VOLUNTAS ÖRÖKSÉGÜNK SOMOGYORSZÁG KINCSE ÜNNEPI KÜLÖNSZÁM

VOLUNTAS ÜN

NE

PI

KÜ

LÖ

NS

ZÁ

M

A KAPOSVÁRI TÁNCSICS MIHÁLY GIMNÁZIUM LAPJA XXXVIII. ÉVFOLYAM, 2. SZÁM 2006. NOVEMBER

ÖRÖKSÉGÜNK – SOMOGYORSZÁG KINCSE Az ország és a világ olyan kiválóságokat köszönhet a kétszázadik születésnapját ünneplõ kaposvári Táncsics Mihály Gimnáziumnak, akik között képzõmûvészek, írók, költõk, közéleti szereplõk egész sora említhetõ –mondta a háromnapos rendezvénysorozatunk ünnepi megemlékezésén Arató Gergely, az Oktatási és Kulturális Minisztérium államtitkára. Arató Gergely – mint mondta – családilag is kötõdik iskolánkhoz, így annak munkájáról nyugodtan állíthatja, hogy abban a minõség és a teljesítmény, valamint a hagyomány és az újítás készsége együttesen van jelen. Így értékelt a megyei közgyûlés is, amikor az Örökségünk – Somogyország kincse címmel tüntette ki közösségünket, és ünnepélyünkön Gelencsér Attila, a Somogy megyei közgyûlés elnöke – egykori táncsicsos diák – átadta Reõthy Ferenc igazgatónak a kitüntetést.

Az ünnepély szónokai (balról-jobbra): Gelencsér Attila, a megyei közgyûlés elnöke, Arató Gergely, az Oktatási és Kulturális Minisztérium államtitkára, Reõthy Ferenc, iskolánk igazgatója, Szita Károly, Kaposvár Megyei Jogú Város polgármestere és Torma Mária, 12. d osztályos tanuló

Szita Károly polgármester átadja a Városháza aranyba foglalt mását

Dr. Müller Ferenc a Táncsics-Somssich Baráti Kör elnöke átveszi az emlékplakettet

Igazgatónk, Reõthy Ferenc bemutatja az ajándékot

Klencsár Balázs, az év diákja

Vilhelm György, az év öregdiákja

Díszvendégek

Gál Józsefné nyugalmazott igazgatóhelyettes átveszi az emlékplakettet

2 VOLUNTAS — ÜNNEPI KÜLÖNSZÁM

2006. november

„Az öreg iskola ünnepére...” November 10. péntek, 9 óra 50 perc... A tornateremben ülök a lelátó elõtti székek egyikén, és a körülöttem zajló eseményeket figyelem. Izgatott készülõdés és várakozás vesz körül: a zongoránál elhangzanak az utolsó instrukciók, a táncosok hajat fonnak, a rézfúvósok még egy utolsó próbát tartanak. Az összegyûlt nézõsereg zaja akár a méhkasé. Beszédfoszlányok, itt-ott önfeledt ölelkezések a régi idõk emlékére. Helyére kerül a mikrofon, a zászló... Egyelõre még nyoma sincs az ünnepnek, egyedül a háttérzenéül szolgáló Honfoglalás csempész némi emelkedettséget a levegõbe. Aztán 10 perccel tíz után felcsendült a trombitaszó, s a hatalmas csarnok egyszerre csendesült el. Kezdetét vette a bicen-tenárium központi ünnepsége. Elsõként D. Tóth Krisztina lépett a mikrofonhoz,

humoros, ugyanakkor mély gondolatokat tartalmazó elõszavában elevenítette fel iskolánkhoz kötõdõ emlékeit. Ettõl kezdve sorban következtek a mûsorszámok és monológok. György Zoltán Kányádi Sándor Az öreg iskola ünnepére címû versét szavalta el, ezt követõen Reõthy Ferenc igazga-

tó úr köszöntötte az egybegyûlteket, felelevenítve az elmúlt 200 évet, valamint felidézve iskolánk számos mecénását (Szabó Ferenc, gróf Saárdi Somssich Pál és mások nevét) és híres diákját (többek között Vaszary János festõ, Hajnal István történész, Fodor András költõ, Fekete István író). Az énekkar Verdi Nabuccoját szólaltatta meg, majd Arató Gergely, az Oktatásügyi Minisztérium államtitkára az állam nevében köszöntötte a Táncsics Mihály Gimnáziumot. A zenei betétet ezúttal Márton Orsolya és Ludmány János szolgáltatta Mendelssohn e-moll hegedûversenyével. Újabb beszéd következett, Szita Károly polgármester úr a város jókívánságait tolmácsolta, aztán átadta a Városháza

aranyba foglalt képét. Még egy mûvet hallhattunk Márton Orsolyától Ludmány János zongorakíséretével, hamisítatlan andalúziai románcot. Rekeszizmaink sem maradtak érintetlenek Kemény Gábornak, egykori táncsicsos diáknak köszönhetõen, aki Bence Imre Édes-ékes apanyelvünk címû bohózatát adta elõ. Aztán a Somogy megyei közgyûlés elnöke, a volt táncsicsos diák, Gelencsér Attila adott hangot a 200 éves évfordulóhoz kapcsolódó gondolatainak. Ezután átadta annak az aranyozott miniatûrnek a mását, amely a megyeháza címertermében elhelyezve tanúsítja, hogy iskolánk az „Örökségünk – Somogyország kincse” cím tulajdonosa. (Lásd a keretes írást! – a szerk.)

VOLUNTAS — ÜNNEPI KÜLÖNSZÁM 2006. november 3

A Táncsics nem azt kérdezi: „Honnan jöttél?”, hanem azt: „Mennyit tudsz?” Az emlékplakettet kapott Mihályfalvi László, címzetes igazgató egykori osztálytársával, Szántó László tanár úrral

Folytatás a 4. oldalon Ezután Istvánovics Dóra és Móga Kristóf Gluck Melodiáját játszotta el. A mostani diákok is képviselték magukat a beszédek sorában. Torma Mária 12. D osztályos tanuló szép szavakkal és érzelmekkel beszélt a diákévekrõl, az idõ múlásáról. A mûsorszámok között utolsóként fellépõ néptáncosok kellõen felpezsdítették a hangulatot. Ágh Zsófia 12. B osztályos tanuló vezetésével Moldvai leánytáncot, míg Koch Márton 11. A osztályos tanuló vezetésével Mezõségi táncot mutattak be. Az ünnepség az emlékplakettek átadásával zárult. Akik elismerésben részesültek: Mihályfalvi László – címzetes igazgató, Gál Józsefné – nyugalmazott igazgatóhelyettes, Vilhelm György – az év öregdiákja, Dr. Müller Ferenc – a Somssich-Táncsics Baráti Kör

elnöke, Dr. Szilli Gyula – a ma élõ legidõsebb táncsicsos diák, Dr. Takáts Gyula – Kossuthdíjas költõ, iskolánk egykori diákja, tanára, Klencsár Balázs – az év tanulója. Fergeteges taps kísérte az ünnepséget... Ez egyaránt szólt a szép elõadásoknak, beszédeknek, a gondolatoknak és érzelmeknek, de az összetartozás érzésének is. Hiszen mi, tanárok és diákok, régiek és újak, együtt alkotjuk az iskolát, mi lélegeztetjük, bennünk él... 200 éve. Jó érzéssel álltam fel a helyemrõl. Részese lehettem valami olyasminek, ami igazán különleges és ritka alkalom mindenki életében. Ezegyszer igazán hálásan néztem fel az iskolára, a hétköznapok szürke fergetegében végre ráismertem arra, mennyivel több mindez, mint aminek eddig tûnt. Hajdú Xénia 11.A

Tudnivalók „Az Örökségünk – Somogyország kincse” címrõl Somogy Megye Közgyûlése három éve döntött arról, hogy évente egyszer, vízkeresztkor, a megyenapon Örökségünk – Somogyország kincse néven címet adományoz az épített és a természetes környezeti, kulturális értékek, illetve különleges teljesítmények elismerésére, amit magánszemélyek vagy közösségek hoztak létre. Az elismerésbõl évente legfeljebb tíz adható. Tavalyelõtt 9, tavaly 10 érték kapta meg a címet. (A balatonendrédi vert csipke, A segesdi várhegy a ferences templommal, A gyugyi Árpád-kori római katolikus templom és búcsújáróhely, Id. Kapoli Antal életmûve, A Somssich-Táncsics Mihály Gimnázium oktatási tevékenysége, Kunffy Lajos életmûve, Noszlopy Gáspár 184849-es szabadságharcos tevékenysége, A somogyi vadállomány, A Zselic és a zselici erdõk, Fodor András életmûve.) Az ezeket ábrázoló aranyozott miniatûrök a megyeháza címertermében láthatók. Az elmúlt évben több mint félszáz javaslat érkezett. Közülük a kuratórium tizet terjesztett a közgyûlés elé, amelyet a testület egyhangúlag elfogadott. A kuratórium iskolánkat így javasolta: A 2006-ban kétszázadik születésnapját ünneplõ Táncsics Mihály – korábban Somssich Pál – Gimnázium a somogyi középfokú oktatás meghatározó intézménye. A nagy múltú alma mater falai közül számos neves személy került ki a kiváló tanáregyéniségeknek köszönhetõen. A gimnázium rangos oktatási tevékenységével, a felsõfokú intézményekbe bekerülõ hallgatók arányával ma is az országos élmezõnybe tartozik. (A http://www.somogy.hu/index.php?vendegvaro_sub=2&cid=94 nyomán)


2006. november

Minden iskolának megvan a saját hangulata, az a bizonyos elemi erejû atmoszféra, ami az iskola történetébõl, szellemiségébõl, az odajáró diákok és tanárok közösen belélegzett, mindennapi életébõl áll össze egy sokrétû, zavaros keverékké, ami határozottan érzékelhetõ minden iskolában, és szinte mellbevágja azt, aki elõször lép be az adott iskola falai közé. Az iskola, ahová járunk, amit már jól ismerünk, akarva-akaratlanul is hatással van ránk, mert az életünk részévé vált, befolyásolja azt, amik vagyunk, és azt, amivé majd válni fogunk. A mi életünk a Táncsiccsal fonódott össze négy- hat évre. Legtöbbünknek talán életünk elsõ komoly döntése volt, amikor elõször határoztunk valamikori jövõnkrõl. A Táncsics, csakúgy, mint a többi iskola, a felnõttkorra készít elõ, de ezt úgy teszi, mint kevés más iskola. Nehéz itt helytállni, de akinek sikerül, az olyan értéket kap, ami semmi mással fel nem cserélhetõ. A tudást kapjuk meg, a fegyvert, amivel majd tehetségünknek, vágyainknak megfelelõ életért harcolhatunk. A Táncsics nem azt kérdezi: „Honnan jöttél?”, hanem azt: „Mennyit tudsz?”. Rengeteg diák lélegzik, él együtt az iskolával, az idén, a 200. évben több mint 800-an vagyunk, sokfelõl, sokféle háttérbõl jöttünk, és sokfelé fogunk szétszóródni, de a Táncsics mindig közös pont marad majd az életünkben. Négy- hat év nem sok, a középiskolás évek mégis meghatározóak maradnak. Az emlékek, egy-egy hangulatfoszlány elkísér minket, és talán még negyven év elteltével is könnyedén fel tudjuk majd idézni a folyosón kongó léptek hangját, a régi tanárok és diáktársak arcvonásait, szavait, azokét, akik tanúi voltak felnõtté válásunknak, és akik szintén õrzik talán magukban a mi fiatalkori önmagunkat. A Táncsicsra különösen jellemzõ az emlékezés. 200 év számtalan eseménye itatja át az iskolát, jelen vannak a mindennapjainkban, az emlékek kísértetekként járnak köztünk, mi pedig megtanultuk tisztelni ezeket a kísérteteket, a magunkénak érezzük õket. Amikor elõször átlépjük az iskola küszöbét, megrettenve ennyi emléktõl és a látszólagos idegen ridegségtõl, amit a vastag falak sugallnak, még félig gyerekek vagyunk, tétován elsõ döntésünk súlyától, homályos diadalérzéssel, hogy sikerült, és mi is itt lehetünk, aztán hamarosan eloszlik a kezdeti félelem, a folyosókon hömpölygõ arctalan tömeg egyéniségekre, barátokra bomlik szét, és mi megtanulunk táncsicsosok lenni. Mikor 18 évesen elhagyni készülünk az iskolát, mintha egy álomból ébredtünk volna, az addig biztosnak hitt valóság hirtelen szertefoszlik. Újból zavartak és kábultak leszünk, túl egy újabb, még súlyosabb döntésen. Az élet, amit egy örökkévalóságnak hittünk a Táncsics falai között, felfoghatatlan gyorsasággal szalad el, és egyszerre vége lesz a dolgozatok, felelések, a barátokkal való beszélgetések és a közös nagy kalandok sorozatának. Nehéz elhagyni egy megszeretett, megszokott színterét az életnek, és elfogadni, hogy a vélt biztonság, a kamaszkor fogékony, szélsõséges éveinek helyet adó iskola csak átmeneti szállás volt, de ilyenkor a szomorúság felesleges. Iskolánk ellátott minket, amivel tudott, és amennyivel mi hagytuk magunkat ellátni, de utána mennünk kell, helyet kell adnunk az utánunk jövõknek. A megszerzett tudás, a tapasztalatok, az élmények, jók és rosszak azonban a mieink maradnak, és amikor már „idegenként” elrohanunk a sárga épület mellett, talán egy nosztalgikusan fájdalmas mosollyal, melyben benne lesz az évek küzdelme, a boldogság hajdani, kamaszosan idealista keresése, eszünkbe jut: jó volt táncsicsosnak lenni. Ferenczy Zsófia 12. E

Torma Mária 12. d osztályos tanuló beszéde a bicentenáriumi ünnepélyen

„Akkor miért lenne ez az iskola más?” Kedves vendégeink, volt és jelenlegi táncsicsosok! Pontosan négy évvel ezelõtt hallottam elõször, hogy egy kétszáz éves iskola diákja lehetek, csak akarnom kell. Ugyanígy több százan ültünk a csarnokban a nyolcadikosok felvételi tájékoztatóján. Édesapám mellettem az egyik falon függõ plakát évszámait nézegetve egyszer csak azt súgta: ti lesztek a végzõsök a bicentenáriumi évben. Akkor olyan elérhetetlenül messzinek tûnt, s lám mégis itt van. Most úgy érzem, mintha abban a pillanatban felszálltam volna egy alattam zakatoló vonatra, amely kérlelhetetlenül robogott át a négyszer 365 napon, és csak az egyetlen, utolsó megállónál fékezett, az állomás fölötti táblára pedig cirkalmas betûkkel a bolondos kezû idõ írta ki: MA. Vajon kétszáz év is ilyen röpke, mint négy? Ki mondja meg? Hisz minden diák, aki itt koptatta azt a bizonyos iskolapadot, csak a maga négy évét ismeri, csak úgy, mint én, csak úgy, mint mi. Miben mérjük hát a kétszáz esztendõt mi, egyszerû kis halandók, akik ki tudja, milyen kevéskére rendeltettünk? Az iskolatörténet vékonyka füzete alig két centi, kétszáz év a történelemkönyvben két fejezet, az irodalomban két tanév anyaga, s nekünk, embereknek ilyen hosszú idõ már maga az állandóság. A mi világunkban, ahol minden egyre szaporázóbb léptekkel rohan, ahol napról napra változnak álláspontok, ahol emberek fejet kapkodva cikáznak egyik eszmétõl a másikig, ott ez az állandóság már önmagában is értéket jelent. Az iskola a maga ismert szabályaival, ismerõs arcaival, nem változó értékrendjével, a benne tanulónak olyan biztos teret nyújt, ahol fejlõdhet, s az idekerülõ tizennégy éves gyerek fejlett gondolkodásmóddal rendelkezõ felnõtté válhat. Négy év alatt nem csupán tárgyi tudásunk bõvül, világszemléletünk alakul át, teljesítményt követelnek tõlünk, s így képességeinket megismerve hitet kapunk sajátmagunkban. Ez a hit az, aminek felnõtt önmagunk minden sikerét, elért eredményét köszönthetjük. Hogy emberré formálásunkért cserébe hála, tisztelet és szeretet jár, az sem más, mint nevelésünk következménye. Persze, joggal mondhatja bárki, hogy az iskola iránti szeretet és hûség minden gimnazista sajátja, járjon az ország akármelyik gimnáziumába, s hogy nem is meglepõ ez a hol fokozódó, hol csillapodó ragaszkodás ahhoz a szellemi térhez, amelyben a diák életének legmeghatározóbb négy évét tölti. Akkor miért lenne ez az iskola más? A válasz épp abban rejlik, amit ma ünneplünk, abban, amit tudás és tehetség, iskola

és diák kétszáz évnyi szétválaszthatatlan kettõse teremtett: az örökségben. Ezt ne szoboravatókon, iskolai ceremóniák mitizáló tömjénfüstjében, vagy az aulában roskadozó kopott fotelek kritizálásának diákos hagyományában keressük! Inkább abban a jobbra és jobbra ösztönzõ erõben, amely egy-egy órán tanárunk gondolkodásra sarkalló mondataiból áramlik felénk, abban az összekacsintó egymáshoz tartozásban, amit szünetben az osztálytársak között érzünk, s abban az eltökéltségben, hogy saját véleménnyel bírva nem sodorhatnak el mákonyos bódulásban támolygó, manipulálható tömegek. Kétszázadnyi generáció sikerei és kudarcai nyomán szerzett tapasztalat, felbecsülhetetlen ismeret, szakértelem az, amely megkülönbözteti a Táncsics Mihály Gimnáziumot. Innen kikerülve nem a jelvény az, amely bennünket táncsicsos létünkre emlékeztet, hanem az itt megszerzett szellemi muníció: a határozottság, a kitartás, a becsület, a szorgalom. Kétszáz év önmagában megfoghatatlannak tûnik, s e három emberöltõnyi idõt alig tudja feldolgozni a hétköznapi gondokkal gúzsba kötött diákos észjárás. Idegen tõlünk a nagy summázat, az ihletett, patetikus eszmefuttatás a patinás iskoláról, hiszen számunkra természetesnek tûnik, hogy van, hisz beleivódott a mindennapok monotonitásába. Valljuk be, a tanórák, szünetek, dolgozatok végtelen egymásutánja mintha elkendõzte volna azt a sejtelmesen csillogó nimbuszt, amire az itt töltött elsõ napokban még kisiskolás csodálattal néztünk. Ám, mikor belegondolunk, hogy ez a kétszáz év kétszáz évfolyamra, több ezer

osztályközösségnyi hozzánk hasonló arcra bomlik, avatókra és ballagásokra, kirándulásokra és dolgozatokra, nevetésekre és búcsúzásokra, akkor mégiscsak átérezzük a kétszáz év súlyát. Arra is rádöbbenünk: ritka történések szemtanúi vagyunk. Téren és idõn túli síkokat fon össze ez a jubileum: a múlt és jelen közti ide-oda tolt, képlékeny határ ma mintha tünedezne, s láthatatlanul mellénk szegõdnének régi korok nebulói, az idõ rostájából századokkal elõbb kiszitált társaink. Velük emlékezünk, nem sziromhullató, tulipiros virágkoszorúval, légbe szálló, emelkedett szólamokat fújva, csak szépen csendben várunk együtt, míg képzeletünk bensõt mosolyogtatón messze szalad évekkel játszó elmúlt idõket igézve. Aztán évek múltán, mi is csak kallódó kartotékadattá leszünk, naplóbejegyzésekké. S egy poros napon kopott lapon eltûnünk mi is. Apró emlékmozaikok maradunk csupán iskolánk sokesztendõs útján, s idõvel megszínesedünk, vagy épp elszürkülünk az utánunk jövõk emlékezetében. Mindegy, hogyan nevezték, nevezik most vagy újabb kétszáz év múlva: kaposi gimnázium, Somssich Gimnázium, Táncsics Gimnázium, ugyanaz a megmagyarázhatatlanul, édesen bennünk gomolygó érzés kerít hatalmába, ha csak hallunk róla. Álljon a Bajcsy-Zsilinszky utcában, a Kossuth téren, vagy akár a világ közepén, akkor is ugyanaz marad mindegyikõnknek, ugyanaz, mégis ahányan vagyunk, voltunk s leszünk, annyiféle. Mert mindig változik, s mert mindenkinek másmilyen, de kitörölhetetlenül összekapcsol bennünket, mert kitörölhetetlenül a miénk.


Dr. Müller Ferenc avatóbeszéde

Iskolánk, az égõ fáklya Az ünneplõ tömeg kissé megfogyatkozva, de annál lelkesebben sétált át a tornacsarnokból a Szent Imre utcai bejárathoz. Itt került sor a szoboravatásra. A díszõrséget huszárok adták. Elsõként Dr. Müller Ferenc, a Somssich-Táncsics Baráti Kör elnöke szólt az egybegyûltekhez, majd átadta iskolánk újdonsült emlékmûvét, egy stilizált fáklyát. – A szobrot Sörös Rita, a gimnázium volt diákja készítette. A Somssich-Táncsics Baráti Körbõl és az iskola vezetõségébõl álló testület választotta ki a pályázatra beérkezett mûvek közül. A letisztult forma, a korona vagy lángnyelv jelképezheti azt a tudásanyagot, ami fölfelé tisztul és tisztul, végül kollektív bölcsességgé állhat össze, az oszlop az egészet pedig mintegy dicsfény veheti körül... – mondta el kérésünkre az avatási ünnepség végeztével. Dr. Müller Ferencet a történelmi egyházak képviselõi követték, áldásukkal és jókívánságaikkal biztosították iskolánk további fennmaradását és sikerességét. Ezzel véget ért a bicentenáriumi

Az egyházak képviselõi

ünnepségsorozat iskolai szakasza. Távozása elõtt még mindenki vetett egy pillantást a fáklyára, iskolánk jelképére. Magam is megcsodáltam a szobrot, s elképzeltem, ahogy a téli estén a reflektorok misztikus fénybe vonják, mondhatni életrekeltik az emlékmûvet, hogy világíthasson és utat mutathasson a sötétben az elkövetkezendõ generációknak. Hajdú Xénia 11/A

Számos kíváló képzõmûvész került ki az öreg falak közül Iskolánkból számos kiváló mûvész került ki. Rippl-Rónai József, Vaszary János, Kunffy Lajos mellett sok neves festõ-, fotó-, és iparmûvész öregbíti hírnevünket. Az õ munkáikból rendezett kiállítást Szabó Károly, a Somssich-Táncsics Baráti Kör tagja az iskola aulájában, melyet dr. Fekete László, a Kaposvárért Közalapítvány Kuratóriumának elnöke köszöntõ szavai után Kertész Sándor festõmûvész nyitott meg. Az alkotó egyike azoknak, akik tanultak és tanítottak is a gimnáziumban.

Kiállító mûvészek

Kling József: Kultikus szobor II.

Czóbel Marianna: Tûzmadarak

Dr. Fekete László köszöntõje. Balról Kertész Sándor, festõmûvész


2006. november

Andrássy Antal Czinkotay Frigyes Czóbel Marianna Csonka Béla Gáspár András Gáts András Halmos Klára Horváth János Milán Kertész Sándor Klimó Károly Kling József Kun Béla Ruisz György Sörös József Szabados János Szabó Károly Szirányi István Takács Zoltán Tibol László

„Táncsics, szerencsére, megõrizte konzervatív értékeit...” Interjú Dr. Kéki Zoltán címzetes fõjegyzõvel Dr. Kéki Zoltán, Kaposvár Megyei Jogú Város címzetes fõjegyzõje – az egykori táncsicsos diák – kiemelkedõ gimnáziumnak látja iskolánkat és nosztalgiával gondol vissza itteni élményeire. A Somssich-Táncsics Baráti Kör tagjaként szerepet vállalt az évforduló szervezésében és jelen volt a rendezvényeken is. Kíváncsiak voltunk gondolataira. – A Táncsics Mihály Gimnázium 200. évfordulója mit reprezentál ez az Ön számára? Mit jelent ez a kétszáz esztendõ? – Lengyelországban a Jagello egyetem elõtt állva azon gondolkodtam, hogy hétszáz esztendeje mûködik az intézmény. Gondoltam Kopernikuszra és a rengeteg híres-neves tudósra, akik a századok folyamán itt tanultak. Ez egy olyan esemény, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Hasonlóan tekintek megyénk egyik legöregebb intézményére, a Táncsicsra. Rengeteg diák tört ki innen, és kiemelkedõ szerepe volt a vidéki gyerekek iskoláztatásában, a segítségnyújtásban. – Milyen a kommunikáció a gimnázium és az önkormányzat között? – Mind az iskola volt és jelenlegi igazgatójával remek kapcsolatot tartottunk és tartunk fent. Elenyészõ számban fordultak elõ viták köztünk. Önök is láthatták, hogy elõbb folytattam beszélgetést Reõthy Ferenc igazgatón úrral. – A támogatás megítélése az iskolák számára nem tûnik könnyû feladatnak. Nehéz gazdasági helyzetben vannak az iskolák? – Nézze, az én megítélésem szerint az önök gimnáziuma igen jó helyzetben van, bár problémák mindig vannak, és az igények növekedésével is számolnunk kell. Mindenki több pénzt akar, de csak, hogy egy számot mondjak, milyen fontosnak tartjuk az oktatást a városban: a 24 milliárd forintból tizenkét és félmilliárdot fordítunk a diákokra.

Dr. Kéki Zoltán felszólalása a Táncsics Legek találkozóján

Az iskolatörténeti kiállítás megnyitóján

Az emlékmûavatáson

– Nehezebb lesz ez a következõ években? – (elmosolyodik) Egyszer egy igazgató azt mondta: olyan rosszul állunk, hogy krétára sem lesz pénz. Biztosíthatom róla; akkor is volt, és a jövõben is lesz mivel írnia a tanároknak. – A Táncsicsban elég magas a felvett diákok aránya. Mit gondol errõl?

emléket, ami még ma is megmosolyogtatja, ha a Táncsicsra gondol? – Van egy nagyon kedves. A minap jutott eszembe, mikor a Dorottya kávéház mellett sétáltam. Még diákkoromban elmentünk hárman-négyen egy vasreszelékkel teli triciklit levinni a MÉH-telepre, éppen fizikadolgozat idején. A mai Dorottya sarkán, ahol akkoriban nem kávéház, hanem egy hentesüzlet mûködött, durdefektet kapott triciklink, és hatalmas dörejjel szétszóródott a vasreszelék, óriási porfelhõbe takarva a környéket. A durranás zajára kirontott a hentes bárdját lóbálva felénk! Elképzelhetik a jelenetet: felborult tricikli, vasreszelék minden mennyiségben, szállingózó por és ijedt hentes. – Az Ön fia is a Táncsicsba járt. Mind szülõként, mind volt diákként milyen változásokat lát? – Változások inkább az iskola küllemében jelentkeztek, mint rendszerében. A Táncsics, szerencsére, megõrizte konzervatív értékeit a fegyelem és az oktatás terén. A konzervatív szó különösen a fiatalság szemében negatívnak tûnhet, de idõvel mindenki rájön, hogy a bevált nem – Mondhatjuk, hogy maga- feltétlenül elavult. Ez szerintem sak a mutatók. A gimnázium mindenképp pozitívum. Nagy valaha a tizedik hely környé- szerepe van továbbá az iskolákén járt. Annyi viszont bizo- nak a vidéki diákok a „régi Nyinyos, hogy megyénk legered- las Misik” felkarolásában, képményesebb gimnáziuma. Egy zésében az Arany János Tehetjó értelemben vett konzervatív- séggondozó Programmal. ság megmaradt az iskolában. – Köszönjük, hogy idõt szaMagas követelmények és szi- kított ránk. gorú számonkérés jellemez – Én köszönöm. nagyon sok tanárt. Székely Ferenc, – Megemlítene egy kedves Szabó Attila 12. a VOLUNTAS — ÜNNEPI KÜLÖNSZÁM 2006. november 7

Iskolatörténeti verseny Októberben került sor az iskolatörténeti verseny elsõ fordulójára, melyen 29 csapat indult. A verseny szervezése Szabó Gabriella tanárnõ, történelem munkaközösségvezetõ és Lassu Ferenc tanár úr munkája volt. A döntõbe 8 csapat juthatott tovább, amit november 8-án az iskola aulájában rendeztek. Az elsõ feladat a projektmunkák elkészítése és bemutatása volt. A csapatok eleget tettek a zsûri kritériumainak, hiszen a kreativitást, az ötletességet és az elõadásmódot pontozták, a résztvevõk ezt fantasztikusan teljesítették. A második feladatban az iskola különbözõ részeit ábrázoló puzzle-t kellett kirakniuk. Ezután a versenyzõk az iskolával kapcsolatos villámkérdésekre válaszoltak, majd 20 képet kellett felismerniük. Az utolsó feladat az volt, hogy a diákok egy ismert zeneszám vagy vers átköltésével iskolaindulókat írtak. Néhány jól sikerült induló-részlet: *** „Tesi órán futkározunk, Csonyi bácsi vezeti, Ha megállsz és lihegsz kicsit, miért nem bírod? – kérdezi.” *** „Töri óra, matek óra, na meg a jó fizika, Minden órán ér minket egy jó kis ütõs kritika.” *** „ A fizikaóra jobb, mint egy altató, Szabó tanár úr hangja oly megnyugtató.” *** Az elsõ három helyezett csapat díjait, a jubileumi bronz emlékplaketteket és a névre szóló okleveleket – az iskolatörténeti kiállítás megnyitóján – Dr. Bõsze Sándor, a megyei levéltár igazgatója adta át. A verseny eredménye: 1. Podeba (11. A – Kovács Ildikó, Kovács László, Tóth Emese, Huszár Enikõ, Molnár Emese),

Az elsõ helyezettek: (balról-jobbra) Huszár Enikõ, Molnár Emese, Kovács Ildikó, Kovács László és Tóth Emese

A 3. helyezettek:(balról-jobbra) Kovács Mónika, Fazekas Krisztina, Ágh Zsófia és Kiss Gergely

Farkas Klára tanárnõ feladatot ismertet

A második helyezett csapat: (balról-jobbra) Németh Anna, Pintér Ágnes, Ferenczy Zsófia, Vígvári Katalin, Horváth Dóra


A zsûri: Lassu Ferenc, Szabó Gabriella tanárok és Reõthy Ferenc igazgató

2006. november

Az 1. helyezett csapat munkája

2. Winkler, a szép (12. E – Németh Anna, Ferenczy Zsófia, Vígvári Katalin, Horváth Dóra, Pintér Ágnes), 3. Tolltartó (12. B – Kovács Mónika, Kiss Gergely, Fazekas Krisztina, Ágh Zsófia), 4. Hopliták (11.B ), 5. The big Team (13. F), 6. Fantastic (11.C ), 7. Füles (10.E), 8. PenTáncsics (10.B) A versenyzõknek és a szervezõknek gratulálunk a szép eredményért! Hegyi Adrienn 10. C

Iskolatörténeti kiállítás A második emeleten elhelyezett iskolatörténeti kiállítás felújítása, kibõvítése Berend Judit tanárnõ és a 10. F vállalása volt. A tárolók, vitrinek elkészítése Séta János és Lipp László karbantartók munkáját dícséri.

A kiállítás megnyitására november 10-én, pénteken 9 órakor került sor. A folyósótárlaton régi iratok, bizonyítványok, fényképek és használati tárgyak (tintatartók, naplók, egyensapka stb.) állnak a vitrinekben. A kiállított darabok egy részét a megyei levéltártól kapta kölcsön az iskola. A tárlatot dr. Bõsze Sándor, a Somogy Megyei Levéltár igazgatója, az iskola egykori diákja, óraadó tanára nyitotta meg, és adta át az iskolatörténeti verseny díjait is.

Dr. Bõsze Sándor megnyitója

Az iskola története A cím elolvasása után egy egyszerû kis történelmi áttekintésre számíthatna az olvasó. Nyilvánvalóan ez is tartalmasra sikerülne, mivel kétszáz esztendõ nem múlik el nyomtalanul. De én most itt arról szeretnék írni, hogy ez a történelem a saját históriánk része, és mi is része vagyunk az iskola múltjának. Túlzásokkal élve együtt vettünk lélegzetet és együtt éltük meg az álmokat. Ahogy kinyitottuk a szemünket, és elkezdtünk foglalkozni a jövõnkkel a reformkor elején, úgy született meg egy intézmény, ami ápolja ezeket a törekvéseket. Megpróbáltuk jobbá tenni a világot, és egy szebb jövõt szerettünk volna kiharcolni. Az öntudat ébredése és az azzal járó nagy lelkesedés nem is járt eredmény nélkül mint minden nehézségek most is jelen voltak. A szabadságharc leverése rázott meg minket, vele együtt az iskolát is. De harcoltunk és ellenálltunk az elnyomásnak. A nehéz helyzeteket is átvészeltük. Azt mondják rólunk; a jég hátán is megélünk, és így is történt. Évek, évtizedek és évszázadok repültek el, és az iskola szüntelenül oktatta a diákokat világháborúkon és forradalmakon keresztül és mindig részese volt ennek a harcnak. Talán már sokat változott a felfogás, csak belépünk az iskolába és négy év múlva hagyjuk el anélkül, hogy hinnék hatalmas változtató erejében. Éljünk hát együtt vele és õ is velünk fog élni, emlékezni fog ránk és emlékezni fogunk rá. Székely Ferenc 12. A VOLUNTAS — ÜNNEPI KÜLÖNSZÁM 2006. november 9

Táncsics „Legek” találkozója November 11-én fél 10 körül táncsicsos diákok gyûltek a Kossuth-téren, várakozva, hogy bemehessenek a Városházára, ahol 10 órakor kezdõdött a „Legek találkozója”, „Az egymás közt, nem középiskolás fokon...” címû rendezvény. A Díszterembe beérve már láttuk, hogy megérkeztek a „Legek”, a Somssich-Táncsicsban végzett legsikeresebb életpályát befutó személyiségek, hogy beszéljenek szakmájukról és az iskolájukhoz való kötõdésükrõl. A találkozó elején Szita Károly polgármester úr köszöntötte a meghívott vendégeket, majd átadta a szót Kéki Zoltán fõjegyzõ úrnak, hogy a továbbiakban a Somssich - Táncsics Baráti Kör képviselõjeként legyen a beszélgetés házigazdája. A találkozón minden vendég egy-egy foglalkozáskört képviselt. A pulpituson elõször Boross Péter volt miniszterelnök úr, Bódosi Mihály, Gazsi Lajos, Kiss László és Rózsa György foglalt helyet, majd Leitner Sándor, Papp Árpád, Szili Ferenc és Zrínyi Miklós.

dr. Boross Péter visszaemlékezése


2006. november

Dr. Boross Péter még a Somssich Pál Gimnáziumban érettségizett 1947-ben, majd a Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett jogi oklevelet. Volt a Miniszterelnöki Hivatal politikai államtitkára, majd a polgári titkosszolgálatokat felügyelõ tárca nélküli miniszter. 1993-tól 1994-ig miniszterelnök. Aztán orvosi részlegrõl Bódosi Mihály professzor úr érkezett, aki elmesélte, hogy elõbb Pécsett dolgozott, majd Szegeden idegsebészként, ahol sokat segített a neuroradiológia fejlesztésében. Dr. Gazsi Lajos Düsseldorfból jött haza, õ a matematika ágát képviselte. Aztán, hogy megmutassuk, hogy a Táncsics nem csak jogászokat, orvosokat, matematikusokat tud nevelni, hanem a sport terén is vannak kiválóságai, Kiss László 33-szoros magyar válogatott labdarúgó, aki 1974-ben érettségizett, emlékezett táncsicsos éveire. Számomra az õ üzenete a legközelebb álló: „Nem gyõzni kell megtanítani az embereket, hanem játszani.” Mert nem a

Dr. Bodosi Mihály

Dr. Leitner Sándor

Dr. Gazsi Lajos

Dr. Papp Árpád

Kiss László

Dr. Szili Ferenc

Rózsa György

Dr. Zrínyi Miklós

gyõzelemnek kell minket boldoggá tennie, az múlandó és pillanatnyi, hanem a „játékot” kell élvezni és annak apró részleteiért kell rajongani és azokat értékelni. Rózsa György a médiában ért el sikereket. Mint elmondta, az õ számára a gimnázium a szárnyakat jelentet-

te, amelyek õt a magasba repítették. Õ az MTV-nél dolgozik ma már producerként. Visszaemlékezése után rövid szünetet tartottak, és megvendégeltek minket, mindenki felfrissíthette magát kávéval, ásványvízzel. Utána Dr. Leitner Sándor, a Kaposvári Egyetem heVOLUNTAS — ÜNNEPI KÜLÖNSZÁM 2006. november 11

lyettes-rektora, mint mûvészember, festõ mesélt diákkoráról és pályájáról. Elmondta nekünk, hogy fia is, Leitner Barna, szintén híres képzõmûvész, a gimnáziumunkban érettségizett, bizonyítva ezzel is, hogy nem fehér holló a mûvészember a Táncsicsban. Majd Dr. Papp Árpád tanár úrat hallgattuk, aki költõ, mûfordító, esszéista. „Hûnek maradni gyökereinkhez.” Sokatmondó, szívhez szóló gondolat, irodalmárhoz illõ. Dr. Szili Ferenc történész, levéltáros, egykori táncsicsos tanár, a Somogy Megyei Levéltár nyugalmazott igazgatója Gárdonyit idézett: „A tanító lámpás.” Õ így emlékezett meg diákságáról, tanárairól, és arról, hogy õ is a gimnáziumnak köszönheti sikerit. Végül, de egyáltalán nem utolsó sorban Dr. Zrínyi Miklós professzor úr a BME rektorhelyettese, illetve a BME Vegyészmérnöki Karán a Fizika Kémia Tanszék vezetõje. Õ 1964-68 között járt a Táncsicsba, itt volt 1967-ben kémia OKTV elsõ helyezett. Egyetlen szót mondott: áldozat. Valóban nagy jelentõsséggel bíró, mindenkinek mást mondó szó. De mégis visszaemlékezve jó érzéssel tölt el a gondolat ennek kapcsán, hogy igen, nehéz volt, de megérte.

Összegezve, a SomssichTáncsics Gimnáziumból kikerülve, a megkapott tudásukat hasznosítva lettek sikeres jogászok, orvosok, matematikusok, médiai személyiségek, mûvészek, irodalmárok, történészek, kémikusok. Ez gimnáziumunk sokoldalúságát bizonyítja és dicséri. Azt hiszem, ezek a személyek nemcsak azért lehetnek számunkra példakép értékûek, mert eljutottak valahová, hanem azért is, hogy honnan értek oly magasra. Hisz többségük a mi Somogyunk kis településeirõl küzdötte be magát a Táncsicsba adottságai révén, ahol biztosították számukra a lehetõségeket azzal, hogy


2006. november

olyan tanárok tanították õket, akik felismerték a tehetségüket és segítették azt tudássá fejleszteni. Majd kellõ kitartással a már biztos tudásháttérrel az életben is megállták helyüket. Mögöttük pedig mindvégig ott állt a táncsicsosok nagy és összetartó családja. Köszönetüket õk is kifejezték volt mentoraik felé. Sok nevet említettek, de Krasznai, Kontra, Kling és Kertész tanár urakat emelték ki néhányan, mint pályájuk meghatározó elindítóit. Azt hiszem, ebben áll a Táncsics nagysága. Hogy a „Legek”, mondhatni a legendák itt élik mindennapjaikat ma is köreinkben, ott vannak diáktársa-

ink, tanáraink között, akik 50 vagy 100 év múlva ugyanígy mondhatnak köszönetet iskolájuknak, tanáraiknak, és ugyanígy büszkén vallhatják még akkor is magukat táncsicsosoknak. A beszélgetéseket lezárva Reõthy Ferenc igazgató úr mondta el rövid ünnepi beszédét. Az õ szavaival élve: „Ha a kétszáz évet nem csak számtanilag akarjuk megérteni, hanem értékteremtésében, léleknövelésében is, akkor azt kell mondanunk, hogy a legkorszerûbb, legnagyobb termelésû atomerõmû energiatermelése is eltörpül egy kétszáz éves iskola szellemi és lelki energiatermeléséhez képest.” Ezek után a Kapos Korona Étteremben láttak vendégül bennünket, ahol Dr. Müller Ferenc, a Somssich – Táncsics Baráti Kör Egyesület elnöke mondott pohárköszöntõt, ami után lehetõségünk nyílt személyesen is beszélgetni a neves díszvendégekkel. Ezúton szeretnék köszönetet mondani diáktársaim nevében is a megtiszteltetésért, hogy képviselhettük iskolánkat egy ilyen jeles ünnepen, és hogy ilyen gondolatokat kaphattunk útravalóul további életünkhöz. Domonkos Martina 11.b

„Az értelmes rend híve vagyok” – Ebben az interjúban az iskola 200 éves történetének mozzanatairól szeretnék kérdezni, valamint az intézmény jövõjével kapcsolatos elképzeléseirõl. Elsõ kérdésem az lenne, hogy milyen fontosabb eseményeket emelne ki ebbõl a két évszázados idõszakból? – Bár már 1790-ben megfogalmazódott egy Somogy megyei gimnázium alapítására irányuló igény, a tényleges alapításához herceg Eszterházy Miklós neve és az 1806-os évszám köthetõ. A kezdéshez nagy segítséget nyújtott továbbá a Vály János által adományozott könyvtár. Az 1848-49-es szabadságharcban az iskola tanárai és diákjai egyaránt részt vettek, köztük Berzsenyi Farkas és Noszlopy Gáspár – õ a Dél-Dunántúl mártírhalált halt felszabadítója volt –, akik neve többekével együtt szerepel az udvaron felállított emléktáblán. Az ezt követõ idõ egy rossz korszaknak minõsíthetõ, hiszen az intézményt visszaminõsítették kisgimnáziummá (ez az 1850-51-es tanévben következett be), illetve elvették a nyilvánosság jogát. Saárdi Sommsich Pált, az egykori diákot kinevezték a gazdasági ügyek intézéséért felelõs választmány vezetõjévé, akinek nyomán az iskola átvészelte válságát, valamint 1864-ben új otthona épült – ez a mai Élelmiszeripari épülete volt a 19. században. Méltán nevezik õt az iskola megmentõjének, jótevõjének. Ezt követõen az iskola fõgimnáziummá vált és megkapta az érettségiztetési jogot. 1896-ban megtörtént az alapkõ letétele, 1898 szeptemberében pedig az ünnepélyes átadás. A két világháború között a gimnázium országos rangúvá vált, körülbelül a harmadik helyre került. A második világháború után, a kommunista rendszerben keresztelték az iskolát Táncsics Mihály Gimnáziummá, ami egész eddig Saárdi Sommsich Pál nevét viselte, ebben az idõben azonban nem lehetett grófról elnevezni iskolát (ez osztályellenes volt). A megváltozott körülmények ellenére az intézmény továbbra is megtartotta elõkelõ helyét. Az utolsó évtizedekben alakultak ki speciális képzések például matematika, fizika, majd késõbb biológia tantárgyakból. Ez a tagozatos oktatás lett az iskola szakmai hírnevének biztosítéka. Dióhéjban ennyit említenék meg a gimnázium múltjából. – Új igazgatóként Ön milyen változtatásokat kíván bevezetni az iskolában? – Az újdonságnak megvan a múltja, hiszen 15 évig voltam igazgatóhelyettes.

Véleményem szerint nem kell újra kitalálni a gimnáziumot, eddig helytálló szerkezetét mûködõképesnek látom, a már meglévõ rendszerének kell minél jobban mûködnie. – Milyen elõnyös vonásait látja az iskolának, amelyek fejlesztését tervezi? – Az említett speciális képzések színvonalát igyekeznünk kell megtartani, és ugyanez érvényes a nyelvi képzésre, ami három szintes csoportbontással mûködik. Az informatika-oktatás színvonalát fontos fenntartani, ahol pedig lehet, javítani. Azt viszont nem szabad megengednünk, hogy ez a tendencia a természettudományos gondolkodás háttérbe szorulását eredményezze. Ezért jöttek létre az ilyen irányba terelõ plusz órák, szakkörök, elõadások, klubórák. A magyar és történelem tanítására is nagy hangsúlyt kell fektetnünk, hiszen ezen tantárgyakból tud a diákság legjobban tájékozódni az erkölcsi értékrendrõl. – Milyen gondolatait szeretné közölni, megosztani az olvasókkal? – Annyit fûznék az elmondottakhoz, hogy az értelmes rend híve vagyok, és egy iskola fõ feladatának tartom, hogy a diákok – az intézmény falai között is – szabadon, boldogan, kiegyensúlyozottan éljenek. A szabadság azonban nem összetévesztendõ a szabadossággal. Harmonikus tanár-diák viszonyt kell létrehozni, aminek célja az, hogy megtanítsunk a diákokat az érdekeik olyan fajta érvényesítésére, ami a hasznukat szolgálja. – Köszönöm a válaszait! – Én köszönöm. Gangel Noémi 12.c

„A legszebb nap az életemben” A mai diákok közül kevesen tudják, hogy az iskola régi arculatának helyreállításában Torma János tanár úr kiemelkedõ szerepet játszott. Az iskola legmagasabb pontjára visszaállított turulmadárra gondolunk. Errõl kérdeztük. – Tíz éve történt amikor az iskola 190 éves évfordulója alkalmából újra feltettük a régi épület homlokzatára a turulmadarat, amit én készítettem. Ez volt az egyik legszebb nap az életemben. Hasonló örömet csak akkor éreztem, mikor Kapos-fõn átadták az általam tervezett háborús emlékmûvet. – Úgy tudjuk, makettek készítésével foglalkozott. Mégis, hogyan került elõtérbe a márvány? – Szerintem márvánnyal dolgozni az igazi mûvészet. Szerencsére az iskola támogatja és elismeri a munkám. Többek közt a Táncsics felkérésére készítettem el két névadónk mellszobrát. – Hogyan került kapcsolatba az iskolával? – Pár évig én is az iskola tanulója voltam, már akkor megszerettem a Táncsicsot. Különösen nagy hatással volt rám Bernáth tanár úr emberszeretete és jósága. Amikor késõbb hallottam, hogy az iskolában megürült a technikatanári állás, rögtön jelentkeztem. – Beszélne nekünk további terveirõl? – Nemrég felkért Gémesi Mihály igazgató úr Eötvös Loránd szobrának megformázására. Ezenkívül szeretném folytatni eddigi munkámat az iskolában. – További sikereket kívánunk! Ferenczy Zsófia 12. e


„A falusi diák bekerül a gimnáziumba...” Dr. Miklós Endrénével, iskolánk egykori diákjával és jelenlegi biológia-kémia szakos tanárával beszélgettünk az évforduló kapcsán pályájáról, munkásságáról, az iskoláról, az etikáról és az etikettrõl. – Hogyan élte meg az iskolában töltött napokat diákként és hogyan gondol rájuk vissza most a katedra túloldaláról? – A falusi diák bekerül a gimnáziumba. Kiváló kaposmérõi általános iskolai tanáraim kellõen felkészítettek, bennem pedig nagy szorgalom volt. Élveztem a kitáruló világot, minden érdekelt – érdekel ma is. Irodalomból és biológiából megyei elsõ helyezést értem el, országos versenyeken voltam, magyarból 10. lettem, biológiából 15. „C” osztályba vettek föl, de átkértem magam B-be, akkor ez volt a biológiás. Figyeltem, hogy kik a legtehetségesebbek, azóta is számon tartom õket, sokat barátomnak mondhatok ma is. Ez a diákkörnyezet húzott magával, vagy húztuk egymást – ez a helyesebb. Sok felsõbbévesrõl csak hallani állt módomban, de eredményeik, kiállásuk, szereplésük egy ünnepélyen nagyon hatott rám. Diákként búcsúztattam Merõ Béla igazgató urat, köszöntöttem Varga Sándort, az új igazgatót. Ezek szívmelengetõ emlékek. Szerveztem sok-sok diákprogramot. A katedra túloldaláról hogyan gondolok vissza a copfos lányra? Igazságtalanság lenne, ha nem adnám meg annak a régi diáknak a tiszteletemet úgy, mint a maiaknak, a sajátjaimnak. Tiszteletemet, megbecsülésemet az erõfeszítésért, a jobbnak– többnek lenni akarásért, a világmegváltó gondolatokért, az igazság kereséséért. Mindezeket kedvelem a maiakban is. Akikben ezek hiányoznak már most, hogy fognak õk Kosztolányival együtt kérdezni késõbb: hol van „a kincs, amiért porig ég-

tem”. Márpedig szerencsére sokszor megvan ez a kincs. Legutóbb például meglepetésszerûen tört rám osztályom biokémia óráján, amikor láttam szemükben az elragadtatást a terminális oxidáció gyönyörûsége kapcsán. Pedig a fehérjeszintézist még nem is vettük. Kishitûen még én is magamba csíptem, hogy ez lehetetlen, pedig igaz. Én is ilyen lelkesedõ voltam. Most is az vagyok. Pedig az a kis copfos korszak már régen volt. Ugyanakkor sokkal bensõségesebb volt az életünk – úgy hiszem. Saját tantermünkbõl (a 20-asból!) csak ritkán vonultunk át a 22-esbe, ha tornaórára mentünk, becsuktuk a 20ast, és az üresen várt minket. Minden szünetben le kellett menni az udvarra, addig, amíg jó idõ volt, az ügyeletes tanár ablakot nyittatott, becsengetés után a folyosón már senki nem tartózkodhatott, köpenyt viseltünk, a menzán a negyedikesek adták a felügyeletet. – minderre a legjobb szívvel gondolok vissza; leghálásabban a tanárainkra. – Milyen volt osztályfõnöke, Gál Józsefné, a tavaly leköszönt igazgatóhelyettes közösségformáló tevékenysége? – Az elsõ és második évben dr. Kontra József volt a kémiatanárunk és osztályfõnökünk. Méltóságteljes csendessége fegyelmet teremtett. Utána lett csak Gál tanárnõ. Tûz és víz. Temperamentumával, határozottságával, ke-


2006. november

ménységével munkát, egyértelmûséget, biztonságot vitt a hétköznapokba. Igazságosságával, odafigyelésével, szeretetével és mindenre kiterjedõ igényességével kivívta tiszteletünket. Kis cetlivel jött mindig órára. Még a naplóba írás elõtt futtában felírta a táblára a matekpéldák számát, a hetes még jelentett, te már dogoztál. Beírta a hiányzókat, és már mondhattad is az elsõ eredményt. 45 percbõl dolgoztál 45-öt. Kiváló osztálykirándulásokat szervezett, osztályfõnöki óráira szintén kis cetlit hozott: kulcsszavakat, aminek alapján indul és továbbbillen a beszélgetés. Osztályfõnöki órán sose volt matek vagy fizika, érvelni tanultunk, tisztelettel ellentmondani, terveket szõttünk, kiállításokra jártunk. Gyors volt és precíz. Sokat tanultam Tõle, Tõlük és a Többiektõl. – Már a gimnázium elsõ éveiben is a tanári pályát fontolgatta, vagy volt más elképzelése is a jövõre nézve? – Nem a gimnáziumban, hanem már az általános iskola elsõ éveitõl kezdve akartam tanítani. Kb. 16 éves koromig tanítást játszottam otthon, így tanultam. Végig játék volt. Dolgozatokat készítettem, néha elrontottam a választ, tudtam, hol lehet elrontani, mennyi a pontveszteség, úgy mondtam fel hangosan a humán tantárgyakat, hogy tagoltam, vázlatoltam, osztályoztam. Késõbb már valódi órarészleteket tartottam, egyetemista koromban pedig voltak magántanítványaim, sõt helyettesítettem beugróként budapesti gimnáziumokban is. De a hely szelleme csak az Apáczai Gimnáziumban fogott meg úgy, mint itt a Táncsicsban. Egyszer inogtam meg kb. 1-2 hónapra. A TTK-ról átjártam a bölcsészkarra pszichológiát hallgatni, de szerencsére elmúlt. – Pályafutása alatt nagyon sok kiemelkedõ eredményt könyvelhetett el a tanulmányi versenyek felkészítése során. Ön szerint miben rejlik sikereinek titka?

– A diákjaimban. Ebben biztos vagyok. Ha nem érdeklõdnének, ha nem bátorítanának tehetségükkel, ha nem fordulnának bizalommal hozzám látszólag „gyagya” kérdéseikkel, amirõl persze kiderül, hogy engem is lázba hoz, akkor nem fejlõdhettem volna én sem idáig. Féltem is egy ideig, hogy utánpótlás híján majd nem lesz, aki továbbfejleszt. Utánpótlás mindig van! Idén 38 fõvel tartom azt a kémiai analitikai szakkört, amit kb. 10 éve két fõvel csak úgy, nem hivatalosan. Szakköreim többsége nem egy, hanem több évfolyamból szervezõdik. Ki kell osztani a feladatokat. Az idõsebb miként segít a fiatalabbnak. Ez nagy hasznára válik kicsinek, nagynak egyaránt, akár a példamegoldásban, akár a kísérletezõ munkában. A fiatalabb generáció így a nagyobbak példáján sajátítja el a munkafegyelmet, kitartást, önbizalmat. Ezeknek a szakköröknek a tagsága felhajtóerõt képvisel, „kitermeli” magából a legtehetségesebbeket, akik sokszoros teljesítményre képesek. Majdnem azt mondtam, hogy nagyobb áldozatot hoznak. De ez így rossz kifejezés. Aki áldozatot hoz, az soha se ér el a csúcsra. Az OKTV döntõseim, fõleg pedig az elsõ helyezettek és én sem hoztunk áldozatot, hanem egy rendkívül izgalmas kihívásnak tettünk eleget közösen, önként és örömmel. Van a felkészülésben egy pont, amikor már úgy érzem, a diákok hajtanak engem. Csodálatos érzés, nehéz elmesélni! A legfõbb dolgok pedig a délelõtti szakórákon dõlnek el, ott is minden perc számít. Egyébként gyerekként tudok örülni a mikroszkóp alatt ficánkoló papucsállatkáknak, a gyönyörû csapadékszíneknek a kémcsõben, a megfestett sejtmagoknak, a DNS szerkezetének… Ha a tantárgyaimat nem is, de vállalt lelkesedésemet, olykor hevületemet a szakmám iránt tisztelettel fogadják a diákjaim. Kell még egy csipet humor, bennem nincs is több.

Személyesen is megszólítom a tehetségeseket, ha tehetem, érdeklõdöm életükrõl, mert érdekel. Egyszer csak ott vannak a szakkörön. Sokat járunk kirándulni, táborozni, ott pedig játszunk, táncolunk, verset mondunk, énekelünk. Ebben a komplex folyamatban nevelõdnek diákjaim. A nevelés szó a növelni szóból származik. Gyönyörû a magyar nyelv, igaz? Hát, szeretek nevelõdni általuk. Ennyi, és semmivel sem több! – Tanárnõ, gondolta volna, amikor még diákigazgatónak választották, hogy a Táncsics 200. évfordulóját az iskola egyik legeredményesebb pedagógusaként fogja ünnepelni? – Azt, hogy a legeredményesebb, még most is alig hiszem el. Teszem a dolgom, átlag napi nyolc órában tanítok, összetart ez, és igen kemény napi és heti rendet követel. Diákigazgatóként csak azt tudtam elképzelni, hogy itt tanítok, egyetem után azért csalódás volt, hogy nem kaptam állást itt évekig. Szerencsére a Munkácsy Gimnáziumban szeretetteljes közösségre találtam a tantestületben és elsõ osztályom diákjai között is. Weöres Sándor sorai fontosak: „Ne mondj le semmirõl, mert ki amirõl lemondott, abban elszáradt.” Így kerültem ide. – Mit üzen a mostani táncsicsos diákoknak? – MINÕSÉGET ÉS TELJESSÉGET! Minõséget a tanulásban, modorban, öltözködésben, viselkedésben, ünneplésben, szavalatban, labor- és asztalrendben, nyelvhelyességben, közéleti szereplésben, mozgáskoordinációban, tréfában. Teljességet: a tudományt mûvészettel, értelmet érzelemmel, szellemit az anyagival, komolyat a vidámmal összehangolva. Kívánok a tehetség mellé kitartó munkafegyelmet, szorgalmat, sok örömöt, sikert és önbecsülést a küzdelmes tanulás jutalmául. Az idealizmus jegyében pedig az elõbb említett kincset, amiért porig lehet égni. – Köszönjük, hogy idõt szakított ránk és további eredményes munkát kívánunk! – Én köszönöm kitüntetõ felkérésüket! Meiszterics Zsófia 12. a

Jubileumi ásványkiállítás Íme, véget ért az iskola alapításának 200 éves évfordulójára rendezett ünnepségsorozat. Rengeteg idõt vett igénybe a szervezés és a felkészülés, hogy minden kifogástalanul menjen intézményünk 200. születésnapján. Már hónapok-

A kezdet

Munka...

Mosogatnak a lányok

kal a rendezvény elõtt megvoltak a feladatok, amelyeket el kellett végezni. Mindenki készülõdött valahogyan a nagy napra. Volt, aki verset, volt, aki táncot tanult, volt, aki a vendégek meghívásáról gondoskodott, volt, aki a közönség

elõtt elmondott szövegét tanulta, volt, aki az énekkari próbákra járt és olyanok is akadtak, akik valami kézzel fogható ajándékot készítettek. Kémiaszakkörünk Dr. Miklós Endréné tanárnõ vezetésével vállalta, hogy az elsõ emeleti folyosón berendez egy ásványkiállítást. Errõl az ásványgyûjteményrõl és az átadásáról írnék most néhány szót. Iskolánk ásványgyûjteménye is közel jár 200. születésnapjához, ugyanis az 1830-as években adományozták a gyûjtemény darabjait az alma maternek az Esterházy család tagjai. Az Esterházyak voltak azok, akik 30 évvel korábban –1806-ban – azért hívták életre az iskolát, hogy az ifjúságnak olyasmit adjanak, ami egész életükben elkíséri õket, ez nem más, mint a tudás. Gimnáziumunkban az ásványtantanítás is az 1830-as években kezdõdött, ehhez kapták segítségül az akkori tanárok és diákok a gyûjteményt. Nagyot téved az, aki azt gondolja, hogy a kõzetek és az ásványok 200 éve porosodó, unalmas kõdarabok. Kétszáz év alatt sok minden történik, ezért az ásványtár kézzel fogható történelem. Az ásványgyûjtemény történelme az, hogy idekerült 1830 körül; az is, hogy miután 1956-ban, a forradalom idején találatot kapott a Nemzeti Múzeum természettudományi kiállítása, azután az ország iskoláinak gyûjteményeibõl pótolták a hiányzó darabokat, így az eredeti ásványtárunk egy része jelenleg is ott van; valamint az is, hogy most, 2006-ban az ásványtárból egy tudományos osztályokra bontott ásványkiállítás lett. A kiállítást az õszi szünet elsõ napján állítottuk össze. A szakkör minden tagja kiválasztott magának egy vagy több ásványosztályt és az õ osztályába tartozókat kiválogatta az ásványok közül. A kiválogatás után minden típus legszebb darabját megtisztítottuk, majd a vitrinekbe tettük. Az ásványok neveit és képleteit tartalmazó címké-


Szántó László tanár úr válogat

Dobozokba kerülnek az ásványok

Séta János

Megnyitó

ket Nagy Gabriella 11. A osztályos tanuló készítette el és helyezte a tárolókba. A kiállítás megnyitását november 9-én, csütörtökön tartottuk 14 órakor. A megnyitón beszédet mondott Dr. Miklós Endréné tanárnõ és Nagy Gabriella tanuló. A tanárnõ beszélt arról, hogy az ásványok milyen szerepet töltenek be a mindennapi életünkben, arról, hogy a magyar nép és az egykori és jelenlegi magyar ásványok sorsa mennyire hasonló, valamint arról, hogy a jövõben tartott valamelyik biológus túrán a selmecbányai és a körmöcbányai ásványlelõhelyeket fogják a résztvevõk meglátogatni. Szó esett továbbá a tudományos alapokról, például a rendszerezésrõl, valamint a jövõbeni, ásványtárral kapcsolatos bõvítésekrõl, fejlesztésekrõl. A tanárnõ beszéde közben idézeteket is felolvasott, ezek közül emelnék ki egy Hamvas Béla-citátumot: „A hétköznap az, amikor a dolgok csodát-

lanul jönnek és távoznak egymás után, mindegyik olyan egyszerû és józan, mint egy korty víz. Szilárd, nyugodt, romantikátlan. Az egész világon csak igen kevesek voltak, akik a hétköznapok kicsiny és közönséges mitológiáját megértették, és tudták, hogy mit jelent reggel fölkelni, mosdani, reggelit készíteni, dolgozni, sietni, bosszankodni, sértõdniszürkén, gépiesen, átlagosan, megdöbbentõen józanul és hazugság nélkül és minden pá-


2006. november

toszt kizárva. Ahhoz, hogy az ember a hétköznap isteni közönségességét és józan mitológiáját észrevegye, fáradhatatlannak kell lennie, nem szabad elfásulnia, s egy pillanatra sem szabad unatkoznia- nem szabad kieresztenie kezébõl az idõt.” Nagy Gabi felsorolta a kilenc ásványcsoportot és azt, hogy ki melyiket rendezte, valamint kitért a lépcsõfordulóban látható „kis múzeumra”, ahol az iskolában található régi, biológiával és kémiával

kapcsolatos tárgyak kaptak helyet. A megnyitóra az egész folyosó megtelt. Jelen volt Reõthy Ferenc igazgató úr, a történelem fakultáció teljes létszámmal, akadtak olyanok is, akik kíváncsiságból és az ásványkiállítás megtekintésének céljából jöttek el, és ott voltak azok is akik az egészet elkészítették. Nagy tisztelettel gondolunk azokra, akik az ásványokat az iskolának adományozták. Külön köszönjük a segítséget és a támogatást Reõthy Ferenc igazgató úrnak, aki szíves hozzájárulását adta a kiállítás elkészítéséhez; Dr. Miklós Endréné tanárnõnek, akitõl az ötlet származott, és aki folyamatosan felügyelte a kiállítás körüli munkálatokat; Séta János és Lipp László karbantartóknak, akiknek a vitrineket köszönhetjük; és mindazoknak, akik valamilyen formában hozzájárultak a kiállítás létrejöttéhez. Horváth Szabolcs 12. a

A mûvészeti gálaest a Csiky Gergely Színházban került megrendezésre november 10-én, pénteken. A 7-tõl kb. fél 10-ig tervezett est 11-ig elhúzódott, de a közönség nagy része ezt egyáltalán nem bánta. A mûsor szereplõi jelenlegi és volt táncsicsosok voltak; a régiek között akadtak pár éve és évtizedekkel ezelõtt érettségizettek is. Az elõadásokat három blokkra bontották, az elsõ a gimnázium vegyeskarának mûsorával kezdõdött. A Beatles Yesterday címû népszerû slágere után Bárdos Lajos Tábortûznél címû mûve következett, majd Karai Ugrótánca, aztán Bárdostól a Szárnyas szó (ezt a szerzõ a Táncsics kórusának írta), végül Bárdos Dana-danája. Zongorán Kardos Kálmán mûködött közre, és Horváth Jenõné vezényelt. Ezután Mosóczi Iván Leányok címû koreográfiáját adta elõ a Somogy Táncegyüttes, majd egy irodalmi összeállítás következett a gimnázium már nem élõ diákjainak Somogyhoz kötõdõ mûveibõl. Gyergyai Albert Anyám meg a falum címû versét Kerekes Éva elõadásában hallhattuk, Magyar Tivadar szavalta Sipos Gyula Egy somogyi vadkörte-

Mûvészeti gálaest

D. Tóth Krisztina, egykori táncsicsos diák, az MTV brüsszeli tudósítója volt a mûsorvezetõ

fához címû költeményét, Jáger Szabolcs elõadásában pedig Fodor András Idegenbõl haza címû mûve hangzott el.

Egy zenei összeállítás következett ezután, amit a gimnázium egykori diákjai adtak elõ: Bach Courante a G-dúr

szólószvitjébõl Gallai Judit játszott gordonkán, majd Mozarttól az Exsulate Jubilate elsõ tételét Szili-Gál Laura énekelte, zongorán pedig Kardos Kálmán kísérte. Haydn G-dúr triójának II. és III. tételét Szirányi László (hegedû), Pallos László (gordonka) és Kardos Kálmán (zongora) adták elõ. Mosóczi Iván Pas de deux címû mûvét táncolta aztán Merczel Sára és Bogdán Gergely, akik a Somogy Táncegyüttes tagjai. Ismét egy irodalmi összeállítás következett a gimnázium egykori tanárainak és diákjainak mûveibõl: Ujláb Tamás Veress Miklós Somogyi kanászhimnuszát adta elõ, Kerekes Éva elõadásában Szász Imre Önarckép háttérrel címû mûvébõl hallhattunk részleteket, Takátsy Péter pedig Takács Gyula Niklai elégiáját szavalta. A kamarazenekar Mozart A-dúr Zongoraversenyének II. tételét játszotta Kardos Kálmán vezényletével. A zenészek a Táncsics Gimnáziumhoz kötõdõ tagjai Tallián András (hegedû), Márton Orsolya (hegedû), Szirányi László (brácsa), Gallai Judit (gordonka) és Pallos László (gordonka) voltak. A második részt Gluck Melódiájával indította Drahos Béla fuvolán és a Kamarazenekar. Énekszólókat hallgattunk ezután népdalfeldolgozá-


sokból: Kardos Kálmán zongorán való közremûködésével Pálfi László Lajta László feldolgozásait, a Mikor Csíkból elindultam és az Amíg élek, addig bánom címû mûveit adta elõ. Két Kodály dalt, a Magos kõsziklának-ot és a Rossz feleséget énekelte Takács Tamara (zongorán Kardos Kálmán kísérte). Ismét egy irodalmi összeállítással szórakoztatták a közönséget. Mátrai Tamás Papp

Árpád Apám halotti maszkja címû versét szavalta. Varga Anikó, Jannisz Ritrosz A haza címû alkotását adta elõ (Papp Árpád fordítottása). Aztán Berecz György Kaposvári ikonok 2. – A tanár úr címû mûvébõl olvasott fel Kõrösi András. Király Katalin énekelte ezután Rossini Sevillai borbély címû operájából Rosina áriáját (zongorán Kardos Kálmán kísérte), majd Rózsa Pál Concer-


2006. november

tino gordonkára és zongorára címû mûvének III. tételét adta elõ Pallos László gordonkán és Kardos Kálmán zongorán. Ezt követõen Nagy Mária elõadásában hallhattunk részletet Kerékgyártó István Makk ász az olajfák hegyén címû alkotásából. Aztán László Attila gitármûvész játszott saját szerzeményeibõl. Varga István Városunk címû mûvét adta elõ Hornung Gábor, majd Mihányfalvi László

olvasta fel Emlékek címû saját írását. Mosóczi István Amerikás dala következett a Somogyi táncegyüttes elõadásában, majd végül a harmadik rész egyetlen mûsorszáma, a Kaposvári Szimfonikus Zenekar és az Egyesített Táncsics Vegyeskar közös mûsora (Drahos Béla vezényletével), amelyben elõször Beethoven XI. szimfóniájának IV. tételébõl hallhattunk részletet (az Örömódát a ve-

gyeskar eredeti nyelven énekelte), majd Schubert Rosamondájából a Pásztorkórus következett, amelyben Szili-Gál Laura, Takács Tamara, Kincses László és Pálfi László énekelt szólót. A mûsor Verdi Nabucco címû operájának Rabszolgakórusával zárult.

Sokan az iskola kórusának elõadását és a záró számot tartották a legszebbnek, másoknak az irodalmi mûsorszámok tetszettek a legjobban, egyesek véleménye szerint a zenés elõadások sikerültek a legelvarázsolóbbra, többen pedig a táncosok fellépésére voksolnak.

De nincs is rá szükség, hogy a legjobbakat keressük, mert ezen az estén minden fellépõ a legjobb volt, és az egész mûsor színvonalas szórakoztatást nyújtott – ez az, amiben mindenki egyetért. Gangel Noémi 12. c VOLUNTAS — ÜNNEPI KÜLÖNSZÁM 2006. november 19

Gyertyafényes örömünnep November 9-én este 5 órakor vette kezdetét a bicentenáriumi ünnepségsorozatot nyitó gyertyafényes örömünnep, amire igazán szép számmal gyûltünk össze. Már jóval elõtte ott toporgott a diáksereg az aulában, mindenki egy-egy gyertyával a kezében. Aztán átvonultunk a nagykapuhoz, és az éppen a Bajcsy-Zsilinszky utcában sétálók csodálkozó tekintetétõl kísérve a tömeg elfoglalta helyét az iskolaudvaron. Megszólalt a lélekharang, ami megadta a jelet: a fáklyák meggyulladtak, és a több száz gyertya is egyszerre égett a táncsicsos kezekben és a kivilágított ablakokban.

Az igazgató úr beszéde után együtt énekeltük el Panni néni által kiválasztott dalokat, amiket minden osztály már az év eleje óta szorgalmasan gyakorolt az énekórákon. Elhangzott a Ha én rózsa volnék, az Európa, a Kell még egy szó, Azért vannak a jó barátok, és az Ilyenek voltunk. Ezeket Keresnyei Vince és Kocsis Norbert kísérték gitáron. Még a szemerkélõ esõ sem szegte kedvét senkinek, emlékezetes délután volt. Mindannyian érezhettük, hogy 200 évesnek lenni igazán nem mindennapi dolog. Horváth Anna 12. E

VOL UNTA S A kaposvári Táncsics Mihály Gimnázium lapja Fõszerkesztõ: Meiszterics Zsófia Fõszerkesztõhelyettes: Szabó Attila Szerkesztõbizottság: Domonkos Martina, Ferenczy Zsófia, Gangel Noémi, Hajdú Xénia, Hegyi Adrienn, Horváth Anna, Horváth Szabolcs, Németh Anna, Székely Ferenc Fotó: Csokonai Gábor (www.integranet.hu), Kun Béla gondnok, Szatmári Dóra Szerkesztõségvezetõ: Várnai Károly tanár Felelõs kiadó: Reõthy Ferenc igazgató 7400 Kaposvár, Bajcsy-Zsilinszky u. 17. Telefon: 82 512 128 E-mail: [email protected]

VOLUNTAS ÖRÖKSÉGÜNK SOMOGYORSZÁG KINCSE ÜNNEPI KÜLÖNSZÁM

Recommend Documents