Sárdy Péter. Jézus kincse emberek kezében. 3. füzet

Sárdy Péter

Jézus kincse emberek kezében 3. füzet

A mű eredeti címe: Jesus oder Paulus. Der Weg einer Befreiung © Sárdy Péter [email protected]

A fordítás a kéziratból készült.

Fordította: Gromon András [email protected]

Köszönet a Szerzőnek, amiért a magyar kiadás jogát ingyenesen átengedte.

Köszönet a Szerzőnek hozzájárulásáért (2012. 10. 22.), hogy könyvének 3 füzetre bontott kiadását e blogban elhelyezhetem.

A borítón

Albrecht Dürer: Négy apostol c. képe látható

Tartalom

5. Az apostoli iratok 5.1. „Az a tanítvány, akit Jézus szeretett” – A János-evangélium 5.2. „Isten haragjának sajtója” – Isten és Krisztus a Jelenések könyvében 5.3. „Az üdvözletet én, Pál, saját kezűleg írom” – Ki írhat apostoli levelet? 5.4. „Minden Istentől sugalmazott írás hasznos” – A sugalmazásba vetett hit 5.5. „Szent lélektől ösztönözve” – A Biblia és a Szentlélek Isten háromságos emberszeretete (Kitérés) 5.6. „Szilárdak vagytok az igazságban” – Az apostoli levelektől a dogmákig

6. Ahol az Úr Lelke működik, ott szabadság van 6.1. „Testvérek, ti tudatlanságból cselekedtetek” – Hogyan bánjunk a múlt tévedéseivel? 6.2. „Merítsünk reményt az Írás adta vigasztalásból” – A Biblia emberi kezekben 6.3. „Isten bőrruhát készített az embernek és feleségének” – Az emberek istenképei 6.4. „Hogy Isten fiaivá legyetek” – Korunkba illő istenkép? 6.5. „Kovász a lisztben” – Pillantás hátra és előre, a kerítésen túlra

4 4 9 13 20 24 32 36

47 48 53 60 66 73

4

5. AZ „APOSTOLI” IRATOK

Pál apostol tanításának vizsgálatában hét hiteles levelére támaszkodtunk, a Bibliában azonban tizennégy olyan levelet találunk, amelyet Pál nevéhez kötnek. Miből fakad ez a különbség? Elődeink mindenesetre azon a meggyőződésen voltak, hogy az Újszövetség iratai azért bizalomraméltóak, mivel Jézus apostolaitól, vagy – Márk és Lukács kivételes esetében – legalábbis valamelyik apostol tanítványától származnak. Vegyük hát szemügyre röviden a tényeket, ahogyan a történeti kutatás ma látja őket. Az Újszövetség legrégebbi iratai a hiteles Pál-levelek, de Pál nem állt személyes kapcsolatban Jézussal, aki ezért nem is tette őt „követévé” („apostolává”). A legrégebbi evangélium szerzője, Márk szintén nem volt Jézus kísérője, hanem – a hagyomány szerint – csak Péterre mint közvetlen tanúra támaszkodott. Minthogy Máté evangélista bizonyíthatóan Márk után írt, és az ő írását (egy további forrásmunka mellett, amelyet Lukács is hasznosított) közvetlenül felhasználta, már ez okból is valószínűtlen, hogy Jézus kísérője lett volna. Fordítsuk most tekintetünket az Újszövetség további iratai felé, hogy meglássuk, vajon Jézus valamelyik apostola írta-e őket, és főképpen azt, vajon megbízhatóan adják-e tovább Jézus üzenetét!

5.1. „Az a tanítvány, akit Jézus szeretett” – A János-evangélium Ki írhatta a negyedik evangéliumot? – Könnyű fölfedezni, hogy Jézus ebben az evangéliumban másképp viselkedik, más szavakat használ és más témákról beszél, mint az első három evangéliumban. Bár olykor-olykor találkozunk olyan jelentéktelen részletekkel – mint például, hogy „a tizedik óra volt”, vagy hogy Jézus „egy fügefa alatt” látta Nátánáelt –, amelyek kézenfekvővé tehetnék, hogy történeti visszaemlékezések feldolgozására bukkantunk, de ennek az evangéliumnak a gondolatai nagyon távol állnak a történeti Jézusnak az első három evangéliumban megismert világától. A szakemberek ma feltételezik, hogy a szöveg több

5

szerzőtől származik. Ami engem illet, most csak azzal a kérdéssel szeretnék foglalkozni, hogy ez a szöveg Jézustól távoli kifejezésmódja ellenére legalább bizonyos fokig tükrözi-e a valódi Jézus gondolatait és szándékait. A János-evangélium nem földi történésekkel kezdődik, hanem egy teológiai kijelentéssel: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és az Ige Isten volt.” De honnan erednek voltaképpen ilyen gondolatok? Az a Jézus, akit az első három evangéliumból ismerünk, sosem mondott ilyesmit, tehát csak a negyedik evangélium valamelyik szerzőjének megvilágosodásából vagy meditációjából származhatnak. Kérdésünk: Mivel alapozza meg ez a „János” a saját evangéliumát, ha az oly erősen eltér a korábban írt evangéliumoktól? A választ maga adja meg írásának végén: „aki mindezt leírta”, nem más, mint „az a tanítvány, akit Jézus szeretett”. Ő „látta” Jézus kereszthalálát, és „tanúskodik róla”, s ő az, aki ezután magához vette Jézus anyját. „Tanúsága igaz, és ő tudja, hogy igazat hirdet, hogy ti is higgyetek” (Jn 19,35). Nevét ugyan sehol sem olvassuk, de említett tulajdonságai miatt nem létezhetik fontosabb és hitelre méltóbb evangélista, mint ez a „szeretett tanítvány”. Sajnos, minden amellett szól, hogy ez a személy csak az evangélium (egyik) írójának találmánya, aki így akart apostoli tekintélyt szerezni műve számára. A három korábbi evangélium ugyanis mit sem tud arról, hogy Jézus anyja és egy szeretett tanítvány „Jézus keresztjénél állt” volna, és csak egy olyan tanítványt ismernek, akit Jézus előnyben részesített: Simont, akit Péternek (Kéfás = Szikla) nevezett, ő viszont nem állt a kereszt mellett. Honnan vették tehát „magasabb ismereteiket” a meg nem nevezett szerzők? Ők maguk így magyarázzák ezt (Jn 1,9-14 és 16,12-14): „Az igaz világosság, amely minden embert megvilágosít, a világba jött, a világ azonban nem ismerte föl.” Csak az Istenből születettek, nevezetesen „mi” láttuk a testté lett Ige dicsőségét. Ez a „látás” aligha képzelhető el másként, mint egyfajta vízióként. Annak is tudatában vannak, hogy misztikus tapasztalatuk eltér a Jézus-tanítványok addig ismert tapasztalataitól, ezért aztán magával Jézussal magyaráztatják meg ezt a tényt a következő szavakkal: „Még sok mondanivalóm lenne számotokra, de most nem tudnátok elviselni. Amikor azonban eljön ő, az igazság Lelke, elvezet majd titeket a teljes igazságra.” „A jövendőt fogja hirdetni nektek. Meg fog dicsőíteni engem.”

6

A szerzők ezzel azt állítják, hogy a földi Jézus nem tudta elmondani a teljes igazságot, mivel tanítványai ezt nem lettek volna képesek elviselni; csak ők ismerték fel karizmatikusan az „Ige” (Krisztus) dicsőségét, hiszen csak ők kapták meg „az igazság Lelkét”, aki arra ösztönzi őket, hogy megdicsőítsék Jézust. Úgy tudják, hogy ez a Lélek hatalmazta fel őket arra, hogy helyesbítsék és „teljes igazsággá” egészítsék ki a földi Jézusról szóló korábbi, még el nem szellemiesített beszámolókat. Szövegüket vizsgálva észrevehetjük, hogyan végezték „a Lélek által irányított” korrektúrájukat: Egyrészt elhagyták mindazt, ami nem illett bele koncepciójukba, mint például Jézus keresztsége, Istenmegtapasztalása és megkísértése. A befejezésben az áll, hogy mindent nem írhattak le, de a szóban forgó válogatást azért készítették el, „hogy higgyétek: Jézus az Isten Fia”. Másrészt – hogy megdicsőítsék Jézust – hihetetlen csodákká fokozták a hagyomány bizonyos elemeit, például a kánai menyegzőn történteket vagy Lázár feltámasztását. Végül több olyan terjedelmes szöveget komponáltak, amely nem illik a valódi Jézushoz. Ezeket többnyire Jézus beszédeinek állítják be, de Jézus „én”-je alkalomadtán közvetlenül a megvilágosultak „mi”-jébe megy át bennük, mint például ebben a mondatban: „Amit láttunk, arról tanúskodunk” (Jn 3,11). Feltételezhetjük, hogy számos hatásos hely, mint például a prológusnak az Isteni Igéről szóló részei, a Szentlélekről vagy Jézusnak az Atyával és a hívőkkel alkotott egységéről írottak, mély misztikus élményből fakadnak, s ezt az élményt szeretnék az olvasó számára is közvetíteni. Ezek kétségtelenül gazdagították a keresztény lelkiséget, és még ma is képesek elbűvölni minket. Persze ez még egyáltalán nem bizonyítja, hogy „gazdagításuk” valóban Jézus szellemében egészítette ki üzenetét. Az alapos megfigyelés épp ellenkezőleg azt mutatja, hogy ez a jánosi misztika inkább elfedi és felismerhetetlenné teszi Jézus tulajdonképpeni szándékát! Erről úgy győződhetünk meg a legegyszerűbben, hogy összevetjük „János” lényeges nézeteit Jézus lényeges kijelentéseivel, amelyek konkrét eligazítást nyújtanak egyrészt Istenhez, a „mi Atyánkhoz”, másrészt „testvéreinkhez” fűződő viszonyunkról: Ebben az evangéliumban újból és újból szó esik a szeretetről. Istenről azt mondja, „annyira szerette a világot, hogy egyetlen Fiát adta oda”, és „nem azért küldte őt a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy megmeneküljön általa a világ”, és hogy „Isten a szeretet, s aki szereti Istent, szeresse testvérét is”! Jézusról azt közli, hogy megmosta tanítványai

7

lábát, és ezt az új parancsot adta nekik: „Ahogyan én szerettelek titeket, úgy szeressétek egymást ti is” (Jn 3,16-17; 1Jn 4,16.21; Jn 13,34)! Mégis jól tesszük, ha most is jobban odafigyelünk – ahogyan Pálnál is tettük –, vajon korlátozott szeretetről van-e itt szó, vagy valóban arról a határtalanított szeretetről, amely egyedüli csalhatatlan ismertetőjegye Jézus igehirdetésének. A választ az ún. „főpapi imában” vagy „búcsúbeszédben” találjuk meg, amelyet az evangélista Jézus szájába ad: „Atyám, értük imádkozom; nem a világért imádkozom, hanem mindazokért, akiket nekem adtál, hiszen a tieid ők” (Jn 17,9). Ez a Jézus tehát csak a kiválasztottakért imádkozik, azokért, akiket Isten szeret és megment. Ők azok, akik hiszik, hogy Jézust Isten küldte, s akiknek e hit által életük van; ők Istenhez tartoznak, a többiek viszont, „a világ”, nyilvánvalóan nem tartoznak Istenhez, Isten nem is szereti és nem is menti meg őket. Ezek a ki nem választottak és elvetettek „a zsidók”, akikről a János-evangélium Jézusa még azt is kifejezetten kijelenti, hogy „atyjuk az Ördög” (Jn 8,44).154 E „zsidók” bűne az volt, hogy – a számos bizonyító csoda ellenére – nem hittek Jézusban. Egyébként nem is hihettek volna, mivel maga Isten vakította el a szemüket és keményítette meg a szívüket, „hogy ne térjenek meg, és ne gyógyítsam meg őket” (Jn 20,31 és Jn 12,37-41). Világosan látható, hogy a János-evangélium „szerető Istene” nem különbözik lényegesen Pál „haragos fazekasától”, aki bizonyos embereket eleve „megsemmisítésre” rendel. Ráadásul itt kifejezett dualizmus társul Pál istenképéhez annak kijelentésével, hogy az emberek egyik része Istenhez tartozik, a másik azonban az Ördöghöz, és ezekért még az „Isten Báránya” sem akar imádkozni! Ez a dualista világszemlélet egyáltalán nem illik a valódi Jézushoz, aki abban látta küldetését, hogy „keresse és megmentse, ami elveszett”, aki „Izrael házának elveszett juhaihoz” küldte tanítványait, és akinek az Istene „esőt ad igazaknak és bűnösöknek egyaránt” (Lk 19,10; Mt 10,6; 5,45). A negyedik evangéliumnak ezért következetesen el kell hallgatnia azt is, hogy Jézus kereste a bűnösöket, és asztalközösséget ápolt velük. A „megbocsátás” szava még csak elő sem fordul ebben az evangéliumban! Lehet ezt a jézusi üzenet kiegészítésének és gazdagításának tekinteni?

154

A valódi Jézus ezzel szemben arról volt meggyőződve, hogy minden embernek egy az Atyja, aki „felkelti napját gonoszokra és jókra egyaránt” (Mt 5,45), vagyis egyformán jól bánik velük.

8

Ha még azt is megkérdezzük, mit kíván Isten (illetve az ő Krisztusa) ebben az evangéliumban azoktól az emberektől, akiket eleve az üdvösségre rendelt, akkor figyelmen kívül hagyhatatlanná válik, mennyire távol áll a valódi Jézus üzenetétől. Ez az evangélium mindenekelőtt azt kívánja az embertől, hogy higgyen, ami kifejezetten annyit jelent, hogy igaznak tartson olyan bizonyító csodákat, amelyeket maga nem láthat és nem tapasztalhat.155 Jézus ezzel szemben semmire sem tartotta a bizonyító csodákat; az ő szemében a hit egyszerűen a jóságos mennyei Atyába vetett bizalmat jelentette. János szerint az embernek az üdvösséghez szüksége van a keresztség szentségére: „Bizony, bizony, mondom nektek: Ha valaki nem születik vízből és Lélekből, nem juthat be Isten országába” (Jn 3,5). A valódi Jézus sosem szabott ilyen feltételt.156 János szerint az embernek Krisztus teste és vére szentségére is szüksége van: „Bizony, bizony, mondom nektek: ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok az ő vérét, nem lesz bennetek az élet” (Jn 6,53.56-57). Ez a mondás sokkal jobban illik a hellenista misztériumokba, mint Jézus igehirdetésébe. Végül e szerint az evangélium szerint az embernek a testvéreit kell szeretnie, nem pedig az idegeneket, vagy éppenséggel az ellenségeit, ahogyan Jézus sem „a világért” imádkozott. A szellemileg rokon Jánoslevelekben ez már úgy jelentkezik, hogy kifejezett paranccsá válik a másképp hívő keresztények kiközösítése: „Ha valaki hozzátok jön, és nem ezt a (jánosi) tanítást hozza magával, akkor ne fogadjátok be házatokba, még csak ne is köszönjetek neki” (Jn 17,9 és 2Jn 10-11). A valódi Jézus ezzel szemben nemcsak bűnösökkel ült egy asztalhoz, hanem még teológiai ellenfeleivel is. Még egy Júdást sem dobott ki tanítványi közösségéből. Ez az összevetés azt mutatja, hogy a János-evangélium írói nem Jézus szellemében fejlesztették tovább tanítását, sőt még Jézus üzenetének lényeges részeihez sem sikerült hűségesnek maradniuk, hanem valami újat állítottak annak helyébe. Saját misztikus ismereteiket igyekeztek továbbadni, hogy „kiigazítsák” velük Jézus tanítását, de ezzel csak további példáját nyújtják annak, hogy a különböző keresztény gyülekezetek különböző utakra térhettek, sőt el is távolodhattak a valódi Jézus 155

Jn 20,29 szerint Jézus ezt mondta Tamásnak: „Boldogok, akik nem látnak, és mégis hisznek.” 156 A Mt 28,19 és Mk 16,16-ban található felszólítás a keresztelésre későbbi eredetű.

9

tanításától – evangéliumuk ezért minket sem vezethet el Jézus Istenének jobb megismerésére. Szép és jó dolog ugyan Jézusban megtalálni „az utat, az igazságot és az életet”, de ehhez nem vagyunk rászorulva a jánosi kinyilatkoztatásokra. Ha Jézus ebben az evangéliumban más nézeteket terjeszt, mint az első háromban, akkor nem tarthatjuk mindezt egyformán helyesnek és mértékadónak csak azért, mivel „írva van”. Jó okunk van arra, hogy teljes bizalommal hagyatkozzunk testvérünk, Jézus egyszerű üzenetére, amelyet a legősibb hagyományból ismerünk. Az ő üzenete nem spekulációkra, hanem megtérésre hívta föl az embereket, s ez a megtérés abban áll, hogy gondolkodásunkat az ő realista gondolkodásához igazítjuk.

5.2. „Isten haragjának sajtója” – Isten és Krisztus a Jelenések könyvében Láttuk már, hogy az apokaliptikus világvége-várás nem egyeztethető össze Jézus üzenetével. Amikor követői később a felmagasztalt Urat és Messiást (Krisztust) látták benne, mégis magától értetődőnek találták, hogy „ez a Jézus, aki most eltávozott tőletek és fölvétetett a mennybe, épp így fog eljönni”, természetesen azért, hogy helyreállítsa „Izrael országát” (ApCsel 1,11; 1,6). Egyszerűen képtelenek voltak egy messiást messiási ország nélkül elképzelni – ez pedig kitárta a kaput az apokaliptikus gondolkodás előtt, amely akkoriban zsidó körökben igen eleven volt. A nagy csoda várását így nemcsak az evangéliumokba vették fel, hanem Jézus szájába is adták. Mi több, a Jelenések könyvével egy terjedelmes apokalipszis is utat talált a Bibliába, ámbár egészen az 5. századig tartott, amíg minden egyház fölvette a maga szentírási kánonjába. Valószínűleg érezték, hogy témája, Isten haragjának győzelme a történelemben, nemigen illik Jézus üzenetéhez. Csak azért talált végül elismerésre, mert azt hitték, hogy János apostol műve. A Jelenések könyve és János evangéliuma mindenesetre – stílusát és gondolatvilágát tekintve – annyira különbözik egymástól, hogy jó példát nyújtanak arra, mennyire eltérő formában tudták kifejezni hitüket a korai keresztény gyülekezetek – hiszen a negyedik evangélium éppen abban tér el az Újszövetség többi iratától, hogy mit sem tud Krisztusnak a világ számára ítéletet jelentő visszajöveteléről (vö. Jn 3,17-21 és 12,31). Egy

10

szó sincs benne az eljövendő „harag napjáról”, sem a jövő reményeként, sem intelemként; felfogása szerint ugyanis az ítélet abban a pillanatban történik meg, amikor valaki elfogadja vagy visszautasítja Jézus üzenetét. Aligha lehet feltenni, hogy egy ilyen könyv szerzője írta volna a Jelenések könyvét. A Jelenések könyve ismételten hivatkozik „Jézus Krisztusra”. Ha azonban eltekintünk ezektől a hivatkozásoktól, akkor inkább az a benyomásunk, hogy ószövetségi próféciával van dolgunk. A szöveg arról is biztosít minket, hogy valódi víziókat tükröz, a gondos vizsgálat azonban valami mást tesz nyilvánvalóvá. Képi világát nagyrészt Dániel könyvéből kölcsönzi, és különben is tele van az egész Ószövetségből vett idézetekkel és utalásokkal, amivel inkább egy az Ószövetséget jól ismerő ember gondos munkájáról árulkodik, semmint jövőbeli események spontán „látásáról”. Az egyes „víziók” részleteiben utalásokat találunk olyan történelmi eseményekre, amelyeket az író és az olvasók az 1. század végén minden bizonnyal egyaránt jól ismertek, vagyis itt a legfrissebb történelmi események értelmezéséről van szó, amelyek az akkori keresztények meggyőződése szerint csupán Krisztus visszajövetelének előjátékát alkothatták. Ezért bizonygatja Jézus a könyv végén: „Igen, hamarosan eljövök!” Ezen az említésen kívül azonban a valódi Jézusnak és örömhírének szinte nyoma sincs ebben a könyvben. Természetesen elkötelezett keresztény írásáról van szó, aki a nehéz üldözések idején reményt és bátorságot akart önteni gyülekezeteibe. Ha azonban isteni kinyilatkoztatásként adják kezünkbe írását, akkor – Jézus útmutatásának értelmében – ugyanúgy meg kell vizsgálnunk, mint minden más „prófétát”. Ezért aztán itt is az lehet az első kérdésünk, vajon miféle „szívből” fakadnak ezek az Istennel és Krisztussal kapcsolatos gondolatok. A szerző, illetve a felelős végszerkesztő a zárszóban tárja föl a „szívét”: „Tanúsítom mindenkinek, aki hallja e prófétai könyv szavait: aki hozzátesz valamit, azt Isten ugyanazokkal a csapásokkal sújtja, amelyekről ebben a könyvben írtam” (Jel 22,18). Azok a csapások pedig, amelyekkel lehetséges kritikusait fenyegeti, többek között a következők: a büntető angyalok azt a parancsot kapják, hogy „ne öljék meg az embereket, csak kínozzák őket öt hónapon keresztül; kínzásuk olyan, mint mikor skorpiómarás éri az embert. Azokban a napokban az emberek keresni fogják a halált, de nem találják” (Jel 9,5-6). Az effajta mondatok olyan szerzőről árulkodnak, aki azt akarja, hogy a műve helyesbítésére irányuló

11

bármiféle kísérletet Isten torolja meg. Soraiból egyenesen a kínzás élvezete árad, még ha Isten állítólagos akaratával igazolja is a kínzást. Lehet, hogy a jámbor szerző, aki maga is üldözést szenvedett (Jel 1,9), prófétának érezte magát, de Jézus „örömhíre” nem alakította át, hiszen tele volt keserűséggel a „gonosz többiek” iránt. Ez a megfigyelés megkönnyítheti számunkra írásának megértését, de semmiképpen sem ajánlja azt Jézus evangéliumának kiegészítéseként. Az alábbiakban figyelmen kívül hagyom a mű legtöbb részletét, és csak azok közös hátterét emelem ki oly módon, hogy idézem a szerző Istenről és Krisztusról alkotott elképzeléseit, és összevetem őket a valódi Jézus üzenetével. A könyv istenképe. – A Jelenések könyvének Istene távoli Isten: „ő az, aki a trónon ül” (4,2.5). Trónjából villámlás, mennydörgés és rettenet árad. Az emberek azt kívánják, hogy omoljanak rájuk a hegyek, és ezzel elrejtsék őket „a trónon ülő tekintete elől és a Bárány haragjától” (6,16). Isten továbbá úgy jelenik meg itt, mint „az, aki a világot teremtette”, és ezzel eleve és megváltoztathatatlanul rögzített minden múlt és jövendő történést, valamint minden egyes ember sorsát (4,11 és másutt).157 Ha ez az Isten megbünteti a bűnösöket, akkor ez nem megtérésükre, hanem megkeményedésükre vezet (9,4-6; 22,11). Bíróként nem csupán korrekt módon meg akar fizetni, hanem a megölt igazak kívánsága szerint vérüket „meg is akarja bosszulni a Föld lakóin”.158 Isten szentjei közben gyönyörködhetnek ellenségeik kínjában, akiket „tűzzel és kénnel kínoznak a szent angyalok és a Bárány színe előtt”. Lehetséges ezt még a jézusi üzenet értelmezésének vagy kiegészítésének nevezni, ha egyszer Jézus következetesen Isten közelségét és szerető odafordulását hangsúlyozta, Istent csak „Abbának”, vagyis anyai apának nevezve, aki az elveszett embereket is csak megmenteni akarja, és senkit sem ítél el eleve ellenségként, és nem is küld végérvényes kárhozatra? Ugyanennek az istenképnek felel meg a Jelenések könyvének krisztusképe is, amely a Megváltó és a Bosszúálló kettős arculatát viseli. A kiválasztottak számára a „leölt Bárány” a Megváltó. „Szeret minket, és vérével megváltott minket bűneinktől. Királyokká és papokká tett minket Isten, az ő Atyja színe előtt.” Csak ő méltó arra, hogy feltörje a 157

Szó van a világtörténelem könyvéről, amelybe már minden eljövendő esemény föl van írva: 5,1-10; 10,8-11; 22,7-9; létezik „az élet könyve” is, és csak azt „engedik be” az életre, akinek a neve megtalálható ebben, akié nem, „azt tüzes tóba vetik”: 21,27. 158 Jel 6,10; 8,6-8; 9,5; 20,10; 14,10-11.

12

könyv pecsétjét, és ezzel útjára indítsa az apokaliptikus drámát, mivel vérével embereket vásárolt meg Isten számára (1,5-6; 5,5.9). Bár ő az „Isten Igéje”, de még csak szóba sem kerül, hogy emberként új üzenetet hozott Istenről. Amikor a könyv arra szólít fel, hogy ragaszkodjunk „Jézus tanúságához” és a „Jézus iránti hűséghez”, akkor ez csupán intelem az igazhitűségre és az állhatatosságra (19,13; 20,4; 14,12), de sosem jelenti azt a határokat átlépő szeretetet, amely Jézus szerint Istent és az ő „gyermekeit” jellemzi. A világ számára ugyanez a „leölt Bárány” félelmetes Bosszúálló159: „Íme, eljön a felhőkön, és minden szem meglátja őt, azok is, akik átszegezték, és a Föld minden népe sírni és jajgatni fog miatta.” Szájából „éles, kétélű kard” tör elő. Éles sarló van a kezében, amelyet lehajít, hogy leszüretelje a Föld szőlőjét. „Egy angyal Isten haragjának nagy sajtójába veti a szőlőt, a sajtót a városon kívül kitapossák, és vér ömlik a sajtóból.” A látnok magát Krisztust látja, amint „vértől ázott ruhát visel”, és „taposni fogja Isten bosszúálló haragjának sajtóját”. Összhangba lehet-e hozni ezt a képet a Hegyi beszéd Jézusával, aki mindenkit arra szólít fel, hogy még ellenségeit is szeresse? A Jelenések könyvének Krisztusa aztán hűséges követőit is kegyetlen uralmának részeseivé teszi (2,26-28; 11,5-6): „A győztesnek hatalmat adok a népeken. Vaspálcával fog uralkodni rajtuk, és szétveri őket, mint az agyagedényt, amint én is ilyen hatalmat kaptam Atyámtól.” A „jók” akkor maguk kínozhatják majd ellenségeiket: „Tűz csap ki szájukból, és megemészti ellenségeiket. Hatalmuk van arra, hogy minden lehetséges csapással megverjék a Földet, amikor csak akarják.” Összefoglalásképpen a következőket mondhatjuk: A Jelenések könyvének gondolatvilága olyannyira ellentétes Jézus üzenetével, hogy túlzás nélkül nevezhetjük „Jézustól idegen” hitnek. A megértéséhez vezető kapu csak akkor tárul föl, ha teljes radikalitással azt az emberi helyzetet kutatjuk, amelyben egy effajta írás valamilyen emberi szükséghelyzetre adott „isteni” válaszként születhetett meg. Abban a korban történt meg ez, amikor a római állam egy „végső megoldással” meg akarta semmisíteni a keresztény hitközösséget. Az üldözés már évek óta tartott, és sok áldozatot követelt. Ebben a helyzetben szinte lehetetlen volt az embereket arra indítani, hogy ne essenek kétségbe, és Jézussal együtt kitartsanak az Isten iránti bizalomban. Ahhoz, hogy mégis erőt adjon nekik a kitartáshoz, a „látnoknak” igen erős indítékokat kellett bevetnie: meg kellett mutatnia, 159

Jel 1,7; 1,16; 14,14-20; 19,12-15.

13

hogy a történelem minden borzalma mögött a hatalmas Isten és az ő győzelmes Krisztusa áll. Csak így remélhette, hogy gyülekezetének hite helyt tud állni az állam túlerőben lévő hatalmával szemben. A Jelenések könyvét csak akkor fogjuk megérteni, ha nem feledjük: nem azért írták, hogy Jézus tanítását hitelesen magyarázzák vagy továbbfejlesszék, de még csak azért sem, hogy minden időkre érvényes istenképet vázoljanak föl, és legkevésbé sem az a rendeltetése, hogy „leleplezze” előttünk, késői utódok előtt az emberiség jövőjét. Célja egyszerűen az volt, hogy megszilárdítsa a kor keresztényeinek ellenállóerejét. Ezek a hatalommal teli képek alkalmasak voltak arra, hogy akkoriban tartósan megerősítsék az ő hitüket az állami nyomással szemben. Arra persze még vissza kell majd térnünk, hogyan egyeztethetjük össze ezt a felismerést azzal az áthagyományozott felfogással, hogy a Biblia Isten kinyilatkoztatása. Itt csak azt kell még megjegyeznünk, hogy ma is léteznek olyan emberek, akik azt várják, hogy napjainkban bekövetkezzék az apokalipszis. Nekik azt ajánlhatjuk, hogy várakozásukat tegyék a valódi Jézus mérlegére. Jézus kétségtelenül nemcsak mások számára prédikálta az ellenség szeretetét, hanem – már halálra ítélten – maga is imádkozott kínzóiért. „Felmagasztalása” után ugyanez a Jézus hogyan taposhatná szét ellenségeit „Isten haragjának sajtójában”? Isten alakította volna át ennyire? Akkor az már nem az a szerető Atya lenne, akit Jézus hirdetett, s így ő sem lenne többé a valódi Isten megbízható követe.

5.3. „Az üdvözletet én, Pál, saját kezűleg írom” – Ki írhat apostoli levelet? Láttuk, hogy sem Pál, sem a János-evangélium vagy a Jelenések könyve írója nem volt képes arra, hogy sértetlenül adja tovább Jézus üzenetét. Ez az észrevétel további gondolkodást igényel, hiszen az Újszövetséget Isten tévedhetetlen szavaként adják elénk. Hogyan támadhatott ilyen igény? És mi marad ebből az igényből, ha arra törekszünk, hogy ezeket az írásokat kivétel nélkül emberi keletkezésük alapján értsük meg? Mielőtt belebocsátkoznék ezekbe a kérdésekbe, azt ajánlom, vegyünk fontolóra még néhány, az „apostoli” iratokkal kapcsolatos tényt.160 160

Ebben Gerd Lüdemann, Ketzer. Die andere Seite des frühen Christentums. Radius Verlag, Stuttgart 1995 c. művére támaszkodom, amelyben részletes irodalomjegyzék is található.

14

A Kolosszei és az Efezusi levél. – E két levél feltűnően hasonlít egymáshoz. Noha Pált nevezik meg feladójukként, stílusuk annyira különbözik a hét páli levél stílusától, hogy már csak ezért sem származhatnak tőle. Bár a páli levelek gondolatait és témáit ismétlik, nem jelentéktelen mértékben megváltoztatják azokat. Nehéz elképzelni például, hogy ugyanaz a Pál, aki minden üdvösséget Jézus kereszthalálából vezet le, és csak ezzel a kereszttel akar dicsekedni, utóbb azt mondaná, hogy szenvedéseivel kiegészíti, „ami Krisztus szenvedéseiből még hiányzik” (Kol 1,24). Pál mindig a maga egészen konkrét gyülekezeteit jelöli az „egyház” szóval, az Efezusi levél viszont már a mennyben látja az egyházat, olyannyira, hogy még „az égi fejedelmek és hatalmak” is hatókörébe esnek (Ef 3,10; 1,3). „Közösségünk a mennyei Krisztussal” – szinte ez lehetne ennek a levélnek a mottója. Ennek ellenére világos, hogy a szerző Pál lekötelezettjének érzi magát, és meggyőződése, hogy az ő gondolatait folytatja és fejleszti tovább, feltehetően azért, hogy kövesse, illetve ösztönözze saját gyülekezetének szellemi fejlődését – ezért általában Pál egyik tanítványának tartják. Az Efezusiakhoz írt levél egyébként tartalmaz Pálnak mind a hét valódi leveléből vett fordulatokat, de egyet sem az ún. „pasztorális levelekből”. Ebből arra lehet következtetni, hogy szerzője valószínűleg már ismerte e hét páli levél gyűjteményét, amelyet esetleg ő maga állított össze, és hogy ezek a levelek már bizonyos tekintéllyel bírtak. Ha egy ilyen ember a páli levelek ismert formájába öltözteti gondolatait, még megértők is lehetünk vele szemben. „Pasztorális levelek” Timóteushoz és Tituszhoz. – Ezek a levelek is másolják a páli levelek formáját, de gondolatviláguk messze távolodott Pálétól.161 Pál apostol igen élénk képet fest például az egyházról; látásában az egyházi gyülekezet olyan organizmus, amelyben a sok tagnak mind megvan a saját „karizmája” (Lélek-adománya) az egész javára, s a tagok egymással teljesen egyenjogúak: „Különféle kegyelmi adományok léteznek, de csak egy Lélek”; „Ti azonban Krisztus testét alkotjátok, és mindenki az ő tagja”. A pasztorális („lelkipásztori”) levelek viszont már csak egyetlen karizmát ismernek, a püspökét, és ezt sem a Lélek ajándékozza közvetlenül, hanem a vének (illetve az apostol) kézfeltétele adja át! Ezekben a levelekben az egyházi gyülekezet csak olyan tárgyként jön szóba, amely a „hivatalviselők” gondjára van bízva. 161

Vö. az 1Kor 12-t 1Tim 4,14-gyel és 2Tim 1,6-tal!

15

A kortárs irodalommal végzett összehasonlítás révén megállapították, hogy ezek a levelek csak a második században keletkezhettek, valószínűleg csak 140 körül! A levelek írója meg volt győződve arról, hogy Pál nevében, vagyis szellemében léphet fel, egyidejűleg azonban vitában állt a páli hagyomány más képviselőivel. Kirohan például két férfi ellen, akik „eltévelyedtek az igazságtól, és azt állítják, hogy a feltámadás már megtörtént” (2Tim 2,18). Ezt olvasva egy másik Pál-tanítványnak az Efezusi levélbeli kijelentése juthat eszünkbe, hogy „Isten Krisztussal feltámasztott minket, és vele együtt helyet adott nekünk a mennyben” (2,6)! Ezek a jelek arra a korra utalnak, amikor Pál tekintélyét már magától értetődőnek ismerték el ugyan, de „egyházmodellje” (úgy, ahogy egykor Korinthusban) már nem létezett. Az egyház élete ekkorra már odáig „fejlődött”, hogy különböző, sőt egymással vitázó hagyományok vehették igénybe Pál tekintélyét. Ebben a helyzetben a pasztorális levelek Pál követőinek csak egyik pártját képviselik, és ezért már csak hamisításnak lehet nevezni, ha e levelek írója Pál tekintélyét veszi igénybe. A 2.Tesszaloniki levél. – Legkorábbi levelében (1Tessz) Pál arról biztosította olvasóit, hogy ő még meg fogja élni Krisztus visszatérését (1Tessz 4,13–5,3). Az a tény, hogy aztán meghalt, minden bizonnyal mélyen megrázta azoknak a keresztényeknek a hitét, akik ismerték ezt a levelét. Néhány megzavarodott lélek számára úgy tűnhetett, hogy a levél egyik megjegyzése megmutatja a bajból kivezető utat, hiszen Pál nyilvánvalóan tudta, hogy „az Úr napja úgy jön el, mint éjjel a tolvaj”; ezek aztán azt mondhatták, hogy az Úr biztosan visszatért már – úgy, hogy senki sem vette észre! Mindenesetre izzó apokaliptikus hangulat támadt a gyülekezetben, és nagy volt a bizonytalanság. Ebben a helyzetben egy szenvedélyes lelkipásztor könnyen gondolhatott arra, hogy Pál levelével valami nem lehet rendben. A levelet ismerte, Pál tekintélye is szent volt számára, de el tudta képzelni, hogy a levelet talán „manipulálták”, hiszen Pál nem tévedhetett. Csak meg kellett volna találni a valódi páli levelet, s az egész zűrzavar eloszlott volna, mint egy kísértet! Ettől az ötlettől már csak egy kis lépés volt, hogy tollat ragadjon Pál levelének „kiigazítására”. Természetesen Pál nevében kellett írnia, az általa alkalmazott levélformát és szóhasználatot a lehető legnagyobb mértékben utánozva, és ragaszkodnia kellett Pálnak az Úr visszatérésébe vetett hitéhez – hogy egy „állítólagos” Pál-levéllel szemben a „helyesen” értett Pál győzzön.

16

Ilyen helyzetben keletkezhetett a 2. Tesszaloniki levél, amelyet a jelek szerint arra a célra komponáltak meg, hogy a zavart okozó eredeti Pállevelet hamisítványként leplezzék le és helyettesítsék.162 Ezt olvassuk benne: „Ne veszítsétek el egyhamar józan eszeteket, és ne engedjétek, hogy megriasszon titeket, amikor egy állítólag tőlünk eredő prófétai szóban, vagy beszédben, vagy levélben az áll, hogy az Úr napja már itt van. Ne hagyjátok, hogy bárki bármilyen módon megtévesszen titeket! Előbb ugyanis be kell következnie az Istentől való elpártolásnak” (2Tessz 2,2-3).163 Ezután – prófétai mondásoktól indíttatva – olyan események egész menetrendjét írja le, amelyeknek meg kell még történniük, mielőtt a végén Jézus, az Úr, „szájának leheletével megöli” a gonoszt. A szerző tehát nem látott jobb módszert arra, hogy a meglévő apokaliptikus hisztéria vitorlájából kifogja a szelet, mint hogy még bonyolultabb apokalipszist prédikáljon. (Ne firtassuk most, honnan merítette ismereteit az Antikrisztus eljöveteléről!) Joggal feltételezhetjük, hogy csak a hívőkért érzett aggodalma vezette tollát. Jó céljáért folytatott harcában csak az eszköz megválasztásában tévedett – de őrá is érvényes, hogy a jó cél nem szentesít minden eszközt, műve ezért hamisítvány marad. Igencsak emberi történet ez, Jézus evangéliumának értékét azonban nem érinti, ha készek vagyunk feltételezni, hogy „a Szentlélek ösztönzése” ebben az írásban is – mint minden „szent írásban” – emberi megfontolások és döntések termékei révén hat, és nem szavatolja azok hibátlanságát. A történelmi tényállás mindenesetre ránk kényszeríti ennek feltételezését, és szabad nyíltan kimondanunk, ha a Bibliában emberi balfogásokat fedezünk fel. Ha pedig az effajta tények ellentmondanak a szent iratokra vonatkozó öröklött felfogásunknak, akkor meg kell kérdeznünk, helyes volt-e eddigi felfogásunk. Az a fundamentalista állítás ugyanis, hogy a Biblia minden részének személyesen a Szentlélek a szerzője, abszurd következtetésekhez vezet. Ebben az esetben például a „Szentlélek” (vagyis maga Isten) arra ösztönzött volna valakit, hogy hamisítson egy Pál-levelet, s ebben Pál valódi („első”) Tesszaloniki levelét (amelyet ugyancsak ő maga inspirált!) hamisítványnak nevezze.

162 163

Az érvek elolvashatók G. Lüdemann idézett művében (160. lábjegyzet), 116-127. Az író a 3,17-ben elárulja magát egy túlzással: „Az üdvözletet én, Pál, saját kezűleg írom. Ez az én jelem minden levélben, így írok én.” A valódi Pálnak semmi oka nem lett volna arra, hogy leveleit megkülönböztesse a hamisítványoktól!

17

A Zsidókhoz írt levél. – Ez az irat, amely sem Pált nem említi küldőjeként, sem a zsidókat címzettjeiként, később kapta a címét. Nem is igazi levél, inkább mély teológiai prédikáció, amelyhez valaki levélzáradékot csatolt. Ebben a befejezésben az író több páli levél példája alapján megemlíti „Timóteus testvért”, amit könnyen a szerzőség leplezett megadásaként lehetett felfogni. A levél azonban nemcsak stílusában különbözik teljesen a páli levelektől, hanem Pál teológiai eszméi is hiányoznak. Témája egyedülálló az Újszövetségben: Krisztus főpapságának gondolatában a zsidó áldozati kultusz eszméit olvasztja egybe egy keresztény hitvallás kijelentéseivel. Mikor és ki írta ezt a levelet? Ezt olvassuk benne: „Gondoljatok elöljáróitokra, akik Isten igéjét hirdették nektek. Tekintsetek életük végére, és utánozzátok hitüket” (Zsid 13,7)! Ezzel elöljáróik hitére vezeti vissza a megszólítottak hitét, nem pedig (mint az első generációban) az apostolokra mint Jézus feltámadásának közvetlen tanúira – ezért az írás „apostoli” eredetét kizárhatjuk. Megfontolni csupán azt a körülményt érdemes, hogy a keleti egyház miért sorolta ezt az iratot hamarosan a páli levelek közé. Az apostoli levelek iránti szükséglet játszott benne döntő szerepet? Nyugaton mindazonáltal a 4. század második feléig tartott, amíg azonosulni tudtak a keleti egyház véleményével. A „katolikus levelek”. – A páli levelek után Bibliánkban következik még hét, Jakab, Péter, János és Júdás apostolnak tulajdonított levél. Nem kívánom itt egyenként megvizsgálni őket, hiszen a további megfontolás számára elég ténnyel szembesültünk már. A kritikus kutatók véleménye ma az, hogy e levelek közül egyik sem származik Jézus valamelyik apostolától. Példaként csupán azt a levelet említem, amelynek szerzője úgy mutatkozik be mint „Júdás, Jézus Krisztus szolgája, Jakab testvére”. A „Tizenkettő” egyikétől joggal elvárnánk, hogy ha már megöregedett is, közvetlenül és lelkesen beszéljen Mesterének örömüzenetéről. Ez az író azonban csupán „az áthagyományozott hitért” vívandó harcra hív, azért a hitért, amelyet „istentelen emberek” veszélyeztetnek. Ezek persze olyan keresztény testvérek, akik „besurrantak” a közösségbe, sőt „szégyentelenül részt vesznek” a keresztény szeretetlakomán. A hamis eszméikkel folytatott vitára azonban még utalás sincs, a szerző csak panaszkodik miattuk, leleplezi „féktelen életüket” és „fajtalankodásukat”, és megjósolja rettenetes végüket. Az effajta „meggyőzésnek” semmi köze sincs Jézus szelleméhez, még ha néhány jámbor intelmet csatol is hozzá.

18

De hogyan történhetett meg az, hogy olyannyira különböző, más-más problémákkal küzdő és más-más vidéken lakó emberek ugyanarra a megoldásra törekedtek, nevezetesen hogy álláspontjukat egy-egy apostol nevének fölhasználásával juttassák érvényre? Az ókor bizonyos irodalmi divatjával van itt dolgunk, ahogy például a romantikában divat volt a középkorral foglalkozni? Valóban elég-e, ha ezeket a megfigyeléseket egy szép névvel látjuk el (pszeudepigráfia), a levelek „hamis tulajdonítását” egyszerűen irodalmi stíluseszköznek nevezzük, és úgy teszünk, mintha ezzel minden kérdést megválaszoltunk volna? Már csak azért is fel kell tennünk ezeket a kérdéseket, mert más példákat is ismerünk ugyanebből a korból. Az ún. első Kelemen-levél írója nem akarta egy apostol nevével érvényesíteni véleményét. Vajon csupán szerénységből tette ezt, vagy azért, mert elég tekintélye volt ahhoz, hogy levelének célját saját nevével is elérhesse? Benne lenne-e a Bibliában levele, amelyet ma csak specialisták ismernek, ha például András apostol nevével látta volna el? Másfelől ha a 2. Tesszaloniki levélben azt olvassuk, hogy egy „állítólagos” Pál-levélnek nem kell hinni, akkor szerzője aligha lehetett teljesen ártatlan e „Pál-levél” létrehozásában. Továbbá arra is tudunk példát, hogy valakire rábizonyították a Pál-akták hamisítását, s ezért meg kellett válnia presbiteri hivatalától!164 Csak nem azért vallott kudarcot, mert nem az „igazi párthoz” tartozott? Erre is következtethetnénk, mert írásában érvek találhatók a mellett, hogy a nőknek is meg szabad engedni a keresztelést és a tanítást. Ha ilyen gyanú nem létezett, akkor egy-egy írásnak nyilvánvalóan nagyobb esélye volt arra, hogy „valóban apostolinak” ismerjék el. Lehetséges, hogy az „apostoli levelekkel” végül is csak az egyik párt írásai jutottak el hozzánk? Ennyire egyszerű semmi esetre sem volt a dolog, hiszen valamely gyülekezet csak akkor ismerhetett el egy írást, ha össze tudta egyeztetni hitével. Ezek az írások azonban kivétel nélkül olyan egyházakban keletkeztek, amelyek Pál alapításaiból fejlődtek ki. E „hellenista” egyházak rövid idő alatt mindenütt elterjedtek. Gyors fejlődésük néhány generáció alatt egymástól annyira eltérő szervezeti formákat és tanokat hozott létre, hogy tanaik eltérése miatt még egymás ellen is fordulhattak! Hol maradtak viszont ugyanebben a korban a „zsidókeresztények”? Ennek a Jakab-féle egyházi alakzatnak Jeruzsálem lerombolása után nem volt már támpontja, egyre inkább peremcsoporttá vált, és mivel nem hozott 164

Tertullianus írja le, és G. Lüdemann idézi (160. lábjegyzet), 148.

19

létre görög nyelvű írásokat, nemigen befolyásolhatta többé a „globális” fejlődést. Meglehet, tradíciójuk még hatékony volt néhány olyan „tévtanban”, amelyek ellen a Pál utáni levelek oly hevesen küzdenek165, de erre vonatkozólag ma már aligha lehet megbízható nyomokat találni. Ha voltak is arám nyelvű írásaik, valószínűleg veszendőbe mentek. Hová lett annak a Péternek a befolyása, akiért Jézus imádkozott, hogy megtérése után erősítse meg testvéreit (Lk 22,32)? Talán e Péter egyik valódi „levelével” van dolgunk a Márk-evangélium legrégebbi rétegében (vö. 1.4. fejezet), amely hangsúlyozottan valóságos emberként ábrázolja Jézust. Ezért talán joggal láthatunk ebben az írásban szelíd tiltakozást Pál ellen, aki világméretű igehirdetésében csak a mennyei Krisztusról, az ő megbízójáról akart beszélni. Mivel azonban egy mennyei Krisztus összehasonlíthatatlanul jobban megfelelt a hellenista világ várakozásának, mint Jézus, az egyszerű ember, Péter e szerény hangját az Újszövetségben, a páli egyház „zenekarában” már alig lehet hallani. Csak ebben az értelemben gondolom azt, hogy az Újszövetséggel az egyik párt örökségét tartjuk a kezünkben, nevezetesen Pál követőiét. Amit a „Tizenkettő” hirdetett egykor, az – az evangéliumok bizonyos Jézus-emlékeit és az Apostolok cselekedeteinek néhány hagyománytöredékét leszámítva – elérhetetlen marad számunkra. Hogyan alakulhatott ki mégis az a hit, hogy az egyházat a tizenkét apostol terjesztette el az egész Földön? Az „apostoli levelekben” meg lehet figyelni még valamit, ami talán választ ad erre a kérdésre. Feltűnő ugyanis, hogy ezek az írások mind bizonyos tévtanítók vagy hamis tanok ellen harcolnak, ami azt mutatja, hogy nyilvánvalóan a keresztény identitás és hitelreméltóság válságának idején keletkeztek. Senki sem élt már, aki Jézusról szerzett saját tapasztalataira hivatkozhatott volna, és visszaadhatta volna a keresztények biztonságát. Effajta válságoknak annál inkább is be kellett következniük, mert az apostoli igehirdetés már kezdetben sem volt egységes. Például már a Galata-levél is azt mutatja, hogy Pálnak harcolnia kellett egy „másik evangélium” ellen, s az 1. Korinthusi levélben is panaszkodik amiatt, hogy „mindegyikőtök valami mást mond: Én Pállal tartok, én Apollóval, én Kéfással, én Krisztussal” (1Kor 1,12). Ehhez bizonyára az egész világról származó eszmék társultak, maradandó hatást tettek a keresztényekre, és egyenetlenséget támaszthattak körükben, vagy fölerősíthették azokat. Ez a harci helyzet bizonyára egyenesen 165

Vö. Tit 1,10-11: „Mert sok engedetlen, fecsegő és csaló akad, különösen azok körében, akik a zsidóságból jönnek. Ezek az emberek ... egész családokat tesznek tönkre hamis tanaikkal.”

20

kikényszerítette, hogy ki-ki igazolja a saját álláspontját: a félelem és a bizonytalanság legyőzése érdekében mindenkinek támadhatatlannak kellett tekintenie a maga felfogását, és végső soron arra a Krisztusra kellett visszavezetnie, aki az „igazságot” adta át apostolainak! Még vissza fogok térni arra, milyen gyakran esik szó az Újszövetségben – a János-evangéliumtól a 3. János-levélig – az „igazságról”. Alighanem a megbízható tanítás – érthető – vágya vezetett az apostoli iratok iránti igényhez, és megfigyelhetjük, hogy ezt az igényt ki is elégítették. Ezek az írások természetesen csak a „helyes” álláspontot igazolhatták (kinek-kinek a sajátját), mert különben mint hamis dokumentumokat megsemmisítették volna őket. Saját tanításuk apostoli eredetének hangsúlyozása így a keresztények általános meggyőződésévé vált. Hogy meggyőződésük milyen mértékig felelt meg a tényeknek, azt esetről esetre kellene megvizsgálni, de természetesen azoktól az írásoktól függetlenül, amelyeket kifejezetten e bizonyítás érdekében készítettek. Miután már megállapítottuk, hogy szakadék van Jézus és az első tanítványi gyülekezet igehirdetése között, valamely „igazság” apostoli eredete számomra nem tűnik olyan döntőnek, mint az a kérdés, mely esetekben fejlesztették tovább Jézus üzenetét szelleméhez hűen, és mely pontokon változtatták meg Jézustól idegen módon.

5.4. „Minden Istentől sugalmazott írás hasznos” – A sugalmazásba vetett hit Most annak eredünk nyomába, kitől kapták megbízásukat és felhatalmazásukat az Újszövetség szerzői. Ki jogosított fel például egy evangélistát arra, hogy a különféle, számára hozzáférhető jézusi hagyományokból ezt vagy azt kiválogassa? Ki jogosította fel, hogy a jézusi mondásokat saját teológiájának szellemében átalakítsa, kiegészítse, sőt „kijavítsa” – egészen odáig terjedően, hogy Jézusnak a szerető Atyáról szóló örömhíréből a kérlelhetetlen Bírót előtérbe állító vészhír legyen? Ki jogosította fel Pált arra, hogy Jézustól idegen megváltástant terjesszen? Ki jogosította fel Pál tanítványait arra, hogy az ő tanait is továbbfejlesszék, olyannyira, hogy bizonyos pontokon maga sem ismert volna rájuk? Ki jogosította fel a 2. Tesszaloniki levél íróját arra, hogy a valódi Pál egyik levelét hamisítványnak minősítse, és saját termékével helyettesítse? Ki

21

jogosította fel egy későbbi kor íróit arra, hogy saját meggyőződésüket Jakab, János, Júdás vagy Péter apostol nevével tegyék közzé? Ezeket a kérdéseket persze az akkori kor horizontján kell feltennünk, ezért mindenekelőtt azt vegyük figyelembe, hogyan nyilatkoztak erről a témáról maguk az érintettek (vagyis az írók és a címzettek). Válaszuk többnyire nem közvetlenül hangzik el, hanem a szerzők öntudatának egyértelmű jelei révén. Két alkalommal azonban megfogalmazták ezekkel az írásokkal kapcsolatos gondolataikat, úgyhogy nem kell találgatásokba bonyolódnunk. A Timóteushoz írt második levélben ezt olvassuk: „Ismered... a szent írásokat, amelyek képesek bölcsességre oktatni téged, hogy a Jézus Krisztusba vetett hit által üdvözülj. Minden Istentől sugalmazott írás hasznos a tanításra, a cáfolásra, a jobbításra és az igaz életre nevelésben; így válik Isten embere minden jótettre késszé és felkészültté” (2Tim 3,16-17). Ez az a klasszikus hely, amelyre a Biblia isteni eredetének hagyományos értelmezése támaszkodik. Ha azonban jobban megnézzük, itt sem az isteni szerzőségről, sem a szent írások tévedhetetlenségéről nem esik szó, csak azt halljuk, hogy ezek az írások „hasznosak”, vagyis valamire szolgálnak, illetve valamire igénybe lehet venni őket. Hasznosságuk a „tanításban, cáfolásban, nevelésben” mutatkozik meg. Az effajta alkalmazás természetesen teljes mértékben a felhasználótól függ, teljesen az ő felelősségére történik, és ez a visszaélés lehetőségét sem zárja ki. A tanítás hasznos, ha jó a tanítás, és szabadon fogadják el. A cáfolás hasznos, ha valaki nyitott rá, és kész a saját gondolkodásában megmutatkozó tévedést (szabadon!) helyesbíteni. A nevelés is mindig csak ajánlat – amit egy fiatal ember maga „értékesíthet” –, és semmiképpen sem eleve adott és egyedül helyes minták szerinti idomítás. Aki szent írásokat ebben az értelemben hasznosnak nevez, az éppen nem nevezi őket tévedhetetlennek. A hasznos dolgok segítséget nyújthatnak az élethez, a tévedhetetlenség azonban olyan fegyver, amely fenyegetheti az életet. A tévedhetetlenség vélelme már sokak számára jelentette a halált, amint az eretneküldözések története mutatja. Ha állítólag tévedhetetlen álláspont elé állítják, elvész az ember szabadsága. Aki a tévedhetetlenség oldalán áll, annak harcolnia kell a tévedés ellen, még ha közben megöli is testvérét. Aki pedig a másik oldalon áll, az kényszerítve érzi magát, és nincs más választása, mint hogy harcoljon, vagy alávesse magát. Ez rossz

22

előfeltétele a belátásnak és az „igazság” szabad (tehát az emberhez egyedül méltó) elfogadásának. A tévedhetetlenség ezért nem lehet az az út, amelyen Isten megmentő szeretete az emberhez érkezik. A Timóteus-levél szerzője „Istentől sugalmazottnak” nevezi a szent írásokat. Eszerint Isten szavának útja az emberekhez az „inspiráció”, a „belelehelés”: a lehelet gyengédségével támadnak azok a gondolatok, amelyeket valakinek feltétlenül ki kell mondania vagy le kell írnia. Milyen tapasztalat áll az „inspiráció” szó mögött? A régi Izrael egyik vagy másik prófétája hangokat hallhatott; korunk valamelyik írója meg lehet győződve arról, hogy könyvét, mondjuk, Jézus diktálta; más valaki azt tapasztalhatja, hogy egyszerűen írnia kell, mert egy belső hatalom írásra készteti, s ennek nyomán olyan mű keletkezhet, amit ő egyáltalán nem úgy képzelt el; az ókorban a múzsák befolyásáról beszéltek, és ezzel azt a tapasztalatot írták körül, hogy a művészek gyakran tudatos tervezés nélkül hozzák létre műalkotásaikat. Igazán lényegileg különböznek egymástól ezek a tapasztalatok, vagy csak nézőpontjukban, illetve kifejezésmódjukban van különbség? Lehetséges, hogy csak a kritikus tudat különböző fejlődési fokairól tanúskodnak? Hiszen nem egyszerűen a tudat alkotja meg azt, amit az ember leír, hanem mélyebb rétegek is szólásra jelentkeznek a maguk „bölcsességével”, és az illetőben hirtelen tudatossá válik és szavakba öltözik valami, ami az imént még hozzáférhetetlen volt tudata számára; valami újjal, sőt talán „istenivel” is találkozhat így az ember. Ebben a folyamatban talán a tudaté a végső ellenőrzés – talán nem. Elképzelhető például, hogy a próféta igen erős vallási élményében „Istené” az utolsó szó, és a prófétának saját döntését mellőzve engedelmeskednie kell. Ezt azonban manapság inkább beteges, semmint közvetlenül Isten által okozott jelenségnek kellene nevezni, mert az ember Isten akarta szabadságának kikapcsolását jelentené. Arra, hogy mi méltó az emberhez és a Teremtőhöz is, Jézus a példa, akit egy lenyűgöző istenélmény után a „Lélek” a pusztába vezetett, hogy ott tudatosan vizsgálja meg és tegye magáévá a történteket. A 2. Péter-levél is tartalmaz tájékoztatást arról, hogyan látja írója az inspirációt: „Az Írás egyetlen jövendölését sem szabad önhatalmúlag értelmezni; hiszen sosem azért hangzott el valamely jövendölés, mert egy ember

23

akarta, hanem a Szentlélektől ösztönözve, Isten megbízásából beszéltek emberek” (2Pét 1,20-21). Így hangzik a német egységfordítás. Egyelőre figyelmen kívül hagyjuk az elejét, amelyben az író azt állítja, hogy az általa támadott „hamis tanítóknak” nincs joguk az „Írásból” érvelni. Minket az érdekel, hogyan hozza összefüggésbe ezt az „Írást” a Szentlélekkel. Mellesleg kiderül, hogy e fordítás szövege valójában nem fordítás, hanem az eredeti szöveg dogmatikus értelmezése; az eredetiben ugyanis sem Isten megbízásáról, sem a Szentlélekről nem esik szó, hanem egyszerűen azt olvassuk, hogy „Isten emberei szent lélektől ösztönözve” beszéltek – tehát éppen Isten személyes fellépése hiányzik, amit a fordítás rögtön kétszer is belemagyaráz (a „Szentlélek” tulajdonnévvel és a „megbízás” szóval). Ha Bibliánkat szó szerint komolyan vesszük, akkor itt utalást sem találunk valamilyen személyes „kezesre”, aki megbízást ad és jótáll a létrejött szövegért. Inkább azt fedezzük föl, hogy éppen ez a fordítás keletkezett „emberi akaratból”, és ezért nem testesíti meg az „Írásnak” azt az ideálját, amelyről az eredeti Péter-levél beszél! Az idézett szövegben az „ember akarata” az emberi „én” önhatalmú törekvését jelenti, hiszen ezzel „Isten embereit” állítja szembe a szerző, vagyis olyan embereket, akik valóban Istenhez tartoznak (valóban jámbor emberek), akiket nem önérdek vezet, hanem hagyják, hogy „szent lélek”, tehát isteni ösztönzés mozgassa és vezesse őket. Ilyen emberektől származnak „az Írás jövendölései”. Vegyük észre, hogy ebben az esetben sincs szó ennek az „Írásnak” tévedhetetlen tartalmáról, hanem csak arról, hogy az írásra ösztönzés „szent lélektől” jött. A tartalomról éppen ellenkezőleg azt állítja, hogy az „önhatalmúlag értelmezhető”, vagyis önmagában véve egyáltalán nem egyértelmű és tévedhetetlen. Az inspirációnak ez a felfogása persze nincs összhangban az egyházak áthagyományozott tanításával, de rögtön meg akarom mutatni, hogy ezzel nem sosem hallott, új tanítást képviselek, hanem a kezdethez térek vissza, azaz Jézushoz, akire a kereszténység végső soron hivatkozik. Ez a Jézus arra szólította fel hallgatóit, hogy bízzanak Istenben (ezt értette a „hinni” szón!), és ítéljenek maguk. Biztos tanításról ellenben, amelyet az ember „a kezében tarthat” és amelyet „igaznak kell tartania”, sosem beszélt! Még visszatérünk majd arra, hogyan keletkezhetett az az egyházi tanítás, amely bibliafordításunkban is tükröződik, előbb azonban szembesüljünk azzal, mit tartott maga Jézus a szent lélekről (vagy a Szentlélekről).

24

5.5. „Szent lélektől ösztönözve” – A Biblia és a Szentlélek 1. Mit jelent a „lélek” az Ószövetségben és Jézus környezetében? – Jézus természetesen népének vallási gondolatvilágában élt. Ha meg akarjuk tudni, hogyan gondolkodott a szent lélekről, mindenekelőtt azt kell meggondolnunk, milyen elképzeléssel találkozott népe körében, és csak második lépésként kérdezhetjük, változtatott-e azon valamit, s adott-e ezáltal új kinyilatkoztatást. „Ha kiárasztod lelkedet, megalkotod mindannyiukat, és megújítod a föld színét” (Zsolt 104,30). Ezt olvassuk az egyik zsoltárban, amelynek témája a természetnek mint Isten alkotásának nagyszerűsége. Isten lelke (lélegzete, lehelete, szele) itt úgy jelenik meg, mint a tavaszi szél, amely a növényvilág elbűvölő újjáteremtését vezeti be. Az akkori emberek élénken érezték, hogy a tavaszi éledésben isteni teremtő erő válik láthatóvá, és ezt az erőt a maguk konkrét nyelvén „Isten leheletének” nevezték. Ugyanezt a szót használták, ha teremtői lehelet, „lélek” szállt meg egy prófétát, aki aztán olyan dolgokat mondott, amelyek nem az ő hétköznapi gondolkodásából fakadtak. Ezek a régi szövegek tehát egy bizonyos isteni erőt neveznek „léleknek”, azt, amely a teremtményekben és a teremtmények természetes erejével valami újat hoz létre. Ezt az isteni erőt nem személyként gondolták el. Isten és „Isten lelke” között gyakran éppoly kevéssé tettek különbséget, mint Isten és „Isten angyala” között. Ha tehát egy „lélek” szállt le egy emberre, nem volt eleve világos, hogy az Isten lelke-e, hiszen más lelkek is léteztek. Például arról is olvasunk, hogy Isten bizonyos prófétáknak hazug lelket küld, sőt Saul király elmebetegsége is „az Úrtól jött gonosz léleknek” számított.166 Pál is ír arról, hogy az embernek különbséget kell tennie a „lelkek” között.167 A 2. Tesszaloniki levél is beszél egy félrevezető „lélekről”: „Ne hagyjátok, hogy megriasszon titeket akár egy lélek, akár egy szó, amikor azt állítják, hogy az Úr napja már itt van” (2,2) Mármost mi ez a „lélek”? A Bibliában leírt tapasztalat erre a kérdésre nem ad választ, mint ahogyan egyetlen fizikus sem tud válaszolni arra a kérdésre, hogy mi az elektromos töltés, hanem csak bizonyos hatásokat ír le pontosan, és ezzel megelégszik. A Bibliában szóba kerülő lelkeknek is 166 167

1Kir 22,22-23; 1Sám 16,14 és 19,1. 1Kor 12,10; vö. 1Jn 4,1-2.

25

csak a hatásaival találkozunk, amelyek mindig emberekkel kapcsolatosan jelennek meg. Ha ezek az emberek kívülről jövő, magasabb hatalomként élik is meg a „lelket”, ezt a hatalmat nem szabad elsietve „személyként” elképzelnünk. Előbb mindenképpen meg kell gondolnunk, milyen következményekkel jár egy ilyen feltételezés. Ha például valaki isteni „személyt” akarna látni a Szentlélekben, hogyan kellene elképzelnie akkor egy gonosz lelket? Gonosz istenként? Ezzel máris a gonosz Isten és a jó Isten elképzelésénél tartanánk, vagyis annál a dualizmusnál, amely kereszténységünkkel összeegyeztethetetlen. Legjobb, ha megmaradunk a megtapasztalható emberi területen, ahogyan Jézus is ezt tette példabeszédeiben, s akkor helyesen fogjuk érteni a dolgot. A „gonosz lélek” Jézus korában azon emberi fogyatékosságok szokásos megnevezése volt, amelyek három síkon mutatkozhattak meg egészen konkrétan: az ember (Istenhez és az emberekhez fűződő) kapcsolatainak zavarában, egészségének zavarában, vagy pedig torz tetteiben. Azzal nem foglalkoztak, milyen mértékben voltak ezek az emberek maguk felelősek ezekért a fogyatékosságokért. 2. A „szent lélek” Jézus szóhasználatában. – Az Újszövetségben jelentős szerepe van a „szent léleknek”: fellép Jézus keresztségekor, Pünkösdkor véghez viszi az egyház megalapítását, Pál szerint úgyszólván az egyháznak a lelke (1Kor 12,3), ő ösztönzi a szent írások létrejöttét, s ő kíséri az egyházat a megsejtett jövő felé, mígnem a Jelenések könyvének végén „a Lélek és a Menyasszony azt mondja: Jöjj!” (Jel 22,17), amivel a történelem végső beteljesedését is bevezeti. Korábban a próféták lenyűgöző hatalomként élték meg Isten lelkét168, és így írták le azt is, ahogyan Pünkösdkor leszállt az apostolokra. Jézusnál viszont azt látjuk, hogy Isten lelke teljesen az emberekhez alkalmazkodva jelenik meg. Csak ő maga közölhette valakivel, hogy keresztségekor ez a „lehelet” a megnyílt égből „egyenesen beléje jött le”, és hogy utána ez a „lehelet” űzte ki a pusztába (vö. 2.1. fejezet). Egyébként az evangéliumokban Jézus csak nagyon ritkán beszél a szent lélekről, ezen alkalmak egyike azonban olyannyira összhangban áll örömüzenetével, hogy biztonsággal állíthatjuk jézusi eredetét: „Ha már ti is, akik rosszak vagytok, azt adjátok gyermekeiteknek, ami jó, mennyivel inkább adja majd a mennyei Atya a szent lelket azoknak, akik kérik tőle” (Lk 11,13). Ezzel a mondattal Jézus valami lényegeset akart mondani Istenről, ezért feltételezhetjük, hogy a „szent lélek” 168

Pl. Ámosz 3,8: „Az oroszlán ordít – ki ne félne? Isten, az Úr szól – ki ne válnék prófétává?”

26

kifejezéssel olyan konkrét tartalmat kötött össze, amit hallgatói is megérthettek, hiszen nekik akart valamit mondani a saját nyelvükön. „A Szentháromság harmadik személyére” biztosan nem utalt, minthogy erre senki sem gondolhatott! Környezetében viszont gyakran beszéltek gonosz vagy tisztátalan lelkekről. Ha tehát Jézus úgy beszél a „szent lélekről” mint Isten jó ajándékáról gyermekei számára, akkor kézenfekvő, hogy hallgatói előbb egy démoni lélek rossz hatásaira gondolnak, majd azt az ellenkezőjére fordítják, vagyis pozitív értelemben fogják föl. Ennek értelmében feltehetően Jézus is az említett három síkon látta a szent lélek hatásait: a szent lélek gondoskodik arról, hogy helyes kapcsolatba lépjünk Istennel és az emberekkel, testi-lelki egészséget ajándékoz és jó tettekre ösztönöz. Jézus arról biztosít minket, hogy kérésünk nyomán ezt a jó adományt még akkor is megadja nekünk az Atya, ha valami más és jelentéktelenebb dologért imádkozunk, amit nem kapunk meg. Mai nyelvünkön talán így lehetne összefoglalni az iméntieket: A „szent lélek” azoknak az Isten által ajándékozott gondolatoknak és viselkedéseknek az összefoglaló neve, amelyek nélkül az ember nem válhat azzá az igazi emberré, akivé mint „Isten képmásának” lennie kell. Ennek megfelelően egy „gonosz lélek” mindenben az előbbiek ellenkezőjét viszi véghez, ezt az „istenképmást” károsítva az emberben. Ezzel azonban azt is elmondtuk, hogy ezeket a „lelkeket” nem az embertől elválasztva kell elképzelnünk: az emberben meglévő természetes erők ezek, amelyek az élet elősegítésére, illetve elpusztítására irányulnak. Isten az életet akarja, és meg is adja az életet; ezt az „akaratát” úgy adja tovább egy szabad teremtménynek, hogy „lelke” arra ösztönzi az embert, immár folytassa Isten művét, szolgálja szabadon az életet, és álljon ellene mindannak, ami rossz, vagyis életellenes. A szent lélek mint Isten ajándéka tehát az emberben működik és az emberhez tartozik, egyáltalán nem szünteti meg önállóságát és szabadságát, hanem egyáltalán lehetővé teszi azt!169 Ha Jézus nyomán ilyen konkrétan fogjuk föl a „lelkeket”, akkor rögtön világossá válik, milyen szerepet és felelősséget kell tulajdonítanunk Istennek, és milyet az embereknek, és hálát fogunk adni a jó Teremtőnek 169

A gonosz és a szent lélek közötti különbséget Pál is ismerte, még ha pl. a Gal 5,13-26-ban a test és a lélek ellentéteként fogalmazza is meg. „Testen” azt az embert érti, aki (Istentől elszakadva) csak-emberi gondolatokat követ, akit csak-emberi lélek mozgat (hiszen a „test cselekedetei” között messzemenően „lelki” jelenségeket sorol föl, például a bálványimádást, a féltékenységet, a szakadásokat stb.), „léleknek” pedig Istennek az emberben megvalósuló uralmát nevezi, vagyis a „szent lelket”. Leírásában a „lélek” természetesen éppoly kevéssé tekinthető önálló személynek, mint a „test”.

27

mindenért, ami bennünk jó és helyes, hiszen mindezt az „ő lelkének” köszönhetjük, amely nem idegen tőlünk. Másfelől gondunk lesz mindarra, ami beteges és káros bennünk (kapcsolatainkban, testi-lelki egészségünkben, tetteinkben), hogy ahol még „gonosz lélek” uralkodik, oda térjen be Isten lelke – hiszen Isten az ő országát kínálja fel számunkra, ha mindent megteszünk, ami rajtunk múlik. Nem fogunk tehát arra gondolni, hogy bármiért is az Ördögre hárítsuk a felelősséget, hanem magunkra vállaljuk azt, és kérni fogjuk a jó Atyától az ő lelkét. A Teremtőnek ugyanis közvetlen bejárása van lelkünkbe, anélkül hogy csorbítaná szabadságunkat és önállóságunkat, és nem létezik másik, gonosz „úr”, aki felérhetne vele! Csupán valóban meg kell nyílnunk, és hívnunk kell Isten lelkét! Ez Jézus tanítása, aki az embereket sosem a gonosz lelkek elleni harcra hívta fel, hanem a „gonosz lelkektől megszállottakat” egyszerűen betegnek tekintette , és ha volt „hitük”, meg is tudta gyógyítani őket. Egy másik összefüggésben szintén a szent lélekre gondolt Jézus, anélkül hogy közvetlenül megnevezte volna: Azt mondta az embereknek, hogy „gyümölcseikről ismerjék föl” a prófétákat, tehát attól függetlenül, hogyan jutnak kijelentéseikhez ezek a próféták (Mt 7,16; Lk 12,54-57)! Persze környezetében mindenki tudta, hogy a prófétákat „a lélek” mozgatja, ezért e felszólításával Jézus lényegi kijelentést tett a szent léleknek a prófétákra gyakorolt befolyásáról. Nem kevesebbet mondott ezzel, mint hogy e vélt „isteni” befolyás alá van vetve az emberek ítéletének. Jézus tehát az ember síkján látta a szent lelket, és Ámosz prófétától eltérően már nem ordító oroszlánhoz hasonlította, amelynek senki sem képes ellenállni, hanem úgyszólván „megzabolázott”, az emberi ellenőrzésnek alávetett valóságnak látta! Véleménye szerint csak akkor kell elismerni a vallási tapasztalatokat, ha a tudatos és felelős vizsgálat színe előtt Isten szerintinek, és ezáltal valódinak bizonyultak! Még saját igehirdetéséről is azt mondta hallgatóinak, hogy „önmaguktól”, vagyis „saját tapasztalatukból kiindulva” ítéljék meg (Lk 12,57)! Ily módon az egyén felelősségét hangsúlyozta, és ezzel nemcsak mások vallási tapasztalatait viszonylagosította, hanem a sajátját is! – Ugyanezt a véleményt képviselte Pál is, amikor azt mondta, hogy a fellépő „lelkeket” meg kell különböztetni, és hogy „a próféták lelke alá van vetve a prófétáknak” (1Kor 12,10).170 170

Azok a „lelkek”, amelyeket az ember „megkülönböztet”, alá vannak vetve ítéletének, és ezzel rendelkezésének! Vö. még 1Jn 4,1: „Ne bízzatok minden lélekben, hanem vizsgáljátok meg a

28

Tehát Jézus és Pál is határozottan úgy gondolta, hogy a „szent lélek” vallási tapasztalatát ellenőrzésnek kell alávetni. Ez az ellenőrzés – Jézus szerint – a közvetlen tapasztalattal kezdődik, hiszen a „gyümölcsöket” érzékszerveinkkel észleljük. Mindenesetre ezeket az egyszerű érzékeléseket össze kell gyűjtenünk és össze kell vetnünk mások tapasztalataival, vagyis a közvetlen tapasztalást egészséges gondolkodásnak kell követnie, és végül is e gondolkodás alapozza meg a konkrét döntéseket. Hasonlóképpen Pálnál is az derül ki az összefüggésből, hogy bár a lelkek megkülönböztetése egyes karizmatikusok révén történt, de állásfoglalásaikat a közösség is megítélte és elfogadta, ennélfogva azok helyessége hatásuk (a közösség java) által igazolódott, amit mindannyian megtapasztalhattak. A „próféták”, illetve a „lelkek megítélésének” hitelességéről így végül is mindenki meg tudott győződni, tehát az nem maradt kötetlen egyéni ügy. 3. Hogyan hozza létre a szent lélek a Bibliát? – Kimutattuk, hogy Jézus meggyőződése szerint nem csupán az „emberfia” és az ő „jó híre” van „emberi kezeknek kiszolgáltatva” (vö. 2.2. és 3.2. fejezet), hanem maga a szent lélek is. Ez a belátás egyszerűen abból a hitből következik, hogy Isten szabad embereket teremtett, és radikálisan tiszteletben tartja szabadságukat – ezért az embernek még az isteni ösztönzésekkel szemben is szabadnak kell maradnia, ennek értelmében pedig még „Isten lelke” sem mentesíthet senkit attól a feladattól, hogy „megkülönböztesse a lelkeket”! Ehhez társul aztán, hogy az egyáltalán nem tökéletes emberek csak többékevésbé képesek megfelelni feladataiknak. Egy tévedékeny ember például még nem válik tévedhetetlenné attól, hogy Jézus jó hírét adja tovább: csak többé-kevésbé jól fogja megérteni ezt az üzenetet, sőt el is térhet tőle. Hallgatóinak ezért alaposan oda kell figyelniük, nehogy valami véletlenszerűt tartsanak lényegnek. Ez természetesen mindazon írókra is vonatkozik, akik „a szent lélektől ösztönözve” az Újszövetség könyveit írták. A Teremtő teremtményei révén működik ebben a világban, nem pedig közvetlenül, tőlük függetlenül vagy ellenükre; kinyilatkoztatása is emberek révén érkezik, akik a közvetítés során is megtartják adottságaikat és hiányosságaikat, erényeiket és hibáikat. Így hozza létre Isten a valóságos üdvtörténetet, amelyet egyáltalán nem szabad a „profán” emberi történelemtől függetlenül elképzelni! lelkeket, Istenből valók-e.” Továbbá 1Kor 14,32 az egységfordításban: „A prófétai sugallatok megnyilvánulása ugyanis alá van vetve a próféták akaratának.”

29

Ellentmondhat-e önmagának a szent lélek? – Még ezt is feltételezhetnénk, ha a két Tesszaloniki-levél történetére gondolunk, hiszen a második levél el akarta tüntetni a világból az első hatását. Az ellentmondás azonban megoldódik, ha itt is következetesen az emberi tapasztalatokat fogjuk vallatóra, ahelyett hogy rögtön Istent emlegetnénk. Ekkor ugyanis rájövünk, hogy „teológiai kérdésfeltevésünkkel” magunk okoztuk az ellentmondást, amennyiben a Bibliában „igazságok” egyetlen és időtlenül érvényes kinyilatkoztatását kerestük. A két Tesszaloniki-levél azonban ténylegesen két teljesen különböző szituáció dokumentuma, és ellentmondásuk rögtön megoldódik, mihelyt így fogalmazzuk meg a kérdést: „Mit hoz létre ez a lélek az emberekben?” Az 1. Tesszaloniki levélben ez áll: „Vigasztaljátok tehát egymást ezekkel a szavakkal”, ti. hogy „mi, az élők, semmi előnnyel nem rendelkezünk majd az elhunytakkal szemben, amikor az Úr eljön” (4,15.18). „A lélek” tehát arra ösztönözte Pált, hogy az apokaliptikus végidőtől való gyötrő félelem helyett reményt öntsön a tesszaloniki hívekbe. Egyszerűen azzal akarta őket vigasztalni, hogy már örülhetnek, hiszen nemsokára viszontlátják elhunytjaikat. – A 2. Tesszaloniki levél íróját egy későbbi korban az fogta meg, mennyire összezavarodtak a keresztények, mert a Pál által megjósolt végidő nem jött el. Ebben a helyzetben „a lélek” őt is arra ösztönözte, hogy megszabadítsa hittestvéreit a félelemtől. Már elmondtuk, hogyan tette meg ezt. Mindkét szerzőt jó szándék mozgatta, hiszen az életet akarták szolgálni a maguk helyzetében, mert erre ösztönözte őket az életadó lélek. Pál személyében még kirívóbb példa áll előttünk: Damaszkusznál leírhatatlan felszabadulást élt át; a következő időkben „a lélek” lépésről lépésre vezette arra, hogy Isten gyermekeinek e szabadságát egyre több embernek hirdesse meg, de nem szüntette meg Pál emberi korlátait, így arra sem kényszerítette, hogy legyőzze Jézustól idegen teológiai előfeltevéseit. És semmiféle „Szentlélek” nem akadályozta meg, hogy a páli levelekben még ma is olyan istenképpel és megváltástannal találkozzunk, amely egyszerűen összeegyeztethetetlen Jézus üzenetével. Csak akkor fogunk tudni megbékélni Pál effajta kijelentéseivel, ha feltételezzük, hogy az itt működő lélek „isteni” célok érdekében embereket mozgósít, de egyáltalán nem látja el őket „isteni titkokat” feltáró emberfeletti belátásokkal, hanem hagyja, hogy lehetőségeik keretei között cselekedjenek. Célja ezek szerint nyilvánvalóan nem az, hogy tárgyilag pontosan – mint valami tudományos műben – „örök igazságokat”

30

rögzítsen, hanem az, hogy az embereket életútjukon továbbsegítse! Ezért az „Istentől sugalmazott” írások ellentmondásokat is tartalmazhatnak. Ebből világossá válik számunkra, hogy ezeknek az írásoknak egyáltalán nem lehet az a rendeltetésük, hogy „konzerválva” rögzítsék számunkra a szent lelket, ha egyszer időközben az egész életösszefüggés teljesen mássá lett, hanem csupán azt dokumentálják, hogyan működött a szent lélek az egyház első nemzedékeiben. Ugyanez a lélek természetesen ma és számunkra is jelen van (a Biblia olvasásakor is), de „ott fúj, ahol akar”. Abból ismerjük meg, hogy arra ösztönöz minket, tegyük meg „az Atya akaratát”, vagyis ma adjuk tovább ennek az Atyának a szeretetét. Amikor tehát a Bibliát olvassuk, ne a könyvben keressük a szent lelket, hanem legyünk készek arra, hogy mindenkor észrevegyük a hangját önmagunkban. A lélek természetesen igénybe veheti a Szentírást, de egyáltalán nincs hozzákötve. 4. Isten és a szent lélek. – A Biblia gyakran nevez „léleknek” egy olyan lelki életmegnyilvánulást, amelyet az emberek megtapasztaltak anélkül, hogy ismerték volna eredetét, s ezért könnyen személyként képzelték el. Jó okunk van azonban azt gondolnunk, hogy ez a „lélek” az emberhez tartozik. Az ember persze a Biblia látásmódja szerint titokzatos lény: bár „földből” készült, de maga Isten „fújta az orrába az élet leheletét”, amit egyébként egyetlen állatról sem olvasunk. Ezek szerint éppen az „isteni lehelet”, a benne lévő „szent lélek” teszi emberré és „Isten képmásává” az embert. Ha tehát Jézus Atyának nevezi a Teremtő Istent, akkor Istenről szóló üzenetéből nem nehéz kihallani az Atya szeretetén és gondoskodásán kívül a vele való rokonságot és hasonlóságot is. Pál is tud arról, hogy Isten lelke bennünk lakik, s egy alkalommal éppenséggel saját tetteinek felsorolása közepette említi ezt a lelket!171 Miért fűztem össze ilyen körülményesen az előbbi mondatokat? Hogy rögtön meg ne kövezzenek, amikor azt mondom, hogy az emberben már természeténél fogva valami isteni adomány működik, és hogy a szent lelket sem lehet eléggé emberien elgondolni! Erről a felismerésről, Pál eredeti bűn-tanának hatására, mindeddig meglehetősen megfeledkeztek a keresztények. – Ezt a tételt aztán persze ki kell egészítenem azzal, hogy a szent lelket nem lehet eléggé istenien sem elgondolni. E két szempont termékeny feszültségben áll egymással, de míg a földi szempontot könnyen megtapasztaljuk, az istenit csak sejteni tudjuk. 171

1Kor 3,16 és 2Kor 6,6: „Isten szolgáinak bizonyulunk... a hosszan tűrés, a jóság, a szent lélek és a képmutatás nélküli szeretet révén.”

31

Istenről – ahogy a Biblia leírja őt – ugyanezt lehet elmondani. Isten egyrészt „a mennyben” van, azaz teljesen más, mint az ember és a világ. Másrészt ő Jahve, „aki jelen van”, és egészen közel áll az emberhez, bár természetesen nem lehet látni, és senki számára sem bizonyítja cáfolhatatlanul jelenlétét. Hasonló a helyzet az inkarnációval, Isten emberré válásával is. Mondhatjuk, hogy Isten „jelen van” számunkra Jézusban, de nem szabad azt kívánnunk, hogy ezt nyilvánvalóan láthassuk. Jézus következetesen elutasította, hogy csodákkal igazolja magát. Az isteni jelenlét nem mutatkozik meg hitelesítő csodákban, bármekkora értéket tulajdonítsunk is mi, emberek, az effajta bizonyosságnak.172 Hasonló módon van jelen Isten lelke is az emberekben, de e tekintetben sem visz végbe semmilyen bizonyító csodát – mondjuk egy „isteni” könyv formájában, amely mentes lenne az azt megíró emberek korlátaitól. Ahogyan a Biblia segítségével itt leírtam a szent lelket, mindenesetre nem vág egybe a keresztény tanítással, amely a háromságos Isten harmadik személyét látja a Szentlélekben. Nos, valóban azonos-e Istennel, vagyis isteni személy-e a „szent lélek”? Ezzel a kérdéssel egy másikat szeretnék szembeállítani: Szükségünk van-e egyáltalán arra, hogy választ kapjunk erre a kérdésre? Miért is kellene tudnunk, milyen módon áll a ténylegesen működő Isten a megtapasztalható szent lélek „mögött”? Számunkra csak a hatások hozzáférhetők, amelyeket ezzel a lélekkel magyarázunk! Az „önmagában vett” Istent nem éri el az értelmünk, és nem is kell, hogy elérje. Mindazonáltal megállapíthatjuk, hogy az emberek – például az Újszövetség könyveiben – olyan eltérő megnyilatkozásokat tulajdonítanak ennek a léleknek, hogy aligha feltételezhetünk e mögött elhamarkodottan egyetlen célelképzelést és egyetlen akaratot, vagyis egyetlen személyt. Ezért aztán manapság nyugodtan békén hagyhatjuk régi zsinatok ezzel kapcsolatos spekulációit. Az életünket illetően megelégedhetünk azzal a megállapítással, hogy a „szent lélek” az a „fölülről jövő életerő”, amely arra indítja az embereket, hogy az „élet útját” járják akkor is, amikor 172

A Kivonulás könyvének szerzője is hangsúlyozta például (Kiv 7,8-12), hogy az ő Istene jobban képes varázsolni, mint a fáraó varázslói, jóllehet állítólag azok is valódi varázslatokat műveltek! – Az effajta elképzelések emberi konstrukciók, amelyeket az illetők saját hitük megerősítésére készítettek. Jézus számára világos volt, hogy hamis próféták is képesek jeleket és csodákat művelni, s hogy emiatt értelmetlen dolog versenyezni velük; ezért megtagadta, hogy ily módon ámítsa az embereket valamiféle bizonyossággal (ellentétben egyébként a János-evangélium Krisztusával).

32

értelmük nem képes megtalálni ezt az utat. Ekkor az is világossá lesz számunkra, hogy ezt a lelket nem lehetséges a szerető Istentől elválasztva elgondolni, mint ahogy Jézust sem lehet Atyjától elválasztva elgondolni. Ennyi „szentháromságtan” ma elég lehet számunkra, hiszen Jézus nem arra szólított fel minket, hogy az „isteni titkokra” vonatkozó helyes tételek, hanem határtalanított szeretetünk révén váljunk olyan tökéletessé, mint a mi mennyei Atyánk (és nem csupán az ő mennyei Atyja).

Isten háromságos emberszeretete (Kitérés) E helyt jó alkalom kínálkozik arra, hogy kicsit elgondolkodjunk még arról a hármasságról, amely mint istenkép általában a kereszténység megkülönböztető jegyének számít.173 Ha azonban az Újszövetségben Isten hármasságát keressük, semmit sem találunk. Csak Jézusról, az Isten Fiáról találunk valamit (akiről Pál egyesen azt gondolta, hogy földi élete előtt „isteni alakban” létezett), és a szent lélekről azt, amit a fentiekben részleteztünk. A Római Birodalom görögül gondolkodó és római módra rendszerező államegyháza az effajta utalásokból fokról fokra alkotott meg kötelező érvényű tanítást arról, milyen Isten „önmagában véve”! Az így létrejött szentháromságtan azonban igen kevéssé alkalmas arra, hogy eljusson a mai ember szívéig. Mennyiben érinti ez a tan az életünket? Ennek szeretnék most nyomába eredni. Aki úgy érzi, a hit védelmezésére kapott hivatást, ne felejtse el, hogy az itt következő gondolatok nem új dogmatikát hirdetnek, legfeljebb új lelkiségre szeretnének ösztönözni! Induljunk ki abból, ahogyan a szent lélek működését leírtuk. Nem legfőbb úrnak tűnt számunkra ez a lélek, hanem inkább „isteni” lelki erőnek, amely az egyének és a keresztény közösségek életét szolgálja. Ebben egészen hasonlónak látszik Jézushoz, aki szintén azért jött, hogy szolgáljon, s akiben „Isten, a mi Üdvözítőnk jósága és emberszeretete” jelent meg (Mk 10,45 és Tit 3,4). Embertársai ilyennek élték meg, de közben sosem felejtették el azt, amit Pál így fogalmazott meg: „Különböző erők léteznek, de csak egy Isten: ő művel mindent mindenben” (1Kor 12,6). Világosabban nem is fogalmazhatta volna meg azt, ami Jézus számára is magától értetődő volt, s ami Pált és Jézust Mohameddel és 173

Mint ismeretes, Mohamed úgy látta, hogy a kereszténység nem ismeri el az ő felismerését, miszerint Isten csak Egy – különben talán nem kellett volna elhatárolódnia a kereszténységtől!

33

Mózessel is összeköti – ez pedig az alábbi hitvallás: „Halld, Izrael! Jahve, a mi Istenünk, Jahve egyetlen” (MTörv 6,4). De hát akkor mi az az Újszövetségben, ami háromságos? Igen röviden összefoglalhatjuk: Az emberek hármas formában élték meg és írták le az egy Isten megmentő jelenlétét. Azt írták le, hogyan hisznek Istenben mint az egy Atyában, hogyan tapasztalták meg őt Jézusban, és hogyan tapasztaltatja meg őt újból és újból a szent lélek.174 Vajon ezáltal „kinyilatkoztattatott-e Isten hármasságának titka”? Mit tudtunk meg ebből valóban Istenről? Hiszen csak arról hallottunk, mi történt bizonyos emberekkel! Erről gondolkodjunk el a továbbiakban. Ha Jézus és Pál joggal vélte úgy, hogy az embernek Isten küldöttének (Jézusnak) az elismerése előtt, illetve egy prófétai léleknek az elismerése előtt (tehát a szent lélek elismerése előtt is) saját magának kell felülvizsgálattal élnie, akkor magának ennek a felülvizsgálatnak is valamiképpen isteni igazolással kell bírnia, tehát isteni eredetűnek kell lennie – s akkor még egy isteni behatást kell feltételeznünk az emberben, mégpedig az ember ítélő belátásában! Ebben az esetben az emberi megismerésben olyan minőségnek kell megjelennie, amely az Isteni feltétlen igényét közvetíti! Istennek ezt a behatását aztán például isteni bölcsességnek nevezhetnénk, aminek a meghatározása ez lehetne: a lényegi összefüggések olyan felismerése, amely már nem hagy semmi kétséget, s amelynek adottnak kell lennie ahhoz, hogy az emberek eljussanak Jézus és a „prófétai” lelkek helyes megítéléséhez. Ez az Isten által ajándékozott bölcsesség ily módon – Jézushoz és a szent lélekhez hasonlóan – az ember üdvösségét szolgálja. Ekkor aztán nyugodtan felfedezhetjük, hogy Bibliánk is leírja ezt az isteni bölcsességet, amely azt mondja magáról: „Abban leltem örömömet, hogy az emberek között vagyok” (Péld 8,31).175 Amikor azt olvassuk, hogy Krisztus „Isten ereje és Isten bölcsessége”, és hogy a bölcsesség „teremti meg Isten barátait és a prófétákat”, vagyis olyan funkciója van, amelyet a Biblia másutt a szent léleknek tulajdonít176, akkor világossá válik számunkra, milyen kevéssé jelenik meg a Bibliában 174

A szaknyelv „ökonómiai (üdvtörténeti) trinitásnak” nevezi ezt a háromságot. A Bölcsesség könyve 7,16-21 még a természettudományokat is („a dolgok biztos ismeretét, hogy megértsem a világ felépítését és az elemek működését”) az isteni bölcsességre vezeti vissza! A tudás új lelkiségeként erre a régi látásmódra van szükségünk, amely a tudományokban (a bibliakritikától a mélypszichológiáig és a molekuláris biológiáig) Isten ajándékát, nem pedig az Ördög csalétkét látja! 176 1Kor 1,24; Bölcs 7,27; 2Pét 1,21. 175

34

megkülönböztethető „személyként” a „fiú”, a „lélek” és a „bölcsesség”. Akár Krisztusban, akár a szent lélekben, akár az isteni bölcsességben fedezik föl az emberek Isten működését – mindezen esetekben az egy Isten akar közel kerülni hozzájuk, és emberileg megtapasztalhatóvá (vagyis „emberré”) válni számukra. Isten Jézusban megtapasztalható istenfiúvá, a szent lélekben megtapasztalható lelki ösztönzéssé, a bölcsességben megtapasztalható isteni belátássá válik, és Isten e hármas „emberré válása” az ember üdvözülését szolgálja. Egyszerűen is mondhatjuk: Isten így hármas módon szolgálja az ember emberré válását – hiszen a szó tulajdonképpeni értelmében csak az mondható embernek, aki Isten fiává vagy lányává vált! Ha manapság egy időre el tudnánk felejteni a korai egyháznak a Szentháromságról alkotott dogmáit, s csak a Bibliát tartanánk a kezünkben, akkor talán újfajta módon írhatnánk le azt, hogy Isten három módon viszi végbe üdvözítő művét az emberben, s azt mondanánk: az egy Isten a Fiúban, a Lélekben és a Bölcsességben mutatkozik meg az ember számára. Aztán tovább töprenghetnénk, például így: Isten a fiúban, Jézusban a társadalmi tapasztalat síkján jelenik meg177, a szent lélekben a tudattalan „túlvilágából” lepi meg tudatunkat, a bölcsességben pedig az ember tudatosan megvizsgált belátása révén működik. Véleményem szerint csak egy dolog nem lenne helyénvaló: nem lenne szabad valamiféle „négyességet” konstruálnunk az Atyából, a fiúból, a lélekből és a bölcsességből, mert az „Atyával” csak a Teremtőt jelölném, aki a Lét transzcendens alapjaként minden megtapasztaláson „túl” van, a fiú, a lélek és a bölcsesség viszont a mi tapasztalataink világából vett fogalmak. Ennek értelmében az Atya az egyetlen és túlvilági Isten lenne, aki „a mennyben van”.178 Így látta őt Jézus, aki példázataiban elmondta ugyan, hogyan viselkedik ez az Isten az emberekkel szemben, de sosem merészelte elmondani, milyen „önmagában véve”. Tehát ennek a jézusi üzenetnek a síkján maradunk, amikor azt mondjuk: Isten közel van az 177

Közvetlenül látható és fogható módon csak kevesek, például Péter számára, de a döntő mozzanat számukra is a „hitben” játszódott le, vagyis a lelkükben, s azt csak ösztönözte és támogatta a külső, társadalmi tapasztalat! Végső soron ők sem voltak jobb helyzetben, mint mi, akiket egy emberek által közvetített üzenet vezet az „igazság” elfogadására. 178 „A mennyben van” helyett valamivel modernebbül mondhatnánk azt is: „magunkban van”, az ember „isteni középpontjában”, hiszen a „MAGUNK” („a mély-énünk”) is túl van minden fogalmon, tehát transzcendens számunkra (vö. 1Jn 3,9: Isten „magva” van bennünk): ott van Isten; olyan messze, vagy olyan végtelenül közel, mindenesetre fogalmaink számára elérhetetlenül! (Az „én” és a „magam” közti lényegi különbségre számos szófordulatunk utal: pl. magamra ébredtem, magamra találtam, magamon kívül voltam, magamba szálltam stb.)

35

emberekhez a fiúban, a lélekben és a bölcsességben, hogy mint embereket (vagyis tudatosan és szabadon hívő lényeket) bevonja őket saját hatalmas életébe, vagy Jézus szavaival szólva, fiaivá és lányaivá tegye őket. Ez a három fogalom ily módon Isten spirituális megtapasztalásának „háromságos” lehetőségéről beszél, vagyis az emberről mond el valamit, és nem annyira arról, hogy milyen az Isten „önmagában”. Vajon kiolvashatott volna-e az ókori egyház a számára ismert („kinyilatkoztatott”) üdvtörténetből valami mást is Istenről, mint a számunkra áthagyományozott szentháromságtant? Ennek egyik lehetőségére utaltam az előbb. Ebben az esetben viszont az ismert szentháromságtan csak az egyik emberi lehetőség arra, hogy valamilyen rövid kóddal megfogalmazzuk Isten megfoghatatlanságát és üdvözítő működésének sokféleségét. Ennek tudatában mindenki számára világos lehetne, hogy ez a kód történelmi feltételek függvénye, vagyis nem tökéletes, hiszen az Abszolútum tökéleteses leírása nem lehetséges; így aztán szabad lenne ezt a tant „meghaladni” is, nem azért, mert ma „jobban tudjuk”, hogyan állnak a dolgok, hanem egyszerűen csak azért, mert világképünk az ókor óta lényegesen megváltozott! Ezzel a szokatlan gondolatmenettel semmiképpen sem akartam régi dogmák helyébe újakat állítani, csak arra akartam rámutatni, hogy a keresztény kinyilatkoztatás kezdetben igen összetett tapasztalás volt, amelyből a teológusok utólag konstruálták meg dogmáikat.179 Mivel ókori gondolkodásuk meglehetősen különbözött a mi gondolkodásunktól, számunkra mindenekelőtt annak van jelentősége, milyen tapasztalatoknak akartak gondolkodásukkal megfelelni. E tapasztalatok lényege, hogy Isten közel van (amit Jézus Isten országának nevezett). Ez az egyetlen tény, ami számunkra szükséges, és ami érdemes arra, hogy Isten kinyilatkoztassa nekünk! A számunkra felfoghatatlan „titkok” – például az ókori szentháromságtan – csupán a teológusok becsületes harmonizáló munkája révén keletkeztek, akik emberi tapasztalatokról szóló beszámolókból előbb különböző fogalmakat szűrtek le, hogy aztán megállapítsák: ezek a fogalmak nem illenek egymáshoz. E megállapítás után azonban már nem tudtak visszatérni a kezdetekhez, hogy felülvizsgálják fogalmaikat, mivel ezeket az emberi termékeket túlságosan gyorsan azonosították annak az Istennek a kinyilatkoztatásával, aki sem nem tévedhet, sem másokat meg nem téveszthet! Meglehet, aztán logikailag nagyon is helyesen 179

A Szentlélek istenségét például csak 381-ben (!), a Konstantinápolyi Zsinaton rögzítették.

36

gondolkodtak tovább, s megkülönböztetéseik és tételeik révén fontos szempontokat vettek figyelembe. Amit ily módon megalkottak, tiszteletet érdemlő szellemi teljesítmény, de megfogalmazásaik emberi művek, és semmi többek. Ha már az ilyen dogmák nem képesek közelebb vinni minket Istenhez, legalább ne engedjük, hogy megbénítsák érdeklődésünket, mintha Istenről már mindent elmondtak volna, vagy értelmetlen lenne, hogy továbbra is elgondolkodjunk őróla. Maradjunk egyszerűen kíváncsiak és nyitottak arra, hogyan működik Isten bennünk és a világban! Működése, üdvtörténete egyáltalán nem felfoghatatlan – sőt együttműködésre hív meg minket.

5.6. „Szilárdak vagytok az igazságban” – Az apostoli levelektől a dogmákig 1. Most töprengéseinknek arra a pontjára térek rá, amely nagyban hozzásegíthet a ténylegesen létező egyház megértéséhez. Az eddigi megfigyelések alapján kissé leegyszerűsítve három lépésben képzelhetjük el a keresztény hit létrejöttét: Első lépés: Jézus meg volt győződve arról, hogy Isten a jelen pillanatban itt van számunkra („Elközelgett Isten országa”), s csak arra van szükség, hogy az emberek megtérjenek, és rábízzák magukat Istenre mint Atyjukra. Második lépés: Jézus megfeszítése és feltámasztása után az apostolok már nem a jelenlévő Istenbe vetett bizalmat hangsúlyozták, mert Istenbe vetett bizalmukat áthelyezték a közeli jövőre. Az ő meggyőződésük ez volt: „Nem kellett-e mindezeket elszenvednie a Messiásnak, hogy így menjen be dicsőségébe”, és onnan hamarosan visszatérve beteljesítse Isten országát? Még később azt olvassuk az apostolokról, hogy „Jézus Krisztus hatalommal teli eljövetelét hirdették”, a keresztények pedig olyan embereknek tekintették magukat, akik „vágyakozva várják az ő eljövetelét”.180 Harmadik lépés: Az apostolok utáni nemzedékeknek aztán fel kellett dolgozniuk, hogyan ment füstbe Krisztus közeli visszatérésének várása. Istenbe vetett bizalmuknak új fogódzópontot kellett találnia, olyat, amely már nem okozhatott csalódást nekik. Ezt a fogódzópontot egyre inkább 180

Lk 24,26; ApCsel 1,11; 2Pét 1,16; 2Tim 4,8.

37

abban az „igazságban” találták meg, amelyet Krisztus hirdetett s „amelyet apostolai hűségesen továbbadtak”. Erre az igazságra hivatkozik minden „apostoli” irat. E tekintetben Pál gondolataiból indultak ki, aki hangsúlyozta, hogy „nyíltan az igazságot”, „az evangélium igazságát” tanítja, és hogy még Isten legfőbb adománya, a szeretet is „örvendezik az igazságnak”.181 A kereszténység története azóta az „igazság” jegyében áll. Az igazság-fogalom fejlődése ezért segíthet nekünk abban, hogy a mai egyház néhány vonását is megértsük. Az „igazság” szó jelentése erősen megváltozott az idők folyamán. – Az Ószövetségben a megfelelő héber szó mindenekelőtt hűséget, megbízhatóságot, bizalomraméltóságot jelentett. Amit korábban szó szerint „az Úr igazságának” fordítottak, az ma értelemszerűen így hangzik: „Mert jóságos az Úr, örökké tart jóindulata, és nemzedékről nemzedékre az ő hűsége [= igazsága]” (Zsolt 100,5 és másutt). Pontosan ezt értette még Jézus is „Isten igazságán”, hiszen az Isten eme „igazságára” adott válasz, nevezetesen a megmentő hit az ő szemében semmi mást nem jelentett, mint hogy ráhagyatkozunk Isten hűségére és jóságára, vagyis rábízzuk magunkat! A Pál utáni levelekben megfigyelhetjük az „igazság” szó jelentésének változását. A János-levelekben még igen eleven és jelentőségteljes a szó: éppúgy jelölheti az egész keresztény üzenetet („megismerni az igazságot”), mint ahogy az istengyermekség kincsét („az igazság bennünk”) vagy a helyes magatartás útját („az igazságban járni”).182 A többi levélben azonban az „igazság” egyre inkább az „egészséges tanítás” jelentését ölti. Például azt olvassuk: „Elnyertük az igazság ismeretét”; „szilárdak vagytok az igazságban”; „mindenkinek ítéletben kell részesülnie, aki nem hitt az igazságnak”.183 Az itt vázolt fejlődés nem csupán lényegtelen hangsúlyeltolódás volt Jézus üzenetén belül. A görögre fordítás, ami magában véve csak kis lépés, ebben az esetben súlyos következményekkel járt, mert az „igazság” új látásmódja egyre erősebb eltávolodást, sőt a végén elfordulást eredményezett attól, ami Jézus számára a lényeg volt. Jézus meg akarta nyitni az embereket, hogy megtérjenek, azaz kitörjenek önmaguk 181

2Kor 4,2; Gal 2,5.14; 1Kor 13,6. Így olvassuk gyors egymásutánban a 2Jn 1-2.4-ben. A János-evangéliumban igen gazdag, misztikus fogalom az „igazság”: Jézus által jött „a kegyelem és az igazság” (1,17), sőt ő az igazság (14,6); „az igazság szabaddá tesz majd titeket” (8,32) stb. 183 2Tessz 2,12; 2Pét 1,12; Zsid 10,26; további példák: Ef 1,13; Kol 1,5; 1Tim 2,4; 2Tim 3,7; Jak 1,18. 182

38

bebiztosítani akarásának igézetéből, és így megtapasztalhassák Isten közelségét: „mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt” (Mk 8,35). Szerinte csak az élheti meg Isten országának boldogságát, aki kész lemondani biztonságáról. Az „igazság” új eszményképe immár teljesen ellentétben állt azzal a magatartással, amelyet Jézus megkívánt, hiszen az afféle kifejezések, mint hogy „szilárdak vagytok az igazságban”, mindenekelőtt az ember biztonság iránti igényére építenek. Aki ezt az igazságot kereste a keresztény üzenetben, az kifejezetten „meg akarta menteni az életét”, azaz biztos akart lenni abban, hogy hamisítatlanul, sőt lehetőség szerint írásban birtokolja az igazságot. Ennek a vágynak feleltek meg azok az írások, amelyek „közvetlenül valamelyik apostol kezéből” származtak, aki viszont a maga részéről „közvetlenül Krisztus szájából” hallotta az igazságot. Tehát már nem arról volt szó, amire Jézus súlyt helyezett, mármint hogy az emberek maguk is képesek „megízlelni” egy-egy üzenet helyességét. (Jézus ezáltal feltételezte követőiben a kockázatvállalás készségét, hiszen az ember tévedhet is). Ezzel ellentétben most elég volt felfedezni egy apostolt mint közvetítőt, hogy valaki megszabadulhasson a tévedés kockázatától. Ily módon persze versenyfutás kezdődött a biztonságért, és teológiai véleménykülönbségek esetén mindenki maga akart az igazabb igazság birtokában lenni. Minthogy azonban egymásnak ellentmondó és alkalmasint hamis apostoli tanúságtételek is léteztek, hamarosan tovább kellett erősíteni a tanítás apostoli eredetének egyszerű biztonsági ismertetőjegyét. A fejlődés következő szakaszát a lelkipásztori („pasztorális”) levelek vezették be, amelyek – jóval Pál után – első alkalommal fogalmazták meg – Pál szavaként! – az apostoli utódlás eszméjét: „Igazodj az egészséges tanításhoz, amelyet tőlem hallottál... Őrizd meg a rád bízott drága kincset!”184 Így aztán az „igazság” drága kinccsé vált, amelyet egy bizalmi embertől meg lehet kapni és – mint egy bank trezorjában – hűségesen meg lehet őrizni. Még a kulcsot is megtalálták ehhez a trezorhoz, hiszen az eredet jogszerűsége ellenőrizhetővé vált az apostol, illetve mindenkori utóda kézfeltételének „tényén”. Így jött létre a felhatalmazottak láncolata, az „apostoli szukcesszió” (utódlás), és így találták meg végül a püspökökben az apostoli tanítás valódiságának márkavédjegyét! De hát mit is jelent voltaképpen az, hogy „apostoli”? – A legősibb hagyományt Márk így fogalmazza meg: „(Jézus) tizenkettőt választott ki: 184

1Tim 1,13; 2Tim 1,6; 1Tim 5,22.

39

azt akarta, hogy vele legyenek, és aztán elküldje őket” (Mk 3,14). Ez nyilvánvalóan Jézus lényeges szándékát írja le: előbb meg akart ismertetni tizenkét kiválasztott férfit a maga örömhírével, amelyet aztán segítségükkel egész Izraelnek tovább akart adni. A később „apostolnak” (küldöttnek, követnek) nevezett „Tizenkettőt” tehát Jézus „edzette”, és arra rendelte, hogy továbbvigyék „üzenetét”. Néhány generáció múltán aztán egyszerűen a megbízható tanítást nevezték „apostolinak”, úgyhogy ez a szó kb. 200-tól a „törvényes, jogszerű” jelentést öltötte. A fejlődés irányát legjobban a 4. századi, ún. Apostoli Hitvallás mutatja, amely Jézusnak a születése és megfeszítése közötti életét egy szóval sem említi! Még azt is rögzítették benne, hogy „leszállt a pokolba”, de hogy új üzenetet hozott Istenről, és azt az apostolok segítéségével tovább akarta adni, már nem volt téma ezen „apostoli” összefoglalás számára. Az apostolokra hivatkozás már csak a megbízhatóság biztosítékául és a teológiai „harc” fegyveréül szolgált. Az „igazságnak” mint a hit biztosítékának fejlődése azonban még ezzel sem ért véget. Az „apostolutódok” felelősségvállalásával létrejött az elismert apostoli írások listája, a „kánon”, ezzel pedig létrejött a ma ismert Újszövetség és Biblia. Ahhoz, hogy a Biblia valóban megadja a keresett hitbizonyosságot, természetesen azt is hangsúlyozniuk kellett, hogy a benne lévő írások mentesek a tévedéstől, azaz tévedhetetlenek, mint ahogy e Biblia szavatolója, maga az egyház is „az igazságban” marad, azaz tévedhetetlen. Most már könnyű észrevenni ennek a biztonsági gondolkodásnak a hibáit, mivel manapság általánosan elismert dolog, hogy az Újszövetség egyetlen irata sem származik Jézus tizenkét apostolának valamelyikétől. Ha tehát azt látjuk, hogy egykor ezeknek az írásoknak az apostoli eredete volt a döntő érv a kánonba való felvételük mellett, akkor azt kell mondanunk, hogy a régi egyház e tekintetben csalatkozott, azaz nagyon is tévedékenynek bizonyult! Ez az egyház akkoriban éppen úgy meg volt győződve arról, hogy hite pontosan megfelel Jézus és apostolai igehirdetésének, mint arról, hogy az Újszövetség írásai apostoloktól származnak. Ezt a meggyőződésüket ma már nem tudjuk osztani. A kezdeti egyház a Szentlélek vezetésébe vetett hitből merítette bizonyosságát, de hogy milyenek voltak valójában ennek a Léleknek az útjai, ma azokból a tényekből ismerjük, amelyeket a becsületes történeti kutatás tár elénk, s amelyek alapján megállapíthatjuk, hogy Jézus üzenetét már az első nemzedék idején beborították tanítványainak az övéitől idegen

40

gondolatai. Amikor még később az „apostoli levelek” íródtak, szerzőiket mindenekelőtt az érdekelte, hogy az ő helyeztükben mi az „egészséges tanítás”, az „igazság”, de közben elsősorban nem Jézus valódi üzenetére és egy-egy apostol konkrét információira gondoltak, hanem egyszerűen saját hagyományukra, amely számukra magától értetődő és ezért minden további vizsgálat nélkül helyes volt. Az események további menete megmutatta, hogy sokrétűsége miatt még ez a „szent írás” sem tudja szavatolni a keresztény igehirdetés „biztonságát”. Hogy az egyházi tanítás egységessége egyáltalán nincs biztosítva, különösen azután tudatosodott, hogy Konstantin császár a Római Birodalom egyik támaszává tette az egyházat. Erre az egységességre azonban mind a birodalom egysége, mind a hit „biztonsága” érdekében sürgető szükség volt! Ezt a célt szolgálta a Níceai Egyetemes (vagyis az egész birodalomból összehívott) Zsinat (Kr. u. 325). Még ha a császár közvetlenül nem befolyásolta is a zsinati határozatok tartalmát, elképzelése szerint azok a birodalmi egység megszilárdítását szolgáló eszközök voltak. A rengeteg ariánus meggyőződését figyelmen kívül hagyva „elhatározták” Krisztus valódi istenségét, és egységes hitvallást bocsátottak ki. A még megkereszteletlen császár elnöklete mellett – akinek megkülönböztető címei közé tartozott az „isten” is – természetesen elképzelhetetlen volt, hogy „Jézus, az Isten Fia” kevesebb legyen, mint a császár, vagyis hogy ne legyen isten! Ez a zsinat, amely Konstantin részéről nagy államférfiúi teljesítmény volt, következményekkel terhes hatással lett az egyház fejlődésére, mivel itt rögzítettek elsőként központilag kötelező tantételeket (dogmákat), és érvényességüket az állam hatalmi eszközeivel biztosították. Megszoktuk, hogy ezt a tényt a Szentléleknek tulajdonítsuk, aki egyházát irányítja és minden tévedéstől megóvja. – Honnan is tudjuk ezt tulajdonképpen? Nem hagyjuk-e közben figyelmen kívül, hogy ezt a hitet csak maga az érintett egyház fogalmazta meg, s hogy saját hatalmi fellépésének igazolása céljából kellett így eljárnia? Ahelyett, hogy az egyház emberi tekintélyére hallgatnánk, nekünk Jézus szellemében inkább magunknak kellene elvégeznünk a vizsgálatot, hogy e fejlődés minőségét „gyümölcsein” mérjük le! Miféle gyümölcsöket teremtek hát az első egyetemes zsinatok? A másként gondolkodók rögtön az állam ellenségeivé váltak, üldözésük tehát az állam feladata lett. Az eltérő véleményű teológusokat elszigetelték, száműzetésbe küldték, szükség esetén meg is gyilkolták. Az „igazhitű”

41

keresztények kötelességüknek érezhették, hogy akár meg is öljék a „tévhitűeket”. Még egy olyan nagy lélek, mint Ágoston is képes volt a donatisták kiirtását követelni. Ettől kezdve a Római Birodalom története a hitbeli okokból folytatott üldözések hosszú láncolata. A konstantini bölcsesség folytán – amelynek értelmében az államnak kötelezővé kell tennie az egységes tanítást – az eretnekek „állami” eltávolítása véres fonálként húzódik végig a történelmen a középkortól egészen az újkorig. Az ilyen akciókból sosem született meg a szeretet valódi egysége, csupán olyan következmények támadtak, amelyeket Pál biztosan nem sorolt volna fel „a szent lélek gyümölcsei” között! Mindenesetre azáltal, hogy mindenkit megátkozott, aki „más evangéliumot hirdet” (Gal 1,8-9), ő maga készítette elő a talajt az „igazság” e jézusellenes kultusza számára, amely kezdettől fogva vallási elnyomást, üldözéseket és vallásháborúkat eredményezett. Tekintettel az imént felvázolt történelmi fejlődésre, szeretném azt is rögzíteni, hogy ezzel nem akarom leértékelni a keresztény teológiát. Minden közösségnek szüksége van arra, hogy reflektáljon a hitére. Ítéletem kizárólag a keresztények biztonsági gondolkodását érinti, amelyet Jézus már az ő „egyházában”, Izraelben is megtalált. Ott abban nyilvánult meg, hogy a törvények, például az étkezési előírások pontos megtartásával akarták biztosítani, hogy az ember „tiszta” legyen és Isten szövetségéhez tartozzék. Hallgassuk csak, hogyan ítélte meg Jézus ezt a magatartást: „Semmi sem teheti tisztátalanná az embert, ami kívülről jut beléje, hanem az teszi tisztátalanná az embert, ami kijön belőle; mert belülről, az ember szívéből származnak a gonosz gondolatok... Mindez a rossz belülről jön, és ez teszi tisztátalanná az embert” (Mk 7,15-23). Jézus e kritikája vonatkozik a keresztényekre is, akik az „igazsághoz” ragaszkodásukkal szintén biztonságot keresnek: az Új Szövetséghez tartozás biztonságát. Jézus helyes megvilágításba helyezte ezeket a dolgokat. Szerinte nem az a döntő, mi jut be az emberbe, hanem hogy mi jön ki belőle. Az olyan „igazság” pedig, amelyet az ember csak hall és külsődlegesen megvall, kívülről jön, mivel nem érinti az ember és Istene közötti kapcsolatot. Természetesen szükséges, hogy az ember ügyeljen arra, mit eszik, és ügyeljen azokra a tanokra is, amelyek szerint viselkedését alakítja. Ezt Jézusnak nem kellett külön leszögeznie, de ragaszkodott ahhoz, hogy senki se vesse bizalmát ételekbe, mintha azok „tisztává” tehetnék Isten előtt.

42

Aki nem megfelelő ételeket eszik, megbetegszik tőlük, s aki egészségtelen tanításokra hallgat, árt a lelkének. Ezekért a dolgokért mindenki maga viseli a felelősséget, hiszen mindenkinek magának kell viselnie életmódjának következményeit. Ha azonban valaki vétlenül eszik valami rosszat, vagy vétlenül szegődik egy hamis tanítás nyomába és ettől szükségképpen szenved is, Isten még nem fogja emiatt elvetni őt. Az evangéliumok szerint ugyanis Jézus sosem állította, hogy „az ítélet napján” bárkit is „igaz” hitéről kérdeznének majd. Ezzel szemben azt hangsúlyozta, hogy Isten azt nézi, mi fakad az ember „szívéből”. Ez Jézus boldogító felismerése! Mindazonáltal még a jótettekben sem látott olyan „bizonyosságot”, amelyet az ember megszerezhetne. Biztonságunk alapja kizárólag Isten hűsége („igazsága”), akiben bízunk! 2. Mi hát az igazság szerepe a kereszténységben? – Azt kérdezhetné valaki: „Hát nem vagyunk kötelesek elismerni az igazságot?” Nos, gondoljuk át röviden, mit jelent az „igazság” az emberek vallási tapasztalatainak területén. Az igazág klasszikus meghatározása így hangzik: „A gondolkodás megegyezése a tárggyal.”185 Hétköznapi kijelentéseinkben többnyire teljesedik az a feltétel, hogy mindenki kielégítő tapasztalatot szerezhet azokról a „tárgyakról”, amelyekről beszélünk. Egy esemény első tanúja például lényegileg ugyanazt tapasztalhatja, mint a második, s a bíró is megértheti őket, ezért egybehangzó kijelentéseik „igazak” lehetnek. Adotte ez a feltétel a vallási kijelentések esetében is? Mindenesetre a „tárgy” itt nem ragadható meg egyszerűen, úgyhogy két, (feltehetően) azonos vallási tapasztalatokkal bíró embernek nem kell feltétlenül ugyanazon szavakkal leírnia e tapasztalatokat, vagy megfordítva, ha ugyanazokat a szavakat használják is, az még nem bizonyítja, hogy pontosan ugyanarra gondolnak. Miféle kritérium alapján lehetne itt felismerni az igazságot? Nézetem szerint ez a kritérium csak valamiféle tapasztalat lehet!186 Ha egy vallási „üzenet” hallgatói nem tapasztalhatják is meg ugyanazt, mint a próféta, egy másfajta és megbízható tapasztalatot mégiscsak megszerezhetnek. Jézus azt mondta erről: „Gyümölcseikről fogjátok felismerni őket!” Azt nem vizsgálhatjátok meg, hogy a próféta valóban járt-e „a harmadik égben” (amit Pál állít önmagáról a 2Kor 12,1-4-ben), vizsgáljátok meg viszont rátok vonatkozó kijelentéseik hatását! Egybevág185 186

Aquinói Szent Tamás: „Adaequatio intellectus et rei.” Mit sem segít, ha Isten tekintélyére hivatkozunk garanciaként, hiszen valamiféleképpen azt is meg kell tapasztalni, hol lehet rátalálni erre a tekintélyre.

43

e a hallott üzenet a ti tapasztalataitokkal? Magyarázatot ad-e tapasztalataitokra? Képes-e új, pozitív tapasztalatokhoz segíteni titeket? Ezek a döntő kérdések! Mit jelent egyáltalán a „vallási tapasztalat”? – Az alapos válasznak csak a kísérlete is meghaladná e könyv kereteit. Egyszerűen tapogatózzunk tovább egy ideiglenes és igen általános válasszal! A vallási tapasztalatokat pszichikai és szellemi területen kell keresnünk. Egy nyilvánvaló csoda látását nem sorolnám ide, hiszen varázslók is képesek olyasmit bemutatni, ami a természeti törvények felfüggesztésének tűnik. A vallás jelensége azzal kapcsolatos, ami értelmet ad az ember életének, vagy ezen értelem megtalálásához segít hozzá. Nevezzünk hát egyelőre (a szó tágabb értelmében187) vallásinak minden olyan tapasztalatot, amely hozzájárul az élet értelmének megtalálásához vagy megéléséhez. Ilyen tapasztalatokra minden ember szert tesz, különben egyáltalán nem tudna élni. Ezek a tapasztalatok már a születés előtt megkezdődnek a gyermek pozitív testi érzéseivel, s az életkornak megfelelően fejlődnek az anyához és más személyekhez fűződő kapcsolatokban, egyre tudatosabbakká válnak a nyelv megtanulásával, a társadalmi kapcsolatok fölvételével, a növekvő képzettséggel stb. Ez az alapja a vallás jelenségének, annak a mélységes tudatnak, hogy életünknek van értelme. Az élet „értelmességét” az egyes korok, kultúrák és társadalmi rétegek aztán különböző módon fejezik ki vallási szimbólumokkal, mítoszokkal és nyelvi formulákkal is. Ennek értelmében a vallás szerepe az lenne, hogy az adott társadalmi csoport minden egyes tagja számára közvetítse az élet végső értelmét. Ideális állapotban a vallási szimbólumok és mítoszok általánosan elismertek és elevenek lennének a felnövekvő ember társadalmi környezetében, és ez a környezet olyan lenne, hogy mindenki elfogadott és szeretett lénynek érezhetné magát benne. A tagok így igen könnyen azonosulhatnának a csoport megélt és boldogító vallásával. Mindnyájunk fájdalmas felismerése, hogy ez gyakorlatilag sehol sem valósul meg. Ezért aztán számolnunk kell azzal, hogy még egy jó család és jó vallási közösség sem hat csupán pozitívan a gyermekekre, hogy a többiről ne is beszéljünk. Az élet értelmét kereső egyénnek gyakran felemás, ha nem éppen fenyegető tapasztalatokkal kell megbirkóznia, s ezt többnyire a környezetében megtalálható vallási tanításokkal folytatott vitában (nem pedig boldog azonosulásban) kell megtennie. Ez jellemzi emberi 187

A „mélyebb” vallási tapasztalatokkal, amelyek kétségtelenül lehetségesek, de talán nem mindenki számára hozzáférhetők, itt nem akarok foglalkozni.

44

helyzetünket, s erről nem szabad megfeledkeznünk, amikor vallási „igazságokról” akarunk beszélni. Minden érésben lévő ember valamiképpen szembesíti hitközösségének vallási kijelentéseit saját életének minden tapasztalatával, amelyek természetesen nem csupán az imádságra, az istentiszteletekre és a vallási közösségre terjednek ki. Ha a hittel kapcsolatos kijelentések az élet értelmének megteremtésével hozzájárulnak ahhoz, hogy az ember meg tudjon birkózni az élettel, akkor ez a tapasztalat igazolja őket, vagyis „igazak”. Mit nevezhetünk tehát „vallási igazságnak”? – „A gondolkodás megegyezése a tárggyal” ez esetben értelemszerűen azt fogja jelenteni, hogy a vallási beszéd megegyezik az élet vallási tapasztalatával. Itt azonban valódi problémával kerülünk szembe, hiszen a vallási tapasztalat nem tárgy, azaz egyáltalán nem egyértelmű, vagy legalábbis nem fogalmazható meg egyértelműen. Ha valaki azt mondja: „Az égben az angyalok hét kórusa található meg”, akkor a másik embernek nincs lehetősége arra, hogy ezt az állítást közvetlen tapasztalattal erősítse vagy cáfolja meg. Ha a beszélőnek vallási tekintélye van, akkor követői talán belevetíthetik saját tapasztalataikat ebbe a mondatba, vagy egyszerűen elfogadhatják, amíg a mondat nem mond ellent ismert tapasztalatoknak. Konkrétabb példákról lemondok, hiszen senki sem látja szívesen, ha hittételeit nyilvánosan „megkérdőjelezik”. Szándékunk mindenesetre az volt, hogy mindent megvizsgáljunk, ami azt is jelenti, hogy „megkérdőjelezzünk”. Mindenki megvizsgálhatja tehát a maga hittételeit, és boldogan vallhatja őket, ha azok kiállták a próbát. A próbához azonban a tapasztalat mellett hozzátartozik a logikus megfontolás is, hiszen a logika törvényei is részét alkotják tapasztalati kincsünknek. A mondottak miatt egy kitalált példából indulok ki: Mondjuk, a „Hetes Egyház” azt tanítja, hogy az angyalok hét kórusa létezik, a „Hármas Egyház” pedig arra a felismerésre jutott, hogy három angyali kórus létezik. Ezek a kijelentések bizonyos egyháztagok számára esetleg vallási tapasztalatokkal kapcsolódnak össze, mások viszont talán csak csoportjuk iránti szolidaritásból vállalják őket – de mivel beleillenek vallási elképzeléseik világába és nem mondanak ellent semmilyen tapasztalatnak, e kijelentések igazak az egyik vagy a másik egyház tagjainak szemében! Ez az „igazság” akkor éri el a célját, ha a vallásos meggyőződés által elősegíti az élet értelmének megtapasztalását, vagyis ha „beigazolódik”: ebben az esetben nagy értéket jelenthet az adott csoport számára.

45

Mindazonáltal egyik csoport tagjainak sem szabad betokosodniuk, hiszen a tapasztalat nem tart tiszteletben semmilyen határt. Ezért vallási szempontból sem szabad jelentéktelennek tekinteniük azt a tapasztalatot, hogy más vallási csoportoknak is megvannak a maguk tapasztalatai, és azokat szintén „igazságokként” írják le. Feladatuk tehát megbirkózni azzal a ténnyel, hogy léteznek olyan valódi „igazságok”, amelyek eltérnek a saját, tévedhetetlenül igaz és egyetlen igazságuktól! Messze ható tekintetre és szerénységre van szükség ahhoz, hogy itt el ne veszítsük bátorságunkat. Ehhez minden embert tekintetbe kell vennünk, és legalább megközelítően olyan okosnak és becsületesnek kell elismernünk őket, mint amilyennek magunkat tartjuk, továbbá el kell ismernünk, hogy Isten nagyobb nálunk, végtelenül fölülmúl (transzcendál!) minket, és lehetetlen őt hitigazságainkkal megragadnunk! Ha erre eljutottunk, akkor Jézus szavai szerint olyan tökéletesek leszünk, mint mennyei Atyánk, aki „fölkelti napját jókra és gonoszokra egyaránt” (Mt 5,45.48), s akkor boldogok és hálásak lehetünk a magunk hittételei miatt, és kincsként adhatjuk tovább őket, hiszen öröm tölt el minket a többiek miatt is, akik szintén találtak valamit! Ha valaki ettől a kilátástól szédülni kezdene, fontolja meg, hogyan vélekedne minderről a valódi Jézus.188

188

Mk 9,40 Jézus nyitottságát mutatja: „Aki nincs ellenünk, az értünk van!” Ezzel ellentétben áll Mt 12,30 és Lk 11,23: „Aki nincs értem, az ellenem van, s aki nem gyűjt velem, az szétszór”, ami a későbbi gyülekezetek elhatárolódási tendenciáit mutatja.

46

47

6. AHOL AZ ÚR LELKE MŰKÖDIK, OTT SZABADSÁG VAN

Amit eddig végiggondoltunk, az éppoly hallatlan a keresztények számára, mint a relativitás-elmélet volt a 20. század kezdetén a fizikusok számára. A klasszikus fizika egyik megalapítója, Newton számára az abszolút tér még olyan valóságnak számított, amelyben minden mozgás egyértelműen és pontosan leírható. A relativitás-elmélet aztán elsöpörte ezt az eleve adott és abszolút tér-idő-világba vetett hitet. Az emberiségnek be kellett látnia, hogy azok a kijelentések, amelyeket különböző megfigyelők a maguk „vonatkoztatási rendszerén” belül tesznek térről és időről, egyáltalán nem csengenek egybe, sőt, hogy nem is lehet eleve megállapítani, melyiküknek van igaza, hiszen csak saját rendszerükön belül tudják a valóságot ellentmondásmentesen, vagyis „helyesen” leírni. Effajta relativitás-elmélet a keresztény gondolkodásban mind a mai napig nem jutott érvényre.189 E gondolkodás történelmi fejlődése, amely Jézus élő üzenetétől egy hitvallás vagy dogmaépület „rögzített hitéig” vezetett, még mindig arra irányul, hogy további meghatározások révén egyre nagyobb biztonságot érjen el, és ezért megmerevedéssel és reformképtelenséggel fenyeget. Ennek a fejlődésnek kevés köze van Jézus üzenetéhez. Ebben a könyvben elég olyan tényt szólaltattam meg, amely előbbutóbb a keresztény hagyomány újraértékeléséhez fog vezetni, ha a teológia nem akar reménytelenül lemaradni az általános szellemi fejlődés mögött. Korunk megérett a keresztény üzenet valódi aktualizálására (aggiornamentójára), hiszen „ahol az Úr Lelke működik, ott szabadság van” (2Kor 3,17).

189

A konstruktivizmus szabaddá tehetné ehhez az utat. Vö. Rupert Lay: Nachkirchliches Christentum. ECON Verlag, Düsseldorf 1995.

48

6.1. „Testvérek, ti tudatlanságból cselekedtetek” – Hogyan bánjunk a múlt tévedéseivel? 1. Ha megfontolásaink megkérdőjelezték is bizonyos megszokott „hitigazságok” megbízhatóságát, ez még nem jelentheti gondolkodásunk végét, amíg nem tudjuk, mit kezdhetünk ezzel a belátással. Keressünk hát olyan konkrét bibliai modellt, amely a probléma megoldását ígéri! Ezt Péternél találhatjuk meg, akit Jézus képesnek tartott a közvetítő szerepére, amikor azt mondta neki: „Simon, Simon, a Sátán azt kívánta, hogy mint a búzát megrostálhasson titeket. Én azonban imádkoztam érted, hogy hited ki ne aludjék, és ha ismét megtértél, erősítsd meg testvéreidet” (Lk 22,32). Az Apostolok cselekedeteiben látjuk aztán, hogyan lépett föl ez a Péter, amikor zsidó „egyházától” azt kellett megkívánnia, hogy értékelje át egész teológiai gondolkodását: „Nos, testvérek, tudom, hogy tudatlanságból cselekedtetek, akárcsak vezetőitek” (ApCsel 3,17).190 – Ezekkel a szavakkal Péter nemcsak arról beszélt, hogy népe hitének védelmezői elvetették és megölték Jézust, hanem egyidejűleg hidat is akart építeni hallgatói számára, hogy azok – rálépve erre a hídra – megszabadulhassanak tudatlanságuktól. Hiszen csak azért utasították el Jézust, mivel ragaszkodni akartak hitükhöz! Ezzel az értékeléssel Péter Mestere példáját követte, aki még teológiai ellenfeleit és a nyilvánosan megvetett bűnösöket is komolyan vette, és így feltételezte róluk, hogy jóakaratúak. A valódi Jézus e pozitív emberképe áll a mögött a kijelentés mögött is, amelyet valószínűleg az ősgyülekezet adott Jézus szájába: „Eljön az óra, amikor mindaz, aki megöl titeket, Istennek vél szent szolgálatot teljesíteni” (Jn 16,2).191 Jézus e felfogását és Péter példáját szem előtt tartva azt javaslom, hogy amikor megdöbbent vagy bizalmatlanná tesz minket az egyház eltávolodása Jézus tanításától, először mindig emberi tudatlanságot feltételezzünk. 190

Nem témánk, vajon az ApCsel beszédeit történetileg pontosan úgy mondták-e el, ahogyan Lukács ránk hagyományozta őket. Ez a mondat mindenesetre illik az első jeruzsálemi keresztény gyülekezet helyzetéhez, és ezért hitelre méltó. 191 Ennek a mondásnak régebbi hagyományból kell származnia, mivel szemben áll a „jánosi” Jézus felfogásával. E „jánosi” Jézushoz az a mondat illik, amely a Jézust „megölni akaró” „zsidóknak” szól: „A ti atyátok az Ördög, és ti azt akarjátok tenni, amire atyátok vágyakozik” (Jn 8,44), azt feltételezve ezzel az ellenfelekről, hogy végérvényesen Isten ellenségei, és kizárólag rosszat akarnak. Ennek az állításnak az evangélium írójától kell származnia, mivel ellentmond a Jn 16,2-ből idézett mondásnak, és nyilvánvalóan „kijavítja” azt – teljes összhangban ennek az evangéliumnak a tendenciájával.

49

2. Mindenekelőtt azt a kérdést tegyük föl, miből fakad ez a tudatlanság? – A zsidó hatóság csak azért látott ellenséget Jézusban, mivel „új tanítással” állt elő (vö. Mk 1,27; 2,1-2). Gondolkodásukban a régit a beválttal azonosították, ahogyan Bibliájuk is a bűnös hűtlenség gondolatával kapcsolta össze az újat: „Olyan isteneknek áldoztak, akiket korábban nem ismertek, újoncoknak, akik csak nemrég jöttek, s akiket atyáitok nem féltek” (MTörv 32,17)! Ez a régi és bevált dolgokhoz való ragaszkodás persze az élet egyik követelménye. Az állatoknak megvannak az ösztöneik, amelyek biztosítják bevált magatartásuk állandóságát. Az ember már nem annyira meghatározott, mint az állat, de a megszokott viselkedés és a megszokott gondolkodási minták neki is biztonságot adnak, s mivel ez az életet szolgálja, a saját csoportjának magatartási normájától való eltérés félelmet és bizonytalanságot kelthet benne. Itt van a gyökere annak a tudatlanságnak, amelyet Péter hallgatóinak tulajdonít: bennünk, emberekben működésbe lép egy gátlás, ha olyan szellemi valóságot kell „észlelnünk”, amely elszigetelhet a többiektől, és ezáltal veszélybe sodorhat minket. Mindazonáltal tudatunk már elért bizonyos szabadságot, és szokásaink hatalma már nem azonos az állati ösztönök hatalmával. A szokások talán továbbra is uralják a hétköznapok rutinját, de emberi életvalóságunk annyira differenciált, hogy életünk nem lehet sikeres, ha csupán konvenciókat követünk. Olyan tudatos döntésekre van szükségünk, amelyeket félelemtől mentes gondolkodás és kockázatkészség készít elő! Életünk csak akkor sikerülhet, ha fontos döntések esetében képesek vagyunk megtörni tudatlanságunk blokádját. Ez a tudatlanság olykor elkerülhetetlen, tehát nem jelent vétket, mégis következményekkel jár, ha megmaradunk benne. Valamiképpen minden tudatlanságáért „vezekelnie kell” az embernek, és ez a teher még a gyermekekre és unokákra is átszállhat – nem azért, mintha Isten ennyire haragtartó lenne, hanem mivel a természet rendje szerint minden oknak van valamilyen okozata! Rögzítsük tehát: A létfontosságú dolgokban tanúsított tudatlanság nem olyan bűn ugyan, amely túlvilági büntetést érdemelne, de olyan hiba, amely mindenképpen e világi hátrányokkal jár! 3. Mit tehetünk a tudatlanság ellen? – Láttuk, hogyan gyakorolta Péter Jézus szellemében a maga tipikus „péteri szolgálatát”: megerősíteni akarta a többieket, nem legyőzni és uralma alá vetni; meg akarta érteni, és új gondolkodáshoz akarta hozzásegíteni őket!

50

Ugyanebben a szerepben találkozunk vele egy másik epizódban is, amelyet a Galatákhoz írt levélből ismerünk. Hallgassuk meg először, mit mond erről Pál: „Amikor azonban Kéfás [Péter] Antiókhiába érkezett, nyíltan szembeszálltam vele, mivel helytelenül viselkedett. Mielőtt ugyanis a Jakab köréhez tartozó emberek befutottak volna, együtt szokott enni a pogányokkal. Megérkezésük után azonban visszahúzódott a pogányoktól, és elkülönült tőlük, mivel félt a körülmetéltektől” (Gal 2,1114). E sorok mögött is Péter közvetítő magatartását feltételezhetjük, mivel a pogányok iránt tanúsított bánásmódjával megmutatta belső szabadságát, de Jakab körével sem akart szakítani. Az, hogy „félt a körülmetéltektől”, inkább csak a haragos Pál feltételezése, akinek persze amúgy igaza volt. Számunkra nem fontos, hogy ezt a közvetítői készséget Pál árulásnak tekintette: az elvek alkalmi elárulása nem árthat a közvetítés péteri szolgálatának, csak a „hivatalviselőt” teszi szerényebbé! Mindenesetre Péter akkori közvetítése nem fulladt kudarcba, hiszen Pál köre nem szakított Jakab körével, vagyis nem „közösítették ki” kölcsönösen egymást, nem zárták ki egymást az eucharisztia közösségéből. Az Apostolok cselekedetei azt mutatja (15. fejezet)192, hogy valóban találtak olyan kompromisszumos formulát, amely Jakab köre számára ugyan túlzott követelés lehetett, de továbbra is lehetővé tette a közösséget egyházaik számára, és hogy ennek elérésében a „következetlen” Péter szerepet játszott. Mit tett tehát Jézus „Sziklája” a tudatlanság ellen? Elébük ment, és testvérnek nevezve elismerte a tudatlanokat – hogy elgondolkodtassa őket! Semmiképpen nem a harcot választotta (még csak a szellemi harcot sem!), mert a harc szükségképpen megakadályozza a gondolkodást és a megtérést. Ezzel kapcsolatban szeretném még megjegyezni, hogy Jézus biztosan nem akarta kizárólagosan egy ember számára fenntartani ezt a péteri szolgálatot, tehát ma is szükség van Péter utódaira, akik Jézus szellemében megtérnek, hogy „megerősítsék testvéreiket”, s azok így legyőzhessék tudatlanságukat! 4. Hol található ez a tudatlanság? – Elképzelhetjük, mennyire zavarba esett akkoriban Péter egyik-másik jeruzsálemi hallgatója, amikor felötlött benne, hogy végül is talán hiba volt buzgósága Istennek a Tórában megjelenő szövetsége iránt. 192

Lukács elbeszélésének legalábbis történelmi magja van.

51

Hasonló zavarba esik talán e könyv egynémely olvasója is, ha eddig síkraszállt az egyházért, hiszen itt azt kellett olvasnia és megfontolnia, hogy egyháza idegen gondolatok hozzáfűzésével esetleg meghamisította Jézus tanítását, és ezzel meghiúsította annak hatékonyságát. Nekik is szeretnénk hídként felkínálni Péter szavait. Ha egyházaink bizonyos tekintetben Jézus kívánsága ellenére fejlődtek, ezt tudatlanságból, nem pedig hűtlenségből tették. Tudatlanságuk természetesen következményekkel jár „a gyermekek és az unokák” számára, ami nem utolsósorban a gyengélkedő hit alakjában jelentkezik. Ha tehát ma felismerjük, hogy az egyházak téves irányban fejlődtek, rosszul értelmezett hűségből nem szabad ragaszkodnunk tudatlanságukhoz! Hiszen már Péter idézett beszédében is látunk példát arra, hogy Jézus távozása után tanítványai hogyan tűzdelték meg „emberi gondolatokkal”, és ezzel hogyan szorították háttérbe tanítását. Rögtön a következő mondatban így hangzik a prédikáció összefoglalása: „Isten azonban ily módon teljesítette be azt, amit az összes próféták szájával előre megmondott, vagyis hogy Messiása szenvedni fog.” Ebben a mondatban Péter azonosította Mesterét a Messiással, alárendelte őt az Ószövetség tekintélyeinek, és engesztelő halálának gondolatára célzott. Láttuk már, hogy ezek mind Jézustól idegen elemek. Péter maga azonban meg volt győződve arról, amit mondott, és egyáltalán nem látott abban Jézus iránti hűtlenséget. Egyszerűen túl erős volt benne népének messiási vágyakozása. Ez a vágyakozás lényegileg meghatározta gondolatait, „spirituális tapasztalatát” és igehirdetését (vö. 3.2. fejezet). Ebben állt az ő tudatlansága. Létezhet-e egyáltalán tudatlanságtól mentes ember? – A „Jézusban lévő fénynek és árnyéknak” is szenteltem egy fejezetet, amelyben kifejtettem, hogy Jézus nem tudta, milyen jövőre készítse föl tanítványait. Világos, hogy minden ember gondolatainak vannak határai, és rögtön e határok mögött kezdődik az illető tudatlansága. Csak az a döntő, hogy fontos ügyekben annyira visszaszorítsuk tudatlanságunkat, amennyire csak lehetséges. Jézus számára nem volt lehetséges, hogy realista elképzelést alkosson tanítványainak jövőjéről, az azonban lehetséges volt számára, hogy egyedülálló istentapasztalatát továbbítsa az embereknek, és ezt meg is tette. Ellenfelei talán képesek voltak meglátni, hogy Jézus a próféták legjobb hagyományait folytatja, de biztosan lehetséges volt számukra, hogy a „Ne ölj!” parancsa Jézussal szemben is érvényes. Mindenesetre számtalanszor

52

olvashatták Mózes könyvében, hogy bizonyos parancsok megszegőjét „ki kell irtani népe köréből”, ezért végső soron rejtve marad előttünk, hogyan kell megítélnünk tudatlanságukat. Egyetlen keresztény sem róhatja fel „tudatlanságukat” Jézus halálában való bűnösségként. A Jánosevangélium tendenciája, hogy a zsidókat az Ördög fiainak és Jézus gyilkosainak nyilvánítsa, maga is tudatlanságból született! 5. További következtetések. – Ha azt látjuk, hogy valaki tudatlanságának foglya, még nem háríthatunk rá bűnösséget. Ha tehát Pál apostolból hiányoltuk is, hogy egyáltalán nem akarta megismerni Jézus valódi üzenetét, mégis meg kell próbálnunk megérteni őt. Talán egyszerűen elképzelhetetlen volt számára, hogy teológiája nem abszolút érvényű, és ezért fontos lenne megismernie Jézus álláspontját. Tudatlansága ebben az esetben emberileg elkerülhetetlen volt. Ez persze nem akadályozhat meg minket abban, hogy kimondjuk: a kereszténységnek azóta viselnie kell ennek következményeit, amíg csak föl nem ismeri Pál tudatlanságát, és le nem mond az ő megvilágosulatlan istenképéről. Ha pedig azt látjuk, hogy az Újszövetség későbbi írásaiban olyan „igazság-kultusz” keletkezett, amely elfedte Jézus elgondolásait, akkor ebben is olyan tudatlanságot fogunk látni, amely a szóban forgó emberek számára ugyan legyőzhetetlen volt, de minket már semmiképpen sem kötelez. Az eretnekek elleni számtalan testvérgyilkosságot is olyan emberek követték el, akik nem tudták, mit cselekszenek. Ahol csak eltérést látunk Jézus útjától az egyház történelmében, emberek tudatlanságát feltételezhetjük, és ha a hibáikról beszélünk, ezzel nem teszünk valami hallatlan dolgot. Nem mondunk róluk ítéletet, csak megállapítjuk, hogy emberek voltak. Ezáltal éppen saját „házi feladatunkon” dolgozunk, hiszen csak századunkban vált lehetségessé, hogy felismerjük, és amennyire lehetséges, háttérbe szorítsuk a tudatlanság effajta következményeit. Ahol az egyházak még nem ismerték fel ezt a feladatot, ott ugyanazt a tudatlanságot fedezhetjük fel, amelyet Péter a zsidóknak tulajdonított: a hagyományokhoz való ragaszkodást. Péter beszédének meghallgatása és annak beismerése között, hogy „tudatlanságból cselekedtünk”, rettenetes szakadék tátong, s ennek a szakadéknak félelem a neve. Ezt a szakadékot csak a valódi Jézus ATYJA iránti lehető legnagyobb bizalommal lehetséges átugrani, és csak akkor, ha ez a bizalom saját ember voltunk és tévedékenységünk alázatos elismerésével párosul. Jézus ehhez az ugráshoz akarta hozzásegíteni biztonságra törekvő tanítványait, amikor azt mondta: „Aki meg akarja

53

menteni életét, elveszíti azt, aki azonban értem és az evangéliumért elveszíti életét, megmenti azt” (Mk 8,35). Természetesen senki sem hallgathat többé a habozó egyházak iránti kíméletből, ha látja korunk feladatát, nevezetesen hogy meg kell szabadítani Jézus üzenetét azoktól a bilincsektől, amelyeket tudatlanságból raktak rá! Ha a keresztények levetik az effajta bilincseket, akkor csak hitelesebb lesz a hitük, amint a demokrácia eszméje sem válik hiteltelenné attól, ha valaki kimondja, hogy azt idáig minden államban csak súlyos hiányosságokkal valósították meg.

6.2. „Merítsünk reményt az Írás adta vigasztalásból” – A Biblia emberi kezekben 1. A Biblia a világ legnagyobb példányszámban kinyomtatott és legtöbbet olvasott könyve, de a róla alkotott vélekedések igencsak eltérőek. Egyesek Isten szerelmes levelét látják benne, mások viszont elfordultak e Biblia rettenetes és önkényes Istenétől. Léteznek olyanok, akik sok pénzt költenek arra, hogy idegen országokban százezerszámra osztogassák a Bibliát felkészületlen embereknek, ismét mások pedig meg akarják óvni embertársaikat a veszélyektől, s ezért csak kommentált Bibliák kiadását akarják engedélyezni, és még ezeket sem akarják mindenkinek a kezébe adni. Vannak, akik gyógyító kurzusokat tartanak a Biblia segítségével a lelki betegségekben szenvedőknek, de léteznek olyan lelki betegségek is, amelyeket a Biblia okozott vagy erősített föl. Mi is fel tudtuk fedezni a Bibliában Jézus gyógyító istenképét, egyidejűleg azonban sok olyasmit is, ami ezt az istenképet elhomályosítja vagy meghamisítja. Ennek a könyvnek sok részletével foglalkoztunk idáig – most már csak az hiányzik, hogy pillantást vessünk az egészre és egyúttal saját életünkre is: Mit várhatunk tőle mi? – Mivel szeretnénk az élettel összekapcsolni a Bibliát, helyénvaló, hogy valami személyeset is mondjunk itt. Rám mély hatást tett a Szentírás, még mielőtt olvasni tudtam volna. Két olyan motívumra emlékszem, amelyet kisgyermekként a miséken hallottam.193 Az egyik ez a gyakran hangsúlyozott formula volt: „Írva van”. Olyan sorserőt sejtettem ebben, amely az életet irányítja – s ennek az 193

Mt 13,13-15; Mk 14,21; Mt 22,13; Mt 5,29.

54

erőnek a befolyása végzetes volt. Jézusról ugyanis „meg volt írva”, hogy hallgatói „hallani fogják, de nem értik”, hogy Júdásnak el kell árulnia őt, hogy sokat kell szenvednie és meg kell halnia. Megdöbbentett az a tragikus sors, amely ezeken az embereken uralkodott. A másik motívum az a menyegzős ruha volt, amelyik egy jézusi példabeszédben kerül szóba. Egy olyan emberről hallunk ott, akit meglepetésszerűen, az utcán, tehát felkészületlenül hívnak meg lakodalomba, ahol aztán még nagyobb meglepetés éri. Mivel nincs rajta menyegzős ruha, megkötözik, és kidobják a külső sötétségre, ahol „sírás és fogcsikorgatás” van. Önkényesnek, felháborítónak és nyomasztónak éreztem ezt az eljárást. Ráadásul ez a példabeszéd Istenről szólt, aki elől senki sem rejtőzhet el! A gyermek nem tudott reflektálni erre, védtelenül ki volt szolgáltatva ennek a lélekmérgezésnek (ami persze senkinek sem állt szándékában!). Később „elfelejtettem” egészséges gyermeki lázadásomat. Az iskolában megtanultam nagyra becsülni a Bibliát, és lelkipásztoraim mindent elkövettek, hogy félelmemet megerősítsék, hiszen „jobb neked, ha egy tagod megy veszendőbe, mint ha egész tested a pokolra vettetik”! Tehát nemcsak a gyermek volt védtelen, lelkipásztorai is felkészületlenek voltak, és nem sejtették, hogy a Biblia szavai őket magukat is megkötözik és arra kényszerítik, hogy Jézus nevében mélységesen jézusellenes üzenetet terjesszenek a félelmet keltő Istenről! Fiatal emberként mindent arra tettem föl, hogy jó helyet biztosítsak magamnak ennél az Istennél. Biztonságomnak persze össze kellett omlania, amikor később – lelki betegségekben szenvedő emberekkel szerzett tapasztalataim alapján – világossá vált számomra, hogy az effajta istenkép nem „jó hír”, hanem lelki méreg. Véglegesen fel is hagytam volna a bibliai hittel, ha nem győződtem volna meg arról, hogy a valódi Jézus üzenete mentes ettől a méregtől, hogy ezt az üzenetet újra föl lehet fedezni, és hogy ez a fölfedezés minden fáradságot megér! Sokan tudnának saját tapasztalatukból példákat mondani a Biblia pozitív vagy negatív hatásairól. Egy valami biztosnak látszik számomra: az életben nem annyira az számít, hogy ténylegesen mi a Biblia önmagában véve, hanem az, hogy mi történik a Bibliával! Ezért aztán számomra nincs kézzelfogható értelme annak a kijelentésnek, hogy a Biblia tévedhetetlen. Mire szolgálhat egy tévedhetetlen könyv, ha olvasói nem képesek tévedhetetlenül helyesen megérteni? Semmit sem segít, ha valaki erre az ellenvetésre azt mondja, hogy legalábbis az Egyház (vagy egy meghatározott személy) azért mégiscsak képes ezt ez írást tévedhetetlenül

55

értelmezni, hiszen a hallgató ebben az esetben sem lehet biztos abban, hogy helyesen érti az értelmezőket. Semmi sem szól tehát amellett, hogy a Bibliát „Isten tévedhetetlen szavaként” tabuizáljuk, viszont súlyos érvek szólnak ellene. Kérdezzük meg inkább teljesen józanul: Mi teszi olyan értékessé ezt a könyvet sok ember számára, és hol rejlenek a veszélyei? Mit kell figyelembe vennünk ahhoz, hogy a lehető legnagyobb nyereséget hozza számunkra, és lehetőleg ne okozzon kárt? – Vizsgáljuk meg először Jézus példáját, hiszen őt Isten megbízható követének ismertük meg. 2. Jézus és az ő Bibliája. – Először is vegyük szemügyre a tényeket: Hogyan bánt Jézus a maga Bibliájával? A napi imádságoktól és szokásoktól kezdve az év nagy ünnepeiig népének szentírása uralta egész életét, ezért igencsak figyelemreméltó, micsoda józansággal bánt ezzel a szent írással. Három példát említek meg. Amikor a válásról kérdezték, azt mondta: „Mózes csak azért adta nektek ezt a parancsot, mivel annyira keményszívűek vagytok”, a teremtés kezdetén azonban másképp volt (Mk 10,2-9). Jézus tehát az ember Mózest tartotta a Tóra szerzőjének, és „az Írás” szerinte ebben a pontban nem is azt tartalmazta, ami végérvényes Isten előtt, hanem csak azt, amit Mózes helyesnek vélt népe keményszívűsége miatt. Jézus ezzel egészen világos különbséget tett Isten akarata és a Biblia betűje között! Isten akarata számára egyszerűen az volt, ami saját megismerése szerint összhangban volt a teremtéssel, még ha valami más volt is „megírva”. – A keresztények persze megszokták, hogy ebben Jézus istenségének kinyilatkoztatását lássák, de elfelejtik, hogy egy „isteni” írást Isten nem helyezne hatályon kívül, és legfőképp azt, hogy Jézus itt nem saját illetékességéről beszélt, hanem hallgatóinak belátására hivatkozott, arra, hogy nyilván képesek felfogni: a férfi és a nő egymás számára lett teremtve, és ezért nem szabad szétválasztani őket. Ugyanez vonatkozik természetesen azokra a beszédeire is, amelyeket Máté ezzel a nyomós mondattal vezet be: „Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek... én viszont azt mondom nektek...” (Mt 5,2148). Amik a régieknek megmondattak, Mózes 5. könyvéből származó előírások voltak! Vajon hány igehirdető emeli ki ezzel kapcsolatban, hogy e szavaival milyen elfogulatlanul határolódott el Jézus a maga Bibliájától? A legizgatóbb az egészben az, hogy Máté egyébként igen nagy súlyt helyez arra, hogy hangsúlyozza Jézus megegyezését az Ószövetséggel. Ezért a hitelesség jele az, ha éppen ő dokumentálja, hogy Jézus korlátozta

56

ennek az írásgyűjteménynek az érvényességét, ami szerinte nyilvánvalóan ott végződik, ahol egy ember világosan másban látja „Isten akaratát”. Lukács evangéliumában olvasunk arról, hogy Jézus fellépett a názáreti zsinagógában, ahol egy Izajástól vett idézettel fogalmazta meg saját küldetését: „Az Úr küldött engem, hogy... meghirdessem az Úr kegyelmének esztendejét” (Lk 4,16-21; vö. Iz 61,1-2).194. Izajásnak azonban ebben a mondatban nemcsak kegyelmi évet kellett meghirdetnie, hanem egyidejűleg „Istenünk bosszújának napját” is! Ez pontosan megfelelt Keresztelő János istenképének, akitől Jézus elhatárolódott, s ezért egyszerűen elhagyta Izajás második félmondatát! Azonosulni tudott a Biblia egyik mondatának felével, és ugyanakkor képes volt érvénytelennek tekinteni a másik felét! Hogyan jutott el Jézus erre a szabadságra? Biztosan nem meggondolatlanul és önteltségből, hanem azért, mert olyan jól ismerte Bibliáját, hogy az egész a szeme előtt állt, de nemcsak az egész szentírás, hanem úgyszólván az egész élet, gondolatai ugyanis kiterjedtek a társadalmi valóságra és az egész teremtésre is. Mindent átgondolt, amit átgondolhatott, ezért nem kellett többé aggodalmaskodva megkérdeznie, „mi az, ami írva van”. Ez a titka az ő szabadságának, amely nem önkény volt, hanem belső bizonyosság arról, amit belátott – s ez alapjában véve minden ember számára lehetséges. Így látta ezt Jézus is, amikor feltételezte hallgatóiról, hogy van saját ítélőképességük: „Miért nem ítéltek magatoktól?” (Lk 12,57). Ezt kérdezve ránk is gondolt, feltéve, hogy mint ő, mi is készek vagyunk mindent átgondolni, és mindent a szerető Istenből kiindulva nézni! 3. Kockázatok és mellékhatások? – Ha negatív példák mutatják, hogy a Biblia – a gyógyszerekhez hasonlóan – gyógyíthat, de mérgezést is okozhat, nem kellene-e itt is figyelmeztetni a „kockázatokra és mellékhatásokra”? Hiszen a gyógyszerek sem valók gyerekek kezébe, de önkiszolgáló boltok polcaira sem! Nem kellene-e ennek megfelelően a Biblia esetében is biztosítani, hogy ne okozhasson bajt? Másfelől azonban azt kell mondanunk, hogy senki sem képes olyan „használati útmutatást” írni, amelyet mindenki képes lenne helyesen érteni, egy cenzúrázó hatóságnak pedig nincs értelme, ha Isten szabad embereket teremtett. Egyedül járható útként a bizalom és a szeretet útja marad számunkra: Bízunk a „szent lélekben”, aki mindenkihez közel van, és szeretetből 194

Ha Lukácstól származik is a kompozíció, annyiban megbízható, amennyiben hűségesen tükrözi Jézus önértelmezését.

57

fölkészítjük az embereket a felelősségvállalásra. Ehhez először is nekünk magunknak kell felelősséget vállalnunk, és megtennünk mindent annak érdekében, hogy helyesen értsük a Bibliát, azután ajánlhatjuk ezt a magatartást másoknak is, és élhetjük elő példaként gyermekeink számára. Két példával szeretném megmutatni a bibliaolvasó ember felelősségét. – Az első: A rövid 2. János-levélben található ez a mondat: „Éljetek szeretetben!” Vonatkoztathatom ezt keresztény társaimra, akik az enyémtől eltérő véleményt képviselnek (például a Biblia tévedhetetlenségéről). Ekkor meg fogom becsülni őket mint Isten gyermekeit, és megpróbálom megérteni őket. De koncentrálhatok a néhány sorral arrébb álló mondatra is: „Ha valaki hozzátok érkezik, és nem ezt tanítja, ne fogadjátok be házatokba, még csak ne is köszönjetek neki!” Az itt megkívánt magatartás gyűlöletre vezet engem, mert nem vagyok képes egyidejűleg a kapcsolatot is megtagadni, meg szeretni is. – Nos, szeretetet vagy gyűlöletet váltott-e ki belőlem a Biblia? Én döntöttem, enyém a felelősség! Ha azonban mindkét útmutatást komolyan akarom venni, akkor igen hamar fölvetődik bennem a kérdés, hogyan juthatott az író egy ilyen rövid levélben ilyen ellentmondásos kijelentésekre. A magyarázatot pedig talán abban fogom meglelni, hogy a János-levelek kulcsszava nem a szeretet, hanem az „igazság”, és világossá válik majd, hogy nem sokat használ a szeretetről akármennyit is beszélni – hiszen a szeretet veszendőbe megy, ha számomra az „igazság” a legfőbb érték. A második példát Izajás könyvéből veszem (2,4 és 5,25-30). Egy „keresztény” állam fegyverkezésével vitázva idézhetném Isten országának látomását: „Akkor kardjaikból ekevasat kovácsolnak, és lándzsáikból szőlőmetsző késeket”, s ezzel a béke áldásait ecsetelném, hogy az embereket a béke oldalára, a magam oldalára állítsam. De néhány fejezettel arrébb lapozva egy másik képet is idézhetnék, amelyben „az Úr” „magához füttyent” egy népet, hogy az érvényre juttassa akaratát – ott ugyanis egy tökéletes hadsereg vonzó leírásával találkozunk („Nem lesz köztük fáradt és botladozó... nem szakad el a saruszíjuk. Nyilaik hegyesek... [harckocsijaik] kerekei, mint a forgószél”). Még ha félelmet és rettegést hoz is ez a hadsereg, Isten ragyogó eszköze, s alkalmas az „Isten által akart” fegyverkezés eszméjének propagálására! – Nos, akár a leszerelés, akár a fegyverkezés mellett szállok síkra, tisztában kell lennem azzal, hogy a felelősség az enyém, és semmiképpen „Istennek a Bibliában megnyilatkozó szaváé”, ez a belátás pedig megtiltja, hogy a Bibliával reklámozzak valamit, hiszen egyik variáció sem vonultatott fel érveket,

58

csupán érzelmeket fejezett ki. Ha mégis így járnánk el, reklámhadjáratok jelszógyűjteményévé alacsonyítanánk a Bibliát. 4. Egyetlen üzenetet hordoz-e a teljes Szentírás? – A bibliamagyarázók már korán fölismerték azt az alaptételt, hogy a helyes értelmezéshez a teljes Szentírást figyelembe kell venni. Mivel azonban mindent egyformán igaznak kellett tekinteniük, mindent harmonizálniuk is kellett, és ez gyakran egyáltalán nem volt egyszerű. Gondoljunk csak Jézus üzenetének és Pál megváltástanának egymásmellettiségére, vagy a szentháromságtan bonyolultságára. A harmonizálási fáradozások mögött az a hiba húzódott meg, hogy a „teljes Írást” késznek és lezártnak tartották – pedig biztosan nem az: Aki elfogulatlanul veti össze az Újszövetség összes iratait, az csak egy közös mozzanatra fog bukkanni – a keresésre! A fiatal egyház igyekezett megérteni a Jézus körüli eseményeket és az azok által adott „kinyilatkoztatást”, és még egyáltalán nem jutott ennek a próbálkozásnak a végére. Erre a helyzetre nemcsak az egyes „igehirdetők” magabiztossága volt jellemző, hanem a köztük lévő véleménykülönbség is. Mindegyikük úgy érezte, kötelessége a saját üzenetét képviselni, mert mindegyiküknek úgy tűnt, hogy a saját belátása „isteni tekintéllyel” bír. Nem is lehetséges ez másképp, ha emberekről van szó! Minden irat egy bizonyos közösség meghatározott helyzetében keletkezett, és meghatározott kérdésekre próbált választ adni. Egy másik közösség ugyanakkor másképp föltett kérdésekre másfajta belátásokat fogalmazhatott meg. Ennek megfelelően egymástól eltérő teológiai „vázlatok” jöttek létre, és mivel az élet nem áll meg, később még ugyanabban a közösségben is annyira megváltozhatott a helyzet, hogy ugyanazokat a mondatokat már másképp értették, mint elődeik. Ha pedig ezek az iratok egyenként nem voltak végérvényesek, hogyan lehetne végérvényes az „összeadásuk”? Csak akkor érthetjük helyesen az Újszövetséget, ha iratait a fiatal közösségek életmegnyilvánulásainak tekintjük. Az egyház csak kereken kétszáz évvel később nyilvánította kánonná, vagyis „mércévé”, normává hitének e legkorábbi („apostoli”) tanúságtételeit. Ezzel biztosítani akarta örökségét, de biztosan nem akart kötelezővé tenni minden benne kinyilvánított véleményt, még ha azok összeegyeztethetetlenek is. Egy ilyen sokoldalú írásgyűjteményt elismerni tehát szerintem nem jelent mást, mint hogy az egy hit eltérő megfogalmazásaihoz való szabadságot tesszük meg normává.

59

Ezeknek az írásoknak az öröksége azt mutatja meg nekünk, hogyan fogadták be az első keresztény nemzedékek Jézus üzenetét, és hogyan keresték annak segítségével a maguk útját. Mindenekelőtt Jézushoz akartak hűségesek maradni (vö. 2Jn 9), ezért számunkra is ennek kell mértékadónak lennie minden mást megelőzően. Ha ezek a nemzedékek – anélkül hogy észrevették volna – „emberi gondolatokkal” fedték el Jézus tanítását, mégiscsak feltétlenül ahhoz akartak igazodni. Tulajdonképpeni örökségünket tehát nem az „apostoli” iratok állításainak összessége alkotja, hanem Jézusnak az Isten országáról hirdetett üzenete, és tanítványainak kiállása meggyőződésük mellett! Teológiai „vázlataik” különbözőségét úgy tekinthetjük, mint különböző kísérleteket arra, hogy kimondhatatlan tapasztalataikat mégiscsak szavakba öntsék. Az a tény, hogy az Egyház valamennyiüket fölvette a kánonba, felszabadítást és kötelezettséget jelent számunkra. Szabadságunkban áll a saját tapasztalataink mellett kitartani, vagyis minden felvetődő kérdést komolyan venni és őszinte válaszokat keresni. Kötelességünk viszont a többiek keresését és kísérletezését is éppily komolyan venni, sőt lehetőleg saját keresésünk partnereinek tekintenünk őket. Ez együttes gondolkodást és vitákat követel, talán közös szenvedést is, de semmi esetre sem engedi meg, hogy megszakítsuk másokkal a kapcsolatot, mihelyt meggyőződésünk szerint valami hamisat állítanak. Így aztán nem marad tér egymás kölcsönös elítélésére, elhallgattatására vagy kiközösítésére. A viták során sosem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a Biblia az élet szolgálatában áll. Nem közvetlenül Istenről beszél, hanem azokról a tapasztalatokról, amelyeket korábbi korok szereztek Istenről. E korábbi korok talán nyitottabbak voltak a vallási tapasztalatokra, mint a miénk, számunkra azonban csak az a döntő, mit vagyunk képesek mi megélni! Nyitottak lehetünk, átvehetjük elődeink képeit és gondolatait, de Istennel élt életünknek a mi világunkba kell beleillenie. Nem várhatjuk, hogy a bibliai minták szolgai utánzása ma új életet teremtsen: ez csupán a biztonság, saját tévedhetetlenségünk emberi keresése lenne, és aligha vezetne el minket „Isten útjára”. Az élet egyik feltűnő ismertetőjegye volt és marad, hogy bizonytalan; legjobban a kreativitással biztosíthatjuk, vagyis azzal a képességgel, amely új helyzetekre új válaszokat keres. Ez a kreativitás az organizmusok továbbfejlődésének során egyre differenciáltabbá vált, s az emberben érte el eddigi legmagasabb fokát. Miért lenne más a helyzet épp az ember vallási életében?

60

E könyv elején alkotóinak neveztem azt a módot, ahogyan Jézus tanítványai magukévá tették üzenetét, mivel olyasmit csináltak Jézus üzenetéből, ami a szükségleteikre volt szabva. Ami azonban kreatív teljesítmény volt például Pál részéről, részünkről már nem lehet kreatív azután, hogy világossá vált számunkra Jézustól való eltérése, és ennek az eltérésnek a következményei. A mi kreatív teljesítményünk az lehet, hogy Jézus Istenről szóló üzenetét szervesen beépítjük a mi korunk törekvéseibe és gondolatvilágába, hogy az számunkra közvetítsen életet! Ehhez elengedhetetlen, hogy felismerjük önállóságunkat, kitartsunk saját felelősségünk mellett és bátrak legyünk, még ha Jézus konkrétan felfogott üzenete kockázatokat hordoz is, és egyáltalán nem ígér biztos sikert. Ez az a hűség az Újszövetséghez, amelyet Jézus szelleme ma megkíván!

6.3. „Isten bőrruhát készített az embernek és feleségének” – Az emberek istenképei 1. Eltérő istenképek. – E könyv elején fontolóra vettük, hogyan élte meg Jézus Istent anyai apának. Tanítása nem egyszerű megismétlése volt annak, amit a zsidók mindig is mondtak Istenről. Azután Pál istenképét is szemügyre vettük a „haragos fazekas” alakjában, és megállapítottuk, hogy ez az Isten nem lehet egyúttal Jézus szerető Atyja is. Mindeddig azonban még nem tettük fel azt a kérdést, hogyan lehetséges ilyesmi. Hogyan lehet a kereszténység két mértékadó hirdetőjének összeegyeztethetetlen istenképe? Kire hagyatkozhatunk akkor még? Létezik-e egyáltalán „a Biblia Istene”, aki ebben a könyvben kinyilatkoztatja magát? – Hogy választ találjunk ezekre a kérdésekre, gyűjtsünk még további megfigyeléseket. 2. Istenképek a teremtéstörténetben. – Bibliánk elején rögtön két teremtéstörténettel találkozunk, amelyeket különböző szerzők írtak, s csak később fűzték őket össze.195 Nézzük meg először az első elbeszélést: „Kezdetben teremtette Isten [Elohim] az eget és a földet.” Egyszerű és ugyanakkor nagyszerű istenképpel van itt dolgunk: olyan Isten ez, aki szavával hozza létre a 195

Az első teremtés-elbeszélés (Ter 1,1–2,4a) „Mózes öt könyvének” egyik forrásiratából, az ún. Elohistától származik, a második teremtés-elbeszélés (Ter 2,4b–3,24) szerzőjét pedig Jahvistának nevezik.

61

világot. Nem habozik, nem töpreng; átgondolt lépésekkel, hat nap alatt imponáló kozmoszt alkot. Nincs ellenállás, nem folyik harc a káosszal, ahogyan azt más teremtési mítoszokból ismerjük. Egyelőre nem hallunk semmit a teremtés céljáról és a Teremtő belső motivációjáról sem; egyszerűen létrehívja a világot, a teremtmények pedig saját erejükből és saját törvényeik szerint működnek. „És mindez jó volt”, olvassuk. Isten elégedett volt – tehát elérte, amit akart. Amit eddig olvastunk, lényegileg még megfelel „a filozófusok Istenének”: Isten minden lét oka, tökéletes, mindenható, örökké változhatatlan, az emberek számára elképzelhetetlen. Ez az ismeretlen Isten lép ki most önmagából azáltal, hogy megteremti a világot. Nem akar többé egyedül lenni? Ebből az elbeszélésből mindenesetre kiérezhető jóindulata, pozitív viszonyulása teremtéséhez. Érezzük, hogy semmi sem hiányzott neki, amit a teremtésnek kellene pótolnia számára. Erre az Istenre gondolva sosem jutna eszünkbe, hogy bármi is megtörténhet akarata ellenére, ami aztán haragra vagy bosszúra ingerelhetné. Ezután azonban olyasmi történik, amit a filozófusok Istene biztosan nem csinálna. Így szól önmagához: „Alkossunk embert saját képmásunkként”, majd „férfinak és nőnek” teremti meg az embereket. Ebben a pillanatban nyilvánvalóvá válik, hogy a teremtés nem véletlen és hangulat dolga: Isten a maga képmását hívja életre, bár nem kapunk magyarázatot arra, mi köze van Isten képmásának a férfihoz és a nőhöz, illetve az emberek állatokon gyakorolt uralmának mi köze van Isten képmásához, de az ember révén mostantól kezdve valamiképpen Isten maga áll a teremtés középpontjában, jóban és rosszban egyaránt. Kártyáiba mindazonáltal nem enged betekinteni, nem árulja el, végső soron mi indította a teremtésre, és azt sem mondja meg, mit akar vele elérni. Ez az Isten átadja teremtését az embereknek, ő maga háttérben marad, titok marad – de sejthetjük, hogy titka összekapcsolódik teremtésével, és hogy titkának egészen biztosan köze van az emberhez. Mindenesetre aki hagyja, hogy ez a teremtéslátomás hasson rá, annak számára nem kérdéses, hogy ez az Isten el is fogja érni célját a teremtéssel, és különösen az emberrel! Az egész elbeszélés a bizalom légkörét árasztja, azt a meggyőződést, hogy Isten jó, és teremtése is jó. Egészen másképp írja le „Úristent” [Jahve Elohim] a második teremtéstörténet: előbb a földből saját kezével formálja meg az embert, hogy aztán orrába fújja az élet leheletét. (Ebből világossá válik, hogy fő gondja az ember.) Csak ezután létesít egy kertet, hogy az ember

62

megművelje. Aztán megtiltja neki, hogy két fa gyümölcséből egyék. Még később észreveszi, hogy az ember egyedül van. Majd maga formálja meg a különböző állatokat, és megint csak utólag veszi észre, hogy azok nem alkotnak megfelelő társaságot Ádám számára. Erre elkábítja őt, hogy egyik bordájából asszonyt alkosson. Később, a bűnbeesés után még „bőrruhát” készít nekik, bizonyára azért, hogy végre megtanulják szégyellni a testüket. Úgy tűnik, hogy az anyag ezzel az Istennel szembenálló tényező, amit Istennek újból és újból alakítania kell, és csak lépésről lépésre fedezi föl, voltaképpen mit is akar csinálni. Talán még félnivalója is van, hogy valamit megtilt az embernek? Azután megint figyelmen kívül hagyja a kígyót, aki „ravaszabb az összes állatoknál”, és engedetlenségre csábítja az embereket. S csak miután az emberek áthágták parancsát, akkor állapítja meg Isten: „Íme, az ember olyan lett, mint mi, tudja, mi a jó, és mi a rossz!” Csak ekkor fogalmazódik meg, hogy az ember Isten képmásává vált, de szemmel láthatóan valamilyen üzemzavar miatt, azáltal, hogy nem követte az isteni parancsot! Az a gondolat, hogy újabb engedetlenségével az ember még halhatatlanná is válhat, elhárító intézkedésre indítja Istent: lángpallossal fölszerelt kerub őrzi mostantól az élet fájához vezető utat. Mindent egybevetve ez az Isten úgy viselkedik, mint egy ember, és nem ura a helyzetnek. Ha már parancsa nem tudta megakadályozni a bűnbeesést, legalább utólag bosszút áll, és egymás után megátkozza a kígyót, az asszonyt és a férfit. Ezek az átkok határozzák meg a keretfeltételeit az emberi történelemnek, amely most útjára indulhat. Az itt leírt Isten tehát felemás viszonyban áll az emberi történelemmel: tulajdonképpen nem akarta, vagy legalábbis nem ilyennek akarta, átkával pedig megmutatja az embernek, mit ért el engedetlenségével. Bár a második (a „jahvista”) teremtéstörténet istenképének e negatív vonásai ma feltűnőek, évezredeken át nem tudatosultak az emberekben; csak azért soroltam fel őket, hogy ezzel előkészítsek egy fontos belátást. Ha megállnánk az elbeszélés e „szövéshibáinál”, akkor megfeledkeznénk a legfontosabbról, azokról az emberekről, akiknek ez a történet kinyilatkoztatást jelentett. Ezek biztosan nem az Abszolútum tulajdonságairól töprengő filozófusok voltak, hanem olyan emberek, akik életük számos baja közepette tájékozódni akartak: Miért van halál, honnan a gyerekszülés és a földművelés elmondhatatlan nehézségei, miért folyik hatalmi küzdelem férfi és nő között, ha egyszer csak „segítségként” illenek

63

egymáshoz? A magyarázat, vagyis e terhek tudatos feldolgozása csak úgy volt lehetséges, ha egyidejűleg megmagyarázták az ezekben az emberekben munkáló bűntudatot is. A teremtés-elbeszélés szándéka tehát az volt, hogy a teremtés végső valóságával magyarázzon mindent, ami ezeket az embereket annyira nyomasztotta, és egyben megfeleljen a bűntudatuknak is. Ezért szól az elbeszélés az ősszülők vétkéről és Isten átkáról, s annak a Paradicsomnak az elvesztéséről, amelyet az emberek természetesen a legmegfelelőbb életkeretnek tekintettek. E szándék felől nézve a paradicsomi történet világos válaszokat ad, amelyeket akkor fogunk helyesen megérteni, ha inkább emberi problémák magyarázatát keressük benne, semmint az Isten tulajdonságairól szóló kinyilatkoztatást. 3. Ábrahám Istene (Ter 12,1-9; 22,1-18). – Nem szükséges tudnunk, hogy valójában mikor és mi történt Ábrahámmal, hiszen mindmáig eleven alak ő, és hite pontosan az, amire szükségünk van. Számunkra vele jelenik meg először „kézzelfoghatóan” egy olyan Isten, aki nemcsak követel valamit az embertől („Vonulj ki földedről!”), hanem hihetetlen távlatokat is nyit előtte: „Általad nyerjen áldást a föld minden nemzedéke!” Utódok sokaságára kap ígéretet – ami akkoriban a legnagyobb boldogságnak számított –, de ez az áldás ugyanakkor egyetemes „küldetéssé” is emelkedik! Ábrahám Istene minden embert meg akart áldani, és bizonyára meg is volt erre a „terve”, de ezt nem fejtette ki. Az ember Ábrahám számára így nem maradt más, mint hogy „Isten szavára” hagyatkozzék, mert az áldás hosszú ideig csak ígéret maradt. Azért vált ő az összes hívők atyjává, mert kilátástalan helyzete ellenére is ragaszkodott Istenének hűségéhez és hatalmához, és változatlanul remélt. Reménye hordozójának, Izsáknak kései születése után feltételezhette-e egy ilyen ember, hogy Isten valóban saját fiának megölését kívánja tőle? A mi nézőpontunkból lehetetlen összeegyeztetni egy szerető Istennel, hogy ilyesmit várjon el egy apától. Saját gyermekünk megölése sosem lehet istentisztelet! Az akkori világban azonban, ahol Ábrahám környezetében az emberek úgy vélték, hogy gyermekáldozattal tartoznak isteneiknek, ez a gondolat – összekapcsolódva az Isten jóindulatának elvesztésétől való félelemmel – „megragadhatott” a lelkében. Ez volt bizalma bizonyításának órája. Meg kellett birkóznia egy gyilkos parancs kínzó gondolatával, s ennek ellenére meg kellett mentenie a boldogító ígéretbe vetett hitét. Megfigyelhetjük, hogyan tartott ki ebben a súlyos lelki nyomásban, s hogy egyáltalán nem mondott igent, de kezdetben teljes éberséggel engedelmeskedett, mígnem fölépítette az oltárt, megkötözte fiát, és kezébe

64

vette a kést. A vélt isteni parancs lehető legradikálisabb próbatétele volt ez: Ábrahám testileg-lelkileg egyaránt átélte hatását. E próbatétel eredménye az angyal hangja („kinyilatkoztatása”) révén tudatosult benne: „Ne tégy benne kárt!” Ez a hang azonban csak azért szólalhatott meg, mert Ábrahám – a lelke mélyén – egyáltalán nem volt képes elhinni, hogy a rettenetes parancs az áldást adó Istentől jön. Ábrahámnak az volt a feladata, hogy megtanuljon különbséget tenni az emberi bűntudat hangja és a valódi Isten között, aki nem követel árat áldásáért. Ezt a különbségtevést hozta létre a hite! Ezt a különbségtevést mondta ki az angyal is, és még egyszer megerősítette Ábrahám számára, hogy benne a föld minden népe áldást fog nyerni. Ebben a jelenetben egy olyan Istenség tudatosulásának nagy pillanatát figyelhetjük meg, aki pozitívan viszonyul az emberhez anélkül, hogy bármit is követelne önmaga számára. (Az, hogy Ábrahám a fia helyett még feláldozott egy kost, csak a saját lelki szükségletéből fakadt, hiszen az angyal nem követelt tőle áldozatbemutatást!) Mennyire egyedülálló volt akkoriban egy ilyen Isten kinyilatkoztatása, azt abból látjuk, hogy Izrael istenképe sem tudott megmaradni ebben a magasságban. Ábrahám Istene csak Jézus jó hírében jelent meg ismét teljes világossággal. Még Pál is messze lemaradt Ábrahám hitétől, amikor azt feltételezte, hogy Isten jóindulatát Fiának föláldozásával kellett „megvásárolni”. 4. Mózes Istene. – Az államalapító Mózes helyzete teljesen különbözött Ábrahám helyzetétől. Az a hang, amely Mózeshez szólt, „Ábrahám Istenének” nevezte ugyan magát, de ennek az Istennek nem arra volt gondja, hogy a föld minden népét megáldja, csak Ábrahám utódait akarta megszabadítani Egyiptomból, és államalkotó népet akart csinálni belőlük. Ne feledjük, hogy a mai szöveg nem közvetlenül Mózes kezéből származik, ezért nem beszélhetünk Mózes személyes istenképéről. Az itt cselekvő Isten bizonyos „arcvonásai” inkább a babiloni fogság utáni, Ezdrás és Nehemiás által végbevitt második államalapítás ideáljainak felelnek meg. Számunkra azonban a mai szöveg a döntő, mert két és fél ezer éve ez határozza meg vallási gondolatvilágunkat, és Pál révén az egész keresztény teológiát is: E szöveg révén ismerős számunkra az az Isten, aki erős kézzel és nagy csodajelekkel szabadítja meg népét, s aki – csak azért, hogy megmutassa hatalmát – előbb erőssé és megátalkodottá teszi a legyőzendő fáraót, aztán pedig megöli egy nép összes elsőszülötteit. Ez az Isten csodák segítségével táplálja népét a pusztában – de vétkeiket

65

igen hamar halállal bünteti, és az aranyborjúval kapcsolatos közjáték után egyenesen ezerszeres testvérgyilkosságot parancsol a levitáknak (Kiv 32,27, majd Józs 11,20). Mivel ez az Isten később azt parancsolja Józsuénak, hogy a bevett városok minden lakóját öljék meg, nem vagyok képes meglátni benne ugyanazt az Istent, aki egykor biztosította Ábrahámot: „Általad nyer áldást a föld minden nemzedéke” – a népirtás ugyanis nem áldás.196 5. Izrael történelemteológiája. – Ismét másmilyennek látjuk az író próféták istenképét. E próféták témája népük belső állapota és külső veszélyeztetettsége volt. Ez határozta meg üzenetük istenképét is: az Izraelt fenyegető csapásokat a nép hűtlenségét büntető Isten ítéletének tartották. Mivel azonban úgy gondolták, hogy a népnek és hitének természetesen életben kell maradnia, a fenyegetés nem lehetett az utolsó szó: a büntetéssel fenyegetés után rögtön biztosították tehát népüket Isten szeretetéről, ezért következett „a napok (a szorongatás napjai) végének” látomása: az új Sion és a megmentő Fölkent (Messiás) uralkodik majd a népeken. Mai nézőpontból joggal kérdezhetjük, hogy Isten ezzel valóban a világuralmat ígérte-e meg „Dávid házának”, vagy csupán az akkori embereket akarta reménnyel eltölteni egy nehéz időszakban. Ebből a prófétai látásmódból azonban olyan történelemteológia fejlődött ki, amely a történelem sok eseményében Isten büntetését látta, és a történelem befejezéséül Isten messiási, illetve apokaliptikus beavatkozását irányozta elő, ezzel az istenképpel pedig természetesen csak az isteni üdvterv kivitelezéseként, vagyis áldozati halálként lehetett összeegyeztetni „Isten Szolgájának” erőszakos halálát. Mivel ez a történelemteológia akkoriban ott fészkelt mindenkinek a fejében, igencsak feltűnő, hogy Jézus sosem képviselte, sőt elhatárolódott tőle.197 Egészen józanul látta és határozottan megmondta, hogy élete sorsáról – amint a földi dolgok menetéről egyébként is – nem Isten rendelkezett közvetlenül, hanem sorsa „emberek kezébe adatott át”. Századunk holokausztja után már mindenki számára világosnak kellene lennie, hogy a történelem rettenetei nem isteni büntető akciók. A régi történelemteológia egyszerűen alkalmatlannak bizonyult történelmünk értelmezésére. Isten az „áldást és az átkot” emberi kezekbe rakta le: bármi 196

E beállítás mögött sokkal inkább Ezdrás szándékát láthatjuk, hogy a fogságból visszatérő zsidókat megóvja az ország máshitű lakóinak befolyásától. 197 Vö. Lk 13,1-4; Mk 9,31 és másutt.

66

ér minket a történelemben, azt embertársaink, illetve mi magunk okoztuk (vö. 4.4. fejezet). Mit mondanak ezek a példák? – Bár igen sok és egymástól eltérő istenképet figyelhetünk meg a Bibliában (csak néhányat hoztam szóba), de ezek nem véletlenül olyanok, amilyenek. Mindig az emberek történelmi helyzete indokolja őket, és az adott történelmi helyzetben van valamilyen szerepük is. Ahogyan az egyes ember istenképe gyerekkorától késő öregkoráig többször megváltozik, úgy változnak a kollektív istenképek is egész kultúrák, vagy akár az emberiség élete folyamán. Sehol sem találkozunk örökké érvényes és tökéletes istenképpel. Azt is látjuk azonban, hogy egyáltalán nem közömbös, milyen képet alkotnak maguknak az emberek Istenükről – istenképük ugyanis befolyásolja viselkedésüket, és ezzel egész népek sorsát. Számunkra sem lehet közömbös, milyen elképzelésünk van Istenről. A bibliai istenképek sokféleségére vetett pillantásnak azonban meg kell őriznie minket attól, hogy saját istenképünket abszolút találónak és rendíthetetlennek tartsuk, mert ha Istent valóban ismerni véljük, ezáltal máris bálvánnyá változtatjuk! Ezzel a fenntartással folytassuk tehát a valóban működő Isten keresését!

6.4. „Hogy Isten fiaivá legyetek” – Korunkba illő istenkép? 1. A Teremtőt keressük. – Térjünk most vissza kérdésfeltevésünkhöz! Azt a pontot keressük, ahonnan kiindulva megérthetjük, azaz besorolhatjuk a különböző bibliai istenképeket. Amikor ezt tesszük, egyúttal azt az Istent is keressük, akire rábízhatjuk magunkat. Olyan istenképet keresünk, amely meggyőz minket. Jó okai vannak annak, hogy a filozófusokkal feltételezzük minden lét végső okát, keresztény megfogalmazásban a Teremtőt. Elképzelhetnénk őt például úgy, mint az első (az „elohista”) teremtéstörténet Teremtőjét, aki egyszerűen kimond mindent, egyébként pedig csak művei révén ismerhető meg. Az „Isten” szónak már annyi egymással ellenkező jelentése volt az emberek körében, olyan gyakran éltek vissza vele emberi (és embertelen!) célok érdekében, hogy tulajdonképpen legszívesebben lemondanék róla, mivel csak nagyon nehezen lehet megóvni a hamis képzettársításoktól. Ugyanakkor az is kevés nyereséggel kecsegtetne, ha a lét számunkra végső soron mégiscsak ismeretlen okának – a tulajdonképpeni „igazi” Istennek –

67

teljesen új nevet keresnénk, mert az új név nem állna kapcsolatban eddigi tapasztalatainkkal. Az alábbi megfontolásokban ezért egyszerűen a TEREMTŐRŐL beszélek, amikor az Elképzelhetetlenre gondolok. 2. Kinyilatkoztathatja-e magát a Teremtő? – Ha a Bibliával feltételezzük, hogy az ember a TEREMTŐ képmása, akkor bizonyos tekintetben hasonlónak kell lennie hozzá, más tekintetben pedig eltérőnek kell lennie tőle. Sajnos alig van fogalmunk arról, hogy miben állhat ez a hasonlóság vagy az eltérés. Nehéz elboldogulnunk logikailag iskolázott értelmünkkel, amely folyton okokat és ellenokokat kutat. Elődeinknek ebből a szempontból könnyebb dolguk volt, mert ők kaptak isteni kinyilatkoztatásokat198 (tehát olyan szavakat vagy képeket, amelyek biztonsággal töltötték el őket helyzetüket és feladataikat illetően), vagy legalábbis igazodhattak olyan emberekhez, akik effajta kinyilatkoztatások hordozóinak számítottak. Vajon volt-e (és van-e ma) az ilyen kinyilatkoztatásoknak valami közük a Teremtőhöz? Hiszen róla csak annyit tudunk biztonsággal, hogy végső létoka mindannak, amit megismerünk. És mit tudnunk az emberről? Alkalmas-e arra, hogy biztonsággal felismerje a Teremtő kinyilatkoztatásait? Megismerésünk végső soron azon nyugszik, hogy érzékszerveink fizikai hatásokat fogadnak be, amelyeket a pszichénk belső képekké dolgoz fel. Ezeknek a „belső képeknek” a segítségével igyekszünk aztán eligazodni a „valóságban”.199 Tehát ami a tudatunkban felmerül, aktuális érzéki tapasztalatokból fakad, vagy pedig az effajta tapasztalatok nagy „memóriájából”, nevezetesen emlékezetünkből és az ún. tudattalanból. Bár tudattalanunk ismeretlen föld a tudatunk számára, de vitathatatlanul épp annyira hozzánk tartozik, mint saját látható testünk. Az álom például a tudattalanból jön, a Biblia azonban olykor isteni közlésnek tekinti. Az ember természetes módon, például valamilyen betegség (szkizofrénia) következtében is „hallhat hangokat”, de egy bibliai próféta is hallhatja „az Úr szavát”. Fontos lenne, hogy megtanuljuk megkülönböztetni egyiket a másiktól. Ha a kinyilatkoztatást Isten természetfölötti beavatkozásának nevezzük, azzal még semmit sem oldottunk meg, mert nem tudjuk, miről lehet 198

Ezzel a szóval a vallástörténetnek azt az ismert jelenségét jelzem, amely a Bibliában gyakran előfordul, és ma sem ismeretlen – anélkül hogy meghatároznám, végső fokon miről is van szó. 199 A mai kutatás talán sok érdekes részletre bukkan rá ezzel kapcsolatban, de mégsem tudjuk biztosan, hogy belső képeink mennyiben felelnek meg a külső valóságnak.

68

fölismerni, hogy valami természetfölötti. Sem a vallástörténet, sem a lélektan nem kínál semmilyen fogódzópontot arra nézve, hogy a kinyilatkoztatások ne lennének természetes dolgok. Pontosan olyan természetesek, mint ama kutató „szellemének felvillanása”, aki, miután hosszasan foglalkozott az őt izgató problémával, hirtelen „meglátja” a helyes választ. Kinyilatkoztatást kapni szemmel láthatóan természetes lehetőség, legalábbis bizonyos emberek számára, ezért nem is várhatjuk el, hogy kinyilatkoztatásaik egybecsengjenek egymással; viszont nyilvánvalóan valamiféle minősítő vagy hitelesítő pecsétre lenne szükség annak eldöntéséhez, melyik kinyilatkoztatásnak higgyünk. Jézus persze a hitelesítő pecsét iránti kérdést „visszadobta” hallgatóinak: „Gyümölcseikről fogjátok felismerni őket”, vagyis: képesek vagytok arra, hogy fölismerjétek. Tehát nem számolt Isten olyasfajta kinyilatkoztatásaival, amelyeket valamilyen külső ismertetőjegyről, mondjuk bizonyító erejű csodáról lehetne fölismerni. Úgy vélte, a kinyilatkoztatásokat nekünk kell megítélnünk! Nagy hatást tehetnek ránk, mint afféle csodálatos virágok, de meg kell figyelnünk őket, és ki kell várnunk, míg gyümölcseik megjelennek, megérnek, és megízlelhetjük őket. Ezen természetesen az sem változtat semmit, ha ezeket a kinyilatkoztatásokat már összegyűjtve találjuk egy szentírásban. 3. Emberek és kinyilatkoztatások. – Elég szempontot vettünk szemügyre kérdésünkkel kapcsolatban ahhoz, hogy visszatérhessünk a Bibliához. Úgynevezett keresztény kultúránk révén a Biblia eddig olyan fontos szerepet játszott az emberiség szellemtörténetében, hogy jogunk van megkérdezni, van-e valami köze a TEREMTŐ „szándékaihoz”. Jézustól megtanultuk, hogy a választ csak magunk találhatjuk meg, mégpedig oly módon, hogy megfontoljuk a „valóságról” szerzett tapasztalatainkat. Elődeink úgy hitték, hogy a Biblia a TEREMTŐ közvetlen megnyilatkozásait adja kezükbe. Vizsgáljuk meg hát először magát a Bibliát, vajon alátámasztja-e ezt a hitet! Kérdezzük meg, mi a célja és hatása azoknak kinyilatkoztatásoknak, amelyekről beszámol! Ha ezt komolyan tesszük, akkor rögtön a bevezetőben említett és minket annyira zavaró ténynél kötünk ki, hogy a Biblia egymásnak ellentmondó istenképeket kínál. Ha ezt a tényt mint saját tapasztalatunkat komolyan vesszük, akkor ezzel máris a helyes úton vagyunk, amelyet valóságunk Teremtője adott elénk. Ezzel az ő útján járunk, az ő célja felé haladunk, még ha nem is ismerjük fel ezt a célt.

69

Mit állapíthatunk meg tehát világosan a Biblia kritikus vizsgálatával? Először is megfigyelhetjük, hogy a Biblia általában emberekről és emberek dolgairól beszél. Jézus maga sem hallott keresztségekor Istenről szóló kinyilatkoztatást, mert a „mennyei hang” az ember Jézusról beszélt: „Te szeretett fiam vagy, kedvemet találom benned!” Jézus aztán „lefordította” embertársai számára ezt a belső tapasztalatot, mégpedig azáltal, hogy továbbadta a szerető Atyáról szóló üzenetet. Ebben nem az volt fontos számára, milyen Isten „önmagában véve”, hanem hogy milyen ő „az emberek számára”. Ha egy-egy bibliai szöveg olykor, nagy ritkán az ellenkező benyomást kelti (például a János-evangélium előszavában a „Kezdetben volt az Ige...”), hamar észrevesszük, hogy az is csak egy emberi tapasztalat, illetve meggyőződés200 magyarázatául szolgál. Megfigyelhetjük továbbá, hogy ezeknek a kinyilatkoztatásoknak a „magyarázati horizontja”201 csak addig terjed, ameddig az érintett emberek tapasztalatai, és hogy a kinyilatkoztatások mindig e konkrét emberek érdekeihez kapcsolódnak. Ezek az érdekek persze igen különbözők lehetnek a szerint, milyen helyzetben vannak a szóban forgó emberek, és mennyire fejlett a tudatuk. Ennek megfelelően számolnunk kell a kinyilatkoztatások történelmi kibontakozásával, fejlődésével. Ez a fejlődés ugyan semmiképpen sem egyenes vonalú, de félreismerhetetlen! Így például a Teremtés könyve pátriárkáinak tudata és érdeke a családra és a termékenységre koncentrálódott, teljesen más tudat és érdekek jellemezték viszont az államalapító Mózest. Ez a tény magyarázza eltérő istenképüket: a Biblia a pátriárkák Istenét a kiválasztás, az áldás és a család növekedése fogalmaival írja le, Mózes Istenét viszont azzal a küzdelemmel, amely addig függőségben tartott rabszolgákból államalkotó népet hozott létre, ami csak egy kegyetlenségig kemény „Istennel” sikerülhetett úgy-ahogy. 4. Eddigi megfigyeléseink magyarázata. – Ha a bibliai kinyilatkoztatások mögött a TEREMTŐT feltételezzük, akkor azt kell mondanunk: nem az lehetett a célja, hogy kinyilatkoztassa az „igazi istenképet”. Inkább olyan pedagógusnak láthatjuk őt, aki semmi olyat nem vezet be, amire „gyermekei” még nem érettek, sőt aki megengedi, hogy 200 201

Ebben az esetben: „Az igazi világosság, amely minden embert megvilágosít, a világba jött.” A „magyarázati horizont” azt jelenti: ha valamit meg akarok magyarázni, akkor csak ismert tapasztalatok és fogalmak segítségével tehetem meg. Ami tökéletesen új, az e „horizont” alatt van, tehát láthatatlan. – Ha egy magabiztos próféta azt mondja: „Isten, az Úr semmit sem tesz anélkül, hogy előbb ki ne nyilatkoztatná döntését szolgáinak, a prófétáknak” (Ám 3,7), akkor ezzel csak azt árulja el, hogy igen korlátolt ember, aki a maga egynéhány kinyilatkoztatását a teljes valóságnak tartja!

70

ezek a gyermekek tévedjenek, mivel azt kívánja, hogy maguk ismerjék fel tévedéseiket, és ezáltal érettebbé váljanak. Ha megfigyeljük az embereket és helyzeteiket, akkor elképzelésünk támad arról, hogyan keletkezhettek a Biblia különböző istenképei: egyszerűen válaszként születtek meg olyan emberek kérdéseire, akik fogódzópontokat kerestek, hogy meg tudjanak birkózni életük feladataival, és abban találták meg az eligazítást és életük értelmét, hogy kapcsolatba léptek egy hatalmas („transzcendens”) Valakivel, akit Istennek neveztek. Istenképük ennyiben problémáikat is tükrözi, hiszen ezzel az istenképpel magyarázták meg tapasztalataikat, mondták ki és tették tudatossá tudattalan vágyaikat. Azzal, hogy „képet csináltak maguknak” Istenről, jobban meg tudtak birkózni problémáikkal, megtanultak tudatosabban élni, és így érettebbé váltak! Hogy az istenképek sosem nyújtották a problémák teljes megoldását, az csak nagy jelentőségüket mutatja az élet szempontjából. Istent nem lehet látni, és az ő gondolatai nem a mi gondolataink. Ez a meggyőződés alapvető a bibliai istenhitben. Egy megismert, átlátott, rögzített Isten már bálvány lenne, amelynek nincs hatóereje és jelentősége az életben. Ez az értelme az izraeli képtilalomnak, amely csak anyagi istenképek előállítását tiltotta202, hiszen a „fejükben lévő” istenkép nélkül élni sem tudtak volna. A lélekben ható istenkép nem bálvány, mivel nem rögzített. A Biblia istenképei szükségszerűen emberiek és egyoldalúak, de mindenesetre nyitottak voltak: az életet szolgálták, és éppen ezáltal voltak a TEREMTŐ útjának szakaszai, hiszen Isten mindig is élő Isten volt, az emberek mindig számíthattak arra, hogy új kinyilatkoztatás jön tőle! Így aztán egyetlen istenkép sem tudta tartósan meggátolni a vallási tudat továbbfejlődését.203 Ezzel már meg is fogalmaztuk, mi a bibliai istenképek jelentősége számunkra, hiszen mindezt számunkra jegyezték le, hogy tanulhassunk az Istenről szerzett tapasztalatok történetéből. 5. Korunkba illő istenkép? – Ha ezt megértettük, akkor az egymással ellentétes istenképek sem fognak többé zavarba ejteni minket, inkább szabaddá tesznek majd arra, hogy a saját utunkat járjuk – hiszen nekünk is szükségünk van életükben egy olyan TE-re, aki hatalmasabb a

202

„Ne csinálj magadnak semmilyen istenképet...” (Kiv 20,4), „Ne öntsetek magatoknak fémből istenképeket” (Lev 19,4). 203 A korunkban állítólag megállapítható „Isten halála” talán azzal is összefügg, hogy a keresztény teológusok lezártnak tekintették a kinyilatkoztatást.

71

tudatunknál! Ezért nekünk is meg szabad és meg kell találnunk saját istenképünket, s azért felelősséget is kell vállalnunk! Ha pedig a Biblia segítségével akarunk tájékozódni, akkor jól tesszük, ha annak minden istenképével kapcsolatban megkérdezzük: Valóságos számunkra ez az Isten? Bár nem tekinthetünk rá a Teremtőre, hogy megállapítsuk, vajon illik-e hozzá egy-egy istenkép, de azt megítélhetjük, hogyan hatnak azok, mert minden istenkép előidéz, létrehoz bennünk valamit. A kérdés az, hogy olyasmit hoz-e létre, amit minden gyermek jónak nevezne? Hiszen Jézus azt mondta, hogy Isten a kiskorúaknak nyilatkoztatja ki magát, és hogy a tiszta szívű ember képes meglátni Istent. Ha erre a tisztaszívűségre törekszünk, akkor a bibliaolvasás során is képesek leszünk arra, hogy megkülönböztessük a legdurvább emberi alkotásokat az igazi Teremtőtől. Így például biztosak leszünk abban, hogy az az „Isten”, aki gyűlölködik, nem lehet a Teremtő, még ha ez „írva van” is.204 Elérhetjük ily módon, hogy „látni fogjuk Istent”? – Mindig csak azt fogjuk „látni”, amit képesek vagyunk látni, tehát ami beleillik a gondolatvilágunkba. Manapság talán a csodálatos élet TEREMTŐJÉT fogjuk látni, akinek a szeretete közel van hozzánk minden olyan erőben, amely ezt az életet (a saját életünket is!) előmozdítja és óvja. Ezt az Istent azzal fogjuk tisztelni, hogy az ő oldalára állunk, mégpedig azáltal, hogy az ÉLETET szolgáljuk, ami persze csak akkor sikerülhet, ha levetjük a „kis énünket”, amely csak önmagára figyel, és megnyílunk az Egész számára – vagyis szeretünk. Ebben az esetben igen közel leszünk Jézus „mennyei Atyjának” képéhez. Bár ez is „csak” egy istenkép, amelyből a jézusi példabeszédek egyes vonásai, sőt még az „Atya” név is nélkülözhető. Számomra az látszik lényegesnek, hogy Jézus az „Atyához” fűződő viszonyban sosem a függőséget hangsúlyozta, hanem a védettséget. Jézus Istene különbségtétel nélkül igent mond minden emberre, minden embert szeret, és úgy kezeli őket, mint felnőtt lányait és fiait, akiket képesnek tart a teljes felelősségvállalásra. Ez az az egyetlen és lényegi tulajdonság, amelyet Jézus Istenről állít, amikor felszólítja hallgatóit: „Legyetek tehát tökéletesek, amint tökéletes a ti mennyei Atyátok is” (Mt 5,48), akinek a szeretetét semmi sem korlátozza. Aligha lehetne egyetlen mondatban több bátorítást, több felelősséget, és ugyanakkor nagyobb önállóságot és 204

Ez az „Isten” népirtást parancsolt (Józs 10,40 stb.), vagy sokszoros testvérgyilkosságot (Kiv 32,27), vagy azt, hogy öljük meg saját „dacos” fiúnkat (MTörv 21,18-21) és így tovább.

72

cselekvési szabadságot is kimondani az emberrel kapcsolatban. „Jézus Atyja” olyan istenkép, amely elevenségével győz meg minket, és ezért jól illik a TEREMTŐHÖZ fűződő viszonyunkhoz. Az a gondolat, hogy egy ilyen Isten „érett korú” fiai és lányai vagyunk, legjobb erőinket képes mozgósítani. Gondoljuk még át, hogyan hatott Jézus istenképe mindmáig az emberekre! – Ma a legkülönbözőbb lelki fejlettségi fokon álló emberek élnek együtt, és ez Jézus korában sem volt másképp. Istenről adott kinyilatkoztatásával Jézus messze megelőzte a korát. Ezt abból az egyszerű tényből látjuk, hogy még a tanítványai sem értették őt helyesen. Odafigyeltek rá, amikor ATYJÁRÓL beszélt, és szerencsére olyan jól odafigyeltek, hogy az evangéliumokban még ma is újra fölfedezhetjük Jézus valódi tanítását – de új istenképe nem volt képes áthatni az életüket, mivel nem voltak képesek elszakadni saját (messiási és apokaliptikus) elvárásaiktól. Pállal hasonló volt a helyzet, de ő még csak nem is hallotta Jézus üzenetét, és nem is akarta hallani; saját teológiai gondolkodása olyan erős volt, hogy egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy valami döntően újat tanulhatna Jézustól. Az első keresztény közösségek számára ezért nem volt egyszerű dolog átvenni Jézus istenképét. Helyzetüket ez az állítólagos jézusi mondás írja le: „Minden írástudó, aki jártas a mennyek országának tanításában, hasonlít ahhoz a házigazdához, aki kincseiből újat és régit hoz elő” (Mt 13,52).205 Tehát átvették az újat Jézustól, de a régiről sem tudtak lemondani, mert túlságosan mélyen gyökerezett a lelkükben. Közülük sokan voltak képesek Jézus hitét élni, de írásaikban és életükben összefonódott egymással „az új és a régi”. Úgy tűnik, csak korunkban válik lehetségessé, és ezért korunk feladata is, hogy pótoljuk, ami Jézus első tanítványai számára még elérhetetlen volt. Mi felismertük Jézus eredeti tanítását, és megtanultuk megkülönböztetni attól, amit a tanítványok és a későbbi generációk fűztek hozzá. Most arra a nehéz kísérletre vagyunk hivatva, hogy gondolkodásunkat következetesen a valódi Jézushoz igazítsuk. Ez a feladat ma sem könnyebb, mint akkoriban volt! Már csak ezért is megértőek leszünk azokkal, akik még mindig azt mondják: „A régi bor jobb” (Lk 5,39), hiszen a helyzetünk alapjában véve még mindig nem más, 205

Ez a mondás egy olyan közösség helyzetét tükrözi, amelyben a tanítás „írástudók” feladata, tehát nem származhat Jézustól, mégis jobban megfelel az első keresztények realitásának, mint a Mt 9,17-beli, valódi jézusi mondás: „Az ember nem tölt új bort régi tömlőkbe”!

73

mint Jézus első tanítványaié volt: „emberi gondolataik” (vö. Mt 16,23) megakadályozták őket, hogy megértsék a Mestert, és ezeket a gondolataikat az Újszövetség minden írásába is beleszőtték. A mi lelkünket pedig az az erőteljes keresztény kultúra itatta át, amely Jézus üzenete mellett kétezer éven át azt is mind hűségesen továbbadta és ápolta, ami annak idején tanítványait megakadályozta (!) abban, hogy valóban megértsék Jézust, és magukévá tegyék a hitét. A megszentelt hagyomány teljes súlya akárcsak egykor, még ma is szemben áll a valódi Jézussal. A kezdettől fogva mindmáig hivatalosan hirdetett Jézus annyira összhangban van „a régivel”, hogy igazán nem kellett volna őt megfeszíteni! Ha tehát manapság – a valódi Jézus követésére törekedve – nem tudunk megértést tanúsítani bizonyos keresztény tanok iránt, nem kell nyugtalankodnunk: akkoriban is csak néhányan tudták valóban követni Jézust. Egyházainkat annyira meghatározza, vagy éppen megbilincseli saját történelmük, hogy ma csak utópiának tűnhet, hogy „hivatalosan” visszavonják jézusellenes istenképeiket és azok következményeit. Ennek ellenére azt gondolom, elérkezett Jézus istenképének ideje, mert egyre több ember képes megnyílni a „csak jó Teremtő” számára, a világnak pedig sürgős szüksége van rájuk! Minél nyomasztóbbá és fenyegetőbbé válik az emberiség helyzete „a Föld megrongált űrhajóján”, annál sürgetőbben van szüksége arra a reményre, szeretetre és felelősségtudatra, amelyet csak egy olyan Isten képes megadni nekünk, aki nem az Utolsó Nap bosszújával, hanem mindennapi szeretetével vár ránk!

6.5. „Kovász a lisztben” – Pillantás hátra és előre, a kerítésen túlra „Mihez hasonlítsam Isten országát? Olyan, mint a kovász, amelyet egy asszony belekevert egy nagy véka lisztbe, s az az egészet átjárta” (Lk 13,20-21). – Ebben a képben szeretném végezetül összefoglalni e könyv minden gondolatát. Jézus kovásznak látta Isten közelségéről szóló üzenetét. Ez a „kovász” a legkülönfélébb „lisztfajtákkal” keveredett össze, először a tanítványok fejében, aztán az egész Római Birodalomban. Eközben nem pusztult el, hanem tovább hatott, mégpedig egészen különféle utakon. Megfigyelhettük, mennyire másképp fogadta be Péter, Pál, János és mások. Ha négy evangélistánk, illetve a mögöttük álló közösségek már megfogalmazták volna „hitvallásukat”, akkor pusztán

74

ezáltal is négy különböző „felekezettel” lenne dolgunk, s a – mondjuk – Márk és János közötti különbség sokkal nagyobb lenne, mint ma a katolikusok és a protestánsok között. A továbbiakban is így maradt a dolog: Jézus üzenete mindmáig egyházak és „szabadegyházi” csoportok sokaságában működik. Megtalálható-e egyáltalán bárhol is „tisztán”? Megtartható-e egyáltalán „tisztán”? Nem képtelen elképzelés-e tisztán „tokba zárni” a kovászt, nehogy a nem steril környezetben megfertőződjék? Mit kezdhetne a steril fóliába hegesztett kovász az őt körülvevő liszttel, és mit kezdhetne a liszt ezzel a kovásszal? Ezt a kérdést minden olyan egyháznak föl kellene tennie önmagának, amely az egyetlen igazi egyháznak tartja magát, s úgy véli, minden káros befolyástól meg kell óvnia a maga „valódi tanítását”. A minket tápláló kenyér sem valami „tiszta tenyészetű” kovász! Mindannyiunk számára itt az ideje, hogy merjünk a saját kerítésünkön túlra tekinteni! Mit látunk, hol hat ma és egészen konkrétan Jézus kovásza? Hiszen az egyetlen fontos dolog mégiscsak az, hogy továbbadják üzenetét! Tisztán vagy nem tisztán – ez „húsvét” óta sosem volt döntő, mert a tisztaság nem az emberi történelem kategóriája. Az egyetlen találó kérdés az, hogyan hat Jézus üzenete. Ő nem pedig valamiféle hitvallásformulát nevezett „családja” ismertetőjegyének, hanem kizárólag „az Atya akarata” szerinti életet mondta annak!206 Természetes, hogy mindenki a saját jól ismert csoportjában (egyházában) érzi jól magát, és nyugodtan maradjon is meg ott, de saját közösségünket mint „igazi egyházat” befalazni, mivel különben a többiek csak megronthatnák eltérő gondolkozásukkal egyházunk „igaz hitét” – ez nem illik korunkhoz, de nem illik Jézus nyitottságához sem, ahogy azt megismertük. Ez az aggodalmaskodó viselkedés csak megakadályozza Jézus üzenetének helyes megértését. Tekintetünk azonban nyugodtan túlszárnyalhat a kereszténység kerítésén is! Nem találkozunk-e ott is olyan emberekkel, vallásokkal és mozgalmakkal, amelyek lényegében nem akarnak mást, mint amit Jézus „az Atya akaratának” nevezett? Vajon nem látunk-e ott is olyan mozgalmakat, amelyek egészen konkrétan azért küzdenek, hogy felszabadítsák az embert az elnyomás, a szegénység és a tudatlanság alól, vagy megőrizzék a teremtést, s amelyekben világszerte Jézus szelleme működik? E mozgalmakban természetesen mindenütt keresztények is részt vesznek – tekintet nélkül egyházaik kerítéseire. 206

„Aki teljesíti Isten akaratát, az az én testvérem, nővérem és anyám” (Mk 3,35).

75

Olyan kereszténység lebeg lelki szemeink előtt, amely nem elkülönüléssel és szétforgácsolódással „valósítja meg önmagát”, hanem nyitott testvériséggel. A szeretet ökumenikus egysége lehetséges, és ehhez még csak a tanbeli egységet sem kell megvárni! Egyetlen összkeresztényi (ökumenikus) zsinat sem lesz képes soha arra, hogy megfogalmazzon valamilyen csodálatos teológiai egységformulát. Mindenki jól teszi, ha Jézus üzenetének mérlegére teszi a maga hitvallási formuláit, és megpróbálja helyesen értelmezni őket, de örökölt „hitvallását” nem tekinti a legfontosabbnak, hiszen már Pál is kimondta minden teológia ideiglenességét: „Töredékes a megismerésünk, és töredékes a prófétai beszédünk is; amikor azonban eljön a teljesség, elmúlik mindaz, ami töredékes” (1Kor 13,9-10). A teljesség Pál szerint a szeretet, mégpedig most, és nem csupán az Utolsó Napon! E szeretet javára már ma is minden teológia háttérbe léphet, sőt háttérbe is kell lépnie! A különbözőségben megélt nyitott egységükkel a keresztények az egész emberiség számára felkínálhatnák azt a jövőmodellt, amelyre annak sürgető szüksége van ma. Ábrahám hitének ugyanis nem az a rendeltetése, hogy egy kis csoport kiválasztottságát biztosítsa, hanem hogy „általa nyerjen áldást a föld minden nemzedéke”.

76

A mű 3 füzetből áll.

Láttuk, hogy sem Pál, sem a János-evangélium vagy a Jelenések könyve írója nem volt képes arra, hogy sértetlenül adja tovább Jézus üzenetét. Ez az észrevétel további gondolkodást igényel, hiszen az Újszövetséget Isten tévedhetetlen szavaként adják elénk. Hogyan támadhatott ilyen igény? És mi marad ebből az igényből, ha arra törekszünk, hogy ezeket az írásokat kivétel nélkül emberi keletkezésük alapján értsük meg?

Sárdy Péter 1932-ben született Kaposváron. Matematika-, fizika-, filozófia- és teológiai tanulmányait Magyarországon, majd 1956 után a Német Szövetségi Köztársaságban végezte. 1996-ig több német gimnáziumban tanított matematikát és fizikát. Jelenleg is Németországban él.