Sebastian Fitzek
Ámokjáték pszichotriller
Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2011
Írta: Sebastian Fitzek A mű eredeti címe: Amokspiel Fordította: Szakál Gertrúd A szöveget gondozta: József Aranka A borítót tervezte: Gerencsér Gábor A művet eredetileg kiadta: Copyright © 2007 by Knaur Taschenbuch Ein Unternehmen der Droemerschen Verlagsanstalt Th. Knaur Nachf. GmbH & Co. KG, München The book was negotiatied through AVA International GmbH, Germany (www.ava-international..de) A könyv az AVA International közreműködésével jelent meg (www.ava-international.de) ISSN 2061-9332 ISBN 978 963 245 365 1 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2011-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: info@konyvmolykepzo. hu www. konyvmolykepzo. hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó
Műszaki szerkesztő: Balogh József, Gerencsér Gábor Korrektorok: Gera Zsuzsanna, Széli Katalin Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást -nem sokszorosítható.
C. F.-nek, akire szeretettel emlékezem. Annyira biztos voltál magadban, hogy a finálét ki sem vártad.
„Gyilkossággal vagy jelentős fokú károkozással járó viselkedés szándékos, látszólag nem provokált epizódja. Az erőszakos cselekmény során több ember veszélybe kerül, megsérül, esetleg meghal.” Az „ámokfutás” meghatározása az Egészségügyi Világszervezet (WHO) szerint. „A sors keveri a kártyákat, és mi játszunk.” Arthur Schopenhauer (Paraenezisek és maximák, fordította: dr. Szemlér Lőrincz)
–4–
Prológus
A
telefonhívás, mely örökre tönkretette az életét, pontosan 18:49-kor érkezett. A későbbi kikérdezések alatt mindenki csodálkozott azon, hogy sikerült megjegyeznie ezt az időpontot. A rendőrség, a tehetetlen ügyvéd, és a szövetségi titkosszolgálat két embere is, aki először újságíróként mutatkozott be, majd kokaint csempészett az autója csomagtartójába. Mindannyian azt kérdezték, hogy lehet, hogy ilyen jól emlékszik erre az időpontra. Egy ilyen mellékes körülményre, összehasonlítva mindazzal, ami állítása szerint ezt követően történt. A válasz nagyon egyszerű volt. Röviddel az után, hogy felvette a kagylót, az üzenetrögzítő ritmusosan villogó digitális órájára bámult. Mindig így tett, amikor összpontosítani próbált. Szemei nyugvópontot kerestek. Egy foltot az ablaküvegen, egy redőt a terítőn, vagy éppen egy óra mutatóját. Egy olyan biztos pontot, amelyre rátapadhatnak. Mintha ez által az elméje, akár a hajó a kikötőben, lehorgonyozhatott és nyugvópontra juthatott volna, ami lehetővé tette számára a világos gondolkodást. Régen, még mielőtt ez a sok szörnyűség megtörtént, amikor a páciensei bonyolult pszichológiai problémákkal fordultak hozzá, a szemével folyton egy véletlenszerűen kialakult mintát fixírozott a rendelő súlyos faajtajának erezetében. Attól függően, hogy a magánrendelő színes ablaküvegén átszűrődő fény hogyan világította meg a szolid kezelőhelyiséget, a minta hol csillagképre, hol gyermekarcra, hol pedig frivol aktrajzra emlékeztette. Amikor 18 óra 47 perc 52 másodperckor felvette a telefonkagylót, gondolatai a lehető legtávolabb jártak egy lehetséges katasztrófától. Ezért az első másodpercek alatt még fel sem fogta, mi történik. Tekintete nyugtalanul vándorolt végig gendarmenmarkti lakása földszintjén. Minden tökéletes rendben volt. Luisa, a román bejárónő jó munkát végzett. Egészen a múlt hétig azt gondolta, hogy a Berlin új központjában vásárolt második lakása pénzkidobás volt, amire egy ügyes befektetési tanácsadó beszélte rá. Ma viszont örült annak, hogy az ügynökök, akiket a luxuslakás bérbeadásával megbízott, eddig nem jártak sikerrel. Így ma meglepheti itt –5–
Leonit egy négyfogásos vacsorával, amit a kivilágított hangversenycsarnokra néző tetőteraszon fogyaszthatnak el. Közben pedig végre felteszi a lánynak a kérdést, amely elől Leoni a mai napig elzárkózott. – Halló? A telefonkagylót a füléhez tartva kiment a tágas konyhába, melynek berendezését csak két nappal korábban szállították le, és építették be. Mint ahogy szinte az összes többi bútort és berendezési tárgyat is. Állandó lakhelye Berlin elővárosában, egy tóra néző kis villa volt, a Glienicker Brücke közelében, Potsdam és Berlin között. Vagyona, melynek jólétét köszönhette, kezeléseinek látványos sikerén alapult, melyet – figyelemre méltó módon – még egyetemi tanulmányai előtt ért el. Nagyfokú empátiát tanúsított, amikor több alkalommal elbeszélgetett az egyik osztálytársával, és sikerült megakadályoznia, hogy sikertelen érettségi vizsgája miatt öngyilkos legyen. A lány apja, egy vállalkozó, az akkoriban szinte értéktelen szoftvercégének egy kis részvénycsomagjával köszönte meg a segítségét. Néhány hónapra rá a részvények árfolyama szédületes magasságokba szökött. – Halló? – kérdezte ismét. Tulajdonképpen éppen a pezsgőt akarta kivenni a hűtőből, de most megállt, és megpróbált a hívóra koncentrálni. Sikertelenül. A háttérzaj olyan erős volt, hogy csak néhány szófoszlányt hallott. – Szívem, te vagy az? – …gyon …nál… – Mit mondasz? Hol vagy most? Gyors léptekkel visszasietett a telefon akkutöltőjéhez, ami a nappaliban állt egy kis asztalon, közvetlenül a színházra néző nagy panorámaablak előtt. – Most jobban hallasz? Természetesen nem. Elvileg az egész házban egyenletesen jó volt a vétel. Még a liftbe is beszállhatna a telefonnal, lemehetne hét emeletet, és rendelhetne szemben, a Hilton előcsarnokában egy kávét anélkül, hogy közben megszakadna a kapcsolat. A rossz vételt garantáltan nem az ő mobiltelefonja okozza, hanem a Leonié. – …ma …soha többé… Az ezután következő szavak sziszegő hangok staccatójába fulladtak, mintha valaki egy régi analóg modemmel próbált volna felcsatlakozni az –6–
internetre. Majd a furcsa zajok olyan váratlanul szűntek meg, hogy azt hitte, megszakadt a vonal. Levette a kagylót a füléről, és a zöldesen pislákoló kijelzőre meredt. A kapcsolat nem szakadt meg! Ismét felkapta a készüléket. Még épp idejében ahhoz, hogy felfogjon egyetlen értelmes szót, mielőtt a szél és egyéb zavaró tényezők által keltett kakofónia újra felhangzott. Egy szót, amelyből egyértelművé vált számára, hogy tényleg Leoni az, aki beszélni akar vele. Hogy valami problémája van. És hogy nem örömkönnyek között préselte ki magából azt a hatbetűs szót, amely az elkövetkező nyolc hónap minden egyes napján üldözni fogja őt: „halott”. Halott? A szó értelmét keresve megkérdezte a lányt, vajon arra céloz-e ezzel, hogy felejtse el őt. Ezzel egyidejűleg azonban az az ismerős érzés fogta el, ami különben csak akkor, ha kocsijával idegen helyen járt. Az a fajta érzés, melynek hatására egy kiégett utcai lámpánál ösztönösen lezárta a vezetőoldali ajtót, ha egy gyalogos közelített Saabja felé. Csak nem a kisbaba? Csak egy hónap telt el azóta, hogy megtalálta a szemeteskukában a terhességi teszt üres csomagolását. Leoni nem árulta el neki. Szokás szerint. Leoni Gregor az a nő volt, akit –, másokkal ellentétben – szeretetteljesen a „hallgatag” és a „titokzatos” jelzőkkel illetett. A kevésbé jóhiszemű emberek azonban „zárkózottnak” vagy egyszerűen csak „furcsának” nevezték volna. A külső szemlélő számára ő és Leoni olyan párként hatottak, amelynek fotóját gond nélkül be lehetett volna tenni vevőcsalogatónak a fényképész kirakatában álló képkeretekbe. Felirat: „friss házasok”. A nő a maga szelíd szépségében, nádcukorbarna bőrszínével és sötét, hullámos hajával, mellette a kölyökképű, harmincas éveinek közepén járó fiatalember, kissé túl szabályosra vágott frizurával, cinkos szemeiben egy szikrányi hitetlenség csillan: hogyan lehetséges, hogy egy ilyen csinos nőt tudhat a magáénak. A külsejük harmonizált. De a jellemüket egy világ választotta el egymástól. Míg ő már az első randevún az egész életét elmesélte a lánynak, Leoni szinte semmit nem árult el magáról. Csak annyit, hogy nem régóta él Berlinben, Dél-Afrikában nőtt fel, és hogy a családja ott vesztette életét egy leégett vegyi üzemben. Ezeket leszámítva a lány élete úgy jelent meg –7–
előtte, mint egy darabokra hullott napló, melyből egész oldalak hiányoznak. Néhány lapra felfirkantottak ugyan valamit, de helyenként teljes fejezetek maradtak ki. De valahányszor ráterelte volna a szót a hiányzó gyerekkori képekre, a nem létező legjobb barátnőre, vagy az alig látható sebhelyre Leoni bal járomcsontja fölött, Leoni azonnal témát váltott, vagy egyszerűen csak finoman megrázta a fejét. Bár ettől minden alkalommal megszólaltak fejében a vészharangok, a férfi tudta, hogy mindez nem tarthatja vissza attól, hogy Leonit feleségül vegye. – Mit akarsz ezzel mondani, szívem? – Egyik füléről a másikra helyezte a kagylót. – Leoni, nem értem, mit mondasz! Mit sajnálsz? Mi az, hogy „soha többé”? És ki vagy mi halt meg? – de ezt nem merte megkérdezni, pedig nem is feltételezte, hogy Leoni a vonal túlsó végén egyáltalán érti, amit ő mond. Végül döntött. – Figyelj, drágám! Nagyon rossz a vonal – ha most hallasz, akkor légy szíves, tedd le! Rögtön visszahívlak. Akkor talán… – Nem, nem! NE! A kapcsolat hirtelen kristálytiszta lett. – Na, végre… – nevetett fel a férfi röviden, de azután rögtön elhallgatott. – Furcsa a hangod. Talán sírsz? – Igen. Sírtam, de ez most nem fontos. Csak figyelj rám, kérlek! – Történt valami? – Igen. De semmit nem szabad elhinned nekik! – Hogyan? – Ne hidd el, amit mondanak neked! Rendben? Bármi legyen is az. Meg kell… – A mondat többi része ismét recsegő hangzavarba torkollott. A következő pillanatban a férfi ijedten rezzent össze, megperdült, és a bejárati ajtóra pillantott. – Leoni? Te vagy az? Egyszerre beszélt a kagylóba és az ajtó irányába, melyen valaki hangosan és erőteljesen kopogtatott. Titokban azt remélte, hogy a barátnője áll odakint, és a rossz vételt csak a lift okozta. Egészen biztosan. Ez mindent megmagyarázna. – Sajnálom, szívem, késni fogok! Kifogtam az esti csúcsforgalmat, soha többé nem választom ezt az útvonalat. Holtfáradt vagyok. De mi az, amit nem szabad elhinnem? Miért sír? És miért kopogtat az ajtón? –8–
Épp aznap délelőtt küldte el neki a lakáskulcsot küldönccel az adóhivatalba, ahol helyettes titkárnőként dolgozott. Azzal az üzenettel, hogy Leoni üsse fel a Frankfurter Allgemeinét a harminckettedik oldalon. Ott állt egy hirdetés, amelyet ő adott fel: a lakásához vezető út leírása. De még ha meg is feledkezett a kulcsról. Hogy juthatott – ő vagy bárki más – fel az ajtajáig anélkül, hogy a portás előzőleg felszólt volna? Ajtót nyitott, de a kérdéseire nem kapott választ. Helyette újabb kérdés merült fel benne, mivel a férfi, aki vele szemközt állt, idegen volt. Külső megjelenéséből ítélve nem volt nagy híve a fitnesztermeknek. A fehér pamutinget kitöltő hatalmas pocak annyira előrelógott, hogy nem látszott, vajon a gazdája visel-e derékszíjat, vagy csak a zsírpárnák tartják kopott flanelnadrágját. – Elnézést kérek a zavarásért! – kezdte a férfi, és közben bal keze hüvelyk- és mutatóujjával zavartan a halántékához kapott, mintha nem sok választaná el egy migrénrohamtól. Később nem emlékezett arra, hogy az idegen egyáltalán bemutatkozotte, vagy esetleg mutatott-e valamiféle jelvényt. De már az első szavai olyan rutinosan hangzottak, hogy rögtön felfogta: ez az idegen rendőr, és hivatalból hatolt be az ő világába. És ez nem jelentett jót. Egyáltalán nem. – Nagyon sajnálom, de… Te jó isten! Csak nem anyám? Vagy az öcsém? Istenem, add, hogy ne az unokaöcséimmel legyen valami baj! Gondolatban végigsorolta az összes lehetséges áldozatot. – Van önnek egy Leoni Gregor nevű ismerőse? A nyomozó rövid, vastag ujjaival dörzsölgetni kezdte bozontos szemöldökét, mely éles kontrasztban állt szinte teljesen tar koponyájával. – Igen. Túlzottan össze volt zavarodva, semmint hogy észrevette volna egyre növekvő félelmét. Mi köze ennek az egésznek az ő barátnőjéhez? A kagylóra pillantott, melynek kijelzője megerősítette abban, hogy a kapcsolat továbbra is fennáll. Valami okból úgy érezte, mintha a telefonja az elmúlt néhány másodperc alatt nehezebbé vált volna. – Siettem, ahogy csak tudtam, hogy ne az esti híradóból kelljen értesülnie róla. – De hát miről? – Az élettársa… nos, egy órával ezelőtt súlyos autóbalesetet szenvedett. –9–
– Hogyan, kérem? – Hihetetlen megkönnyebbülés vett erőt rajta, és csak most vette észre, mennyi aggodalom halmozódott fel benne. Így érezheti magát tehát az, akit felhív az orvosa, és közli vele, hogy tévedés történt. Minden rendben van. Csak elcserélték a HIV-teszteket. – Ez valami tréfa? – kérdezte félig nevetve, mire a rendőr értetlenül meredt rá. A füléhez emelte a telefont. – Drágám, valaki beszélni szeretne veled! – mondta. De mielőtt átadta volna a kagylót a rendőrnek, megtorpant. Valami nem stimmelt. Valami megváltozott. – Drágám? Semmi válasz. A zavaró sistergés hirtelen ismét ugyanolyan hangos volt, mint a telefonhívás elején. – Halló? Édesem? – Megfordult, szabad keze mutatóujját bal fülébe dugta, és gyors léptekkel átszelte a nappalit az ablakok irányába. – Itt jobb a vétel – mondta a rendőrnek, aki lassan követte a lakás belsejébe. De ez ismét tévedésnek bizonyult. Épp ellenkezőleg. Most már semmit sem hallott. Sem lélegzetvételt, sem értelmüket vesztett szótagokat, sem mondattöredékeket. Még a sistergést sem. Semmit. És életében először felfogta, hogy a csend nagyobb fájdalmat okozhat, mint a legnagyobb lárma. – Nagyon-nagyon sajnálom! A rendőr keze a vállán nyugodott. A panorámaablakban, mint egy tükörben látta, hogy a férfi csak néhány centiméterre áll tőle. Valószínűleg elég tapasztalatot szerzett már. Olyan emberekkel, akik a hír hallatán összeomlottak. Ezért lépett közvetlenül mellé, hogy a megfelelő pillanatban elkaphassa. Szó szerint az esés esetére. De erre nem került sor. Ma nem. Nála nem. – Hallgasson ide! – mondta, és megfordult. – Leoni tíz perc múlva érkezik hozzám vacsorára. Épp az imént beszéltem vele telefonon, röviddel azelőtt, hogy ön bekopogott hozzám. Tulajdonképpen még ebben a pillanatban is vele telefonálok, és… Miközben az utolsó mondatot kimondta, már azon gondolkodott, vajon hogy hangozhat mindez. Ő sokkot diagnosztizálna, ha kívülálló pszichológusként megkérdeznék a véleményét. De a mai napon nem volt – 10 –
kívülálló. Ebben a pillanatban akaratlanul is egy színjáték főszereplőjévé vált. Elég volt a rendőrtiszt szemébe nézni, és képtelen volt tovább beszélni. Ne hidd el, amit mondanak neked… – Sajnálattal kell közölnöm, hogy az ön élettársa, Leoni Gregor egy órával ezelőtt, útban önhöz, letért az úttestről. Egy közlekedési lámpának, majd egy ház falának ütközött. Még nem ismerjük a pontos részleteket, de az autó nyilvánvalóan rögtön kigyulladt. Sajnálom. Az orvosok már nem tehettek semmit. Azonnal életét vesztette. Később, amikor a nyugtatók hatása lassan alábbhagyott, egy korábbi páciensének emléke tolakodott be a tudatába, aki egy drogéria kirakata előtt hagyta a babakocsiját. Csak beszaladt egy tubus pillanatragasztóért, mert meglazult a cipője sarka. Mivel hideg volt, jól betakargatta az öt hónapos Davidet, mielőtt belépett volna az üzletbe. Amikor három perccel később ismét kijött, a babakocsi még mindig ott állt a kirakat előtt. Üresen. David örökre eltűnt. A lelkileg összetört anyával folytatott beszélgetések során gyakran tette fel magának a kérdést, vajon benne mi ment volna végbe hasonló helyzetben. Mit érzett volna, ha annak idején ő hajtotta volna fel a kis takarót, mely alatt olyan szokatlanul mozdulatlan volt minden. Mindig abból indult ki, hogy képtelen lesz valaha is átérezni a nő fájdalmát. Mától kezdve másképp gondolta.
– 11 –
I. rész Nyolc hónappal később. Ma. Játék közben áruljuk el, mely szellem szülöttei vagyunk. Ovidius
– 12 –
1.
S
ós. Váratlanul érte a pisztoly csövének sós íze, amikor a szájába dugta azt. Különös, gondolta. Korábban soha nem jutott volna eszembe a számba dugni a szolgálati fegyveremet. Még viccből sem. Az után, ami Sarával történt, gyakran gondolt arra, hogy valamelyik bevetésen egyszerűen futni kezd, feladva a fedezékét. Egy alkalommal védőmellény nélkül, minden biztosítás nélkül masírozni kezdett egy ámokfutó felé. De még soha nem tette az ajkai közé a revolverét, hogy azután, mint egy kisgyerek, szopogatni kezdje, miközben jobb mutatóujját remegve a ravaszon tartotta. Nos, akkor hát ma van a premier. Itt és most, a piszkos kreuzbergi lakókonyhájában, a Katzbachstrassén. Az egész reggelt azzal töltötte, hogy régi újságokkal borította be a padlót, mintha lakásfelújításba kezdene. De az igazság az volt, hogy tudta, mekkora disznóólat okozhat egy golyó, amely szétrobbantja az ember koponyáját, és csontot, vért és agyvelődarabokat fröcsköl szét egy tizennégy négyzetméteres helyiségben. Valószínűleg olyasvalakit küldenének helyszínelni, akit ismer. Tom Braunert vagy Martin Maria Hellwiget talán, akivel évekkel ezelőtt együtt járt a rendőrtiszti főiskolára. Mindegy. A falakat már nem volt ereje „kitapétázni”. Ráadásul elfogyott az újságpapírja, takarófóliája pedig nem volt. Így most ott ült, lovagló ülésben a rozoga faszéken, háttal a mosogatónak. A laminált konyhabútort és a fémmosogatót a nyombiztosítást követően egyszerűen le tudják majd öblíteni egy slaggal. No és túl sok biztosítanivaló egyébként sem lesz. Minden kollégája számára a napnál is világosabb lesz, miért végzett magával. Egyértelmű. Azok után, ami vele történt, senki sem gondolná komolyan, hogy itt bűncselekmény esete forog fenn. Ezért nem is vette a fáradságot, hogy búcsúlevelet írjon. Nem is ismert senkit, aki fontosnak tartotta volna elolvasni. Az egyetlen ember, akit még szeretett, így is jobban ismerte őt, mint bárki más, és ezt az elmúlt évben túlzottan is kifejezésre juttatta. A – 13 –
hallgatásával. A tragédia óta kisebbik lánya sem beszélni, sem találkozni nem akart vele. Katharina nem vett tudomást Ira telefonhívásairól, visszaküldte a leveleit, és valószínűleg átment volna a túloldalra, ha meglátta volna az anyját az utcán. És még csak nem is vehetném rossz néven, gondolta Ira. Azok után, amit tettem. Kinyitotta a szemét, és körülnézett. A nyitott, amerikai jellegű konyhából belátta az egész nappalit. Ha a meleg, tavaszi napsugarak nem tűztek volna be olyan kimondhatatlanul élénken a piszkos ablaküvegen át, még a balkonra, és a mögötte húzódó Viktória parkra is vethetett volna egy búcsúpillantást. Hitler, futott át hirtelen Ira Samin agyán, amikor a tekintete egy pillanatra megpihent a nappaliban álló kis könyvesszekrényen. A hamburgi rendőrségnél töltött gyakornoki évei alatt a diktátorról írta a doktori disszertációját. „A tömegek pszichológiai manipulációja.” Ha létezik bármi, amit az az örült jól csinált, gondolta, az nem más, mint a saját öngyilkossága a titkos földalatti bunkerben. Ő is belelőtt a szájába. De mivel attól félt, hogy közben elront valamit, és végül még nyomorékként a szövetségesek kezére jut, röviddel a halálos lövés előtt még kettéharapott egy ciánkáli-kapszulát. Talán nekem is épp így kellene tennem? Ira habozott. De ez nem egy olyan öngyilkosjelölt tétovázása volt, aki csupán fel akarja hívni magára a környezete figyelmét. Épp ellenkezőleg. Ira biztosra akart menni. És elegendő készlete volt méregkapszulából, egy karnyújtásnyira, a mélyhűtőben. Digoxin, magas koncentrációban. Élete legfontosabb bevetése alkalmával talált rá a tasakra a fürdőkád mellett, és soha nem adta le a többi bizonyítékkal együtt. Jó oka volt rá. Másrészt viszont, Ira majdnem egészen a gégéjéig tolta előre a pisztoly csövét, és pontosan középre célzott vele. Mekkora a valószínűsége annak, hogy csak az állkapcsomat teszem tönkre, és a golyó elkerüli a fő ütőereket, majd végigsüvít az agyam kevésbé fontos részein? Csekély. Nagyon csekély. De nem teljesen kizárt! Még csak tíz napja, hogy valaki golyót eresztett a Hells Angels egyik tagjának a fejébe, az állatkert egyik közlekedési lámpájánál. A férfit állítólag egy hónap múlva már ki is engedik a kórházból. Annak a valószínűsége azonban, hogy az ilyesmi megismétlődik, egyenlő a… Peng! – 14 –
Ira úgy megijedt a hirtelen zajtól, hogy felsértette a fegyverrel a szájpadlását. Az ördögbe is! Kihúzta a pisztoly csövét a szájából. Már csak néhány perc volt fél nyolcig, ő pedig megfeledkezett arról az idióta rádiós ébresztőóráról, amelyik mindennap ugyanabban az időpontban, teljes hangerővel rázendített. Most éppen egy fiatal nő siránkozott az egyik csatornán, mert nem nyerte meg a főnyereményt, valamelyik béna betelefonálós játékban. Ira a konyhaasztalra tette a fegyverét, és bevonszolta magát a besötétített hálószobába, ahonnan egészen a konyháig kihallatszott a jajveszékelés: – …véletlenszerűen sorsoltuk ki éppen önt a telefonkönyvből, és most az öné lehetne ötvenezer euró, ha a nyerő szlogennel jelentkezik be, Marina! – De hiszen azt tettem: „A 101 egész5-öt hallgatom, és most ide a lét!” – Túl késő. Először sajnos bemutatkozott. Rögtön a nyerő szlogent kellett volna bemondania, amint felvette a kagylót, ezért… Ira enerváltan kihúzta a hálózati csatlakozót. Ha már egyszer öngyilkos akar lenni, akkor semmi esetre sem egy kétségbeesett titkárnő hisztérikus rikácsolása közepette, aki épp most maradt le a főnyereményről. Ira leült a bevetetlen ágyra, és a nyitva álló ruhásszekrényre meredt, mely úgy nézett ki, mint egy félig megtöltött mosógép. Volt egy pillanat az életében, amikor úgy döntött, már nem cseréli ki benne a kettétört akasztórudat. Micsoda szemétdomb! Soha nem volt jó szervező. Legalábbis akkor nem, ha a saját életéről volt szó. Akkor meg végképp nem, amikor a saját haláláról. Amikor ma reggel felébredt, közvetlenül a vécékagyló mellett a kőpadlón, már tudta, hogy eljött az idő. Hogy nem bírja tovább. Hogy nem akarja tovább bírni. Nem az ébredés ellen küzdött, sokkal inkább az örökké ismétlődő álom ellen, amely már egy éve minden éjjel felzaklatta. Az álom, amelyben újra meg újra végigmegy ugyanazon a lépcsőn. Minden lépcsőfokon ott hever egy cédula. Csak az utolsón nincs semmi. Miért üres az utolsó lépcsőfok? Ira rádöbbent, hogy gondolkodás közben visszatartotta a lélegzetét, és most fáradtan fújta ki a levegőt. Miután a rádió elnémult, a lakás mindennapos alapzaja mintha kétszeresére erősödött volna. A hűtőszekrény kotyogó brummogása behallatszott a konyhából a hálószobába. Egy pillanatig úgy hangzott, mintha a vénséges vén készülék saját hűtőfolyadékába készülne belefulladni. – 15 –
Ha ez nem égi jel, akkor semmi. Ira felállt. Hát, jó. Akkor jöjjenek a tabletták! De nem szerette volna a benzinkúton vásárolt olcsó vodkával leöblíteni a mérget. Az utolsó dolog, amit életében élvezettel fogyaszt el, csak olyan ital lehet, amit az íze miatt gurít le a torkán, nem csak a hatása miatt. Egy Cola light. Mégpedig az az új, citrom ízesítésű. Pontosan. Ez lesz ám az igazi búcsúlakoma! Cola light Lemon, desszertnek pedig egy extra adag digoxin. Kiment a folyosóra, felmarkolta a kapukulcsot, és vetett egy futó pillantást a nagy falitükörbe, melynek bal felső sarkáról már kezdett leperegni a bevonat. Rosszul nézel ki, gondolta. Züllötten. Mint egy fésületlen allergiás beteg, akinek a szénanáthától kivörösödött és feldagadt a szeme. Mindegy. Nem pályázott már a szépségkirálynői címre. Ma nem. Élete utolsó napján nem. Levette a fogasról kopott bőrdzsekijét, melyet korábban olyan szívesen hordott, szűk szabású farmernadrágokhoz. Ha valaki alaposabban szemügyre vette, a szeme alatt húzódó mély, sötét karikák ellenére is megsejthette, hogy ez a nő valaha modellt állhatott a rendőrség éves falinaptárának elkészítésekor. Annak idején, egy másik életben. Amikor még gondosan reszelte a körmeit, és mindennap finoman kisminkelte az arcát. Ma bezzeg egyszerű vászon tornacipőbe bújtatta a lábait, karcsú combjaira pedig kopott, fakózöld Cargo nadrágot húzott. Már hónapok óta nem járt fodrásznál, de hosszú, fekete hajában még egyetlen ősz szál sem akadt, szabályosan sorakozó fogai pedig hófehérek voltak a töméntelen feketekávé ellenére is, amit nap mint nap magába döntött. Általában véve elmondható, hogy kriminálpszichológusként végzett munkája, melynek során túsztárgyalóként sikerült átvészelnie a legveszélyesebb SEK-bevetéseket is, csak kevés látható nyomot hagyott rajta. Testén az egyedüli seb alig láthatóan, tíz centiméterrel a köldöke alatt húzódott. Császármetszés. Lányának, Sarának köszönhette. Elsőszülött gyermekének. Talán szerencséje, hogy soha nem szokott rá a dohányzásra, így nem lett idejekorán ráncos a bőre. De pechnek is vehetjük, mert helyette az alkohol áldozatává vált. – 16 –
De ennek most már vége, gondolta szarkasztikusan. A mentorom büszke lenne rám. Ettől a pillanattól kezdve egyetlen kortyot sem iszom, soha többé. Mert most már csak a Cola light van hátra. Ha szerencsém van, és Hakan árul ilyet, akkor citromos változatban. Becsapta maga mögött az ajtót, és belélegezte a régi berlini lépcsőházak jellegzetes tisztítószer-, utcai por- és konyhaillatát, mely hasonlóan intenzív volt, mint a kosznak, a cigarettafüstnek és a kenőolajnak az a tömény egyvelege, amely a metróaluljárókban csapja meg az ember orrát. Ez hiányozni fog, gondolta Ira. Nem sok minden fog hiányozni, de az illatok igen. Nem érzett félelmet. Nem félt a haláltól. Inkább csak attól rettegett, hogy még azután sem lesz vége. Hogy nem szűnik meg a fájdalom, mert halott lányának képe még az utolsó szívdobbanás után is követni fogja. Sara képe. Ira nem vett tudomást arról, hogy alumínium postaládája csordultig megtelt, és dideregve kilépett a meleg tavaszi napfénybe. Elővette a tárcáját, kivette belőle az utolsó bankjegyet, majd az út szélén álló, nyitott konténerbe hajította a tárcát. A személyi igazolványával, a jogosítványával, a hitelkártyáival és az ősöreg Alfa forgalmi engedélyével együtt. Még néhány perc, és minderre úgysem lesz szüksége többé.
2. – Üdvözlöm önöket Berlin legsikeresebb rádióadója, a 101egész5 épületében! A filigrán gyakornoklány idegesen igazgatta farmerszoknyáját, kifújt egy szőke hajtincset a homlokából, és mosolyogva üdvözölte a látogatók csoportját, amely öt lépcsőfokkal lejjebb várakozva nézett fel rá. Félénk mosolya felfedte a felső metszőfogai között lévő apró hézagot. – Kitty vagyok, a rádióadó táplálékláncának utolsó láncszeme – tréfálkozott, tökéletes összhangban testhez simuló pólójával, melyen ez a – 17 –
felirat szerepelt: „Miss Erfolg”1. Elmagyarázta, mi minden vár a hallgatói klub tagjaira az elkövetkező húsz percben. – …és látogatásuk méltó lezárásaképpen végül személyesen is megismerhetik a stúdióban Markus Timbert és reggeli adásának csapatát. Markus huszonkét éves létére nemcsak a város legfiatalabb, de egyben a legsikeresebb moderátora is, mióta másfél évvel ezelőtt a 101egész5-nél megkezdte pályafutását. Jan May áthelyezte súlypontját alumíniummankójára, majd lehajolt a padlón álló Aldi reklámtáskához, amelybe az összehajtogatott hullazsákokat és a tartalék muníciót rejtette. Közben megvetően nézett végig a csoport tagjainak lelkes arcán. Közvetlenül mellette egy babaarcú nő állt, élénk színűre lakkozott körmei ízléstelenül hosszúak voltak, olcsó kosztümöt viselt, mely minden bizonnyal ruhatára legjobb darabjai közé tartozott. Barátja szintén kicsípte magát a stúdiólátogatásra, és élére vasalt farmerben jelent meg, melyhez vadonatúj tornacipőt hordott. Paneldivat, gondolta Jan becsmérlően. A párocska mellett egy hájas, könyvelőnek tűnő alak állt, patkóformára vágott hajkoronával, és az irodai alkalmazottakra jellemző pocakkal. Az utóbbi öt percben egy vörös hajú nővel beszélgetett, aki nyilvánvalóan állapotos volt. A terhes nő most a csoporttól kissé félrehúzódva egy túldimenzionált kartonbábu mögött telefonált, mely a bután vigyorgó sztármoderátort ábrázolta életnagyságban. A hetedik hónapban lehet, tippelt Jan. Sőt, valószínűleg a nyolcadikban. Jó, gondolta Jan. Minden a legnagyobb rendben. Minden… Nyakizmai meghúzódtak, amikor mögötte hirtelen kinyílt az elektromos ajtó. – Á, hát itt van a mi megkésett vendégünk! – üdvözölte Kitty mosolyogva a testes futárt, aki kedvetlenül bólintott a gyakornoklány felé, mintha ő lenne a hibás, amiért elkésett. A pokolba! Jan lázasan gondolkodott, vajon hol követhetett el hibát. A barna formaruhát viselő fickó nem volt rajta a hallgatói klub nyerteseinek listáján. Vagy közvetlenül a munkából jött, vagy még a reggeli műszak előtt le akarta tudni a látogatást. Jan idegesen végighúzta a nyelvét az álcázásul 1
Német szóvicc: A „Miss Erfolg" külön írva „Miss Siker"-nek fordítható, egybeírva viszont (Misserfolg) „Kudarc"-ot jelent. [A ford.]
– 18 –
szájába rakott fogsorutánzaton, mely mind az arcát, mind a hangját teljesen megváltoztatta. Azután emlékezetébe idézte az alapszabályt, amelyet az előkészületek alatt többször is elismételtek: – Mindig történik valami váratlan dolog. – Olykor akár már az első néhány percben. A francba! Nem csak az volt a baj, hogy semmit nem tudott a férfiról. De a UPS csomagküldő szolgálat szakállas, hátrazselézett hajú küldönce ráadásul szörnyen problémásnak tűnt. Az inge vagy összement a mosásban, vagy addig gyúrt valamelyik kondigépen, amíg kitornázta magát belőle. Jan röviden mérlegelte, vajon lefújja-e az egész akciót. De végül elvetette az ötletet. Hisz olyan intenzíven készültek erre a napra. Nem! Most már nem volt visszaút, még ha az ötödik áldozat nem is volt belekalkulálva. Jan beletörölte a kezét foltos pulóverébe, melynek belső feléhez ügyesen egy álsörhasat férceit. Folyamatosan izzadt, mióta tíz perccel korábban a liftben felöltötte álruháját. – …ön pedig minden bizonnyal Martin Kubichek úr – hallotta, amint Kitty felolvassa a látogatók listájáról az ő fedőnevét. Nyilvánvaló volt, hogy a csoport minden tagjának be kellett mutatkoznia, mielőtt elkezdődött az idegenvezetés. – Igen, és nem ártana, ha ellenőriznétek a mozgáskorlátozottak számára készült berendezéseiteket, mielőtt vendégeket hívtok – fröcsögte a lány felé a szavakat, majd a lépcső felé sántikált. – Mégis hogy az ördögbe jussak fel ezen az istenverte lépcsőn? – Ó! – Kitty foghíjas mosolya ezúttal még bizonytalanabbra sikerült. – Igaza van. Nem tudtuk, hogy ön ööö… Azt sem tudjátok, hogy két kiló plasztikbombát kötöztem a testemre! – tette hozzá Jan gondolatban. A UPS-sofőr megvetően mérte végig, de azért félreállt az útból, amikor Jan ügyetlenül sántikálva elindult. A párocska és az irodakukac egyszerűen úgy tett, mintha Jan sértő magatartására mentségül szolgálna hátrányos helyzete. Pompás! – gondolta Jan. – Húzz magadra egy olcsó szabadidőruhát, szerezz be egy ápolatlan proliparókát, és egyszerűen viselkedj úgy, mint egy elmeháborodott – és azonnal megkapsz mindent, amit csak akarsz. Még Berlin legsikeresebb rádióadójának stúdiójába is bebocsátást nyersz. A látogatók lassan követték felfelé a keskeny lépcsőn. Kitty vezette a sort a szerkesztőségi irodák és stúdiók irányába. – 19 –
– Nem, szívecském. Hiszen megígértem, hogy megkérdezem. Igen, én is nagyon szeretlek… A vörös hajú kismama utolsóként sietett utánuk, és elnézést kért, miközben mobiltelefonját a nadrágzsebébe tette. – Anton volt az – magyarázta. – A fiam. – Azzal kinyitotta a tárcáját, és mintegy bizonyítékképpen körbemutogatott egy fényképet a négyéves kis fickóról. Nyilvánvaló szellemi fogyatékossága ellenére, Jan megállapította magában, hogy nem sokszor látott még ilyen boldog gyereket. – Túl kevés volt az oxigén. A köldökzsinór majdnem megfojtotta – magyarázta a nő, miközben egyszerre sóhajtott fel és mosolyodott el. Kimondatlanul is tudták mindannyian, mennyire félhet a kismama attól, hogy ez a születési trauma megismétlődik. – Anton apja még a szülőszobában elhagyott bennünket – folytatta, alsó ajkát kissé féloldalra húzva. – Így most elszalasztja élete legszebb pillanatait. – Én is úgy gondolom – értett egyet Kitty, és visszaadta a nőnek a fényképet. A szemei ragyogtak, és olyan benyomást keltett, mintha éppen egy csodaszép történet végét olvasná. – Eredetileg úgy volt, hogy az én drága kincsem ma elkísér ide, de tegnap este megint rohama volt. – A terhes nő megvonta a vállát. A jelek szerint Antonnál nem volt ritkaság az ilyesmi. – Természetesen mellette akartam maradni, de nem volt szabad. „Mama” – mondta – „el kell menned a kedvemért, és meg kell kérdezned Markus Timbert, hogy milyen autója van” – imitálta a nő a gyerek vékonyka hangját. Mindenki meghatottan felnevetett, és még Jannak is ügyelnie kellett rá, nehogy kiessen a szerepéből. – Hamarosan megtudjuk – ígérte Kitty. Kidörzsölt egy szempillát a szeme sarkából, majd tovább vezette a kis csapatot a hatalmas, egylégterű szerkesztőség felé. Jan May megnyugodva állapította meg, hogy a terem beosztása megfelelt annak az alaprajznak, amelyet az elbocsátott őr egynegyed gramm heroinért és egy fecskendőért elővarázsolt az emlékezetéből. A rádióadó a berlini Medien-Center tizenkilencedik emeletét foglalta el. A Medien-Center egy újdivatú üvegpalota volt a Potsdamer Platzon, ahonnan lélegzetelállító panoráma nyílt egész Berlinre. A szerkesztőség székhelyéül kiszemelt épületrészen az emelet összes válaszfalát eltávolították, és a helyükbe krémszínű térelválasztók és temérdek, havonta – 20 –
változó, bérelt szobanövény segítségével egy valódi kreuzbergi loft atmoszféráját teremtették meg. A szürkésfehér keményfa padló és a decens fahéjillat, amely a klímaberendezésből áradt, komolyságot kölcsönzött a kereskedelmi rádióadónak. Talán ezzel próbálják elterelni a figyelmet a kissé harsány programról, gondolta Jan, miközben tekintete az emelet jobb sarkába vándorolt. Itt rendezték be az „akváriumot” egy hatalmas üvegháromszögben, melyben a két stúdió és a hírközpont kapott helyet. – Azok ott mit csinálnak? – kérdezte a patkófrizurás, túlsúlyos könyvelőfigura, és három szerkesztőre mutatott, aki a stúdió közelében állt körül egy asztalt. Az íróasztal mögött egy férfi ült, alkarjára sárgásvörös lángokból a pokol képét tetoválták. – Talán torpedóznak? – tréfálkozott. Oké, Mr. Aktakukac tehát felveszi a csoport bohóca szerepet – regisztrálta Jan. Kitty udvariasan mosolygott. – Ok a műsor szerzői. A főszerkesztőnk épp most is egy anyagon dolgozik, amelynek néhány percen belül el kell készülnie. – Az ott a főszerkesztő? – kérdezte a párocska mindkét tagja szinte egyidejűleg. A fiatal nő eközben teljesen gátlástalanul rámutatott hosszú körmével arra a férfira, akiről Jan tudta, hogy piromániás hajlamai miatt minden kollégája csak „Diesel”-nek nevezi. – Igen. Ne engedjék, hogy megtévessze önöket a külseje! Kissé excentrikusan hat – mondta Kitty –, de a szakma egyik legzseniálisabb elméjeként tartják számon, és már tizenhat éves kora óta a rádiónál dolgozik. – Aha. – Rövid, hitetlenkedő sutyorgás vonult végig a csoporton, majd ismét továbbindultak. Még soha életemben nem dolgoztam a rádiónál, de már az első munkanapomon olyan hallgatottságot produkálok nektek, amilyen csak a vb-döntő alkalmával sikerül a televíziós csatornáknak – gondolta Jan, miközben lassan lemaradt a csoporttól, hogy kibiztosítsa a fegyverét.
– 21 –
3. A kutya levágott feje egy feketésvörös vértócsában feküdt, körülbelül fél méterre a hűtőpulttól. Irának nem maradt ideje körülnézni a kis vegyeskereskedésben, hogy vajon hol van az elpusztult pitbull testének többi része. A két férfi, aki éppen valami érthetetlen nyelven ordítozott pisztolyt szegezve egymásra, teljesen lekötötte a figyelmét. Egy pillanatra azt kívánta, bárcsak komolyan vette volna a bejáratnál álló srác figyelmeztetését! – Hé, cicuskám! Megőrültél? – kiáltott oda neki a török fiatalember, amikor be akart nyitni mellette az ajtón. – Ezek kicsinálnak! – Na és? – Ira csak ennyit mondott, és faképnél hagyta a döbbent srácot. Két másodperccel később egy tankönyvbe illő helyzet kellős közepén találta magát: a konfliktust mintha a Mobil kommandósok kézikönyvéből vették volna, melyet még a kiképzés első napján nyomtak a kezébe, és amely hosszú időre a bibliájává vált. A két egymással rivalizáló külföldit nem sok választotta el attól, hogy szétlője egymás fejét. A gyűlölettől eltorzult arcú férfit – kezében a lőfegyverrel – már ismerte. Ő volt az üzlet török tulajdonosa, Hakan. A másik fickó úgy nézett ki, mint egy orosz bunyós: bikatermet, kalácskép, szétlapított orr, egymástól távol ülő szemek és legalább százötven kilós versenysúly. Strandpapucsot viselt, melegítőalsót és egy koszos trikót, mely csak itt-ott takarta el az egész testét beborító buja szőrzetet. Mégsem ez volt rajta a legfeltűnőbb, hanem az, hogy bal kezében machetét, jobb kezében pedig pisztolyt szorongatott. Minden bizonnyal Marius Suvalovnak, a kelet-európai szervezett bűnözés berlini nagyfönökének dolgozott. Ira az üvegajtajú üdítős hűtőnek támaszkodott, és azon töprengett, miért is hagyta a konyhaasztalon a szolgálati fegyverét. Azután eszébe jutott, hogy a mai napon ennek már úgysincs semmi jelentősége. Vissza a kézikönyvhöz – gondolta. Fejezetcím: Deeszkaláció, 2. bekezdés: Krízisintervenció. Miközben a két férfi tovább ordítozott egymással anélkül, hogy tudomást vett volna Iráról, ő gépiesen végiggondolta a teendőket. – 22 –
Normális körülmények között a következő harminc percet azzal kellene eltöltenie, hogy felméri a helyzetet, körülzáratja a helyszínt, megakadályozandó, hogy az esemény eszkalálódjon, például úgy, hogy az orosz vadul lövöldözve kirohan a Viktória parkba. Normális körülmények? Haha! Normális körülmények között ő most itt sem lenne. Direkt módon közbeavatkozni szemtől szembe és közvetlen közelről – anélkül, hogy előzetesen akár csak egy szemernyi bizalmat keltett volna maga iránt a vitázó felekben – az öngyilkossággal lenne egyenértékű. Nem beszélve arról, hogy fogalma sem volt, miről is van szó. Két olyan férfi esetében, aki két különböző nyelven ordít egymásra, sürgősen szüksége lenne az LKA2 legjobb tolmácsára. Továbbá azonnal le kellene váltaniuk őt egy férfi túsztárgyalóra. Mert bár kiváló eredménnyel végezte el a pszichológia szakot és a hozzá kapcsolódó rendőri kiképzést, és azóta számos különleges kommandós bevetést vezetett túsztárgyalóként, itt, ebben a pillanatban a diplomáival és okleveleivel felmoshatná a trafik padlóját. Sem a török, sem az orosz nem fog pont egy nőre hallgatni. Ezt valószínűleg már csak a vallásuk is tiltaná. No meg az indítékuk. Ezen a környéken általában valami macsó ügy volt a háttérben, és ez a jelenlegi helyzet sem nézett ki védelmi pénz körüli hercehurcának. Máskülönben az ukrán nem egyedül jött volna, Hakan pedig már régesrégen szitává lőve feküdne, arccal a feta sajtos hűtőpultban. Amikor Ira meghallotta, hogy az orosz felhúzza a dobtáras revolver ravaszát, miközben a földre ejti a machetét, hogy mindkét kezét a célzásra használhassa, a kirakat üvegén át az utcára pillantott. Bingo! Ez volt hát az indíték. Odakint egy leültetett fehér BMW parkolt krómozott felnikkel, kis szépséghibával. A jobb első fényszórója összetört, és a lökhárító félárbocra ereszkedett. Ira feljegyezte egy képzeletbeli flipchartra a kirakójáték darabjait. Török. Orosz. Machete. Tönkretett striciautó. Döglött kutya. Hakan nyilván karambolozott az orosz autójával, aki azért jött ide, hogy a „saját módszerei” szerint rendezze el az ügyet, és üdvözlésképp lefejezte Hakan harci kutyáját.
2
* LKA: Landeskriminalamt – Tartományi Bűnügyi Rendőrség. [A ford.]
– 23 –
Kilátástalan helyzet – gondolta Ira. Az egyedüli pozitívum az volt, hogy rajta kívül egyetlen vevő sem volt lőtávolságban, amennyiben néhány másodpercen belül elszabadulna a pokol. Márpedig a golyóváltás csak idő kérdése volt. Hiszen itt legalább nyolcszáz eurós kárról volt szó. Már csak az volt a kérdés, vajon ki adja le az első lövést. És hogy mennyi idő fog eltelni, amíg őt is eltalálja egy eltévedt lövedék. Hát jó. Itt senki nem fogja csak úgy alább adni. Nem is lett volna tanácsos egyik férfinak sem. Aki először leengedi a fegyverét, azonnal kap a fejébe egy kilenc milliméteres golyót. És micsoda szégyen! Mivel ő maga nem adott le egyetlen lövést sem, a temetésén mindenki gyávának nevezi majd. Egyúttal azonban egyikük sem akarta elveszíteni a becsületét azzal sem, hogy elsőként süti el a fegyvert. Ez volt az egyedüli ok, amiért egészen mostanáig nem rendeztek vérfürdőt, eltekintve persze a padlón elterülő pitbulltól. Ira előrelátóan bólintott, amikor újabb fejleményre lett figyelmes. Az orosz tett egy lépést a hűtőpult irányába, és dühödten taposni kezdte a levágott kutyafejet, akkora erővel, ahogy a strandpapuccsal csak bírta. Hakan, akinek már szinte elborult az agya a dühtől, olyan hangosan kiabált, hogy Irának kis híján beszakadt a dobhártyája. Talán még tíz másodperc. Legfeljebb húsz – gondolta. Ira utálta az öngyilkosságra készülőkkel folytatott tárgyalásokat. Ő a túszejtésekre és az emberrablásokra specializálódott. Mégis tudta: az életuntaknál akkor van a legnagyobb esélye, ha sikerül elterelni a figyelmüket. A saját halálukról. Valami jelentéktelenebb dolog felé. Valami banális dolog felé. Olyasmi felé, ahol nem forgott annyi minden kockán, ha nem sikerül. – Hát persze! – gondolta Ira, és kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját. Elterelés. – Hé! – kiáltotta, hátat fordítva a párbajozóknak. – Hééé! – csattant fel még hangosabban, amikor látszólag egyik férfi sem vett róla tudomást. – Egy kólát kérek! – kiáltotta, majd megfordult. Ebben a pillanatban elérte a célját. Anélkül, hogy a fegyverüket leengedték volna, mindkét férfi ránézett. A tekintetük zavarodottságot és mérhetetlen gyűlöletet tükrözött. Mit akar ez az örült? Ira elmosolyodott. – 24 –
– Mégpedig diétásat. Legjobb lesz egy Cola light Lemon. Feszült csend következett. De nem sokáig tartott. Azután eldördült az első lövés.
4. Kitty az ,A” stúdióba sietett, ahol majdnem felbukott Markus Timberben, aki törökülésben ült a földön, és unottan lapozgatott egy férfimagazint. – A francba! Nézz már a lábad elé! – mordult fel, majd körülményesen felkászálódott. – Mennyi időnk van még, Flummi? – zsémbelt a hórihorgas szerkesztőnek. Benjamin Flummer felnézett a keverőpultról a stúdiómonitorra, melynek digitális kijelzőjéről le lehetett olvasni a Madonna-dalból hátralévő időt. – Még negyven másodperc. – Oké. – Timber végigszántott hosszú ujjaival fakószőke haján. – És most mit csinálunk? Szokás szerint most sem látta át, hogyan fut le a program, vakon megbízott műsorszerkesztőjében, amikor az felvilágosította saját műsorának legközelebbi fénypontjáról. – 7 óra 28 perc van. Épp most ment le az első nyereményjáték. Még lejátszhatunk egy számot, azután következzen valami szívfacsaró. A hároméves Felix négy héten belül meghal, ha nem találnak neki csontvelődonort. Timber viszolyogva elfintorodott, miközben Flummi zavartalanul folytatta: – Te felkéred a hallgatókat, jöjjenek be a stúdióba vérvételre, hogy kiválaszthassuk, ki jöhet szóba, mint donor. Mindent megszerveztünk: a nagy konferenciatermet berendeztük ágyakkal, és három orvos áll készen tizenkét órától, hogy levegyen egy fél liter vért azoktól, akik bejönnek hozzánk. – Hmm. – Timber kelletlenül dörmögött. – Be tudjuk játszani legalább, amint a gyerek a vonal túlsó végén kibőgi a szemét örömében?
– 25 –
– A kisfiú még csak hároméves, és rákos. Az anyjával fogsz beszélni – felelte Flummi kurtán, és az előhallgató gombbal ellenőrizte, hogy a megfelelő helyen szólal-e majd meg az első reklámszpot. – Legalább szexi? – érdeklődött Timber, és a papírkosárba dobta a magazint. – Kicsoda? – Az anyuka! – Nem. – Akkor Felix halott. – Timber feltápászkodott. Egyedül ő vigyorgott saját ízléstelen, kétértelmű megnyilvánulásán. – Valami nem tetszik? – förmedt rá Kittyre, amikor meglátta, hogy a lány még mindig ott áll előtte. – Csontvelő-adományozás! Életmentés! Ez csakis a te giccses ötleted lehetett, nem igaz?! Kittynek nehezére esett türtőztetnie magát. – Nem. – Akkor meg miért rontod itt a levegőt a stúdióban? – A csoportról van szó – mondta a lány végül. – A miről? – Elfelejtettem mondani neked, hogy ma látogatók érkeznek. – Kicsoda? – Timber úgy meredt Kittyre, mintha a lánynak elment volna az esze. – A hallgatói klub tagjai? – hangzott a válasz kérdés formájában, mintha már ő maga sem lenne biztos abban, kik állnak odakint a szomszéd stúdióban, és várnak bebocsátásra a szentélybe. Tulajdonképpen Kitty dolga lett volna, hogy Timbert már előző nap tájékoztassa erről az eseményről. De mivel nem tette meg, Timber néhány pillanat múlva borotválatlanul, szakadt farmerben nézhet farkasszemet leghűségesebb rajongóival. Azalatt a rövid idő alatt, mióta ennél a rádióállomásnál dolgozott, már ennél kisebb mulasztások miatt is rúgott ki embereket, és ezúttal feltehetőleg az sem menti meg Kittyt, ami miatt Timber egyáltalán alkalmazta: a dekoltázsa. – Mikor jönnek? – kérdezte Timber dermedten. – Most! Amint a mankós férfi végre lemászik a vécéről. Legalább van valami jó oldala is annak, hogy az a kellemetlen fajankó épp most tartja fel még egy kis időre a többi látogatót. – 26 –
A műsorvezető oldalra pillantott, a színezett, hangszigetelt üvegablak felé, amely az ,A” stúdiót választotta el a mögötte lévő kiszolgálóhelyiségtől. Valóban. A négy hallgatóból álló csoport épp megtapsolt valamit, amit a hírszerkesztő mondott nekik. – Körülbelül három perc múlva. – Azonnal hozd ide az autogramkártyáimat! – utasította a lányt, és bal felé intett a fejével, az archív CD-kel teli polc melletti ajtó irányába. Legalább még maradt benne egy cseppnyi profizmus – adott hálát Kitty a teremtőnek, miközben kisietett. Már azon sem csodálkozott volna, ha Timber a vendégek füle hallatára gorombítaná le. Kitty feltépte az „élményrészleg”-be vezető aprócska ajtót. Ezt az ironikus csúfnevet a műsorvezetők adták a kis, ablaktalan helyiségnek, amelyet étkezésre, dohányzásra és tisztálkodásra használtak. A berendezés egyébként nem állt másból, mint egy beépített konyhaszekrényből és egy rozoga étkezőasztalból. Ezt a helyiséget kizárólag az „A” stúdió felől lehetett megközelíteni. Innen vezetett egy ajtó a kapcsolószobába, és egy vészkijárat valahova a tetőre. Ez utóbbi az építészeti tervezési hibák mintapéldánya volt. Komoly baj esetén ugyanis csapdába csalta az embert. Az ajtó mögött alumínium csigalépcső vezetett lefelé odakint, a tűzfallal párhuzamosan, amely fél emelettel lejjebb, egy növényekkel beültetett tetőkiszögellésen végződött. A semmiben. Valahol a tizennyolcadik és a tizenkilencedik emelet között. Kitty körülnézett. Timber fekete, formatervezett hátizsákja a mosogató mellett hevert, egy hamutál és egy félig telt kávéscsésze között. Lázasan keresgélni kezdte benne azokat az átkozott autogramkártyákat. Épp amikor végre megkönnyebbülten kihúzott egy kis paklit, rajta Timber előnyösen beállított, retusált arcképével, megrettent. – Szívélyes üdvözletem! Kitty megfordult, és az ajtóba illesztett üvegcsíkon át benézett az „A” stúdióba, ahol Timber éppen kezet nyújtott valakinek üdvözlésképpen. Jaj, ne! Kubichek nyilván visszajött a vécéből, és a hírszerkesztő a megbeszéltek ellenére, már be is vezette a csoportot a stúdióba. Timber tutira ki fog akadni. Újabb fekete pont. – Örülök, hogy eljöttek! A sztárműsorvezető hangja tompán hatolt át a zárt ajtón keresztül, mely becsapódott Kitty mögött, még amikor belépett az „élményrészlegbe”. – 27 –
Mivel az ajtó csak kifelé nyílt, Kittynek most ki kellett várnia, amíg minden hallgató eloldalaz előtte, és helyet foglal a „pultnál”. A „pult” patkó alakban vette körül a nagy keverőpultot, előtte bárszékek álltak a stúdióba látogató vendégek számára. Kitty visszament az ajtóhoz, és kíváncsian bekémlelt a kis ablakon keresztül. Időközben már majdnem mindegyik látogató leült a székére. Egy kivételével. Mit csinál az az idióta annyi ideig a bejáratnál? – tette fel Kitty magában a kérdést. Miért nem jön be, mint a többiek? Aha! Jó. Most végre az utolsó vendég is előresántikált. De miért húzza be maga mögött a stúdió nehéz ajtaját? A kis helyiségben egyébként is alig volt levegő. Jaj, istenem! Kitty akaratlanul is a szája elé kapta a kezét. Mire készül ez az ember? Tíz másodperccel később már tudta a választ, és sikoltozni kezdett.
5. Jan számára egyetlen lehetőség kínálkozott arra, hogy az eseményeknek ebben a kritikus szakaszában a meglepetés erejével hasson: sérülést kell okoznia valakinek, mégpedig olyan gyorsan és látványosan, amennyire csak lehet. Hatásos jelenetet kell rendeznie. Sokkoló hatásút, amely azonnal megbénítja a gyanútlan nézőt. Tehát kezet nyújtott Timbernek, de még mielőtt a műsorvezető viszonozni tudta volna a gesztust, ismét visszahúzta a kezét, majd alumíniummarkolatánál fogva felemelte a mankót, és brutális erővel lesújtott Timber orrára. A Timber arcából sugárban ömlő vér, amely egy pillanat alatt eláztatta a keverőpultot, és a műsorvezető egyidejűleg felhangzó borzalmas ordítása elérte a kívánt hatást. A helyiségben mindenki megmerevedett. Pontosan úgy, ahogy azt Jan elképzelte. A műsorszerkesztő arcáról különösen jól le lehetett olvasni, ahogy az agya hiábavalóan próbálkozik a történtek feldolgozásával. Flummi ártatlan bemutatkozásra számított, felszínes cseverészéssel tarkítva. A műsorvezető látványa, aki reszketve emelte mindkét kezét az arca elé, egyszerűen nem illett bele a képbe. Jan éppen – 28 –
ezt a zavarodottságot építette be a tervébe. Ezzel időt nyert. Legalább másfél másodpercet. Egy jól célzott karateütéssel bezúzta a falra szerelt segélyhívó üvegét, és megnyomta a vészjelző gombot. Abban a pillanatban éles szirénázás nyomta el a U2 legújabb slágerének záróakkordjait. Egyidejűleg nehéz fémredőny ereszkedett a stúdió hatalmas ablakaira, elzárva a külvilágtól az A stúdióban uralkodó káoszt. – Mi az ördög…? – ahogyan arra számítani lehetett, először a UPSsofőr találta meg a hangját. A pult végénél ült, a legtávolabb Jantól. Kettejük között foglalt helyet a terhes nő, a fiatal pár és a túlsúlyos hivatali poéngyáros. Jan a bal kezével letépte fejéről a parókát, majd a másik kezével előhúzta pisztolyát melegítőalsója zsebéből. – Az ég szerelmére, kérem… – Jan a fülsiketítő zajban csak sejteni tudta, mit akar mondani a terhes nő. De arra már nem volt alkalma, hogy befejezze a mondatot. Beléfagyott a szó, amikor Jan, Timber vértől mocskos arcának szegezte a pisztolyt, miközben a faliórára pillantott. 7. 31. Tíz perc, hét túsz és három ajtó állt a rendelkezésére. Az egyik a B stúdióba vezet. A másik a hírszerkesztőségbe. A harmadik közvetlenül a háta mögött valami konyhaféleségbe. Erről ugyan nem szólt neki a drogos biztonsági őr, de ha jól emlékezett az épület alaprajzára, ez az ajtó nem vezethetett semmiféle kijárathoz. Majd később utánanéz. Most először is meg kell akadályoznia, hogy a túszok a másik két ajtó bármelyikén át elhagyhassák a stúdiót. A biztonsági szolgálat a riasztás miatt már biztosan úton van, és kevesebb mint hatvan másodpercen belül körülveszik a stúdiót. De ez őt egyáltalán nem zavarta. Éppen emiatt volt ő az, aki utoljára bement, hogy manipulálni tudja a stúdió ajtaját működtető, jelszóval védett beléptető rendszert. Az elektronikus zár biztonságtechnikai szempontból egy vicc volt. Ha valaki háromszor egymás után hibás kódot ütött be, utána senki nem léphetett be a stúdió területére. Az ajtó automatikusan lezárta magát, és egy időzár gondoskodott arról, hogy csak tíz perc elteltével lehessen újra próbálkozni. Jan eszmefuttatását mintegy megerősítendő, ebben a pillanatban a biztonsági őrök kívülről rángatni kezdték a kilincset. Mivel a leengedett redőnyökön keresztül nem láttak be a stúdióba, a rosszul kiképzett csapat – 29 –
tagjai nem tudták, mitévők legyenek. Ilyen helyzetre nem készítették fel őket. Jan éppen elégedetten konstatálta, hogy minden a terv szerint halad, amikor a dolgok egyszerre kicsúsztak a kezéből. Várható volt: a UPS-sofőr! Utólag többször is szemrehányásokat tett magának, amiért nem gondolt arra, hogy nem ő az egyetlen Berlinben, akinél fegyver van. Különösen, ha az ember csomagszállítóként naponta csönget be vadidegenekhez, megnyugtató érzés, ha van a keze ügyében egy pisztoly. Egy röpke pillanat alatt, amíg Jan első alkalommal hátat fordított túszainak, hogy a pultot megkerülve a keverőpulthoz menjen, a küldönc előhúzta a lőfegyverét. Jól van, szóval hősködni akarsz! – gondolta Jan, és azon bosszankodott, hogy már ebben a korai stádiumban fel kell áldoznia egy túszt. – Dobd el a fegyvert! – kiáltotta a csomagszállító, ahogyan azt a Tetthely című krimisorozatban hallotta. De Jan nem zavartatta magát. Helyette magához rántotta a nyöszörgő Timbert. – Nagy hibát követ el – mondta Jan, és Timber halántékának szegezte Berettáját. – Most még kijavíthatja. A sofőr izzadni kezdett. Barna egyenruhája ujjával végigtörölte jobb halántékát. Még hét perc. Talán már csak hat, ha az őrök odakint gyorsak és egy kicsit is értik a dolgukat. Hát, jó. Jan felismerte a pánikot a csomagszállító ijedt, sápadtszürke szemében, és biztos volt abban, hogy amaz nem fog lőni, de ebben a korai szakaszban még nem vállalhatott túl nagy kockázatot. Azonban még mielőtt félrelökte volna Timbert, hogy elég helye legyen a biztos célzáshoz, megpillantotta a központi főkapcsolót a keverőpultnál. Sokkal jobb ötlete támadt. Még szorosabban megragadta Timbert, és fél méterrel odébb húzta a falhoz, a pisztolyt továbbra is a fejéhez szegezve. – Egy lépést se tovább! – kiáltott fel idegesen a sofőr. De Jan csak fáradtan elmosolyodott. – Oké, oké. Ott maradok, ahol vagyok. Azután megint sikerült neki a meglepetés erejével megbénítani a társaságot. Mégpedig egyszerűen úgy, hogy a mögötte lévő falikapcsolót lekapcsolta. A fények váratlanul kialudtak. Mielőtt még a túszok szeme hozzászokhatott volna a hirtelen támadt félhomályhoz, szabad bal kezével – 30 –
Jan lekapcsolta a keverőpultot, és az összes hozzácsatlakoztatott síkképernyős monitort. A stúdió most szinte teljes sötétségbe borult. Csak két vészvilágító LED-lámpa fénye vibrált a sötétben, mint két szentjánosbogár. Ennek az egyszerű trükknek köszönhetően a túszok megdermedtek, mintha mindannyian egyszerre bénultak volna le. A UPS-sofőr így már nem látta tisztán az ellenfelét, ezért ő is habozni kezdett. – Te rohadék! Mi a fenét akarsz? – káromkodta el magát. – Maradjon nyugton! – hangzott az utasítás a sötétben. – Mi a neve? – Manfred, de semmi közöd hozzá! – Aha, remeg a hangja. Ön fél – állapította meg Jan. – Lepuffantalak. Hol vagy? A sötétséget egy pillanatra egy öngyújtó fellobbanó lángja világította meg. Azután egy cigaretta vörösen izzó vége tűnt fel a semmi közepén. – Itt. De inkább ne lőjön felém! – A pokolba! Miért ne? – Mert valószínűleg csak a felsőtestemet találja el. – Na és? Az meg miért baj? – Nem baj. De tönkretenné azt a szép plasztikbombát, amit a hasamra kötöttem. – Te jó isten! – nyögött fel az irodakukac és a terhes nő egyidejűleg. Jan azt remélte, hogy a többi túsz nem tér magához belső dermedtségéből az elkövetkező másodpercek alatt. Egyetlen felkelővel még talán valahogy elbír. De az egész csoporttal nem. – Blöffölsz! – Azt hiszi? Azért az ön helyében nem kockáztatnék. – A francba! – Ahogy mondja. Most pedig dobja ide a pisztolyát a keverőpulton át! Mégpedig sebesen! Mert ha öt másodpercen belül ismét felkapcsolom a lámpát, és még mindig az ön kezében látom azt a vacak fegyvert, akkor beleeresztek egy golyót a mi kis sztárműsorvezetőnk fejébe. Világos? Mivel a sofőr nem válaszolt, egy pillanatra csak a légkondicionáló surrogását lehetett hallani. – Na, jó. Akkor gyerünk! – Jan megkopogtatta Timber vállát. – Számoljon öttől visszafelé! – adta ki a parancsot. – 31 –
Rövid szuszogás és fojtott nyöszörgés után Timber tőle szokatlan, reszkető orrhangon megkezdte a hátborzongató visszaszámlálást: – Öt, négy, három, kettő, egy. Azután puffanás hallatszott. Amikor végül kigyulladtak a fények, a többi túsz olyasmit látott, amit egész életükben nem fognak elfelejteni. A csomagszállító eszméletlenül feküdt a pultra borulva. A saját vérétől a felismerhetetlenségig bemocskolt Markus Timber rettegve kapaszkodott szerkesztőjébe, akinek Jan cigarettát dugott a szájába, mielőtt a legnagyobb lelki nyugalommal körbesétálta a pultot, hogy hátulról leüsse Manfredet. Jan elégedetten állapította meg, hogy áldozatai arcára kiült a rettegés. Most, miután végre kikapcsolta az egyetlen alfahímet, és mégis sikerült megtartania az összes túszt, az ő számára ismét minden terv szerint zajlott. Elkérte Flummitól és Timbertől a kulcsaikat, és először lezárta a hírszerkesztőségbe vezető ajtót. Azután eltorlaszolta a „B” stúdiót is, majd végül elfordította a kulcsot a zárban. – Mit akar tőlünk? – kérdezte Timber óvatosan. Jan nem válaszolt neki, hanem elzavarta a pulton túlra, az egyik, látogatók számára fenntartott bárszékre mutatva pisztolyával. Flummit viszont ott tartotta. Most, hogy mindenki tudja, hogy ő egy két lábon járó bomba, senki nem mer majd kezet emelni rá, így kockázat nélkül megtűrheti maga mellett a sovány égimeszelőt. Már csak azért is, mert szüksége van valakire, aki ért a technikához. Megparancsolta a műsorszerkesztőnek, hogy tegyen meg minden szükséges lépést annak érdekében, hogy folytatódjon az adás. – Ki maga? – tette fel Timber a következő kérdést, ezúttal a keverőpult túloldaláról. De most sem kapott választ. Jan elégedetten vette tudomásul, hogy a monitorok és a keverőpult ismét működnek, és magához húzta a mikrofonállványt. Majd megnyomta a piros jelkapcsolót az érintőképernyős billentyűzeten maga előtt, ahogyan otthon újra meg újra elgyakorolta. Felkészült. Indulhat a játék! – Ki az ördög maga? – kérdezte Timber még egyszer, de ezúttal az egész város hallotta. A 101egész5 ismét megszólalt. – Hogy ki vagyok? – felelte Jan végre, miközben ismét Timberre irányította a pisztolyt. A hangja egyszerre tárgyilagosan és komolyan csengett. Közvetlenül a mikrofonba beszélt: – 32 –
– Halló, Berlin! Hét óra harmincöt perc van. Önök épp a legborzasztóbb rémálmukat hallgatják.
6. Ira törökülésben ült a vegyeskereskedés szürke mintás kőpadlóján, és immár több mint húsz perce az orosz fegyverének csövével nézett farkasszemet. Az első golyó több méterre mellette süvített el, majd érme nagyságú lyukat ütött a hűtőszekrény plexiajtajába. Azóta a férfi Ira mellére célzott, miközben Hakan a maga részéről a fegyverét a verőlegény fejének szegezte. – Hagyd őt békén! – követelte, mire az orosz érthetetlen szóáradatot zúdított rá. A helyzet végérvényesen reménytelenné vált. Amennyire Ira a szakadatlan zagyválásból megértette, az orosz most a bosszú helyett mégiscsak inkább a pénzt akarta Hakan kasszájából, különben a második lövés nem téveszt célt. És tényleg nem tévesztett célt. Az első golyó keresztülment a lapockacsonton, a második lövedék pedig szétroncsolta a térdkalácsot a meniszkusszal együtt. Az orosz elejtette a fegyverét, és összerogyott a pult előtt. Csak amikor már a padlóra zuhant, és felfogta, milyen természetellenesen hajlott be a lába, akkor kezdett el ordítani. Akárcsak Ira agya, valószínűleg az övé is némi késéssel reagált a megváltozott körülményekre. – Dobd el a fegyvert, és fel a kezekkel! – ordította valaki a bejárat felől Hakan irányába. Ira felállt, és kissé kábán a testes SEK-kommandós felé fordult, aki teljes felszerelésében kitöltötte a vegyeskereskedés ajtaját. – Te meg mit keresel itt? – kérdezte Ira meglepetten. Abból, ahogy a férfi kézfejével felhajtotta a titánötvözet védősisak plexijét, azonnal felismerte. A férfi éber szemeivel végigmérte, és tekintetében most is ott volt az elszántság és a melankólia szokatlan keveréke. – Ezt én is kérdezhetném tőled, szivi. Oliver Götz továbbra is Hakanra irányította a géppisztolyt, aki feltétel nélkül követte az utasítását, és ebben a pillanatban a bolt mennyezete felé – 33 –
nyújtotta fegyvertelen kezeit. Götz bal kezével kihalászott a zsebéből két műanyag bilincset, és odadobta őket Irának. – Tudod, hogy működik. Ira előbb összegyűjtötte a padlón heverő fegyvereket, és odaadta őket Götznek. Utána először Hakannak, majd az orosznak is összekötözte hátul a kezét, amitől az utóbbi fájdalmában hangosan felkiáltott. – Hol vannak a többiek? – Ira kinézett a kirakaton keresztül, de senkit nem látott. A berlini SEK normális esetben – a rendőrség többi különleges kommandójához hasonlóan – mindig csapatban dolgozott. Egy olyan bevetésben, mint ez a mostani, legalább hét ember vett részt egyidejűleg. Götz mégis teljesen egyedül állt előtte. Ráadásul azt sem értette igazán, hogy érhetett ki a SEK ilyen gyorsan a helyszínre. – Egyedül vagyok – felelte Götz, amitől Ira önkéntelenül elmosolyodott. A férfi mindig ezekkel a szavakkal hívta fel, ha azt akarta, hogy Ira nála töltse az éjszakát. Vagy az élete hátralevő részét, ha Götzön múlt volna. Ira néha azon töprengett, nem történt-e volna minden másképp, ha annak idején nem csak egy futó kalandnak tekinti a dolgot. De azután megtalálta Sarát, és a lányával együtt a boldog jövő gondolata is meghalt. – Egyedül? – szólt vissza neki Ira. – Te egyedül mész teljes harci felszerelésben, és csőre töltött fegyverrel a sarki boltba? Ira lassan elindult a nála öt évvel idősebb főfelügyelő felé, akivel együtt volt a legtöbb berlini bevetésén. És néhány éjszakán. – Hogyhogy? Talán tejért jöttél? – Nem – felelte Götz szárazon. – Érted. – Értem? – Igen. Részt kell venned egy bevetésen. A csapat többi tagja már vár a parkban. Csak véletlenül jöttem erre, otthon akartalak felvenni. Mindketten kimentek, és Ira csak most vette észre, mekkora tömeg gyűlt össze odakint. A környék lakóinak fele őt bámulta, amint a felfegyverzett férfival beszélgetett. A távolból egy közeledő mentőautó szirénáját hallotta. – Már nem dolgozom nálatok – mondta Götznek. – Tudom. – Hát, akkor keress valaki mást! – Nem is akarod hallani, mi történt? – 34 –
– Nem – felelte anélkül, hogy a férfira nézett volna. – Nekem teljesen mindegy. Ma fontosabb dolgom van. – Meg akarom mérgezni magam. És ehhez már csak egy Cola light Lemonra van szükségem. De ezeket a gondolatokat megtartotta magának. – Sejtettem, hogy így fogsz reagálni – felelte Götz. – Aha. Akkor miért jöttél értem mégis? – Mert rá foglak beszélni. – Na, erre kíváncsi leszek! Mégis hogyan? – Így! – válaszolta a férfi mosolyogva, majd szélsebesen elgáncsolta, a földre dobta, és olyan lélegzetelállító sebességgel tette a kezére az öntöttvas bilincset, hogy a közelben bámészkodó két fiatal srác megtapsolta, amikor elkészült. – Steuer felhatalmazott, hogy mindent tegyek meg, ami szükséges ahhoz, hogy urai legyünk a helyzetnek. – Gyűlöllek, Götz! – mormogta Ira. Miközben a férfi felrántotta a földről, Ira észrevette, hogy a körülöttük álldogálók közül néhányan lefotózták őket a mobiltelefonjukkal. Időközben a mentő is megérkezett, és rendőrautók egész csoportja futott be a helyszínre. – És fütyülök Steuerre! Tudod jól, mit gondolok arról a reakciós, idióta fasisztáról! – Igen. De sajnos ma az „idióta fasiszta” vezeti a bevetést. Ó! – gondolta Ira, miközben kelletlenül hagyta, hogy Götz átvonszolja az utca túloldalára. Akkor valami fontos dologról lehet szó, ha Andreas Steuer, a rendőrfőnök ennél a bevetésnél magához ragadta az irányítást. Valami nagyon fontos dologról. – Hová megyünk? – kérdezte. – Ahogyan már említettem: a parkba. – Mi ez a hülyeség? A parkban hagytátok a rohamkocsit? Ennél feltűnőbben már nem is csinálhattátok volna. – Ki beszél itt kocsiról? – Götz tovább siettette Irát. – Oda, ahová megyünk, autóval már most sem lehet átjutni. – Aha. Miközben Ira tovább gondolkodott, hogy vajon mi is lehet az úti cél, a SEK-kommandós a mellényére erősített gomb segítségével bekapcsolta a sisakjába szerelt fejszettet. Azután kiadta a parancsot, hogy azonnal indítsák be a helikoptert. – 35 –
7. Az alattuk elterülő Viktória park dübörögve távolodott el, miközben a helikopter falevelek, por és felkavart szemét felhőjébe burkolta a bámészkodó járókelőket. Amikor Ira nyugtázta, hogy Götz még mindig nem vette le róla a bilincset, unottan körülnézett a vadonatúj helikopter szűk utasterében. Rajta, Götzön és a pilótán kívül még négy SEKkommandós tartózkodott a fedélzeten. Mindannyian az egységparancsnokukéhoz hasonló teljes harci felszerelésben. – Hová repülünk? – törte meg Ira a csendet. A helikopter megfordult, és dél felé repült tovább. – A Potsdamer Platzra. Az MCB épületéhez. Götz hangja kissé recsegve szólt, de még a sisakba épített fejhallgatón keresztül is jól érthető volt. – Hányan vannak? – Ira sejtette, hogy a szakterülete miatt küldtek érte: túszejtés történhetett. – Még nem tudjuk – felelte Götz, és levette a kesztyűjét, hogy kicsomagoljon egy rágógumit. – De talán majd a főnök személyesen elmondja. – Azzal jelt adott a pilótának, és Ira elfintorodott, amikor rövid kattanás után meghallotta a túlzottan is ismerős, reszelős hangot. – Ott van a fedélzeten? – Andreas Steuer anélkül, hogy köszöntötte volna, rögtön a tárgyra tért. – Igen, hallja, amit mondasz – felelte Götz annak a férfinak, aki alá minden berlini SEK-egység, azaz több mint száznyolcan alkalmazott tartozott. – Helyes. A helyzet a következő: körülbelül harminchárom perccel ezelőtt egy ismeretlen személy túszul ejtett egy látogatókból álló csoportot, és a reggeli adás műsorvezetőjét a 101egész5 rádióadó stúdiójában. Egy pontosan még nem azonosított lőfegyverrel fenyegeti az áldozatait, és azt állítja, hogy plasztikbombát kötött a testére. – Mit akar? – kérdezte Ira. – Erről eddig még nem nyilatkozott. A műszakiak már felmérték a helyzetet. A tetthelyre nem lehet belátni. A stúdió a keleti szárnyban – 36 –
található, a tizenkilencedik emeleten, és az átlátszatlan redőnyök tökéletesen eltakarják. – Szóval pillanatnyilag a sötétben tapogatóztok – kommentálta Ira. – Jelenleg ötvennégy személy vesz részt a bevetésben – siklott át Steuer a harapós megjegyzés felett. – Személyesen vettem át a taktikai irányítást. Götz főfelügyelő vezeti a SEK operatív kommandóját a helyszínen, a rádióadónál. Messzemenőkig gondoskodtunk a terület lezárásáról és a közlekedés eltereléséről. Az épület környékét kordonnal vettük körbe, az autóforgalmat átirányítottuk. Két mesterlövészcsapatot hét-hét fővel elhelyeztünk a szemközti épület irodáiban. A „Nyereményjáték” különítmény pedig már megkezdte a bűnügyi intézkedések foganatosítását. – „Nyereményjáték” különítmény? – kérdezte Ira. – Ez meg miféle idióta név? – Talán jobban teszi, ha felhagy a minősíthetetlen megjegyzéseivel, és inkább meghallgatja azt a felvételt, amit 7 óra 35 perckor készítettünk. Újabb kattanás hallatszott a vonalban, majd elindult egy rádiófelvétel, megdöbbentően jó digitális minőségben. Épp a túszejtő egyik mondatának közepén. – …Önök épp a legborzasztóbb rémálmukat hallgatják. Ebben a másodpercben megszakítom ezt a rádióműsort egy fontos bejelentés erejéig. Éppen az imént ejtettem túszul Markus Timbert és más személyeket ebben a rádióstúdióban. És ez most kivételesen nem a 101egész5 jaj-de-vicces reggeli stábjának legújabb poénja. Nagyon is komolyan gondolom a dolgot. Markus, lenne olyan kedves, és idefáradna a mikrofonhoz, hogy igazolja, amit mondtam? Rövid szünet következett, majd megszólalt Timber, akinek ismerős hangja ezúttal egészen másképp csengett. Bizonytalanul. Megfélemlítve. És orrhangon. – Igen. Így igaz. Fegyverrel tart sakkban engem…, illetve minket. És robbanóanyag van a… – Köszönöm, egyelőre ennyi is elég lesz! – szakította félbe a túszejtő nyersen a népszerű műsorvezetőt. Nyilvánvalóan ismét visszavette a mikrofont, és folytatta beszédét. Hangja – paradox módon – nagyon kellemes volt, szinte már barátságos. Bár messze nem volt annyira rutinos, mint Timberé. – 37 –
– Csak semmi pánik! Önöknek odakint, a rádiókészülékek előtt nem kell félniük. Attól, hogy én itt fogva tartok néhány túszt, önök továbbra is ugyanúgy megkapják a rossz zenéből, langyos gégékből és semmitmondó hírekből álló gagyi egyvelegüket, amihez ezen a bóvliadón hozzászoktak. Sőt, még nyereményjáték is lesz! Arra aztán igazán beindulnak, nem igaz? Az ismeretlen egy másodpercnyi hatásszünetet tartott, majd összecsapta a tenyerét. – Nos tehát! Ezért most a rádión keresztül megígérek önöknek valamit: tovább folytatjuk a játékot. Garantáltan. Mégpedig a következőképpen: én felhívok valakit itt, Berlinben. És ha épp ön a szerencsés, és a helyes jelszóval jelentkezik – akkor nyerhet valamit. Önök így ismerik a játékot. És így is megy majd tovább. Kivéve, hogy ma két aprócska változtatást vezetek be a játékszabályokban. A túszejtő röviden felnevetett, mint egy kisgyerek, aki előre örül a játéknak. Azután kissé lehalkult a hangja, amikor elfordult a mikrofontól, hogy megszólítson egy másik személyt, aki nyilvánvalóan mellette állt. – Hé, maga! Mi a neve? – Flumminak szólítanak – válaszolta habozva egy fiatalember. – Jól van, Flummi. Ahogy látom, maga itt a műsorszerkesztő, vagyis ért a keverőpulthoz meg az egész számítógépes kacathoz. Igaz? – Igen. – Esetleg még dobpergést is tud nekünk produkálni? Tudja, mint a cirkuszban, amikor bejön az elefánt. Jó, tehát azt szeretném hallani, amikor majd jelt adok. Tehát… A túszejtő ismét a rádióhallgatókhoz beszélt, és a hangja most olyan nyomatékos volt, mintha a férfi ott ült volna közvetlenül Ira mellett a helikopterben. – Íme, az egyes számú szabályváltozás: továbbra is találomra fogok felhívogatni embereket a berlini telefonkönyvből. De a nyeremény ezúttal nem ötvenezer euró. Ehelyett most valami sokkal értékesebb a tét. De erre majd később kitérek. Előtte még fel kell fogniuk a 2. számú szabályváltozás lényegét. Ez a legfontosabb. Ekkor felhangzott a dobpergés, és a túszejtő most egy vásári kikiáltó hangját utánozta:
– 38 –
– Kettes számú szabályváltozás, hölgyeim és uraim! A nyerő szlogen megváltozott. Mostantól kezdve így hangzik: „A 101 egész5-öt. hallgatom, és most engedj szabadon egy túszt!” A dobpergés hirtelen elhallgatott. – Tehát még egyszer röviden összefoglalom: most 7 óra 36 perc van. Mostantól minden órában játszunk egy kört az én szabályaim szerint. Először 8 óra 35 perckor szólal meg valahol Berlinben egy telefon. Talán éppen önnél, odahaza. Vagy önnél, az irodában. És ha felveszi a kagylót, és a helyes mondattal jelentkezik be, akkor hazaengedek egyet a túszok közül. Tisztességesen hangzik, nem? Ira észrevette, hogy a túszejtő az utolsó szavakat más hanglejtéssel mondta ki. Már sejtette, hogy mi következik. – Ha viszont nem a megfelelő mondatot hallanám, az nagy kár lenne. Mert az azt jelentené, hogy valaki elvesztette ezt a kört. Te jó ég! Ira lehunyta a szemét. – Ez konkrétan az az eset, amikor a felhívott személy a telefon felvétele után először bemutatkozik. Vagy azt mondja: „Halló”. Vagy ha bármi mást ahelyett, hogy „A 101egész5-öt hallgatom, és most engedj szabadon egy túszt!”, akkor egy túszt lelövök.
8. Rövid sistergés hallatszott a sisakba épített hangszóróból, és Ira kinyitotta a szemét, amikor Steuer ismét megszólalt. – Eddig a felvétel. Most 8 óra 6 perc van. Vagyis kevesebb, mint harminc percünk van az első játékig. Egyelőre abból kell kiindulnunk, hogy a férfi komolyan gondolja, amit csinál. Simon von Herzberg túsztárgyaló csapata már tábort ütött a rádióadó épületében… – Bent az épületben? – szakította félbe Ira a SEK-főnököt. – Mióta tárgyalunk közvetlenül a veszélyzónában? Hasonló krízishelyzetekben, normális esetben a Tempelhofban működő, műszaki szempontból tökéletesen felszerelt irányító központot használták. Néhány kivételes esetben mobil bevetési egységgel vonultak ki a helyszínre. De soha nem léptek be az épületbe. – 39 –
– Az MCB-toronyház kivételes eset: tökéletesek a feltételek egy bevetési bázis kialakításához. A hatodik emelet még üresen áll, itt gyakorolhatjuk a támadást, miközben folyik a túsztárgyalás – magyarázta Steuer türelmetlenül. – Na, azért annyira biztosan nem tökéletes a helyzet – mondta Ira. – Hogy érti ezt? – kérdezte Steuer, és Ira a háttérzajok alapján megállapította, hogy a férfi minden bizonnyal egy üres teremben, vagy egy nagy raktárcsarnokban tartózkodik. – Mert nem küldött volna értem, ha már lenne túsztárgyalója. De Simon von Herzberg egy tapasztalatlan okostojás. És nekem most azért ugrik a reggelim, mert maga nem akar ország-világ előtt nevetségessé válni pusztán azért, mert a BKA valamelyik zöldfülűje elbaltázza az egészet. – Ön téved – vágott vissza Steuer. – Herzberggel nincs semmi probléma. Önnel ellentétben ő nemcsak pszichológus, hanem a különleges egységünk hivatalos tagja is. Már megint a régi nóta. Az örök szemrehányás. Az előítélet, mely szerint egy jó rendőr előbb tanulja meg a tárgyalási technikákat, mint a rossz pszichológus a rendőrségi feladatokat. Azt, hogy Ira mindkettő volt – pszichológus és rendőr –, Steuer nem volt hajlandó figyelembe venni. Ira alapkiképzése a hamburgi MEK-nél, Németország egyedüli különleges egységénél, ahol nőket is felvettek, az ő szemében értéktelen volt, mivel Ira később csak az általa kiválasztott esetekben dolgozott tanácsadó kriminálpszichológusként a helyszínen, mert szívesebben tanított alkalmazott pszichológiát a rendőriskolában. Látványos sikereinek köszönhetően – amilyen többek között a zehlendorfi túszdráma is volt – Steuer néha megtűrte őt a tetthelyen, hogy utólag senki ne hányhassa a szemére, hogy nem próbált meg mindent. – Herzberg jó szakember. És csak hogy egészen pontosan tudja, Frau Samin: szerintem ön egy lezüllött alkoholista, szétzilált családi háttérrel, aki már réges-rég maga mögött tudhatja a legjobb napjait, és akinél csak idő kérdése, mikor viszi magával a személyes problémáit a tetthelyre, hogy ezáltal sokkal nagyobb veszélynek tegye ki a többieket, mint bármelyik mégoly őrült pszichopata, akivel épp tárgyalni készül. – Igen, igen. Én is nagyon kedvelem magát – felelte Ira, és ismét a Cola light Lemonra gondolt. – De akkor miért vagyok ebben a pillanatban egy helikopter fedélzetén, mely épp az MCB-toronyház tetején készül landolni, – 40 –
ahelyett, hogy otthon lennék a konyhámban a tűzhely mellett, ahová az ön véleménye szerint való vagyok? – Miért engem kérdez? Komolyan azt hiszi, hogy ez az én ötletem volt? – Steuer minden jel szerint jól mulatott. – Ha Götz nem állt volna ki maga mellett, aligha fecsérelném most az időm arra, hogy magával cseverésszek. Ira kérdőn tekintett Götzre, aki erre vállat vont, és elfordult. – Ha rajtam múlik… – folytatta Steuer –, …márpedig rajtam múlik, akkor magát a lehető leggyorsabban lecseréljük egy kompetensebb férfira. Addig is foglalja el Herzberg helyét, mert az az őrült valamilyen okból nem hajlandó szóba állni vele. Ettől csak szimpatikusabb lett a szememben – gondolta Ira, de megtartotta magának a véleményét. –További komplikációt jelent, hogy csak a rádión keresztül hajlandó tárgyalni. Nyilvánosan. Ragaszkodik ahhoz, hogy mindenki hallja. Steuer fújtatott egyet. – Azt mondja, ha nem engedjük adásba, azonnal lelő valakit.
9. Diesel épp az íróasztala mögött ült, és egy fél liter faszéngyújtó folyadékot öntött a papírkosarába, amikor kivágódott az ajtó. – Maga meg mit csinál itt még mindig? – ripakodott rá az alacsony férfi, aki nyilvánvalóan senkire sem számított már az emeletnek ebben a szegletében. Az MCB-toronyházat húsz perccel korábban teljesen kiürítették. Diesel pontosan tudta, hogy a kikent-kifent, nikkelkeretes szemüveget viselő divatmajom kérdése pusztán költői volt. De ő azért jól nevelt gyerek módjára megválaszolta. – Hogy mit csinálok? Na, maga szerint mit? Elégetem a műsort. – Elégeti a…? A horganyzott szemeteskukából ekkor élénk színű lángcsóva csapott fel, mintegy másfél méter magasra a helyiség mennyezete felé, amitől Simon von Herzbergnek egy pillanatra elállt a lélegzete. – A francba! – 41 –
– Hé-hé-hé! – Diesel beléfojtotta a szót. – Az én szaros irodámban senki nem káromkodhat, a rohadt életbe! Majd hangosan felnevetett, mert az ajtóban álló cingár rendőrnek szemmel láthatóan fogalma sem volt, min lepődjön meg először. Azon, hogy a helyiség, ahová belépett, inkább hasonlít egy játékboltra, mint egy munkahelyre, vagy azon, hogy a vele szemben ülő őrült, azért már mégsem lehet az ajtóra kifüggesztett táblán olvasható név tulajdonosa. Egészen pontosan a 101egész5 rádióadó főszerkesztője. – Fel a kezekkel, és nagyon lassan álljon fel! – ordította el magát most Herzberg, és fejével intett a két mögötte álló kollégájának, aki addigra már előhúzta szolgálati pisztolyát. – Ho-ho-hó! Csigavér! – felelte Diesel. Ahelyett, hogy követte volna a túsztárgyaló parancsát, ülve maradt, és lassan, mindkét kezével elkezdte lehúzni magáról szürke pulóverét. – Pokolian meleg lett idebent, nem igaz? – hallatszott tompa nevetés kíséretében a pulóver anyagán keresztül. Közben tovább ráncigálta a ruhadarabot, de egyszer csak leállt, és szemlátomást nem bírta tovább húzni a pulóvert a platinaszőkére festett haján. – A francba! Beleakadtam az orrpiercingembe… Von Herzberg hátrafordult a kollégái felé, hogy meggyőződjön arról: ők is ugyanazt látják, amit ő. Diesel ugyanis időközben felállt, és átbotorkált a helyiségen. – Megkérhetném, hogy segítsen egy kicsit? Különben… mi a szar? Diesel teljes súlyával nekiesett egy olyan játékautomatának, amilyet normális esetben csak a vasútállomások kocsmáiban láthat az ember, de semmi esetre sem egy osztályvezető irodájában. De, mint Németország egyik legőrültebb rádiós showműsorának főszerkesztőjét, Dieselt bizonyos – szerződésben is rögzített – kiváltságok illették meg. Amíg a hallgatottsági adatok megfelelők voltak, addig akár Disneylanddé is alakíthatta az irodáját. Olyan munkakörülményeket teremthetett, amelyek saját állítása szerint a legjobb ötletekre sarkallták. Sőt, még piromániás hajlamait is elnézték neki, amelyeknek becenevét köszönhette, és amik miatt az ő irodájában leszerelték a füstjelzőt. Miután megkérte két kollégáját, hogy fedezzék, Herzberg kibiztosított pisztollyal a kezében, két lépést tett az iroda belseje felé. – 42 –
– Hol vagyok? – kiáltott fel Diesel ijedten, majd fejével egy, a plafonról lelógó homokzsáknak ütközött. Most már a két karja is reménytelenül belegabalyodott a pulóverbe. Kis híján tehetetlenül végigzuhant a padlón. Az esést csak az iroda közepén álló Star Wars-flipper fékezte meg. Diesel most ezen hasalt. – Felállni! – kiáltotta Herzberg, a fegyvert továbbra is maga elé tartva. – Egészen lassan! – Oké. – Diesel engedelmeskedett, hangja tompán hallatszott, mintha egy párnán keresztül beszélt volna. – Azt hiszem, nem kapok levegőt. Herzberg tett egy lépést a főszerkesztő felé, és bal kezével megmotozta. – Tartsa fel a kezét! Ne forduljon meg! Időközben néhány rendőr érkezett az iroda elé, aki tátott szájjal bámulta a fura színjátékot az üvegfalon keresztül. – Jó. – Diesel fegyvertelen volt, Herzberg pedig megnyugodott. – Hogyan tudok önnek segíteni? – Herzberg hangján hallatszott, hogy lassanként visszatér a megszokott kerékvágásba. Mint a BKA pszichológiai előképzettséggel rendelkező túsztárgyalója, elegendő tapasztalattal rendelkezett a krízisintervencióban. Bár ezt a mostani krízist garantáltan egyetlen tankönyv sem tárgyalta. – Az orrkarikám valahol beleakadt a cipzáramba. – Értem. De ez nem akkora probléééé….. Az utolsó szónál Herzberg akkorát ordított, mint egy tini, amikor átfordul a hullámvasúttal. Közben pánikszerűen hátrahőkölt. Diesel ugyanis hirtelen nekilendült, és a másodperc töredékrésze alatt letépte magáról a pulóvert. – Huh! Herzberg ordítása olyan hirtelen szakadt félbe, mint ahogy elkezdődött, és a hangulata páni félelemből jeges rémületbe váltott át. Dieselnek ugyanis sikerült valahogy a ruhadarab takarásában egy tréfás szemüveget feltennie, amelynek, ha az ember megnyomott egy gombot, két véres szemgolyó ugrott ki a keretéből. Egyenesen Herzberg lába elé gurultak. – Április bolondja! – Diesel harsányan felnevetett, és elégedetten tapasztalta, hogy az irodaajtóban álldogáló rendőrök is csak nehezen tudják visszafojtani a nevetést. – 43 –
– Megőrült? Én… én akár meg is ölhettem volna – nyögte ki Herzberg, amikor ismét kissé világosabban tudott gondolkodni. – Ön, ön… ön megzavar egy nagyon kényes bevetést, és felelőtlenül viselkedik – tombolt tovább. – Magamon kívül vagyok! – Örvendek! Én pedig Clemens Wagner vagyok – felelte vigyorogva a főszerkesztő, szavaival újabb mosolygást váltva ki a rendőrökből. – De az ellenségeimnek csak Diesel. – Értem, ööö… Herr Wagner. Akkor ezek szerint Markus Timber mellett ma reggel ön a legmagasabb rangú beosztott a rádiónál? – Igen. – Akkor miért viselkedik úgy, mint egy kisgyerek? Miért nem hagyta el az épületet a többiekhez hasonlóan, ahelyett, hogy lángra lobbantja az ööö… – Herzberg becsmérlően körülnézett – … az irodáját? – Ó, hát ez dühítette fel ennyire? – Diesel a papírkosárra nézett, amelyből még most is füst szállt fel. – Ez csak afféle megszokás. – Megszokás? – Igen. Ha egy műsor nem sikerül jól, minden szöveget kinyomtatok, és elégetem őket. Ez amolyan rituálé. Most, hogy Diesel levette a pulóverét, láthatóvá váltak az alkarjára tetovált, kígyózó lángnyelvek. – És ez a ma reggeli műsor igazán nem sikerült valami fényesre, nem igaz? – Fogalmam sincs. És vesztegetni való időm sincs. Az egyik kollégám azonnal átkíséri önt az ideiglenes gyülekezőhelyiségbe, amit a Sony Centerben rendeztünk be. Herzberg a kijárat felé biccentett, Diesel azonban nem mozdult. – Nagyon kedves, de én maradok. – Ezt meg hogy érti már megint? – Ahogy mondom. Itt maradok. Diesel odasétált egy életnagyságúnál is nagyobb Barbie-babához, és megnyomta a jobb mellét. A baba ajkai abban a pillanatban szétnyíltak, és a szájából felhangzott az éppen sugárzott műsor. A 101egész5-ön épp reklám ment. – A túszejtő azt akarja, hogy minden úgy menjen tovább, mint máskor – magyarázta Diesel. – Ez azt jelenti, hogy minden órában kétszer híreket – 44 –
mondunk, tizenöt percenként pedig időjárásjelentést és közlekedési információkat sugárzunk, közben pedig gondoskodunk a jó hangulatról sok-sok zenével. – Ez a tényállás előttem is ismeretes. – Akkor jó. Azt viszont talán nem tudja, mennyi munka rejlik egy ilyen adás mögött. Az ilyesmi nem megy magától. És mivel itt én vagyok a főszerkesztő, ha tetszik, ha nem, kénytelen lesz belenyugodni a jelenlétembe. Különben „Mr. Ámok” odabent a stúdióban nem fogja megkapni, amit akar. És ez semmi esetre sem állhat az ön érdekében. – Ebben igaza van a főszerkesztő úrnak. Minden fej az ajtó felé fordult, ahonnan a mély hang jött. Diesel jót mosolygott magában azon, hogy Herzberg szemmel láthatóan nagyon tisztelte a két méter magas óriást, aki fújtatva nyomakodott be az irodába. Legalábbis azonnal kihúzta magát. – Mi folyik itt? – Minden a legnagyobb rendben, rendőrfőnök úr. Elhagytam a bevetés irányítására kijelölt helyet, hogy idefent röviden tájékozódjak a helyzetről, amikor hirtelen füstöt észleltünk a folyosón. Utánajártam a dolognak, és rábukkantam az ööö… – Herzberg itt megvető pillantást vetett Dieselre – …a főszerkesztőre. Clemens Wagnerre. – Tudom a nevét – mondta Steuer mogorván. – Már ellenőriztük. Tiszta. És igaza van. Itt maradhat, hogy biztosítsa a zavartalan adást. – Természetesen – bólogatott Herzberg, és közben úgy nézett ki, mint aki épp az imént nyelt le egy forró sült burgonyát. Diesel győzedelmesen vigyorgott. – Ezenkívül áthelyezzük a túsztárgyaló központot a hatodik emeletről ide. – Ide? – Igen. Minél közelebb vannak a stúdióhoz, annál jobb. Hiszen önöknek nemcsak az a dolguk, hogy tárgyaljanak, hanem adott esetben az is, hogy eltereljék annak az őrültnek a figyelmét, hogy Götz csapata sikeresen le tudjon csapni. Ennek a célnak pedig remekül megfelel ez az iroda. Elég messze van a stúdiótól, mégis tökéletesen belátható a helyszín. Idefent ráadásul zavartalanul dolgozhatnak. A hatodik emeleten ugyanis éppen a rádióadó teljes mását igyekszünk felépíteni, hogy legyen hol gyakorolni a támadást. – 45 –
– Értem – mormogta Herzberg, de a jelek szerint egyáltalán nem boldogította a lehetőség, hogy a következő órákat egy lehetséges bombarobbanás hatósugarában tölti. – Rendben – tette hozzá immár kissé hangosabban, amikor Steuer a jobb kezét, tölcsért formálva a füléhez emelte. – Helyes. Akkor iparkodjunk! Már csak tizenkét percünk van az első határidőig. És előtte még be kell mutatnom önnek egy régi ismerőst. Diesel csodálkozva figyelte, ahogy a hústorony váratlanul gyors tempóban kidübörgött az irodából, hogy néhány pillanat múlva egy láthatóan rosszkedvű, fekete hajú nőt vonszolva visszatérjen. A nő kezét megbilincselték. – Uraim, kérem, üdvözöljék szeretettel Ira Samint!
10. Azon töprengett, kivel kezdje. Abban biztos volt, hogy az első kör lesz a legnehezebb. Ha abból indul ki, hogy ebben a pillanatban körülbelül háromszázharmincezer ember hallgatja az adást, akkor még további hárommillió berlini lakosnak sejtelme sincs arról, hogy ő elfoglalta a stúdiót, túszokat ejtett, és megváltoztatta a játék szabályait. Nem kérdés, az első kört képtelenség megnyerni. Ezért nem is jelentkezett senki önként, amikor feltette a túszoknak a kérdést. – Ne tolongjanak annyira! – kiáltotta Jan May, és végigjártatta tekintetét a stúdiópult körül ülő csoporton. Timberről, akinek végre elállt az orrvérzése, a rémült Cindyre és az ő Maikjára – az egymásba kapaszkodó szerelmespárra – nézett, majd Theodorra, a tréfamesterre, a könyvelőfejű alakra, aki szemmel láthatóan sokk hatása alatt volt, és a humorérzékét egy másik világban hagyta. A UPS-hős Manfred – rövid ideig tartó eszméletvesztését követően – a szürke kárpittal bevont falnak támaszkodott, közvetlenül a vörös hajú kismama mellett, akiről kiderült, hogy ápolónő, és Sandrának hívják. Jan megengedte neki, hogy ellássa Timbert vérzésgátló vattával, Manfredet pedig aszpirinnel a stúdió elsősegélydobozából. – 46 –
– Még körülbelül három percünk van, hölgyeim és uraim – folytatta monológját. – Amint önök is hallhatják, a Queen éppen rázendített a „We are the Champions” című slágerre. És amint ez a dal… elnézést… – Jan Flummi felé fordult, aki meglepő nyugalommal ellenőrizte a zeneszámok sorrendjét – , …hogy is szoktátok nevezni az ilyen dalokat? – Mega-hit – felelte Timber Flummi helyett. Törött orrának köszönhetően most olyan volt a hangja, mintha erősen megfázott volna. – Köszönöm. Tehát amint véget ér ez a Queen-megahit, meg fogom kérni Flummit, hogy bocsásson rendelkezésemre egy külső telefonvonalat. Azután pedig jöhet az első kör az új játékszabályok szerint. Jan felemelte bal kezét, melyet ökölbe szorítva tartott, és beszéd közben a felsorolás minden tagját az ujjaival is mutatta. – Tehát, van egy műsorszerkesztőm, egy telefonom és egy vonalam. Vannak játékszabályaim. Már csak a tét hiányzik. Kit engedjek szabadon, ha a vonal túlsó végén a helyes mondatot hallom? Senki sem mert közvetlenül a szemébe nézni. Mindenki tudta, hogy itt nem a szabadon engedésről van szó. Csak Sandra emelte fel egy pillanatra a fejét, és Jan végtelen gyűlöletet látott a szemében. Theodorral ellentétben, aki sokkos állapotban autista módjára ingatta a fejét, ő bátor anyaként viselkedett, akinek – a jelek szerint egyedüliként – még volt mersze szembenézni a veszéllyel. Jan azon csodálkozott, mennyi mindent ki lehet olvasni egyetlen pillantásból. De azután ismét a következő lépésre igyekezett koncentrálni, és elindította a gálád módon kieszelt kiválasztási eljárását. – Igen, igen. Tudom. Mindenki szeretne első lenni. De mivel ti nem tudtok dönteni, kénytelen leszek én választani közületek. – Jaj, istenem… – zokogott fel Cindy, és arcát férje felsőtestébe temette. – Kérem… – Jan megnyugtatóan felemelte mindkét kezét. A fegyvert közben továbbra is – enyhén lelógatva – a jobb kezében tartotta. – Ne örüljön túl korán! Még nem jött el az ideje. A döntésemet majd csak az első játék után fogom közzétenni. A stúdióban jelen lévő mindkét nő lehunyta a szemét. A többiek igyekeztek közömbös arcot vágni, amitől még idegesebbnek hatottak. – Még egyszer emlékeztetésképpen – mondta Jan ismét hangosabban. – Mindjárt felhívok egy berlini számot. Azután mindannyian nagyon – 47 –
kíváncsian fogjuk várni, hogy a játékos a helyes mondattal jelentkezik-e be, ami hogy is hangzik? Jan most Maikra irányította a pisztolyt. A férfi elsápadt és dadogni kezdett: – Én… én a 101… ööö… egész… ötöt… hallgatom. És mo… most… – …és most engedj szabadon egy túszt! Helyes – hadarta el Jan a mondat hátralévő részét. – És közvetlenül ezután kiválasztom, kit fogok szabadon engedni, vagy – amennyiben a hívott fél várakozásunk ellenére nem a megfelelő jelszóval veszi fel a telefont – akit… – Jan nem fejezte be a mondatot, amitől a légkör még fenyegetőbbé vált a helyiségben. A szeme sarkából ismét az órára nézett, és összehasonlította a hátralévő időt a zenét vezérlő számítógép kijelzőjén láthatóval. Még egy perc, harminc másodperc. A Queen az utolsó refréneket játszotta. – Manfred? – Jan futó pillantást vetett a férfira, miközben a telefonkönyv első kötetéért nyúlt, amelyet korábban a CD-állvány melletti polcon fedezett fel. – Igen? – Mindjárt szomjan halok. Az ott hátul egy konyha, nem? – De igen – bólintott Timber. – Kérem, tegyen fel mindannyiunknak egy nagy kanna kávét, amíg telefonálok! Lehet, hogy hosszú lesz ez a műsor. Hiszen ez még csak az első kör lesz. Miközben beszélt, Jan végighúzta ujjait a telefonkönyv vékony lapjain, akár egy pörgetőn, és ismét kérdőn nézett Timber felé. – Kör – biztosan erre is van valami szakkifejezés a rádiós zsargonban, nem igaz? – Pay Off. – Ezúttal Flummi adta meg a választ. – Pay Off – ismételte meg Jan, és még ugyanabban a pillanatban felütötte a vaskos könyvet, és tenyerével a jobb oldalra csapott. – Ha! – a stúdióban mindenki összerezzent. – Hatvan másodpercen belül elindítunk egy Pay Off-ot, egy véletlenszerűen kiválasztott számmal a berlini telefonkönyvből, első kötet, „H” betű. Halljuk, ki lesz a szerencsés!
– 48 –
11. Amikor Ira odalépett a tizenkilencedik emeleten a rögtönzött túsztárgyaló bázis ablakához, azt is látta, hogy a közlekedési dugó nyugat felé már elérte a Bülowstrassét, kelet felé pedig a Rotes Rathaust. Ebben a pillanatban hatvanhét rendőr dolgozott azon, hogy egy körülbelül hetven futballpályányi méretű területet elzárjon a teljes közlekedés elől, beleértve a gyalogosokat is. Senki nem léphetett be az MCB-épület körül lévő veszélyzónába. Hamarosan fél kilenc, alig negyven perc múlva kinyitnak az üzletek az árkádsoron, és – mint mindennap – hetvenezer berlini indul el otthonról, hogy bevásároljon az üvegpalotában. Ma nem fogják elérni a céljukat. Mint ahogy az a rengeteg ember sem, aki a nagyváros két központjában fekvő munkahelyére siet, köztük magas rangú kormányzati tisztviselők és politikusok is, akiket a kormányküldöttek gyűlésére vagy a parlamentbe várnak. Még sosem volt ennyire találó a kormányzati negyedre értett „tilalmi zóna” kifejezés. – Mi lenne, ha végre munkához látna, ahelyett, hogy a kilátásban gyönyörködik? Ira hátrafordult Steuer felé, aki az ajtóban állt, és onnan kísérte figyelemmel alárendeltjei tevékenységét. Von Herzberg leszereltette a homokzsákot, és elvitette az útból a flippert, hogy helyet csináljon Diesel irodájában az alapfelszerelés számára, ami a következőkből állt: egy hordozható számítógépes egység – beleértve a térfigyelő rendszert –, valamint egy nagy, bevetési egységcsomag és két flipchart. Éppen a hangrögzítő készüléket csatlakoztatta a telefonhoz egy hófehér hajú asszisztens segítségével. Ira még soha nem dolgozott vele, csak feltételezte, hogy ő vezeti majd a jegyzőkönyvet. – Hol a harmadik férfi? – kérdezte Ira. Íratlan törvény volt, hogy minden túsztárgyaló csoportnak három tagból kell állnia. Egy beszél, egy vezeti a jegyzőkönyvet. A harmadik kívülről figyel szakértőként, és átveszi a tárgyalást, ha a közvetítő kimerült. Az emberrablókkal és túszejtőkkel – 49 –
folytatott beszélgetések olykor órákig, sőt, akár napokig is elhúzódhattak. Ezt a pszichikai terhelést egyedül képtelenség volt elviselni. – Ön a harmadik férfi – felelte von Herzberg. – A túszejtő a továbbiakban minden kapcsolatot elutasít a tárgyaló csapatunkkal. Ira pulzusa hirtelen felgyorsult, mintha épp akkor szállt volna le egy futópadról, így nem kommentálta Herzberg szavait. A kezdődő keringési probléma jelezte számára, mennyire nem illik bele ebbe a közegbe, kivéve, ha valaki azonnal kever neki egy italt. Herzberg a számítógép előtt ülve felemelte a telefonkagylót, és forgószékén Ira felé fordult. – Nincs kapcsolat. Nem veszi fel a stúdióban lévő telefont. – A francba! – mordult fel Steuer, azzal előhúzott egy szál cigarettát. – Hé! Itt tilos a dohányzás! – vakkantotta Diesel tréfásan, mire Ira elmosolyodott. A kukában elégett papír füstje még mindig betöltötte a levegőt. – Próbálja tovább, Herzberg! Frau Saminnak még az első határidő előtt beszélnie kell vele. – Ez szóba sem jöhet – jelentette ki Ira nyugodtan, de határozottan. – Semmi szín alatt nem vagyok hajlandó túsztárgyalást folytatni. Ma nem. Nem beszélve arról, hogy… – meg kellett köszörülnie a torkát, hogy elkerüljön egy köhögési rohamot. – Nem beszélve miről? – kérdezett vissza Steuer. – …hogy hamarosan élőben végignézheted az elvonási tüneteimet, ha tovább csevegünk itt – válaszolta volna legszívesebben. Ehelyett provokálni kezdte Steuert: – Nem beszélve arról, hogy ennél az esetnél semmiféle tárgyalás nem vezethet sikerre. Steuer szeme felcsillant. Ezzel nem számolt. – Semmi tárgyalás? Tehát támadjunk? Ez tényleg az ön szájából hangzott el, Frau Samin? – Ostobaság. Csak szeretné. Ira pontosan tudta, mire tartja Steuer a súlyos bűnözőkkel folytatott pszichológiai alapú tárgyalásokat. Semmire. Szerinte az Irához hasonló túsztárgyalók elpuhult alakok, akiknek nincs merszük fegyveres erővel megoldani egy konfliktust. Undorodott attól, hogy csak a kisujját is nyújtsa egy bűnözőnek. Nem beszélve arról, hogy pizzát vagy cigarettát vigyen neki, még ha ezért cserébe ki is szabadulna egy túsz. – 50 –
– Jól van, pszichológus asszony, még öt percünk van az első játékig. Ön nem akar tárgyalni. Nem akar támadni sem. Akkor hát mi a terve, ha szabad kérdeznem? – Hát nem tudja? – kérdezte Ira tettetett csodálkozással. Azután felpillantott a mennyezetre, és forgatni kezdte a szemét. – Ó, hát persze! Az ön pozíciójában a tetthelyeket csak az íróasztalon heverő papírokból ismerik. Na, akkor most rávezetem a titok nyitjára: ez itt egy tökéletes tankönyvi példa. Ezt még az az ember is könnyedén megoldja. – Ira Herzberg irányába biccentett. – Ugyanis semmit nem kell tenni. Egyszerűen csak várni kell. – Semmit? – kérdezte Diesel, aki a szoba túlsó sarkából kísérte figyelemmel a beszélgetést. – A semmittevés normális esetben kedvemre való. Akár egész nap szívesen művelem. De ma elég hülye ötletnek tűnik, legalábbis a túszok szempontjából, vagy nem? – Igen, ez sajnos igaz. Az emberek odabent a stúdióban meg fognak halni. Mindannyian. Ira mindkét kezét felemelte, hogy félresöpörjön egy hajtincset a homlokából. Steuer nyilvánvalóan nem szándékozott levenni róla a bilincset, amíg szóba nem áll a túszejtővel. – Ez ugyan nagyon sajnálatos, és kegyetlenül hangzik. De az ehhez hasonló tárgyalások során rendszerint nem a túszok életéről van szó. – Hanem? – Most már Steuer is elképedt. – Hanem több ezer ember életéről. – Több ezer ember? Miféle ostobaság ez? Mégis hogyan veszélyeztethetné az az őrült odabent ezrek életét? Ez marhaság! – szitkozódott Steuer, miközben Herzberg ismét feléjük fordult. – Még mindig semmi válasz. – Próbálkozzon tovább! – mordult fel Steuer, majd megint Irára nézett. – Két mesterlövészcsapatunk áll készenlétben, Götz pedig egy olyan elitalakulat élén áll, amelynek tagjai nagy tapasztalatra tettek szert krízishelyzetek kezelésében. – Legyen. De mindez semmit nem használ, ha a túszejtő kér egy helikoptert, majd pedig belerepül vele egy toronyházba. Vagy ma este a telt házas olimpiai stadionba. Most hat embert tart a hatalmában… – Hetet – javította ki Steuer. – Két alkalmazottat és öt látogatót. – 51 –
– Rendben. De mindegy is. Egyelőre legalább ellenőrzésünk alatt tartjuk a helyzetet. A stúdiót lezártuk, nincs kifelé vezető út. Az épületet kiürítettük. Ezek szerint az áldozatok száma átlátható. És mivel egyenként szándékozik lelőni a túszokat, még a dráma időbeli terjedelme is belátható. Tehát csak annyit kell tennünk, hogy megakadályozzuk, hogy az események kikerüljenek az ellenőrzésünk alól, elkerülendő a gladbecki katasztrófa megismétlődését. Ha támadna, Steuer, az lenne a legostobább dolog, amit tehet. Azzal csak az áldozatok számának növekedését kockáztatná. – De akkor hogyhogy nem akar tárgyalni? – kérdezte most Herzberg. Időközben felállt, és mutatóujjával karóráját böködte, mely túl bő volt keskeny csuklójára. – Az isten szerelmére, már csak három percünk van, maguk meg itt álldogálnak és cseverésznek. – Mégis, maga szerint mit csináljak, Mr. Einstein? Maga még arra is képtelen, hogy a telefonhoz csalogassa a túszejtőt. Ráadásul… Ira zavartan nézte, amint a „Nyereményjáték” különítmény egyik alkalmazottja a folyosóról Steuerhez lép, és a fülébe suttogva jelentést tesz neki valamiről. – …ráadásul nincs is tárgyalási alapunk – folytatta Ira rövid szünet után. – Nem tud neki semmiféle üzletet kínálni, mivel nincs semmi, amit ellenszolgáltatásként fel tudna ajánlani. Már megkapta a legfontosabbat, amit akart. – És mi lenne az? – kérdezte Steuer még mindig a rendőrtiszthez hajolva. – A figyelem. A nyilvánosság. A felhajtás. Nem pszichopatával van dolgunk, ahhoz mindent túlságosan is jól előkészített. Nyilvánvalóan nem is politikai merényletről van szó, különben már rég előállt volna a követeléseivel. A mi túszejtőnk sajnos nagyon-nagyon intelligens ember, aki egyszerűen mindenáron reflektorfénybe akar kerülni. – Tehát ölni fog? – kérdezte Diesel. – Igen. Hogy még jobban magára vonja a figyelmet. Sajnos. És pillanatnyilag semmit sem tehetünk ez ellen. – De igen – mondta Steuer, majd tett egy lépést Ira felé, és a bal kezébe nyomta a bilincs kis kulcsát. – Egyszerűen átirányítjuk a stúdióból érkező hívásokat. – 52 –
Hát erről van szó! Ira elfintorodott. Hát ezt suttogta az imént a rendőr Steuer fülébe. Hívásátirányítás! – Ha tetszik, tovább álldogálhat itt, és hajtogathatja a butaságait. De nekem irányítanom kell ezt a bevetést. Jó napot! – Ezekkel a szavakkal Steuer dühösen belerúgott Diesel papírkosarába, és gyors léptekkel elhagyta a helyiséget. Ira egy pillanatig habozott, majd Steuer nyomába eredt.
12. A nyitott liftajtó melletti kijáratnál érte utol. – Manipulálni akarja a stúdióból kimenő hívásokat? Ira beszállt a rendőrfőnökkel a liftbe, és közben az apró kulcs segítségével megpróbált megszabadulni a bilincstől. Steuer nem válaszolt. – Ezt tényleg komolyan gondolja? A parancsnok fáradt mosoly kíséretében elfordította a fejét, és lenézett Irára. – Ó! Most talán dühös, mert nem magának jutott az eszébe? A felvonó alig érezhetően elindult, és Irának végre sikerült kiszabadítania az egyik csuklóját a bilincs fémes szorításából. – A call centerben dolgozó kollégákat elláttuk a megfelelő utasításokkal arról, hogyan jelentkezzenek be adott esetben. Tudják a szöveget. – Ezt nem gondolhatja komolyan! – Ira a rendőrfőnök felpuffadt arcára meredt. A sok zsíros étkezés és a túlzásba vitt irodai nassolás kétségtelenül nyomot hagyott rajta. – A legeslegkomolyabban gondolom. A stúdió berendezése sajnos nagyon bonyolult. A technikusok egyelőre nem tudják garantálni, hogy tényleg minden kimenő hívást sikerül átirányítani. Először tesztelniük kell a rendszert. – Nagy hiba lenne! – tiltakozott Ira, de Steuer erről most megint nem vett tudomást. A lift megérkezett a hatodik emeletre, a műveleti parancsnokságra. Steuer irányító központjába. Odafent, a tizenkilencedik szinten, a túsztárgyaló csoport csak egy közepes méretű irodát foglalt el. Itt – 53 –
viszont Steuer bevetési bázisa az MCB-épület egy teljes emeletét megszállta. A tervek szerint eredetileg itt, a következő hónapban, egy piackutató cég nyitotta volna meg fiókját. Az emelet még csak kilencven százalékig készült el. Olyan benyomást keltett, mint egy vásárcsarnok a kiállítás megnyitása előtt egy nappal. Költözéshez használt dobozok, kicsomagolatlan irodabútorok, feltekert szőnyegek hevertek a leendő telefonos munkaállomások között az egylégterű irodában. Néhány napon belül innen rosszul képzett, részmunkaidőben foglalkoztatott emberek hívnak majd fel véletlenszerűen kiválasztott személyeket, és kérdezik ki a véleményüket a szövetségi kormány népszerűségéről. Az ehhez szükséges telefonokat és számítógépeket már beüzemelték. Némelyik előtt rendőrök ültek és telefonáltak. – Tehát, Ira, döntsön! Vagy visszamegy a lifttel és elkezd dolgozni, vagy most azonnal elbúcsúzik. Csak ne tartson fel tovább, miközben én a munkámat végzem! Miközben Steuer besietett a központba, Ira csodálkozva megállt a lift ajtajában. Egyet el kellett ismerni: a SEK-főnök az idő rövidsége ellenére nem végzett fél munkát. A jobb hátsó sarokban ismét lebontották az összes közfalat. Erre szükség volt, hogy berendezhessék a tizenkilencedik emeleten lévő stúdió élethű másolatát. Egyelőre csak egy gipszkarton fal állt. Az üveglapok hiányoztak belőle. De két férfi éppen átcipelt egyet a helyiségen. Miután magához tért döbbenetéből, Ira belépett a nyitott légterű irodába. A padlón fehér matrica jelölte azokat a helyeket, ahol a szőnyegeseknek a következő héten egy, az intézmény emblémájával ellátott futószőnyeget kell leragasztaniuk. Ira követte a jelzéseket, melyek a tér bal sarkában elhelyezkedő főnöki irodába vezették. A nehéz faajtó nyitva állt, így Ira láthatta, amint Götz és Steuer egy monitorra merednek, amely a szemérmetlenül nagy, ovális íróasztalon trónolt. Steuer egy fekete bőrfotelben ült. Götz mögötte állt, és áthajolt a válla fölött. – Át tudunk innen kapcsolni a tizenkettes biztonsági kamerára? – kérdezte Steuer, amikor Ira belépett a helyiségbe. Mindkét férfi felkapta a fejét. Míg azonban Götz bátorítóan intett neki, addig Steuer szemében leplezetlen megvetés tükröződött. Ha mondani is akart valamit, idő híján inkább magába fojtotta azt. A számítógép melletti íróasztalon egy – 54 –
hordozható kockarádió állt digitális kijelzővel. 8 óra 34 perc. Még harminchárom másodperc az első játékig. Götz áthajolt Steuer válla fölött, és begépelt valamit a számítógépbe. A plazmaképernyőn megjelent a rádióadó főbejáratának képe. Ira pontosan tudott követni mindent a másik monitoron, amely az íróasztal túlsó végén állt. Feltehetőleg Steuer valamelyik asszisztenséé volt. A képernyő a tizenkilencedik emeleti recepciót mutatta, előtte egy fémlétrával. Mellette egy cingár rendőr épp az egyenruháját készült levenni. – Minden úgy megy, ahogy ön elrendelte – magyarázta Götz, Steuer pedig bólintott. – Onassis szerencsére olyan sovány, hogy befér a légkondicionáló berendezés aknájába. Onassis természetesen nem az igazi neve volt, de a SEK-alkalmazottak alapvetően nem a saját nevükön, hanem fedőnév alatt dolgoztak. – Gond nélkül átjut. Amint ön is láthatja, azonnal indul. – De még legalább ötven métert kell megtennie a stúdióig – sóhajtott fel Steuer, és a rádió kijelzőjére pillantott. – Már csak néhány másodpercünk van. – Még ha nem is ér oda időben az első telefonhívás előtt, még mindig leadhatja a lövést, mielőtt a célszemély rátámad egy túszra. – Ami pedig még nagyobb hiba lenne – mondta Ira, de senki, sem Götz, sem Steuer nem figyelt rá. Továbbra is a monitort bámulták, amelyen az időközben szinte teljesen pucér rendőr egy kilencmilliméteres pisztollyal felfegyverkezve éppen felfelé mászott a létrán. Hívásátirányítás! Mesterlövész a szellőztető aknában! – gondolta Ira. Ezeknek fogalmuk sincs arról, mekkora katasztrófát fognak előidézni.
13. Manfred Stuck sejtette, hogy nem kávét főzni küldték az élményrészlegbe. Ezért nem is vesztegette az idejét arra, hogy vizet töltsön a krómszínű, ötliteres kávéfőzőbe, és filterpapírt keressen. Kinyitotta a helyiség végében lévő kis tűzvédelmi ajtót, és egy pillanatra megörült, hogy az a szabadba vezet. A megkönnyebbülés nem tartott sokáig, amikor meglátta, hogy csapdába esett. Tizenkilenc emelet, kilencven méter – 55 –
magasan a Potsdamer Strasse fölött. A növényekkel beültetett terasz a semmibe vezetett. Ha itt kimegy, akkor a túszejtő simán lelőheti egy fél emelettel lejjebb. A francba! Manfred feje megint ugyanúgy lüktetni kezdett, mint közvetlenül az után, hogy az az őrült a stúdióban leütötte. Mi az ördögért nem tudtam uralkodni magamon? Most persze engem akar először eltenni láb alól. Ismét elindult. Vissza a társalgóba. Ellenőrizte a másik ajtót a konyhapult mellett. Zárva. Manfred megrázta a műanyag kilincset. Semmi. Bárhová vezetett is, ez az út le volt zárva. Felrántotta a mosogató feletti konyhaszekrény ajtaját, abban a reményben, hogy ott megtalálja a kulcsot. De a lelke mélyén tudta, hogy ez reménytelen. Ugyan miért venné valaki a fáradságot, hogy bezárjon egy ajtót, ha utána mindenki számára hozzáférhetővé teszi a kulcsot? Ennyi erővel már akár nyitva is hagyhatná. Mégis lehajolt, és kinyitotta a fehér lamellás ajtókat közvetlenül a mosogató alatt. Azután ijedtében a munkalap szélébe verte a fejét. – Szentséges… – Psszt! – A mosogató alatt, a szemetesvödör mellett egy kistermetű, szőke nő kuporgott, mutatóujját a szájára szorítva. – Maga meg ki az ördög? – suttogta Manfred. Miközben hektikusan a stúdió ajtaja felé nézett, újabb fájdalomhullám vonult végig a koponyája egyik oldaláról a másikra. A túszejtő továbbra is ugyanúgy állt a keverőpult fölé hajolva, és Flummira figyelt, aki a telefon működését magyarázta neki. A jelek szerint senki nem vette észre sem őt, sem a fiatal nőt. – Kitty vagyok. Itt dolgozom. – Jó. Segítenie kell nekem! Hogyan juthatok ki innen? – Sehogy. Az egyetlen kiút a stúdión keresztül vezet. – És mi van azzal az ajtóval ott? – A műszaki berendezések vannak mögötte. Csak Timbernek van kulcsa hozzá. Mindenesetre az is zsákutca. Manfred ismét benézett az ajtón lévő keskeny üvegablakon át a stúdióba. A túszejtő a telefonkagylóért nyúlt, és tárcsázott. Elkezdődött tehát. – Kérem! – suttogta Manfred, és ezúttal nem leplezte kétségbeesését. – Tényleg nincs semmi, amit tehetne értem? – 56 –
– Az ott mi? – Micsoda? – Az ott hátul, a nadrágjára erősítve. Amikor a UPS-küldönc letérdelt, barna egyenruhájának felsőrésze felcsúszott. – Egy mobiltelefon? Manfred a derékszíján függő bőrtokért nyúlt. – Ez itt? Nagy ég, dehogyis! Ez csak az átkozott céges CB-rádió. Mit akarsz kezdeni vele? – Azzal kikapta a tokból, és Kitty kezébe nyomta. – Ezzel akarsz segítséget hívni? A rohadt életbe, mit gondolsz, miért nem ellenőrizte az a fickó, hogy van-e nálunk telefon? Mert egyébként is az egész világ hallja, mi történik itt.
14. Itt van közvetlenül előttem Ira zavartan meredt a képernyőre. Maga a kép kissé megremegett, valahányszor a mesterlövész megmozdult. De afelől nem volt semmi kétség, hogy a férfi a célobjektum közvetlen közelében volt. A vártnál gyorsabban sikerült előrekúsznia a klímaberendezés poros aknájában az „A” stúdióig. A térdei véreztek, a kezének hüvelykujj alatti része pedig megsérült. De megérte a fáradságot. Most ott feküdt a szellőzőventilátor mellett, közvetlenül a stúdió keverőpultja fölött. A rádióvezérlésű, mikroszálas endoszkópkamera a túszejtő tarkóját mutatta közelről. Sajnos ebből a perspektívából nézve nem látszott a helyiségben tartózkodó többi személy. Ahhoz a rendőrnek fel kellett volna emelnie a szellőztető rácsot. A fém rotorlapátok közötti keskeny rés épp csak arra volt elegendő, hogy pozícionálni tudja a Heckler & Koch csövét. Rövid szignál csendült fel, majd a képernyő jobb felső sarkában Götz, Steuer és Ira szeme láttára szöveges üzenet jelent meg. A rendőr egy minikomputert használt. A rádiós kapcsolat túl hangos lett volna. További parancsot várok – Odaért – mondta Götz. – Helyes – felelte Steuer. – 57 –
– Semmi sem helyes! – tiltakozott Ira hevesen. – Semmi esetre sem lőhettek! – Fogja be a száját! – Steuer felállt a székéből, és Götz vállára tette a kezét. – Ő az ön embere. Götz leült, és közelebb húzta magához a vezeték nélküli billentyűzetet. Ujjai csak úgy repültek a billentyűk felett. – Fegyvert kibiztosítani! A válasz szinte azonnal megérkezett: Kibiztosítva. – Nem lőhetitek le – ismételte Ira. – Mit csinál a célszemély? Tárcsáz – Milyen számot? A mobil kamera felbontása nem volt elég részletes ahhoz, hogy le lehessen olvasni a stúdióban lévő telefonkomputeren megjelenő számsort. 788-cal kezdődik Az Kreuzberg. Az a városnegyed, ahol én is lakom – gondolta Ira, de nem szólalt meg. Amióta költözéskor bárki magával vihette a telefonszámát is, egyébként sem lehetett már az első számjegyek alapján lokalizálni a hívót. – Várjon! – gépelte be Götz, és Ira felé fordult. – Miért ne lőhetnénk? – Ne pazarolja az idejét erre a bolond nőre! – zsémbeskedett Steuer, miközben átvette papírpohárban szervírozott kávéját egy összenőtt szemöldökű, borotválatlan asszisztenstől, aki mindennek tetejébe Valiant hercegre emlékeztető frizurát viselt. A férfi némán leült a Götzcel és Steuerrel szemben lévő monitorhoz. – Mert nem tudjátok, mi történik, ha tüzet nyittok rá – folytatta Ira. – Elegendő robbanóanyag van a testén ahhoz, hogy szétröpítse ennek a toronyháznak a tartópilléreit. – Mondja ő. És ha tényleg úgy van? Annyi ideje sem marad, hogy levegőt vegyen, ha szétlőjük az agyát. Nem beszélve arról, hogy meghúzza a gyújtózsineget. Ezúttal Ira volt az, aki nem vett tudomást Steuer szóáradatáról. Ehelyett inkább felhangosította a rádiót, hogy jobban hallja az élő adást. A túszejtő épp az utolsó számjegyet tárcsázta. A telefon kicsengése betöltötte az egész irodát. Ira Götzre nézett, és megrázta a fejét. – Ne lőjön! – ajkai hang nélkül formálták a szavakat. – 58 –
Kettő. Steuer letette a kávéspoharat, és ismét a képernyőre meredt. A mesterlövész egyetlen millimétert sem mozdult. A kamera – mintha odacsavarozták volna – a túszejtő tarkójára tapadt. Három. Ira hallhatóan beszívta a levegőt és benntartotta. Négy. Az ötödik kicsengés közben felvették a kagylót.
15. Sonya Hannemann huszonnégy éves, szenvedélyes 101 egész5-rajongó, mélyen aludt. Amikor 8 óra 29 perckor éppen arról álmodott, hogy a Hertha-tó partján él egy jugendstil villában, már négy konkurens rádióadó közvetítette élőben kedvenc adója műsorát, hogy tájékoztassa a lakosságot a halálos játékról. Sonya 8 óra 32-kor álombéli villájának föld alatti uszodájában bekapcsolta a nappali fényt kibocsátó berendezést. Miközben saját olimpiai úszómedencéjében rótta a köröket, a helyi tévéadó megszakította fogyókúrás főzőműsorának ismétlését, hogy bejátssza a hírek különkiadását. Mostantól a nézőket ötpercenként tájékoztatták arról, hogyan jelentkezzenek be, ha telefonon keresik őket, hogy a legrosszabbat elkerülhessék. Ekkor a 101egész5 honlapja túlterheltség miatt már nem volt elérhető. Több tízezer felhasználó próbált egyidejűleg ráklikkelni a stúdióban működő webkamerára, melyet azonban a túszejtő már néhány perccel a támadás után kikapcsolt. 8 óra 34 perckor Sonya még úszott két hosszt, majd átment a szomszédos wellnessrészlegbe. Ekkor már az Alexanderplatzon és a Kranzler-Ecken egyszerre több fényreklám is felszólította a főváros lakóit, hogy azonnal kapcsolják be rádióikat, és állítsák be rajtuk a 101,5-ös URHfrekvenciát. Amikor Sonya végül 8 óra 35-kor meztelenül állt tenisztanára előtt, aki éppen kinyitotta neki a finn gőzkabin ajtaját, megszólalt a telefon az éjjeliszekrényén. És négy kicsengés után végre felvette a kagylót. Kissé vonakodva. Mérgesen. És kissé zavartan. Hiszen az imént még egy tesztoszteroncsoda izmos karjaiban feküdt, és ez a profán telefoncsengés most tönkretette gyönyörű álmát a milliomosfeleségek luxuséletéről. – 59 –
Visszakatapultálta őt egy fáradt pincérnő szürke valóságába, aki a fárasztó éjszakai műszak után kreuzbergi szociális lakásában álomra hajtotta a fejét. Három órával ezelőtt. Amikor még minden rendben volt a világban.
16. – Halló? – Az álomittas női hang normális körülmények között szimpatikusán hangzott volna. De a 101egész5 ,A” stúdiójának látogatói számára éppen annyira volt erotikus, mint egy gépfegyver. – Kivel beszélek? – Sonya Hannemann vagyok, miért? Mit akar? Jan kissé közelebb húzta magához a mikrofonállványát. – Itt a 101egész5, és éppen játszunk. A vonal túlsó végén Jan előbb rövid sistergést, majd halk káromkodást hallott. – Bocs. Épp aludtam. Most akkor nyertem valamit? – Nem. Sajnos nem a helyes szlogennel jelentkezett be. – De igen… – Sonya egyszerre teljesen felébredt. – Minden reggel benneteket hallgatlak. Te Markus Timber vagy, nem? – Nem. De ő is itt ül velem szemben. – Én, ööö… szóval… én a 101 egész5-öt. hallgatom, és most ide a lét! – kiáltotta Sonya izgatottan, a hangja szinte minden szónál megbicsaklott. – Ismerem a jelszót. Még a Nyertesek Klubjába is feliratkoztam az ötvenezer euróért, kérem… – Nem. – Jan megrázta a fejét. – De éjszakai műszakom volt – könyörgött Sonya. – Alig aludtam, szükségem van a pénzre. – Nem, Sonya. Ma nem pénzért játszunk. Megváltoztattuk a szabályokat. A nő a vonal túlvégén meghökkent. – Ez meg mit jelentsen? – Hallani lehetett, ahogy igyekszik visszafojtani az ásítást. – A helyes jelszó így hangzott volna: „Én a 101 egész5-öt hallgatom, és most engedj szabadon egy túszt!” – 60 –
– Egy túszt? – Igen. – És akkor? – Akkor szabadon engedtem volna egy túszt. – Egy pillanat, kivel is beszélek? – A fiatal nő most ismét ugyanolyan zavarodottnak tűnt, mint a beszélgetés elején. – 101egész5. Sajnos nem árulhatom el a nevem, de ön most egy élő, rendkívüli adásban szerepel. Egy órával ezelőtt több embert túszul ejtettem itt, a stúdióban. – Maga viccel? – Nem. – És… és most mi fog történni? – Most sajnos le kell tennem a kagylót, és le fogok lőni valakit.
17. Irát bosszantotta, hogy senki nem volt hajlandó meghallgatni a figyelmeztetéseit. De tudta, hogy hamarosan még rosszabb kedve lesz, ha bekövetkezik az, amitől tartott. Mert kizárt, hogy valaki, aki ismerte az elektronikus ajtózár működési intervallumát, figyelmen kívül hagyta volna a szellőzőakna problematikáját. A célobjektum megmozdult. Parancs? A kurzor még mindig ott villogott Onassis utolsó szöveges üzenete mögött. Miután az első játék, ahogy arra számítani lehetett, rosszul sült el, most mindenki a legrosszabbra számított. Főleg, mivel a túszejtő felállt, és kezében egy lőfegyverrel elindult. Götz mutatóujjával megkocogtatta a képernyő szélét, és Steuerhez fordult. – Az milyen ajtó ott, a polc mellett? – Az élmény részlegbe vezet – felelte Steuer helyett az asszisztens. – Hová? – Götz megfordult. – A stúdió konyhájába. – A francba! Valószínűleg már elkülönítette az első túszt, akit ott akar agyonlőni. – 61 –
Götz ismét a monitorra nézett, és villámgyorsan beütötte az utolsó mondatot. – A célobjektum el akarja hagyni a helyiséget. Azonnal lőjön, ha kikerül a látóköréből! – Jó, ennyi volt. Ti idióták! – kiáltott fel Ira. – Felőlem nyugodtan felrobbanthatjátok magatokat, de én nem szeretnék a ti társaságotokban meghalni. – Éppen elérte Steuer irodájának ajtaját, amikor Götz hirtelen hevesen felkiáltott. – Hé-hé-hé…! Valami történik. – Mi történt? Kiment a fegyver hatóköréből? – kérdezte Steuer. – Nem. A túszejtő már megfogta a konyhaajtó kilincsét. De akkor… hiszen ön is látja… Ira megállt az ajtóban, és megfordult. Azután elállt a lélegzete. Mert a felé fordított monitoron meglátta, hogy a túszejtő egyszer csak felpillant. A stúdió mennyezetébe épített szellőztető ventilátorra. Hirtelen közvetlenül a mesterlövész kamerájába nézett. És ekkor elkezdett velük beszélgetni. – Hangerő! – ordította Götz, mire a Valiant herceg frizurás asszisztens maximumra állította a rádió hangerejét. Az „A” stúdió mikrofonjai még valóban adásra voltak kapcsolva, így – halkan ugyan, de a rádión keresztül hallhatták a túszejtő hangját: – …de arra az esetre, amennyiben éppen egy céltáblával tévesztetek össze: erőszakkal nem állíthattok meg. A robbanóanyag, amit ez alatt a tetszetős pulóver alatt viselek, egy pulzusmérővel csatlakozik a nyaki verőeremhez. Amennyiben a pulzusom több mint nyolc másodpercig kihagy, a teljes rakomány azonnal felrobban. Nem vagyok biztos benne, de azt hiszem, a nyomástól még a szemközti Beisheim Center panorámaablakai is kitörnének. Itt mindenesetre senki nem élné túl. Tehát gondoljátok meg jól, meg akarjátok-e akadályozni, hogy bemenjek ebbe a konyhába. Csak nyolc másodpercetek lenne arra, hogy hatástalanítsatok. A férfi elmosolyodott, majd lassan visszahátrált az élményrészleg ajtajához. – Ja, és még valami! – tette hozzá cinikus vigyor kíséretében. – Ha a mesterlövész odafent nem dobja el a fegyverét, mire háromig számolok, mindjárt két túszt is lelövök. – Ez blöff – mondta Steuer, de senki nem vett róla tudomást. Parancs? – 62 –
A lövész üzenetét ismét a kötelező szignál felcsendülése jelezte. Onnan, ahol állt, Ira már nem látta a teljes képernyőt, amely a stúdióban történteket közvetítette. De amennyit látott, elég volt ahhoz, hogy megállapítsa: nem urai többé a helyzetnek. Számos bevetésen vett már részt Götzcel, de ritkán látta a férfit ilyen idegesnek. Az ujjai vadul doboltak fél centivel a billentyűzet fölött anélkül, hogy megérintette volna a betűket. – Egy!– kezdte a számolást a túszejtő. Götz szemmel láthatóan még mindig nem volt biztos abban, milyen parancsot adjon a szellőzőaknában tartózkodó emberének. Steuer pedig nem volt segítségére. Parancsnokság ide vagy oda. A döntő pillanatban nem akarta vállalni a felelősséget egy végzetes következményekkel járó lövésért. – Kettő! A mennyezeti hangszórók hangosan és érthetően továbbították a túszejtő hangját a rádión keresztül. – Ne lőjön! Dobja el a fegyvert! – kiáltotta Ira még egyszer, utoljára. – Blöfföl – állította makacsul Steuer, és körülnézett a helyiségben. De sem a borostás asszisztens, sem Götz, sem pedig Ira nem tudta levenni a szemét a képernyőről, amelyen a túszejtő éppen megállt a konyhaajtóban. A férfi a mutató– és a gyűrűsujját a nyaki verőeréhez érintette. Parancs? A lövész sietségében most vétett ejtett hibát. Götz letörölte a verejtéket a homlokáról, és még mindig habozott. – Három! Majd végül begépelte a döntő utasítást. – FÉLBESZAKÍTANI. – Majd rögtön azután: – Dobja el a fegyvert! Ira megkönnyebbülten fellélegzett, amikor a következő pillanatban a pisztoly hangos koppanással a stúdió padlójára esett. Csak Steuer szitkozódott. A mesterlövésznek volt annyi lélekjelenléte, hogy visszavonulása előtt még beállítsa a kamerát. De a képernyőn most semmi nem volt kivehető. Az ajtóban senki nem állt. A célobjektum kikerült a kamera látómezejéből, és eltűnt a szomszédos helyiségben. Ira pedig pontosan tudta, mit vitt magával Jan May: a mesterlövész töltött pisztolyát. A túszejtőnek most – 63 –
már eggyel több fegyvere volt. És úton volt a konyhába, hogy használja őket. Ira elhagyta a parancsnokság irodáját. Úgy emlékezett, odakint a folyosón áll egy italautomata. Kitty a mosogató alatt kuporgott, a koszos szemetesvödör mellett, és a lamellákon keresztül először csak a két férfi nadrágszárát látta. Jobbról a UPS-sofőr barna egyenruhában. Balról a túszejtő, akit most alig ismert fel. Álfogsora, összecsomósodott parókája, sőt még a sörhasa is eltűnt, amin Kitty már-már dühbe gurult. Mert az aszociális proli külseje sokkal jobban illett volna a bűncselekményekhez, mint a túszejtő valódi, már-már rokonszenves arca. A rövidre nyírt hajú pszichopata úgy nézett ki, mint egy barátságos arcú agglegény, akit szívesen enged előre az ember a pénztárnál, mert csak valami apróságot akar kifizetni. Első pillantásra kissé túl sovány, túl nyúlánk, és túl sápadt volt ahhoz, hogy szépnek számítson. De Kitty ismerte ezt a férfitípust: minél gyakrabban találkozik vele az ember, annál vonzóbbnak találja. Kitty rémülten vette észre, hogy Jan a földre ejtett valamit, amit előzőleg egy Aldi reklámtáskából vett ki. Amikor felismerte, mi az, a kézfejébe kellett harapnia, nehogy hangosan felsikítson. Hullazsákok. – Sajnálom – mondta a túszejtő, és Kitty arra gondolt, hogy a hangja így, erősítés nélkül sokkal bizonytalanabbul cseng, mint a rádión keresztül, ami egyébként természetesen itt, a konyhában is be volt kapcsolva. Ahogy a rádióadó minden pontján. – Egy pillanat! – könyörgött a UPS-sofőr megtört hangon. – Ne féljen! Nem fog fájni. – Kérem! – Az erős ember egész testében reszketett, és a hangja elárulta Kittynek, hogy sír. – Nagyon sajnálom. De kérem, ne aggódjon! – Nem akarok meghalni. – Nem fog. – Nem? – Nem. Kitty nem akart hinni a fülének. De valóban. Ahelyett, hogy lelőtte volna a férfit, a túszejtő most a mosogatóhoz lépett, és engedett egy pohár vizet. – Tessék, vegye be ezt! – 64 –
– Mi ez? – Fejfájás elleni tabletta. Sajnálom, hogy az imént akkora erővel ütöttem meg. A túszejtő hangja egyszerre teljesen megváltozott. Nyoma sem volt többé cinizmusnak, sőt, kifejezetten barátságosnak tűnt. Kitty összezavarodott. Mi folyik itt? – Ezt meg miért csinálja? – kérdezte a UPS-alkalmazott. – Hosszú történet. Szívesen elmesélném, de nem várakoztathatom tovább a többieket a stúdióban. A túszejtő ekkor elindult a UPS-küldönc felé. Mivel egy fejjel magasabb volt nála, le kellett hajolnia hozzá. Kitty visszafojtotta a lélegzetét. De a szíve olyan hangosan kalapált, hogy nem hallotta, mit suttog Jan a férfi fülébe. A durranás azonban, amely néhány másodperccel később megtörte a csendet, olyan fülrepesztő volt, hogy Kitty ijedtében összerándult, és beütötte a fejét a pultba. Attól félt, ezzel elárulta rejtekhelyét, de az „A” stúdióból hallatszó rémült sikolyok minden zajt elnyomtak, amit Kitty a mosogató alatt keltett. Kitty nem volt biztos abban, hogy a nő még akkor is sikoltozott-e, amikor a UPS-küldönc megtántorodott, és közvetlenül Kitty szeme előtt holtan rogyott össze.
19. Bénító rémület. Ira nem talált jobb szavakat annak az állapotnak a leírására, amikor az embert a sötét lakásban ismeretlen zaj riasztja fel mély álmából. A vér majd szétfeszíti az ereit, a szíve úgy zakatol, mint egy kivénhedt hajómotor, és egész éber tudatával görcsösen igyekszik rábírni a szemét, hogy a sötétben is lásson. Bénító rémület. Amikor eldördült a lövés, és a rádió egész Berlinben és Brandenburgban közvetítette, Irának hasonló érzése támadt. Csak az ezerszeresére nagyítva.
– 65 –
Az egyik túsz tehát halott. A tettes komolyan gondolta, amit mondott. És az a tény, hogy Ira mindezt előre látta, nem tette kevésbé fájdalmassá a bizonyosságot. Sőt! Épp ellenkezőleg. Ira bedobta az első néhány húszcentest a rádióadó bejáratánál álló italautomatába, és igyekezett nem tenni magának szemrehányásokat. Jól ítélte meg a szituációt. A helyzet nem nyújtott lehetőséget tárgyalásra. Legalábbis nem egy alkoholista túsztárgyalóval, aki már leszámolt a saját életével. – Hé! Szándékosan nem fordult Götz felé, helyette inkább további pénzérméket dobott az automatába. Nem csalódott. Az automata az előcsarnokban állt, mindössze néhány méterre az őrzött kijárattól. De az állig felfegyverzett rendőrök csak azt nem engedték, hogy az emberek belépjenek a lezárt területre. Azt senki nem akadályozná meg, hogy kimenjen. – Mit csinálsz itt? – kérdezte Götz. – Mégis mit gondolsz, mit? – felelte Ira némi szarkasztikus árnyalattal a hangjában. – Szerintem menekülsz. Érezte, amint a férfi keze megérinti a karját, és azon bosszankodott, hogy a teste ennyi idő elteltével is, még mindig olyan érzékenyen reagál a férfi érintésére. – Figyelj, ha rossz pszichológusra van szükségem, akkor saját magamat hívom – mondta, azzal bedobta az utolsó pénzdarabot. – Te nem vagy rossz. Ezt te is jól tudod. Csak azért, mert… – …mert? Attól, hogy a saját lányomat nem tudtam megakadályozni abban, hogy öngyilkosságot kövessen el, még nem kellene kételkednem a szakmai hozzáértésemben? Na, persze… – Ira megvetően felnevetett. – Talán írnom kellene a témáról egy kézikönyvet. Megnyomta a Cola light Lemon feliratú gombot, és az utolsó félliteres üveg csörömpölve gördült le a kiadónyílásba. – Még jobb ötletem van. Mi lenne, ha végre összeszednéd magad, és felhagynál ezzel az átkozott önsajnálattal? – És azután…? – emelte fel a hangját Ira. – Azután mihez kezdjek? – Folytasd a munkádat! – kiabált most már Götz is. – A bejáratnál álló két rendőr felkapta a fejét. Götz halkabban folytatta. – 66 –
– Odabent hét túszt tartanak fogva, és az egyiküknek különösen nagy szüksége van a segítségedre. – Ezt meg hogy érted? – Na, mégis mit gondolsz? – utánozta a férfi Ira hanghordozását. Ira lehajolt, kivette a kólát a nyílásból, de Götz azonnal kikapta a kezéből. – Talán azt hiszed, nem tudom, mit tervezel? – Ezek szerint már látnoki képességekkel is rendelkezel? – Az ég szerelmére, nem egyedül élsz a világon! Sara halott. Oké. Utána már nem adtál újabb esélyt a kapcsolatunknak. Jó. Mindenkitől eltávolodtál, aki valaha közel állt hozzád, leginkább saját magadtól. Még ez is rendben van. De ebben a pillanatban talán gondolhatnál legalább a másik lányodra! – Katharina nagyon jól megvan nélkülem is. – Ira dühösen a palack után nyúlt, és kitépte Götz hatalmas kezéből. – Ebben én a te helyedben nem lennék olyan biztos. – Dehogyisnem. Nekem elhiheted. Már egy éve nem hajlandó szóba állni velem. Engem okol Sara haláláért. Ami nem is áll olyan messze az igazságtól. – Meglehet – felelte Götz. – De most valamelyest változott a helyzet. Kapcsolatban állunk vele. – Mióta? – Húsz perce. – Felhívott téged? – Nem engem. Néhány perccel ezelőtt segélyhívás futott be a UPSközpontba. Az első túsz, akit agyonlőttek, ott állt alkalmazásban. A rádió egyik munkatársa valahogy hozzájutott a férfi adóvevőjéhez. – Kicsoda? – A lányod! Ira kiejtette a kezéből a nehéz kólásüveget, mely a padlóhoz csapódva megrepedt, és a barna, habzó folyadék kiömlött a kőre. – De hát… de hát az lehetetlen… – Pedig ő az. Mit gondolsz, miért ragaszkodtam ahhoz, hogy itt legyél? Eleinte csak gyanakodtam. Katharina egy hónapja dolgozik a rádióhallgatók ügyfélszolgálatán. Amikor átnéztük az alkalmazottak listáját, – 67 –
megállapítottuk, hogy ő hiányzik. Nyilvánvalóan a konyhában bújt el a mosogató alatt. – Hazudsz! – Miért hazudnék? – Mert az egyetemre jár. Jogot tanul. – Otthagyta. – De ezt miért… miért csak most mondod? – Mert egészen addig nem voltam biztos benne, amíg a segélyhívás be nem érkezett. Az apja vezetéknevével szerepel a személyzeti listán, és csak a becenevét használja, a Kittyt. Steuernek még nem szóltam róla. Jobb, ha a lehető legkésőbb értesül arról, hogy személyesen érintett vagy. Már így is ellenzi a bevetésedet. – Te barom! – förmedt rá Ira, miközben kézfejével letörölt az arcáról egy könnycseppet. – Te istenverte, rohadt állat! – Te vagy az egyedüli ember, aki megmentheti a lányodat! – Götz átkarolta, és szorosan magához ölelte. Korábban, egy másik időszámítás szerint ez az együttérzésről tanúskodó gesztus a biztonság érzését keltette volna benne. De Ira ma csak azt érezte ijesztően bizonyosnak, hogy a lánya elveszett. Nincs remény – gondolta Ira. Katharina sorsa egy őrült pszichopata és egy öngyilkosságra készülő alkoholista kezében van. Minél tovább sírt Götz karjaiban, annál egyértelműbben bontakozott ki bensőjében a keserű felismerés: hamarabb nyeri meg a lánya ma reggel a nyereményjátékot, mint hogy ő képes legyen ezt a kilátástalan tárgyalást végigcsinálni.
– 68 –
II. rész „Ez az a része a munkámnak, amelyet újra meg újra a legérdekesebbnek találok. Szemtől szemben beszélgetni azokkal az emberekkel, akik olyan világokat tapasztalnak meg, melyekbe mi soha nem nyerünk bebocsátást.” Thomas Müller: Az emberben lakozó bestia3
„Többet megtudhatsz másokról egy óra játék, mint egy év beszélgetés alatt.” Platón
3
Thomas Müller: Bestie Mensch – a könyvnek 2011-ig nem jelent meg magyar fordítása. [A ford.]
– 69 –
1. – Hmm. Ira mélyen, hasi légzéssel szedte a levegőt, abban reménykedve, hogy elkerülheti a testét hatalmába kerítő pánikrohamot. Katharina – Kitty – Katharina – Kitty! Kisebbik lánya kereszt- és beceneve felváltva csendült fel a fejében, miközben előtte, a számítógép monitorján a biztonsági kamera felvételének utolsó képkockái jelentek meg. Csak néhány perccel korábban tért vissza Diesel irodájába, de Igor, a technikus máris biztosított számára egy közvetlen intranetkapcsolatot a központi számítógéphez. – Hmm – sóhajtott fel Ira ismét, és megállította a felvételt, így a mankóval ugráló túszejtő a tizenkilencedik emelet folyosóján, a mozdulat közepén megmerevedett. Már harmadjára próbálta kielemezni a képeket, de ismét képtelen volt összpontosítani. Érezte, ahogy érzelmi hullámok rázzák meg a testét. Először düh, majd kétségbeesés, végül valami, amit már hosszú ideje nem érzett: félelem. Reinhold Messner mondta egy alkalommal, amikor a Mount Everestről lefelé jövet halál közeli élményben volt része, hogy maga a halál megtapasztalása a legkönnyebb. A nehezén korábban kell túljutni, amikor az ember még reménykedik. Ha azonban szilárdan elhatároztuk, hogy meghalunk, a többi már könnyen megy. Ira ma korán reggel elbúcsúzott az élettől, és azóta nem érzett félelmet. Egészen mostanáig. A szobában tartózkodók, Herzberg és Igor, szerencsére nem vették észre ezt a pusztító erejű rohamot. Pedig legbelül Ira most egy megfélemlített kislány volt, aki a veréstől tartva a szoba legtávolabbi sarkában kuporodik össze, miközben valaki kiabál vele: „Egy roncs vagy! Egy lezüllött alkoholista. KÉPTELEN VAGY RÁ!” Ira igazat adott a belső hangnak. Néhány órája még át akart lépni egy küszöböt, ahonnan már nem lett volna visszaút. Most az a feladat vár rá, hogy egy potenciális tömeggyilkossal beszélgessen, aki a markában tartja az – 70 –
ő utolsó kislányát. Úgy tűnik, nemcsak az anyjáról mondott le, hanem a nevéről is, gondolta Ira. A francba! Ebben nyakig benne vagyok. Ha a jogi oldalát nézzük, nem is lenne szabad vállalnom ezt az ügyet. – A liftekben is van kamera? – kérdezte, csak hogy valami intelligens megnyilvánulást erőszakoljon ki magából. – Nincs. – Herzberg ott állt mellette, és a fejét rázta. – És épp az imént vette észre a tettes az endoszkópkamerát, amelyet Onassis a mennyezetre erősített. Sikerült neki egy festékesdobozzal ártalmatlanítani. – Na, persze. Ez várható volt. – Ira bezárta a videolejátszó ablakát, és megnyitott egy Word-dokumentumot, amelynek a „Túszejtő” címet adta. Az ezt követő rutinszerű kézmozdulatok megkönnyítették a számára, hogy visszafojtsa a hullámokban rátörő pánikrohamokat. Megnyitott két további dokumentumot, és egyiket a „Túszok”, másikat az „Én” címmel látta el. – Akkor foglaljuk össze, mi mindent tudunk a tettesről! – mondta, amikor másodpercekkel később elkészült. Most mindhárom dokumentum egymás mellett sorakozott a képernyőn. – Sajnos nem túl sokat. – Herzberg megvonta a vállát. – Nos, mi lenne, ha… – Ira felállt, kezébe vett egy filctollat, és odalépett a flipcharthoz, amely a számítógépasztal mellett, közvetlenül a Potsdamer Platzra néző ablak előtt állt. Megpróbált visszaemlékezni a videofelvételek elemzésekor levont következtetéseire. – Harminc-harmincöt év körüli, vékony, kb. egy méter nyolcvanöt centi magas, jó erőben lévő férfi. Német anyanyelvű, művelt, diplomás, valószínűleg valamilyen bölcsészettudományi vagy orvosi szakon végzett. Miközben beszélt, a legfontosabb tényeket feljegyezte a táblára, és azon tűnődött, vajon meddig lesz még képes a mai nap folyamán kiolvasni a saját kézírását. A keze máris izzadt kissé. Hamarosan elkezd remegni, ha továbbra is így elhanyagolja a véralkoholszintjét. – Remek – dörmögte Herzberg. – A személyleírása a videónak köszönhetően már megvan. A képet már vizsgálják a rendőrségi adatbázis alapján. – Azzal kivett egy A5-ös színes másolatot a szkennerből, és a táblára tűzte. – De honnan tudja, mi a foglalkozása? – Először is a nyelvhasználata – felelte Ira gépiesen. – Feltűnően választékos. A tettes idegen szavakat is használ, és a mondatai hatnál több szóból állnak. A köznyelvi, tájnyelvi kifejezéseket és a káromkodásokat tudatosan alkalmazza, hogy ellensúlyozza velük az egyébként nagyon is – 71 –
igényes szóhasználatát. Ez a férfi megtanulta, hogyan fejezze ki magát, és valószínűleg olyan foglalkozása van, melynek során sokat és gyakran kell beszélgetnie más emberekkel. A hangja képzett, kellemes csengésű. Tudatában van annak, hogy szívesen hallgatják. Ezenkívül vagy a szakmájából, vagy a magánéletéből adódóan gyakran kerül kapcsolatba művészekkel. – Ezt meg honnan a pokolból tudja? – Innen. – Ira Herzberg kezébe nyomta a filctollat, visszament az íróasztalhoz, és újra megnyitotta az ipari kamera felvételét tartalmazó állományt. Amikor megtalálta a megfelelő helyet, mutatóujjával a monitorra bökött. – Paróka, műfogak, melegítőalsó, sörhas, mankó. A férfi tökéletes álöltözetet visel. És látja, hogyan jár? Ira az egér segítségével elindította a felvétel utolsó kockáit, ahol a túszejtő lassan a lépcsőház felé csoszogott. – Nagyszerűen játszik. Nem túlozza el úgy, mint ahogy – mondjuk – egy gyakorlatlan laikus utánozna egy mozgássérült férfit. Látja, milyen óvatosan lép a rossz lábára? Vagy ő maga is színész, maszkmester, vagy – ami még valószínűbb – vannak ismerősei a színháznál, és valaki betanította. – Nem gondolja, hogy ez a következtetés még kissé korai? – Herzberg kételkedve mérte végig. – Ne feledkezzen meg magáról a tettről! A túszejtést hadvezéri pontossággal hajtotta végre. A nyereményjáték felhasználásának ötlete pedig úgyszintén átlagon felüli kreativitásra vall. – Rendben. Van még valami, amire a videofelvételből következtet? – Rengeteg dolog. De nem szeretném értelmetlen fecsegésre pazarolni a drága időnket. Ezért csak röviden a legfontosabbat: a túszejtő ismer valakit itt a rádióban. Herzberg kinyitotta a száját, de a szavakat a nagy csodálkozástól csak némi időeltolódással tudta megformálni. – Na, és erre hogyan sikerült rájönnie? – Gondolkodjon egy kicsit! Vajon miért álcázta magát a férfi? Miért vette magának a fáradságot, hogy álöltözetben jelenjen meg? – Hogy ne ismerjék fel. – 72 –
– Helyes. Ne ismerjék fel. De ki ne ismerje fel? – Úgy érti…? – Igen. A biztonsági kamerák igazolják, hogy csak a liftben öltözött át. Tehát az a személy, aki miatt beöltözött, nyilván nem a recepciónál ül. Csak olyasvalaki jöhet szóba, aki itt dolgozik, a rádióban. Igaz? – Minden bizonnyal – bólogatott Herzberg. – De miért nem öltözött át, még mielőtt belépett volna az MCB épületébe? Mi szükség volt arra, hogy a liftben, kapkodva vegye fel az álruhát? Hiszen egyszerűen beöltözhetett volna otthon is. – Ezek az első értelmes kérdések, amelyeket ma reggel feltett nekem. És mindegyikre nagyon egyszerű a válasz: mert a mi emberünk nemcsak kreatív, de nagyon jól is tervez. Ide nézzen! Ira három kattintással visszatekerte a videót, és elindította a reggel 7:00-kor készült felvételeknél. – Az összes többi stúdióvendég – az UPS-sofőr kivételével – a túszejtő előtt érkezett meg a rádióadóhoz. És majdnem mindegyiküknek meg kellett mutatniuk a táskájuk tartalmát. – Ira hátrafordult Herzberg felé, hogy ellenőrizze, a férfi vajon odafigyel-e rá. – A barátunk azonban 7:24-kor érkezett meg egy aktatáskával, és pontosan úgy nézett ki, mint egy ügyvéd. Gond nélkül beengedték. Semmi kétség: komoly ember benyomását akarta kelteni. Ha azonnal a proli szerelésében bukkant volna fel, azzal kellett volna számolnia, hogy lebukik, amikor valamelyik túlbuzgó őr megmotozza. Ezt a kockázatot nem akarta vállalni. – Ezek mintha nem lennének túl jó hírek – jegyezte meg Herzberg, és visszaült a helyére Irával szemben. – Nem. Mert nemcsak a tettesről árulnak el egyet s mást, hanem arról is, ami ezután következik: a túszejtő intelligens, kreatív, és semmit sem bíz a véletlenre, mint ahogyan azt legkésőbb a szellőzőaknában történt intermezzóból megtanulhattuk. Minden cselekedete módszeres. Még az is, ahogyan az áldozataival végez. És talán épp ez benne a legfeltűnőbb. Mert az, hogy szisztematikusan öl, felettébb szokatlan, mint ahogyan azt mindannyian tudjuk. Herzberg némán bólintott, és Ira hálás volt, amiért legalább ezt az alapelvet nem kell elmagyaráznia neki. Az áldozatok jelentik a túszejtők számára a legjobb biztosítékot. Amíg a túszok élnek, van beváltható – 73 –
„zálog” a túszejtők kezében, amely megvédi őket a támadástól, és amelyért szabad eltávozást vásárolhatnak maguknak. Ezért a szokásos krimisorozatok táplálta vélekedés ellenére, valójában meglehetősen ritkán végződik egy-egy túszejtés gyilkossággal. A halott túsz haszontalan. – Térjünk vissza erre az ügyre! – folytatta Ira. – Első látásra talán úgy tűnhet, hogy egy elmebeteggel van dolgunk, ahhoz viszont mindent túlságosan is jól megtervezett. Az is lehetséges, hogy politikai indíttatású támadásról van szó. Ez megmagyarázná, miért választott a tett színhelyéül épp egy rádióadót. A terroristák szívesen használják fel saját céljaikra a média nyilvánosságát. Ez ellen szól azonban, hogy nem közölte rögtön a követeléseit. Hogy engedjünk szabadon foglyokat, cseréljünk túszt, vonuljunk le egy válságterületről. Az extrémisták többnyire azonnal közlik, hogy mit akarnak, és ultimátumot adnak. Akárhogy is csűrjük-csavarjuk, egyelőre csupán egyetlen tény van, amit biztosan ismerünk! – És az mi lenne? – Folytatja a gyilkolást, mégpedig addig, amíg el nem éri a célját. Bármi legyen is az. – Vagyis önnek igaza van? – Herzberg összehúzott szemében a bizonytalanság mellett most először villant fel a félelem is. Ira egy pillanatra arra gondolt, hogy biztosan léteznek olyan nők, akikre mély benyomást tesz a férfi fontoskodó nagyképűsködése. De az biztos, hogy ő nem tartozik közéjük. – Tehát semmit sem tehetünk? – kérdezte Herzberg. A két monitor közötti töltőn megcsörrent a telefon. Igor átirányította erre a készülékre a stúdió központi számát. – De igen – mondta Ira, és a kagylóra fektette a kezét. – Még többet meg kell tudnunk erről a férfiről. És a szándékairól. A „Túszejtő” címet viselő Word-dokumentumra mutatott. A telefon újra megszólalt. Magas hangon, majdnem úgy, mint egy mobiltelefon vagy egy olcsó rádiós ébresztőóra. – Tudjuk, hogy fel akarja hívni magára a figyelmet. De miért? Miért éppen ma? Miért épp ebben a stúdióban? – A telefon harmadszor is megcsörrent. – Ismernünk kell az indítékát. Ira megvárt még egy kicsöngést. – Az indítékát! – ismételte meg halkan, majd felemelte a kagylót. – 74 –
2. – Halló, itt Ira Samin, ma én leszek a tárgyalópartnere. Kivel beszélek? – Jó! Nagyon jó! Ira kihangosította a telefont, hogy az irodában tartózkodók mindannyian hallhassák a túszejtő zengő hangját. De azért a vezeték nélküli telefon kagylóját odatartotta a bal füléhez, hogy jobban értse, amit a férfi mond. A túszejtő baritonja még az enyhe torzítás ellenére is furcsamód szimpatikusán csengett. – Kielemezte már Herzbergnek a profilomat? Ira felemelte a fejét, és átnézett az átlátszó üvegfalon a stúdió felé. Mivel azonban továbbra is leeresztve maradtak a tűzvédelmi redőnyök, nem láthatta, mi történik néhány méterrel odébb, a stúdióban. És az onnan nyíló helyiségben. A mosogató alatt. Onnan, ahol ült, nem látott mást, csak az előtérben lévő íróasztalokat, amelyeknél – normális esetben – a hírszerkesztők és a kiszolgáló személyzet dolgozott. Ebben az órában is legalább két alkalmazottnak kellett volna ott ülnie, akik felváltva olvassák fel a híreket, készítik elő az időjárás-jelentést, vagy kapcsolják a közlekedési híreket közlő helikoptert. Most azonban egy lélek sem volt az egész traktusban. – Igen, éppen önről beszélgettünk – mondta Ira, és elfintorodott, amikor a semmiből hirtelen kellemetlen, fütyülő hang szólalt meg, és egyre hangosabbá vált. Diesel, aki éppen a szemközti sarokban próbált meg kényelmesen elhelyezkedni egy rikító sárga ülőpárnán, felpattant, és az ajtó melletti gomb segítségével lehalkította a mennyezetbe süllyesztett hangszórókat. Azután megnyomta az életnagyságúnál is nagyobb szökkenő-bábu mellét, hogy kikapcsolja a rádiót. – Kezdők hibája – mormogta, vidáman ingatva a fejét a gerjedés miatt. – Adásban vagyunk – tette hozzá a túszejtő. – Mindenki hall bennünket. Tehát halkítsa le a rádiókészülékét, Ira! Vagy az lenne a legjobb, ha mindjárt ki is kapcsolná, hogy ne keletkezzen zavar a vonalban. – Már kikapcsoltam. – Köszönöm. Akkor kezdhetjük. – Elárulná, kérem, a nevét, hogy tudjam, hogyan szólíthatom? – 75 –
– Rajtam ne múljék, Ira. Mellesleg szép dolog, hogy tartja magát a kézikönyvhöz. A jó régi iskola: áruld el a neved a túszejtőnek, de rangmegjelölés nélkül, hogy ne jusson eszébe a felettesedet követelni. Azután kérdezz rá, hogy őt hogy hívják, hogy a lehető leggyorsabban ki tudd építeni vele a személyes kapcsolatot. – Nagyon jól ismeri a munkámat. Jól van. Akkor hogy szólíthatom? – Még egyszer: ennek semmi köze a lényeghez. – De valamilyen nevet kénytelen vagyok adni önnek, ha hosszabb ideig szeretnénk beszélgetni. – Na, jó. Mit szólna a Janhoz? Ira begépelte a keresztnevet a „Túszejtő” címmel ellátott Word dokumentumba. – Rendben. Jól van, Jan. Szeretnék önnek segíteni, de nem mondhatnám, hogy megkönnyíti a helyzetemet, ha óránként agyonlő egy túszt. – Ó, ön kimondta a „túsz” szót. Ez általában kerülendő, nemde? Nem lenne veszélytelenebb, ha elterelné a figyelmemet a körülöttem lévő emberekről, és bevonna egy ártalmatlan beszélgetésbe? – De igen. Általában igen – hagyta jóvá Ira. A „túsz” szót valóban tilos volt használni egy túsztárgyalás alatt, csakúgy, mint a „nem”, „feladni”, „büntetés”, „bűncselekmény” és „gyilkolni” kifejezéseket. De Ira megítélése szerint ez az eset kivétel volt. Röviden mérlegelte, vajon nyíltan beszélhet-e Jannal a saját stratégiáiról, és végül úgy döntött, megéri a kockázatot. Jan a jelek szerint mindent elolvasott, amit csak talált a tárgyaláselméletekről. Ha valamiképpen a bizalmába tud férkőzni, azt csakis abszolút őszinteséggel érheti el. – Mindketten tudjuk, hogy ön itt egy játékot játszik. Ezért is teszek említést a túszokról. Mert ezáltal emberivé teszem őket. – Hogy többé ne tekintsem őket játékszereknek? A férfi felnevetett, és a hangján hallatszott, hogy tényleg jól szórakozik. – Ezt szépen mondta, Ira. Jó, hogy leváltotta azt a Herzberg nevű nagyokost. Ön mintha értené a dolgát. – Köszönöm, Jan. Ira megkönnyebbült, amikor észrevette, hogy Götz, aki éppen belépett az irodába, bátorító pillantást vet rá. Nyilvánvalóan értékelte Ira szokatlan – 76 –
módszerét. Herzberggel ellentétben, aki olyan vörös volt, mint akit felpofoztak. – Ezek szerint most ön a főnök a stúdióban? – kérdezte Ira abban a reményben, hogy így megtudhat valamit az esetleges tettestársakról. Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor Jan kertelés nélkül felvilágosította: – Ne fecséreljük az időnket mellékes információkra! Egyedül dolgozom. Nincsenek tettestársaim. És hogy már előre válaszoljak a következő kérdésére is: igen, mindannyian jól vagyunk. Legalábbis a maradék hét ember. Engem is beleértve. – Hét túsz = hat élő / egy halott – gépelte be Ira a „Túszok” című dokumentumba, és gondolatban mögé biggyesztett egy pipát is. Az információ egybecsengett azzal, amit Götz mondott, amikor átadta neki a reggeli műsor beosztását és a vendégek listáját. Timberen és a műsorszerkesztőjén, Flummin kívül Jan fogva tartott még egy terhes nőt, egy fiatal párt és egy középkorú köztisztviselőt. A hetedik túsz, a UPSsofőr, halott volt. Ira hálát adott a magasságosnak, hogy Kitty még nem szerepelt Jan felsorolásában, és a jelek szerint még észrevétlenül ücsörgött a mosogató alatt. – Hallgasson ide, Jan! Szeretnénk kihozni Manfred Stuckot a stúdióból. – Miért? Hiszen halott. – Cserébe bevihetnénk valamit, amire szüksége van. Élelmiszer, gyógyszer? Hogy van Sandra Marwinski? – A kismamánknak semmi baja – felelte Jan. – És köszönöm, nem. Mindannyian eleget reggeliztünk. Nincs szükségünk semmire. – Akkor pontosan mit akar? – kérdezte Ira kertelés nélkül, abban a reményben, hogy egyértelmű választ kap. – Nem tudja, Ira? – Nem. Nem merek feltételezni önről semmit, és a gondolataiban sem tudok olvasni. Nem ismerem önt, de szívesen megismerném. – Helyes. Nagyon helyes… – A túszejtő hangosan felnevetett, majd folytatta: – Azt hittem, íratlan törvény a túsztárgyalók körében, hogy soha ne hazudjanak a tettesnek. – Igen, így van. – Ira erről már előadást is tartott. A túsztárgyalás olyan, mint egy jó kapcsolat. Mindkettő csak akkor lehet sikeres, ha bizalmon alapul. És semmi nem teszi tönkre a bizalmat jobban annál, mint ha a túszejtő hazugságon kapja a túsztárgyalót. – 77 –
– Még csak két perce beszélgetünk, és már rajta is kaptam egy hazugságon – mondta Jan. – Hogy érti? – Az utolsó dolog, amire ma reggel igazán vágyik, az a velem folytatott beszélgetés. Kivéve, ha a lányáról, Saráról mesélek valamit. Igaz? Ira a Diesel íróasztala alatti fiókos szekrénykére nézett, és azon tűnődött, vajon akad-e benne valami innivaló. Azután a számítógép melletti világoskék egérpadra meredt, hogy ismét képes legyen összpontosítani. – Honnan ismeri Sarát? – kérdezte végül határozott hangon. – Nem ismerem. Csak most, miközben beszélgetünk, rákerestem az ön nevére az interneten. „A rendőrségi pszichológus lányát holtan találták a fürdőkádban.” Egy évvel ezelőtt Sara balesete a B. Z.-nek4 megért egy hatsoros cikket. Abból, ahogy Jan a „baleset” szót hangsúlyozta, Ira számára egyértelművé vált, hogy a férfi képben van. Az epilepsziás roham természetesen hazugság volt, hogy ne legyen szükség boncolásra, amelyet öngyilkosság esetében automatikusan elrendelnek. De Ira számára már maga a gondolat is elviselhetetlen volt, hogy egy vadidegen patológus felvágja a lánya testét, és minden egyes szervét egyenként megvizsgálja. Götznek annak idején minden kapcsolatát be kellett vetnie annak érdekében, hogy az aktákban elkendőzzék a halál valódi okát. – Tehát ön is tudja, milyen érzés egyik pillanatról a másikra örökre elveszíteni valakit, akit szeretünk. Jannak ebben a mondatában Ira őszinte érzéseket vélt felfedezni. De rögtön emlékeztette magát: ez az ember színész. – Igen. – Irának minden porcikája megfeszült. Egyrészt jó volt, hogy ilyen gyorsan sikerült személyes kapcsolatot teremtenie a túszejtővel. Másrészt viszont itt most az ő halott lányáról van szó. Arról, aki miatt ma reggel véget akart vetni az életének. Aki miatt még most is véget akarok vetni az életemnek! Most pedig egy olyan kiszámíthatatlan pszichopatával beszélget a legsúlyosabb lelki sebeiről, aki ráadásul tudtán kívül még Kittyt is fogva tartja.
4
* Berliner Zeitung – Berlin-Brandenburg legnagyobb példányszámú napilapja. [A ford.]
– 78 –
– Még egyszer: mit szeretne? – kérdezte Ira kimérten, és igyekezett koncentrálni. A következő válasszal azonban nem számolt. – Nyissa meg, legyen szíves, a következő honlapot: http:// leonilX2dD.net! Anélkül, hogy letette volna a kagylót, Ira az egérért nyúlt, mire a képernyőkímélő eltűnt a monitorról. Azután megnyitotta az Explorert, és a kereső néhány másodperc múlva elkezdte keresni a kívánt weboldalt az interneten. Egy vonzó, fiatal nő képe jelent meg. Sűrű, göndör hajával tökéletes összhangban állt sötét, barnásfekete szeme. Elég volt egyetlen rövid pillantást vetnie rá, hogy Irát az irigység és a bánat vegyes érzése kerítse hatalmába. Valaha ő is így nézett ki, és ez nem is volt olyan nagyon régen. Habár soha nem volt ilyen tökéletes, ezt el kellett ismernie. A járomcsontja feletti aprócska hegtől eltekintve, a nőnek szinte makulátlan arca volt, enyhe eurázsiai vonásokkal, elegánsan ívelt szemöldökkel és telt ajkakkal, melyek szép formájú, egyenes fogakat sejttettek. Ez utóbbiról a fénykép alapján nem lehetett megbizonyosodni, mivel a nő nagyon komoly arccal nézett a kamerába, a legkisebb mosoly nélkül. Mégsem sugárzott megközelíthetetlen hűvösséget, ahogyan az a szép nőknél gyakran előfordul, ha tudatában vannak vonzerejüknek. Egyszerre hatott komolynak és törékenynek. Erősnek és elveszettnek. Az ellentétek olyan különleges keverékének, amit a férfiak nagy része bizonyára ellenállhatatlannak talál, mert felkelti bennük mind a lovagi ösztönt, mind a romantikus udvarlót. A nő testmagasságát Ira nem tudta megbecsülni. A kép nem sokkal a vékonyka nyak alatt ért véget, melyet hegyes gallérban végződő selyemblúz takart. – Ki ez? – kérdezte Ira. – Leoni Gregor! – Szép név. – És szép nő. – Igen. Ebben igaza van. Ki ő? – A menyasszonyom. Találja meg Leonit! – Rendben. Keresni fogjuk. De ehhez több információra lenne szükségem. Mit tud még elmondani róla? – Ő az a nő, akit el fogok venni feleségül. Leoni Gregor. Napra pontosan nyolc hónapja elhurcolták. Szeretném tudni, hová. – 79 –
Ira elégedetten konstatálta, hogy Herzberg minden lényeges adatot lejegyzett. A beszélgetést a komputer is rögzítette, de Ira nem akart erre hagyatkozni. Különösen, mivel később valószínűleg nem lesz ideje arra, hogy még egyszer meghallgassa a hangfelvételeket. – Elhurcolták? Pontosan mi történt? – Én is pontosan ezt szeretném megtudni öntől. Ezért vagyok itt. Ira felnézett, és ijedtében összerezzent. Steuer állt közvetlenül előtte. Észre sem vette, hogy Götz elhagyta a helyiséget, és a műveleti parancsnok lépett a helyére. Most dühtől eltorzult arccal meredt Irára. Közben fenyegetően hadonászott a levegőben vastag mutatóujjával, másik kezével pedig egyértelmű mozdulatot tett. Tegye le! Mi az ördög ütött bele? Ira dühösen megrázta a fejét, és ismét a tárgyalásra próbált összpontosítani. – Jól van, Jan. Meglátom, mit tehetek. De ehhez időre van szükségem. – Nem probléma. Annyi ideje van, amennyit csak akar. Én időközben egyszerűen csak tovább vezetem az új rádióshow-mat. Nem fogok unatkozni. – Akkor a következő játékot elhalasztja? – kérdezte Ira reménykedve. – Hová gondol? A következő kör negyvenöt percen belül elkezdődik. – Jan, így nem tudok segíteni. – Dehogynem. Meg tudja találni Leonit. Én pedig addig tovább játszom. Egyik kört a másik után. Óráról órára. Addig, amíg végre viszont nem láthatom a menyasszonyomat. – Kérem, Jan! Ez így nem működik. Vagy ön is segít nekem, vagy… – Vagy mi lesz? – Vagy leteszem a kagylót és hazamegyek. – Ezt nem teszi meg. – Mondjon egyetlen okot, ami visszatart! – Ira lassan kezdte elveszíteni az önuralmát. Nem kellene itt lennie. Borzasztóan érezte magát Kitty miatt. És még nyomorultabbul amiatt, hogy a lánya mellett az alkohol gondolatát is képtelen volt kiverni a fejéből. – Hát jó! – szakadt ki belőle. – Gyerünk, Jan! Játssza le a kis játszmáit, lője le egymás után az összes túszt! Elég nagy közönséget szerzett hozzá magának. Ehhez nincs szüksége rám, mint díszletre! Vagy megegyezünk, – 80 –
vagy folytathatja a tárgyalást Herzberggel. Mert egy dolog biztos: ha nem hagy nekem játékteret, előbb vagy utóbb úgyis levesznek a tábláról. Egyetlen politikus sem engedheti meg magának, hogy hagyja, hogy az egész nép végighallgassa a nyilvános kivégzéseket. És a bevetést irányító tiszt jó politikus, ha érti, mire gondolok. Szünet. Nyugtalan csend töltötte be a levegőt. Ira észre sem vette, hogy ő maga is visszafojtotta a lélegzetét, és megpróbálta maga elé képzelni a túszejtő arcát. Vajon lázasan gondolkodott? Vagy nyugodtan mérlegelte a lehetőségeit? Vagy talán gúnyos vigyorral nyugtázta Ira nevetséges dadogását? – Jó – szakította félbe végül Jan Ira gondolatait. – Adok magának egy kis engedményt. A következő játékot csak 10:35-kor játsszuk. Használja ki a haladékot! – Köszönöm, de ez nem… Ira összerezzent, amikor a mondata közepén felcsendült Phil Collins „In the air tonight” című számának dobszólója. A beszélgetés megszakadt. A tettes elindította a következő zeneszámot. A show folytatódott.
3. – Jöjjön le az irányító központba! Mégpedig haladéktalanul! – bömbölte Steuer még ugyanabban a másodpercben, amikor Ira letette a telefonkagylót. Steuer mindkét kezével a nő asztalára támaszkodott. Ira azonnal észrevette, hogy a férfi szájszaga még elviselhetetlenebbé vált. Currys kolbász hagymával. – Tulajdonképpen mit képzel magáról, maga hihetetlenül… – robbant ki Irából. – Gyerünk, ki vele! – provokálta Steuer. – Csak egy aprócska indokot adjon nekem! Ira lenyelt egy csípős megjegyzést, de a haragját nem tudta visszafojtani. – Mit jelentsen ez? Miért robban be a tárgyalás közepén, és tereli el a figyelmemet már a kapcsolatteremtés legelején? Most meg azt követeli, hogy pazaroljam el a drága időmet, és holmi megbeszélés céljából loholjak – 81 –
maga után? Hiszen maga is hallhatta. Csak egyetlen kör haladékot kaptam. Száz percen belül indul a következő játék. – Igen. Az ön laikus elképzelései miatt. – Laikus? – Pontosan. – Steuer ekkor már szinte ordított, de azután mégis egy fokkal csendesebben folytatta, körülbelül olyan hangon, amilyet a dühös apa ütne meg részeg fiával szemben, aki nem jött haza idejében a diszkóból. – A tettes minden tárgyalási trükkjét ismeri. Sőt, még maga ad neki különórát! A pokolba is! Van egyáltalán fogalma arról, hogy ebben a pillanatban Berlin és Brandenburg minden rádióállomása élőben közvetíti a 101egész5 adását, hogy idejében figyelmeztessék a hallgatókat, hogy a megfelelő jelszóval jelentkezzenek? – Nagyszerű. – Semmi sem nagyszerű. Maga nevetségessé teszi az egész SEK-et! Hagyja, hogy az orránál fogva vezessék. Fogalmam sincs, miféle ördög bújt belém, amikor engedtem, hogy Götz meggyőzzön. Már akkor rosszul voltam, amikor ma reggel idevonszolta magát. De akkor még nem is sejtettem, hogy rögtön hánynom is kell majd. A mesterlövésszel kapcsolatos incidens után adtam magának még egy esélyt. Azt pedig épp az imént húzta le a vécén. Egy biztos: maga alkalmatlannak bizonyult, Ira. Csupán egyetlen órával sikerült elhalasztania az ultimátumot. Ez a férfi keresztülviszi, amit tervez, függetlenül attól, hogy maga meddig fecseg vele. Mert tudja, hogy nincs veszítenivalója. Ez az őrült már megölt egy túszt. Ezzel áttörte a gátat, átlépte azt a lélektani határt, amely a gyilkosságtól elválasztotta. Most mit akar tenni? Már nem kínálhat neki könnyített szabadságvesztést. Sem felfüggesztettet. Börtön vár rá, mégpedig életfogytiglan, és ezzel ő is pontosan tisztában van. Ira lassan elszámolt tízig, mielőtt kommentálta volna a szóáradatot. Nem annyira azért, hogy megnyugodjon, inkább azért, hogy időt nyerjen, és végiggondolhassa a dolgot. Mi folyik itt? Miben sántikál Steuer? Na, jó. Elejétől fogva világossá tette, hogy nem ért egyet az ő bevetésével. Amikor az előbb a kijárat felé indult, Steuer gúnyosan gratulált a bölcs döntéséhez. De azután Götz a kólaautomatánál mégis rábeszélte, hogy folytassa. Steuert pedig feldühítette ugyan, hogy ilyen hirtelen meggondolta magát, de hagyta, hogy kapcsolatba lépjen a tettessel. Valószínűleg azért, hogy – 82 –
később elmondhassa: ő mindent megpróbált. De most ismét elveszítette az önuralmát, rögtön az első tárgyalás után. Miért? Mi történt? Ira gondolatai ide-oda cikáztak. Úgy tűnt, mintha Steuer kifogása az ő tárgyalási taktikájával kapcsolatban csak ürügy lett volna. Vajon az van inkább a háttérben, hogy Jan említést tett az ő halott lányáról? Vagy Steuer már Kittyről is tud? Götz nyomatékosan biztosította őt afelől, hogy senkinek nem szól róla. De talán már kiszivárgott? Nem. Akkor Steuer már földbe döngölt volna. Ennek az egésznek nem volt semmi értelme. – Van valami, amit nem vesz figyelembe – mondta Ira, amikor nyolcig elszámolt magában. – Az imént tévedtem. Mégiscsak megállíthatjuk a tettest. A tárgyalás már az első néhány perc után nagyon sikeres volt. – Bahh! – horkant fel Steuer. – Így van. Először azt hittem, csak fel akarja hívni magára a figyelmet. De ez nem igaz. Tévedtem. Van egy indítéka, amit most már ismerünk. Leoni. A barátnőjét keresi. Egészen egyszerű. Csak meg kell találnunk ezt a nőt, és ide kell hoznunk. Ira a képernyő felé biccentett, amelyen még mindig Leoni fényképe volt látható. Herzberg már ki is nyomtatta, és kitűzte a flipchartra, Jan képe mellé. – Na, persze! Csakhogy az nem lesz egyszerű, kedvesem – mondta Steuer nem kevés szarkazmussal a hangjában, és tenyerével letörölte az izzadságot a homlokáról. – Miért? – Pofonegyszerű. Mert ez a nő nyolc hónapja halott. – Ira egy csapásra lelombozódott, ajkai hangtalan „Ó!”-t formáltak. – Érti már, miért nem tehet itt semmit? Egy pszichopata tömeggyilkossal tárgyal, aki egy másik világban él, és más nyelvet beszél, mint ön, Ira. Ira lepedékes nyelvét belülről a fogaihoz nyomta, mintha ez lenne az egyedüli módja annak, hogy kinyissa a száját. – Akkor most mit fog tenni? – Azt, amihez a legjobban értek. Megrohamozom a stúdiót. Mintha csak Steuer szavainak adtak volna aláfestést, az adóvevőből most érthetetlen hangok sisteregtek elő. – Igen? – 83 –
– …legjobb, ha… maga győződik meg róla – hallotta Ira valamelyik fontoskodó rendőr mondattöredékeit. Majd kissé kitisztult a vonal: – Azt hiszem, találtunk valamit. – Mit? Steuer türelmetlenül megvárta a választ, majd röviden visszakérdezett, és rögtön azután elhagyta a tárgyalóközpont területét. Ira magára maradt. Magányosság érzése ereszkedett rá, és csak kis idő múltán fogta fel, hogy valójában mit is hallott: – Van itt egy kis szabálytalanság. – Szabálytalanság? – Igen, az alkalmazottak listájával kapcsolatban.
4. – Mi folyik itt? A főállamügyész reinickendorfi dolgozószobájában ült, és minden szavához a megvetés és a döbbenet különös egyvelege tapadt. – Hogyan, kérem? – A horvát származású házvezetőnő, aki időközben besietett a szobába, ijedten jártatta körbe a tekintetét az előkelő berendezésen. Johannes Faust ettől csak még jobban felidegesítette magát. Buta liba. Természetesen megint úgy tesz, mintha semmi sem történt volna. – Ki járt itt, a dolgozószobámban? Faust lenézett a nőre. A férfi magas, ösztövér alkatához viszonyítva Maria úgy hatott a „doktor úr” mellett, mint egy köténybe öltöztetett kerti törpe, felmosófával a kezében. – Nem tiltottam meg határozottan, hogy egyedül belépjen a dolgozószobámba?! – kérdezte Faust fenyegetőzve. Olyan erősen összevonta ősz szemöldökét, hogy – egyébként csontos – homloka teljesen összeráncolódott. Mariának valóban csak akkor volt szabad itt takarítania, ha Faust is jelen volt, és eddig szigorúan tartotta is magát munkaadója utasításaihoz. Éppúgy, mint a „takarítási tervhez”, amelyet Faust állított össze, és amelynek lépéseit kínos pontossággal és a megadott sorrendben kellett Mariának elvégeznie. Először feltörölni a padlót (a ruha – 84 –
csak nyirkos legyen, ne vizes!), azután kiüríteni a papírkosarat, és végül leporolni a falakat, a plafont és a szekretert. – Ki járt itt? Ki vele! – kérdezte Faust ismét. A hangjából most az a szigorúság sütött, amitől máskor csak a törvényszék előtt álló vádlottaknak kellett rettegniük. Közben pedig – akárcsak a büntetés mértékére tett javaslatnál – úgy tartotta a fejét, hogy a keret nélküli szemüveg csaknem lecsúszott az orráról. – Ő volt itt – vallotta be végre a házvezetőnő. – Azt mondta, neki szabad. – Ki az az ő? – A kisasszony. Hát persze! Csak Regina lehetett ennyire impertinens. Faust a polchoz ment, és megrázta a fejét. Gyűlölte a rendetlenséget. Még most, amikor karrierje talán legnagyobb esetének előkészítésén dolgozott, sem feküdt egyetlen akta sem az asztalán. És most tessék! Amikor mindig olyan kínosan ügyelt arra, hogy minden jogi kézikönyv rendesen, megjelenés szerint sorba rendezve álljon a polcon, és – ami a lényeg – mind elvágólag illeszkedjék az utána következőhöz. Az előző felesége volt olyan szemtelen, hogy a barna, 1989/l-es NJW-kötetet5 három centiméterrel hátrébb tolta. Csak azért, mert tudta, hogy Faust ettől iszonyúan dühös lesz. És hogy jelezze neki, hogy ott járt. Bejelentkezés nélkül. – Mit akart? – Nem említette. Várt egy darabig, de mivel ön nem jött, elment. – Hm. – A parketta megnyikordult a szöges cipő alatt, amikor Faust két nagy lépéssel az íróasztalánál termett. Kihúzta a legfelső, rézveretes fiókot, és egyetlen röpke pillantással megbizonyosodott arról, hogy a pénzköteg még ott lapul a fadobozkában. Nem mintha különösebb pénzügyi nehézséget okozott volna neki a hiánya. Pénze ugyanis az utóbbi időben a kelleténél is több volt. Inkább csak elvi kérdés volt. Regina legutóbb egyszerűen magához vette Faust félretett pénzét, és eltűnt az ötezer euróval. – Kicsit kártalanítottam magam a házasságunkért – firkálta oda a nő egy levélpapírra, ami Faust íróasztalán hevert. A kis ringyó! Mintha 5
Neue Juristische Wochenschrift – német jogi szakfolyóirat (lektor). [A szerk.]
– 85 –
legalábbis a havi tartásdíj nem lett volna már amúgy is túl méltányos azért a néhány óra boldogságért, amit Faust a tizennégy évig tartó házasság alatt kikönyöröghetett tőle. – Maradjak? Ugyanabban a pillanatban, amikor Maria bátortalanul feltette kérdését, megszólalt Faust mobiltelefonja. Először csak összezavarodott. Azután elsápadt. Faust eddig csak egyszer kényszerült arra, hogy a mobiltelefont használja. Akkor is csak próbaképpen, amikor elmagyarázták neki, hogy hogyan működik. Faust ki nem állhatta a modern kommunikációs technikát, és igyekezett távol tartani magát mindentől, aminek a legkisebb mértékben is köze volt az internethez, az e-mailhez vagy a rádiótelefonhoz. De éppen most volt szükség arra, hogy bármikor elérhető legyen. Még egy laptopot is beszerzett. Most túl sok minden forgott kockán, ilyen rövid idővel a per előtt. Faust türelmetlen gesztussal elhessegette a házvezetőnőt, aki láthatóan megkönnyebbülve becsukta maga mögött a kétszárnyú ajtót. Azután Faust körülményesen felnyitotta a telefont, és lelkileg felkészült a legrosszabbra. Kapcsolattartója megígérte neki, hogy ezt a számot csak végszükség esetén fogja tárcsázni. – Van egy kis problémánk! – A túszejtés? – Nem egészen. – Hanem? – A tettes követelése. Őt akarja. Faust lába, mintha földbe gyökerezett volna a dolgozószoba közepén. Öt! Nem volt szükség arra, hogy nyíltan kimondják a nő nevét, Faust anélkül is tudta, kiről van szó. Leoni! Azt is pontosan tudta, hogy mit jelent ez az ő számára. – Ez hogy lehetséges? – Egyelőre nem mondhatok többet. Helyes. A vonalat le is hallgathatja valaki. Faust igyekezett megőrizni a hidegvérét, nehogy óvatlanul járjon el. Pedig a páni félelem úgy hatalmába kerítette, mintha nedves fürdőköpenybe csavarták volna a testét. – 86 –
– Mikor tudunk beszélni? – Kitalálok valamit. Először is a helyszínen kellene tisztáznia a helyzetet. Húsz perc múlva beszélünk. – Húsz perc múlva. – Faust rekedten megköszörülte a torkát, és letette a telefont anélkül, hogy elbúcsúzott volna. A könyvespolcra esett a pillantása, és azt kívánta, bárcsak az elcsúsztatott kötet lett volna aznap reggel a legnagyobb gondja. Húsz perc – gondolta. Húsz perc? Az talán már túl késő. Lehet, hogy addigra már halott leszek.
5. Ira kimerülten dőlt a falnak Diesel irodájában, amely mostanra szinte egy valódi túsztárgyaló központra emlékeztetett, nem pedig egy enyhén hibbant, fura figura játszószobájára. Miután Steuer parancsának engedelmeskedve Igor és Herzberg is lement a bevetési bázisra, Götz lépett be, és az ablakokat teleragasztotta az épület megfelelő szintjének helyszínrajzaival, meg a fontosabb vezetékek elhelyezkedését jelző rajzok másolataival. – Rájött már, hogy Kitty is odabent van? – kérdezte Ira, miközben Götz az utolsó papírt erősítette fel. Mivel Diesel épp elment kávéért, rövid időre kettesben maradtak. – Kicsoda? – Steuer. Az emberei észrevettek valamit az alkalmazottak listáján. – Tudom. De az nem probléma, szándékosan csináltam. Először egy régebbi listát sóztam rájuk. Nem csoda, hogy az egyeztetés során problémáik akadtak. Götz aggódó pillantást vetett Irára. – Inkább saját magadról kellene elgondolkodnod. – Hogyhogy? Mi van velem? – Nem tudsz uralkodni magadon. Ne támadj rá folyton Steuerre így, mindenki előtt! – Miért? Mi vesztenivalóm van? – 87 –
– A lányod – emlékeztette Götz. – Steuer forrófejű ember. Én az angyalok nyelvén próbáltam rábeszélni, hogy engedjen téged tárgyalni. Ismered őt. Pusztán az, hogy fegyver helyett öltönyt visel, nem teszi kevésbé veszélyessé. Épp ellenkezőleg. Nem tudom miért, de minden áron meg akarja rohamozni a stúdiót. Tehát ne adj neki okot arra, hogy túl korán megszakítsa a túsztárgyalást. Mert ha beküld engem és az embereimet, akkor nem mondhatok neki nemet. Götz mélyen Ira szemébe nézett. A nő elkapta a tekintetét. Mintha a férfi intenzív, üvegkék tekintete már önmagában felizgatta volna a pupilláját. – Akkor nem tudok többé segíteni rajtad és Kittyn – tette hozzá, és egy piros kartondossziét nyomott Ira kezébe. – Tessék. – Mi ez? – Minden, amit a nyomozók időközben össze tudtak szedni Leoni Gregorról. Ira kinyitotta a mappát, és a tekintete néhány újságcikkre esett. Átfutotta a főcímeket: „Súlyos, halálos kimenetelű baleset”. „A fiatal nő még a helyszínen életét vesztette.” „Felrobbant az üzemanyagtartály. Szervizelési hiba történt. A biztosítónak fizetnie kell.” Továbblapozott az utolsó előtti oldalra, egy A3-as laphoz. A bal oldalon feltehetőleg az utolsó fénykép Leoniról. Teljesen szénné égett test, egy lefolyórácsos alumíniumasztalon. Jobbról egy faxmásolat. Nyilvánvalóan kifogyóban volt a tinta, ezért alig olvasható. Ettől függetlenül egyértelműen felismerhető: boncolási jegyzőkönyv. Leoni Gregor, 26 év, nő, német, 1,72 m; 56 kg. A halál oka: nyaktörés koponyaalapi fraktúrával és agyzúzódással, autóbaleset következtében. Égési sérülések post mortem. – Titkárnőként dolgozott egy köztiszteletben álló irodában itt, a Potsdamer Platzon – folytatta Götz. – Steuernek igaza van. Az az őrült azt akarja, hogy szervezzünk neki találkozót egy halottal. – Hogy történt a baleset? – érdeklődött Ira. – A szerviz volt a hibás. A nyári gumik cseréjekor nem húzták meg rendesen az anyacsavarokat. Fél évig tartottak, azután a csavarok meglazultak, és egyszerre két kerék leesett. A sokk hatására Leoni nyilván – 88 –
felcserélte a fékpedált a gázzal, és nagy sebességgel nekihajtott egy közlekedési lámpának, majd frontálisan nekiütközött egy ház falának. A láncreakció végén az autó teljesen kiégett. Götz kivette Ira kezéből a mappát, és újabb fotót emelt ki belőle, amely az imént elkerülte Ira figyelmét. – Au! – Ira elhúzta a száját, mint aki épp most nyelt le egy adag gyomorkeserűt. A BMW úgy festett, mintha egy tartálykocsival ütközött volna. A kiégett karosszéria oldalról és felülről is behorpadt, szinte az összes ablaküveg hiányzott vagy darabokra tört, és a kocsi fara a motorháztetővel egyetemben úgy meredt az égnek, mint egy kinyújtott nyelv. Ira a nyakához nyúlt, és fejét óvatosan jobbra-balra mozgatva megpróbált lazítani a görcsön, amit a vállában érzett. Nem voltak túlzott illúziói. Az egyre erősödő fejfájásnak nem ortopédiai oka volt. Ha folytatni akarja a munkát, előbb vagy utóbb innia kell valamit. – Mit tudunk Janról? – Az egyik nyomozócsoport éppen azokat vizsgálja, akik Leoni Gregor környezetében éltek. De mind ez idáig csak egy keresztnevünk van, amiről kétlem, hogy valódi lenne. – És mit tudunk a túszokról? – Mit tudhatnánk? Egy véletlenszerűen összeválogatott társaság. Sorsoláson nyerték a stúdiólátogatást. Épp a hozzátartozóikat kutatjuk fel. – Helyes. – Ira kis szünetet tartott, majd feltette azt a kérdést, amely már egész idő alatt a nyelvén volt. És amelyet félelmében újra meg újra visszanyelt. – Van valami hír Katharináról? Most Götz hallgatott egy kis ideig, majd mély lélegzetet vett, mielőtt válaszolt volna. – Nem, Kitty azóta nem jelentkezett. – Felemelte erős jobb kezét, melyen fekete kesztyűt viselt, és egy pillanatra olyan benyomást keltett, mint egy amerikai baseballjátékos. – De ez jó jel – biztosította Irát. – Vagy éppen rossz. Beszélnem kell vele. – Ezt nem engedhetem. – Götz energikusan megrázta a fejét. – Mit kell tennem, hogy beszélhessek vele? – 89 –
Götz lehúzta a nehéz kesztyűt, és épp félre akart simítani egy eltévedt hajtincset Ira arcából, amikor a nő összerezzent a telefoncsörgés hallatán. – Beszélj előbb Jannal!
6. Mi tart ilyen sokáig? A túszejtő idegesen kopogott bal keze ujjaival a stúdió keverőpultjának szélén. Ujjainak nyoma egyértelműen kivehető volt a fekete, habosított műanyag burkolaton. Megköszörülte a torkát. Végül Ira a negyedik kicsengés után felvette a telefont. Jan meg sem várta, hogy Ira beleszóljon a kagylóba. – Sikerült már valamit kiderítenie? – Igen, épp most kaptam kézhez a boncolási jegyzőkönyvet. – Leoniét? Akkor csak a drága idejét pazarolja, amit én olyan nagyvonalúan a rendelkezésére bocsátottam. Jan vetett egy pillantást a méretes televízióra, amely egy hatalmas tartókaron függött a stúdió tetejéről. Normális esetben, ezen követték figyelemmel a műsorvezetők a legfrissebb híreket a teletexten. Jan most a másodperc törtrésze alatt végigkapcsolgatta a távirányítóval az ötvenhét csatornát, és elégedetten vette tudomásul, hogy majdnem minden tévéadón ő a főtéma. – Ezt hogy érti? – kérdezte Ira. – Hiszen már mondtam magának: csak akkor hagyom abba, ha idehozza Leonit. Ide. Mégpedig élve. A stúdióba. Jan megállapodott egy hírcsatornánál, amely a nap huszonnégy órájában híreket sugárzott. A képernyő alján futó szöveg tájékoztatta a nézőket, mit mondjanak, ha felveszik a telefont. Ezenkívül sajtókonferenciát is bejelentettek, amelyen a belügyminiszter kívánt nyilatkozni a helyzetről. Jó. Nagyon jó. – Amint megkapom élve Leonit, vége a rémálomnak – folytatta Jan. – Tudom – mondta Ira kissé rezignált hangon. – De még nem vagyok biztos abban, hogyan fogom megoldani, Jan. A dokumentumok alapján, – 90 –
amelyeket a kezemben tartok, az ön menyasszonya autóbalesetben életét vesztette. Szeptember tizenkilencedikén. 17:55-kor. – Igen, igen. Ismerem azt a jelentést. Magam is láttam. Sőt, van otthon belőle egy másolat. De az egy nagy rakás szemét. Komplett hülyeség. – Hogyhogy? – Mert Leoni még él! – És ebben miért olyan biztos? Jan megvakarta a nyakát a pisztollyal. – Most akkor hagyom ezt az egész őrültséget, ami csak az elmúlt fél órában történt, mióta Leoniról beszéltem a rádióban, Ira. Magának halvány fogalma sincs, mi folyik itt. Jan gyors pillantást vetett a telefonkészülék harminchárom borvörös LED-lámpájára a keverőpult mellett, amely ritmikusan, egyazon ütemre villogott. A műsorszerkesztő hitetlenkedő tekintetéből ítélve, még ő sem látott soha ehhez hasonló tartós tűzijátékot, pedig tapasztalt, profi rádiós volt. – Minden vonal foglalt. Szakadatlanul. El tudja képzelni, Ira? Az egész városban – sőt, miket beszélek! –, időközben már az egész országban velem akarnak beszélni az emberek. És állítólag minden második tud valamit arról, hol van most Leoni. Jan ismét felnézett a tévékészülékre. A hírolvasó bemondó mellett most megjelent Leoni képe. Majd változott a kép, és a stúdió enyhén poros képernyőjét az MCB épülete töltötte ki. Minden jel szerint archív felvételeket játszottak be, vagy az is lehet, hogy egy helikopter élő adásban filmezte az épületet. – Egy negyvennégy éves tübingeni asszonynak meggyőződése, hogy tegnap felvette az út szélén stoppoló Leonit az autójába – folytatta Jan. – Egy idősebb kladowi férfi pénzt kért azért, hogy elvigyen hozzá. Sőt, volt, aki még pornófotókat is ajánlott. – Maga idézte meg a szellemeket. – Nem! – tiltakozott Jan hevesen. – Szó sincs róla! Nem az én hibám. Nem kellett volna hagyni, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Valaki odakint hamis játékot játszik velem. Valaki, aki a lehető legnagyobb befolyással és hatalommal bír. Vagy kicsalogatom ma a rejtekhelyéről, vagy sok ember fog meghalni. – 91 –
– Hogy őszinte legyek, nem értem magát – szólalt meg Ira. A hangja alapján tényleg zavartnak tűnt. – Nos, rendben, Ira. – Jan felpillantott a stúdió órájára. – Még körülbelül negyven percünk van a következő körig. De addig nem fog tartani. Elmesélek magának egy történetet. Az én történetemet.
7. Hol van Diesel? Ira hangtalanul formálta ajkaival a szavakat, miközben feltette fejére a headszettet, amelyre átirányította a stúdióból érkező hívásokat, hogy telefonálás közben le-fel járkálhasson az irodában. Herzberg alig láthatóan megvonta a vállát, és tovább gépelt a számítógépén. Igor arcán is kérdő kifejezés ült. A két férfi csak nemrég ért vissza a túsztárgyaló központba, miután Steuer, isten tudja miféle instrukciókkal látta el őket. Csak a főszerkesztő nem tért még vissza a teakonyhából. – Mindig is tudatában voltam annak, hogy kivételezett helyzetben vagyok, Ira. Egész eddigi életemet a napos oldalon töltöttem – mondta Jan csendes sajnálkozással a hangjában. – Mindenem megvolt, amit csak kívánhattam magamnak: elismert szakmám, elegendő pénzem, és egy csodálatosan szép barátnőm. De egy napon, mint derült égből villámcsapás, mindent szép sorjában elszakítottak tőlem. A barátnőmet elrabolták, én kutatni kezdtem utána, és ettől a pillanattól kezdve az életem értéktelen, apró szilánkokká hullott szét. – Egy pillanat! Miből gondolja, hogy valaki elrabolta Leonit? – firtatta Ira. – Nem valaki! Az állam. – Ez kissé… – Hihetetlenül hangzik? Tudom. De csak az államnak van hatalma olyasmihez, amit velem tettek. – Mit tettek önnel? – Visszakérdezek: a szereteten kívül mi teszi az embert emberré? Mire van szüksége a létezéshez? A lélegzéshez? Ahhoz, hogy reggelente felhajtsa a takarót, és kitegye a lábát a hideg világba? – 92 –
A gyerekeimre, futott át Ira agyán elsőként a gondolat. De a szeretetet Jan kizárta a megoldások közül. – Úgy értem: mi az, amiről tényleg nem tud lemondani? Mit nem vehetnek el öntől, mert anélkül csupán árnyéka lenne önmagának? – Nem tudom – habozott Ira. – Talán a zenémet. Abban a pillanatban, amikor kimondta, máris azt kívánta, bárcsak visszaszívhatná. Tényleg nem tudta pontosan, miért is mondta ki. Korábban, egy másik életben, rengeteget zenélt. Dobolt. Sok évig tanult, és még több évig tartott össze számos együttest a játékával. Most szinte kínos volt a számára, hogy elfelejtette, micsoda idők voltak azok, amikor még harmadrangú berlini kiskocsmákban lépett fel. És hogy csak most jutott ismét eszébe, amikor egy túszejtő gyilkos kérdezi róla. – A zene jó válasz – mondta Jan. – Vannak, akik a szexet említenék. Néhányan a sportot. Nálam pedig a munka volt az. Pszichológus voltam. Méghozzá nem is olyan rossz. Saját praxist tartottam fenn, és nem volt gondom a pénzre. De nem ez a lényeg. Tudja, mi a különbség munka és hivatás között? Számomra a praxis nem munka volt, hanem hivatás, mert számomra ez a szó az „elhivatottságból” eredt. A munkám nélkül nem tudok létezni. Márpedig azt elvették tőlem. – Kik azok, akik elvették? És hogyan csinálták? – Nos, amikor az első kérdéseimet feltettem, még barátságosak voltak velem. A körzeti hivatal alkalmazottja megmutatta a halotti bizonyítványt. A rendőrség ideadta a halottszemlén készült fényképet. De amikor látni akartam Leoni holttestét, le akartak csillapítani. Nem lehetséges. Azután betekintést kértem a nyomozás aktáiba, amelyek az állítólagos balesetről készültek. Az autó ugyanis felrobbant. – Felrobbant? – Ira visszaemlékezett az újságban szereplő fotókra, amelyeket Götz az imént mutatott meg neki. – Igen. Már az is szokatlan, hogy egyszerre két kerék essen le. De ez még csak a rövidzárlatot váltotta ki a generátorban. Kábeltűz. Amit egy hibás alkatrész okozott, amelyet állítólag én magam szereltem be. Én! Aki még az olajszintet is képtelen vagyok megmérni anélkül, hogy közben ne törjem el a kezem! Soha nem nyúlnék hozzá szabad akaratomból egy generátorhoz! De ez praktikus megoldás, nemde? – Hogy érti ezt? – 93 –
– Na, igen. A gyártót nem érheti vád, mert nem az ő hibája volt. Én pedig sehol nem tehetek panaszt, mert a szerviz biztosítója minden kárt megtérített. De ez még nem minden. Ira közben felírt magának valamit emlékeztetésképpen egy sárga post-it papírra, és a boncolási jegyzőkönyvet tartalmazó iratrendezőre ragasztotta. Hol van a nyomozati akta? – Látni akartam az autót. Természetesen addigra már leselejtezték, mint ócskavasat. El tudja képzelni? A tank a levegőbe repül, a barátnőm szénné ég, de nem indítanak eljárást gondatlanságból elkövetett emberölés miatt? Ehelyett megjelenik a számlámon százhuszonötezer euró a biztosítótól. És további százezer euró a gyártótól. Bírósági eljárás nélkül, ítélet nélkül. Miközben hivatalosan én voltam a bűnös. – Ez hihetetlenül hangzik. – Várja csak ki a végét! Ez még mindig nem minden: nyilvánosságra akartam hozni az ügyet, ezért szinte az összes tévé-, hírlap- és rádiószerkesztőségnek írtam, amelyet ismertem. Még ide is küldtem levelet, a 101 egész5-nek. De senki nem válaszolt. Ehelyett meglátogatott két úriember, feltehetőleg a szövetségi titkosszolgálattól. Nagyon egyértelműen az értésemre adták, hogy mi fog történni velem, ha nem állok le abban a szent pillanatban a kutakodással. – De ön nem hagyta abba? – Nem. És a két sötét öltönyös kolléga betartotta a szavát. Először az történt, hogy a gyorshajtást ellenőrző rendőr drogot talált a csomagtartómban. A kamara bevonta az engedélyemet anélkül, hogy meghallgatott volna. És ezzel elvették tőlem az egyetlen dolgot, amim volt, a Leoni miatt érzett gyászomon kívül. A hivatásomat. – Hallgasson ide… Ira hálásan nyúlt a papírpohárért, amelyet Herzberg nyújtott felé, és belekortyolt az italba. Herzberg vagy észrevette kiszáradt ajkait és a homlokán felfénylő leheletvékony izzadságréteget, vagy meghallotta, hogy a hangja rekedtessé válik. A kis anyámasszony katonája bőrében talán mégiscsak egy figyelmes úriember bújt meg. – Ez borzasztóan hangzik, Jan. Szinte hihetetlen. És azt veszem észre magamon, hogy megközelítőleg sem tudom felfogni, min ment keresztül az elmúlt hetekben. Mindaz, amit elmesélt, egészen biztosan igazságtalan, cinikus és embertelen. Talán még azt is bizonyítja, milyen önkényes ez a mi – 94 –
államunk, ahol egyes embereknek több joguk van, mint másoknak. De azt nem bizonyítja, hogy Leoni még életben van. Ira ivott még egy kortyot. A víz hideg volt. De nem annyira hideg, mint Jan utolsó szavai, mielőtt még ismét megszakította volna a vonalat. – Azt hiszem, fölöslegesen vesztegetjük az időnket, Ira. Nem beszélgetnünk kellene, hanem azt tennünk, ami miatt itt vagyunk. Ön megtalálja Leonit. Én pedig tovább játszom.
8. A kis rádióstúdióban állt a levegő. A hangszigetelt kabint nem arra tervezték, hogy ilyen sokan tartózkodjanak odabent, ennyi időn keresztül. Ráadásul a hat túsz által termelt, verítékből, adrenalinból és testhőből álló egyveleget a szellőztető berendezés csak lassan tudta kiszívni a helyiségből. Bár már régen megszabadult a parókájától és a legtöbb, a külsejét eltorzító kelléktől, Jan folyamatosan izzadt a melegítőjében, és időről időre törölgetni kényszerült a homlokát. Ez utóbbit azonban az is okozhatta, hogy a stúdióba menet bevett nyugtató tabletták már nem hatottak. A dózis négy órára volt elegendő. Nem számolt azzal az eshetőséggel, hogy az akció ennél tovább tart. Hogy az első túsz halála után is tart még. De már harmadik órája voltak odabent, és nem sok idő volt hátra a második játékig. Ira együttműködőnek és elfogulatlannak tűnt. De az teljesen nyilvánvaló volt, hogy senki nincs odakint, aki ellátná a túsztárgyalót igazán hasznos információval. Még nagyobb nyomást kell gyakorolnia rájuk, és ez csak egyet jelenthet: valamiért nem úgy mennek a dolgok, ahogy tervezte! Jan éppen egy pohár vízért indult a konyhába, amikor Sandra, a vörös hajú kismama – akit otthon várt a fogyatékos gyermeke – felállt a bárszékről és hangosan panaszkodni kezdett: – Ki kell mennem! Jan tetőtől talpig végigmérte, majd fejével a konyha felé biccentett. – Odabent van egy mosogató. Ennél többet nem tudok önnek felajánlani. – És mégis hogy oldjam meg? Nem erősségem a trükkös pisilés – mondta a nő, de azért elindult Jan felé. Mióta a túszejtő eltette láb alól a – 95 –
UPS-sofőrt, a túszok közül egyedül a terhes nő merte megszólítani. Timber a könyvelőhöz hasonlóan rettegve bámulta a padlót, a marzahni párocska szorosan egymáshoz bújt, Flummi pedig sztoikusan rendezgette a zenefájlokat. Jan engedélyt adott neki arra, hogy Timberrel egyeztessen a lejátszandó zeneszámokról. Normális esetben egy számítógép állította össze a dalok listáját, de Timber reggeli műsorához nem volt előre gyártott lista. A sztárműsorvezető volt az egyedüli ember a rádióadónál, aki még maga válogathatta össze a műsorához a dalokat. Ez a privilégium mindaddig járt neki, amíg a hallgatottsági adatok stimmeltek. – Erre persze nem gondolt, amikor ezt az egészet kitalálta – fújtatott az ápolónő. – Hogy a túszoknak időnként ki kell menniük a vécére. Jan elcsodálkozott. Úgy tűnt, mintha senki nem akarna feltűnően viselkedni, nehogy bekerüljön a következő játék során feláldozható túszok szűkebb körébe. Ezért mindenki arra törekedett, hogy lehetőség szerint észrevétlen maradjon. Mindenki, kivéve Sandrát. – Mi történt? – kérdezte halkan Jantól, miközben elment mellette. – Mi tart ilyen sokáig? Jan mérgesen nézett vissza rá, és már-már reflexszerűen a szájára tette a mutatóujját. – Semmi pánik. Minden a terv szerint halad – súgta vissza, és betuszkolta a nőt a konyhába. – És kérem, hozzon nekem egy pohár vizet! – kiáltotta még utána, miközben becsukta Sandra mögött az ajtót. Amikor ismét a keverőpult felé fordult, a szeme sarkából Jan látta, hogy a könyvelő is kiesett a szerepéből egy pillanatra. Csak két lépésre ült tőle, a pultnál, és úgy nézett ki, mintha a teste nem tudná, hogy csendesen elájuljon, vagy inkább a nyílt idegösszeroppanást válassza-e. De egyszerre elmúlt a reszketése. A légzése megnyugodott, tekintete a szemközti, szürke anyaggal borított, hangszigetelt falra szerelt nagy órára tapadt. Már csak harminc perc a következő körig. Amikor Theodor Wildenau Jan felé fordította a fejét, Jan gyomra görcsbe rándult, mint amikor a tusolóból váratlanul hideg víz zúdul az ember testére. Jan félt. Rettenetes félelem fogta el arra a gondolatra, hogy ez a férfi beszélni fog. Már most. Túl korán!
– 96 –
De a könyvelő nyugton maradt. Alig láthatóan megrázta szinte teljesen kopasz fejét. Azután lenézett a szőnyegre. Majd kisvártatva ismét reszketni kezdett. Jan körbejártatta a tekintetét a stúdióban. Megkönnyebbülten lélegzett fel. A többiek közül senki nem vett észre semmit.
9. Egy emelettel lejjebb Diesel vidáman dudorászott a 101egész5 gazdasági irodájában, miközben egy lángvágóval lyukat vágott a dokumentumokat tartalmazó páncélszekrény ajtajába. Természetesen hivatalos úton is hozzájuthatott volna az engedélyhez. A rádióadó igazgatója feltehetőleg még a megfelelő kulcsokat is előhozta volna a számára. De ez persze csak feltevés. A lángvágó segítségével biztosabban és gyorsabban meggyőződhetett gyanúja tárgyáról. Ráadásul már régen vágyott arra, hogy végre kipróbálja ezt a holmit. Már az első pillanattól fogva, amikor a raktárban felfedezte, arra vágyott, hogy eljöjjön a megfelelő alkalom. És most elérkezett. – Sandy… – énekelte most hamisan a Stones „Angié” című klasszikusának dallamára-, Saaandieee… vajon itt van-e az aktáááád? A harmadik refrén végére befejezte a zár körül vágott szabálytalan kört. Diesel szinte csalódott volt, amiért az ajtó ezt követően, mindenféle látványos feszegetés nélkül kitárult. De végül is nem tároltak nagyobb mennyiségű pénzt a szekrény méretű trezorban, itt csupán a hallgatók kartotékjait őrizték. Hogy mégis elzárva tartották, az csak az adatvédelmi törvény szigorú rendelkezéseinek volt köszönhető. Még soha senki nem akarta őket ellopni. Egészen a mai napig. Diesel elfintorodott, amikor meglátta az ötven szürke iratrendezőt, amely gondosan feliratozott gerincét mutatta neki. Számára nem voltak ezek mások, mint a lélektelen unalom materializálódott szimbólumai. Hogyan keresheti valaki a kenyerét azzal, hogy papírokat lyukaszt ki és fűz le? Mi a baj ezekkel az emberekkel? Nem élné túl, ha csak húsz másodpercig is idelent kellene dolgoznia ügyintézőként. – 97 –
Diesel kihalászta nadrágja hátsó zsebéből a hallgatói klub azon tagjainak listáját, akik a mai látogatás nyertesei voltak. Martin Kubichek Sandra Marwinski Cindy és Maik Petereit Manfred Stuck Theodor Wildenau Két „K” jelű mappa volt, és három olyan, amelyre az „M” betűt írták. Diesel kivette az első „K” és az első „M” jelzésűt. Nem sokkal később beigazolódott a gyanúja. A „P”-nél is hamar megtalálta, amit keresett. Csak az „S”-nél romlott el a kedve. A „Stuck” vezetéknevet először nem is találta a nyilvántartásban. A 101egész5 – a város többi rádiójával ellentétben – meglehetősen későn kezdte el kialakítani saját hallgatói klubját, ezért csak körülbelül hetvenezer regisztrált tagja volt. Ezért is lehetett a teljes állományt mind ez idáig egyetlen páncélszekrényben elhelyezni. Diesel mégsem találta a UPS-sofőrt a négy „S”-es iratrendező egyikében sem. Végül azonban észrevette, hogy két papírlap összeragadt. A felfedezés fölött érzett öröme azonnal elszállt, amikor elolvasta a DIN-A4-es lapot, amelyen az adott személy megfelelő adatai szerepeltek. A lakóhelytől az életkoron át, a telefonszámon, a zenei érdeklődésen, a születési dátumon, az e-mail címen keresztül egészen a Nyertesek Klubjába történő belépés dátumáig. A francba! – gondolta Diesel, miközben átvizsgálta Manfred Stuck adatait. Minden rendben. Akkor talán mégis tévedtem? A negyedik név, Theodor Wildenau, megint csak telibe talált. Egyedül Stuck, a UPS-sofőr nem illett bele a képbe. Diesel háttal nekidőlt a feltört páncélszekrénynek, és kihúzott a farzsebéből egy összegyűrt csomag rágógumit. Már négy hónapja nem dohányzott, és csípős fahéjas rágógumit használt a leszokáshoz. Gondolkodj! Gyerünk, gondolkodj már! Amikor a túszejtő az imént az első alkalommal említette a barátnője nevét, Dieselnek eszébe jutott egy beszélgetés, amelyet hónapokkal korábban folytatott a Starbucks kávézóban, odalent a Potsdamer Platzon. Beszélgetőtársa egy olyan fickó volt, aki úgy nézett ki, mintha már egy hete – 98 –
ugyanazt a ruhát viselte volna éjjel-nappal. A férfi egy süteményes villával kotorászott a latte macchiatójában, az egész beszélgetés alatt egyetlen kortyot sem ivott, viszont előadott egy igen zavaros történetet. Egy bizonyos Leoniról. De hogy is hívták a pasast? Diesel spontán sugallatnak engedelmeskedve ismét az „M” jelzésű iratrendező után nyúlt, amikor valaki a háta mögött megköszörülte a torkát. Úgy megijedt, hogy lenyelte a rágógumiját. Anélkül, hogy tudta volna, mi vár rá, lassan az ajtó felé fordult. Azután megpróbált a szemébe nézni legalább egynek a három férfi közül, aki gépfegyvert fogott rá. Nem sikerült. Mindhárom SEK-es szemellenzős rohamsisakot viselt. – Meg akarsz halni? – kérdezte a csapat vezetője, aki most közelebb lépett hozzá. A hangja ismerősen csengett. – Neked az a dolgod, hogy odafent ügyelj a zavartalan adásra. Mit keresel itt? – Van egy gyanúm. – Miről beszélsz? – M. – Diesel az irattartók felé intett. – Mi az, hogy „M”? – kérdezte Götz. Észrevétlenül jelt adott az egyik SEK-esnek, aki odébb lökte Dieselt, és felmarkolta az említett betűvel jelölt iratrendezőt. – „M”, mint May. Ellenőriztem a túszok nevét, és közben találtam valamit. Götz bizalmatlanul mérte végig. – Hallgatlak. – Ira említette, hogy a túszejtő ismer valakit, aki itt dolgozik a rádiónál. Ezért visel álruhát. – Na és? – Götz türelmetlenül előrehajolt. – Azt hiszem, ez a valaki én vagyok.
10. A vékony papírmappán érződött Götz borotválkozás utáni arcszeszének illata. Ira egy pillanatra eltöprengett, hogy vajon emiatt – 99 –
tartotta-e mindvégig a kezében a boncolási jegyzőkönyvet, miközben a „rádiós gyilkossal” beszélgetett. A kereskedelmi televíziócsatornák ugyanis ezt a nevet adták a túszejtőnek. Mindegyik megszakította szokásos programját a rendkívüli adás kedvéért. Az egyik nonstop hírcsatornán a következő szlogen pompázott hatalmas betűkkel a képernyőn: „Ámokjáték a rádióban”. A képernyő alján pedig újra és újra feltűnt a túszejtő jelmondata: Kérjük, mindig a következő mondattal fogadják telefonhívásaikat: „A 101egész5-öt hallgatom. És most engedj el egy túszt!” Olykor Leoni fényképe is megjelent. – Gondolja, hogy a menyasszonya egyetértett volna azzal, ami most itt folyik? – Ira kinyitotta a boncolási jegyzőkönyvet, és kisimított egy szamárfület az első oldalon. – Egyetért. – Tessék? – Ön úgy fogalmazott, hogy „egyetértett volna” – felelte Jan. – De helyesen így hangzik: „Gondolja, hogy Leoni egyetért azzal, ami itt folyik?” Mert – ugyebár – nem halt meg. Tehát kérem, ne beszéljen róla múlt időben! Ira bólintott, feljegyzett magának valamit a hibalistára, majd folytatta: – Bocsásson meg! Tehát gondolja, hogy egyetért azzal, ami itt történik? Csend. A szünet egy szempillantásnyival tovább tartott, mint várta, és Ira már-már maga előtt látta Jant, amint lázasan gondolkodik. Mintha ez eddig eszébe sem jutott volna. – Nem – jelentette ki Jan végül. – Nem hinném. – Akkor vajon hogy fog reagálni, ha ennek vége? – Amíg bárhogy is képes reagálni, addig nekem mindegy. Ez ugyanis azt jelentené, hogy végre tudom, mi történt vele. Ira továbblapozott, és kivette a mappából az autó fényképét. – Engedje meg, hogy őszinte legyek, Jan. Attól tartok, sem így, sem úgy nem kaphatja vissza Leonit. Vagy nem tud idejönni magához, mert ön téved… – Nem tévedek. – …vagy nem akar idejönni magához, mert gyűlölni fogja önt mindazért, amit ma csinált. Nem érheti el a célját, Jan. Miért nem hagyja abba, mielőtt még rosszabbra fordul a helyzet? Mielőtt még több ember meghal? – 100 –
Miközben beszélt, Ira kirekesztette az egész környezetét. A Diesel irodájában berendezett túsztárgyaló központot és Herzberget, aki a számítógépen keresgélt. Igort, aki épp most ellenőrizte századszor, hogy a merevlemez továbbra is rögzíti-e a telefonbeszélgetést. Elnyomta egyre fokozódó szomjúságát, amelynek csillapításához valami erősebbre volt szüksége annál a kávénál, amely ott állt előtte a papírpohárban, és lassan kihűlt. Sőt, igyekezett nem gondolni Kittyre sem, sem pedig arra, micsoda halálos rettegést kell átélnie a lányának ezekben a pillanatokban. Ehelyett az egyetlen emberre összpontosított, akin ma minden múlott. Élet és halál. Jövő és múlt. Ira lehunyta a szemét, és elképzelte maga előtt Jan arcát, melyet eddig csak a biztonsági kamera képein látott. Parókával, és anélkül. Végül újból leltette neki a kérdést: – Miért nem hagyja abba? A vonal túlsó végén zörgés hallatszott. Azután Jan halkan köhintett, mielőtt válaszolt volna. – Engedje meg, hogy a kérdésre kérdéssel válaszoljak: ön elveszítette az egyik gyermekét, igaz? Ebhez önnek a világon semmi köze!– kiáltott fel Ira magában. – Igen – suttogta a telefonba. – De a sajtó azt írja, hogy ön két leány édesanyja. Hogy hívják a másik gyereket? – Katharina. Ira most kinyitotta a szemét, és egy pillanatra úgy látta a környezetét, mintha egy túlexponált filmet nézne. De azután hozzászokott a hirtelen támadt világossághoz. Lehet, hogy megtalálta Kittyt? – Jól van. Tegyen meg nekem egy szívességet, és képzelje el, hogy világ körüli útra indul Katharinával. – Rendben. – A tengerjáró hajó veszélybe kerül, és elsüllyed. Katharinát ide-oda dobálják a hullámok, közvetlenül az ön közelében. Nagyon egyszerűen megmentheti, csak annyit kell tennie, hogy kinyújtja a karját, és felhúzza a lányát a tutajra, amin ül. Megtenné? – Hogyne. – Jó. Katharina tehát megmenekül. És most megpillant Katharina mellett egy másik lányt. Sara az. – 101 –
– Ó, istenem! – nyögött fel Ira. Jobb kezével görcsösen szorongatta a boncolási jegyzőkönyvet. – Képzelje el, hogy a sors ad önnek még egy esélyt, hogy visszaforgassa az idő kerekét! Megmentheti a lányát. De nem húzhatja fel mindkét gyereket a tutajra. Nincs rajta elég hely, elsüllyedne. Letaszítaná Katharinát, hogy Sarát felhúzhassa? – Nem! – Inkább hagyná, hogy Sara haljon meg? – Nem, természetesen nem – zihálta Ira. – Mit akar ezzel az egésszel? – Sajnálom, nem akarom kínozni, Ira. Csak válaszolok a kérdésére. Arra, hogy miért kell ma így cselekednem, még akkor is, ha Leoni gyűlölni fog érte. Mindannyiunknak fel kell vállalnunk néha olyan dolgokat, amelyeket nem szeretnénk. Olyan dolgokat, amelyekkel fájdalmat okozunk másoknak. És, amelyeket még azok az emberek is elutasítanak, akikkel jót teszünk. Gondoljon csak a tutajra. Biztos vagyok abban, hogy Katharina később gyűlölné, amiért Sarát nem mentette meg. Mert Katharina megmentésének ára annak az örökös tudata lenne, hogy ő csak a nővére rovására élhetett tovább. Éles fájdalom hatolt Ira kezébe, miközben egyidejűleg úgy érezte magát, mintha Jan épp egy tűt szúrna a szemébe, hogy egy eldobható fecskendővel közvetlenül az agyába pumpálja a saját keserű gondolatait. Az egyik él, és gyűlöli az anyját. Ha tudnád, milyen közel jársz az igazsághoz – gondolta Ira, és csak most vette észre a vérfoltot a boncolási jegyzőkönyv összefoglaló oldalán. Miközben Jant hallgatta, az egyik papírlap megvágta a kezét. Pontosan a hüvelykujja és a mutatóujja között. – Érti, Ira? Nincs választásom. Végig kell csinálnom. Mindegy, mit gondol erről Leoni. – De mitől olyan biztos abban, hogy Leoni még él? Van rá bizonyítéka? Ira a szájába dugta sérült kezét, mint egy citromszeletet, nem sokkal azelőtt, hogy legurítaná a tequilát. A vérnek kellemesen fémes íze volt, és a pisztolyra emlékeztette, amit aznap reggel a konyhában a szájába vett. – Igen. Több is van. Számtalan bizonyítékom van. – Mégpedig? – Felhívott. – Mikor? – Fél órával azután. – 102 –
– Mi után? – Ira villámgyorsan lőtte ki a kérdéseket, hogy a beszélgetés semmi esetre se szakadjon meg. – Az állítólagos balesete után. Éppen a teraszon terítettem az asztalt. Áthívtam vacsorára. Különleges nap lett volna. – De ő nem jött el? – Nem. Minden elő volt készítve. Az étel, a pezsgő. A gyűrű. Mint a filmekben, érti? És akkor felhívott. – Mit mondott? – Nem értettem jól. A vonal többször is megszakadt. De egészen biztosan Leoni volt az. Azután valaki kopogtatott az ajtómon, kinyitottam, és egy rendőr közölte velem, hogy a barátnőm meghalt. Most árulja el nekem: ez hogyan történhet meg? Hogyan lehetséges, hogy ugyanabban a percben még vele beszélgetek, amikor az autója állítólag már régen kiégett? – Honnan tudja, hogy a telefonban nem egy hangfelvételt hallott? – Ugyan, ki űzött volna velem ilyen borzalmas tréfát? Egyébként pedig teljesen kizárt. Válaszolt a kérdéseimre. – Milyen kérdésekre? – Megkérdeztem, hogy sír-e, mire ő igennel válaszolt. Különös – gondolta Ira. Jan vagy komplett örült, vagy tényleg nem lehetett hangfelvétel. Feltehetőleg az előbbi. – Hogyan folytatódott a beszélgetés? – Természetesen tudni akartam, hogy mi történt. Nem sokkal korábban csak egyetlen szót értettem: „halott”. – „Halott”? – Igen. De nem ismételte meg. Ehelyett azt hajtogatta, hogy ne higgyek el semmit. – Mit értett ezalatt? – Fogalmam sincs. „Ne hidd el, amit mondanak neked!” – ezek voltak az utolsó szavai. Utána már nem hallottam semmit. Egy másodperccel később meg egy rendőr azt akarja elhitetni velem, hogy Leoni már rég nem él. – De ön nem hiszi el? – Tudom, most mit gondol. Hogy trauma ért. Hogy egy látszatvalóságba menekültem, miután értesültem Leoni haláláról. De nem így történt. – Miért olyan biztos ebben? – kérdezte Ira. – 103 –
– Minden jel erre utal. Például a boncolási jegyzőkönyv is. Ira a mappára meredt. A szélén lévő vérfolt ujjlenyomat formát öltött. – Mi van vele? – Meghamisították. Nézze csak meg a „Különleges ismertetőjegyek” címszó alatt! Ira kinyitotta a dossziét, és odalapozott a megadott oldalra. – Ebben nem szerepel semmi. – Ez a bizonyíték. – Hogyhogy? – Tudja, mit találtam egy héttel a temetés után egy kabát zsebében, amelyet Leoni beakasztott nálam a szekrénybe? Egy kis borítékot egy cédulával. – Mi állt rajta? – „Ne nyisd ki a születésnapod előtt!” Egy ajándék volt. Természetesen nem vártam a felbontásával. Feltéptem a borítékot, és egy tesztcsövecske gurult ki belőle. – Úgy érti… – Terhes volt – fejezte be Jan a mondatot. – Pontosan. És ha egy nyomorult terhességi teszt képes volt kimutatni, akkor hogy lehet, hogy egy kórboncnok elsiklott felette?
11. Ira a lehajtott vécéülőkén ült, és kinyomta az utolsó tablettát a csomagolásból. Remélhetőleg legalább egyet sikerül lenyelnem! – gondolta, és a nyelvére helyezte a kék tablettát. Cargo nadrágja számtalan zsebének egyikében szerencsére talált nyugtatót. Közvetlenül az utolsó, Jannal folytatott beszélgetés után kiment a vécére, mert hányingere volt. De némi epén kívül nem jött semmi. A rosszullét sem múlt el, mely már egy ideje gyötörte, és amelynek okát nem tudta pontosan megállapítani. A halott UPS-sofőr miatt volt? Az őrült miatt a stúdióban, aki az ő múltjában vájkált? Vagy Kitty miatt, akivel még mindig nem sikerült kapcsolatba lépnie? – 104 –
Ira nyelt egyet, és nem csodálkozott volna, ha a gégéje egy rozsdás biciklilánchoz hasonlóan megnyikordult volna. Nem sikerült lenyelnie a tablettát. Egek! Kinyújtotta a jobb karját szemmagasságban maga elé, és megpróbált koncentrálni, hogy ne reszkessen. De hiába. Ennyi erővel itt is maradhatna, és megvárhatná, amíg Jan önszántából feladja. Szüksége volt egy korty italra, vagy legalább erre a nyugtatóra. Különben nem bír ki még egy beszélgetést azzal a pszichopatával, és még kevésbé lesz képes kihozni onnan a lányát. Ira a vécéajtó kilincsére támasztotta a fejét, és nevetni kezdett. Először csak halkan, majd egyre hangosabban. Az egész helyzet annyira furcsa volt. Épp a nyelvére helyezett nyugtatótól veszíti el az önuralmát. Ira most már szinte ordított, és közben vadul rugdosta az ajtót. Egész testében reszketett, és észre sem vette, hogy a nevetése hisztérikus rikácsolásba ment át. Azután hirtelen arra lett figyelmes, hogy valaki hangosan és egyértelműen őt szólítja. Épp akkor, amikor levegőért kapkodott, mert félrenyelte a saját nyálát. – Hé! Ira! Itt vagy? – Mit keresel a női vécében? – köhögte rekedten, miközben a nyelvével ellenőrizte, hogy sikerült-e végre lenyelnie a gyógyszert. Hibajelzés. – Steuer küldött – szólt be Götz a mosdóba. – Téged keres. – Mit akar? – El kell kísérnie téged egy fontos megbeszélésre. – Kivel? – Ira megszívta az orrát. – Azt nem mondta. – Ez teljesen megőrült? Mindjárt beszélnem kell Jannal. Már alig van idő a következő játékig. Ira kivette a szájából a reménytelenül átázott tablettát, és idegesen megállapította, hogy folyik a csap. Lehúzta a vécét, hogy ne kelljen Götz előtt magyarázkodnia, és kinyitotta az ajtót. – Most vissza kell… – kezdte, de torkán akadt a szó. – Mi ez? Götz egy pohár vizet tartott elé. – Bármit is akarsz lenyelni, hogy ne omolj össze végleg. Na, gyerünk! Utána pedig siess! Steuer már a lépcsőházban vár. – Mit akar? – Ira hangja az iménti erőlködéstől úgy hangzott, mintha nagyon meg lenne fázva. – 105 –
– Magával akar vinni egy találkozóra. Az épület tetején.
12. Miközben Ira felfelé sietett az MCB-épület betonlépcsőin, vibrálást érzett a bőrdzsekijében. Attól félt, megint Jan van a vonalban, de a kijelzőn megjelenő szám nem a stúdióé volt. – Én vagyok az. Ne szóljon egy szót se! Diesel. – Meg kell osztanom önnel néhány infót, amit a rádióhallgatókról vezetett kartotékban találtam. De ne árulja el senkinek! Götz és én nem bízunk a BigMacben, akivel épp a tető felé halad. Ira elmosolyodott Steuer találó jellemzése hallatán. Csak az imént találkozott vele a huszonnegyedik emeleten, és most négy lépcsővel mögötte haladt. – A túszejtő neve May. Jan May. Ipszilonnal. Ira lihegett. Egyrészt azért, mert kifulladt, másrészt, hogy ezzel feltűnés nélkül jelezze Dieselnek, hogy folytassa. – Most azt is mondhatnám, hogy feltörtem a rendőrség számítógépét, vagy, hogy látnoki képességekkel rendelkezem. De az igazság ennél sokkal egyszerűbb. Elővettem a rádióhallgatókról vezetett kartotékunkat. Tulajdonképpen azért, hogy ellenőrizzem a túszokat. Sajnos, a barátja, Götz rajtakapott. Először azt hittem, felnégyel. De azután megmutattam neki, mit találtam. Kapaszkodjon meg: a tettesünk regisztrálva van a rádiónál. Nyilvántartjuk az adatbázisunkban. Én magam rögzítettem az adatait tavaly. May akkoriban, nem sokkal karácsony előtt írt nekem egy emailt. Nem ugrott be rögtön, de amikor Jan először megemlítette a menyasszonya nevét, már tudtam. Ira megint fújtatni kezdett. Ezúttal még hangosabban. – Miután válaszoltam az üzenetére, May felhívott, és megbeszéltük, hogy találkozunk egy kávézóban. Meg akart győzni arról, hogy mondjuk be a rádióban, hogy eltűnt a menyasszonya. Timber ellenezte, mert… – Nem mehetnénk még gyorsabban? – kérdezte Ira ironikusan, és egy pillanatra a háta mögé rejtette a telefont, mert Steuer hátrafordult, és – 106 –
felmutatta neki a középső ujját. De Diesel értette a célzást, és röviden összefoglalta a tényeket. – Jó. Mayről a következőket tudtam meg: harminchét éves, jómódú polgári családból származik, tősgyökeres berlini és a Freie Universitäten szerzett diplomát pszichológiából, rövidített tanulmányi idővel, évfolyamelsőként. Utána ledoktorált, és dolgozni kezdett a Chariténál. Még nem volt harmincéves, amikor már saját praxisa volt a Ku'dammon. Egyedülálló, nincs gyermeke, és nyolc hónapja teljesen össze van zavarodva. A nyakába varrtak egy büntetőeljárást, ami az engedélyébe került. Megb…, illetve molesztálta az egyik korábbi páciensét. Állítólag kokaint is találtak nála. Persze ezek nincsenek benne mind az aktáinkban, de rákerestem a híradatbázisainkban. Egyébként nemcsak egyszerű pszichonyavalyákat kezel, hanem igazi vérprofi. A doktoriját a pszichológiai tárgyalási módszerekről írta. Minden trükköt ismer. – A francba! – nyögte Ira, Steuer pedig bólintott, mert azt hitte, a káromkodás a hátralévő lépcsőfokoknak szól. – De van még valami, amit tudnia kell, bárhol is van most, Ira. – Micsoda? – suttogta Ira. Már csak néhány lépés volt hátra, utána megérkeznek a tetőre, és le kell tennie a telefont. – Valami nincs rendben a túszokkal. – Nem megy tovább – nyögte Ira, és Kittyre gondolt. Steuer megvetően legyintett, de Diesel ismét értette a célzást. – Rendben, később elmondom. Götz megkért, hogy segítsek neki, és… Irának meg kellett szakítania a beszélgetést. Időközben felértek, és a fejében úgy száguldoztak a gondolatok, mint az autók a várost elkerülő autópályán, a péntek délutáni csúcsforgalomban. Ezen még a csípős, hideg szél sem változtatott semmit, amely a tetőn fogadta. Temérdek gondolat cikázott át az agyán, némelyik olyan gyorsan, mintha saját magát készült volna megelőzni: miért hiányzott a boncolási jegyzőkönyvből az utalás Leoni terhességére? Mi a gond a túszokkal? Miért kért Götz, aki normális esetben egyedül szeret dolgozni, éppen egy civiltől segítséget? Miért akar Steuer épp a tetőn beszélgetni vele? És mi az ördögöt keres idefent az a másik nagydarab férfi, akivel a műveleti parancsnok épp most ráz kezet és akit eddig ő csak a tévében látott?
– 107 –
13. – Köszönöm, hogy eljött – mondta Faust, és Ira egy pillanatig habozott, mielőtt megragadta volna az idős főállamügyész csontos kezét. Az egyetlen szélvédett helyen, egy kis alumíniumfal mögött álltak, melyen egy négyszínűre festett tábla figyelmeztetett a magasfeszültség veszélyeire. Nyilvánvalóan a mögötte álló telekommunikációdzsungelhez tartozott, melyben helyet kapott három szatellittányér és egy mobil, adótorony méretű antenna. – A nevem… – …Dr. Johannes Faust, tudom. A Szervezett Bűnözés Elleni Ügyosztály helyileg illetékes vezetője – egészítette ki Ira, majd Steuerre nézett, aki épp egy cigarettát készült meggyújtani. – Mi ez az egész? Mi folyik itt? Faust tetőtől talpig végigmérte, vékony ajkait a jól begyakorolt interjúmosolyra húzva. – Először is szeretnék elnézést kérni öntől Steuer úr viselkedéséért, Frau Samin. Ira gyanakvóan nézett Faust szemébe. Nem sokat tudott erről a férfiről, de az, amit hallott róla, nem arra utalt, hogy nagy gyakorlata lenne abban, hogyan kell bocsánatot kérni vadidegenektől. – Bizonyára nem maradt titokban ön előtt, hogy Steuer úr nem szeretné, ha ön is a csapatában dolgozna. De én most szeretném biztosítani önt afelől, hogy ennek nincsenek személyes okai. A neheztelés a részéről kizárólag szakmai természetű. – Ó, igazán?! – Igen. Úgy véli, ön alkalmatlan a bevetésre, amióta az a bizonyos dolog történt az idősebbik lányával, és aminek következtében, mondjuk úgy, gyengélkedni kezdett. – Nem tudom, mi köze önnek az én munkámhoz. Nem beszélve a családomról. – Sajnos nagyon is sok. És higgye el, azt kívánom, bárcsak távol tarthatnám magam az ön személyes ügyeitől! Csakhogy a túszejtő az ön halott lányát is belevette a játékba. Jogi szempontból, és ezt ön is tudja, egyetlen percig sem lenne szabad tovább folytatnia a tárgyalást. – 108 –
– Isten a tanúm, hogy nem én ragaszkodtam a tárgyaláshoz. – Tudom. Még ha nem is én vagyok Isten. – Steuer volt az egyedüli, aki elmosolyodott az államügyész gyenge poénján. – De megenged egy kérdést, Frau Samin? Izzad már? – Tessék? – Igen, azt hiszem, már elkezdett izzadni. Éreztem, amikor kezet nyújtott az imént. Mennyi idő telt el az utolsó slukk óta? – Ezt kikérem magamnak! – Attól tartok, nem teheti. Sőt, attól is tartok, hogy hamarosan a remegés is elkezdődik. Hogy az ingerküszöbe egyre lejjebb süllyed, és egy óvatlan pillanatban elhagyja az irodát, hogy alkoholt keressen magának a konyhában. Mert különben túl alacsonyra zuhan az alkoholszint. Igazam van? Ira érezte a férfi kezének erős szorítását a vállán, ami lehetetlenné tette, hogy elforduljon, és faképnél hagyja Faustot. Ahogy tulajdonképpen szándékában állt. – Itt marad! – Faust hangja fagyossá vált, vigyora pedig olyan gyorsan tűnt el az arcáról, mint egy égő gyufa lángja a huzatban. – Így. És most figyeljen jól: annak ellenére, hogy mindent tudok önről; például azt, hogy több mint egy évvel ezelőtt holtan találta a lányát a fürdőszobában, és emiatt a másik lánya önt hibáztatja. Vagy azt, hogy azóta csak alibinek rendeli a pizzát a két üveg Lambruscóhoz a futárszolgálatnál. Habár azt is pontosan tudom, hogy már többször eljátszott a gondolattal, hogy követi a lányát, és valószínűleg máris ott vár egy éles borotvapenge a fürdőkádja peremén, igen, habár mindez ismeretes előttem, mégis vettem a fáradságot, és iderepültem egy helikopteren, csak azért, hogy személyesen győzzem meg arról, milyen fontos számomra a részvétele a mai akcióban. Megértette? – Nem – felelte Ira őszintén. – Hamarosan semmit sem fogok itt érteni. Ha állítólag ilyen fontos ember vagyok, akkor az az idióta ott jobban tenné, ha egyszerűen hagyná, hogy végezzem a dolgomat! – Az az idióta – mondta Faust, és Steuer irányába biccentett, aki épp letüdőzte a cigarettát – a lehető legjobban végzi a munkáját azzal, hogy ki akarja hagyni önt a csapatból, és azzal, hogy minden lehetséges eszközzel akadályozza önt. Mert legyünk teljesen őszinték: maga egy csődtömeg, Ira – 109 –
Samin, és ehhez a kijelentéshez még arra sincs szükség, hogy elolvassuk a személyi anyagát. Elegendő egyetlen pillantás a pupillájába. Peng! Hát erre ment ki a játék. Faust az arcába csapott az igazság ostorával, idegroncsnak titulálta, és most itt állt, száztizennégy méter magasan a Potsdamer Platz fölött, és azon csodálkozott, milyen kevéssé fáj neki mindez. Talán mert ez volt az igazság, és a legszörnyűbb igazságot is könnyebb elviselni, mint a legkönyörületesebb hazugságot. – Én vagyok itt az egyedüli ember – folytatta a főállamügyész – , aki azt akarja, hogy ön most rögtön visszamenjen a helyére, és folytassa a tárgyalást. Ira felhúzta a szemöldökét. – Mi az igazi oka annak, hogy idejött? Ira pillantása ide-oda ugrált Faust és Steuer között. Megborzongott. Lassan fázni kezdett, és nem tudta pontosan, hogy ezt az időjárásnak köszönheti-e vagy a társaságnak. – Teljesen őszinte szeretnék lenni – mondta Faust, és a hangja olyan volt, mint egy rosszkedvű buszsofőré a hangosbemondóban. – Nem látok túl nagy esélyt arra, hogy ön rá tudja bírni a túszejtőt, hogy adja fel. Sem arra, hogy további haladékot tud nála kialkudni. De meg kell tennie minden öntől telhetőt, mert minden másodpercre szükségünk van. Steuer elit egysége épp kábító lövedékkel gyakorol. – El akarják kábítani? – Pontosan. Ez az egyedüli esélyünk – felelte most Steuer. Eltaposta a cigarettáját, és lesimította összeborzolt haját. – Találtunk egy útvonalat, amelyen lentről megközelíthetjük a stúdiót, és most éppen azt próbáljuk a hatodik emeleten, ahol felépítettük a stúdió pontos mását, hogyan lehetne telitalálatot elérni a padlólemezen keresztül. Mivel jelenleg abból indulunk ki, hogy Jan May egy pulzusellenőrző készüléket szerelt fel magára, már az első lövéssel úgy meg kell bénítanunk, hogy egyetlen ujját se legyen képes megmozdítani, így nem nyomhatja meg a robbantószer kioldó gombját. De meghalnia sem szabad, mert különben minden a levegőbe repül, ha leáll a pulzusa. – És nekem kellene játszanom a telefonos lelkisegély-szolgálatot, amíg a kommandósok készen nem állnak a bevetésre? – Pontosan. Ön az egyetlen személy, akivel szóba áll. Ha önt most kivonjuk, az rövidzárlatot okozhatna nála. Tehát tartsa szóval! Győzze – 110 –
meg Leoni haláláról! Felőlem a lányáról is beszélhet vele, Ira. Mindegy hogyan, de húzza az időt! De az ég szerelmére, ne Hagyja befolyásolni magát! Jan May agyrémeivel csak az idejét pazarolja, ha egy fantomot próbál felkutatni. Felejtse el a boncolási jegyzőkönyvet! Leoni nem volt terhes. Érti? Ez is csak egy, a túszejtő rögeszméi közül. Ne erősítse meg, ezekben a zavaros feltételezésekben! Leoni halott. Világos? – Miért van kellemetlen érzésem attól, ahogy ön ezt ilyen határozottan hangsúlyozza? – kérdezte Ira. Faust kivett egy textilzsebkendőt a kabátja zsebéből, és modorosan megtörölgette vele az arcát. Ira azon töprengett, vajon a férfi nem használe titokban ajakrúzst. A főügyész igyekezett barátságosan mosolyogni, de közben megfeledkezett a szemeiről. Ira tudta, hogy az őszinte nevetés és egy vigyorgó reklámarc üres arckifejezése közötti különbség a tekintetben rejlik. Faust mosolygott ugyan, de a tekintete jéghideg volt. És ez csak egyet jelenthetett: hogy minden, amit most mondani fog, hazugság. – Leoni meghalt. Ezt el kell hinnie nekem. És igen, tudom, most mire gondol. Hogy itt valami nagyon nem stimmel. Én is ezt gondolnám. Minden valamelyest intelligens ember ezt gondolná, akit felküldenek egy toronyház tetejére, és megválaszolatlan kérdésekkel hagynák magára. De még egyszer: nyilvánvalóan megvan az oka annak, hogy én, mint főállamügyész megjelentem a színen. De ezt az okot államunk biztonsága érdekében most nem részletezhetem. Bármennyire is szeretném. Nem önthetek tiszta vizet a poharába. Csak annyit mondhatok: számtalan ember életét veszélyezteti, ha csak egy árnyalatnyi kételyt hint el nyilvánosan Leoni Gregor halálával kapcsolatban. El sem tudja képzelni, ki mindenki hallgatja épp most! Tehát? – Tehát mi? – Megígéri, hogy a segítségünkre lesz? Megbízhatok önben? Az utolsó mondat közepén Ira bőrkabátja ismét vibrálni kezdett. Elővette a telefont, és közben örült, hogy nem kell azonnal válaszolnia Faust kérdésére. De az öröme nem tartott sokáig. A hívás a stúdióból érkezett. Igor átirányította. Jan May azonnal beszélni akart Irával.
– 111 –
14. Diesel öreg Porsche Targájában csak akkor működött a rádió, ha esett az eső. Az antennáját előző héten, közvetlenül a fogadási iroda előtt lopták el, ahová minden szombaton betért, hogy fogadjon a következő Hertha6meccsre”. Most, a repülőtérre menet a Jan és Ira között zajló beszélgetést csak hosszabb-rövidebb kihagyásokkal tudta követni. Az időjárás-jelentés szerencsére későbbre záporokat jósolt, és már meg is jelent az első sötét felhő a Schönefeld felé vezető autópálya felett. Rossz időjárás esetén, valami oknál fogva jobb volt a vétel. Mintha a régi rádió, ragyogó napsütés idején a hőségre való tekintettel szabadnapot vett volna ki. – Beszéljünk nyíltan! Tudom, hogy a lánya, Sara nem balesetben halt meg. Nem volt epilepsziás rohama, hanem öngyilkos lett. Miért? – kérdezte most a túszejtő, és Diesel azon csodálkozott, vajon miért tér vissza Jan May időről időre erre az érzékeny témára. Mintha legalábbis ő lenne a túsztárgyaló, és Ira figyelmét kellene elterelni valamiről. De még ennél is talányosabb volt Diesel számára, hogy egyáltalán, miért veti alá magát Ira ennek a pszichoterrornak. Az világos volt, hogy mindenáron személyes kapcsolatot kellett kialakítania a tettessel. De csak nem a saját lelki élete árán! Ennél már csak az volt nagyobb rejtély, hogy vajon őt magát miért foglalkoztatták ezek a kérdések. Nyilván volt valami Ira szomorú tekintetében, ami kiváltotta belőle a segítő szindrómát, és Diesel titokban elismerte, hogy szívesen megismerte volna ezt a bátor nőt más körülmények között. – Valójában nem tudom, miért tette ezt Sara. – Ira válasza, mely egyúttal beismerés is volt, fátyolos hangon szűrődött át a régi hangszórókon. – Az utolsó hónapokban, mielőtt… – Ira egy millimásodpercre elakadt – …mielőtt meghalt, alig volt kapcsolatom vele. Problémái voltak, de nem velem akarta megbeszélni őket. – Hanem a húgával, Katharinával, igaz? 6
A Hertha Berlin egy német labdarúgócsapat, székhelye Berlinben van. [A ford.]
– 112 –
– Igen, néha. Tényleg, ki volt Leoni legjobb barátnője? – próbálkozott Ira témát váltani. – Mi van a családjával? – Árva gyerek. A szülei hajlakk-túladagolásban haltak meg. – Tessék? – Dél-Afrikában történt. Leoni szülei kémikusok voltak a „Wackmo” ipari cégnél. Ez egy közepes méretű részvénytársaság, amely fogyasztási cikkeket is előállít, egyebek mellett hajlakkot. Egy robbanás következtében negyvennégy alkalmazott veszítette életét a gyárban. Hatan a felismerhetetlenségig összeégtek. Köztük Leoni szülei is. Akkoriban négyéves volt. Az anyja húga magával hozta Európába. Olaszországban nőtt fel, Párizsban végezte el az egyetemet, és csak rövid ideje él Berlinben. – Vagyis itt nem voltak közeli barátai, kivéve önt? – Így van. És mi volt a helyzet Sarával? – vette át ismét Jan az irányítást. Dieselnek az az érzése támadt, mintha a két beszélő között fennállt volna egy ki nem mondott megállapodás a beszélgetés játékszabályait illetően. Do ut des. Mint a „Felelsz vagy mersz?” című játékban, ahol az egyik félnek előbb meg kell gyónni néhány intim részletet, mielőtt maga is feltehet egy kérdést. Azzal a különbséggel, hogy ez itt nem egy hétköznapi társasjáték, hanem halálosan komoly dolog. – Sara biztosan Berlinben született, és itt is nőtt fel. – Igen. – Volt neki állandó udvarlója? – Eeegy??? Diesel meghökkent. Az, ahogy Ira ezt a szót hangsúlyozta, nem úgy hangzott, mintha anyaként büszke lenne arra, hogy csinos lányát körülrajongják a férfiak. – Tehát sok udvarlója volt? – Nem. Nem így mondanám. – Akkor hogyan? – Nos, Sara nem vágyott arra, hogy „udvaroljanak neki”. A szerelemhez és a szexualitáshoz fűződő viszonyát nem lehetett hagyományosnak nevezni. – Gyakran váltogatta a partnereit? – Igen. Diesel az autópálya-lehajtó felé közeledve azon töprengett, vajon meddig megy még el Ira, miközben emberek milliói hallgatják, amit mond. – 113 –
Miért teregette ki mindezt a nyilvánosság előtt? Mi célt szolgál ez a kényszeres őszinteség? Gondolatban megfogalmazott kérdéseire Ira következő mondatai már meg is adták a választ. – Tudja, mesélhetnék önnek valamit, Jan. És bevallom, nem érzem magam túl jól most, hogy erről a témáról beszélgetünk. De, ahogy eddig megismertem, már régen megtalálta azt az undorító cikket a lányomról az interneten. – Arra gondol, amelyik a szexklubokról szól? – Pontosan arra. – És? Igazat ír? – Az vajon igaz, hogy az egyik páciense feljelentette önt szexuális zaklatásért? – Ira ezúttal saját fegyverét fordította Jan ellen. Diesel szinte már szégyellte magát, de közben büszkeséget is érzett, amiért Ira felhasználta a tőle kapott információt. – Igaz. Azt állítja, hogy drogot adtam be neki, majd megerőszakoltam. De ez hazugság. Nem nyúltam hozzá egy ujjal sem. – Mint ahogy Manfred Stuckot sem bántotta? – kérdezte Ira rosszindulatúan, és Diesel érezte, hogy nem sok hiányzik ahhoz, hogy Ira túlfeszítse a húrt. Átfutott az agyán, hogy esetleg félreáll a leállósávba, és tudta, hogy ebben a pillanatban nem ő az egyedüli sofőr, akinek a rádiót hallgatva ez a gondolata támad. Bármilyen perverz is volt a beszélgetés, ez a Váltójáték, morbid módon bűvöletbe ejtette a hallgatóságot. – Az más – felelte Jan. – Még soha nem közeledtem egyetlen páciensemhez sem. Ez is csak a terv része. – Miféle tervé? Kinek a tervéről beszél? – A kormány tervéről. Az államéról. Mit tudom én? Ki akarnak készíteni. Hiszen már elmondtam önnek, hogy szisztematikusan tönkretették az életemet. Először elvették tőlem Leonit. Azután az engedélyemet. És végül a becsületemet. Ezért vagyunk itt, Ira. Ezért kellett túszokat ejtenem. – És meg is kell ölnie a túszokat? – Mindennek megvan a maga oka – felelte Jan halkan, és minden hallgató tudta, hogy két dologra gondolt: a stúdióban történt kivégzésre és Ira lányának öngyilkosságára.
– 114 –
Elektromos vészjelzés hangzott fel, mintha egy olcsó ébresztőóra pittyegése lett volna, és Diesel idegesen pásztázta a műszerfalat, míg észre nem vette, hogy a hang a rádióból jön. – Ismét elérkezett az idő, Ira. Folytatódik a játék. – Jan… – próbált Ira közbevetni, de a túszejtő nem hagyta, hogy folytassa. – Megspórolhatja magának a mondanivalóját. Megkapta a haladékot. Nem használta ki valami ésszerűen. – Igaza van. Egyelőre nem sokra jutottam. De nem tudok egyszerre önnel beszélgetni és nyomozni. Csak apránként jutok hozzá az információkhoz. Adjon még egy kis időt! – Nem. – De miért ne folytathatnánk most a beszélgetést? Hagyja ki ezt a kört! Beszélhetnénk arról, hogyan tették tönkre az életét. És Saráról. Keressük meg együtt a választ a kérdéseire! Hogy miért történik mindez. Hogy mit tettek önnel. És Sarával. És velem. Rendben? Csak ne tegye le a kagylót! Nem kellene megszakítanunk most, amikor minden olyan jól megy, nem gondolja? Nem, nem, nem – gondolta Diesel. Ebből nem lesz semmi. Érződik a hangodon, hogy könyörögsz. Energikusan megrázta a fejét, miközben idegesen ütögetni kezdte tenyerével a faborítású kormánykereket. – Megbízhatok önben? – kérdezte Jan May hosszú szünet után az éterben. Diesel még jobban felhangosította a rádiót, pedig így is jól értett minden szót. – Miért kérdezi ezt? Eddig mindvégig nyílt és őszinte voltam önhöz. Nem én vagyok a felelős azért, hogy magára küldtek egy mesterlövészt a szellőzőaknán keresztül. – Igen. Ezt tudom. – Akkor hagyja ki ezt a kört! Beszélgessünk tovább! – Szívesen tenném! – Rendben. Akkor… – De előbb még tesztelnem kell valamit. – Hogy érti ezt? Mit akar tesztelni? – Mindjárt megtudja. Jan letette a kagylót. – 115 –
15. – Vajon mit ért „teszt” alatt? Készültök valamire a műveleti parancsnokságon, amiről nem tudok? Ira saját telefonján beszélt Götzcel, hogy a másik vonal szabad legyen Jan számára. Bár aligha kellett attól tartani, hogy a következő néhány percben telefonál. Néhány másodpercen belül teljesen igénybe fogja venni a figyelmét a következő telefonos „játék”. – Egyelőre nem teszek semmit – felelte Götz. A hangja olyan volt, mint aki zsebkendőt tart a szája elé. Tompa és kissé nazális. – A csapat még nem készült fel. Nem tudjuk, hogyan oldjuk meg azt a problémát, hogy nagy zajjal jár, amikor behatolunk a padlón keresztül. – Jó. – Ira megnyomta a lift lefelé mutató gombját, de azután mégis a lépcsőház mellett döntött, nehogy a lift leárnyékolja a mobilkapcsolatot. Kissé megkönnyebbült, hogy a kábító lövedéket egyelőre nem vetik be. Attól tartott, elhibázzák a lövést. Ha már a mai napon véget vet az életének, legalább ne legyen lelkiismeret-furdalása a másik lánya miatt is. – Beszélnem kell Katharinával. Most rögtön. – Ez nem jó ötlet, Ira. – Ez az egész, ami itt folyik, nem jó ötlet, úgyhogy ne beszélj badarságokat! – mondta, miközben kettesével szedte a lépcsőfokokat. – Pontosan tudom, mit talált Diesel a túszokkal kapcsolatban, és hogy mit nem akarsz nekem elmondani. Be vannak avatva, nem igaz? Nem áldozatok, hanem tettestársak. – Ezt még nem tudjuk. Igen, lehetséges, hogy Jannak van odabent egy társa. – Vagy több. Ami azt jelenti, hogy Katharina még nagyobb veszélyben forog. Ezért nem mondtál nekem semmit? – A hosszas hallgatást Ira jóváhagyásnak tekintette. – Te szemét! Jobban bízol egy jöttment főszerkesztőben, mint bennem! Már elfelejtetted, hány bevetést csináltunk végig együtt? – És hányszor bújtunk össze utána a kocsiban? – tette hozzá kis híján. – 116 –
– Nem tudsz róla semmit, de azért kinevezed segédseriffnek. Te jó ég! Mi ütött beléd? – Erről nem beszélhetek. – Hogyan? Ez meg mit jelentsen? Egyáltalán hová küldted? – Most tényleg nem beszélhetek erről – ismételte meg Götz. Ezúttal leplezetlen düh hallatszott ki bosszús suttogásából. Ira cipőjének gumitalpa meg-megnyikordult a szürke betonlépcsőn. – Hát, jó. Mindjárt ott vagyok nálad. Magyarázattal tartozol. Addig lépj kapcsolatba a lányommal! Beszélni akarok Katharinával. – És ha ő nem akar? Ira egy pillanatra megállt a nyolcadik emeleti lépcsőfordulóban, és belezihált a telefonba. Gyatra erőnléte nem csak azzal függött össze, hogy már egy éve nem járt edzésre. Gondolni sem mert arra, hogyan érezné magát, ha ismét fel kellene szaladnia ennyi emeletet. – Miért, talán ezt mondta? – Figyelj, Ira! Megértelek. De most nem tehetsz semmit a lányodért – hárította el Götz a kérdést. – Egyébként pedig nem ez a legalkalmasabb időpont arra, hogy elbeszélgessetek. A következő játék bármelyik pillanatban elkezdődhet. – Ez a legjobb időpont – vetette ellen Ira, és köhögni kezdett. A szája annyira kiszáradt, mintha itatóssal bélelte volna ki. – A játék eltereli Jan figyelmét. Azonnal beszélnem kell a lányommal, hogy figyelmeztessem. Ráadásul Kitty talán hasznos információkkal szolgálhat, amire szükségem lehet a tárgyalás során. Az is lehet, hogy látott valamit, amit mi idekint nem vettünk észre. A hatodik emelet főfolyosójára vezető ajtó kivágódott, és az egyik vészkijárat előtt strázsáló rendőr összerezzent, amikor Ira beviharzott a lépcsőházból. Bekanyarodott a bevetési bázis felé vezető folyosóra, de négy lépésnél nem jutott tovább. Götzbe ütközött, aki úgy kapta el, mint egy amerikai futballjátékos, hátracsavarta a karját, és – akár egy fegyencet – betoloncolta a szűk helyiségbe, melynek ajtaja előtt az imént még arra várt, hogy Ira felbukkanjon. – Te teljesen megőrültél? – kiabált rá Ira, amikor bezárult mögöttük az ajtó, és Götz felkapcsolta a lámpát. Ira dühöngve nézett körül. Ablaktalan helyiség volt, ami a modern irodakomplexumokban nem volt ritkaság. Egy ilyen iroda láttán minden – 117 –
értelmes ember eltöpreng, vajon mi üthetett az építészmérnökbe, hogy nem vetette el azonnal ezt az ötletet. Raktárnak túl kicsi, lomkamrának túl nagy. Most épp haszontalan limlommal volt telezsúfolva, ami senkinek sem hiányozna, ha egyszerűen kidobnák. Götz a szürke műanyag ajtónak támaszkodott, és ezzel elzárta a kifelé vezető utat Ira elől. – Mi ez a cirkusz…? Götz a szájához emelte az ujját, mire Ira elhallgatott. Csodálkozva szemlélte, amint Götz egy kis rádiókészüléket húz elő a fekete bőrdzseki belső zsebéből, melyet a golyóálló mellény fölött viselt. Teljes hangerőre állította, mire a csupasz betonfalak kellemetlenül visszhangozni kezdték a „No Doubt” együttes „Don't speak” című számát. Götz egészen közel húzta magához Ira testét, és a nő egy pillanatra már azt hitte, hogy Götz képes ezt a komoly helyzetet egy kis entyempentyemre használni. – Óvatosnak kell lennünk – suttogta Ira fülébe. – Valaki ellenünk játszik. – Kicsoda? – suttogta vissza Ira. Dühe egyik pillanatról a másikra átváltozott egy olyan érzéssé, amelyet utoljára az államvizsgája előtt érzett: a félelem, a kalandvágy és a rosszullét adrenalin által irányított egyvelegévé. Csak éppen akkoriban sokkal enyhébben jelentkezett. – Fogalmam sincs – felelte Götz. Az ajkai már-már hozzáértek Ira fülcimpájához. Valaki a belső körből. Egy tégla. Talán maga Steuer az. – De miért állna érdekében? Ez meg hogy jut eszedbe? – Szinte egyáltalán nem kapok használható információt. Jan aktája például: Steuer szerint nem is létezik. Pedig Diesel rájött, hogy Jant feljelentették szexuális zaklatás és kábítószerbirtoklás miatt. Erre Steuer közli velem, hogy ez nem olyan fontos. Mindenáron meg akarja rohamozni a stúdiót. Én pedig azt hiszem, el akar tussolni valamit. – Mi van a túszokkal? Diesel röviddel azelőtt, hogy találkoztam volna Fausttal, felhívott és utalásokat tett rájuk. – Úgy van. – Götz pislogni kezdett, mintha valami belekerült volna a szemébe. – Dieselnek van egy gyanúja. Átvizsgálta a hallgatók adatbázisát. Ötük közül négynek nem is lett volna szabad megnyernie a stúdiólátogatást. – Hogyhogy? – 118 –
– Mert ezek a stúdiólátogatások nagyon népszerűek, és csak olyanokat ajándékoznak meg velük, akik már hosszú évek óta törzshallgatók. A legtöbb túsz azonban csak nemrég regisztráltatta magát. Ellenőrzést kezdeményeztem, és Dieselt elküldtem a rádióból. – Hogyhogy? – Azért, mert túl okos. Már túl sok mindent kiderített. Csak idő kérdése, hogy felfedezze, hogy Kitty még odabent van a stúdióban. Ha ezzel az információval elrohan Steuerhez, téged leváltanak. Ezért adtam neki egy kis feladatot, ami egy időre leköti. Az embereim időközben lenyomozzák Jant és a túszokat. – És? – Még mindig visszajelzésre várok. De most is csak ígéreteket kapok. Valami nagyon bűzlik. És ez már nem csak Steuer szájszaga. Ira tűnődve bólintott, mintha migrénje lenne, és nem szabadna túl gyorsan mozognia. Gwen Stefani belekezdett az utolsó refrénbe, és a dalt lassan lekeverték. – Kezdődik – mondta Götz. – A nyereményjáték. – Akkor add gyorsan Katharinát! Ira követelőzőn nézett a férfira. Az megrázta a fejét, és egyik kezével a háta mögé nyúlt. – Hagyj fel a kisded játékaiddal! – mondta Ira hangosan. – Beszélnem kell a lányommal! Ira döbbenten vette észre, hogy egy rövid szignált követően elindult egy újabb sláger. Tulajdonképpen a következő kört jelző tárcsázó hangot várta. Jan már régen túllépte az idejét. Erre most lejátszik egy country-pop számot Shania Twaintől, melynek címére Ira már nem emlékezett. Vajon meggondolta magát? Jan vajon ezt a kört is kihagyta? Mindegy. Bármi is történt éppen a stúdióban, azzal Ira időt nyert. Időt a lánya számára. – Most már hívd fel Katharinát, te nyomorult senkiházi, különben… Miközben Ira még kereste a megfelelő fenyegetést, Götz kinyitotta az övtáskáját a háta mögött, és elővette az adóvevőt. – Gondold át, mit mondasz neki! – mondta, majd átnyújtotta Irának a készüléket. Vastag hüvelykujját erősen a beszélőgombra szorította. – Már hallja, amit mondasz.
16. – 119 –
– Mit akarsz? Ira nem tudott többé uralkodni magán. Sziklaszilárdan elhatározta, hogy mindent magába fojt. De most könnyek futották el a szemét. Még soha nem örült ennyire egy ilyen ellenséges hang hallatán. – Jól vagy? – tette fel azt a kérdést, amely minden anyának elsőként jut eszébe, ha hosszú idő után először beszél a gyerekével. Csakhogy most nem a kötelező karácsonyi telefonhívásról volt szó. Katharina ott volt tőle néhány száz méterre légvonalban, életveszélyben, egy beépített mosogató alatt kuporogva. – Miféle undorító dolgokat hordasz össze, anya? Ira egy pillanatra összezavarodott, azután behunyta a szemét, amikor is beléhasított a felismerés. Sara! Hát persze! Kitty mindent hallott a rádión keresztül. – Nem elég, hogy nem tudtál segíteni Sarán? Most még a nyilvánosság előtt is úgy tünteted fel, mint valami utolsó ribancot? Nem tudhatod – akarta válaszolni Ira. Nem követted öt. A mozikba. A parkolókba. És arról sincs fogalmad, miért kell erről Jannal beszélnem. Mert csak így van esélyem közelebb kerülni hozzá. És megmenteni téged. – Erre most nincs időnk – felelte e helyett, és maga is meglepődött, milyen kifejezéstelen hangnemben hagyták el a szavak a száját. – Kérlek, ne beszélj ilyen sokat! Halkítsd le az adóvevőt, amennyire csak tudod! És csak akkor válaszolj, ha közben megy a zene, akkor is csak akkor, ha kérdezek valamit! – Világos! Hogy ne kelljen végighallgatnod a szemrehányásaimat. Mert nem tudod elviselni az igazságot. Ira nyelt egyet. – Nem. Hanem azért, mert kímélned kell az elemet. És mert nem szabad, hogy észrevegyenek. Válasz helyett csak sistergés hallatszott a vonalban. Katharina csak röviden megnyomta a beszélőgombot, de Ira fülében ez úgy hangzott, mint valami gúnyos hanggal kísért grimasz. – Most jól figyelj rám! Szükségem van a segítségedre, hogy kihozhassunk benneteket onnan. – Te akarsz megmenteni bennünket? De hiszen Sarát sem sikerült megmentened. Pedig őt nem fenyegette annak idején egy őrült. Sőt, előtte még fel is hívott téged. – Katharina ugyan csak suttogott, de a szavai úgy – 120 –
hatottak, mintha egy megafonon keresztül bömbölte volna őket az anyja fülébe. Mindegyik borotvapengeként ütközött Ira dobhártyájának. De igaza van – gondolta Ira. A telefon annak idején először Wolfsburgnál csörrent meg. A vonal viszont annyira rossz volt a vonatban, hogy Irának többször is vissza kellett hívnia Sarát. Nem túl jó feltételek egy olyan beszélgetéshez, melynek során az ember a saját lánya öngyilkosságát próbálja megakadályozni. Ugye nem veszel be gyógyszert, kicsim? – kérdezte Ira. Nem, anya – válaszolta Sara, de ez hazugság volt. – Kérlek! – próbálta Ira ismét felvenni a beszélgetés fonalát. – Szeretném, ha egy rövid időre elfelejtenéd, mennyire gyűlölsz, és válaszolnál egyetlen kérdésemre! A vonal túlsó végén csend volt. Shania Twain tovább énekelt: „Get a life – get a grip Get away somewhere, take a trip”, és valami oknál fogva Irának most eszébe jutott az az ostoba cím: „Come on Over”. Götz a búvárórájára nézett, de Irának nem volt szüksége erre a finom jelzésre. Anélkül is tudta, hogy szorít az idő. – Hol van a UPS-sofőr holtteste? – kérdezte. A csendet kattanás törte meg. Majd rövid szünet következett. Míg Katharina végre meg nem adta a választ. – A kis kgt-ben. – Ez a központi gépterem rövidítése – magyarázta Götz halkan, amikor látta, hogy Ira a homlokát ráncolja. – A stúdióból vezet egy ajtó a konyhába. A konyhából pedig egy a teraszra, egy pedig abba a kis sufniba, amelyben a rádió-adástechnikai berendezések egy részét helyezték el. Modemeket és olyan készülékeket, amelyek javítják a hangzást, meg egy tartalék áramfejlesztőt. – Látod a holttestet? – Irának kétszer kellett feltennie a kérdést, mert az első alkalommal elfelejtette megnyomni a beszélőgombot. – Nem, de azt láttam, amikor a túszejtő eltette láb alól. Katharina hangszíne most megváltozott. De talán csak az anyja vágyálma volt ez, aki szívesebben hallott volna valami emberibbet, akár a – 121 –
félelem megnyilvánulását, mint az ellene irányuló puszta, gyűlölettől fűtött haragot. – Beletette egy hullazsákba, és… Hirtelen dörömbölés hallatszott, azután megszakadt a kapcsolat. – Mi történik? – kiáltotta Ira a készülékbe hangosabban, mint szándékozta, és Götzre meredt. A férfi nyugtatólag felemelte a kezét. – Az ördögbe is, mi folyik ott…? – Ira már majdnem kiabált. Úgy érezte magát, mint a motoros, aki túl gyorsan veszi be a kanyart, és későn veszi észre, hogy mégiscsak jobb lett volna feltenni egy bukósisakot. Épp most csúszott ki a kezéből az irányítás, és ez a felismerés szinte fojtogatta. Két másodperc elteltével, mely egy örökkévalóságnak tűnt, újabb kattanás hangzott fel, és Ira megkönnyebbült. – Megint kezdődik – suttogta Katharina olyan halkan, hogy sem Ira, sem Götz nem értették. De erre már nem is volt szükség. Időközben Ira is hallotta a rádión keresztül. Shania Twaint felváltotta egy digitális telefon jellegzetes kicsengése.
17. Miközben Jan annak a telefonszámnak az első számjegyeit tárcsázta, amelyet perverz orosz rulettje következő fordulójához kiválasztott, Kitty lenémította az adóvevőt, és a lehető leglassabban kimászott rejtekhelyéről. A megsárgult műanyag lamellás ajtó kissé megnyikordult, de a hangot garantáltan elnyelte a stúdió vastag ajtaja, melyhez most lábujjhegyen odaosont. Kitty bosszankodott az anyjával folytatott beszélgetés miatt. Jobb lett volna, ha egyáltalán nem áll szóba vele. Vagy ha egyszerűen az igazat mondja! Rémülten vette észre, hogy a rádióstúdió ajtajának üveglapja bepárásodik, mert túl közel ment hozzá. Hátrébb lépett, nehogy a lehelete elárulja. A lecsapódott ködfátyol lassan eltűnt, és Kitty imádkozott, hogy Jan ne épp most forduljon a konyhaajtó felé. Megkockáztatott egy gyors pillantást, és megnyugodott. A túszejtő lehajtott fejjel a telefonkészülék előtt állt. Megnyomta az utolsó szám gombját, és egy kis ideig semmi sem történt. Mintha külföldi hívást kezdeményezett volna. – 122 –
De azután, mintha végre működésbe lépett volna a közvetítő számítógép. A telefonközpont megtalálta a helyes összeköttetést. Panaszos tülkölés hangzott fel. Az igazat. Mi van, ha soha többé nem beszélhetsz vele, és nem mondtad el neki az igazságot Sarával kapcsolatban? Kitty elhessegette ezt a gondolatot, és számolni kezdte, hányszor cseng ki a telefon. Egy. Kettő. Elképzelte, amint valaki, valahol habozva épp a telefonjáért nyúl. Talán egy férfi. Az autójában? Vagy az irodájában. A kollégái az asztala körül állnak. Vagy egy háziasszony. Otthon ül a nappaliban, miközben a férje még egyszer emlékezteti, mit kell mondania, ha valaki felhívja. Mi lesz, ha megint olyasvalaki veszi fel, aki nem a megfelelő mondattal jelentkezik be? Ki lesz a kővetkező áldozat? Kitty próbált összpontosítani, de fogalma sem volt, mire, így ismét szabad utat engedett a gondolatainak. Mi lesz, ha ezúttal sikerül? Kit enged el? A terhes nőt? És egyáltalán mi történik, ha egy üzenetrögzítő válaszol? Egy hangpostafiók egyenlő valamelyik túsz halálos ítéletével? És miért nem mondtam meg anyának az igazat? Az ötödik kicsengés megszakította gondolatainak áradatát. Felvették a kagylót, és valaki megszólalt a vonal túlsó végén.
18. Ira és Götz a bevetési bázison felépített kezdetleges stúdióban álltak, és még a lélegzetüket is visszafojtották. Mindketten fejhallgatót viseltek, azon keresztül követték a beszélgetést. Valamiért az egész emeleten kikapcsolták a hangszórókat. Tárcsázás – kicsengés – felveszik a kagylót. Ezek a banális hangok néhány másodperccel ezelőttig minden ember számára a civilizáció hétköznapi, ártalmatlan zajokból álló díszletéhez tartoztak. Mostanra azonban elveszítették ártatlan jelentésüket, és a halál borzalmas hírnökeivé változtak. Fejhallgatón keresztül ráadásul felerősödött az intenzitásuk, – 123 –
szinte a bőrükön érezték, és mindez az elviselhetetlenségig fokozódott, mire végre valaki felvette a kagylót. – Én, ööö…, én a 101egész5-öt hallgatom, és most eressz el egy túszt! Határtalan megkönnyebbülés. Még ugyanabban a pillanatban, amikor a bevetési bázison kitört az éljenzés, szinte ismeretlen boldogság kerítette hatalmába Irát. Utoljára a lányai születésekor érzett ehhez foghatót. Szerette volna elraktározni ezt az érzést. Götz nevetését, az alkalmazottak magasba tartott ökleit és a saját örömkönnyeit – meg akarta örökíteni mindezt egy belső fényképezőgép segítségével, hogy megőrizze hosszú távú emlékezetében. De a túszejtő négy egyszerű szava visszarántotta a valóságba. – Ez csak teszt volt. Ira arcáról lehervadt a mosoly. Reményei összeomlottak, mint egy konzervpiramis, ha nem a megfelelő dobozt húzzák ki belőle. Teszt! Most már tudta, mire célzott Jan az imént. Hogy miért kérdezte meg tőle, megbízhat-e benne. És most az is világossá vált a számára, miért kapcsolták ki a hangszórókat. Miért viselt mindenki fejhallgatót. Az összegerjedés miatt! Ira lassan elfordult az óramutató járása szerint százhúsz fokban. Tekintete végigvándorolt a különféle íróasztalokon, melyek közül néhányat még műanyag védőfólia borított. Melyeknél mégis számos ismeretlen ember ült. Bekapcsolt számítógépek előtt, és az övénél kisebb fejhallgatóval a fejükön. Sokkal kisebbel. Úgynevezett headsettel. Amelyre mikrofon is volt szerelve, így a beszédet is lehetővé tette. – Götz, a pokolba is! Mi a fenét csináltatok a hívásokkal? A csapat vezetője, aki épp az egyik kollégáját készült megölelni, összerezzent, mintha becsípődött volna egy idegszála. – Én… én nem tudom. Nem én vagyok a… Ira elindult anélkül, hogy megvárta volna a mondat végét. Steuer irodája felé. Miközben elrohant az egyik íróasztal mellett, meglátott valamit a szeme sarkából, ami igazolni látszott gyötrő aggodalmát. Egy adatlapot a monitoron. Az itt ülő alkalmazottak mind-mind telefonhívásra vártak. Az ajtó nyitva állt, és Ira már messziről felismerte Steuer vigyorgó pofáját. – Maga irányíttatta át a hívást az imént? – kiáltotta oda neki. – 124 –
A francba! Mondd, hogy nem igaz! Ira gondolatai most pont olyan gyorsan száguldottak, mint ő maga. – Miért izgatja úgy fel magát? – nevetett Steuer, amikor Ira szinte berepült az irodájába. – Hiszen személyesen közöltem önnel nemrég. – Maga szerencsétlen idióta! – ordította Ira, és közben csodálkozva tapasztalta, milyen rekedten szól a hangja. Amikor a szemében megjelenő könnyek hatására Steuer kaján vigyora aljas grimasszá torzult, akkor vette észre, hogy megint sír. Megismételte a sértést, ami Steuert a jelek szerint a legkevésbé sem zavarta. Épp ellenkezőleg. Még tovább fokozta az arcára kiülő elégedettséget. – Köszönöm, hogy tanúk előtt is ilyen nyíltan kimondta. Így feltehetőleg aligha állunk meg az egyszerű fegyelmi eljárásnál… Az első lövés félbeszakította a mondanivalóját. A második megfosztotta gúnyos mosolyától, és helyére olyan arckifejezést költöztetett, mely aligha lehetett volna döbbentebb. Ira mindkét kezét az arcához kapta. Steuer reszkető kézzel a távirányítóért nyúlt, és bekapcsolta az asztalán álló rádiót. – Ez csak teszt volt – ismételte meg Jan kemény hangon. – És nem mentetek át.
19. Micsoda téboly! Jan olyan szorosan markolta a Glockot, melyet néhány órája vett el a UPS-sofőrtől, amennyire csak tudta, és a műanyag markolattal a keverőpultra csapott. Téboly! A pisztoly túl könnyűnek tűnt. Alig volt súlya. Néhány hete még azt képzelte volna, hogy ez csak egy utánzat. Egy játék pisztoly, mellyel lazán átmasírozhat a reptéri ellenőrzésen anélkül, hogy a fémdetektor fáradtan felcsipogna. Ma már, három héttel a gyorstalpaló fegyverforgató tanfolyam után, melyet az alkohol- és drogfüggő házmester tartott neki tiszta pillanataiban, jobban kiigazodott a pisztolyok között. Ez a fegyver nem volt nehéz, de ettől még nem volt kevésbé halálos sem. – Mi van magával? – 125 –
Jan felemelte a fejét. Nem tehetett róla, kénytelen volt elmosolyodni Markus Timber kérdésén, mely – a helyzetük ismeretében – több volt, mint abszurd. Hogy mi van velem? Semmi. Csak kicsit kiakadtam. Megesik olykor, hogy túszejtés közben kissé ideges leszek, és lelövök néhány embert. Bocs! Buta szokás. – Úgy értem, mi volt a hiba a válasszal? – pontosította kérdését a sztárműsorvezető. Az orrára száradt vértől úgy nézett ki, mint egy őrült, aki, hogy elüsse az időt, végighúzott az arcán egy eperlekvárral bekent törölközőt. Orrlyukaiból két, papír zsebkendőből rögtönzött maszatos dugó lógott ki, mely minden szónál vészesen mozogni kezdett. – A válasszal nem volt semmi baj. Csak a válaszadóval. Jan megkocogtatta Flummi vállát, aki ebből tudta, hogy újabb számot kell lejátszania. A két lövés óta a műsorszerkesztő egy tapodtat sem mozdult a helyéről, és mint aki transzban van, egyetlen pontra meredt a számítógép képernyőjén. Ezért ő volt az egyetlen a helyiségben, aki nem tudta, kit talált el az imént Jan. – Ezt meg hogy érti? – kérdezte Timber, miközben a „Running up that hill” jellegzetes dobszólója bevezette Kate Bush legnagyobb slágerét. – Ez mióta tartozik a szabályok közé? Ön azt mondta, szabadon enged egy túszt, ha a vonal túlsó végéről a megfelelő szlogent hallja. Pontosan ez történt. – Igen. – Jannak valahogyan sikerült pozitív válaszát negatív hangsúllyal kimondani. – És? – A műsorvezető kihívóan nézett rá, és Jannak megint mosolyognia kellett. Tudta, hogy a stúdióban mindenki félreérti, és cinikus seggfejnek tartja. De a felháborodott Timber látványa, akinek feldagadt orra most tulajdonképpen sokkal jobban illett tésztaképéhez, egyszerűen túl komikus volt. Vagy mégsem, gondolta Jan, csak éppen kezdek tényleg bedilizni. Talán mégiscsak be kellene venni egy olyan ovális tablettát, amilyet szükség esetére a melegítőalsó zsebébe rejtett. Időközben már minden egyéb ruhadarabjától megszabadult. Abból indult ki, hogy életnagyságúnál is nagyobb fényképe mostanra minden bizonnyal ott díszeleg a SEK bevetési bázis kivetítőjén, és több tucat rendőr forgatja fel épp potsdami villáját. Nem volt értelme tovább lepleznie magát. – Mi volt a hiba ezzel a játékkal? – kérdezősködött Timber. – 126 –
Minden szót külön-külön hangsúlyozott, abban az ütemben, ahogy a telefon piros LED-lámpája villogott. Ira! Jannak átvillant a fején, hogy nem vesz róla tudomást. De azután jelt adott Flumminak. Az lekeverte a zenét, és adásba kapcsolta a vonalat.
20. – Ez semmi nem volt. Ira épp a lépcsőházba vezető ajtót akarta kinyitni, amikor Jan a huszonegyedik kicsengés után végre felvette a telefont. – Hányan sérültek meg? – tért Ira rögtön a tárgyra. – Hányszor lőttem? – felelte Jan lakonikusan. – Kétszer. Tehát két áldozat van? Szüksége van valamelyiküknek segítségre? – Igen. Nekem! Sürgősen szükségem van valakire, aki segít megtalálni Leonit. Ira kettesével kezdte venni a lépcsőfokokat, de azonnal rájött, hogy ezt a terhelést nem fogja bírni tizenhárom emeleten keresztül, ezért visszakapcsolt egy sebességgel. – Tudom. Azon dolgozom. De most először tudnom kell, kire lőtt rá. – Hát, talán megmondom, ha elárulja, miféle csalást vittek véghez az imént. Ira röviden mérlegelte, milyen kibúvót találhatna, de végül az igazság mellett döntött. – A stúdióból érkező hívásokat átirányították. – Hová? – Egy call centerbe. Egy megfelelő tanácsokkal ellátott ügyintézőhöz, aki természetesen a helyes jelszóval jelentkezett be. – Aha. És mit gondol, hogyan jöttem rá? Irának az az érzése támadt, mintha a légzése kétszer olyan gyors lenne, mint ő maga. Alig bírta ki, hogy ne lihegjen, miközben válaszolt. – Saját magát hívta fel. A saját mobiltelefonjáról. – 127 –
Foglaltat kellett volna jeleznie. Semmi esetre sem lett volna szabad felvenni a telefont. Steuer egy akkora idióta! Hogyan hagyhatta figyelmen kívül ezt a lehetőséget? – Jól tippelt! Hogyan sikerült megfejtenie ezt az ötszázezer eurós kérdést, Ira? Csak nem vette igénybe a telefonos segítséget? – Megértem, hogy dühös. Tudom, azt gondolja, hogy hazudtam önnek. De ehhez semmi közöm nem volt. A vonalakat a tudtom nélkül manipulálták. – Jó, tegyük fel, hogy hiszek magának. De miért kellene tovább pazarolnom magára az időmet? A jelek szerint semmiféle befolyása nincs az ügy alakulására. Még a műveleti taktikába sem avatták be. – El akarta árulni nekem, hogy kire lőtt rá. – Ira figyelmen kívül hagyta a szemrehányásokat. Információra volt szüksége. – Senkire. – Rövid szünet. Majd Jan hozzátette: – Még senkire. – Helyes. – Ira megállt. Megkapaszkodott a lépcsőkorlátban, és előrehajolt, mintha épp le akarta volna hányni a szürke betonlépcsőt. – Nagyon helyes. A jó hír felett érzett öröme nem sokáig tartott. – De mindjárt bepótolom – sziszegte Jan. – Most azonnal. És már döntöttem. Ezúttal nem elégszem meg egyetlen áldozattal. Hát persze, te szemét! Meg akarsz büntetni. A terhes növel. Ira légzése még nem nyugodott meg, de ennek ellenére továbbment. Két, embermagasságú kék számjegy a vigasztalan betonon jelezte számára, hogy még csak a tizenkettedik emeleten jár. – Megértem önt – hazudta. – De Sandra Marwinskinek hamarosan gyermeke születik. Neki és a kisbabának semmi köze nincs ahhoz a nehéz helyzethez, amelybe ön került. – Hah! Ira összerezzent, mintha Jan a telefonon keresztül szembeköpte volna. – Hagyjon fel ezekkel a szemfényvesztő trükkökkel! Anya, kisbaba – gondolja, ha ezeket a szavakat használja, megemelkedik a gátlásküszöböm? Már nincs mit veszítenem, Ira. Nekem sincs – gondolta Ira, és a következő pillanatban kis híján elesett. Magas szárú vászon tornacipőjének kioldódott a fűzője, és úgy botlott meg a saját lábában, mint egy ügyetlen iskoláslány. – Ahogy már említettem: nem fecsérelem az időmet arra, hogy tovább tárgyaljak magával. – 128 –
Tizenharmadik emelet. A számokat olyan ridegen kenték fel a folyosó falára, mintha a belsőépítész el sem tudta volna képzelni, hogy valaha bárki is kitéved az MCB-épület exkluzív helyiségeiből ebbe a kiábrándító lépcsőházba. Ira megpróbálkozott egy gyenge ellentámadással. – Ha most leteszi, elveszíti az egyetlen embert idekint, aki garantáltan semmit sem tett ön ellen. – De hát éppen ez a probléma, Ira. Ön semmit sem tett. Mint annak idején Sara esetében. Nincs igazam? Szakmai szempontból nézve Irának rá kellett volna jönnie, hogy Jan dühös rá, és meg akarja sérteni. Csakhogy Irának ebben a pillanatban nem sikerült szakmai szempontból szemlélni a dolgokat. Ó maga is ideges volt, és inkább nem mondott semmit, hogy agresszív indulataik ne táplálják egymás dühét. – Csak ezért beszélgetünk, Ira? Mert ön le akarja győzni a traumáját? Mert annak idején képtelen volt megakadályozni a katasztrófát? Ma szeretné jóvátenni? Igen, azt hiszem, erről van szó. – Jan nevetett. Ira agressziószintje tovább emelkedett. – Pusztán egyetlen oka van annak, hogy velem tárgyal. Nem vagyok más az ön számára, mint egy gyógyszer, amivel csillapíthatja a fájdalmát. Bár épp csak érintette az igazságot, szavai úgy találták el Irát a tizennegyedik és tizenötödik emelet között, mint egy gellert kapott lövedék. Most már képtelen volt visszafogni magát. Ahelyett, hogy megállt volna, mégis elkezdte kettesével venni a lépcsőfokokat. Nem törődött azzal, mit szól hozzá a teste. A düh erőt adott neki. Na, és ha a tizenkilencedik emeleten levegő után kapkodva összeesik? Szándékosan figyelmen kívül hagyott mindent, amit pszichológiai szempontból a visszafogott tárgyalási taktikáról tanult, és nem kertelt: – Ez hülyeség, Jan, és ezt ön is tudja. Ma nem követtem el semmilyen hibát. Nem vagyok felelős a hívásátirányításért. De tudja, mit? Nekem teljesen mindegy, mit gondol. Ha nem akar tovább velem beszélni, kérem. Szerzek önnek egy másik túsztárgyalót. Herzberg már biztosan unatkozik. De egy dologgal tisztában kell lennie: jelenleg én állok egyedül ön és a rohamcsapat között, amely csak arra vár, hogy a fejébe eresszen egy golyót, amint a legkisebb hibát elköveti. Márpedig előbb vagy utóbb hibázni fog. Inkább előbb. Amint elfogynak a túszai. – 129 –
Az utolsó szavakat már zihálva ejtette ki, képtelen volt visszatartani a köhögést. Csak akkor sikerült ismét összeszednie magát, amikor már a tizenkilencedik emeleten, a lift előtt állt. A tüdeje égett, felső combjának izmai pedig elzsibbadtak a megerőltetéstől. De a legjobban megint Jan szavai fájtak neki. Azt válaszolta Jannak, hogy ma nem követett el hibát. És április tizenkettedikén? Ira fáradtan a rádióadó nyitott ajtajához vonszolta magát, a tárgyalóközpont irányába. Forgott körülötte a világ. – Miért éppen önnek kellene ezt elmesélnem? – kérdezte végül. Miért akarsz feltétlenül április tizenkettedikéről beszélni? Hogy jön ide a lányom halála? – Miért kellene megint éppen önben bíznom? – érkezett a válasz újabb kérdés formájában. – Rendben… – Ira elment két egyenruhás rendőr mellett a rádió bejáratánál, akikről nem vett tudomást. – …akkor kössünk üzletet! Én elmondom önnek, mit tett a lányom, ön pedig békén hagyja Sandra Marwinskit. – Rossz üzlet. Önnek így is, úgy is szüksége van valakire, akivel beszélhet Saráról. Nekem milyen előnyöm származik ebből? – Egy tússzal többje lesz. Nem kérem, hogy tartsa magát a saját szabályaihoz, és engedjen el egy túszt. Ez a kör egyszerűen nem számít. Így mi időt nyerünk Leoni keresésére, önnek pedig marad egy tartalék túsza. – Ira visszaért Diesel irodájába. A tárgyalóközpont elhagyatott volt. – Ám legyen. – Megegyeztünk? – Nem. Még nem. Először beszéljünk Saráról! Aztán eldöntöm, hogy bízom-e még önben. Ira lenézett az ablakból a lezárt Potsdamer Strasséra. A központi elválasztó sávban egy üvegvitrin állt, melyben három plakát forgott. Az egyik cigarettát reklámozott. Még innen fentről is olvasható volt a vastagon szedett figyelmeztetés: A dohányzás halálos. – Ira? Még ha nem is lenne ennyire kimerült és fáradt. Még ha ebben a pillanatban lenne is ereje hozzá. Nem megy. Egyszerűen nem akar róla beszélni. Arról az éjszakáról, amikor titokban elolvasta Sara naplóját, hogy – 130 –
legalább azt megértse, mi indítja idősebbik lányát arra, amit tesz. A férfiak. Az erőszak. És Sara vágyai. – Ott van még? – kérdezte Jan könyörtelenül. Nem. Nem akart róla beszélni. De nem volt más választása.
21. Az egyetlen dolog, ami pilótára emlékeztetett, a neve volt. Habichtnak7 pocakja volt, David Copperfield-nyaka (vagyis a nyakát valamiféle varázslattal eltüntették), és egy kis hajcsomó a fején. Ez utóbbi a tarkóján gumival összefogva úgy nézett ki, mint egy borotvapamacs. – Te meg mit keresel itt, a pampán? – nevetett fel. Ez afféle tikk volt nála. Habicht tulajdonképpen mindig nevetett. Többnyire minden ok nélkül. Diesel feltételezte, hogy Habicht repülései során túl gyakran szenvedett oxigénhiányban. De az is lehet, hogy egyszerűen csak bolond volt. Most mindketten Habicht irodájában ültek, a schönefeldi repülőtéren. A pilóta egy zsúfolásig telepakolt asztal mögött, Diesel pedig egy összecsukható alumíniumszéken, mely épp annyira volt kényelmes, mint egy bevásárlókocsi. – Nem szívesen mondom, de szükségem van a segítségedre. Götz valójában azzal bízta meg, hogy keresse fel annak a mentőautónak a sofőrjét, aki annak idején elsőként érkezett a helyszínre. De a Waldfriede kórházban, ahol a mentős dolgozott, senki sem akart felvilágosítást adni. Még csak be sem engedték Waschinsky, Warwinsky vagy Wanninsky úrhoz, vagy ki tudja, hogy hívták azt a férfit, akinek olvashatatlan aláírása a baleseti jegyzőkönyvön szerepelt. – De nem viszek át a kedvedért kokszot a határon! – Habicht felnevetett, és keresgélni kezdett valamit az íróasztalán. Közben levert egy kávéscsészét. – A francba! Asszem, ez a te italod volt! -mondta, és még hangosabban nevetett. 7
A Habicht szó magyarul héját jelent. [A ford.]
– 131 –
Diesel azon töprengett, vajon tényleg okos dolog volt-e figyelmen kívül hagyni Götz utasításait, és saját szakállára kimenni a repülőtérre. De ha volt valaki, aki segíthetett, akkor az csakis ez az őrült volt. – Az új rádiós játékotokról van szó? Ez a legdurvább, amit a vacak adótokon valaha is hallottam. Hányat csinált már ki? – Bár Habicht már több mint hét éve szinte mindennap szállította nekik a közlekedési híreket a levegőből, nem volt hajlandó azonosulni a 101egész5-tel. Soha nem a „mi”, hanem csak a „ti” adótokról beszélt. – Felszálltál szeptember tizenkilencedikén? – tért rá Diesel közvetlenül a tárgyra. – Igen. – Úgy értem, tavaly. – Igen, igen. – Nem kell belenézned a naptáradba vagy megkérdezned a titkárnődet? – Miért kellene? – Habicht úgy nézett Dieselre, mintha annak takony lógna az orrából. – Szeptember tizenkilencedikén van a születésnapom. Aznap mindig repülök. Jó. Sőt: nagyon jó. Diesel kopott bőrdzsekije belső zsebéből előhúzott egy gyűrött papírdarabot. Üres oldalával felfelé az íróasztalra fektette, és kisimította. – Van kártyád arról a balesetről, amely Schönebergben történt aznap? Habicht szélesen elvigyorodott, így láthatóvá váltak a férfi külsejéhez viszonyítva bámulatosan ápolt fogai. – Úgy érted: születésnapi üdvözlőkártyám? – Habicht hangosan nevetett a gyenge poénon. Diesel bólintott. A „kártya” volt Habicht kedvenc szava. Ő és néhány más őrült gyűjtötte a balesetekről készült fotókat: felborult teherautó a körgyűrűn, kiégett Golf tömegkarambol után, vagy kerékpáros a villamos alatt. Minél durvább, annál jobb. A legtöbb fényképet a mentősök készítették a helyszínen. Mindannyian Habicht cimborái voltak, akik csak azért tudtak olyan gyorsan a helyszínre érkezni, mert ő elsőként fedezte fel a baleseteket odafentről, a Cessnájából. Hálából általában kapott egy másolatot trófeaként. Habicht játékkártyákat készített belőlük, melyeket beragasztott egy gyűjtőmappába, mint más emberek a futballistákról készült matricákat. Olykor csereberélt is más németországi közlekedési – 132 –
riporterekkel. Nem ő volt az egyetlen ember a rádiónál, aki nyilvánosan élte ki a hóbortjait. – Ez nem az a nap volt, amikor az az idióta menet közben kidugta a fejét az oldalsó ablakon, mert az ablaktörlője nem működött, és nem látott semmit az esőben? Habicht száznyolcvan fokot fordult székével a tengelye körül, és egy fémpolcra meredt. Ezért nem láthatta, hogy Diesel a fejét rázza. Az „idióta” feje annak idején hatvannal nekiszáguldott egy szembejövő autó visszapillantó tükrének. Habicht az „Ének az esőben” című dalt zümmögte, miközben egyik irattartót húzta ki a másik után. – Tudtam, hogy meglesz. – Megfordult, és egy kisméretű füzetet tartott a kezében. Középen kinyitotta. Diesel undorodva nézett a beragasztott „kártyára”-ra. Egy mentős sikertelenül szorította kezeit egy véres mellkasra. A fényképen szereplő férfi már halott volt. – Nem erre gondoltam. Egy fekete BMW-t keresek. – Diesel röviden elmagyarázta, hogyan történt a baleset Leoni boncolási jegyzőkönyve alapján. Habicht rövid pillantást vetett rá, majd lapátkezével, nevetve az íróasztalra csapott. – Te teljesen beteg vagy, Diesel, tudsz róla? – Tovább nevetett, és Diesel nem tehetett mást, ő is elvigyorodott. Az egész helyzet valahogy túl groteszk volt. Ott ült előtte egy nyilvánvalóan magatartászavaros pilóta, aki rajong a morbid közeli felvételekért, és még ez nevezi őt betegnek. – Ütközés? Közlekedési lámpa? Totálkár? Kiégett? Egy halott? Diesel minden kérdésre bólintott, miközben Habicht visszafordult a polc felé. Megint kihúzgált néhány mappát, kinyitotta azokat, majd dühösen újra visszatette. – Nem – rázta meg végül a fejét. – Kizárt? – Ha az én városomban és az én utcáimon történt, arról tudnék. – Megírták a lapok. – A lapok azt is megírják, hogy minden második nő le akar feküdni egy idegennel, engem mégsem keresett meg egyik sem. – És akkor ehhez mit szólsz? – 133 –
Diesel megfordította a kabátzsebéből elővett papírt, és odatolta a pilóta elé. Egy színes másolat volt, melyet még a rádióban készített a baleset helyszínén készült fotóról. – Émelyítő! Mennyit kérsz érte? – Ez nem egy „kártya”, Habicht. Azt szeretném tudni, mit tudsz mondani nekem erről a balesetről! – Fogalmam sincs. – A pilóta elragadtatott tekintettel bámulta a fényképet. Gondolatban nyilván már le is fűzte egy új gyűjtőmappába. – Nem ismerem. Komolyan. De ha akarod, lecsekkolom. Most Diesel nevetett fel. Na, persze! A „lecsekkolás” azt jelentette, hogy magával viszi, hogy henceghessen vele a haverjai előtt. Mindegy. Még ha el is küldi nekik e-mailben. Egy próbálkozást megért. – De egyvalamit már most meg tudok neked mondani. – Mit? – Ez nem történhetett szeptember tizenkilencedikén. És semmi esetre sem ezen a helyen. – Ebben hogy lehetsz ilyen biztos? – Gyere velem! Megmutatom… Ezekkel a szavakkal felállt, és Diesel utánanézett, ahogy elindult a kijárat felé. A kifutópálya irányába.
22. Ira sziklaszilárdan hitt egy egyszerű igazságban: az ember annál boldogabb, minél több mindent vissza tud fojtani. Az ő boldogtalansága akkor kezdődött, amikor a lányánál egyre egyértelműbbé váltak a tünetek, és Ira elfojtó mechanizmusa felmondta a szolgálatot. – Tizennégy éves volt. És rajtakaptam az ágyban. Ira nagyon halkan beszélt, pedig egyedül volt a tárgyalóközpontban. Ez duplán paradox helyzet volt, mert ebben a pillanatban körülbelül tizenkilenc millió ember hallgathatta, bárhol is húzta meg magát. Az ország szinte minden nagyobb rádióadója átvette a 101egész5 programját a saját frekvenciáján. Számos internetplatform hívta fel főoldalán az olvasók figyelmét arra, hogy jegyezzék meg a helyes jelszót. Még a mallorcai német nyelvű rádió is tájékoztatta a nyaraló turistákat. Ira nem vett tudomást arról a kellemetlen gondolatról, hogy – 134 –
minden szót, ami közte és Jan között elhangzik, hamarosan az összes külföldi médium is szajkózni fog. – Igen. Na, jó. A tizennégy talán kissé koraérett. De a nagyvárosokban nem ez az átlagéletkor az első alkalom tekintetében? – kérdezte Jan. – Hármasban? Jan érthetetlen dörmögéssel kommentálta Ira ellenvetését. Olyan hangot adott ki, mint amikor a férfiak egy nyitott motorháztető előtt állnak, és nem akarják beismerni, hogy halványlila gőzük sincs arról, hogy mi a probléma. – Mindig is – hogy is mondják? – „felvilágosultnak” tartottam magam – tette hozzá Ira. – Sokat képzeltem magamról, a hozzáállásomról. A szüleim végtére is nagyon szabadon és nyíltan neveltek. Az első barátom az első naptól fogva nálam alhatott. Az anyámmal még az orgazmussal kapcsolatos problémáimat is megbeszéltük. – Irának itt megváltozott a hanghordozása, és minden szó kimondásával egyre gyorsabban beszélt. – Nem azért mondom, hogy azt gondolja, egy alternatív hippi családból származom, ahol az apák pucéran nyitnak ajtót a vadidegeneknek, füves cigivel a szájukban. Nem. Egyszerűen fesztelenül viselkedtünk, mégpedig nem abban a nyálas értelemben, amely a párkereső hirdetésekben szerepel. Amikor például tizenhét éves koromban épp a kísérletező hajlamaimat éltem ki, nem volt gond, ha éjszakára hazavittem egyik barátnőmet. Annak idején megesküdtem, hogy én is megengedem majd a saját gyerekeimnek. És amikor Sara elérte a pubertáskort, úgy éreztem, mindenre felkészültem. A fogamzásgátlóra, talán egy kis leszbikus kitérőre, vagy egy felnőtt barátra. Azt hittem, semmi nem okozhat gondot. – Tévedett? – Igen. – Nagyobbat, mint valaha. Ira azon tanakodott, vajon mennyit áruljon el ahhoz, hogy Jan ismét megbízzon benne. Beszéljen-e Sara állandóan változó szexpartnereiről. A „játékszerről”, amelynek garantáltan nem egy tinédzser ágya alatt van a helye. Arról, amikor nyíltan bevallotta reggeli közben, hogy csak úgy tud eljutni az orgazmusig, ha fájdalmat okoznak neki. Ha kihagyja ezeket a részleteket, Jan rá fog jönni, hogy Ira csak közhelyekkel traktálja.
– 135 –
És ami még rosszabb: nem értené meg. És valami oknál fogva Ira fájdalmasan tudatára ébredt, mennyire vágyik arra, hogy valaki végre megértse. Legjobb, ha egyszerűen leírom neki a döntő élményemet – gondolta. Azt a drasztikus pillanatot, amikor tudatosult bennem, hogy Sara visszahozhatatlanul kicsúszott a kezeim közül. – Ismeri azt a nagy parkolót a Teufelsbergnél? – Igen. Jártam ott néhányszor Leonival. Amikor sétára indultunk Grunewaldban, mindig ott parkoltuk le a kocsit. Szép környék. – Nappal talán. Menjen el egyszer arra éjjel tizenegy óra körül! Ira lehunyta a szemét, és az emlékképek lassan kiélesedtek. Mint az előhívófürdőbe tett film, úgy nyerték el rettenetes kontúrjaikat. Autók a sötétben. Túl sok autó azon a késői órán. Saját fényszórója, amint a fénye rájuk vetült, miközben a furgonnal bekanyarodott a göröngyös parkolóba. Sötét alakok a kormánykerekek mögött. Felvillanó öngyújtók. És valamivel odébb egy kisebb csoportosulás. Egy kombi körül. Az autó csomagtartója nyitva volt. És a csomagtérben… – Olvastam ezekről a találkozóhelyekről – ismerte be Jan. – Sőt, egyszer magam is elmentem, hogy meggyőződjek, nem holmi modern mítosz szülöttei. Tényleg létezik ilyen Berlinben, több is. Többnyire tavak partján, mint Tegelben, meg persze a Teufelsbergnél is. Vagy bizonyos pihenőkben az autópálya mentén. Sőt, még egy honlap is létezik az interneten, ahol egy bizonyos összeg befizetése ellenében meg lehet tudni, hol vannak a legújabb találkozóhelyek. A játékszabályok és szertartások mindenütt ugyanazok: leparkolják az autójukat. Ha valaki jön, a sötétben meggyújtják az öngyújtójukat. Előbb vagy utóbb beül valaki. A szex gyors, kemény és néma. Nincsenek nevek. Nincs búcsúzkodás. Mindenesetre én azt hittem, hogy oda csak… – Mit? Hogy csak férfiak járnak oda? – Ira bizonytalanul felnevetett. – Én is azt hittem. Míg egy napon nem követtem oda a tizenhét éves lányomat. Az is lehet, hogy az ott épp a melegek egyik találkozóhelye volt. Nem kizárt. De ha csak homoszexuálisok voltak ott, akkor közülük legalább tízen kivételt tettek aznap. De inkább többen. Nem tudtam megszámolni a kezeket. Olyan sokan voltak, hogy csak a vékony lábaira húzott, térdig érő bőrcsizmáról ismertem fel a lányomat. – Az utolsó mondatokat Ira undorodva köpte a telefonba. – A lábai úgy meredtek az – 136 –
égnek a csomagtartóból, mint két törött fogpiszkáló. A teste többi része úgy tűnt el, mint mikor egy szúnyograj körülvesz egy villanykörtét. – Mit tett? – kérdezte Jan rövid szünet után, mely alatt egyikük sem szólalt meg. – Semmit. Először ki akartam szállni. Da azután félelem fogott el. – A férfiak miatt? – Nem. Sarától féltem. Amíg az autóban maradtam, és nem láttam az arcát, bebeszélhettem magamnak, hogy… – Ismét hosszú szünetet tartott. Végül Jan kiegészítette: …hogy nem okoz neki örömet, amit csinál. Ira bólintott, mintha transzban lenne. Jan átlátott rajta. Nem ez volt az első alkalom, hogy Ira észrevette, milyen jól végezhette a dolgát Jan egykor, mielőtt a trauma bűnözővé tette volna. Egyetlen anya sem akarja végignézni, ahogy a saját lánya, mint egy darab olcsó húscafat, a falka elé veti magát. Szabad akaratából? Saját érzéki vágyától vezérelve? Ira számára mindez elképzelhetetlen volt. Ezen az éjszakán szinte elmenekült a parkolóból. Csak amikor hazaért, akkor vette észre a horpadást a sárvédőjén. Annyira sokkos állapotban volt, hogy észre sem vette, hogy amikor kitolatott, nekiment egy másik autónak. Az autót ért kár akkoriban hidegen hagyta, mivel biztos volt abban, hogy az újonnan érkezett kéjenc nem akarja majd magára vonni a rendőrség figyelmét. De a lelki sérülések súlyosak voltak. Ira kétségbe volt esve. Minden tudása az emberi pszichéről csődöt mondott, amikor a saját lányán kellett volna alkalmaznia. Nem volt olyan tankönyv, melyet kinyithatott volna, nem volt olyan szakember, akitől segítséget kérhetett volna. Szorult helyzetében még az is eszébe jutott, hogy felhívja a volt férjét. De azok után, amit tudott róla, nem lehetett biztos abban, hogy nem gyújtogat ő is éppen öngyújtót valamelyik sötét parkolóban. Annak idején végül is egy kiskorú kedvéért hagyta el őt, amikor terhes volt Kittyvel. – Beszélt erről Sarával? – Igen. De túl későn. – Ő mit mondott? – Nem sokat. Rosszul nyúltam hozzá a problémához. Nem a megfelelő kérdéseket tettem fel. Akárcsak a legutóbbi telefonbeszélgetésünk alatt – gondolta Ira. – Ugye nem veszel be gyógyszert? – Nem, anya! – 137 –
– Milyen kérdésekre gondol? – Természetesen kerestem a viselkedése okát. Anyaként logikus magyarázatra volt szükségem. Ehhez a nemi erőszak gyanúja állt a legközelebb. Minden személyt felhoztam, aki csak szóba jöhetett. De ő mindent tagadott. Sőt, még mosolygott is, és ezt mondta: „Nem, anya, nem erőszakoltak meg. De igen, igaz. Van valaki, aki tett velem valamit. Ismered őt. Méghozzá nagyon is jól.” – Ki volt az? – Nem tudom. Éppen ebbe őrülök bele. – Annyira, hogy tulajdonképpen már csak egy Cola light Lemonra van szükségem, hogy végre le tudjam nyelni a fagyasztómban lévő magokat. De előbb akarata ellenére is ki kell szabadítanom a még élő lányomat. – Még azt is mondta, hogy rá fogok jönni. – Mit mondott egészen pontosan? Ira egy pillanatra elcsodálkozott a kérdésen. De végül nem látta okát, miért kellene Jan előtt elhallgatnia. – Nos, azt hiszem, valami ilyesmit mondott: „Ne aggódj, anya! Hamarosan megtudod, ki tette ezt velem. És akkor minden jóra fordul.” – Ira nyelt egyet. – De semmi sem fordult jóra. Csak egyre rosszabb lett. Soha nem tudtam meg, érti? Egy ideig mindketten hallgattak. Nem sokáig, de épp elég ideig ahhoz, hogy Ira rádöbbenjen, milyen közel áll az összeomláshoz. A kezei reszkettek, akár egy Parkinson-kóros betegé, és a homlokára kiülő veríték vékony rétege helyén most gyöngyöző cseppek sorakoztak. – Akiket a legjobban szeretünk, azok jelentik számunkra a legnagyobb rejtélyt – állapította meg a túszejtő abban a pillanatban, amikor Ira épp arra gondolt, vajon Götz szerez-e neki hamarosan valami italt. Valami ütőset. Irát annyira meglepte a Jan hangjából hallatszó hirtelen kétségbeesés, hogy olyasmit tett, amit az elmúlt tizenöt percben nem: kinyitotta a szemét. – De most már nem a lányomról beszélünk, igaz? – Igaz – ismerte el Jan halkan, és Ira ekkor már tudta. Nagy árat kellett érte fizetnie. De sikerült. Ebben a körben Jan nem fog lelőni senkit. – 138 –
– Igaza van – hagyta jóvá még egyszer Jan. Ezúttal kissé hangosabban. – Most már Leoniról beszélünk.
23. A tárgyalóközpont továbbra is elhagyatott volt. Herzberg és az albínó technikus egy pillanatra felbukkantak, de Ira dühös kézmozdulatokkal kitessékelte őket. Bármennyien is hallgatták – telefonálás közben egyedül kellett lennie. Ez mindig is így volt. Nem tudta elviselni, ha volt még valaki a helyiségben. Megrögzött szokása volt, ami nem könnyítette meg közvetítői munkáját. A bevetések során – ha tetszett, ha nem – hozzá kellett szoknia egy egész csapat jelenlétéhez. Ez azonban soha nem gátolta meg abban, hogy a magánéletében mindig bezárkózzon, amint valaki felhívta. Ez itt pedig egy magánbeszélgetés volt. Méghozzá a legintimebb, amelyet valaha folytatott. Ira tekintete a Diesel asztala alatti fiókos szekrényre esett. Átszelte az irodát, miközben tovább hallgatta Jant. – Mindenki, aki az életben jelent valamit a számunkra, többé-kevésbé örök titok marad, Ira. – A hangja tűnődő, befelé forduló volt. Mint egy tudósé, aki saját magával beszélget, hogy megtalálja egy probléma megoldását. – Ha megérti azt, amit mindjárt elmesélek önnek, hamarabb meg fogja találni Leonit. És talán választ kap az utolsó rejtvényre is, amelyet a lánya feladott magának. Ira magába fojtott minden kommentárt, hogy ne szakítsa meg Jan szóáradatát. Ráadásul egy rövid időre el is terelődött a figyelme: a kihúzott fiókban egy megbontott üveg Single Mait állt egy bokszkesztyű és egy „Miss Wet-T-Shirt” serleg között. Talán csak azért örülök, hogy nincs itt senki – gondolta Ira – , mert tudtam, mit tartogat nekem Diesel az íróasztalában. – Vegyük például a házasságot – folytatta Jan. – A kezeléseim alatt újra és újra ugyanazt tapasztaltam: minél teljesebb egy párkapcsolat, annál erősebb a két fél szerelmének titka. Nincs fárasztóbb, mint egy történet, amelynek már előre tudjuk a végét. És semmi nem forraszt annyira össze, mint egy óriási kérdőjel. Mit gondol a partnerem valójában? Vajon örökké – 139 –
hű lesz hozzám? Vajon minden érzésünket megosztjuk, vagy van, amit titkol előlem? Ha őszinték akarunk lenni, a nagy szerelmünket soha nem szeretnénk igazán megismerni. Csak a titkai által nem válik unalmassá a számunkra… Jan megköszörülte a torkát. – Ezért is gondoltam, hogy Leoni és én remekül összeillünk. Ira majdnem elmulasztotta az utolsó, a legfontosabb mondatot, annyira lefoglalta, hogy kinyissa az üveget. – Mi volt Leoni titka? – kérdezte. – Soha nem jöttem rá. Azt hiszem, ezért vagyunk ma itt, nem igaz? – mondta, és mesterkélten felnevetett. – Nem mintha nem próbáltam volna megfejteni. Röviddel az előtt, hogy eltűnt, én is követtem egyszer Leonit. Éppen úgy, ahogy ön is a lányát a parkolóba. A barátnőm nyomában végiglopakodtam Berlin utcáin. Egyszer ebédidőben meglátogatott a rendelőmben, és együtt akart ebédelni velem. Ez szokatlan volt, mert Leoni különben mindig kerülte a spontán döntéseket. Ne értse félre, kérem! Nem volt unalmas, sem visszahúzódó. Egyszer telefújta a potsdami házam hálószobáját habbal, hogy úgy érezhesse, felhőkön szeretkezünk. Rendkívüli és meglepő személyiség volt, de csak addig, míg el nem hagytuk a házat. A külvilág – vagy annak egy része – félelmet keltett benne. Hatalmas félelmet. Ha megbeszéltünk egy találkozót, mindig pontosan tudni akarta, hol fogunk találkozni, és hogyan jutunk oda. Ha kirándulni mentünk, mindvégig feszülten bámulta a visszapillantó tükröt. – De ezúttal egyszer csak ott állt az ön rendelőjében anélkül, hogy bejelentkezett volna, és együtt akart önnel ebédelni? – kérdezte Ira. – Igen. Mélységesen sajnáltam, de épp akkor én nem tudtam spontán cselekedni. Épp egy tizenhárom éves páciens édesanyját vártam, hogy felvilágosítsam a lánya problémájáról, mely sajnos nem csupán pszichológiai természetű volt. A kislány AIDS-es volt. – Te jó ég! – sóhajtott fel Ira. Lelki szemei előtt felvillant Sara képe, akár egy túlexponált fotográfia. – Hogy rövidre fogjam – Leoni csak két perccel azelőtt ment el, amikor felhívott az anyuka, és elhalasztotta az időpontot. Tehát Leoni nyomába eredtem, és odalent, a Ku'dammon már majdnem utol is értem, amikor… – Jan egy pillanatig habozott – …amikor észrevettem a többieket. – Kiket? – 140 –
– Akik Leonit követték. Ira az íróasztalon álló whiskysüveg bronzszínű kupakjára meredt. Két dolog világossá vált a számára: reszkető keze miatt ki fogja löttyinteni a kevéske ital egy részét, amint az üveget a szájához emeli. És Jan épp azon van, hogy elmeséljen neki valamit, amitől még inkább kételkedni fog Leoni halálában.
24. – Az álca tulajdonképpen tökéletes volt. Ugyan ki gondolná egy fiatal nőről, egyik oldalán egy kisgyermekkel, másik oldalán egy kutyával, hogy valakit követ? – Akkor ön miből gondolta? – Először nem is gondoltam. Eleinte csak azon tanakodtam, vajon melyik úton indult el Leoni. Hiszen még soha nem engedte meg, hogy hazavigyem. Mindig azt mondta, szégyelli azt a kis egyszobás lakást Charlottenburgban, miközben nekem egy egész villám van Potsdamban. Annak ellenére, hogy mindig hangsúlyoztam, engem ez mennyire nem zavar, az első randevúink után mindig a kerületi bíróságnál kellett kitennem. Később azután egyébként is szinte beköltözött hozzám, és alig fordult elő, hogy a saját lakásában töltötte az éjszakát. – Tehát soha nem látta Leoni lakását? – Egészen addig a napig nem. De körülbelül tudtam, hol van, és amikor Leoni a Lietzenburger Strasse felé indult, először azt hittem, el kell még intéznie ott valamit. De azután hirtelen áttért az utca másik oldalára. Bement egy extra méretű ruhákat árusító divatszalonba, ami az ő alkatát tekintve abszurd ötletnek tűnt. Kellő távolságból tovább figyeltem, és néhány perc elteltével egy oldalajtón keresztül elhagyta az üzletet. Csak hogy ismét áttérjen az utca túloldalára. Majd újra. Furcsán viselkedett, különösen, amikor hirtelen futásnak eredt. Akkor vettem észre. – Mit? – A nő egyszerűen faképnél hagyta a kutyát és a gyereket, és elindult Leoni után, miközben telefonon beszélt valakivel. Még szinte bénult – 141 –
voltam a csodálkozástól, amikor egy kombi állt meg az út szélén. Kiszállt egy férfi, és nem telt bele tíz másodperc, a gyereket és a kutyát begyűjtötte, és az autóval együtt eltűntek. – Ekkor mit tett? – Egy darabig tétováztam. Végtére is szerettem volna tudni, mi történt. Leonit és követőjét a déli csúcsforgalom közepette szem elől tévesztettem. De ismertem egy rövidebb utat a Stuttgarter Platz irányába. Azt reméltem, hogy Leoni hazafelé tart, és előbb vagy utóbb keresztezzük egymás útjait. – És keresztezték is. – Igen. Puszta véletlen volt. Gyakorlatilag már feladtam a keresést, és beültem egy kávézóba a Stuttgarter Platz elegánsabb részén. – Ira finoman elmosolyodott. A „Stutti” tipikusan berlini jelenség volt. Csak néhány száz méter választott el egy álomszép kávézókkal és játszóterekkel tarkított, családias, régi épületekből álló lakónegyedet a legromlottabb olcsó bordélyoktól és erotikus bárocskák-tól. – Az ebédszünetem addigra már letelt, és a következő beteg régóta várhatott rám. Így hát felhívtam Leonit. És akkor, mintha villám csapott volna belém. – Mi történt? – Pontosan előttem, háttal nekem, egy teljesen ismeretlen, vörös hajú nő vette fel a telefonját. Csak ekkor tűnt fel, hogy közvetlenül itt, a kávézóban, csak egy asztallal odébb cseng ki. Azonnal letettem. Az idegen a kijelzőre nézett, és nyilván felismerte a számomat. Valamiért ideges lett. Izgatottan letett némi pénzt az asztalra, és elhagyta a lokált anélkül, hogy visszafordult volna. De akkor én már láttam. – Mit? – kérdezte Ira ismét lélegzet-visszafojtva. – Hogy parókát visel. Ezért nem ismertem fel már akkor, amikor beléptem. Nyilván Leoni sem vett észre engem. Tehát ismét követni kezdtem. De ezúttal nem tartott sokáig. Néhány száz méter után bekanyarodott a Friedbergstrasséra, és egy égszínkékre vakolt homlokzatú bérház felé vette az irányt. – Ott lakott? – Igen. Soha nem felejtem el a tekintetét, ahogy ajtót nyitott. Hogyan jelenhetett meg benne a szerelem, a meglepetés és a végtelen rémület egyidejűleg? Ira tudta, hogy Jan nem vár választ, ehelyett tovább kérdezett: – 142 –
– Mit mondott? – Először semmit. Szerencsére nem haragudott. Hisz végtére is megszegtem az ígéretemet, miszerint soha nem keresem fel az otthonában. Ezért már annak is örültem, hogy Leoni nem csapta be az orrom előtt az ajtót. Ehelyett behívott. Mielőtt akár csak egyetlen szót is szólhattam volna, magához húzott, átölelt, és a fülembe súgta: „Kérlek, ne kérdezz semmit! Egyszer majd mindent elmesélek. De nem itt. És nem most.” – És ön beérte ennyivel? – Hiszen mégiscsak feleségül akarta venni ezt a nőt!– tette hozzá Ira gondolatban. – Természetesen nem. De a szavát adta. Valamikor mindent el akart mondani nekem. És nem ezt mondtam az imént? Hogy épp a titkok kötnek össze bennünket? – Azt is mondta, hogy hallani fogok valamit, ami megkönnyíti a Leoni utáni nyomozást. – Mielőtt visszamentem volna a rendelőmbe, a fürdőszobájában kezet mostam. Leoni nem várt látogatót. Tehát nem volt semmi oka arra, hogy kitegyen egy tiszta törülközőt, vagy, hogy kivegye a tartalék mobilját a mosdó fölött elhelyezett töltőből. – Megnézte az SMS-eket? – Hát nem ezt csinálja manapság mindenki? Természetesen elolvastam a bejegyzéseit, mint a féltékeny férj, amikor a szerető üzenetei után kutat. – És? – Semmi. – Hogyhogy semmi? – A mobiltelefon tele volt adatokkal. De nem volt benne semmi olyasmi, amit el tudtam volna olvasni. Egyetlen szót sem értettem. Az SMS-ek mind cirill betűkkel íródtak. – Mit jelentsen ez? – Azt, hogy – amennyiben az tényleg Leoni telefonja volt – egy orosz nőt kell keresnie, Ira.
– 143 –
25. Már harmadszor csörgött. Itt, az Ostbahnhof csomagmegőrzőjénél kétszer annyira visszhangzott minden, mint máshol. Faust úgy nézett mobiltelefonja kijelzőjére, mintha a telefon valami fertőző betegséget terjesztene. A szám! – gondolta, és idegesen nyaki verőeréhez kapott. Az ér vad lüktetése szabad szemmel is látható volt. Ráadásul egy megnagyobbodott nyirokcsomó is kínozta az álla és a nyaka között, mint mikor egy csúnya megfázás fenyeget. Hogy sikerült megszerezniük ezt a számot? Ilyen hamar? A főállamügyész akkor érzett legutóbb ilyen félelmet, amikor egy onkológiai szakrendelőben a rákszűrést követően még egyszer behívta az orvos. Hogyan csúszhatott ki ennyire a terv a kezükből? Ilyen röviddel a vége előtt? A hangpostafiók új üzenet beérkezését jelezte, és Faustnak nagy kedve támadt hozzávágni a mobiltelefont a vasútállomás csempézett falához. Nem volt ereje meghallgatni. Még ha csak fele olyan rossz is a hír, mint ahogy sejti, a mai napon kénytelen lesz első alkalommal használni a csomagmegőrző tartalmát. Valószínűleg még rosszabb, mint annak idején a háziorvosom diagnózisa – gondolta Faust. És ő már csak tizenöt hónapot jósolt nekem. Megvárta, míg egy csapat fiatal lármázva elvonul mellette. Csak amikor senki nem volt már látótávolságon belül, akkor nyitotta ki a kissé szoruló rekeszt. Ezeket a rekeszeket a pályaudvar személyzete rendszerint hetvenkét óránként kiürítette. Egyedül a 729-es számút nem. A legfelső sorban. Balról a harmadik a rendőrség titkos fiókja volt, beépített embereiknek hagytak benne pénzt, vagy más hasonló célra használták. De körülbelül egy éve már csak Faust saját céljait szolgálta. Testmagasságának köszönhetően a rekesz épp szemmagasságban volt. A főállamügyész megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor a „Nem működik” táblát – 144 –
félrehajtva elfordította a kulcsot, és kinyitotta a rekeszt. Ahogy várta, még minden a helyén volt. Miért is ne lenne? Kicserélte a zárat. Rajta kívül senki nem tudta, mit tárol itt. Akkor meg ki vitte volna el a pénzt és az igazolványokat? Igaz, egy ilyen napon, mint ez a mai, a jelek szerint bármi megtörténhet. Ezért elővigyázatosságból a rekesz teljes tartalmát belepakolta a vászontáskába, amit magával hozott. A kézifegyvert is. Faust nyitva hagyta a rekesz csapóajtaját, és gyors léptekkel a vécékhez sietett. Miután meggyőződött arról, hogy egyedül van, ellenőrizte az ajtó mellé függesztett takarítási rendet. Remek! A takarító személyzet épp végzett, és leghamarabb két óra múlva zavarhatják meg. Faust kitépte a lapot a fémkeretből, és nagy betűkkel ezt írta a hátoldalára: „Üzemen kívül!”. Kivett a táskából egy tekercs ragasztószalagot, és a fogával leszakított egy darabot. Majd felerősítette a kezdetleges táblát az ajtóra. Azután kinyitotta az ajtót, beosont a helyiségbe, és a biztonság kedvéért még belülről is bereteszelte egy csavarkulccsal, melyet a kulcscsomóján hordott. Ezzel megtette az előkészületeket. Senki nem zavarta. Egy tükör előtt állt. Most már csak le kell vetkőznie. A kikeményített fehér inget és az ujjatlan trikót a mosdó melletti asztalra fektette. Azután kivette az első pénzköteget a táskából, újabb darab ragasztót tépett, és oldalt, lágyéktáj fölött felragasztotta aszott testére. Amikor a második kötegért nyúlt, megint megcsörrent a telefonja. A kijelzőre pillantva megnyugodott. Ez a hívás nem jelent veszélyt. – Az ördögbe is, Steuer! Mi történt? – torkolta le a műveleti parancsnokot köszönés gyanánt. – Jan May. Tudja, honnan jött Leoni. – Azt én is hallottam. Hangosan és érthetően. A rádióban! Faust felmarkolta a harmadik pénzköteget. Sietnie kellett, ha tényleg így akarta elrejteni a táska teljes tartalmát. De ez volt az egyetlen lehetőség. Semmilyen körülmények között nem akarta, hogy meglássa a sofőrje, amint ezzel a feltűnő táskával hagyja el az állomást. És ki tudja? Talán már vissza sem megy a limuzinjához. Falán most azonnal fel kell ülnie egy vonatra. Ez teljes mértékben attól függött, hogy az, aki az imént hívta, milyen üzenetet hagyott a hangpostafiókban. – Ennek ellenére azt hiszem, egyelőre nincs okunk az aggodalomra – csitította a SEK-parancsnok. – Minden nyomozást befagyasztottam. Az – 145 –
embereim vagy nem keresnek semmit, vagy rossz irányba tapogatóznak. Eddig nincsenek tények, csak gyanú és feltételezések. – Ne nézzen már szenilisnek! – horkant fel Faust. – Az az őrült a stúdióban kételyeket ébreszt. És ez a vég kezdete. Én itt most nem csak a perről beszélek, Steuer. – Igen. Tudom. De ennek ellenére… – Ennek ellenére nem fogom fel, hogyan történhetett meg mindez? Hiszen egyértelműen megmondtam annak az alkoholista túsztárgyalónak: egy szót se Leoniról! Faust saját lesoványodott felsőtestét vizsgálgatta, és egyszerre hihetetlen nyomást érzett. Hová jutott? Most itt áll. Félmeztelenül, betegség sorvasztja a testét, és egy büdös, vasúti vécében rejtőzik el, akár egy drogos. A menekülésre készülődve. Csak mert Steuer zátonyra futtatta az ügyet. Nevetséges alakjának látványa csak még jobban feldühítette. Felbőszült, és most már egyáltalán nem ügyelt, egyébként oly csiszolt kifejezésmódjára: – Felőlem ez az Ira Samin akár az egész várost felizgathatja a lánya kurválkodásaival. Na és, ha az a kis szajha egy kutyaólban csinálta teleholdkor? Csak tessék! Nekem mindegy! Kiáltsa csak ki a világnak! De egyetlen szót se többet Leoni Gregorról, Steuer! Tudja, miért! – Igen. – Nahát! Akkor most mit szándékozik tenni? – Remélem, egy órán belül készen állunk. – Annyi idejük nincs. Hamarabb kell támadniuk! – Én… én… – Steuernek torkán akadt a szó. Végül mélyet sóhajtott. – Meglátom, mit tehetek. Egyszerűen addig nem akarok bemenni, míg biztosra el nem próbáltuk a támadást. Még egy olyan hiba, mint az a korábbi, és nekem így is, úgy is végem. Faust összerezzent, mert valaki kívülről rángatni kezdte a kilincset. Gyorsan felragasztotta az utolsó kötegeket. Szerencsére nem kellett túl nagy testfelület háromnegyed millió euróhoz. – Hát jó – mondta, amikor az idegen végre továbbállt, hogy másik vécét keressen magának. – Öné a választás, Steuer. Vagy Ira, vagy Jan. Válasszon közülük! – Azzal ismét felvette a trikóját. – 146 –
– Egyiket a kettő közül. Mindegy, kit. Mindegy, hogyan. De hallgattassa el! A próba jól ment, Götznek mégis rossz érzése volt. A száraz gyakorlat, melynek során vaktölténnyel lőttek, még rendben is volt. De a padlóburkolatot alulról áttörni, majd behajítani egy könnygázgránátot egy túszokkal teli stúdióba, és a felfegyverzett gyilkosnak egyetlen lövéssel szétzúzni a nyaki gerinccsigolyáit, az valami teljesen más dolog. A gumilövedéknek nem szabad sem megölnie Jant, sem célt tévesztenie. Meg kell bénítania. Máskülönben vagy a hiányzó pulzus, vagy maga a tettes fog pontot tenni a katasztrófa végére. Ráadásul ott volt még a zajprobléma. Eddig még nem sikerült kideríteni, hogyan tudják elnyomni a fúró hangját. Elvégre a stúdiók alatti tizennyolcadik emeletről először át kellett fúrniuk magukat egy fél méter vastag betonfödémen, majd a parkettán, melyre az egész stúdiót építették. Ez pedig nem megy zaj nélkül. Götz Steuer irodája előtt állt a bevetési bázison, és épp ezzel kapcsolatban kívánt észrevételt tenni, amikor rezegni kezdett a mobilja. – Most nem érek rá, Diesel. – Ne tegye le… ááááh, mindjárt hányok… – Tessék? – Götzből két dolog is idegességet váltott ki. Az egyik az volt, hogy Diesel nagyon furcsán beszélt. Mintha beteg lett volna. Másrészt a háttérben egy propeller hangja hallatszott. – Hol az ördögben van? – Egy Cessnában, hétszáz méterre Berlin fölött. De ennek most semmi köze a lényeghez. Sokkal fontosabb… ó, szűzanyáááám! A háttérben Götz őrült nevetést hallott, és azt, hogy valaki a „hurok” szót kiáltja. Azután, meg mert volna esküdni arra, hogy Diesel ténylegesen hányt. – Itt vagyok – hörögte a férfi néhány másodperccel később a telefonba. – Mi a helyzet? – kérdezte Götz feszülten. Látta, amint Steuer keserű ábrázattal ül az íróasztalánál és telefonál, és Götzöt tulajdonképpen sokkal jobban foglalkoztatta, mi a gondja a parancsnoknak. De talán – várakozása ellenére – Diesel talált valamit. – Garantálni tudom magának, hogy Leoni Gregornak nem volt autóbalesete szeptember tizenkilencedikén. De az aktából vett fotón szereplő BMW-vel sem. – Ezt meg honnan tudja? Beszélt a mentőssel? – 147 –
– Nem. Vele nem találkoztam. – Nem is úgy hangzik – bosszankodott Götz. Nyilvánvalóan senki nem azt tette, ami a dolga lett volna. – Emlékszik még az autóról készült képre? – kérdezte Diesel. – Egy pillanat. Götz odament egy szabad íróasztalhoz, és beírta a jelszavát a számítógépbe, megnyitva ezzel a nyomozás jelenlegi állását tartalmazó mappát. Csodálkozva vette tudomásul, milyen kevés új adatot mentettek le ide az elmúlt néhány órában. De hát mit csinált a különítmény ennyi ideig? – Mindjárt megnyitom. – Rendben. Figyelje az út szélét! A kép előterében. Mit lát ott? – Parkoló autókat? – Úgy van. És éppen ez a bizonyíték. – Mire? – Arra, hogy a kép fotómontázs. Szeptember tizenkilencedike szerdai napra esett. Mint ahogy a mai nap is. Épp most repülök el az út fölött, és Habicht meggyőzött: itt minden szerdán építenek. Most is látom. – Ki az a Habicht? És mit építenek? – Habicht pilóta, a 101egész5 közlekedési riportere. És a piaci standokról beszélek. Minden szerdán van piac. Bárki is készítette a fényképet, ezt elmulasztotta figyelembe venni. Egy hiba, érti? Azok az autók, abban az időpontban nem parkolhattak itt. Archív felvételeknek kell lenniük, amelyeket összeollóztak.
27. Négy percet késtek. Ira és Götz Steuer dühös tekintetétől kísérve sietett be a konferenciaterembe, ahová a műveleti parancsnokság sürgős megbeszélést hívott össze. Hihetetlen volt! Felfoghatatlan, amit Götztől megtudott Diesel legújabb felfedezéseiről. – Akárcsak a rohamosztag vezetője, mindannyian sietünk, tehát kezdjünk is hozzá azonnal, uraim! – 148 –
Ira fáradtan vette tudomásul, hogy Steuer az imént tudatosan feledkezett meg róla, amikor megszólította a jelenlévőket. Az elsötétített konferenciateremben Ira volt az egyedüli nő. Rajta és Götzön kívül Steuer borostás asszisztense, von Herzberg, a félreállított túsztárgyaló és két további rendőr foglalt helyet a hosszú tejüveg asztal mellett. Az asztalfőnél úgy állt a műveleti parancsnok, mintha valami nemzetközi konszern igazgatója lenne. – Röviden szeretném ismertetni a nyomozás legfrissebb eredményeit. Ezt követően mindenkit beavatok a következő lépésekbe. Steuer egy kis távirányítót használt, mely úgy nézett ki szőrös mancsában, mint egy miniatűr öngyújtó. A mennyezet alá felszerelt kivetítő egy plakát méretű profilfotót vetített a falra. Jan May. Minden valószínűség szerint hivatalos sajtófotó a pszichológus jobb napjaiból. – Nyomozásunk során kezdettől fogva két szempontra összpontosítunk: a tettesre és a túszokra. Különítményünk ebben a tekintetben egészen kiváló munkát végzett. – Azzal a két rendőr felé biccentett, akiket Ira most látott először. Közvetlenül Steuer mellett ültek, az asztal legelején. A projektor falról visszaverődő fénye pirosas-kékes színbe vonta kifejezéstelen arcukat. Emiatt lehetett, hogy Irát kissé rajzfilmfigurákra emlékeztették. Gondolatban a „Tom” és „Jerry” gúnyneveket adta a két férfinak. – És mi a helyzet Leonival? – kérdezte. – Ebben az irányban nem folytattak nyomozást? – Nos – Steuer dühösen forgatta a szemeit, amiért félbeszakították az előadását –, azt hittem, ezt már a lehető legmagasabb szintről tudatták magával. Ön a saját helyzetében talán szívesen kapaszkodik a halál utáni élet gondolatába… Tom és Jerry bátortalanul elvigyorodtak. –…de mi nem pazaroltuk a drága időnket arra, hogy egy halottat vizsgálgassunk. A nyomozók hevesen bólogattak, és ezúttal szélesebben vigyorogtak. Ira átkeresztelte őket a „Seggfej” és „Rohadék” nevekre. – Akkor miért… – Götz a térdére fektette a kezét, mire Ira elhallgatott. A férfinak igaza volt. Steuert abszolút nem érdekelné, hogy mit talált Diesel a megrendezett balesetről. Így csak legyintett, amikor a műveleti parancsnok kérdőn felvonta a szemöldökét. – 149 –
– Helyes. Ha Frau Samin nem kíván több minősített kifogással élni, végre folytathatom. Götz keze kissé tovább időzött Ira combján, mint amennyire feltétlenül szükség lett volna. Finoman megnyomta Ira térdét, majd óvatosan visszahúzta a kezét. Steuer megnyomott egy gombot a távirányítón. Jan fényképe összezsugorodott, és felcsúszott a bal felső sarokba, helyet engedve hét további felvételnek. – Ők a túszok, ő itt… – Steuer egy infravörös lámpával Manfred Stuckra, a futárra mutatott – …az első áldozat. Eltekintve a rádió munkatársaitól, valószínűleg ő volt az egyedüli valódi túsz a látogatók közül. – A két utolsó szót sokatmondó pillantásával még nyomatékosabbá tette. – Mi a helyzet a többiekkel? – érdeklődött Götz. – Ők feltehetőleg mind egy követ fújnak. Steuer belekezdett egy felsorolásba, amely során minden egyes pontnál felemelte egy ujját. – Mindannyian munkanélküliek. De mindnek ugyanaz a szakmája: színész. A „Scheinbar”-ból ismerik egymást, ez egy szórakozóhely Kreuzbergben, ahol gyakran lépnek fel kabarettisták. És ami a legfeltűnőbb: mindegyikük csak néhány hete tagja a 101egész5 hallgatói klubjának. Ő itt… – Steuer ekkor egy félig kopasz, teltkarcsú férfira mutatott – …Theodor Wildenau. Számítógép-javításból tartja fenn magát. Feltételezzük, hogy ő manipulálta az adatbázist annak érdekében, hogy ma mindannyian egyszerre vehessenek részt a rádiólátogatáson. – Mit jelent ez a mi munkánkra nézve? – kérdezte von Herzberg láthatóan meglepetten. – Azt, hogy ez egy blöff. Szélhámosság. Egy színjáték. Jan May és a túszok összedolgoznak. – Ezt feltételezi? – kérdezte Ira hangosan. Inkább megállapításnak hangzott. – Igen. És jó okunk van feltételezni: ha nem is közvetlenül, de minden túsznak volt már kapcsolata a tettessel. Jan May hosszú ideig kezelte a „Scheinbar” tulajdonosát. További összeköttetésre szolgál bizonyítékkal, ha vetünk egy pillantást a számlákra. May három héttel ezelőtt több takarékbetétet is megszüntetett. Összesen kétszázezer eurót emelt le – 150 –
készpénzben a számláiról. Négy túsz. Ez ötvenezer eurót jelentene fejenként. – Egy pillanat. Az a négy ember büntetett előéletű? – kért szót Götz első ízben. – Semmi komoly. – A vetítő fénye kísértetiesen villódzott Steuer teliholdra emlékeztető arca előtt, miközben fel-le járkált a konferenciaasztal előtt. – A párocskát egyszer letartóztatták egy május elsejei demonstráción kővel a kezükben. A terhes nő előszeretettel narkózik vezetés közben. De figyelmeztetésen kívül egyiknél sem szerepel semmi. Ira felsóhajtott. Ezt nem gondolhatja komolyan! – Várjunk csak! – szakította félbe Ira Steuert. – Komolyan azt akarja mondani, hogy négy, eddig ártalmatlan berlini lakos egyszerre veszélyes bűnözővé válik, csak mert Jan May ötvenezer eurót kínál nekik? Steuer bólintott. – A következőképpen gondolkodom: May őrült, de nem közveszélyes. Rábeszél egy naiv és eladósodott amatőr színjátszó csoportot, hogy segítsen neki. Ők elhiszik neki, hogy Leoni még él. Mivel munkakerülő barátaink az állammal amúgy is hadilábon állnak, elfogadják Jan összeesküvés-elméletét. De az is lehet, hogy csak a pénzre utaznak. Mindegy. Amikor megígéri nekik, hogy az akció erőszakmentesen zajlik le, és fejenként leperkálja nekik az ötvenezer eurót, minden el van rendezve. Eljátsszák életük nagy szerepét, és közben úgy tesznek, mintha túszok lennének. – És hogy jön a képbe a halott UPS-sofőr? – kapcsolódott be a beszélgetésbe von Herzberg ismét. – Sehogy. De éppen ez szolgáltat további bizonyítékot feltételezéseink helyességére. Mivel egy számítógépes analízis eredményeképpen kiderült, hogy Manfred Stuck eredetileg nem is erre a stúdiólátogatásra volt előjegyezve. Csak az utolsó pillanatban hívták meg, méghozzá tévedésből. Stuck valójában mozijegyet nyert. Az egyik helyettesítő munkatárs felcserélte az adatlapokat, és nem a megfelelő nyereményt postázta. Ira pontosan tudta, mi zajlik Steuer bürokrata agyában. Nemcsak az embereihez beszélt, hanem saját magát is igyekezett meggyőzni. Minden egyes kimondott szóval egyre jobban hitt a saját fejtegetéseiben, melyeket előzőleg az íróasztalánál készített elő. – 151 –
Jan valószínűleg pánikba esett, amikor megpillantotta az idegent. Nem tartotta magát a megbeszéltekhez. Ki kellett kapcsolnia az egyetlen olyan férfit, aki mindent leleplezhetett volna. A UPS munkatársai szerint egyébként Stuck forrófejű volt, és rajongott a fegyverekért. Ez a férfi az első perctől fogva veszélyeztette a tettes terveit. – Ez azt jelentené, hogy Jan valóban közveszélyes – vetette közbe Ira. – Tehát nem szabad alábecsülnünk sem őt, sem a helyzet veszélyességét. Steuer becsmérlően legyintett, és úgy nézett Irára, mint egy légyre, amely beleesett a kávéjába. – De létezik még egy lehetséges változat. Egy sokkal valószínűbb: Stuck nem is halt meg. Elképzelhető, hogy csak egy hangjátékot hallhattunk a rádión keresztül. Nincs tanúja a gyilkosságnak. De van – gondolta Ira. A lányom. – Mi szól e mellett a feltételezés mellett? – kérdezte Herzberg. – Megvizsgáltuk Jan e-mailjeit az elmúlt néhány hónapra visszamenőleg. Spanyol, katonai felszerelést árusító webáruházaktól vásárolt fegyver– és robbanóanyag-utánzatokat. Egyebek mellett kábító lövedékeket és hozzájuk tartozó pisztolyt is. Könnyen meglehet, hogy ő a legjobb színész mind közül. Nem véletlenül kísérte Stuckot a konyhába. – Tiltakozom! – ragadta magához Götz a szót, és felállt. Ira kissé megijedt, amikor megpillantotta a férfi mérges arcát. Götz egész teste megfeszült. Ira még soha nem látta ilyen dühösnek. – Minden tiszteletem – de mindez csak spekuláció. Ezek nem tények. Mi van akkor, ha a túszok mégsem ismerik egymást? Ha csak a puszta véletlen vezette őket rossz időben, rossz helyre? Mint Stuckot. Állítólag minden ember a világon minden más emberrel legfeljebb hat ponton kapcsolatban áll. Ebben a városban tehát teljesen normális, ha egy helyiségben, ahol hét ember tartózkodik, közülük négynek vannak közös ismerősei. Az egyik barátom például a berlini kábítószerkirállyal pókerezik. Ez talán azt jelenti, hogy tagja vagyok egy bűnszervezetnek? Steuer mondani akart valamit, de Götz nem hagyta szóhoz jutni. – A bizonyítás jelen szintje ellenére továbbra is veszélyesnek kell tekintenünk Jan Mayt. Nem fogom beküldeni az embereimet anélkül, hogy tájékoztatnám őket arról, hogy az az őrült úgy be van kábelezve, mint egy lebontásra ítélt épület közvetlenül a robbantás előtt. – 152 –
– Ez ellen nincs is semmi kifogásom – felelte Steuer. – Az elővigyázatosság nagyon fontos. De én ártalmatlan őrültnek tartom Jan Mayt. Feltehetőleg egy vízipisztollyal tartja sakkban a műsorvezetőt és a műsorszerkesztőt. – Megfeledkezik Stuck éles fegyveréről. És a pisztolyról, amelyet Onassisnak kellett ledobnia, amikor kudarcot vallott az akció a szellőzőaknában. Sajnálom, de nem tudom osztani a nézeteit. – Tudomásul vettem. De ez semmit nem változtat a döntésemen. – Mégpedig? – Bemegyünk. Tizenöt percen belül.
28. Götz Ira nyomába eredt, miután a nő kirohant a konferenciateremből. – Ira, várj! Götznek volt némi fogalma arról, mi minden játszódott le Ira fejében, miközben a lifthez sietett. Stuck halott volt, és ezt első kézből tudta. De nem szólhatott senkinek a szemtanúról. Ha kiderült volna, hogy Ira elhallgatta egy nyolcadik túsz létezését, aki ráadásul a saját lánya volt, lehet, hogy Steuer még őrizetbe is venné. Bizonyára majd szétfeszítette ez a konfliktus. Tegye a dolgát, és terelje el Jan figyelmét, miközben a SEK megrohamozza a stúdiót? Vagy akadályozza meg azzal, hogy kiteríti a kártyáit? Azt követően viszont már semmit nem tehet, hogy segítsen Kittyn. Tehát mindkét esetben kockáztatja a lánya életét. – Hová rohansz? – Götz már majdnem utolérte. – Gyere velem! – felelte anélkül, hogy hátrafordult volna. Götz utolérte, és mutatóujjával finoman megérintette a nő tarkóját. Ira azonnal megállt, mintha egy láthatatlan stopgombot nyomtak volna meg rajta. A férfi ismerte ezt a pontot. Hányszor ért hozzá korábban, hányszor cirógatta, hányszor csókolta! De még soha nem fordult elő ilyen szélsőséges körülmények között. – Annyira sajnálom, Ira! – mondta. – Steuer hibát követ el. Feltehetőleg nyomást gyakorolnak rá fentről. De fogalmam sincs, hogyan győzhetném – 153 –
meg. Nagyon rövid az idő. Már rég az embereimnél kellene lennem, hogy eligazítsam őket. Ira megfordult. Sötét szemei alatt még sötétebb karikák húzódtak, melyek bizarr módon harmonizáltak kipirult arcával. – Akkor indulj! De hagyd itt nekem az adóvevőt! – Ira a férfi kommandós nadrágjának kidudorodó oldalzsebére mutatott, melyben a UPS-adóvevő lapult. – Mi a terved? Ira kihúzta a pólóját Cargo nadrágjából, és letörölte vele homlokáról az izzadságot. Bár a helyzet tökéletesen alkalmatlan volt rá, Götz azt kívánta, bárcsak megérinthetné a nő köldökét. – Beszélnem kell vele – mondta végül. – Kittyvel. – Min változtatna az? – Ő az egyedüli, aki segíthet nekünk helyesen dönteni.
29. – Mi van már megint? Kitty hangja rekedt volt, mert már hosszú ideje nem szólt egyetlen szót sem, és most suttognia kellett. Ez jól illet általános állapotához. A kényelmetlen testhelyzet miatt, amit a mosogató alatt fel kellett vennie, minden izma egyetlen görccsé állt össze. Ráadásul szomjas is volt. Zúgott a feje, és úgy érezte magát, mintha megfázás kerülgetné. Még az adóvevő töltését jelző lámpácska is lázasan vibrált. Már nem tarthat ki sokáig, utána megszakad a kapcsolat. – Segítened kell, szívem! – Az anyja épp olyan halkan beszélt, mint ő. A szavaiból áradó melegség szokatlan módon megérintette Kittyt. Olyan volt, mint egy kellemes masszázs. Nem akarta bevallani magának. De a tudat, hogy odakint van valaki, aki szereti őt, aki aggódik miatta, és aki ki akarja vinni innen, csökkentette a szorongását. Még ha ez a személy ugyanaz az ember volt is, akivel örökre meg akarta szakítani a kapcsolatot. – De hogyan? – Ha az imént jól értettem, amit mondtál, a túszejtő a gépterembe vitte a holttestet. – 154 –
– Igen. A kgt-be. – Be tudsz jutni oda? – Nem tudom. Nincs kulcsom hozzá. – Meg tudnád próbálni anélkül, hogy veszélybe kerülsz? Kitty résnyire kinyitotta a lamellás ajtót, és óvatosan kinézett. – Lehet. Amikor a stúdióban telefonál, biztonságban vagyok. – Helyes. Akkor majd én elterelem a figyelmét. Nem szívesen kérlek meg erre, kicsim. De ha úgy látod, hogy észrevétlenül be tudsz jutni a kgtbe, akkor légy szíves, osonj be oda! – Miért? Tudta, hogy meg lehet csinálni. Jan nem zárta be a géptermet az első gyilkosság után. – Meg kellene nézned, hogy tényleg halott-e a UPS-sofőr. – De hiszen a két szememmel láttam, amint lelőtte. – Igen. Elhiszem. De a dolgok olykor nem azok, aminek első pillantásra látszanak. – Az a férfi nem mozdult többé, anya. A túszejtő belegyömöszölte egy hullazsákba. És ide van készítve másik három hullazsák is! – Annál fontosabb, hogy óvatos légy!
30. Diesel végigszáguldott a Kantstrassén, a bíróság felé. Ha most lefotóznák, három pontot kapna Flensburgban. Ennyit még éppen megengedhetett magának. Mindenesetre extra bírságot kellene fizetnie, amiért kihangosító nélkül telefonál. De mit számít az? Mielőtt odaért volna a Friedbergstrassén álló világoskék házhoz, még feltétlenül mondani akart valamit Götznek. – Hogyhogy még mindig nincs a stúdióban? – mordult fel az egységparancsnok köszönés helyett. A háttérben Diesel hallotta a sürgésforgás zaját a bevetési bázison. – Talán már férj és feleség vagyunk, drágám? Vagy minek köszönhetem ezt a hangnemet? – fuvolázta válaszul. – 155 –
– Nagyon vicces. Hallgasson ide! A piacos tipp aranyat ért. De most nagyon remélem, hogy ismét fontos híre van, itt ugyanis épp elszabadult a pokol. – A zenéről van szó, a rádióban. Feltűnt valami. – Hogy mindig ugyanazt nyomatjátok? – Igen, erre akartam kilyukadni. – Ez valami vicc? – Nem. Igaza van. Normális esetben mindig ugyanazokat a számokat játsszuk. Kivéve ma. Figyelte, milyen számok mentek az elmúlt órában? – Nem. Más dolgom is akadt. – Azt elhiszem. De tegye meg, hogy kér egy airchecket az elmúlt óráról! – Egy air-mit? – Egy felvételt. Diesel elérte a Friedbergstrassét. A zsákutcában szokás szerint most sem volt parkolóhely. Leállította tehát a Targáját egy konténerház mellé, és kiugrott az autóból. – Rá fog jönni, hogy az elmúlt órákban csak olyan dalok mentek, amelyeket normális esetben soha nem játszanánk. – Miért nem? – Mert negatív volt a teszteredményük. Túl gyengék. Túl ismeretlenek. A célcsoportunk nem kíváncsi rájuk. Minden dalt egyenként megvizsgálnak a piackutatóink. – A nyitott bejárati ajtón keresztül Diesel belépett a ház folyosójára. Egy idős hölgy állt frissen fényezett lakkcipőben a postaládák előtt. Reszkető kezével csak nehezen tudta kivenni a postát a rozsdás postaládából. Az egyik levél le is esett a földre. Diesel felemelte, és az idős hölgy hálásan rámosolygott. Diesel továbbment a hátsó udvar irányába. – Az a vacak, amit az elmúlt fél órában lejátszottak, egyetlen rendes lejátszási listánkon sincs rajta. – Diesel belépett a hűvös levegőjű hátsó épületbe, és felszaladt a lépcsőn. Leoni lakását megtalálni nem volt nagy kihívás egy újságíró számára. Habicht a repülés alatt végig bekapcsolva hagyta a rádiót, és miután Jan először az utca nevét, majd a kék házat megemlítette, Diesel már tudta, hol keresse. Jól ismerte a környéket. A sarkon túl lakott gyerekkorában. A lakást sem volt nehéz megtalálni. Leoni Gregor. A nő neve még most is ki volt írva a csengőre. – 156 –
– És mi következik ebből, Sherlock? – Götz egyre dühösebb lett, de Diesel nem válaszolt azonnal. Éppen azon csodálkozott, hogy a bejárati ajtó csak be van hajtva. – Halló? Magával beszélek. Mit akar ezzel mondani? Diesel óvatosan belökte az ajtót, és tétován belépett. A szag rögtön feltűnt neki. Most mégis a beszélgetésre próbált koncentrálni. – Azt hiszem, a dalok kódolt üzenetek. Vegyük például a „We are family”-t Sister Sledge-től, vagy a „We belong together”-t Maria Carey-től. Mind olyan szám, amit Markus Timber normális körülmények között soha nem játszana le a műsorában. Kivéve, ha oka van rá. Tegyük fel, hogy Timbernek lehetősége van meghatározni, mely számokat játssza le. Mi tűnik fel először? – Hasonlók a szövegek. – Talált, süllyedt! Kolléga úr! Diesel körülnézett, majd lassan végigment a kis lakás minden egyes helyiségén. – Ha egyszerűen lefordítjuk, minden szöveg arról szól, hogy mi egy nagy család vagyunk, ahol mindenki ismer mindenkit, és összetartozunk. Érti? De ez még nem minden. Később a „Little Lies” ment a Fletwood Mactől, utána pedig a Simply Red következett a „Fake”-kel. Mit akar közölni velünk a mester? A napnál is világosabb – felelte meg Diesel saját kérdését –, minden, ami a stúdióban zajlik, csalás. A bent lévők ismerik egymást. – Lehetséges – mondta Götz halkan, azután kattanás hallatszott. – Egy pillanat… A háttérzaj felerősödött, és Götz nyilvánvalóan utasításokat osztogatott. Feltehetőleg elkérte a legutóbb játszott számok listáját, de a beosztottja mintha nem fogta volna fel, mi a feladat. A szünet kissé elhúzódott, és Diesel kihasználta az időt arra, hogy tovább nézelődjön a lakásban. Nem emlékezett arra, hogy valaha is járt volna ennyire kiürített lakásban. Itt semmi nem volt. Nem voltak bútorok. Nem voltak szerelvények sem a konyhában, sem a fürdőszobában. Sem mosogató, sem fürdőkád, sem zuhanyzó, sem vécé. Még ajtók sem voltak, sem tapéta a falon. Egyáltalán semmi! Ráadásul olyan szag volt, mintha néhány másodperce itt rendezték volna meg a fertőtlenítő világbajnokságot. Ehhez képest még az olyan – 157 –
reklámszövegek, mint a „klinikai tisztaság” vagy a „százszázalékosan csíramentes” is bagatellnek hatottak. – Na, itt vagyok – jelentkezett be Götz ismét. – Még valami? – Igen. Lehet, hogy ütődöttnek tart, de azt hiszem, Timber utasításokat próbál adni nekünk a zeneszámok segítségével. Vegyük például Shania Twain dalát, a „Come on Over”-t, ami azt jelenti: menjünk. Kate Bush azt akarja, hogy fussunk fel egy dombra. Vagyis… Götz félbeszakította, és befejezte helyette a mondatot: – …meg kell rohamoznunk a stúdiót. Igen, ez összhangban áll néhány felismeréssel, melyekre a műveleti parancsnokunk jutott. – Steuer? A BigMac? – Igen. – Nem is feltételeztem volna róla. Bumm! Az ajtó, nyilván a huzattól, becsapódott, és Diesel ijedtében összerezzent. A francba! Dühös pillantást vetett a kijárat felé. – A rohadt életbe! – káromkodta el magát ezúttal hangosan, hogy megszabaduljon a felgyűlt adrenalintól. – Mi az? Miért visszhangzik a hangja? Hol van most? – A Friedbergstrassén. Leoni régi lakásában. – Mit keres ott? – Götz olyan rémültnek hangzott, mintha Diesel épp most kérte volna meg a kezét. – Körülnézek. – A főszerkesztő lefeküdt a frissen lakkozott és polírozott parkettára a nappaliban, hogy perspektívát váltson, és az üres mennyezetre meredt. Semmi. Még egy árva pókháló sem lógott egyetlen sarokban sem. Ez nem igazság – gondolta. Nála otthon akkor is találni lehetett a szőnyegéből származó bolyhokat, amikor a takarítónő mindent végigtakarított. Ez a lakás meg nyolc hónapja üresen áll? – Figyeljen most jól rám, Diesel! – Götz hangját hirtelen mintha kicserélték volna. Nem volt többé dühös, sokkal inkább óvatosságra intő. Aggodalmas. – Nyitva volt az ajtó? – 158 –
– Igen. Csak be volt hajtva, amikor jöttem. Itt úgy festenek a dolgok, mintha valaki nemrég tüntetett volna el minden nyomot. Abszolút vegytiszta. Ehhez képest az intenzív osztály úgy bűzlik, mint egy szemétdomb. – Még egyszer – Götz nem is reagált Diesel utolsó megjegyzésére –, az ajtó nyitva volt, amikor odaért? – Igen, de… – Van még ott valaki? Találkozott valakivel? – Csak egy öreg anyókával a postaládáknál. – Rendben, figyeljen jól! Veszélyben van. Azonnal hagyja el a lakást! – Hogyhogy? – Csak hagyja el a lakást! – Jó, de… – Diesel levette a füléről a telefont. Az a szemét egyszerűen letette. Épp fel akart állni, amikor zeneszót hallott. Tompa basszusokat, melyek mintha egy diszkó zárt ajtaja mögül dübörögtek volna elő. Diesel az oldalára fordult, és a padlóra szorította a fülét. A zene felerősödött. Ismerte ezt a slágert. Egy emelettel lejjebb valaki épp hiphopot bömböltetett. És ez mélyen nyugtalanítani kezdte Dieselt. A levél, melyet korábban felemelt, Marta Domkowitznak volt címezve. Annak a Martának, aki a névtábla szerint az első emeleten lakott. Abban a lakásban, ahonnan a zene hallatszott. Diesel feltápászkodott, és elhagyta Leoni lakását anélkül, hogy hátrafordult volna. Egy dologban biztos volt. Vagy hamarosan megismeri az első hetvenhároméves asszonyt, aki rajong a gangstarapért, vagy a zene azért szól, hogy túlharsogjon valamit.
31. Kitty lenyomta a kilincset. A klimatizált kapcsolóhelyiségbe vezető nehéz tűzgátló ajtót gond nélkül ki tudta nyitni. Kitty lehúzta a lábáról a Sneaker cipőt, és kitámasztotta vele az ajtót, hogy be ne csapódjon. Mezítláb betipegett a helyiségbe előző nap pedikűrözött lábain, és hirtelen még sokkal sebezhetőbbnek érezte magát. – 159 –
– Várj, amíg jelt adok! – mondta az anyja. A hangja még halkabb volt, mint mikor még a konyhában telefonált vele. Szavait elnyelte a gépterem szellőztető berendezése, melynek köszönhetően az egész kgt-ben tompa zúgás hallatszott, akár egy repülőgépben. – Már bejöttem – felelte Kitty. Valóban ott állt már a hullazsák előtt. A zsák közvetlenül a bejáratnál hevert, az első polc előtt. – Ne! Várj… am… tere… mét. – Túl késő. Vagy most, vagy soha. Az adóvevő mindjárt felmondja a szolgálatot. Kitty lehajolt, és már nem volt biztos abban, hogy az anyja egyáltalán még hallotta az utolsó szavakat. Kinyitotta a villámzárat, és a zaj, amit így keltett, úgy hangzott számára, mint egy lombaprító gép, működés közben. Kitty még gyermekkorából emlékezett erre az akusztikai élményre. Minél inkább igyekezett az ember csöndben tenni a dolgát, annál hangosabbnak észlelte az őt körülvevő zajokat. Amikor egyszer az éjszaka közepén ki akart osonni a lakásból egy partira, minden lépésénél jobban nyikorgott a padló, mintha nappal ment volna végig rajta. Kinyitotta a hullazsákot, míg elő nem bukkant a férfi feje. Kitty megvizsgálta az arcát. Vajon meghalt? Vagy csak alszik? Nem tudván, mit tegyen következő lépésként, tétován végigjártatta tekintetét a becsomagolt testen. A hullazsák olyan volt, mint egy összegyűrt műanyagból készült koporsó. Merev és mozdulatlan. Egy pillanatra megakadt a tekintete a mellkas magasságában. Ott! Kitty felsikkantott. Egészen röviden. Nem túl hangosan. Saját sikolya mégis úgy visszhangzott a fülében, mintha egy templomban állt volna. A francba! Remélem, Jan May nem hallotta meg! – Mi tör…, …ty? Kitty nem vett tudomást anyja szófoszlányairól. Először meg kellett bizonyosodnia arról, hogy jól látta, amit látott. Nem volt biztos magában. Tényleg megmozdult volna a test a zsákban? Kittynek reszketett a keze, ahogy hozzáért a férfi sápadt ajkához. Semmi reakció. Hol lehet legkönnyebben megmérni a pulzust? Megpróbálta a nyakánál. A bőre cserzett volt. Nem volt rendesen leborotválva. Kellemetlen tapintású. Mint egy kirojtosodott mosogatórongy. Kitty semmit nem érzett. Saját ujjai hihetetlenül hidegek – 160 –
voltak, és szinte megmerevedtek az izgalomtól. Mintha épp az imént kellett volna kesztyű nélkül egy halom havat letakarítania a szélvédőről. Belőlem jön ez a hidegség, vagy a halott teste sugározza ki? Kitty hirtelen ismét felsikoltott. Nem túl hangosan. Sőt, kissé még halkabban, mint az előző alkalommal. De ezúttal egyértelműen megalapozott volt a pánikszerű reakció. Ezt el kell mondania az anyjának. Aktiválta az adóvevőt. – Anya, azt hiszem… – Mit? Kitty elengedte hüvelykujjával a beszélőgombot, és minden erejét összeszedte. Csak egy-két másodperc elteltével, mert lassan hátrafordulni. Tehát valóban. Sejtette. Nem csak ő tett felfedezést. Jan May is. Már nem a stúdióban állt. Hanem közvetlenül mögötte.
32. A kezében tartott telefon minden kicsengéssel egy kilóval nehezebb lett. Kérem, ne! A gyermeke felkiáltott. Azután váratlanul megszakadt a kapcsolat. És most már Jan sem vette fel a stúdióban lévő telefont. Mi történhetett? Vajon mit akart Kitty mondani? És miért kiabált? Ira bal lába reszketni kezdett. De éppúgy nem vett róla tudomást, mint ahogy az izzadságról sem, mely a homlokáról egyenesen a szemébe folyt, és ott összekeveredett a könnyeivel. Lelkének egyik fele imádkozott, hogy Jan vegye fel végre a telefont. A másik fele le akarta tenni a kagylót, mert túlságosan is félt egy rettenetes valóságtól. Mi van Kittyvel? A nyolcadik kicsengés végre megszakadt. Először csak sistergést hallott. Azután az első szót. – Halló? Ira korábban még soha nem tapasztalt két ennyire ellentétes érzést egyidejűleg: boldogság és gyász, öröm és rémület, megkönnyebbülés és pánik. Mindezt egyszerre a lánya egyetlen bátortalan szava váltotta ki – 161 –
belőle. Jan Kittyvel vetette fel a kagylót. Kitty tehát még élt. De soha nem állt közelebb a halálhoz, mint most. – Jól vagy, szívem? – Ez csak a te hibád, anya – zokogta Kitty. Teljesen ki volt borulva. – Olyan biztonságban voltam a búvóhelyemen, de neked… – …vissza kellett élned a bizalmammal – egészítette ki Jan, miután kitépte Kitty kezéből a kagylót. – Megtudhatnám, mi az ördög folyik itt? Csak nem azt akarja mondani, hogy becsempészte ide a saját lányát, hogy kémkedjen? – Ezt tényleg itt és most, a rádióban kell megbeszélnünk? – kérdezte Ira, aki hirtelen rádöbbent, hogy ezt a beszélgetést is élő adásban sugározzák. – Miért ne? A szabályok nem változtak. Mindent, amiről beszélünk, mindenkinek hallania kell. Tehát, mit jelentsen ez, Ira? De nehogy azt mondja, hogy puszta véletlen! – Pedig az. A mai napig fogalmam sem volt arról, hogy a lányom a rádiónál dolgozik gyakornokként. Ön véletlenül bezárta őt a konyhába. – Anélkül, hogy Jan akár egyetlen szót is szólt volna, Ira érezte, hogy elveszítette a bizalmát. Ezért az ellentámadás mellett döntött, amíg még ideje volt rá. Steuer mindjárt ott lesz, és leváltja őt. – És miért csempésztem volna be Kittyt magához? És mégis hogy tudtam volna megoldani? Nem. Véletlenül rossz időben, rossz helyen volt. Éppúgy, mint a UPS-sofőr. Nincs igazam? Ha fel is bosszantották Jant Ira szavai, nem mutatta jelét. – Túl sokat beszél – morogta. – Engedje oda a lányomat még egyszer a telefonhoz! – Azt hiszem, ön nincs abban a helyzetben, hogy követeléseket fogalmazzon meg. – Kérem! Ira alig hallotta, amit Jan ezt követően mondott. Sokkal távolabbról hallatszott a hangja. Valószínűleg eltolta magától a mikrofonállványt. – Nem akar önnel beszélni – felelte végül. – Kitty, ha hallasz engem, akkor… – És már nem is hallja önt. – Jan hangja most ismét tiszta és érthető volt. – Kikapcsoltam a stúdióban a hangszórókat, és egyedül rajtam van – 162 –
fejhallgató. Egy dologban biztos lehet, Ira. Ez lesz az utolsó telefonbeszélgetésünk. Ezt mindketten tudjuk. Ira keze görcsösen markolta Cargo nadrágja jobb szárát. Idegességében feltépte a felső combján lévő nagy zseb tépőzárát, és beledugta ökölbe szorított kezét. Legszívesebben teste minden mozgatható tagját kényszerzubbonyba kötötte volna, hogy visszaszorítsa zaklatottságának külső nyomait. De a bensőjében tomboló vihart ezzel sem csillapíthatta le. – Csak néhány óra telt el, de ön nem végzett fél munkát: senki sem akarja többé, hogy itt legyen. A műveleti parancsnokságnak vissza kell hívnia önt, mert személyesen érintett az ügyben. Én úgy érzem, becsapott. Senki nem akar többé önnel beszélni. Még a saját lánya is hevesen rázza a fejét, ha ide akarom hívni a telefonhoz. Meg tudná mondani, hogyan sikerült ezt elérnie, Ira? Ira összerezzent. A túsztárgyaló központ ajtaja kicsapódott. Steuer vonult be nehéz léptekkel. A haja izzadtan tapadt homlokához. A nyomában két egyenruhás rendőr lépett be. Egyelőre egy szót se szólt. Annál több esze volt, mint hogy bekapcsolt mikrofon előtt tartóztassa le Irát. De már felkészült. Irának ez a telefonbeszélgetés volt az utolsó esélye arra, hogy segítsen a lányán. – Figyeljen rám, Jan! Ön pszichológus. El kell engednie a lányomat. – Mi köze van ennek a két dolognak egymáshoz? – A lányom még nem dolgozta fel a Sara öngyilkossága által okozott traumát. Azóta nem beszél velem. – Azt észrevettem. Talán önt okolja? – Attól tartok, igen. – Miért? Ira lehunyta a szemét. Lassanként felidézte Sarával folytatott utolsó beszélgetésének foszlányait. Ugye nem veszel be gyógyszert? Nem, anya! – Elmeséltem már korábban, hogyan hívott fel Sara. Röviddel a halála előtt. – Igen. Ön a vonaton ült. Rossz volt a telefonvonal. De nem igazán hiszem, hogy még egyszer végig akarom hallgatni. – 163 –
– De, de. Várjon! Mindjárt leteheti, de előbb tudnia kell, mi játszódik le a túszok fejében. Kitty labilis. Megnehezítheti az ön dolgát. – Hát, jó. Mit számít már ez az utolsó beszélgetés. – A legsúlyosabb hibát követtem el, amit egy túsztárgyaló elkövethet. – Ira kereste a megfelelő szavakat, de nem találta őket. Nem talált olyan kifejezést, amely kevésbé borzalmasan fejezné ki mondandóját: – Annak idején nem a megfelelő kérdéseket tettem fel. És nem figyeltem eléggé.
33. Ide nem mész be – gondolta Diesel, miközben néhány percen belül második alkalommal állt egy nyitott bejárati ajtó előtt. Többször is csengetett, de Marta Domkowitz nem hallotta, amin Diesel a hangos rapzenét hallva nem csodálkozott különösebben. Most épp egy brooklyni DJ kívánt exnejének minden elképzelhető ragályos kórságot. – Te nem vagy normális – mondta Diesel saját magának, amikor végül mégis belépett a lakásba. Később majd letagadja, hogy a kíváncsiságon kívül bármi más oka lett volna arra, hogy lépésről lépésre végigmenjen a folyosón. Valójában annyira rettegett, hogy félelme még a monoton rap minden méterrel erősödő hangját is elnyomta, ahogy közeledett az idős hölgy nappalija felé. Leoni teljesen kiürített lakásával ellentétben, ez a lakás jólesően otthonosan volt berendezve. Puha, krémszínű padlószőnyeg borította a folyosót faltól falig, mely minden lépés zaját elnyelte. Diesel tekintete megakadt két kisméretű, erezett diófából készült biedermeier komódon. Akárcsak cipői tekintetében, úgy tűnt, Marta Domkowitz a bútorok kiválasztásánál is ügyelt a minőségre. Diesel nem igazán ismerte ki magát közöttük, de feltételezte, hogy a fényesre polírozott antikvitások eredetiek. És drágák. Egyszerre megtorpant. És félelme csak fokozódott. A régi bérházakra jellemző hosszú folyosó végén valami feküdt a földön, ami épp olyan kevéssé illett a képbe, mint a fülsiketítő hiphopzene. Közelebb érve megbizonyosodhatott arról, hogy nem hallucinál. A lábánál – 164 –
egy műfogsor hevert. Mellette pedig egy köteg frissen nyomott ötszáz eurós bankjegy. Diesel leguggolt, hogy alaposabban is megvizsgálja. Ne érj hozzá! – tanácsolta magának. Bármi is történt ebben az idegen lakásban, Dieselnek nem volt kedve ahhoz, hogy az ujjlenyomatait épp egy köteg pénzen találják meg. Az meg mi? Ha nem vált perspektívát, soha nem fedezte volna fel a többit. Guggolva maradt, egy zsebkendőt csavart a keze köré, és kihúzta a szekrény alól a szakadt cipősdobozt. Úgy nézett ki, mintha valaki meggyújtott volna benne egy tűzijátékot. A teteje már nem volt meg, az oldalait széttépték, és amikor magához húzta, a tartalma összekeveredett és szétszóródott a földön. Az igazolványok kilógtak a többi papír közül. Diesel levette a gumigyűrűt, amely a dokumentumokat összefogta. A zene abban a pillanatban elhallgatott. Sajnos csak néhány másodpercre. Utána egy újabb dal kezdődött. Ezúttal még elviselhetetlenebb hangerővel. A vokál inkább nyöszörgött, mint énekelt. Diesel kinyitotta az első útlevelet. A megtört borítón álló olvashatatlan szövegből már sejtette. A tulajdonosa ukrán állampolgár volt. És a fotó alapján Leoni Gregornak hívták. Ez meg mit akar jelenteni? – futott át az agyán. Leoni valójában nem is szenvedett balesetet, a stúdióbeli túszejtés csak színjáték, és a nő a keleti blokkból való? Vagy Németországból! Felütötte a második útlevelet. Ugyanolyan valódinak tűnt, mint a másik, csakhogy ezt itt, Berlinben állították ki. Diesel felmarkolt két levelet, melyek épp a jobb csizmája előtt feküdtek. Az egyiken ez állt: „Papa”. A másikon: „Jan”. Kinyitotta az utóbbit, és átfutotta az első sorokat: Drágám, mire ezt olvasod, számodra már megváltozott a világ. Azt fogod hinni, mindvégig hazudtam neked. Talán már hallottál azokról a szörnyű dolgokról, a bűntettekről, amelyeket… Egy pillanat! Félbehagyta az olvasást. Mintha megmozdult volna valami a nappaliban… – 165 –
Diesel felállt, és óvatosan bekémlelt az ajtón. Semmi. Csak egy újabb antikvitásgyűjtemény, egy bőr ülőgarnitúra, és egy füles karosszék háttal az ajtónak. De Marta Domkowitznak semmi nyoma. A nappali ajtajától jobbra Diesel megpillantott egy modern áramelosztót. Lábával rálépett a piros kapcsolóra, és a zaj abban a pillanatban megszűnt. Diesel ismét a lakás bejárata felé fordult. Főszerkesztői agya megpróbálta az elmúlt percek eseményeit logikus történetté felépíteni. Ennek érdekében belső dialógust folytatott saját magával, miközben lassan a bejárati ajtó felé haladt. Hát, jó. Tételezzük fel, hogy Leoni kettős életet élt. Még a leendő vőlegényének sem árult el semmit. Hogyhogy? Fogalmam sincs. Abból indult ki, hogy át fogják kutatni a lakását. Tehát vaj van a fején? Talán!”Szörnyű dolgokról”ír. Az is lehet, hogy ő maga ürítette ki a lakását, mielőtt felszívódott. Hová? Fogalmam sincs. Jan is épp erre kíváncsi. Vagy megölték, megsemmisítették a tetthelyen a bizonyítékokat, de valami elkerülte a figyelmüket? De mi? Az idős hölgy idelent, te idióta! Kedves volt az idegenekhez. Még rád is szánt egy mosolyt, te csavargó! Tehát Leoni nem a saját lakásában őrizte az értékeit, hanem rábízta őket Marta Domkowitzra? A pénzt, az igazolványokat…? Igen, de miért tépték szét a kartondobozt? Miért hevert a pénz a szőnyegen? A válasz talán a levélben rejlik? Igen. Pontosan! A levél, te hülye! Olvasd tovább! De arra már nem maradt ideje. Gondolatait újabb zaj zavarta meg. Pontosabban: ez a hang mindvégig hallható volt. Nem a vokál nyöszörgött, hanem valaki más. Diesel visszarohant a nappaliba, egyenesen a füles karosszékhez. Megkerülte. És undorodva elfintorodott. Marta Domkowitz magába roskadva ült a székben, szája – akár egy halé – nyitva volt. – 166 –
Véres arcának látványa egy Dieselhez hasonló rutinos horrorfilmrajongó számára is nehezen volt elviselhető. Ennek mindenekelőtt a golyóstoll volt az oka, melyet az asszony jobb szemébe szúrtak. A francba, a francba, a francba… Diesel azt sem tudta, jó-e, ha kihúzza a tollat, vagy azzal csak még jobban elrontana mindent. A mobiljáért nyúlt, hogy segítséget hívjon. De még fel sem nyitotta a telefont, Marta Domkowitz lecsúszott a fotelből, és elterült a perzsaszőnyegen. A hátára fordította, és megvizsgálta a pulzusát. Semmi. Halott. A rohadt életbe! Most mit csináljak? Homályosan emlékezett az autósiskola elsősegély-tanfolyamán tanultakra. Szívmasszázs! Egymásra fektette a kezeit, és megnyomta a nő mellkasát. Egy, kettő, három, négy… Most lélegeztetni. Befogta Marta orrát, kinyitotta a száját, és ajkait rányomta a nő ajkaira. Észrevette, hogy az idős hölgy kicsinosította magát a látogató kedvéért. Halványpiros rúzs volt a száján. Öt, hat, hét, nyolc… Ismét lélegeztetés. Tizenhétnél tartott, amikor Marta rángatózni kezdett. Tizennyolcnál köhögni kezdett. Amikor tizenkilencig elszámolt, Diesel abbahagyta a lélegeztetést. Sikerült. Marta élt! Még ha csak három másodpercig is. – Nem rossz. Diesel megpördült, és egy nagyon is ismerős arcot pillantott meg. – De sajnos tökéletesen fölösleges volt. A szinte hangtalan lövedék a homloka közepén találta el az asszonyt. Majd Diesel is égő fájdalmat érzett, azután pedig minden elsötétült.
34. Az ember a szokások rabja. Még a saját öngyilkosságával kapcsolatban is. Ira tapasztalatai szerint a módszer megválasztásakor a legtöbben olyan eszközökhöz nyúltak, melyeket a legjobban ismertek. A rendőrök jól bánnak a fegyverekkel, az orvosok és gyógyszerészek a gyógyszerekkel. A vasútállomások közelében élők gyakrabban ugranak a vonat alá, mint a – 167 –
tengerparton lakók. Ez utóbbiak viszont kevésbé félnek a vízbe fúlástól, mint a lelki betegek, akik életük utolsó éveit egy személytelen toronyházban tengetik. Az ő utolsó utazásuk többnyire egy ugrás a tetőről. A rendőriskolában Irának a nemek szerinti különbségeket is meg kellett tanulnia. Míg a férfiak az úgynevezett „keményebb” módszereket részesítették előnyben, mint például az akasztás vagy a fő-belövés, a nők az állítólagosán „finomabb” eszközökhöz nyúltak. Sara szerette a virágokat. Ezért is illett bele a statisztikai mintába, amikor sárga leander segítségével végzett magával. Ira így írta le Jannak az utolsó perceket: – Hallottam, hogy vizet ereszt a kádba. A hangja nagyon nyugodt volt. De teljesen tiszta. Tehát megkérdeztem tőle: „Ugye nem teszel kárt magadban, kicsim?” Mire ő: „Nem, anya.” „Ugye nem akarod felvágni az ereidet?” Erre a kérdésre is nemmel válaszolt. Helyette megnyugtatott, hogy ne aggódjak. Hogy szeret, és hogy semmit nem csináltam rosszul. Megígértem neki, hogy amilyen gyorsan csak tudok, hazamegyek hozzá. Egy régi barátjával, Marckal élt egy kicsi, de nagyon csinos, két és fél szobás lakásban, Spandauban. A fürdőszoba fent volt az emeleten. Tudtam: ha kárt tenne magában, már nem lenne esélyem. Még taxival is fél óra eljutni a Lehrter Bahnhoftól Spandauig, a vonatom pedig még csak tizenöt perce indult el Hannoverből. – Hol volt a barátja? Az a Marc? – kérdezte Jan. – A munkahelyén. A temetésen váltottam vele néhány szót. Úgy tűnt, súlyos szemrehányásokat tesz magának, és szinte ugyanúgy megbénította a gyász, mint engem. A mai napig nem világos számomra, milyen kapcsolat volt köztük. Hisz tudja, milyen volt Sara. Én mindig aszexuálisnak tartottam Marcot. Másképp el sem tudom képzelni, hogyan volt képes megosztani a lakást Sarával – és feltehetőleg a többi férfival. – És Sara hazudott önnek, amikor azt mondta, nem tesz kárt magában? – Nem. Az igazat mondta. Én hibáztam. Nem ismeri az ablakpárkányon álló öngyilkosjelölt iskolapéldáját? Megtörtént eset volt. A rendőr egy egész órán át beszélgetett a „légtornásszal”, és sikerült is a bizalmába férkőznie. Azután elkövetett egy óriási hibát. Azt mondta: „Nos, akkor talán fejezzük is be ezt az ügyet. Azt – 168 –
szeretném, ha most lejönne hozzám.” Az öngyilkos lement. Közvetlenül a rendőr lábainál csapódott a járda betonjának. – Nem figyeltem arra, milyen szavakat használok. Mivel féltem a válaszaitól – jellegtelen kérdéseket tettem fel neki. „Ugye, nem vágod fel az ereidet?”, „Ugye nem veszel be gyógyszert?” Nem, nem tesz ilyet. Már nem. Ugyanis már megtette. Amikor észrevettem, hogy a hangja egyre mélyül, és hirtelen nyugtalanabbul veszi a levegőt, már tudtam, hogy túl késő. Megölte magát. Mégpedig közönséges magtok segítségével, amit bármelyik virágboltban be lehet szerezni. – Digoxin – egészítette ki Jan. – Úgy van. – A sárga leander magja szomorú népszerűségre tett szert az öngyilkosjelöltek körében, mióta Sri Lankán két lány véletlenül megette az erősen mérgező magtokokat. Egyetlen szem mag a szívbetegségekre használt erős gyógyszer hatóanyagának százszorosát tartalmazza. Egyetlen magtok szinte százszázalékos biztonsággal halált okoz, mivel addig lassítja a szív működését, amíg az meg nem áll. Hogy Sara emellett még az ütőereit is felvágta, csak további bizonyíték volt arra, milyen szilárdan elhatározta, hogy eldobja az életét. Ira csodálkozva tapasztalta, mennyire képes uralkodni magán. A jobb lába reszketett ugyan, mintha valaki egy elektródát erősített volna a vádlijára. De nem környékezte sem sírás, sem hisztérikus roham. Valahányszor otthon, egyedül eszébe jutott utolsó beszélgetése Sarával, a pszichés fájdalom többnyire tökéletesen megbénította. Mozdulatlanul feküdt az ágyban, vagy épp a nyitott hűtőszekrény előtt állt percekig, mintha odacsavarozták volna. Előfordult, hogy órákig feküdt a fürdőkádban, miközben a víz már régen kihűlt. Ő mégis kellemesen melegnek érezte, mert a testéből mintha sokkal nagyobb hideg áradt volna. Most, amikor először beszélt róla, még arra is képes volt, hogy egyidejűleg a füléhez tartsa a kagylót, a kezével a nadrágzsebében kotorásszon, és Steuer felé forduljon, aki váratlanul együtt érző pillantást vetett rá. – Egy pillanat – vetette közbe Jan. Azután elment a mikrofontól. A stúdióban történt valami. Ira hirtelen felerősödő hangzavarra lett figyelmes. Nem tudta biztosan, de mintha Timbert hallotta volna kissé távolabbról a mikrofonba kiabálni, a többi túsz pedig helyeselt. A sztárműsorvezető mondandója azonban egyik pillanatról a másikra félbeszakadt, és a háttérzaj is megszűnt. Jan feltehetőleg „néma” – 169 –
üzemmódra kapcsolt. Ira biztos volt abban, hogy a 101 egész5-ón még soha nem követték figyelemmel ennyien, és ekkora érdeklődéssel az adásszünetet, mint most. Ira megpróbált felállni, és ismét megdöbbent, milyen egyszerűen sikerült. Kisimította a haját a homlokából, majd mindkét kezét Steuer felé nyújtotta. – Gondolom, nincs értelme megkérdeznem, hogy ad-e még egy további percet a beszélgetésre. Steuer energikusan rázta a fejét. Egész szivacsszerű teste beleremegett ebbe a mozdulatba. – Ötöt – morogta Ira legnagyobb meglepetésére. – Tartsa még legalább öt percig a telefonnál! Nem mozdulhat el onnan, ahol most áll. Az élményrészleg felé pedig semmi esetre sem. Ira csüggedten leengedte a karját. Ez csak egyet jelenthetett. És azt is megmagyarázta, miért nem volt Götz idefent. Meg kellett beszélnie a bevetést az embereivel. Tehát rohamoznak. – És mi van akkor, ha nem teszem meg? – Akkor tovább csökkenti a lánya túlélési esélyeit, önt pedig azonnal elvezeti az a két úr – mondta, és fejével a rendőrök felé intett. – És akkor mi történik velem, ha folytatom? – Ez attól függ. – Mitől? – Attól, hogy hogyan sikerül a bevetés. Hogy mit találunk a stúdióban. Az is lehet, hogy megússza egy fegyelmi eljárással. – Most abba kell, hogy hagyjuk. Ira a Diesel asztalán fekvő telefonkagylóra nézett, melyben ismét felhangzott Jan hangja. Felvette a telefont, és befogta a kagylót. – Jó, egy feltétellel – suttogta oda Steuernek. – Mi lenne az? – Szükségem van valami italra. Steuer egy szempillantás alatt tetőtől talpig végigmérte. Tekintete megakadt az Ira homlokán gyöngyöző izzadtságcseppeken. – Azt látom. – Nem. Egy kólát kérek. Ha lehet, Cola light Lemont. Steuer úgy meredt rá, mintha Ira az imént egy sztriptíztáncost rendelt volna. – 170 –
– Ja, és két üveggel kérek – tett rá még egy lapáttal. Egyet most. Egyet majd otthon. A maradék leandermagokhoz, melyeket a Sara fürdőkádja melletti zacskóban találtam. Es amelyek most az én fagyasztómban vannak. Levette a kezét a kagylóról, és lázasan töprengeni kezdett, mivel köthetné Jant további öt percre a telefonhoz. Főleg most, hogy a férfi épp le akarta tenni.
35. Götz lehajtotta a titánötvözetből készült sisak rostélyát. Minden bevetés alkalmával más-más sisakhuzatot választott. A „gyűrődésmentes” nem csak az életbiztosítása volt, hanem a kabalája is. Minél veszélyesebb, annál sötétebb. Ma a mélyfeketére esett a választása. Götz kimászott a betonpárkányra, mely az MCB-épület tetejét szegélyezte, megkapaszkodott az ablaktisztító berendezés emelőszerkezetében, és lenézett a mélybe. Valahol messze alatta egy gondola himbálózott, melyben ma két takarítónak kellett volna ülnie, hogy lesikálják az észak felé néző ablakokat. Az egyébként oly forgalmas Potsdamer Strassén most egy lélek sem járt. Csak a rohamkocsik és a sajtó három közvetítőkocsija állt az épület körül. Rajtuk kívül senki nem léphetett be a kordonokkal körülzárt „veszélyzónába”. Steuer még a környékbeli lakosok autóit is elvitette. Akkor hát rajta, mondta Götz saját magának, és beakasztotta a karabiner kampóját a derékszíjába, közvetlenül a védőmellény alá. Azután hátat fordított a mélységnek, és leugrott. Néhány méterrel lejjebb Götz megnyomott egy kis fekete fémszerkezetet, amelyen egy zöldessárga, műanyag kötél futott át. Ezen a kötélen függeszkedett most a SEKkülönítmény parancsnoka. A kötél azonnal megfeszült, és Götz a huszonkettedik és huszonegyedik emelet között támaszkodott meg lábával, az épület falán. Engedett még a kötélen néhány centimétert, hogy hátával szinte az utcával párhuzamosan függjön. Majd ismét megnyomta a Rollgliss ereszkedőeszközt, és lassan csúszott lefelé a külső fal mentén. A svájci gyártmányú készülék kisebb volt, mint egy pénztárca, és az előállítása – 171 –
mindössze néhány frankba került. Götz mégsem félt rábízni az életét a Rollglissre. Több ezer bevetés során bevált. Még ha ebben a pozícióban meglőnék vagy elveszítené az eszméletét, a berendezés mechanikájának köszönhetően, akkor sem történne katasztrófa. Götz bízott a gyártó garanciájában, mely szerint minden leereszkedés azonnal leáll, amint a berendezést használó személy elengedi az ereszkedőeszközt. – Készen állunk – hallotta Onassis hangját a sisakba épített fejhallgatón keresztül. – Helyes. Mi a helyzet a helikopterrel? – Startra kész. Götzcel együtt összesen nyolc tagja volt az akcióban részt vevő elit egységnek. Az ,A” csapatot Onassis irányította, aki – aznap már második alkalommal – éppen egy szellőzőaknán préselte át magát. A „B” csapat egy faltörő kossal és könnygázgránátokkal felszerelve közvetlenül a stúdió bejáratánál állt, a „C” csapat pedig a parkolóban várta az egyezményes jelet. Götz terve – és egyúttal az élete is – attól függött, hogy ez a három csapat együttműködjön, és ne kövessen el hibát. Kihozom onnan Kittyt – írt még egy gyors e-mailt Irának. Búcsúzkodásra már nem maradt idő. Ira egyetlen másodpercre sem szakíthatta meg a beszélgetést Jannal. Götznek pedig sietnie kellett. Ha Jan túl korán teszi le a kagylót, ők nem élhetnének többé a meglepetés eszközével. Götz engedett még a kötélen. A pulzusa kissé felgyorsult ugyan, de még mindig meg sem közelítette egy edzetlen átlagemberét. Pedig az élete szó szerint néhány vékony, fonott szálon függött. Neki egyébként eredetileg nem kellett volna részt venni a bevetésben. Ezért most mindenfajta száraz gyakorlat nélkül kellett leereszkednie. Méghozzá egyedül, mivel a többiek az előírt tervvel voltak elfoglalva. Szerencsére megbízott Onassisban és a többi srácban. Fedezni fogják. Több tekintetben is. – Tegyétek a rádióprogramot a bal fülemre! – kérte a headseten keresztül, miközben még egy emelettel lejjebb ereszkedett. Így most a huszadik emelet magasságában volt. Már csak néhány méter választotta el a stúdióterasztól. A terasz – mint valami haszontalan féregnyúlvány – pusztán a látvány kedvéért épült a tizennyolcadik és a tizenkilencedik emelet közé. Diesel elmagyarázta Götznek, hogy még soha senki nem ült – 172 –
ki oda, egyszerűen azért, mert az építésrendészet veszélyesnek nyilvánította. De Götznek pillanatnyilag nem volt arra ideje, hogy az építész szakmai tévedésein merengjen. A következő lépésekre kellett összpontosítania. A műveleti parancsnokság technikusa végre reagált, és bekapcsolta neki a műsort a fejhallgatóba. Götz megnyugodva vette tudomásul, hogy Jan és Ira még mindig beszél egymással. Azonban a túszejtő olyan dühösnek tűnt, mint még soha. A stúdióban veszekedés tört ki. A háttérben olyan zűrzavar uralkodott, mint egy lármás osztályteremben. Legalább három ember vitatkozott egymással. Ez egyáltalán nem jó jel – gondolta Götz. A helyzet kezd kiéleződni. Jan így csak még kiszámíthatatlanabbá válik. – Belőttétek a pozícióját? – Igen – hangzott a válasz Onassistól a jobb fülében. A bevetést irányítók a hatodik emeleten végzett néhány próba után úgy döntöttek, alulról támadnak. Ha nem akarják, hogy a túszejtő felfigyeljen a padló folyamatos vibrálására, kézi szerszámokkal kellene lyukat vésniük a betonpadozatba, az pedig túl sokáig tartana. Ezért ismét a szellőzőaknán keresztül próbálkoztak. Onassis ismét felvette a pozícióját, és beállított egy újabb endoszkópos kamerát. Az elsőt Jan megtalálta és tönkretette. – Minden világos – mondta Götz, és mindkét lábával a stúdióterasz ápolatlan gyepére ereszkedett. Leoldotta a karabiner kampóját, és óvatosan a csigalépcsőhöz futott, amely felvezetett a bejárathoz. Gondolatban még egyszer végigvette a lépéseket. Ha kiadja a parancsot, elindul a helikopter. Akkor legfeljebb fél perce marad, hogy feltörje az ajtót, és felkészüljön a támadásra. Amint tisztázta a helyzetet, a „B” csapat feltöri a másik ajtót, és bedob egy könnygázgránátot a stúdióba. Amikor felért, Götz felrögzített egy adag plasztikbombát az „élményrészlegbe” vezető vasajtó zárjára, majd ellenőrizte a fegyverét. A pisztolyt egy ún. SureFier-lámpával szerelték fel, arra az esetre, ha a stúdióban elmenne az áram. – Jó – ismételte meg még egyszer, holott egyáltalán nem érezte jól magát. Digitális karórájára pillantott és várt. Akkor hát reménykedjünk, hogy Steuernek igaza van, és Jan csak szimulál! Götz minden kételyét tudata távoli régiójába száműzte, és kiadta az első parancsot. – A „C” csapat indulhat! – 173 –
– Rendben – hallotta először. Egy pillanattal később felhangzott a propellerek tompa dübörgése. Már nem volt visszaút. Elkezdődött. A helikopter elindult.
36. Jan már nem akart tovább Irával beszélni. Nem is tudott. Lassan teljesen elveszítette uralmát a helyzet fölött. Már számos csoportterápiát vezetett életében. Olyanokat is, ahol a végén több személy is veszekedni kezdett egymással. De még soha nem fordult elő, hogy ő maga legyen a támadások célpontja, mint most, ebben a pillanatban. És nem úgy nézett ki, hogy a feldühödött falka sokáig megmaradna a verbális támadások szintjén. – Jan, te idióta! Lásd be! A műsornak vége. Add fel! – Vagy legalább engedj ki minket! – A terved nem jött be. Már nem vagy ura a helyzetnek! Jan egyetlen szó nélkül hallgatta végig a hisztérikus támadást. A telefont a bal fülén tartva. A Glockot jobb kezében, még mindig Kittyre szegezve, aki közvetlenül előtte állt. Egyedül Kitty állt a keverőpultnak a Jan felőli oldalán. A többiek mind a „bárpultnál” álltak, velük szemben. – Az isten szerelmére, Jan! Hallgass ide! Azt ígérted, két órán belül odakint leszünk. Erőszak nélkül. Senki nem sérül meg, kivéve talán azt a szemét Timbert. És most nézd meg, mit csináltál… Theodor Wildenau nyugodt hangon próbálta meggyőzni. Flummi, a műsorszerkesztő döbbenten bámult rá. Timberrel ellentétben neki még csak most esett le a tantusz. – Halló? Jan? Ott van még? Ráadásul még Ira is akar valamit. – Igen. De már nincs miről beszélnünk. – Mi az a zaj odabent? – Semmi. Jan letette a kagylót, összeszedte magát, és üvölteni kezdett:
– 174 –
– Fogjátok már be végre az átkozott pofátokat! – minden szóval egyre hangosabban ordított, és ezzel elérte a kívánt hatást. A „túszok” elhallgattak. – ÉN mondom meg, mikor végeztünk! ÉN döntöm el, hogyan folytatjuk. Felfogtátok? A hangja megbicsaklott. – Ha most feladjuk, mindent elveszítettünk. MINDENT!!! Világos? Hiszen ez a taktikájuk. Meg akarnak puhítani bennünket. Pontosan azt akarják, hogy ez történjen, ami most itt végbemegy. Azt hiszitek, egyszerűen kisétálhattok innen, és azt mondhatjátok: „Csak áprilisi tréfa volt – bocsi. Csak vicceltünk.” Fogalmatok sincs! Ha most bizonyítékok nélkül elhagyjuk a stúdiót, akkor mindenkit lecsuknak. Akkor búcsút mondhattok a karriereteknek. A jövőtöknek! Akkor nem lesztek mások a szemükben, mint tökkelütött idióták, akik segítettek egy őrültnek elfoglalni egy rádióstúdiót. – Jan megrázta a fejét. – Nem, most nem adhatjuk fel. Ki kell tartanunk. Csak ha bebizonyítjuk a nyilvánosságnak, hogy Leoni még él – ha felderítjük az összeesküvést és annak hátterét –, csak akkor van esélyünk. – De mi van akkor, ha egyáltalán nincsenek bizonyítékok? – kérdezte Sandra Marwinski. A stúdió falának támaszkodott, és kivette blúza alól a kaucsukbetétet. A függöny legördült. Nem volt többé szükség arra, hogy a terhes nő szerepét játssza. Ma már Antonról sem kell többet mesélnie. A fogyatékos gyerekről készült fényképet a pénztárcájában az internetről töltötte le. – Úgy érted, ha tényleg őrült vagyok? Ha Leoni tényleg halott? Jan érezte, hogy fogytán az ereje. A pszichés igénybevétel kimerítette. Ráadásul órák óta nem evett semmit. Mintha a gyomra egy kéteurós érme méretére zsugorodott volna össze, jobb karja izmaiban pedig égető fájdalmat érzett. Végtére is nem volt gyakorlata abban, hogy ilyen hosszú ideig fegyvert szegezzen valakire. – Na, Jó. Teszek nektek egy javaslatot. Elismerem: nem úgy ment minden, ahogy elpróbáltuk. Elszámítottam magam. De legyünk őszinték! Egyikünk sem gondolta volna, hogy ezek az első kivégzés után sem terítik ki a kártyáikat. – Mert nem is tudják kiteríteni – emelte fel a hangját Timber. Jan nem reagált. – 175 –
– Arra számítottam, hogy minden sokkal gyorsabban fog menni. De miért trükköznek odakint? Miért kockáztatják a ti életeteket? Hiszen nem is tudják, hogy ismerjük egymást. Ennek ellenére különösebb tétovázás nélkül beküldenek egy mesterlövészt a szellőzőaknán keresztül. Nem akarnak tárgyalni. Még magát a túsztárgyalót sem avatják be a terveikbe. Ehelyett átirányítják a hívásokat. – Jan megütögette a fegyverrel Kitty vállát. – Valamit rejtegetnek előlünk. Úgy, ahogy Kitty is elrejtőzött, az igazság sem kerülhet napvilágra. Értitek? El akarnak hallgattatni. De miért? Ez itt a kérdés: mi történt Leonival? – Meghalt! – kiáltotta Timber. Jan csak legyintett, és végigjártatta tekintetét a cinkostársain. – Sandra, Maik, Cindy, Theodor! Hallgassatok rám: ismeritek a tényeket. Eddig segítettetek nekem. Most csak egy utolsó szívesességet kérek tőletek. Adjatok még egy órát! Csak egyetlen játékot. Ha akkor még mindig hagyni fogják, hogy folytassam – ha addig nem tudok nektek felmutatni egy megalapozott bizonyítékot arra, hogy Leoni él akkor mind elmehettek. – De hiszen ez eszeveszett őrültség! – Maik tenyerével a pultra csapott. A „barátnője”, Cindy, aki a való életben csak a nőket szerette, szótlanul helyeselt. – Miért változtatnának a zsaruk bármit is a taktikájukon? Min változtatna még ez az egy óra? – Ez a lány változtathat! – Jan ismét megbökte Kittyt. – Ira Samin személyesen érintett. Ha Kittyvel játsszuk le a következő játékot, minden követ meg fog mozgatni, hogy megtalálja Leonit. Semmi nem múlja felül egy anya erejét, és semmi… Mi ez.? Jan a mondat kellős közepén megpördült, és az ablakokra szerelt tűzvédelmi rolóra meredt. Mi folyik ott? Először a lábában érezte a vibrálást. Azután zörögni kezdtek a CD-k a stúdió ajtaja melletti polcon. Az egyre erősödő hanghullámok végül betöltötték az egész helyiséget. Még ha akart volna sem tudott volna tovább beszélni. A helikopter dübörgése kellemetlenül hangos volt. Sőt, olyan közelről hallatszott, hogy az már fájt. És a dübörgés még tovább fokozódott. Jan úgy érezte, mintha egy fúró hatolt volna be a fülébe, és nekifeszült volna a dobhártyájának. Felkiáltott, elejtette a fegyverét, és befogta a fülét. Miközben megfordult, észrevette, hogy a többiek is – 176 –
ugyanezt teszik. Senki nem fog a pisztoly után nyúlni. Senki nem fog elmenekülni. Mindenki a kínok kínját élte át. Jan biztos volt abban: ha kihúzná az ujjait a hallójárataiból, ahová teljes erejéből bedugta őket, azok véresek lennének. A fájdalom elviselhetetlen volt.
37. Az első húsz másodpercben minden úgy ment, mint a karikacsapás. Azután viszont elkezdődött az, amit később, a rendőrségi jelentésben „tragédiaként” említettek. Pontosan ugyanabban a pillanatban, amikor a helikopter a stúdióra irányította a hangágyút, Götz a robbanótöltet segítségével kinyitotta az élményrészleg felé vezető ajtót. Azután berontott a kis konyhába. A sisakjában lévő hallásvédő berendezés ellenére nyomást érzett a fülében, mintha egy rockkoncerten közvetlenül a hangfalak előtt állna. Ez az ágyú hihetetlen teljesítménnyel bírt! Hasonló eszközzel szerelték fel a Queen Mary 2 luxushajót, hogy távol tartsa a modern kor kalózait, akik elsősorban Afrika partjainál garázdálkodtak. Ez a helikopterbe épített változat valamivel kisebb volt ugyan, de tulajdonképpen ezt a hangerőt is csak a zajforrás mögött lehetett elviselni. Götz felnyitott egy miniszámítógépet, melyet a golyóálló mellényére rögzítettek. A monitoron figyelemmel tudta kísérni az „A” csapat munkáját, amely az első emeleten lépett akcióba. – Biztosítsd a kgt-t! – ordította a mikrofonba. Ekkora zaj mellett képtelenség volt bármit is meghallani, de Götz hangját egy fordító számítógép írott szöveggé alakította, és továbbította a többi csapatnak és a műveleti parancsnokságnak. Két lépéssel bent termett a gépteremben. Valójában csak azért ment be, hogy meggyőződjön arról, hogy innen nem fenyeget veszély. Onassis két másodpercen belül eltávolítja a födémlemezt, és egy nagyobb méretű kamerával befogja az egész stúdiót. Másfél másodperccel később, amint Götz a monitorján keresztül tájékozódott a helyzetről és Jan helyéről, fel fogja tenni a gázmaszkját, és parancsot ad a „B” csapatnak. – 177 –
Amint meggyújtják a könnygázgránátot, neki az a következő dolga, hogy legyűrje Jant, miközben Onassis fentről fedezi arra az esetre, ha valamelyik túsz veszélyessé válna. Amennyiben szükséges, Götz egy boxer gyűrűvel összeroppantja Jan gerincét a C2 és C3 nyakcsigolya között anélkül, hogy közben megsértené a gerincvelőt. Így Jan lebénulna, és képtelen lenne aktiválni a robbanóanyagot, amelyről azonban senki sem feltételezte már, hogy Jan tényleg a derekára rögzítette. Senki – kivéve Götzöt. Sisakja digitális kijelzőjén látta, hogy még csak négy másodperc telt el. Legkésőbb tíz másodperc múlva vége lenne a pánik első fázisának. Amint Jan rájön, mi történik, le fogja győzni a fájdalmát, és ellentámadást indít. Csakhogy a helyzet egyik pillanatról a másikra kikerült az ellenőrzésük alól. Az első sokk a UPS-sofőrről, Manfred Suckról érkezett hír volt. Götz szűkszavúan tájékoztatta a műveleti parancsnokságot, tudva, hogy bénító rémületet kelt kollégáiban: – Halott. Stuck halott. És ez csak azt jelenthette… …, hogy Jan mégis veszélyes. És hogy felkészült erre a helyzetre. – Akciót félbeszakítani! – ordította Götz a mikrofonba. – A célobjektum veszélyes. Ismétlem… A zaj hirtelen felerősödött a kgt-ben, anélkül, hogy a helikopter módosította volna a hangágyú irányzékát. Ennek pedig csak egyetlen oka lehetett, és Götznek elég volt egy pillantás a monitorra, hogy megbizonyosodjon róla: Jan ott állt az élményrészleg ajtajában. Ez nem lehet igaz! – kiáltott fel Götz magában. Hogy bírhatja ki ezt? Tény. A monitoron kristálytisztán kivehető volt. Jan May elindult felé. Fejhallgató nélkül, védtelenül, kiszolgáltatva a hangterhelésnek. Nyilván pokoli kínokat él át. De hajtotta előre a kilátástalanok bátorsága. Götz elenyésző esélyét látta annak, hogy élve elhagyja a kgt-t. Bármerre indul. Ha ismét ki akar jutni innen, el kell haladnia Jan mellett, aki ebben a pillanatban a magasba emelte a bal öklét, melyben egy apró, villogó készüléket tartott. Mondott valamit, de Götz természetesen egyetlen szót sem értett. – Kikapcsolni! Azonnal állítsátok le az ágyút! – ordította bele a headsetbe. A következő pillanatban hirtelen csend lett. Götz deaktiválta a sisakba épített elektronikus zajvédő berendezést, és meghallotta a vér zúgását a fülében. A monoton zúgás aláfestette Jan dühödt fenyegetéseit. – 178 –
– Ti akartátok, hogy így legyen. Most mindannyian átrepülünk a másvilágra! – kiáltotta a túszejtő hangosan. A hangorkánt követően nyilvánvalóan igyekezett túlharsogni a fülében egyre erősödő sípolást. May a mosogató magasságában megállt, így most már csak három lépés választotta el a kgt bejáratától. Ez teljesen becsavarodott. Elérkezett Götz utolsó esélye. Megemelte a UPS-sofőr testét, védőpajzsként maga elé húzta, és elhagyta vele a helyiséget. – Ne lőjön! – kiáltotta közben Jan felé, aki egyáltalán nem tűnt meglepettnek, amikor meglátta. Higgadtan a helyén maradt, és megismételte a fenyegetést: – Figyelmeztettelek benneteket. Ha megnyomom ezt a gombot, mindannyiunkat széttép. Remélem, felkészültetek! Elég volt egy gyors pillantás a monitorra, hogy Götz lássa, Onassis épp készül bemászni a stúdióba. Az egyik födémlemezt már meglazította. A jelek szerint azt hitte, segíthet Götznek, amíg Jan a konyhában van, és hátat fordít neki. – Csak azért jöttem, hogy kivigyem innen ezt a férfit – mondta Götz ugyanolyan higgadtan, mint Jan, és közben az ajtó felé hátrált, hogy visszatérjen a csigalépcsőn a teraszra. A UPS-sofőr karjait és fejét átvetette a saját vállán. Stuck háta védelmet nyújtott számára, ha a golyóálló mellény nem lenne elég. De mindez semmit sem segítene, ha a túszejtő komolyan gondolja, amit mond, és meggyújtja a robbanótöltetet. – Ő itt marad – szögezte le Jan. – Mint ahogy ön is. Mert most mindannyian egy igazán különleges tűzijáték szemtanúi leszünk… A túszejtő felemelte az öklét. Götz csak most vette észre a pisztolyt a másik kezében. Azután minden nagyon gyorsan történt. Götz meglátta a vörös lézersugarat a monitoron. Onassis elkapta Jant hátulról. Nem viselt sisakot, hogy a feje és egyik keze a fegyverrel együtt átférjen a mennyezet keskeny résén. Ezzel egyidejűleg Jan hüvelykujja rákulcsolódott a kezében tartott távirányítóra, mellyel a robbanást elő akarta idézni. Onassisnak innentől legfeljebb fél másodpercnyi ideje volt leadni a bénító lövést. Ami viszont nem fog működni – gondolta Götz. Onassis fegyverének egyszerűen túl nagy az átütő ereje. – 179 –
Ha ebből a távolságból találja el, Jan biztosan meghal. Akkor pedig csak nyolc másodpercük marad… – Onassis, ne! – ordított fel Götz, megakadályozva ezzel, hogy beteljesüljön mindazon emberek halálos ítélete, akik ebben a másodpercben a tizennyolcadik és tizenkilencedik emeleten tartózkodtak. Egy kivétellel. Jan May hátrafordult. Felemelte a fegyverét. A rendőrre célzott. A lövés csak egy szempillantással később dördült el. A SEK-kommandós védtelen homlokát találta el. Onassis utolsó pillantása csodálkozást tükrözött. Döbbenetet. Azután valaki visszahúzta elernyedt testét a szellőzőaknába. Jan May egyetlen pillanatig ijedten állt a konyha közepén, és hitetlenkedve bámulta a mennyezeten azt a pontot, melyből az imént egy kommandós bújt elő. Azután végignézett saját magán, és a kezében tartott fegyverre meredt, mintha maga sem hinné el, amit tett. Götz ezt a pillanatot használta ki arra, hogy – amilyen gyorsan csak tud – a kijárat felé rohanjon, vállán a UPS-sofőrrel. Át a berobbantott ajtón, le a csigalépcsőn, majd végigrohant a zöld terasz széléig. Mivel arra számított, hogy pillanatokon belül felrobban a stúdió, mindent egy lapra tett fel, és leugrott a mélybe.
38. A 101egész5 nevű közismert rádióadó ma minden bizonnyal eléri a tizenöt éves fennállása alatt mért legmagasabb hallgatottságot. Még sincs oka senkinek ünnepelni. Ma reggel, nem sokkal hét után egy nyilvánvalóan zavart elméjű ember túszul ejtett hat személyt, akik közül már egyet egyenes adásban megölt. Nemrég újabb sokkoló híreket kaptunk a stúdióból. Egy különleges kommandó kísérlete, hogy megrohamozza a stúdiót, vérfürdőben végződött. Az időközben megerősített tudósítások szerint lövöldözés támadt az „A” stúdióban, melynek során egy kommandós halálos sérülést szenvedett. Egy másik rendőr, aki a bevetést irányította, halált megvető bátorsággal levetette magát a tizenkilencedik emelet teraszáról. Csodával határos módon, zuhanását két emelettel lejjebb megállította egy ablaktisztító kocsi. A túsz, akit a vállára vetve szabadított – 180 –
ki a veszélyzónából, sajnos nem volt ilyen szerencsés. Már halott volt. A rádiós gyilkos lőtte le, akinek immáron két ember halála szárad a lelkén. Egész Németország arra keresi a választ, hogy meddig tarthat még ez az őrület… – Igen, nézze csak meg nyugodtan! – Steuer tajtékzott. Miközben közeledett, püffedt kezével dühösen hadonászott a tévékészülék felé. Ira az MCB-épület előcsarnokában állt, és a recepciós pult fölötti hatalmas monitorfalat bámulta. Máskor az egyes irodabérlők reklámfilmjei futnak itt, végtelenített szalagon. Ma azonban a portás a helyzetnek megfelelően egy huszonnégy órás hírcsatornát kapcsolt be. Így most egy androgün hírolvasó bemondónő jelentőségteljes hangja visszhangzott a földszinten, szigorú riporterpillantása pedig tizenhat lapos képernyőn tűnt fel egyidejűleg. – Ez mind az ön hibája! – bömbölte Steuer. Hatalmas testével megállt Ira előtt, eltakarva előle az összes tévét egyszerre. – Tudja maga egyáltalán, milyen mélyen benne van a slamasztikában, Ira? Ahhoz képest, amit ma elkövetett, Csernobil nem volt több egy kis szépséghibánál! – Soha nem engedtem volna, hogy megrohamozzák a stúdiót! – Ira elnézett Steuer mellett, miközben hozzá beszélt. Nem mintha félt volna tőle. Saját magától félt. A Kittyért érzett aggodalma minden érzékszervét megbénította. Talán még az önuralmát is. Attól félt, hogy ha csak a másodperc töredék részéig is Steuer szemébe kellene néznie, azonnal beleöklözne a férfi tésztaképébe. – Maga állította, hogy az egész csak blöff. Hogy Jan nem veszélyes. – Magának meg volt egy szemtanúja, aki bizonyítani tudta az ellenkezőjét! – vágott vissza Steuer. – Nem árult el nekem semmit, és ezzel tudatosan a vesztükbe küldte az embereimet. De hát én sem voltam biztos benne – gondolta Ira. A második legrosszabb érzése ebben a pillanatban az volt, hogy Steuernek igaza volt. Ira félrevezette őt, és a többi túsz életét a lánya élete elé helyezte. Ennél már csak az a gondolat bántotta jobban, hogy minden hiábavaló volt. – Állj! – ordította Steuer, ezúttal egy csoport mentősnek, aki épp a kijárathoz akart tolni két betegszállító kocsit. Két lépéssel mellettük termett, és felrántotta a lepedőt. – 181 –
– Tessék. Nézze meg! Ez jobb, mint a tévé, Ira. Ennek a férfinak itt… – mondta, miközben Onassis arcára mutatott – …családja van és gyerekei. Ez pedig itt… – azzal a másik kocsihoz sietett -…ma este bowlingozni akart a barátnőjével. Az én dolgom, hogy felhívjam a hozzátartozóikat, és közöljem velük, hogy ők ketten ma már nem térnek haza. És holnap sem. Soha többé. Csak mert egy züllött alkoholista ragaszkodott a saját játékszabályaihoz. Azzal a földre köpött, és odaintett magához két rendőrt, aki a bejáratnál őrködött. – Tüntessék el ezt a nőt a szemem elől, és vigyék az őrszobára! A két férfi buzgón bólintott, és Ira nem csodálkozott volna, ha még azt is hozzáteszik, hogy „Parancsára, uram!”, majd összeütik a bokájukat. Ehelyett csak egy jellegzetes hangot hallott, mint mikor felhúznak egy cipzárt. Azután a műanyag bilincs már rá is szorult a csuklójára, és elvezették.
39. A széles gumiabroncsok úgy csikorogtak, mint az új tornacipők a frissen tisztított linóleumon, amikor a nehéz Mercedes kombi felfelé száguldott a parkolóház szűk kanyarjaiban. Ira a hátsó ülésen ült, fáradt fejét az elsötétített ablaküvegnek támasztotta. Hasonló állapotban hagyta el a tetthelyet, mint amilyenben odaérkezett. Kimerülve, elvonási tünetekkel küszködve, és megbilincselve. Steuer legalább volt olyan körültekintő, és nem szolgáltatta ki a sajtónak. Feltehetőleg tartott a másnapi szalagcímektől. Bizonyára a SEK-parancsnokra sem vetne túl jó fényt, ha a túsztárgyalót úgy vezetik ki az MCB-épületből, mint valami közveszélyes bűnözőt. Hogy megspórolja magának a kínos magyarázkodást, gyakorlatilag kicsempészte Irát a hátsó kijáraton. – Van valami innivalójuk? – kérdezte Ira a fiatal nyomozót, aki a limuzint vezette. Biztonsági öve megfeszült, ahogy előre akart hajolni. – Ez itt nem luxuslimuzin – felelte a férfi nem éppen barátságtalanul. – Itt sajnos nincs minibár. – 182 –
Beszálláskor Ira nem nézett a férfira, most pedig csak barna szemeit, és a hozzájuk illő szemöldököket tudta kivenni a visszapillantó tükörben. Ez kevés támpont volt ahhoz, hogy a férfi személyiségére következtethessen belőle. – Megállhatnánk valahol egy pillanatra? – kérdezte Ira tréfából. – Az őrsön kifogyott a Cola light az automatából. Amikor a rendőr élesen jobbra kanyarodott, Ira ismét hátradőlt. Ha tájékozódó képessége nem hagyta cserben, most épp a Leipziger Strassén haladtak kelet felé. Kanyarodj be a következő lámpánál jobbra, akkor tíz percen belül otthon vagyok! – gondolta. Akkor magától megoldódik a problémátok. Simán beveszem a magokat. Vízzel. Irának nem voltak illúziói. Még ha egy fél üveg vodka csökkentené is valamelyest a fejfájását, továbbra is tehetetlen maradna. Kizárták a játékból. Személyesen Steuer ültette a büntetőpadra. Már nem segíthetett Kittynek. Jobbról látta, ahogy elsuhan mellettük a Bundesrat impozáns épülete. A Mercedes tachográfja folyamatosan kilencvenes tempót mutatott. Szokatlan sebesség a Leipziger Strassén, a napnak ebben a szakában. Ha nem zárták volna le az egész környéket, most ott állnának a délutáni csúcsforgalomban a többi autó között. Amikor a kombi élesen balra kanyarodott a Friedrichstrasséra, Irát rosszullét fogta el. Öklendeznie kellett, és épp nyelni próbált, amikor a nyomozó hirtelen a fékre taposott, és lehajtott egy mélygarázsba. – Ez meg mi a fene? – kérdezte Ira erőtlenül. Hallotta, amint kattan a központi zár. Az autó lekapcsolt fényszórókkal kanyargott lefelé a gyéren kivilágított parkolóházba. Csak három szinttel a föld alatt álltak meg végre. – Hol vagyunk? – Ira ismét nem kapott választ. Felemelte megbilincselt kezeit, és alkarjával megtörölte nedves homlokát. Nem volt biztos abban, hogy a veríték vajon a félelem, vagy az elvonás eredménye-e. Ugyanez volt a helyzet reszkető ujjaival, melyekkel az ajtót akarta kinyitni. Bárhol is vagyunk, egészen biztosan nem a legközelebbi rendőrőrsön – gondolta. Egyidejűleg furcsamód megnyugodott, mivel a kocsi ajtaja akadálytalanul kinyílt. A rendőr, aki addigra már kiszállt, nem lezárta, hanem kinyitotta az ajtót. Egy pillanattal később Ira már az okát is tudta. Egy férfi állt, két parkolóhellyel hátrébb, közvetlenül egy világoszöld vészkijárattábla alatt. – 183 –
– Köszönöm – mondta a megtermett férfi a rendőrnek, és megveregette a felkarját. – Jól csináltad. Azután a vállára tette a kezét, és mindketten a parkolóház sötétszürke betonfala felé fordultak. Ira nem hallotta, mit suttognak. Csak azt látta, hogy a férfi átad valami boríték méretűt a rendőrnek, és még egyszer megveregeti a vállát. A nyomozó várt, amíg a férfi odament Irához. – Elintéztem, Ira. Szállj ki! Kevés az időnk. Ira felvonta a szemöldökét, megrázta a fejét, és zavartan a férfira nézett. – Mi a terved velem, Götz?
40. Pánikszerű tumultus robbant ki nem sokkal azután, hogy a bemondónő befejezte a tudósítást. Egyedül Jan meredt továbbra is a mennyezetről függő televízióra. A többiek összevissza ordítoztak. Timber még a helyét is elhagyta – a célja egyértelmű volt: feltűnés nélkül a lehető legközelebb akart kerülni az élményrészleghez. – Ne mozdulj onnan! – kiáltotta Jan, és Timberre fogta a Glockot. Timber ösztönösen a magasba lendítette a karját. – Ti pedig… – folytatta, miközben sorra minden túsz szemébe nézett –, …FIGYELJETEK RÁM! A kiabálás – ha csak egy rövid időre is – elérte a kívánt hatást. Még Theodor Wildenau is, aki időközben a csoport szóvivőjévé avanzsált, megszakította egy pillanatra szóáradatát. – Csak a levegőbe lőttem – kiáltotta Jan. Úgy hangzott, mint a szónok, aki egy tüntetésen ellenséges hangulatú publikum előtt kénytelen beszélni. – Senkit nem öltem meg. Sem a UPS-sofőrt, sem a rendőrt. – Te teljesen hülyének nézel minket, Jan? – ordította Theodor. Az arca eltorzult a dühtől. Semmi nem emlékeztetett rajta többé az aznap reggeli jólelkű tréfacsinálóra. – Mindannyian láttuk, amikor felemelted a fegyvert. Azután eldördült a lövés, és a rendőr eszméletlenül lógott lefelé. Most épp két holttestet mutatnak a tévében. Komolyan azt hiszed, hogy már nem tudunk kettőig számolni? – 184 –
– Hányszor mondjam még el? Az egész egy előre kitervelt színjáték. Senki nem halt meg. Egymás ellen akarnak hangolni minket, és úgy tűnik, ez egész jól megy nekik! – Azt hiszem, te már nem vagy egészen nyomon – szólalt meg ezúttal Sandra Marwinski. – Nekem tulajdonképpen mindegy volt, hogy él-e még a barátnőd vagy sem. Csak egy kis pénzt akartam keresni, és ennek érdekében szívesen eljátszottam a terhes nőt. De nem hagyom, hogy belerángass egy kettős gyilkosságba. – Lemászott a bárszékről, és elővette a mobilját a farmerdzsekije belső zsebéből. – Most pedig elmegyek. Ha nem akarod kinyitni nekem az ajtót, nem gond. Akkor ugyanarra megyek, mint az előbb az a fickó, aki kivonszolta magával a UPS-sofőrt. A konyhán át a teraszra. – Azzal meglóbálta Jan orra előtt a telefont. – Onnan azután majd segítséget hívok. – Ezt nem teszed meg, Sandra. – Ó, dehogynem! Megteszi – sziszegte Timber ingerülten. Theodor, Maik és Cindy bólintott. Csak Kitty állt ott közvetlenül az embermagasságú hangszóró mellett, mint egy rakás szerencsétlenség, és tágra nyílt szemekkel, rémülten követte az eseményeket. – Mindannyian lelépünk. Együtt – folytatta Timber. – Hátba lőhetsz bennünket, ha nem tetszik. A kis csapat elindult. Most még mintha a félénk Flummi sem félt volna. Elnyomakodott Jan mellett, és odasietett a konyha már nyitva álló ajtajához. Jan tehetetlenül felemelte a karját, és kézfejét lüktető halántékára szorítva lázasan töprengett. Mit tegyek? Hogyan tarthatnám fel őket?– A gondolatok hengerdugattyúk módjára zakatoltak az agyában. Jan végül döntött. Valamit tennie kellett. Kénytelen volt a végső eszközhöz nyúlni. A lövés gondoskodott arról, hogy mindannyian megtorpanjanak. Theodor volt az első, aki ismét szembe mert nézni Jannal. – Legközelebb a fejébe eresztem a golyót – mondta Jan. Közben szorosan markolta Kitty nyakát. A lány egész testében remegett, de egy hangot sem hallatott. – Lehet, hogy a saját életetek már nem számít. De vajon együtt tudtok élni azzal a gondolattal, hogy miattatok hal meg ez a kislány? – 185 –
– Ezt nem fogod megtenni, te disznó! – Sandra találta meg elsőként a hangját. – Miért ne? Hiszen a saját szemetekkel láthattátok, mire vagyok képes. – Tehát mégis… – Theodor pufók arca elsápadt. – Igen, igazatok van – ismerte el Jan. – Bevallom: én öltem meg őket. Mindkettőt. A rendőrt és a sofőrt is. Gonosz ember vagyok. Kezdettől fogva az voltam, és ti besétáltatok a csapdámba. És tudjátok, mi a poén? – Jan végignézett a rémült arcokon. – Ma még legalább egyszer ölni fogok. Vagy talán tényleg azt hittétek, hogy ezt az egészet csak azért csinálom, mert annyira szeretem Leonit? – kérdezte, majd kiköpött. – Az a ribanc megérdemli a halált. Kerüljön csak a kezeim közé, azonnal kinyírom!
41. Götz lassan közeledett felé a recés pengéjű késsel. Ira értelmetlen hárító mozdulatként a feje elé kapta a kezét. – Maradj csendben! – dörmögte a férfi. Azután átvágta a bilincset. Ira a csuklóját dörzsölgette. A szétszakíthatatlan műanyag pántok jobbak voltak, mint a hagyományos fémbilincsek. Csak épp a kezei nem szoktak ahhoz, hogy naponta kétszer összekössék őket. – Ezt meg miért csinálod? – kérdezte, és körülnézett. A kis lakásban alig változott valami. Még most is olyan hatása volt, mint egy bútorkereskedés kirakatának. Célszerű, tiszta, de teljesen személytelen. Mindenesetre Irát már korábban sem érdekelte Götz nappalijának berendezése. A kétszintes lakás emeleti részében annak idején jóval több időt töltött. Itt volt ugyanis a fürdőszoba és a háló. Számára Götz nem volt más, mint egy horgony a cserélhető férfiak tengerében, melyen céltalanul bolyongott tönkrement házassága után. Götz bizonyára többet látott bele a kapcsolatukba, ébredt rá Ira, főleg azok után, amit ma érte tett. – A rendőr, akivel jöttél… – kezdte Götz – …hibát követett el. Nagy hibát. A véralkoholszintje egy egész nyolc ezrelék volt, amikor a kollégák – 186 –
megállították. Az az álma, hogy egyszer felvegyék a SEK-hez. De büntetőparanccsal az aktájában még taxisofőrnek sem nagyon jelentkezhet. – És te kitörölted a bejegyzést a számítógépből? – Igen. Ellenszolgáltatásként idehozott téged. Hozzám. – De miért? – Talán azért, mert ki nem állhatom Steuert? Vagy, mert nem akarom, hogy egy kijózanítóban görcsök között fetrengj? Vagy, mert keresem a lehetőségét, hogy ismét beszáll] a tárgyalásba, és megmenthesd Kittyt. – Megvonta széles vállát. – Válaszd ki, amelyik tetszik! Ira levette kopott bőrdzsekijét, és gondatlanul a krémszínű padlószőnyegre dobta. Legszívesebben térdre rogyott volna, és – karjaival Götz bokájába kapaszkodva – azonnal elaludt volna. – Innom kell valamit – mondta. – Valami erőset. – Odafent van, az ágy mellett. Menj fel, végy egy forró fürdőt, vagy tusolj le! Ismered a járást – felelte, és a finoman ívelt falépcsőhöz kísérte. Ira reszketett. Egyik kezével a korlátba kapaszkodott. Götz szorosan mögötte haladva támogatta. A férfi álla Ira tarkóján pihent. Ira érezte Götz meleg leheletét a fülén. Amikor az első lépcsőfokra nézett, záporesőként szakadtak rá az emlékek. A cédulák. Saránál. Minden lépcsőfokon egy. – Mi van? – suttogta Götz, és Ira megborzongott. – Te is épp arra gondolsz, milyen volt régen? Mi lehetett volna? – Igen. – Ira kibontakozott a férfi öleléséből, és szemei megteltek könnyel. – De nem kettőnkre gondolok. – Akkor kire? – Götz kisimított egy tincset Ira arcából, és gyengéden szájon csókolta. Ira hagyta magát. – Sarára – felelte kis idő elteltével, majd leült az első lépcsőfokra. – Elmeséltem neked valaha, hogyan találtam rá? – Igen. A fürdőkádban volt. – Nem, arra gondolok, ami előtte történt. Götz megrázta a fejét, és letérdelt Ira előtt. – Spandauban lakott. Egy kétszintes lakásban. Olyan volt, mint ez itt. Csak kisebb. – Ira szipogott.
– 187 –
– Amikor végre megérkeztem hozzá, a bejárati ajtó nyitva volt, és akkor már tudtam, hogy késő. Berohantam, és elsőként a cédulát pillantottam meg. – A búcsúlevelét? – Nem. – Ira hevesen rázta a fejét. – Vagyis igen, valami olyasmit, talán. – Mi volt ráírva? – Ne menj tovább, anya! – Ira felpillantott Götzre, aki – bár térdelt –, még így is fél fejjel magasabb volt nála. – Minden lépcsőfokon egy újabb cédula hevert: „Ne menj tovább!”, „Hívd a mentőket!”, „Kíméld meg magad a látványtól!”. Felszedegettem az összes lapot, miközben fokról fokra felmentem a lépcsőn. Lassan, mintha transzban lennék. De nem tartottam magam Sara végakaratához. – Ira arcán kövér könnycseppek gördültek végig. – Az utolsó előtti lépcsőfokon azután már tényleg nem akart tovább vinni a lábam. „Szeretlek, anya” – ez állt a papíron. De azután megláttam az utolsó lépcsőfokot… – Mi volt ott? – Götz lecsókolt egy könnyet Ira arcáról, előrehajolt, és magához ölelte Ira reszkető testét. – Semmi – zokogta Ira. – Semmi a világon. Berohantam a fürdőszobába, de természetesen már túl késő volt. Már semmit sem tehettem Saráért. De valahányszor erre gondolok, nem hagy nyugodni az az utolsó lépcsőfok. Mindegy, hogy alszom, vagy fényes nappal törnek rám az emlékek. Nem tudok megszabadulni a gondolattól, hogy onnan hiányzott egy cédula. A lányom akart még mondani nekem valamit, de soha nem olvashattam el az utolsó papírdarabot!
42. Jan fegyverével visszatessékelte a feldúlt csoportot a stúdióba. Kelletlenül engedelmeskedtek, de engedelmeskedtek. Jan felrántotta Kitty fejét, azután ellökte magától a lányt. Végül megparancsolta Timbernek és Flumminak, hogy az archív CD-ket tartalmazó fémpolcot tolják az élményrészleg bejárata elé, hogy mindenekelőtt ez a menekülési útvonal is le legyen zárva. – 188 –
Istenem, tulajdonképpen mi a fenét keresek itt? – kérdezte Jan saját magától, miközben visszalépett a keverőpulthoz. Időközben megtanulta, hol található a mikrofonhoz tartozó potméter. Megszakította Billy Idol egy, a nyolcvanas évek derekán készült slágerét, és adásba kapcsolt: – Itt a 101egész5, és újabb változást kell bejelentenem a játékszabályok tekintetében. Alig hallotta a saját hangját, még mindig annyira csengett a füle a hangágyú miatt. Egyébként is nyomorultul érezte magát. Az izzadság patakokban csorgott végig a hátán. Már nem sokáig bírom. Mielőtt folytatta volna, megköszörülte a torkát. – A legújabb fejlemények ismeretében nagyon úgy fest a dolog, mintha nektek odakint kedvetek támadt volna egy utolsó körre. Meg akartatok ölni? Meg akartátok rohamozni a stúdiót? Hát jó. Ha szigorított feltételek mellett akarjátok folytatni a játékot, ám legyen! – Jan ismét megköszörülte a torkát, de ezúttal nem kapcsolta ki közben a mikrofont. – A következő kör címe: Mindent vagy semmit. Ismét fel fogok hívni egy számot. Mindegy, hogy mobil vagy vonalas szám. Hogy céges vagy magántelefon. Magasabb kockázattal játszunk, de a tét is nagyobb. Ha valaki a megfelelő szlogent mondja a kagylóba, minden túszt elengedek. Jan végignézett az arcokon. – De ha nem, mindenkit megölök. A stúdió órájának vérvörös LED-kijelzőjére pillantott. – Ha egy órát vársz még – kezdődhet a játék!
43. Irának bűntudata volt. Bűntudata, amiért a Götz éjjeliszekrényén álló nehéz vodkásüvegben lévő színtelen folyadékot mohón felhajtotta. Bűntudata, amiért épp kigombolta fehér blúzát, hogy megfürödjön, miközben a lánya mindössze néhány száz méterre tőle életveszélyben volt. De leginkább azért volt bűntudata, mert intim kapcsolatba került Götzcel. – 189 –
Nem testi értelemben, hanem annál is intenzívebben a Sara utolsó útjáról folytatott beszélgetés által. A gőzölgőén forró vízsugár alá tartotta a kezét, mely egy széles ívű nemesacél csapból zuhogott bele a jakuzzi méretű fürdőkádba. Valaki bekopogott a fürdőszoba ajtaján. – Egy pillanat. – Ira elöl összefogta a blúzát, miközben mezítláb végig esetlenkedett a hideg kőpadlón. – Elfelejtettél valamit? Szerencséd, hogy még nem vetkőztem… Ira arca megkövült. Fél másodperccel később reagált, mint kellett volna. A fürdőszoba ajtaja visszapattant az ejtőernyős csizmáról, amikor Ira ismét be akarta csapni. Röviddel ezután a maszkot viselő férfi teljes erejéből Ira arcába csapta az ajtót, amint erőszakkal behatolt a helyiségbe. Esés közben Ira kábultan belekapaszkodott egy törülközőtartó polcba, és a földre rántotta egész tartalmával együtt. Az utolsó dolog, amit érzett, egy injekciós tű volt a nyakában, utána pedig mintha megsüketült volna. Olyan volt, mint a helyi érzéstelenítés a fogorvosnál, csak ez most az egész testére kiterjedt. Azután minden feketébe borult. Már eszméletlen állapotban volt, amikor a gyilkos – halkan dünnyögve – kiterítette a fürdőszoba padlójára. Az „I did it my way” című slágert dudorászva visszagombolta Ira blúzát, visszahúzta a nő lassan kihűlő lábára a tornacipőt, melyet Ira korábban csak ledobott a vécé mellé, és betekerte őt egy vastag frottír fürdőköpenybe. Már csak meg kellett szabadulnia tőle.
– 190 –
III. rész I don't want to start any blasphemous rumors But I think that God's got a sick sence of humor And when I die I expect to find Him laughing. Depecbe Mode De a legeslegjobb és legbiztosabb álcázás – szerintem még mindig a pőre, meztelen igazság. Bármilyen furcsán hangzik is. Az igazságot ugyanis senki se veszi komolyan.” Max Frisch: Biedermann és a gyújtogatok (Fordította: Ungvári Tamás)
– 191 –
1.
A
felnyitott palack az elsötétített szoba felé küldte borostyán színű mosolyát, és mintha szellemkéz tartaná, a gravitációval dacolt. Tulajdonképpen fel kellene borulnia, hogy magas alkoholtartalmát szétterítse a kórokozókkal teli szőnyegen. De éppúgy, mint a nehéz ólomkristály pohár, a palack is egyszerűen felragadta falra. Ira többször is pislogott, majd ismét javult kissé az egyensúlyérzéke. Egy pillanatig azt hitte, egy falnak támaszkodik, de azután megérezte a nyomást, amellyel teste a kemény deszkára nehezedett. Nem állt, hanem feküdt. De hol? Ira megpróbált változtatni a pozícióján, már csak azért is, mert azt remélte, így úrrá lehet migrénszerű hányingerén. De meg se bírt mozdulni. Sem felsőteste, sem lábai nem engedelmeskedtek neki. – Ez meg mire jó? – A hang tulajdonosa nyilvánvalóan jól mulatott. – Fekvőtámaszokat csinál? Ira elképesztő erőfeszítések árán a hátára fordult, és egy elmosódott arcot pillantott meg maga fölött. Felemelte a fejét, és lassan felmérte a környezetét. Üvegek, poharak, egy mosogató. Semmi kétség: egy kocsmában van. A deszka, amin feküdt, egy pult volt. – Ki maga? – kérdezte Ira érthetetlenül. Zsibbadt nyelve úgy feküdt kiszáradt szájában, mint valami döglött hal. Ira alig érthető szavai leginkább egy agyvérzéses beteg beszédére emlékeztettek. – Bocsássa meg, kérem, az érzéstelenítő mellékhatásait! – hangzott a színlelt együttérzés. – Csak biztosra akartam menni, hogy még idejében ideérjen a találkozónkra. Ira érezte, hogy két kéz megragadja, felrántja, és – mint egy kirakati bábut – egy bárszékre ülteti. A körülötte lévő tárgyak képe forogni kezdett kábult fejében. Amikor ismét stabilizálódott a kép, a mögötte lévő férfi eltűnt, szemben vele viszont egy ismerős arc bontakozott ki. Mostanában – 192 –
szinte minden címlapon ott szerepelt: Marius Suvalov, más néven „A cirógató”. Az ukrán állítólag két nap múlva bíróság elé kerül, de senki nem bízott abban, hogy ezúttal el is fogják ítélni. Mivel alig volt ellene bizonyíték, óvadék ellenében szabadlábra helyezték. A szervezett bűnözés feje minden tanút manipulált, megvesztegetett, vagy „elcirógatott” az útból. Csúfnevét szó szerint kellett érteni. A cirógatáshoz fluorsavba áztatott különleges kesztyűket használt. Ez volt a specialitása. A meztelen áldozatokat egy boncasztalra szíjazta, és addig masszírozta a bőrüket a halálos fluorhidrogénnel, míg az annyira szétmarta a szöveteket és az izmokat, hogy a delikvensek elvéreztek. Többnyire már korábban összeomlott a tüdejük a mérges gázok hatására, melyeket halálhörgésük közben beszívtak. – Megkínálhatom valamivel? – kérdezte most Suvalov, és pultos módjára a mögötte sorakozó palackokra mutatott. – Úgy látom, nem utasítana vissza egy slukkot, Frau Samin. Akcentus nélkül beszélte a német nyelvet. Suvalov évekig tanult Londonban és Tübingenben jogot és gazdaságtudományt, és átlagon felüli IQ-jának hála kitűnő eredménnyel végzett. A küszöbönálló bírósági tárgyalásokon szokás szerint saját magát fogja védeni. Csak hogy tovább alázza ellenfelét, Johannes Faustot, aki a kevés kilátással kecsegtető vádat képviselte. – Mi ez az egész? – préselte ki magából Ira. – Hol vagyok? – A „Pokol”-ban. – Azt látom. – Köszönöm a bókot… – vigyorgott Marius Suvalov. – …de nem átvitt értelemben használtam a szót. Ezt a vendéglőt itt tényleg így hívják: „A pokolhoz”. Felteszem, csak ritkán látogat el az „Ivók utcájába”. Ilyen mélyre még valóban nem süllyedtem – gondolta Ira. Ha az ember Berlinben be akart rúgni, minden lehetőség közül az „Utca” volt a legigénytelenebb. A Lietzenburgerstrasse és a Ku'damm közötti bevásárlóközpont leghátsó szegletében hat kocsma sorakozott egymás mellett, mint a cipősdobozok, és csak egyetlen dologban különböztek egymástól: vagy épp a csőd szélén álltak, vagy már csődbe mentek. – Mit akar tőlem? – próbálkozott Ira ismét. – 193 –
Ezúttal úgy tűnt, Suvalov felfogta a kérdést. A férfi egy távirányítót vett a kezébe, és bekapcsolt vele egy poros tévékészüléket, mely Ira mögött, a jobb oldalon függött egy asztaltáraság feje fölött. – Fiatal barátja is ezt kérdezte tőlem. Ira megfordult, és megpillantotta, ki mindenki tartózkodik még a helyiségben. Közvetlenül a képernyő alatt ült az a férfi, akiről feltételezte, hogy ő ültette fel a bárszékre: egy anabolikus szteroidoktól duzzadó kopasz alak, V formájú arccal. Mellette, fejét kimerülten az asztalon nyugtatva a rádió főszerkesztője. A V arcú a hajánál fogva erőszakosan felrántotta Dieselt. Feldagadt szeme fölött, a homlokán tátongó sebből vér csöpögött az asztalra. – Jó kis buli, mi? – mosolygott Diesel bágyadtan, amikor felismerte Irát. Utána elveszítette az eszméletét. – Tudni akarom, hol van Leoni, és hogy él-e még! – követelte Suvalov, amikor Ira ismét felé fordult. – Ezzel a kérdéssel nincs egyedül. – Ezt már a barátja is mondta, és felesleges fájdalmakat kellett kiállnia miatta. – Suvalov Ira arcába fújta a cigarettája füstjét. – Azt hittem, maga valamivel okosabb, és mi ketten hamarabb nyélbe üthetjük az üzletet. – Semmit nem tudok. De még ha tudnék… – Ira a barnás színezetű ablakokra mutatott, melyeken keresztül a járókelők beláttak a kocsma belsejébe. – Itt semmi esetre sem mondanám el. Kivéve, ha közönség előtt akar kínozni. – Miért is ne? – kérdezte Suvalov őszinte csodálkozással. – Mégis mi történhetne? Látja azt a nőt ott? – Egy fáradt háziasszonyra mutatott, aki épp egy összecsukható kerekes bevásárlótáskával sietett el az ablak előtt. Az „Utcát” egészen biztosan csak arra használta, hogy rövidebb úton jusson el a Kurfürstendammra. – Ő nem is akarja látni azokat az emberi hulladékokat, akik már kora délután itt isszák le magukat a sárga földig. De ha mégis… – Azzal egy tükröt tartott Ira elé. Az egyik helyi sörfőzde reklámajándékát. – Mégis mit látna, ha megkockáztatna egy pillantást? – Egy lerobbant alkoholistát – ismerte el Ira. – Pontosan. Maga egyáltalán nem feltűnő ebben a környezetben. Kiabálhat, vérezhet, kapálózhat a pulton. Az ilyesmi kínosan érinti a derék embereket, ezért minél feltűnőbben viselkedik idebent, annál gyorsabban – 194 –
haladnak el az ablak előtt. Ezért is intézem jómagam az üzleteimet előszeretettel emberek között, kedves Ira. Mert – jegyezze meg! – semmi sem kevésbé személytelen, mint a nyilvánosság. Ira sok pszichopatát ismert már meg tárgyalásai során. Nem volt szüksége hazugságvizsgálóra ahhoz, hogy megállapítsa, Suvalov teljesen megőrült, de igazat mond. – Na, akkor kezdhetjük! Gondolom, a bárpult mögött már előkészítette a savas hordókat. – Ó, dehogy! Hová gondol? Az ön számára valami alkalomhoz illőbbet találtam ki. Én üzletember vagyok, maga pedig túsztárgyaló. Ezért teszek önnek egy ajánlatot. Suvalov egy apró órára pillantott a csuklóján. – Szerencséje van: a „Pokol”-ban épp „Egyet fizet, kettőt kap” akció van. Ez azt jelenti, hogy én adok önnek két információt cserébe egyért. Na, hogy hangzik? Ira még csak nem is vette a fáradságot, hogy válaszoljon. – Egyes számú információ: Leoni Gregor egészen biztosan nem halt meg. Látja a képernyőt ott fent? Ira ismét megfordult, és a tévéképernyőre meredt. Egy elmosódott digitális felvétel szinte teljesen betöltötte a monitort. Úgy nézett ki, mint egy paparazzi felvétel. A képen szereplő terhes nő a jelek szerint nem is sejtette, hogy lefényképezték, miközben egy spanyolországi élelmiszerboltban vásárolt. – Ez Leoni, feltehetőleg a nyolcadik hónapban – világosította fel Marius. – Egy magas rangú államügyész, Johannes Faust merevlemezéről mentettük le. – Hogyan sikerült hozzáférniük? – kérdezte Ira döbbenten. – Nem ez a második információ, amit megkap tőlem, Frau Samin. De ez messze nem is olyan érdekes, mint az, amit most fogok elmondani. Suvalov megfogta Ira állát, és fájdalmat okozva a hüvelyk- és mutatóujja közé szorította. Következő szavait úgy hangsúlyozta, mintha ő lenne az amerikai elnök, és épp beszédet tartana a nép előtt: – Leoni Gregor a lányom!
2. – 195 –
Ira annyira elhűlt, hogy egy pillanatra még a rosszullétéről is megfeledkezett. Ez az utóbbi kijelentés még elképzelhetetlenebb volt a számára, mint az egész helyzet, amelybe belekeveredett. – Már vagy két éve nem láttam Leonit – folytatta Suvalov. – Nem sokkal az ötvenhatodik születésnapom után tűnt el. Legutóbbi családi összejövetelünkön egyébként még Feodorának hívták. Feodora Suvalov. Ira emlékezett arra a nagyon fiatal ukrán nőre, akinek az arcával egykor tele voltak a divatlapok. Fotómodell volt, és a tény, hogy rokoni szálak fűzik a maffiához, csak még érdekesebbé tette a bulvársajtó számára. Két éve hirtelen eltűnt a képernyőről. A pletykák egy ritka betegségről szóltak, ami ágyhoz kötötte. A spekulációk a sclerosis multiplextől az AIDS-ig mindenre kiterjedtek. Egyik napról a másikra eltűnt a nyilvánosság elől. És ez a mai napig nem változott. Mert, amennyire Ira emlékezett, Feodora arca csak távolról hasonlított Leoni Gregoréra. – Egy vagy több plasztikai műtétnek is alávetette magát – magyarázta Marius. – Hogyhogy? – Nos, bizonyára nem kozmetikai okai voltak. Hiszen már korábban is szép volt. – Hová akar ezzel kilyukadni? – Ira valójában egy hosszú átkot akart leendő gyilkosa fejéhez vágni, de minden szó fájdalmat okozott neki. – Drága Frau Samin! Ahogy ma a rádióból megtudtam, magának is szembe kellett néznie néhány fájdalmas családi problémával. Nem fogja meglepni, hogy a legjobb családokban is megesik az ilyesmi. Így az enyémben is. – Feodora elszökött hazulról? – Így is nevezhetjük. Veszekedtünk. Hiszen tudja, hogy megy ez. Egy apró repedésből mély szakadék keletkezik, mely mindkét oldalról legyőzhetetlennek tűnik. A mi apa-lánya viszonyunk mindig is feszült volt. Mondjuk úgy, különböztünk egymástól, ami a családi vállalkozásom irányításának a módszereit illeti. – Ó! Nem akarta többé kavargatni a savas hordók tartalmát? – kérdezte Ira, és megdörzsölte a szemét.
– 196 –
– Ellenem akart tanúskodni. – Marius engedte, hogy nagy horderejű szavai hassanak közönségére, mielőtt hozzátette: – Faust elérte, hogy ő legyen a vád legfőbb terhelő tanúja. – Ezért maga eltüntette. – Ira a kezével görcsösen megszorította a bárpultot. – Megölte a saját lányát! – Téved. – Marius becsmérlő gesztust tett, mintha egy kellemetlen természetű pincértől akarna megszabadulni. – Bárcsak úgy lenne! De Leoni elárult: átállt. A lányom ebben a pillanatban egy tanúvédelmi programban vesz részt. Lassan minden értelmet nyert. Hogy miért volt Leoni olyan zárkózott, még Jannal szemben is. Miért tűnt el nyomtalanul. És hogy lehet, hogy Jan soha nem talált rá. Marius hosszú szünetet tartott. Mintha utolsó mondata egy korty bor lett volna, melyet illőn ki kell élvezni, mielőtt az ember utántöltené a poharát. Talán egyszerűen csak szórakoztatta Ira sokkos tekintete. – Pontosabban már akkor is tanúvédelem alatt állt, amikor Jant megismerte – folytatta. – Már akkor más volt az arca. Faust új nevet is adott neki. Egy teljesen új személyiséget. A mi karrierista főállamügyészünk minden követ megmozgatott az utóbbi években, hogy megmentse a perét – fejtette tovább Suvalov a rejtvényt. Ira számára a férfitól való iszonyodás elviselhetetlenebb volt, mint az őt gyötrő fizikai fájdalmak. De ha igaz volt, amit Marius az imént felfedett, akkor Jan őrült szerelme egészen biztosan elhozza a halált a menyasszonya számára. A maffia csak arra várt, hogy Leoni végre előbújjon biztos rejtekéből! – Nem volt rossz húzás Fausttól, hogy közvetlenül az orrom előtt rejtegette Leonit. A két évvel ezelőtti eltűnését követően legkevésbé Berlinben kerestük. Csakhogy később Leoni nagy hibát követett el. Beleszeretett egy pszichológusba. – Jan Mayba. Ira érezte, ahogy a szálak lassan összefutnak. – Pontosan. A szerencsétlen flótás a mai napig sem sejti, milyen csapdába sétált bele. Viszonyt kezdett egy olyan nővel, akinek a múltja egyetlen óriási hazugság. Az én lányommal! Nem csoda hát, hogy később, amikor nyomozni kezdett, csak kérdéseket talált, de egyikre sem kapott választ. A tanúvédelem egyik koronatanúját akarta feleségül venni. Ha nem – 197 –
kürtölte volna szét szenvedélyes szerelmét, fel sem tűnt volna nekem. Csak egy buta véletlen volt, hogy Jan Mayt figyelni kezdtük, egy évvel ezelőtt. Egy elismert szakértőt kerestünk, aki esetleges peres ügyekben a mi érdekeinknek megfelelően vallana. Jan csak egyike volt annak a számtalan pszichológusnak, akiket szemmel tartottunk. – És az adatai ellenőrzése során egyszer csak rátalált a lányára. – Nem. Nem így történt. Faust maga árulta el nekem. – Az lehetetlen! – ellenkezett Ira. – Sok mindent feltételezek arról a szemétládáról, de gyilkosságot nem. – Egyesek újra meg újra meg tudják lepni az embert, nem igaz? Legyen az a saját lányunk, vagy egy rangos államügyész. Egyébként hétszázötvenezer eurót kért. – Az ön lányáért? – Nem. A lányom haláláért! – Állj, állj, állj…! – Ira hitetlenkedve bámulta a képernyőt. – Maga megbízta az ügyészséget, hogy gyilkolják meg a saját lányát? Suvalov röviden bólintott. – Legalábbis hosszú ideig ez volt a meggyőződésem. Egészen tegnapig azzal a megnyugtató bizonyossággal feküdtem le aludni, hogy a lányom egy tragikus autóbalesetben életét vesztette. Egy megrendezett balesetben, amely hétszázötvenezer eurómba került. És amelynek halálos kimenetelében mind ez idáig nem kételkedtem. Hiszen Faust egyértelmű bizonyítékot szolgáltatott nekem. – Mégpedig? – Feodora holttestét. – Megvizsgálta a testet? – Faust elintézte, hogy bemehessek a törvényszéki patológiára. A saját háziorvosom foglenyomatot készített, és mintát vett a szövetekből. Még a jobb kéz középső ujjának lenyomata is megvan nálam. Ez volt az egyetlen ujja, amely nem égett szét. Két további specialista később egymástól függetlenül igazolta az eredményeket. – Tehát Faust tényleg megölette az ön lányát. – Legalábbis így hittem. Amíg ma reggel – mit sem sejtve – be nem kapcsoltam a rádiót, és meg nem hallottam Jan Mayt, aki feltett néhány – részben nagyon is jogos – kérdést. Például, hogy miért hiányzott a boncolási jegyzőkönyvből az utalás a lányom terhességére? Miért hamis a – 198 –
balesetről készült fénykép, ahogyan azt Herr Wagner intenzív kérdezősködésem eredményeként elismerte? – Marius homlokán nyugtalan ráncok jelentek meg, mintha szabálytalanságot talált volna valamelyik éves beszámolóban. – Jan May ámokfutása jogos kétségeket vetett fel bennem. Márpedig én gyűlölöm a kétségeket. Az én világomban a kétség halált jelent. Mi történne, ha Leoni még mindig élne? Mi van akkor, ha Faust csúnyán rászedett, és a lányom holnapután ellenem tanúskodik? – Mégis hogyan sikerülhetett ez Faustnak? Akkor most Leoni meghalt vagy sem? – kérdezte Ira lélegzet-visszafojtva. – Mondja meg ön! Én kiderítettem, hogy a lányom tényleg terhes volt-e. Ennek érdekében elbeszélgettünk egy kicsit Leoni kapcsolattartójával a tanúvédelmi programban. Egy idős hölggyel, aki egy szinttel Leoni utolsó lakása alatt lakott a Friedbergstrassén. Mi is volt a neve, Herr Wagner? A V arcú ismét felhúzta Diesel fejét az asztalról, magához térítve a főszerkesztőt. Marius megismételte a kérdést. – A neve most éppen nem jut eszembe. Vagy mégis. Azt hiszem… – Diesel vért köpött Suvalov felé. – Kissé nedves a kiejtése, barátom. De azt hiszem, „Martát” akart mondani. Már kissé öreg volt, de még mindig fizetett neki az állam. Nem rossz ötlet. Ki gondolná egy hetvenhárom éves öregasszonyról, hogy a tanúvédelemnek dolgozik? Ő volt Leoni egyetlen bizalmasa. Neki a babáról is mesélt. Elképesztő, mennyi mindent elárulnak az emberek, ha megmutatunk nekik közelről egy golyóstollat. – Miért meséli el nekünk mindezt? – kérdezte Ira. – Először is, mert maguk soha nem fognak kísértésbe esni, hogy ellenem fordítsák. Ez ügyben megtettem a szükséges óvintézkedéseket. De főképpen azért, mert most cserébe meg akarom tudni öntől, hogy hol bujkál a lányom. – Fogalmam sincs – felelte Ira. – Miért nem Faustot kérdezi? – Az a jóember elmenekült a villájából. Így legalább zavartalanul letölthettük az adatokat a számítógépéről. Úgy tűnik, nem egy műszaki zseni. Az elektronikus papírkosarában találtuk meg a Leoniról készült felvételeket. Gyér e-mail forgalma egyébként arra enged következtetni, hogy a mi államügyészünk egy chartergéppel kíván külföldre távozni. Csak – 199 –
idő kérdése, hogy elkapjuk. Addig is szeretném megtudni, mit árult el önnek a stúdió tetején, Frau Samin. – Semmit a világon. Nem az ő csapatában játszom. Ha eddig nem jutott volna el önhöz: eltiltottak a tárgyalástól, és hivatalosan is felfüggesztettek! Én lennék az utolsó, akire ilyen információkat bíznának. – Lehetséges. Sőt, még hiszek is önnek. Mindenesetre szívesebben megyek biztosra – mondta Suvalov, és Ira elé csúsztatott egy üres poharat. – Legjobb, ha gyorsan rendel valamit nálam, amíg még lehet. – Minek? – Mert ahová most mindannyian elmegyünk, ott hosszú ideig nem lesz mit inni. Suvalov felemelt egy címke nélküli palackot, és úgy teleöntötte a whiskyspoharat, hogy a színtelen folyadék szinte kicsordult. – Szívesen megkínálnám a hazámból származó vodkával, de biztos vagyok abban, hogy valami erősebbet részesít előnyben. Óvatosan Ira felé tolta a poharat. – Stroh rum. Nyolcvan százalékos. Igya ki, különben kilötyögteti útközben! Mintha csak erre a mondatra várt volna, a fogdmeg felállt a helyéről Ira mögött, a vállára emelte Dieselt, és elindult.
4. Csak egy perc, gondolta Götz, és felhúzta a fegyverét. Még csak egy perce mehettek el. Óvatosan belökte a lábával lakása nyitott bejárati ajtaját, és hangtalanul besurrant, bár pontosan tudta, hogy elkésett. Már senki nem volt ott. Irát elrabolták. Újra és újra végiggondolta azt a néhány percet, amit távol töltött, arra a pillanatra gondolt, amikor visszajött az MCB-épületbe, és még egyszer fel akarta hívni Irát. Hogy bocsánatot kérjen. Kihasználta a nő feszült helyzetét, és hagyta, hogy túl messzire menjen a dolog. A harmadik csöngetéskor épp az aulában állt, és a liftek előtt várakozott. Amikor Ira nem vette fel, és csak a hangpostafiók jelentkezett, – 200 –
azonnal megfordult, és visszahajtott a Friedrichstrasséra. Túl késő. Egy percen múlt. Az ajtaját feltörték, a szobákban nem volt senki. Götz leült egy kanapéra, melynek törlesztőrészleteit ugyanúgy nem tudta fizetni, mint ahogy a berendezés többi részének árával is adós volt. Azon gondolkodott, mit tegyen. Értesítenie kell a műveleti parancsnokságot. De ha megteszi, Steuer azonnal leváltja őt. Nem csak ezt az esetet, de egész szakmai egzisztenciáját elveszítené, mert önkényesen figyelmen kívül hagyta a legmagasabb szintről érkező utasításokat, és egy gyanúsítottat kivont a rendőri ellenőrzés alól. A mobiltelefon, mely ott vibrált előtte az üvegasztalon, bejövő hívást jelzett. A műveleti parancsnokság. Steuer. Tehát már keresik. Götz döntött. Nem volt más választása.
5. A pokol maga csak néhány lépés távolságra volt. A rövid út, melyet Ira rogyadozó lábakon tett meg, négy méteren át a gusztustalan konyhán át vezetett, majd a kocsma egyik hátsó helyiségében végződött. – Nem csodálkozott még el azon, vajon hogyan élhetnek meg ezek a kis üzletek a városban? – kérdezte Suvalov, miközben egy nyolcjegyű számkódot ütött be az alumíniumajtó melletti billentyűzetbe. Ira hallotta, ahogy a hidraulika működésbe lép, és kattan a zár. – Ezek a kis olcsó bazárok a legdrágább környéken? Butikok, amelyekben többen dolgoznak, mint ahány vendég megfordul bennük, és elhagyatott kocsmák, mint ez itt? Marius verőlegénye kinyitotta az ajtót, és Dieselt – aki úgy lógott le a válláról, mint egy összetekert szőnyeg – fejjel előre belökte a helyiségbe. A főszerkesztő köhögni kezdett, amikor a padlónak csapódott. – Elmagyarázom magának – mondta Suvalov kedélyesen, mintha ingatlanközvetítő lenne, aki épp bemutatja az új ügyfeleknek a kiadó szobákat. – Az ingatlanok közül néhány az én tulajdonomat képezi. És – mint oly gyakran az életben – az igazi üzleti filozófia első pillantásra nem – 201 –
mutatkozik meg, csak másodikra. Ebben az esetben erről a szobáról van szó. Ira megszédült, és sürgősen meg kellett valamiben kapaszkodnia, miután benézett, de inkább kevert volna le Mariusnak egy pofont, mint hogy elfogadja segítségül nyújtott kezét. – Mi ez? – nyögte, bár valójában mindegy volt neki, mi a válasz, mert ebbe a helyiségbe semmilyen körülmények között nem volt hajlandó belépni. A szoba üres volt, mint egy szerkezetkész építmény. Nem volt benne asztal, sem székek, sem fűtés – semmi nem volt, ami elterelhette volna az ember figyelmét arról a borzalmas tapétáról, mely beborította a padlót, a mennyezetet, és az összes falat. – Én úgy hívom: az „emlékezés szobája”. Marius kivette Ira kezéből a poharat, és betuszkolta Irát a szobába. Túlságosan is ki volt merülve ahhoz, hogy védekezni próbáljon. Már a második lépés után megbotlott a saját lábában, és meg kellett támaszkodnia a falnál, hogy ne veszítse el az egyensúlyát. Most, hogy hozzáért a tapétához, még undorítóbbnak találta azt. Az egész kamra egyetlen optikai csalódás volt, azt a benyomást keltve szemlélőjében, hogy egy örvényben van, amely lefelé húzza. Fehér kínzás – futott át Ira agyán. Szakmai körökben szenzoros deprivációnak is nevezték ezt a kínzási módszert. Normális esetben a delikvenseknek bekötötték a szemét, a fülét, a száját és az orrát, miközben megbilincselt kézzel órákig kellett térdelniük a padlón. A fehér kínzás azért volt olyan kedvelt a külföldi titkosszolgálatoknál, mert nem hagyott nyomokat az emberek testén. Úgy tűnt, Suvalov még tovább fejlesztette ezt a módszert. Egyrészt el akarta őket szigetelni a külvilágtól, másrészt optikai ingeráradatnak tette ki őket a tapéta elviselhetetlen mintázatával. – Felesleges is megemlítenem, hogy senki nem fogja hallani önöket, amint becsukom az ajtót. A kissé talán túl vakító halogén fényszórón kívül sem áram, sem gáz, sem víz nincs. Magától értetődő, hogy a telefonjukat sem tudják itt használni. Csak a levegőt hagyom meg maguknak, hogy lélegezhessenek. – Marius a plafonra nézett. – De ne törjék le a körmüket! A szellőzőaknába vezető kis rács le van plombálva, és egyébként sem férne át rajta még a kisujjuk sem. – Meddig? – kérdezte Ira. – 202 –
– Látom, felfogta, mire megy ki a játék, Frau Samin. Valahányszor az üzleti partnereim nem győzhetők meg a szokásos módszerekkel, ide hozom őket, az „emlékezés szobájába”. A környezetváltozás gyakran csodákra képes. Legtöbbüknek már rövid idő után ismét eszébe jutnak a tények, amelyekre kíváncsi vagyok. – Marius elvigyorodott. – Eddig még nem sikerült rájönnöm, hogy az extravagáns berendezés vagy a vízellátás hiánya teszi. Érti már, miért akartam még egy italt adni magának útravalóul? Marius óvatosan a padlóra helyezte a poharat, melyből Ira még csak egy kortyot ivott. – Ja, és még valami: általában hetente egyszer visszajövök és hozok egy kis pikniket. Az önök esetében azonban kissé szorít az idő, ezért kitaláltam valamit, ami felgyorsíthatná az emlékezőtehetségüket. A zajjal, amit Ira ezt követően hallott, mintha a borzalmak hangmérnökének sikerült volna a testi fájdalom esszenciáját akusztikusan összpontosítani. Az oszcilláló színuszhangok, melyek épp csak átlépték azt a frekvenciatartományt, ami az ember által érzékelhető, befészkelték magukat Ira fájdalomközpontjába, mintha a füle egy begyulladt gyökércsatorna lenne érzéstelenítés nélkül, melyről a hanghullámok rozsdás fogorvosi fúróként pattantak vissza. – Holnap reggel visszajövök – mondta Suvalov, és már ez a három szó is jólesően elterelte a figyelmüket. Irának már az akusztikai terror néhány másodperce után az a borzalmas érzése támadt, mintha egy alufóliát rágna folyamatosan. Diesel is magához tért, és véres arca grimaszba torzult. – Ha akkor nem árulják el, hol találom Leonit, itt fogom felejteni magukat az „emlékezés szobájában”. – Marius nevetését saját ostoba szóviccén félbeszakította az ajtó, amint bezárult mögötte.
6. Ira a szellőztető rács alatt állt, és hasztalanul próbálkozott hozzáerősíteni nadrágja derékszíját. Az acéllamellák olyan sűrűn sorakoztak egymás mellett, mint egy finom fésű fogai. Ráadásul a – 203 –
mennyezet is túl magasan volt, és Diesel aligha fog bakot tartani neki, hogy idebenn felkösse magát. Behunyta a szemét, hogy ne lássa a falfestést, mely az LSD-hez hasonló hatást keltett, ami csak tovább fokozta az akusztikus ingeráradatot. Következő pillantása az ajtó mellett álló whiskyspohárra esett. Miért is hagytam otthon a leandermagokat? Egyáltalán miért léptem ki ma reggel a lakásomból? – gondolta kétségbeesetten. Felhúzta a pólóját, és ismét a fülébe dugta az ing csücskét. Reménytelen. Ezek a hangok még a csontjain is áthatoltak. Az iszonyú rezgések csak még jobban felerősödtek a mellkasában és a koponyájában. Ira, hátát a falnak támasztva lecsúszott a földre, és megragadta a poharat. Sajnos időközben már annyira hozzászokott a szervezete, hogy a pohár magas alkoholtartalma elálmosítani is alig fogja, nemhogy elveszítse az eszméletét. Mégis le fogja most hajtani egy levegőre. Már éppen a szájához akarta illeszteni a poharat, amikor Diesel a szoba másik sarkából érthetetlen szavakat mormolt felé. – Mi? – Ne idd meg! – nyögött fel a férfi újra. – Úgy érted, megmérgezték? – kérdezte Ira abban a reményben, hogy így akkor az egész ügyet hamarabb lezárhatja. – Nem, egyedül ez menthet meg bennünket. Diesel négykézláb odamászott hozzá, és óvatosan kivette a poharat a kezéből. Úgy meredt rá, mintha valami tiszteletre méltó relikvia lenne, miközben reszkető ujjakkal finoman visszahelyezte a padlóra. – És most? – kérdezte Ira. – Most vetkőzz le!
7. Minden pszichés fájdalom ellenére a fehér kínzásnak volt egy pozitív mellékhatása is: Dieselben felébredt az életösztön. – A fehérneműt is? – kérdezte Ira. A bugyit és a melltartót nem számítva meztelenül állt a szoba közepén. Dieselen is már csak egy gyűrött bokszeralsó volt, és már a tetovált felsőteste látványáért is érdemes volt lehúznia a pólóját. Ira így most egy több színben játszó lángtengert – 204 –
csodálhatott meg a főszerkesztő köldöke körül, mely néhány másodpercre elterelte a figyelmét a környezetéről. – A szexis fehérneműdet magadon hagyhatod, annyira még nem ismerjük jól egymást – mondta Diesel, felvillantva hiányos fogsorát. Nem lehetett azt mondani, hogy Suvalov finoman bánt vele. – Még mindig nem tudom, mi értelme ennek – jegyezte meg Ira, miközben Diesel a lábuknál heverő ruhakupacra locsolta az erős Stroh rumot. – Sajnálom az italt, de megesküszöm: ha kijutunk innen, egy egész üvegre meghívlak. – Diesel a nadrágzsebébe nyúlt, és előhúzott belőle egy doboz gyufát. – Soha nem hagyom el a házat a munkaeszközeim nélkül – magyarázta, és ismét elmosolyodott. – Mondd, hogy tényleg ezt akarod tenni! – Tábortüzet rakni? Mi mást tehetnék? Diesel végighúzta az első gyufát a dörzsfelületen. Sikertelenül. Előhalászott egy másodikat. – Mi lesz, ha nem működik a terved? – Bízz bennem! Fölöttünk irodák, üzletek, sőt lakások is vannak. Négy évig dolgoztam ebben a komplexumban, mielőtt a rádióadó átköltözött a Potsdamer Platzra. Az épületet különlegesen érzékeny füstjelző berendezéssel szerelték fel. Miattam is kétszer kijöttek a tűzoltók, csak mert rágyújtottam az irodában. Ira összekulcsolta vékony karjait a felsőteste előtt. – De honnan tudod, hogy ez a helyiség össze van kötve az épület többi részével? – Sehonnan. A lángok körülnyaldosták Ira Cargo nadrágját, és már Diesel pólóját is megkezdték. Mint a legtöbb zárt térben keletkező tűz esetében, a füstképződés itt is nagyon intenzív volt. – És meddig tart, amíg a tűzoltóság reagál a riasztásra? – köhögte Ira, és arra gondolt, hogy feltehetőleg intelligensebb megoldás lett volna, ha legalább egy-egy rongycafatot megtartanak maszk gyanánt. – Nos, hát ez egy lényeges pont – nyögte Diesel. Ira szeme könnybe lábadt a füsttől, így most már alig látta a férfit. Ráadásul másodpercről – 205 –
másodpercre sötétebb lett a szobában, mivel egyre több korom rakódott le a halogén reflektor műanyag burkolatára. – Ezt meg hogy érted? – Ahogy már mondtam. A füstérzékelő berendezés nagyon érzékeny. Gyakran fut be téves riasztás. Amit ugyanolyan gyakran figyelmen kívül is hagynak – gondolta Ira. Egy lángnyelv csapott fel a ruhakupacból, valószínűleg más gyúlékony anyagokat is tartott Diesel a farmernadrágjában. A hőség most már majdnem olyan elviselhetetlen volt, mint a száraz köhögést okozó füst, és Ira nem tudta eldönteni, hogy inkább el akar égni a tűzben vagy meg akar fulladni a füsttől.
8. Ugyanebben az időben, autóval három óra járásnyira Berlintől, Theresa Schuhmann épp a pincében teregette a frissen mosott színes ruhát, így sem nem hallhatta, sem nem láthatta azt a veszélyt, amely a kisfiát fenyegette. Úgy hitte, a kicsi hátul van a kertben, a rozoga faházikónál, melyben eredetileg a kerti szerszámokat tárolták, most viszont a nyulak lakhelyéül szolgált, amíg nem csökken a hőmérséklet nulla fok alá, amikor is Theresa – akár tetszik, akár nem – kénytelen lesz megtűrni őket falusi háza konyhájában. A kis Max valójában ott térdelt az úszómedence peremén, és úgy bámulta a ponyvát, amellyel a medencét leterítették, mintha egy új állatfajt fedezett volna fel. Max épp a „koffeinéletkorban” volt. Így jellemezte Theresa a barátnői előtt ötéves kisfia életének ezt a fázisát, ha szemléltetni akarta, hogy a gyerek három percig sem képes egy helyben ülni, kivéve, ha az az egy hely lélegzetelállító sebességgel forog körbe, vagyis egy hullámvasúton található. A férje, Konstantin túlzottan is óvatos apa volt, és már egyetlen fia születése előtt eltüntetett minden veszélyforrást az ápolt és rendezett családi birtokról. Ma is minden konnektor be volt dugaszolva, sehol egyetlen él vagy kiszögellés fejmagasságban, és a házipatika tartalmával egy orvos el tudott volna látni egy egész falut Kongóban. De még az apa sem volt képes a gyerek életét fenyegető kockázatokat nullára csökkenteni. – 206 –
Amíg Maxnak nem volt meg az alapfokú ifjúsági úszóbizonyítványa, soha nem mehetett a medence közelébe. Ezt Konstantin Theresa lelkére kötötte. Azt azonban elfelejtette közölni, hogyan végezze el a mosást és figyeljen örökmozgó fiára egyidejűleg anélkül, hogy pórázra kötné. Theresa egy műanyag ruhacsipesszel felrögzítette az utolsó ruhadarabot a szárítókötélre, és még egyszer lehajolt, hogy ellenőrizze, nem maradt-e valami a dobban, amikor kissé meglepődött. Miért lett hirtelen minden olyan csendes? Nem mintha előtte nagy lett volna a zaj. De volt valami nesz, amit korábban feltételezhetően csak tudat alatt észlelt, és ez most hiányzott. Felnézett a pince szürke mennyezetére, mintha legalábbis átláthatna rajta a nappaliba. És tényleg úgy tűnt, működik. Ó, te jó ég! Bár sem nem látott, sem nem hallott semmit, és semmiféle szagot sem érzett, mégis megérezte a veszélyt. Max! Felrohant a kőlépcsőn, és kinyitotta a félig behajtott pinceajtót. Hol vagy? Nem akart kiáltani, mert azzal magának is bevallotta volna, hogy valami megváltozott ahhoz képest, ahogy néhány perccel ezelőtt álltak a dolgok. Gyors pillantást vetett a konyhába. Semmi. Megfordult, és a verandára néző ablakon keresztül kikémlelt a kertbe. Maxnak nyoma sem volt. Egyedül az úszómedence benyomott ponyvája tűnt fel neki. Azután megértette. Megszólalt belül egy vészcsengő, és egyúttal felismerte a tévedését. Mert a csengetés valójában nem is belülről jött. És nem Max volt veszélyben. Hanem valaki más, akit Theresa nem is ismert. A csengetés elült. Az asszony a nappaliba sietett. És meglátta Maxot. Theresának fogalma sem volt arról, hogyan sikerülhetett a fiúnak ez a mutatvány. Hogyan tudott olyan magasra felnyújtózni, hogy elérje a telefonkagylót. A gyerek a kagylóra kulcsolta mindkét kis kezét, és Theresának az a benyomása támadt, mintha Max csücsöri ajkai lassított felvételen mozognának. – Halló? – szólalt meg Max, mielőtt még Theresa kirántotta volna a kezéből a telefont. – 207 –
– A 101egész5-öt hallgatom, most pedig engedj szabadon egy túszt! – kiáltott bele az asszony a kagylóba. Mert most szabad volt kiabálni. Sőt, most ordítania kellett, ha ezzel még jóvátehetett valamit. A szaggatott búgás, mely azt jelezte, hogy a vonal túlsó végén letették a kagylót, gúnyos kacagásra emlékeztette, és Theresa fülében a hangok ritmusára kezdett lüktetni a vér. Szédülés fogta el. Vajon ö volt az? A kijelzőre meredt. Gondolatban felírta a rövid, könnyen megjegyezhető számot. A körzetszám Berlint jelölte. Vajon az őrült volt az, aki miatt Konstantin korábban hazatelefonált a munkából? A dráma miatt, ami Berlinben folyt, és ami még itt, Jenában is pánikba ejtette az embereket? Tekintete a tévére vándorolt, melynek néma képei azóta is ott villództak a nappaliban. Megnyomta a zöld gombot a telefonon, megvárta a „szabad” jelzést, és tárcsázott. Vajon a pszichopata volt az a rádióból? És tényleg azt mondta, mielőtt letette volna a kagylót, hogy „túl késő!”? Theresa visszafojtotta a lélegzetét és feloldozásért könyörgött. Nem kapta meg. Helyette egy számítógép automatikus üzenete hangzott fel, kegyetlen bizonyosságot szerezve neki. – Ön kedvenc rádióadóját, a 101egész5-öt hívta. Sajnos pillanatnyilag minden vonalunk foglalt. Kérjük, ismételje meg a hívást később! Theresa kiejtette kezéből a kagylót, és azon gondolkozott, vajon kit ölt meg épp az imént.
9. A bordája úgy tört el, mint egy száraz ág. Ira már-már azt kívánta, bárcsak belefúródna szétfüstölt tüdőlebenyébe. Akkor végre vége lenne ennek a napnak, és nem élné túl az utat a SEK-kommandós vállán. Amikor ismét magához tért, kivörösödött arcát egy oxigénmaszk fedte, és a mentőorvos éppen infúziót kötött be neki. Körülnézett, és felismerte Götz arcát. A férfi Ira kezét fogta. A mentőautó ajtaja, amelyen keresztül begurították őket a hordágyon, még nyitva volt. A közlekedés zaja, URH-n – 208 –
keresztül leadott parancsok és indulatos beszédfoszlányok kollázsa hatolt be hozzá. – Hol van Diesel? – kérdezte Ira. Majd még egyszer feltette a kérdést, miután letépte a fejéről a maszkot. Hirtelen félelem ébredt benne, hogy az excentrikus főszerkesztő esetleg nem élte túl a történteket. Kedvelt már férfiakat sokkal kevesebbért is, mint amit ma Diesel érte tett. – Már úton van – felelte Götz halkan. A férfinak füstszaga volt, tehát ő lehetett az, aki betörte az ajtót, és kimentette Irát a pokolból. És közben legalább egy bordámat eltörte. – Súlyos égési sérüléseket szenvedett, és feltehetőleg hozzád hasonlóan füstmérgezése is van, de életben marad. Az egységparancsnok utolsó szavait elnyomta Ira köhögési rohama. A mentős ismét az arcára tette a maszkot, mely azonban csak két levegővétel erejéig maradt rajta. – Hogyan találtatok ránk? – kérdezte hörögve. Fel akart ülni, de túl nagy fájdalmai voltak. Semmi másra nem emlékezett, csak a körfűrész hangjára, amivel lyukat vágtak az alumíniumajtóra. Azután a fájdalomra, amikor Götz a vállára vetette, és kivitte az „emlékezés szobájából”. Götz elmesélte neki, hogyan vette észre, hogy elrabolták. Onnan kezdve, hogy visszament a lakásba, és nyitva találta az ajtót, odáig, hogy felhívta a műveleti parancsnokságot. – Mondanom kellett valamit Steuernek – suttogta. Olyan közel hajolt Irához, hogy egy külső szemlélő azt gondolhatta, meg akarja csókolni. Ira számára Götz meleg lehelete volt a legkellemesebb dolog, ami aznap megérintette. – Azt hazudtam, hogy elszöktél. Így megvolt rá az okom, hogy a mobiltelefonod alapján meghatároztassam a helyedet. A mobilod jelzéseit közvetlenül a szolgálati kocsimba irányíttattam. – De hiszen abban a tömlöcben nem is működött – állapította meg Ira. – Ez igaz. A jel hirtelen megszakadt. De addigra fél négyzetkilométer pontossággal behatároltuk a területet. Amikor aztán éppen ebből a szektorból érkezett riasztás a tűzoltókhoz, már tudtuk, hol vagytok. Akkor az az örült tényleg megmentette az életünket az idióta akciójával – gondolta Ira, és nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen-e inkább. – Mi van Kittyvel? – tette fel a következő kérdést. A legfontosabbat. – 209 –
– Erről majd akkor beszélünk, ha jobban leszel – próbálta Götz csitítani, de ezúttal még a törött bordája sem tudta az ágyhoz szegezni Irát. – Állj, be kell szállítanunk önt a kórházba! – jelentette ki a mentőorvos. – Minek? – kérdezte Ira, és lerázta magáról Götz segítő kezét. – Hogy megkapja a szükséges ellátást, hogy megvizsgáljuk, mennyire súlyosan károsodtak a szervei, hogy… – Ezt mind megspórolhatja magának – szakította félbe Ira a döbbent orvos felsorolását, és kitépte karjából a kanült. – Én jobb tesztet tudok. – Hogyan, kérem? – kérdezte az orvos elképedve. Ira megfordult. – Nézzen ide! Vérzik a szemem? Az orvos megrázta a fejét. – Akkor folytathatjuk – mondta Ira, belekapaszkodott egy hevederbe, amelynek segítségével elcsoszogott a hátsó ajtóig, majd lebotorkált a fémlépcsőn.
10. – Tényleg pocsékul nézel ki – törte meg elsőként Götz a csendet. A tűzoltóság bevetésének köszönhetően most már a Kurfürstendamm forgalma is megbénult, így a mellékutcákon kanyarogtak Götz szolgálati autójában a városközpont felé. – Nem tehetek róla. Ti adtátok ezeket az olcsó göncöket – felelte Ira lakonikusan. Egy békazöld rendőrségi tréningruha volt rajta, melybe egyébként csak azokat a bűnözőket öltöztették, akiket a letartóztatásukkor meztelenül rángattak ki az ágyból, vagy egy bordélyban vettek őrizetbe. Ira az utat fürkészte. Azután lassan lecsavarta a Novalgin feliratú üveg tetejét, amit a felháborodott orvos fogcsikorgatva nyomott a kezébe. Semmi esetre sem pazarolná a drága idejét a kórházra, ahol értelmetlen vizsgálatoknak vetnék alá, melyek különben sem mutatnának más eredményt, mint amit egyébként is érzett. Hogy a végét járja. – És most? – kérdezte Götz. Ira fáradtan nézett rá. Na, csodálatos! A Novalginnak legalább a mellékhatásait már kezdte érezni. – 210 –
– Most meg kell mentenünk Kittyt. Hozzá pedig Fauston keresztül vezet az út – felelte. – Ő a kulcsfigura! Götz felhúzta jobb szemöldökét, máskülönben nem tűnt különösebben meglepettnek. Megelőzött egy lassú teherautót, és a belső sávban maradt. – Előbb meséld el, mit történt! Ki akart megölni? – Marius Suvalov. – Ira röviden felvázolta azokat az információkat, melyekhez a szervezett ukrán bűnözés berlini nagyfőnöke révén hozzájutott. – Leoni él, és Suvalov ezért meg akarja öletni Faustot. Ezért Faust bérelt egy repülőgépet, hogy elhagyja az országot. Tehát nincs vesztegetnivaló időnk – vonta le Ira a következtetést. – A rendőrségre kell, hogy vigyelek, Ira. – Götz a szeme sarkából rápillantott. Homlokán aggodalomról árulkodó ránc jelent meg. – Vagy a kórházba. De máshová semmi esetre sem vihetlek. – Tudom. – Ira felsóhajtott. Götz már így is eleget kockáztatott miatta. – Miért nem hívjuk fel egyszerűen a stúdiót, és mondjuk el Jannak, amit tudunk? – javasolta Götz. Ira anélkül válaszolt, hogy a férfi szemébe nézett volna. – Mert nincs bizonyítékunk. Nincs fényképünk, és nincs telefonszámunk. Semmi oka, hogy higgyen nekünk. Nem. – Óvatosan megrázta a fejét. – Azt akarja, hogy odavigyük neki Leonit a stúdióba. Amennyire meg tudom ítélni a személyiségét, még az sem lenne neki elég, ha telefonvégre kapnánk Leonit. Ira arca eltorzult. Mellkasa minden lélegzetvétellel egyre jobban fájt, és úgy érezte magát, mintha egy láthatatlan súly egyre mélyebbre nyomná az autó ülésében. Azután felismerte, hogy a súlynak neve is van. Úgy hívják: félelem. – Még mindig nem árultad el, Hogy van Kitty – mondta, és már nem is próbált semleges hangot megütni. Be akarta kapcsolni az autórádiót, de Götz visszatartotta. – Hát, jó – mondta, és megszorította Ira kezét. – De? – De történt valami, amikor téged elraboltak. – Mi történt? – Ira torka annyira kiszáradt, hogy csak nehezen sikerült érthetően artikulálnia. – Jan szabadon engedett hat túszt! – 211 –
Hatot? Hogyhogy olyan sokat? És hogyhogy nem mindet? – Ki van még odabent? A szörnyű választ Ira már ki is olvasta Götz tekintetéből. Jaj, istenem… – Azt feltételezzük, hogy nem tudta mindőjüket az ellenőrzése alatt tartani – magyarázta Götz. – A túszok nem akarták folytatni, miután már halálos áldozatai is voltak az akciónak. Valószínűleg meg akarta előzni a lázadást, és az utolsó körben mindent feltett egy lapra. Bejelentette, hogy vagy minden túszt elenged, vagy mindannyiukat megöli. – És akkor miért tartja még mindig fogva Kittyt? Ira idegesen tépkedni kezdte a fájdalomcsillapítós üvegcse címkéjét. – Nos, az utolsó játék csak félig működött. – Ez meg mit jelentsen? – Először egy kisfiú vette fel a kagylót, mielőtt még az anyja kitépte a kezéből, és elmondta a helyes szlogent. – Ez nem lehet igaz! – Herzberg beszélni akart azzal az őrülttel, de Jan először fel sem vette a telefont. Amikor végre bejelentkezett, hosszas huzavona kezdődött, aztán Jan egyszer csak mégis úgy döntött, hogy szabadon engedi a túszokat. De mivel a kisfiú beleügyetlenkedett, Kittyt végül mégis megtartotta zálogul egy következő körre. Götz zavartan vakargatni kezdte a tarkóját, mintha ő nem pusztán a rossz hír hozója lenne, hanem a gonosz maga. – Nagyon sajnálom. Ira nyelt egyet. Fáradtságát mintha eltörölték volna. – És mi a terve vele? – Mit mondhatnék? – Götz levette a szemét az útról, és a pillantásában rejlő szomorúság nagyobb fájdalmat okozott Irának, mint törött bordája. – Újabb ultimátumot adott? – kérdezte színtelen hangon. – Igen – felelte Götz rekedtes hangon. – Még ötven percünk van. Azután végérvényesen lejátssza az utolsó kört. Ha addig nem szerzünk bizonyítékot arról, hogy Leoni él, ismét telefonálni fog. – Egy pillanatra megakadt, majd hozzátette: – De nem Berlinbe. Hanem Németország bármely pontjára. Jaj, ne! Szigorított a játékszabályokon. – 212 –
– Még sikerülhet, Ira – csitította Götz. – Ha valaki a megfelelő szlogennel jelentkezik, szabadon engedi Kittyt, és főbe lövi magát – mormolta halkan. Nyilván ő maga is felismerte, milyen csekély az esélye az általa felvázolt forgatókönyvnek, és elhallgatta Ira előtt azt a tényt, hogy a pszichopata már az előző, hajszál híján katasztrófával végződő játék alkalmával is valahova Türingiába telefonált. A csaknem negyvenmillió előfizetőt számláló németországi telefonhálózatot figyelembe véve, Kitty esélyei egyenlők voltak a nullával. Ira ismét a rádió felé nyúlt. Ezúttal sikerült megnyomnia a gombot. A 101egész5-ön épp zenét sugároztak. Silbermond. Figyelmen kívül hagyta Götz rosszalló pillantását. – Tehát Steuernek mégis igaza volt? Az egész csak színjáték volt? – kérdezte Ira. – Feltehetőleg. Még folyik a túszok kihallgatása. De úgy tűnik, beigazolódik. A látogatók mindegyike – kivéve a UPS-sofőrt – ismeri egymást. Az áltúszok ugyan tagadják, hogy összebeszéltek volna, de a műsorvezető, Timber és a műsorszerkesztő egybehangzóan vallottak. A Mercedes közeledett a nyugati városrész híres áruháza, a KaDeWe mögötti bonyolult kereszteződéshez, az Urania rendezvényközpont közelében. – De most már tudjuk, hogy nem holmi ártalmatlan bábszínházasdit játszik. Megölte Stuckot és Onassist. Minél dühösebben emlékezett vissza Götz a bevetésre, Ira annál jobban aggódott Kittyért. – Már csak egy lehetőségünk van, hogy megmentsük a lányomat – törte meg Ira a rövid csendet. – A repülőtérre kell mennünk. Hogy feltartsuk Faustot. – És mégis hogyan? És melyik reptérre? A magángépek felszállhatnak Tempelhofról, Tegelből és Schönefeldről is. – Ujjával egy nagy táblára mutatott az út szélén, melyen a három reptérre vezető útvonalat tüntették fel. – Eltekintve attól, hogy a fejem már egyébként is a guillotine alatt fekszik, mégis hogyan képzeled el ezt az egészet? Ennyi idő alatt? Még ha bekapcsolom a kék fényt, akkor sem érünk át a városon. – Nem kerestethetnéd? – Naná! Legjobb lesz, ha lezáratom mind a három repülőteret. Na és milyen indokkal? Ira Samin, akinek tulajdonképpen őrizetben kellene lennie, szupertitkos információkat tudott meg Marius Suvalovtól – 213 –
személyesen. Ezért nem is viszem be a rendőrségre, helyette inkább beleköpök a vezető főállamügyész levesébe? Széles tenyerével a bőrbevonatú kormánykerékre csapott, és hirtelen a gázra taposott. – Különben meg – hogy működne? A magángépeknél nincs nyilvános utaslista, amit átvilágíthatnánk. És most már tudjuk: Faust hamiskártyás. Egy szemfényvesztő. Új arcot adott Leoninak, utána meg elrejtette Berlinben, közvetlenül a maffia szeme előtt. Nem fog a saját nevén átmenni a reptéri ellenőrzésen. Valaki, aki kijátszotta a tanúvédelmi programot… – Mit mondtál az előbb? – szakította félbe Ira izgatottan. – Mit? Hogy más nevet fog használni. – Nem, a hamiskártyással. – Igen. Mindenkit az orránál fogva vezet. – Ez az! Fordulj vissza! – Mi az? – Az utolsó esélyünk. Mennyi idő alatt tudunk eljutni Reinickendorfba? – Ebben a forgalomban? A városi autópályán? Legalább fél óra. – Akkor hajts, amilyen gyorsan csak tudsz! Ira belepréselődött a biztonsági övbe, miután Götz teljes fékezést hajtott végre. Fájdalomhullám öntötte el egész felsőtestét. Mögöttük egyszerre két autó kezdett el dudálni. Götz Irára pillantott, és fenyegetően az arca elé tartotta vastag mutatóujját. – Tisztában vagy vele, mit kérsz tőlem? Adjam fel, amiért évekig dolgoztam? A pozíciómat SEK egységparancsnokként, a nyugdíjamat és nem utolsósorban a méltóságomat? Már így sem állok messze attól, hogy kirúgjanak. Ira hallgatott. Nem tudta, mit válaszolhatna. Götznek igaza volt. Már túl sok áldozatot hozott érte. – A lakásom törlesztőrészlete nincs kifizetve, tavaly pechem volt a kártyán. Nyakig ülök az adósságban, és nem engedhetem meg magamnak, hogy elcsesszem a melót. – Tudom. – Hát persze, de azt is tudod, hogy mit érzek irántad. Csak akkor, ha ezt most tényleg érted kell megtennem… – ekkor már szinte ordított – …az ördögbe is, csak akkor avass be az átkozott tervedbe! Mit akarsz csinálni? – 214 –
Ira lehunyta a szemét. Azután reszkető szájjal mesélni kezdett. Tizenkét másodperccel később a Mercedes bekapcsolt szirénával száguldott végig a buszsávon. A városi autópálya irányába.
11. Az 1890-ben épült Gründerzeitvilla8 – a Heiligensee partján – a műemlékvédelmi hatóság különleges védelme alá tartozott. A klasszikus tizenöt szobás birtokot hófehér homlokzatával, a magas ólomüveg ablakokkal és a tágas tetőtéri galériával, mely tornyocskáival és erkélyeivel süvegként trónolt az alatta elhelyezkedő épületszinteken, csak nemrégiben újították fel teljesen. Abból a szeretetteljes odaadásból, amellyel gazdája mindeddig ápolta a birtokot, Ira és Götz ma nem sokat vett észre. Alig indultak el a házhoz vezető kavicsos úton, máris becsapódott az első golyó, és szétzúzott egy vöröses terrakotta vázát közvetlenül mellettük. – Tehát otthon van – mormolta Ira, és lopakodva követte Götzöt. A profi kommandós már elő is vette a fegyverét, és kibiztosította. Elhagyták a kavicsos utat, és kígyóvonalban végigfutottak a parkon. Két fenyő és egy hatalmas juharfa nyújtott némi védelmet, amíg eljutottak az ívelt kőlépcsőhöz, mely a homlokzati teraszra vezetett fel. De bárki is lőtt rájuk a tető alatti erkélyes szobából – nem volt biztos kezű lövész. Ira még kétszer hallotta egy Beretta jellegzetes durranását. Mégis mindkét golyó méterekre tőlük landolt a fűben. Götz nem sokáig habozott, hanem már menet közben belelőtt a verandaajtók üveglapjaiba. – Maradj lent! – kiáltotta anélkül, hogy visszafordult volna Ira felé. Szó sem lehet róla! – gondolta Ira, és a széttört ablaküvegen át Götz nyomában ő is berontott a nappaliba. Götz már az előcsarnokban volt, onnan továbbindult a széles falépcsőn fölfelé. Fegyvere lézer célzója 8
* Gründerzeit: A gazdasági fellendülés időszaka Németországban és Ausztriában a 19. században. [A ford.]
– 215 –
végigpásztázott a falakon függő, vagy a tompán megvilágított falifülkékben álló drága műalkotásokon és kisebb szobrokon. Ira meglepődött azon, hogy Götz minden óvintézkedést mellőz. Anélkül, hogy a helyiségeket egyenként biztosította volna, felrohant három emeletet, egészen a tetőig. Csak annak a szobának az ajtaja előtt vette fel a készenléti pozíciót, ahonnan a lövések eldördültek: vállával közvetlenül az ajtókeret mellett, párhuzamosan a fallal megállt, fegyverét fejmagasságban tartva, a pisztoly száját a mennyezetre irányítva. Másik kezével tiltakozó mozdulatot tett Ira felé, aki hátulról közelített hozzá. – Várj! – kiáltott Ira, de már túl későn. Götznek elegendő volt egyszer belerúgni GSG9-es csizmájával a sötétbarna, lakkozott diófa ajtóba, hogy az recsegve-ropogva kivágódjon. – Dobja el a fegyvert! – bömbölte Götz. Lézer célzója a főállamügyész homlokára szegeződött. Faust üres tekintettel meredt hívatlan vendégeire. – A, maguk azok! – mondta végül szinte megkönnyebbülve. Mintha valaki mást várt volna, akinek a golyót is szánta. Hatalmas termetéből Ira most nem látott mást, csak a felsőtestét és a jobb kezét, melyben a pisztolyát tartotta. A köldökétől lefelé mindent eltakart a régi biedermeier íróasztal, amely mögött ült. A helyiség nyilván valamiféle dolgozószoba vagy könyvtár volt. A nyitott ablakon keresztül, ahonnan Faust leadta a lövéseket, meleg délutáni napfény áradt be, és világította meg a szobát, így Ira szemügyre vehette az ízléses berendezést. Sötét polcok magasodtak a parkettától majdnem egészen a plafonig, rajtuk számtalan könyv, melyek számozott és paragrafusokkal ellátott bőrkötése jogi tartalmukra engedett következtetni. Kitaposott tornacipőjében és túlméretezett tréningruhájában Ira kissé oda nem illőnek érezte magát a helyiségben. – Azt mondtam: dobja el a fegyvert! – Nem – felelte Faust határozottan, és megrázta ősz fejét. Könyökével az íróasztalra támaszkodott, és Irára célzott. – Ha azt akarja, hogy megtegyem, le kell lőnie. – Nem fogja lelőni önt – mondta Ira, és igyekezett figyelmen kívül hagyni a hasának szegezett fegyvert. – Addig legalábbis nem, amíg el nem árulja nekünk, hol van Leoni. – Meghalt. – Nem halt meg. Láttam róla fényképeket. A nyolcadik hónapban volt. A fotók ebből a házból származtak. Az ön winchesteréről. – 216 –
– Jaj, Ira! – sóhajtott fel Faust szomorúan. Jobb szemhéja remegett. – Van fogalma arról, mennyi mindent tönkretett ma? – Mit tettem tönkre? A szépen eltervezett szökését Dél-Amerikába? Ahol a seggére akart verni annak a hétszázötvenezer eurónak, amit Leoniért kapott? Faust úgy nézett Irára, mintha a nő idegen nyelven beszélne. – Májrákom van – világosította fel. – És ez feljogosítja arra, hogy eladja a koronatanúját a maffiának? – Nem érti. Semmit sem ért – emelte fel Faust a hangját. Egy kis nyálcsík lógott ki a szájából, mely végül az állára tapadt. – Hogy lehet olyan okos, hogy itt keres engem, és mégis olyan buta, hogy nem fogja fel az összefüggéseket, Ira? – Könnyű átlátni magán, Johannes – felelte Ira megvetően. – Egy szemfényvesztő soha nem változtat a trükkjein. Közvetlenül az apja szeme előtt rejtette el Leonit, és azt hitte, ez az ön esetében is működni fog. Miután a maffia ma reggel egyszer már átkutatta a lakását, arra gondolt, itt egyelőre biztonságban lesz. A bérelt repülőgép csak arra volt jó, hogy tévútra csalogassa a vérebeket. – Jól kombinál. Le a kalappal! – gratulált Faust elismerően. – Még a sofőrömet is megtévesztettem: az Ostbahnhofnál szálltam ki a kocsiból. Arra az esetre, hogy ha később kikérdezik, mindenki azt higgye: vagy felszálltam egy nemzetközi vonatra, vagy vonattal mentem ki valamelyik repülőtérre. – De mi célja volt ezzel? Hiszen hosszú távon nem rejtőzhet el itt. Legkésőbb holnap minden kiderült volna. – Ennyi idő elég lett volna nekem. – Elég? Mire? A Leonival kapcsolatos terveire? Ira összerezzent Götz első szavai hallatán. Csak Faustra figyelt, így Götzről teljesen megfeledkezett. – Kevesebb, mint húsz percünk van a következő körig. Úgyhogy mondja meg végre, hol van! – Biztonságban van – felelte Faust. Azután még egyszer megismételte: – Biztonságban. Tudja maga, hogy ma sokat ártott ennek a biztonságnak, Ira? Ha Leoni meghal, az egyedül a maga bűne lesz.
– 217 –
12. – Maga pénzsóvár féreg! – Ira nem tudott tovább uralkodni magán. Kisimította a haját a homlokából, és ökölbe szorította a kezét. Legszívesebben átugrott volna az íróasztalon, egyenesen Faustra, és vadul ütlegelni kezdte volna a férfit. Nem lévén más választása, végül szavakkal támadt rá. – Elárulta és eladta Leonit. Maga ne beszéljen nekem bűnről! Tudom, hogy koronatanú volt. Hogy tanúvédelem alatt állt. De azután jött maga, és meglátta az ügy mögött a nagy pénzt. Hogyan csinálta? Személyesen hívta fel Suvalovot, és ajánlotta fel neki az üzletet? – Ira, gondolj Kittyre! – figyelmeztette Götz. – Már csak tizenhét perc. – Igaza van. – Faust ajkain fakó mosoly suhant át. – Elvesztegeti a drága időt a hibás okoskodásával. Lehet, hogy karrierista vagyok, de nem vagyok rosszindulatú. – Ó, tényleg? Jó. Akkor most bizonyítsa is be, és árulja el nekünk, hol van Leoni! – Csak akkor tehetném meg, ha egyedül lennénk, Ira. – Ez meg mit jelentsen? Ira felváltva hol Faustra, hol Götzre meredt. Götz tett egy lépést előre, így Ira és Faust közé állt. – Teljesen hülyének nézel minket? Menjek ki, hogy le tudd lőni? Ki vele, öregem! Hagyjuk a játszadozást! Hol van a nő? – Ira, figyeljen jól arra, amit mondok! – Faust úgy beszélt, mintha Götz nem is lett volna jelen. Úgy tűnt, mintha hirtelen nehézségei támadtak volna az sz-hangok kiejtésével. Mint mikor az ember megiszik egy jó nehéz vörösbort. – Nem adtam el Leonit. Legalábbis nem úgy, ahogy ön gondolja. Ő volt a legfontosabb tanúm. Ön is tudja: két nap múlva kezdődik a per. Amikor egy éve rájöttünk, hogy Marius Suvalov pszichológust keres, és éppen Jan Mayt ellenőrzi, tudtuk, hogy már csak idő kérdése, és rá fog jönni, ki rejtőzik Leoni álarca mögött. Ezért merész tervet eszeltünk ki. Felajánlottam Mariusnak egy üzletet: a lánya halálát háromnegyed millió euróért. Eddig rendben is lett volna. Csakhogy mi soha nem terveztük, hogy ténylegesen megöljük Leonit. Csak gyorsan tennünk kellett valamit, – 218 –
mielőtt Suvalov maga cselekszik. Így elindítottunk egy rajtaütésszerű akciót, amelyről Leoni is csak menet közben értesült. Megszerveztem egy autóbalesetet, és egy titkos tanúvédelmi program segítségével kijuttattam a nőt az országból. Ott biztonságban világra hozhatta a gyermekét. A balesetet tökéletesen sikerült imitálni, archív felvételekből montázst készítettünk az aktához, és még egy ismeretlen hajléktalan holttestét is meg tudtuk szerezni a patológiáról. Még a boncolás is csak színjáték volt. Az egyik törvényszéki patológus szabadidejében bűvésztrükkökkel múlatja az idejét. Marius emberei maguk vettek mintát a hajléktalan testéből. A patológus ezt követően észrevétlenül kicserélte a zacskót arra, mely a valódi Leoni egyik fogát, szövetmintáit és középső ujjának lenyomatát tartalmazta. Szemfényvesztés – ahogy ön mondaná, Ira. Egyszerű, de működött. Hogy megvédjük Leonit, vagy Feodorát – mert ez a valódi neve – az apjától, mindennek tökéletesen kellett működnie. Marius csak így hiszi el, Hogy a lánya halott, és nincs mitől félnie a per során. – Miért nem jelentkezett Leoni egyszer sem Jannál? – kérdezte Ira. A történet önmagában logikusnak tűnt, de valahogy mégsem volt egészen tiszta. – De hiszen jelentkezett. Felhívta. Mégpedig már az állítólagos baleset napján. Körülbelül harminc perccel utána. Meg akarta mondani neki, hogy közös lányuk születése után vissza fog térni, és hogy addig ne aggódjon. De éppen hogy aggódnia kellett. Mert csak a valódi gyász nyugtatta meg Mariust. Jan May volt az egyedüli biztonsági kockázat. Ezért zavartam meg a vonalat, amikor egymással telefonáltak, és gondoskodtam arról, hogy a nő ne keresse vele többé a kapcsolatot. Ehhez el kellett hitetnem vele, hogy Jan a valódi oka annak, amiért külföldre visszük. – Faust minden szavával egyre fáradtabb ember benyomását keltette Irában. Mintha egy játék baba lenne, amiből kifogy az elem. De látszott feszes tartásán, milyen fontos neki, hogy valakinek elmondja a történetet. – Egyszerűen azt hajtogattam, hogy Jan elárulta őt Mariusnak. Így biztosak lehettünk abban, hogy soha többé nem hívja fel. A per után ezt természetesen tisztáztam volna vele. – De addig mindent elkövetett, hogy tönkretegye Jan May életét! Még az engedélyét is elvette. – 219 –
– Mert túl sokat kérdezett. Ahogy mondtam: ő volt az egyetlen biztonsági kockázat. A szemében ismét felcsillant valami a régi, jól ismert arroganciából. – Itt nem csak Jan Mayről és Leoni Gregorról van szó. Ha megnyerünk egy pert Marius Suvalov ellen, az feloszlat egy bűnszervezetet, és ezrek életét menti meg. – Egy szavát sem hiszem. Nem felebaráti szeretetből teszi, csak magáért. Hiszen ellopta a pénzt, és most menekül. – Nem menekültem el. És a pénzből sem költöttem el egyetlen centet sem. – Ira követte Faust tekintetét, és csak most fedezte fel az íróasztal mellett a sárga vászontáskát. – Természetesen elfogadtam Marius pénzét. Nem gondolja, hogy feltűnt volna neki, ha ingyen gyilkolom meg a lányát? Ez hozzátartozott a tervhez. Még egyszer: májrákom van. Mégis mit kezdenék hétszázötvenezer euróval? Legfeljebb öt hónapom van hátra. Azt német orvosok közelében akarom tölteni, nem pedig valamelyik falusi kórházban a bolíviai partokon, főleg, hogy egy szót sem beszélek spanyolul. – Egy pillanat! – Ira féloldalra billentette a fejét, mintha így jobban hallaná. – Vagyis Leoni ezek szerint visszatér Berlinbe? – Igen, persze. Két napon belül. Mindent megszerveztünk. El akartam hitetni Leoni apjával, a maffiával és az egész Szent Családdal, hogy biztonságban vannak, és azután… – Faust kinyitotta bal öklét, mint egy szirmait bontó virágot. – Három napon belül Leoni vallomást tett volna, Suvalov bűnszervezetét felszámoltuk volna, Jan pedig boldogan élhetett volna a menyasszonyával. Érti már, mit műveltek? Ön és az a szerelmes őrült a stúdióban? Kétségbeesett igyekezetükben, hogy megtalálják Leonit, a lány nyomára vezették a maffiát. A per ugrott. Az életemnek vége. – Akkor miért nem árulja el nekünk, hol rejtőzik Leoni? – Ha megteszem, akkor megölik. Halálra kínozzák! – Már így is követelt áldozatokat ez az ügy – felelte Ira. – Hány embert akar még feláldozni? A lányom ott van abban az átkozott stúdióban, és Jan néhány másodpercen belül megöli, ha nem mondja meg, hová vitte Leonit. Tudja, mit gondolok? Magának nem Leoni fontos. Csak saját magát félti. Különben nem mozgatott volna meg minden követ annak érdekében, hogy elnémítsa a túszejtőt. Meg akarta rohamoztatni a stúdiót, mielőtt még Jan May túl sokat árul el, vagy én túl sok részletet tudok meg Leoniról. – 220 –
Mielőtt még Marius gyanúja beigazolódik. Pedig semmi mást nem kellett volna tennie, mint hogy a telefonért nyúl, hogy lezárja a túszdrámát. Leoni már útban lehetne Berlin felé, és senki nem halt volna meg. De nem tette. Mert félt. Félt, hogy a „cirógató” önön tombolja ki magát savas kesztyűivel, csak mert elvette a pénzét. A főállamügyész szemhéja reszketett. A férfi hirtelen végtelenül fáradtnak tűnt. – Igen. Így van. Természetesen. De pontosan ezért soha nem jöhetett szóba a menekülés. – Faust nyelt egyet. – Amint láthatja, még nem hullott ki a hajam. Elutasítom a kemoterápiát. És tudja, miért? Mert rettegek a fájdalomtól. De ahogy most állnak a dolgok, minden lehetséges út végén gyötrelmes végzet vár rám. Vagy azt várom meg, hogy a morfiumadagolóm kifogyjon, vagy azt, hogy Marius ideérjen. Ismét Götzhöz fordult. – Miután mindent megtudott tőlem, esetleg megváltozott a véleménye? – Mire gondol? – Most le fog lőni? – Nem. – Akkor én teszem meg – mondta a főállamügyész. És golyót röpített a fejébe.
13. Már csak tíz perc. Ira odarohant az íróasztalhoz, hogy ellenőrizze Faust pulzusát. Halott. Ez nem lehet igaz! Kérlek, édes istenem, mondd, hogy nem igaz! Mint valami mantrát, úgy ismételgette ezt a hangtalan imát újra meg újra addig, amíg a saját homlokára nem csapott, hogy véget vessen a végtelen siránkozásnak. Kihúzkodta az íróasztal fiókjait. Semmi. Csak a szokványos irodai kellékek, néhány papír és szerszám, melyek a pipázáshoz kellenek. Mint egy ködfátyolon keresztül, Ira halványan érzékelte, hogy Götz rádiókapcsolatot létesített a műveleti parancsnoksággal. Valószínűleg mentőt hívott. – 221 –
Gondolkozz! Miért nem árulta el neked, hol van Leoni? Hiszen ennek így semmi értelme. Miért kellene még a halálán túl is óvnia a lányt? Ira gondolatai elakadtak, és csak e körül a kérdés körül forogtak tovább. Miért nem árulta el, hol tartózkodik Leoni? Talán nem is tudta? De igen, különben megmondta volna, hogy nem tudja. Tehát még egyszer: miért hallgatott? Talán mert… Ira mindkét kezével a homlokához kapott. Egy pillanat. Talán meg is mondta! Ira körülnézett. Az üvegvitrin alsó rekeszében egy sztereó lejátszó volt. Ira odasietett, kinyitotta az üvegajtót, és teljes hangerőre tekerte a rádiót. A 101egész5 az egyes gomb alatt volt eltárolva. Épp egy Motownklasszikus középső részét játszották. – Mit akarsz csinálni? – Götz elhajtotta a mikrofont a szája elől, és kérdőn nézett Irára. A nő odament hozzá, és egyik ujját a férfi ajkaira szorította. Azután megmarkolta Götz kabátját, hogy lehúzza magához a férfit a földre. – Bolívia szárazföldi ország – suttogta. – Micsoda? – Götz úgy nézett rá, mintha Irának elment volna az esze. – Nincs tengerpartja. Érted? Faust azt mondta: nem szívesen végezné egy kórházban a bolíviai tengerparton, mert egy szót sem beszél spanyolul. – Akkor nyilván tévedett. – Nem. Gondolkozz! Azt mondta, nem mondhatja el nekünk, mert nem vagyunk egyedül. Azt hiszem, attól félt, hogy Marius poloskát tett a szobájába. Nem akart nyíltan beszélni. De utalt valamire. – Bolíviára? – Nem. Nem emlékszel, milyen furcsán beszélt a maffiáról? „A Szent Családnak” nevezte őket. Az spanyolul „Sagrada Familia”. Az egy… – …egy templom. Barcelonában. Tudom. – És Barcelona a tengerparton van! Götz eltette az adóvevőt, és mindkét kezét Ira vállára fektette. – A francba! Hogy találjuk meg ott Leonit? Az Spanyolország egyik legnagyobb városa! És már csak… – Götz az órára pillantott – … már csak hét percünk van. Mintegy fenyegető megerősítésként a rádióban lassan elhalkult a zene. – 222 –
– Emlékezz, Götz! – könyörgött Ira. – Mi tűnt még fel? Milyen jelet adott nekünk Faust? – most már arra sem ügyelt, hogy suttogva beszéljen. – Mondott valamit? Tett valamiféle gesztust? Rámutatott valamire? Ráné… Götz és Ira egymásra néztek. Azután mindketten a szoba sarkába pillantottak. A sárga vászontáska irányába.
14. A határőr már másodszor húzta végig a vadonatúj amerikai útlevelet az ellenőrző berendezésen. A többieknél, akik előtte mentek át az ellenőrzésen, nem tartott ennyi ideig. Susan áttette a kis Maját a másik karjára, és rámosolygott a fiatal srácra. Egész kedves arca van, eltekintve attól a kövér pattanástól a két szemöldöke között, és a piros pöttyöktől a nyakán, melyek olcsó, eldobható borotva gyakorlatlan használatáról árulkodnak – gondolta Susan. Semmi reakció. Ahelyett, hogy viszonozta volna a mosolyát, az alkalmazott dühösen meredt a hamis útlevélre, mintha csak saját szegényes bérjegyzékét mustrálta volna. Azután a telefonért nyúlt. Mi a baj? Eddig még soha nem volt gond az iratokkal. Tökéletesek voltak. Egyébként pedig csak Svájcba szeretett volna eljutni, nem Bagdadba. Miközben a férfi az Aeroport El Prat valamelyik irodáját Görgette, Susan fotóját próbálta azonosítani a lány arcával. Susan szinte látta, micsoda összevisszaság uralkodik a fiatalember fejében. Valami feltűnt neki Susanon, és látszott, hogy nem tudja hová tenni. Végül megvonta a vállát. Nyilván senki nem vette fel a kagylót. Rövid sóhaj kíséretében visszacsúsztatta az iratokat az üvegablak alatt, és mogorván odaintette magához a sorban következő embert. Ez meg mi volt? – kérdezte magában Susan csodálkozva, és továbbment. Egy figyelmeztető tábla hívta fel az utasok figyelmét a fokozott biztonsági intézkedésekre. Ha laptop van a táskájában, vegye elő. A csizmát viselő nőknek és férfiaknak azt javasolták, hogy azt is tegyék fel a szalagra, hogy – 223 –
át lehessen világítani. Susannek semmi ilyesmit nem kellett tennie. Könnyű, pántos szandált viselt, mely kiemelte karcsú bokáit. Kézipoggyásza pedig Maja volt és egy babaholmit tartalmazó táska, a mobiltelefonja és egy kis kulcs a jobb nadrágzsebében. Állítólag a Zürichi Főpályaudvar egyik csomagmegőrzőjét nyitja. Ott találja a búvóhelyéhez vezető út leírását és az új kapcsolattartó nevét. A Placa de Catalunya-i lakás és eddigi barcelonai bizalmasa már kiszolgáltak. A sorban előtte álló nő szintén gyerekkel utazott. Az ötéves forma kisfiúnak dinoszauruszos pólója volt. Az édesanyja szorosan fogta a csuklóját, mintha egy élelmiszerüzlet pénztáránál állnának, és meg kellene akadályoznia, hogy a kicsi kéretlenül valami édességet tegyen a futószalagra. A kisfiú hátrafordult, és rámosolygott Majára. Susan megcsókolta kisbabáját, és megsimogatta finom kis fürtjeit. Ekkor az előtte álló fiúcska meglátta Susan arcát, és tekintete egyik pillanatról a másikra megváltozott. Mosolya elszállt, és helyébe merő csodálkozás lépett. Susan hirtelen megfordult. Visszanézett az útlevél-ellenőrzés felé. Utána ismét a dínós pólót viselő kisfiúra, akit időközben már továbbhúzott az anyukája. Mi folyik itt? – kérdezte önmagától, rövid idő alatt már másodszor. A kis kölyök ugyanolyan arckifejezéssel nézett rá, mint az előbb az az alkalmazott az ellenőrző ablaknál. Valami nincs rendben az arcával? A sebek miatt? Sürgősen szüksége volt egy tükörre. Most ő került sorra, rátette a táskát a futószalagra, a kulcsot pedig egy zöld műanyag tálkába helyezte. – Nem – felelte a röntgenkészülék mögött álló kövér spanyol nő kérdésére –, nincs több csomagom. Átengedték. Amikor pittyegni kezdett a kapu, egyszerre rádöbbent, mi az oka. Hogy miért nézegette az a férfi olyan hosszasan az útlevelét. És miért mutogatott a dínós pólót viselő kisfiú még mindig őrá, miközben az anyja tudomást sem véve erről, tovább vonszolta a felszállási oldal kapui felé. Susan ekkor megpillantotta a saját arcát, pedig nem tükörbe nézett. Hanem egy televízió képernyőjére. A Duty-Free-Shop kasszája fölött függött, közvetlenül az útlevél-ellenőrző ablakokkal szemben. ,”;Dónde está Leoni Gregor?” – ez volt a kép alá írva. – 224 –
Miközben átvizsgálták, mintha transzban lett volna. Követte az unott arcú szőke nő utasításait, felváltva felrakta a lábait egy kis szürke zsámolyra, és közben egész idő alatt a lenémított monitort bámulta. Hol van Leoni Gregor? Ki ismeri ezt a nőt? A képernyőn egy szám is megjelent. Azután a kép jobb sarkában feltűnt valami, amit Susan soha többé nem akart látni. Egy kép valakiről, akiről akkoriban álmodott, amikor még Feodora Suvalov volt. Akit önmagánál is jobban szeretett, miközben a Leoni Gregor nevet volt kénytelen viselni. És aki miatt most amerikai álnéven, „Susan Henderson”-ként kell rejtőzködnie, ha nem akar meghalni, mert a férfi elárulta. Legnagyobb szerelme, és egyben leggyűlöltebb ellensége fényképét látta. A karján ülő gyermek apját. Jan Mayt. – Azt hiszem, valaki beszélni akar veled, bébi! – mondta egy fiatal srác, akinek öv nélküli nadrágja a csípőjén lötyögött. Rávigyorgott Susanre, és vihogó haverjaival továbbment. Susan csak most vette észre, hogy nyilván átjutott az ellenőrzésen. Átment a szemközti Duty-Free-Shopba. A telefon megcsörrent a kezében. Nem szabad felvenni – ez volt az első gondolata. Csak két ember volt, aki ismerte ezt a számot. Három, ha a zürichi kapcsolattartót is hozzászámolta. De a kijelzőn megjelenő szám nem volt ismerős. Ismét felnézett a tévére, melyen még mindig az ő portréja díszelgett kinagyítva. Csak a képaláírás változott. Most valami túszejtésről írtak, ami egy berlini rádióadóban történt. Susan eltette a telefont, mely már egy ideje nem csengett, és tovább olvasta a friss híreket a képernyő alján. Állítólag több halálos áldozat is volt. Azt is írták, hogy Jan May egy perverz gyilkos. Hogy véletlenszerűen hívogat fel embereket és öl meg túszokat. És hogy őt keresi. Engem? Honnan tudja, hogy még élek? Faust ma reggel csak annyit üzent, hogy a saját biztonsága érdekében megint költöznie kell. Egy rutinintézkedés. Egyébként minden rendben van. Es most a világ összes tévécsatornáján keresztül engem keres Jan May? Es ártatlanokat öl meg, míg meg nem talál engem? Erről senki nem szólt neki. Talán még jó is, hogy nem ismered azt a számot, amelyről az előbb felhívtak – gondolta. Fausttól és az embereitől úgysem tudod meg a teljes igazságot. – 225 –
A vécéhez sietett, bezárkózott egy fülkébe, és felhívta a mobiltelefonjában tárolt egyetlen olyan számot, amely mellett ez állt: „Nem fogadott hívás”.
15. Kitty elgémberedett ujjakkal szorongatta a vizespoharat. Valamiféle jelzést keresett Jan szemében. Egy utalást arra, hogy lelkének jobbik fele győzedelmeskedik végül. Hiszen nem volt rossz ember. Legalábbis nem csak rossz tulajdonságai voltak. A férfi, aki fegyverrel fenyegette, és közben egy telefonszám után kutatott az interneten, amit felhasználhatna a játékhoz, maga is csak a körülmények áldozata volt. Elkeseredett volt és kimerült. Ma reggel pszichopatának öltözve behatolt ebbe a stúdióba. Egymás után vette le magáról jelmeze darabjait, melyek alól végül egy sajnálatra méltó, tehetetlen ember került elő. Nem Kitty, hanem ő volt az igazi áldozat. Vajon tényleg így van? Vagy már a Stockholm-szindróma tünetei jelentkeznek rajtam? – töprengett Kitty. E szerint a pszichológiai paradoxon szerint sok túsz táplált fogsága alatt baráti érzéseket fogvatartója iránt. – Nem kell megtennie – próbálkozott Kitty habozva. Óvatosan a pultra tette a poharat. Mintha a legértékesebb porcelánból készült volna. – De igen, sajnos. – A férfi ránézett. – Miért? Mi értelme? Az én halálom nem hozza vissza Leonit. – Tudom. És tulajdonképpen nem is akarlak… – Az utolsó szót nem mondta ki. – Akkor miért nem hagyjuk abba? – Mert az élet csak két dologról szól, Kitty. A reményről és a döntésekről. – Ezt nem értem. – Egyesek álmoknak nevezik őket. Vagy céloknak. Számomra ezek remények, amelyek előbbre visznek bennünket. A remény, hogy jobb állásunk lesz, mint apánknak, hogy egyszer lesz egy cabriónk, és esetleg még egy kis hírnévre is szert teszünk. De mindenekelőtt a remény, hogy megtaláljuk életünk szerelmét. De a remény önmagában nem elég, Kitty. – 226 –
Ahhoz, hogy meg tudja valósítani önmagát, az embernek döntéseket kell hoznia. Ez áll az egyenlet másik oldalán. De ezt nagyon kevesen teszik meg. A legtöbb ember ezen a bolygón lazán hátradől a kényelmes moziszékben, és végignézi, hogyan hozzák meg a hősök a filmvásznon azokat a döntéseket, amelyeket ő maga nem mer meghozni. Alig akad olyan ember, aki kockáztatna egy utazást az ismeretlenbe. Odakiáltjuk a film főszereplőjének, hogy mondja már fel végre a jól fizetett állását, és keresse meg a sivatagban elrejtett kincset. A való életben soha nem tennénk ilyesmit, kivéve, ha a munkaadónk adna rá egy év fizetett szabadságot. Csak egy papírvékony különbség van a tömegek és az őket vezető néhány ember között. Az egyik csak remél, a másik döntést is hoz. Mindent egy lapra tesznek fel. É készen állnak mindent elveszíteni, ha úgy hozza a sors. – Tehát még mindig azt reméli, hogy Leoni visszatér önhöz? – Igen. Es azt a döntést hoztam, hogy eddig a pontig elmegyek. – És hogy embereket is öl? – Őszintén? Nem tudom. Nem. A terveim között nem szerepelt. Még ha odakint senki nem is fogja elhinni: nem öltem meg sem a rendőrt, sem a UPS-sofőrt. Hiszen te is észrevetted, hogy a test a hullazsákban még mozgott. – Igen – hazudta Kitty. Igazság szerint már nem volt biztos ebben. Minden olyan gyorsan történt. – Az előkészületek során sem foglalkoztam soha azzal a kérdéssel, meddig mennék el, ha nem válik be a tervem. – És most gondolkodott rajta? – Azt hiszem, igen. Jan feltette a fejhallgatót, feltolt egy megjelölt potmétert a keverőpulton, és közelebb húzta a szájához a mikrofont. A zene, ami addig szólt, most elhalkult. – Kedvellek, Kitty – mondta Jan, és ezeket a szavakat már a rádió is közvetítette. – Egy berlini számot keresek ki ehhez a játékhoz. Egy olyat, ahol jó esélyed van. – Kit hív fel? – Mindjárt meghallod. – 227 –
16. – Halló, ott van még? Götz százhússzal robogott le a városi autópályáról a Beussel-strasséra, miközben Ira Leonival beszélt telefonon. A navigációs rendszer hatvan másodpercenként újra kiszámította az MCB-épület elé érkezés pontos idejét. Már csak négy perc volt hátra. – Igen, igen. Itt vagyok. De ezt az egészet nem tudom elhinni. Mit mondott, ki maga? – Ira Samin. Pszichológus túsztárgyaló vagyok, és a mai napon sokáig beszélgettem a vőlegényével. Úgy van, ahogy mondom: Jan May annak idején nem árulta el önt az apjának. De az élete jelen pillanatban veszélyben van. Ira elmagyarázta Leoninak, hogyan jutott hozzá a titkosított telefonszámhoz. Faust villájában néhány perce még közel állt ahhoz, hogy elveszítse az eszét. De a vászontáskában végül találtak egy jegyzetfüzetet, benne egy spanyol mobilszámmal. Az első próbálkozáskor azonban senki nem vette fel. – Faust meghalt? – kérdezte Leoni rémülten. – Az apám tudja, hogy még élek? És Jan addig lövöldözi a túszokat, amíg vissza nem térek hozzá Berlinbe? – Így van – erősítette meg Ira, és egyidejűleg elátkozta Faustot. Hogy ültethette fel Leonit ebben a helyzetben védtelenül és álcázás nélkül egy nyilvános utasszállító repülőgépre? A jelek szerint utolsó óráiban annyira félt a haláltól, hogy nem tudott világosan gondolkodni. Vagy biztos volt abban, hogy Steuer megrohamozza a stúdiót, még mielőtt Leoni fotója megjelenik a spanyol médiában. Viszont most úgy ült ott Leoni a barcelonai reptéren, mintha csak a kirakatban ülne. Egészen pontosan egy nyilvános vécé fülkéjében ült, ahonnan hál' istennek visszahívta Irát. – Van valaki, aki ezt igazolni tudja nekem? – kérdezte rekedten. – Igen. Olivér Götz, a SEK egységparancsnoka. Itt ül mellettem. – Én, én nem is tudom. Azt hiszem, most leteszem. A háttérből ajtónyikorgás hallatszott, azután Ira cipősarkak kopogását hallotta. És Leoni hangja sem visszhangzott már. Nyilván kiment a vécéből. – 228 –
– Ne, kérem, ne tegye! Nem akarjuk elfogni! Most hová tart? – A kapumhoz. Néhány perc múlva indul a gépem. Már így is elkéstem. – Jó, jó. Tudom, hogy nagyon sokat kérek öntől. De higgye el, nem tartozom az apja bűntársai közé! Be tudom bizonyítani. Emlékszik a habra? – Milyen habra? – Arra, amit egyszer befújt Jan hálószobájába. Hogy úgy érezhessék magukat, mintha a felhők felett lebegnének. – Ezt meg honnan tudja? – Jan mesélte nekem. Látja, nem hazudok. Tessék… – Ira felhangosította a rádiót. – Tessék, hallgassa csak! Ez az ő hangja. Épp egy tússzal beszél a rádióban. Ira inkább elhallgatta, hogy a túsz a saját lánya. Leoni már így is elég rémült és zavart volt. Ebben a pillanatban Jan éppen hősökről és filmekről vagy valami ilyesmiről vitatkozott Kittyvel. Zavartnak tűnt. Vészesen közeledett a következő kör. – Jó, ez Jan hangja. De akár felvétel is lehet. – Nem az. Az Altonaer Strassén száguldottak a körforgalom felé, amely a Győzelmi oszlopot vette körül. Minden lámpa zöldet mutatott, ami azonban nem sokat segített, mert a forgalom aznap a Június 17-e úton a sok lezárás miatt feltorlódott. Götz még jobban rátaposott a gázra, és bízott abban, hogy a többi autó utat enged neki, ha meglátják a villogó kék fényt. – Hát, jó. Mit kíván tőlem? – kérdezte Leoni. – Kérem, kapcsolja ki a telefonját, mielőtt beszáll! – hangzott fel egy kellemes női hang a háttérben. Ira dühösen dobolni kezdett a kesztyűtartón, mire az lenyílt. – Nem, ne tegye, Leoni! Semmi esetre se szálljon fel a gépre! Kérem! Beszéljen előbb Jannal! – Képtelen vagyok rá. – Kérem, kapcsolja ki, Henderson asszony! – kérte a földi személyzet egyik hölgytagja. Ezúttal már kissé kevésbé volt kedves. – Csak egyetlen beszélgetés. Csak be kell bizonyítania Jannak, hogy él. – Hogy megtaláljon engem és a lányomat? – suttogta Leoni dühösen. – És megöljön? Nem, köszönöm. Most felszállok a repülőre. Majd ott – 229 –
átgondolom a dolgot. Azután beszélek a kapcsolattartómmal. Ha zöld utat ad, talán még jelentkezem. – Leoni, kérem… Letette. – Nem, nem, nem! – kiáltotta Ira, és tenyerével a légzsák burkolatára csapott. Hogy elkerülje a forgalmi dugót, Götz lehajtott egy földútra, mely a parkot szelte ketté. Csakhogy a természetvédők két elhagyott járműve elállta az utat. Elakadtak. Csak alig néhány száz méterre légvonalban az MCB-épülettől. És a kapcsolat Leoni-val megszakadt. – Hová akarsz menni? – kiáltotta Götz, de Ira már nem válaszolt neki. Nyitva hagyta a kocsi ajtaját, és rohanni kezdett a parkon keresztül a Potsdamer Platz felé. Az ajkába harapott, hogy ne ordítson fel minden egyes lépésnél. A törött borda, a füstmérgezés és az azonnali elvonás nem tartoztak a gyors hajrá előfeltételei közé. Már kétszáz méter megtétele után annyira zihált, hogy szünetet kellett tartania. Ekkor történt valami, ami miatt egyszerre reménykedni kezdett, és ez a remény minden fájdalmát egy csapásra elmulasztotta. Megcsörrent a telefonja. Leoni meggondolta magát. Az órára nézett, mielőtt felvette volna a telefont. Még biztosan nem túl késő. Jan talán még nem játszotta le a következő kört. – Köszönöm, hogy újra visszahívott – nyögte Ira levegő után kapkodva a telefonba. Az elviselhetetlen fájdalom kisvártatva visszatért. És még jobban gyötörte, mint korábban.
17. – Nem ez a megfelelő szlogen, Ira. Jan May a polchoz sétált, és széles kézmozdulattal egy egész sor CD-t söpört le róla. Utána megfordult, és belerúgott a pult burkolatába. A hajlított fém felzördült, de Jan nem tudta levezetni rajta kétségbeesett dühét. Magánkívül volt. – Mit csinált? Az ördögbe is, tisztességes esélyt akartam adni a lányának. Tehát az ön számát tárcsáztam. Tudja, mit jelent ez? Tudja? – 230 –
Jan szeme megtelt könnyel, amikor Kittyre pillantott, de semmit sem tudott tenni ellene. Nem bánta, hogy a lány észreveszi gyengeségét. Olyan irgalmatlanul fáradt volt. Mintha valaki meggyújtott volna a bensőjében egy gyufát, és elégette volna vele a maradék erőtartalékát. – Épp most ölte meg a második lányát is – mondta halkan, és karjával letörölt egy könnycseppet az arcáról. Kérem! – könyörögtek Kitty néma ajkai. Jan képtelen volt tovább elviselni a lány tökéletes arcának látványát. Tekintetén látszott, hogy sokkos állapotban van, de mindez semmit sem vett el a szépségéből. Ahogy ott állt a feldúlt stúdióban, a szétlőtt fal előtt, Jant a harmadik világ gyermekeiről készült felvételekre emlékeztette, amint a harcmezőn vagy a szemétdombon játszanak. Mind fiatalok voltak, ártatlanok és elveszettek. Mint Katharina Samin. – Most le kell tennem, Ira – mondta Jan. – Ne, Jan! Kérem! Ne tegye! Hagyja őt élni! – könyörgött Kitty anyja a vonal túlvégén. Erősen zihált, mintha épp egy maratoni futóversenyen venne részt. – Csak egyetlen okot mondjon, amiért hallgatnom kellene önre! – A legjobb okom van rá, ami csak lehet: Leoni. – Mi van vele? – Megtaláltam. Ira utolsó mondata úgy nyilallt belé, mint egy derékzsába. Megijedt, hogy Kitty szeme láttára elveszíti az egyensúlyát, ezért ismét a keverőpult előtti széknek támaszkodott. – Hol van? – Nem árulhatom el. – Már megint blöfföl, Ira. Csak meg akarja menteni a lánya életét. – Igen. Meg akarom menteni. De esküszöm magának, nem hazudok. Megtaláltam Leoni Gregort. – Akkor bizonyítsa be! – Nem tudom. A rádión keresztül nem. – Hogyhogy nem? – Mert azzal veszélybe sodornánk Leonit. Ha most megmondom, mi történt a menyasszonyával, és hogy pillanatnyilag hol tartózkodik, azzal kimondanám a halálos ítéletét. Kérem! Több millió ember hall minket. Köztük néhányan, akik… – 231 –
Jan kivárta, míg Ira köhögési rohama alábbhagy. A Kitty feje fölött lévő digitális órára nézett. Hat másodperc elteltével Ira ismét összeszedte magát. De még mindig olyan volt a hangja, mint egy asztmásnak röviddel az összeomlás előtt. – Hall bennünket valaki, akinek semmilyen körülmények között nem szabad megtudnia, hogy hol van Leoni, és hogy mire jöttem rá. Bíznia kell bennem. Amit mondani szeretnék önnek, az szigorúan bizalmas. Kapcsolja ki az élő adást! Akkor elmondom. – Ez csapda, Ira. Először átirányítja a hívásokat. Azután elhallgatja előlem, hogy a lánya a szomszéd helyiségben van. Majd eltereli a figyelmemet, hogy a barátja közben megrohamozhassa a stúdiót. És most higgyem el önnek, hogy megtalálta Leonit? Éppen most? Csak úgy? Bizonyítékok nélkül? Ennyire hülyének tart? – Nagyon intelligens embernek tartom. Ezért is fogja belátni, mennyire fontos, hogy kettesben beszélgessünk. Hallgatóság nélkül. – Csak el akarja venni az erőmet, hogy odakint senki ne tudja meg, mit fundált ki megint. – Ez ostobaság, Jan. Mi előnyöm származna belőle? Talán tíz perc haladék. Ha cinkelt kártyával játszom, az sem menti már meg Kittyt. Esküszöm: tudom, hol van Leoni. El tudom hozni önhöz. De erről most többet nem mondhatok. – Maga jó túsztárgyaló, Ira. De azt hiszem, ezúttal túlfeszíti a húrt. Ennél többet kell adnia. – Mit? – Bár azt mondtam, csak akkor hagyom abba, ha Leoni itt áll előttem élve. De jó, ha nem akarja megmondani, hol van, akkor legalább hívja oda a telefonhoz. Ira ismét köhögni kezdett, és hallhatóan többször ki is köpött. – Sajnos ezt sem tudom megtenni. – Na, kíváncsi vagyok, erre milyen kifogást talál. – Még sosem jutott eszébe, hogy Leoni esetleg nem is akar önnel beszélni? Végül is az arcát bármikor megcsodálhatja a tévében. Rádiós gyilkos néven emlegeti önt a média. – Szeret engem. Ő tudja, milyen vagyok valójában. – Ebben nem lennék olyan biztos. – Hogyhogy? Mit mondott önnek? – 232 –
– Éppen erről nem beszélhetek most. Kérem! A beszélgetésünk már túl hosszúra nyúlt. Kapcsolja ki a közvetítést! Még ha akarnám, se tudnám – gondolta Jan. Mielőtt elengedte a technikust, Flumminak minden bejövő hívást úgy kellett programoznia, hogy rögtön adásba menjenek. Így most Jan nem tudta, hogyan tudná visszairányítani őket. Természetesen megkérhetném Kittyt, de… – Nem, ezt nem fogom megtenni – döntött végül. – És ha észreveszem, hogy valaki közületek lekapcsolja az áramot, Kitty meghal. Hallottátok? Nem hagyom, hogy tovább hitegessetek. Utoljára kérdem öntől, Ira: hol van Leoni? Vagy azonnal válaszol, vagy leteszem a telefont, és befejezem az utolsó játékot. Mivel csak hangos sistergést hallott, újból rákérdezett. – Ira? A zihálás és a szél hangjainak egyvelege felhangosodott. Jan hátán végigfutott a hideg. Valahogy így hangzott nyolc hónapja is. Amikor utoljára beszélt Leonival. Ne hidd el, amit mondanak… – Hát jó… – rántotta vissza Ira rekedt hangja ismét a valóságba. – Csak ennyit: épp egy repülőgép fedélzetén van. A gép most száll fel. Leghamarabb tíz percen belül tudok kapcsolatba lépni vele. És még akkor sem tudom, hogy akar-e önnel beszélni. – A tíz perc túl sok. Most akarok vele beszélni. – Mi ütött magába? Nem figyel rám? – Ira most olyan dühösnek tűnt, amilyen Jan volt néhány perccel korábban, amikor Ira nem a megfelelő szlogennel vette fel a kagylót. – Szeretné viszontlátni a menyasszonyát? – Igen. – Élve vagy egy fémkoporsóban? – Mégis mit gondol? – Jó, akkor ajánlok önnek egy üzletet. Mindjárt ott vagyok önnél. Cseréljünk: én bemegyek, Kitty kijön. Jan összehúzta a szemöldökét. Mit tervez ez a nő? – Annak mi értelme lenne? – Ez a bizonyíték arra, hogy komolyan gondolom. Hiszen nem az a célja, hogy fogva tartsa vagy megölje a lányomat, Jan. Csak az, hogy – 233 –
visszakapja Leonit. Én most bemegyek, lekapcsolom a mikrofont, és elmesélek mindent, amit tudok. Utána felhasználhat a nyereményjátékához, ha nem tetszik, amit hallott. – A játéknak már vége. Kitty veszített. – Jan, olyan közel van a célhoz! Hónapokon át pokolian szenvedett. Az egész életét feltette erre az akcióra. Ártatlanoknak kellett meghalniuk. Most tényleg fel akarja áldozni az utolsó túszt, és utána egyetlen kérdést akar ismételgetni egész életében? – Milyen kérdést? – Hogy nem vezettem volna-e el tényleg Leonihoz, ha beleegyezett volna a javaslatomba. – Hogy lecseréljem a lányát önre? – Jannak akarata ellenére nevetnie kellett. – De hiszen ezt tiltja minden tananyag. – A tananyag azt is tiltja, hogy személyesen érintett ember vezesse a túsztárgyalást. Jan, hallgasson ide! Emlékszik még arra a kérdésre, amit néhány órával ezelőtt tett fel nekem? Arra, hogy mit tennék, ha az óceán közepén egy kis tutajon ülnék, és el kellene döntenem, kit mentek ki a hullámok közül: Sarát vagy Katharinát? – Igen. – Még nem is válaszoltam rá – zihálta Ira. – Ma reggel a konyhámban még szét akartam lőni a koponyámat. Valószínűleg még mindig így akarom. De most legalább lenne értelme a halálomnak. Engedje el Kittyt, és fogadjon el helyette engem zálogul! – Jóvá akarja tenni a bűneit, Ira. Egyszerre akarja megmenteni Sarát és Kittyt, nincs igazam? – De igen. – De ez nem megy. A tutaj túl kicsi három személynek. – Éppen ezért ugrom bele én a vízbe. Ezért megyek be önhöz a stúdióba. Jan lassan felállt a bőrszékről, melyen a beszélgetés alatt ült. Három lépést tett hátra, amíg el nem ért a falig. Olyan távol Kittytől, amennyire csak lehet. Ránézett a kezében tartott fegyverre. A pisztoly csöve már régen nem az utolsó túszra irányult. Jan jobb karja pontosan tükrözte a férfi lelkiállapotát. Erőtlenül lógott a teste mellett. És úgy tűnt, Ira sincs sokkal jobb állapotban. Csak az utolsó – 234 –
percben háromszor kellett megszakítani a mondanivalóját a köhögési rohamok miatt. – Hát, jó – mondta végül, és a telefonbeszélgetés kezdete óta most először nézett közvetlenül Kitty szemébe. Apró reménysugár villant fel benne. Jan döntött. – Öt perc múlva találkozunk, Ira. Semmi trükk.
18. Leoni fehér blúza vérvörösre színeződött. Hitetlenkedve nézett végig magán. A térdén ülő Maja ruháján is vörös foltok éktelenkedtek. Miért mindig akkor kerül a gép légörvénybe, amikor a stewardessek elkezdik kiosztani az italt? Először a kislány arcát, majd saját felsőtestét törölgette meg a műanyag evőeszközök köré csavart papírszalvétával. Eredménytelenül. Egyébként is elment az étvágya a mikrobán felmelegített csirkétől. Először odadobnak neki egy újabb személyazonosságot, és előzetes figyelmeztetés nélkül el kell hagynia Barcelonát. Azután a saját képmását látja minden tévécsatornán, és számolnia kell azzal, hogy legkésőbb a svájci hatóságok őrizetbe veszik. Most pedig szökőárként csapnak össze a feje fölött a múlt hullámai. Jan May. Lehet, hogy Jan tényleg meg akarja ölni. Vagy van valami, amiről ő nem tud. Így vagy úgy, Leoni mindenképpen veszélyben volt, és nem állt szándékában hinni ennek az Ira Saminnak, akivel eddig csak telefonon beszélt. A világon senki és semmi nem tudta volna rávenni, hogy visszamenjen a terror barlangjába. Vissza Berlinbe. Oda, ahol az apja csak arra vár, hogy megölje. A gyomra forgott, mintha valami romlottat evett volna, és a keserű íz a szájában még csak fokozta ezt az érzést. A „biztonsági öveket bekapcsolni” jelzés kialudt, és Leoni épp fel akart állni, hogy a mellékhelyiségben gyorsan kimossa a ruhájából a paradicsomlevet. A kislányt finoman a szomszédos ülésre tette. Szerencsére senki nem ült mellettük. Zürichbe egyébként sem utaztak sokan. Az ablak melletti ülés karfáját felhajtotta, kioldalazott Maja mellett, és éppen fel akart – 235 –
egyenesedni, amikor egy kéz nehezedett a vállára, és visszanyomta a folyosó felőli ülésre. – Miss Henderson? – Mit képzel? – kérdezett vissza Leoni angolul. Az elmúlt évek alatt megtanulta, hogy soha nem eshet ki az éppen aktuális szerepéből. – Sajnos nem hagyhatja el a helyét. – Ezt mivel tudja megindokolni? – kérdezte, miközben lerázta válláról a másodpilóta napbarnította kezét. – Attól tartok, veszélyt jelent a repülés biztonságára nézve, és nyomatékosan felszólítom, hogy ne mozduljon a helyéről, különben sajnos ártalmatlanná kell tennem. Leoni rémülten vette észre az elektrosokkolót. A termetes pilóta úgy tartotta a kezében, hogy a mögötte lévő sorokban senki ne vehesse észre. – Kérem, ne okozzon kellemetlenséget! – De hát mit jelentsen ez? Nem csináltam semmit. – Ezt nem tudom megítélni. Utasításokat kaptam a földi irányítástól. – Milyen utasításokat? A gép hirtelen két méterrel lejjebb ereszkedett, de Leoni figyelmét túlzottan is lekötötte a pilóta ahhoz, hogy féljen a repüléstől. Mi történik itt? Kinek az embere ez a férfi? Lehet, hogy az apja még ide is becsempészte a fogdmegjeit? A választ a fedélzeti hangszóróból tudta meg, mely félbeszakította a gondolatait, miközben a másodpilóta utat engedett egy stewardessnek, aki Leoni ülése mellett állt meg a folyosón. Az ő kezében is volt egy elektrosokkoló. – Hölgyeim és uraim! A figyelmüket kérem. Nemzetbiztonsági okokból, melyeket itt most sajnos nem áll módunkban részletesen ismertetni, az imént utasítást kaptunk, hogy változtassuk meg a repülési útvonalunkat. Nem Zürichbe repülünk. A járatunkat átirányították Berlin-Tegelre. A pilóta udvarias bocsánatkérését az átirányítással járó kellemetlenségek miatt már nem lehetett hallani a mintegy ötven felindult utas okozta tumultusban. Leoni kinézett az ablakon a látszólag végtelen felhőtakaróra, és azon tűnődött, vajon túl fogja-e élni ezt a napot.
– 236 –
19. Ira lassan lehúzta a tréningnadrágot felhorzsolt lábairól. Kiszáradt bőrét a nadrág anyaga annyira irritálta, mintha smirglivel dörzsölnének egy nyílt sebet. – Ezt nem engedhetem meg. – Steuer nem zavartatta magát. Esze ágában sem volt elhagyni a tizenkilencedik emeleten berendezett tárgyaló központot, miközben Ira a szeme előtt vetkőzött le. – Akadályozzon meg benne! – felelte Ira, és hátat fordított neki. Sejtette, hogy a feszültség épp most szaggatja darabokra Steuer bensőjét. Egyrészről letartóztathatná Irát. Másrészről viszont a teljes nyilvánosság előtt kellene magyarázatot adnia arra, miért akadályozta meg az előre bejelentett túszcserét. Götz rádión már tájékoztatta a műveleti parancsnokot a legújabb fejleményekről. Marius Suvalov kínvallatásától Faust vallomásán keresztül annak öngyilkosságáig. Steuer arról is tudott, hogy Leoni még él, és hogy épp ebben a pillanatban hagyta el a spanyol légteret. Ira hirtelen megérezte Steuer nedves leheletét a nyakán. Kővé dermedt. – Maga azt hiszi, hogy én egy seggfej vagyok, maga meg ennek a drámának a hősnője, nem igaz? De nagyon téved. Ira a másik lábát is kiszabadította a nadrágból, majd a nadrágot egy irodaszékre dobta, mely félméternyire állt tőle. Már ez a mozdulat is olyan fájdalmas volt, mintha valaki beletaposott volna a bordái közé. Ujjaival kitapogatta az öklömnyi duzzanatot a mellkasa bal alsó részén, és azonnal összerezzent, mintha Steuer megrázta volna. – Akár hiszi, akár nem, de én az ön oldalán állok. Ira felnevetett. – Ebből ma nem sokat vettem észre. – Valóban? Maga a tény, hogy egyáltalán bármit is észrevételezhet még, már elegendő bizonyíték. Vajon miért vontam ki magát a műveletből? Hogy ne történjen meg pontosan az, amivel most szembesülnünk kell. Hogy ne kövessen el ostobaságokat. Az érzelmei átvették az irányítást. – 237 –
Ira érezte, hogy Steuer agresszív tekintete a hátába fúródik. – Tulajdonképpen nem lennék köteles törődni magával, Ira. Csakhogy itt most nem csak magáról meg a lányáról van szó. Gondolt esetleg már arra, hogy Jan egy követ fúj Suvalovval? Nem. Ez valóban nem fordult meg a fejében. – Semmi okunk nincs megbízni benne. Honnan tudjuk, mi az indítéka? Tényleg a szerelem? Vagy Suvalov fizet neki azért, hogy találja meg Leonit, és intézze el még a per előtt? Rövid szünet után Steuer még hozzátette: – Legalábbis néhány túsz, akiket kikérdeztünk, ezt mondja. Jan nyíltan kihirdette, hogy meg fogja ölni Leonit, amint odavisszük neki. Éppúgy, mint Stuckot és Onassist. Ira azon gondolkozott, milyen érvekkel söpörhetné le az asztalról Steuer hipotéziseit. De nem jutottak eszébe elég nyomós érvek. Lehet, hogy Jan megint csak blöffölt? Mert rá akart ijeszteni a lázadozó túszokra, hogy rendet teremthessen a stúdióban? Másrészt viszont Jan jártas a pszichológiában, és színésznek sem utolsó. Ma már többször is félrevezette mindannyiukat. Ez a szemfényvesztés is kitelik tőle. Épp amikor Ira el akarta mondani a véleményét, Steuer lehelete egyszerre eltűnt. Ira már nem érezte olyan tolakodóan közel magához. Nem akart hátrafordulni, mert undorodott ettől a férfitól, de eléggé biztos volt abban, hogy Steuer hátrált egy lépést. Vagy talán többet is. Mintha csak ezt akarná bizonyítani, Steuer hangja most távolabbról hallatszott. – Leoni Susan Henderson néven szerepel a Swiss 714-es, Barcelonából Zürichbe tartó járatának utaslistáján. Megtettem a szükséges lépéseket. A gépet átirányítják. Ira most már tényleg nem tudott tovább uralkodni magán. Steuer felé fordult, de már nem látott mást, csak a férfi széles hátát. Az ajtóban még egyszer megállt egy pillanatra. – Bírjon ki még legalább két órát, Ira! Az épület tetejére visszük Leonit. Azután eltűnt.
– 238 –
20. Enjoy the Silence – Élvezd a csendet. Jan May minden bizonnyal nagy Depeche Mode-rajongó volt. Mióta egyedül volt a stúdióban, maga gondoskodott a zenék kiválasztásáról. Már a második számot játszotta a brit szintipop legendától, mely ebben a pillanatban a szerkesztőség mennyezeti hangszóróiból hangzott fel. Ira úgy közelített a stúdió felé, mint a megkínzott feleség dühöngő férje felé, aki mindjárt megveri őt. Egész teste égett, miközben lassan elcsoszogott az üres íróasztalok mellett. Amikor meglátta a tükörképét a stúdiókomplexum üvegfalában, hirtelen az anyja jutott eszébe. Salina Samin egész életében kényszeresen ügyelt arra, hogy mindig megfelelően öltözködjék. Nem azért, hogy tetsszen a férfiaknak, hanem azért, mert félt a balesettől. – A vészhelyzetek mindig meglepik az embert – mondta gyakran. – És ha bevisznek a kórházba, csak nem hagyod, hogy meglássák az orvosok, milyen csúnya alsóneműt viselsz. – A sors iróniája, hogy zuhanyzás közben megcsúszott, és kitörte a nyakát. Anyaszült meztelenül halt meg. Ma jobb lett volna, ha hallgatok anyámra – gondolta Ira rezignáltan. Jan kérésének hála, néhány órán belül már másodszor viselt kizárólag alsóneműt. Mezítláb végigbotorkált a hideg parkettán, miközben feltartott kézzel közeledett a stúdiókomplexumhoz. Az „A” stúdiót továbbra is eltakarták a tűzvédelmi rolók. Nem lehetett belátni. Bezzeg az ő nyomorúságos alakját egyszerre több kamera is követte. El tudta képzelni, mit mondanak a kommentátorok testszínű bugyijáról és fekete csipkés melltartójáról. – Ez az eredménye, ha az ember sötétben öltözik fel – jegyezte meg Ira csak úgy magának. – Ma reggel csak Hakan hoz akartam leugrani, hogy vegyek egy Cola lightot. Hogy azután megmérgezzem magam – tette hozzá gondolatban. Ira már csak két méterre volt a vastag üvegtábláktól, melyek a hírstúdiókat választották el a szerkesztőségtől. – 239 –
– Nyissa ki az ajtót, és jöjjön be az előtérbe! – zengett fel hirtelen az egyik hangszóróból közvetlenül a feje fölött. A Depeche Mode elhallgatott. Jan megint adásban volt. A rádión keresztül beszélt hozzá. Ira úgy tett, ahogy Jan parancsolta. Minden erejét beleadva benyomta a nehéz, hangszigetelt üvegajtót és belépett. Körülnézett. Balról egy kis emelvényen több fülke helyezkedett el egymás mellett, mikrofonnal, számítógéppel és magas székekkel felszerelve, a hírolvasó bemondók és a meteorológusok számára. Az előttük húzódó keskeny folyosó, amelyen Ira is állt, közvetlenül az ,A” stúdió zárt ajtaja felé vezetett. – És most fel a kezekkel! – A hang ezúttal egy számítógép kis hangszórójából érkezett, a hírolvasó fülkéből. Ira mindkét karját a levegőbe emelte. Egyik csigolyája kellemetlenül megroppant, amikor felkarja vállmagasságba ért. Úgy érezte magát, mint a szomszédos Kurfürstenstrassén lézengő kábítószerfüggő prostituáltak egyike. Félmeztelenül, a teste tele kék foltokkal, teljesen védtelenül, kiszolgáltatva annak a perverz állatnak, aki a stúdióban várt rá. Azzal a különbséggel, hogy az ellenszolgáltatás nem szűk húsz euró volt, hanem a lánya élete. Legalábbis ezt remélte. Legalább tegnap még leborotváltam a hónaljamat – gondolta, amikor az „A” stúdióba vezető ajtót hirtelen kitárult előtte. – Kitty! – kiáltott fel Ira hangosan. Elsőként a lánya – apjától örökölt – szőke haját pillantotta meg. Most egészen lenövesztette. Először úgy nézett ki, mintha az arcába lenne fésülve. De azután Ira rájött, hogy Kitty háttal áll neki. – Megfordulni! – utasította Jan. Ira szót fogadott. – És most induljon el hátrafelé! Felém. De csak szépen lassan! Már gyerekkorában sem akarta magát soha háttal a barátnői karjaiba vetni. Soha nem volt hozzá elég bizalma. Egyszer legyőzte magában a félelmet, és biztosra vette, hogy a fejét bele fogja ütni a játszótér homokos talajába. Bár akkoriban jobb belátásra bírták, máig nem sokat változott. Ira inkább közvetlenül szembenézett a veszéllyel, mintsem, hogy hátat fordítson neki. De Jan most nem hagyott számára választást. – Siessen! Ira szíve fájdalmasan feszült neki törött bordájának, miközben egyik lábát a másik mögé téve hátrafelé araszolt. Lenézett a földre. A – 240 –
parkettaszegélyre. Ha párhuzamosan halad vele, előbb vagy utóbb el kell érnie az ajtóig. Ahol Jan áll. Két gyötrelmesen hosszú métert tett meg ilyen módon, amikor felkiáltott. Hozzáért valamihez. Valami puhához. Csak futólag, a jobb csuklójával. A következő lépést követően megpillantotta a lánya csodálkozó arcát. Ugyanazt a parancsot adta neki is – gondolta Ira elismerően. Kittynek is hátrafelé kellett mennie. Ezzel az egyszerű trükkel Jan mindkettőjük figyelmét lekötötte, mindketten védtelenek voltak, és nem beszélhettek össze. Ráadásul Jan így azt is láthatta, visel-e Ira fegyvert a testére erősítve. – Most azonnal megfordulni! Mindketten! Gyorsan! Ez is zseniális lépés volt. Ira épp csak rámosolygott Kittyre, ami feltehetőleg még ijesztőbben hatott, mintha sírt volna. Kitty arca is megmerevedett, mintha egy tehetségtelen plasztikai sebész keze munkája lett volna. Ira, amilyen lassan csak lehetett, elfordult a lányától, és félkörívet leírva Jan felé fordult. Túl kevés. Ennyi idő nem volt elég ahhoz, hogy ellenőrizze, jól van-e Kitty. Arra meg végképp nem, hogy bármilyen jelzést adjon neki. – Nagyon jó! – mondta Jan, amikor Ira a szemébe nézett. – Most egyszerűen menjenek tovább! Kitty a kijárat felé – mondta, és közben Ira homlokára célzott a fegyverrel –, maga pedig idejön hozzám.
21. A műholdas telefon akkor kezdett el csörögni, amikor Marius Suvalov a pénztárnál a futószalagra tette a vécépapírt. Nem érezte kínosnak, hogy az Aldiban vásárol. Épp ellenkezőleg: élvezte a többi vevő hitetlenkedő pillantásait, amikor limuzinjával megállt a parkolóban. Néhányan fel is ismerték. Elvégre most, közvetlenül a per előtt ott kísértett a képe számos újság címlapján. Ezért ritkán kellett sokáig várakoznia a kasszánál. Valaki mindig előreengedte. Marius élvezte, ha röpke kirándulást tehetett a való életbe. Hetente legalább egyszer eljött ebbe a schmargendorfi üzletbe, és megfigyelte, – 241 –
hogyan él az egyszerű nép. Beszédbe elegyedett a pattanásos alkalmazottakkal, felhívta a bátortalan háziasszonyok figyelmét egy-egy akcióra, miközben tudatában volt, hogy naponta több pénzt költ a vacsorájára, mint amennyit az Aldiban vásárlók egy teljes hét alatt megkeresnek. Már az óvadék, amit letett, lehetővé tenné legtöbbjük számára, hogy soha többé ne kelljen dolgozniuk. – Helyzetjelentés! – szólt a telefonba barátságtalanul. Már fél órája várt erre a hívásra. – Kitty szabad. Ira bement helyette a stúdióba. – Jó. Akkor megint minden a terv szerint halad. Marius kivett egy kis doboz koffeinmentes instant kávét a bevásárlókocsiból. Mielőtt sorra került volna, még egy kislánynak ki kellett fizetnie, amit vásárolt. Úgy tűnt, nem elég a pénz, amit az anyukája adott neki. – Igen. A lányát épp most hallgatják ki. – Látott valamit? – Még nem tudjuk. Elég valószínűtlen. A többi túsz sem vett észre semmit. – Jó. De ettől függetlenül kezelésbe kell vennünk. Marius nem válogatta meg különösebben a szavait. A műholdas vonalat nem lehetett lehallgatni. – Egy pillanat. – Lecsukta az antennát, és letette a szürke telefont a többi holmija mellé a futószalagra. Azután lehajolt a barna hajú kislányhoz. Hétéves lehetett, félhosszú haját lófarokba kötve hordta, és egész testében reszketett. – Mi a baj, kicsim? – kérdezte Suvalov barátságosan. Manikűrözött kezével megpaskolta a gyerek fejét. – Egy euróval kevesebbet hozott magával – felelte a pénztárosnő. – Ez nem probléma, hercegnőm! – mosolygott rá Marius, és maga felé fordította a kislány kecses arcát. – Vedd el a holmijaidat, és mondd meg az anyukádnak, hogy legközelebb pontosabban számoljon. Rendben? A gyerek bólintott. – Majd én kifizetem – mondta a pénztárosnőnek, és kivett egy csokoládét a saját bevásárlókocsijából. – Ez is a tiéd, csillagom! – Azzal a csokoládét a kislány kezébe tette, mire az abbahagyta a sírást. – 242 –
Marius ismét kinyitotta a műholdas telefon antennáját, és folytatta a beszélgetést. – Hová viszik most Kittyt? – Oda, ahol Diesel, a főszerkesztő is épp az operációjára vár. A Charitébe. – Van ott emberünk? – Még nincs. – Akkor gondoskodj róla, hogy legyen! Most rögtön! – Marius még odaintett a kislánynak, aki egy nehéz szatyorral a kijárat felé indult. Még egyszer visszafordult Marius felé, és elmosolyodott. – Tizenkét euró negyvenkilenc cent lesz, kérem – mondta a pénztárosnő. Suvalov szó nélkül átnyújtott neki egy ötszáz eurós bankjegyet. – Mi van Leonival? – kérdezte, miközben a pénztárosnő bosszúsan számolta ki a tömérdek visszajárót. – Körülbelül két órán belül leszáll Tegelben. Utána helikopterrel az MCB-épület tetejére szállítják. – Jó, amint lehet, látni akarom. Foglaltam kettőnknek egy asztalt Gudrunnál, odakint fogunk ülni a teraszon. – Értem – közölte a névtelen hang a vonal túlsó végén. A Gudrunstrassén volt a berlini központi temető – a Friedrichsfelde. – Ugyanez érvényes Kittyre is. – Igen. – Nem szeretnék újabb hibát. Amint odaér a kórházba, meghívjuk. – Minden világos. A férfi a vonal túlvégén higgadtnak és rutinosnak tűnt, mintha gyakran kapott volna efféle utasításokat. Marius elbúcsúzott a beépített embertől, majd eljött a kasszától, és mosolyogva nézett végig bevásárlókocsiján. Nem fog azzal bajlódni, hogy az árut berakodja a csomagtartójába. Minden a kijáratnál álló, nagy hulladéktárolóban fog landolni. Mint mindig. Még soha nem ereszkedett le odáig, hogy fel is használja ezeket az olcsó termékeket. Inkább mondana le a visszajáróról. Vagy hagyná életben ma Leonit és Kittyt.
– 243 –
22. A találkozás első másodperceiben Ira nem akarta elhinni. Ez a férfi lenne felelős a mai terrorért? Jan inkább egy áldozat benyomását keltette, mint egy pszichopata tömeggyilkosét. Túl kedves – ez volt az első gondolata, amikor ott állt négyszemközt a férfival. Ira szilárdan elhatározta, hogy gyűlölni fogja a lánya potenciális gyilkosát, ami azonban ebben a pillanatban kifejezetten nehezére esett. Mindketten a kis konyhában álltak, ahol korábban Kitty bújt meg a mosogató alatt. Amikor Ira kért egy pohár vizet, mielőtt részletesen ismertetné a helyzetet, Jan visszatolta a polcot, amellyel korábban azt próbálta megakadályozni, hogy a túszok a konyhán keresztül meneküljenek el. És úgy tűnt, Jan hisz neki. Elhiszi, hogy Leoni hamarosan visszatér hozzá. Hogy már útban van Berlin felé. Irának tulajdonképpen meg kellett volna könnyebbülnie. Jan nem kötözte meg, és más módon sem fenyegetőzött. Egyáltalán nem tűnt veszélyesnek, épp ellenkezőleg: kimerült volt. De Ira tudta, hogy nem engedheti, hogy az intelligens arc és a mélyen ülő szemek elaltassák az éberségét. Már a rendőrségi pszichológia alapjai c. tankönyv is tiltotta, hogy külső jegyek alapján, bármilyen következtetést levonjon az illető személyiségével kapcsolatban. Jan olyan volt, mint egy kóbor kutya. Bármilyen jámboran somfordált is oda az emberhez, egyik pillanatról a másikra alattomosan megharaphatta. Ira semmit sem tudott arról, mi megy végbe Jan elméjében. Vajon tényleg eszét vette a szerelem? Vagy valóban meg akarta ölni Leonit, ahogy Steuer is feltételezte, és néhány túsz külön kihangsúlyozta a jegyzőkönyv felvételekor? Elképzelhetetlen – gondolta Ira egész idő alatt, miközben tájékoztatta Jant arról, mi történt a barátnőjével. De Jan egész mai színjátéka éppoly elképzelhetetlen volt. – 244 –
– Nos, most már tudja – zárta le Ira szapora lélegzetvételekkel szabdalt beszámolóját. Jan úgy állt előtte, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Egyetlen milliméternyit sem mozdult. – De… – hebegte – …ez azt jelenti, hogy minden, amit ma Leoniért tettem… – A legnagyobb életveszélybe sodorta őt, igen. Ira megborzongott. Felvette a túszejtő pulóverét, hogy meztelenségét valamelyest eltakarja. A koszos ruhadarabnak meglepően kellemes, friss, borotválkozás utáni arcszesz illata volt, és úgy lengett Ira csípőjén, mint egy szoknya. – Van bármi más vízen kívül? – Ira kinyitotta a hűtőszekrényt. A gyenge halogén izzónak kellett egy másodperc, mire reszketeg fényével betöltötte a hűtő belsejét. Semmi. Csak egy megkezdett üveg Nutella, és egy darab avas vaj. De kóla nem volt. Cola light Lemon meg végképp nem. Ira becsukta a hűtőt, melynek ajtaja cuppanó hangot hallatott. A kezébe vett egy poharat, és kinyitotta a csapot. Tulajdonképpen most megint valami erősebbre lenne szüksége. Az a pici korty a „Pokol”-ban, a Novalgin és az elmúlt órák fokozott adrenalinkibocsátása valamelyest kitolták a reszketést. De most már lassan utánpótlásra volt szüksége, ha fenn akarta tartani a keringését. – Most arról kellene beszélnünk, mi fog történni a tetőn – mondta Ira. – A tetőn? – Jan most egy kis konyhaasztal mellett ült egy széken, és Irára emelte a tekintetét. A fegyverét szorosan markolta a bal kezében, de a pisztoly csöve most a föld felé nézett. – Leonit idehozzák a helikopterrel. Mi felmegyünk. Ön láthatja a barátnőjét. Azután önt letartóztatják, én pedig elmehetek. Ez lenne az üzlet. – Meg akarom ölelni! – adott hangot Jan különös követelésének. – Örülhet, ha önt nem öleli meg egy páncélököl – felelte Ira. – Odafent egy tucat elit rendőr vár majd önre: két mobil kommandó a mi épületünkön, és egy mesterlövész csapat a szemköztin. Amikor kilépünk a tetőre, semmi esetre sem szabad heves mozdulatot tennie. Dobjon el minden fegyvert, és utána nagyon lassan emelje fel a kezét! A fiúk csak arra várnak, hogy hibát kövessen el. Hiszen mégiscsak megölt egy rendőrt. – Senkit sem öltem meg – mondott ellent Jan. – 245 –
– Eltekintve Manfred Stucktól és Onassistól. – A UPS-sofőrre és a mesterlövészre gondol? – Igen. Az a rendőr az egyik legjobb emberünk volt. A kisfia holnap lesz kilencéves. – Hagyja abba ezt a cirkuszt, Ira! Hiszen mindketten ismerjük az igazságot. Stuck és Onassis él. – Nem. – Ira szomorúan megrázta a fejét, és kiöntötte az utolsó korty vizet a mosogatóba. – Magam láttam a holttesteket. – Hazudik! – Jan úgy nézett ki, mintha a testében elszabadult volna egy rugó, mely egészen addig feszítette belülről. – Az nem lehet! – Csak hogy emlékeztessem: ön végezte ki Stuckot! Milliók hallották. A lányom pedig látta. Jan feszülten pislogott. A szája elfehéredett. Ira szinte érezte, ahogy a férfi lázasan gondolkodik. Ahogy keresi a magyarázatot. – Csak hitte, hogy azt látja – felelte végül. Azután a földre mutatott, két méterre a mosogatótól. – Pontosan itt történt. Megnyugtattam Stuckot, és adtam neki egy gyorsan ható érzéstelenítőt. Magas koncentrációjú flunitrazepámot. Akár hetvenkét órára is kiüti az ember testét, és az áldozat utána nem emlékszik semmire. Azután elsütöttem egy riasztópisztolyt, hogy mindenki hallja a stúdióban. És ezért… – Jan a mosogatóhoz ment, és felrántotta a lamellás ajtót – …láthatta a lánya innen olyan jól. De csak egy blöff volt. Ez lehetséges, de… Ira gondolkodás közben a pohárra meredt, melyet még mindig a kezében tartott. – De mi van Onassisszal? – Ó… hát… én, én… Jan szemei idegesen cikáztak végig a konyhán, nem találva nyugvópontot. Ez a kérdés láthatóan még jobban nyugtalanította, mint a UPS-sofőr. – Erre nem tudok magyarázatot adni – mondta. Azután csendesen hozzátette: – Talán nem a jó oldalon állt. – Suvalov oldalán? Esetleg ő volt a tégla? – Hát persze! – Jant mintha áramütés érte volna. – Jöjjön! – A fegyverrel visszaterelte Irát a stúdióba. Ott azután felfelé mutatott, a szellőzőakna irányába. – 246 –
– A maffiának dolgozott. Az volt a cél, hogy észrevegyem. Szándékosan keltett akkora zajt odafent. – Jan izgatottan járkált fel s alá a stúdióban, majd összecsapta a tenyerét. – Igen! Így volt. A kulisszák mögött háború zajlott. Sokkal nagyobb háború, mint amit a rádióban hallani lehetett. – Ezt hogy érti? – Ez a túszejtés a maffia számára isten ajándéka volt. Először komplett idiótának tartottak. Ahogyan a fél világ is. De minél tovább tárgyaltam önnel, Ira, annál inkább kételkedett Suvalov. Így gondolkodhatott: „Mi van, ha az államügyész kétszeresen is rászedett?”, „Mi van, ha azért fizettem ki hétszázötvenezer eurót, hogy a lányom életben maradjon, és két nap múlva ellenem valljon?” – Eddig jó – bólintott Ira. – Önnek és Mariusnak egy pontban hasonlítanak az érdekeik. Mindketten Leonit akarják. Csak egy apró különbség van. Ő meg akarja ölni. – És Suvalovnak ezért meg kellett akadályoznia, hogy megrohamozzák a stúdiót. – Jannak ismét minden porcikája megfeszült. – Mindenáron. Semmi esetre sem tehettek el láb alól, amíg ki nem derül, mi történt valójában Leonival. Érti már ezt az egész őrületet? A maffia szabotálta az akciót. Marius Suvalov az ön titkos szövetségese volt, Ira. Minél tovább tárgyalt velem, annál nagyobb veszélybe sodorta Leonit. – És Faustot. – Úgy van. Ha csak a per érdekelte volna, összehozhatott volna egy telefonbeszélgetést köztem és Leoni között. De ő bekasszírozta a mocskos pénzt. Suvalov semmilyen körülmények között nem tudhatta meg, hogy a lánya még él. Faustnak el kellett engem hallgattatnia. Amilyen gyorsan csak tudott. Ezért nyomást gyakorolt Steuerre, szabotálta a nyomozást, és megtiltotta önnek, hogy tovább folytassa a tárgyalást. Mindenáron ragaszkodott ahhoz, hogy Steuer rohamozza meg a stúdiót. Ira megrázta a fejét. – Ez a történet valahogy akkor sem kerek. Akkor hogy lehet az, hogy Stuck és Onassis meghaltak? Onassis aligha lőtte le saját magát, csak hogy megtévesszen másokat. – Ellenkérdés: mennyi ideig vizsgálta a holttesteket? Ira habozott. – Steuer kinyitotta a hullazsákot és belenéztem. – Gondoltam. Fogadok, hogy még élnek. – 247 –
Akkor ebben Steuer keze is benne van. Ira hátravetette a fejét. De hát ennek semmi értelme!
23. – Nagy hibát követ el! – Maga pedig örülhet, hogy nem vontam meg magától a csapata irányítását. A kilencedik emeleti műveleti parancsnokságon kakaskodó két férfit csak Steuer hatalmas íróasztala választotta el egymástól. Amikor két perccel korábban berontott a SEK-főnök irodájába, Götz becsapta maga mögött az ajtót. Ira már több mint egy órája a túszejtő fogságában volt. Azóta semmit nem hallottak róla. A rádió végtelenített szalagon a nyolcvanas évek slágereit sugározta. Bár még nem lehetett tudni a nyereményjáték következő fordulójának időpontját, az adást még mindig átvette majdnem mind a kétszázötven németországi rádióadó. Ennyi ember utoljára akkor ült le a rádiókészülékek elé, amikor 1954-ben megtörtént a berni csoda, és Németország világbajnok lett. – Mondja, maga teljesen meghibbant, Götz? Egyedül voltak a helyiségben, de mindketten fojtott hangon vitatkoztak, hogy odakint nehogy valaki meghalljon valamit bizalmas beszélgetésükből. – Mégis mit képzelt? Szó nélkül hagyom, hogy megszöktet egy gyanúsítottat? Mit gondol, ki maga? Otthagyja az alakulatát anélkül, hogy jelezné, kiürít valami kigyulladt kiskocsmát, és betör egy felfüggesztett gyanúsítottal a főállamügyészhez ahelyett, hogy itt, a helyszínen gondoskodna a túszok kiszabadításáról. És most megint le akar lépni? – Van helikoptervezetői engedélyem, ahogy ön is tudja. Leoni alig ötven percen belül leszáll Tegelen. Biztonságosan és gyorsan el tudom hozni az MCB-épülethez. – Nem. – Steuer ujjai hegyével az íróasztal lapjára támaszkodott. Úgy festett, mint egy rövidtávfutó, nem sokkal a rajtlövés eldördülése előtt. – De miért nem? Itt senkiben sem bízhatunk meg. Faust együtt dolgozott valakivel. Marius Suvalov is garantáltan beépítette hozzánk a – 248 –
maga tégláját. Ha engem bíz meg, személyes garanciát vállalok Leoni életéért és biztonságáért. – Nem szívesen ismétlem magam. Tulajdonképpen ki kellene vonnom magát a műveletből, ahogyan azt Ira Saminnal is tettem. De sajnos itt még szükség lehet önre. – Steuer visszaült, és hátradőlt a bőrszékében. – Úgy értem: itt, és nem valahol fent a levegőben. Itt valami nem stimmel – gondolta Götz. Miért ilyen makacs? – De hát ez ostobaság, és ezt maga is tudja! Amint Leoni földet ér, a mesterlövészek dolga, hogy fedezzék. Ők már elfoglalták a helyüket a tetőkön. Az én csapatom feleslegessé vált. Ha tényleg védenem kell Leonit, akkor kezdettől fogva a közelében kell lennem. Legalább azt engedje meg, hogy én is beüljek a helikopterbe! Steuer szemei hirtelen összeszűkültek, homloka ráncba szökött. Azután közelebb húzta magához a kaputelefon otromba készülékét. – Mi a terve? – kérdezte Götz. – Parancsot adok a kijáratoknál posztoló rendőröknek, hogy tájékoztassanak, amennyiben ön ismét engedély nélkül hagyná el az épületet. Götz legyintett, és mélyet sóhajtott. – Erre nem lesz szükség. Megértettem. Az öreg begolyózott. Megfordult, de mielőtt elindult volna, megtorpant. – Azt legalább tudjuk, ki hozza el Leonit? – Igen. – Steuer már nem vett tudomást a jelenlétéről, és a számítógép monitorját nézve válaszolt, miközben parancsokat gépelt be. Feltehetőleg épp tájékoztatta az összes egységet a Götzre vonatkozó kijárási tilalomról. – Leoni biztonságban van. A GSG9 a legjobb emberét küldi érte. Mintha komoly erőfeszítésébe telne, végül mégis felemelte egy pillanatra a fejét, és gúnyos pillantást vetett Götzre. – Bízzon bennem!
– 249 –
24. – Gondolkozott már azon, mi lesz magával, ha vége ennek az egésznek? Ira figyelemmel kísérte Jan arcizmainak minden rezdülését. Ha ez a gondolat nyugtalanította is a férfit, jól leplezte. Amikor nem reagált, Ira maga adta meg a választ: – Börtön vár önre. Leoni nem egy tündér, aki kézipoggyászában három kívánsággal beröppen önhöz. Nem fordul minden jóra pusztán attól, hogy ön megfogja a kezét. Semmi sem lesz már a régi. Börtönbe kerül, Jan. Évekre elválasztják tőle. Végeredményben semmit sem ért el. – Ostobaság. Néhány órával ezelőttig hivatalosan halottnak volt nyilvánítva. Bebizonyítottam az ellenkezőjét, és lelepleztem egy összeesküvést. Leoni él. És visszajön. – Egyébként is visszajött volna. Holnapután. A per miatt. – Ez is ostobaság. Faust az utolsó másodpercig hazudott. Manipulálta a tanúvédelmi rendszert, és a saját pénznyomdájává alakította át azt. Meg akarta tartani a hétszázötvenezer eurót, hogy eltékozolja. – Májrákja volt – vetette közbe Ira. – Éppen ezért nem érdekelte a per. Gondolkozzon! Mennyi időt jósoltak neki az orvosok? Fél évet? Fogadom, hogy az utolsó napjaiban élvezni akarta a luxust, és hagyta volna, hogy Leoni külföldön ragadjon. – De hát ez abszurdum! Ilyesmit nem lehet hosszú távon titokban tartani. Egyszer minden kiderült volna. – Miért? Leoni soha nem jelentkezett volna nálam szabad akaratából. Az apjától való félelmében akár egész életében hajlandó lett volna rejtőzködni. És ha nem? Mit érdekelte az Faustot, hogy a hazugságai egyszer napfényre kerülnek? Halálosan beteg volt. Mire minden kiderült volna, ő már rég halott. – Lehetséges. Ennek ellenére sem volt joga mindahhoz, ami ma történt. Ira felemelte a kezét, és ezzel belefojtotta Janba a szót, mielőtt az tiltakozhatott volna. – 250 –
– Igen, igen. Tudom, mi következik. Ön csak a körülmények áldozata, nem igaz? Csúnyán elbántak önnel. Egy hataloméhes vádló manipulálta az államapparátust, hogy megnyerje élete nagy perét, vagy, hogy pénzhez jusson. Mindegy. Ennek érdekében mindenkinek hazudott. A kollégáinak, Leoninak, sőt, még a maffiának is. Ön pedig mindent elveszített miatta, ami fontos volt az ön számára: a munkáját, a vagyonát és a tisztességét. – Kifelejtette a feleségemet és a kisbabánkat – vetette közbe Jan. Azután félrebillentette a fejét. Egy másodperccel később már Ira is hallotta a tompa zajt. Magabiztosan folytatta: – Természetesen. Ez borzasztó, Jan. Mégsem jogosította fel mindez arra, hogy terrortámadást hajtson végre ártatlan emberek rovására. Stuck, Timber, Flummi és a lányom nem követtek el semmit. A főszerkesztőnek kiverték a fogait, mielőtt velem együtt megkínozták volna, és kis híján mindketten odavesztünk a tűzben… Ira rövid szünetet tartott, mert eszébe jutott Diesel ígérete. Hogy meghívja egy italra, ha ezt az egészet túlélik. – Emellett egy több millió eurós bevetést kellett megfinanszíroznia az államnak, és egész Németországban szükségállapotot hirdettek ki ön miatt – fejezte be végül. – Tudom. Sajnálom. De nem volt más választásom. – Ez talán a legszánalmasabb mondat, amely elhangozhat egy olyan férfi szájából, mint amilyen ön. Mindig volt választása. Csak nem volt elég bátor, hogy megfizessen a döntéseiért. – Ó, valóban? Na, és milyen alternatíva volt még? Hiszen mindent megpróbáltam. Elmentem a rendőrségre, megkerestem a politikusokat, és kilincseltem a médiánál. Kinevettek, nem vettek rólam tudomást, szabotáltak. Minden legális lehetőséget kimerítettem, de egy ilyen nagyszabású összeesküvés ellen semmit sem tehettem. Még az itteni ámokfutásom is csak az ön segítségének köszönhetően működött. Tehát Frau Samin, hallgatom: mi más választásom lett volna még? – Pofonegyszerű: elfelejthette volna Leonit. – Soha. A válasz gyorsabban érkezett, mint egy reflex. – Látja – diadalmaskodott Ira –, így van ez mindannyiunkkal. Mindig van választás, csak félünk a következményektől. Otthagyhatnánk a gyűlölt – 251 –
állásunkat. De akkor munkanélküliek lennénk. Elhagyhatnánk a férfit, aki megcsal bennünket. De akkor egyedül lennénk. És ön választhatta volna azt, hogy soha többé nem látja Leonit. De ez túl magas ár volt az ön számára. Ezért kellett ma ártatlanoknak az életükkel fizetniük. – Csak a száját jártatja, vagy a saját tetteit is azonos mércével méri? Ira egy pillanatra azt hitte, a füle zúg, de azután észrevette, hogy a dübörgés odakintről jön. Egy helikopter. A zaj egyre erősödött. – Rólam akar beszélni? Hát, tessék! Ma reggel meg akartam ölni magam. Megtehettem volna, hogy tovább bámulom otthon a négy falat, és olcsó snapszba fojtom a bánatom. Tehát volt választásom. És önálló döntést hoztam. Meg akartam halni. – És ennek nem Sara öngyilkossága az oka? Vagy Kitty, aki azóta sem akar önnel szóba állni? – Nem. Az nem lenne elég. A léleknek nem létezik olyan természeti törvénye, amely kimondja: „Ha a lány megmérgezi magát, az anyjának követni kell őt”. Mindig mást hibáztatunk. Vagy a körülményeket tesszük felelőssé életünk nagy traumájáért. De valójában csak egyetlen ember létezik, aki tönkre tud tenni bennünket. Csak egyetlen embernek áll hatalmában, hogy teljesen elpusztítson minket, ha hagyjuk. Nekünk magunknak. Ira először azt hitte, Jan majd kifigurázza. De Jan arca őszinte elismerést tükrözött. – Bravó! – Jan halkan összecsapta a tenyerét. – Tulajdonképpen ki kellene fizettessem magával a mai kezelést. – Hogyhogy? – Mert épp most találta meg a választ! – Melyik kérdésre? – Arra, amelyik önt foglalkoztatja, Ira. Arra a kérdésre, hogy ki okozott a lányának annyi szenvedést, hogy nem látott más kiutat. Miről beszél? – töprengett Ira, és akaratlanul is az utolsó lépcsőfok jutott az eszébe. A hiányzó cédula. – Ismételje meg még egyszer Sara utolsó szavait! – kérte Jan szelíden. Ira fátyolos hangon válaszolt neki, mintha transzban lenne. – Hamarosan megtudod, ki tette ezt velem. És akkor minden jóra fordul. – Látja? Sarának igaza volt. Tényleg megtudta, Ira. A saját bőrén tapasztalta meg. Amikor ma reggel előkészítette a saját öngyilkosságát, – 252 –
ugyanazon a küszöbön állt, mint annak idején a lánya. Senki nem okolható érte. Senki nem becstelenítette meg. A lánya maga ment át a pokol tüzén. Ön nem hibás. A tompa zaj most már jól hallható volt. A helikopter épp landolni készült, vagy már le is szállt. – Nincs senki, akit hibáztathatnánk ezért. Kivéve Sarát magát. Ira megrázta a fejét. A haja alig mozdult, a sok kosz, izzadság és vér a fejéhez tapasztotta. – Honnan tudja ezt olyan biztosan? – Mert ön és Sara olyan átkozottul hasonlítanak egymásra. Nem csak külsőre, hanem az eszközeik megválasztásában is. Készek a legvégsőkig elmenni. Készek önmagukat is feláldozni. – Nem is ismerte őt. Jan kinyitotta a száját, de a szavak csak kis idő elteltével törtek fel belőle. – Talán jobban ismertem, mint gondolja, Ira – mondta végül. A telefonhoz csatlakoztatott számítógép sípoló hangot adott ki, mielőtt még Ira megkérdezhette volna, pontosan mit akart ezzel Jan mondani. A monitoron megjelent egy szövegbuborék, és villogva hívta fel a figyelmet a bejövő hívásra. Ira felismerte a számot. Götz. Kezdődik.
25. – Leoni megérkezett – mondta az egységparancsnok, amikor Jan felvette a kagylót. A túszejtő röviden bólintott, egy arcizma sem rándult, és szó nélkül letette a telefont. Amikor visszafordult Ira felé, arcán ismét az az öntudatos kifejezés jelent meg, amivel aznap reggel az ámokfutást megkezdte. Az adrenalin szemmel láthatóan felszabadította az utolsó tartalékait. – Forduljon meg, és illessze egymáshoz a kezeit, mintha imádkozna, Ira! – parancsolta. A hangja is határozottabbá vált. Ira engedelmeskedett, és hallotta, ahogy Jan a háta mögött feltép valamit. Azután egész közel – 253 –
lépett hozzá. Szürke, rugalmatlan ragasztószalaggal tekerte körbe Ira kezeit a csuklójánál. Miért áll mögöttem? – kérdezte Ira önmagától. Mi a terve? – Ne forduljon meg! – mondta Jan, mintha az által, hogy ilyen közel állt hozzá, olvasni tudna a gondolataiban. Utána Ira érezte, hogy Jan hátulról bal karjával átfogja az ő csípőjét. Megborzadt az érintéstől. Néhány másodperccel ezelőttig azt hitte, ura a helyzetnek. De most már a saját gondolatait sem volt képes ellenőrzése alatt tartani. Mi van akkor, ha Steuernek igaza van? Mi van, ha Jan kettős játékot játszik, és mégis Leoni a célpont? – Bocsássa meg a testi közelséget, sajnos pillanatnyilag nem megy másképp – magyarázkodott Jan. Majd még közelebb préselte a hasát Ira hátához. Néhány túsz azt állította, azzal fenyegetőzött, hogy megöli Leonit. De akkor ki a tégla, aki kintről segített neki? És egyáltalán mi lehet az indítéka? Miközben Ira gondolatai ezek körül a megválaszolatlan kérdések körül keringtek, az ipari ragasztó szürke tekercse most a túszejtő jobb kezéből a balba került. Összeköt bennünket! – állapította meg Ira. Tényleg. Mint egy csomagot. Heves fájdalom hasított végig a testén, amikor Jan a törött borda közelében tekerte végig a ragasztószalagot. Szinte az egész tekercset felhasználta. Elöl köldökmagasságban, végig a csípőjén, és hátul ismét végig Jan hátán. – Egyszerű, de nagyon hatékony. Ira kénytelen volt igazat adni neki. A négyrétegű ragasztót puszta kézzel nem tudja elszakítani, különösen akkor, ha a kezei össze vannak kötve. Úgy érezte magát, mint egy kislány, aki beszorult egy túl szűk hulahoppkarikába. Menekülésre semmi esély. Ráadásul ezzel a megoldással Ira mindvégig lőirányban lesz. A mesterlövészek egyetlen lövést sem fognak leadni. Még a Jan hátára irányuló, jól célzott lövés is túl veszélyes lenne az átütőerő miatt. Ráadásul még az sem volt kizárt, hogy tényleg robbanóanyagot viselt a testén. – Hallgasson ide… – mondta Ira, amikor Jan finoman, de határozottan egész testével előretolta. Irának el kellett indulnia, különben felbukik, és mindketten elesnek. – Egyikünk sem tudja, hogyan végződik ez az egész, igaz? – 254 –
– Igaz – Megtenne nekem akkor még egy utolsó szívességet? Jan súlyának egyik lábáról a másikra helyezésével manőverezte el Irát a stúdió kijáratáig. Csak nagyon ügyetlenül és vontatottan tudtak előrehaladni. – Mégpedig? – Szeretnék még egyszer beszélni a lányommal. Korábban nem volt rá alkalmam. Kérem! Jan egy pillanatig habozott. – Rendben – mondta halkan. Egy másodperccel később Ira közvetlenül a fülénél sípolást hallott, és érezte, ahogy Jan a fejéhez tartja a telefonját. – De nem szeretnék időt veszíteni. Addig beszélhet, amíg fel nem érünk. – Rendben. – Irának köhögnie kellett, ami még fájdalmasabb volt, mint minden egyes lépés, amikor a ragasztószalag megfeszült a felsőtestén. – A telefon automatikus hangfelismeréssel működik. Mondja be egyszerűen a számot, és tárcsáz. – Nagy nehezen elértek az ajtóig. Ira kinyitotta. A kulcs még benne volt, és megkötözött kezével is el tudta érni a kilincset. Ennél sokkal nagyobb probléma lesz a kis lépcső, amely az üvegfalakkal körülvett stúdiórészlegből a szerkesztőségbe vezetett. Ahogyan számítottak rá, már itt is állt két mesterlövész a hátsó kijáratnál, a lépcső közelében. Ira az utolsó fél órában erről is tájékoztatta Jant. Azt is elmondta neki, hogy a két férfi csak azért áll ott, hogy biztosítsa az utat. Senki nem fog lőni, mielőtt felérnek az épület tetejére. Es addig még hosszú volt az út. Háromszor is meg kellett ismételnie Kitty telefonszámát, míg végre létrejött a kapcsolat. Ekkorra már megtették a szerkesztőségen keresztül vezető út felét. Ira idegesen számolta a kicsengéseket. Még tizenöt méter a liftig. Ott nem volt térerő. Ira tudta, hogy bármit is akar még mondani a lányának, mielőtt élő céltáblaként a túszejtővel együtt kilép a tetőre, azt a következő három percben kell elmondania.
– 255 –
26. – Elengedett? Biztonságban vagy? Kitty nem ismerte fel a számot a kijelzőn, és nagyon meglepődött, hogy az anyja hangját hallja. Odalépett a Charité legfelső emeletén lévő betegszoba ablakához, és átnézett a Potsdamer Platz irányába. A Sony Center eltakarta az MCB-épületet a rádióstúdió magasságában, de Kitty a szomszédos klinkerépület minden más fölé magasodó tetejéhez viszonyítva tudta, merre van. – Igen, minden rendben, kicsim. Kitty hatalmas megkönnyebbülést érzett. Csak most vette észre a hasogató fejfájást, mely a halántékából sugárzott. – Mi a baj? Kinek a készülékéről hívsz? – Az most mindegy. Csak meg akartam győződni arról, hogy jól vagy. – Igen, semmi gond. Kitty észrevette, hogy megint azon a barátságtalan, durva hangon beszél. Tulajdonképpen nem szeretett volna többé így beszélni az anyjával, főleg azok után nem, ami aznap történt. Másrészt viszont még egyáltalán nem készült fel a kibékülésre. Ahhoz, amit el akart mondani, sokkal több időre volt szüksége. És nyugalomra. – Örülök, hogy jól vagy, anyám, de… Kitty összeszorította a szemét. Anyám. Még soha nem szólította így Irát. Olyan hűvösen és elutasítóan hangzott. – Tudom, hogy haragszol rám, kincsem – kezdte Ira. – Nem, nem erről van szó – szakította félbe Kitty, és odasétált a frissen vetett ágyhoz. A kikeményített lepedő szabályosan megroppant, ahogy farmerszoknyájában ráült. – Csak még rendbe kell hoznom magam. Nemsokára jön egy pszichológus, aki a túszejtésről akar velem beszélni, én pedig még le sem zuhanyoztam. – Ismerem?
– 256 –
– Fogalmam sincs. – Kitty megint felállt, és elindult a fürdőszoba félig nyitva álló ajtaja felé. A fényűző fürdőszobához – akár egy hotelben – még bidé és sarokkád is tartozott. – Valami Pasternatznak hívják. A kórházi vonalon hívott fel, és mindjárt itt lesz. – Pasternack? – kiáltott fel Ira olyan hangosan, hogy Kittynek át kellett tennie a kagylót a másik fülére. – Igen, lehetséges. Pasternack. Ezt a nevet mondta. Mi a baj? – Segít… hív……ty! – Ira szavaiból már csak töredékek hallatszottak. – Már nem hallak jól, anya, nincs térerő. – …nal ha… el a …bát! – Mit mondasz? Kitty még erősebben a fülére szorította a telefont, de már nem hallotta, ahogy az anyja könyörög neki, hogy azonnal hagyja el a szobát, és hívjon segítséget. A kapcsolat megszakadt, így Kitty nem tudhatta meg, hogy dr. Pasternack nem lehet az a személy, aki meg fogja őt látogatni. Ira kollégája és jó barátja ugyanis már egy fél éve Dél-Amerikában dolgozott, és karácsony előtt nem tervezte, hogy hazajön. Kitty visszahívta azt a számot, amelyen korábban az édesanyja felhívta, de csak egy automatikus üzenet volt a válasz, melyből megtudhatta, amit egyébként is sejtett: a hívott szám jelenleg nem kapcsolható. Biztosan ismét jelentkezik, amint megint lesz térerő – gondolta még, mielőtt levetkőzött, és belépett a tusoló meleg vízsugara alá.
27. Semmi szín alatt. Nem akarja, hogy kivigyék innen. Már így is elég nagy a lárma ebben az ingatag pléhdobozban. És odakint? Az álarcot viselő férfiak félelmetesek. Ott hátul, a hatalmas tányértól balra. Vagy valamivel odébb, a szürke tömbnél, ahonnan füst száll fel. Nem, nem akarja. Halkan nyöszörögni kezdett. Azután hangos sírás következett, és nem sokkal később úgy elkezdett bömbölni, mintha nyárson forgatnák. – Csssst. – 257 –
Leoni megnyugtató szavakat suttogott a kisbaba fülébe. – Itt vagyok melletted, Maja, csssst. Kinézett a helikopter plexiablakán. A gép fél perce szállt le puhán a felhőkarcoló tetejére. Két, géppuskával felfegyverzett SEK-csapat épp elfoglalta a helyét. Különböző könnyűfém építmények mögé húzódtak be, melyek feltehetőleg az MCB-épület klimatizálásában töltöttek be valamilyen fontos szerepet. Úgy néztek ki, mint egy beépített konyha túlméretezett páraelszívói. Időnként vízgőz távozott belőlük. – Kérem, maradjon ülve mindaddig, amíg nem szólok! – mondta Leoninak a kísérője. Ez az egyenruhás rendőr fogadta Tegelen, és odakísérte a határőrség készenlétben álló helikopteréhez. Úgy nézett ki, mint aki maga nyírja két milliméteres frizuráját a tükör előtt. A szőke hajszálak között egyes területeken előbukkant vöröses színű fejbőre. – Értem – mondta Leoni túlzottan is halkan, így a szavait elnyelte a még mindig forgó rotorok zaja. Amikor legközelebb kinézett az ablakon, a lapos tetőn egyszerre gyökeresen megváltozott a helyzet. A rendőröket sehol nem látta. Helyettük egy meghatározhatatlan valami jelent meg a túloldalon lévő acélajtónál, az egyedüli kijáratnál, ahonnan meg lehetett közelíteni a tetőt. Leoni egyik kezét az üvegre szorította, mintha ellenőrizni akarná, hogy az ablak megfelelően elválasztja-e a külvilágtól. A furcsa valami elindult kifelé a tetőre. Még ugyanabban a pillanatban Leoni különös nyomást érzett a fülében. A körülötte lévő hangok mintha eltompultak volna, körülbelül úgy, mint ahogy a diszkó vécéjében tompábban hallatszik a zene. Mindenütt jelen van, de mégis távolról szól. A furcsa test körvonalat öltött. Két fej, négy kar, négy láb és két felsőtest. Egy nő, és közvetlenül mögötte egy férfi. Jan! Kétségtelenül ő volt az. Minden lépéssel, amit az ijesztő páros a helikopter irányába megtett, egyre nőtt a nyomás Leoni fülében. Ráadásul Maja alatt elzsibbadtak a combjai, de ezt már észre sem vette. Minden figyelmét lekötötte most az a férfi, akivel néhány hónapja még az egész életét együtt akarta leélni. És aki most groteszk módon, mint valami sziámi iker, egy idegenhez tapadt. Az ott biztosan Ira Samin. Steuer küldött róla egy fényképet Leoni mobiljára. Hogy felismerje a hosszú, fekete egyenes szálú hajú, kiugró arccsontú vonzó nőt, ha majd ott áll előtte. A fényképen mindenesetre Ira olyan – 258 –
ruhát viselt, amely sokkal jobban kiemelte csinos alkatát. Most farmer volt rajta, és a testhez álló póló helyett hatalmas méretű pulóver, és amennyire Leoni látta, mezítláb csoszogott Jan előtt. Leoni hunyorított. Egyszer. Azután még egyszer. Tényleg egy pisztolyt tart a fejéhez? A háttérben egyszer csak egy árnyék suhant át. A különleges kommandó egyik tagja, aki úgy nézett ki, mint egy katona, egyik kezében fegyverrel, másikban egy megafonnal futva elindult a bejárat felől, és nem sokkal ezután elbújt az egyik szatellitantenna mögött. Mi történik itt? Leoni ismét Jan irányába nézett. A helikoptert és az ingatag duót már csak néhány méter választotta el egymástól. Most már Jan arcának körvonalait is ki tudta venni. ívelt szemöldökét, telt ajkát, melyet annyiszor megcsókolt, miközben a férfi már aludt. Ebben a pillanatban megmozdultak. Jan telefonált, egy mobiltelefont tartott a bal füléhez. Azt mondták, nem kell félnie. Hogy Jan nem mérhetetlenül gonosz, hanem csak elkeseredett. Hogy mindent azért tett, mert szereti őt, és egyetlen célja volt: hogy viszontláthassa. Leoninak elég volt egyetlenegyszer belenézni a férfi zöldeskék szemébe. Ahogy felcsillant, amikor felismerte őt. Nem volt szüksége több bizonyítékra: a könnyekre, melyek végigfolytak Jan arcán anélkül, hogy egyszer is pislogott volna. Igazuk volt. Jan nem jelent veszélyt a számára. Soha nem is jelentett. Most sem, bár őt és a másik nőt is beláthatatlan veszélybe sodorta. Leoni nem fázott, teste mégis lúdbőrzött. De a lelke megkönnyebbült. Csak most döbbent rá, mekkora terhet cipelt magával az elmúlt hónapokban. Az árulásra és a megaláztatásra vezette vissza. Amikor Faust előadta, hogyan árulta el Jan az apjának, ezek a szavak mindennél nagyobb fájdalmat okoztak neki. Azt hitte, a Jan iránt érzett gyűlölet nyomasztotta. De valójában a látszólag elárult szerelem feletti gyász volt az. – Tudod, ki áll odakint? – suttogta Leoni, és szeretetteljesen megsimogatta a kisbabát. A kicsi reszketett az ölében. Leoni sírt, mert Faust kihasználta. Siratta a múltat, az elvesztegetett időt. És sírt, amiért Majának ebben az életveszélyes helyzetben kell először megpillantania az apját.
– 259 –
28. Götz egész életében egy egyszerű mottó szerint cselekedett: ha úgy érzed, hogy valami nincs rendben, többnyire igazad van. Nem tudta megmondani, mi idegesítette fel, miközben a kezében tartott, zsebkönyv méretű kijelzőt figyelte. De valami határozottan nem volt rendben. Összehúzta a szemét, és maga elé nézett. A délutáni nap elvakította, de nem akarta lecsukni a sisakja ellenzőjét. Ira és Jan úgy botladozott a helikopterben ülő Leoni felé, mint két részeg, aki polonézt próbál táncolni. Götz csak homályosan tudta kivenni Leoni profilját az egyik szögletes műanyag ablak mögött. Ekkora távolságról lehetetlen volt megállapítani, milyen lelkiállapotban van. Götz úgy tippelt, hogy rettegés és felindultság keveredik a nő arckifejezésében. Az elé táruló kép bizonyára nem váltotta ki belőle a viszontlátás felett érzett kitörő örömöt. Götz egész csapatát két nagy, szürke fémmel borított páraelszívó blokk mögé állította fel. Lézer célzójukat az ingatag kettősre irányították, de a billegő mozdulatok miatt nem tudtak megfelelően célozni. Hol Ira, hol Jan tarkója volt az irányzékban. Ráadásul Jan jobb keze is erősen remegett, amellyel Ira halántékának szegezte a pisztolyt. Götz maga a kis tetőajtó mögött állt, melyen keresztül a túszejtő és áldozata kilépett a szabadba. Tőle balra a két főből álló „A” csoportot golyóálló védőpajzzsal látták el, melyet maga elé tartva parancsra előrenyomulna a célobjektum felé, miközben a háromfős „B” csoport tőle jobbra fedezné. De valami nem a terv szerint haladt. Götz a monitorra bökött, és egyenként megjelenítette az emberei sisakjába épített kamerák képét. Mindegyik Irára és Janra fókuszált. Mindegyik. Kivéve… Mi folyik ott? – Minden rendben, Speedy? – Igen – És hogyhogy nem tizenkét óránál vagy? – Ott vagyok. Götz ismét aktiválta a négyes kamera képét, hogy biztosra menjen. Semmi. Speedynek a többiekhez hasonlóan az lenne a dolga, hogy szemmel – 260 –
tartsa a tettest és a túszt. Ehelyett a képernyő csak a sötétszürke tetőfedő lemezt mutatta, amelyen Ira és Jan lassan araszoltak előre. Egyenesen a helikopter felé. Még méterekre voltak a helikopter még mozgó rotorlapátjaitól. – Ellenőrizd a sisakodat, Speedy! – mondta Götz, és szemével végigpásztázta a környezetét. Onnan, ahonnan állt, nem látta az embereit. De a szemközti DB-épületen készenlétben álló mesterlövészeket annál inkább. Az üvegpalota két emelettel magasabb volt, mint az MCB. A három mesterlövész ugyanúgy parancsra várt, mint a többi öt SEKkommandós. Vagyis tulajdonképpen hatan kellett volna lenniük. De Onassis már nem lehetett közöttük. Pedig Götz mindig benne bízott meg a legjobban. Legalábbis jobban, mint… – Speedy, még mindig nem látok semmit. Ira és Jan már csak alig hat méterre voltak a helikoptertől. – Egy pillanat. Kattanást hallott a fejhallgatójában, de a monitoron még mindig nem látott semmi változást. De ez a probléma most várhat egy pillanatig. Mert a rotortól egy lépésre Jan, ahogy megbeszélték, megállt egy krétával megjelölt helyen. Götz a megafonért nyúlt, és igyekezett túlkiabálni az erős szelet: – Halló, itt Oliver Götz beszél, a különleges kommandó és a mesterlövész csapat parancsnoka. Ebben a pillanatban nyolc automata fegyver irányul önre. Ha tartja magát a megbeszéltekhez, akkor ma minden jól végződik. Most engedje el a túszt! Miközben beszélt, a Speedy sisakjába épített kamerából még mindig nem érkezett éles kép. Ezért Götz elhagyta a kijárat mögötti fedezéket. Lopakodva a „B” csapathoz rohant, egyik kezében a megafonnal, másikban a félautomata fegyverrel. Egy túlméretezett szatellitantenna mögött megállt. Innen legalább az emberei hátát látta. A pokolba! Hol van ez a fickó? Miért csak ketten vannak? – Speedy? Nem jött válasz. A helikopternél sem történt semmi. Jan nem kezdte el letekerni a ragasztószalagot Iráról. – Nincs más választása, Jan – ordította Götz a megafonba. – Leoni odabent ül a helikopterben. Csak akkor jön ki, ha Irát elengedi. – 261 –
Jan egy képzeletbeli telefonkagylót formált a hüvelykujjával és a kisujjával, és a füléhez tartotta. Götz hol előre, hol oldalra, a „B” csapat felé nézett. A másodperc töredék része alatt kellett döntést hoznia. Lépjen kapcsolatba telefonon a tettessel, vagy szakítsa meg a bevetést, amíg nem tudja biztosan, fenyeget-e valamilyen veszély? – Kapcsoljátok be nekem May mobilját! Left and only! – adta ki az utasítást a bevetésirányító központnak. A left and only egy belső kód volt, és annyit jelentett, hogy a beszélgetést a bal fülére kéri, és mások nem hallhatják. A legkevésbé Speedy. – Azt szeretném, hogy kijöjjön! – követelte a túszejtő harminc másodperccel később. – Kijön, amint elengedi Irát. – Nem. Ez nem így megy. Először meg kell bizonyosodnom arról, hogy a helikopterben nem egy hasonmás ül. A francba! Götz lefeküdt a földre, és lassan előrekúszott a „B” csapat felé. Az erős szél ellenére hallotta, hogy Ira mond valamit Jannak. Nem sokkal ezután Jan ismét megszólalt a telefonon keresztül. – Ira azt javasolja, hogy tegyem le a fegyveremet. Akkor kijön Leoni. És akkor ezzel a késsel elvágom a ragasztószalagot. Götz a szeme sarkából látta, hogy Jan feltart valamit a magasba, ami a késő délutáni napfényben fémesen megcsillant. Vagy leszúrod vele! – gondolta, és továbbkúszott. A klímabódé mögött rejtőző kommandósoktól már csak alig hat méter választotta el. Götz csatornát váltott. – Speedy! Mutasd magad! – Azonnal – érkezett a válasz. Ezúttal a jobb fülébe. – Most! – Sajnálom. A kamera elgörbült. Le kellett vennem a sisakot, most fedezékben vagyok. Ez hihetően hangzott. Mindenesetre most akkor ismét látnom kellene öt?! – Hát jó, Jan! – váltott Götz ismét a túszejtőre. – Dobja el a fegyvert! – Akkor kijön Leoni? – Akkor kijön – hagyta jóvá Götz. Az embereinek azt a parancsot adta, hogy semmilyen körülmények között ne lőjenek, mindegy, mi történik. – 262 –
– Leoni készüljön fel, és ha jelzek, szálljon ki! – adta ki a parancsot a bevetési bázisnak, amely a pilótán keresztül tartotta a kapcsolatot a helikopterrel. Nem sokkal ez után Jan végtelenül lassú mozdulattal elhúzta a fegyvert Ira halántékától. Azután derékszögben maga elé tartva a karját, a földre dobta a pisztolyt. – Indulás! – mondta Götz a bevetésirányítóknak. Egy pillanattal később Leoni arca eltűnt a helikopter hajóablaka mögül. – Elindult, Jan. – Götz még mindig a földön feküdt, most már csak két méterre a „B” csapat tagjaitól. Csodálkozva látta, hogy csak két ember ill előtte. És ott volt még egy kinyújtott láb is. Speedy vajon a sarkon túl kuporog, a klímaberendezés mögött?! Az alátámasztaná az utolsó beszélgetésüket. A monitoron épp több kép is látszott elmosódva, mintha valaki hevesen rázná a kamerát. Leoni időközben megjelent a helikopter nyitott ajtajában, rnajd kiszállt. Götz figyelte. Divatos kosztümjében és a szélben lebegő hajával úgy nézett ki, mint egy színésznő, valamelyik finom parfüm vagy új cigarettamárka reklámfilmjében. Azzal az apró különbséggel, hogy itt egy őrült volt a filmrendező, és Götz nem tudta, mi lesz ennek a mai mozinak a vége. Ebben a pillanatban csak Jan ismerte a forgatókönyvet. Jan szemmel láthatóan meggyőződött Leoni személyazonosságáról. Három gyors kézmozdulattal elválasztotta magát Irától, és szétvágta az Ira kezét összekötő ragasztószalagot. Ira valami titokzatos oknál fogva a közvetlen közelében maradt, és figyelte, ahogy Leoni és Jan lassan közelednek egymáshoz. – Most üdvözölni fogom a menyasszonyomat – mondta May elérzékenyülve. – Utána a maguké vagyok. – Csak semmi heves mozdulat! Ne hibázzon! – figyelmeztette Götz. Ira továbbra is a lőirányban maradt, túl közel Jan Mayhoz, így a SEK nem tudott erőszakkal beleavatkozni az eseményekbe. A bevetés tervezésekor mindannyian egyetértettek abban, hogy kivárják, amíg Leoni és Jan esetleg megöleli egymást, mert Jan akkor figyel a legkevésbé. Kivéve, ha Jannak mégsem tisztességesek a szándékai. A hordozható monitor egyszerre villódzni kezdett. És Götz végre meglátta, mekkora hibát követett el. Speedy kamerája ismét tökéletesen – 263 –
működött – és attól, amit látott, Götznek hirtelen felgyorsult a pulzusa. Agyában a következő képekből állt össze a jelenet: Jan megfogja Leoni kezét, melyet a nő habozva nyújt ki felé. Ira figyelemmel kíséri a jelenetet, miközben leszedegeti a kezéről a ragasztószalag maradékát. A két arc, mely lassan közeledik egymáshoz. És a helikopter a háttérben, melynek rotorlapátjai végre megálltak. A fej! Annak a rendőrnek a feje, aki idekísérte Leonit! Élettelenül támaszkodott a helikopter plexiablakának, mintha csak aludna, de a nyakán lévő sebből vér szivárgott. A pilótafülke! – kiáltott fel Götz gondolatban. Nem Speedy a veszély forrása. Nem Götz csapata. Nem hátulról fenyeget. Hanem elölről! A pilóta jelentette a veszélyt. A pilóta, aki elhagyta a helyét, megölte Leoni kísérőjét, és most már sehol sincs. Götz egyik pillanatról a másikra teljesen átengedte magát a megérzéseinek, és nem gondolkodott tovább az egyes lépéseken. Először mindkét csatornát aktiválta. Azután felállt és rohanni kezdett. – A pilóta! – ordította. Futás közben még hátrafordult, és rövid jelzést adott mindkét csapatnak. Azonnal lőjenek, amint felemeli a kezét. Amikor visszafordult, megjelent a férfi a helikopter ajtajában. Fegyverrel a kezében. Neeeem! Götz oldalra vetődött, hogy onnan támadjon. A fegyverrel a gyilkosra célzott. Te jó ég! Ekkora távolságból mindenkit eltalál. Jant, Leonit. És Irát. – Feküdj! – ordította olyan hangosan, hogy kihangosítás nélkül is jól hallották volna. A pilóta felemelte a fejét, és felé nézett. Mindegy. Götz tovább rohant. Egyenesen a lőirányba. Jannak ebben a másodpercben már csak egy dolog számított: hogy megérintse Leonit. Félénk ujjai úgy reszkettek, mint egy tizenévesé, aki a moziban először keresi titkos szerelme testi közelségét. Izgatott várakozással telve, ugyanakkor félve a szégyenteljes elutasítástól. Amikor Leoni finom kezével megfogta az ő kezét, és gyengéden megszorította, szinte fájdalmasan szép volt az egyesülés érzése. Jan lehunyta a szemét, és egyúttal minden érzékét kikapcsolta, hogy ne kelljen tudomást vennie az őt körülvevő világról. Csak erre a pillanatra várt. – 264 –
Csak ezért élt az elmúlt hetekben, és áldozta fel egyidejűleg az egész életét. Most már csak ő volt és Leoni. Közelebb húzta magához. Leoni nem ellenkezett. Sőt. Szinte olyan volt, mint első alkalommal. Amikor úgy szeretkeztek, hogy egyetlen szót sem szóltak egymáshoz. Sem előtte, sem közben. Minden mondat csökkentette volna a pillanat nagyszerűségét. A világon egyetlen nyelv sem tudta volna megfelelően visszaadni ennek a momentumnak a jelentőségét. Jan mégis kinyitotta a száját, mert megérezte az arcán a nő oly sokáig nélkülözött leheletét. Az arcuk olyan közel volt egymáshoz, hogy a bőrük apró szőrszálai máris láthatatlan kapcsolatba léptek egymással. És az ajkuk követte őket. Leoni felsóhajtott, amikor Jan átölelte, magához húzta és megcsókolta. Olyan intenzitással, mintha most akarná bepótolni mind a nyolc hónapot, amit külön töltöttek. Természetesen soha többé nem engedi el. Természetesen egyetlen pillanatra sem veszíti szem elől. Nem engedi meg még egyszer, hogy elszakítsák tőle. Most minden úgy van, mint régen. A frissen sült sütemény illata, melyet Leoni tiszta bőrén érez. A selymes haj, mely simogatja a kezét, ahogy beletúr. Az az érezhető rándulás, mely most is végigfutott a nő egész testén, miközben lábujjhegyre állt, hogy a nyelvük jobban összeérjen. Még a könnyei íze is pontosan ugyanolyan, mint régen. Talán csak egyetlen apró különbséggel. Jan megpróbálta elhessegetni a zavaró gondolatot, de lassanként behatoltak a tudatába az őt körülvevő zajok. Az egyedüli dolog, ami megváltozott, a csók íze volt. Vagy nem? Kissé fémes íze volt. Enyhén vasas. Leoni testén újabb rándulás futott végig, de ezúttal nem azért, mert magasabbra akart nyújtózkodni. Jan még mindig csókolta. De a keserű íz egyre intenzívebb lett. A zaj pedig egyre hangosabb. Nem ment máshogy. Ki kellett nyitnia a szemét. Ránézett Leonira. És fel akart ordítani, de torkán akadt a szó. Leoni tekintete üres volt. Egyik pillanatról a másikra eltűnt szeméből a melegség, a pupillái megmerevedtek. Jan meghallotta, amint valaki utántölti a pumpás puskát: riccs-raccs. Hátrébb húzódott Leoni arcától, és meglátta a kis vörös cseppet, mely elindult lefelé a nő szájának sarkából az álla felé, ahonnan a földre hullott. Még egy lövés. Leoni köhögött, és vért köpött. – 265 –
Az első golyó nem talált el senkit. Götz még nem volt helyzetben, és a levegőbe lőtt. A figyelemeltereléssel nyert egy fél másodpercet, amíg a pilóta az új célpontot kereste. Miközben a szorosan összeölelkező Jan és Leoni tökéletesen védtelenek voltak, Ira azonnal a földre vetette magát. Fájdalom hullámzott végig a testén, és már azt hitte, eltalálták. De csak a törött bordája fájt, melyre kellemetlenül ráesett. A második golyó a pilóta ismétlőfegyveréből érkezett. Súrolta Götz bal vállát. De ő – az olcsó akciófilmek szereplőivel ellentétben – nem repült hátra egy métert. A felsőtestét oldalra rántotta a lövés, mintha egy focista teljes lendülettel nekirohant volna. Megingott. De állva maradt. És félautomata pisztolyával közvetlenül a pilóta fedetlen fejét vette célba. A pilóta már utántöltötte a fegyvert. Pumpás puskája széles ívben köpte ki a tető felé az első, elhasznált töltényhüvelyt. Egyidejűleg kiugrott a helikopterből, és ezzel elkerülte Götz golyóját. De a gyilkos feladta fedezékét. És most újabb veszély fenyegette: Ira. Ira a pilótára célzott azzal a pisztollyal, amelyet Jan korábban eldobott, behunyta a szemét és lőtt. A törvényszéki orvos később megállapítja, hogy összesen három golyó ért célba: az egyik Götzöt találta el. A második a gyilkos nyakát. Meghalt. Csak egy nanomásodperccel az előtt, hogy az ő lövedéke oldalról Leoni hátába csapódott. Ira azonban semmit nem tehetett. Tehetetlenül nézte az eseményeket. Jan pisztolyában vaktöltények voltak.
31. – Kicsinállak! – ordította Götz, miközben egy drogos mozdulataival Steuer felé dülöngélt. Bőrdzsekije a bal lapockája felett felfeslett ott, ahol a lövés súrolta. Ira nem tudta megítélni, milyen súlyos lehet Götz sérülése, de a jelek szerint még bőven volt ereje ahhoz, hogy egészséges karjával kis híján a földre rántsa a műveleti parancsnokot. – Sokk hatása alatt van – nyögte Steuer, és ijedten meghátrált. Götz magánkívül volt. Az izzó düh legalább egy liter fájdalomcsillapító hatású adrenalint pumpálhatott a vérereibe. – 266 –
– Maga volt az! – ordította, és újból lökdösni kezdte a parancsnokot. – Maga választotta ki a pi… – Götz elakadt a szó közepén, és döbbenten félreállt a mentőorvosok útjából, akik két beteghordó kocsit próbáltak eltolni mellettük. Az egyiken a helikopter meggyilkolt pilótája feküdt. A másikon egy ápoló kuporgott, aki véres kezével épp szívmasszázzsal próbálkozott Leoninál. – Hová viteti őket? – kérdezte Götz idegesen, és a kis csapat után nézett. Elsőként Jant és a kisbabát vitték ki a veszélyzónából. A kocsin fekvő Leoni lábai reszketni kezdtek. – Oda, ahová magának is mennie kellene – felelte Steuer. – Lent vár egy mentőautó. A Benjamin Franklinbe viszik. – Na, persze! A legtávolabbi kórházba. Miért nem mindjárt Moszkvába? Götz undorodva a földre köpött. – Legjobb lesz, ha már útközben megdöglik, nem igaz? Miközben a Charité itt van a szomszédban. Ira átnézett a Sony Centerre, mely mögött a berlini ég felé magasodott a téglavörös klinikai épület, oromzatán a Charité felirattal. Charité! Már maga a név is borzalmas gondolatot ébresztett benne, mely rozsdás szögesdrótként kapaszkodott bele Ira idegpályáinak falába. Kitty! Oda kell mennie hozzá. Amint lehet. – Van még egy oka, miért nem akarja odavitetni Leonit – súgta Ira Götz fülébe. – Mi az? – Kitty! Ő a Charitéban van. És Suvalov ráállított egy gyilkost. – Most már magának is teljesen elment az esze, Ira? – tiltakozott Steuer, aki nyilván hallotta Ira utolsó szavait. Mindkét kezével széles mozdulatot tett. – Nincs más lehetőség. A Potsdamer Platz körül közlekedési káosz tombol. Hamarabb eljut a mentő Steglitzbe, mint száz méterre a városközpont irányában! Götz már oda sem figyelt. Szeme nyugtalanul vándorolt ide-oda Ira, Steuer és a vasajtó között, mely mögött az imént tűnt el Leoni hordágya. Amikor tekintetük találkozott, Ira látta, hogy Götz lassan legyőzte az első sokkot, ami érte. Viszont a fájdalom könyörtelenül megtalálta az útját Götz tudata felé. – 267 –
Ira megköszörülte a torkát, és kinyitotta kiszáradt száját. – Kérlek, segíts! – akarta mondani. – Segíts Kittynek! – De mintha a félelem láthatatlan súlyként telepedett volna a hangszálaira. Már nem volt ereje ahhoz, hogy rezgésbe hozza őket. De erre nem is volt szükség. Götz anélkül is értette. – Nem engedhetem meg – mondta Götz Steuernek. – Nem értem. – Nem engedhetem meg, hogy Leoninak a mentőautóban túladagolják az atropint. – Magát trauma érte, Götz. Zavaros dolgokat beszél. – Jó… – Götz még egyszer kiköpött, és Ira csak remélni tudta, hogy téved. Hogy csak beképzelte a nyál pirosas elszíneződését. – …akkor én is vele akarok menni. Leonival együtt a mentőautóban. És én döntöm el, hová. Götz jelt adott Irának, hogy kövesse a lépcsőházhoz. – Nem, szó sem lehet róla… – Steuer ügyetlenül elállta az útjukat. – Hogyhogy? – Túl sok időt veszítünk. Ráadásul nincs elég hely mindenki számára a mentőautóban. – Na, persze! – Götz cinikusan felnevetett. Újabb fájdalomhullám söpört végig a testén. Könnyek gyűltek a szemébe. – Sejtettem, maga szemétláda! Felnézett az egyre borongósabb égre, mintha a lassan közeledő esőfelhők magukkal hoznák a megoldást. – Akkor csak a „B” terv segít. – A „B” terv? – ismételte meg Steuer dermedten. Götz még közelebb lépett a parancsnokhoz. – Fogja az adóvevőjét! Elmagyarázom. E szavakat már dühösen köpte a parancsnok arcába. De Steuer nem érzett mást, mint a pisztoly csövét, melyet Götz közvetlenül a homlokának szegezett. – Ez már maga az őrület… – kiáltotta Ira. Közvetlenül Götz mögött állt, aki épp az ülése melletti emelőkart húzta fel, hogy módosítani tudja a rotorlapátok beállítási szögét. A helikopter megint teljes fordulatszámon működött, ők ketten pedig fejhallgatón keresztül érintkeztek. – Tudom, hogy kell ezt a tragacsot vezetni – ordította. – 268 –
– De meglőttek. Túl sok vért veszítesz. – Nem többet, mint Leoni! Ebben biztosan igazad van. Ira ledobta a fejhallgatóját a másodpilóta ülésére, és hátramászott. Leoni hordágyát ideiglenesen a hátsó üléssorhoz rögzítették, a testét takarókba burkolták. Úgy tűnt, a mentősök, akiket Steuer kénytelenkelletlen visszarendelt a tetőre, időközben valamennyire stabilizálták az állapotát. Ira észrevette, hogy a helikopter felgyorsult, és odakint egyre erősödött a szél. A gép élesen jobbra kanyarodva felszállt a Leipziger Strasse fölé. A híres klinika legfeljebb két perc távolságra volt helikopterrel. Erre a rövid időre nyitva hagyták a tolóajtókat. Ira az egyik ülés háttámlájába kapaszkodott, és lehajolt a sebesülthöz. Leoni egész teste nyugodt volt. Csendes. Túl csendes. Ira óvatosan kisimította Leoni arcából a véres haj tincseket – és úgy rándult össze, mint akit áramütés ért. – Götz! – kiáltotta könyörgő hangon. De Götz nem hallotta. A helikopter dübörgése elnyomta Ira rekedt hangját. Több mint egy perc telt el, mely alatt tehetetlenül bámult a padlóra. Csak amikor a helikopter egy kisebb légörvénybe került, akkor tért magához görcsös állapotából. Felállt, magához vette a plafonról lelógó fejszettet, és a fejére tette, hogy beszélni tudjon Götzcel. Végérvényesen úgy érezte, hogy megőrül. Kinézett a betört ablakon keresztül. Pontosan ott, ahol korábban Leoni ült. Götz lőtte szét, amikor megpróbálta elterelni a pilóta figyelmét. A szilánkokra tört műanyag borzongatóan odaillő keretbe foglalta azt, amit Ira nem messze meglátott. – Mi folyik itt? – talált rá végül a hangjára. Legszívesebben ismét ledobta volna a fejhallgatót. Nem is akarta hallani a borzalmas választ. – Leszállunk – kommentálta Götz azt, ami egyébként is nyilvánvaló volt. A Brandenburgi kapu, a Reichstag üvegkupolája, a Holocaustemlékmű – a város jelképei közül már semmit nem lehetett látni. Irányt változtattak, és már a Charitét is messze maguk mögött hagyták. Ehelyett egy elhagyott kreuzbergi vasúti telep felé közeledtek.
– 269 –
33. – Nem értem – mondta Ira, miközben a szörnyű felismerés ollóként nyílt ki altestében, hogy belülről tépje szét a zsigereit. – Ó, dehogynem! – kiáltotta Götz, és hátrafordult. Az arca teljesen kifejezéstelen volt. – Mindent értesz. Ira ökölbe szorította a tenyerét, és az ujjpercébe harapott, hogy ne kezdjen el hangosan üvölteni. Persze, hogy tudta. Most már tudta. Túl későn jött rá. Ő volt tehát a tégla. Götz volt Suvalov beépített embere. Hogy lehettem ennyire vak? Egész idő alatt csak egy célja volt: megtudni, hogy Leoni él-e. Ennek érdekében mindent el kellett követnie, hogy minél későbbre halasszák a stúdió megrohamozását. Csak emiatt vitte őt a tetthelyre, és győzte meg Steuert, hogy bízza Irára a tárgyalás levezetését. Kiküldte Dieselt a stúdióból, amikor az kis híján beazonosította az áltúszokat. Az értekezleten mereven tiltakozott a bevetés ellen. És végül maga ment be a stúdióba, amikor már nem tudta megakadályozni a támadást. – Manfred Stuck még életben volt, amikor megtaláltad őt! – Ez egy kétségbeesett megállapítás volt, nem kérdés. Götz ennek ellenére bólintott. – Csak el volt kábítva. Te lőtted le. Nem Jan. Éppúgy, ahogy Onassist is. A bevetés után gondoskodtál arról, hogy senki ne akarjon bemenni a stúdióba. Mindent megtettél, hogy a túszdráma egészen addig eltartson, amíg meg nem találjuk Leonit. Válaszként Götz jobbra-balra ingatta a helikoptert, és közben cinikusan nevetett. Már csak néhány méterre voltak a földtől. – És persze arról is tudtál, hogy Suvalov elrabolt, nem igaz? Azt is megrendeztétek. Az elhurcolástól egészen a kiszabadításig. – Ira gondolatai gyorsabban örvénylettek, mint a feje fölött forgó rotorlapátok. Természetesen. Miután Steuer száműzte Irát a helyszínről, Götznek gondoskodnia kellett arról, hogy Ira visszakerüljön a tárgyalóasztalhoz. Ezért is volt Marius olyan bőbeszédű. Irának csak a legszükségesebb információt kellett megtudnia az összefüggésekről Faust, a tanúvédelmi program és Leoni között, hogy ezek alapján keressen tovább. Götz kihasználta és manipulálta őt. Anélkül, hogy tudta volna, Götznek köszönhetően a maffia marionettbábujává vált, És mindeközben ráadásul – 270 –
még majdnem újra le is feküdt vele. Még Faustnak is sejtenie kellett, hogy Götz hamiskártyás. „Ezt csak akkor mondhatnám el önnek, ha egyedül lennénk” – ez volt az egyik utolsó mondata. Most teljesen új értelmet nyert. – Gondolom, nem kell megkérdeznem, miért csinálod ezt az egészet? „A lakáson törlesztörészlete nincs kifizetve, tavaly pechem volt a kártyán. Nyakig ülök az adósságban”– vallotta be neki Götz maga. „Nem engedhetem meg magamnak, hogy elcsesszem a melót.” Most már az is világos volt Ira számára, kinek tartozott Götz, és miféle melóra gondolt. Ira levette a fejhallgatót, és dülöngélve előrement a pilótafülkébe. – Mennyi pénzről van szó? Nem engedett volna el Marius a pórázról, ha helyetted valaki más intézi el Leonit? Ezért kellett lelőnöd a pilótát? – Miért kérdezed, ha amúgy is tudsz már mindent? A helikopter alját átlátszó plexiüveg borította, melyen keresztül Ira egy gyomnövényekkel sűrűn benőtt területet látott közeledni. Götz jó leszállóhelyet talált, közvetlenül egy omladozó téglaházikó és egy rakás kiselejtezett síndarab között. A sivár látványról Irának az aznap reggel jutott eszébe. A magok a fagyasztóban. A lánya, aki már feltehetőleg halott volt. Visszaemlékezett Sarára, és a Jannal folytatott beszélgetésre. Leonira. És egyszerre végtelen nyugalom szállta meg. A pulzusa lelassult, és bensőjében szétáradt a szinte már megváltó nyugalom, miközben a helikopter talpai földet értek a kavicsos talajon. Ira ismét hátrafordult az utastér felé, elnézett Leoni mellett, a szétlőtt ablak felé. Érezte, hogy a fegyver, amely néhány perce még Steuert tartotta sakkban, most az ő hátának szegeződik.
34. Minden hazugság volt. Minden egyes sor a szürkés színű A4-es papíron, melyet épp most írt alá. Az aznap átélt trauma nem törte meg. Nem akarta követni a nővérét. Nem szabad akaratából vetett véget az életének. Kitty ennek ellenére odaírta a dátumot és a pontos időt az aláírása mellé. Csak – 271 –
azért, mert a hófehér köpenyt viselő elegáns férfi így akarta. A férfi először dr. Pasternacknak adta ki magát, azután pedig fegyvert fogott rá. – Nagyon helyes – mondta, és kissé megdöntötte a hangtompítóval felszerelt pisztolyt, csak hogy egy pillantást vethessen drága karórájára. – És most vedd be a tablettákat! Kitty zavartan állapította meg, hogy a gyilkosa házas. Egy platinagyűrűt viselt azon a kezén, amellyel az elforgatható éjjeliszekrényen lévő tablettákra mutatott. Négy darab volt. Ártatlanul hevertek egy üveg szénsavmentes ásványvíz mellett, mintha csak cukorkák lennének. – Azzal nem jut ki innen – tiltakozott Kitty. – Tudok magamra vigyázni – felelte a férfi, halvány mosollyal az arcán. Azzal odanyújtott Kittynek egy műanyag poharat, mely félig volt töltve vízzel. Kitty lázasan gondolkozott, hogy vajon hogyan tudna még több időt kicsikarni. Védekeztem, majdnem sikerült elmenekülnöm előle, olyan lassan írtam meg a levelet, ahogy csak tudtam. Mit tehetnék még? – De hát semmit sem láttam a stúdióban – próbálkozott még utoljára. – Nincs semmi, amit elárulhatnék. – Igyekezz! – A férfi nem vett tudomást a könyörgéséről. – Letelt a végső határidő. Kitty reszkető lábbal ült le az ágy szélére. Az ablak mögött sötét felhőt látott közeledni. Tehát kettős hazugság bűnével halok meg – gondolta csüggedten. Miközben bevette az első két tablettát, Sara utolsó levele jutott az eszébe. Az, amit az anyjuk soha nem olvasott el. A két cédula az utolsó lépcsőfokon. Kitty csak néhány perccel az anyja előtt ért oda nővére lakásába, és magához vette a levelet, mielőtt elment. Hogy Ira soha ne tudja meg Sara valódi indítékát. A sors iróniája, hogy Kitty épp ma gondolta meg magát. Meg akarta gyónni. Meg akarta látogatni az anyját, hogy nyíltan beszéljen vele mindenről. De most már másképpen alakult. Most magával viheti a sírba a titkát, és a kizsarolt búcsúlevéllel egy újabb hazugságot indít útjára. – Gyorsabban! – A gyilkos siettette, és Kitty egy pillanatig eltűnődött, vajon miért is nem ad inkább okot arra, hogy lelőjék. Akkor legalább azt tudná meg az anyja, ami valójában történt. De végül győzött az önfenntartási ösztön, és a remény, hogy talán mégis sikerül életben maradnia. – 272 –
A harmadik tabletta is eltűnt a szájában. Amikor nyelt, hátrahajtotta a fejét. Tekintete a vészjelző csengő szétvágott kábelére tévedt. Ezt is megmagyarázta a levélben. Ő maga tette tönkre, hogy ne legyen visszaút. Gyilkosa komoly képe elmosódott, mielőtt a negyedik tabletta ráragadt Kitty duzzadt nyelvére. Irtózatos erőfeszítésébe telt, hogy ne fintorodjon el a keserű íz miatt. Kitty elveszítette az egyensúlyát, és oldalvást az ágyra borult. A szemhéjának nem volt már ereje ahhoz, hogy lezáródjon. Ezért még azt is végig kellett néznie, ahogy a férfi egy műanyag zsinórral leköti a karját. Kisvártatva meg is találta a megfelelő helyet, ahová beadhatta az injekciót.
35. – Végállomás. – Götz a pilótaülésben maradt. – Itt ki kell szállnod. Mivel nem állította le a rotorokat, Ira feltételezte, hogy Götz nélküle akar tovább repülni. Még indulás előtt egészen biztosan tönkretette a transpondert, melynek segítségével meg lehetett állapítani a helikopter pozícióját. – Nem, nem szállok ki. Ira undorodott attól, hogy Götz szemébe nézzen, miközben beszélgetnek. Puszta kezével belenyúlt a szilánkokra tört plexiablakba, és letört belőle egy nagy darabot. – Mit akarsz? A játéknak vége. – Nincs vége. – Ira legyőzte iszonyát, és ezúttal egyenesen Götz szemébe nézett. A kétségbeesett tetthez, amire készült, közvetlen szemkontaktusra volt szüksége. – Túsztárgyaló vagyok, már elfelejtetted? Tehát nem fogom feladni, hanem ajánlok neked egy üzletet. Götz hitetlenkedve felnevetett. – Hihetetlen nő vagy, Ira! Mégis miről tárgyalhatnánk még? Neked nincs semmi hatalmad. Nincs több adu a kezedben. – De igen, ez itt! Ira felmutatta az éles plexiüvegdarabot, mire Götz még hangosabban kezdett nevetni. – 273 –
– Ezzel meg mit akarsz? A fél vállam szétszakadt. Tényleg azt hiszed, félek egy üvegcseréptől? – Attól függ, hol alkalmazom – mondta Ira, és felvágta az ütőereit.
36. – A francba! Mi a fenét csinálsz? – kiáltott fel Götz rémülten. A vér ömleni kezdett Ira bal karjából. Hosszában, az ütőér mentén vágta meg magát, nem pedig keresztben, ahogy az öngyilkosjelöltek kilencven százaléka tette, akiknél sikertelenül sült el a próbálkozás, mert így csak a hajlító inakat vágták el. – Már el is felejtetted? – felelte Ira, miközben azt figyelte, ahogy a vörös csermely utat keres magának a padlón. – Már nincs veszítenivalóm. Götz idegesen fészkelődött az ülésében. Az időjárás rosszabbra fordult, feltámadt a szél. Ezért nem hagyhatta el a helyét, ha azt akarta, hogy a helikopter a földön maradjon. – Te teljesen megőrültél, Ira! – Ira most már fejhallgató nélkül is hallotta, mit ordít a férfi. – Ha nem szállsz ki most rögtön, magammal kell, hogy vigyelek. Vagy meghalsz még út közben, vagy Suvalov megadja a kegyelemdöfést, amint megérkezünk hozzá. Ira erőtlenül megrázta a fejét. – Mindketten tudjuk, hogy ezt meg fogod akadályozni, Götz. Nem akarsz megölni engem. – Ma már lelőttem a UPS-sofőrt és egy kollégámat. Tényleg azt hiszed, hogy ezzel a szerdai penzumom végére értem? – Ha rólam van szó, igen. Én vagyok a gyenge pontod, Götz. Ira kissé megszédült. Meztelen lábai körül már vértócsa képződött, mely lassan szétterjedt Leoni hordágya felé. Le kellett ülnie, ha nem akart rövid időn belül elájulni. – El sem tudnád viselni, ha itt a szemed előtt véreznék el. – Hülyeség! Rosszul ismersz.
– 274 –
– Ezt az oldaladat jól ismerem. Tehát figyelj rám jól! A finisben vagyunk. Nincs vesztegetnivaló időnk. Ezért azt javaslom, kössünk üzletet: én odaadom Leonit, ha… – Leoni már az enyém! – szakította félbe Götz őrjöngve. – Már csak el kell vinnem Suvalovhoz. – Nem, nem, nem! – Ira hátrahajtotta a fejét és behunyta a szemét. Igyekezett nem gondolni arra, ami a testében zajlott. A lassú, gyötrelmes halálra. – Nem figyelsz rám. Odaadom Leonit, cserébe a lányomért! Úgy tűnt, Götz tényleg sokkos állapotban van. Mintha egyetlen szót sem értett volna. – Gondoskodj arról, hogy Kittynek ne essen bántódása, és azonnal kiszállok, te pedig tovább repülhetsz Leonival! – Te teljesen megőrültél! – felelte Götz, és megint előrefordult. – Most felszállok. – Ne! – De igen. – Azzal megnyomott két kis kapcsolót a feje fölött. – Nem tudok segíteni rajtad, Ira. Még ha akarnék, se tudnék. Amint leszállítottam Leonit, Suvalov törli a nevemet a kivégzendők listájáról. Én csak egy apró fénypont vagyok az ő lámpaboltjában. Nincs hatalmam visszafütyülni egy gyilkost, aki épp a lányodnál van. Az egész helikopter megrázkódott, akár egy öreg mosógép. – Akkor az utolsó emléked az lesz rólam, hogy tehetetlenül próbálod megállítani a szökőkutat – játszotta ki Ira az utolsó aduját is. Götz ismét hátranézett. – Miféle szökőkutat? Ira felállt, hogy Götz jobban lássa, és felemelte a bő pulóvert hófehér csípője fölött. Sápadt arcából az utolsó csepp vér is kiszaladt. – Az ütőerekkel túl sok a probléma. Leköthetnéd a karomat, amint elveszítem az eszméletemet – mondta Ira, és ismét Götz szemébe nézett. – De elég egy aprócska vágás ezen a helyen, és professzionális nyomókötés nélkül menthetetlen vagyok. Az ágyéki artériájához illesztette az üvegcserepet. – Mentsd meg a lányom, vagy itt halok meg a szemed előtt!
– 275 –
37. Az éjjeliszekrény felől felhangzó madárcsicsergés egyre erősödött. Akkor kezdődött, amikor az utolsó csepp folyadék is eltávozott az eldobható injekcióstűből, egyenesen Kitty vénájába. A csengőhang most fájdalmasan kellemetlen hangerőre kapcsolt. Az álorvos kihúzta az injekcióstűt Kitty karjából, és a telefonjáért nyúlt, hogy kikapcsolja. Ekkor meglátta a tolakodó telefonáló ismerős számát a kijelzőn. – Mi van? – kérdezte kimérten. Azután némán végighallgatta a telefonvonal túlsó végéről érkező fejtegetést. – És ez tényleg Suvalov parancsa? Az elhasznált injekcióstűt a köpenyzsebébe csúsztatta. A krémszínű orvosi kesztyűt egyelőre nem vette le. Eddig is csak kesztyűvel ért hozzá bármihez a szobában. – Nem – felelte kis idő elteltével. Azután nyomatékosan megismételte: – Nem! Már nem lehet. Ahhoz túl késő. Már beadtam neki az injekciót. Lelkiismeretesen ellenőrizte, hogy nem felejtett-e el valamit. De minden tökéletes volt. Nincsenek tanúk, nincsenek bizonyítékok. A búcsúlevél – középen összehajtva – a takarón hevert, mely félig elfedte Kitty élettelen testét. – De hát ennek már semmi értelme! – tiltakozott. – Na, jó – egyezett bele végül, amikor a telefonáló szóáradata végre abbamaradt. – Ha Marius így akarja. A gyilkos közelebb lépett az ágyhoz, és kinyitotta Kitty bal szemét. Azt tette, amit az imént parancsoltak neki. Neki mindegy. Ő így is, úgy is megkapja a pénzét. Méghozzá annyit, amennyiért az ember már nem kérdezi meg, hasznos-e, amit tesz. Amikor végigcsinálta, amit kértek tőle, kivette az akkut a mobiljából, és a két különálló darabot zsebrevágta. Anélkül, hogy visszafordult volna, könnyed léptekkel elhagyta a betegszobát. Elvégezte az aznapi munkáját. Megbízhatunk egy olyan emberben, aki épp ki akar szolgáltatni valakit a halálnak?
– 276 –
Ira a helikopter után nézett, mely mozdulatlan rakományával egyre gyorsabban távolodott tőle, és megpróbálta bebeszélni magának, hogy nem volt más választása. – Nem tud beszélni veled – magyarázta Götz. – De még él a lányod. – Bizonyítékul Götz Ira görcsös kezébe nyomta a saját telefonját. A telefon billentyűzete időközben véres lett, csakúgy, mint a pulóverből letépett textildarab is, mellyel Ira jobb híján átkötötte a csuklóját. Vajon igazat mondott? – töprengett. Több mint valószínű, hogy nem. Vége. Elmúlt. Csakhogy most, hogy minden odaveszett, mégsem akart úrrá lenni rajta a rezignált közömbösség. Nem úgy, mint aznap reggel. De most már az is mindegy. Akárhogy is lesz, soha többé nem láthatja Kittyt. Legalább látott még róla egy utolsó képet, még ha azt a gyilkosa készítette is. Letörölt egy esőcseppet a zöldesen fénylő kijelzőről, és szemügyre vette lánya tágra nyílt szemeit a digitális fényképen. Még egy csepp esett, azután a következő. Végül a szép időnek is befellegzett ezen a rettenetes napon. Ahogyan neki is. Itt, a senkiföldjén. És Kittynek is. Mert ez a kép semmit sem bizonyított. – Látod, hogyan reagál a pupillája a vaku villanására? – könyörgött Götz, hogy végre szálljon már ki a helikopterből. A gyilkos két fényképet készített, és mindkettőt elküldte MMS-ben Götz mobiljára. – Két felvétel, melyeken különböző nagyságúra tágultak a pupillák. Látod? – Nevetséges. Ira keringése akkor is és most is közel volt az összeomláshoz. Már semmit sem tudott felismerni. De legalább egy dologról megbizonyosodhatott, mielőtt elhagyja ezt a világot: Götz nem akarta megölni. Nem tudta megölni. Ő volt Götz Achilles-ina. Kár, hogy nem vált a végzetévé. Végül is Götz éppúgy csodálkozott, mint ő maga, hogy a végén mégiscsak kiszállt. De legalább nyomorúságos életének ezt az utolsó döntését egyedül akarta meghozni. Sem Götz, sem Suvalov nem dönthette el helyette, hogy mikor haljon meg. Ezt egyedül akarta elintézni, ahogy ma reggel eredetileg el is tervezte. Az eső egyre sűrűbben szitált, a helikopter pedig teniszlabda méretűre zsugorodott a sötétedő égen. Ira követte a tekintetével, és azon töprengett, vajon mennyi idő még, amíg Götz leszállítja az élettelen testet Leoni apjának. Amikor meglátta a helikopterben Leoni arcát, szinte megbénította a felismerés okozta döbbenet. Először meg akarta mondani Götznek. De azután felgyorsultak az események, és most az volt az utolsó öröme, hogy – 277 –
a játék végén elhallgatta Götz elől az egyszerű igazságot. – Nos, hát! – mondta csak úgy magának. Mélyen beszívta a levegőt az orrán át, és még egyszer utoljára belélegezte vele a nedves fű illatát, mely összekeveredett a nagyváros poros levegőjével. Ez hiányozni fog – gondolta Ira. – Nem nagy dolog, de az illatok hiányozni fognak. A jobb keze reszketett, és beletelt néhány másodpercbe, amíg rájött, hogy a mobiltelefon vibrálását érzi. A lányáról készült életlen fotó eltűnt, és a helyén megjelent a bejövő hívást jelző üzenet. Ismeretlen szám Ira vállat vont. Így a végére jobban esett volna egy Cola light – ez volt az utolsó gondolata. – Egy Cola light Lemon… Azután az artériához illesztette az üvegcserepet, tudomást sem véve az utolsó hívásról, amely mindent megmagyarázott volna.
39. Két héttel később Madártávlatból szemlélve a Moabit büntetés-végrehajtó intézet öt, csillag formában összefutó épületszárnya mindig egy hatalmas szélmalomra emlékeztette. Lentről, a földről nézve a börtön központi épülete előtti szögesdrót kerítés mögött álló vörös őrtornyok már sokkal kevésbé keltettek romantikus benyomást. Steuer még ennyi év után is kellemetlenül érezte magát, ha be kellett mennie a szigorúan őrzött épületrészbe. Az órára nézett, de volt még idő. Úgy beszélték meg, hogy néhány perccel tizenegy előtt találkoznak az ellenőrző kapu mögött. Ugyanúgy, mint a repülőtéren, itt is mindenkinek, aki be akart lépni a biztonsági zónába, elő kellett pakolnia minden fémtárgyat és veszélyes eszközt, és át kellett haladnia egy fémdetektoron. Ő már átment az ellenőrzésen, és leült egy rozoga, karfa nélküli székre. Steuer súlya alatt a széknek keserves terhelési próbát kellett kiállnia. – 278 –
– Sajnálom – ez volt az első szó, mellyel a nő néhány perccel később üdvözölte. Az arca valamelyest visszanyerte eredeti színét, de még mindig úgy hatott, mint aki csak nagyon lassan gyógyul fel egy hosszas betegségből. Bizonyos értelemben így is volt. – Miért kér bocsánatot? Túlzottan is pontos volt. – Nem, nem azért. – Ira arcán halvány mosoly futott át. Steuer ismerte ezt a reakciót. Tudta magáról, hogy olyan ember, akit a legtöbben csak elfogadnak, de soha nem kedvelnek meg, és világos volt a számára, hogy Ira félénk mosolya a lehető legnagyobb szimpátiát tükrözi, amire ettől a nőtől számíthat. – Azért kérek elnézést, mert rosszul ítéltem meg – vallotta be Ira. – Szilárd meggyőződésem volt, hogy Faust megkente önt. Steuer szenvtelenül felnevetett. A megvezetett találóbb szó. A főállamügyész tényleg manipulálta. Nem sokkal az első nyereményjáték után, amikor Jan először jelentette be követelését a rádióban, Faust telefonon tájékoztatta Steuert, hogy Leoni esetében egy fontos koronatanúról van szó, akinek hollétére semmi esetre sem derülhet fény. Legjobb, ha azonnal megrohamozza a stúdiót, kerül, amibe kerül. – Csalódtam magában… – mondta Ira. – …és ez az, amit sajnálok. – Na, akkor legalább van valami, amiben egyezik a véleményünk – mondta Steuer, azzal hátat fordított neki, és elindult előtte a hosszú folyosón, melynek végén aznapi találkozójuk valódi oka várt rájuk. – Én is nagy hibát követtem el. Azt hittem, egy követ fúj Götzcel. Csak ezért hagytam, hogy beszálljon mellé a helikopterbe. – Steuer igyekezett, hogy ne tűnjön túl barátságtalannak. Pedig akár mindegy is lehetett volna neki, hogy Ira komolyan veszi-e a bocsánatkérését. Megmentette a nő életét, amikor beazonosíttatta Götz telefonjának pontos helyét, nem sokkal az után, hogy a helikopter transponderjele eltűnt a monitorról. Ha Ira felvette volna a telefont, megspórolhatta volna magának a borzalmas heget az ágyékánál. A mentősök talán nem az utolsó másodpercben, de biztosan az utolsó percben érkeztek. – Nem szeretném, ha félreértenénk egymást. Még mindig alkalmatlannak tartom arra, hogy levezessen egy túsztárgyalást. Ön beteg. Egy labilis alkoholista. Ebben nem tévedtem… – A következő szavakat – 279 –
különösen nyomatékosan hangsúlyozta ki: – Ezért, és csak ezért nem akartam már az elejétől fogva, hogy ott legyen a helyszínen. – Mikor jött rá? – kérdezte Ira. – Mikor döbbent rá, hogy ő az? – Először akkor fogtam gyanút, amikor Götz feltétlenül el akarta hozni Leonit a repülőtérről. De akkor még messze nem voltam biztos semmiben. Csak annyit tudtam: ha a tégla elárulja magát, az biztosan az MCB-épület tetején fog megtörténni. Steuer megállt és Irára pillantott. – Hogy tud megbirkózni ezzel az egésszel? Úgy értem: pszichésen. Ira felszabadult nevetését visszaverték a csupasz betonfalak. – Mert hát testileg ugye egyértelműen látszik, hogy egy emberi roncs vagyok, igaz? Steuer bosszúsan lebiggyesztette a szája sarkát. – A lánya miatt kérdezem. Ira idegesen beletúrt frissen mosott hajába, mielőtt válaszolt volna. – Götz legalább ezen a ponton igazat mondott. Továbbmentek, és közben ösztönösen felvették egymás ritmusát. – De mégis: hogy van? – Steuer csak udvariasságból tette fel a kérdést. Az aktákból már ismerte a legfontosabb információkat. A tettes először nyugtatót adott be Kittynek, utána pedig narkotikumot. A mérget, a második injekciót már nem adta be neki, miután Götz felhívta Kitty telefonján. – Egyébként, ha megbízott volna bennem, elkaptuk volna a bérgyilkost. Odaértek a kihallgató szoba előterébe vezető ajtóhoz. Egy magas növésű rendőrnő, aki épp egy magazint lapozgatott, felpattant, zavartan üdvözölte a SEK-parancsnokot, és kinyitotta előttük az ajtót. Steuer előreengedte Irát. Miután szó nélkül beléptek, mindketten – egymástól bizonyos távolságra – odaálltak a csak egyik oldalán bevont üvegfal elé, melyen keresztül beláttak a mögötte lévő szobába. Jan May jól nézett ki. Nem csak a körülményekhez képest. Ha Steuer nem lett volna tisztában a tényekkel, akár ügyvédnek is nézhette volna, aki sötét öltönyben itt várakozik a megbízójára. Steuer Irára nézett, de Ira nem tudta levenni a szemét a Jan oldalán álló szép nőről, aki egyik kezével épp beletúrt vőlegénye hajába. A másikkal a kisbabáját fogta, nehogy véletlenül leessen a fémasztalról. – 280 –
40. A roskatag klímaberendezés a büntetés-végrehajtó intézet új traktusában még arra sem volt alkalmas, hogy a kis kihallgatóhelyiséget lehűtse. Ellenben baktériumtenyészetként remekül bevált. Ennek mintegy igazolásaképpen Jan May elővett egy kikeményített vászonzsebkendőt és beleköhögött, majd kifújta az orrát. – Most elégedett? – törte meg Ira a csendet, mely azóta honolt a szobában, amióta beléptek. Mindkét könyökével a kihallgatóasztalra támaszkodott, Jan vele szemközt tilt. – Boldog vagyok, hogy Leoni és a gyermekem még él. Igen – felelte Jan mosolyogva. – Ezért nagy köszönettel tartozom önnek. – Ó, nem. – Ira legyintett, és hüvelykujjával a mögötte lévő tükörre mutatott. – Nem az én érdemem. Steuernek köszönje! A SEK-parancsnok vakmerő húzása az elmúlt napokban mindenütt a címlapokon szerepelt. Steuer először azt tervezte, hogy Leonit dublőrrel helyettesíti. De senki nem tudhatta előre, vajon mennyire veszélyes Jan, és hogy nem kezd-e valódi ámokfutásba, ha rájön, hogy a tetőn megtévesztő hadművelet folyik. Ezért Leonira IV. osztályú golyóálló mellényt adtak, mely végül megmentette az életét. Ami a tetőn szívmasszázsnak tűnt, az ápoló hiábavaló igyekezete volt, hogy megtalálja a belső vérzés forrását, pedig csak annyi történt, hogy Leoni ijedtében leharapott egy darabot a nyelvéből. Amikor Götz rákényszerítette Steuert, hogy a szinte sértetlen nőt visszavitesse a helikopterbe, Steuer emberei már tudták, mi a teendő. Leonit még a lépcsőházban kicserélték a műanyag babák egyikére, amelyeket megtévesztés céljából készítettek elő. Odalent, az MCBépületnél három mentőautó várakozott. Ezeknek az lett volna a feladatuk, hogy a két utánzattal és Leonival három különböző irányba induljanak el, így a gyilkosok nem tudták volna, melyik mentőben utazik az igazi Leoni. Nem volt elég, hogy Götz a végén egy próbababával állított be Suvalovhoz – de a babába ráadásul még egy GPS-transzmittert is beépítettek, mely végül elvezette a rendőrséget a maffiához.
– 281 –
– Miről beszélgettek az imént a menyasszonyával? – kérdezte Ira. Nem sokkal az után, hogy belépett, Leoni kedvesen kezet nyújtott neki, majd a kisbabával a karján szó nélkül elhagyta a helyiséget. – Megosztottam vele azokat a jó híreket, amelyeket az ügyvédemtől megtudtam. Hogy egy kis szerencsével szabadlábon ünnepelhetem meg a lányom hároméves születésnapját – felelte Jan. – Ha nagyon nagy szerencsém van, akkor kapok egy elektronikus lábbilincset, és házi őrizetben tölthetem le a büntetésemet. – A tanúvédelmi programban? – A családommal. Igen. – Remek. És most bizonyára tőlem is szeretne valami szépet hallani, hogy kerek legyen a történet, nem igaz? Jannak arcizma sem rezdült. – Biztosan szívesen hallana néhány elismerő szót, amiért sikerült felderítenie egy nagyszabású összeesküvést. Jannak végül tényleg igaza lett. Faust a saját szakállára, a hivatalos szervek kihagyásával egy titkos tanúvédelmi programba csempészte be Leonit. A lefoglalt perelőkészítő dokumentumokból egyértelműen kiderült: sohasem tervezte, hogy visszahozza Leonit Németországba. – Leoni él, Mariust letartóztatták, és a lánya tanúvallomása le fogja leplezni a szervezett bűnözés feltehetőleg legnagyobb hálózatát. Ön is mentesült a legdurvább vádak alól, Jan. A ballisztikai vizsgálatok alapján Stuck és Onassis gyilkosa is egyértelműen Götz volt. Jan egyetértően bólintott. – Soha senkinek nem akartam fájdalmat okozni. Kivéve talán Timbert. Ira felnevetett. Ismerte az előzményeket. Jan küldött egy levelet Markus Timbernek azzal a kéréssel, hogy show-műsorában szenteljen időt Leoni tisztázatlan sorsának. – Mondjatok nemet annak a bolondnak! – Így az egysoros válasz, melyet Timber eredetileg csak Dieselnek akart elküldeni. Tévedésből azonban Jan címét is bent hagyta a fejlécben. Ezért feltehetőleg Ira is összetörte volna az orrát. Ebben a pillanatban azonban képtelen volt szimpatizálni a pszichológussal. Az elmúlt éjszakákat ébren töltötte, és próbálkozott. De a Jan iránt érzett haragja nem akart elmúlni. – Felteszem, azt gondolja, önnek köszönhetem az életemet, Jan. Nem így van? – tette fel a következő szónokias kérdést. – Biztosan őrülten – 282 –
büszke magára. Már csak azért is, mert nem lettem öngyilkos, és ebben a pillanatban itt ülök maga előtt. Jan most már nem mosolygott. – Nem. Ennek örülök. És hálás vagyok. De nem vagyok büszke. – Ostobaság. Nagyszerűen érzi magát. Azt hiszi, megmentette a lányomat, engem pedig visszatartott az öngyilkosságtól. De ebben a tekintetben sajnos csalódást kell okoznom önnek. Ön nagyon dörzsölt, meg kell hagyni. Már maga a tény, hogy a fizetett áltúszai milyen egybehangzóan vallottak, bizonyítja, hogy kitűnően megtervezte az egészet. Nehéz lesz az amatőr színtársulat tagjait bármilyen vádpont alapján beperelni. Ehhez gratulálnom kell. De a túszejtés alatt folytatott analitikus beszélgetéseinket elfelejtheti. Még mindig nem sikerült túltennem magam a traumán. Az életem továbbra sem rózsaszínű vasárnapokból áll, amikor is a lányom látogatását várom. Ő egyébként, azóta sem vesz tudomást rólam. Jan némán ránézett. A férfi zöldeskék szemének barátságos melegét Ira kemény szavai sem tudták elvenni. Ira ettől még jobban dühbe gurult. Olyan hirtelenséggel pattant fel, hogy a széke felborult, és recsegve-ropogva a kőpadlónak csapódott. – Maga nagyszerű színész, de csapnivaló pszichológus. – Körbejárta az asztalt. – Tíz nappal ezelőtt üres frázisokkal dobálózott, de egyik sem segített, hogy bármit is felismerjek. És mi volt az a hülyeség, amikor a stúdióban azt állította, hogy jobban ismeri Sarát, mint gondolnám? Jan szó nélkül kigombolta a zakóját, és elővett egy négybehajtott, többoldalas levelet a belső zsebéből. Óvatosan az asztalra helyezte a lapokat, mintha egy értékes festményről lenne szó. – Mi ez? – A válasz a kérdésére. Ira megállt és felcsippentette a lapokat. Közben olyan arcot vágott, mintha egy hernyókat tartalmazó doboz fedelét nyitná fel. Széthajtogatta a gyűrött levélpapírt, és futó pillantást vetett az első kézzel írt sorra. Azután jobban szemügyre vette. Lendületes, szép írás. Egy lány írása. – Az utolsó lépcsőfok – mondta Jan. Ez lehetetlen!
– 283 –
Ira úgy érezte, mintha a helyiségben hirtelen legalább tíz fokot esett volna a hőmérséklet. Jan arcába akarta vágni a levelet, de minden ereje elhagyta. – Hozzám járt kezelésre – mondta Jan, mialatt Ira lehajolt, hogy felállítsa a székét. – Sara? – Irának le kellett ülnie, hogy el ne szédüljön. – Sara tizennyolc hónappal ezelőtt jött el először a rendelőmbe. Megbeszéltük, hogy több kezelésre is szüksége lesz, amikor is beszélni fog az érzéseiről, a kényszereiről, a komplexusairól. És arról, mennyire szereti önt. – Maga volt Sara terapeutája! – ismételte meg Ira, mintha önkívületben lett volna, és ismét belelapozott a levélbe. – Mit gondol, miért utasítottam vissza Herzberget, és ragaszkodtam kezdettől fogva a híres Ira Saminhoz? – emelte fel Jan a hangját. – Sara halála után a médián keresztül figyelemmel kísértem az ön sorsát, Ira. Ugyanazon ment keresztül, amin én. Ön is elveszített valakit, akit szeretett, anélkül, hogy a „miért”-re választ kapott volna. Tudtam, hogy ön meg fog érteni. Hogy beszélgetni fog velem. Hogy ön lesz a legjobb. Csak akkor engedi megrohamozni a stúdiót, ha máshogy nem megy. Pontosan erre volt szükségem. Egy szövetségesre a másik oldalról. Valakire, aki időt nyer nekem. Önre volt szükségem. – De, de… – Ira felemelte a fejét, nem törődve a vastag hajtinccsel, mely a homlokába hullott. – …akkor talán Katharinát is ismerte? Jan ismét bólintott. – Sara sokat mesélt a húgáról, Kittyről. És ha pontosan akarok fogalmazni, valójában miatta választottam ki ezt a stúdiót a túszejtés színhelyéül. Először ugyanis azt terveztem, hogy egy helyi tévéadót foglalok el. De kiderült, hogy egy tévéstúdió teljesen alkalmatlan a céljaim megvalósításához. Túl sok az ember. Nincsenek zárt helyiségek. Ekkor eszembe jutott, mit mesélt Sara Kittyről. Az egyik kezelésen megemlítette, milyen szívesen önkénteskedne a húga a 101egész5-nél, és akkor jött az ötlet. Egy rádióállomást alig őriznek. Senki nem számít terrortámadásra. – Tehát mindvégig tudta, hogy a lányom a mosogató alatt rejtőzik? – Ira megint talpon volt. Jan energikusan megrázta a fejét. – 284 –
– Nem volt szándékos, csak a szerencsétlen véletlen hozta így. De éppen kiment a konyhába, mialatt én a mosdóban voltam. Mindenesetre, amikor elfoglaltam a stúdiót, és Kittyt nem találtam a túszok között, feltételeztem, hogy a konyhában van. – Mindenkinek hazudott! – Nem. Nem mindenkinek. Annak idején megkérdezte, hogy bántani akarom-e Kittyt. A válasz: nem. Csak szemtanúnak használtam, hogy minden valóságosnak tűnjön. Ráadásul szándékosan hagytam ott Kittynek Stuck adóvevőjét, hogy felvehesse önnel a kapcsolatot, Ira. Tanúja volt egy gyilkosságnak, amely soha nem történt meg. Csak amikor közel állt ahhoz, hogy felfedezze, Stuck még életben van, akkor kellett közbelépnem. – Kihasznált engem – állapította meg Ira ismét, és felállt. Két lépéssel az ajtónál termett, és tenyerével rácsapott. – Egy fikarcnyival sem jobb Götznél! Az olajzöld acélajtót kívülről kinyitották. – Azt gondol rólam, amit akar. De olvassa el a levelet! – mondta Jan, miközben Ira fél lábbal már odakint volt. Nem nézett vissza. – Olvassa el! Ez volt az utolsó mondat, amit Jantól hallott. A rendőrnő már vissza is zárta mögötte az acélajtót.
– 285 –
Epilógus
T
ermészetesen megtette. Még aznap este. Elolvasta. Két lap volt. Szürke, újrahasznosított papír. Mindkét oldalán teleírva. Az első két szó után Irának fél óra szünetre volt szüksége, hogy a fürdőszobában kihányhassa magát. Azután ismét összeszedte az erejét. Legalábbis részben. Visszaült a régi étkezőasztalhoz, és néma parancsokat osztogatott a szemének. További negyedóra elteltével ismét engedelmeskedni kezdtek a pupillái, és végre tovább olvashatott. A végrendeletem Kedves anya, drága Kitty, igen tisztelt dr. May! Amikor ezeket a sorokat olvassátok, már nem leszek veletek. Nyílt levelet írok, mert a halálom után feltehetőleg lesz valami, ami összeköt benneteket: a bűntudat. Mindegyikőtök azt fogja gondolni, hogy kudarcot vallott. Mint anya, mint testvér, vagy mint terapeuta. Anya, biztosan te teszed majd magadnak a legnagyobb szemrehányásokat, mert egyszerre vagy anya és pszichológus. Ezért is leszel te az első, aki ezt a levelet megtalálja a legfelső lépcsőfokon. Szinte biztos vagyok abban, hogy nem vettél tudomást a többi cédulámról. A figyelmeztetéseim ellenére továbbmentél, és megtaláltál a fürdőkádban. Nos, a konokság nálunk családi vonás. Ti, többiek valószínűleg egy nappal később, postán kaptátok meg a végrendeletemet. De ne dédelgessetek hamis reményeket! Nincsenek értékes javaim, amiket rátok hagyhatnék. Az ingóságaim közül vegyétek magatokhoz azt, amit szeretnétek! A ruháim, a tévém és a rozsdás Golfom vonatkozásában biztosan gyorsan megegyeztek. Az egyedüli értékek, amiket hátrahagyhatok nektek, azok az érzéseim és a gondolataim.
– 286 –
Ira az első lap utolsó sorára meredt. Kövér csepp hullott a papírra, és elmosta a királykék tintát, mellyel a szomorú szavakat leírták. – Minden rendben? – kérdezte egy rekedt hang a szoba túlvégéből. Ira megtörölgette a könnyeit, és a férfira nézett. Diesel a lehető legalkalmatlanabb időpontot választotta ki, hogy beváltsa az ígéretét. Fél órával azelőtt a következő szavakkal sántikált be Ira lakásába: „Megmondtam, hogy meghívlak egy italra, ha sikerül kijutnunk onnan!” Egyik kezében egy a benzinkúton vásárolt virágcsokrot tartott, a másikban egy üveg „Mr. Bubble” kölyökpezsgőt. Most a nappalit a konyhától elválasztó ajtófélfának dőlt, egy mankóra támaszkodva. A nyakán testszínű kötést viselt „Utálom a rádiót” felirattal. Egész felsőtestét beborították az égési sérülések, mert annak idején hirtelen pánikba esett, és azt hitte, ott fognak megfulladni az „emlékezés szobájában”, ezért rávetette magát az égő ruhakötegre. – Mit olvasol? – kérdezte Diesel olyan gyengéden, amennyire csak a hangja engedte. Kissé gyámoltalannak tűnt. Irának átfutott az agyán, hogy esetleg még egyszer megkéri a férfit, hogy menjen el. Korábban nem hagyta magát lerázni, feltehetőleg azért, mert Ira nem volt elég energikus. Titokban nagyon is örült, hogy maga mellett tudhat valakit, ha beigazolódik, amitől félt. Ha tényleg az áll a levélben, amit a következő oldalakon gyanít. – Mindjárt kész vagyok – intette türelemre Dieselt, és lapozott. Anya: Te a fél életedet azzal töltöd, hogy a „miért”-ek után kutatsz. Miért viselkedem annyira másként a férfiakkal.? Miért voltam mindig szomorú, valahányszor meglátogattál? Miért nem tudtál segíteni abban, hogy úrrá legyek a problémáimon, és hogy ismét élvezzem az életet? Ti mindent érteni akartok. Nincs értelmetlenebb módja az életünk elpazarlásának, mint az, hogy válaszokat keresünk, melyek azután nem visznek bennünket előbbre, nem igaz? Anya: Te szakember vagy a lélek dolgaiban. Egyet fogsz érteni velem, amikor azt állítom, létezik olyan komplex probléma, mely hosszú évekig fejlődik, és már nem lehet megtalálni az eredeti okát. A végén mindig csak egy indíték marad. A tünetekkel foglalkozunk, és semmit sem tudunk a gyökerekről. Nem a poliamóriám (helyesen írtam le, dr. May?), vagyis az elfajzott szexuális viselkedésem volt a probléma, ahogyan azt a kezelései alatt megtanulhattam. Ez csak – 287 –
az egyik tünete volt a mélyen bennem gyökerező kisebbségi komplexusnak. Jól felismerte, de ez mégsem segített rajtam. Most már tudom tehát, hogy éppen azáltal élvezem, hogy hatalmam van egyszerre több férfi felett, hogy odaadom magam nekik. Innen tovább akarta folytatni a kutatást, dr. May. Meg akarta tudni, vajon az utóbbi időben miért erősödött fel a komplexusom. Ez még haszontalanabbnak tűnt a számomra, mint ahogy egyébként is éreztem magam. Kérem, ne értsen félre, de azt hiszem, egyre mélyebbre és mélyebbre áshatunk a lelkemben, és mégse fogunk rátalálni a pszichém „ősrobbanására”. Egyszer megtaláljuk az első kérdést, amire senki nem tudja a választ. A szokványos kliséket pedig kizárhatjuk: nem, nem erőszakoltak meg. Nem, a család egyik barátja sem mászott be a takaróm alá, amikor még kicsi voltam. Szeretlek, anya! Soha nem hanyagoltál el. Nem kerülte el semmi a figyelmedet. Nem vagy hibás. Rád sem vagyok mérges, Kitty. Persze, hogy megrémültem, amikor rájöttem, hogy épp Marckal feküdtél le. Először be akartam beszélni magamnak, hogy talán ő lett volna az első férfi az életemben, akivel normális kapcsolatom lehetett volna. De az igazság az, hogy az érzéseim iránta megint kialudtak. Be akartam beszélni magamnak, hogy az ő segítségével fel tudok hagyni ezzel az életmóddal. De ezekkel a gondolatokkal csak még kisebbé tettem magam, és tovább tápláltam a kisebbségi komplexusomat. Ezért tehát ne tégy magadnak szemrehányásokat, Kitty! Amit tettél, hogy belementél egy kapcsolatba az élettársammal, sem oka, sem indítéka nem volt annak, amit nemsokára tenni fogok. Irát éppen ezen a ponton zökkentette ki a telefon idegölő csörgése. Most, amikor végre megtudhatja, miért nem hevert ez a levél a legfelső lépcsőfokon. Kitty nyilván ott járt előtte Sara lakásában, és magához vette. Ira nyelt egyet, és érezte, hogyan telik meg a bensőjét uraló üresség, égő melankóliával. Ez azt is megmagyarázza, miért volt hirtelen olyan dühös rám – gondolta. Kitty nem akarta elfogadni Sara feloldozását. Továbbra is bűnösnek érezte magát, mert nem mondott igazat a nővérének. Szégyenében elrejtette a levelet. Végül egy másik személyre vetítette ki saját bűntudatát. Az anyjára. Milyen igazad volt, Sara! – gondolta Ira. Mind hasonlítunk egymásra valamiben. – Megyek már! – 288 –
A telefon még mindig makacsul csörgött. Diesel erősen zihált, miközben kisántikált a konyhába, hogy felvegye a kagylót. Ira régimódi, krémszínű készülékét még a német Szövetségi Posta szerelte fel, ráadásul még számtárcsás modell volt. Közvetlenül a hűtőszekrény mellett függött. Ira hallotta, ahogy Diesel beleszól a kagylóba: – A 101 egész5-öt hallgatom, és most ugorj ki az ablakon, ha nem akarsz semmi fontosat mondani! – Azután csönd lett. Amikor egy perc múlva még mindig hallgatott, Ira megvonta a vállát. Téves hívás. Mindkét lábát felhúzta, és most törökülésben helyezkedett el a széken a régi étkezőasztal előtt. Izzadt tenyerében a következő oldalt tartotta. Ön jó pszichológus, dr. May, mégha a viselkedésem nem is lesz a legjobb referencia az ön számára. Száz százalékban igaza volt a feltevésével. Követtem a sürgős tanácsát. Még egyszer köszönöm, hogy azt ajánlotta, szerezzek egy beutalót. A mágneses rezonancia vizsgálat igazolta a gyanút, miszerint a növekvő depresszióm hátterében szervi ok áll, és új szót is tanultam: glioblastoma. Kitty, ha beírod az interneten a keresőbe, több találat jön ki, ha az „agytumor”, „inoperábilis” és „halálos” szavakkal kombinálod. Ti többiek tudjátok, hogy a legtöbben legfeljebb egy évig élik túl. A kemoterápia csak meghosszabbítja a szenvedést, és operációra az én esetemben nincs lehetőség, mert úgy tűnik, a tumorsejtek átszövik az egész agyszövetet. Na, és most? Most már tudjátok az okát, miért változott ilyen sebességgel az egyébként is sérült személyiségem. Még elfogadhatóan meg is indoklom az öngyilkosságomat. Nem akarok addig várni, míg ájultan rogyok össze a konyhaasztalnál, és nem tudom többé mozgatni a testem jobb oldalát. Nincs kedvem átélni, amint vadidegen embereknek vagyok tehetetlenül kiszolgáltatva, miközben lassan meghalok egy kórház négyágyas szobájában. Amikor elolvastam a gyógyszerek betegtájékoztatóját, amelyeket a neurológus írt fel, nem tudtam más döntést hozni. Tudom, anya, számodra lesz a legszörnyűbb. Azt mondják, az mindig borzasztó dolog, ha a gyerek hamarabb megy el, mint a szülő. De milyen rossz lenne neked, ha az elkövetkező hónapokban végig kellene nézned, ahogy haldoklom? És milyen elviselhetetlen lenne az én számomra? Nevezz egoistának, de nincs erőm, hogy elviseljem egyszerre a kettőnk fájdalmát. Sajnálom. Cselekednem kell, amíg még uralkodni tudok a tüneteimen.
– 289 –
A vállára simuló kéz melegsége úgy hatolt át Ira pólóján, mintha bélyegzővasat nyomtak volna a bőrébe. Mégis örült Diesel érintésének. Érthetetlen volt számára, hogyan sikerült a férfinak átszelnie a szobát úgy, hogy ő nem hallotta a padló nyikorgását. – Ki volt az? – zokogta, és ő maga sem értette a saját szavait. Egész testében reszketni kezdett. Válasz helyett Diesel gyengéden masszírozni kezdte a tarkóját. – Most talán jobb, ha magadra hagylak – suttogta kis idő múlva. – Igen – felelte Ira, de egyidejűleg hátranyúlt, és visszahúzta Diesel kezét. A férfi ott maradt, és az utolsó sorokat együtt olvasták el. De most már elég is a hosszas bevezetőből. íme: a végakaratom. Dr. Jan May, önre hagyományozom az elismerésemet, miszerint mindent megtett értem, ami csak a hatalmában állt. Önnek köszönhetően azzal a jóleső felismeréssel hagyom itt ezt a világot, hogy mégsem voltam teljesen haszontalan ember. Kitty, rád a vigaszt hagyom, hogy soha nem haragudtam rád igazán. Soha nem szabad haraggal távozni, és nem is teszek így. Szeretlek, húgocskám! Anya, rád pedig azt a bizonyosságot hagyom, hogy egyáltalán nem vagy felelős a halálomért. A végtelen szeretettől vezérelve mindent megtettél értem. Még ha vissza is utasítottam a kezelésemre vonatkozó javaslatodat, végül mégis elmentem dr. May rendelőjébe. Lehet, hogy még felhívlak, mielőtt elindulok az utolsó utamra, hogy hallhasd, mennyire hiányzol már most is. A te hagyatékodat mindenesetre egy utolsó feltételhez kötöm: Kérlek, ne tépelődj többé a „miért”-ek miatt! Hogy miért lettem olyan, amilyen vagyok? Miért van glioblastómám? Miért éppen az én agyamat támadták meg ezek a korcsok? Miért nem láttam más kiutat? Mindig lesznek újabb és újabb kérdéseid, anya. Ne kérdezz tovább, mert tönkreteszed magad! Ha nem hagyod abba, belülről rág szét. Úgy, mint engem. Végtelenül szeretlek. Találkozunk odafent! Sara Samin, szellemi frissessége teljes tudatában Egy fél órán át hallgattak. Talán még tovább is. Egyikük sem nézett az órára. Egyikük sem akarta holmi olcsó klisével megtörni a csendet. „Ha van bármi, amit tehetek érted” – gondolta Ira ez a legelcsépeltebb, és egyúttal – 290 –
legértelmetlenebb frázis a világon. Általában haláleseteket követően mondják, temetéseken, vagy egy gyógyíthatatlan betegség diagnózisa után. Tehát mindig akkor, amikor semmi nincs, amit bárki is tehetne az emberért. A „Bármikor szólhatsz, ha szükséged van rám” közhely sem állt sokkal előkelőbb helyen. Ira hálás volt Dieselnek, hogy megkímélte ettől a kegyes hazugságtól. A férfi e helyett inkább témát váltott: – Láttam a sok üveget, Ira. Ira hangosan kifújta az orrát, és szándékosan mesterkélt mosolyra húzta szája szögletét. – Hiszen tudod, hogy függő vagyok. – De hogy az egész hűtőszekrény ezekkel legyen tele? – Hozz egyet! – Na, persze! Más dolgom sincs! – Saját magadat hívtad meg. Én nem akartam, hogy elgyere. De ha már egyszer itt vagy, legalább tedd magad hasznossá! Diesel legyintett, miközben elcsoszogott a konyha irányába. – Öntsd a kölyökpezsgődet a lefolyóba, és hozz magadnak is valami normális italt! – kiáltott utána Ira. – Ökör iszik magában. – Elég, ha te tönkreteszed magad azzal a pokoli löttyel – hangzott az elutasító válasz a konyhából. A hűtő ajtaja kinyílt, és Diesel csörömpölni kezdett az üvegekkel. – Ez a méreg egyszer még a sírba visz, meglátod! – horkant fel Diesel, amikor egy literes palackkal a kezében visszatért a konyhaasztalhoz. – És ez egyébként micsoda? – A férfi egy frissentartó zacskót tett az asztalra az üveg mellé. Ira lecsavarta a kupakot, és belekortyolt az üveg tartalmába. – A fagyasztóban találtam. Szükséged van még rájuk? – firtatta tovább Diesel. Ira rá sem nézett a magokat tartalmazó tasakra. – Talán. Nem akart Diesellel vitatkozni, és örült, hogy valami eltereli a figyelmét. Kopogtattak. Először bátortalanul. Azután kissé hangosabban. – Egyébként ki telefonált az előbb? – kapott Ira észbe, miközben felállt. – Ugyanaz a személy, aki most feltehetőleg az ajtód előtt áll. Mondtam neki, hogy nézzen be hozzád. – Kiről beszélsz? – Biztosan kitalálod. – 291 –
Ira Diesel felé fordult, és mutatóujjával a férfi felsőteste felé bökött. – Hát, ide figyelj, Diesel! Ha szeretnéd, hogy még egyszer találkozzunk, akkor nálam be kell tartanod bizonyos szabályokat, megértetted? – Ó, most már legalább tudom, miért volt oda érted Götz annyira! – felelte Diesel vigyorogva. – Egyes számú szabály: soha ne hívj meg senkit a tudtomon kívül a lakásomba! – És a második? – Soha ne hazudj! Azt hittem, ki nem állhatod a Cola light Lemont. – Így igaz. – Akkor ne igyál bele az enyémbe a hátam mögött! A hűtőben van még egy csomó. Ira akarata ellenére is elmosolyodott, amikor ismét hátat fordított Dieselnek, hogy ajtót nyisson. Azután a karjaiba zárta a lányát.
– 292 –
Köszönetnyilvánítás Először ismét annak az embernek mondok köszönetet, aki nélkül ennek a könyvnek nem lenne értelme: Önnek. Olvasóként hitelt adott nekem azzal, hogy megvásárolta az „Ámokjáték”-ot anélkül, hogy tudta volna, tetszeni fog-e Önnek, amit majd olvas. Nos? Természetesen nagyon érdekel a véleménye, a kritikája, az ötletei vagy bármilyen egyéb visszajelzés. Keresse fel a honlapomat az interneten: www.sebasatianfitzek.de, vagy küldjön közvetlen e-mailt a
[email protected] címre. Helyhiány miatt nem sorolhatom fel itt csodálatos kiadóm minden munkatársát. Köszönet a teljes Knaur-csapatnak, különösen dr. Andrea Müllernek, aki felfedezett, támogatott és a munkámat alakítgatta, hogy kiváló lektori munkájával soraimból a legjobbat hozta ki. Köszönettel tartozom Beate Kuckertznek, a kiadó vezetőjének (aki a kedvenc útitársam, ha „jegy nélkül” kell utaznom, akár Rómában is!), és Klaus Kluge marketingigazgatónak, akik mindent megtettek azért, hogy a bestsellerről dédelgetett álmom ne váljon beteges rögeszmévé. A sok-sok dominó közül, amelyeknek el kellett dőlniük ahhoz, hogy a könyveim eljussanak az olvasóimhoz, ők ketten döntötték fel az egyik legnagyobbat. Andreas Thiele-nek és kollégáinak – akiket sajnos még nem sikerült személyesen megismernem – köszönöm a terjesztés során végzett rendkívüli munkájukat. Külön köszönet jár ebben ehhez kapcsolódóan Andrea Kammann-nak. Az ő internetes portálján (www.buechereule.de) kapott kritikát az első könyvem, amikor még senki nem ismerte. Köszönöm továbbá minden könyvkereskedő segítségét, aki olvassa és ajánlja a könyveimet. Sabrina Rabow – köszönöm a hihetetlen reklámtevékenységet (aki még a fényképemet is elhelyezi az újságban, az tényleg mindent megtesz). David Groenewold és Iris Kiefer – köszönöm, hogy meg akarjátok filmesíteni a műveimet. Thomas Koschwitz és Manuela Raschke, nektek a – 293 –
barátságot és a támogatást köszönöm, Stephan Wuschanskynak pedig zseniális mentori teljesítményét. Az „Ámokjáték” kizárólag a fantáziám szüleménye. De annak érdekében, hogy a fikcióban a tények is hitelesek legyenek, több szakember is elhalmozott ismereteivel, aki most kénytelen lesz felelni a „művészi szabadságomért”: Mindenekelőtt a testvérem Clemens és a felesége Sabine – tapasztalt orvosokként nem csak az orvosi hibákat irtottátok. Frank Hellberg – köszönöm, hogy a treptowi kikötőben a teljes repülőgépflottádat felgyújthattuk, és hogy megmutattad, hogyan lehet legkönnyebben rábírni egy helikoptert, hogy lezuhanjon, pedig erre végül nem is volt szükségem. (Bár nagyon jó téma volt a magamfajták számára, akik rettegnek a repüléstől.) Köszönet illeti a rendőrség egyik belső emberét, aki nem szeretné, ha név szerint megemlíteném, miután a Perzsánál elköltött lakomáink alkalmával, számos belső információt osztott meg velem a SEK hasonló nagyságrendű bevetéseinek lefolyásáról. Christian Meye – köszönet az értékes tanácsokért. Téged és a te őrzővédő cégedet fogom alkalmazni, ha egyszer engem üldöznek majd a rosszfiúk. Arno Müller – köszönök mindent, amit a rádióról tanítottál nekem. Timberrel a való életben szerencsére nincsenek közös vonásaitok, mint ahogy a regény egyetlen szereplője sem mutat hasonlóságot a körülöttem élő emberekkel. Na jó, egy kivétellel: Fruti. De te tényleg még betegebb elme vagy, mint Diesel. Boldog vagyok, hogy együtt dolgozhatok Roman Hockéval, a legjobb irodalmi ügynökkel, akin keresztül alkalmam volt megismerni Peter Prange-t is, aki szintén sokat segített mint szerző, és ami még fontosabb: mint barát. Bár nem szeretek hullámvasutazni, megígérem neked, Gerlinde, hogy tízszer ingyenesen felülhetsz, amiért elviseled, hogy mindig rajtad tesztelem a könyveimet. Végül köszönöm apámnak, hogy őszintén támogatott a nehéz idők ellenére. Mindketten tudjuk, hogy Christa ismeri a végét, bár csak az első – 294 –
száz oldalt olvashatta el. Mint ahogy mindig mindent tudott jóval az előtt, hogy én akár álmodni is mertem volna róla. Végül elnézést kérek mindazoktól, akik ezt a köszönetnyilvánítást túl hosszúnak találják, habár már így is segítők hadait hagytam ki belőle, akiket ezért most mind meg kell hívnom ebédre. Természetesen le is rövidíthettem volna: köszönöm mindenkinek, aki segített. Mélyen le vagyok kötelezve. De eszetekbe ne jusson, hogy cserébe áthívhattok segíteni, ha épp költöztök…! Berlin, 2006. december
– 295 –
