BEVEZETŐ
E könyv alapgondolata egyszerű: elmondani a keresztes háborúk történetét úgy, ahogyan a „másik oldalon”, az arabok látták, megélték, megírták. A szöveg szinte kizárólag a korabeli arab krónikások, történetírók munkáira épül. A kortárs arab tanúságtevők nem keresztes hadjáratokról, hanem frank megszállásról, frank háborúkról beszélnek. A frankokat többféle névváltozattal jelölték a különböző nyelvjárásokban, korszakokban, s másként hívják őket az egyes szerzők is: farandzs, farandzsat, ifrandzs, ifrandzsat… Az egységes szóhasználat kedvéért a legtömörebb kifejezést alkalmaztam mindenütt, azt, amely a köznyelvben még ma is a nyugatiak, különösen pedig a franciák megnevezésére szolgál: frandzs, frandzsok. Nem kívántam az olvasást megnehezíteni a bibliográfiai utalások és a történelmi jegyzetek sokaságával, ezeket inkább a végére hagytam és a fejezetek szerint csoportosítottam. Hasznosak lesznek a bővebb információkat igénylő olvasó számára, de nem kell feltétlenül elolvasni őket, a szöveg nélkülük is bárki számára érthető. Nem a legújabb történelemkönyvet szándékoztam meg5
írni, hanem – egy eddig figyelmen kívül hagyott szempont alapján – a keresztes háborúk „igazi regényét”, annak a viharos két évszázadnak a történetét, amelynek során jellegzetesen megváltozott a Nyugat és az arab világ, s amely még ma is meghatározza a kapcsolatukat.
PROLÓGUS
Bagdad, 1099. augusztus Kiáltozva, turbán nélkül, a gyász jeléül kopaszra borotvált fejjel szalad be Abú Szaíd al-Haraví, a tiszteletre méltó kádi a palotába, egyenest alMusztazhír-billáh kalifa dívánja elé. Seregnyi ember, öregek és fiatalok a nyomában, zúgó moraj erősíti meg minden szavát, szédítő a rengeteg dús szakáll és tar fej látványa. Néhány udvaronc nyugtatgatni próbálja a kádit. Megvető mozdulattal utasítja el őket, s határozott léptekkel a terem közepére siet. Onnan mennydörgi el, mint prédikátor a szószékéről, valamennyi jelenlévőt ostorozva, tekintet nélkül a rangjukra: – Hát még van merszetek a biztonság fényében sütkérezni, élvezni az életet, akár a virág a kertben, miközben a testvéreiteknek Szíriában immár nem maradt egyéb hely széles e világon, csak a tevéik nyerge vagy a keselyűk gyomra? Mennyi kiontott vér! Mennyi ifjú leánynak kell szégyenében kezébe temetnie szép orcáját! A vitéz arabok ölbe tett kézzel tűrik a pusztítást, a büszke perzsák beletörődnek szégyenükbe? „E beszéd könnyeket fakasztott a szemekből, megindította a szíveket”, mesélik az arab króni-
7
kások. Mindenki zokogott, meggörnyedt fájdalmában. De al-Haraví nem megríkatni jött őket. – A sírás hitvány fegyver a férfiember kezében, amikor kardok szikráztathatják fel a háború parazsát! – veti oda keményen. Három hosszú héten át tartott az útja Damaszkusztól Bagdadig a szíriai sivatag tűzforró napja alatt. Nem együttérzést koldulni jött, hanem értesíteni a legmagasabb iszlám hatóságokat az igazhitűeket ért rettenetes csapásról, késedelem nélküli beavatkozásukat kérni, vessenek véget a vérontásnak. – Soha muzulmánokat nem aláztak meg en�nyire, soha nem dúlták még föl ily rettenetesen földjeiket! – ismétli újra meg újra al-Haraví. A kíséretében lévők mindannyian a hódítók által elpusztított otthonaikból menekültek el, van közöttük a jeruzsálemi mészárlást túlélő kevesek közül is. Elhozta őket, hogy saját szavaikkal mondhassák el az egy hónappal korábban átélt szörnyű eseményeket. Egy hónapja, a muzulmán időszámítás, a hidzsra négyszázkilencvenkettedik éve sabán havának huszonkettedik napján, 1099. július 15-én a frandzsok negyvennapos ostrom után behatoltak a Szent Városba. A túlélők még most is beleremegnek, ha beszélniük kell róla. Tekintetük üveges lesz, mintha újra maguk előtt látnák az utcákat elözönlő, vértekbe öltözött szőke lovagokat, kivont karddal a kezükben, amint lekaszabolják a férfiakat, a nőket, a gyerekeket, kifosztják a házakat, lerombolják a mecseteket.
Amikor két nap múlva véget ért az öldöklés, egyetlen muzulmán sem maradt a falak között. Csak néhányuknak sikerült a kavarodást kihasználva kiszökniük az ostromlók által beszakított városkapuk valamelyikén. A többiek ezrével pusztultak el, kiontott vérük saját lakóházaik küszöbét vagy a mecsetek körüli utcák földjét áztatta. Sok imám, uléma és szúfi aszkéta is volt közöttük, akik azért hagyták el szülőföldjüket, hogy e szent helyen áhítatos visszavonultságban éljenek. Az utolsó túlélőknek jutott a legkegyetlenebb sors: nekik maguknak kellett övéik holttestét a senki földjén ásott, jeltelen sírgödörhöz cipelniük, beledobni és felgyújtani, mielőtt őket magukat is lemészárolták vagy a rabszolgapiacon eladták volna. A jeruzsálemi zsidók sorsa ugyanilyen rettenetes volt. A csata első óráiban sokan részt vettek otthonaik, a város északi részén fekvő zsidónegyed védelmében. Amikor azonban a házaikat körülvevő védőfal leomlott, és a szőke lovagok elözönlötték az utcákat, a zsidók kétségbe estek. Az egész közösség, ősi szokás szerint, a központi zsinagógában gyűlt össze imádkozni. Akkor a frandzsok eltorlaszolták az összes kijáratot, körös-körül rőzsenyalábokat halmoztak fel, majd meggyújtották e máglyákat. Akik valahogyan mégis kijutottak, azokkal a környező utcákban végeztek. A többieket elevenen megégették. Néhány nappal a történtek után az első palesztinai menekültek elérték Damaszkuszt. Féltve őrzött kincset, a szent könyv egyik legrégibb
8
9
példányát, az Ottomán Koránt hozták magukkal. Amikor a szír nagyváros közelébe értek, és a távolból megpillantották az omajjád mecsetnek a várost szögletes formában övező védőfal fölé magasodó három minaretjét, leborultak imaszőnyegeikre, hálát adva a Mindenhatónak, hogy meghosszabbította életüket, megmentette őket a halál torkából. Damaszkusz nagy kádija, Abú Szaíd al-Haraví kegyesen fogadja a menekülteket. Az afgán származású előkelőség a legtekintélyesebb személy a városban. A palesztinaiakat ellátja tanácsokkal, és anyagi támogatást is nyújt nekik. Szerinte egy muzulmánnak nem kell pirulnia amiatt, hogy elkergették otthonából. Talán nem maga Mohamed volt-e az iszlám első menekültje? Talán nem hagyta el ő is szülővárosát, Mekkát, amelynek lakói ellenségesek voltak vele szemben, nem keresett-e menedéket Medinában, ahol az új vallást könnyebben befogadták? Talán nem éppen száműzetéséből szólított-e fel a szent háborúra, a dzsihádra, hogy megszabadítsa hazáját a bálványimádástól? A menekültek a szent háború harcosainak tekinthetik magukat, vérbeli mudzsahideknek, akiket oly nagyra becsülnek az iszlámban, hogy a Próféta emigrációja, a hidzsra lett a muzulmán időszámítás kiindulópontja. Sok igazhitű szerint megszállás idején szent kötelesség száműzetésbe vonulni. A nagy utazó, a spanyolországi arab Ibn Dzsubajr csaknem egy évszázaddal a frandzs támadás kezdete után látogat majd el Palesztinába, és felháborodva tapasztalja, hogy akadnak olyan muzulmánok, akik
„szülőföldjükhöz való ragaszkodásból” képesek továbbra is a megszállt területen élni.
10
11
Egy muzulmán számára megbocsáthatatlan bűn Isten színe előtt, ha hitetlen városban tartózkodik – írja Ibn Dzsubajr –, hacsak nem pusztán átutazóban van ott. Iszlám földön nincsen kitéve mindazoknak a kínoknak és bajoknak, amelyek a keresztény országokban fenyegetik. Hogyan is hallgathatná például a Prófétát becsmérlő szavakat, a legostobább gyalázkodásokat? Nem lehet tisztának megmaradni a disznók között, az idegen törvényeknek engedelmeskedve. Vigyázzatok hát, nagyon vigyázzatok, be ne tegyétek hozzájuk a lábatokat! Kérjétek az Isten kegyelmét, óvjon meg benneteket e borzasztó tévedés elkövetésétől! Ha valaki keresztény országban lakik, annak nap mint nap látnia kell a szerencsétlen muzulmán foglyok szenvedését. Vasketrecekben sínylődnek, kemény munkára hajtják őket, rabszolgákként bánnak velük, a muzulmán fogolynők pedig láncra fűzve, vaskarikákban botladoznak. Láttukon meghasadnak a szívek, de a szánalom mit sem használ.
Ibn Dzsubajr ítélete talán szigorúbb a hivatalos álláspontnál, de jól megvilágítja a Palesztinából és Észak-Szíriából elmenekült és 1099 júliusában Damaszkuszban összegyűlt emberek ezreinek magatartását. Mert ha halálos lelki bánattal járt is odahagyni otthonaikat, szilárdan elhatározták, hogy felrázzák testvéreiket szerte az iszlám föl-
dön, s addig vissza nem térnek semmiképpen, amíg a megszállók véglegesen el nem távoznak. Mi másért is jöttek volna egyébként Bagdadba al-Haraví vezetésével? Talán nem a kalifához, a Próféta utódához kell-e fordulniuk a muzulmánoknak a nehéz órákban? Nem az igazhitűek fejedelme elé kell-e járulniuk panaszaikkal és fájdalmaikkal? Ám Bagdadban a menekültek csalódása egyenes arányban áll reményeikkel. Al-Musztazhírbilláh kalifa ugyan nyomban kifejezésre juttatja mély rokonszenvét és teljes együttérzését, majd megbíz hat magas rangú udvari méltóságot a baljós események sürgős kivizsgálásával. De vajon kell-e mondanom, hogy ezután soha többé nem esik szó a „bölcsek bizottságáról”? Jeruzsálem ostroma, az iszlám és a Nyugat közötti ezeréves ellenségeskedés kiindulópontja e pillanatban még nem vált ki semmilyen erőteljes válaszlépést. Majdnem fél évszázadnak kell eltelnie ahhoz, hogy az arab Kelet összefogjon és harcba szálljon a betolakodókkal, hogy a damaszkuszi kádinak a kalifa dívánja előtt tett felhívása a dzsihádra az ellenállás első ünnepélyes aktusaként valóban kihirdettessék. A támadás kezdetén kevés arab volt képes alHaraví éleslátásával felmérni a Nyugatról jövő veszedelem tényleges nagyságát. Sokan túlságosan is gyorsan alkalmazkodtak az új helyzethez. A legtöbben a túlélés reményében keserűen bár, de beletörődtek a frandzsok jelenlétébe. Csak ke12
veseknek sikerült többé vagy kevésbé a tárgyilagos megfigyelő álláspontjára helyezkedve világosabban megérteni e váratlan és újszerű események összefüggéseit. A legtehetségesebb közöttük a damaszkuszi történetíró, Ibn al-Kalániszí volt, egy előkelő család fiatal, művelt sarja. 1096-ban huszonhárom évesen szemtanúja volt a frandzsok megjelenésének a Keleten. Ettől fogva nyomon kísérte az eseményeket, krónikájában rendre följegyzett mindent, amiről tudomást szerzett. Hűségesen és túlzó szenvedélyek nélkül követi a hódítók mozgását úgy, ahogyan azt az ő városából látták. Az ő számára minden azokban a nyugtalanító napokban kezdődött, amikor eljutottak Damaszkuszba az első hírek, szóbeszédek…
