Regőczi Gergely. Jégkorszak

Regőczi Gergely Jégkorszak Sci-fi novella

Budapest 2010.



Regőczi Gergely – Jégkorszak



Regőczi Gergely: Jégkorszak – sci-fi novella.©

A mű adatai: Ötlet: Budapest, 2010. 09. Novella írásának kezdete: Budapest, 2010. 11. 18. Elkészültének időpontja: v1.00 : Budapest, 2010. 11. 19. v1.05 : Budapest, 2010. 11. 20. Szavak száma: 6.422 Karakterek száma szóközök nélkül: 39.522 Karakterek száma szóközökkel: 45.960

Előszó és köszönetnyilvánítás: Ennek a történetnek az alapötletét a Muse együttes Sing for absolution című dalának videóklippjében megjelenített, magával ragadó képi világ adta, ezt bővítettem ki további cselekményszálakkal, bővebb magyarázatokkal novellaméretű cselekménysorrá.

Kellemes szórakozást kívánok az olvasáshoz! Regőczi Gergely

1






Alan Reich munkahelye, az Űrkutatási Központ felé igyekezett. Vastag kabátját fázósan összehúzta magán. Ámbár nyár volt, a felhőkből finomszemcsés hó szitált. Ez az időjárás megszokott volt immár hosszú évek óta, a téli kemény fagyokról nem is beszélve. Al a legközelebbi gyorsvasút-megálló épületében kissé megmelegedett, majd a megfelelő szerelvényt igénybe véve villámgyorsan eljutott úti céljához. Eközben a nagyváros karcsú, magas felhőkarcolóiban gyönyörködött. A harmincas éveiben járó, magas, jó kiállású férfi hálát adott a közösségi közlekedés sűrűn szőtt hálóját megtervező elődöknek, hogy munkájuk által a sokmillió lakosú város minden pontja rövid idő alatt megközelíthetővé vált. Így senkinek sem kellett sokat gyalogolnia. A gyorsvasút az Űrközpont bejárata előtt tette le. A létesítményt távolba vesző kerítés vette körül, de Alant - igazolványa ellenőrzése után - azonnal beengedte a rendészet. Innen elektromos kisbuszok vitték az érkezőket tovább a megfelelő szektorokba. Alant újra és újra elbűvölték az emberiség nagyszerű eredményei, melyek többek között a sok ezer négyzetméteres hangárokban épülő űreszközökben öltöttek testet. A férfi végre megérkezett saját állomáshelyére. - Helló, Al! – köszöntötte kollégája, amint belépett a számítógépekkel és hajszálvékony monitorokkal telezsúfolt helyiség ajtaján. – Jó, hogy itt vagy! - Szevasz, Tom! – viszonozta az üdvözlést. – Van valami újdonság? - Az mindig van. Gyere, nézd meg. Az egyik kijelző előtt álltak meg. A bolygóról készült legújabb műholdas felvételek vakítottak hófehér színükkel. - Szóval tegnap óta alatt tíz kilométert húzódott az egyenlítő felé az állandó jégtakaró – mérte fel a helyzetet egyetlen pillantással Alan. - Igen – sóhajtott Thomas. – Ráadásul a korábban behavazott vidékeken is folyamatosan nő a jégtakaró vastagsága. Ha így haladunk… Nem tudta befejezni a mondatot, ugyanis átható dübörgés nyomott el minden más zajt, és a talaj is erőteljesen megremegett. A két kolléga a nagy panorámaablakhoz lépett. Rakéták süvítettek elő silóikból, hogy a várost körülölelő, toronyházakhoz mérhető magasságú jégfalba csapódjanak. A robbanások óriási tömböket szakítottak le a jégfalból, ezek részben megolvadtak a keletkezett hőtől, részben a talajra hullva zúzódtak szilánkokká. - … hamarosan evakuálnunk kell az egész várost – fejezte be előző mondatát Tom. - Hiába minden praktika, nem tudjuk feltartóztatni a bulldózerként mindent legyaluló jég előrenyomulását, csak lassíthatjuk – értett egyet Al. – Egyre kevesebb a felhasználható energia, a napelemek teljesítménye minimálisra csökkent, az atomerőművek fűtőkazettáihoz egyre nehezebb a nyersanyagot kibányászni… - Rohamosan csökken az emberiség élettere, már csupán az egyenlítő körüli néhány száz kilométer széles sáv alkalmas mezőgazdasági művelésre. Milliók fognak éhen halni, megfagyni – vélte borúlátóan Thomas. - Azért ne adjuk fel ilyen gyorsan! – próbálta megtörni Alan a túlzottan depresszívvé, lemondóvá vált hangulatot. – Mi van a kísérleti projekttel? Kate Carter még az ujjait dermesztő hidegről is megfeledkezett izgatottságában, ahogy az ásatás során egyre részletgazdagabban kibontakozó leletet szemlélte. Apró vésőjével, kalapácsával igyekezett a kőtárgyat megtisztítani a fagyott földtől. - Ez biztos, hogy mesterséges eredetű! – suttogta lelkesen körülötte serénykedő régésztársainak. - Gyerünk, mindenki fedezékbe! – harsant fel hátuk mögül a figyelmeztetés. Kate megfordult, látta, ahogy a múzeum egyik munkatársa sürgetően az órájára mutogat.

2






„A robbantások!” – villant a nő tudatába, azonnal felugrott és kollégáival egyetemben futólépésben elhagyták a barlangot, hogy a közelben felépített földrengés-biztos betonbunkerban helyezzék magukat biztonságba. Innen nézték végig, ahogy a rakéták elsüvítenek fejük felett, és a mindössze néhány kilométerrel arrébb húzódó jégfalba csapódnak, ahonnan utána lavinaként zúdul le a fagyos törmelék. Kate szemeibe könny szökött. Amikor a jéghatár még néhány ezer kilométerrel északabbra húzódott, a férje így halt meg egy ígéretesnek tűnő feltáráson dolgozva. Nem jutott el időben az óvóhelyre, és a felrobbantott jéglavina maga alá temette őt, a várhatóan felbecsülhetetlen értékű leletekkel együtt. A magára maradt nő azóta még inkább a munkájának élt, szeretett volna minél többet feltárni, megmenteni fajának történelméből, mielőtt a jég végleg maga alá temeti a lelőhelyeket. Ezért azonnal visszatért az ásatás helyszínére, amint az omlás abbamaradt. Szerencsére a barlang stabil volt, így a kiásásra váró kőtömb sértetlenül átvészelte a rengéseket. Mindenki nekifeszült a munkának, aminek meg is lett az eredménye. Estére a birtokukban volt a roppant titokzatos alakú kőtárgy, amely a földrétegek és a bennük található szerves maradványok kormeghatározása alapján úgy 20000 éves lehetett. - Ezt meg kell mutatni független szakértőknek is… – csóválta fejét Kate, aki majdhogynem képtelenségnek tartotta kollégái véleményét, mire is hasonlít a lelet. – Lehet, hogy mégis van valami igazság az ősi teremtésmítoszokban? - David Chapman volt az, aki először tudományos alapossággal is megfigyelte és elméletbe foglalta a földi fajok közötti hasonlóságokat, eltéréseket, összefüggéseket, majd ezek alapján megfogalmazta az evolúció elméletét, mely szerint a fajok öröklődő jellegei a nemzedékek során a környezeti feltételekhez alkalmazkodva fokozatosan módosulnak. A régészeti feltárások, ásatások, ősi fosszíliák tanulmányozása során nyert adatok alapján, a modern technika segítségével valóban sikerült megrajzolni a fajok nagy részének fejlődési vonalát, egészen az egysejtűektől kezdve a magasabb rendű növényekig és állatokig – magyarázott a biológiatanár. - Ha csupán a fajok nagy részénél sikerült ez a munka, akkor ez azt jelenti, hogy nem mindegyiknél? – akadékoskodott Martin, a középiskolai osztály egyik legokosabb, de legnehezebben kezelhető tanulója. – Jól tudom, hogy az ember ősét még mindig hiába keresik? – tette fel a kínos kérdést. - Nos… – morfondírozott a tanár – való igaz, hogy a legidősebb lelet, ami emberi elődöktől származik, mindössze 20-25 ezer éves, ami evolúciós szempontból elhanyagolhatóan rövid idő. De nem tudhatjuk, mikor következik be áttörés ezen a területen is. Lehetséges, hogy őseink a bolygónak olyan régióiban fejlődtek ki, melyek mára megközelíthetetlenné váltak, netán elpusztultak. De ha jól tudom, az ön édesanyja is az előember nyomainak megtalálásán fáradozik. - Így van. De 15 év folyamatos kutatómunkával sem jutott előrébb, habár eközben tett jó néhány jelentős felfedezést egyéb élőlények és a húszezer éven belüli, ókori és középkori emberi történelem vonatkozásában – emelte ki azért anyja érdemeit is Martin. – Nem lehet, hogy azoknak van igazuk, akik szerint az emberiség őseit földönkívüliek tenyésztették ki kísérletképpen? – vázolta a kamasz srác a fiatalok körében rendkívül népszerű hipotézist. - Ah – legyintett a tanár –, erre semmilyen tudományosan megalapozott bizonyíték sincs. - De az emberi evolúcióra sincs! – kontrázott Martin. – Az ősi mondákban, mítoszokban pedig egytől egyig megtalálható az égből tüzes szekereken aláereszkedő istenek, vagy ősapák motívuma. Ezt hogy lehet megmagyarázni? - Ez csak kollektív képzelődés. A korai embernek, aki tudományos felismerések híján még nem értette a világ működésének fizikai alapjait, szüksége volt valamiféle magyarázatra olyan természetfelettinek ható jelenségeket illetően, mint például az egyszerű villámlás…

3






- Majd meglátjuk, kit igazol a jövő, a tudomány… – morogta a srác. Egyik félnek sem sikerült meggyőznie a másikat. - A jégkorszak egy öngerjesztő folyamat eredményeképpen köszöntött világunkra. A konkrét kiváltó ok ugyan még vizsgálódás tárgyát képezi, de egy biztos: néhány évtizeddel ezelőtt egy hóban gazdagabb év indította el a láncreakciót. A hó, fehér színe folytán, alig nyeli el a napsugarakat, sokkal inkább visszaveri őket a világűrbe. Így a visszatükrözés következtében ama téliesebb évben bolygónk kevesebb hőt tudott akkumulálni, ezáltal a hó még az azt követő nyáron sem olvadt el teljesen, így a rákövetkező hideg évszakban csak gyarapodott a magas fényvisszaverő képességű felületek nagysága planétánkon. Ez a ciklus megismétlődött néhányszor, így Földünk felszínének immár közel kétharmadát jég borítja. A hófedte területek nagyságával arányosan nő ezen területek növekedésének üteme. A prognózisok szerint legkésőbb 2-3 éven belül nem lesz egy talpalatnyi jégmentes övezete sem bolygónknak – tárta szét karjait az előadó. – Természetesen számos kutatóműhely folytat vizsgálatokat, kiderítendő, milyen úton-módon lenne visszájára fordítható az eljegesedés folyamata, de a munka még nem vezetett kézzelfogható eredményre. Köszönöm figyelmüket! - Nem sok újat tudtunk meg – legyintett Thomas lemondóan. - Valóban. Végezzük inkább a saját dolgunkat! – javasolta Alan. A két férfi elhagyta az Űrkutatási Központ egyik előadótermét, és saját műhelyük felé vették az irányt. Leültek az óriáskijelzők elé, előhívták az általuk felügyelt kutatási projekt adatait, és igyekeztek megvitatni az eredményeket. - A város és az Űrközpont jégmentesítése már nem sokáig oldható meg. A lehető legkorábban útnak kell indítani a küldetést – jelentette ki Tom. - Nem maradt időnk tesztelésre, próbaüzemekre. Nagyon veszélyes lesz. De ha sikerül, akkor, talán… megmenekülhet az emberiség… - Az elméleti fizikusok szerint működni fog a fúziós reaktor, ami képes lesz elegendő energiát előállítani a téridő-hajtóművek számára. - Az űrhajó már majdnem készen áll a négyes hangárban. 20 év szakadatlan munkája fekszik benne. Egy óriásrakéta fogja földkörüli pályára állítani, ahol betájolás után működésbe lép a téridő-meghajtás. Ha beindul a fúziós reaktor, ha az elméleti számításoknak megfelelően fog működni a hajtómű, akkor erős gravitációs mezőt keltve képes lesz magába görbíteni a téridő-kontinuumot, létrehozni egy féreglyukat, és azon keresztül az egész űrhajót időveszteség nélkül eljuttatni a világűr tetszőleges pontjára. - Túl sok a „ha”… – mosolyodott el kényszeredetten Thomas. - Tudom, az idő meg túl kevés. Ezért is kell nekünk kettőnknek mennünk. Nem várhatjuk el senkitől, hogy egy abszolút kipróbálatlan technológiával kockára tegye az életét. Benne vagy? – kérdezte Alan. - Persze – vágta rá kollégája és barátja. – Ha ott fönn meghalunk, legalább gyors lesz, nem évek alatti lassú fagyhalál… – próbálta a dolgok előnyös oldalát nézni Tom. - Légy kicsit pozitívabb! Ha sikerül, megmenthetjük az emberiséget, a civilizációnkat! Mik a célbolygó koordinátái? A komputer azonnal kiadta a kért adatokat és a bolygó számítógépes szimulációval elkészített képét. - Mindössze 28 fényévnyire található. Ilyen, viszonylag rövidebb távolságra kisebb hibalehetőséggel számíthatóak ki a téridő-ugrás adatai. Az égitest méretei megegyeznek a Földével, harmadikként kering a központi csillagja körül, a mérések szerint anyagösszetételben a miénkhez nagyon hasonló kőzetbolygó, viszont ott kellemesen meleg van, a télikabátot itthon hagyhatjuk… – merengett Al, kinézve a fagyott világot mutató panorámaablakon. Kopogás zavarta meg eszmefuttatásukat. Titkáruk nyitott be.

4






- Elnézést, megérkezett Kate Carter, a régész, aki tegnap este küldött segítségkérő üzenetet. - Régész? Vajon mit akarhat? – néztek egymásra a férfiak. Eközben azonban már bejött a csinos, fiatalos, barna hajzuhataggal bíró, harmincöt év körülinek kinéző hölgy. A kölcsönös bemutatkozást követően egyből a tárgyra tértek. - És miben segíthetünk Önnek? – kérdezte immár igencsak készségesen Alan, aki alig tudta levenni tekintetét a szépséges nőről. - Meg tudnák nézni, kérem, ezeket a felvételeket? – vett elő egy adatlemezt. – Többet nem mondanék, hogy ne befolyásoljam előre Önöket. Al betette a lemezt a lejátszóba, a helyiség közepén háromdimenziós kép öltött testet, a terem világítása ezzel egy időben elhalványult, hogy a felvétel részletei is jobban kibontakozhassanak. A két űrkutatási szakember ismét egymásra nézett, tekintetükben meglepetés tükröződött. - Ez leginkább egy viszonylag modern űrhajó makettjére emlékeztet. Az a vastag henger, csúcsos kúppal a tetején, a hordozórakéta lehet, az oldalához rögzített toldalékok talán a személyzet szállás- és munkahelyét foglalják magukba. Egész részletesen kidolgozottak a rakéta talpán található fúvókák, hajtóművek. De pontosan ilyen hajót soha nem használt az emberiség. Mégis, mi ez? - Ez egy 20000 éves, 5 méter magas faragvány a kőkorszakból, afféle bálványként imádhatták, a körülötte megtalált egyéb eszközök és csontvázak elhelyezkedéséből ítélve. - Húszezer év? – hitetlenkedett Tom. – Ez valami vicc? - Egyáltalán nem – vonta össze szemöldökét Kate. - Jó, elnézést! De akkor, lehetséges volna, hogy az emberiség tényleg a világűrből származik? - Akármennyire nehéz nekem is elhinnem, egyre inkább ez a meggyőződésem – válaszolta a nő. – Soha nem találtuk meg az ember ősét, az összes régészeti lelet a már kialakult, ma is létező állapotában mutat minket, mintha a semmiből tűnt volna elő az emberiség. Emellett vannak megmagyarázhatatlan teremtésmítoszaink, és most megtaláltuk az első tárgyi bizonyítékot is. - Tényleg hihetetlen. De meg kell barátkoznunk a gondolattal… Mindnyájan elvesztették lábuk alól a talajt. Durva rengések rázták meg a falakat, a képernyők leestek, némelyik össze is tört. Körülbelül 5 percig tartottak a földmozgások, mindenki igyekezett a legstabilabbnak tűnő tárgyakba kapaszkodni. Amint elült a talaj hullámzása, feltápászkodtak. - Mi volt ez? – kérdezte a Kate. – Rakétakilövés? - Mostanra egy sem volt betervezve – rázta a fejét Alan, aki az egyik, még működő számítógéphez lépett, és igyekezett az Űrközpont szeizmikus érzékelőinek adataihoz hozzáférni. – Nem vagyok földtani szakértő, de ez egy földrengés volt, és a műholdas távolságmérés alapján több méterrel megsüllyedt az egész város. - Lehetséges, hogy a vastag jégréteg ekkora nyomást gyakorol a kéreglemezekre? – tette fel a kérdést Tom, amire valószínű igen volt a válasz. De most senki sem filozofált, az ablakhoz siettek, a városban néhány épület megrongálódott, több helyen tűz ütött ki, és az Űrközpont kilövőterén készenlétben álló óriás hordozórakéta is megbillent, bár szerencsére nem dőlt oldalra. Thomas felemelte a telefont, felhívta a polgármestert, elmondta, amit megállapítottak. Úgy tűnt, elérkezett a teljes evakuáció időpontja. Ekkor ismét megremegett a föld, a bútorok arrébb csúszkáltak, a feszítő erők hatására kirobbantak az ablaküvegek, néhány hangárnak beszakadt a teteje. Az óriás rakéta viszont még mindig állt. A két férfi arrafele pillantott, szinte olvastak egymás gondolataiban.

5






- Indulnunk kell! – mondták egyszerre. Tom ismét felkapta a telefont, beütött egy számot, és röviden ennyit kért: - Kérem, azonnal rögzítsék a rakétához a téridő-meghajtásos modult, és készítsék elő a kilövést – miután meghallgatta a választ, társaival is közölte azt. – Néhány óra múlva kezdődik a kísérlet. Miközben a férfiak összerámolták legfontosabb holmijaikat és tudományos munkájukhoz szükséges eszközeiket, a régésznő kíváncsivá válva kifaggatta őket a kísérlet mibenlétét illetően. - Szívesen magukkal tartanék – sóhajtott. – Nem bízom benne, hogy időben evakuálni lehetne az egész várost. És ha már úgyis veszélyben az életem, egy ilyen fantasztikus projekt keretei közt mégiscsak több értelme volna kockáztatni. De sajnos sose kaptam űrhajós kiképzést… – szegte le fejét Kate. Alan ettől függetlenül habozás nélkül magával vitte volna a csinos nőt, de tudta, az Űrközpont vezetősége ebbe úgyse egyezne bele. Azért próbált valami bízatót is hozzáfűzni a régésznő megállapításához. - Ha visszajövünk, felkereshetem? Elmesélem az út minden részletét, ígérem! – mosolygott rá. - Köszönöm, számon fogom kérni az ígéretét! – mosolygott vissza Kate. – A kilövőállásig azért elkísérhetem önöket? Hatalmas volt a sürgés-forgás az Űrkutatási Központ területén. A bejáratnál megszűnt jóformán minden ellenőrzés, mivel a Központ saját repülőgép-kifutópályával rendelkezett, amit a sürgős evakuációhoz természetesen azonnal rendelkezésre bocsátott. Így egymás után szálltak le az üres gépek, majd fel az utasokkal tömöttek, a délebbre fekvő, még jégmentes városokba szállítva a lakosságot. Eközben egy jókora daru segítségével a közel 100 méter magas hordozórakéta oldalához emelték a jóval kisebb, mindössze 20 méter hosszú, körülbelül busznyi méretű kísérleti űrhajót. Alan és Thomas maguk is szerszámokat ragadtak, felkapaszkodtak a rakétát támasztó emelvényre, majd segédkeztek a modulok összekapcsolásában. A nagy sietségben számos biztonsági ellenőrzést kihagytak, megszokott óvintézkedésekre fittyet hánytak, de nem tehettek mást, hiszen ha az egyik, várhatóan hamarosan bekövetkező újabb földrengésben megsérül a hordozórakéta vagy a kísérleti modul, akkor ugyanúgy kárba veszett volna 20 évnyi munka, anélkül, hogy a technológia egyáltalán lehetőséget kapott volna a bizonyításra. Martin Carter - iskolai osztályával egyetemben - szintén az űrkikötő területére érkezett, az egyik hamarosan induló evakuációs repülőgépre osztották be őket. A srác irigykedve nézte a toronyház méretű rakétát és a körülötte folyó sürgölődést, ő is szeretett volna valami nagyot véghezvinni, például új világok felfedezőjévé válni. Annál inkább meglepődött, amikor saját anyját meglátta az űrhajó körül gyülekező emberek körében. - Egy perc, és jövök! – kiáltotta társainak, miközben már futólépésben meg is indult szülője felé. - Szia anya! Hát te mit csinálsz itt? Kate köszönt fiának, majd bemutatta őt két újdonsült ismerősének, csak eztán válaszolt a kérdésre. - Az urak azonnal indulnak „Mentsvár-bolygónak” elkeresztelt célpontjukhoz, hogy új, melegebb hazát keressenek az emberiségnek. Én csak búcsúzkodni vagyok itt. - Nem is tudtam, hogy űrhajósokat is ismersz… – meredt Martin elkerekedett szemekkel a többiekre. - Csak ma találkoztunk – világosította fel Alan a srácot. – Édesanyád kiásott valamit, ami arra utal, hogy az emberiség a világűrből érkezett ide. Ezzel kapcsolatban volt néhány kérdése, de közben egész jól összebarátkoztunk – kacsintott Kate-re.

6






Furcsa érzés lett úrrá a társaságon, hamarosan tudatosan is felismerték, hogy ezt mi okozza. Először a lábukban éreztek valami szokatlan bizsergést, ami egyre erősödött, végül a talaj már szemmel láthatóan rezgett-hullámzott, néhol repedések szakították fel a kilövőtér aszfaltját, eközben mindenfelől morajlás hallatszott, az épített környezet tartószerkezetei recsegtek a megterheléstől. Váratlanul egy hatalmas rés nyílt a talajban, és elnyelt egy egész üzemanyag-szállító tartálykocsit, a mélyből csak a hamarosan bekövetkező robbanás lángjai csaptak fel. Az űrhajó előkészítésén dolgozók rémülten eldobtak mindent, ami a kezükben volt, és az evakuációs repülőgépek felé rohantak. Négyen maradtak a rakéta mellett. - Nekünk is mennünk kéne – vélte Martin, az egyik távolabbi repülőgépre feltülekedő osztálytársait figyelve. A srác és édesanyja gyorsan búcsút intettek az űrhajósoknak, aztán nekiiramodtak. Pár lépés után meg kellett torpanniuk, a betont felhasító repedés váratlanul szélesebbre nyílt, elzárva az utat. A két ember épphogy csak nem esett bele. Alan odarohant, hátulról elkapta őket. - Gyertek, másszatok fel az űrhajóba! Indulunk – szögezte le ellentmondást nem tűrőn. Mivel a hasadék egyre csak tágult, más lehetőségük nem is igen lett volna megmenekülni, így felkapaszkodtak az állványzatba épített liftig, mely sebesen felrepítette őket a téridőmeghajtásos kísérleti űrhajó zsilipajtajáig. Mind a négyen beugrottak, hermetikusan magukra zárták a páncélajtót, és miközben Thomas a pilótaülésből elindította az automatikus visszaszámlálást, Alan megmutatta újdonsült útitársainak, hogy miként kell magukra ölteniük a biztonsági okokból kötelező szkafandert. Néhány perc elteltével már mind a négyen az ülésekbe rögzítve várták a startot. Szerencsére külső kezelőszemélyzet nélkül is működött minden. - 10… 9… 8… 7… 6… 5… 4… 3… 2… 1… zéró! – számolt vissza Tom. Nullánál a földrengést is túlszárnyaló remegés futott végig az űrhajó testén. Monitoraikon látták az űrkikötő külső kamerái által közvetített képeket, ahogy hatalmas lángcsóvák csapnak ki a rakéta fúvókáiból, a támasztóállványzat eltávolodik a fémhengertől, a több ezer tonnás monstrum elszakad a talajtól, és előbb szinte csak centiméterenként, majd egyre gyorsabban emelkedésbe fog. Ekkor a földrengés okozta szakadék elképesztő sebességgel hatalmasra nyílt, egész épületeket elnyelve. A kamerák adása is hamarosan megszakadt. - Huh, ez meleg volt – sóhajtott Thomas. - Ha néhány másodpercet késlekedünk, mi is ott landolunk a szakadék mélyén… – erősítette meg Alan. - Remélem, mindenki időben fel tudott szállni a repülőgépekre! – bizakodott Kate. A rakéta hamarosan befúrta magát a havat szitáló felhőkbe, amint áttörte magát rajtuk, vakító kékség és napsütés váltotta a szürkeséget. A jégkorszakban élők életében szokatlan látvány volt ez, amikor nem hóesés és felhők jellemezték az időjárást. De hamarosan ezt is maguk mögött hagyták, a kékség egyre halványult, végül a legmélyebb feketeségbe csapott át, amit csupán a csillagok tűhegynyi tündöklése tört meg. - A világűr… – mondta áhítattal a hangjában Al. – Leoldom a hordozórakétát – jelentette be, miközben megnyomott egy kapcsolót. A kiégett monstrum levált a kis űrhajóról, és immár hasznavehetetlenül elsodródott földkörüli pályáján. - Kérdezhetek valamit? – szólt közbe Martin. – Hogy fogunk felszállni a „Mentsvárbolygóról”, ha a nagy rakéta itt is kellett ehhez, de már kifogyott belőle az üzemanyag? - Nos… – kezdett válaszába Tom – odaát nem tervezünk leszállást. Bolygókörüli pályára állunk, és felvételeket készítünk, méréseket végzünk, hiszen a jelenlegi, 28 fényévnyi

7






távolságunkból nem tudjuk pontosan megállapítani, hogy mennyire lennének kedvezőek az életfeltételek a kiszemelt bolygón. Ha minden megfelel, hazajövünk, és a következő űrmisszió már úgy indul útnak, hogy egy komoly, önellátó kolóniát alapíthasson a felszínre leszállva, mezőgazdasági területekkel, gyárakkal, lakóövezetekkel. És akkor már helyi alapanyagokból építhetnének rakétát, ha egyszer majd elmúlik a jégkorszak, és haza akarnak térni. - Értem – bólintott Martin. – Tehát most csak tévézni fogunk. Pedig érdekes lett volna egy idegen bolygó földjére lépni. - Talán majd a következő út során… - A komputer kiszámolta a koordinátákat. Indítom a téridő-hajtóművet – jelentette be Alan. – Kiderül, hogy a tudósok, mérnökök jó munkát végeztek-e. A kis űrhajó testén végigfutó remegés jelezte, hogy beindult a kísérleti fúziós reaktor, mely a térugráshoz szükséges hatalmas mennyiségű energiát termeli. - Nem robbant fel. Ez már egy jó pont. A mutatók felfelé kúsztak, jelezték, hogy hamarosan feltöltődik energiával a hajtómű. Amint ez megtörtént, elektromos kisülésekre emlékeztető villódzás burkolta körül a hajót, aztán minden elfeketedett, még a csillagok fénye is eltűnt. Hátborzongató volt a szinte tapintható semmi közepén lebegni. De ez sem tartott sokáig, néhány másodperc múltán a villódzás megismétlődött, az ablakokon túl pedig feltűnt az idegen bolygó. - A technológia tökéletesen működik! – lelkendezett Alan. – A tudósaink egyszerűen zseniálisak! Mivel a férfi alapvetően szerény volt, nem dicsekedett el azzal, hogy a térugrás elméleti megalapozását nagyrészt ő dolgozta ki. A többieknek még nem volt idejük átvenni az örömteli hangulatot, Thomas máris felordított: - A segédhajtóműveket! Kitérő manőver! A páncélüvegen túl ugyanis egy hatalmas, ágas-bogas szerkezet úszott a látótérbe, azzal fenyegetve, hogy hamarosan összeütközik az űrhajóval. A két férfi azonnal benyomta a megfelelő billentyűket, és megragadták az irányítást biztosító botkormányokat. A hajó meglódult, és néhány centiméterrel elkerülte az idegen testet. A pilótáknak azonban nem maradt idejük fellélegezni sem, ugyanis a keringési pályán megszámlálhatatlan mennyiségben lebegtek a kisebb-nagyobb csillogó tárgyak. - Ez nem egy villáskulcs? – kérdezte meglepetten Martin, az egyikre mutatva. Az említett tárgy hangos csattanással csapódott a pilótafülke páncélüvegének, de az szerencsére nem sérült meg. Időközben a radarhoz csatlakoztatott számítógép kiszámolta a nagyobb testek pályaadatait, melyekre szakértő szemek számára elegendő volt egyetlen pillantást vetni, hogy a helyzet kritikusságát felismerjék. Tom épphogy csak elkerült egy másfél méter oldalhosszúságú, kocka alakú tárgyat, amikor a hajó hátulja felől fülsértő döngés kíséretében erőteljes rázkódás futott végig a járművön. - A hajtóműnek annyi – jelentette be komoran Alan a műszerfalon villódzó piros fények láttán. - Ráadásul az ütközés letaszított minket a keringési pályáról… – tette hozzá Thomas. - És az mit jelent? – kérdezte Kate rosszat sejtve. - Le fogunk zuhanni – Al nem kertelt. A sárga bolygó gravitációja kérlelhetetlenül igyekezett magához szippantani a látogatók hajóját. Minél inkább letértek a kijelölt pályáról, minél inkább megközelítették az égitestet, annál gyorsabbá vált a zuhanás. Tehetetlenül szemlélték, ahogy eközben kisebb-nagyobb törmelékek csapódnak a hajótestnek, tovább rongálva azt, le-leszakítva egy-egy alkatrészt. A szilárd tárgyak ostroma az atmoszférába lépés után hamarosan megszűnt, a légkör ugyanis könnyedén elégette a nagy sebességgel beléje hatoló, és a súrlódástól felizzó kisebb tárgyakat. Az űrhajó hővédő pajzsa is hamarosan vörössé vált a légellenállás által keltett hőtől. És

8






tovább gyorsultak, jóformán merőlegesen zuhanva a felszín felé. Tom fékezőállásba helyezte a terelőszárnyakat, de azok hatékonysága erőteljesen megkérdőjelezhető volt. A pilóták annyit tudtak nagy nehezen elérni, hogy a merőleges zuhanást kényszerleszállássá tompítsák, azaz a talajjal nagyjából párhuzamosan érjenek földet, ezer kilométerórás sebességgel. A homokos-kavicsos, egyenetlen talaj borzalmasan dobálta a kabint, főleg, hogy néhol nagyobb szikláknak is nekiütköztek, megpördültek, de végül megállapodott az űrhajó, az utasok is megúszták néhány zúzódással a kalandot. Miután elmúlt szédelgésük, igyekeztek tájékozódni, és összegezni a történteket, a kilátásokat, egyelőre üléseikben maradva, hogy csökkenjen a testüket feszítő ideges görcs. - Szólni kéne a hazaiaknak, hogy a következő térugrásnál a céltól biztonságos távolságban lépjenek ki a féreglyukból… – morogta Thomas. - Mi volt az a rengeteg tárgy, ami a bolygó körül lebegett, és hogy került oda? – kérdezett közbe Kate. Alan visszapörgette a külső kamerák felvételeit, és monitorán alaposan szemügyre vett egy-két objektumot. - Ahogy elnézem, a nagy részük mesterséges eredetű, fémből készült műszer, mintha műholdak volnának. Az a legnagyobb pedig egy űrplatformra emlékeztet. - Ezek szerint technikai civilizáció is létezik ezen a bolygón? – lelkesült fel Martin. - Meglehet. De az is megeshet, hogy csak létezett… Ugyanis az érzékelők nem jeleztek sem elektromos, sem biológiai aktivitást az űrbéli objektumok irányából, így inkább űrszemétnek tekinthetők. A pályáik is rendszertelenek. Meglátjuk – válaszolt Al. - Elkészült a légkör elemzése – jelentette be Tom. – Nitrogén 78 százalék, oxigén 19 százalék, szén-dioxid 3 százalék. Egyéb elemek nyomokban, de egyik sem mérgező az emberi szervezet számára. Hőmérséklet: 40 fok. - Alig különbözik a földi levegőtől. Ott is 78 százalék a nitrogén aránya, viszont 21,9 százalék az oxigén, és csupán 0,1 százalékot tesznek ki az egyéb gázok – fitogtatta tudását Martin. – Akár ki is szállhatunk védőöltözék nélkül? Bár fázni nem fogunk… - Kénytelenek leszünk kiszállni, ez a hajó többé nem fog repülni. A négyfős társaság hátizsákokba pakolt annyit a víz- és élelemkészletből, valamint fegyverekből, szerszámokból, amennyit még képes volt magával cipelni, és útnak indultak a sárgásvöröses sivatagban. A bolygó körüli övezetben tapasztaltak alapján számíthattak arra, hogy összefuthatnak intelligens lényekkel, akiktől esetleg segítséget is kérhetnek, bár arról fogalmuk sem lehetett, hogy milyenek lesznek ezek a lények. Már órák óta gyalogoltak, szervezetüket erőteljesen megviselte a számukra szokatlan meleg. Épp azon voltak, hogy letáboroznak, amikor Martin a távcsövével pásztázva a környéket, észrevett valamit. - Arrafelé egy torony van a sivatag közepén! – kiáltott fel. A többiek is megnézték, és igazat adtak neki. Tovább indultak, bár a torony jóval messzebb volt, mint amire számítottak. Rájuk esteledett, és még mindig nem értek oda. Így immár valóban letáboroztak, és csupán reggel folytatták útjukat. Aznap már elérték a különleges helyet. A torony még több kilométeres távolságban volt, de fokozatosan egyre magasabb romok bukkantak fel a talaj alól. A műszeres vizsgálatok azt mutatták, hogy főként beton, acél és kerámiaelemekből álló épületek maradványairól van szó. Ahogy a toronyhoz közeledtek, egyéb érdekességek is felbukkantak. Az épületromok mellett járművekre emlékeztető fémtárgyak hevertek. Mindnek négy fémkereke volt, ezeken nyugodott egy-egy fémdoboz, némelyiknek még az ablaküvege is épségben maradt. 4-5 méter hosszúak voltak, 2 vagy 4 ajtóval. Ezeket közelebbről is megvizsgálták.

9






- Ha az ajtók méretét és az ablakok elhelyezését a karosszéria méretéhez viszonyítom, akkor egy ilyen szerkezetben maximálisan négy lény tartózkodhatott egyszerre – vélte Tom. – És ezerszámra hevernek mindenfelé ezek a micsodák. - A mi buszainkra vagy vonatainkra emlékeztető járműveket pedig alig látni. Micsoda pazarlás lenne, ha mi is négy ember kedvéért külön építenénk egy… – Alan rájött, hogy nyelvükben nincs is szó arra, amit találtak – minibuszt… – improvizált. - Ráadásul ilyen sokat – kontrázott Tom. – No mindegy, menjünk tovább! Mindenesetre ezt a várost jó ideje elhagyhatták már. A száraz sivatagi körülmények konzerválnak, ha ezt veszem alapul, akár már több ezer éve is állhat itt így ez a város. Mert gondolom, város volt. Legalábbis hasonlít a mi városainkra… - Nézzük meg a tornyot belülről is! – javasolta Kate. Nem volt ellenvetés, így beléptek a még mindig stabilnak tűnő acéloszlopok által határolt térbe. A fejük fölött még csak néhol szakadt be a felsőbb emelet, több helyütt a falak is álltak még, egy 3 méter magas, folyosók, termek által szabdalt labirintusban találták magukat. A külső helyiségeket már magasan elborította a beáramló homok, de beljebb, főleg, ahol még az ajtók is megmaradtak, viszonylagos tisztaság uralkodott, elemlámpáik fényében ezt állapították meg. Berendezési tárgyakat azonban nem találtak, minden a betonig csupasz volt. A látogatók elgondolkodhattak azon, hogy vajon eredetileg is így tervezték-e meg a helyiségeket, vagy a régi birtokosaik is használtak bútorokat, egyéb berendezési tárgyakat, amiket magukkal vittek, amikor a várost elhagyták. Vállukat vonogatva haladtak tovább. Nem kevés bolyongás után felfedezték a lépcsőházat. Arra szavaztak, hogy először lent néznek szét, ott nagyobb esély van arra, hogy a mélység megóvta az enyészettől a múlt esetleges emlékeit. Sok-sok szintnyi mélységben elfogytak a lépcsők. És egy hatalmas fémajtó állta útjukat. De elsőre nem is ez tűnt a legfigyelemfelkeltőbbnek. - Ezt nem hiszem el! – kiáltott fel Kate. – Ezek emberi csontvázak! – mutatott a földön fehérlő tetemekre. - Hogy érted azt, hogy emberi? – értetlenkedett Thomas. - Úgy, hogy ha engem, vagy téged kicsontoznának, pont így festenénk. Több ezer csontvázat láttam az ásatásaim során, csak felismerek egy halott embert! – magyarázott talán túl bántóan a nő. - De hogy kerültek ide? - Ez már egy értelmes kérdés. Viszont nem tudok rá válaszolni. Az biztos, hogy erőszakos halált haltak – mutatott a nő több, szabályos, 1 cm átmérő körüli lyukra a csontokon, és egy deformált fémhengert is előbányászott az egyik koponyából. – Ez gyárilag nem való bele – fűzte hozzá. - Ebből származik. Lőfegyver – vett ki az egyik csontváz kezéből egy fémtárgyat Martin. – Ilyesmit nálunk is használtak pár száz éve. Ez a fickó mintha a testével is azt az ajtót védelmezte volna. Vajon mi lehet mögötte? A kis csapatnak nem volt könnyű dolga, mire kinyitották az ajtót, hiszen előtte több helyen lyukat kellett fúrniuk bele, hogy megvizsgálhassák a szerkezetét, nyitásának módját. Hamar rájöttek, az ajtót úgy tervezték, hogy ezt minél nehezebben tehessék meg. De végül a kódfejtő automatának és az űrhajósok fejlett technikai érzékének köszönhetően a páncélkapu feltárult. A meglepetéstől tátva maradt a szájuk. Amint az ajtó kinyílt, automatikusan elektromos fény gyulladt a becsléseik szerint legalább ötszáz négyzetméteres, fémfalú teremben. Először csak annyit ismertek fel, hogy körben a falak mentén, és a helyiségben több sorban hosszában is tömött polcok helyezkednek el. Tom odalépett az egyikhez, és le akart emelni valamit róla. - Ne nyúlj hozzá! – kiáltott rá Kate.

10






De már késő volt, amint Tom megfogta a tárgyat, az porrá omlott, a férfi döbbenten meredt az ujjai között szétfolyó anyagra. - Bocsánat! – hebegett. – Mi a fene volt ez? - Könyv, azaz papír, kötegekbe rendezve – magyarázott a nő. – Nálunk is használtak ilyet feljegyzések továbbörökítésére, csupán száz éve tértünk át arra, hogy minden adatot számítógépek raktároznak. Ezekről az iratokról hihetetlen mennyiségű adatot olvashatnánk le ennek a civilizációnak a múltjáról, de ahhoz speciális muzeológiai konzerválási felszerelésre lenne szükségem, ami most nem áll rendelkezésemre. - Honnan tudtad, hogy szét fog porladni? - Nem voltam benne biztos, de számítottam rá. Ha ebben a meglehetősen száraz levegőjű teremben is elporladnak, akkor már legalább egy-két ezer éve itt állnak. Néhány száz évet használható állapotban is kibírt volna az a könyv. - És akkor most mit csináljunk? - Nézzünk körül, hogy van-e valami, amiből több mindent ki tudunk deríteni. Ennek szellemében kutattak tovább. Ismét Thomas talált valami érdekeset, de most már elővigyázatosan nem ért hozzá, csak mutatta. - Ez meg mi a fene? A többiek is köréje gyűltek, és megszemlélték a falon lévő képet. Egymás mögött álló, kétlábú, kétkarú, egyfejű lényeket ábrázolt, a bal oldali alacsony volt, fekete szőr borította, hajlott háttal és hosszú kézzel rendelkezett. A következő már kicsit magasabb, kicsit egyenesebb volt, végül a legutolsó pontosan úgy nézett ki, mint egy ember: szőrtelen, egyenes hátú, arányos alkatú. - Evolúció… – suttogta egyszerre Martin és anyja. – Az ember ősei, akiket soha nem találtunk meg a Földön. - A mítosz, hogy az ember az űrből érkezett? - Igen. Lehet, hogy erről a bolygóról származunk – erősítette meg Kate. Némán folytatták útjukat a magasztos helyen. Hamarosan újra megtorpantak. Egy asztalon képernyő állt, alatta fémdoboz, néhány gombbal. Az egyik mellé nagy piros nyilat ragasztottak. - Ez pedig egy számítógépre emlékeztet – jelentette ki Alan, miután óvatosan benézett a doboz szellőzőrácsain. – Benyomjuk a gombot? Mivel mindenki csak a vállát vonogatta, jobb híján kockáztatott, és benyomta. A gép kicsit zörögve, de életre kelt. - Egyáltalán honnan van itt áram? – töprengett Al, miközben a képernyőn sorjázó furcsa jeleket nézte. Hamarosan megtudta a választ. A számítógépen önműködően elindult egy film, melyet nyilvánvalóan úgy szerkesztettek meg, hogy az is felfogjon belőle valamit, aki nem ismeri a készítők írását és nyelvét. Mert volt ugyan szöveg és felirat is, de a mondanivalót nagyon aprólékosan, sematikus rajzok, szimulációk, filmek segítségével is szemléltették. Az első film bemutatta az életet a bolygón, valóban emberek sétáltak az utcákon, a négykerekű, négyszemélyes micsodákkal furikáztak, és jól felismerhető volt az a toronyház is új korában, melynek pincéjében éppen tartózkodtak. Láttak tengereket, erdőket, szántókat, nyoma sem volt a sivatagnak, amelyen keresztülbotladoztak. Megnézhették az itteni emberek hajóit, repülőgépeit, gyárait, lakásait, művészeti alkotásait, képet kaptak civilizációjuk fejlettségéről. A második film már nyomasztóbb volt. Pusztító viharokat, előrenyomuló sivatagokat, aszályban kiégő terményeket, sovány, szenvedő arcú embereket mutatott be. Majd a magyarázat következett. Gyárkéményekből, kipufogókból áramló füst, a szén-dioxid, szénmonoxid, kén-dioxid és egyéb szennyező molekulák sematikus felépítése, végül egy ábra

11






arról, hogy ezek a molekulák nem engedik a világűrbe távozni a talajt elérő napsugárzást, hanem visszaverik azokat a felszín felé, és így nő a hőmérséklet. A harmadik film arról szólt, hogy a toronyház alatt mélyen egy páncéltermet építenek, miniatűr nukleáris erőművel gondoskodnak az energiaellátásáról, végül elhelyezik benne azokat a könyveket, számítógépeket, amelyeket a négyfős csapat éppen megtalált, majd lezárják az egészet. Ezután a komputer szimulálta, hogy hány év telt el azóta, mióta magára hagyták. Ezt egy fényes, csillagot ábrázoló pont körül keringő másik ponttal mutatta be. Minden keringés után húzott egy vonást oldalra, a tizediknél számmal is kiírta, hogy 10, ugyanígy megmutatta a százasokat, ezreseket, a végeredmény valamivel több, mint 20000 év lett… - Ez egy időkapszula. Húszezer éve magára hagyva – magyarázta Kate, még mielőtt a többiek rájöttek volna, hogy mire akar kilyukadni a gép a köröző pöttyökkel és rovátkákkal. - Honnan tudod? – kérdeztek rá a többiek egyből. - Az egyetemen megtanultam az ősangol nyelvet, amit a legrégebbi írásos feljegyzéseink segítségével nagyjából meg tudtunk fejteni. Az alapján sok mindent megértettem a filmekből. A számokat még ma is majdnem ugyanúgy mondjuk, sok egyszerűbb kifejezésünkkel egyetemben. Persze a kiejtés sokat változott, és új szavak is kialakultak, de ez itt – mutatott a gépre – nagyon hasonlít az ősangolra, csak sok ismeretlen szót tartalmaz. Most már biztos vagyok benne, hogy innen származik az emberiség, csak azt nem tudom még, miért kellett eljönnünk, és miért felejtettük el azt, hogy egykor ilyen technológia birtokában voltunk. Mire a nő ezt elmondta, véget ért az idő hosszának szimulációja, új videóklipp következett. Az utolsó filmecske egy nagyszabású projekt véghezvitelét mutatta be, űrhajók emelkedtek a magasba, hogy bolygókörüli keringési pályán kirakodják szállítmányukat, amelyből szkafanderes asztronauták egy óriási űrbárkát építettek, hosszú, henger alakú törzse volt, mely a hajtóműveket tartalmazta, az oldalához pedig lakómodulokat rögzítettek. Az űrállomás, amely mellette lebegett, eltörpült a hajó hatalmas méretei mellett. Amint elkészült, emberek népesítették be, több százezren lehettek. Végül a bárka útnak indult. Egy sematikus ábra azt is megmutatta, hogy a célponthoz a kiinduló bolygótól 28 év alatt ér a fény, de maga az űrhajó útja 400 évig fog tartani. Ezt már az űrhajós férfiak is azonnal felfogták. - Ha a filmbéli űrállomás az volt, aminek mi majdnem nekiütköztünk, akkor az űrbárka legalább egy kilométer hosszú volt. Hatalmas szerkezet. És pont úgy néz ki, mint az a kőmakett, amit a hologramfotón mutattál nekünk. A célpontjuk a mi Földünk volt, egyértelmű az utalás a 28 fényévre és a naprendszerünk felépítésére. Viszont ők még nem ismerték a térugrást, jó hosszú, többnemzedékes útjuk lehetett. - Ezt a bolygót is Földnek hívták, hívtuk – mosolyodott el Kate, aki sok mindent megértett az eredeti szövegből. – De várjatok csak! Mást is találtunk az ásatáson, csak a földrengés miatt még nem volt időm kikérni a véleményeteket! Azzal a nő elővett egy fémdobozt, és átadta a két férfinak. Azok eleinte tanácstalanul nézegették a szépen polírozott hasábot, mígnem egy eltolható gombot találtak az oldalán. A doboz teteje felnyílt. Most látszott, hogy majdnem az egész tömör fémből készült, csupán a belsejében kapott helyet egy alig 4 centi hosszú, egy centi széles, lapos tárgy. Az egyik végén egy fémnyúlvány volt, melynek belsejébe érintkezőkre emlékeztető kitüremkedéseket helyeztek el. - Most én is improvizálok egyet! – jelentette ki Alan sejtelmesen mosolyogva, és a szerkezet nyúlványát beledugta az időkapszula számítógépének egyik nyílásába. Pont beleillett. A gép hamarosan adatokat jelenített meg. - Hajónapló… – betűzte ki Kate.

12






Szerencséjükre nem kellett végig olvasniuk, mert a bárka számítógépe a szöveges feljegyzések mellé képi információkat is készített. Ebből megtudták, hogy a 400 év hosszúságú utazás szinte végig simán ment, de pont a fékezőrakéták begyújtásakor meghibásodott az egyik hajtómű, amit hatalmas robbanás követett, az űrhajó irányíthatatlanná vált, de tovább sodródott a célbolygó felé. A legénység annyit tehetett, hogy kivárták, amíg kellően megközelítik a bolygót, majd leválasztották a mentőegységekként is funkcionáló lakómodulokat, és azokkal értek földet. A központi rakéta a felszínbe csapódva felrobbant, a mentőegységek nagy része kisebb sérülésekkel megúszva a kalandot sikeresen földet ért. Ezzel lett vége a feljegyzéseknek, utána tervrajzok következtek töméntelen mennyiségben. - Szomorú történet – csóválta a fejét Alan. – Ha nem történik az a baleset, akkor valószínűleg nem felejtjük el a múltunkat, és nem kell újabb húszezer év ahhoz, hogy elérjük az akkori fejlettségi szintünket. De a főrakétában volt az energetikai központ, a mentőkabinok csak arra voltak jók, hogy épségben letegyék az embereket, de lemerültek, a telepeseknek mindent elölről kellett kezdeniük, hiszen az elektronikusan tárolt műszaki tervrajzokat nem tudták megnézni. - Ezért süllyedtek őskori szintre, ahonnan fokozatosan sikerült újra kiemelkednünk – összegezte Martin. – És ezért vált, most már tudjuk, szilárd valóságalappal rendelkező mesévé, mítosszá a bolygó birtokba vételének története. - De még mindig jobb, hogy így volt, mintha útközben robban fel az egész űrhajó – vélte Tom. – Hiszen ahogy elnézem ezt a helyet, ezt a régi Földet, itt egyetlen ember sem élte túl a második filmben bemutatott katasztrófákat. És akkor semmi sem maradt volna belőlünk, emberekből. De vajon mi történhetett itt? – mutatott körbe kérdően. - Szerintem a megoldás is a második filmben van – hívta fel figyelmét Al. – A molekulák! A két űrkutató összedugta a fejét, és kihámozták az eddig megtudottakból a lényeget. - Arra jutottunk, hogy az új Földön 0,1 százalék a légköri szén-dioxid tartalom, és túl hideg van, itt, a régi Földön 3 százalék, és túl meleg van. A filmből megtudtuk, hogy itt a gyárak és járművek által kibocsátott gázok ezt az anyagot tartalmazták. Tehát az emberiség maga tehetett arról, hogy teletöltötte olyan gázokkal a légkört, amelyek visszasugározták a hőt a légkörből ahelyett, hogy engedték volna távozni a világűrbe. Ez okozta az aszályokat, a sivatagosodást. Mivel ezt a folyamatot nem tudták visszafordítani, úgy döntöttek, hogy keresnek egy másik bolygót, ahol az emberiség kiválasztott maradéka új lehetőséget kaphat az életre. Mi az új Földön valahogy sose szenteltünk ekkora figyelmet az égetéssel járó energiatermelésnek, talán szerencsénk volt, hogy egyből a víz- és napenergia, valamint az atommag-hasadás felé fordult a tudományos érdeklődésünk és fejlesztőmunkánk. Így viszont alacsony maradt a légkör szén-dioxid szintje, amit a növények is felhasználnak életfolyamataikhoz. Mivel nálunk sose volt probléma a túlzott felmelegedés, eddig senkinek sem jutott eszébe megnézni azt, hogy bizonyos gázok jobban visszatartják a hőt, mint mások – fejtette ki Thomas. - Viszont mi tanulhatunk az elődeink hibájából, és hasznunkra fordíthatjuk – folytatta Al. - Hogyan? – kérdezett rá Kate. - Ha megüzenjük az otthoniaknak, hogy szabályozottan szén-dioxidot kell kibocsátani a légkörbe, és ezzel növelni lehet a hőmérsékletet, akkor a jégtakaró fokozatosan olvadásnak indulhat, és megmentjük az emberiséget! Induljunk is vissza az űrhajóhoz! Nem szeretném, ha más városok lakóinak is át kellene élniük olyat, mint nekünk, hogy egyszerűen összeomlik a jég nyomása alatt egy egész gyönyörű település! – mondta Alan elkomorodva. Ezzel senki sem szállt vitába. - Sajnos az ütközések és a zuhanás közben nemcsak a hajtómű sérült meg súlyosan, hanem a fúziós reaktor is – összegezte Thomas, miután szétnézett a gépházban. – Talán annyi

13






energiát még össze tudunk kaparni, hogy egyetlen rövid adást hazasugározzunk ezzel a speciális adóval. - Mitől olyan különleges? – kérdezte a két laikus. - Hát attól, hogy a normál rádiójelek csupán fénysebességgel terjednek, de az nekünk nem lenne jó, ha az otthoniak csak 28 év múlva tudnák meg, hogy mit végeztünk. Mivel már az űrhajó fejlesztése során igyekeztünk gondolni veszélyhelyzetekre és balesetekre is, kikísérleteztük ezt a különleges térgörbület-rádiót. - Hogy mit? - Ugyanúgy működik, mint az űrhajó hajtóműve. Jelentős energia-befektetéssel képes erős térgörbületet létrehozni, megnyitni egy féreglyukat, és azon átsugározni a rádiójeleket, melyek a célpont közelében lépnek vissza a normál térbe, így jóformán időveszteség nélkül eljut az üzenet a címzetthez. - Ez jól hangzik. És mit üzenjünk nekik? Némi tanácskozás, és a rendelkezésre álló energia alapján számított üzenethossz figyelembe vételével kialakult a végleges elképzelés. „Megérkeztünk, a térugrás technológiája hibátlanul működik. Viszont baleset folytán itt ragadtunk. Mentést kérünk. A bolygó lakhatóvá tehető szén-dioxid kivonó technológiák alkalmazása által. A jégkorszak megszüntetése érdekében pedig épp ellenkezőleg: jelentősen, de szabályozhatóan meg kell növelni a légköri szén-dioxid mennyiségét. Ún. üvegház-hatás. Ábra mellékelve.” - Több nem fér bele – sajnálkozott Tom. – Küldhetem? Mivel mindenki bólogatott, a férfi megnyomta a megfelelő billentyűt. Látszólag semmi nem történt, de a rádió jelezte a sikeres üzenetküldést, és a fúziós reaktor is kilehelte a lelkét, iszonyatos mennyiségű energia folyt át belőle a rádióba. - A másik érdekes felfedezésünkről még csak szót sem ejtettünk – jegyezte meg Martin. – Hogy innen származik az emberiség. - Ahhoz, hogy ezt elhiggyék, kevés lett volna egy mondat. Majd ha értünk jönnek, akkor megmutatjuk az időkapszulát. - És vajon mikor jönnek? Addig mit fogunk csinálni? - Otthon sem könnyű a helyzet, alig vannak már élhető városok, használható tudományos és ipari kapacitások. Egy ilyen űrhajó építése beletelhet akár öt évbe, még úgy is, hogy a technológia már ismert, kipróbált. És hogy mit csináljunk addig? Kizárásos alapon ugyanazt, mint az őseink húszezer évvel ezelőtt. Hajótörést szenvedtünk. Megpróbáljuk túlélni, ha kell őskori szintről újrakezdve…

Regőczi Gergely

v1.00 : Budapest, 2010. 11. 19. v1.05 : Budapest, 2010. 11. 20.

14

Regőczi Gergely. Jégkorszak

Recommend Documents