini, tak ah lah, tak ah zvan. Azután csönd lett. Odalentről, az ini zümmögő, vörös csöndjének mélységéből valami nyálas csuszamlás hallatszott.
2. FEJEZET 1 - Az az ember - folytatta David -, aki ezeket mutatta nekem - az, aki vezetett - megkért, mondjam el maguknak, hogy ez nem végzet. - A karjaival átfonta a térdét, fejét lehorgasztotta; mintha a tornacipőjének beszélt volna. - Bizonyos értelemben épp ez benne a legborzasztóbb. Süti, Billingsley bácsi és az egész Desperationben mindenki azért halt meg, mert egy ember gyűlölte a Bányabiztonsági és Egészségügyi Hivatalt, egy másik pedig túlságosan kíváncsi volt, és utált örökké az íróasztalánál ülni. Ez az egész. - Mindezt Isten mondta neked? - kérdezte Johnny. A fiú bólintott, de még mindig nem nézett föl. - Akkor valóságos minisorozatokat láthatunk! - állapította meg Johnny. - Első este: a Lu-san testvérek, második este: Josephson, a független portás. Az ABC zabálná. - Miért nem fogja már be a pofáját? - kérdezte halkan Cynthia. - Újra megszólalt a vidéki - kurjantott Johnny. - Ez az ifjú hölgy, ez az útszéli, rátarti virágszál, a női elkötelezettségnek ez a lobogó lángja, képek segítségével és a neves Pearl Jam együttes magnóaláfestésével most elmagyarázza... - Igazán befoghatnád már a pofád - mondta Steve. Johnny döbbenten bámult rá. Steve vállat vont, zavarba jött, de nem hátrált. - Elmúlt az az idő, amíg fütyörészhettünk a temető mellett. Nem ártana, ha bőrt húznál a fogaidra. - Visszafordult Davidhez. - 200 -
- Erről a részről többet tudok - szólalt meg a fiú. - Többet, mint szeretnék. Benne voltam. Benne a fejében. - Szünetet tartott. - Ripton. Az volt a neve. Ő volt az első. És felhúzott térdei között még mindig a tornacipőjét bámulva, beszélni kezdett.
2 A férfi, aki gyűlöli a Bányabiztonsági és Egészségügyi Hivatalt, Cary Ripton, az új Csörgőkígyó bánya üzemvezetője. Negyvennyolc éves, kopaszodó, besüppedt szemű, cinikus, és mostanában gyakrabban vannak fájdalmai, mint nem, olyan ember, aki kétségbeesetten szeretett volna bányamérnök lenni, de nem tudott megküzdeni a matematikával, ehelyett idekerült a külszíni fejtés vezetőjének. Teletömi a robbantólyukakat ANPO-val, és igyekszik nem megfojtani azt a nyüzsgönc kis buzit, a hivatal kedd délutánonként kijáró küldöncét. Amikor ezen a délutánon Kirk Turner bevágtat az irodába és izgalomtól lángoló arccal elmeséli, hogy a legutolsó robbantás föltárt egy régi aknát, csontok is vannak benne, ők látták, Ripton első gondolata, hogy azt mondja neki, szervezzen egy önkéntes csapatot, és menjenek le az aknába. Mindenféle lehetőség fut át az agyán. Túlságosan öreg motoros az aranybányákról vagy indián remekművekről szőtt gyermekded álomképekhez, túlságosan is öreg, de mikor Turnerrel kirohannak, agyának egy zugában épp ilyenekről fantáziál, úgy bizony. Az embercsoport, amely az újonnan megkezdett robbantási mező szélénél állva bámulja az utolsó robbantással föltárt aknát, nem nagy: összesen heten vannak, beleszámítva Turner brigádvezetőt is. Mostanában még kilencvenen se dolgoznak a Desperation Bányavállalatnál. Jövőre, ha szerencséjük lesz - ha a rézlelőhely és az árak megérik -, lehet, hogy négyszer ennyien lesznek. Ripton és Turner odamennek a lyuk széléhez. Nyirkos, különös szag áramlik belőle, amely Cary Riptont a nyugat-virginiai és kentuckyi bányákban fejlődő széngázra emlékezteti. És csakugyan ott vannak a csontok. Látni őket, ott vannak, szétszórtan a rézsútosan lejtő, ósdi, szögletes keresztmetszetű akna sötétségében, és noha lehetetlen mindegyikről megállapítani, mi volt életében, az a bordakosár csaknem biztosan emberé lehetett. Még lejjebb, hátborzongatóan közel, mégis kissé túl messze ahhoz, hogy akár egy erős elemlámpa is megmutathassa, ott hever valami, ami koponya is lehet. - Mi ez? - kérdezi Turner. - Van valami sejtelmed? Természetesen van; ez a Csörgőkígyó Egyes, az öreg Kínai Akna. Ripton kinyitja a száját, hogy megmondja, azután ismét becsukja. Ez nem tartozik egy ilyen Kirk Turner féle robbantós majomra, és biztosan nem a brigádjára, a nitrós fiúkra, akik a hétvégéken Elyben zsugáznak, kurváznak, piálnak... és természetesen pofáznak. Akármiről és bármiről. Nem engedheti le őket. Azt tudja, hogy lemennének, hogy a kíváncsiságuk levinné őket a nyilvánvaló kockázatok ellenére (a fenébe, egy ilyen ócska aknában, amelyet ebbe a laza kőzetbe vágtak, egy kiáltástól is leszakadhat a menynyezet), a szóbeszéd meg pillanat alatt visszajutna a hivatal nyüzsi irodakukacához, és ha ez megtörténik, a legkevesebb, hogy féltheti az állását. A hivatali buzi (fenn az ernyő, nincsen kas, jellemezte Frank Geller, a bánya főmérnöke) nem kedveli jobban Riptont, mint az őt. Egy üzemvezető, aki ma expedíciót indít a rég eltemetett Kínai Aknába, a jövő héten a szövetségi bíróság előtt találhatja magát, ahol ötvenezer dolláros büntetést, esetleg öt év börtönt sóznak rá. Legalább kilenc, vörös betűs utasítás mondja ki világosan, hogy tilos belépni „nem biztonságos és felújítatlan építményekbe”. Amilyen ez is. Mégis, ezek a csontok és a régi álmok hívják, mint zavaros hangok a gyermekkorából, mint minden valaha volt, megvalósulatlan vágyának kísértete, és már akkor tudja, hogy nem fogja a Kínai Aknát jámborul átadni a vállalatnak és a szövetségi szaglászoknak anélkül, hogy maga is ne vetne rá egy pillantást. Utasítja Turnert, aki keserűen csalódik, de nem nagyon vitatkozik (ismeri a hivatalt annyira, mint Ripton... robbantós létére talán még jobban is), hogy vegye körül LEZÁRT TERÜLET feliratú sárga szalaggal a nyílást. Azután a többiekhez fordul és emlékezteti őket, hogy az újonnan fölfedezett akna, ami műemléknek és régészeti leletnek is bizonyulhat, a bánya tulajdona. - Nem kívánom, hogy örökre hallgassanak róla - mondja -, de tegyenek meg nekem egy szívességet, és legalább a következő néhány napban tartsák a szájukat. Még a feleségük előtt is. Hadd értesítsem én a nagyku- 201 -
tyákat. Ez legalább könnyű: Symes, a számvevő a jövő héten jön ide Phoenixből. Megtesznek nekem ennyit? Azt mondják, igen. Persze nem mind fogják állni a szavukat akár csak huszonnégy órán át némelyik ember képtelen titkot tartani -, de Ripton úgy véli, lesz akkora tekintélye az utasításának, hogy legalább tizenkét óráig hallgatnak... neki pedig elég négy óra is. Négy óra a munkaidő vége után. Négy óra, amikor maga lehet, egy elemlámpával, egy kamerával és egy villanytargoncával arra az esetre, ha valamilyen emléket akarna összegyűjteni. Négy óra együtt a gyermekkori álmokkal, amelyeknek végiggondolásához túl öreg. És ha a mennyezet ezt a pillanatot választja ki csaknem száznegyven év és számtalan talajrázó robbanás után, hogy leszakadjon? Tegye. Nincs felesége, gyereke, szülei; két fivére már azt is elfelejtette, hogy él. Azonkívül van egy olyan halvány gyanúja, hogy amúgy sem sok évről kellene lemondania. Hat hónapja nem érzi magát valami fényesen, és mostanában vért vizel. Nem sokat, de még egy kevés is soknak tűnik, ha a vécécsészében látja az ember. Ha kikerülök innen, talán elmegyek az orvoshoz, gondolja. Tekintsd ezt intő jelnek, és menj el ahhoz az istenverte doktorhoz. Na, mi a véleményed? Turner néhány képet akar készíteni a feltárt nyílásról munkaidő után. Ripton hagyja. Ez látszik a leggyorsabb módszernek, hogy megszabaduljon tőle. - Mit gondolsz, milyen mélyen csaptunk bele? - kérdezi Turner. Egy méterre áll a sárga szalag mögött, és a Nikonját csettegteti, pedig a képeken vaku nélkül nem lesz más, mint egy fekete lyuk és néhány elszórt csont, amelyek akár szarvaséi is lehettek. - Nem tudhatjuk - feleli Ripton, gondolatban már azt számítgatva, mennyi felszerelést vigyen magával. - Ugye nem csinálsz ostobaságot, miután elmentem? - kérdezi Turner. - Dehogyis - válaszolja Ripton. - Túlságosan tisztelem a biztonsági szabályokat ahhoz, hogy akár csak gondoljak is ilyesmire. - Igen, persze - mondja nevetve Turner, és másnap hajnalban két óra tájban Cary Ripton sokkal termetesebb változata be fog lépni a hálószobába, amelyet Turner a feleségével oszt meg, és lelövi az alvó férfit. A feleségét is. Tak! Dolgos éjszakája van Cary Riptonnak: a gyilkolás (Turner brigádjából senki sem él addig, hogy meglássa a felkelő napot) és a can tah-ok elhelyezésének éjszakája. Egy jutazsákot töm meg velük, mielőtt elhagyná a gödröt, száznál többet visz magával. Néhány összetört, de Ripton tudja, hogy még a törmelékben is marad egy kis vérfagyasztó, kiszámíthatatlan erő. Az éjszaka nagy része azzal megy el, hogy elhelyezi őket lehetetlen zugokban, postaládákban, kesztyűtartókban. Még nadrágzsebekben is! Igen! Errefelé nemigen zárják az ajtókat, nem szokás éjszakázni, és Cary Ripton nemcsak Turner brigádjánál tesz látogatást. Amikor visszatér a gödörhöz, éppen úgy érzi magát, mint Télapó otthon az Északi-sarkon a nagy nap után... csakhogy Télapó munkája véget ér, miután szétosztotta az ajándékokat, Riptoné pedig csak most kezdődik. Háromnegyed öt; két órája van még, mielőtt beállít Pascal Martínez kis, szombati munkabrigádja. Ennek elégnek kell lennie, de biztosan nem vesztegetheti. Cary Ripton teste annyira vérzik, hogy tele kell tömnie az alsónadrágját vécépapírral, és a bánya felé menet kétszer is meg kell állnia, hogy sugárban okádja ki a vért kisteherjének ablakán. Végigfolyik a kocsi oldalán. A közeledő nappal első tétova, valamiképpen baljós fényében az alvadó vér olyan, mint a bagólé. Bármennyire kell is sietnie, egy pillanatra megtorpan a gödör fenekén attól, amit a reflektor fényében lát: csak ül az öreg kocsi volánja mögött, a szeme nagyra tágul. Noé bárkájához is elegendő lenne az a rengeteg sivatagi állat, amely ott hemzseg a Kínagödör északi lejtőjén: farkasok, kojotok, és szökdécselő kopasznyakú keselyűk, csapkodó baglyok, szemük akár a jókora arany jegygyűrű; pumák, vadmacskák, még néhány borzas házimacska is. Elvadult kutyák, bordáik kegyetlen élességgel rajzolódnak ki beesett horpaszuk fölött - sokuk a lerobbant hegyi kommunából menekült -, lábuk előtt pókok hordái és fekete szemű patkányok regimentjei futkosnak zavartalanul. Valamennyi állat, amely kifelé igyekszik a Kína gödörből, egy can tah-t hoz a szájában. Úgy szökdécselnek, csaponganak és surrannak fölfelé a gödör útján, mint holmi föld alatti világ különös menekültáradata. Alattuk, türelmesen, mint a Zöld Pecsét zálogház ügyfelei két nappal karácsony - 202 -
előtt - „fogjon egy számot és várjon” újabb állatok ücsörögnek. Arra várnak, hogy lemehessenek a sötétbe. Tak nevetni kezd Cary Ripton hangszálaival: - Micsoda balhé! - kiáltja. Azután odahajt az irodához, Ripton kulcsával kinyitja az ajtót, megöli Joe Prudumot, az éjszakai portást. Az öreg Joe nem nagy szám éjjeliőrnek; este jön, halvány fogalma sincs róla, mi zajlik a gödörben, és nem talál benne semmi különöset, ha reggel Cary Ripton bukkan föl elsőnek. Bekapcsolja a sarokban álló mosógépet, leül, hogy elköltse hajnali vacsoráját, és minden a legnagyobb rendben van, amíg Ripton golyót nem ereszt a torkába. Amint ez megvan, Ripton fölhívja a városban a Bagoly Klubot. A Bagoly napi huszonnégy órán át üzemel (noha, mint a vámpír, sohasem él igazán). Itt reggelizik hetente hatszor a pazar csokoládébőrű, lógó pocakú Brad Josephson..: és mindig ilyen marha korán. Ez most éppen kapóra jön. Riptonnak szüksége van Bradre, méghozzá gyorsan, mielőtt a feketét beszennyeznék a can tahok. Sokféle hasznuk van, de beszennyezik a férfiakat és nőket, akikre Taknak a komolyabb munkákhoz szüksége van. Ripton tudja, hogy ha muszáj, megszerezheti Martínez valamelyik emberét, akár magát Pascalt is, de ő Bradet akarja (pontosabban Tak akarja). Brad más tekintetben is hasznos. Mennyi ideig húzzák a testek, ha egészségesek? kérdezi magától, miközben a telefon felé ballag. Meddig állja a túlzott hajtást abban az esetben, ha eleve nem rejteget egy jó kis rákos csomót? Nem tudja, de úgy gondolja, valószínűleg hamarosan lesz módja kitapasztalni. - Bagoly - szólal meg egy női hang. Még nincs fent a nap, de ez a hang máris fáradt. - Szia, Denise - mondja. - Mizújs? - Ki az? - Mélységesen gyanakodva. - Cary Ripton, drágám. Nem ismered meg a hangomat? - Lepedékes lehet a torkod ma reggel, drágám. Vagy talán megfáztál? - Azt hiszem, meghűltem - feleli vigyorogva, és letörli a vért az alsó ajkáról. A fogai közül szivárog. Úgy érzi, mintha mélyen odabent vértengeren úszkálnának kilazult zsigerei. - Ide figyelj édesem, Brad bent van? - Ugyanabban a sarokban, ahol szokott, teljes életnagyságban, és két pofára zabál: négy tojást, sültet és legalább negyed kiló abált szalonnát. Remélem, nem itt fog szétdurranni. Mit akarsz tőle szombaton zöld hajnalban? - Társasági ügy. - Akkor befogom a pofám és eltűnök - válaszolja az asszony. - Vigyázz azzal a megfázással, Rip. Nagyon úgy hangzik, hogy csúnyán megbetegedtél. - Csak az irántad érzett szerelemtől - mondja ő. - Hű! - az asszony koppanva leteszi a pultra a kagylót. - Brad! - hallja a rikoltását. - Telefon! Neked Mr. Csodálatos! - Szünet, miközben Brad valószínűleg megkérdezi az asszonyt, hogy ki keresi. - Találd ki magad - válaszolja Denise, és egy pillanattal később Brad Josephson van a vonalban. Olyan hangon szól bele, mint aki pontosan tudja, hogy hajnali ötkor nem a Szerencsejáték Rt. hívja föl azért, mert telitalálata van a lottón. - Brad, itt Cary Ripton - mondja ő. Tudja, mivel csalja ide Bradet; a megboldogult nagy Kirk Turner adta az ötletet. - Ott vannak a gépeid a kocsidban? - kérdezi. Persze hogy ott. Brad egyebek között szenvedélyes madarász. Igazából amatőr ornitológusnak képzeli magát. De Cary Ripton jobbat tartogat ma reggel a madaraknál. Sokkal jobbat. - Hát persze, miről van szó? Ripton nekidől a fölragasztott plakátnak, amelyen egy koszos bányász szakasztott úgy mutogat, mint Samu bácsi, hogy aszongya: RAJTA, TILTSD BE A BÁNYÁSZATOT, HADD FAGYJANAK MEG A FATTYÚK A SÖTÉTBEN! - Ha beugrasz a kocsidba és most rögtön kijössz ide, akkor mutatok valamit - mondja Ripton. - És ha még Pascal Martínez és a fiúk előtt érsz ide, akkor a legdöbbenetesebb képeket csinálhatod, amilyenekhez foghatókat még életedben nem csináltál. - Miről beszélsz? - Josephson most már izgatott. - Mit szólnál negyven-ötven halott kínai csontjaihoz? - Mi... - Tegnap délután belefutottunk az öreg Kínai Aknába. Alig hat méterre a legdöbbenetesebb... - 203 -
- Úton vagyok. Ne mozdulj! Meg ne merj mozdulni! A telefon kattan, és Ripton vörös szájjal elvigyorodik. - Nem mozdulok - mondja. - Emiatt ne aggódj. Can de lach! Ah ten! Tak! Tíz perccel később Ripton, akinek most már a köldöke is vérzik, nemcsak a végbele és a hímvesszője, odamegy a gödör hepehupás fenekén a Kínai Aknához. Itt széttárja a karját, mint egy igehirdető, és a formálatlanok nyelvén szól az állatokhoz, mire azok elrepülnek, vagy visszahúzódnak a bányába. Nem lenne jó, ha Brad Josephson látná őket. Nem, egyáltalán nem lenne jó. Öt perccel később Josephson gurul lefelé a gödör útján, nyársegyenes derékkal ülve az öreg Buick volánja mögött. A kocsi elejére ragasztott öntapadó szerint A BÁNYÁSZOK MÉLYEBBRE HATOLNAK ÉS TOVÁBB MARADNAK Ripton az iroda ajtajából lesi. Az sem lenne jó, ha Brad alaposabban megnézhetné őt. Nem, amíg nem jön egy kicsit közelebb. Semmi probléma. Brad csikorgó kerekekkel fékez, kiszáll, fölkap három különböző fényképezőgépet, futva indul az iroda felé, csak annyi időre áll meg, amíg egy pillantást vet a lejtő oldalában úgy három méter magasságban tátongó gödörre. - Mi a túró, ez tényleg a Kínai! - mondja. - Annak kell lennie. Gyerünk, Cary! A Krisztusát, Martínez bármelyik pillanatban itt lehet. - Dehogy, szombaton kicsit később kezd - vigyorog Ripton. - Nyugi. - Igen, de mi van az öreg Joe-val? Ő gondot... - Mondtam, hogy nyugi! Joe Renóban van. A lányunokájának most lett egy sráca. - Jó! Nagyszerű! Van egy szivarod, he? - Brad kicsit féktelenül nevet. - Gyere ide - válaszolja Ripton. - Van valami, amit meg akarok mutatni neked. - Valami, amit kihoztál? - Így van - feleli Ripton, és ez bizonyos mértékben igaz is, bizonyos értelemben meg akar mutatni valamit Bradnek, amit onnan hozott ki. Josephson még mindig lóbálódzó fényképezőgépeit bámulja homlokráncolva, igyekszik szétválogatni a szíjakat, amikor Ripton megragadja és a szoba túlsó sarkába penderíti. A fekete méltatlankodva felhorkan. Később félni fog, még később rettegni, de most még nem vette észre Joe Prudum testét, ezért csak méltatlankodik. - Utoljára mondom, nyugi! - inti Ripton, miközben kilép és bezárja az ajtót. - A mindenit! Lazíts! Nevetve odamegy a kisteherhez és beszáll. Sok más nyugatihoz hasonlóan Cary Ripton is szenvedélyesen hisz az amerikaiak fegyverviselési jogában; az ülés mögötti állványon golyós puska, a kesztyűtartóban ronda kis alattomos fegyver, egy Ruger Gyors-hatos. Megtölti a puskát és az ölébe fekteti. A Ruger, amelyet már megtöltött, egyszerűen ott hever mellette az ülésen. Először az övébe akarta tűzni, de alul mostanra már úszik a vérben (Ripton, te idióta, gondolta, nem tudtad, hogy egy férfinak a te korodban évente illik megcsiklandoztatni a prosztatáját?), és balgaság lenne vérben áztatni a pisztolyt. Amikor Josephson szüntelen dübögése az iroda ajtaján bosszantani kezdi, bekapcsolja a rádiót, ráadja a hangot, és együtt énekel Johnny Paycheckkel, aki azt bőgi mindenkinek, aki hallani akarja, hogy a mamája igazi ördögfattyat nevelt föl. Jó félórás szombat reggeli késéssel nemsokára felbukkan Pascal Martínez. Vele jön Miguel Rivera, az amigója. Ripton integet. Pascal visszaint. Leparkol az iroda másik oldalán, majd körbekerülnek Miggel, hogy megtudják, mit keres itt Ripton szombat reggel ilyen istentelen órában. Ripton még mindig mosolyogva kidugja a puskát az ablakon, és lelövi őket. Nem nehéz. Egyikük sem próbál menekülni. Döbbent pillantással halnak meg. Ripton nézi őket és a nagypapájára gondol, aki a vándorgalambokról mesélte, hogy olyan ostoba madarak, lent a földön agyonverheted őket. Errefelé minden férfinak van fegyvere, de a lelkük mélyén kevesen gondolják, hogy egyszer is használni fogják. Kamu az egész, vagy ha úgy jobban tetszik, fenn az ernyő, nincsen kas. A többiek egyesével-kettesével szállingóznak - szombatonként senkit sem izgat túlzottan a pontosság. Ripton érkezési sorrendben lődözi le őket, testüket az iroda mögé húzza, ahol hamarosan hasábfa módjára halmozódnak a ruhaszárító kéménye mögött. Amikor elfogy a puskába való lőszer (a Ruger töltve van, de a pisztoly alapfegyverként használhatatlan négy méternél nagyobb távolságban), megkeresi Martínez kulcsait, kinyitja a Cherokeeje hátulját, és egy gyönyörű(de teljesen törvénytelen) Iver Johnson automatát fedez föl egy takaró alatt. Két tucat harmincas tár is van mellette egy Nike cipősdobozban. Az érkező bányászok hallják a lövéseket, amikor megmásszák a - 204 -
gödör északi partját, de azt hiszik, valaki célba lő, sokszor kezdődik így a szombat a Kína gödörben. Pazar! Háromnegyed nyolcra Ripton végez Pascal Martínez egész brigádjával. Desszertnek ráteszi még a féllábút Bud Bicskanyitogatójából, aki azért jön, hogy a kávéfőzőt kezelje. Huszonöt hulla az iroda mögött. Az állatok ismét áramlani kezdenek ki-be a Kínai Akna száján; fogaik között can tah-okkal özönlenek a város felé. Hamarosan elbújnak majd a nap elől, várva az éjszaka takaróját, hogy folytathassák, amit elkezdtek. Addig övé a gödör... és ideje már, hogy megcsinálja az ugrást. Ki akar jutni ebből az undorítóan bomló testből, és ha nem vált hamarosan, akkor soha. Amikor kinyitja az ajtót, Brad Josephson nekiront. Hallotta a puskalövéseket, hallotta a sikolyokat, amikor Ripton nem tudta elsőre telibe trafálni valamelyik áldozatát, és tudja, hogy a támadás az egyetlen esélye. Azt várja, hogy lelövik, de Cary persze nem tesz ilyet. Ehelyett megragadja Josephson karját, összeszedi teste minden megmaradt erejét, és olyan keményen odateremti a feketét a falhoz, hogy az egész barakk beleremeg. Természetesen ez nem Ripton ereje; ez Tak ereje. Mintha ezt akarná alátámasztani, Josephson megkérdezi, hogy az isten szerelmére, hogy lehet ilyen magas? - Gabonapehelytől! - kurjantja. - Tak! - Mit csinálsz? - kérdezi Josephson, és ficánkolva próbál elinalni, ahogy Ripton arca közeledik az övéhez, és Ripton szája kinyílik. - Mit akarsz cs... - Csókolj meg, szépségem! - bömböli Ripton, és rászorítja a száját Josephsonéra. Véres pecsétet nyom rá, és fújni kezd. Josephson megmerevedik a karjában, lázasan remegni kezd. Ripton egyre csak fújja a levegőt kifelé, jöjjön kifelé, érzi, ahogy megtörténik, érzi az átvitelt. Egyetlen szörnyű pillanatig Tak lényege csupaszon lebeg az összerogyó Ripton és Josephson között - aki akkorára dagad, mint egy kerekeken vontatott dobogó a hálaadásnapi parádén -, majd már nem Ripton, hanem Josephson szemével bámul a világba. Nagyszerű, mámorító érzés az újjászületés! Tak erején és céltudatosságán kívül feszíti még annak az embernek a zsírral fűtött energiája is, aki négy tojást és negyed kiló abált szalonnát reggelizik! Olyan érzés... de olyan... - RRRREMEKÜL érzem magam! - ordítja Brad Josephson Tigris Tóni bömbölő hangján. Hallja Brad növekvő gerincének baljós recsegését, feszülő izmainak síkos selyemsuhogását, táguló koponyájának rianását. Sorozatban szellent, olyan hangon, mint mikor az autó motorja visszalő. Félredobja Ripton testét - olyan könnyű, mint egy üres hüvely -, és az ajtóhoz indul, hallgatva, amint Josephson khakiinge felfeslik szélesedő vállán és hosszabbodó karjain. A lába nem nő ennyit, de ahhoz azért eleget, hogy, tornacipőinek fűzője elpattanjon. Tak megáll odakint és szélesen vigyorog. Pompásan érzi magát. Mindent lát. A világ bömböl, akár a vízesés. Farmerje elejét sátorrá változtatja a rekordméretű merevedés, a valaha volt legnagyobb nadrágrepesztő! Tak van itt, kiszabadult a világok kútjából! Tak hatalmas, Tak táplálkozni fog, uralkodni fog, ahogy mindig is uralkodott a puszta sivatagban, ahol a növények vándorolnak, és a talaj mágneses. Beszáll a Buickba, övig felszakítva Brad Josephson nadrágjának fenekét. Elvigyorodik, mert eszébe jut a kocsi elejére ragasztott öntapadós - A BÁNYÁSZOK MÉLYEBBRE HATOLNAK ÉS TOVÁBB MARADNAK -, majd megfordul az iroda előtt, és elindul vissza Desperationbe, porfelhőt húzva a robogó kocsi után.
3 David elhallgatott. Hátát még mindig a Ryder oldalának vetette, és a tornacipőjét bámulta. Berekedt beszéd közben. A többiek félkörben álltak előtte, Johnny véleménye szerint éppen úgy, ahogy a vén bölcsek állták körül valaha a gyermek Jézust, amikor átadta nekik a szenzációs újságot, a bizalmas fülest, a legfrissebb pletykát, az igaz híreket. Legjobban Steve Ames aznapi szerzeményét, a kis punk csirkét látta, aki pontosan úgy figyelt, amilyennek ő maga is érezte magát: delejezve, döbbenten, de nem hitetlenül. És persze ez idegesítette leginkább. Ő le akart lépni ebből a városból, ebben semmi sem fogja megakadályozni, de mennyivel könnyebb lenne öreg lelkének, ha - 205 -
egyszerűen azt hihetné, hogy a gyerek csak ámítja magát és őket elképzelt tündérmeséivel. De nem hitte el, hogy ez lenne a helyzet. Tudod, hogy nem, szólt ki Terry a Bárcások Bunkeréből, a kényelmes kemencesutból. Johnny leguggolt egy újabb üveg Joltért, és nem érezte, hogy a tárcája (valódi krokodil a Barneystől, háromszázkilencvenöt dollár) kicsúszik a hátsó zsebéből és a padlóra esik. Megkocogtatta a kisfiú kezét az üveggel. A gyerek mosolyogva nézett föl, és Johnny döbbenten látta, mennyire fáradt. Végighallgatta David magyarázatát Takról, aki foglyul esett a földben, mint a tündérmese emberevő óriása, aki papírpohárként fogyasztja a gyorsan elnyűvődő emberi testeket, és azon tűnődött, ugyan mennyiben más David Istene? - Hát így csinálja - mondta David karcos hangon. - A lélegzettel megy át, mint a mag, amelyet a szél fúj. - A halál csókja az életé helyett - jegyezte meg Ralph. David bólintott. - De mi csókolta meg Riptont? - kérdezte Cynthia. - Amikor előző éjjel lement a bányába, mi csókolta meg? - Ezt nem tudom - válaszolta David. - Vagy nem mutatták meg, vagy nem értettem. Csak annyit tudok, hogy a kútnál történt, amiről már beszéltem. Bement a szobába... a kamrába... a can tah-ok vezették oda, de egyiket sem érinthette meg. - Mert a can tah-ok beszennyeznék az embereket, akiket Tak kiszemel edénynek? - Steve ezt félig kijelentette, félig kérdezte. - Igen. - De van Taknak valódi teste? Úgy értem, ő, illetve az, nemcsak egy eszme? Vagy szellem? - Nem - rázta a fejét David -, Tak valódi. Élőlény. Azért kellett levinnie Riptont a bányába, mert nem tud keresztüljutni az ini-n, a kúton. Van teste, amelynek a kút túlságosan kicsi. Annyit tehet, hogy embereket fog, beléjük költözik, és can tak-ká teszi őket. Majd lecseréli őket, ha elnyűvődtek. - Josephsonnal mi történt, David? - kérdezte Ralph. Olyan csöndesen beszélt, mint akiből végképp elfogyott az erő. Johnnynak egyre inkább nehezére esett elviselni Carver látványát, amikor az a kisfiára nézett. - Volt egy laza szívbillentyűje - válaszolta David. - Nem veszélyes ügy. Lehet, hogy simán elélhetett volna évekig, de Tak megszállta és egyszerűen... - Vállat vont. - Egyszerűen lemerítette. Két és fél napig tartott. Azután átszállt Entragianbe. Ő erős volt, majdnem egy hétig bírta... de túlságosan világos volt a bőre. Az emberek állandóan azzal ugratták, hogy milyen napvédő krémet használ. - Mindezt a vezetődtől hallottad - szólalt meg Johnny. - Igen. Azt hiszem, tényleg a vezetőm volt. - De nem tudod, ki volt. - Majdnem tudom. Úgy érzem, tudnom kellene. - Biztos vagy benne, hogy nem Taktól jön az egész? Mert van egy régi mondás: ,;Az ördög angyalarcot ölthet.” - Nem Tak volt, Johnny. - Hadd beszéljen - szólalt meg Steve. - Rendben? Johnny vállat vont és leült. Egyik keze közben majdnem hozzáért a kiesett levéltárcához. De csak majdnem. - A városi vasbolt hátuljában ruhát árulnak - folytatta David. - Főképp munkaruhákat. Zsávolyt, khakit, munkásbakancsot, ilyesmit. Külön rendeltek Curt Yeomannek, aki a telefontársaságnál dolgozik, mármint dolgozott. Két méter tíz magas volt, a legmagasabb ember Desperationben. Ezért nem viselt Entragian szakadt ruhát, amikor elkapott minket, papa. Szombat éjjel Josephson betört a boltba, és elvitt egy komplett khakiruhát Curt Yeoman méretéből. Cipőt is. A városházára vitte, és egyenesen betette Collie Entragian szekrényébe. Mert már akkor tudta, kit fog legközelebb fölhasználni. - Ekkor ölte meg a rendőrfőnököt? - kérdezte Ralph. - Mr. Reedet? Nem. Nem ekkor. Azt vasárnap éjjel csinálta. Addigra Mr. Reed már amúgy sem sokat számított. Tudják, Ripton otthagyott nála egy can tah-t, az pedig kicsinálta Mr. Reedet. - 206 -
Csúnyán. A can tah-ok különböző dolgokat művelnek az emberekkel. Amikor Mr. Josephson megölte, Mr. Reed éppen az íróasztalánál ült és... Látható zavarral félrefordította a tekintetét, jobb kezéből csövet formált, és gyorsan föl-alá huzigálta a levegőben. - Aha - mondta Steve. - Felfogtuk. Mi van Entragiannel? Hol volt az egész hétvégén? - Városon kívül, akárcsak Audrey. A desperationi rendőröknek szerződésük van - volt - a megyével, ami sok utazást jelentett. Péntek éjjel, amikor Ripton meggyilkolta a robbantóbrigádot, Entragian Austinban volt. Szombat éjjel a Davis-tanyán aludt. Vasárnap éjjel, az utolsó éjszakát, amikor még igazán Collie Entragian volt, a soson törzsi területen töltötte. Volt ott egy barátja. Illetve barátnője. Johnny elindult a kocsi hátuljába, azután visszafordult. - Mit csinált, David? Hogy kerültünk mi ide, ahol vagyunk? Hogyan történhetett meg anélkül, hogy lebukott volna? Hogyan történhet ilyesmi? - Szünetet tartott. - És még egy kérdés. Mit akar Tak? Kimászni a lyukból és kinyújtóztatni a lábát? Disznósültet enni? Kokót szippantani, aztán belökni egy Tequila Sunrise-t? Megizélni a Nemzeti Liga valamelyik előtapsoló pipijét? Megkérdezni Bob Dylant, mit akart mondani az „Éden kapui” szövegével? Uralkodni a Földön? Mit akar? - Az nem érdekes - válaszolt halkan David. - Tessék? - Csak az az érdekes, amit Isten akar. Ő pedig azt akarja, hogy lemenjünk a Kína-gödörbe. A többi csak... meseóra. Johnny elmosolyodott. Feszes és kissé fájdalmas mosoly volt, mintha túl kicsi lenne a szájához. - Mondok neked valamit, öcsi: engem meg a legkevésbé sem érdekel, hogy mit kíván tőlem a te Istened. - Visszament a Ryder hátsó ajtajához és feltaszította. Odakint a levegő szinte mozdulatlan és furcsán meleg volt a vihar után. A kereszteződésben ritmikusan villogott a sárga lámpa. Egymástól szabályos távolságra fodros homokdűnék húzódtak az utcán. Desperation, a lemenő hold zavaros, ködös fényében és a közlekedési lámpa sárga villogásában olyan volt, mint előretolt helyőrség egy tudományos-fantasztikus filmben. - Nem tudom megállítani, ha menni akar - mondta David. - Steve és a papám talán meg tudnák, de nem lenne semmi értelme. A szabad akarat egyezsége miatt. - Pontosan - helyeselt Johnny. - A jó öreg szabad akarat miatt. - Kiugrott a kocsi hátuljából és megrándult, mert belenyilallt a hátába. Az orra is fájni kezdett megint. Oltári. Körülnézett, prérifarkasokat, keselyűket vagy kígyókat keresve, de nem látott semmit. Egy bogarat se. - Őszintén szólva, David, körülbelül annyira bízom Istenben, amennyire púpra tudok kapni egy zongorát. Visszanézett a kisfiúra és mosolygott. - Higgyél benne, ha akarsz. Azt hiszem, ez olyan fényűzés, amit te még megengedhetsz magadnak. A húgod halott, az anyád Isten tudja, mivé változott, de még itt van az apád, mielőtt Tak személyesen téged venne munkába. David megrándult. A szája remegett, az arca összegyűrődött, és ő sírni kezdett. - Te szemét! - ordította Cynthia. - Te rohadék! - Odarohant a kocsi végébe és feléje rúgott. Johnny hátrahőkölt, a lány kicsiny cipőjének orra alig három centivel tévesztette el az állát. Érezte a rúgás szelét. Cynthia ott állt a kocsi végében, hadonászva próbálta visszanyerni az egyensúlyát. Valószínűleg kiesett volna az utcára, ha Steve el nem kapja a könyökét. - Hölgyem, sohasem állítottam, hogy szent vagyok - mondta Johnny, és ez úgy jött ki a száján, ahogy akarta - könnyedén, iróniával, mulatva -, de belül megrémült. Az a rándulás a gyerek arcán... mintha olyasvalaki eresztett volna belé golyót, akit a barátjának tartott. És még életében nem nevezték szemétnek. Különben rohadéknak sem. - Tűnjél innen! - sikoltotta Cynthia. Mögötte Ralph fél térdre ereszkedett, ügyetlenül magához szorította a kisfiát, és döbbent hitetlenséggel meredt Johnnyra. - Nincs szükségünk rád, megcsináljuk nélküled is! - De egyáltalán minek? - kérdezte Johnny, vigyázva, hogy a lány lábának hatósugarán kívül maradjon. - Ezt kérdezem. Istenért? Mit tett valaha is érted, Cynthia, hogy egész életedben azt várod, mikor nyomja meg a mikrofon gombját, vagy küld egy faxot? Megvédett talán attól a fickótól, aki le akarta vágni a füledet és eltörte az orrodat? - Itt vagyok, nem? - duzzogott a lány. - 207 -
- Ne haragudj, de nekem ez nem elég. Én nem leszek egy vicc csattanója Isten kis kabaréjában. Nem leszek, ha rajtam múlik. Már maga az ötlet is őrültség. - És Mary? - kérdezte Steve. - Itt akarod hagyni? Itt tudod hagyni? - Miért ne? - kérdezte Johnny, és elnevette magát. Kurta vakkantás volt csak... de nem hiányzott belőle a derű, és látta, hogy Steve undorodva elfordul. Körbenézett, állatokat keresve, de a terep még mindig tiszta volt. Akkor talán igaza van a gyereknek: Tak azt akarja, hogy menjenek, nyitva hagyta nekik az ajtót. - Őt se ismerem jobban azoknál a homoktúróknál, akiket megöltek ebben a városban. A legtöbb olyan sötétagyú lehetett, hogy még azt sem vette észre, amikor befejezte. Nem fogod fel, milyen céltalan ez az egész? Még ha sikerrel járnátok is, Steve, mi lenne a jutalmatok? Életfogytiglani tagság a Bagoly Klubban? - Mi történt veled? - kérdezte Steve. - Nekimentél annak a nagy böhöm pumának és szétlőtted a fejét. Olyan eszméletlenül harcoltál, mint egy rozsomák. Ezért tudom, hogy nem hiányzik belőled a mersz. Vagy legalábbis nem hiányzott. Ki lopta el? - Nem érted! Akkor nem gondolkodtam. Tudod, mi a bajom? Ha adsz egy esélyt, hogy gondolkodjam, akkor én azt kihasználom. - Ismét tett egy lépést hátrafelé. Isten nem állította meg. Sok szerencsét. David, ha számít ez neked egyáltalán, te egy rendkívüli fiatalember vagy. - Ha elmegy, akkor vége mindennek - válaszolt David. Az arca még mindig az apja melléhez simult. Fojtottan, de érthetően beszélt. - Elszakad a lánc. Tak győz. - Igen, de a visszavágó a miénk lesz - válaszolta Johnny, és ismét elnevette magát. A hang a koktélpartikra emlékeztette, ahol ugyanezzel az értelmetlen vihogással fogadják az emberek az értelmetlen vicceket, miközben a háttérben az értelmetlen kis dzsesszzenekar értelmetlenül játszik olyan értelmetlen, öreg, ócska slágereket, mint „Ismered az utat San Joséba”, meg „Papa szereti a mambót”. Akkor is így nevetett, amikor a Bel Airben kifelé mászott a medencéből, egyik kezében a sörrel. Na és akkor mi van? Úgy nevet, ahogy tud. Végül is egyszer elnyerte a Nemzeti Könyvdíjat. - Elhozok egy kocsit a bányavállalat irodája melletti parkolóból. Addig nyomom a gázt, amíg Austinba nem érek, onnan névtelenül fölhívom az állami rendőrséget, elmondom nekik, milyen rondaság történt Desperationben. Azután lefoglalok néhány szobát a helyi legjobb szállodában, és reménykedem, hogy ti is felbukkantok és beköltöztök. Ha így lesz, állom az italszámlát. Így vagy úgy. Ma éjjel bemondom az unalmast. Azt hiszem, Desperation örökre kigyógyított a józanságból. Rámosolygott Steve-re és Cynthiára, akik egymást átölelve álltak a Ryder végében. - Tudjátok, milyen bolondok vagytok, hogy nem jöttök velem? Valahol máshol jól éreznétek magatokat egymással. Látom én. Itt meg nem lehettek mások, csak can tah-ok, David kannibál Istene számára. Megfordult és elindult, lehajtott fejjel, dübörgő szívvel. Azt várta, hogy harag, szitkozódás, talán könyörgés követi útján. Bármelyikre felkészült, és az egyetlen, ami megállíthatta volna, talán épp az volt, amit Steve Ames mondott, annak az embernek a halk, csaknem színtelen hangján, aki csupán tényt közöl: - Nem tudlak tisztelni többé. Johnny megfordult. Ez az egyszerű közlés jobban fájt, mint hitte volna. - Egek! - mondta. - Nem tisztel többé az az ember, akinek el kellett takarítania Steven Tyler hányzacskóit! A kurva életbe! - Sohasem olvastam egyetlen könyvedet se, de azt a sztorit igen, amit adtál, és olvastam a rólad szóló könyvet is - válaszolta Steve. - Azét az oklahomai professzorét. Úgy látom, balhés gyerek voltál, mocsokul bántál a nőiddel, de kimentél Vietnamba egy szál fegyver nélkül, az isten szerelmére... és ma este... az a puma... hová lett ez? - Elfolyt, mint húgy a piás lába szárán - válaszolta Johnny. - Szerintem nem hiszed el, hogy ez történt, pedig így igaz. Az utolsó csepp egy úszómedencében folyt el belőlem. Hát nem fura? David csatlakozott Steve-hez és Cynthiához a kocsi hátuljában. Még mindig sápadt és nyúzott volt, de megnyugodott. - Magán van a jele - mondta. - Elengedi magát, de fogja még azt kívánni, bárcsak maradt volna, ha érezni kezdi Tak szagát a bőrén. Johnny sokáig nézte a kisfiút, miközben minden rendelkezésére álló, nem csekély akaraterejével azért küzdött, hogy ne menjen vissza a furgonhoz. - Majd sok borotválkozás utáni arcszeszt fogok használni - felelte. - Isten veletek, fiúk, lányok. Éljetek jól. Olyan gyorsan szedte a lábát, ahogy tudta. Ennél gyorsabban már csak futhatott volna. - 208 -
4 Csönd volt a furgonban; addig néztek Johnny után, amíg el nem tűnt, és még mindig nem szólalt meg senki, David ott állt az apja ölelésében, és még sohasem érezte magát ennyire üresnek, hiábavalónak, ilyen nagyon kimerültnek. Vége. Vesztettek. Arrébb rúgta az egyik üres üveget, figyelte, amint nekigurul a furgon falának, ugrik egyet és megállapodik a... Előrelépett. - Nahát, Johnny levéltárcája! Kieshetett a zsebéből. - Szegénykém - szólalt meg Cynthia. - Csoda, hogy nem vesztette el már korábban - mondta Steve tompa, szórakozott hangon, mintha a gondolatai egészen másutt járnának. - Egyre mondtam neki, ha valaki motorozik, annak láncon kéne tartania a levéltárcáját. - Mosoly árnyéka futott végig az arcán. - Nem is lesz olyan könnyű szobát foglalnia abban az austini motelben, mint hiszi. - Remélem, a rohadt parkolóban kell aludnia - morgott Ralph. - Vagy az út mentén. David alig hallotta őket. Úgy érezte magát, mint aznap a Medve utcai ligetben: nem amikor Isten szólt hozzá, hanem amikor rájött, hogy Isten ott lesz. Előrehajolt, fölvette Johnny tárcáját. Amikor megérintette, mintha hatalmas áramütés érte volna az agyát. Halk, kurta nyögés szakadt fel a torkán, és a tárcát szorongatva nekitántorodott a furgon falának. - David! - riadt meg az apja. A hangja távoli volt, aggodalma ezer mérföldről visszhangzott. David elengedte a füle mellett, és kinyitotta a tárcát. Az egyik rekeszében pénz volt, a másikban összevissza íratok: emlékeztetők, névjegyek, ilyesmik. Ügyet se vetett rájuk, a patentot pattintotta fel a bal belső zsebben, és előhúzott egy harmonika alakú tokba csúsztatott fényképsorozatot. A többiek mintha köréje csődültek volna, miközben átlapozta a képeket, egyik ujjával visszacsévélve az időt: volt itt egy szakállas Johnny, egy sötét hajú, gyönyörű, magas járomcsontú, hegyes mellű nővel, egy deresedő bajszú Johnny egy jacht korlátjának dőlve, egy lófarkas Johnny batikolt ingben egy színész mellett, aki úgy nézett ki, mint Paul Newman, még mielőtt a fejébe vette volna, hogy mártásokat és salátaönteteket áruljon. Mindegyik Johnny egy kicsivel fiatalabb volt; haja, szakálla-bajusza egyre sötétebb, ráncai kevésbé kifejezőek, amíg csak... - Itt van - suttogta. - Istenem, itt van! - Megpróbálta kihúzni a fényképet áttetsző burkából, de nem ment; a keze túlságosan remegett. Steve átvette a tárcát, kiemelte a képet és odaadta a kisfiúnak. David annak a csillagásznak az áhítatával tartotta maga elé, aki most fedezett föl egy vadonatúj bolygót. - Mi az? - kérdezte Cynthia közelebb hajolva. - A főnök - mondta Steve. - Majdnem egy évig volt odaát - „tájolni”, ahogy mondani szokta -, hogy anyagot gyűjtsön egy könyvhöz. Azt hiszem, pár cikket írt is a háborúról. - Davidre nézett. Tudtad, hogy itt lesz ez a kép? - Azt tudtam, hogy valami lesz itt - válaszolta David olyan halkan, hogy a többiek alig hallották. - Ahogy megpillantottam a tárcát a padlón. De... ő volt az. - Szünetet tartott, azután csodálkozva megismételte. - Ő volt az. - Ki volt ki? - kérdezte Ralph. David nem válaszolt, egyre csak a képet nézte. Három férfit ábrázolt egy roskatag salakbeton épület előtt, amely az ablakban levő Budweiser-hirdetésből ítélve kocsma volt. A járdán ázsiaiak tömege. Balra az úttesten, örökre belemosódva az öreg pillanatfelvételbe, egy lány húzott el robogón. A trió bal és jobb szélső tagja pólót és nadrágot viselt. Az egyik hórihorgas volt és noteszt tartott a kezében. A másikról fényképezőgépek tömege lógott. A középső farmert és szürke pólót viselt, a fején legényesen hátratolt Yankees-baseballsapkát. Valami terjedelmes doboz lógott a mellén keresztbe vetett szíjról. - A rádiója - suttogta David, megérintve a dobozt. - Kizárt - helyesbített Steve, miután közelebbről megnézte. - Ez egy 1968-as magnó. - Amikor találkoztam vele a Halottak Földjén, rádió volt. - David nem tudta levenni a szemét a fényképről. A szája kiszáradt; nyelvét nagynak, ormótlannak érezte. A középső férfi vigyorgott, egyik kezében foncsoros napszemüveget tartott, és nem volt kétséges, hogy ki az. Feje fölött, a kocsma homlokzatán, amelyből láthatólag most léptek ki, kézzel festett felirat díszelgett. A kocsmát úgy hívták, hogy Vietkong Kilátó. - 209 -
5 Mary végül nem ájult el, de addig sikoltott, amíg valami elengedett a fejében, és izmait elhagyta az erő. Előretántorodott, egyik kezével megmarkolta az asztallapot, pedig nem akarta, mert fekete özvegyek és skorpiók hemzsegtek rajta, nem is említve a hullát, előtte a gusztusos tál vérrel, de még kevésbé szeretett volna arcra esni a padlón. A padló ugyanis a kígyók birodalma volt. Így csupán térdre ereszkedett, azzal a kezével pedig, amely nem a lámpát tartotta, az asztalba kapaszkodott. Volt valami különös módon vigasztaló ebben a testtartásban. Megnyugtatta. Egy pillanat múlva rájött, miért érzi így: természetesen David miatt. Ahogy ott térdelt, eszébe jutott az az egyszerű bizakodás, amellyel a kisfiú letérdelt a Billingsleyvel megosztott cellában. Gondolatban hallotta, hogyan mondja kicsit bocsánatkérően: Nem haragszik, ha megkérem, hogy forduljon el... le kell vennem a nadrágomat. Elmosolyodott, és az a tény, hogy ezen a lidércnyomásos helyen képes mosolyogni, még jobban megnyugtatta. Gondolkodás nélkül imádkozni kezdett maga is, először azóta, hogy betöltötte a tizenegyet. Nyári táborban volt akkor, egy idétlen kis priccsen feküdt, egy idétlen, szúnyogoktól hemzsegő faházban, egy csomó ostoba libával együtt, akikről hamarosan kiderül, milyen aljasak és piszkálódók. Elöntötte a honvágy, és imádkozott Istenhez, küldje ide az anyját, hogy hazavigye. Isten nem hallgatta meg, ezért Mary egészen mostanáig úgy vélte, nagyon jól megvan magában is. - Isten - mondta -, segítségre van szükségem. Be vagyok zárva egy szobába, amelyik tele van többnyire mérges csúszómászókkal, és halálra rémültem. Ha ott vagy, méltányolom, bármit teszel is értem. Á... Áment akart mondani, de elharapta, mielőtt befejezte volna, a szeme nagyra tágult. Tisztán hallotta, hogy egy hang szólal meg a fejében, és abban is biztos volt, hogy nem az ő hangja. Mintha valaki arra várt volna, nem is nagyon türelmesen, hogy Mary szólítsa meg. Nincs itt semmi, ami bánthatna téged, mondta a hang. A szoba túlsó végében öreg mosó-szárítógépre hullott a lámpa fénye. NEM SZEMÉLYES MOSÁSHOZ! EZ RÁD IS VONATKOZIK!, írták föléje. Hosszú, vékony lábú pókok futkostak ide-oda a feliraton. A mosógép tetején még több hemzsegett. Közelebb, az asztalon apró skorpió vizsgálgatta annak az összezúzott póknak a maradványait, amelyet Mary a hajából rázott ki. Keze még mindig lüktetett az érintésétől; az a lény tele lehetett méreggel, meg is ölhette volna, ha belemar, miközben ő szétplaccsantotta. Nem, nem tudta, hogy kié a hang, de ha Isten így válaszol az imákra, akkor nem csoda, ha a világ olyan mélyre merül a szarban. Mert itt rengeteg minden van, ami bánthatná őt, rengeteg! Nem, válaszolta türelmesen a hang, miközben Mary elfordította a lámpát a padlón oszladozó hullákról, és újabb tekergőző kígyófészket fedezett föl. Nem bánthatnak. Azt is tudod, hogy miért. - Semmit nem tudok - nyögte, és rávilágított a saját kezére. Vörös és lüktet, de nem dagadt meg. Mert nem marta meg a pók. Hmmmm. Ez érdekes. Ismét végigsöpört a holtakon, az elsőtől Josephsonon át Entragianig. A vírus, amely ezekben a testekben lappangott, most Ellenben van. Amennyiben ő, Mary Jackson a következő kiszemelt gazda, akkor ezek a lények csakugyan nem bánthatják. Nem tehetik tönkre az árut. - A póknak meg kellett volna marnia - motyogta -, de nem tette. Ehelyett hagyta, hogy megöljem. Semmi, ami itt van, nem bántott engem. - Magas, hisztérikus hangon felvihogott. - Haverok vagyunk! Ki kell jutnod innen, mondta a hang. Még mielőtt visszajönne. Márpedig visszajön. Most már nemsokára. - Védj meg! - kérlelte Mary, és föltápászkodott. - Megteszed, ugye? Ha te vagy Isten, vagy Tőle jössz, akkor megteszed! Semmi válasz. Talán a hang tulajdonosa nem óhajtja megvédeni. Talán nem tudja. Reszkető kézzel nyúlt az asztal felé. A fekete özvegyek és kisebb pókok - barna remetepókok - minden irányba szétszaladtak. A skorpiók úgyszintén. Az egyik le is esett az asztalról. Pánik az utcákon. - 210 -
Jó. Nagyon jó. De nem elég. Ki kell jutnia innen. Addig döfködte a sötétet a zseblámpával, amíg el nem jutott az ajtóig. Odament, zsibbadt, idegen lábakon, igyekezve, nehogy a szerteszét futó pókokra lépjen. A kilincs elfordult ugyan, de az ajtó alig néhány centit mozdult. Amikor erőteljesebben megrántotta, hallott valami zajt, ami leginkább lakat koppanására emlékeztetett. Nem is csodálkozott nagyon. Ismét végigsöpört a fénnyel a plakáton - HADD FAGYJANAK MEG A FATTYÚK A SÖTÉTBEN -, a rozsdás mosdón, a kávéfőzőn és a kis mikrohullámú sütőn a polc tetején, a mosó- és szárítógépen. Ezután következett az irodai rész - egy íróasztal, néhány ócska iratszekrény, a falon egy óra, egy köteg bélyegzőkártya, egy pocakos kályha, egy szerszámos szekrény, néhány csákány és ásó rozsdás kupacban, egy naptár - rajta bikinis szőke -, majd visszaért az ajtóhoz. Ablak nem volt egy szál se. A padlóra világított, egy pillanatig az ásókra gondolva, de a deszkákat a lyukacsos fémfalakhoz rögzítették, és az a lény Ellen Carver testében aligha enged neki annyi időt, hogy kiássa magát innen. Próbálkozz a szárítóval, Mare. Ez ő volt, neki kellett lennie, de egyáltalán nem úgy hangzott, mintha ő maga lett volna... és nem is egészen volt gondolat. Nem mintha ideje lett volna ilyesmin rágódni. Odasietett a szárítóhoz, most már kevésbé nézett a lába alá, agyon is taposott egy csomó pókot. Itt mintha erősebb, érettebb lett volna a bomlás szaga, ami azért különös, mert a hullák a szoba másik végében fekszenek, de... Gyémántcsörgőkígyó kukkantott ki a szárító fedele alól, majd kifelé kezdett siklani. Olyan volt, mint a világ legrondább rugós krampusza. Feje ide-oda lengett. Fekete prédikátorszemét ünnepélyesen az asszonyra szögezte. Mary hátrált egy lépést, majd ismét előrekényszerítette magát, és kinyújtotta a kezét. A pókokat és kígyókat illetően tévedhetett. De mi van, ha ez a nagy marha belemar? Talán rosszabb kígyómarástól meghalni, mint Entragianként, mindenkit legyilkolni, aki az útjába kerül, egészen addig, amíg szét nem robban, mint egy bomba? A kígyó ásított, kimutatva bálnacsontból faragott tűkre emlékeztető, görbe méregfogait, és sziszegett. - Baszki, öcsém - mondta Mary. Megmarkolta az állatot - legalább másfél méteres volt -, lerántotta a szárítóról és keresztülhajította a szobán. Azután a zseblámpa aljával lecsapta a szárító fedelét, mivel nem akarta látni, mi minden lehet még benne, majd elhúzta a gépet a faltól. A műanyag gégecső kattanva kiszakadt üregéből. A szárító alól pókok tucatjai rohantak szanaszét. Lehajolt, hogy megnézze a falban tátongó lyukat. Hatvan centi volt az átmérője, túl keskeny ahhoz, hogy keresztülmásszon rajta, de a pereme erősen korrodálódott, és arra gondolt... Visszarohant, rálépett egy skorpióra - reccs -, és türelmetlenül belerúgott egy patkányba, amely a testek mögött bujkált… és valószínűleg belőlük lakomázott. Megmarkolta az egyik csákányt, szaladt a lyukhoz, a szárítót kicsit távolabb húzta, hogy helyet csináljon magának. A rothadás bűze most még erősebb lett, de alig érezte. Átnyomta a csákány tompa végét a lyukon, fölfelé rántotta, és halkan sikkantott örömében, amikor a szerszám csaknem negyvencentis rést hasított a mállatag, rozsdás fémen. Siess, Mary, siess! Letörölte az izzadságot a homlokáról, beleillesztette a csákányt a hasadék végébe, és ismét fölfelé rántotta. A hasadék még szélesebb lett a lyuk tövénél, azután olyan hirtelen engedett a fém, hogy Mary hanyatt esett, a csákány kirepült a kezéből. Háta alatt pókok pukkantak szét, a patkány pedig, amelybe belerúgott - vagy valamelyik rokona -, sivítozva átrohant a nyakán. Bajusza megcsiklandozta Mary állát. - Kurvanyád! - kiáltotta és félreütötte. Feltápászkodott, levette a lámpát a szárítóról, bal karja és a melle közé szorította, majd előrehajolt és visszahajtotta a hasadék széleit. Úgy gondolta, ez már elég nagy rés. Épphogy. - Köszönöm, Istenem - mondta. - Maradj velem még egy kicsit, kérlek. És ha megúszom ezt az egészet, ígérem, érintkezésben maradunk. Letérdelt, kibámult a lyukon. A bűz most már olyan erős volt, hogy öklendezni kezdett. Kifelé és lefelé világított. - Istenem! - sikoltotta magas, erőtlen hangon. - Jézusom! NE! - 211 -
Első iszonyában úgy látta, sok száz holttestet halmoztak föl az épület mögött, amelybe őt zárták; mintha az egész világ fehér, petyhüdt arcokból, üveges szemekből, tépett testekből állna. A keselyű, amely épp az egyik ember mellén kuporogva tépte a másik arcáról a húst, fölvágódott a levegőbe, szárnyai úgy csapkodtak, akár a lepedők a szárítókötélen. Nem olyan sok az, mondta magának. Nem olyan sok az, Mary öregem, és még ha ezer lenne, az sem változtatna a helyzeteden. Egy pillanatra mégis megtorpant. A lyuk elég nagy volt ahhoz, hogy kimásszon, ez biztos, de utána... - Rájuk fogok esni - suttogta. A lámpa fékezhetetlenül reszketett, arcokat, homlokokat, szőrös füleket hasítva ki a sötétből, azt a jelenetet juttatva eszébe a Psycho végéről, amikor a pincei pókhálós villanykörte ide-oda leng, végigsiklatva a fényt Norman halott anyjának ráncos múmiaarcán. Muszáj menned, Mary, mondta a hang türelmesen. Most azonnal menned kell, különben késő lesz. Na jó... de látnia nem kell a helyet, ahová érkezik. Az kizárt. Nem, ha nem akarja. Lekattintotta a zseblámpát és átdobta a lyukon. Hallotta a halk puffanást, ahogy becsapódik... valamibe. Mélyet lélegzett, lehunyta a szemét, és kicsúszott. Rozsdamarta fém húzta ki az ingét a farmernadrágjából, és végigkarcolta a hasát. Előredőlt, majd zuhant, még mindig szorosan behunyt szemmel, maga elé nyújtott kézzel. Az egyik keze valakinek az arcába csapódott, érezte tenyerében a lélegzetefogyott orr hideg dudorát, ujjai alatt a tapintásra elég bozontosnak tűnő szemöldököt. A másik keze valami hideg kocsonyába cuppant és elcsúszott. Összeszorította a fogait, hogy bent tartsa, akármi kívánkozik is kifelé: sikoly vagy undorodó kiáltás. Ha sikolt, lélegzetet kell vennie. Ha lélegzik, akkor ezeknek a tetemeknek a szagát is be kell lélegeznie, amelyek Isten tudja, hogy mióta hevernek a nyári napon. Olyasmiken ért földet, amik csúszkálnak és halott szeleket böffentenek. Egyre mondta magának, hogy semmi pánik, csak tarts ki, azzal lehenteredett róluk, és máris dörzsölte a nadrágjába a kezéről a kocsonyás anyagot. Most már homok volt alatta és apró, szúrós sziklatörmelék. Még egyet gördült, a hasára érkezett, maga alá húzta a térdét, és belefúrta kezét a durva zúzalékba, ide-oda dörgölve sikálta, amennyire tudta. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy a zseblámpa egy kinyújtott, viaszos kéz mellett hever. Fölnézett, mert az ég tisztaságára, nyugodt végtelenségére volt szüksége. A hold ragyogó fehér kiflije alacsonyan úszott, úgy rémlett, mindjárt fölnyársalja a Kína-gödör keleti oldalából fölmeredő éles, ördögi sziklasarkantyú. Kint vagyok, gondolta, megmarkolva a zseblámpát. Ez legalább megvan. Édes Istenem, köszönöm. A zseblámpát megint a hóna alá szorítva, térden csúszva hátrált el a hullák halmától, és továbbra is a zúzalékban sikálta bizsergő kezét. Balra világított valami. Odanézett és iszonyodva pillantotta meg Entragian terepjáróját. Kilépne a kocsiból, Mr. Jackson?, kérdezte. Akkor történt, gondolta Mary, akkor porladt szélfútta homokká minden, amit valaha szilárdnak hitt. Üres, a kocsi üres, láthatod, nem? Igen, látta, de az iszonyat üledéke akkor is ottmaradt. Érezte az ízét a szájában, mintha aprópénzt szopogatott volna. A porlepte terepjáró - még a tetején villogó lámpasorra is homokfátylat borított a vihar - egy géppuskaállásra emlékeztető kis betonépület mellett állt. A vezető oldalán levő ajtót nyitva hagyták (látni lehetett a műszerfal iránytűje mellett azt az ocsmány kis műanyag medvét), és égett a menynyezeti lámpa. Ellen idehozta őt a terepjáróval, azután elment valahová. Más halakat is meg kellett sütnie, más horgokat felcsaliznia, és más tengelyeket elforgatnia. Ha esetleg bennehagyta a kulcsot... Feltápászkodott, odaszaladt a kocsihoz, mélyen meggörnyedve, akár egy katona a senki földjén. A terepjáró bűzlött a vértől, vizelettől, fájdalomtól és félelemtől. A műszerfal; a volán, az elülső ülés alvadt vértől mocskos. A műszereket nem lehetett leolvasni. Az utasülés felőli oldal küszöbén apró kőpók hevert. Ősrégi, likacsos darab volt, de Mary, csak attól, hogy ránézett, kihűlt és elgyöngült. - 212 -
Nem mintha nagyon aggódnia kellett volna a pókon; a kocsi gyújtásának zárnyílása üres volt. - Francba! - suttogta dühösen Mary. - A rohadt életbe! - Megfordult és először egy csomó bányagépet, azután rajtuk túl a gödör északi oldalán fölvezető út alapját hasította ki szeme a sötétből. Döngölt, kavicsos földút volt, legalább négysávos, hogy kényelmesen elférjenek rajta az előbb látott nehézgépek, valószínűleg simább, mint az az országút, amelyen ő robogott Peterrel, amikor az a rohadt zsaru megállította őket... ő pedig nem tud elpucolni innen a rendőrségi terepjáróval, mert nincs nála az a rohadt kulcs. Ha én nem tudom használni, gondoskodnom kell róla, hogy ő se tudja. Vagy az. Vagy akármi is most. Ismét behajolt a kocsiba, összerándult a savanyú bűztől (fél szemmel úgy figyelve a küszöbön heverő ocsmány szobrocskát, mintha bármikor életre kelhetne és ráugorhatna). Meghúzta a motorház zárjának karját, azután odament a kocsi elé. Addig tapogatózott a hűtőrács fölött, amíg meg nem találta a zárókampót, majd fölemelte a motorháztetőt. Böhöm nagy motor volt alatta, de ő könnyen megtalálta a légszűrőt. Föléhajolt, megmarkolta a közepén levő pillangócsavart és megnyomta. Semmi. Sziszegett dühében, és kipislogta a szemébe csorgó izzadságot. Valamivel több mint egy éve verseket olvasott fel egy „Költőnők hódolata az érzésnek és a szexualitásnak” elnevezésű kulturális eseményen. Donna Karan kosztümöt viselt, alatta selyemblúzt. Frissen frizírozott haja frufrusan hullott a homlokába. Kétségtelenül az ő hosszú verse, a „Vázám” volt az est fénypontja. Természetesen mindez még azelőtt volt, hogy meglátogatta volna a történelmi és szépséges Kína-gödröt, az egyedülálló és elbűvölő Csörgőkígyó Kettes bányát. Kételkedett benne, hogy azok, akik hallották „Vázám” című költeményét... sima oldalú törékeny szárú árnyékkal teli ívelt akár egy váll vonala egy comb vonala ...fölismernék most. Ő maga sem ismerte föl magát. Jobb keze, amelyikkel a légszűrőn babrált, viszketett és lüktetett. Ujjai csúszkáltak. Egyik körme fájdalmasan letört. Felhördült. - Kérlek, Istenem, segíts, hogy meg tudjam ezt csinálni, nem találom a vezérműtengely elosztófejét, így marad a karburátor. Kérlek, adj elég erőt, hogy... Ez alkalommal elég volt a nyomás, a pillangócsavar engedett. - Kösz - zihálta. - Ó, igen, nagyon köszönöm. Mellettem álltál. És vigyázz Davidre és a többiekre, jó? Ne hagyd, hogy itthagyják ezt a pöcegödröt nélkülem. Letekerte a pillangócsavart, beleejtette a motorházba. Levette a légszűrőt, félrelökte, előbukkant a karburátor, amely akkora volt... nos, csaknem akkora, mint egy váza. Mary nevetve leguggolt, belemarkolt a Kína-gödör földjébe, fölhajtotta a karburátor kamráit védő egyik fémlemezkét, és alágyömöszölte a homokot és a kavicsokat. Beleszórt még két marék homokot a karburátor torkába, belenyomkodta, azután hátralépett. - Ezt vezesd el, te kurva! - lihegte. Siess! Mary, sietned kell! Körbefuttatta az elemlámpát a parkolóban. Még két kisteher volt a nagyobb, testesebb darabok között. Odament, bevilágított a fülkékbe. Egyikben sem volt kulcs. Viszont a Ford F-150-es hátuljában akadt egy fejsze a szétszórt szerszámok között, azzal kilyukasztott mindkét járművön két-két kereket. Már éppen el akarta hajítani a fejszét, azután meggondolta magát. Még egyszer körbesöpört a fénycsóvával, és ez alkalommal észrevette a gödör feneke fölött úgy hét méterre a nagyjából négyszögletű, tátongó lyukat. Ez az. Minden baj forrása. - 213 -
Nem tudta, honnan ilyen biztos benne, hogy Isten szólt-e vagy saját ösztönei, és nem is érdekelte. Most egyetlen dolog érdekelte: eltűzni innen a francba. Lekapcsolta a lámpát - a hold adott annyi fényt, amennyire szüksége volt, legalábbis egy darabig -, és gázolni kezdett fölfelé az úton, amely kivezetett a Kína-gödörből.
3. FEJEZET 1 Az irodalmi arszlán a hosszú asztal egyik végénél csoportosuló számítógépek mellett állt, és a labor túlsó végét nézte, ahol tucatnyi ember lógott a fogasokon, mint egy náci haláltábor kísérleti alanyai. Minden éppen úgy volt, mint Steve és Cynthia leírta, egy dolog kivételével: az a nő, aki éppen a KOBAKVISELET KÖTELEZŐ felirat alatt lógott, annyira félrebillent fejjel, hogy a jobb arca a vállára nyaklott, kísértetiesen emlékeztetett Terryre. Ugye tudod, hogy csak a képzeleted játszik veled? Igazán? Hát lehet. De az istenit!... ugyanaz az arany-vörös haj... magas homlok és kicsit hajlott orr... - Ne törődj az orrával - motyogta. - Neked is elhajlott az orrod, azzal törődj. Úgyhogy ki innen, rendben? De nem bírt megmozdulni. Tudta, hogy muszáj - át kell vágni a szobán, azután ki kell kutatnia a zsebüket, kivenni a kocsikulcsokat -, de tudni valamit nem ugyanaz, mint megtenni. Hogy megérintse őket, érezze lábuk halott, merev bőrét, amikor csupán a zseb vékony vászna van közöttük... hogy kotorásszon a holmijuk között... nem csupán kulcsok, hanem zsebkések, körömcsíptetők, talán aszpirines üvegek... Minden, amit az ember a zsebében tárol, hozzá tartozik, gondolta. Milyen elbűvölő. ...jegyfüzetek, bankjegycsíptetők, aprópénzes tárcák... - Elég - suttogta. - Csak eredj oda és csináld. A rádióból puskalövésként reccsent ki a statikus elektromosság. Nagyot ugrott. Zene nincs. Elmúlt éjfél, a helyi gyökerek már kikapcsolták az adót. Csupán napfelkeltekor baktatnak vissza a stúdióba újabb rakat Travis Tritt-tel és Tanya Tuckerrel a hónuk alatt, de John Edward Marinville, az ember, akit a Harper's Amerika egyetlen hímnemű fehér írójának titulált, és aki számít, egy csepp szerencsével addigra már nem lesz itt. Ha elmegy, akkor vége mindennek. Arcát dörgölve, mintha a gondolat pimasz légy lenne, amelyet el tud hessegetni, elindult a szoba túlsó végébe. Úgy vélte, hogy bizonyos értelemben cserbenhagyta őket, de legyünk ésszerűek: nekik is megvan a módjuk, hogy távozhassanak, nem igaz? Ő a maga részéről útban van vissza a normális életbe, ahol a népek nem vartyognak lehetetlen nyelveken, miközben az ember szeme láttára rothadnak szét. Abba az életbe, ahol az emberek nem indulnak rohamos növekedésnek, ha egyszer elmúltak tizennyolc évesek. Bőr lábszárvédői összesúrlódtak, míg a holttestekhez közeledett. Hát igen, az igaz, hogy pillanatnyilag nem annyira irodalmi arszlánnak érzi magát, mint inkább olyan vietnami martalócnak, amilyeneket Quang Triben látott, amikor aranymedálokért kutatták át a hullákat, néha még a farpofáikat is széthúzták, hátha lelnek köztük gyémántot vagy gyöngyöt, ez azonban megtévesztő párhuzam... és egészen biztos, hogy csupán múló érzés. Egyáltalán nem hullarablás céljából jött ide. Kulcsok - egy készlet, amelyik illik valamelyik parkoló kocsiba -, ezért jött ide, és ez minden, amire szűksége van. Továbbá... Továbbá a halott nő a KOBAKVISELET KÖTELEZŐ felirat alatt igazán úgy néz ki, mint Terry. Vörösesszőke nő, golyó ütötte lyukkal laboratóriumi köpenyén. Terry vörösszőke napjai persze már régen véget értek, manapság inkább szürke, de azért... Fogja még azt kívánni, bárcsak maradt volna, ha érezni kezdi Tak szagát a bőrén. - Kérlek! - nyögött föl. - Ne legyél már ilyen gyerekes! Balra nézett, hogy ne lássa a halott szőkét, aki annyira hasonlított Terryre, a régi napok Terryjére, aki meg tudta őrjíteni pusztán azzal, ha keresztbe tette a lábát vagy megriszálta a csípőjét, és amit látott, attól reménykedő vigyor ömlött el a képén. Egy terepjáró állt ott. Mivel belül van a garázsajtón, elég jó esélye van rá, hogy az indítókulcsot is megleli benne. Ha így van, akkor leg- 214 -
alább megtakarítja azt a méltatlanságot, hogy Entragian áldozatainak zsebében kutasson, bár Josephson is művelhette, nem mintha számítana. Mindössze le kell akasztania az ércszállító utánfutót, föl kell nyitnia a garázsajtót, és ki kell hajtania alatta. ...ha érezni kezdi Tak szagát a bőrén. Lehet, hogy kezdetben érezni fogja, de nem sokáig. David Carver lehet próféta, de fiatal próféta, és láthatólag nincs tisztában néhány dologgal, akármennyire közvetlen a vonala Istenhez; többek között azzal, hogy a bűzt le lehet mosni. Ezt is fogja tenni. Ez egyike annak a kevés dolognak, amiben Johnny tökéletesen biztos. A terepjáró kulcsa, Istennek hála, a gyújtásban volt. Odahajolt, hogy elfordítsa a kulcsot, és látta, a tartály több mint háromnegyedéig van benzinnel. - Megütötted a főnyereményt, öregem! mondta, fölnevetett. - Most aztán nyomás! Odament a terepjárószerű kis jármű hátuljához, és megvizsgálta az utánfutó kapcsolását. Ez sem gond. Csupán egy zárószeg tartja. Keres egy kalapácsot... kiüti... Még Houdini se lett volna képes rá, Marinville. Ezúttal az öreg szesznyák hangja volt. A feje miatt. És mi van a telefonnal? Mi van a szardíniával? - Hogyhogy mi? Néhány dobozzal több volt abban a zsákban, mint gondoltuk, ez minden. De azért izzadni kezdett. Éppúgy, mint Vietnamban, néhanapján. Nem a meleg miatt, bár igazán nagy volt a forróság, és nem is a félelem miatt, bár az ember persze félt, még álmában is. Ez az undok izzadság főleg abból fakadt, hogy tudta, rossz helyen van, rossz időben, olyan alapvetően jó emberek mellett, akik éppen tönkreteszik magukat, talán örökre, mivel a rossz dolgot cselekszik. Szerény csodák, gondolta, csakhogy most a vén butykos hangján hallotta a szavakat. A fenébe, holtan bőbeszédűbb volt, mint élve! Még mindig a fogdában lennél, ha nincs a gyerek, igaz? Vagy halott lennél. hagy még rosszabb. Te pedig cserbenhagytad. - Ha nem terelem el annak a prérifarkasnak a figyelmét, David most halott lenne - válaszolta Johnny. - Hagyj nekem békét, vén hülye! Kalapácsot vett észre a fal melletti munkaasztalon. Arrafelé indult. - Mondj meg nékem valamit, Johnny! - szólalt meg Terry, és a férfi lépés közben megdermedt. - Pontosan mikor döntöttél úgy halálfélelmedben, hogy teljesen feladod a valódi életedet? Ez a hang nem a fejéből jött, ebben úgyszólván biztos volt. Teljesen biztos volt benne, a fene egye meg! Ez a falon lógó Terry hangja. Nem alteregó, nem látomás, nem káprázat, hanem Terry. Ha megfordulna, most azt látná, hogy fölemelte a fejét, az arca már nem billen a vállára, és úgy néz rá, ahogy szokott, ha ő eltolt valamit: türelmesen, mert a dolgoknak az a rendje, hogy Johnny Marinville eltolja őket; illúziók nélkül, mert Terry az egyetlen, aki még mindig különbeket vár Johnnytól. Ami éppolyan hülyeség, mint arra fogadni, hogy a Sárpusztádi Csüggedők nyerik meg a Szuperkupát. Bár igaz, hogy néha Terryvel - Terryért - mégis sikerült különbnek lennie, fölébe emelkednie annak, amit a természetének képzelt. De amikor így tett, amikor felülmúlta önmagát, akkor mit mondott erre Terry? Hozzávetőlegesen annyit, hogy: - Kapcsolj már át egy másik csatornára, nézzük, mi van a PBS-en - és ez volt minden megbecsülés, amire Johnny számíthatott. - Még az írásért sem adtad föl az életet - mondta az asszony. - Az legalább érthető lett volna, még ha aljasság is. Azért adtad föl az életedet, hogy az írásról beszélj! A rézangyalát, Johnny! Remegő lábbal osont oda az asztalhoz, azzal az elhatározással, hogy hozzávágja a kalapácsot a kurvához, hátha befogja tőle a pofáját. Ebben a pillanatban hallotta meg bal felől a halk morgást. Odafordult, és egy timberfarkast pillantott meg - nagyon hasonlót ahhoz, amely, szájában a can tah-hal, Steve-et és Cynthiát környékezte meg - az irodák felé vezető ajtóban. Izzó szemmel meredt az íróra. Egy pillanatig tétovázott, ami reményt adott Johnnynak; az állat talán megijedt, talán meghátrál. Azután teljes gőzzel rárontott, összeráncolt pofával, fogvicsorgatva.
- 215 -
2 A lény, aki Ellen volt, olyan erővel összpontosított a farkasra - őt használta föl, hogy végezzen az íróval -, amitől szinte hipnotikus állapotba zuhant. De most valami megzavarta összpontosítását, valami törés az események várt sorrendjében. Egy pillanatra visszahúzódott, megtartva a farkast ott, ahol volt, és a Ryder furgon felé fordította szörnyű kíváncsiságát, sötét tekintetét. Valami történt abban a kocsiban, de képtelen volt megmondani, hogy mi az. Megzavarodott, mint mikor valaki olyan szobában ébred, ahol a bútorokat kissé elmozdították. Talán ha nem próbálna két helyen lenni egyszerre... - Mi him en tow! - mordult föl, és az íróra küldte a farkast. Ennyit az emberről, aki Steinbeck akart lenni; a négylábú gyors és erős, a kétlábú lassú és gyenge. Tak kivonta elméjét a farkasból, Johnny Marinville képe először elhomályosodott, azután kifakult, épp mikor az író elfordult, hogy fölkapjon valamit a munkaasztalról, miközben a szeme tágra nyílt rémületében. Egész tudatát a furgonra és a többiekre irányította, bár ott az egyetlen, aki számít, aki valaha is számított (hogy miért nem fogta föl korábban!), az a szaros imafiú. A rikítósárga bérelt autó még mindig az utcán posztolt - biztosan tudta a pókok sok szeme és a kígyók földközeli hőérzékelései által -, de amikor igyekezett bejutni, képtelen volt rá. Nincsenek szemei odabent? Még egy apró futkározó pók se? Nincs? Vagy már megint az az imafiú zárja el a látását? Nem érdekes. Nincs rá ideje, hogy ez érdekelje. Ott vannak, valamennyien, ott kell hogy legyenek, és Taknak magukra kell hagynia őket, mert valami más baj is van. Valami, közelebb az otthonához. Maryvel volt a baj. Különös, kínos nyugtalanságtól hajtva - űzve - hagyta elhalványodni a Ryder furgon képét. Most az irodába lépett be, és körülnézett az ott hemzsegő teremtmények egymásba csúszó tekintetével. Először a félretolt szárítót észlelte, azután azt, hogy Mary elment. Valahogy kijutott. - Te kurva! - sikoltott föl, finom vérpárát permetezve Ellen-szájából. De mivel ez a szó nem volt elegendő indulatai kifejezésére, visszaesett a régi nyelvbe; szidalmakat köpködve tápászkodott föl, és egyensúlyát vesztve imbolygott az ini peremén. Teste ijesztő gyorsasággal gyengült. Még nagyobb baj, hogy nincs másik, amelybe azonnal át tudna költözni, ha szükséges; egyelőre ehhez van hozzáragasztva. Egy pillanatig az állatokat is fontolgatta, de itt egy sincs, amelyik ilyen módon lenne képes szolgálni őt. Jelenléte napok alatt elpusztította a legerősebb emberi tokot is. Egy kígyó, kojot, patkány vagy keselyű azonnal vagy percek alatt szétrobbanna, ha Tak beléköltözik, mint egy konzervdoboz, amelybe meggyújtott dinamitrudat dobott valaki. A timberfarkas egy-két órára megtenné, de abból egyetlen példány maradt errefelé, az is három mérföldre innét az íróval foglalatoskodik (esetleg éppen most vacsorázza). Szüksége van arra a nőre. Kell neki Mary. A dolog, amely éppen úgy nézett ki, mint Ellen, keresztülnyomakodott az an tak falának résén, és arrafelé támolygott, amerre az öreg tárna halványbíbor négyszögben nyílott a külvilágra. Patkányok visongtak lelkesen Ellen vonszolódó lába körül, szaglászva az Ellen beteg izéjéből patakzó vért. Tak az ősi nyelven szitkozódva félrerugdosta őket. A Kínai Akna bejáratánál megállt, lenézett. A hold a gödör túlsó fala mögé bújt, de valamennyi fény azért maradt, és a terepjáró belső világítása is segített. Ez éppen elég volt Ellen szemének, hogy lássa a felnyitott motorháztetőt és az asszony agyában tanyázó lény megértse, hogy az a ravasz os pa valahogy elrontotta a motort. Hogy juthatott ki az irodából? És hogy merte megtenni? Hogy merészelte? Tak, most először, megijedt. Kinézett balra és látta, hogy mindkét kisteher lapos kerekeken áll. Éppen mint Carverék lakókocsija, csak ez alkalommal ő fázott rá, és ez egy fikarcnyit sem tetszett neki. A nehézgépek megmaradtak, de ezek, bár tudta, hol vannak a kulcsok - mindegyikből tartottak egy készletet az irodai szekrényekben -, nem feleltek meg neki; semmi se volt idelent, amit elvezethetett volna. Cary Ripton tudta kezelni őket, de Tak elveszítette Ripton képességeit abban a pillanatban, amikor elhagyta az üzemvezetőt Josephsonért. Ellen Carverként megőrzött valamit Ripton, Josephson és - 216 -
Entragian emlékeiből (bár ezek is halványodóban voltak, mint a túlexponált fényképek), ám semmit a képességeikből. Ó, a kurva! Os pa! Can fin! Idegesen összeszorította, majd kilazította Ellen-öklét, miközben fokozottan érezte csurom vér bugyiját, átázott blúzát, az Ellen combjain csurgó vért; lehunyta Ellen-szemét, és Maryt kereste. - Mi him en tow! En tow! En TOW! Először semmi se volt, csak feketeség, és a görcsök lassú lüktetése mélyen odalent, Ellen gyomrában. Meg rettegés. Rettegés, hogy az os pa kurva máris elment. Azután megtalálta, amit keresett, nem Ellen szemével, hanem fülével, odabent Ellen fülén belül: hirtelen idegen visszhang rajzolta körül egy asszony alakját. Egy csapongó denevér volt az, amelyet Mary is látott, miközben fölfelé vergődött a gödör északi peremére vezető úton. Kimerülten kapkodott levegő után, és tízlépésenként megfordult, üldözőjét keresve. A denevér világosan „látta” a szagot, amely az asszonyból távozott, és ez felbátorította Takot. A félelem szaga volt, az a fajta, amit egyetlen erőteljes lökéssel pánikká lehet fokozni. Viszont alig négyszáz méterre járt a perem tetejétől, és onnantól már lefelé mehet. És Mary ugyan fáradt volt, zihált, de a denevér nem érzékelte a kimerültség keserű, fémes páráját a testét elöntő izzadságban. Legalábbis egyelőre. Az is tény, hogy Mary nem vérzik, mint egy megszúrt disznó. A már csaknem használhatatlan Ellen Carver-test viszont igen. A vérzés ugyan még nem hatalmasodott el - még nem -, de hamarosan ez lesz a helyzet. Talán hiba volt az időt arra pocsékolni, hogy összeszedje magát, megpihenjen az ini vigasztaló izzásában, de ki hitte volna, hogy ilyen megtörténhet? Mi lenne, ha elküldené a can toi-t, hogy megállítsák. Azokat, akik nem a periférián őrködnek, a mi him-ben? Megteheti, de vajon célszerű-e megtenni? Körülveheti Maryt kígyókkal és pókokkal, sziszegő vadmacskákkal és vihogó kojotokkal, de a ringyó valószínűleg átmenne közöttük, úgy választván szét őket, ahogy állítólag Mózes a Vörös-tengert. Tudnia kell, hogy Ellen nem tehet kárt a testében, sem a can toi-val, sem a többi fegyverével. Ha nem tudná, még mindig ott lenne az irodában, valószínűleg a sarokban kushadna, bénán a félelemtől, és egy hangot se tudna kiadni, miután rekedtre sikoltozta magát. De honnan tudhatja? Az imafiú a tettes? Vagy üzenet érkezett az imafiú Istenétől, David Carver can tak-jától? Nem számít. Ahhoz képest, hogy Ellen teste kezd szétmállani, és Mary fél mérföldre jár, még ezek a dolgok sem számítanak. - Akkor is jövök, drágám! - suttogta, és elindult az egyik földpadon, el az akna szájából, ki az útra. Igen. Mindenképpen elkapja. Lehet, hogy ezt a testét szilánkokra töri, amíg utoléri az os pat, de el kell kapnia. Ellen elfordította a fejét, vért köpött, vigyorgott. Már nem nagyon hasonlított arra az aszszonyra, aki azt latolgatta, hogy indul az iskolaszéki tagságért, aki élvezte, ha a barátnőivel ebédelhetett a Kínai Boldogságban, akinek az volt a legtitkosabb, legsötétebb szexuális vágyképe, hogy szeretkezik egyet a diétás kólát reklámozó nagydarab bájgúnárral. - Nem számít, mennyire sietsz, os pa! Úgyse menekülhetsz!
3 A sötét árnyék ismét átment zuhanóbombázásba. Mary csapkodott. - Baszd meg! - zihálta. A denevér irányt változtatott, csipogott, de nem ment messzire. Megkerülte, mint egy kémrepülő, és Marynak az volt a kellemetlen érzése, hogy pontosan erről van szó. Fölnézett, látta maga előtt és fölött a gödör peremét. Most már közelebb jött - talán kétszáz méternyire -, de még mindig pökhendin messze volt. Úgy érezte, mintha minden lélegzetet külön kellene kitépnie a levegőből, és fájt, amikor beszívta. A szíve kalapált, a bal oldala szúrt. És ő még azt képzelte, hogy elég jó formában van harminc-valahány éves asszonyhoz képest, mintha a heti három edzés Gold tornatermében NordicTrackkal és StairMasterrel felkészíthetné az embert az ilyesmire!
- 217 -
Tornacipője alól hirtelen kicsúszott a finom szemű kavics, és remegő lába nem tudott megkapaszkodni. Fél térdre bukva még képes volt elejét venni, hogy arcra essen, de a farmerje elszakadt, kőzúzalék éles fullánkjai martak a bőrébe, lábszárán melegen csordult a vér. A denevér azonnal ott termett, csipogott, szárnyával a haját csapkodta. - Húzz a francba, te rohadék! - kiáltotta, és öklével odavágott. Szerencsés ütés volt. Érezte, amint az egyik selymes szárny kiszakad az ökölcsapástól. A denevér előtte csapkodott az úton, szája kinyílt, becsukódott, miközben őt bámulta - Marynek legalábbis így rémlett - apró, haszontalan szemével. Az asszony feltápászkodott, rátiport, és madárhangon, ujjongva vijjogott, amikor az állat összeroppant a tornacipője alatt. Már fordult volna, amikor megpillantott valamit odalent. Egy árnyék mozgott az árnyak között. - Mary! - sodródott feléje Ellen Carver hangja. Ugyanakkor mégsem az övé volt. Ez kásásan gurgulázott. Mary, ha nem esik át a legutóbbi hat-nyolc óra poklán, akár azt is gondolhatta volna, hogy Ellen alaposan megfázott. - Várj, Mare! Veled akarok menni! Látni akarom Davidet! Nézzük meg együtt! - Eredj a pokolba! - suttogta. Sarkon fordult és ismét elindult, lélegzeteket szaggatott ki a levegőből, és fájó oldalát dörgölte. Futott volna, ha tud. - Mary-Mary-kicsi-bari! - Nem nevetett éppen, de majdnem. - Drágám, nem menekülhetsz! Tudsz róla? A perem olyan távolinak tűnt, hogy Mary erőszakkal letépte róla a tekintetét, és helyette a tornacipőjét bámulta. A hang már közelebbről szólította. Kényszerítette magát, hogy egy kicsit gyorsabban lépkedjen. Még kétszer esett el, mielőtt elérte volna a földhányás peremét, másodszor úgy megütötte magát, hogy elakadt a lélegzete, és drága, becses másodperceket veszített, amíg előbb térdre, majd talpra vergődött, és fejét lehajtva, kezét a combjára szorítva addig állt, míg magához nem tért. Várta, hogy Ellen ismét szólítsa, de nem tette, Mary pedig nem óhajtott hátranézni. Túlságosan félt attól, amit esetleg megláthat. De öt méterre a rézsű tetejétől mégis visszanézett. Ellen alig húsz méterre volt tőle, zihált, száját akkorára tátotta, hogy inkább szívótoroknak látszott. Minden kilégzésekor vérpára tört fel belőle, a blúzát már teljesen átitatta. Észrevette, hogy Mary nézi, elfintorodott, kinyújtotta karmos kezét, és megpróbált rohanni, hogy elkaphassa, de nem tudott. Mary viszont rájött, hogy tud futni. Főképp attól, amilyen az üldözője szeme volt. Nem volt már abban semmi emberi. Egyáltalán semmi. Elérte a gödör szélét, a levegő most már könnyedén áramlott ki-be a torkán. Az út harminc méteren át laposan vezetett a peremen, azután lejtett. Az asszony egy parányi, hunyorgó sárga szikrát pillantott meg a fekete sivatagban. A közlekedési lámpa volt a város központjában. Mary a szikrára függesztette a szemét, és kicsivel gyorsabban szedte a lábát.
4 - Mit csinálsz, David? - kérdezte feszülten Ralph. Az összpontosítás kurta szakasza után, ami valószínűleg néma ima lehetett, a fiú elindult a furgon hátsó ajtaja felé. Ralph ösztönösen mozdult, a fia és az ajtókilincs közé plántálva magát. Steve látta, megértette a mögötte rejlő érzelmet, de sejtette, hogy nem lesz sok foganatja. Ha David elhatározta, hogy elmegy, akkor el is fog menni. A kisfiú fölemelte a tárcát. - Visszaviszem ezt. - Dehogy viszed! - mondta Ralph, és hevesen csóválta a fejét. - Kizárt dolog. Az isten szerelmére, még azt sem tudod, hol van az az ember. Mostanra, véleményem szerint, már el is hagyta a várost. Legalább megszabadultunk attól a szeméttől. - Tudom, hol van - mondta David nyugodtan. - Megtalálom. Itt van a közelben. - Habozott, majd hozzátette: - Meg kell keresnem. - David! - Steve tétovának, furcsán fiatalosnak hallotta a tulajdon hangját. - Azt mondtad, elszakadt a lánc. - Ez még azelőtt volt, hogy megtaláltam volna azt a képet a tárcájában. Érte kell mennem. Most rögtön. Ez az egyetlen esélyünk maradt. - Nem értem - mondta Ralph, de félreállt az ajtó elől. - Mit jelent az a kép? - 218 -
- Erre most nincs idő, papa. Még ha lenne, akkor sem vagyok biztos benne, hogy el tudnám magyarázni. - Veled menjünk? - kérdezte Cynthia. - Ugye nem kell? David megrázta a fejét. - Visszajövök, ha tehetem. Johnnyval, ha lehet. - Ez hülyeség! - mondta az apja, de élettelen, erőtlen hangon. - Ha odakint kószálsz, elevenen esznek meg! - Nem jobban, mint az a prérifarkas, amikor kijöttem a cellából - válaszolta David. - Nem az a veszélyes, ha kimegyek, hanem ha mindnyájan itt maradunk. Steve-re pillantott, aztán a furgon hátsó ajtajára. Steve bólintott, és félrehúzta a sínen járó ajtót. A sivatagi éjszaka besurrant, hideg csókot nyomott a kisfiú arcára. David odafordult az apjához és átölelte. Amikor Ralph visszaölelte, a gyerek ismét érezte annak az óriási erőnek a markolását. Úgy rohant keresztül rajta, mint egy zivatar. Görcsösen megvonaglott apja karjai között, elállt a lélegzete, azután vakon hátralépett. Görcsösen reszkető kezét kinyújtotta. - David! - kiáltotta Ralph. - David, mi... Ezzel vége is volt a rohamnak. Ilyen gyorsan. Az erő távozott. De még mindig látta a Kínagödröt, éppúgy, mint egy pillanattal korábban apja karjaiban; olyan volt, mintha alacsonyan szálló repülőgépről nézett volna le. Tönkresilányított alabástrommedenceként csillámlott a maradék holdfényben. Hallotta a szél zúgását, meg egy hang (mi him, en tow! mi him, en tow!) hívását. Egy nem emberi hangét. Erővel megtisztította elméjét, és a többiekre nézett - olyan kevesen maradtak mostanra a Collie Entragiant Túlélők Társaságából. Steve és Cynthia egymás mellett álltak, az apja feléje hajolt; mögöttük a holdfénnyel átitatott éjszaka. - Mi az? - kérdezte Ralph bizonytalanul. - Jóságos Jézusom, most meg mi van? Látta, hogy leejtette a tárcát, lehajolt érte. Ezt nem hagyhatja itt, a mindenit, de nem ám. Arra gondolt, hogy a farzsebébe teszi, de azután eszébe jutott, hogyan esett ki Johnnyéból, ezért inkább a pólója mellzsebébe gyömöszölte. - A gödörhöz kell mennetek - mondta az apjának. - Papa, neked, Steve-nek és Cynthiának most rögtön oda kell mennetek a Kína-gödörhöz. Marynek segítségre van szüksége. Megértetted? Marynek segítségre van szüksége! - Miről beszélsz... - Kiszabadult, a város felé fut az úton, és Tak üldözi. Indulnotok kell. Most rögtön! Ralph ismét utánakapott, ám bizonytalan, erőtlen volt a mozdulata. David könnyedén kitért előle, és kiugrott a Ryder hátuljából az utcára. - David! - kiáltotta Cynthia. - Így szétválni... biztos, hogy ez a helyes? - Nem! - kiáltott vissza. Kétségbeesettnek, zavarodottnak és nagyon bávának érezte magát. Tudom, milyen rossz, nekem is az, de nincs mit tenni! Esküszöm! Egyszerűen nem tehetünk mást! - Gyere vissza! - bömbölte Ralph. David megfordult, sötét pillantását belefúrta apja lázas szemébe. - Eredj, papa! Menjetek mind a hárman! Most rögtön. Muszáj! Segítsetek neki! Az isten szerelmére, segítsetek Marynek! És mielőtt bárki bármilyen újabb kérdést föltehetett volna, David Carver sarkon fordult és belerohant a sötétségbe. Egyik keze ide-oda járt a levegőben, a másikkal a pólója elejét markolta, magához szorítva John Edward Marinville háromszázkilencvenöt dolláros, a New York-i Barneysnél vásárolt, valódi krokodilbőr tárcáját.
5 Ralph megpróbált a fia után ugrani. Steve a vállánál, Cynthia a derekánál fogva tartotta viszsza. - Engedjetek! - kiáltotta Ralph, és viaskodott... bár nem túl erősen. Ez némileg fölbátorította Steve-et. - Hadd menjek a fiam után! - Ne! - mondta Cynthia. - El kell hinnünk, hogy tudja, mit tesz, Ralph! - 219 -
- Nem veszíthetem el őt is - suttogta Ralph, de elernyedt, és engedte, hogy hátrébb húzzák. Nem veszíthetem el. - Talán ezt azzal érhetjük el leginkább, ha megtesszük, amit kíván - felelte Cynthia. Ralph mélyen beszívta, majd kifújta a levegőt. - Az után a seggfej után ment a fiam - mondta. Úgy hangzott, mintha magával beszélgetne. Magának magyarázna. - Az után az öntelt pöcs után, hogy visszavigye neki a tárcáját, és ha kérdeztük volna, miért, azt mondta volna, Isten akarata. Igazam van? - Valószínűleg igen - bólintott Cynthia. Megérintette Ralph vállát. A férfi kinyitotta a szemét, a lány rámosolygott. - Tudja, mi a szörnyű az egészben? Az, hogy valószínűleg ez az igazság. - Ugye nem hagyja itt? - pillantott Ralph Steve-re. - Nem szedi föl Maryt, hogy aztán azon a bekötőúton kihajtva az országútra, itthagyja a fiamat? Steve megrázta a fejét. Ralph a tenyerébe temette az arcát, láthatólag igyekezett összeszedni magát. Leejtette a kezét, rájuk nézett. Mintha megkövesedtek volna a vonásai. Döntött, a hidak felégetve. Furcsa gondolat futott át Steve agyán: amióta Carverékkel találkozott, most először fedezte föl a fiú vonásait az apában. - Rendben - bólintott Ralph. - Bízzuk Istenre a srácom védelmét, amíg ismét találkozunk. Leugrott a kocsi hátuljából, és komoran végignézett az utcán. - Isten kellett hogy legyen. Az a fattyú Marinville csak nem lett volna elég.
4. FEJEZET 1 Johnny agyán, miközben a farkas rávetette magát, az a gondolat villant át, hogy a gyerek azt mondta, a teremtmény, ennek a cirkusznak a ceremóniamestere azt akarja, hagyják el a várost, annak örülne, ha elmennének. Talán némi gikszer támadt a kölyök jóstehetségében... esetleg Tak kiszúrta a lehetőséget, hogy egyiküket elkapja, és élt is vele. Ajándék lónak ne nézd a fogát, ugyebár. Mindenesetre, gondolta, én baszhatom. Ezt is érdemled, édes!, mondta a háta mögül Terry - egen, Terry volt, a holtig segítőkész hitves. Megrázta a kalapácsot a közeledő farkas felé és ráordított - Mész innen! - olyan éles hangon, amiben alig ismerte föl a sajátját. A farkas balra ugrott, morogva leírt egy szűk kanyart, fara a földre lapult, farkát behúzta. Fordulás közben hatalmas vállával meglökött egy iratszekrényt; a tetején imbolygó teáscsésze leesett és szilánkokra tört a padlón. A rádió hosszú, statikus bődülést hallatott. Johnny egy lépést tett az ajtó felé, már azt nézte, hogyan tud kirohanni a folyosóra, onnan a parkolóba - a fene egye a terepjárót, bárhol talál kocsit -, de a farkas már megint ott volt az asztalok között, fejét dühödten lesunyta, a szeme (iszonyúan értelmes, iszonyúan tudatos szeme) izzott. Johnny hátrált, fölemelte a kalapácsot, akár egy lovag üdvözölné kardjával a királyt, és könnyedén meglendítette. Tenyere izzadt a kalapácsnyél perforált gumiján. A farkas óriási volt, legalább akkora, mint egy kifejlett német juhász, a kalapács nevetségesen aprócskának tűnt mellette, olyasfélének, amilyet az ember a kamrában tartogat polcjavításhoz, vagy hogy beverje vele a képszögeket. - Istenem, segíts - sóhajtott fel Johnny... de nem érzett semmiféle jelenlétet; Isten csak egy kifejezés, egy szófordulat, amit akkor használsz, ha látod, hogy a nehézkedés törvényének engedelmeskedve nyakig merülsz a szarba. Nincs Isten, semmiféle Isten, ő nem egy elővárosi srác Ohióból, akit még három év választ el az első borotválkozási kísérlettől, az imádság csak annak a megnyilvánulása, amit a pszichológusok „mágikus gondolkodásnak” neveznek, így hát nincs Isten. Ha mégis van, akkor miért jönne ide, hogy énrám vigyázzon? Miért vigyázna rám, miután otthagytam a többieket abban a furgonban? A farkas hirtelen megugatta. Olyan lehetetlenül magas hangon csaholt, amit Johnny legföljebb egy uszkártól vagy egy cocker spánieltől várt volna el. A fogaiban azonban semmi abszurditás nem volt. Vastag nyálfonatokat permetezett minden magas hangú vakkantásra. - Kifelé! - ordított rá Johnny éles, reszkető hangon. - Kifelé most rögtön! - 220 -
A farkas távozás helyett lekuporodott. Johnny egy pillanatig azt hitte, hogy szarni készül, éppen úgy megrémült, mint ő, és rögvest odapiszkít a laboratórium deszkáira. Azután, a történés előtt egy töredék másodperccel rájött: az állat nem üríteni, hanem ugrani készül. Őrá. - Istenem, kérlek, ne engedd! - sikoltotta, és megfordult, hogy elfusson, vissza a terepjáróhoz és a fogasokról lógó, merev hullákhoz. De csak fejben tett ilyet: a teste az ellenkező irányba tartott, előre, mintha láthatatlan kezek irányítanák. Nem olyan volt, mint a megszállottság, viszont tisztán, tévedhetetlenül érezte, hogy nincs többé egyedül. Elmúlt a rettegése. Elmúlt a fordulás és futás első, ösztönös késztetése is. Ehelyett előrelépett, szabad kezével félretolta az asztalt. A kalapácsot a jobb válla fölé emelte és elhajította, abban a pillanatban, amikor a farkas elrugaszkodott. Azt várta, hogy a kalapács megpördül, és biztos volt benne, hogy elvitorlázik az állat feje fölött - ezer év telt el azóta, hogy a Lincoln Park Gimnáziumba járt, de még mindig megérezte, ha túl magasat dobott -, de nem ez történt. Ez ugyan nem volt egy Excalibur, csupán egyszerű, öreg kézműves kalapács, a nyelén lyukacsos gumiburokkal, hogy könnyebb fogás essen rajta, de nem pördült meg és nem vitorlázott el a magasba. Hanem eltalálta a farkast a két szeme között. Olyan hang hallatszott, mintha egy tégla csapódott volna egy tölgyfa palánknak. A zöld izzás kialudt, a farkas szeme homályos üveggolyóvá változott, kettéhasadt koponyájából ömleni kezdett a vér. Majd belevágódott Johnny mellkasába, nekilökte az asztalnak. Johnny keresztcsontjába belehasított a fájdalom. Megcsapta orrát a farkas szaga - száraz szag volt, kissé emlékeztetett a fahéjra, azokra a fűszerekre, amelyekkel az egyiptomiak a halottaikat tartósították. Az állat egy pillanatig fölszegte véres pofáját, tehetetlen vigyorban mutogatva agyarait, amelyek simán föltéphették volna az ember torkát. Johnny láthatta a nyelvét és egy régi, félhold alakú heget az orrán. Azután lezuhant a lábához, mint egy molyette, ócska pokrócba burkolt, laza és súlyos valami. Zihálva, tántorogva húzódott hátrébb. Lehajolt a kalapácsért, majd ügyetlenül megpördült, csaknem hanyatt esett, annyira biztos volt benne, hogy a farkas ismét talpon van és rá akarja vetni magát; kizárt, hogy eltalálta egy ilyen kalapáccsal, abszolút kizárt, ez a vacak magasra ment, az ember izmai csak emlékeznek az olyan dobásra, ami meg sem áll a hátvédig, nagyon is jól emlékeznek. A farkas azonban ott hevert, ahol összeesett. Nem lenne itt az ideje, hogy felülvizsgáld David Carver Istenének lehetőségét?, kérdezte Terry halkan. Most sztereóban beszélt; a fejében is, a falon is, A KOBAKVISELET KÖTELEZŐ alatt. - Nem - válaszolta. - Szerencsés dobás volt, ez minden. Mint a karneválon, amikor egy az ezerhez az esély, mégis megnyered a barátnődnek a túltömött, nagy pandamacit. Mintha azt mondtad volna, hogy magasra ment a dobás. - Na, hát tévedtem, igaz? Ahogy te szoktad mondogatni minden kurva napon hatszor vagy tucatszor, te kurva! - Megdöbbent hangjának rekedt, szinte zokogó színezetétől. - Nem ez volt a refrén egész csodálatos házasságunk alatt? Tévedsz, Johnny, tévedsz, Johnny, kibaszottul tévedsz, Johnny? Otthagytad őket, folytatta Terry hangja, és nem is a hangból sütő megvetés állította meg (végül is a saját hangja volt, a saját agya dolgozott a régi kétkamerás trükkel), hanem a kétségbeesés. Otthagytad őket, hogy meghaljanak. Ami még rosszabb, még azután is megtagadod az Istent, hogy te magad szólítottad... ő pedig válaszolt. Miféle ember vagy te? - Olyan, aki tudja, mi a különbség Isten és egy szabaddobás között - mondta a vörösszőke nőnek, akinek laboratóriumi köpenyén golyótépte lyuk tátongott. - Olyan ember, aki eleget tud, hogy akkor lépjen le, amikor még lehet. Azt várta, hogy Terry válaszol. De nem felelt. Még egyszer utoljára átfutott azon, ami történt, csaknem tökéletes részletességgel végigpásztázta az emléket, és semmit sem talált, csak a tulajdon karját, amely eszerint nem felejtett el mindent, amit arról tanult, hogyan kell eldobni egy labdát meg egy közönséges kalapácsot. Semmi kék fény. Semmi Cecil B. DeMille-féle különleges effektus. A háttérben nem rezegtetnek száz vonót fals megilletődöttséggel a londoni filharmonikusok. A rettegés, üresség és kétségbeesés, amit érzett, mulandó érzelmek; elszálltak. Annyi volt hátra, - 221 -
hogy lekapcsolja a terepjáróról az utánfutót, a kalapáccsal kiüsse a zárószeget. Azután már csak be kell indítania a kocsit és el kell tűznie ebből a hátborzongató kis... - Nem rossz dobás - szólt egy hang az ajtóból. Johnny megpördült. A kisfiú állt ott. David. A farkast nézte, aztán Johnnyra emelte mosolytalan arcát. - Szerencsém volt - válaszolta. - Úgy gondolja? - Tudja az apád, hogy itt vagy, David? - Igen. - Ha azért jöttél, hogy megpróbálj rábeszélni a maradásra, akkor nincs szerencséd - mondta Johnny. Lehajolt a terepjáró és az utánfutó közötti kapocshoz, és rávert a zárószegre. Tévedhetetlenül mellétalált, a kezét fájdalmasan beverte egy fémszögletbe. Feljajdult, a szájába kapta fájó ujjpercét. Pedig az ugró farkast a szeme között találta a kalapáccsal, ő... A többit lenyelte. Kihúzta a kezét a szájából, szorosabbra fogta a kalapács gumírozott nyelét, lehajolt, megint odavágott. Ez alkalommal beletrafált. Nem pont középen, de elég közel ahhoz, hogy a szög kiugorjon és elguruljon a padlón. Éppen annak a nőnek a lelógó lába alatt állt meg, aki Terryre hasonlított. És ebbe se fogok beleképzelni semmit. - Ha azért jöttél, hogy teológiáról értekezz, akkor hasonlóképpen balszerencsés vagy - folytatta. - De ha el akarsz kísérni nyugat felé Austinba... Elharapta a szót. A gyereknek volt valami a kezében, amit feléje nyújtott. Közöttük ott hevert a labor padlóján a döglött farkas. - Mi az? - kérdezte, pedig tudta. A szeme még nem volt olyan rossz. Hirtelen nagyon kiszáradt a szája. Miért üldözöl?, gondolta váratlanul, nem is tudva, kihez címezi a kérdést, csak azt, hogy nem a gyerekhez. Miért nem veszíted el a nyomomat? Miért nem hagysz békén? - A tárcája - mondta David. Nyomasztó volt a tekintete. - Kiesett a zsebéből a furgonban. Idehoztam. Minden irata benne van, arra az esetre, ha elfelejtené, kicsoda. - Nagyon vicces. - Nem tréfáltam. - Akkor hát mit akarsz? - kérdezte támadóan Johnny. - Jutalmat? Rendben. Írd le a címedet, küldök neked húsz rongyot vagy egy dedikált kötetet. Akarsz egy baseballkártyát Albert Belle aláírásával? Elintézhetem. Amit csak akarsz. Amit csak kitalálsz. David rásandított a farkasra. - Nagyon szép dobás olyan embertől, aki tíz centiről nem képes eltalálni az egy helyben álló zárószeget. - Pofa be, nagyokos! - reccsent rá Johnny. - Add ide azt a tárcát, ha ezért jöttél! Dobd ide, ha nem akarod átadni. Vagy akár tartsd meg azt a vacakot. - Van egy kép is benne. Maga meg két másik ember egy Vietkong Kilátó nevű hely előtt. Azt hiszem, egy kocsma előtt. - Igen, azelőtt - bólintott rá Johnny. Keze tétován meglazult a kalapács nyelén, alig érezte sérült ujjpercének nyilallását. - A magas pasas a képen David Halberstam. Nagyon híres író. Történész. Baseballrajongó. - Engem jobban érdekel a középen álló, normális méretű pasas - jegyezte meg David, és Johnny egy része - mély, mély része - azonnal tudta, mire készül a gyerek, mit fog mondani, és ez a rész tiltakozva felnyögött. - Az a pasas, aki szürke pólót és Yankees feliratú sapkát visel. Az a pasas, aki megmutatta nekem a Kína-gödröt az én Vietkong Kilátómról. Ez a pasas maga volt. - Micsoda hülyeség! - förmedt rá Johnny. - Ugyanaz az eszelős hülyeség, amit egyfolytában hablatyolsz... David Carver énekelni kezdett, halkan, tökéletes hangnemben, a tárcát még mindig kinyújtott kezében tartva: - Hát mondtam a doktornak... Mr. M. D... Mintha golyó találta volna el a melle közepén. A kalapács kiesett Johnny kezéből. - Hagyd abba - suttogta. - ...meg tudja-e mondani... mi a bajom... És ő azt mondta, yeah-yeah yeah... - Hagyd abba! - sikoltott Johnny, a rádió pedig újabb sor statikus kisülést produkált. Erezte, hogy valami megindul benne. Szörnyű dolog. Siklani kezdett. Mintha lavina indult volna meg egy - 222 -
szilárdnak látszó felszín alatt. Miért kellett idejönni a fiúnak? Mert természetesen küldték. Nem David hibája. Itt az a kérdés, miért nem engedi a fiú szörnyű ura, hogy elmenjenek. - A Csirkefogók - mondta David. - Csak akkor még Ifjú Csirkefogóknak hívták őket. Felix Cavaliere vokálja. Nagyon dögös. Ez a dal ment, amikor meghalt, ugye, Johnny? Képek csuszamlottak lefelé az agyában, miközben Felix Cavaliere azt énekelte: - Úgy hasogat e táj: vietnami katonák, sokan nem nagyobbak egy amerikai felsős gimnazistánál, halott farpofákat feszegetnek rejtett kincsek után kutatva, ocsmány dögevők egy ocsmány háborúban, can tah a can tak-ban; a visszatérés Terryhez tripperesen, narkósan, félhülyén a kangörcstől, ahogy pofon vágja a feleségét a repülőtér várójában, mert valamit okoskodott a háborúról (az ő háborújáról, ahogy mondani szokta, mintha ő találta volna föl ezt a rohadtságot), úgy megütötte, hogy vérzett a szája és az orra, s bár a házasság még eltámolygott vagy egy évig, valójában ott ért véget a B váróban, a LaGuardia United-termináljában, azzal a csattanással; Entragian rugdossa, miközben ő az 50es országúton vonaglik, nem az irodalmi arszlánt, a Nemzeti Könyv Nagydíj nyertesét, az egyetlen hímnemű fehér írót rugdalja, aki Amerikában számít, hanem egy pocakos öreg trottyot, aki túlságosan drága motoroszubbonyt visel, és éppen úgy tartozik Istennek egy halállal, mint bárki más; Entragian, amint mondja, hogy Johnny leendő könyvének címe egészen földühítette, a gyomra forog a haragtól. - Nem akarok visszamenni - károgta rekedten. - Se miattad, se Steve Amesért, vagy az apádért, se Maryért, se senkiért az egész világon. Nem akarok! - Ismét fölvette a kalapácsot, és rávágott az ércszállító utánfutóra, hogy nyomatékosítsa a visszautasítását. - Hallod, David? Csak az idődet pocsékolod. Nem akarok visszamenni! Nem! Nem! Nem! - Először nem értettem, hogy lehet maga - folytatta David, mintha nem is hallotta volna. - Az a Halottak Földje volt - éppen maga mondta, Johnny. De maga él. Legalábbis ezt gondoltam. Még akkor is, amikor láttam a sebet. - Johnny csuklójára mutatott. - Maga meghalt... mikor? 1966-ban? 1968-ban? Szerintem nem ez a fontos. Amikor egy ember nem változik, nem érez többé, akkor meghal. Azóta az összes ilyen öngyilkossági kísérletével csak azt játszotta, hogy utol akarja érni magát. Nem így van? - És a gyermek olyan együttérzően mosolygott a férfira, amelynek ártatlanságára, jóságára, irgalmasságára egyszerűen nem volt szó. - Johnny - mondta David Carver -, Isten majd föltámaszthatja a halottat. - Jézusom, ne mondd ezt nekem! - suttogta a férfi. - Nem akarom, hogy föltámasszanak! De a hangja messziről jött, különös kettősséggel, mintha éppen szétválna, valamilyen furcsa, de lényegbevágó módon. Hasadt, akár a szaruszikla. - Túl késő - mondta David. - Már megtörtént. - Baszd meg, kis hősöm, én Austinba megyek! Nem hallottad? Abba a kurva AUSTINBA! - Tak előbb ott lesz - válaszolta David. Még mindig nyújtotta a tárcát, amelyben ott volt a kép Johnnyról, David Halberstamról és Duffy Pinette-ről, ahogy ott állnak a vacak kis kocsma, a Vietkong Kilátó előtt. Ócska bejzli volt, de a legjobb zenegéppel rendelkezett egész Vietnamban. Wurlitzerrel. Johnny ma is emlékezett a Kirin sör ízére, hallotta a Csirkefogókat, a dobszólót, a tőrként hasító orgonát, micsoda forróság volt, milyen zöld és milyen forró, a nap, mint a mennykő, a föld nőstényszagú minden eső után, és mintha mindenhonnan az a dal szólt volna, minden bárból, minden rádióból, minden szaros zenegépből; valahogy az a dal volt Vietnam: Úgy hasogat e táj, kérdem a dokit, mi fáj. Ugye, ez a dal ment, amikor meghaltál, Johnny? - Austinba - suttogta gyenge, reszketeg hangon. Még mindig az a hasadt érzése volt, mintha kettőződne. - Ha most elmegy, Tak egy csomó helyen fogja várni - folytatta mondanivalóját David, az ő engesztelhetetlen, önjelölt börtönőre, még mindig nyújtva a tárcát, benne azt az eltemetett, gyűlöletes fényképet. - Nem csak Austinban. Szállodai szobákban. Társalgókban. Menő ebédeken, ahol az emberek könyvekről és másokról csevegnek. Amikor nővel lesz, maga vetkőzteti le, és Tak fog szexelni vele. Ami a legrosszabb, sokáig együtt élhet vele. Can de lach lesz magából, a formálatlanok szíve. Mi him can ini. A szem üres kútja. Nem!, akarta kiáltani ismét, de ez alkalommal nem jött ki hang a torkán, és amikor megint rávert az ércszállító targoncára, a kalapács kirepült a kezéből. Elhagyta az erő. Combja elkocsonyásodott, térde megrogyott. Térdre esett, és fuldokló, elhaló sírásban tört ki. Most még erősebb lett az - 223 -
osztódás, a kettősség érzése, és iszonyodó belenyugvással állapította meg, hogy érzékei nem csalnak. A szó szoros értelmében kettévált. Volt egy John Edward Marinville, aki nem hitt Istenben, és azt sem akarta, hogy Isten higgyen benne; ez a teremtmény menni akart, és tudomásul vette, hogy Austin csak az első állomás. És volt Johnny, aki maradni akart. Mi több, harcolni akart. Aki eléggé belehajszolta magát ebbe az őrült természetfölöttiségbe, hogy David Istenében akarjon meghalni, hogy agyát bele akarja égetni Istenbe, hogy úgy akarjon kilobbanni, akár a molylepke a petróleumlámpa cilinderében. Öngyilkosság!, kiáltotta a szíve. Öngyilkosság, öngyilkosság! A vietnami katonák, a háború halott szemű optimistái segglyukakban kutatnak gyémántok után. Egy részeg alak, markában egy üveg sörrel, szemébe lógó nedves hajjal mászik ki egy szálloda úszómedencéjéből, és belenevet a villogó kamerákba. Terry orra vérzik megsebzett, hitetlenkedő szeme alatt, miközben egy égi hang közli, hogy a United 507-es jacksonville-i járatára beszállás a B-7-es kapunál. A zsaru belerúg, miközben ő egy sivatagi út felezővonalán vonaglik. Ettől bedühödök!, mondta. Felfordul a gyomrom a haragtól! Johnny érezte, hogy elhagyja a tulajdon testét, érezte, hogy megragadja egy kéz, nem a sajátja, és úgy fordítja ki a bőréből, mint zsebből az aprópénzt. Ott állt kísértetként a térdelő ember mellett, látta, ahogy a térdelő ember kinyújtja a kezét. - Kell nekem - mondta a térdelő ember. Sírt. - Kell nekem a tárcám, a rohadt életbe, add vissza! Látta, hogy a kisfiú a térdelő ember mellé lép, és ő is letérdel. Látta, hogy a térdelő ember elveszi a tárcát, azután farmerja első zsebébe csúsztatja, a lábszárvédő alá, hogy ő is össze tudja illeszteni a két kezét, ahogy David. - Mit mondjak? - kérdezte sírva a térdelő ember. - Ó, David, hogyan kezdjem, mit mondjak? - Ami a szívében van - válaszolta a térdelő kisfiú, és a kísértet ekkor föladta és visszaszállt az emberbe. Világosság öntötte el a világot, felgyújtotta - őt gyújtotta fel -, akár a napalm, és hallotta, hogy Felix Cavaliere azt énekli: Mondtam, bébi, holtbiztos. Én vagyok beteg és te vagy az orvos. - Segíts rajtam, Isten - mondta Johnny, olyan magasra emelve a kezét, hogy a szeme előtt legyen, és jól láthassa. - Ó, Isten, segíts. Segíts, hogy megtehessem, amiért ideküldettem, segíts, hogy egész legyek, segíts, hogy éljek. Isten, segíts, hogy ismét élhessek.
2 Elkaplak, te kurva!, gondolta a lény győzelmesen. Eleinte igen csekélynek látszott az esély. Húsz méterre közelítette meg az os pa-t a perem közelében, húsz kurta méterre, erre a szuka képes összeszedni valahonnan még egy kis kakaót, és eléri a rézsű tetejét! És mikor futva elindult lefelé a túloldalon, képes volt húsz méterről hatvanra, aztán százötvenre növelni az előnyét. Azért, mert ő nagyokat tudott lélegezni, el tudta látni a testét oxigénnel. Ellen Carver teste viszont egyre kevésbé volt képes bármire. Hüvelyéből most már zuhogott a vér, ami húsz percen belül mindenképpen meg fogja ölni ezt az Ellen-testet... viszont ha Tak elérhetné Maryt, akkor nem számítana, mennyire vérzik Ellen Carver roncsa. Akkor lenne helye, ahová mehetne. De a gödör peremén Ellen bal tüdejében is elszakadt valami. Kilégzéskor most már nem csupán finom vérpárát lehelt, de orrán-száján dőlt a vér és a nyálkahártya. És nem kapott elég oxigént, hogy folytathassa az üldözést. Így nem, hogy csak a fél tüdeje működött. Ekkor történt a csoda. Mivel túlságosan gyorsan futott, de ugyanakkor folyton hátranézegetett, a kurva lábai összeakadtak. Akkorát esett, mint egy gyalogbéka, a szó szoros értelmében pofára zuhant a kavicsos úton; majdnem három métert csúszott lefelé, mielőtt megállt, sötét barázdát húzva maga után. Szétvetett karokkal, hasmánt hevert, egész testében remegve. Szétnyitott tenyere olyan volt a csillagfényben, akár azok a sápadt teremtmények, amelyeket az apály tócsáiból halásznak. Tak látta, hogy igyekszik maga alá húzni a térdét. Félig fölemelkedett, visszazuhant és ismét elterült. Most! Most! Tak ah wan! Tak a futás majmolására kényszerítette az Ellen-testet, bedobta az utolsó csepp halandó erőt is, a tulajdon ügyességében bizakodva, hogy a szukával ellentétben ő nem fog megbotlani és elesni. Lélegzése nyálkásan pöfögött Ellen torkában, mintha egy szivattyú dolgozna vastag zsírban. Ellen - 224 -
érzékszervei kezdték felmondani a szolgálatot, nemsokára leállnak. De ő maga egy kicsivel tovább fog tartani. Csak egy kicsivel. És Taknak ennyi kell. Száznegyven méter. Százhúsz. Tak rohant az úton fekvő asszony felé, és némán, éhesen, győzedelmesen vijjogott, ahogy csökkent a távolság.
3 Mary hallotta, hogy valami jön, valami, ami értelmetlen szavakat rikolt vastag, gurgulázó hangon. Hallotta cipőjének kopogását a köveken. Közeledett. Ám az egész olyan lényegtelennek tűnt. Mintha álmában hallaná. És ez biztosan csak álom... igaz? Kelj föl, Mary! Föl kell állnod!... Körülnézett és látta, hogy valami félelmetes, noha a legkevésbé sem álomszerű dolog közeledik felé. Haja mögötte lobogott. Egyik szeme kifakadt. Minden lélegzetvételre vér bukott ki a száján. Az arca egy kiéhezett állaté, amely fölhagyott a cserkészéssel, és minden erejét a végső rohamra összpontosítja. KELJ FÖL, MARY! KELJ FÖL! Nem tudok, csupa plezúr vagyok, különben is túl késő, nyöszörögte válaszul a hangnak, de már nyögés közben igyekezett feltérdelni, maga alá húzni a lábát. Ez alkalommal sikerült a trükk. Térdét középpontnak használva, igyekezett még egyszer utoljára kihúzni magát a tömegvonzás kútjából. Az Ellen-lény most már rohant, és rohantában mintha kirobbant volna a ruhájából. És ordított közben: a düh és az éhség vérbe pácolt, elnyújtott vonítását hallatta. Marynek sikerült talpra vergődnie, de most már ő is sikoltott, mert a lény kinyújtott kézzel, markolászó ujjakkal vágtatott feléje. Teljes lendülettel száguldott lefelé a lejtőn, szeme kidülledt, szája állkapocsroppantó, néma kiáltásra nyílt. Undorítóan forró kéz csapódott a lapockái közé, és meg akarta ragadni az ingét. Mary előregörnyedt, majdnem elesett, amikor felsőteste kibillent egyensúlyából, de a kezet sikerült lerázni. - Te kurva! - Embertelen, torokhangú mordulás - közvetlenül mögötte -, és most a kéz a hajába markolt. Talán meg is tarthatta volna, ha száraz, de Mary haja síkos volt - szinte cuppogott - az izzadságtól. Egy pillanatig érezte a tarkóján a valami ujjait, azután ismét lecsúsztak róla. Egyre hosszabb ugrásokkal rohant lefelé a lejtőn, félelmébe esztelen ujjongás keveredett. Puffanás a háta mögül. Megkockáztatott egy pillantást, és látta, hogy az Ellen-lény elesett. Összekuporodva hevert, mint egy csiga, amelyre ráléptek. Keze szétnyílt és összezárult a levegőben, mintha még mindig az asszonyt keresné, akinek épphogy sikerült kitérni előle. Mary megfordult és a villogóra szögezte a szemét. Már közeledett... és más fényeket is látott, ez egészen biztos! Reflektorokat, amelyek erre jöttek. Futni kezdett a fények felé. Észre se vette a hatalmas alakot, amely némán vitorlázott el fölötte.
4 Vége. Olyan közel volt, már hozzá is ért a szuka hajához, de az utolsó pillanatban Mary kitért előle. És mikor mégis vonszolódni kezdett utána, Ellen lábai összeakadtak, és Tak elesett. Hallotta, hogyan recseg-ropog az oldalára henteredő Ellen-test, miközben a levegőt markolászta, mintha kapaszkodót keresne. Tak ráfordult Ellen hátára, fölnézett a csillagfényes égre, nyögött kínjában és gyűlöletében. Olyan közel volt! Ekkor pillantotta meg maga fölött a sötét árnyat, amely vitorlázó feszületként oltotta ki a csillagokat, és hirtelen friss remény pezsdült benne. A farkast fontolgatta, de elvetette az ötletet, mert az túl messze volt, ám tévedett, amikor úgy gondolta, hogy a farkas az egyetlen can toi hordozóeszköz, amely kis ideig elbírja Takot. Itt volt ez is. - Mi him - suttogta haldokló, vértől kásás hangon. - Can de lach, mi him, min en tozu Tak! Gyere hozzám! Gyere Takhoz, gyere az öreghez, a formálatlan szívéhez! - 225 -
Gyere hozzám, edény! Fölemelte Ellen haldokló karjait, és az aranysas lecsapott közéjük, mámoros szemmel bámulva Tak haldokló arcába.
5 - Ne nézz a halottakra - figyelmeztette Johnny. Elgurította az ércszállító utánfutót a terepjáró mögül. David segített. - Nem nézek oda, elhiheti - válaszolta a gyerek. - Elegendő halottat láttam egész hátralevő életemre. - Azt hiszem, ez megfelel. - Johnny a terepjáró vezetőülése felé indult, de megbotlott valamiben. David elkapta a karját, noha közel se járt ahhoz, hogy elessen. - Vigyázat, nagypapa! - Tartsd a szád, öcsi. A kalapácsban botlott meg. Fölvette, megfordult, hogy odadobja a munkaasztalra, aztán meggondolta magát, és lábszárvédője szíjába tűzte a gumival bevont nyelet. A lábszárvédő most már elég véres és poros volt, hogy valódinak tűnjék, és Johnny valahogy úgy érezte, illik is hozzá a kalapács. A vasajtótól jobbra kapcsolósort szereltek a falra. Johnny, magában újabb problémákra készülve megnyomta a FÖL feliratú kéket, de az ajtó simán kerepelt fölfelé a vezetősíneken. A beáramló levegőben halványan érződött az indián ecset meg a zsálya szaga. Friss volt és édes, akár a mennyország. David teleszívta a tüdejét, Johnnyhoz fordult, elmosolyodott. - Finom! - Aha. Na gyere, ugorj be ebbe a szépségbe. Elviszlek egy körre. David bemászott a magas, túlméretezett golfkocsira emlékeztető jármű elülső utasülésére. Johnny elfordította az indítókulcsot, a motor azonnal beugrott. Miközben kifelé hajtott a nyitott ajtón, arra gondolt, hogy ez nem is létezik. Az egész csupán új regényének alapötlete. Kitalált mese, sőt talán közönséges rémtörténet. De mindenképpen egy startkő John Edward Marinville-nek. És ha nem olyasmi, amiből a komoly irodalom készül, akkor mi van? Ő előrejut vele, és ha egy kicsit kevésbé komolyan akarja magát venni, ahhoz is fixen megvan a joga. Nem kell úgy trógerolni minden könyvet, mint egy sziklával tömött hátizsákot, aztán gyühé, neki a hegynek. Ez jó lehet a kölyköknek meg a rekrutáknak, de ő már túl van rajta. Micsoda megkönnyebbülés! Nem valóságos, egyáltalán nem, dehogy, kizárt. A valóságban ő most az öreg szedánban ül, a fiával utazik, élete delének sarjával. Millyhez mennek a térre. Leparkolnak a fagylaltoskocsi mellett, elnyalják a fagyijukat, aztán talán mesél néhány katonatörténetet saját kölyökkorából, nem anynyit, hogy untassa, a gyerekek nehezen tűrik az olyan meséket, amelyek azzal kezdődnek, „Amikor én még kissrác voltam”, ezt ő is tudta, mint minden apa, akinek nem káposztalé van a fejében - talán egy-két érdekesebbet, hogy hogyan próbálkozott meg tréfából a baseballal, és kutya legyek, ha az edző... - Johnny! Jól van? - Hogy? Ja igen. Jól vagyok. - Mire gondol? - A gyerekekre. Te vagy az első, akinek a közelébe kerültem... uramisten, amióta a legkisebb kölyköm elment a Duke Egyetemre. Derék srác vagy, David. Egy kicsit istenes, de azért komolyan frankó gyerek vagy. David elmosolyodott. - Köszönöm. Johnny még egy kicsit tolatott, azután egyes sebességbe kapcsolt. Ahogy a terepjáró emelt fényszórói végigsöpörtek a főutcán, két dolgot vett észre: a gnómforma szélkakas, amely Bud Bicskanyitogatójának tetejét díszítette, a kövezeten hevert, és Steve kocsija eltűnt. - Ha azt tették, amit akarsz, akkor, úgy sejtem, talán úton vannak fölfelé - mondta Johnny. - Ha megtalálják Maryt, megvárnak minket. - Gondolod, hogy meg fogják találni? - Majdnem bizonyosra veszem, hogy igen. És azt hiszem, Marynek semmi baja. Bár közel állt hozzá, hogy legyen. - Johnnyra pillantott, és ez alkalommal szélesebben mosolygott. Johnny - 226 -
arra gondolt, milyen szép a mosolya. - Szerintem maga is ki fog keveredni ebből. Talán még meg is írja. - Rendszerint olyasmit írok le, ami megtörtént velem. Egy kicsit felöltöztetem és máris mehet. De ez... nem is tudom. Az Amerikai Nyugat mellett haladtak. Johnny Audrey Wylerre gondolt, aki az erkély romjai alatt hever. Már ami megmaradt belőle. - David, mennyi volt igaz Audrey sztorijából? Te tudod? - A nagy része. - David is a mozira pillantott, nyakát nyújtogatta, miközben elhagyták, hogy még egy-két pillanattal tovább lássa. Azután visszafordult a férfihoz. Az arca elgondolkodó volt... és Johnny szerint szomorú. - Tudja, hogy nem volt rossz ember? Ami vele történt, az olyan volt, mintha földcsuszamlás vagy áradás kapta volna el. - Isteni cselekedet. - Így igaz. - A mi istenünké. A tiedé és az enyémé. - Igen. - És Isten kegyetlen. - Ismét csak igen. - Gyerek létedre fenemód könyörtelen gondolataid vannak. Tudsz róla? Most robogtak el a városháza mellett. Ez volt az a hely, ahol a kisfiú húgát megölték, az anyját pedig elragadták valami végső sötétségbe. David olyan tekintettel nézett oda, amit Johnny nem tudott megfejteni, azután fölemelte a kezét és megdörgölte az arcát. Ettől a mozdulattól ismét annyi idősnek látszott, mint a kora, és Johnnyt megrendítette, milyen fiatal. - Többről tudok, mint amennyit valaha is kívántam - szólalt meg David. - Tudja, mit mondott Isten végezetül Jóbnak, amikor megunta, hogy a panaszait hallgassa? - Nagy valószínűséggel azt, hogy pofa be, mi? - Aha. Akar valami igazán rosszat hallani? - Alig várom. A terepjáró fogat rázó zöttyenésekkel ugrált a homokdűnéken. Johnny előtt feltűnt a város széle. Szeretett volna gyorsabban haladni, de óvatlanságnak tűnt második fokozatnál följebb kapcsolni, tekintve, hogy a fényszórók milyen rövid útszakaszt világítottak meg. Lehet, hogy Isten kezében vannak, de Isten a hírek szerint azokat segíti, akik maguk is segítenek magukon. Lehet, hogy Johnny ezért hozta magával a kalapácsot. - Van egy barátom. Brian Rossnak hívják. Ő a legjobb barátom. Egyszer megcsináltuk a Parthenont üvegkupakokból. - Igazán? - Aha. Brian apja besegített, de nagyrészt mi magunk építettük. Szombat éjszakánként fönnmaradtunk, és régi rémfilmeket néztünk. Boris Karloff volt a kedvencünk. Jó volt a Frankenstein is, de még jobban szerettük a Múmiá-t. Mindig azt dumáltuk egymásnak: „A francba, sarkunkban a múmia, siessünk egy kicsit!” Hülyeség, de muris. Érti? Johnny elmosolyodott és bólintott. - Szóval Briannel baleset történt. Egy piás elütötte, miközben az iskola felé bringázott. Reggel háromnegyed nyolc volt, és az a pasas máris seggrészegre itta magát. El tudja képzelni? - Naná - válaszolta Johnny. - Lefogadhatod. David fürkésző pillantást vetett rá, bólintott, majd folytatta: - Brian beverte a fejét. De csúnyán. Betört a koponyája, megsérült az agya. Öntudatlan volt, és nem is számítottak rá, hogy túléli. De... - Hadd találjam ki a többit. Imádkoztál Istenhez, hogy a barátod gyógyuljon meg, és két nappal később, csiribí-csiribá, a srác fölkelt és járt, magasztaljátok Jézust, a mi Urunkat és Megváltónkat. - Nem hiszi? Johnny fölnevetett. - Az az igazság, hogy elhiszem. Azután, ami ma délután óta történt velem, egy ilyen apróság tökéletesen normálisnak és ésszerűnek tűnik. - Egy olyan helyre mentem imádkozni, ami egy titkos rejtekünk volt. Egy magaslesre, mi építettük. Úgy hívtuk, hogy Vietkong Kilátó. - 227 -
- Ugye nem viccelsz velem? - nézett rá súlyosan Johnny. David megrázta a fejét. - Nem emlékszem, melyikünk nevezte el így. Azt gondoltuk, valami régi filmből vettük, de ha így volt is, már nem emlékszem, melyik lehetett. Csináltunk egy feliratot is meg minden. Ez volt a mi helyünk. Ide mentem és azt mondtam - lehunyta a szemét, töprengett. Azt mondtam: „Isten, gyógyítsd meg. Ha megteszed, én is megteszek neked valamit. Megígérem.” Kinyitotta a szemét. - Szinte azonnal jobban lett. - És most itt a fizetés ideje. Ez az a bizonyos rossz, ugye? - Dehogy! Én nem haragszom, ha fizetni kell. Tavaly öt dolcsiba fogadtam az apámmal, hogy a Pacers benne lesz a Nemzeti Liga bajnokságában, és amikor mégsem így történt, ő el akarta ütni a dolgot, azt mondta, én csak egy srác vagyok, a szívemmel fogadtam az eszem helyett. Talán igaza volt... - Biztosan igaza volt. - ...de én mégis fizettem. Mert szemétség nem megfizetni, amivel tartozol, és szemétség nem megtenni, amit ígérsz. - Közelebb hajolt és lehalkította a hangját... mintha félne, hogy Isten meghallhatja. - Az igazán rossz az, hogy Isten eleve tudta, hogy ide fogok jönni, azt is tudta, mit akar megtétetni velem. Meg azt is tudta, hogy nekem tudnom kell, hogyan tegyem. A családom nem vallásos, leginkább csak a karácsonyt és a húsvétot ünnepeljük, s Brian balesetéig én sem voltam az. Az egész Bibliából csak a János három tizenhatot ismertem, azt, hogy a zelik mindig jeleket akarnak. Úgy szerette Isten a világot. Most haladtak el a bodega és a felborult cégér mellett. Az épület faláról leszakadtak a kisnyomású tartályok, és onnan hatvan-hetven méterre hevertek a sivatagban. Előttük vészjóslóan közeledett a Kína-gödör. Bemeszelt sírnak látszott a csillagfényben. - Mik azok a zelik? - Zelóták. Ahogy a barátom, Martin tiszteletes mondja. Bár ő... azt hiszem, valami történt vele. - David egy pillanatra elhallgatott, az utat bámulta. Az útpadkát befújta a vihar, homokpászmák és dűnék keresztezték útjukat. A terepjáró könnyen megbirkózott velük. - De amíg meg nem történt az a baleset Briannel, semmit sem tudtam Jákobról és Ézsauról, vagy József tarkabarka kabátjáról, vagy Putifárnéról. Akkor régen főleg az érdekelt - úgy beszél, gondolta Johnny, mint egy kilencvenéves hadastyán ősrégi csatákról és elfelejtett hadjáratokról -, hogy vajon Albert Belle megnyeri-e az Amerikai Liga bajnokságát. A fiú komolyan pillantott Johnnyra. - Nem az a rossz, hogy Isten olyan helyzetbe hozott, amelyben szívességgel tartozom neki, hanem hogy Briant bántotta ennek érdekében. - Isten kegyetlen. David bólintott, és Johnny látta rajta, hogy mindjárt elsírja magát. - Az fix. Talán jobb, mint Tak, de attól még nagyon komisz. - De Isten kegyetlensége megtisztít... legalábbis ez a hír járja. Igaz? - Hát... talán. - Mindenesetre a barátod él. - Igen... - És ez talán még nem is minden. Talán egy napon a barátod meg fogja gyógyítani az AIDSt vagy a rákot. Talán hatvan meccset nyer meg egyhuzamban. - Talán. - David, ez a valami odakint, ez a Tak, ez micsoda? Van valami elképzelésed? Indián szellem? Mint a manitu vagy a wendigo? - Nem gondolnám. Azt hiszem, sokkal inkább ragály, mint szellem vagy akár démon. Lehet, az indiánok még csak nem is sejtették, hogy itt van, pedig hamarabb itt volt, mint ők. Sokkal hamarabb. Tak az öreg, a formálatlan szív. És az igazi tartózkodási helye a kút fenekén, a kürtő túloldalán... Még azt se tudom, hogy egyáltalán a földben van-e, vagy akár a normál térben. Tak tökéletesen idegen, annyira különbözik tőlünk, hogy azt fel se tudjuk fogni. Megborzongott, az arca még jobban elsápadt. Talán csak a csillagfényben látszott így, de Johnnynak egyáltalán nem tetszett. - Nem muszáj beszélgetnünk, ha nem akarod. Rendben? David bólintott, azután előremutatott. - 228 -
- Nézze, ott a Ryder! Megállt. Megtalálhatták Maryt. Hát nem klassz? - De az - helyeselt Johnny. Úgy fél mérföldre a furgon reflektorai fénylegyezőt nyitottak a földhányás aljában. Nemigen szóltak, míg arrafelé robogtak: mindketten elvesztek a gondolataikban. Johnnyt főképpen saját azonossága foglalkoztatta; már nem egészen tudta, hogy kicsoda. Odafordult Davidhez, épp meg akarta kérdezni, nincs-e tudomása némi rejtőző szardíniáról - amilyen éhes volt, még egy tányér hideg limababtól sem húzta volna az orrát -, amikor hirtelen néma, vakító robbanás történt a fejében. Hátrahőkölt a vezetőülésen, a válla megvonaglott, fuldokló kiáltás szakadt föl belőle. Szája sarka annyira legörbült, hogy olyan lett az arca, mint egy bohócé. A terepjáró megcsúszott balra. David előrehajolt, megmarkolta a volánt, és a kellő irányba fordította a járművet, épp mielőtt az orra átbillent volna a padkán és bebukdácsolt volna a sivatagba. Addigra Johnny szeme ismét kinyílt. Ösztönösen rátaposott a fékre, a kisfiú előrebukott. Doromboló motorral megálltak az út közepén, nem egészen kétszáz méterre a Ryder hátsó lámpáitól. Látták, hogy emberek piros foltos árnyai állnak a furgon mögött, és őket figyelik. - Mi a szent szar! - pihegte David. - Még egy-két másodperc és... Johnny olyan elhűlten és báván nézte, mintha először látná. Azután kitisztult a tekintete, és reszketegen elnevette magát. - A szent szar jó kifejezés - mondta halkan, majdnem erőtlenül, mintha most esett volna át egy iszonyú megrázkódtatáson. - Köszönöm, David. - Isten-bomba volt? - Mi? - Méghozzá nagyobbfajta. Mint amilyen Sault érte Damaszkusz felé menet, amikor a hályog vagy micsoda lehullott a szeméről, és ismét látott. Martin tiszteletes Isten-bombáknak hívja őket. Ilyet kapott, ugye? Az író hirtelen nem akart Davidre nézni, félt, hogy a gyerek megláthat valamit a szemében. Inkább a Ryder hátsó lámpáit bámulta. Észrevette, hogy Steve nem használta ki az út rendkívüli szélességét, és nem fordult meg: a bérelt furgon még mindig dél felé nézett, a rézsű irányába. Hát persze. Steve Ames okos texasi öregfiú, biztos gyanította, hogy nincs még vége a dolognak. Igaza van. Davidnek is igaza van abban, hogy föl kell menniük a Kína-gödörbe, de a gyereknek van pár olyan ötlete is, amelyekben viszont talán nincs annyira igaza. Rögzítsd a szemed, Johnny, mondta Terry. Rögzítsd a szemed, akkor pislogás nélkül tudsz ránézni. Tudod, hogy kell, igaz? Naná hogy tudta. Eszébe jutott valami, amit egy öreg irodalomprofesszora mondott még abban az időben, amikor dinoszauruszok járták a földet, és a New York-i Yankeesnek még Ralph Houk volt a menedzsere. A hazugság fikció, mondta az öreg hüllő száraz, cinikus vigyorral, a fikció művészet, ebből következőleg minden művészet hazugság. Most pedig, hölgyeim és uraim, húzódjanak hátra, miközben én felkészülök, hogy a művészetet gyakoroljam eme gyanútlan ifjú prófétán. Odafordult Davidhez, és bánatos mosollyal így válaszolt a kisfiú aggodalmas tekintetére. Nem Istenbomba volt, David. Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom. - Akkor mi? - Roham. Hirtelen összejött minden, és rohamot kaptam tőle. Fiatal koromban három-négy havonta előfordult. Petit mal. Gyógyszereket szedtem, és elmúlt. Amikor negyvenéves korom körül keményen inni kezdtem - jó, csak harmincöt voltam, és nemcsak a pia játszott bele -, akkor visszajött, de akkor már nem petit formában. Főképp a rohamok miatt igyekszem száraz maradni. Amit most láttál, az az első, csaknem - szünetet tartott, úgy tett, mintha számolna - tizenegy hónap után. De ez alkalommal semmi köze sem a kokóhoz, sem a piához. Csupán a sima, jó öreg stresszhez. Ismét elindultak. Most sem akart körülpillantani; ha megteszi, azt is látni akarja, mennyire vette be David a mesét, és a gyerek esetleg rájön valamire. Őrültségnek, üldözési mániának tűnt, de Johnny tudta, hogy nem az. Ez a gyerek elképesztő, hátborzongató... akár egy ótestamentumi próféta, aki napperzselt bőrrel és Isten bizalmas információitól felpezsdült aggyal most lépett ki az ótestamentumi sivatagból. Okosabb, ha eltakarja a pillantását, megtartja magának, legalábbis még egy darabig. - 229 -
Jobb szeme sarkából látta, hogy David bizonytalanul méregeti. - Tényleg ez az igazság, Johnny? - kérdezte végül. - Nem kamuzik? - Tényleg ez - válaszolta a férfi, de még mindig nem nézett rá. - Nix kamu. David nem kérdezett többet... de nem is vette le róla a szemét. Johnny fölfedezte, hogy képes érezni a pillantását, mintha gyöngéd, ügyes ujjak simogatnának egy ablaktáblát, keresve a zárat, amely nyitja.
5. FEJEZET 1 Tak ott ült a perem északi falán, karmai belemélyedtek egy kidőlt vén fa korhadó kérgébe. Most aztán szó szerint sasszeme volt, simán meg tudta figyelni a lenti járműveket. Kivette még a terepjáróban ülő két alakot is: az írót a volánnál és mellette a fiút. A szaros kis imafiút. Hát ideértek. Mindketten itt vannak végre. Tak már találkozott rövid pillanatokra a fiúval a fiú látomásaiban, és igyekezett eltéríteni, megrémíteni, megtéveszteni, mielőtt rátalálna arra, aki idehívta, de nem sikerült. Az én Istenem erős, mondta a fiú, és már amilyen igaza volt! Bár még mindig ki lehet próbálni, vajon elég erős-e a fiú Istene. Valamivel a sárga kocsi mögött a terepjáró fékezett. Az író és a fiú láthatólag beszélgettek. A fiú damá-ja, kezében puskával elindult feléjük, majd megállt, amikor a nyitott jármű ismét nekilódult. És ismét együtt voltak megint, mind, akik az ő erőfeszítései ellenére megmaradtak és szövetkeztek. De még nem volt minden veszve. A sas teste nem tart sokáig - legföljebb egy-két óráig -, de most még erős, forró, buzgó, éles fegyver, amelyet Tak a legbelsőségesebb módon birtokol. Széttárta a madár szárnyait és a levegőbe emelkedett, amikor a dama átölelte damane-ját. (Gyorsan hámlott róla az emberi szókincs, mert nem fért bele a sas kicsi can toi agyába, és Tak egyre inkább viszszacsúszott a formálatlanok egyszerű, de erőteljes nyelvébe.) Megfordult, átsiklott a sötétség kútján, a Kína-gödrön, ismét fordult, és kígyóvonalban ereszkedni kezdett a földcsuszamlás fekete négyzete felé. Leszállt, egyetlen hangos viiiijjj-t hallatott, amikor karmai kapaszkodót keresve végighorzsolták a törmeléket. Harminc méterrel lejjebb fakó rózsás-vörös fény izzott a csuszamlásban. Tak odanézett egy pillanatra, hogy az an tak fénye betöltse, megsimogassa a madáragy primitív gömbjét, azután lehuppant az aknába. Volt itt baloldalt egy kis fülke. A sas bebújt, azután csöndesen megállt, és a testéhez szorított szárnyakkal várakozott. Mindnyájukat várta, de főleg az imafiút. Az aranysas egyik hatalmas karmával felhasítja az imafiú torkát, a másikkal kivájja a szemét. Imafiú meghal, mielőtt a többiek észbe kaphatnának. Sőt maga az os dam se jön rá, mi történik vele, és nem fogja tudni, hogy vakon hal meg.
2 Steve hozott egy takarót, egy olyan ócska, kifakult, kockás jószágot, amivel a főnök motorját takarta volna le abban az esetben, ha végül a furgon hátuljában kell elfuvaroznia a Harleyt a nyugati partra. Amikor Johnny és David felbukkantak a terepjáróval, Mary Jackson ebbe a takaróba burkolózott, akár egy skót a tartánjába. A furgon hátulja nyitva volt, az asszony ott üldögélt, lábát a lökhárítóra téve, a mellén összefogott takaróval, másik kezében a néhány megmaradt kólásüveg egyikét tartotta. Úgy érezte, még sohasem ivott édesebbet. Haja átizzadt sisakként tapadt a fejére, szeme hatalmasra nyílt. A takaró alatt is reszketett, úgy érezte magát, mint menekült a tévéhíradóban. Egy tűzvész vagy földrengés túlélője. Nézte az egyik kezében a Ruger 44-est szorongató Ralphot, amint a másik karjával vadul magához öleli a fiát. Valósággal fölkapta a gyereket, majd visszaeresztette a földre. - 230 -
Mary lesiklott a földre és kissé megtántorodott. Lábizmai még mindig remegtek a futástól. Az életemért futottam, gondolta, ez valami olyan, amit sohasem leszek képes megmagyarázni, akármennyit beszélek, talán még versben sem, hogy milyen, amikor az ember nem kajáért, díjért, éremért fut, vagy azért, hogy elérje a vonatot, hanem a tyúkszaros életéért. Cynthia a karjára tette a kezét. - Jól van? - Remekül - válaszolta. - Adj öt évet, és valósággal rózsállni fogok. Steve csatlakozott hozzájuk. - Semmi jele - mondta. Mary föltételezte, hogy Ellenről beszélt. Ekkor ért oda David és Marinville. - David! Jól vagy? - Igen - felelte a kisfiú. - Johnny is. Steve semmitmondó arccal nézett az emberre, aki mellé felfogadták pásztornak. - Tényleg? - Azt hiszem - válaszolta Marinville. - Nekem... - Davidre sandított. - Mondd el te, töpörtyű. Te vagy ebben az illetékes. David fakón mosolygott. - Szívet cserélt. És ha az anyámat keresik... a lényt, aki az anyámban volt... akkor abbahagyhatják. Ő halott. - Biztos? - A rézsűn félúton fölfelé - mutatta David - meg fogjuk találni a holttestet. - Majd folytatta, s nagyon igyekezett tárgyilagos lenni, de nemigen sikerült neki: - Nem akarom látni. Mármint amikor félrehúzzák az útból. Azt hiszem, papa, neked sem kéne megnézned. Mary odament hozzájuk, combjának hátsó oldalát dörzsölgetve, ahol a leginkább nyilalltak az izmok. - Az Ellen-testnek vége, és nem tudott elkapni. Így, gondolom, visszabújt a lyukba, igaz? - Ige-en... Marynek nem tetszett a kételkedés David hangjában. Sokkal inkább feltételezés volt benne, mint tudás. - Mehetett egyáltalán máshová? - kérdezte Steve. - Van itt még valaki? Egy remete? Egy öreg aranyász? - Nincs. - David hangja most sokkal magabiztosabban csengett. - Elesett és nem tudott fölkelni - mondta Cynthia, és öklét a csillagos ég felé lökte. Igggennn! - David! - szólalt meg Mary. A gyerek ránézett. - Akkor sem végeztünk, ha visszament, ugye? Nyilván le kell zárnunk az aknát. - Először az an tak-ot - bólintott David -, azután az aknát is. Le kell pecsételni, ahogy korábban volt. - Az apjára pillantott. Ralph átkarolta. - Ha te mondod, David. - Én benne vagyok - jelentkezett Steve. - Alig várom, hogy meglássam, hol rúgja le ez a fickó a cipőjét, hogy földobja a lábát a puffra. - Nekem nem sürgős eljutnom Bakersfieldbe - jelezte Cynthia. David Maryre nézett. - Természetesen. Isten volt az, aki megmutatta, hogyan jussak ki, ezt te is tudod. És Peterre is gondolnom kell. Megölte a férjemet. Gondolom, tartozom neki valamivel Peter miatt. David Johnnyra nézett. - Két kérdés - mondta Johnny. - Az első: mi történik, ha ennek vége? Mi történik itt? Ha a Desperation Bányavállalat visszajön és ismét nekifekszik a Kína-gödörnek, nagy valószínűséggel ismét feltárják a Kínai Aknát. Nem így van? Akkor meg mi értelme az egésznek? David valósággal vigyorgott. Mary szerint annyira megkönnyebbült, mint aki sokkal fogósabb kérdésre számított. - Ez nem a mi gondunk. Ez Isten gondja. A mi dolgunk, hogy lezárjuk az an tak-ot és a kivezető alagutat, aztán söpörjünk innen és hátra se nézzünk többé. Mi a másik kérdés? - Meghívhatlak-e egy fagyira, ha ennek vége? Mesélhetek néhány katonatörténetet? - Hát persze. Amíg azt nem mondom, hogy elég, tudja. Amikor untatni kezdenek. - Az unalmas történetek nem tartoznak az én repertoáromba - válaszolta Johnny dölyfösen. A kisfiú visszament a furgonhoz Maryvel. Átölelte az asszony derekát, és a karjának támasztotta a fejét, mintha ő lenne az anyja. Mary úgy sejtette, egy darabig pótolhatja is az anyát, ha a gye- 231 -
reknek erre van szüksége. Steve és Cynthia beültek az utasfülkébe, Ralph és Johnny Marinville letelepedtek a furgon hátuljának padlójára, Maryvel és Daviddel szemközt. Amikor a Ryder félúton fölfelé megállt, Mary érezte, hogy David szorosabban markolja a derekát, mire átölelte a gyerek vállát. Odaértek, ahol a kisfiú anyja - legalábbis a porhüvelye - bevégezte. David éppolyan jól tudta, mint ő. Szájon át kapkodta a levegőt, gyorsan, pihegve. Mary a gyerek halántékára tette a kezét, így nógatta némán. David nem ellenkezett, az asszony mellére rejtette az arcát. Továbbra is szájon át kapkodta a levegőt, majd Mary ingét megnedvesítették az első könnyek. Vele szemközt David apja a melléig húzta a térdét, és arcát a tenyerébe rejtette. - Jól van, David, jól... - dünnyögte Mary, és simogatni kezdte a gyerek haját. - Jól van. Ajtók csapódtak. Lábak csikorogtak a kavicson. Azután Cynthia Smith hangja, elhalóan, teli iszonyattal: - Jézusom, ezt nézd! Steve: - Hallgass, hülye, hallják! Cynthia: - Persze, nézem. Bocs. Steve: - Gyerünk. Segíts. Ralph leengedte kezét a szeméről, ingujjába törölte az arcát, majd átment Mary oldalára, és átkarolta Davidet. A kisfiú az apja keze után nyúlt és megszorította. Ralph űzött, könnyes tekintete találkozott Maryével, és az asszony is sírva fakadt. Hallotta kintről a csoszogó lépéseket, ahogy Steve és Cynthia félrehúzza Ellent az útról. Szünet következett, a lány kurtán, erőlködve felnyögött, majd lépések közeledtek a furgonhoz. Mary hirtelen biztosra vette, hogy Steve hátrakerül, és mond az apának és fiának valami vérlázító hazugságot, olyasféle hülyeséget, hogy Ellen békésnek tűnt, mintha csak elszenderedett volna a semmi közepén. Megpróbált üzenetet sugározni neki: Ne tedd, ne gyere hátra valami jóakaratú hazugsággal, azzal csak rontasz a dolgokon! Voltak Desperationben, látták, mi az ábra, ne próbáld ámítani őket, hogy mi van odakint! A lépések abbamaradtak. Cynthia mormogott valamit. Steve válaszolt. Azután visszaértek a kocsihoz, bevágták az ajtókat, felberregett a motor, ismét elindultak. David egy-két pillanatig még az asszony melléhez szorította az arcát, de nemsokára fölemelte a fejét. - Köszönöm. Mary mosolygott, de hátulról még beszűrődött annyi fény, hogy David lássa rajta a sírást. Szívesen - mondta. Megcsókolta a kisfiú arcát. - Komolyan. Átkarolta a térdét, kinézett a furgon hátulján, figyelte a porfátylat. Még mindig látta a villogó fényt, egy sárga szikrát a sötétség mélyén, de most a rossz irányba haladt, egyre távolodott tőlük. A világ, az, amelyiket Mary mindig az egyetlennek képzelt, ugyancsak távolodni látszott. Bevásárlóutcák, éttermek, MTV, Gold tornaterme, alkalmi gyors szex forró délutánokon, mindmind elsiklott a messzeségbe. És milyen könnyen, gondolta. Olyan könnyen, ahogy az aprópénz csúszik át egy lyukas zseb hasadékán. - David! - szólalt meg Johnny. - Te tudod, hogy Tak hogyan hatolt bele Riptonba? David megrázta a fejét. Johnny bólintott, mintha pontosan ezt várta volna, azután hátradőlt, fejét a kocsi oldalának támasztotta. Mary megállapította, hogy bármilyen bosszantó tud is lenni ez a Marinville, ő mégis egészen megkedvelte. És nem csak azért, mert visszajött Daviddel; bizonyos értelemben azóta kedveli, hogy... nos, vélhetőleg azóta, amióta elindultak fegyvert keresni. Ő ugyan ráijesztett, de Marinville visszavágott neki. Olyasfajta ember lehet, akinek második hivatása a visszavágás. Amikor nem arra összpontosít, hogy mindenáron seggfej legyen, akkor egész szórakoztató tud lenni. A 30-06-os az író mellett hevert. Johnny oda se nézve érte nyúlt és keresztbe fektette a térdén. - Az a gyanúm, hogy kihagyom a holnap reggeli előadást - mondta a mennyezetnek. - Az lett volna a címe: „Punkok és poszt-irodalmárok: amerikai írók a huszonegyedik században.” Vissza kell térnem a kezdetekhez. „Szomorú, szomorú, szomorú, George és Martha.” Ez... - Nem félünk a farkastól - fejezte be a mondatot Mary. - Edward Albee. Nem csupa analfabéta ül ezen a buszon. - Elnézést - hökkent meg Johnny. - Csak legyen rá gondja, hogy a. bocsánatkérés megjelenjék az újságjában - mondta az aszszony, maga se tudva, mit beszél. A férfi előrehajtotta a fejét, hogy jobban lássa, egy pillanatra el- 232 -
komorodott, azután nevetni kezdett. Egy másodperc múlva Mary is csatlakozott hozzá. Azután David is felkacagott, őt pedig Ralph követte. Meglepően magas hangon vihogott ahhoz képest, milyen benga ember volt, amolyan rajzfilmbeli hi-hi-ket hallatott, amitől Mary még jobban hahotázott. Lehorzsolt hasa fájt belé, de ez sem rontotta a kedvét. Steve megütögette a fülke hátsó falát. Lehetetlen volt megállapítani, hogy fojtott hangja derűs-e vagy riadt. - Mi folyik ott? - Nyugi, te texasi címeres ökör! - bömbölte vissza legszebb oroszlánhangján Johnny Marinville. - Itt hátul irodalomról beszélgetünk! Mary visongott nevettében, egyik kezével a torkát fogta, másikat lüktető hasára szorította. Nem bírta abbahagyni, amíg a furgon el nem érte a rézsű tetejét, át nem haladt a peremen, és el nem kezdett ereszkedni a túloldalon. Ekkor nyomban elpárolgott a jókedve. A többiek is ugyanabban a pillanatban hallgattak el. - Érzed? - kérdezte David az apját. - Valamit érzek. Mary reszketni kezdett. Megpróbált visszaemlékezni, vajon reszketett-e korábban is, nevetés közben, de nem bírt. Éreznek valamit, igen, efelől semmi kétség. Még inkább éreznék, ha itt lettek volna korábban, ha ugyanezen az úton kellett volna fölfelé futniuk, mielőtt az a vérző valami... Lökd ki a fejedből, Mare! Lökd ki, és zárd be mögötte az ajtót! - Mary! - szólította meg David. Ránézett. - Már nem tart soká. - Akkor jó. Öt perccel később - nagyon hosszú percek voltak - a furgon megállt, a fülke ajtói kinyíltak. Steve és Cynthia megkerülték a kocsit. - Kifelé, emberek - mondta Steve. - Végállomás. Mary kikászálódott, megrándulva minden mozdulatra. Mindene fájt, leginkább a lába. Ha tovább ült volna a kocsiban, valószínűleg egyáltalán nem tudna járni. - Johnny, van még abból az aszpirinből? A férfi odaadta. Mary kivett hármat, leöblítette az utolsó korty kólájával, aztán a kocsi elejéhez ment. A Kína-gödör aljában voltak, a többiek először, ő másodszor. Az iroda ott volt a közelben; ahogy ránézett, elgondolva, mi van odabent, és milyen közel jutott ő ahhoz, hogy itt végezze be, úgy érezte, mindjárt sikítania kell. Azután a terepjárón állapodott meg a tekintete: a vezető felőli ajtó és a motorház teteje még mindig nyitva, a légszűrő a bal első kerék mellett hever. - Karoljon át - mondta Johnnynak. A férfi átkarolta, és közben felvont szemöldökkel nézett le rá. - Most pedig jöjjön oda velem a kocsihoz. - Miért? - Valamit még meg kell tennem. - Mary, minél előbb nekilátunk, annál hamarabb végzünk - figyelmeztette David. - Ez csak egy másodpercig tart. Jöjjön, Shakespeare. Menjünk. Odamentek a terepjáróhoz, Johnny fél kézzel az asszony derekát ölelte, a másikban a 30-06ost markolta. Mary sejtette, hogy az író érezheti az ő reszketését, de nem baj. Alsó ajkát harapdálta, úgy hergelte magát, visszaidézve, milyen volt az út a városba ennek a kocsinak a hátuljában, ott ülve Peterrel a szemétdomb közepén, Old Spice-illatban és a saját félelme fémszagában. Nincs kilincs. Nincs ablaktekerő. Semmit sem lehet látni Entragian napégette tarkóján és a műszerfalra erősített üres tekintetű, hülye medvén kívül. Behajolt Entragian bűzébe - ami valójában, most már tudta, Tak bűze volt -, és letépte a medvét a műszerfalról. Az üres can toi szempár egyenesen belebámult az ő szemébe, mintha azt kérdezné, mi ez az ostobaság, mi jó származhat belőle, mi az ördög változhat tőle. - Az - mondta neki -, hogy te eltűnsz, te rohadék, és ez is egy lépés. - Ledobta a gödör hepehupás földjére és rátaposott. Keményen. Érezte, hogyan ropog a tornacipője alatt. Valami zsigeri síkon ez volt a legkellemesebb pillanata ennek az egész ocsmány lidércnyomásnak. - 233 -
- Ne is mondja - szólalt meg Johnny. - Ez valami új változata a lélekgyógyászatnak. Jelképes megerősítés, kifejezetten stresszes életszakaszokra, egyfajta „Jól vagyok, a szart is kitaposom belőled” érzés. Vagy... - Pofa be - vágott közbe a nő, egyáltalán nem barátságtalanul. - És most már elengedhet. - Csakugyan el kell engednem? - Keze arrébb vándorolt Mary derekán. - Most kezdtem csak ismerkedni a felszíni viszonyokkal. - Milyen kár, hogy nem vagyok térkép! Johnny keze lehullott, visszamentek a többiekhez. - Ez az a hely, David? - kérdezte Steve. A nehézgépek csoportjára mutatott a nyurga kéményű barakk rozsdás félhengere mellett. Húsz méterrel följebb a lejtőn egy szögletes lyuk tátongott, amelyet az asszony már korábban is látott. Akkor nem sokat törődött vele, más dolga volt - főképp az, hogy életben maradjon -, de most ránézett, és rossz érzése támadt. Olyan térdelgyengítő érzése. Hát, gondolta, a medvét mindenesetre elintéztem. Nem bámul többé senkire, akit bezsuppolnak a járőrkocsi hátuljába. Ez is valami. - Ez az - felelte David. - A Kínai Akna. - Can tak a can tah-ban - mondta révetegen az apja. - Igen. - És föl kell robbantanunk? - kérdezte Steve. - Egyáltalán, hogyan csináljuk? David egy betonkockára mutatott az iroda mellett. - Először is oda kell bejutnunk. Odamentek a robbanóanyag-raktárhoz. Ralph megrántotta az ajtón lógó lakatot, mintha próbálgatná, azután rávágott a Rugerrel. A fémes kopp-kopp nagyon hangosnak tűnt a gödör némaságában. - Lépjenek hátra - mondta. - Ez mindig nagyon nyerő a moziban, de ki tudja, a való életben is beválik-e. - Egy pillanat, egy pillanat! - kérte Johnny, és visszafutott a furgonhoz. Hallották, ahogy a vezetőfülke mögötti kartondobozokban turkál, azután: - Ó! Megvagy, te rondaság! Visszajött, és egy fekete Bell motorossisakot hozott magával, amelynek teljes arcvédője is volt. - Agybili deluxe - nyújtotta oda Ralphnak. - Még alig hordtam, mert túl sok. Ha a fejemre teszem, máris klausztrofóbiás leszek. Vegye föl. Ralph föltette. A sisaktól úgy festett, mint valami futurista hegesztő. Visszafordult a lakathoz, Johnny hátrált. A többiek szintén. Mary rátette a kezét David vállára. - Miért nem fordítanak hátat? - kérdezte Ralph a sisaktól fojtott hangon. Mary azt várta, hogy David tiltakozik - aggódik, talán túlzottan is aggódik az apjáért, ami nem lenne meglepő, tekintve, hogy családjuk másik két tagját az utóbbi tizenkét órában vesztették el -, de a fiú meg se szólalt. Arca halvány folttá mosódott a sötétben, lehetetlen volt olvasni róla, de Mary nem érzett benne zaklatottságot. A válla elég nyugodt volt a keze alatt, legalábbis most. Talán látta, hogy nem lesz semmi baj, gondolta. Abban a látomásban... vagy akármiben. Vagy talán... Nem akarta befejezni ezt a gondolatot, de az magától is befejeződött: …talán csak tudja, hogy nincs más választásunk. A némaság hosszú - Mary szerint nagyon hosszú pillanata következett, azután a puskalövés éles reccsenése, amelynek visszhangoznia kellett volna, mégsem visszhangzott. Csak felcsattant, majd elnémult, felszívták a falak, az utak, a gödör falai. Egyetlen megriadt madárkiáltás hallatszott Viiiijjj! -, azután semmi. Mary azon tépelődött, miért nem uszította rájuk Tak az állatokat, ahogy sok más városival megtette. Mert ők hatan együtt mások? Talán. Ha így van, akkor David teszi őket mássá, ahogy egyetlen nagy játékos is megemeli egy egész csapat színvonalát. Megfordultak és látták, hogy Ralph a lakat fölé hajol, nézegeti a sisak arcvédőjén át. A lakat elgörbült, megcsavarodott, nagy golyóütötte lyuk feketéllett a közepén, de amikor Ralph megrántotta, továbbra is ellenállt. - Na még egyszer! - mondta, és az ujjait pörgetve mutatta, hogy forduljanak meg. Újabb puskalövés dörrent. Ezt nem követte madárvijjogás. Mary úgy vélte, akármi adta is azt a hangot, már messze jár, noha nem hallott szárnycsattogást. Valószínűleg egyébként sem hallhatta volna a két puskalövéstől csengő fülével. Most a rántásra a kampó kiugrott a lakat szétzúzott belsejéből. Ralph leakasztotta és félredobta. Amikor levette Johnny sisakját, látni lehetett, hogy vigyorog. David odaszaladt hozzá és égnek emelte a hüvelykujját. - Jól csináltad, papa! - 234 -
Steve kinyitotta az ajtót és bekukucskált. - Apám! Sötétebb van itt, mint az ördög segglyukában! - Nincs itt villanykapcsoló? - érdeklődött Cynthia. - Ahol nincs ablak, ott lennie kell. Steve tapogatott, először jobbra, azután balra. - Vigyázzon a pókokra! - idegeskedett Mary. - Pókok lehetnek itt. - Na tessék, már meg is van! - jelezte Steve. Katt-katt-katt hallatszott, de nem lőn világosság. - Kinél van elemlámpa? - kérdezte Cynthia. - A magamét nyilván abban a redves moziban hagytam. Legalábbis nincs meg. Senki nem válaszolt. Marynek ugyancsak volt elemlámpája - az, amit az irodában talált -, és úgy emlékezett, a farmerje övébe dugta, miután tönkretette a kistehereket. Ha így volt is, mostanra eltűnt. A fejsze úgyszintén. Mindkettőt akkor veszíthette el, amikor a gödörből menekült. - A francba! - csóválta a fejét Johnny. - Nem vagyunk éppen cserkészek. - Egy van a kocsiban az ülés mögött, - mondta Steve - a térképek alatt. - Miért nem hozod ide? - kérdezte Johnny, ám Steve egy-két pillanatig nem mozdult. Furcsa tekintettel bámult Johnnyra, amelynek jelentését Mary nem tudta kihüvelyezni. Johnny is észrevette. - Mi az? Valami baj van? - Dehogy - felelte Steve. - Semmi baj, főnök. - Hát akkor indulj.
3 Steve Ames megjegyezte azt a pillanatot, amikor kis expedíciós erejük vezetése David kezéből átcsúszott Johnnyéba; ekkor lett a főnökből ismét főnök. Miért nem hozod ide?, mondta, s ez a kérdés egyáltalán nem kérdés volt, hanem az első igazi utasítás, amelyet Marinville azóta adott, hogy elindultak Connecticutból, Johnny a motorbiciklin, Steve mögötte a furgonnal, kényelmes tempóban, az aktuális olcsó szivart pöfékelve. Főnöknek szólította (amíg Johnny meg nem kérte, hogy hagyja abba), mert ez a szokás a szórakoztatóiparban: a színházban a díszletezők főnöknek hívják az ügyelőt; a stáboknál a díszletezők vezetői főnöknek hívják a rendezőt; a turnékon a roadie-k főnöknek hívják a turné szervezőjét, illetve a zenekar tagjait. Ő egyszerűen átvette ezt a szokást régebbi életéből, noha egyáltalán nem tartotta főnöknek Johnnyt, minden színházi bömbölés, előrelökött áll és én-aztán-pontosan-tudom-mit-csinálok modor ellenére. Egész mostanáig. És most, amikor főnöknek szólította, Johnny nem tiltakozott. Miért nem hozod ide? Egy kérdés, négy szó, és minden megváltozott. Mi változott meg? Pontosan mi? - Nem tudom - motyogta. Kinyitotta a vezető felőli ajtót, és turkálni kezdett az ülés mögötti kuplerájban. - Az a feneség, hogy nem igazán tudom. Az elemlámpa - hosszú, hatelemes darab - a térképek gyűrött kazla alatt rejtőzött, az elsősegélyláda és a néhány vészjelző fáklyát tartalmazó kartondoboz mellett. Steve kipróbálta, látta, hogy működik, visszakocogott a többiekhez. - Először a pókokat figyeld - kérte Cynthia, társalgásban szokásosnál épp csak egy picivel vékonyabb hangon. - Pókok, kígyók, pont mint a régi dalban. Istenem, de utálom őket. Steve belépett a robbanóanyag-raktárba, és körbevilágított, először a padlón, azután a salakbeton falakon, végül a mennyezeten. - Nincsenek pókok - jelentette. - Sem kígyók. - David, ide állj az ajtó mellé! - mondta Johnny. - Szerintem nem szükséges mindőnknek bezsúfolódni. Ha bárkit vagy bármit látsz... - Akkor ordítok - fejezte be David a mondatot. - Ne aggódjon. Steve ráirányította a fénypászmát a helyiség közepén levő feliratra. Rúdra erősítették, mint egyes éttermekben azt a táblát, hogy KÉRJÜK, VÁRJON, AMÍG A PINCÉR A HELYÉRE KÍSÉRI. Csak ezen ez állt nagy, piros betűkkel:
- 235 -
FIGYELEM FIGYELEM FIGYELEM! A ROBBANÓANYAGOKAT ÉS A GYÚJTÓTÖLTETEKET KÜLÖN KELL TÁROLNI! SZÖVETSÉGI ELŐÍRÁS! A ROBBANÓANYAGOKKAL VALÓ GONDATLAN BÁNÁSMÓD BÜNTETÉST VON MAGA UTÁN! A hátsó falon cövekek tüskézték tele a salakbetont, kábelkötegek és vastag fehér zsinórok lógtak róluk. Gyújtózsinórok, gondolta Steve. A jobb és bal oldali fal mellett két nehéz deszkaláda állt egymással szemközt, akár a polcon a könyvtámaszok, csak könyvek nem voltak közöttük. A DINAMIT, GYUTACSOK és FOKOZOTT ELŐVIGYÁZATOSSÁG! feliratú nyitva állt, fedelét kitámasztották, mint egy gyerek játékdobozáét. A másik, amelyen az egyszerű ROBBANÓANYAG felirat állt fekete betűkkel narancssárga alapon, le volt lakatolva. - Ez az ANFO - mutatott Johnny a lelakatolt ládára. - Azt jelenti, hogy ammónium-nitrát és dízelolaj. - Hát ezt honnan tudja? - kérdezte Mary. - Valahol rám ragadt - válaszolta a férfi szórakozottan. - Csak úgy. - Hát ha azt képzeli, hogy erről is csak úgy lelövöm a lakatot, akkor megbolondult - közölte Ralph. - Van valami ötletük, ami lövöldözés nélkül kivitelezhető? - Pillanatnyilag nincs - felelte Johnny, de nem úgy hangzott, mintha túlzottan izgatná magát. Steve odament a dinamitos ládához. - Nincs benne dinamit - vetette oda Johnny, még mindig azon a furcsán derűs hangon. A dinamitot illetőleg igazat mondott, de azért a láda korántsem volt üres. Egy farmert és Georgetown Hoyas feliratú pólót viselő férfit gyömöszöltek belé. Fejbe lőtték. Üveges szemmel bámult föl Steve-re valaha nyilván szőke tincsei alól, bár ezt már nehéz lett volna biztosan megállapítani. Steve megkeményítette magát, hogy kibírja a szagot, előrehajolt és matatni kezdett a férfi övén lógó kulcskarikán. - Mi az? - kérdezte Cynthia, és elindult feléje. Ekkor egy bogár mászott ki a hulla nyitott szájából, és lefelé iszkolt az állán. Steve halk kaparászást hallott. Nyilván más bogarak is vannak a halott alatt. Vagy talán szép új barátnőjének egyik szeretett csörgőkígyója. - Semmi - válaszolta. - Maradj, ahol vagy. A kulcskarika makacskodott. Miután Steve többször is megpróbálta összenyomni a hasított karabinert, amely a karikát az övtartó fülhöz erősítette, de egyszer sem járt sikerrel, egyszerűen leszakította az övtartóval együtt. Lecsukta a láda fedelét, átment a termen a kulcskarikával a kezében. Közben észrevette, hogy Johnny három lépésre áll az ajtótól, és megbűvölten bámulja motorossisakját. - Haj, szegény Urine! - mondta. - Ismertem. - Johnny! Jól vagy? - Remekül. - Hóna alá csapta a sisakot, és győzelmesen mosolygott Steve-re... de a szeme olyan volt, mint aki kísértetet lát. Steve odaadta a kulcsokat Ralphnak. - Talán ezek közül valamelyik? Nem kellett sokáig keresgélniük. A harmadik kulcs, amelyet Ralph kipróbált, illett a ROBBANÓANYAG feliratú láda lakatjába. Egy pillanattal később már mind az öten belenézhettek. A ládát három rekeszre osztották. Az utolsóban nem volt semmi, a középsőt félig megtöltötték az egymásra halmozott hosszúkás vászonzsákok, közbe-közbe néhány szökevény golyócska, amelyek Steve szerint leginkább olyanok voltak, mint a mészbe mártott madársörét. A zsákok száját spárgával kötötték össze. Kiemelt egyet. Kolbászforma volt, és talán öt kilót nyomhatott. ANFO, írták az oldalára fekete betűkkel, majd alája pirossal: VIGYÁZAT, GYÚLÉKONY, ROBBANÁSVESZÉLY! - Helyes - mondta Steve -, de hogy robbantsuk fel gyutacs nélkül? Igazad van, főnök: se dinamit, se gyutacs. Csak egy fószer, akinek 30-30-assal csináltak frizurát. Nyilván ő volt a robbantómester. - 236 -
Johnny előbb Steve-re, majd a többiekre nézett. - Nem mennének ki Davidhez egy pillanatra? Szeretnék négyszemközt beszélni Steve-vel. - Miért? - kérdezte rögtön Cynthia. - Azért, mert muszáj - válaszolta Johnny furcsán gyöngéd hangon. - Csak egy kis befejezetlen ügy. Egy bocsánatkérés. Semmilyen körülmények között sem kérek könnyen bocsánatot, és attól tartok, hogy hallgatósággal végképp nem lennék rá képes. - Nem hinném, hogy ez a megfelelő pill... - kezdte Mary. A főnök odavágott a szemével Steve-re. Sürgetően. - Semmi gáz - mondta Steve. - Gyorsan végzünk. - És ne menjenek üres. kézzel - tette hozzá Johnny. - Mindenki vigyen egy zacskóval ebből a sűrített tűzijátékból. - Én úgy tudom, ez itt gyutacs nélkül inkább csak sűrített tábortűz - válaszolta Ralph. - Tudni akarom, mi folyik itt! - erősködött Cynthia nyugtalanul. - Semmi - csitította Johnny. - Tényleg. - Lóizét semmi - duzzogott Cynthia, de azért követte a többieket. Mind vittek egy-egy zsák ANFO-t. Mielőtt Johnny kinyithatta volna a száját, besurrant David. Arcán még mindig megmaradt a rászáradt szappanhab, és a szemhéja szederjesre színeződött. Steve járt egyszer egy lánnyal, aki pontosan ilyen színűre festette a szemhéját. Csakhogy David megrendítő volt és nem szexis. - Minden rendben? - kérdezte David. Futó pillantást vetett Steve-re, de Johnnyhoz beszélt. - Igen. Steve, adj egy zacskó ANFO-t Davidnek. David még állt egy pillanatig, mélyen elgondolkozva nézte a Steve-től kapott zacskót, majd hirtelen fölkapta a fejét. - Fordítsa ki a zsebeit! Mindet! - mondta Johnnynak. - Mi a... - kezdte Steve. Johnny valami furcsa mosollyal leintette. Az mosolyog így, aki valami egyszerre keserűbe és kívánatosba harapott. - David tudja, hogy mit csinál. Kicsatolta lábszárvédőit, kifordította farmerja zsebeit, odaadta Steve-nek, ami bennük volt a híres tárcát, a kulcsait, az övébe tűzött kalapácsot -, hogy tartsa, amíg végez. Előrehajolt, hogy David belenézhessen az inge zsebébe. Azután kicsatolta a farmerját és letolta. A szóra érdemes pocak rálöttyent a farmer alatt viselt kék tangára. Steve-nek azokra a korosodó gazdag figurákra kellett gondolnia, akik időnként végigcsellengenek a tengerparton. Az ember rögtön tudja, hogy gazdagok, elsősorban nem abból, hogy mindig Rolexet és Oakley napszemüveget hordanak, hanem mert ezekben az apró nejlon hereverékben mernek mászkálni. Mintha attól, hogy az adó elér egy bizonyos küszöböt, a sörhas is átmenne szexibe. A főnök legalább nem nejlont viselt, hanem jó öreg pamutot. Marinville kissé fölemelt karokkal körbefordult, és megmutatta Davidnek minden hajlatát és plezúrját, majd ismét fölhúzta a farmerját és utána a lábszárvédőt. - Elégedett vagy? Mert ha nem, lehúzom a gatyámat is. - Ne - rázta meg a fejét David, de azért megmotozta a lábszárvédő zsebeit, mielőtt kiment volna. Nyugtalan volt, de nem ideges. - Tessék, beszélgessenek. De gyorsan. Elvonult, magára hagyta Johnnyt és Steve-et. A főnök odament a raktár végébe, olyan messzire az ajtótól, amennyire lehetséges. Steve követte. Itt a helyiséget átitató erős dízelolajszag ellenére is érezni lehetett a dinamitos ládából áradó hullaszagot, és Steve nagyon szeretett volna minél előbb kikerülni innen. - Ugye azt akarta látni, hogy nincs-e rajtad néhány can tah? Mint Audreyn? Johnny bólintott. - Bölcs gyermek. - Szerintem is. - Topogott néhányat, a cipőjét nézte, majd ismét a főnökét. - Nézd, nem kell bocsánatot kérned, mert leléptél. Az a fontos, hogy visszajöttél. Miért nem... - Sok-sok bocsánatkéréssel tartozom - szólalt meg Johnny. Visszavette zsebei tartalmát, s gyorsan visszadugdosott mindent oda, ahonnan jött. Utolsónak a kalapácsot csúsztatta be a lábszárvédő övébe. - Döbbenetes, mennyi marhaságot csinál az ember élete során. Bár e tekintetben miattad van okom a legkevesebb aggodalomra, Steve, főleg most. Csak tartsd a szád és figyelj, rendben? - 237 -
- Rendben. - Ezt tényleg gyorsan kell csinálni. David már sejti, hogy valamiben töröm a fejem; többek között ezért akarta megnézni, mi van a zsebeimben. Lesz majd egy pillanat - méghozzá nagyon hamar -, amikor el kell kapnod. De szorosan fogd ám, mert úgy fog küzdeni, mint egy megveszekedett. És jól vigyázz, nehogy elengedd! - Miért? - Segít fantáziadús frizurájú barátnőd, ha megkéred? - Nyilván, de... - Steve, bíznod kell bennem! - Miért? - Mert megvilágosodásom volt idefelé jövet. Bár ez így túl hivatalos; jobban szeretem David kifejezését. Azt kérdezte, Isten-bombát kaptam-e. Azt mondtam, nem, de ebben is hazudtam. Mit gondolsz, nem ezért választott végül is engem az Isten? Mert úgy tudok hazudni, mint a vízfolyás? Bizonyos értelemben vicces, ugyanakkor viszont iszonyú. - Mi fog történni? Te már ezt is tudod? - Nem teljesen. - Egyik kezébe fogta a 30-06-ost, a másikba a fekete arcvédős sisakot. Hol az egyiket nézte, hol a másikat, mintha egymáshoz mért becsüket mérlegelné. - Nem tehetem meg, amit akarsz - mondta nyíltan Steve. - Nem bízom benned eléggé ahhoz, hogy megtegyem. - Muszáj - válaszolta Johnny, és a kezébe nyomta a fegyvert. - Csak te maradtál nekem. - De hát... Johnny közelebb lépett. Ez már nem az az ember volt, aki Connecticutban a nyiszorgó, nevetséges, de vadonatúj bőrszerkójában, a Harleyt meglovagolva, minden fogát kimutatva vigyorgott a Life, a People és a Daily News köréje csődült, s csettegtető fotósaira. Sokkal mélyebb változás volt ez néhány zúzódásnál és egy törött orrnál. Fiatalabbnak, erősebbnek tűnt. A fennhéjázás lekopott az arcáról. Levedlette a kétségbeesett határozatlanságot is. Csak most, hogy ez eltűnt, döbbent rá Steve, hányszor látta főnöke arcán ezt a kifejezést: mintha Marinville-t, akármit mondott és csinált, mindig olyasmi foglalkoztatta volna, ami nincs: például egy rossz helyre tett tárgy vagy egy elfelejtett unalmas munka. - David azt hiszi, Isten a halálát kívánja, hogy Takot visszazárhassa az odújába. Hogy úgy mondjam, ez a végső áldozat. De David téved. - Johnny hangja megcsuklott ennél az utolsó szónál, és Steve döbbenten látta, hogy főnöke majdnem elsírja magát. - Ilyen könnyen nem ússza meg. - Mi... Johnny megragadta a karját, olyan szorosan, hogy fájt. - Pofa be, Steve! Csak kapd el, amikor eljön az idő. Ez a dolgod. Most menjünk. - Lehajolt, zsinegjénél fogva kiemelt a ládából egy zacskó ANFO-t, és odadobta Steve-nek. Magának is vett. - Te tudod, hogy lehet ezt a szart felrobbantani egy csipetnyi dinamit vagy gyutacs nélkül? kérdezte Steve. - Azt hiszed, hogy tudod, igaz? Mi fog történni? Isten leküldi egyik nyilát? - David ezt hiszi - felelte Johnny -, és a szardínia meg a keksz után nem is csodálkozom. Én azonban nem hiszem, hogy ilyen túlhajtott eszközökre lenne szükség. Gyerünk. Fogytán az idő. Kiléptek a fogyatkozó éjszakába, és csatlakoztak a többiekhez.
4 A földcsuszamlás tövében, húsz méterrel a Kínai Akna tépett szája alatt Johnny megállította őket és azt mondta, kössék össze kettesével a zacskókat. Az egyik páros kolbászt a saját nyakába vetette: úgy lógtak a mellére, mint egy kakukkos óra ellensúlyai. Steve fogta a másikat, és Johnny nem tiltakozott, amikor David elvette az utolsó párt az apjától, és a nyaka köré kanyarította az öszszekötött zsineget. Ralph zaklatottan nézett Johnnyra. Johnny Davidet nézte, aki kapaszkodni kezdett az akna szája felé, azután visszafordult a gyerek apjához, megcsóválta a fejét, és ujjával az ajkát ütögette. Nyugi, papa. Ralph kétkedve bámult rá, de nem szólt. - Mindenki jól van? - kérdezte Johnny. - Mi lesz most? - kérdezte Mary. - Úgy értem, mi a terv? - 238 -
- Azt tesszük, amit Isten rendel - felelte David. - Ez a terv. Gyerünk. Ő vezette őket, fölfelé a lejtőn, oldalra dőlve, hogy le ne essenek. Itt nem volt széles, kavicsos út, még ösvény se, csak gonosz terep. Johnny érezte, valahányszor nekirugaszkodott, ahogy a föld ki akart mállani a csizmája alól. A szíve hamarosan dübörgött, az orra vele egy ütemre lüktetett. Az utóbbi pár hónapban ugyan meghúzta magát, de a régi bűnök sorra verték az ajtaját, hogy benyújtsák a számlát. Mégis jól érezte magát. Most már minden egyszerű. Kimondottan csodálatos. David vezette őket, az apja volt a második. Őt Steve és Cynthia követte. Johnny és Mary Jackson zárták a sort. - Miért hurcolja még mindig azt a motorossisakot? - érdeklődött Mary. Johnny elvigyorodott. Az asszony furamód Terryre emlékeztette. A régi napok Terryjére. Fölemelte a sisakot, és a kezére húzta, mint egy bábut. - Ne kérdezd, kiért szól a harang - válaszolta. - Érted szól, megénekelt mézharmat. Az asszony halkan fölnevetett. - Bolond. Ha a nyílás negyven méterre tátongott volna a hegyoldalban és nem húszra, akkor Johnny nem hitte volna, hogy fölvergődhet odáig. Még így is dobszólót vert a szíve, mire David elérte az akna tépett száját. Úgy érezte, mintha spagettiből lennének a combjai. Most nem gyengülhetsz el, mondta magának. Beértél a célegyenesbe. Valamivel gyorsabb tempót kényszerített magára, mert hirtelen megrémült, hogy David egyszerűen sarkon fordul és bemegy az aknába, mielőtt ő odaérne. De mennyire lehetséges! Steve azt hiszi, a főnök tudja, mi folyik itt, holott a főnök édeskeveset tud. Egyetlen lappal tart előbbre a forgatókönyvben, mint a többiek. De David várt, és hamarosan ott csoportosultak valamennyien a lejtőn, a nyílás előtt. Nyirkos szag csapta meg őket, egyszerre jeges és üszkös. És egy hangot is hallottak, halk szélsusogást, ettől Johnnynak liftaknákra kellett gondolnia. - Imádkoznunk kellene - szólalt meg félénken David, és oldalra nyújtotta a két kezét. Az apja megfogta az egyiket. Steve letette a 30-06-ost és megfogta a másikat. Mary kézen fogta Ralphot, Cynthia Steve-et. Johnny a két nő közé állt, a sisakot a csizmái közé tette, és a kör bezárult. Ott álltak a Kína-gödör sötétjében, érezték a föld nyirkos lélegzetét, hallgatták a halk morajt, és nézték David Carvert, aki idehozta őket. - Kinek az apja? - kérdezte David. - Mi Atyánk - válaszolta Johnny, olyan könnyedén lépve az ősi ima ösvényére, mintha sohasem tért volna le róla. - Ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved. Jöjjön el a te országod... A többiek csatlakoztak hozzá, elsőnek Cynthia, a lelkész lánya, utolsónak Mary. - ...legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy itt e földön is. A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma, és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. És ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg minket a gonosztól. Ámen. Cynthia még folytatta az ámen után: - Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké, ámen. - Úgy csippentett a szemével Johnnyra, amit az egészen megszeretett. - Én így tanultam, ezt a protestáns egyveleget, tudja. David most Johnnyt nézte. - Segíts, hogy megtegyem, ami tőlem telik - mondta Johnny - Ha itt vagy, Isten - és most már okom van ezt hinni -, akkor segíts, hogy megtegyem, ami tőlem telik, és ne gyengüljek el ismét. Nagyon komolyan kérem tőled, mert már tele van a padlásom elgyöngülésekkel. És te, David? Semmi mondanivalód? David vállat vont és megrázta a fejét. - Már elmondtam. - Elengedte a kezeket, megszakadt a kör. - Rendben - bólintott Johnny -, akkor lássunk neki. - Minek? - kérdezte Mary. - Minek lássunk neki? Közölné velem is? - Be kell mennem - mondta David. - Egyedül.
- 239 -
- Kizárt - csóválta a fejét Johnny. - És ne kezdd el megint az Isten-azt-mondta dumádat, mert most semmit sem mond neked. A képernyődön csak annyi van, hogy KÉREM, MARADJON KÉSZENLÉTBEN, igazam van? David tétován nézett rá, és megnyalta az ajkát. Johnny az akna várakozó sötétje felé nyújtotta a kezét. - Mindazonáltal elsőnek léphetsz be - mondta a kegyes adakozó hangján. - Mit szólsz hozzá? - A papám... - Utánad. Elkap, ha botlasz. - Ne! - tiltakozott David. Hirtelen ijedtnek, sőt rémültnek látszott. - Nem akarom! Nem akarom, hogy a papa bejöjjön! A tető beomolhat vagy... - David! Az, hogy te mit akarsz, egyáltalán nem számít! Cynthia megragadta Johnny karját. Bele is vájta volna a körmét, ha nem rágja le az eleven húsig. - Szálljon le róla! Édes Jézusom, megmentette a maga leprás életét! Nem bírja ki, hogy ne szekálja? - Én nem szekálom - válaszolta Johnny. - Itt már ő szekálja saját magát. Ha megnyugszik, eszébe fog jutni, ki parancsol itt... Davidre nézett. A kisfiú motyogott valamit az orra alatt, túl halkan, hogy hallani lehessen, de Johnnynak nem kellett hallania, anélkül is tudta. - Így van, kegyetlen. De ezt eddig is tudtad. Te pedig úgysem változtathatsz Isten természetén. Egyikünk sem. Akkor miért nem lazítasz? David nem válaszolt. Lehajtotta a fejét, de most nem azért, hogy imádkozzon. Johnny belenyugvásnak vélte. A fiú valamilyen módon tudja, mi következik, és ez benne a legrosszabb. A legkegyetlenebb, ha így jobban tetszik. Nem lesz könnyű neki, mondta Stevenek a robbanóanyagraktárban, pedig akkor még fel sem fogta, milyen nehéz lehet. Először a húga, azután az anyja, és most... - Helyes - mondta, a hangja olyan száraz volt, mint a föld, amelyen álltak. - Először David, majd azután Ralph, majd te, Steve. Én mögötted jövök. Ma este bocsánat, hajnalban - nem engedjük előre a hölgyeket. - Ha muszáj bemennünk, akkor én Steve-vel akarok menni - közölte Cynthia. - Rendben - vágta rá Johnny, mint aki csak erre várt. - Mi helyet cserélhetünk. - Ki bízta meg magát a parancsnoksággal? - kérdezte Mary. Johnny úgy perdült meg, mint a kígyó. A megriadt Mary óvatosan hátrált egy lépést. - Akarja átvenni tőlem? - kérdezte baljós derűvel. - Mert ha akarja, lyányom, én boldogan átadom. Semmivel sem kapaszkodtam jobban utána, mint David. Tehát mi a véleménye? Akar átvesz Nagyfőnöktől sastoll fejdísz? Az asszony zavartan megrázta a fejét. - Nyugi, főnök - dünnyögte Steve. - Én nyugodt vagyok! - vágott vissza Johnny, pedig nem volt az. Davidet és az apját nézte, ahogy lehorgasztott fejjel, kézen fogva állnak egymás mellett, és egyáltalán nem volt nyugodt. Alig tudta elhinni, hogy micsoda iszonyathoz járul hozzá. Alig tudta? Inkább egyáltalán nem tudta. Hogy tudott volna továbblépni, ha nem tartja maga elé az irgalmas értetlenség pajzsát? Hogy tudna bárki is továbblépni? - Átvegyem a zacskókat, Johnny? - kérdezte félénken Cynthia. - Még mindig liheg, és elég zilált a külseje, ha nem haragszik, hogy ilyet mondok. - Jól vagyok. Most már nincs sok hátra. Ugye, David? - Nincs - mondta a fiú halk, remegő hangon. Nemcsak fogta az apja kezét, de simogatta is, mint egy szerető. Reménytelen, könyörgő szemmel nézett Johnnyra. Olyasvalakinek a szemével, aki csaknem tudja, hogy mi következik. Johnny elfordult, a gyomra összerándult, egyszerre érzett hideget és meleget. Tekintete találkozott Steve zavart, aggódó pillantásával, és megpróbált üzenetet sugározni neki: Te csak fogd meg, amikor eljön az idő - miközben azt mondta: - Steve, add oda a zseblámpát Davidnek. Egy pillanatig azt hitte, hogy Steve nem engedelmeskedik, de aztán kihúzta a farzsebéből az elemlámpát, és odaadta a gyereknek. - 240 -
Johnny ismét az akna feketeségébe emelte a kezét. A régi tűz halott, hideg szaga és a meggyilkolt hegy méhében zsongó halk morajlás felé. Várt, hátha Terry mond valami vigasztalót, de hitvese lelépett a balfenéken. Talán jobb is így. - David! - A hangja megremegett. - Megvilágítanád nekünk az utat? - Nem akarom - suttogta David. Mély lélegzetet vett, az égre nézett, amelyen a csillagok most kezdtek halványodni, és fölsikoltott: - Nem akarom! Nem csináltam meg mindent? Mindent, amit kértél? Ez nem tisztességes! EZ NEM TISZTESSÉGES, ÉS ÉN NEM AKAROM! Az utolsó négy szó hangszalagrepesztő, kétségbeesett visításban szakadt föl a torkán. Mary előrelépett. Johnny megragadta a karját. - Vidd rólam a kezed! - mondta az asszony, és ismét megindult. Johnny újfent visszarántotta. - Nyughass. Mary meghunyászkodott. Johnny Davidre pillantott és némán rámutatott az aknára. David fölnézett az apjára. Könnyek patakzottak az arcán. - Menj innen, papa! Menj vissza a kocsihoz! Ralph megrázta a fejét. - Ha te bemész, bemegyek én is. - De ne gyere, ha mondom! Nem lenne jó neked. Ralph megvetette a lábát, és türelmesen nézett a fiára. David visszanézett rá, majd Johnny kinyújtott karjára (amely most már nem csupán kért, de követelt), azután megfordult és elindult a vágat felé. Menet közben felkapcsolta az elemlámpát, és Johnny látta, hogy porszemek táncolnak a ragyogó fényben... porszemek és még valami más. Valami, ami megdobogtatta volna egy öreg aranyász szívét. Egy aranyos villanás, amely rögtön el is tűnt. Ralph követte Davidet. Steve volt a következő. A fény ide-oda csúszkált a gyermek kezében, s először egy sziklafalat világított meg, azután egy ódon támgerendát, amelybe három írásjelet faragtak - talán valamelyik rég halott kínai bányász nevét, vagy a kedveséét, aki ottmaradt messze egy pojangi mocsári kunyhóban -, majd a padlót és rajta a csontszőnyeget: zúzott koponyákat, kísérteties fakutyavigyorra görbült bordákat. Ismét fölfelé világított, majd balra. Megint felvillant az arany, ez alkalommal fényesebben és határozottabban. - Hé, vigyázz! - rikoltotta Cynthia. - Valami van itt előttünk! A sötétség felrobajlott. Johnnynak connecticuti gyermekkora jutott az eszébe, ugyanígy burrogtak föl a fácánok az aljnövényzetből, mikor a szürkület estébe hajlott. Egy pillanatra áthatóbb lett a bánya szaga, ahogy a láthatatlan szárnyak hullámokban hajtották feléjük az ősi levegőt. Mary fölsikoltott. A fénycsóva fölfelé, majd oldalra ugrott, egy pillanatra megvilágítva egy lidérces légi látomást, valamit, aminek szárnya, izzó arany szeme és kinyújtott karmai voltak. Davidre meresztette a szemét; Davidet akarta. - Vigyázz! - üvöltötte Ralph, és rávetette magát a fiára, ledöntve Davidet a tárna csontszérűjére. Esés közben a gyerek elejtette a lámpát, amely így csak annyi fényt vetett, hogy még jobban összezavarja őket. Elmosódó formák tolongtak visszavert fényében: David az apja alatt, a sas árnya, ahogy ott feszül és dagad fölöttük. - Lődd le! - sikoltotta Cynthia. - Steve, lődd le, mert letépi a fejét! Steve fölemelte a 30-06-ost, de Johnny megragadta a csövét. - Ne! Egy puskalövés az egész bányát a fejünkre szakasztja! A sas vijjogott, szárnyaival csapkodta Carver fejét. Ralph a bal kezével igyekezett lelökni magáról. A madár elkapta az egyik ujját horgas csőrével, letépte, karmai úgy fúródtak bele Ralph Carver arcába, mint erős ujjak a fánktésztába. - PAPA, NE! - sikoltotta David. Steve belevetette magát az árnyak gomolyába, és mikor megrúgta a földön heverő lámpát, Johnny jobban láthatta, mint szerette volna a Ralph fejét marcangoló madarat. Szárnycsapásai nyomán viharos felhőkben szállt a por a földről és a vágat falairól. Ralph feje hevesen csapódott ideoda, de a teste csaknem teljesen eltakarta Davidet. Steve lendületet vett, hogy lecsapjon a puskával, ám a tus a falnak ütközött. Nem volt elég hely. Ezért inkább döfött vele, mint egy lándzsával. A sas rávetette szúrós tekintetét, karmai most - 241 -
másutt martak bele Ralphba. Szárnyai távoli mennydörgésként szóltak a zárt térben. Johnny látta a csőrében Ralph ujját. Steve ismét döfött, ez alkalommal telibe találta a sast, kiütötte a csőréből az ujjat. A madár feje a falnak csapódott. Karmai meggörbültek. Egyik lábának karmait mélyebben belevájta Ralph arcába, a másik lábát fölemelte, lecsapott, felhasította David apjának torkát, és rikoltott, talán dühében, talán a diadaltól. Mary vele sikoltott. - ISTENEM, NE! - vonította David csukladozó hangon. - Ó, ISTEN, KÉRLEK, NE ENGEDD, HOGY TOVÁBB BÁNTSA A PAPÁMAT! Ez a pokol, gondolta nyugodtan Johnny. Előrelépett, letérdelt. Megragadta a Ralph torkát marcangoló karmos lábat. Akárha aligátorbőrrel bevont, egzotikusan ronda műtárgyhoz ért volna. Akkorát csavart rajta, amekkorát bírt, és éles reccsenést hallott. Fölötte Steve megint lesújtott a fegyvere tusával, nekivágta a sas fejét a tárna sziklafalának. Ropogás hallatszott. Egy szárny csapkodta Johnny fejét. Mintha ismét a keselyű támadt volna rá a parkolóban. Vissza a jövőbe, gondolta, elengedte a lábat, most a szárnyat rántotta meg. A madár ocsmány, fülsértő vijjogással ugrott neki, Ralphot is hozta magával, az arcánál, halántékánál és bal szemgödrénél fogva. Johnny úgy gondolta, hogy Ralph elájulhatott, vagy már meg is halt. Remélte, hogy halott. David réveteg arccal kecmergett elő az apja alól, pólóját átáztatta Ralph vére. Még egy pillanat, fölkapja a zseblámpát és beront a bánya mélyébe, ha nem elég gyorsak! - Steve! - bömbölte Johnny, vaktában fölnyúlt és megmarkolta a sas nyakát. Az ide-oda rángatózott a szorításában, mint egy befogott vadló. - Steve, végezz vele! Végezz vele! Steve a madár torkának lökte a puskatust, és a mennyezet felé taszította az árnyékban rejtőző fejet. Ebben a pillanatban Mary előrevetette magát. Megmarkolta a sas nyakát, és dühödt céltudatossággal megcsavarta. Tompa reccsenés hallatszott, a Ralph arcába mélyedő karmok hirtelen elernyedtek. David apja a tárna földjére zuhant, homloka egy bordaketrecnek csapódott és porrá zúzta. David megfordult, látta hasmánt, mozdulatlanul heverő apját. Kitisztult a tekintete. Még bólintott is, mintha azt mondaná: Pontosan ezt vártam, majd lehajolt az elemlámpáért. Ekkor kapta el Johnny a derekát, amitől a gyerek egykedvűsége összeomlott, és David kapálózni kezdett. - Engedjen! - sivította. - Ez az én dolgom! Csak AZ ENYÉM! - Nem, David - felelte Johnny, s szorította, mintha az élete múlna rajta. - Nem a tiéd. - Bal karjával még szorosabban átfogta David mellkasát, felszisszent, valahányszor a gyerek rúgkapáló lába új kínt lobbantott a sípcsontjában, jobbja lesiklott a fiú csípőjére, és ott egy jó zsebtolvaj diszkrét gyorsaságával elcsente David zsebéből, amire utasítása volt... és valami mást otthagyott helyette. - Nem teheti, hogy elveszi mindet, aztán nem hagyja, hogy befejezzem! Ezt nem teheti! Nem teheti! Johnny összerándult, amikor David lába eltalálta a bal térdkalácsát: - Steve! Steve iszonyodó bűvölettel meredt a sasra, amely még mindig rángatódzott, és lassan legyezett egyik szárnyával. Karmai vörösek voltak. - Steve, az istenedet! A fiú úgy nézett föl, mintha álomból ocsúdna. Cynthia Ralph mellett térdelt, az érverését kereste, és hangosan sírt. - Steve, gyere már ide! - ordította Johnny. - Segíts! Steve odaugrott és elkapta Davidet, aki ettől még veszettebben rúgkapált. - Nem! - dobálta magánkívül a fejét. - Nem, ez az én dolgom! Az enyém! Nem veheti el mindőjüket, hogy aztán itthagyjon! Nem hallod? NEM VEHETI EL MINDENEM, HOGY... - David! Hagyd ezt abba! David nem viaskodott tovább, csak lógott Steve karjában, mint egy bábu, amelynek elvágták a zsinórjait. Szeme vörös és dagadt volt. Johnny még sohasem látott ennyi elhagyatottságot, kifosztottságot emberi arcon. A motorossisak ott hevert, ahová Johnny ejtette, amikor a sas támadásba lendült. Lehajolt, fölvette, és ránézett a Steve karjában csüngő gyermekre. Steve szakasztott olyan volt, amilyennek Johnny érezte magát: beteg, elveszett, rémült. - David... - kezdte. - Isten benned van? - kérdezte a kisfiú. - Érzed odabent, Johnny? Mint egy kezet? Vagy tüzet? - Igen - válaszolta Johnny. - 242 -
- Akkor nem fogod félreérteni. - A férfi arcába köpött. Nyála Johnny szeme alá csapódott, meleg volt, akár a könnycsepp. Marinville meg sem próbálta letörölni. - Figyelj ide, David. Elmondok valamit, amit nem tanulhattál meg sem a lelkipásztorodtól, sem a Bibliából. Figyelsz? David csak nézett, de egy szót sem szólt. - Úgy mondtad, hogy „Isten kegyetlen”, mint az az ember mondhatja, hogy „a hó hideg”, aki egész életében ki se tette a lábát Tahitiról. Tudtad, de nem értetted. - Közelebb lépett Davidhez, tenyerét rátette a kisfiú hideg arcára. - Tudod te, milyen, de milyen kegyetlen bír lenni a te istened, David? Milyen fantasztikusan kegyetlen? David várt, de egy szót sem szólt. Talán figyelt, talán nem. Johnny nem tudta volna megmondani. - Néha életben tart minket. Sarkon fordult, fölvette az elemlámpát, és elindult lefelé az aknában, de azután még egyszer visszanézett. - Menj vissza a barátodhoz, Brianhez, David. Menj a barátodhoz, légy a testvére. Aztán kezdd el mondogatni magadnak, hogy baleset történt az országúton, szörnyű baleset, egy agyatlan piás átvágott a felezővonalon, a lakókocsi, amelyikben utaztatok, felborult, és egyedül te maradtál életben. Ez történt. Csak olvasd majd el az újságokat. - De nem ez az igazság! - De még lehet. És amikor visszaérsz Ohióba vagy Indianába, vagy akárhol teszed is le a kalapodat, imádkozz Istenhez, hogy túljuthass ezen. Hogy rendbe jöjj. És most távozhatsz. - Soha többé nem imád... mi? Mit mondott? - Azt mondtam, hogy föl vagy mentve. - Johnny merőn nézett a gyermekre. - Eltávozási engedéllyel. - Elfordította a fejét. - Vidd ki innen, Steven. Valamennyiüket. - Főnök, mi... - Vége az utazásnak, texasi. Szálljatok be a furgonba, és söprés fölfelé. Ha ép bőrrel akartok távozni, induljatok máris. Megfordult és elkocogott lefelé a Kínai Aknában, a fény előtte szökdécselt a sötétségben. Hamarosan az is eltűnt.
5 Megbotlott valamiben, hiába volt nála az elemlámpa, és majdnem elterült, így lépésre lassított. A kínai bányászok mindent eldobáltak az eszeveszett, hasztalan menekülés közben, végül maguk is összeestek. Marinville csontok szőnyegén gázolt, amelyek porrá mállottak lépései nyomán, közben állandóan háromszög alakban mozgatta a lámpát: balról jobbra, le a földre, ismét föl balra, hogy tiszta és folyamatos képet alkosson környezetéről. Látta, hogy a falakat telefirkálták kínai jelekkel, mintha az omlás túlélőin valami íráskényszer vett volna erőt, ahogy a halál előbb megközelítette, majd leterítette őket. A csontokon kívül látott még ónpoharakat, régi, rozsdás fejű csákányokat, fura, kurta nyelű ásókat, szíjakra erősített, rozsdás kis dobozokat (nyilván ezeket hívta David „petrónak”), foszladozó ruhákat, szarvasbőr papucsokat (parányik voltak, gyereklábra illettek volna) és legalább három pár facipőt. Az egyikben egy gyertyacsonk is volt, amelyet valószínűleg egy évvel azelőtt öntöttek, hogy Abe Lincolnt választották elnökké. És a maradványok között mindenütt, de mindenütt szétszórt can tah-ok hevertek: póknyelvű kojotok, pókok, amelyeknek szájából hátborzongató albínó patkánykölykök lógtak, kitárt szárnyú denevérek ocsmány babanyelvvel (manópofájú, kárörvendően vigyorgó babák voltak). Voltak lidérces lények, amelyek sohasem léteztek a földön, olyan félszerzet torzszülöttek, amelyekre még ránézni is fájt. Érezte, hogy a can tah-ok hívják, vonzzák, ahogy a hold vonzza a sós vizet. Néha ugyanilyen hévvel támadt hirtelen kedve egy pohár italra, egy kis nassolnivaló édességre, vagy hogy végignyalja egy női száj sima, bársonyos belsejét. A can tah-ok az őrültségnek azt a nyelvét beszélték, amelyet korábbi életéből ismert: behízelgő logikával javasoltak kimondhatatlan tetteket. Ám csak akkor nyertek volna hatalmat fölötte, ha megáll és megérinti őket. Ha ezt el tudja kerülni ha kicselezi a kíváncsiságnak álcázott kétségbeesést -, akkor vélhetőleg rendben lesz minden. - 243 -
Vajon kivitte már őket Steve? Reménykednie kell, hogy így van, hogy elég messzire tudja menekíteni őket a megbízható furgonnal, mielőtt a vég bekövetkezik. Óriási durranás lesz. Csak két zsákocskányi ANFO lógott a nyakában összecsomózott zsinegeken, de ez elég lesz, több is az elégnél. Ezt azonban okosabb volt elhallgatni a többiek elől. Biztonságosabb. Most már hallotta azt a halk nyögést, amelyről David mesélt: a szaruszikla nyiszorgását és csúszkálását, mintha maga a föld beszélne, tiltakozva a betörés ellen. És most már látta maga előtt a vörös fény halvány cikcakkját is. Ebben a sötétben nehéz lett volna megállapítani, milyen messze van. A szag is erősebb és határozottabb lett: hideg hamvak szaga. Balra egy csontváz - méretéből ítélve nem kínai - térdelt a fal mellett, mintha imádkozva halt volna meg. Hirtelen elfordította a fejét, és egy halott, csupafog vigyort küldött Johnny Marinville felé. - Tűnj innen, amíg van időd! Tak ah wan. Tak ah lah. Johnny belerúgott a koponyába, mintha futball-labda volna. Apró csontszilánkokra hullott, valósággal elporlott, ő pedig továbbsietett a fal hasadékából áradó vörös fény felé. A lyuk elég nagynak tűnt, hogy átnyomakodhassék rajta. Kint megállt, benézett a fénybe, de nem sokat látott az akna felőli oldalról, a fejében David hangja szólt, szinte úgy, ahogy a médium hallja altatás közben a hipnotizőrt: Szeptember huszonnegyedikének délutánján egy óra múlt tíz perccel, amikor a frontfejtésnél dolgozó bányászok áttörtek valahová, amit először barlangnak hittek... Johnny félredobta a zseblámpát - nem volt rá többé szüksége -, és keresztülfurakodott a résen. Ahogy belépett az an tak-ba, az a surrogó liftaknahang, amelyet a tárna szájában hallottak, megtöltötte a fejét suttogással... csalogató, csábító, tilalmas hangokkal. Az an tak kamrájának tompavörös fényben úszó, fantasztikus, üreges sziklaoszlopát körös-körül telefaragták arcokkal: farkasokkal, prérifarkasokkal, sólymokkal és sasokkal, patkányokkal és skorpiókkal. Mindegyiknek a szájából kitüremkedett valami, de nem egy másik állat, hanem valami alaktalan - hüllőszerűség, amelyre Johnny alig bírt ránézni... és tulajdonképpen nem is nagyon látta. Ez lenne Tak? Az ini fenekén lapuló Tak? Számít ez? Hogyan kapta el Riptont? Ha odalent kell rostokolnia, akkor hogy kaphatta el Riptont? Hirtelen arra ocsúdott, hogy megy az an tak-on át, egyenesen az ini felé. Meg akart állni, és rádöbbent, hogy nem tud. Megpróbálta elképzelni Cary Riptont, amint ugyanerre a felismerésre jut, és úgy találta, hogy nem nehéz. Nem nehéz. Az ANFO hosszú kolbászai ide-oda lengtek a mellén. Képek jártak az agyában eszelős vitustáncot: Terry megragadja az övét és odarántja a hasához, amikor ő kezdene elélvezni, ez volt a legjobb orgazmusa egész életében, és nem ment az máshová, mint az alsónadrágjába, ezt kapd ki, Ernest Hemingway; homlokába lógó csapzott hajjal, kezében sörösüveggel, nevetve mászik ki a Bel-Air medencéjéből, a kamerák villognak; Bill Harris azt mondja, hogy a motorozás az országon át megváltoztathatja az életét, egész pályafutását... ha csakugyan képes rá. Legutoljára a zsaru üres, szürke szemét látta, amint rámered a visszapillantó tükörből, miközben azt mondja, hogy véleménye szerint Johnny hamarosan az eddiginél sokkal jobban fogja érteni a pneuma, a szóma és a sarx kapcsolatát. Amiben igaza is volt. - Isten, védj meg annyi ideig, hogy megtehessem, amit meg kell tennem - mondta, és hagyta, hogy tovább húzza magához az íni. Vajon meg tudna állni, ha megpróbálná? Talán jobb, ha nem tudja meg. Döglött állatok hevertek rothadó gyűrűben a lyuk - a David Carver-féle világok kútja - körül: főképpen prérifarkasok és keselyűk, de látott pókokat és néhány skorpiót is. Úgy gondolta, hogy ezek a végső őrök akkor pusztulhattak el, amikor a sas. Valami visszavonuló erő kalapálta ki belőlük az életet, éppen úgy, mint Audrey Wylerből, szinte azonnal, hogy Steve kiverte a kezéből a can tah-okat. Most füst emelkedett föl az ini-ből... illetve nem is füst volt, nem igazán füst, hanem valami zsíros, feketésbarna váladék, és ahogy Johnny felé nyújtogatta a csápjait, az író látta, hogy él. Olyan volt, mint markolászó, háromujjú kezek hosszú, girhes karokon, nem egészen ektoplazma, de nem is fizikai anyag. Johnnynak ugyanúgy megfájdult tőle a feje, mint a körülötte és fölötte meredező, - 244 -
vészjósló faragványok látásától; szédelgett, akár a gyerek, aki most támolyog el a vidámpark alattomosan kanyargó hernyójától. Természetesen ez volt az az izé, amely megőrjítette a bányászokat. Amely megváltoztatta Riptont. A pirin moh üres ablakai rosszindulatúan meredtek rá, és azt mondták... mit is? Szinte hallotta... (cay de mun) Nyisd ki a szád! És igen, a szája kinyílt, nagyra nyílt, mint a fogorvosnál. Nyissa ki a száját, Mr. Marinville, de nagyra nyissa, te hitvány seprője az íróknak, méregbe gurítasz, felfordul a gyomrom a haragtól, de csak gyere, nyisd ki a szád, cay de mun, te rohadt, deres hajú, nagypofájú geci, majd most gatyába rázunk, olyan leszel, mint új korodban, jobb leszel, mint új korodban, csak nyisd ki nagyra a szádat, cay de mun, NYISD KI A SZÁDAT.. A füst. A nyálka. Az akármi. Már nem kezek voltak a karok végén, hanem csövek. Nem... nem csövek... Lyukak. Igen, ez az. Lyukak, mint szemek. Három. Talán több, de hármat látott világosan. Lyukak háromszöge, kettő felül, egy alul, lyukak, mint suttogó szemek, mint robbantólyukak... Ez az, mondta David. Pontosan ez az, Johnny. Hogy Tak beléd robbanjon, ahogy belerobbant Cary Riptonba, ez az egyetlen módja, hogy kijusson a lenti lyukból, a lyukból, ami olyan kicsi, hogy csak ez jut át rajta, ez az anyag, ez a takony, kettő a szemednek, egy a szádnak. A barnásfekete nyálka feléje vonaglott, egyszerre volt rémítő és csábító, lyukak, amelyek szájak, szájak, amelyek szemek. Szemek, amelyek suttogtak. Ígértek. Megállapította, hogy merevedése van. Nem a legjobb időben, de mikor tartotta ez őt vissza? Most... szívás... érezte, hogy kiszívják a levegőt a szájából... a torkából... Becsukta a száját, és a fejébe csapta a motorossisakot. Épp idejében. A következő percben a barnás szalagok elérték a plexi arcvédőt, és undorító, nedves cuppogással szétterültek rajta. Egy pillanatig látta a szétterpedő szívókorongokat, olyanok voltak, mint egy-egy csókos száj, majd eltűntek, visszasüppedtek a barna, szemcsés mocsokba. Kinyújtotta a két kezét, megmarkolta az előtte hullámzó barna trutymót és megtekerte, mintha mosdókesztyűt facsarna ki. Tenyere, ujjai zsibogtak, az izmai érzéketlenné váltak... de a barna anyag elszakadt, egy része visszahúzódott az ini felé, egy része a kamra padlójára csöppent. A lyuk peremére ért, megállt egy néhai keselyű tollkupaca és egy prérifarkas teteme között. Lenézett, és közben félig elgémberedett kézzel simogatta az ANFO-val tömött zacskókat. Te tudod, hogy lehet ezt a szart fölrobbantani egy csipetnyi dinamit vagy gyutacs nélkül?, kérdezte Steve. Tudod, ugye? Vagy csak hiszed, hogy tudod? - Remélem, sikerül - mondta Johnny. A hangja színtelen, furcsa volt a sisak alatt. - Remélem, én... - AKKOR RAJTA! - ordította alatta egy eszelős hang. Johnny hátraugrott félelmében és meglepetésében. A zsaru hangja volt. Collie Entragiané. - RAJTA!... TAK AH LAH, PIRIN MOH! GYERÜNK, TE ROHADT FASZSZOPÓ! LÁSSUK, MILYEN BÁTORVAGY! TAK! Marinville hátrálni akart, talán át is akarta gondolni a dolgot, de a nyálka indái kézként fonódtak a bokájára, és kirántották alóla a lábát. Esetlen talpassal zuhant a kútba, tarkóját belevágta a perembe. Ha nincs rajta a sisak, betörik a koponyája. Oltalmazón szorította magához az ANFO-s zacskókat, mint egy műcicit. Aztán megjött a fájdalom is: először mart, azután égetett, végül úgy érezte, elevenen falja föl. Az ini tölcsérforma volt, de rézsútosan szűkülő oldalát kiugró, éles kvarckristályok és töredezett szarukő bélelte. Johnny úgy siklott lefelé, mint a gyerek, aki alatt a lejtő hirtelen üvegtüskéket növesztett. Lábát bizonyos mértékig megóvta a bőr lábszárvédő, fejét a motorossisak, de hátát és fenekét pillanatok alatt összeszabdalta a fal. Alkarját a földre nyomva próbálta lassítani a csúszás sebességét, de azt is összedöfködték a sziklatűk. Inge ujja vörösbe borult, és egy pillanattal később szalagokra hasadt. - ÍZLIK? - csúfolódott a hang az ini mélyéről, most Ellen Carver hangján. - TAK AH LAH, TE MINDEN LÉBEN KANÁL FATIYÚ! EN TOW! TEN AH LAK! - károgott, két nyelven szitkozódva. - 245 -
Őrület minden dimenzióban, gondolta Johnny, s kínjában fölnevetett. Előrevetette magát, hogy bucskázzék egyet vagy meghaljon. Itt az ideje, hogy a másik oldalt is kipotyoljuk, gondolta, és még jobban nevetett. A vér meleg vízként bugyogott a csizmájába. Körülvette a suttogó barnásfekete pára, tátogó szívókorongokkal maszatolta végig a sisak arcvédőjét. A szívókorongok feltűntek, eltűntek, megint feltűntek, dörgölőztek, halkan, és sokatmondóan cuppogtak. Johnny nem bírt elrugaszkodni, nem tudott bukfencezni. Túl meredek volt a lejtő. Ehelyett oldalra fordult, megragadta a kristályos kiszögelléseket, nem érdekelte, hogy feltépik, összevagdossák a kezét, meg kellett állnia, mielőtt a szó szoros értelmében laskává metélik. Ekkor hirtelen vége lett az egésznek. Kupacban hevert a tölcsér fenekén, érezte, hogy mindene vérzik, szétnyiszált idegei őrjöngő sikoltozásba akartak fojtani minden ésszerű gondolatot. Fölnézett és látta a széles vérnyomot, amely az ő útját jelezte a tölcsér falán. Vászon- és bőrfoszlányok - az inge, a farmerja, a lábszárvédője lógtak a kiszögellő kristályokról. Füst bodorodott elő a lábai között, a tölcsér alján levő lyukból, és meg akarta markolni a heréjét. - Tűnés - mondta Johnny. - Az én Istenem parancsolja. A barnásfekete füst lesüllyedt, és mocskos foszlányokban tekergőzött a combja körül. - Én életben tarthatlak - szólalt meg egy hang. Nem csoda, gondolta Johnny, ha Tak beszorult a tölcsér túloldalán. A lyuk átmérője nem volt több két centinél. A vörös fény kacsintásként lüktetett benne. - Én meg tudlak gyógyítani. Ép leszel, életben tarthatlak. - Egen, de tudsz nekem nyerni egy istenverte irodalmi Nobel-díjat? Leakasztotta a nyakából az ANFO-t tartalmazó zsákocskákat, azután kihúzta az övéből a kalapácsot. Gyorsan kell dolgoznia. Legalább egymilliárd vágás érte, az agyában máris érezte a vérveszteség terjengő szürkeségét. Ismét Connecticut jutott eszébe, ahogy jönnek a ködök sötétedés után, március utolsó, április első heteiben. Az öregek szamócatavasznak hívták, Isten tudja, miért. - Igen! Igen! Megadhatom! - buzgólkodott a keskeny vörös torok hangja, de ugyanakkor mintha rémüldözött is volna. - Bármit! Sikert... pénzt... nőket... és ne felejtsd el, hogy én meggyógyíthatlak! Meg tudlak gyógyítani! - Vissza tudod hozni David apját? Csönd az ini-ben. A lyukból párolgó barnásfekete köd most rátalált a hátán és lábán húzódó hosszú vágások pókhálójára, és Johnny hirtelen úgy érezte, murénák támadták meg... vagy piranhák. Fölsikoltott. - Megszüntethetem a fájdalmat! - szólt ki Tak az apró lyukból. - Csak annyi kell, hogy megkérj, és természetesen, hogy leállítsd magad. A verejtéktől égő szemű Johnny a kalapács hegyes végével felszakította az egyik zsákocska oldalát. Az apró lyuk fölé döntötte, széttépte a vásznat, és kezének véres tölcsérén át beleszórta az ANFO-t. A vörös fény rögtön kihunyt, mintha a lény odalent attól félne, hogy akaratán kívül ő maga robbantja föl az anyagot. - Ezt nem teheted! - visította valamivel tompábban, de Johnny így is elég tisztán hallotta a fejében. - A fene beléd, ezt nem teheted! An lah! An lah! Os dam! Te fattyú! Tebeléd ám az an lah, gondolta Johnny. Meg még egy jó vastag can de lach. Az első zacskó kiürült. Johnny látta az elmosódó fehérséget a lyukban, ahol most csak feketeség volt a korábbi lüktető vörös fény helyett. Akkor hát a garat, amely Tak világába... vagy síkjára... dimenziójába vezet, nem olyan hosszú. Legalábbis fizikai mérete szerint. És mintha a fájdalom is csökkent volna a hátában és a lábaiban? Lehet, hogy csak zsibbadok, gondolta. Nem új állapot. Megmarkolta a második zacskó ANFO-t és látta, hogy az egyik oldala teljesen átázott a vértől. Érezte, hogy a fejében gomolygó köddel együtt a gyengesége is nő. Most már gyorsan kell csinálni. Szélsebesen. A második zacskót is feltépte a kalapáccsal, miközben igyekezett megkeményíteni magát, hogy elviselje a fejében zúgó sivalkodást. Tak most már teljesen visszaesett a saját nyelvébe. A zsákocskát a lyuk fölé tartotta, és figyelte az alápergő ANFO-söréteket. A fehérség egyre fényesebb lett, ahogy telt a torok. Mire a zsák kiürült, a legfelső réteg már csak úgy hat centire lehetett a lyuk szájától. - 246 -
Éppen elég hely maradt, gondolta Johnny. Ekkor eszmélt rá, hogy némaság borul a kútra és a fenti an tak-ra; csak gyönge susogás hallatszott, amely azoknak a kísérteteknek a hívása is lehetett, akiket 1859. szeptember huszonegyedikén zártak be ide. Ha így van, akkor ő kiszabadítja őket. Örökkévalóságnak tűnő ideig matatott lábszárvédője zsebében, küzdött a köddel, amely el akarta homályosítani a gondolatait, küzdött saját fokozódó gyengeségével. Ujjai végre hozzáértek valamihez, arrébb csúsztak, megint hozzáértek, megragadták, előhúzták. Egy kövér, zöld puskatöltény volt. Johnny belecsúsztatta a szemlyukba az ini fenekén, és egyáltalán nem csodálkozott azon, hogy tökéletesen passzol: tompa, kerek vége szilárdan megült az ANFO-söréteken. - Most alád gyújtok, te fattyú - károgta. Ne!, suttogta a hang a fejében. Nem, ne merészeld! Johnny ránézett az ini lefolyónyílását eltömő rézgyűrűre, és megmarkolta a kalapács nyelét. Ereje most már nagyon megfogyatkozott, s arra gondolt, amit a zsaru mondott neki, mielőtt belökte volna a járőrkocsi hátuljába: - Rongy vagy írónak - mondta. - Rongy vagy férfinak is. Bal kezével lesöpörte magáról a sisakot, és újból felkacagott, miközben magasan a feje fölé emelte a kalapácsot, és akkor is kacagott, amikor lesújtott, egyenesen a töltény gyűrűjére. - ISTEN BOCSÁSSA MEG, DE GYŰLÖLÖM A KRITIKUSOKAT! Egy töredék másodpercig még gondolkodhatott, vajon sikerrel járt-e, azután ragyogó, néma vörös virág képében megkapta a választ. Mintha egy rózsába ájult volna. Johnny Marinville elengedte magát és zuhant. David volt az utolsó gondolata: hogy kijutotte innen, sikerült-e elpályáznia, jól van-e már, jól lesz-e majd. Engedéllyel távozom, gondolta Johnny, aztán ez is elmúlt.
ÖTÖDIK RÉSZ 50-ES ORSZÁGÚT: IDŐ ELŐTTI ELTÁVOZÁS 1 Nagyjából gyűrűben hevertek a döglött állatok zömmel keselyűk és prérifarkasok - a furgon körül, de Steve szinte észre sem vette őket. Majd' megveszett, hogy eltűnhessen innen. Úgy érezte magát a Kína-gödör baljós, meredek falai között, mint egy nyitott sírban. Valamivel a többiek előtt ért a furgonhoz (Cynthia és Mary Davidet vették közre a karjánál fogva, bár a gyerek nem látszott tántorogni), és föltépte az utasülés ajtaját. - Steve, mi... - kezdte Cynthia. - Szállj be! Később kérdezz! - Megtaszította a fenekét és feldobta az ülésre. - Húzódj beljebb! Csinálj helyet! A lány engedelmeskedett. - Ugye nem lesz veled gond? - kérdezte Steve Davidtől. A gyerek megrázta a fejét. Tompa, egykedvű volt a szeme, de Steve-et nem győzte meg teljesen. A srác roppant találékony; bebizonyította még azelőtt, hogy ő és Cynthia találkoztak volna vele. Felsegítette Davidet, azután Maryre nézett. - Szálljon be. Egy kicsit szorosan leszünk, de ha mostanáig se lettünk barátok... Az asszony beült, berántotta az ajtót. Steve megkerülte a kocsi orrát, közben rálépett egy keselyűre. Mintha csontokkal tömött párnahuzatra taposott volna. Milyen rég tűnt el a főnök? Egy perce? Kettő? Fogalma sem volt róla. Ha volt is valamilyen időérzéke, annak mostanára lőttek. Beugrott a vezetőülésre, és adott magának egy pillanatot, hogy elmélázzon, mit fognak csinálni, ha nem indul be a motor. Rögtön beugrott a válasz, hogy semmit. Bólintott, elfordította az indítókulcsot, és a motor felmordult. Hála istennek, itt nincs „ha”. Egy másodperccel később elindultak. - 247 -
Széles kanyart írt le a Ryderrel, megkerülte a nehézgépeket, a robbanóanyag-raktárt és az irodát. A két épület között állt a poros rendőrautó, a vezetőajtó nyitva, az első ülés vastagon ragacsos Collie Entragian vérétől. Ahogy odanézett - benézett -, megdermedt, egy kicsit meg is szédült, mintha egy magas épület tetejéről bámulna le. - Dögölj meg - mondta halkan Mary, és megfordult, hogy lássa a kocsit. - Dögölj meg. Remélem, hallod. Egy buckán haladtak át, a kocsi borzalmasan zörgött. Steve fölrepült, majd visszazöttyent az ülésre, combját beleütötte a volán alsó félkörébe, feje a mennyezetnek csapódott. Fojtott csörgést hallott, mert a kocsi hátuljában is ugrált a cucc. Főleg a főnök cuccai. - Hé! - szólt rá idegesen Cynthia. - Nem gondolod, hogy kissé túlságosan tepersz a terephez képest, nagyfiú? - Nem - válaszolta Steve. Belenézett az ablaka mellett a külső visszapillantóba, miközben rákanyarodott a perem felé vezető kavicsos útra. Az akna száját kereste, de semmit sem látott. Az a kocsi másik oldalára esett. Félúton a perem felé ráfutottak egy újabb buckára. Ez még nagyobb volt, egy-két pillanatig úgy tűnt, a kocsi lecsúszik az útról. A fényszórók felszökkentek, azután alábuktak, ahogy a furgon leült a rugóira. Mary és Cynthia sikoltott. David nem; és görnyedten gunnyasztott közöttük, akár egy életnagyságú baba, félig az ülésen, félig Mary ölében. - Lassíts! - sikoltotta Mary. - Ha lefordulunk az útról, meg sem állunk a gödör fenekéig! LASSÍTS, TE SEGGFEJ! - Nem! - ismételte a fiú. Nem tette hozzá, hogy az a legkisebb félelme, hogy lecsúszik erről az útról, amely van olyan széles, mint egy kaliforniai sztráda. A gödör peremét nézte inkább. Odafent világosodó lila színt öltött a fekete ég. Átnézett a többiek előtt, bele a túloldali visszapillantó tükörbe, az akna még sötétebb száját kereste a Kína-gödör sötét üregében, a can tak-ot a can tah-ban, de nem kellett tovább keresgélnie. Hirtelen vakító fehér fény négyszöge villant a gödör fenekén, égő ökölként csapott ki a Kínai Aknából, és félelmetes ragyogással öntötte el a furgon kabinját. - Jézus, mi ez? - sikoltott föl Mary, kezét a szeme elé kapva. - A főnök - válaszolta halkan Steve. Súlyos dörrenés hallatszott, mintha faltörő kos csapódott volna be tompán, közvetlenül őalattuk. A kocsi reszketni kezdett, akár egy rémült kutya. Steve hallotta, hogy a szétzúzott szikla és kavics megindul. Kinézett az ablakon és a robbanás fakuló izzásában látta, amint a PVC-csövek - az elosztók és szórófejek - pókhálója csúszni kezd a gödör oldalán. A porfir megmozdult. A Kínagödör önmagába omlott. - Istenem, elevenen temet el minket - nyöszörgött Cynthia. - Majd meglátjuk - felelte Steve. - Kapaszkodjatok. Beletaposott a gázba - amúgy sem kellett már sokat nyomnia rajta -, a motor dühös bömböléssel válaszolt. Már majdnem ott vagyunk, édesem, gondolta. Majdnem ott vagyunk, gyerünk, dolgozz, drágám, segíts nekem... Alattuk egyre döngött a faltörő kos, az egyik pillanatban mintha elhalkult volna, majd viszszatért, akár a hullám. A gödör peremére érve Steve észrevette, hogy tőlük jobbra benzinkút nagyságú szikla pattog le a lejtőn. És még a hátuk mögötti morajnál is félelmetesebb volt pontosan alattuk az az egyre hangosabb suttogás. Steve tudta, hogy ez a kavicsos út hangja. A kocsi északnak tartott; az út pedig megindult dél felé. Néhány pillanat múlva megrántott futószőnyegként omlik bele a gödörbe. - Mozogj, te kurva! - rikoltotta, bal öklével a volánt csépelve. - Fuss a kedvemért! Rajta! Rajta! A Ryder furgon átzökkent a gödör peremén, akár egy idomtalan, sárga orrú dinoszaurusz. Egy pillanatig még kétséges volt a siker, mert a hátsó kerekek alól kifutott a megrogyott föld, és a kocsi először oldalra, azután hátrabillent. - Mozgás! - sikoltotta Cynthia. Előredőlt, megmarkolta a műszerfalat. - Kérlek, mozogj! Az isten szerelmére, vigyél ki bennünket a p... Hátraesett, ahogy a kerekek ismét talajt fogtak. Ennyi elég is volt. A fényszórók egy pillanatig a világosodó eget döfködték, azután átrepültek a peremen, el észak felé. Mögöttük végtelen por- 248 -
felhő emelkedett ki a gödörből, mintha a korábbi vihar kezdte volna rá újra, csak ez alkalommal korlátozott területen. A porfelhő halotti máglyaként nyúlt az égbe.
2 Az út lefelé a töltés északi oldalán kevésbé kalandosnak bizonyult. Mire megtették a két mérföldet a város és a gödör között, a keleti ég már ragyogó lazacrózsaszínt öltött. Amikor a feldőlt táblájú bodega mellett haladtak, kibújt a láthatáron a nap karéja. Steve a fékbe taposott, mikor elhagyták a bodegát és elérték Desperation főutcájának déli végét. - Mi a szent szar - motyogta Cynthia. - Jóságos ég - szólalt meg Mary, és az egyik kezét a halántékához emelte, mintha a feje fájna. Steve egy szót sem tudott kinyögni. Mostanáig ő és Cynthia csak sötétben vagy a homokvihar fátylán keresztül látták a várost, és abból is csak lázasan összekapkodott kis részleteket, a túlélés végzetesen leegyszerűsített igényétől szűkre szabott érzékelési sávbán. Amikor az ember életben próbál maradni, csak azt látja, amit látnia kell; a többi a kerítés mögött marad. Most viszont mindent látott. A széles utca üres volt, nem számítva néhány lustán guruló ördögszekeret. A járdát vastagon belepte, helyenként elnyelte a homok. Itt-ott megvillant egy törött ablaküveg. Mindenfelé szemét. A jelzőtáblák leestek. Összekuszált villanydrótok hányódtak az utcán, mint törött szórófejek. Az Amerikai Nyugat védőtetője most már a földön hevert, akár egy hatalmas, vén jacht, amely végül hajótörést szenvedett a sziklákon. Lezuhant az utolsó megmaradt betű is, a nagy, fekete R. Mindenütt döglött állatok, mintha valami gyilkos vegyszert permeteztek volna szét. Rengeteg prérifarkast láttak, Bud Bicskanyitogatójából döglött patkányok hosszú sora kanyargott elő, némelyiket félig már betakarta az enyhe hajnali szellőtől űzött homok. Skorpiótetemek borították a gnómot ábrázoló, lehullott szélkakast. Mint egy hajótörés túlélői, akik aztán elpusztultak a lakatlan szigeten, gondolta Steve. Keselyűk hevertek az utcán és a háztetőkön, mint megannyi kormos kupac. - És vess határt a népnek körös-körül - szólalt meg David. A hangja halott, kifejezéstelen volt. - Mondván: Vigyázzatok magatokra, hogy a hegyre fel ne menjetek. Steve a visszapillantó tükörbe nézve látta a Kína-gödör baljós földhányását a világosodó ég hátterében, látta, hogy a meddő kráter még mindig ontja a homokot, és megborzongott. - A hegyre fel ne menjetek, s még a szélét se érintsétek; mindaz, a mi a hegyet érinti, halállal haljon meg. Ne érintse azt kéz, hanem kővel köveztessék meg, vagy nyíllal nyilaztassék le; akár barom, akár ember, ne éljen. - A kisfiú fölnézett Maryre, az arca megremegett és emberivé lett. A szeme megtelt könnyel. - David... - kezdte az asszony. - Egyedül vagyok. Érti? Fölmentünk a hegyre, és Isten mindnyájukat lemészárolta. A családomat. Egyedül maradtam. Az asszony átkarolta, és az arcához szorította a gyermek arcát. - Figyu, nagyfőnök - szólalt meg Cynthia, és kezét Steve karjára tette. - Tépjünk el ebből a pöcegödör városból, és keressünk magunknak egy pofa hideg sört, mit szólsz hozzá?
3 Megint az 50-es úton. - Erre tovább - mondta Mary. - Most már közel vagyunk. Elhagyták Carverék lakókocsiját. Amikor közeledtek, David ismét Mary mellére rejtette az arcát, az asszony pedig magához szorította a fejét. A gyerek csaknem öt percig nem mozdult, úgy látszott, nem is lélegzik. Egyetlen jel árulta el, hogy él: a könnyek, amelyek lassan átnedvesítették Mary ingét. Még örült is neki, úgy gondolta, ez jó jel. - 249 -
A vihar nem hagyta érintetlenül az országutat sem; egyes helyeken teljesen elborította a homok, Steve-nek sok dűnén kellett átgázolnia. - Nem zárták ezt le? - kérdezte Cynthia Steve-et. - A rendőrök. A nevadai közmunkaügy. Akárki. A fiú megrázta a fejét. - Valószínűleg nem. De lefogadhatod, hogy nem sokan jártak erre az éjjel. Az államközi kamionosok inkább Elyben és Austinban dekkoltak. - Ott van! - kiáltotta Mary, és egy villanásra mutatott egy mérföldre előttük. Három perccel később megálltak Deirdre Acurája mellett. - Átszállsz velem a kocsimba, David? - kérdezte. - Már ha az a nyomorult beindul? A fiú vállat vont. - A zsaru meghagyta a kulcsokat? - kérdezte Cynthia. - Nem, de ha szerencsém van... Kiugrott a furgonból egy laza homokdűnére, és elindult a kocsi felé. Ahogy ránézett, ismét visszatért Peter - Peter, aki olyan istentelenül, képtelenül büszke volt a James Dickeymonográfiájára, nem is sejtve, hogy a tervezett folytatás sohasem fog elkészülni... A kocsi megkettőződött a szeme előtt, azután szivárványossá vált. Hüppögve megtörölte karjával a szemét, majd letérdelt és körbetapogatódzott az elülső lökhárító alatt. Először nem találta meg, amit keresett, és ez már túl soknak tűnt. Egyáltalán miért akarja ezzel a kocsival követni a Ryder furgont Austinig? Hogy ne szabadulhasson az emlékektől? Petertől? Arcát nekitámasztotta a lökhárítónak - hamarosan olyan forró lesz, hogy érinteni sem lehet, de most még őrizte az éjszaka hűvösét -, és elsírta magát. Tétova kezet érzett a kezén; felnézett. David állt mellette véres baseballpólójában, beesett, koravén arccal vékony kisfiúteste fölött. Ünnepélyesen tekintett le rá, nem fogta meg a kezét, de úgy érintette meg az ujjait, mintha meg akarná fogni őket. - Mi a baj, Mary? - Nem találom a kis dobozt - válaszolta, és hangosan, könnyesen szipogott. - A kis mágneses dobozt, amelyben a tartalék kulcsok voltak. Az elülső lökhárító alatt volt, de leeshetett. Vagy talán azok a srácok szedték le, akik a rendszámot is leszerelték. - Szája megvonaglott, és megint sírni kezdett. A kisfiú leereszkedett mellé, és felszisszent, mert fájdalom nyilallt a hátába. Az asszony még könnyein át is látta a torkán a véraláfutást, Audrey fojtogatásának nyomát: dagadt volt, csúnya lilásfekete, akár a viharfelhő. - Ssss, Mary - csitította, és ő is tapogatni kezdte a lökhárító belsejét. Az asszony hallotta, hogyan futkároznak ujjai a sötétben, és hirtelen szeretett volna rákiáltani: Óvatosan! Pókok lehetnek ott! Pókok! Azután a gyerek felmutatott egy kis, szürke dobozt. - Próbáld ki, miért ne? Ha nem indul be... - Vállat vont, mutatva, hogy nem nagyon számít - a furgon még mindig ott van. Igen, ott van. Csakhogy Peter sohasem vezette azt a furgont, és hogy ő talán szeretné még egy kicsit érezni a férje szagát. Érezni őt. Igazán csinos kantalupjai vannak, asszonyom, mondta, és megsimogatta a mellét. A szag, az érintés, a hang emléke. A szemüveg, amelyet vezetés közben viselt. Fájni fognak, mégis... - Igen, veled megyek - mondta David. Térdeltek Deirdre Finney kocsija előtt, és egymásra néztek. - Már ha beindul. És ha akarod. - Igen - válaszolt az asszony. - Szeretném.
4 Odajött Steve meg Cynthia, és fölsegítették őket. - Száznyolc évesnek érzem magam - mondta Mary. - Ne aggódj, egy nappal sem látszol többnek nyolcvankilencnél - felelte Steve, és mosolygott, amikor az asszony úgy tett, mintha be akarna húzni neki. - Tényleg Austinig akarod vinni ezt a kis kocsit? Mi van, ha elakad a homokban? - 250 -
- Egyszerre csak egy dologgal foglalkozzunk. Még abban sem vagyunk biztosak, hogy beindul, igaz, David? - De nem ám - válaszolta sóhajtva David. Mary érezte, hogy ismét távolabb került tőle, de nem tudta, mit tegyen. A gyerek úgy nézte lehorgasztott fejjel az Acura hűtőrácsát, mintha oda lennének felírva élet és halál titkai; arcából megint elszivárogtak az érzelmek, tűnődő és távoli lett. Laza ujjakkal markolta a szürke mágneses dobozt, amelyben a tartalék kulcsok voltak. - Ha elindult, akkor karavánban megyünk - mondta Mary Steve-nek. - Én mögötted. Ha elakadunk, akkor átszállunk a furgonba. Bár nem hiszem, hogy ez történne. Nem olyan rossz kocsi ez. Ha istenverte sógornőm nem itt dugdosta volna a kábítószert... - Megremegett a hangja, és összeharapta a száját. - Nem hinném, hogy sokáig kell mennünk, amíg tiszta utat találunk - mondta David, továbbra is az Acura hűtőrácsát bámulva. - Talán harminc mérföld. Negyven? Onnantól tiszta az út. Mary rámosolygott. - Remélem, igazad lesz. - Volna itt egy valamivel fontosabb kérdés - jelezte Cynthia. - Mit fogunk mondani a rendőröknek? Úgy értem, az igazi rendőröknek. Egy pillanatig senki sem szólt. Azután David, még mindig a hűtőre meredve, azt felelte: Csak az elejét. A többit hadd találják ki maguk. - Nem tudlak követni - válaszolta Mary. Igazából úgy gondolta, hogy igen, de azt akarta, hogy a gyerek beszéljen. Azt akarta, hogy lelkileg is itt legyen közöttük, ne csak testileg. - Én elmondom nekik, hogy kidurrantak a kerekek, és a gonosz rendőr elvitt minket a városba. Azzal beszélt rá, hogy egy ember járkál puskával a sivatagban. Mary, te elmondhatod, hogyan állított meg téged és Petert. Steve, te beszélhetsz arról, hogy Johnnyt követted, aki telefonált neked. Én elmondom, hogyan menekültünk meg, miután elvitte az anyámat. Hogy mentünk át a moziba. Hogy hívtunk föl téged, Steve. Azután elmondhatod, hogy jöttél oda a mozihoz. És hogy ott voltunk egész éjjel. A moziban. - Egyáltalán nem is mentünk a gödörbe - tűnődött Steve. Próbálgatta a dolgot. Ízlelgette. David bólintott. A zúzódások valósággal világítottak az erősödő napfényben. A nappal máris forrósodott. - Így van - helyeselt. - És - bocsáss meg David, de meg kell kérdeznem – az apád? Vele mi van? - Elment megkeresni az anyámat. Azt akarta, hogy veletek maradjak a moziban, én pedig engedelmeskedtem. - Semmit sem láttunk - bólintott Cynthia. - Nem. Csakugyan semmit. - Kinyitotta a dobozkát, kivette a kulcsot, átadta Marynek. - Miért nem próbálod beindítani a motort? - Egy pillanat. Mit gondolnak majd a hatóságok arról, amit a városban találnak? A halott emberekről, döglött állatokról? És mit fognak mondani? Mire következtetnek? - Vannak emberek - válaszolt Steve -, akik azt hiszik, hogy nem messze innen repülő csészealj zuhant le a negyvenes években. Tudtátok? Az asszony megrázta a fejét. - Az új-mexikói Roswellben. A történet szerint még túlélők is voltak. Űrhajósok egy másik világból. Nem tudom, igaz-e, de lehetséges. A bizonyítékok azt sejtetik, hogy valami oltári cifraság történt Roswellben. A kormányzat elkente, akármi volt is. Ugyanúgy el fogják kenni ezt is. Cynthia rácsapott a karjára. - Ez meglehetősen paranoiásan hangzott, husi! A fiú vállat vont. - Akármit gondolhatnak... talán mérges gáz. Valami fura szar, amit a föld egyik ürege böfögött fel, és ami megőrjítette az embereket. Ami nem is jár olyan messze a valóságtól. Hát nem így van? - Nem - mondta Mary. - Azt hiszem, a legfontosabb, hogy mindnyájan ugyanazt a történetet adjuk elő, úgy, ahogy David felvázolta. Cynthia vállat vont, és régi pimasz, ki-nem-szarja-le pillantásának kísértete tűnt fel az arcán. - És ha berosálunk és kitálaljuk, mi történt valójában, akkor el is hinnék, mi? - Lehet, hogy nem - válaszolta Steve -, de még ha igazad van is, én inkább nem tölteném a következő hat hetet a hazugságvizsgáló gép társaságában meg tintapacákat bámulva, amikor egzotikus és rejtelmes arcodat is bámulhatom. - 251 -
A lány ismét beleöklözött a karjába, ezúttal kicsit erősebben. Észrevette, hogy David felfigyel erre a kis némajátékra, és odabiccentett neki. - Szerinted rejtelmes és egzotikus az arcom? David elfordult, az északi hegyeket tanulmányozta. Mary odament az Acura sofőrajtajához, kinyitotta, emlékeztette magát, hogy előbbre kell húznia az ülést, mielőtt elindulna - Peter jóval magasabb volt nála. A kesztyűtartó nyitva állt, amióta a forgalmi engedély után kotorászott, de a benne levő apró villanykörte legföljebb néhány csepp kakaót fogyaszthatott. Ez igazán nem élet és halál kérdése... - Édes Istenem - szólalt meg Steve halk, erőtlen hangon. - Jóságos Isten, nézzétek. Mary megfordult. A láthatáron, a távolságtól összezsugorodva sötétlett a Kína-gödör északi fala. Fölötte sötétszürke por gigantikus felhője emelkedett. Lógott az égen, még mindig összekapcsolta a gödörrel az emelkedő homok és porrá lett föld elmosódó köldökzsinórja: egy hegy maradványa szállt a magasba, mint atomrobbanás után a mérgezett talaj. A felhő farkast formázott, a farka az éppen fölkelt napra mutatott, groteszkül megnyúlt orrát nyugat felé bökte, ahol kelletlenül szivárgott el az égről az éjszaka. Tátva volt a pofája. Különös alakzat türemkedett ki belőle, egy formátlan, mégis valahogy hüllőszerű lény. Volt benne valami a skorpióból, ugyanakkor a gyíkból is. Can tak, can tah. Mary maga elé kapta a kezét és fölsikoltott. Kidülledő szemmel bámulta piszkos ujjai mögül az égen úszó alakot, miközben tehetetlen tagadással ingatta a fejét. - Hagyd abba - szólalt meg David, és átölelte az asszony derekát. - Hagyd abba, Mary. Nem tud bántani minket. És máris szétoszlik. Látod? Tényleg így volt. Az égi farkas irhája néhány helyen felhasadozott, másutt mintha megolvadt volna, átengedte a napfény hosszú, aranyos sugarait, ami egyszerre volt szép és valahogy mulatságos, olyasfajta kép, amit egy bibliai történet végén várna el az ember. - Azt hiszem, indulnunk kéne - szólalt meg végül Steve. - Azt hiszem, sohasem kellett volna idejönnünk - válaszolta Mary halkan, és beszállt az Acurába, ahol máris érezte halott férje borotvaszeszének illatát.
5 David állt és figyelte, ahogy az asszony előbbre húzza az ülést és helyére dugja az indítókulcsot. Távolinak érezte magát, olyan teremtménynek, amely valahol az űrben lebeg egy sötét és egy világos csillag között. Arra gondolt, hogy otthon ül a konyhaasztalnál, és Sütivel csapdlecsacsizik. Arra gondolt, akármilyen kedves is Steve, Mary és Cynthia, szívesen látná a pokolban égni őket, ha még egyszer csapdlecsacsizhatna a konyhában a húgával: Süti áfonyalevet szopogatna, ő kólát, és vihognának, mint a kergék. Ezért különben ő is szívesen égne a pokolban. Egyébként is mennyivel rosszabb a pokol Desperationnél? Mary elfordította a kulcsot. A motor élesen recsegett, és csaknem azonnal beindult. Az aszszony szélesen mosolygott, és összecsapta a kezét. - David? Menetkész vagy? - Fixen. Gondolom. - Hé! - Cynthia rátette a kezét a gyerek tarkójára. - Minden rendben, emberke? A fiú bólintott, de nem nézett föl. Cynthia lehajolt, megcsókolta az arcát. - Le kell küzdened - súgta a fülébe. - Le kell küzdened, érted? - Igyekszem - felelte David, bár teljes képtelenségnek érezte az előtte álló napokat, heteket és hónapokat. Eredj a barátodhoz, Brianhez, mondta Johnny. Eredj a barátodhoz, és légy a testvére. Igen, ez jó startvonal, de mi lesz azután? Lyukak voltak benne, amelyek jajgattak a fájdalomtól, és még sokszor fognak jajgatni. Az egyik az anyja, a másik az apja, a harmadik a húga. Lyukak, mint arcok. Lyukak, mint szemek. Az égről eltűnt a farkas, csak egy mancs maradt utána meg valami, ami - talán - a farka hegye lehetett. A szájában levő hüllőfélének semmi nyoma. - Legyőztünk - suttogta David, és elindult az utasülés felé. - Legyőztünk, te rohadék, ez a helyzet. - 252 -
Tak, suttogta egy mosolygó, türelmes hang agyának távoli zugában. Tak ah lah. Tak ah wan. Erőszakkal elfordította tőle szívét és elméjét. Eredj a barátodhoz, és légy a testvére. Talán. De először Austinba. Maryvel, Steve-vel és Cynthiával. Olyan sokáig akart velük maradni, ameddig lehet. Ők legalább megértik... amire senki más nem képes. Együtt járták meg a gödröt. Az ajtónál becsukta a kis fémdobozt, és szórakozottan zsebre tette. Hirtelen megtorpant, kilincsért nyúló keze odafagyott a levegőbe. Valami eltűnt; a puskatöltény. Valami volt a helyén: egy kemény papírdarab. - David! - szólt ki Steve a furgon nyitott ajtajából. - Valami baj van? Megrázta a fejét. Egyik kezével kinyitotta az ajtót, másikkal előhúzta a papírt. Volt benne valami ismerős, noha nem emlékezett rá, hogy tegnap a zsebében lett volna. Volt rajta egy tépett szélű lyuk, mintha valahová föltűzték volna. Mintha... Hagyd itt az engedélyt. Ez volt az utolsó, amit az a hang mondott azon a napon, múlt ősszel, amikor azért imádkozott Istenhez, hogy Brian meggyógyuljon. Nem értette, de engedelmeskedett, rányomta a kék engedélyt egy szög fejére. Amikor legközelebb elvetődött a Vietkong Kilátóba - egy héttel később?, kettővel? -, a papír nem volt ott. Talán egy srác szedte le, hogy ráírja egy lány telefonszámát, vagy a szél fújta el. Csakhogy... most itt van. Csak a szeretet kell, csak a szeretetet akarom. Marha klasszul énekelte Felix Cavaliere. Nem, gondolta. Ez nem lehet. - David! - szólalt meg Mary a messzeségben. - David, mi a baj? Ez nem lehet, gondolta ismét, de amikor széthajtotta a papírdarabot, fölismerte a tetejére nyomtatott szavakat: WEST WENTWORTH GIMNÁZIUM 100 Viland Avenue Alatta nagy, fekete betűkkel: ELTÁVOZÁSI ENGEDÉLY És legalul: Ezt az engedélyt az eltávozó növendék szülei írják alá. Az engedélyt vissza kell vinni az irodába. De most még valami más is volt rajta: egy oda firkantott rövid üzenet a nyomtatvány utolsó sora alatt. Davidben megmozdult valami. Valami hatalmas. A torka elszorult, azután hosszú, jajongó kiáltásra nyílt, amely telve volt fájdalommal. Ide-oda imbolygott, nekidőlt az Acura tetejének, karjára hajtotta a fejét, és zokogni kezdett. A távolból hallotta, hogy nyílik a furgon ajtaja, hallotta, hogy Steve és Cynthia feléje szalad. Sírt. Sütire gondolt, ahogy a babájával a karján fölmosolyog rá. Az anyjára gondolt, ahogy kezében a vasalóval a rádió zenéjére táncol a mosókonyhában, és nevet a saját bolondságán. Az apjára gondolt, ahogy a korlátra fölcsapott lábbal ül a verandán, egyik kezében könyv, a másikban egy sör, és integet neki, amikor Briantől hazafelé jövet tolja a bringáját a fölhajtón a garázs felé a sűrűsödő szürkületben. Arra gondolt, mennyire szerette, mennyire fogja mindig szeretni őket. És Johnny. Ahogy ott áll a Kínai Akna sötét szájában, és azt mondja: Néha életben tart minket.
- 253 -
David lehajtott fejjel zokogott, öklében összegyűrődött az ELTÁVOZÁSI ENGEDÉLY, az a hatalmas dolog még mindig mozgott benne, olyan volt, mint egy földcsuszamlás... csak talán nem olyan rossz. Talán végül is nem olyan rossz. - David? - rázta Steve. - David! - Semmi bajom - mondta. Fölemelte a fejét, és reszkető kézzel megtörölte a szemét. - Mi történt? - Semmi... Jól vagyok. Induljatok. Utánatok megyünk. Cynthia kétkedve nézett rá. - Biztos? Bólintott. Visszamentek a kocsihoz, időnként hátrabámulva a válluk fölött. David még integetni is tudott. Azután beszállt az Acurába, és becsukta az ajtót. - Mi volt ez? - kérdezte Mary - Mit találtál? Az összegyűrt merev, kék papírért nyúlt, de David egy ideig még nem adta oda. - Emlékszel, amikor a zsaru belökött a fogdába, ahol mi már ott voltunk? - kérdezte. - Hogy kaptál a puskáért? - Sohasem felejtem el. - Amíg te vele küzdöttél, egy töltény leesett az asztalról és elém gurult. Amikor tudtam, fölkaptam. Johnny kilophatta a zsebemből, amikor megfogott. A tárnában. Miután a papa meghalt. Johnny azt a töltényt használta fel, hogy felrobbantsa az ANFO-t. És amikor kivette a zsebemből, ezt tette a helyére. - Mit? Mi ez? - Ez egy ELTÁVOZÁSI ENGEDÉLY, az ohiói iskolámból. Múlt ősszel szúrtam föl egy szögre, és otthagytam. - Egy fára Ohióban. Múlt ősszel. - Az asszony elgondolkodva nézett rá, a szeme nagyon nagy és mozdulatlan lett. - Múlt ősszel. - Igen. Ezért nem tudom, hogy jutott hozzá... és nem tudom, hol. Amikor a robbanóanyagraktárban volt, kiürítettem minden zsebét. Attól féltem, hogy fölszedett egy can tah-t. Akkor még nem volt nála. Alsónadrágra vetkőzött és nem volt nála. - Ó, David - sóhajtotta az asszony. A gyerek bólintott, és odaadta a kék igazolást. - Steve föl fogja ismerni, ha ez az ő kézírása - mondta. - De lefogadnám egymillió dollárba. David! Vigyázz a Múmiával! I. Ján. 4,8 Emlékezz! Az asszony elolvasta az odafirkantott üzenetet, ajka megremegett. - Én is lefogadnám egymillió dollárba, hogy ez az ő keze írása, ha lenne annyi pénzem - mondta. - Te érted ezt az utalást, David? David visszavette a kék papírt. - Természetesen. János egy, negyedik fejezet, nyolcadik vers. „Az Isten szeretet.” Mary sokáig nézett rá. - Tényleg, David? Ő a szeretet? - Ó, igen - felelte a fiú. Összehajtotta az igazolást az előző hajtás mentén. - Azt hiszem, ő valahogy... minden. Cynthia intett. Mary visszaintegetett, és fölemelte a hüvelykujját. Steve az útra kanyarodott, Mary követte, az Acura kerekei kelletlenül döccentek át az első homoktaréjon, azután felgyorsultak. David hátrahajtotta a fejét az ülés támlájára, lehunyta a szemét és imádkozni kezdett. Bangor, Maine 1994. november 1.-1995. december 5.
- 254 -
