CZÖVEK ISTVÁN: REFORM, HADSEREG, POLITIKA A 19. SZÁZADI OROSZORSZÁGBAN A hosszú 19. század nemzetközi diplomáciájában a dinasztikus érdek még mindig fontos szerepet játszott, jóllehet a modern nemzetállamok kialakulásának folyamata, különösen a század második felében jelentõsen módosította ezt az állapotot. Korunk dinasztiáinak királyai, cárjai politikai, erkölcsi magatartásukkal, uralkodói felkészültségükkel jelentõs eltérést mutatnak. Témánk szempontjából a Romanovok, így az 1855-tõl uralkodó II. Sándor szintén, mind ízig-vérig autokraták voltak, s ez a fontos tény meghatározza a szükségszerûen alájuk rendelt politikai elit mozgásterét is. Míg Otto von Bismarck Poroszország miniszterelnökeként, majd Németország kancellárjaként viszonylag szabad kezet kapott a gyengekezû, a családi hagyományokat, rokoni kapcsolatokat ápolni óhajtó I. Vilmostól, addig Oroszországban éppen az autokratikus jelleg miatt ilyenfajta tág mozgásteret nem élvezett a politikusi elit. II. Sándor gyenge akaratú ember volt, ugyanakkor makacs, a jobbágyfelszabadítás idõszakában pedig környezetének zömével szembefordult. „A fõ hiányosságát – írta B. N. Csicserin – rossz emberismeretében kell keresni, s abban, hogy nem tudott bánni az alattvalókkal. Alaptermészete jóságos volt, de túlzottan engedékeny a személyes kapcsolatokban, s mivel nem bízott magában, másoknak sem hitt… Az önkényuralom arra tanította meg, hogy az emberekre mintegy egyszerû eszközre tekintsen, akiknek egyetlen feladata van, a parancs teljesítése.” 1 Így nem kell csodálkozni azon, hogy a tehetséges, felkészült D. A. Miljutyin kinevezése a hadügyminiszteri posztra olyan sokáig váratott magára, hiszen a cár a személye iránti feltétlen hûséget legalább olyan fontosnak tartotta, mint például a katonai szakértelmet.2 Ezzel együtt D. A. Miljutyin 1862-tõl 1881-ig a hadügyminiszteri poszton tevékenykedett, újjászervezve az orosz hadsereget, és 1874-ben az általános hadkötelezettséget is bevezette. Tudni kell azt, hogy I. Miklós cár az 1830-as években hatalmas méretû hadsereget hozott létre, amelynek létszáma 1853-ban elérte az 1 milliót, 1856-ban pedig már az 1,8 milliót, s ehhez hozzávehetjük a 412 ezer fõs irreguláris csapatokat és a 370 ezer fõs milíciát.
1 CSICSERIN, B. N.: Zemsztvo i Gorodszkaja duma. Voszpominanyija. Moszkva, 1934. 117. 2 Errõl a kérdésrõl lásd részletesebben: BROOKS, E. W.: Reform az orosz hadseregben, 1856–1861. 63–82.
45
Czövek István
D. A. Miljutyin nemesi származású, de a nemesi életforma elõnyeit nem élvezõ, ezért az értelmiségi pályán érvényesülni akaró társadalmi réteg rendkívül markáns képviselõje.3 Politikai-katonai karrierje annak ellenére ívelt magasra, hogy mindenki számára ismeretesek voltak mérsékelten liberális nézetei, ez pedig csak egy visszafogottabb autokráciában képzelhetõ el.4 Miljutyin helytelenítette az orosz hadsereg 1849-es magyarországi beavatkozását és barátságtalanul viszonyult azokhoz az orosz tisztekhez, akik katonai élményeiket naplójukban megörökítették. „A magyarországi hadjáratból visszatérvén egyre kevesebb idõt töltöttem Miljutyinnál, miután észrevettem, hidegen fogad. Nem tetszett neki, hogy részt vettem a felkelõk elleni hadmûveletekben, egyébként politikai nézetei akkor igencsak szélsõségesek voltak.” 5 Az orosz kormányzati körökben 1861 után mindösszesen két liberálisnak mondható politikus tevékenykedett. Az egyik éppen D. A. Miljutyin volt, a másik az Államtanács elnöke, Konsztantyin Nyikolajevics nagyherceg. Mindketten – túlzás nélkül – európai színvonalú államférfiaknak tekinthetõk, a többiek a kor véleménye szerint is az orosz rendõrõrmestereknek megfelelõ kompetenciákkal rendelkeztek. Oroszországban az 1866-tól 1874-ig tartó periódus a hataloméhes P. A. Suvalov rendõrminiszter „diktatúrájának” idõszaka, aki jelentõs hatást gyakorolt a gyenge akaratú II. Sándorra. Érdekességként ehhez hozzátehetjük, hogy a késõbbi cár, aki III. Sándorként uralkodott, P. A. Suvalovot naplójában IV. Péternek nevezte el, ahogy a költõ, diplomata F. I. Tyutcsevnek is ez volt a véleménye.6 A „suvalovi érát” Miljutyin naplójában a következõképpen foglalta össze: „Minden Suvalov gróf kizárólagos befolyása alatt történik, aki az uralkodót nap mint nap szörnyû veszélyekrõl szóló jelentésekkel ijesztgeti, amelyeknek az állam, sõt maga az uralkodó is ki van téve. Suvalov minden ereje ebben a félelemkeltésben van. Az uralkodó személyének valamint a monarchia védelmének címén Suvalov gróf mindenbe beleavatkozik és az õ szájíze szerint oldják meg az ügyeket. Az uralkodót saját bizalmi embereivel veszi körül, minden új kinevezés az õ útmutatása alapján történik.” 7 Azonban Suvalov II. Sándor feletti gyámkodása, sõt nyílt beavatkozása a cár személyes és kormányzati ügyeibe az uralkodó türelmének elvesztéséhez vezetett. 1874-ben Suvalovot váratlanul kinevezték londoni követnek. Miljutyin a naplójában ezzel kapcsolatban a következõket írta: „Ma Trepov 8 azt mesélte, biztosan tudja, hogy Suvalovot az 3 CZÖVEK István: Arcképek a 19. századi orosz politika mûhelyébõl. In: Századok, 1984. 4. sz. 721. 4 Többek között A. E. Cimmerman tábornokról van szó, akivel együtt szolgált a Hadi Akadémián. 5 ZAJONCSKOVSZKIJ, P. A.: Pravityelsztvennij apparat szamogyerzsavnoj Rosszii v XIX v. Moszkva, 1978. (a to-
vábbiakban ZAJONCSKOVSZKIJ, 1978.) 188. 6 TYUTCSEV, F. I.: Polnoje szobranyije szocsinyenyij, tom 2. Leningrad, 1934. 205. 7 D. A. MILJUTYIN: Dnyevnyik (1873–1882). Moszkva, 1950. (a továbbiakban MILJUTYIN, 1950.) tom I. 119.
zapisz 31 gyekabrja 1873 g. 8 Befolyásos csendõrtábornok
46
Reform, hadsereg, politika a 19. századi Oroszországban
a szóbeszéd buktatta meg, amelyet néhány udvarhölgy zúdított rá, akiket különbözõ oldalról meggyõztek arról, hogy elhitessék az uralkodóval, miszerint Suvalov nyíltan úgy beszél róla, mint egy idiótáról, aki egyáltalán nem ért az állam ügyeinek intézéséhez.” 9 Az ugyancsak Miljutyin által szerkesztett hivatalos szövegbe ez már a következõképpen került be: „Néhányan Suvalov gróf eltávolítását annak tulajdonítják, hogy az uralkodót nyíltan támadta, mindezt ráadásul kevés tisztelettel és illetlenül, s amely támadás az udvarhölgyeken keresztül jutott el II. Sándorhoz.” 10 Miljutyin ellentéte Oroszország akkori kancellárjával, A. M. Gorcsakovval köztudott volt. A kettejük közötti feszültséget különösen élezte a kancellár közép-ázsiai koncepciója, ahol Miljutyinnal ellentétben nem kívánt aktív politikát folytatni, mert félt az Angliával való összeütközés lehetõségétõl. Minden módszerrel igyekezett tehát akadályozni a hadügyminiszter munkáját, s ebben ideiglenes segítõtársakra talált a fentebb említett P. A. Suvalov és D. A. Tolsztoj grófban, akik Miljutyint „liberális”, „vörös”, „demokrata” „veszélyes ember” jelzõkkel illették, s pozícióját az udvarnál erõsen megingatták. „Különös helyzetbe kerültem a kollegáimmal – mintegy ellenzéket képviseltem a kormányon belül.” 11 A Suvalov-féle támadásokat csak úgy tudta kivédeni, hogy ultimátumszerûen beadta az uralkodónak lemondását, de maga II. Sándor is tudta: nem akad Oroszországban más olyan személy, aki az általa megkezdett reformot be tudná fejezni. A miljutyini hadügyi politikát, többek között a hadsereg létszámának növelését a volt belügyminiszter, P. A. Valujev támogatta, aki közvetlen közelrõl látta Franciaország összeomlását a porosz hadi gépezet alatt az 1870–1871-es háborúban. 1874. január 1-jén kiadták az általános hadkötelezettségrõl szóló törvényt, amelynek értelmében ez a kötelem kiterjedt minden 21. évét betöltött férfira, származásra való tekintet nélkül. Ez az intézkedés erõsen felkeltette Németország érdeklõdését. Annyira, hogy von Roon német hadügyminiszter fel is tette Miljutyinnak a kérdést, miért van erre szüksége Oroszországnak, amikor ez a szisztéma sem az ország politikai struktúrájának, sem pedig a „nép civilizáltsági fokának” nem felel meg. A számos ellenséges tendencia között vergõdõ hadseregreform lassan haladt elõre, így Miljutyint igen kellemetlenül érintette a bosznia-hercegovinai felkelés kirobbanása, hiszen még idõre lett volna szüksége. A hadügyminiszter abban reménykedett, hogy N. P. Ignatyev tábornok konstantinápolyi orosz nagykövet békítõ tárgyalásai a nagyhatalmak ottani képviselõivel eszközül szolgálhatnak arra, hogy „… megbékítsék a fellázadt lakosságot és jobbá tegyék a keresztények helyzetét az európai Törökország területén.” 12 Ebben a kérdésben Miljutyin most azonosan gondolkodott Gorcsakovval. „Okos dolog 9 MILJUTYIN, 1950. tom I. 160. zapisz ijulja 1874 g. 10 ZAJONCSKOVSZKIJ, 1978. 192. 11 Biograficseszkij ocserk P. A. ZAJONCSKOVSZKIJ, K dnyevnyiku D. A. Miljutyina 1873-1875. tom I. Moszk-
va, 1947. 34. 12 MILJUTYIN, 1950. tom I. 215. 11 avguszta 1875 g.
47
Czövek István
lenne-e – teszi fel a kérdést –, ha nyíltan beavatkoznánk az eseményekbe és Oroszországot kiszolgáltatnánk egy európai háború minden káros következményének? Nem vagyok érzéketlen Törökország szerencsétlen szlávjainak sorsa iránt, de mindenek fölé helyezem Oroszország érdekeit” 13 – mondta. De azt is jól látta, nem teljesen Oroszország fogja eldönteni, kíván-e háborúzni, lassan akarva-akaratlanul belekényszerül, s ezzel a tendenciával szemben tehetetlennek érezte magát. Ugyanez a megállapítás vonatkozik a cárra is. „Most már az a helyzet, hogy maga a cár sem biztos az európai béke megõrzésének lehetõségében” 14 – írta. Miljutyin szerint „a cselekvés tervének általános hiánya” 15 jellemzi az udvar politikáját, „…mégis be kell látnunk, hogy valami különleges szerencsés véletlen kell ahhoz, hogy kikászálódjunk abból a helyzetbõl, amelybe a hadsereg mobilizálásával hoztuk magunkat és azzal, hogy rendkívül szigorúan viselkedtünk a konferencia megnyitását közvetlenül megelõzõ idõszakban. Most a Porta szemtelen elutasítása után hirtelen minden átmenet nélkül fegyverezzük le csapatainkat és hallgassunk el?” 16 – kérdezi a hadügyminiszter. Miljutyin a cár kérdésére azt válaszolta: „…úgy látszik, hogy minden vágyam ellenére ebbõl a nehéz helyzetbõl nincs békés kiút.” 17 Miljutyin másik argumentumát a háború elkerülhetetlenségének bizonyítására egyrészt pozíciója sugallta, de megfordult minden józanul gondolkodó polgár fejében is. „Nem lehet a hadsereget a végletekig hadiállapotban tartani, hiszen a mobilizáció eddig már körülbelül 70 millióba került. Hogyan szerelhetnénk le a hadsereget anélkül, hogy valamit elértünk volna. Miért mozgósítottunk akkor?... Ahhoz, hogy a hadsereget leszereljük és a keletkezett viszályt megoldottnak nyilvánítsuk, szükség van a kérdés legalább formális megoldására.” 18 Miljutyin igen részletesen írja le a cári tanácsnak a végleges döntést megelõzõ üléseit, melyeken igen komoly viták zajlottak, a cár pedig nem mutatott különös határozottságot egyéni elgondolásaival a kérdés megoldásában. A helyzeten nem változtatott azonban a sok tanácskozás sem, a Porta álláspontja egyre nyilvánvalóbb lett. Március 8-án ezt olvashatjuk Miljutyintól: „Konstantinápolyban tegnap lezajlott a parlament megnyitásának komédiája. A törökök inkább, mint eddig bármikor elszemtelenedtek, jóelõre kijelentették az angol kormánynak, hogy nem egyeznek bele semmiféle jegyzõkönyv elfogadásába. És Anglia mindezt sztoikus nyugalommal tûri.” 19 Miljutyin tulajdonképpen dühös a törökökre, Angliára és egész Európára, akik Oroszországot belekényszerítik az azonnali döntésbe. „Õszintén szólva nem tulajdonítok 13 14 15 16 17 18 19
48
MILJUTYIN, 1950. tom II. 59. 15 ijulja 1876 g. Uo. 60. 22 ijulja 1876 g. Uo. 132. 13 janvarja 1877g. Uo. 134. 25 ijunja 1877 g. Uo. 135. 29 janvarja 1877 g. Uo. 136. 29 janvarja 1877 g. Uo. 146. 8 marta 1877 g.
Reform, hadsereg, politika a 19. századi Oroszországban
különös jelentõséget ezeknek a vitáknak… az egész diplomáciai papírkampány, mely már olyan régen és olyan terméketlenül zajlik Európa szégyenére, nem változtatja meg az események végzetes menetét a Balkán-félszigeten, a tények lerombolhatják a diplomaták minden finom elképzelését. A londoni jegyzõkönyv egyszerû papír marad csak.” 20 Miljutyin alapvetõen tartózkodó magatartásának jogosságát az 1877–1878-as orosztörök háború részben igazolta. A háború feltárta a hiányosságokat, többek között ilyen volt a fõparancsnokság alkalmatlansága, az idejét múlt fegyverek, II. Sándor lehetetlen viselkedése, mellyel minden jóindulata ellenére zavart okozott a hadmûveletek menetében. Miljutyin személyesen nem vett részt ugyan az operatív vezérkar munkájában, mert tétlenségre kárhoztatva kísérgette az uralkodót, de nem állta meg, hogy néhány fontosnak ítélt gondolatot papírra ne vessen. Ezek közül érdemes idézni azt, amelyben kijelenti: „…a hadsereg vezetõinek azt kell sugalmazni, hogy bánjanak óvatosan az orosz vérrel.” 21 Ugyanakkor õ volt az is, aki a cárt és a hadsereg szkeptikus fõparancsnokát meggyõzte Plevna további ostromának helyességérõl. Miljutyint kitüntette a cár, bár õ maga nevetségesnek érezte a gesztust, de végül nem utasította vissza a cári kegyet. Visszatérve Pétervárra újra belemerült a munkába, melynek során egyre gyakrabban kellett szembenéznie Gorcsakov intrikáival, aki a háta mögött nem is hadügyminiszternek, hanem „hadi-miniszternek” titulálta és minden sikertelenséget neki tulajdonított.22 1877 decemberében az orosz csapatok átkeltek a Balkán-hegységen és elfoglalták Szófiát. A következõ év januárjában Plovdivot és Drinápolyt is bevették, valamint megközelítették a fõvárost, Konstantinápolyt. II. Abdül Hamid tárgyalásokat kezdeményezett, amelyek helyszíne San Stefano lett. Az orosz küldöttséget N. P. Ignatyev vezette, akit Gorcsakov körültekintõ cselekvésre intett. Így február 19-én Ignatyev jobbnak látta a végleges béke helyett a preliminaris változat aláírását, de abban már saját elképzeléseit érvényesítette, mert a dokumentumban Oroszország nagyhatalmi érdekei jutottak kizárólag érvényre. Ez pedig a keleti nagyhatalom elszigetelõdését vonta maga után. Miljutyin a san stefanoi béke megkötésekor érzi, talán fölösleges a nagy ováció, hiszen elolvasva a békefeltételeket tudatosul benne, hogy számos paragrafusát meg lehet kérdõjelezni. „Este megkaptam az uralkodótól a San Stefanoban aláírt béke egy kópiáját. Ennek tanulmányozása során valami befejezetlenség, határozatlanság érzése fogott el…” 23 Ignatyev hiába utazott Bécsbe: „A császár, illetve Andrássy elsõ mondatai után …könnyen meggyõzõdhettem arról, hogy Ausztria – Magyarországgal való kapcsolatunk
20 Uo. 147. 11 marta 1877 g. 21 Szbornyik matyeriolov pa russzko-tureckoj vojnye 1877–1878 gg. na Balkanszkom poluosztrove. Szanktpetyer-
burg, 1899. vip. 26. 156. 22 MILJUTYIN, 1950. tom II. 245. 28 gyekabrja 1877 g. 23 Uo. 26. 2 marta 1878 g.
49
Czövek István
félreértésen alapul…, mely nézõpontjaink ellentétességébõl, érdekeink antagonizmusából és a diplomaták ravaszkodásából adódik…” 24 – írta Ignatyev visszaemlékezéseiben. Miljutyin szerint Ignatyev tárgyalásai, amelyeket a Monarchia megnyugtatása céljából is folytatott, éppen a „nézeteltérések elsimítását” 25 nem szolgálhatták, s a kötelezõ udvariaskodáson túl nem sok eredményt hoztak. A san stefanoi békét tehát Miljutyin túl soknak találta – egyébként igen reálisan – Oroszország erejéhez képest. Õ ugyanis kezdettõl fogva azt az elvet képviselte, hogy „minél kevesebbet markolunk, annál kevésbé leszünk kitéve a felesleges leckéknek és veszteségeknek.” 26 Sokkal több erõt köt le – véleménye szerint – ezeknek a területeknek a megtartása, mint amennyi hasznot jelentenek gazdasági szempontból. „Egyedül Batum jelent az állam számára gazdaságilag valamit, mivel ez az egyetlen megfelelõ kikötõ a Fekete-tenger dél-keleti partvidékén” 27 – mondta a békefeltételeket elõkészítõ üléseken, és már jóval a szerzõdés megkötése elõtt. Úgy vélte, hogy mivel erõvel ezeket megtartani nem lehet, „a sikeres hadjárat után kénytelenek leszünk mégis engedékenynek és nagylelkûnek mutatkozni.” 28 Miljutyin tehát látja, hogy a sokat akaró békefeltételeket reális megoldásra kell felcserélni. 1878. június 13-án Bismarck elnöklete mellett zöldasztalhoz ültek a nagyhatalmak külügyminiszterei és miniszterelnökei, hogy a Balkán-félsziget ügyét rendezzék. Egy hónap alatt véget ért a tanácskozás és július 13-án aláírták a berlini békeszerzõdést, mely az Ignatyev által nagy gonddal kimunkált san stefanoi béke helyébe lépett, lényegesen módosítva annak jónéhány paragrafusát. Oroszország azonban még megtépázott babérjai ellenére is jelentékeny területekkel gazdagodott, ez azonban valóban csak töredéke volt annak, amit Oroszország vezetõ köreiben a gyõzelmek mámorában elképzeltek. Elégedetlenek voltak magukkal a kongresszuson részt vett orosz diplomaták is. Suvalov elégedetlensége elsõsorban Gorcsakov és a cár ellen irányult, õket tette felelõssé a berlini tárgyalások Oroszország számára kedvezõtlen kimeneteléért. Ebben néhányan osztották ugyan véleményét, de a többség mégis Suvalovot tekintette minden baj forrásának. Õ maga visszaemlékezéseiben bizonygatja, hogy mindent elõzetes cári jóváhagyás után tett csak, mégis õt tekintették „bûnbaknak” (ezt a kifejezést használja), pedig szerinte Bismarck Gorcsakov miatt nem segítette Oroszországot kellõképpen a tárgyalásokon. „Nem engedem meg Gorcsakov hercegnek – mondta állítólag a német külpolitika teljhatalmú ura –, hogy másodszor is a nyakamba másszon és piedesztálnak használjon.” 29 Suvalov szerint nem is Gorcsakovot, de nem is õt, hanem Miljutyint kellett volna Berlinbe küldeni, akinek „részvétele a kongresszuson természetesen semmit sem változtatott 24 25 26 27 28 29
50
Poszle Szan-Sztefano. Zapiszki grafa N. P. Ignatyeva. Petyerburg, 1916. 3. MILJUTYIN, 1950. tom III. 30. Centralnij Goszudarsztvennij Archiv Rosszii fond No 730 op. No 1. jegy. hrany. 688. 1.: 5. Uo. MILJUTYIN, 1950. tom II. 26. 2 marta 1878 g. SUVALOV, P. A.: O Berlinszkom kongressze. Krasznij Archiv, 1933. t. 4., 1933. 96.
Reform, hadsereg, politika a 19. századi Oroszországban
volna a tényeken, de ugyanaz a berlini béke nem lett volna annyira népszerûtlen, ha Miljutyin kézjegye áll rajta.” 30 A kormányt erõteljesen bírálta a berlini kongresszus eredménytelensége miatt a Moszkvai Szláv Jótékonysági Társaság és személy szerint I. Sz. Akszakov, aki ellen a hatalom erõteljes és gyors intézkedést tett. Július 21-én a társaságot feloszlatták, Akszakovot pedig számûzték. „Kellemetlen eset – írja Miljutyin naplójában –, a szlávok elõtt kétségtelenül elõnytelen színben fog feltüntetni minket, mivel eddig itt a Moszkvai Szláv Társaságra úgy tekintettek, mint amelyen keresztül maga az orosz kormány fejezte ki együttérzését… a szlávok iránt.” 31 1878-tól Miljutyin hatása az udvarnál egyre kitapinthatóbbá vált, õ volt az egyik, a cárhoz igen közel álló miniszter, aki Gorcsakov és utódja, N. K. Girsz mellett a külpolitikai kérdésekkel foglalkozó tanácskozások állandó résztvevõje lett. A berlini kongreszszus elõtt II. Sándor Miljutyin nélkül egyetlen lépést sem tett. 1879 elejétõl pedig, a berlini kongresszus után hosszú szabadságra utazó Gorcsakov helyett gyakorlatilag az orosz külpolitika irányítójává vált, s ebben a tisztségében kifejezetten mérsékelt magatartás jellemezte. A keleti kérdéssel kapcsolatos ekkori álláspontját egyetlen feltételben lehet öszszesûríteni: egyetlen állam se monopolizálhassa a Balkánt. Az orosz-német viszony kérdésében a béke hívének mutatta magát, bár Bismarck és más vezetõ politikusok legádázabb ellenségüknek tekintették. Az orosz hadsereg 1879-es Miljutyin által elrendelt perediszlokációját németellenes provokációnak minõsítették és háborúról beszéltek. D. A. Miljutyin hadügyminiszterré történõ kinevezésétõl kezdve, mérsékelt liberális alapon részt vett a hetvenes évek belpolitikai életének alakításában is. II. Sándor váratlan halála azonban véget vetett karrierjének. 1881. május 21-én III. Sándor aláírta a Miljutyin által benyújtott nyugdíjazási kérelmet, s ezzel véget ért a 19. század második felének egyik igen sajátos karrierje. Olyan személyiség tûnt el Oroszország politikai életének színpadáról, aki kiemelkedett kortársai közül mûveltségével, tehetségével, munkabírásával. Külpolitikai koncepciójában egyértelmûen a nemzeti jelleg dominált. 1912. január 25-én bekövetkezett halála az orosz társadalom számára nagy veszteséget jelentett.
30 Uo. 31 MILJUTYIN, 1950. tom III. 82. 22 ijulja 1878 g.
51
Czövek István
II. Sándor orosz cár (1818–1881)
ISTVÁN CZÖVEK: Reform, Army, Politics in XIX. Century Russia After 1861 there were only two politicians, who could be called ’liberal’ working in Russian governmental circles. One of them was D. A. Miljutyin and the other one was Grand Duke Kosztantyin Nyikolajevics, the president of the Council of State. Absolutism taught Alexander II to treat people as a simple tool with the sole task of carrying out commands. No wonder that the nomination of the talented and well-educated D. A. Miljutyin as Minister of War was postponed for such a long time as he considered loyalty to the tsar as important as military expertise. Miljutyin even criticized the intervention of 1849 by the Russian army in Hungary. Moreover, he disapproved of the officers recording their memories in their diaries. From the time D. A. Miljutyin was appointed Minister of War on, he was engaged on moderate liberal grounds in the internal affairs of the ’70s of Russia.
52