Óperencia
Interjú
2010. december
„Öröm számomra, hogy ebben a csapatban dolgozhatom” – beszélgetés Erwin Macheiner tanár úrral - Köszönjük szépen, hogy vállalta ezt az interjút. Egy pár mondatban bemutatkozna nekünk? - Röviden: a nevem Erwin Macheiner, Ausztriából jövök, pontosabban Bécsből. Èvek óta németet és történelmet tanítok. 2010 szeptembere óta a Budapesti Osztrák Gimnáziumban tanítok az előkészítő osztályban és az I.B-ben. - Eddig hogy tetszik Önnek Budapest, illetve az iskolánk? - Az első benyomásaim nagyon kellemesek. Ugyanakkor nagyon várom már a melegebb évszakokat, akkor ugyanis több kedvem van kimozdulni otthonról. Az új munkahelyem láttán pedig először a modern, világos és kedves iskolaépület tűnik fel. Az új munkafeltételekhez gyorsan hozzá tudtam szokni, örömöt okoz nekem németet mint idegen nyelvet tanítani. - Miben különbözik Budapest az előző lakóhelyétől? - Sokat ehhez még nem tudok hozzászólni, még csak most fedezem fel Budapestet. Első látásra nem különböznek annyira a régi lakóhelyeimtől. - Hozott valakit magával Budapestre? - Az (elég nagy) családom Ausztriában maradt. Mivel nem túl jelentős a távolság, sok alkalom kínálkozik arra, hogy meglátogassuk egymást. - Milyen a kapcsolata a kollégáival? - Nem kérdéses, mindenki nagyon kedves és segítőkész. Öröm számomra, hogy ebben a csapatban dolgozhatom. - Miért hívja a diákokat az előkészítő osztályból (ahol Ön az osztályfőnök) „kicsinyeim”-nek? - Mégiscsak ők a legfiatalabbak a házban, és az „én” osztályom. Az alapján, hogy nagyon intenzív közös munka folyik az előkészítő osztályban, ezt szabad mondanom. - Mik a hobbijai? - Szeretek olvasni, teniszezni, síelni, utazni, kertészkedni, színházba járni, ebben a sorrendben. - Milyen zenét hallgat? - Semmi bizonyosat, ezt is, azt is. - Hogyan jutott a piros Toyotához? (Miért Toyota és miért piros?) 4
Óperencia
Interjú
2010. december
- Nagyon egyszerű: meg kell venni! A kocsik különben sem játszanak nagy szerepet az életemben, sem a színük, sem a márkájuk. A lényeg, hogy betöltsék a funkciójukat. - Mindig tanár szeretett volna lenni? - Nem! Tinédzserként más álmaim voltak. Néha máshogy jönnek össze a dolgok. - Milyen tanuló volt? Hogy sikerült az érettségije? - Átlagos! Ilyen lett az érettségim is. Az nem csak a problémás tantárgyaimon múlt (vajon melyik lehetett az?), hanem azon is, hogy az érdeklődési körömbe mi tartozott. - Megesik, hogy bárokat, diszkókat vagy klubokat látogat? - A következő kérdést kérném! - Milyen éttermek ragadják meg? - Itt is váltanék a következő kérdésre. - Miért hordja az óráját csattal fent és a jobb karján? - Ti tényleg mindenre alaposan odafigyeltek! Nincsen pontos oka. Nem emlékszem arra, hogy valaha is máshogy hordtam volna. Horváth Dalma – Jockers Xénia I/B
„Es ist eine Freude, in diesem Team zu arbeiten“ – Interview mit Herrn Erwin Macheiner - Vielen Dank, Herr Macheiner, dass Sie das Interview mit uns machen. Könnten Sie sich bitte in ein paar Sätzen vorstellen (ihr vollständiger Name, woher Sie kommen...). - Kurz zu meiner Person: Mein Name ist Erwin Macheiner, ich komme aus Österreich, genauer gesagt aus Wien. Seit vielen Jahren bin ich Deutsch- und Geschichtelehrer. Seit September 2010 unterrichte ich hier am Österreichischen Gymnasium Deutsch in der Vorbereitungsklasse und in der 1 B. - Wie gefällt es Ihnen bis jetzt in Budapest und an der Schule? - Der erste Eindruck ist großartig. Freu’ mich schon auf die wärmere Jahreszeit, dann habe ich wieder mehr Lust hinaus zu gehen. An meinem neuen Arbeitsplatz fällt zunächst einmal 5
Óperencia
Interjú
2010. december
das Schulgebäude auf. Es ist modern, hell und freundlich. Auf die neuen Arbeitsbedingungen konnte ich mich rasch einstellen, hier Deutsch als Fremdsprache zu unterrichten, macht Freude. - Worin unterscheidet sich Budapest von Ihrem vorigen Wohnort? - So viel kann ich dazu leider noch nicht sagen, da ich gerade dabei bin, Budapest zu erkunden. Auf den ersten Blick scheinen die Unterschiede nicht allzu groß zu sein. - Haben Sie jemanden nach Budapest mitgebracht oder sind Sie alleine gekommen? - Meine (recht große Familie) ist in Österreich geblieben. Aufgrund der nicht allzu großen Entfernung ist das aber kein Problem, da gibt es viele Gelegenheiten, einander zu besuchen. - Wie kommen Sie mit ihren Kollegen aus? - Keine Frage, alle sind sehr freundlich und hilfsbereit. Es ist eine Freude, in diesem Team zu arbeiten. - Warum nennen Sie die Schüler aus der Vorbereitungsklasse (in der Sie Klassenvorstand sind) „meine Kleinen“? - Sie sind nun einmal die Jüngsten im Hause und es ist „meine“ Klasse. Aufgrund der sehr intensiven Arbeit in einer Vorbereitungsklasse darf ich das dann wohl so sagen. - Was sind Ihre Hobbys? - Lesen, Tennis, Schi fahren, Reisen, Gartenarbeit, Theater (die Reihenfolge ist beliebig). - Was für Musik hören Sie? - Nichts Bestimmtes, kreuz und quer. - Wie kommen Sie zu Ihrem roten Toyota? (Wieso rot und Toyota?) - Ganz einfach: Man muss ihn kaufen! Autos spielen für mich aber keine so große Rolle, weder Farbe noch Marke. Hauptsache, sie erfüllen ihre Funktion! - Wollten Sie schon immer Lehrer werden? - Nein! Als Teenager hatte ich andere Träume. Manchmal kommt es eben anders als man denkt. - Was waren Sie für ein Schüler? Wie haben Sie bei der Matura abgeschlossen? - Durchschnittlich! So ist auch meine Matura ausgefallen. Das lag nicht nur an meinem Sorgenfach (welches war das wohl?), sondern auch daran, dass ich als Schüler bereits viele andere Interessen verfolgt habe. - Besuchen Sie manchmal Bars, Discos oder Clubs? - Die nächste Frage, bitte! - Wenn Sie essen gehen, was für Restaurants bevorzugen Sie? - Auch hier würde ich es bevorzugen, zur nächsten Frage zu kommen. 6
Óperencia
Interjú
2010. december
- Warum tragen Sie ihre Uhr mit der Schnalle nach oben, auf Ihrem rechten Arm? - Ihr beobachtet aber sehr genau! Es gibt dafür keinen bestimmten Grund. Ich kann mich nicht daran erinnern, das je anders gemacht zu haben. - Gibt es etwas Besonderes, das Sie noch loswerden wollen? - Im Moment nicht. Horváth Dalma – Jockers Xénia 1B
„Az ember nem tétlen lénynek lett teremtve” – beszélgetés Haraszti Máriával és Vilmossal - Csendesek, szerények, illemtudóak és kiválóan tanulnak. Na, kik ők? Segítek: csodálatosan gitároznak mindketten. A választ most már minden olvasó sejti: ők a Haraszti testvérek, pontosabban ikrek: Mária és Vilmos, vagy ahogy a születési sorrend kívánná: Vilmos és Mária. Meséljetek egy kicsit magatokról! Illetve csavarjunk egyet a bemutatkozáson: jellemezzétek egymást néhány mondatban! Milyen ember Mária, és milyen ember Vili? - Mária: Őszintén szólva nehéz a testvéremről beszélnem, mert sohasem kívülállóként tekintettem rá, minden gondolatatát, mozdulatát ismerem és természetesnek veszem. Ha azonban mégis ki kellene ragadnom valamit, akkor azt a perfekcionizmust emelném ki, ami mindig dolgozik benne, és azt az alázatot, amivel a dolgokhoz áll, legyen bármiről is szó. Egyébként kicsit konzervatív, ragaszkodik a sajátos szokásaihoz, hagyományaihoz, és nagyon kitartó. Néha nehéz az élet mellette, de nélküle elképzelhetetlen lenne! - Vilmos: Hajjaj, az én kis húgom!... Miért nevezem így? Talán mert alacsonyabb nálam. Mindig jön azzal az aranyos szemüvegével és a matekot kérdezi. Aztán durcás lesz és otthagy. Egyébként egy kicsit hebrencs és akaratos. Emellett gyönyörűen rajzol. Nem fér a fejembe, hogyan lehetek mellette ilyen tehetségtelen rajzoló! Régebben nagyon halk volt társaságban, ma már jobban megnyílik. Igazából egy dologgal tud felidegesíteni: nehezen vallja be, ha nincs igaza. Összességében nagyon szerethető húg. - Mi az, amiben a legjobban hasonlítotok egymásra? 7
Óperencia
Interjú
2010. december
- Vilmos: Nehéz ezt elmagyarázni. Vannak bizonyos dolgok, amelyek ugyanazt az emléket, hangulatot váltják ki belőlünk a közös élményeink alapján. Ennek megfelelően gyakran ugyanaz tetszik, illetve nem tetszik irodalmi, zenei művekben, vagy akár a festészetben. Ezenkívül nem szeretünk egymás mögött lemaradni. Ez valószínűleg szülői indíttatású. De talán éppen azért, mert az egész gyermekkorunkat együtt töltöttük, szerettük volna, hogy külön személyiségekként gondoljanak ránk. Ezért is a versengés – ami aztán újabb közös vonás lett... - Az ember azt gondolná, hogy az ikrek „kiköpött” hasonmások (elnézést a közönséges kifejezésért!). Mi az, ami még titeket is meglep néha a másikban, annyira más, annyira különböző, mint saját magatokban? - Mária: Vilmosban már nem lep(het) meg semmi (legalábbis most így gondolom). Hisz valóban teljesen más egyéniségek vagyunk, ezért sohasem ér váratlanul, ha valamit néha másképp lát, másképp gondol, mint én. Azonban egyszer történt valami, amit soha nem fogok elfelejteni: nemrég kaptam a szüleimtől egy kiskutyát (hosszadalmas unszolás után), azonban tudtam, hogy a tesóm nem lesz oda érte, pláne egy szobakutyáért. Így is lett: még csak „kutyaszámba” sem vette szegény állatkát, átnézett rajta, úgy tett, mintha ott se volna. Majd hosszú hetek után egyszer csak felvette, magához ölelte, beszélt hozzá. Elfogadta. Talán azért tette, mert tudta, hogy ez fontos nekem. - Vilmos: Egyszerűen megesett rajta a szívem, annyira cuki volt. Előfordul az ilyen... Visszatérve az eredeti kérdéshez: meglep benne az amerikai művészfilmek (ilyen is van!) mértéktelen fogyasztása, a szobájának poszterekkel való teleaggatása, és a kitartása is. Úgy folytatta az iskolát a több hónapos betegsége után, mintha mi sem történt volna. Ezen akkor meg sem lepődtem, csak később jöttem rá, milyen nagy teljesítmény is lehetett. Meglep, hogy ennyire nem látszódik rajta a lámpaláz nagyközönség előtt (én, vele ellentétben, inkább kisebb társaságban vagyok elememben.), holott tudom, hogy ő is izgul, s hogy – bár nem mutatja ki – nagyon határozott egyéniség. Több nem jut az eszembe, annyira jól ismerem, hogy ma már szinte mindent természetesnek veszek tőle. - Mióta gitároztok? Honnan az indíttatás, a hangszerválasztás? - Mária: Kilenc éve gitározunk (noha ma már sajnos egyre kevesebb idő jut a 8
Óperencia
Interjú
2010. december
gyakorlásra). Még az általános iskola első osztályából fakad az ötlet: osztályfőnökünkkel, Marina Slanic tanárnővel gyakran énekelt együtt az osztály, a tanárnő pedig gitáron kísérte a dallamokat. Nagyon megtetszett a hangszer sokszínű hangzása. Egy délután csináltam is otthon egyet kartonból. Szüleim, látva érdeklődésünket a zene iránt, megvették első (immár valódi:) ) gitárjainkat, és beírattak a kerületi Rácz Aladár Zeneiskolába. Így kezdtünk el Szuper Géza tanár úrnál tanulni. - Ki fedezett fel benneteket az iskola számára? Mert ma már – némi túlzással – nincs olyan igényes iskolai program, amin fel ne lépnétek gitárral a kezetekben. - Vilmos: Konicar tanárnő, az osztályfőnökünk még elsőben odaadott nekünk egy meghívót egy gitárkoncertre úgy, hogy nem is mondtuk senkinek az iskolából, hogy gitározunk. A következő iskolai gitárélményünk Kulman igazgató úr búcsúztatásához fűződik: Wolf tanárnő kért meg minket (miután megtudakolta, hogy ki játszik valamilyen hangszeren az osztályban), hogy játsszunk az ünnepségen. A legkedvesebb ilyen élményem viszont a ballagás volt.
Szívesen vállaltak szerepet Viliék Alexander Kulman igazgató úr búcsúztató ünnepségén is
- Kik a kedvenc zeneszerzőitek, mik a kedvenc zeneszámaitok? És mit szerettek a legjobban előadni akár együtt, akár külön-külön? - Mária: Legszívesebben filmzenéket hallgatok, szeretem Hans Zimmer, 9
Óperencia
Interjú
2010. december
Howard Shore, Marc Stereitenfeld, Sigur Rós és Ennio Morricone zenéit hallgatni. Megfog, ahogy egy film hangulatát, mondanivalóját képes átértékelni egy-egy zenemű. A „komolyabb” művek közül pedig Paganini boszorkányos és virtuóz zeneművei fognak meg, ő nemcsak brilliáns hegedűjátékáról volt híres, hanem gitáron is kitűnően játszott. Néhány gitárra írt darabjával magam is megpróbálkoztam. Ezenkívül mindenféle zenét örömmel hallgatok, ha megfog és érzelmeket vált ki belőlem. Kedvenc gitárkoncertem Joaquín Rodrigo gyönyörű zeneműve, a Concertio de Aranjuez. Mindig katarzisélményt vált ki belőlem. Egyedül jobban szeretek darabokat előadni, mint duóban a testvéremmel. Ennek ismét a különböző egyéniségünk az oka: a tesóm törekszik a hiteles és pontos előadásmódra, én szeretem kicsit szabadabban értelmezni a zenét. Ennek következtében gyakran vannak nézeteltéréseink, amiket igyekszünk kompromisszumokkal elsimítani, de ez nem mindig zökkenőmentes... Ám néha jól jön a különböző látásmód, hisz így kiegészítjük egymást.
2
Az iskolai színjátszókör tavalyi előadásán is elbűvölték játékukkal a közönséget
- Vilmos: Különválasztom a könnyű- és a komolyzenét (bár nem tudom, miért lenne feltétlenül olyan komoly:)): a legkedvesebb hangszerem a gitár (érthető okokból), a kedvencem viszont a zongora. A kedvenc darabjaim Chopin 1. balladája, a történet miatt, amit elmesél; Muszorgszkij Egy 10
Óperencia
Interjú
2010. december
kiállítás képei című műve a benne lévő küzdelem és katarzis miatt és Csajkovszkij 1. zongoraversenyének nyitó, valamint utolsó szimfóniájának záró tétele megrendítő lírájuk miatt. De a kérdés bonyolult, mindez az előadótól is függ. Például Bach Goldberg-variációinak áriája Gould előadásában maga a kinyilatkoztatás. De az, hogy mi a kedvencem, a pillanatnyi helyzettől is függ: egy októberi, sötétkék estén biztos Bartók Egy este a székelyeknél című művét hallgatnám meg a legszívesebben. A saját élményeim is sokat számítanak, és lehet, hogy ha egy nagy zeneművet ,,rossz időben” hallgatok meg, nem fogom tudni megszeretni. Ugyanez fordítva is igaz. A kedvenc zeneszerzőm Beethoven. Az ő műveit bármikor szívesen hallgatom. Szeretnék Máriával egyszer előadni egy-egy Chopin-átiratot (balladákat), magam pedig modern zeneszerzők kevésbé ismert műveit úgy, hogy az tetsszen a közönségnek. Amúgy éljenek a 80'-as évek nagy diszkóslágerei!:) - Mit tartotok az eddigi legnagyobb sikereteknek, amit gitárral értetek el? - Vilmos: Kilenc év gitártanulás után egy sikertelen verseny után elgondolkodtam azon, hogy mit ronthattam el. Rájöttem, hogy egészen addig nem mindig értettem, amit játszom, mert ösztönösen zenélek. Ekkor úgy kezdtem el zenét hallgatni, hogy közben mindig a művek mondanivalójára figyeltem, s ugyanezt tettem a saját gitározásom esetében is. Nem volt egyszerű, sokszor megakadtam és eltöprengtem, a magam képzetlen módján próbáltam meg a zenét (csakis a mondanivalót tekintve) elemezni. A ,,küzdelem” ma is tart, csodálatos felfedezésekkel és katarzisokkal, s tartani fog, amíg zenélek. Az irodalom iránti (tartós) szeretetem is valahogy így indulhatott. - Mária: Minden apró és nagyobb sikereinknek is nagyon örülök, fontos, hogy elmondhassam, hogy megdolgoztam értük. A legnagyobb örömöt mindig az okozza nekem, ha látom, hogy másoknak is örömöt szerzek játékommal, és sikerül megvalósíMária – Vili által is dicsért – gyönyörű rajzainak egyike tanom a zenében azt, amit elgondoltam. Több versenyen is részt vettem már, noha úgy gondolom, a zenében nem lehet száz százalékosan összemérni egymás tudását. Bevallom, testvéremmel sokszor versengünk, de büszke voltam rá, amikor egy országos versenyen ő lett az első helyezett és én csak őt követtem a második helyen. 11
Óperencia
Interjú
2010. december
Úgy gondolom, hogy csak akkor örülhetünk saját sikereinknek tiszta szívből, ha elfogadjuk másokét is. - Kb. egy éve ilyenkor Mária súlyos betegségen esett át. Hónapokat hiányzott az iskolából, és komolyan aggódtunk érte. Azóta szerencsére ez már csak egy rossz emlék a számára. Mennyiben változtatott ez a betegség rajtad, Mária? Más ember lettél egy kicsit? Másképpen szemléled azóta a világot? Máshogy állsz bizonyos dolgokhoz, feladatokhoz? - Mária: Nem szívesen gondolok vissza arra az időszakra. Úgy érzem, sokat nem változtatott rajtam, annyiban azonban mégis más ember lettem, hogy már nem idegeskedem olyan dolgokon, melyek nem érnek annyit és úgysem lehet rajtuk változtatni. Máshogy viszonyulok a kritikákhoz is. Régebben nagyon sokat adtam mások véleményére, ami rendszerint belső vívódásokhoz vezetett. Nem mondom, hogy ez ma nincs így, de igyekszem csak olyan emberek véleményére hallgatni, akikről tudom, hogy jót akarnak nekem, és így értelmét látom a kritikáknak. Olyankor pedig, amikor úgy érzem, hogy kevesebb vagyok másoknál, mindig eszembe jut – és törekszem is arra, hogy eszembe jusson – az, hogy a pillanatnyi helyzetnél milliószor is rosszabb lehetne. Ilyenkor hálát adok az Istennek, amiért annyi szépet és jót adott nekem.
A IV/B osztály sokat és komolyan aggódott Mária (elöl, középen) tavalyi betegsége miatt. Ezen a képen éppen egy sorsdöntő matekdolgozat köti le mindenki figyelmét
12
Óperencia
Interjú
2010. december
- Hogy élte meg, hogy élte át testvére betegségét Vili? - Vilmos: Először megdöbbentem, ilyen korábban fel sem merült bennem, hogy a családomból valakivel megtörténhet. Tehetetlennek éreztem magam, és az is voltam. Mária három hétig nem volt otthon, ez az időszak valóban nem volt könnyű. Az iskola elterelte a gondolataimat, és ez dühített. Amikor már otthon volt, sok szó nem esett a betegségéről köztünk, de a jobbulása megnyugtatott mindenkit. Ezután az iskolai lemaradás lett a központi témánk, veszekedéseink tárgya, ami – talán furcsán hangzik – segített visszaállítani a korábbi viszonyunkat, feledtetni a betegséget. - Változott valamit a kettőtök közötti viszony ennek a betegségnek „köszönhetően”? - Vilmos: Nem hiszem. Ha változott volna valami, az azt jelentené, hogy a betegség nem múlt volna el. Az tény, hogy sokkal halkabban veszekszünk és felnőttebbek lettünk. Azért ilyenkor átértékelődik az ember világképe… - Mária: Szerintem sem változott jelentős mértékben a viszony közöttünk. - Milyen terveitek vannak a jövőt illetően, hiszen mindketten pályaválasztás előtt álltok; hamarosan döntenetek kell, hol szeretnétek továbbtanulni. - Mária: Régebben mindig is a festészettel és a gitárral szerettem volna foglalkozni, ám sajnos be kellett látnom, hogy lecsúsztam arról az életkorról, amikor el kellett volna döntenem ez irányba való továbbhaladásomat. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy többé nem fogok ecsetet a kezembe, vagy nem ülök le kedvemre muzsikálni egyet. Jelenleg jogi pályára készülök, és hálás vagyok szüleimnek, amiért mindenben támogatnak! - Vilmos: Sajnos a zenei pálya már nemigen adott: ehhez több zeneelméletre, zenetörténetre és gyakorlásra lett volna szükség. Ezt az iskolát mi választottuk. Nem akarom, hogy tizenkét év nyelvtanulása kárba vesszen, ezért a ,,közeli” Bécsben szeretnék továbbtanulni. Hogy milyen szakon? Vitatkozni, tisztán érvelni jól tudok, tehát a jogi egyetemen. De nem szeretnék polgári peres ügyvéd lenni. Akkor már inkább ügyész. De a szakosodás irányát már az egyetemen fogom eldönteni. Egyébként nem szeretnék teljesen elszakadni a testvéremtől a munkámban sem. - Van valami életfilozófiátok? Olyan bölcs megállapításra gondolok, amit esetleg valakitől hallottatok vagy olvastatok, és azt mondtátok erre: milyen igaz, én is épp így gondolom. Vagy ha nem tudtok ilyet idézni: van példaképetek, akire vagy akihez hasonlítani szeretnétek? - Mária: Azon már sokat gondolkodtam, hogy miért van az ember a földön, mi dolga az életben. E kérdés boncolgatására még van időm, annyit azonban már megállapítottam, hogy mindenkinek van valamilyen feladata az életében, amelynek az eléréséhez célok kitűzésére van szükség. Az embernek szüksége van e célok teljesítésére, a továbblépésre, mert nem tétlen lénynek lett teremtve. Ehhez fontos, hogy elfogadjuk önmagunkat és másokat is, mert ,,aki lerombolt egy előítéletet, akárcsak egyetlenegyet is, az az emberiség 13
Óperencia
Interjú
2010. december
jótevője” (Nicolas-Sebastian Roch de Chamfort). Emellett fontos, hogy törekedjünk törekvéseink erkölcsösségére is, mert csak így őrizhetjük meg belső harmóniánkat és emberi méltóságunkat.
Jó testvérek…
- Vilmos: Nehéz kérdés. Az élet annyira változó és előreláthatatlan, hogy egy-egy megállapítás nehezen állja meg a helyét mindenhol és mindenkor. Mégis leginkább az irodalomban annyiszor végiggondolt individualizmus az, ami számomra inkább eszme mint cél (amolyan kosztolányisan). Ez önmagában elég kevés, kell lenni valaminek, amiben mindenkor hisz az ember, valamilyen cél. Ez nem is életfilozófia, inkább amolyan megállapítás. Ottlik Géza szavaival: ,,Miként az erős, tengerre épült hajók tőkesúlya... Erős és szilárd tartalom ez az emberben, és nem valamilyen szomorú vagy halott dolog, sőt bizonyos tekintetben éppen ez él igazán, ez az, amit létezésünk folyamán létrehoztunk, amit életre hívtunk életünk anyagából.” Nem is feltétlenül cél, de életünk mindenütt jelenlévő, rejtett lényege. - Köszönöm a beszélgetést, és kívánom nektek, hogy valamennyi álmotok valóra váljon! Magamnak pedig azt, hogy sok ilyen tanítvánnyal hozzon még össze a sors pályafutásom során. Fuxreiter Tibor 14
