Óperencia
Az Óperencián innen és túl
2009. január
Plymouth, avagy kalandjaim Angliában (I. rész) Kész szerencse volt, hogy elutazhattam Vincze tanárnővel és tanítványaival Angliába, mert sok tapasztalatot és jó barátokat szerezhettem. Mikor a több órás út után végre megérkeztünk az angol kisvárosba, annyira örültem, hogy végre leszállhatok a buszról, hogy el sem tudom mondani. Az izgalom a tetőfokára hágott, amikor megláttam egy csapat felnőttet, és tudtam, hogy az egyik haza fog vinni magához. Nagyon reméltem, hogy szerencsém lesz és egy kedves családhoz kerülök, amelyik törődik majd velem. Később kiderült, hogy én nagyon jól jártam a családommal. Az idős házaspár kicsit hasonlított a nagyszüleimre. A férfi imádott kertészkedni és egész álló nap általam nem ismert dalokat dúdolt, ami nekem nagyon tetszett. Mrs. Pope imádott vásárolni, és idős kora ellenére úszni járt és konditerembe. A családhoz még hozzá tartozott a házaspár két lánya meg három unoka. Én megismerkedtem Sue-val (a fiatalabb lány), akit meg is tudtam nevettetni, úgyhogy nagyon jóba lettünk. Sue lánya, Jemma és a barátja, Brad is nagyon kedvesek voltak velem. Sajnálatos módon a fiú unokával nem volt lehetőségem megismerkedni, pedig a képek alapján szimpatikusnak és helyesnek tűnt. Eleinte még egyedül éreztem magam a cuki babarózsaszín szobámban, ahol korábban Sue és a nővére aludt. De aztán megtört a jég, és estéimet már a családom és az angol szappanoperák társaságában töltöttem. Délelőttönként óráink voltak, ahol rögtön tudtam kamatoztatni újonnan szerzett szappanoperai ismereteimet (mindenki jól meglepődött). Mrs. Pope nagy hangsúlyt fektetett az étkeztetésemre, mivel régen szakácsként dolgozott. Jól főzött, ezért az amúgy elég pocsék angol ételek is ehetőek voltak. Szerencsére meglepően jól értettem Peggyt (Mrs. Pope), bár Mr. Pope-ot nem volt gyerekjáték megérteni. Egyáltalán nem nyitotta ki a száját beszéd közben, ezért sokszor be kellett vetnem kódfejtő tudásomm hogy rájöjjekm mit akar mondani. Sue-val annyira megszerettük egymást, hogy egyik este ott is aludt nálunk, és órákat beszélgettünk az élet dolgairól. Peggy sokat mesélt a többi diákjáról, sőt azt is megtudtam, hogy már nagyon régóta benne van a „buisness”-ben. Elmesélte, hogy az előttem nála vendégeskedő orosz lányok minden délután az olcsó, számomra kicsit kínai piachoz hasonlatos Primarkt nevű áruházban lebzseltek és vásárolgattak. Bevallom, én is jártam ott egy párszor a csajokkal , de én korántsem vettem 5 pár cipőt és még ki tudja hány ruhadarabot. A második hét elejére nagyon meguntam a cornflakest, amit reggelire kaptam, ezért óvatosan megemlítettem, hogy nem kaphatnék-e virslit reggelire. Mrs. Pope belement, de megjegyezte, hogy nem mindenki kedvéért tenné ezt meg, ezért nagyon megtisztelve éreztem magam. Szintén a második héten Jemma és nagyanyja karamboloztak, de szerencsére csak a 33
Óperencia
Az Óperencián innen és túl
2009. január
kocsi tört össze, baja nem lett senkinek. A balesetet követő napokban Peggy minden nap vásárolni ment, hogy megszerezze unokájának a cipőt, amit kinézett. Nem viccelek, minden boltot Plymouth-ban és a környező városokban megnézett, de sehol nem talált megfelelő lábbelit, ezért Jemma kénytelen volt megelégedni egy elképzeléseivel nem 100%-osan egyező magas sarkúval. Az egész hacacáré Jemma 20. születésnapja miatt volt. Brad, a virsliimádó (ez volt az egyetlen közös vonásunk) elvitte kedvesét egy hétvégére egy wellness szállodába, és ehhez az alkalomhoz illő zöld ruhájához kellett egy ezüst magas sarkú… Az egész hajtóvadászatot elég nevetségesnek tartottam, és ennek hangot is adtam. Ettől függetlenül hagytam Jemmának egy szülinapi üdvözlőlapot. A családom többször is megemlítette, hogy szívesen vennék, ha maradnék, de azért nekem már hiányzott a saját családom, meg a Retek. Természetesen azért nekem is nehezemre esett otthagyni a kinti családot, aminek tagjaival egész jól összebarátkoztam. Mondtam nekik, hogy majd egyszer visszajövök, aminek nagyon örültek. Kelemen Éva
Tíz nap New Yorkban Családom és barátaim nagyon jól tudják, mennyire szeretek zongorázni. Most nyáron óriási meglepetés ért: keresztanyám révén meghívtak New Yorkba, hogy egy nemzetközi rákkongresszus megnyitóján zongorázzak. Ezeken a nemzetközi rendezvényeken ugyanis általános szokás jótékonysági fellépéssel lazítani a szakmai programot. Nagy izgalommal készültem, de nemcsak a zongorázásra, hanem ennek a hihetetlenül izgalmas, pezsgő városnak a meglátogatására is. A Delta közvetlen járatának köszönhetően nagyon kényelmes indulással, kellemes délutáni időpontban érkeztünk. A Kennedy repülőtéren, mint mindig, csúcsforgalom volt „rush hour” idején: a gép egy óra hosszat várt már a beparkolásra is. Hosszú sor kígyózott az érkezésnél, de hála a kiváló szervezésnek, viszonylag gyorsan lebonyolódott minden. Elég szokatlan volt ugyan a sok kérdés („Honnan jön? Miért jön? Hol fog lakni? Mi a pontos címe? Betűzze saját nevét” stb.), a fénykép és az ujjlenyomatok, de mindenki segítőkész volt, és ez jó érzés. Nagyon kedves taxisofőrök ajánlkoztak, hogy elvisznek, kis alkudozás után sikerült is egy megfelelőt találni. Most örültem csak igazán, hogy azon a bizonyos éjjelen nem Manhattanbe, hanem Brooklynba foglaltunk szállást interneten: úgy élhettünk ott, mint az igazi New York-iak, akiknek a többsége, mint utóbb kiderült, Manhattanen kívül lakik. YMCA-szállásunk kellemes, rendezett utcában volt, 34
Óperencia
Az Óperencián innen és túl
2009. január
tiszta és a célnak megfelelő egyszerű berendezéssel és felszereléssel – pedig előtte nagyon sok rémtörténettel ijesztgettek az olcsó szállásokat illetően: igaz ugyan, hogy a fiók szétesett, és az ablakot nem lehetett kinyitni. A legrosszabbkor, pont a fellépés előtti este pedig hívatlan vendégünk volt egy kis szürke, cincogó egér képében, „akit” egyórás hajsza után tudtunk csak nagy nehezen kikergetni.
Reggelizni egy külön épületben lévő reggeliző bárban tudtunk, nagyon bőségesen és változatosan, hiszen többféle menü közül lehetett választani, és mindig utána töltötték az amerikai kávét, amit nagyon megkedveltem. A New York-iak korán kelnek, és aránylag hosszú időt szánnak a kiadós reggelire, amitől egész napra jóllakna egy európai. Így is volt, én is csak estére éheztem meg. Nagyon könnyen áttekinthető a metróhálózat, úgyhogy egy-kettőre kiismertem magam, és aránylag gyorsan és egyszerűen el lehetett jutni az egyes nevezetességekhez. A metró és a vonatok nagyon biztonságosak, mindenhol külön vagon- és járőrök vannak. Jól láthatóan, közérthetően fel vannak mindenhol tüntetve a biztonsági előírások, és működnek a segélykérő telefonok. Vettünk egy heti bérletet, amivel korlátlanul utazhattunk. Átszámítva olcsóbb, mint Budapesten… Okosan meg van oldva az is, hogy ne utazhassanak ketten ugyanazzal a bérlettel. 35
Óperencia
Az Óperencián innen és túl
2009. január
Már a földből kibújó metróból megpillantottam Manhattant, de amikor aztán tényleg ott álltunk a Times Square-en, a tömérdek égig érő felhőkarcoló tövében, az leírhatatlan érzés; úgy éreztem, mintha a világ közepén lennék, ugyanakkor először eléggé nyomasztó is. De másnapra már egészen természetesnek tűnt. Alig látni az eget. Maguk a New Yorki-ak már sose néznek felfelé. És amikor ehhez hozzászoktál, nem tudsz mit kezdeni a sétád során hirtelen eléd táruló nagy, szabad, zöld térséggel: ez a Central Park. Kb. száz éve mesterségesen kialakított, de teljesen természetesnek tűnő óriási park tavakkal, dombokkal, ligetekkel, van benne állatkert, természettudományi múzeum, parkosított sétautak, sok szobor, emlékmű, sportlehetőségek. Ki is járnak ide a helybéliek, hogy levegőzzenek, napozzanak és kikapcsolódhassanak. Napnyugtáig teljesen biztonságos, ám este jobb, ha elkerüljük, főleg az északi részét. Tudni illik, hogy New York valójában öt városrészből áll: Queens, Brooklyn, Staten Island, The Bronx és Manhattan, ez utóbbin található a legtöbb, New Yorkból ismert nevezetesség. Manhattanben állandóan rengeteg ember hullámzik fel és alá, egymást érik az üzletek, utcai árusok, neonfényes hirdetések, szendvics-emberek, véget nem érnek a kocsisorok, feltűnően sok a jellegzetes sárga taxi. Simán kirakhatod a kezed az utca közepén, és megáll a taxi. Eddig csak Frank Sinatra dalában hallottam, hogy „The City that never sleeps” – és azt hittem, ezt csak úgy énekli, de való igaz, ez a város sosem alszik, 24 órában működik a metró már évtizedek óta, 36
Óperencia
Az Óperencián innen és túl
2009. január
valamint a legtöbb bár és étterem, és a hidakon akár reggel 3-kor is előfordulhat, hogy dugóba kerülünk. A városban több mint 150 nyelvet beszélnek, olyan soknemzetiségű. Az emberek nagyon segítőkészek, nyitottak és kedvesek, mosolygósak, örömmel tréfálkoznak. Például az egyik kedves buszvezető, amikor hallotta, hogy nem vagyunk itteniek, felajánlotta, ne szálljunk ki a végállomásnál, hanem még egy kicsit körülvisz bennünket a Hudson River mentén! Egyébként minden épület és közlekedési eszköz mozgáskorlátozott-barát, az emberek jobban odafigyelnek egymásra, mint Európában.
New York alaprajza viszonylag egyszerű, hosszában futnak a sugárutak (avenues) és keresztben az utcák, amelyeknek nincs nevük, csak számuk. A tipikus New York-i egyik kezében mobiltelefon, a másikban egy kávé vagy hot dog, azaz a túlélés eszközei. Egyik nap süvítő szélben végiggyalogoltunk a Brooklyn bridge-en, ami majdnem 1 km hosszú, és megnéztük a Financial Districtet, végigmentünk a híres Wallstreeten egészen a Staten Island ferryig, ami elvileg csak ingyen komp, de a 25 perces út valójában a turisták kedvence, mert direkt elmegy a Szabadság-szobor és Ellis Island mellett, így úgy érezhetjük magunkat, mint az egykori bevándorlók. Egyik este a híres Chinatownba mentünk, ahol mindent meg lehet kapni, ami illegális, másolt vagy lopott. Nagyon nagy a tömeg, tényleg sok a kínai, színes kavalkád, rengeteg friss hal- és zöldségárut kínálnak, sok a hangos utcai árus, de pár 37
Óperencia
Az Óperencián innen és túl
2009. január
lépéssel arrébb már Little Italy ínycsiklandozó kis éttermei, bárjai hívogatnak. A híres Broadway mellett a Metropolitan opera is lenyűgöző, már 15 dollártól lehet egészen 300 dollárig belépőjegyet váltani, még az előadás előtt 15 perccel is. Egy mozijegy viszont csak 12 dollár: a mozilátogatás különleges élmény, mert az emberek együtt örülnek, tapsolnak és sírnak a filmbéli eseményekkel. A World Trade Center helyére egy az előzőeknél még sokkal magasabb felhőkarcoló, a Freedom Tower építését tervezik, de pillanatnyilag az egész egy óriási lyuk, építési terület, amit provizórikus falak vesznek körül. Egyik nap a New Yorktól 2 órányira fekvő New Havenbe kirándultunk vonattal. A Grand Central Terminal kicsit a görög agorára emlékeztet, annyira zajlik ott az élet. Hatalmas, tiszta és elegáns csarnokaiban óriási, gyönyörű csillárok lógnak, így az egész egy palotára hasonlít. A pályaudvar többszintes, a vonatok a föld alatt indulnak, mert ez az egyetlen lehetőség, hogy kijussanak Manhattan szigetéről, olyan kevés a hely. New Havenben van a híres Yale Egyetem, az USA egyik vezető egyeteme, több mint kétezer (!) szakon lehet tanulni. Középkori hangulatú épületein idegenvezető kalauzolt végig, nagyon meghitt, kiegyensúlyozott, barátságos a kampusz. Az ismerős professzor az itt folyó tudományos kutatásokról és kísérleteiről mesélt. Érdekességként említette azt az ablaktalan épületet, aminek igazi rendeltetése mindenki számára eléggé titokzatos.
38
Óperencia
Az Óperencián innen és túl
2009. január
Az utolsó három napot a New York Universityben töltöttük. A Kimmel Centerben zongoráztam. Nagyon élveztem, és örültem, hogy a résztvevőknek is tetszett, amit játszottam. Nagyon közvetlen volt a hangulat. Míg keresztanyám a konferencián vett részt és tartott előadást, én komputereztem és interneteztem, és belülről láthattam kicsit, milyen a diákélet, egyszer még ottani diáknak is néztek. Hazafelé induláskor a kézipoggyász ellenőrzésénél viszont terroristának néztek és beraktak egy üvegkabinba, hogy megnézzék, van-e nálam robbanószer. Így kisebb bonyodalmak után elértük ugyan a repülőt, de sajnos nem kaptunk ablak melletti helyet. Ezért csak gondolatban tudtam búcsút inteni New Yorknak, amit nagyon megkedveltem, és ahová bármikor szívesen visszamennék. See you soon, New York… Agárdi Thomas
Sítábor Gerlitzenben Az Osztrák-Magyar Európaiskola idén megint megszervezte a már szokásosnak számító januári sítábort. Idén a választás a kb. 1911 méter magasan fekvő gerlitzeni Alpokra esett, ami, mint később kiderült, nem volt rossz döntés. Talán 5 éve történhetett, hogy a „kisosztrák” testnevelés tanárnőjének, Sapszonné Borbás Edinának a fejéből kipattant az ötlet, hogy el kéne mennünk síelni. Az akkori évben, sőt az azt követő 2 évben még csak egy sítábor indult évente. A két tábor közti választás lehetősége először csak tavaly vetődött fel, amikor az egyik csapat Olaszországba ment, míg a másik Ausztriába, Lackenhofba. Mivel én eddig az összes sítáborban részt vettem, hozzászoktam az első három után, hogy pályaszálláson vagyunk. Először tavaly tértünk el ettől, amikor Olaszországban busszal közelítettük meg a sípályát. Ott elég rosszak voltak ezzel kapcsolatban a tapasztalatok, ezért úgy gondoltam, az idei két lehetőség közül azt fogom majd választani, amelyik pályaszállás. Mint ahogy tavaly, idén is Lackenhof volt a pályaszállásos tábor, és emellé került be Gerlitzen. Személy szerint először Lackenhoffal szimpatizáltam, de a tavaly ott lévőknek sikerült lebeszélniük: mint kiderült, Lackenhoffal kapcsolatban nem minden olyan szép és jó, mint ahogy az elsőre tűnt. Így végül Gerlitzent választottam, ahogy az osztályból síelni vágyók nagy része is. Örültem a januári időpontnak, de az elsejei indulástól kicsit féltem. A szilveszterezés után nem tudtam, milyen állapotban leszek, de végül minden gond nélkül odaértünk, és ki tudtam magam pihenni valamennyire a buszon. Az első napon kellemes időnk volt, nem volt se nagyon hideg, se nagyon meleg, tökéletes időt fogtunk ki. A síelés sem esett rosszul, habár 39
Óperencia
Az Óperencián innen és túl
2009. január
még nem nagyon éreztük a léceket, és a technikai rész sem ment olyan könnyen, mint a csapattal gondoltuk. A friss hegyi levegő mindazonáltal nagyon kellemesnek bizonyult, teljesen felfrissülve csúsztunk le a pályákon. A délutánunk azonban már korántsem volt ennyire egyhangú és akciómentes. Mivel kis koruk óta síelőkkel voltam egy csoportban és mivel én is már 6. alkalommal vagyok itt, a tábor egész ideje alatt tanár nélkül síeltünk (ahogy ez évek óta bevett szokás). De mit sem ér a rutin, ha „elhüttézzük” az időt, és már eleve késéssel kell elindulnunk a hegy tetejéről egészen a legaljáig, tejködben persze. A pálya állapota sem volt jónak mondható délután 4 óra körül, ami csak nehezítette a lejutást. Sejtettük, hogy el fogunk késni, de azt nem, mennyire. A jeges-buckás pályának és a nullával egyenlő látási viszonyoknak hála a megbeszélt találkozásról fél órát késtünk. Ahogy azt már előre vártuk, mindenki csúnyán nézett ránk, tanár és diák egyaránt. Bocs, mondtuk, aztán felszálltunk a buszra. Másnap remek volt minden, kivéve a hideget. -14 fokot mértek a hőmérők, mi tagadás, éreztük. Az előző napi kalandunk miatt ma fél órával korábban kellett megjelennünk a busznál. A nagy hideg miatt jegesebbek voltak a pályák, jobban kellett figyelni, nehezebben fogták az élek a jeges talajt. Elfáradtunk, és 16 óra helyett már 15:30-kor a busznál álltunk. Hiába. Idén sikerült egy igen sajátos buszvezetőt kifognunk, akit nagyon nehezen és csak komoly szónoki képességek árán lehetett arról meggyőzni, hogy nem a legegészségesebb számunkra, ha a hóban ülve töltünk el fél órát, miközben ő a meleg buszban ücsörög. Sikerült végül rábeszélnünk, de már túl késő volt: én már reggel sem voltam túl jól, de ez a 30 perc a hidegben végképp legyengített. A következő napot ezért otthon töltöttem, így az nem volt túl mozgalmas. Szerencsére megkaptunk aznapra egy DVD-lejátszót, s ennek köszönhetően legalább nem unatkoztam. Az utolsó napon, ahogy szoktuk, mindig elhatározzuk, hogy óvatosabban megyünk, elvégre nem lenne jó pont a hazaindulás előtt közvetlenül összetörni magunkat, de ebből az elhatározásból soha nem lesz semmi, mindig száguldozunk. Sajnos ezen a napon látványosan bénázott mindenki, nem csak a mi csapatunk, hanem a többi ember is. A balesetek elkerülése végett sok időt töltöttünk hüttékben, emiatt ez a nap inkább a beszélgetésről szólt, mintsem a síelésről, de ettől függetlenül élveztük. Az utolsó esténk is a csendes pihenésről, beszélgetésről szólt. Kellemes hét volt, azonban az állandó buszhoz kötöttség, illetve a sofőr személye kicsit negatívan befolyásolta az élményeket. Kozma Kristóf 40
