Stephen King - A Menekülı Ember Fordította Bihari György EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2004 A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Stephen King as Richard Bachman: The running man A signet book published by agreement with the author and the author's agents Ralph M. Vicinanza, LTD. Copyright ©1982 by Richard Bachman Hungarian Translation ©Bihari György, 2004 EURÓPA KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST FELELİS KIADÓ OSZTOVITS LEVENTE IGAZGATÓ A TÖRDELÉS AZ SZBÉ BT MUNKÁJA NYOMTA A KAPOSVÁRI NYOMDA KFT. FELELİS VEZETİ POGÁNY ZOLTÁN IGAZGATÓ KÉSZÜLT KAPOSVÁROTT, 2004-BEN A NYOMDAI RENDELÉS TÖRZSSZÁMA: 240694 FELELİS SZERKESZTİ PALKÓ KATALIN A FEDÉLTERV ÉS A TIPOGRÁFIA SZ. BODNÁR ÉVA KÉSZÜLT 13,92 (A/5) ÍV TERJEDELEMBEN ISBN 963 07 7629 4 A szerzıtıl az Európa Könyvkiadónál megjelent: A rendcsinálók Sorvadj el! Atlantisz gyermekei Az I-II. Állattemetı Bilincsben Borzalmak városa Carrie Christine Cujo Csontkollekció Dolores Éjszakai mőszak A Fekete Ház (Peter Straubbal) Halálos árnyék A halálsoron Hasznos Holmik A holtsáv A két Rose A Napkutya Nem jön szememre álom A ragyogás Rémálmok és lidércek A remény rabjai Rémautó A rémkoppantók Rémület a sivatagban A Setét Torony I. A harcos A Setét Torony II. A hármak elhívatása
A Setét Torony III. Puszta földek A Setét Torony IV. Varázsló és üveg A Talizmán (Peter Straubbal) Titkos ablak, titkos kert Tom Gordon, segíts! Tortúra Tóparti kísértetek A tőzgyújtó Végítélet I-II. ...Mínusz 100 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Az asszony hunyorogva nézte az ablak fehér fényénél a lázmérıt. Mögötte úgy fúrta magát a szemerkélı esıbe Co-Op City többi magas háza, mint egy börtön szürke tornyai. Lent a légaknában rongyos mosás csattogott a szárítókötélen. Patkányok és kövér kóbor macskák turkáltak a szemétben. A férjére pillantott, aki az asztalnál ült, és kitartóan, üres tekintettel bámulta a képernyıt. Már hetek óta. - Ez nem volt jellemzı rá. Mindig győlölte. Természetesen minden lakótelepi lakásba beszerelték - törvény írta elı, de egyelıre még nem volt törvényellenes kikapcsolni. A 202l-es Kötelezı Szórakozás törvény azért nem ment át, mert hat szavazat hiányzott a kétharmados többséghez. A férfi rendes körülmények között sohasem nézte. De mióta Cathy megbetegedett, folyton a pénzes reklámokat bámulta. Az asszony gyomra összeszorult a rémülettıl. A szünetben a legújabb filmet reklámozó bemondó hisztérikus rikácsolása közepette is hallani lehetett Cathy influenzától rekedt sírását. - Mennyire rossz? - kérdezte Richards. - Nem olyan vészes. - Ne kamuzz. - Negyven fok. A férfi egyszerre két ököllel csapott rá az asztalra. Egy mőanyag tányér a levegıbe ugrott, majd csattanva visszaesett. - Kerítünk orvost! Próbálj már meg kevesebbet aggódni. Ide figyelj... - Lázasan hadarni kezdett, hogy elterelje a férje figyelmét, ám az elfordult tıle, és ismét a képernyıre meredt. Véget ért a szünet, újra kezdıdött a játék. Természetesen nem valamelyik menı, csak afféle olcsó nappali vacak, a Taposs a dohányért. Kizárólag krónikus szív-, máj- vagy tüdıbetegek indulhattak benne, néha a mulatság kedvéért bedobtak egy-egy nyomorékot is. A versenyzı minden percért, amelyet sikerült a mókuskerékben eltöltenie (miközben folyamatosan karattyolt a mősorvezetıvel), tíz dollárt nyert. A mősorvezetı kétpercenként föltett egy Jutalomkérdést a versenyzı kategóriája szerint (a jelenlegi hackensacki hapsi, aki szívzörejjel bajlódott, oda meg vissza volt az amerikai történelemért), amely ötven dollárt hozott a konyhára. Ha a versenyzı nem tudott válaszolni a kérdésre, mert elszédült, nem kapott levegıt, vagy a szíve fantasztikus akrobatamutatványokat hajtott végre a mellében, ötven dollárral csökkentették a nyereményét, a mókuskereket pedig felgyorsították. - Majd megoldjuk, Ben. Tényleg. Igazán. Én... majd én... - Mit fogsz csinálni? - A férfi kegyetlenül nézett rá. - Majd strichelsz? Soha többé, Sheila. Igazi orvosra van szüksége. Semmi mocskos kező, whiskyszagú bába a blokkból. Csakis korszerő felszerelés. Majd én elintézem.
Keresztülment a szobán, miközben a szeme úgy tapadt a mosogató fölötti hámló falra szerelt képernyıre, mint akit megbabonáztak. Leakasztotta olcsó farmerzubbonyát a szögrıl, és magára kapta. - Ne! Ne, nem... Nem engedem! Nem fogod... - Miért nem? Legrosszabb esetben kapsz néhány régi rongyot, mert nincs apa a háznál. Akár így, akár úgy, lesz annyid, hogy a gyerek kibírhassa. Az asszony sohasem volt igazán szép, és azokban az években, amióta a férje nem dolgozott, girhessé fogyott, de ebben a pillanatban gyönyörőnek látszott... fejedelminek. Nem fogadom el. Kirúgom a kézbesítıt, ha idejön a véres pénzzel. Talán a férjemen gazdagodjak meg? A férfi komoran, keserően fordult felé. Volt benne valami, ami kívülállóvá tette, egy láthatatlan dolog, amivel a Hálózat könyörtelenül számolt. Dinoszaurusznak számított ebben a korban. Nem valami nagynak, de mégiscsak atavizmust jelentett, zavaró elemet. Talán még veszélyt is. A nagy felhık is apró részecskéken csapódnak ki. A hálószoba felé intett. - Mit szólnál, ha jeltelen szegénysírba kerülne? Az tetszene? Sheilának nem maradt más érve, csak az esztelen fájdalom. Az arca összegyőrıdött, könnyekben olvadt föl. - Ben, éppen ezt akarják az olyanoktól, mint mi, mint te... - Talán nem vesznek be - felelte a férfi, és kinyitotta az ajtót. - Talán nincs meg bennem, amit keresnek. - Ha most elmész, megölnek. Én pedig itt leszek, és nézem. Azt akarod, hogy nézzem, miközben ı a másik szobában van? - A sírástól alig lehetett érteni, amit mondott. - Azt akarom, hogy Cathy életben maradjon. - Igyekezett becsukni az ajtót, de az asszony útban volt. - Akkor csókolj meg, mielıtt elmennél. Richards megcsókolta. Lejjebb a folyosón Mrs. Jenner kinyitotta az ajtót, és kilesett. Sózott marhahús és káposzta dús, ingerlı, észveszejtı illata csapta meg ıket. Mrs. Jenner jól élt - kisegített a helyi gyógyszerelosztó diszkontban, és kísértetiesen jó szeme volt az illegális kártyákhoz. - Elfogadod a pénzt? - kérdezte Richards. - Nem csinálsz semmilyen ostobaságot? - Elfogadom - suttogta az asszony. - Tudod, hogy el... Férje félszeg mozdulattal magához rántotta, majd gyorsan, esetlenül elfordult, és lerohant a nyaktörıen meredek, rosszul megvilágított lépcsın. Az asszony a néma zokogástól rázkódva állt az ajtóban, míg meg nem hallotta, hogy öt emelettel lejjebb tompa dörrenéssel bevágódik a kapu. Ekkor az arcához kapta a kötényét. Még mindig fogta a hımérıt, amellyel a kicsi lázát mérte. Mrs. Jenner odaosont hozzá, és megrántotta a kötényt. - Aranyom! - suttogta. - Én tudok szerezni a feketepiacon penicillint, ha megjön a pénz... igazán olcsó... jó minıségő... - Kifelé! - visította Sheila. Mrs. Jenner visszahıkölt, és kivicsorította fogainak megfeketedett csonkjait. - Én csak segíteni próbáltam - motyogta, és visszaiszkolt a szobájába. Cathy egyfolytában sírt, a vékony furnér alig tompította a hangját. Mrs. Jenner képernyıje bömbölt és huhogott. A Taposs a dohányért versenyzıje éppen ekkor vallott kudarcot a Jutalomkérdéssel, és rögtön szívrohamot is kapott. Gumírozott hordágyon vitték el, a közönség tapsolt. Mrs. Jenner, miközben felsı ajka föl-alá liftezett, beírta Sheila Richards nevét a noteszába. - Majd meglátjuk - mondta a levegınek. - Majd meglátjuk, Illatos Nagysága. Baljós puffanással csukta be a noteszt, és leült, hogy megnézze a következı játékot.
...Mínusz 099 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Mire Richards kiért az utcára, a szemerkélés kitartó esıvé erısödött. A másik oldalon a nagy Smoky-Doke hımérı tíz fokot mutatott. (Épp a megfelelı hımérséklet egy Doke-ra!) Akkor az ı lakásukban tizennyolc fok lehet. És Cathy influenzás. Koszos patkány kocogott lomhán a repedezett, ragyás aszfalton. A másik oldalon 2013-as Humber csontváza rozsdásodott málló tengelyein. Teljesen kifosztották, még a kerékfelfüggesztéseket és a motorbakokat is leszedték, de a zsaruk nem szállították el. A zsaruk már nem nagyon merészkedtek a Csatornától délre. Co-Op City a sugár alakban szétágazó parkolók, kihalt boltok, szabadidıközpontok és kikövezett játszóterek darázsfészkének közepén állt. Itt a motoros bandák jelentették a törvényt, és amit a híradók összehordtak a Déli Városrész rettenthetetlen rendırségérıl, az nem volt más, mint egy kalap szar. Az utcák kísértetiesek, csöndesek voltak. Ha az ember kiment, vagy gázpalackot vitt magával, vagy pneumobuszra szállt. Richards gyorsan lépkedett, nem nézett körül, nem gondolkodott. A levegı kénszagú volt és fojtogató. Négy motoros robogott el mellette, valaki egy rücskös aszfaltdarabot hajított felé. Richards könnyedén kikerülte. Két pneumobusz is elhúzott mellette szelet kavarva, de nem intett nekik. A heti húszdolláros munkanélküli-segélyt (régi pénz) már elköltötték. Nem maradt jegyre. A portyázó bandák nyilván érezhették rajta a szegényszagot, mert békén hagyták. Magas házak, lakótelepek, drótkerítések, néhány kifosztott roncsot nem számítva üres parkolók, a járdán esıtıl szétfolyó, krétával felfirkált disznóságok. Betört ablakok, patkányok, a járdán, a kanálisban kiborult, lucskos szemét. A málladozó szürke falakon dülöngélı firkák: SÁPATAG, NE HAGYD, HOGY RÁD SÖTÉTEDJEN. DOKE-OT SZÍNAK A JÓNÉPEK. VISZKET ANYÁD. NYÚZD MEG A BANÁNODAT TOMMY TAHÓ. HITLER DÖGÖS SRÁC VÖT. MARY. SID. ÖLGYED A BIBSIT. A hetvenes években fölszerelt, régi nátriumgız lámpákat utcakövekkel, kavicsokkal verték ki. Egyetlen villanyszerelı sem jött ide, hogy kicserélje azokat; ıket Új Kredit Dollárral fizetik. A szerelık a belvárosban maradnak, babám. A belváros király hely. Néma csend volt, leszámítva a pneumobuszok erısödı-halkuló sziszegését, és Richards lépteinek visszhangos kopogását. Ez a csatatér csupán éjszaka elevenedik meg. Nappal kihalt, szürke csöndbe süpped, csak a macskák, patkányok és kövér, fehér férgek turkálnak a szemétben. Ez itt nem szag, hanem a szép 2025ös év rohadásának párája. A képkábelek biztonságos mélységben rejtıznek a föld alatt, és csak egy idióta, vagy egy forradalmár akarna kárt tenni bennük. A képernyı táplálja az álmokat, az az élet kenyere. Tizenkét régi pénz a szipu csomagja, friscói anyagból húsz egy tabletta, a képernyı ingyen meghülyít. Távolabb, a Csatorna másik oldalán napi huszonnégy órában mőködik az álommasina... de Új Dollárért, és azt csak az kap, akinek van munkája. Viszont csaknem négy millióan vannak a többiek, a Csatornától délre, Co-Op Cityben, és szinte valamennyi munkanélküli. Richards három mérföldet gyalogolt. Sőrőbbek lettek az eleinte erısen berácsozott, alkalmi italboltok és trafikok. Azután megjelentek az X-házak (!!24 órás perverzió! - 24 órán át számíthat ránk!!), a zálogházak, a vérbankok. Minden sarkon bandatagok ültek motoron, a csatornákat elborította a csikkek hóesése. Menı pasik szívnak Doke-ot. Feltőntek az égnek meredı, magas és tiszta felhıkarcolók. A legmagasabb a Játékhálózat százemeletes tornya, amelynek a teteje eltőnik a felhıkben és a szmogban. Richards azt bámulta mereven, miközben gyalogolt egy újabb mérföldet. Megjelentek a drágább mozik és a rács nélküli trafikok (viszont vagyonırök ácsorogtak elıttük, szolgálati övükrıl elektromos tömegoszlató lógott). Minden sarkon rendır. A Nép Kútja Park: belépıdíj hetvenöt cent. A
drótkerítés mögött jól öltözött anyák figyelték gyermekeiket, akik a gyepen szaladgáltak. A bejárat mindkét oldalán rendır. A szökıkút apró és szánalmas volt. Átkelt a Csatornán. Ahogy közeledett, a Játékok Tornya egyre magasabb és valószínőtlenebb lett fényezett kıfalával, az irodai ablakok égbe szökı soraival. Rendırök lestek, készen rá, hogy arrébb lökdössék, vagy rásózzanak egyet, ha a lófrálás bőnébe esne. A belvárosban egyetlen célja lehet egy buggyos, szürke nadrágot viselı, bilivel nyírott frizurás, beesett szemő alaknak. Ez a cél pedig a Játékok Tornya. A minısítı vizsgálatok pontosan délben kezdıdtek, és amikor Ben Richards beállt a sor végére, már majdnem benne volt a Játékok Tornya árnyékában, de még így is kilenc háztömb - csaknem egy mérföld választotta el a felhıkarcolótól. A sor úgy nyújtózott elıtte, mint egy örök kígyó. Hamarosan mögötte is álltak. A rendırök szemmel tartották ıket. Kéz a pisztoly agyán, vagy az elektromos osztókén. Üresen, lenézın mosolyogtak. - Az ott úgy fest, mint egy félnótás, mi, Frank? Nekem legalábbis úgy tőnik. - Amott egy fickó aztat kérdezte tüllem, van-e itt olyan hely, ahol kimehetne. Hát hinnéd? - Ezek a kurafiak nem... - Megölné a saját anyját egy... - Úgy bőzlött, mint aki nem fürdött már... - Tisztára, mint egy csudásbódé, én mindig... A fejek lehorgadtak az esıben, a lábak céltalanul csoszogtak, és egy idı után megindult a sor. ...Mínusz 098 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Négy óra is elmúlt, mire Ben Richards odaért a központi pulthoz, ahonnan a 9-es asztalhoz irányították (Q-R). A kattogó masina mögött ülı asszony fáradtnak, kegyetlennek és személytelennek látszott. Ránézett a férfira, de nem látta. - Név, elsı és második keresztnév. - Richards, Benjamin Stuart. Az ujjak száguldottak a billentyőkön. Katt-katt-katt, kopogott a masina. - Kor, magasság, súly? - Huszonnyolc, száznyolcvanöt, nyolcvankettı. Katt-katt-katt. A hatalmas elıcsarnok a visszaverıdı, ide-oda pattogó hangok temetıje volt. Válaszok követtek kérdéseket. Síró embereket vezettek ki. Embereket hajítottak ki. Nyers, tiltakozó hangok csattantak. Egy-két sikoly. Kérdések. Mindig csak kérdések. - Legmagasabb iskolai végzettsége? - Szakiskola. - Érettségizett? - Nem. - Hány évet járt, mikor hagyta ott? - Két évet. Tizenhat évesen. - A távozás oka? - Megnısültem. Katt-katt-katt. - A felesége kora és neve, ha van. - Sheila Catherine Richards, huszonhat éves. - A gyermek kora és neve, ha van. - Catherine Sarah Richards, tizennyolc hónapos. Katt-katt-katt.
- Még egy utolsó kérdés, uram. Ne fáradjon hazudozással, úgyis kiderül a fizikális vizsgálatoknál, és akkor kizárják a versenybıl. Használt valaha is heroint, vagy a friscói anyagnak nevezett szintetikus amfetamin hallucinogént? - Nem. Katt. Kipottyant egy mőanyag kártya, a nı átnyújtotta Richardsnak. - Ezt ne veszítse el, nagyfiú. Ha elvész, vissza kell jönnie a jövı héten. - Végre rápillantott, látta az arcát, dühös szemét, nyurga termetét. Nem rossz. Legalább van benne egy kis értelem. Jó statisztika. Hirtelen kikapta Ben kezébıl a kártyát, és letépte a jobb felsı sarkat, amitıl a kártya furcsán csorbának látszott. - Hát ez miért volt? - Ne törıdjön vele. Majd valaki késıbb elmondja. Esetleg. - A férfi válla fölött a hosszú elıcsarnok végébe mutatott, ahol a liftek sorakoztak. Tucatszám állították meg az asztaloktól szabadult embereket. Azok felmutatták mőanyag igazolványukat, és akkor már továbbmehettek. Miközben Richards figyelte ıket, a rendır megállított egy reszketı, fakó arcú kábszerest, és az ajtóra mutatott. A drogos sírva fakadt. De azért ment. - Kegyetlen a világ, nagyfiú - mondta minden együttérzés nélkül a nı az asztal mögött. Indíts. Richards elindult. Mögötte máris újra kezdıdött a litánia. ...Mínusz 097 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Az elıcsarnok végében, az asztalokon túl egy kemény, kérges tenyér nehezedett a vállára. Kártyát, cimbi. Richards megmutatta. A zsaru ellazult, alamuszi arca kínaiassá győrıdött a csalódottságtól. - Szereted visszazavarni ıket, mi? - kérdezte Richards. - Attól indulsz be, ugye? - Vissza akarsz menni a külvárosba, tahó? Richards elment mellette, de a rendır nem mozdult. Félúton a liftekhez megállt, és visszanézett. - Hé! Zsaru! A rendır mogorván nézett rá. - Van családod? Lehet, hogy a jövı héten te következel. - Mozgás! - kiáltotta dühösen a rendır. Richards mosolyogva ment tovább. Húszegynéhány jelentkezıbıl álló sor várakozott a lift elıtt. Richards megmutatta az egyik szolgálatos rendırnek a kártyáját, az pedig alaposan megvizsgálta. - Kemény gyerek vagy, aranyom? - Elég kemény - mondta Richards, és elmosolyodott. A rendır visszaadta a kártyát. - Na, majd puhára rugdosnak. Mennyire lesz felvágva a nyelved, ha majd kilyuggatják a fejedet, aranyom? - Éppen annyira, mint neked pisztoly nélkül, amikor a gatyád a bokádnál harmonikázik felelte még mindig mosolyogva Richards. - Meg akarod próbálni? Egy pillanatig azt hitte, hogy a rendır behúz neki egyet. - Majd elintéznek - mondta a zsaru. - Térden fogsz csúszni, mielıtt befejeznéd. Peckes léptekkel odamasírozott három újonnan érkezetthez, és az igazolványukat követelte. A Richards elıtt álló férfi megfordult. Ideges, boldogtalan arca volt, göndör haja cakkban nıtt be a homlokába. - Ne kötözködj velük, haver. Elterjed a híre. - Csakugyan? - nézett le rá derősen Richards. A férfi elfordult. A liftajtó hirtelen félresiklott. A nyomógombok sorát egy hatalmas, pocakos, fekete rendır védte. A tágas lift mélyén egy másik rendır ült sámlin, telefonfülke nagyságú, golyóálló
üvegbıl készült kalitkában, és egy háromdimenziós perverz magazint nézegetett. Lefőrészelt csövő puska állt a két térde között. A töltények mellette sorakoztak, a keze ügyében. - Menjenek a lift végébe! - kiáltotta a kövér rendır unott fontoskodással. - Menjenek a lift végébe! Menjenek a lift végébe! Annyira összezsúfolódtak, hogy lélegezni is alig bírtak. Richards a szomorú élı hús győrőjében állt. Fölmentek az emeletre. Kitárult az ajtó. Richards, aki fejjel magasabb volt mindenkinél, hatalmas várószobát látott, amelyet óriási képernyı uralt, és székek sorakoztak benne. Az egyik sarokban cigarettaautomata állt. - Lépjenek ki! Lépjenek ki! A bal kezükben tartsák az azonosítási lapjukat! Kiléptek, a kártyát odatartották egy kamera személytelen lencséje elé. Három rendır állt a közelben. Tucatnyi kártyánál valamiért megszólalt egy csengı. Gazdáikat kirántották a sorból, és elvitték. Richards bemutatta az igazolványát. Intettek, hogy továbbmehet. Odalépett a cigaretta automatához, vett egy csomag Blamset, majd leült, a lehetı legmesszebb a képernyıtıl. Rágyújtott, leszívta a füstöt, köhögött. Csaknem hat hónapja nem volt cigaretta a szájában. ...Mínusz 8 és VISSZASZÁMLÁLÁS. Az A kezdıbetőseket csaknem azonnal behívták az orvosi vizsgálatokra. Nagyjából két tucat ember felállt, és besorjázott a képernyı mögötti ajtón. Az ajtó fölé ERRE feliratú nagy táblát szögeztek. A betők alá nyilat rajzoltak, amely az ajtóra mutatott. A Játékok résztvevıi között hírhedten sok volt az írástudatlan. Úgy negyedóránként szólítottak új kezdıbetőt. Ben Richards öt óra körül ült le, és úgy becsülte, hogy negyed kilenc tájt kerül sorra. Bánta, hogy nem hozott magával egy könyvet, de aztán rájött, hogy jobb így. A könyveket legjobb esetben gyanakodva nézték, különösen olyasvalakinél, aki a Csatornától délre lakott. A perverz magazinok biztonságosabbak. Idegesen nézte a hatórás híreket (Ecuadorban súlyosbodtak a harcok, Indiában újabb kannibálfelkelések törtek ki, a detroiti Tigrisek a délutáni meccsen 6:2-re verték a hardingi Pumákat), és mikor fél hétkor elkezdıdött az esti elsı, nagy pénzre menı játék, idegesen odament az ablakhoz, és kibámult. Most, hogy lélekben felkészült, a játékok ismét untatták. Társainak többsége viszont ijesztı elragadtatással nézte a Tréfás puskákat. Lehet, hogy a jövı héten ık következnek. Kint a nappal lassan vérzett el alkonyattá. Az elektromos vonatok sebesen sivítottak az energiagyőrőkön az elsı emeleti ablak magasságában, erıs fényszóróik a szürke levegıt döfködték. Lent a járdán férfiak és nık tömege (zömük természetesen technikus, vagy a Hálózat aktakukaca) akkor kezdte az esti portyát valami szórakozás után. A szemközti sarkon egy Engedélyes Házaló rakta ki az áruját. Richards alatt elment egy férfi, mindkét karján egyegy cobolybundás babával; a trió jót nevetett valamin. Hirtelen borzalmasan vágyakozni kezdett Sheila és Cathy után. Bárcsak felhívhatná ıket! De úgy gondolta, ezt nem engedélyezik. Természetesen még mindig kimehetett; már sokan megtették. Keresztülvágtak a szobán, bizonytalanul vigyorogva a semmire, majd kiléptek azon az ajtón, amelyre azt írták: AZ UTCÁRA. Visszamenjen a lakásba, ahol a lánya a szomszéd szobában izzik a láztól? Nem. Ezt nem teheti meg. Nem teheti. Még egy kicsit álldogált az ablaknál, azután visszaült a helyére. Éppen kezdıdött az új játék, az Ásd meg a sírodat. A mellette ülı fickó aggodalmasan megrángatta a karját. - Tényleg igaz, hogy a jelentkezık egyharmadát kiszórják az orvosi vizsgálatokon? - Nem tudom - felelte. - Jézusom! - mondta a fickó. - Hörghurutom van. Talán a Taposs a dohányért-ban...
Richardsnak semmilyen válasz nem jutott az eszébe. A pofa lélegzete úgy hangzott, mintha a távolban egy teherautó igyekezne fölfelé egy meredek hegyoldalon. - Családos vagyok - mondta halkan, kétségbeesetten a férfi. Richards úgy nézett a képernyıre, mintha érdekelné, ami ott történik. A fickó sokáig hallgatott. Amikor hét harminckor ismét változott a mősor, Richards hallotta, hogy a másik oldalán ülı embernél érdeklıdik az orvosi vizsgálatok felıl. Mostanra besötétedett. Richards azon tőnıdött, vajon esik-e még. Úgy látszott, nagyon hosszú lesz az estéjük. ...Mínusz 095 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Pár perccel múlt fél tíz, mire az R betősök bementek a vörös nyíl alatti ajtón a vizsgálószobába. Az izgalom nagyrészt lelohadt, az emberek, akikbıl kikopott a kezdeti félelem, vagy mohón bámulták a képernyıt, vagy szundikáltak. A nehezen lélegzı férfi neve L-lel kezdıdött, és egy órája hívták be. Richards lustán tőnıdött, vajon kivágták-e. A vizsgálószoba hosszú, csempével burkolt helyiség volt, neoncsövek világították meg. Úgy festett, mint egy szerelıszalag, a vizsgálat, különbözı szakaszainak megfelelıen ácsorgó, unatkozó orvosokkal. Ugyan bizony megvizsgálná valamelyikıtök a kislányomat?, gondolta keserően Richards. A jelentkezık a falba épített kamera lencséje elé tartották a kártyájukat, azután parancsra megálltak egy sor ruhafogas elıtt. Odament hozzájuk egy hosszú, fehér köpenyt viselı orvos, hóna alatt csiptetıs mappával. - Vetkızzenek - mondta. - Akasszák föl a ruháikat a fogasokra. Jegyezzék meg a fogas számát, és a túlsó oldalon mondják meg a ruhatárosnak. Ne aggódjanak az értékeik miatt. Itt senkinek nincs rájuk szüksége. Értékek. Pikáns, gondolta Richards, miközben kigombolta az ingét. Volt egy üres tárcája, benne néhány kép Sheiláról és Cathyrıl, egy számla, talpalásról, hat hónappal azelıtt csináltatta a helyi suszterrel, egy kulcskarika, rajta egyetlen kulcs, amely az ajtót nyitja, egy baba zokni, nem is emlékezett rá, hogy berakta, meg a csomag Blams, amelyet az automatából vásárolt. Rongyos trikót és alsónadrágot viselt, mert Sheila makacsul ragaszkodott hozzá, hogy hordja, de akadtak itt olyanok, akik még gatyát se vettek a nadrágjuk alá. Hamarosan meztelenül és névtelenül ácsorogtak, hímvesszıjük elfelejtett harci buzogányként lógott a lábuk között. Mindenki a kezében tartotta a kártyáját. Néhányan csoszogtak, mintha hideg lenne a padló, pedig nem volt az. Alkohol enyhe, személytelen, nosztalgikus szaga sodródott a levegıben. - Maradjanak a sorban! - pattogott az irattartós doktor. - Mindenki mutassa föl a kártyáját! Kövessék az utasításokat! Megindult a sor. Richards látta, hogy minden doktor mellett egy rendır áll. Lesütötte a szemét, és várt. - Kártya. Odaadta. Az elsı orvos följegyezte a számát, azután azt mondta: - Nyissa ki a száját. Kinyitotta. Lenyomták a nyelvét. A következı orvos egy apró lámpa segítségével a pupilláját vizsgálta meg, azután a fülébe nézett. A következı a sztetoszkóp hideg győrőjét nyomta a mellére. - Köhögjön. Köhögött. A sor végén egy embert elvonszoltak. Szüksége van a pénzre, ezt nem tehetik vele, rájuk küldi az ügyvédjét. A doktor elmozdította a sztetoszkópot. - Köhögjön.
Köhögött. Az orvos megfordította, a hátára illesztette a mőszert. - Mélyet lélegezzen, azután tartsa benn a levegıt. -A sztetoszkóp arrébb mozdult. - Fújja ki a levegıt. Kifújta. - Tovább. A vérnyomását egy fél szemén kötést viselı, vigyorgó orvos mérte meg. A hímvesszıjét egy kopasz medikus vizsgálta, akinek májfolt nagyságú barna szeplık éktelenkedtek a koponyáján. Bedugta hővös kezét a herezacskó és a combtı közé. - Köhögjön. Köhögött. - Tovább. Megmérték a lázát. Megkérték, köpjön egy csészébe. Most járt félúton. A szoba közepén. Két-három ember már végzett, és a nyúlfogú, tésztás arcú ruhatáros drótkosárban hozta a ruhájukat. Újabb fél tucat embert kirángattak a sorból, és a lépcsık felé lökdöstek. - Hajoljon le, tárja szét a farpofákat. Richards hajolt, tárt. Egy gumival borított ujj behatolt a végbelébe, körültapogatott, visszahúzódott. - Tovább. Három oldalán függönnyel elkerített fülkéhez ért, olyan volt, mint a szavazófülkék amelyekkel a tizenegy éve bevezetett számítógépes szavazás végzett -, és egy kék edénybe vizelt. Az orvos elvette az edényt, egy drótkosárba tette. A szemvizsgálat következett. - Olvassa - mutatott egy táblát az orvos. - E-A, L-D, F-S, P, M, Z-K, A, C, D-U, S, G, A- Elég. Tovább. Újabb szavazófülke-féleségbe lépett, és feltett egy fülhallgatót. Azt mondták neki, hogy nyomjon meg egy fehér gombot, amikor hall valamit, és egy vöröset, amikor már nem hallja. A hang nagyon magas és halk volt - mint amikor egy kutyahívó síp hangját annyira elmélyítik, hogy elérje az emberi hallásküszöböt. Richards addig nyomogatta a gombokat, amíg azt nem mondták, elég. Megmérték a súlyát. Megállt egy röntgenképernyı elıtt, ahol ólomkötényt adtak rá. Egy orvos, aki gumit rágott, és dallamtalanul dúdolt valamit, számos felvételt csinált róla, és följegyezte a kártyája számát. Richards csoportja harmincfıs volt. Tizenketten érték el a szoba túlsó végét. Néhányan felöltözve várták a liftet. Tucatnyi másik férfit elvittek a sorból. Egyikük megpróbált rátámadni arra az orvosra, aki kiszuperálta, de egy rendır jól feltöltött elektromos ösztökéjével eltérítette a szándékától. A fickó összeesett, mintha letaglózták volna. Richards egy alacsony asztalnál állt, és vagy ötvenféle betegséggel kapcsolatban kérdezgették, megkapta-e ıket valaha. A legtöbb a tüdıre vonatkozott. A doktor élesen fölpillantott, amikor megemlítette, hogy influenza van a családban. - A felesége? - Nem. A lányom. - Kora? - Másfél éves. - Be van oltva? Ne próbáljon hazudni! - förmedt rá hirtelen az orvos, mintha Richards máris megpróbált volna hazudni. - Ellenırizzük az egészségügyi kartonját. - 2023 júliusában oltottak be. 2023 szeptemberében megújították. A háztömb gyengélkedıjében. - Tovább. Richards hirtelen szeretett volna átnyúlni az asztalon, hogy kitörje a féreg nyakát. Ehelyett továbbment.
Az utolsó állomásnál egy szigorú tekintető, kurtára nyírt hajú orvosnı, akinek az egyik fülében fülhallgató volt, megkérdezte, homoszexuális-e. - Nem. - Letartóztatták valaha valamilyen bőntett miatt? - Nem. - Van valamilyen fóbiája? Úgy értem... - Nincs. - Jobban tenné, ha meghallgatná a meghatározást - mondta árnyalatnyi lenézéssel az orvosnı. - Vagyis... - Van-e valami szokatlan, kényszeres félelmem, olyasmi, mint az akrofóbia vagy a klausztrofóbia. Nincs. A nı összeszorította az ajkát, és egy pillanatig úgy tőnt, hogy mindjárt tesz valami éles megjegyzést. - Használ vagy használt-e valaha hallucinogént vagy függıséget okozó kábítószert? - Nem. - Van olyan rokona, akit a kormány vagy a Hálózat ellen elkövetett bőn vádjával letartóztattak? - Nincs. - írja alá ezt a hőségesküt és a Játékfelügyelıség engedélyét, Mr. öö, Richards. Odafirkantotta az aláírását. - Mutassa meg a ruhatárosnak a kártyáját, s mondja be a megfelelı számot... Mondat közben hagyta ott, hüvelykujjával intve a nyúlfogú ruhatárosnak. - Huszonhatos szám, Tapsi. -A ruhatáros hozta a holmiját. Richards lassan felöltözött, és odament a lifthez. A végbele megalázóan égett, mintha erıszakot követtek volna el rajta, és síkos lett a kenıcstıl, amit az orvos használt. Amikor mindnyájan összegyőltek, kinyílt a liftajtó. A golyóálló fülke most üres volt. A rendır ez alkalommal girhes volt, orra mellett nagy zsírdaganattal. - Menjenek a fülke végébe! - kántálta. - Kérem, menjenek a fülke végébe! Miközben az ajtó bezárult, Richards látta, hogy a folyosó túlsó végében kitódulnak az 5 kezdıbetős nevek viselıi. Az irattartós orvos elindult feléjük. Azután az ajtó becsukódott, semmit sem lehetett látni többé. Fölértek a másodikra, az ajtó egy hatalmas, félhomályos hálóteremre nyílt. Zsákvászonnal bevont, vasvázas priccsek sorakoztak végtelenbe nyúlóan. Két rendır egyenként engedte ki ıket a liftbıl, és mindenkinek adtak egy ágyszámot. Richardsé a 940-es volt. A priccsen egy barna pokróc és egy nagyon lapos párna hevert. Richards lefeküdt, a cipıjét a padlóra dobta. A lába a levegıben lógott, de ezt el kellett viselnie. Karját keresztbe tette a feje alatt, és a mennyezetet bámulta. ...Mínusz 094 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Másnap reggel pontban hat órakor ébredt egy csengı éktelen berregésére. Egy pillanatig zavarodottan azon tőnıdött, Sheila ébresztıórát vásárolt-e, vagy mi a fene ez. Azután minden az eszébe jutott, és felült. Ötvenesével terelték be ıket egy nagy fürdıszobába, ahol felmutatták a kártyájukat egy rendırrel ırzött kamerának. Richards belépett egy kék csempés fülkébe, amelyben tükör, mosdó, zuhanyozó és vécé volt. A mosdó fölötti polcon celofánba csomagolt fogkefék sorakoztak, mellettük villanyborotva, egy darab szappan és egy fél tubus fogkrém. A tükör
sarkába azt írták: TISZTELD A MÁS TULAJDONÁT! Ez alá valaki odafirkantotta: ÉN CSAK A SAJÁT SEGGEMET TISZTELEM! Richards zuhanyozott, a vécé víztartályán elhelyezett halomból kiemelt egy törülközıt és megszárítkozott, majd borotválkozott, és fogat mosott. Beengedték ıket egy büfébe, ahol ismét elkérték az igazolványukat. Richards fogott egy tálcát, és lerakta a rozsdamentes acélpultra. Kapott egy doboz kukoricapelyhet, egy tányér zsíros sült krumplit, egy merítıkanálnyi rántottát, egy darab pirítóst, amely olyan hideg és kemény volt, akár a márvány sírkı, három deci tejet, egy csésze zavaros kávét (tejszín nélkül), egy tasak cukrot, egy tasak sót, meg egy kis zsírpapíron egy kanál margarint. Behabzsolta az ételt; mindnyájan azt tették. Richardsnak, Isten tudja, mióta, ez volt az elsı tisztességes étkezése, a zsíros pizza szeleteken és az állami pirulákon kívül. Az étel különös módon mégis íztelen volt, mintha a konyhában egy vámpír szakács dolgozna, aki kiszippantja az ízeket, csak a nyers tápértéket hagyva meg. Vajon ık mit esznek ma reggel? Algapirulákat. A baba mőtejét. Hirtelen elöntötte a kétségbeesés. Krisztusom, mikor látnak ebbıl pénzt? Ma? Holnap? A jövı héten? Vagy talán ez is csak egy trükk, villogó csali? Lehet, hogy egyáltalán nincs szivárvány, az arannyal teli fazékról nem is beszélve. Csak ült, az üres tányért bámulva, amíg hét órakor meg nem szólalt a csengı, és oda nem küldték ıket a lifthez. ...Mínusz 093 és VISSZASZÁMLÁLÁS... A harmadik emeleten Richardsot és vagy ötven társát elıször egy hatalmas, üres terembe terelték, amelyet körben levélszekrényre emlékeztetı nyílások szegélyeztek. Ismét megmutatták az igazolványukat, és a liftajtó sziszegve bezárult mögöttük. Bejött egy gyérülı hajú, ösztövér ember, akinek a köpenyén a Játékok jelvénye díszlett (egy emberi fej árnyképe egy fáklya fölött). - Kérem, vetkızzenek le, és vegyenek ki minden értéket a zsebükbıl - mondta. - Azután dobják a ruhájukat az egyik szemétégetı nyílásba. A Játékok overallját kapják helyette. Nagylelkően mosolygott. - Megtarthatják, akármilyen eredményt érnek is el a Játékokban. Néhányan morogtak, de mindenki engedelmeskedett. - Kérem, siessenek - mondta az ösztövér férfi. Kétszer összecsapta a tenyerét, ahogy az általános iskolás tanító jelzi a játék végét. - Még sok minden vár ránk. - Maga is versenyzı? - kérdezte Richards. Az ösztövér ember meglepett pillantást vetett rá. Valaki fölnyerített a háttérben. - Nem érdekes - mondta Richards, és kilépett a nadrágjából. Kivette értéktelen értékeit a zsebébıl, ingét, nadrágját és alsóját begyömöszölte egy levélnyílásba... Kurta, éhes láng villant föl valahol messze a mélyben. A helyiség másik oldalán kinyílt egy ajtó {mindig volt egy másik ajtó a másik oldalon; olyanok voltak, mint patkányok egy hatalmas, fölfelé terjeszkedı útvesztıben; amerikai útvesztıben, vélte Richards), és emberek toltak be S, M, L és XL betőkkel jelzett, nagy, kerekes kosarakat. Richards XL-t választott, és arra számított, hogy lötyögni fog hórihorgas termetén, de egész jól passzolt rá. Az anyag puha, tapadós, selyemszerő volt, de a selyemnél erısebb anyagból készült. Az elején egyszerő cipzárral zárult. Valamennyien sötétkékben pompáztak, a jobb mellzsebükön a Játékok jelvényével. Mire az egész csoport felöltözött, Richards úgy érezte, hogy elveszítette az arcát. - Erre jöjjenek, kérem - mondta az ösztövér ember, és egy újabb várószobába irányította ıket. Az elkerülhetetlen képernyı bégetett és kotkodált. - Tízesével fogják behívni önöket. A képernyı alatti ajtón szintén tábla díszelgett, ERRE felirattal és nyíllal.
Leültek. Egy idı után Richards fölállt, odament az ablakhoz, kinézett. Magasabban voltak; még mindig esett. Az utcák síkosán, feketén, nedvesen fénylettek. Vajon Sheila mit csinál? ...Mínusz 13 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Negyed tizenegykor ment be az ajtón egy tízes csoporttal. Libasorban haladtak. Ellenırizték a kártyájukat. A szobában tíz háromoldalú fülke sorakozott, de ezeket tisztességesebben megcsinálták. A falakat lyukacsos, hangszigetelı parafa lemezekbıl csavarozták össze. A mennyezeti világítás szőrtebb és lágyabb volt. Rejtett hangszórókból muzik szólt. A padlót plüss-szınyeg borította; Richards lába meglepetten érzékelt valamit, ami nem beton volt. Az ösztövér ember szólt hozzá. Richards pislogott. - Mi? - Hatos fülke - ismételte rosszallóan a férfi. - Ó. Belépett a hatos fülkébe. Bent egy asztal állt, mögötte szemmagasságban nagy falióra ketyegett. Az asztalon egy kihegyezett T-A/IBM ceruza és egy halom üres papírlap hevert. Gyenge minıségő, jegyezte meg magában Richards. Az asztal mellett a számítógépkorszak szédítı papnıje, egy magas, Júnói termető szıke lány állt. Szivárványszínő kurta sortot viselt, amelybıl jól láthatóan domborodott lágyékának delta alakú dombja. Kipirosított mellbimbója hetykén kandikált a necc-blúzból. - Üljön le, kérem - mondta. - Rinda Ward vagyok, az ön vizsgáztatója. - Kezet nyújtott. Richards meglepetten parolázott vele. - Benjamin Richards. - Szólíthatom Bennek? - A mosoly, csábító, de személytelen volt. Richardsban pontosan úgy kezdett emelkedni a vágy, ahogy azt egy férfitól elvárják, ha egy ilyen jól ellátott némber mutogatja neki a jól táplált testét. Ez feldühítette. Netán ettıl indul be a nı, ha megbámulják a szerencsétlen csávók, úton a húsdaráló felé? - Persze - bólintott. - Jó didije van. - Köszönöm - felelte a lány flegmán. Richards leült, és fölpillantott rá, a lány pedig lenézett, de így még feszélyezıbb lett a látószög. - A mai vizsga az ön szellemi képességeit méri föl, ahogy az orvosi tegnap a testieket vizsgálta meg. Elég hosszú, az ebéd délután háromkor lesz - feltéve, hogy nem bukik meg. - Be-, majd kikapcsolta a mosolyát. - Az elsı rész szóbeli. Adok egy tesztfüzetet, erre egy órája van. A vizsga alatt kérdéseket tehet föl, és én válaszolok is, amennyiben megtehetem. De nem adhatok választ a tesztkérdésekre. Megértette? - Igen. Odaadta a füzetet. A borítóra nagy vörös kezet nyomtak tenyérrel fölfelé. Alatta nagy vörös betők sorakoztak: STOP! Alatta: Ne lapozzon, amíg a vizsgáztató nem utasítja rá! - Komoly - jegyezte meg Richards. - Tessék? - A tökéletesen rajzolt szemöldök egy vonásnyit feljebb kúszott. - Semmi. - Ha kinyitja a füzetet, egy válaszlapot talál benne - szavalta a lány. - Kérem, erısen nyomja rá a ceruzát. Ha meg akar változtatni egy választ, akkor, kérem, teljesen törölje ki. Ha nem tud egy választ, akkor ne találgasson. Megértett? - Igen. - Akkor, kérem, lapozza fel az elsı oldalt, és lásson neki. Amikor azt mondom, hogy állj, akkor, kérem, tegye le a ceruzát. Kezdheti. Richards nem kezdte. Tekintetét lassan, pimaszul sétáltatta vizsgáztatója testén.
A lány egy pillanat múlva vörösödni kezdett. - Ketyeg az óra, Ben. Jobb lenne... - Miért van az - kérdezte a férfi -, hogy amikor az embereknek a Csatornától délre lakó illetıvel van dolguk, folyton úgy kezelik, mint egy kanos gyenge-elméjőt? A lány most már tökéletesen összezavarodott. - Én... én soha... - Maga soha. - Ben elmosolyodott, és fölvette a ceruzát. - Krisztusom, maguk tökhülyék. A vizsgalap fölé hajolt, miközben a lány még mindig valamiféle válasz után kutatott, vagy azon rágódott, miért estek így neki. Valószínőleg tényleg nem értette. Az elsı részben a megfelelı választ kellett beírni az üres helyre. Egy............nem csinál nyarat. a) gondolat b) sör c) fecske d) bőn e) egyik sem Gyorsan kitöltötte a lapot, alig állt meg, hogy gondolkodjon, vagy kétszer elolvasson egy választ. A szavak kitöltését egy szóismeret-vizsga követte, majd egyes kifejezések ellentétpárját kellett beírni. Amikor végzett, még maradt egy negyedórája. A lány nem vette el a tesztlapot - nem adhatta oda neki, amíg az óra le nem telt -, így hát Richards hátradılt, és szó nélkül gusztálta a csaknem pıre testet. A csönd egyre sőrőbb és nyomasztóbb lett. Látszott a lányon, nem bánná, ha lenne rajta egy kabát, és a férfi örült ennek. Amikor letelt az idı, egy második vizsgalapot kapott. Az elsı oldalra egy benzines porlasztót rajzoltak. Alatta: Mibe rakhatod ezt, egy........ a) főnyíróba b) képernyıbe c) elektromos ágyba d) autóba e) egyikbe sem A harmadik vizsga matematikai jellegő volt. Richards nem volt valami jó a számolásban, és kissé megizzadt, amikor látta, hogyan haladnak az óramutatók. A végén már eszeveszetten kellett kapkodnia. Az utolsó kérdést nem is tudta megválaszolni. Rinda Ward egy picit túl szélesen mosolygott, miközben elvette a vizsgafüzetet és a válaszlapot. - Most nem volt olyan gyors, Ben! - Viszont minden válasz helyes - felelte Richards, és visszamosolygott a lányra. Elırehajolt, és könnyedén rácsapott Rinda fenekére. - Zuhanyozz le, kicsim. Jól csináltad. A lány dühösen elvörösödött. - Ezért diszkvalifikálhatnám! - Egy szart. Legföljebb magadat rúgathatnád ki. - Kifelé. Álljon be a sorba! - acsarogta a lány, közel a síráshoz. A férfi már-már megsajnálta, de visszafojtotta szánalmát. - Legyen kellemes az éjszakád mondta. - Menj, egyél meg egy hatfogásos vacsorát a heti bikáddal, akárki is az, és közben gondolj arra, hogy a gyerekem influenzában haldoklik egy szaros háromszobás lakótelepi lakásban. Otthagyta. Rinda falfehéren bámult utána. Tízes csoportja hat fıre olvadt, mire átterelték ıket a következı szobába. Fél kettı volt.
...Mínusz 091 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Az orvos, aki a kis fülkében az asztal másik oldalán ült, apró, vastag lencséjő szemüveget viselt. Ocsmány, elégedett vigyor terült szét az arcán, ami egy gyermekkorában ismert féleszőre emlékeztette Richardsot. A srác azzal szórakozott, hogy a magas iskolai lelátók alá bújt, és bebámult a lányok szoknyája alá, miközben kiverte a bránerét. Richards is vigyorogni kezdett. - Valami kellemes jutott az eszébe? - kérdezte az orvos, miközben elıvette a Rorschachteszt elsı lapját. A csúf vigyor egy kicsit még szélesedett is. - Igen. Emlékeztet valakire, akit ismertem. - Ó! Ki az? - Nem érdekes. - Rendben. Mit lát itt? Richards odanézett. A jobb karjára egy lapos vérnyomásmérı mandzsettát tettek. Több elektródát ragasztottak a homlokára, a karjáról és a fejérıl lógó huzalokat az orvos melletti mőszerfalhoz csatlakoztatták. A monitoron mindenféle vonalak rángtak. - Két nigger nı. Smárolnak. Újabb lap. - Ez? - Egy sportkocsi. Úgy fest, mint egy Jaguar. - Szereti a benzines autókat? Richards vállat vont. - Kisfiú koromban volt egy modellgyőjteményem. Az orvos följegyzett valamit, és újabb lapot vett elı. - Beteg ember. Egy asszony az oldalán fekszik. Az árnyékokat mintha börtönrácsok vetnék az arcára. - És ez az utolsó? Richards nevetésben tört ki. - Úgy néz ki, mint egy rakás szar. - Látta maga elıtt az orvost, amint fehér köpenyében a lelátók alatt futkos, fölbámul a lányok szoknyája alá, majd ráránt, és ettıl ismét nevetni kezdett. Az orvos rusnyán vigyorogva ült, amitıl a látomás valósabb, és így mulatságosabb lett. Végül a nevetés egy-két horkantássá apadt. Richards még egyet csuklott, azután elcsendesedett. - Feltételezem, nem óhajtja elmondani... - Nem - helyeselt Richards. - Nem óhajtom. - Akkor hát folytassuk. Asszociációs vizsga következik. - Nem bajlódott azzal, hogy elmagyarázza az idegen szót. Richards feltételezte, hogy már elterjedt a híre. Ez jó, idıt takarítanak meg. - Készen áll? - Igen. Az orvos a belsı zsebébıl elıvett egy stopperórát, és golyóstolla végét kattogtatta, miközben az elıtte heverı listát tanulmányozta. - Doktor. - Nigger - feleké Richards. - Hímvesszı. - Pöcs. - Vörös. - Fekete. - Ezüst. - Tır. - Puska. - Gyilkos.
- Gyız. - Pénz. - Szex. - Vizsgálat. - Ver. - Ki. A lista folytatódott; vagy ötven szót végigvettek, mire az orvos ismét megnyomta a stopperóra gombját, és ledobta a tollát. - Jól van - mondta. Összefonta a karját, és komolyan nézett Richardsra. - Még egy utolsó kérdés, Ben. Azt nem mondom, hogy fölismerek egy hazugságot, ahogy meghallom, de a masina, amelyre rá van kötve, így vagy úgy jelzi azt. Netán öngyilkossági szándékkal jelentkezett a Játékok minısítı vizsgálataira? - Nem. - Mi volt az oka? - A kislányom beteg. Orvosra van szüksége. Gyógyszerre. Kórházi ápolásra. Kattant a golyóstoll. - Még valami? Richards már majdnem azt mondta, hogy nincs semmi (semmi olyan, ami rá tartozna), de ekkor úgy döntött, mindent elmond. Talán mert az orvos úgy nézett ki, mint ifjúkorából az a csaknem elfelejtett disznó kölyök. Talán csak azért, mert egyszer el kell mondani, össze kell sőríteni, és formába kell önteni, ahogy a dolgok viselkednek, ha az ember kényszeríti magát, hogy szavakkal jelenítse meg a benne fortyogó, formátlan indulatokat. - Hosszú ideje nincs munkám. Megint dolgozni akarok, még akkor is, ha csak balek leszek egy csalásra épülı játékban. Dolgozni akarok, hogy eltarthassam a családomat. Nekem is megvan a magam büszkesége. Magának van büszkesége, doktor? - Valaha volt - felelte az orvos. Bekattintotta a golyóstollat. - Ha nincs semmi hozzátennivalója, Mr. Richards... - Fölállt. Ez a tény, és az, hogy visszatért a családi névhez, azt sugallta, hogy a meghallgatás véget ért, akár van Richardsnak mondanivalója, akár nincs. - Nincs. - Az ajtó a folyosó végén jobbra van. Sok szerencsét. - Hát persze - mondta Richards. ...Mínusz 090 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Richards csoportja négy fıre apadt. Az új várószoba sokkal kisebb volt, és az egész csoport eredeti létszáma ugyancsak nagyjából hatvan százalékkal csökkent. Az utolsó Y és Z betősök fél öt tájban érkeztek. Négykor egy pincér tálcán íztelen szendvicseket hordott körbe. Richards vett kettıt, és rágcsálva üldögélt, miközben egy Rettenmund nevő fickót hallgatott, aki rajta kívül többeket is elszórakoztatott disznó történetekkel, amelyekbıl kimeríthetetlen készlete volt. Amikor az egész csoport összegyőlt, egy lifthez kísérték ıket, és fölmentek a negyedik emeletre. A szállásuk egy nagy nappaliból, közös fürdıszobából és az elmaradhatatlan éjjeli menedékhelybıl állt, amelyben priccsek sorjáztak. Közölték velük, hogy a folyosó végén levı büfében hétkor szolgálják föl a meleg vacsorát. Richards még üldögélt néhány percig, azután fölállt, és odament a rendırhöz, aki annál az ajtónál állt, amelyen beléptek. - Van itt telefon, haver? - Nem számított rá, hogy engedélyezik a telefonálást, de a rendır a folyosó felé bökött a hüvelykujjával. Résnyire nyitotta az ajtót, és kilesett. Tényleg ott volt. Nyilvános telefon. Megint a rendırre nézett. - Ide figyelj, adj kölcsön ötven centet a telefonra, én... - Állj le, Józsikám.
Richards megırizte a higgadtságát. - A feleségemet akarom felhívni. A gyerek beteg. A Krisztus szerelmére, képzeld magad a helyembe. A rendır elnevette magát, kurtán, vastag, csúnya hangon. - Mind egyformák vagytok. Az év minden napjára van egy történetetek. Technicolorban, háromdimenziósán, karácsonykor és anyák napján. - Te szemét! - mondta Richards, és volt valami a szemében, a válla tartásában, amitıl a rendırnek hirtelen a falat kellett néznie. - Te nem vagy nıs? Még nem voltál sarokba szorítva, amikor kölcsön kellett kérned, még akkor is, ha pocsék lett tıle a szád íze? A rendır váratlanul a zubbonya zsebébe dugta a kezét, és mőanyag pénzérméket markolt ki. Odadobott két új negyeddollárost Richardsnak, a többit visszagyömöszölte a zsebébe, és megmarkolta Richards ruháját. - Ha bárki mást ideküldesz, mondván, Charlie Gradynek lágy a szíve, még a szart is kiverem belıled, te kukac. - Köszönöm - mondta szárazon Richards. - Kölcsönbe kérem. Charlie Grady elnevette magát, és elengedte. Richards kiment a folyosóra, fölvette a kagylót, és bedobta a pénzt a nyílásba. Üresen koppantak az érmék, és egy pillanatig semmi sem történt - Jézusom, mindezt semmiért! -, de azután a bugás jelezte, hogy van vonal. Beütötte az emeleti folyosón levı telefon számát, és remélte, hogy nem az a boszorkány Mrs. Jenner veszi föl. A hangja hallatán azonnal azt mondaná, hogy téves, ı pedig elveszítené a pénzt. Hatszor kicsengett, azután egy ismeretlen hang szólt bele: - Tessék! - Sheila Richardsszal szeretnék beszélni az 5C-bıl. - Asszem, kiment - felelte a hang. Bizalmaskodón folytatta: - Fel-alá járkál a ház elıtt, tudja. Beteg a gyereke. A férje munkanélküli. - Csak kopogtasson az ajtaján - mondta Richards. A száját mintha vattával tömték volna ki. - Tartsa. A kagyló a vonal másik végén a falnak koppant, az ismeretlen hang elengedte. Messzirıl, homályosan, mintha álomban hallatszana, az ismeretlen hang kopogtatott, és kiabált: Telefon! Richards nagysága, telefon! Fél perccel késıbb az ismeretlen hang visszatért a telefonhoz. - Nincs itt. Hallom, hogy a srác óbégat, de az asszony nincs itt. Ahogy mondtam, odakint keresi a boldogulást. - A hang felvihogott. Richards azt kívánta, bárcsak teleportálhatná magát a telefonkábelen, hogy kibukkanhasson a másik oldalon, mint egy gonosz dzsinn a palackból, és addig fojtogathassa az ismeretlen hangot, amíg a szeme ki nem ugrik, és végig nem gurul a padlón. - Adjon át neki egy üzenetet - mondta. - írja föl a falra, ha muszáj. - Nincs ceruzám. Leteszem. Viszlát. - Várjon! - kiáltotta a pánikba esett Richards. - Én... egy pillanat. - A hang kelletlenül folytatta. - Éppen most jön. föl a lépcsın. Richards izzadtan dılt a falnak. Egy pillanattal késıbb megszólalt Sheila, fürkészın, óvatosan, egy kicsit rémülten. - Tessék! - Sheila. - Lehunyta a szemét, nekitámaszkodott a falnak. - Ben! Te vagy az? Jól vagy? - Igen. Jól. Cathy. İ... - Ugyanaz. A láz nem annyira magas, de olyan krupposan köhög. Ben, azt hiszem, vizesedik a tüdeje! Mi van, ha tüdıgyulladást kapott? - Minden rendben lesz. Minden rendben lesz. - Én... - Az asszony sokáig hallgatott. - Győlölöm egyedül hagyni, de muszáj. Ben, ma reggel két menetem volt. Sajnálom. De vettem egy kis gyógyszert a patikában. Egész jó gyógyszert. - A hangjából lelkes, lázas hit sütött.
- Az a gyógyszer szart ér - mondta Richards. - Ide figyelj: elég volt, Sheila. Kérlek. Azt hiszem, benne leszek. De komolyan. Nagyon sok embert nem vághatnak ki, ahhoz túl sok a mősor. Mindenhol szükség van ágyútöltelékre. És azt hiszem, adnak elıleget. Mrs. Upshaw... - Félelmetesen fest feketében - szólt közbe fahangon Sheila. - Ne törıdj vele. Maradj Cathyvel, Sheila. Nincs több menet. - Rendben. Nem megyek ki többet. - De nem volt meggyızı a hangja. Így görbülj meg, Sheila? - Szeretlek, Ben. - Én is sze... - Vége a három percnek... - szakította félbe a telefonközpontos. - Ha folytatni akarja, akkor, kérem, helyezzen a készülékbe egy új vagy három régi negyeddollárost. - Várj egy pillanatot! - kiáltotta Richards. - Kifelé a rohadt vonalból, te kurva! Te... Üres zúgás jelezte, hogy a beszélgetés megszakadt. Levágta a kagylót. Az elrepült, amennyire az ezüstös kábel engedte, azután visszapattant, a falnak csapódott, majd ide-oda lengett, mint valami különös kígyó, amely csak egyszer mar, azután elpusztul. Valaki megfizet ezért, gondolta zsibbadtan Richards, miközben visszament. Valakinek meg kell fizetnie. ...Mínusz 089 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Másnap tíz óráig tárolták ıket a negyediken, és Richards majd' megbolondult a dühtıl, aggodalomtól és a kétségbeeséstıl, mire egy, a Játékok testhezálló egyenruháját viselı, fiatal és kicsit buziforma férfi megkérte ıket, hogy fáradjanak a lifthez. Összesen talán háromszázan maradtak: elızı este vagy hatvan társukat távolították el hangtalanul és fájdalommentesen. Egyikük az a srác volt, aki kimeríthetetlen készletekkel rendelkezett mocskos történetekbıl. Ötvenes csoportokban felvitték ıket az ötödik emeletre egy kisebb elıadóterembe. Nagyon fényőzı volt, rengeteg vörös plüssel drapírozták. Minden egyes igazi fából készült szék karfájába hamutartót építettek be. Richards elıvette a győrött doboz Blamst. A földre hamuzott. Elöl egy kis színpad volt, ennek közepén pulpitus állt, azon egy kancsó víz. Negyed tizenegykor a buziforma fickó lépett a pulpitusra, és azt mondta: - Szeretném, ha megismernék Arthur M. Burns urat, a Játékok igazgatóhelyettesét! - Jabejó! - szólt Richards mögött egy savanyú hang. Tar fejő, szürke tonzúrájú, pohos ember vonult a pulpitushoz. Amint odaért, megállt, lehajtotta a fejét, mintha megköszönné a tapsot, amelyet kizárólag ı hallott. Azután széles, villogó mosollyal nézett rájuk, amitıl egyszerre átváltozott testes, koros, öltönyös Cupidóvá. - Gratulálok! - mondta. - Megcsinálták! Hatalmas, közös sóhaj hallatszott, amit nevetés és hátlapogatás követett. Újabb cigaretták parázslottak föl. - Jabejó! - ismételte meg a savanyú hang. - Röviden, hamarosan kiosztják önöknek mősoraikat, és a hatodikon levı szobáik számát. A gyártásvezetık majd pontosan elmagyarázzák, mit várnak maguktól. De mielıtt ez megtörténne, szeretnék ismételten gratulálni, és elmondani, hogy bátor, találékony csoport az önöké; nem hajlandók állami segélyen tengıdni, amikor megvan a magukhoz való eszük, hogy férfihoz méltóan viselkedjenek, és hadd tegyem hozzá, hogy személyes véleményem szerint önök korunk hısei. - Baromság! - jegyezte meg a savanyú hang.
- Továbbá az egész Hálózat nevében sok szerencsét és Isten áldását kívánom önöknek. Arthur M. Burns disznómódra röffent egyet, s a kezét dörzsölte. - Nos, tudom, hogy önöket már a kijelölt játék izgatja, ezért hát be is fejezem a szájmenést. Felpattant egy oldalajtó, és bejött egy tucat vörös tunikás segédasszisztens. Neveket kezdtek sorolni, fehér borítékokat osztottak szét. A papír fecnik hamarosan elborították a padlót. Mőanyag kártyákat olvastak és cseréltek ki az új ismerısök. Fojtott nyögés, éljenzés, fütty hallatszott. Mindezt jóindulatúan mosolyogva Arthur M. Burns irányította a pódiumról. - Az a rohadt Mekkora forróságot viselek el, Jézusom, hogy utálom a meleget... - ...ez a mősor egy vacak filléres darab, az istenfáját, közvetlenül a rajzfilmek után következik... - ...ez a Taposs a dohányért, a mindenit, nem is tudtam, hogy a szívem... - Reméltem, hogy megkapom, de nem igazán számítottam rá... - Hé, Jaké, láttad valaha ezt az Ússz a krokodillal mősort? Azt gondoltam... - ...nem az, amire számítottam... - Nem gondolom, hogy bírod... - Ez az istenverte... - Ez a Fuss a puskáért... - Benjamin Richards! Ben Richards! - Itt vagyok! Egyszerő fehér borítékot adtak neki, amit rögtön felszakított. Az ujjai kicsit remegtek, csak harmadik kísérletre sikerült kivennie a mőanyag táblácskát. Elkomorodva nézte, nem értette. Nem írtak rá mősorcímet. Csak annyi állt rajta: HATOS LIFT. Az igazolvánnyal együtt a mellzsebébe tette a kis kártyát, és elhagyta az elıadótermet. Az elsı öt lift a folyosó végében szaporán mőködött, fölfelé szállította a jövı hét versenyzıit a hatodik emeletre. A hatos lift zárt ajtaja elıtt négyen álltak. Richards egyikükben fölismerte a savanyú hang gazdáját. - Mi ez? - kérdezte. - Kidobnak? A savanyú hang gazdája huszonöt éves lehetett, egész kellemes külsejő. Az egyik karja sorvadt volt, valószínőleg gyermekbénulás következtében, a 2005-ben kiújult járványban, amely különösen jó munkát végzett Co-Op Cityben. - Nincs olyan szerencsénk - felelte amaz, kongó nevetés kíséretében. - Azt hiszem, mi a kaszálós játékokban kaptunk szerepet. Az olyanokban, amiket nem úszol meg azzal, hogy kórházba kerülsz szívrohammal, vagy kiverik a fél szemed, vagy levágják az egyik, vagy mindkét karod. Ezekben megölnek. Fı mősoridı, öregem. Egy hatodik fickó csatlakozott hozzájuk, egy jóképő ifjú, aki csak pislogott meglepetten. - Hello, balek - mondta neki a savanyú hangú. Tizenegykor, miután a többiek már mind elmentek, kinyílt a hatos lift ajtaja. Ismét egy rendır olvasgatott a fülkében. - Látjátok? - jegyezte meg a savanyú hangú. - Veszélyes alakok vagyunk. Közellenségek. Elintéznek minket. - Kemény gengszterpofát vágott, és képzeletbeli Sten géppisztolyával megsorozta a lift belsejét. A rendır fásultan nézett rá. ...Mínusz 088 és VISSZASZÁMLÁLÁS... A hetedik emeleti várószoba nagyon kicsi, nagyon bensıséges, nagyon meghitt, nagyon bársonyos volt, és Richardson kívül senki sem várakozott benne. Ahogy kiszálltak a liftbıl, hármukat három rendır azonnal elhajtotta egy plüssel kárpitozott folyosón. Richards, a savanyú hangú férfi és az állandóan pislogó fiú magára maradt.
Egy recepciós, aki homályosan a gyerekkorában nézett régi tévé valamelyik szex csillagára (Liz Kellyre? Grace Taylorra?) emlékeztette Richardsot, rámosolygott a három belépıre. Egy falmélyedésben ült az asztala mögött, körülötte annyi cserepes növény, mintha egy ecuadori rókalyukban csücsülne. - Mr. Jansky! - mondta vakító mosollyal. - Kérem, máris menjen be! A pislogó srác eltőnt a szentélyben. Richards és a savanyú hangú, akit Jimmy Laughlinnak hívtak, óvatosan beszélgetni kezdett. Richards megtudta, hogy Laughlin alig három háztömbnyire lakik a Dock Streeten. Egy éve még a General Atomicsnál volt részmunkaidıs motorpolírozó, s azért rúgták ki, mert részt vett az ülısztrájkban, amely a szivárgó sugárzásvédı pajzsok használata ellen tiltakozott. - Hát, mindenesetre élek - mondta. - A rohadékok szerint ez az egyetlen, ami számít. Természetesen meddı lettem. Ez nem számít. Ilyen kis kockázatot vállalni kell a naponkénti fejedelmi hét Új Dollárért. Amikor a G-A ajtót mutatott neki, sorvadt karjával még sokkal nehezebb volt munkát találnia. A felesége két éve súlyos asztmával ágynak esett, azóta is fekszik. - Végül úgy döntöttem, hogy elindulok a nagydíjért - mondta Laughlin keserő mosollyal. - Talán kidobhatok néhány szemétládát egy magas ablakon, mielıtt McCone fiai elkapnának. - Komolyan azt gondolod, hogy... - A menekülı ember? Azt lefogadhatod. Adj egy olyan pocsék cigit, haver. Richards megkínálta. Nyílt az ajtó, és a pislogó srác lépett ki egy gyönyörő lány társaságában, aki mindössze két zsebkendıt viselt. A fiú ideges fél mosollyal nézett rájuk, amikor elment mellettük. - Air. Laughlin! Befáradna, kérem? Így hát Richards egyedül maradt, ha nem számítjuk a recepciós kisasszonyt, aki ismét eltőnt a rókalyukban. Fölállt, odament az ingyenes cigaretta automatához. Laughlinnak igaza lehet. A masina Doke-kal is szolgált. Biztos, hogy nagypályás játékosok lettek. Kivett egy Blamst, leült, rágyújtott. Húsz perc múlva Laughlin jött ki egy hamvasszıke oldalán. - Egy haverom a szerelımőhelybıl - mutatott a nıre. A lány kötelességtudóan mosolygott. Laughlin elgyötörten nézett Benre. - A fattyú legalább nem kertel - mondta Richardsnak. - Viszlát. Kiment. A recepciós kisasszony kidugta a fejét a rókalyukból. - Mr. Richards! Bemenne, kérem? Bement. ...Mínusz 087 és VISSZASZÁMLÁLÁS... A belsı iroda akkora volt, hogy focizni lehetett volna benne. Az egyik falat egyetlen panorámaablak foglalta el, amely nyugatra nyílt a középosztály házai, a kikötıi raktárai, olajtartályai és a Harding-tó felett. Ég és víz egyaránt gyöngyszürke volt; még mindig esett. A távolban hatalmas tartályhajó úszott jobbról balra. Az íróasztal mögött ülı férfi középtermető volt és nagyon fekete. Annyira fekete, hogy Richardsot egy pillanatra megcsapta a valószerőtlenség érzése. Az illetı felléphetett volna egy zenés darabban. - Mr. Richards! - Fölemelkedett, és az asztal fölött kezet nyújtott. Láthatólag nem feszélyezte túlzottan, hogy Richards nem óhajt parolázni. Visszahúzta a kezét, és leült. Az asztal mellett egy vászonszék állt. Richards leült, és elnyomta a cigarettáját egy hamutartóban, amelynek az aljára a Játékok zománc címerét domborították. - Dan Killian vagyok, Mr. Richards. Mostanra valószínőleg sejti, miért hoztuk ide. Feljegyzéseink és az ön vizsgaeredményei egyaránt azt mutatják, hogy értelmes fickó.
Richards keresztbe fonta a karját, és várt. - Önt A menekülı ember versenyzıjének jelölték ki, Mr. Richards. Ez a leghíresebb mősorunk, a legjövedelmezıbb - és a legveszélyesebb - a résztvevık számára. Itt van az íróasztalomon a szerzıdése. Nem kételkedem benne, hogy alá fogja írni, de elıször szeretném elmondani, hogy miért esett önre a választásunk, ugyanakkor tökéletesen meg akarom világítani, hogy mibe száll be. Richards egy szót sem szólt. Killian egy irattartót helyezett asztala üres lapjára. Richards látta, hogy a borítóra az ı nevét írták. Killian kinyitotta a dossziét. - Benjamin Stuart Richards. Huszonnyolc éves, 1997. augusztus 8-án született Harding városában. 2011 szeptemberétıl 2013 decemberéig a Déli Városrész szakiskolájába járt. Kétszer felfüggesztették tiszteletlen viselkedés miatt. Ha jól tudom, kétszer rúgott bele az igazgatóhelyettes combjába, amikor az hátat fordított? - Francot - felelte Richards. - Seggbe rúgtam. Killian bólintott. - Ahogy parancsolja, Mr. Richards. Tizenhat éves korában feleségül vette Sheila Richardsot, lánykori nevén Gordont. Régimódi, élethosszig tartó szerzıdéssel. Lázadás minden vonalon, mi? Nem vették föl a szakszervezetbe, mert megtagadta, hogy aláírja a Szakszervezeti Hőségesküt és a Bérellenırzési Szerzıdést. Azt hiszem, maga mondta Johnsbury kormányzóról, hogy „buzi kurafi"? - Igen - bólintott Richards. - A munkahelyi jellemzése elég szeplıs, és összesen... lássuk csak... összesen hatszor dobták ki olyasmikért, mint engedetlenség, az elöljáró sértegetése, illetve a hatóságok mértéktelen bírálata. Richards vállat vont. - Röviden, tekintélyellenes, társadalomellenes elemként tartják számon. Ön olyan deviáns, aki elég értelmes ahhoz, hogy elkerülje a börtönt, vagy a komoly összetőzést a hatósággal, és semmivel nem tudták megfogni. A cég pszichológusa azt jelentette, hogy ön a különbözı tintafoltokban leszbikusokat, ürüléket és mérges gázzal mőködı jármővet látott. Ugyanakkor azt is jelentette, hogy ön megmagyarázhatatlan okból igen vidám volt... - Egy srácra emlékeztetett, akit valaha ismertem. Szeretett bebújni az iskolai lelátó alá, és ott rejszolt. Mármint az a gyerek. Nem tudom, hogy a maguk orvosa mit szokott csinálni. - Értem. - Killian kurtán elmosolyodott, fehér fogai felvillantak fekete arcában, azután visszatért a dossziéhoz. - A 2004-es Faji Törvényt sértı, becsmérlı kifejezéseket használt. Többször is meglehetısen erıszakos válaszokat adott az asszociációs teszt során. - Erıszakos ügyben vagyok itt - jegyezte meg Richards. - Hát persze. Mégis, mi - és most a Játékfelügyelıségnél átfogóbb, nemzeti értelemben beszélek - ezeket a válaszokat rendkívül nyugtalanítónak tekintjük. - Attól fél, hogy valamelyik éjjel dinamitot erısítenek a kocsija gyújtáskapcsolójához? vigyorodott el Richards. Killian gépiesen megnyalta a hüvelykujját, és továbblapozott. - Szerencsére - a miénkre adott egy túszt a sorsnak, Mr. Richards. Van egy tizennyolc hónapos, Catherine nevő lánya. Véletlen volt? - Jegesen elmosolyodott. - Terveztük - mondta Richards indulat nélkül. - Akkor a G-A-nál dolgoztam. Valahogy túlélte a spermám. Talán Isten viccelt. Amilyen a világ, néha arra gondolok, hogy hiba volt. - Mindenesetre itt van - folytatta hideg mosollyal Killian. - És a jövı kedden színre lép A menekülı ember-ben. Látta már a mősort? - Igen.
- Akkor tudja, hogy ez társaságunk legnagyobb attrakciója. Tele van lehetıséggel, hogy a közönség beleavatkozzék akár személyesen, akár képviselıi által. Én vagyok a program producere. - Hát ez tényleg csodálatos! - felelte Richards. - Ez a mősor a legbiztosabb módja annak, hogy a Hálózat megszabaduljon az olyan potenciális bajkeverıktıl, mint maga, Mr. Richards. Hat éve kezdtük el. Mostanáig nem volt túlélı. İszintén szólva, ilyesmire nem is számítunk. - Akkor cinkelt kockával játszanak - mondta ki kereken Richards. Úgy tőnt, Killian inkább mulatott, mint felháborodott. - Nem így van. Folyton elfeledkezik róla, hogy ön anakronizmus, Mr. Richards. Az emberek nem mennek kocsmába vagy szállodába, nem győlnek össze a hidegben a mőszaki boltok elıtt, hogy szurkoljanak magának. Jó ég, dehogyis! Látni akarják, amint kiradírozzák magát, és még segítenek is ebben. Minél nagyobb a felhajtás, annál inkább. És a versenyben ott lesz McCone is. Evan McCone és a Vadászok. - Úgy hangzik, mint egy zenekar neve - jegyezte meg Richards. - McCone sohasem veszít - figyelmeztette Killian. Richards morgott valamit. - Kedden este élıben közvetítjük a megjelenését. Az ezt követı programokat felvételekbıl, filmekbıl, és amikor lehetséges, élı adásokból állítjuk össze. Közismertek vagyunk róla, hogy a mősortervet is felborítjuk, amennyiben egy különösen ravasz versenyzı kerül a... Hogy úgy mondjam, személyes Waterlooi csataterének peremére. A szabályok a lehetı legegyszerőbbek. Ön - vagy életben maradt családtagjai - száz Új Dollárt kapnak minden egyes óráért, amelyet szabadon tölt el. Adunk önnek négyezernyolcszáz dollár, menekülési pénzt, feltételezve, hogy legalább negyvennyolc órán át képes lesz elkerülni a Vadászokat. Amennyiben mégsem így történik, a különbözet természetesen visszafizetendı. Tizenkét óra elınyt kap. Ha harminc napig kibírja, akkor elnyeri a Nagydíjat. Egymilliárd Új Dollárt. Richards hátravetette a fejét, és hahotázott. - Én is pontosan így gondolom ~ mondta száraz mosollyal Killian. - Van kérdése? - Csak egy - hajolt elıre Richards. A jókedv nyomtalanul eltőnt az arcáról. - Milyen érzés lenne, ha maga menekülne odakint? Killian a hasát fogta a nevetéstıl, amely dús, mahagóni hullámokat vetett a szobában. - Ó... Mr. Richards... bo-bocsásson meg nekem... - És ismét hahotázni kezdett. Végül fehér zsebkendıjével megtörölgette a szemét, és magához tért. - Láthatja, nem csak önnek van humorérzéke, Mr. Richards. - Maga... Én... - Ismét nevetésben tört ki. - Kérem, bocsásson meg, de egyszerően nem bírtam! - Látom. - Egyéb kérdés? - Nincs. - Nagyon jó. A mősor elıtt a stáb értekezletet tart. Ha bármilyen kérdés felmerül abban a döbbenetes elméjében, akkor kérem, ne felejtse el addig. - Megnyomott egy gombot az asztalán. - Kíméljen meg az olcsó macáitól - mondta Richards. - Nıs vagyok. Killian felvonta a szemöldökét. - Egészen biztos benne? A hőség csodálatra méltó tulajdonság, de péntektıl még messze van a kedd. És tekintve, hogy talán sohasem látja viszont a feleségét... - Házasember vagyok. - Rendben van. - Biccentett az ajtóban álló lánynak, aki eltőnt. - Tehetünk valamit önért, Mr. Richards? A nyolcadikon magánlakosztálya lesz, és azt tálaljuk, amit óhajt, ésszerő határokon belül. - Egy jókora üveg Bourbon. Meg egy telefon, hogy beszélhessek a f...
- Sajnálom, nem megy, Mr. Richards. A Bourbon nem probléma. De ha egyszer aláírta ezt a nyilatkozatot - Richards elé tolta a papírlapot és egy tollat -, keddig el van zárva a világtól. Nem fontolná meg mégis a lányt? - Nem - felelte Richards, és a kipontozott vonalra odaírta a nevét. - De jobb, ha két üveg whiskyt küld. - Természetesen. - Killian fölállt, és ismét kezet nyújtott. Richards ismét figyelmen kívül hagyta a gesztust, és kiment. Killian üres tekintettel nézett utána. Nem mosolygott. ...Mínusz 086 és VISSZASZÁMLÁLÁS... A recepciós kisasszony pontosan akkor bújt elı rókalyukából, amikor Richards elment elıtte, és átadott a férfinak egy borítékot, melyen a következı szöveg állt: Mr. Richards! Gyanítom, hogy az egyik dolog, amelyet megbeszélésünk során nem akart szóba hozni, az volt, hogy önnek most rögtön pokoli szüksége lenne a pénzre. Nem igaz? A pletykák ellenére a Játékok vezetısége nem ad elıleget. Nem szabad versenyzınek tekintenie magát, bármilyen csillogó is ez a cím. Ön nem sztárja a mősornak, csupán egy dolgozó, akit jól megfizetnek, mivel veszélyes munkát végez. Mindazonáltal a vezetıség nem hozott olyan szabályt, amely megtiltaná, hogy személyes kölcsönt nyújtsak önnek. A borítékban megtalálja bére elılegének tíz százalékát figyelmeztetem, hogy nem Új Dollárban, hanem játékutalványokban, amelyek azonban pénzre válthatók. Ha, mint gyanítom, úgy dönt, hogy elküldi a feleségének, ı majd meglátja, hogy ezeknek az utalványoknak van egy nagy elınye a dollárral szemben: egy tisztességes orvos elfogadja fizetıeszköznek, míg egy kuruzsló nem. İszinte tisztelettel Dan Killian Richards kinyitotta a borítékot, és elıhúzott belıle egy vastag köteget, amelynek pergamenborítójára a Játékok jelképét nyomták. Negyvennyolc összefőzött kupon volt benne, mindegyik értéke tíz Új Dollárnak felelt meg. Képtelen hála támadt benne Killian iránt. Gyorsan elfojtotta. Nem kétséges, hogy Killian megterheli az elılegét négyszáznyolcvan dollárral, és mellesleg négyszáznyolcvan dolcsi meglehetısen csekély ár a nagy attrakcióhoz, a nézı permanens boldogságához és Killian zsíros fizetéséhez képest. - A francba! - morogta. A recepciós rögtön kidugta a fejét a rókalyukból. - Mondott valamit, Mr. Richards? - Nem. Merre találom a liftet? ...Mínusz 085 és VISSZASZÁMLÁLÁS... A lakosztály fényőzı volt. Mindhárom szobát - a nappalit, a hálót, a fürdıt - olyan vastag szınyeg borította, hogy szinte úszni lehetett benne. A képernyı ki volt kapcsolva; a lakosztályban áldott csönd uralkodott. A vázákban virág díszlett, az ajtó melletti falon volt egy gomb, diszkrét felirattal: SZOBASZOLGÁLAT. A szolgálat is gyors lehet, gondolta cinikusan Richards. Két rendır posztolt a nyolcadik emeleti lakosztály elıtt, hogy ne mászkálhasson el. Megnyomta a gombot, kinyílt az ajtó. - Igen, Mr. Richards! - szólt az egyik rendır. Richards szinte látta, hogy savanyodik meg a szájában a Mister szó. - A Bourbon, amit rendelt...
- Nem arról van szó - szakította félbe Richards. Megmutatta a kuponokkal teli füzetkét, amelyet Killian küldött neki. - Ezt vigyék el valahova. - Csak írja le a nevet és a címet, Mr. Richards, és gondoskodom róla, hogy kézbesítsék. Richards megkereste a suszter számláját, a hátoldalára fölírta Sheila nevét és a lakásuk címét. Átadta a győrött papírt és a kuponokat a rendırnek. Már éppen elfordult, amikor újabb gondolata támadt. - Hé! Egy pillanat! A rendır visszafordult, Richards kivette a kezébıl a füzetet. Kinyitotta az elsı kuponnál, s a perforált vonal mentén letépte az egytizedét. Az értéke: egy Új Dollár. - Ismer egy Charlie Grady nevő rendırt? - Charlie? - A zsaru gyanakodva nézett rá. - Ja, ismerem Charlie-t. A negyediken van. - Adja oda ezt neki - Richards átadta a kupon letépett részét. - Mondja meg, hogy a plusz ötven cent az uzsorakamat. A rendır ismét elfordult, de Richards ismét visszahívta. - Írásos elismervényt hozzon a feleségemtıl és Gradytıl, rendben? - Maga aztán nem bízik senkiben, mi? - kérdezte leplezetlen utálattal a rendır. - Persze hogy nem. - Richards halványan elmosolyodott. - Maguk tanítottak meg rá. A Csatornától délre maguk tanítottak mindenre. - Öröm lesz nézni - mondta a rendır -, amint üldözik. A képernyıt fogom bámulni, mindkét kezemben egy-egy sörrel. - Csak hozzon elismervényt - felelte Richards, és becsukta a bámuló rendır orra elıtt az ajtót. A whisky húsz perccel késıbb érkezett. Richards azt mondta a hüledezı pincérnek, hogy hozzon föl néhány vastag regényt. - Regényt? - Könyveket. Tudja. Olvasni. Szavak. Mozgatható, nyomtatott oldalak. - Némajátékkal mutatta a lapozást. - Igenis, uram - felelte a pincér, kétkedı hangon. - Óhajt valamit rendelni vacsorára? Krisztusom, egyre vastagabb lesz a szar. Bele fog fulladni. Hirtelen egy rajzfilmet látott, amelyben emberek hullanak a pöcegödörbe, és a rózsaszín szarban fuldokolnak, amelynek olyan szaga van, mint a Chanel parfümnek. Egyre megy: azért csak olyan az íze, mint a szarnak. - Hátszínt. Zöldborsót. Krumplipürét. - Istenem, vajon Sheila mit eszik? Fehérjepirulákat és mőkávét? - Tejet. Almatortát tejszínhabbal. Megjegyezte...? - Igen, uram. Szeretne talán... - Nem - mondta váratlan indulattal Richards. - Nem. Kifelé. Elment az étvágya. Egy fikarcnyi sem maradt. ...Mínusz 084 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Richards kesernyés derővel gondolta, hogy a Játékok lakája szó szerint vette, amit a regényekrıl mondott: bizonyára a vonalzó volt az egyetlen támpontja, amikor összeszedte ıket. Bármi, ami meghaladta az öt centit, megfelelt. Három olyan könyvet hozott Richardsnak, amelyekrıl még csak nem is hallott: két régit az arany idıkbıl, cím szerint Isten angol és Nem olyan, mint egy idegen. A harmadikat három éve írták, és az volt a címe, hogy a Szolgálat öröme. Elsınek ebbe nézett bele, és elfintorodott. Szegény fiú boldogul a General Atomicsnál. Motorpolírozóból elıléptetik márkakereskedıvé. Éjszakánként kirándulgat (vajon mibıl?, tőnıdött Richards, a monopólium pénzén?).
A háztömb egyik buliján beleszeret egy szép, lányba (a vérbaj láthatólag még nem rágta le az orrát). Káprázatos alkalmassági vizsgálatok után elıléptetik kezdı technikussá. Hároméves házassági szerzıdést kötnek és... Richards elhajította a könyvet. Az Isten angol valamivel jobb volt. Töltött magának whiskyt jéggel, és nekiült a történetnek. Már túl volt háromszáz oldalon, a vége felé járt, amikor halkan kopogtattak. Az egyik whiskysüveg kiürült. Kezében a második üveggel odament az ajtóhoz. A rendır volt az. - Az elismervények, Mr. Richards - mondta, és becsukta az ajtót. Sheila nem írt semmit, csak elküldte Cathy egyik babakori képét. Richards ránézett, s a részegség könnyei égették a szemét. Zsebre tette a képet, és a másik elismervényre nézett. Charlie Grady rövid üzenetet firkantott egy közlekedési büntetıcédula hátoldalára: Kösz, nyavalyás. Baszódj meg! Charlie Grady Richards felnyihogott, és a szınyegre ejtette a papírt. - Kösz, Charlie - mondta az üres szobának. - Erre szükségem volt. Ismét megnézte Cathyt a képen még csak négynapos, apró, vörös fejő újszülött, üvölt, ahogy a torkán kifér, és elvész a habos fehér ruhában, amelyet Sheila varrt neki. Megint a sírás kerülgette, így inkább a jó öreg Charlie köszönılevelére gondolt. Azon töprengett, sikerül-e kiinnia a második üveget, mielıtt kiütné magát, és úgy döntött, kipróbálja. Majdnem sikerrel járt. ...Mínusz 083 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Egész szombaton iszonyú másnapossággal küszködött. Estére csaknem rendbe jött, így két újabb üveget rendelt a vacsorához. Mindkettıvel végzett, és vasárnap arra ébredt, hogy a reggeli fakó fényben gyilkos, üres tekintető, óriási hernyók araszolnak lefelé lassan a hálószoba túlsó falán. Úgy döntött, hogy csak magának ártana, ha keddre kicsinálná a reflexeit, ezért abbahagyta a piálást. A második másnaposság lassabban múlt el. Hatalmasat hányt, és amikor már semmi sem maradt benne, akkor szárazon öklendezett. Vasárnap este hatra csillapult a macskajaj, és vacsorára inkább levest rendelt whisky helyett. Kért féltucatnyi neorock CD-t, hogy lejátssza ıket a lakosztály hifitornyában, de gyorsan rájuk unt. Korán lefeküdt. De alig aludt valamit. A hétfıt a hálószobából nyíló apró, üvegezett teraszon töltötte. Most már nagyon magasan volt a vízpart fölött, és a kellemes idıben napsütés váltakozott esıvel. Richards elolvasott két regényt, és ismét korán feküdt le, de ez alkalommal jobban aludt. Rosszat álmodott: Sheila meghalt, és ı ott volt a temetésén. Valaki felnyitotta a koporsót, és Új Dollárokból kötött, groteszk csokrot tömött az asszony szájába. Oda akart futni hozzá, hogy kivegye azt az ocsmányságot, de hátulról elkapták. Legalább tucatnyi rendır fogta le. Egyikük Charlie Grady volt. Vigyorgott, és azt mondta: - Ez történik a vesztesekkel, te féreg. - Éppen a fejéhez szögezték a pisztolyukat, amikor fölébredt. - Kedd van - állapította meg csak úgy általánosságban, és kigurult az ágyból. A falon virító divatos G-A óra szerint hét múlt kilenc perccel. Már tizenegy órája sincs A menekülı ember, élı adásáig, amelyet egész Észak-Amerikában közvetítenek. Tüzes félelem szorította össze a gyomrát. Huszonhárom órán belül megkezdıdik a hajsza. Sokáig zuhanyozott forró vízzel, fölvette az overallt, sonkás tojást rendelt reggelire, utasította az ügyeletes pincért, hogy hozzon neki egy karton Blamst. Csöndes olvasgatással töltötte a délelıttöt és a kora délutánt. A mutatók két órán álltak, amikor kopogtattak. Belépett három rendır és Arthur M. Burns, aki selejtesnek és nem
csekély mértékben nevetségesnek tőnt a Játékok emblémájával díszített trikójában. Mindegyik rendır elektromos ösztökét tartott a kezében. - Itt az ideje a végsı eligazításnak, Mr. Richards - mondta Burns. - Lenne szíves... - Persze - bólintott Richards. Megjelölte a könyvben a helyet, ahol abbahagyta az olvasást, és letette a kávézóasztalra. Hirtelen annyira megrémült, hogy az már közel járt a pánikhoz, és nagyon örült, hogy az ujjain nem látszik a reszketés. ...Mínusz 082 és VISSZASZÁMLÁLÁS... A Játékok Tornyának kilencedik emelete szembeötlıen különbözött az alsóbbaktól. Richards tudta, hogy ennél magasabbra nem juthat. A fölfelé való haladás illúziója, amely a mocskos, földszinti elıtérben kezdıdött, itt ért véget, a kilencedik emeleten. Ez volt a stúdiók területe. A folyosók szélesek, fehérek, sterilek voltak. G-A gyártmányú napelemes, rikító sárga kisautók futkosták erre-arra, a technikusokat fuvarozva a stúdiókba és a vezérlıkbe. Amikor a lift megállt, egy ilyen kiskocsi várt rájuk. Beszálltak mind az öten, Richards, Burns és a rendırök. Az emberek a nyakukat tekergetve néztek utánuk, többen mutogattak Richardsra. A Játékok sárga sortját és melltartóját viselı nı kacsintott, és csókot dobott Richardsnak, aki fölemelte a középsı ujját. Úgy rémlett, mérföldeket kocsikáznak, egymásból nyíló folyosókon át. Richards legalább tucatnyi stúdióba pillanthatott be, az egyikben volt a Taposs a dohányért hírhedett mókuskereke. Egy belvárosi kirándulócsoport éppen a kereket próbálta ki nagy vihogások közepette. Végül megálltak egy ajtó elıtt, amelyre azt írták: A MENEKÜLİ EMBER: BELÉPNI SZIGORÚAN TILOS! Burns intett az ajtó melletti golyóálló üvegfülkében álló ırnek, azután Richardsra nézett. - Tegye az igazolványát a fülke és az ajtó közötti nyílásba - mondta. Richards engedelmeskedett. A kártya eltőnt a nyílásban, apró fény villant föl a fülkében. Az ır megnyomott egy gombot, az ajtó kinyílt. Richards visszaszállt a kocsiba, s begurultak az ajtó mögötti szobába. - Hol a kártyám? - kérdezte Richards. - Nincs többé szüksége rá. A vezérlıteremben voltak. A vezérlıasztal üres volt, csak egy kopasz technikus ült egy üres képernyı elıtt, és számokat olvasott be a mikrofonba. Vele szemben, baloldalt Dan Killian és két ismeretlen ült egy asztalnál, kezükben deres pohár. Egyikük ismerısnek rémlett. Túl elegáns volt technikusnak. - Üdv, Mr. Richards. Hello, Arthur. Inna velünk egy üdítıt, Mr. Richards? Richards megszomjazott; elég meleg volt a kilencediken, noha számos légkondicionáló berendezést látott. - Egy Rooty-Tootot kérek - mondta. Killian fölállt, a hőtıszekrényhez ment, és egy nyitóval lepattintott a kupakot. Richards leült, és egy bólintással átvette a palackot. - Mr. Richards, ez az úr a jobbomon Fred Victor, A menekülı ember rendezıje. Biztos vagyok benne, hogy a másik fickót, Bobby Thompsont ismeri. Hát persze, Thompson, A menekülı ember házigazdája és mősorvezetıje! Sikkes, kissé színjátszó, zöld zubbonyt viselt, és olyan sörény díszítette a fejét, amelynek ezüstös ragyogása minimum gyanús volt. - Festi? - kérdezte Richards. Thompson makulátlan szemöldöke felszökkent. - Tessék? - Nem érdekes - legyintett Richards.
- Vegye tekintetbe, hogy Mr. Richardsszal beszél - mosolyodott el Killian. - Úgy tőnik, a gorombaság minısített esetével állunk szemben. - Ez meglehetısen érthetı - mondta Thompson, és cigarettára gyújtott. Richards úgy érezte, a valószerőtlenség hulláma csap át rajta. - Tekintettel a körülményekre. - Jöjjön ide, kérem, Mr. Richards - mondta Victor, aki átvette az irányítást. Odavezette Richardsot a szoba másik oldalán elhelyezett képernyısorhoz. A technikus végzett a számokkal, és elhagyta a szobát. Victor megnyomott két gombot, és a képernyıkön megjelent A menekülı ember show színhelyének jobb és bal oldala. - Nem szoktunk olvasópróbát csinálni - mondta Victor. - Úgy gondoljuk, csak ártana a spontaneitásnak. Bobby improvizál, ebben nagyon jó. Hatkor kezdünk. Helyi idı szerint. Bobby a központi színpadon lesz, azon az emelvényen. İ vezeti föl magát, és bemutatja. A monitoron megjelenik néhány képe. Maga a jobb oldali színpadon lesz, a Játékok két ırétıl közrefogva, akik puskával fölfegyverezve jönnek be. Az elektromos ösztöke hatékonyabb, amennyiben úgy döntene, hogy balhét csinál, de a puskák hatásosabbak. - Persze - bólintott Richards. - A hallgatóság nagyon fog ordítani. Ezt azért szerveztük így, mert ez jó cirkusz. Mint a focimeccsek. - Na és vaktöltényekkel fognak lelıni? - kérdezte Richards. - Mert akkor néhány zacskó vért kell elhelyezniük rajtam, hogy szétspricceljen. Az is jó cirkusz lenne. - Kérem, figyeljen! - felelte Victor. - Akkor jön be az ırökkel, amikor szólítják. Bobby interjút csinál önnel. Nyugodtan fejezze ki magát olyan színesen, ahogy csak akarja. Ez jó cirkusz lesz. Azután, hat óra tíz körül, még a Hálózat elsı reklámja elıtt átadják önnek az elıleget. Aztán kimegy - ırök nélkül - a színpad bal oldalán. Megértette? - Igen. Mi lesz Laughlinnal? Victor elkomorodott, és rágyújtott egy cigarettára. - Maga után következik, hat tizenötkor. Egyszerre két versenyzıt indítunk, mert a résztvevık egyike gyakran, izé, képtelen elmenekülni a Vadászok elıl. - A srác a tartalék? - Mr. Jansky? Igen. De ezzel ne törıdjön, Mr. Richards. Amint elhagyta a színpadot, kap egy képmagnót, amely akkora, mint egy pattogatott kukoricás doboz. A súlya három kiló. Kap hozzá hatvan kazettát, amelyek tíz centi hosszúak. Az egész simán elfér egy kabátzsebben. A modern technológia diadala. - Klassz. Victor összeszorította az ajkát. - Ahogy Dan már kifejtette, Richards, maga csupán a tömegek szemében versenyzı. Valójában dolgozó, és ennek a fényében kell látnia a saját szerepét. A kazettákat bedobhatja bármelyik postaládába, ahonnan expressz továbbítják hozzánk, így még aznap este sugározhatjuk ıket. Amennyiben egy napon nem adna föl két klipet, elveszíti a jogát a pénzre. - De közben vadásznak rám. - Így van. Szóval postázza azokat a szalagokat. Nem árulják el a tartózkodási helyét a Vadászoknak, akik a tévétıl függetlenül mőködnek. Richards ebben kételkedett, de nem mondott semmit. - Miután megkapta a fölszerelést, elkísérik ahhoz a lifthez, amely az utcára nyílik. Ez egyenesen a Rampart Streetre viszi. Ahogy leért, magára marad. - Szünetet tartott. - Vannak kérdései? - Nincsenek. - Akkor Mr. Killian elmagyarázza az anyagi részleteket. Visszamentek Dan Killianhoz, aki Arthur M. Burnsszel társalgott. Richards kért egy újabb Rooty-Tootot.
- Mr. Richards - villantotta rá a fogait Killian. - Mint tudja, fegyvertelenül fogja elhagyni a stúdiót. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem fegyverezheti föl magát a szó jó és rossz értelmében egyaránt. Jó ég, dehogyis! Önnek - vagy kedvezményezettjeinek - további száz dollárt folyósítanak minden Vadászért, vagy a törvény bármely képviselıjéért, akit esetleg hidegre tesz... - Tudom, ne is mondja - vágott közbe Richards. - Ez jó cirkusz. Killian derősen mosolygott. - Milyen okos! Igen! Mindazonáltal igyekezzen nem rátámadni az ártatlan járókelıkre. Az nem kóser dolog. Richards erre semmit nem válaszolt. - A program másik aspektusa... - A spiclik és a független operatırök. Tudom. - Nem spiclik; tisztes amerikai állampolgárok. - Nehéz volt eldönteni, hogy Killian hangjának sértıdöttsége valódi-e, vagy csupán irónia. - Nyolcszáz dollárt kap mindenki, aki a nyomára bukkan. Aki igazolni tudja, hogy látta is magát, az száz Új Dollárt kap. Ha pedig a találkozás következtében ön elhalálozik, az ezer dollárt ér. A független operatıröknek filmenként tíz dollárt fizetünk. - Vonuljon vissza a festıi Jamaicába a véres pénzen! - kiáltotta Richards, és széttárta a karját. - A képe megjelenik a képújságokban! Legyen milliók bálványa! Csak egy részletes holográf kell! - Elég - mondta halkan Killian. Bobby Thompson a körmeit fényesítette; Victor kiment, és elmosódottan hallatszott, amint valamiféle kameraállásokról ordítozik. Killian megnyomott egy gombot. - Miss. Jones! Készen állunk, drágám. - Fölállt, ismét kezet nyújtott. -A smink következik, Mr. Richards. Azután világítópróba. A színpadon kívül marad, és nem találkozunk többé, mielıtt elindulna. így hát... - Lenyőgözı volt - mondta Richards. Ismét elhárította a kézfogást. Miss. Jones kivezette. 2.30 volt. ...Mínusz 081 és VIS SZASZÁMIÁLÁS... Richards ott állt a színpad szélén, két oldalán egy-egy rendırrel, és figyelte a közönséget, amely ırjöngve tapsolt Bobby Thompsonnak. Ideges volt. Kinevette magát érte, de ettıl a tény még tény maradt. Az idegesség nem múlt el a gúnyolódástól. Hat óra múlt egy perccel. - Ma esti elsı versenyzınk egy dörzsölt, leleményes ember, szülıvárosunknak a Csatorna déli oldalára esı részébıl! - mondta Thompson. A monitor egy sötét képet mutatott Richardsról, amelyen buggyos, szürke munkásinget viselt. A felvételt rejtett kamerával készítették napokkal ezelıtt. A háttérbıl ítélve a negyedik emeleti várószobában készült. Retusálták, gondolta Richards, a szeme mélyebben ül, a homloka kicsit alacsonyabb, az arca árnyékosabb. A szája gúnyosan lebiggyed, hála valamelyik retusırnek. Mindent összevéve borzalmas volt a képernyın látható Richards - a városi halál angyala, brutális, nem túl okos, de valami primitív, állati ravaszság látszott rajta. A belvárosi polgári lakos mumusa. - Ez az ember a huszonnyolc éves Benjamin Richards. Jól nézzék meg az arcát! Fél óra múlva az utcán lesz. Ha igazolni tudják, hogy látták, az száz Új Dollárt jelent! Olyan találkozás, amelynek halál a végeredménye, ezer dollárt hoz önnek! Richards gondolatai másutt jártak; hirtelen kattanással tért vissza a helyszínre. - ...és íme, az asszony, aki megkapja Richards nyereményét, ha és amikor leterítik! A kép most Sheilát mutatta... de a retus most is mőködött, és ez alkalommal jobban bedobták magukat. Az eredmény brutális lett. A szelíd, nem túl csinos arcot egy lompos lumpen pofázmányává torzították. Duzzadt, lebiggyesztett ajak, a szemekben mintha fösvénység csillogna, kezdıdı tokája van, és a melle mintha fedetlen lenne.
- Te szemét! - hörögte Richards. Elırelendült, ám az erıs karok visszarántották. - Csillapodj, haver. Ez csak egy kép. A következı pillanatban félig kivezették, félig kivonszolták a színpadra. A közönség azonnal reagált. A stúdiót majd' szétvetette a visítás. - Búú! Motoros tahó! Kifelé, te mocsok! - Öljétek meg! Öljétek meg a trógert! - Kapd be! - Kifelé, kifelé! Bobby Thompson fölemelte a karját, és derősen csöndet kért. - Halljuk, hogy mit akar mondani. -A közönség ímmel-ámmal elcsöndesedett. Richards bikamód állt a fényszórók alatt, a fejét lehajtotta. Tudta, hogy pontosan azt a győlöletet és kihívást sugározza, amelyet elvárnak tıle, de nem tehetett róla. Szúrósan, kivörösödött szemmel meredt Thompsonra. - Valaki még megeszi a tökeit azért a képért, amit a feleségemrıl csináltak - mondta. - Beszéljen, beszéljen csak, Mr. Richards! - kiáltotta Thompson, pontosan a megfelelı arányú megvetéssel a hangjában. - Senki sem fogja bántani... Legalábbis még nem. A közönség megint visítozni kezdett, és hisztérikusan szitkozódott. Richards hirtelen megfordult, hogy szembenézzen velük, erre elhallgattak, mintha pofon vágta volna ıket. Az asszonyok rémült, félig-meddig élveteg pillantással meredtek rá. A férfiak vérszomjasán vigyorogtak. - Trágyák! - kiáltotta Richards. - Ha ennyire akarjátok látni, ahogy valaki meghal, miért nem ölitek meg egymást? Utolsó szavai belefulladtak a rikácsolásba. A hallgatóság néhány tagja (talán pénzt kaptak érte) fel akart jutni a színpadra. A rendırök tartották vissza ıket. Richards szembefordult velük, tudva, hogyan kell néznie. - Köszönöm, Mr. Richards, a bölcsesség eme szavait. - A megvetés már tapintható volt, és a tömeg, amely már ismét csaknem elnémult, valósággal zabálta. - Nem mondaná el a stúdió hallgatóságának és az otthonülı nézıknek, hogy véleménye szerint meddig marad szabadon? - Azt akarom mondani mindenkinek a stúdióban és az otthonülıknek is, hogy ez nem az én feleségem volt! Csak egy ócska hamisítvány... A tömeg elfojtotta a szavát. Az üvöltözı győlölködés szinte izzásig hevült. Thompson csaknem egy percet várt, hogy kicsit elcsöndesedjenek, és akkor megismételte: - Mit gondol, meddig marad szabadon, Mister Richards? - Úgy vélem, teljes harminc napig - felelte Richards hidegen. - Nem hinném, hogy lesz, aki elkap engem. Újabb sivalkodás. Ökölrázás. Valaki elhajított egy paradicsomot. Bobby Thompson ismét szembenézett a tömeggel, és azt kiáltotta: - És Mr. Richards a hetvenkedés eme utolsó, olcsó szavaival távozik színpadunkról! Holnap délben megkezdıdik a vadászat. Ne felejtsék el ezt az arcot! Lehet, hogy maguk mellett bukkan föl a pneumobuszon... egy repülıgépen... Egy háromdimenziós újságosstandon... a helyi stadion lelátóján. Ma éjjel Hardingban tartózkodik. Holnap New Yorkban? Boise-ban? Albuquerqueban? Columbusban? Az önök otthona körül ólálkodik? Jelentsék! - IGGENNN! - visították. Richards hirtelen odamutatta nekik a középsı ujját - mindkét középsı ujját. Ez alkalommal a közönség nem a rendezı utasítására akart felrohanni a színpadra. Richardsot gyorsan kimenekítették balra, mielıtt a kamerák elıtt tépték volna szét, megfosztva a Hálózatot az elkövetkezı zaftos programtól.
...Mínusz 080 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Killian a kulisszák között állt, és ragyogott a gyönyörőségtıl. - Remek elıadás, Mr. Richards. Remek! Istenem, bárcsak adhatnék magának prémiumot! Azok az ujjak... Nagyszerő! - Célunk az ön szórakoztatása - mondta Richards. Az adás reklámmal folytatódott. - Adja ide azt a rohadt kamerát, és bassza meg magát. - Ez teljességgel lehetetlen - felelte Killian, még mindig mosolyogva -, de itt a kamera. Elvette a technikustól, aki a karján tartotta a képmagnót. - Fel van töltve, mőködıképes. És itt vannak a kazetták. - Átadott Richardsnak egy meglepıen nehéz, viaszosvászonba burkolt, négyszögletes kis dobozt. Richards az egyik kabátzsebébe pottyantotta a kamerát, a kazettákat a másikba. - Rendben. Hol a lift? - Ne olyan gyorsan - mondta Killian. - Van néhány perce... Pontosabban tizenkettı. A tizenkét órás elıny hivatalosan csak hat harminckor kezdıdik. Újra kezdıdött a dühödt rikácsolás. Richards hátrapillantott, és látta, hogy Laughlin jött be. Együtt érzett vele. - Kedvelem magát, Richards, és azt hiszem, jól fogja tenni a dolgát - mondta Killian. Magának van egyfajta nyers stílusa, amit én mérhetetlenül élvezek. Tudja, győjtı vagyok... A barlangi mővészetre és Egyiptom mőalkotásaira szakosodtam. Maga sokkal inkább illik a barlangrajzok közé, mint az egyiptomi urnák mellé, de ez nem számít. Szeretném, ha megmaradhatna - ha így jobban tetszik, begyőjthetném -, éppúgy, ahogy ázsiai barlangrajzaimat győjtöttem össze és tartósítottam. - Győjtse be az agyhullámaimat, maga szemét. Rögzítették ıket. - Így hát szeretnék adni magának egy tanácsot - folytatta Killian, elengedve a füle mellett Richards szavait. - Nincs esélye; senkinek nincs, amikor egy egész nemzet vadászik rá a hihetetlenül rafinált felszereléssel és kiképzéssel büszkélkedı Vadászokon kívül. De ha lapul, akkor tovább maradhat életben. Inkább a lábát használja, mint hogy fegyvereket szedjen össze. És maradjon közel a sajátjaihoz. - Nyomatékul fölemelte egy ujját. - Ne ezekhez a derék középosztálybeliekhez; ezek zsigerbıl győlölik. Maga jelképezi ennek a sötét, megtört idınek minden félelmét. Azt a visítást nem rendezték meg, Richards. Ezek zsigerbıl győlölik. Érezte? - Igen - bólintott Richards. - Éreztem. Én is győlölöm ıket. Killian elmosolyodott. - Ezért fogják megölni. - Megfogta Richards karját; meglepıen erıs volt a szorítása. - Erre. A hátuk mögött Bobby Thompson Laughlint gúnyolta a hallgatóság nagy örömére. Végigmentek egy folyosón, lépéseik üresen kongtak. Senki sem volt itt rajtuk kívül. A folyosó végén lift. - Itt elválunk egymástól - mondta Killian. - Expressz az utcáig. Kilenc másodperc alatt leér. Negyedszer nyújtott kezet, és Richards most sem fogadta el. Mégis maradt egy pillanatra. - Mi van, ha fölfelé megyek? - kérdezte. És a mennyezet meg a fölötte levı nyolcvan emelet felé biccentett. - Kit ölhetek meg odafönt? Kit ölhetek meg, ha legfölülre megyek? Killian halkan elnevette magát, és megnyomta a lift melletti gombot. Kinyílt az ajtó. - Ez jellemzı magára, Richards. Nagyralátó. A gyomra a torkába ugrott, amikor a lift süllyedni kezdett az utca felé.
...Mínusz 079 és VISSZASZÁMLÁLÁS... A lift egyenesen az utcára nyílt. Egy rendır állt a Nixon Emlékparknál, de rá sem nézett a kilépı Richardsra, csak ösztönszerően megérintette elektromos ösztökéjét, azután a puha szemerkélést bámulta. A szemerkélés korai alkonyt hozott a városra. A fények misztikusan izzottak a ködben, a Játékok Tornyának árnyékában a Rampart Streeten mozgó emberek testetlen árnyakká enyésztek. Richards tudta, hogy ı is egy közülük. Mélyen beszívta a nedves, kénes levegıt. Büdös volt, de jólesett. Úgy érezte, börtönbıl engedték ki, nem a tömegtájékoztatás egyik cellájából került egy másikba. A levegı jó volt. Finom. Maradjon közel a sajátjaihoz, mondta Killian. Természetesen igaza van. Killian nélkül is tudta; de azt is tudta, hogy Co-Op Cityben lesz a legforróbb a talpa alatt a talaj holnap délben, amikor véget ér a fegyverszünet. De addigra ı már hegyen-völgyön túl jár. Három sarkot gyalogolt, és leintett egy taxit. Remélte, hogy nem mőködik benne a képernyı - sok kocsiban ez a helyzet -, de ez elsı osztályú taxi volt, és éppen A menekülı ember, záró reklámja bömbölt benne. A francba. - Hova, haver? - Robard Street. - Ez öt háztömbnyire volt úti céljától; ha a taxi lerakja, a kiskertek alatt eljuthat Mohéhoz. A kocsi felgyorsult, az ódon benzinmotor csapkodó szelepei, számtalan zaja fülsértı szimfóniában olvadt össze. Richards hátradılt a vinillel bevont ülésen, remélve, hogy így jobban árnyékban marad. - Hé, éppen most láttam a mősorban! - kiáltott a taxis. - Maga ez a Pritchard pasas. - Pritchard. így igaz - mondta lemondóan Richards. A Játékok Tornya eltörpült mögöttük. A lelkében is elkezdett zsugorodni az árnyék, noha a taxival nem volt szerencséje. - Jézusom, maga aztán tökös legény, haver. Ennyit mondhatok. Tényleg az. Krisztusom, aztán meg megölik. Tudja? Megölik, mint a pinty. Igazán kemény tökei lehetnek. - Ez igaz. Kettı van belılük. Mint magának. - Kettı! - ismételte meg a taxis. Eksztázisba esett. - Jézusom, ez jó. Ez király. Nem baj, ha elmondom a feleségemnek, hogy szállítottam? Imádja a Játékokat. Jelenteni fogom magát, de tótziher, hogy nem adják oda a kilást. Tudja, taxisoknak még egy kiegészítı tanút is kell állítaniuk. Amilyen szerencsém van, senki se látta, hogy beszállt. - Keserves dolog - mondta Richards. - Igazán sajnálom, hogy nem segíthet megölni engem. Esetleg írjak egy igazolást, hogy itt voltam? - Jézusom, megtenné? Ez igazán... Éppen ekkor vágtak keresztül a Csatornán. - Itt kiszállok - mondta hirtelen Richards. Elıhúzott egy Új Dollárt a Thompsontól kapott borítékból, és az elülsı ülésre pottyantotta. - Nahát. Nem is mondtam semmit, igaz? Nem gondoltam... - Nem - felelt Richards. - Odaadná, nekem áztat az igazolást... - Baszódj meg, te féreg. Kiugrott, és gyalog indult a Drummond Street felé. Co-Op City csontvázként magasodott elıtte a sőrősödı sötétben. A taxis utána ordított: - Remélem, mielıbb elkapnak, te hülye fasz! ...Mínusz 31 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Át a hátsó udvaron; keresztül egy drótkerítésen, amely egyik kihalt aszfaltsivatagot választja el a másiktól; keresztül egy kísérteties, elhagyatott építkezésen; visszahúzódás a
tépett árnyék mélyére, miközben egy motoros banda elrobog mellette, fényszóróik izzanak a sötétben, mint az éji vérfarkas pszichopata tekintete. Azután át az utolsó kerítésen (az egyik kezét megvágva), és máris Molie Jernigan hátsó ajtaján kopogtathat - amely valójában a fıbejárat. Molie egy zálogházat mőködtetett a Dock Streeten, ahol, akinek elég pénze volt, vásárolhatott speciális, rendırségi elektromos ösztökét, fojtószelepes puskát, géppisztolyt, heroint, másféle anyagot, kokót, álruhát ölthetett, hozzájuthatott felfújható nıhöz, vagy kurvához, ha nem volt elég pénze a felfújható nıre, a három mőködı játékbarlang címéhez, egy perverz bár címéhez és száz más illegális holmihoz. Ha Mohénak nem volt meg, amit rendeltek tıle, akkor megszerezte. Beleértve a hamis papírokat. Amikor kilesett a nyíláson, és látta, ki az, derősen elmosolyodott, és azt mondta: - Miért nem mész innen, haver? Sose láttalak. - Új Dollárok - mondta Richards, mintha csak a levegınek beszélne. Szünet következett. Richards az inge kézelıjét tanulmányozta, mintha még sose látta volna. Sebesen zörögtek a zárak és reteszek, mintha Molie attól tartana, hogy meggondolja magát. Richards belépett. A bolt mögött, Molie lakásában voltak, az öreg újságok, lopott hangszerek, kamerák és a feketepiaci ládák útvesztıjében. Molie szükségbıl vált afféle Robin Hooddá; a Csatornától délre egy zálogos nem sokáig marad a szakmában, ha túl mohónak bizonyul. Molie annyira vágta meg a gazdag belvárosi balekokat, amennyire tudta, a szomszédságban pedig csaknem árán adta a holmit - néha még olcsóbban is, mint amennyibe került, ha valami haver nagyon megszorult. Ilyen módon jó hírnek örvendett Co-Op Cityben, a védelme kiváló volt. Ha egy rendır megkérdezett egy a Déli Városrészbıl származó kíbert (márpedig százasával voltak) Molie Jernigan felıl, az informátor annyit mondott neki, hogy Molie egy kicsit szenilis öreg fószer, akinek van némi mellékkeresete, és a feketepiacon is elıfordul olykor. Egy sajátos nemi ízléső belvárosi nagymenı egész mást mondhatott volna a rendıröknek, de ott nem volt erkölcs-rendészet. Mindenki tudja, hogy a bőnök nem kedveznek a forradalmi hajlamoknak. A belvárosban nem tudtak róla, hogy Molie hamis papírokkal szerényen jövedelmezı kereskedelmet folytat a környékbeliekkel. Richards ennek ellenére tudta, hogy rendkívül veszedelmes dolog iratokat készíteni egy olyan embernek, mint ı. - Milyen papírok kellenek? - kérdezte Molie, és mélyet sóhajtva bekapcsolt egy ısrégi hattyúnyakú lámpát, amely ragyogó, fehér fénybe borította íróasztalát. Öregember volt, hetvenöt felé járt, a fényben olyan volt a haja, akár az olvasztott ezüst. - Jogosítvány. Katonakönyv. Személyi igazolvány. Nyugdíjas igazolvány. - Semmi gond. Csak neked hatvan dollár lesz, Bennie. - Megcsinálod? - A feleséged miatt igen. A te kedvedért nem tenném. Nem dugom a fejem a hurokba egy olyan félesző alakért, mint Bennie Richards. - Mennyi idıbe telik, Molie? Molie szeme gúnyosan felvillant. - Tekintve, hogy milyen helyzetben vagy, sietek. Mindegyik egy óra. - Krisztusom, öt óra... elmehetek addig... - Nem mehetsz. Megırültél, Bennie? A múlt héten egy zsaru jött a lakótelepre. Egy borítékot hozott az oldalbordádnak. Fekete kocsival jött, amelyikben hat haverja ült. Flapper Donnigan ott állt a sarkon, éppen Gerry Hanrahannel snóbliztak, amikor a kocsi arra robogott. Flapper mindent elmond nekem. Tudod, a feje kicsit gyenge. - Tudom, hogy kicsit hígagyú - felelte türelmetlenül Richards. - Én küldtem a pénzt. És Sheila...
- Ki tudja? Ki látta? - vonta meg a vállát Molie, és a szemét forgatta, miközben tollakat, üres nyomtatványokat helyezett el a lámpa fénytócsájának közepén. - Négyszeres sorban veszik körül a házatokat, Bennie. Aki odadugja az orrát, a pincében köthet ismeretséget a gumibottal. Még a jó barátoknak sincs szüksége ilyen elbánásra. Van valami név, amit különösen szeretnél? - Nem érdekes, amíg angol hangzású. Jézusom, Molie, akkor is ki kell jönnie a boltba. És az orvos... - Budgie O'Sanchez srácát küldte el érte. Azt a hogyishívjákot. - Walt. - Ja, azt. Nem tudom már észbe tartani ezeket a kis nyavalyásokat. Kezdek hülyülni, Bennie. Minden kimegy a fejembıl. - Hirtelen Richardsra pillantott. - Emlékszem, amikor még nagy név volt Mick Jagger. Te meg nem is tudod, hogy ki volt, igaz? - Tudom, hogy ki volt - felelte zaklatottan. Riadtan fordult Molie ablaka felé, amely egy szinten volt a járdával. Ez rosszabb, mint gondolta. Sheila és Cathy is bent van a kalitkában. Legalábbis amíg... - Jól vannak, Bennie - mondta halkan Molie. - Csak tartsd magad távol. Most csak árthatsz nekik. Megérted? - Igen - felelte Richards. Hirtelen elöntötte a kétségbeesés, feketén, félelmesen. Honvágyam van, gondolta döbbenten, de ez más, ez rosszabb volt. Mintha semmi sem mőködne, minden elveszítette volna a valóságát. A létezés foszladozni kezdett a varrások mentén. Arcok keringtek körülötte: Laughlin, Burns, Killian, Jansky, Molie, Cathy, Sheila... Reszketve nézett ki a feketeségbe. Molie valami régi nótát zümmögött saját üres múltjából, miközben munkához látott, a dalban szó volt valami Bette Davis szemérıl, ki a nyavalya lehetett az? - Dobos volt - bökte ki Richards. - Abban az angol zenekarban, a Beatlesben. Mick McCartney. - Ilyenek a fiatalok - mondta Molie a munkája fölé hajolva. - Ti, fiatalok csak ennyit tudtok. ...Mínusz 077 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Éjfél után tíz perccel hagyta ott Molie-t, ezerkétszáz Új Dollárral szegényebben. A zálogos eladott neki egy nem túl komoly, de azért meglehetısen hatékony álcázó készletet: szürke parókát, szemüveget, szájkitömı vattát, mőanyag nyúlfogakat, amelyek feltőnés nélkül megváltoztatják a száj vonalát. - Egy kicsit sántikálj is - tanácsolta Molie. - Ne annyira, hogy felhívd magadra a figyelmet. Csak egy kicsit. Emlékezz, megvan a képességed, hogy elhomályosítsd az emberek emlékezetét, így hát használd. Errıl ne feledkezz meg, jó? Nem feledkezett meg. Új névjegye szerint John Griffen Springernek hívták, hardingi hangoskönyv-kereskedı volt, negyvenhárom éves özvegy. Nem technikusi rang, de éppen megfelelı. A technikusoknak külön nyelvük volt. 12.30-ra ért vissza a Robard Streetre, ami jó idı ahhoz, hogy az embert kifosszák, megtámadják vagy megöljék, viszont igen alkalmatlan arra, hogy észrevétlenül lelépjen. De hát egész életét a Csatornától délre töltötte el. Két mérfölddel nyugatabbra, csaknem a tó partján keresztezte a Csatornát. Látott néhány piást egy apró tőz körül kuporogva, számos patkányt, de rendırt, egyet se. Hajnali 1.15-re keresztülvágott a Csatorna északi partja mentén a raktárak senki földjén, az olcsó kifızdék, hajózási irodák között. 1.30-ra már elég belvárosi ember vette körül, akik egyik olcsó csehóból a másikba vándoroltak, így biztonsággal leinthetett egy taxit.
Ez alkalommal a taxis egy pillantást vetett csak rá. - Reptér - mondta Richards. - Máris, fınök. A hajtómővek fellökték ıket a magasba. 1.50-re kiértek a repülıtérre. Richards elsántikált egy csomó rendır és biztonsági ember mellett, akik rá se hederítettek. Vett egy jegyet New Yorkba, mert valahogy ez jutott elsınek az eszébe. Az igazolványt rutinszerően, érdektelenül ellenırizték. Feljutott a 2.20-as New York-i gépre. Legföljebb negyvenen utaztak, zömük szundikáló üzletember és diák. A fülkében ülı rendır végigaludta az utat. Egy idı után Richards is elszunnyadt. 3.06-kor értek földet. Richards kiszállt, és minden akadály nélkül elhagyta a repülıteret. 3.15-kor a taxi rákanyarodott a Lindsay gyorsforgalmi útra. 3.20-kor átlósan keresztülvágtak a Central Parkon, és Ben Richards eltőnt a föld legnagyobb városában. ...Mínusz 076 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Az East Side-on szállt meg, a tőrhetı Brant Hotelben. A városnak ez a része fokozatosan kezdett újra divatba jönni. Ennek ellenére a Brant alig egymérföldnyire esett Manhattan fekélyes belvárosától - amely ugyancsak a legnagyobb a világon. Miközben bejelentkezett, ismét Dan Killian búcsúszavaira gondolt: Maradjon közel a sajátjaihoz. Miután kiszállt a taxiból, elsétált a Times Square-re, mivel hajnalban sehova se akart bejelentkezni. 3.30-tól 9.00-ig, öt és fél órán át egy egész éjjel nyitva tartó perverz bárban ült. Kétségbeesetten szeretett volna aludni, kétszer is elszunnyadt, de mindannyiszor arra riadt, hogy könnyő ujjak tapogatóznak a combja belsı oldalán. - Meddig kíván maradni, uram? - kérdezte a portás, miközben Richards bejegyzését, a John G. Springert nézte. - Nem tudom - felelte Richards, alázatos udvariasságra törekedve. - Megértheti, hogy ez az ügyfelektıl függ. - Kifizetett hatvan Új Dollárt, amiért két napig övé volt a szoba, és a lifttel fölment a huszonharmadik emeletre. A szoba ablakából komor kilátás nyílt a mocskos East Riverre. New Yorkban is esett az esı. A szoba tiszta volt, de kopár; fürdıszoba nyílt belıle, és a vécébıl állandó, baljós zajok hallatszottak, amelyeket Richards azzal sem tudott megszüntetni, hogy megbillegtette a vécétartályban úszó gömböt. Reggelit hozatott, buggyantott tojást pirítóson, narancslét, kávét. Amikor a pincér felbukkant a tálcával, kevés, felejthetı borravalót adott neki. Reggeli után elıvette a képmagnó kameráját, és ránézett. Közvetlenül a keresı alatt apró fémlapon volt a HASZNÁLATI UTASÍTÁS. Richards elolvasta: 1. Nyomd bele a kazettát kattanásig az A jelzéső nyílásba. 2. Állítsd be a szálkeresztet a keresın. 3. Nyomd meg a B gombot, hogy fölvegye a képet és a hangot. 4. Amikor a csengı megszólal, a kazetta automatikusan kiugrik. A felvétel ideje 10 perc. Jól van, gondolta. Nézhetik, ahogy alszom. Letette a kamerát a fiókos szekrényre a Biblia mellé, és beállította a nézıkét az ágyra. Üres és jellegtelen volt a fal mögötte; nem tudta elképzelni, hogy ebbıl megfejthetnék, hol van az ágy, illetve a háttér. Az utcai zaj ebben a magasságban elhanyagolható, de mindenesetre kinyitja a zuhanyt. Meggondolatlanul majdnem lenyomta a gombot és belépett álruhásan a kamera látómezejébe. Egy részét eltávolíthatta, de a szürke hajnak maradnia kellett. A fejére húzta a cihát. Megnyomta a gombot, odament az ágyhoz, és a lencsével szemben leült.
- Búúú - mondta fahangon az ıt hallgató és nézı hatalmas közönségnek, amely ma este rémült érdeklıdéssel fogja bámulni a szalagot. - Nem láthatjátok, de azért kiröhöglek titeket, szarrágók. Lefeküdt, behunyta a szemét, és igyekezett semmire sem gondolni. Amikor a kazetta tíz perccel késıbb kipottyant, ı már mélyen aludt. ...Mínusz 075 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Amikor fölébredt, éppen négy óra múlt - megkezdıdött hát a vadászat. Illetve már három órája tart, tekintve az idıkülönbséget. Erre a gondolatra hideget érzett a gyomrában. Új kazettát tett a kamerába, levette a Bibliát, és fején a párnacihával tíz kerek percen át olvasta föl a tízparancsolatot. Az asztal fiókjában voltak borítékok, de rajtuk volt a szálloda neve és címe. Habozott, noha tudta, hogy nem sokat számít. Mégse hihette el Killiannak, hogy tartózkodási helyét, amely leolvasható a postabélyegzırıl, a Játékfelügyelıség nem mutatja meg McCone-nak és kutyáinak. Használnia kell a postát. Nem kapott postagalambokat a kazettákhoz. Volt egy postaláda a lift mellett. Richards fölöttébb szorongva bedobta a kazettát a távolsági levelek nyílásába. Noha a posta nem kap pénzt azért, hogy jelentse a versenyzık hollétét, ez akkor is borzalmasan kockázatosnak tőnt. De ezenkívül legföljebb azt tehette volna, hogy nem küldi el, az pedig lehetetlen. Visszament a szobájába, elzárta a zuhanyt (a fürdıszoba olyan párás volt, mint egy trópusi ıserdı), és leheveredett az ágyra, hogy gondolkodhasson. Hogyan meneküljön? Mi lenne a leghelyesebb? Igyekezett beleképzelni magát egy átlagos versenyzı bırébe. Az elsı gondolatát természetesen a tiszta állati ösztön diktálta: meglapulni! Keresni egy odút, és elrejtızni! Így is cselekedett. Ez volt a Brant Hotel. Vajon számítanak erre a Vadászok? Igen. Egyáltalán nem menekülı embert keresnek. Rejtızı embert keresnek. Megtalálják a rejtekhelyén? Nagyon szerette volna, ha a válasz nem lenne, de hiába. Az álcázása jó, de összekapkodott. Nem sok jó megfigyelı van, de mindig akad néhány. Talán máris feltőnt. A portásnak. A pincérnek, aki a reggelit hozta. Talán valamelyik arctalan embernek a Negyvenkettedik utcai perverz bárban. Nem valószínő, de lehetséges. Na és milyen védelmet nyújt a Molie által készített igazolvány? Vajon meddig jó? Nos, a taxis, aki elvitte a Játékok Tornyától, a Déli Városrészben rakta ki. A Vadászok pedig félelmetesen, ijesztıen jók. Minden ismerısét megdolgozzák, Jack Cragertıl addig a szemét Eileen Jennerig, aki a folyosó végén lakik. Meddig tart, amíg valaki, talán a zápagyú Flapper Donnigan beköpi, hogy Molie alkalmanként papírokat hamisít? És ha megtalálják Molie-t, akkor annyi. A zálogos kitart, amíg komolyra nem fordul a dolog; elég agyafúrt, hogy szerezzen néhány sérülést, amit megmutathat a szomszédoknak. Csak azért, hogy egy éjjel nehogy leégjen öngyulladás miatt a boltja. Azután? Harding három repülıterének ellenırzésével kiderítik, hogy John G. Springer éjszaka indult el az İrült Városba. Ha megtalálják Molie-t. Tételezd fel, hogy ez a helyzet. Ezt kell feltételezned. Akkor pedig futás. De hova? Nem tudta... Egész életében Hardingban lakott, a közép nyugaton. Nem ismerte a keleti partot; itt nem volt olyan hely, ahova elmenekülhetett, ahol ismerıs terepen érezhette magát. Akkor hát merre? Hova?
Elkínzott, boldogtalan elméje beteges álmodozásba menekült. Molie-t simán megtalálták. Öt perc alatt kiszedték belıle a Springer nevet, miután letépték két körmét, benzint töltöttek a köldökébe, és azzal fenyegették, hogy gyufát dobnak rá. Egy gyors hívással megtudták Richards gépének járatszámát (jóképő, jellegtelen férfiak, egyforma szabású gabardinkabátban) és azt, hogy keleti idı szerint 2.30-kor érkezett New Yorkba. Az elıırsük már ki is nyomozta a Brant címét, miután körbetelexezték New York City szállodáit, amelyek listáját mindig naprakészen dobja ki a számítógép. Most kint vannak, körülveszik ezt a helyet. A hordárok, londinerek, hivatalnokok, csaposok helyét Vadászok foglalják el. Fél tucat jön fölfelé a tőzlétrákon. Másik ötven a három liftnél csoportosul. Egyre többen érkeznek légi kocsival a szállodához. Most vannak a folyosón, és néhány másodperc múlva kivágódik az ajtó, bezúdulnak, az izmos vállak fölött egy kamera csikorog lelkesen háromlábú állványán, és rögzíti az életben maradóknak, hogyan lesz Ben Richardsból fasírt. Verejtékben ázva felült. Még fegyvere sincs, egyelıre. Menekülj! Gyorsan! Kezdetnek megteszi Boston. ...Mínusz 074 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Délután 5.00 órakor hagyta el a szobáját, és lement az elıcsarnokba. A portás ragyogó mosollyal fogadta, valószínőleg alig várta az esti váltást. - Napot Mr. öö... - Springer. - Richards visszamosolygott rá. - Úgy látszik, mázlim van. Három ügyfelem van, akik... Fogékonynak tőnnek. Még két napig fogom igénybe venni az önök kiváló szállodáját. Fizethetek elıre? - Természetesen, uram. Dollárok cseréltek gazdát. Richards még mindig ragyogva visszament a szobájába. A folyosó üres volt Kiakasztotta a kilincsre a NE ZAVARJANAK! táblát, és a tőzlépcsıhöz sietett. A szerencse nem hagyta el, senkivel nem találkozott. A földszintig meg sem állt, és az oldalajtón keresztül észrevétlenül távozott. Az esı elállt, de a felhık még mindig alacsonyan lógtak Manhattan fölött. A levegınek olyan szaga volt, mint egy lemerült elemnek. Richards abbahagyta a sántikálást, fürge lépésekkel sietett az elektromos távolsági buszok végállomására. Az ember még mindig vehetett jegyet a Greyhoundra anélkül, hogy alá kellett volna írnia a nevét. - Boston - mondta a szakállas jegyárusnak. - Huszonhárom pénz, haver. A busz pontosan hat tizenötkor húz ki. Átadta a pénzt; nem egészen háromezer Új Dollárja maradt. Volt egy üres órája. A végállomást zsúfolásig megtöltötték az emberek, zömük gárdista, kék barettjük alatt üres, kamaszosan brutális volt az arcuk. Vett egy perverz magazint, leült, és az arca elé emelte. A következı órában azt bámulta, alkalmanként lapozott, nehogy feltőnjön a mozdulatlansága. Amikor a busz odagurult a rámpához, a jellegtelen tömeggel együtt elindult a nyitott ajtó felé. - Hé! Hé, maga! Richards körülnézett; egy biztonsági ır közeledett futva. Megdermedt, képtelen volt menekülni. Agyának távoli része azt üvöltötte, hogy azonnal elintézik itt, ezen a koszos pályaudvaron, amelynek a padlója tele van rágógumi papírral, a retkes falak pedig ocsmány feliratokkal; valami szerencsés hülyének lesz az áldozati trófeája. - Állítsák meg! Azt ott!
A rendır irányt változtatott. Richards látta, hogy egyáltalán nem ıt keresi. Koszos kölyök rohant föl a lépcsın, egyik kezében nıi táskát lóbálva, és félrelökdöste a járókelıket, mint a tekebábokat. A kölyök és üldözıje, a lépcsıfokokat hármasával szedve eltőntek szem elıl. A ki- és beszállók csoportjai, az érkezıket üdvözlık pillanatnyi lanyha érdeklıdéssel figyelték az eseményeket, azután ott folytatták, ahol abbahagyták, mintha semmi sem történt volna. A dermedt, reszketı Richards beállt a sorba. A busz hátuljában lerogyott egy ülésre. Néhány perccel késıbb a busz mormolva felgördült a rámpán, megállt, aztán besorolt a forgalom áradatába. A rendır és az üldözött eltőnt az embertömegben. Ha lett volna fegyverem, akkor lelıttem volna ott, ahol állt, gondolta Richards. Krisztusom. O, Krisztusom. Ezt a gondolatot nyomban követte egy másik: Legközelebb nem egy táska tolvajt fognak üldözni. Téged. Mindenképpen szerez fegyvert Bostonban. Valahogy. Eszébe jutott, mit mondott Laughlin: néhányukat kidobja egy magas ablakból, mielıtt elkapnák. A busz észak felé haladt a sötétedı alkonyatban. ...Mínusz 073 és VISSZASZÁMLÁLÁS... A bostoni Y.M.C.A. a Hunington sugárút felsı részén állt. Hatalmas, idıtıl megfeketedett, régimódi, szögletes ház volt. A múlt század közepe táján ez a környék Boston elegánsabb kerületeihez tartozott. Az Y.M.C.A. úgy állt ott, mint egy más idı, más napok bőntudatos tanúja, ódondad neonfeliratának betői még mindig a bőnös színháznegyed felé villogtak. Olyannak rémlett, mint egy meggyilkolt eszme csontváza. Amikor Richards belépett az elıcsarnokba, a portás egy kicsi, mocskos fekete sráccal vitatkozott, akin olyan nagy focistamez volt, hogy farmeres lábikrája közepéig ért. A vita tárgyát láthatólag a bejárati ajtó mellett álló rágógumi-automata képezte. - Evesztettem a pízet. Evesztettem asztat a kurva pízemet! - Ha nem tőnsz innen, öcsi, hívom a házi detektívet. Ennyi. Befejeztem a vitát. - De hát ez a rohatt masina megette a pízemet! - Ne átkozódj itt tovább, te kis mocsok! - A portás, aki öreg, szívtelen harmincasnak látszott, lenyúlt, és megrázta a mezt. Túl nagy volt ahhoz, hogy meg tudja rázni a benne lakó fiút is. - Most pedig tőnés innét. Befejeztem a vitát. A gyerek látta, hogy komolyan gondolja. A már-már komikus dac és győlölködés maszkja az afrofrizura sötét napkitörése alatt átadta a helyét a fájdalmas hitetlenkedésnek. - Ide figyejjék, ez az egy szem pízem volt. Ez a rágós masina megette a centemet! Ez... - Rögtön hívom a házi zsarut. - A portás a kapcsolótáblához fordult. Zakója, amely valami turkálóból származhatott, fáradtan laffogott keshedt fenekén. A kisfiú belerúgott a masina mőanyag oldalába, azután elrohant. - Hülye lóbaszó fejér kurafi! A portás utánanézett, a biztonsági gombot, akár valódi volt, akár nem, nem nyomta meg. Richardsra mosolygott, kimutatva hiányos fogsorát. - Az ember nem beszélhet többé a nigákkal. Ha én lennék a Hálózat, ketrecbe tartanám ıket. - Tényleg bekapta a pénzét? - kérdezte Richards, miközben a Michigani John Deegan nevében aláírta az ívet. - Ha igen, úgyis lopta a pénzt - felelte a portás. -0, azt hiszem, a gép tényleg lenyelte. De ha adok neki egy gentet, akkor estig kétszáz nigger purdé követeli tılem ugyanazt. Hol
tanulják ezt a nyelvet? Ezt szeretném tudni. A családjuk nem törıdik vele, hogy mit csinálnak? Meddig kíván maradni, Mr. Deegan? - Nem is tudom. Üzleti ügyben jöttem a városba. - Igyekezett zsírosan mosolyogni, és amikor úgy érezte, hogy sikerült, még szélesebben vigyorgott. A portás azonnal fölismerte ezt a vigyort (talán a saját tükörképérıl, amely a millió könyöktıl simára csiszolt mőmárvány pultról nézett föl rá), és viszonozta. - Tizenöt ötven lesz, Mr. Deegan. - Odacsúsztatta Richardsnak az elnyőtt fakolonchoz rögzített kulcsot. 512-es szoba. - Köszönöm. - Richards készpénzzel fizetett. Ismét nem volt szükség az igazolványára. Hála érte az Y.M.CA-nak. Odament a lifthez, és végignézett a folyosón balra, a Keresztény Kölcsönkönyvtár irányába. Légypiszkos, fakó villanykörték világították meg a folyosót, egy felöltıt, kalucsnit viselı öregember egy röplapot tanulmányozott, lassan, módszeresen forgatta a lapokat reszketı, megnedvesített ujjaival. Richards, miközben a liftre várt, hallhatta az öreg sípoló lélegzetét. Elöntötte a részvét és a borzalom. A lift megállt, az ajtó, nyikorgó kelletlenséggel nyílt ki. Mialatt beszállt, a portás hangosan megjegyezte: Ez bőn és szégyen. Mindet ketrecbe zárnám. Richards fölpillantott, azt gondolta, hogy a portás hozzá beszél, de a férfi nem nézett senkire. Az elıtér nagyon üres és nagyon csöndes lett. ...Mínusz 072 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Az ötödik emeleti folyosó pisi szagtól bőzlött. Éppen elég keskeny volt, hogy Richardsban klausztrofóbiás érzéseket keltsen, a valaha vörös szınyeg közepe pedig összevissza rostok tömegévé nyővıdött a használattól. Az ajtókat ipari szürkére festették, némelyiken friss rúgások, csapások vagy feszegetés nyomai látszottak. Húszlépésenként táblák közölték, hogy A TŐZOLTÓPARANCSNOK UTASÍTÁSA SZERINT EZEN A FOLYOSÓN TILOS A DOHÁNYZÁS. Középütt közös fürdıszoba volt, itt a vizeletszag hirtelen élesebb lett. Ezt a bőzt Richards automatikusan a kétségbeeséssel társította. Emberek mozogtak nyughatatlanul a szürke ajtók mögött, mint a ketrecbe zárt állatok - olyan állatok, amelyek túlságosan ijesztıek, borzalmasak ahhoz, hogy látni lehessen ıket. Valaki részeg hangon kántált valamit, ami eredetileg az Üdvöz légy, Mária lehetett. Fura, csámcsogó hangok hallatszottak egy másik ajtó mögül. Egy harmadikból country szőrıdött ki („Nincs egy vasam telefonra/Itt maradtam egymagámba...")- Csoszogó léptek. Az ágyrugók nyikorgása talán azt jelenti, hogy valaki éppen az ötlábú nıvel randizik. Zokogás. Nevetés. Egy részeg vita hisztérikus röfögése. És mindezek mögött csend. Csend. És csend. Ijesztıen beesett mellő férfi ment el Richards mellett anélkül, hogy ránézett volna, egyik kezében szappant és törülközıt vitt, szürke pizsamaalsóját spárgával kötötte meg. A lábán papírtalpú papucsot viselt. Richards kinyitotta a szobáját, és belépett. Belül csúszó retesz volt fölszerelve, amit rögtön a helyére is tolt. Az ágyon majdnem fehér lepedı és katonai pokróc. A fiókos szekrény második fiókja helyén üresség tátongott. Az egyik falon Jézus képe lógott. Két fal találkozásához egy kétkaros törülközıtartót szereltek. Ezenkívül nem volt a szobában semmi más, mint egy ablak, amelyen át a feketeségre látott. 10.15 volt. Richards fölakasztotta a zubbonyát, kibújt a cipıjébıl, lefeküdt az ágyra. Beléhasított, milyen nyomorúságos, névtelen és sebezhetı a világban. A világegyetem kiáltozott, zörgött,
dörömbölt körülötte, mint egy hatalmas, érzéketlen tragacs, amely lefelé rohan a lejtın, egy feneketlen szakadék felé. Megremegett az ajka, sírt egy keveset. Nem csinált videofelvételt. Feküdt, az ırülten kuszált repedések millióit bámulta a mennyezeten. Olyan volt, mint a rosszul kiégetett zománc. Most már nyolc órája a nyomában vannak. Nyolcszáz dollárt már megkeresett az elılegbıl. De ezzel még nem kapaszkodott ki a gödörbıl. Eltüntette magát a képernyırıl. De mennyire, az istenit neki! A primitív cirkuszból. Hol lehetnek? Még Hardingban? New Yorkban? Vagy úton Bostonba? Ugye az nem lehet, hogy máris útban vannak ide? A busz nem találkozott torlaszokkal. Névtelenül hagyta maga mögött a világ legnagyobb városát, itt pedig álnéven tartózkodik. Nem lehetnek a nyomában. Ki van zárva. A bostoni Y.M.C.A. Legalább két napig biztonságos hely. Azután északnak indul New Hampshire-be, Vermontba, vagy délnek Hartford, Philadelphia irányába, esetleg Atlantába. Keletebbre ott az óceán, mögötte Nagy-Britannia, Európa. Csábító ötlet, de valószínőleg megvalósíthatatlan. A légi utazáshoz igazolványra van szükség, mivel Franciaországban rendkívüli állapot van. Noha a potyautazás sem elképzelhetetlen, a lebukás azt jelentené, hogy a dolog gyors és biztos véget ér. A nyugat kiesik. A forró talaj ott a legforróbb a talpa alatt. Ha nem állhatod a meleget, akkor menj ki a konyhából. Ki is mondta ezt? Molie-nak tudnia kéne. Felvihogott, és jobban érezte magát. Egy rádió testetlen hangját hallotta. Jó lenne egy fegyver ma estére, de túlságosan fáradt volt. Az utazás kimerítette. Elfáradt a meneküléstıl. Valami állati módon, minden ésszerőségen túl tisztában volt vele, hogy hamarosan egy dermesztı, októberi átereszben, vagy egy gazzal és salakkal teli vízmosásban alhat. A fegyver holnap estére marad. Leoltotta a lámpát, és lefeküdt. ...Mínusz 071 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Ismét eljött a mősor ideje. Richards a kamerának háttal állt, és A menekülı ember zenéjét dúdolta. Fején az Y.M.C.A. egyik párnájának huzata volt, belsejével kifelé fordítva, hogy ne lehessen elolvasni a rajta levı pecsétet. A kamera olyan teremtı humort szabadított föl Richardsban, amelyrıl eddig sejtelme sem volt. A magáról alkotott kép egy meglehetısen kemény emberrıl szólt, akiben alig van humor, ha ugyan ismeri egyáltalán. A közelgı halál életre keltette a rejtızı, magányos komédiást. Amikor a klip kipottyant, úgy döntött, a következıt délutánra hagyja. A sivár szoba unalmas volt, és talán történik vele valami. Lassan felöltözött, odament az ablakhoz, és kinézett. A csütörtök reggeli forgalom mindkét irányban elárasztotta a Hunington sugárutat. A járdákon gyalogosok hömpölyögtek. Néhányan a ragyogó sárga hírtáblákat bámulták. A zöm csak baktatott. Úgy rémlett, minden sarokra jut egy rendır. Richards hallotta gondolatban a hangjukat: Mozgás! Nincs hova mennie? Húzzon innét, tető! Így hát az ember továbbmegy a következı sarokig, amely éppolyan, mint az elızı, és ahonnan ugyanúgy tovább kell mennie. Dühönghet miatta, de sokkal inkább a lába fájdul meg tıle.
Richards megfontolta, milyen kockázattal jár, ha végigmegy a folyosón, és lezuhanyozik. Végül úgy döntött, hogy megcsinálhatja. Törülközıjét a vállára vetve elindult, senkivel sem találkozott, belépett a fürdıszobába. A helyiséget betöltötte a vizelet, szar, hányás és fertıtlenítı keverékének szaga. Természetesen valamennyi szaroda ajtaja le volt akasztva. Valaki harminc centis betőkkel írta a vizelde fölé, hogy BAZZEG A HÁLÓZATOTT. Úgy tőnt, közben nagyon dühös lehetett. A vizelde egyik csészéjében szarkupac éktelenkedett. Valaki ugyancsak tintás lehetett, gondolta Richards. Néhány lomha ıszi légy mászkált a kis halmon. Nem fordult föl a gyomra, a látvány túlságosan megszokott volt; de örült, hogy rajta van a cipıje. A zuhanyozóban sem volt senki. A padlót repedezett porcelán, a falakat csempe borította, amely a padló fölött vastag csíkokban málladozott. Richards teljesen megnyitotta a rozsdától eldugult zuhanyrózsát, türelmesen várt öt percet, amíg a víz meglangyosodott, és akkor gyorsan lezuhanyozott. Talált a padlón egy darab szappant, azt használta a mosakodáshoz; vagy rosszul volt ellátva ilyesmivel az Y.M.C.A., vagy a gondnok lovasította meg a tisztálkodási szereket. Ahogy visszafelé tartott a szobájába, egy nyúlszájú alak adott neki egy röplapot. Richards fölvette az ingét, leült az ágyra, rágyújtott egy cigarettára. Éhes volt, de várhatott alkonyatig, hogy akkor menjen ki enni. Az unalom ismét az ablakhoz őzte. A különbözı autókat számolta - a Fordokat, Chevyket, Winteket, VW-ket, Plymouthokat, Studebakereket, a Rambler-Supreme-eket. Az gyız, amelyikbıl a legtöbb összejön, mire eljut a százig. Buta játék, de jobb híján megteszi. Arrébb a Hunington sugárúton volt az Északkeleti Egyetem, az útnak az Y.M.CA-val átellenes oldalán pedig egy automata könyvesbolt. Miközben az autókat számolta, Richards a jövı-menı egyetemistákat nézte. Élesen elütöttek a hirdetıtáblákat bámuló ácsorgóktól; rövidebb volt a hajuk, és mintha valamennyien skót mintás pulóvert viseltek volna, láthatólag ez volt a campuson az idei trend. Keresztülvágtak a kavargó tömegen, és bementek vásárolni. Olyan feszengı leereszkedés és nagyképőség áradt belılük, hogy Richards elhúzta a száját. A bolt elıtti útszakaszon ötpercenként cserélıdtek a sportos, ragyogó kocsik, köztük gyakran egzotikus márkák is akadtak. A legtöbbnek egyetemi matrica díszlett a hátsó ablakán: az Északkeleti Egyetem, a M.I.T., a Bostoni Egyetem és a Harvard jelvényei. A legtöbb bámészkodó a környezet részeként kezelte ezeket a sportkocsikat, de néhányan tompa, torz vágyakozással bámulták ıket. Egy Wint kanyarodott ki a járda mellıl, pontosan a bolt elıtt, majd egy Ford foglalta el a helyét, alig két centire állt meg a járdától, miközben a vezetı, egy hatalmas szivarból pöfékelı, kurtára nyírott fazon üresbe tette a sebességváltót. A kocsi kicsit megbillent, mikor a fehér-barna vadászkabátot viselı utas kiszállt, hogy bemenjen a boltba. Richards felsóhajtott. Autókat számolni nem valami nagy mulatság. A Fordok vezettek, mivel hetvennyolc kocsiból negyven ilyen márkájú volt. A végeredményt éppen annyira meg lehetett jósolni, mint a következı választásokét. Valaki megdöngette az ajtót. Richards megmerevedett. - Frankie! Te vagy az, Frankie!? Richards nem szólt. A félelem szoborrá dermesztette. - Kabbe, Frankie öcsi! - Részeg nevetés hallatszott, és a lépések távolodtak. Most a szomszéd ajtón dörömböltek. - Te vagy itt, Frankie? Richards szíve lassan lejjebb csúszott a torkából. A Ford kikanyarodott, hogy egy másik foglalja el a helyét. Hetvenkilenc. A francba! A nap délutánba hajlott, egy óra volt. Richards a távoli templomok harangozásából tudta. Ironikus helyzet: annak az embernek, aki az óra szerint élt, nem volt órája. Változtatott a játékon. A Ford két pontot ért, a Studebaker hármat, a Wint négyet. Az az elsı, amelyik ötszáz pontot szed össze.
Úgy tizenöt perccel késıbb felfigyelt rá, hogy a fehér-barna vadászkabátos fiatalember a könyvesbolt mögötti lámpának támaszkodik, és egy koncert plakátját olvassa. Nem zavarták el, a rendırök nem törıdtek vele. Rémeket látsz, te hülye! Legközelebb már a sarkokban fogod látni ıket! Megszámolt egy horpadt lökhárítójú Wintet. Egy sárga Fordot. Egy öreg, ziháló léghengerő Studebakert, amely lapos kerekeken csoszogott. Jött egy VW - nem jó, ez nem számít. Újabb Wint. Egy Studebaker. Egy férfi, hatalmas szivarral a szájában, közömbösen ácsorgott a sarki buszmegállóban. İ volt ott az egyetlen. Nem is ok nélkül. Richards megfigyelte a jövı-menı buszokat, és tudta, hogy negyvenöt percig nem jön másik. A heréi fokozatosan kihőltek. Egy öregember viseltes, fekete felöltıben végigsétált a járdán, és hanyagul nekitámaszkodott az épületnek. Két skót mintás zubbonyt viselı fickó szállt ki egy taxiból, lelkesen beszélgettek, és a Stockholm étterem menüjét tanulmányozták a kirakatban. Egy rendır sétált arra, beszédbe elegyedett a buszmegállóban ácsorgó férfival, azután továbbment. Richards zsibbasztó, mélyrıl jövı rémülettel állapította meg, hogy a táblákat bámuló emberek közül sokan most jóval lassabban ıgyelegnek. A ruhájuk és a járásuk különös módon ismerıs volt, mintha már többször látta volna ıket, de csak most ébredne tudatára azon a tétova, bizonytalan módon, ahogy a halottak hangját ismerjük föl álmunkban. Ezek is rendırök. Bekerítenek, gondolta. A gondolat tehetetlen, halálos rettegéssel töltötte el. Nem, helyesbített az agya. Már bekerítettek. ...Mínusz 070 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Richards a fürdıszobához sietett. Már lehiggadt, és ugyanúgy nem törıdött a rettegésével, ahogy a magas párkányon egyensúlyozó ember sem törıdik a lezuhanás lehetıségével. Ha ki akar jutni innen, azt csak hideg fejjel teheti. Ha pánikba esik, egykettıre vége. Valaki volt a zuhanyozóban, egy slágert kornyikált recsegıs, színtelen hangon. A mosdóknál, a vizeldében senki. A megoldás váratlanul ötlött az eszébe, miközben az ablaknál állva figyelte a gyorsan és ijesztıen növekedı csoportot. Ha nem jutott volna az eszébe, gondolta, akkor csak állhatna itt, mint Aladdin, és bámulhatná, miként tömörül mindenható dzsinné a lámpából elıkunkorgó füst. A trükköt gyerekkorában használták, amikor újságpapírt loptak a bérház pincéjébıl, hogy eladják Molie-nak; két centet fizetett fél kilóért. Egy erıs rándítással kitépte a falból az egyik drótból készült fogkefetartót. Kicsit rozsdás volt, de nem számít. Odament a lifthez, miközben kiegyenesítette a görbe drótot. Megnyomta a hívógombot. Egy örökkévalóságig tartott, míg a lift leereszkedett a nyolcadikról. Üres volt. Hála Istennek, üres volt. Belépett, miközben körbepillantott a folyosón, azután a mőszerfal felé fordult. A pince gombja mellett hosszúkás nyílás volt. A gondnok tehát valami különleges kártyát csúsztathat be ide. Egy elektromos szem végigsiklik a kártyán, azután meg lehet nyomni a gombot, és irány a pince. Mi lesz, ha nem mőködik? Ne törıdj vele. Ezzel most ne foglalkozz. A lehetséges áramütésre várva már elıre elfintorodott, miközben bedugta a fogkefetartó drótját a nyílásba, és ugyanakkor megnyomta a pince gombját.
A mőszerfalból olyan zaj hallatszott, mint egy kurta elektromos káromkodás. Könnyő bizsergés futott végig a férfi karján. Egy pillanatig semmi más nem történt. Azután a liftajtó rézpaneljei kiegyenesedtek, összezáródtak, és a lift boldogtalanul zötyögni kezdett lefelé. A mőszerfal nyílásából kis kék füst bodorodott. Richards az ajtóban állt, és a csökkenı sorrendben felvillanó számokat nézte. Amikor megjelent az F bető, a magasban a motor csikorogni kezdett, és úgy tőnt, a lift megáll. Azután egy pillanat múlva (talán amikor kellıen megrémítette Richardsot) újra ereszkedni kezdett. Húsz másodperccel késıbb nyílt az ajtó, és a férfi kiléphetett a hatalmas, homályos pincébe. Valahol víz csöpögött, egy megzavart patkány rohangált. Máskülönben a pince az övé volt. Pillanatnyilag. ...Mínusz 069 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Pókhálóval fölsallangozott, hatalmas, rozsdás főtıcsövek burjánzottak eszelısen a mennyezeten. Amikor a kazán váratlanul kattant egyet, Richards csaknem fölsikoltott rémületében. Az adrenalin olyan erıvel áramlott szét a tagjaiba és a szívébe, hogy egy pillanatra csaknem lebénult. Látta, hogy itt is vannak újságok. Sok ezret tornyoztak fel, összezsinegelt kötegekben. Patkányok ezrei fészkeltek bennük. A résekbıl egész családok bámultak kifelé rubinvörös, bizalmatlan szemmel. Richards elment a lifttıl, majd félúton megállt a repedezett cementpadlón. Az egyik gyámoszlopra nagy biztosítékszekrényt erısítettek, mögötte mindenféle szerszám támaszkodott az oszlopnak. Richards fölvette a feszítıvasat, és továbbment, egyfolytában a padlót figyelve. A túlsó fal közelében, baloldalt észrevette az esıcsatorna nyílását. Odament, megnézte, közben azon töprengett, vajon tudják-e, hogy ez itt van. Az esıcsatornát öntöttvasból készítették. Az átmérıje kilencven centi volt, és hagytak rajta egy nyílást a feszítıvasnak. Richards becsúsztatta a résbe a feszítıvasat, és fölemelte a fed lapot, majd az egyik lábát alácsúsztatta, hogy ne essen vissza. A perem alá tette a kezét, és arrébb tolta. A vas olyan kondulással csapódott a cementre, hogy a patkányok rémülten visítozni kezdtek. A csatornabejárat alatt a csı negyvenöt fokos szögben lejtett. Richards úgy becsülte, az átmérıje nem lehet több hetvenöt-nyolcvan centinél. Nagyon sötét volt bent. A klausztrofóbiától hirtelen kiszáradt a szája. Túl kevés hely van ahhoz, hogy mozogjon, szinte ahhoz is kevés, hogy lélegezzen. De nem volt választása. A fed lapot visszaemelte a helyére úgy, hogy ha egyszer bent van, meg tudja fogni alulról. Azután odament a biztosítékszekrényhez, a feszítıvassal leverte róla a lakatot, és kinyitotta. Már éppen elkezdte volna kicsavarni a biztosítékokat, amikor újabb ötlete támadt. Odalépett az újságtömeghez, amely piszkos sárga folyóként borította el a pince keleti oldalát. Elıkereste azt a győrött, szamárfüles levélgyufát, amelyrıl rá szokott gyújtani. Három szál maradt. Kihúzott egy papírlapot, és fidibuszt sodort belıle; hóna alá csapta, mint egy papírcsákót, és meggyújtott egy gyufát. Elaludt a huzatban. A második kiesett remegı kezébıl, és sziszegve hunyt ki a nedves betonon. A harmadik meggyulladt. A fidibuszhoz tartotta, mire sárga láng virágzott ki a papír szélén. Egy patkány, amely talán érezte, hogy mi készül, eliszkolt Richards lába között a sötétbe. Hirtelen borzasztóan akart sietni, mégis megvárta, amíg erısen lobogni kezd a fidibusz. Nem volt több gyufája. Óvatosan bedugta a mellmagasságig érı papírfal egyik hasadékába, és kivárta, hogy a tőz elharapózzék.
A szomszédos falba építették bele azt a hatalmas olajtartályt, amely az Y.M.C.A. kazánját táplálta. Talán felrobban. Richards úgy vélte, ez fog történni. Visszaügetett a biztosítékszekrényhez, és elkezdte kiráncigálni a hosszú, hengeres biztosítékokat. A zömével végzett, mire a pincében kialudtak a fények. Odatapogatózott az esıcsatorna bejáratához, az égı papír reszketeg fénye segítette valamennyire a tájékozódásban. Leült, belógatta a lábát a csatornába, azután lassan beleereszkedett. Amikor a feje a padlószint alá került, a térdét nekinyomta a csatorna falának, hogy biztosan tartsa magát, a kezét pedig a feje fölé emelte. Lassan mozgott, nagyon szők volt a hely. A tőz most már sárgán ragyogott, és az égı papír ropogása betöltötte a fülét. Tapogatózó ujjai megkeresték a fed lap szélét. Annyira alányúlt, hogy biztonságosan megfoghassa az öntöttvas fedıt. Lassan húzni kezdte, nyakának és hátának izmaival tartva a növekvı súlyt. Amikor úgy ítélte meg, hogy a fed lap túlsó vége is csaknem elérte a csatorna peremét, egy utolsó heves rántással a helyére lökte. A fed lap megkondult, és akkora erıvel puffant a helyére, hogy Richards csuklója fájdalmasan belereccsent. A férfi elernyesztette a térdét, és megindult, mint a gyerekek szoktak a csúszdán. A nyálkás felületen minden erıfeszítés nélkül csúszott négyméternyit odáig, ahol a csı vízszintessé változott. A lába megakadt, és ı úgy torpant meg, akár a részeg, aki nekitámaszkodik a lámpaoszlopnak. Nem tudott továbbjutni a vízszintes csıben. Túl éles szögben kanyarodott. Hatalmas, fojtogató hullámban öntötte el a klausztrofóbia. Csapdába estem, dadogta az elméje. Csapdába estem itt, csapdába, csapdába... Sikoly fojtogatta a torkát. Visszanyelte. Nyugi. Hát persze, ez egy banális helyzet, de itt nagyon nyugodtnak kell lennem. Nagyon nyugodtnak. Mert itt vagyok ennek a csınek a végében, nem tudok visszamenni, és nem tudok elıremenni, és ha az a kurva olajtartály felrobban, akkor pofás rostélyos lesz belılem, és... Lassan fordulni kezdett, addig, amíg végül a melle tapadt a csıhöz a háta helyett. A nyálka kenıanyagként segítette a mozgását. A csı belseje kivilágosodott, és egyre melegebb lett. Az akna fed lap a börtönrács árnyékát vetítette a küszködı férfi arcára. Mihelyt a mellén és a hasán feküdt, a lába a megfelelı szögben hajlott, így már képes volt továbbaraszolni. Lábszára becsúszott a vízszintes csıbe, és ı olyan testhelyzetbe került, mintha imádkozna. De ez még mindig nem volt jó. A feneke nekinyomódott a szilárd kerámiafelszínnek, éppen a vízszintes szakasz fölött. Mintha elmosódó parancsokat hallott volna a tőz ropogásán át, de lehet, hogy csak a képzelete játszott vele, amely mostanra megbízhatatlanná hevült a lázas izgalomtól. Felváltva feszítette meg a combja és a lábszára izmait; a térde nagyon lassan elkezdett kicsúszni alóla. Ismét a feje fölé emelte a kezét, hogy több helye legyen; most az arca tapadt a nyálkához. Közel járt hozzá, hogy beszoruljon. Homorított, amennyire bírt, és más eszköze nem lévén a haladáshoz, a kezével és az arcával nyomta magát. Már éppen arra gondolt, hogy nincs elég helye, itt marad lógva, nem mozdulhat semerre, amikor mintha dugó lıtt volna ki egy pezsgıspalackból, a csípıje, a feneke hirtelen bezuttyant a vízszintes csıbe. Keresztcsontja fájdalmasan lehorzsolódott, mikor a térde kicsúszott alóla, az inge felgyőrıdött a lapockájáig. Azután már benne is volt a vízszintes szakaszban - csak a feje és a karja maradt fönt ínfacsaró tartásban. Addig ficánkolt, amíg testének többi része is kiszabadult, azután megállt, és lihegett. Arca csíkos volt a nyálkától és a patkányszartól, lehorzsolt derekából szivárgott a vér. Ez a csatorna még szőkebb volt; a válla mindkét oldalon hozzáért a falához, valahányszor levegıt vett. Hála az égnek, hogy alultáplált vagyok.
Lihegve hátrálni kezdett az ismeretlen csatorna sötétjében. ...Mínusz 068 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Lassan, vakond módjára araszolt vagy ötven métert a vízszintes csıben. Azután az Y.M.C.A. pincéjében felrobbant az olajtartály, olyan bömböléssel, amely a csatornán végigrohanva csaknem kiszakította Richards dobhártyáját. Sárgásfehér villanást látott, mintha foszfor gyulladt volna meg. A tőz rózsás vibrálássá tompult. Néhány pillanattal késıbb fájdalmas erıvel csapott a férfi arcába a forró levegı. Zsebében ide-oda lötyögött a kamera, miközben igyekezett gyorsabban kúszni. A csı áthevült a hatalmas robbanástól és a magasban tomboló tőztıl, ahogy a gázra tett serpenyı nyele is fölmelegszik. Richards nem szerette volna, ha itt sül meg, mint krumpli a kályhában. Izzadság csorgott az arcán, összekeveredett a fekete mocsokkal. Olyan volt az erısödıgyengülı izzásban, mint egy hadi ösvényre lépett indián. A csı oldala már olyan forró volt, hogy fájt hozzányúlni. Richards a térdére és az alkarjára támaszkodva, rákként hátrált. A feneke minden mozdulatnál súrolta a csı tetejét. Hangosan zihált, mint egy kutya. A tüzes levegınek olyan síkos olajszaga lett, hogy nehéz volt beszívni. Megfájdult a feje, a szemét mintha tırrel szurkálták volna. Itt fogok megsülni... Itt sülök meg. A lába hirtelen a levegıben kalimpált. Richards igyekezett átlesni a lába között, hogy mi van ott, de túl sötét volt, a szeme pedig túlságosan káprázott az elıtte izzó fénytıl. Kockáztatnia kellett. Addig hátrált, amíg a térde is elérte a csı szélét, és akkor óvatosan tovább csúszott. Cipıje hirtelen vízbe ért, amely hideg és döbbenetes volt a csı forrósága után. Az új csatorna derékszögben találkozott azzal, amelybıl Richards kijött, de sokkal tágasabb volt - olyan nagy, hogy meghajolva fölállhatott benne. A sőrő, lassan folydogáló víz a bokája fölé ért. Egy pillanatra megállt, hogy visszanézzen a keskeny csıbe, amelynek kerek száját megvilágította a visszavert tőzfény. Hogy ilyen távolságból is érzékelhetı volt az izzás, ez mutatta, mekkora volt a durranás. Kelletlenül tudatosította magában, hogy üldözıinek azt kell feltételezniük, miszerint ı életben maradt, és nem pusztult el az Y.M.C.A. pincéjének gyehennájában, de talán nem fedezik föl, merre menekült el, amíg meg nem fékezik a tüzet. Valószínő feltételezésnek tőnt. De hát az is annak tőnt, hogy nem jönnek rá, Bostonba utazott-e vagy sem. Lehet, hogy nem is jöttek rá. Végtére is mit láttál? Nem. İk voltak. Tudta. A Vadászok. Hozták magukkal a gonoszság bőzét. Láthatatlan lelki termálszelek sodorták föl az ötödik emeletre. Egy patkány úszott el mellette, csak annyi idıre állt meg, hogy ragyogó szemével végigmérje az embert. Richards nehézkes tocsogással követte az állatot az áramlás irányában. ...Mínusz 44 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Richards a létrán állt, fölfelé bámult, megdöbbentette a fény. Nem a forgalom, csak a fény... Azért volt megdöbbentı, mert úgy rémlett, órákon keresztül gyalogolt a szennyvízcsatornában. A sötétségben nem jutott le hozzá semmiféle fény, és nem is hallott hangot a víz csobogásán, egy-egy ugró patkány halk loccsanásán és más csatornák kísérteties
zúgásán kívül (amikor valaki lehúzta a vécét a fejem fölött, gondolta morbid módon), így az idıérzéke teljesen összezavarodott. Most fölnézett a csatornanyílásra, amely ötméternyire volt a feje fölött, és látta a világosságot, amely még nem fakult meg. Több kerek légzınyílás volt a fed lapon, ceruzavékonyságú napsugarak fényérméi hullottak Richards mellére és vállára. Amióta itt állt, egyetlen légpárnás autó sem haladt el a fed lap fölött, csak néhány nehéz teherautó és Hondaciklik raja hussant tova. "Ebbıl gyanította, hogy sokkal inkább a jó szerencse és a véletlen, mint a saját belsı iránytője segítségével sikerült eljutnia a külvárosba - a sajátjai közé. Ennek, ellenére nem mert kibújni, amíg be nem sötétedett. Hogy teljen az idı, elıvette a kamerát, beletett egy kazettát, és filmezni kezdte a saját mellét. Tudta, hogy a szalagok „fényérzékenyek", képesek a legkisebb fényt is fölhasználni, márpedig azt akarta, hogy a felvétel ne árulkodjon a környezetrıl. Ez alkalommal nem beszélt, és nem ficánkolt. Túl, fáradt volt hozzá. Amikor végzett, a kazettát betette a korábban készített mellé. Nagyon szeretett volna megszabadulni attól a gyanútól - már-már bizonyosságtól -, hogy a kazetták jelzik a tartózkodási helyét. Csakis így találhatták meg. így kellett lennie. Egykedvően leült a harmadik létrafokra, hogy bevárja a sötétedést. Csaknem harminc órája menekült. ...Mínusz 066 és VISSZASZÁMLÁLÁS... A fiú fekete volt és hétéves, cigarettázott, és a sikátor szájából leste az utcát. Hirtelen mozgást érzékelt az utcában, ahol korábban nyugalom volt. Árnyak mozogtak, megálltak, ismét megmozdultak. Fölemelkedett a csatornanyílás fed lapja. Megállt, és valami - szem? - villant alatta. A fed lap zörögve félrecsúszott. Valaki (vagy valami, gondolta a fiú árnyalatnyi félelemmel) kiemelkedett a csatornanyílásból. Talán az ördög mászott ki a pokolból, hogy elvigye Cassie-t, gondolta. A mama azt mondta, hogy Cassie a mennybe megy Dickyhez és a többi angyalhoz. A fiú azt gondolta, hogy ez marhaság. Mindenki a pokolra jut, amikor meghal, és az ördög beledöfi a vasvillát a seggébe. Látott egy képet az ördögrıl azokban a könyvekben, amelyeket Bradley fújt meg a bostoni közkönyvtárból. A mennyország a drogosoknak van fenntartva. Az ördög, az az ember. Biztos az ördög az, gondolta, mikor Richards kiemelkedett a csatornanyílásból, és egy másodpercre megtámaszkodott a varas, repedezett betonon, hogy lélegzethez jusson. Nem volt patája, szarva, és nem volt vörös, mint a könyvben, de elég gonosznak és megszállottnak tőnt. Most a helyére tolta a fed lapot, és most... ...és most, szentséges Jézus, futva megindult a sikátor felé! A fiú felnyögött, futni próbált, de elbotlott a saját lábában. Igyekezett föltápászkodni, miközben mindenfélét elejtett, de az ördög hirtelen megragadta. - Nemá, hogy megszúrkájjá! - nyöszörögte elszorult torokkal. - Nemá, hogy megszúrkájjá azzal a villával, te nyavalyás... - Ssss! Pofa be! Hallgass! - rázta meg az ördög. A fiú fogai úgy zörögtek, mint a golyók. Befogta a száját. Az ördög halálos rettegéssel nézett körül. A fiút azokra a nevetséges figurákra emlékeztette, akik az Ússz a krokodillal mősorban szoktak szerepelni. Nevetett volna, ha nincs ı is megrémülve. - Te nem vagy ördög - mondta. - Ha kiáltasz, megváltoztatom a véleményedet.
- Nem fogok - mondta lenézıen a fiúcska. - Mit gondolsz, azt szeretném, hogy levágják a golyóimat? Jesszus, még annyira se vagyok öreg, hogy elmennyek! - Ismersz valamilyen nyugodt helyet, ahova elmehetnénk? - Ne öjjé meg, ember. Nem csinátam semmit. - A fiú szeme fehéren villogott a sötétben. - Nem foglak megölni. A gyerek kézen fogta Richardsot, és végigvezette a kanyargós, szemetes sikátoron, be egy másikba. Ennek a végében, pont mielıtt a sikátor beletorkollott volna egy világítóudvarba két arctalan bérház között, egy lopott deszkákból és téglákból összetákolt, alacsony fészerre mutatott. A tákolmány másfél méter magas volt, Richards beverte a fejét, amikor belépett. A fiúcska eltakarta egy mocskos fekete ronggyal a bejárati nyílást, és valamivel babrálni kezdett. Egy pillanattal késıbb halvány fény világította meg az arcukat; a gyerek egy kis izzót kötött össze egy repedezett, ócska akkumulátorral. - Magam bugáztam ezt az akkut - mondta. - Bradley monta, hogyan csinájjam. Neki vannak könyvei. Van egy bádogládám is. Neked adom, ha nem ölsz meg. Jobb, ha nem teszed meg. Bradley benne van a Bökıkben. Ha megölsz, Bradley megcsinájja, hogy beleszarjál a cipıdbe, és megegyed. - Nem ölök meg senkit! - felelte türelmetlenül Richards. - Legalábbis kisgyerekeket nem. - Én nem vagyok kisgyerek! Ezt a kurva akkut is magam fújtam meg! A felháborodás látványától Richards akaratlanul elmosolyodott. - Rendben. Mi a neved, kölyök? - Nem vagyok kölök - duzzogott a fiúcska. - Stacey. - Jól van, Stacey. Jól van. Én menekülök. Elhiszed? - Ja. Menekülsz. Nem azér másztál ki abból a csatornából, hogy disznó képeslapokat vásárolj. - Töprengve nézett Richardsra. - Fejér pincebogár vagy? Nehéz megmondani a mocsoktul. - Stacey, én... - Elhallgatott, végigsimított a haján. Amikor ismét megszólalt, inkább magának beszélt. - Meg kell bíznom valakiben, erre pont egy gyerek az. Egy gyerek. Szent Isten, még hatéves sem vagy, fiam. - Márciusban nyóc leszek! - felelte dühösen a kisfiú. - Cassie húgomnak rákja van - tette hozzá. - Sokat sikoltozik. Azér szeretek itt lenni. Ezt az akkut is magam csakliztam el. Kell, uram? - Nem, és neked sem. Akarsz keresni két dezsıt, Stacey? - Nanáigen! - Bizalmatlanság jelent meg a tekintetében. - Te nem gyöhettél ki abból a csatornából két kurva dolcsival. Emmá marhaság. Richards elıhúzott egy Új Dollárt, és odaadta a kisfiúnak. Az olyan tisztelettel bámult rá, ami közel járt a félelemhez. - Kapsz még egyet, ha idehozod a bátyádat - mondta Richards. Látva a gyerek arckifejezését, gyorsan hozzátette: - Majd úgy adom oda, hogy ne lássa. Egyedül ıt hozd ide. - Az nem lesz jó, ember, ha meg akarod ölni Bradleyt. A cipıdbe szarát... - Ja, és megeteti velem. Eredj, hozd ide. Várj, amíg egyedül lesz. - Három dolcsi. - Nem. - Figyu, ember, háromér tudok hozni Cassie-nek valami anyagot. Akkor nem sivalkodik olyan rohatt sokat. A férfi arca megrándult, mintha valaki, akit a kisfiú nem látott, arcul ütötte volna. Rendben. Három. - Új Dolcsi - erısködött a kisfiú. - Igen, az istenfáját, igen! Hozd ide. És ha a zsaruk is vele jönnek, nem kapsz semmit.
A kisfiú megállt az ajtóban, félig bent, félig a kalyibán kívül. - Hülye vagy, ha asziszed, hogy ilyet teszek. Győlölöm a rohadék zsernyákokat, mindennél rosszabbak. Még az ördögnél is. Távozott, retkes, forradásos, hétéves kezében Richards életével. A férfi túl, fáradt volt ahhoz, hogy tényleg féljen. Lekapcsolta a villanyt, hátradılt, és elszundított. ...Mínusz 065 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Éppen elkezdett volna álmodni, amikor megfeszült érzékszervei visszarántották az ébrenlétbe. Annyira megzavarta a sötét hely, hogy egy pillanatig folytatódott a lidércnyomása: azt gondolta, hatalmas rendırkutya közeledik, rémítı, kétméteres, szerves fegyver. Kis híján felordított, amikor visszatért hozzá a való világ Stacey képében, aki azt sziszegte: - Ha eltörte azt a kurva lámpát, akkor én... Gorombán csendre intették. A bejáratot takaró rongy meglebbent, fény hullott Richardsra. Stacey és egy másik fekete állt a kunyhó elıtt. Az új srác úgy tizennyolc éves lehetett, és motoros zubbonyt viselt. A győlölet és az érdeklıdés keverékével nézett Richardsra. Rugós kés kattant, majd megvillant Bradley kezében. - Ha simlis vagy, lécelj le. - Nem vagyok. - Nem hiszem el ezt a sz... - Elhallgatott, tágabbra nyílt a szeme. - Hé! Te vagy az a hapsi a mősorból! Te csináltad ki az Y.M.C.A. - t a Hunington sugárúton. - A fenyegetı feketeség akaratlan vigyorrá enyhült. - Azt mondják, öt zsarut sütöttél meg. Ez legalább tizenötöt jelent. - A csatornából jött ki! - mondta fontoskodva Stacey. - Rögvest tuttam, hogy nem lehet az ördög. Tuttam, hogy valami fejér mocsok... Levágod, Bradley? - Tartsd a szád, amikor emberek beszélgetnek. - Bradley belépett a szárnyékba, ügyetlenül összehajtogatta magát, és Richardsszal szemben leült egy szálkás narancsos ládára. A kezében levı pengére nézett, mintha meglepıdött volna, hogy még ott látja. Becsukta, eltette a kést. - Öreg, ugyancsak ég a föld a talpad alatt - mondta végül. - Így igaz. - Hová tartasz? - Nem tudom. De ki kell jutnom Bostonból. Bradley némán, elgondolkodva ült. Hazajöhetsz velem és Staceyvel. Beszélgetnünk kell, és azt itt nem lehet. Túlságosan nyílt hely. - Rendben - bólintott fáradtan Richards. - Semmi kifogásom ellene. - Hátulra kerülünk. A zsaruk ma éjjel nagyon cirkálnak. Most már tudom, hogy miért. Amikor Bradley után kilépett, Stacey erısen sípcsonton rúgta. Richards egy pillanatig csak bámult rá, nem értette a dolgot, aztán eszébe jutott a rúgás oka. Három Új Dollárt csúsztatott Stacey kezébe, és a kisfiú eltüntette a pénzt. ...Mínusz 064 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Az asszony nagyon öreg volt; Richards még sosem látott ilyen vénséget. Nyomott mintás kartonotthonkát viselt, amelyen az egyik hóna alatt nagy szakadás éktelenkedett; vénséges vén emlıje meglöttyent a hasadékban, valahányszor elfordult, miközben az ételt készítette, amelyet Richards Új Dollárjaiból vettek. A nikotintól megsárgult ujjak dobáltak, vágtak, s hántottak. A sokéves álldogálástól groteszk csónakká torzult lábfejét rózsaszín frottírpapucsba bújtatta. A haját, amelyet mintha egy reszketı kéz fodorított volna sütıvassal, piramissá tornyozta, s a tarkóján félrecsúszott hajhálóval tartotta össze. Arcára, az idı háromszögére,
amely nem volt többé barna vagy fekete, hanem szürke, ráncok, táskák és bınyék győrtek csillagképeket. Fogatlan szájával ügyesen mozgatta a cigarettát, kék füstfellegeket pöffentett, amelyek apró fürtökben függtek a feje fölött. Ide-oda járt egy háromszögő útvonalon a pult, a serpenyı és az asztal között. Térdig legyőrt pamutharisnyája és ruhájának csapkodó széle között rugószerő visszerek dagadoztak. A lakásban rég volt káposzták szaga kísértett. A szomszéd szobában Cassie sivalkodott, hüppögött vagy hallgatott. Bradley dühödt szégyenkezéssel mondta Richardsnak, hogy ne haragudjon rá. Mindkét tüdejét megtámadta a rák, onnan terjedt föl a torkába és le a gyomrába. A kislány ötéves volt. Stacey elment valahova. Miközben Bradleyvel beszélgettek, a szobát lassan betöltötte a rotyogó marhahús, zöldség és paradicsomszósz illata, visszaszorítva a káposztaszagot a sarkokba, Richards pedig ráébredt, hogy farkaséhes. - Ember, följelenthetnélek. Megölhetnélek, hogy ellopjam a pénzedet. Jelenthetném a holttested helyét. Lazán kereshetnék még ezer rongyot. - Nem hiszem, hogy megtennéd - felelte Richards. - Tudom, hogy nem vagy képes rá. - Egyáltalán miért csinálod? - kérdezte ingerülten Bradley. - Miért vagy a balekjuk? Ennyire kapzsi vagy? - A kislányomat Cathynek hívják - felelte Richards. - Fiatalabb, mint Cassie. Tüdıgyulladása van. İ is állandóan sír. Bradley semmit sem szólt. - Meggyógyulhat. Nem úgy, mint... ı. A tüdıgyulladás nem veszélyesebb, mint a nátha. De orvos és gyógyszer kell hozzá. Az pedig pénzbe kerül. Csak ilyen módon tudok pénzhez jutni. - Mégiscsak balek vagy - mondta Bradley nyíltan, valahogy ijesztı hangsúllyal. - Loholsz a fél világon át, ık meg mindennap hat harminckor pénzt csinálnak belıled. A kislányodnak éppúgy, mint Cassie-nek, jobb lett volna, ha meg sem születik erre a világra. - Nem hiszem. - Ember, akkor tökösebb srác vagy nálam. Egyszer kórházba juttattam egy fickót. Valami gazdag hapsi volt. A zsaruk három napon át hajszoltak. De te tökösebb vagy nálam. - Elıvett egy cigarettát, rágyújtott. - Talán kihúzod az egész hónapot. Egymilliárd dollár. Venned kell egy elbaszott tehervonatot, hogy elcígölhessed. - Ne káromkoggyá, dicsérd az Urat - mondta az öregasszony a szoba másik felébıl, miközben a répát szeletelte. Bradley oda sem figyelt. - Akkor már könnyen élhetsz, te, a feleséged és a kislányod. Máris nyertél két napot. - Dehogy - felelte Richards. - A játék meg van bundázva. Tudod, mi volt az a két dolog, amit odaadtam Staceynek, hogy vigye el a postára, amikor a mamáddal elmentek a főszereshez? Mindennap éjfél elıtt két ilyent kell föladnom. - Elmagyarázta Bradleynek a szerzıdés záradékát és a gyanúját, hogy a postai bélyegzık vezették nyomra az üldözıit Bostonban. - Ezt könnyen kicselezhetjük. - Hogyan? - Ne is törıdj vele. Késıbb. Hogyan fogsz kijutni Bostonból? Borzasztóan sáros vagy. Feldühítetted ıket azzal, hogy kicsináltad a zsernyákokat az Y.M.C.A.- nál. Ma este is volt szó róla a mősorban. Meg azok a felvételek is mentek, amikor valami zsák van a fejeden. Igazán remek volt. Mama! - kiáltotta ingerülten. - Mikorra lesz kész az a kaja? Elıtted halunk éhen! - Készül - mondta a mama. Fedıt tett a zamatos, lassan bugyborékoló masszára, és beballagott a hálószobába, hogy leüljön a kislány mellé.
- Nem is tudom - mondta Richards. - Azt hiszem, igyekszem szerezni egy kocsit. Vannak hamis papírjaim, de nem merem ıket használni. Majd csinálok valamit - sötét szemüveget veszek -, és kimegyek a városba. Azon gondolkoztam, hogy elmegyek Vermontba, és azon át Kanadába. Bradley morgott, és tányérokat tett az asztalra. Mostanra lezártak minden kivezetı országutat. Egy sötét szemüveget viselı ember magára vonja a figyelmet. Kicsinálnak, mielıtt hat mérföldet megtehetnél. - Akkor nem tudom, hogy mit csináljak - felelte Richards. - Ha itt maradok, akkor téged is elintéznek, mint bőntársamat. Bradley elkezdte szétrakosgatni a tányérokat. - Tegyük föl, van egy autónk. Neked van zöld hasúd. Nekem van egy nevem, amelyik nem forró. Van egy chico a Milk Streeten, aki eladna nekem egy Wintet három lepedıért. Elküldöm egy haveromat, hogy vigye Manchesterbe. Ez sima ügy, mivel te itt vagy Bostonban. Eszel valamit, mama? - Igen, dicsérjük az Urat. - Kijött a hálószobából. - A húgod alszik. - Jó. - Mindhárom tányérba fasírtot tett, azután megállt. - Hol van Stacey? - Aszondta, elmén a patikába - felelte elégedetten a mama, majd káprázatos sebességgel belapátolta a fasírtot fogatlan szájába. - Aszondta, hoz gyógyszert. - Ha elkapják, szétrúgom a seggét - mondta Bradley, és dühösen lezöttyent. - Nem fogják - felelte Richards. - Van pénze. - Ja. Nincs szükségünk könyöradományokra, fehérjankó. Richards elnevette magát, megsózta az ételét. - Valószínőleg már leszúrtak volna, ha ı nincs ott - mondta. - Megérdemelte azt a pénzt. Bradley elırehajolt, az ételre összpontosított. Egyikük sem szólt, amíg nem végeztek. Richards és Bradley kétszer vett, az öregasszony háromszor. Amikor cigarettára gyújtottak, kulcs fordult a zárban. Mindnyájan megmerevedtek. Belépett a bőntudatos, rémült és izgatott Stacey. Barna csomag volt a kezében. Odaadta a mamának a gyógyszert. - Emmá frankó anyag - mondta. - A vén Curry megkérdezte, honnan van két dollárom és hetvenöt centem, hogy frankó anyagot vegyek, én meg azt mondtam, hogy szarjon a cipıjébe, oszt egye meg. - Ne káromkoggyá, mer, a gonosz a villájára bök - figyelmeztette a mama. - Itt az ebéd. A kisfiú szeme kitágult. - Jézusom, hús is van benne! - Dehogyis, csak beleszartunk, hogy sőrőbb legyen - mondta Bradley. A kisfiú csúnyán nézett rá, de látta, hogy a bátyja tréfál. Kuncogva nekiesett az ételnek. - A patikus nem szalad a zsarukhoz? - kérdezte halkan Richards. - Curry? Dehogy. Addig nem, amíg pénzt néz ki ebbıl a családból. Tudja, hogy Cassie-nek komoly gyógyszerekre van szüksége. - Mi van ezzel a manchesteri dologgal? - Ja. Hát Vermont nem jó. Nincs elég magunkszırő ember. Kemények a zsaruk. Van néhány olyan jó haverom, mint Rich Goleon, aki elviszi a kocsit Manchesterbe, és leparkolja egy automata garázsban. Azután én odaviszlek egy másik kocsival. - Elnyomta a cigarettáját. - A csomagtartóban. Csak a mellékutakon használják a Szimmancsokat. Mi pedig a 495-ösön megyünk. - Ez számodra nagyon veszélyes. - Ó, nem ingyen csinálom. Amikor Cassie elmegy, az tisztességgel lesz. - Dicsérjük az Urat - szólt a mama. - Ez akkor is veszélyes. - Ha bármék disznó ráröffen Bradleyre, megeteti velük a szart - mondta Stacey a száját törölgetve. Ragyogott a szeme a hısnek járó imádattól, ha a bátyjára nézett.
- Leetted az ingedet, te sintér - mondta Bradley. Ujjával a srác fejére koppintott. - Kajálsz még? Nem vagy elég nagy? - Ha elcsípnek minket, akkor neked annyi - mondta Richards. - Ki törıdik a fiúval? - Ha valami történik, majd vigyáz magára - felelte Bradley. - Vigyáz magára, és itt van a mama is. Nem lóg itt a semmiben. Igaz, Stace? A fiú határozottan megrázta a fejét. - Meg azt is tudja, hogy ha egyetlen szúrást találok a karján, az agyát is kiverem a fejébıl. Nem igaz, Stacey? Stacey bólintott. - Mellesleg jó hasznát vesszük a pénznek. Ez egy szegény család. Úgyhogy ne is beszéljünk errıl többet. Asszem, tudom, hogy mit csinálok. Richards csöndben végigszívta a cigarettáját, miközben Bradley bement, hogy adjon egy kis gyógyszert Cassie-nek. ...Mínusz 063 és VISSZASZÁMIÁLÁS... Amikor fölébredt, még sötét volt, és testének belsı árapálya szerint hajnali fél ötre járt az idı. A kislány, Cassie, sikoltozott, és Bradley fölkelt. Mindhárman a kis, huzatos hátsó hálószobában aludtak, Stacey és Richards a padlón. A mama a kislánnyal aludt. Stacey egyenletes szuszogása közben hallotta, hogy Bradley kijön a szobából. Kanál csörgött a mosogatóban. A kislány sikolyai szaggatott nyögésekké szelídültek, majd elhalkultak. Richards érezte, hogy Bradley mozdulatlanul áll a konyhában, és a csöndet várja. Visszajött, leült, szellentett, azután recsegni kezdtek az ágyrugók, amikor lefeküdt. - Bradley! - Tessék. - Stacey azt mondta, hogy a kislány csak ötéves. Tényleg így van? - Igen. - A külvárosi kiejtés eltőnt a hangjából, amitıl a beszédje irreális és álomszerő lett. - Hogyan kaphat egy ötéves gyerek tüdırákot? Nem is hallottam ilyesmirıl. Leukémia esetleg. De nem tüdırák. Keserő, halk nevetés hallatszott az ágy felıl. - Hardingból jöttél, igaz? Mi ott a légszennyezés indexe? - Nem tudom - felelte Richards. - Mostanában már nem adják meg az idıjárás elırejelzésnél. Már... a mindenit, nem is tudom, mióta. De régen. - Bostonban 2020 óta - suttogta Bradley. - Nem merik. Ugye nincs orrszőrıd? - Ne légy ostoba - válaszolta Richards dühösen. - Ezek a rohadt cuccok kétszáz dolcsiba fájnak, még leárazva is. Tavaly együttvéve nem láttam kétszáz dollárt. És te? - Dehogy - felelte halkan Bradley. Elhallgatott. - Staceynek van. Én csináltam. A mamának, Rich Goleonnak, meg néhány más embernek is van. - Te átversz - mondta Richards. - Dehogy. - Elhallgatott. Richards hirtelen biztos volt benne, hogy Bradley azt fontolgatja, nem mondott-e máris túl sokat. Vagyis hogy mennyi a túl sok. Amikor ismét beszélni kezdett, nehezen buktak ki a szavak belıle. - Olvasunk. A képernyı a húgyagyúaknak való. Richards egyetértıen dörmögött. - Tudod, a banda. Némelyik fickó csak úgy császkál, tudod? Csak az érdekli ıket, hogy eltángáljanak néhány fehérjankót szombaton este. De páran tizenkét éves korunk óta eljárunk a könyvtárba. - Bostonban beengednek kártya nélkül? - Nem. Kártyát meg nem adnak, csak ha van olyan családtagod, akinek az éves jövedelme meghaladja az ötezer dollárt. Elkaptunk egy dagadt kölyköt, és meglovasítottuk a kártyáját.
Felváltva használjuk. A bandának van egy öltönye, felváltva viseljük, amikor megyünk. Elhallgatott. - Ember, ha kiröhögsz, beléd vágok. - Nem nevetek. - Eleinte szex könyveket olvastunk. Azután, amikor Cassie elkezdett betegeskedni, belemélyedtem a légszennyezés témájába. Titkosított minden könyv, amelyik a környezetszennyezésrıl, a szmog szintrıl és az orrszőrırıl szól. Viaszmásolatról csináltunk kulcsot. Ember, tudtad, hogy Tokióban 2012 óta mindenkinek szőrıt kell hordania? - Nem. - Rich és Dink Moran építettek egy légszennyezés mérıt. Dink lemásolta az ábrát a könyvbıl, és megcsinálták kávésdobozokból meg más cuccokból, amiket autókból bugáztak. Egy sikátorban rejtették el. Még 1978-ban készítettek egy légszennyezési skálát, egytıl húszig terjedt. Érted? - Igen. - Amikor elérte a tizenkettıt, a gyáraknak és minden szennyezı szarnak le kellett állnia, amíg az idıjárás meg nem változott. Ez volt a szövetségi törvény 1987-ig, amikor a Megújult Kongresszus visszavonta. - Az árnyék az ágyban felkönyökölt. - Lefogadom, hogy egy csomó embert ismersz, aki asztmás, igaz? - Persze - mondta Richards óvatosan. - Magam is érintve vagyok. Ez a levegı miatt van. A szentségit, mindenki tudja, hogy otthon kell maradni, amikor meleg és felhıs az idı, és nem mozdul a levegı... - Hı inverzió - mondta komoran Bradley. - ...és egy csomó ember persze asztmát kap. De tüdırák... - Te nem asztmáról beszélsz - mondta Bradley. - Hanem tüdıtágulásról. - Tüdıtágulás? - Richards megforgatta elméjében a szót. Nem ismerte a pontos jelentését, noha rémlett valami. -A tüdıdben minden szövet megdagad. Csak lihegsz, lihegsz és lihegsz, mégsem kapsz elég levegıt. Ugye ismersz egy csomó embert, aki megkapta? Richards elgondolkodott. Igen, ismert. Sok olyan emberrıl tudott, aki emiatt halt meg. - Errıl nem beszélnek - mondta Bradley, mintha olvasna Richards gondolataiban. Manapság egy jó napon a légszennyezés húszon áll Bostonban. Mintha naponta négy csomag cigarettát szívnál el pusztán azzal, hogy levegıt veszel. Egy rosszabb napon a szennyezıdés fölmegy negyvenkét fokra. Az öreg fa-szik városszerte holtan esnek össze. A halotti bizonyítványukban asztma szerepel a halál okaként. Pedig az ok a levegı, a levegı, a levegı. És olyan erıvel szennyezik, ahogy csak bírják, napi huszonnégy órában pipálnak a hatalmas kémények. A nagykutyáknak így tetszik. Azok a kétszáz dolláros orrszőrık szart se érnek. Két darab vászon, a kettı között mentollal átitatott vatta. Az egyeden jó szőrıt a General Atomics gyártja. De ezeket csak a gazdagok engedhetik meg maguknak. Képernyıt adtak nekünk, hogy ne menjünk az utcára, így hát otthon szuszoghatjuk halálra magunkat, és nem okozunk gondot. Na, hogy tetszik? A legolcsóbb G-A orrszőrı a piacon hatezer Új Dollárba kerül. Mi Staceynek tíz dolcsiból megcsináltuk a könyv alapján. Akkora szőrılemezt használtunk, mint a körmödön a félhold. A lemezt egy nagyothalló-készülékbıl szereltük ki, amelyet hetven dolcsiért vettünk a zálogházban. Na, hogy tetszik? Richards semmit sem válaszolt. Nem jutott szóhoz. - Ha Cassie bevégzi, gondolod, hogy tüdırák lesz a halotti bizonyítványában? Egy szart. Asztmát írnak be. Minden más megijesztené az embereket. Ha valaki megbugáz egy könyvtári kártyát, és utánanéz, kiderül, hogy 2015 óta hétszáz százalékkal nıtt a tüdırákos esetek száma. - Ez tényleg igaz? Vagy csak túlozol?
- Egy könyvben olvastam. Ember, ezek megölnek minket. A képernyı megöl minket. Mint mikor a bővész rávesz, hogy azt lásd, hogy a segítıje blúzából sütemény potyog, miközben ı egy nyulat húz elı a nadrágjából, és beleteszi a cilinderbe. - Elhallgatott, azután álmodozva folytatta: - Néha arra gondolok, hogy kiboríthatnám a bilit, ha kapnék tíz perc idıt a képernyın. Elmondanám nekik. Megmutatnám. Mindenkinek lehetne szőrıje, ha a Hálózat akarná, hogy legyen. - Én pedig segítek nekik - mondta Richards. - Nem a te hibád. Neked menekülnöd kell. Richards szeme elıtt megjelent Killian, majd Arthur M. Burns arca. Szerette volna szétzúzni, eltiporni ıket, végigmenni az arcukon. Még jobb lenne kitépni az orrukból a szőrıt, és kilökni ıket az utcára. - Az emberek dühösek - mondta Bradley. - Harminc éve haragszanak a fehérjankóra. Csak egy ürügyre van szükségük. Egy okra... egyetlen okra... Richards úgy szenderedett el, hogy ez az egy szó ismétlıdött a fülében. ...Mínusz 062 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Richards a lakásban töltötte a napot, miközben Bradley elment, hogy utánanézzen az autónak, és elintézze, hogy egy bandatag átvigye a kocsit Manchesterbe. Bradley és Stacey hatra értek haza. Bradley bekapcsolta a képernyıt. - Minden rendben. Este megyünk. - Most? Bradley humortalanul mosolygott. - Nem akarod látni magad egyik parttól a másikig? Richards rájött, hogy látni akarja. Megbabonázva bámulta A menekülı ember bevezetı képsorait. Bobby Thompson fapofával bámult a kamerába a sötétség tengerének közepén, a ragyogóan kivilágított színpadról. - Figyeljenek! - mondta. - Ez egy farkas, aki önök között sompolyog. Richards óriásira nagyított arca betöltötte a képernyıt, azután átolvadt John Griffen Springerbe. Visszaváltott Thompsonba, aki komoran nézett. - Ma este elsısorban Boston népéhez szólok. Tegnap délután öt rendır halt szörnyő tőzhalált a bostoni Y.M.C.A. alagsorában ennek a farkasnak a kezétıl, aki ügyes, irgalmatlan csapdát állított nekik. Vajon ma este ki ı? Hol van ma este? Keressék! Lessék ıt! Thompson elhalványodott, s megjelent az elsı klip, amelyet Richards reggel készített. Stacey a Common-wealth sugárúton, a város másik végében dobta be a postaládába. Richards odaadta a kamerát a mamának, a hátsó hálószobában, miután behúzták a függönyt, és félretoltak minden bútort. - Mindnyájan nézitek ezt a mősort - mondta lassan Richards képmása. - Nem a technikusok, nem a tetıkertek népe - nem rátok gondolok, ti szarládák. A lakótelepek, a gettók, az olcsó magas házak népéhez beszélek. A motoros bandákhoz beszélek. A munkanélküliekhez beszélek. A gyerekeiteket elkapják nem létezı drogok miatt, el nem követett bőnök miatt, mert a Hálózat biztosítani akarja, hogy ne találkozzatok, ne beszélhessetek össze. Beszélni akarok a szörnyő összeesküvésrıl, amely megfoszt titeket a jó levegıtıl, és... A hang hirtelen csikorogni, sivítani és gurgulázni kezdett. A következı pillanatban elnémult. Richards szája mozgott, de hang nem jött ki rajta. - Úgy tőnik, elment a hang - fuvolázta Bobby Thompson -, de nem kell nekünk tovább hallgatni ennek a gyilkosnak a radikális ırjöngését, anélkül is megértjük, mivel állunk szemben, igaz?
- Igaz! - visította a hallgatóság. - Mit csinálnak, ha meglátják a saját utcájukban? - FELJELENTJÜK! - És mit csinálunk vele, ha megtaláljuk? - MEGÖLJÜK! Richards rácsapott a nappali-étkezı egyetlen foteljének elnyőtt karfájára. - Rohadékok! mondta tehetetlenül. - Azt képzelted, hagyják, hogy a levegırıl beszélj? - kérdezte gúnyosan Bradley. - Ember, nehogy má. Az is meglep, hogy legalább ennyit engedtek. - Ezt nem hittem volna - mondta émelyegve Richards. - Nem, gondolom, hogy nem hitted volna - felelte Bradley. Az elsı klipet követte a második. Ezen Richards azt kérte az emberektıl, hogy rohanják meg a könyvtárakat, követeljenek kártyát, találják meg az igazságot. Felolvasott egy listát a könyvekrıl, amelyek a levegı és a víz szennyezıdésérıl szólnak - Bradleytıl kapta. Képmása kinyitotta a száját. - Baszódjatok meg, ahányan vagytok - mondta. A szája szemmel láthatóan más szavakat formált, de vajon kétszázmillió emberbıl hány vette ezt észre? - Dögöljenek meg a zsaruk. Basszátok meg a Játékbizottságot. Minden zsarut megölök, aki a szemem elé kerül. Én meg fogok... - Még folytatta, de ennyi is elég volt Richardsnak. Szerette volna bedugni a fülét, vagy kirohanni a szobából. Nehéz volt megállapítani, hogy egy hangutánzó beszél, vagy a hangsavval csináltak valamit. A klip egy töredék másodperc alatt elhalványodott, és megjelent Thompson meg egy fénykép Richardsról. - Óvakodjanak ettıl az embertıl! - mondta Thompson. - Ez az ember képes ölni. Ez az ember képes a hozzá hasonló elégedetlenek egész hadát mozgósítani, hogy az utcákon lázongjanak, erıszakoskodjanak, gyújtogassanak, megbontsák a rendet. Ez az ember hazug, álnok, gyilkos. Mindezen bőntetteket elkövette. - Benjamin Richards! - kiáltott a hang az Ótestamentum hideg dühével. - Figyelsz? Ha igen, jól megdolgoztál mocskos, véres pénzedért! Száz dollár minden óráért - most már ötezer-négyszáz -, amelyet szabadon töltesz. És kapsz még ötszázat! Egy-egy százast ezért az öt emberért! Fiatal, tiszta arcú rendırök bukkantak föl a képernyın: nyilvánvalóan a Rendır akadémia végzısei. Friss, reményteli, zsenge arcok, szívszorítóan sebezhetıek. Egyetlen trombita kezdte el játszani halkan a takarodót. - És ezek... - Thompson hangja most halk volt,.rekedt az érzelmektıl. - ...ezek a családtagok. Reménykedıén mosolygó feleségek. Gyermekek, akik a gügyögı édesgetésre belemosolyognak a kamerába. Sok gyerek. Richards kihőlt és émelygett. Lehajtotta a fejét, a kezét a szájára szorította. Bradley meleg, izmos keze átkarolta a nyakát. - Hé, ezt ne. Ne, ember. Ez csalás. Hamisítvány. Valószínőleg egy csomó vén fakabát volt, akik... - Fogd be a szád! - mondta Richards. - Ó, fogd be már a szád! Kérlek. Fogd be. A szád. - Ötszáz dollár - mondta éppen Thompson, végtelen megvetéssel és győlölettel. Ismét Richards arca jelent meg a képernyın, hidegen, keményen. Nem volt benne semmi érzelem, kivéve a vérszomjat, amely fıleg a szemébıl sütött. - Öt rendır, öt özvegy, tizenkilenc gyermek. Ez azt jelenti, hogy tizenhét dollár és huszonöt cent jut minden halottra, gyászolóra, megtört szívőre. Ó, igen, olcsón dolgozol, Ben Richards! Még Júdás is harminc ezüstöt kapott, te azonban még ennyit sem érdemelsz. Valahol most is azt mondja egy anya a kisgyermekének, hogy a papa nem jön haza többé, mert egy felfegyverzett, fékeveszett, kapzsi ember... - Gyilkos! - zokogta egy asszony. - Gonosz, mocskos gyilkos! Isten majd lesújt rád!
- Sújts le rá! - kántálta a hallgatóság, miközben folytatódott a szöveg: - íme, az ember! Kifizették neki a vérdíját - de aki erıszakkal él, erıszak által hal meg! Emelje föl minden ember a kezét Benjamin Richards ellen! Félelem és győlölet minden hangban, amelyek lüktetı zúgásban olvadnak össze. Nem, ezek nem fogják följelenteni. Ezek darabokra tépik, ha meglátják. Bradley lekapcsolta a képernyıt, és szembefordult Richardsszal. - Hát így kezelnek téged, ember. Mi a véleményed? - Lehet, hogy megölöm ıket - mondta Richards elgondolkodó hangon. - Talán, mielıtt végeznének velem, fölmegyek annak a helynek a kilencedik emeletére, és elintézem azt a férget, aki ezt írta. Talán valamennyit megölöm. - Ne beszéjj errıl többet! - robbant ki Stacey. - Ne beszéjj többet errıl! A másik szobában Cassie aludta gyógyszerektıl kábult, haldokló álmát. ...Mínusz 061 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Bradley egyetlen lyukat, sem mert fúrni a csomagtartó aljába, így hát Richards nyomorúságos gombóccá gömbölyödött, száját és orrát odaszorította ahhoz az apró fényfolthoz, amely a csomagtartó kulcslyukát jelezte. Bradley kiszedett egy kis szigetelést a fedél alól, hogy bejusson némi levegı. A kocsi egy rántással megemelkedett, Richards beverte a fejét az autó aljába. Bradley azt mondta, az út legkevesebb másfél óráig tart, közben legalább kétszer, ha nem többször kell megállniuk torlaszok miatt. Mielıtt lezárta a csomagtartó fedelét, egy nagy revolvert adott Richardsnak. - A tízedik, tizenkettedik autót rendszerint alaposan átnézik - mondta. - Kinyitják a csomagtartót, beleturkálnak. Jó az esélyünk, tizenegy az egyhez. Ha nem jön be, lyuggass ki néhány disznót. A kocsi ugrált, dülöngélt a belvárosi utcák hepehupás, repedezett aszfaltján. Egyszer egy gyerek kiabált, a kocsi oldala megdöndült az odavágott kıdarabtól. Azután körülvette ıket a sőrősödı forgalom zaja, és gyakran meg kellett állniuk a közlekedési lámpáknál. Richards mozdulatlanul feküdt, a pisztolyt könnyedén szorította jobb kezében, és arra gondolt, menynyire másképpen fest Bradley a banda öltönyében. A Dillon Streetrıl származó komoly, dupla soros öltöny volt, amit barna nyakkendı és arany N.A.A.C.P. nyakkendıtő egészített ki. Bradley elıugrott slampos bandatagból (várandós hölgyek távozzanak; némelyik magzatot eszik), józan fekete üzletemberré, aki pontosan tudja, hogyan legyen Tamás bátya. - Jól festesz - mondta Richards csodálattal. - Alig hiszek a szememnek. - Dicsérjük az Urat - mondta a mama. - Gondoltam, hogy tetszeni fog az átalakulás, öregem - felelte Bradley csöndes méltósággal. - Tudod, a Raygon Vegyimővek helyi igazgatója vagyok. Virul az üzletünk a környéken. Jó város Boston. Mérhetetlenül kellemes. Stacey vihogásban tört ki. - Jobb, ha befogod a pofád, niga - mordult rá Bradley. - Különben beleszaratlak a cipıdbe, hogy aztán megehessed. - Klassz Tamás bátya lettél, Bradley! - kuncogott Stacey, aki egy fikarcnyit sem ijedt meg. - Kurva vicces vagy! Az autó jobbra fordult, simább felszínen haladt, majd csigavonalban ereszkedni kezdtek. Egy bekötıúton jártak. Most kanyarodtak rá a 495-ösre, vagy a gyorsforgalmi mellékútjára. A feszültség rézdrótjai kezdték szorítani Richards lábát. Egy a tizenegyhez. Nem is rossz arány.
Az autó gyorsult, fokozta a magasságát, fölvette az utazósebességet, azután hirtelen lelassult. Rémítıen közel azt kiáltotta egy hivatalos fahang: - Álljanak ki... készítsék elı a jogosítványt, a kocsi papírokat... álljanak ki... készítsék elı... Máris. Máris kezdıdik. Forró a talaj a lábad alatt, öregem. Vajon elég forró ahhoz, hogy minden nyolcadik kocsi csomagtartójába benézzenek? Vagy minden hatodikba? Vagy talán mindegyikbe? Az autó megállt. Richards szeme úgy mozgott üregében, mint a csapdába esett nyúl. Megmarkolta a pisztolyt. ...Mínusz 55 és VISSZASZÁMLÁLÁS... - Szálljon ki az autóból, uram - mondta az unott, parancsoló hang. - Kérem a jogosítványt, forgalmi engedélyt. Az ajtó nyílt, majd csukódott. A motor halkan duruzsolt, öt centire emelve a kocsit a kövezet fölé. - ...a Raygon Vegyimővek helyi igazgatója... Bradley elıadta magánszámát. Édes Istenem, mi van, ha nem jók a papírjai? Mi van, ha nem is létezik a Raygon Vegyimővek? Kinyílt a hátsó ajtó, valaki a hátsó ülésen turkált. Úgy hangzott, mintha a rendır (vagy talán a kormányzati testır, tőnıdött félig-meddig összefüggéstelenül Richards) be akarna mászni mellé a csomagtartóba. Becsapódott az ajtó. Lépések kopogtak az autó körül. Richards megnyalta az ajkát, és szorosabban markolta a fegyvert. Halott rendırök látomása lebegett elıtte, angyali arcok kicsavarodott, disznószerő testeken. Vajon a rendır megszórja géppisztolygolyókkal, ha kinyitja a csomagtartót, és meglátja, hogy itt fekszik összegömbölyödve, mint egy szalamandra? Ha Bradley lebukik, megpróbál-e menekülni? Kis híján bepisilt. Ilyesmi nem történt vele kisgyerek kora óra, amikor az öccse addig csiklandozta, míg a hólyagja nem bírta tovább. Igen, odalent lazulóban vannak az izmok. Oda fog lıni, ahol a rendır orra találkozik a homlokkal, agydarabokat és koponyacsont-szilánko-kat szórva a meglepett égbe. Csinálok még néhány árvát. Igen. Az a jó. Jézus szeret engem, ennyit tudok, a hólyagom mondja. Szentséges Jézus, mit csinál ez, kitépi az ülést? Sheila, nagyon szeretlek, meddig tart ki az a hat rongy? Talán egy évig, ha nem ölnek meg miatta. Azután ismét marad az utca, föl és alá, ki a sarokra, riszálni, incselkedni. Hé, szép ember, lemegyek Turkesztánba, tiszta cicuska vagyok, öcsi, megtanítalak, hogyan... Egy kéz hanyagul megkocogtatta a csomagtartót. Richards visszanyelt egy sikolyt. A por az orrába ment, a torkát csiklandozta. Középiskolai biológiaóra a hátsó sorban, a saját meg Sheila nevének kezdıbetőit vési az ódon padba: A tüsszentés a tudatosan nem szabályozható izmok funkciója. Tüsszenteni fogok, de lıtávolban van, és még mindig beleereszthetek egy golyót a tökfejébe és... - Mi van a csomagtartóban, uram? Bradley hangja játékos, kicsit unott: - Egy tartalék henger, amelyik nem mőködik tökéletesen. A karikán rajta a kulcs. Várjon, kinyitom. - Ha azt akartam volna, akkor megkérem rá. Nyílt a másik hátsó ajtó; becsukódott. - Mehet. - Csak keményen, fiúk. Remélem, elkapják. - Menjen, uram. Húzza a csíkot. A hengerek megmozdultak. A kocsi fölemelkedett, gyorsult. Egyszer lelassult, de valószínőleg csak intettek neki, hogy tovább. Richards zökkent egyet, amikor a kocsi
fölemelkedett. Lebegett egy kicsit, aztán beindult. Richards halkan, fáradtan nyöszörögve lélegzett. Nem kellett már tüsszentenie. ...Mínusz 059 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Az utazás hosszabbnak rémlett másfél óránál. Még kétszer álltak meg. Az egyik rutinellenırzésnek bizonyult. A másik alkalommal egy lassú beszédő, tompa eszőnek tőnı rendır dumált Bradleyvel egy ideig arról, hogy ezek az átkozott komcsi motorosok segíthetik ezt a Richards nevő pasast, de talán mások is. Laughlin nem ölt meg senkit, de az a hír járta, hogy megerıszakolt egy nıt Topekában. Ezután már nem volt más, csak a szél süvített egyhangúan, meg a görcsös, dermedt izmai sikoltoztak. Nem aludt, de elkínzott elméje végül mégis belemerült valami félig öntudatlan szendergésbe. A légpárnás kocsikban nem keletkezik szén-dioxid, hála Istennek. Évszázadokkal késıbb következett az utolsó útelzárás, a kocsi lelassult, és rákanyarodott egy spirális bekötıútra. Richards álmatagon pislogott, és azon tépelıdött, fog-e hányni. Életében elıször lett rosszul kocsiban. Számos gyomorforgató kanyart és bukkanót hagytak maguk mögött, amibıl Richards arra következtetett, hogy egy forgalmi keresztezıdésen haladtak át. Újabb öt perc múlva ismét egy város zaja vette körül ıket. Richards megint igyekezett kicsit más helyzetbe hajtogatni a testét, de nem sikerült. Végül fölhagyott a kísérletezéssel, és dermedten várta, hogy vége legyen a megpróbáltatásnak. A jobb karja, amely a törzse alá került, már egy órája elzsibbadt. Úgy érezte, mintha fatuskó lenne a helyén. Ha megérintette jobb kézzel az orrát, az érintést csak az orrában érezte. Jobbra kanyarodtak, mentek még egy kicsit, azután ismét kanyarodtak. A kocsi váratlanul legurult egy meredélyen. Richards gyomra megemelkedett. A hengerek zajából megállapította, hogy zárt helyen vannak. Beértek a garázsba. Nem tudta visszatartani a megkönnyebbülés sóhaját. - Van jegyed, cimbora? - kérdezte egy hang. - Tessék, haver. - Ötös rámpa. - Kösz. Jobbra fordultak. A kocsi elindult fölfelé, megállt, ismét jobbra, majd balra kanyarodott. Kis ideig egy helyben álltak, azután, ahogy a motor kikapcsolt, a kocsi halk puffanással leereszkedett. Az utazás véget ért. Szünet következett, majd üresen kattant a zár, ahogy Bradley kinyitotta, és becsukta az ajtót. Lépések kopogása közeledett a csomagtartóhoz. Richards szeme elıl eltőnt a fényhasadék. Bradley betolta a kulcsot a zárba. - Megvagy, Bennie? - Dehogy - károgta. - Odaát hagytál az államhatáron túl. Nyisd már ki ezt a rohadt csomagtartót. - Csak még egy pillanat. A hely momentán üres. A kocsid mellettünk áll. Jobbra. Képes vagy gyorsan mozogni? - Nem tudom. - Erıltesd meg magad. Megjöttünk. Felpattant a csomagtartó fedele, beengedte a garázs halvány fényét. Richards egyik kezét és lábát a peremre támasztotta, és itt el is akadt. Görcsbe dermedt teste felsikoltott. Bradley átkarolta, és kihúzta. A lábai sehogy sem akarták megtartani. Bradley a hóna alá nyúlt, és félig vezette, félig vonszolta a jobb oldalon álló, kopott zöld Wint felé. Kinyitotta a vezetı felıli ajtót, belökte Richardsot, azután becsukta. Egy pillanattal késıbb ı is beszállt.
- Jézusom - mondta halkan. - Ember, itt vagyunk. Itt vagyunk. - Ja - bólintott Richards. - Eredj hozzájuk. Keresel kétszáz dollárt. Cigarettáztak az árnyékban, a cigaretták izzottak, mint a szemek. Kis ideig egyikük sem szólt. ...Mínusz 058 és VISSZASZÁMLÁLÁS... - Kis híján lebuktunk az elsı útelzárásnál - mondta Bradley, miközben Richards igyekezett némi életet gyúrni a karjába. Úgy érezte, mintha fantomszögek szurkálnák. - Az a zsaru majdnem kinyittatta a csomagtartót. Majdnem. - Hatalmas füstzászlót pöffentett. Richards nem szólt. - Hogy érzed magad? - kérdezte Bradley késıbb. - Most már jobb. Add ide a tárcámat. Még nem tudom munkára fogni az ujjaimat. Bradley csak legyintett. - Késıbb. El akarom mondani, hogy mit ötlöttem ki Richcsel. Richards a csikkrıl újabb cigarettára gyújtott. Lassan enyhültek a görcsök a lábában. - Foglaltunk neked egy szobát a Winthrop Streeten. A hely neve Winthrop House. Fantáziadús név. A neved Ogden Grassner. Meg tudod jegyezni? - Igen. Azonnal fel fogom ismerni. Bradley hátranyúlt az ülésre, elıvett egy dobozt, és Richards ölébe ejtette. Hosszú barna csomag volt, zsineggel átkötve. Ilyesmiben szokták a bérelt érettségi talárokat küldeni. Richards kérdın nézett Bradleyre. - Nyisd ki. Engedelmeskedett. Vastag, kékre színezett szemüveg hevert egy halom fekete ruhán. A mőszerfalra rakta a szemüveget, és kivette a ruhát. Papi öltözék volt. Alatta a doboz fenekén egy rózsafüzér, egy Biblia és egy bíbor stóla. - Pap? - kérdezte Richards. - Persze. Itt helyben öltözz át. Majd segítek. Van egy bot a hátsó ülésen. Nem leszel éppen vak, de majdnem. Nekimész dolgoknak... Azért vagy Manchesterben, hogy részt vegyél az Egyházak Tanácsának kábítószer-fogyasztással foglalkozó ülésén. Megértetted? - Igen - felelte Richards. Habozott, inge gombjait babrálta. - Az alsónadrágomat fölvehetem alá? Bradley elnevette magát. ...Mínusz 057 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Bradley gyorsan beszélt, miközben Richardsszal keresztülhajtott a városon: - A bıröndödben van egy doboz öntapadó postai utalvány - mondta. - A csomagtartóban. Az van ráírva: öt nap múlva visszaküldendı a Brickhill Manufacturing Companynak Manchesterbe. Ezt Rich és egy másik haver tartja fönn. Van egy nyomdájuk a Boylston Streeten. Mindennap küldesz két kazettát egy dobozban, a dobozra ráragasztasz egy öntapadót. Én Bostonból föladom a Játékfelügyelet címére. Küldd a gyorspostával. Erre sose jönnek rá. Az autó a járda mellé kanyarodott a Winthrop House elıtt. - A kocsi az automata parkolóban lesz. Ne próbálj elmenni Manchesterbıl, hacsak meg nem változtatod a külsıdet. Ember, légy kaméleon.
- Mit gondolsz, meddig biztonságos itt tartózkodnom? - kérdezte Richards. Arra gondolt: a kezébe adtam magam. Úgy rémlett, már nem tud ésszerően gondolkodni. Érezte magán a szellemi kifáradás szagát, akárcsak a mosdatlanságét. - A szoba egy hétre van lefoglalva. Ennyi elég is lehet. De az is elıfordulhat, hogy nem elég. Hallás után játssz. A bıröndben van egy név és egy cím. Egy hapsié, aki a maine-i Portlandben lakik. Egy-két napra elrejthetnek. Nem lesz ingyen, de megéri. Mennem kell. Ez ötperces zóna. Az idı pénz. - Mennyi? - kérdezte Richards. - Hatszáz. - Lószart. Az még a költségeidet sem fedezi. - De fedezi. Néhány dolcsi még marad is a családnak. - Vigyél el ezret. - Neked is szükséged van a zsére, haver. Az ám. Richards tehetetlenül nézett rá. - A Krisztusát, Bradley... - Küldjél még, ha már megkerested. Küldj egymilliót. Egykettıre a nyakára hágunk. - Gondolod, hogy menni fog? Bradley lágyan, szomorúan elmosolyodott, de nem szólt. - Akkor miért? - kérdezte Richards színtelen hangon. - Miért teszel meg értem ilyen sokat? Azt még megértem, hogy elrejtettél. Én is megtenném. De ezért már biztosan megütöd a bokádat. Valaki elıbb-utóbb megöl. Valaki beköp, és egy pince padlóján végzed, miután a beledet is kiverték belıled. Vagy Stacey lesz az. Vagy a mama. Bradley szeme megvillant. - Egyszer biztos lesz egy rossz nap. Rossz nap a férgeknek, akik bélszínt zabálnak. Látom a vérüket a holdon. Puskákat és fáklyákat látok. Látok egy lidércet, amely jár és beszél. - Az emberek ilyeneket látnak kétezer éve. Megszólalt az ötperces jelzés. Richards megmarkolta a kilincset. - Köszönöm - szólt. Nem tudom, hogyan mondjam másképpen... - Indíts - nógatta Bradley -, mielıtt jegyet kell vennem. - Erıs barna kezével megfogta a ruhát. - És ha elkapnak, vigye] néhányat magaddal. Richards kinyitotta a hátsó ajtót, és felpattintotta a bıröndöt, hogy beletegye a fekete tasakot. Bradley szó nélkül átadott neki egy kordovánszínő botot. A kocsi simán besorolt a forgalomba. Richards egy pillanatig állt a járdán, figyelte a másik távozását - remélte, hogy úgy néz, mint egy rövidlátó. A sarkon fölvillant a hátsó lámpa fénye, azután a kocsi eltőnt a látóterébıl, visszafelé tartott a parkolóba, ahol Bradley otthagyja, átszáll a másikba, s visszatér Bostonba. Richards kísérteties megkönnyebbülést érzett. Megértette, mit élhet át Bradley - milyen boldog lehet most, hogy végre lerázhatott! Elvétette az elsı lépcsıt a Winthrop House bejáratánál. Az ajtónálló segített neki. ...Mínusz 056 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Eltelt két nap. Richards jól játszotta szerepét - mondhatni, mintha az élete múlott volna rajta. Mindkét este a szobájában vacsorázott. Hétkor kelt, az elıcsarnokban a Bibliáját olvasgatta, azután elment a „konferenciára". A szálloda személyzete azzal a könnyed, lenézı szívélyességgel kezelte, amit az ilyen félvak, tapogatózó csuha-soknak tartottak fenn (amennyiben pontosan fizetik a számlájukat) mostanában, amikor korlátozott mértékben törvényesítették a gyilkosságot, biológiai háború folyt Egyiptomban és Dél-Amerikában, és Nevadában
érvényben volt a hírhedt egy szülés-egy kaparás abortusztörvény. A pápa kilencvenhat éves, motyogó vénség volt, akinek a fenti eseményekkel foglalkozó, nyáladzós enciklikáit a hétórás híradókban a befejezı, humoros kis színesek között említették. Richards ezeket az egyszemélyes „konferenciákat" egy általa bérelt könyvtári szobában tartotta, ahol, amint bezárta az ajtót, a légszennyezésrıl olvasott. Nagyon kevés információ akadt 2002 utánról, viszont ezek az adatok jóval ijesztıbbek voltak a korábbiaknál. A kormány, mint rendesen, elkésett, viszont igen hatékonynak mutatkozott az elhallgatásban. Délben elballagott egy kifızdébe a szállodához közeli utca sarkán, menet közben nekiütközött az embereknek, majd bocsánatot kért. Némelyek azt mondták, semmi baj, atyám. Legtöbben közönyösen káromkodtak, és félrelökték. A délutánokat a szobájában töltötte, és vacsora közben A menekülı ember-t nézte. Reggelente, útban a könyvtárba, négy klipet adott föl a postán. Úgy látszott, Bostonból simán eljutottak a címzetthez. A mősor szerkesztıi új taktikát találtak ki, hogy elhallgattassák Richards környezetszennyezésrıl szóló üzeneteit (egyfajta vigyorgó megszállottsággal ragaszkodott hozzájuk - akik képesek szájról olvasni, legalább azok megértik): most a tömeg fojtotta el a hangot egyre hangosabb hujjogással, visítozással, ocsmányságokkal és szidalmakkal. Egyre vadabbul ırjöngtek; a tébolyig hergelték magukat. A hosszú délutánokon Richards azon tőnıdött, hogy miféle akaratlan változás következett be a menekülés öt napja alatt. Ez Bradley mőve volt - az övé és a kislányé. Richards többé nem volt magányos ember, aki - egy szál magában - a családjáért küzd, legjobb úton ahhoz, hogy megöljék. Most már ott kint volt mindenki, akiket a saját lélegzetük fojtogat - beleértve a saját családját. Sosem volt közösségi ember. Az efféle helyzeteket lenézıen, undorodva elkerülte. Az ilyesmi sík hülye balekoknak való, meg olyanoknak, akiknek túl sok az idejük és a pénzük, mint azoknak a félnadrág fıiskolás kölyköknek a kitőzıikkel és a neorock zenekaraikkal. Ötéves volt, amikor az apja eltőnt az éjszakában. Richards túl fiatal volt ahhoz, hogy néhány villanáson túl bármire emlékezzék. Sohasem haragudott az öregre. Elég jól megértette, hogy amikor egy férfinak a büszkesége és a felelısség között kell választania, csaknem mindig a büszkeséget választja - ha a felelısség elrabolja a férfiasságát. Az ember nem ülhet, és nem nézheti, hogy a felesége a hátán fekve keresse meg a kenyérre valót. Ha valaki semmi más nem lehet, mint a stricije annak a nınek, akit elvett feleségül, akkor Richards véleménye szerint akár ki is léphet az ablakon valami magas helyen. Öt- és tizenhat éves kora között az öccsével, Todd-dal lógott. Az anyjuk meghalt vérbajban, amikor ı tíz, Todd pedig hétéves volt. Öccsét öt évvel késıbb ölték meg, amikor egy újságkihordó teherautónak elszállt a vészfékje egy domboldalon, miközben Todd éppen megpakolta. A város elfőtötte anyát és fiát a krematóriumban. Az utcabeli srácok hamugyárnak vagy kreminek nevezték; keserőek voltak, de tehetetlenek, tudták, hogy nagy valószínőséggel ıket is kiböffenti majd a kémény a város levegıjébe. Richards tizenhat éves korára egyedül maradt, iskola után egy teljes, nyolcórás mőszakot húzott le, mint motorpolírozó. Noha majd' megszakadt a munkában, folyamatosan rettegett, tudva, hogy egyedül van, senki sem ismeri, csak úgy sodródik. Néha arra ébredt hajnali háromkor egyszobás bérlakásában, hogy a rettegés beköltözött a lelke legmélyebb kamrájába. Egymaga volt. Így hát megnısült, és Sheila az elsı évet büszke csöndben töltötte, miközben barátai (és Richards ellenségei; számtalanszor visszautasította, hogy velük menjen a szokásos törı-zúzó kirándulásokra, és nem csatlakozott a helyi bandához sem) egyre várták, hogy megérkezzen az Uterus Express. Amikor ez nem következett be, az érdeklıdés megcsappant. Otthagyták ıket azon a furcsa pokoltornácán, amely Co-Op Cityben a friss házasokra vár. Csupán néhány barát maradt és az ismerısök köre, egy akkora körben, amekkorát a házuk árnyéka leírt.
Richardsot nem érdekelte; illett hozzá. Belevetette magát a munkába, vigyorogva, hatékonyan dolgozott, ha lehetett, túlórát is vállalt. A bér alacsony volt, semmi lehetısége sem adódott az elımenetelre, az infláció vadul száguldott - de szerették egymást. A szerelem meg is maradt miért ne? Richards olyasfajta magányos ember volt, aki mérhetetlen erıt képes beleadni a szerelembe, gyengédségbe, és talán a kiválasztott nı fölötti lelki uralomba is. Egészen mostanáig csaknem változatlanok maradtak az érzelmei. Házasságuk tizenegy éve alatt sohasem volt közöttük komolyabb vita. 2018-ban hagyta ott a munkahelyét, mivel minden mőszakkal, amelyet a G-A régimódi, szivárgó ólompajzsai mögött töltött, csökkent az esélye, hogy gyermekük szülessen. Nem lett volna semmi baj, ha az elımunkás kérdésére: „Miért lépsz ki?", hazudik valamit. De Richards világosan és egyszerően megmondta, mit gondol a General Atomicsról, és azzal fejezte be, hogy közölte az elımunkással, hova dugja föl a gammapajzsait. Rövid, ádáz verekedés lett a dolog vége. Az elımunkás izmos férfi volt, kemény legénynek tőnt, de Richards keze alatt úgy visítozott, mint egy nı. És útjára indult a fekete lavina. Veszélyes ember. Jobb kitérni az útjából. Ha nagyon kell ember, vedd föl egy hétre, azután szabadulj meg tıle. A G-A belsı kódjai szerint Richards Vörös Jelzést kapott. A következı öt évben újságokat hajtogatott és rakodott, de a munka egyre kevesebb lett, elıször csak csordogált, aztán végképp elmaradt. A képernyı megölte a nyomtatott szót. Richards az utcák kövét koptatta. Richards járkált. Olykor-olykor kapott egynapos munkákat. Az évtized nagy eseményei úgy haladtak el mellette, hogy nem is tudott róluk többet, mint a hitetlen a kísértetekrıl. Fogalma sem volt a '24-es Háziasszony mészárlásról, amíg a felesége három héttel késıbb el nem mesélte, hogy kétszáz, elektromos ösztökével és géppisztollyal fölfegyverzett rendır visszafordította a nık hadseregét, amely felvonult a Délnyugati Élelmiszerraktár elé. Hatvan nıt gyilkoltak meg. Fél füllel hallotta, hogy a KözelKeleten mérges gázt használtak. De mindez nem volt rá hatással. A tiltakozás mit sem ér. Az erıszak sem. A világ olyan, amilyen, és Ben Richards úgy haladt keresztül rajta, mint egy vékony kasza, semmit nem kért, csak dolgozni akart. Százszámra kapart ki magának nyomorúságos egynapos és félnapos munkákat. A kocsonyás nyálkát takarította a mólók tövében és a vízelvezetı árkokban, amikor mások, akik az utcát járták, és ıszintén hitték, hogy munkát keresnek, nem csináltak semmit. Mozgás, te féreg. Tőnés. Nincs munka. Kifelé. Vedd föl a nyúlcipıt. Kiloccsantom az agyad, papa. Mozgás. Azután kiszáradt a munkák patakja. Lehetetlen volt bármit is találni. Egy este, amikor egy meddı nap után hazafelé ballagott, leszólította egy selyemtrikós, részeg, gazdag ember, és azt mondta, tíz Új Dollárt ad neki, ha lehúzza a nadrágját, és megmutatja, hogy az utcai csavargóknak tényleg harminccentis-e a farkuk. Richards lecsapta, és elfutott. Ekkortájt történt, hogy kilencévnyi próbálkozás után Sheila teherbe esett. A férje polírozó volt, mondták az emberek az épületben. Hinnéd, hogy hat éven át volt polírozó, és fölcsinálta az asszonyt? Szörnyeteg lesz, így szólt a közvélekedés. Két feje lesz, szeme meg egy sem. Sugárzás, sugárzás, a gyereketek szörnyeteg lesz... Ehelyett megszületett Cathy. Gömbölyő volt, tökéletes, sivalkodó. A háztömbben lakó bába segítette világra. Ötven centet és négy doboz babkonzervet kért érte. És most, elıször az öccse halála óta, ismét sodródott. Minden nyomás (ideiglenesen még az üldözésé is) lehullott róla. Elméje és haragja a Játékszövetség és annak mindenható kommunikációs világhálója ellen fordult. Kövér emberek, orrukban szőrıvel, akik selyembugyis pipikkel töltik az estét. Sújtson le a nyaktiló! Aztán még egyszer! És még egyszer! De hát nem kaphatja el ıket. Homályosan tornyosulnak fölötte, mint-a Játékok Tornya.
Mégis, mivel az volt, aki, és mert egyedül maradt, és éppen változó félben volt, végiggondolta a dolgot. Egyedül, ismeretlenül élt a szobájában, és miközben mindezt végiggondolta, kiült az arcára a hatalmas far-kasvigyor, amely önmagában elég erısnek tőnt, hogy összecsomózza az utcák hálóját, és megolvassza az épületeket. Ugyanez a vigyor ült az arcán azon a csaknem elfelejtett napon, amikor leütött egy gazdag embert, azután üres zsebbel, égı aggyal menekült. ...Mínusz 055 és VISSZASZÁMLÁLÁS... A hétfı ugyanolyan volt, mint a vasárnap - a dolgozóknak nem volt többé szabadnapjuk -, egészen hat harmincig. Ogden Grassner atya felhozatott egy Szuper Fasírtot (a szálloda specialitása, kifordult volna a szájából mindenkinek, aki különbhöz szokott a gyorséttermek fasírtjánál és a koncentrált pirulánál, de Richardsnak nagyon ízlett), meg egy üveg Thunderbird bort, és letelepedett, hogy nézze A menekülı ember-X. Az elsı rész, amely magával Richardsszal foglalkozott, javarészt a két estével korábbi adásokon alapult. A hangsávot elfojtotta a közönség tombolása. Bobby Thompson udvarias volt és rosszindulatú. Bostonban, folyamatban volt a minden házra kiterjedı kutatás. Aki menedéket ad a szökevénynek, azt megölik. Richards komoran elmosolyodott, amikor átváltottak a Hálózat egyik hirdetésére. Nem is volt olyan rossz, sıt a maga korlátolt módján még vicces is. Bármit kibírt volna, amíg nem mutatják a rendıröket, A mősor második fele teljesen más jellegő volt. Thompson szélesen mosolygott. - A Ben Richards névre hallgató szörnyeteg szalagjai után örömmel közlök önökkel néhány jó hírt... Elkapták Laughlint. Pénteken szúrták ki Topekában, de hiába razziáztak szombaton és vasárnap, Laughlin nem került elı. Richards úgy vélte, Laughlin átsiklott a kordonon, és elmenekült. De ma délután két kölyök észrevette. Az országúti karbantartók egyik kunyhójában lapult. Valamikor eltörte a jobb csuklóját. A kamera mutatta a szélesen vigyorgó gyerekeket, Bobby és Mary Cowlest. Bobbynak hiányzott egy foga. Kíváncsi lennék, adott-e neki egy negyeddollárost a Fogtündér, gondolta émelyegve Richards. Thompson büszkén jelentette, hogy Bobby és Mary „Topeka elsı számú polgárai", a holnap esti A menekülı ember-ben kapják meg a Becsületigazolványt, életük végéig ingyen ehetnek FunTwinks zabkását, és ezer Új Dollárt folyósít nekik Hizzoner, Kansas kormányzója. A közönség vadul ujjongott. Ezután Laughlin szitává lıtt, roggyant testét húzták elı a kunyhóból, amely gyufaszálakká esett szét a golyózáportól. A közönség éljenzett, huhogott és sziszegett. Richards émelyegve elfordult. Úgy érezte, vékony, láthatatlan ujjak szorítják a halántékát. A szavak a távolból érkeztek. A holttestet a kansasi rendırkapitányság elıterében közszemlére tették... A polgárok hada máris hosszú sorokban vonult el mellette. Meginterjúvoltak egy rendırt, aki ott volt, amikor Laughlint elkapták; azt mondta, Laughlin alig tanúsított ellenállást. Jó neked, gondolta Richards. Eszébe jutott Laughlin, savanyú hangja, nyílt, gunyoros pillantása. Egy haverom a szerelımőhelybıl. Most már csak egy nagy mutatvány maradt. A nagy mutatvány: Ben Richards. Elment az étvágya a Szuper Fasírttól.
...Mínusz 054 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Aznap éjjel szokatlan módon rossz álmok kínozták. A régi Ben Richards nem álmodott. Ami még különösebb, hogy álmaiban nem szerepelt önálló lényként. Csak figyelt, láthatatlanul. A szoba bizonytalan körvonalú volt, a szélei eltőntek a feketeségben. Mintha áporodott víz csöpögött volna. Richardsnak az volt a benyomása, hogy ez a szoba mélyen a föld alatt van. A szoba közepén Bradley ült, karját és lábát hozzászíjazták a deszkaszékhez. A fejét leborotválták, mint a bőnözıkét. Fekete csuklyás alakok vették körül. A Vadászok, gondolta ébredı rémülettel Richards. Édes Istenem, ezek a Vadászok! - Nem én vagyok az - mondta Bradley. - Dehogynem, kis testvér - mondta szelíden az egyik csuklyás, és egy tőt szúrt át Bradley arcán. Bradley felsikoltott. - Te vagy az? - Kabbe. Egy tő beledöfött Bradley szemébe. Színtelen folyadék szivárgott a nyomán. Bradley szeme leeresztett. - Te vagy az? - Dugd föl a seggedbe. Elektromos ösztöke érintette meg Bradley nyakát. Ismét felsikoltott, a haja égnek állt. Olyan volt, mint egy néger karikatúra. - Te vagy az, kis testvér? - Az orrszőrı rákot okoz - mondta Bradley. - Belülrıl rohadtok, fehérjankók. A másik szemét is kiszúrták. - Te vagy az? A vak Bradley kinevette ıket. Az egyik csuklyás intett, mire az árnyékból vidáman elıszökdécselt Bobby és Mary Cowles. Körbetáncolták Bradleyt, és azt énekelték: - Nem félünk a farkastól, farkastól, farkastól! Bradley sikoltozni kezdett, vonaglott a székben. Mindenáron föl akarta emelni a kezét, hogy védekezzen. A dal egyre harsányabb lett, egyre jobban visszhangzott. A gyerekek változni kezdtek. A fejük megnyúlt, elsötétedett a vértıl. A szájuk kinyílt, az üregben borotvaéles agyarak villantak. - Elmondom! - sikoltotta Bradley. - Elmondom! Elmondom! Nem én vagyok az! Ben Richards az! Elmondom! Istenem... óó... I-I-Istenem... - Hol van, kis testvér? - Elmondom! Elmondom! İ most... De a szavakat elfojtotta az ének. A lények nekiugrottak Bradley megfeszült, kidagadó erő torkának, és ekkor Richards végre verejtékben úszva fölébredt. ...Mínusz 053 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Manchester nem volt biztonságos többé. Nem tudta, hogy azért érzi-e, mert látta a híradóban Laughlin brutális halálát a közép nyugaton, vagy az álom okozta, vagy egyszerően a rossz elıérzet. De kedd reggel otthon maradt, nem ment el a könyvtárba. Úgy érezte, minden perc, amit itt tölt, közelebb viszi a hirtelen véghez. Az ablakon kinézve minden öreg csavargóban, lomha taxisban fekete csuklyás Vadászt látott. Látomások kínozták, elképzelte, hogy néma fegyveresek lopakodnak a folyosón. Úgy érezte, hatalmas óra ketyeg a fejében.
Határozatlansága valamivel kedd délelıtt tizenegy után ért véget. Nem maradhatott tovább. Tudta, amit tudott. Fogta a botját, ügyetlenül odatapogatózott a lifthez, és lement az elıcsarnokba. - Kimegy, Grassner atya? - A nappali portás a szokásos kedves, lenézı mosollyal kérdezısködött. - Szabadnap - mondta Richards, a portás vallanak beszélve. - Van mozi a városban? Tudta, hogy legalább tíz akad, amelybıl nyolc perverz filmeket vetít. - Hát - felelte óvatosan a portás -, ott van a Center. Azt hiszem, az Disney-mősorokat... - Az megfelel - mondta gyorsan Richards, és kifelé nekiütközött egy cserepes pálmának. A szállodától két háztömbnyire bement egy gyógyszertárba, vett egy hatalmas tekercs pólyát és két olcsó alumíniummankót. Az eladó hosszú mőanyag dobozba csomagolta ıket. Richards a következı sarkon fogott egy taxit. A kocsi pontosan ott volt, ahol lennie kellett. Richards nem érzékelte, hogy a rendırség figyelné az automata parkolót. Beszállt, és elindította a jármővet. Volt egy rossz pillanata, amikor rájött, hogy egyetlen olyan jogosítványa sincs, amely új névre szólna, de azután nem törıdött többé a dologgal. Úgy vélte, új személyisége sem bírna ki egy közelebbi vizsgálatot. Ha útelzárással találkozik, megpróbál áttörni. Ebbe belehal, de amúgy is megölnék, ha kiszúrják. Ogden Grassner szemüvegét a kesztyőtartóba dobta, azután elhajtott, hanyagul intve a kapunál ülı ügyeletes fiúnak. Az annyira belemerült a meztelen macákba, hogy jóformán fel se nézett az újságból. A város északi szélén megállt a gyorsforgalmi út leágazásánál egy sőrítettlevegı-feltöltı állomásnál. A kutas arcán egymást tolták félre a hemzsegı pattanások, és szinte nevetségesen kerülte, hogy Richardsra kelljen néznie. Eddig minden rendben. A 9l-es útról áttért a 17-esre, majd onnan egy aszfaltúira, amelynek nem volt sem neve, sem száma. Három mérfölddel arrébb rákanyarodott egy hepehupás földútra, és leállította a motort. Elfordította a visszapillantó tükröt, nagy sietve a fejére tekerte a pólyát, a végét megtőzte. Egy madár fáradhatatlanul csicsergett egy fáradt szilfán. Nem is rossz. Ha lesz egy lélegzetvételnyi ideje Portlandben, akkor föltesz még egy nyakmerevítıt is. Maga mellé, az ülésre tette a két mankót, és elindította a kocsit. Negyven perccel késıbb Portsmouth-nál fölkanyarodott a mőútra. Ahogy elindult a 95-ösön, a zsebébe nyúlt, és elıhúzta azt a győrött papírt, amelyet Bradley hagyott nála. A fiú azt írta puha ceruzával, a saját erejükbıl kimővelıdött emberek gondosan formált betőivel: Portland, State Street 94 A KÉK AJTÓ, VENDÉGLÁTÁS Elton Parrakis (& Virginia Parrakis) Richards a szemöldökét ráncolva egy pillanatig a papírt bámulta, azután fölnézett. Feketesárga rendırautó húzott el lassan az országút fölött, vele párhuzamosan a földön egy súlyos rohamkocsi haladt. Közéjük került, de rögvest elhagyták, cikcakkban haladva kecses balettet adtak elı a hatsávos autópályán. A szokásos ırjárat. Ahogy mögötte maradtak a mérföldek, émelygıs, csaknem viszolygó megkönnyebbülés fogta el. Mintha egyszerre nevethetnékje és hányhatnékja támadt volna. ...Mínusz 052 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Portlandig semmi sem történt.
De ahogy elérte a város szélét, és áthajtott az elsı lakott területen, Scarborough elıvároson (gazdag házak, gazdag utcák, gazdag, elektromos kerítéssel körülvett iskolák), a megkönnyebbülés újra halványulni kezdett. Mindenütt ott lehetnek. Körülötte is. De lehet, hogy sehol nincsenek. A State Streeten lerobbant, ócska házak álltak, nem messze egy ıserdıvé vadult parktól búvóhely, gondolta Richards, itt rejtıznek el a város piti rablói, szeretıi, narkósai és tolvajai. Sötétedés után errefelé senki sem merészkedik ki a bandatársak nélkül. A 94-es szám roskatag, kormos épület volt. Az ablakokon lehúzták az ısrégi, zöld rolókat. Richards olyannak látta a házat, mint egy nagyon öreg, embert, aki hályogos szemmel halt meg. A járda mellé kanyarodott, kiszállt. Az utca tele volt elhagyott légautókkal, némelyik már szinte alaktalan ronccsá rozsdállott szét. A park mellett egy Studebaker hevert az oldalán, mint egy döglött kutya. Nyilvánvaló, hogy a rendırség nem sok cipıt koptat el errefelé. Ha az ember itt egy autót ırizetlenül hagy, az tizenöt percen belül odavonz egy csomó görnyedt, köpködı, kıkemény pillantású srácot. Fél óra múlva néhány bátrabb kölyök kezében feszítıvas, villáskulcs és csavarhúzó jelenik meg. Végigtapogatják, összemérik, forgatják a szerszámokat, tréfás vívásokat rendeznek velük. Töprengve emelgetik ıket, mintha az idıjárást vizsgálnák, vagy rejtelmes rádióadásokat továbbítanának. A kocsi egy órán belül pıre csontvázzá válik, minden eltőnik róla, a volán, a szelepek, a hengerek, bármi, ami használható. Egy kisfiú szaladt oda Richardshoz, miközben az a mankókat igazította a hóna alá. Arcának fele összeégett, a fénylı, ráncos forradások borzalmas, szırtelen Frankensteinmaszkká változtatták. - Egy lövést, uram? Jó anyag. Elviszi a holdba. - Titokzatosan kuncogott, égett arcának rücskös, csomós húsa groteszk módon szökdécselt és vonaglott. - Kopj le - felelte Richards kurtán. A srác igyekezett kirúgni az egyik mankót a hóna alól, Richards meglendítette a másikat, és lapos ívben eltalálta a kölyök fenekét. A kisfiú káromkodva elrohant. Lassan végigment az egyenetlen kövezeten, és az ajtóra pillantott. Valaha kék volt, de mostanra a festés olyanná fakult, mint a fáradt sivatagi ég. Valaha csengı is lehetett mellette, de valami vandál gondoskodott róla egy hidegvágóval. Richards bekopogott, és várt. Semmi. Ismét bekopogott. Késı délután volt, és a hideg lassan végigosont az utcán. A háztömb mögötti parkban az októberi ágakról halk zörgéssel hullottak a levelek. Senki sincs itthon. Ideje távozni. Ám újra kopogtatott, különös módon meg volt gyızıdve róla, hogy mégiscsak tartózkodik valaki a házban. Ez alkalommal kitartását lassú, csoszogó lépések jutalmazták. Az ajtónál elhalt a mozgás. Azután egy hang szólalt meg: - Ki van odakint? Nem veszek semmit. Tőnés. - Azt mondták, hogy látogassam meg önt - felelte Richards. Halk nyikorgással félrecsúszott a kukucskáló nyílás fedele, és egy barna szem pillantott ki rajta. Azután a fedél egy kattanással a helyére csusszant. - Nem ismerem. - Leplezetlen elutasítás volt a hangjában. - Azt mondták, Elton Parrakist keressem. - Ó? - kérdezte kelletlenül a hang. - Maga is egy olyan... Az ajtóban forogni kezdett a kulcs, a zárak sorra kinyíltak. Lánc koppant. Egy Yale hengerzár kattant, azután egy másik. Klakk, félrehúztak egy reteszt. Végül az utolsó zár is kinyílt. Kitárult az ajtó, és Richards megpillantott egy lapos, girhes asszonyt, akinek hatalmas, bütykös keze volt. Az arca ránctalan, szinte angyali, ám mégis olyan, mintha az idı sok száz
láthatatlan horogütést, balegyenest, felütést húzott volna be neki egy olyan mérkızésen, amelyben nincsenek szabályok. Lehet, hogy az idı gyızött, de nem volt könnyő dolga. Az asszony még lapos, sarkatlan papucsában is csaknem száznyolcvan centi magas volt. A térdét fatuskóvá dagasztotta az ízületi gyulladás. Hajára turbánt csavart törülközıbıl. A barna szem, amely a homlokeresz alól meredt Richardsra (a szemöldökök úgy egyensúlyoztak a meredély szélén, mint a szárazsággal és a magassággal viaskodó hegyi bokrok), értelmesen, de vadul csillogott, talán a haragtól, talán a félelemtıl. Késıbb Richards megértette, hogy az asszony egyszerően zavarodott volt és rémült, aki az ırület peremén támolygott. - Virginia Parrakis vagyok - mondta fahangon. - Elton anyja. Jöjjön be. ...Mínusz 051 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Legközelebb akkor szólt csak hozzá, mikor a konyhába invitálta, hogy teát fızzön neki. A ház öreg, roskatag és sötét volt, a bútorait Richards azonnal felismerte a saját környezetébıl. Modern ócskaság. - Elton most nincs itthon - mondta, miközben a gázrózsán álló, ütött-kopott alumínium teáskannával babrált. A fény itt erısebb volt, megmutatta a felhólyagzott tapéta barnás vízfoltjait, az ablakpárkányon az elmúlt nyár emlékeit, a döglött legyeket, a vén linóleum fekete repedéseit, a szivárgó lefolyócsı alá tett, összehajtogatott papírt. A fertıtlenítı szaga a gyengélkedıben töltött éjszakákat idézte föl Richardsban. Az asszony keresztülment a helyiségen, fájó, dagadt ujjai addig kotorásztak a konyhapult tetején felgyőlt csetreszben, amíg rá nem lelt két teatasakra, az egyiket már használták. Ezt Richards kapta. Nem volt meglepve. - Dolgozik - mondta az asszony, és a hangjában mintha némi szemrehányás csendült volna. - Maga attól a fickótól érkezett Bostonból, akivel Eltie a légszennyezıdésrıl levelezik, igaz? - Igen, Mrs. Parrakis. - Bostonban találkoztak. Elton szervízeli az elárusító automatákat. - Egy pillanatra megállt, majd megkezdte lassú vándorlását a tőzhely irányába a dimbes-dombos linóleumon át. Mondtam Eltie-nek, hogy amit Bradley csinál, az törvényellenes. Mondtam, hogy börtönbe vagy még rosszabb helyre kerülhet. De nem hallgat rám. Nem hallgat öreg mamájára, nem ám. - Borús gyengédséggel mosolygott. - Tudja, Elton mindig mindenfélét készített... Gyerekkorában egy négyszobás házikót épített kint egy fára. Tudja, ez még azelıtt volt, hogy kivágták volna a nagy szilfát. De annak a feketének az ötlete volt, hogy csináljon egy légszennyezıdés-mérı állomást Portlandban. A tasakokat belepottyantottá a csészékbe, és Richardsnak háttal állva melengette a kezét a gázrózsa fölött. - írogatnak egymásnak. Mondtam neki, hogy a posta nem biztonságos. Börtönbe vagy még rosszabb helyre kerülhetsz, mondtam neki. Azt válaszolta, na de mama, kódoltan írunk. Kér tılem tucatnyi almát, én meg azt felelem, hogy a nagybátyám egy kicsit rosszabbul van. Azt feleltem: Eltie, azt hiszed, nem jönnek rá erre a turpisságra? De nem hallgat rám. Mindig ezt csinálja. Én voltam a legjobb barátja. De megváltoztak a dolgok. Amióta elérte a búbertást, a dolgok megváltoztak. Mocskos magazinok az ágya alatt, meg ilyesmi... Most meg ez a fekete. Gondolom, magát is elkapták, mikor a szmogot vagy a rákkeltı anyagokat mérte, és most menekülnie kell. - Én... - Nem számít! - mondta az asszony vadul, az ablaküvegnek. Az ablak a hátsó udvarra nézett, amely tele volt rozsdás roncsdarabokkal és felnikkel. Egy kisfiú hajdani homokozójában satnya októberi fák nıttek. - Nem számít! - ismételte az asszony. - Ez a fekete hatása. - Richards felé fordult, árnyékos szeme dühös és zavarodott volt. - Hatvanöt éves vagyok, de még fiatal lány voltam, amikor ez
elkezdıdött. Ezerkilencszázhetvenkilenc volt, és a feketék mindenüvé eljutottak! Mindenüvé! Igen, ott voltak mindenütt! - Már szinte kiabált, mintha Richards vitatkozott volna. Mindenütt! Elküldték azokat a feketéket a fehérek iskoláiba. Magas posztokra kerültek a kormányban. Radikálisok, felkelık, lázadók. Én nem... Hirtelen elhallgatott, mintha a szájára ütöttek volna. Rámeredt Richardsra, most nézte meg magának elıször. - Ó, szentséges Úristen - suttogta. - Mrs. Parrakis... - Nem! - mondta félelemtıl rekedten. - Nem! Nem! Ó, nem! - Elindult a férfi felé, csak addig állt meg a pultnál, amíg fölkapott egy hosszú, villogó henteskést a tartóból. - Kifelé! Kifelé! Kifelé! - Richards fölállt, és lassan hátrálni kezdett, elıször a konyhát és a nappalit összekötı kurta folyosón, aztán a nappalin át. Észrevette, hogy egy ódon nyilvános telefon lóg a falon, abból az idıbıl maradhatott, amikor ez a ház még tisztességes panzió volt. A Kék Ajtó, Vendéglátás. Mikor volt ez? Húsz éve? Negyven? Mielıtt a feketék megvadultak, vagy utána? Éppen elindult a nappalit és a bejárati ajtót összekötı folyosón, amikor kulcs csörgött a zárban. Mindketten megdermedtek, mintha valamilyen égi kéz állította volna meg a filmet, amíg el nem dönti, hogyan tovább. Kinyílt az ajtó, és Elton Parrakis lépett be rajta. Mérhetetlenül kövér volt, fakó szıke haját nevetséges hullámokban fésülte hátra a homlokából, ami kihangsúlyozta örökösen meglepett, kerek babaarcát. A Vendo-Spendo Rt. kék-arany egyenruháját viselte. Töprengve nézett Virginia Parrakisra. - Tedd le azt a kést, mama. - Nem! - kiáltotta az asszony, de a vereségtıl máris kezdett összegyőrıdni az arca. Parrakis becsukta az ajtót, és megindult felé. Szinte szökdécselt. Az asszony visszahúzódott. - El kell küldened, fiam. Ez az a gonosz ember. Az a Richards. Ez börtönt jelent, vagy még annál is rosszabbat. Nem akarom, hogy oda kerülj! - Jajongani kezdett, elejtette a kést, és a fia karjaiba omlott. Elton átkarolta, és gyengéden ringatta a síró asszonyt. - Nem megyek sittre - mondta. Eredj már, mama, ne sírj. Kérlek, ne sírj. - Anyja görnyedt, rázkódó válla fölött Richardsra mosolygott, afféle borzasztóan-sajnálom mosollyal. Richards várakozott. - Na, mármost - szólt Parrakis, amikor a zokogás, szipogássá enyhült -, Mr. Richards Bradley Throckmorton jó barátja, és néhány napig velünk fog lakni, mama. Az asszony sikoltozni kezdett, mire a fia befogta a száját, de közben összerándult. - De igen, mama. Itt fog lakni. Beviszem a kocsiját a parkba, és feldrótozom. Te pedig holnap reggel föladsz egy csomagot Clevelandbe. - Bostonba - javított automatikusan Richards. - A szalagok Bostonba mennek. - Most már Clevelandbe - felelte türelmes mosollyal Parrakis. - Bradley szökésben van. - Jézusom! - Neked is szöknöd kell! - sivította Mrs. Parrakis a fiának. - És téged is elkapnak. Túl kövér vagy! - Fölviszem Mr. Richardsot az emeletre, és megmutatom neki a szobáját, mama. - Mr. Richards? Mr. Richards? Miért nem hívod a valódi nevén? Méreg! A férfi gyengéden kiszabadította magát, Richards pedig engedelmesen követte a sötét lépcsın. - Odafönt rengeteg szoba van... - mondta kicsit lihegve, miközben hatalmas feneke ellazult és megfeszült kapaszkodás közben. - Sok évvel ezelıtt ez panzió volt - amikor még kisgyerek voltam. Onnan figyelheti az utcát. - Talán jobb lenne, ha elmennék - mondta Richards. - Ha Bradleyt elkapták, akkor az anyjának igaza lehet.
- Ez a szobája - felelte Parrakis, és kinyitotta egy nyirkos, poros szoba ajtaját, amely megvetemedett az évek súlya alatt. Úgy tőnt, nem hallotta az utóbbi megjegyzést. - Attól tartok, nem valami kényelmes, de hát... - Szembefordult Richardsszal, és kedvesen mosolygott. - Addig marad, amíg csak akar. Bradley Throckmorton a legjobb barátom. - A mosoly egy kicsit megfakult. - Az egyetlen barátom. Utánanézek az anyámnak. Ne aggódjon. Richards megismételte. - Jobb, ha megyek. - Tudja, hogy nem mehet. Az a kötés a fején még a mamát sem sokáig bolondította el. Elviszem a kocsiját egy biztonságos helyre, Mr. Richards. Késıbb beszélgetünk. Sietve eldübörgött. Richards észrevette, hogy az egyenruha nadrágjának fényes az ülepe. Mintha a bocsánatkérés gyenge aromája maradt volna utána a szobában. Richards kicsit félrehúzta az ódon, zöld rolettát, és látta, amint lent Parrakis kilép a repedezett járdára, és beszáll a kocsiba. Azután ismét kiszáll. Visszasietett a házba, és Richardsba belemart a félelem. Parrakis nehézkesen megmászta a lépcsıt. Kinyílt az ajtó, Elton rámosolygott Richardsra. A mamának igaza van - mondta. - Nem lennék valami jó titkos ügynök. Megfeledkeztem a kulcsokról. Richards odaadta neki, azután megpróbálkozott egy tréfával: - Egy fél titkos ügynök is jobb, mint egy semmilyen. A tréfa nem talált; Elton Parrakis túlságosan láthatóan hurcolta magával a múltját, Richards szinte hallotta a gyerekek hátborzongató piszkálódását, ahogy mindenhová követik Eltont, mint apró uszályok a hatalmas óceánjárót. - Köszönöm - mondta halkan. Parrakis elment. A kis autó, amellyel Richards New Hampshire-bıl megérkezett, elindult a park irányába. Felhajtotta a poros ágyterítıt, és leheveredett, csöndesen lélegzett, és a mennyezetet bámulta. Az ágy betegesen nyirkos öleléssel fogadta magába, még a takaró és a ruhája is nyirkos lett. A dohszag úgy libegett körülötte, mint egy butus gyermekversike. Odalent Elton anyja sírdogált. ...Mínusz 050 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Elszundított, de nem tudott igazán aludni. Már csaknem teljesen besötétedett, amikor ismét meghallotta Elton súlyos lépteit. Megkönnyebbülve tette le a lábát a padlóra. Parrakis kopogtatott, és belépett. Sátor mérető sportinget és farmert húzott. - Leraktam - mondta. - A parkban. - Szétszedik? - Nem - felelte Elton. - Van egy kütyüm. Egy elem és két krokodilcsipesz, ha, valaki ráteszi a kezét a kilincsre, megrázza az áram, és megszólal egy sziréna. Beválik. Magam csináltam. - Súlyos sóhajtással leült. - Mi a helyzet ezzel a Clevelanddel? - kérdezte Richards (Eltont könnyő kifaggatni, gondolta). Parrakis vállat vont. - Ó, hát egy hozzám hasonló srác van ott. Egyszer Bostonban találkoztam vele ugyanabban a könyvtárban, ahova Bradley is jár. A mi kis szennyezıdésklubunkban. Gondolom, a mama beszélt róla. - Összedörgölte a kezeit, szomorúan elmosolyodott. - Mondott valamit - bólintott Richards. - İ... kicsit zavart - mondta Parrakis. - Nem sokat ért abból, ami az utóbbi húsz évben történt. Örökösen retteg. Senkije sincs rajtam kívül. - Elkapták Bradleyt?
- Nem tudom. Neki van egy... khm, hírszerzı hálózata. - De nem nézett Richardsra. - Maga... Kinyílt az ajtó, Mrs. Parrakis állt elıttük. A karját összefonta, és mosolygott, de a szeme rémült volt. - Hívtam a rendıröket - mondta. - Most menjen el. Elton arca sárgásfehérre sápadt. - Hazudsz. Richards fölpattant, azután megállt, hallgatózva félrehajtotta a fejét. Halk, de erısödı sziréna hallatszott. - Nem hazudik - mondta. A hiábavalóság émelyítı érzése öntötte el. Folytatódik a bunyó. Kérem a kocsit. - Hazudik - erısködött Elton. Fölállt, már-már megérintette Richards karját, azután elkapta a kezét, mintha attól tartana, hogy a másik tőzforró. - Tőzoltóautók. - Kérem a kocsit. Gyorsan. A szirénák egyre erısödtek, hol magasabb, hol mélyebb hangon jajongtak. Ez a hang álomszerő rettegéssel töltötte el Richardsot. Itt van bezárva két bolonddal, miközben... - Mama! - Elton eltorzult arccal esdekelt. - Kihívtam ıket! - kiáltotta az asszony, és megragadta fia püffedt karját, mintha meg akarná rázni. - Muszáj volt! Miattad! Az a fekete mindent összezavart! Azt mondjuk, hogy betört, és kell nekünk a díj... - Gyerünk! - mordult föl Elton, és igyekezett kiszabadítani a karját. Anyja azonban makacsul kapaszkodott bele, mint egy kis kutya, amelyik egy igáslovat bosszant. - Muszáj volt. Abba kell hagynod ezeket a radikális dolgokat, Eltie! Muszáj... - Eltie! - ordította el magát a férfi. - Eltie! - és félrelökte az anyját. Az asszony keresztülcsúszott a szobán, és elterült az ágyon. - Gyorsan! - sürgette Parrakis rémült, nyomorúságos arccal. - Ó, siessen már! Kirohantak, lerobogtak a lépcsın, ki az ajtón, Elton gigászi, rengı ügetésbe csapott át. Ismét lihegett. Az emeleti zárt ablakon és a földszinti nyitott ajtón kiözönlött Mrs. Parrakis visítássá élesedı sikolya, amely találkozott és összeolvadt a közeledı szirénázással: - ÉÉÉÉÉRTED CSINÁÁÁÁÁ... ...Mínusz 049 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Árnyékuk lefelé rohant a domboldalon a park irányába; hol megnyúlt, hol összehúzódott, ahogy elhaladtak egy-egy hálós borítású utcai lámpa mellett. Elton Parrakis úgy szuszogott, mint egy gızmozdony, hatalmas pöffenésekkel fújta ki a levegıt. Keresztülvágtak az utcán. Amikor a túlsó járdára értek, fényszórók váratlan sugara merevítette ıket dombormőve. Kék fények villogtak a száz méterrel arrébb, csikorogva fékezı rendırautó tetején. - RICHARDS! BEN RICHARDS! Gigászi megafonhang bömbölt. - A kocsid... Amott... látod? - lihegte Elton. Richards alig tudta kivenni az autót. Elton jó helyen állította le, egy mesterséges tó partján felmagzott nyírfaliget fái alatt. A rendırautó sivítva életre kelt, a felgyorsuló hátsó kerekek forró gumicsíkot hagytak a kövezeten, a benzinmotor jajongott, ahogy a sebességváltó egyre följebb kapcsolt. Megfarolt a járdán, a fényszórók az eget világították meg, azután a kocsi egyenesen feléjük indult. Richards szembefordult vele. Hirtelen megnyugodott, majdnem kihőlt. Egyre hátrálva elıhúzta zsebébıl Bradley pisztolyát. A többi rendır nem látszott. Csak ez az egy. Az autó
bömbölve közeledett a park októberi, kopasz földjén, az öntömítı hátsó kerekek a magasba vágták a felszakított fekete göröngyöket. Richards lét lövést adott le a szélvédıre. Csillag alakú repedések futottak végig rajta, de nem tört be. Az utolsó pillanatban arrébb ugrott, és félregurult. Száraz fő csapódott az arcába. Feltérdelt, kétszer tüzelt a kocsi hátuljára. A jármő hirtelen, éles kanyart írt le, a tetején forgó kék fények eszelıs árnyjátékká változtatták az éjszakát. A rendırautó éppen a kocsi és Richards között állt meg. Elton, aki a másik irányba ugrott, ırjöngı sietséggel igyekezett eltávolítani a kocsi ajtajáról az elektromos berendezést. Valaki félig átvetıdött a mozgó rendırautó utas ülésére. Öblös, dadogó hang töltötte meg a sötétséget. Sten géppisztoly. Richards körül rideg szabályossággal golyók csapódtak az avarba. Föld freccsent az arcába, teleszórva rögökkel a homlokát. Úgy térdelt, mintha imádkozna, és megint rálıtt a szélvédıre. Ez alkalommal a golyó áthatolt az üvegen. A rendır kocsi odaért hozzá... Balra szökkent. A megerısített acél lökhárító a bal lábának csapódott, eltörte a bokáját, és úgy megtaszította, hogy hasra esett. A rendırautó motorja túlterhelve vonított, miközben újabb éles kanyarral fölvágta a talajt. Richards megint a fényszórók sugarába került. A világ éles fekete-fehérré változott. A férfi erılködve próbált fölkelni, de törött bokája nem tartotta meg. Nehezen zihálva figyelte, ahogy a rendırautó növekszik. A világ természetfölötti méreteket öltött. Az adrenalinos önkívületben minden lelassult, megfontoltan, összehangoltan mozgott. A közeledı rendırautó olyan volt, mint egy hatalmas, vak bölény. Ismét kerepelni kezdett a Sten géppisztoly. Az egyik golyó ez alkalommal átütötte Richards bal karját, és oldalra döntötte. A nehéz kocsi igyekezett úgy kanyarodni, hogy elkapja, és ekkor volt egy pillanat, amikor rá tudott lıni a volánnál ülı alakra. Újra tüzelt, és az ablak az utastérbe zuhant, az autó csikorogva, lassan, a földet kaparva megdılt, átbillent a tetején, és a másik oldalára fordult. A motor leállt, és a hirtelen, döbbenetes csöndben tisztán lehetett hallani a rádió recsegését. Richards még mindig nem tudott fölállni, így hát mászni kezdett az autója felé. Parrakis már beszállt, igyekezett elindítani a kocsit, de vakrémületében elfelejtette kinyitni a biztonsági szelepeket; valahányszor elfordította a kulcsot, üres krákogás hallatszott csupán. Az éjszakát kezdték megtölteni a közeledı szirénák. Richards még mindig ötvenméternyire volt a kocsitól, amikor Elton rájött, hogy mi a baj, és kinyitotta a szelepeket. Ismét elfordította a gyújtókulcsot, a motor egyenetlen zúgással életre kelt, és a légi kocsi elindult Richards felé. Valamennyire feltápászkodott, kinyitotta az ajtót, és beesett a kocsiba. Parrakis balra fordult a 77-es úton, amely a park fölött keresztezte a State Streetet. A kocsi alja alig három centiméterre volt a kövezettıl, már-már túlságosan alacsonyan ahhoz, hogy haladhassanak. Elton hatalmas kortyokban nyelte a levegıt, és akkora lendülettel fújta ki, hogy az ajka csapkodott, mint a zsalugáter. Mögöttük újabb két rendırautó fordult be csikorogva a sarkon. Felvillantak a kék fények, a jármővek üldözıbe vették ıket. - Nem megyünk elég gyorsan! - kiáltotta Elton. - Nem megyünk elég... - Ezek kerekes jármővek! - kiáltott vissza Richards. - Vágj át azon az üres területen! A kocsi bedılt. Nagyot ugrottak, ahogy elérték a járdát. A nyomás az üléshez préselte ıket. A rendırautók mögéjük értek, lövések dördültek. Richards hallotta, hogy acélujjak ütnek lyukakat a kocsi karosszériájába. A hátsó ablak szörnyő reccsenéssel kitört, és teleszórta ıket üvegszilánkkal. Elton jobbra-balra kanyargott a kocsival, és közben sikoltozott.
Az egyik rendırautó hirtelen kanyarral felugratott a járdára. A kocsi vadul megpördült, kék lámpáinak fényszilánkjai ırült íveket rajzoltak a sötétbe, azután az oldalára fordult, forró árkot vájt az üres telken szétszórt hulladékba. Majd egy szikra belepattant a sérült benzintartályba. Az üzemanyag fehéren fellobbant, mintha fáklya gyulladt volna az utcán. A második kocsi az úttesten haladt, de Elton lehagyta. Noha elmaradt mögöttük, a rendırautó falta a távolságot. A benzinüzemő jármővek háromszor gyorsabbak, mint a légautók. És ha egy ilyen jármő túl gyorsan megy a terepen, az egyenetlenségek miatt a karosszéria beleütközik a földbe, és a kocsi felborul. Ahogy velük is majdnem megtörtént, amikor Parrakis felugratott a járdára. - Fordulj jobbra! - kiáltotta Richards. Parrakis újabb csikorgó, gyomorforgató kanyart írt le. Most az egyes úton haladtak; Richards látta, hogy hamarosan kénytelenek lesznek rátérni a Parti út felhajtójára. Ott már lehetetlen lesz az elkerülı mővelet; ott csak a halál lehetséges. - Fordulj! A fenébe is, fordulj! Abba a sikátorba! - A következı pillanatban az üldözı rendırautó eltőnt a szemük elıl. - NE! Ne! - Parrakis már hebegett. - Olyanok leszünk, mint a csapdába esett patkányok! Richards elırehajolt, megforgatta a volánt, és ugyanazzal a mozdulattal leütötte Elton kezét a gázkarról. A kocsi csaknem derékszögben fordult. Visszapattantak a sikátor szájától balra álló ház betonjáról. Az autó tömpe orra eltalált egy kukákból, törött ládákból, hulladékból álló szemétdombot. A kupac alatt tömör téglafal volt. Az ütközéstıl Richards a mőszerfalnak csapódott, orra reccsenve eltörött, ömleni kezdett belıle a vér. A légautó ferdén megdılve állt a sikátorban, az egyik hengere még köhögött egy kissé. Parrakis néma kupacban roskadt a volánra. Richardsnak különben sem volt ideje vele foglalkozni. Vállát nekivetette az elgörbült ajtónak. Az kivágódott, ı pedig letette egyik lábát a sikátor kövezetére. A Bradleytıl kapott ütött-kopott töltényes dobozból újratöltötte a fegyvert. Hővös, zsíros volt a töltények tapintása. Néhányat el is ejtett. A karja lüktetni kezdett, mint egy tályogos fog, rosszul érezte magát, hányingere volt a fájdalomtól. A fényszórók naptalan nappá változtatták a kihalt városi gyorsforgalmi utat. A rendırautó farolva fordult be a sarkon, a hátsó kerekei az égı gumi szagát ontva, csikorogva hajtották elıre. Fekete hurkok jelezték a makadámon a kanyart. Azután a jármő ismét megugrott. Richards, két kézzel a fegyvert markolva, nekidılt a balra álló épületnek. Egy pillanat múlva rájött, hogy nem látja a hátsó lámpák fényét. A kocsiban ülı rendırök észrevették a sikátor száját, és rájöttek... Vérzı, törött orrán át szörcsögve tüzelni kezdett. Ekkora távolságból szinte célzás nélkül lıhetett, és ilyen közelrıl a nagy erejő lövedékek úgy ütötték át a golyóálló üveget, mint a papírt. A súlyos pisztoly minden hátrarúgása végiglüktetett fájó karján, és ilyenkor feljajdult kínjában. A rendır kocsi harsogva vette a kanyart, repült egy rövid szakaszt, nekicsapódott a túloldali magas téglafalnak. ECHO KÉPERNYİJAVÍTÓ!, hirdette a falon a kifakult reklám. TE CSAK NÉZZED, DE NE NYÚLJ HOZZÁ. Harminc centi magasan a föld felett a rendırautó nagy sebességgel a falnak vágódott, és felrobbant. De jönnek mások; mindig jönnek. Richards nehezen zihálva visszament a kocsihoz. A jó lába ugyancsak elfáradt. - Megsebesültem - nyöszörögte tompán Parrakis. - Súlyosan. Hol a mama? Hol az én mamám?
Richards térdre esett, hanyatt fekve becsúszott a kocsi alá, és eszeveszett gyorsasággal kezdte félredobálni a fúvókák útjából a törmeléket. Törött orrából csurgó vére lefutott az arcán, és tócsába győlt a füle mellett. ...Mínusz 048 és VISSZASZÁMLÁLÁS... A hat henger közül csak öt mőködött, ezért a részegen fél oldalára dılt kocsi képtelen volt negyvennél gyorsabban haladni. Parrakis az utas ülésrıl irányította, ahova Richards rángatta át. A kormányrúd úgy szúrta át a hasát, akár a sínszeg. Richards véleménye szerint haldokolt. A behorpadt volán meleg és ragacsos volt a vértıl. - Nagyon sajnálom - mondta Parrakis. - Fordulj balra... Csakis az én hibám. Több eszem lehetett volna. Anyám... nem gondolkodik logikusan. İ nem... - Felköhögött egy adag fekete vért, és az ölébe köpte. A szirénák televonították az éjszakát, de a hangok távolról, nyugat felıl hallatszottak. Kimentek a körgyőrőre, innen irányította Parrakis a mellékutcákon át. Most a 9-es úton haladtak észak felé. Lassan elfogytak Portland elıvárosai az októberi kopasz bokrokkal tele tájban. A fakitermelık letarolták a tájat, mint a sáskák, nyomukban csupán másodlagos növényzet és mocsár maradt. - Egyáltalán tudod, hogy merre irányítasz? - kérdezte Richards. Mindene fájt. Úgyszólván biztosra vette, hogy eltört a bokája; az orra felıl nem voltak kétségei. Szörcsögött lélegzés helyett. - Egy helyre, amit jól ismerek - felelte Elton Parrakis, és megint vért köhögött föl. - Azt mondogatta, hogy egy fiú legjobb barátja az anyja. Elhiszed ezt? Én mindig elhittem. Most bántani fogják? Börtönbe hurcolják? - Nem - vetette oda kurtán Richards, noha fogalma sem volt, hogy ez igaz-e vagy sem. Hét óra múlt negyven perccel. A Kék Ajtót hét tízkor hagyták ott. Úgy rémlett, azóta évtizedek teltek el. A távolban újabb szirénák csatlakoztak a kórushoz. A kimondhatatlan üldözi az ehetetlent, gondolta. Ha nem állód a forróságot, akkor tőnjél a konyhából. Egymagában két rendırautót intézett el. Újabb pluszpénz Sheilának. Vérdíj. Neki és Cathynek. Megbetegszik és belehal-e Cathy a vérdíjból vett tejbe? Hogy vagytok, drágáim? Szeretlek benneteket. Itt, ezen a kanyargós, ırült mellékúton, amely csak a szarvas vadászoknak jó, meg a párocskáknak, akik megfelelı helyet keresnek a kefélésre, itt is szeretlek titeket, és azt kívánom, legyen édes az álmotok. Azt szeretném... - Balra - hörögte Elton. Richards balra kanyarodott egy sima aszfaltúira, amely keresztülvágott a tar szömörcebokrok, szilfák, erdei és lucfenyık, a másodlagos növényzet lidércnyomásán. Egy ipari mocsokkal telített folyócska penetráns, kénes bőze marta az orrát. Alacsonyan lógó ágak karmolászták csontváz kezükkel a kocsi tetejét. Elhaladtak egy tábla mellett: SZUPER FENYİFA BEVÁSÁRLÓKÖZPONT - ÉPÍTÉSI TERÜLET - VIGYÁZAT! -TILOS AZ ÁTJÁRÁS! Elérték az utolsó dombtetıt, és elıttük állt a Szuper Fenyıfa Bevásárlóközpont. A munkálatokat legalább két éve abbahagyták, gondolta Richards, addig sem jutottak túl messzire az építkezésben. A hely valóságos útvesztı volt, félkész boltok és raktárak összevisszasága, félredobott csövek, salakbeton kockák halmai, szerszámkamrák, ideiglenes lakókunyhók, és az egész területet benıtték a borókabokrok, babérfák, a boszorkányfő, a kékfenyı, a földiszeder, a kökény, az ördögecset és a kopár aranyvesszı. És ez így tartott sok mérföldön át: a tátongó, négyszögletes alapozó gödrök olyanok voltak, mintha római isteneknek ástak volna sírt. Rozsdás acél csontvázak tornyosultak. A betonfalakból kimeredı
gubancos vasak sötét ábrákat írtak az égre. Talajgyaluval készített, parkolónak álmodott síkokat nıtt be a fő. Valahol a fejük fölött vadászó bagoly hussant tova merev, néma szárnyakon. - Segíts... Át a vezetıülésbe. - Nem vagy olyan állapotban, hogy vezethess - mondta Richards, és erısen meglökte az ajtót, hogy kinyíljon. - Ez a legkevesebb, amit megtehetek - felelte Elton Parrakis. E kijelentés maga volt a komor, véres abszurditás. - Nyulat játszom... addig vezetek, amíg képes leszek rá. - Nem! - rázta a fejét Richards. - Hadd menjek! - kiáltott Elton. Kövér babaarca szörnyőségesen groteszkké torzult. Haldoklóm, és jobb, ha utamra en... en... en... - Förtelmes, néma köhögésben tört ki, amitıl felbuggyant belıle egy friss vérpatak. A kocsinak olyan szaga lett, mint egy iszamós mészárszéknek. - Segíts! - suttogta. - Túl kövér vagyok ahhoz, hogy magamtól átüljek. Istenem, segíts, hogy megtehessem! Richards segített. Tolta és húzta, a keze csúszott Elton vérétıl. Az elsı ülés kész vágóhíd volt. És Elton (ki gondolta volna, hogy ennyi vér van benne?) egyre csak vérzett. Azután beékelıdött a volán mögé. A légautó imbolyogva fölemelkedett, megfordult. A féklámpák villogtak, a kocsi a fáknak csapódott, amíg Elton meg nem találta az utat. Richards azt hitte, hallani fogja az ütközést, de semmi sem történt. A léghengerek szaggatott dübbenése tompult, jól lehetett hallani, hogy az egyik nem mőködik; ettıl egy órán belül tönkremegy a többi is. A hang már egészen elhalkult. Azután semmi sem hallatszott, csak egy repülıgép távoli zümmögése. Richardsnak késve jutott eszébe, hogy az álcázásul vásárolt mankók a kocsi hátuljában maradtak. A feje fölött érzéketlenül forogtak a csillagképek. Látta lélegzetének fagyos felhıcskéit; ma éjjel hidegebb lesz. Elfordult az úttól, és belevetette magát az építési terület ıserdejébe. ...Mínusz 047 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Észrevett az egyik pincealap alján egy nagy halom szigetelıanyagot, és lemászott, a kiálló betonvasakat használva kapaszkodónak. Egy ott talált bottal megütögette a szigetelı lemezeket, hogy elijessze a patkányokat. De csak a sőrő, rostos por szállt, amitıl tüsszentett, és felordított a csúnyán megsérült orrába hasító fájdalomtól. Nem voltak patkányok. Minden patkány a városba költözött. Hangosan felnevetett, a hang főrészesen, töredezetten hasított a sőrő sötétben. Addig csavarta magára a szigetelıanyagot, amíg olyan lett, mint egy emberi iglu - de legalább nem fázott. Nekidılt a falnak, és elszunyókált. Amikor fölriadt, a hold, amely nem volt több hideg fényszilánknál, a keleti látóhatáron függött. Még mindig egyedül volt. Nem jajgattak szirénák. Három óra felé járhatott az idı. A karja lüktetett, de a vérzés elállt; azután látta ezt, hogy kihúzta a karját a szigetelés alól, és óvatosan lesöpörgette a szálakat az alvadt vérrıl. A Sten géppisztoly lövedéke jókora, háromszöglető darabot szakított ki a húsból, közvetlenül a könyék fölött. Szerencse, hogy a golyó nem tört csontot. De a bokája folyamatosan, fájón lüktetett. Lábfeje furcsán légiesnek tőnt, alig érezte. Nyilván szilánkosra tört. Ismét elszunnyadt. Amikor fölébredt, a feje tisztább volt. A hold az ég közepére kúszott, de még mindig semmi jele sem volt a hajnalnak. Valamit elfelejtett... Undokul belenyilallt a felismerés. Déli tizenkettı elıtt föl kell adnia két klipet ahhoz, hogy fél hétre megérkezzenek a Játékok Tornyába. Ez azt jelenti, hogy vagy továbbmegy, vagy búcsút mondhat a pénzének.
De Bradley menekül, vagy elfogták. Elton Parrakis nem adta meg a clevelandi címet. A bokája pedig eltört. Jobboldalt valami termetes lény (szarvas?, hát azok még nem tőntek el keletrıl?) hirtelen áttört a bozótoson, amitıl Richards nagyot ugrott. A szigetelés lehullott róla, mint kígyóról a bıre, de ismét visszahúzta magára, közben nyomorúságosan szipákolt törött orrával. Városlakó volt, aki egy kihalt építési területen visszakerült a vadonba, a semmi közepén. Az éjszaka hirtelen megelevenedett, és ijesztıen megtelt rosszindulatú reccsenésekkel, nyikorgással. Richards a száján át szuszogva igyekezett összefoglalni a lehetıségeit, és azok következményeit. 1. Nem csinál semmit. Csak ül itt és várja, hogy elsimuljanak a dolgok. Következmény: a pénz, amit óránként százdolláronként halmozott fel, este hattól nem növekszik tovább. Potyára menekülhet, mert a vadászat nem áll le, még akkor sem, ha harminc napon át sikerülne kicselezni üldözıit. Addig folytatódik, amíg tepsiben nem viszik el. 2. Elküldi a klipeket Bostonba. Ezzel nem árt Bradleynek vagy a családjának, mivel máris lebuktak. Következmény: (1) A vadászok, akik figyelik Bradley postáját, kétségtelenül továbbküldik a szalagokat Hardingba, de (2) bostoni postai jelzés nélkül is képesek lesznek kinyomozni, hol adta föl ıket. 3. Egyenesen a hardingi Játékok Tornyába küldi a klipeket. Következmény: A vadászat folytatódik, de bárhol bedobhatja a szalagokat, ahol a város elég nagy egy postaládához. Mindegyik választás pocsék. Köszönöm, Mrs. Parrakis. Köszönöm. Fölállt, lesöpörte magáról a szigetelést, és a kupac tetejére dobta a használhatatlan pólyákat a fejérıl. Azután észbe kapott, és elrejtette a szigetelıanyag alá. Körülnézett, nem talál-e valamit, amit mankóként használhatna (micsoda fintora az életnek, hogy a kocsiban felejtette a valódi mankókat), és amikor talált egy nagyjából a hóna aljáig érı deszkát, feldobta a gödör szélére, és kínkeservesen, a betonvasakba kapaszkodva fölmászott. Amikor egyszerre verejtékezve és reszketve fölért, rádöbbent, hogy nem látja a kezét. A hajnal elsı halvány fényei még csak próbálkoztak a sötétséggel. Vágyakozva nézett a kihalt építési területre, és arra gondolt: Milyen jó kis rejtekhely lenne ez... Nem jó. İ nem rejtızködı ember; menekülı ember. Talán nem ez emeli a nézettségi rátát? Felhıszerő, vízpermethez hasonló talaj menti köd kúszott elı a kopár fák közül. Richards megállt, hogy tájékozódjon, azután keresztültört a bozóton, amely észak felıl határolta a Szuper bevásárlóközpontot. Csak egyszer állt meg, hogy rátekerje a mankója tetejére a kabátját, azután bicegett tovább. ...Mínusz 046 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Már két órája kivilágosodott, és Richards majdhogynem meggyızte magát, hogy körbekörbe jár, amikor a szeder- és egyéb bokrok sora mögül meghallotta a légautók nyüszítését. Óvatosan továbbnyomakodott, aztán kilesett a kétsávos makadám országútra. Meglehetıs szabályossággal haladtak az autók mindkét irányban. Fél mérfölddel arrébb Richards észrevett egy házcsoportot, amely lehetett gázkút, vagy öreg szatócsbolt, amelyik elé kutat szereltek. Sántikált az úttal párhuzamosan, és idınként elesett. Arcát-kezét összevérezték a vadrózsa és a szeder tüskéi, a ruhája teleragadt barna bogánccsal. Már nem is próbálta leszedegetni. Vállán pitypangpelyhek libegtek, mintha párnacsatában vett volna részt. Tetıtıl talpig átázott;
két patakon simán átkelt, de a harmadiknál a „mankója" megcsúszott az álnok mederben, és ı hasra esett. A kamera természetesen sértetlen maradt. Víz- és ütésálló volt. Természetesen. Gyérült a bozót, az aljnövényzet. Richards négykézlábra ereszkedett, és mászni kezdett... Miután elıremerészkedett annyira, amit még biztonságosnak ítélt, felmérte a helyzetet. Egy kis emelkedésen volt. Itt félszigetként kitüremlett a bozót, amelyen az imént vágott keresztül. Alatta húzódott az országút, mellette tanyaházak, és egy lég-kúttal egybeépített bolt. Egy autó várakozott ott, miközben vezetıje, egy antilopdzsekit viselı férfi a kutassal tárgyalt. A bolt falánál rágógumit, miegymást kínáló automaták sorakoztak. Mellettük kékvörös postaláda állt. Mindez alig kétszáz méternyire. Amikor Richards észrevette, keserően gondolta, hogy ha pirkadat elıtt ér ide, valószínőleg gond nélkül elintézhette volna a postát. Na, jó, késı bánat, meg a többi. Ember tervez, Isten végez. Annyira visszahúzódott, hogy elıvehesse a kamerát, és észrevétlenül megcsinálhassa a felvételeket. - Hello, csodálatos emberek, ott, a képernyı világában! - kezdte. - Itt a vidám Ben Richards, aki éppen évi rendes kirándulásán vesz részt. Ha jól körülnéztek, láthattok egy bátor skarlát tanagrát, vagy egy nagy, foltos gulyamadarat. Talán akad egy-két sárga begyő álarcos tanagra is. - Elhallgatott. - Lehet, hogy ezek képesek itt megmaradni, ám a többiek nem. Ha süketek, és képesek szájról olvasni, akkor véssék eszükbe, amit mondok. Meséljék el szomszédjaiknak, vagy barátaiknak. Terjesszék mindenfelé. A Hálózat mérgezi a levegıt, amelyet belélegeznek, és megtagadják önöktıl az olcsó védelmet, mert... Elkészítette mindkét felvételt, azután a nadrágja zsebébe dugta ıket. Rendben. Mi jön most? Az egyetlen lehetséges megoldás az lenne, hogy lemegy pisztolyt szegezve, bedobja a ládába klipeket, és elmenekül. Lophat egy kocsit is. Az sem ártana, ha megtudná, hol van egyáltalán. Parrakis milyen messzire jutott vajon, mielıtt lekapcsolták? Elıhúzta és megmarkolta a pisztolyt, amikor meglepıen közelrıl, szinte a bal füle mellıl hangot hallott: - Gyerünk, Rolf! A hirtelen ugatástól Richards ugrott egyet, és már csak annyit tudott gondolni: Rendırkutyák! Krisztusom, rendırkutyákkal jönnek!, amikor hatalmas, fekete valami tört át a bozóton, és egyenesen nekirontott. A pisztoly a bozótosba repült, Richards hanyatt zuhant. A nagy kutya, amelybe jókora adag németjuhász-vér is keveredett, máris rávetette magát, a férfi arcát nyalogatta, és összenyálazta Richards ingét. A farka lelkesen lengett, mint az öröm fürge szemaforja. - Rolf! Hé, Rolf! Rol... ó, a mindenit! - Richards farmerba bújtatott, szaladó lábakat látott, azután egy kisfiú elhúzta a kutyát. - Jézus, igazán sajnálom, uram. A mindenit, nem harap, túl hülye ahhoz, hogy harapjon, csak barátságos, ı nem... Istenem, hogy néz ki! Eltévedt? A kisfiú a kutya nyakörvet markolva ıszinte érdeklıdéssel bámult Richardsra. Helyes kölyök volt, formás fiúcska, talán tizenegy éves, nem olyan fakó bırő, savószín, mint a belvárosi gyerekek. Volt az arcának valami gyanús, idegenszerő, ugyanakkor ismerıs jellegzetessége. Richards csak egy pillanattal késıbb jött rá, hogy az ártatlanság az. - Igen - felelte szárazon. - Eltévedtem. - A mindenit, biztosan el is esett itt valahol. - Így volt, öcskös. Akarod közelrıl megnézni az arcomat, hogy lásd, milyen csúnyán összekarcoltam? Én nem látom. A kisfiú engedelmesen elırehajolt, és megbámulta Richards arcát. Nyoma sem volt a szemében a felismerésnek. Richards elégedett volt. - Jól össze van karmolva - mondta a kisfiú (enyhe New England-i árnyalat érzıdött a hangjában; nem egészen sült keleti, inkább pattogós, csúfondáros) -, de azért életben marad. A homlokát ráncolta. - Thomastonból szökött? Tudom, hogy nem Pineland-ból valósi, mert nem úgy fest, mint egy csöki.
- Sehonnan sem menekülök - válaszolta Richards, azon tőnıdve, hogy ez most hazugság-e, vagy igazság. - Stoppoltam. Rossz szokás, öcskös. Ugye te sose csinálsz ilyet? - Kizárt - felelte komolyan a kisfiú. - Manapság mindenféle ırült mászkál az utakon. A papám ezt mondja. - Igaza van - bólintott Richards. - De el kell jutnom... öö... - csettintett az ujjával, jelezve, hogy a nyelve hegyén van a folytatás. - Tudod, a reptér. - Biztos a Voigt repülıtérre gondol. - Arra. -A mindenit, az több mint százmérföldnyire van innen, uram. Derryben. - Tudom - sóhajtotta szomorúan Richards, és végigsimított Rolf bundáján. A kutya udvariasan az oldalára dılt és úgy tett, mintha megdöglött volna. Richards igyekezett visszafojtani hisztérikus villogását. - A New Hampshire-i határon szedett föl az a három féreg. Igazi nehézfiúk. Összevertek, ellopták a bıröndömet, és valami elhagyott bevásárlóközpontnál kidobtak... - Ja, ismerem azt a helyet. A mindenit, nem akar lejönni a házunkhoz, hogy egyen egy kis reggelit? - Szívesen megtenném, öcskös, de az idıveszteség lenne. Ma estére el kell érnem azt a repülıteret. - Megint stoppolni akar? - A kisfiú szeme kerekre tágult. - Muszáj - Richards már épp készült feltápászkodni, de visszaült, mintha hirtelen remek ötlete támadt volna. - Ide figyelj, megtennél nekem egy szívességet? - Lehet - felelte óvatosan a srác. Richards elıvette a két klipet. - Ezek pénztári utalványok - hazudta simán. - Ha megtennéd, hogy bedobod egy postaládába, akkor a cégem egy halom pénzt küldene Derrybe. Azután már nyugodtan utazhatok tovább. - Cím sem kell rá? - Ezek közvetlenül jutnak tovább - felelte Richards. - Hát persze. Rendben. Van egy postaláda Jarrold boltja mellett. - Fölállt. Ártatlan arca nem leplezhette a tényt, hogy egy szót sem hisz el abból, amit Richards mondott. - Gyere, Rolf. Richards hagyta, hogy a kisfiú megtegyen vagy tizenöt lépést, majd utána szólt: - Nem. Gyere csak vissza. A kisfiú megfordult, és kelletlenül visszaballagott. Az arcán látszott, hogy fél. Hát persze, éppen elég lyuk volt Richards történetén, akkorák, hogy egy kamion is átfért volna bármelyiken. - Azt hiszem, inkább mindent elmondok neked - szólt Richards. - Nagyjából igazat mondtam neked, öcsi. De nem akarom megkockáztatni, hogy eljárjon a szád. Az októberi reggeli napfény csodálatosan melegítette a nyakát és a hátát. Bárcsak egész nap a dombon maradhatna, kellemesen szundikálva az ısz mulandó melegében. Kihúzta a pisztolyt a bokorból, és lefektette a főre. A kisfiú szeme tágra nyílt. - Kormányhivatalnok vagyok - mondta halkan. - jézus! - suttogta a kisfiú. Rolf leült mellette, rózsaszín nyelve kackiásan lifegett ki a szájából. - Nagyon gonosz embereket üldözök, fiacskám. Láthatod, hogy elintéztek. Ezeknek a klipeknek, amelyek nálad vannak, mindenképpen tovább kell jutniuk. - Majd én föladom - suttogta a kisfiú. - Hú, ha én ezt elmondom... - Senkinek! - ingatta a fejét Richards. - Huszonnégy órán át nem mondhatod meg senkinek. Esetleg bajod lehet - tette hozzá baljóslatúan. - Ezért holnap ilyen korig nem is láttál engem. Megértetted? - Igen. Hát persze. - Akkor eredj. És kösz, öcskös. - Kezet nyújtott, és a kisfiú tiszteletteljesen megszorította.
Richards nézte, ahogy leüget a dombról a piros kockás ingében, miközben kutyája vidáman törtet át az aranyvesszıbokrokon. Az én Cathymnek miért nem lehet ilyen élete? Arca önkéntelenül és ijesztıen eltorzult a haragtól és a győlölettıl. Istent káromolta volna, ha nem merül föl egy közelebbi cél is az elme sötét képernyıjén: a Játékszövetség. S mögötte, mint egy sötétebb isten, a Hálózat. Látta, ahogy a messzeségben parányivá töpörödött kisfiú belepottyantja a klipeket a postaládába. Akkor nehézkesen fölállt, a hóna alá kapta a mankóját, és a bozóton keresztültörve az út felé indult. Tehát a repülıtér. És talán valaki más is megfizet, mielıtt mindennek vége lenne. ...Mínusz 045 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Mérföldnyire visszafelé látott egy keresztezıdést. Ott kilépett az erdıcskébıl, és ügyetlenül keresztülbotorkált a kavicspadon, amely elválasztotta a fákat az úttesttıl. Leült, mint aki föladta a hiábavaló próbálkozást, nem stoppol tovább, inkább élvezi a meleg ıszi napot. Az elsı két autót hagyta elmenni; mindkettıben két férfi ült, és úgy gondolta, igen rosszak lennének az esélyei. De amikor a harmadik autó is megközelítette az „állj" jelzést, fölállt. Ismét megrohanta a tehetetlenség. Ez a környék, forró a számára, nem számít, hogy Parrakis milyen messzire jutott. A következı kocsi akár rendırautó is lehet, az pedig kockázatos lenne. Egy nı ült a kocsiban, egyedül. Rá se hederített a férfira; a stoposok nem komilfó népség, következésképpen nem léteznek. Richards feltépte az utas ülés ajtaját, éppen amikor a kocsi elindult. Megmarkolta és oldalra rántotta, egyik kezével görcsösen szorította a kilincset, jó lába a földön vonszolódott. A fékek szisszenve léptek mőködésbe; a légautó vadul rángatózott. - Mi... Ki... Maga nem... Richards ráfogta a pisztolyt. Tudta, hogy közelrıl úgy festhet, mint akit áthajtottak a húsdarálón. A vad külsı megtette a magáét. Behúzta a lábát, bevágta az ajtót, miközben a fegyver meg sem rezzent a kezében. A nı városi ruhát viselt és nagy, kék napszemüveget. Amennyit látni lehetett belıle, annak alapján csinosnak tőnt. - Kanyarodjon az útra - mondta Richards. A nı azt tette, ami várható volt; beletaposott a fékbe, és sikoltozni kezdett. Richards elırezökkent, sérült bokája iszonyú fájdalommal ütıdött neki valaminek. A légautó remegve megállt az útpadkán, tizenöt méterre az országúttól. - Maga az a... Maga... R-R-R... - Ben Richards. Vegye le a kezét a volánról. Tegye az ölébe. Görcsösen reszketve szót fogadott. Nem nézett a férfira. Richards feltételezése szerint attól félt, hogy kıvé válik. - Mi a neve, asszonyom? - A-Amelia Williams. Ne lıjön le! Ne öljön meg! Én... én... Vigye a pénzemet, de az isten szerelmére, ne öljön meeee... - Sssss - csitította Richards. - Sssss. Ssss. - Amikor a nı egy kicsit megnyugodott, folytatta: - Nem próbálom megváltoztatni a rólam kialakult képét, Mrs. Williams. Ugye Mrs.? - Igen - felelte a nı gépiesen. - Mindazonáltal nem kívánom bántani. Megértette? - Igen! - mondta a nı váratlan lelkesedéssel. - A kocsit akarja. Elkapták a barátját, és most egy kocsira van szüksége. Vigye - biztosítva van -, nem mondom meg nekik! Esküszöm, nem szólok. Majd azt mondom, hogy valaki ellopta a parkolóból...
- Majd megbeszéljük - szakította félbe Richards. - Induljon el. Menjen föl az l-es útra, és akkor beszélünk róla. Van útelzárás? - N... Igen. Több száz. Elkapják. - Ne hazudjon, Mrs. Williams. Rendben? A nı elindította a kocsit. Eleinte ugrált kissé, azután simábban haladtak. A mozgás lecsillapította a nıt. Richards megismételte az útelzárásokra vonatkozó kérdését. - Lewistonnál van - felelte Amelia Williams rémült hangon, boldogtalanul. - Ott kapták el a másik bő... embert. - Az milyen messze van ide? - Valamivel több, mint harminc mérföldre. Parrakis messzebb jutott, mint Richards álmodta volna. - Meg fog erıszakolni? - kérdezte Amelia Williams olyan hirtelen, hogy Richardsból csaknem kiböffent a hahota. - Dehogy - felelte tárgyilagosan. - Nıs vagyok. - Láttam a feleségét - mondta a nı, de olyan sanda vigyorral, hogy Richards a legszívesebben behúzott volna neki. Egyél szemetet, te kurva! Ölj meg egy patkányt, amelyik a kenyeres dobozodban bujkál, verd agyon seprőnyéllel, majd azután meglátjuk, hogyan beszélsz a feleségemrıl. - Nem szállhatnék itt ki? - könyörgött a nı. Richards ismét megsajnálta egy kicsit. - Nem - felelte. - Maga jelenti a védelmemet, Mrs. Williams. El kell jutnom a Voigt repülıtérre, amely egy Derry nevő helyen van. - De hát az százötven mérföldre van innen! - jajdult föl a nı. - Valaki azt mondta, hogy száz. - Tévedett. Sosem jut el odáig. - Lehet, hogy mégis - felelte Richards, és a nıre nézett. - És lehet, hogy maga is, ha tisztességesen játszik. Amelia Williams ismét reszketni kezdett, de nem szólt. Olyan volt az arca, mint aki arra számít, hogy mindjárt fölébred. ...Mínusz 044 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Északnak haladtak a fáklyaként lángoló ıszben. Itt fönt északon nem haltak meg a fák, nem ölte meg ıket a Portland, Manchester, Boston fölött terjengı hatalmas, mérges füstfelhı; valamennyi a sárga, a vörös, a bíbor csillagrobbanás árnyalataiban pompázott. Richards fájó szomorúsággal nézte ıket. Két hete nem is sejtette, hogy ilyen érzések létezhetnek benne. Még egy hónap, és mindezt betakarja a hó. A dolgok véget érnek ısszel. Ügy látszott, a nı érzékelte hangulatának változását, mert elcsöndesedett. Yarmouthnál átkeltek a folyón, azután már csak erdık, lakókocsik és pottyantós budival kiegészített, nyomorult putrik követték egymást (mégis mindenütt láthatták a képernyı napfényben kacsingató csatlakozódugóját, roggyant, festetlen ablakpárkányok alatt, törött sarokvasú ajtók mellett), amíg meg nem érkeztek Freeportba. Három rendırautó állt a város határában, mintha megbeszélésre jöttek volna össze. A nı megmerevedett, az arca halálosan elsápadt. Richards nyugodt volt. Elhaladtak a rendırautók mellett, amelyeknek vezetıi rájuk sem hederítettek. A nı elernyedt. - Ha a forgalmat figyelnék, már a nyomunkban lennének - mondta közömbösen Richards. Akár a homlokára is írhatta volna, hogy BEN RICHARDS EBBEN A KOCSIBAN VAN. - Miért nem enged el? - tört ki a nıbıl a kétségbeesés. - Beszívott? Menı pasik szívnak Doke-ot. A gondolattól gúnyosan elnevette magát, és megrázta a fejét.
- Kinevet? - kérdezte a nı sértıdötten. - Van bır a képén, maga gyáva kis gyilkos. Halálra ijeszt, valószínőleg azt tervezi, hogy meggyilkol, mint azokat a szegény fiúkat Bostonban... - Jó sokan voltak azok a szegény fiúk - felelte Richards. - Meg akartak ölni. Ez a munkájuk. - Pénzért öl. Bármire kész a pénzért. Miért nem keres magának tisztességes munkát? Mert ahhoz túl lusta. Arcul köp mindent, ami tisztességes. - Maga tisztességes? - kérdezte Richards. - Igen! - tombolt Amelia Williams. - Ezért kapott el? Mert védtelen vagyok és... és tisztességes? Felhasználhat, a maga szintjére ránthat le, aztán még ki is nevet? - Ha olyan tisztességes, akkor hogyan tud hatezer Új Dollárt kifizetni ezért a puccos kocsiért, miközben az én kislányom haldoklik az influenzától? - Mi... - A nı meghökkent. Eltátotta a száját, azután gyorsan becsukta. - Ellensége a Hálózatnak - mondta. - A mősorban mondták. Láttam, micsoda undorító dolgokat mővelt. - Tudja, mi az undorító? - kérdezte Richards, miközben rágyújtott a kesztyőtartóban levı dobozból. - Megmondom. Az az undorító, ha az embert kiközösítik, mert nem akar a General Atomicsnál dolgozni, mert a munka terméketlenné teszi. Undorító otthon ülni és figyelni, ahogy az ember felesége a hátán keresi meg a pénzt, amibıl ételt veszünk. Undorító tudni, hogy a Hálózat minden évben emberek millióit öli meg a légszennyezéssel, holott hat dollárból ki lehet hozni egy orrszőrıt. - Hazudik! - mondta a nı. Az ujjai elfehéredtek a volánon. - Amikor mindez véget ér - folytatta Richards -, maga visszamehet a szép, osztott szintő lakásába. Rágyújt egy Doke-ra, elszáll, élvezi, hogy szikrázik az új ezüstnemő a magas lábú vitrinben. A szomszédságban senki sem kergeti seprőnyéllel a patkányokat, nem szarik a hátsó verandára, mert nem mőködik a vécé. Találkoztam egy ötéves kislánnyal, akinek tüdırákja van. Ez mennyire undorító? Mit... - Hagyja abba! - kiáltotta a nı. - Ocsmányságokat beszél! - Ez igaz - bólintott a férfi, az elsuhanó tájat nézve. Hideg vízként öntötte el a reménytelenség. Nincs közös nyelv a gyönyörő kiválasztottakkal. Ezek a magasban élnek, ahol ritka a levegı. Hirtelen iszonyúan szerette volna megparancsolni a nınek, hogy álljon le az út szélére. Akkor aztán leverné a napszemüvegét a kavicsba, meghempergetné a porban, követ etetne vele, megerıszakolná, ráugrálna, kiverné a fogait, hogy meghökkent kavicsok módjára röpködjenek a levegıben, meztelenre vetkıztetné, és megkérdezné tıle, kezdi-e már látni az összképet, amely huszonnégy órán át fut az egyes csatornán, ahol sohasem játsszák el a nemzeti himnuszt, amíg le nem ment a mősor. - Ez igaz - dünnyögte. - Ocsmány stílusom van. ...Mínusz 043 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Messzebb jutottak, mint számítottak, gondolta Richards. Egészen egy Camden nevő tengerparti városig, amely száz mérföldre volt onnan, ahol lestoppolta Amelia Williamst. - Ide figyeljen - mondta, ahogy beértek Augustába, az állam fıvárosába. - Jó esélyünk van rá, hogy ezek itt észrevegyenek. Nekem semmi hasznom abból, hogy megöljem magát. Világos? - Igen - felelte a nı. Azután izzó győlölettel hozzátette: - Túszra van szüksége. - Így van. Ezért ha egy zsaru a nyomunkba szegıdik, maga az út szélére kanyarodik. Azonnal. Kinyitja az ajtót, és kihajol rajta. Csak hajol. A feneke nem hagyja el az ülést. Megértett? - Igen. - Odakiáltja neki: Benjamin Richards túszként tart fogva. Ha nem engedik át, akkor megöl.
- És gondolja, hogy ez beválik? - Ajánlatos - felelte gúnyosan a férfi. - A maga egészsége érdekében. A nı az ajkába harapott, de nem szólt. - Beválik. Azt hiszem. Egy pillanat alatt összegyőlik fél tucat szabadúszó operatır, remélve, hogy lekanyaríthat egy keveset a Játékok pénzébıl, esetleg elnyerik magát a Nagy Szocska-díjat. Ilyesfajta közönség elıtt tisztességesen kell játszaniuk. Sajnos, ha nem tudja felfogni a golyózáport, akkor majd szemforgatóan úgy emlegetik, mint Ben Richards utolsó áldozatát. - Miért mondja el ezt? - csattant föl Amelia Williams. A férfi nem válaszolt; csak lejjebb csúszott az ülésen, amíg nem látszott belıle más, mint a feje búbja. Várta, hogy mikor villannak fel a visszapillantó tükörben a kék lámpák. De Augustában nem villogtak kék lámpák. Még másfél órán át haladtak elıre az óceán partján, miközben a nap megindult nyugat felé, sziporkákat gyújtva a vízen, a mezıkönhidakon túl, a vaskos erdeifenyık között. Két óra múlt, amikor a Camden város határát jelzı tábla közelében, egy kanyarba érve megpillantották az útlezárást; egy-egy rendırautó parkolt az út mindkét oldalán. Két rendır ellenırzött egy öreg kisteherben ülı farmert, és intettek neki, hogy mehet tovább. - Guruljon elıre még kétszáz métert, azután álljon meg - rendelkezett Richards. - Tegyen mindent úgy, ahogy mondtam. A nı sápadt volt, de megırizte a hidegvérét. Talán beletörıdött abba, ami történt. Nyugodtan fékezett, a légautó rendesen megállt az út közepén, tizenöt méterre az ellenırzı ponttól. A rendır egy irattartót lobogtatva fensıségesen intett nekik. Amikor nem mentek közelebb, kérdın nézett társára. Egy harmadik, aki az egyik járır kocsiban üldögélt, fölállt, kirántotta a kézi hangosanbeszélıt a mőszerfal alól, és hadarni kezdett. Na, kezdıdik, gondolta Richards. Istenem, kezdıdik. ...Mínusz 042 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Ragyogóan sütött a nap (Harding állandó esıje mintha fényévnyire lett volna), minden vonal nagyon éles és tiszta volt. A rendırök árnyékát akár fekete zsírkrétával is rajzolhatták volna. Kicsatolták azt a keskeny szíjat, amely a pisztolytáska fedelét a helyén tartja. Mrs. Williams kinyitotta az ajtót, és kihajolt. - Kérem, ne lıjenek! - mondta. Richards elıször vette észre, hogy milyen kulturált és bársonyos a hangja. Akár egy szalonban is lehetett volna, ha nem olyan fehérek az ujjai, és nem lüktet rémülten az ér a nyakán. A nyitott ajtón beáradt a fenyı és a timótfő illata. - Szálljon ki a kocsiból, tegye a kezét a fejére - mondta az irattartós rendır. Úgy beszélt, mint egy jól beprogramozott gép. General Atomics 6925-A9-es modell, gondolta Richards. A birkavári zsaru. Irídium elemmel. Kizárólag fehér változatban. - Maga és az utasa, asszonyom. İt is látjuk. - Amelia Williams vagyok - tagolta a nı. - Nem szállhatok ki, ahogy ön kéri. Benjamin Richards túszul ejtett. Ha nem engedik át, akkor, azt mondja, megöl. A két rendır egymásra nézett, és valami alig kivehetı dolog zajlott le közöttük. Richards, akinek az idegei olyannyira pattanásig feszültek, hogy hetedik érzékként mőködtek, észrevette, mi történik. - Hajtson! - rikoltotta. A nı meghökkenve nézett rá. - De hát nem...
A dosszié koppant a kövön. A két rendır csaknem egyszerre ereszkedett fél térdre, elırántották pisztolyukat, jobb kezükbe szorították a fegyver agyát, a bal kezükkel a jobb csuklójukat tartották. Az út középvonalától jobbra és balra helyezkedtek el. Az irattartó rugós tartójába szorított lapok zizegtek. Richards rátaposott a rossz lábával Amelia Williams jobb cipıjére. Törött bokája megreccsent. Vicsorított a fájdalomtól, arca olyan lett, mint a görög tragédiák maszkja. A kocsi megugrott. A következı pillanatban két üres koppanás hallatszott, és a kocsi megremegett. És máris beomlott a szélvédı, mindkettejüket teleszórva a biztonsági üveg morzsáival. A nı védekezın az arca elé kapta a két kezét. Richards vadul rávetıdött a kormányra. Keresztülvágtak a két rendırautó közötti résen, amely olyan keskeny volt, hogy alig fért el a kocsi hátulja. Egy eszelıs pillanatig látta, amint a rendırök megpördülnek, és célba veszik ıket. Azután már csak az utat figyelte. Fölkapaszkodtak egy dombra, amikor ismét üres, bumm! hallatszott. Újabb golyó ütött lyukat a karosszérián. A kocsi farolni kezdett, Richards egyre csökkenı ívben forgatta a volánt, hogy megfékezze. Homályosan érzékelte, hogy a nı sikoltozik. - Kormányozzon! - ordította. - A fenébe is, kormányozzon már! Kormányozzon! Kormányozzon! A nı gépiesen kapott a volán után. Richards elengedte, és egy pofonnal leverte Amelia Williams orráról a napszemüveget. Egy pillanatig az egyik fülén lógott, majd leesett. - Kanyarodjon le! - Ránk lıttek. - A nı hangja fisztulázni kezdett. - Ránk lıttek. Ránk lı... - Kanyarodjon! Szirénák visítottak a hátuk mögött. A nı ügyetlenül kanyarodott, a kocsi farolt, kavicsokat szórt a levegıbe. - Megmondtam nekik, mégis megpróbáltak megölni! - mondta döbbenten. - Meg akartak ölni! De Richards már nem volt a kocsiban. Ügyetlenül bicegett visszafelé, amerrıl jöttek, a fegyvert a kezében tartotta. Elveszítette az egyensúlyát, elesett, és mindkét térdérıl lehorzsolta a bırt. Amikor az elsı rendırautó a domb tetejére ért, Richards már az út szélén ült, vállmagasságban tartva a pisztolyt. A kocsi nyolcvannal közeledett, és egyre gyorsult; valami mucsai cowboy ült a volánnál, akinek túl erıs volt a motor, és a dicsıség látomása kápráztatta a szemét. Talán észrevették Richardsot, talán megpróbáltak megállni. Nem számít. A kerekek nem voltak golyóállók. Az, amelyik közelebb volt Richardshoz, úgy robbant föl, mintha dinamit lett volna benne. A kocsi felröppent, mint egy nagy fenekő madár, irányíthatatlan ívben, süvítve húzott el az út széle fölött. Nekicsapódott egy hatalmas szilfa törzsének. A vezetıülés ajtaja kivágódott. A vezetı torpedóként tört át a szélvédın, és harminc méter után zuhant bele a bozótba. A második autó majdnem olyan gyorsan száguldott, mint az elsı. Richards csak a negyedik lövéssel találta el a kerekét. Két golyó fröccsentett homokot mellette. Ez a kocsi füstölögve keresztbe fordult és háromszor pördült meg, miközben csak úgy záporoztak belıle az üveg- és fémszilánkok. Richards kínkeservesen föltápászkodott. Megnézte magát, és látta, hogy az öve fölött lassan sötétedik az inge. Visszabukdácsolt a légautóhoz, és hasra vetette magát, mikor a második rendırautó felrobbant. Szilánkjai Richards feje felett szerteszét repkedtek. Lihegve fölállt. Különös, nyüszítı hangokat adott. Az oldala lassan, fájdalmasan lüktetni kezdett. Amelia Williams leléphetett volna, de meg sem próbálta. Merın bámulta az úton lángoló rendırautót. Amikor Richards beszállt, a nı visszahıkölt tıle.
- Megölte ıket. Megölte azokat az embereket. - Meg akartak ölni. Magát is. Induljon. Azonnal. - ENGEM NEM AKARTAK MEGÖLNI! - Induljon! A nı engedelmeskedett. Szakadozottan, csíkokban hámlott le róla a bevásárolni induló, jómódú, ifjú háziasszony álarca, és elıbukkant egy barlangi lény, amelynek reszket a szája, és forog a szeme. Talán mindig is benne rejtızött. Öt mérföld után megérkeztek egy út menti bolthoz és üzemanyagtöltıhöz. - Forduljon be - utasította Richards. ...Mínusz 041 és VISSZASZÁMLÁLÁS... - Kifelé. - Nem. Richards a pisztolyt a nı jobb mellének szegezte. Amelia nyöszörögni kezdett. - Ne! Kérem! - Sajnálom. De nincs több idım kivárni, amíg a primadonnát játssza. Kifelé. A nı kiszállt. Richards utána mászott. - Hadd támaszkodjam magára. Egyik karjával átölelte Amelia Williams vállát, és a pisztollyal a jégkrém-automata melletti telefonfülkére bökött. Úgy botorkáltak a fülke felé, mint egy groteszk, kétfıs bohózati társulat. Richards a jó lábán szökdécselt. Fáradt volt. Gondolatban folyton az összezúzódó autókat látta, a torpedóként száguldó testet, a robbanást. Folyton ezek a jelenetek játszódtak le a szeme elıtt, mintha egy végtelenített filmszalagot nézne. A boltos, ısz hajú öreg, fater, aki hentes kötény mögé rejtette pipaszár lábát, kijött, és aggodalmasan sandított rájuk. - Hé - mondta szelíden. - Csak ne jöjjenek ide. Családom van. Menjenek ki az útra. Kérem. Nem akarok bajt. - Befelé, papa - vetette oda Richards. Az öreg visszahúzódott. Richards betámolygott a telefonfülkébe. A száján kapkodta a levegıt. Ötven centet dobott a nyílásba. A pisztolyt és a kagylót egy kézbe fogva beütötte a nullát. - Kezelı, milyen központ ez? - Rockland, uram. - Kérem, adja a helyi újságot. - Ön is tárcsázhatja, uram. A szám... - Csak tárcsázza maga. - Óhajtja talán... - Tárcsázzon már! - Igen, uram - válaszolta flegmán a lány. Kattogások hallatszottak a kagylóból. A vér piszkos bíborrá sötétítette Richards ingét. Nem nézett oda. Rosszul érezte magát. - Rocklandi Hírharang - szólalt meg egy hang a fülében. - Képernyıújság, a száma 6943. - Ben Richards vagyok. Hosszú csönd következett. Azután: - Nézd, haver, én is szeretem annyira a viccet, mint bárki más, de nagyon kemény, hosszú napo... - Pofa be! Tíz percen belül megkapod a megerısítést. De már most is ellenırizheted, ha van egy rádiód a rendırségi sávokra állítva. - Én... egy pillanat. - Koppant a leejtett telefonkagyló, azután halvány szirénázás hallatszott. Amikor ismét fölvették, a hang kemény, üzleties volt, és izgalom bujkált benne.
- Hol van, öregem? Kelet-Maine rendıreinek a fele most robogott át Rocklanden... vagy száztízzel. Richards kinézett a bolt feliratára. - Egy helyen, az l-es országút mentén, a neve Gilly's Town Line Store & Airstop. Ismered? - Igen. Csak... - Ide figyelj, tető! Nem azért hívtalak föl, hogy elmeséljem életem történetét. Küldj néhány fotóst ide. Gyorsan. És tedd föl a hálózatra. Vörös jelzéső hír. Túszom van. A neve Amelia Williams, aki... - A nıre nézett. - Falmouthi - nyöszörögte nyomorúságosan Amelia. - Falmouthból való. Vagy átengednek, vagy megölöm. - Jézusom, érzem a Pulitzer-díj illatát! - Fenét, csak beszartál - felelte Richards. Szédült. Terjeszd, amit mondtam. Az állami rendırség minden zsaruja tudja, hogy nem vagyok egyedül! Hárman megpróbáltak megállítani egy útelzárásnál. - Mi történt velük? - Megöltem ıket. - Mind a hármat? A fenébe! - A hang eltávolodott a kagylótól, és azt ordította: - Dicky, kapcsold be a nemzeti adót! - Meg fogom ölni a nıt, ha ránk lınek - mondta Richards. Egyszerre erıltette az ıszinteséget, és azt is akarta, hogy hangja emlékeztessen a gengszter-filmekre, amelyeket gyerekkorában látott a tévében. - Ha azt akarják, hogy életben maradjon, jobban teszik, ha átengednek. - Mikor... Letette a telefont, és ügyetlenül kiugrált a fülkébıl. - Segítsen. A nı átkarolta, közben elfintorodott a vér láttán. - Látja, mibe keveredett? - Igen. - Ez ırültség. Meg fogják ölni. - Induljon északnak - motyogta a férfi. - Csak induljon már el északnak! Nehezen zihálva beült a kocsiba. A világ mindegyre elhalványodott, azután kiszínesedett. Magas, atonális zene kolompolt a fülében. A nı felkanyarodott az útra. Richards vére összekente elegáns fekete-zöld csíkos blúzát. A vén Gilly résnyire nyitotta a szúnyoghálós ajtót, és kidugott a résen egy ócska Polaroid fényképezıgépet. Elkattintotta a gépet, továbbtekert a következı kockára, és várt. Arcán félelem és izgalom keveredett az élvezettel. A távolban egyre hangosabban jajongtak a közeledı szirénák. ...Mínusz 040 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Öt mérföldet tettek meg, mielıtt az emberek kezdtek kirohanni a gyepre, hogy megbámulják ıket elhaladóikban. Többen kamerát is hoztak, amitıl Richards megnyugodott. - Az útelzárásnál a szelepsapkákra lıttek - mondta a nı halkan. - Ez hiba volt. Az volt. Hiba. - Ha az a féreg a légszelepre célzott, amikor kilıtte a szélvédıt, akkor a pisztolyának célgömbje legalább egy méterrel magasabbra volt beállítva. - Hiba volt! Lakott területre értek, ami Richards szerint a rocklandi kertváros lehetett. Nyaralók. Földutak, le a parti villákhoz. Szellılak. Magánút. Csak én és Patty. Tilos az átjárás. Elizabeth
Pihenıje. A birtokháborítókat lelövik. Felhılak. 5000 volt. Varázskunyhó. Kutyával védett terület. Beteges pillantások, mohó arcok kémlelték ıket a fák mögül. A törött szélvédın behallatszott az elemes képernyık bömbölése. Hátborzongatóan eszelıs karneváli hangulat volt. - Ezek az emberek - mondta Richards - csak azt lesik, hogy valakinek ömöljön a vére. Minél több, annál jobb. Lehetıleg mindkettınké. Hát hinné? - Nem. - Gratulálok. Egy ezüstre festett hajú idısebb férfi, térdig érı sortban kirohant az út szélére. Hatalmas kamera volt nála, rajta kobrára emlékeztetı teleobjektív. Olyan vadul kattogtatott, hogy elıredılt és felborult. Fehér volt a lába, mint a hal hasa. Richardsból kirobbant a nevetés. Amelia összerándult. - Mi... - Rajta felejtette a lencsén a kupakot! - felelte Richards. - Még mindig... - nem tudta folytatni a nevetéstıl. Autók szorongtak az útpadkákon, mire fölértek egy hosszú lejtın, és ereszkedni kezdtek Rockland összezsúfolt házai felé. Valaha talán festıi halászfalu lehetett, tele sárga esıkabátos halászokkal, akik apró csónakokkal mentek a ravasz homárok után, de ez régen elmúlt. Az út két hatalmas bevásárlóközpont között futott. A fıutcát kocsmák, bárok, autókereskedések szegélyezték. Csinos, középosztálybeli házak néztek le a csúcsról a városra, az áporodott víz mentén nyomornegyed szorongott. A látóhatáron még változatlan volt a tenger. Kéken és kortalanul ragyogott, táncoló sziporkákat villogtatott az alkony fényhálójában. Ereszkedni kezdtek. Lejjebb két rendırautó állt az úton keresztben. A kék fények összevissza villogtak. A bal oldali szegélynél páncélautó állt, a vaskos, kurta ágyúcsı követte Richardsék mozgását. - Ezt elintézte - mondta a nı halkan, szinte sajnálkozva. - Nekem is meg kell halnom? - Álljon meg az útelzárástól ötven méterre, és tegye a dolgát - felelte Richards. Lecsúszott az ülésen. Ideges rángás futott végig az arcán. A nı megállt, kinyitotta a kocsi ajtaját, de nem hajolt ki. Néma csend támadt. A többi néma csend, gondolta Richards gúnyosan. - Félek - mondta a nı. - Kérem. Annyira félek. - Nem fogják lelıni - felelte a férfi. - Túl sok itt az ember. A túszokat csupán akkor ölik meg, ha senki sem látja. Ez is egy játékszabály. A nı egy pillanatig nézte, és Richards hirtelen azt kívánta, bárcsak megihatnának együtt egy kávét valahol. Figyelmesen hallgatná Mrs. Williamst, miközben kevergetné italában az igazi tejszínt - amit természetesen a nı fizetne. Akkor megvitathatnák a társadalmi egyenlıtlenség következményeit, meg azt, hogy miért győrıdik le a zokni, ha az ember gumicsizmát húz. - Rajta, Mrs. Williams - mondta szelíd gúnnyal. - Magán a világ szeme. A nı kihajolt a kocsiból. Hat rendırautó és egy újabb páncélkocsi sorakozott fel mögöttük, elzárva a visszavonulás útját. Most már az egyetlen kiút a mennyekbe vezet, gondolta Richards. ...Mínusz 039 és VISSZASZÁMLÁLÁS... - A nevem Amelia Williams. Benjamin Richards túszként tart fogva. Ha nem haladhatunk át épségben és sértetlenül, akkor megöl engem.
Egy pillanatra olyan csönd lett, hogy Richards hallotta egy távoli jacht kürtjét. Semleges, gépies hang válaszolt: - BESZÉLNI AKARUNK BEN RICHARDSSZAL. - Nem! - mondta gyorsan Richards. - Azt mondja, nem. - SZÁLLJON KI A KOCSIBÓL, ASSZONYOM. - Akkor megöl! - kiáltotta vadul a nı. - Nem hallotta? Amott kis híján megöltek! Azt mondja, magukat nem érdekli, hogy kit ölnek meg. Istenem, igaza is van! Egy nyers hang felordított a tömegben: - Engedjék át! - SZÁLLJON KI A KOCSIBÓL, KÜLÖNBEN LÖVÜNK. - Engedjék át, engedjék át! - A tömeg olyan buzgón skandált, mint a focimeccsen. -SZÁLLJON KI... A többi belefulladt a tömeg zajába. Valahonnan kı repült. Egy rendırautó szélvédıjén csillag alakú repedések futottak végig. Hirtelen felbúgtak a motorok, a két rendırautó távolodni kezdett egymástól, keskeny rést nyitva az úttesten. A tömeg lelkesen éljenzett, azután elnémult, várva a továbbiakat. - A CIVILEK HAGYJÁK EL A KÖRNYÉKET! - kántálta a megafon. LÖVÖLDÖZÉSRE KERÜLHET SOR. MINDEN CIVIL HAGYJA EL A KÖRNYÉKET, KÜLÖNBEN LE FOGJUK TARTÓZTATNI ÖNÖKET A TÖRVÉNY AKADÁLYOZÁSA ÉS TILTOTT GYÜLEKEZÉS MIATT. A TÖRVÉNY AKADÁLYOZÁSA ÉS A TILTOTT GYÜLEKEZÉS BÜNTETÉSE TÍZ ÉV AZ ÁLLAMI FEGYHÁZBAN, VAGY TÍZEZER DOLLÁR PÉNZBÜNTETÉS, ESETLEG MINDKETTİ. OSZOLJUNK, KÉREM! OSZOLJUNK! - Ja, hogy aztán lelıhessek a csajt! - kiáltotta egy hisztérikus hang. - Le a zsarukkal! A tömeg nem mozdult. Egy újság sárga-fekete kocsija hangos csikorgással fékezett az út szélén. Két ember ugrott ki, és nekiálltak összerakni egy kamerát. Két rendır odafutott, és kurta, vad küzdelem kezdıdött a kamera birtoklásáért. Egyikük kitépte a mőszert az újságírók kezébıl, és a statívnál fogva földhöz vágta. Az egyik operatır meg akarta ragadni az elkövetı rendırt, aki leütötte a gumibotjával. Egy kisfiú ugrott ki a tömegbıl, és hozzávágott egy követ az egyik rendır tarkójához. Vér fröccsent az útra, a rendır összeesett. Fél tucat rendır megrohanta a gyereket, és elcipelték. Hihetetlen módon kurta, de heves ökölharcok alakultak ki az út mentén a jól öltözött városlakók és a nyomortelep szakadtabb lakói között. Egy rongyos, kifakult otthonkát viselı asszony hirtelen nekiugrott egy kerekded matrónának, és tépni kezdte a haját. Elestek, és egymást rugdosva, visítozva henteregtek a makadámon. - Istenem! - mondta undorral Amelia. - Ali történik? - kérdezte Richards. Nem mert följebb emelkedni a mőszerfal órájánál. - Verekednek. A rendırök verik az embereket. Valaki összetörte a híradó egyik kameráját. - ADJA FÖL, RICHARDS! SZÁLLJON KI! - Indítson - mondta halkan Richards. A légautó meglódult. - Lıni fogják a légszelepeket - mondta a nı. - Azután megvárják, amíg elıjön. - Nem teszik - felelte Richards. - Miért? - Ahhoz túl hülyék, így volt. Lassan elhaladtak a felsorakozott rendırautók és a dülledt szemő bámészkodók között. A tömeg önkéntelenül két csoportra oszlott. Az út egyik oldalán álltak a felsı és középosztályba tartozó polgárok, a hölgyek, akiknek a haját szépségszalonokban bodorítják, a férfiak, akik elegáns nyakkendıt, cipıt viselnek. Volt, aki overallt hordott, a hátán cégjelzéssel, a mellzsebre pedig aranycérnával hímezték a nevét. Az asszonyok, mint Amelia Williams, bevásárláshoz voltak öltözve. Arcuk egyvalamiben hasonlított: furcsán befejezetlenek voltak,
mint a képek, amelyeken lyukak vannak a szemek helyén, vagy egy kirakójáték, amelybıl hiányzik néhány darab. A kétségbeesés hiányzik róluk, gondolta Richards. Nem üvölt az éhfarkas a gyomrukban. Ezeket a lelkeket nem töltik meg beteges, eszelıs álmok vagy vakmerı remények. Ezek az emberek az út jobb oldalán álltak, azon, amelyik a country klubra és a jachtkikötıre nézett. A baloldalon a szegények álltak. Elpattant erő vörös orrok. Lapos, lógó emlık. Csepőhaj. Fehér zokni. Sömör. Pattanások. Üres, idiótán eltátott szájak. A rendırség komoly erıket vonultatott föl, és újabb erısítés is érkezett. Richardsot nem lepte meg, hogy felbukkanásának váratlansága ellenére ilyen gyorsan, ilyen komoly erıvel csaptak le. Az Egyesült Államokban még itt, Kukutyinban is kézhez áll a gumibot és a stukker. A kutyák sose laknak jól a kennelben. Mert a szegények betörnek az ıszre-télre bezárt nyaralókba. A tíz év alatti szegények bandái feltörik a boltokat. A szegények helyesírási hibákkal teli disznóságokat firkálnak szappannal a boltok kirakatára. A szegények sose tudnak megülni a seggükön, és a kétszáz dolláros öltönyök, a króm és a potrohok láttán rögtön köpködni kezdenek dühükben. És a szegényeknek szükségük van Jack Johnsonra, Muhammad Alira, Clyde Barrow-ra. Most csak álltak és figyeltek. Erre, jobboldalt van, emberek, a nyaraló népség, gondolta Richards. Kövérek és lomhák, de bokszer van náluk. Balra, átlag ötvenöt kilóban - viszont kemény versenyzık, komisz, forgó szemmel - állnak a Flamós Furkók. Övék az éhezés politikája; Krisztust is kivasalják fél kiló szalámiért. Felsı-Piripócsra betört a polarizáció. Figyeljünk csak a két versenyzıre. Nem maradnak a ringben; hajlamosak megküzdeni a tízdolláros helyekért. Találunk olyan bőnbakot, akit föláldozhatunk mindkét félért? Lassan, harminccal gurulva Ben Richards elhaladt közöttük. ...Mínusz 038 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Egy óra telt el. Négy óra volt. Árnyékok kúsztak az úttesten. Richards lekuporodott, hogy kívülrıl ne lehessen látni, és lankadtan sodródott ide-oda az öntudat és az öntudatlanság határán. Ügyetlenül kihúzta az ingét a nadrágjából, hogy megnézze új sebét. A golyó mély és csúnya csatornát vájt az oldalába, amely erısen vérzett. A vér nehezen alvadt meg. Ha hirtelen kell megmozdulnia, a seb fölszakad, és még több vért veszít. Nem számít. Úgyis elintézik. Ilyen fegyverzettel szemben az ı terve csak egy vicc. Eljut valameddig, aztán „baleset" történik, s a légautó szétrobban, görbe vasdarabokká („szörnyő baleset... a rendırt a kivizsgálás befejezéséig felfüggesztették... sajnos, ártatlan életet is követelt..." - majd eldugják a nap utolsó híradójában a tızsdei jelentések és a pápa legutolsó enciklikája mellé). Egyre jobban aggódott Amelia Williamsért, aki óriási hibát követett el, amikor a szerda reggelt választotta a bevásárláshoz. - Itt harckocsik vannak! - szólalt meg hirtelen a nı, könnyed, csevegı, hisztérikus hangon. - Hitte volna? Hitte... - Sírva fakadt. Richards várt. Végül megszólalt: - Melyik városban vagyunk? - W-W-Winterport, a tábla sz-szerint. Ó, nem bírom! Nem tudom kivárni, hogy megtegyék! Nem bírom! - Jól van - szólt a férfi. A nı pislogott, egy picit megrázta a fejét, hogy kitisztuljon. - Micsoda? - Álljon meg. Szálljon ki. - De hát akkor magát meg... - Igen. De több vér nem lesz. Nem fog több vért látni. Elég tőzerejük van ahhoz, hogy porrá zúzzanak a kocsival együtt.
- Hazudik. Le fog lıni. A pisztoly a férfi két térde között lógott. A földre ejtette. Ártalmatlanul koppant a gumiszınyegen. - Szeretnék egy adag füvet - mondta a nı bávatagon. - Ó, Istenem, de szeretnék elszállni! Miért nem várta meg a következı autót? Jézusom! Jézusom! Richards elnevette magát. Pihegve, óvatosan nevetett, mert fájt az oldala. Lehunyta a szemét, és addig nevetett, amíg könnyek szivárogtak a szemhéja alól. - Hideg van a kitört szélvédı miatt - mondta teljesen váratlanul Amelia Williams. Kapcsolja be a főtést. Arca csupán egy sápadt folt volt a késı délután homályában. ...Mínusz 037 és VISSZASZÁMLÁLÁS... - Megérkeztünk Derrybe - szólalt meg a nı. Az utcák feketéllettek az emberektıl. A tetık szélére kapaszkodtak, kiültek az erkélyekre és a verandákra, ahonnan már elrakták a nyári bútorokat. Szendvicset és sült csirkét ettek zsíros kosarakból. - Látszanak a repülıtéri jelzések? - Igen. Azokat követem. Épp most csukják be a kapukat. - Ha megteszik, ismét megfenyegetem ıket, hogy megölöm magát. - El akar rabolni egy repülıgépet? - Megpróbálom. - Nem fog menni. - Bizonyára igaza van. Jobbra, majd balra kanyarodtak. Hangosanbeszélık ismételten követelték, hogy a tömeg hátráljon, oszoljon. - Tényleg a felesége? Az a nı a képen? - Igen. Sheilának hívják. A kicsink, Cathy, másfél éves. Influenzás. Talán mostanra jobban van. Ezért keveredtem ebbe. Egy helikopter repült föléjük, hatalmas, pókszerő árnya elıttük kúszott az úton. Harsány megafonhang követelte Richardstól, hogy engedje el a nıt. Amikor a helikopter elszállt, és ismét beszélhettek, Amelia Williams azt mondta: - A felesége kicsit elhanyagoltnak tőnik. Odafigyelhetne a külsejére. - Azt a képet retusálták - felelte színtelen hangon Richards. - Tényleg megteszik? - Tényleg megteszik. - Itt a repülıtér. Megérkeztünk. - A kapuk zárva vannak? - Nem látom... várjon... nyitva vannak ugyan, de eltorlaszolták a bejáratot. Egy harckocsi. Pontosan ránk céloz az ágyú. - Közelítse meg tízméternyire, azután álljon meg. A kocsi lassan haladt a négysávos bekötıúton a parkoló rendırautók, a szüntelenül rikácsoló-karattyoló tömeg közepette. Tábla magasodott föléjük: VOIGT REPÜLİTÉR. A nı látta az elektromos kerítést, amely a messzeségbe nyúlt az út két oldalán, keresztül a mocsaras, sivár mezın. Elıttük ellenırzı ponttal kombinált információs központ állt. Mögötte volt a fıkapu, amelyet egy A-62-es harckocsi zárt el. Ennek az ágyújából negyed megatonnás gránátot lehet kilıni. Hátrébb utak és parkolóhelyek összevisszasága terpeszkedett a repülıtér épületéig, amely eltakarta a felszállópályákat. Az épületek fölött magaslott az ellenırzı torony, akárcsak H. G. Wells egyik marslakója. Polarizált üvegő ablakai lángoltak a lenyugvó
nap visszavert fényében. Az alkalmazottak és az utasok a legközelebbi parkolóban csoportosultak, ahol számos rendır tartotta ıket féken. Lüktetı, súlyos vinnyogás ütötte meg a fülüket. Amelia látta, hogy acélszürke Lockheed/G-A Superbird emelkedik föl a fıépület mögötti kifutópályáról. - RICHARDS! A nı összerándult, rémülten nézett a férfira. Richards hanyagul intett. Semmi gond, Ms. Csak haldoklom. - NEM MEHET BE! - figyelmeztette bömbölve a megafon. - ENGEDJE EL A NİT, ÉS SZÁLLJON KI A KOCSIBÓL. - Mi lesz most? - kérdezte Amelia. - Döntetlen. Csak várniuk kell, amíg... - Mozgassuk meg egy kicsit ıket - felelte Richards. - Kissé túlzásba viszik a blöffölést. Hajoljon ki. Mondja meg nekik, hogy megsebesültem, és ırjöngök. Mondja, hogy csak a repülıtéri rendırségnek adom meg magam. - Mit akar tenni? - A repülıtéri rendırség nem tartozik sem az állami, sem a szövetségi rendırség kötelékébe. Nemzetközi alakulat az 1995-ös ENSZ-határozat óta. A pletyka szerint, ha nekik adja meg magát az ember, amnesztiát kap. Valahogy úgy, mint mikor mentı kockára lép a Monopolyban. Persze egy szó sem igaz belıle. Átadnak a Vadászoknak, azok pedig rögvest a csőr mögé vonszolnak. Amelia összerándult. - De talán elhiszik, hogy én ebben bízom. Vagy, hogy magamat bolondítom vele. Rajta, mondja csak meg nekik. A nı kihajolt, Richards pedig feszülten várt. Ha valamiféle „szerencsétlen balesetre" készülnek, amely eltávolítja a képbıl Ameliát, akkor annak valószínőleg most van itt az ideje. A nı feje és felsıteste tisztán látszott ezernyi fegyver célgömbjében. Elég egyetlen elsütıbillentyőt lenyomni, és a színjáték gyors véget ér. - Ben Richards a repülıtéri rendırségnek akarja magát megadni! - kiáltotta Amelia. - Két helyen is meglıtték! - Rémült pillantást vetett maga mögé, és a hangja megtört, amely magasan, tisztán csendült a távolodó repülıgép után maradt, hirtelen csendben. - Az idı felében nincs magánál, és Istenem, annyira félek... Kérem... kérem... KÉREM! A kamerák mindent vettek. Néhány percen belül élı adásban látja egész Észak-Amerika és a fél világ. Ez jó. Ez remek. Richards ismét érezte lábszárában a feszültséget, és tudta, hogy megint kezdhet reménykedni. Pillanatnyi csönd következett; tanácskozás folyhatott az ellenırzı pont mögött. - Nagyon helyes - mondta halkan Richards. A nı ránézett. - Gondolja, hogy olyan nehéz volt rémületet mutatni? Nem vagyunk egy oldalon, bármit gondol is. Én csak meg akarok menekülni. Richards elıször vette észre mellének tökéletes vonalát a vérfoltos zöld-fekete blúz alatt. Milyen tökéletes, milyen gyönyörő. Hirtelen csikorgás hallatszott. Amelia Williams felsikoltott. - A harckocsi - mondta a férfi. - Semmi baj. Csak a harckocsi. - Mozog - felelte Amelia. - Arrébb megy, hogy beengedjen minket. - RICHARDS! MENJEN A 16-OS PARKOLÓBA! A REPÜLİTÉRI RENDİRSÉG OTT FOGJA VÁRNI, HOGY İRIZETBE VEGYE! - Rendben - mondta halkan a férfi. - Indítson. Amikor megtett fél mérföldet a kapun belül, álljon meg. - Meg akar öletni - szólt fásultan Amelia Williams. - Nincs más vágyam, mint hogy a mellékhelyiséget használjam, maga pedig meg akar gyilkoltatni. A légautó emelkedett tíz centit, és egyenletesen duruzsolva elindult. Richards lekuporodott, amíg áthaladtak a kapun, csapdát sejdített, de semmi sem állította meg ıket. A
sima aszfalt megnyugtatóan kanyarodott a fıépület irányába. Egy nyíl mutatta a parkolókat 16-tól 20-ig. Rendırök álltak vagy térdeltek a sárga barikádok mögött. Richards tudta, hogy a legkisebb gyanús mozdulatra szitává lövik az autót. - Most álljon meg - mondta Amelia Williamsnek, aki engedelmeskedett. Azonnal reagáltak. - RICHARDS! RÖGTÖN INDULJON A 16-OS SZÁMÚ PARKOLÓ FELÉ! - Mondja meg nekik, hogy adjanak egy megafont - szólt halkan Richards. - Tegyék le az útra húsz méterrel arrébb. Beszélni akarok velük. Amelia odakiáltotta az üzenetet, azután vártak. A következı pillanatban kék egyenruhás ember kocogott ki az úttestre, és a betonra helyezett egy elektromos megafont. Egy pillanatig állt, talán élvezte a gondolatot, hogy ötszázmillió ember látja, azután visszahúzódott a barikád névtelensége mögé. - Indítson - mondta a férfi. Odaértek a megafonhoz. Amelia kinyitotta az ajtót, és beemelte. Vörös-fehérre festették. Az oldalán egy villám fölé a G és A betőket írták. - Rendben - mondta Richards. - Milyen messze vagyunk a fıépülettıl? A nı hunyorogva körülnézett. - Úgy számítom, hogy negyedmérföldnyire. - És a 16-os parkolótól? - Feleannyira. - Jó. Ez jó. Igen. - Rájött, hogy görcsösen rágja az ajkát. Igyekezett leállítani magát. Fájt a feje; az egész teste sajgott az adrenalintól. - Vezessen. Menjen el a 16-os parkolóig, álljon meg a bejáratánál. - És azután? A férfi feszülten, boldogtalanul mosolygott. - Ez lesz - mondta - az utolsó megállóm. ...Mínusz 036 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Amikor a nı megállította a kocsit a parkoló bejáratánál, azonnal elbıdült a megafon. HALADJANAK TOVÁBB! A REPÜLİTÉRI RENDİRSÉG ODABENT VAN. AHOGY MEGEGYEZTÜNK. Richards most elıször fölemelte a saját megafonját. - TÍZ PERCET KÉREK. GONDOLKODNOM KELL. Ismét csend következett. - Nem veszi észre, hogy valósággal provokálja ıket a cselekvésre? - kérdezte a nı különös, fegyelmezett hangon. Richards hátborzongatóan felvihogott, ami pont úgy hangzott, mintha nagy nyomású gız távozna a teáskannából. - Tudják, hogy át akarom verni ıket. Csak azt nem, hogy mi módon. - Nem teheti - mondta Amelia Williams. - Hát még mindig nem jött rá? - Talán mégis - vont vállat a férfi. ...Mínusz 035 és VISSZASZÁMLÁLÁS... - Ide figyeljen. Amikor a Játékok elkezdıdtek, az emberek azt mondták, ez a világ legjobb szórakozása, mert még sosem volt hozzá fogható. Pedig ez egyáltalán nem eredeti. Ott voltak Róma gladiátorai, ık sem tettek mást. De vannak más játékok is. A póker. A pókerben a legnagyobb szám az egyenes pikk Royal flöss. A legkeményebb póker pedig az ötlapos Full. Négy lap az asztalon, egy a kézben. Négy ötcentessel meg egy tízessel bárki tarthatja. Talán
fél dollárba fáj, ha látni akarod, hogy mi van a másik pasi kezében. Ahogy aztán nı a tét, ennek megfelelıen egyre többe kerül ez a pillantás. Tucatnyi kör után, amikor már az életbiztosítást, az autót és a házat is föltetted, ez az ötödik lap akkorának tőnik, mint a Mount Everest. Ilyen A menekülı ember is. Csak éppen nem a pénzemet teszem föl. Náluk vannak az emberek, a tőzfegyverek és az idı. Az ı kártyáikkal, az ı zsetonjaikkal játszunk az ı kaszinójukban. Ha elkapnak, gondolom, elintéznek. De talán egy kicsit én is besegíthetek a szerencsének. Én hívtam ki a sajtót Rocklandbe. A sajtó az én pikk tízesem. Muszáj volt továbbengedniük, hiszen mindenki ıket figyelte. Az elsı útakadály után már nem volt módjuk rá, hogy rendesen elintézzenek. Furcsa dolog ez is, hiszen a Hálózat a Játékoktól kapja a hatalmát. Ha az ember nézi a mősort, akkor ez világossá válik. így aztán, ha az egész ország látja, hogy a rendırök meggyilkolják a túszomat - egy jómódú, középosztálybeli nıi túszt -, akkor el kell hinniük. Ezt pedig nem kockáztathatják. Fura, nem? Aztán itt vannak az én embereim. Máris balhét csináltak az úton. Ha a rendırök és a Vadászok valamennyi fegyverüket ellenünk fordítják, valami csúnya dolog történhet. Egy ember azt mondta, hogy maradjak az enyéim között. Sokkal inkább igaza volt, mint gondolta. Többek között azért nyúlnak hozzám bársonykesztyővel, mert itt vannak az enyéim. Az enyéim jelentik a pikk bubit. A dáma, az maga. Én vagyok a király, a fekete ember a karddal. Ezek az én lapjaim. A tömegtájékoztatás, a balhé lehetısége, maga, én. Együtt sem jelentenek semmit. Egy pár üti ıket. A pikk ász nélkül mindez szemét. De az ásszal verhetetlen. Fölkapta a nı kézitáskáját, egy apró ezüstlánccal díszített, alligátorbır utánzatból készült erszényt. A kabátja zsebébe győrte, amitıl az feltőnıen kidomborodott. - Nincs nálam az ász - mondta halkan. - Ha egy kicsit képes lettem volna elıre gondolkodni, akkor itt lenne. Viszont van egy kézben tartott lapom - azt ık nem láthatják. így hát blöffölhetek. - Nincs esélye - felelte tompán a nı. - Mit tehet a táskámmal? Lelövi ıket egy rúzzsal? - Azt hiszem, elejétıl fogva csaltak. Azt hiszem, végig hamisan játszottak. - RICHARDS! LETELT A TÍZ PERC! Richards a szájához emelte a megafont. ...Mínusz 034 és VISSZASZÁMLÁLÁS... - JÓL FIGYELJENEK! - A hangja zúgva gördült végig a repülıtér sík hektárjain. A rendırök feszülten várakoztak. A tömeg nyomakodott. - HAT FONT NAGY HATÁSÚ DYNACORE ROBBANÓANYAG VAN A KABÁTOM ZSEBÉBEN - AZ A FAJTA, AMELYET FEKETE ÍRNEK HÍVNAK! HAT FONT ELÉG, HOGY MINDENT ÉS MINDENKIT ELTÖRÖLJEK EGYHARMAD MÉRFÖLDÖN BELÜL, VALÓSZÍNŐLEG ARRA IS, HOGY FELROBBANTSAM A REPÜLİTÉR ÜZEMANYAGTARTÁLYAIT. HA NEM KÖVETIK BETŐ SZERINT AZ UTASÍTÁSAIMAT, AKKOR A POKOLBA ROBBANTOM MAGUKAT! EGY GENERAL ATOMICS GYÚJTÓKARIKA VAN BEILLESZTVE A ROBBANÓANYAGBA! FÉLIG KIHÚZTAM A BIZTOSÍTÉKOT, ELÉG EGY RÁNTÁS, ÉS A LÁBUK KÖZÉ KERÜL A FEJÜK, MEGCSÓKOLHATJÁK A SAJÁT SEGGÜKET, PÁ-PÁ! A tömeg sivalkodni kezdett, amit hirtelen, árapályra emlékeztetı mozgás követett. A barikád mögött álló rendıröknek hirtelen már nem kellett visszatartaniuk senkit. Férfiak és nık futottak az utakon, mezıkön, kiözönlöttek a kapukon, átmásztak a repülıteret övezı kerítésen. Az arcuk üres lett a pániktól.
A rendırök bizonytalanul csoszogtak. Egyetlen arcon sem tükrözıdött Amelia Williams hitetlensége. - RICHARDS! - bömbölte a megafon. - EZ HAZUGSÁG. SZÁLLJON KI. - KISZÁLLOK - bömbölte vissza. - DE MIELİTT MEGTENNÉM, KIADOM AZ UTASÍTÁSAIMAT EGY REPÜLİGÉP KELL CSÖKKENTETT SZEMÉLYZETTEL, ÜZEMANYAGGAL FELTÖLTVE, REPÜLÉSRE KÉSZEN. A GÉP EGY LOCKHEED/GA VAGY EGY DELTA SUPERSONIC LEGYEN, MINIMUM KÉTEZER MÉRFÖLDES HATÓTÁVOLSÁGÚ! KILENCVEN PERCEN BELÜL ÁLLJON KÉSZEN! Kamerák forogtak, vakuk villogtak. A sajtó is bizonytalannak látszott. De hát persze tekintettel kellett lenniük arra a lélektani nyomásra, amit félmilliárd nézı jelent. Ezek az emberek valódiak. A munka is valódi. És Richards hatkilónyi Fekete Írje esetleg csak egy újabb adalék ehhez a csodálatos bőnözıi lélekhez. - RICHARDS! - Sötét pantallót és a hővös ıszi idı ellenére könyékig felgyőrt ujjú, fehér inget viselı férfi szállt ki az egyik megkülönböztetı jelzés nélküli autóból, amelyek egy csoportban álltak, ötvenméternyire a 16-os parkoló mögött. A Richardsénál nagyobb megafont tartott a kezében. Ebbıl a távolságból Amelia csak azt láthatta, hogy apró szemüveget visel; a lencsék megvillantak a lenyugvó nap sugaraiban. - EVAN McCONE VAGYOK! Richards természetesen ismerte ezt a nevet. Nyilván ezzel akarták megrémíteni. Csodálkozás nélkül állapította meg, hogy sikerült nekik. Evan McCone volt a Fıvadász. Egyenes ági leszármazottja J. Edgár Hoovernek és Heinrich Himmlernek, gondolta Richards. İ testesítette meg a Hálózat katódcsövében az acélt. O volt a mumus. Az ı nevével ijesztgették a rossz gyerekeket. Leteszed azt a gyufát, Johnny, különben kiengedem a gardróbból Evan McCone-t! Futólag eszébe jutott az álomhang: Te vagy az, kis testvér? - HAZUDSZ, RICHARDS! TUDJUK! DYNACORE-HOZ CSAK A G-A ENGEDÉLYÉVEL LEHET HOZZÁJUTNI! ENGEDD EL A NİT, ÉS GYERE ELİ! NEM SZERETNÉNK, HA İT IS MEG KELLENE ÖLNÜNK! Amelia halkan megnyikkant. Richards visszabömbölt. - ODAFÖNT NÁLATOK LEHET, HOGY ÍGY VAN, KISEMBER! AZ UTCÁN MINDEN MÁSODIK SARKON VEHETSZ DYNA-CORE-T, HAVÁN KÁPÉD! NÁLAM PEDIG ITT VAN A JÁTÉKSZÖVETSÉG PÉNZE. NYOLCVANHAT PERCED VAN. - NINCS ALKU. - McCONE! -TESSÉK. - MOST KIKÜLDİM A NİT. İ LÁTTA AZ ÍRT. - Amelia döbbent rémülettel nézett rá. - JÓL TESZED, HA KÖZBEN NAGYOBB SEBESSÉGRE KAPCSOLSZ. NYOLCVANÖT PERCED VAN. NEM BLÖFFÖLÖK, SEGGFEJ. EGY GOLYÓ, ÉS VALAMENNYIEN FÖLJUTUNK A HOLDBA. - Ne! - suttogta a nı. Az arca görcsösen rángatózott. - Nem hiheti, hogy hazudok maga miatt. - Ha nem teszi meg, akkor halott vagyok. Meglıttek, eltört a lábam, alig vagyok annyira magamnál, hogy tudjam, mit beszélek, de tudom, hogy ez a legjobb út. Most pedig figyeljen: a Dynacore fehér, szilárd, kicsit zsíros tapintású. Ez... - Nem, nem! Nem! - Amelia Williams befogta a fülét. - Úgy fest, mint az Elefántcsont szappan. Azonban nagyon sőrő. Most pedig le fogom írni a robbantó-győrőt. Ez úgy néz ki... A nı elsírta magát. - Nem tudom megtenni, nem teszem meg, nem érti? Felelıs állampolgár vagyok. Van lelkiismeretem. Van...
- Na, igen, és rájöhetnek, hogy hazudott - mondta' a férfi szárazon. - Csak hát nem fognak. Mert ha segít, akkor beveszik a dumát. Elszállok, mint a madár. - Nem tehetem! - RICHARDS, ENGEDD KI A NİT! - A robbantógyőrő arany - folytatta a férfi. - Úgy öt centi az átmérıje. Úgy néz ki, mint egy kulcskarika, amin nincs kulcs. Ceruzához hasonló vékony rúd van ráerısítve, ezen található a G-A elsütı berendezés. Olyan, mint a ceruza végén a radír. A nı elıre-hátra ingott, és halkan nyöszörgött. Két kézzel markolászta az arcát, úgy gyúrta, mint a nyers tésztát. - Azt mondtam nekik, hogy félig kihúztam a biztosítót. Ez azt jelenti, hogy az Ír felszíne alatt lát egy kis bevágást. Megértette? Semmi válasz; Amelia sírt, nyöszörgött, ringatózott. - Persze hogy megértette - mondta Richards halkan. - Okos lány, ugye? - Nem fogok hazudni - felelte a nı. - Ha bármi mást kérdeznek, akkor nem tudja. Nem látta. Túlságosan félt. Csak még egyvalamit: ezt a karikát az elsı útelzárás óta tartom a kezemben. Nem tudja, mi az, de azóta a kezemben van. - Jobb, ha most öl meg. - Na, menjen! - parancsolta a férfi. - Szálljon ki! Amelia mereven bámulta, a szája rángott, a szeme lyukká sötétedett. Nyomtalanul eltőnt a csinos, magabiztos nı az elegáns napszemüvegével. Richards azon tőnıdött, elıkerül-e valaha. Úgy gondolta, soha többé. Teljesen legalábbis nem. - Menjen! - mondta. - Menjen! Rajta! - Én... én... Ó, Istenem... Amelia az ajtónak vetette magát, és félig kiugrott, félig kiesett rajta. Azonnal fölpattant és futni kezdett. A haja lobogott, és nagyon szép volt, majdnem olyan, mint egy istennı, ahogy rohant a milliónyi vaku csillagporában. Puskák emelkedtek célzásra, de le is ereszkedtek, mikor a tömeg magába szippantotta az asszonyt. Richards megkockáztatta, hogy fél szemmel kilessen a vezetıülés felıli ablakon, de semmit nem látott. Ismét lekuporodott, az órájára nézett, és várta a pusztulást. ...Mínusz 033 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Órájának nagymutatója két kört tett meg. Aztán még kettıt. Majd még kettıt. RICHARDS! Szájához emelte a megafont. - HETVENKILENC PERC, McCONE! Jól játszd végig. Az egyetlen módon játsszad. Addig játssz, amíg McCone kiadja a tőzparancsot. Gyors lesz. Egyébként kit érdekel? Hosszú, véget nem érı, örökkévaló csend után jött a válasz: - TÖBB IDİRE VAN SZÜKSÉGÜNK. LEGALÁBB HÁROM ÓRÁRA. EZEN A REPÜLİTÉREN NINCS EGYETLEN L/G-A VAGY DELTA SEM. IDE KELL REPÜLNIE EGYNEK. Amelia megcsinálta. Ó, dicsıség az Úrnak! A nı belenézett a szakadékba, azután keresztülment rajta. Háló nélkül. Nincs visszaút. Döbbenetes! Természetesen nem hisznek neki. Az a dolguk, hogy senkinek ne higgyenek el semmit. Most rögtön beviszik az épületben egy különszobába, ahol McCone fél tucat válogatott vallatója várja. És amikor bevitték, elkezdıdik a litánia. Természetesen izgatott, Mrs. Williams, de csupán a pontosság kedvéért... elmondaná még egyszer... van itt egy kis részlet... biztos benne, hogy nem másképpen volt... honnan tudja... Miért... és amikor azt mondta... így
hát az lesz a megfelelı taktika, ha idıt nyernek. Etessük meg Richardsot egy kifogással, aztán egy másikkal. Probléma van az üzemanyaggal, idıre van szükségünk. Nincs személyzet a repülıtéren, idıre van szükségünk. Repülı csészealj ereszkedett le a Nulla Hetes kifutópályára, idıre van szükségünk. És még nem törtük meg a nıt. Nem tudtuk beismertetni vele, hogy a robbanóanyagod nem más, mint egy krokodilbır ridikül, tele papír zsebkendıvel, kozmetikumokkal, hitelkártyákkal. Még nincs rá esélyünk, hogy megöljünk. Több idıre van szükségünk. - RICHARDS! - JÓL FIGYELJ! - felelte. - MÉG HETVENÖT PERCEDVAN. AZUTÁN MINDEN A LEVEGİBE REPÜL. Semmi válasz. Armageddon árnya ellenére a nézık kezdtek visszaszivárogni. Kimeredt szemük lángolt a gerjedelemtıl. Sokan hoztak hordozható reflektort, és rászögezték a kis kocsira. A tömény izzás kihangsúlyozta a törött szélvédıt. Richards megpróbálta elképzelni a kis szobát, ahol fogva tartják a nıt, hogy kiszedjék belıle az igazságot, de nem tudta. A sajtó természetesen ki van zárva. McCone emberei igyekeznek halálra rémíteni Ameliát, és kétségtelenül sikerül is nekik. De vajon milyen messzire merészkednek egy olyan nıvel, aki nyilvánvalóan nem tartozik a szegények gettótársadalmához, ahol az embereknek nincs arcuk? Drogok. Richards tudta, hogy vannak drogok, amelyeket haladéktalanul leszállíthatnak McCone-nak, drogok, amiktıl egy yaqui indián is úgy elkarattyolja az élete történetét, mint egy kisgyerek. Drogok, amiktıl a pap olyan szépen elhadarja a neki meggyónt bőnöket, akár egy magnetofon. Vagy egy kis erıszak kell? Módosított elektromos ösztöke, amely olyan jól bevált a 2005ös seattle-i lázadásnál? Vagy csak a kérdések pergıtüze? Semmi értelme nem volt az ilyesfajta gondolatoknak, mégsem tudta leállítani magát. A repülıtér épülete mögül félreismerhetetlen vinnyogás hallatszott: egy Lockheed szállítógép motorját melegítették be. Ez az ı madara. A hang hol fölerısödött, hol elhalkult. Amikor hirtelen félbeszakadt, Richards tudta, hogy elkezdıdött a tankolás. Húsz perc, ha sietnek. Úgy vélte, nem fognak sietni. Helyes, helyes. Eddig eljutottunk. Egy kivételével valamennyi kártya az asztalon van. McCone! McCone, kukucskálsz még? Belevágtál már Amelia agyába? Az árnyak megnyúltak a repülıtéren, mindenki várakozott. ...Mínusz 032 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Richards rájött, hogy a régi mondás hazug. Az idı nem áll meg. Bizonyos értelemben talán jobb lett volna, ha megáll. Akkor legalább vége szakadna a reménykedésnek. A megafon kétszer tájékoztatta, hogy nem mond igazat. Azt felelte, ha tényleg így van, akkor talán nyissanak tüzet. Öt perccel késıbb egy másik fölerısített hang felvilágosította, hogy a Lockheed fékszárnyai befagytak, föl kell tölteni egy másik gépet. Richards közölte, hogy semmi gond. Már amennyiben a megadott határidıre végeznek. Kúsztak a percek. Huszonhat, huszonöt, huszonkettı, húsz (Istenem, még mindig nem törték meg, talán...), tizennyolc, tizenöt (a gép motorja ismét beindult, fülsiketítı üvöltéssé erısödött, miközben a földi személyzet elvégezte az üzemanyagtöltı és a többi rendszer ellenırzését), tíz perc, nyolc. - RICHARDS! - ITT VAGYOK. - MINDENKÉPPEN TÖBB IDİRE VAN SZÜKSÉGÜNK! A MADÁR FÉKSZÁRNYAI TELJESEN BE-
FAGYTAK. FOLYÉKONY HIDROGÉNNEL FOGJUK LOCSOLNI A SZÁRNYAKAT, DE EZ IDİBE TELIK. - VAN IDİTÖK. HÉT PERC. AZTÁN A RÁMPÁN ELINDULOK A KIFUTÓPÁLYA FELÉ. EGY KÉZZEL VEZETEK, A MÁSIK A ROBBANTÓGYÜRÜN LESZ. NYISSATOK KI MINDEN KAPUT. ÉS NE FELEJTSÉTEK EL, HOGY UTAM SORÁN EGYRE KÖZELEBB KERÜLÖK AZ ÜZEMANYAGTARTÁLYOKHOZ! - ÚGY LÁTSZIK, NEM ÉRTETTED MEG... - BEFEJEZTEM A DUMÁT, HAVEROK. MÉG HAT PERC. A percmutató folytatta a szabályos körözést. Három perc maradt, kettı, egy. Pofára eshettek abban a kis szobában, amit nem tud elképzelni. Megpróbált emlékezni Amelia arcára, de nem sikerült. Máris összemosódott más arcokkal. Egy montázzsal, amely Stacey, Bradley, Elton és Virginia Parrakis meg a kutyás kisfiú arcából állt. Csupán arra emlékezett, hogy puha és csinos, azon a lélektelen módon, ahogy oly sok más asszony is csinos lehet a Max Factor, a Revlon és a plasztikai sebészek segítségével, akik felvarrnak, bevesznek, simítanak és kiegyenesítenek. Puha. Puha. De valahol a mélyben mégis kemény. Hol vagy, kemény fehér úriasszony? Vajon elég kemény vagy? Vagy éppen most teszed tönkre a játékot? Valami meleg futott végig az állán. Rájött, hogy véresre harapdálta a száját. Szórakozottan megtörölte. Az ingén ott maradt egy könnycsepp alakú vérfolt. Sebességbe kapcsolta a kocsit. A jármő engedelmesen fölemelkedett, felnyögtek a rugók. - RICHARDS! HA MEGMOZDUL AZ A KOCSI, AKKOR LİNI FOGUNK! A CSAJ BESZÉLT! TUDJUK! Senki sem lıtt. Bizonyos szempontból már-már csalódás volt. ...Mínusz 031 és VISSZASZÁMLÁLÁS... A szolgálati rámpa, emelkedı ívben kerülte meg az Északi Államok Termináljának futurista üvegházát. Az út mentén rendırök sorakoztak, akik a könnygáztól a páncéltörıig mindennel fel voltak fegyverezve. Arcuk lapos, tompa, egyforma volt. Richards, aki most már fölegyenesedett, lassan vezetett, ık pedig üres, baromszerő bámulattal néztek rá. Bizonyos értelemben, gondolta Richards, ugyanígy merednek a marhák is a gazdára, aki megtébolyodott, és rúgkapálva, ordítva fetreng az istállóban. Nyílt a szolgálati szekció ajtaja (FIGYELEM - CSAK ALKALMAZOTTAKNAK TILOS A DOHÁNYZÁS -IDEGENEKNEK TILOS A BELÉPÉS), és Richards nyugodtan haladt tovább, át a tartálykocsik meg a féktuskókra állított kis magángépek között. Azokon túl kezdıdött a felszállópálya, a bekötıutakkal stráfozott, széles, olajfoltos betonsíkság. Itt várakozott az ı * madara, egy hatalmas jumbo jet, tucatnyi turbinája halkan morgott. Mögötte egyenesen, tisztán nyújtóztak a fel- és leszállópályák, amelyek mintha egy pontba tartottak volna a látóhatáron, az erısödı félhomályban. A lépcsıt éppen most tolta a bejárathoz négy, overallos ember. Richards olyannak látta, mint a vérpad hágcsóját. Hogy a kép még élet hőbb legyen, a gép hatalmas hasának árnyékából annak rendje-módja szerint elılépett a hóhér is. Evan McCone. Richards annak az embernek a kíváncsiságával bámulta, aki most lát elıször egy hírességet teljes életnagyságban - akárhányszor találkozunk a képével a háromdimenziós mozi újságban, nem tudunk hinni a létezésében, amíg nem látjuk saját személyében -, azután a látvány furcsa, látomásos jelleget ölt, mintha ez a lény kizárólag képernyın létezhetne. A kis ember keret nélküli szemüveget viselt, elegáns öltönye alól már kiütközött a kezdıdı kappanháj. A pletyka szerint Evan McCone emelt talpú cipıben járt, de ha így volt is, észrevehetetlenül oldották meg. Apró ezüstkitőzıt viselt a hajtókáján. Mindent összevéve
egyáltalán nem tőnt szörnyetegnek, aki az F.B.I. és a C.I.A. félelmetes tintanyalóinak örököse. Nem úgy festett, mint aki mővészetté fejlesztette az éjszakai fekete autó, a gumibot, az otthon maradt rokonok utáni sunyi érdeklıdés technikáját. Nem látszott rajta, hogy virtuóza a félelem teljes skálájának. - Ben Richards? - Nem használt megafont; e nélkül a hangja halknak, kulturáltnak tőnt, bár nyoma sem volt benne nıies dallamnak. - Igen. - Itt van nálam a hivatalos parancs, amit a Játékszövetség, illetve annak akkreditált szerve, a Hálózat Kommunikációs Bizottsága adott ki az ön elfogására és kivégzésére. Tudomásul veszi? - Van választásom? - Aha. - McCone hangja elégedetten csengett. - A formaságokkal végeztünk is. Én hiszek a formaságokban, és ön? Nem, természetesen nem hisz. Maga nagyon rendhagyó versenyzı. Azért él még mindig. Tudta, hogy két órája megdöntötte A menekülı ember eddigi nyolc nap és öt óra rekordját? Persze hogy nem tudta. Pedig így van. Igen. És ott van a menekülése a bostoni Y.M.C.A-ból. Ragyogó. Értesülésem szerint a nézettségi mutató tizenkét százalékponttal növekedett. - Csodálatos. - Bár a portlandi közjátéknál majdnem elkaptuk. Pech. Parrakis utolsó lélegzetével megesküdött rá, hogy maga hajóra szállt Auburnban. Hittünk neki; olyan nyilvánvalóan rémült kis ember volt. - Nyilvánvalóan - visszhangozta halkan Richards. - Viszont ez az utolsó móka egyszerően briliáns. Le a kalappal ön elıtt. Bizonyos értelemben szinte sajnálom, hogy a játéknak vége. Gyanúm szerint sohasem fogok találkozni önnél leleményesebb ellenféllel. - Pech - mondta Richards. - Tudja, hogy vége - folytatta McCone. - A nı megtört. Nátrium-Pentotált használtunk. Régi, de megbízható szer. - Apró automata pisztolyt húzott elı. - Szálljon ki, Mr. Richards. Még egy utolsó szívességet teszek önnek. Itt fogok végezni magával, ahol senki sem tudja lefilmezni. A halála viszonylag magányos lesz. - Akkor hát készüljön - vigyorodott el Richards. Kinyitotta az ajtót, és kiszállt. A két férfi farkasszemet nézett az üres betonsíkságon. ...Mínusz 030 és VISSZASZÁMLÁLÁS... McCone volt az, aki elsınek lépett a patthelyzetben. Hátravetette a fejét, és jóízően nevetett. Nagyon kulturált, lágy és bársonyos nevetés volt. - Maga igazán remek, Mr. Richards. Par excellence. Húz, hív, aztán megint húz. İszintén meghajlok ön elıtt: a nı nem tört meg. Makacsul azt állítja, hogy az a dudor, amit a zsebében látok, Fekete ír. Nem alkalmazhatunk vegyi vallatást, mert az nyomot hagy. Ha a nıt közönséges EEG-vizsgálatnak vetik alá, kipattan a titkunk. Úton van három ampulla Canogyn New Yorkból. Az nem hagy nyomot. Úgy számítunk, negyven percen belül megérkezik. Sajnos, ahhoz nem elég korán, hogy megállítsuk magát: A nı hazudik. Ez nyilvánvaló. Ha megbocsát nekem egy árnyalatnyit abból, amit maguk elitizmusnak neveznek, megosztom önnel azt a megfigyelésemet, hogy a középosztály kizárólag a szexben hazudik jól. Elmondhatom egy másik megfigyelésemet? Persze hogy elmondhatom. - McCone elmosolyodott. - Gyanítom, hogy a kézitáskája van magánál.
Észrevettük, hogy nincs nála semmi, holott bevásárolni indult. Elég jó megfigyelık vagyunk. Mi történt a táskájával, ha nincs a maga zsebében, Richards? A férfi nem ment bele a játékba. - Lıjön le, ha olyan biztos magában. McCone sajnálkozva széttárta a karját. - Mennyire szeretném! De senki sem meri kockáztatni az emberi életeket, még akkor sem, ha egy az ötvenhez az esélye, hogy igazat mond. Túlságosan emlékeztet az orosz rulettre. Az emberi életnek van bizonyos szent minısége. A kormány - a mi kormányunk - tisztában van ezzel. Humánusak vagyunk. - Ja, ja! - Richards ragadozómosollyal bólintott. McCone pislogott. - Így hát megértheti... Richards megrezzent. Ez az ember hipnotizálja... A percek repülnek, egy helikopter közeledik Boston felıl, benne háromampullányi hülyítı (ha McCone negyven percet mondott, az húszat jelent), ı pedig itt áll, és hallgatja ennek az alaknak a kolompoló kis litániáját. Istenem, ez mégiscsak egy szörnyeteg! - Ide figyeljen! - vágott a szavába gorombán. - Fogja rövidre, kis ember! Ha belenyomják ezt az anyagot, a nı akkor is ugyanazt fogja dalolni. Azért mondom, hogy megjegyezze. Világos? Rámeredt McCone-ra, és elindult elıre. - Találkozunk még, szarevı! McCone félreállt, Richards még arra se méltatta, hogy rápillantson, miközben elmegy mellette. A kabátjuk ujja összeért. - Csak a pontosság kedvéért. Nekem azt mondták, hogy az anyag súlya három font. De kettı és fél van nálam. Vagy elhiszi, vagy nem. Elégedetten hallotta, hogy McCone lélegzete kissé felgyorsul. - Richards! Visszanézett a lépcsırıl, McCone fölnézett rá, szemüvegének aranykerete csillogottvillogott. - Ha a levegıben lesz, lelıjük egy föld-levegı rakétával. A hírekben azt fogják közölni, hogy Richardsnak kissé eljárt a keze. Nyugodjék békében. - Ezt nem fogják megtenni. - Tényleg? Richards elmosolyodott, és félig-meddig meg is indokolta, miért. - Nagyon alacsonyan fogunk repülni, sőrőn lakott terület fölött. Adjon hozzá az írhez tizenkét tele üzemanyagtartályt, és igen szép tőzijátékot kaphat. Túl szépet. Megtenné, ha megúszhatna. De nem teheti. - Elhallgatott. - Igazán ragyogó koponya. Ugye bekészített nekem egy ejtıernyıt? - Hát persze - felelte nyugodtan McCone. - Az elsı fülkében van. Nem nagy ötlet, Mr. Richards. Vágyván még valami trükk a csizmaszárban? - Annyira nem ostoba, hogy selejtes ejtıernyıt tegyen be. Ezt lefogadom. - Dehogyis. Az túl nyilvánvaló lenne. És bizonyára megrántaná azt a nem létezı robbantógyőrőt, mielıtt becsapódna. Igen szép tőzijáték lenne. - Isten vele, kis ember. - Isten vele, Mr. Richards. És bon voyage. - Kuncogott. - Maga tisztességesen játszik. Ezért hát adok még egy lapot. De csak egyet. Várunk a Canogynnel, amíg elindul. A rakétát illetıen tökéletesen igaza van. Mostanáig nem több blöffnél. Hív és emel, igaz? De én megengedhetem magamnak, hogy várjak. Látja, hogy sohasem tévedek. Soha; Most pedig maga blöfföl. Ezért megengedhetem magamnak, hogy várjak. De elkapom. Agyı, Mr. Richards. - Intett. - Nemsokára találkozunk - mondta Richards, de nem annyira hangosan, hogy McCone hallja. Es elvigyorodott.
...Mínusz 029 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Az elsı osztály hosszú volt, és három üléssor fért el benne. A falat valódi, régi vörösfenyı deszkával burkolták. A borszínő szınyeg legalább méter vastagnak tőnt. A szemközti falra, amely az elsı osztályt elválasztotta a konyhától, háromdimenziós képernyıt szereltek. A százas ülésen kövér hátizsák hevert, benne az ejtıernyı. Richards futólag megveregette, és átment a konyhán. Valaki éppen kávét fızött. Újabb ajtón át egy kurta folyosóra ért, amely a pilótafülkébe vezetett. A jobbra ülı rádiós, harminc körüli, gondoktól barázdált arcú férfi, epésen nézett rá, azután visszafordult a munkájához. Néhány lépéssel arrébb, balra ült a navigátor, elıtte táblák, rácsok és mőanyag tokban térképek. - Haverok, jön a hapsi, aki mindnyájunkat meg fog ölni - mondta a gégemikrofonjába. Hidegen nézett Richardsra. İ nem szólt. Végtére is a navigátornak majdnem biztosan igaza van. Továbbsántikált a gép orra felé. A pilóta ötvenéves lehetett, tán annál is több, vén csataló, vörös orra masszív piásra utalt, viszont tiszta, értelmes tekintete jelezte, hogy közelében sem jár az alkoholizmusnak. A másodpilóta vagy tíz évvel lehetett fiatalabb. Sapkája alól vörösen buggyant ki dús haja. - Hello, Mr. Richards - mondta a pilóta. A Richards zsebében levı dudorra pillantott, mielıtt az arcába nézett volna. - Bocsásson meg, ha nem rázok kezet magával. Don Holloway kapitány vagyok. A másodpilóta, Wayne Duninger. - A körülményekre való tekintettel nem örülök túlságosan, hogy találkoztunk - mondta Duninger. Richards elhúzta a száját. - Ugyanebben a szellemben hadd tegyem hozzá, hogy nem szívesen vagyok itt. Holloway kapitány, ön rádiókapcsolatban van McCone-nal, igaz? - Természetesen. A távközlési tisztünk, Kippy Friedman segítségével. - Adjon valamit, amin keresztül beszélhetek vele. Holloway rendkívül óvatosan átadott neki egy mikrofont. - Lássanak neki a repülés elıtti ellenırzésnek - mondta Richards. - Öt percük van. - A szerkezetet a hátsó fedélzeti ajtónál fogja élesíteni? - kérdezte roppant komolyan Duninger. - Suszter, maradj a kaptafánál - felelte hidegen Richards. Ideje befejezni, megtenni a végsı tétet. Úgy" érezte, agya felhevül, túlmelegszik, tőrıképességének határára ér. Emelj és húzz, ez a játék. Most emelem az égig, McCone. - Mr. Friedman! - Igen. - Richards van itt. McCone-nal akar beszélni. Félpercnyi csönd következett. Holloway és Duninger nem nézett rá többé; a repülés elıtti ellenırzést végezték, leolvasták a mőszerek jelzéseit, a nyomást, a fékszárnyak, ajtók, kapcsolók állását. Ismét felzúgtak a hatalmas G-A turbinák, de most sokkal hangosabban, fülsiketítı robajjal bömböltek. Amikor McCone végre megszólalt, alig lehetett hallani a hangját. - McCone vagyok. - Gyerünk, tetőkém. Maga és a nı velünk utazik. Három perc múlva legyenek a beszállóajtónál, különben meghúzom a győrőt. Duninger megmerevedett a pilótaülésben, mintha golyót kapott volna. Amikor folytatta a számok felolvasását, a hangja rémülten reszketett.
Ha tökös srác, akkor most fog borítani. A nıhöz is ragaszkodni, az az áruló jel. Ha tökös srác. Richards várakozott. A fejében ketyegett egy óra. ...Mínusz 028 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Amikor McCone ismét megszólalt, valami szokatlan, új árnyalat volt a hangjában. Félelem? Lehetséges. Richards szíve gyorsabban vert. Talán mégis összejön. Talán. - Maga bolond, Richards. Én nem... - Figyeljen ide! - szakította félbe Richards. - És közben ne feledje, hogy ezt a beszélgetést hatvanmérföldes körzetben minden rádiós hallhatja. Most nem dolgozhat sötétben, kis ember. Kikényszerült a színpadra. Méghozzá azért, mert túlságosan beszari, hogy kinyírjon, amikor maga is belehalhat. A nı azért jön, mert elmondtam neki, hova tartok. Gyenge. Erısebben támadj. Nem szabad hagyni, hogy gondolkodjék. - Még ha életben marad is, miután meghúztam a győrőt, kisegítı almáskofa se lehet magából. - Görcsös, tébolyult erıvel markolta a zsebébe dugott re-tikült. - Hát ennyi. Három perc. Vége. - Richards, várjon... Kikapcsolta a készüléket, belefojtva McCone-ba a hangot. A mikrofont visszaadta Hollowaynek, akinek alig remegett a keze, amikor elvette. - Van vér a pucájában - mondta lassan Holloway. - Meg kell hagyni. Nem hinném, hogy találkoztam volna ilyen tökös legénnyel. - Bárki tökös lehet, ilyen robbantógyőrővel a kezében - jegyezte meg Duninger. - Kérem, folytassák a dolgukat - felelte Richards. - Hátramegyek, hogy üdvözöljem vendégeinket. Öt percen belül indulunk. Hátrament. Az ejtıernyıt az ablak melletti ülésre tette, leült mellé, onnan figyelte az elsı és a másodosztály ajtaját. Hamarosan megtudja. Nagyon hamar. Keze kitartóan, nyughatatlanul győrögette Amelia Williams retiküljét. Már csaknem teljesen besötétedett. ...Mínusz 027 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Negyvenöt másodperccel a kijelölt idı elıtt tőntek fel a lépcsın. Amelia rémülten lihegett, a haját petrencévé kócolta az ember alkotta síkság állandó szele. McCone-on kívülrıl nem látszott változás, nettnek, érzéketlennek, flegmának lehetett volna mondani, ha a szeme nem olyan sötét, szinte eszeveszett a győlölettıl. - Ezt a menetet nem nyerheted meg, te féreg! - sziszegte. - Még nem játszottuk ki minden adunkat. - Örülök, hogy ismét láthatom, Mrs. Williams! - szólalt meg derősen Richards. A nı, mintha csak erre a jelzésre várt volna, elsírta magát. Nem hisztérikus sírás volt, hanem reménytelen; görcsösen szakadt fel a zsigereibıl. A csuklásoktól megtántorodott, lerogyott az elsı osztály plüss-szınyegére, arcát úgy temette a kezébe, mintha a helyén akarná tartani. Richards vére ragacsos barna foltként száradt a blúzára. Bı szoknyájában, amely szétterült körülötte, és eltakarta a lábát, olyan volt, akár egy hervadó virág. Richards sajnálta. Felszíni érzelem volt, de ennél több nem telt tıle. - Mr. Richards! - mondta Holloway a hangszóróból. - Tessék.
- Mi... Zöld jelzést kapunk? - Igen. - Akkor kiadom az utasítást a személyzetnek, hogy távolítsák el a lépcsıt, és zárják be az ajtót. Ne idegeskedjen közben. - Rendben, kapitány. Köszönöm. - Elárulta magát, amikor a nıt is idehozatta. Ugye tudja? - McCone mintha egyszerre mosolygott és vicsorgott volna; az összhatás rémítıen paranoid lett. Ujjait hol ökölbe szorította, hol ellazította. - Csakugyan? - kérdezte vidáman Richards. - Mivel ön kétségtelenül sosem téved, akkor kétségtelenül nekem ugrik, mielıtt felszállunk. Ily módon megmenekül a kockázattól, és olyan harmatosán kerül ki a dologból, mint a rózsa! McCone vicsorgott egy kicsit, azután annyira összeszorította a száját, hogy ajka belefehéredett. Nem mozdult. A gép remegni kezdett, ahogy a turbinák egyre sebesebben forogtak. A zaj hirtelen eltompult, mert a másodosztály ajtaját becsukták. Richards, mikor baloldalt kicsit közelebb hajolt az egyik kerek ablakhoz, látta, ahogy a személyzet eltávolítja a lépcsıt. Most már valamennyien a vesztıhelyen vagyunk, gondolta. ..Mínusz 026 és VISSZASZÁMLÁLÁS... A képernyıtıl jobbra kigyúlt a KÉRJÜK A BIZTONSÁGI ÖVEKET BECSATOLNI/KÉRJÜK A DOHÁNYZÁST ABBAHAGYNI jelzés. A jumbo lassan, nehézkesen fordulni kezdett alattuk. Richards a képernyırıl és az olvasmányaiból, leginkább hajmeresztı kalandregényekbıl szedte össze, amit a repülıgépekrıl tudott, és életében most repült másodszor, ám a Harding - New York járat gyerekjáték volt ehhez képest. Zavarta ez a hatalmas mozgás a lába alatt. - Amelia! A nı felemelte könny marta, maszatos arcát. - Mi? - kérdezte olyan rozsdás, bamba, hurutos hangon, mintha elfelejtette volna, hol van. - Jöjjön elıre. Fölszállunk. - McCone-ra nézett. - Maga mehet, ahova akar, kis ember. Az egész gépben. Csak ne zavarja a személyzetet. McCone nem szólt, csak leült az elsı és másodosztályt elválasztó függöny közelében. Azután meggondolhatta magát, mert átment a másik osztályra, és eltőnt. Richards az ülések magas támlájába kapaszkodva odament a nıhöz. - Szeretek az ablak mellett ülni - mondta. - Még csak egyszer repültem. - Mosolyogni próbált, de a nı csak tompán bámult rá. Richards becsusszant a belsı székre, Amelia Williams leült mellé. Becsatolta a férfi övét, mivel az nem vette elı a kezét a zsebébıl. - Maga olyan, mint egy rossz álom - szólt Amelia. - Amely sohasem akar véget érni. - Sajnálom. - Nem... - kezdte a nı. Richards befogta a száját, megrázta a fejét, és hang nélkül súgta: Ne! A gép lassan, körülményesen megfordult, a turbinák vonítottak, a jumbo gurulni kezdett a felszállópálya irányába, mint egy esetlen kacsa, amely a vízhez tart. Talán csak szemfényvesztés, gondolta Richards lázasan. Talán fölszereltek minden ablak elé egy háromdimenziós vetítıt, és... Elvetette a gondolatot.
Most érték el a felszállópálya végét, a gép nehézkesen jobbra fordult. Derékszögben keresztezte a kifutókat, elmaradt a hármas és a kettes. Az egyesnél balra fordult, és egy másodpercre megállt. - Indulunk, Mr. Richards - mondta Holloway egykedvően a hangszóróból. A gép elıször lassan mozgott, nem gyorsabban egy autónál, aztán hirtelen ijesztıen rákapcsolt. Richards rémületében felkiáltott. Hátradılt ülésében. A külsı fények szédítı sebességgel cikáztak az ablak elıtt. A látóhatár menti bokrok, a kipufogógáztól meggyötört fák száguldani kezdtek feléjük. A motorok fordulatszáma egyre emelkedett. A padló megint remegni kezdett. A férfi hirtelen érezte, hogy Amelia Williams két kézzel kapaszkodik a vállába, arca nyomorúságos maszkká torzul a félelemtıl. Szent Isten, ı sem repült még! - Megyünk - mondta. Rájött, hogy újra és újra ezt hajtogatja, képtelen abbahagyni. Megyünk. Megyünk. - Hova? - suttogta a nı. Nem válaszolt. Csak most kezdett rájönni. ...Mínusz 025 és VISSZASZÁMLÁLÁS... A repülıtér keleti bejáratánál ırködı két rendır figyelte, ahogy a hatalmas gép egyre gyorsulva végigfut a felszállópályán. Narancsszín és zöld fények villogtak a sőrősödı sötétségben, a motorok üvöltése a fülüket hasogatta. - Elindult. A Krisztusát, hát elindult. - Hova? - kérdezte a másik. Figyelték, ahogy a sötét árnyék elválik a földtıl. Motorjai olyan furcsa szinusz hangon búgtak, mintha a tüzérség gyakorlatozna egy hideg reggelen. Meredek szögben emelkedett, olyan valóságos, kézzelfogható és mindennapi volt, akár egy vajkocka a tányéron, mégis valószínőtlennek tőnt. - Mit gondolsz, sikerül neki? - Francba, fogalmam sincs róla. A gép üvöltése hullámokban csapódott beléjük. - Azért egyvalamit mondok - fordult az elsı rendır a zsugorodó fények felé, és felhajtotta a gallérját. - Örülök, hogy magával vitte azt a rohadékot. Azt a McCone-t. - Feltehetek egy személyes kérdést? - Legföljebb nem válaszolok. - Szeretnéd, hogy sikerüljön neki? A rendır hosszú ideig nem szólt. A repülıgép hangja egyre halkult, majd eltőnt a megfeszülı idegek alvilági zsongása mögött. - Igen. - Gondolod, hogy sikerül neki? Egy mosoly félholdja a sötétségben. - Barátom, azt hiszem, nagy durranás lesz a vége. ...Mínusz 024 és VISSZASZÁMLÁLÁS... A föld lesüllyedt alattuk. Richards ámultan bámészkodott, nem tudott betelni a látvánnyal; az elızı repülést átaludta, mintha csak erre várt volna. Az ablak mögött valahol a királykék és a fekete között játszott az égbolt. Tétova csillagok ragyogtak föl rajta. A nyugati szemhatáron már csak egy
zord, narancssárga vonal jelezte a napot, amely egyáltalán nem világította meg alattuk a földet. A mélyben egy fényfürt. Az lehet Derry. - Mr. Richards! - Tessék. - Akkorát ugrott ültı helyében, mintha beledöftek volna. - Pillanatnyilag az elıírások szerint haladunk. Ami azt jelenti, hogy egy nagy kört írunk le a Voigt repülıtér fölött. Utasítás? Richards törte a fejét. Az nem lenne jó, ha túlságosan korán elárulná magát. - Mi a legkisebb magasság, amivel ezt a gépet a levegıben lehet tartani? Hosszú szünet következett, nyilván tanácskoztak. - Százötven méter - mondta óvatosan Holloway. - Ez ellenkezik a szabályokkal, azonban... - Azzal ne törıdjön - vágott közbe Richards. - Bizonyos értelemben az ön kezében van az életem, Mr. Holloway. Nagyon keveset tudok a repülésrıl, és nem kétlem, hogy ezzel ön is tisztában van. De kérem, ne felejtse el, hogy az ötlet gyárosok, akik olyan prímán tudják, hogyan ejtsenek át engem, mind a földön találhatók, a veszély hatósugarán kívül. Ha hazudik nekem, és rájövök... - Senki sem fog itt hazudni - válaszolta Holloway. - Abban vagyunk érdekeltek, hogy visszajussunk oda, ahonnan indultunk. - Rendben. Jól van. - Rászánta az idıt a gondolkodásra. Amelia Williams mereven ült mellette, ujjait összefonta az ölében. - Induljon nyugatnak - szólalt meg hirtelen. - Hétszáz méter magasságban. Kérem, közben mutassa meg a látnivalókat. - Látnivalókat? - Amerre elhaladunk - magyarázta Richards. - Mindössze egyszer repültem életemben. - Aha. - Holloway hangja megkönnyebbülten csengett. A gép megdılt, az ablak mögött megbillent a napnyugta sötét vonala. Richards elbővölten figyelte. Különös fénytöredékek futkostak a vastag üvegen. A napot üldözzük, gondolta a férfi. Hát nem döbbenetes? Fél hét múlt öt perccel. ...Mínusz 023 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Az elızı ülés háttámlája egymagában felért egy szenzációval. Volt rajta egy zseb, benne kézikönyv. Légörvény esetén kösse be a biztonsági övet. Ha a kabin nyomása csökken, húzza az oxigénmaszkot a fejére. Ha a motorral van gond, az utaskísérı fogja megadni a további utasításokat. Váratlan robbanás esetén remélhetıleg van elég tömés a fogaiban ahhoz, hogy azonosítani lehessen. Az üléstámlába szemmagasságban beépítettek egy apró képernyıt is. Alatta fémtábla figyelmeztette a nézıt, hogy a csatornák nagyon sebesen váltakoznak. A képre éhes nézı kedvéért még egy érintıgombos csatornaváltó is volt alatta. Lejjebb, a képernyıtıl jobbra a légitársaság emblémáját viselı írótömb és egy toll függött láncon. Richards letépett egy lapot, és ügyetlenül írni kezdett a térdén: „99 % az esélye, hogy poloskát helyeztek el a cipıjében, vagy a hajában, talán a blúza ujjában van egy adó. Lefogadom, hogy McCone hallgatózik, és azt várja, hogy lebuktasson. Ha hisztérikus rohamot kapna, és könyörögne, hogy ne rántsam meg a győrőt, az javítaná az esélyeinket. Benne van?" A nı bólintott. Richards habozott, majd leírta: „Miért hazudott?"
Amelia Williams kivette a kezébıl a tollat, és pillanatnyi tétovázás után írni kezdett a férfi térdén levı papírlapra. „Nem tudom. Olyan érzést keltett bennem, mintha gyilkos lennék. A felesége. És... - a toll megállt, remegett, majd tovább kapart - ...olyan sajnálnivalónak tőnt." A férfi felvonta a szemöldökét, és elvigyorodott - csak egy kicsit, mert fájt. Ismét nyújtotta a tollat, de Amelia némán megrázta a fejét. Richards folytatta az írást: „Öt percen belül kezdje el az elıadást." A nı bólintott, Richards összegyőrte a papírt, és az ülés karfájába épített hamutartóba tömte. Meggyújtotta. A papír lángra lobbant, egy pillanatra felragyogott, izzása visszatükrözıdött az ablaküvegen. Azután hamuvá omlott, amit Richards gondosan széttúrt. Öt perccel késıbb Amelia Williams nyöszörögni kezdett. Olyan hihetıen hangzott, hogy Richards összerezzent. Azután belévillant, hogy ez talán nem is komédia. - Kérem, ne! - mondta a nı. - Ne tegye meg... azzal az emberrel! Én sosem ártottam magának. Haza akarok menni a férjemhez! Van egy lányunk is! Hatéves! Keresni fogja a mamáját! Richards érezte, hogy a szemöldöke akaratlanul fölszalad, és kétszer megrándul. Nem akarta, hogy a nı ennyire jól játsszék. Ennyire ne. - Ez az ember ostoba - mondta. Igyekezett nem úgy beszélni, mint aki láthatatlan hallgatóságához szól. - De azt azért nem hiszem, hogy ennyire. Minden rendben lesz, Mrs. Williams. - Könnyő magának ilyet mondani! Nincs vesztenivalója! Erre nem válaszolt. A nınek tökéletesen igaza van. Nincs, amit már el ne veszített volna. - Mutassa meg neki! - könyörgött Amelia. - Az isten szerelmére, miért nem mutatja meg? Akkor el kellene hinnie... És visszahívná a földön levı embereit. Rakétákkal követnek. Hallottam, amikor mondta. - Nem mutathatom meg neki - magyarázta Richards. - Ahhoz, hogy elıvehessem, be kellene biztosítani a gyújtógyőrőt, különben kockáztatnám, hogy bármikor felrobbanhat. Mellesleg - tette hozzá gúnyosan - nem hiszem, hogy megmutatnám neki, még akkor sem, ha tehetném. Annak a féregnek van veszítenivalója. Hadd izzadjon. - Azt hiszem, nem bírom tovább - mondta tompán a nı. - Az jár a fejemben, hogy megrántom a maga karját, hadd legyen vége. Úgyis mindenképpen bekövetkezik, nem? - Maga nem... - kezdte a férfi, ám ekkor kivágódott az ajtó az elsı és a másodosztály között, és McCone rontott be rajta. Az arca nyugodt volt, de a nyugalmon átütött a különös ragyogás, amelyet Richards azonnal fölismert. A félelem fehér, viaszos izzása volt. - Mrs. Williams! - hadarta. - Legyen szíves, fızzön kávét. Hét embernek. Attól tartok, ezen a repülıúton önnek kell játszania a stewardesst. A nı fölállt. Nem nézett senkire. - Hol van? - Menjen elıre - fuvolázta McCone. - Csak mindig az orra után. - Lanyha, pislogó emberke volt - ugyanakkor kész lett volna elharapni Amelia Williams torkát abban a pillanatban, amint a nı elárulja, hogy rokonszenvezik Richardsszal. A nı elindult az ülések között. Nem nézett vissza. McCone mereven bámult Richardsra. - Ha kegyelmet ígérek, akkor föladná, haver? - Haver. Ez a szó igazán undorítóan hangzik a maga szájából - mélázott Richards. Megfeszítette szabad kezét, jól megnézte. A kézfejet alvadt vér csíkozta, apró vágások, karcolások stráfozták, amelyeket akkor szerzett, amikor törött bokával vonszolta magát a délmaine-i erdıben. - Igazán undorítóan. Olyan zsírosan, mint amikor egyszerre kilónyi faggyús fasírt sül egy serpenyıben. Az a fajta, amit Co-Op City leértékelt boltjaiban lehet kapni. Rásandított McCone jól álcázott pocakjára. - Lám csak. Mint a sütni való husi. Az a fajta gusztusos szelet, amin csak kívül van egy vékony réteg zsír, ugye? - Kegyelem - ismételte McCone. - Hogy hangzik?
- Mint egy hazugság - mosolygott Richards. - Mint egy kibaszott, kövér hazugság. Azt hiszi, nem tudom, hogy maga nem több egy bérgyilkosnál? McCone elvörösödött. Nem olyan szelíd pirulás volt ez, hanem kemény, vörös, téglaszerő. - Remek lesz, ha kiállíthatom a házam udvarára - mondta. - Van egy különleges lövedékünk, attól a feje olyan lesz, mint egy tök, amit a felhıkarcoló tetejérıl dobtak le a járdára. Gázzal van megtöltve. Érintésre robban. Másrészt egy golyó a gyomorba... Richards elordította magát: - Elég! Meghúzom a győrőt! McCone felsikoltott. Két tántorgó lépést hátrált, fenékkel nekiment a 95-ös ülés kipárnázott karjának, elvesztette az egyensúlyát, belevágódott a székbe, mint akit csúzliból lıttek ki, miközben védekezın, eszelısen csapkodott a feje fölött. Széttárt ujjú keze meg is dermedt a levegıben a feje mellett, mint két megkövült madár. Arca úgy bámult ki ebbıl a groteszk keretbıl, mint egy gipsz halotti maszk, amelyre valaki tréfából aranykerető szemüveget biggyesztett. Richardsból kitört a hahota, ami még az ı fülében is bizonytalannak, idegenszerőnek, recsegınek rémlett. Mióta is volt, hogy nem nevetett egy igazán jóízőt, ıszintén, szabadon? Soha ebben a szürke, küszködı, komor életben. Most mégis kirobbant belıle. - Rohadék! Nem hallotta McCone hangját, csak azt látta, ahogy a száj a szavakat formálja. A Fıvadász arca eltorzult, összegyőrıdött, mint egy elnyőtt plüssmackóé. Richards csak nevetett. Jó kezével az ülés karfáját markolta, és csak nevetett, nevetett és nevetett. ...Mínusz 022 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Amikor Holloway hangja arról értesítette Richardsot, hogy a gép átszelte a Vermont államot Kanadától elválasztó határvonalat (Richards feltételezte, hogy a pilóta érti a dolgát; ı nem láthatott semmit, mivel odalent sötét volt, amit csak néha szakítottak meg fénycsokrok), óvatosan letette a kávéscsészéjét, és annyit mondott: - Tudna nekem adni egy térképet Észak-Amerikáról, Holloway kapitány? - Hegy- és vízrajzit vagy politikait? - szakította félbe egy új hang. Richards úgy vélte, a navigátor az. Most nyilvánvalóan a hülyét játssza, mintha nem tudná, melyik kell. Pedig nem ostoba. - Mindkettıt - felelte színtelen hangon. - Felküldené érte a nıt? - Mi a neved, cimbora? Annak az embernek a kurta hallgatása következett, aki idegesen veszi észre, hogy kiszúrták. - Donahue. - Van lábad, Donahue. Nyilván ide tudsz kocogni rajta. Donahue odakocogott. Hosszú, zselézett haját hátrafésülte, a nadrágja olyan szoros volt, hogy az ágyéka golflabdaszerően dudorodott. A térképek puha mőanyagba voltak csomagolva. A golyóit ugyan mibe csomagolhatja Donahue? - Nem akartam óberkodni - mondta kelletlenül a navigátor. Richards úgy vélte, ismeri a fajtáját. Jómódú fiatalemberek, akiknek sok az idejük, és gyakran azzal töltik, hogy kisebb csapatokba verıdve lófrálnak a nagyvárosok rossz hírő vigalmi negyedeiben, néha gyalog, gyakrabban robogóval. Ezek a buzitaposók. A buzikat értelemszerően ki kell irtani. Mentsük meg klotyóinkat a demokráciának. Ritkán merészkednek ki a vigalmi negyedek szürkületébıl a gettók vaksötétjébe. Ha mégis, a szart is kirugdossák belılük. Donahue kínosan fészkelıdött a merev pillantás sugarában. - Még valami? - Buzitaposó vagy, haver?
- He? - Nem érdekes. Menj vissza. Segíts a gépnek a repülésben. Donahue elkotródott. Richards gyorsan megállapította, hogy közigazgatási térképet kapott, városokkal, városkákkal, utakkal. Ahogy egyik ujjával követte a Derrytıl a Kanada-Vermont-határig nyugati irányban húzódó egyenest, nagyjából máris tisztában volt a helyzetükkel. - Holloway kapitány! - Tessék. - Forduljon balra. - He? - Holloway hangján érzıdött, hogy ugyancsak meglepıdött. - Úgy értettem, dél felé. Déli irányba. És ne felejtse el... - Nem felejtem el - felelte Holloway. - Ne aggódjék. A gép megdılt. McCone abban az ülésben kuporgott, amelyikbe belepottyant, és éhes, sóvár szemmel bámult Richardsra. ...Mínusz 021 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Richards érezte, hogy az öntudat meg az öntudatlanság határán egyensúlyoz, s ez megrémítette. A motorok folyamatos dongása alattomos, delejezı hatással volt rá. McCone tisztában volt vele, hogy mi történik. Kuporgó alakjával egyre jobban emlékeztetett egy rókára. Amelia ugyancsak érzékelte a helyzetet. Nyomorultul megbújt a konyha mellett az egyik elsı ülésben, és kettejüket figyelte. Richards ivott még két csésze kávét. Nem sokat segített. Egyre nehezebben tudott összpontosítani a térképre és a fahangú megjegyzésekre, amelyekkel Holloway kommentálta törvénytelen repülésüket. Végül ököllel rácsapott az oldalára, oda, ahova a golyó fúródott. A fájdalom azonnali és éles volt, mintha egy vödör hideg vizet öntöttek volna az arcába. Sziszegı, füttyszerő sóhaj, szakadt ki a szája szögletén. Friss vér áztatta át az ingét, és a kezébe csordult. Amelia felnyögött. - Hat perc múlva haladunk át Albany fölött - mondta Holloway. - Ha kinéz, akkor baloldalt fogja látni. - Lazíts - mondta Richards önmagának. - Lazíts. Csak lazíts. Istenem, ugye, nem tart már soká? Nem. Hamarosan vége lesz. Háromnegyed nyolc volt. ...Mínusz 020 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Rossz álom is lehetett, lidércnyomás, amely a sötétbıl kúszott elı a félig éber elme, beteges reflektorfényébe - bár alkalmasabb elnevezés lett volna a látomás vagy a hallucináció. Richards agya egy bizonyos szinten dolgozott, és összpontosított a navigáció problémájára, a McCone jelentette állandó veszélyre. Egy másik szinten valami feketeség terpeszkedett. A sötétben valamik mozogtak. Követés. Megvalósítva. Hatalmas, vinnyogó hidraulikus berendezések forognak a sötétben. Infravörös szemek izzanak ismeretlen színképeken. Számlapok, radarantennák halványzöld lidércfénye. Befogva. Befogtuk. Teherautók dübörögnek vidéki mellékutakon, egymástól kétszáz mérföldre, háromszög alakú pıre kocsikon ég felé forduló, mikrohullámú tányérantennák mozognak. Az elektronok végtelen áradata repül láthatatlan denevérszárnyakon. Visszaverıdnek, képet alkotnak. Az
erıs jel és a halványuló utókép ott marad a képernyın, amíg a következı fénysugár ismét ki nem rajzolja az alakzatot, kissé délebbre elıbbi helyzetétıl. Biztosan megvan? Igen. Newarktól kétszáz mérfölddel délre. Newark lehet az. Newarknak vörös jelzés, New Yorknak szintén. Az igazgatói utasítás még érvényes? Az. Albany fölött lelıhetnénk. Nyugi, haver. Teherautók dübörögnek lezárt városokon át, ahol az emberek rémült, győlölködı szemmel bámulnak ki a kartonpapírral megfoltozott ablakokon. Történelem elıtti fenevadak bömbölnek az éjszakában. Nyissátok ki az aknákat. Hatalmas, csikorgó motorok húznak félre ragyogó acélsíneken óriási betonfedeleket. A kerek szájú silók mintha a morlockok földalatti világába vezetnének. A folyékony hidrogén apró felhıi pöffennek a levegıbe. Nyomon vagyunk. Newark, követjük. Vettük, Springfield. Jelentést várunk. A sikátorokban hortyogó részegek fölriadnak az elhaladó teherautók mennydörgésére, és némán bámulják az ég szeleteit az összebújó házak között. Szemük sárga és fakó, szájuk nyálzó vonal. Kezek nyúlnak beidegzett gépiességgel az újságokért, hogy betakarózzanak az ıszi hidegben, de nincsenek már újságok, a képernyı az utolsót is megölte. A képernyı lett a világ királya. Halleluja! Menı pasik szívnak Doke-ot. A sárga szemek ismeretlen, villogó fényt látnak a magas égen. Villanás, villanás után. Vörös és zöld, vörös és zöld. A teherautók dübörgése elhalkult, miközben ide-oda verıdött a kıszakadékban, akár a vandálok ökle. A piások visszaalszanak. Francba! Észleltük Springfieldtıl nyugatra. Öt perce elhagyta a légterünket. Harding felıl? Igen. Körülvettük, befogtuk. Az éjszakában láthatatlan denevérszárnyak csapkodnak, villogó hálót vetnek Amerika északkeleti csücskére. A General Atomics számítógépeivel irányított hidraulikák olajozottan mőködnek. Ezerfelé forognak és helyezkednek a rakéták, miközben az égre rajzolódó vörös és zöld fényeket kísérik. Acél csörgıkígyók, telve várakozó méreggel. Richards mindezt nézte és látta, de csak fél aggyal. Agyának kettıssége különös módon vigasztaló volt. Olyasfajta fölényre utalt, amely közel áll az ırülethez. Alvadt vértıl kérges ujjai egyenletesen követték útjukat dél felé. Most Springfieldtıl délre vannak, most Hartfordtól nyugatra, most... Követjük. ...Mínusz 019 és VISSZASZÁMLÁLÁS... - Mr. Richards! - Tessék. - New Jerseyben vagyunk, Newark fölött. - Igen - válaszolta Richards. - Figyelem az utat. Holloway! A kapitány nem felelt, de Richards tudta, hogy figyel. - Ugye egész úton rajtunk a célgömb? - Igen - hangzott a válasz.
Richards McCone-ra pillantott. - Gondolom, azt igyekeznek eldönteni, megéri-e elveszíteni hivatásos vérebüket. Szerintem végül így fognak határozni. Végtére is legföljebb kiképeznek egy újat. McCone vicsorgott, de Richards szerint ez öntudatlan arckifejezés volt, amelyet végig lehetett volna követni az összes McCone-elıdökön át egészen a Neander-völgyi ısemberekig, akik inkább hatalmas sziklákkal dobálták meg a hátulról becserkészett ellenséget, minthogy becsületes esztelenséggel bocsátkozzanak szemtıl szembe küzdelembe. - Mikor leszünk nyílt vidék fölött, kapitány? - Nem leszünk. Mármint ha délnek megyünk. Amikor keresztezzük Észak-Carolina partját, kiérünk a nyílt tengerre, a fúrótornyok fölé. - Innentıl délre ez New York egyik elıvárosa? - A mérete után ítélve, igen - mondta Holloway. - Köszönöm. Newark úgy terült szét alattuk, mint egy marék szutykos boglár, amelyeket csak úgy beledobtak egy hölgy fekete bársonnyal bélelt ékszeres dobozába. - Kapitány! - Tessék - felelte a fáradt hang. - Forduljon nyugatnak. McCone ugrott egyet, mintha tőt szúrtak volna a fenekébe. Amelia meglepetten köhintett. - Nyugat? - kérdezte Holloway. Elıször tőnt ijedtnek, kétségbeesettnek. - Maga kérte, hogy erre jöjjünk! Nyugaton meglehetısen nyílt területre érünk. Harrisburg és Pittsburgh között egész Pennsylvania agrárvidék. Clevelandig nincs is nagyobb város. - Maga tervezi meg a stratégiámat, kapitány? - Nem, én... - Nyugatnak - ismételte meg kurtán Richards. Newark tovasiklott alattuk. - Maga ırült - mondta McCone. - Felrobbantanak. - Amikor maga és öt ártatlan ember tartózkodik a fedélzeten? Egy ilyen tiszteletre méltó országban? - Hiba lesz - válaszolta rekedten McCone. - Szándékos hiba. - Nem szokta nézni a The National Report-ot? - kérdezte Richards még mindig mosolyogva. - Mi nem hibázunk. 1950 óta nem. Newark eltőnt a szárnyak alatt; a helyét sötétség foglalta el. - Mintha nem nevetne többé - jegyezte meg Richards. ...Mínusz 018 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Fél órával késıbb ismét megszólalt Holloway. Izgatott volt a hangja. - Richards, Harding Red állomás tájékoztatott, hogy közvetíteni akarnak egy adást. A Játékszövetségtıl. Azt is mondták, hogy maga szerint meg fogja érni a fáradságot, amit a képernyı bekapcsolása követel. - Köszönöm. Ránézett az üres képernyıre, és kis híján be is kapcsolta. De visszakapta a kezét, mintha sütne az elıtte levı ülésbe épített képernyı. Különös félelem és a déjà vu érzése rohanta meg. Túlságosan olyan volt, mintha visszatérne a kezdetekhez; Sheila vékony, elnyőtt arca, a folyosó végén lakó Mrs. Jenner konyhájában fövı káposzta szaga. A Játékok bömbölése. A Taposs a dohányért, az Ússz a krokodillal, Cathy jajgatása. Természetesen nem lehet több gyereke, még akkor se, ha mindent visszacsinálhatna, visszaszívhatna, és visszatérne a múltjába. Már erre az egyre is alig volt esélye.
- Kapcsolja be! - nógatta McCone. - Lehet, hogy ajánlanak nekünk - magának - valamilyen megoldást. - Pofa be! - intette le Richards. Várt, kivárta, hogy elöntse a félelem lomha vize. Különös elıérzete támadt. Mindene fájt. A sebe még mindig vérzett, a lába gyenge volt, és mintha valahol nagyon messze lett volna. Nem tudta, képes lesz-e befejezni a színjátékot, ha eljön az ideje. Felnyögött, ismét elırehajolt, és megnyomta a BE gombot. Hihetetlen élességgel keltek életre a fölerısített jelek. A türelmesen várakozó arc, amely betöltötte a képernyıt, nagyon fekete és nagyon ismerıs volt. Dan Killian. A Játékok jelvényével díszített, vese alakú mahagóni asztalnál ült. - Hello - szólt halkan Richards. Majdnem kiesett az ülésébıl, amikor Killian fölegyenesedett, elvigyorodott, és azt mondta: - Hello, Mr. Richards! ...Mínusz 017 és VISSZASZÁMLÁIÁS... - Nem láthatom - mondta Killian -, de hallom. A gép belsı távközlési rendszeréhez kapcsolódom, a pilótafülke rádióján át. Mint hallottam, meglıtték. - Nem olyan rossz, mint amilyennek látszik - felelte Richards. - Az erdıben szereztem néhány karcolást. - Ó, igen - válaszolta Killian. - A hírneves Futás az Erdıben. Bobby Thompson éppen ma este dobta szét - persze ezzel a legutóbbi hıstettével együtt. Holnap azt az erdıt megrohanják az emberek, akik a maga ingének foszlányaira, vagy legalábbis egy töltényhüvelyre fognak vadászni. - Hát, nagy kár - mondta Richards. - Láttam egy nyulat is. - Maga a legkitőnıbb versenyzı, aki valaha is indult, Richards. A szerencse és az ügyessége folytán a legnagyobbá vált. Elég jó ahhoz, hogy tegyek magának egy ajánlatot. - Milyen ajánlatot? Hogy az összes hálózat közvetíti a kivégzésemet? - Ennek a gépnek az elrablása a leglátványosabb, ugyanakkor kétségtelenül a legostobább tette. És tudja, miért? Mert most elıször nem a sajátjai között van. Maga mögött hagyta ıket, amikor elszakadt a földtıl. Ez a nıre is vonatkozik, aki megvédte. Azt hiheti, hogy a maga oldalán áll. Akár ı is azt hiheti. De ez nem igaz. Senki sincs ott fönt, csak mi, Richards. Magának vége. Ennyi. - Folyton ezt mondják nekem, de még mindig megvagyok. - Az utóbbi két órában kizárólag azért, mert a Játékszövetség így rendelte el. Én rendeltem el így. És én vagyok az, aki keresztülvertem az engedélyt az üzlethez, amit most fogok ajánlani magának. A régi gárda erısen ellenezte - ilyesmire még sohasem volt példa -, de csak keresztülvertem. Azt kérdezte tılem, kit ölhetne meg, ha sikerülne feljutni a legfölsı emeletre egy géppisztollyal. Nos, az egyik én lennék. Meglepi? - Meg. Azt hittem, maga csak a házi nigger. Killian hátravetette a fejét, és nevetett, de a nevetése erıltetettnek tőnt. Az az ember nevet így, aki nagy tétekben játszik, és nehezen viseli a feszültséget. - Íme, az alku, Richards. Repüljön a géppel Hardingba. A reptéren a Játékok limuzinja várja. Végrehajtunk egy kivégzést - de nem valódit. És csatlakozik a csoportunkhoz. McCone felhördült a döbbenettıl és a haragtól. - Te fekete szemét... Amelia Williamst mintha letaglózták volna. - Igazán jó - mondta Richards. - Tudtam, hogy maga jó, de ez már nagyszerő. Micsoda remek használtautó-kereskedı lenne magából, Killian!
- McCone kitörése maga szerint arra utal, hogy hazudok? - McCone jó színész. Úgy dalolt és táncolt a repülıtéren, hogy Oscar-díjat érdemelt volna. - Mégis, zavarban volt. McCone, aki elzavarja a nıt, kávét fızni, amikor úgy tőnt, hogy Amelia felrobbanthatja a Fekete írt, a Fıvadász kitartó, tömény ellenségessége - mindez nem állt össze. Vagy mégis? Richards agya vadul kattogott. - Lehet, hogy ezt McCone tudta nélkül buherálta meg. Számított a reakciójára, hogy még hatásosabb legyen. - Maga is elénekelte a dalát, eljárta a táncát a robbanóanyaggal, Mr. Richards - felelte Killian. - Tudjuk - tudjuk -, hogy blöfföl. Viszont van egy gomb ezen az asztalon, amelyik nem blöff. Húsz másodperccel azután, hogy megnyomom ezt a gombot, a repülıt darabokra tépi egy nukleáris robbanófejjel fölszerelt, Gyémánthátú Csörgıkígyó rakéta. - Az ír sem kamu. - Mégis savanyú ízt érzett a szájában. A blöff savanyodott meg. - Ó, dehogyisnem. Plasztik robbanóanyaggal nem mehet föl egy Lockheed G-A gépre. Anélkül semmiképp, hogy be ne kapcsolná a riasztást. Négy különbözı kijelzı van a gépen, a légi kalózok lebuktatására. Az ötödik az ejtıernyıben van, amelyet kért. Elárulhatom önnek, hogy nagy izgalommal és kíváncsisággal figyeltük a Voigt repülıtér jelzılámpáit, amikor beszállt. Az volt a közmegegyezés, hogy valószínőleg tényleg van magánál robbanóanyag. Ön olyan ügyesnek bizonyult odáig, hogy ez hihetı feltételezésnek tőnt. Nem kis megkönnyebbülést jelentett, amikor egyik lámpa sem gyulladt meg... Feltételezem, sose volt alkalma, hogy ilyesmit szerezzen. Lehet, hogy akkor jutott csak eszébe, amikor már késı volt. Nos, már nem számít. Ez nem javítja ugyan a helyzetét, de... McCone Richards mellett termett. - Na, most én jövök - mondta vigyorogva. - Most szétlövöm azt a kibaszott fejedet, te barom! - Pisztolyát Richards halántékának szegezte. ...Mínusz 016 és VISSZASZÁMLÁLÁS... - Ha megteszi, akkor magának vége - mondta Killian. McCone habozott, hátralépett, hitetlenül meredt a képernyıre. Az ajka vonaglott, annyira erılködött, hogy megszólalhasson, de csak dühös, rekedt suttogás jött ki a torkán: - Elintézhetem! Most rögtön! Itt helyben! Mindnyájan biztonságban lennénk! Mindnyájan... Killian fáradtan válaszolt: - Most van biztonságban, maga istenverte hülye. És Donahue is el tudta volna intézni - ha úgy akarjuk, hogy elintézze. - Ez az ember, bőnözı! - kiáltotta McCone. - Rendıröket ölt meg! Anarchista bőncselekményeket, légi kalózkodást követett el! És... és nyilvánosan megalázott engem és a hivatalomat! - Üljön le! - mondta Killian, és a hangja olyan hideg volt, mint a bolygóközi őr. - Ideje emlékeznie, kitıl kapja a fizetését, Fıvadász úr! - Elmegyek a Játéktanácsig! - McCone most már ırjöngött. Nyál permetezett a szájából. Ha ennek vége, gyapotot fogsz szedni, nigger! Te istenverte bokszos kurafi szemét... - Kérem, dobja a fegyverét a padlóra! - szólt egy új hang. Richards összerezzent, odanézett. Donahue volt az, a navigátor, aki hidegebbnek és gyilkosabbnak tőnt, mint valaha. Brillantinos haja fénylett a kabin szőrt világításában. Drót válltámasszal ellátott, Magnum/Springstun géppisztolyt tartott a kezében, és a csövét McCone-ra irányította. Robert S. Donahue továbbszolgáló, Játéktanács Ellenırzési csoport. Tegye a földre a pisztolyt!
...Mínusz 015 és VISSZASZÁMLÁLÁS... McCone egy hosszú másodpercig csak nézte. Azután a pisztoly puffanva a vastag szınyegre hullott. - Maga, maga... - Azt hiszem, eleget szónokolt - mondta Donahue. - Menjen vissza a másodosztályra, és üljön le, legyen jó fiú. McCone hiábavalóan vicsorogva hátrált néhány lépést. Úgy nézett Richardsra, mint a vámpír egy régi horrorfilmben, amikor megállítják a kereszttel. Miután a Fıvadász elment, Donahue a fegyver csövével gunyorosan tisztelgett Richardsnak, és elmosolyodott. - Nem fogja többé zavarni. - Akkor is úgy fest, mint egy buzitaposó - mondta flegmán Richards. A halvány kis mosoly tovább fakult. Donahue hirtelen, üres utálattal meredt rá, majd visszament elıre. Richards odafordult a képernyıhöz. Érezte, hogy az érverése tökéletesen szabályos. Nem lélegzett gyorsabban, nem gyengült el a lába. A halál normális dologgá vált. - Ott van még, Mr. Richards? - kérdezte Killian. - Igen, itt vagyok. - A problémát megoldották? - Igen. - Jól van. Hadd térjek vissza a mondanivalómhoz. - Lökje. Killian felsóhajtott ettıl a stílustól. - Ott tartottam, hogy mivel tudjuk, miszerint blöffölt, ez rontja a helyzetét, viszont növeli a hitelünket. Tudja, miért? - Igen - felelte Richards közömbösen. - Ez azt jelenti, hogy bármikor lelövethették volna ezt a gépet. Vagy utasíthatták volna Hollowayt, hogy szálljon le. McCone pedig leszedett volna. - Pontosan. Elhiszi, hogy rájöttünk a blöffjére? - Nem. De maga jobb még McCone-nál is. Ügyes húzás volt, hogy a beépített zsúrfiúját használta. Killian elnevette magát. - Ó, Richards. Maga igazi gyöngyszem! Ritka, szivárványos tollú madár. - Ismét felhangzott a kényszeredett, feszült, mesterkélt nevetés. Richardsnak az az érzése támadt, hogy Killian tud valamit, amit semmiképpen sem akar elárulni. - Ha tényleg lenne magánál robbanóanyag, akkor meghúzta volna a biztosítót, amikor McCone a fejéhez nyomta a pisztolyt. Tudta, hogy meg akarja ölni magát. Mégis csak ült. Richards tudta, hogy vége, tudta, hogy lebukott. Mosolyra húzta a száját. Killian, mint gunyoros észjárású, éles elméjő ember, biztosan méltányolná. Akkor hát fizessen, hogy lássa az utolsó lapot. - Engem ez nem érdekel. Ha nem hagynak békén, akkor az egész mindenség felrobban. - Nem lenne az, aki, ha nem játszana az utolsó pillanatig. Mr. Donahue! - Igenis, uram. - Donahue hideg, érzelemmentes hangja majdnem egyszerre szólt ki a hangszóróból és a képernyırıl. - Kérem, menjen hátra, és vegye ki Mrs. Williams táskáját Mr. Richards zsebébıl. Azonban semmilyen módon nem árthat neki. - Igenis, uram. - Richardsot ez a hang kísérteties módon arra a nyomtatóra emlékeztette, amellyel az igazolványát készítették a Játékok fıhadiszállásán. Katt-katt-katt. Megjelent Donahue, és elindult Richards felé. Az arca sima, hideg és üres volt. Programozott. Ez a szó ugrott be Richards agyába. - Maradjon, ahol van, szépfiú! - szólt oda neki, és egy kicsit megmozgatta a kezét a kabátzsebében. - Ez az ember biztonságban van a földön. Maga az, aki felmegy a holdba.
Úgy rémlett, a határozott járás egy árnyalatnyit lassul, a szempárban is mintha villant volna némi bizonytalanság, azután Donahue tovább közeledett. Így grasszálhatna a Cote d'Azurön... vagy így közeledhetne a zsákutca végében nyüszítı homoszexuálishoz. Richards fejében megfordult, hogy kapja az ejtıernyıt, és elmenekül. Reménytelen. Menekülni? Hova? A harmadosztály mögött a férfimosdó a záróvonal. - Viszlát, a pokolban - mondta halkan, és egy kicsit megrántotta a kezét a zsebében. Ez alkalommal, valamivel jobb volt a reakció. Nem teljesen kielégítı, de azért jobb. Donahue nyögött egyet, és védekezın az arca elé kapta mindkét tenyerét. Ez a mozdulat olyan ısi, mint maga az ember. Amikor, még mindig az élık világában, leeresztette a kezét, zavart volt és nagyon dühös. Richards kivette kabátja sáros, szakadt zsebébıl Amelia Williams retiküljét, és odadobta. A táska Donahue mellét érte, és úgy pottyant a lábához, mint egy döglött madár. Richards keze csúszós volt a verejtéktıl. Ahogy a térdére fektette, fehérnek és idegennek tőnt. Donahue fölvette a táskát, közömbösen rápillantott, azután átadta Ameliának. Richards ostoba mód szomorúságot érzett, hogy már nincs nála a retikül. Valamiképpen olybá tőnt, mintha régi barátját veszítette volna el. - Bumm - mondta halkan. ...Mínusz 014 és VISSZASZÁMLÁLÁS... - Igazán jó a srác - mondta fáradtan Richards, amikor Donahue ismét visszavonult. Sikerült rákényszerítenem, hogy összerezzenjen, bár én abban reménykedtem, hogy bepisil. Azon kapta magát, hogy kettısen lát. A jelenség hol elmúlt, hol kiújult. Óvatosan megérintette az oldalát. Másodszor még nehezebben alvadt meg a vér. - Mi legyen most? kérdezte. - Fölszerelik a kamerákat a repülıtéren, hadd lássa mindenki, ahogy a bőnözıt elkapják? - Most jön az alku - felelte halkan Killian. Sötét arcáról semmit nem lehetett leolvasni. Akármit titkolt is, az most közvetlenül a felszín alatt lappangott. Richards tudta ezt. És hirtelen ismét eltöltötte a félelem. Szeretett volna odanyúlni, hogy kikapcsolja a képernyıt. Hogy ne hallja többé. Belsejében elindult egy lassú, iszonyú rengés - valódi, szó szerinti rengés. De mégsem kapcsolta ki a készüléket. Hát persze hogy nem. Végtére is azért van, hogy nézze. - Távozz tılem, Sátán - mondta rekedten. - Tessék? - Killian meglepetten nézett rá. - Semmi. Folytassa. Killian egy szót sem szólt. A kezét nézte. Ismét felpillantott. Richards érezte, ahogy elméjének egy ismeretlen tartománya felnyög az elıérzettıl. Úgy rémlett, hogy a szegények, a névtelenek, a sikátorokban alvó piások kísértetei az ı nevét mondják. - McCone-nak vége - szólt halkan Killian. - Maga tudja, hiszen most csinálta ki. Feltörte, mint a lágy tojást. Azt akarjuk, hogy foglalja el a helyét. Richards, aki azt hitte, hogy már nem érheti meglepetés, tátott szájjal, bambán, hitetlenkedve bámulta a képernyıt. Ez hazugság. Annak kell lennie. Mégis - Amelia visszakapta a táskáját. Semmi okuk, hogy hazudjanak, hamis illúziókat keltsenek benne. Sebesült volt és magányos. McCone és Donahue fel van fegyverezve. Egy golyó a bal füle fölé - a probléma simán elintézve. Következtetés: Killian színigazat beszél. - Maga megırült - motyogta. - Nem. Maga a legjobb menekülı, akivel valaha találkoztam. És a legjobb menekülı ismeri azokat a helyeket, ahova el lehet bújni. Nyissa ki a szemét, és meglátja, hogy A menekülı
ember-t nemcsak a tömeg élvezkedésére és a veszélyes emberek kiiktatására tervezték. Richards, a Hálózat mindig vadászik az új tehetségekre. Ezt kell tennünk. Richards igyekezett megszólalni, de nem bírt. Még mindig ott volt benne a rettegés. Szélesedett, magasodott, vastagodott. - A Fıvadásznak nem lehet családja - mondta végül. - Maga is tudja, miért. A zsarolás lehetısége... - Ben - mondta Killian végtelen gyengédséggel -, a felesége és a lánya halott. Több mint tíz napja meghaltak. ...Mínusz 013 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Dan Killian beszélt, talán már egy ideje beszélt, de Richards csak a távolból hallotta, és azt is eltorzította valami furcsa visszhang. Mintha egy nagyon mély kút foglya lenne, onnan hallaná, amint valaki lekiabál. Elméjében éjszakai sötétség honolt, és ez a sötétség valamiféle diavetítésnek szolgált háttérül. Egy ócska Kodak felvételen Sheila riszál a Kereskedelmi Szakközépiskola folyosóján, iratgyőjtıvel a hóna alatt. A mikro szoknya akkor jött újra divatba. Egy másik felvételen az Öböl móló végében ülnek (belépés ingyenes), háttal a kamerának, és kinéznek a vízre. Egymás kezét fogják. Egy szépiaárnyalatú fényképen egy fiatalember, rosszul szabott öltönyben, és egy fiatal lány az anyja - az alkalomra megkurtított - legjobb ruhájában áll a békebíró elıtt, akinek az orrát nagy bibircsók csúfítja el. A nászéjszakájukon jót vihogtak azon a bibircsókon. Kontrasztos fekete-fehér fénykép a következı, rajta ólomkötényt viselı, izzadt, meztelen felsıtestő férfi, aki vaskos emeltyőket nyomkod egy ívlámpákkal megvilágított, boltozatos földalatti kamrában. Lágy rajzú objektívvel készült, színes fénykép (azért lágy rajzúval, hogy ne látszódjék a hámló fal): nagy hasú nı egy ablaknál, a rongyos függönyt félrehúzva kinéz, figyeli az emberét, aki az utcán közeledik. A fény puha macskatalpakkal simogatja az arcát. Utolsó kép: megint csak egy ódondad Kodak fotó egy vékonypénző fickóról, aki a szeretet és a gyızelem mozdulatával tart a feje fölé egy parányi csecsemıt, és fülig ér a szája a diadalmas vigyortól. A képek egyre gyorsabban villogtak, keringeni kezdtek, nem hozták meg a gyász, a szeretet és a veszteség érzését, még nem, csupán a hideg, zsibbasztó dermedtség érkezett meg. Killian biztosította róla, hogy a Hálózatnak semmi köze a halálukhoz, az egész borzalmas baleset volt. Richards úgy vélte, hihet neki - nemcsak azért, mert a történet túlságosan hazugul hangzott ahhoz, hogy ne legyen igaz, de azért is, mert Killian tudta, hogy ha Richards elfogadja az ajánlatát, akkor az elsı útja Co-Op Citybe vezet, és elég egy órát eltöltenie az utcán, hogy mindent megtudjon az ügyrıl. Csavargók. Hárman. (Vagy kuncsaftok?, töprengett hirtelen kínban Richards. Az asszony kicsit köntörfalazott a telefonban, mintha valamit elhallgatna...) Valószínőleg be voltak lıve. Talán valamelyikük egy fenyegetı mozdulatot tett Cathy felé, és Sheila igyekezett megvédeni a lányát. Mindketten szúrt sebektıl haltak meg. Valami elpattant benne. Amelia hátrahıkölt, és hirtelen eltakarta az arcát. - Mi történt? Mondja el, hogy mi történt! - Semmi többet nem mondhatok. A feleségét hatvan szúrás érte. - Cathy - mondta Richards üresen, gondolatok nélkül. Killian megrándult. - Ben, akar egy kis idıt, hogy ezt átgondolja? - Igen. Idıre van szükségem. - Borzasztóan sajnálom, öregem. Esküszöm az anyámra, hogy semmi közünk hozzá. Mi úgy jártunk volna el, hogy elkülönítjük ıket magától, láthatási joggal, ha beleegyezik. Senki sem dolgozik olyan cégnek, amelyik lemészárolja a családját. Ezt mi is tudjuk. - Idıre van szükségem, arra, hogy végiggondoljam a dolgot.
- Fıvadászként - folytatta halkan Killian - megkeresheti ezeket a fattyúkat, s bevetheti ıket egy mély lyukba. És még sok hozzájuk hasonlóval megteheti. - Gondolkodnom kell. Viszlát. - Én... Richards kikapcsolta a képernyıt. Úgy ült, mint aki kıvé vált. Keze lazán lógott a térdei között. A gép tovább morgott a sötétségben. Tehát minden tisztázódott, gondolta. Minden. ...Mínusz 012 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Elmúlt egy óra. Eljött az idı, mondta a rozmár, hogy sok mindent megbeszéljünk... a vitorlás hajókról és a pecsétviaszról, és hogy vajon a disznóknak van-e szárnya. Képek villantak föl és hunytak ki az elméjében. Stacey. Bradley. A csecsemıarcú Elton Parrakis. A menekülés lidércnyomása. Ahogy utolsó szál gyufájával meggyújtja az újságpapírt az Y.M.C.A. pincéjében. Ahogy a gázhajtású autó csikorogva megpördül, a Sten géppisztolyból köpköd a láng. Laughlin savanyú hangja. A képek arról a két gyerekrıl, a kis gestapósokról. Miért ne? Nincs több kötelék, fıként erkölcsi kötelék nincs. Hogyan lehetne erkölcse olyasvalakinek, akinek elvágták a zsinórját, és most szabadon lebeg? Milyen bölcsen elıre látta Killian, amikor higgadt, már-már gyengéd brutalitással rámutatott, mennyire egyedül van. Most távolinak, irreálisnak, érdektelennek tőnt a lelkesedése Bradley és a légszennyezés mérés iránt. Orrszőrık. Igen. Valamikor az orrszőrı ötlete nagyszerőnek, roppant fontosnak tőnt. De most már... A szegények mindig veled lesznek. Ez igaz. Még Richards ágyéka is termett egy példányt a gyilkoló gépnek. Végül a szegények alkalmazkodnak, mutálódnak. A tüdejük tíz- vagy ötvenezer év alatt kialakítja a saját szőrırendszerét, és fölkelnek, kitépik a mesterséges szőrıket az orrokból, és végignézik, amint a szőrık tulajdonosaiból elszáll az élet, ahogy összeesnek, rángatóznak, a mellüket verik, megfulladnak egy olyan légkörben, amelyben alig van oxigén, de Ben Richardsot, mit érdekli a jövı? Az egész csak nyafogás. Eljön majd a gyász ideje. Számítanak rá, felkészültek. Akár a harag, a lázadás pillanataira. Újabb elvetélt kísérletek a tájékoztatásra, hogy mennyi méreg jut készakarva a levegıbe? Talán. Tettek róla. Tettek magáról Richardsról is - megérezték, hogy eljön az idı, amikor ı tesz majd róluk. Ösztönszerően tudta, hogy képes rá. Gyanította, hogy bizonyos értelemben zseniális lenne ebben a munkában. Segítenek neki, meggyógyítják. Gyógyszerek, orvosok. Az elme megváltoztatása. Azután béke. A zúgolódást kigyomlálják, mint a keserőfüvet. Áhította a békét, ahogy az ember vágyik a vízre a sivatagban. Amelia Williams sokáig sírdogált, még akkor is, amikor a könnyeknek már el kellett volna apadniuk. A férfi szórakozottan eltőnıdött, vajon mi lesz vele. Ebben az állapotban nemigen térhet vissza a férjéhez, családjához; már nem ugyanaz a hölgy, aki gépiesen megállt egy stoptáblánál, a feje tele étellel, találkozókkal, klubokkal és fızéssel. Piros Jelzést kapott. Nyilván majd gyógyszeres kezelésben részesül. Türelmesen rávezetik, hol volt A Hely, Ahol Az Út Kettévált. Megmagyarázzák neki, miért választotta a rossz utat. Karnevál az elmebaj sötétbarnájában.
Hirtelen szeretett volna odamenni hozzá, vigasztalni, elmondani neki, hogy nem is tört meg annyira, egy lélektani flastrom majd helyrehozza, talán még jobb is lesz, mint új korában. Sheila. Cathy. Egyre visszatértek a nevek, harangként kongtak elméjében, addig ismétlıdtek, míg értelmüket veszítették. Ha az ember kétszázszor mond ki egy nevet, rájön, hogy semmi értelme sincs. Lehetetlen volt a gyász; csak ködös bosszúságot és zavarodottságot érzett; elkapták, hagyták, hosszú pórázra engedték, és végül kiderült, hogy csak körben lohol. Emlékezett az általános iskolából egy fiúra, aki felállt, hogy letegye a Hőségesküt, és közben lecsúszott a nadrágja. A gép morajlott. Richards elszunyókált. A képek lomhán felbukkantak és ismét eltőntek, az eseménybıl teljességgel hiányoztak az érzelem színei. Azután elıkerült az utolsó kép az albumból: egy fényes nyolcszor tízes, amelyet egy unatkozó rendırségi fényképész készített, talán gumit is rágott közben. C bizonyíték, esküdt hölgyeim, uraim. Megszurkált, összehasogatott kis test, vértıl lucskos bölcsıben. Vérfoltok az olcsó gipszkarton falon, a tízcentes, törött Lúdanyón. Nagy vérrög a kéz alatt vett, félszemő plüssmacin. Felriadt, teljesen éber lett, kiegyenesedett. Száját szétfeszítette a hörgı üvöltés. Akkora erı kényszerítette ki a tüdejébıl, hogy a nyelve lobogott, mint a vitorla a szélben. Hirtelen minden, de minden gyötrelmesen világos, súlyos, félelmetes lett az elsı osztályon. Mint egy bulvárlap raszteres fényképe. Laughlint kivonszolják abból a topekai csőrbıl. Minden, minden nagyon valósághő lett, és Technicolorban rikított. Amelia vele együtt sikított a rémülettıl. Lekushadt a székében, a szeme akkorára nıtt, mint a repedezett porcelán kilincsgombok, és mindenáron a szájába akarta tömni az egész öklét. Donahue fegyveresen rontott be a fülkébe. A szeme, mint két apró, lelkes fekete gyöngy. Mi van? Mi a baj? McCone? - Nem - felelte Richards, és érezte, a szíve elég lassan ver ahhoz, hogy a hangja ne legyen feszült és kétségbeesett. - Csak rosszat álmodtam. A lányom. - Ó! - Donahue tekintete ellágyult a hamis együttérzéstıl. Nem csinálta valami jól. Talán egész életében ostoba marad. Talán okul majd valamit. Megfordult, hogy kimenjen. - Donahue! A férfi gyanakodva megfordult. - Jól megijesztettelek, mi? - Á. - És ezzel a kurta szóval elfordult. A nyaka kidagadt. A feneke olyan formás volt a szők kék egyenruhában, mint egy lányé. - Még ennél is jobban meg tudlak ijeszteni - közölte Richards. - Megfenyegethetlek, hogy elveszem az orrszőrıdet. Donahue el a balfenéken. Richards fáradtan lehunyta a szemét. A fényes fotó visszatért. Kinyitotta a szemét. Becsukta. A kép nem tért vissza. Várt, és amikor már biztos volt benne, hogy nem jön vissza (pillanatnyilag), kinyitotta a szemét, és bekapcsolta a képernyıt. Felbukkant Killian. ...Mínusz 011 és VISSZASZÁMLÁLÁS... - Richards? - hajolt elıre Killian, és meg sem próbálta leplezni feszültségét. - Úgy döntöttem, hogy elfogadom az ajánlatot - mondta Richards. Killian hátradılt, de csak a szeme mosolygott. - Nagyon örülök - bólintott.
...Mínusz 010 és VISSZASZÁMLÁLÁS... - Jézusom - mondta Richards a pilótafülke ajtajában. Holloway megfordult. - Hello. - Valakivel beszélt, akit Detroit VOR-nak hívtak. Duninger kávét ivott. A kettıs mőszerfallal senki sem törıdött. A mőszerek, kormányok, pedálok mégis mőködtek, forogtak, lenyomódtak, mintha kísértetkezek-lábak mozgatták volna ıket. A mutatók táncoltak. A fények villogtak. Hatalmas input-output forgalom zajlott... csak úgy, senkinek. - Ki vezeti a buszt? - kérdezte elbővölve. - Otto - felelte Duninger. - Otto? - Otto, az automata pilóta. Világos? - Duninger hirtelen elvigyorodott. - Üdv a csapatban, haver. Lehet, hogy nem hiszi el, de néhányan erısen szurkoltak magának. Richards hanyagul bólintott. Holloway megtörte a kissé kínosan elnyúlt hallgatást: - Ottó rám is a frászt hozza. Még húsz év után is. De holtbiztos. Piszkosul bonyolult szerkezet. A régiek olyanok hozzá képest... Nos, mint egy narancsos láda egy Chippendale szekreter mellett. - Tényleg? - Richards kinézett a sötétbe. - Igen. Kijelöli az ember az ÚC-t - úti célt -, és Ottó átveszi az irányítást a hangradar segítségével. A pilótát ez eléggé fölöslegessé teszi, kivéve a feles leszállást. Na és baj esetén is jól jövünk. - Na és van olyasmi, amit baj esetén maguk csinálnak? - kérdezte Richards. - Imádkozhatunk - felelte Holloway. Talán tréfának szánta, de olyan különös ıszinteséggel hangzott, ami megrekedt a kabin levegıjében. - Tényleg ezek a kormányok irányítják a gépet? - kérdezısködött tovább Richards. - Csak az emelkedést és az ereszkedést - válaszolta Duninger. - Az oldalirányú mozgást a pedálok szabják meg. - Mint annál a versenyautónál, amit egy gyerek csinál magának szappanos ládából. - Azért egy kicsit bonyolultabb - mondta Holloway. - Mondjuk, némileg több gombot kell nyomogatni. - Mi történik, ha Ottó meghülyül? - Semmi - vigyorodott el Duninger. - Ha ez történik, akkor egyszerően átveszed az irányítást. De a számítógép sosem romlik el. Richards távozni akart, de nem bírt szabadulni a forgó kormányok, a pedálok és gombok parányi, lélektelen mozdulatainak látványától. Holloway és Duninger visszatértek a munkájukhoz. Érthetetlen számok és adatok töltötték meg az étert. Holloway egyszer visszanézett, és meglepetve látta, hogy Richards még mindig ott áll. Elvigyorodott, és a sötétbe mutatott. - Megláthatja Hardingot, hamarosan odaérünk. - Mennyi idı múlva? - Öt-tíz perc múlva megpillanthatja a fényeket a látóhatáron. Amikor Holloway másodszor fordult meg, Richards már nem volt ott. - Boldog leszek, ha a fickó kiszáll. Ijesztı - mondta Duningernek. Duninger komoran nézett rá. Arca zöldesen foszforeszkált a mőszerek fényében. - Nem tetszett neki Otto. Észrevetted? - Igen - bólintott Holloway. ...Mínusz 009 és VISSZASZÁMLÁLÁS...
Richards visszafelé tartott a vállszélességő folyosón. Friedman, a rádiós föl sem pillantott. Donahue sem. Richards belépett a konyhába, és ott megállt. Erıs és jó volt a kávé illata. Töltött magának egy csészével, tett hozzá némi instant tejszínt, és leült a szolgálaton kívüli utaskísérık székébe. A kávéfızı gızölt, bugyborékolt. Az üvegajtón át látta, hogy a fagyasztót feltöltötték fényőzı vacsorákkal. A bárszekrény is tele volt a légitársaságok parányi palackjaival. Itt aztán jól berúghat az ember, gondolta. Kortyolt a kávéból. Jó volt és erıs. A fızı bugyborékolt. Hát in vagyok, gondolta kortyolgatás közben. Igen, ez nem is lehet kérdéses. Itt volt, és kortyolgatott. Az edények és serpenyık szép rendben sorakoztak. A rozsdamentes acélmosogató króm ékszerként ragyogott a mőanyag pultban. És természetesen ott volt a rezsón a Silex fızı, benne pedig forrt, gızölgött a kávé. Sheila mindig ilyet szeretett volna. Azt mondta, a Silex tartós. Elsírta magát. Volt ott egy apró vécé, amelyen csak a stewardessek feneke fért el. A félig nyitott ajtón át még a kék, pedánsan fertıtlenített vizet is látni lehetett a csészében. Ürítsen ezerötszáz méter magasságban is luxuskörülmények között. Megitta a kávét, és figyelte, ahogy a Silex bugyborékol és gızölög. Nagyon nyugodtan, teljesen hangtalanul sírt. Akkor hagyta abba, amikor elfogyott a kávéja. Fölállt, a csészét a rozsdamentes acélmosogatóba tette. Megfogta a Silex barna mőanyag fülét, és gondosan kiöntötte a kávét a lefolyóba. Apró páracseppek tapadtak a vastag üveghez. Kabátja ujjával megtörölte a szemét, és visszament a keskeny folyosóra. Belépett Donahue fülkéjébe, egyik kezében a fızıvel. - Kérsz egy kis kávét? - kérdezte. - Nem - felelte kurtán Donahue, föl se nézve. - Dehogyisnem - mondta Richards, s minden megmaradt erejét összeszedve lecsapott a súlyos üvegedénnyel Donahue lehajtott fejére. ...Mínusz 008 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Az erıfeszítéstıl harmadszor is felszakadt a sebe, de az edény nem tört el. Ugyan mivel erısíthették meg (talán Bi2-vitaminnal?), hogy még a legnagyobb légörvényben se törjön el? Döbbenetesen hatalmas foltban fakasztotta föl a vért. Donahue némán zuhant a térképasztalra. Egy vércsík végigfutott az asztal mőanyag borításán, és lecsöpögött. - Vétel öt, C-egy-kilences-nyolc-négy - csacsogta a rádió. Richards még mindig a Silexet markolta. Az üvegre foltokban tapadt Donahue haja. Elejtette az edényt, de az nem koppant. Még itt is volt szınyeg. A Silex buborékja visszagurult hozzá, mint egy kacsingató, vérben úszó szemgolyó. Cathy fényes, nyolcszor tízes fényképe ismét felbukkant, és Richards megborzongott. A hajánál fogva fölemelte a haláltól elnehezedett Donahue-t, és átkutatta kék repülıs egyenruháját. Elıkerült a fegyver. Már éppen visszaejtette volna a fejet az asztalra, aztán inkább még hátrább rántotta. Donahue álla leesett, idióta vigyor ült a képén. A szájába belefolyt a vér. Richards letörölte a vért az egyik orrlyukról, és belenézett. Ott volt - pici, nagyon pici. Ragyogó hálószövet. - Figyelem E.TA. C-egy-kilences-nyolcnégy - mondta a rádió. - Hé, ez te vagy! - szólt oda a folyosón át Friedman. - Donahue...
Richards visszasántikált a folyosóra. Nagyon gyengének érezte magát. Friedman fölpillantott. - Megmondaná Donahue-nak, hogy emelje fel a seggét, és jelentkezzen... Richards a felsı ajkát találta el. A fogak úgy repültek szét, mintha barbár nyaklánc szakadt volna el. Haj, vér és agyvelı mázolt Rorschach-tesztet a szék mögötti falra, ahol egy háromdimenziós, széthajtogatós fotón egy lány tárta szét örökké tartó lábait egy fényezett mahagóni ágyban. Tompa kiáltás hallatszott a pilótafülkébıl. Holloway kétségbeesett és hiábavaló igyekezettel rávetıdött az ajtóra, hogy bezárja. Richards észrevette, hogy apró, kérdıjel formájú heg van a homlokán. Az a fajta seb, amit akkor szerezhet egy vakmerı kisfiú, ha leesik az alacsony ágról, amelyen éppen repülıt vezetett, Hollowayt hasba lıtte. A kapitány felháborodottan üvöltött: - Húúúú-ÚÚÚÚ! - Azután kicsúszott alóla a lába, és arcra zuhant. Duninger megfordult a pilótaülésen. Az arca, akár egy meglöttyedt hold. - Ne lıj le, jó? kérte. Nem volt benne elég szusz, hogy felszólító módban beszéljen. - Tessék - mondta szelíden Richards, és meghúzta a ravaszt. Valami pukkant és villant Duninger mögött, miközben a pilóta eldılt. Csönd. - Jelentkezz E.TA. C-egy-kilences-nyolc-négy - szólalt meg a rádió. Richards hirtelen felhördült, és kihányt egy nagy adag kávét meg epét. Az izmok összehúzódása még jobban feltépte a sebét, az oldala vadul lüktetni kezdett a fájdalomtól. Odasántikált a mőszerfalhoz, amelynél örök tandemben még mindig forgott, csúszkált, hajladozott a két kormány. Mennyi kapcsoló és kijelzı! Ilyen fontos repülésnél vajon mindig nyitva tartják a távközlést? Biztosan. - Jelentkezem - mondta Richards csevegı hangon. - Van valami gond az adással, C-egy-kilences-nyolc-négy? Valami zavarosat vettünk. Minden rendben? - Tökéletesen - felelte Richards. - Mondd meg Duningernek, hogy lóg egy sörrel - közölte rejtélyesen a hang, azután már csak a statikus recsegés hallatszott. Ottó tovább vezette a buszt. Richards hátrament, hogy befejezze, amit elkezdett. ...Mínusz 007 és VISSZASZÁMLÁLÁS... - Szent Isten! - nyögte Amelia Williams. Richards futólag végignézett magán. Az egész jobb oldala a bordáitól a lábszáráig vérvörös volt. - Ki gondolta volna, hogy abban az öregemberben annyi vér van? - mondta. Hirtelen McCone rontott be az elsı osztályra. Egy pillantással fölmérte Richardsot, és fegyvert rántott. Egyszerre lıttek. McCone eltőnt az elsı és a másodosztályt elválasztó függöny mögött. Richards lezöttyent. Nagyon fáradt volt. Nagy lyuk tátongott a hasán. Láthatta a beleit. Amelia szüntelenül sikoltozott, két keze boszorkánymaszkká gyúrta az arcát. McCone visszatántorgott az elsı osztályra. Vigyorgott. A fél feje eltőnt a lövéstıl, de azért vigyorgott. Kétszer lıtt, az elsı elsüvített Richards feje fölött. A második a kulcscsontja alatt találta el. Richards viszonozta a tüzet. McCone kétszer megperdült maga körül. Elejtette a pisztolyt, és mintha az elsı osztály vastag, fehér mőanyag mennyezetét vizsgálgatta volna, összehasonlítva a saját másodosztályú fülkéjével. Összeesett. Olyan erıs, szúrós és átható volt
az égett puskapor és a megperzselıdött hús szaga, mint az almáé, amikor kisajtolják a levét, hogy borrá erjesszék. Amelia tovább sikoltozott. Richards arra gondolt, milyen feltőnıen egészséges a hangja. ...Mínusz 006 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Richards nagyon lassan fölállt, kezével nyomva vissza a beleit. Úgy érezte, gyufát gyújtottak a gyomrában. Görnyedten vánszorgott az ülések között, egyik kezét a derekára szorítva, mintha bókolni akarna. Másik kezével fölvette az ejtıernyıt, és maga után húzta. Egy szürke kolbászkarika kibuggyant az ujjai közül. Visszagyömöszölte. A gyömöszölés fájt. Kissé olyan érzés volt, mintha mindjárt összerondítaná magát. - Ó! - nyögte Amelia. - Ó-ó-ó-ó, Istenem! Ó, édes Istenem! - Vegye ezt föl - mondta Richards. Amelia tovább ringatózott, nyöszörgött. Meg se hallotta. Richards leejtette az ejtıernyıt, és pofon ütötte a nıt. De az ütésben nem volt erı. Ökölbe zárta a kezét, így ütötte meg. A nı befogta a száját. Kábultan nézett föl rá. - Vegye föl! - ismételte meg. - Mint egy hátizsákot. Látja, hogy kell? Amelia Williams bólintott. - Én. Nem tudok. Ugrani. Félek. - Le fogunk zuhanni. Muszáj ugrania. - Nem tudok. - Jó. Akkor lelövöm. A nı felugrott, félrelökte Richardsot, és eszelısen nekiállt fölcsatolni az ejtıernyıt. Miközben a szíjakkal bajlódott, egyfolytában hátrált. - Nem. Az ott a-alulra kerül. A nı villámsebesen átrendezte a hevedereket, és McCone felé hátrált a közeledı Richards elıl, akinek vér csöpögött a szájából. - Most azt a csatot kapcsolja a győrőhöz. Köré. A h-hasán. A nı reszketı kézzel engedelmeskedett. Elsírta magát, amikor nem sikerült elsıre. Megcsúszott McCone vérén, azután átlépte a Fı-vadászt. Ugyanígy haladtak végig a másod- és a harmadosztályon. Richards hasában kitartóan égı öngyújtó vette át a gyufa helyét. A vészkijáratot robbanózár és a pilótafülkébıl vezérelt rúd biztosította. Richards odaadta a pisztolyt az asszonynak. - Lıje szét. Én... nem bírnám ki a visszarúgást. Amelia behunyta a szemét, elfordította az arcát, és kétszer meghúzta Donahue fegyverének ravaszát. A pisztoly ezzel kiürült. Az ajtó zárva maradt. Gyenge, émelyítı kétségbeesés fogta el Richardsot. Amelia Williams idegesen szorította a kioldózsinór karikáját, a keze megmegrándult. - Talán - kezdte, amikor az ajtó hirtelen elrepült az éjszakában, és vitte magával Amelia Williamst is. ...Mínusz 005 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Szipirtyóként meggörnyedve a fordított viharban, az üléstámlákba kapaszkodva távolodott Richards a kirobbant ajtótól. Ha magasabban repülnek, és nagyobb a légnyomáskülönbség, akkor a levegı ıt is kiszippantotta volna. így is szélrohamok lökdöstek, szegény öreg belei kinyúltak, akár a harmonika, a földön vonszolta ıket maga után. Hatszáz méter magasan a
hideg, ritkás, metszı éjszakai levegı olyan volt, mintha egy vödör jeges vizet loccsantottak volna az arcába. Az öngyújtó átváltozott fáklyává, a zsigerei izzottak. Elérte a másodosztályt. Itt jobb volt. Gyengült a szívóhatás. Most lépjük át McCone elterült hulláját (át, kérem), aztán irány az elsı osztály. Vér folyt a szájából. A konyha bejáratánál megállt, és igyekezett összegyőjteni a beleit. Tudta, hogy nem tetszik nekik a Külvilág. Egy fikarcnyit sem. Bepiszkolódtak. Szerette volna megsiratni szegény, sérülékeny zsigereit, hiszen azok nem kértek belıle. Nem tudta visszagyömöszölni ıket. Semmi sem volt rendben, minden összekeveredett. Az iskolai biológiaórák ijesztı képei úsztak a szeme elıtt. Felködlött elıtte a döbbenetes igazság, a tény, hogy neki csakugyan vége, és miközben a szájából ömlött a vér, nyomorúságában elsírta magát. A repülıgépen nem volt segítség. Mindenki elment. Csak ı maradt, meg Otto. A világból elfogytak a színek, ahogy az ı testébıl is fogyott a ragyogó folyadék. A konyha ajtajának dılt, mint a részeg a lámpaoszlopnak, és figyelte, ahogy a dolgok kísértetiesen elszürkülnek. Hát ez az. Távozóban vagyok. Ismét felordított, amitıl gyötrelmesen kiélesedett a világ. Még ne. Nem szabad. Beleit maga után húzva áttámolygott a konyhán. Döbbenetes, milyen sok minden fér el odabent. Gömbölyőén, szilárdan, tömötten. Rálépett saját magára, és valamit megrántott odabent. A fájdalom villanása hihetetlenül erıs volt, erısebb az egész világnál. Felordított, vért fröcskölve a szemközti falra. Elveszítette az egyensúlyát, eldılt volna, ha a fal nem tartja meg hatvanfokos szögben. Haslövés. Haslövésem van. Elméje eszelısen válaszolt: Katt-katt-katt. De egy dolgot még el kell intéznie. Azt mondják, a haslövés a legrosszabb. Egyszer az éjszakai kajaszünetben arról beszélgettek, hogy a legrosszabb elmenni; ez akkor történt, amikor még fényezı volt. Egészséges volt, vidám, tele vérrel, vizelettel, ondóval, valamennyien ilyenek lehettek, falták a szendvicseket, és összevetették a radioaktív fertızés, megfagyás, lezuhanás, agyonveretés, vízbe fulladás kellemetlenségeit. És valaki megemlítette a haslövést. Talán Harris. Az a kövér, aki csempészett sört ivott munka közben. Fáj a hasad, mondta Harris. Sokáig tart. És mindnyájan ünnepélyesen bólintottak, holott fogalmuk sem volt a Fájdalomról. Végigbotorkált a keskeny folyosón, mindkét kezével a falnak támaszkodva. Elhagyta Donahue-t. Friedmant a szájsebészeti mőtétjével. Dermedtség kúszott föl a karjában, a hasában (abban, ami valaha a hasa volt) a fájdalom mégis egyre erısödött. De közben is mozgott, és megtépett teste igyekezett végrehajtani a koponyájában lakozó ırült Napóleon parancsait. Istenem, hát ez a vég? Nem hitte volna, hogy ilyen sok közhelyet tud a halálos ágyról. Úgy tőnt, elméje befelé fordul, és önmagát falja föl az utolsó lázas pillanatokban. Még. Egy. Dolog. Átesett Holloway elnyúlt tetemén. Csak feküdt, és hirtelen elálmosodott. Egy kis szundikálás. Igen. Csak egy kicsi. Túl nehéz fölkelni. Otto zümmögött. Altatódalt énekelt az ünnepeltnek. Sssss, ssss, ssss... Hát aludj, gyermekem, álmodj csak csendesen. Fölemelte a fejét - borzalmas erıfeszítésébe került, a feje acélból, nyersvasból, ólomból volt -, és figyelte a mőszerek táncát. Mögöttük a plexiüvegen túl ott volt Harding. Túl messze. Lágy, puha fészkén elszunnyad a kismadár.
...Mínusz 004 és VISSZASZÁMLÁLÁS... A rádió aggodalmasan brekegett: - Hé, C-egy-kilen-ces-nyolc-négy. Vétel. Túl alacsonyan vagytok. Vétel. Vétel. Vegyük át a gép irányítását? Vétel. Vétel. Véte... - Kapjátok be - suttogta Richards. Kúszni kezdett a mozgó, pislogó mőszerfal felé. A pedálok emelkedtek és süllyedtek. A kormányok meg-megrándultak. Felordított, amikor megint belehasított a fájdalom. Beleinek egyik hurkája beleakadt Holloway állába. Visszamászott. Kiszabadította zsigereit. Ismét kúszni kezdett. A karja elernyedt, egy pillanatra súlytalanul lebegett, orra a puha, mély szınyegen pihent. Felemelkedett, kúszott tovább. Felhúzódzkodni, beleülni Holloway székébe olyan volt, mintha a Mount Everestet mászna meg. ...Mínusz 003 és VISSZASZÁMLÁLÁS... Ott volt. Hatalmas, terjedelmes, szögletes torony emelkedett elıtte az éjszakában, mindennél magasabban. A holdfény alabástrommá változtatta feketeségét. Éppen csak egy kicsit mozdított a kormányon. A padló balra dılt. Megbillent Holloway székében, majdnem kiesett belıle. Visszafordította a kormányt, ismét túlfordította, a padló most balra billent. A látóhatár észbontóan megdılt. Na, most a pedálok. Igen. Így már jobb. Óvatosan megnyomta a kormányt. Elıtte egy mőszer szempillantás alatt ugrott 2000-rıl 1500-ra.Visszahúzta a kormányt. Nagyon keveset látott. A jobb szemére már úgyszólván teljesen megvakult. Fura, hogy egyenként mondják föl a szervei a szolgálatot. Ismét megnyomta a kormányt. Úgy rémlett, a gép súlytalanul lebeg. A mutató 1500-ról 1200-ra, majd 900-ra siklott. Visszahúzta a kormányt. - C-egy-kilences-nyolc-négy. - A hang már nagyon riadt volt. - Mi a baj? Vétel! - Beszélj csak, fiam! - károgta Richards. - Röff! Röff! ...Mínusz 002 és VISSZASZÁMLÁLÁS... A hatalmas gép úgy süvített át az éjszakán, akár egy jégszilánk. A mélyben Co-Op City terpeszkedett óriási, repedezett kartonpapírként. Közeledett, egyre közeledett a Játékok Tornyához. ...Mínusz 001 és VISSZASZÁMLÁLÁS... A gép most repült át a Csatorna fölött. Úgy tőnt, Isten keze tartja fönt a bömbölı óriást. Egy drogos feltekintett egy kapu alól, és azt hitte, hallucinál, ez az utolsó drogos álom, azért jött, hogy magával vigye, talán a General Atomics mennyországába, ahol ingyen van a kaja. A motorzúgás az ajtóba csalta az embereket, arcuk sápadt lángokként fordult az ég felé. Csörömpölve dıltek be a kirakatüvegek. Légörvények kavarták a hulladékot a sikátorokban. Egy rendır elejtette elektromos ösztökéjét, kezét a fülére szorította, üvöltött, és nem hallotta a saját hangját.
A gép magassága egyre csökkent, most már úgy suhant a tetık fölött, mint óriás ezüst denevér; a jobb oldali szárnyvég alig három méterrel hibázta el a Glamour áruház felhıkarcolóját. Hardingban megvakultak a képernyık az interferenciától, és az emberek ostoba, rettegı hitetlenséggel bámulták a falat. A mennydörgés betöltötte a világot. Killian fölnézett az íróasztaláról, és kitekintett szobája üvegfalán. A déli városrésztıl a Félholdig eltőntek a város, hunyorgó fényei. Az egész ablakot betöltötte egy közeledı Lockheed TriStar repülıgép. Villogtak a lámpái, és Killian a mérhetetlen megdöbbenés, a borzalom és hitetlenség egyetlen ırült pillanatáig még láthatta, hogy Richards ıt bámulja. Az arca vérben ázott, fekete szeme égett, mint az ördögé. Richards vigyorgott. És felemelte a középsı ujját. - Jézusom! - Killiannek ennyire maradt ideje. ...000... A Lockheed kissé megdılve csapódott bele a Játékok Tornyába, a magasságnak úgy a háromnegyedénél. A tartályban még megvolt az üzemanyag jó egynegyede. Sebessége megközelítette az óránkénti ötszáz mérföldet. A robbanás borzalmas volt, bevilágította az éjszakát, mint Isten haragja, és még tizenkét háztömbbel arrébb is záporozott a tőz az égbıl.