sebastian haffner egy német története
Németország: semmi, minden egyes német: sok. (GOETHE, 1808) Először is a legfontosabb: Nos, mit szól, kérdem én, Hogy s mint éli az ilyen nagy időket? Nagyot mondok, nagy kor, ha az egyén a maga lábán áll csak, senki többet, sőt korszellem-agyonhajszolta lény, s nolens-volens, dönteni kénytelen ÖNMAGA felől, nem kisebb a tét! Csak néhanap szusszanása legyen, Az is valami – ön ugye megért. (PETER GAN, 1935)
PROLÓGUS
1 Amit elmondani készülök, egy párbaj története. Ez a párbaj két fölöttébb egyenlőtlen fél küzdelme: az egyik oldalon a hatalmas és erkölcsi skrupulusokat nem ismerő állam áll, a másik oldalon egy névtelen, ismeretlen kisember. A párbaj színhelye nem a politika, hiszen a kisember nem politikus, még kevésbé „államellenes összeesküvő”. Folyamatosan védekezésre kényszerül, és nem akar mást, mint megőrizni mindazt, amit személyes integritása, saját egyéni élete és becsülete elengedhetetlen tartozékának tekint. Az állam ugyanakkor, amelyben él és amellyel nap mint nap kapcsolatba kerül, pontosan ettől akarja megfosztani brutális, bár időnként szánalmasan otromba eszközökkel. Az állam ijesztő fenyegetésekkel arra akarja rávenni a kisembert, hogy szakítson a barátaival, változtassa meg a gondolkodását és az államilag előírt nézeteket tegye magáévá, másképp köszönjön, mint megszokta, másképp egyen és igyon, a szabad idejében olyasmivel foglalkozzék, amitől irtózik, olyan kalandokban vegyen 7
részt, amelyekhez semmi köze, megtagadja a múltját és saját addigi énjét, mindenekelőtt pedig szűnni nem akaró lelkesedéssel bizonygassa az államnak, hogy mennyire hálás neki. A kisember nem kapható erre. Az őt ért támadásra nincs kellőképpen felkészülve, nem hősnek született, még kevésbé mártírnak. Átlagember sok hibával és gyengeséggel. Mégis felveszi a harcot, habár lelkesedés nélkül, inkább megadóan vállat vonva, de makacs elszántsággal, hogy nem hagyja magát. Természetesen sokkal gyengébb, mint ellenfele, valamelyest rugalmasabb viszont. Majd látni fogjuk, milyen elterelő hadműveletekkel próbálja álcázni kitörési kísérleteit, hogyan ügyeskedik, hogy tér ki hajszálnyira a rá irányzott csapások elől. Bizonyára meg fogjuk állapítani, hogy emberünk valóban nem hős és nem mártír, de viszonylag jól tartja magát ebben az egyenlőtlen küzdelemben. Ám azt is látnunk kell majd, hogy végül is a harc feladására, vagy ha úgy tetszik, más síkon való folytatására kényszerül. Ez az állam a Német Birodalom, a kisember pedig én vagyok. A viadal, amelyet egymással vívunk, talán érdekes a kívülállónak, hiszen a harci torna szórakoztató látványosság. Én mindenesetre remélem, hogy sikerül felkeltenem az olvasó érdeklődését, de azzal, amit mondok,
nemcsak szórakoztatni akarok. Van egy másik célom is, és ez igazán szívügyem. Az én kis magánháborúm a Harmadik Birodalommal nem egyedi eset. Ezrek és százezrek vívnak hat éve ilyen küzdelmet Németországban személyük integritása és a becsületük védelmében, teljes elszigeteltségben, anélkül hogy a nyilvánosság erről tudomást szerezne. Némelyek, akik alkalmasabbak nálam a hős és a mártír szerepére, többre vitték, mint én: koncentrációs táborok és börtönök lakói, és joggal remélhetik, hogy az utókor emléket állít nekik. Mások már régen beadták a derekukat, és SA-tartalékosként vagy az N. S. V., a Nemzetiszocialista Népjóléti Szervezet tömbbizalmijaként csak magukban szitkozódva mernek kifejezést adni elégedetlenségüknek. Az én esetem átmenet a kettő között, és tanulságos példa arra, hogy milyen esélyei vannak manapság az átlagembernek Németországban. Azt is meglátjuk majd, hogy a helyzet szinte teljesen reménytelen. Nem volna az, ha a külvilág akarna tenni valamit ellene. Azt hiszem, a külvilágnak is érdekében állna, hogy a németek helyzete ne legyen ennyire kilátástalan. Noha a háborút már nem akadályozhatja meg, de néhány háborús évet megtakaríthatna magának. Azok a jóakaratú németek ugyanis, akik a maguk egyéni békéjét és szabadságát próbálják védel-
8
9
Még mielőtt a totális állam követelően és fenyegetően utamba állva megtanított rá, hogy milyen az, amikor testközelbe kerülünk a történelemmel, megéltem már szép számmal „történelminek” nevezett eseményeket. Minden a mai nemzedékhez tartozó európai elmondhatja ezt magáról, de a németeknek van rá a legtöbb okuk. Ezek a történelmi események természetesen nyomot hagytak valamennyiünkben, bennem éppúgy, mint honfitársaimban, és a később történteket nem értheti meg az, aki nem érti a ko-
rábbiakat. Mindazonáltal döntő különbség van az 1933 előtti és az azt követő történések között. A korábbi események elviharzottak mellettünk és felettünk, foglalkoztattak, indulatba hoztak bennünket, voltak, akiknek az életét vették el, másoknak „csak” a vagyonát, de senkit nem állítottak végső lelkiismereti döntés elé. Az életünk bizonyos határokon belül érintetlen maradt, tapasztalatokat szereztünk, véleményt formáltunk, de azok maradtunk, akik voltunk. Márpedig ezt senki nem állíthatja magáról őszintén, aki – akár önként, akár vonakodva – bekerült a Harmadik Birodalom gépezetébe. A történelem folyamatának sodrása változó erősségű. Lehet, hogy egy „történelmi esemény” a magánember mindennapi életének legbelsőbb szférájában szinte nem is érzékelhető, és végezhet olyan pusztítást, hogy kő kövön nem marad. „1890: II. Vilmos császár meneszti Bismarckot.” Természetesen fontos, vastag betűs dátum a német történelemben, de nem olyan, amelynek szerepe van egy akkor élt német életrajzában, kivéve a személyesen érintettek szűk körét. Mindenki élete ment tovább, mint eddig, nem bomlottak fel családok, nem szűntek meg barátságok, senki nem hagyta el a hazáját, semmi ilyesmi nem történt. Még csak egy randevút vagy színházi előadást sem mondott le senki. A reménytelen szerelmes nem lett boldogabb, a boldog szerel-
10
11
mezni, tudtukon kívül többet tesznek ennél: az egész világ békéjét és szabadságát védelmezik. Úgy vélem, érdemes felhívni a világ figyelmét azokra a folyamatokra, amelyek a számára ismeretlen Németországban zajlanak. Könyvem célja csupán a történtekről való híradás, nem akarok erkölcsi prédikációt tartani. Annak, amit leírni készülök, mégis van szavakba nem foglalt erkölcsi mondanivalója, és ez, mint Elgar Enigma-variációiban a „másik, fontosabbik téma”, áthatja az egészet. Azt nem bánom, ha az olvasó elfelejti a könyvemben részletezett kalandokat és bonyodalmakat, de jó érzéssel töltene el, ha a ki nem mondott erkölcsi mondanivalót nem felejtené el. 2
mes nem lett boldogtalan, a szegények szegények maradtak, a gazdagok gazdagok... És íme ez a dátum: „1933: Hindenburg kancellárnak nevezi ki Hitlert.” Ez földindulás kezdetét jelenti hatvanhatmillió német életében! A történetírás nem méri a történelem sodrásának erejét. Annak, aki erről akar megtudni valamit, életrajzokat kell olvasnia, éspedig nem államférfiak és politikusok életrajzát, hanem azokat a gyér számban előforduló életrajzokat, amelyeket ismeretlen kisemberek írtak. Ezekből a visszaemlékezésekből kitűnik, hogy valamely „történelmi esemény” olyan-e, mint egy tó fölött elvonuló felhő: a víz felülete nem mozdul, csak a felhő képét tükrözi vissza, vagy száguldó viharként úgy felkavarja a vizet, hogy alig lehet a tóra ráismerni. De talán olyan pusztítás is megeshet, hogy a tavak kiszáradnak. Azt hiszem, hamisan értelmezi a történelmet, aki erről a dimenziójáról megfeledkezik (márpedig a legtöbb esetben ez történik). Mielőtt tehát rátérnék tulajdonképpeni témámra, hadd mondjam el az elmúlt húsz év német történelmét az én perspektívámból, Németország történetét úgy, mint a saját életem történetének egy részét. Nem fog sokáig tartani, és könnyebbé teszi az utána következők megértését, egyúttal pedig közelebbi ismeretséget is köthetünk az olvasó meg én.
12
3 Hangos dobpergéssel az előző háború ébresztett tudatos életre. A háború kitörését, mint a legtöbb európai, nyaralás közben értem meg, és meg kell mondanom, az volt számomra az egész háborúból a legrosszabb, hogy tönkretette ezt a nyaralást. Milyen kíméletes hirtelenséggel tört ki az előző háború azzal a gyötrelmes lassúsággal összehasonlítva, amellyel az új közeledik! 1914. augusztus 1-jén még úgy döntött a család, hogy nem vesszük komolyan az egészet és nem megyünk haza. Hátsó-Pomerániába jártunk nyaralni egy birtokra, amely messze esett a világtól és erdők vették körül. Mint aprócska iskolás fiú ismertem ezeket az erdőket, és jobban szerettem őket, mint bármi mást a világon. Az volt számomra az év legszomorúbb eseménye, amikor augusztus közepén vissza kellett menni az erdőből a városba, csak a karácsonyfa újév utáni lekopasztása és elégetése vetekedhetett vele. Augusztus 1-jén volt még két hetem a paradicsomból való kiűzetésig – egy örökkévalóság. Az előző napokban persze történt egy s más, ami nyugtalanságra adott okot. Az újság hatalmas szalagcímekkel jelent meg, ami szokatlan volt. Az apám gondterhelt arccal olvasta, hos�szabb ideig, mint máskor, és szidta az osztráko13
kat, amikor letette. Az egyik szalagcím így hangzott: „Háború!” Mindig újabb és újabb szavakat hallottam, amelyek jelentését nem ismertem, és a kérdezősködésemre körülményes válaszokat kaptam: „ultimátum”, „mozgósítás”, „központi hatalmak”, „antant”. Egy őrnagy, aki velünk együtt nyaralt, és akinek a két lányával ki nem állhattuk egymást, „mozgósítási parancsot” kapott és hanyatt homlok elutazott. A házigazdánk egyik fia is behívót kapott. Mindannyian felsorakoztunk a búcsúztatására, és ilyen kiáltásokkal biztattuk: „Légy bátor!”, „Vigyázz magadra!”, „Gyere haza minél hamarabb!” Arra, hogy „Üsd-vágd a szerbeket!”, eszembe jutott apám kommentárja az újsághoz, és én is elkurjantottam magam: „Meg az osztrákokat!” Nem értettem, hogy miért nevet mindenki. Közelebbről érintett mindezeknél, amikor hallottam, hogy a két legszebb lovat a birtokon, Hannsot és Wachtelt is el fogják vinni, mert a „lovassági tartalékállományhoz” tartoznak – ismét egy magyarázatra szoruló kifejezés. Nagyon szerettem a lovakat, és szíven ütött, hogy a két legszebbtől most egyszerre meg kell válnom. A legrosszabb azonban az „elutazás” szó állandó emlegetése volt: „Talán már holnap el kell utaznunk.” Ez úgy hangzott, mintha azt mondták volna, hogy talán már holnap meg kell halnunk. Holnap – a végtelenséggel felérő két hét helyett!
Mint tudjuk, ekkor nem volt még rádió, és az újságok is csak huszonnégy órás késéssel érkeztek meg a vadonba. Egyébként is lényegesen szűkszavúbban tudósítottak akkoriban, mint manapság, a diplomaták ugyanis sokkal diszkrétebbek voltak. Így történhetett meg, hogy pontosan augusztus 1-jén döntöttük el: mivel úgysem lesz háború, maradunk. Soha nem felejtem el ezt az augusztus 1-jét, az Oroszország elleni hadüzenet napját, ennek a napnak az emléke mindig a megnyugvás, a feloldódó feszültség, a „minden újra jó” hangulatát idézi fel bennem. Ilyen furcsaságokat tud produkálni a „személyesen megélt történelem”. Szombati nap volt, azzal a békés hangulattal, amit egy falusi szombat áraszt magából. A földeken befejezték a munkát, hazatérő csordák kolompja töltötte be a levegőt, rend és nyugalom honolt az egész birtokon. A béresek és a cselédek eltűntek szem elől, az esti táncmulatságra szépítkeztek. A ház halljában, ahol szarvasagancsok sorakoztak a falakon, és díszítés nélküli ón- és cserépedények voltak kitéve, apámat és a vendéglátónkat fedeztem fel, amint mély karosszékekbe süppedve mindent alaposan meghánytak-vetettek. Nem sokat értettem persze a beszélgetésükből, és azt is elfelejtettem már, amit megértettem. Megmaradt viszont az emlékezetemben, hogy mennyi nyugalom és
14
15
biztonság volt a hangjukban, apám magasabb tónusú hangjában és a földesúr mély basszusában egyaránt, milyen bizalomgerjesztő volt az illatos füstoszlop, amely a szivarjukból felfelé szállt. A beszélgetés előrehaladtával minden egyre világosabbá, meggyőzőbbé és biztatóbbá vált Igen, a napnál világosabb, hogy a háború kizárt dolog, nem hagyjuk magunkat ijesztgetni és maradunk a szünet végéig – körülbelül ez volt a végkövetkeztetés. Amikor itt tartottak, kimentem a helyiségből, a szívemet megkönnyebbülés, elégedettség és hála töltötte el, és úgyszólván áhítattal figyeltem, hogyan megy le a nap az erdő mögött, amit teljesen a magaménak éreztem. Napközben borult volt az ég, csak estére derült ki fokozatosan, és most vörösbe hajló aranysárgán tündökölt a nap az ég legtisztább kékjében, gyönyörű nyári időt ígérve másnapra. Biztos voltam benne, ilyen felhőtlen lesz az a végtelennek tűnő tizennégy nap, ami még vár rám. Amikor másnap felébredtem, már javában folyt a csomagolás. Először nem értettem, mi történt. A „mozgósítás” szóval, bár néhány napja kaptam rá valami magyarázatot, nem tudtam mit kezdeni. Senkinek nem volt azonban ideje arra, hogy újabb magyarázatokkal lásson el, délben ugyanis indulni kellett, mert nem lehetett tudni, hogy utána lesz-e vonat. „Mindenki fusson,
amerre lát”, jellemezte a helyzetet szókimondó cselédlányunk, és én úgy értelmeztem ezt, hogy bevettem magam az erdőbe. Itt találtak rám közvetlenül indulás előtt, amint egy fatönkön ülve fejemet a kezembe hajtva bőgtem. Nem méltányoltam azt a magyarázatot, hogy háború van és mindenkinek meg kell hoznia a maga áldozatát, de valahogy mégiscsak rábeszéltek, hogy üljek fel a ránk váró kocsira. A két pej – nem Hanns és Wachtel, őket már „mozgósították” – trappolva tette meg az utat az állomásig, porfelhőbe burkolva mindent, ami mögöttünk maradt. Azóta sem láttam viszont a helyet, gyermekkorom mesés erdőrengetegét. Ez volt az első és utolsó alkalom, hogy valóságként éltem meg a háborút, annak az embernek a természetes reakciójával, akit megfosztottak valamitől. Már a hazautazás sem olyan volt, mint máskor, sokkal izgalmasabb, kalandosabb és – ünnepélyesebb. Nem hét órát vonatoztunk, mint szoktunk, hanem tizenkettőt. Gyakran megállítottak bennünket, katonavonatok haladtak el mellettünk, és ilyenkor mindenki az ablakhoz rohant, vadul integetve és kiabálva. Nem volt külön fülkénk, mint máskor, a folyosón álltunk vagy ültünk a csomagjainkon, a többi utassal összepréselve, akik szünet nélkül fecsegtek, locsogtak, mintha régi ismerősök volnának. A legtöbbet a kémeket emlegették. Amikor le-
16
17
szálltunk a vonatról, már mindent tudtam erről a kalandos mesterségről, amelyről azelőtt nem is hallottam. A vonat minden hídnál lelassított, és kellemes borzongás fogott el arra a gondolatra, hogy talán egy kém bombát helyezett el alatta. Éjfélkor érkeztünk meg Berlinbe. Soha életemben nem maradtam fenn ilyen sokáig! A lakás nem volt előkészítve a fogadásunkra, a bútorokat huzat borította, az ágyak nem voltak felhúzva. Apám szivarillatú dolgozószobájában ágyaztak meg nekem egy díványon. Vannak azért a háborúnak örvendetes velejárói is, állapítottam meg. A következő napokban hihetetlenül sokat tanultam hihetetlenül rövid idő alatt. Én, a hétéves kisfiú, aki röviddel azelőtt még azt sem tudtam, hogy mi a háború, nem beszélve az ultimátumról, a mozgósításról, a lovassági tartalékállományról, hamarosan fújtam a választ a háborúval kapcsolatos valamennyi kérdésre, nemcsak a mire, a hogyanra és a holra, hanem a miértre is. Megtanultam, hogy a háborút Franciaország revánsvágya, Anglia kufár irigysége és Oroszország barbársága okozta, és úgy dobálóztam ezekkel a kifejezésekkel, mintha mi sem volna természetesebb. Egy szép napon az újságolvasással is megpróbálkoztam, és csodálkoztam, hogy milyen jól megy. Kértem, mutassák meg Európa térképét, és első pillantásra megálla-
pítottam, hogy Franciaországgal és Angliával majd csak elbánunk valahogy – így, többes szám első személyben –, Oroszország méretei azonban némi aggodalommal töltöttek el. De aztán a felnőttek megvigasztaltak, hogy az oroszok sokan vannak ugyan, de mérhetetlenül buták, gyámoltalanok és folyton a vodka mámorában fetrengenek. Betéve tudtam a hadvezérek nevét és hogy milyen létszámú, milyen felszereltségű haderőt tudnak felvonultatni, a csatahajók vízkiszorítását, a legfontosabb erődítmények pontos helyét, a frontvonalak alakulását, és hamarosan rájöttem, hogy mindez olyan játéklehetőséget rejt magában, amely hallatlanul izgalmassá teszi az életet. Játszottam is, lelkesen és szenvedéllyel, mindaddig, amíg rá nem kellett döbbennem, hogy nincs tovább, vesztettünk. És itt védelmembe kell vennem a családomat. Nem ők beszélték tele a fejemet ezekkel a dolgokkal. Apám kezdettől fogva a háború ellen volt, az első hetek lelkesedését szkepszissel, az ezt követő gyűlöletpszichózist pedig mélységes megvetéssel szemlélte, jóllehet mint lojális és hazáját szerető állampolgár Németország győzelmét kívánta. Azok közé a liberális szellemek közé tartozott – és sokan voltak ilyenek az ő nemzedékében –, akik meg voltak győződve róla, hogy idejétmúlt dolog Európában a háború. Hogy úgy mondjam, nem tudott mit kezdeni
18
19
a háborúval, és a vele hasonló gondolkozásúakkal együtt immúnis volt a háborús propagandával szemben. A fülem hallatára többször tett keserű és szkeptikus megjegyzéseket – és nem csak az osztrákokra –, amelyeket én a magam újsütetű háborús lelkesedésében rossz néven vettem tőle. Nem, nem az apám és a többi közeli hozzátartozóm tehetett róla, hogy néhány nap alatt fanatikus soviniszta és „hátországi hős” lettem. A levegő volt a bűnös, ami körülvett, az anonim impulzusokból összeálló közhangulat, az együtt és egyet érző tömeg szívó és vonzó hatása, amely még egy hétéves gyereket is magával ragadott – akit pedig nem, az magára maradt, fojtogatóan légüres térbe került. Mindent elhittem, gondolkodás és kételkedés nélkül, lévén, hogy egy tömegpszichózisra hajlamos nép gyermeke vagyok. (Talán ez a tulajdonság helyettesíti a németeknél az egyéni boldogságra való képességet.) Sejtelmem sem volt róla, hogy egy ilyen fennkölt össznépi őrjöngésből ki is lehet maradni, vagy hogy ennek a valóságtól elrugaszkodott, üdvözült révületnek rossz és veszélyes következményei is lehetnek. Egy berlini iskolás fiúnak persze csak teljesen valószerűtlen elképzelései lehettek ekkoriban a háborúról, nem volt több számára, mint játék. Légitámadások, bombázások nem voltak, sebe-
sülteket lehetett ugyan látni, de csak tisztes távolból, romantikusan ható kötésekkel. Néhány rokon és ismerős kinn volt a fronton, és időnként gyászjelentéseket is kaptunk, de mi, gyerekek hamar hozzászoktunk az illető távollétéhez, és hogy ez a távollét egy nap véglegessé vált, nem jelentett lényeges különbséget. A mindennapi életben tapasztalható kényelmetlenségek és megszorítások nem sokat számítottak. Rossz volt a koszt, na és, ki törődött vele. Később aztán már kevés is volt, a cipőkre hangosan kopogó fatalp került, és különös módon egyre gyakrabban lettünk betegek. Meg kell azonban mondanom, hogy ez nem hagyott mély nyomokat bennem. Nem azért, mert afféle „kis hős” módjára viseltem a nehézségeket, hanem mert nem törődtem velük. Nem foglalkoztatott az evés, mint ahogy a világbajnoki döntő eksztázisában élő futballrajongót sem foglalkoztatja. A hadijelentések érdekeltek, nem az ebéd. Háborús lelkesedésem valóban sokban hasonlított a futballmániához. A csaták és ütközetek olyan izgalmat váltottak ki belőlem, mint kedvenc csapatának mérkőzései a szurkolóból. A valóságosnál rosszabb színben tüntetném viszont fel magamat, ha azt állítanám, hogy áldozatul estem az 1915 és 1918 közötti gyűlöletkampánynak, amelynek célja az első háborús hónapok lelkesedésének folyamatos tüzelése
20
21
volt. Éppen olyan kevéssé gyűlöltem a franciákat, az angolokat és az oroszokat, mint ahogy a Portsmouth-drukkerek sem „gyűlölik” a Wolverhampton szurkolóit. Kívántam természetesen, hogy vereség és megaláztatás érje az ellenfelet, mert ez volt az én „csapatom” győzelmének és diadalának szükségszerű fonákja. Egyfajta hadijáték-szenvedély kerített hatalmába, amelyben egy rejtélyes átszámítási kulcs alapján a hadifoglyok, a bevett erődök és elsül�lyesztett hajók száma, valamint az elfoglalt területek nagysága adta ki a végeredményt, mint a gólok a futballban vagy a pontok az ökölvívásban. Fáradhatatlanul bújtam a hadijelentéseket, és számoltam. Ebben a bonyolult és irracionális rendszerben például egy foglyul ejtett francia vagy angol tíz orosszal ért fel, egy páncélos cirkáló pedig ötven repülőgéppel. Ha az újságok az elesettekről is közölnek statisztikát, bizonyára „átszámítom” a halottakat is, anélkül hogy fogalmam lett volna az adatok mögött álló valóságról. Homályos és titokzatosan izgalmas játék volt ez, amely egész valómat betöltötte, minden mást kioltott bennem, és a rulett vagy az ópium bódulatával elvette a valóság iránti érzékemet. A háború végéig játszottuk büntetlenül és zavartalanul ezt a játékot én és a barátaim, és ez a játék volt az, ami mély és veszélyes nyomokat hagyott mindannyiunkban, nem pedig az 22
a háborúsdi, amit az utcákon és a játszótereken vívtunk egymással.
