Re Pre Zen Tá Ci ώ elméletek

Re Pre Zen Tá Ci ώ elméletek Zemplén Gábor Áron BME GTK FTT 2013

1

Bevezetés A kötet célja a megismerés legfontosabb megközelítési módjainak konceptuális-logikai,

társas,

naturalizált

-,

formáinak

és

elméleteinek

bemutatása és ezek kapcsolása elméleti és gyakorlati problémákhoz. Integrált megközelítés kialakítására törekedtem, melyben a megismerést és a tudást az ismeretelmélet, a tudományfilozófia, tudássszociológia és a kognitív pszichológia eredményeit felhasználva vizsgálom; ugyanakkor rámutatok e területek módszereiben és szemléletében rejlő különbségekre és korlátokra is. A fejezetek a kulturális reprezentációk sokszínű ségét példákon keresztül mutatják be és hangsúlyt helyeznek az eltérő elemzési és értelmezési lehető ségek bemutatására.

2

Tartalom Bevezetés................................................................................................................................................. 2 Sokszínűség és egyediség .................................................................................................................... 4 Egyéni és közösségi reprezentációk .................................................................................................... 6 Gotlandi vésetek .............................................................................................................................. 7 Átadás, sematizálódás ....................................................................................................................... 10 Értelmezés, hiba ................................................................................................................................ 12 Pluralitás és unikalitás ....................................................................................................................... 13 Biológiai és kulturális alapok ................................................................................................................. 16 Epizodikus, mimetikus, mítikus és teoretikus kultúra ....................................................................... 18 A kultúra és a kultúrák megértése .................................................................................................... 20 Társadalmi határok: önmagunk szülte korlátok ................................................................................ 21 Értelmezési szabadság és viselkedéses konformitás ......................................................................... 22 Második Károly és az Első Ananász ................................................................................................... 23 A vagdaltús-konzerv színe és fonákja ............................................................................................ 26 Tárgyiasulás és tanulás .......................................................................................................................... 27 A szociális reprezentációk ................................................................................................................. 28 Lehorgonyzás ..................................................................................................................................... 29 Tárgyiasítás=objektiváció .................................................................................................................. 31 Konszenzuális világaink ..................................................................................................................... 32 Befogadás és elutasítás ..................................................................................................................... 34 Kondicionálás vagy tanulás ............................................................................................................... 35 Egy pszichopata orvos önvallomása .............................................................................................. 36 A precepcióktól a koncepciókig ............................................................................................................. 37 Megosztott észlelés ........................................................................................................................... 37 Korai amodális sensus communis? .................................................................................................... 39 Szenzomotoros kontingenciák .......................................................................................................... 40 Észlelettől értelemig .......................................................................................................................... 41 Osztályozás (klasszifikáció, kategorizáció) ........................................................................................ 43 Háló-modellek ................................................................................................................................... 45 Norton, az USA egyetlen császára és Mexikó Védelmezője .......................................................... 46 Test-fantomok, fantom-testek .............................................................................................................. 48 3

Sokszínűség és egyediség Sokfélék vagyunk, ez a heterogenitás számos módon jelenik meg. Más testünk felépítése és mások az arányai, színei, állagai, mint az általunk ismert embereké. Máshogy öltözködünk, mástól félünk. Ugyanakkor a sokszínűség mögött nagy a homogenitás kultúránkban. Majdnem mindenkinek van mobiltelefonja, majdnem mindenki öltözködik valahogyan, majdnem mindenki fél valamitől, és van teste, ami így-vagy úgy lett felépítve. Ha jobban belegondolunk, minden két családtag, vagy akár két nem rokon ember közt is vannak hasonlóságok is és különbségek is. Mindenki érezheti magát azonosnak minden más lénnyel, de akár élőlénnyel, tárggyal is (legalábbis bizonyos szempontok alapján, adott néző), de ugyanakkor tekintheti magát eltérőnek, különbözőnek és ilyen szempontból az egész világtól izoláltnak is. Az emberek abban hasonlítanak, hogy kommunikálnak egymással, miközben egészen egyedi – éppúgy ahogy ujjlenyomatuk, íriszük és DNS-ük – az, ahogy a fejükben összeáll a világ életük során, ahogy belső reprezentációkat hoznak létre a benyomások miriádja következtében. Az emberek kultúra-teremtő lények és a koordinált cselekvés kommunikációt igényel. Még egy focimeccset követő bandaverekedés során is van koordináció: mindkét csürhe tagjai közösen csépelik egymást – és nem mondjuk pétanque-oznak. A közösségben élő ember megtanulta nemcsak a feszültégét átadni társainak, hanem gondolatait is, és az eredmény egészen meghökkentő: focistadionjaink vannak, repülőket építettünk, amivel távoli focistadionokba juthatunk, már ha nem az okostelefonunkról nézzük egy erdei tisztáson a meccset, ’élőben’. Nem minden ország ’vérbeli futballnemzet’, hiszen vannak régiók, ahol alig ismerik a játékot, vannak országok, ahol inkább bevándorló és sokak által lenézett közösségek imádják és fetisizálják a játékot, így nincs akkora kulturális presztízse. Ahol pedig a játék alulreprezentált, ott valószínűleg reprezentációja kisebb jelentőségű. Ezt érthetjük úgy, hogy nem olyan szalonképes, ’reprezentatív’ a játék, mint más országokban, de érthetjük azt is, hogy az ott élők fejében kevésbé reprezentált a játék, például csak néhány ember fejében van sok reprezentáció az adott játékról. Van, aki azt sem tudja, hogy a lesgól nem is gól. Nos, ez az utóbbi lehetőség, amit a következőkben egyéni, belső reprezentációknak hívok. A külső, közösségi reprezentációk pedig értelemszerűen azok, amelyek az emberek testei közötti térben vannak jelen, az óriásplakátokon, a digitalizált világban, vagy épp tetkókon, graffitiken és palimpszesztekben elrejtve. Ha a reprezentációk sokszínűségének, egyediségének és hasonlóságainak kialakulását vizsgáljuk, rögtön szembetűnik, hogy elkülöníthető egy lineáris és egy ciklikus aspektus. Lineáris, amennyiben időben egyirányúan keletkeznek a reprezentációk, vagyis egymásra csak történeti keletkezésük sorrendjében hathatnak. A történeti változás azonban ciklikus: ahhoz például, hogy a következő generáció is focizzon, fontos a tapasztalattal rendelkezőknek megtanítani a novíciusoknak a szabályokat, a cseleket, vagy azt, hogy a tűszelepet hogyan kell nem eltörni.

4

Nagyon általánosan mondhatjuk azt, hogy a reprezentációk terjedésének megértése egyben a kultúra megértése – de azért kevés részlet vagy konkrétum olvasható ki az alábbi ciklusból:

5

Egyéni és közösségi reprezentációk Egyéni reprezentációinkról elöljáróban csak annyit, hogy legalább kétfélék vannak: némelyek intuitívak, némelyek reflektívek. Az intuitívek olyasmik, mint hogy a tárgyakat kiterjedtnek és valamennyire állandónak tapasztaljuk és gondoljuk, a reflektívek meg olyanok, hogy meggyőztek, hogy államkötvényt kell vennem, mert hisz sorsom úgyis egy a nemzettel. A reflektív hiedelmek csoportonként nagyon eltérők lehetnek: van aki nem hisz Istenben, van, aki egyben hisz, van aki sokban. Itt éppolyan heterogenitás tapasztalható, mint a kultúra egyéb területein, van akinek nincs felesége, van akinek egy van, van, akinek több. Máris azonban a közösségi reprezentációkról beszélünk, ezért vizsgáljuk meg kicsit tüzetesebben ezt a dimenziót először. A közösségi reprezentációk a közösség által létrehozott vagy elérhető reprezentációk halmaza. Tárgyiasultak, amennyiben könyvek, képek, hanglemezek, CD-k formájában megjelenhetnek, de mindig valami helyett állnak, valamit képviselnek. Felidéznek egy írói gondolatmenetet és írásolyamot, koncertfelvételt, vagy beszélgetést, a hasonlóság azonban nem lehet pontosan olyan, mint az, amit a dolog reprezentál. A reprezentáció így mindig szelektív hasonlóságú, torzított, épp, mint egy karikatúra. A kifigurázott alak orra nem olyan nagy a valóságban – éppúgy, ahogy a norvég fjordok térképe sem lehet olyan nagy, mint Norvégia fjordjai.

A Bush/Obama elnökváltás idejéből származó rajz értelmesebb, ha azt látjuk rajta, hogy ez Obama, aki hasonlít egy mezítlábas emberhez, és az elnöki feladatok hasonlítanak a cipőpucoláshoz, mint ha úgy *olvassuk, hogy ez egy mezítlábas ember, aki hasonlít Obamához. (*De vicces, a másik meg kicsit olyan, mint egy majom, de Bush-hoz is hasonlít!) A koszos cipők állapota hasonlít a gazdasági és a háborús állapotra, de a gazdasági és háborús helyzet nem lehet ’tényleg’ olyan, mint két koszos cipő. A közösségi, tehát ’külső’ reprezentációk különös dolgok: amikor olvassuk őket, meg kell értenünk, hogy szándékoltak, vagyis valaki felelős értük, aki bizonyos célokkal, intenciókkal rendelkezett. Ahhoz, hogy megértsük őket, ahhoz legalább részben érteni kell megolvasásukhoz: aki nem tud 6

angolul, vagy nem ismeri fel az amerikai politikusokat, annak a rajz lehet akár értelmetlen is. Az pedig, hogy a reprezentációk olyanok, amilyenek, azt általában funkcionálisnak tekintjük: a karikatúra szándékosan torzított, de még szándékosan nem a felismerhetetlenségig. Azon túl, hogy a reprezentációk intencionálisak és funkcionálisak egyben kontextusfüggők és konvencionálisak is, vagyis a környezetük hat rájuk és valahogy a társadalom, az emberi közösségek is hatnak rájuk: legalább részben fizikálisan és kulturálisan determináltak.

Mindig csak egy adott kultúrában (k), időben (t), valaki számára (v) reprezentál

® valami (i) valamit (m) valamiként (n), vagyis

i ® m-t mint n, v számára, k társadalomban/kultúrában t idő ben A reprezentáció (®) tehát aszimmetrikus többváltozós reláció: ® (i,m,n,v,k,t) Vegyünk egy egyszerűnek tűnő példát, hogy jobban megértsük egy reprezentáció olvasásnak lépéseit. Nézzük meg az alábbi képet, és tegyük fel a kérdést: ez reprezentál valamit?

Gotlandi vésetek A kép maga egy valamikor készült fénykép másolata, a fénykép pedig egy kitett mészköves területen készült. A sávok a mészkőbe vájt vésetek, a Balti-tenger legnagyobb szigetéről, ami szilur kori üledékes kőzetből áll. Látjuk a képen, hogy a mészkő szilur kori? Stabil mészkőbázison még több száz hasonló véset a közelben, egyéb köveken még több ezer. Az, hogy vésetekről beszélünk, feltételezi, hogy volt véső, valaki, aki ki akarta alakítani a furcsa alakzatokat. A szándékoltság feltételezése azonban elég keveset segít a funkció megtalálásában. 7

A vésetek 5-10 cm szélesek, 1-10 cm mélyek, 60-100cm hosszúak, döntően ÉK vagy ÉNy esetleg K-Ny irányúak. Értjük már, hogy mik is ezek a vésetek? Nyilvánvalóan nem, más nyelvi leírás azonban esetleg segíthet. Ha a fix köveken az irányokat úgy fogalmazzuk meg, hogy azok a Hold legészakibb és legdélibb kelési pontja között találhatóak, azonnal valamilyen asztronómiai magyarázat lehetősége villan fel. Göran Henriksson, Uppsalából például a köveket (amelyek a Svédországtól nem messze található Gotland szigetén vannak, általában legelőkön elszórva) egy valamilyen ősi naptárként olvasta. Több ezer évre visszamenőlegesen Hold-kelési pontok kiszámítása lehetett a cél, és mivel a Hold kelését ma már visszamenőlegesen is elég pontosan ki tudjuk számolni, így minden vésethez dátum is rendelhető mai ismereteink alapján. Meglepően réginek bizonyulnak a vésetek, időszámításunk előtti korszakból származhattak.

A fenti, még a fényképnél is sematikusabb (szelektívebb reprezentációt átadó) diagrammon a fizikai véset torzítottan jelenik meg, tulajdonságai közül elsősorban a pontos irányok fontosak az értelmezéskor (a vájat mélysége például nem), ugyanakkor minden vésetnek van egy új tulajdonsága: egy meghatározott napon készültek vagy lettek kijelölve készítésre, valamikor sok ezer évvel ezelőtt. Egyszerre látunk többet is ezen a képen és kevesebbet, mint az előző fényképen. A mészkő korát egy szakértő a fényképről még megbecsülhette volna, ezen a képen ez nem, de a vésetek kora leolvasható. Ha a vésetek funkciójának a Hold-kelési pont rögzítését tekintjük, akkor azok i.e. 3151 és i.e. 2568 közé datálhatók, általában a tavaszi napfordulóra.

8

Az intenció és a funkció megelőlegezése során tudunk ilyen részletgazdag értelmezést adni egy reprezentációról, vagyis megértő (hermeneutikai) és jóindulatú (értelmet kereső) módon tudunk csak sajátunktól eltérő kultúrában kódolt reprezentációt dekódolni. A diagramm megtekintésekor feltűnő az is, hogy sok év kimarad, pontosabban: a véseteket általában 19 éves közökben vésték. A többi évben miért nem véstek? Úgy tűnik, itt is csak úgy tudjuk (részlegesen és hipotetikusan) megérteni a szándékot, hogy valamit a saját tudásunkból a gotlandi vésetek készítőinek is a számlájára írunk. Ma tudjuk, hogy 19 napév elég pontosan 6939,602 nap, ami csak két órával tér el 235 holdhónap hosszától, ami 6939,689 nap. Vagyis 235 holdhónap hossza majdnem pontosan megegyezik 19 tropikus évvel (napévvel). Ma azt is tudjuk, hogy ezt régen is tudták, i. e. 433 körül a görög Metón publikált valami hasonló számítást (ezért ma Metón-ciklusnak nevezzük), de még korábban, már a babiloniak is használták a naptár kiigazítására. A keresztény Húsvétszámítás, a kínai naptár és a zsidó naptár ma is őrzi a ciklus nyomát. Ez jól magyarázza (a csillagászatban feltárt mintázatok révén), hogy miért 19 évente készültek vésetek. De hogy tudhattak ilyen régi emberek ilyen sokat? Hisz talán még számokat sem tudtak írni! Ha valószínűnek is vesszük keletkezésük idejét, a vésetek készítőinek kultúrájáról csak részleges rekonstrukciót adhatunk. Lehet, hogy UFO-k voltak a korai megfigyelők? Természetesen lehetséges, de nem tűnik valószínűnek, ugyanúgy, ahogy az sem, hogy sok tizedesjegy pontosságig tudták volna a napév hosszát mérni, mert valószínűleg ’tizedesjegy’ fogalmuk sem volt. A túl részletgazdag tudás feltételezése könnyen túlinterpretációhoz vezet, ha viszont túl primitívnek tekintjük a kultúrát, alulinterpretáljuk a reprezentációkat. Vagyis az elemzői hozzáállás nagyban befolyásolja, hogy milyen módon értelmezünk, és mit fogadunk el legitim értelmezésként. A modern tudomány ismeretei szükségesek lehetnek egy reprezentáció megértéséhez, azonban nem feltétlenül ez a tudás volt az alapja. A Metón ciklust elvileg fel lehet fedezni egy jó megfigyelővel és egy leszúrt bottal, akár egy emberöltő alatt. Pár évig ide-oda szurkálva a botot, egy nézőpontból megnézem pontosan milyen is a Napjárás, hogyan halad a téli kelési és nyugvási ponttól (DK-en és DNy-on) a nyári pontok felé (ÉKÉNy), így megtalálom a napfordulókat télen és nyáron, majd kijelölöm a napéjegyenlőség pontjait és elkezdem figyelni, hogy a kitüntetett pontokon (vagyis az év adott napjain) milyen fázisban és hol kel fel a Hold. Az év legsötétebb napján feltűnő Telihold vagy Újhold lehetett kellően jelentőségteljes a gotlandiak számára, hogy megfigyeljék, és a kelési irányokba egy-egy vésetet készítsenek, máig megörökítve annak az emlékezetes Holdfelkeltének az irányát. No de utána hogyan ünnepelhettek? Voltak ünnepeik, vagy szavuk arra, hogy ünnepelnek?

9

Átadás, sematizálódás Évezredek óta figyelik az emberek az eget, és bár az észleléseket nem adhatják át egymásnak, az észlelés technikáit, a méréseket rögzítő adatsorokat, az égi mechanika modelljeit át tudják adni egymásnak. Ezáltal lehet állandó(suló) kulturális gyakorlatokról beszélni, miközben maguk a technikák változhatnak, csiszolódhatnak, az elméletek keletkezhetnek és letűnhetnek. A közösségi reprezentációk változásával részben párhuzamba állíthatók az egyéni reprezentációk változásai. Jól megfigyelhető, ahogy kultúránkban új reprezentációk jelennek meg és az, hogy ezek kialakítására képes egyének jelennek meg.

Még a lágy, már-már természetesnek tűnő vonalak mögött is felsejlik az intenció, a tudatos szerkesztési elvek használata. És azokból a reprezentációkból, amelyek jól tudnak terjedni, előbbutóbb változatok jelennek meg, kreatív kiterjesztések, átalakítások, éppúgy, mint hibák, ’gag’ek. Ezek mind szelektíven torzított másolatok. Az egyénen belül is változnak a reprezentációk, és a változások egyik legfontosabbja a sematizálódás, a részletgazdagság fokozatos eltűnése és az ezzel párhuzamos konvencionalizálódás.

10

Bartlett az egyik legjelentősebb korai pszichológus, aki a sémákkal foglalkozott Az emlékezést is a jelentésre törekvés vezérli, az emberi arc pl. ilyen séma: a maszkot e séma hatására emberi arcként jegyezte meg a vizsgálati személy, vagyis a látott minta összekapcsolódott valamilyen kerettel vagy sémával. Valamilyen kontextusban és valamiként észleljük a reprezentációkat, és fokozatosan egyre inkább e séma szerint emlékezünk valamire. Kultúránkra jellemzők a nyelvünk színterminusai, és emlékeinkre jellemző, hogy a szín is sematizálódik, a nyelvi fókuszpontok köré szerveződnek a színemlékeink. A reprezentációt a befogadóban nem csak az idő torzítja, hanem a környezet is hat rá, éppúgy, ahogy a következő ábrán a két futó mérete megegyezik, de a lent lévőt kisebbnek látjuk, mert a futókon kívüli rajzelemek azt az érzetet keltik bennünk, hogy a fenti futó távolabbi.

11

Értelmezés, hiba A reprezentációk befogadását tehát tekinthetjük úgy, mint amik kihasználják meglévő kognitív struktúráinkat (például arcokat felismerünk, mozgó alakokat el tudunk különíteni környezetüktől). Az észlelési mezőből kiváló észlelet azonban a környezetével együtt hat. Ez a hatás sokféle lehet, láthatunk illuzórikus kontúrokat, mint a Kanizsa háromszög esetén, vagy olvashatunk egy jelcsoportot betűként és számként is.

Egy reprezentációt tehát értelmezhetőnek kell tartanunk, mielőtt meg tudjuk vizsgálni azt, hogy hibás-e. Az alábbi, 19. századi tudományos folyóiratból származó ábrán először fel kell ismernünk egy fejet, majd azt, hogy a koponya elkülönített területein tulajdonságok és képességek vannak ábrázolva. Ha már látjuk, hogy ez egy dudortani ábra, akkor tudunk állást foglalni, hogy hibás-e.

12

Az, hogy az ábra, mint reprezentáció ’helyes’, vagy ’jó’, az mindenképp valamennyire illuzórikus, hiszen egy igazi fej nem ilyen, ez nem fej – az ábrán is annyi áll, hogy ez egy szimbolikus fej, ami illusztrálja a képességeket (a korabeli frenológia legfrissebb állása szerint). Szimbolikus fejek pedig nincsenek a reprezentációk világán kívül, azon belül azonban lehetnek akár tárgyiasulva, akár elmékben. Az ábrát a mai szemlélő általában azért is hibásnak tartja, mert mára az egész frenológiai hagyomány marginalizálódott, főbb képviselői diszkriminálódtak, és az egész elméletről azt tartjuk (aminek megértését könnyítendő készült a rajz), hogy az hibás, rossz, hamis. Azt, hogy az ábra nem pont olyan, mint egy fej a reprezentációk tulajdonságaiból fakadó triviális hibának tekintjük (vagyis könnyen ’perifériális’-nak tekinthetjük). Hogy a frenológia egyáltalán nem úgy írja a világot, ahogy az van, vagyis, hogy rossz elmélet, azt jelenti, hogy a reprezentáció szubsztantív szempontok szerint is hibás.

Pluralitás és unikalitás Minden reprezentációt tekinthetünk unikálisnak: most épp Madonna a gépemen már digitalizált formában létező, ’Ray of Light’ számának egyedi változatát hallgatom, és közben dúdolom a saját emlékeim közt bennem valahogy reprezentált dallamot. Ugyanakkor Madonna rengeteg lemezen adta el ugyanazokat a dalokat, mindenki ugyanazokat számokat hallgatta, amikor ezek egy részéből slágerek lettek, sőt igazából az énekesnő nem is a Madonna, hanem csak egy valaki azok közül, akit Madonnának hívnak. Vagyis a reprezentációk nemcsak többváltozós relációkként értelmezhetők, 13

hanem mindez az alapján történik, hogy mit tekint fokálisnak, vagyis központinak, és mit perifériálisnak az értelmező. Egyetlen kultúrán belül is hatalmas változások lehetnek azzal kapcsolatban, hogy milyen elvárások élnek a reprezentációkkal kapcsolatban. A festészet bizonyos korszakaiban a ’természetes jelenségekhez’ való hűség az ábrázolási konvenciók egész sokféle módját legitimálták. A 17. századi németalföldi tájkép egész máshogy hű az észlelthez, mint egy 19. századvégi ’pointillista’ festménye. És, ahogy az idő múlt, az elvárás fel is lazult, már nem is volt kényszerítő erejű. A kultúrák hol a konvencionalitást jutalmazzák, hol az originalitást, gyakran mindkettőt, így mind az elvárások fenntartására, mind azok megváltoztatására mindig is voltak, vannak törekvők. És ahogy heterogén életstratégiák élhetnek párhuzamosan egy közösségben, úgy heterogén értékelések is részei a sokféleségnek.

Napfogyatkozás a camera obscurában: Gemma Frisius (1545, De radio astronomico, 32). Mely szempontok szerint ’jó’ az ábra, és melyek szerint ’hibás’?

Ezt a természetes pluralitást ellensúlyozza az, hogy minden kultúra megmaradásának feltétele valamilyen unikalitás, egyediség, amiben azonban közösen osztoznak a kultúrát felépítő ágensek. Az egymás közelében élők általában részben átfedő sémakészlettel bírnak, hasonló módon kommunikálnak, például ugyanazt a nyelvet beszélik. Az autóban vezetők osztoznak abban a tudásban, hogy a ’macisajt az utca végén a jobb járdán’=fékezés, de mindennek feltétele, hogy egymáshoz eléggé hasonlók legyenek belső reprezentációik, és hogy elég egyértelműek, standardizáltak legyenek a jelek. A fordított háromszögnek nem csupán fizikai dimenzióját rögzíti kultúránk, hanem jelentését is, mindazok számára, akik így vagy úgy közlekednek. Egyedi jelentése van a ’macisajt’-nak, napi több tízezer autós egyedi cselekvéseit szabályozza sokezer tábla, amik közül néhányat már behorpasztottak, vagy átlőttek, néhányat pedig benőtt a környező növényzet. A szabályok révén intézményesült (társadalmi) jelentés nem csorbul, nem tud ’fokozatosan’ eltűnni (tehát kvantált), bár az (egyedi) észlelhetőség igen (ami tehát fokozatos, gradált). A sok kilométer utat is fokozatosan építik, de egy-egy szakaszát pillanatszerűen adják át, majd fokozatosan pusztul el, 14

és hirtelen határozattal zárják le. A társadalmi jelentés szabályozott, besorolt és kategorizáló, a természeti megvalósulás csak szabályozható, besorolható, kategorizálható. Mivel társadalmaink létének egyik alapja az emberek koordinált cselekvése, érthető, hogy minden társadalom igen erősen szabályoz. A reprezentációk esetében ez lehet akár teljes tiltás is, mint például olyan elvek, hogy semmilyen reprezentáció nem hasonlíthat emberi archoz vagy alakhoz. A tiltás lehet részleges, például az emberi test bizonyos részeit nem láthatják reprezentációkon bizonyos kor alatt, és lehet szelektív: ezt vagy azt a könyvet, képsort, szöveget nem lehet terjeszteni, vagy csak ilyen és olyan megkötésekkel. A tiltásnál látszólag konstruktívabb szabályozási módok is vannak: valakiről elnevezünk egy utcát, teret, eldöntjük, hogy hova építünk stadiont, de vegyük észre: minden ilyen konstruktív tett egyben restrikciókat, tiltásokat implikál – azt a teret így és nem máshogy hívják, azt a pénzt erre és nem arra kell költeni. A reprezentációkkal szemben elvárásaink vannak. Az egyik legérdekesebb ezek közül az, hogy a szabályszerűségeket és igazságokat, amikbe kontingens módon beletanultunk kulturálódásunk során általában egyedi módon igaznak és helyesnek tekintjük. Bár tudjuk, hogy más kultúrák, népek mást gondolnak a világról és magukról, mint mi, általános meggyőződésünk, hogy alapvetően igazunk van, nagyrészt jól reprezentáljuk a világot.

15

Biológiai és kulturális alapok A 19. században Charles Darwin megpróbált egy, a fejlődésre épülő, vagyis evolúciós magyarázatot adni az ember származásáról. Az 1871-es ’Descent of Man’, (Az ember származása) szót ejt az állati intelligenciáról, a koncentrálásról, a szerszámhasználatról, és a társas kötelékekről; már első fejezetében azt vizsgálja, hogy hogyan származhatott le az ember valamilyen alacsonyabbrendű formából1. Darwin sokat foglalkozott a kommunikáció fejlődésével, hogy más fajoknál hogyan alakul ki (másként) a hangmoduláció, hangutánzás. Feltételezése szerint a tagolt nyelv megjelenése késői, a sima vokalizáció, a kezdetleges ének korábban megjelent. Nemcsak a prozódia előzi meg az elkülönült, jelentéselemként funkcionáló beszédhangokat, a szimbolikus reprezentáció is megjelenhetett a nyelv előtt, a nem nyelv alapú kommunikáció részeként. Mai nyelvkeletkezési modelljeink is hasonlóak, általában ’darwinisták’, bár, mielőtt a biológiai alapok tárgyalásában továbblépnénk, vegyük észre, hogy mindez nem meglepő, mert a kulturális alapok sok szempontból hasonlóak. Ugyanis mind Darwin, mind a mai teoretikusok a modern tudomány 17. században kialakuló világképében nőttek fel, és, társaikhoz hasonlóan az emberi történelemben alapvetően fejlődést látnak és keresnek. Már Francis Bacon 1620-as Novum Organum című munkája a fejlődés eszméjét képviselte, korának tudományában jól látta, hogy az egyben hatalom is. A nyomtatás, a puskapor, a mágnes (jóllehet mind Kínából származtak) a Kora Modern kor gondolkodója számára a fejlődés egyértelmű jelei voltak – ilyeneket őseink nem tudtak. Bacon sokat írt azokról a ködképekről, amelyek veszélyeztetik a helyes megismerést, de ezekkel megküzdve tudásunk igenis gyarapodhat, gazdagodhat.

A kutatás új módszertanát angol felségjelzésű hajókkal hirdeti Francis Bacon könyvének címlapján

1 2

http://www.infidels.org/library/historical/charles_darwin/descent_of_man/index.shtml Kép CC By 3.0 http://en.wikipedia.org/wiki/File:Novum_Organum_1650_crop.jpg

16

2

A tizenhetedik századtól az Aranykor egyre inkább nem a múlt homályába vesző boldog régi időszak volt, hanem az emberi fejlődés függvényében a megvalósítható és közelbe hozható jövő. Kulturálisan megváltozott a történelem orientációja – a ’jóból rossz felé’ helyett a ’rosszból jó irányába’ vált a modern fejlődéselméletek alapmintájává. A korai nyelvelméletek Istenektől, hegyről lejött emberektől, vagy az emberi intellektus/szellem eredendő képességétől eredeztették szavainkat, a modern elméletek már vadászó-gyűjtögető őseink apró közösségeinek tulajdonságai alapján vélik dekódolhatónak a nyelvhasználat kialakulásának lépéseit. Mire Bábel tornya, vagy az ősi magaskultúrák zikkurátjai és piramisai megépültek, már kellett, hogy az emberi közösségek mai értelemben vett nyelvet használjanak. Mivel nyelvünk sok szempontból konstituálja szociális világunkat, érdemes néhány fontos fordulópontot a nyelv kialakulásának folyamatában megvizsgálni. A főemlősök kiemelkedő szociális szervezettsége megnyilvánul a meglepő (ön)megismerő képességükben3, minőségi kapcsolataikban, ám a csimpánz vagy gorilla-csoportok mérete – függetlenül a terület eltartóképességétől – korlátos. Bár egy csoport tipikusan akkor bomlik fel, ha két, legalább minimális létszámú csoport lehet belőle, társadalmaik nem tudnak korlátlanul nőni – szemben a humán társadalmak megapoliszaival. Ha nem a főemlősök vagy majmok hordáit tanulmányozzuk, hanem a mai gyerekek egyedfejlődését vizsgáljuk, úgy látszik, máshogy cselekszünk és, feltehetőleg, máshogy is gondolkodunk embercsecsemőként, mint a kisded csimpánzok vagy egyéb főemlősök. Tanulásunkban sokkal nagyobb a szerepe az utánzásnak, mint a főemlősök esetében (senkit ne tévesszen meg, hogy ’utánozó majom’-ról beszélünk!) és már egy éves kor előtt nagyon jól tudjuk koordinálni a figyelmünket édesanyánkkal és később más fajtársakkal4. A közös figyelmi aktusokon túl fontos, hogy intenciót tulajdonítunk, már igen kis korunktól5, vagyis a reprezentációk befogadására alkalmas lények vagyunk. A kognitív fejlődéslélektan és az etológia az utóbbi évtizedekben nagyon sok adatot szolgáltatott van arra, hogy az állatokhoz hasonlóak vagyunk, és mégis, úgy tűnik, elég nyilvánvaló különbség, hogy nyelvet használó, komplex kultúrát kialakító lényekként élünk a bolygón. Ha az állati kultúrákat valamilyen alapként tekintjük, akkor az ettől való eltérések megjelenését fejlődési lépcsőkként értelmezhetjük. Facebook-barátaink száma lehet több 1000-nél, vagy rajongóink száma sok millió – általában nem tudunk több, mint 100-150 nevet és elérhetőséget felsorolni (’ismerem is és oda is tudok menni hozzá’). Sok adat támaszt alá olyasmi elképzelést, hogy csak néhány száz ember képes hatékonyan együtt dolgozni. 150 fő fölött üzleti vállalkozásoknál általában nő a munkavégzők elégedetlensége és a hiányzások száma. Egy-egy intenzíven művelt tudományterületen ritkán van 300-nál több ember, aki egymás kutatásait figyelembe tudja venni. És 500 fő fölött egyszerű társadalmakban is megjelennek a ’hatósági szervek’.

3

http://www.radicalanthropologygroup.org/old/class_text_023.pdf Gallup, Science, 1970 Tomasello, Michael. 1999. The Cultural Origins of Human Cognition. Cambridge, MA: Harvard University Press. 5 Gergely, G., Z. Nádasdy, G. Csibra, and S. Bíró. 1995. Taking the intentional stance at 12 months of age. Cognition 56(2):165-193. 4

17

Ugyan vannak beszámolók, amelyek azt mutatják, hogy az emberi kommunikáció igen kifinomult fajtái lehetnek, amelyekhez már nyelvszerű konstruktumokat nem is használnak. Marlo Morgan ausztrál bennszülöttekről jegyzett fel hasonlót6, de tudósok körében is gyakori, hogy hisznek az olyan kommunikációs megoldások létezésében, mint a telepátia. De az, hogy kultúránkban beszélni lehet a telepátiáról, vagy akár vitatni létét, jól mutatja, hogy az elsődleges kommunikációs formának az emberi nyelvet tekintjük, az pedig, hogy – úgy tűnik – a csoportméret sem növekedhetett nyelv nélkül, alapvetővé teszi a nyelvkeletkezés vizsgálatát.

Miért vannak ifjabb George Bushnak olyan arcképei, amelyeken a mimikája hasonlít egy majomhoz? Mi a kép üzenete Bushról? Mit a csimpánzról?

Epizodikus, mimetikus, mítikus és teoretikus kultúra Egy helyszín sokszor évekkel később is előhív bennünk kellemes vagy kelletlen emlékeket. Életünk sajátos téridőbeli eseményei megragadnak bennünk, de általában az emlősökben, vagy akár a madarakban is. Ha csak ilyen epizodikus emlékezetünk lenne, akkor örök jelenünkben a konkrét szituációban adott ingerek hívnának elő konkrét epizódokat, amik emlékeztetnek erre a mostani eseményre. Ha ez a tanult tevékenységi minták valamekkora megőrzési képességével jár együtt, vagyis ha epizodikus és procedurális emlékezetünk is van, már beszélhetünk valamilyen primitív értelemben kultúráról. Ez lenne az epizodikus kultúra7, de egy ilyen társas világban még nincs szemantikája és struktúrája a nyelvnek, még nincsenek (szimbolikus) reprezentációk, csak

6

Később bevallotta, hogy a ’Vidd hírét az igazaknak’ nem hiteles beszámoló: http://marlomorgan.wordpress.com/ 7 Merlin Donald, Az emberi gondolkodás eredete, Osiris, 2000 (1991).

18

valamennyire (szimbolikus) jelhasználat. Majmok például jelzik csapattársaiknak, ha ragadozó közeleg (akár annak ’árán’ is, hogy felhívják a figyelmet magukra), ám, mivel a hamis jelzéseket a felnőttek büntetik a fiataloknál, nem tud kialakulni diskurzus arról a múltkori ragadozóról, vagy, hogy mit csináljon a csapat, ha majd legközelebb jön a kártevő. Az egész Eurázsiában elterjedő Homo erectus már tüzet használt, főzött (időnként megette fajtársait is). Valószínű, hogy ekkorra igen komplex módon adódhatott át a procedurális emlékezet, az egyedek élettapasztalata és (bizonyos tevékenységek) gyakorlata. Ehhez még nem kell nyelv, de jól jön az utánzás (tudatos, egyed által kezdeményezett reprezentációs tevékenység, mint a rituális tánc, vagy a pantomim, az ’Amerikából jöttem’). A mimetikus kultúra nem csak imitációra épült – hiszen meg kellett érteni a tevékenységek célját. A társas kommunikációnak célja van, intencionális, autonóm és nem reflex-szerű (mint egy vészkiáltás), reprezentál, készséget fejleszt. Ahogy az arc és hang általi érzelemkifejezésnek (még ma is) kiemelkedő szerepe van, a mimetikus kifejezés elsődleges modalitása vélhetően látás-alapú (gyermekgondozás, gyűjtögetés, vadászat, élelem megosztás, szerszámkészítés) és hallás-alapú (társas koordináció, érzelemkifejezés) volt. Az utánzásos tanulás primitív, de kumulatív technológia, eredményeképp nőtt a csoporttagok viselkedésének koordináltsága (közös rituálék, társas aktusok) és ez a konformitás és koordináció (összhang és összehangoltság) szorosabb társadalmi struktúra kialakulására adott lehetőséget. A lassú, többértelmű, korlátozott, de szemantikai struktúrával már jellemezhető mimetikus kultúra áttörést jelenthetett az epizodikus kultúrához képest, de a hangképző szervek fejlődéséhez biológiai mutációk sora kellett, hogy vezessen. Így jutunk a Homo sapiens sapiens mítikus kultúrájához, ahol már megjelent a mai emberre is jellemző fonológiai kódolás, a többszáz hangzó kiejtésére képes artikuláció (ami általában beszűkül az anyanyelv 20-40 hangzójára), és a lexikon, egy absztrahálódó (biológiai) emlékezettár létrejötte. A nyelv sajátos rendszer, nem általános célú eszköz, feltehetően sajátos szelekciós nyomásra speciális alkalmazásokra fejlődött ki. Mai posztindrusztriális kultúránkban is úgy tűnik, hogy a mimetikus kultúra irányítja a kollektív tudatot (például a szociális értékek tekintetében), és feltehető, hogy egy mítikus kultúrában a mimetikus kultúra konkrét megnyilvánulásai és szétszórt repertoárja egy, a közösséget integráló mítosz kormányzása alá került. Ez a kultúra már nem képzelhető el a világot reprezentáló és modelláló nyelv nélkül, ami lassan az emberi élet egész forgatókönyvét megadta a tagoknak. A teoretikus kultúrát a külső memóriatárak létrejötte tette lehetővé. Az első gotlandi vésetet már olyan kognitív újításnak vehetjük, amely nem az emberi természet adottsága, hanem szimbolikus invenciót és technikai innovációt feltételez. Az írással az auditorikus és vizuális csatornák átkapcsolódtak, a külső memóriatár lehetővé tette, hogy a gondolkodási folyamat nagyrészt külsővé tehető és intézményesíthető legyen. Városok, fejlett és összetett társadalmak és civilizációk tudtak kialakulni, a magas fokú társadalmi munkamegosztás létrehívta a jogot, az írott törvényeket, a pénzt, a kereskedelmet, a tudományt, a technikát, a modern társadalmakat, a virtuális világokat és a társadalmi vitákat. Ma mesterséges, „csinált” világban élünk, melyben a tárgyak, a nyelv, a gondolkodás és a szabályrendszerek szétválaszthatatlan rendszert képeznek. Táplálékaink eredete már jórészt nem felismerhető, szociális életünk mesterséges konstrukciókban zajlik, kedvenc sztárjainkat lehet, hogy sose láttuk, azt érezzük és gondoljuk, hogy boldogulásunk egyik feltétele a diploma, miközben 19

haragunkban a fogunkat vicsorítjuk, hirtelen fájdalomtól felvisítunk: az állat nem tűnt el bennünk, hanem már többé-kevésbé emberként él bennünk.

A kultúra és a kultúrák megértése Egy teoretikus kultúrával is rendelkező emberi közösség sok szempontból vizsgálható. Megpróbálhatjuk rekonstruálni szokásaikat, technológiájukat, hadviselésüket vagy szerelmi életüket – egy biztos, hogy a kultúra alapvetően függ attól, hogy mi van azokban az emberi fejekben, amelyek tudása napról napra működteti azt a társadalmat. Ha hirtelen egy sokezer évvel előtti magaskultúrában ébrednénk fel, mondjuk Boszniában, huszonkilencezer évvel ezelőtt, valószínűleg hiába tudunk jópár ma ismert nyelven, csak gesztusainkkal lennénk képesek kommunikálni. Az eszközök egy részéről nem tudnánk mire használható, vagy épp hogyan használható – se az elméleti (teoretikus) se a gyakorlati tudásunk nem lenne elégséges, hogy jól helyt álljunk egy annyira távoli világban. Hasonlót képzelhetünk el, ha egy maja vagy azték hirtelen San Franciscoban találná magát – vagyis a kultúrák igenis tudnak alapvetően különbözni. Egyik esetben sem számíthat a delikvens sok jóra – a legtöbb kultúra azonos abban, hogy valamilyen mértékben xenofób, idegengyűlölő: elutasítással reagál a másságra. Az emberi kultúra leírható egy modellel, az adott lokális kultúrák leírhatók sokféleségük bemutatásával. Vagyis a kultúrák változatosak, mégis ugyanolyan mechanizmusok által létrehívottnak tekinthetjük őket, már ha épp a mechanisztikus leírási modelleket preferáljuk. Bár vannak, amiket nők irányítanak, vannak, amiket férfiak, az biztos, hogy valahogyan az előző generációk által tanult és akkumulált tudásokat valamilyen mértékig át kell tudni adni a kultúrában a következő generációnak. Ha nincs valamilyen fokú – és ha belegondolunk, igen nagyfokú – kontinuitás, akkor elvész maga a teoretikus kultúra. Bár a forradalmakat nagy változásként élik meg az érintett emberek, a nyelv, amin az új világot megteremtik kontinuus reprezentációs rendszer a korábbival. Éppúgy ahogy a társadalmi rend megváltozása után nem változik meg az a tény, hogy az emberek jó részének dolgoznia kell, ha elég élelemhez akar jutni és fedélt akar feje felé, hát még ha infraszaunát is akar. Bár más szavak kerülhetnek előtérbe, lehet ’Naccsága’ helyett ’Elvtárs’ a megszólítás, még a legelvakultabb despoták sem szokták például a nyelvtant megváltoztatni. Bár az is igaz, hogy a nyelvtan nem érzéketlen a szociális rendszerre – van ahol tegeződnek vagy magázódnak, van ahol ez a különbség nem létezik. A tárgyiasult kultúra bizonyos elemei gyorsan cserélődnek, mint az uralkodófejek a pénzérméken egyes domíniumokban vagy országokban. Mások jóval lassabban: maga az, hogy fémet használunk értékközvetítőként sokezer éves, a fémpénz meg már régóta általában kerek. Ugyanez van a reprezentációkkal – régóta tudja a legtöbb magyar a himnuszt (egy-egy beégés emiatt is igen emlékezetes), de azt csak mostanában kezdik tudni az emberek, hogy Kölcsey meleg volt. Mindegy mi van a fejekben, egy teoretikus kultúra fennmaradása attól függ, hogy a fejekben valamilyen típusú tudások legyenek, és hogy – a gyűlölködésben és százéves háborúkban is – valamennyi összhang révén koordinált legyen az emberek viselkedése, még akkor is, amikor minimálisan kooperálnak.

20

Társadalmi határok: önmagunk szülte korlátok Hazánkban egyre gyakrabban téma a globalizáció, a multikulturalizmus és ez együtt jár a ’nemzeti’, saját hagyomány értékeinek és mozgásterének tematizálásával. Volt-e azonban globalizáció, mielőtt a szót elkezdték használni? Vagy multikulturalizmus, vagy épp nemzeti érték? Ha az előző mondatokat vizsgáljuk, az triviálisnak tűnik, hogy létezett mozgástér, mielőtt a ’mozgástér’ szót elkezdtük használni, és valószínűnek tekinthető, hogy a ’globalizáció’ is valami olyan megnevezésére szolgált, amit akkor és abban a világban meg lehetett figyelni, meg lehetett nevezni. A szavak azonban nemcsak a kultúrák nyelvi válaszai környezetükre, hanem egyben alakítói is annak a kultúrának, amelyben használják őket. Ha már értjük, mi a globalizáció, elkezdhetünk ’harcolni’ ellene, vagy ha tudni véljük, hogy mi a nemzeti érték, elkezdhetjük ’védeni’. Vegyük azonban észre, hogy az ilyen nyelvhasználat egész más, mint hogy ’a besenyők ellen megvédeni’ egy várat. Az utóbbi esetben konkrétan le kell lökni, illetve le kell nyilazni azokat az embereket, akik a fallal körülvett területünkre be akarnak jönni – még ha utólag ki is derül, hogy szaracénok voltak, elég egyértelmű, hogy sikerült-e a dolog vagy sem: vagy eltakarodnak, vagy igen pórul járunk. Törekvéseinket egyértelműen egy célra kell irányítanunk, majd utána megpihenhetünk, már ha túléltük. Ezzel szemben a nemzeti értékek megvédése vagy a globalizáció elleni harc sokkal kétértelműbb. Bár nyelvileg ezek is kimondhatók, a különböző fejekben egész más lehet arról, hogy mit is jelentenek, illetve milyen cselekvés révén érhetjük el a győzelmet, vagy hogy például meddig kell harcolni, vagy mikor lehet megpihenni, ha egyáltalán lehet. Egy konkrét csata mindig erősen lokalizált; még nagy és hosszú háborúk esetében is a világ területének legnagyobb részén madarak dalolnak, tücskök ciripelnek – míg eközben a közösségi és egyéni reprezentációk esetében minden mást elborító lehet a csataláz. Bár nem konkrét az értelme a ’háborús’ mondatoknak, mégis, ezek a megnyilatkozások, ha elszaporodnak, nagyon is konkrét társadalmi változások okaivá lesznek.

1. Az 1920-as ötezer koronáson miért írták fel ennyi nyelven a pénz értékét? A magyar nemzet nem egynyelvű? Ma milyen nyelveken lenne ildomos még felírni a címletet? Miért?

21

A kétféle (konkrét és metaforikus, vagy operacionalizálható vs. absztrakt) nyelvhasználatban közös, hogy a ’harc’, a ’védekezés’, vagy az, hogy ’meg vagyunk támadva’ igen konkrét érzelmi reakciót vált ki belőlünk. Mindenkinek mást, mert mindenki más-más konkrét veszélyhelyzeteket élt meg, és másmás nem konkrét szituációkban találkoztunk a ’harc’ vagy a ’védekezés’ reprezentációival. A szaracénok esetében van, aki csak sikoltozik, fel alá rohangál, mások fegyvert ragadnak, vagy elkezdik buzdítani társaikat, hogy ők (is) kockáztassák életüket a védekezésben. A globalizáció vagy a nemzeti értékek esetében a sikoltozás megengedett, de általában elítéljük a konkrét fegyverek használatát, vagy mások megölését – hogyan tudjuk tehát akkor megvédeni magunkat? Vegyük észre, hogy a ’nemzet’ vagy a ’globalizáció’ elképzelt valóságok. A nemzet egy olyan elképzelt közösség, amelynek tagjai személyesen nem ismerik, nem ismerhetik egymást, éppúgy, ahogy nem tudják személyesen megtapasztalni a nemzetet, mint közösséget. El kell tehát képzelni, ami messze nem jelenti azt, hogy a ’nemzet’ képzeletbeli. A globalizáció egy hasonlóan elképzelt folyamat: egyfelől célként megvalósítandó ’jó’ lehetséges valóságaként reprezentált nagy vállalatok vezetőinek fejében, másrészt leküzdendő, lelassítandó, vagy akár felszámolandó ’rosszként’ van reprezentálva utcai tüntetők fejeiben és transzparensein. Azok a nyelvjátékok, amiket az emberek komolyan vesznek, valóságosak, hiszen alakítják azt a világot (mind a társadalmat, mind a technikai környezet, mind magát a természetet), amit általuk és rajtuk keresztül megélnek az emberek. És ez így igaz már születésünk óta: a Thomas-tétel alapján ha az emberek bizonyos szituációkat valóságosnak tekintenek, akkor ezek következményeiket tekintve, valóságosak is.8 Ezekkel a folyamatokkal részletesebben foglalkozunk a szociális reprezentációk témaköre kapcsán a következő fejezetben. Ha egy tartalom elterjed, és a társadalom elfogadja, integráns részünkké válik, hat értékeinkre és a másokkal folytatott interakciókra is. A reprezentációk így létrehozzák azt a keretet, mely gondolataink környezetének minősül. Konvencionális csapásokat hoznak létre a világ értelmezésére, a társas hagyomány kontinuitása miatt kényszerítő erejűekké válnak és ezáltal megkérdőjelezhetetlen valóságnak fognak tűnni. Egy sportegyesület, egy egyház elképzelt közösség, de egy nagyobb vállalat is, hát még egy nemzet. Ezeket egymástól az a sajátos mód különbözteti meg, ahogyan a tagjai a közösséget elképzelik.

Értelmezési szabadság és viselkedéses konformitás Kultúránk konvencionális nyelvjátékai alapján tudunk értelmesen gondolatokat formálni a világról: akármilyen egyediek is, csak ennek révén válnak kommunikálhatókká. Ugyanígy, a nyelvünk konvencióinak másolása révén sajátítjuk el a hangzókészletet, amiben értelmes nyelvi egységeket vagyunk képesek dekódolni és produkálni. Fontos, hogy mindkét esetben egyszerre kötöttséget és lehetőséget rejt magában a tanulás: leszűkíti a lehetséges hangzók, elfogadott világértelmezések

8

W. I. Thomas – Dorothy Swaine Thomas: The Child in America. Behavior Problems and Programs (Knopf, New York, 1928)

22

körét, csak hogy az egyén ezen keretek kihasználásával válhasson egyedivé, kiemelhetővé vagy elnyomhatóvá – vagy épp ’átlagossá’, kiszámíthatóvá. Az egyének és csoportok nem pusztán passzív befogadók, hanem saját gondolatokkal rendelkező, állandóan kommunikáló, a jelenségen „állandóan dolgozó” ágensek. Spontán módon „nem hivatalos” filozófiákat gyártanak, mint Piaget gyermekei a világ különböző szegmenseiről. Ezek a filozófiák aztán befolyásolják mindennapi döntéseinket. A jelenségek/dolgok nem vizsgálhatóak fogalmak közbeiktatása nélkül9, mert így nem tudjuk körülhatárolni, hogy milyen jelenségekről/dolgokról van szó, mik tartoznak a vizsgált halmazba, és mik nem, ezért valójában nem maguk a jelenségek, hanem a róluk alkotott fogalmaink határozzák meg a cselekedeteinket: ha egy polgármester „kulturáltabbá” akarja tenni települését, akkor ehhez csak annak megfelelően tud hozzálátni, amit a „kultúra” szerinte jelent. A fogalmak így nemcsak (tudományos) vizsgálódások kiindulópontjai, hanem egyben keretei is – valamilyen tudomány kialakulása esetén tudunk valamilyen világleírásokról beszélni. Ahogy Moscivici fogalamz: „Tudásunk olyan, mint a megkocsonyásodott majonéz, egy dolog azonban biztos: fizikai és társadalmi környezetünk alapvető formái ilyen reprezentációkban rögzültek, és magunk is a velük való viszonyban alakultunk.”

Második Károly és az Első Ananász A tizenhetedik század egyik fontosnak nevezhető problémája az ananász ízének leírása volt. Mint korábban is, a görög ókortól, a filozófiai kérdéseket gyakorlathoz köthető példákkal együtt tálalták a szerzők. A példa itt az új gyümölcs nehezen megfogalmazható íze, a probléma maga az ízlelés nyelvének értése: Mit mond ez a szerv, nekünk, a világról: mi helyett állnak az ízérzetek, mit reprezentálnak az ízek. Érdekes, hogy a kor kutatója, ha a témával foglalkozó forrásokat átnézi, az ízlelés meglepően redukált nyelvével találkozik: kevés szóval írták le az ízélményeket – és akkor is gyakran az orvoslás embertanában is gyakori kategóriákat használtak10. Magyarul, mintha a régiek nem lettek volna igazi ’feinsmekkerek’, a még csak gazdagodó kultúra nyelve nem igazán gazdag.

9

Még egy követ is nehéz 5 percig úgy nézni, hogy csak lássuk, és ne kapcsoljunk fogalmakat hozzá. Egyedül is sok fogalmat használunk – észleleteink egy részét kategóriákhoz kötjük, és a társadalmi diskurzus a kövekről fogalmak mentén tud felépülni. 10 Professor Steven Shapin, 2011. Changing Tastes: How Things Tasted in the Early Modern Period and How They Taste Now. (The Hans Rausing Lecture). http://www.vethist.idehist.uu.se/pdf/salvia_2011.pdf

23

2. ábra Danckerts képén (1675) II. Károly (a Royal Society patrónus-királya) megkapja az I. ananászt. Anglia üvegházaiban már termesztették a gyümölcsöt, nem csak ’egzotikumként’ importálták.

Az érem másik oldala, hogy az ízlés leírása még valahogy szervesebben kapcsolódott a gyomor szervéhez és az emésztés folyamatában – kicsit olyanok a leírások, mintha az ’íz=emésztési hatás=egészség változása adott személyben’ relációval lehetne legkönnyebben értelmezni a reprezentációs mintákat. Vagyis ahogy a szervezet egészségét befolyásolta a kor orvosai szerint a hideg és a meleg, a nedvesség és a szárazság, és ahogy ezek túlzó hatásai révén jöttek létre a jellegzetes kórképek, nos, az ételek is ilyen ’ízűek’ voltak, az uborka hideg, a fohagyma meleg – és a hatásokat elsősorban a szervezetre és emésztésre, így végső soron az egészségre kifejtett hatásokként írták le. Egy Merlot még nem ’Tsokolata’ volt, mai ízleléskultúránkhoz igazodva, hanem egy olyan bor, ami erre vagy arra a testi zavarra, betegségre jótékony hatású. A későbbi századokban az ízlelés, mint a világról valamilyen kardinális értelemben megbízható és releváns reprezentációt létrehívó modalitás lassan ’kiment’ a divatból: a 19. század számára már marginalizálódik filozófiai problémaként, de gyakorlati, kémiai és fiziológiai problémaként nyilvánvalóan megmarad: ekkorra a kérdés, hogy milyen molekulák milyen ízeket és milyen folyamatok révén hívnak létre, vagy az, hogy hogyan lehet levédetni egy ízt, titkosíttatni egy receptet. Ma egyfelől az ízlelés fejlesztésének számos módja gazdaságilag jövedelemző üzlet: borkostolók és tanfolyamok divatja jól mutatja, hogy a bor ízének értő elemzése mennyit fejlődött: milyen gazdag tára standardizálódott a bor-íz-terminusoknak. Ez a fajta reprezentáció egyszerre befogadóközpuntú és tudományos: a cél a személy számára sémákat adni az elnevezés és kategorizálás folyamatáról, ’betanítani’ abba a kultúrába, ami nem külső mérőeszközökön (refraktométereken és fokolókon keresztül) tapasztalja és írja le a világ egy szeletét, hanem a szubjektum saját érzékelő és észlelő rendszerével. Az ’ízek’, a bor leírására használt kategóriák azáltal fejlődhettek idáig, hogy elég sok a hasonlóság egyének ízélményei között ahhoz, hogy nyelvi kategóriákban egyre precízebben tudjanak a világ egy igen apró szeletéről beszélni. A személy valójában már egy ilyen felfogásban is távolabb van az élménytől, mint a korábbi századok embere, hiszen az íz nem valami, amit saját konstitúciója alapján természetszerűleg érez – ami alapján dönt, hogy egyáltalán mit is kíván enni és mit nem – hanem egy ’művelt’ világ, ami saját, 24

tompa, szegényes érzékeit segít kitágítani, ’edukálni’, hogy szakértője, műértője legyen a bornak. Az emésztés ’előzménye’ volt az íz a tizenhetedik századi szerzők számára, míg mára az íz a kémiai összetétel, az emberi felépítés és a kémiai reakciók összeredménye, ’következménye’.

Mára számos kémiai újítás – és nem csak a növénynemesítés – alakította azt, hogy mit és hogyan eszünk – ahogy kultúránk konstruálta azokat a leíró nyelveket, amiben ízlelésről, vegyi összetételről, zsírtartalomról vagy ’egészségesség’-ről tudunk beszélni, hasonlóképp konstruálta azokat a társadalmi rendszereket, amelyek előállítják, elkülönítik és elegyítik az anyagokat, hogy létrejöjjön a fogyasztott. A fogyasztó kiszolgáltatott a rendszerben, de szabad ágens is, aki választásaival és gyakorlataival maga is alakítja a hazai táplálkozás-kultúrát.

3. ábra Egy tokaji bemérés eredményei

25

A vagdaltús-konzerv színe és fonákja

4. ábra Hústartalom 12 % a feldolgozás pillanatában. CZ 4o2 ES.

26

Tárgyiasulás és tanulás

Waldo Nell képe egy kristályos lila élelmiszerfestékről 640x-es nagyításban készült. Ehhez képesnek kell lennünk ilyen mértékű nagyítást lehetővé tevő optikai eszköz előállítására, sőt, egy másik optikai rendszerrel meg kell tudnunk a nézés pillanatát, a ’látványt’ állítanunk, megörökíteni a pillanatot. Lefény-kép(ez) valaki valamit: képet, szelektív hasonmát hoz létre. De ezzel párhuzamosan a kémiai ipar létrehozta azt a vegyületet is, ami ételekhez adagolva lila elszíneződést ad nekik, egy anyagot, amit azóta több termékben több milliárd ember bevesz, lenyel…és vagy szervezetébe építi, vagy megszabadul tőle idővel. A fénykép speciális, egyéni alkotóját dícséri. Hogy tárgya és a kép maga egyáltalán létezhessen más egyéneket dicsér, akik tudásaik révén hatottak mai környezetünkre, amelyekbe beágyazottan létezhetünk. Ha a fénykép művészet, a fényképező művész, esztétikai hatás kialakításáért felelős szakértő, nos, akkor, ha díjat kap, művészetéért kap díjat. A kutatók és mérnökök, akik a tudomány azon világait, nyelvjátékait hozták létre, amiben a technológiai fejlődés tárgyiasult formában lehetőségét hordozza ennek és sok más, lehetséges fényképnek, nos, ha ők kapnak viszont díjat, akkor tudományos (akadémiai) elismerésben részesülnek. Ha profitorientált cégekben dolgoznak, már nem is (részben) szimbolikus kitüntetést, hanem pénz-díjat, bónuszt kapnak. Vagyis a társadalmi reprezentációk kialakulása és olyan intézményesült világokban zajlik, ahol a reprezentációk különböző mértékben tárgyiasultak tárgyi környezetünkben, szociális rendszereinkben, vagy saját fejünkben váltak valódivá, „konkrét” dolgokká, amire tapasztalatunk

27

redukálható. És, ezzel párhozamosan, különböző mértékben váltak lehorgonyzott közös kategóriákká, amire világunk és tapasztalataink redukálhatók.

A szociális reprezentációk A reprezentációk leírása az elemző feladata, és a leírás számára is fontos ezek bizonyos előíró (preskriptív) tulajdonsága. Serge Moscovici ez alatt azt érti, hogy „ellenállhatatlan erővel kényszerítik ránk magukat.”11 Példája a pszichoanalízis, ami Amerikában már annyira beépült bizonyos társadalmi rétegekbe, hogy a hétköznapok eseményeit nem is magyarázzák másképp. Például automatikus az elszólások freudi értelmezése, és konvencionálisan megszokott, hogy elfojtással, racionalizációval és projekcióval magyaráznak bizonyos jelenségeket12. A gondolataink a reprezentációinkon lógnak, alapvetőbbek a reprezentációk, amiket örököltünk, kaptunk, amiket ránk erőltettek. Az ilyen, szociális reprezentációk ereje abban rejlik, hogy a tegnap valóságán keresztül a ma realitását irányíthatóvá tesszük, mondhatjuk azt is, hogy a mindenkori jelenünkben a reprezentációk, mint a múlt, a közös tapasztalatok lehorgonyzott lenyomatai segítenek értelmezni, megérteni a mostot. Ha egy tartalom elterjed, és a társadalom elfogadja, integráns részünkké válik, hat a másokkal folytatott interakciókra és hat értékeinkre is. Így hozzák létre a reprezentációk azt a keretet, amely gondolataink környezetének minősül. Egyfelől tekinthetők útjelzőknek, hiszen konvencionális csapásokat alkotnak/adnak a világ értelmezésére, másfelől tekinthetők korlátoknak, hiszen kényszerítő erejük miatt (a társas hagyomány által) megkérdőjelezhetetlen valóságnak fognak tűnni. Ha a reprezentációk kialakultak, önálló életre kelnek, azáltal, hogy egyéni tanulások útján internalizálódnak, úgy megvan a lehetőségük arra, hogy megkövült „axiómákká” váljanak, hiszen a feledésbe merültek már gyökereik. A reprezentációk megértéséhez elsősorban származásukat kell megérteni, azonban, mivel a reprezentációk összeolvadnak a közösségek értelmezési munkája során változhatnak is, konkrét származásokkal ugyan leírható de amorf entitásoknak tekinthetők. „A reprezentációk saját léttel rendelkező társadalmi entitások, amelyek egymással kapcsolatban vagy ellentétben állnak, az élet folyamatával összhangban változnak; eltűnnek, majd új formában megjelennek.” Mai példán keresztül jól látható ez a folyamat (Moscovici példája a különféle neurózisok). Vegyük például a poszttraumás stressz-szindrómát (PTSD, post-traumatic stress disorder). Ma ez egy létező, orvosi segítséget igénylő állapota a szervezetnek, mondhatjuk úgy is, hogy egy kategorizált típusa a betegségeknek. Úgy tűnik, részben már a genetikai szintű magyarázat is adott: vannak olyan nukleotid-szintű polimorfizmusok, amelyek jósolhatóvá, prediktálhatóvá teszik egy egyénben a poszttraumás stressz kialakulását bizonyos feltétek teljesülése esetén, például ha kiskorában trauma érte a gyereket. A betegség leírását tipikusan olyan intenzív traumás helyzetekkel definiálták, mint az

11

Serge Moscovici (2002) Társadalom-lélektan válogatott tanulmányok, László János szerkesztésében, Osiris kiadó. Az itt adott rövid összefoglaló A szociális reprezentációk elmélete fejezetre koncentrált leginkább (210290.o.). 12 A szociális reprezentációk első elemzése Moscovici 1961-es munkája volt a pszichoanalízis.

28

erőszakos halállal találkozás, vagy a nemi erőszak. Vagyis olyan traumák válthatták ki a PTSD-t, amik konkrétan traumatizuálhatták annyira a beteget, hogy idegrendszeri elváltozások állandósult ’félelem-ciklusokat’ generáltak az agyában. Vagy megkattant mint Rambo.

13

5. ábra a drónok működtetése hasonló egy jó szimulátorhoz .

Évtizedekig a ’félelem-kondicionált’, traumatizált időszak volt a PTSD kialakulásának magyarázata – de mi van, ha a betegséget egy szobában ülve is el lehet kapni? Azok az operátorok, akik kényelmes amerikai számítógépszobákban ülnek, és onnan irányítják a világszerte katonai akciókat végrehajtó drónokat, úgy tűnik szintén traumatizáltak, annyira és úgy, hogy a PTSD-vel leírható lelkiállapotuk és agyműködésük14. Itt olyan konkrét traumákról nem beszélhetünk, mint egy Vietnamban dzsungelharcoló katona vagy egy kegyetlenkedéseket átélt civil esetében – mégis a kategória erre az új típusú poszttraumás stresszre is kiterjeszthető. Úgy tűnik, maga a definíció tud változni, hiszen ’morális sérülés’ érte a személyt, bár konkrét veszélyeket nem élt meg testét illetően, hanem csak a képernyőn illetve fejében. Bár a harc és küzdelem új formái védhetik a katonák testét, úgy tűnik lelkük ugyanúgy kitett a háború pusztító erejének, mintha az ellenséggel és haldokló társaikkal egy térben lennének.

Lehorgonyzás Az ismeretlenséggel kapcsolatban szorongást élünk át, ez azonban fokozza a közösség vágyát arra, hogy konceptualizálja, nevezze meg az adott jelenséget. A csoport által birtokolt képzetek, ideák és nyelv korlátozza és irányítja azt a folyamatot, ahogy a csoport megbirkózik az ismeretlen értelmezésével, ahogy a tradicionális struktúráknak köszönhetően megoldási módot talál. A lehorgonyzás révén a szokatlan megszokottá válik, az ismeretlent egy ismerős kategória részeként fogjuk értelmezni. Ennek a folyamatnak érdekessége, hogy az előzetes eszköz és koncepciókészlet olyan paradox helyzetet hoz létre, amelyben a konszenzus iránti igény miatt a konklúzió felülírja a premisszákat. Az 13

http://io9.com/psychologists-propose-horrifying-solution-to-ptsd-in-dr-1453349900/@rtgonzalez http://www.gq.com/news-politics/big-issues/201311/drone-uav-pilot-assassination?currentPage=4 http://www.gq.com/news-politics/big-issues/201311/drone-uav-pilot-assassination 14

29

ill.

előzetes tudások és a konszenzus alapján a kapott inputot úgy próbáljuk kombinálni, hogy alátámassza az előzetes elvárásokat. Denise Jodelet híres vizsgálatában egy falu közösségét kérdezte meg arról, hogy mit gondolnak a faluba érkezett értelmi fogyatékosról15. Ők egyből saját kategóriáikba helyezték el ezt az új, idegen jelenséget, az értelmi fogyatékost a bolondokhoz, bénákhoz, csavargókhoz hasonlítva belehelyezték a „semmirekellők” kategóriájába. Ez az ún. lehorgonyzás, ami tehát osztályozást és névadást jelent. Vagyis ha hallunk egy leírást, ami alapján aktiválhatni tudunk előzetes tudásokat, akkor már mielőtt megláttunk, meghallottunk volna valakit, kialakítunk egy képzetet róla és a bejövő további információt erre fogjuk felfűzni. A személypercepciót esetenként olyan szinten irányítják a sztereotípiák, előítéletek, hogy nyugodtan kijelenthetjük, az ítélet gyakran megelőzi a tárgyalást. Már gazdag szülők ovis gyermekei képesek fehérnek látni a feketét, ha fekete társuk jómódú, illendően viselkedik (mint ők és többi gazdag) nem rémisztő és/mert szegény (mint a feketék). Az idegen dologgal kapcsolatos ellenállás első lépését akkor tesszük meg, mikor nevet adunk az adott jelenségnek. A korábbi példa alapján: bizonyos kimerülten ideges embereket egy konkrét kórképhez rendelünk (pl. PTSD). Ha már van neve, akkor elindulhat róla a diskurzus. A témát illetően képesek leszünk beszélni róla, ha valami előzőleg ismerős dolog kategóriájába tudjuk helyezni, vagy új prototípusként kezdjük reprezentálni. Az ítélet megelőzi a tárgyalást, tehát ha már a dolog hasonlít prototípusokhoz, akkor azokat a tulajdonságokat várjuk el, melyek e prototípusra jellemzőek. A drónpilóta is PTSD-s (de ekkor az amorf reprezentáció maga is megváltozik, morális oka lesz a tünetegyüttesnek, a leírás akkomodálja az új jelenséget). Létrejött egy társadalmilag kezelendő probléma (amiről lehet cikket írni, aminek a felelősét el lehet kezdeni keresni), miközben megváltozott egy betegség (mert már elég egy szobában monitorokat nézni és kollegáinkkal beszélgetve parancsokat kiadni). A tárgyiasított világból beáramló idegen eszmék és fogalmak a lehorgonyzás által gyökeret eresztenek a konszenzuális tudásunkban. Nevet kapnak és így attitűdjeink alakulnak ki velük kapcsolatban. A neutrális jelenséget úgy építjük be hétköznapi tudásunkba, hogy az eddig meglévő kategóriáinkhoz a legoptimálisabban passzoljanak, emiatt viszont a kategóriáció eredményeképp pozitív vagy negatív értékekhez kötötten reprezentálódik minden. A lehorgonyzás által be tudjuk illeszteni az adott jelenséget világunk identitásmátrixába, de ezáltal az eltérő reprezentációkkal rendelkező csoportok máshogy és mást látnak ’valósnak’ a világban – ún. ’perspektívikus’ különbségekről beszélhetünk. Ha egy jelenséget bele tudunk szőni az eddigi világunkba, annak 3 következménye van: 1) láthatóvá válik és tulajdonságokkal lesz felruházva; 2) jellemzők által egyéb jelenségektől elkülöníthetővé válik; 3) az adott közösségben (akik hasonló konszenzuális világgal bírnak) konszenzuális tárggyá válik. Figyeljük meg milyen kategóriákban beszélünk erről-arról? A használt kategóriákkal felfedjük az emberi természetről vallott kategóriáinkat, amelyek ’evolúciós’ célja, hogy elősegítsék az addig ismeretlen jelenségek, emberek, motivációk megértését és a véleményformálást. A használt kategória ritkán nélkülöz értékelő, ún. normatív aspektust: „Olyan-e, amilyennek lennie kell?” gyakran fogalmazódik meg elvárásként.

15

Jodelet, D. (1991). Madness and Social Representations. London: Harvester/Wheatsheaf.

30

Tárgyiasítás=objektiváció Ha valakire azt mondjuk, hogy depressziós, akkor azt valóságos dolognak tekintjük, vagy ha azt mondjuk, hogy fóbiás, pánikbeteg, diszlexiás, PTSD-s, akkor az olyan, mint ha azt mondanánk, hogy alacsony vagy magas, kékszemű. Érdekes, hogy milyen társadalmi folyamatok játszottak szerepet számos kórkép, például az öbölháború-szindróma, vagy a menedzserbetegség (CFS, krónikus fáradtság szindróma) elfogadtatásában. A beteg- és orvoslobbik hatékonysága láttán egy másik, néhány évtizede feltűnt betegség, a fibromialgia „felfedezője” a mai szociálkonstruktivista felfogáshoz igen közeli módon látja a kutatás eredményét: „nemhogy gyógyítanánk egy betegséget, hanem inkább létrehozzuk.”16 Az idea elveszti gyökerét és valósággá válik. Freud pszichoanalízisének egyik kulcsmomentuma, az elfojtás a konszenzuális tudás téglájává alakult át a nyugati kultúrákban, önálló életet él azóta is. Már a fizikus Maxwell észrevette, hogy „ami az egyik generációnak elvontnak tűnt, az a következő számára konkréttá válik.”, és ezek a konkrét képek épülnek be a reprezentáció mélyébe, annak figuratív magjába. Az elfojtás valóságtartalommal töltődik fel, és ha már megvan egy ilyen konkrét, képszerű (figuratív) mag, akkor a társadalmi diskurzus könnyebben alakul ki körülötte. A rá utaló szavakat könnyebben tudja elkezdeni használni az egyén, a használat során azonban a figuratív mag el is válik eredeti alapjától és önálló életre kel, elszakad gyökereitől és a konvencionális valóságunk részévé válik. A fogalmak képpé válása a lehorgonyzásnál jóval aktívabb folyamat. Célja az absztrakciók materializálása, ezáltal válunk képessé egy fogalmat képpé alakítani: a megszelídülés, a tárgyiasítás eredménye az objektiváció. Például a jéghegy analógia nagyban segít az absztrakt fogalmak konkretizálásának megértésében. Az ismeretlent valósággal tölti fel, a jelenséget a valóság esszenciájává alakítja.

16

Collins-Pinch. 2007. Dr Gólem. Budapest: Scolar.143. old.

31

Konszenzuális világaink A normális társadalmi érintkezés során elhangzó beszélgetésmintákból anyagot gyűjtve azt látjuk, hogy a szóbeszéden alapuló párbeszédekben – a magánélet és a nyilvános élet között – a szociális reprezentációk célja az, hogy az ismeretlent ismerőssé tegyék. A társalgás a konszenzuális világunk középpontjában helyezkedik el, életre kelti és átalakítja a reprezentációkat. Úgy tűnik, hogy a kommunikáció által a csoportok fizikai realitással látják el az ideákat, a képzeteket. Ezek a valóságok valaki(k)nek a valóságai, egy adott csoport számára készült valóságok. Az így önálló élettel felruházott jelenségek általában nem nyers adatok, hanem egy adott kollektivitás, intézmény termékei, melyek a tárgyiasított világból jönnek, így nem lehet kontextusuk nélkül (’helyesen’) megérteni őket. A szociális reprezentációkat a valóság rekonstruálásának eszközeként kell tekinteni, és így különösen fontos, hogy a reprodukció során, mivel saját kategóriáinkra támaszkodva építjük be azokat, tudatában legyünk az elkerülhetetlen torzulásnak, és annak a felismerésnek, hogy a torzulás a 32

kontextus ismeretével nagyban csökkenthető. Ha ugyanis szociális reprezentációvá, konszenzuálissá és autonómmá válnak bizonyos képek/reprezentációk, akkor a konszenzuális valóság alkotóivá lesznek, így kontextusuk kitágul. Ehhez érthetővé ill. elfogadottá kell válniuk a társadalom tagjai számára, ha azonban elfogadottakká váltak, ha inkább fontosabb, mint perifériás diskurzusokhoz kötődnek, akkor - különösen a krízis és a felbolydulás idején – fontos valóságformálókká lesznek. Krízis idején a személyes és a nyilvános szféra közti különbség elmosódik, ekkor változnak legdinamikusabban a nézetek, ekkor válnak egyre manifesztebbé a bizonytalanság csökkentése miatt gyakrabban használt szociális (re)konstrukciók. Ezekben az időszakokban a nyelvi elkülönítések gyakran hívnak létre barikádokat, lövészárkokat. Egy-egy gondolat mellett/ellen folytatott harcban gyakran élő emberek hullanak el. A tárgyiasított, tudományos világ azért különösen fontos manapság, mert többnyire ez a forrása a konszenzuális világba beépülő új gondolatoknak. A kávéházakban, a koleszban és mindenütt a viták során megszólaltatott hétköznapi vélemények mint amatőr tudományos elméletek vannak jelen. A szakértői nyelvhasználatok lassan diffundálnak át a szubkultúrák reprezentációs valóságába. A szociális reprezentáció kutatás célja nem kizárólag a reprezentációk tartalmának feltárása, ezt némileg megkönnyíti az amatőr elméletek anatómiájának megismerése; hasznos egyszerűsítés, ha a reprezentációkat létrehozó egyéneket az amatőr tudósokhoz hasonlítjuk. Így megtalálhatók azok a ’kutatási területek’, vagyis témák, amelyek foglalkoztatják az embereket. Ez marketingcélokra is felhasználható (azok felé kell orientálódni), de tudományos vizsgálat tárgya is lehet, hiszen egyes diskurzusok különböző témákkal foglalkoznak, más-más konstitutív metaforákat használnak, megkülönböztető és értékelő mozzanatok révén konstruálnak világot. Egy teoretikus kultúra, vagyis egy ’gondolkodókból felépülő társadalom’ vizsgálatakor figyelembe kell venni, hogy a szociális reprezentációk mindig egy társas közegben, egy társadalomba ágyazva vizsgálhatók. A körülményeket, amelyben a csoportok kommunikálnak és döntést hoznak a közegnek tekintjük, amiben a tartalom (vívmányaik, hiedelmeik, ideológiáik, tudományuk, divatjaik és szociális reprezentációik) megjelenhet. Egy gondolkodó társadalom tagja kérdéseket fogalmaz meg, választ keres és (nyilvános) találkozóhelyen17 más kíváncsi megfigyelőkkel, amatőr politikusokkal, orvosokkal, tanárokkal és (főleg) pszichológusokkal beszélget. Ezek a beszélgetések teremtik meg a stabilitást, a jelentés közösségét a beszélgetőpartnerek között, így végülis társadalmunkban. Ebben a térben formáljuk ki a világról alkotott reprezentációinkat, onnantól kezdve, hogy milyen az ideális kapcsolat egészen addig, hogy az iPhone jobb-e a Samsungnál, vagy hogy pontosan mit is okoz most a Merkúr retrográd mozgása. A konszenzuális világok olyan helyek, ahol mindenki szeretné magát biztonságban érezni, ezért fontosak a közösen megalkotott magyarázóelvek. Ezek, mivel beváltak és biztonságot adnak, így viszonylag lassan változnak. Így a kognitív ökonómia alapján a ’harc’ metafora lehet, hogy még akkor is megmarad, amikor igazi ’harc [a szaracénok ellen]’ már rég értelmezhetetlen. Az előzetesen meglévő tudást könnyen ki lehet egészíteni, de olyan „paradigmaváltást” nagyon lassan lehet

17

Ez mára már egészen virtuális lehet: volt olyan cég, ahol, amikor rájöttek, hogy a munkavállalók amúgy is gamerek, a munkamegbeszéléseket is a World of Warcraft világában bonyolították, a Second Life-ben meg vannak akik előadásokat tartanak, míg mások teleportálgatják magukat.

33

csinálni, ahol a zsinórmérték, az értelmezési keret változik meg. Az ismeretlentől való félelem miatt az emlékezet uralkodik a dedukció felett, a múlt a jelen felett és a válasz az inger felett.

Befogadás és elutasítás Az ellenállás sokszor segít: több kutatás azt mutatja, hogy az orvosok szerint ’irreálisan’ pozitív testés önképű páciensek, vagyis akik a gyógyulásukban állapotuk ellenére hittek, valóban jobban gyógyultak18, HIV-pozitívak, akik ’realisztikusan’ nézték saját betegségüket korábban haltak19. Vagyis a betegséggel kapcsolatos reprezentációk hatnak a gyógyulásra – placebo hatás – illetve az állapot romlásához járulnak hozzá, mint a nocebo hatás esetén. A hiteinkhez kötött pozitív és negatív hatást állapotunkra illúziónak tekintjük, ha a ’normális’ és valódi állapot fokmérőjét a statisztikus átlagok alapján alkalmazzuk az egyénre. Ilyen értelemben beszélhetünk ’hamis hitekről’, és ezek valódi hatásairól. Vegyünk egy példát az intelligencia-kutatás területéről. Bár a ’hivatásos’ kutatók évtizedenként gyakran jelentősen módosítják azt, hogy mit tekintünk ’elfogadott tudásnak’ az intelligenciáról és annak mérhetőségéről, a mi fejeinkben is laikus pszichológusok vannak, akik általában két megközelítésben gondolkodnak az intelligenciáról. Azok a kamaszok, akik az intelligenciáról, mint valamilyen mértékegységgel jellemezhető entitásról beszélnek lassabban fejlődtek, kevésbé voltak motiváltak, rosszabb eredményeket értek el, mint azok a társaik, akik az intelligenciáról mint inkrementálisan növelhető valamiról beszéltek20. Érdekes helyzetet látunk. Ha a tárgyiasított világ felől közelítünk, ha a tudomány távolságtartó leíró perspektíváját (az ’ők’ paradigmáját) nézzük, amely nyelvi világokban egymástól elszigetelhető és vizsgálható tárgyakat találunk, akkor az IQ-kutatás lehet épp olyan állásponton is, hogy az IQ főleg öröklött, vagy olyanon, hogy főképp szerzett, az IQ hol egyfaktoros, hol többfaktoros modellel leírhatónak tekintett. Ettől függetlenül egy olyan populációban, ahol a tagok véleménye szerint (’naív elméleteik alapján’) az intelligencia kemény munkával növelhető, az eredmények lesznek jobbak és a fejlődés gyorsabb. Az ők tárgyiasított világától függetlenül a mi, beszélgetéseink során konszenzuálisan felépített világában nem a kultúrára általában jellemző kollektív reprezentációk, hanem a saját szociális reprezentációink lesznek elsősorban hatással. „A világ, amit önmagunkénak érzünk.” És ebben a világban naív elméleteink, pszichológiánk és erkölcstanunk segít eligazodni a döntés és befogadás nehéz pillanataiban.

18

Taylor, S. E., Lerner, J. S., Sherman, D. K., Sage, R. M. & McDowell, N. K. (2003). Are self-enhancing cognitions associated with healthy or unhealthy biological profiles? Journal of Personality and Social Psychology, 85(4), 605–615. 19 Reed, G. M., Kemeny, M. E., Taylor, S. E., Wang, H.-Y. J. & Visscher, B. R. (1994). “Realistic acceptance” as a predictor of decreased survival time in gay men with AIDS. Health Psychology, 13, 299–307. 20 Blackwell, L., Trzesniewski, K. & Dweck, C. S. (2007). Implicit theories of intelligence predict achievement across an adolescent transition: A longitudinal study and an intervention. Child Development, 78, 246-263. Lásd még: Dweck, C. S. (1999). Self-theories: Their role in motivation, personality and development. Philadelphia: Psychology Press.

34

Vegyünk egy másik példát. Ha például valakit ki akarunk zárni egy közösségből, akkor az alapvetően diszkreditáló jellegű megbélyegzés, ami külső jegyeket köt össze a ’szégyen’-nel, általában kapcsolatot hoz létre egy jellemvonás és egy sztereotípia között. A testi fogyatékosságok, különféle fizikai torzulások, vagy az egyéni jellem szégyenfoltjai, esetleg a faji, nemzeti és vallási hovatartozás „törzsi” stigmái létesítenek kapcsolatot az észlelt (észlelhetőnek tekintett) konkrétum és az elfogadás (tisztelet, figyelem, bizalom) megvonását értelmező általános ’ok’ között, amit a viszonyok és nem a jellemvonások „nyelvén” tanulságos elemezni. Így például elég jól feltérképezhető a szociális reprezentációk vizsgálatával, hogy két kultúra találkozásakor (például tömeges bevándorlás/betelepítés hatására) milyen folyamatok mennek végbe az integrálódó kultúrában: A saját hagyomány alig vonzó

A saját hagyomány nagyon vonzó

A befogadó kultúra vonzó

Asszimiláció

Autonom beilleszkedés

A befogadó kultúra alig 21 vonzó

Elszigetelődés a periférián

Gyarmatosító magatartás

Míg az 1980-as években a televíziózás terjedése egy időre integrált közösségeket, a kilencvenes évektől felerősödő hálózatosodás eredményeképp az ízléskultúrák mára saját hálózataikon belül kommunikálnak és innen szerzik a világértelmezések alapját képező kollektív reprezentációkat22. Emiatt a közösségek szociális reprezentációinak kiemelkedő jelentőségük van a mai kulturális folyamatok megértésében, hiszen többek közt konfliktusok meghatározó ágenseinek is tekinthetők. A ’valóság’ ebben a felfogásban nem egy, az igazság nem egy nézeté, hiszen eltérő közösségek máshogy akkomodálják – szociális reprezentációik szerint – a világot. Azok a folyamatok, amik ezt a pluralizmust tovább erősítik fokozottan hatnak a pluralizálódás mellett az igazság(ok) relativizálódására is.

Kondicionálás vagy tanulás Értelmes emberi életet csak kultúránkba integrálódva tudunk élni, és az alábbiak azt mutatják, hogy ez a beleágyazódás a körülöttünk élők gondolatainak a világába jórészt természetesen megy, bizonyos fokig ellent sem tudunk állni neki. Kultúránk egyszerűen kondicionál bizonyos reakciókra – vannak, amelyek kifelé láthatók jól (mint a feszültséglevezetés immár általánosan elfogadott módja, a neurotikus heherészés) és vannak, amelyek belső működésünkre hatnak (pulzusszám- és vérnyomásemelkedés). Egyes reakciókat megpróbálunk inkább maszkolni, másokat épp eltúlozni, kihangsúlyozni. Mindenhol, ahol normákat állít fel a társadalom (és minden nyelvben ezek már a nyelvhasználat által kódoltak) ott megjelenik a normaőrzés, a normaszegés, tematizálódik a cselekedetek egy része a társadalmilag ’értelmes’ kategóriák mentén.

21 22

Komoróczy Géza: Bezárkózás a nemzeti hagyományba. Wessely A. „A kultúra szociológiai tanulmányozása”, in: A kultúra szociológiája, Osiris-Láthatatlan Kollégium.

35

Különböző társadalmakban más-más jutalmazási és büntetési mechanizmusok vannak, eltérőek a szociális reprezentációk, amik alapján ilyen-olyan attitűdökkel írhatók le a mikroközösségek, de eltérnek abban is, hogy a ’kondicionálás’ mennyire alapvető a szocializálódás bizonyos lépcsőin. Talán először Norbert Elias hívta fel a figyelmet arra, hogy még soha a világtörténelemben nem alakultak ki olyan nagy területeket és embertömegeket átfogó interdepenciák és versengések, olyan mérvű funkciómegosztás, és, ami mindezt részben megalapozza, annyira stabil erőszak- és adómonopólium mint a nyugati civilizáció különös és egyedi terjeszkedése során. Már a 20. század elején Robert Musil A tulajdonságok nélküli ember szerzője érzékenyen problematizálja a tér és idő olyan extrém felosztási rendszereit, mint ami ’tipikus’ a szuperamerikai forma-városban, ahol stopperórával kezükben sietnek-nyugosznak. Ahol kérdések, feleletek gépalkatrészként illeszkednek, mindenki pontosan meghatározott feladatokat végez csupán, a foglalkozási ágak meghatározott helyeken összpontosulnak, futtában esznek, a szórakozási lehetőségek más városrészben koncentrálódnak, s megint másutt állnak a toronyépületek, ahol feleség, család, gramofon és lélek vár. Mai világunkban a kondicionálás hatásait megérthetjük, dekódolhatjuk és tudatosan átalakíthatjuk – kisebb vagy nagyobb mértékben – észlelni vélt világunkat.

Egy pszichopata orvos önvallomása

36

A képen James (Jim) Fallon agykutató és egy kontrollszemély agyának PETszkenje látható. A kutató sokáig vallotta a genetikai determinizmust, így jócskán megdöbbent, amikor sorozatgyilkosok agyi aktivitásmintáit vizsgálva ’gyanús lett’ saját agya. A pszichopatákra jellemző aktivitási mintát később genetikai vizsgálatok is megerősítették – a MAO-A gén agresszivitásért felelős allélját is megtalálták benne. Bár tudta, hogy kompetitív és izgatja a manipuláció és a hatalom, soha nem gondolta magát ’beteg’-nek. Hogy a látszólagos anomáliát értelmezze, magára, mint ’pro-szociális pszichopata’ gondol, akiben ugyan nincs különösen sok empátia, de a társadalmi elvárások keretén belül tartja a viselkedését. Amióta saját viselkedés ebből az új perspektívából látja, igyekszik ’jobbá’ válni, de elsősorban büszkeségből23.

A precepcióktól a koncepciókig Megosztott észlelés Elég jól ismert az ún. Ebbinghaus (Titchener) illúzió, ahol a környezet függvényében a központi köröket eltérő méretűnek észleljük.

1995-ben Aglioti és munkatársai azt találták, hogy a kísérleti személyek ugyan szóbeli közléseik alapján észlelték az illúziót, amikor a középső kör helyére pókerpénzt raktak, akkor az ujjak mozgását

23

http://blogs.smithsonianmag.com/science/2013/11/the-neuroscientist-who-discovered-he-was-a-

psychopath/

37

mérő készülék nem regisztrált illúziót, vagyis a kéz ’veridikusan’, annyira nyílt meg, amennyire kellett, hogy felvegye a pénzt, nem jobban (bal ábra) vagy kevésbé (jobb ábra)24. Később többen megismételték a kísérletet, találtak egyéb furcsaságokat is: ha monokulárisan, egy szemen keresztül néztek az alanyok, akkor, ha nem mozgathatták fejüket, a kéz is ’tévedett’. Egyesek szerint a hatás a körök távolságától függ, mások szerint igazából nincs is hatás. Az 1980-as évektől egyre több ismerete volt a biológiának az emberi (és majom) agyakról, tudós már azt gondolta, hogy igazából két külön látórendszerről beszélhetünk, az egyik, „a ventrális pálya a tárgy-, a másik, a dorzális pedig a térlátásra és a cselekvés vizuális támogatására szolgálna.”25 Bár ennél ma már sokkal árnyaltabb a kép, az biztos, hogy saját belső terünket nagyon komplex – és egymással hálózatot alkotó – részfolyamatok össztermékének tekinthetjük – már ha szeretjük az ilyen ’termelési’ metaforákat. Sokan vallanak olyasmit, hogy ’szenzomotoros’, vagyis érzékelési-mozgatási esetlegességek (kontingenciák) során alakulnak és erősödnek meg jelátviteli nyalábok az agy érzőidegsejtje, idegsejtjei és különböző agyi területei felé. Mintha a végtagok mozgatása, a szemek mozgása, a különböző hangmagasságú hangok mind-mind leképeződnének az agyban, és ebből a topológiai kavalkádból emelkedne ki lassan az észlelés, a fogalomalkotás, a mozgási képesség, a téri tájékozódás, a nyelv, az éntudat, a manipulációs készség, és az irónia. Az érzékszervi modalitásoknak is időbe telik, míg az újszülött esetében szétválnak, diszambiguálódnak, elkülönülnek. Míg a szintesztézia világából az elkülönült modalitások tudományosan vizsgált világába jutunk.

„A látótérnek nem egy, hanem emberben már húszon felüli teljes agykérgi leképezése van.”

26

24

Aglioti, S., DeSouza, J. & Goodale, M. (1995) Size-contrast illusions deceive the eye but not the hand. Current Biology 5(6):679–85. 25

http://lazarus.elte.hu/hun/doktoran/danku/danku.pdf 22. o. (Danku György: Kozmográfia és kogníció, Doktori ért.) 26

http://www.phil-inst.hu/highlights/agytudat/kovacsi/kovacsi.htm (Kovács Ilona: Funkcionális és fejlõdésbeli disszociációk a látórendszerben). 38

Korai amodális sensus communis?27 Elképzelhető, hogy a korai intermodális transzfer azért lehetséges, mert a modalitások kezdetben nem is válnak szét. Jól ismert, hogy a születést követően jóval több neurális kapcsolat található az idegrendszerben, mint felnőttkorban. A születésig tehát gyakorlatilag nem dől el, hogy mely idegsejt mely érzékszervet „szolgálja”. Amikor az egyes kritikus periódusokban a beérkező ingerek hatására megerősödnek egyes idegpályák – azaz az egyes érzékszervekhez kötődő neuroncsoportok hálózatai –, akkor az így megerősödött idegsejt-csoportok között addig meglévő neurális kapcsolatok visszafejlődnek. Monique Radeau több tanulmányában amellett érvel, hogy az érzékszervek csupán ebben az időszakban „válnak szét” (1997). E szerint a csecsemők egy egységes amodális érzékelőrendszerrel születnek, amely aztán az egyedfejlődés születést követő szakaszaiban differenciálódik a megfelelő érzékszervekké. Számos adat támogat ilyesféle fejlődési elképzelést. Optikai illúzió hatására háromdimenziósnak látszó tárgyaknak az egyhetes babák utánanyúlnak (Bower 1977; idézi: Mehler, Dupoux és Gervain 2005). Ha az illúzióval létrehozott „tárgyak” megfogásakor a csecsemő keze túlnyúlik a „tárgyon”, a baba izgalom jelét mutatja. Mintha megzavarná az érzékszervekből származó információk közötti ellentmondás. Bár ezt a megfigyelést részleteiben Bower soha nem publikálta, Mehler feltételezi, hogy a csecsemő az egyik érzékletből a másikra nézve következtetéseket von le, és ha várakozásai nem teljesülnek be, megzavarodik. Ebbe az irányba mutat számos más kísérlet is (Aronson és Rosenbloom 1971; idézi: Mehler, Dupoux és Gervain 2005). Az intermodalitást érintő kísérleteken túl neurobiológiai eredmények is alátámasztják az elképzelést. Innocenti és Clark vizsgálatai azt mutatják, hogy az újszülött macskáknál egészen három hónapos korig található kérgi neurális kapcsolat a vizuális és auditív modalitásoknak megfelelő idegsejtcsoportok között (1984). Hasonló támogatást nyújtanak Frost eredményei: a vizsgált újszülötteknél 47 napos korig sikerült kapcsolatokat kimutatni a retina és a talamusz szomatoszenzoros illetve auditív magjai között (Feyereisen 1999; Frost 1990; Gitelman et al. 1996).

A Radeau által megfogalmazott elmélet keretein belül tehát a különböző érzékszervek sajátságos érzetminőségei nincsenek jelen ab initio (ahogyan azt Piaget alapján sokan gondolják), hanem egy progresszív differenciálódás eredményeként jelennek meg. E szerint a nézet szerint az újszülött 27

Részletesebben: Fazekas, Péter, Gábor Á. Zemplén. "Molyneux Kérdései - a Reprezentáció Filozófiai Problémájától Az Intermodális Transzferig." Magyar Pszichológiai Szemle LX 4 (2005): 527-52. 39

érzékszervei egy amodális rendszerbe szerveződnek, és a különálló modalitások kialakulása a környezetből érkező hatások következtében megy végbe.

http://akrasia.info/tag/hobbes/

Szenzomotoros kontingenciák Az ún. szenzomotoros megközelítés szerint az észlelés egy olyan folyamat, amelynek aktív részesei vagyunk; észlelni annyi, mint tudatosan résztvenni egy készség gyakorlásában. A nézőpontot széles körben ismertté tevő Kevin O’Regan és Alva Noë ezt a készséget a környezet ún. szenzomotoros kontingenciák által közvetített explorációjában ragadja meg (Noë és O'Regan 2001)28. A szenzomotoros kontingenciák olyan szabályok, amelyeket egyrészt az adott modalitáshoz kötődő fizikai rendszerek, másrészt pedig a külvilág tárgyai határoznak meg. Ezek a szabályszerűségek írják le, hogy az exploráció során az észlelet hogyan változik az érzékszerv és a tárgy mozgásának megfelelően. Lényeges, hogy – a szerzők szóhasználatával élve – uraljuk ezeket a szenzomotoros kontingenciákat; vagyis az általuk kódolt szabályszerűségeknek tudatos tudásként kell funkcionálniuk. Az észleléshez a tudatos irányítás megléte szükséges (ha nem tudatosak a szabályszerűségek akkor nem észlelünk, ha tudatosak, akkor észlelünk), míg a szenzomotoros kontingenciák azt határozzák meg, hogy az egyes észleletek milyenek lesznek. Noë és O’Regan szerint tehát a (vizuális) észlelés három alapvető összetevője (1) az adott modalitáshoz kötődő kontingenciák rendszere, (2) az adott tárgyhoz kötődő kontingenciák rendszere és (3) ezekenek a kontingenciáknak a tudatos irányítása29.

28

A történeti előzményeket itt nem ismertetjük, de többek között érdekes magyar vonatkozású párhuzamok találhatók Marton Magda a testmodell és tudat fejlődését vizsgáló munkáival. 29 Ezen három alapvető elem fontosságát, szükségességét a szerzők olyan kísérleti megfigyelésekkel támasztják alá, amelyek során a kísérleti személyek az egyes összetevők valamelyikének hiányában nem észlelték a kísérleti stimulust. Jól ismertek például azok a kísérletek (Nazir és O’Regan 1990), amelyekben a kísérleti személynek bemutatott képet fixálják a szemmozgásokhoz képest, vagyis a szem és a kép relatív elmozdulását

40

A reprezentációelméletek szempontjából a szenzomotoros megközelítés legfontosabb állítása a kontingenciák szerepéhez kapcsolódik: ezek a szabályszerűségek határozzák meg az észlelet „milyenségét”. Ismeretük azonban gyakorlati ismeret, nem propozícionális, (a látás így egyfajta tevékenység, nem befogadás), így Noë és O’Regan elképzelése szerint nem beszélhetünk klasszikus értelemben vett reprezentációkról (az észlelés nem leképezés, hanem cselekvés); a külvilág saját maga modellje, olyan értelemben, hogy a külvilág tárgyai elvárásainkkal kölcsönhatva az aktív exploráció, a szenzomotoros kontingenciák „gyakorlása” során alakítják ki az észleleteinket. Emlékezés (álmodás, stb.) során sem valamiféle belső reprezentációk felé fordulva idézünk fel különböző tárgyakat, hanem a megfelelő szenzorimotoros kontingenciák kerülnek felidézésre. Ennek megfelelően a szenzomotoros megközelítés egy új értelmezését adhatja az intermodális transzfer problémájának. Noë és O’Regan elméletéből ugyanis az következik, hogy az intermodális transzferrel kapcsolatos központi kérdés nem a különböző modalitásokon keresztül felépített reprezentációk közötti kapcsolat veleszületett vagy tanult volta, nem is a közös reprezentációk létének kérdése, hanem a különböző modalitásokra jellemző szenzomotoros kontingenciák hasonlósága. Hiszen a szenzomotoros megközelítés szerint bár a látás, hallás, tapintás, stb. modalitásai mind saját, az adott érzékszervre specifikus szabályszerűségekkel rendelkeznek (amelyek meghatározzák az egyes érzékszerveknek megfelelő észleleteket), mégis várható interakció a különböző modalitások között, ha szisztematikus korrelációk, illetve közös szenzomotoros kontingenciák állnak fenn közöttük.

Észlelettől értelemig Nagyon komplexek azok a folyamatok, amelyek eredményeképp végül egy csecsemő észleleti kavalkádjától eljutunk a célracionálisan cselekvő, érzelmeit megnevezni és a tárgyakat fogalmakkal elkülöníteni tudó felnőttig. Már egy generáció óta tudjuk, hogy például egy három hüvelykes méretű tárgyat a felnőttek inkább azonosítanak pizzának, mint húszasnak (quarter)30. Pedig méret alapján ’közelebb’ lenne a pénzérme, a pizza mérete megszokottan változó, a pénz méretváltozása szokatlan. De már 5-től 9 éves gyerekek igen komplex fogalmi (reprezentációs) hálózatokkal bírnak. 31 Ha egy kávéfőző tetejét leveszik, szétfurdalják és egy fára akasztják, telerakva madáreleséggel, a kiskölkök hajlamosak azt mondani, hogy a kávéfőzőből madáretető lett. Ha azonban egy mosómedve képét látják, ami lassan lefogy, fekete-fehér csíkos lesz és bűzös felhőket eredet, akkor a gyermekeknek

(az (1) gyakorlását) megakadályozva azt érik el, hogy a kísérleti személy számára észlelhetetlenné válik a kép. Hasonlóképpen, az ún. „vakság a változásra” (change-blindness) kísérletek (O’Regan, Rensink és Clark 1996) arra mutatnak rá, hogy ha a vizsgált tárgy változásai túl lassúak, akkor (a (2) összetevő hiányában) ismét csak lehetetlenné válik az észlelés. Ugyanígy, az ún. „vakság a nem figyeltre” (inattentional blindness) kísérleteknél (Mack et al. 1992), ha a kísérlet során a figyelmet folyamatosan leköti valami, akkor hiába kerül a látótérbe a detektálandó tárgy, (a (3) hiányában) szintén elmarad az észlelés. 30

Rips, Lance J.. 1989. Similarity, typicality, and categorization in Similarity and analogical reasoning. 21 – 59. Cambridge University Press New York, NY, USA. 31

Keil, F. C. (1989). Concepts, kinds, and cognitive development. Cambridge, MA: MIT Press. 41

nehézséget okoz annak elfogadása, hogy a mosómedvéből bűzösborz lett: tárgyakat szoktunk egymásba alakítani, de élőlényeket nem tudunk átmorfolni.

A figyelem kitágul a szemantikusan hasonló kategóriákra is (a központi kategória más-más – de részben 32 átfedő - hálókat aktivál ld. magenta/zöld az ábrán)

A fogalmak reprezentációjához ilyen megfigyelések alapján érdemes kétszintű megközelítést alkalmazni: van a fogalmak explikálható, meghatározható, formalizálható vizsgálata és van olyan implicit kapcsolat és tartalom, ami empirikusan vizsgálható33. A matematikus meghatározza mi a háromszög, a kommunikáció vizsgálatával meghatározható, hogy milyen háztetőket tekintünk háromszögletűnek: a ’háromszög’ fogalma az összes szempont együttesen, nem csak a formalizálható komponens. A fogalmak az emlékeinkre is hatnak egyes esetekben: a nyelvünk színtermusaihoz közeli (fokális) színekre precízebben emlékezünk; ha távolabb van a ’tipikus’-tól, az árnyalat emléke halványabb és nehezebben rögzíthető.

32

Attention during natural vision warps semantic representation across the human brain. Tolga Çukur, Shinji Nishimoto, Alexander G Huth, Jack L Gallant. Nature Neuroscience 16, 763–770(2013). doi:10.1038/nn.3381 33

Michalski, Beyond Prototypes and Frames. http://citeseerx.ist.psu.edu/viewdoc/download?doi=10.1.1.18.9949&rep=rep1&type=pdf

42

Húsz nyelv alapvető színterminusainak kombinált ábrája: a színek területei a kulturális fókuszpontok körüli 34 legkisebb terület, így is látszik, hogy a szóródás jelentős . A kék és a zöld kicsit átfed, a narancs kb. világos barna, a rózsaszín a térkép mindkét szélén.

Osztályozás (klasszifikáció, kategorizáció) Az érzékelő felületeinket érő hatásokból, az ezek kombinálásával létrejövő észleletekből, nemzedékek sorának együttes és egymásra épülő kreativitása révén, létre hoztuk a bennünket körülvevő világ rendszeres elméletét, amely képes sikeresen megjósolni az érzéki impulzusok nagy részét. Hogyan voltunk erre képesek? Az észlelt dolgok: tárgyak, események, tények csoportokba, halmazokba rendezésével, osztályozásával, a fogalom-alkotással. A fogalmak hálóját ráterítve a világra nem veszünk el az egyedi, partikuláris észleletek végtelen sokaságában. A világ nem marad benyomások összefüggéstelen áradata. Honnan származik a fogalmi háló? Univerzálisan adott minden ember számára, ahogy a velünk született „idea innata” elméletek gondolják (Platon, Descartes, Kant)? Netán elménk konstrukciója ( a „hardver és a szoftver”) alakítja ki a világgal kölcsönhatásában (naturalista ismeretelmélet, Quine)? Vagy döntően társadalmilag meghatározott, történelmileg változik, ahogy a modern tudományfilozófia, kulturális antropológia gondolja (Kuhn, Hesse, Bloor; M.Cole; kognitív pszichológia: Eysenck)?

34

Persze ezek a kutatások problematikusak, de jelentősek voltak, ld. Berlin, Brent, and Paul Kay. Basic Color Terms: Their Universality and Evolution. Univ. Calif. Press Berkeley, Calif., 1969. Print.

43

A tárgyak, dolgok, testek (emberek, állatok, növények, környezeti objektumok) alapvető fontosságúak létfenntartásunk és így gondolkodásunk számára. A korai történelmi típusok a törzsi társadalmakban jelennek meg. Ezek egymástól is eltérnek, de a szerveződési alapelvük az, hogy „a dolgok osztályozása az emberek osztályozását tükrözi visssza”. (Durkheim-Mauss), vagyis „a világegyetem valamennyi tárgyát felosztják a törzs tagjai között.” (Cameron) Tipikus, hogy a dolgokat hímekre és nőstényekre osztják. (Ez él tovább a nyelvtani nem, a gender jelenségében, vagy fedezhető fel az olyan szópároknál, mint a yin és yang). A testek, a paradigmatikus tárgyak világosabban és könnyebben osztályozhatók, mint más észlelt tartalmak, pl.: tulajdonságok (attributumok) és viszonyok (relációk). Ezért az antik osztályozási rendszerekben is már ez volt a domináns megközelítésmód. A görög filozófusok arra kérdésre keresték a választ, hogy a dolgok (létezők) egyedi eseteit milyen alapon soroljuk osztályokba, fajtákba (kinds) fajokba. (Pl. „kutya” vagy „folyó” a Nilus is, meg az Eufratesz is). Platon (i.e.4.sz.) válasza (egyfajta korai prototípus elmélet) az volt, hogy Bodrit vagy Blökit azon az alapon tekintjük „kutyá”-nak, noha az egyik egy dán dog, a másik egy pincsi, hogy mindkettőt egy, az ideák világában születésünk előtt látott ős-mintához (prototípushoz) hasonlítjuk. E szerint az észlelt egyedek csupán egyes esetei a világban (természetben, társadalomban) adott, tényleges osztályok tagjainak. A világ létezői ontológiailag (metafizikailag) adott fajtákra van felosztva, mi emberek ezt csak felismerjük. Ismereteink leképezik a világot. Fogalmaink reprezentálják ezt. Arisztotelész (i.e. 4-3.sz.) ettől eltérő, máig is sok területen használt fogalom-elméletet dolgozott ki. Ennek lényege az, hogy az egyedi létezőket (észleleteink tárgyait) egymáshoz való hasonlóságuk, közös tulajdonságaik alapján soroljuk osztályokba, rendezzük fajokba. Ezekre vonatkoznak a fogalmaink, ezek alkotják a fogalmak tartalmát, intenzióját, az egyedek pedig beletartoznak a terjedelmébe, extenziójába. Azaz a fogalom tartalma a tulajdonságok konjunktív együttese (i). Ezek a tulajdonságok nem relatívak, hanem atomiak, elemiek, abszolútak (ii). Külön-külön szükségesek és konjunktíve (együttesen) elégségesek az egyed besorolásához vagy kizárásához (iii). A fogalmak terjedelmi határai élesek, és így csak két lehetőség van (dichotomia: a harmadik eset kizárásának elve): vagy beletartozik valami a terjedelembe, vagy nem (iv). A fogalom terjedelmébe tartozó minden egyed egyenrangú, reprezentatív (v). Igen fontos jellemzője az Arisztotelész féle osztályozási rendszernek az, hogy a fogalmak nem csupán élesen elkülönítve egymás mellett léteznek, hanem hierarchikus rendbe szerveződnek, (Ezt nevezték a skolasztikában egy arisztoteliánusról ”Porphüriosz fájá”-nak, mivel elágazó, szétágazó rendszerről, fogalmi hálóról van szó.) Pl.: létező: <élettelen élő
44

Viszonylag későn (a 17. századdal kezdődően, a formális logikában pedig a 19. századtól kezdve) kezd elemzés tárgyává lenni az, hogy nem csak dolgok és ezek (abszolút, elemi, kontextus-független) tulajdonságai vannak a világban, hanem valamilyen értelemben léteznek relációk, ill. a korábban abszolútnak tekintett tulajdonságok (pl. térbeli helyzet, nagyság, sebesség, szín) valójában relációk. (És ilyen pl. az is, hogy „barát”, vagy „alárendelt”, „drága-termék”, stb.) A relációkra azért irányul figyelem, mert a 17. században kezdődik a természettudományokban a mérés és kísérletezés módszeres alkalmazása, ami a dolgok és tulajdonságaik egymáshoz viszonyítását és ezáltal való definiálását jelenti. Ez hamarosan megjelenik a társadalomtudományokban: közgazdaságtanban (18. sz.) szociológiában (19. sz.) is, (Pl. statisztikai módszerekkel kialakított fogalmak, pl. átlag-család, munka-érték elméletek fogalmai.) A tulajdonságok különböző kontextusokban különböző sajátosságokkal rendelkezhetnek. A tulajdonságok relációs jellemzőinek ismerete igen fontos a velük kapcsolatos következtetések végrehajtásakor. Egy reláció lehet Tranzitív (pl. ”magasabb”) vagy intranzitív (pl. ”szereti”); ha xRy és yRz, akkor xRz illetve: nem Szimmetrikus (pl. ”kezet fog”) vagy anti-szimmetrikus (pl. ”nagyobb”); ha xRy, akkor yRx, vagy: nem Reflexív (pl. ”látja”, „egybevágó”) vagy irreflexív („értékesebb”); xRx igaz lehet, ill.: nem Ezek a sajátosságok különböző kombinációkban jellemezhetnek egy relációt.

Háló-modellek A 20. sz. második felében létrejött Quine-Hesse féle háló-modell szerint az észleléseinket szervező, azokra épülő fogalmi háló nem hierarchikus, merev struktúra (mint a korábbi arisztoteliánus modell), hanem: „egy ember-alkotta szövedék, …hasonló egy erőtérhez, amelynek határfeltételeit a tapasztalat adja. A tapasztalattal a széleken történő összeütközés az erőtér belsejében új rendet rendet hoz létre.” (Quine) A Quine-Hesse féle háló modell ugyan jóval megelőzte (1960-70-es években jött létre) a web, az internetes asszociatív hálózat létrejöttét, de mintegy előrevetítette azt. Időközben a szociológiában is megjelent az emberi kapcsolati hálózatok kutatási területe. Barabási (Behálózva, 2003) pedig kidolgozta az un. skála-független hálózati struktúrák egyfajta matematikai, topológiai modelljét. Ebben egy hálózat struktúráját a csomópontok száma és az őket összekötő kapcsolatok száma határozza meg. Megmutatta, hogy az ilyen hálózatok igen ellenállóak a meghibásodásokkal szemben, nagy az un. hiba-tűrésük. Ez a fogalmi hálózatokra is érvényes, pl. a tudósok mindig igyekeznek úgy módosítani a fogalmi hálót, hogy a csomópontok (a centrális törvények) és klasszifikációk érintetlenül maradjanak. Ez a fogalmi háló tehát holisztikus, összefüggő egész, benne az egyes fogalmi elemek nem atomisztikusan elszigeteltek. Az életmód változásával a köznapi és a tudományos fogalmi háló is átalakul, átrendeződik. A történetileg-társadalmilag változó fogalmi hálók már nem lesznek egymásba illeszthetőek. Összemérhetetlenek (inkommenzurábilisak) lehetnek. Ez súlyos kommunikációs problémákat okozhat. 45

Norton, az USA egyetlen császára és Mexikó Védelmezője A fogalmi hálózatok, az intézmények és az emberi közösségek néha nehezen értelmezhető kavalkádnak tűnnek. Hogy lehet, hogy az Egyesült Államokban, 1880. január 30-án az élők sorából távozott Joshua Abraham Norton sírfeliratán a felirat szerint itt I. Norton, az Egyesült Államok császára, Mexikó protektora nyugszik?35

A temetésén San Francisco akkori lakosságának több mint 10 %-a vett részt, körülbelül 30 000 ember. Az uralkodó halálhíre az egész USA-t bejárta a napilapok címoldalán – holott az USA-nak nincs is uralkodója! Nem könnyű értelmezni azt a gyakorlatot, hogy egy demokráciában, az egyik városban magát valaki ’kikiáltja’ (miután élelmiszer-spekulációval megpróbál meggazdagoni, majd tönkremegy), dekrétumokat hoz, feloszlatja a Kongresszust, és az emberek meghajolnak előtte, ahogy ’bejárja’ domíniumát, elfogadják a pénzt, amit nyomtat, a legelegánsabb éttermekben ehet és amikor egy túlbuzgó rendőr előállítja, a rendőrfőnök személyesen boronálja el az ügyet.

35

http://en.wikipedia.org/wiki/File:Nortonplaque3-01.png

46

A 6. tízdolláros

36

A fenti elméletek melyik kombinációjával lehetne legértelmesebben modellezni az ilyen helyzeteket? Elképzelhető, hogy lesz második császára is az USA-nak?

36

http://en.wikipedia.org/wiki/File:Nort10d.jpg

47