Sebők zsigmond
Színfoltok
2011
Felolvasás közben A minap egy fölolvasáson voltam. Nagy közönség volt jelen, különösen sok elegáns asszony, a fővárosnak ama rétegéből, mely toalettjében egyesíti az ízlés tartózkodó méltóságát a vagyon gőgjével. A megjelenés elegáns, szinte kolostori egyszerűségét egyetlen ékszer szédítő értékével. Egy úr frakkban, fehér nyakkendősen, valami csevegést vagy novellát, vagy mit olvasott föl. Én bizony már nem tudom, mit. Különösen vagyok ezekkel a fölolvasásokkal. Akárhánya úgy fut el a fülem mellett, mint a susogó, érthetetlen beszédű szél. Hasztalan gyötröm magamat, hogy beleakasszam figyelmemet valamelyik részébe vagy akár mondatába. Figyelmem kiszakad mindig belőle, mint a foszlott szövetből a kapocs. Úgy vagyok a fölolvasásokkal és a fölolvasókkal (és azt hiszem, mindenki úgy van velük), mint az ismerőseinkkel. Van olyan barátunk, aki első percre belép érdeklődésünkbe s akár beszél, akár hallgat, szívesen vagyunk együtt vele órák hosszat, míg a másik puszta jelenlétével untat, minden szavával gyötör, még a legjelentéktelenebbel is. A fölolvasók közt is van olyan (mégpedig szép számmal), aki az első mondatokkal szétereszti a hallgatóságát, mint a nyitva felejtett kalitka a szárnyasnépet. Ott surrog, röpköd, szemez a hallgatóság figyelme a terem ablakain, zugain, képein, közönségén és minden apró-cseprő tárgyán, de makacsul kerülgeti – a kalitkát, a fölolvasó mondanivalóit. 5
Ha olykor rá is száll az elmenekült madárka a kalitka rácsára, egy perc múlva megrázkódva, a rabság érzésének nyomasztó súlyát lerázva magáról szárnyal tova. Ellenben a másik fölolvasó az első szavakkal megfogja érdeklődésemet. Beszéljen bár színtelenül vagy dadogva, csak meghalljam, amit mond, többé semmi el nem tántorítja tőle figyelmemet. Követem hűséggel, mint az udvar a fejedelmi személyt és fölszívom fülemmel és lelkemmel beszédének, hangjának minden árnyalatát, mint az udvaronc a királyi barátja elejtett szavait. Mert azonnal megérzem, hogy a művészet és szellem demokratikus dinasztiájának valamely tagjával van dolgom, azt is, ha nem is a királyával vagy princével, hanem csak egyik darócban járó atyafiával. Ezek uralkodnak rajtunk, elménken, fülünkön, figyelmünkön és szívünkön, míg a többi csak parvenü, ámító és kontár. Ez az igazi születési rang. Császár lehet valaki, anélkül, hogy a trónra szülessen, de költő és író csak az lehet, aki annak született. Nincs a világnak olyan hatalma és fénye, mely meg tudná szerezni a hallgató vagy olvasó szívében azt a megindult, meghódoló, szinte alázatos figyelmet, melyet az igazi poéta oly könnyedén magához vonz, mint a virág a méhet. A minapi fölolvasáson a frakkos úr szájából ömlött a szó. Már régen lemondtam arról, hogy koldus-fantáziájának a bicegését kövessem és kavics-gondolatainak a gyűjtögetésével fárasszam magamat. Néztem tehát a közönséget. Furcsa látvány száz unatkozó arc. Az érdeklődő arc mind egyforma. Az a boszorkánymester, aki a pódiumon ül vagy áll, azzal a csomó papírlappal, 6
melyet kezében fog, mintha bizonyos titkos rokonságot öntene az arcokra: a mosoly rokonságát, a megindultság atyafiságát, a szemekben játszó fény testvériségét. Minden arc egyformán gömbölyödik ki a mosolytól és vonásai egyformán feszülnek meg a várakozástól. Valamennyi fej egyforma szögben fordul a fölolvasó felé és valamennyi tekintet úgy könyököl körülötte, mint a furulyázó faun körül a kíváncsi nimfák gyűrűje. Az unatkozó közönség arca ellenben mind különböző. Látok szemet, mely mereven néz valamerre, és látok szemet, mely a lebocsátott pillái alul a földre vagy az asztalra csepegteti tekintetét – úgy hogy szinte elképzelem, mint görögnek szét ott, akár a higanycseppek, az unalomszülte gondolatok, melyek szemen át szivárognak alá. Látok arcot, mely mintha meglapulna valami gyötrő súly alatt s olyan arcot, mely megnyúlik, mintha rosszul metszett tükörből nézném. És látok idegenül mosolygó, furcsán révedező és a szó értelmében kihalt arcokat, melyek mintha kővé változtak volna. Minden arc más-más, mert az unalom olyan zsarnok, akinek a népe a Bábel-tornyának népe. Egyetlen gondolat és nyelv sem fűzi össze, csak a szenvedés százféleképp tükröződő gondolata. Amint így nézelődtem, egyszerre különös vörös fény lobbant felém. Egy elegáns asszony profilját világította meg ez a misztikus vörös fény, mely olyan volt, mint a szikrázva sugárzó bíbor. Nem volt szép asszony, nem is fiatal, csak finom és disztingvált megjelenésű. A fülében nagyértékű függő lógott s azt a repeső tüzet ennek a csodaszép gyémántja ontotta. 7
Sohasem láttam még a gyémántnak ily szép tündöklését – azaz, hogy bizonyára láttam már, de nem értettem meg szépségét. Ahhoz, hogy megértsem, efféle unalmas fölolvasás szükséges, mikor a kéz öntudatlanul szétbontogat és összecsavar valamit, rajzolgat mindenféle csodás figurát a papírra s amily álomszerűen mozog a kéz, úgy kalandozik szerte és tapadozik szomjasan mindenre a lélek. Ez a vörös gyémánttűz szinte füstölgött finom, lebegő párázattal. A magva mintha egy vérző parányi seb lenne, melyből vér helyett sötétbíbor fény bugyog ki. Csodálatos lobogás. Mintha nemcsak az asszony arcát, hanem a fél termet bevonná lenge sugárzással s ott patakzanék le a fölolvasó fehér ingmellén és papírján. Ez csak néhány pillanat tüneménye, de elegendő, hogy a szem és a lélek átzuhanjon az ámulat és gyönyör minden régióján. Hogy pár pillanat alatt átérezzük, milyen lehet a tündérország napja és éjjele, virágainak és leányainak köntöse. Hogy átérezzük a vagyon és gazdagság félelmetes igézetét, sőt, mi több, hogy belebonyolódjunk a hálátlan szociálpolitikába, minekutána a gyémánt és vagyon e gőgös lobogása alatt fölfedezzük a világnyomor sötét áradatát. A látomány azonban, mondom, csak néhány pillanatnyi, mert az asszony feje megmozdul, a bűvös vörös fény eltűnik s helyébe valami szelíd és lágy zöld szín ömlik a gyémántból, olyan szín, amilyen az erdő mélyén csurgó pataké, melynek zöld selymét a besurranó nap öltögeti át ezüst tűivel. Azután ez is eltűnik, akárcsak egyszerre kiapadt volna a csepp patak, és az 8
asszony füle alatt most mintha átlátszó fehér ködben parányi ezüst- és azúrcsillagok reszketnének. Így fénylett, változott, szikrázott az asszonyi fülönfüggő, érezvén, hogy most érkezett el az ő órája, mikor nincs egyéb versenytársa egy kifogástalanul öltözött úrnál, aki valamit felolvas, csevegést vagy novellát, de senki sem tudja, mit. Vagy talán csak én láttam ilyennek. Lehet. Én is csak úgy jegyeztem bele ebbe az elmefuttatásba, mint ahogy a kéz gépiesen arabeszkeket vet a papírra az unalmas felolvasás közben s a lélek szomjúhozva keres valami csillogást – amit a fölolvasásban nem lel meg.
9
Tavaszi hullámok Azok közé a szerencsés budapestiek közé tartozom, akiknek szomszédságában egy beépítetlen Kaszeliktelek van. Ez azt jelenti, hogy a városi forgalom közepette huszonöt-harminc méteres fák kis erdejében gyönyörködhetem – úgy oldalvást. Az én, úgynevezett kerti szobám ablaka mellett, majdnem olyan közel, hogy a kezemmel elérhetem, egy hatalmas szilfa áll, melynek az a tulajdonsága, hogy hamarabb virágzik, mintsem levelezik éspedig legelsőnek fatársai közt. Kis, ametisztbe játszó rozsdaszínű csomós virága van – nem valami ragyogó virág, de a tavasz első leheletére megjelenik a fán, melyen ilyenkor mintha egy bordószínű palást ömlenék végig. Ebben a vöröseslila palástban jelenik meg nekem a tavasz. A többi fa még kopasz, elhagyatott és árva, de ez már olyan, mint a lakodalomba induló vőlegény. És igen kedves, mikor a fagy, ború, színtelenség és kopárság után egyszerre benéz ablakainkon a fölvirágozott öreg legény. Ez a szilfa a mi csalhatatlan naptárunk. A nyomtatott kalendárium csal, a nap is csal, mert mikor az előbbi a tavaszt jelzi, esetleg hó kavarog a levegőben, az utóbbi pedig nagyon állhatatlan. Megjelenik a nap a legnyalkább tavaszi ruhájában, szikrázó cigarettával a szájában, melyből hófehér bárányfelhőket fú szerteszéjjel, hogy néhány óra múlva szürke, fagyos felhők prémgallérjába temesse didergő arcát. Mikor azonban 10
a szilfa fölveszi a vőlegényi ruháját, az már bizonyos tavasz. És, úgy tetszik, hogy a Kaszelik-kertben is csak erre a jeladásra vár minden, mert egyszerre elkezd odalenn és a levegőben minden mozogni, a faágak megvastagszanak, a föld barna felületén finom, világoszöld fülecskék és szarvacskák jelennek meg, mintha milliónyi smaragd-állatka akarná kidugni fejét a sötét takaró alól és halkan, ünnepiesen emelkedik föl a levegőbe egy sárga-piros pillangó… Idebenn a szobában a nap már nemcsak a bútor lábait mossa, hanem elönti súlytalan sárga vizét a zongorán és asztalon is. És ha felhő födi el a napot, akkor is érezni lehet sejtelmes, tavaszi melegét. Én azonban nem is a szilfáról akartam írni, hanem a tyúkról. Ez egy szép, fehér szárnyas, picike piros tarajfélével az ostoba kis búbos fején, melybe két piros karikákba foglalt barna szem van dugva. Éveinek száma ismeretlen, csakhogy már nem mai csirke. A Juli vette a csarnokban csirke gyanánt – ami nem csodálandó, tekintettel arra, hogy nem látott jól a könnyeitől. A tavaszi könnyeitől. Mert amint minden házias�szony tudja, tavasszal valamennyi Juli kap egy levelet hazulról, hogy haldoklik az anyja. (Értsd: kezdődik a tavaszi munka, melyhez szükség van a leányra odahaza.) A falusi anyák éppen oly pontosan elhervadnak a kikelet leheletére, mint amilyen pontosan kivirágzik a Kaszelik-kert szilfája. Mikor a levélhordó így tavasszal a cselédszoba ablakán kopogtat, az azt jelenti, hogy a Juli szakácsnénak haza kell mennie, ha hallani kívánja az anyja utolsó re11
