2012
Nyomtatta és kötötte a Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt. Felelős vezető Berki István vezérigazgató
DANIEL PINCHBECK
2012
A TOLLASKÍGYÓ VISSZATÉRÉSE
ÉDESVÍZ KIADÓ BUDAPEST
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Daniel Pinchbeck / 2012: The Return of Quetzalcoatl Jeremy P. Tarcher/Penguin, a member of Penguin Group (USA) Inc., New York
Fordította
HEGEDŰS PÉTER
Szerkesztette
SZOLLÁT MIHÁLY
Copyright Daniel Pinchbeck, 2006 Hungarian translation © Hegedűs Péter, 2008 Hungarian edition Neemtree Corporation AG., 2008 Cover design Neemtree Corporation AG., 2008
Minden jog fenntartva. A könyv - a kiadó írásos jóváhagyása nélkül - sem egészében, sem részleteiben nem sokszorosítható vagy közölhető, semmilyen formában és értelemben, elektronikus vagy mechanikus módon, beleértve a nyilvános előadást vagy tanfolyamot, a hangoskönyvet, bármilyen internetes közlést, a fénymásolást, a rögzítést vagy az információrögzítés bármely formáját.
ÉDESVÍZ KIADÓ, BUDAPEST Felelős kiadó NovÁK ANDRÁS igazgató Főszerkesztő MOLNÁR ESZTER Műszaki vezető ERDÉLYI ANNA Tipográfia TYPOSTÚDIÓ Kicr. Borítót készítette DECOFLEX KFT. Nyomta Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt., Dabas Felelős vezető Berki István vezérigazgató ISBN 978 963 528 876 2
A szeretet soha el nem fogy: de legyenek bár jövendőmondások, eltöröltetnek; vagy akár nyelvek, megszünnek; vagy akár ismeret, eltöröltetik. Mert rész szerint van bennünk az ismeret, rész szerint a prófétálás: De mikor eljő a teljesség, a rész szerint való eltöröltetik. 1KoR 13,8-10
Leányomnak
BEVEZETÉS
meggondolatlan megragadói a megfoghat atlannak'
c ivilizációnk egyre fokozódó ütemben gyorsul, de vajon mi felé ro-
hanunk? A szorongások sokasodnak. A környezet pusztulófélben van. A hőség az ózonréteg elvékonyodásával növekszik. A dzsihád nyíltan ujjat húz a McVilággal értelmetlen háborúk és a televízió által közvetített kegyetlenkedések útján. A lakosság kiszorul, amint a városokat elnyeli a mérgező áradat. Latornemzetek nukleáris fegyvertárat halmoznak fel. Elnökök nyugtatgatnak, hogy mindenki „magasabb szeletet kap a tortábóln 2, és közben elmélyítik az igazságtalanságot, és rábólintanak a kínzásokra. A katonai elemzők nyersanyagháborúkra készülnek, amelyeket vízért és gabonáért vívnak; a bennszülött jóslatok a sarkok közelgő felcserélődésére mutatnak, ami tisztára fogja törölni merevlemez-meghajtóinkat. A technológia a Moore törvényei által leírt exponenciális görbe szerint fejlődik, előre nem látott következményei pedig Murphy törvényét követik. A New Age kultuszok tagjai az eget pásztázzák földönkívüli jelenésekért, az ómódi vallások az Armageddont várják. A szabadelvű elméletalkotók által vala1 Nietzsche, Friedrich: Túl az erkölcs világán. Vályi Bódog fordítása. 2 George W. Bush jellegzetes nyelvfacsarásainak egyikéről van szó - a Ford. 3 Gordon Moore 1965-ben tett megfigyelése szerint a számítógépek integrált áramkörében elhelyezett tranzisztorok száma az integrált áramkörök feltalálása óta nagyjából évente megduplázódott, és ez a tendencia a jövőben is folytatódni fog - a Ford.
7
ha megígért lineáris fejlődés és a „történelem vége" egy másik valóság hagymázas képzelgésének tűnik. Aktivisták és radikálisok a globalizáció „felperzselt föld" taktikájától elborzadva kötik az ebet a karóhoz, hogy „igenis lehetséges egy másik világ". Ám kevés embernek van bármiféle elképzelése arról, hogy milyen is lenne ez a másik világ. Ez a könyv radikális elméletet fejt ki, miszerint az emberi tudat éppen gyors átmenetet végez egy új állapot, a tudatosság egy új intenzitása felé, amely az idő, a tér és az én eltérő megértésében, átalakult felfogásában fog megnyilvánulni. E tétel szerint az átmenet máris folyamatban van - jóllehet nagyrészt a tudatküszöb alatt -, és egyre nyilvánvalóbbá fog válni, ahogyan közelítünk a 2012. évhez. Közép-Amerika maja és tolték civilizációjának szent naptára szerint ez a dátum jelzi egy több mint ötezer éves „nagy ciklus" végét, egy világkorszak befejeződését és a következő kezdetét. A hagyomány a nagy ciklus beteljesülését a közép-amerikai Kecalkoatl isten, Tollaskígyó uralkodó visszatérésével kötötte össze, akit a szobrok és a templomok domborművei félig madár, félig kígyó alakban ábrázolnak, ami a szellem és az anyag egységét szimbolizálja. A mexikói régész, Enrique Florescano így ír: „Tollaskígyó az az isten, aki átörökíti a civilizációt, feltárja az időt, és kifürkészi a csillagok mozgását és az emberi sorsot." Az általam felvetett hipotézis szerint a nagy ciklus beteljesülése és Tollaskígyó visszatérése valójában archetípusok, és mögöttes jelentésük a psziché természetében beálló változás felé mutat. Ha ez az elmélet helytálló, akkor tudatunk átalakulása új intézmények és társadalmi szerkezetek gyors kialakulásához, kifejlődéséhez és elterjedéséhez fog vezetni, amelyek megfelelnek új szellemi szintünknek. Ez a folyamat leginkább egy olyan előrenyomulásra emlékeztethet, amely jelenlegi kaotikus és szorongató körülményeink korlátai közül a Föld egy harmonikus, talán egyenesen utópisztikus állapota felé vezet. Egy ilyen radikális feltevés képtelenül eltúlzottnak és az ésszerű elemzést meghazudtolónak tűnhet, inkább mesének, mint ténynek - és kétségtelen, hogy látszólag nem is vág össze világunk ügyeinek jelenlegi alakulásával. Nézetem szerint azonban ezt az átmenetet ésszerűen is megközelíthetjük, oly módon végiggondolva, amely nem sérti ítélőképességünket. Minden tőlem telhetőt el fogok követni, hogy kibontsam és elmagyarázzam, mit értek a tudat eme átalakulásán, és vezérfonalat adjak az olvasónak a folyamat megértéséhez, ahogyan én látom a lelki szemeimmel. Érvelésemben kifejtem, hogy ha egy bizonyos perspektí8
vából nézzük, történelmünk alaposan előkészítette ezt a korszakalkotó ugrást az új környezetbe, ugyanakkor aktív közreműködésünkre van szükség a megvalósításához. Miután felismertük, mi forog kockán, mindnyájan egyénileg eldönthetjük, vajon van-e merszünk átugrani a vízválasztón. Amit ezután olvasunk, fölfogható különc gondolatkísérletként is - egyfajta „minden tétet megengedő" pókerfogadásként vagy rulettjátékként, amit az elképzelések birodalmában játszanak. Ahhoz, hogy tartsuk a fogadást, semmiféle „hit" nem szükséges, sőt nem is kívánatos - mindössze elfogulatlan elmét, kritikus szellemet és hajlandóságot kérek az olvasóktól arra, hogy eltérő fényben is szemügyre vegyék a dolgokat. Míg a háborúk, gazdasági válságok és természeti katasztrófák nyilvánvaló jelenségek, amelyeket bárki elfogad tényként, a psziché természetének változása - legalábbis eleinte - finom és láthatatlan folyamat. Előbb-utóbb persze egy effajta szellemi eltolódás a fizikai világban is éppoly valóságos következményekkel járna, mint azok a szenzációt jelentő események, amelyek egy-két röpke pillanatra megragadják a világ figyelmét. Elvégre csupán az utóbbi két évszázadra volt szükségünk ahhoz, hogy a Föld felszínét átalakítsuk, kikövezzük, és áthassuk az emberi gondolattal - az egyre hatékonyabb technológiák révén anyagi formába öntött gondolattal. Ha változást tapasztalnánk meg a gondolkodásmódunkban, könnyen újra átalakíthatnánk a világot. E téma megközelítéséhez arra van szükség, hogy - a filozófus Friedrich Nietzsche kifejezésével élve - „meggondolatlan megragadói [legyünk] a megfoghatatlannak". Nietzsche, ez a magányos látnok és a hamis értékek lerombolója jegyezte meg, hogy sok minden, amit mi tudásnak vélünk - még a természettudományokban is - valójában saját lélektanunk kivetítése a világra. Gondolkodásunk hajlamos olyan bevett hagyományok körül keringeni, amelyek alapja a feledés homályába veszett. Nietzsche felvetette, hogy a tudás megszerzése csak „a tudatlanságnak... szilárd és gránitból rakott alapzatán" mehet végbe: „a tudás akarása egy még hatalmasabb akarás alapzatán, a nemtudás akarásáén, a bizonytalanság, az igaztalanság akarásáén! Nem, mint annak ellentéte, hanem - kifinomodása!" 4
4 Tatár György fordítása. A továbbiakban, amennyiben nincs megnevezve a Nietzscheidézet fordítója, akkor az Tatár Györgytől való - a Szerk.
9
Miközben arra törekszem, hogy meghatározzam a tudat természetének változását, csupán egyetlen közeg létezik, amelyben ezt a változást regisztrálni tudom: éspedig maga a tudat, szubjektív és személyes tapasztalati világunk e szélkakas-változékonyságú tartománya - amely voltaképpen minden tapasztalatunk alapja. Ez okból kifolyólag könyvem párhuzamos nyomvonalakat követ. Egyfelől igyekszem felépíteni a filozófiai vázat, bevésni a körvonalakat ennek az átmenetnek a megértéséhez; másfelől a saját felfedezésem folyamatát követem - a tétovázást, a töprengést és az álmatlan éjszakákat, a sámán-utazásokat sivatagi fennsíkokra és az Amazonas őserdeibe, a nyomozásokat Anglia búzamezőin és Avalon romba dőlt katedrálisaiban, a látnoki felvillanásokat, amelyek gyakran éppolyan gyötrelmesek voltak, mint amennyire megvilágosító erejűek, az erőfeszítéseket saját mélyen fészkelő „nemtudás-akarásom" és az ismeretlentől érzett félelmem legyőzésére. Napjainkban a közeledő vagy küszöbönálló „világvége" a kulturális közhelyek töltelékanyag-szerepét vette fel. Liberális értelmiségünk soraiból ugyan ki akarna egy új Montanust vagy William Millert, Meher Babát vagy Lubavicsi Rebbét találni magának, a múlt letűnt prófétáit és önjelölt messiásait, egy becsapott fanatikust a Mennyek Kapuja szektából vagy egy titkos thüringiai flagellánst, akik türelmetlenül várják a világot feloldó elragadtatást vagy Isten mennydörgő ítéletét a függöny végső legördülése előtt? Ugyanakkor azonban az apokalipszis szorítása továbbra sem enyhül kultúránk profán képzeletvilágán. A filmek és a tévéműsorok szertefröcsögik a kataklizmaszerű világpusztulás üzenetét, legyen bár az ok a sarkok elmozdulása, földönkívüliek támadása, árvíz, világégés, üstökös vagy nukleáris katasztrófa. Kollektív képzeletünk szintjén szüntelenül W. B. Yeats A második eljövetel című híres versét fogalmazzuk újra:
Széthull minden; már nem tart a közép; a földet anarchia dúlja szét, vérszín áradat dúl, s amerre jár, az ártatlanság áldozata megfúl; hitehagyott a jó, s a rosszakat a meggyőződés szenvedélye fűti. 5 5 Ferencz Győző fordítása.
10
Egyesek 'Krisztus szó szerinti értelemben vett második eljövetelét várják sóvárogva. Keresztény fundamentalisták milliói - Amerika szívében és a Fehér Házban egyaránt - tartják magukat késznek az elragadtatásra a Jelenések könyvének forgatókönyve szerint. Bestseller-regények jósolják egy Schwarzenegger-szerű Messiás visszatérését, aki lekaszabolja a hitetlenek seregeit. Néha úgy tűnik, hogy az éghajlati és környezetvédelmi egyezmények iránti közönyünk ebben a sekélyes eszkatológiában találja meg végső alapját. Miért csökkentenénk az üzemanyag-fogyasztást vagy óvnánk a természeti erőforrásokat, ha a végítélet úgyis a nyakunkon van? Miért ne gyorsítanánk meg inkább a folyamatot? Jóllehet a fundamentalisták viselkedése látszólag ellentmondásban áll a szent szövegeikben lefektetett elvekkel, ők hisznek abban, hogy a már megváltottakat úgysem érheti semmi vész - még az angyalok ígérete sem okoz nekik álmatlan éjszakákat a Jelenések könyvében, miszerint „elpusztítsd azokat, a kik a földet pusztítják" 6 . Patriarchális vallásaink világtagadó hangulata és transzcendens érzelmi töltete eljutott egyfajta forrpontig. Követőik úgy hiszik, hogy Isten áldását adja az imperialista háborúkra, a területszerző erőszakra és a terrorcselekményekre; hogy elnézi a szabadpiaci kapitalizmust és a természeti erőforrások kapitalista kiszipolyozását, hogy védelmezi a magcsalád' szentségét, miközben ellenzi az abortuszt és az azonos neműek egybekelését. Isten kényelmes hivatkozási pontnak tűnik, bármilyen haladásellenes mozgalmat vagy lehetőségzárlatot akar is bejelenteni egy pandit, főpap vagy elnök az ő nevében - hogy még jobban megszilárdítson egy szögesdróttal körbekerített világot. A kerítés másik oldalán állók, a liberálisok és a szkeptikusok, a tudomány és a haladás világi hívői továbbra is azt várják, hogy a jövő az elmúlt évszázad mintáját fogja követni: még pipecebb masinák, még lebilincselőbb virtuális világok, még hosszabb élettartam, az ökológiai helyzet további romlása. Ők elfogadják a közgazdászok előrejelzéseit a korlátlan növekedésről, és figyelmen kívül hagynak más adatokat, amelyek a kimerülést és a pusztulást jelzik. A terroristák jelentette fenyegetéssel szembenézve a legtöbbjük hajlandó feladni a szabadság egy da6 Jel. 11,18. A továbbiakban olvasható bibliai idézetek mind a Károli Gáspár fordította Szentírásból valók. 7 A szülőkből és vér szerinti gyermekeikből álló szűkebb családtípus, az eredetiben „nuclear family" - a Ford.
11
rabját egy kevéske biztonságért. Ezek az emberek semmibe veszik, vagy kikerülik helyzetünk azon háttéraspektusait, amelyek ellentmondanak a jövőre vonatkozó reményeiknek és terveiknek. A hívők által várt apokalipszisen és kékszemű Jézuson túlmenően egy másik „dúvad" is settenkedik felénk: mégpedig a bioszféra egy olyan nagyságrendű válsága, amely a Föld minden egyes emberének életére kihatással lesz. „Olyasvalamivel állunk szemben, ami tökéletesen kívül esik kollektív tapasztalatainkon, úgyhogy nem is igazán ismerjük fel, jóllehet a bizonyítékok elsöprő erejűek. Számunkra ez a »valami« roppant biológiai és fizikai változások pergőtüze a világban, amely régóta táplál minket" - írja Ed Ayres, a World Watch főszerkesztője 1999-ben megjelent God's Last Offer (Isten utolsó ajánlata) című kötetében, amely lebilincselő elemzést ad világunk siralmas állapotáról. A God's Last Offer más tudós művekhez hasonlóan statisztikai adatokkal és ésszerű érveléssel alátámasztva fújja meg a riadót. A szextippekre, sztárpletykákra és szórakoztató irodalomra éhes tömegek azonban figyelmen kívül hagyták kijózanító jóslatait. Ayres négy egyre gyorsuló folyamatot vagy „kiugrási csúcsot" határoz meg, amelyek a közvetlen jövőnket fenyegetik: a népességnövekedést (bár e növekedés lassúbb, mint egykor jósolták, Földünk lakossága évente nyolcvanmillió fővel gyarapszik), a természeti erőforrások felélését, a növekvő szén-dioxid-kibocsátást és a fajok tömeges kihalását (a kétéltűek, madarak, emlősök, rovarok, növények és tengeri élőlények eltűnését az élővilág rendszeréből, ami sokkal súlyosabb, mint az a hirtelen becsapódás, amely hajdanában kiirtotta a dinoszauruszokat). „A globális felmelegedés és a fajok pusztulása átfogó jelenség, a népességnövekedés és a fokozódó fogyasztás pedig olyan láncreakciókat indít be, amelyeket nem tartóztathatnak fel tengerpartok és országhatárok" - írja Ayres. E tendenciák visszacsatolási hurkokat képeznek, amelyek tovább növelik a változás sebességét - az éghajlat-eltolódások például sérülékenyebbé teszik az erdőket a tűzzel szemben, ahogyan az elmúlt években is hatalmas tűzvészek söpörtek végig Nyugaton, még több szén-dioxidot bocsátva ki, és tovább csökkentve a szén-dioxid-elnyelő fák számát. Ayres élesen bírálja a leplezés és megtévesztés mechanizmusát - akárcsak a sokkal hatékonyabb tagadásét vagy tudatlanságakarásét -, amely homályba burkolja a jelenleg körülöttünk zajló, súlyos változásokat. „A fenyegetett emberi társadalmak körében valószínűleg általános viselkedésminta, hogy amikor elbuknak, csak szemellenző12
sebbé válnak ahelyett, hogy a válságra összpontosítanának" - veti fel Ayres. A világ jelenlegi helyzete olyan, mintha egy sofőr azzal reagálna a tényre, hogy fogytán az üzemanyaga, hogy padlóig nyomja a gázpedált. Az engedetlenség borzongása, amellyel az ember semmibe veszi a sebességkorlátozást, elűz minden aggodalmat, hogy a száguldás hamarosan véget ér, és minden megfontolást, hogy mi lesz a kimenetele. Az erdőirtás jelenlegi üteme mellett negyven éven belül hírmondó sem marad a trópusi esőerdőkből a Földön. És a világ majd valamennyi kényes ökoszisztémája - a sarki jégsapkáktól a korallzátonyokig - hasonlóan gyors hanyatlás előtt áll. Természeti erőforrásaink azonos ütemben apadnak. Az Egyesült Nemzetek által elvégzett 2005-ös millenniumi ökoszisztéma-felmérés a következőt állapítja meg: „Úgy találtuk, hogy a természet által az embernek nyújtott szolgáltatások közel kétharmada világszerte kimerülőben van. A bolygónkon folytatott gazdálkodásból származó előnyöket gyakorlatilag úgy csikartuk ki, hogy feléltük a természet tőkeállományát. Számos esetben konkrétan arról van szó, hogy máris kifutottunk az időből." Az ENSZ-jelentésből megtudhatjuk, hogy óceánjainkat - amelyekről a közelmúltig azt gondoltuk, hogy az emberi beavatkozás meg sem kottyan nekik - kilencven százalékig lehalásztuk, miáltal a vízi élet egész táplálékláncai tűnnek el. Geológusok feltevése szerint a Föld fosszilis energiahordozó-tartalékainak kimerülése hiányhoz és hihetetlen áremelésekhez vezethet az elkövetkező néhány évben. Az „olajcsúcs" elérésének fenyegető eshetősége világméretű gazdasági válságot - vagy még sokkal nagyobb vészt - sugall. Közben pedig továbbra is évente több mint hatmilliárd tonna hőcsapdaként működő szenet pumpálunk a légkörbe. Ahogyan az éghajlatváltozás gyorsul - az ózonréteg elvékonyodásával, az elsivatagosodással, a bioszféra ipari vegyszerekkel történő fokozódó szennyezésével és egyéb folyamatokkal egyetemben - majd minden évben rekordok dőlnek meg a földrengések, erdőtüzek, aszályok, hurrikánok és egyéb természeti katasztrófák számát illetően. A nagyvállalati globalizáció rendszere, amely a rövid távú profitra irányul a hosszú távú következmények mellőzésével, üzletzárás előtti végkiárusítást tart Földünk természeti erőforrásaiból. Amit a Nyugat elkezdett, más országok fejezhetik be. Tanulmányok mutatták ki, hogy a gyors iparosodás és a folyamatos népességnövekedés következtében 2030-ra egyedül Kínának évente 200 millió tonnával több gabonára lesz szüksége, amely mennyiség 1997-ben az egész világ exportkapacitásá13
nak felelt meg - és a mezőgazdasági terméshozamok a termőtalajréteg kimerülésének, az aszályoknak és az ipari gazdálkodás előre nem látott következményeinek köszönhetően csökkenőben vannak. „Azon a 26 vagy több országon felül, amelyek lakossága jelenleg is szomjazik, további sok száz országon belüli régió - többek között Kína, Mexikó, India és az Egyesült Államok számos nagy területe - van vízszűkében" - írja Ayres. A víz- és élelemhiány tömeges elvándorláshoz és társadalmi nyugtalansághoz vezethet, kérészéletű önkényuralmi rezsimeket felemelve, amelyeket globális zűrzavar követ: „A vezetőket alkalmasint letaszítják, mivel nem fognak tudni enyhülést nyújtani, a kormányok pedig elvesztik képességüket a rend fenntartására - jegyzi meg Ayres. - Emberek milliói kelnek majd útra menekültként, és olyan diaszpórákban vándorolnak ki a határokon, amelyek túlságosan nagyok lesznek ahhoz, hogy ellenőrizhessék vagy felkarolhassák őket." Az emberi társadalmak hosszú távú egészsége elválaszthatatlan a bioszféra egészségétől. Eljutottunk annak a viszonylag rövid időszaknak a végére, amelyben a nagyarányú anyagi fejlődés elleplezhette világunk kiszipolyozásának gyorsaságát. Ha az ember veszi magának a fáradságot, hogy eltöprengjen szorult helyzetünkön - ahogyan Ayres és mások tették -, valószínűnek tűnik, hogy a civilizációnkat jelenleg fenntartó struktúrák, úgymint a szuverén nemzetállam, a bioszférával együtt fel fognak bomlani. Ami azt illeti, könnyen meglehet, hogy ez a folyamat máris beindult. A tömegtájékoztatási eszközök kiélezett hangneme és a tudományos tények semmibevétele, amit a kormányunk tanúsít - a „nemtudás akarása", amely egyfajta ismeretblokádot emel - előrevetíti a küszöbönálló mélyebb válság árnyékát. Sokan felismerjük a ránk leselkedő veszélyeket, mégsem vagyunk hajlandóak körültekintően átgondolni azokat, mert megbénulunk a magunk és a szeretteink sorsa miatt érzett szorongástól. Valószínű azonban, hogy végül muszáj lesz legyőznünk ezt a rettegést, másként éppen azt a következményt idézzük elő, amelytől a legjobban félünk. Hogy ésszerűen kezelhessük ezt a helyzetet, minden egyes embernek végig kell járnia a saját egyéni útját, szembenézve az elkerülés és a tagadás rögzült mechanizmusaival, és legyőzve félelmét és beidegződött cinizmusát. Ez a folyamat szakaszokban megy végbe. Személy szerint bennem akkor tudatosult élesen a világméretű válság, amikor évekkel ezelőtt ellátogattam Ecuador amazóniai esőerdejébe. Azért utaztam Ecuadorba, hogy részt vegyek a secoya indiánok - egy bonyolult nyelv14
vel és kultúrával rendelkező ősi amazóniai törzs, melyet a múlt században majdnem teljesen kiirtottak - sámánjainak ünnepségein. A tizenkilencedik század végének harmincezer fős secoya népességéből mára körülbelül 750 túlélő maradt. Egy folyamat, amely az élővilág fajainak tömeges kihalásával párhuzamos, az emberi kultúrák sokféleségét is erőteljesen lecsökkentette. Jelenleg Földünk hatezer ismert kultúrájának több mint felét az eltűnés fenyegeti. Útban a secoyákhoz, olyan területeken vágtunk át, ahol alig egy évtizede még buja esőerdő tenyészett - mára azonban sivár, füves vidékké pusztították, amelyből mesztic gazdálkodók csikarták ki sovány megélhetésüket. Az őserdő több millió hektáros roppant térségei, amelyeket hozzáférhetővé tesznek, hogy az olajtársaságok kiaknázhassák őket, majd kiirtanak és tarra vágnak, elegendő olajat szolgáltatnak ahhoz, hogy átlagosan három-öt napra kielégítsék az Egyesült Államok üzemanyag-szükségletét. Miután kiirtják, az esőerdő nem képes regenerálódni. Korábban is olvastam az esőerdők kivágásáról, és elméletben fel is fogtam a dolgot, ám zsigeri szinten szembesülni vele saját lelki életem megrázó eseménye volt - egyfajta személyes fordulópont. Fiatalkoromban írói és szerkesztői jövőről ábrándoztam egy alapvetően stabil kultúrában, amely a változás ellenére is jóval túlél engem. Az irodalom és a művészet önmagukban is maradandó értékeknek tűntek - a kifinomult észleletek és felforgató eszmék menedékének, amelyek idővel a kultúra egészére kiterjeszthetik befolyásukat. A legtöbb emberhez hasonlóan én is elfogadtam a modern civilizáció betonszilárd voltát, és hittem intézményei maradandóságában. Ma már más a nézőpontom. A tényeken rágódva és a helyzetünkön töprengve idővel arra a sajnálatos következtetésre jutottam, hogy jelenlegi civilizációnk nem olyan gép, amelyet tartósra építettek. A kultúrkritikus és misztikus William Irwin Thompson úgy véli, hogy fajunk egy közeli „katasztrofális útelágazás" felé tart: Emberszabású létünk e pillanata nem egy állapot, amely tökéletesíthető; hanem egy folyamat, és ezt a folyamatot valószínűleg nem lehetséges megakasztani... Valaha prokarióta baktériumok voltunk, azután dinoszauruszok, most pedig emberek vagyunk, akik hamarost egy katasztrofális útelágazáshoz érnek, amely után emberalattivá és emberutánivá, vagy Isten tudja, mivé válnak... Az üvegházhatástól az 15
ózonlyukig, a szextől, a drogoktól és a rock and rolltól a fundamentalista megtisztulás-élményekig, a géntechnológiától a mesterséges intelligenciáig mindazt, amit szeretünk emberinek és az otthonunknak nevezni - még a bolygót is, ahogyan jelenleg ismerjük -, a saját tudatos és öntudatlan cselekedeteink veszik el tőlünk. Thompson, a MIT 8 egykori bölcsészprofesszora és gyakorló jógi egyike azoknak a kisszámú eredeti gondolkodóknak, akik nemcsak megértik jelenlegi patthelyzetünket, de azt is felismerik, hogy ez nem a teljes kép. Valami más is zajlik itt - a tudat egy sziderikus mozgása, ami a tudatosság oly szintjeire juttat vissza minket, amelyeket jelen civilizációnk anyagelvű lényege megtagadott és elnyomott. Thompson szerint e folyamathoz elengedhetetlen mítoszértelmezésünk megváltoztatása. Képesek vagyunk elmozdulni „a posztmodern érzékenységtől, amely a mítoszt abszolút és önkényes diskurzusrendszerének tekinti, egy bolygószintű kultúráig, amelyben a mítoszt szerkezetazonosnak, ha nem is önazonosnak tartják a természettudományos narratívákkal". De ez a visszatérés a mítoszhoz - mit jelenthet vajon? Azt jelentené, hogy visszafejlődünk múltunk babonás gondolkodásmódjáig? Együtt jár a természettudományos világszemlélet és az elmúlt évszázadok során megszerzett tapasztalati tudás elutasításával? Vagy lehet előrehaladás is egy holisztikusabb és egységesítettebb megértés felé? És vajon mennyire mitikus vagy metafizikai jellegűek valójában a jelenlegi természettudományos vagy materialista világképünk alapjául szolgáló feltevések? Minden kultúra egy mitológiai alaprétegre épül, amely sajátos kiindulóponttal szolgál a valóság megértéséhez és értelmezéséhez. Az ókori görögök Zeuszt, Athénét, Hermészt adták nekünk, és a civakodó olimposzi istenek panteonját, akik egyfajta véres nagyúri kedvtelésként ártották bele magukat az emberek világába. A hinduk olyan színes, sokkarú istenségekben testesítik meg kozmikus alapelveiket, mint Brahma, Visnu, Sakti, Káli és Siva - teremtőkben, védelmezőkben, pusztítókban és derűs szemlélődőkben. A közép-amerikai kultúrák az alakok szédítő seregszemléjében személyesítették meg metafizikájukat, akik átfedik és kölcsönösen áthatják egymást: Ometeotl, Kecalkoatl, Icpapalotl, Miskoatl, Teszkatlipoka, hogy csak néhányat említsünk. A keresztények az 8 Massachusettsi Műszaki Egyetem — a Ford.
16
Atya, Fiú, Szentlélek szentháromságát imádják, és a női őselvet Máriában, valamint a régóta elhanyagolt Szófiában, a gnosztikusok birtokában lévő bölcsesség istennőjében testesítik meg. Túlságosan merész feltételezés lenne-e vajon, hogy világi korunk istenségeinek panteonjába a természettudósok által leírt szuperhúrok, önző gének, fekete lyukak és ősrobbanások tartoznak, amelyek a materialista világszemlélet határait megszabják? A mítosz szerkezetet ad térnek és időnek; a mítosz élettel szövi át a világot. A svájci pszichoanalitikus Carl Jung nézőpontja szerint a mítosz struktúrája mélyen beépült az emberi psziché rejtett folyamataiba, és ez a struktúra egyetemes érvénnyel tűnik fel ismét az egyénekben és valamennyi emberi társadalomban. Jung a saját álmaiból, több kultúrát érintő tanulmányaiból és a páciensei által szolgáltatott anyagból kidolgozta a „kollektív tudatalatti" elméletét, amely az egyéni elmén túli forrásból kiáradó mítoszok, jelképek és archetípusok tárháza. Jung a kollektív tudatalatti archetípusait a következőképpen írta le: „Spontán jelenségek, melyek nincsenek alávetve az akaratunknak, s ezért indokoltan tulajdonítunk nekik bizonyos önállóságot." Egy mitológiai vagy archetípusos fogalomkör - amilyen a zsidó-keresztény apokalipszis - a jungi nézőpontból szemlélve végső soron egy pszichés esemény, amely anyagi formát ölthet, mint egy megelevenedő kollektív álom. A mítoszokon alapuló civilizációk, amelyek a modern világ felemelkedését megelőzték, olyan időmodell szerint éltek, amelyik eltér az idő korunkra jellemző, egyirányú, lineáris kiterjedésként való felfogásától. E civilizációk úgy hitték, hogy az események és korszakok szükségszerűen ciklikus vagy spirális mintát követnek, az emberi társadalmak s az emberi gondolkodás fejlődése összefonódik és szinkronban van a bolygók, csillagok és csillagképek roppant körforgásával. A maják és egyiptomiak, Stonehenge és a Chaco-kanyon építői számára a csillagászat szent tudomány volt. Piramisaikat és emlékműveiket naptáraknak és csillagvizsgálóknak szánták, amelyekkel rögzíthetik helyzetüket a megfigyelendő kozmoszhoz képest. A hanyatlás és felbomlás időszakai ebben a ciklikus szemléletben szükségszerű szakaszokat jelentenek. A hinduizmusban például jelen korszakunkat tekintik az utolsónak a négy kor közül - amelyek nagyjából megfelelnek a görögök arany-, ezüst-, bronz- és vaskorának. A jelen korszakot káli-jugának nevezték el a pusztítás istennőjéről és a sötét anyáról, Káliról, akit általában egy holttesten táncolva, fegyvereket 17
suhogtatva ábrázolnak, amint koponyafüzért visel, nyelvét szajhaként kiölti, és vér csöpög lecsupaszított agyarairól. René Guénon, a huszadik század elején publikáló francia gondolkodó szerint: „Voltaképpen beléptünk a káli-juga végső szakaszába, e sötét kor legsötétebb időszakába, a felbomlás állapotába, melyből a kiemelkedés kizárólag egy kataklizma révén lehetséges, hiszen immár nem pusztán megelevenedésre, hanem teljes megújulásra van szükség." Bármilyen komoran hangzik is mindez, a jó hír az, hogy a káli-juga vége a visszatérést fogja jelenteni az aranykorba, a szatja-jugába, amikor is Káli dühe Sakti elragadtatásának ad helyet. Hasonlóképpen a kínai taoizmus egyik elve szerint: „A visszafordulás a tao mozgása." A jin-jang taoista szimbóluma azt mutatja meg, hogy a szélsőséges ellentétek magukban hordozzák egymás csíráját. Az aztékok úgy hitték, hogy a kozmosz időről időre felbomlott, majd újjáteremtette önmagát. Ók ezt a világot az ötödik Nap korának nevezték, és rettegtek a következő korszakba való átmenettől. Birodalmuk utolsó éveiben becslések szerint hetvenezer embert áldoztak fel évente annak érdekében, hogy életben tartsák az ötödik Napot - tankönyvbe illó esete ez a pusztítás tébolyának, amely a hanyatlás és a dekadencia korában erőt vesz a birodalmakon. Hasonlóképpen a hopik - egy arizonai bennszülött törzs, akiket az észak-amerikai kontinens eredeti lakóinak tartanak, és akik a Chaco-kanyon emlékműveit építő anaszázik leszármazottai - azt állítják, hogy jelenleg a negyedik világban, a Föld negyedik megtestesülésében élünk. Szóbeli jövendöléseik szerint közeleg az átmenet az ötödik világba. A hopik valóságfelfogása szerint azonban nem létezik múlt és jövő abban az értelemben, ahogyan mi gondoljuk - „minden idő a jelen pillanata" -, és az események eleve elrendelt mintázatuk szerint nyilvánulnak meg. Miközben a New Age irányzatainak követői gyakran eszményítik a bennszülött törzsi kultúrákat a természet erőihez fűződő kapcsolatuk miatt, a modern szkeptikusok elutasítják őket - felsőbbrendűségünk elégséges igazolásának látják műszaki érzékünket, hatékonyságunkat az erőforrások manipulálásában, az anyag legparányibb részecskéjének felderítésében és abban, hogy rakétákat lövünk ki az űrbe. Egy alternatív nézőpontot kínál az ítélethozatal mellőzése. Úgy is tekinthetjük a dolgot, hogy a világ jelenlegi helyzete - emberek milliárdjai zsúfolódnak össze az egyre jobban tönkretett világon, és néznek szembe az egyre bizonytalanabb jövővel - egyszerre előrelépés és visszafejlődés az előző korszakhoz képest - törzsi társadalmak alacsony szinten stabilizálódott 18
népességgel, mely többé-kevésbé egyensúlyban él a természet világával. Hasonlóképpen a modern materialista elavultnak és együgyűnek látja a mítoszt - a legjobb esetben is metaforikusnak vagy jelképesnek. Olyan gondolkodásmódként tekintünk rá, amelyet kinőttünk. Ez a könyv azonban úgy fog érvelni, hogy a bennszülött és hagyományos kultúrák által ismert mitikus gondolkodásforma továbbra is megmarad a valóság érvényes megközelítésmódjának, sőt a tudás olyan formájának, amelyet össze kell egyeztetnünk a sajátunkkal. Könnyen meglehet, hogy a jövendölések nem a csapongó képzeleten, hanem a valóság finomabb szintjeire való ráhangolódáson alapulnak - a tudatosság olyan formáin, amelyeket a modern Nyugat időlegesen elveszített, hogy kifejleszthesse a racionális és tapasztalati gondolkodást. Ahogyan Armin Geertz, a hopi kultúra antropológusa írja: jövendölés nem jóslás, jóllehet annak igyekszik tűnni. A jövendölés egy szál a jelentés teljes szövetében, a világszemlélet egészében. Ily módon az élet és a lét egy formájának is tekinthetjük." Az aztékokat megelőző maja és tolték civilizáció lángelméje több mint ezer éven át arra irányult, hogy rendszerbe foglalja, s kőépítményein és szobrain megörökítse időfelfogását. Precíz számításaik szerint a Föld kozmikus együttállás felé közelít, amely egy hatalmas fejlődési ciklus végét és a lehetséges kaput jelenti a megnyilvánulás magasabb szintjére. Ahogyan később részletesen tárgyalni fogjuk, ez a közelgő fordulópont ritka csillagászati eseményt is jelez: a Föld és a Nap együttállását a Tejút központjában lévő „sötét hasadékkal" 2012. december 21-én, a téli napfordulókor. A konkrét dátum kevésbé érdekes, mint a maja nézőpont - a független majakutató, John Major Jenkins megfogalmazásában -, miszerint „a 2012. év táján az emberi történelem egy nagy fejezete le fog zárulni. A korábbi világkorszak minden értéke és feltételezése elenyészik, és az emberiség fejlődésének egy új szakasza veszi kezdetét". Jenkins azt sugallja, hogy „a maják ezt természetes folyamatként fogták fel, amelyben a halált új élet követi". Ahogyan Thompson megjegyezte, a mitikus gondolkodást inkább szerkezetazonosnak", semmint ellentmondónak tekinthetjük a modern természettudománnyal. Az utóbbi évszázadokban a tudomány felfedte a valamennyi természeti folyamatban - a haldokló csillagok összeomlásától a DNS bonyolult spiráljaiig, amelyek szüntelenül ott vibrálnak összekapcsolódva a testünket alkotó százbillió sejt mindegyikében n
19
- megtalálható elegáns logikát. A modern ipari termeléstől eltérően a természet nem gyárt selejtet. A természeti folyamatok időzítése - a magzati fejlődés során átadott kémiai jelzésektől egy virág évszakhoz kötött virágzásáig - rendszerint hibátlan. A fizikus Werner Heisenberg így írt: „A természettudomány nem pusztán leírja és magyarázza a természetet; hanem része az ember és a természet egymásra hatásának." Érdekes paradoxon, hogy miközben a tudomány a megértés mélyebb szintjeire jutva tanulmányozta a világot, a tudományos ismereteink révén létrehozott technológia sebet ejtett rajta. Az elszabadult bioszféra-válságért teljes egészében az ember a felelős. Mi avatkozunk be a Föld önszabályozó rendszerébe azzal, hogy szennyezéseket, hulladékot, klórozott és fluorozott szénvegyületeket, gyengített urániumot és egyéb mérgező melléktermékeket okádunk ki magunkból. Lehet ez a bolygószintű vészhelyzet is „része az ember és a természet egymásra hatásának"? A mítoszalapú civilizációk és hagyományos kultúrák hite szerint az emberi lények elválaszthatatlanok a természet törvényeitől és a kozmikus ciklusoktól. Az emberi társadalmak fejlődésének mintázatát a természet egy aspektusának vagy megnyilvánulásának is tekinthetjük. Még a saját egyéni képességeink kibontakozása és öntudatosságunk kifejlődése is azon szunnyadó képességek halmazából megy végbe, amelyek a természeti világban jelen vannak. Azért vagyunk képesek az észszerű és értelmes gondolkodásra, mert a természet maga is ésszerű és értelemmel bíró. Az őslakosok gondolkodásmódja semmiféle alapvető különbségtételt nem ismer el az anyag és a szellem, semmiféle dualista hasadást az elme és a világ között. Mint majd látni fogjuk, a modern fizikai gondolkodásnak legalábbis egy előőrse támogatja ezt a fajta világnézetet. E logika szerint az emberi tudat szintjén végbemenő fejlődési folyamatot képesnek kell lennünk felfogni, ha kiterjesztjük felé az elménket. A természet selejtmentes, rendszerépítő logikájának szemszögéből értelmetlen - sőt kegyetlen tréfa - volna létrehozni egy összetett világrendszert, amilyenben jelenleg élünk, pusztán azért, hogy aztán mindennemű haszon és cél nélkül ízzé-porrá zúzzuk. Ha - ahogyan a kutatásaim sugallják - eljutottunk a megjövendölt korba, akkor e folyamat hátterében valamiféle logikának - akár egy tapasztalati alapnak - kell állnia. A folyamatnak egyeznie kell a természet törvényeivel. Persze ez a logika és ezek a természeti törvények gyökeresen különbözhetnek 20
azoktól, amelyeket a szűkebb értelemben vett materialista világkép elfogad. Könnyebben boldogulnánk egy olyan perspektívával, amely nyitott a radikálisan új lehetőségekre, ám ugyanakkor logikus, ésszerű és higgadt. Az én tételem szerint a technológia gyors fejlődése és a bioszféra pusztulása egy bolygószinten lejátszódó lélektani-spirituális folyamat mellékterméke. Ezt a válságot mi idéztük elő, hogy kikényszerítsük saját felgyorsult átalakulásunkat - a mi akaratunk hozta létre tudat alatti szinten. Az emberi tudat, e Föld tudatos eleme az önszervezés folyamatát végzi a lét és a tudás egy intenzívebb állapota felé - amelyet az orosz misztikus G. I. Gurdjieff 9 „magasabb oktávnak" nevezett. Amikor a hopik az ötödik világról beszélnek, vagy az aztékok a hatodik Napra várnak, amikor Szent János megjósolja a Mennyei Város, avagy Új Jeruzsálem alászállását, mind ugyanazt a dolgot írják le: egy változást a tudat természetében. A filozófus Martin Heidegger különbséget tett a „világ", mint az életünknek értelmet és szerkezetet adó fogalmi keret és a „Föld", létünk fizikai alapja között. Fenomenológiai gondolkodásában a „világ" egy sor tudatküszöb alatti feltevést jelent, a történelemhez, a térhez és időhöz való viszonyulásunk módját, amit a kollektív psziché mélyén rejlő folyamatok védelmeznek. „A világ világa létezőbb, mint az, ami megragadható és felfogható, melyben otthon hisszük magunkat." A világ bizonyos lehetőségeket megenged, másokat viszont tagad: Midőn egy világ feltárul, minden dolog elnyeri állandóságát és változékonyságát, távoliságát és közeliségét, tágasságát és szűkösségét. A világokban egybefonódva van meg az a tágasság, melyből aztán az istenek óvó kegye ránk száll, vagy megtagadja tőlünk önmagát. Isten elmaradásának végzete is csak egy módja annak, ahogyan a világ világa számunkra jelenvaló. 1 °
9 Az eredetiben az orosz név így, az angol átírásnak megfelelően szerepel. A név másutt sokszor előfordul francia átírásban is: Gourdieff, vagy magyar átírásban: Gurgyev alakban - a Szerk. 10 Bacsó Béla fordítása.
21
Az átmenet folyamata egyik világból a másikba lehet a teremtés és pusztulás egymásba fonódása is. „Egy világ feltárulásának" folyamata tökéletes időzítéssel is végbemehet, ahogyan a magzati fejlődés szakaszai, csak éppen ez a folyamat a pszichében játszódik le. Talán még arra is szükség van, hogy a folyamat egészen a végső szakaszáig titokzatosságba burkolózzon. Heidegger egy további megállapítása szerint: „Minden megjelenő... a végsőkig rejtve tartja magát." Nagyon különös - ám egyben különösképpen ismerős - érzés számomra, hogy most ezzel a kutatással foglalkozom. Életélvező ateistaként nőttem fel Manhattanben. Újságíróként a húszas éveimben nyakló nélkül vedeltem a koktélpartikon, és méltatásokat írtam a magazinokba hírességekről, cipőtervezőkről és művészekről. Sosem képzeltem, hogy újra fel fogom fedezni a lét mitikus dimenzióját. Sosem hittem volna, hogy lenyűgöznek bizonyos látomások, álmok és egybeesések, és olyan buzgón és tüzetesen vizsgálgatok majd bibliai passzusokat és bennszülött jövendöléseket, mintha a legtutibb tőzsdei tippek lennének az internetes konjunktúra idején. Gyakran nem is annyira személynek éreztem magam, mint inkább alkalmatos csomópontnak, amelyben eszmék találkozhatnak és kapcsolódhatnak össze, egyfajta mágnesnek vagy különös erőtérnek, amelyet végzete arra ítél vagy kényszerít - talán tragikusan félrevezetve -, hogy összeegyeztesse a jungi pszichológiát, a kvantumparadoxont, a frankfurti iskola kritikáját, az antropozófiát és a maja mitológiát olyan látszólag bizarr témák kutatásával, mint a gabonakörök, a földönkívüliek emberrablásai, az amazóniai sámánizmus és a világvége. Bármi legyen is e mű sorsa, én hálásnak - és egyben megilletődöttnek - érzem magam, hogy esélyt kaptam ilyen lenyűgöző misztériumok feltárására. Ajándékként kínálom fel ezt a könyvet, amelyet a téridőn keresztül visszanyúlva egy új birodalom, egy új pszichikai világkép határain túlról adok át - amely az időbeliség egy másfajta tudatosítása, egy gondolati átrendeződés, amely a valóság látnoki és gyakorlati dimenzióit egyaránt felöleli. Célom az, hogy megosszam az olvasóval felfogásomat. Ám egy szöveg csupán fogalmi vázként szolgálhat, létraként, amelyen mások felkapaszkodhatnak. Mondanivalóm valódi megértéséig minden egyes embernek a maga módján, a saját tapasztalatain keresztül kell eljutnia. Ha alapos megfontolást követően netán arra a következtetésre jutunk, hogy modern világunk az időről és az elméről alkotott lényegileg 22
hibás elképzeléseken alapul, és hogy mi ezekre a végzetes tévedésekre építettünk fel egy fogyatékos civilizációt - mintha bizonytalan alapokra emeltünk volna egy tornyot, amely magasságával egyre ingatagabbá válik -, akkor a logika a változás szükségszerűségére és egyben elkerülhetetlenségére mutat. Ha pedig áthidaljuk a szakadékot természettudomány és mítosz, ésszerűség és intuíció, technológia és mesterségbeli tudás között, azt is megérthetjük, hogy milyen alakot ölt majd ez a változás. Egy effajta átalakulás nem „a világvége", hanem az egyik világ vége és a másik kezdete.
ELSŐ RÉSZ
A romokban álló világegyetem Moloch! Moloch! Moloch lidércnyomása! Szeretetlen Moloch! Csupa-ész Moloch! Moloch az ember vaskezű bírája! ALLEN GINSBERG: 1.:ÍZJöitéS11
11 Eörsi István fordítása.
ELSŐ FEJEZET
L
ora ifjúságomban mindvégig, de még a harmincas éveim elején is híján voltam mindennemű metafizikai képnek, mindazonáltal heves, sőt gyötrelmes sóvárgás élt bennem, amely a korommal egyre erősebbé vált. Miközben felnőttem Manhattanben, amely a kulturális és érzéki kalandok fortyogó örvénye volt, képtelen voltam szabadulni az érzéstől, hogy valami hiányzik az életemből és a körülöttem lévő világból; valami, ami éppoly nélkülözhetetlen, mint amennyire ismeretlen és gyakorlatilag elképzelhetetlen. Művészi, de mélyen ateista New York-i környezetben éltem; apám absztrakt festő volt, anyám író és szerkesztő, aki tagja volt a beatnemzedéknek az 1950-es években. Mindketten elvetették őseik vallását, és magukévá tették egy olyan világ természettudományos szemléletét, amelyből hiányzik a szentség. Az intézményesült vallás épületei - a szürke kőzsinagógák és masszív templomok a környéken, a Felső West Side-on - számomra a múlt komor emlékeinek és archaikus maradványainak tűntek. Szinte hihetetlennek találtam, hogy az emberek még mindig részt vesznek egy olyan isten imádatában, aki egyértelműen halott, ahogyan Nietzsche is megfogalmazta, vagy már réges-rég eltűnt a színről. Az én vallásom - vagyis annak legjobb megközelítése - a kultúra volt. Ráismertem önmagamra Allen Ginsberg üvöltéseiben, T. S. Eliot kövületekből és töredékekből álló átokföldjében, James Joyce „csendjében, száműzetése magányában és agyafúrt értelmében". Rainer Maria Rilkével együtt éreztem az angyalok elérhetetlenségét, akik „megfejtett 26
világunk" felett szálldosnak. Apám állhatatos és meg nem alkuvó küzdelmében, amelyet barlangszerű SoHo-beli padlásszobájában folytatott, hogy a festékből és vászonból kicsikarja lét utáni sóvárgása, félszeg eredetisége valamely tiszta jelképét, egy olyan beállítottságot ismertem fel, amely meghaladta a piac tűrőképességét. Anyám csendes kétségbeesésében és a figyelemben, amelyet prózájában a részletekre fordított, szintén felfedeztem az erőfeszítést, hogy kiszabadítson az életből valamely apró, mégis maradandó lényeget - ebben olyannyira különbözött a beatnikek árapályhullámú agóniájától, öntömjénező miszticizmusától, mégis kötötte hozzájuk egy titkos, sóvárgó hajlam és a közös múlt. Szüleimtől a magány fegyelmét, a szemlélődés szokását örököltem. Ők abban találták meg identitásukat, hogy elszöktek szüleik világának konformizmusából a bohémvilág és a szellemi élet viszonylagos szabadságába - ez a megcsontosodott múlttól való menekülés alakította ki világszemléletüket. A háború utáni korszak nemzedéki mozgalmához tartoztak, amely magáévá tette a modern szellemet, és irtotta a bevett hagyományokat. Az 1970-es évek New Yorkja az ódon kísértetek és a felborzolódott idegek városa volt. Anyám és én a tekintélyes és komor West End sugárúton laktunk, egy századfordulós bérházban, amelynek nem volt tizenharmadik emelete. Én a haladó szellemű Bank Streeti iskolába jártam, amelytől az utcán továbbmenve a Columbia Egyetemhez lehetett eljutni - iskolám inkább arra helyezte a hangsúlyt, hogy „megtanítson tanulni", semmint, hogy bármilyen konkrét ismeretet átadjon. Tanáraink zöme baloldali volt, határozott történelemszemlélettel. Egymás után több évben is elolvastatták velünk Arthur Miller A salemi boszorkányok című drámáját a hírhedt boszorkányperekről, kioldva belőlünk az amerikai élet üldözési mániára való hajlamát, amely az 1950-es évek „vörös veszedelmében" ütötte fel újra a fejét. Mind a mai napig nem beszélek más nyelvet, és alig tudok írásban osztani. Jóllehet alapfokú oktatásom bizonyos szempontból korlátokat állított elém, segített polihisztorrá fejlődnöm, aki nem a részletekben búvárkodik, inkább az átfogó képet ismeri fel. Nagyanyám az iskolámtól néhány háztömbnyire lakott. Az ő lakásában - amelyben PVC védőhuzatú kárpitozott bútorok álltak, és a zongora, amelyen évtizedek óta senki sem játszott - töltöttem életem legfojtogatóbb délutánjait. Nagyanyámat és két aggszűz nővérét, akik az emeleten laktak, mintha a jóvátehetetlen veszteség hangulata lengte 27
volna körül. A díványán heverészve nagy adagokban néztem a Watergate-ügy bírósági meghallgatásait, ugyanis nagyanyám valamiféle polgári kötelességérzetből a megnyitó kalapácsütéstől a végkifejletig követte a nemzeti megszégyenülés e látványosságát. Úgy tűnt nekem, hogy minden ismerősöm - gyerekek és felnőttek egyaránt - valami kimondatlan trauma elől menekül. Gyanúm szerint ez a trauma maga a történelem volt, a háborúk és a diaszpórák, a pogromok és a „végső megoldás" - a végeérhetetlen lidércnyomás, amelyből Stephen Dedalus az Ulysses elején megpróbál felébredni. Nagyanyámra és nővéreire rányomta bélyegét a nagy gazdasági válság ínséges időszaka, előzőleg pedig édesapjuk, Samuel Rosenberg, a szelíd lengyelországi rabbitanuló halála, aki képtelen volt boldogulni az Újvilágban, és egy gázsütőbe dugta a fejét évtizedekkel azelőtt, hogy Auschwitz hasonló sorsot rendelt hátra maradt rokonainknak. Én semmit sem tudtam róluk, még a nevüket sem. Dédapám öngyilkosságának következményeként a család elégette az iratait és a verseit, és többet nem beszélt róla. Az elfojtás eme eredeti sebét lassan benőtte a titkolózás és a bánat hegszövete, de a családot még több mint fél évszázaddal az esemény után is mardosta a szégyen. Ma már tisztában vagyok vele, hogy a kifejlő trauma érzete egyben az én lélektani reakcióm is volt szüleim különválására. Ötéves voltam, amikor anyám és én elköltöztünk a Felső West Side-ra, miután évekig folytak az ordítozássá fajuló civakodások apám és őközötte, amelyeket apám hitvány és felelőtlen viselkedése okozott. Jóval később tudtam meg, hogy apám sosem akart gyereket, és kelletlenül nyugodott bele a helyzetbe. Tizenegy éves koromban ágynak estem csontvelőgyulladással, a csontok egy bakteriális fertőzésével, amely esetemben a hátam alsó részének éles és szűnni nem akaró fájdalmával jelentkezett. Nyolc hónapot töltöttem kórházakban, amelynek nagy részét gipszmellénybe zárva feküdtem végig egy gyermekklinika kórtermében, New York állam északi részén. Betegségem nem szerencsétlenségnek tűnt a szememben, inkább sorsszerű betetőzésnek. A dolgok minden méltánytalansága efelé mutatott, mint egy óriási, vádló ujj. Átmeneti tartózkodásom a betegek világában azt a nagyon is maradandó érzést hagyta maga után, hogy félig külön vagyok választva a testemtől. Erőteljesen éreztem a halál közellétét, a nemlét ostromát, és ez rettegéssel töltött el. Anyám első férje - egy másik absztrakt festő, ír katolikus származással - részegen 28
meghalt egy motorbalesetben, és anyámnak a traumás veszteség miatti gyötrődése szorongássá sűrűsödött, amely rám nehezedett és távoltartott a fizikai kockázatvállalástól. A betegségem következményeként visszamaradt gerincferdülés mintha csak anyám rossz előérzetének beteljesedése lett volna. A saját fejemben az a gondolat fogant meg, hogy a károsodás, amelyet elszenvedtem, alkalmatlanná tett a serdülőket vonzó időtöltésekre, és hosszú időn át rettegtem a nemi kapcsolattól, mintha veszélybe sodorhatott volna azzal, hogy megtöri belső számkivetettségemet, szigorú öntudatosságomat. New York Cityben töltött fiatalságom jó leckét adott a dolgok tünékenységéről. Egyszer csak felbukkant egy könyvesbolt, egy filmszínház, egy kávézó, mintha csak a kultúra egy bizonyos eszményét kristályosítaná ki - az én házsoromban kicsivel lejjebb volt a New Yorker könyvesbolt, kopott fa csigalépcsőjével és mindent felölelő sci-fi választékával, egy saroknyira pedig a Griffin, egy antikvárium, amely poros portékáihoz való szégyenlős hozzáállásával mintha egyenesen a bolti lopásra akart volna bátorítani -, azután úgy eltűnt, mint egy gallyacska, amelyet elragad a feledés folyójának hömpölygő árja, amelyet a görögök Léthének neveztek. Barátaimmal középiskolás éveink jó részét utánjátszó mozikban töltöttük, szorgalmasan folytatva Godardhoz, Fassbinderhez, Antonionihoz, Woody Allenhez, Kubrickhoz kapcsolódó műkedvelő tanulmányainkat, miközben ellestük kifejezéseiket és pózaikat. Szüleink közreműködtek az 1960-as évek radikális változásaiban, menekülve a múlt elől - amely az én szememben nagyanyám már-már kísérteties elnyomóerejében testesült meg, aki szerint a kultúra Schubert kvartettjeivel és Schumann romantikus műdalaival befejeződött. Barátaim és a magam számára semmi efféle felszabadító gesztus nem tűnt lehetségesnek. Szüntelenül az az érzés gyötört bennünket, hogy túl későn érkeztünk - immár nem lesz több új földalatti mozgalom, francia ellenállás, Szerelem Nyara, de még a nihilizmus egy olyan újabb bőrradírja sem, mint a punk korszak, amely az 1970-es évek végén robbant ki, és rögtön önmagába is omlott. A forradalomnak - mindenféle forradalomnak, mozgalomnak és értelemnek - vége volt. Kudarccal végződött, és mi voltunk a vesztesek. A pillangó összezúzva hevert a tank lánctalpa alatt. A történelem csapdája bezárult, mi pedig egy időntúli időnek, mindazok hajnali három órájának száműzöttjei voltunk, akik „reménytelen remélnek" T. S. Eliot versében:
29
Magunkban virrasztva itt Azon az órán amikor mi Gyöngédségtől remegünk Ajkak csókért epedve Imáikat kövekké tördelik. 12 Forradalom helyett mi olyan gesztusok és színlelt lázadások tanúi voltunk, amelyekről hamar kiderült, hogy puszta marketingstratégiák. Ki voltunk téve az AIDS-járványnak, a reagani gazdaságpolitikának, a csillagháborús programnak és az Öböl-háború tünetcsoportnak, a végtelen banalitásnak, hogy cinikus giccset csillogtatnak a televízióban, mintha jelentőségteljes és értelmes dolog volna. Megtanultuk elkerülni a krekkfüggők fehér szemének veszélyes, meredt pillantását, megtanultunk átlépni a hajléktalanok hadserege felett, és megtanultunk kitérni a közeli lakótelep kisebbségi kölykeinek pimasz ellenségessége elől, akiknek fenyegetése felrázott minket unalmunkból. Egyetlen film sem foglalta össze a mi New Yorkunk fenyegető és klausztrofóbiás hangulatát jobban a Taxisofőrnél; az egyik olyan filmnél, amelyhez a barátaimmal újra meg újra visszatértünk. Mércéje volt ez a fejetlenségnek, amelyet magunk körül éreztünk, a frusztrációnak, amely szinte tapintható erőként hatotta át a levegőt. Travis Bickle pszichotikus elméjének egyre szűkülő köreiben, amelyet a pornó és a politika, az eleven mocsokként élő, mocskos szájú emberi lények neonfényben fürdő látványosságai rögeszmésen a még tagadott valóságra irányítottak, óhatatlanul is saját kínos helyzetünk visszhangjára ismertünk. Jószerivel inkább éltünk a filmekben, könyvekben és videojátékokban, amelyeket csak úgy felszippantottunk magunkba, mint a minket körülvevő valóságban, amely önnön sötét filmjének, saját sekélyes koholmányának tűnt. Humanisták voltunk csekély természettudományos érdeklődéssel, mégis a tudomány és annak technikai megnyilvánulásai jelentették a stabilizáló erőt, az enyvet, amely összetartotta szürke és pusztulásra szánt világunkat. A materializmus megtámadhatatlannak tűnt; az evolúció megmagyarázta, hogyan jönnek létre és pusztulnak ki a fajok - valamikor még maga a Nap is kilobban és összeomlik majd; az entrópia volt a mindeneknek véget vető, szükségszerű szabály. „Az Ember teljesítményeinek templomát szükségszerűen és teljes egészében maga 12 Vas István fordítása.
30
alá kell temetnie a romokban álló világegyetem törmelékének - írta a filozófus Bertrand Russell, összefoglalva korunk e látomását. - A továbbiakban tehát csak a rendületlen kétségbeesés szilárd alapzatán építhetjük fel a lélek lakhelyét." Öntudatos szellemiségünk különös, másodlagos jelenség volt, amely történetesen felbukkant egyes komplex élő szervezetekben; mellékterméke a szembefordítható hüvelykujjnak, amellyel némely okos főemlős igyekezett kétségbeesetten alkalmazkodni, nehogy még vadabb teremtmények gyomrában végezze. Fajunk sikerét a farkastörvények, a genetikai mutáció és a legalkalmasabb túlélésének számlájára írtuk. Hallgatólagosan elfogadtuk, hogy önazonosságunk és emlékeink, érzéseink és törekvéseink - ahogyan a DNS-kutató Francis Crick magabiztosan kinyilatkoztatta - „nem egyebek az idegsejtek hatalmas tömegének és a hozzájuk kapcsolódó molekuláknak a viselkedésénél". Vagy ahogyan az egyetemi filozófus John Searle kijelentette: „Csupán a természet egy szimpla ténye, hogy az agy idézi elő a tudatot." Mindaddig egyetlen természettudós sem tudta kiókumulálni, hogyan jön létre a tudat az agyban - mi azonban nyugodtak voltunk afelől, hogy csak idő kérdése, és ez az utolsó részlet is napvilágra kerül, s szürkeállományunk másfél kilónyi masszája kiadja utolsó titkát is. Legjobb koponyáink éjt nappallá téve dolgoztak az ügyön. Biztosak lehettünk továbbá afelől is, hogy nem létezik halál utáni élet, hogy a lélek nem marad fenn, és a szellem nem szárnyalhat szabadon. Mindez babonaság volt. A babonaságok körén kívül eső dolgok tényszerűek, mérhetőek és kézzelfoghatóak voltak - lett légyen szó akár atombombákról, okozott veszteségstatisztikákról vagy éppen felhőkarcolókról. A feledés sem volt babonaság: ez várt reánk, miután kiszabott időnk muzsikája lecsengett, és beszippantottuk utolsó lélegzetünket. Két év után kimaradtam az egyetemről - a hófödte Connecticut Wesleyánus Egyeteme egyesek számára játszi édenkert volt, számomra azonban az intellektuális sivárság és az érzéki kudarc mételyezte meg a légkört -, és beléptem a munka világába; anyám kapcsolatait felhasználva szerkesztői munkákat biztosítottam magamnak magazinoknál. Néhány éven át csak úgy virultam a „viharos nyolcvanas évek" lázas melegházában és talmi csillogásában. A fokozatos közelítés módszerével megtanultam túlzásba vinni az alkoholfogyasztást, hogy legyőzzem saját szégyenlős ellenállásomat és a nők védekezését. Az újságírók a tenyerükön hordoztak, rocksztárokkal és filmszínészekkel ismerked31
tem meg, Münchenbe repültem, hogy megvitassam a Bambit, a banalitást és a barokkot a pop-art művésszel, Jeff Koonsszal és feleségével, Cicciolinával, Olaszország hírhedt pornósztár-politikusával. Egyfajta belső reakcióként arra, hogy így elmerültem a simulékonyságban és a jelen újdonságában, megszállottja lettem a sakknak is, hétvégi versenyeken vettem részt a tizedik utcai Marshall Sakk-klubban, amelynek fatáblákkal burkolt kamrái állott pipafüsttől és férfiizzadságtól szaglottak, és azzal merítettem le az agyam, hogy vesztes viadalokba bonyolódtam csodabogár orosz kamaszokkal, akik tüntetően szigetelőszalaggal megragasztott szemüveget és félregombolt skótkockás inget viseltek, és négy-öt óra alatt apránként felőrölték a védelmemet. Az élet szinte egy sakkproblémához hasonlított: a szerkesztőségben a hatalmi játszmák és kapcsolatok stratégiai helyezkedést és taktikai válaszlépéseket követeltek. Interjút készítettem Garri Kaszparovval szállodai szobájában az Ötödik sugárúton, amikor az IBM Deep Blue nevű sakkszámítógépe ellen játszott mérkőzésre készülődött. A számítógép kezdte megszorítani játékával Kaszparovot, és én éreztem az erőlködését, amellyel igyekezett megvédeni szellemi birtokát az integrált áramkörök egyre erősödő ostromától, amely már kis híján letépte fejéről a koronát. Ez akár korunk jelképe is lehetett volna: A mesterséges intelligencia küszöbönálló uralmát hirdették a Wired magazin tetszetős lapjai is, amelynek guruit megborzongatta a gondolat, hogy gépeink hamarosan túlszárnyalnak minket. Nem sokkal e találkozó után felhagytam a sakkal. Velem született idealizmusomtól sarkallva a húszas éveim elején egy irodalmi magazint és kis kiadóvállalatot is alapítottam a barátaimmal. A beatnikektől és a korábbi modernista mozgalmakból, például a szürrealizmusból, a dadaizmusból és a vorticizmusból merítettem ihletet. Én úgy nőttem fel, hogy anyám könyvespolcain az 1950-es és 1960-as évekből származó irodalmi magazinok kötegei zsúfolódtak - például a The Evergreen Review, a Paris Review és a Floating Bear, egy összefűzött, stencilezett napilapformátum, amelyet a költő Leroy Jones szerkesztett -, és mindig szerettem ezt a formát. Az ilyen újságok kiadása nélkülözhetetlennek tűnt a bimbózó underground környezet táplálására és ösztönzésére, a kultúra határainak kitolására. És ahogy felismertem, egyben remek módja volt ez annak, hogy lányokkal ismerkedjem. A partijaink révén szert tettünk egy csekély hírnévre - még az olyan trendmagazinok is feldicsértek minket, mint a New York Times és a Vogue , és áradni kezdtek hozzánk a beküldött anyagok, amelyek szinte kivétel nélkül csapnivalóak voltak. -
32
Az életerő homályos áramlatait kutatva a hétköznapibb szellemi táplálék között megjelentettünk történeteket szexuális bűntettekről és a személyiség felbomlásáról. De egy idő után még a legfantáziadúsabb perverz cselekmények, a kétségbeesés legleleményesebb sikolyai és a legkifinomultabban tolmácsolt párkapcsolat-sztorik sem voltak képesek felvillanyozni. Úgy tűnt, hogy az érzékelés új formáinak meghatározása helyett megfeneklettünk az ismétléseknél. Az új irodalmi formák éppúgy hidegen hagytak, mint az, amit a bevett irányzat kiáltott ki művészetnek. Gyanítani kezdtem, hogy kultúránk kísérleti vagy hagyományos, ismeretlen vagy ünnepelt formában egyaránt csak a múlt teljesítményeit visszhangozza, nem tör szűz talajt. Az, hogy elveszítettem érdeklődésemet kortárs kultúránk iránt, csupán egyik tünete volt egy mélyebben gyökerező betegségnek - ugyanis majd mindent elvetettem, ami valaha lenyűgözött vagy legalább szórakoztatott. Valamiféle válság köszöntött rám, „a lélek sötét éjszakája", amelyre - ma már így látom, persze akkoriban ezt nem vettem észre - előtörténetem alaposan felkészített. Az unalomig ismert New York-i járdákat róva úgy éreztem, hogy hajszálvékony jégen korcsolyázom, és e sima kéreg alatt az üresség várakozik, hogy benyújtsa rám igényét, hogy beletaszítson abba a személytelen feledésbe, amely gyerekkoromban annyira rémített. Egy egyszerű kérdéssel szembesültem - „Hát enynyi az egész?" , amelynek gunyorossága egyre jobban megmérgezett, azt suttogva a fülembe, hogy az életem egy hazugság. Mindig is hajlamos voltam rá, hogy időnként belevessem magam a vigasztalanságba - és denevérként hulljak alá pszichém sötét üregeibe, ahová nem hatolt le a megváltás fénye -, de amint a húszas éveim vége felé közeledtem, a sötétség addig mélyült, mígnem minden mást elhomályosított. Néha úgy éreztem, hogy máris halott vagyok, és valamiféle Hadészban vagy tibeti bardo-övezetben bolyongok, ahol az árnyak azzal fojtják el élettelenségük nyugtalanító gondolatát, hogy belevetik magukat a lázas tevékenykedés álságos danse macabre jába. Akkor még nem ismertem a „Szaturnusz visszatérésének" asztrológiai fogalmát, amely bolygópályaciklus minden 28,6 évben visszahozza a mélabú és eltespedés gyűrűs planétáját arra a helyre, amelyet az ember születésekor elfoglalt, s amivel köztudottan sokak számára kezdetét veszi az egzisztenciális újraértékelés - vagy ahogyan mások neveznék, egy „randa slamasztika" - nehéz időszaka. -
-
33
Mint holmi megkeseredett dosztojevszkiji renegát, ettől kezdve fütyültem a jó hírre, normalitásra, de még azoknak az irodalmi és újságírói berkeknek a véleményére is, amelyekben korábban nevet próbáltam szerezni magamnak. Elveszítettem érdeklődésemet a történetek iránt, amelyeket kultúrám hajlandó volt elmesélni nekem a világról - de ami még sokkal veszélyesebb, többé a saját történetem sem érdekelt, amelynek égető szüksége volt egy új cselekményre. És ott volt még, titkos felszín alatti áramlatként családi kötődésem a beatnikekhez. Anyám az 1950-es évek végén randevúzott Jack Kerouackal; akkor is vele volt, amikor az Úton megjelent, és Kerouacot szárnyára vette a katasztrofális hírnév. Idegesen ült a kulisszák mögött egy tévés csevegő-show felvétele alatt, amelyben a részeg Kerouac kinyilatkoztatta: „Arra várok, hogy Isten megmutassa nekem az arcát." Kerouac szakított anyámmal, majd évekkel később, az alkoholban való lassú feloldódásának mélységeiből felhívta őt, és gyengéden azt mondta neki: „Te világ életedben csak egy kis borsólevesre vágytál." A középiskolai évkönyvemben anyám feladott nekem egy hirdetést egy rövid idézettel az Útonból: „...szédülten él, szédülten szeret, mindentől a megváltást várja..." 13 Ez a töredék befészkelte magát az elmémbe, mint valami veszélyes szilánk. Az én ismerőseimtől eltérően a beatnikek megragadták a lehetőségeiket, és földrészeken száguldottak át misztikus látomásaik, „csillagfényes eksztázisaik" nyomában stoppolva, tehervonatokra felugorva és saját mitikus sorsuk dallamára bebopozva. Anyám persze nem azt sugallta nekem, hogy én is így éljek - vagy talán mégis? -, csupán arra emlékeztetett valami ismeretlen okból kifolyólag, hogy volt, aki megtette. A barátaim és én egy bizonyos fokig szintén a „mértéktelenség útján" jártunk, ám ez nem vezetett el minket a „bölcsesség palotájába", csupán a heroinban, kokainban és alkoholban való tobzódáshoz, az olyan alternatív rockbandák iránti megszállott rajongáshoz, mint a Nirvana vagy a Pavement, a megbocsáthatatlan duhajkodások kitörlődött emlékképeihez - és egyesek számára a drasztikusan megrövidített élethez. Végső soron mindez inkább fokozta, mint gyengítette klausztrofóbiámat, rettegésemet a bősz végzettől. A „drogok" - legalábbis azok a drogok, amelyeket mi használtunk, és a mód, ahogyan használtuk őket - csupán egy újabb zsákutcának tűntek, a fogyasztói társadalom újabb 13 Bartos Tibor fordítása.
34
pótlékának az igaz érzés és a lelki közösség helyett. Kultúránk hű tükreként úgy döntöttünk, hogy romboló - tudat alatti nihilizmusunkkal összhangban lévő - módszerekkel törekszünk a megváltozott tudatállapotok elérésére. Válságom idején átvizsgáltam a múltamat egy vezérfonalért, amelyet elvesztettem, egy szembetűnő útelágazásért, ahol rossz irányba fordultam. Mi lehetett a kirakójáték hiányzó darabja? Volt egyáltalán ilyen darab? Úgy tűnt számomra, mintha lettek volna olyan tudatmodalitások, nehezen hozzáférhető létállapotok, amelyeket elnyomtak a modern életben hemzsegő figyelemelterelő tényezők és szorongások. Kétségbeesésemben azon vettem észre magam, hogy felidézem azt a maroknyi pszichedelikus utazást, amelyet az egyetemen tettem. Ezek a régi elszállások - egyetlen megdöbbentő ülésen kívül egy zen meditációs kurzus során, amikor egy darabig mintha nem létezett volna az idő - voltak a kizárólagos emlékeim a belépésről olyan tudatszintekre, amelyek bizonyos szempontból kiélesedettebbnek és magasabb rendűnek tűntek normális tudatállapotomnál. Ezek az utazások tanulságosabbak voltak számomra a tanóráknál. Ha gombát vagy LSD-t vettem be, úgy tűnt, a világ átmenetileg megújul, visszaáll az érzetek élességének és a nyíltságnak arra a szintjére, amelyet utoljára gyerekkoromban ismertem. Ezek a korai hallucinogén barangolások aranylevelekkel tarkázott egyetemvárosomban kitörölhetetlenül bevésődtek az emlékezetembe. Eszembe jutott, hogy miután életemben először megettem egy maréknyi szárított gombát, elmentem egy csemegeüzletbe, és amikor a pultnál előrángattam a zsebemből a zöld bankjegyek gyűrött gombócát, menynyire megütődtem rajta, hogy ezeket a mocskos papírdarabokat tettük meg civilizációnk egész értékrendjének központi szentségévé - valahogy szégyenteljesnek, természetellenesen trágárnak éreztem a dolgot. A csemegeüzlet dolgozói és a városiak, akik mellett elmentünk, kábultnak és hipnotizáltnak tűntek, mint akiket belehuzaloztak egy munkából és aggodalomból konstruált fortélyos szerkezetbe, amelyről elhitették velük, hogy ez a valóság. Az épített környezet és a minket körülvevő összes társadalmi szabály inkább nehézkes mesterkedésnek - emberi találmánynak - tűnt, mint állandó tartozéknak. E portyázások közben úgy éreztem, mintha egy vastag réteg sellak csiszolódott volna le a dolgokról, visszaadva nekik eredendő igazságukat, pőre ártatlanságukat. Amikor felnőttként visszatértem a tudattágító szerekhez, e fiatalkori utazások benyomásai azon nyomban megerősödtek bennem. Felfedez35
tem Terence McKenna munkásságát, aki az én nemzedékem számára felvállalta Timothy Leary14 pszichedelikus propagandista-szerepét. McKenna tanácsát követve lehunyt szemmel derítettem fel a pszilocibintartalmú gombák előidézte villódzó mintázatokat. Személyes vizsgálódásaim alapján egyetértek McKenna véleményével, miszerint létezik a psziché egy roppant tartománya - egy látnoki valóság -, amely elérhető számunkra, ha van merszünk felfedezni. A tudomány által kínált magyarázat - miszerint a nagysebességű szinapsziskisülések hozzák létre a mintázatokat - sápatag ürügynek tűnt azokhoz a részletgazdag jelenetekhez és ékkőként ragyogó meseországokhoz hasonlítva, amelyeket néhány szárított gombafoszlány vagy parányi papírnégyzet elfogyasztása megbízhatóan felidézett. A gomba és az LSD esetében úgy tűnt, mintha az anyagoknak maguknak is lennének gondolataik - egyfajta ősi, gombafonalakban hordozott bölcsesség, amely felfüggeszti a hétköznapi, lineáris időt az örökkévalóság talányai, a jelenben rejlő kreatív immanencia kedvéért. Mihelyt nekivágtam sámáni kutatásomnak, Alice-hoz hasonlóan én is a fenekéig fel akartam térképezni a fehér nyúl üregét: a nyugat-afrikai dzsungelbe utaztam a bwiti törzs beavatási szertartására; sámánokat kerestem fel a mexikói Oaxaca hegyei között és az ecuadori esőerdőben; belevetettem magam a nevadai Égő Ember fesztivál „archaikus újjászületésébe". Szívtam a szuperhatékony, rövid hatású hallucinogént, az nndimetil-triptamint (DMT) - ami hét percre rakétaként lőtt ki egy elemi erejű másik dimenzióba, amely sokkal meggyőzőbbnek tűnt ennél - egy palenquei szállodában, és kipróbáltam a modern laboratóriumokban feltalált tudattágító szereket. Minden egyes utazás, minden pszichedelikus kaland újólag megerősíteni látszott korábban megszerzett tudásomat, és tovább űzött a világ új felfogása felé - amely gyökeresen eltért korábbi meggyőződésemtől és vélt ismereteimtől. Allen Ginsberg megjegyezte, hogy a beatnemzedék célja „egy elveszett művészet, egy elveszett tudás vagy egy elveszett tudat" felelevenítése volt. Miközben kutatásaimat folytattam a sámánizmus területén, rájöttem, hogy a beatnikek nyomdokait követem, és utam során sok más keresővel is találkoztam, akiknek összegyűjtöttem a történeteit. 14 Timothy Leary (1920-1996) a Harvard pszichológiaprofesszora, aki hallucinogén drogokkal végzett kísérleteket - a hippinemzedék „LSD-gurujának" is nevezték - a
Ford.
36
Felfedeztem, hogy a törekvés a posztmodern nyugati gnózis után mindmáig fennmaradt egyfajta titkos áramlatként, amely közösségi monokultúránknak azon erőteljes késztetése alatt húzódik meg, hogy uralma alá hajtsa a Földet, annak remegő lakosait és gyorsan kimerülő erőforrásait. Buckminster Fuller" szerint az evolúció a precesszió" folyamata révén megy végbe. Fuller a Föld pályáját használta fel a jelenség szemléltetésére: a Nap roppant gravitációs erejével önmaga felé kényszeríti a Földet, ahol tüzes kemencéjében nyomban megsemmisülnénk; szökési sebességünk pedig ki akar röpíteni minket a hideg csillagközi űrbe. És miközben szüntelenül roppant erők próbálnak kétfelé szakítani, mi tovább haladunk stabil, körkörös pályánkon. És az évmilliárdok alatt, amíg a Föld a maga pályáján halad tovább, hihetetlen dolgok történnek - az anyag életté, az élet pedig értelemmé szervezi önmagát. A közelmúlt eseményeinek léptékében hasonló folyamatot tár elénk az internet kialakulása: a dollármilliárdok, amelyeket a katonai-ipari szférába ömlesztenek, hogy fejlett gyilkológépeket állítsanak elő, véletlenszerűen egy hatékony eszközt finanszíroznak, amely előbbre viszi az emberi tudást, és új társadalmi hálózatokat hoz létre. A fejlődés és a pusztulás örömest jár tangót egymással egyazon borotvaélen. Mi a helyzet akkor, ha valójában nem is az agy sajátos adaptív hajlama, hanem inkább a tudat fejlődése volt az emberiség színre lépésének központi drámája, célja és lényege? Mint látni fogjuk, bőven akadnak olyan filozófusok és pszichoanalitikusok, misztikusok és fizikusok, akik szerint pontosan így áll a dolog. A belső fejlődés szeszélyes folyamat, amely hirtelen ugrásokkal, kinyilatkoztatásszerű szikrákkal és pezsdülésekkel halad előre - hiszen minden ember önmaga egyéni univerzuma. A szenvedések és válságok útján erősödő tudat nem valamiféle 15 Buckminster (Bucky) Fuller (1895-1983) amerikai mérnök, építész, költő, író és feltaláló. Több mint harminc könyvet írt. Számos találmánya is volt, főként a design és az építészet területén, ezek közül a legismertebb a geodéziai kupola. A nanotechnológiának oly nagy távlatot jelentő fullerént (Buckminsterfullerene, más néven futballabda-molekula, vagy C 6 ) róla nevezték el, mivel az hasonlóságot mutat az általa megálmodott geodéziai szférával - a Szerk. 16 Egy tengelynek valamely külső forgatónyomaték hatására végbemenő elmozdulását nevezzük precessziónak avagy pörgettyűmozgásnak. A csillagászatban a kifejezés a Föld tengelyének elmozdulására vonatkozik, amelyért a Nap és a Hold forgatónyomatéka a felelős - a Ford.
37
megjósolható, a modern tudomány eszközeivel grafikusan ábrázolható, lineáris haladvány szerint ér el egy új intenzitást, hanem saját kiszámíthatatlanul kanyargó ösvényét követi. Mi a helyzet akkor, ha a tudatosság eme elmélyülése a perifériákon játszódik le, napjaink életének zugaiban és hasadékaiban, ahogyan egy gyomnövény a járda legkeskenyebb repedésében virágzik ki? Nem lehetséges-e, hogy miközben az álomittas tömegek és az értelmiségi osztály tovább törtetnek előre a megszokott irányban, ugyanazokat a régi jutalmakat hajszolva, az új elem a zűrzavarból és a lármából szervezi meg önmagát, a törékenységben és a csendben erősödik meg, majd gyökeret ver és szárba szökken, mígnem egyszer csak kétségtelen igazságként nyilvánul meg? Ha valami ehhez hasonlóról lenne szó, először meglepődnénk - talán meg is rendülnénk -, ám azután alkalmasint eszünkbe ötlene: Talán mindig is így mentek a dolgok. Idővel rájöttem, hogy a sámánizmus tartománya, amelybe belső sóvárgásomból eredően botlottam bele, a legmélyebb jelentőséggel bírhat. Az összes kevéssé valószínű jelölt közül éppen én éreztem késztetést, hogy keresztülmerészkedjek rajta - a látomásos giccs és ítéletnap-próféciák, a „gépmanók" és „kozmikus kígyók", a paradoxonok borgesi palotáinak és az elme Escher-féle kirakójátékainak útvesztőjén. Nyugtalanító felfedezés volt. Hol vannak ezeknek a témáknak a szakértői? Hol maradnak az akadémikus tudással bíró, rátermett boszorkánymesterek és a tekintélyes dialektikusok? Bizonyára nem egy hozzám hasonló emberre - egy nyilvánvalóan fogyatkozásokkal bíró, züllésnek indult alakra, egy kétes hírű „szabadúszó újságíróra" - maradt a feladat, hogy értelmes egésszé rendezze mindezeket a töredékeket és koholmányokat, hogy áthassa a gondolataival, és a megfelelő sorrendbe állítsa őket! Ahogyan Terence McKenna megfogalmazta, amikor rájött, hogy az értelmiség az 1960-as éveket követően elvetette a pszichedelikus vizsgálódás egész témakörét - azokkal a filozófiai következtetésekkel egyetemben, amelyeket a szóban forgó vegyületek által oly megbízhatóan előidézett látomásos repülések magukban hordoztak, hogy ódon, poros kötetként becsukta és visszatette a könyvtár polcára, és csak tőle és néhány barátjától függ, hogy lefújják-e róla a pókhálókat: „Senki mást nem érdekelt a dolog." Persze azért nem egészen ez volt a helyzet. Ahogyan a későbbiekben megpróbálok majd rávilágítani, egy sor ragyogó gondolkodó tárta fel és finomította tovább ezeket az elképzeléseket, 38
nem utolsósorban McKenna maga. Az én feladatom ezeknek a különböző törekvéseknek az összegyűjtése, végiggondolása és összeegyeztetése volt - éspedig reményeim szerint nem holmi beszűkítő rendszerré, hanem a bennük rejlő rend egy kifejeződésévé, amely egy végtelenségig kibontakoztatható origami-mesterműre hasonlít. Úgy tűnt nekem, hogy e folyamat felett mindvégig ott lebeg - szelíden és némiképp rejtelmesen irányítva lépteimet utazásom során - egy közép-amerikai származású, ősi szellem és istenség, aki a mitológiai gondolatok egész szövevényét képviselte: Kecalkoatl. Amikor belekezdtem ebbe a kutatásba, a név vajmi keveset jelentett számomra - elsősorban D. H. Lawrence regényével, a Tollas kígyóval" kapcsoltam öszsze, amelyet régen olvastam és már egészen elfeledtem. Kecalkoatl - a név egyesíti a kecalt, e színpompás tollazatáról ismert mexikói madarat, az esőerdő facsúcsain röpdöső fuvolahangú énekest, és a kígyót, koatlt, amely a hasán siklik a földön. A fortélyos, porban csúszó lényt és a levegőben fényesen szárnyaló madarat szerves egészbe foglaló Tollaskígyó jelképként egybeolvasztja a látszólagos ellentéteket: a mennyet és a földet, a szellemet és az anyagot, a fényt és a sötétséget, a tudományt és a mítoszt. A szél és a hajnalcsillag istene ő, a kultúra terjesztője, aki különleges vonzalmat érez a csillagászat, az írás és a Vénusz bolygó iránt. „A nyugati világban ő volt Attisz, Adonisz, Tammúz, Bacchus, Dionüszosz és minden valószínűség szerint Pán is" - írja Peter Tompkins Mysteries of the Mexican Pyramids (A mexikói piramisok titkai) című művében. A Tollaskígyó antitézise a tolték mitológiában a korlátok, a halál, az emberáldozat sötét ura, Teszkatlipoka, avagy a „Füstös tükör", akit a fekete mágiával, az obszidiánnal és a jaguárral kapcsolnak össze. A hinduizmusban a kígyó a kundalíni spirálvonalú életerejét jelképezi, az egyetemes energiát, amely a fizikai világ egészét felépítő frekvenciákon rezeg - az anyag Erwin Schrödinger által kidolgozott hullámegyenlete szerint. Tompkins így ír: Közép-Amerika mozgó és hullámzó kígyója az életet, a hatalmat, a bolygókat, a napokat, a naprendszereket, a galaxisokat, az extragalaxisokat és a végtelen, kozmikus teret jelképezte. A tollak - Szekely szerint - a könnyedség járulékos szimbólumai voltak, amelyek révén a madarak 17 D. H. Lawrence: Tollas kígyó. Budapest, 2006, Könyvmíves.
39
más teremtményeknél hatékonyabban képesek legyőzni a gravitációt. Amikor a tollakat a kígyó teste által alkotott körbe simulva ábrázolták, akkor az anyag szunnyadó formáját, a benne rejlő lehetőségeket jelezték, amilyen a csillagok és naprendszerek kialakulása előtt volt. Ha a tollak szétterjesztve álltak ki a kígyóból, akkor a megnyilvánuló világegyetemet jelképezték annak minden teremtett világával, és mindegyik toll a természet erejének egy alapelemét szimbolizálta - a tüzet, a földet, a vizet, a levegőt. Kecalkoatl rejtélye akkor mélyül el, amikor az ember megtudja, hogy a legenda szerint a konkvisztádorok Hernando Cortés vezetésével pontosan abban az évben - 1519-ben, az azték naptár „Egy Nád" évében - érkeztek meg az Újvilágba, amelyre Tollaskígyó visszatérését jövendölték. Ez az egybeesés demoralizálta az azték birodalmat, amely hamar be is hódolt a kapzsi spanyoloknak, minden különösebb ellenállás nélkül. A maja látnok-tudós, José Argüelles szemében Kecalkoatl „nem csupán egy isten, hanem több istenség együtt; nem csupán egy ember, hanem egy egész csoport, és nem csupán egy vallás, hanem egy... szellemi rendszer". Argüelles eljutott odáig, hogy „nemcsak helyi ügynek" látta a Tollaskígyót, hanem „egy láthatatlan és immanens erőnek, mely alapul szolgál és felette áll a gépiesítés mitikus szövetének". A maja és azték panteon számos másik istenségétől eltérően, akiknek bősz ábrázata ránk mered a romos dzsungeltemplomok falairól, erről a kozmikus teremtményről azt tartották, hogy együtt érző vonzalommal viseltetik az emberi faj iránt, s védelmezőnk és közbenjárónk Ometeotl, a tolték panteon Brahmához hasonló teremtőistenségének udvarában. Kecalkoatl - e név idegen zenéje önmagában is különös és ismeretlen utakra terelheti, komédiába illő képzelgésekbe és üres, ám pompás történelmi látványosságba merítheti a modern elmét, ha hagyjuk. Van valami a hangzásában, ami óhatatlanul egyfajta szélhámost, mágus-tréfacsinálót sejtet, akinek bohókás baklövései halálosan komoly szándékot rejtenek, egy régi, mára hamisnak tűnő kor szellemidéző sámánját, megsebzett halászkirályt vagy Zarathusztra-utánzót, kígyó-őrangyalt és viharvert bosszúállót, szárnyas orvvadászt a tömegvonzás és a fény birodalmai között, aki mindig játékos, de saját zsebre játszik. E hangnemben folytatva, képzeletbeli portyázásokon az ember érzékelhet valamit a tollaskígyói lényegből tintapecsétes felbujtók között, akik forradalmat 40
terveznek párizsi kávéházak hátsó szobáiban az ancien régime utolsó napjaiban; kihallja a különös mássalhangzókból a szexuális anarchizmus dallamtalan tónusát, a jampecruhás strici peckes páváskodását; az acélos pillantású gyilkossági nyomozót Fritz Lang film noirjából, amint a valóság gyilkosa után kutat; kiérzi a futurista filozófus lemezlovast, aki régi kultúrgénekből próbál új episztéméket faragni; vagy homályosan megpillanthatja a nagy fenevadat színpompásan lángoló tollazatában, amint dionüszoszi pápaként preraffaelita tündérkirályságok felett uralkodik. A másik végletben, ha az ember Kecalkoatl mitológiai helyét kutatja, benső kapcsolatot érezhet a gnosztikus Krisztussal, akinek titkos arcát, a méltóságteljeset és komolyat még mindig eltakarják előlünk a vallási propaganda évszázadai és a vakbuzgó erkölcsprédikátorok okvetetlenkedő kijelentései. Nem szabad megfeledkeznünk Kecalkoatl emberi megtestesüléseiről sem, a dzsungelpaloták máguskirályairól, akik kígyóval díszített fejékeket viseltek, és akik közül az utolsó - Tullan földjének tizedik században élt uralkodója - legendákban él tovább. Sze Akad Topilcin Kecalkoatl betiltotta az emberáldozatot, és egy rövidke „aranykort" idézett elő, mielőtt Teszkatlipoka cinikus boszorkánymesterei megdöntötték uralmát. Ezt követően a mítosz szerint borongó számkivetettként keresztülvándorolt Mexikón, később egyesítette a maja és a tolték kozmológiát Chichén Itza fenséges templomegyüttesében, majd eltűnt nyugat felé egy kígyótutajon, megfogadva, hogy végül visszatér. No de Kecalkoatl New Yorkban? Az azték megváltószellem, amint a szmogtól szürke Manhattan felett lebeg, mint egy légies kínai sárkány? Kecalkoatl, amint türelmesen várakozik, miközben én az általános iskolából hazafelé baktatva vacogok tél közepén; vagy a kórházi ágyamban fekszem, és mellettem csepeg az infúzió; vagy seggrészegen botorkálok ki a The Paris Review egy procc estélyéről; vagy megpörgetem pöttöm kislányomat a Tompkins Square Park rozoga autóabroncs-hintáján? Tollaskígyó, amint kiterjeszti szivárványszínekben játszó szárnyait túlságosan is emberi világunk tajtékzó tömege és városhálózata fölé? De elébe vágtam a dolgoknak...
MÁSODIK FEJEZET
óval azelőtt, hogy akár lázálmaimban is megjelent volna bármiféle tollas kígyó, ott voltak az alligátorok. Egy szórakoztató férfimagazin számára készítettem tudósítást a férfiak spermiumszámának csökkenéséről, amely az elmúlt fél évszázadban több mint ötven százalékot ért el, és amelynek a jelek szerint a táplálékláncban felhalmozódó rovarirtó- és klórmaradványok az okozói. Elutaztam a floridai Everglades mocsár egy részére, ahol a dioxinszennyezés hermafroditákká tette a helyi alligátorokat. Egy motoros siklócsónakkal hasítottam a holdsütötte éjszakai mocsárvidéket egy biológus társaságában, aki ezt a szép új szindrómát tanulmányozta. Ő tekergőző hüllőcsemetéket emelt ki a vízből, ügyesen összeszorította az állkapcsukat, megjelölte őket, és szemrevételezte zűrös alsó fertályukat. Úgy tűnt, ezek az ösztrogénutánzó vegyületek világszerte eltorzították az állatokat, elvékonyították a madarak tojásainak a héját az északi sarkkörnél, ugyanakkor rákot és nemzőszervi rendellenességeket idéztek elő az embereknél. New Yorkba visszatérve leellenőriztettem a saját spermiumszámomat, ami átlag alatti volt. Amikor a hírhálózatok kezdték felkapni a sztorimat, a vegyipari cégek tökéletesen hárítottak. Kiadtak egy tanulmányt, amely Los Angeles-i és New York-i férfiak spermiumszámát hasonlította össze, és kimutatta, hogy New York lakóinak erősebb a nemzőképessége. Ez újabb szórakoztató riporttémákat vetett fel - ismét felbukkant a „nemtudás akarása" -, és a cikkemben felvetett baljóslatú kérdések egykettőre feledésbe merültek. 42
A spermiumszámokról írt cikkem bevételéből tettem egy utazást Nepálban és Indiában. Pszichedelikus látomásaim nyomán érdeklődés gyúlt bennem a hinduizmus és a tibeti buddhizmus sokkarú istenségei és geometrikus mandalái iránt. Katmanduban ellátogattam tibeti kolostorokba, ahol a szerzetesek mély torokhangú kántálása és kürtjeinek szava olyan volt, mint valami őseredeti hangzat vagy tónus, amelyet maga a kozmosz hívott elő. Az indiai Haridwarba a Kumbh Melals, egy szent ünnepség kedvéért mentem el, amelynek során bizonyos kedvező napokon rengetegen fürdenek együtt a Gangeszben. A tömeg lidércnyomásától és a rossz közegészségügyi helyzettől félve már majdnem lemondtam az utazásról - de szerencsére legyűrtem reszketésemet. Az összejövetel meglepően rendezett volt, a víz pedig frissen és tisztán érkezett a közeli Himalájában fakadó forrásból. Virággal ékesített guruk parádéztak narancsszín köntösű kísérőikkel szerte az ősi városban. A folyó partjain mindkét irányban ünnepélyes hangulatú vurstlikra emlékeztető táborokat állítottak fel. Én végül is az utolsó szent napon csatakoztam a mámoros sokasághoz, amely alá-alámerült a sodrásban - egész éjjel mentünk, hogy több száz mezítelen naga babával, elburjánzott szakállú és meredt szemű aszkéta szádhuval és barlanglakóval találkozzunk, akik a rocksztárok szerepét töltötték be az eseményen. A hindu tanok szerint az ünnepség résztvevői lemossák magukról az elmúlt életeikben felhalmozódott rossz karmát. Én persze nem hittem a karmában és a lélekvándorlásban; ezek az elképzelések egy ősi hitrendszer egzotikus anakronizmusainak tűntek számomra. Ám belemerülésem ebbe a szertartásba - egy több ezer éve folyamatosan fennálló kultúra szent lényegébe - új és ismeretlen örömmel töltött el. Hazatérve még jobban elmélyültem a tudattágító szerek tanulmányozásában; tanultam a bennszülött szertartások során használt növényekről és a modern laboratóriumokban feltalált szerekről. Kipróbáltam az ayahuascát - az Amazonas-medence titokzatos varázsitalát, amelyet William Burroughs 19 vezetett be a modern művészvilágba, aki az 1950-es 18 Tizenkét évenként rendezett hindu, Krisna-tudatú és buddhista hívők zarándoklata India négy városában, a négy szent folyó valamelyikének a partján - a Szerk. 19 William Seward Burroughs (1914-1997) amerikai iró, esszéista, előadóművész. A beatgeneráció egyik kiemelkedő alakja, műveinek nagy része önéletrajzi ihletettségű, sokat merített ópiumfüggőségének tapasztalatából. Legismertebb műve:
A meztelen ebéd című regény - a Szerk.
43
évek elején heroinfüggőségének lehetséges gyógymódjaként kutatta fel a főzetet - egy East Side-i lakásban kaliforniai álsámánok irányításával. A látomásaim gyérek voltak - zöld kúszónövényeket láttam egy vízesés előtt, és egy elképesztő pillanatra felrémlett előttem, hogyan formálódnak meg a gondolatok az agyban a szinaptikus kapcsolatok felhőiként -, de elég érdekesek ahhoz, hogy további kutatásra ösztönözzenek. Egy hiphopmagazin megbízásából utaztam Gabon őserdejébe, amely az Egyenlítőn fekvő kis ország Nyugat-Afrikában, hogy bevegyem az ibogát, ezt a pszichedelikus gyökérkérget, amely a bwitikulhisz középpontjában áll - vágyam, hogy kapcsolatba lépjek valamiféle szellemi forrással, legyőzte félelmemet a maláriától, ebolától és a törzsi villongásoktól. Még meg sem kezdődött az utazás, és máris mintha beléptem volna a hiperrealitás övezetébe. Gaboni vízumom megmagyarázhatatlanul sokat késett, és csak néhány órával a párizsi gépem indulása előtt érkezett meg a küszöbömre. Franciaországban megtudtam, hogy a csatlakozásomat Gabonba törölték, és az éjszakát egy repülőtéri szállodában töltöttem, azon tűnődve, vajon az idegenvezetőm ott fog-e várni, amikor megérkezem. Szerencsére ott volt, és a forró és fojtogató Libreville-ből kiutaztunk az áthatolhatatlan dzsungelbe. A sámán törzsének falujában a szertartás előtt a rikoltozó bwitik még több pénzt követeltek tőlem - korábban már kifizettem 600 dollárt, és alig maradt pár fillér a zsebemben. Végül mogorván beleegyeztek, hogy azért alávetnek a beavatásnak. Kényszerítettek, hogy meztelenre vetkőzzek, és megfürödjek a törzs férfijai előtt a helyi csermelyben, bwiti viseletbe öltöztettek, azután megetettek velem egy hatalmas adag undorító ízű gyökérkéreg-port. Az éjhosszat tartó megpróbáltatás kezdetén, miközben a törzs körülöttem dobolt és énekelt, nyitott szememmel egy durva faágakból összerótt, gólemszerű alakot láttam, amint leül egy lócára, keresztbe teszi a lábát, és előrehajolva kíváncsian figyel engem. Később elmondták, hogy ez az iboga szelleme volt, aki azért jött, hogy találkozzon velem. Azután betűket láttam forogni a levegőben, amelyek mint egy szókirakós játékban, egy különös mondattá álltak össze: Tapintók Tanítanak Téged" - amely az első volt egy sor látnokian homályos utalásból. Az éjszaka jó részében életem korai szakaszán vezettek végig nagy részletességgel. Az iboga-utazásokról készült beszámolók közül sok ír le hasonló életrajzi áttekintést, jóllehet senki sem tudja, hogyan képes egy összetett alkaloidmolekula a psziché ily mély kapuit kinyitni, vagy hogyan
44
képesek neurokémiai reakciók létrehozni a világos érzetet, amelyben részem volt - és amelyről mások is beszámoltak -, hogy egy bizonyos jelenlét vezet végig a folyamaton. Áttekintettem a gyermekkoromat, szembesültem a régi rémképekkel. Láttam, hogyan hatott a szüleim különválása a pszichémre, a felelősség bűntudatérzésének bélyegét nyomva rám. Megmutatták mértéktelen alkoholfogyasztásomat - az utazás után tartósan visszafogtam az italozást. Korábban hallottam, hogy az ibogát úgy jellemezték, mint „egy tízéves terápiát egyetlen éjszaka alatt", és úgy tűnt, ebben van is igazság. Az iboga olyan volt, mint egy szigorú, de igazságos apafigura, aki minden hibámra rávilágít. Ugyanakkor a lehetőség felvillanyozó érzésében is részesített. A beidegződéseim és a személyiségemet formáló erők ellenére - suttogta nekem az iboga - szabadon újjáalakíthatom magam, ha megtalálom magamban az ehhez szükséges akaratot. Néhány éjszakával később részt vettünk egy újabb iboga-szertartáson egy másik őserdei falu barátságosabb bwiti szektájánál. Órákon keresztül ültünk a tűz mellett, és én figyeltem, hogyan táplálják a törzs tagjai a lángot, pontosan a megfelelő pillanatban téve rá fát, vagy fojtva el a lobogást - és mindezt egyetlen szó nélkül. Felismertem, hogy egymással is ugyanígy törődnek; bepillantás volt ez a törzs életébe, egyfajta közös céltudatosság, bizalom és vad büszkeség, amelytől mi a modern világban megfosztattunk. Átéreztem a veszteség nagyságát. A szertartás folyamán az egyik sámán - egy erőteljes, szurokfekete bőrű férfi, akinek a szeme ragyogott az ibogapor-evéstől - azt mondta, hogy látja a nagyanyámat felettem lebegni. - Nagyon szeretett - mondta a sámán egy tolmács közvetítésével -, de most már halott, és nem akar téged elengedni. A szelleme feletted lebeg, és megakadályoz benne, hogy látomásokat láss, és felkeresd a másvilágot. Nagyanyám nemrégiben halt meg. Nem tűnt véletlennek, hogy a bwiti olyan konkrétan említette, de hát hogyan láthatta volna mindezt? Én nem hittem a „szellemekben". Ha azonban mégis léteznének ilyen dolgok, a nagyanyám tényleg az a fajta lenne, aki még mindig itt lebegne. Szívósan ragaszkodott az élethez, mintha valamiféle reménységre várna, amelyet a múltja megtagadott tőle. A hiperrealitás tovább folytatódott, miközben hazafelé utaztam az Egyesült Államokba: Egy éjszakát Párizsban kellett rostokolnom, ahol egy barátom felajánlotta a lakását. Benyitottam egy zsúfolt kávéházba, 45
hogy megnézzem a tévében, ahogyan Franciaország megnyeri a világbajnokságot, azután egész éjjel barangoltam, miközben a város kitört, és az emberek mámorosan pancsoltak a szökőkutakban és felmásztak a szobrokra, ami számomra az ősi dzsungelből érkezvén különösképpen valószerűtlen ripacskodásnak tűnt. Néhány hónappal a hazaérkezésem után azt álmodtam, hogy nagyanyám a lakásomban sertepertél, átkutatja a holmimat, és „papírokat" keresgél. Én rákiabáltam és kitettem a szűrét. Amikor felébredtem, erősebbnek éreztem magam, mintha valamiképpen megtisztítottam volna a pszichém épületét egy benne bolyongó szellemtől. És nem ez volt az egyetlen különös megegyezés: Daniel Lieberman, a fiatal zsidó botanikus, aki elvitt engem a bwitik közé, a dzsungelba vezető utunkon elmondta, hogy mint a beavatása során megtudta, ő nem fog sokáig élni. Az utazásunk után két évvel e-mailben értesültem róla, hogy Daniel a harmincharmadik születésnapján meghalt egy bizarr autóbalesetben, miközben Dél-Afrikán utazott keresztül. Korunk szemlélete elutasítja a pszichikus jelenségek létjogosultságát. Bizonyosságunkat a materialista világképre alapozzuk, amely kitart amellett, hogy a tudat fizikai agyunk megnyilvánulása vagy másodlagos tünete. A materializmus bevezette az egyes elmék, valamint az elme és az anyag szigorú elkülönítését. Ám a pszichikus kutatások hosszú története kétségessé teszi, hogy helyes-e kurtán-furcsán elutasítanunk az olyan jelenségeket, mint a telepátia, a telekinézis és a tisztánlátás. Jóllehet e tény kevéssé ismert, különféle pszichikus hatásokat tudományosan ellenőrzött kísérletekben is kimutattak. Az irányított gondolatok befolyása jelentős statisztikai eltéréseket idéz elő a véletlen variációtól számos területen, többek között a szerencsejátékokban és azokban a kísérletekben, amelyek során egymással kapcsolatban nem álló alanyok képeket és érzéseket adnak át egymásnak. Dean Radin, a Nevadai Egyetem Tudatkutató Laboratóriumának igazgatója összegyűjtötte és kielemezte a „pszi" jelenségek statisztikai bizonyítékait, és adatait 1997 ben megjelent, The Conscious Universe: The Scientific Truth of Psychic Phenomena (A tudatos univerzum: A pszichikus jelenségek tudományos igazságtartalma) című könyvében tette közzé. E részletekbe menő tanulmány szerint a telepátia, prekogníció és tisztánlátás terén végzett kísérletek ezrei feleltek meg az ellenőrizhetőség és megismételhetőség tudományos követelményeinek, bizonyítva, hogy e jelenségek igenis ténylegesen léteznek és mérhetőek. -
46
És nemcsak a hóbortos különcök kicsiny köre hagyja helyben ezeket az eredményeket. Az adatokat az 1980-as és 1990-es években az Egyesült Államok kormánya által felállított tudományos szakértői bizottságok is átvizsgálták, amelyek tagjai között hivatásos kételkedők is akadtak. A Kongresszusi Kutatóhivatal 1981-ben az alábbi következtetésekre jutott: „A távolbalátás terén a közelmúltban végzett kísérletek és egyéb parapszichológiai kutatások azt sugallják, hogy az emberi elme egyfajta »kölcsönös összeköttetésben« áll más elmékkel és az anyaggal. A jelek szerint ez a kölcsönös összeköttetés egy természetes funkció, amelyet a szándék és az érzelem felerősít." A Hadsereg Kutatóintézete szerint (1985): „A lényeg az, hogy a [jelen] beszámolóban ismertetett adatok hiteles, tudományosan leírt anomáliákat tartalmaznak, amelyekre senki sem tud kielégítő magyarázattal vagy magyarázatrendszerrel szolgálni... elméleti (és végső soron gyakorlati) jelentőségük mindenesetre óriási." A bizonyítékok súlya arra ösztönözte az Amerikai Kutatóintézeteket", hogy miután áttekintették a CIA által a pszi-kutatás területén készített tanulmányokat, 1995-ben egy javaslatot terjesszenek az Egyesült Államok kongresszusa elé, miszerint „a jövőbeli kutatások annak megértésére irányuljanak, hogyan működik ez a jelenség, és hogyan lehetne a lehető leghatékonyabban kiaknázni. Aligha érdemes ugyanis további kísérleteket végeznünk puszta bizonyítékszerzés céljából." A The Conscious Universe ben Radin megvizsgálja a háttérben meghúzódó előítéleteket, a beidegződött elfogultságot és azokat az összetett mechanizmusokat, amelyek hatására semmibe vesszük és eltussoljuk a pszichikus jelenségek bizonyítékait. E mechanizmusok némelyike lélektani, némelyike szakmai jellegű — a tudósok, akárcsak más területek képviselői, versengenek a kutatási ösztöndíjakért és az egyetemi pozíciókért, és akik szokatlan vagy eretnek ügyek mellett szállnak síkra, azokat a rendszer gyakran kiveti magából. A legalapvetőbb szinten pedig a pszichikus jelenségeket alkalmasint nem is racionális, hanem irracionális okokból utasítjuk el. Az egyes elmék vagy az elme és az anyag kölcsönös összekapcsolhatóságának elfogadása megrendítené a materialista világkép alapfeltevéseit, és szükségszerűen paradigmaváltáshoz vezetne. Ha — ahogyan a John Searle-hez hasonlóan sikeres tudósok és -
20 American Institutes for Research (AIR); 1946-ban alapított független intézet, amely a világ egyik legnagyobb szociológiai és viselkedéstudományi nonprofit szervezete - a Szerk.
47
egyetemi filozófusok bizonygatják - „az agy hozza létre a tudatot", és a tudat az agyra korlátozódik, akkor vajon milyen mechanizmusok felelősek a telepátiáért, a prekognícióért, a távolbalátásért és a seregnyi egyéb dokumentált hatásért? Azzal, hogy a pszichikus jelenségekkel végzett kísérletek alanyait leárnyékolták vagy egymástól nagy távolságban helyezték el, bebizonyosodott, hogy e jelenségeket nem okozhatják semmiféle fizikai „hullámok", legyenek bár az energia elektromágneses vagy bármely más formái. Ilyen paradoxonokkal szembesülve a legtöbben azt az alapbeállítottságot fogadjuk el sajátunknak, amelyik a lehető legegyszerűbbé teszi az életünket, és a lehető legkisebbre csökkenti a nevetségessé válás veszélyét. Modern világunk eláraszt bennünket olyan gondokkal és feladatokkal, amelyek közvetlen jelentőségűnek tűnnek sikerünk és túlélésünk szempontjából. Kevés embernek jut közülünk ideje arra, hogy saját maga térképezzen fel olyan obskúrus birodalmakat, amilyen a pszichikus kutatásoké - és ugyan minek vesződnénk vele, amikor „szakembereink" biztosítanak afelől, hogy teljes mértékben kezükben tartják a helyzetet? Anélkül, hogy behatóbb figyelmet szentelnénk a témának, elfogadjuk a materialista álláspontot, amely nem vesz tudomást a pszichikus képességekről - még akkor is, ha ilyen vagy amolyan formában mi magunk is tapasztaltunk pszichikus eseményeket a saját életünkben. (Hány férfi fedezte fel azon képességét, hogy ha elég sokáig bámulja egy nő hátsóját, az illető hatodik érzékével felfigyel a feszültségre, és hirtelen megfordul? Hányan borzongunk meg esetenként olyan egybeesésektől, amelyek a véletlen legkülönösebb szeszélyein is túltesznek?) Ez rendszerint nem átgondolt döntés, hanem egy tudatküszöb alatti reakció, amelynek célja lecsökkenteni a „kognitív disszonancia" átélésének kockázatát. 21 A materialista szemléletet nem csupán az irányadó tömegtájékoztatási eszközök támogatják, amelyek hajlamosak a pszichikus jelenségeket kapásból elutasítani, de a szkeptikus tudósok alkotta kemény mag is, akik továbbra is azt hajtogatják, hogy a pszi-erők bármiféle bizonyítéka csak „rossz tudomány" eredménye lehet, még akkor is, ha ezeket 21 A kognitív disszonancia elméletét Leon Festinger amerikai pszichológus dolgozta ki 1957-ben. Az elmélet lényege az, hogy amikor valamilyen új ismeret ellentmond addigi tudásunknak vagy tapasztalatainknak, disszonanciát érzünk, és ezt a szorongáskeltő állapotot igyekszünk feloldani - a Ford.
48
az eredményeket olyan szakmailag lektorált, tudományos folyóiratokban publikálják, amelyek az általuk elfogadott „jó" tudomány szószólói. A szkeptikusok másik jellemző reakciója a statisztikai bizonyítékok láttán azzal érvelni, hogy noha tényleg úgy tűnik, mintha történne valami szokatlan e kísérletek során, ez nem elég fontos ahhoz, hogy kiérdemelje a figyelmüket. Radin azonban cáfolja ezt: „Az eredeti megfigyelések során gyengének tűnő hatások rendkívüli mértékben felerősíthetők, miután jobban megértjük őket. Például gondoljunk csak bele, mennyire tudtuk hasznosítani az elektromosság gyenge és egyenetlen áramlását 150 évvel ezelőtt, és hasonlítsuk össze ezt a billió wattos hálózatokkal, amelyek napjaink energiafaló világát működtetik." Radin szerint, ha egyszer elfogadjuk a pszichikus hatások valóságát, gyors fejlődésnek nézünk elébe. Viharos sebességgel bontakozhat ki képességünk, amely révén hasznosíthatjuk ezeket az adottságokat - gyógyításra, gondolatolvasásra, tárgyak távolból történő mozgatására és egyéb célokra. Mielőtt elkezdtem tanulmányozni a sámánizmust, agnosztikus álláspontot foglaltam el a pszichikus jelenségekkel kapcsolatban, és nem nagyon törődtem a témával. Amikor azonban mélyebben elmerültem pszichedelikus felfedezéseimben, úgy tűnt, a pszichikus események száma megsokszorozódik az életemben - ezzel egyidejűleg az álmaim, amelyek korábban szürkék és jelentéktelenek voltak, színpompás szőttesekké változtak, amelyek megkövetelték éjszakai figyelmemet. Beavatásom a bwitik iboga-kultuszába a jelek szerint maradandó hatást gyakorolt belső életemre. A bwitik hite szerint az iboga nyitottá teszi az embert a „szellemvilágra". Az én iboga-utazásom ezen a téren nem volt igazán meggyőző, de a gaboni utamat követően gyakran álmodtam olyan emberekkel, akikről tudtam, hogy nem sokkal azelőtt haltak meg. Ezekben az álmokban az illetők elveszettnek és zavarodottnak tűntek, és tanácsot kérőn néztek rám. Álombeli énem megmondta nekik, hogy immár nincsenek az élők sorában, és ez az oka zavarodottságuknak. Bár a modern álláspont nem fogadja el, hogy az ilyen álmok kivetülések lennének, mégsem tudtam szabadulni a hátborzongató érzéstől, hogy valóban szellemekkel találkozom. A bennszülött kultúrákban a sámánokról úgy tartják, hogy magukra öltik a n pszichopomposz," a hermészi hírvivő szerepét, aki a holtak lelkét az őket megillető helyre vezeti az alvilágban. Mivel a mi kultúránkban nincsenek sámánok, bwiti beavatásom és sámánizmus-tanulmányaim révén talán én váltam a hozzájuk legköze49
lebb álló helyettessé. Ezek voltak ösztönös érzéseim a dologgal kapcsolatban — mindazonáltal semmiféle ésszerű keretem nem volt a túlvilági élet bármely válfajának elképzeléséhez. A pszichikus hatások felgyülemlő bizonyítékaihoz hasonlóan a modern világ a tudattágító szerek tanulmányozását is elnyomta és elutasította. Az 1960-as évek végén, amikor az Egyesült Államok kormánya attól félt, hogy e szerek népszerűsége hozzájárul a társadalmi elégedetlenséghez, a legtöbb hallucinogént betiltották. A tudattágító szereket, amelyekre egykor az elme tanulmányozásának rendkívüli eszközeiként tekintettek — éspedig nemcsak beatnik költők és rocksztárok, hanem a pszichiátria legjobb koponyái közül is sokan — ellentmondást nem tűrően kitaszították a kultúra perifériájára, és megbélyegezték. Az én irodalmár- és művészbandám az 1990-es évek New Yorkjában megvetéssel viszonyult a pszichedelikus szerekhez. Az általuk előidézett utazásokat hajdan valóban „tudattágítónak" tekintették, ám elménk ilyetén stimulálása többé egyértelműen nem volt menő dolog. Bár illegálisak voltak, a pszichedelikus szerek nélkülözték a heroin és a kokain törvényen kívüli sikkjét és veszedelmes varázsát — ezek afféle „hippi-drogok" voltak, „a hatvanas évek ócskaságai", elavultak és gyanúsak; a legjobb esetben is csak újabb módjai a bulizásnak. Dr. Rick Strassman a DMT: The Spirit Molecule (DMT: A szellem molekulája) című könyv szerzője és több mint két évtized óta az első olyan kormány által jóváhagyott kísérlet levezetője, amelyet pszichedelikus szerekkel végeztek emberi alanyokon. Az nn-dimetil-triptamin (DMT) rövid ideig ható hallucinogén hatásait vizsgálták, amit a saját agyunkon kívül számos növény is előállít. Strassmann úgy véli, hogy az orvostársadalmat és a hallucinogének szakértőit megrázta a pszichedelikus szerekkel végzett kutatások szinte azonnali berekesztése: „A szakma legtekintélyesebb személyiségei rájöttek, hogy a tudomány, az adatok és a józan ész nem voltak képesek megvédeni kutatásaikat a megtorló törvények beiktatásától, amire vélekedések, érzelmek és a tömegtájékoztatási eszközök tüzelték az embereket... A tudattágító szerek »csodaszerként« kezdték, »rém-drogokká« alakultak, majd »semmivé« váltak." Az 1970-es évek közepére, amikor dr. Strassman az orvosi egyetemen pszichiátriát tanult, e szereket majdnem teljesen törölték a tantervből. Az antidepresszánsok sikere a kezelés olyan új módszertanát kínálta, amely jobban illeszkedett a kultúránk felszíne alatt meghúzódó előítéletekhez. 50
Kultúránk nagy része továbbra is elutasítja a tudattágító szereket, amelyek pszichikus erősítőként szolgálhatnak, és közben magukat a pszichikus jelenségeket is elveti, mint nem létező vagy értelmetlen dolgokat. Ez az elutasítás valószínűleg mélyen gyökerező pszichés folyamatokon alapul, amelyeket tudat alatti ösztönzések védelmeznek. Kulturális kondicionálásunk hajlamos támogatni egyfajta szándékolt tudatlanságot, mégpedig azon késztetésből kifolyólag, hogy mindennemű veszélytől megóvjuk materialista világképünket és a rajta nyugvó értékrendet. A lehetőség, hogy az emberi psziché természetének egy gyökeresen új felfogását honosítjuk meg, amely ősrégi hiedelmeket támaszt alá, fenyegetést jelent egy olyan kultúra tartópilléreire, amely megszállottan hajszolja a vagyont, a javakat és a pozíciót. Ha rá kellene ébrednünk, hogy a valóság más aspektusait is érdemes komolyan figyelembe vennünk, akkor jelenlegi civilizációnk alapelemeit kellene felülvizsgálnunk; úgy tűnhetne, hogy egész életek és roppant erőkifejtések tévesztettek célt, sőt mentek veszendőbe. Amint kiterjesztettem saját kutatásaimat, és mélyebbre ástam a konvencionális meggyőződések rétegeinél, úgy találtam, hogy végre közelebb kerültem azokhoz a kérdésekhez, amelyek egész életemben mindig elsiklottak előlem — és amelyekkel kapcsolatban még abban sem hittem, hogy egyáltalán jogom lenne feltenni őket. Még ha ehhez el is kellett szigetelődnöm az uralkodó irányzattól, akkor is inkább áldoztam fel meggyőződéseimet és előítéleteimet az általuk biztosított kényelemmel és pozícióval egyetemben, semhogy tovább ragaszkodjak egy sor örökölt értékhez, amelyek hamisságát mindinkább gyanítottam.
HARMADIK FEJEZET
Wrie dr ich Nietzsche a felszínesség vágyát - a hétköznapi megragaMdását és ösztönös kerülését mindennek, ami felzaklató, mélyreható vagy rendhagyó - az átlagos emberi psziché egészséges ösztönzésének és veleszületett hajlamának találta. Hite szerint ez az ösztön a tudomány önhitt alapfeltevéseinek zöme mögött is ott rejlik. „Imitt-amott már megértjük és kacagunk rajta, hogyan akar bennünket még a legjobb tudomány is a lehető legjobban hozzárögzíteni ehhez a leegyszerűsített, keresztül-kasul mesterséges, rendbeköltött, rendbehamisított világhoz, mennyire szereti a maga önkéntelen önkényével a tévedést, mert ő, az eleven - az életet szereti!" - írta Nietzsche Túl jón és rosszon című művében. Ez az ösztön, ami a hamis és a könnyelmű felé irányul, egyfajta védelmet nyújtott, hiszen „az igazságot túl korán is el lehet érni, mielőtt az ember elég erőssé, elég keménnyé, elég művésszé vált volna", hogy kezelni tudja. Nietzsche felvetette, hogy a „megismerőt", a „megfordított embert titokban a saját kegyetlensége csábítja és hajtja előre, az önmaga ellen fordult kegyetlenség veszedelmes borzongása". Az igazsághoz való ragaszkodás „megerőszakolás, fájdalmat-okozni-akarás a szellem alapakaratával szemben, amely szüntelenül a látszatot és a felszínt akarja". Minden civilizáció egy sor tudattalan megegyezésen nyugszik azt illetően, hogy mi alkot jelentést, és mi képezheti részét a diskurzusnak. Amikor olyan információkkal szembesülnek, amelyek kívül esnek ezeken a paramétereken, a kultúrák és egyének egyaránt elfelejtik vagy el52
mellőzik, esetleg aktívan eltüntetik a rosszul illeszkedő adatokat. Ám a pszichológusok véleménye szerint ezek az elfojtott elemek végül visszatérnek kísérteni minket, mint pszichénk elkülönített kivetülései. Végső soron csak egyetlen valóságmodell képes fenntartani minket, éspedig az, amelyik megtapasztalásunk legkezelhetetlenebb és látszólag legrendhagyóbb aspektusaira is magyarázattal szolgál. Carl Jung így írt: Abban élünk, amit a görögök kairosznak - a megfelelő pillanatnak - neveztek „az istenek átalakulására", az alapvető elvek és szimbólumok átalakulására. Korunk e sajátossága, melyet kétségkívül nem tudatosan választottunk, a bennünk rejlő tudat alatti ember kifejeződése, aki változóban van. Bár e helyzet talán nincs ínyünkre, alkalmasint nincs más választásunk, mint „elég erőssé, elég keménnyé, elég művésszé" válni ahhoz, hogy közreműködhessünk ebben a változásban. 2000 nyarán életemben először vettem részt az Égő Ember fesztiválon a nevadai Black Rock sivatagban. Ezen a tökéletesen lapos, száraz porral borított síkon, amelyen semmiféle növény vagy állat nem él meg, és amely kibírhatatlanul forró nappal és hideg éjjel, harmincötezer ember felépít egy anarchista-utópisztikus város, amely egyetlen hétig áll, élelmet és vizet hoz magával, hogy végül minden szemetet eltakarítson, és visszaadja a sivatagnak érintetlen ürességét. Az interneten látott fotók alapján nem voltak nagy elvárásaim az eseménnyel kapcsolatban, amely kiagyaltnak és szándékoltan bizarrnak látszott. A valóságtól azonban leesett az állam. Az Égő Ember, az istenkeresők, meztelenkedők és neosámánok e gyülekezete az 1960-as évek óta tárja fel a földalatti mozgalmak fejlődésének titkos áramlatait. A fesztivál az ellenkultúra tudatosságának kibontakozását ünnepli, távol az uralkodó irányzat „vigyázó szemétől". Dobolókörei, felvonulásai és spontán szertartásai azokra az eksztatikus látványosságokra emlékeztettek, amelyekkel a Kumbh Melán találkoztam. Lenyűgözve bámultam a szobrokat és tábori diorámákat, amelyeket szerető gonddal készítettek el a fesztiválra, és amelyek zömét a hét végén felgyújtották. A New York-i galériákban a műalkotások nagy becsben tartott és fetisizált árucikkek, amelyeknek az a rendeltetésük, hogy áhítattal őrizzék őket a múzeumokban. Az Égő Ember fesztiválon 53
a műalkotásokat a közösség örömére hozták létre, majd szívfájdalom nélkül mondtak le róluk. A fesztiválon töltött hetem folyamán gyakran eszembe jutott apám a padlásszobájában, festmények halmaival körülvéve, amelyeket a barátain kívül más közönség sosem látott. Régi szokásom volt belső párbeszédet folytatni vele - a művészet értelméről, a kitartás értékéről minden esély ellenében és a világ közömbösségének dacára. Úgy tűnt, az Égő Ember új környezetet határoz meg a művészi alkotás számára, újra összekapcsolva az egyén ihletét a közösség örömével. A fesztivál utolsó éjszakáját egy nagy szobor előtt üldögélve töltöttem, egy szív szobra előtt, amely egyben kemence is volt, fémlemezekből összehegesztve. Fával megrakva ragyogó vörösen dobogott, szikrákat szórt és meleget árasztott maga körül a hideg sivatagi földön. New Yorkba visszatérve meghallgattam az üzenetrögzítőmet, és egy sor egyre aggodalmasabb hívást találtam rajta apám barátaitól, akik nem tudtak elérni. Baljós előérzettel sétáltam el a párom házától a butikokkal teleszórt SoHón keresztül - temérdek időt töltöttem el apámmal ezen a környéken, amely a festékfoltos farmerben flangáló magányos művészek és művészeti kellékboltok csendes negyedéből az évtizedek során a jelenlegi csicsás őrültekházává alakult át - apám Greene Streeti padlásszobájáig. Megmásztam a lépcsőket az ajtajáig, ahol az átható szag a legrosszabbat sugallta. A szomszéd lakásából kihívtam a mentőket, akik bementek és kihozták apám holttestét. Az elmúlt napok folyamán érte el a szívbénulás okozta halál a fürdőszobájában. Tudtam, hogy orvosságot szedett szívbillentyű-elégtelenség miatt, ám az állapota súlyosságát eltitkolta azok előtt, akik szerették. A halála pontos időpontját nem lehetett megállapítani - de valószínű volt, hogy azon az éjszakán halt meg, amelyet a hideg földön töltöttem a szívszobor előtt melegedve. Apám halála után két hónappal Ecuador amazóniai esőerdejébe utaztam, hogy ayahuascát fogyasszak a secoyák, egy bennszülött törzs sámánjaival. Ezzel újra fejest ugrottam a hiperrealitásba. Ecuador a szélsőséges ellentétek iskolapéldája volt. Gazdasága romokban hevert, lakossága pedig kétségbeejtően szegény volt. Géppuskás őrök álltak Quitóban, a fővárosban a turistalátványosságok előtt, hogy megvédjék a turistákat az emberrablás veszélyétől. Eltöltöttünk egy éjszakát Lago Agriában, egy Dodge City-szerű, semmiből kinőtt városkában, amely 54
az olajiparnak köszönhette rohamos fejlődését, ahol a kuplerájok hangszóróiból éjjel-nappal harsogott a bádoghangú popzene. Innen csónakon mentünk tovább a buja és csendes esőerdőbe, hogy találkozzunk a secoyákkal, egy ősi törzsi vérvonal utolsó maradékával, akik számára a környező erdő az eleven tudás roppant lexikona volt. Egész éjjel tartó szertartásokon csészéből ittuk a keserű ayahuascát, majd visszafeküdtünk függőágyunkba. Hallgattuk a dalokat, az icarókat, amelyeket az öreg sámán az „égi embereknek", a szellemeknek kántált, akiket mi is ki tudtunk venni pislákoló, jelenésszerű formákként, miközben a varázsszerük hatása alatt voltunk. Úgy tűnt, hogy a rítusok finom világokat szőnek körénk, egy mágikus valóságba repítve minket. Don Caesario, a fősámán szerint a múltban, amikor a törzs nagyobb és egységesebb volt, az egész éjszakás szertartások végén olykor egy-egy ismeretlen magot vagy dugványt talált a tenyerében, amely aztán olyan új gyógynövénnyé zsendült, amelyre a törzsnek szüksége volt - íme, a szellemek ajándéka. Én persze feltételeztem, hogy ez puszta mese vagy képzelgés. A secoyák régi életformája lassan eltűnőben volt. A törzs serdülői edzőcipőt és koppintott Nike cuccokat viseltek. Misszionáriusok tanították őket, így sokuk sosem vett részt a szertartásokban, amelyek hajdan a törzsi élet szerves részét képezték. Idegenvezetőnk ezen az utazáson - egy másik zsidó etnobotanikus, aki megszállottja volt a törzsi életnek - arra kapott ösztöndíjakat, hogy megőrizze a secoya kultúra gyorsan feledésbe merülő aspektusait. Levitt minket a folyó mentén, hogy megnézzük a törzs eredeti lakhelyeinek egy újjáépített változatát, egy ovális alakú, egyetlen hatalmas helyiségből álló épületet, amelyet az esőerdő fáinak kúszónövényekkel összekötözött rönkjeiből emeltek, ahol egy nagycsalád élt volna együtt a régi hagyományok szerint. Csak a törzs legidősebb tagjai közül emlékeztek néhányan arra, hogyan kell felhúzni egy ilyen építményt. Odabent heverve szemügyre vettem bonyolult rácsszerű szerkezetét, elnéztem a napfény rajzolta minták játékát a földön, és hallgattam a madarak és távoli állatok rikoltozását. Az egyik legharmonikusabb és legbékésebb menedéknek találtam az épületet, amelyben valaha jártam - nem primitív kunyhónak, hanem amazóniai katedrálisnak, amely tökéletes ötvözete formának és funkciónak. A secoyák gyorsan eltűnő esőerdei kultúrája egyáltalán nem tűnt fejletlennek; inkább rendkívüli kifinomultság és összetettség jellemezte. Borzongató buszutazásunk során vissza Quitóba egy hosszú olajvezeték kígyózott mellettünk végig a főút mentén, kiszipolyozva Amazónia 55
életet adó vérét. Az ayahuascát gyakran kapcsolták össze a kígyókkal - én magam is láttam tekergőző kígyókat a látomásaimban. The Cosmic Serpent (A kozmikus kígyó) című könyvében Jeremy Narby azt állítja, hogy az ayahuasca-cserje átadja nekünk a természet világának eleven intelligenciáját, képeket küldve a kristályos receptorokon és a DNS-ünk által kibocsátott fotonokon keresztül: „A DNS-alapú élet világméretű hálózata egészen gyenge rádióhullámokat bocsát ki, amelyek jelenleg a mérhetőség határán mozognak, mindazonáltal mi képesek vagyunk érzékelni őket... hallucinációkban és álmokban." Mellbevágott a párhuzam az esőerdőből előkígyózó olajvezeték és az ayahuasca, a kozmikus kígyó között, amely szintén ki akar törni a dzsungelből, hogy átadja sürgős, gyógyító üzenetét a modern világnak. Más egybeesések is magukra vonták a figyelmemet. 2000 októberének végén hatoltunk be az esőerdőbe feltételezve, hogy mire kijövünk belőle, már megtudhatjuk, ki nyerte meg az Egyesült Államok elnökválasztását. Megdöbbenésünkre a „civilizációba" visszatérve úgy találtuk, hogy az eredmény továbbra is kétséges, mivel a versengés az érvénytelen szavazócédulák miatt függőben maradt. Sosem foglalkoztam az amerikai politikával, ami cinikus bábszínháznak tűnt számomra, amelyet a színfalak mögül vezényelnek, hogy fenntartsák az egyensúlyi helyzetet. A dzsungelban megtudtam, hogy Ecuadorban a legrosszabb hírnévnek örvendő egyesült államokbeli olajtársaság az Occidental Petroleum - amelyet Amazónia-szerte „Toxidentalként" ismernek. Az Occidental az 1990-es években teljhatalommal bírt, dacára Clinton elnök és Gore alelnök váltig bizonygatott környezetvédő hozzáállásának. Ebből az idegen nézőpontból szemlélve a republikánus és demokrata kormányformák közötti különbségek jelentéktelennek tűntek ahhoz képest, hogy mindkettő feltétlen elkötelezettje az Egyesült Államok katonai hatalmának és gazdasági egyeduralmának. Úgy tűnt, hogy az én ayahuasca-élményem, a sámánizmus és az esőerdők pusztulása, valamint a hirtelen változás az amerikai politikai élet dinamizmusában, amelyet a 2000-es választás jelentett, véletlenszerűen kerültek egymás mellé az időben - és mégis, ezeknek az eseményeknek az egybeesése nem hagyott nyugodni. A sámánisztikus kultúrákban az időbeli egybeeséseket tanulságoknak és egyben jeleknek tekintik, hogy hová kell az embernek összpontosítania a figyelmét. Az ilyen egyezések tárják fel a rendszerint rejtett kapcsolatot az egyén pszichéje és a környező világ között. Az egybeesé56
sek véletlenszerű találkozásokon és természeti eseményeken keresztül, valamint álmokban és természetfeletti élményekben nyilvánulnak meg - a secoya sámánok között például az álom, amelyben magadat látod a tükörben, azt jelenti, hogy hamarosan jaguárral fogsz találkozni az esőerdőben. A sámánok az ilyen időbeli egyezéseket a valóság lényeges aspektusainak tekintik, amelyek feltárják alapvetően álomszerű és mágikus tulajdonságait. A materialista hitrendszer szerint, amelyben nevelkedtem, az ilyen egybeesések csak a véletlen szeszélyei lehetnek. Az emberi agy szinaptikus kapcsolatainak sokasága automatikusan igyekszik mintázatokat találni - túlélésünk azon a képességünkön alapul, hogy különbséget tudjunk tenni a gyapjas mamut és a kardfogú tigris, az ehető növény és a mérgező cserje között. Megrögzött rendszerkeresésünk melléktermékeként neurológiailag arra vagyunk beprogramozva, hogy mélyebb értelmet keressünk egy olyan világban, amely a legalapvetőbb szinten híján van az effélének. Abbéli hitünk, hogy „jelek" rejtőznek az események zűrzavarában, pusztán a túlélés ősrégi mechanizmusa, kísérlet arra, hogy életünknek fontosságot tulajdonítsunk, és elkerüljük jelentéktelenségünk egzisztenciális tényét. Jóllehet akkoriban ezt nem ismertem fel, a huszadik századi gondolkodás mélyáramlatai a fizika és a pszichoanalízis tudományágaiban azt sugallják, hogy ez a materialista nézőpont elhibázott.
NEGYEDIK FEJEZET
m
iközben egy svájci szabadalmi hivatalban dolgozott, a fizikus Albert Einstein relativitáselméletében kifejtette, hogy a tér és az idő nem elkülönült, hanem egymással szoros kapcsolatban álló dimenziók. Einstein felfedezte, hogy a fizikai testek gravitációs ereje ténylegesen meghajlítja a teret és meggörbíti az időt, és elegáns képletekben kidolgozta ezt a hipotézist, amely ellentmondott a newtoni világkép lényegének, miszerint a teret és az időt abszolút dimenziókként foghatjuk fel, amelyek között semmiféle kapcsolat nincs. Newton „abszolút tere" és „abszolút ideje" helyébe Einstein egy négydimenziós téridő-kontinuumot határozott meg, amelyben nincsenek kivételezett perspektívák. A fizikus Mendel Sachs szerint „a relativitáselmélet magában foglalja, hogy a tér- és az időkoordináták pusztán egy olyan nyelv elemei, amelyet a megfigyelő arra használ, hogy leírja környezetét". Az e felfedezés okozta döbbenetet hamarosan újabb megrázkódtatások követték. A fizika gyökerei az ókori görögök gondolkodásában keresendők, akik vizsgálódásokat folytattak a phüszisszel, a dolgok alapvető természetével kapcsolatban. Amint a modern fizikusok kifejlesztették az elemző és kísérleti eszközöket, hogy behatóbban megvizsgálhassák az anyag alapvető építőelemeit, meglepte - időnként egyenesen elrémítette - őket, amit találtak. Azt látták ugyanis, hogy az anyag nagyrészt üres térből áll. Ha egy atomot felfújnál a római Szent Péter székesegyház méretére, a magjában lévő neutron sószemcse nagyságú lenne. A neutron körül viharzó elektronokat pedig a szó hagyományos értelmében 58
nem is tekinthetnénk testeknek, mivel nem úgy léteznek, ahogyan az anyag, pusztán „léttendenciákat" mutatnak. Ezen a kvantumszinten a fizikusok felfedezték, hogy az általuk vizsgált jelenségek mérésére tett kísérleteik befolyásolják az adott jelenségeket, ami elvezette őket a felismeréshez, hogy a tudatot anyagfelfogásuk szerves részévé kell tenniük. Az észlelő alanyt többé nem választhatják el a vizsgált tárgyaktól. A fizikus Werner Heisenberg ezt a felismerést bizonytalansági elvében foglalta össze: kvantumobjektumok esetében - amilyenek a fotonok és az elektronok - lehetetlen volt egyszerre meghatározni a pozíciót és a lendületet. Ha a tudós úgy döntött, hogy a lendületet határozza meg, a kvantumobjektum hullámként jelent meg. Ha a tudós a pozícióját akarta megállapítani, a kvantumobjektum részecskeként tűnt fel. Ám valójában egyik sem volt, vagy mindkettő egyidejűleg - esetleg egyfajta transzcendens „részecskehullámnak" is tekinthetnénk, mely csak a platóni ideák birodalmában létezik. „Az elektron pályája csak akkor jön létre, amikor megfigyeljük" - írta Heisenberg. A fizikus Niels Bohr szerint pedig „az elszigetelt anyagi részecskék absztrakciók, lévén tulajdonságaik kizárólag más rendszerekkel való kölcsönhatásukon keresztül határozhatók és figyelhetők meg". A fizikusok felfedezték, hogy a kvantumvilág a jelek szerint számos meglepő módon áthágja a klasszikus fizika törvényeit: amint a valószínűségi hullámok terjednek a téren keresztül, a fotonok és az elektronok „energiacsomagjai" egynél több helyen is megtalálhatók egyidejűleg, és csak akkor alakulnak át vagy esnek össze részecskévé, amikor megfigyeljük őket. A fizikusok a „kvantumugrásokkal" is szembesültek: az elektronok eltűnnek az egyik pontról, és megjelennek egy másikon, anélkül hogy áthaladnának a kettő közötti téren. Kísérletek megállapították továbbá a kvantumobjektumok helyhez nem kötöttségét vagy távolhatását: azok a kvantumobjektumok, amelyek valaha összefüggésben álltak egymással, akkor is kapcsolatban maradnak, ha roppant távolságok választják el őket. Ha az egyik objektum valószínűségi hulláma egy konkrét megfigyelés kapcsán összeomlik, az a másik objektumra is kihatással van. A változás pedig azonnal végbemegy, nincs időeltolódás, amely alatt egy üzenet átjuthatna a téren, ami azt jelzi, hogy az objektumok valamely transzcendens tartományon keresztül kapcsolatban állnak egymással. Bohr egyszer kijelentette: „Akiket nem ráz meg az első találkozásuk a kvantumelmélettel, azok valószínűleg nem értették meg." A „kvan59
tumfurcsaságok" világában, amelyet a kvantummechanika tárt elénk, az idő, a tér és a tudat szorosan összekapcsolódnak és elválaszthatatlanok, és létezik egy magasabb dimenzió, kívül a mi téridő-felfogásunkon, amelyben minden összefügg mindennel. John Archibald Wheeler, a Princeton fizikusa szerint a kvantummechanika által alapul vett univerzumban nem létezhet olyasmi, hogy megfigyelő: „A kvantummechanika a »résztvevő« megcáfolhatatlan új fogalmával szolgál, amely eltörli a klasszikus elmélet »megfigyelőjét«, az embert, aki biztonságban áll a vastag üvegfal mögött, és figyeli a történéseket anélkül, hogy részt venne bennük. A kvantummechanika szerint ez lehetetlen." Az, hogy a tudat beépül a folyamatokba, amelyeket érzékel, és szüntelenül alakítja őket, miközben ő maga is szüntelenül változik általuk, olyan szellemi meglátás volt, amelyben sokakkal egyetemben nekem is részem volt a pszichedelikus utazások során. Wheelernek köszönhető az egyik legészbontóbb felfedezés, amelyet ebben az új birodalomban tettünk: a „késleltetett választás" kísérlete. Wheeler tükröket használt, hogy egy fénysugarat két egymást keresztező pályára bontson, és készített egy műszert, amelyik képes volt regisztrálni a fotonokat részecskékként, amelyek egyetlen pályát választanak, vagy valószínűségi hullámokként, amelyek egyidejűleg mindkét útvonalat bejárják. Mihelyt a fénysugár túljutott azon a ponton, ahol kettéágazott, a kísérletezők meghozták a döntést, hogy mérjék-e a hullámaspektust, vagy sem. Úgy tűnt, hogy ez a választás visszamenőleges hatást gyakorol a fénysugár természetére, amely továbbra is hullámként vagy részecskeként mutatkozott meg, a tudósok tetszése szerint. A kísérlet bebizonyította, hogy a kvantumjelenségek csupán eshetőségekként léteznek, amíg tudatos választás meg nem határozza, hogy miként észleljék őket - és ennek a választásnak visszamenőleges hatálya is van. Bár ez az azonnali és helyhez nem kötött hatás a fény sebességénél gyorsabban következik be, Heisenberg rájött, hogy az okság törvényei nem sérülnek, mivel jelzés nem továbbítható ily módon. „Elképzelhető, hogy az univerzumot a résztvevői közreműködése »hozza létre«?" - tűnődött Wheeler. A négydimenziós téridő-kontinuum létezése azt jelenti, hogy amit mi az idő lineáris irányultságaként érzékelünk, az csupán a mi saját perspektívánk által létrehozott illúzió. Ahogyan a fizikus Arthur Eddington még az 1920-as években megfogalmazta: „Az események nem megtörténnek, hanem csupán ott vannak, és mi beléjük botlunk." Louis de Broglie, mintegy bővebben kifejtve ezt az elképzelést, így írt: 60
A téridőben mindaz, ami az egyes emberek számára a múltat, a jelent és a jövőt alkotja, szőröstül-bőröstül megtalálható... Az idő múlásával az egyes megfigyelők úgymond a téridő új szeleteit fedezik fel, amelyek számukra az anyagi világ egymást követő aspektusainak tűnnek, holott a valóságban az események együttese, ami a téridőt alkotja, már azelőtt létezik, hogy a megfigyelők tudomást szereznének róluk. Ez a perspektíva azonos a valóság misztikus vagy sámáni felfogásával. Megegyezik a hopi időszemlélettel, miszerint „minden idő a jelen pillanata", és az események egy előre meghatározott mintázatnak megfelelően bontakoznak ki. A relativisztikus fizika által bemutatott téridő-modell „egy magasabb dimenzió időtlen tere", írta Fritjof Capra, aki úgy találta, hogy ez az elképzelés számos misztikus hagyományban visszhangra lel. „Minden esemény összefügg benne egymással, ám a kapcsolataik nem okságiak." Oksági kapcsolatok helyett a kvantummechanikában az események modellje valószínűségi és nem folytonos, a tudatos megfigyelő észlelései által meghatározott. Alig néhány nyugati filozófusnak volt mersze megtenni az ugrást egy ehhez hasonló szemléletig, elutasítva a materialista dualizmust és a lineáris okságot egy olyan világért, amelyet a benne való részvételünk teremt meg. E kevesek egyike volt Nietzsche: A „magánvalóban" nincsen semmiféle „kauzális kötés", „szükségszerűség", „pszichológiai szabadsághiány", itt nem következik „okozat az okra", itt semmilyen „törvény" nem kormányoz. Egyedül mi vagyunk, akik az okokat, az egymásutánt, az egymásértet, a relativitást, a kényszert, a számot, a törvényt, az alapot, a célt költöttük; s ha ezt a jelenből álló világot, mint „magánvalót" a dolgokba beleköltjük, belevegyítjük, akkor megint egyszer úgy járunk el, ahogy mindig is eljártunk, tudniillik mitologikusan. Ahogyan Wheeler kendőzetlen egyszerűséggel megfogalmazta: „Nem létezik téridő, nem létezik idő, nem létezik előtt és nem létezik után. A kérdés, hogy mi történik »legközelebb«, értelmetlen." Mintha csak Wheelert előlegezné meg, Nietzsche a következőt írta: „Minden hatalom minden pillanatban végső konzekvenciáját vonja le." 61
Apám halála után én örököltem az életművét és a könyvtárát is. A poros, házilag készült polcain álló könyvek között számos művészettörténeti, filozófiai és fizikai tárgyú művet találtam — utóbbiak közé tartozott egy sor valaha népszerű cím, amelyek a kvantummechanika eredményeit hasonlítják össze az ősi spirituális hagyományok alapvető elképzeléseivel —, többek között az 1974-es év bestsellerét, A fizika taóját a fizikus Fritjof Caprától, 22 és a Mysticism and the New Physicset (Miszticizmus és az új fizika) Michael Talbottól. Annak dacára, hogy a „dolgok alapvető természetével" foglalkozik, a fizika mint tárgy mindig is túl homályosnak tűnt számomra, és én sohasem érdeklődtem e kutatási terület iránt. A tudás korunkban végbemenő felaprózódása számos tudományágra, amelyek mindegyikének megvan a saját szakmai diskurzusa, abba a hitbe vagy illúzióba ringat minket, hogy képtelenek lennénk eljutni egy egységesített valóságfelfogáshoz. Ahogyan a költő Wallace Stevens megfogalmazta: „A tekergőző tények meghaladják a pikkelyes elmét." Én is feltételeztem, hogy a fizika fogalmait, amelyek bonyolult egyenleteken és szuper-részecskegyorsítókkal végzett kísérleteken alapulnak, nem lehet a hétköznapi nyelvre leegyszerűsíteni és érthetővé tenni egy hozzám hasonló polihisztor számára anélkül, hogy el ne torzuljanak. Tudtam azonban, hogy ezek a fogalmak erőteljes hatást gyakoroltak apám látásmódjára, és maradandóan megragadták a képzeletét. Fiatalkori művei egyszerű téglalapokat ábrázoltak lapos képsíkon, amelyek az orosz szuprematisták, például Kazimir Malevics korai absztrakt kísérleteire emlékeztettek. Munkássága későbbi szakaszában a térfogat és tömeg megszállottja lett, gigantikus, menhirszerű alakzatokat festett, amelyek meghajlottak és egybeolvadtak a környező háttérrel. Apám a gravitáció térgörbítő hatásait igyekezett megragadni, az áttetsző formák egymásba fonódását, ami az energia szüntelen átalakulását idézte fel. A fizika taójában, amely a szerzőnek a pszichedelikus „erőművek" kipróbálásakor bevillanó kezdeti felismeréseiből bontakozott ki, Capra a hinduizmus, a taoizmus és a buddhizmus különféle elképzeléseit világítja meg, majd hozza összefüggésbe a kvantumfizika felfedezéseiből eredő világképpel. Úgy találja, hogy ezek az ősi hagyományok a kvantumelméleti felfogást tükrözik, miszerint a jelenségek kölcsönös kapcsolatban állnak egymással és elválaszthatatlanok, a tudat központi sze22 Fritjof Capra: A fizika taója. Budapest, 1998, Tericum.
62
repet tölt be a világban, és minden látszat egységbe foglaltatik egy olyan tartományban, amely felette áll a téridőnek. Noha a hinduizmus az istenek egész panteonját írja le, végső soron eme istenségek mindegyike egyetlen őselv, Brahman, a mindent átható egységes tudat, a „kettősség nélküli egy" megnyilvánulása. A hinduizmusban a látszatvilág, amelyben élünk, a „lila", az istenek mennyei játéka. „Brahman a nagy varázsló, aki átalakítja önmagát a világgá, és aki ezt a dicső tettet »mágikus teremtő hatalmával« viszi véghez" - írja Capra. E „mágikus teremtő hatalom" a Rig-védában, az egyik legősibb hindu szent iratban a májá nevet kapja. „A »májá« szó - az indiai filozófia egyik legfontosabb kifejezése - az évszázadok folyamán megváltoztatta jelentését. Az isteni cselekvő és varázsló »hatalma« és »ereje« helyett mára annak az embernek a lelkiállapotát fejezi ki, aki a mágikus játék bűvölete alatt áll." A téridő azon valósága, amelyet a mi behatárolt perspektívánkból látunk, voltaképpen a máján, az istenek mágikus hatalmán keresztül megnyilvánuló lfia. Brahman pedig a minden fogalomalkotáson túl, a téridőn kívül lévő transzcendens tudat, a tér és az idő forrása. Az 1920as években Arthur Eddington egyike volt az első fizikusoknak, akik felvetették, hogy a relativitáselmélet szerint „a világ anyaga az elme anyaga", és hogy „az elme anyaga nem terjed ki térben és időben; tér és idő annak a ciklikus rendszernek a részei, amely végső soron az elméből fakad". A megvilágosodás vagy feleszmélés a keleti hagyományokban az egyén azon megtapasztalása, amelynek során újra összekapcsolódik a lét e végső alapjával, az „olyansággal" (tathágata), amely minden kettősséget hatálytalanít. Ahogyan a buddhista bölcs, Asvaghósa megfogalmazta kétezer évvel ezelőtt: „Az olyanság nem azonos a léttel, és nem azonos a nemléttel; nem azonos azzal, ami egyszerre lét és nemlét, és nem azonos ennek ellenkezőjével sem." Capra rámutat, hogy az ehhez hasonló paradox leírások egyezőnek tűnnek a fizikusok próbálkozásaival, hogy megragadják a kvantumobjektumok illékony lényegét, amelyek nem hullámok és nem is részecskék, nem mondhatók létezőnek, de nem mondhatók nemlétezőnek sem. Capra érdekesnek találta végigkövetni a nyugati tudomány 2500 éves fejlődésének „spirális pályáját" az ókori Görögország misztikus filozófiáitól a keleti gondolkodással szöges ellentétben álló materialista dualizmuson és mechanisztikus világképen át a jelenlegi visszatéré63
sig az ókoriak átfogó szemléletmódjához: „Ez alkalommal azonban e szemléletmód nem csupán az intuíción alapul, hanem nagy pontosságú és kifinomult kísérleteken, valamint egy szigorú és következetes matematikai leképezésen." A modern természettudomány bal agyféltekés racionalitása, amely objektív kísérleteken alapul, megerősítette a miszticizmus jobb agyféltekés intuícióit, amelyek szubjektív megtapasztalásokra épülnek. Capra nézőpontjának materialista bírálói azzal érvelnek, hogy a kvantumhatások a szubmikroszkopikus kvantumszintre korlátozódnak, és hogy a n makrovilág tárgyai", amelyeket a környezetünkben látunk, továbbra is a newtoni fizika törvényeinek engedelmeskednek. Azonban nem egészen így áll a dolog. A kvantumfizika törvényei, kvark-kavalkádja és folytonossági hiányai a makroszintet is irányítják. A makrovilág tárgyai az anyag hullámegyenletének engedelmeskednek, amelyet a fizikus Erwin Schrödinger dolgozott ki, ám a méretük észrevehetetlen szintre csökkenti a kvantumhatások valószínűségi kiterjedését. A makroszinten a newtoni egyenletek továbbra is érvényben maradnak az új relativisztikus fizika „speciális eseteként", ám csupán homályos közelítést adnak. A világ, amelyben élünk, alapvetően kvantumvilág. Mindennapi életünkben talán nem tapasztalunk meg olyan kvantumhatásokat, amilyen a helyhez nem kötöttség, a távolhatás és így tovább? Nem ezt jelzik-e a pszichikus jelenségek - úgymint a telepátia, a távolbalátás és a prekogníció - statisztikai bizonyítékai? Lehetséges-e, hogy az egybeesés vagy szinkronicitás is ezen hatások egyike, amely az idő, a tér és a tudat mélyben rejtőző összefüggésrendszerét tárja fel? Netán a tudat maga is egy kvantumjelenség? Synchronicity: The Bridge Between Matter and Mind (Szinkronicitás: A híd anyag és elme között) című könyvében a fizikus F. David Peat pontosan ezzel érvel. „A szinkronicitások a dzsókerek a természet kártyapaklijában, mert nem hajlandóak alkalmazkodni a szabályokhoz, és azt sejtetik, hogy az univerzummal kapcsolatos bizonyosságkeresésünk során elsiklottunk néhány létfontosságú nyom felett" - írja. Peat, egykori munkatársa annak a fizikus David Bohmnak, aki kidolgozta a „holografikus univerzum" elméletét, az egyidejűségek tanulmányozása során kapcsolatot talált a fizika és a pszichológia között. A svájci pszichoanalitikus, Carl Jung e tárgyról írott 1951-es esszéjében a szinkronicitást „okságon kívüli rendezőelvként" határozta meg. Felfigyelt rá, hogy az ilyen epizódok száma a saját és a páciensei éle64
tében egyaránt megsokszorozódott a mélyreható pszichés átalakulások időszakaiban. Jung Emlékek, álmok, gondolatok című önéletrajzában számos ilyen epizódot felidéz - egy ízben például felriadt egy ijesztő álomból, amelyben egy golyó hatolt át a fején, azután másnap megtudta, hogy az egyik páciense öngyilkosságot követett el az éjszaka folyamán: fejbe lőtte magát. A fogalom bővebb kidolgozása során így írt: A szinkronisztikus jelenségek bizonyítják a jelentőségteljes ekvivalenciák egyidejű előfordulását különnemű, oksági kapcsolatban nem álló folyamatokban; más szóval azt bizonyítják, hogy egy megfigyelő által észlelt tartalmat ugyanabban az időben egy külső esemény is megjeleníthet bármiféle oksági kapcsolat nélkül. Ebből vagy az következik, hogy a psziché nem lokalizálható az időben, vagy az, hogy a tér a psziché függvénye. Ezeket az eseményeket tanulmányozva Jung valószínűnek találta, hogy az elme és az anyag végső soron „egy és ugyanazon dolog két különböző aspektusa". Peat szerint a szinkronicitások bepillantást adnak a természet mélyebb mintázataiba, és azt jelzik, hogy a hétköznapok látszólagos zűrzavarának hátterében egy szervező értelem húzódik meg. Az egybeesések részét képezik a pszichés valóság egy rendjének, amelyet az egybeesések bekövetkezésekor intuitív módon fel is ismerünk az elme természetének sokatmondó felvillanásaiként vagy hirtelen kinyilatkoztatásaiként: „A szinkronicitások, istenélmények, csúcsélmények és misztikus megtapasztalások egytől egyig olyan esetek, amelyekben a kreativitás áttöri az én korlátait, és lehetővé teszi, hogy a tisztánlátás elárassza a tudat egész tartományát. Az emberi elme ilyenkor egy pillanatra a maga valódi rendjében működik, végighalad a növekvő kifinomultság fokozatain, s a szellem és az anyag forrásán túllépve eljut magáig a kreativitásig." Peat eltűnődött rajta, hogy ezek az epizódok egy magasabb rendű megismerés alkalmi ízelítőiből nem válhatnának-e a szinkronikus jelenségek folyamatos áradásává, amelyet kollektíven tapasztalunk meg. Ha ez volna a helyzet, az egybeesések „a teljes átalakulás előjelei lennének, amely egyaránt lehetséges az egyén és a társadalom számára". Egy ilyen változás során - amelyet Peat a különböző spirituális hagyományokban leírt „idők végezetével" azonosított - a különböző „időrendeket" egy65
szerre tapasztalnánk meg; a spontaneitás, a szinkronicitás és a kreativitás pedig inkább a törvényt jelentenék, semmint a ritka kivételt. A lineáris és mechanisztikus okság régi modellje átadná helyét egy olyan modellnek, amely helytállóbban „átalakulásokon és kibontakozásokon" alapulna. Mysticism and the New Physics című művében Talbot hasonló következtetésekre jut: „Egy lassú és folyamatos irányvonal-eltolódásra számíthatunk az okságtól a szinkronicitás felé." Talbot a Rig-védát idézi: „Az egyik világ erőfeszítés nélkül megy át a másikba." A tudattágító szerekkel és a sámánizmussal kapcsolatos személyes kutatásaim fogékonnyá tettek az egybeesésekre - és ez a jelek szerint az ilyen epizódok gyakoriságának hatványozódó növekedéséhez vezetett. Ezt eleinte bizarrnak és elbizonytalanítónak találtam. Azon vettem észre magam, hogy korábbi mechanisztikus vagy materialista világképemből, amelyben minden esemény fizikai folyamatok idővel bekövetkező véletlenszerű egymásnak ütközése volt, kirepítettek az okkult megfelelések birodalmába, ahol a jelek mintha csak végtelenül szaporodtak volna, egy skizofréniás törés lehetőségét sugallva, amelyben az elme összeomlik a jelölőkkel és idegborzoló jelekkel való túlterheltségtől, és belefullad a jelentések áradatába. Peat szerint: „Úgy fest a dolog, mintha a tudat alatti elmében kiformálódó mintázatokat a külső világ fizikai mintái kísérnék. Nevezetesen, amikor a pszichés mintázatok azon a ponton vannak, hogy elérjék a tudatot, akkor érik el a szinkronicitások a csúcspontjukat; amikor pedig az egyén tudatosan ráébred, hogy az erők új összhangja alakult ki a személyiségében, akkor a szinkronicitások rendszerint eltűnnek... Olyan az egész, mintha a belső átszerveződés visszhangot verne odakinn, vagy mintha a »szellemi energiák« kirobbanása a külvilágra is átterjedne." Ha a tudat valamiképpen közreműködik az ilyen események létrehozásában, akkor ezek az epizódok kizárólag az egyén szubjektív nézőpontjából figyelhetők meg és hozhatók összefüggésbe. Akárcsak a kvantumobjektumok, amelyek hullámként és részecskeként is regisztrálhatóak, az ilyen időbeli visszhangot vető jelenségek is kizárólag tudatos ítélőképességünk tevékenysége révén léteznek. A pszichénk határozza meg, hogy valamely eseményt egy mélyebb rend jelentős kinyilatkoztatásaként értékel-e, vagy a mindennapok folyamának részeként figyelmen kívül hagy. Jómagam úgy találtam, hogy a szinkronicitásokra történő ráhangolódás, amelynek során megtanultam elkülöníteni a jelet a háttérzajtól, egyfajta intuitív készség kifejlesztését követelte meg, 66
és egy esztétikai dimenziót tárt fel előttem. A jelentőségteljes egybeesések, amelyek valamilyen új mintázat kialakulását sugallták, mintha csak az éppen a fejemben járó gondolat vagy ötlet nyomában következtek volna be, és egy ahhoz hasonló pszichés érzet kísérte őket, mint amikor a kulcs elfordul a zárban. E szinkronicitások némelyike a magánéletem epizódjai és a világesemények közötti egyezésekben nyilvánult meg, amit rejtelmesnek és egyben megmagyarázhatatlannak találtam.
ÖTÖDIK FEJEZET
Ami a jelenlegi civilizáció meghonosodott rendjének látszik, az valójában csak egy nagysebességű jármű tehetetlen, de látványos lendülete, melynek a motorja már felmondta a szolgálatot. JosÉ ARGÜELLES: Earth Ascending (Felkelő Föld)
001 tavaszán beleegyeztem, hogy kis nyomdánkon keresztül megjelentessük egy barátom könyvhosszúságú költeményét. A könyv szerzője Michael Brownstein költő és regényíró volt, aki részt vett az 1970-es évek beatnemzedéket követő ellenkultúrájában, Boulderben élt, és Allen Ginsberggel együtt tanított irodalmat a Naropa Intézetben, amelyet a tibeti láma, Csögyam Trungpa rinpócse alapított. Michael szintén felfedezte a pszichedelikus sámánizmust - ő ismertette meg velem az ayahuascát, és a költeménye egy hosszabb szakaszában egy ayahuasca-szertartást írt le, amelyen Amazóniában vett részt, ahol a távolból az olajkutak duhogása hallatszik. A kéziratából túlságosan áradt a csüggedés ahhoz, hogy bármelyik tekintélyes kiadó fontolóra vegye - eleinte még nekem is jócskán meggyűlt a bajom a tartalma megemésztésével. Nem pusztán költemény, hanem szenvedélyes felzúdulás volt ez a jelenlegi rend ellen, elnéptelenedett városok és élettelen földek látomásával. A költő támadta Pasteur kórokozóelméletét, pocskondiázta a média módszeres információ-visszatartását - például a mobiltelefonok által kibocsátott elektromágneses sugárzás veszélyeiről készült jelentésekét -, és olyan baloldali kritikusok gondolatait és idézeteit foglalta bele költeményébe, mint Vandana Shiva, Jerry Mander és Noam Chomsky. Egy ómódi tüzet és kénkövet hirdető prédikáció mellbevágó lendületével ostorozta a nagyvállalati globalizációt, az olajtársaságokat és a bioszféra szennyezését, támadva
68
A futószalagon gyártott elmék e korát. E hajszát, mely az életet termékekre váltja. E kultúrát, mely a jelent megfojtja a jövő nevében. E sötét szívet, mely nedvét minden sejtbe belepumpálja. Michael látomásában a 2012. év — a maja kozmológia középpontja és az ellenkultúra egyre népszerűbbé váló mémje — azon időpontként szerepelt, amikor egy globális katasztrófa elpusztítja kimerült, legyőzött világunkat:
Évszázadokkal ezelőtt az ősi maják világrengést jósoltak a 2012-ik évre. Szent naptáruk ötezer esztendős Nagy Ciklusának végére. Eljött, s tovatűnt a 2012. év? A jövő, melytől titokban mindenki fél, már beköszöntött? És a múlt — csakugyan megtörtént valaha? Egy őszi reggelen végül megelégeltem a halogatást, és elkezdtem megszerkeszteni Michael költői kiáltványát, kinyitottam a kéziratát, és szétterítettem a lapokat az ebédlőasztalon. A párom a hálószobában a lányunkat szoptatta, aki még egy hónapos sem volt. Odakintről egy alacsonyan szálló repülőgép bőgését hallottuk, majd egy hangos, fémes csattanást. Felnyitottuk a padlásszoba reluxáit, és egy lángoló krátert láttunk a Világkereskedelmi Központ egyik tornyában, ahogyan a 9/11 feltárcsázta bolygószintű vészhelyzetünk hívószámát." Pár pillanattal később a második tornyot is találat érte. Michael könyvének már megvolt a címe: Lángokban álló világ. Mivel a SoHóban nőttem fel az 1970-es évek elején, emlékszem a Világkereskedelmi Központ tornyainak építésére. Azoknak a sima, szürke megalitoknak a felbukkanása még gyermeki szememmel nézve is, mintha a dolgok egy új rendjét sugallta volna. A tornyok rátelepedtek Alsó-Manhattan kirajzolódó látképére, kitörölhetetlen képeként annak a posztmodern technológiai jövőnek, amely felé társadalmunk alkalmasint rohant, ahol az eredetiséget az eredményesség váltja fel, ahol a régimódi iparosmunkával készült környezetet feladják a repülőtéri vá23 A 911 az Egyesült Államokban az általános segélyhívószám, amely egybeesik a Világkereskedelmi Központ ellen intézett terrortámadás dátumával — a Ford.
69
rótermek sterilizált flancolásáért. Az Ikertornyok egyben egy gazdasági világszemlélet-váltást is képviseltek. Hangvillaként sugározták ki magukból a telhetetlen nagyvállalati globalizáció fülhasogató frekvenciáját, amely az elkövetkező évtizedek folyamán az elviselhetetlenségig felerősödött - ahogyan egyre gyorsabban távolodtunk a termelésen alapuló gazdaságtól a pénzügyi szektor spekulációi által irányított, könyörtelen kereskedelmi logika felé, amelynél a „határidőüzleteket" nagysebességű számítógépek bonyolítják, és fejlődő országok egész gazdaságát ki lehet zsigerelni néhány óra alatt. Jean Baudrillard 24 , a kortárs francia gondolkodás Henny Youngmanje 25 tette azt a csípős megjegyzést, miszerint a Világkereskedelmi Központ tornyait valójában nem lerombolták, hanem öngyilkosságot követtek el: „Jószerivel arról van szó, hogy ők hajtották végre, de mi akartuk." Oly sokat szónokoltak már erről az eseményről, hogy feleslegesnek tűnik több szót vesztegetni rá. Mindazonáltal bennem szeptember tizenegyedike szinte elsöprő erejű déjá vu érzést keltett; megmagyarázhatatlan módon az volt a benyomásom, hogy olyasvalami tér vissza vagy idéződik fel, amit csak átmenetileg felejtettem el. „A terrorizmus taktikája a valóság túlzássá nagyítása, hogy a rendszer e túlzás súlya alatt omoljon össze" - írta Baudrillard. És valóban, a támadás a pőre valóság megerősítésének tűnt, szigorú végzésnek a sors intő ujjától. A temérdek katasztrófafilm és közvetített látványosság szűrőlencséjén át nézve szeptember tizenegyedike mélyen megrázó volt ugyan, de korántsem meglepő. A fennálló uralmi rendszer e radikális tagadása mintha csak maga is valamiképpen a struktúra szerves része lett volna - globális egyeduralmának szükségszerű helyesbítése, amelyre a terroristák iszlámideológiája csak kényelmes magyarázattal szolgált. Miközben a tornyok lángokban álltak, kiléptem a házból, és feléjük indultam a belvároson át szürke hamuval borított, kábult túlélők, rend24 Jean Baudrillard (1929-2007) filozófus, a nanterre-i egyetem szociológiaprofesszora, a posztmodernizmus egyik vezéralakja, aki a hiperrealitás-elméletéről vált híressé, miszerint a világ a tudatunkban nem más, mint a realitás és a fantázia összjátékának sajátos elegye, s ez uralja az emberi tudatot, amelyhez jócskán hozzájárul a tömegkommunikáció is. Magyarul: A tárgyak rendszere. Simulacrumok preceszsziója. (részlet) In: A posztmodern. Gondolat, 1992; A képek isteni jelentésnélkülisége. Délután, 1992. II-III., Az utolsó előtti pillanat. Magvető, 2006 - a Szerk. 25 Angol-amerikai humorista, élt: 1906-1998 - a Szerk.
70
őrosztagok és főnözött hajú televíziós hírműsorvezetők mellett, akik az utcasarkokon tanyáztak le, embercsoportokon keresztül, amelyek vagy menekültek, vagy összeverődtek a rádiók és tévékészülékek körül, mintha a tömegtájékoztatás valami lényegesebbet mondhatna nekik annál, amit a saját szemükkel láttak. Át akartam érezni a katasztrófa nagyságát, a bőrömmel akartam beinni bibliai arányait és egyben színpadi díszletre emlékeztető valószerűtlenségét. A tornyok összeomlása mintha csak William Irwin Thompson észleletét erősítette volna: Valamely istenség vagy világszellem filmet forgatott rólunk az elmúlt hatezer év folyamán, és most befordultunk egy sarkon a valóság filmdíszletében, és felfedeztük az emberi történelem kétdimenziós emlékműveit megtámogató deszkákat. A humanizmus mozgalma elérte határait, most e határoknál kettéhasad a gépkultusz és miszticizmus ellentétére, és az ember utáni gondolkodás roppant új körének kerülete mentén egyensúlyoz tovább. A káoszt figyelve képtelen voltam szabadulni a hátborzongató érzéstől, hogy mindezt már ismerem - hogy lelkem valamely homályos zugában még vártam is a bekövetkeztét. Szeptember tizenegyedike volt az első olyan esemény, amelynek bolygószerte emberek milliói voltak szemtanúi már a megtörténtekor. A kollektív psziché szintjén ennek az eseménynek megdöbbentő módon mérhető hatásai voltak. A Princeton Egyetem Globális Tudat projektje keretében végzik az egyik legjobban szervezett és jelenleg is folyó kísérletsorozatot a pszi-erők világméretű jelenségének mérésére. A Princeton kutatói oly módon igyekeznek elvégezni bolygónk egyfajta pszichikus elektroenkefalogram-leolvasását, hogy ötven véletlenszámgenerátort helyeztek el szerte a világ városaiban, és nyomon követik folyamatos ingadozásaikat. Pszichikus kísérletek során ugyanis ismételten bebizonyosodott, hogy az emberi tudat tevékenysége befolyásolja a véletlenszám-generátorokat, például a kaszinók rulettkerekeit és nyerőgépeit. A Princeton Egyetem kísérlete arra világít rá, hogy egy ehhez hasonló hatás érvényesül világviszonylatban is. A Princeton-projekt a nagyobb világesemények és katasztrófák során erős eltéréseket dokumentál a normális véletlenszerű eloszlástól. A legszélsőségesebb eltéréseket 2001. szeptember 11-én reggel regiszt71
rálták. Még érdekesebb a következő: Bár az eloszlásban bekövetkező zavarok több órával azután tetőztek, hogy a repülőgépek beleütköztek a Világkereskedelmi Központba, a normálistól való eltérések már a katasztrofális események előtt néhány órával megkezdődtek. Roger Nelson, a projekt igazgatója a következőket fűzte a dologhoz: Nem tudunk magyarázatot adni az erőteljes mintázatok jelenlétére az adathalmazban, amelynek véletlenszerűnek kellene lennie, és nem áll módunkban megjövendölni a végső jelentésüket, mégis úgy látszik, hogy egy fontos üzenet rejlik itt. Ha feltesszük a kérdést, ugyan miért tűnik úgy, hogy a New York-i, washingtoni és pennsylvaniai katasztrófa a felelős az erőteljes jelért a véletlenzaj-generálásra tervezett készülékeink világhálózatában, nem tudunk kézenfekvő választ adni. Ha pedig gondos vizsgálat után felfedezzük, hogy az adatok alkalmasint már azelőtt a megrázkódtatásunkat és ijedségünket tükrözik, mielőtt ezek az elménkben és a szívünkben megnyilvánulnának, egy még mélyebb rejtéllyel szembesülünk. Nelson úgy okoskodik, hogy a Tudat projekt egy világméretű elme önszervezésének első szakaszait követi figyelemmel. Azt írja: „Úgy tűnik, mintha az új, egységesült elme csak most kezdene működni, és kizárólag azoknak az eseményeknek szentelne figyelmet, amelyek az összpontosítás és érzés erőteljes kohézióját idézik elő benne. A legjobb hasonlat talán egy olyan csecsemő, akiben még csak kialakulóban van a tudatosság, de már képes erős érzelmi választ adni a gyengéd ölelés kényelmére és a fájdalom kényelmetlenségére." Nelson és csapata ez ideig nem rendelkezik elemzési rendszerrel az adatok értelmezéséhez, amelyeknek a gyűjtését tovább folytatják. A katolikus misztikus, Teilhard de Chardin 26 megjósolta az egész emberiség „új, egységesült" elméjének kialakulását, amelyet a görög nusz, vagyis ész szó alapján „nooszférának" nevezett el. Chardin annak figyelembevételével, hogy bolygónk különböző rétegekből áll - ásványi 26 Marie-Joseph Pierre Teilhard de Chardin (1881-1955) francia jezsuita szerzetes, kiemelkedő filozófus, természettudós és teológus. Számos műve jelent meg magyarul - a Szerk.
72
litoszférából, hidroszférából, bioszférából és atmoszférából, amely tovább osztható troposzférára, sztratoszférára és ionoszférára -, elméletben felvetette egy szellemi burok, egy gondolati réteg létezését, amely körbefogja a Földet. A fizikai evolúció szakaszát, amelynek során a fajok megsokasodtak és új képességeket fejlesztettek ki, a Földnek az „ember képére formálása" zárta le, ami a bioszféra entropikus összeomlásához vezetett. Ez a folyamat - ismerte fel Chardin -, amely a bolygó energiaraktárainak és felhalmozott ásványkincseinek megcsapolásával járt, csak egyszer játszódhatott le. Amikor a fizikai evolúció véget ért, a Föld fejlődése a külső rétegek helyett a megismerés szintjén hozott hajtást és az emberi tudat révén bontakozott ki, amely gondolkodásunk teljességét és a bolygó jövőbeli evolúciós programját egyaránt magában foglalja. Chardin feltételezte, hogy a nooszféra előbb-utóbb „a tudatok harmonikus közösségévé fejlődik, amely egyfajta szupertudattal lesz egyenértékű". A nooszféra működésének alapja az emberiség önmagára eszmélése és a Föld egységes szervezetté válása, amit „a Föld szellemének egyhangú megalkotása" követ. Chardin ezt az emberi evolúció logikus, sőt szükségszerű következő szakaszának tekintette, hogy teljesen tudatos és önelemző fajjá fejlődhessünk. Az emberi jelenség című, 1938-ban megjelent könyvében így írt: Az elképzelés szerint a földet többé nem csupán miriádnyi gondolatszemcse borítja, hanem egyetlen gondolkodó burok takarja, hogy egy hatalmas, szerves egészként működő, csillagászati léptékű gondolatszemcsét formáljon, s az egyéni megfontolások sokasága csoportokba szerveződve erősítse egymást egyetlen osztatlan gondolkodási folyamatban. Mi hiányzik a nooszféra működésbe lépéséhez? Chardin szerint: „A pszichés terjeszkedés új tartománya - ez az, amit nélkülözünk. Pedig itt van az orrunk előtt, csupán annyit kellene tennünk, hogy felemeljük a fejünket, és rátekintünk." A támadások után az Ikertornyok romjai több héten át tovább füstölögtek - az ablakunkból láttuk bűzös kigőzölgésük csíkjait. Amikor a szél iránya megváltozott, elporlott üveggyapot, beton, holttestek, irodaszerek és más törmelékek fémes szagú, csípős, szürke pokolfelhőjét 73
fújta felénk. Bár a kormány naivan bizonygatta, hogy a levegő megfelelő minőségű, nem akartuk kitenni lányunk aprócska tüdejét ennek az egyértelműen mérgező füstnek. Ráadásul a vegyi terrorizmus rémétől is fenyegetve éreztem magam. Lépfenét találtak a kongresszus több demokrata tagjának irodájában, valamint a The New York Times és az ABC News a vállalati média legliberálisabb szócsöveinek - postaszobájában. Az igazat megvallva, bármi elképzelhetőnek tűnt. A potenciális fertőzések e baljós felhője elől menekülve több ízben is kocsit béreltünk, és egy barátunk connecticuti házába hajtottunk. Az egyik ilyen kényszerszökésünk alatt történt, hogy a páromat telefonon felhívta az édesanyja, és tudatta vele, hogy apja, a sikeres német ruhagyáros-mágnás az elmúlt éjjel meghalt. Feleségem apjáról az előző télen derült ki, hogy rákos; halála majdnem pontosan egy évvel követte az én apám elhunytát. Ez a mágnás volt az egyik legmélyebb benyomást keltő férfiú, akit valaha ismertem, és kétségkívül a legelegánsabb. Anyosómmal együtt építette fel a cégét, amelyet sikere csúcsán eladott, hogy szenvedélyére, a kortárs műtárgyak gyűjtésére összpontosíthassa figyelmét. A mágnás a heves felbuzdulások embere volt, aki elszántan hitt a tudományban, korunk fejlődésében és a szabad versenyben. Imádta megvitatni a napi ügyeket, és kinyilvánítani akaratát a projektjein keresztül, amelyek rendszerint sikeresnek bizonyultak. Százkilencven centi magas volt, hosszúkás és megnyerő arccal, és fantasztikus szimattal a divat terén. A felesége tökéletesen illett hozzá: szépsége impozánsan ragyogott, és képzett művészettörténész volt. Az 1990-es évek közepén, miután a berlini fal leomlott, átköltöztek Berlinbe, hogy részt vegyenek Németország fővárosának megelevenítésében. Megvásároltak és felújítottak egy épületegyüttest a Mitte, a régi zsidónegyed közepén, és műgyűjteményüket a felső emeleteken helyezték el. Az épületre felhúztak még egy szintet üvegfalakkal a saját hálószobájuk, a vendéglakosztály és az úszómedence számára - az átlátszóság találónak tűnt, mivel a mágnás és felesége büszkék voltak arra, hogy példás polgárokként jelennek meg a világ előtt. Hétvégeken szívesen fogadták a látogatókat, akik a gyűjteményt jöttek megtekinteni. Ehhez le kellett venniük a cipőjüket, és szürke filcpapucsba kellett bújniuk, hogy ne karistolják össze a parkettát. Berlini otthonuk szalonjában mesés partikat, vacsorákat és villásreggeliket adtak a hosszú asztalokon, amelyeket virágokból és termésekből készített füzérekkel díszítettek, a falakat fűrészfogakként csipkéző, ra-
74
gyogó színekre festett Frank Stella-szobrok alatt. A párom szülei elfogadták, majdhogynem elvárták a különc vagy ittasan vad viselkedést a művészektől, tudván, hogy a művészek sokat szenvednek, miközben az ihletet keresve elmerülnek a személyiség káoszában vagy átadják magukat a mámornak. Szívélyes vendéglátók voltak, és ritkán sértődtek meg. A párommal egy partin ismerkedtem meg, amelyet közös barátaink adtak a művészvilágnak. Első emlékem róla az, hogy a táncparkett sarkában áll fényes, kék hosszúkabátban, előre-hátra himbálja a fejét, és a szeme ragyog a kíváncsiságtól. Magas volt, karcsú és roppant vonzó, barna haja szögletesre nyírva omlott le hosszú nyakára. Beszélgettünk egy keveset. Úgy találtam, hogy az akcentusát nem egykönnyen tudom megérteni és elhelyezni. A párom német, de tíz éven át élt Franciaországban, mielőtt az Egyesült Államokba költözött volna. A megismerkedésünket követően egyre-másra összefutottunk - ő fél háztömbnyire lakott az irodától, amelyet azért béreltem, hogy megírjak egy regényt. Úgy tűnt, hogy valahányszor kilépek a munkahelyemről - akár délután négykor, akár hajnali fél négykor -, mindig összeakadok vele a sarkon. Kezdtünk közös programokat csinálni. Megtudtam, hogy még csak egy éve van New Yorkban, és azért költözött ide Párizsból, hogy elvállaljon egy szerkesztői állást egy művészeti magazinnál. Csodálatos, elbűvölő mosolya volt. Felfedeztük, hogy mindketten lelkesedünk Thomas Bernhardért, az osztrák íróért, aki a szüntelenül áradó panasz mestere volt. Bernhard számos műve ölti az elszigetelt narrátorok - matematikusok, filozófusok vagy elvetélt zongoristák - terjedelmes sirámainak formáját, akik hosszú és ismétlődő mondatokban teregetik ki elidegenedettségüket. Vonzódásunk ehhez az íróhoz nem volt véletlen. Párom és én egyaránt bernhardian vegyes érzelmekkel viseltettünk a lét iránt; és bár ez közelebb hozott minket egymáshoz, bonyolultabbá is tette a kapcsolatunkat. Érzelmi hullámzásaink különböző módokon és gyakori csatározásokban nyilvánultak meg. A bensőséges cinkosság és a kölcsönös dúlás-fúlás állapotai között csapongtunk. A bohém kívülálló létének egyik határozott gyönyörűsége, hogy olykor-olykor felforgathatja a társadalmi hierarchiát. Párom révén bebocsáttatást nyertem családja világába, a mindenható presztízs és a magas kultúra ormaira. Miközben hosszú időszakokat töltöttem berlini házukban, a szerencse által kegyelt barbárnak éreztem magam, aki nem 75
csupán bejutott a kapun, de valahogyan a belső szentély fényűzésében kötött ki. Egyszer véletlenül láttam a mágnást a SoHóban a Prince Street másik oldalán. Integettem neki, de ő nem vett észre. Elegáns felöltőjében és Comme des Gallons öltönyében eltökélten vonult tova az utcán, egyenes tartással, tekintetét a messzeségbe fúrva, mintha csakis a célja létezne számára. Minden ízében birodalomépítő férfi volt. Óhatatlanul is összehasonlítottam magabiztos vonulását az én lompos és tétova járásmódommal - és életstílusommal -, ahogyan folyton ide-oda cikázó szemmel vizslatom az embereket, főleg a nőket, és csak megyek a gondolataim nyomában, bármerre kalandozzanak is. A mágnásnak voltak olyan aspektusai, amelyekhez a magam módján megpróbáltam felnőni - és olyanok is, amelyeknél erre csak sóvároghattam. Alig néhány héttel a halála előtt Berlinbe utaztunk a párom genetikus bátyjának az esküvőjére, aki lerövidítette a jegyességét, hogy a mágnás ott ülhessen az asztalfőn a menyegzőn. A szertartás jó lehetőség volt arra, hogy megmutassuk neki első unokáját. A mágnás az íróasztalánál ült, ahonnan kilátás nyílott a Mitte háztetőire, a karjában tartotta lányunkat, és sírt. Az esküvőt Berlin múzeumszigetén tartották, az Alte Nationalgalerie sötét faburkolatú nagycsarnokában, amelyet éppen akkor állítottak helyre, és még nem nyitottak meg a nagyközönség előtt. Az egyházi szertartás közben a mágnás óvatosan felemelkedett a tolókocsijából, és felolvasott egy passzust a Bibliából, először németül, azután angolul: „Ha az embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen én bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom - olvasta, és a hangja megremegett. - És ha jövendőt tudok is mondani, és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyökről, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi vagyok. És ha vagyonomat mind felétetem is, és ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi hasznom abból." Bár igazán megindítóan olvasott, a szöveget nem tekintette egyébnek nagyszerű irodalomnál, amely az emberiség irracionális és képtelen sóvárgását fejezi ki a transzcendens után. Nemzedékének számos tagjához - többek között apámhoz - hasonlóan ő is meg volt győződve arról, hogy a tudomány egyszer s mindenkorra elvetette Istent és vele a miszticizmust. Amikor a mágnás egészséges volt, a nagyvállalati globa76
lizációval és a sámánizmussal kapcsolatos nézeteim nem gyakoroltak rá semmilyen hatást, és a halála előtti hónapokban éppígy meghiúsultak esetlen kísérleteim, hogy megnyissam tudatát a lét más birodalmainak, a bardo-állapotoknak és szellemi vezetőknek a lehetősége előtt. Egy reggelen, néhány évvel az esemény után, hirtelen eszembe jutott az esküvő, és újra látni akartam azt a passzust, amelyet a mágnás aznap felolvasott. Mivel bibliai analfabéta voltam, fogalmam sem volt, hol keressem. Amikor azonban néhány órával később ellenőriztem a komputeremet, észrevettem, hogy egy barátnőm az imént küldte el nekem az egész szöveget e-mailben - egyfajta nooszférikus csomagküldő szolgálatként. A passzus Szent Pálnak a korinthosziakhoz írott leveléből származott. Barátnőm, egy protestáns teológus lánya később elmesélte, hogy felriadt az éjszaka kellős közepén, és kényszert érzett rá, hogy ezt tegye - mintha egy láthatatlan kéz szorongatta volna a tarkóját. „Nem hiszem, hogy valaha is bárkinek idéztem volna a Szentírást" - írta. És én sem emlékszem, hogy azelőtt vagy azután bármikor hasonló bibliai üzenetet kaptam volna bárkitől. A korinthosziakhoz írott első levél híres passzusa így folytatódott (13,8-12): A szeretet soha el nem fogy: de legyenek bár jövendőmondások, eltöröltetnek; vagy akár nyelvek, megszünnek; vagy akár ismeret, eltöröltetik. Mert rész szerint van bennünk az ismeret, rész szerint a prófétálás: De mikor eljő a teljesség, a rész szerint való eltöröltetik. Mikor gyermek valék, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek: minekutána pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat. Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, a mint én is megismertettem. Emlékeztem, hogy a passzus a szeretetről szólt, az viszont nem tudatosult bennem, hogy a jövendölésekre - és a korlátaikra is kitért. Barátnőm így írt e-mailjében: „Őszintén csodálom hajlandóságodat, hogy ilyen radikálisan és nemes lelkűen tégy tanúságot tapasztalataid és meggyőződésed mellett. És azt is megmondom, hogy szerintem az igazság fáklyavivőjének szerepe a legtisztább szándékokat követeli meg. A »cselekedj szeretettel« jó tanács!" 77
Bár apám csupán egyszer találkozott a mágnással — a párom által szervezett húsvéti villásreggelin egymás mellett ültek a kanapén, s megvitatták a művészetet és az aktuális eseményeket —, a gondolataimban mégis összekapcsolódnak, és nem csupán az egy év eltéréssel bekövetkezett haláluk, hanem az életük révén is. Bár egyikük dúsgazdag vállalkozó volt, a másik pedig elszegényedett művész, egy mélyebb szinten testvéreknek tűntek, akik rég szem elől veszítették egymást. Mindketten a huszadik századi férfi őstípusának megtestesítői voltak: hajszoltak és büszkék, hajthatatlan akaratúak és rendkívüli teljesítőképességűek. Haladó szelleműek voltak, egzisztencialisták, akiknek az élethez való hozzáállását a háború utáni Európa romba dőlt tájain töltött nehéz gyermekkor formálta. A modernizmus és a természettudományos világkép elfogadásával nem pusztán a vallást vetették el, hanem a hozzáférés minden esélyét is ahhoz, amit az osztrák látnok, Rudolf Steiner „érzékfeletti tudásnak" nevezett. Amikor visszanyertem a lét sámáni dimenzióit, én magam túlléptem azokon a gondolati korlátokon, amelyeket eléjük életük és kondicionálásuk állított. Számomra a haláluk összekapcsolódása egy korszak végét jelezte.
MÁSODIK RÉSZ
A kígyó-templom Valóban létezik az Idő, e pusztító? RAINER MARIA RILKE
1
ELSŐ FEJEZET
$z angol író, Patrick Harpur meghatároz egy kifinomultan elmés és felforgató „démoni valóságot". Harpur szerint a démon örömét leli logikai kategóriáink felborításában, tudományunk szabotálásában és hitrendszereink leomlasztásában. E tevékenysége révén az anima mundit, a világ lelkét képviseli, amely kitér a meghatározások és kategóriák elől. „A lélek szívesebben jeleníti meg - képzeli el - magát megtestesülésekben" - írja. - A neoplatonisták e megtestesüléseket démonoknak nevezik. Nem istenek ezek és nem is hús-vér emberek, hanem a közbülső birodalom lakói - nimfák, szatírok, dzsinnek, trollok, tündérek, angyalok stb." E csínytevők nem transzcendens lények, akik felettünk lebegnek valamely magasabb birodalomban, hanem immanens teremtmények, akik szerves részei a Földnek és lelki életünknek. A démoni birodalom, amely szellem és anyag, fantázia és tény között helyezkedik el, a lélek birodalma - a harmadik kategória, „a fonákság kisördöge", amely aláás mindenfajta dualizmust és dialektikát: A világot tetszés szerint bárhogy feloszthatjuk, de a nyugati kultúra előszeretettel osztotta két részre: szellemre és anyagra, elmére és testre, alanyra és tárgyra, Istenre és Természetre, szentre és világira, és úgy tűnik, a végtelenségig folytathatnánk a sort. A platóni hagyomány azonban leír egy harmadik birodalmat is, amelyet sem a kereszténység, sem a természettudomány nem ismer el. Ez a harmadik bi80
rodalom, amely egyszerre szolgál összekötő kapocsként a világ két fele között és tartja fenn különbségeiket, a lélek birodalma. E birodalom nem szellemi és nem anyagi, nem külső és nem belső stb., hanem mindig kétértelmű, mindig ilyen is, olyan is. Egyfajta „finom vagy éteri test" ez, amely Próteuszhoz hasonlóan bármely alakot képes felölteni. Harpur szerint a démon elűzésére tett kísérleteinkkel csak azt érjük el, hogy valamilyen új álruhában tér vissza, valami újfajta csínyt követ el: „A démonok hajlamosak figyelmen kívül hagyni az okságot, ahogyan más törvényeket is semmibe vesznek - például az idő és tér törvényeit -, amelyeket mi olyan örömmel szabunk ki a világra, holott annak valósága teljességgel másmilyen" - jegyzi meg. A leginkább démoni istenség mind közül a görög Hermész - latin nevén Merkúr -, aki üzeneteket közvetít istenek és emberek között. „Merkúr egyszerre földszellem és világlélek, illanó és helyhez kötött, Fenti és Lenti, pszichikus és hülikus." A tolvajok és hazugok, írók és alkimisták e szélhámos istene, aki szavak és világok, a valóság és káprázat síkjai között siklik, egyaránt lehet „ártalmatlan ördögfióka és sötét gonosz". Sámánkutatásaim révén a saját káromon tanultam meg, hogy a képzelet önálló és kézzelfogható életre tud kelni, és olyan démonikus hatásokat képes előidézni, amelyeket sosem hittem volna lehetségesnek, ha nem szembesülök velük. 2001 tavaszán a gyakorlatban teszteltem egy kevéssé ismert tudattágító szert, a dipropil-triptamint (DTP) - egy laboratóriumban előállított anyagot, amely kémiailag hasonló a DMT-hez. Utazásunk során a barátnőmmel úgy éreztük, hogy ördöngös ördögfiókák pszichikus ostroma alatt állunk. Bíbor és ibolyaszín birodalmakon suhantunk keresztül, amelyek látomásainkban teljesen kidolgozottnak tűntek, s amelyeket a hifiből szóló mélabús technozene árnyalt. Dekadens Edward-korabeli udvarházakat fedeztünk fel, amelyek a hipertérben vibráltak, és ahol fékevesztett, orgiába torkolló lakomák folytak. Erőszakos lidércekkel találkoztunk, amelyek mintha a helyi lakosok lettek volna, kavargó füstként emelkedtek fel körülöttünk, denevérszárnyakat és karmokat eresztettek, és gúnyoltak, amiért meghívás nélkül betörtünk elbűvölő, testetlen létükbe. Bár a kábítószer hatása órák múltán elenyészett, utazásom nem ért véget csak így egyszeriben. Amikor éjjelente lehunytam a szemem, félálomban újrakezdődött a képek vibrálása: távoli bolygók üregekkel át81
lyuggatott felszíne, ősi dzsungelekben csörtető, apró dinoszauruszok. Az egyik jelenetben újra meg újra beléptem egy tűzoszlopba, amely Stonehenge közepéből emelkedett, és minden alkalommal kellemes érzés töltött el, ahogyan a lángok elemésztettek. Olyan volt, mintha vigyázatlanul kitártam volna a lét egy másik rendjére nyíló kaput, és az most nem akarna bezárulni. Úgy tűnt, e jelenések, démonok vagy dzsinnek egyikének szorításából végképp nem tudok kiszabadulni. Ez a lény - vagy gondolatforma, vagy energia - ott kísértett álmaimban, mindig csúfondáros, sötét bársonyöltönyt viselő, fekete szakállú férfiként jelent meg, olykor különös városokon keresztül üldözött, vagy éppen a fejemet püfölte egy párnával, miközben mániákusan vihogott. Az egyik álomban üldözőm egy csapat duhaj cimborát csődített a házamba, akik ellopkodták a könyveimet, és törtek-zúztak. A férfi azt mondta nekem: - Valaha itt laktam. - Vissza akarsz jönni? - kérdeztem tőle. - Vissza bizony - felelte. Más álmokban az iboga jelenlétét éreztem védelmező erőként. Egy ízben fekete szakállú ellenfelem a páromat és engem követett egy európai városban, mi pedig betértünk egy étterembe, amelyet egy terebélyes afrikai nő vezetett, és biztonságos menedéknek tűnt. Egy másik álomban egy sajtókonferencián jártam, amelyet a nehézsúlyú világbajnok Evender Holyfield tartott magabiztosan mosolyogva egy bokszmérkőzés előtt. Démonom az ellenfeleként jelent meg; mint valami képregényből kilépett tasmán ördög, fortyogott a pökhendi dühtől, keze és lába őrült cséphadaróként járt. Mintha csak azonosultam volna Holyfield fegyelmezett erejével; azzal a biztos tudattal ébredtem fel, hogy képes vagyok legyőzni vagy szertefoszlatni asztrálnemezisemet. Miközben a párom Berlinben volt, szerte a lakásban poltergeist-jelenségeket észleltem: tükrök estek le a falról, furcsa bogarak jelentek meg a szekrényekben. Korábban sosem tapasztaltam ilyesmit, és egyáltalán nem „hittem" az okkult erőkben, ám ezek a tünemények félreérthetetlen jeleknek tűntek. Szerencsére „utazótársamban" volt egy kis boszorkány-beütés, és kölcsönadott egy nagy obszidiángömböt, amelyet Mexikóból hozott. Az obszidiánról a sámánok gyakorlatában úgy tartják, hogy magába szívja a negatív spirituális energiákat. Éjszakai magányomban leültem az átlátszatlan golyóbissal szemben, és meditáltam. Összpontosítás közben próbáltam megzabolázni azt a 82
pszichikus energiát, amely utazásunk során elszabadult. Egy ponton az obszidiángömb - majd az egész látóterem - teljesen elszürkült, mintha csak ködbe borult volna. Félrenéztem, és a látásom visszatért. Ismét a gömbre pillantottam, mire a világ ismét elszürkült. Végül úgy éreztem, újra egységes egésszé váltam, bármilyen leples ellenség vagy saját, felfeslett tudatalattim bármely aspektusa harcolt is ellenem. Ezt követően még hónapokon át észleltem az egybeesések és más - nemritkán borzalmas - események árhullámát, amelyről ösztönösen éreztem, hogy a misztikus birodalmakba való felkészületlen és védtelen betörésem váltotta ki. Ugyanakkor jelentősen intelligensebbnek és eszesebbnek is éreztem magam, s fogékonyabbnak azokra az új információmintázatokra és gondolatokra, amelyeket korábban sohasem tudtam megragadni. Nem is remélem, hogy meg tudok győzni ennek az epizódnak a valódiságáról bárkit, aki maga nem élt át hasonló élményeket. Személy szerint az én esetemben ennek az utazásnak az utóhatásai elképesztően kitágították a lehetségesről alkotott elképzeléseimet. Feltépték elmém kapuját, és bevezettek a képzelet birodalmaiba, ahol okkult tudást szereztem. Immár mélyebben megértettem, mire gondolt Carl Jung, amikor „a psziché valóságát" bizonygatta, és mit akart mondani William Blake azzal, hogy „a képzelet nem egy állapot: a képzelet maga az emberi lét". Sokkal hihetőbbnek tűntek bizonyos történetek - például a secoyák elbeszélése, hogy a szeánszaik során varázserejű növényeket teremtettek, vagy Krisztus csodatételeinek leírása a Bibliában -, amelyeket korábban tetszetős képzelgésekként elvetettem. Tanulmányozni kezdtem a nyugati okkult rendszereket és a kabbalát. Arra is ráébredtem, hogy a pszichedelikus gnózis óvatlan hajszolása olyan veszélyeket rejt magában pszichés és spirituális szinten, amelyeket korábban fel sem tudtam fogni. Készülőben lévő könyvem tartalmán módosítottam, hogy tükrözze ezt az új felismerést, és új keletű óvatossággal közelítettem a témához. A szellem és anyag közötti kapcsolat mélységét jelezte ez az epizód, amely feltárta előttem a szélhámos felforgatás és köztesség démoni valóságát, amit a „gyorsaság, fényesség és megfoghatatlanság" Harpur által leírt sajátságai jellemeznek. Úgy tűnt, a személyes múltam vagy a tudatalattim egyetlen részlete sem kövezte ki az utat egy efféle találkozáshoz. A kezdeti látomások luciferien csábítóak voltak - mintha a dekadens művészet és irodalom egész birodalmára, Aleister Crowley, Joris-Karl Huysmans és Charles Baudelaire okkult látomásaira utalnának, amelyeket sosem vettem komolyan. 83
Továbbra is éreztem a démoni erők jelenlétét magam körül, éspedig oly módon, amit korábban el sem tudtam képzelni. Az ő finom kisugárzásukhoz képest világunk kegyetlen és nyomasztó helynek tűnt. Egy füstölőrúdból felkacskaringózó füstoszlop, egy nőszirom kecses kibomlása, egy pávatoll - ezek a jelenségek mintha közelebb hozták volna azt a másik tartományt a miénkhez. Láttam, hogyan merítik a szervezetek szimbólumai és jelzései - legyen szó akár a Nike pipáról, a McDonald's íveiről vagy egy rendőr jelvényéről - energiájukat egy negatív okkult birodalomból, egy fásult világképhez kötve minket, amely börtönrácsokkal zárja el előlünk lehetőségeinket. Mi azonban nem ártatlan áldozatai voltunk ennek az elzárásnak, hanem készséges közreműködői. „A morális felháborodás bambasága - írta Nietzsche, az übermenschbölcsesség e kútfeje - filozófus esetében a tévedhetetlen jele annak, hogy filozófiai humora cserben hagyta." 2002 telén magam is áldozatául estem ennek a bambaságnak. Rögeszmémmé vált a globális pusztulás, amelyet az Amazonasnál tett látogatásom a recehártyámra égetett, s mivel ezt tovább erősítette a napilapokból komoran szitáló kétségbeesés és a szeptember tizenegyedikével beköszöntő bolygószintű vészhelyzet, hangulatom gyászosra fordult. Amint mélyebben is belenéztem a globális ökológiai és gazdasági szakadékba, attól féltem, hogy súlyos hibát követtem el, amikor gyermeket segítettem erre a pusztulófélben lévő sártekére. Amikor pedig nyugovóra tértem, gondolataim hátborzongató formát öltöttek. Szakadatlan sorban követték egymást a rettenetesebbnél rettenetesebb álmok. A Földet tönkretették, földönkívüliek söpörték el, üstökösök trafálták el, meddővé szipolyozták, darabokra robbantották, magába szippantotta a karikatúraőrület. A nyugati okkultizmus világába történő kényszerű belépésem utóhatása tovább fokozta szorongásomat - persze ezt a tapasztalatomat nem vertem nagydobra. Amikor megpróbáltam megvitatni világunk helyzetét a barátaimmal vagy ismerőseimmel - „Ó, jut eszembe, tanulmányoztad valaha A világ tudósainak figyelmeztetését az emberiséghez 27 ? A jelek szerint azt 27 A világ vezető tudósai közül mintegy 1700-an - köztük számos Nobel-díjas - bocsátották ki ezt a felhívást, amely 1992 novemberében látott napvilágot, és amelyben a világ ökológiai helyzetének felvázolása után felszólítják az emberiséget az összehangolt cselekvésre - a Ford.
84
gyanítják, hogy a bolygó életfenntartó rendszerei az összeomlás szélén állnak" -, rendszerint úgy viselkedtek, mintha valami megbocsáthatatlan tapintatlanságot követtem volna el. Amilyen gyorsan az udvariasság megengedte, visszatértek a legújabb kiállított műtárgyról, romantikus pletykáról, filmcselekményről vagy felvillanyozó nyaralási tervről folytatott csevegéshez. Egyesek soha többé nem álltak szóba velem. Mások azzal vádoltak, hogy leckéztetem őket - és, ó borzalom, valóban ezt tettem. A párom eleinte együtt érzőnek mutatkozott, de hamarosan elviselhetetlennek találta, hogy folyton-folyvást apokaliptikus témákon lovagolok. Nem ellenkeztem vele, de képtelen voltam leállítani magam. És minél eredménytelenebbül próbáltam belerángatni efféle beszélgetésekbe, annál durcásabb lettem. Herbert Marcuse Az egydimenziós ember című műve rendszerünk alapvető „ésszerűtlen ésszerűségének" sebészi pontosságú elemzése marad. Marcuse azzal érvel, hogy az iparosítás és gépesítés révén a második világháború után lehetséges - sőt logikailag szükségszerű - lett volna a munkaidő csökkenése és egy olyan világtársadalom kialakulása, amely csak hírből ismeri a gürcölést és a szükséget. A kényszertoborzó társadalmi valóság alternatívája egy olyan társadalom lett volna, amely új szabadságokat ad nekünk - megszabadít a munkától, megszabadít a propagandagyártó médiától, és szabadságot biztosít saját valóságaink megteremtésére és felfedezésére. A hatalmi apparátus mélységes fenyegetettségére válaszul „hamis szükségleteket" ébresztett a fogyasztóban, örökös félelmet keltett benne az atomháborútól és a terrorizmustól, és felhasználta a tömegtájékoztatást a közvélemény erőszakos befolyásolására: A fokozódó termelékenység és fokozódó pusztítás egysége; a megsemmisítés katasztrófapolitikája; a gondolat, a remény és a félelem kiszolgáltatása a fennálló hatalom döntéseinek; a nyomorúság fenntartása egy sohasem látott bőség küszöbén; íme a legpártatlanabb vádirat pontjai - még akkor is, ha mindezek nem létcéljai, csupán melléktermékei e társadalomnak, amelynek hatékonyságra és növekedésre sarkalló elsöprő ésszerűsége már önmagában is ésszerűtlen. Az emberiség nagy tömegei feladják a gondolat, lelkiismeret és akarat belső szabadságát, hogy részévé váljanak e rendszernek, amely szüle 85
ségszerűnek, elkerülhetetlennek és megtámadhatatlannak állítja be magát. Marcuse így írt: „Talán egy szerencsétlenség változtathatna a helyzeten, de hacsak a felismerés, hogy mit műveinek itt és mit akadályoznak meg, fenekestül fel nem forgatja az ember tudatát és viselkedését, még egy katasztrófa sem lesz képes előidézni a változást." A szeptember tizenegyediki eseményeket követően nem tudtam kiverni a fejemből ezt a mondatot. A támadások után néhány hétig más hangulat uralkodott a városban - együtt érző és elmélkedő. Az emberek összegyűltek a köztéri parkokban, amilyen a Union Square, hogy egész éjjel virrasszanak és szívből jövő beszélgetéseket folytassanak. Úgy tűnt, talán képesek lesznek őszintén megnyitni a tudatukat, ám a lehetőségnek ez az új tere hamarosan elenyészett. A rendőrség lezárta a parkokat és véget vetett a virrasztásoknak, és lepucolta a házilag készült zászlókat, dísztárgyakat és gyertyával kirakott emlékműveket, amelyek a gyepet és a parkok kerítését díszítették. A náci uralom utáni korszakban alkotó német filozófusként Marcuse megértette az eszmék sulykolásának zsongító erejét és hatalmát, amelynek következtében az emberek elfeledik és feladják saját valódi érdekeiket. „A tény, hogy a népesség túlnyomó többsége elfogadja - mert elfogadtatják vele - e társadalmat, még nem teszi azt kevésbé ésszerűtlenné és elítélendővé - írja. - Az igazi és a hamis tudat, a valódi és a pillanatnyi érdek közötti különbség továbbra is jelentőséggel bír." A támadásokat követő hónapokban a tömegtájékoztatás folytonfolyvást a kormány sztereotip zsargonját zsongta, kikényszerítve a közvélemény nacionalista és bosszúszomjas transzállapotát. A vásárlást honfiúi cselekedetként támogatták. Azt, hogy egy pillanatra megálljunk és elgondolkodjunk jelenlegi világunkon s benne Amerika szerepén, már annál kevésbé. Marcuse szerint e dagályosság szüntelen áradása egyfajta hipnotikus bűvöletként hat, amely behódolásra kényszeríti az embereket az önvizsgálat legcsekélyebb igénye nélkül: „A mágikus-rituális nyelv új vonása... az, hogy az emberek nem hisznek neki vagy nem törődnek vele, és mégis a sugallatainak megfelelően cselekszenek." Hamarosan úgy tűnt, hogy minden csemegeüzlet pénztáránál megjelent egy bekeretezett fénykép az Ikertornyokról, mintha ez a túlméretezett hangvilla a szentkép státusába emelkedett volna. A szükséges elmozdulás egy valóban ésszerű és együtt érző civilizáció felé gyökeresen új rendszereket követelne - nem pusztán tatarozást, 86
hanem teljes átalakítást. „A békéért való szervezkedés különbözik a háborús szervezkedéstől; az intézmények, amelyek a létért folytatott harcot szolgálták, nem szolgálhatják a lét békéjének megteremtését. Az élet mint cél minőségileg különbözik az élettől mint eszköztől" - írja Marcuse. Felismerte, hogy a technika egyre növekvő hatalmával az emberi képzelet - nem pedig holmi elvont „szükséglet" - vált a társadalmi valóság megteremtésének meghatározó erejévé. „A fejlett ipari civilizáció képességeinek fényében vajon nem technikai lehetőségeket latolgat-e a képzelet minden játéka, amelyek megvalósulásának esélye letesztelhető? Úgy tűnik, a »képzelet tudományának« romantikus elképzelése minden eddiginél empirikusabb jelleget ölt." Jelenlegi rendszerünkben, amelyet Marcuse „totalitárius demokráciának" bélyegzett, a képzelettől megtagadják az őt megillető helyet. Vagy másképpen fogalmazva, a társadalmi valóságunkat meghatározó képzelet az uralomra, a biztonságra, a katonai apparátus halálosztó hatalmára - árnyoldalaink különböző kivetüléseire - rögzül. A technikai hatékonyság értéksemleges. Alkalmazhatnánk rendszerszerűen az emberiség felszabadítására és a világ meggyógyítására. Marcuse maga - akinek munkássága azelőttre esett, hogy a környezeti válság kritikussá vált volna - nem látott gyakorlati módszert, amellyel az ipari korszak utáni, végzete felé rohanó civilizáció reménytelibb pályára terelhető. „A kritikai társadalomelmélet nem rendelkezik olyan elképzeléssel, amely áthidalhatná a jelen és a jövő között tátongó szakadékot; nem tartogat ígéreteket, és nem mutat sikert, hanem szkeptikus marad." Marcuse egy Walter Benjamintól származó idézettel zárta mondandóját: „A remény csak a reményvesztettek kedvéért adatik nekünk." Sámáni nézőpontból szemlélve a pszichikai gátlás, amely megakadályoz máskülönben intelligens felnőtt embereket abban, hogy fontolóra vegyék világunk jövőjét - vagyis nyilvánvaló jövőtlenségünket; ha továbbra is a jelenlegi úton haladunk -, egy okkult dimenziót tár elénk. A jelenség egy programozási hibára hasonlít, amelyet a modern elme számára tervezett programban ejtettek - hiszen e modern elme végtelenül sok energiát fordít kisszerű és giccses dolgokra, sportstatisztikákra és cipővásárokra, ám nem szakít időt a harmadik világ kínszenvedéseire, a fajok tömeges kiirtására egy olyan életforma fenntartása érdekében, amelynek úgysincs jövője, a fosszilis energiahordozó-készletek küszöbönálló kimerülésére, vagy az Amerikai Hazafiasság Tör87
vényének 28 „apró betűs" részére. Ezt a pszichikai gátlást tovább erősíti egy roppant propagandagépezet, amely okádja magából a durvább és kifinomultabb figyelemelterelő tényezőket, arra bátorítva az embereket, hogy kultúrájuk elidegenedett szemlélőiként, ne pedig bolygónk ökológiájának tevékeny formálóiként tekintsenek magukra. „Ami a világunkkal történik, az nagyságrendjével majdhogynem meghaladja az emberi felfogóképesség határait. Mindenesetre szörnyű, szörnyű dolog" - kesergett Arundhati Roy, az indiai regényíróból lett aktivista, aki dokumentálta és tevékenyen ellenezte a hatalmas gátépítő projekteket Indiában, amelyeket a háttérből a Világbank irányított, és amelyek vajmi kevés kézzelfogható eredményt hoztak azon felül, hogy otthontalanná tettek harmincmillió embert, megtömték a multinacionális vállalatok zsebét és megnövelték India államadósságát. „Hogy egy csapásra felmérjük a kiterjedését és a határait, megkíséreljük behatárolni és megpróbáljuk legyőzni, az képtelenség. Egyedül úgy küzdhetünk ellene, hogy specifikus háborúkat vívunk specifikus módszerekkel." Ám New York-i ismerőseim közül vajmi kevesen mérték fel a helyzetet, és hiányzott belőlük a bátorság, a düh, a vágy és az akarat is a harchoz. „Rúgj ki egy démont az első ajtón, és visszajön a hátsón" - írja Patrick Harpur. Talán a démon mindvégig jelen volt, csak épp a fennálló hatalom előtti kollektív behódolásunkban nyilvánította ki önmagát? Harpur azt is megjegyezte: „Az animától kizárólag úgy szabadulhatunk meg, ha untatjuk. Ebben az esetben hiányként vagy az elméletgyártók élettelen, mechanikus nyelvén szólva - akik hajlamosak azt is meghatározni és kategorizálni, ami elutasítja ezt a bánásmódot - lélekvesztésként nyilvánul meg." Ez a „lélekvesztés" vagy hatáshiány lenne az a forma, amelyet a démon materialista világunkban magára öltött? Az anima a bolygónk jövője iránti fásult közönyünkön és vállvonogató nemtörődömségünkön keresztül fejezi ki önmagát? A tizennyolcadik századi misztikus, William Blake úgy hitte, hogy az emberiséget az „értelem bilincse" köti meg, amelyet saját magának kovácsolt. Blake, aki az ipari forradalom hajnalán alkotott, megbélyegezte azt a behatárolt jövőképet, amely tagadta a képzelet elsőségét, és a későbbi kommentátorokra rácáfoló misztikus dühvel jósolta meg elkerülhetetlen következményeit: 28 Ez a terrorizmusellenes kongresszusi törvény, amely a nemzetbiztonság érdekében korlátozza az alkotmányos jogokat, 2001 októberében lépett hatályba - a Ford.
88
S az eszme kígyóvá bűvölte át a végtelent, Ölő irgalmu lánggá: hát az ember elmenekült Éj-erdejébe; s minden örök erdő szétoszolt A térben forgó földekké, s a tér, mint óceán, Kiöntött, elnyelt mindent, csak a hús apró falát nem. Így lőn a kígyó-templom: véges körpályákba zárt Ábrája végtelennek; s lett az ember angyal és A menny szörnyű forgó kör és koronás tirannus az Isten. 29 Ha az eszme bűvölte „kígyóvá a végtelent", akkor az eszme feladata visszaváltoztatni is, szétzúzni a kígyó-templomot, mielőtt utolsó örök erdőnk is szétoszlik és elpusztul. Talán ez okból tér vissza korunkban Kecalkoatl, a légies leviatán, a szeleburdi behemót, akinek káprázatos tollait és csillogó pikkelyeit a maják káoszt és rendet mutató tükörcserepeiből szőtték, H a Fenevad, a melyet láttál, volt és nincs" — hogy segítségünkre legyen e folyamatban.
29 Weöres Sándor fordítása.
MÁSODIK FEJEZET
/Miközben számba vettem azokat a testi-lelki hatásokat, amelyeket sámánkutatásommal a jelek szerint szabadjára eresztettem, eltűnődtem, hogy más, a közvélemény által elfogadottabb kutatási területek vajon nem mutatnak-e hasonló összeköttetést az „elmetöltelék" és az anyag között - hogy nem létezik-e valamely nyilvános közeg, amelyen keresztül a démoni valóság korunkban kifejezésre juttatja önmagát. Az interneten felfedeztem a gabonaköröket - ezeket a mértani formákat, amelyek világszerte megjelennek a szántóföldeken, Nyugat-Európában és KeletEurópában éppúgy, mint az Egyesült Államokban vagy Dél-Afrikában, mégis elsősorban az Egyesült Királyságra összpontosulnak. Az emberek zöméhez hasonlóan én is zagyvaságnak tartottam a dolgot - régóta terjesztett kacsának, amelynek egyetlen célja az UFO-rajongók és New Agefanatikusok hiszékeny közösségének elbolondítása -, töltelékanyagnak a vacak kábeltévéműsorok késő éjszakai leleplezéseihez. A gabonaalakzatok azonban sokkal rendkívülibb, sőt bámulatosabb jelenséggé fejlődtek, mint képzeltem. Sok-sok órát töltöttem az alakzatokról készült biofizikai és geometriai tanulmányok, tréfamesterektől származó bizonyítékok, földönkívüli-hipotézisek és a mintázatokról írott személyes beszámolók olvasgatásával, valamint a róluk készült képek tanulmányozásával. 2001. augusztus 12-én a dél-angliai Milk Hillen, Wiltshire grófságban, az Avebury kőkörök közelében megjelent a valaha feljegyzett legnagyobb gabonakör. A két angol futballpálya nagyságú alakzat tizenhárom, egyre csökkenő méretű (összesen 409) körből álló spirálvonal 90
lenyomata volt, amelyek egy középpontból ágaztak szét sugárirányban. A pontosan kivitelezett forma több mint háromszáz méterre terjedt a lankás domboldalon. A terjedelmes spirálalakzat a talaj egyenetlenségei ellenére tökéletesnek tűnt a levegőből készített felvételeken. Az alakzatokat tanulmányozó kicsiny közösség körében a Min( Hill-i spirált az évtizedeken át folyamatosan egyre nagyobbá és összetettebbé váló mintázatok jelentőségteljes betetőzésének tartották. Két nappal később, augusztus 14-én (persze felfigyeltem rá, hogy ez a nap lányom születésének dátuma), egy négyszögletes „gabonakört" találtak egy búzamezőn Hampshire-ben, a chilboltoni rádióállomás mellett, ahonnan jeleket továbbítanak az űrbe, illetve jeleket fogadnak onnan. A levegőből lefényképezve e képírásjegyből egy rejtélyes arc bontakozott ki, pontos féltónusos kidolgozásban, amilyenek az újságok fényképei. Ezt megelőzően sosem láttak a földeken olyan képet, amely bármely szempontból hasonlított volna ehhez. Néhány nappal később egy második négyszögletes képírásjegy bukkant fel a chilboltoni rádióállomás melletti földeken. Ez a kép, amelynek rajzolata ismét makulátlan volt a megcsavarodott és megdőlt búzában, mintha közvetlen választ adott volna egy üzenetre, amelyet a SETI (a Földön kívüli értelmes életet kutató program) sugárzott ki 1973-ban az M13-as csillaghalmazba. A SETI által eredetileg elküldött üzenet - ami inkább volt a nyilvánosságnak szánt gesztus, amelyet a népszerű tudományos író, Carl Sagan vezényelt a háttérből, mint komoly kísérlet a földönkívüliekkel való kapcsolatfelvételre - egy apró pálcikaember-figurát, DNS-kódunk sematikus ábrázolását, a földi élet atomi építőelemeit, valamint naprendszerünk bolygókonfigurációját tartalmazta. A chilboltoni búzamezőre visszaküldött üzenet egy kisebb emberszabású figurát tartalmazott nagyobb fejjel - hasonlót azokhoz a „látogatókhoz", akiket a földönkívüliek emberrablásairól szóló számos beszámolóban leírnak -, valamint egy kismértékben módosított naprendszert. A DNS kettős spiráljához egy harmadik szálat adtak. A földön kívüli életformát felépítő elemek közé pedig a szilíciumot is besorolták. Ezeket az alakzatokat látványos virtuozitásuk és elképesztően sokatmondó tartalmuk ellenére sehol sem mutatták be vagy vitatták meg az Egyesült Államok tömegtájékoztatásában - amely a jelenséget magát is hosszú ideig gondolkodás nélkül elvetette, mint unatkozó tizenévesek vagy lécekkel felszerelkezett farmerek művét. Ha nem kutatom fel őket az interneten, sosem szereztem volna tudomást ezeknek a képeknek a létezéséről. 91
Természetesen tisztában voltam vele, hogy a téma talán rászolgált a gúnykacajra, de egyben azt is éreztem, hogy ezt csak akkor tudom eldönteni, ha magam járok a dolog végére. A sámánizmus és a tudattágító szerek terén folytatott kutatásaim - amely témákat a tömegtájékoztatás irányadó vonulata szintén kapásból elvetette és kigúnyolta - nyitottá tettek a lehetőségre, hogy tényleg olyasmi történik azokon a szántóföldeken, ami beható vizsgálatot igényel. Annyi mindenesetre elmondható volt, hogy az internetes fényképek nem amatőr, hanem nagyon is szakavatott ténykedésre utaltak. Ha a jelenséget emberi gabonakör-készítők csoportjai szervezték meg a különböző országokban, akkor ez lenne a legnagyobb szabású és legjelentősebb anonim tájművészeti projekt, amit a világ valaha látott, és már csak ezen a jogcímen is számot tarthatna a figyelemre és az elismerésre. Ha pedig nem teljességgel emberi alkotásról van szó, akkor az alakzatok kétségkívül roppant jelentőséggel bírnak, és paradigmaváltásra kényszerítenek bennünket kozmoszfelfogásunk terén. Ám ha a jelenség felderítésére tett minden kísérletet gúnnyal és fitymálással fogadtak, és kirekesztettek a nyilvános diskurzusból, akkor persze nem is születhettek felfedezések. A gabonakörök mintázatai szakaszosan, meghatározott sorrendben bontakoztak ki, miután a figyelem az 1970-es években rájuk irányult. Bár a lenyomatok különböző területeken fordulnak elő világszerte, a tevékenység középpontja vitathatatlanul Dél-Anglia, Stonehenge és Avebury neolitkori kőköreinek, valamint Silbury Hill ősi, ember alkotta halmának környéke. Ezt az Avalonnak nevezett vidéket a legenda Artúr királyhoz, a Kerekasztal lovagjaihoz és homályosan irritáló Szent Grálkeresésükhöz kapcsolja. Jóllehet Angliában ringott a modern tudományos módszer bölcsője, az ország egyben tiszteletreméltó ezoterikus hagyományokkal is rendelkezik az újkőkor csillagfürkészőitől Merlinig és a druidákig; a középkor és a reneszánsz angol alkimistáitól (akiknek sorait Newton is gyarapította) a modernkori mágusokig, mint Aleister Crowley és Dion Fortune; J. R. R. Tolkien és C. S. Lewis mitikus fantáziáitól, amelyek az 1960-as évek folklór-újjáéledését és a Led Zeppelint megihlették, a mai New Age boszorkánymesterekig, forteánus 3 ° kutatókig és pogány papnőkig. Úgy tűnik, a gabonakörök összefüggenek 30 Charles Hoy Fort (1874-1932) amerikai író és a paranormális jelenségek kutatója; neve mára egyet jelent a természetfeletti kutatásával a békaesőktől a levitáción át a spontán égésig - a Ford.
92
ezzel a tiszteletreméltó örökséggel, kiváltképp az újkőkor kultúrájával. A mintázatok gyakran idézik a „szent geometriát", a földrajz bizonyos összefüggéseit, és a mindmáig ősi rejtélyek auráját sugárzó csipkézett kőemlékművek bizonyos arányait. A jelenség eredete homályba vész. Egyszerű gabonakörök akár évszázadokkal ezelőtt is megjelenhettek Anglia szántóföldjein - a gabonakörtudorok máris rámutatnak egy tizenhetedik századi rézkarcra, amelyen egy vigyorgó, szarvakkal-farokkal ellátott „kaszáló ördög" látható, aki mintha épp egy gabonaalakzatot készítene. Az 1930-as és 1960-as évekből is származnak szórványos beszámolók örvényszerű körökről; az e vidéken nevelkedett felnőttek pedig emlékeznek rá, hogy gyermekként jártukban-keltükben a földeken véletlenszerű gabonaköröket láttak, amelyeket afféle helyi rejtélyként vettek tudomásul anélkül, hogy különösebb figyelmet szenteltek volna nekik. Korunk érdeklődése 1980 körül támadt fel, amikor Terence Meaden éghajlatkutató és Colin Andrews elektromérnök közösen kezdték vizsgálni ezeket az anomáliákat. A lenyomatok pontos kör alakja és a körülöttük időnként megjelenő gyűrűk ellenére Meaden síkra szállt az elmélet mellett, miszerint az alakzatok forgószelek és légörvények következményei, amelyeket szokatlan időjárási viszonyok okoznak. Végül aztán az alakzatok precíz geometriája és tervszerű jellege megcáfolta Meaden elképzeléseit. Andrews tanulmányozta az elektromos és elektromágneses energiák változásait a gabona-képírásjegyek körül - gyakran figyelhető meg jelentős változás az új alakzatot körülvevő elektromágneses mezőben -, és a pszichikus hatások egész seregét tapasztalta. Noha úgy véli, hogy napjaink köreinek túlnyomó többsége emberek műve, Andrews mindmáig tanulmányozza a jelenséget, és szándékolt, értelem által irányított projektnek tartja. „Az embernek az a határozott benyomása támad, hogy valamiféle program fut itt" - mondta nekem. A korai alakzatok egyszerű körök vagy gyűrűs körök voltak, de hamarosan kezdtek más mintázatok is megjelenni, például az „ötös csoportok", vagyis négy kisebb kör szabályosan elrendezve egy nagyobb, egyedülálló kör körül. A mintázatok száma és összetettsége a következő évtized folyamán gyorsan növekedett, évi néhány tucat bejelentett körről száznál is többre. Úgy tűnt, hogy a jelenség reagál a rá fordított figyelemre. Egyfajta alkímiai vagy szimbolikus jelrendszert idéző, hoszszú szalagok kezdtek megjelenni, amelyek vonalakból és létrákból, kö93
rökből és gyűrűkből álltak. Ezek leghíresebbike az Avesbury közelében lévő Alton Barnes szántóföldjén felbukkanó lenyomat. Az 1990-es Alton Barnes-i alakzat, amely mintha egy földönkívüli jelbeszédsávja lenne, több mint kétszáz méter hosszú volt, és elég lenyűgöző ahhoz, hogy számos egyesült királyságbeli újság címlapjára kerüljön. Az Alton Barnes-i piktogram, amely Anglia második „Szerelem Nyarán" tűnt fel, az ecstasy tüzelte rave-bulik tetőzésekor, rövid időre bálványozott jelképpé vált, amely elhúzta az emberek előtt egy radikális gondolkodásmód-váltás vagy a közelgő galaktikus kapcsolatfelvétel mézesmadzagát. Rövid fennállása alatt az Alton Barnes-i alakzat zarándokhellyé vált, ahová szerte Angliából és a világból érkeztek emberek. Véletlenül vagy készakarva, a gabonakörök alkalmasint felelevenítették a vidék ősi rendeltetését: ugyanis megalitjaival, druida-sírhalmaival és misztikus környezetével Wiltshire minden valószínűség szerint a régmúlt korokban is zarándokcélpont volt. 1991-ben a mintázatok az összetettség egy új szintjére léptek. Amellett, hogy továbbra is megmaradtak a körök, gyűrűk és jelekből álló sávok, az alakzatok kezdtek felismerhető képeket mutatni. A Wiltshire-i Barbury Castle-nél 1991-ben egy alkímiai ábra jelent meg tetraéder formában, összekötve a só, a kén és a higany alkímiai szimbólumait, amelyek a testet, a lelket és a szellemet jelképezik. 1991 volt továbbá az az esztendő is, amikor a tréfacsinálók rátették kézjegyüket a jelenségre - szüntelenül újabb fordulatokat adva az ügynek azzal, hogy bevonták a megtévesztés és zűrzavar elkerülhetetlen és talán szükséges elemét. Két hatvanas éveiben járó munkásember, Doug Bower és Dave Chorley lépett elő, hogy a maguk érdemének tulajdonítsák a gabonaköröket. A világ médianyilvánossága előtt rekonstruálták gabonakör-készítő módszereiket, amelyeket a sajtó kielégítőnek ítélt ugyan, egyes kutatók azonban kezdetlegesnek és pontatlannak találtak. A két férfi drótból hajlított fejhámokat mutatott, amelyek segítségével állításuk szerint képesek voltak egyenes vonalakat húzni koromsötétben is. Azt nyilatkozták, hogy több mint két évtized alatt sok száz mintázatot készítettek tréfából - jóllehet nem Avebury, a jelenség epicentruma körül, és nem adtak magyarázatot a további alakzatok százaira sem, amelyek addig felbukkantak. A riporterek megelégedtek a leleplezéssel, és szedték a sátorfájukat. A körök ismeretlen készítőinek intellektuális presztízsét alaposan megnövelte Gerald Hawkins, a Bostoni Egyetem csillagászati tanszéké94
nek egykori vezetője és a Stoneghenge Decoded (Megfejtett Stonehenge) című könyv szerzője, amely áttörést jelentett a megalitikus kultúra tanulmányozásában. Hawkins 1990-ben kezdte vizsgálni a gabonakörök geometriáját, és úgy találta, hogy még a látszólag egyszerű alakzatok is a tervezettség és a geometriai összetettség rejtett rétegeit tartalmazzák. Elemzést készített egy három körből álló, piramist formázó csoportról, amelyet 1988. június 4-én fedeztek fel Cheesefoot Headnél. Hawkins három olyan tangensvonalat tudott húzni, amely mindhárom kört érintette. Ez a három vonal egy egyenlő oldalú háromszöget alkotott. Hawkins egy kört rajzolt e háromszög középpontja köré, és azt vette észre, hogy e központi kör és a három eredeti kör átmérőinek aránya 4:3. Kipróbálta a módszert különböző méretű körökkel, és arra jutott, hogy az arány konstans marad. Az alakzat egy geometriai tételt tárt fel. Mivel Hawkins behatóan ismerte az euklideszi geometriát, nekilátott felkutatni ezt a tételt Eukleidész műveiben és más későbbi szövegekben. Ám a tétel nem létezett. Az alakzat egy olyan euklideszi tételt mutatott, amelyre mindaddig egyetlen mértantudós sem bukkant rá. Hawkins további három eredeti tételt fedezett fel a különböző gabonakör-mintázatokban. Ebből a négy paradigmából le tudott vezetni egy ötödik tételt, amely elkerülte Eukleidész és az összes későbbi szerző figyelmét. Ez a tétel különböző típusú háromszögekbe írható koncentrikus körökre vonatkozott. A három egyenlő szárú háromszögbe írható körök képezték az egyik jellemző alakzattípust; az egyenlő oldalú háromszögekbe írható körök pedig a másikat. Hawkins egy természettudományos folyóiratban és egy matematikatanároknak szóló magazinban közzétett egy versenyfelhívást, hogy meglássa, le tudja-e valaki vezetni az ötödik, általános tételt a négy korábbiból. Senki sem volt képes rá. „Az ember óhatatlanul is csodálja ezt a fajta gondolkodást, függetlenül attól, hogyan és miért csinálják az egészet" - tűnődött Hawkins. Könyvében Hawkins szigorú csillagászati és geometriai elemzéseket alkalmazott annak kiderítésére, hogyan működött Stonehenge csillagvizsgálóként és kalkulátorként a holdfogyatkozások előrejelzésére. Egyéb tények között felfedezett egy újkőkori ismeretet a Föld pályájának, valamint a Nap és a Hold ciklusainak precíz összehangoltságával kapcsolatban - a Nap és a Hold ötvenhat évente visszatérnek ugyanabba a csillagegyüttállásba a Földhöz viszonyítva -, amelyhez a modern csillagászat nem jutott el. Hawkins ugyanezen technikák alkalmazásával tanulmányozta a gabonakörök geometriáját. Rájött, hogy a konkrét 95
arányok, amelyekre újra meg újra rábukkant a gyűrűs körökben és a kisebb kísérőkörökben, illenek a diatonikus arányszámok sorozatára, vagyis a zenei skála hangközeire. „A diatonikus skála egy arányszáma a hangmagasság változása, miközben fellépünk egyik hangjegytől a másikig... Úgy tűnik, a körök létrehozói ismerték ezeket a törteket, és gondosan belekódolták őket az alakzatokba, hogy a légi felvételek tanulmányozói visszakereshessék őket" - írja Hawkins. A körök alkotói még a látszólag egyszerű alakzatokba is geometriai mesterműveket és összhangzattani ismereteket kódoltak bele. Biofizikusok tanulmányozták az alakzatokban található növényeket érő biokémiai hatásokat, és felfedezték, hogy a meghajlott búza- és repceszárak ízei a gabonakör közepe felé haladva egyre hosszabban „pattantak ki", mintha intenzív és hirtelen mikrohullámú hőlökés érte volna őket. Számos megfigyelő ecsetelte, hogy „fénygolyókat" látott lebegni a földek felett, amelyeken gabonakörök jelentek meg; egyesek szemtanúi is voltak a mintázatok rendkívül gyors - néhány másodperc alatt végbemenő - kialakulásának, amit mintha ezek a „fénygolyók" irányítottak volna. Eltjo Haselhoff, egy holland fizikus és lézermérnök adatokat gyűjtött, és azzal a hipotézissel állt elő, hogy a gabonaköröket egy pontból kiáradó elektromágneses sugárzás hozza létre. Kutatásai eredményét a Physiologia Plantarum című szakmailag lektorált tudományos folyóiratban tette közzé, amely növényélettannal és biofizikával foglalkozik. „Ez a publikáció fontos következménnyel jár" - írta Haselhoff The Deepening Complexity of Crop Círcles (A gabonakörök összetettségének fokozódása) című könyvében. A szerző azzal érvelt, hogy ez és az ehhez hasonló publikációk a természettudományos feltevés rangjára emelték „a hipotézist, miszerint a »fénygolyók« közvetlenül közreműködnek a gabonaalakzatok (vagy legalábbis egy részük) létrehozásában". Ezt a kutatási eredményt csak akkor lehet elvetni, ha „valaki előáll egy alternatív magyarázattal a gabonaszárak ízeinek körszimmetrikus megnyúlására, vagy bebizonyítja, hogy az elemzés téves volt". Haselhoff így folytatja: Mindazonáltal egy ilyen bizonyítás nem valami napilap cikkében vagy az interneten fog megjelenni. A gabonakörökben fellépő ízmegnyújtó hatásokról folytatott vita túlnőtt a bulvárlapok szintjén, és a szakirodalomban való megjelenésével belépett a tudományos eszmecsere korszakába. Kö96
vetkezésképpen ezen a ponton kizárólag azt a kommentárt lehet komolyan venni, amely egy szakmailag lektorált tudományos folyóirat publikációjaként jelenik meg. A BLT Research és Haselhoff közzétett és szakmailag lektorált beszámolóit nem cáfolták meg az ellenőrizhető kutatás szintjén. A szkeptikusok persze a pszichikus jelenségekhez hasonlóan ezeket a tanulmányokat is makacsul elutasítják anélkül, hogy ők maguk ellentétes bizonyítékokkal állnának elő - és rendszerint anélkül, hogy személyesen is megvizsgálnák a bizonyítékokat. A szkeptikus álláspontot szajkózza a sajtó is, amely nem folytat független nyomozást. Társadalmunkban a média egyfajta kollektív idegrendszerként vagy immunválaszokat adó különítményként működik, beoltva a társadalom testét mindennemű új rendszer vagy bejövő információ ellen, amely fenyegetést jelenthet a hagyományos értékekre és előítéletekre. A média állításainak az volt a hatása, hogy a jelenség hitelét vesztette a társadalom szemében. „Doug és Dave" - és más tréfacsinálók, akik a nyomdokaikban jártak - kényelmes ürüggyel szolgáltak arra, hogy miért veszik semmibe és gúnyolják ki az alakzatokat anélkül, hogy körültekintő figyelmet szentelnének nekik. 1991-ben egy szokatlan alakzat a nyílt félrevezetés kérdéskörét vetette fel. Egy mintázat a Milk Hillen valamely ismeretlen nyelven írt szövegnek vagy képírásos jelrendszernek tűnt. Egy tizenkét tudósból álló csapatnak több hónapjába került az üzenet megfejtése, amely Augustus kora utáni latinsággal, a templomos lovagok által használt homályos írásmóddal íródott. Az üzenet eme misztikus közvetítő közegen keresztül a következőt hirdette: „OPPONO ASTOS" - ami lefordítva így hangzik: „Tiltakozunk a fortélyos mesterkedések ellen." „Dougot és Dave-et" a tréfamesterek kifinomultabb csoportjai követték, akik azt állították, hogy ők a felelősek a jelenség makacs felbukkanásaiért. E csoportok némelyike, például „A körkészítők" vagy a „Sátán csapat" posztmodern művészeknek tekintik magukat, és tevékenységüket fajsúlyos elméleti tanulmányokkal támasztják alá, francia dekonstruktivistákat idézve. Jóllehet a körkészítők elismerik, hogy immár nem készítenek alakzatokat megtévesztő célzattal, ők és más csoportok tekintélyes összegeket keresnek azzal, hogy gabonaköröket állítanak elő logókként vagy vállalatok reklámjaiként. Az alakzatok azonban, amelyeket nagy csapatokkal nappal vagy reflektorfényben éjjel készítettek, 97
nem ütik meg a nívósabb névtelen mintázatok esztétikai mércéjét - és a szárak ízmeghosszabbodásainak egyetlen változatát sem mutatják azok közül, amelyeket a biofizikusok számos gazdátlan alakzatban felleltek. Az 1990-es évek folyamán a földeken megjelenő alakzatok tovább fejlődtek - és ez viszonylagos csendben ment végbe. Miután a jelenséget hivatalosan csalásnak bélyegezték, a médialefedettség csökkent, a nyilvánosság érdeklődése pedig jórészt szertefoszlott. Azokat azonban, akik tovább követték a mintázatokat, minden eddiginél kidolgozottabb és rendkívülibb alakzatokkal örvendeztették meg, amelyekhez egyre összetettebb geometriát használtak. A Dél-Angliában megjelenő konfigurációk száma évente néhány tucat és száz közé esik - ezek közül néhány nyilvánvalóan ember alkotta kísérlet, ám sok látványos alakzat hét-, nyolc- és kilencszög alapú geometriát, Möbius-szalagokat, gyűrűformációkat, DNS-spirálokat, virágba borult napraforgókat, bizonyos dátumokra mutató, pontos csillagászati konfigurációkat, piktogramokat, elektromágneses mezőket, a jin-jang szimbólum futurisztikus változatait, különböző összetett fraktálokat, valamint a káoszelméletből ismert „különös attraktorok" fogalmát idéző mintázatokat mutat be. 2002 tavaszán a Wired magazin számára írtam a gabonakörökről a Jelek című film, egy agyonreklámozott Mel Gibson-parádé bemutatásához kapcsolódóan, amely az alakzatokat a cselekmény eszközeiként használta. Sok olyan kutatóval beszéltem, aki évek óta tanulmányozta az alakzatokat, és sok szkeptikussal is. Seth Shostak, a SETI vezető csillagásza Kaliforniában elvetette az Arecibo-választ - vagyis a potenciális feleletet a SETI rádióadására, amely a Chilbolton Obszervatórium mellett jelent meg - mint „jó poént és a búzagraffiti remek példáját", amely azonban nem érdemli meg, hogy komolyan vegyék. „Ha a földönkívüliek kommunikálni akarnak velünk, ugyan miért használnának ilyen alacsony sávszélességű módszert? - kérdezte. - Miért nem hagyják egyszerűen a küszöbünkön a Galaktikus Enciklopédia egy példányát?" Shostak megjegyezte, hogy ők az M13-as csillaghalmazra irányozták a jelzésüket, így az csak 24 772 év múlva érte volna el rendeltetési helyét. A SETI-nek, mondta, „nem áll érdekében tovább vizsgálni a jelenséget". A köröket tanulmányozó tudósok ésszerűnek és épelméjűnek tűntek, s látszott rajtuk, hogy mélységesen meg vannak győződve a jelenség valós voltáról, és őszintén tanácstalanok. Majdnem mindegyikük beszámolt a maga egybeeséseiről és pszichikus epizódjairól, amelyek a kutatáshoz kapcsolódtak. Nancy Talbot, a mintázatokban található nö98
vények molekuláris változásait tanulmányozó BLT Research egyik tagja elmondta, hogy ő látta egy gabonakör képződését egy holland tanyaház ablakából. Az este folyamán korábban keserűen panaszkodott az alakzatok megtalálásának és dokumentálásának nehézségeiről, ami miatt kénytelen keresztül-kasul becsatangolni az eldugott holland szántóföldeket. Aznap éjjel a szobájában arra lett figyelmes, hogy a kutyák, a tehenek és az összes többi állat hirtelen elhallgatott. Az ablakon kitekintve azt látta, hogy egy ragyogó, spirális energiasugár csapódik a földbe. Amikor reggel kiment, észrevette, hogy az energiasugár egy örvényszerű kört hagyott maga után egy szabályos T-betűvel a közepén - mintha csak tisztelegne az erőfeszítései előtt. Az a kutató, aki a legmélyebb benyomást tette rám - és aki arra ösztönzött, hogy behatóan foglalkozzak a jelenséggel -, Michael Glickman volt, egy angol építész és ipari tervező, aki több mint egy évtizeddel korábban Wiltshire-be vonult vissza, hogy tanulmányozza a köröket. A telefonban Glickman köntörfalazás nélkül elmondta a véleményét. Eleven volt és tréfás, de néha kijött a sodrából. - Én mérnök vagyok - mondta. - Mérnökként az ember érdeklődik a forma, a tervezés a geometria iránt. Dolgoztam a termékfejlesztésben, ismerem a gyártási eljárásokat és a műszaki fejlesztéseket. Amikor az 1980-as évek végén elkezdtem vizsgálni a gabonaköröket, azonnal ordítóan nyilvánvalóvá vált számomra, hogy semmiféle emberi technológiával - semmilyen emberi eljárással - nem lehetne létrehozni az alakzatokat. Glickman szerint a képírásjegyek „egy sor mély értelmű, változatos és összetett üzenet, amelyek lényegükből adódóan könnyedek és kifinomultak. Az alakot és a geometriát, a számot és a formát használják fel, hogy lehatoljanak lényünk olyan alapvető részeiig, amelyek működését az évszázadok folyamán kulturálisan kiiktattuk. A program része ezek újbóli beindítása is - s ez független attól, hogy milyen súlyos információkat hordozhatnak a körök." Glickman úgy hitte, hogy az alakzatok az emberi tudat felgyorsult átalakulásához kapcsolódnak, és a harmadikból az általa ötödiknek nevezett dimenzióba történő „dimenzióváltásunkat" jelzik. Glickman úgy vélte, a mintázatok - amelyek „kétségkívül egy bámulatos intelligencia, akarat és szándék eredményei" - azt jelzik, hogy a galaktikus értelem más formái vagy szintjei figyelemmel kísérik a tudat fejlődését a Földön. „Közelítenek hozzánk - több ezeréves veszteglés 99
után. És ami közelít hozzánk, az nem más, mint földön kívüli civilizációk egy szövetsége." A mintázatok mint jelek folyamatban lévő gondolkodásmód-váltásunkkal összehangolva érkeztek, és leckékkel, valamint kulcsokkal szolgáltak a tudat azon „ötödik dimenziós" formájához, amely felé haladunk. Glickman azt mondta, ő már több éve képes volt pontosan megjósolni a jelenség geometriai fejlődését - ahogyan a szimmetrikus mintázatok ötszög alapúból hat- és hétszög alapú alakzatokká váltak, és így tovább. És bár úgy hitte, hogy az elképzelései továbbra is összhangban lennének a körök fejlődésével, többé már nem akart jóslatokba bocsátkozni. „Mostanra világossá vált számomra - olyan világossá, mint a tömegvonzás hatása -, hogy akik a gabonaköröket kutatják közülünk, munkájuk részeként kézzelfogható információkat szívnak magukba - mondta Glickman. - Ha az alakzatokat tanulmányozod, egyfajta üzenetté vagy hordozóvá válsz, nem pusztán elképzelések kidolgozójává. Gyanítom, hogy ha ezt a fizika egy professzor emeritusának mondaná az ember, akkor az illető leesne a székéről nevettében. Én mégis inkább a magam oldalán állnék, mint az övén." A naptárként olvasható mintázatok azt sugallták, hogy ez a folyamat a közeljövő egy bizonyos pontján tetőzni fog. Glickman egy szokatlan „Négyzetrács" képírásjelre hivatkozott, amely 1997 augusztusában jelent meg az angliai Etchilhamptonban. A negyvenöt méter hosszúságú „Négyzetrács", amely megjelenésében műszakibb jellegű volt a korábban felbukkant alakzatoknál, pontos kidolgozást mutatott. A rácsozat vonalai egy térképre utaltak - de Glickman feltételezése szerint nem a tér, hanem az idő térképére. Az alakzat egy körben elhelyezkedő négyzetet ábrázolt, amelyet huszonhat, egyenként harminc négyzetből álló sor alkotott. Glickman rámutatott, hogy a rácsozatban található összes négyzet száma megegyezik a megjelenésének időpontjától 2012 végéig hátralévő hetek számával. Úgy tűnt továbbá, hogy ez a rácsozat a tzolkinra, a klasszikus kor majái által használt naptárra és szent napszámításra is hivatkozik. A tzolkin, ez a 13x20-as matematikai mátrix, amely egy logikus számsorozatot követ, a maja kultúra lényeges, még napjainkban is használatos eszköze. A tzolkin szerint „minden napot egyszerre jellemez egy szám és egy jel" - írja Carl Johan Calleman The Mayan Calendar and the Transformation of Counsciousness (A maja naptár és a tudat átalakulása) című művében, és így a tizenhárom „nap-szám" és a húsz „nap-jel" 100
kombinációiból 260 lehetőség áll elő. A tzolkint a maga örökké ismétlődő ciklusaival „a ma élő maják továbbra is a szent naptárnak tekintik, amely az isteni teremtés megszakítás nélküli folyamatát tükrözi" - írja Calleman. Az elmúlt években - 2003-tól 2005-ig - egész sor rendkívüli gabonaalakzat hivatkozott nyilvánvalóan a tzolkinra, a jellegzetes maja ikonográfiát alkalmazva. „Egy Newton utáni kultúrában ugyancsak bajos előállni a meggyőződéseddel olyasvalamiről, amit nem tudsz konkrétan bizonyítani - mondta Glickman. - Mindazonáltal én meg vagyok győződve arról, hogy egy dimenzióváltást jósoltak meg nekünk. Az elméletem szerint 2001 nyarának legvégén átléptük egy olyan dimenzióváltás felezőpontját, amely 2012-ben fog betetőződni. Ekkorra maradéktalanul birtokba vesszük a lét egy gyökeresen különböző szintjét." A gabonaköröknek kettős céljuk volt: először is, hogy ráhangoljanak minket erre a változásra; másodszor pedig, hogy konkrét kulcsot adjanak a kezünkbe azt illetően, hogy miként fog ez a dimenzióváltás megnyilvánulni a világunkban.
HARMADIK FEJEZET
A vágyak emlékek, melyek a jövőből érkeznek. RAINER MARIA RILKE
$Ura mikor Glickman váratlanul megemlítette a 2012. évet és a maja naptárt, felkaptam a fejem. Eredetileg Terence McKenna műveiben találkoztam egy közelgő globális gondolkodásmód-váltás elképzelésével, aki azt hirdette, hogy miközben az 1970-es évek elején sorozatos „gomba-utazásokat" tett Kolumbia amazóniai esőerdejében, felfedezte az „időhullámot", az idő egy spirális alakú befelé csavarodását vagy összeolvadását, amely 2012 téli napfordulóján véget fog vetni a történelemnek. Eközben McKenna arról is meg volt győződve, hogy párbeszédet folytatott egy földön kívüli intelligenciával, és repülő csészealjak keresték fel. „Különös egy történet az enyém — ismerte el McKenna. — Nehéz eldönteni, mire vélje az ember." McKenna olykor maga is játékosan közelítette meg ezt a bizarr elképzelést, más alkalmakkor azonban úgy tűnt, őszintén meg van győződve prófétai szerepéről. McKenna volt a sámánizmus kutatásának legbőbeszédűbb és legszórakoztatóbb szószólója Timothy Leary óta. 1999-ben bekövetkezett halála előtt, amelyet agytumor okozott, McKenna népszerűsítette az „archaikus újjászületés" gondolatát, és új környezetet határozott meg a tudattágító szerek használatára a rave-rajongók, számítógépkalózok, lógósok és végítéletvárók világméretű ellenkultúrája körében. Képes volt akár tíz órán keresztül beszélni egyhuzamban, és egészen megdelejezte hallgatóságát azzal, ahogyan faarccal szónokolt a hermetikus elképzelésekről és az alkímiai lehetőségekről. „Olyanok vagyunk, mint a korall102
állatkák, akik beágyazódtak a kilökött pszichikus objektumok technológiai korallzátonyába - írta egy 1983-as esszéjében. - Egész eszközkészítésünk egy végső eszközbe vetett hitünket sugározza." McKenna az UFO vagy repülő csészealj archetípusos megjelenését e végső eszköz előrevetett árnyékának látta, amely a történelem végén várakozik ránk, hogy kivetítse az emberi lelket, és lényünk benső részévé tegye a testet, szabadjára eresztve a pszichét a képzelet végtelen birodalmában - „egyfajta iszlám Paradicsomban, amelyben az ember nyugodtan kiélvezheti a test minden gyönyörét, feltéve, ha felismeri, hogy egy holografikus szilárdtest-mátrix kivetülése". McKenna teljesítményeinek egyike a rövid hatású, de kinyilatkoztatásszerű DMT-utazások népszerűsítése és felmagasztalása volt. Lenyűgözte a „dimetil-triptamin felvillanás galaxist átívelő méhkaptárainak rózsaablak-topológiája, az olcsó duma és a formális matematika eme összekapcsolása, ahol a kívánságoknak szárnya van, és mindenkinek szárnyalnia kell". A DMT, amelyet az Egyesült Államok kormánya 1970ben a szabályozás alá eső anyagok törvényével illegálisnak nyilvánított, az emberi testben természetesen előforduló vegyi anyag, amely az agyban és a gerincvelőben is megtalálható, és amelyet számos növény is előállít. A DMT-molekula hasonló a szerotoninhoz és a melatoninhoz, amely triptaminok az ember tudatállapotát, valamint az alvás-ébrenlét ritmusát szabályozzák. Dr. Rick Strassman, a kutató, aki az Új-Mexikói Egyetem révén 1990-ben elvégezhetett egy kísérletet a DMT hatásaival kapcsolatban, azzal a tézissel állt elő, hogy a DMT lehet az a „szellemmolekula", amely a fizikai agyat a túlvilági élet ez idáig ismeretlen tartományaival összekapcsolja. Strassman, aki gyakorló buddhista, ezt az állítást a magzati fejlődés és a buddhista szent iratok egy érdekfeszítő öszszefüggésére alapozza. A buddhista tanok szerint a lélek hét héttel a halál után ölt újra testet. A tobozmirigy - az agynak ez a páratlan szerve, amelyet Descartes a lélek székhelyének tartott - a fogantatás után negyvenkilenc nappal alakul ki az embrióban. Strassman hipotézise szerint a tobozmirigy talán a lélek fogadóhelyeként működik, és a DMT szolgálhat vezető közegként. „Az evolúció régebbi fajainak, például a gyíkoknak vagy a kétéltűeknek a tobozmirigyét »harmadik szemnek« is nevezik - írja Strassman. - A két látó szemhez hasonlóan a harmadik szemnek is van szemlencséje, szaruhártyája és recehártyája." Egy kataklizmaszerű megrázkódtatás esetén vagy a halál be103
álltakor a tobozmirigy a DMT áradatát szabadíthatja fel az agyban, kiváltva ezzel „az élet képeinek lepergését" és azokat az intenzív látomásos jelenségeket, amelyekről számos halálközeli élmény alanya beszámolt. Amikor McKenna elszívta a DMT-t - az eseményt, amely kifordítja az embert önmagából, a celofán feltépéséhez hasonló hang kísérte -, leírása szerint „kirobbant egy térbe, amelyet víg manófélék, önmagukat átalakító gépteremtények népesítettek be... barátságos fraktállények, amelyek magukat kapásból kicselező Fabergé-tojásoknak tűnnek". Felfedezései alapján megkockáztatta a kijelentést, hogy a túlvilág alkalmasint „inkább kelta meseország, semmint egzisztenciális nemlét". Mindazonáltal McKenna felismerte az élmény fenyegető természetét is, amely mindenkit arra kényszerít, aki elég bátor a kipróbálásához, hogy átessen „egy mini-apokalipszisen, egy röpke belépésen és felfedezőúton a hipertérbe". A legnagyobb veszély, amellyel az ember szembesül, a lehetőség, hogy „belehal az elképedésbe". A DMT elfüstölésével - amely a köteles mélybe ugrás pszichedelikus megfelelője - végzett saját kísérleteim során én nem találkoztam víg „manó-entelekheiákkal". Úgy éreztem, rakétaként repülök ki a testemből a szimbólumok és misztikus mértani alakzatok valamely közvetítőalagútján keresztül, amelyek vibrálnak és fehéren izzanak körülöttem, azután eljutok egyfajta hatalmas, boltozatos, barlangszerű térbe, a kvarckristály és a Gyurmalin valamely dimenziók alatti vegyülékébe, amely gyorsan változó és ingatag. Úgy tűnt, irdatlan küklopszi őrök uralják e birodalmat, mint óriás állócseppkövek, amelyek vadul karatytyolnak, és valami olyasmit sugároznak felém, amit rémítő tárgyilagosságként értelmeztem. Második DMT-utazásom során - csupán mintegy hét percig tartott, de a szubjektív élmény sokkal hosszabbnak tűnt - azon vettem észre magam, hogy ijesztő, rovarszerű hangokat adok ki, amelyek jól példázták a „nyelveken szólásra emlékeztető artikulációs jelenséget", amelyet McKenna a triptamin-transzban felfedezett, és védekező mozdulatokat teszek. Miután visszanyertem beszédképességemet, odafordultam a gondolatok felett álló szamuráj- vagy bardoőrökhöz, akik felém tornyosultak, és a lehető legudvariasabban így szóltam: „Nagyon szépen köszönöm - igazán értékelem mindezt. És most szeretnék visszatérni a saját valóságomba." Hamarosan arra eszméltem, hogy újra anyagi testet öltök abban a dohszagú Haight-Ashbury-i pincében, ahonnan útnak indultam. 104
A transzállapotból kiemelkedve lenéztem a karomra. Az ingujjamon egy szövevényes metropolisz állt, tündöklő templomtornyok és smaragd felhőkarcolók tudományos-fantasztikus regénybe illő városa, amelyben szinte még a parányi közlekedési hálózat működését is ki tudtam venni. Végignéztem a körülöttem körben helyet foglaló barátaimon, és úgy láttam, hogy mindegyikük gyökeresen megváltozott. Önmaguk voltak ugyan, de bonyolult és sokszínű tetoválások patinája borította őket, és mennyei fejdíszekkel, szivárványszín aurával és a képregények szuperhőseinek aprólékosan kidolgozott fegyverzetével hivalkodtak. Felötlött bennem a gondolat, hogy valójában űrből jött idegenek vagy kozmikus istenségek vagyunk, akik visszavetítették magukat ebbe a korba, és holografikus hazájukból előre elrendezték ezt a durva, de szórakoztató találkozást e „hús-vér térben". - Mindenki Isten - suttogtam, miközben a látomás elhalványult. A megszokott téridőbe visszatérve megöleltem a mellettem ülő nőt, és úgy éreztem, soha életemben nem ismertem olyan megnyugtató dolgot, amilyen húsának tömör melegsége, puha gyapjúpulóvere és pacsuli-parfüm illata. Nietzsche szerint „esetleg lehet valami igaz, noha egyben a legnagyobb mértékben káros és veszedelmes; sőt az is lehet, hogy a létezés alapvető alkatához tartozik, hogy teljes megismerésén tönkremenjünk - ebben az esetben egy szellem ereje épp azon volna lemérhető, menynyit képes még az »igazságból« elviselni, világosabban szólva, milyen fokú hígításra, kendőzésre, megédesítésre, tompításra, meghamisításra volna szüksége". Hasonlóan DPT-élményemhez és más hallucinációs portyázásaimhoz, a DMT is azt sugallja, hogy az „igazság" nem pusztán veszedelmes, de még csak egységesnek vagy körülírhatónak sem mondható; hogy a „valóság" egy dinamikus és démoni folyamat, amely közelebb áll a zene és a művészet többosztatú jelentéstartalmaihoz, mint a természettudomány magabiztos alapfeltevéseihez, amely gyakran veszi a hagyományos pszichológiát és az elavult mechanisztikus világképet objektivitásának gyanús védőszárnya alá. Az ilyen utazások - a kvantumfizikusok által leírt „esetlegesség" fortyogó kvantumhabjaiban való gyors megmerítkezésként - segítenek aláásni mindenfajta kozmológiai és ontológiai keretet, amelyhez az ember szívesen tartaná magát, kihangsúlyozva a „a lét felszínén átfutó különös irodalmi minőséget", amelyet McKenna figyelt meg, aki úgy vélte, hogy a nyelv vagy a „10gosz" döntő szerepet játszik a valóság alakításában. 105
McKenna először 1971-ben botlott bele az elképzelésbe, hogy az emberi történelem a végpontjához közeledik, amikor Dennis öccsével és néhány barátjukkal a Kolumbia amazóniai dzsungelének mélyén fekvő La Chorrera faluba utaztak abban a reményben, hogy oo-koo-hét, a witoto törzs által használt DMT-tartalmú tubákfélét találnak - egyfajta Hardy fiúk-féle kaland volt ez a psziché távoli antipódusaira. 31 A tubák csak egy kis részét képezte kutatásuknak; érdeklődésük arra irányult, hogy feltárják a DMT-transz bizonyos vonatkozásait, kapcsolatát a nyelvvel - „DMT befolyása alatt a nyelv átalakult hanghatásból látvánnyá" bizonyos földön kívüli tudatformákkal, sőt talán az ufókkal. Nagy álmokat szőttek. „Szinte éreztem a beavatottak arany láncolatát, amely visszanyúlik a távoli, hellenisztikus múltba, a hermészi Műhöz, e birodalmaknál és századoknál nagyobb tervezethez; amely nem csekélyebb dolog, mint a bukott emberiség megváltása az anyag újbóli átszellemítése révén" - írta McKenna 1993-as, True Hallucinations (Igaz hallucinációk) című emlékiratában. A McKenna fivérek sosem bukkantak oo-koo-hére. Az igazat megvallva McKenna egész hátralévő életét annak kibogozásával töltötte, hogy voltaképpen mit találtak vagy nem találtak Amazóniában. A fivérek és barátaik felfedezték ugyanis a pszilocibint, vagyis temérdek gömbölyded Stropharia cubensis gombát, ami nem is szerepelt az eredeti „étlapjukon". „Karnyújtásnyira vagyunk a legmélyrehatóbb eseménytől, amely egy bolygó ökológiájában bekövetkezhet: az élet kiemelkedésétől az anyag sötét gubójából" - vetette papírra McKenna első gombalakomája után. A gomba bűvöletében, amely mintha csak szólította volna őket, a következő hetekben is óriási mennyiségben fogyasztották a Strophariát. A gomba vált azon törekvésük fókuszává, hogy ötvözzék a sámánizmus tapasztalaton alapuló technikáit a természettudomány kísérleti módszereivel, és így derítsék fel a láthatatlan vidéket, „egy idegen dimenzió párhuzamos, egyidejű létezését körülöttünk mindenütt", amelyhez először a DMT segítségével fértek hozzá. McKenna ekkor alig huszonnégy éves volt, de hát már kora serdülőkorától elbűvölték a kultúra peremterületei. „A drogok, a mágia, valamint a természetrajz és a teológia homályosabb nyomdokvizei iránt érzett lelkesedésem révén érdeklődési területem inkább egy különc fi31 A Hardy fiúk egy népszerű amerikai kalandregény-sorozat, amely a tizenéves testvérpár, Frank és Joe Hardy nyomozásait ecseteli — a Ford.
106
renzei hercegére hajazott, mint egy olyan srácéra, aki az Egyesült Államok szívében nőtt fel az ötvenes évek vége felé." Néhány évvel fiatalabb öccse osztozott lelkesedésében. McKenna részt vett az 1960-as évek egyetemi politikai mozgalmaiban a Berkeleyn, felfedezte a DMT-t „a szerelem nyarának csúcspontján", végignézte a radikális ellenkultúra összeomlását, utazgatott a Távol-Keleten, tanulmányozta a szanszkrit nyelvet Nepálban, és üzletelt hasissal. Ahogyan az egyik útitársának kijelentette, a DMT „egyfajta merénylet" volt, amely megfelelően értelmezve „roppant jelentőséggel bírhat a történelmi válság szempontjából, amelyben mind nyakig ülünk". A McKenna fivérek arról álmodoztak, hogy a New Age pszichonautái, új Wright fivérek lesznek, akik légi különjáratokat indítanak új valóságokon keresztül, és learatják a Nobel-díjakat a tudomány és a sámánizmus egyesítéséért. „Ha a kapun túli világ megkaphatja azt a fajta közmegegyezésen alapuló jóváhagyást, amelyet az elektronnak és a fekete lyuknak megadtunk - más szóval, ha a kapun túli világot a tudományosan érett világfelfogás szükséges részének találjuk -, akkor a lehetőségek egész új világai nyílnak meg saját körülhatárolt történelmi küzdelmünk előtt" - írják a The Invisible Landscape (A láthatatlan vidék) című, a kalandjukról szóló könyvben, amely a tudományos hipotézisek és a pszichedelikus filozófia koraérett és kihüvelyezhetetlen elegye. A fivérek kijelentették, hogy e birodalmak léte aprólékos - és vakmerő - felderítést tesz szükségessé. Dennis volt az, aki megadta a kezdőlökést a kalandhoz, amelyet később a „La Chorrera kísérletnek" neveztek. Amikor McKenna leírta a nyelveken szólást, amelyet a DMT-utazások során néha megtapasztalt, Dennisnél is működésbe lépett ugyanez a jelenség a gombák hatása alatt, és baljóslatúan rovarszerű, „határozottan géphangú, hangos, száraz zümmögést" hallatott, ami „valamiféle sámáni erő" kialakulását sugallta számára. Új keletű képessége ihletésére Dennis azzal az elmélettel állt elő, hogy ezt az értelmetlen hangáradatot - amelyet az ember csak a triptamin-transz során képes kiadni - valamiféleképpen az irányítása alá vonhatja, aminek eredménye „egy dimenziók feletti, szupravezető anyag molekuláris felhalmozódása lesz, amely a gondolatok által kibocsátott üzeneteket továbbítja és fogadja". A McKenna fivérek nyilvánvaló képtelensége ellenére komolyan vették az elképzelést, és esőerdőbeli kunyhójukban megteremtették a feltételeket egy teszthez. Olvastak beszámolókat az amazóniai sámánizmusról, amelyek egy „ibo107
lyaszín vagy mélykék" mágikus folyadékot említettek, amelyet a test termel meg az ayahuasca-ülések során, és amelyet jövendőmondáshoz és boszorkánysághoz használtak - Terence úgy vélte, ő egyszer találkozott ezzel a „pszichofolyadékkal" egy katmandui háztetőn egy zavaros és orgiaszerű éjszakán, amelynek szereplői voltak az LSD, a datura, a DMT és az ufók. La Chorrera kísérletük képtelenségnek tűnő célja az volt, hogy előállítsák és stabilizálják ezt a dimenziókon kívüli folyadékot a háromdimenziós világban. „És véget vessünk a történelemnek. És eljussunk a csillagokig." Úgy tűnik, ez nem történt meg - a McKenna fivérek csalódására a történelem nem volt hajlandó szedni a sátorfáját 1971. március 4-én. Az omega-pont nem érkezett el. De valami azért történt - legalábbis McKennának továbbra is ez volt a meggyőződése. A következő néhány hétben azt vette észre, hogy telepatikus kapcsolatban áll egy földön kívüli másikkal, aki ötleteket és információkat tölt le az elméjébe. És úgy beszélt hozzá, mint tanár a diákhoz. McKenna azt állítja, hogy kilenc nap és kilenc éjjel nem aludt, mivel egy mély kognitív újjászerveződés ment végbe benne. „Az volt az elemi erejű benyomásunk, hogy olyasvalami lép kapcsolatba velünk, ami valószínűleg a külső űrből vagy egy másik dimenzióból származik - idézte fel McKenna. - Különös módszerével a fejünkben lévő valamennyi gondolatot arra használta fel, hogy telepatikusan előidézett forgatókönyveken vezessen végig minket, amelyek fantasztikus képzelgéseket, mély elméleti felismeréseket vagy különös korok, helyek és világok beható szemrevételezését tartalmazták." Miközben McKenna ezeket az áradatokat fogadta, Dennis mind távolabbra és távolabbra húzódott vissza az általánosan elfogadott valóságtól az átmeneti skizofrénia állapotába. Míg a barátaik aggódtak, McKenna közömbös maradt, mert bizonyos volt benne, hogy minden terv szerint folyik. „Nem használtam ugyan semmiféle pszichoanalitikai szakzsargont, miközben erről gondolkodtam, de felfigyeltem egy benső reakciómra, amely magában foglalta a gondolatot, hogy Dennis alkalmasint éppen kibontakozik egy mitopoetikus valóságban, vagy ahogy akkoriban megfogalmaztam magamban, »lassan bezsong«". A La Chorrerában töltött idő alatt McKenna felfigyelt az olyan apró epizódok felhalmozódására, amelyek pillanatnyilag mintha eltörölték volna a tér és idő newtoni korlátait. Felhők rendeződtek lencseszerű csészealjalakzatba; titokzatos fények bolyongtak szerte a földeken; a tó egy részének rohanó vize egyszerre mintha megszűnt volna foly108
ni. Amikor McKenna egy éjjel felkelt és meggyújtott egy gyertyát, egy „erőteljes, három rétegből álló fénykoronát látott", amely több mint egy méterre szórta fényét, arra az aurára emlékeztetve, amely Krisztus testét fogja körbe Matthias Grünewald egy festményén. A kaland utóhatásaként - bár a remélt „közmegegyezésen alapuló jóváhagyást" nem sikerült megszereznie - megerősödött a hite abban, hogy „bizonyos körülmények között a tudat manipulatív hatalma túllép a testen, be a világba". Az elme bizonyos alkalmakkor, bizonyos szokványostól eltérő állapotokban képes meghatározni „rendesen véletlenszerű mikrofizikai események kimenetelét". McKenna beszámolója szerint az események a faluban töltött utolsó éjszakán tetőztek. A tó partján üldögélve a szürke hajnal előtti derengésben figyelte, ahogyan a felhők egybeolvadnak a távolban, különös szimmetriákat formálva. Úgy látta, hogy az egyik felhő befelé kezd örvényleni, mint egy forgószél vagy víztölcsér, sajátos alakot ölt, és feléje száguld. Amikor a feje fölé ért, McKenna felnézett. „Egy csészealj formájú gép volt, amely lassan pörgött nem zavaró, lágy kék és narancsszín fényekkel - emlékezik. - Azt a zümm-zümm-zümm hangot adta ki, mint a sci-fi regények repülő csészealjai." E „kozmikus vicc" hatását fokozandó McKenna felfedezte, hogy a csészealj azonos a George Adamski hírhedt fényképén látható ufóval, amelyet széles körben hamisítványnak, „egy Hoover-porszívó felspécizett zárósapkájának" tartottak. A rejtély egy nyamvadt sztereotípiaként fedte fel magát neki, amelynek máris minden rejtélyessége szertefoszlott. „Azzal, hogy olyan formában jelent meg, amely kétségbe vonja önmagát, teljesebb kognitív disszonanciát ér el, mintha látszólagos idegensége tökéletesen meggyőző volna" - elmélkedett McKenna. Amikor pedig évekkel a kaland után elolvasta Jacques Vallée ufókutató Invisible College (Láthatatlan kollégium) című könyvét, megtudta, hogy „egy abszurd elem kivétel nélkül mindig része a helyzetnek, amelyben a földönkívüliekkel való kapcsolatfelvétel megtörténik". Évtizedekkel később McKenna úgy érezte, hogy „egy tréfás kedvű valami mindentudó hatalmának" volt szemtanúja „a forma és anyag világa felett", amely ebben az esetben úgy döntött, hogy egy csészealj alakját ölti fel, de bármilyen formában megjelenhet. A földön kívüli „másik", amely McKenna elméjében tovább beszélt még jóval azután is, hogy a jelenség maga szertefoszlani látszott, egy ősi galaktikus intelligenciaként mutatkozott be, amely érdeklődik aziránt, 109
hogy gyümölcsöző szimbiózist alakítson ki a modern emberiséggel. „Sokkalta valószínűbb, hogy egy földön kívüli intelligencia alig lenne felismerhető számunkra, mint az, hogy olyan hasonlóságokkal árasszon el bennünket, mint a humanoid forma és bruttó ipari kapacitásunk beható ismerete" - vetette fel McKenna, azt állítva, hogy „a Stropharia cubensis gomba a galaktikus történelem memóriabankja". Elbeszélése szerint ez a gombatudat elmondta neki, hogy spóraformában, meteorokon utazva terjedt szét a galaxisokban, várva, hogy kapcsolatba léphessen magasabb rendű állatok idegrendszerével, amelyek képesek a tudati fejlődésre. „A gomba, amelyet látsz, testem azon része, amelyet a nemi izgalmaknak és a napfürdőzésnek szenteltem - tájékoztatta a gomba McKennát. - A valódi testem rostok finom hálózata, amely átszövi a talajt." Ezek a gombafonal-hálózatok „hektárokra is kiterjedhetnek, és összekapcsolódásaik száma sokkal magasabb, mint egy emberi agyban". A pszilocibin és a pszilocin olyan vegyületek, amelyek azért termelődnek, hogy megnyissák a pszichofizikai kaput az elme galaktikus közösségéhez. „Te egyedként, az emberiség pedig mint faj, a küszöbén álltok annak, hogy szimbiotikus kapcsolatot alakítsatok ki genetikai anyagommal, ami végső soron bevonná az emberiséget és a Földet a magasabb civilizációk galaktikus fősodrába" - imígyen szóla a gomba. A micéliumos intelligencia által tolmácsolt üzenet másik része, ahogyan a következő évek folyamán McKenna formába öntötte, az idő természetének egy kinyilatkoztatásszerűen új felfogása volt. „Amit most felvázolok azokra a kezdeti tapasztalatokra támaszkodva, az teljességgel váratlanul az időfizikában használatos matematikai leírás módosított változata" - írta McKenna a True Hallucinationsban. Ezen elmélet alapján a régi elgondolást, miszerint az idő puszta tartam, amelyet egyenletes síkként vagy egyenes vonalként képzelhetünk el, fel kell cserélnünk az elképzeléssel, hogy az idő egy nagyon bonyolult fraktáljelenség, számos különböző méretű hullámheggyel és -völggyel, amely felett úgy áramlik a létesülés valószínűségeken alapuló világegyeteme, mint víz egy kövekkel beszórt folyómederben. Úgy tűnt, az ősi kínai jövendőmondó-rendszer, a Ji king, a taoista Változások könyve és a DNS bioenergetikai mátrixa a kulcs az időbeliség mélyebb mintázatának vagy háttérszerkezetének feltárásához. A Ji king a maga hatvannégy hexagramjával sokkal több puszta jövendőmondó rendszernél; tekinthetjük a fejlődés, a kibontakozás, a ha-
110
nyatlás és átalakulás folyamatának leírásaként vagy térképeként, ahogyan mindezeket bármely szervezet, faj, egyén vagy civilizáció átéli. „A Logosz megtanította nekem, hogyan tehetek meg a Ji kinggel olyasvalamit, aminek mindeddig talán senki sem tudta a módját - írta McKenna. - A kínaiak valaha esetleg tudták, hogyan tegyék, de azután évezredekkel ezelőtt elfeledték. A Logosz megtanított az időn túli szemléletmódra." McKenna sugallata az volt, hogy vegyék ezen hexagramok legmagasztosabb elrendezését, a Ven-király sorrendet, és matematikai posztulátumok felhasználásával alakítsák át egy gráffá vagy hullámmá, amely „az újszerűség beáradását képviseli a történelembe". McKenna az eredményt az „időhullám-zérusnak" nevezte, és kijelentette, hogy az idő nem egy változatlan kiterjedés, hanem „állandó mozgásban lévő változók közege", ahol nincs két egyforma pillanat, és bizonyos kedvező pillanatokban új lehetőségek léphetnek be a rendszerbe. Az időhullám a „rezonanciák egész óceánját" tárta fel, minden pillanatot egymáshoz fűzve „egy olyan kapcsolatrendszer révén, amely hírből sem ismeri a véletlenszerűséget és az okságot". Az idő fraktális vagy holografikus látásmódja, amelyet McKenna felfedezett, vagyis amelyet téren túli szövetségese felvázolt számára, magában foglalta a lényegi elképzelést, miszerint különböző „időrendszerek", az időbeliség változatos formái vagy szerkezetei léteznek. „És az idő ezen fajtái ciklikusan előrehaladva bukkannak fel és tűnnek el számos szinten; helyzetek bontakoznak ki, amint az anyag reagál az idő és a tér feltételeinek alakulására." Egy ehhez hasonló felismerés segít megszabadítani az egyént az idő terhétől: „Ha tisztában vagy mindazzal, amit az idő a kezdetétől a végéig magában foglal, akkor valahogyan többé már nem az időben létezel - írta McKenna. - Noha továbbra is testben élsz, és eszel, és teszed, amit teszel, felfedeztél valamit, ami rányitja a szemed egyfajta megnyugvással eltöltő egyidejűségre." Az időhullám egyúttal egy küszöbönálló törést is magában hordozott, lineáris időbeliségünk végét, amely az áttérést jelenti egy új időszerkezetbe. „Mivel mi egy olyan időmodellt vetünk fel, amelynek matematikája alapvetően spirális szerkezetet diktál, az események mind szűkebb és szűkebb spirálvonalakba sűrűsödnek össze, amelyek elkerülhetetlenül egy végső pillanathoz vezetnek. Ez a végső pillanat egy fekete lyuk középpontjához hasonlóan egy szükségszerű szingularitás, olyan tartomány, avagy esemény, amelyben a fizika hétköznapi törvényei nem érvényesek." Egy ilyen esemény azt jelentené, hogy „kilé111
pünk a törvények egy bizonyos rendszeréből, amely a létezés feltételeit megszabja, és belépünk a törvények egy másik, gyökeresen különböző rendszerébe. Az univerzumot egy sor élesen elhatárolt korszakként vagy szakaszként szemléljük, amelyek törvényei teljes egészében eltérnek egymástól, az átmenet az egyik korszakból a másikba pedig váratlan hirtelenséggel megy végbe." Miután La Chorrerát követően visszatértek Kaliforniába, McKenna azon vette észre magát, hogy „egy kreatív mánia vett erőt rajta, amelynek szélsőséges volta minden korábbi elképzelését felülmúlta". Szövetségesétől és a saját intuícióitól ösztökélve arra a feltételezésre jutott, hogy e „végső pillanat" összeolvadása egy ritka csillagászati együttállás során következne be: amikor a napfordulón lévő nap elsötétíti a galaktika középpontját, amely esemény hozzávetőlegesen huszonhatezer évente egyszer történik meg. Számítógépes program felhasználásával kiderítette, hogy ez legközelebb 2012. december 21-én fog bekövetkezni. McKenna állítása szerint a maja naptár ismerete nélkül jutott el ehhez a dátumhoz, „és csak azután értesültünk arról, hogy az általunk levezetett végpontdátum valójában a maja naptár vége is, miután felfigyeltünk rá, hogy a történelmi adatok a jelek szerint akkor igazodnak a legjobban a hullámhoz, ha ezt a dátumot választjuk". McKenna elmélete szerint az eszkaton 32 , különös attraktor vagy merkabaszerű objektum 33 , amely abban a végső pillanatban reánk vár, bizonyos értelemben máris megjelent, és amit mi történelemként tapasztalunk meg, az e tetőpont visszaverődő lökéshullámainak sorozata. „Mi lehet az, ami egy huszadik századi egyénnek és egy ősi középamerikai civilizációnak ugyanazt a dátumot adja meg, amelyre a világ átalakulását rögzíthetik? - tette fel McKenna a kérdést. - Talán arról van szó, hogy mindketten használták a tudattágító gombákat? Lehet ennyire egyszerű a válasz? Nem hiszem. Inkább azt gyanítom, hogy amikor megvizsgáljuk a tudatalattink mélyét, azt a váratlan felfedezést fogjuk tenni, hogy minket is ugyanaz a rendezőelv szabályoz, mint a tágabb univerzumot, amelyből fakadunk. Ezt az első pillantásra meglepő
32 Eschaton ('éaxcuov' ógör.), eszkaton - végső idő, a világ végállapota, Jézus dicsőséges eljövetele és az utolsó ítélet után - a Szerk. 33 A merkaba a zsidó hagyományban a kabbalát megelőző misztika, amely a Krisztus utáni I. és II. században alakult ki; a szó jelentése 'szállító eszköz, szekér' - a Ford.
112
elképzelést hamarosan már nyilvánvalónak, természetesnek és elkerülhetetlennek fogjuk látni." Azzal, hogy La Chorrerában megnyitották pszichéjüket az Ismeretlen előtt, a McKenna fivérek vajon visszanyertek valamiféle mélyen eltemetett, archetípusos képzetkört, egy pszichofizikai gondolatrendszert, amely összekapcsolja a különböző vallási hagyományok világvége-eszkatológiáit? Vagy végül az egészről ki fog derülni, hogy nem egyéb a kozmikus tréfa egy megnyilvánulásánál, az emberi elbizakodottság és alkímiai ábrándok kicsúfolásánál? McKenna erről sosem bizonyosodhatott meg. „A képzet, miszerint valamiféle fantasztikusan bonyolult, látomásszerű kinyilatkoztatás történetesen épp az események középpontjába állítja az embert, az elmebetegség egyik tünete" - jegyezte meg McKenna annak tudatában, hogy történetében minden kelléke megtalálható „az ego messianisztikus felduzzasztásának", amely a múlt prófétáit megfertőzte, akik új vallási dogmák és tanok formájában adták tovább betegségüket. „Meglehet ugyan, hogy az én elméletem is a klinikai patológia esete, ám e vallási rendszerektől eltérően nekem elég humorérzékem van ennek tudatosításához" - mondta önmaga védelmében. Bár időhulláma tantaluszi kínokat szerzett neki, McKenna úgy látta, hogy személyes színjátékának e felvonása magával hozta „a kiváltságos tudástól elválaszthatatlan komédiát".
NEGYEDIK FEJEZET
Az álom önmaga értelmezése. TALMUD
szkeptikusok és agnosztikusok szerint a közelgő Apokalipszisbe - ami szó szerinti értelemben 'feltárulást' vagy 'megnyilatkozást' jelent - vetett állhatatos hit az emberi lélektanban gyökerezik. Mivel egyéni egónk halálának gondolata elrettent minket, inkább kivetítjük a saját végzetünket - vagy természetfeletti színeváltozásunkat, vagy kibernetikus halhatatlanságunkat - az egész emberi világra. Ahogyan Eugen Weber írja Apocalypses: Prophecies, Cults, and Millenial Beliefs through the Ages (Apokalipszisek: Próféciák, kultuszok és millenniumhitek az emberiség korszakaiban) című könyvében: Valamiféle robbanásszerű és rendkívüli menekülésre vágyunk az elkerülhetetlen elől, és mivel ilyesmi nem tűnik fel a láthatáron, egy apokaliptikus törésbe vetjük a hitünket, mely által az elkerülhetetlen feloldódik a hihetetlenben: sáskák, döghalál, bestiáriumokba való szörnyek, angyalok, ipari mennyiségben ömlő vér és végül megváltás a bűntől és a gonosztól -, ami a szorongást, a kínokat és a fájdalmat jelenti. Azzal, hogy az emberi szenvedést kozmikus értelemben határozzuk meg, egy kozmikus rend részeként, mely tartogat egy kivezető utat, a katasztrófa fennköltté válik, értelemmel ruháztatik fel, és ekként elviselhetővé válik.
114
A mindennapi létezés kétségbeesését enyhíti a tudat, hogy a kozmikus színjáték központi cselekményének résztvevői vagyunk. Jóllehet ismerősnek és ésszerűnek tűnik, ez a fajta agnosztikus szemléletmód is szubjektív felfogáson alapul. E beállítottság szerint létezik egy külső álláspont - a szkepticizmusé -, amely lehetővé teszi a racionális elme számára, hogy eltávolodjon az általa megfigyelt folyamatoktól. A világi materializmus vélelmezett objektivitása és ésszerűsége miatt őrzi kiváltságos helyzetét, amely tulajdonságai miatt képesnek látszik a metafizikai és mitikus elképzelések értékelésére ahelyett, hogy elfogadná őket a psziché alkotóelemeiként. A szkeptikusok ehhez a szemléletmódhoz tartják magukat, jóllehet a fizikusok bebizonyították, hogy az objektivitás kiváltságos álláspontja nem létezik. Ahogyan John Archibald Wheeler megjegyezte, mindnyájan résztvevői vagyunk az univerzumnak, amelyben nincs fenntartott helye az elkülönült megfigyelés számára. Az agnosztikust eltökéltségében, hogy megőrizze elfogulatlan álláspontját, éppúgy hatalmában tartja archetípusa. A mértékadó agnosztikus szemlélet nem ad helyet azon lehetőségnek, hogy az időbeliség különböző formái - vagy David F. Peat fizikus szerint „időrendszerek" - létezhetnek, hogy fizikai világunk alapja nem az anyag, hanem az „elme anyaga" lenne, vagy hogy átalakulások hirtelen ugrások formájában is lejátszódhatnak, amilyen a Terence McKenna által leírt kvantumugrás egy új környezetbe. William Irwin Thompson állítása szerint: „Mi az emberiség kulturális fejlődésének tetőponti nemzedéke vagyunk, és életünk mikrokozmoszában az emberi faj evolúciójának makrokozmosza bontakozik ki: és pontosan ez az, amit új mítoszaink (amilyen a 2001 Űrodüsszeia) közölni próbálnak velünk." Egy ilyen álláspont minden New Age-felhangja ellenére legalábbis valószínűnek tűnik - és a gyorsan változó fizikai és pszichikai körülményekre történő alapos ráhangolódás is alátámasztja. Ebből az alternatív nézőpontból ésszerűnek tűnik a lehetőség, hogy az elkövetkező néhány év a jelenlegi irányzatok betetőzését hozhatja, hiszen mint korábban megjegyeztük, a jelen tendenciák nem folytatódhatnak a végtelenségig, noha bajos elképzelni a végpontjukat. Ezen tendenciák közé tartozik a bolygókörnyezet gyors rombolása, a nukleáris vagy vegyi világpusztítás fenyegetése, amelyet terroristák vagy nemzetállamok szabadítanak el, az információtelítettség exponenciális növekedése és a technika felgyorsult fejlődése. Úgy tűnik, a technikai fejlődés egy összeolvadási pont felé közelít - amit egyes futurista gondolkodók -
115
„szingularitásnak” neveznek. A kőkorszak sok évezreden át tartott, a bronzkor néhány ezer évig, az ipari korszak háromszáz évig, a vegyi vagy műanyagkorszak alig több mint egy évszázaddal ezelőtt kezdődött, az információ kora harminc esztendeje, a biotechnológia korszaka pedig csak az elmúlt évtizedben kapcsolt sebességbe. E számítás szerint elképzelhető, hogy a nanotechnológia kora akár teljes nyolc percig is eltarthat. Ekkorra az emberi értelem talán maradéktalanul ellenőrzése alatt tartja majd a bolygókörnyezetet sejtszinten és molekuláris szinten, ez pedig utópisztikus teremtőképességhez vagy antiutópisztikus tébolyhoz vezethet - talán mindkettő egyazon pillanatban fog beköszönteni. Az emberek zöme azonnal elutasítaná azt a kusza képzetkört, amelyet a McKenna fivérek a La Chorrera kísérlet utóhatásaként dolgoztak ki, mint saját zavart pszichéjük kivetülését, amelyet a tudattágító drogok nagy mennyiségben történő, fékevesztett fogyasztása felerősített. McKenna ezt készségesen be is ismerte. „A földönkívüliekkel történő kapcsolatfelvételről szóló bármely történet már önmagában is éppen elég hihetetlen, ám a mi sztorinkban ráadásul még a hallucinogén gombák is főszerepet játszanak, amelyekkel kísérleteztünk - írta. - A puszta tény, hogy mi ilyen növények hatása alatt álltunk, nagyon is kétségessé tesz egy történetet az idegenekkel való kapcsolatfelvételről bárki szemében, aki nem tanúsít megértést a hallucinogének használata iránt." Másfelől meglehet, hogy McKenna új időmodellje minden kinyilatkoztatásszerű és apokaliptikus dimenziójával együtt olyasvalamit képvisel, ami a tudatalatti mély vizeiből merült fel, egy archetípusos képzetkör felbukkanásának kezdeti szakaszát, amely összeköti a zsidó-keresztény hagyomány világvége-eszkatológiáját a klasszikus majakorszak mitológiai világszemléletével. Meglehet, hogy a McKenna fivérek erőfeszítéseik révén - amelyek „egy elveszett művészet, egy elveszett tudás vagy egy elveszett tudat" visszaszerzésére irányultak Amazóniában a tudattágító növények radikális gnózisának felhasználásával - spontán módon hozzáférhettek valamihez, ami valóban kezdi éreztetni jelenlétét a kollektív pszichében. McKenna gyanította, hogy ez a helyzet. „Semmi sem történik bejelentés nélkül" - jegyezte meg. Carl Jung a saját életében és páciensei álmaiban gyakran tapasztalta a jelenséget, hogy egy hang, amely látszólag az egyénen kívüli forrásból származik, információkat tár az illető elé - hasonlóan a telepatikus értelemhez, amely McKennával kommunikált Amazóniában. A hang „min116
dig ellentmondást nem tűrő kijelentést tesz vagy utasítást ad, mely vagy gyakorlati jellegű, vagy mély filozófiai jelentőséggel bír" - írta Jung, aki a hangot „a teljesebb személyiség termékének" tekintette, „melynek egy részét képezi az álmodó tudatos énje". A tudatalatti útmutatásai sokszor mintha „a tényleges tudatos éleslátásnál magasabb rendű intelligenciát és célszerűséget" nyilvánítottak volna ki. Azok a letöltések, amelyeket McKenna mágikus gombaszövetségesétől kapott - az idő természetéről és a lehetséges szimbiózisról az emberek és a gombák galaktikus intelligenciája között - úgyszintén beleeshetnek ebbe a kategóriába. A hallucinogének révén érkező látomások és útmutatások felerősíthetik a valóság apokaliptikus szemléletmódját - jómagam is hasonló hajlamot fedeztem fel magamban a saját utazásaim utóhatásaiként. A tudattágító szerek átmenetileg szétforgácsolhatják vagy akár el is törölhetik az egót, ám az hamarosan nagy bőszen visszatér, és igyekszik megteremteni egy új kozmológiai keretet, amelyben egy hatalmas dráma középpontjába veheti be magát. Az új világlátás megvalósítására - a metanoiára - irányuló erőfeszítés akár paranoiába is torkollhat. Jóllehet McKenna írásba foglalta az időhullámban fogant gondolatait, elképzelése nélkülözi a tudományos bizonyítékokat, hiszen „az újszerűség beáradása a történelembe" szubjektív értékítéletet követel, és matematikai mennyiségekkel nem fejezhető ki. Úgy tűnik, további megerősítés híján McKenna időhulláma is a hóbortos és az elvethető birodalmába kerül majd, mint a flogiszton, az orgonenergia vagy azon tündöklő és szavakkal ki nem fejezhető tárgyak egyike, amelyekről Jorge Luis Borges ír a regéiben - vagy mint az Apokalipszis fogalma maga. McKenna az 1980-as években vált kultikus személyiséggé, ám elképzeléseit elnyelte az internetes konjunktúrát kísérő technológiai mámor első hulláma. Hiszen ő végső soron gnosztikus és hermetikus álláspontot képviselt, és sokkal inkább pszichedelikus utazásain szerezte az információit, semmint az internetről. McKenna támogatta „Püthagorasz sziréndalát - hogy az elme hatalmasabb bármely elképzelhető részecskegyorsítónál, érzékenyebb bármely rádióvevőnél vagy a legnagyobb optikai teleszkópnál, teljesebben ragadja meg az információkat bármely számítógépnél: hogy az emberi test - szervei, hangja, helyzetváltoztató képessége és képzelete - több mint elégséges eszköz az univerzum bármely terének, idejének vagy energiaszintjének felfedezésére". A futurista és transzhumanista elméletalkotók újrafogalmazták McKenna látomását a közelítő szingularitásról egy küszöbönálló „tecnnológiai 117
szingularitásra", amelyben az emberek összeolvadnak a gépekkel, hogy felülemelkedhessenek biológiai korlátaikon. Ray Kurzweil, The Age of Spiritual Machines (A spirituális gépek kora) szerzője „A felgyorsuló visszatérések törvénye" című esszéjében a technológia exponenciális fejlődését vizsgálja, amely a Moore törvénye által meghatározott ütemben halad előre, és azt bizonygatja, hogy ez a matematikai növekedési görbe hamarosan a változás olyan sebességét éri el, amely közel áll a végtelenhez. Kurzweil szerint ez még ebben a században be fog következni. „A gépi intelligencia néhány évtizeden belül túlszárnyalja az emberi értelmet, és ez elvezet a szingularitáshoz - vagyis egy olyan gyors és mélyreható technológiai változáshoz, amely szakadást jelent az emberi történelem szövetén - ujjong Kurzweil. - A következmények közé tartozik a biológiai és nembiológiai intelligencia összeolvadása, a halhatatlan, szoftveralapú emberek és az értelem ultramagas szintjeinek megjelenése, amelyek a fény sebességével terjednek kifelé az univerzumba." A futurista elméletalkotó John Smart, aki a szingularitás-figyelő honlapot működteti, osztozik Kurzweil elragadtatásában: „A technológia önmagunk következő szerves kiterjesztése, mely olyan sebességgel, hatékonysággal és rugalmassággal fejlődik, hogy előbb-utóbb szükségszerűen elavulttá teszi DNS-alapú technológiánkat, még ha közben megőrzi és kibővíti is mindazt, amit a legtöbbre értékelünk önmagunkban." Kurzweiltól eltérően, aki az embereket kibontakozó technológiáknak tekinti, amelyek kifelé terjeszkednek, hogy betöltsék az univerzumot, Smart az általa „felemelkedésnek" nevezett folyamatban látja a faj végső sorsát, ami lényegében elmenekülést jelent ebből az univerzumból a másik irányba azáltal, hogy új univerzumokhoz hasonló, élethű szimulációkat vagy virtuális valóságokat hozunk létre, minden információt beszippantva információfeldolgozó és technológia-előállító moduljaink fekete lyukába. A transzhumanisták hite szerint biológiai korlátainkat gépi eszközökkel kell legyőznünk. Túl tömörek, túl nehézkesek vagyunk ugyanis örökölt húsburkunkban, a „lassútér" csapdájában, ahogyan John Smart nevezte. A virtuális valóságokba merülve vagy mesterséges intelligenciaközvetítőkkel - netán valamely más technológiai jó szellemmel - egybeolvadva egy gyorsabb, félelmetesen remekebb létállapotba fogunk eljutni. Ahogyan Kurzweil megjegyzi: „A biológiai gondolkodás megrekedt másodpercenként 1026 műveletnél (ez minden biológiai emberi agyra 118
vonatkozik), és ez a szám nem fog számottevően változni, még akkor sem, ha a biomérnökök megváltoztatják a génállományunkat. A nembiológiai intelligencia azonban kétszeres exponenciális ütemben fejlődik, és még e század közepe előtt toronymagasan túl fogja szárnyalni a biológiai intelligenciát." Azzal, hogy nanorobotokat ültetnek az agYuk ba, vagy végül talán a pszichéjük egészét letöltik halhatatlan, szilíciumalapú szuperszámítógépekbe, az emberek hozzájárulhatnak szánalmasan parányi agykapacitásukkal és elavult személyiségükkel a mesterséges intelligencia továbbfejlesztéséhez a működés magasabb és gyorsabb szintjeire. A transzhumanisták azonban futurista látomásaiktól megbabonázva nem hajlandóak tekintetbe venni, hogy mind ez ideig nincs rá bizonyítékunk, hogy a gépek képesek eljutni a tudatig. Még némi együttérzéssel is viseltethetnénk a mesterséges tudat következő szintje iránt, amelyet jelenleg kihordunk, hogy örökünkbe lépjen. Smart így ír: „Vegyük figyelembe, hogy mihelyst elérjük a szingularitást, a mesterséges intelligencia minden valószínűség szerint éppúgy részt vállal majd a spirituális kutatásban, éppannyira érdekelt lesz abban, hogy jó életet éljen és felderítse az ismeretlent, és éppannyira gyötrődik majd a szorongástól, mint mi jelenleg." Smart megnyugtat bennünket, hogy még ha a mesterséges intelligencia el is pusztítja az emberi fajt a Terminátor-stílusú viselkedés valamely imádkozó sáskán is túltevő szakaszában, azért végül kétségtelenül újra akar majd teremteni minket - ahogyan mi is múzeumokat és állatkerteket építünk azon kultúrák és állatfajok megőrzésére, amelyeket kiirtottunk. A transzhumanista látomás híven tükrözi kulturális képzelgéseinket a technológiáról és a transzcendenciáról, akárcsak mélységes szorongásunkat és téveszméinket az idő, a tudat és a lét lényegével kapcsolatban. Bár nem mindnyájan osztozunk egy küszöbönálló „technológiai szingularitás" látomásában, gondolkodásunk szerves részét alkotja a képzet, hogy technológiánk teleologikus módon fejlődik valamiféle örökké közelítő, mégis örökké kitolódó tetőpont felé. Pedig könnyen meglehet, hogy a jövőnk teljességgel más irányban rejlik - hogy ezt az irányt meghatározhassuk, először is érdemes megvizsgálnunk a technológia alapvető természetét. A filozófus Martin Heidegger megjegyezte, hogy a technológia lényege nem található meg egyetlen gépben vagy termékben sem; a technológia lényege a valóság teljes „keretbe foglalása", ami nem más, mint modern vagy posztmodern világszemléletünk. „A fenyegetés az ember119
re nézve elsősorban nem a potenciálisan halálos gépezetekből és a technológiai apparátusból fakad - írja Heidegger A technológia kérdésköre című esszéjében. - A tényleges fenyegetés máris lényegében érinti az embert." A technológia, jegyzi meg Heidegger, a valóság olyan elrendezésén alapul, amely mindent - az embereket is beleértve - puszta „állománnyá" változtat, olyan erőforrássá, amely ésszerűnek feltüntetett célok érdekében szabadon felhasználható. A modern városok szélén álló hatalmas lakótelepek sivár építészete, ahol az emberiség tömegeit raktározzák munkaerőtöbbletként, ennek a világképnek a természetes kiterjesztése. Kétségbe kell vonnunk a feltevést, hogy a nagyobb sebesség, a több információ vagy jelenlegi emberi valóságunk mennyiségalapú kiterjesztésének vagy mesterséges túlszárnyalásának bármely formája önmagában véve értékes lenne. Egy alternatív nézőpontot kínál a keleti miszticizmus, amelynek nincs hasonló fejlődésvíziója. Ahogyan a hindu guru, Srí Niszargadatta Maharádzs I Am That (Én vagyok Az) című, spirituális klasszikusában felszólít minket: „Ragadjátok meg a lényeget: Hogy a világ és az én egyek és tökéletesek! Csak a ti hozzáállásotok hibás, és annak van szüksége helyreigazításra." A hibás hozzáállás hibás világot teremt - az elégtelenség világát, amelyben az emberi lényeket a tárgyak szintjére degradálják. A szüntelen kikapcsolódás világa ez, és a „kikapcsolódásé a kikapcsolódásból", amelyben az egyén kitöltendő űrnek érzi magát. Olyan világ ez, amelyben a jelent lebecsüljük, reményeinket és álmainkat pedig egy sivár jövőre vetítjük. Heidegger megjegyzi, hogy a „technológia" a görög techné szóból származik, amely szót nem csupán a műszaki tudományokra, hanem a művészetre és a művészi technikára is alkalmazták. „Volt oly korszak, amikor az igaz kinyilvánítását a szépben szintén technének nevezték - írja. - Valaha azt a feltárulkozást is technének nevezték, mely az igazságot a sugárzó megjelenés tündöklésébe helyezi." Heidegger ezt fenséges megfelelésnek találja, és úgy véli, hogy a művészetben lelhetünk rá arra a „mentő hatalomra", amely képes belenézni a technológiai keretbe foglalás szakadékába. Ha a művészetben mentő hatalom rejlik, akkor azt nem az egyéni alkotók által létrehozott porszemnyi műalkotásokban, hanem egy mélyebb, kollektív látomásban kell keresnünk, amely az egész világot egyetlen műalkotásnak látja, ami - ahogyan Niszargadatta és McKenna sugallja - máris tökéletes a maga „megnyugvással eltöltő egyidejűsé120
gében". Alkalmasint jobban járunk, ha ahelyett, hogy egy végső soron unalmas „technológiai szingularitást" képzelünk lelki szemeink elé, inkább a művészi technika, a mesterségbeli eszközök fejlesztését vesszük fontolóra, amelyek erre a világra irányulnak, mégpedig a jelenlegi állapotában. Ha átélnénk egy ilyen perspektívaváltást, a technológia is megtalálhatná megfelelő helyét az életünkben - egy olyan társadalomban, amely a művészi technika felé orientálódik, könnyen azon vehetnénk észre magunkat, hogy jóval kevesebb szerkentyűre vágyunk. Kezdhetnénk előnyben részesíteni a lassúságot a sebességgel, a kifinomultságot és összetettséget a szabványelméket megcélzó termékekkel szemben. Ahelyett, hogy a spirituális kutatást és a jó életre való törekvést holmi futurisztikus, mesterséges intelligenciákra vetítjük ki, ténylegesen szakíthatnánk időt arra, hogy itt és most beteljesítsük ezeket a célokat, barátaink és szerelmeink jelenvaló társaságában. Úgy tűnik, a probléma részben annak az összeolvadásnak vagy szingularitásnak az alapfogalmában rejlik, amely összetömöríti a lehetőségeinket ahelyett, hogy kiterjesztené. A technológiai szingularitás képzete kultúránk megszállott racionalitását tükrözi, amely a lét minőségi vonatkozásait mennyiségi tényezőkre redukálja, és elvont rendszereket kényszerít összetett változókra. A technológiai szingularitás helyett új irányba, a művészi technika kívánatosabb sokfélesége felé terelhetnénk a gondolkodásunkat. A művészi technika lényegéből fakadóan erotikus; ez az, amit Glenn Gould vagy Thelonius Monk kifejez a zongorán keresztül - a tanult hozzáértés és a kvantumimprovizáció összjátéka, amely a lángelme anyaga. A művészi technika felöleli eleven világunk jelenvalóságát; a technológia szüntelen kielégületlenségbe taszít minket. A transzhumanisták futurista képzelgései figyelmen kívül hagyják a technológiai fejlődést kísérő negatív hatásokat és az előre nem látott következményeket, amelyek a gépesítés minden egyes új szintjével drasztikusan megszaporodtak. A rovarirtószerek tömeges használata az 1950es évek óta gyakorol káros hatást az emberek egészségére és az állatpopulációkra szerte a világon. A génmanipulált magvak ellenőrizhetetlen terjedése a genetikai szennyezés egy formája, amelynek következményei jelenleg még beláthatatlanok. Hőn szeretett szerkentyűink előbbutóbb a hulladéktemetőkbe gyűjtik a nehézfémeket és vegyi anyagokat. Az ipari folyamatok által szennyezetté tett környezet, a katonai-ipari érdekszövetség által tömegesen gyártott rakéták és fegyverek egy jóval kevésbé káprázatos jövőt sejtetnek. 121
A technológia, mérgező melléktermékei, a tömegpusztító fegyverek és mindezek embertelen következményei az emberi psziché kivetülései, amelyek fejlődésünk jelenlegi szakaszát fejezik ki. És nem csupán a tudatunk nyilvánul meg bennük, hanem a tudatalattink is. „Nézz csak a pusztítás ördögi gépezeteire! - írja Jung. - A légynek sem ártó úriemberek találták fel őket, ésszerű és tiszteletreméltó polgárok, akik minden kívánatos tulajdonsággal ékesek. És amikor az egész mindenség felrobban, és a pusztítás leírhatatlan pokla szabadul el, mintha senki sem lenne érte felelős. A dolog egyszerűen csak megtörténik, mégis teljes egészében az ember idézi elő." A jungi szemléletmód lélektani eseménynek tekinti az Apokalipszist, amely jelenleg a kollektív és az egyéni pszichében megy végbe. Ennek a folyamatnak, amelynek során pszichénk valamennyi aspektusát feltárjuk és lemeztelenítjük, egyre katasztrofálisabb anyagi megnyilvánulásai lesznek, míg csak dimenziói a maguk teljességében fel nem bukkannak a tudatunkban, hogy asszimilálhassuk őket. Jung így ír: „Az egyetlen dolog, ami most igazán számít, az, hogy vajon az ember képes-e feljebb lépni egy magasabb morális szintre, a tudat egy felsőbb síkjára, hogy felnőjön azokhoz az emberfeletti képességekhez, melyeket a bukott angyalok a kezére játszottak. Ám addig semmiféle előrelépést nem tehet, míg sokkal alaposabban meg nem ismerkedik a saját természetével." Mindaddig nem is remélhetjük, hogy ellenőrzést gyakorolhatunk a technológiai folyamatok felett, amelyeket szabadjára engedtünk, amíg uralmunk alá nem vonjuk saját árnyék-anyagunkat. McKenna meggyőződése szerint ahelyett, hogy szilíciumalapú kiutat keresnénk civilizációs zsákutcánkból, egy archaikus újjászületésre van szükségünk, a bennszülött kultúrák és mítoszalapú civilizációk által jól ismert látnoki észlelésmódok visszaállítására, ám a modern nyugati intellektus által kifejlesztett elemző eszközökkel kiegészítve: Intézményeink, ismeretelméleteink tönkrementek és kimerültek; újra kell kezdenünk abban a reményben, hogy a sámánok módszereivel megihletett személyiségek segítségével újra képesek leszünk művelni ezt az ősi misztériumot. A Logoszt felszabadíthatjuk, és a hang, amely Platónhoz és Parmenidészhez és Herakleitoszhoz beszélt, újra megszólalhat a modern ember elméjében. És amikor megteszi, az elidegenültség véget ér, hiszen mi magunk válunk az ide122
genné. Ez az az ígéret, amely megcsillan előttünk; egyesek számára talán lidércnyomásos látomásnak tűnik, de hát minden igazán nagyszabású történelmi változás erőteljes érzelmi töltést hordoz. Ez hajtja előre az embereket egy tökéletesen új világ felé. Miközben egyik utolsó műve, a „Válasz Jób könyvére" 34 című terjedelmes és fajsúlyos esszé megírásának folyamatát tárgyalja, Jung megjegyzi, hogy szinte úgy érezte, mintha ezt az esszét rátukmálták volna. „Tartalmát az isteni tudat kibontakozásaként érzékelem, melynek részese vagyok, akár tetszik, akár nem" - panaszkodott egy levélben. Bármilyen valószínűtlennek tűnik is, az ifjú McKenna fivérek különös története, akik „egészen váratlanul" az időbeliség egy új modelljét kapták meg egy telepatikus gombától Amazóniában, talán ugyanezen isteni tudat kibontakozásának egy másik szakaszát jelentheti. Mielőtt megvizsgálnánk az Apokalipszis gondolatát, legtöbbünknek két hatalmas fogalmi buktatóval kell szembenéznünk: a Jelenések könyvével és azzal a keresztény hagyománnyal, amely ezt kitermelte. A hivatalos kereszténység bűntudattal, elfojtással és a test megtagadásával átitatott légköre az elmúlt évszázadok folyamán egyre erőteljesebben szorította vissza a haladó szellemet - fiatalságom éveiben én magam sem gondolkodtam el rajta komolyabban. Az idő múltával azonban kezdtem gyanítani, hogy ha életem szerves részévé kívánom tenni a spiritualitást, akkor meg kell értenem és vissza kell követelnem saját örökségem lényegi jelentését. A „spiritualitás" az elmúlt évek folyamán újra hatalmas népszerűségre tett szert napjaink nyugati világának vagyonos elitje körében, ám rendszerint valami egzotikus keleti árnyalattal, teljes egészében kerülve Krisztust és a Bibliát. Miközben a New Age-hez kapcsolódó mozgalmakat rajongók falkái követik, e követők közül sokan csak szemezgetnek az ezoterikus hagyományokból, kiválogatva azt, ami a legjobban illik az életstílusukhoz: modellek és bróker barátaik sok ezer dollárt költenek arra, hogy elvonuljanak jógatanfolyamokra és nyersételkúrákra, és trópusi helyszíneken gyakorolhassák az ászanákat és a mantrákat. Szilí-
34 Carl Gustav Jung: Válasz Jób könyvére. Budapest, 1992, Akadémiai Kiadó.
123
ciumvölgyi felsővezetők hindu szobrokkal és tibeti tangkákka1 35 díszítik a nyaralójukat. Az építészek belefoglalnak egy csipetnyi feng shuit a terveikbe. Éjszakai bárokat Karmának és Szellemnek neveznek el, zenekarokat pedig Nirvanának vagy Spiritualizednak hívnak. Milliók meditálnak és dünnyögnek mantrákat, miközben szorongásuk enyhülését és a kozmosszal való egységük valamely bizonytalan érzését keresik. Sikerkönyv-szerző guruk végtelen „bőséget" ígérnek „a spirituális siker törvényeinek" követése révén. Ha elcsépeljük a szavakat, megfoszthatjuk a jelentésüktől, és az ellentétükbe fordíthatjuk őket. Kultúránk kényelmesen leamputálta a spiritualitás fogalmát az élet folyamatairól, és most arra használja, hogy árucikké tehető élmények, önsegítő mozgalmak és díszítőelemek roppant széles skáláját jelölje vele. A keresztre feszített Krisztus alakja a kortárs irányzatok félszeg ellentétét jeleníti meg, azt sugallva, hogy a jelentőségteljes spiritualitás utáni törekvés olyan elkötelezettséget követel a közösség iránt, amely túlmegy a kényelmesség vagy az ésszerűség határain. Napjaink jógijai és posztmodern misztikusai körében a bibliai és gnosztikus Krisztus forradalmi alakjától való elidegenedés talán egy szükséges szakaszt jelez, mielőtt visszatérhetünk e hagyományhoz, a megértés mélyebb szintjén építve be azt életünkbe. Mivel immár minden bibliai dogmától eltávolodtunk, megvan a lehetőségünk arra, hogy úgy fedezzük fel saját örökségünket, mintha új és eredeti lenne. Márk evangéliuma arra tanít bennünket, hogy szeressük Istent teljes elménkből, teljes szívünkből és teljes lelkünkből. Más szóval, Márk arra ösztönöz minket, hogy használjuk fel az értelmünket, valamint az érzéseinket a szentséghez való kapcsolatunk felfedezésére. A jungi modell pedig a kezünkbe ad egy módszert a zsidó-keresztény örökség megközelítéséhez, amely nem sérti kognitív képességeinket. A jungi nézőpontból az Apokalipszis, akárcsak „Krisztus második eljövetele" archetípusok, amelyek a kollektív psziché bizonyos vonatkozásait képviselik. A Jungot követő Edward Edinger az archetípust „a kollektív tudatalatti olyan őseredeti pszichés mintázataként" határozza meg, amely „ugyanakkor szándékoltságot hordozó dinamikus hatóerő is". Az archetípusok az emberiség drámájának színpada körül vagy kulisszái mögött keringenek, várva az ő „csillagállásukat", amikor részévé válhatnak az egyéni
35 Tibeti buddhista tekercskép — a Ford.
124
és kollektív pszichének, beindítva az átalakulás messzemenő következményekkel járó folyamatait. Az archetípus-elmélet azon a felfogáson alapul, amelyet Jung a psziché valóságáról, az elme és a világ kölcsönös összefüggéséről alkotott, és amellyel kapcsolatos álláspontját minden materialista elgondolással szemben megvédelmezte. „A psziché nem pusztán létezik, de azonos magával a léttel - írja Jung, teljesen nyilvánvalónak találva a dolgot, ha az ember belegondol: - Majdhogynem képtelen előítélet feltételezni, hogy a lét csakis fizikai lehet... Méltán állíthatnánk ennek az ellenkezőjét, vagyis hogy a fizikai lét puszta következtetés, hiszen az anyagról csupán annyit tudunk, amennyit az érzékeink által közvetített pszichés képeken keresztül észlelünk." Jung szerint a mitológiai szimbólumok és archetípusok a psziché aspektusaiként konkrét létezők. „Tény az, hogy bizonyos eszmék szinte mindenütt és minden korban léteznek, és akár spontán módon is képesek megteremteni önmagukat, függetlenül a népek vándorlásától és hagyományaitól" - írja. Az archetípusokat nem az egyének fedezik fel vagy állítják elő - gyakran inkább arról van szó, hogy azok tudatos vágyaik ellenére is megszállják vagy hatalmukba kerítik őket. A tudatalatti a mítoszok, szimbólumok és elfojtott pszichés tartalmak raktáraként túlnyúlik tudatos gondolkodásunk határain. Jung meggyőződése szerint a tudatnak „mindig meg kell maradnia a kisebb körnek a tudatalatti nagyobb körén belül; egy tengertől körülvett szigetnek." A tudatalatti óceánjában pedig „az élőlények végtelen és önmagát feltöltő bőségét" észlelte, „olyan gazdagságot, mely meghaladja felfogásunkat". Az egyének pszichés fejlődése mellett a kollektív psziché szintjén is szüntelen evolúciós folyamat zajlik. Ha az Apokalipszis mint archetípus mostanában kerül a megfelelő csillagállásba világunkban, akkor megvan az a választási lehetőségünk, hogy ezt a „dinamikus hatóerőt" és őseredeti mintázatot teljességgel tudatosítsuk magunkban. Azáltal pedig, hogy tudatos figyelmet szentelünk neki, mederbe terelhetjük a folyamatot, és talán elkerülhetjük legkatasztrofálisabb hatásait. A Jelenések könyve borzalmas tárgy az elmélkedéshez - a szöveg mintha csak egy pocsék LSD-utazás mélységeiből buggyant volna fel: széteső, baljósan titokzatos, tűrhetetlenül önelégült, bosszantóan tudálékos. Ahogyan a jungi elemző Edward Edinger írta Archetype of the Apocalypse (Az Apokalipszis archetípusa) című könyvében: „Azt a benyomást teszi a modern elmére, hogy bizarr és szinte érthetetlen." 125
És Edinger Jung nyomdokain mégis azt bizonygatja, hogy Szent János Apokalipszisét nem holmi csalóka és távoli történetként kell értelmeznünk, hanem olyasvalamiként, ami a szó szoros értelmében kezd alakot ölteni napjaink valóságában. „Egymást érik a bizonyítékok a napi analitikai gyakorlatunkban és napjaink világtörténelmében, hogy ez a világrengető archetípusos esemény itt és most fog lejátszódni. És már kezdetét is vette. Megnyilvánul a nemzetközi kapcsolatokban; a nyugati civilizáció társadalmi struktúráinak összeomlásában; a politikai, etnikai és vallási csoportosulásokban; valamint az egyéni pszichében is." Edinger az Apokalipszist — elkülönülésből, ítéletből, pusztulásból, majd a teljesség egy új szintjén történő újjászerveződésből álló szerkezetével — egy mélyreható pszichológiai eseménynek tekintette, amely „az én öntudatra eszmélésének jelentőségteljes mozzanatát" képviseli. A zsidó-keresztény hagyomány Jung szerinti értelmezése, amelyet „Válasz Jób könyvére" című rendkívüli esszéjében világít meg, a psziché általa alkotott osztott szintű modelljén alapul, amely az egóból, vagyis az egyéni tudatból és az énből, a tudat alatti és tudatos elemeket hordozó „teljesebb személyiségből" áll. Életünkben az ego vágyai és az én céljai gyakran keresztezik egymást. Jung a Bibliát olyan dokumentumnak látta, amelyik leírja a nyugati psziché fejlődését, amely el-elakadva, olykor erőteljesen megtántorodva egy végső összhang kialakítása, az ego és az én egységbe foglalása felé halad. A nyugati istenkép, Jehova „az én archetípusát" képviseli, jóindulatú és rosszakaratú aspektusok ötvözeteként. Nem csupán a „fény istene" ő, hanem a büntetés és megtorlás „sötét istene" is. „Jehova nem megosztott lény, hanem egy antinómia — belső ellentmondások teljessége —, és ez nélkülözhetetlen feltétele roppant dinamizmusának" — ismerte fel Jung. Ez az istenkép nem csupán a jóakaratú segítőt, de azokat az erőket is jelképezi, amelyek velünk szemben állnak, akadályokat gördítenek elénk, meglepnek és megaláznak, szenvedésre sarkallnak, hogy felerősítsék öntudatunkat. Isten pszichés tényezőként neurózisainkban, allergiáinkban, hamvába holt szerelmi viszonyainkban nyilatkozik meg. „Isten a seben át hatol be" — írta Jung. Ez az elképzelés Friedrich Nietzschének is tetszett volna, aki korunk vágyát, hogy „véget vessünk a szenvedésnek" egy összkomfortos világban, esztelen és meggondolatlan célnak tartotta:
126
A szenvedés, a nagy szenvedés nevelése - hát nem tudjátok, hogy egyedül ez a nevelés teremtette eddig az ember minden magasra emelkedését? A lélek feszültsége a szerencsétlenségben, amely felszítja erőit, borzongása a nagy tönkremenés láttán, a lélek találékonysága és bátorsága a szerencsétlenség elhordozásában, a mellőle nem tágításban, értelmezésében, kihasználásában, s mindaz, amit csak mélységben, titokban, maszkban, szellemben, ravaszságban, nagyságban ajándékul kapott: nem a szenvedéstől, a nagy szenvedés nevelésétől kapta ajándékba? A filozófus azonosult a látszólag negatív erőkkel, amelyeket a tudatalattiban lakozó sötét, ösztönös isten - a Dionüszosz vagy Siva által jelképezett teremtő-pusztító archetípus - szabadított el, aki a tudat elmélyítését a gyötrelmek fokozásán át kívánja elérni. Nietzsche úgy gondolta, hogy a „jólét" iránti modern lelkesedés „egy olyan állapot, amely az embert hamarosan nevetségessé és megvetendővé teszi - amely pusztulását teszi számára kívánatossá". A modern civilizáció, mintha csak megszívlelné Nietzsche kijelentését, a fejlődés hebehurgya hajszolásával, az etnikai és vallási gyűlölködés felerősítésével és a katonai-ipari szféra kiterjesztésével meghiúsította saját lehetőségeit a fenntartható és szerény elégedettség bármely formájának elérésére. Jung felfigyelt rá, hogy az Ószövetség elején megjelenő istenkép nem éppen egy jóindulatú apafigura. A Jehováról kialakuló lélektani portré „egy megszemélyesített, embertelen erőt és egy etikátlan és korántsem spirituális elmét ábrázol, mely azonban elég következetlen ahhoz, hogy erőszakos hatalomösztöne mellett a jóság és a nagylelkűség vonásait is felmutassa. Egyfajta természet-démon és ugyanakkor egy óriás méretűvé nagyított primitív törzsfő képe ez." A nyugati isten képe a bibliai történet elbeszélése során folyamatos átalakuláson - és emberibbé váláson - ment keresztül a zsidókkal, választott népével folytatott érintkezése révén, miközben a zsidók egyre érzékenyebbé és tudatosabbá váltak a szenvedés és a Jehova által rájuk mért megpróbáltatásoknak köszönhetően. A zsidók és istenképük között fennálló kapcsolat egy dialektikus folyamat volt, amelyben a konfliktus ösztönözte a tudat fejlődését. Jób története - a jó emberé, aki arra választatott ki, hogy mondhatatlan szenvedést álljon ki, és egy „féltékeny Isten" személyes próbáknak vesse alá - Jung értelmezése szerint fordulópontot jelent az elbeszélés127
ben; azt a pontot, ahol az emberi tudat a megértés oly szintjéig jut el, amellyel túlszárnyalja az istenkép tudatosságát. „Jób ráébred Isten belső ellentmondására, és e felismerés fényében tudását isteni szellem hatja át." Jób azzal, hogy betekintést nyert Jehova megosztott természetébe, kikényszeríti az istenkép alászállását az emberiség közé, egyfajta dialektikus kárpótlásként az embernek okozott károkért. E dráma az Újszövetségben éri el tetőpontját, amikor az istenkép megtestesül az emberi világban a „jó istenként", Krisztusként. Ám ez a rég várt archetípusos esemény mégsem teljesíti be a hússá-vérré válás folyamatát - az istenkép alászállását az emberiség közé -, mivel Krisztus a szeplőtelen fogantatás gyümölcseként nem volt teljességgel emberi. „Krisztus alászállásával, fogantatásával és születésével a klasszikus értelemben vett hős és félisten" - írja Jung. A Jelenések könyve e dialektikus folyamat logikus továbbvitelét képviseli azzal, hogy kivetíti az alászállás e folyamatát a jövőbe, amikor az emberiség képes lesz közvetlen kapcsolatba lépni az istenséggel az Új Jeruzsálemben, miután egy sor drasztikus megpróbáltatás révén átalakult. „A tudatalatti be akar áradni a tudatba, hogy elérje a fényt, ám ugyanakkor szüntelenül keresztezi a saját útját, mert mégis szívesebben maradna meg tudatalattinak - írja Jung. - Más szóval Isten emberré akar válni, de nem teljesen." Szent János Apokalipszise ezt a szinte elviselhetetlen feszültséget igyekszik feloldani. A Jelenések könyvének durva dagályossága - a sorscsapások seregszemléje, a kataklizmák képsorozata - a nyugati pszichében tátongó szakadásokat tükrözi; „menny és föld, a fenti és alanti dolgok, a szellem és az anyag, avagy természet éles, radikális »elkülönítését«" - írja Edinger. Miközben Szent János figyelmeztetett eme elkülönültség áthidalásának nehézségeire, felszínre tört félelem, borzadály és prófétai düh szította féktelen és habzó szájú szónokiassága. Edinger elemzése alkímiai szövegként tárja elénk a Jelenések könyvét, amelyben az elkülönültség iszonytató képei előrevetítik az „ellentétek egyesítésének" árnyékát, ami a saját elszabadult ösztöneinek Apokalipszisével szembenéző jelenkori emberiség feladata. Küszöbön áll az „Én eljövetele"; és a kollektív „egyénesedés" folyamata éppen megnyilvánulóban van az emberi történelemben. A világ így vagy úgy egyetlen kiteljesedett létezővé fog válni - csak az a kérdés, hogy a kölcsönös tömeg128
pusztításban vagy a közös emberi tudat útján egyesül. Ha elegendő számú egyén képes átélni az Én eljövetelét egyedi belső tapasztalatként, akkor esetleg egyszerűen megkíméljük magunkat külső megnyilvánulásának legszörnyűbb jellegzetességeitől. Az aranypoharak és aranyserlegek képe, amely minduntalan felbukkan a Jelenések könyvében, a magasabb Ént jelképezi, noha ezek a drága edények megsemmisítő csapásokat és pusztulást szabadítanak a Földre. A „babiloni paráznát", Vénusz egy züllött változatát úgy írják le, mint akinek „kezében egy aranypohár vala, tele útálatosságokkal és az ő paráznaságának tisztátalanságával" - világos képe ez az ellentéteknek. A modern egyén nehéz, de elkerülhetetlen feladata, hogy tudatosan aszszimilálja mindazokat a tartalmakat - a legsötétebb lealacsonyodástól a legtisztább szándékig -, amelyek a pszichében megtalálhatók. A technológia fejlődése az Apokalipszis-dráma egy fausti vonása, amelybe jelenleg belebonyolódtunk. Egyoldalú kötődésünk a gépesített fejlődéshez civilizációnk azon beidegződött szokásának következménye, hogy mindig a természet feletti uralomra törő férfiúi racionalitás „jobbosságát" részesítjük előnyben a természetnek behódoló női intuíció „balosságával" szemben. Edinger így ír: „A mi világkorszakunk beköszöntével minden »női« jellegű dolog (a föld, a természet, a test, az anyag) mélységes leértékelődésen ment keresztül... A helyzet az, hogy a »női jelleg leértékelődése« a nyugati psziché fejlődésének egyik útja volt; és csak feltételezhetjük, hogy ez szükséges volt az események kellő egymásra következéséhez." A „női jelleg leértékelődése" nem csupán a nőket érinti, hanem a gondolkodás azon intuitív és sámáni formáit is, amelyeket mereven férfias racionalitásunk lebecsmérelt, valamint magát a természetet, amelyet a természettudósok elidegenült figyelmének lélektelen tárgyaként kezelünk. Ez a basáskodó hozzáállás az, ami továbbhajtja - és meghazudtolja - mechanisztikus fejlődésünket. Amikor a tudattágító szerek és a sámánizmus terén végzett kutatásaimat követően elkezdtem újraértékelni a zsidó-keresztény hagyományt a saját szakállamra, úgy találtam, hogy akkor nyílik lehetőségem megérteni Krisztus szerepét és küldetését, ha olyan szemüvegen keresztül szemlélem, amely a dolgok természettudományos és sámáni vetületét egyaránt megmutatja. Sok minden, ami Krisztus cselekedeteiben és 129
mondásaiban homályos, egyszeriben értelmet nyer, ha lelki szemeinkkel „egy magasabb dimenzió időtlen terének" perspektívájából figyeljük tevékenységét - az összekapcsoltság modern fizika által meghatározott tartományából, amely hasonló Jung plérómájához, az archetípusok időtlen birodalmához. Ez tisztázza Krisztus máskülönben zavarba ejtő kijelentését János evangéliumában, miszerint „eljő az óra, és az most vagyon", vagy apokrif mondását: „Kiválasztottalak benneteket, még mielőtt a Föld létrejött." Krisztus a beteljesedett idő messianisztikus látomását kínálja, amely inkább immanens, mint transzcendens jellegű, például Tamás evangéliumának e passzusában: „A tanítványai így szóltak hozzá: - Mikor jő el a te királyságod? - Nem fog az eljőni, ha fürkészitek. Nem fogjátok hallani: »Ide nézzetek!« vagy »Amoda figyeljetek!« Ehelyett az Atya királysága szétterül szerte a földön, és az emberek mégsem látják." Egy ehhez hasonló perspektíva ellentmond világunk jövőirányultságának, a haladás kényszerképzetének és megrögzött várakozásunknak valami szüntelenül kitolódó beteljesülésre. Az ember egyfajta rezgési szintként vagy frekvenciatartományként is gondolhat a tudatra, amely hullámalakszerűen ingadozik. Saját pszichedelikus élményeim gyakran keltették ezt a benyomást. Ebből a perspektívából Krisztus küldetésének célját úgy határozhatjuk meg, mint egy új tudatküszöb vagy tudatintenzitás bevezetését az emberiség számára. Az a magasabb tudatszint és felfokozott lelkiismeret azonban, amelyet Krisztus hozott a Földre, kevés kivételtől eltekintve mind a mai napig túl sok volt az emberiségnek. Krisztus tisztában volt vele, hogy ez lesz a helyzet: Azt mondotta, ő nem azért jött, hogy békességet hozzon, hanem hogy fegyvert - nem egyesíteni jött, hanem megosztani. A világ avatárjai olyan frekvenciaátalakítók, akik megnövelik az elme feszültségét. Krisztus példabeszédeit az Újszövetségben és Tamás evangéliumában - amelyet más gnosztikus szent iratokkal egyetemben agyagkorsóba rejtve találtak az egyiptomi Nag Hammadi sivatagban 1945-ben - olyan eszközöknek tekinthetjük, amelyek elraktározzák és átadják a magasabb energiákat. Hallgatóságának fogékonysága Krisztus beékelt példázataira és kijelentéseire már önmagában is csodálatos volt 130
- legalább akkora csoda, mint a látszólagos fizikai törvények bármelyikének felfüggesztése vagy átalakítása. Ahogyan egy új kibernetikai kód feltöri egy zárt rendszer logikáját, úgy ütnek rést Krisztus példabeszédei a hétköznapi józan észen, hogy olyan paradoxonokat vezessenek be, amelyek felforgatják a nyelvi logikát. Tanítványai csodálattal hallgatták, de csak részben, sőt olykor alig értették meg. Elképedésük mindvégig szembeszökő Tamás evangéliumában, amely ugyanabból az időszakból származik, mint a kanonizált szövegek, és legalábbis egyenértékű azokkal hitelességében. Tamásnál Krisztus ismételten így inti tanítványait: „Akiknek két fülük van, jobban hallanak!" Tamás evangéliumában Krisztus kinyilatkoztatja a közvetlen tudás - a gnózis - megszerzésének szükségességét az Istenségről. Így szól: „Ha előhozzátok, ami bennetek rejlik, akkor, amit előhoztok, megment benneteket. Ha nem hozzátok elő, ami bennetek rejlik, akkor, amit nem hoztok elő, elpusztít benneteket." Radikális tanítása a személyes kinyilatkoztatást pártolja, mindennemű papi osztály és hierarchikus közvetítés nélkül. Ha pedig a Tamás evangéliumában bemutatott tanulságok Krisztus hallgatói számára kifürkészhetetlenek voltak, akkor talán az a helyzet, hogy kifejezetten egy későbbi kornak szánták őket. Meglehet, hogy mi vagyunk azok, akik képesek e tanulságokat megérteni, s hogy Krisztus napjaink fejlett tudatához intézte kijelentéseit. Ha képesek vagyunk összeegyeztetni a kvantumfizika paradoxonjait a mitikus struktúrák és archetípusok iránti megújult fogékonysággal, akkor mi lehetünk azok, akiknek „két fülük" van a hallásra. Krisztus minden szava és tette azt sugallja, hogy teljes mértékben figyelembe veszi a transzcendens tartomány valóságát, és ez magyarázza szabadságát - megszabadulását az ego korlátaitól -, valamint, hogy előre ismeri a sorsot. Amikor Krisztus azt mondta, „el kell hagynod atyádat és anyádat, hogy kövess engem", arra tanította az embereket, hogy ébredjenek saját egyéniségük tudatára. Először egyénné kell válnunk ahhoz, hogy sutba dobhassuk az egót. Az ember csak alapos önismerettel rendelkező egyéni tudatként, szabad akaratából hozhatja meg azt a döntést, hogy az ego feláldozása vagy teljes átengedése révén összehangolódik az Istenséggel. Krisztus így szólt: „Aki szereti a maga életét, elveszti azt; és aki gyűlöli a maga életét e világon, örök életre tartja meg azt." Szavaiban, cselekedeteiben és belső lényében Krisztus egy ilyen áldozatot példázott. Nem holmi üdvözlőlapról lelépett messiás ő, aki kínszenvedésével meg131
váltja a templomjáró híveket bűneiktől, hanem olyan példakép, aki bemutatja nekünk azt az egótól mentes hozzáállást és nagylelkű cselekvésmódot, amely megköveteltetik tőlünk, ha hajlandóak vagyunk megtestesíteni az ént, és beteljesíteni az apokaliptikus folyamatot. Sajnálatos módon Krisztus nem „váltotta meg a lelkünket" a keresztre feszítésével. Viszont megmutatta nekünk az utat: egy modellt állított elénk, amelyet magunkévá tehetünk és követhetünk, ha szabad akaratunkból a fejlődés mellett döntünk. E hipotézis szerint Krisztus csak akkor „vált meg" minket, ha követjük útmutatását. A saját lelkünket továbbra is nekünk kell megmentenünk. És sajnos, ez nem könnyű feladat. De valódi áldozat nélkül nincs spirituális fejlődés.
HARMADIK RÉSZ
Lucifer és Ahrimán Az eredendő bűn, az ember által elkövetett régi igazságtalanság az ember szüntelen panaszkodásában áll, hogy ő egy igazságtalanság, az eredendő bűn áldozata. FRANZ KAFKA
ELSŐ FEJEZET
'Világi korunk tömegkultúrájában a régi mitikus birodalom istenei, félistenei, tündérei és törpéi földönkívüliekként tértek vissza. Rettegéssel elegy vágyakozásunk a kapcsolatfelvételre valamiféle ismeretlen tudattal vagy magasabb rendű idegen fajjal egy évszázad könyv-, film-, tévéműsor- és rádiójáték-termésében tükröződik. Én az Űrszekereken, A majmok bolygóján, a Csillagok háborúján, a 2001-en, Ursula K. Le Guinen, Kurt Vonneguton és Stanislaw Lemen nőttem fel — kamaszkoromban imádtam az Ezüst Hullámlovast és az Orson Welles készítette Világok harcát. E műalkotások gyönyörűsége a lehetőségekben rejlett, melyeket megannyi szikraként szórtak magukból. Visszatérítették a kozmoszt a „mi lenne, ha?" befogadóképes állapotához, melyet mechanisztikus természettudományunk tagadni látszott. A képzeletbeli világok felfedezése egyfajta éber álmodás; a kulturális képzelgés összetett ökoszisztémájának pedig egyben védelmező funkciója is lehet. Az effajta történeteken keresztül ötleteket szívunk magunkba csillagközi stílusban, és valamiféle tudatküszöb alatti szinten talán felkészítjük magunkat a legkülönbözőbb típusú jövőbeli megrázkódtatásokra, még mielőtt bekövetkeznek. Miután befejeztem a gabonakörökről írott cikkemet, a képeket és a bennük rejlő célzatosságot továbbra sem tudtam kiverni a fejemből. Egészen elképedtem a négyszögletes Arecibo-válasz alakzattól, melyet Seth Shostak, a SETI csillagásza „a búza-graffiti remek példájaként" vetett el, mely nem érdemel további vizsgálatot. Éppígy meghökkentett 134
az „Arc", mely féltónusos képként jelent meg a lányom születésének időpontjában. Legyen bár véletlen vagy szinkronicitás, ez a megfelelés személyre szóló meghívónak tűnt, hogy belépjek az író Robert Anton Wilson által „A Veszedelmek Kápolnájának" nevezett helyre, az örvénybe, melyben a kozmológiai elmélkedések, az egybeesések és a paranoia megsokszorozódni látszanak, majd összeomlanak, hitbe vagy tébolyba, bölcsességbe vagy agnoszticizmusba hajszolva az embert. Figyelembe véve az Eltjo Haselhoff és mások által összegyűjtött tudományos bizonyítékokat, melyek azt sugallják, hogy a jelenségnek megvan a maga titokzatos létjogosultsága, valamint a számos személyes beszámolót, melyeket a kutatásom során magamba szívtam, a nemtörődömség, mellyel a SETI elutasította az Arecibo-válasz képírásjegyét, e közvetlen feleletet arra az üzenetre, melyet maga a SETI sugárzott ki az űrbe 1974-ben, sekélyességről és meggondolatlanságról árulkodott. Shostak kötötte az ebet a karóhoz, hogy egy földön kívüli civilizáció sosem kommunikálna ilyen módon, amikor egyszerűen otthagyhatja a Galaktikus Enciklopédiát a küszöbünkön. De hát hogyan dönthetnénk el mi, hogy milyen eszközöket használhat egy földön kívüli civilizáció a kommunikációra? Shostaknak talán a Fermi-paradoxon ötlött az eszébe, mely szerint a közeli csillagrendszerek bármely technológiailag fejlett civilizációjának ki kellett volna sugároznia rádióhullámokat a fejlődése során, melyeket viszont a mi érzékelőink fogtak volna. E jelek hiányában a fizikus Enrico Fermi feltette a kérdést: „Akkor hát hol vannak ők?" De a válasz talán jelenlegi ismereteink határain túl rejlik. A SETI csillagásza rámutatott, hogy az eredeti Arecibo-üdvözletet az M13-as csillaghalmaz felé küldték ki, mely több mint húsz fényév távolságra van, ennél fogva képtelenség, hogy máris válaszoltak volna rá. Éppilyen logikusnak tűnt az a felvetés, hogy bárki - vagy bármi - készítette is el a választ, tudnia kellett az eredeti üzenetről, mihelyt elküldtük, hiszen már nagyon hosszú ideje figyelhették a bolygónkon folyó tevékenységeket. De még ha az ember el is tudja képzelni, hogy egy fejlett faj figyeli a Földet a megfelelő pillanatra várva, hogy felfedje magát nekünk, az Arecibo-válasznak akkor is vajmi kevés értelme van. Kinek szánták vajon az adást? És mit kellett volna az illetőknek - vagy nekünk - kezdeni vele? Az apró, nagyfejű figurák, akiknek a szilícium is az egyik építőelemük, és a DNS-spiráljuk három szálból áll, ahogyan az Arecibo-válaszban ábrázolták, a szürke idegenek különös történetére vagy kibontako135
zó posztmodern mítoszára utaltak. Az elmúlt évtizedek során a szürkék beszivárogtak világunk tudatalattijába a sikerkönyveken - amilyen Whitley Strieber 1987-es Eggyéválása (Idegenek áldozata volt a könyvből készült film magyar címe) - a Taken (Harmadik típusú emberrablások) című tévé-minisorozaton, valamint a pólókon, műanyag szobrocskákon, rajzfilmeken és a tömegkultúra egyéb csökevényein keresztül, melyek az emberrablásokról szóló beszámolókon alapulnak. Jómagam sosem szenteltem röpke figyelemnél többet az ufójelenségnek vagy az idegenek emberrablásairól szóló beszámolóknak - az egész valahogyan kulturális gyengélkedésünk hisztérikus tünetének tűnt, kamaszosnak és bombasztikusnak, túlságosan prózainak és módfelett siralmasnak. Az elképzelés, hogy éjjelente egy méter magas, kartonpapír színű földönkívüliek özönlik el a középosztály hálószobáit szerte az Egyesült Államokban és a világon, hogy végbélszondákat helyezzenek fel és spermamintát vegyenek, nem tűnt túl valószerűnek, sem olyasfajta viselkedésnek, amit az ember egy futurisztikus civilizációtól elvárna. És mégis, a gabonakörök megdöbbentően kézzelfogható bizonyítékaihoz nagyon hasonlóan az ufóészlelésekkel és a földönkívüliek emberrablásaival kapcsolatban felhalmozott adatok is az összetettség és a hátborzongató rejtelmesség oly megrázó szintjeit tárják fel előttünk, ami nem engedi meg, hogy mindenestül a szőnyeg alá söpörjük a jelenséget. John Mack, a Harvard Egyetem pszichiátere és egy T. E. Lawrence-ről írott Pulitzer-díjas életrajz szerzője élete utolsó évtizedeit annak szentelte, hogy tanulmányozza „a látogatók" - ahogyan Whitley Strieber nevezte őket - által elkövetett emberrablások pszichológiai jelenségét. Egy 1991-es Roper-közvéleménykutatás során összegyűjtött adatok átvizsgálását követően Mack elképzelhetőnek vélte, hogy nem kevesebb, mint hárommillió amerikai esett át az elhurcolás élményén. Az elrabolt személyek vizsgálata során Mack arra a következtetésre jutott, hogy a jelenség minden pszichológiai mechanizmuson túlmenően megalapozott: „Számos pszichológiai vizsgálatot végeztünk el ezeken az egyéneken; ezek egyike sem fedezett fel olyan nagyfokú pszichés zavart, ami magyarázattal szolgálhatott volna erre az élményre." Számos esetben „az elrabolt személyek rokonai tanúsíthatják, hogy az illetők valóban nem voltak jelen az adott időszakban. Fizikailag eltűntek, és ez a családokat mélységes aggodalomba ejtette... Talán azt a legnehezebb elfogadni, hogy a jelenség konkrét tényeken alapulhat... Az elraboltak gyakran ébrednek megmagyarázhatatlan vágásokkal, bemélyedő jelek136
kel a bőrükön, vagy vérző orral." Mark derűlátóan úgy nyilatkozott, hogy ezek az élmények bizonyosfajta terápiás értékkel bírtak. A modern kultúra és az ufók közötti kapcsolat története hosszú múltra tekint vissza; még a tizenkilencedik század vége felé kezdődött azoknak a „légi hajóknak" a tömeges észlelésével, melyek felspécizett megfigyelő-léggömbökre hasonlítottak. A második világháború után a repülő csészealjakról szóló beszámolók ugrásszerűen elszaporodtak. „1947 és az emberrablások kora között, mely az 1970-es években köszöntött be, legalább hat nagy ufóészlelési hullám volt" - írja Brenda Denzler The Lure of the Edge: Scientific Passions, Religious Beliefs, and the Pursuit of UFOs (A peremvidék varázsa: Természettudományos szenvedélyek, vallásos meggyőződések és az ufók hajszolása) című könyvében. Minden egyes hullám során ezrével születtek a szemtanúk beszámolói. Az ufók, melyeket időnként a radarok is befogtak, hihetetlen légi bravúrokat hajtottak végre; lebegtek, zuhanásba csaptak át, cikáztak, szökdécseltek a víz felett, és hirtelen eltűntek. 1947. július 8-án a légierő hírszerzőrészlege az új-mexikói Rosswellben található Roswell Katonai Támaszponton sajtóközleményben jelentette be egy lezuhant „repülő korong" megtalálását, mely többek között a San Francisco Chronicle ben jelent meg. „A repülő korongokkal kapcsolatos híresztelések tegnap valósággá váltak" - kezdődött a sajtóközlemény. A hadsereg másnap azzal az indoklással vonta vissza a közleményt, hogy a korong, melyre két hírszerzőügynök talált rá, a további vizsgálat során meteorológiai léggömbnek bizonyult. Ez idő óta az öszszeesküvés-elméletek egész iparága alakult ki - könyvek és filmek leplezték le a kormány fedőtörténeteit és a földönkívüliekkel kötött titkos egyezségeit - melyek ebből és még néhány hasonló különös incidensből fakadtak. Az 1950-es évek folyamán szemtanúk számoltak be arról, hogy leszállt vagy lezuhant csészealjakat láttak, melyeket apró, ezüstszín öltözékű humanoidok álltak körül vagy javítottak. Időnként ezek az emberszabású „földövkívüliek" integettek is a bámészkodóknak. Az emberrablásokról szóló beszámolók az 1960-as években kezdtek felbukkanni. Az első híres bejelentés - melyet Barney és Betty Hill, egy New Hampshire-i vegyes házaspár tett, akiknek az elrablásukkal kapcsolatos emlékei hipnózisban visszatértek és 1966-ban meg is jelentek a Look magazinban - lefektette azt a sablont, melyet az azóta feljegyzett beszámolók tízezreinek hatalmas tömege követ. Denzler szerint a „szembeötlő vo-
137
nások" közé tartozik „az elveszett idő, az ufó fedélzetén elvégzett vizsgálat, a hajó bejárása, beszélgetés az idegenekkel, és a regressziós hipnózis alkalmazása az elveszett emlékek visszanyerésére." Az ufószakértő Jacques Vallée a földönkívüliek emberrablásait öszszekapcsolja a régi népmesékkel, melyekben emberek behatoltak vagy becsábultak a tündérnép birodalmába. Vallée ezeket az epizódokat Patrick Harpur „démoni valóságával" azonos kategóriába sorolja, és úgy látja, hogy „a köztes, a bizonyítatlan és bizonyíthatatlan tartományába tartoznak... a paradoxonok országába, furcsa módon felszerelve tárgyi »bizonyítékokkal«, melyek olykor látszólag kétségbevonhatatlanok, ám végül mindig elégtelenek... Alkalmasint ez a teljességgel zavarba ejtő (és nyilvánvalóan félrevezető) aspektus... lehet a jelenség legalapvetőbb tulajdonsága." A látogatók rendszerint éjszaka tűnnek fel, amikor az elrablásra kiválasztott alszik, gyakran megbénítják az illetőt és kilebegtetik az ágyából, fel egy hajóra, ahol gyors, zavarba ejtő, fájdalmas és gyakran visszataszító események zajlanak le. Miután egyszer kiválasztották őket, az elrabolt személyeket a szürkék gyakran újra meg újra elviszik és zaklatják - és a hipnózis sok esetben arra derít fényt, hogy ezek az érintkezések egészen a kisgyermekkorig nyúlnak vissza. A látogatók telepatikus úton kommunikálnak, apró szájuk összehúzott hasadék, nagy fekete szemük sosem mozog. Mintha csak nem volnának érzelmeik - bár egyes elrablottak bizonyos pillanatokban ijedtnek, szomorúnak vagy derűsnek látják őket - és az emberek érzelmi reakciói zavarba ejtik, ám egyben le is nyűgözik őket. A viselkedésük következetesen bizarr és kellemetlen, mintha a cselekedeteik egyfajta fonák jelrendszert képviselnének, mely valódi szándékaikat valamiképpen elrejti, vagy eltorzítja. Hogy egy példát vegyünk a sok közül, egy elrablás végén a látogatók újra meg újra a lelkére kötötték az elrabolt személynek, hogy „csak marhaféleségeket egyen". Egy másik beszámolóban egy hímnemű szürke az áldozata előtt illegette magát a nő magas sarkú cipőjét viselve. Egy újabb áldozat „apró szürkék" csoportját (merthogy különböző méretekben érkeznek) írta le, akik a kocsijában talált karácsonyi ajándék körül gyűltek össze, felnyitották, majd esetlenül visszacsomagolták. Izgatott mozdulataik és a látszólag értelmetlen műveletek, melyeket végeznek, különös, üldözött jelleget kölcsönöznek a látogatóknak, akik valamiképpen nincsenek szinkronban, mint egy régi némafilm alakjai.
138
Az elrabolt személyek esetében az uralkodó érzelmi válasz a fejvesztett rettegés és a megalázottság - jóllehet egyes áldozatok a Stockholmszindróma36 egyfajta dimenziókon túli változataként hinni és bízni kezdenek látogatóikban, és legyőzik eleinte érzett borzadályukat. Meggyőzik magukat arról, hogy szövetségben állnak látogatóikkal, vagy hogy egy másik életükben maguk is szürkeként éltek (sőt: élnek). Elfogadják a látogatók időnként előadott bizonykodását, miszerint ők azért vannak itt, hogy megmentsék az emberiséget és a bolygót a mi pusztításmániánktól. Az elrabolt személyek gyakran számolnak be nemi erőszakról és olyan eljárásokról, melyek során apró, légpuskagolyó nagyságú implantátumokat ültetnek be fájdalmasan a bőrük alá, mélyen az orrüregükbe vagy a végbelükbe. Egyes esetekben ezeket az implantátumokat megtalálták és laboratóriumi vizsgálatnak vetették alá - de az eredetük meghatározhatatlan, és nem szolgálnak perdöntő bizonyítékkal semmiféle másik világbeli létre. 1981-ben Budd Hopkins kutató, az Elveszett idő37 szerzóje „láthatatlan járványnak" nyilvánította az elrablásokat. Az 1980-as években Hopkins és más kutatók felfigyeltek az olyan beszámolók gyakoriságára, melyekben az áldozatoktól petesejteket vagy spermiumot vettek, és az összegyűjtött beszámolók kezdték azt sugallni, hogy a szürkék egy nagyszabású „hibrid" ember-földönkívüli tenyésztési programot folytatnak. Beszámolók tucatjai szólnak arról, hogy nőket rabolnak el, nőgyógyászati eljárásokat hajtanak végre rajtuk, azután a nők a hétköznapi életükbe visszatérve pozitív eredményt kapnak a terhességi vizsgálaton. Néhány héttel később pedig rejtélyes terhességüknek egyszerre vége szakad. Hipnózisban ezek a nők rendszerint felidézik, hogy a közbenső időben elrabolták őket és kivettek belőlük egy apró magzatot. Az elkövetkező elrablások során - amint hipnózisban fény derül rá - a nőknek fejlődő magzatokat, csecsemőket vagy gyermekeket mutatnak és azt mondják, hogy ezek az ő hibridleszármazottaik. Ezekhez az emlékekhez a vád és a bűntudat szennyes hangulata tapad. Az elrabolt személyek több beszámolóban is megpróbálnak elmenekülni a kínzások vagy kísérletek
36 Túszul ejtett személyek lojalitása és érzelmi kötődése fogva tartóikhoz; a jelenséget először egy stockholmi bankrablást követő túszejtés áldozatainál figyelték meg 1973-ban - a Ford. 37 Budd Hopkins: Elveszett idő. Budapest, 1991, Édesvíz.
139
elől, melyeket a szürkék kiterveltek számukra, mire a fogva tartóik azt mondják nekik: - Hát nem emlékszel? Hiszen beleegyeztél ebbe. Amikor fogva tartói beszúrtak egy tűt a fejébe, Strieber azt kiáltotta: - Nincs joguk ezt tenni velem. - Látogatói higgadtan azt felelték: - Igenis jogunk van hozzá. Az elrablások a ragyogóan világos lidércnyomások légkörét árasztják, és egyes kutatók azt gyanítják, hogy ezek valójában félálomban bekövetkező, kaotikus vagy nemlineáris események, melyeket megtapasztalóik utólag rendeznek össze logikusabb történetté. Bizonyos mértékig a hipnoterapeuták is segíthetik az elrablások történetének formába öntését finom utalásokkal. Mégis, a találkozásokról különböző földrészeken adott beszámolók hasonlósága, az újra meg újra felmerülő azonos részletek a történetek ezreiben, melyek hiteles és gyakran vonakodó alanyoktól származnak szerte a világon, legalábbis azt sugallják, hogy olyasvalami történik itt, amit nem lehet a pszichológia jelenlegi kategóriáiba begyömöszölni, vagy az értelem elfogadott keretei közé beilleszteni. Ahogyan John Mack megjegyezte: „Az emberrablás-élményt az jellemzi, hogy testileg valós ugyan és behatol a fizikai világba, ám egyben transzperszonális és szubjektív is. Átlépi a korlátokat a szigorú értelemben vett fizikai világ és a szellem/transzperszonális világ között." Whitley Strieber ugyan készséggel hajlandó elismerni, hogy az élményei valami más is jelenthetnek, mint a földönkívüliekkel való kapcsolatfeltételt, ám így ír: „Ha ez valami másnak a megtapasztalása, akkor figyelmeztetlek benneteket: Ez a »valami más« egy bennünk rejlő erő, talán a lelkünk egy központi ereje, és jobban járunk, ha megpróbáljuk megérteni, még mielőtt felülkerekedik a féken tartására tett objektív erőfeszítéseinken!" Az emberrablás-jelenséggel foglalkozó Close Encounters of the Foutrh Kind (Negyedik típusú találkozások) című, 1995-ben megjelent intelligens és őszintén döbbent jelentésében C. D. B. Bryan, a New Yorker külső munkatársa megfestette a látogatók fizikai portréját, felfedve számos visszásságukat. „Az idegenek teste lapos, pocaktalan. A mellkasuk nem kettéosztott; nincs mellbimbójuk. És ez a mellkas nem is emelkedik-ereszkedik a légzéstől" - írja Bryan. A beszámolókból és a saját kutatásaiból szemelgetve a következőket állapította meg: „Testük alsó részén nem található hasi kidudorodás vagy nemi szerv; egyszerűen csak véget ér... A kis szürkék teste törékenynek tetszik, vékony végta140
gokkal, és mintha nem lenne izom- és csontszerkezete. „Egyes kutatók feltételezése szerint a szürkék nem annyira biológiai szervezetek, mint inkább gépek, melyeket valamely számunkra felfoghatatlan módon hajtanak meg, hiszen látszólag nem esznek, nem isznak és nem ürítenek. De még csak nyílás sincs rajtuk, ahol behelyezhetnék az akkumulátort. És bőven akadnak körülöttük össze nem vágó részletek: Angliában a szürkékhez a fahéj szagát társítják; az Egyesült Államokban inkább ammónia-, mandula- és citromszagúak. Bryan könyve nem szolgált összefüggő elmélettel a jelenség magyarázatára. Következtetéseiben vészjóslóbb és célzatosabb volt nála David Jacobs The Threat: Revealing the Secret Alien Agenda (A fenyegetés: A földönkívüliek titkos menetrendjének feltárása) című könyvében. Jacobs, aki hipnoterapeuta és történelemprofesszor a Temple Egyetemen, meg van győződve arról, hogy évek munkájával egy tökéletesen logikus és teljességgel elborzasztó képet alkotott arról, hogy mit tesznek és terveznek a szürkék - és vigasztalhatatlan miatta. Leírja a tenyésztési programot, az emberrablásokról szóló beszámolókból származó kísérteties részletekkel tarkítva. Az elfogott embereket gyakran viszik játszani a látogatók gyerekeihez, akiket búskomornak és fásultnak írnak le. A szürkék gyerekei kockákkal játszanak, melyek hasonlóak az embergyerekek által használtakhoz. Ám az idegenek kockáin nem betűk vagy számok állnak - helyette különböző érzelmeket sugároznak ki, amikor megfordítják őket. Mivel a látogatók telepatikusnak tűnnek, nincs szükségük arra, hogy megtanuljanak helyesen írni, vagy számolni. A játékok ehelyett arra mutatnak, hogy ők az érzéseket próbálják elsajátítani. Lehetséges vajon, hogy ez az érzelmek utáni sóvárgás az egyik oka annak, hogy a látogatók keresik a kapcsolatfelvételt az emberekkel? Megmutat ez valamit a szándékaikból? „Egy látható kapcsolatfelvételi menetrendet ismerek fel abban, ami történik - írja Streiber az Communionban (Eggyéválás). - Az elmúlt mintegy negyven év folyamán az irántunk tanúsított érdeklődésük nemcsak elmélyült, de rohamosan terjedt szerte a társadalomban. Legalábbis így fest a helyzet. Igazság szerint meglehet, hogy nem is az ő érdeklődésük fokozódik, hanem a mi észlelésünk válik egyre élesebbé." Még az élményekről őrzött emlékek visszanyerésének nehézsége is része lehet a folyamatnak, mellyel a látogatók lassan hozzászoktatnak minket a létezésükhöz, spekulál Strieber. 141
A Jacobs hipnoterápiás ülésein feltárt találkozások során az elraboltaknak gyakran mutattak képeket propagandafilmként egy apokaliptikus eseményről - atomháborúról vagy hirtelen éghajlatváltozásról , melyeket a hibrid ember-földövkívüliekről készített bejátszások követtek, amint kéz a kézben sétálnak egy átalakult Földön, miközben a nap békésen süt le rájuk. A szürkék azt állítják, hogy az ő tenyésztési programjuk fogja újra benépesíteni a Földet a közelgő kataklizma után, mely lakhatatlanná teszi bolygónkat az élet miénkhez hasonló típusa számára. Jacobs meggyőződése szerint a földönkívüliek menetrendje három szakaszból áll - ezek a „fokozatos, a felgyorsult és az azonnali". Jelenleg a felgyorsult szakaszban vagyunk. Hipnózisban az elrabolt személyek arról számolnak be, hogy kiképezték őket a szürkék csészealjainak működtetésére és arra, hogyan terelhetik majd beléjük az emberek nyájait megrémült birkákként, amikor elérkezik az „azonnali" szakasz ideje. Jacobs hipotézise szerint a látogatók gyakran értelmetlen és bizarr viselkedése csupán közvetlen szándékuk leplezésének egy módszere. A látogatók a képregények agyafúrt gonoszaihoz hasonlóan a saját hitetlenségre való hajlamunkat használták fel annak érdekében, hogy tehetetlenek legyünk a menetrendjükkel, vagyis a Föld feletti hatalomátvétellel szemben, mely már kezdetét is vette. Egy elrabolt személy így nyilatkozik: „A Változás után csak egyetlen kormányforma létezik majd: a rovarszerű földönkívüliek teljhatalma. Nem lesz szükség többé a nemzeti kormányok fenntartására. »Egyetlen rendszer« lesz csak és »egyetlen cél«. Jacobs egy félelmet keltő megjegyzéssel búcsúzik: „Immár ismerjük az idegenek menetrendjének és céljainak riasztó dimenzióit... Nem vetek valami sok reményt a jövőbe. Gyerekkoromban reményteljesnek láttam a jövőt... Most pedig rettegek a saját gyermekeim jövőjéért." Jómagam valahogyan kimerítőnek - nem csupán ködösnek, de szinte koromsötétnek - találtam az elrablásokról szóló beszámolók tanulmányozását. Amikor nekiláttam, majdnem az első pillanattól kezdve úgy éreztem, mintha fátyol hullna az elmémre és az érzékeimre. Akár a saját elménk kivetülései, akár konkrét entitások, akár mindkettő, a szürkék a világos körvonalak nélküli homályos árnyak lázas alkonyvilágából szólítanak minket. Az ösvény pedig, melyen megérthetnénk, hogy mit tud vagy nem tud róluk a kormány, ellenőrizhetetlen hitelességű jelentések átláthatatlan falához vezet, katonai és CIA-bizottságokhoz olyan nevekkel, mint Project Grudge, The Robertson Panel, Project Blue Book vagy Ma142
jestic 12 38 , titkos hadműveletek hihető, mégis valószerűtlen történetéhez, szarvasmarhák megcsonkításához, földönkívüliek lezuhanásához, korábban katonai állományban lévő személyek vélhetően paranoiás beszámolóihoz, valamint félrevezető célzatú kampányokhoz. A témával kapcsolatos tömegpiaci könyvek végtelen sora, melyekben kivétel nélkül megtalálhatóak a fekete-fehér fotók korong alakú tárgyakról és elmosódott foltokról, melyek a legkevésbé sem tűnnek meggyőzőnek, legfeljebb ósdinak - valamiféle 1930-as évekbeli elképzelésnek arról, hogyan nézhet ki a jövő technológiája. De mi a helyzet akkor, ha David Jacobs története konkrét igazságot rejt? Lehetséges lenne, hogy a szürkék, akik éppoly borzalmasak, amilyennek hangzanak - és valamiképpen éppoly gyalázatosak, amilyennek az egész vállalkozás tűnik - ténylegesen egy küszöbönálló evolúciós váltást készítenek elő a boldogtalan emberiség számára? Miközben temérdek emberrablásról szóló beszámolót átolvastam, szánalmas tehetetlenséget éreztem e telepatikus, boszorkányos, érzelemmentes ellenséggel szemben - a „bogarakkal" szemben, ahogyan számos elrabolt személy nevezi őket. Eltöprengtem csalódásomon az emberi fajban, mely láthatólag az ökológiai összeomlás és a nukleáris katasztrófa felé rohan, mert képtelen féken tartani legalantasabb ösztöneit. Mindez része lenne egy folyamatnak, hogy megteremtsük egy kikényszerített átalakulás feltételeit, mely valóban mélységesen apokaliptikus volna? És ha ez a helyzet, akkor mi lenne a legjobb válaszunk „a Fenyegetésre", ahogyan Jacobs nevezi? Meg kellene próbálnunk ellenállni a látogatóknak? Be kellene hódolnunk beteges uralmuknak? De akkor miért érzünk az egészben valami erőltetetten színpadias, bazári és csalárd jelleget? 2002 júniusában a párommal és a kisgyermekünkkel elutaztam a Documentall kiállítás megnyitójára a nyugat-németországi Kassel vá38 A Project Grudge 1949 és 1951 között az Egyesült Államok légiereje által lebonyolított vizsgálat fedőneve volt, amely az azonosítatlan repülő tárgyakkal foglalkozott, ezt 1952-től a Project Blue Book követte, amely 1969-ig működött, ennek eredménye volt a Condon-jelentés. A Robertson Bizottság a CIA által felhatalmazott testületként működött hasonló feladatkörrel, tevékenységét elsősorban Washingtonra és környékére összpontosítva. A Majestic 12 (vagy másnéven „Majic 12, M XII") Truman elnök által 1947-ben összehívott titkos, 12 tagú bizottság, amely tudósokból, katonai vezetőkből és kormányzati tisztviselőkből állt a roswelli események kivizsgálására - a
Szerk.
143
rosába. Művészeti újságíróként mindig is reméltem, hogy ellátogathatok erre a kiállításra, melyet ötévente rendeznek meg. A Documentát a korai 1970-es évek konceptuális művészetének megalkuvást nem ismerő frissességével azonosítottam, a német konceptuális művésszel, Joseph Beuys-szal, aki neosámánikus önmitologizáló és ikonszerű kiállítási tárgyairól volt ismert, melyek vaslemezekből, nemezből és zsírból készültek. Sajnálatos módon, amikor végre sikerült részt vennem a kiállításon, az elmém más, különösebb dolgokkal volt tele. A Wilhelmshöhe Bergpark egy hoteljében szálltunk meg, mellyel szemben az utca másik oldalán a város barokk kastélya áll. A kastélynak gyönyörű kertje van, göcsörtös vén fákkal és az oroszlánbőrbe öltözött Herkules feltornyosuló kőemlékművével egy hosszú, visszatükröződő szökőkút-medencesor végén. A Grimm-fivérek is a park közelében éltek, házuk ma helyi látványosság. A nap folyamán bejártuk a városszerte szétszórt kiállítótermeket, melyek régi gyárépületekben, sörfőzdékben és vasútállomásokon kaptak helyet. A kiállítás, melyet Okwui Enwezor, egy nigériai kurátor szervezett, erőteljesen politikai színezetű volt. Számos harmadik világbeli és nyugati kisebbségi művész munkáit mutatta be. Sok mű a globalizáció romboló szélsőségeit mutatta be képletesen vagy közvetlenül. Egy film a dél-afrikai gyémántbányászok sivár és egyhangú életét dokumentálta a mélyen a föld alatt lévő bunkerekben és alagutakban. Szobrok gúnyolták ki az utópiáról alkotott modern látomásokat és figurázták ki a gyarmatosítás korának pompáról szőtt káprázatait, melyeket a rabszolgamunka tartott fenn. A kiállítás dühödt és ösztönző volt - egy posztmarxista kirohanás a világot behálózó imperializmus ellen. A Documentall számos fogadásának és partijának végsőkig kifinomult légkörében, presszókávét kortyolgató esztéták és sikkes műkereskedők között álldogálva, akik különféle újlatin nyelveken csevegtek múzeumi bemutatókról, tengerparti üdülőszállókról és a művészvilág legújabb pletykáiról, azon kaptam magam, hogy szüntelenül az emberrablások sagáján, a látogatók posztmodern mítoszán járnak a gondolataim. Ezek az elbűvölő és tehetős esztéták vajon hamarosan a földönkívüliek alaposan előkészített hatalomátvételének nyersanyagává fognak válni, és arra ítéltetnek, hogy kurta termetű, érzelmek nélküli, dimenziókon túli betolakodóknak magyarázgassák a neokonceptualizmus és a posztpop irányzatait? Egy hosszú nap éjszakáján, melyet műzarándoklattal töltöttem Kassel szakadó esőjében, eleven álmot láttam a látogatókról. Álmomban két 144
barátommal elindultam, hogy találkozzam a „szürke idegenek" egyik parancsnokával a Felső West Side egyik előcsarnokában. A földönkívüli egy kínai nőre emlékeztetett. Vörös selyemruhát viselt, nagy mandulavágású szemei voltak, és négy-négy ujj mindkét kezén. Úgy beszélt, mintha valamiféle egyezséget készülnénk kötni egymással. - Remek dolgod lesz, amikor átvesszük a hatalmat a bolygódon - mondta nekem a nő. - Már alig várjuk, hogy segíthessünk neked. Körbe akarunk kalauzolni az egész galaxison. Majd hívta a segédeit. Ezek púpos alakok voltak göcsörtös arccal - primitív trollokra hasonlítottak. Két barátomat a hátukra vették, és lovacskáztatták őket. A földönkívüliek parancsnoka felfelé mutatott, ahol olcsó, aranyozott csillagokat és bolygókat ragasztgattak az előcsarnok kupolaalakú mennyezetére. A nő úgy viselkedett, mintha valami lenyűgöző látványban lenne részünk, és a barátaim tényleg lenyűgözöttnek tűntek. Én csak csalódást éreztem: Ez minden, amit mutatni tudnak nekünk? Zavarodottan elhagytam az előcsarnokot, és egyedül bementem egy zsúfolt, lepusztult éjszakai bárba, ahol egy hosszú hajú csodabogár jött oda hozzám a barátnőjével. Mindketten „hibrid" ember-földönkívüliek voltak. A férfi nevetett és négy ujja közül az egyiket mélyen bedugta a számba. Álmomban rögtön megfordultam, és ugyanilyen mélyen bedugtam az ujjamat a barátnője szájába. Azután mind együtt nevettünk ezen a majdhogynem obszcén csereaktuson. Felriadtam álmomból, és visszaidéztem a részleteit, mielőtt a jegyzetfüzetemért nyúltam volna - az elmúlt évek folyamán, miközben a sámánizmust kutattam, az álmaim összegyűjtésének fegyelmezett szokásait alakítottam ki. Immár teljesen éberen eltűnődtem az álom sajátságos, posványosan fojtogató légkörén. Mielőtt elkezdtem volna papírra vetni, párom mély álmában hirtelen felült és felém fordult. Az egyik kezével kinyitotta a számat. A másik kezét odatartotta az arcomhoz, és az egyik ujját bedugta a számba. Annyira elhűltem, hogy azonnal felébresztettem, ám ő semmire sem emlékezett az egészből - még arra sem, hogy mit álmodott közben. Később megtudtam, hogy Kassel környéke - egy ősi vidék, mely sok szempontból hasonlít az angliai Wessex kőkörökkel telehintett tájára - a német gabonakör-tevékenység központja. Azon a hétvégén pedig, amikor ott jártunk, több új alakzat bukkant fel a helyi szántóföldeken. A Veszedelmek Kápolnájának kapuja szélesre tárult, hogy hívogatón magába fogadjon. 145
MÁSODIK FEJEZET
Valami csak akkor keríthet minket a hatalmába, ha hatalommal ruházzuk fel. Amikor ismét képesek vagyunk visszatessékelni a saját birodalmába ahelyett, hogy behódolnánk neki, szolgáló és tápláló erővé válik. JEAN GEBSER: The Ever-Present Origin (Az örökké jelenlévő eredet)
a
német zsidó kritikus Walter Benjamin, aki a huszadik század első évtizedeiben alkotott, felfigyelt rá, hogy a modern kor a tapasztalás kiüresedését, valamint annak az aurának a pusztulását idézi elő, mely korábban a becses műalkotásokat és természeti tárgyakat övezte, egyedülállóvá téve jelenlétüket. „Mind ritkábban és ritkábban találkozunk olyan emberekkel, akik képesek tisztességesen elmondani egy mesét. Egyre gyakrabban csak zavarodottságot látunk mindenütt, amikor hangot adunk abbéli kívánságunknak, hogy meghallgassunk egy történetet — írja Benjamin „A mesemondó" című esszéjében. — Úgy fest a dolog, mintha olyasvalamitől fosztottak volna meg minket, amit magunktól elidegeníthetetlennek, a legbiztosabb tulajdonunknak láttunk: a tapasztalataink kicserélésének képességétől." A modern kor a sokkhatások sorozatát szabadította el, melyek megváltoztatták az észlelés természetét, valamint az egyén viszonyát saját személyes múltjához. „A tapasztalatnak lezuhant az értéke, és úgy tűnik, mintha tovább zuhanna a feneketlen mélységbe." A szemlélődés hajdani kultúrája átadta helyét a figyelemelterelő tényezőkben való tömeges elmerülésnek. A mesemondó művészetében testet öltő bölcs tanácsot kiszorította a napilapok statisztikáinak és információinak végtelen felvonulása. Hogy beléphessünk a modern világba, elveszítettük képességünket a bensőséges párbeszédekre, melyek megkövetelik a komótosságot, a kölcsönösséget és a képzelet játékát. „Az általunk szemlélt tárgy aurájának érzékelése annyit jelent, hogy felruházzuk a képes146
séggel, hogy cserébe visszanézzen ránk" - írja Benjamin. Az észlelés értékét és a személyes történet jelentőségét lefokoztuk és befeketítettük, hogy megalapozzunk egy elvonatkoztatásokra összpontosító tömegtársadalmat, melynek hajtóereje „az egyetemes egyformaság érzete minden dologban". A történetmondás művészetének elveszítése összefügg az időérzékelésünkben beállt változással. „Az információ értéke nem éli túl azt a pillanatot, amelyben új. Csak ebben a pillanatban eleven; teljességgel be kell hódolnia e pillanatnak, és időveszteség nélkül meg kell indokolnia neki létezését - írja Benjamin. - Egy történet egészen más; az nem meríti ki önmagát. Megőrzi és összpontosítja erejét, melyet hosszú idő elteltével is képes felszabadítani." Benjamin a történeteket azokhoz a gabonamagvakhoz hasonlította, melyek „évszázadokon át hevertek a piramisok kamráiban légmentesen elzárva, és mind a mai napig megőrizték csírázóképességüket". Az információkat másfelől mindig magyarázat kíséri - „többé egyetlen esemény sem jut el hozzánk anélkül, hogy meg ne lenne tűzdelve magyarázatokkal. Más szóval mostanra szinte semmilyen történés nem kedvez a történetmesélésnek; szinte minden az információátadást segíti elő". Modern emberként jószerivel az a tragikus sorsunk, hogy sóvárogjunk az értelem után, és csak magyarázatokat kapjunk. A történetek legkorábbi formái a tündérmesék, Benjamin szavaival „az emberiség első tanítómesterei. Valahányszor az embereknek elkelt volna a jó tanács, a tündérmese szolgálni tudott vele, és ahol a legnagyobb volt a szükség, ott volt a legközelebb a tündérmese segítsége. Ezt a szükséget pedig a mítoszok teremtették meg. A tündérmese a legkorábbi lépésekről árulkodik nekünk, melyeket az emberiség az irányba tett, hogy lerázza magáról a lidércet, mely a mítoszok miatt telepedett a mellére". A tündérmesében megtanuljuk legyőzni az ismeretlentől érzett rettegésünket, megtanulunk megbízni a természeti erőkben és az állatok ösztönében, hinni a sors titkos munkálkodásában. „A legbölcsebb dolog - így tanította a tündérmese az emberiséget hajdanában, és így tanítja a gyermekeket mind a mai napig - furfanggal és víg kedvvel szembeszállni a mitikus világ erőivel." A tündérmesében felfedezzük a nevek hatalmát - azt, hogy miként űzhetjük el a félelmet, miként veszíti el a „másik" a hatalmát felettünk, amikor megtudjuk rémületünk okozójának titkos nevét, mint Pancimanci meséjében.
147
A tündérmese egyik klasszikus formája, tudatja velünk Benjamin, annak az embernek a története, „aki útnak indul, hogy megtanulja, mi az a félelem". Whitley Streiber elrablásának emlékiratában, a Communionban a tudás eme ősi keresésének posztmodern ellentétpárjával szolgál - egy sokkal rútabb mesével, mely azonban szintén sugall egy tanúságot: Ha te nem indulsz el, hogy szembenézz a félelemmel, a félelem talál meg téged - vagy ami talán még rosszabb, meg sem talál. A Communion sikerkönyv volt - egyike azon szórakozások végtelen sorának, melyeket az elzsongított tömegek gondolkodás nélkül szívnak magukba - az emberrablások elbeszélésmódjának alapvető formájában, vagyis olyan történetként előadva, melynek középpontjában lényegi hiány, aporia tátong; ami valójában nem is történet, csupán sehová sem vezető és összefüggéstelen szálak és töredékek halmaza. „A látogatók egy közömbös szkeptikus életének kellős közepébe masíroztak be egy pillanatnyi habozás nélkül" - jegyzi meg Strieber, a „képzeletgazdag thrillerek" szerzője. Strieber egy éjjel otthon volt New York állam északi részén fekvő félreeső faházában, amikor elrabolták - bár még napokig nem emlékszik vissza az eseményekre. A szűnni nem akaró fájdalom - a traumatikus történések fizikai nyoma - végül feléleszti eltompított emlékezőtehetségét. „Úgy hiszem, hogy elfertőzött ujjam, a végbélfájdalmam és sajgó fejem végül együttesen hozták fókuszba az emlékeimet." A közömbösség és a szkepticizmus a modern gondolkodásmód két hathatós ereje, melyeket az érték rangjára emeltünk. Részei annak a módszernek, amit elsajátítottunk, hogy hozzáeddzük magunkat a sokkhoz - és ami Benjamin szerint az ár, „melyért a modernkor érzékelését megkaphattuk: az aura felbomlása a sokk élményében". A közömbösség és a szkepticizmus biztosítják számunkra szegényes komfortszintünket. Ahogyan Franz Kafka írta: „Remény van korlátlan mennyiségben - de nem számunkra." „Közömbös szkeptikusnak" lenni annyit jelent, hogy az ember elérte egy bizonyos evolúciós vonal végét - miközben egy szenvedélyes szkeptikus vagy akár egy közömbös hívő számára talán van még remény. A közömbös szkeptikusnak azonban csak a tények és statisztikák felhalmozása marad, melyeket magyarázatkategóriák szerint csoportosíthat. Strieber visszaemlékezése legalább annyira az elidegenedés, mint az idegenek dokumentuma. Akárcsak a Martin Heidegger által meghatározott „keretbe foglalás", a Strieberre az idegenek által rámért trauma is olyan sérülés, mely már korábban a léte lényegéig hatolt. 148
Az élményhez, melyet elkezd felidézni magában - és amely egy élménysorozat utolsó darabja - olyan bénult tehetetlenség- és megalázottságérzet kapcsolódik, hogy elméje, szíve és akarata visszahőköl az elfogadásától. Bár megfeszíti erőit, a földönkívüliek kiviszik a házából és fellebegtetik egy űrhajóra, egy „rendetlen kerek helyiségbe", mely „valóban koszos", ezenkívül „áporodott, száraz és fojtogató", és ahol „valami ruha van a padlóra hajítva". Mozgásra képtelenül egy olyan szellemi állapotban találja magát, mely „olyan tökéletesen elválasztott önmagamtól, hogy még érzelmeimet és legközvetlenebb reakciómat sem állt módomban megszűrni... Az elmém börtönné vált". Ekkor a látogatók egy „rendkívül ragyogó, hajszálvékony tűt" mutatnak neki, mely „egy fekete felületre van felerősítve", és közlik vele, hogy ezt a fejébe akarják beszúrni. A műtétet egy „csattanás és egy villanás" kíséri. Majdnem sírva merül bele „az apró karok bölcsőjébe". A látogatók között egy nőnemű is van, akivel Streiber halvány rokonságot érez. „Éppolyan kicsi volt, mint a többiek, és szinte unottnak vagy közönyösnek látszott." Az űrhajóban Streiber megkérdezi a nőt, hogy megszagolhatja-e valamelyik látogatót. - Ó, rendben, engem nem zavar - mondja az egyik hímnemű szórakozottan, és Streiber orra alá tartja a kezét. - Volt benne valami halvány kartonpapír-illat, mintha a kezeslábas ujja, mely részben az arcomhoz nyomódott, valami papírhoz hasonló anyagból készült volna - idézi fel Streiber. - Magából a kézből halvány, de határozottan szerves eredetű fanyarság áradt, mely félreérthetetlenül egy élőlény illata volt. Egy finom árnyalat adódott hozzá, amely kissé a fahéjra emlékeztetett. Ezután Streiber egy apró műtőben találja magát. - Én a műtő közepén voltam egy asztalon, a három padsort pedig néhány szorosan egymáshoz húzódó kerek, illetve ferde szemű alak népesítette be. Azután áthelyezik egy másik szobába, és a félelme felerősödik, valahányszor hozzáérnek. - A kezük lágy volt, sőt megnyugtató, de olyan sokan voltak, hogy egy kicsit az az érzésem támadt, mintha rovarok csatárlánca adogatna kézről kézre. Majd egy harminc centi hosszú mechanikus eszközt mutatnak neki, mely - ...szürke és lepattogzott, a végén drótok hálózatával. Ezt a műszert felhelyezték a végbelébe. - A rendeltetése nyilvánvalóan az volt, hogy mintát, alkalmasint székletmintát vegyenek vele, ám ugyanakkor az a benyomásom támadt, hogy megerőszakolnak, és most első ízben feltámadt bennem a harag. 149
Még egy vágást ejtenek a mutatóujján, majd visszaviszik az ágyába, és felébredvén nem emlékszik vissza azonnal a történtekre, a közérzete viszont egyre rosszabbá válik. A hipnoterápia hatására újra a maguk teljes valójában tudatosulnak benne ezek az események; s a terápia egyben az elveszett idő - órák, napok, hetek - és a földönkívüliekkel való találkozások múltbeli élményeinek elfojtott mintázatához is elvezeti Streibert, mely életének teljes tartamára visszanyúlik. Eszébe jut egy éjszaka néhány hónappal az elrablása előtt, amikor egy fény hatolt át az ablaküvegén, és egy apró, csuklyás alak jelent meg a szobájában, - ...valami számomra teljesen ismeretlen dolog, mely közvetlenül az ágyam mellől meredt rám az éjszaka néma csendjében... Olyan pőre, mélységes és hatalmas félelmet éltem át újra, melyről sosem hittem volna, hogy egyáltalán létezhet az érzelmek birodalmában. A látogató fog egy ezüst vonalzót, és megérinti vele Streiber homlokát. Képeket mutat neki a világ felrobbanásáról. - Olyan ez a kép, mintha egyszerre minden a levegőbe repülne, és sötét, vörös tűz lángol a közepén, és mindenfelé fehér füst száll. A látogató azt mondja neki: - Ez az otthonod. Ez a te otthonod. Tudod, miért fog ez bekövetkezni. Streiber e beszámolója megerősítést nyer a házában lévő barátaitól, akik szintén emlékeznek a fényre és egyéb zavaró körülményekre. E visszaemlékezés még korábbiakhoz vezet a gyermekkorából, majd 1968 egy időszakából, amikor lemorzsolódott a főiskoláról és egy „négytől hat hétig terjedő" időkiesést élt át, melyhez egy „elképzelhetetlenül rémes emléket" társít arról, hogy - ...ettem valamit, amire mindig rohadt gránátalmaként gondoltam, és ami olyan keserű volt, hogy majdnem széthasadt tőle a fejem. E találkozás során visszaöklendezi ezt az anyagot, ám a későbbi elrablások alkalmával a látogatók megtalálják a módját, hogy lenyelessék vele, amit belékényszerítenek. Streibert nyugtalanítja a dolog szerkezeti következetessége. - Először megetetnek valamivel, és én kiadom magamból. Azután újra megetetnek, és ez alkalommal cseppeket használnak, hogy megelőzzék az anyag visszaöklendezését... Egyszóval érzékcsalódásként jelentkező barátaim mintha csak megtanulták volna, hogyan érhetik el, hogy megemésszem azt a valamit, amivel megpróbálnak megetetni. Streiber azon tűnődik, képes-e együtt élni azzal az elképzeléssel, hogy akár az egész élete egy rejtett menetrend szerint folyhat le. Az 150
egyik elrablása során azt mondták neki, „te vagy a mi kiválasztottunk", ám ezt a kijelentést fogva tartói részéről olyan steril humor kísérte, mintha csak maguk sem vették volna komolyan. „Úgy tűnik számomra, a cél nem az a fajta világos és nyílt eszmecsere, amit mi elvárnánk - írja Streiber. - Bármi bukkan is lassan a felszínre, ennél sokkal többet akar. Én úgy látom, hogy egyenesen a lélek mélységei felé tör; eggyé akar válni velünk." A könyv címét is mintegy utasításként adták meg neki. Ő úgy tervezte, hogy A test rettegése címet fogja adni neki, míg a felesége egy éjjel meg nem szólalt álmában. Hirtelen beszélni kezdett valami „különös mélybasszus hangon", ami nem a sajátja volt, és azt mondta: A könyvnek nem szabad megrémítenie az embereket. Eggyéválásnak kell nevezned, hiszen erről szól." Streiber emlékiratában és más elrablásokról szóló beszámolókban olybá tűnik, mintha az egész nem emberi mitikus világ, melyet a modern tudat az elgondolható határvidékére száműzött, visszatérne, hogy elfogulatlan sóvárgással meredjen ránk, és engesztelhetetlen dühvel támadjon nekünk. Mintha a teremtett dolgok némasága, melyeket megfosztottunk aurájuktól és helyüktől, elismerést és jóvátételt követelne. És mivel e jóvátétel reményében csalatkoznak, a mitikus erők egészen világosan megmondják nekünk, hogy boldogan segédkeznek világunk eltörlésében. A látogatók megjelenése, ami oly hasonló a régi tündérmesékhez, melyeknek tündérei és törpéi valóságunk ősi határmezsgyéin ólálkodnak, és mégis különböző tőlük, olyasminek tűnik, amit elfojtott képzelőerőnk önt testi alakba. Az elrablásokról szóló beszámolók bűntudattal és váddal terhes hangulatukkal, pokoli, talányos és kifejezetten szexuális jellegű büntetéseikkel, jellegzetesen bürokratikus és borongós minőségükkel arra a sajátosan meseszerű tartományra emlékeztetnek, melynek Franz Kafka mérte ki a határait, és amely kafkai világként ismert. Az emberrablásélmény legközelebbi irodalmi párhuzama Kafka meséiben található - Az átváltozásban, annak a férfinak a történetében, aki egy reggel bogárként ébred fel; az elkerülhetetlen vádban és egzisztenciális bűntudatban, mely A pert áthatja; a pokoli gépezetben, mely A fegyencgyarmaton történetében újra meg újra az elítélt húsába vési ítéletét; a segédek és őrök gondtalan és kisemmizett alakjaiban, akik lépten-nyomon feltűnnek meséiben, és akiket Benjamin az indiai mitológia gandharváival kapcsol össze, ezekkel az „égi teremtményekkel, befejezetlen állapotú lényekkel". A látogatók keltette rettenet vetekszik 151
a modern ember rettenetes passzivitásával, aki technológiai kerékkötők és bürokratikus rendszerek csapdájában vergődik, melyeket saját magának tervezett meg, hogy elterelje figyelmét, és kényelemben alhasson tovább. Streiber a pszichológiai tesztek sorozatán megy keresztül, és végül megtudja, hogy „épelméjű", de vajon mit jelent ez? Ahogyan Kafka vádlói, az ő látogatói sem igyekszenek semmilyen módon megváltani, megjavítani vagy megváltoztatni őt — egy bűncselekmény helyszínének komor valóságához hasonlóan a látogatók is egyszerűen csak vannak. Miközben tűvé teszi elméjét és könyvtárát lehetséges magyarázatokért, Streiber azon tűnődik, hogy „vajon piszkosszürke, posztindusztriális isteneket teremtettünk-e a múlt dicsőséges lényei helyébe". Felveti, hogy a betolakodók esetleg egy primitívebb faj képviselői, mely egyfajta kaptárintelligenciát fejlesztett ki tőlünk eltérő módon. „Mi a helyzet akkor, ha az intelligencia nem az evolúció tetőpontja, hanem olyasvalami, ami számos különböző ponton felbukkanhatott a fejlődés anyaméhéből, ahogyan a szárnyak, a karmok és a szemek?" Streiber fontolóra veszi, hogy az emberiség talán egy lárvaforma, mely a halál után valami teljesen mássá alakul át, és a látogatók esetleg a halottak volnának, akik ismeretlen alakban térnek vissza. „Talán a holtaknak is megvolt a maguk technológiai forradalma, és megtanulták, hogyan törhetik át a birodalmuk határait." Elismétli Carl Jung, Sigmund Freud és P. D. Ouspensky elméleteit, gondolatokat visszhangzik a navaho, görög és egyiptomi mítoszokból, a zen-buddhizmusból, a kvantumfizikából és a hinduizmusból, ám ezek egyike sem nyújt vigaszt vagy megnyugvást. A magyarázatok felhalmozása olyan, mint a tárgyak felhalmozása, egyre hidegebbé és sivárabbá válik minden, büntetésül a jelenlétünk hiányáért, az elégtelenségünkért és annak makacs elutasításáért, hogy a saját feltételei mellett nézzünk szembe a valósággal. „A meleg elszökik a tárgyakból. Mindennapi használati tárgyaink szelíden, de állhatatosan elutasítanak minket. Miközben leküzdjük összeadódó titkos ellenállásukat... mellyel akadályoznak minket, nap mint nap herkulesi munkát kell elvégeznünk" — jegyzi meg Benjamin. A holtaknak az élőkre nehezedő súlya gyakori téma Kafkánál, mégpedig azzal a kiszipolyozó és elembertelenítő nyomással összekapcsolva, melyet kivétel nélkül mindenfajta tekintély gyakorol. Egy Kafkáról írott esszéjében Benjamin megjegyzi: „A tisztátalanság olyannyira jellegzetes sajátsága a hivatalos személyeknek, hogy az ember szinte óriási élősködőknek is tekintheti őket... Ugyanígy szívják a fiaik vérét az apák 152
Kafka különös családjaiban, miközben hatalmas parazitaként telepednek rájuk. Nem csupán az erejüket szipolyozzák ki, de fiaik léthez való jogát is kikezdik. Az apák büntetnek, ám egyidejűleg ők a vádlók is. A bűn pedig, mellyel fiaikat vádolják, mintha csak az eredendő bűn egy válfaja lenne." Ez az eredendő bűn Friedrich Nietzsche számára a ressentiment volt, a rossz lelkiismeret, mely annak következtében alakult ki, hogy a civilizáció kiszakított minket eredeti létállapotunkból, melyben harcosok, vadászok, „szabadjára engedett fenevadak" voltunk. A civilizáció megszelídítette az emberiséget, engedelmes „házikedvenccé" tett minket, noha benső természetünk továbbra is lázad e megnyomorítás ellen. Az ember, „ez a nélkülöző és a sivatag honvágyától gyötört lény, akinek önmagából kellett kalandot, kínpadot, bizonytalan és veszélyes vadont teremtenie - ez az őrült, ez a vágyakozó és kétségbeesett fogoly lett a »rossz lelkiismeret« feltalálója". A modern nihilizmus feltárta „az ember gyötrelmét az ember miatt, önmaga miatt" ám ez „az állati múlttól való erőszakos elszakadás" a létezés új feltételeit sugallta, és ezek felé sarkallt, „mintha valami üzenne, valami készülődne, mintha az ember nem cél, hanem csupán út, közjáték, híd, nagy ígéret volna... 39 Úgy tűnik, Streiber a modern ember egy különös típusát képviseli, akiben felidéződött a lélek keresésének szüksége - egyébként említi is, hogy tizenöt éven át dolgozott a Gurdjieff Alapítványnál - ám akiben ez a vágy önmagában valamiképpen ellanyhult és hétköznapivá vált, s ezáltal elveszítette savát-borsát. Úgyszólván visszafelé sült el és hamvába holt. A lélek keresése így egy újabb elkülönült törekvéssé válik - amilyen az új érzetek és új birtoktárgyak kergetése, melyeket az ember nem is tud egészen meghatározni. A keresés megtorpan a megvilágosodás vagy feleszmélés radikális mássága előtt, mely megfosztja az egót legbecsesebb tulajdonától: ego mivoltától. Ahogyan a hindu guru, Srí Ramana Maharsi megfogalmazta: „A felszabadulás létezik - és te sosem fogsz felszabadulni." A „lélek eljövetele", melyet Edward Edinger leírt, az apokalipszist jelenti az ego számára - vagyis a „te" számára - mely semmiképp sem akar kimaradni a mulatságból. Meglehet, hogy az Apokalipszis túlélésének egyetlen módja az, ha először a saját lényedben mégy keresztül rajta.
39 A bekezdésben szereplő Nietzsche-idézeteket Vásárhelyi Szabó László fordította.
153
Streiber visszaemlékezése arra figyelmeztet minket, hogy a magyarázatok értelmetlenek, ha híján vagyunk a belső erőforrásoknak - a furfangnak és a víg kedélynek - melyekre szükségünk van, hogy szembenézhessünk a mitikus világ erőivel, amikor feltörnek a bensőnkben. „A felszabadító varázslat, melyben a tündérmese bővelkedik, nem mitikus módon lépteti színre a természetet, hanem a felszabadított emberrel való cinkosságára mutat rá" - magyarázza Benjamin. A folyamatos önfelszabadítás tevékenysége által menekülhetünk meg az élősködőktől, melyek a vérünket szívják, és rázhatjuk le magunkról egyidejűleg az eredendő bűn illuzórikus terhét is. A manók okosak: Erről számolnak be nekünk a tündérmeséink. Ezek a lények - melyek „befejezetlenek", félig megteremtettek, vagy lélek nélküliek - ősrégi csapdákat állítanak az emberiségnek. A szürkéket vagy látogatókat talán a manók vagy törpék kortárs változataiként érthetjük meg a legjobban. Az osztrák látnok Rudolf Steiner, az érzékfeletti világok rendkívüli térképésze szerint a manók és törpék „teljes egészében érzékelőképességből" állnak, „és ez az érzékelőképesség ugyanakkor intellektus is". A hozzájuk hasonló alsóbbrendű teremtményeknek „nincs csontvázuk, nincs szilárd vázszerkezetük; a törpék minden létezőt a gravitáció útján kötnek meg, és ebből az illékony, láthatatlan erőből formálják meg a testüket, melyet ráadásul szüntelenül a feloszlás, anyagának elvesztése fenyeget" - tanítja Steiner Az ember mint a teremtő, alakító és alkotó kozmikus szó harmónia ja 4 ° című előadássorozatban, amelyet 1923-ban tartott Németországban. Csillagközi ambíciói ellenére a látogatók történetében semmi sem utal földönkívüli eredetre. A szürkéknek mintha nem lenne belső életük, történelmük, és semmi egyebük az emberi fajhoz fűződő bosszúszomjas és kísérteties kapcsolatukon túlmenően. Az ufókutatók megfigyelték, hogy sok észlelés - mondhatjuk a zömük - a földrengések törésvonalai mentén történik, és a barlangok, melyekbe az elrabolt személyek egy részét elmondásuk szerint hurcolják, mintha csak mélyen a föld alatt lennének. Úgy tűnik, a „repülő csészealj mítosz" ezeknek a lényeknek az elmeszüleménye, egy színpadi díszlet, mellyel kikényszeríthetik a beléjük vetett hitünket. Nem a csillagok szférájának magasságaiból jönnek ők, hanem a Föld
40 Rudolf Steiner: Az ember mint a teremtő, alakító és alkotó kozmikus szó harmóniája. Budapest, 2001, Magyar Antropozófiai Társaság.
154
mitológiai mélységeiből - talán az alacsonyabb dimenziók egy valóságából, melyet átitat az ősi homály és a sötét sóvárgás. Steiner szerint a törpék szüntelenül vándorolnak a föld alatt az ásvány- és fémtelérek mentén, és „gúnyosan kacagnak rajtunk tapogatózó, küszködő szellemünk rovására, mellyel sikerül megragadnunk egyik vagy másik tárgyat, miközben nekik egyáltalán nincs szükségük arra, hogy kitalálják a dolgokat". Ezek a „gyökérszellemek" a Föld folyamatainak melléktermékeivel is kapcsolatban állnak, a varangyosbékákkal és csúszómászókkal. A bolygó felszíne alatt, az ásványi rétegekben dolgozó törpék álomvilágunkban is hasonló szerepet játszanak. Mi földfelszíni lények vagyunk, ennélfogva a törpék pszichés életünkben is a „föld alatt", tudatalattink mélységeiben dolgoznak. „Mindenki jól ismeri a törpéket, aki eljut az elalvás azon szakaszába, amikor teljes tudatossággal tapasztalja meg az álmait" - jegyzi meg Steiner. A felkészületlen személy számára az élmény általában riasztó: „az álomba zuhanás pillanatában az illető egy egész sereg törpét pillant meg, amint feléje tartanak... E törpék valójában az érintett személy mindazon tulajdonságaival kapcsolatos gondolatok és képek formájában szoktak megjelenni, melyek a rombolás erőiként hatnak. Az illető érzékeli valamennyi benne rejlő romboló erőt, mindazt, ami folyamatosan pusztít". Ha képesek volnánk tudatosak maradni, miközben álmodunk, valami olyasfélét észlelnénk, hogy „a törpék eltemetnek minket" az asztrális világban. William Irwin Thompson, azon kisszámú modern értelmiségiek egyike, akik értékelni tudják Steiner munkáját, a következőképpen jellemzi a steineri látomást: „Úgy tekint az emberre, mint aki olyannyira szerves részét képezi a naprendszer állati, növényi és ásványi evolúciójának, hogy képtelenséggé válik elkülöníteni egy fiktív »anyagot« az elmétől, és a puszta három dimenziót a tíztől... A Steiner által tett látszólag misztikus megfigyelések mindegyikének van olyan biológiai vonatkozása, mely beleillik egy újfajta természettudományba, és egy újfajta kultúrába." Steiner számára az univerzum harmonikusan együttműködő egész, melybe az elméink beépülnek, éspedig nem elidegenült szervekként, hanem beolvadó aspektusokként. Ezen az egészen belül az elme más formái is léteznek a tudat egy óriási ökológiai rendszerében, melyet mi is regisztrálhatunk, ha erőfeszítéseket teszünk az általa „érzékfeletti észlelésnek" nevezett állapot elérésére. Megszámlálhatatlan előadásában és könyvében Steiner leírást ad az „alsóbbrendű teremtményekről", amilyenek a „gyökérszellemek", valamint a nagy koz155
mikus entitásokról, az angyali hierarchiákról és a magasabb spirituális lényekről is. Fejlődésének korábbi szakaszaiban az emberiség mélységesen vonzódott a Földhöz és a kozmoszhoz, és tudat alatt összhangban volt vele. Ez a vonzódás legősibb történeteinkben és mítoszainkban is tükröződik, melyek kozmológiai titkokat tárnak fel a bolygók és a csillagok mozgásával kapcsolatban, valamint fejlődési folyamatokat a Föld történetében. Thompson a tündérmesékre és mítoszokra „az élet természetrajzának kulturális raktáraiként" tekint. Azt állítja, hogy az ősi legenda, melyben a tündérek legyőzik és a föld alá száműzik a manókat, mitikus megjelenítése az eredeti „szennyezési válságnak" több mint ötszázmillió évvel ezelőtt, amikor a cianobaktériumok 41 kifejlesztették a fotoszintézist olyan oxigéngazdag környezetet teremtve, mely az élet más formái számára mérgező volt, s ezzel gyökeresen átalakították a bioszférát, és elviselhetővé tették a nagyobb emlősök számára. A biológia nyelvére fordítva a mítoszt Thompson azt állítja, hogy „a manók azok az anaerob baktériumok, melyek a hulladékunkon és szemetünkön élnek, a tündérek pedig, a fény eme légies teremtményei a cianobaktériumok, melyek elsőként fedezték fel a fotoszintézist, hogy a fényből táplálkozzanak és megtermeljék az oxigént, amelyből egy világossággal elárasztott világ új atmoszférája lett". Az anaerob sejteknek nincs sejtmagjuk - ahogyan a szürkék teste is differenciálatlan és belső szervek nélküli. A látogatók legendájában az elfojtott mitikus világ visszatérésének vagyunk tanúi, mely olyan formában árad be a posztmodern tudatba, ami különösképpen illik technológiamániánkhoz, űrfantáziáinkhoz, genetikai megszállottságunkhoz, avítt bürokráciáinkhoz, és az ismeretlentől való rettegésünkhöz. A szürkék az érzékelés határmezsgyéjén léteznek, és igyekszenek bejutni a birodalmunkba. A mitikus gondolkodás szerint az idő nem lineáris, hanem ciklikus, vagy még pontosabban spirális vonalban csavarodik. Úgy tűnik, hogy jelenleg a Thompson által leírt ősi történet - a fény és a sötétség, avagy az evolúció és a leépülés erői között folyó harc - újrajátszását tapasztaljuk meg, mely azonban egy másik szinten, a lét és a tudás egy magasabb oktávján zajlik. A látogatók a tudatalattinkban és töredékes ismeretrendszereink hézagaiban áskálódva, rossz lelkiismeretünket marcangolva szorgos hangyákként dolgoztak, hogy megteremtsenek bizonyos feltételeket, és bevéssenek 41 Közismertebb nevükön: kékalgák - a Ford.
156
egy különös történetet tömegkultúránkba, melyet az emberek szórakozás közben magukba szívnak. Évtizedeken át tömik az általuk elrabolt személyeket, míg csak meg nem tanulják lenyelni, amivel meg akarják etetni őket. A szürkék a baktériumokhoz hasonlóak, ám a psziché szintjén működnek. A földi baktériumok abból nyerik energiájukat, hogy lebontják a környezetükből felvett összetett szerves vegyületeket. A látogatók olyan entitásoknak tűnnek, akik azokból a negatív érzelmekből - például félelemből és szorongásból - tartják fenn magukat, melyeket az emberi idegrendszer és energiatest sugároz ki. Végül talán arra jövünk majd rá, hogy ahogyan a földi baktériumok döntő szerepet játszanak világunk ökoszisztémájában, éppúgy földön belüli betolakodóink is szükséges funkciót töltenek be a tudat ökológiai rendszerében, miközben az fejlődik vagy hanyatlik. „Valódiak" vagy „képzeletbeliek" a látogatók? Egyszerre mindkettő és egyik sem. A kvantumjelenségekhez hasonlóan rájuk sem mondhatjuk, hogy léteznek, de azt sem, hogy nem léteznek; nem állíthatjuk, hogy egyszerre léteznek és nem léteznek, de ennek az ellenkezőjét sem. A dzogcsen, a tanítások és gyakorlatok egy tibeti buddhizmushoz kötődő hagyománya szerint végső soron nem is léteznek entitások. Minden entitás, önmagunkat is beleértve, csupán viszonylagosan valóságos. A kettősségen való felülkerekedés elengedhetetlen a dzogcsenhez, ahogyan Csögyal Namkhai Norbu írja Dzogchen: The Self Perfected State (Dzogcsen: Az öntökéletesedettség állapota) című művében: -
A kettősség szenvedésünk és minden konfliktusunk valódi gyökere. Minden fogalmunk és hiedelmünk, bármilyen mélyenszántónak tűnjön is, hálóként ejt minket a kettősség csapdájába. Amikor felfedezzük a korlátainkat, meg kell próbálnunk legyőzni őket, és eloldozni önmagunkat, bármiféle vallási, politikai vagy társadalmi meggyőződés határozzon is meg minket. El kell vetnünk az olyan fogalmakat, mint „megvilágosodás" vagy „az elme természete", és így tovább, míg végül többé nem mulasztjuk el egyesíteni tudásunkat tényleges létezésünkkel. Azok az entitások, melyek a szürkékhez hasonlóan más tudatformákban nyilvánulnak meg, egyidejűleg elkülönültek tőlünk és a mi pszi157
chénk aspektusai. Mi képezzük megnyilvánulásuk alapját, és kizárólag a kettősséget levetkőző szemléletmód elsajátításával érthetjük meg őket. A valóság a keleti miszticizmus szerint májá, vagyis illúzió - egy árnyalt faliszőnyeg vagy rezgésspektrum, melyet a maja hagyomány tlaltikpaknak, a Föld álomvilágának nevez. A dzogcsen szerint nincs sem lét, sem nemlét, létezhet viszont végtelen számú viszonylagosan valóságos entitás, melyek különböző tudatformákkal rendelkeznek. A kettősségen felülkerekedve ezeket a lényeket felismerhetjük fraktálszilánkokként vagy saját pszichénk önálló archetípusaiként, illetve önmagukat irányító entitásokként, melyek saját fejlődési formáikon mennek keresztül. E kettősséget elvető nézőpontból van értelme annak, hogy egyes találkozások a szürkékkel semlegesek vagy akár pozitívak is lehetnek. Betty Andreasson, egy nő, akinek az elrablásáról szóló beszámolóját az 1960-as években adták ki, vérbeli misztikus látomást ír le, melyben a szürkék egy hatalmas, arany főnixmadarat mutattak neki, amelyet felemésztett a láng. Andreasson és még sokak leírásában a betolakodók ellentmondásos érzéseket keltenek. A szörnyetegeknek, melyeket „az ész álma" szül, el kell játszaniuk a maguk szerepét az emberi tudat fejlődésében - a pszichés átváltozás folyamatában, melyet az alkimisták a „Nagy Műnek" neveztek. A technológiai fejlődésünkhöz kötődő szürkék egy rosszindulatú, érzékfeletti elemet testesítenek meg, mely a gépesítés általi megbűvöltségünk mélyén ólálkodik, feltárva beszűkült racionalitásunk ésszerűtlen alapját. És a szürkéknek bizonyos leckékre is meg kell tanítaniuk minket. Ahogyan a kritikus Lewis Mumford megjegyezte: „Képességünk, hogy túllépjünk a gépen, azon múlik, hogy lesz-e erőnk magunkba olvasztani a gépet. Míg magunkba nem szívjuk az objektivitás, személytelenség, semlegesség leckéit, a gépek birodalmának leckéit, addig nem léphetünk tovább fejlődésünkben a még teljesebben szerves, a még mélyebben emberi felé." A szürkék a transzhumanista élőhalottakhoz hasonlóan azt a leszűkítő szemléletmódot testesítik meg, mely mindent - az anyagot, a géneket, az emberi lelket - az ellenőrzés és az uralom céljaira felhasználandó erőforrásnak tekint. Ily módon a látogatók figyelmeztetésként szolgálnak, valamint védőoltásként azon lidércnyomásszerű sorssal szemben, melyet a még megmaradt időnkben felismerhetünk és elutasíthatunk. 158
Ahogyan Prospero mondja Calibanról A viharban: „Ezt a sötétségfiát magamnak kérem." 42 Az okkult hagyomány szerint az emberiség felelősséggel tartozik valamennyi elemi lénynek, a tudat azon formáinak, melyek a természet világán keresztül nyilvánulnak meg. Kötelességünk, hogy megtanuljunk együtt dolgozni az elemekkel, és egyben megkönynyítsük szenvedésüket - az elrablásokról szóló beszámolókból ugyanis világossá válik, hogy a látogatók szenvednek. Ahogyan a porszín rovarok vonzódnak a lánghoz, úgy sóvárognak a szürkék a mi lelkünk melegének sajátságai után: agyafúrtságuk és technológiai éleslátásuk ellenére ezek a sajátságuk meghaladják őket. Intelligensek és érzékenyek, és ekként tudatában vannak száműzött helyzetüknek. És mivel ők maguk képtelenek megszabadulni lélekfosztott állapotukból, az embereket akarják lehúzni a maguk alsóbb világába, a mi finom energiáinkkal táplálva az ő féléletüket. Úgy tűnik, álomvilágba illő technológiájukat egy komoly és elkeseredett kísérlet szolgálatába állítják, hogy szabadulást találjanak zsákutcájukból. A jelenség felfoghatatlan homályossága azt sugallja, hogy mindez legnagyobbrészt a tudat egy másik síkján történik; nem az éber állapot nappali világosságában - a tudat egyetlen formájában, melyet a modern elme valósnak hisz - hanem egy alkonyi vagy álomszerű tudatküszöb alatti állapotban. Ez a kvantumhatározatlanság olyan megnyilvánulásokra is kiterjed, melyek egyébként színtisztán anyaginak tűnnének - például a lezuhant „repülő koronggal" kapcsolatos roswelli incidensre, vagy a különböző kormányjelentésekre és félhivatalos nyilatkozatokra, melyek semmire sem derítenek fényt, és talán semmit nem is lepleznek. Könyvekben és internetes honlapokon gyakran megjelennek olyan korábbi katonai és kormány-tisztségviselők tanúvallomásai, akik egyszer csak előlépnek és beismerik, hogy részt vettek a földön kívüli tevékenység szervezett elleplezésében, ám meggyőző bizonyítékkal nem szolgálnak. Megtörténhet vajon, hogy magas rangú politikai és katonai személyiségek lepaktálnak a látogatókkal egészen addig a pontig, hogy fausti szerződéseket írjanak alá, ám ők maguk csak időszaki felvillanásokban ébrednek tudatára annak, hogy mit is tesznek? Az összeesküvés-elméletek útja a bulvárlapok sötétjének mélységes szintjeire száll alá, a félelem és a paranoia hullámait verve. A rögeszme, hogy megleljük az emberrablások jelenségének betű szerinti magyarázatát, 42 William Shakespeare: A vihar. Babits Mihály fordítása.
159
talán önmagában is egy elterelő manőver, mely elhomályosítja a látogatók mint pszichés archetípus jelentőségét. Carlos Castaneda könyveinek egyikében - melyek eredete kellőképpen bizonytalan - Castaneda álmaiban kezd fel-felbukkanni a „hasonmása". Eleinte azt gyanítja, hogy ő álmodja a hasonmást, ám végül a varázsló Don Juan megmondja neki, hogy téved: „A hasonmás álmodik téged." Talán mi is a látogatók álmai vagyunk, ahogyan ők a mi lidércnyomásunk. Behatolásos szondázásaikkal, technikai éleselméjűségükkel és genetikai megszállottságukkal a látogatók mintha csak a materialista technológiákhoz és az uralmi hierarchiákhoz való kóros kötődésünk egyfajta erőtérhatásai vagy visszhangjai lennének. Bár nem azonosak a Másikkal, mellyel annyira áhítjuk a találkozást, a szürkék alkalmasint azt a másikat képviselik, melyet ezen a ponton megérdemlünk. A maja és azték hagyományokban a vég - vagy a születés - 2012-es naptári dátuma „a kozmikus középpontra nyitott kaput jelentette, bizonyos értelemben a kozmikus forrás megérkezését a helyi téridőbe, vagy más szóval a megújulást a központi tűzbe való visszatérés által - írja a független majakutató, John Major Jenkins Maya Cosmogenesis 2012 (2012 - A maja világteremtés) című könyvében. „A helyi és a galaktikus síkok ekkor egymáshoz illeszkednek, és - ahogyan az aztékok mondták az ötödik Nap korának végéről - megnyitják az utat a tzitzimime (égi démonok) előtt, hogy leáradjanak az égből és felfalják az emberiséget." Úgy tűnik, a látogatók képviselik ezt a tzitzimimét, az azték mitológia egy archetípusát, mely e ciklus beteljesedéséhez közeledve posztmodern formát öltött. Most, hogy immár meghódították a filmjeinket és az álmainkat, a szó szoros értelmében vett testet öltésüket sem zárhatjuk ki. Úgy tűnik, a psziché a tudatos elme kívánságai ellenére az alkotó pusztítás roppant erőit szabadítja el, hogy önismeretre és nooszférikus működésre tegyen szert - hogy kikényszerítse önnön evolúcióját. Vagy - esetleg és - az egész csupán egy tündérmese.
HARMADIK FEJEZET
A kvantummérések az úgynevezett objektív világ küzdőterére vetik a tudatunkat. Ha feladjuk az elképzelést, hogy létezik egy szilárd és független anyagi világ akkor is, amikor nem figyeljük meg, akkor semmi paradox nincs a késleltetett választás kísérletében. Végső soron az egész arra megy ki, hogy te, a megfigyelő, mit akarsz látni. Amrr GOSWAMI: The Self-Aware Universe (Az öntudatos univerzum)
'L éteznek vajon a Földön olyan helyek, ahol az anyagot a mítosztól, a
iffipszichét a szellemtől elválasztó fátyol elvékonyul vagy részben felemelkedik? Úgy tűnik, hogy az angliai Glastonbury ilyesféle helyszín. Még a levegő is kicsit másnak tűnik, megfoghatatlan töltést hordoz, mintha ősi misztériumok ivódtak volna be a helyi éterbe, melyek csak a megfelelő érintést várják, hogy visszatérjenek világunkba. A középkori város is az elvárhatónál több hosszú hajú bugrist és reménytelen szesznyákot, meg rühes kutyákkal lófráló elszállt kölyköt vonz, akik az évente tartott zenei fesztiválra jönnek, azután itt ragadnak. A New Age-üzletek sorai előtt kucorognak, melyek émelyítő mütyüröket — kristályokat, varázspálcákat, tarotkártyát — árusítanak, és zaklatják a járókelőket, miközben masszívan nyakalnak, és aprópénzt koldulnak. New Age-cikornyájától és tahótényezőjétől — valamint az ufóészlelések magas helyi arányától — eltekintve Glastonbury és a környező vidék figyelemreméltóan derűs és jól konzervált. Népszerű helyi időtöltés a kertészkedés; a házak előtti udvart a bőséges esők táplálta ragyogó és illatos virágok özöne díszíti. Én egy reggelit is adó panzióban laktam öt kilométerre a városközponttól, és élvezettel tettem meg napi sétámat a smaragdzöld szántóföldek és tehénlegelők mellett, miközben tekintetemet a Torra, erre az ősi púpforma dombra és zarándokhelyre függesztettem, mely a város fölé tornyosul, tetején egy tizenötödik századi toronnyal. „Olyan varázslat rejlik ebben a különös dombra vetett első pillantásban, mellyel szemben senki sem maradhat érzéketlen, akinek 161
szeme van a látásra" - írja Dion Fortune, a huszadik század elejének misztikusa, a Belső Fény Testvériségének alapítója, aki a domb tövében élt. Ő „szent helynek és időtlen idők óta járt zarándokútnak" nevezte Glastonburyt, mely „mindmáig elküldi hívását az általa védelmezett fajta szívébe, mi pedig máig válaszolunk e belső hangra". A Tort ember alkotta, spirális vonalban ívelő bakhátak övezik, melyeken gyakran legelésznek birkák. A dombra a múlt egy távoli, rég elfeledett pontján, talán sok ezer évvel ezelőtt egy labirintust véstek; az ennek mentén kacskaringózó ösvényt alighanem ősi szertartások és beavatási rítusok során használták. „Aligha férhet hozzá kétség, hogy az ősi napimádat papjainak szent helye volt ez itt" - írja Fortune az ő dallamosan ómódi stílusában. A legenda szerint ez a különösképpen az ember képére formált bucka olyan hely, ahol az ember birodalma és a szellemvilág súrolják egymást. „Gwynn ap Nudd, Annwyn avagy az alvilág ura egy láthatatlan palotát kapott a Tor belsejében, melybe gyakorta visszajárt Bősz Vadászaival" 43 - írta Geoffrey Ashe helyi történetbúvár King Arthur's Avalon (Artúr király Avalonja) című művében. Ő a Tort a Grál-legendákban leírt spirális kastély valószínű helyének tartotta. A helyi hagyományok szerint Morgan Le Faye, Artúr király tündérféltestvére a Tor lábánál lakott, egy természetes föld alatti forrás mellett, mely jelenleg egy Kehely-kútnak nevezett helybeli kertszentélynek ad otthont, női jin energiájával ellensúlyozva a Tor férfiúi jang erejét. A New Age-zarándokok úgy hiszik, hogy a Kehely-kút vöröses és enyhén vasízű vize titokzatos gyógyító tulajdonságokkal rendelkezik. „Glastonbury valamennyi legendájának, jövendölésének és kinyilatkoztatásának hátterében egyetlen közös téma ismerhető fel: hogy végül Isten akarata diadalmaskodni fog, és az emberiség újra felfedezi természetes állapotát egy földi paradicsomban" - írja John Michell New Light on the Ancient Mystery of Glastonbury (Glastonbury ősi rejtélye új megvilágításban) című művében. Michell, ez a független tudós-antropológus, aki széles rajongótáborral rendelkezik, végigköveti a mítoszok és a geomancia nyomait, melyek az ősi pogányságtól és az újkőkor tudásától a legenda szerint a világ első keresztény templomának Aritmateai Szent 43 A Bősz Vadászok legendája elterjedt középkori történet Angliában és Németországban, miszerint bizonyos területeken éjjelente egy szellemvadászokból, lovakból és kopókból álló horda portyázik, akiknek a vezetőjét gyakran az ősi germán Wotan istennel azonosítják - a Ford.
162
József általi megalapításáig vezetnek a Glastonbury apátság helyén, amihez Artúr királyról és a Grálról szóló középkori regék kapcsolódnak. Philip Rahtz régész szerint ez a fajta „alternatív régészet" tette az addig „Avalon szent szigetének" nevezett helyet „mindennemű képtelenségek Mekkájává", mely „a hippik, csodabogarak, bukott diákok és lelki betegek hihetetlenül széles skáláját" vonzza magához „minden elképzelhető hitrendszerből, a felöltözöttség és mezítelenség, a loboncos haj és a tisztátalanság legkülönbözőbb fázisaiban". A megérkezésemet követő reggelen buszkirándulást tettem, hogy felkeressek néhány gabonakört, melyek a legújabbak és legszebbek közé tartoztak az idényben. Buszunk túravezetője, David Kingston, egy hatvanas éveit taposó udvarias, ősz úriember az 1970-es évektől számította érdeklődését a jelenség iránt, amikor is az angol katonai hírszerzésnél dolgozott. 1976-ban tagja volt egy csoportnak, mely az ufótevékenységet vizsgálta Wiltshire-ben. Egy éjjel egy dombtetőn őrködve hat-hét „fénygömböt" látott lebegni, majd egyetlen ovális alakzatba összeolvadni. Az ovális alakzat a csillagok magasságáig emelkedett, majd kihunyt. „Nappali fényben egy világosan kivehető, kilenc méter átmérőjű kört találtunk a búzában" - idézte fel Kingston. Ezután röviden összefoglalta a jelenség történetét ettől a ponttól kezdve. Különösképpen érdekelték őt a mágneses mező változásai az alakzatok körül, valamint az a felfedezés, hogy bizonyos képírásjelek magas hangokat bocsátanak ki. „A fülünkkel legtöbbször semmit sem hallunk. Gépre rögzítjük a hangot, hogy később kielemezhessük." Az első gabonakör, melyet felkerestünk, alig egy nappal korábban jelent meg. Idegenvezetőnk körbeadott a buszban egy fényképet az alakzatról, melyet repülőgépről készítettek. Egy bizonyos szinten az alakzat egy fát ábrázolt, melyen nagyszámú kerek gyümölcs lóg, gyökerei pedig legyező alakban nyúlnak el alatta. Azonban a képet egy gombának is lehetett nézni - éspedig nem akármilyen gombának, hanem a légyölő galócának vagy Amanita muscariának, a szibériai sámánizmus fehérrel pettyezett, vörös látnoki szentségének. Ha pedig a képet fejjel lefelé fordítottuk, a „fa" alsó része egy másik gombának tűnt - a gyökerek a klasszikus Psilocybe cubensis, a dél-amerikai sámánizmusban használatos „varázsgomba" apró barázdáivá vagy lemezeivé változtak, ami Angliában és Írországban is elterjedt. Breaking Open the Head (Nyiss rést a fejeden!) című könyvemben, mely annak az évnek a későbbi szakaszában jelent meg, taglaltam egy 163
tudós vitát, mely e két gombafajról folyt - ugyanis mindkettőben az eredeti szómát, e látomáskeltő méreganyagot vagy entheogént 44 vélték felismerni, melyet a Rig-védában egy növényből préselt tejszerű folyadékként írnak le. A bankár és gombaszakértő Gordon Wasson - a mexikói mazatec törzs gombakultuszának újrafelfedezője az 1950-es években - azt állította, hogy a hinduk által használt gomba a galóca volt. Terence McKenna ellenben azzal érvelt, hogy a szóma minden valószínűség szerint egy pszilocibintartalmú gomba volt. McKenna úgy spekulált, hogy a pszilocibin, nem pedig a galóca élénkítette meg az emberi nyelvfejlődést, és működött a „növényi gnózis" elveszett terjesztőjeként a legtöbb világvallás szívében. A gabona-képírásjel kettős - vagy hármas - olvasata egyetlen szent ikonban sugallta mindezeket a gnosztikus lehetőségeket. Azt a tézist is megemlítettem, miszerint a korai kereszténység leple alatt a légyölő galóca titkos kultusza virágzott - az elképzelést John Allegro, a Princeton Egyetem művészettörténésze dolgozta ki az 1970-es években The Sacred Mushroom and the Cross (A szent gomba és a kereszt) című vitatott művében. Ezt az elképzelést nemrégiben Giorgio Samorini olasz tudós elevenítette fel, aki korai keresztény templomokból származó freskóképeket gyűjtött össze Allegro tézisének alátámasztására. E képek némelyikén - melyek az i. sz. második és harmadik századból származnak - egy növény látható, melyet a templomjárók az Élet Fájaként azonosítanának, a Misztérium beavatottjai azonban egy galócaként. Az ismeretlen elkövetők a hermetikus ábrázolások és a pszichedelikus tudomány egész lexikonját idézték fel leleményesen és sűrítették egyetlen képírásjelbe, melyet a Wiltshire-i búzába nyomtak. Úgy tűnt továbbá, mintha egy emberi alak is kivehető lenne az alakzatban, mely fejjel lefelé lóg a fáról. Mivel a képírásjel a sámánizmushoz kapcsolódott, ez az alak a skandináv Ódin - vagy germán Wotan - istent, ezt az őseredeti sámáni figurát idézte fel. Ódin kilenc napon át lógott az Yggdrasilról, a Világfáról, hogy megismerje a maga és skandináv istentársai sorsát. Ez idő alatt megtudta, hogy az istenek a Ragnarök, az óriásellenségeikkel vívott végső harc során fognak elpusztulni. Ódin számára ez az alázatosság leckéje volt, mely rákényszerítette a sors elkerülhetetlen alakulásának elfogadására. A Világfa egy egyetemes sámáni szimbólum, mely a létnek a sámán által beutazott különböző szintjeit jelképezi az alvilágtól az isteni birodalmakig. 44 Ógörög: 'isteni ihletet előidéző' - a Ford.
164
Az Élet Fája gabonakör Adam's Grave-ben, Avebury kőköreitől és Silbury Hill kifejezetten ciciformájú ember alkotta halmától néhány kilométerre volt. Leparkoltunk a busszal, és besétáltunk az alakzatba - a Glastonbury konferencia megállapodásokat kötött a helyi gazdálkodókkal, és előre fizettek nekik, hogy bejárást biztosítsanak a földjeikre. A környékbeli gazdálkodóknak az alakzatokra adott reakciói a lehetőségek teljes skáláját felölelik - egyesek megpróbálnak hasznot húzni a jelenségből, mások rögtön lekaszálják a mintákat, amint megjelennek, vagy éppen kizárják a látogatókat a tábláról. Megint mások babonásan tűrik őket. Mi nyilakat követve jutottunk be az úttól nem túl távol eső földre. Az aranyszínű kalászok a derekamig értek, és a karomat csiklandozták. Gyönyörű, napsütötte idő volt. Az alakzat több mint kilencven méter hosszú volt, és hajszálpontos kidolgozású. Egy apró magocska volt a fa ágain lógó valamennyi gyümölcs (vagy a galóca valamennyi pettyének) közepében. A búzaföldön ezt a hatást úgy érték el, hogy fogták az álló búzaszárak központi nyalábjait, és körbecsavarták őket - bajos volt belátni, hogyan hajthatták volna végre ezt a tréfamesterek ilyen elegánsan a sötétben. A talajon a gabona gondos mintázatokba volt fektetve, melyeket egyes helyeken úgy terveztek meg, hogy háromdimenziós hatást keltsenek. A ledőlt búza vékony - talán harminc centi széles - vonalainak mindegyikét, melyek a fa gyökereinek vagy a gomba lemezeinek látszó barázdákat alkották, a mellette lévőkkel ellentétes irányba döntötték. Úgy tűnt, hogy a gabonát valamiféle tömörített erő verte le a lábáról egyetlen gyors és pontos mozdulattal. Az alakzaton belül határozottan észlelhető volt egy energiatöltés - szinte úgy éreztem magam, mintha pszichedelikus utazáson lennék. Az a benyomásom támadt, hogy egy hatalmas szemgolyó függ felettem, ahogyan Terence McKenna is felfigyelt Amazóniában valamire az égen, ami szenvtelenül mindentudó, mégis alaposan megfigyel minket". A kirándulócsoportunkból sokan gyorsan leereszkedtek a földre. Egyszerre elnémultak, és meditációs pózokat vettek fel, vagy csak elnyúltak a ledőlt búzában. Ez a reakció tipikus és jóformán nem is akaratlagos az új alakzatokban. Miközben az alakzatban bóklásztam, és a ledőlt szárak minden lépésemnél recsegve zúzódtak össze a talpam alatt, egy szakállas, aszketikus és intelligens arcú fiatalemberrel találkoztam, aki mintha csak bizonyos hanyag szakértelemmel vizsgálgatta volna a gabona fekvését. Beszédbe elegyedtünk, és megtudtam, hogy ő a 2002-es Glastonbury-i Gabonakör 165
Konferencia egyik előadója, melyen a hétvége folyamán magam is részt szándékoztam venni. A fiatalembert Allan Brownnak hívták. Éppen útban volt kocsival brightoni otthonából Glastonburybe, és véletlenül látta meg ezt az alakzatot az út széléről. Különös egybeesés folytán vezetés közben éppen McKenna egy hangfelvételét hallgatta. Allan még nem látott az alakzatról készült légi felvételt, mire én megosztottam vele kettős gombaértelmezésemet. „Nagyon pszichedelikus jelenségnek találom a gabonaköröket" - mondta Allan. Megvitattuk a McKenna munkássága iránt érzett csodálatunkat, és Allan elmondta nekem, hogy Michael Glickmannel, a gabonakör-kutatóval együtt fog megszállni - azzal, aki a „dimenzióváltásról" beszélt. Odasétáltunk egy hímzett blúzt viselő középkorú nőhöz, aki még korábban egy földsugárzásmérő ingát, egy láncon függő csúcsos hegyikristályt vett elő, és most a gabonakör különböző pontjait vizsgálta. A földsugárzásmérés hagyományos módszer a föld alatti vízforrások fellelésére, és e célra való hasznossága széles körben elismert, de az utóbbi időben a New Age követői között is népszerűvé vált, akik energiamintákat követnek nyomon és „ley-vonalakat", titokzatos geomantikus energiaáramlatokat fedeznek fel vele. Ronald Hutton történész az energiamintázatok és geomantikus áramlatok iránti érdeklődést „modern mitológiának" bélyegzi. „A geofizikai felmérések és a légi fényképezés módszerével az elmúlt húsz év folyamán több ezer olyan történelem előtti műemléket fedeztünk fel újra, melyekről eddig fogalmunk sem volt" - jegyzi meg Hutton, ám „ezek egyikét sem a pszichikusok vagy földsugárzásmérők találták meg, akikben pedig olyannyira bővelkedik az »alternatív« régészet". Megkérdeztem, hogy megpróbálkozhatnék-e az ingával egy percre. Miközben mozdulatlanul tartottam, észrevettem, hogy a kristály határozott húzóerőt fejt ki éles szögben, talán a mágneses mező megváltozását jelezve az alakzat alatt. Azután otthagytuk a Világfát, és elhajtottunk egy második képírásjelhez, mely néhány héttel korábban, 2002. július 4-én jelent meg. Ha lehetséges, ez még rendkívülibb - és kétségkívül még szebb - volt, mint a faalakzat. Ez a gabonakör alig egy ugrásnyira helyezkedett el Stonehenge-től, és én életemben először a távolból megpillantottam az ősi emlékmű turisták tömegétől övezett obeliszkcsipkéjét, amint kiszálltunk a buszból és keresztülsorjáztunk egy másik gazda földjén. A mintázat egy indát mutatott, rajta a levelekkel, melyek hat szimmetrikus hurkot 166
formáltak ovális alakban. Ez a több mint 135 méter hosszú gabonakör látványosan betöltötte a tájat, három újkőkori halom szélét is érintve. Stonehenge és Avebury környékén ezek a halmok - kőből épített és földdel borított dombocskák, melyek eredetileg sírként, beavatási kamraként vagy mindkettőként szolgáltak - sűrűn pettyezik a vidéket. Ha ez a gabonakör emberi kéz műve volt, akkor a készítőinek egy globális helyzetmeghatározó rendszert vagy más nagypontosságú földmérőtechnikát kellett alkalmazniuk. Alkonyatkor tértünk vissza Glastonburybe, és én felkapaszkodtam a Tor tetejére, hogy megnézzem a napnyugtát, az ezüsttel fátyolozott felhők és fakuló bíbor árnyalatok harmonikus együttesét. A Torról nagyszerű panoráma nyílt a vidék zölden hullámzó dombjaira és mezőire. Eredetileg a terület jó részét víz borította, süppedős tőzegmocsár, melyet az évszázadok folyamán lecsapoltak, ám máig megőrizte buja termékenységét. Amikor aznap éjjel megpróbáltam aludni, félálomszerű látomások sora gyötört egészen hajnalig. Teremtmények ködös felvonulását figyeltem - lidérces és légies lényekét, melyek mintha csak Hieronymus Bosch festményeiről masíroztak volna le. Lobogókat és póznákat lengettek, és különös nyársszerű tárgyakat. Többször felriadtam, kibámulva függönnyel keretezett ablakomon a holdsütötte mezőkre, és amikor megpróbáltam visszasüppedni az álomba, a felvonulás újra villódzni kezdett lehunyt szemhéjam mögött. DPT-élményem és egyéb sámáni kalandozásaim óta alkalmanként hozzáférek egyfajta látnoki képességhez, melyet azonban nem tudok uralni. Időről időre belső képek és jelenetek tűnnek fel előttem spontán módon, tudattágító katalizátor nélkül, melyeket a harmadik szemem vetít ki. A buddhista filozófus Ken Wilber 45 , aki felettébb hajlamos a 45 Ken Wilbert (1949—) korábban a transzperszonális pszichológia legjelentősebb képviselőjeként tartották számon. Majd létrehozta saját, ún. „integrálpszichológiáját". Művei napjainkban világszerte megjelennek, sokan korunk egyik legjelentősebb gondolkodójának tartják. Jelenleg Boulderben (Colorado) él, ahol pezsgő szellemi műhely alakult ki körülötte. Szellemi iskolája, az „Integrálelmélet" új irányzattá formálódott. Ennek intézményeként Wilber 1998-ban megalapította az integráltan elterjesztését, részletes kidolgozását, és gyakorlatba ültetését célzó Integrál Intézetet, s az ahhoz kapcsolódó első, globális, online egyetemet, az Integral Universityt. Magyarul megjelent művei: Határok nélkül (Édesvíz, 2000), A Működő Szellem rövid története (Európa, 2003), Áldás és állhatatosság (Ursus Libris, 2005) — a Szerk.
167
tudat fejlődését és a „szellem" beáramlását végeérhetetlen szintekben, létrákban és grafikonokban meghatározni, megjegyezte, hogy a „pszichikus tények" a „pszichikus világtérben" egy bizonyos fejlődési fokon válnak nyilvánvalóvá, melyet ő a „látomásos logikának" nevez. Wilber azt állítja, hogy mihelyt képes vagy meglátni őket, ezek a „pszichikus tények" ugyanolyan szembetűnőek, mint a fizikai világ anyagi tárgyai. Valami ehhez hasonló történt velem is, ha helyesen értelmeztem a dolgot. A másik lehetőség természetesen az volt, hogy egy síkos lejtőn csúszom lefelé az őrültség egy szokatlan formája felé. Meglepetésemre az a gondolkodó, aki a legmélyebb bepillantást nyújtotta új helyzetembe, megmentve ezzel egy súlyos okkult válságtól, Rudolf Steiner volt, aki leginkább a Waldorf-iskolák és a biodinamikus mezőgazdaság megteremtéséről ismert, mely napjaink biogazdálkodásának előfutára volt. E vívmányai dacára a viktoriánus avultság dohos légköre lengi körül Steinert, akinek műveit az általa több mint egy évszázaddal ezelőtt alapított antropozófiai mozgalmon kívül csak elvétve olvassák. A meghatározó közízlés formálta elme homályosan periférikus mozgalmakkal és olyan misztikusokkal társítja Steinert, mint Emanuel Swedenborg és Madame Blavatsky - képét valami halványan érzelgős szenteskedés és ómódi keresztény feddhetetlenség jellemzi. Egyesek az ámisokéval keverik össze mozgalmát. Pedig ez a nyomasztó hírnév tragikusan méltánytalan és képtelenül távol áll a valóságtól. Amikor felfedeztem magamnak Steinert, lenyűgözött emelkedett gondolkodása - mely a látnoki lehetőségek roppant új birodalmaira nyílt - és mélységes embersége. Korának materialista irányzatai ellenére ő egy „spirituális tudományt" terjesztett elő, mely éppolyan szigorúan megalapozott volt, mint bármely természet- vagy magatartástudomány, ám „érzékfeletti" észleletekre épült, melyek kognitív képességeink fejlődése révén szerezhetők meg. „A spirituális tudomány megkísérel ugyanúgy beszélni az érzékeken túli dolgokról, ahogyan a természettudományok beszélnek az érzékszervekkel felfogható tárgyakról" - írja. Steiner érvelése szerint csak a materialisták előítélete az a meggyőződés, hogy az általuk gyakorolt tapasztalati megismerés a valóság megközelítésének egyetlen helyénvaló eszköze. „Soha senki nem tagadhatja meg másoktól a jogot, hogy figyelmen kívül hagyják az érzékfelettit, de arra sem lehet soha alapos indok, hogy az emberek ne csupán abban nyilvánítsák szaktekintélynek magukat, aminek a megismerésére ké-
168
pesek, hanem abban is, amit vélekedésük szerint egyetlen más emberi lény sem ismerhet meg." Steiner azt állította, hogy a modern tudat fejlődése egyéniesedett és elidegenült egójával elrejtett előlünk egy magasabb célt, és bár civilizációnk elvágta magát a spirituális tudástól, egyénként megvan az a szabad választásunk, hogy a saját erőfeszítéseink révén felkutassuk e célt magunknak. Tapasztalati és elemző gondolkodásmódunk szilárd alappal szolgál az érzékfeletti birodalmak felfedezéséhez - ha újrairányozzuk magunkat e másmilyen cél felé. Steiner előkészítette a filozófiai talajt az általa „magasabb világoknak" nevezett birodalmak feltérképezéséhez, körültekintően ecsetelve a látnoki érzékelésmódok elsajátításának fokozatait, valamint a veszélyeket, melyekkel az út során találkozhatunk. Az ember megtanulhatja behangolni énjét az érzékelhető küszöbére, a pszichét antennaként használva a finomabb észleletek és titkos kinyilatkoztatások befogására. Ez a kísérlet az ezoterikus képzésre az egész személyiség fejlesztését követeli meg, amitől elválaszthatatlan az erkölcsi előmenetel is. A tudattágító szerek használata az érzékfeletti észleletek megszerzésének gyorsabb, ám kevésbé lelkiismeretes módszerének tűnt - talán a tobozmirigy DMT-termelésének serkentése útján. Mihelyt lefektette az alapokat, Steiner nekilátott a kozmikus tartományok feltárásának, mégpedig olyan alapossággal, amilyet korábban sosem láttam és nem is tartottam volna elképzelhetőnek, egy roppant hierofániát46 munkálva ki. Őt tanulmányozva úgy éreztem, rábukkantam korunk racionalizmusának egy átfogó alternatívájára - mely ráadásul tengernyi reményt és ragyogó ihletet is adott. Steiner visszakövetelte az okkult hagyományokat, melyeket a modern világ elveszített, éspedig bizonyos etikai keretek között. Szemléletmódja felölelte a természettudomány tapasztalati módszereit, és meghaladta a természettudományt. Terence McKenna később azt gyanította, hogy az epizód, melyet öcscsével Amazóniában átélt, a látomások birodalmaiban való elmerülésük, valamint hitetlenségük akaratlagos felfüggesztésének együttes hatására következett be. „Az ember kinyúl a képzelet szárazföldjeiig és óceánjaiig, világokig, melyek képesek táplálni bárkit, aki csupán játszani akar, majd hagyja egyre jobban és jobban elmélyülni a játékot, 46 A szent vagy a szent élmény megjelenése, feltárulása; tágabb értelemben spirituális élmények, birodalmak, lények leírását célzó mű (ógörög) - a Ford.
169
mígnem az olyan valósággá válik, amit kevesen merészelnének akár fontolóra venni is." McKenna felvetette, hogy „az emberi képzelet az emberi test holografikus szerve, és valójában nem »képzelünk« semmit sem. Egyszerűen olyannyira távoli dolgokat látunk, hogy nincs lehetőségünk megerősíteni vagy cáfolni a létezésüket". Walter Benjamin hasonlóképpen úgy vélte, hogy a képzelet egy legyezőre hasonlít, melyet a végtelenségig szét lehet tárni, roppant prousti látképeket kibontva az észlelés legapróbb pillanataiban is. Steiner rendszerezi is ezt a felismerést, és a képzeletet, az intuíciót és az ihletet terjeszti elő a látnoki megismerés három olyan módozataként, melyek intenzív gyakorlással fejleszthetőek. Míg a nyugati filozófusok - például Immanuel Kant - úgy vélték, hogy a „magánvaló dolgok" a mi érzékelésünktől függetlenül léteznek, Steiner megjegyezte, hogy egy ilyesfajta felosztás nem tartható. A gondolatok elkülönítése a „magánvaló dolgoktól", az anyag elidegenítése a szellemtől már maga is mindig és kizárólag egy gondolat - és ennél fogva nélkülözi a belső érvényességet. A gondolkodás a valóság egy aspektusa - éppannyira része a világnak, mint bármely fizikai tárgy vagy folyamat - és nem választható le róla. „Talán nem ugyanolyan szükségszerűen idézi elő a világ az emberi fejekben a gondolkodást, mint ahogyan virágba borítja a növényeket?" - kérdezte Steiner. Carl Jung - aki szintén felismerte a psziché valóságát - úgy vélte, hogy a pszichében hordozott archetípusok önállósággal és az egyénen túlmutató hatóerővel bírnak. Hasonlóképpen Steiner is azt állította, hogy a gondolkodás önmagában nem objektív és nem is szubjektív, hanem egyetemes. „A gondolkodásban adatik meg nekünk az az elem, mely elkülönült egyéniségünket eggyé forrasztja a kozmosz egészével. Amennyiben érzékelünk és érzünk (és persze észlelünk), egyedülálló lények vagyunk; amennyiben gondolkodunk, az egyetlen-egész lény vagyunk, mely mindent áthat." Érzéseinkben és észleleteinkben elkülönültek vagyunk, gondolkodásunk azonban összekapcsol minket az elme átfogóbb közösségével - amit Teilhard de Chardin nooszférának nevezett. Ha a gondolkodást a világ részeként fogjuk fel, mely elválaszthatatlan a természeti folyamatoktól, akkor megismerésünknek nem lehetnek határai. A gondolkodás nem az objektív tények passzív táblázatba foglalása, és a tudomány sem vezethet el egy döntő „végső elmélethez" az univerzumról. A gondolkodás ehelyett egy kreatív és részvételi jellegű megnyilvánulássá válik, mely átalakítja a valóságot. Steiner képzelet170
tudományában a filozófia az „észleletek" - azon entitások és tárgyak, melyeket magunkon kívül érzékelünk - és a „fogalmak" - a megismerőképességünk elemei - összeegyeztetésének művészetévé válik. Az öszszeegyeztetés e munkájának pedig nem lehet semmiféle elképzelhető végpontja vagy határa. Végtelen feladat ez - egy végtelen játék. „Minden valódi filozófus a fogalmak birodalmának művésze volt" - írja. Jómagam megrázóan felszabadítónak találtam Steiner szemléletét, aki a valóság kettősség nélküli felülvizsgálatát kínálta. Steinert körülményei és páratlan adottságai szinte predesztinálták filozófiájának kidolgozására. Kraljevecen születetett a horvát-magyar határnál 1861-ben, osztrák szülőktől. Apja az Osztrák Déli Vasútnál dolgozott, és állomásfőnöki posztra léptették elő az alsó-ausztriai Pottschachba, ahol Steiner szerény körülmények között nőtt fel. Gyerekként természet adta tisztánlátó volt - képes volt észlelni az érzékfeletti birodalom lényeit, energiáit és ingadozó mintázatait, valamint a holtak szellemeit. Emlékiratában felidézi, hogyan jelent meg előtte egy távoli városban lakó rokona egy délután, és kérte meg, hogy vigyázzon rá ott, ahová indul. Steiner később tudta meg, hogy a nő aznap halt meg. A bennszülött kultúrákban, ahol a sámánról köztudott, hogy a halottak közbenjárójaként ténykedik, gyakoriak az ehhez hasonló epizódok - modern világunkban az elmebetegség rendellenességeinek tekintik őket. Mivel a környezetében élők nem voltak birtokában tisztánlátó-képességének és nem értették meg őt, Steiner megtanult hallgatni az adottságairól. Ugyanakkor folyamatosan igyekezett megérteni azokat a korlátokat, melyek nem csupán abban akadályozták meg az embereket, hogy érzékfeletti észlelésre tegyenek szert, de abban is, hogy egyáltalán elképzelhessék bármi efféle dolog létezésének lehetőségét. Nagy megkönnyebbülést érzett, amikor az iskolában találkozott a mértannal, ami bevezette őt a színtiszta szellemi formák birodalmába, mely emlékeztetett belső látomásainak némelyikére. Mivel ráébredt, hogy ha át akarja adni azt a hermetikus tudást, mely számára szabadon hozzáférhető, mások előtt azonban rejtve marad, filozófiai képzésre van szüksége, a Bécsi Műszaki Egyetemen megszerezte doktorátusát, azután elfogadott egy pozíciót Johann Wolfgang von Goethe tudományos értekezéseinek szerkesztőjeként, és a németországi Weimarba utazott. A nagy romantikus költő és tudós munkásságában Steiner rátalált egy ismeretelméletre, mely alátámasztotta érzékfeletti vizsgálódásait. Miközben Weimarban élt, meglátogatta Friedrich 171
Nietzschét, akinek ekkorra már elborult az elméje és ágyhoz volt kötve. Steiner leírta, hogy látta a lélek erőit, a spirituális vágyódás mélységét és az érzékfeletti lényeket, melyek Nietzsche tragikus tudáskeresését tüzelték. Később írt is egy könyvet a filozófusról, melyben „az emberi szabadság harcosának" nevezte. Harminchat éves korában Steiner Berlinbe költözött, hogy az Irodalmi magazin, egy szépirodalmi folyóirat szerkesztőjeként dolgozzon. Berlinben Steiner részévé vált egy bohém kulturális miliőnek, melyhez az író Franz Wedekind és az irodalmi világfi Otto Erich Hartleben is tartozott. Úgy találta, hogy körének írói és művészei olyannyira az esztétika megszállottjai, hogy teljesen elvágják magukat a világ élő folyamataitól. „Még igazán remek embereknek is — akik kiváló jellemmel bírnak — oly mélyen gyökerezik az irodalom (vagy a festészet, vagy a szobrászat) iránti érdeklődésük, hogy a színtisztán emberi elem teljességgel a háttérbe szorult." Steiner úgy érzékelte, hogy az e művészekhez fűződő kapcsolata múltbéli megtestesülésekig nyúlik vissza. Jellembéli hibáik „korábbi földi életek eredményei voltak, melyek nem tudtak teljesen feloldódni jelenlegi életük kulturális környezetében. Világossá vált, hogy e fogyatékosságok átalakításához jövendő életekre lesz szükségük". Bámulatra méltó türelemmel negyvenéves koráig várt azzal, hogy a nyilvánosság elé tárja látnoki ismereteit, és megossza másokkal azt az elképesztő kozmológiát, melyet belső világának lelkiismeretes felderítése által dolgozott ki. Steiner azt állította, hogy hozzáfér az „akasa-krónikához", az emberiség fejlődésének e spirituális lenyomatához, mely a távoli múlttól a messzeágazó jövőig mindent felölel. Az okkult bölcselet szerint az akasa-krónika a magas szintű tudást szerzett tisztánlátók számára válik hozzáférhetővé; az Egyesült Államokban a huszadik századi misztikus, dr. Edgar Cayce volt közismert azon képességéről, hogy transzállapotban hozzáfér ehhez a „könyvtárhoz", részletesen leírja páciensei múltbéli megtestesüléseit, és ennek alapján ír elő számukra gyógymódot. Miután Steiner a nyilvánosság elé lépett érzékfeletti tudásával, életének utolsó huszonöt esztendejében több tucat könyvet adott ki és több mint háromezer előadást tartott, valamint megalapította az antropozófiát mint „fehér okkult" mozgalmat, hogy szembeszálljon a negatív okkultizmussal és a nihilista irányzatokkal, melyeket maga körül látott, s amelyek később Hitler nácipártjának felemelkedésében és az árja tisztaságról alkotott ördögi téveszméjében tetőztek, mely a világháborúhoz és a „végső megoldáshoz" vezetett. 172
Ha nem tettem volna magam is sámáni utazásokat, melyek teljesen soha be nem záruló kapukat nyitottak a pszichémben, aligha lettem volna fogékony Steiner kozmológiai keretére. Az elme roppant ökológiájában, melyet Steiner leír, tudatunk elválaszthatatlan más érzékelő létformáktól - amilyenek a manók, vagy a posztmodern szürkék, akik az alvás és az álom közötti átmenet idején özönlenek el minket. Steiner az egységes keresztény ördögöt különböző erőkre osztotta fel, melyek folyamatosan munkálnak az emberi pszichén arra törekedve, hogy tévútra csaljanak minket. Lucifer, a „fényhozó", felfelé von minket a képzelet, szépség, fantázia és egoista büszkeség birodalmaiba, elszakítva a Földtől. A másik erő Ahrimán, a zoroasztriánus hit sötét és rosszakaratú földszelleme, aki Sátánként, Mefisztóként és Molochként is ismert. Ahrimán lefelé vonszol minket - az ásványi világba, az anyagiságba, az elgépiesedésbe és a halálba. Materialista korunk Ahrimán átmeneti fölényét jelenti, aki azon igyekszik, hogy az egész világot egy géppé változtassa. Steinert tanulmányozva elismertem Lucifert és Ahrimánt „pszichikus tényekként", új „pszichikus világterem" tapétájának részeként. DPT-utazásom okkult macskajaját ösztönösen egyfajta pszichikus küzdelemnek láttam, mely sötét nemezisem vagy álomdémonom magamba olvasztásával végződött. Ezt követően határozottan élesebbnek éreztem az elmém, ám ez kétélű fegyvernek bizonyult. Fel kellett ismernem és le kellett küzdenem ugyanis magamban a hajlamot, hogy megvetéssel tekintsek emberi világunk esetlen nyerseségére - és saját fogyatkozásaimra is. Hónapokon át úgy éreztem, mintha egy láthatatlan kacaj vagy csúfondáros mosoly függne a fejem felett. Steiner munkásságában rátaláltam a luciferi erők részletes leírására, a „jogaros angyalokra... kárhozott szellemekre" 47, akik Milton Elveszett paradicsomának lapjait elárasztják. Steiner szerint ezek az entitások nem gonoszak, ám deviánsak. Sok szempontból jóval fejlettebbek az emberiségnél - túlságosan magas fokon állnak ahhoz, hogy testi alakban jelenjenek meg világunkban - mégis szükségük van ránk, mint további fejlődésük alapjára. A luciferi szellemek azon igyekszenek, hogy „menedékre leljenek egyfajta pótlólagos fizikai testben" azáltal, hogy szövetségre lépnek egy emberi lénnyel, aki átlépte a pszichikus fejlődés egy bizonyos küszöbét. „Mi a luciferi evolúció egy szakasza vagyunk - jegyzi meg Steiner. - Míg mi egyszerűen a földi emberi testet választjuk a fejlődésünkhöz, ezek 47 Jánosy István fordítása.
173
a luciferi lények minket választanak ki, és bennünk fejlődnek tovább." Romantikus költőket és barokk zeneszerzőket említett példaként azokra az emberekre, akik ideiglenes szövetséget kötöttek luciferi erőkkel. Úgy éreztem, hogy Steiner egyben azt is leírja, ami velem történt. Lucifer gunyoros és neheztelő, epés és udvariatlan - mint valami elzüllött, kicsapongó rocksztár a hatvanas évei végén, az egész világot akarja, mégpedig most azonnal. A luciferi hangnemet tökéletesen jeleníti meg Aleister Crowley, a modern mágia önjelölt „Nagy Fenevadjának" munkássága, aki a jelek szerint démoni szövetségre lépett. A saját elmondása szerint Crowley egy sor szinkronicitást és mágikus megnyilvánulást követően 1904 áprilisában Kairóban egy sugalmazott szöveget kapott, A törvény könyvét, miután eltöltött egy éjszakát a szeretőjével a nagy piramis központi termében. Három napon keresztül napi egy órán át egy hang beszélt a fejében, lediktálva a művet - melynek hitelességét Crowley szerint az bizonyította, hogy „rejtjelezés vagy titkosírás használatával" olyan eseményeket tárt fel, „melyek még nem következtek be, s melyek felől semmiféle emberi lénynek nem lehetett tudomása". A hang Aiwassként, egy testetlen intelligenciaként azonosította magát - mint „azon erők hírnöke, akik jelenleg a Földet kormányozzák". Az átadott üzenet a késő romantikus költészet hatásvadász darabjaként hat - és nagyon is hasonlít azoknak a középszerű verseknek a rímbe szedett özönére, melyeket maga Crowley alkotott. A törvény könyvében, melyet Aiwass sugallt, mutatóba van egy kevés Swinburne és Nietzsche, egy csipetnyi Blake, és kitetszik belőle egy árnyalatnyi mániákus kegyetlenség: Semmi dolgunk a kitaszítottakkal és alkalmatlanokkal: hadd pusztuljanak el nyomorúságukban. Hisz ők úgysem éreznek. Az együttérzés a királyok bűne. Tipord el a szerencsétlent és a gyengét: ez az erősek törvénye. Ez a mi törvényünk és a világnak öröme. Ne gondolj, ó király, eme hazugságra: Hogy Néked Meg Kell Halnod: bizony mondom, néked nem meghalnod kell, hanem élned. Crowley, akit teljeséggel meggyőzött ez az epizód, kiválasztottnak hitte magát, aki az Új Világkorszak prófétája és messiása lesz. „Therion Mesternek" nevezte magát, „akit fáradságos kutatásának esztendői elvezettek a megvilágosodáshoz". 174
Crowley életének hátralévő részében A törvény könyvét követte, nem utolsósorban felhívását a mértéktelen kicsapongásra: Az én imádásomhoz végy magadhoz bort és különös kábító szereket, amelyekről szólani fogok prófétámnak & ittasulj meg tőlük! Egy szemernyit sem lesznek ártalmadra. Ez hazugság, ez dőreség önnön lényed ellen. Az ártatlanság fitogtatása hazugság. Légy erős, ó ember! Kéjelegj, élvezz ki mindent, mit az érzékek és a mámor adhatnak: s ne félj, hogy bármiféle Isten megtagad téged mindezért! Jungi fogalmakban az ember azt mondhatja, hogy egy archetípus, a pszichikus energia egy anyagtalan halmaza - vagy Jung szerint egy „spontán jelenség", mely „bizonyos önállósággal" rendelkezik - kísérelt meg a megfelelő együttállásba kerülni Aleister Crowleyban: mégpedig a „666-os szám Nagy Fenevadja" a Jelenések könyvéből. A „Nagy Mű", melyről Crowley úgy hitte, hogy be fogja végezni, nem valósult meg az ő életében. Miközben megpróbált felülkerekedni a nemiség és a test viktoriánus elnyomásán, Crowley, „a fejedelem-pap, a Fenevad" olyan technikák gyakorlásába merült bele, melyek az emberek megbotránkoztatását és felháborítását célozták. Crowley a keleti tantra tanából kölcsönzött bizonyos ötleteket, olyan ezoterikus gyakorlatokat, melyek az érzéki világ vágyait és szenvedélyeit a felszabadulás elérésére használják. Crowley ezeket az ötleteket a „szexuális mágia" rendszerévé alacsonyította le, melyben a nemi aktusok - köztük a homoszexuális közösülés - a beavatás eszközei véghetetlen hierarchikus fokozatokba, melyeket fellengzős elnevezésekkel illetett. Crowley életműve tantrikus megvalósulás helyett legfeljebb excentrikus meghasonulásként értékelhető. Ha kötött démoni szövetséget, az felfokozta ugyan képességét a pszichofizikai jelenségek előidézésére, amit a legendáját felékesítő számos beszámoló megemlít, ám személyisége hibáit is felnagyította, és így a romlásához vezetett. Lucifer elbűvölő egofelduzzasztását Ahrimán mechanisztikus kiüresedése ellenpontozza, aki az embereket a tárgyak, az embertelen célokra felhasználandó „állomány" szintjére fokozza le. A transzhumanisták technofuturista képzelgései, melyekben mesterséges intelligenciák veszik át a hatalmat, a Robotzsaruhoz és a Terminátorhoz hasonló tudományos-fantasztikus történetek, az olyan könyvek szociobiológiai távlata, 175
mint a Háborúk, járványok, technikák vagy Az önző gén," a rideg technológiai zsákmányszerzés a földönkívüliek emberrablásairól szóló beszámolókban - ezek a műtermékek elénk tárják Ahrimán egydimenziós nézőpontját, melyet kultúránk egésze visszatükröz. Steiner nem hitte, hogy képesek lehetünk elhatárolni magunkat ezektől a befolyásoktól - Junghoz hasonlóan ő is pszichés valóságnak tekintette az „ördögöt", melyet asszimilálnunk kell a tudatunkba, nem pedig elvetni vagy elfojtani. Steiner véleménye szerint az emberiség kötéltáncot jár e két ellentétes erő között, és Krisztus áldozata példát mutat nekünk, hogyan őrizhetjük meg a szükséges lelki egyensúlyt és mélységes alázatot, melyet helyzetünk megkövetel. Mivel jelenlegi világunkban Moloch szabja meg az irányt, Steiner úgy vélte, hogy vissza kell állítanunk a luciferi befolyást az ellensúlyozására - antropozófiai folyóiratának is a Luciferi gnózis címet adta. Gyanítom, hogy Steiner luciferi katalizátoroknak tekintette volna a tudattágító szereket, melyek segítenek nekünk hozzáférni elveszett érzékelési minőségekhez és az érzékfeletti észleléshez, ám megvan az a veszélyük, hogy önhittségre csábítanak, és elvonnak földi kötelezettségeinktől. Bizonyos hermetikus hagyományokban a Szent Grált egy „Lucifer koronájáról leesett ékkőként írják le" - egyike ez a temérdek jelentésnek, melyet erre az ősi palimpszesztre róttak. Lucifer koronájának ékköve a harmadik szemre - a tobozmirigyre vagy adzsnacsakrára - utal, mely a homlokunk közepén helyezkedik el. A harmadik szem felnyitása előidézi a spirituális látást, az érzékfeletti észlelést - hacsak nem Te magad lennél a hindu Siva isten, aki harmadik szemének kinyilásakor, egy kalpa végén elpusztítja a megnyilvánuló univerzumot. A felkészületlenek számára, amilyenek az Altamont című film hátterét alkotó elszállt hippi tömegek, ez az eszmélés kusza hallucinációkhoz és a valóságtól való elsodródáshoz vezet. Az érzékfeletti tartományokban Steiner szerint az egyéni psziché formálja azt, amit megpillant, a neurotikus zavarokat képzelet szőtte borzalmakká nagyítva fel. Belső szilárdság, türelem és higgadtság szükségeltetik ahhoz, hogy egészséges módon közelítsük meg az érzékfeletti világot. „Okfejtésünknek mindenkor tökéletesen világosnak, sőt józannak kell lennie" - figyelmeztet Steiner.
48 Jared Diamond: Háborúk, járványok, technikák. Budapest, 2006, Typotex. Richard Dawkins: Az önző gén. Budapest, 2005, Kossuth.
176
A steineri látomás különösképpen találónak tűnt Glastonburyre; a Szent Grál itt egyike a számos legendának, melyek úgy lepik el a vidéket, mint a hajnali köd. A legenda szerint Arimateai Szent Józsefnek, Krisztus azon tanítványának, aki levette mestere testét a keresztről, egy angyal azt parancsolta, hogy vezesse a híveket Angliába, és vigyen magával két „olajtartót", bennük Jézus vérével és verejtékével. Hosszú és fáradságos utazás után partra szálltak Glastonburyben. A helyi királytól engedélyt kaptak, hogy közösséget alapítsanak a területen, s fel is építették egyszerű kunyhóikat vesszőfonatból és sárból, valamint egy szerény fatemplomot azon a helyen, ahol később a hatalmas Glastonbury apátságot alapították. Lehetetlen meghatározni, van-e a történetnek bármi valóságalapja; mindazonáltal mellette szól némi bizonyíték, míg ellene nem. Amikor először kötött ki tanítványaival, Szent József állítólag a földbe szúrta a botját, mely egy galagonyafa ágából készült, a Wearyall Hill csúcsa közelében, ami a második legmagasabb hegyfok a környéken. A bot gyökeret eresztett, és egy olyan galagonyafajta egyetlen példánya növekszik ott mindmáig, mely a Közel-Keleten honos. Ugyanennek a fajnak egy másik példánya az apátság kertjében árasztja göcsörtös bűvöletét. Az apátság galagonyafája évente egyszer, karácsony körül virágzik, és egy gallyacskáját minden karácsony reggel elhelyezik a királynő reggelizőasztalán. Bármi legyen is az eredete, a Glastonbury apátság sok évszázadon át volt az angliai kereszténység központja, mígnem 1539-ben VIII. Henrik leromboltatta és porig égettette, utolsó apátját pedig a Toron kivégezték. Az apátság romjai számos olyan kőszerkezetet tárnak fel, melyek roppant gótikus épületekre engednek következtetni - talán még gyönyörűbbekre, mint amilyenek a csipkézett maradványok. A hagyomány szerint az apátság szerzetesei a kincsek és kéziratok közül sokat el tudtak menekíteni titkos rejtekhelyekre szerte Glastonburyben - ezek a helyi legenda szerint mindmáig várják, hogy újra megtalálják őket. A romba dőlt apátság alatt állítólag titkos föld alatti alagutak húzódnak, melyek a környező völgyekig és falvakig kanyarognak, s amelyeket a szerzetesek menekülő útvonalnak építettek Henrik haragja elől. A Glastonburyből áradó „delejes kisugárzás" engem is a hatalmában tartott. A Glastonbury-i városházán tartott konferencia egy szünetében most első ízben ellátogattam az apátsághoz. A régi templom közepe táján egy kőlap előtt üldögélve, mely annak a helynek állít emléket, ahol 177
Artúr király és Guinevere sírját a tizenkettedik században felfedezték - az eseményt az irányadó történészek rendszerint cáfolják, mint korunk szenzációhajhászásának egy korai mintapéldányát - mi sem volt könnyebb, mint lehunyni a szemem és elcsípni egy pillanatnyi, felvillanó látomást egy fehér palástos szertartásról vagy koronázási ünnepségről, melyet halovány, kámzsás alakok vezettek le. Vajon valamiféle hátrahagyott energiamaradványt vagy pszichofizikai lenyomatot érzékeltem, vagy a hely szuggesztivitásának estem áldozatul, mely kéretlenül rávetítette ezeket a képeket elmém képernyőjére? A Gabonakör-konferencia egy sor élvezetes előadásból állt, melyeket különc személyiségek széles skálája tartott a helyi hírességektől az alternatív régészet körének legkapósabb tudósaiig. A konferenciát a városházán tartották egy harsányan színpompás falfestményekkel díszített nagy előadóteremben; a képeken a gabonakör-szimbólumokat zagyválták össze egyiptomi, maja és világűr-ikonográfiával. Miközben egyes előadások az alakzatokra összpontosítottak, mások olyan lazán összekapcsolódó területekre kalandoztak, mint a Kabbala, a ley-vonalak, a Bilderburg-csoport és a Háromoldalú Bizottság", valamint a jövendölés módszerei az ókori Görögországban. Újdonsült barátom, Allan Brown azokról a módokról beszélt, ahogyan a gabonakörök feléleszteni látszanak a hajdani újkőkori táj és kultúra rejtett ismereteit. Az egyes mintázatok által kínált nyomokat követve Allan úgy vélte, hogy ősi istennők óriási alakjainak körvonalaira bukkant, melyeket természetes és ember alkotta tereptárgyak alkotnak szerte Wiltshire-ben. „Az egész táj egyetlen élő rituális ábrázolás volt, melyet a neolitikus aranykorban terveztek avagy rejtjeleztek" - elmélkedett Allan. A konferencia egyik csillaga Michael Glickman, ez hatvanas éveiben járó, elbűvölő férfi volt, őszbe csavarodó rövid szakállával és nagy, kifejező kezeivel. A szklerózis multiplexben szenvedő Glickman két botra támaszkodva járt, ám hátránya korántsem tartotta őt távol a törté49 A Trilateral Commission David Rockefeller által (aki akkor a Külkapcsolatok Tanácsának elnöke volt) 1973-ban összehozott magánszervezet Európa, Japán és az Egyesült Államok fokozott együttműködésének előmozdítására. A Bilderburg-csoporttal (nem keverendő össze a Bilderberg-csoporttal) együtt kedvenc céltáblái az összeesküvés-elméletek kedvelőinek, akik ezeket a szervezeteket az Illuminátusok szupertitkos rendje világi megjelenésének tartják egy későbbiekben létrehozandó világkormány létrehozásának céljából, amely totális diktatúrával uralkodna majd az emberiségen - a Szerk.
178
nések középpontjától. Amikor New Yorkból interjút készítettem vele, Glickman azt mondta, hogy a gabonakör-kutatók két táborra oszlanak - a gépezetkeresőkre és az értelemkeresőkre. „Én értelemkeresőnek tekintem magam" - mondta. Abbéli hajlandósága miatt, hogy különvéleményt alakítson ki, Glickman kedvelt célpontja volt a szkeptikusoknak és a tréfacsinálóknak. Előadásában, melyet szmokingban tartott meg - célzatosan fennhéjázó gesztus volt ez, mellyel azt mutatta, hogy tisztában van vele, a tömegek tudatlanságával szemben ő magasrendű tudást képvisel -, Glickman kifejtette elméletét, miszerint a gabonakörök a pszichikus átalakulás felgyorsult folyamatára tesznek utalásokat. Mindennapi életünkben szintúgy kapunk figyelmeztetéseket, hogy a világ eme új valóságának küszöbén állunk. Ezek a figyelmeztetések „oly könnyedek, olyan tiszteletteljesek és szelídek", hogy ha az ember nem hangolja rájuk az elméjét, elsiklik felettük. Glickman „a dimenzióváltás számos jelét" sorolta fel. Közéjük tartozott a felgyorsuló idő tapasztalata; a szinkronicitások és egybeesések növekvő gyakorisága; a sejtelmek és intuitív megérzések megszaporodása; és bizonyos „forrás nélküli apró jelzőfényesemények" alkalomszerű felbukkanása, melyek „megcsúfolják a newtoni mechanikát" és megsértik a valószínűség törvényeit - Glickman ekkor egy diát mutatott, amit egy barátja készített egy birkanyájról, mely minden látható ok nélkül tökéletes kört formál egy skót réten. Glickman szerint továbbá „a karma gumiszalagja is mind gyorsabban és gyorsabban csap vissza", jóformán haladéktalanul kimérve a jutalmakat és büntetéseket. „Úgy tűnik, a gondolatok erőteljesebben hatnak a valóságra, mint korábban - vetette fel Glickman. - Az univerzum egyre engedelmesebb, készségesebb, mondhatni bárgyúbb." A különböző fajta fraktálokat ábrázoló alakzatok egy alapvető igazságot tártak fel az univerzumról: „Minden azonos mindennel. Mindenben benne foglaltatik minden. Minden része minden másnak." Glickman mutatott egy diát egy hatalmas gabonakörről, mely több száz méternyi terményt fektetett le minden irányban, ám egyetlen nyomorúságos bogáncsbokrot állva hagyott, pontosan az egyik küllőjének kellős közepén. Ezt az egész hatalmas remekművet e szerény növényke köré szervezték - mondta Glickman. - A körkészítők bizonyságot tesznek az élet más formái iránt érzett tiszteletükről." A gigantikus, 409 körből álló, tizenhárom karú spirálalakzat, mely a Milk Hillen jelent meg 2001 augusztusában, „a dimenzióváltás sarkalatos 179
pontját képviselte. Olyan volt, mint egy tölgyfa asztalra rácsapó roppant ököl, vagy egy lepedőnyi pergamen diploma alján a pecsét, mely azt hirdeti: »Szép munka volt!« Vége az első könyvnek. Minden, ami mostantól következik, már egy másik kötetbe tartozik." Glickman azt mondta, hogy a tizenhárom „az átalakulás száma." És nem csupán a tizenhárom spirálkarról volt itt szó, hiszen a gemátria, a rejtett számok feltárásának okkult módszere szerint a 409-es szám is 4+0+9 = 13-má alakul. Glickman kevésbé határozott kommentárokat fűzött az Arc és az Arecibo-válasz képírásjeleihez, melyek a múlt nyáron jelentek meg. Véleménye szerint az Arc azt jelenti: „»Figyelünk benneteket. Látunk benneteket.« A gabonakör-jelenség értelmi szerzői jobban ismernek minket, mint mi önmagunkat." A tény, hogy a képet féltónusos módszerrel dolgozták ki, mint egy újság fotóját, jelentősnek tűnt. „Talán azt akarják közölni velünk, hogy a valóság csak ott létezik, ahol a színtiszta világosság és a színtiszta sötétség összeolvad, hogy egy képet alkosson." Csípős megjegyzéseket tett a SETI által elküldött eredeti Arecibo-üzenetre: „Hát ezzel képviseltetjük magunkat a csillagok előtt? Mennyiségekkel és vegytannal? Méretekkel és számokkal? Mi van Shakespeare-rel? És mi van a gótikus katedrálisokkal?" Az Arecibo-válasz kicsúfolt minket, amikor pontosan azt adta nekünk, amire állításunk szerint vágytunk. „Létezhet még egy hozzánk fogható idióta odakinn?" - tette fel a kérdést Glickmann a hallgatóságnak. A konferencián vásároltam egy fekete pólót, amelyen az egyik legelegánsabb alakzat díszelgett: egymást fedő körök alkottak holdsarlóalakokat, melyek együtt egy absztrakt szárnyas angyalra emlékeztettek. Begyömöszöltem a hátizsákomba, ám amikor aznap éjjel visszatértem a szobámba, csalódottan konstatáltam, hogy a pólónak hűlt helye - ami furcsának tűnt, ugyanis általában nagyon vigyázok a holmimra. Nem emlékeztem rá, hogy kinyitottam volna a hátizsákomat, és elképzelni sem tudtam, hogyan eshetett volna ki belőle a póló. A konferencia záróelőadására különdíjat szedtek. Az előadó Dolores Cannon, egy arkansasi hipnoterapeuta volt, aki Nostradamusról és a földönkívüli látogatókról írt könyveket, akiket ő _az Őrizőknek" nevezett. A könyvei nemzetközi slágerek voltak, és kiváltképp Kelet-Európában és Oroszországban örvendtek nagy népszerűségnek. Cannon, ez a hatvanas éveiben járó, ősz hajú és szemüveges nagymamaszerű hölgy zöldcitrom színű poliészter nadrágkosztümben pompázott. 180
Kijelentette, hogy az Őrizők a felelősek valamennyi alakzatért. „Azóta felügyelik az emberiség evolúcióját, hogy a bolygó eléggé lehűlt az élet fenntartásához" - magyarázta. Az emberrablásokról szóló beszámolók zömének rémítő és taszító aspektusai dacára Cannon kitartott amellett, hogy az „ET-k" faja jóakaratú, és magas fokra jutott a spirituális és technológiai tökéletesedésben. „Az ET-knek nincs szükségük evésre és alvásra abban az értelemben, ahogyan Önöknek vagy nekem. Oly sokkal közelebb állnak a Fényhez - mondta. - A hajóikon különleges helyiségeik vannak, ahová azért járnak, hogy megfürödjenek a Fényben. Mindössze erre van szükségük, ugyanis ennyire fejlettek spirituálisan." Az Őrizők voltak a felelősek az emberrablásokért, ám ezeket az eseményeket sokan félremagyarázták. Cannon szerint az ET-ket kizárólag a mi jólétünk érdekelte. „Az emberi faj dolgai az utóbbi időben nem mennek valami fényesen, és az ET-k azért vannak itt, hogy bizonyos genetikai változtatásokkal segítsenek újraszabni evolúciós sorsunkat, és így biztosítsák az emberi faj fennmaradását." Mélységesen aggasztja őket, hogy akaratlanul is egy környezeti katasztrófát idézhetünk elő. Cannon szerint ha e katasztrófa bekövetkezne, az ET-k elvinnének minket egy másik világba, melyet előkészítettek számunkra, hogy folytathassuk evolúciónkat. Cannon álmosító egyhangúsággal adott elő. Vontatott beszédstílusa hipnoterápiás gyakorlata termékének tűnt, és zsongító hatást gyakorolt hallgatóira - rám legalábbis biztosan. A városháza zsúfolásig telt az előadására, mely másfajta sokadalmat vonzott, mint a konferencia: több volt közöttük az idősebb ember és a helyi hippi. Glastonbury vidéke az ufótalálkozások egyik központja - a kocsmákban magam is beszélgettem helybéliekkel, akik mind állították, hogy különös űrjárműveket vagy „fénygömböket" láttak. Ésszerű volt részükről, hogy eljöttek meghallgatni az előadást - hiszen igyekeztek válaszokat találni. Úgy tűnt, a hallgatóság feszülten figyel, miközben Cannon a regressziós terápiáiról elevenített fel történeteket. Elmondta, hogy az üléseit időnként félbeszakítják az ET-k, akik közvetlenül szoktak kommunikálni vele, és hipnotizált páciensei testén keresztül beszélnek. Általában nem különösebben vagyok fogékony azokra a fajta „finom energiákra", melyeket a pszichikusok és fényhozók felfognak - alkalmasint túlságosan finomak számomra. Azonban miközben Cannon beszélt, egyre erőteljesebben tudatosult bennem, hogy valami szokatlan történik a teremben - mintha örvények pörögtek volna a hallgatóság feje felett. Úgy tűnt, hogy képes vagyok érzékelni az entitásokat, melyekről 181
szó van, ahogyan a levegőben keringenek a fejünk felett. Az az ösztönös megérzésem támadt, hogy ezek az entitások fürkészik és vizsgálgatják a hallgatók elzsongított tudatát, behatolási pontokat keresve, hogy egyfajta elmeparazitaként rátapadhassanak az emberek pszichéjére. Egy különös gondolat merült fel bennem: Dolores Cannon, bármilyen nyájasnak és családanyaszerűnek tűnik is zöldcitrom színű együttesében, tudatosan vagy sem, de szövetségese a látogatóknak. Miközben hallgattam, úgy éreztem, mintha egy David Cronenberg-film kockáiba léptem volna be, és csak meredtem a poliészter nadrágkosztümbe öltözött rosszakarat különös és valószínűtlen közhelyszerűségére. Reszkettem — ahogyan akkor, amikor hónapokkal a DPT-utazásom után rábukkantam egy Szent Pál idézetre: „Mert nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak." A tibeti buddhizmusban a mágikus gyakorlatokhoz hozzátartozik a „tulpák" létrehozása, melyeket a nyugati okkultizmus gondolatalakzatokként ismer. A tulpák vagy gondolatalakzatok képszerű entitások, melyeknek rítusok, meditáció és más műveletek révén energiát és mesterséges életet lehet adni. A költő W. B. Yeats alapított egy mágikus rendet, melyben vizualizáció és szertartások révén megpróbált életre kelteni bizonyos kelta istenségeket. Ezek egyike, a „fehér tréfamester", a jelek szerint elegendő független életerőt nyert ahhoz, hogy megjelenjen Yeats néhány barátja előtt, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy mivel foglalatoskodik a költő. John Michell, a Glastonbury legendák krónikása régi regéket tanulmányozott, melyek szerint az i. e. 3000 körül épült kőköröket óriások emelték, akiket a törzsek boszorkánymesterei hívtak elő. „Akik járatosak a szellemek megidézésének és a gondolatalakzatok létrehozásának művészetében, azt írják, hogy gyakran könynyebb a jelenéseket előidézni, mint szertefoszlatni. Az idő múlásával egyre szilárdabbá válnak, és akár vérezhetnek is, ha megsebzik őket. A Bika korának mágusai mesterei voltak az óriások és szörnyek megformálásának, de mint minden technikának, az övékének is megvoltak a maga nemkívánatos mellékhatásai. Az általuk megidézett szellemek közül nem mindet helyezték nyugalomra megfelelőképpen, és sokuk ott bolyongott a vidéken, hogy szörnyfalkát alapítson." Úgy tűnt nekem, hogy a hipnotikus regresszió ennek a taszító mágikus gyakorlatnak — a gondolatalakzatok életre keltésének — a visszatérése lehet, mely 182
a pszichológia köntöse alá rejtőzik. Tudatos szándékkal vagy anélkül, a pszichológus boszorkánymesterként működik, s figyelmével és artikulációjával entitásokká változtatja a pszichikus energiákat. Egy hipnoterápiás ülés után Whitley Strieber úgy találta, hogy a látogatók egyikének „eleven képe" bukkant fel az elméjében fényképszerű tökéletességgel megjelenítve, és több napon át ott is maradt. Strieber képes volt tetszőleges módon mozgatni az entitást, és megragadta az alkalmat, hogy ezt nagy részletességgel ecsetelje is könyvében, sőt egy barátjával még meg is festtette, amit látott. „Semmit sem tudunk a megidézésről és a mágiáról - írja Streiber. - Ezt az egészet elvetettük, mi, akik túlzottan rajongunk a tudományért. Elképzelhető, hogy nagyon is valóságos fizikai entitások emelkedhetnek ki a tudatalattiból." Munkájával Cannon - a vonakodó és gyanútlan Streiberhez hasonlóan - segített a látogatóknak szilárdságra szert tenni, és közelebb hozta őket a mi birodalmunkhoz. Mint a Harry Potter sorozat egy gonosza, boszorkánymester volt ez a nő, aki az alvilág erőivel szövetkezett - én legalábbis erre a felzaklató és elbizonytalanító következtetésre jutottam. Amikor eljött a kérdések feltevésének ideje, úgy döntöttem, hogy mérőónt dobok e homályos vizekbe. - Nem akármilyen történet, amit elmesélt - mondtam. - De hogyan lehet olyan biztos afelől, hogy ezek az entitások jóindulatúak? Honnan tudhatja, hogy nem csak felhasználják Önt a saját programjuk terjesztésére? És mit gondol, kik azok a „békákhoz hasonló tisztátalan lelkek", akiket a Jelenések könyvében leírnak? - Ó, ugyan - felelte Cannon érzelemmentes egyhangúságával. - Az ET-k azért vannak itt, hogy segítsenek nekünk és vigyázzanak ránk. Soha nem tennének semmit az ártalmunkra. Honnan vette ezt az ötletet? A konferencia végeztével barátok érkeztek hozzám látogatóba New Yorkból. Angelica és Lee Ann, akik Angelica két gyerekével utaztak, kocsit béreltek, hogy meglátogassanak és lássanak néhány gabonakört. Lee Ann Angelica öccsének és egyik legközelebbi barátomnak, Tonynak a felesége volt, és éppen az első gyereküket várta. Elhajtottunk az Avebury felé vezető úton lévő Gabonakör-kávézóhoz, mely a jelenséget hajszoló turisták és ufórajongók nemzetközi gyülekezőhelye volt. A kávéház falán a vidék topológiai térképei voltak láthatók tűkkel átlyuggatva, melyek a közelmúlt alakzatainak pontos elhelyezkedését jelezték, valamint az idény köreiről készült fényképek. A kávézóban értesültünk 183
a legújabb alakzatról, amit csak aznap reggel fedeztek fel. Lejegyeztük az útbaigazítást, és kocsival elindultunk az alakzat felé. A gabonaköröket ugyancsak bajos lehet megtalálni. Gyakran jócskán a szántóföldek belsejében helyezkednek el lágyan lejtő lankákon, melyek tovább nehezítik a megpillantásukat. Sík felszínen a távolból egy gabonakör alig látszik többnek árnyalatnyi eltérésnél a mező színében. Lejártuk a lábunkat, és végül egy nagy gyűrűkből álló alakzatot találtunk, melyről lerítt, hogy emberek műve. A kalászokat egyszerűen lemángorolták egy husánggal. Ha ez volt minden, amit találhattunk, akkor bizony igazán kiábrándító volt. Miközben visszafelé ballagtunk a kocsihoz az egyik traktornyomvonal mentén, átvágtunk a búzán és megpróbálkoztunk egy másik ösvénynyel. Előttünk, egy emelkedő tetején szabálytalan foltokat vettünk észre a gabonasorokban, melyek mintha valami különlegesebbet jeleztek volna. Majd beléptünk egy vadonatúj mintázatba, melynek szinte tapintható energiatöltése - a helyszín felett lebegő jelenlét hiperrealitást kiváltó érzete - immár ismerős volt számomra. Amint Kirtana, Angelica tizenhárom éves lánya belépett az alakzat területére, könnyekben tört ki - ami gyakori reakció új gabonakörökben. A földről nehéz volt kivenni az alakzatot. Úgy gondoltuk, talán virág lehet, melyben különféle gyűrűk ágaznak ki sugárirányban a középpontból. Elüldögéltünk egy ideig az alakzatban, melynek a közepén megvolt a hagyományos, összecsavarodott búzából álló „fészke." Néhány nappal később felraktak az internetre egy fotót a mintázatról. A kép három négyszögletes keretet mutatott, melyek szegélye fonott kötélre emlékeztetett, és mindegyik keret magába foglalta a következőt. Ez a 2002. július 22-én megjelent gabonakör volt „az első a jelenség történetében, mely egyértelmű kötél- vagy fonatmotívumot használt" - írta Allan Brown. Érdemes megjegyezni, hogy a csomók a mi háromdimenziós anyagi valóságunk termékei, mivel topológiailag a csomó kioldozza önmagát, ha bármely magasabb dimenziójú térbe helyezzük át... Nekem egy köldökzsinór jut az eszembe, valahányszor ránézek erre az alakzatra. Az alakzat talán egy magasabb dimenziós térbe történő megszületésre utal, melyben a kettősség paradox ellentétpárjai feloldódnak és újra egésszé válnak. 184
A kép a kör és a négyzet egyesülését mutatta - melyek a szent geometriában a menny és a Föld hagyományos ábrázolásai. Karen Douglas, a Glastonbury konferencia egy kutatója és szervezője azt az elméletet állította fel, hogy „a kötélmotívum az összekötő kapcsot jelenti e két birodalom között". Visszatértünk a kocsihoz, és Lee Ann kinyitotta az utasoldali ajtót. A fekete póló, amit néhány nappal korábban vásároltam és veszítettem el száztíz kilométerrel odább, ott hevert redőkbe gyűrve keresztben a hátsó ülésen, és ezt Lee Ann és Angelica is tanúsíthatják. A póló még azelőtt tűnt el, hogy ők megérkeztek Glastonburybe. Semmi módon nem tűnt elképzelhetőnek, hogy én tettem volna a pólót a kocsiba, hacsak egy egész cselekménysor ki nem esett az emlékezetemből. Felidéztem egész éjszakán át tartó „tündérországi" látomásaimat azt követően, hogy először felkapaszkodtam a Torra. A tündérmesék tündérei, akik a miénkkel szomszédos birodalomban élnek, és kvantumszélhámosokként ugróiskoláznak át a mi világunkon, gyakran csintalan lények, akik azzal szédítik az embereket, hogy ellopják a tárgyakat, vagy ide-oda rakosgatják őket, és olykor vissza is juttatják, amit elemeltek. Vajon ők incselkedtek velem? A saját agyam tréfált meg, vagy a régi regék többek puszta kitalációnál? Talán a tünékeny tündérek a manószerű szürkékhez hasonlóan egy újabb archetípust képviselnek, mely rejtőzködve erősíti meg ősi kiváltságait posztmodern jelen időnkben?
NEGYEDIK FEJEZET
C
ritjof Caprának A fizika taója'ban megalapozott munkáját folytatva a fizikus Amit Goswami felveti, hogy a kvantummechanika paradoxonjai - a helyhez nem kötöttség, a távolhatás, a kvantumbizonytalanság, és így tovább - csak azzal a hipotézissel oldhatóak fel, hogy a tudat, nem pedig az anyag az univerzum alapvető valósága. Az elme és az anyag, az alany és a tárgy dualista megosztottsága helyett Goswami egy olyan filozófiával áll elő, melyet „monisztikus idealizmusnak" nevez. Ezen álláspont szerint „az alany tudata egy alany-tárgy tapasztalatban ugyanaz a tudat, mely az egész létezés alapja. Vagyis a tudat egységesítő erejű. Csupán egyetlen alanytudat létezik, és ez a tudat mi vagyunk" - írja Goswami The Self-Aware Universe című 1993-as könyvében. Goswami egy „agy-elme" rendszert állít fel, melyben a fizikai agy mérő és nyilvántartó szerkezetként működik, és a klasszikus fizika szabályait követi, míg „az agy-elme egy kvantumösszetevője... a tudatos választás és a kreativitás eszköze". A tudat tevékenysége az - mely a hullámforma részecskévé történő „kvantumösszeomlását" meghatározza -, ami a világot létrehozza. „A tudat az a hatóerő, melynek következtében a lehetőségként létező kvantumobjektum összeomlik, és a megnyilvánulások világának immanens részecskéjévé válik" - írja Goswami. Szubjektív tudatosságunk az agy „szövevényes hierarchiájának", az önhivatkozás egy zárt hurkának következtében jön létre, mely hasonló a híres „hazug ember paradoxonjához" (melyben a krétai férfi azt bizonygatja, hogy „minden kré186
tai hazudik"). Mivel a kvantumösszeomlás kizárólag a fizikai agy révén mehet végbe, az ego „egy színlelt önazonosság, melyet a tudat annak érdekében ölt fel, hogy legyen egy hivatkozási pontja". Az ezoterikus gyakorlatok és meditációs technikák megtanítanak rá, hogy szubjektivitásunkat, egolétünket a maga szüntelenül locsogó gondolat- és aggodalomfolyamával egy külső perspektívából, a „szemtanú-tudatosságból" szemléljük. Ha így teszünk, kilépünk a magunk egyénileg kondicionált nézőpontjából, az önhivatkozás körforgásából, és magunkévá tesszük a transzcendens perspektívát. Az ego - amit Goswami a „klasszikus énnek" nevez - a kondicionálásra adott válaszként berögzült gondolkodási és viselkedésmintákat alakít ki. Az idő múltával ez a kondicionálás egy valószínűségi alapú elfogultságot vált ki a múltbéli reakcióminták javára. „Mihelyt megtanultunk elvégezni egy feladatot, bármely élethelyzetben, ami az adott feladatot magában foglalja, közel 100 százalék a valószínűsége, hogy a megfelelő emlék egy kondicionált reakciót vált ki." Ahogyan a klaszszikus newtoni fizikát ma a kvantummechanika egy részhalmazaként ismerjük el, éppúgy „a viselkedés-lélektant is az átfogóbb kvantumkép speciális eseteként rehabilitáltuk". Azonban megszokott reakciómintáinkon túlmenően mindig megőrizzük magunkban a spontán szellemi meglátások és a kondicionálástól független cselekvés képességét. „Amikor kondicionált létmódunkban, az egónk keretei között cselekszünk, akkor a gondolataink... algoritmikusnak, folytonosnak és kiszámíthatónak tűnnek, ami a newtoni tőről fakadó objektumok jellegét kölcsönzi nekik. Ám létezik kreatív gondolat is, folytonosság nélküli átmenet a gondolkodásban, jelentésváltás a kondicionáltról valami újra és értékesre" - írja Goswami, felvetve, hogy „a kreatív gondolat a gondolkodásban bekövetkezett kvantumugrás terméke". Hasonlóképpen a fizikus F. David Peat is azt sugallta, hogy „a szinkronicitások, istenélmények, csúcsélmények és misztikus megtapasztalások" esetében arról van szó, hogy az elme „egy pillanatra a maga valódi rendjében működik... s a szellem és az anyag forrásán túllépve eljut magáig a kreativitásig". A tudat kvantumvonatkozása a megszokás kérgét intuíció formájában is széttörheti, ami nem ésszerűtlen, hanem az észtől független folyamat, és gyakran olyan „magasabb rendű elemzést, szellemi meglátást vagy ismeretet" tartalmaz, „mellyel a tudat nem volt képes előállni - írja Carl Jung. - Az intuíciót nem te csinálod. Épp ellenkezőleg, mindig az intuíció jön el hozzád; támad egy megérzésed, ám csak akkor
187
ragadhatod meg, ha elég ügyes és gyors vagy." Ahogyan Rudolf Steiner megjegyezte: „Az intuíció ugyanaz a gondolkodás esetében, ami a megfigyelés az észlelet esetében. Az intuíció és a megfigyelés az ismereteink forrásai." A legtöbb kreatív áttörés - történjen bár a művészetekben vagy a szaktudományokban - új összefüggésrendszerekbe tett intuitív szökellések vagy kvantumugrások eredménye. Úgy tűnik, hogy a kvantumobjektumokhoz hasonlóan a gondolatok is a bizonytalansági elvnek engedelmeskednek. Goswami észrevétele szerint „soha nem követheted nyomon egyidejűleg egy gondolat tartalmát és azt, hogy merrefelé halad, vagyis a gondolat irányát". Felvetette, hogy a „szellem anyaga" - a gondolat - ugyanazokból a megfoghatatlan elemekből áll, melyek a fizikai világ „makrotárgyait" felépítik, ám „a szellem anyaga mindig finom; nem képez durva tömörüléseket." Steiner szintén anyagi jellegű létezőkként képzelte el a gondolatokat. A kvantumfizika szakszókincse híján ő egyfajta misztikus keretben fogalmazta meg az elképzelését, „eleven, független lényekként" fogva fel a gondolatokat. „Amit a megnyilvánuló világban egy gondolatként fogunk fel, az egy olyan gondolati lény árnyékára hasonlít, mely a szellemek földjén tevékenyen létezik." Ezt a „szellemek földjét" a lehetőség transzcendens tartományának is tekinthetjük. Az öntudatos univerzumban Goswami a materializmusról egy olyan irányultságra váltott, melynek alapja az „elme-anyag" központi szerepe. „Mindhiába kerestem a tudat leírását a tudományon belül; nekem és másoknak a tudomány leírását kell keresnünk a tudaton belül - ébredt rá Goswami. - Egy olyan tudományt kell kifejlesztenünk, mely összeegyeztethető a tudattal, elsődleges tapasztalatunkkal." Egy későbbi művében, melynek címe The Physics of the Soul (A lélek fizikája), a tudat kvantumtermészetéről vallott felfogásán alapuló tudományos hipotézissel áll elő a reinkarnáció működését, valamint a számos ezoterikus hagyományban leírt „finomtestek" és csakrarendszer létezését illetően. Sem a jelenlegi keresztény tanítás, sem a modern nyugat gondolkodása nem támogatja a reinkarnáció elképzelését, mely számos spirituális hagyomány, köztük a hinduizmus és a buddhizmus alapvető eleme. Ian Stevenson, a Virginiai Egyetem volt pszichiátriaprofesszora negyven évet töltött olyan kisgyermekek tanulmányozásával, akik spontán módon felidéztek elmúlt életeket, és több mint 2600 esettanulmányból gyűjtötte össze az adatokat vaskos könyvébe, amelynek címe Reincar-
nation and Biology: A Contribution to the Etiology of Birthmarks and Birth 188
Defects (Reinkarnáció és biológia: Adalékok az anyajegyek és a születési rendellenességek kóroktanához). Stevenson praxisában nagy gyakorisággal fordult elő, hogy gyerekek visszaidézték előző életük konkrét részleteit, és ezekre a szerző egyes esetekben megdöbbentő fiziológiás bizonyítékokat - anyajegyeket és születési fogyatékosságokat - dokumentált, melyeket a gyerekek mintha csak a megelőző életükből hoztak volna magukkal. Stevenson számos esetben - különösen olyankor, ha az elmúlt élet erőszakos halállal ért véget - talált és fényképezett le rendkívül szokatlan anyajegyeket a gyerekeken, melyek tökéletesen egybeestek a felidézett múltbéli életüknek véget vető halálos sebek elhelyezkedésével. „A legtöbb gyerek olyan hevesen, sőt erős érzelmekkel beszél korábbi életéről, hogy meglepi a környezetében lévő felnőtteket" - írja Stevenson, aki dokumentált múltbéli életekből származó emlékeket az alaszkai tlingitek és a dél-libanoni drúzok között, szerte Indiában és egyéb területeken is. „Sokan közülük nem különítik el rögtön a múltat a jelentől, és gyakran használnak jelen időt, amikor a korábbi életükre utalnak. Mondhatják például, hogy »feleségem és két fiam van. Agyában lakom.« Miközben egyes gyerekek ötven, vagy még több különböző kijelentést is tesznek, mások csupán néhány dolgot mondanak, ám ezeket sokszor, gyakran az unalomig ismételgetik." A visszaemlékezés rendszerint a gyerek nagyon kis korában - a második és negyedik életév között - kezdődik, és a következő öt éven belül ér véget. E gyerekek némelyikét Stevenson elkísérte, hogy találkozzanak a családokkal, ami megerősítette konkrét emlékeiket. „Az anyajegyek és születési fogyatékosságok ezekben az esetekben nem egykönnyen magyarázhatók mással, mint a reinkarnációval" - jegyzi meg Stevenson. Az általa tanulmányozott esetekben a halál és az újjászületés között eltelt átlagos időtartam tizenöt hónap. Goswami feltételezi, hogy a kondicionált és rögzült gondolat-, érzés- és cselekvésminták a valószínűségi mintázatok egy halmazatát alakítják ki, melyet ő „kvantum-monásznak" nevez, és ez a halmazat tér vissza azután újra meg újra az egymást követő életek során. Bizonyított kvantumhatások - például a „távolhatás" és a „helyhez nem kötött kapcsolat" - igazolják, hogy a kvantumobjektumok egyfajta „emlékezettel" rendelkeznek - jóllehet ez az emlékezet nem fizikai eltárolást jelent, amilyen egy fénykép vagy hangfelvétel, hiszen csak akkor lép működésbe, amikor a tudat előidézi a hullám összeomlását. „Az objek189
tumok engedelmeskednek a kvantumtörvényeknek - valószínűségük az Erwin Schrödinger által felállított törvényeknek megfelelően terjed - ám az egyenlet nincs elkódolva az objektumokban. Hasonlóképpen a megfelelő nemlineáris egyenletek irányítják azon testek dinamikus válaszait, melyek keresztülmentek a kvantumemlékezet kondicionálásán, jóllehet ez az emlékezet nincs eltárolva bennük. Míg a klasszikus memória hordozóeszközökön, például szalagokon tárolódik, a kvantummemória valójában annak a dolognak a hasonmása, amit az ókoriak akasa-krónikának, az akasába, vagyis az ürességbe, a semmibe írott emlékezetnek neveztek." A keleti hagyományok szerint a karma - ami szó szerint „cselekvést" jelent - felhalmozódása idézi elő a reinkarnációt, és Goswami tézise alátámasztja ezt az elképzelést. „Bizonyos megtestesült egyének a kvantumvilág helyhez nem kötöttségének útján kapcsolódnak egymáshoz - írja. - Kiváltságos hozzáférésük van egymás életéhez a helyhez nem kötött információátadás révén." Goswami a „kvantummonászt" az egyéniség köztes szintjeként határozza meg az ego és a „kvantum-én" között, ami a transzcendens tudatnak felel meg. A kondicionált gondolkodás, érzés és cselekvés elkülönült mintázatait akár a miszticizmus által meghatározott „finomtesteknek" is tekinthetjük. A „szellemi test" az egyéni gondolatmintázatot képviseli, a „vitális test" pedig az egyéni energia- és érzésmintázatot. Az egyéni „kvantum-monász" egymást követő életei során szellemi és vitális emlékezeteket alakít ki a múltbéli környezeteivel kapcsolatban. E rögzült irányultságokon túlmenően, melyek úgy vésődnek ránk, mint barázdák egy régi lemezre, Goswami feltételez egy „szellemfeletti intellektust" vagy „tematikus testet" is, „az archetípusos témák alkotta testet, mely a fizikai, szellemi és vitális testet alakítja" - ezt nevezte Jung az énnek. Steiner szerint a tematikus test nem gondolatokon keresztül fejezi ki önmagát, hanem „tetteken, folyamatokon és eseményeken keresztül" nyilvánul meg. Az én „vezeti végig a lelket az életsorsán, és idézi fel képességeit, irányultságait és adottságait". A különböző ezoterikus hagyományok által meghatározott finomtestek és ezoterikus szervek - a csí, a prána, a nácik Carlos Castaneda „csomópontja", a csakrák és így tovább - nem rendelkeznek ugyan fizikai anyaggal, mégis valódi léttel bírnak kvantumjelenségekként, „egy örökké változó végtelen közeg valószínűségi hullámaiként". Megnyilvánulásukat pedig a tudat határozza meg. Goswami rendszerében a tudat alapvető jelentőségű, vagyis ezek a finom energiaáramlások létezésünk 190
szerves aspektusai. Goswami úgy véli, hogy a csakrák „tervrajzokkal" szolgálnak, melyek alapján a vitális test rávetíti magát a fizikai testre, és szerveink egészségeként és működéseként képviselteti magát. Goswami a fizikai evolúciót olyan folyamatként mutatja be, melyen keresztül a már korábban létező transzcendens tudat visszaemlékszik önmagára - a fény és az anyag, az élet és az elme egyre összetettebb szintjein végbemenő önszervezés ez - míg vissza nem nyeri feltétel nélküli szabadságának eredeti állapotát. A természetes kiválasztódás fokozatos folyamata, valamint az új környezetekbe tett hirtelen ugrások révén, melyekre a letűnt korok megkövült maradványai oly bőséges bizonyítékokkal szolgálnak, a szerves élet a „központozott egyensúlyi állapotok" szakaszaiban fejlődött az amőbától a dinoszauruszokon át az emlősökig, míg végül az emberi faj került előtérbe, és nyelvi, kulturális és gondolkodási képessége segítségével megteremtette az eszközöket, melyekkel vállalkozhatott a bolygó „emberivé formálására". Az emberiség eleinte fokozatosan, később egyre növekvő sebességgel asszimilálta és tanulta meg felhasználni a bioszférában rejlő energiaforrásokat a civilizáció felépítésére. Ezen a ponton a bioszféra szerves fejlődése entropikus hanyatlásba fordult, és az elme - Teilhard de Chardin nooszférájára, a Földet körülölelő gondolatburok - vált a jövendőbeli evolúció előretolt ékévé. Goswami azt állítja, hogy az összetettség nagyobb változásait, amilyen a hüllőből madarakká, főemlősökből emberekké való átalakulás, nem lehet a természetes kiválasztódás darwini mechanizmusával magyarázni. „E változások inkább a kreatív tudat kvantumugrásait mutatják, mely több egyidejűleg lehetséges variáció közül választ." A transzcendens tudat „úgy használja az anyagot, ahogyan mi használunk egy számítógépet, hogy létrehozza az életműködések szoftvermegjelenítéseit, melyeket mi az eleven sejtek és sejthalmazok életének nevezünk". Az emberi evolúció szakaszában „az elme szoftvermegjelenítéseit" be lehet programozni az agy hardverébe. A nyelvész Noam Chomsky szerint az emberi nyelv kifejlődése nem mehetett végbe egyetlen egyszerű lépéssel az állati kommunikációból. „Úgy tűnik, semmi alapja nincs annak a nézetnek, miszerint az emberi nyelv pusztán összetettebb esete olyasvalaminek, ami az állatvilágban egyebütt is megtalálható - írja Chomsky. - Ez egy problémát vet fel a biológusok számára, ugyanis, ha igaz, a »spontán megjelenés« iskolapéldájával szolgál - egy minőségileg eltérő jelenség felbukkanásával a 191
szervezet egy konkrét összetettségi fokán." Az emberek a nyelvfejlődés, a nyelvtan és a szintaxis veleszületett és elidegeníthetetlen képességét hordozzák magukban, mely a jellemző tulajdonságok megszerzésének egyetlen jelenlegi modelljébe sem illik bele. „Az igazat megvallva azok a folyamatok, melyek révén az emberi elme elérte összetettségének jelenlegi fokát és veleszületett szervezettségének e konkrét formáját, teljes homályba burkolóznak... E fejlődést mindaddig tökéletesen biztonságos a »természetes kiválasztódásnak« tulajdonítani, míg fel nem ismerjük, hogy ennek az állításnak nincs semmi alapja, és nem egyéb puszta hitnél, hogy van valamiféle természetes magyarázat ezekre a jelenségekre." A nyelv mint kognitív struktúra hirtelen felbukkanása is Goswaminak a transzcendens tartományból kiható „kreatív tudat kvantumugrásával" kapcsolatos tézisét látszik alátámasztani. Ez a szemléletmód a kognitív összetettség jövőbeli „kvantumugrásainak" lehetőségét is nyitva hagyja. „Amikor következetes tudományos elméletet is alkalmazhatunk, akkor értelmetlenné válik minden kísérlet, hogy puszta hallucinációként magyarázzunk egy jelenséget, melyet nem értünk" - jegyzi meg Goswami. Ő úgy véli, hogy evolúciós modellje az emberi fejlődés egy olyan jövőbeli szakaszára mutat, amikor ugyanúgy képesek leszünk leképezni a „szellemfeletti intellektust" vagy „tematikus testet" a fizikai testre, ahogyan most a vitális és szellemi testet - ez az emberi lehetőségek roppant fáziseltolódását jelentené egy olyan állapotig, mely túl van a halandóság határain, ahogyan azt jelenleg érzékeljük. Ha lehetséges, ez volna az az állapot, melyet Krisztus „feltámadott teste", a buddhizmus szamboghakájája (tiszta fényteste), és a különböző szent hagyományok hasonló elképzelései előre jeleztek. Goswami Srí Aurobindótól, egy huszadik századi indiai filozófustól merít ihletet, aki egy „szellemfeletti" állapotba vezető fejlődésről elmélkedett, mely az evolúció „felfelé irányuló okságának" és a hatalmát önmagából merítő és önálló tudat „lefelé irányuló okságának" találkozási pontja lenne, és a „kvantum-én" belső kreativitásával közvetlenül összekapcsolódva lehetővé tenné az anyag, a test és a világ átalakítását. „De végül is mi az az állítólagos titok, mely a felszín alatt rejlik? - tette fel a kérdést Aurobindo. - Láthatjuk, hogy a Tudat az, mely elveszítette önmagát, és most visszatérőben van önmagához, s lassan és keservesen emelkedik ki roppant magafeledéséből, akár egy érzékelés után sóvárgó élet, hogy felülemelkedjen az érzékelésen, és újra istenien öntudatossá, szabaddá, végtelenné és halhatatlanná váljon." 192
Goswami „tudaton belüli tudománya" jól illeszkedik Rudolf Steiner filozófiájához, aki szintén a valóság alapjának látta az elmét, miközben leírta jól elhatárolható „finomtesteink" és a csakrarendszer működését, valamint a más bolygókon kifejlődő érzékfeletti entitásokat. Steiner szerint az ő földi életének az volt a konkrét küldetése, hogy visszahozza a nyugati világba a reinkarnáció ismeretét. Kozmológiájában nemcsak az egyéniségek térnek vissza újra meg újra, hanem a Föld maga is reinkarnálódik, és ez a mostani a negyedik ilyen megtestesülése. Kétlem, hogy Steiner ismerte a hopi kozmológiát, amikor mindezt megfogalmazta, mindenesetre szavai egybevágnak a hopik elképzelésével a negyedik világról, mely az ötödikbe történő fázisváltás küszöbén áll - és felidézik az aztékok fogyóban lévő ötödik Napját is. Távoli hegyi királyságukban a tibeti buddhisták az évszázadok folyamán a reinkarnáció magasan fejlett spirituális tudományát alakították ki. Felismerik bizonyos egyéniségek, tulkuk visszatérését, akiket lámaként vagy leszármazottként újra beiktatnak előző funkciójukba. A jelenlegi dalai lámát például kisfiú korában azonosították az előző láma reinkarnációjaként jóslatok és jövendölések alapján. Egy sor próbának vetették alá, melyek során megkérték, hogy különböző tárgyak közül válassza ki azokat, amelyek az elődjéhez tartoztak. A modern nyugati emberek ezt általában inkább jelképes folyamatnak, hagyományokban gyökerező kultúraspecifikus gyakorlatnak tekintik, semmint tapasztalati úton igazolható módszernek. Steiner úgy vélte, hogy a reinkarnáció az ember fejlődése folyamán mindvégig folytatódott, éspedig nem csupán a keleti kultúrákban, melyek hisznek a lélek vándorlásában, hanem a tudtunkon kívül nyugaton is. Egy könyvsorozatot is írt A karmikus összefüggések ezoterikus vizsgálata 50 címen, melyben érzékfeletti képességeinek felhasználásával nyomon követte bizonyos egyéniségek - Goethe, Garibaldi, Voltaire, Eliphas Lévi - fejlődését az egymásra következő megtestesülések során át. A szellemfeletti intellektus vagy tematikus test Goswami modelljében azokat az öröklődési tényezőket és kulturális körülményeket választja, melyek lehetővé teszik bizonyos adottságok és jellemvonások kibontakozását. „Valahányszor egy fizikai élet gyümölcse beérik a szellem birodalmában, újra meg újra visszatérünk a Földre - írja Steiner An Outline of 50 Rudolf Steiner: A karmikus összefüggések ezoterikus vizsgálata. Budapest, 2004, Magyar Antropozófiai Társaság.
193
Esoteric Science (Az ezoterika alapjai) című könyvében. - Ám ez az ismétlődés nem folytatódik kezdet és vég nélkül. Egy bizonyos ponton elhagytunk különböző létformákat azokért, melyek az itt leírt módon futják be pályájukat, és a jövőben magunk mögött hagyjuk majd ezeket is, hogy újabbak felé lépjünk tovább." Steiner ezoterikus filozófiája teljes egészében a fejlődésen alapult. Azt állította, hogy a kozmoszban minden szüntelenül átalakul - nem csupán az emberi lények, a bolygók és a magasabb „spirituális lények", de még a kozmosz alapvető törvényei is folytonos változásban vannak. A nehézségekről, melyekkel az akashakrónika jeleneteinek emberi nyelvre történő átültetése során szembesült, így ír: „Az embernek tökéletesen tisztában kell lennie a ténnyel, hogy a távoli múlt, valamint a jövő evolúciós formái olyan alapvetően különböznek napjaink evolúciós formáitól, hogy jelenlegi elnevezéseink csupán szükségmegoldásként szolgálhatnak, és e távoli korszakok viszonylatában valóban elveszítik minden jelentésüket." Az idő és a tér, a test és a lélek fejlődésünk minden újabb szakaszában különböző tulajdonságokat öltenek fel. Kortárs tudósaink közül sokan mostanában teszik vizsgálat tárgyává azt a hipotézist, miszerint minden változik és fejlődik, még az ásványi folyamatokat szabályozó örök törvények, valamint a tér és idő alapjául szolgáló kozmológiai állandók is. A biológus Rupert Sheldrake szerint „a feltevés, hogy a természetnek örök törvényei lennének", a keresztény hitrendszer maradványa, mely áthatotta a modern tudomány alapvetését a tizenhetedik században. „Talán a természet törvényei valójában a természettel magával párhuzamosan fejlődtek, és talán mindmáig tovább fejlődnek? Vagy netán egyáltalán nem is törvények ezek, inkább megjelenési formákra hasonlítanak?" - írja Sheldrake The Presence of the Past (A múlt jelene) című könyvében, felvetve bizonyos „morfogenetikus mezők" létezését, melyek kvantumemlékezetként működve formálják a kialakulási és fejlődési mintázatokat az atomtól a kristályig, a sejttől az egyedi szervezeten át a társadalmi szervezetig, és azon is túl. The Life of the Cosmos (A kozmosz élete) című művében (1997) a fizikus Lee Smolin azt sugallja, hogy „az elképzelés, miszerint a természet törvényei változhatatlanok és abszolútak... éppoly könnyen lehet véletlenszerű vagy történelmi körülmények következménye, mint valami örök, transzcendens logika visszatükröződése". Smolin felállítja a „kozmológiai természetes kiválasztódás" hipotézisét, melyben a fekete lyukak az univerzum olyan új vidékeire nyílnak, ahol a kozmológiai ál194
landók egy kissé másmilyenek. „A paraméterek minden egyes új univerzum megszületésekor megváltoznak egy apró, véletlenszerű lépéssel" - elmélkedik Smolin, hasonlóan ahhoz az „apró véletlenszerű változáshoz", mely a gyermek génjeit a szülőkétől megkülönbözteti. Az ehhez hasonló feltevések arra a makroszkopikus szellemi térképre emlékeztetnek, melyet Steiner dolgozott ki, aki az univerzumra a többdimenziós formákat felöltő tudat végtelen átalakulásainak és változásainak színtereként tekintett. A naprendszerről alkotott képében „a bolygók nem nagy anyagmasszák a világűrben, hanem több dimenzióban visszhangot verő rezgési csomópontok, mely dimenziók az összetett ismételhetőség olyan mintázataiban ágyazódnak egymásba, amelyekben a Nap, a Hold vagy a Szaturnusz egyaránt a Föld modalitásai" - írja Willian Irwin Thompson, aki kijelentette, hogy egy ilyesfajta szemlélet korántsem az ésszerűség lábbal tiprása, csupán kozmológiai kereteink kitágítása. Goswamihoz hasonlóan Steiner is egy kettősség nélküli képet kínál, az embert egy olyan univerzum szervesen beágyazott részeként fogva fel, mely lényegét tekintve pszichofizikai jellegű, amelyben nem létezik az „odakint" és az „idebent" szembeállítása, s ahol gondolataink és képzelődéseink a világ természetes folyamatainak kiterjesztései. Az okkultizmust tanulmányozva magamba szívtam Dione Fortune, G. I. Gurdjieff, Julius Evola, Aleister Crowley, Steiner és mások elképzeléseit, s a sok hasonlóság mellett jelentős eltéréseket is találtam köztük, melyek zavarba ejtettek. Idő múltával azután felismertem, hogy az okkultizmus mintázatának megragadása fontosabb, mint a ragaszkodás bármely konkrét rendszer részleteihez. Az okkult látásmód a valóság felfogásának olyan módját kínálja, mely közelebb áll a művészethez - vagy a zene „alaptéma-variálásához" - mint a tudományhoz. „Mi a helyzet akkor, ha a jelentés magasabb szintjein a tudat a hipertérhez hasonlít, melyben minden pont egyforma távolságra helyezkedik el a másiktól, és amelynek »a középpontja mindenütt van, a kerülete sehol«? - veti fel Thompson Passages about Earth (Szemelvények a Földről) című művében. - Az okkultizmus mitológiái olyanok, mint a barokk zene: a hangzás és az ütem általánosan hasonló jelleget mutatnak, ha azonban alaposabban megvizsgáljuk, minden egyes zenemű egyedülálló; Vivaldi és Scarlatti hasonlóak és mégis különbözőek." Ha eltávolodunk az „egydimenziós ember" lineáris és kettősségen alapuló gondolkodásától, többszintű jelentések és mitopoetikus érzékelésmódok tárulnak fel 195
előttünk, ám ehhez lelki nyugalomra és szilárd valóságérzetre van szükségünk - nem könnyű meglelni ezt az egyensúlyt. Előadásaiban Steiner kijelentette, hogy az emberek „fordított növények"; hogy Buddha a Marson reinkarnálódott, miután elhagyta a Földet; hogy a madarak, lepkék és denevérek azonosak a „kozmikus gondolattal, a kozmikus emlékezettel, a kozmikus álommal"; hogy a méhkaptár egy magasabb dimenziókbeli tudatot képvisel és a Vénuszról kaptuk ajándékba; hogy Krisztus kiontott vére átalakította a Föld benső természetét és megváltoztatta az emberi evolúciót; hogy fejlődésünk következő szakaszában tudatosan uralni fogjuk a szívritmusunkat és pulzusunkat. És mégis, olyan maradandó intézményeket alapított, mint a Waldorf-iskolák, az antropozófiai mozgalom, a biodinamikus mezőgazdaság, a holisztikus és homeopátiás orvoslás bizonyos technikái, vagy a szellemi fogyatékosok készségeit fejlesztő Camphill-közösségek, melyek mindegyike tovább segíti a világot nyolcvan évvel a halála után is. Steiner azt mondta, hogy az emberi lét célja „a Föld átalakítása", és bizonygatta, hogy kizárólag úgy harcolhatunk a nihilizmus és az elkorcsosult intézmények ellen, ha felépítjük mindazt, ami az emberiség fejlődése szempontjából jó és célszerű - s a maga részéről a szavának is állt. „Ha egyszerűen képesek vagyunk különbséget tenni az evolúció egymásra következő szakaszai között, akkor jelenünk földi történéseiben képesek lehetünk őseredeti eseményeket felismerni" - írja Steiner. Miközben leírta az evolúció makrokozmikus szakaszait, a Föld múlt- és jövőbeli megtestesüléseit a bolygók neve szerint jelölte meg - mintha a különböző bolygók jelenlegi anyagi valóságukban a tudat múltbéli szakaszainak burkait, vagy jövendő, még bennünk érlelődő szintek szimbolikus előjeleit testesítenék meg. Filozófiájában naprendszerünk bolygói az elme különböző szintjeire behangolt rezgési frekvenciákra hasonlítanak, változatos birodalmakra, melyekben tőlünk különböző érzékfeletti lények gombolyítják sorsuk fonalát. „Az égitesteket benépesítő spirituális lények kölcsönhatásai adják e testek mozgásának egyik okát - írja Steiner. - Lélekszerű és spirituális jellegű okok mozgatják ezeket az égitesteket a megfelelő helyzetbe, és állítják őket pályára oly módokon, melyek lehetővé teszik, hogy a spirituális körülmények megnyilvánuljanak a fizikai birodalomban." Steiner szerint a kezdetleges emberiség a Föld „Szaturnusz" és „Nap" megtestesülései során fejlődött ki - e korai szakaszokban növényszerűek és mélységesen öntudatlanok voltunk -, melyet a „Fogyó Hold" 196
megtestesülés követett, ahol egyfajta álomszerű tudatosságra tettünk szert. Steiner a „Fogyó Holdat" a „sóvárgás bolygójaként" írja le, ahol álomszerű felvillanásokként felfogtuk jövőbeli formáinkat, ám még nem voltunk képesek megtestesíteni őket. Következésképpen a Föld „a beteljesülés bolygója", ahol eljutottunk az egyéni öntudat szakaszába. A jelenlegi Földtől evolúciónk áramlata a Jupiter-időszak felé folyik tovább - mely talán a hopik ötödik világával azonos. Steiner szerint végül a kozmikus bölcsesség önteremtő entitásaivá fogunk válni, amiről az egyik előadásában így írt: A Jupiter lényei nem hasonlítanak a földi emberre. Ha egy földi ember bölccsé akar válni, belső fejlődésen kell keresztülmennie, küzdenie kell, lelki tusákat vívnia és felülkerekednie; az emberi lény tevékeny fejlődéssel telt időszakok révén küzd, hogy megszerezze a bölcsesség egy szerény formáját. Nem így a Jupiter lényei. Ők nem „születnek", ahogyan a földi lények, hanem a kozmoszból formálják meg magukat. Amiként egy felhőt látsz alakot ölteni, úgy formálják meg magukat a Jupiter lényei az éteri és asztrálvilágokban a kozmoszból. És nem is halnak meg. Kölcsönösen áthatják egymást, és ami azt illeti, nem versengenek egymással a térért. Ezek a lények úgymond maguk a valósággá és ténnyé vált bölcsesség. A bölcsesség elválaszthatatlan a létüktől; nem is lehetnek mások, mint bölcsek. Ahogyan nekünk keringő vérünk van, úgy sajátja a Jupiter lényeinek a bölcsesség, mely a puszta természetükből fakad. Az egymásra következő időszakok mindegyike feljebblépést jelent egy magasabb tudatosságba, amit fizikai testünk és különféle finom energiarendszereink változása kísér - ám persze minden evolúciós küszöbnél sokan vannak, akik nem állnak készen a továbblépésre. Mivel múltbéli karmájuk - kondicionált gondolat-, érzés- és cselekvésmintázataik - visszatartja őket, a fejlődés egy alternatív folyamatán mennek keresztül, áthaladva az alsóbb világokon. Steiner nézete szerint a saját szintjén minden létező rendelkezik tudatossággal, és szüntelenül a tudat új mélységeit fedezi fel, vagy éppen felszínesebb formáiba fejlődik vissza. „Az érzékfeletti észlelés számára nincs olyasmi, hogy »öntudatlanság«, csupán a tudat különféle fo197
kozatai léteznek. A világon minden tudatos" - írja. A közelgő Jupiterállapotban a növények a tudat magasabb szintjeire fognak emelkedni - jelenlegi szendergő alakjukból, melyet Steiner az „álomtalan alvással" azonosít, az érzékelés ahhoz hasonló szintjére váltanak majd, amit az emberek jelenleg az álmaikban tapasztalnak meg. Az ásványok és az állatok szintén a tudat egy új szintjére fognak eljutni, miközben az emberiség több „emberi birodalomra" oszlik majd, melyek különböző evolúciós áramlatokra ágaznak szét. A szaporodás szerve a nemi szervek helyett a torokcsakra lesz - énekkel vagy hangok formálásával fogunk létrehozni magunkhoz hasonló lényeket. A Föld korábbi, kevésbé kézzelfogható megtestesüléseiből örököltük a jelenlegi „bölcsesség kozmoszát", melyet a spirituális hierarchiák magasabb osztályai hangolnak össze egyetlen szimfóniává. Steiner szerint az emberi fejlődés végső célja, hogy a bölcsesség e kozmoszát átalakítsuk a „szeretet kozmoszává", melyet szabadon határozunk meg. A Föld evolúciójának jelenlegi időszakában az emberiség megkapta a tökéletes fizikai testet, és történelmi fejlődésünk révén szert tettünk az öntudatra, s most egyedülálló lényként azonosítjuk önmagunkat az „én" megjelölés alkalmazásával. „Az én tényleges lényegi természete független minden külső tényezőtől; és ezért önmagán kívül semmi sem szólíthatja a nevén - írja Steiner. - Azok a vallási felekezetek, melyek tudatosan megőrizték az érzékfelettihez fűződő kapcsolatukat, az én kifejezést »Isten kimondhatatlan neveként« említik." Mivel ezt az egyéniesült, egoalapú tudatosságot csak jelenkori fejlődésünk során értük el, az „én" még mindig gyengébb a többi testnél, melyeket birtoklunk - és amelyeket a fizikai testnek, az asztráltestnek és az éteri testnek nevezünk. Asztráltestünkön keresztül folyamatosan áradnak belénk a sóvárgások és vágyak, és evolúciónk jelen szakaszának célja az, hogy az én megerősítésével, az alantasabb szenvedélyeket magasabb energiákká alakítva úrrá legyünk e sóvárgások, s maga az asztráltest felett. „Alapjában véve kulturális tevékenységünk és spirituális törekvéseink teljes egészében olyan erőfeszítésekből állnak, melyek az én uralmát célozzák. Minden emberi lény, aki jelenleg az élők sorában van, részese ezeknek az erőfeszítéseknek, akár tudatában van, akár nem." Miközben szorgos és tudatos munkával átalakítjuk az asztráltestet, lassanként megteremtünk egy ötödik testet is, melyet Steiner a szellemi énnek nevez. „A szellemi én emberi felépítésünk egy magasabb alkotóelemét képezi, mely mondhatni embrionális formában van jelen 198
benne, és miközben a fejlődésünkön munkálkodunk, mind jobban és jobban kibontakozik." A Jupiter időszakában vagy az ötödik világban a szellemi én majd megtapasztalja teljes kibontakozását. Az elkövetkező szakaszokban azt is meg fogjuk tanulni, hogyan alakíthatjuk át az éteri testet (az energia és érzés alkotta „vitális testet") és végül magát a fizikai testet. Amit Steiner jövendő létmódunkkal kapcsolatban leír, az lényegében azonosnak tűnik Aurobindo látomásával a „szellemfeletti" állapotról - amit Goswami a „tematikus test" elnevezéssel illetett. De vajon mit jelent az asztráltest átalakítása, és hogyan fog végbemenni? Erre talán az álombeli életünk szolgál megfejtéssel. Azt a fajta testérzékelést, mellyel álmunkban rendelkezünk - mintha egy álomlényt figyelnénk, aki azonos ugyan velünk, mégsem tartjuk ellenőrzésünk alatt - az asztráltest egy megnyilvánulásának is tekinthetjük. Steiner szerint alvás közben az én és az asztráltest elválik a fizikai testtől és az étertesttől, és más világokba kalandozik. „Miközben mi emberek fizikai lényként a Föld részei vagyunk, asztráltestünk egy olyan világ része, mely további égitesteket is magába foglal. Alvás közben tehát olyan világba lépünk be, mely a Földünkön kívül más birodalmakat is felölel." A saját életemben, a gnózis utáni személyes törekvésem folyamán álombeli életem mélységes átalakulását fedeztem fel - tiszta álmokba léptem be, közvetlen üzeneteket és profetikus utalásokat kaptam - mely éber erőfeszítéseim kiterjesztésének tűnt. Miközben az álmaim elevenebbek lettek, a valóság álomszerűbbé vált. A bennszülött sámánizmusban az álmodást adottságnak és eszköznek, valamint fejleszthető készségnek tekintik. Fekete Jávorszarvas, a lakota-sziú orvosságos ember története, melyet a Black Elk Speaks (Fekete Jávorszarvas beszél) című könyv örökített meg, feltárja, hogy milyen nélkülözhetetlen szerepet tulajdonítanak az amerikai indián kultúrákban az álmoknak és az álombeli látomásoknak. Fekete Jávorszarvas gyerekként egy sor erőteljes látomásban részesült, miközben betegen az ágyat nyomta. Amikor elmesélte ezeket az álmokat a törzs véneinek, ők felismerték a jelentőségüket, és egy előadás keretében bemutatták őket a törzsnek. Fekete Jávorszarvas egész hátralévő életét azzal töltötte, hogy megpróbálta megérteni és beteljesíteni álmai profetikus üzenetét. János evangéliumát visszhangozva azt mondta: - Látomás nélkül a nép elveszik. Napjaink tudósai körében egyre divatosabb zagyvaságként elvetni az álmokat. Az elmúlt évtizedekben még a pszichológia uralkodó irányza199
ta is hátat fordított az álombeli adatok részletes elemzésének, melynek Freud volt az úttörője, és a genetikai eredetűnek vélt elmezavarok biológiai alapú modellje felé fordult. A megismeréstudomány közelmúltbeli előretörése jelenti a próbálkozást, hogy megalkossák a tudatnak az agyra épülő elméletét, megerősítve a materialista és mechanisztikus szemléletet. Ennek az erőfeszítésnek tipikus példája The Dream Drugstore: Chemically Altered States of Consciousness (Az álompatika - Vegyi úton módosított tudatállapotok) című könyv J. Allan Hobsonnak, a Harvard pszichiátriaprofesszorának tollából. Hobson így ír: Lehetséges egybeolvasztani a tudat szubjektivitását az agyműködés objektív valóságával? Ha az agy - vagy annak információtartalma - tudatára ébred a külvilágnak, valamint önmagának e tudatosság hordozójaként, akkor lehetségesnek tűnik, hogy a tudatosság azonos az agyműködéssel. Elhagyjuk a szokott „semmi egyéb, pusztán" (agyműködés) kitételt, hogy senkit se sértsünk meg, de persze pontosan erre gondolunk. Hobson tézise szerint minden módosult tudaállapot - beleértve a testen kívüli élményeket, a tiszta álmokat és a földönkívüliek általi elhurcoltatásokat is - megmagyarázható az agyban bekövetkező élettani változásokkal, melyeket a „szervi kóroktan" feltár. Mivel az agy túlórában dolgozik azon, hogy minden beérkező információt egy összefüggő keretbe rendezzen, könnyen elbolondítható és összekuszálható. Ha túlterheljük, ott is rendszert fog látni, ahol szó sincs ilyesmiről. Jóllehet logikus, hogy a tudat minden változásának van valamilyen mérhető alkotóeleme - ahogyan a meditáció megváltoztatja az agyhullámokat, vagy a látomásos állapotok során fokozódik a DMT-termelés - ám ez nem bizonyítja, hogy a tudat az agyon alapul. A Hobsonhoz hasonló tudósok alkalmasint összetévesztik az összefüggést az okkal. Saját álomélményeim - például a földönkívüli ujjával kapcsolatos epizód - számos történetben visszatükröződnek, melyeket az ismerőseimtől összegyűjtöttem, és ez az álmodás egy olyan modelljére utal, mely lényegében azonos az ezoterikus vagy sámáni szemléletmóddal. Az egyik ismerősöm - egy episzkopális lelkész - elmesélte nekem, hogy miközben a nyugati parton élt, a Liberális Katolikus Egyház, egy kis szekta karizmatikus és erélyes vezetője rámenősen megpróbálta a tagjai 200
közé toborozni. A következő hónapokban olyan álmokat kezdett látni nagy gyakorisággal, melyekben egy nappaliban tartózkodott ennek az egyháznak különböző tagjaival, akik minden tőlük telhetőt elkövettek, hogy rábírják a csatlakozásra. Ismerősem egyszer az éjszaka kellős közepén arra ébredt, hogy partnere, aki mellette aludt, egyszerre csak fennhangon azt mondta: - A Liberális Katolikus Egyház oltáriszentsége megfelelő eszköz az isteni kegyelem kiszolgáltatására. Felébresztette párját, aki nem emlékezett az álomra, de felzaklatta, hogy hírnöknek használták. Egy másik barátom, egy San Franciscó-i újságíró a hecc kedvéért elment a hírhedt Szcientológia Egyház egy bemutatkozó tanácsadására. A következő hónapok folyamán azt vette észre, hogy sok álma szcientológusok gyűlésein játszódik. Ezekben az álmokban hatásvadász szektatagok nógatták, hogy lépjen be közéjük. Barátom úgy érezte, hogy álmain keresztül aránytalanul nagy pszichikus nyomást gyakorolnak rá. Összebarátkoztam egy nővel, akinek gyakran voltak tiszta és prófétikus álmai. Az illető autoimmun-rendellenességekben és egyéb testi nyavalyákban is szenved, melyek gyakran kísérik a sámáni adottságok befogadását. Barátném megismerkedett egy nővel, akit egy ismétlődő rémálom gyötört, melyben egy ijesztő férfialak üldözte és támadta meg. Barátném utalt rá, hogy ismerősével egy ágyban alszanak. Egy bizonyos éjszaka folyamán mindketten ugyanannak az álomnak a különböző változatait álmodták, melyben a félelmetes férfi belépett a hálószobájukba, és újra megfenyegette a másik nőt. Közös álmukban barátném rákiáltott a férfira, hogy takarodjon ki a szobájukból, és ne zaklassa őket többet. Az álombeli gazfickó erre döbbenten távozott, és a nő rémálmai ezzel véget is értek. A sámáni kultúrák az álmokat felhasználják a jövendölés és gyógyítás céljára. E kultúrák a személyes tapasztalatok bizonysága és a felhalmozott tudás alapján elfogadják, hogy az álmok az érzékelés más rendjeiből, okkult lényektől és energiáktól, a halottak, avagy az élők szellemeitől származó közlések is lehetnek. Az álmok e sámáni felhasználásán túlmenően léteznek még az „álomjóga" ezoterikus technikái is, melyeket a tibeti beavatottak alkalmaznak, hogy alvás közben is megteremtsék a tudat folytonosságát. E gyakorlat követésével „megértjük, hogy minden tapasztalat és jelenség álom - írja Tenzin Wangyal rinpócse The Tibetan Yogas of Dream and Sleep (Az álom és az alvás tibeti jó201
gái) című könyvében. - Ennek nem szabad pusztán intellektuális megértésnek maradnia, hanem eleven és tiszta tapasztalatnak kell lennie... E nézőpont valódi elsajátítása gyökeresen megváltoztatja az egyénnek a világra adott reakcióját. A bírvágy és az undor jelentősen alábbhagy, és az érzelmek szövevényét, mely egykor oly kényszerítő erejűnek tűnt, az illető álombeli történetek vonzásaként éli meg, semmi többként." Julius Evola The Hermetic Tradition (A hermetikus hagyomány) című műve szerint az álomállapotok tudatos uralása és a tudat folytonosságának megvalósítása volt a nyugati alkímia titkos célja is - homályos nyelvezetük a planétákkal, fémekkel és „adagolásokkal" a pszichikus erők elmélyítésének munkájára vonatkozott, melyre ezen állapot eléréséhez szükség volt. A „szétválasztás" végrehajtása azt jelentette, hogy az ember megtanul világos tudatánál maradni az álmodó alvás és az álom nélküli alvás ideje alatt egyaránt, és ezekben az állapotokban képessé válik tetszése szerint felfedezni más birodalmakat vagy spirituális dimenziókat. „Herkulesi munkának", rendkívül nehéz feladatnak tekintették, hogy ezt a szétválasztást állandó létformává tegyék, de egyben a halhatatlansághoz vezető útnak is. Mihelyt elérték ezt az állapotot, a testi halál többé nem riasztó rejtély volt számukra, pusztán átmenet „a lét más körülményei közé, melyek nem hasonlítanak a Földre". Evola a titokzatos alkimistát és tizennyolcadik századi itáliai grófot, Cagliostrót idézi: Én nem tartozom egyetlen országhoz és egyetlen határozott helyhez sem; spirituális lényem időn és téren kívül éli örökkévaló létét. Amikor elmerülök gondolataimban, visszautazom a Korokon keresztül. Amikor kiterjesztem szellemem egy világ felé, mely mindattól távol esik, mit ti felfogtok, tetszésem szerint bármivé válhatok. Az abszolút létezés tudatos résztvevőjeként a környezetemhez szabom a cselekedeteimet. Az én hazám ott van, ahol az adott pillanatban történetesen megvetem lábomat... Én vagyok az, aki létezik... szabadon és az élet uraként. Akadnak oly lények, kiknek immár nincsenek őrangyalaik: Én egy vagyok közülük. Evola szerint az olyan ember számára, aki beteljesítette a „Művet", az álom többé nem a feledésbe hullás szünete, hanem egy „kozmikus eszmélés" színtere. Miközben az ember felfokozott öntudata révén átala202
kítja az asztráltestét, egyre biztosabban uralja az álom-idő és az álom-tér kvantumfelvillanásait. Steiner az életéről szóló különböző beszámolók tanúsága szerint elérte ezt a fejlődési fokot, és álmában minden éjjel különféle érzékfeletti birodalmakba tett felfedezőutat. Ezra Pound, az őrült költő egyszer „fajunk csápjaiként" jellemezte a művészeket. A sámánok, misztikusok és alkimisták szintén rászolgálnak erre a megnevezésre - az általuk feltérképezett ismeretlen tartományok éppúgy hozzánk tartozhatnak, ahogyan mára a modern művészet valaha érthetetlen és meghökkentő torzításai is köznapivá váltak. Ők vezetnek minket egy belső vidék felé - ami láthatatlan, felfoghatatlan a közönséges észlelés számára, pszichés, spirituális, érzékfeletti - melyet a szokásostól eltérő állapotok gyakorlatával közelíthetünk meg. Az alkimisták mondása - „Fedezd fel a Föld belsejét!" - alkalmasint egy olyan jövőre utal, melyet a felszabadult képzelet finom rostjaiból és ezüstös szálaiból szőttek.
NEGYEDIK RÉSZ
A maják szövőszéke Miért ne lehetne a világ, amelyhez van valami közünk, miért ne lehetne fikció? S ha valaki megkérdezi: „de hát a fikcióhoz egy szerző is tartozik?" — nem lehetne kereken azt válaszolni neki, hogy: Miért? Talán bizony nem tartozik-e ez a „tartozik" is a fikcióhoz? FRIEDRICH NIETZSCHE
ELSŐ FEJEZET Téged és engem netán egy álom ragadott magával, melyből még nem ébredtünk fel?
CSUANG-CE
E
agyományos történelemfogalmunk, hasonlóan hagyományos téridőfelfogásunkhoz, az események lineáris, fejlődésen alapuló és okság által meghatározott szemléletét támogatja. Történészeink, antropológusaink és közgazdászaink abból a mélyen beléjük rögzült feltevésből indulnak ki, hogy a civilizációknak kötelező egy irányba haladniuk, ahogyan a miénk tette: a technológia nélküli és ezért „primitív" állapottól a technológiai és ekként „fejlett" állapotig. Ha egy civilizáció öszszeomlik és eltűnik, az annyit jelent, hogy a környezeti vagy kulturális tényezők nem tették lehetővé számára a mi tudományunk és racionalitásunk szintjének elérését, melyet szükséges előrelépésnek tekintünk a társadalmi szerveződés korábbi formáihoz képest. Ez az a szabvány perspektíva, melyből a klasszikus maja civilizációt szemléljük, ami i. sz. 250-től virágzott az őserdő borította Yucatán-félszigeten egészen a kilencedik században bekövetkezett hirtelen és teljes eltűnéséig, amikor is rendkívüli városkomplexumai a maguk templomaival és csillagvizsgálóival elnéptelenedtek, és azután elrejtette őket a lombtakaró, míg a spanyol hódítók fel nem fedezték, és a régészek lelkiismeretes gonddal fel nem tárták őket őket az elmúlt két évszázad folyamán. Jared Diamond, az UCLA földrajzprofesszora 2005-ben napvilágot látott Összeomlás: tanulságok a társadalmak továbbéléséhez" című könyvében „a klasszikus maja társadalom összeomlásában egyre isme51 Jared Diamond: Összeomlás. Budapest, 2007, Typotex.
206
rősebb alkotóelemeket" azonosított, többek között „a népességnövekedést, mely meghaladta a rendelkezésre álló erőforrásokat, a háborúskodás elterjedését, amint mind több és több ember küzdött a megfogyatkozott készletekért", és a vezetők rövid távra tervező elvakultságát: Csak ámulunk rajta, miért nem ismerték fel és oldották meg a királyok és az előkelők ezeket a látszólag oly szembetűnő problémákat... Nyilvánvaló, hogy a figyelmük a saját rövid távú érdekeikre irányult, a meggazdagodásra, a hadviselésre, az emlékművek állítására, az egymással folytatott versengésre és arra, hogy elegendő élelmet sajtoljanak ki a parasztokból mindezen tevékenységek ellátására. Ahogyan a legtöbb vezető az emberi történelem folyamán, a maja királyok és előkelők sem törődtek a hosszú távú gondokkal, már amennyiben észrevették őket. Diamond a klasszikus maja civilizáció bukásának boncolgatását - mely a csontvázakból származó töredékek elemzésén és egyéb régészeti bizonyítékokon alapul - egy konkrét vitacél felé irányította: „Az Egyesült Államok is hatalmának csúcsán van, és szintén számos környezeti problémától szenved" - jegyezte meg a Harper's magazinban. A klasszikus maja kultúra hirtelen eltűnésében mélységes irónia rejlik, ugyanis világunk történetében soha egyetlen civilizáció sem volt olyannyira megszállottja az időnek és az idő hatalmas ciklusainak, mint a maják. „A maja civilizáció a »kronovízióra« épült, az egyén és a közösségi élet teljes elmerülésére a természet ritmusaiban, melyeket egy olyan matematikai rendszerbe képeztek le, ami egyidejűleg több ciklusszámítást alkalmazott" - írja J. T. Fraser Time: The Familiar Stranger (Idő: Az ismerős idegen) című könyvében. A klasszikus maja kultúra vívmányait a matematikában, a csillagászatban és a naptárrendszer pontosságában a leglenyűgözőbb teljesítmények között tartják számon. A maják három fő naptárrendszert alkalmaztak: a tzolkint, a 260 napos szent naptárt, melyben minden nap egy szám és egy napjel kombinációja; a haabot, a 365 napos polgári naptárt, mely tizennyolc, egyenként húsznapos hónapból, plusz öt szerencsétlennek tartott kiegészítő napból áll; és a hosszú számítást, egy összességében körülbelül 5125 évből álló ciklust, mely a tunnak nevezett 360 napos időszakokon alapul. Minden ötvenkét évben egyszer a 207
tzolkin száma és napjele egybeesik a haab polgári naptárának megfelelő dátumával, és ezzel egy új ciklus veszi kezdetét. Ilyen alkalmakkor a maják egy „Új tűz" szertartást rendeztek, és szerte a maja vidékeken kioltották a tüzeket egy éjszakára, hogy másnap újra lángra lobbantsák őket, és elengedjék a régi adósságokat. A maja naptár összetett szerkezete a hosszú számítás alkalmazására mutató legkorábbi bizonyítékok alapján legalább 2500 éves. „A Szent naptár a legfontosabb kulcs azon fejlett civilizációk gondolkodásához, melyek a nyugati világban az európaiak érkezése előtt léteztek" - írja Carl Johan Calleman The Mayan Calendar and the Transformation of Consciousness (A maja naptár és a tudat átalakulása) című művében. A bennszülött maják szerte a Yucatánon mindmáig ezt a rendszert használják. Amikor a forradalmi zapatista mozgalom, melynek központja Chiapasban van, tiltakozásokat szervez, a szent naptár jelentős napjait választják ki, amelyek az energia és a szándék különleges formáit képviselik. Míg mi a tízes számrendszert használjuk, a maják a húszas, vagy vigeszimális rendszert használják (szemben a decimálissal), melybe a nulla is beletartozik (0-19), és amelyen csekély, mégis jelentős változtatást eszközöltek a naptári dátumok kiszámításához. A napot „kinnek" nevezik; húsz kin tesz ki egy „uinalt"; matematikai számítások esetén húsz uinal alkot egy „tunt", mely négyszáznak felel meg, naptári dátumok esetén azonban tizennyolc uinal egyenlő egy tunnal, ami egy 360 napból álló hozzávetőleges „napévnek" felel meg. Ezt követően az időszámítás rendszere ismét szabályossá válik: húsz tun tesz ki egy „katunt", és húsz katun alkot egy „baktunt." A baktun 144 000 napból áll és csaknem 394 évet ölel fel. A tizenhárom baktunból álló maja hosszú számítás i. e. 3114. augusztus 13-ával kezdődött (The Mayan Factor/A maja tényező című könyvében José Argüelles független majakutató ezt a dátumot i. e. 3113. augusztus 13-ára teszi. Ez ugyan esztétikailag felettébb kielégítő, de nem veszi figyelembe a tényt, miszerint a Gergely-naptárban, mely i. e. 1-ről i. sz. 1-re ugrott át, nem volt nulladik év, és így egy évvel korábbra helyezi a kiindulópont dátumát.) A nagy ciklus, avagy a közép-amerikai ötödik világ i. sz. 2012. december 21-én ér véget. Jelenleg az utolsó szakaszában vagyunk a tizenharmadik baktunnak, mely i. sz. 1618-ban kezdődött. A baktun után húszas szorzókkal haladva a piktun, a kalabtun, a kinchiltun és az alautun következik. Az alautun egy valamivel több, mint 63 millió éves időszakot ölel fel. Ezen túl, pedig már fel is tűnik a hablatun, mely 1,26 milliárd évnek felel meg. 208
„Az embert lenyűgözi, hogy milyen mesteri ügyességgel foglalták a roppant számokat, a magasabb mértékegységeket jelölő különböző kifejezésekbe, melyek máig fennmaradtak - írja J. Eric S. Thompson, a Maya Hieroglyphic Writing (Maja hieroglifa írás) című könyv szerzője. - Kétségkívül egyetlen másik nép sem létezett, mely az anyagi kultúra hasonló fokán ilyen fogalmat alkotott volna az óriási számokról, és ilyen szókincset a kezelésükhöz.” Álló kőtábláikon és párkánymezőiken a maják olyan távoli dátumokat is feljegyeztek, melyek akár 400 millió évre nyúltak vissza az időben. „Ezek az irdatlanul hosszú időszakok a jelek szerint arra szolgáltak, hogy a mitikus és történelmi eseményeket a ciklusok folytonosságában egyesítsék" - sugallja Fraser. A közép-amerikai vallásos gondolkodás alapvető vonása volt „a teremtés és pusztulás ciklikus ismétlődésének képzete" - írja a Yale Egyetem antropológusa, Michael Coe The Maya (A maják) című könyvében, a szobrokból és feliratokból kihüvelyezett szabványos értelmezést kínálva. Az aztékok például úgy vélték, hogy az univerzum négy ilyen korszakon ment keresztül, és mi most az ötödikben élünk, melyet földrengések fognak elpusztítani. A maják is hasonló irányelvek szerint gondolkodtak, a hindu kalpákhoz hasonló nagy hosszúságú világkorszakok fogalmaiban. Egy feltevés szerint e világkorszakok mindegyike 13 baktunból, vagyis nem egészen 5200 éves időszakból áll, és az Armageddon a tizenharmadik baktun utolsó napján fogja elsöpörni az elkorcsosult népeket és az egész teremtett világot; azután a nagy ciklus újra kezdődik. A klasszikus korszak majái kikalkulálták a hosszú számítást vagy nagy ciklust, és a párkánymezőiken és szobraikon rögeszmésen újra meg újra megörökítették és elkódolták ezt az 5125,36 éves időszakot, mely a 2012. évi együttállással zárul le, s e dátumot egy világkorszak vagy Nap végével és a következő kezdetével kötötték össze. De hogy ez a jövőbeli állapot pontosan mit jelentett a számukra, az nem tisztázott - talán nem ismert, talán még eldöntetlen. Az igazat megvallva még az is vita tárgyát képezi, hogy vajon a maják hite szerint következett-e a jelenlegi után újabb nagy ciklus, vagy a mi korszakunk lezárása egyben a ciklusok végét is jelentette, és a váltást a kozmológia és időbeliség gyökeresen különböző keretei közé.
209
A maja mitológia az emberiség előrehaladó evolúcióját és fejlődését jegyzi fel a korábbi világok ciklusain keresztül. A maja teremtésmítosz, a Popol Vuh 52 szerint az istenek több kísérletet is tettek az emberiség megteremtésére, először sarat használtak, azután fát, végül pedig kukoricát. Mindegyik próbálkozás jobban sikerült az előzőnél, ám egyik sem volt tökéletes - az istenek mindentudása és ismeretei szándékoltan megtagadtattak e lényektől, és végül mindnyájukat kataklizmák pusztították el. Ha az emberiség spirális vonalban emelkedik a tudatos kreativitás és az önismeret felé, ha lassan elérjük érettségünket, mint faj, akkor elképzelhető, hogy ennek a küszöbönálló átmenetnek a jelentését már mi magunk fogjuk meghatározni. A maják talán szándékoltan hagyták meg ezt az eljövendő ciklust tiszta lapnak számunkra, hogy a saját tetteinkkel és szándékainkkal tölthessük meg - de az is meglehet, hogy e ciklikus beteljesedés végső jelentése túlmutatott az ő ismereteik és világképük határain. Sámáni tudományuk alkalmasint képes volt jelezni az előttünk álló küszöböt, ám azt már - készakarva vagy sem - nem tárta fel, hogy mi rejlik mögötte. A piramisok, képírásjelek és műtárgyak, melyeket ez a civilizáció hátrahagyott, rendkívül kifinomult és bonyolult gondolkodásra utalnak - mely roppantul különbözik a kései aztékokétól, akik Octavio Paz feljegyzése szerint „lefoglalták maguknak az univerzum egy egyedülállóan mélyenszántó és összetett képét, hogy az uralkodás eszközévé változtassák". A legismertebb maja emlékművek közé tartozik Kukulkán temploma (így nevezték Tollaskígyót a tolték hagyományban) Chichén Itzában. Ennek a kilenclépcsős piramisnak négy oldala, és minden oldalán kilencvenegy lépcsőfoka van - ez a tetején lévő emelvénnyel együtt 365-öt tesz ki, ami a napév napjainak számával egyenlő. Évente kétszer, a tavaszi és az őszi napéjegyenlőségkor egy kígyó árnyéka jelenik meg és tekergőzik fel a templom lépcsősorán több, mint három órán keresztül, olyan egyenlő szárú háromszögekből álló mintázatot alkotva, mely a helyi csörgőkígyókon lévő mintára hasonlít. A maják elméjét lenyűgözték a többszintű szójátékok, a kővel és fénnyel űzött fortélyok, melyekben az építészet és a szobrászat csillagegyüttállásokat és éves ciklusokat tükröz. Az akusztika úgyszintén érdekelte őket. A régészek a 52 Popol Vuh: a maja-kicse indiánok szent könyve; eredetiből fordította, jegyzetekkel ellátta és az utószót írta Boglár Lajos és Kuczka Péter. Budapest, 1984, Helikon.
210
közelmúltban fedezték fel, hogy ha Kukulkán temploma körül bizonyos pontokon tapsol az ember, a kecal-madár csicsergéséhez a megszólalásig hasonló hangot idéz elő. „Úgy tűnik, az ősi maják között a művészek és írástudók egy szigorúan tagozódott társadalom legfelsőbb rétegéhez tartoztak" - írja Michael Coe. Amennyire tudjuk, a maják a legkezdetlegesebb eszközökkel húzták fel lenyűgöző épületeiket, és még a kereket sem ismerték. Ahelyett pedig, hogy érceket bányásztak volna pénzérméknek, a kakaóbabot használták fizetőeszközként. A maják képvilágának és mítoszainak már egy felületes vizsgálata is azt sugallja, hogy ez a civilizáció olyan tökéletesen idegen gondolkodásmóddal kidolgozott elvekre épült, melyek különböznek mindattól, amit ma ismerünk. Míg a mi társadalmunk az anyagi felhalmozás, a lineáris fejlődés és a technológia bűvöletében él, a maja világszemlélet központjában az idő roppant ciklusainak vagy kozmikus spiráljainak képe állt, melyeket az extravagáns istenségek, ikerhősök és kozmikus szörnyek forrongó panteonja testesített meg és fejezett ki. Az előkelők osztályának sámáni praktikákban és beavatási gyakorlatokban jártas tagjairól úgy gondolták, hogy közvetlenül képesek kapcsolatba lépni ezekkel az istenségekkel. A maja vezetők számos szobron vonagló látomáskígyók vagy vicsorgó félistenek állkapcsai közül emelkednek ki, melyek kapuként szolgálva továbbították őket a különböző világok vagy létsíkok között. Ezeket a nem emberi entitásokat ki kellett engesztelni - olykor akár vérrel - és sámáni transzállapotban akár közvetlenül is megidézhetőek voltak. „Az ősi maják szerint az emberi lények a ch'ulelt [lélekanyagot] bocsátották ki a testükből, amikor a vérüket ontották. A vérük folyásával »megidézték« (tzak) az utat és a ch'u -t, a »kísérő szellemeket és isteneket«" - írja David Freidel, Linda Schele és Joy Parker a Maya Cosmos (Maja kozmosz) című könyvben. A maja máguskirályra az itz, a sámánok és alkimisták kozmikus életnedvének vagy bűvös folyadékának fő birtokosaként tekintettek - e nedv rokonságban áll vagy azonos azzal az ibolya árnyalatú „nyelveket áthidaló folyadékkal", melyet a McKenna fivérek kerestek - s amely gyógyításra és gyilkolásra egyaránt felhasználható. Az uralkodók feladata volt, hogy mágikus hatalmuk révén fenntartsák a kozmikus erők egyensúlyát. A király „a középpont Világfájának megtestesülése volt", és a „világ középpontban tartásának" teendőjét látta el. „Az a király, aki uralta a teremtést és a másvilág erőit, magától értetődően sikeres uralkodó volt." A maják kifinomult templomvárosaiban a központi ud211
varok voltak „a színhelyei azoknak a nagy táncünnepélyeknek, melyek képessé tették az urakat és népüket, hogy a másvilágba utazzanak és köszöntsék a természetfeletti lényeket, akiktől az emberi közösség a hatalmát és létjogosultságát kapta" - írja Freidel és Schele. Az alternatív régészet hosszú hagyománya vonja kétségbe a maják és más premodern civilizációk elfogadott történelmi modelljét. E tudósok - egy nagyon vegyes kvalitású csoport, melyhez többek között Graham Hancock, Zecharia Sitchin, Erich von Dániken, Maurice Cotterrel, Robert Bauval és Adrian Gilbert tartozik - a fejlett esztétikára, a paradoxonokra, az intellektuális fejtörőkre és anomáliákra összpontosítanak, melyek elhomályosítják a maják egymással hadakozó dinasztiáiról és ökológiai összeomlásáról szóló szabványos beszámolókat. Fantáziadús értelmezéseket kínáltak a maja művészet leghíresebb képi megjelenítéseivel, például Pakal Votan, a hetedik századi Palenque-i király sírjának szarkofágfedelével kapcsolatban. Von 13niken szerint Votan egyértelműen egy „ősi asztronauta volt", aki valami futurisztikus űrjármű vezérlőszerveit kezeli: „Ez a különös lény sisakot visel, melyről ikercsövek futnak hátrafelé. Az orra előtt légzőkészülék található. Az alak mindkét kezével valamiféle vezérlőberendezéseket működtet." Sitchin szerint Votan egy hatalmas kozmikus összeesküvés részese volt, melyben fejlett, nem emberi csillaglények törtek rá a Földre, hogy kalózzsákmányt ejtsenek, rabszolgákat kiónozzanak és aranyat bányásszanak. Istenek kézjegyei 53 című művében Graham Hancock, a The Economist és a londoni Sunday Times egykori tudósítója és az alternatív régészek egyike beutazta a földgolyót, többek között egyiptomi, maja, olmék és hopi tárgyi leletek és mítoszok utalásait és nyomravezető jeleit kutatva, hogy megalapozottan érvelhessen egy történelem előtti civilizáció létezése mellett, mely rendkívüli tudományos és kulturális szintre emelkedett, mielőtt egy kataklizma elpusztította. Hancockot meggyőzték a bizonyítékok, amelyek arra utaltak, hogy a perui Machu Picchut, illetve az egyiptomi Szfinxet megalkotó civilizációk sok ezer évvel régebbiek, mint ahogyan a hagyományos beszámolók elismerik. Hancock a renegát egyiptológus, John Anthony West érvelését követte, aki korábban megfigyelte, hogy Egyiptom legkorábbi emlékművei a legfejlettebb alkotások, és azt állította, hogy „az egyiptomi civilizáció nem »fejlődés« volt, hanem örökség". Hancock úgy vélte, hogy ezek a civilizációk al53 Graham Hancock: Istenek kézjegyei. Pécs, 2000, Alexandra.
212
kalmasint egy közös őstől származnak. Míg Platón „Atlantiszról" írt, a maja legendák „Atzlant" említik őshazájukként - mely talán az egykor mérsékelt éghajlatú Antarktiszon volt fellelhető. A majákat tanulmányozva Hancockot lenyűgözték „komputerek áramköri modelljére emlékeztető" naptáraik, melyek pontosan megőrizték a Merkúr, a Vénusz, a Mars és a Szaturnusz egymáshoz viszonyított pályáját és csillagegyüttállásait; rendkívüli pontossággal kiszámították a Föld Nap körüli és a Hold Föld körüli pályájának hosszát; és nyomon követték az égitestek fogyatkozásait. Hancock felvetette, hogy a naptár egy történelem előtti, technológiailag fejlett civilizáció hagyatéka, melynek végső célja „valamely szörnyű kozmikus vagy geológiai katasztrófa" előrejelzése a 2012. évre, mely a világ végét jelenti. Hancock is úgy vélte, hogy Pakal Votannak a szarkofágján található képe az „oldalfalaival, szegecseivel, csöveivel és más szerkentyűivel" egy „technikai eszközre" utal. A hagyományos régészet véleménye szerint Votan ezen a műtárgyon egy aprólékos díszítésű „leveles kereszten" elhelyezve látható, mely a sámánizmus klasszikus „Világfáját" jelképezi, ami lenyúlik az alvilágba és a holtak földjére, és felér a transzcendens birodalmakig. Votant a „Kuxan Suum" mentén függesztették fel, melyet a Maya Cosmos úgy határoz meg, mint „a világ köldökét... egy életfenntartó zsinórt, mely áthalad a kozmosz rétegein, és összeköti az emberiséget az istenekkel, az élet forrásaival". Freidel és Schele szerint a napjainkban élő maják úgy hiszik, hogy ezt a zsinórt „a spanyol hódítók elvágták". Ha nem José Argüellesről - a látnoki majakutatóról és önjelölt prófétáról, az 1987-es „Harmonikus összetartás" kezdeményezőjéről 54 - lett volna szó, akkor soha nem vettem volna fontolóra a lehetőséget, hogy a klasszikus maja korszak kronovíziója jelenlegi valóságunkra is alkalmazható. Hónapokkal a Világkereskedelmi Központ romba dőlése után küldte el nekem Argüelles legújabb, Time 9 the Technosphere (Az idő és a technoszféra) című könyvét a kiadója. Argüelles a jelek szerint kutyafuttában vetette papírra a könyvet szeptember tizenegyedike után abban a reményben, hogy a katasztrófát követő időszakban több em54 Világméretű spirituális ünnepség, amelyre José Argüelles szólította fel az emberiséget 1987. augusztus 16-17-én, mely dátumot a maja naptár alapján a „kilenc pokoli ciklus végének és a világkorszakunk lezárulása előtti megtisztulás kezdetének" tekintette - a Ford.
213
ber lesz fogékony szélsőségesen alternatív világszemléletére. A Time & the Technosphere az elméletek, matematikai posztulátumok, zavarba ejtő grafikonok, pókerarccal elővezetett zagyvaságok és okkult jövendölések fortyogóan összeszűrt párlata. Miközben egyes szakaszai lényegre törően ésszerűek, más részei habókos rajzfilm-kinyilatkoztatásra, messianisztikus szövegnek álcázott japán mangamontázsra emlékeztetnek, mely olyan idegenül csengő kifejezésekkel van megtűzdelve, mint „radioszonika", „kodonkocka-kozmológia", 55 és „pszibank-tábla." Argüelles, a művészettörténet egykori professzora bevezetésében bevallotta, hogy az 1987-es Harmonikus összetartást követően „többé nem kerestem a kommunikáció hagyományos eszközeit; immár prófétikusan, a nooszféra nevében működtem" - s valóban, könyve egy jövendölő gondolatgépezet volt, mely odafenn a sztratoszférában lebegett, messze kívül az irányadó diskurzus fősodrán. Bár nem igazán tudtam mit kezdeni vele, teljesen elvetni sem voltam képes. Nagyzoló stílusa elkedvetlenített, prófétikus szemléletmódja azonban, melyben saját legfurcsább és legtitkosabb tűnődéseim némelyike tükröződött, egészen megbabonázott. Önként vállalt száműzetése a konvenciók világából megadta neki a szabadságot, hogy olyan gondolatokat fogalmazzon meg és olyan merész látásmódbeli ugrásokat tegyen, amilyeneket elképzelni is kevés más gondolkodó merne, nemhogy komolyan venni. Argüelles a Time & the Technosphere-ben azt állítja, hogy a maja naptár 2012-es világvége, vagy újjászületési dátuma a Föld Teilhard de Chardin által meghatározott gondolatburkának, „a nooszférának a tudatos aktiválását" jelöli. Felveti, hogy a McKenna fivérek időhullámához hasonlóan a klasszikus maja korszak időmodellje is rekurzív és fraktális jellegű volt, és a mintázatai egyre szűkülő és csökkenő időtartamú spirálokban ismétlődnek, amint közeledünk az „idők végezetéhez" - vagy legalább is az idő egy formájának végezetéhez. Argüelles azt bizonygatta, hogy megörökölte „a Chilam Balamok, a jaguárfőpapok látnoki leszármazási ágának köpönyegét, akik az »éj írásának« varázserejű ismerői voltak". Szabadon idézett a Koránból, a Jelenések könyvéből és a Tao te kingből, valamint orosz tudósok, például a geológus V. I. Vernadszkij műveiből, aki a bioszférát kutatásai alapján „a Földnek a kozmikus energiák átalakításáért felelős régiójaként" határozta meg. 55 A kodon a DNS vagy RNS három nukleotidot tartalmazó egysége, amely meghatározza vagy „kódolja", hogy mely aminosav illeszthető be egy aminosavláncba - a Ford.
214
Argüelles szerint a „hosszú számítás" i. e. 3113-tól L sz. 2012-ig terjedő 5125 éve (5200 tunja) a teljes időtartamát felöleli annak a folyamatnak, amit mi történelemnek nevezünk, az elejétől a végéig - vagyis Stonehenge és a piramisok felépítésétől, a napóra és az írott nyelv megalkotásától (mindezek i. e. 3000 körül mentek végbe), a „történelem végéig", mely egybeesik bolygónk újjászületésével egy magasabb tudatosságba. A hosszú számítás ezt a fraktális ciklust egy szükséges fázisként tartotta nyilván, mely a bioszféra eredeti szerves egyensúlyából kiindulva végighalad az Argüelles által „technoszférának" nevezett gépesített civilizáció egyre erőteljesebben mesterséges, pusztító és destabilizáló rétegein, hogy végül a technológiai kiszolgálórendszerek küszöbönálló összeomlását követően elérje a nooszféra „romlatlan állapotát" - melyben az emberiség telepatikus közösségként közvetlenül ráhangolódik Gaia elméjének kristálytiszta precizitására. Argüelles tárgyalja a geológus Vernadszkij elméleteit, aki 1945-ben bekövetkezett halála előtt egyike volt a Szovjetunió vezető tudósainak, és Chardinhoz hasonlóan előre látta a nooszférába történő átmenetet: „Az ember munkája és az élethez való tudatos hozzáállása révén újraalkotja a Föld burkát, az élet geológiai tartományát - ismerte fel Vernadszkij - és egy új geológiai állapottá, a nooszférává formálja át. Ebben az átmenetben a Világkereskedelmi Központ elpusztítása »elkerülhetetlen esemény« volt." Az épületek lerombolását követően, teszi fel Argüelles, „néhány éven belül a technoszféra egész rendszere össze fog rogyni, mint egy óriási cirkuszsátor, melynek kidőlt a központi tartópóznája". Véleménye szerint a technoszférának hamarosan muszáj összeomlania, még mielőtt élősdi habzsolásával felemésztené a bolygó életfenntartó rendszereit. Miközben a szeptember tizenegyedikei események népszerű újságokban és magazinokban megjelent irányadó elemzései csak materiális vonzataiban, az egész világra kiterjedő stratégiai következményein keresztül tudták felfogni a történteket, Argüelles „mélységes teológiai pillanatnak" tekintette ezt a bolygószintű vészhelyzetet, mely „a választás vallása és a behódolás vallása közötti" világháborúhoz vezet. Nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy ebben az elképzelésben ott rejlik valami - egy nyugtalanító gondolat, melyet a támadás nyomában járó dühödt mozgósítások és nyilvános bejelentések sora elfojtott. Az iszlám lényege a behódolás Isten akaratának; egy ilyesfajta jövőkép azonban a kárhozattal egyenértékű a nyugat individualista és egoközpontú kultú215
rája számára, mely mindenfajta korlát és külső fennhatóság nyílt megtagadásán alapul. „Én komolyan vettem azt az állítást, hogy a Korán szövege a végső kinyilatkoztatás az emberiség számára" - írja Argüelles. Ez után felveti, hogy a „prófécia", valamint annak vétele bizonyos „emberi csatornákon" keresztül, és elterjesztése a vallási és ezoterikus hagyományok útján egy gondosan időzített információ-közzététel volt, mely útmutatással szolgál számunkra a nooszférába való 2012-es átmenet felé. Argüelles azt sugallja, hogy a szeptember tizenegyedikei támadás részét képezte a Jelenések könyvében, illetve a Koránban feltárt próféciának, ám ezeknek a jövendöléseknek a jelentését egészen másféleképpen értelmezi, mint a keresztény és iszlám fundamentalisták: „Az Apokalipszis »az idők végezetéhez« kapcsolódik. De vajon kiknek az ideje fog ekkor lejárni? Az új paradigmának, melyre a szeptember tizenegyedikei események megmagyarázásához szükségünk van, teljes egészében az időre kell összpontosítania." Argüelles úgy vélte, hogy a maják időfelfogása és szent naptáruk általa módosított sajátos változata biztosítják számunkra ezt a nélkülözhetetlen új paradigmát. Néhány évvel korábban olvastam Argüelles egy másik könyvét, de az nem tett rám mély benyomást. Érdekfeszítőnek és szórakoztatónak találtam ugyan, ám egyben fantasztikusan valószínűtlennek is. A The Mayan Factor ihlette a Harmonikus összetartást, ezt a globális összejövetelt és békemeditációt, amit a világ szent helyein tartottak meg 1987. augusztus 17-én, mely nap a maja jövendölés Argüelles-féle értelmezésében a „kilenc pokol" ciklusának végét jelentette - ami egyébként 1519. április 21-én kezdődött, éppen azon a napon, melyen Cortés megérkezett Veracruzba - és a „tizenhárom menny" ciklusának beköszöntét. Miközben megpróbáltam megérteni, hogy miért babonázott meg annyira a Time & the Technosphere - mely bármilyen flúgosnak is tűnt, valamiképpen mégis jobban megragadta a szeptember tizenegyedike utáni időszak valószerűtlenségét, mint bármely más szöveg, amivel addig összeakadtam - visszatértem a The Mayan Factorhoz, ami második olvasásra visszhangra talált bennem. A bensőnkben zajló események éppolyan drámaiak lehetnek, mint a külvilág történései, noha sokkal nehezebb tolmácsolni őket. Egy kora reggel éppen a Balthazar Caféban üldögéltem a Spring Streeten - egy méltóságteljes, magas mennyezetű, hatalmas tükrökkel és vörös bőrborítású bokszokkal berendezett teremben, mely egy tizenkilencedik század végi páriZsi szentély halovány manhattani hasonmása - amikor 216
azon vettem észre magam, hogy belépek az Argüelles által leírtak keretei közé. Argüelles éppen a maja idő-, energia- és tudatfelfogást boncolgatta a saját értelmezésében. Érvelése szerint az anyagi technológia hiánya ellenére a maják egy olyan tudomány birtokosai voltak, mely fejlettebb a miénknél: „A maja tudományt az különbözteti meg napjaink tudományától, hogy az ő rendszerük galaktikus keretek között működik. Egy valóban galaktikus vonatkoztatási rendszerben működő tudományt pedig nem lehet elkülöníteni attól, amit mi mítosznak, művészetnek és vallásnak nevezünk." Magasabb egységbe rendező és holisztikus világnézetükkel, mely az univerzum alapjának tartott, és így az időtől és tértől elválaszthatatlan elmére épül, „a maják nem csupán a tudományunkhoz intéznek kihívást, de a mítoszainkkal is eljátszanak". A maja civilizáció alapvető célja, mely az égitestek pályájához és az idő roppant ciklusaihoz kapcsolódó rögeszméjük hátterében állt, a szinkronicitás, az események összehangolása volt, amit Argüelles „harmonikus rezonanciának" nevez. Számrendszerük a maga „kifinomult arányaival" elsődlegesen nem is számtani kód volt, hanem „harmonikus beállítások nyilvántartásának eszköze, melyek nem csupán téridőbeli elhelyezkedésekhez kapcsolódtak, hanem a lét és a tapasztalat rezgési minőségeihez is". Civilizációjuk terméskő falai mögé rejtve a maják szándékoltan hátrahagyták az idő és a tér természetével kapcsolatos titkos ismeretek, rejtett tanítások kincstárát is. Ez az információanyag Argüelles modelljében nem pusztán bizonyos mennyiségű statisztikai adat és tény, hanem egy új mintázat, melyet legalább annyira érzékelni és megérezni kell, mint logikailag megragadni. Hogy az ember felfoghasson egy új mintázatot, nyitottnak kell lennie rá. „Az információ lényege... nem a tartalmában, hanem a rezonanciájában rejlik - írja Argüelles. - Ezért olyan fontos, hogy érezzük és érzékeljük a dolgokat. Ha érzékeljük a bejövő információ rezonanciáját, közreműködünk egy rezonanciamező létrehozásában." Amint a Balthazar csevegő, brókerek és divatbábok alkotta csődületének kellős közepén ülve megértettem, mit akar mondani Argüelles, már éreztem is, hogyan szövődik ez a mező a mágneses energia egy mintázatához hasonlóan köztem, és e szokatlan, mégis különösképp meggyőző elképzelések között. Ha valaha megírják a posztmodern metafizika történetét - ha egyáltalán írnak még akkor könyveket -, egy mellékszálban szembeállíthatják William Irwin Thompson kifinomult intellektualitását azzal a nyersebb 217
kozmikus sorsakarással, melyet Argüelles képvisel. Mindketten ugyanannak a nemzedéknek a tagjai, elméjüket hasonlóképpen az 1960-as évek önmagát kiforgató kritikája korbácsolta, és ahogyan Thompson megfogalmazta, mindketten felismerték, hogy a miszticizmus „a technológiai kultúrában értelmetlennek tűnik, hiszen az adott kultúra dialektikus tagadásával és az utána következő kultúra megerősítésével egyenlő". Miközben a menekülés útját keresték az egydimenziós végzet elől, mindketten belebotlottak a keleti tanokba - Thompson a jógába, Argüelles pedig a tibeti meditációt fedezte fel - s a nyugati és a keleti világ intellektuális szintézisével a tarsolyukban haladtak tovább. Bár Argüellest a fékevesztett paranoid hajlam iskolapéldájának tekintette, Thompson ahhoz a prózai elképzeléshez is kritikusan viszonyult, mely szerint a földönkívüliek von Dániken, Dolores Cannon, vagy a Close Encounters of the Third Kind (Harmadik típusú találkozások) forgatókönyve szerint fognak megjelenni - netán valami rádióadásban fogjuk majd az üzenetüket, ahogyan a SETI képzeli. „A találkozás, melyet magunk előtt látunk a lineáris időben, már be is következett, jelenleg is zajlik, és a jövőben is zajlani fog" - állítja Thompson. Az istenek és a fejlett idegenek „nem beszélgetnek, hanem játszanak velünk a történelmünkön keresztül... A valósággal kapcsolatos szubjektív-objektív megkülönböztetéseink tévesek. Ahogyan a hopi indiánok világszemléletében, az anyag, az energia és a tudat egyetlen kontinuumot alkotnak". Thompson gondolkodásában körülhatárolta ezt a birodalmat, Argüelles azonban beléhatolt, megkockáztatva a látomásokat, melyek kioldják az elme nyelvtani béklyóit, hogy testet ölthessen egy születőben lévő kozmológia. Abbéli hitében, hogy kihüvelyezte a maják titkos célját, Argüelles a máguskirályaikat egy „poszttechnologikus" galaktikus civilizáció képviselőinek vagy avatárjainak látta. A Pakal Votanhoz hasonló felvilágosodott uralkodók, vélelmezte, közvetítők voltak, akik pontosan a kritikus pillanatban öltöttek testet a Földön, hogy Palenque romjainak titkos kamráiban és hermetikus talányaiban az időt és a tudatot a szinkronicitás útján összekötő nooszférikus híreket hagyjanak hátra a modern emberiségnek, melyeket e ciklus végére érve felfedezhetünk: Mint köztudott, semmi értelme erőszakkal tettekre vagy felismerésekre kényszeríteni a másikat. És ha a galaktikus játék lényege a felsőbbrendű, értelmes összhangteremtés, 218
akkor úgy kell játszani, hogy a helyi intelligenciának megtanítsuk, vagy megmutassuk, miként ténykedhet olyan módon, hogy eljusson a saját következtetéseire. Más szóval a galaktikus becsületkódex szerint minden lehetséges eszközt igénybe kell venni a harmónia kinyilvánítására és szemléltetésére. Mihelyt a maja avatárok elvégezték a feladatukat, szedték a sátorfájukat. „Az ő céljuk az volt, hogy lefektessenek és megalapítsanak egy tudásrendszert, egy tudományt, és miután lefektették a kőtáblákon és a szövegekben, továbbálljanak." Ha a „galaktikus maják" Hunab Kuból, a galaktika középpontjából téridő-utaztak ide, akkor ez nem nehézkes rakétákon történt, hanem a „harmonikus rezonancia" útján, a genetikai információ mintázatai által, melyet tudatosan továbbítottak csillagról csillagra fénybe kódoltan - „a továbbítás, a kommunikáció és az egyik létállapotból a másikba történő átmenet hullámharmonikus eszközével". A maják és az ókori Egyiptom „úgynevezett napimádása" valójában „annak elismerése és méltánylása volt, hogy a magasabb tudást és bölcsességet a szó szoros értelmében a Nap, pontosabban a kettős napfoltmozgások ciklusai közvetítik". Argüelles felvetette, hogy a tzolkin, a maják 260 napos ünnepi naptára volt az alapja a maja ezoterikus technológiának, mely hatalmas kozmikus ciklusokhoz és evolúciós mintázatokhoz kapcsolta őket. A tzolkin látszólag egyszerű 13x20-as mátrixa a maja tudomány és téridőutazás alapjaként működött, és lehetővé tette számukra, hogy fogadják és továbbítsák az információkat - akárcsak önmagukat - a csillagrendszerek között. Argüelles a tzolkint n a maják szövőszékének" nevezte, és azt sugallta, hogy a harmónia megjósolásának és a rezonanciamintázatok létrehozásának tudományában használták fel - mely tudomány egyben annak művészete is volt, hogyan lehetnek a megfelelő időben a megfelelő helyen. „A maják és civilizációjuk mint galaktikus hangyák fogják összehangolni a pillanatnyi szükségleteket - melyeket a bolygó vagy a Nap intelligenciája képvisel - az egyetemes céllal, a teljesen tudatos belépéssel a galaktikus közösségbe." Argüelles ezt a küldetést összehasonlította jelenlegi civilizációnk céljaival: „Ki a megmondhatója, hogy melyek a mi civilizációnk céljai? Összefüggenek ezek a célok egyáltalán a bolygóval, hogy a naprendszert ne is említsem?" A maják inkább ennek a tzolkin219
nak a látszólagos egyszerűségét és szövevényes kifinomultságát hagyták ránk örökül, semmint bármiféle „Galaktikus Enciklopédiát", hogy segítsenek belépnünk a galaktikus értelem közösségébe. Miközben mindezt újra elolvastam a zsivajgó kávéházban, egyszerre csak azon vettem észre magam, hogy ráhangolódom az idő, a szinkronicitás és a tudat e galaktikus maja perspektívájára. Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha egy jelenlét - körültekintő, higgadt, egy picurkát személytelen, majdhogynem mélázó, és számomra felfoghatatlanul ősi - szállt volna le belém, az én szemeimen keresztül kémlelve kifelé a könyvre és a vendéglőre. Borzongató előérzet volt ez, időtlen balsejtelem. Argüelles szerint így tárulkoznak fel számunkra a maják - nem idegen entitásokként, hanem egy magasabb elmefrekvencia rezgéseire való ráhangolódás útján. „A maják igenis visszatérnek, de nem abban a formában, ahogyan mi gondolnánk - írja Argüelles. - Végül a lényük, akárcsak a miénk, túllép a testi alakon. És pontosan ez okból kifolyólag történhet meg a visszatérésük a bensőnkben, rajtunk keresztül, most." Egy alélt, prousti pillanatig kizökkentem az időből. Roppant látképek tárultak elém - nem személyes emlékek, hanem személytelen ciklusok, misztikus megérkezések, kozmikus leleplezések árasztottak el. Argüellesnek a majákról alkotott radikális elmélete felforgatja és megdönti a magasabb intelligenciával, annak megnyilvánulási módjával és működésével kapcsolatos bevett elképzeléseinket. Az egyre gyorsabb és gyorsabb mikroprocesszorok után folytatott gépesített hajsza helyett, mely valamiféle mesterséges intelligencia létrehozására irányul, ami azután egybeolvadhat velünk vagy akár felválthat minket, az Argüelles által felvetett paradigmaváltás visszatérít minket a meditáció vagy pszichedelikus éleslátás „zérusidejéhez", a misztikus felfogáshoz, miszerint a világ és az Én máris tökéletesek, és a művészi technika tudatos elmélyítéséhez, mely elveti a mechanisztikus technológiai terjeszkedést. Ha a „galaktikus majákkal" kapcsolatos hipotézis megalapozott, akkor egy olyan valóságot tár elénk, mely gyökeresen különbözik a jelenlegi szemléletmódunktól, és a modern lineáris gondolkodásból a végtelen lehetőségek sokdimenziós tablóját bontja ki. Argüelles rámutat, hogy már a maják neve is sokatmondó. Ahogyan Fritjof Capra megállapította, a „májá" a hindu és a buddhista hagyományok központi fogalma, mely az istenek „mágikus teremtő hatalmát" jelöli. A „májá" jelentése az idők során kiterjedt az illúziók világára is, melyet a bűvöletében lévők összetévesztenek a valósággal. „Nem meg220
lepő a felismerés, hogy Buddha anyját is Májának hívták - jegyzi meg Argüelles. - Az egyiptomi filozófiában a Majet 56 kifejezéssel találkozunk, mely egyetemes világrendet jelent." A szó megjelenik a görög mitológiában is, ahol „a Pleiádok, Atlasz és Pleioné hét leánya között van egy, akit Maiának neveznek, és aki a Pleiádok csillagkép legragyogóbb csillagaként is ismeretes". A görög Maia az anyja Hermésznek avagy Merkúrnak, a varázslat, a tolvajlás és az írás szélhámos-istenének. Lehetséges, hogy ezek a megfelelések egy utalást hordoznak? Elképzelhető, hogy a valóság, melyet jelenleg megtapasztalunk, egyfajta fejtörő, vagy ahogyan a közelmúltbeli filmek ábrázolták, egy mátrix, ami az idő más rendjeit, a lét más szintjeit rejti magában, melyekhez mi is képesek leszünk hozzáférni, amikor a Rig védát idézve „az egyik világ erőfeszítés nélkül átmegy a másikba"? A saját kísérleteim a DMT és más tudattágító szerek express-utazásaival legalábbis ezt sugallták - olyanok voltak, mintha hirtelen felhúzták, majd újra leeresztették volna a redőnyt, mely átlátszatlan más valóságokat takar el. A fejtörő megoldása pedig alkalmasint az idő szerkezetében rejlik, és abban a lehetőségben, hogy eljuthatunk e szerkezet mélyebb megértéséig. „Valóban létezik az Idő, e pusztító?" - tette fel a kérdést a költő Rainer Maria Rilke. A modern fizika szerint olyan módon biztosan nem létezik, ahogyan köznapi agyunkkal és idegrendszerünkkel feldolgozzuk. Van viszont egy transzcendens, tér és idő nélküli tartomány, melynek az anyag, a tér, az idő és a tudat kölcsönösen összefüggő kifejeződései, és amelyben minden, amit mi elkülönültnek érzékelünk, elválaszthatatlanul egymásba fonódik. Argüelles felvetése szerint nem véletlen, hogy a 144 000, a „választottak" száma a Jelenések könyvében egybeesik egy „baktun" napjainak a számával. A Time ő Technosphere teli van ehhez hasonló numerikus együttállásokkal és szinkronicitásokkal, melyek némelyike egészen felcsigázó. Argüelles megjegyzi továbbá, hogy a hagyományos tarotkártyák egyike, melyek sokak meggyőződése szerint a Kabbala „Életfájának" elágazásaiból merítik a jelképrendszerüket, egy lángoló és összedőlő tornyot ábrázol, melyről emberek zuhannak le. A tarotban „A Torony" egy hamis hitrendszer összeomlását jelenti - az új megértés felé vezető szükséges első lépést. Jómagam is felfigyeltem a jelképek e különös együttállására a szeptember tizenegyedikei események nyomdokvizé-
56 Magyar szövegekben inkább a Maat, Ma'at forma az elterjedtebb - a Szerk.
221
ben - mintha a felhőkarcolók romba dőlése egy életre kelt tarot-kártya lett volna. A világi kultúra értelmiségének túlnyomó része persze nevetségesnek tartja, hogy egy jelenünkben bekövetkező eseményre egy bibliai prófécia szó szerinti beteljesüléseként gondoljon. Én azonban nem tudtam megszabadulni az érzéstől, hogy szeptember tizenegyedike olyan metafizikai jelentőséggel bírt, mely túlmutat a halottak számán, a pusztítás mértékén és a geopolitikai következményeken. Visszatértem a Jelenések könyvének szövegéhez, és találtam egy passzust a Jelenések 11. fejezetében, ami leírja két gyászruhákba öltözött tanúbizonyságnak elpusztítását, melyeket a két olajfának és a két gyertyatartónak is nevez, „melyek a földnek Istene előtt állanak". A gyertyatartókat elpusztítják, „és az ő holttesteik feküsznek ama nagy városnak utczáin." Elképzelhetőnek találtam, hogy ez a szakasz jelképekbe burkoltan a tornyok ledőlését vetítette előre. A támadás után gyerekek műveit tették ki szerte a városban, és a festmények némelyike a tornyokat gyertyákként ábrázolta. Ha ez az archetípus valóban fellángolt, akkor ugyan ki másnak lehetett hozzáférése ahhoz, amit a mi felnőtt gondolkodásmódunk megtagadott, és modern meggyőződéseink elutasítottak, mint a gyerekeknek, akik még szabadon meríthetnek a tudatalatti mélységeiből? Carl Jung szerint „az ember nem azáltal világosodik meg, hogy a fény alakzatait elképzeli, hanem azáltal, hogy tudatossá teszi a sötétséget". Ez a bibliai jóslat talán együttállásba került a mi emberi valóságunkkal, s az acélt és üveget porrá zúzva fejtette ki hatását? És ha igen, ki merné értelmezni azt a mély sötétségbe burkolózó világot, melyet ezek a gyertyák megvilágítottak? Jómagam egyfajta kísérteties rezonanciát éreztem a szeptember tizenegyedikei események és a Jelenések könyvének tizenegyedik fejezetében leírtak között - mindazonáltal nem áll szándékomban kierőszakolni a hitet ebben az elképzelésben, csupán szóvá teszem a jelek és intuitív utalások mintázatának részeként, melyek egyre halmozódtak, miközben a kutatásaimat folytattam. Az ehhez hasonló elképzeléseknek csak akkor lenne értelmük, ha - ahogyan Argüelles sugallja - a maják a történelmünkön keresztül játszanának velünk, miközben különös próféciák zugaiból kikandikálva, lineáris mátrixunk varratai mögül előkuncogva készülődnek a küszöbönálló leleplezésre.
MÁSODIK FEJEZET Ismerjük az időt. DEAN MORIARTY: Ön the Road (Úton)
G
öbb mint ötszáz évvel a klasszikus maja kultúra rejtélyes eltűnése után a spanyol konkvisztádorok megérkeztek az Újvilágba, s gyorsan és elképesztő könnyedséggel döntötték romba az inkák és az aztékok roppant birodalmait. Ahogyan Jared Diamond írja a Háborúk, járványok, technikákban, „a modern történelem legnagyobb összeütközésének döntő pillanata" 1532. november 16-án következett el a perui hegyvidék Cajamarca nevű városánál, amikor Francisco Pizarro és „168 spanyol katonából álló szedett-vedett csoportja" fogságba ejtette az inka uralkodót, Atahualpát, és megsemmisítő vereséget mért nyolcvanezer fős hadseregére. Az inkák roppant erőfölénye ellenére „Pizarro néhány perccel azután, hogy a két vezér először pillantotta meg egymást, már a hatalmába is kerítette Atahualpát". Diamondnak a küzdelemről adott leírásában a döntő tényező „a spanyolok sokkal fejlettebb fegyverzete" volt. Míg a 168 spanyol néhány lóval, pár megbízhatatlan puskával, acélkardokkal és acélvérttel rendelkezett, Atahualpa csapatai „ezzel csak kő-, bronz- vagy fafütykösöket, buzogányokat és kézi szekercéket, valamint parittyákat és párnázott vértezetet állíthattak szembe". Diamond szerint a kicsiny spanyol haderő katonai technológiája ellen az inkák tehetetlenek voltak. A diadalmas spanyolok egyikének beszámolójából azonban az tűnik ki, hogy a katonai vitézségnek vajmi kevés köze volt a spanyol győzelemhez. „Az összes többi indián katona, akiket Atahualpa magával hozott, Cajamarcától egy mérföldnyire állt harcra készen, de egy tapodtat sem 223
mozdultak, és mindvégig egyetlen indián sem emelt fegyvert a spanyolokra." Miután Atahualpát lerángatták díszes emelvényéről és fogságba ejtették, a konkvisztádorok a „szent katolikus hitért" harcolva több órán át folytatták ellenállást nem tanúsító ellenségeik lemészárlását, az inka katonák nem kevesebb, mint a felét megölve, és megfutamítva a többit. E mészárlást követően Pizarro így szólt Atahualpához: „Nemes küldetésünk okán Isten, a menny és a föld és minden létező Teremtője megengedi mindezt, hogy megismerhessétek Őt, és kiemelkedhessetek abból az állatias és ördögi életből, melyet folytattok. Ez okból történhetett meg, hogy mi, akik számra ily kevesen vagyunk, meghódoltatjuk e roppant sereget." A spanyolok „királyi váltságdíjat" követeltek aranyban az uralkodó kiadásáért - „akit az inkák napistenként imádtak", és aki „teljhatalommal uralkodott alattvalói felett" - írja Diamond. Amikor pedig megkapták a zsákmányukat, kivégezték Atahualpát. Diamond elemzése ellenére úgy tűnik, a harácsoló spanyolok fegyverzetében megnyilvánuló technológiai fölény nem szolgál elégséges magyarázattal e „döntő pillanat" kimenetelére, mely az európai imperializmus évszázadai folyamán az egész Újvilágban és a földgolyó távoli zugaiban is hasonlóképpen ismétlődött meg - Balin például az uralkodó nemesség inkább önként belemasírozott a hódítók puskatüzébe, semmint hogy ellenállást fejtsen ki. Az aztékok párhuzamos összeomlását elemezve a filozófus Jean Gebser azzal a felvetéssel áll elő, hogy az európaiak a tudat egy új formáját képviselték, mely ellen Közép-Amerika mítoszokon alapuló királyságai védtelenek voltak. „A spanyolok felsőbbrendűsége, mely arra késztette a mexikóiakat, hogy szinte ellenállás nélkül behódoljanak, elsősorban egyéniségük tudatából, nem pedig fejlettebb fegyverzetükből fakadt" - írja Gebser. Páratlanul baljós kötetében, a The Ever-Present Originben (Az örökké jelenlévő eredet), mely egy élet gondolatainak összegzése, Gebser az emberi fejlődés egy olyan tézisét tárja elénk, mely megfelel a tudat Amit Goswami, F. David Peat és más fizikusok által bemutatott kvantumalapú modelljének - miszerint a tudat egy transzcendens tartományból bontakozik ki, és új környezetekbe történő hirtelen váltások vagy kreatív ugrások révén fejlődik. Gebser szerint már egy sor „tudati struktúrán" mentünk keresztül, melyek mindegyike az idő és a tér mélységesen eltérő felfogását jelentette. „Az ember öntudatra ébredése - írja - elválaszthatatlanul kötődik idő- és tér-felfogásához." Gebser négy korábbi fokozatot határoz meg - az archaikus, a mágikus, a mitikus és a szel224
lemi-racionális szakaszt - és azt állítja, hogy jelenleg egy új szakaszba történő átmenet küszöbén állunk, melyet ő kiteljesedettnek és perspektíva nélkülinek nevez, s amelynek jellemzője az időtől és az egótól való függetlenség megvalósulása. Egy új tudati forma mindig akkor tűnik fel - hirtelen „mutációként" - amikor az előző struktúra lehetőségeit kimerítve belép végső válságába. Az egymásra következő mutációk, melyekről Gebser ír - s amelyek folyamata talán a nyelvnek mint struktúrának az agyban történő megjelenéséhez hasonlítható - új képességek spontán felbukkanását jelentik, melyek csak akkor léphetnek a színre, amikor a talaj már megfelelőképpen elő van készítve számukra. „A tudat minden egyes mutációja láthatóan olyan lappangó lehetőségek hirtelen és heves megnyilvánulása, melyek kezdettől fogva jelen voltak." Ha az ember el tudná képzelni annak a zümmögő fekete monolitnak a szövegmegfelelőjét, mely a történelem kezdete és vége felett tornyosul a 2001: li rodüsszeia című filmben, akkor a The Ever Present Origin lenne az. A vérbeli némethez méltóan nehéz szövegben Gebser a civilizáció egész történetét áttekinti a történelem előtti barlangfestményektől a kubizmusig, a bennszülöttek egyhangú kántálásától Schoenberg és Bartók atonális muzsikájáig, a szimpatikus mágián alapuló bűvölésektől és „minden élő vegetatív összefonódásától" a nukleáris fegyverkezésig. Eredetileg 1950-ben kiadott könyve felöleli a fizika, a pszichológia, a biológia, a társadalomtudományok és egyéb tudományágak korszerű eredményeit, miközben nyomon követi „az idő beáradását" a tudatosságba, amit a tudat új formájába vagy „intenzitásába" történő küszöbönálló átmenetünk döntő elemének tekint. Gebser független gondolkodó volt, akit csak laza szálak fűztek az európai filozófia kortárs iskoláihoz. Rudolf Steinerhez hasonlóan ő is arra használta fel a nyugati bölcselet hagyományos eszközeit, hogy kidolgozza a tudat egy új modelljét, mely összhangban van a miszticizmussal, ugyanakkor mélységesen fejlődéselvű. Az archaikus struktúra az emberi lét őseredeti kezdeteit képviseli. Az archaikus elme kívül áll az időn, híján van a haladás vagy fejlődés bármiféle fogalmának, és nem különül el a Gebser által „eredetnek" nevezett tér és idő előtti egységtől - a színtiszta jelenléttől avagy „olyanságtól". Az archaikus világban nem létezik tudatosság vagy egyéniség, csupán a törzsi vagy csoporttudat. Ausztrália őslakosai között - akik nem azonosíthatóak ugyan az archaikus gondolkodásmóddal, de az ehhez kapcsoló egyik legszorosabb fennmaradt láncszemet jelentik - a -
225
rítusok célja a teremtés eredeti harmóniájának fenntartása, a világ rezgéseinek, vagy hangjának megőrzése. „Az ausztrál bennszülöttek számára nem létezik bűnbeesés; a paradicsom a földdel azonos a maga romlatlan szépségében - írja Robert Lawlor Voices of the First Day: Awakening in the Aboriginal Dreamtime (Az első nap hangjai: Felébredés az ausztrál bennszülöttek álomidejében) című művében, mellyel rendkívüli kísérletet tett az ausztrál őslakosok világképének és életmódjának megelevenítésére. - E létnek nincs olyan része, melyet meg kellene haladni, el kellene fojtani vagy maguk mögött kellene hagyni." A bennszülött vagy archaikus korszak szüntelen jelenlét és ünneplés, melynek minden napja „az első nap." A pigmeusok és az ausztrál bennszülöttek éneke „kezdet és vég nélküli megnyilvánulás, a hang véletlenszerű beáradása és elülte: mintegy maga a hanggá vált álom" - írja Geber. A tudat mágikus formája Gebser szerint „megelőzi a racionalitást", és pillanatnyiság, egonélküliség és „egyesítő beolvadás" jellemzi, mely az alváshoz vagy a transzhoz hasonló. A „mágikus ember" számára nem létezik a psziché és a világ éles elkülönítése, ezért ez az embertípus mélyen összetartozónak és rokonnak érzi magát a kozmosszal. „A színtiszta, ám jelentőségteljes véletlen világa ez; olyan világ, melyben minden tárgy és személy kölcsönös kapcsolatban áll egymással, ám az Ego, mely még nem összpontosult, szétoszlik a jelenségek birodalmában" - írja Gebser. A mágikus struktúra „megelőzi az időt, időfelfogásunk kialakulása elé tehető. Hogy milyen messzire helyezzük el ezt az időszakot a történelem előtti korban, az nem egyéni hajlandóság kérdése, hanem a mágikus lét időtlen jellege miatt alapvetően egy illúzió." Ez Gebser tézisének egy fontos aspektusa. Az általa leírt különböző struktúrák, melyek „az eredetből bontakoznak ki", a transzcendens tudat olyan megnyilvánulásai vagy lehetőségei, melyek kívül állnak téren és időn. Mindnyájunkban benne rejlik valamennyi múltbéli forma, ahogyan az agykérgi fejlődésünk régebbi rétegeit is ott őrizzük a fizikai agyunkban. Az egyéniséget és ésszerűséget nélkülöző mágikus formához való visszatérés modern világunkban is megmaradt fenyegető veszélynek - mely meg is nyilvánul a tömegjelenségekben, amilyenek például a fanatizmus és a fundamentalizmus különböző formái, a szlogenek és a média delejes állapotba ringató hatalmában, valamint a tömegek viselkedésében sportesemények és felkelések idején. „A tapasztalatot, hogy hol kezdődik és hogyan működik a mágikus struk226
túra, mindenkinek egyénileg kell megszerezni, ám e tapasztalat »mögött« rejlő veszély az én elveszítésével fenyegeti a felkészületlent" - írja Gebser. A mágikus ember a boszorkányság és a varázslat, a totemek és tabuk eszközeivel igyekezett függetlenné válni a természet őseredeti erőitől, melyek ránehezedtek a tudatára és pusztulással fenyegették. „E kísérletek során, hogy megszabaduljon a természet szorításából és bűvöletéből, mellyel kezdetben még egységbe volt olvadva, a mágikus ember mindmáig nem szűnő harcba kezd a hatalomért; és itt válik az ember a mozgatóvá." Gebser szerint a mágikus tudat eme ősi rettegése még mindig jelen van bennünk, és korunk technológiai fejlődésének s napjaink hatalmi politikájának alapjául szolgál: „Uralnunk kell a természetet, a környező világot és a többi emberi lényt, hogy ne azok uraljanak minket. Ez a félelem, hogy az ember kénytelen uralni a külvilágot - nehogy a külvilág kerekedjen fölébe - jellemző tünete korunknak. Minden olyan egyén, aki nem képes felismerni, hogy saját magán kell uralkodnia, áldozatul esik ennek az ösztönnek." A mágikus világ túltelítődése manával - életenergiával, természetfeletti potenciállal - végül a lélek, e Patrick Harpur által leírt, test és szellem között elhelyezkedő démoni és homályos belső birodalom „felbukkanó tudatosságához" vezetett. A mitikus tudat által kinyilvánított és megfogalmazott mítoszok „feltárják a lelket, és ezzel egyidejűleg a természet egy láthatatlan és kiterjedt területét, a kozmoszt" - írja Gebser. A mitikus tudat ellentétek köré szerveződött - amilyen az álom és az ébredés, az élet és a halál, az istenek és az emberek, a menny és a Föld. Ahogyan a tajcsi-jelkép is ábrázolja, az egyik pólus nem tagadja az ellentétpárját, hanem visszatükrözi és magába foglalja azt. „Amikor »időről« beszélünk, a »lélekről« is beszélünk" - írja Gebser. A lélek felbukkanó tudatossága felszínre hozta az idő tudatosságát is, noha nem a lineáris előrehaladás modern értelmében, hanem a változás, a valamivé válás és a visszatérés ciklikus folyamataként, mely hasonló az álom és az ébrenlét ritmusához. A történelem, ahogyan a kifejezést mi értelmezzük, a modern korszakig nem létezett; „a régi egyiptomiak csak évkönyvekről és krónikákról tudtak, történelmiségről nem". A mitikus ember tanulmányozta a feje felett kavargó csillagokat, és ösztönösen tisztában volt vele, hogy bonyolult és roppant örvénylésük pontos összhangban van az emberiség földi fejlődésének mintázatával - ezt a felfogást foglalja össze a hermészi mondás: „Amiképpen fent, úgy alant." 227
Az egyiptomi kozmológia a „napéjegyenlőségek precessziójára", vagyis a csillagok lassú hátrafelé mozgására összpontosított a Nap tavaszpontjához képest, mely minden hozzávetőlegesen kétezer-kétszáz évben egy másik csillagképbe tolódik el, és így nagyjából huszonhatezer évenként egy teljes fordulatot ír le. A precessziót a Föld forgástengelyének hátrafelé haladó kitérése okozza, ami a Földre a Nap és a Hold által kifejtett gravitációs erő következménye. Ahogyan Robert Bauval The Orion Mystery (Az Orion-rejtély) című művében felfedte, az egyiptomi piramisokba azért terveztek függőleges nyílásokat, hogy bizonyos csillagokkal bizonyos időpontokban együttállva feltárják a precessziós mozgást. A napéjegyenlőségek precessziója szerint jelenleg a Halak korának végén járunk, és lassan átlépünk a Vízöntő korába. A hindu vagy védikus kozmológia úgy képzelte, hogy a jugák, a négy egyre rövidülő korszak a felgyorsuló hanyatlást képviselik a szatja-jugától, vagyis aranykortól kezdve, amelyben az emberiség önmagát kormányozta az isteni törvény ismeretében. A jelenlegi a káli-juga, a végső korszak, mely a görög mitológia négy kora, az arany-, ezüst-, bronz- és vaskor közül az utolsónak felel meg. Ahogyan már szó volt róla, a közép-amerikai mitológia elképzelése szerint „egybeszerkesztett kerekekhez" hasonlóan egymásba ágyazódó ciklusok folytatódnak roppant korszakokon keresztül. A klasszikus maja felfogás szerint éppen a „tizenharmadik baktun" vége felé közelítünk, mely beteljesít egy 5125 esztendős hosszú számítást. „A szorongás a nagy szülőanya" - írja Gebser. A tudat egy új formája mindig egy végzetes válság idején bukkan fel és valósul meg, amikor az uralkodó struktúra elérte „kifejező- és hatóképessége végpontját, s ezáltal új erők felhalmozódását idézi elő, melyek akadályoztatottságuk miatt egy »szorost«, vagy szűkületet képeznek. A szorongás tetőpontján azután ezek az erők elszabadulnak, és elszabadulásuk mindig egyet jelent egy új mutációval". Miután a mitikus civilizációk templomvárosaikban és panteisztikus kultuszaikban kialakították álomszerű tudatukat és benső lélekfelfogásukat, kultúrájuk csak ismételni tudta önmagát, és így egyre sablonosabbá és gépiesebbé vált. „Egy tudatstruktúra kimerülése mindig az értékek teljes kiüresedésében nyilvánult meg, melynek során a hatékony minőségi értékek következetesen elégtelen mennyiségi értékekké váltak. Mintha csak az élet és a szellem elhagyná azokat, akik nem részesei az adott új mutációnak" - írja Gebser. A mitikus kultúrák hanyatlásával a vallási tanté228
telek merevvé és megcsontosodottá váltak - ahelyett, hogy belső megtapasztalásokon keresztül megújultak volna, a hagyomány bilincsbe verte őket. Az „elégtelen mennyiségi értékek" mániája birodalmuk utolsó éveiben az aztékokat is megszállta, és oda vezetett, hogy egyre több embert áldoztak fel - egyes tudósok szerint mielőtt a konkvisztádorok döntő csapást mértek rájuk, az áldozatok száma elérte az évi kétszázötvenezret is. A szellemi-racionális struktúrára történő drasztikus váltást - mutációt vagy a kreativitás kvantumugrását - előre megjósolta egy mítosz: Athéné születésének mítosza, aki Zeusz fájdalomtól lüktető fejéből pattant ki, miután azt felhasította egy szekerce. Ezt a csapást „szörnyű kavarodás kísérte a természetben, valamint az egész panteon elképedése" - írja Gebser Pindarosz szavaival élve. Miután előugrott, Athéné, a tudás és a világos gondolkodás istennője megajándékozta védelmező kegyével Athént, a modern nyugati szellem bölcsőjét. A mitikusból a szellemi-racionális gondolkodásmódba történő átmenet során az emberi gondolkodás kifelé irányult, és most először a vizsgálódás önálló tárgyaként fedezte fel a külvilágot. Mint amikor lámpát gyújtanak egy sötét szobában, úgy világította meg a szellemi-racionális gondolkodásmód a fizikai világot, mely elsősorban térbeli valóságként tárulkozott fel. „A mágia sötétben, sőt magában a sötétségben megy végbe, míg a mítosz az éjszakában és az álmokban kap helyet, ahol mindig borongó homály uralkodik. A szellem vagy a gondolkodás azonban ragyogó napfényben mutatkozik" - írja Gebser. A gondolkodó elme múltjától elhatárolódva cserbenhagyta a kétértelmű és homályos ellentétpárokat, melyek a mitikus világot jellemezték annak lélek- és psziché-kivetülésein alapulva, a kettősségért, a gondolkodás egy „leszűkített és fogalmiasított" formájáért, mely elkülöníti az anyagot és az elmét, az ésszerűséget és az intuíciót, a szervest és a szervetlent, és így tovább. Gebser érvelése szerint jelenlegi tudatstruktúránk a görögökkel kezdődött, virágzásának tetőpontját a reneszánsszal és a perspektíva felfedezésével érte el, azóta pedig belépett „elégtelen" vagy hanyatló szakaszába. Ez idő alatt a szellemi-racionális emberiség nem csupán megszállója, de megszállottja is lett a térnek - hatalmukba kerítették a lehetőségek, melyek abból fakadtak, hogy egyre nagyobb mértékben képessé váltunk átalakítani az anyagot, és formálni a fizikai valóságot. Most első ízben megtanultuk úgy szemlélni magunkat, mint akik be229
ágyazódnak az őket körülvevő három dimenzióba - és ezzel egyidejűleg el is idegenülnek tőle. Egy barangolás a New York-i Metropolitan Művészeti Múzeumban világossá teszi mindezt. Az afrikai, egyiptomi, asszír, bizánci és középkori időszak törzsi társadalmakból származó művei egyfajta szent távlatnélküliséget mutatnak, melyben az alakok mozdulatlanok és egyéniség nélküliek. „Az ókori ég barlangszerű boltozatának zárt szemhatára egy olyan lelket fejez ki, mely még nem eszmélt a térbeli időtudatra és az idő mennyiségi meghatározására" - írja Gebser. A perspektíva felfedezése a korai reneszánsz korban mélyreható változást hozott a világról alkotott felfogásunkba. A középkori művészet kétdimenziós képsíkjai helyett, melyek a messzeségre meredő anyagtalan szenteket ábrázoltak, a reneszánsz művészek és tudósok Giottótól és Albertitől Leonardóig és Rembrandtig megtanulták a teret a maga teljes dimenzionáltságában ábrázolni. A tér e megnyílása ugyanakkor az elidegenült modern én felismeréséhez vezetett. Mire múzeumtermeken keresztülvivő időutazásunkon eljutunk a Rembrandt-portrék ünnepelt helyiségéig, a festmények tükrökké válnak, melyekről modern tudatunk verődik vissza ránk - kalmárcinizmusunk és önmagunkat megkérdőjelező iróniánk, mely a sötétségből és az árnyak közül emelkedik ki, hogy szembeszálljon a bensőnkben tátongó űrrel. Ez a statikus térfelfogás a tizenkilencedik század végén kezdett felhasadozni, amikor az impresszionizmust és a posztimpresszionizmust a kubizmus és a futurizmus követte, mely irányzatok művészei a teret és az időt egyaránt megpróbálták a sík felületen ábrázolni. Gebser szerint ezek a modern mozgalmak az idő nyugtalanító „beáradását" jelképezték a tudatba, ám még nem az idő beolvadását a tudatosság egy új formájába. Megváltozott én- és térfelfogásunkat az időhöz fűződő viszonyunk átalakulása kísérte. A modern elme a mitologikus világszemlélet roppant ciklusait és „örök visszatérését" elutasítva az „abszolút időt" változatlan lineáris kiterjedésnek látta, mely egyenértékű a térrel és éppúgy mérhető, mint az anyag. Gebser így ír: „A tér és az idő a mágikus ember számára nem léteznek. A teret még a mitikus ember sem érzékeli, noha tudatában van... az önálló, ciklikusan visszatérő időnek és mozgásának... Míg a mitikus ember élete e belső mozgásból fakadt, a szellemi ember térbeli, külső körülmények alapján gondolkodott: számára minden térré vált, még az idő is." A modern gondolkodás alapvetően „perspektivikus", és „kizárólag falakat és kiemelt, elkülönült objektumokat" 230
ismer fogalmi sémákon keresztül, melyeket éppúgy „meg kell ragadni", ahogyan a térbeli tárgyakat. „A perspektivikus gondolkodás térbelivé tesz, majd felhasználja mindazt, amit térbelivé tett." A szellemi ember a tér és az anyag általi megszállottságában mindent térbelivé és mennyiségileg meghatározottá tett, beleértve az időt is. Ma ez kiviláglik a szóképekből is, melyeket az időre utalva használunk. Olyasmiket mondunk, hogy elég időnk van, kifutunk az időből, versenyt futunk az idővel, pocsékoljuk az időt, töltjük az időt, időt szakítunk, agyoncsapjuk az időt, és így tovább. Mennyiségként beszélünk az időről („az idő pénz"), melyből rendelkezhetünk elegendővel vagy kevéssel. „Az »idő« a mi felfogásunk szerint egy általunk teremtett eszköz, melyen keresztül képesek vagyunk formálni a háromdimenziós perspektivikus világot, és engedjük e világot valósággá válni." A probléma az, hogy ha felfogjuk az idő lényegét, többé nem hasonlíthatjuk térbeli kiterjedésekhez, mennyiségekhez, tömegekhez és gazdasági egységekhez. Ami azt illeti, az idő egyáltalán nem rokon semmiféle „mennyiséggel", és ha így gondolunk rá, csak eltorzítjuk. Az idő Gebser vélekedése szerint még csak nem is egy „negyedik dimenzió", melyet hozzáadhatunk a háromdimenziós térbeli világhoz, ahogyan Einstein megfogalmazta. „A valódi idő nem görbíti meg a teret; a valódi idő nyitott, és a teret is megnyitja azon képessége révén, hogy átláthatóvá teszi, és így a nihilista »ürességet« kiszorítva újra megvalósítja a nyitottságot egy elmélyített tudati struktúrában." A negyedik dimenzió Gebser szerint nem az idő, hanem az „időfüggetlenség". Gebser szemében történelmünk a reneszánsz óta az idő egy elsöprő erejű válságának első előjeleit és kezdeti megnyilvánulásait mutatja, mely most elérkezett heves és végső szakaszába. Ezt a legvilágosabban talán a technológia fejlődésében láthatjuk. Gebser megjegyzi, hogy a gőzgép, amit James Watt 1872-ben talált fel, alig hét évvel előzte meg a francia forradalmat, és összekapcsolja ezt a két eseményt a modern pszichében. A francia forradalom a társadalmi szférában ugyanazokat az erőket és háttérkörülményeket képviseli, melyek a gépesítést ösztönözték. „Mi vezetett a gép feltalálásához? Az idő előretörése." Mivel az időt azonos pillanatok sorozatának tekintették, egy változatlan térbeli kiterjedéssel rokonnak, a termelés felgyorsítását önmagáért való jónak ítélték. A francia forradalommal a bankárosok és gyárosok új burzsoá osztálya, mely az anyagi fejlődés motorját hajtotta, a társadalom uralkodó elitjévé vált, miközben az arisztokratikus pártfogói kultúra átadta helyét a tömegkultúrának. 231
A francia forradalom volt „a baloldal" első felkelése és tömeges igényérvényesítése, mely összezúzta az arisztokrata kormányformát „liberté, égalité, fraternité" 57 követeléseivel. A bal-jobb felosztás Gebser szerint a civilizáció alapját képező eredeti kettősségek egyikét jelenti. „A bal oldal ősidők óta a tudatalatti vagy az ismeretlen oldalát jelentette; a jobb oldal ezzel szemben a tudat és az éberség oldalát képviselte." A huszadik század kései szakaszáig a baloldal mozgalmai a valóság materialista felfogására korlátozták magukat - melynek ékes példája a marxizmus - és társadalmi igazságosságot és gazdasági egyenlőséget követeltek, ám az intuíció visszaállításáról és a lét azon rejtett, minőségi dimenzióinak elismeréséről szót sem ejtettek, melyeket a szigorúan a mennyiségileg kifejezhető dolgokra fókuszáló szellemi-racionális tudat elfojtott. A baloldal az ember „jobblétéért" küzdött, ám a férfiak és nők „ballétéről" tudomást sem vett. Az 1960-as évek végén az új baloldal az Egyesült Államokban és Európában megpróbálta orvosolni a helyzetet, és azon igyekezett, hogy a felszabadulás pszichedelikus, ezoterikus és erotikus vonatkozásait is beépítse politikai programjába, ám ezt a vállalkozást akkoriban nem tudta sikerre vinni. Az 1960-as évek radikális nekilendülését a tömegkulturális beavatás befejezetlen folyamataként zárták rövidre a dionüszoszi őrjöngések és erőszakkitörések, melyek ezt a rövidke pillanatot jellemezték. Mivel a baloldal soha nem uralta a psziché elfojtott dimenzióit, a francia forradalom - valamint az azt követő összes lázadás és forradalom nekibuzdulása a Gebser által „ellenőrizhetetlen intenzitásoknak" nevezett helyzetekben omlott össze, melyeket az uralmi rendszerekhez való visszatérés követett. Ugyanígy az ipar gépesítése egy „ellenőrizetlen motorizációhoz" vezetett, melynek során a felgyorsult termeléssel és az egyre sebesebb kommunikációval megkíséreltük legyőzni az időt, szorongón halogatva egy mélyebb számvetést az idő lényegével és a lét természetével. A materializmus csapdájába esve a modern tudat hiábavalóan igyekezett uralma alá hajtani a fizikai és időbeli folyamatokat, mivel képtelen volt megszelídíteni a hátterükben rejlő, megvalósulásra törekvő erőket, melyek mélyebb kapcsolatot és alaposabb ráhangolódást igényeltek volna. Mivel „az idő előretörését" az ipari termelésben tudatosan nem asszimilált, rejtett késztetések ösztönözték, „az elgépiesedés önkényesen kezdte uralma alá hajtani és függő helyzetbe kényszeríteni az embert", ami az ipari korszak jól ismert borzalmaihoz, dia57 Szabadság, testvériség, egyenlőség (fr.) — a Ford.
232
dalaihoz és maradandó következményeihez vezetett. A modern korban elnyertük a „jobblétet" - keservesen megszerzett szabadságjogainkat, melyeket folytonosan fenyeget a jobboldali önkényuralom feltámadása - a „ballétet" azonban mindeddig még nem nyertük el. Azóta egyfolytában azon igyekszünk, hogy a gépesítéssel legyőzzük és behódoltassuk az időt, ahelyett, hogy szembenéznénk lényegi természetével és beépítenénk a tudatosságunkba. A jelenlegi technológia a „megzabolázatlan időt" jelképezi - ahogyan Gebser megjegyzi: „Az ember nem elmélyítette az időt, hanem addig méricskélte a racionális gondolkodással, míg hömpölygő zuhataggá nem tette." Megszállott sebességhajszolásunk és vágyunk, hogy egyre újabb gyorsasági rekordokat állítsunk be a rakétáinkkal és a futóversenyeinken, „feltárja a mély szorongást, melyet az idővel szembenézve érzünk; minden újabb rekord egy lépés az idő (és így az élet) »agyonütése« felé... Minden területen szembetűnő az a szenvedély, hogy negatív értelemben legyőzzük az időt". Márpedig bárki, aki megpróbálja kikerülni, legyőzni vagy megelőzni az időt - amit tévesen fogunk fel megosztóként és pusztítóként - már eleve vesztesként indul. „Az idő nem egy sugárút" - mutat rá Gebser. Következésképpen letérőket és kivezető utakat keresni róla puszta önáltatás - akárcsak a legyőzésére tett bármely kísérlet. A modern korszakban az emberiség elveszítette a mesterségbeli tudás verejtékes munkával teremtett hagyományát - Gebser a középkori céheket említi, melyek működése a nagy gótikus katedrálisokban érte el tetőpontját - ami a kultúra egyfajta „második természetként" való elsajátítását jelentette. A modernizálódás folyamatában először is „a természettől fosztattunk meg", amikor megszakadt eredeti kapcsolatunk a természeti világgal, majd „a kultúránkat veszítettük el", amikor elszakadtunk azoktól a készségektől és megmunkált tárgyaktól, melyekkel a természetet felcseréltük. „Ma csak az értéktelen tények számítanak, az anyagi és racionális valóság - állapítja meg Gebser. - Minden egyebet lekezelően pusztán érzelmi értékkel bírónak tekintünk." A burzsoázia felemelkedésével megpróbáltuk a bensőséges tapasztalatok és a családi élet magánszféráját új értékké tenni azon értékek pótlására, melyeket elveszítettünk. Ám ez nem bizonyult elégségesnek. Ahogyan Walter Benjamin írja: „Az a vak eltökéltség diadalmaskodik majdnem mindenütt, hogy megóvjuk a személyes lét tekintélyét ahelyett, hogy a tehetetlensége és kuszáltsága iránt érzett lekicsinylésünkkel legalábbis elkülönítsük e létet az egyetemes illúzió hátterétől." 233
Az idő Gebser felfogásában az intenzitások és minőségek egész spektrumán fejeződik ki, mint „órák által mért idő, természetes idő, kozmikus vagy csillagászati idő; biológiai élettartam, ritmus, versmérték; mint mutáció, folytonossági hiány, relativitás; mint életerő és pszichés energia... és mint szellemi felosztás. Az idő kinyilvánítja magát a múlt, jelen és jövő egységeként; a teremtő elvként, a képzelet hatalmaként, a munkaként, sőt még »motorizációként« is". Ezek a látszólag osztályozhatatlan modalitások egy „mindennemű térbeli jellemvonást nélkülöző alapjelenség" különböző aspektusait képviselik, mely ekként elutasítja a rendszerbe foglalást. „Mindaddig, míg azt gondoljuk, hogy képesek vagyunk uralni az időhöz hasonló intenzitásokat azáltal, hogy rendszerbe kényszerítjük őket, ezek az intenzitások egyszerűen szét fogják robbantani a rendszereinket." Az új tudati struktúra - küszöbönálló mutációnk - az idő mélyebb felfogását, számos formájának és temérdek kifejeződésének tudatos egybeolvasztását teszi szükségessé egyetlen elmélyített tudatosságba. Többé nem tagadnánk a korábbi archaikus, mágikus, mitikus és szellemi tudatformákat, hanem felismernénk egyidejű jelenlétüket. Ezen a ponton, jelenleg, be vagyunk ágyazódva a szellemi-racionális gondolkodásmód lineáris, térbelivé tett idejébe; közben ott forgunk a mitikus civilizációk roppant ciklusainak hullámvasútján, közelítve a káli-juga és a maja hosszú számítás végéhez, a precessziós számítás szerint a Halak korának és a Vízöntő korának választóvonalán; egyben a mágikus elme pillanatnyi álomkorszakában is létezünk; és biztonságban ott lakozunk az idő és tér előtti eredetben, ünnepelve az archaikus tudat soha véget nem érő „első napját". Ha felszabadulunk „mindenek kielégítő egyidejűségébe", egyszerre tudatosítjuk, és öleljük fel a fogalmi időt, a kozmikus időt, a biológiai időt, a történelmi időt, a kreatív időt, a foton időtlenségét, és a kvantumesemények nem folytonos idejét - mindezt az itt és most pillanatában. „Ahol az ember ráeszmél erre az eleve adott, tudatelőtti, időtlenséget megelőző eredetállapotra, tudatosan visszanyeri jelenlétét. Ahol ez megvalósult, az eredetet és a jelent egybeolvasztja az elmélyült tudat" - írja Gebser. Ebből a kiteljesedett nézőpontból, mely a mennyiségek helyett a minőségekre van ráhangolódva, továbbra is azt látnánk, hogy a fizikai világban gyökerezünk - a szellemi-racionális gondolkodás továbbra is megtartaná a helyét, csak éppen nem formálhatna jogot a kizárólagosságra - ám az anyagi valóság maga is átláthatóvá, áttetszővé válna, miközben összesűrítenénk az idő egész hatóterületét. E n pers234
pektíva nélküli" szemüvegen át nézve úgy látnánk, hogy minden dolog, folyamat és fogalom egy megjósolható mintát követ, miközben felbukkan és szétszóródik az eredetből. Rudolf Steiner így írt: „A korlátaink következménye, hogy valamely dolog egyedülállónak és elkülönültnek tűnik számunkra, holott valójában korántsem elkülönült." „Minden változik" - jegyezte meg egyszerűen Buddha. Azáltal, hogy tudatosan „keresztüllátunk" a megnyilvánuló világ dolgain, most először valódi fényükben fogjuk látni őket. Jelen civilizációnkra Benjamin a következő megjegyzést tette: „Mindenki elkötelezi magát saját elszigetelt álláspontjának optikai illúziója mellett." A kiteljesedett struktúra elmélyült tudata nem az „ego elvesztéséhez", vagyis a mágikus formába történő visszatéréshez vezet, hanem az „egótól való függetlenséghez". Gebser szerint Krisztus ennek az egótól való függetlenségnek az iskolapéldájával szolgál. Krisztus egy olyan létmódot szemléltetett, melyben az embert többé nem fenyegeti az „újbóli alámerülés" a lélek sötét vizeibe, ahogyan az ego „optikai illúziója" melletti elkötelezettség sem; képessé válik viszont szellemében együtt cselekedni az emberiség egészével és az idő egységével. „A buddhizmusban a bánat és a szenvedés felfüggesztése a világtól való elfordulás révén valósul meg. A kereszténység számára a cél az ego elfogadása, a bánat és a szenvedés elfogadását pedig a világ szeretetén keresztül kell elérni. Ezzel előre ki is jelöltetett a veszélyes és fáradságos út, melyen a nyugatnak haladnia kell; olyan út ez, melynek követése mondhatatlan megpróbáltatásokkal és gyötrelemmel jár" - írja Gebser, aki szerint a kiteljesedett struktúra egyben egy „elmélyült kereszténységet" is jelentene. A „kiérdemesült térbeli világ", melyet a szellemi ember alapított meg, darabokra hullik, ahogyan egykor a mitikus világ régi isteneit is elérte a vég. Gebser úgy hiszi, hogy a szellemi gondolkodást a „mennyiségi meghatározás robotjai", a számítógépek fosztották meg tartalmától. Nem jelez előre konkrét időpontot e korszak végeként, de azt sugallja, hogy a tudat új formáját legfőbb ideje elérnünk - legalább egy kis előőrsnek - mielőtt még túl késő lenne. Ma még van idő ezt elmondani; de az idők végezete el fog következni, talán hamarabb is, mint sokan hinnék, és akkor már késő lesz a beszédhez. Csak gyaníthatjuk, milyen formában fog az időfüggetlenség az idő örökébe lépni. De bárhogy történjen is, ennek az utódlásnak a formái már ma 235
magukon hordják a katasztrófa és világpusztulás bélyegét. Ahogyan a mitikus időbeliség kiszorítása a szellemi idő által a világ végét jelentette - a mitikus világét, mely elégtelenné vált -, éppúgy aktuális ma az elégtelenné vált szellemi világ végének kérdése. Ennek tudatában az ember csak csodálkozhat, hogyan nyújthat bármiféle védelmet benső tudati szféránk átalakításának látszólag oly finom folyamata - többé nem fogjuk tékozolni a „szabadidőt", inkább az „időtől való szabadság" megvalósítására használjuk fel - a kataklizmaszerű pusztulástól és teljes világégéstől, melyet akkor várhatunk, amikor „kiérdemesült térbeli világunk" összeomlik és lángra lobban, „amiként minden darabokra hull, ami élettelenné válik és megmerevedik" - mely összeomlás a jelek szerint rohamos gyorsasággal közeledik. Gebser e kérdésre hasonló választ ad, mint Srí Aurobindo, Jung, Goswami és Steiner: Ha nem az anyag, hanem az „elme anyaga" a lét lényegi alapja, akkor a tudat átalakulásának potenciálisan nagy horderejű következményei lehetnek - éspedig nem csupán a psziché világában, hanem abban a világban is, amit mi fizikainak érzékelünk. A perspektivikus tudatunk okozta torzulások szembetűnőek, amikor olyan modern jelenségeket vizsgálunk, mint a nacionalizmus, mely azt sulykolja az emberekbe, hogy egy bizonyos társadalom eszményeit fogadják el valamiképpen egyetemes és változhatatlan eszményekként, melyekért érdemes harcolni és meghalni. Egy perspektíva nélküli szemléletmód a nemzetállamokat „dinamikus felvirágzásoknak" tekintené, melyek meghatározott szociológiai és földrajzi körülményekből fakadtak, ám sohasem azonosulna velük. Azt már nehezebb elképzelni, hogyan lehetnek a gondolkodó elme által létrehozott eszközök és fegyverek éppígy a perspektivikus torzítás függvényei, és hogyan lehetünk úrrá felettük egy tudati változással - Gebser mindenesetre ezt az álláspontot képviseli. Amikor a konkvisztádorok megérkeztek az Újvilágba, a mitikus tudat varázslatának nem volt hatalma felettük. A mágikus és mitikus társadalmak leghatékonyabb fegyvere, a megbűvölés „csak a csoporttudatra ráhangolódott csoporttagoknál eredményes. Egyszerűen kikerüli azokat, akik nem kötődnek a csoporthoz, és nem fogékonyak rá". A közép-amerikai varázslás az éber tudat szintje alatt működött, a „vegetatív összefonódás" álomszerű birodalmában, és nem lehetett kihatással azokra, akik egoalapú egyéniséggel rendelkeztek. Gebser úgy véli, hogy 236
hasonló helyzet állna elő, amikor az elégtelen szellemi-racionális gondolkodásmódot szorítaná ki a kiteljesedett emberiség. „Napjainkban ez a racionális tudat, melynek az atommaghasadás a legerősebb fegyvere, a bukás hasonlóan katasztrofális helyzetével néz farkasszemet; következésképpen éppúgy leigázhatja egy új tudati struktúra." Gebser szerint a nukleáris fegyverek okozta fenyegetés az idő szellemi-racionális félreértelmezésének következménye. A törekvés, hogy a „szellemi időt" - mely „maga is megosztó és elválasztó jellegű" - Einstein elméleteinek negyedik dimenziójaként foglaljuk be gondolkodásunkba, „következetes és nyilvánvaló" felbomláshoz vagy töréshez vezetett a téridőben. Gebser úgy okoskodott, hogy a modern technológia okságon alapuló, determinista logikája többé nem fogja fenyegetni azokat, akik „egybeolvadtak az eredettel", felismerve a felszín alatt rejlő akauzális valóságot - és saját elmélyült (nem pedig kiterjesztett) tudatosságuk révén megvalósították az időfüggetlen jelenlétet. „Az új világvalóság, mely egyidejűleg világ-valószerűtlenség is, nagymértékben független az okságtól." Az a személy, aki elérte ezt az állapotot, nem „újfajta mágikus erőhöz" vagy „szellemi felsőbbrendűséghez" folyamodik majd, hanem megjelenésével fog „olyan kisarjadzásokat és kikristályosodásokat előidézni, melyek jelenléte nélkül sehol sem nyilvánulhatnának meg". Elképzelhető, hogy Gebser elemzése helytálló, és jelenleg egy veszedelmes átmenet előtt állunk a tudat egyik formájából a másikba, ami mérhetetlen következményekkel jár közeli jövőnkre nézve? Valóban elnyomtuk az idő teljes dimenzionáltságát, és ezzel bebiztosítottuk jelenlegi civilizációnk és a hozzá tartozó gondolkodásmód összeomlását? Ma - ahogyan holnap vagy tegnap - elmehetek a Times Square-re, és egy olyan helyet fogok találni, ahol meghúzódhatok a ragyogó LEDes kijelzők alatt, melyek örökké változó tőzsdei árfolyamokat, terrorizmus-riadókat, sporteredményeket és villódzó híreket sugároznak, miközben felettük hatalmas képernyőkről szemkápráztató gyorsasággal áradnak a logók és hirdetések. Felemelhetem tekintetem a nagyvállalatok felhőkarcolóinak simán csillogó homlokzatára, melyek mintha csak abbéli vágyukat hirdetnék, hogy szárnyaló hatalmukkal összezúzzák szánalmas egyéniségemet, és közben beszívhatom a kocsik, zötyögő teherautók és következő célállomásuk felé robogó taxik kipufogófüstjét, melyek az utolsó cseppjeit emésztik fel annak az ősi napfénynek, melyet a mélyen a Föld alatt lelt fosszilis energiahordozó-rétegekből 237
- dinoszauruszok hajdani csontjaiból, kipusztult páfrányfajokból - facsarnak ki. A vibráló fényözön e jól ismert kavargásának közepén megfigyelhetem az elzsongult tömeget - „a hosszas előzetes kondicionálás gyűjtőedényeit", írja róluk Herbert Marcuse -, amint a nagyáruházak bevásárlószatyrait cipelik a harmadik világ üzemeiben gyerekkezek által kiszabott ruháikban, és a következő márkaboltba vagy közérdekű látványosságra rohanva fantomokként suhannak el mellettem. Ó, te Város, te Város, mily kegyetlenül bevétettél! Az újságosstandnál végigböngészhetem a Time magazin és a New York Times legújabb számát, melyek a szorongás új mélységeibe taszítanak a szupervírusokról, intelligens bombákról, elárasztott városokról és kínzási botrányokról szóló sztorijaikkal. Vagy kezembe vehetem a Wall Street Journalt - szórakozottan felidézve magamban, hogy a Wall Street arról a régi falról kapta a nevét, mely a holland telepeseket az őslakos lenapéktól elválasztotta, akiknek árucsere-rendszere ajándékokon és szertartásokon alapult, nem pedig a pénzen - versenyképes üzleti tippekért. Jaj! Jaj! Babilon, hogy egy órában jött el ítéleted! Vagy letehetem olvasmányomat, hogy alaposan körülnézzek és eltűnődjek: Elképzelhető, hogy társadalmunk, ahogyan Gebser sugallja, „a tudatalatti bűntudat egyre erősebb érzésétől" szenved „az idő, megnyilvánuló világunk elhanyagolt alkotóeleme miatt"? Vajon „az élet és a szellem" valamiképpen csakugyan elillan ebből a paradigmából? Az elém táruló látvány beton- és acélszilárdsága ellenére lehetséges, hogy egy új világvalóság peremén egyensúlyozunk? Az élet mint cél minőségileg különbözik az élettől mint eszköztől. A betöltésre váró idő - mely miként egy üres vödör, „híján van minden minőségi jellemzőnek" - különbözik a beteljesített időtől. A történelemnek mint eszköznek, mellyel az idő folyosójának fogalmát megalkottuk, magának is megvan a „története"; modern elmeszülemény ez, melyet könnyen kiszoríthat az időbeliség egy eltérő modellje. A történelem talán nem pusztán egy determinista véletlen, hanem a rezonanciák szövedéke, bánatos álombéli ének, egyhangú dallam, mely ébredésre szólít minket. „A múlt magával hordoz egy időrendes tárgymutatót, mely alapján megváltásért folyamodhat" - írja Benjamin, aki úgy vélte, hogy minden nemzedék felruháztatott egy „gyönge messiási hatalommal, egy erővel, mellyel szemben a múlt követeléseket támaszt". Az idő mindig csak „majdnem" érett meg, ám ez nem jelenti azt, hogy soha nem is fog megérni. Nem elképzelhetetlen - vagy talán mégis az? - hogy el fog érkezni a nap, amikor az idő jelenné válik. 238
HARMADIK FEJEZET
A mindenek feletti őszinteség visszhangra talál. TAOISTA KÖZMONDÁS
003 februárjában meglátogattam José Argüellest oregoni otthonában, nem messze a hófödte Mount Hood lábától. A repülőút előtti éjjelen azt álmodtam, hogy egy hegyes-völgyes városban kószáltam, mely élénk színűre festett sorházaival San Franciscóra emlékeztetett. A jelenetnek megvolt az a fajta színpadi fényerőssége, amit megtanultam a „jelentékeny álmokkal" társítani, melyek így jelentik be archetípusos jellegüket. A kínai városrészben eltévedve végigmentem egy zsákutcán egy óriási függőhíd alatt, mely a Golden Gate-re hasonlított. A zsákutca végén három tekintélyes vöröstéglás háztömböt találtam, melyben a „Szent Tudományok Főiskolája" székelt. Az egyik kapubejáró felett időkoptatta bronzba öntve ott függött valami, ami egy talányosan mosolygó, gigantikus Buddha-fejnek látszott. E fejjel szemben egy másik bejárat fölé egy kígyózó és tekergőző sárkány patinás szobrát erősítették. Bekukucskáltam a főiskola hirdetőtáblájának üvegszekrényébe, melyben díszes szamurájkardok, valamint antik szerzetes- és harcosszobrocskák sorai voltak kiállítva. Már épp készültem bezörgetni a kapun, amikor felébredtem álmomból, ránéztem az órára és kapkodni kezdtem, hogy elérjem a gépemet. Argüelles és barátnője, Stephanie kijöttek elém a portlandi repülőtérre. Oldottak voltak, enyhén hippisek, és túláradóan vidámak. Argüelles, ez a hatvanhárom éves, ősz férfi sötétvörös Nehru-zakót és Bob Marley pólót viselt. Arisztokratikus sasorra volt, szomorú szemei mélyen ültek határozottan mexikói vonású arcában. Bezsúfolódtunk nyi239
tott platójú kisteherautójukba. A következő néhány nap során rengeteg időt töltöttünk összepréselődve e jármű első ülésén, miközben a fenyvesekkel és hóbuckákkal borított hegyek között kocsikáztunk. A majákról, az Apokalipszisről, a nooszférikus tudatról, az idő természetéről, és arról a mozgalomról beszélgettünk, melyet Argüelles kezdeményezett - és amelyet sokatmondóan a „Tizenhárom Holdhónapos Naptár Bevezetésének Világbéke-mozgalma" névre keresztelt - a Gergely-naptár felváltására egy olyan rendszerrel, melyet a maja hosszú számítás elvei alapján ő maga dolgozott ki. - Áruld már el nekem, miért kellene felcserélnünk a jelenlegi naptárat a tiéddel? A Gergely-féle nem működik elég jól? - kérdeztem. - Jelenleg egy tizenkét eltérő napszámú hónapból álló önkényes rendszert használunk, aminek semmi köze a természet ciklusaihoz, és ez hozzászoktat minket ahhoz, hogy elfogadjuk a zűrzavart és ésszerűtlenséget valamennyi intézményünkben - felelte ő. - A Gergely-naptár a káoszra és az Apokalipszisre van programozva. Az én naptáram egy olyan eszközzel helyettesítené, melynek rendeltetése az örökkévaló rend és harmónia fenntartása. Argüelles elmagyarázta, hogy a Gergely-naptár - melynek alkalmazását 1582-ben rendelte el XIII. Gergely pápa és a tridenti zsinat 58 , hogy korrigálják a római kor óta használt Julián-naptárt - egy fogyatékos időmodellt honosított meg, amely ősi patriarchális hagyományokon alapul. Ötezer évvel ezelőtt a civilizáció kezdetén a sumérok - akik Urukban és más agyagcserepekkel borított településeken éltek azon a területen, ami ma a kibombázott, olajban gazdag, sivatagos Irak holdbéli tája - tértek át elsőként a holdnaptárról a Naphoz igazított naptárra, mely egy absztrakt elven alapul: a kör felosztásán tizenkét egyenlő, egyenként harminc napból álló részre. A korábbi naptárak - melyeket a „Nagy Anyát" követő ősi civilizációk használtak, s amelyeket maradványokban vagy a történelem előtti idők barlangjainak falára karcolva találtak - a Hold 58 A nápolyi Aloysius Lilius doktor javaslatára, amit XIII. Gergely pápa fogadtatott el 1582. február 24-én. A Gergely-naptár 1582. október 4-én, csütörtökön lépett életbe oly módon, hogy az azt követő nap október 15., péntek lett, a kettő közötti napok abban az évben kimaradtak. A tridenti zsinat 1545. december 13-tól 1563. december 12-ig tartott, a zsinat tartama alatt III. Pál, III. Gyula, II. Marcell, IV. Pál, IV. Pius uralkodtak, tehát az állítás ebben a formában téves. Bár a zsinat foglalkozott a naptárreformmal, döntést azonban nem hozott, erre a pápának adott felhatalmazást - a Szerk.
240
pontos ciklusait követték (a „hónap" szó maga is a „holdbór származik), mely nagyjából tizenháromszor kerüli meg a Földet évente; mint látni fogjuk, a pontos behatárolás kényes művelet. Azzal együtt, hogy az évet tizenkét részre osztották, a sumér főpapok a napot is feldarabolták huszonnégy, egyenként hatvan percből álló órára. - A gépiesítés a történelem első intellektuális megnyilvánulásában is tetten érhető - mondja Argüelles. - Mivel egy napév 365 napból áll - mely szám nem osztható tizenkettővel - a sumérok hozzátoldottak az év végéhez öt kiegészítő napot, melyeket szerencsétlennek tartottak. A Julián-rendszert és a Gergely-féle rendszert ebből az absztrakt modellből alakították ki azon elgondolás alapján, mely szerint az év egy sík kör, s a tizenkét hónapot önkényesen huszonnyolc, harminc és harmincegy napból álló, hibásan illeszkedő mértékekre osztották fel. - Még mindig nem értem - mondtam, amikor Argüelles elhallgatott. - Azt felfogtam, hogy a Gergely-naptár hónapjai némiképp önkényesek, de nem látom be, miért gyakorolna a naptár megváltoztatása bármi hatást társadalmunk mögöttes mintázataira és struktúráira. - A naptár egy kultúra makroszintű rendezőelve, még ha az emberek ezt nem is ismerik fel - felelte ő. - Egy új naptár olyan volna, mintha egy új szövetséget kötnénk. A régi időzítőfrekvencián alapuló összes intézmény azon nyomban elvesztené a létjogosultságát. Amint idővel meghánytam-vetettem magamban, egyre lenyűgözőbbnek találtam ezt a szokatlan elképzelést. A tudatküszöb alatti szinten a naptár az emberi elme metafizikai programozóeszközeként működik. A mi naptárunk megmondja nekünk a születésünk és halálozásunk dátumát, meghatározza a munka és a pihenés ritmusát, megalkotja a munkaszüneti és ünnepnapok rendszerét - a lehető leghaszonelvűbben és kézzelfoghatóbban alakítja az időhöz fűződő kapcsolatunkat. Elképzelhető, hogy - akár tisztában vagyunk vele, akár nem - a naptár egyfajta „időzítőfrekvenciaként" működik, mely vagy ráhangol minket a természet mintázataira, vagy egy olyan önkényes és mesterséges időbeliséget honosít meg, mely elvon minket a szerves valóságtól? Argüelles meggyőződése szerint ez a helyzet - ő azt állítja, hogy a naptárak egy bizonyos időtapasztalathoz szoktatnak hozzá minket. „Az idő szellemi természetű - írja a Time & Technosphereben. A modern nyugati gondolkodást és tudományt időtudatának oly mértékű behatárolására programozták és tették hajlamossá, hogy még csak el se tudja képzelni a saját gépiesen beidegzett időfelfogásán kívül létező időt." Argüelles -
241
hite szerint jelenlegi naptárunk az összhang egyre gyorsuló elvesztése miatt csapdába, a visszacsatolási hurok csapdájába ejtett bennünket. - Véleményed szerint mennyire fontos az, hogy az emberek a te tizenhárom holdhónapos naptáradra váltsanak? - kérdeztem. - Csak a harmónia egyesíthet - felelte. - Ha egy szabálytalan modellhez szoktatod hozzá az elmét, az elme a zűrzavarhoz és a káoszhoz, mint a létezés elfogadott aspektusaihoz fog igazodni. A mi civilizációnk egy hamis időre épül, és az emberiség kifutott e mesterséges időből. Megkértem, hogy világítsa meg naptára azon alapelveit, melyek az „örökkévaló rend és harmónia" eszközévé tették. Argüelles elmagyarázta, hogy a naptár a Hold ciklusait követve tizenhárom, egyenként huszonnyolc napból álló „holdnapon" alapul, egy „időn kívüli nappal" az ünneplésre és az adósságok elengedésére. - A Hold évente tizenháromszor kerüli meg a Földet, nem tizenkétszer - mondta. - A maják számára a tizenhárom volt a természeti ciklusok és az összehangolódás szerencsés száma. Már pusztán annak a tettnek is mélyreható jelentősége lenne, hogy a tizenkettő rendjét felcseréljük a tizenhárom rendjére. A Time & Technosphereben Argüelles kifejtette, hogy a tizenhármas számmal kapcsolatos babonák mélyen gyökereznek a nyugati kultúrában. „Elképzelhető lenne, hogy civilizációnk egész története a tizenhármas számtól való rettegésen alapul - melyet a péntek tizenharmadikával kapcsolatos babona testesít meg - s hogy ekként teljes egészében kitértünk az elől, hogy az idő valódi természetével foglalkozzunk?" Én magam egy olyan bérházban nőttem fel, melynek a legtöbb manhattani épülethez hasonlóan nem volt tizenharmadik emelete, és gyerekkoromban mindig kísértetiesnek találtam, hogy kultúránk - miközben a józan észen alapuló szkepticizmusával kérkedik - így ragaszkodik ehhez az ősi fóbiához. Argüelles kijelentette, hogy a tizenhárom valójában a természeti és a női ciklusok (Argüelles szerint a nők menstruációs ciklusának huszonnyolc naposnak kellene lennie), valamint a szinkronicitások és a harmónia szerencsés száma - éppen ez okból nyomta el a férfiközpontú patriarchális gondolkodásmód, mely egyre inkább elkötelezte magát a gépies racionalitás mellett. Tizenhárom szabályos „holdnapján" kívül Argüelles naptárjának van egy mélyebb szintje is, melyen a tzolkin 260 napból vagy „kinből" álló ciklusát követi, ezt a 13x20-as mátrixot a maga „kettős keresztezéses mintázatával", melyet Argüelles a maja szent tudomány központi esz242
közének tekint. Kidolgozott egy összetett rendszert, melyet „Álomvarázsnak" nevez, s amely segít belépni az embereknek a maják fraktális, fúgaszerű kronovíziójába - hogy a szinkronicitás és a rezonancia tonális szövedékeként tapasztalják meg az időt a személyestől a kozmikusig terjedő skálán. Ahogyan a The Mayan Factorben írja: „A maják számára az, amit mi időnek nevezünk, a harmonikus rezonancia elvének egy függvénye. Ily módon a napok valójában kinnek nevezett hangok, melyeket a megfelelő számok képviselnek; a napok (kinek) egymásutánjai harmonikus ciklusokat alkotnak... e harmonikus ciklusok egymásutánjai pedig nagyobb egységekben véve egy magasabb szerves rend harmonikus frekvenciáit vagy beállításait :írják le, teszem azt a Föld bolygó harmonikus mintázatát a Naphoz és rajta túl a galaxishoz viszonyítva." A tizenhárom napos, húsz napos, 260 napos ciklusok fraktálok, melyek nagyobb ciklusokat és energiamintázatokat tükröznek. Az Álomvarázs minden „hangját" tizenhárom „lüktetéssugár" és húsz „nappecsét" egyike alkotja, az elhelyezkedésüket a tzolkinon tartják nyilván. A csillagjegyekre épülő nyugati horoszkóp alternatívájaként az Álomvarázsban a születési dátumod egy „galaktikus ismertetőjegyet" ad meg számodra, mellyel rávetít a rendszerre. A tizenhárom holdhónapos naptár eltér a hagyományos maja modelltől: eltérő értelmezését adja a szimbólumok és számok rendszerének, melyet Argüelles a hagyományos képírásjelekből merített, és megváltoztatja a hagyományos hosszú számításból származó dátumokat. Ez sok őslakos majában idegenkedést ébreszt, mivel a rendszerük kisajátításának tekintik, a tzolkinnal foglalkozó többi tudóst pedig irritálja. „Én a hiteles maja hagyomány, nem annak újratervezői mellett kötelezem el magam - mondta John Major Jenkins, a Maya Cosmogenesis 2012 szerzője. - Egy új naptárkultusz követése inkább a modernkori hanyatlás tünetének, semmint megoldásának tűnik." E bírálatra Argüelles a következőt felelte: - Én a képírásjelek nevét kultúrasemlegesnek szántam. A célom egy egyetemes rendszer megalkotása volt. Argüelles különbséget tesz a „galaktikus maják" - akik a Palenquéhez és Tikalhoz hasonló pompás templomvárosokat emelték - és napjaink őslakos majái között. - Azt akartam, hogy a rendszerem galaktikus jellegű legyen. - A Time & Technosphereben azt mondod, hogy meggyőződésed szerint a technoszféra 2012 előtt össze fog omlani. Ez eléggé kataklizmaszerűen hangzik. Azt akarod mondani, hogy többé nem lesznek repü243
lőgépek és autók? Hogyan fognak akkor utazni az emberek? Hogyan jöhetek el például hozzád látogatóba? Argüelles mindentudóan mosolygott. - Amikor az emberiség a megfelelő időzítőfrekvenciára hangolódik, újra működésbe hozzuk az egyetemes telepátiát. Csak belemerülünk egy telepatikus szeánszba, és ezt még sokkal élvezetesebbnek is fogjuk találni. - Egyes nyilatkozataidban mintha azt sugallnád, hogy eléggé sürgős volna a te naptáradat világszabvánnyá tenni. Mivel ennek csekély a valószínűsége, mi fog hát történni, ha az emberek nem hajlandóak rá? - Ha a világ nem alkalmazza ezt a naptárat az elkövetkező néhány évben, az emberi fajnak befellegzett - felelte Argüelles komolyan és habozás nélkül. Az 1960-as évek végén tomboló pszichedelikus önkívület tetőpontján Jim Morrison így énekelt: „Rajta, törjünk át a másik oldalra!" Úgy tűnik, Argüellesnek ez sikerült. A Time & Technosphere kétszáz oldalnyi mélységében bejelenti: „1980-tól kezdődően tudatára ébredtem, hogy időről időre telepatikus üzeneteket kapok az Arkturusz csillagról... Létrehozták az Arkturusz Protektorátust, egyfajta védelmező időpajzsként a Föld körül." A könyv végén Argüelles bemutat egy hosszú prófétikus szöveget, melyet Pakal Votantól, a nyolcadik századi maja királytól kapott. Sokakban, akik fontolóra veszik Argüelles elképzeléseit, az az észszerűnek látszó benyomás alakul ki, hogy a szerző fejében kiolvadt egy biztosíték - vagy az ő kifejezésével élve egy „biopszichikai áramkör". Argüelles prófétának tekintette magát egy posztmodern világban, mely elveszítette hitét a prófétákban és jövendöléseikben. Ahogyan a Time & Technosphereben, rendkívüli, tudományos-fantasztikus zsargonnal megtűzdelt könyvében írja: „A prófécia olyan információ-közzététel, mely megfelel a pszibank időzítőprogramjának, és az idő különböző pontjaira pozicionált tudatfokozatokhoz vagy szintekhez kötődik. Az idő e pontjai az emberi közvetítők." Argüelles úgy hiszi, hogy ő is egyike „az idő e pontjainak" - egy vevőkészülék a sámáni spektrumra hangolva, mely a kulturális képzeletvilág legtávolabbi széléről sugároz frekvenciákat. Találkozásunk során nehéz volt összeegyeztetni egyes kijelentéseinek éles csikordulását máskülönben szelíd, nyájas és ésszerű modorával. William Irwin Thompson észrevette, milyen nehéz elkülöníteni a „jelet" a „háttérzajtól" az okkult kozmológiákban, és úgy vélte, hogy 244
a posztmodern világunkba a kollektív tudatalatti útján beáradó új mitológiákat szükségképpen eltorzítja az új mintázatot felfogó médium személyisége. „Ha valaki nyitott egy új világképre, az gyakran annyit jelent, hogy az illető nem gyökerezik szilárdan a régi világkép valóságában; eszelősként vagy elidegenült művészként felerősödhetnek a saját neurotikus vonásai, miközben együtt rezdülnek az egyetemes forrásból áradó új energiával." Thompson úgy vélekedik, hogy az információ és a háttérzaj közötti kapcsolat „gazdag és összetett; egyszerre szervesen összefonódó, mint az élet és a halál, és relativisztikus, mint az idő és a tér". A prófétai tevékenységre való törekvésében és hajlandóságában Argüelles rendkívüli mennyiségű információra, és egyben háttérzajra és látszólagos zagyvaságra tette nyitottá magát. Találkozásunkból világossá vált számomra, hogy Argüelles nem eszelős, ám a kulturális képzelet legszélső peremvidékén tevékenykedik, ahol a jel határos a légköri zavarokkal. Rendkívül nehéznek találtam elválasztani egymástól a kettőt, noha számos elképzelése határozottan vonzott. Ami tovább bonyolította a dolgot, azon vettem észre magam, hogy engem is rávetített prófétikus hálózatára - már érkezésemkor régóta elvesztett és régen várt rokonként kezelt. Amikor felvettem a kapcsolatot Argüelles szervezetével, az Idő Törvénye Alapítvánnyal, hogy megtudakoljam, készíthetnék-e vele egy interjút, azon nyomban elkérték a születési dátumomat. Elküldtem nekik e-mailben: 1966. június 15. Stephanie e-mailben visszajelezte, hogy a „galaktikus ismertetőjegyem sárga spektrális csillag". Az Álomvarázs szerint minden kinnek több párja van, köztük egy „ellentétkin" és egy „segítőtárs". Stephanie elmondta nekem, hogy José és én tökéletes „segítőtársak" vagyunk - az ő ismertetőjegye a „kék spektrális majom". Ők ezt jó előjelnek tekintették. Jómagam nem szegődtem Argüelles tizenhárom holdhónapos naptárjának hívévé, és nem tudtam mire vélni a dolgot, de tekintve, hogy róla készültem írni, a dolog érdekes 1:260 esélyű véletlennek tűnt. Elmondták nekem, hogy a születési dátumomnak egy másik rezonanciája is van. Pakal Votan titkos sírját 1952. június 15-én fedezték fel Palenquében a „Feliratok piramisa" alatt. Ez a dátum kulcsfontosságú Argüelles számára, mivel azok a képírásjelek és szobrok ihlették a rendszerét, melyeket ebben a rejtett mauzóleumban találtak. „Pakal Votan próféciájának kinyilatkoztatása 1993. július 26-án annak az eseménynek a betetőzése volt, mely 1952. június 15-én történt." Ezen a napon feszített ki egy rejtett ajtót a Feliratok piramisa alatt a régész Albert() 245
Ruz Lhuillier Palenquében, a mexikói Chiapas államban, „és pillantotta meg azt, amit 1260 esztendeje nem látott emberi szem: Pakal Votan sírját", írja Argüelles a Time & Technosphereben. Megkérdeztem őt erről az eseményről. - Alberto Ruz elmondása szerint, amikor ő és a munkásai felnyitották a sírt, szó szerint érezték, amint a kamrában tartózkodó emberek utolsó gondolatai kiáradtak mellettük - mondta nekem Argüelles. - Az a kamra hermetikusan le volt pecsételve, és a helyiségben tartózkodó utolsó emberek elmélkedései erős töltést hordozó, célzatos gondolatok voltak. Ők előre látták a sír felnyitásának időzítését. Hitem szerint ezeket a gondolatokat arra szánták, hogy megváltoztassák a bolygó nooszféráját, és meggyorsítsák az idők végezetét. Argüelles és Stephanie szerény házában a Mount Hoodon, melyet hófoltos fenyőerdők vettek körül, Argüelles megmutatta nekem a szivárványszínű, mandalamintázatú falfestményeket, melyeket több ajtóra is ráfestett még az 1960-as évek végén, amikor posztgraduális művészettörténeti tanulmányokat végzett Párizsban, és az LSD-vel kísérletezgetett. Argüelles gyönyörűen játszott a sakuhacsiján, ezen az elbűvölő fafurulyán, mely a japán szerzetesek kedvelt hangszere. Megmutatta kis meditációs szobácskáját, ahol a Korán előkelő helyen állt a buddhista szobrok, kristályok, szerény relikviák és különböző bonyolult játéktáblák között, melyeket a követői terveztek az Álomvarázs kiterjesztésére. A legmélyebb benyomást az a míves faragású szertartási bot tette rám, melyet Argüelles a kezembe adott: kristály- és drágakőberakások díszítették, törzsi istenségek ünnepélyes obszidiánarcát vésték rá, üreges belseje pedig tele volt magvakkal, melyek öblösen zörögtek, amikor megfordítottam. Ezt a súlyos tárgyat, az alapos mesterségbeli tudás remekét 2002-ben ajándékozták neki kilenc különböző mexikói törzs vénei a teotihuacáni Nap-piramis tövében, Mexikóváros közelében. Egy szertartás során, melyen hétszáz indián vett részt hagyományos öltözetben, Argüellest a „ciklus lezárójának" ismerték el, aki beteljesíti az őslakosok jövendöléseit, és összeszövi a nyugati tudást és a törzsi bölcsességet. - Az indián vének értésemre adták, hogy ez egy nagyon komoly és szent megtiszteltetés - mondta. - A szertartás bizonyos szempontból elismerte az őslakos kultúra határait a saját környezetében. Megértették, hogy bölcsességüknek szüksége van egy modern perspektíva vérfrissítésére, mely képes kiteljesíteni és új formába önteni azt. 246
Megkérdeztem David Freidelt, a Maya Cosmos társszerzőjét és a majákkal foglalkozó vezető régészek egyikét, hogy mi a véleménye Argüelles majakultúra-értelmezéséről. - Én kritikai tekintélyrombolást tanítok - mondta Freidel. - Van ugyebár a történelem. A múltban megtörtént események ésszerű útmutatást nyújtanak azokhoz az eseményekhez, melyek a jövőben fognak megtörténni. A maják szent kultusza Freidel számára inkább fennkölt díszítés, mely a reményeiket és eszményeiket tárja fel, mintsem közvetlen találkozás metafizikai valóságokkal vagy galaktikus elmékkel. „Minden civilizált társadalomnak van egy magas kultúrája, mely a legszebb álmaikat jeleníti meg. Nekünk is megvannak a magunk festményei George Washingtonról, amint felviszik a mennyekbe. Megvan a szent terünk és a polgári látomásunk a jóról." Argüelles véleményének a tzolkin alapú naptárról „semmi köze a maják valóságfelfogásához". „A képírásjelek megfejtése teljes egészében a régész lelkiállapotán alapul" - veti ellen Argüelles. Az irányadó akadémikusok, amilyen Freidel és Linda Schele „úgy értelmezik őket, mintha a külügyminisztérium hivatalos közleményei lennének". Az ő nézőpontja szerint a képírásjelek dátumai „szinkronikusan kódolt információk. Egy i. sz. 600-ban történt esemény nagyon távoli előzményekre tekint vissza. Ezek adják meg az eseménynek a saját jelenükben a kozmikus leszármazási vonalát, a kozmikus rezonanciáját". Argüelles, aki a Minnesota állambeli Rochesterben született 1939-ben német-amerikai anyától és mexikói apától, gyermekkorát megosztotta Los Angeles és Mexikó között. Tizennégy éves korában szembesült a sorsával egy családi utazás során, melyet Teotihuacánba, a maja korszak előtti ősi, napjainkban is titkokat rejtő romvárosba tettek. A Nap-piramis tetején üldögélve megfogadta magában, hogy „bármi történt is itt, ki fogom deríteni - nem csupán kívülállóként vagy régészként, hanem a valódi tudás birtokosaként, látnokként". McKennához hasonlóan Argüellest is rabul ejtette egy visszatérő látomás, hogy egy „katartikus és átszellemítő élmény" várja az őserdőben. Miközben 1964-ben látogatást tett Xochicalcóban, egy Guerrero állam magas hegyei között fekvő maja templomvárosban, „intuíciója még mélyebben behatolt a néma kövekbe." Egy előérzet vagy „emlék" kerítette hatalmába, mely „nyugtalanító erősségűvé fokozódott". A „törté247
nelmi" Kecalkoatl Xochicalcóban született i. sz. 947-ben, és a mexikói Tollan királysága felett uralkodott, egy rövidke aranykort bevezetve. Miután Teszkatlipoka, a „Füstös tükörnek" nevezett sötét isten boszorkánymesterei legyőzték, Kecalkoatl elhajózott egy kígyótutajon nyugat felé, megfogadva, hogy egyszer még visszatér. A próféciát, miszerint Kecalkoatl visszatér az „Egy Nád évének Egy Nád napján, Cortés érkezése igazolta, mely pontosan azon a napon történt, a keresztény naptár szerinti nagypénteken, i. sz. 1519-ben". Argüellest vonzotta ez a rejtély. „Nyilvánvaló volt, hogy Kecalkoatl nem csupán egy isten, hanem több istenség együtt, nem csupán egy ember, hanem egy egész csoport, és nem csupán egy vallás, hanem egy mitikus képzetkör, egy szellemi rendszer." Argüelles megérzése szerint Kecalkoatl „egy láthatatlan és immanens erő, mely alapul szolgál és felette áll a gépiesítés mitikus szövetének". Kecalkoatl mítoszként, legendaként és történelmi személyiségként számos formát öltve hatja át az ősi közép-amerikai gondolkodást. Részese a kozmosz teremtésének, segít elválasztani a földet és az eget. A Tollaskígyó továbbá „a közép-amerikai népek egy másik alapvető cselekedetében, az idő és a tér rendszerbe szervezésében is vezető szerepet játszik" - írja Enrique Florescano The Myth of Quetzalcoatl (Kecalkoatl mítosza) című művében. A Negyedik Nap végén az istenség alászáll Mitlába, az alvilágba, hogy összegyűjtse az elpusztított emberiség csontjait, nagy megpróbáltatások árán visszahozza őket a föld felszínére, és a saját vérével új életre keltse őket. A hősök történelem előtti korában Kecalkoatl a bölcsesség szakállas tanítójaként jelent meg a tengereken túlról, hogy terjessze a tudás csíráit a korai civilizációk között (majdnem szakasztott hasonmása az inka legendákban Viracocha), és megalapítsa Tullan Sambala-szerű királyságát. A szent rend lezüllesztése és felbomlasztása ezekben a mítoszokban is Teszkatlipoka mágusainak műve, aki éppily összetett alak, Kecalkoatl ikeraspektusa és nemezise. A legenda a történelmi időkben megismétlődött, amikor Ce Acatl Topiltzin, Kecalkoatl tizedik századi megtestesülése, Tullan királya betiltotta az emberáldozatot és megalapozott egy rövidke „aranykort", mielőtt újfent megdöntötték uralmát. Utolsó cselekedeteként Ce Acatl felügyelte Chichén Itzá templomvárosának építését, ahol Jenkins szerint a tolték és a maja kozmológiát egységes formába öntötték és egyetlen üzenetbe foglalták, melynek középpontjában a 2012-es dátum, az emberiség magasabb szellemiségének megszületése állt. 248
Kecalkoatl a téridő egy hullámaként együtt rezdül más kulturális legendákkal, például Artúrral, az „egykori és jövendő királlyal", akinek vissza kell térnie, hogy visszaállítsa a harmonikus rendet. A feladata ugyanaz, mint a Cádiknak, a kabbala „igaz emberének", aki Gershom Scholem szerint „mindeneknek igazságot szolgáltat, és minden dolgot az őt megillető helyre tesz". A Cádik leereszkedik a legmélyebb szintre, semmivé válik, és önmaga feláldozásával puszta közvetítő közeggé alakul. „A Cádikot tükörnek hívják, mivel aki csak belenéz, úgy látja önmagát, miként egy tükörben" - írja egy kabbalista szöveg; Kecalkoatlt pedig „mindkét oldalról átfúrt tükörnek" nevezték. Amikor Isten megteremtette a Földet - „a feneketlen mélység e cserepekből álló világát" - szétzúzta a magasabb szellem edényét, és az elveszett bölcsesség szilánkjait szétszórta a földgolyón. Ahogyan a Tollaskígyó leszáll az alvilágba, hogy megmentse és új életre keltse az emberiség csontszilánkjait, úgy a Cádik „összegyűjti a szikrákat", felkutatja a spirituális tudás rejtett kulcsait, hogy megteremtse a sálómot, vagyis a békét és a harmóniát a Földön. „A Cádik alászállása révén találkozik a gonosszal, melyet átalakít azzal, hogy megragadja és elmélkedőn áthatja" - írja Scholem. Felemelkedésével felemeli az elbukottat és megváltja az elkárhozottat. „Mivel Isten tökéletes szolgálatának lényege abban áll, hogy felfelé emeljük valamennyi mélyebb szintet." A Cádik feladata a „tikkun olám", a világ megjavítása. William Irwin Thompson is behatóan tanulmányozta Kecalkoatlt mint mitikus képzetkört és spirituális mintapéldányt. „Az ősi prófétikus naptár azt állítja, hogy Kecalkoatl vissza fog térni, s hogy a mi korszakunk, az Ötödik Nap kora most közeledik a lezárása felé, és földrengésekkel, vulkánkitörésekkel és éhínségekkel fog véget érni. A káosz korát a káosz fogja beteljesíteni, azután a spirál tovább fordul, és az istenek új korszaka köszönt be egy új Nappal" - írja Thompson. Ő a „tollas kígyót" az emberi faj képének tekintette „a megvilágosodás állapotában", miután a kundalini spirálvonalú szexuális energiáját tantrikus és jógagyakorlatok alkalmazásával felirányította a neokortex magasabb szintű pályáira, hogy megvesse az alapját egy új „bódhiszattva-fajnak." Ám a mi romlott korunkban, vonja le borúlátó végkövetkeztetését Thompson, „fel sem merülhet a Tollaskígyó közvetlen megtestesülésének kérdése". Argüelles nem ért egyet ezzel, felismerve, hogy ha „Kecalkoatl tanításainak alapját „az időn felülemelkedő lelkiállapotok" képezték, „akkor mi tartana vissza engem vagy bárki mást... a belépéstől e lelkiállapotokba"? 249
Argüelles a Chicagói Egyetemen szerezte meg a művészettörténeti doktorátust 1969-ben, és a Princeton Egyetemen, a kaliforniai UC Davisen, valamint a San Franciscó-i Egyetemen tanított. Csatlakozott a Naropa Intézet alapító karához a coloradói Boulderben, ahol Chögyam Trungpa rinpócsénél, az ünnepelt tibeti lámánál és a Sambhala: A szent harcos ösvénye" című könyv szerzőjénél tanult. Továbbra is élénken érdeklődött a maják iránt, 1976-ban ellátogatott Palenquébe, ahol mély benyomást tett rá „az elhagyatottság és az emberi csend" érzése. Amikor felért a feliratok Templomának tetejére, „egy kettős szivárvány" köszöntötte, mely „mintha nem messziről, a Szelek Templomából sugárzott volna ki". Az elkövetkező évek folyamán tanulmányozta a tzolkin képírásjeleit és bináris mintázatait, és felderítette azt az érzése szerint mélységes mitikus-matematikai fejtörőt, mely egybefoglalja a maják „harmonikus modulját", a DNS-kódot és a Ji kinget a „nyolcas bűvös négyzet", a számok egy 8x8-as négyzetrácsa útján, melyben az egyes sorok, oszlopok és átlók összege a 260-at, a tzolkin kinjeinek számát adja ki. E bűvös négyzetet Benjamin Franklin - a szabadkőműves vezető, amerikai forradalmár és az elektromosság feltalálója - fedezte fel „teljesen indokolatlanul" 1750 körül. „Franklin e négyzetek megjelenését a tudatos elméjében roppantul érdekfeszítő, de végeredményben ártalmatlan szórakozásnak tartotta, ami matematikai társasjáték voltán túlmenően semmiféle jelentőséggel nem bír" - írja Argüelles Earth Ascending című könyvében, megjegyezve, hogy az első bűvös négyzetet Kína első császárának, Fu Hinek tulajdonítják, „annak az embernek, aki a Ji king bináris rendszerével megajándékozta a világot". A genetikai kód négyféle aminosavból áll, amelyek triplettekké 6 ° kombinálódnak, és hatvannégy elemből álló bináris kódot alkotnak. A hatvannégy hexagrammból álló Ji kingnek ugyanilyen az alapszerkezete. A nyolc eredeti hármas szerkezet sorrendjének bináris változtatásán alapuló... „Ji kinget a biopszichikus átalakulás kódjának tekinthetjük, hasonlóan ahhoz, ahogyan a DNS-kodonok kódolják a pusztán biológiai átalakulásokat". Argüelles elmélete szerint a tzolkin szintén olyan eszköz, mely a kozmikus rend egy alapmintázatát, rendezőelvét tárja fel. „A tzolkint a Ji kinghez hasonlóan végső soron nem kellett feltalálni. 59 Chögyam Trungpa: Sambhala. Budapest, 1997, Édesvíz. 60 Triplett: 'hármas egység' - a Ford.
250
Felbukkanása Közép-Amerika szívében éppolyan kozmikus véletlen, mint az, hogy a Ji king Kínából származik." A 13x20-as tzolkin, a „maja tényező" 260 napja az emberi magzat átlagos kihordási idejét jelképezi; a napéjegyenlőségek precessziójának roppant ciklusa közel huszonhatezer évet ölel fel, a modern csillagászok szerint pedig huszonhatezer fényévnyire vagyunk a Tejút galaxis központjától. „A maják megértették, hogy míg a 260 napos szent ciklus az ember terhességének időszaka, addig a 26 000 éves ciklus a mi kollektív terhességünk, pontosabban szólva: magzati létünk - kollektív kifejlődésünk emberi fajként - írja Jenkins a Maya Cosmogenesis 2012-ben. - A precesszió a biológiai kifejlés 26 000 éves ciklusát jelenti - egyfajta spirituális terhességi állapotot és születést - melyen a Föld és tudattal felruházott létformái keresztülmennek." Az idő fraktális modelljét, melyet Terence McKenna „egészen váratlanul" felfedezett - vagy letöltött - Kolumbia amazóniai őserdejében, és amely a Ji kinget összekapcsolta az emberi tudat egyre gyorsuló spirális fejlődésével, a jelek szerint a maja tzolkin, a Ji king, a csillagászati megfigyelések és a genetikai kód között fennálló tiszta összefüggések egész sora igazolja, melyeket Argüelles, Jenkins és mások tártak fel. Egy hónappal az 1987-es Harmonikus összetartást követően - ez a világméretű meditáció Argüelles szerint azt jelezte, hogy „a galaktikus varázslók faja megérkezett a Földre" - Argüelles egyetlen gyereke, egy tizennyolc éves fiú meghalt motorbalesetben. Bár Argüelles meggyászolta fia elvesztését, egyben azt mondja: „Josh halála volt az én felszabadulásom, mely lehetővé tette, hogy eltéphessem a szakmai világhoz fűződő kötelékeimet. Számomra transzcendens jelentősége volt a halálának." Tanári pozíciójáról lemondva Argüelles és felesége, Lloydine belevágtak egy kísérletbe, hogy a maja naptár „13 napos, 20 napos, 52 napos és 260 napos ciklusai szerint éljenek". 1989. december 10-én ellátogattak az Idő Múzeumába a svájci Genfben, és a megvilágosodás erejével érte őket a felismerés, hogy a modern civilizáció felemelkedése és egyre pusztítóbb „technoszférája mesterséges időzítőfrekvencia" intézményesítésén alapul, és hogy az emberiség megváltásához vissza kell térni a természetes időhöz - a tzolkin szinkronikus frekvenciájához, mely „a valóság harmóniájának normális érzékelését és megtapasztalását" eredményezi. Ez további szellemi meglátásokhoz, valamint egy sor telepatikus üzenethez vezetett - olyan címekkel, mint The Heptagon of 251
Mind (Az elme hétszöge) vagy The 260 Postulates of the Laws of Time (Az idő törvényeinek 260 alaptétele) -, amelyeket Argüelles az elkövetkező évek folyamán fogott. „Az 1990-es évek elején egy galaktikus faxgépnek éreztem magam" - idézi fel Argüelles. Ezek az események 1993 nyarán tetőztek. Egy quernavacai szállodában Argüellesnek „teljesen világos tisztánlátó éber álma" volt, melyben Pakal Votan megjelent előtte, és felszólította, hogy menjen el egy távoli házba, és készüljön fel egy prófécia befogadására. Argüelles megtalálta a házat - egy átalakított fészer-garázst egy mezőn Ocotitlan falu közelében - és szobát bérelt benne. Kilenc napon át, 1993. július 26-ával kezdődően minden reggel arra ébredt már pirkadat előtt, hogy egy hang szól hozzá, lediktálva a „Telektonon - A Földszellem szócsöve" című művet, mely Argüelles szerint „az Idő Törvényének és a szinkronikus rendnek maradéktalan felismerése". „A Telektonon-prófécia befogadásának élménye minden másnál jobban megváltoztatta az életemet - emlékszik vissza Argüelles. - Ráeszméltem, hogy - ó, Istenem - hírnök vagyok, akinek kötelessége terjeszteni üzenetét szerte a világon. Tudtam, hogy Kecalkoatl és Pakal Votan semmit sem bíz a véletlenre. Végül el kellett fogadnom, hogy engem választottak hírnöküknek." Az 1990-es évek további részében Argüelles és felesége „galaktikus cigányokká", elszegényedett, hitelkártya nélküli prófétákká váltak, akik úttalan utakon beutazták az egész földgolyót Szibériától Japánig és DélAmerikán keresztül, terjesztve az idő törvényének „örömhírét". Támogatókat is találtak - apró csomópontokat a Gergely-féle hitvallás aposztatáiból álló egyre növekvő hálójukon - bármerre vitte őket az útjuk. Az elmúlt évtized során a mozgalom tovább növekedett. A tizenhárom holdhónapos naptár, mely posztmodern eszközt kínált az embereknek, hogy anélkül „váljanak le a gépiesített idő hálózatáról", hogy elvonulnának egy isten háta mögötti kommunába, egyre népszerűbbé vált a rave, a goa-trance 61 és a New Age rajongók, valamint a modern sámánok világméretű szubkultúrájának körében. Szerte a világon rendeznek Álomvarázs-partikat - Mexikóban, Izraelben, Angliában, Brazíliában, és még sorolhatnám. A naptárakból évente több százezret nyomnak és 61 Az elektronikus zene egy irányzata, amelynek gyökerei India Goa tartományába nyúlnak vissza, ahol a betelepült hippi közösségek tagjai egzotikus helyszíneken tartottak zenés partikat, fesztiválokat - a Ford.
252
juttatnak el a földgolyó legkülönbözőbb pontjaira - különösen népszerűek a naptárak Japánban, Oroszország egyes részein és Dél-Amerikában. Az új naptár követői összeverődnek, hogy a „Bolygószintű Művészet Hálózatának" csomópontjait képezve támogassák a mozgalmat. Az oregoni Portland a maga nagyjából hétszáz tagjával az Egyesült Államok legnagyobb tizenhárom-holdhónap közössége. Megdöbbentő módon Argüelles az Iszlám Nemzet" tekintélyes tagjai között is közönségre talált. Közös előadásokat tartott Louis Farrakhannal", és gyakori vendége afroamerikai rádióműsoroknak. Együtt utazott és tartott konferenciákat Tynetta Muhammaddal, annak az Elijah Muhammadnak az özvegyével, aki az Iszlám Nemzet alapítója volt. „Az ősök kezében vannak a kulcsok, de mi nem tudjuk elfordítani őket mindaddig, míg el nem érünk egy magasabb frekvenciát - mondta nekem Muhammad. - Ha mi Nyugaton képesek vagyunk elsajátítani más tudásrendszereket is, hatalmas ugrást tehetünk. A tudás új avantgárdját teremthetjük meg." Muhammad Mexikóban lakik, ahol az őslakosok hagyományait tanulmányozza. Lelkesedésével táplálja Argüelles hitét, hogy az új naptár képes összhangot teremteni a világ vallásai között, és megszüntetni a világméretű konfliktusok egyik fő forrását azáltal, hogy mindenki számára nyilvánvalóvá teszi az idő ciklikus és szent természetét. Ám a tizenhárom holdhónapos naptár mérsékelt sikere csak kiábrándító lehet Argüelles számára, akinek meggyőződése, hogy kizárólag ez a naptár a kulcsa a történelem utáni harmóniának, vagy a világméretű pusztulásnak - a működésbe hozott nooszférának vagy a megtizedelt nekroszférának. „Az én egész stratégiám arra épül, hogy mind nagyobb és nagyobb nyilvánosságot szerezzek - hogy nyomást gyakoroljak mindazokra az érzékeny pontokra, amelyekre csak tudok, és ezt helyzeti előnnyé kovácsoljam" - magyarázta Argüelles, miközben egy masszív öreg síház-étteremben üldögéltünk a Mount Hood tetején. 62 Nation of Islam - a muszlim afroamerikaiak összefogását, valamint szociális, politikai, gazdasági és spirituális felemelését célzó szervezet, amelyet Wallace Fard Muhammad és tanítványai alapítottak 1930-ban, Detroitban - a Ford. 63 A Nation of Islam (Iszlám Nemzet) fekete muszlim vezetője (1933-), aki a fekete felsőbbrendűséget hirdeti, szélsőségen rasszista, antiszemita és homofób nézeteiről híresült el. Államellenes tevékenységgel is gyanúsították, valamint hogy köze volt Malcolm X halálához - a Szerk.
253
Hivatalos folyamodványokat nyújtott be a Vatikánnak és az ENSZnek, vajmi csekély reakciót váltva ki. Mint a végítélet utcasarki prófétája, egy sor nyilatkozatot adott ki, melyek szerint a világnak el kell fogadnia az ő „időzítőfrekvenciáját" egy megadott dátumig, máskülönben... ám e dátumok közül sok már elmúlt, és mi még mindig itt vagyunk. - Egy cseppet sem aggaszt annak a nyilvánvaló képtelensége, hogy a következő néhány év során rávedd a világot a naptára megváltoztatására? - kérdeztem. - Én hírnöknek tekintem magam - felelte. - Tudom, hogy mit kell tennem, nézzenek bár Don Quijotének, vakbuzgónak vagy fanatikusnak. Az én helyzetemben még csak fel sem merülhet bennem a dolog képtelensége. - A jóslatod szerint tehát mi fog történni? - Néhány éven belül elkezdjük leépíteni a technoszférát, és teljesen felszámoljuk az egészet. Mihelyt egy nagy gondolkodásmód-váltás végbemegy, mindenki felzárkózik hozzá. Úgy gondolom, körülbelül 2009ig tartjuk meg az internetet, utána beszüntetjük a működését. Fel fogjuk ismerni, hogy a technológia csak korlátozza a pszichikus képességeinket. Ezután belekezdünk egy világméretű telepatikus kísérletsorozatba. Nagyon hamar megtaláljuk a telepatikus megoldást a problémáinkra, és visszaállítjuk a Föld érintetlen állapotát. Az emberiség nagyon boldogan fog élni a visszanyert édenkertben. Egyfajta spirituális anarchiát látok lelki szemeim előtt, melyben az emberek tanácsokat alkotnak és őszintén tisztelik egymás spirituális szabadságát, mint a békéhez vezető legmagasztosabb utat. A nemzetállam koncepciója idejétmúlt. - És mi a helyzet mindazokkal a jelekkel, melyek szerint a világ netán képtelen lesz betartani ezt a határidőt? - kérdeztem. - Ha őszinte akarsz lenni, nem valószínűbb, hogy a teljes összeomlás felé haladunk? - Előttem továbbra is a legpozitívabb lehetséges jövő képének kell lebegnie - felelte Argüelles. - Ez az én feladatom látnokként. Amióta 1993-ban megkapta a Telektonon próféciát, Argüelles meg van győződve arról, hogy ő a „galaktikus ügynök" és idővarázsló Pakal Votan egy megtestesülése vagy emanációja, és ebből a kortalan magasabb elméből sugárzott ki a mi jelen időnkbe, hogy helyreállítsa és átadja tizenhárom holdhónapos naptárának és az idő törvényének világmegváltó új paradigmáját. Ám a Telektonon hátborzongató és kellemetlen szöveg olvasmánynak és az elmélkedés tárgyának egyaránt. A Crowley254
féle A törvény könyvét idéző mű úgy hangzik, mintha egy pökhendi és arrogáns fáraó mondta volna tollba ingerültségi rohamában. A Telektonon, az idő kiteljesítése az egyetlen mód számotokra, hogy megmeneküljetek a tűztől, mely elemészti a bűnösöket. Ha ti, a tudás birtokosai, akik az igaz utat, a helyes ösvényt követtétek, most visszatorpantok az időben való egyesülésnek, a Telektononnak a kihívásától, mely már elő van készítve számotokra, örök pusztulásra ítéltettek a tűzben, mely minden hitetlent elemészt. Isten parancsa bennetek rejlik. Ne hallgassatok hát a gonoszra! E négyszögletes pecsétben minden prófécia összefut. A G-764 Fenevadja feltárulkozott. A babiloni Vatikán felfedte magát. A szivárvány álomlátomásban a 144 000 kiválasztottat újra összehívták, hogy találkozzanak, hogy körökben összegyűlve figyelmezzenek, daloljanak és táncoljanak a Telektonon énekére. Az emberben a Telektonont olvasva óhatatlanul is feltámad a gyanú, hogy valami félresikerült - a nagy befogadóképességű elme, mely oly sok látomásvektor egyesítésére törekedett, s amelyben „minden prófécia összefut", túlfeszült vagy lobot vetett az erőfeszítéstől. Argüelles humoros és meglehetősen szelíd személyiségét természetellenesen felváltotta, kiszorította valami zsarnoki és követelődző erő. Hasonlóképpen érzek a fellengzős elnevezésű „Idő Törvényéről", melynek felfedezését, mint Argüelles közli velünk, „csak egy mélyreható önvizsgálat tette lehetségessé". De ami tudatosodva a bolygószintű tudat, a nooszféra közegének egészére kihatással van, eleinte észrevehetetlenül, ám később egy nagy erejű tetőpontig fokozódva, mely egybeesik a bio-geokémiai forrpont elérésével - azonban erről is kiderül, hogy nem egyéb egy hebehurgyán összetömörített egyszerű egyenletnél: „Exl = Művészet, azaz: Energia szorozva Idővel egyenlő Művészet." Argüelles tételében, mely miatt Einstein aligha forog a sírjában az irigységtől, egy roppant művészeti projektként, pontosan összehangolt
64 Az iparilag legfejlettebb hat ország és Oroszország „klubja", vezetőik éves találkozóira mindig hatalmas ellentüntetések hívják fel a figyelmet - a Szerk.
255
mágikus elmetrükként tárja elénk az univerzumot, melyben minden a megfelelő pillanatban, pontosan a kellő időben érkezik.
„Örök pusztulásra ítéltettek a tűzben, mely minden hitetlent elemészt" - egy ehhez hasonló kijelentés úgy fest, mint az ego nagyzási hóbortos felduzzasztásának klasszikus tünete, amit McKenna a saját történetében felismert - csakhogy neki volt annyi humorérzéke, hogy az egészet egy vállrándítással elintézze. Ez a kijelentés nélkülözi a bódhiszattvák együttérzésének őszinte csengését, inkább valamiféle atavisztikus, zsarnoki visszatérést sugall ősibb, avíttabb és ördöngösebb lelkiállapotokhoz. Kegyetlen látomást tár elénk a majákról mint hatalmasságokról, akik azért manipulálják a téridőt, hogy kétes és lebilincselő látványosságokkal szolgáljanak. Pakal Votannak a Telektononon keresztül tolmácsolt ismétlődő kijelentése, miszerint „Isten egy szám", az emberi világot egy boszorkányos egyenletté fokozta le, mely a mágus embertelenül közönyös céljait szolgálja. Votan parancsai arra a pszichológiai portréra emlékeztetnek, melyet Carl Jung rajzolt a „féltékeny istenről", az Ószövetség Jehovájáról: „Az ekként elénk táruló jellem egy olyan személyiséghez illik, aki csak valamely tárgyhoz fűződő viszonyán keresztül tudja meggyőzni magát arról, hogy létezik. Az effajta tárgytól való függőség akkor feltétlen, amikor az alany teljességgel képtelen az önvizsgálatra, és ezért semmiféle betekintést nem nyer önmagába. Olyan, mintha az illető kizárólag azon tény miatt létezne, hogy birtokol egy tárgyat, mely biztosítja arról, hogy valóban jelen van." Argüelles azáltal, hogy mélyen belevetette magát a látomások terébe, és tanúságot tett elszabadult képzelődéseinek holdáramlatairól, „fajunk csápjaként" és kultúrhéroszként működött, rendkívüli elképzeléseket és gondolatköröket idézve fel - ám ezt csak olyasvalaki vihette véghez, aki erőin túl hajszolta magát. Jung tanítványa, Edward Edinger szerint: „Az archetípusok maguk nem képesek teljes tudattá kibontakozni, ha nem haladnak keresztül egy halandó egón, mely lehetővé teszi e tudat megvalósulását." Edinger Krisztust idézte - akinek bennfentesnek kellett lennie - a magasabb feszültségű archetípusok átalakításának veszélyeivel kapcsolatban. „Áldott az oroszlán, mely emberré válik, amikor az ember felfalja; és átkozott az ember, akit az oroszlán felfal, és az oroszlán emberré válik" - mondta Jézus Tamás evangéliumában. Ahogyan a McKenna fivérek esetében, itt is elképzelhető, hogy az archetípusos anyag - Pakal Votan követelődző idővarázslata - valóban együttállásba került Argüelles pszichéjével, ám az oroszlán elnyelte az ember egy részét. 256
NEGYEDIK FEJEZET
A színtiszta lángész, a hamisítatlan éles elme révén elkészítették. POPOL VUH
151012. december 21-én, a téli napfordulón a Nap beemelkedik a Tej= út galaxisunk központjában lévő sötét hasadékba, mely esemény minden 25 800 évben egyszer következik be. Ahogyan John Major Jenkins írja a Maya Cosmogenesis 2012-ben, ez az együttállás „a kozmikus anya (a Tejút) egyesülését jelképezi az első atyával (a decemberi napforduló Napjával)." A maja hieroglifák e sötét hasadék közepét úgy írják le, mint a „lyukat az égen", kozmikus méhet, vagy „fekete lyukat", melyen keresztül a máguskirályaik beléptek más dimenziókba, hozzáfértek a szent tudáshoz, vagy éppen a kozmosz roppant kiterjedéseit utazták be. 2002 szeptemberében a csillagászok megerősítették egy hatalmas tömegű fekete lyuk létezését a Tejút központjában, melyet „Nyilas Bnek" neveztek el. Jenkins így ír: Valami nagyon mélyreható és titokzatos dolog folyik itt. Puszta véletlen lenne, hogy a sötét hasadék „fekete lyukának" mélyén ott lapul a Galaxisunk középpontját alkotó nagyon is valóságos Fekete Lyuk? Ha viszont nem véletlen, akkor könnyen lehet, hogy a sötét hasadék mélyebb kozmikus rejtélyek felszíni jele, mely rejtélyekkel a maják teljesen tisztában voltak. Ez a fekete lyuk a „kozmikus méh, melyből új csillagok születnek, és amelyből a Galaxisunkban minden származik, beleértve az embereket 257
is." A sötét hasadékot, melyen a Nap a hosszú számítás végén keresztülhalad, kicse nyelven xibalba bének, szó szerint „alvilági útnak" nevezik. A majákat tanulmányozó irányadó régészek számára e dátum üzenete csupán véletlenszerű mellékterméke a maják ciklikus időszámítási módszerének. „A maják semmiféle világméretű változást nem jósolnak i. sz. 2012-re - állítja David Freidel. - Ez az év a 260 napos ciklusban beálló változást jelzi, és semmi egyebet. Olyan ez, mint amikor egy kilométerszámláló átfordul." Jenkins ettől eltérő következtetésre jutott. Ő számos templomban, épületben és labdajátékpályán talált kódolt utalásokat a 2012. december 21-i napforduló együttállására. Párkánymezők és szobrok ábrázolnak a Tejutat jelképező álló uralkodókat, akik 14 fokos szögben megdöntött „kétfejű kígyókat" tartanak, melyek az „ekliptika síkját", a Nap, a Hold és a bolygók által követett pályát szimbolizálják. Jenkins úgy véli, hogy ezek a képi ábrázolások a napéjegyenlőségek precessziójának 2012-es kozmikus kereszteződését mutatják be. A közép-amerikai civilizációk az olmékoktól a majákig több mint ezer éven át e dátum meghatározásának szentelték intellektuális lángelméjüket, és mihelyt megállapították, szimbolikus formában beleírták műtárgyaikba és monumentális építményeikbe. Jenkins tanulmányozta Izapa nagy csillagvizsgáló és szertartási központját a mexikói Chiapas állam délnyugati csücskében, melyet az időszámításunk előtti első századokban alapíthattak, és ahonnan a hosszú számítás valószínűleg származik. „A hosszú számításon alapuló naptár - e galaktikus kozmológia - olyan sámáni kísérletek egyedülálló eredménye, melyeket a jelek szerint titokban folytattak talán több, mint háromszáz éven keresztül a preklasszikus korszakban, melyről csak homályos áttekintésünk van." Ebben a kísérletben csillagászati megfigyeléseket éppúgy felhasználtak, mint tudattágító gombákat és békafajok kiválasztott nedveit. „Izapa műemlékei egy kőbe vésett, mitikus történettel szolgálnak, mely a hosszú számításon alapuló naptár által feltérképezett csillagászati együttállásról szól." Jenkins Izapát a közép-amerikai Eleuszisznak tekinti; annak a helynek, ahová az akolitustanoncok a Misztériumokba való papi beavatásra érkeztek, és oktatást kaptak mítoszokba kódolt csillagászati ismeretekből, valamint közvetlen kinyilatkoztatásban részesültek a precesszió és a 2012-es születési dátum jelentőségéről, amit pszichoaktív anyagok idéztek elő, például DMT-tartalmú tubákfélék, a peyote és a pszilocibingombák, melyek le258
hetővé teszik a szerte a kozmoszból kisugárzó finom energiamezők és erők közvetlen észlelését. Jenkins elmélete szerint ez a csillagászati esemény, melynek során a napforduló délköre keresztezi a galaktikus egyenlítőt, a „mezőhatás megfordulását" idézheti elő, ahogyan a mágneses erők is fordított előjellel működnek a Föld egyenlítője felett és alatt, melynek eredményeként forgószelek keletkeznek, a mosdókban pedig ellentétes irányban örvénylik lefelé a víz. „Ahogyan egy forgó mágneses csúcs esetében, a mezőhatások a két oldalon eltérnek egymástól, és a maják felismerései azt a nézetet tolmácsolják számunkra, hogy amikor a napforduló délköre keresztezi ezt a vonalat, bekövetkezik a mezőhatás megfordulása." Az együttállás pillanatában átlépjük a galaktikus egyenlítőt, „spirálgalaxisunk élének pontos vonalát", és ezzel beköszönt egy új világkorszak, melynek hatásai a tudat átalakulásaként fognak megnyilvánulni. A „kozmikus anyával" való találkozást egy különös attraktornak is tekinthetjük, mely a technológia, az emberi népesség és a tudati változások robbanásszerű nekilódulásának hajtóereje volt az elmúlt századokban, ahogyan egyre közeledünk felé. Jenkins elképzelése hasonló Terence McKenna látomásához a történelemről, mint az „eszkaton" által az időben visszavert lökéshullámok sorozatáról. Ha ez a tézis helytálló, akkor a Föld történetének folyamán mindvégig erre a geomantiai fordulópontra készülődve szervezte meg önmagát, ahogyan a mágnes láthatatlan erővonalai rendezik alakzatba a fémreszeléket a távolból. The Mayan Calendar and the Transformation of Consciousness című könyvében Carl Johan Calleman svéd biológus, rákspecialista és az Egészségügyi Világszervezet (WHO) korábbi tanácsadója új magaslatra emelte a maják ősi időtudományáról folytatott diskurzust. Calleman tézise szerint a legfontosabb maja piramisok - a Feliratok Temploma Palenquében, a Jaguár Temploma Tikalban és Kukulkán (Kecalkoatl) Temploma Chichén Itzában - egy olyan időmodellt jelenítenek meg, mely az univerzum eredetétől a közelgő fáziseltolódásig terjed, és amelyben minden egyes lépés avagy „alvilág" hússzorta „felgyorsultabb" a lineáris időben az előzőnél. „A kilencszintes maja piramisok ekként arról árulkodnak nekünk, hogy a tudat hierarchikus felépítésű, és minden alvilág egy másik alapzatán áll" - írja Calleman. Az első szint, mely tizenhárom hablatunnal vagy 16,4 milliárd évvel ezelőtt kezdődött, az anyag megszületésétől indult az Ősrobbanás során, és a sejtalapú élet kialakulásával folytatódott 259
a Földön. A második lépcsőfokon, mely tizenhárom alautunnal vagy 820 millió évvel ezelőtt kezdődött, a sejtes szerveződésekből kifejlődött az állati élet. A tizenhárom kinchiltunnal vagy 41 millió évvel ezelőtt kezdődő harmadik alvilág tanúja volt a főemlősök kialakulásának és látta az ember őseinek első, kezdetleges eszközhasználati formáit. A negyedik alvilág során, mely tizenhárom kalabtunnal vagy kétmillió évvel ezelőtt kezdődött, megindult a törzsi szervezetek kialakulása a homo sapiens ősei között. Az ezt követő alvilág folyamán, mely tizenhárom piktunnal vagy 102 000 évvel ezelőtt vette kezdetét, felbukkant a homo sapiens, és kialakult a beszélt nyelv. A hatodik alvilágot a tizenhárom baktunból álló nagy ciklus alkotja, mely a közelgő születési dátum előtt 5125 évvel kezdődött, amikor létrehoztuk a patriarchális civilizációt, a jogot és az írott nyelvet - Calleman ezt a nemzeti alvilágnak nevezi. A hetedik lépcsőfok, melyet bolygószintű alvilágnak keresztelt, tizenhárom katunt vagy 256 évet számlál, i. sz. 1755-ben kezdődött, és bevezette az iparosítást, az elektromosságot, a technológiát, a modern demokráciát, a génmanipulációt és az atombombát. A tudásunk fausti hatalommá vált a fizikai világ felett. A nyolcadik szint - a galaktikus alvilág - a maga tizenhárom tunjával vagy 12,8 évével 1999-ben kezdődött az internet világméretű kommunikációs infrastruktúrává válásával. Az utolsó lépcsőfok, mely tizenhárom uinalból vagy 260 napból áll, Calleman meggyőződése szerint a „kettősség nélküli kozmikus tudat" megvalósításához fog vezetni szerte a Földön. Ennek az egyetemes alvilágnak a végére az emberiség át fogja lépni az őskáosz küszöbét és szembenéz az Apokalipszis árnykivetüléseivel, hogy a valóság tudatos társteremtőjévé válhasson. A piramis minden egyes lépcsőfoka „a tudat egy meghatározott frekvenciájának felel meg", melyen az evolúció hússzor gyorsabban működik, mint az előzőn. Calleman tézise szerint „a galaktikus alvilágban akkora változásnak kell lejátszódnia egy tun (360 nap) alatt, mint amekkora a bolygószintű alvilágban egy katun (19,7 év) alatt, a nemzeti alvilágban pedig egy baktun (394 év) alatt történt". Talán ez az oka, hogy az előző korszak húszéves „generációs szakadéka" mintha már nem lenne alkalmazható a mi helyzetünkre, melynek irányítása egyre fokozódó rugalmasságot és alkalmazkodókészséget igényel. Úgy tűnik, hogy az intézményi struktúrák, melyek a bolygószintű alvilág elmúlt 250 éve alatt alakultak ki a magcsaládtól a nemzetállamig, elveszítik stabilitásukat, amint egyre mélyebben merülünk a galaktikus alvilágba. Ugyanak260
kor a természettudományos áttörések egyre szaporodnak, amint egyre pontosabb adatokat kapunk az univerzumról, melynek szerves részei vagyunk. Calleman úgy hiszi, hogy az evolúció spirális dinamikájának megértése, melyet a maja naptár kinyilvánít, maga is az Isteni Terv egy aspektusa: „A felelősségvállalásnak Isten teremtőtársaként előfeltétele a teremtés működésének alapszintű megértése." Zavarba ejtő módon Calleman majanaptár-értelmezése egy évvel előbbre teszi az egész emberi történelem tetőpontját - még lélegzetelállítóbb közelségbe veszedelmesen széttöredezett jelen időnkhöz. E tézis szerint, mely a szent naptár energiaváltásainak Calleman-féle értelmezésén alapul, a világ emberi közössége 2011. októberének végére fogja elérni a kettősség nélküli, megvilágosodott tudatot. „2011. október 28-a után, vagy legalábbis bizonyos idővel e dátumot követően, amikorra az új valóság végérvényesen testet ölt, egyszerűen képtelenség lesz nem megvilágosodottan élni" - állítja Calleman magabiztosan. A naptár utolsó évét feltételezése szerint ünnepléssel, és a határtalan öröm s a kreatív szabadság új körülményeihez való alkalmazkodással fogjuk tölteni. A McKenna fivérek könyvének (The Invisible Landscape) megjelenése óta eltelt harminc esztendőben a kívülállók körében egy új világnézet kristályosodott ki, melyben az idő McKenna szavaival „alapvetően spirális szerkezetként" jelenik meg. Ebből a nézőpontból „2012" egyaránt jelent összeegyeztetést és fordulatot. Jövőnk e közeli pontján a tudomány újraegyesül a bennszülött bölcsességgel, a jobb találkozik a ballal, a modern technológia páncélja pedig szétporlad, amint az új fenntartó rendszerek megszerveződnek, jelentős pólusváltást idézve elő az emberi gondolkodásban és értékekben - az elidegenülésről az egybeolvadásra, az eltorzított és térbeliesített időről a szinkronikus összhangra, a férfi- vagy nőuralomról a valódi társas viszonyra, az ego-alapú káprázatokról a világméretű telepátiára. A maják - az idő obszidiánóceánjának utazói - a keleti megvilágosodás és a nyugati kíváncsiság dialektikus szintéziseként maguk mögött hagyják a múlt porlepte élőképeit, hogy előttünk várakozzanak ránk abban a létállapotban, melyet Jean Gebser „időfüggetlenségnek" nevezett; egy új világvalóságban, mely - ahogyan Gebser szerényen sugallta - egyben új világvalószerűtlenség is lesz. Callemannak a maja tudásrendszerről készített tanulmánya szerint a kilenc alvilág mindegyikében megtalálhatóak a fény és a sötétség ciklikus lüktetései, melyeket ő „nappaloknak" és „éjszakáknak" nevez. Tartson bár 16 milliárd évig vagy 260 napig, minden alvilágnak megvan a 261
maga hét napból és hat éjszakából álló rendszere, egy tizenhárom szakaszból álló felosztás, melyben minden szakaszt egy maja istenség képvisel. Hétnapos Teremtésével Calleman majanaptár-értelmezése ügyesen felöleli a Teremtés könyvében bemutatott zsidó-keresztény mítoszt. Azt állítja, hogy mihelyt a rendszer egészét átlátjuk, az egyes ciklusokban megnyilvánuló energiaváltások megjósolhatóvá válnak. Calleman szerint a tudat evolúciójában a kritikus előrelépésre az egyes alvilágok „ötödik napján" kerül sor, melyen Kecalkoatl energiája uralkodik. A tudat előző formája az e napra következő ötödik éjszakát - melyen Teszkatlipoka energiája uralkodik - követeli magáénak a pusztítás végső megnyilvánulásaival. A tizenhárom katunból álló 256 éves ciklus, mely az ipari forradalommal kezdődött, és amelyet Calleman a bolygószintű alvilágnak nevez, a legsötétebb pontját az 1932-től 1952-ig terjedő ötödik éjszakán, a nácizmus, a második világháború, a holokauszt és a japán városokra ledobott atombombák időszakában érte el (a megelőző 5125 éves nemzeti ciklusban az i. sz. 434-től 829-ig tartó ötödik éjszaka a római birodalom bukásának felelt meg). A tizenhárom tunból álló ciklus, mely 1999 novemberében kezdődött, hasonlóképpen el fogja érni a maga kísértetóráját, a visszafejlődés tetőpontját a 2008-as év folyamán. Érdekes módon a küszöbönálló olajcsúcsválságról készített különböző tanulmányok 2008-at jelölik meg azon évként, amikor az energia-, élelmiszer- és ivóvízforrások kritikus igénybevételnek lesznek kitéve. Calleman azt állítja, hogy ebben az időszakban tanúi lehetünk egy világméretű pénzügyi és gazdasági összeomlásnak, melyet lidércnyomásszerű hatalmi visszaélések kísérhetnek az uralkodó elit részéről. „Az ötödik éjszakán, melyen Tezcatlipocáé, a sötétség uráé a hatalom... az utolsó kétségbeesett, ám ugyanakkor minden eddiginél erőteljesebb kísérletet látjuk majd a hatalom megszilárdítására az uralmuk fenntartására törekvő erőktől." Egy ilyen interregnum azonban arra is alkalmat adhat, hogy bekerüljön a köztudatba egy új látomás világunk lehetséges jövőjéről, és elterjedjenek e jövő megvalósításhoz szükséges eszközök és alapelvek. Jelen pillanatban arra kényszerülünk, hogy a psziché árnyékával nézzünk farkasszemet, mely a technológiával való következetes visszaélések, a bioszféra pusztítása, valamint a sáncok mögé rejtett önzésen és kapzsiságon alapuló korrupt geopolitika révén vetül ki az anyagi világba. Ahogyan McKenna, Argüelles és Calleman megjósolta, úgy tűnik, mintha az idő maga is változtatná a formáját, felgyorsulna, és intenzívebbé válna, amint az események nyaktörő ütemben követik egymást. 262
Fajunk küszöbönálló végzetének cinikus vagy nihilista szemléletmódja persze megokolható, ám sehová sem vezet. Ami azt illeti, ha a tudat összefonódik a fizikai valósággal, akkor a nihilista szemléletmód tevőlegesen elősegíti egy nihilista végeredmény megvalósulását. E könyv alternatív feltételezése a bioszféra pusztítását és a technológia fejlődését pszichospirituális evolúciónk melléktermékeinek, kettősség nélküli és szerves aspektusainak tekinti. Ha úgy tűnik, hogy az árnyékok egyre sötétebbé válnak, ez pusztán amiatt van, mert egyre ragyogóbb a fény, amely veti őket. Nyilvánvaló, hogy a váltás a tudat egy magasabb formájára nem történhet meg passzív módon. A tudat átalakulása nem csupán személyes erőfeszítést követel, de közvetlen és sebészi pontosságú bekapcsolódást a valóság ökológiai, politikai, pszichológiai, kereskedelmi, technológiai és spirituális aspektusaiba - ahogyan Nietzsche megjegyezte, a cselekedet teremti meg a cselekvőt „mint utógondolatot". Elképzelhetetlen, hogy egy magasabb tudatállapot felé irányuló mozgás a tudatalatti homályában végbemehetne. Egy ilyen váltás kizárólag egyetlen módon történhet meg: a tudat teljes világosságánál. Ennek megvalósításához pedig akaratunk és magasabb kognitív képességeink maradéktalan elkötelezésére van szükség. Felül kell írnunk magunkban a negatív programozást, és felül kell kerekednünk a figyelemelterelő tényezőkön, önigazolásokon és egocentrikus célokon - „hanyagolni a hanyagságot" és „eltávolodni az eltávolodástól", amint egyszer álmomban mondták nekem - hogy a magasabb rendű jó érdekében cselekedhessünk. Pillanatnyilag nem világos, hogy mekkora áldozatokra lesz szükség. Ahogyan a futurista gondolkodó, Barbara Marx Hubbard írja Conscious Evolution (Tudatos evolúció) című könyvében: Ha a pozitív újítások hatványozott gyorsasággal összekapcsolódnak, mielőtt a súlyos működési zavarok elkezdenék felerősíteni egymást, a rendszer képes átszerveződni a tudat és a szabadság egy magasabb rendjének mintázatába a megjósolt gazdasági, környezeti és társadalmi összeomlás nélkül... Ha a rendszer mindkét irányba elmozdulhat, akkor egy csekély beavatkozás is elég a pozitív oldal összehangolása érdekében, hogy a földi élet megjavítása felé billentse az evolúció mérlegének nyelvét.
263
Ha jelenlegi civilizációnknak fel kell bomlania - mely lehetőség nem is tűnhet olyan idegenszerűnek, tekintetbe véve a New Orleans-i árvizet, az olajcsúcselméleteket és számos ökológiai tényezőt - akkor alkalmasint egy apokaliptikus átmenettel szembesülünk majd, mely rohamos fejlődésre kényszeríthet bennünket. Az összeomlás és az áttörés egyidejűleg is bekövetkezhetnek. Jenkins szerint a maja templomvárosokban játszott labdajátékokban a gólgyűrűbe érő labda a Napot jelképezte, amint a ciklus végén végighalad a xibalba bén, az „alvilág útján." A játékosokat Jenkins „hősi félember istenségekként" értelmezi, „akiknek feladata az volt, hogy továbbgördítsék a Napot a sötét hasadékkal való találkozója felé". Egyfajta „kozmikus bábák vagy látomásbeteljesítők voltak ők, akiknek elő kellett segíteniük a következő Világkorszak felbukkanását, a napistenség (és minden élő) újjászületését a galaktikus szintre". Az emberi játékosok részéről nagy erőfeszítést követel, hogy az együttállást rendben beteljesítsék. Úgy tűnik, hogy ez a mi szerepünk napjainkban, melynek remélhetőleg sikerül anélkül eleget tennünk, hogy elveszítenénk a fejünket. Argüelleshez hasonlóan Jenkins is azt gyanítja, hogy a majáknak birtokukban voltak a dimenziók közti utazás konkrét módszerei. A téridőt átszelő szuperhúrok, kvantumugrások és féreglyukak, melyeket kortárs fizikusaink leírnak, talán alapot szolgáltathatnak azoknak a sámáni technikáknak, melyekkel a maják a párkánymezőiken ábrázolt „kígyóköteleken" ellátogathattak más birodalmakba. „Felvethetjük egy összetett maja tudomány létét, mellyel sámáni úton megidézhettek egy »féreglyukat« a helyi téridőben, egy nyílást a dimenziókon túli birodalomra, mely végső soron a galaxis központjában lévő fekete lyukból nyeri az energiáját, hogy rajta keresztül elutazzanak más világokba - jegyzi meg Jenkins. - Egy ehhez hasonló forgatókönyv vajon csupán képzeletszülte tündérmese, vagy a maja királyok és sámánok tényleges tevékenységének leírása?" És ha ők alkalmaztak is ilyenfajta technikákat, vajon mi képesek lehetünk újra elsajátítani őket? Jenkins megjegyzi, hogy a mi világi vezetőinktől eltérően „a legmagasabb maja politikai tisztségviselőktől megkövetelték a hallucinogének szedését", és felhív, hogy képzeljük el, amint az Egyesült Államok elnöke „pszilocibingombát fogyaszt tíz órával az éves helyzetértékelő beszéde megtartása előtt". Ez az ötlet a modern ember képzelete számára erőszakoltnak tűnik, ám a maják ésszerűnek és logikusnak látták. 264
„A társadalom vezetőinek képeseknek kell lenniük arra, hogy utazást tegyenek a psziché mélyébe, hogy hozzáférjenek minden teremtőképesség és zsenialitás kútfejéhez, hogy bensőséges kapcsolatba kerüljenek az ősökkel és más birodalmakból és korokból származó lényekkel, és eljuttassák országukba a kozmikus forrásból kisugárzó összhangteremtő frekvenciákat.” Az, hogy mi képtelenek vagyunk elképzelni egy ilyen helyzetet, a két világszemlélet belső összeférhetetlenségéből fakad. „A nyugati gondolkodásmód valamely nagyon alapvető eleme akadályoz meg minket abban, hogy teljes mélységében felfogjuk a közép-amerikai kozmosz-képet" - állapítja meg Jenkins. „Egy korszak történelme - mondta Einstein - az eszközeinek történelmével azonos." A modern elme eszközzé tette az időt, szerszámmá alakította, hogy - mint Jean Gebser megjegyezte - „formálja a háromdimenziós perspektivikus világot, és engedje e világot valósággá válni". A Gergely-naptár egy középkori régiség; miközben a természettudományunk és a tudatosságunk tartománya exponenciálisan terjeszkedett a tizenhatodik század óta, továbbra is egy letűnt korszak által kialakított időtervezetet használunk. Ha el akarunk sajátítani egy mélyrehatóbb és pontosabb időszemléletet, új eszközre van szükségünk - egy új naptárra, vagyis helyesebben egy szinkronométerre - az idő kezelésére. Argüellesnek alkalmasint igaza van, amikor így ír: „A hőn áhított új korszak voltaképpen kizárólag egy új időként valósítható meg. Az új idő pedig csakis úgy köszönthet be, ha elutasítjuk az eszközöket, melyek a régi idő érzékcsalódását fenntartják, és ezeket egy olyan tökéletes harmóniában lévő eszközzel helyettesítjük, melynek nincs is történelme, hanem valóban történelem utáni." Argüelles Álomvarázsa talán megalapozottan nevezhető sugalmazott rendszernek - ám logikailag nem kielégítő és nem is eléggé precíz ahhoz, hogy egy új bolygószintű civilizáció alapja lehessen, aminek feltétele a racionalitás és az intuíció lelkiismeretes ötvözése. A maja naptár azonban - vagy legalábbis ennek egy új változata, mely egyaránt kielégíti korunk emberiségének esztétikai és technikai követelményeit - a maga tonális, ciklikus, szinkronikus alapszerkezetével talán hozzásegíthet minket, hogy a saját erőnkből eljussunk az időbeliség egy új tudatáig. Egy ilyen eszköz átértékelné az időhöz fűződő viszonyunkat. Az új naptár ahelyett, hogy egy behatárolt és lineáris történelem csapdájába zárna minket, belefoglalhatná földi életünket egy megfelelően galaktikus vonatkoztatási rendszerbe. 265
Teilhard de Chardinhoz hasonlóan Argüelles is úgy okoskodik, hogy a nooszféra, „a Föld teljes rendszerének e működése" kifejletlen formában máris létezik. Míg a bioszféra „a kozmikus energiák átalakításának" régiója, a nooszféra „a kozmikus tudatot és szellemi programjait tükröző" birodalom lenne. A nooszféra működése akkor bontakozik ki és aktiválódik, amikor az emberiség az elmélyedés világméretű cselekedetével ráhangolódik. Argüelles úgy sejti, hogy a nooszférának konkrét fizikai helye is van, éspedig a Föld atmoszférájának felső részében, a két Van Allen sugárzási öv között szövődik, melyek hatalmas uroboroszként - saját farkába harapó kígyóként, mely számos szent hagyomány szimbóluma - veszik körül a Földet. Az 1958-ban felfedezett Van Allen övek elnyelik a Napból és más égitestekből eredő kozmikus energiákat és káros sugárzásokat, és a Föld mágneses pólusain keresztül oda-viszsza keringetik őket, megvédve és megváltoztatva a bioszférát. Argüelles tézise szerint az ilyen bolygóközi energiák egyben információáramlatok is, melyeket a sugárzási övek olyan formába alakítanak át, hogy a bioszféra is elnyelhesse őket, s így megváltoztathassák a vegyi folyamatokat és felgyorsíthassák a genetikai kód módosulását. Nem sokkal a Van Allen övek felfedezése után az Egyesült Államok hadserege egy sor atombombát robbantott fel bennük, olyan mesterséges sugárzási öveket képezve, melyek sok éven át megmaradtak. A kevéssé ismert erők ilyen drasztikus megbolygatása jellemző tünete jelenlegi gondolkodásmódunknak. Egy új naptár - egy új időzítőfrekvencia - bevezetése lehet az önmagunkba mélyedés azon cselekedete, mely kollektív tudatszintemelésünk szerves részeként megújíthatná az időhöz, a térhez és a léthez fűződő viszonyunkat, és összehangolhatna minket a nooszférával. Egy ilyen új szövetséget azonban nem alapozhat meg egyetlen látnok - ehhez kollektív feleszmélésre és a szellemek világméretű találkozójára lenne szükség, mely megalkotná a csillagászat, a fizikai és a világ spirituális hagyományainak szintézisét. Dean Radinhoz hasonlóan Argüelles is azt gyanítja, hogy jelenleg ugyanolyan helyzetben vagyunk a pszichikus jelenségeket illetően, mint ahogyan az 1750-es években az elektromossághoz viszonyultunk. Az emberek ezt megelőzően is tisztában voltak vele, hogy létezik villámlás és elektrosztatikus feltöltődés, ám arról fogalmuk sem volt, hogy ezt az energiát megszelídíthetik és az életüket átalakító erővé tehetik. Hasonlóképpen, manapság sokan egyre többet tudunk a szinkronicitásról, telepátiáról, a psziché és a test 266
kölcsönös összefüggéséről, és így tovább, ám még nem értünk el a tudat azon elmélyült szintjére, mely lehetővé tenné az ilyen pszichikus energiák felhasználását világunk érdekében fenntartó és átalakító erőként, új működési területként. Meglehet, hogy a nooszféra aktiválása az összehangolt együttműködés e megnyilvánulása által a psziché robbanásszerű fejlődését idézné elő - és ekként magyarázattal szolgálna a piramis utolsó, 260 napra összesűrített szintjére, melyet a maja tényező meghatároz. Argüelles, Jenkins és Calleman a három fő szószólója annak az elképzelésnek, mely szerint a maja naptár - ahogyan Calleman megfogalmazza - „alapvetően a tudat evolúciójának menetrendje". Míg ők hárman nagy vonalakban egyetértenek, a részletkérdésekben, hogy pontosan hogyan és mikor fog ez a fáziseltolódás bekövetkezni, nem jutnak közös nevezőre. Noha Calleman is úgy hiszi, hogy a kettősség levetkőzése felé haladunk, kitart amellett, hogy a maja naptár „spirituális" ciklusokon alapul, melyeknek az égvilágon semmi közük a csillagok és égitestek fizikai mozgásához. „Ha ma egy olyan világképet készülünk a magunkévá tenni, melyben a tudat fontosabb az anyagnál, akkor nekünk is inkább a nemfizikai, láthatatlan valóságra kell alapoznunk az időmérésünket, semmint a fizikaira" - írja. Calleman szükségtelenül kettéválasztja az anyagot és a szellemet, s ezzel elveti John Major Jenkins tézisét, mely a 2012-es átmenetet egy csillagászati együttálláshoz kapcsolja, annak dacára, hogy Jenkins éveken át végzett alapos és körültekintő kutatásokat a témában. Bár Calleman Argüelles számos elképzelését a magáévá tette, Jenkinshez hasonlóan mindent elkövet annak érdekében, hogy cáfolja Argüelles munkásságát, különösen a sugalmazott Álomvarázs naptárat, mely kölcsönveszi és átfogalmazza a maják szent naptárának elemeit. Eközben Argüelles köti az ebet a karóhoz, hogy sajátosan egyéni és tökéletlen naptárja (melynek például nincs következetes mechanizmusa arra, hogyan kezelje a szökőévek többletnapját) az egyetlen megoldás az emberiség számára. „Mert rész szerint van bennünk az ismeret, rész szerint a prófétálás..." - állapította meg Szent Pál a korinthosziakhoz írott levelében. Valószínűleg modern korunk e tudós-prófétáinak mindegyike összerakta a kirakójáték egy fontos darabját, ám a teljes vagy végleges választ egyikük sem lelte meg. Talán nem is létezik végső válasz. Ahogyan Nietzsche felvetette: „Egyáltalán, mi késztet minket arra a feltevésre, hogy van valami lényegi ellentét »igaz« és »hamis« közt? Nem elegendő-e a 267
látszatok fokozatiságának feltevése, mintegy a látszat derűsebb és sötétebb árnyalatainak és egy össztónusnak a feltevése, - különböző valőrök gyanánt, hogy a festők nyelvén szóljunk?" Miközben a maják szent naptárát és annak alkalmazásait tanulmányozták, Jenkins, Calleman és Argüelles hősi erőfeszítéseket tettek, hogy lehatoljanak egy összetett gondolkodási rendszer mélységeibe, melyet a tudatnak a miénktől roppantul különböző, számunkra talán véglegesen hozzáférhetetlen formája alkotott. Az igazság talán valahol az általunk kidolgozható pontos modellek között, vagy rajtuk túl rejlik. És mégis, ha a maja naptár valóban a galaktikus technológia terméke, vagy több ezer esztendős csillagászati vizsgálódás és alkalmazott sámántudomány betetőzése, mely örök spirális ciklusokban kapcsolja össze az időt a tudattal, akkor az újrafelfedezése mélységes kinyilatkoztatás - a mi tetteink a következő néhány évben pedig az alkalmazását jelenthetik.
ÖTÖDIK RÉSZ
Káli tánca A bennünk rejlő én az, amit fel kell áldoznunk. A saját szívünk az, amit ki kell tépnünk a hamis lényből, és fel kell ajánlanunk a fénynek. Pyramid of Fire: The Lost Aztec Codex (A tűz piramisa — Az elveszett azték kódex)
ELSŐ FEJEZET
ff
osé Argüelles látnoki hevülete ragályosnak bizonyult. Az utolsó Oregonban töltött éjszakámon, miután letett a szállodámnál, az ágyban fekve a „harmadik szemem' heves működésbe kezdett, villódzó képeket és hipnagógikus közleményeket vetítve higgadt-józan elmémbe. Nem maja fejedelmeket láttam uralkodói palástban, akik jósi jelszavakkal jutalmaztak az idő valamely új csigamenetű csalagútjához. Ehelyett Buddhát láttam a Marson. A derűs „felébredett" a béke légies gömböceként, keresztbe vetett lábbal meditálva ereszkedett alá lassan a tomboló szellemek remegő, vöröses birodalmába, melyek acsargó amőbaként áradtak keresztül rajta, mintha csak valamiféle hologram volna. Miközben figyeltem őket, a háborgásuk lassan kezdett lecsillapulni, amint magukba szívták Buddha nyugtató hatású rezgéseit. Ezt a képet Rudolf Steiner vad asztrális szárnyalásainak lapjairól szakítottam ki. Az ő kozmológiájában a bolygók és csillagok anyagi golyóbisai csupán jelképei voltak belső valóságuknak - érzékfeletti hullámformájuk érzékelhető részecskéi. A Mars - mely Steiner kozmológiájában a vérben lévő vasért, az egoalapú vadságért, a materialista tudomány terjedéséért és az „értelem bilincseiért" volt felelős, melyek a közvéleményhez láncolnak minket - spirituális szférája egyenletes átalakuláson megy keresztül, jelentette ki Steiner egy előadásában, Buddha munkálkodása révén, aki ott „öltött testet", miután elhagyta a Földet. „Jóllehet korábbi korszakokban a Marsot a harcias tulajdonságok bolygójának mondták, most Buddha feladata fokozatosan átformálni ezeket 270
a harcias vonásokat oly módon, hogy a szabadság és függetlenség iránti érzék alapjává válhassanak, melyre a jelen korszakban szükség van." Buddha Steiner szerint egyfajta okkult előléptetést kapott bódhiszattvából Krisztushoz hasonló megváltóvá, aki egy másik szinten működik. „Abban a pillanatban, amikor valamely Lény felemelkedik az egyik állapotból vagy rangról a másikra - írja Steiner -, új feladatot tűznek ki elé. Az ember pedig, akinek végig kell járnia földi életútját, a Földön töltött ideje során kapcsolatba kerül olyan Lényekkel, akiknek Krisztushoz hasonlóan a kezdetektől fogva kozmikus feladatuk volt, és olyan Lényekkel is, akik felfelé irányuló fejlődésük folyamán elhagyják a Földet és felnőnek egy kozmikus feladathoz, mint Buddha esetében is történt." Hát persze, hogy elvetettem a nyugati, keleti, fejlődéselvű és misztikus elképzelések e kusza kotyvalékát, amikor olvastam - mégis ott pörgött a koponyámban a végtelenített filmtekercs, mintha Steiner fátyolos felsejlései a pszichém szövedékének mélyére is beszivárogtak volna. Ezt a látomást telepatikus csevegés követte egy idegen intelligenciával - aki az imádkozó sáskák felvilágosult rajtudatának képviselőjeként mutatkozott be. Az Égő Ember fesztiválon - az útkereső káosz eme okkult hajtásán - sorozatban több éven át találkoztam ennek a smaragdzöld ízeltlábúnak a magányos példányaival odakinn a sivatagban, és rövid ideig farkasszemet is néztem velük, míg tova nem röppentek, vagy ki nem adták a párájukat. Mivel a Black Rock sivatag szikkadt pusztaságában semmiféle rovar nem őshonos, ezek a példányok az „égetőkön" stoppolnak ide, hogy részt vegyenek a fesztiválon, ahol végül elpusztulnak. E különös pszichoaktív pillanatokban az az előérzetem támadt, hogy az imádkozó sáska valamiféle diplomataként vagy ügynökként jelent meg, mely végignézi és megörökíti, ahogyan az emberi tudat sebességbe kapcsol. - Igen - közölte velem a sáskatudat -, mi valóban egy békés és fejlett galaktikus civilizáció küldöttei vagyunk. E ritka alkalmat megragadva kiböktem a kérdést, mely mindig is izgatott: Miért falja fel a nőstény imádkozó sáska a hímet közösülés után? - Mi ezt az áldozatot gyönyörűnek és egyben gyönyörteljesnek találjuk az egész rajtudat számára, valahányszor sor kerül rá - felelte a sáska. Azután elmondta nekem, már alig várják, hogy megnyissák a hivatalos kommunikációs csatornákat az emberi fajjal, mihelyt sikeresen átjutunk a dimenziókapun. Mivel a megbeszélésnek vége szakadt, és több üzenetre vagy érzékcsalódásra nem került sor, álomba zuhantam. 271
Oregonból Oaklandbe repültem, hogy találkozzam egy új barátommal, Stevennel, a tévéműsor-rendezővel, aki a könyvem elolvasása után küldött nekem egy e-mailt. Mivel több, mint egy évtized óta heroinfüggő volt, tudni szerette volna, vajon az iboga, ez a nyugat-afrikai tudattágító szer kigyógyíthatná-e. Az ibogain néven ismert tudattágító szer, mely illegális az Egyesült Államokban, azóta földalatti legendává nőtt függőségmegszüntető tulajdonságai miatt. E-mail váltásunkat követően Steven bevette az ibogát egy Rosarito Beach-i klinikán, a mexikói Tijuana közelében, és a szer bevált nála - Steven úgy érezte, hogy egyenesen az életét mentette meg, amikor eltérítette az önpusztítástól és az öngyilkosság szűnni nem akaró gondolatától, s az újonnan megtértek buzgalmával elhatározta, hogy az iboga ügyének szenteli magát. Dokumentációt akart készíteni az ibogáról, melynek én írtam volna meg a vázlatát, de először újra be akarta venni velem együtt a rosaritói klinikán. Ebbe hosszasabb fontolgatás nélkül beleegyeztem. Öt év telt el az elzárkózó Gabon párás dzsungelében lezajlott bwiti beavatásom brutális, ám átformáló megvilágosodása óta, és elméleti síkon jó ötletnek tűnt ismét beköszönni az ősökhöz és a karót nyelt ibogaszellemhez. Ráadásul a kiruccanást még meg is fizették. Steven fehér Lincoln Mark VIII-asával - „egy vérbeli fehér bádoghintóval", ahogyan tulajdonosa büszkén harsogta - utaztunk Rosaritóba, mely tele volt dobálva félig üres sörösdobozokkal, hamutálnak használt kávéscsészékkel, borítójukat vesztett Velvet Underground CD-kkel és egyéb maradványokkal, és úgy bűzlött, mint egy gyanús külvárosi söntés. Steven az egyik legcsapongóbb társalgó volt, akivel életemben találkoztam; viharosan ide-oda cikázva gyengéd leírást adott a lovakról, melyek a családi tanyán éltek a Yosemite-völgyben, majd a drogos kicsapongásaival hencegett, a kaliforniai bozóttüzek ellen vívott küzdelemről sztorizott, azután az Épphogy Törvényes magazin iránti előszeretetéről beszélt. Csak úgy sugárzott belőle az élet iránti elfojthatatlan és mániákus lelkesedés, de a kókadt kétségbeesés is - jól ismertem ezt a többi olyan barátom esetéből, akik számára a drogok és a pia jelentik az eszközt, hogy elbújjanak a valóság elől, miközben a legtántoríthatatlanabb tivornyázás közben is megőrzik magukban a gyermekkori ártatlanság csíráját. Steven szakadozott szexmesékkel és sikersztorikkal szórakoztatott a hollywoodi éveiből. - Tudod, nem csak szőke cicababákról és cumizásról szól az egész - ismételte el többször is a láncdohányzástól reszelős hangon. 272
Megkedveltem a fickót. Leginkább Rob barátomra, az irodalmi magazinom kiadójára emlékeztetett - Stevenhez hasonlóan ő is régi és vagyonos amerikai család sarja volt - aki túladagolással oltotta ki a saját életét. „Amerika tiszta termékei megőrülnek" - írja a költő William Carlos Williams. Robhoz hasonlóan Steven is áldozatnak tűnt, aki annak a szakadéknak a peremén áll, mely az ősapák puritán feddhetetlenséggel és „a jég hátán is megélek" hozzáállással felvértezett régi amerikai úttörő-szellemisége, valamint a feloldott tabuk és menő nihilizmus, áporodott rock and roll, kábelcsatorna-szörfözés és másodosztályú kultuszfilmek posztartiskolájának tespedése között tátong. Ki tudna összerakni egy világot ebből a káoszból? Az is egy megoldást jelentett, ha az ember a heroin démonának pusztító halálfutamába, a lelki rettegés e csalhatatlan, minden igényt kielégítő gyógymódjához menekült - és számos barátom vevő volt erre a megoldásra. Rosarito egy szelíd, szigorúan őrzött közösség volt, mely a Csendesóceán robajló hullámverésének nekiszorítva terült el egy sziklapárkányon a strand felett, ahonnan szélesvásznú naplementék tárultak az ember elé. Egy spanyolos kialakítású öntöttbeton házban szálltunk meg, melyet ízlésesen díszítettek huichol indián fonálfestményekkel és buddhista szobrokkal. Az Ibogain-egyesület igazgatója dr. Martin Polanco, egy kedves arcú és félénk modorú fiatalember volt, aki azután alapította meg a klinikát, miután egy rokonát megmentették a kokain-függőségtől egy illegális kezelésen Floridában. Az Egyesült Államoktól eltérően Mexikóban nem mondtak ki tilalmat az anyagra. Elvégeztek rajtam egy orvosi vizsgálatot, és kaptam egy tesztadagot a drogból, zselés kapszulába zárt tápiókaszínű gyökérkéreg-kivonat formájában. Amikor a többi tablettát is bevettem, nyugtalannak, borzongónak és meggondolatlannak éreztem magam - rádöbbentem, milyen elhamarkodottan, szinte hetykén vágtam bele ebbe a kalandba, elnyomva az iboga által előidézett erőteljes gondolkodásmód-váltás emlékét, mely megváltoztatta az életem pályaívét. A nővér - dr. Polanco szintúgy kedves arcú és félénk felesége - az ágyamhoz vezetett, ahol rákötött egy EKG-berendezésre és fülhallgatót tett rám, melyből könnyed, jellegtelen zene áradt. Mint egy felszállásra készülő repülőgép, mély morajlást éreztem a bensőmben, mely bömböléssé erősödött. Pszichikus receptoraim megnyíltak a Carlos Castaneda által „második figyelemnek" nevezett állapotra, melyben az intuíciók és a halvány sejtelmek képek és határozott útmutatások alakját öltik. 273
Lehunytam a szemem, hogy megfigyelhessem a benyomásokat, melyek úgy bukkantak elő, mint a mintázatok a havas tévéképernyőből - az ibogalátomásaim leginkább a szürke árnyalataiban és villódzva jelentek meg, cseppet sem emlékeztetve az LSD és a pszilocibin prizmája által vetett szivárványhologramokra. A látomások terében egy fekete férfit láttam, aki az ötvenes éveket idéző sötét öltönyt és vékony nyakkendőt viselt, és a színész Sidney Poitier-ra hasonlított. A férfi egy ötéves, virágmintás ruhába öltözött kislányt vezetett kézen fogva felfelé egy lépcsőházban. Rádöbbentem, hogy a látomásban szereplő kislány én magam vagyok. Már korábban is találkoztam e kislány-énnel különleges álmokban, melyek egyike a zsúfolt tehervagonból a koncentrációs tábor gázkamrájába vezetett, egy olyan sötét és mély seb helyére tapintva, hogy felriadván azon tűnődtem, nem egy múltbeli életet göngyölítettem-e ki. Úgy tűnt nekem, hogy a fekete férfi az iboga szellemét képviselte, és ő vezetett engem befelé ebbe az asztrális kastélyba. A belső bömbölés hangos és szünet nélküli, tárcsahangra emlékeztető búgássá változott a fülemben, mely mintha összekapcsolt volna a gyökér frekvenciájával, egy olyan rezgési szinttel, ahonnan a gyökér képes kommunikálni velem, miközben átszervezi a pszichém alapját képező mintázatokat. Eltűnődtem rajta, mi is lehet valójában az iboga - és már meg is érkezett a válasz, megtáviratozva-belekiáltva az elmémbe - „AZ EMBERISÉG ŐSEREDETI BÖLCSESSÉGTANÍTÓJA". Ez nem az én rendes mondatszerkesztésem volt - és egyáltalán nem az én szavaim. Olybá tűnt a dolog, mint egy közvetlen letöltés a növény logoszban gyökerező tudatából, mely alátámasztott valamit, amit a bwiti-beavatásom után csak futólag vettem fontolóra - hogy az iboga akár az eredeti szentség őspéldánya is lehet, a „jó és gonosz tudás fájának" nem gyümölcse, hanem gyökere, melyet a Teremtés könyvének tanúsága szerint a kíváncsi Éva és a reszkető Ádám megkóstoltak. Az iboga az egyenlítői Nyugat-Afrikában nő, amit az emberiség szülőföldjének tartanak, és egy mélységesen személyes, az egyén jellemében gyökerező „jót és gonoszt" tár fel, kemény és felnőtteknek szóló leckékkel szolgálva azok számára, akik képesek elviselni a fejlődést. Ha az iboga az eredeti növénytanító, mely felrázta a primitív emberiséget vadállati létéből a világot átalakító tudás és hatalom nyughatatlan utazására, és ha a maja naptár pontosan menetrend szerint működik, akkor milyen csodálatos szimmetria tükröződik abban, hogy a cserje az idő e pont274
ján bukkant fel a modern tudatban, visszaterelve bennünket létünk elveszett gyökereihez (a jelentések mily sűrű és kusza szövevénye rejlik ebben a szóban). Ibogautazásom újságírói jellegű közjátékokkal folytatódott. Amint megfogalmaztam a kérdéseimet, máris megkaptam rájuk a nyomatékos választ, melyet reszketeg betűkkel firkáltam le keresztben az ágyam mellett álló sárga, vonalas jegyzetblokkra. Gyötrelmes részletességgel végig kellett néznem a régi filmbevágások szaggatottságával megörökített jeleneteket a saját személyes hibáimról és tunya, dekadens szokásaimról. Megkérdeztem, mitévő legyek mindezekkel a hanyagságokkal. „HOZD ŐKET EGYENESBE NYOMBAN" - felelte kerek-perec az iboga. Az egyenesség fogalma sajátságos jelentést hordozott számomra - ugyanis gyerekkorom óta mérsékelt scoliosisban, gerincferdülésben szenvedek. A tartásom hibás, és teljesen kiegyenesedni nehéz fegyvertény számomra. Azon kezdtem tűnődni, miért vagyok ilyen borzalmasan allergiás a macskákra és a kutyákra. „FÉLELEM AZ ÁLLATI TERMÉSZETTŐL" - kurrogta a gyökérkéreg. Ezt a választ ösztönösen ésszerűnek találtam, mivel felfigyeltem rá, hogy a hozzám hasonlatos intellektuális típusok, akik elszakadnak a testiségüktől, gyakran szenvednek légzőszervi nyavalyákban, mintegy büntetésként a fizikai világ szórakozott elhanyagolásáért. Apránként kezdtem kipakolni a bűntudat terhét, amit a két évvel ezelőtti DPT-utazásom óta hordoztam, mely okkult látomásokhoz, poltergeistjelenségekhez és ahhoz a különösképp állandósult tudathoz vezetett, hogy az utazás baljós utóhatásaként összekötöttem a sorsom valami szökevény démonnal vagy luciferi erővel. Még tiszta fejjel is gyanítottam, hogy ennek az epizódnak a traumatikus igézete szörnyű eseményeket szabadított el, melyek következményei továbbra is éreztetik hatásukat mindennapi életemben - most pedig, mélyen a második figyelem állapotában, ahol a lelkem rejtett hieroglifái fénybe borultak, úgy tűnt, a gyanúm megerősítést nyert. E 2001 tavaszán lejátszódott epizód után, miközben a párom állapotos volt a gyermekünkkel, egyfolytában úgy éreztem, mintha a valóság hullámai új alakba rendeződtek volna. A halálesetek megszaporodtak az esemény körül - az apám előtte, a párom apja utána hunyt el. Most pedig annak felidézésére kényszerültem, hogy a DPT beszedését megelőző hónapokban az iboga bizonyos álmokban megpróbált megóvni engem, figyelmeztetéseket küldve - az egyik ilyen álomban, mely élénk, kísérteties és hangulatában baljósan 275
afrikaias volt, egy bepólyázott csecsemő egyre csak pörgött körbe-körbe, mint egy villogó rendőrsziréna, miközben egy álombeli hang azt zsolozsmázta:
- Baba! Baba! Baba!
A sámánizmusról írott tanulmányokban még korábban olvastam, hogy a beavatás löketei, melyek a pszichofizikai energia áramlatait szabadítják fel, veszélyesek, sőt végzetesek lehetnek a rajtuk keresztülmenő személy családja és barátai számára - olvastam ugyan a dologról, de még túlságosan „közömbös szkeptikus" voltam, hogy elhiggyem, vagy elégséges oknak tekintsem a kutatásom félbehagyására. Csak jóval az esemény után fogadtam el maradéktalanul, hogy léteznek okkult birodalmak, s hogy a bennük elkövetett hibáknak súlyos következményei lehetnek ebben a valóságban. Több hónappal a DPT-élmény után, azon az éjjelen, melyet követően a párom a második ultrahangjára ment, egész életem legelevenebb és legijesztőbb álmában volt részem. Nyomozó voltam, aki egy ügyön dolgozva véletlenül belebotlott egy szertartásba - egy rituális emberáldozatba - egy körszínházban az East Side egyik üveg irodatoronyházának a legfelső emeletén. A színpadra felugorva megpróbáltam megakadályozni a gyilkosságot, és ezzel megzavartam a bíborszín kámzsás köntöst viselő közönséget. Ekkor az álom hirtelen átváltott a Times Square-re verőfényes délidőben, ahol is két bérgyilkos üldözött; az egyikük haja narancsszínűre festve, a másik egy ormótlan és sanda pillantású vadbarom. Egy régimódi borbélyüzletbe menekültem be, ám az orgyilkosok a nyomomban voltak. A filmek gazfickóira emlékeztető vigyorral répafej azt mondta nekem, hogy lelepleztem egy okkult összeesküvést, ők pedig bosszút fognak állni rajtam. - Holnap megölünk téged, a feleségeddel és a babával együtt - mondta csúfondárosan. Amint ez a sötét álomkrimi - mely oly vadul lobogó, oly valóságon túli volt, hogy beleégett az agyamba - véget ért, felriadtam. Nem pusztán álom volt ez, hanem nyílt üzenet az asztrálsíkon lakozó ellenségektől. Bármennyire megrendültem, igyekeztem szorongásomat elrejteni a párom elől. Amikor a nap folyamán később találkoztunk, ő leült és zokogni kezdett. A vizsgálatot végző orvosok felfedeztek egy problémát: egy fizikai rendellenesség részlegesen kihatott a babánk mozgásképességére. Ez a maradandó rendellenesség akár életveszélyes is lehetett volna, de lányunk esetében „enyhe" volt, és így nem okozott bénulást. Az elkö276
vetkező hónapokban két újabb haláleset történt körülöttünk - a takarítónőnk egészséges öthónapos magzata hirtelen meghalt a méhben; a szerkesztőm asszisztensének nővére pedig odaveszett egy lakástűzben. Én persze nem hittem, hogy ezek az események összefüggnek - mégis, akkoriban a dolog különös jelképes párhuzamnak tűnt. Úgy éreztem, mintha óvatlanul kitártam volna a pokol kapuját. Világi posztmodern kultúránkban ugyan ki tudná akár csak felfogni is, micsoda pszichikus sötét anyag robbant körülöttem a jelek szerint? Az ismerőseim mind elintéznék a kérdést azzal, hogy narcisztikus téveszméről van szó részemről - csupán túl sokáig kényszerültem egyedül tépelődni ezeken a dolgokon. Kislányunk, aki nem sokkal múlt egy éves, már tudatában volt a másságának. Miért tették ezt velünk? - kérdeztem az ibogát haraggal és értetlen szomorúsággal. - ISTEN IGAZSÁGOS. Nem tudtam szembeszegülni e válasszal; a lényem legmélyéig visszhangzott. Megváltozott tudatállapotomban láthatatlan muzsikaként érzékeltem a karmikus mintázatot azon fájdalmas dolgok hátterében, melyek a saját életemben velem, valamint az ismerőseimmel és szeretteimmel történtek. Megértettem és elfogadtam, hogy az okok és állapotok visszavezethetőek a korábbi megtestesülésekre - és egyben előkészületek lehetnek arra a jövőre, mely felé haladunk. Én úgy döntöttem, hogy a tudás ösvényét követem, és szigorú iskolám volt. Ugyanakkor a történtek okai kibogozhatatlanul beleszövődtek nagyobb mintázatokba, melyek messze túlmutattak rajtunk, ahogyan az esőcseppek által vetett körök fodrozódnak és futnak egymásba, amint egyenként belehullanak a tócsákba. A hibák némelyike, melyekkel az iboga szembenéznem kényszerített, nevetségesen aprónak tűnt - mások már kevésbé. Berlinben a párom és én tanultunk egy gyógymódot a lányunk állapotára: addig tartottuk különböző testhelyzetekben, míg sírni és rúgkapálni kezdett, reflexpontokat nyomogattunk a bokáin és a hátán, arra késztetve, hogy mozgatni kezdje az eddig kevéssé használt izomnyalábokat, abban a reményben, hogy új idegi összeköttetések alakulhatnak ki bennük. Ezt naponta többször is megismételtük több mint egy éven keresztül, lányunk alig néhány hónapos korától kezdődően. Egyre elviselhetetlenebbnek találtuk, hogy napról napra így megkínozzuk őt, így hát idővel csökkentettem a kezelések gyakoriságát. Az iboga megbírált a kihagyott alkalmak miatt - én pedig vitatkozni kezdtem a növényszellemmel, 277
mondván, még csak abban sem voltunk biztosak, hogy segítünk rajta, és olyan nehéz volt megtenni, és az egész nem is számít igazán. - MINDEN SZÁMÍT - erősködött az iboga, és én ismét képtelen voltam vitába szállni egyszerű, ám hajthatatlan szemléletmódjával. Mindössze annyit tehettem, hogy megígértem, a jövőben keményebben próbálkozom - mindennel. Közönséges emberi hajlandóságaink közé tartozik a figyelmünk elkalandozása és szétforgácsolódása. Belekezdünk egy feladatba, azután elcsábít egy másik lehetőség, és máris ellankad az összpontosításunk. Visszakozunk a nehézségekkel járó dolgoktól, hiába tudjuk róluk, hogy helyénvalóak, a kényelmes és társadalmilag jóváhagyott szokások kedvéért. José Argüelles annak a célratörő erőfeszítésnek és életen át tartó odaadásnak a példájaként jelent meg a látomásomban, melyet nem nélkülözhetünk, ha meg akarjuk tenni, amit meg kell tennünk. Amikor az emberek ügyet sem vetettek a mondandójára, amikor az elképzeléseit elvetették és kigúnyolták, ő nem adta fel szívből átérzett küldetését. Ő és a felesége keresztülvándoroltak a világon, szegényen, mint a templom egere, hogy átadják üzenetüket egy új időről és egy új látomásról - majdnem elsírtam magam az alázat e képén. Az ilyen szellem elfogadja, sőt szívesen látja a látszólag áthághatatlan akadályokat, mint útjának velejáróit. Argüelles követte belső hangjának hívását, nem tántorodott el a céljától. - NE TÁNTORODJ EL - hagyta jóvá erélyesen az iboga. Eltökéltem, hogy a jövőben bármire vállalkozok is, ha egyszer magam előtt látom a helyes utat, legyen bármilyen rögös, a végéig követem. A családom iránt érzett szeretetemre, az utazásokra és felfedezésekre gondoltam, melyek kiváltságában részem lehetett, és boldognak és szerencsésnek éreztem magam. - SZERENCSÉS VAGY - erősítette meg az iboga. Felidéztem az örömöt, melyben a párommal osztoztunk a lányunk születése utáni első hónapokban. Elsöprő erejű hálát éreztem, amiért megkaptam az esélyt, hogy éljek és szeressek, hogy felkutassam a magam igazságát, és megpróbálhassak megérteni egy seregnyi dolgot. Éreztem továbbá, milyen jó, hogy az emberi történelem e jelentőségteljes szakaszában - egy világkorszak végén és egy másik kezdetén élek. Eltöprengtem a világ civilizációjának küszöbönálló pusztulásán - a robotháborúkon, az éhínségeken, a járványokon, a torz rémuralmi rendszereken, melyek társadalmunk és bioszféránk teljes összeom278
lásának valószínű következményeinek tűntek. Féltettem a magam és a családom életét New York Cityben, mely védtelen a tömegpusztító fegyverekkel felszerelt mániákusok és fundamentalisták gyűlölettel telt rögeszméivel szemben. A két szememmel láttam, ahogyan radioaktív tűzszőnyegek emésztik fel a városokat, hamuvá változtatva a kárhozott lelkek hatalmas tömegeit. Megkérdeztem az ibogát, hogy ez lesz-e az emberiség tragikus, szörnyű végzete. - MINDEN BIZTONSÁGBAN VAN ISTEN KEZÉBEN. Ez a távirati úton küldött válasz meghökkentő volt - de egyben megnyugtató is. Az üzenet megmaradt bennem, és idővel egészen belém ivódott. Megszabadított a félelemtől és a szorongástól. Miközben hagytam, hogy eltöltsön, ráhangolódtam és elfogadtam igazságát. Az iboga nekem a megvilágosodott elme egy típusának tűnt, amilyen Buddha volt, mely történetesen egy másik formát választott - testet öltött tanítómester helyett a növényszellemét -, hogy együttműködjön az emberiséggel. Az iboga átadta nekem a „kitartó szeretet" kozmikus üzenetét. Az utazás egy pontján úgy tűnt, mintha keresztülrepülnék a naprendszeren, átvágva a Nap szívén, ahol szárnyas lények pörögtek a mag körül szédítő sebességgel. Közelről úgy festettek, mint az elegáns, aranyos árnyalatú angyalok Giotto vagy Piero della Francesca freskóin. Ebben a látomásban a Nap teljes egészében tudatból állt, melyet ezeknek a kérlelhetetlenül bölcs és halványan mosolygó alakoknak a harmonikus együttmozgása fejezett ki - gondosan koreografált fénysebességű táncuk szőtte helyi csillagunk rezgéseinek mezejét. Hasonlóképpen az emberiséget is úgy képzeltem el, mint a Föld „Gaia-elméjének" megnyilvánulását - mint érzékszerveit és önelemző eszközeit jelenlegi fejlődési szakaszában. Ha pillanatnyilag gyors változáson megyünk keresztül, ez azért van - ébredtem rá -, mert a Föld finom frekvenciaváltásokat végez, és ezzel fejlődésre kényszeríti az emberiséget. Egyes pillanatokban éreztem, hogy a DMT elsöprő erejű dimenziója is ott lebeg az ibogautazás keretein túl; úgy tűnt, hogy az iboga egyfajta érintkezőfelületet képez a DMT hipersebességű szövődése-fonódása felett - mint a függöny az Óz, a nagy varázsló b an, mely elrejtette a színfalak mögötti gépezeteket. Miközben a DMT-n gondolkodtam, azt az erőteljes üzenetet vagy bepillantást kaptam, hogy jelenlegi fejlődési szakaszunkban az iboga és az ayahuasca a legjobb módszerek az emberi lények számára e birodalmak elérésére. A DMT villámcsapása sokkot okozó túlterhelés - az iboga és az ayahuasca közvetítenek a lét síkjai között, át279
alakítva a kozmikus bölcsesség magasfeszültségét, hogy mi is képesek legyünk elnyelni a lassúbb üzeneteket jelenlegi szellemi szintünkön. Meghökkentett, hogy ezek a letöltött irányelvek - melyek mintha csak a szuperelme világegyetemének alsóbb évfolyamos tananyagából származtak volna - ilyen közvetlenül, szinte a régi monoteista értelemben szóltak Istenről. Én mégsem hittem, hogy egy olyan istenre utalnak, amilyen az a bizonyos egyetlen, hosszú fehér szakállú egyén, aki kitárja vén kezét az ívelt téren keresztül Michelangelo Sixtus-kápolnájában - a féltékeny pátriárka, akit alkalmasint emberöltőkön keresztül próbáltunk kijátszani. Inkább úgy tűnt, mintha Isten annak a kozmológiai rendszernek a gyorsírásos formája lenne, mely fejlődésre késztet minket. William Blake így írt: „Isten csak létező lényekben vagy Emberekben él és működik."" Ám e lények soraiba talán magasabb intelligenciák fennkölt hierarchiái is tartoznak - amelyeket Argüelles az „Intelligens Segítségnyújtás Tanácsának Egyetemes Népe" névvel illetett". Késő éjjel öklendezni kezdtem, és keserű gyökérkéreg-üledéket hánytam. Feltettem egy CD-t, melyen afrikai dobok szóltak. A szememet lehunyva figyeltem a bwiti törzs mosolygó asszonyait, amint egy dzsungelbeli örömtűz körül táncolnak. A látomások és a hangok tovaröppentek a fejemből és szertefoszlottak - bár már ekkor is kimerült voltam, még több mint huszonnégy órának kellett eltelnie, mire aludni tudtam. Steven utazása kevésbé volt látomásos, mint az enyém. Előtte is elvonultak a hibái végtelennek tűnő ismétlődő hurkokban - sötét éjszakánk egy pontján hallottam, amint azt kiáltja: - Nem! Nem! Nem! Ő a saját potenciális jövőjét látta - ha nem áll le a heroinnal - mint egy kávézó edénymosogatója, aki fájós háttal és kibuggyanó pocakkal süpped a züllött öregkorba. A groteszk jelenet újra meg újra felvillant az elméjében, és csúfondáros, verklinyekergésnek hangzó vurstlizene kísérte. Egy másik ponton Steven megkérdezte az ibogát, mit tehetne, hogy segítsen a világon. - SÖPÖRD KI A SAJÁT PORTÁDAT! - válaszolta az iboga. Steven utólag meghunyászkodva így élcelődött: - Az iboga Isten kisded módszere, hogy azt mondja, „a kezemben vagy, kurafi!" 65 Szenczi Miklós fordítása. 66 A szójáték eredetije: GOD — Galactic Ordering Directorate — a Szerk.
280
MÁSODIK FEJEZET
A szerelem eszköze a harc, lényege a nemek halálos gyűlölete. 67 FRIEDRICH NIETZSCHE
E
I ew Yorkba visszatérve azon vettem észre magam, hogy új nehézkedési erők akaszkodnak a pszichikus életembe, konok áramlatok, melyek még mélyebbre ösztökéltek utamon, akár tetszett, akár nem. Noha akkor még nem tudtam, „az Anya" szólított engem. Először a papnőit küldte, hogy megkörnyékezzenek. A papnők részt vettek egy előadáson, melyet a sámánizmusról és a tudattágító szerekről tartottam a Columbia Egyetem rendszerint ómódi újságírókarán 2003 tavaszán, és nem voltak elragadtatva. „Semmi esetre sem vagyunk szakértők ezen a területen, csupán két nő, akiket mélységesen aggaszt a mindent elborító sötétség, mely jelenleg világunkat takarja, és akik mélységesen áhítják és keresik az eszközöket, melyekkel közreműködhetnek az életet megtartó cselekedetekben - írták nekem e-mailjükben az előadást követően. - Óhatatlanul is kiábrándító volt számunkra az ayahuasca közhelyesen romantikus beállítása. Az ilyen élmények talán a kimondhatatlan dolgok birodalmába tartoznak." Megjegyezték továbbá, hogy „létezik egy magasabb intelligencia, mely kegyetlenül meg fog leckéztetni minket, ha ezeket a hagyományokat és orvosságokat nem a lehető legáhítatosabban kezeljük". Meglepve az idegenek e-mailjének hangnemétől és attól, hogy királyi többest használnak, válaszoltam nekik; közöltem, hogy sajnálom, ha az előadásom felzaklatta őket, de nem az utolsó szónak szántam a 67 Horváth Géza fordítása.
281
témában. Javasoltam a megbántott nőknek, hogy tartsák meg a saját rendezvényüket az ízlésüknek megfelelőbb előadókkal; ha megteszik, ígérem, hogy én is megpróbálok részt venni rajta. Válaszomat barátságosabb üzenetváltás követte. Több héttel később elmentem egy partira egy műgyűjtő és magángaléria-tulajdonos otthonába; a lakás a Gramercy Parkban volt a National Arts Club ódivatú pompája felett. Itt mutatkozott be nekem az egyik megbántott nő. Sikkes bársony kosztümkabátjában karcsú és mellbevágóan gyönyörű volt, hosszú sötét hajjal és szépséges karvalyarccal. A papnő egy fényűző bézs kanapén ült egy hatalmas, falba süllyesztett, türkizszínű fénnyel megvilágított akvárium előtt, mely trópusi halakkal volt tele, s amely körül az osztrák szürrealista Hans Bellmer játékbabavégtagokat és torzókat ábrázoló rajzai és divatos cseppekből és pacákból álló nagy, absztrakt festmények függtek, és elmesélte nekem, hogy együtt dolgozott egy gyógyítónővel, aki egy sámánközösséget vezetett a nyugati parton. Hódolatteljes és elragadtatott hangnemben beszélt az utazásairól, szemében fehér fények villództak, miközben leírta az erdei szertartásokat, növényszellem-látomásokat és dobolóköröket, melyek színtiszta energiákat támasztottak a gyógyításhoz. - A szertartásaink során mi az Anyával működünk együtt - mondta a borospoharak koccanása és a koktélcsevely közepette. - Olyan gyönyörű, ahogyan eljön közénk. Néha oly hatalmas energiákat kelt, hogy egészen elborítanak minket. Meg kell tanulnunk, hogyan fogadjuk be a rezgéseit. A papnő absztrakt művész volt, és csillámló színeket festett, de azt mondta, hogy mióta nemrégiben felfedezte ezt a szent világot, egészen megváltozott, és áthelyezte az élete fókuszpontját. Engem egyszerre nyűgözött le a hevessége és taszított egy belőle áradó kisugárzás, mely megfélemlítően vallásosnak, áhítatosnak vagy talán szektásnak tűnt. Mihelyt az első papnő felvette a kapcsolatot, a második papnő is lépett. Az egykori modell, aki akkoriban buddhista ügyekre gyűjtött adományokat, meghívott ebédre - természetesen makrobiotikusra. Az első papnőhöz hasonlóan ő is az Anyához fűződő viszonyáról beszélt izzó, mégis visszafogott és alávetetthez illő kifejezésekkel. Ő egy gyógyító-lelkigyakorlatot szervezett egy eldugott és sziklás hawaii szigeten, melynek programjába jóga, napfürdőzés és óceánban lubickolás, ízletes nyerskoszt és az a lehetőség tartozott volna, hogy közvetlenül az ő tanítójával, vagyis azzal a gyógyítóval dolgozhatom együtt, aki sámáni 282
szeánszokon eme ősi anyaistenség sugallatait közvetíti. Ők azt akarták, hogy csatlakozzam hozzájuk. A díjazástól eltekintenének, figyelembe véve szerény anyagi kereteimet. Természetesen csábított a dolog, de a nő nem győzött meg. Nem láttam be, hogyan illeszkedne ez az utazás a könyvhöz, melyet a jóslatokról írok. A második papnő felvilágosított. Elmagyarázta nekem, hogy a tanító munkája közvetlenül kapcsolódik a bennszülött jövendölésekhez, mivel arra irányul, hogy a szent orvosságok hagyományainak egyesítése révén megismertesse egymással „Észak Sasmadarát" és „Dél Kondorkeselyűjét" - szertartásaikon ayahuascával, gombákkal, peyotéval, marihuánával és ibogával dolgoztak. A tanító csoportja közvetlen összeköttetésben állt az Amerikai Bennszülött Egyházzal, a brazil Santo Daime-vallással és a gaboni bwitikkel. Hazaérve felvetettem a páromnak, hogy látogassunk el együtt Hawaiira, ám ő nem bízott az indítékaimban, és elvetette az ötletet. Kapcsolatunk a lányunk születése utáni első hónapok családi összhangjának időszaka óta romlásnak indult. Úgy tűnt, hogy bármit teszek - vagy nem teszek - csak tovább szaporítom a szenvedéseit. Az időnk java részében dühös volt rám. Bár bőven akadnak hibáim, párom haragját eltúlzottnak találtam. Mintha mindig egy kifeszített kötélen egyensúlyoztunk volna. Az egyik első közös nyaralásunkon, miközben egy nyaralókomplexum közös úszómedencéje mellett hevertünk Miami South Beachén, a párom mosolyogva odafordult hozzám. - Te okosabb vagy nálam - mondta. Én tiltakoztam, hogy szó sincs róla. - De igen - felelte. - Okosabb vagy nálam, és ez nagy szerencséd. Mert ha nem lennél okosabb, mint én, akkor tönkretennélek". Visszahúzó erő volt az, mely egymáshoz hajtott bennünket; ellentétes hajlamaink hátterében - ő esztétikai tökéletességet talált az anyagi részletekben, én könnyen megfeledkeztem róluk, ő örökölten ragaszkodott a formalitásokhoz, én figyelmen kívül hagytam a bevett szokásokat - a személyes akarat hasonló vadsága izzott. Ha a párom szerette bennem azt, hogy útkereső vagyok, természetem szélsőséges megnyilvánulásai egyben taszították is. Bár a sámáni kutatásaim megalapozottságáról írtam, ő gyakran nevezett „drogfüggőnek", a kábulat árulkodó jeleit fürkészve a szememben - ő maga sosem próbálta ki a tudattágító szereket. Míg nekem rögeszmém volt az Apokalipszis jéghegye, mely felé biztos kézzel kormányozzuk civilizációnk Titanicját, ő a szememre hányta, hogy miért nem szerzek magamnak valami rendes, tisztességesen fize283
tett munkát. Legsötétebb hangulataiban a fejemhez vágta, hogy sosem szerettem őt, csak kihasználtam, és „átvertem, mint szart a palánkon". Mivel útban Hawaii felé át kellett szállnom, eltöltöttem pár órát a káprázatszerű dallasi reptéren. Ebben az átmeneti ürességben, ahol élettelen levegőt keringetnek a váróterem kényelmetlenül szögletes széksorai és szelíden kimúló cserepes páfrányai között, úgy tűnt, mintha épp elszabadulni készülne a pokol. A mozgójárdák mellett kertvárosi családok loholtak Banana Republic márkájú khakicuccokban, az arcukat elfedték az atípusos tüdőgyulladás vírusfenyegetése ellen viselt fehér maszkok. Egy katonai osztag tagjai - rövid hajú fiatal katonák a frissen nyírt birkák üres tekintetével - álltak őrt olívaszínű posztóban, tábori kulaccsal a hasukon és támadófegyverekkel a vállukon. Megálltam egynél a falba csavarozott tévéképernyők látszólag végtelen sorában, melyek minden áldott nap huszonnégy órában szórakoztató hírműsorokat harsognak az ürességbe. Éppen abban a pillanatban vonultak be az Egyesült Államok hadseregének tankhadosztályai a legyőzött Bagdadba a „Meglepetés és elrettentés hadművelet" végső szakaszában. Miként a bibliai „ember orczájú sáskák" a Jelenések könyvéből, melyek magát a valóságot prédálják fel, a CNN és a FoxNews bemondói alig tudták magukba fojtani e fantasztikus győzelem felett érzett cirpegő lelkesedésüket. Tíz órával később hunyorogva néztem körül a Paradicsomban. Egy gazdag házaspár ragyogó ötlettel megvásárolt tizenhatezer hektár hawaii földet - egy kis sziget nagy darabját - és érintetlen ökológiai rezervátummá alakította. A birtokon egyaránt találhatók köderdő borította kanyonok, épített kertek, susogó pálmafák, egzotikus csemetekertek, sziklaszirtek és selymes homokú strandok. A földhöz egy masszív, fakeretes nyárilak is tartozott, melyet az 1920-as években épített egy mágnás-hazárdjátékos egy mára majdnem teljesen eltűnt fafajtából, és amelyet most átalakítottak a szertartási központunknak. Odakint a szélesen aláereszkedő gyepen madarak trillázó éneke áradt; buja botanikai bőség hajladozott a lágy szellőben; hatalmas, zománcosan csillogó, sárga-fekete zebracsíkos pókok pihentek uralkodói méltósággal opálfényű hálóik közepén. Az aprócska szobában töltött első éjszakámon nyugtalanító álmot láttam, melyben a tanító egy agymosó szekta vezetőjeként jelent meg, aki megvilágosodás helyett barbiturátos tapaszokat osztogat, melyektől az ember nem feleszmél, hanem elbódul. A program másnap reggel kezdődött. 284
- Míg itt vannak, engedjék, hogy az Anya viselje gondjukat - mondta a tanító kommunája gyógyítóinak karéjában, akik kivétel nélkül nők voltak, kivétel nélkül fehér öltözékben, miközben körben leültünk a nappali padlójára. - Ha szükségük van bármiféle külön kezelésre, vagy speciális imádságokat mondhatunk Önökért, csak szóljanak bátran! Ez az Önök ideje az öngyógyításra és arra, hogy megkapják mindazt, ami segít előrejutniuk az útjukon. Egyik társa még korábban felállított magának egy őrhelyet különféle szamárfüles tarotkártyákkal, valamint a gyógynövények és füstölők bőséges kirakodóvásárával, melyeket most precízen finomra hangolt, mint egy vadászpilóta a repülőgép műszerfalát - időnként felfordított egy kártyalapot és tanácsot kért tőle, lángra lobbantott egy halmocska mirhát vagy kéve zsályát egy lágyan elsuttogott imádság kíséretében. Én nem tudtam, hogy mire véljem ezt a jelenetet. Noha érdekeltek az ezoterikus és okkult dolgok, megőriztem szülővárosom, New York szkepticizmusát - ahol a pénz beszél, és mindenki ugat - és nem sok türelmem volt a széllelbélelt New Age szirupos érzelgősségéhez. A tanító azonban, egy ötvenes éveiben járó energikus hölgy, akinek éles szemei fehér baseballsapkája alól kémleltek ki, korántsem tűnt szemfényvesztőnek vagy bárki bolondjának. Megkért minket, hogy körben haladva egyesével mondjuk el, mi hozott minket erre a találkozóra. Miközben hallgattam a többieket - csoportunkban voltak ügyvédek, divattervezők, terapeuták és így tovább - az érzéseim ingadoztak a gyanakvás, a cinizmus és valamiféle mélyebb, benső behódolás között annak a folyamatnak, ami itt kezdetét vette. Amikor rám került a sor, saját magamat is meglepve a lányom fizikai állapotáról beszéltem és arról, mennyire félek tőle, hogy én vagyok az okozója, mivel a tudattágító szerek óvatlan használatával okkult energiákat szabadítottam el. Beismertem, hogy úgy érzem, a lányom miatt jöttem el ide, bármiféle jótékony hatása lehet is az imádságnak rá nézve. A tanító megkért, hogy tegyem ki a lányom fényképét az oltárra, melyet felállítottak, s amely különböző gurukról és spirituális vezetőkről készített fotókból és képekből, nagy kvarcdarabokból és más kristályokból, keresztény szentképekből és buddhista szobrokból állt, én pedig követtem az utasítását. A tanító elmondta, hogy szertartási tevékenységük során arra kérték az Anyát, hogy térjen vissza, „telepedjen vissza az általa teremtett világba". Beszélt nekünk üzenetekről, melyeket transzállapotban kapott - egy alkalommal például az Anya azt mondta neki: 285
- Az elme káosznak fogja n vezni ezt a kort, amikor úgy tűnik, hogy minden lehetőség nyitva áll, és minden az összeomlás szélén egyensúlyoz. Én azonban az „őstalajna " hívom. A tanító elmondta, hogy a s máni növényekre úgy tekint, mint „ékkövekre az Anya kosarában". - Az Anya azt akarja, hogy gyelőre őrizzük meg őket. Később majd megmondja nekünk, hogy kívá sága szerint mihez kezdjünk velük. A tanító előre látott egy po tot, amikor a sámáni orvosságok eltűnnek a Földről - amikor többé ár nem lesz szükségünk rájuk. Aznap éjjel homályos csészé ből sűrű gombafőzetet és szíriai rutát ittunk. Lehunyt szemmel, török" ésben ülve látomásom volt egy bíborpelerines jelenésről csavaros szar akkal, aki egy gótikus táj fölé magasodó sziklán egyensúlyozott, mint e alak Aleister Crowley tarotkártyáiról. Az alak a DPT-démon emaná iójának tűnt, mely most valamiképpen megszelídült és pszichém egy spektusává vált, szövetségesként munkálkodva az én oldalamon. A , második figyelem" állapotában mélyebben eltöprengtem a majákon. megfelelések, melyek beágyaztak engem José Argüelles Álomvaráz rendszerébe, tanításként tárultak elém. Ösztönösen megértettem kapc olatomat ezzel a galaktikus civilizációval, ahogyan Argüelles leírta ő et, akit azért küldtek e jelen időbe, hogy az átmenet felé terelje az emb • riséget, és segítsen a Földnek elérni a harmonikus együttállást a meg • lelő pillanatban. Az én elhelyezésem az ő naptárában olyan volt, mint e későbbi keltezésű levelezőlap, mely a jövőből érkezett szellemi posta ádámba, egyfajta nyomravezető jel vagy „támpont", melyet valami játé os intelligencia hagyott, aki a térről és időről alkotott jelenlegi elképzi léseinken túl tevékenykedik. Beugrott egy másik gondol is, mint ahogyan egy belső fogaskerék elfordul. Ez egy titok volt, mel et sajátos vezetéknevem furcsa fejtörője rejtett. A szótárban az áll, ho a pinchbeck „cink és réz aranyutánzatként használt ötvözete", melye Christopher Pinchbeck, tizennyolcadik századi órásmester - aki finomművű mechanikus időmérőket készített az angol nemességnek - és alkimistatanonc avagy „famulus" talált fel, miközben vegyi úton igyekezett előállítani az alkímia aranyát. A szó egyben az „olcsó utánzat", vagy melléknévként a „talmi, hamis" jelentést is felvette. A „májá" szó egyik szótári meghatározása „az érzékelhető világ káprázatként való megjelenése". A májá világát egyfajta „talmi" valóságnak is tekinthetjük. A maják, az alkimisták aranyának keresése, a tér és idő illuzórikus mátrixa - mintha mindezeket egyetlen szóvicc286
be, az én hóbortos titulusomba gyúrta volna össze valami kápráztató és kifinomult elme. Ismét McKenna „kozmikus vicce" jutott eszembe. Az első papnő egy féktelenül heves, színpadias utazásra lőtte ki magát. Különböző testhelyzeteket vett fel, felállt és felemelte a karjait, úgy verdesett velük, mint egy egzotikus madárnő, aki szárnyra akar kapni. A tanító és segédszemélyzete odamentek hozzá segíteni. Lehúzták a földre, kezüket a hátára és a hasára tették, és dallamos összhangban kántálni kezdtek - „á-nan-dí-áá, á-nan-dí-áá" - körülötte, miközben a papnő lassan kiengedett, lecsillapult és elernyedt. Másnap délután magánjellegű eszmecsere céljából találkoztam a tanítóval egy virágzó fa göcsörtös ágai alatt a sziporkázó gyepen, aki oldalán női consiglienkkel jelent meg. Elmondta, hogy olvasta a könyvemet és „az írnokok egyikének" tekint, akik megörökítik az átmenetet a 2012. esztendőbe. Mivel szóba hozta a témát, megkérdeztem tőle, hogy véleménye szerint mit jelent ez az átmenet. „Az idő és a tér egy újfajta megtapasztalását" - felelte. Közölte, hogy a közössége „Fekete Jávorszarvas lakota próféciáinak szellemében él", aki megjövendölte a sámáni gyógyító hagyományok egybeolvadását - ez volt a csoport titkos központi célja. Ő maga kerülő úton jutott el ehhez a munkához; már régen elmerült a spirituális átalakulás személyes folyamatában, amikor nagyerejű álmot látott, melyben egy törzsi szertartás során egy gyökeret mutattak neki. Azt az utasítást kapta, hogy kutassa fel ezt a gyökeret, és igya meg, hogy „segítségére legyen prófétáló és gyógyító munkájában" - később rájött, hogy ez a gyökér az iboga volt. A tanító Délen született, óvónőként dolgozott állami óvodákban, azután egy bántalmazott és a családjuktól elszökött lányokat befogadó nevelőotthon igazgatónője lett. Amikor ráébredt, hogy a rendszeren belülről lehetetlen megreformálni a rosszul működő intézményeket, melyek a bíróságok és a jogrendszer „hulladéklerakó helyeiként" szolgáltak, elkezdett odafigyelni a „belső hangra", mely azt mondogatta neki: - Nem a megfelelő tóba dobod a köveidet. Most a saját benső útvesztőd lajtorjáján kell felkapaszkodnod, hogy eljuss a kollektív tudat óceánjához. Ezt az intuitív ösztönzést követve belefogott a kundalini felébresztésének hosszú folyamatába, mely éppúgy átalakította az életét, mint a testét. A kundalini, a „kígyó ereje" egy okkult energia, mely a jóga hagyományának szövegei szerint a testünkben rejlik. A kundalini a legtöbb 287
emberben a gerinc tövénél „szunnyad", ám amikor elkezd ébredezni, felfelé utazik, keresztülhalad a különböző csakraközpontokon, kiégeti a tisztátalanságokat, és erőteljes változásokat idéz elő, amit gyakran kísérnek betegségek és súlyos, akár életveszélyes fizikai tünetek. A Szat Csakranirupána szerint, melyet több mint ötszáz évvel ezelőtt írt egy bengáliai jógi, Purnánada: Az alvó kundalini rendkívül finom, miként a lótuszvirág szárának rostja. Ő a világ összezavarója, aki lágyan elfedi a központi Nagy Tengely „kapuját." Ragyogó, kígyószerű alakja, mint a trombitacsiga spirálja csavarodik körbe három és félszer; fénye miként az erős villám felvillanása; édes mormolása miként a szerelemittas méhek alig kivehető zümmögése. Ő tartja fenn e világ minden lényét a belégzés és kilégzés útján, és fényeskedik a nemi tájék üregében. A jógagyakorlatok célja az, hogy ezt az energiát fokról fokra végigvezessük a testen fel egészen a fejtetőig, jelképesen egyesítve Saktit, a nemi energiák női őselvét Sivával, az egyetemes tudat férfi istenségével. Ahogyan a tanító írta visszaemlékezésében: „Az én gyakorlatomban Sakti megtalálta az útját felfelé a gerincoszlopomon, megnyitva minden csakrát, kitisztítva az egyes központok felgyülemlett lerakódásait, azután keresztülment a fejtetőmön, aláhullott a harmadik szemembe, a torkomba, és megtöltötte az »arany harát«, mely a hastájékon található." A tanítónő hite szerint az emberiség jelenleg a „kundalini kollektív felébredésén" megy keresztül, ami „átformálja és végérvényesen átalakítja majd ezt az álmot, melyet valóságnak nevezünk". Egy bennszülött prófétikus szöveget idézve a mi pillanatunkat annak az időszaknak nevezi, amikor „álmainkkal felébresztjük a világot". Felébredésének fáradságos és archetípusos utazása Texasból elvezette őt Svájcba, ahol tanulmányokat folytatott a Jung Intézetben; az Istenanya látogatásaihoz a jugoszláviai Medugorje faluba, ahol valaha a Szent Szűz megjelent egy csapat gyereknek a helyi templomban; egy „éteri behatoláshoz" egy amerikai indián naptánc során a hopik földjére; Ánanda Mai guru menedéket nyújtó közösségébe Indiában; és Peruba, ahol ő és a férje újraéltek egy tragikus múltbéli életet Machu Picchu ősi papi kasztjának körében. Mélyreható energetikai váltásokat írt le, melyek során mintha egy fehér fény áradt volna keresztül rajta hangos 288
zümmögéssel, más korok, helyek és világok látomásait, valamint konkrét üzeneteket tolmácsoló hangokat idézve elő. Az 1980-as évek elején az egyik ilyen beavatásszerű epizódot követően - melynek végén egy hang bejelentette, hogy „ha egyszer megfogtad az eke szarvát, soha többé nem nézhetsz vissza", és amely sok évvel azelőtt történt, hogy tanulmányozni kezdte volna a sámáni szereket - ő és a férje azt vették észre, hogy „a téglák a garázsunk külső falán teljesen kipúposodtak... A kőművesmester sem tudott rá magyarázatot adni". A felemelkedő kundalini energia „elektromossággal töltötte fel a tanítónő mezejét, szinkronicitásokat idézve elő, melyek mintha csak egybeolvasztották volna a belső és külső valóságot". Közvetlenül az után, hogy megérkezett Svájcba, egy tiszta álomban azt az utasítást kapta, hogy vezessen addig, míg késztetést nem érez a megállásra, és ezután egy „indián kezek" faragta keresztet fog találni. Másnap az utasításoknak engedelmeskedve azon vette észre magát, hogy egy régiségboltba lép be, ahol felfedezett egy talizmánt, mely megfelelt az álombeli leírásnak, így hát megvásárolta. Én magam is átéltem egy hasonló tapasztalatot a DPT-beavatásomat követően: egy különleges látomást egy vörös bársonyzakóról, melyet leskicceltem a jegyzetfüzetembe, hogy azután leszállított áron rábukkanjak egy alagsori mintadarabvásáron az apám padlásszobájának tőszomszédságában. Sok év elteltével, amint a pszichéje megnyílt más dimenziókra és a lét más rendjeire, a tanító felfigyelt rá, hogy az intuíció mély szintjeiről cselekszik olyan ismeretek alapján, melyek spontán módon bukkantak fel benne. Egy római utazás során azon vette észre magát, hogy elsötétül előtte a világ, miközben a mosogató előtt áll a szállodai szobájában. „Egy sötét folyosón voltam, és egy férfi beszélt hozzám olyan nyelven, mely nem e bolygóról való. Úgy tűnt, hogy nagyon jól ismerem és értem az illetőt. Parancsoló modorban szóltam hozzá, követelve, hogy tűrijön el - távozzon belőlem." Normális tudatosságához visszatérve úgy érezte, felhívást kapott, hogy legyen ennek az entitásnak a közvetítője - „ám lényem egy része nagyon határozottan visszautasította. Világos volt számomra, hogy ha ilyen feladatra kérnek fel, közben a tudatomnál akarok lenni. De mit jelent ez egyáltalán?" A testi átszerveződés nyolc éven át tartó, sokszor gyötrelmes folyamata az első olyan alkalmakkal kezdett tetőzni, amikor megtapasztalta a szamádhit, a misztikus elmerülést a színtiszta fényességben, mely átmenetileg eltörli a normális tudatot. Fizikai megnyilvánulásként a 289
tanítónő állandóan duzzadt állapotban lévő „Buddha-pocakot" eresztett. Miközben egy éjjel az ágyban feküdt, „kiformálódott valami a bőröm alatt medencetájékon, ami kisebb férfiököl méretű volt, és vonagló mozgással felfelé terjedt a hasüregem közepéig, hogy azután szívtájékon megálljon". A folyamat órákon át folytatódott, a férje és egy közeli barátja halálra rémülve figyelték. „Amikor másnap reggel felébredtem, a pocakom annyira kitüremkedett, hogy körülbelül öthónapos terhesnek néztem ki." Egy pszichikus barátja elvégzett rajta egy leolvasást, és azt mondta, hogy „éppen egybeolvasztja a valóságokat. Ezek az egybeolvadó valóságok nem adnak ki semmiféle szerkezetet. Nincs hozzájuk elméleti keret. Nincs szellemi hardver. Nincs semmilyen program a számítógépünkben, ami megfelelne". A tanító ráébredt, hogy éppen átformálják az Istenség edényévé, és miközben egyaránt átélt testi kínokat és bódhiszattvához illő látomásokat a mélységes szeretetről és üdvözültségről, átadta magát a folyamatnak. Egy látomásban egy hang így suttogott neki: „Mi egyéb a születés, mint belélegzés. Mi egyéb a halál, mint kilélegzés. Hát nem jött el az ideje, hogy e kettőt összekössük?" A tanító „archetípusos mezejébe" belépve én magam is tapasztaltam néhány enyhe látomásos felcsatlakozást. Miközben a nyárilak mellett lévő medence partján feküdtem, lehunyt szemmel rövid transzba merültem, és arra figyeltem fel, hogy zömök szellemalakok vesznek körül szögletes hawaii arcvonásokkal, és dübörgőn kántálnak:
Hai! Hai! Hai!
Egy másik ponton meghökkentően tiszta képet fogtam egy hosszú kenuról vagy csónakról, mely lefelé úszott egy mély, dzsungellel szegélyezett folyón. Míg meztelenül napfürdőztünk együtt egy magánstrandon - fehér homok és ragyogó akvamarinkék óceán a fölénk tornyosuló sziklán tövében - az első papnő elmesélte nekem a gombalátomásait. Felszárnyalt a testéből a magasba, hogy gyönyörű fénylényekkel találkozzon. A szellemek „Asóka menyasszonyának" szólították és elmagyarázták neki, hogy így hívták azt az indiai fejedelmet vagy ázsiai nagyurat, akinek egy korábbi életében a hitvese volt. Elvitték őt, hogy találkozzon Asókával a „szellemvilágban"; a fejedelem mélységesen hálás volt a papnőnek, amiért bevezette őt a buddhizmusba és rávette, hogy a megvilágosodás ösvényét kövesse.
290
Ha sámáni munkát végzel egy kis csoporttal közösen trópusi környezetben, az idő csak úgy rohan. A következő néhány nap folyamán az első papnő és én egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Sohasem találkoztam még hozzá hasonló teremtéssel. Mintha csak egy kristályosan tiszta hang áradt volna belőle. Természet adta közvetítőcsatorna volt, aki minden egyes ülésen rendkívüli látomásos állapotokba került, és mint elmondta, a testen kívüli felfedezései olyan csodálatosak voltak, hogy néha már attól félt, nem is fog visszatérni - összehasonlítva ez a valóság oly silány és szürke volt. Elbeszélgettünk módszereink különbözőségéről, melyekkel a látomások birodalmait megközelítettük. Én bevallottam, hogy továbbra is kíváncsi vagyok a homályos vagy akár sötét erők működésére. Az első papnő, akit római katolikusnak neveltek, és Szent Teréz misztikus írásaiból merített ihletet, határozottan kijelentette, hogy ő eltökélten meggátol mindennemű betolakodást a sötétség birodalmaiból. - Úgy vélem, az a teendőnk, hogy megtanuljuk, hogyan élhetünk a Fényben - mondta. A testére olyan eszközként gondolt, mely átalakítja a sötétebb rezgéseket gyógyító energiákká. Szerény körülmények között nőtt fel idegenben egy tanyán, ám elegáns szépsége és a személyéből sugárzó erő révén nagyobb dolgokra volt hivatott. Élete sok hányattatás, köztük egy tönkrement házasság után a sikeres művészi karrier révébe jutott. Hawaiiról sok év után először haza akart látogatni abban a reményben, hogy az Anyával végzett munkája során nyert erőt és áldásokat átviheti csonka és vérfertőzéssel sújtott családja erőszakos mintázatainak meggyógyítására. Bár élveztem a papnővel töltött időt, nem ez állta hetem középpontjában - összpontosításom tárgya egy finom belső korrekció, az erők csendes áthangolódása volt. Olyan érzés volt, mintha a zaklatott és sóvár és birtokló gondolatok régi rétege, mint feltapadt kacsakagylókból álló kéreg, leválna pszichém víz alatti hajótestéről. Egy esti ayahuasca-ülésen, melyet a parton tartottunk, s amelyen a tanító énekét majdnem teljesen elnyomta a hullámverés és a szél, figyeltem, amint minden eszembe ötlő cinikus és elidegenült gondolat vérbeli képregénydémonként vagy vihogó gonosz manóként jelent meg látomásaimban. Ráébredtem, hogy az ilyen negatív gondolatok az akaraterő kudarcainak, egyfajta pszichés ernyedtségnek a következményei. Eszembe jutott az, amit Rudolf Steiner írt - hogy az ember képes egy olyan pontot elérni a fejlődésében, 291
melyen semmiféle gondolat nem bukkanhat fel az elméjében, hacsak ő meg nem engedi. Az „elszállásról" alkotott kamaszos elképzeléseken túl a sámáni anyagokat a lélek újraprogramozó szereiként, az akarat edzésére és erősítésére szolgáló eszközökként is felhasználhatjuk - pszichikus jógaként egy tartósan felfokozott szellemi állapot elérésére. A lelkigyakorlat elején mindnyájan húztunk egy jóskártyát látatlanban azzal, hogy csak a hét végén fordítjuk meg. Az enyémen többek között ez állt: „Minden utazás külsődleges, belső utazás nem létezik. Hogyan is utazhatnál a bensődbe? Hiszen máris ott vagy." A hét folyamán úgy éreztem, hogy kapcsolatot találtam lényem elfeledett magjával, mely tökéletesen nyugodt és érintetlen volt, nem vágyott semmire, még látomásokra sem - és ez hatalmas ajándéknak tűnt. Mindazonáltal egyelőre még nem maradhattam meg e helyen. Az első papnőhöz fűződő barátságom a testi - de nem szexuális - bensőségesség szintjéig fejlődött. A lelkigyakorlat egyik utolsó éjszakáján egymást átölelve feküdtünk párnáinkon a nyárilakban. A papnő hirtelen hozzám fordult és lágyan azt mondta: - Szeretlek. E szót oly sokféleképpen lehet kimondani - az ő megnyilatkozása, ahogyan New Yorkba visszafelé utazva a repülőgépen és a rákövetkező hetek és hónapok során végiggondoltam, nem játszi vagy pusztán barátságos kijelentésnek tűnt; inkább mintha a lelke legmélyéről suttogta volna el. Nem tudtam, mihez kezdjek vele, és mit akar jelenteni - mindketten komoly kapcsolatban éltünk. Ez az egyszerű kijelentés mintha valamiféle kötelezettséget rótt volna rám; egy ősi, lerázhatatlan felelősség rándulását éreztem - ám azt nem láttam előre, micsoda kisiklást okoz ez még az életemben. A búcsúösszejövetel körében a tanító közösségének gyógyítói a munkájukról beszéltek. Megvitatták, miként birkóztak meg félelmüket, hogy a kormány üldözni fogja őket, amiért továbbra is tilalom alá eső növényi anyagokat használnak. Az egyik nő elmondta, hogy ő úgy tekint a hagyományos növényi ismeretekre, mint amelyek „nem titkosak, de szentek; nem rejtettek, de őrzöttek". Rám mély benyomást tett, hogy milyen rendíthetetlenül fogadták a kockázatokat annak érdekében, hogy megtehessék, amit érzésük szerint meg kellett tenniük. Az első papnő másnap reggel távozott. Búcsúzóul megöleltük egymást. - Múlt éjjel azt álmodtam, hogy találkoztam a lányoddal, mint fiatal nővel - mondta. - Álmomban gyógyító kezei voltak. 292
HARMADIK FEJEZET
ff
éhány hónappal hawaii idillemet követően - e röpke paradicsomi közjáték után, mely hosszabb tartózkodáshoz vezetett a purgatóriumban - visszatértem Glastonburybe, a gabonakörök világosabb megértésére törekedve. A mintázatok ingerlő talánya kitörölhetetlenül belevésődött az elmémbe az előző nyár rövidke portyája óta. Minden egyes elolvasott cikkre vagy könyvre, mely alátámasztotta a valódiságukat, jutott egy éppolyan meggyőző szöveg vagy tréfacsináló honlap, mely cáfolta ezt az álláspontot. A párom kibérelt nekünk egy házat egy kanyargós, fákkal szegélyezett utcán, mely a Tor idomtalan halmához vezetett, azonban a munkájából kifolyólag csak több héttel később tudott utánam jönni a lányunkkal. Első kiruccanásom a földekre - két hűvösen szkeptikus barátommal a nyugati partról - gyászos kudarcba fúlt. A mintázatok, melyekre rábukkantunk, letaposottnak és élettelennek tűntek, a turisták tolongásától tépázottnak, úgyhogy már attól féltem, veszett ügynek szenteltem magam. Megrögzötten goromba idősebb barátom, Michael Brownstein, a World on Fire (Lángokban álló világ) szerzője megragadta az alkalmat, hogy párom távollétében pár hétre eljöjjön, és kocsit béreljen. Jóllehet Michael több spirituális irányzatnak hódolt, mint bármely más ismerősöm - a nyerskosztdiétáktól a csikung csoportfoglalkozásokig, a tolték sámánizmustól a tibeti buddhizmusig -, kezdetben még ő is gyanakvóan és tenyérbemászó lesajnálással állt az alakzatokhoz. Mindazonáltal
293
elhatározta, hogy igyekszik elfogulatlan lenni, és rászánja az időt, hogy maga vegye szemügyre a jelenséget. Amikor egy reggel felhívtuk Michael Glickmant - aki a gabonakörkutató tevékenység „légiforgalmi irányítójaként" jellemezte magát -, értesültünk egy vadonatúj alakzatról, ami nemrég materializálódott egy tiltott gabonaföldön, mely egy olyan gazda tulajdonában volt, aki Glickman szerint rühellte, hogy évről évre mintázatok jelennek meg a földjén, és nem volt hajlandó beengedni az embereket az alakzatokhoz. Mi levezettük a nyolcvan kilométert Somersetig, azután csak azért is végighajtottunk a magánúton a gazda házáig, ahol egy rosszarcú, terhessége vége felé járó fiatalasszonyra találtunk, aki egy ugató kutyakölyökre rikácsolt. Fizetséget kínáltunk neki, ha láthatjuk az új kört, ám ő ránk förmedt, hogy tűnjünk el - majd tovább ordibált a kutyájára, s közben felemelt bottal fenyegette. Glickman, aki egy évtizedes gabonakör-portyázás után úgy ismerte a környéket, mint a tenyerét, pontos útbaigazítást adott nekünk arra nézve, hogyan juthatunk el lopva a mintázathoz. A kocsit leállítottuk egy árokpart mentén, és több kilométernyire belopakodtunk a mezőgazdasági terület lágy lankái közé - éberen fürkészve a mezőőröket vagy vasvillát forgató helybelieket - egy régi római út máig fennmaradt kerékvágásaiban, mely több gabonaföldön keresztülvágott, és átszelt egy kis ligetet. A távolban több újkőkori halmot is láttunk, ahogyan Glickman leírta, és a traktornyomok mentén feléjük indulva rá is találtunk az alakzatra. A rendkívüli alakzat úgy hatvan méter átmérőjű lehetett - akárcsak az elmúlt nyáron a „Világfánál", most is úgy éreztem, mintha valamiképpen megemelkedne a pszichikus amplitúdó. A mintázat egy nagy kört formázott tizenegy koncentrikus gyűrűvel. A gyűrűk nem egyszerű dísztelen vonalak voltak, hanem mindegyiket hullámos „tojásléc" minta csipkézte; felülről úgy nézett ki, mint egy bronzkori pajzs. Az összetett gabonakör kivitelezése nagy szakértelemre vallott, és tökéletesen igazodott a néhány száz lábnyira elhelyezkedő sírdombokhoz. A mintát aprólékosan gondos és összehangolt erőfeszítéssel hozták létre - de vajon mi végre? Tekintettel a helyi gazdák ellenségességére, alig egy maroknyi ember fogja valaha látni személyesen. Egyetlen szó nélkül mindhárman - egy holland nővel, Michael ismerősével utaztunk - a gabonakör más-más részei felé indultunk, majd lefeküdtünk a száraz, ledöntött gabonára, és meglehetősen hosszú ideig csendben 294
hevertünk. Az idő mintha kitágult volna. Úgy tűnt, a légkör kézzelfogható töltést hordoz, szinte pattanásig feszül, ami a földre kényszerített és ott is tartott minket. Miután felráztuk magunkat a transzállapotból, visszatértünk a kocsinkhoz és az ötezer esztendős Avebury kőkörökhöz, e hatalmas, fűrészfogas sziklatömbökhöz hajtottunk, melyek félkörbe fogják az ősi várost - a másik felét lerombolták a gyanakvó keresztények a középkorban. Végigsétáltunk a megemelt bakháton, melynek mentén a sziklákat elhelyezték, hogy egy olyan naptárt hozzanak létre, mely Robin Heath Sun, Moon Stonehenge (A Nap, a Hold és Stonehenge) című műve szerint „a Nap-Hold szinkronicitás nyolcéves ciklusával jelzi az ünnepségek, szertartások és más rítusok" idejét. „A helyszín bizonyos vonatkozásai, például hogy a földrajzi szélessége hetedrésze a Föld sarkoknál mért kerületének, az árok és a part puszta méretaránya, Silbury Hill közelsége, valamint a külső gyár ' ű méretaránya és geometriája arról árulkodnak, hogy Avebury valaha hatalmas kulturális fejlődés központja volt, melyben a csillagászat és a mértan fő pontként szerepelt a napirenden." Végignézve a távolba nyúló zöld búzamezőkön, egy másik új gabonaalakzat lenyomatát is megpillantottuk, melynek belsejében emberek fekete pontjai mozogtak, és el is indultunk felé. A mintázat öt darab, elegáns mértani alakzatba összekapcsolódó ötszögnek tűnt, szintén csalhatatlan precizitással kivitelezve, mintha csak valamiféle sűrített erő egyetlen hirtelen suhintással hozta volna létre a motívumot. A középpontjában lévő „fészek" mellett turisták üldögéltek, egy Guinness sört nyakaló helyi szakértőt hallgatva. - Az amerikai indiánok tudnak az öt Csillagnépről - mondta a férfi, sörével általánosságban az ég felé mutatva. - Szerintük figyelnek bennünket. Meghívtak minket, hogy csatlakozzunk a galaktikus közösséghez - de a politikusaink túl hülyék ahhoz, hogy ezt felfogják. Meglátogattuk Glickmant, aki elmesélte nekünk, hogy hosszú kutatása során, melyet a jelenség megértéséért folytatott, egyszer felkeresett egy pszichikust Los Angelesben. A médium hosszú transzba esett, azután azt mondta, hogy kapcsolatba lépett a mintázatokért felelős lényekkel, a magasabb intelligenciák telepatikus összeköttetésben álló csoportjával, akik egyetlen hangon válaszolnak a tudakolózásaira. Glickman megkérdezte a körkészítőket, hogy mit gondolnak az emberiségről. 295
- Hát, irtó murisnak találunk benneteket! - felelték a lények. Azt hámoztam ki a dologból, hogy szeretnek ugyan minket, de egyben nevetségesen korlátoltnak is tartanak - valamiféle csetlő-botló balfácánoknak, mint egy régi Stan és Pan film hőseit - idézte fel Glickman. Megmutatta nekünk az egyetlen létező videofelvételt is, mely látszólag egy gabonakör létrejöttét mutatja. A rövid felvétel, melyet egy egész éjszakás „gabonales" kora reggeli óráiban készítettek Oliver's Castle-nél 1996. augusztus 10-én, drámaian nélkülözi a drámaiságot. A hírhedt fénygolyók közül kettő süvít át a földön, úgy tíz méter magasságban a talaj fölött. Pályájuk alatt a gabona egyszerűen ledől, hat kört alakítva ki, melyeket azután vonalak kötnek össze hópehelymintázatban. Az egész alakzat, mely több száz láb széles, kevesebb, mint tíz másodperc alatt jelenik meg. Később újabb két fényes gömb vág keresztül a földön, mintha csak ellenőrizné az első pár kezemunkáját - és ennyi az egész. Glickman a filmet „ajándéknak" tekinti a körkészítő intelligencia részéről; a férfi, aki felvette, egy-kettőre eltűnt a színről, és soha többé nem hallatott magáról. Noha semmi nyilvánvaló jel nem utal hamisításra, a felvétel azért még lehet hamisítvány, alapos bizonyítéknak pedig elégtelen. Úgy tűnik, mintha a gabonakörök jelensége régóta műsoron lévő megnyilvánulása lenne Terence McKenna „kozmikus viccének", melyben a Rejtély szándékoltan „olyan formában jelenik meg, mely saját magára veti a kétség árnyékát", és ezáltal „teljesebb kognitív disszonanciát" valósít meg, mintha „látszólagos földönkívüli volta teljességgel meggyőző lenne". A 2002-es idény végén, miután visszatértem New Yorkba, egy látványos, szörnyen idegborzoló „zárójelenet" került színre. A lenyomat egy hatalmas arcot rajzolt ki, melyet makulátlanul formáltak meg a száraz gabonában egy videokép képernyőmintázataihoz hasonlóan vastagodó és vékonyodó vonalakkal kijelölve - ilyen technikát korábban sosem használtak a földeken. Az arc, mely valóságszerű árnyékolással készült, hogy háromdimenziós hatást keltsen, nem emberi volt, hanem egy baljóslatú „szürke" ismerős ábrázolása, széles szemgödrökben ülő rovarszemekkel, nagy fejjel, apró orral és zord, hasítéknyi szájjal. E látogató mögött három távoli ellipszis, nyilvánvalóan ufók voltak láthatóak a háttérben. A szürke mintha egy lemezt nyújtott volna a szemlélő felé. A lemez lapos volt, és félig kitüremkedett a szögletes keret jobb alsó sarkából. A számítógépes CD-re emlékeztető lemezt spirális alakban pontok és vesszők borították, melyeket gyorsan megfejtettek ASCII kódként - egy egyszerű, 8-bites behelyettesítő kódként, melyet 296
eredetileg számítógéptudósok dolgoztak ki az 1960-as években - és így a következő üzenetet adták ki: Óvakodjatok a HAMIS ajándékok hordozóitól és MEGSZEGETT ÍGÉRETEIKTŐL. Sok SZENVEDÉS, de még van idő. [sérült szó] JÓSÁG van odakinn. Mi ELlenezzük a MEGTÉVESZTÉST. Csatorna LEZÁRUL (CSENGŐHANG) A sérült vagy bizonytalan részt először „IIGYE?TE E"-ként fejtették meg; később számos értelmező úgy vélte, hogy a „HIGGYÉTEK EL" szót akarták lebetűzni. Az alakzat 2002. augusztus 14-én jelent meg - egy évvel a chilboltoni Arc és az Arecibo-válasz után - Wiltshire-en kívül, Winchester közelében a Crabwood-tanyán. Sok elkötelezett kutató számára éppolyan nyugtalanító volt az a kilátás, hogy a virtuóz crabwoodi Földövkívüli nem kacsa, mint a másik feltevés. Ha ugyanis csalás volt, akkor a mesterségbeli tudás elképesztő szintjét bizonyította az emberi körkészítők részéről, és ezzel a jelenség korábbi megnyilvánulásait is kétségbe vonta. Ha viszont nem kacsa volt, akkor a körkészítők a megrázó tényszerűség egy új szintjét fedték fel. Hogy még bosszantóbbá tegye a helyzetet, a crabwoodi Földönkívüli néhány héttel a Jelek című, Mel Gibson főszereplésével készült tudományos-fantasztikus film bemutatója előtt tűnt fel. A film cselekményében szerepet játszottak a gabonakörök, s így az a látszat keletkezett, hogy az alakzat valamiféle reklámattrakció lenne a filmmel kapcsolatban. Azonban, bár a filmben megjelennek földönkívüliek, ezek inkább hüllőszerű izomemberekre hasonlítanak, és egyetlen közös vonásuk sincs a hátborzongató crabwoodi ábrázattal. A kutatók mindenesetre nyugtalankodtak a film forgalomba hozatala előtt, azon tépelődve, hogy nem fog-e negatív hatást gyakorolni a gabonakör-jelenségre, tomboló közérdeklődést és kormányellenőrzést kényszerítve ki. Végül úgy tűnt, hogy a filmnek semmiféle hatása nem volt - beharangozták, forgalomba hozták, az elzsongított tömegek megnézték és nyomban el is felejtették. A zűrzavart tovább fokozta, hogy egy-két hónappal a crabwoodi Földönkívüli után az emberekből álló körkészítő csoport, a Sátán csapat ugyanennek a videoképszerű stílusnak a kezdetlegesebb változatát használta fel egy népszerűsítő kampányhoz - ezeket a gabona-képírásjeleket nappal készítették, teljes létszámmal és kisebb léptékben. Vagy arról van szó, hogy a csapat sátánistái buzgón igyekeztek elhitetni, hogy 297
őket illeti a földönkívüli-portré új stílusának dicsősége, vagy valóban ők voltak a crabwoodi Földönkívüli elkövetői. A crabwoodi Földönkívüli a felforgatás és döbbenetkeltés mesterműve volt - mindazonáltal tökéletesen beleillik a földövkívüliek által elkövetett emberrablások jelenségéről, valamint a gabonakörökről alkotott átfogó értelmezésembe. A crabwoodi Földönkívüli a szürkék ellen irányuló figyelmeztetésnek tűnik, melyet szándékoltan képregényszerű stílusban tolmácsoltak. A szürkék mintha szimbolikus részét képeznék ahrimáni technológiánk felgyorsult fejlődésének; a kormányunk és e lények között folyó üzelmekről szóló posztmodern mítosztokban vagy tömegkultúra-legendákban ők adják át a technológiai tudást azért a jogért cserébe, hogy folytathassák a kísérleteiket Új-Mexikóban lévő föld alatti támaszpontjaikról. Egyre agresszívabb technológiáink - a génmanipuláció, a megfigyelőrendszerek, a nanorobotikus pusztítógépezetek, a HAARP-projektek 68 , a „taktikai atomfegyverek" és így tovább - lennének a „HAMIS ajándékok", melyeket kínálnak. A legátolt tudatállapotokban kötött mefisztói alku jelentené a „MEGSZEGETT ÍGÉRETEKET". A szürkék és a technológia közötti kapcsolatra a video-képernyő formátum mutatna, valamint a digitális CD-lemez, melyet a néző felé nyújtanak. Pontosan egy évvel korábban, 2001-ben az „Arc" egy újságfotó féltónusos képének paródiája volt; ez az új kép pedig a videoszalagra és a számítógépes lemezekre utal. A körkészítők mintha csak a tömegtájékoztatás eszközeinek gyors fejlődésére, és ezek információ-, valamint propagandaterjesztés célú felhasználására hívnák fel a figyelmet. Ha a jelen könyvben vizsgált tézis helytálló, ha a gabonakörök egy napjainkban beinduló átalakulási folyamathoz adnak nekünk útbaigazításokat, akkor a „sok SZENVEDÉS, de még van idő" tökéletes értelmet nyer. Az átmenet, mellyel az elkövetkező években szembesülni fogunk, az erőforrások fogytán „sok SZENVEDÉST" hozhat, mielőtt megteremtenénk az együttérzés bolygószintű kultúrájának új modelljét. Azonban, nyugtat meg minket az üzenet, még „van idő" - valamifajta idő - a változás beteljesítésére. A „JÓSÁG van odakinn" utalhat a galakti68 A HAARP (Magas Frekvenciájú Aktív Északi Fény Kutató Program) hivatalosan az északi fény létrejöttét és tulajdonságait, átfogóbban az ionoszféra jelenségeit vizsgálja Alaszkában, az Egyesült Államok haditengerészetének, légierejének és néhány egyetemének részvételével - a Ford.
298
kus intelligencia más rendjeire - talán azokra, melyeket a bennszülöttek „csillagnépeknek" neveznek -, akik a mi evolúciónkra várakoznak. A „mi ELlenezzük a MEGTÉVESZTÉST" a szürkék mesterkedéseitől óv, akik jó szándékú megfigyelőknek tettetik magukat. A „csatorna LEZÁRUL" már homályosabb - utalhat a különböző médiumok által leírt „dimenziókapuk" képzetére, amilyen egy portál vagy féreglyuk, esetleg a maja „kígyókötelére", ami évenként ad lehetőséget a körkészítőknek arra, hogy ilyen üzeneteket hagyjanak. A crabwoodi Földönkívüli egy manicheus kozmikus küzdelem Csillagok háborúját idéző elképzelését támasztja alá, mely a valóság és az illúzió síkjain átívelve folyik, és célja a psziché és a lélek megvilágosodása. A kép nem hagyja figyelmen kívül a helyzet komikus és groteszk vetületeit, melyek az álombeli tudatosság szintjein bomlanak ki, elérhetetlenül a modern kor egydimenziós szellemi struktúrájának börtönébe zárt racionális ego számára. Ha a kép készítői „ELlenzik a megtévesztést", akkor ezt valamiféle elfogulatlan, szemlélődő, sőt higgadtan derülő stílusban teszik. Figyelembe véve az alakzat egyébként makulátlan kivitelezését, úgy sejtem, hogy a sérült szó - a „IIGYE?TE E" avagy „HIGGYÉTEK EL" - szándékolt baki volt. Azzal, hogy hibásan írták le a „HIGGYÉTEK EL" szót, a körkészítők mintha lineáris logikánk és dualista lciegészítésigényünk hibáira mutatnának rá. Ahogyan Carl Jung írta: „Csak azt hiszem el, amit tudok." Miután több héten át tanulmányozta a gabonaköröket, Michael saját gyanakvását és szkepticizmusát legyőzve arra a következtetésre jutott, hogy a jelenség nem emberi eredetű. Ítéletét az alakzatok bámulatos nagyságára, az új körökben érzett kézzelfogható energiaváltozásokra és a körök makulátlan esztétikai minőségére alapozta. Miközben jómagam egy konferencián tartózkodtam San Franciscóban - micsoda egybeesés, hogy azon a napon, melyen földet értem San Franciscóban, a San Francisco Chronicle tele volt hírekkel egy nagy gabonaalakzatról, mely nem sokkal korábban érte a földeket a városon kívül, és amit tizenévesek csínytevéseként könyveltek el, egész használati utasítást nyomtatva ki saját gabonakörök készítéséhez - Michael egy sor új kört nézett meg Wiltshire-ben. Ezek egyikében meditálva némi útbaigazítást kért az alakzatok jelentésével kapcsolatban. Egy erőteljes képet fogott három pontról, melyek két tömör sáv felett lebegtek. „Gondolatban kitartóan igyekeztem megváltoztatni és körbeforgatni a képet, ám az egy jottányit sem változott" - mondta Michael. Ő nem ismerte fel a formát, én 299
viszont igen. Elárultam neki, hogy a tizenhármast látta, az átalakulás egész számát, maja írásjelekkel írva. Glastonburyben töltött időm során megejtettem első látogatásomat Stonehenge-be. Az ősi sziklatömbök csipkézett sorfala - mely csorba fogsorként mered ki a Salisbury-síkságból, esetlenül beszorítva két modern főútvonal közé - a forrása a mágia és a mítoszok azon üledékének, mely még ma is ott kavarog a konzervatív angol psziché kifürkészhetetlen mélységeiben. Noha még sosem jártam ezen a helyen, erőteljes képzettársításokat kapcsoltam hozzá. Apám kései festményeinek őseredeti formái, melyek időnként egyszerű dolmenszerkezetbe voltak elrendezve, mint az emlékmű belső gyűrűjének kövei, emlékeztettek ezekre a durván megmunkált szikladarabokra. Apám Angliából származott - Brighton giccsességig takaros tengerparti városában nőtt fel - , mégsem jutott soha eszembe megkérdezni tőle, hogy a kőkörök ihlették-e meg. Amikor a halálát követően áttanulmányoztam a munkáit, úgy éreztem, színgazdag festményeinek és ragyogó rajzainak hátrahagyott halmaiban a megalitemlékek valamely ősi örökségét közvetítette. Apámat, aki az 1960-as évek óta rótta magányos művészi ösvényét, barlangszerű SoHo-beli padlásszobájába száműzve a művészvilágból, lenyűgözte a „más dimenziók" koncepciója - ez volt a címe egy csoportos kiállításnak is, melynek az 1980-as években ő volt a kurátora. Kísértette a lét olyan síkjainak vagy szintjeinek ösztönös megérzése, melyekhez nem tudott hozzáférni, és amelyekről száműzöttnek érezte magát - ahogyan egy jegyzetfüzetben megfogalmazta, melyre a halála után bukkantam rá: „Egy fűszál, a kolibri egy helyben verdesése. Utazók vagyunk egy olyan földön, ahol a jelek elsiklanak előlünk, és mindaz, amit gondolunk vagy teszünk, csak veszteségünk érzetét nagyítja fel." Míg apám élt, nem vettem túl komolyan ezt a más dimenziók utáni sóvárgást - ahogyan a kvantumfizika téridő-paradoxonjai iránti érdeklődését sem. Úgy tűnt, mindez része a túl heves tagadásának, a túl borús elutasításnak, mellyel jelen állapotában viseltetett a világ iránt - amelyben én kénytelen voltam boldogulni. Miközben a tudattágító szerekkel - valamint a sámánizmussal, a gabonakörökkel és a maja naptártudománnyal - kapcsolatos vizsgálódásaimat folytattam nagyfeszültségű, hipersebességű valóságtorzításokat átélve, ráébredtem, hogy ugyanazt a kutatást viszem tovább, csak más eszközökkel. Apám robusztus alakjainak hasonlóságát Stonehenge és Avebury néma köveihez egy300
fajta ikonikus jelölőnek láttam, újabb kulcsnak a misztikus fejtörőhöz, melybe láthatólag belebotlottam - mintha csak az én feladatom lenne, hogy behatoljak arra a földre, ahol „a jelek elsiklanak előlünk", és ismét olvashatóvá tegyem őket. Utolsó nagy festménye, egyetlen hangsúlyos alak két méter magas képmása a Geomanta címet viselte - márpedig a geomancia, a földmágia kétségkívül lényegi eleme volt az újkőkori kultúrának. Ha kocsival közelítjük meg, Stonehenge kiugró tablója merengő idegenséget sugároz az egyébként megművelt és birkákkal pettyegetett tájon. Az emlékműhöz vezető aluljáróból kibukkanva elállt a lélegzetem az ősi kövek, e pusztulás ragyázta időutazók hatalmától - melyek rögzített helyzetükből követték figyelemmel az emberi történelem sorra következő felvonásait, miközben a Nap és a felhők árnyékfoltokat vetettek rájuk -, valamint a belém hasító déjá vu-től. Mint buddhista sztúpa körül keringő világi zarándokok, úgy járták körbe a turisták nem apadó áradatban a kőhalmot, melytől a zöld gyep széles gyűrűje és egy térdmagasságú kötélkerítés választotta el őket. Gerald Hawkins, a Stoneghenge Decoded című 1963-as sikerkönyv szerzője szerint - mely forradalmasította az archeoasztronómia egész tudományágát - Stonehenge egy csillagászati „komputer" volt, ami vég nélkül ontotta magából a Nap-Hold koordináció kódolt üzenetét. A szentély egy megemelt teraszon áll, melyet az „Aubrey-körként" ismert ötvenhat darab, egymástól egyenlő távolságra elhelyezkedő lyuk vesz körül - a lyukak valószínűleg fapóznákat tartottak. E póznák mentén nap mint nap köveket mozgattak, s ez által Stonehenge pontosan megjósolta a holdfogyatkozások időpontját. Számos alakzata és látóvonala hosszú ciklusokon, állhatatos évtizedeken át követte és szinkronizálta a Nap és a Hold mozgásait, időnként újraprogramozást igényelve. A Stonehenge építéséhez felhasznált, mára elnyűtt granulittömbök jelentős része a nyugat-walesi Preseli-hegységből származik, 216 kilométer távolságból - hogy milyen eszközökkel szállították ide őket, az továbbra is vita tárgyát képezi. A külső körben öt sokkalta nagyobb méretű és súlyú dolmenszerkezet maradványai állnak - az álló kövek nem kevesebb, mint ötven tonnát nyomnak - patkó alakban. Ezeket a roppant tömböket harmincnyolc kilométer távolságból hozták az Avebury közelében lévő Flyfield Downból. Amikor az első megalitikus építményeket emelték, i. e. 3000 és 2600 között, Anglia éghajlata a mai ÉszakSpanyolországra hasonlított, lakóinak anyagi kultúrája pedig a gyar301
matosítás előtti észak-amerikai indiánok szintjén állt. A történészek és régészek előítéleteket oltottak belénk az irányban, hogy a történelem előtti és a modern kort megelőző kultúrákra szűkölködő társadalmakként gondoljunk; az ősi Britanniában azonban kétségkívül nem ez volt a helyzet, hiszen elég idővel és eltökéltséggel rendelkeztek ahhoz, hogy megtervezzék és felépítsék ezeket a roppant szentélyeket a szabad ég alatt, egy ezeréves időszak során öt-tízezer kőkört alkotva meg. „A kövek, halmok és árkok gyűjteménye, melyet összefoglaló néven Stonehenge-nek hívunk, egy legalább 1500 évet felölelő időszak, a kulturális műtermékek fejlődésének egy páratlan periódusa során alakult ki" - írja Robin Heath Sun, Moon & Stonehenge című művében. Az építményen szüntelen módosításokat végeztek mindaddig, míg használatban maradt. Bár ezt az emlékművet a köztudat a druidákkal azonosítja, fejlődése és hanyatlása időben évezredekkel megelőzte Britannia druida-kultúráját, mely a római birodalom időszakában virágzott. A kőkörök építésének gyakorlata nem kevesebb, mint kétezer éven át folytatódott, hogy azután „megdöbbentő hirtelenséggel" véget érjen és „a kövek célja és jelentősége, valamint az őket oly fontosnak ítélő kultúra látszólag elvesszen számunkra", jegyzi meg Heath, aki korábban építőmérnök és egy walesi főiskola műszaki tanszékének vezetője volt. Heath könyve, mely több mint egy nemzedéknyi idővel követte Hawkins Stonehenge-ről írott művét, figyelemreméltó teljesítmény, mely rendkívüli örökséget - egy „magas szintű" történelem előtti kultúrát - nyer vissza a nyers kövekből, feltárva Stonehenge esetében azt a tudást, amit a Schwaller de Lubiczhoz és Robert Bauvalhoz hasonló „alternatív régészek" az egyiptomi piramisok tanulmányozása során felderítettek. Heath elemzése kimutatja, hogy Stonehenge-be a szent ismeretek egész kánonja van elkódolva, köztük a Föld elhelyezkedésének, alakjának és mozgásának, valamint a Naphoz és a Holdhoz fűződő viszonyának pontos csillagászati értelmezése, továbbá az „aranymetszés", a phíérték gyakorlati használata, mely a szerves életben számos alakban felbukkan, és magának az emberi testnek az arányaiban is megtalálható. A történelem előtti Britannia újkőkori kultúrája nyilvánvalóan megszállottan gyűjtötte a pontos megfigyeléseket az őt körülvevő világról, és rendszerezte felismeréseit az eljövendő nemzedékek okulására. „Talán akkor járunk el a leghelyesebben, ha elismerjük, hogy Stonehenge építői hozzánk megszólalásig hasonló, bár nagyon eltérő kultúrával rendelkező emberek voltak - akik talán csak azon képességükben múltak 302
felül minket, hogy végiggondoljanak néhány alapvető kérdést az ember földi életét illetően" - írja Heath. Heath műve John Michell munkáján alapul, aki Atlantisz öröksége 69 című könyvében kimutatta, hogy Stonehenge elrendezésében komplex hétszög alapú geometria, és a „kör négyszögesítésének" majdnem tökéletes megjelenítése figyelhető meg. A kör négyszögesítésének problémája - vagyis hogy egy négyzet és egy kör kerülete megegyezzen egymással - ősidők óta ismert, és fontos szimbolikus mellékjelentést hordoz. A négyzet a „Földet" és az anyagot jelképezi, a kör pedig a „mennyországot" és az isteni természetet szimbolizálja; e formák egyesítésének feladata lebilincselte őseink elméjét. Ezt a fogós problémát - ahogyan egy német matematikus a tizenkilencedik század vége felé bebizonyította - közönséges számításokkal és a körző-vonalzó mértani eszközeivel nem lehet megoldani. Michell úgy találta, hogy a négyszögesített kör arányviszonyai, melyeket Stonehenge belső összefüggései magukban rejtenek, megegyeznek egy olyan körrel, melyet eléggé misztikus módon úgy állítunk elő, hogy a Holdat lehozzuk az égről és a Földhöz érintjük, majd rajzolunk a Föld köré egy érintőnégyszöget, és meghúzzuk azt a kört, melynek kerületvonalát a Hold középpontja határozza meg. Tényleges működésének 1500 évén keresztül Stonehenge számos módosításon ment keresztül, s közben a hangsúly a Holdról szemmel láthatóan a Nap felé tolódott el. „Stonehenge Hold-szentélyként kezdte és Apolló temploma lett, tökéletesen tükrözve azon társadalmak szociális szerkezetét, melyek az emlékművet kialakították" - írja Heath. Heath beszámolója szerint a szentély elhelyezése alapos előzetes megfontolásról árulkodik. Az Aubrey-kör ötvenhat lyuka mentén négy sziklatömböt helyeztek el, hogy létrehozzák a „helyzetjelző kövek derékszögű négyszögét", mely nélkül nem lehetett volna feltérképezni a Nap napfordulói és napéjegyenlőségi felkelésének helyzetét, amire az építőknek a céljaikhoz szükségük volt. „A Nap napfordulói és a Hold szélső [...] felkelési pontjainak derékszögű elrendezése kizárólag Stonehenge szélességi fokára jellemző" - írja Heath. Más szóval, ha az emlékmű nem pontosan azon a helyen állna - „egy olyan földrajzi szélességen elhelyezve, mely a Föld egyenlítői kerületének éppen egyheted része" - akkor az alakzatok nem működtek volna. A „helyzetjelző kövek derékszögű 69 John Michell: Atlantisz öröksége. Budapest, 1999, Édesvíz.
303
négyszöge" minden más esetben eltorzult paralelogramma lenne. Mérnöki elméjével Heath átsuhan a mértékek és metrikák homályos területein, melyekre az egyszerű elemzés nem képes behatolni. Mindenesetre úgy tűnik, hogy Stonehenge elhelyezésében, belső geometriájában és alakzataiban tudatosan és számos különböző módon azt a bonyolult problémát vázolták fel, hogy összeegyeztessék a napév 365,242 napját és a Hold pályaciklusait, s így egy pontos naptárat készítsenek. José Argüelles érvelése szerint az ő „tizenhárom holdhónapos naptára" tökéletesen harmonikus, mivel a Hold évente tizenháromszor kerüli meg a Földet - ám nem pontosan ez a helyzet. Tény, hogy több 7 ° különböző holdciklus létezik - a teliholdtól teliholdig tartó, „lunációnak" nevezett időszak 29,6 napig tart, és ez 12,368-szor játszódik le minden napévben, miközben az az idő, mely alatt a Hold valamely állócsillagtól elindulva ahhoz visszatér - a „sziderikus holdhónap" - 27,322 nap. Bár Argüelles síkra száll egy huszonnyolc napos „apszishoz tartozó" ciklus mellett, mely „mértékegység alapja az a pont, amikor a Hold tengelye a legnagyobb szögben hajlik el a Földtől", ám ez a ciklus nem bír jelentőséggel a csillagászok számára - és látni valóan továbbra sem valósítja meg azt az időbeli összehangolást, melyet Argüelles a lelki szemei előtt lát. „Az apszishoz tartozó ciklus valójában nem 28 nap, hanem egy 311 napos túlfutás minden 8 év után" - jegyzi meg John Martineau csillagász és A Little Book of Coincidence (Az egybeesések kis könyve) szerzője. Argüelles azzal az észrevétellel támasztja alá, hogy az ő naptára jelenti a megoldást az emberiség számára, miszerint a nők menstruációs ciklusa természetes módon a huszonnyolc napos ritmust követi. Ám a dolog nem így áll. A biológusok szerint ez a ciklus, ha kiegyensúlyozott, inkább a holdtöltéket egymástól elválasztó 29,6 napos intervallumokat közelíti meg. Noha Argüellesnek igaza van abban, hogy a tizenkét hónapos Gergely-naptár egy Nap alapú elvonatkoztatás, amit helyettesíthetnénk egy pontosabb és harmonikusabb rendszerrel, az általa javasolt tizenhárom holdhónapos naptár viszont egy Hold alapú elvonatkoztatás, és ekként éppúgy elveti a sulykot. Ez magyarázatot adhat arra, hogy az Álomvarázs miért főként az intuitív vagy „holdalkatú" embereket vonzza. Ha szükségesnek ítélnénk, hogy létrehozzunk egy tökéletesen harmonikus naptárt, akkor kiegyensúlyozottabb megoldást kellene találnunk az időmérési problémánkra. 70 Négy — a Szerk.
304
Jóllehet modern gondolkodásunk furcsán távolinak és jelentéktelennek találja ezt a problémát - kétségtelen, hogy Manhattan alig látható égboltja alatt felnőve magam sem tettem soha megfontolás tárgyává - mitológiáinkban, regéinkben és tündérmeséinkben mégis megdöbbentő gyakorisággal tűnik fel újra meg újra. Amint Heath felfigyel rá, megtalálható az eredetileg Csipkerózsika néven ismert Alvó szépség című klasszikus tündérmesében, mely azzal kezdődik, hogy a király ugyan országának mind a tizenhárom bölcs asszonyát meg szándékozik hívni a leánya születése alkalmából rendezett estélyre, de az utolsót ki kell hagynia, mivel csak tizenkét aranytányérja van. A tizenharmadik bölcs asszony, aki nem kapott meghívást, dühében tombolva érkezik meg, és megátkozza a királyságot, hosszú álmot bocsátva az udvarra és a királykisasszonyra. A tündérmese „prófétikus figyelmeztetéssel szolgál arra vonatkozóan, ami automatikusan bekövetkezik, ha az élet női, és így holdtermészetű minőségeit elhanyagolják". A tizenkettes szám a Nap alapú férfiúi racionalitást jelképezi; a tizenhármas pedig „erősen kötődik a Holdhoz, és ebből következően a matriarchális rendszerekhez és a régi istennővallásokhoz - írja Heath. - Az i. e. 2000 körül beköszöntő patriarchátus gondoskodott róla, hogy a holdimádattal kapcsolatos minden dolgot, és így magát a Holdat is módszeresen és kíméletlenül kiirtsanak az új kultúrából" - ez a gondolkodásmód vezetett a középkori boszorkányüldözésekhez, és hatja át még napjainkban is a nyugati kultúrát. A mitológiában a Nap alapú tizenkettes és a Hold alapú tizenhármas szám közti kölcsönhatásra Jézus és a tizenkét tanítvány, Artúr király és a tizenkét lovag és Kecalkoatl (Kukulkán) története utal, aki rejtélyes eltűnése előtt tizenhárom isten vezetője volt. „E két szám, a tizenkettes és a tizenhármas - melyeket mindannyiszor egymás mellé állítanak, valahányszor kultúránk egy szuperhős alakjának körvonalazására törekszik, amilyen Jézus, Artúr király vagy a maja Kukulkán - egy olyan kulturális örökségre mutat, mely a jelek szerint a naptárból eredeztethető, és természetes módon épül a Nap és a Hold változhatatlan számaira" - írja Heath. Az archetípusos mintázat a „titokzatos tizenharmadik megváltóalakját" tárja elénk, aki mindig tizenkét lovaggal, tanítványnyal vagy királlyal jelenik meg, és mindig feláldoztatik, hogy azután a kultúra megmentése érdekében új életre keljen". János evangéliumában a feltámadott Krisztus utasítja tanítványait, hogy vessék hálójukat a hajónak jobb oldala felől a vízbe; és ők száz305
ötvenhárom halat vonnak ki. E sajátos szám négyzetgyöke, jegyzi meg Heath, 12,369, mely majdnem pontosan megegyezik az év lunációinak számával. A Szentírás ugyanazon szakaszának más hivatkozásai a szoláris és a lunáris egyesülésének ősi problémájára utalnak. A 12,369 egyben a Heath által „lunációs háromszögnek" nevezett 5:12:13 arányban felvett háromszög egy bizonyos átlójának hossza is", mely háromszögnek az ókori világban „elképesztően nagy hasznát vették egy sor csillagászati pontosságú feladat elvégzésében", többek között a Nap helyzetének és a holdfázisoknak az előrejelzésében. Heath meggyőződése szerint Stonehenge-nek azért választották éppen ezt a helyet, mert így egy roppant lunációs háromszöget képezett, melynek másik két sarka a walesi Preseli-hegység, ahonnan az emlékmű sziklatömbjeit elhordták, illetve Lundy szent szigete az emlékműtől egyenesen keletre. Ezt az ősi mérőműszert ekként hatalmas arányokban vésték bele a tájba az örökkévalóság számára, hogy így biztosítsák a fennmaradását. Ezek a mítoszok újra meg újra azt sugallják, hogy az ártatlannak tűnő naptár valójában alapvető jelentőséggel bír, meghatározva a valósághoz fűződő viszonyunkat — ahogyan azt Argüelles is felismerte az új „időzítőfrekvencia" bevezetését követelve. Egy olyan naptár, mely képtelen egyensúlyban tartani a szoláris és a lunáris elemeket, és amely nem felel meg a természet ciklusainak, óhatatlanul egy eltorzult világot fog kikényszeríteni és önkényesen megerősíteni. Heath így ír: „Az evolúciót a világító égitestek ciklusai idézik elő, és az Ember nem vonhatja ki magát jelentőségük alól, már csak azért sem, mert teljes egészében (anyagi szempontból legalábbis) e két égitest és szüntelen körforgásuk, Szent Házasságuk hatásai formálták ki." Amit a mi tudományunk elvont módon ért meg a „Nap-, Hold-, Föld-rendszer" evolúciós hajtóerejével kapcsolatban, azt az újkőkor embere alkalmasint intuitív és ösztönös módon fogta fel, hogy azután felismeréseit monumentális kőépítményekbe foglalja. Hogy miért építették Stonehenge-et? Senki sem tudja biztosan. Úgy tűnik, hogy mint a maja civilizáció esetében is, áthidalhatatlan kulturális szakadék választ el minket megalkotóinak tényleges szellemi beállítottságától. Hatalmas ugrást követel részünkről, hogy megközelítsük az ő „világuk világának jelenvalóságát". Ahogyan Argüelles megjegyezte, 71 A mondott 5:12:13 oldalarányú háromszög rövidebbik befogóját 3:2 arányban osztó pontból a szemközti csúcsba húzott átlóról van szó - a Ford.
306
a mi tudomány alapú kultúráinktól eltérően a mítosz alapú kultúrák a tudás minden aspektusát egyesítették egy szakralizált valóságfelfogásban - a múlt és az érzékelt vagy megjósolt jövő mintázatát is az egész alkotóelemeiként fogadták el. Miközben körbejártam a masszív kőtömböket, az volt az érzésem, Stonehenge-et úgy építették fel, hogy az emlékműbe kódolt tudás egészen napjainkig fennmaradhasson. A sziklák megtépázottak és viharvertek; látogatói az idők során egyre törték-zúzták, rombolták, dühödten faragták és forgácsolták őket - és mégis, az emlékmű tervezése kitartott, lehetővé téve a modern asztroarcheológusoknak, hogy rekonstruálják szerepét, szent geometriáját, valamint a Nap és a Hold szinkronizálásának számítógépszerű kijelzéseit. Talán az építői előre látták, hogy érzéktársításos bölcsességüket egy másfajta, elkülönítő és fogalomalkotó gondolkodásmód fogja kiszorítani, mely bolygónk válsághelyzetéhez vezet majd. Talán az emlékmű rendeltetése éppen az volt, hogy túlélje a jelentését illető amnéziánkat - és csókjával felébressze az alvó menyasszonyt.
NEGYEDIK FEJEZET
L
a a jelen könyvben vizsgált tézis helytálló, ha a tudat a lét alapja, nem pedig a fizikai folyamatok kísérőjelensége, akkor könnyen arra jöhetünk rá, hogy a modern csillagászat és űrkutatás alapkérdését - „Van-e élet odakinn?" - újra kell fogalmaznunk. A szerves élet, valamint az értelem alkalmasint máris olyan tulajdonság, mely beleilleszkedett a kozmosz szövetébe, meghozta gyümölcsét a naprendszer és a galaxis spirális dinamikája révén, beépült magának az univerzumnak a szerkezetébe. Ez a szemléletmód mintha magától értetődően hozzátartozna ahhoz a harmonikus, phí alapú kapcsolathoz, mely a Föld pályája és a Vénusz ciklusai között fennáll. A phí, az „aranymetszés" 1,618-as aránya, mely számos növényben és a mi emberi arányainkban is megtalálható, matematikailag a számok Fibonacci-haladványának - 0, 1, 1, 2, 3, 5, 8, 13, 21 és így tovább - felhasználásával állítható elő, melyet úgy kapunk meg, hogy az egész számok párjait sorban összeadjuk, és az eredményül kapott nagyobb számot elosztjuk az előző kisebbel, ekként fokozatosan közelítve a konstans értékét. A phí alapú összefüggések nem csupán a biológiai formákban találhatók meg, hanem a Napunk körül keringő bolygók pályáinak kapcsolatrendszerében is. Ahogyan John Martineau írja A Little Book of Coincidence-ben: „A Vénusz rendkívül lassan forog a saját tengelye körül a naprendszer uralkodó forgásirányával ellentétesen. Egy napja pontosan a kétharmada egy földi évnek, ami a zenei kvint arányának felel meg. Ez pontos összhangot teremt... úgyhogy valahányszor a Vénusz és a Föld csókot vált, a Vénusz mindig 308
ugyanazt az arcát mutatja a Föld felé." Nyolc földi év pontosan tizenhárom vénuszi évnek felel meg, a közben lopott öt csók tökéletes ötszöget alkot, kihasítva az űrből. Az 5, a 8 és a 13 a Fibonacci-haladványhoz tartoznak, és a phí értéket határozzák meg. 243 évente a Vénusz nyolc éven belül kétszer is áthalad a Föld és a Nap között - ez a páros „Vénusz-áthaladás" szabad szemmel is megfigyelhető. A mi korunkban az első áthaladás 2004. június 8-án játszódott le, hogy azután 2012. június 5-én kövesse majd a második. A Vénuszáthaladások egyben a két bolygó pályájának harmonikus kapcsolatát is tükrözik - e 243 év alatt pontosan 365 vénuszi nap telik el. Az ókorban a Vénuszt e kifinomult kapcsolatrendszer miatt a szépség bolygójának tekintették; az áthaladások a „hieroszgamoszt", a férfi és női energiák szent házasságát jelképezték. Míg Stonehenge és Avebury építészei a Nap és a Hold mintázatainak megszállottjai voltak, a maja csillagkémlelőket kiváltképp a Vénusz ciklusai bilincselték le. A svéd biológus és majakutató Carl Johann Calleman felveti, hogy a jelenlegi kettős Vénusz-áthaladás közvetlenül kapcsolódik Kecalkoatl visszatérésének próféciájához, és a tudat kibontakozásához, melyet a maja naptár jövendöl. Mindenesetre az, hogy a phí-arány - a szerves fejlődés tervrajza - a földgolyónkról átfogóbb mintázatokra is kiterjed a naprendszerben, egy nagyobb léptékű evolúciós programot, talán egyenesen galaktikus összehangolódást sugall. Úgy tűnik, hogy a tudat fejlődése a galaxis megcsavarodó karjaihoz hasonlóan spirális, sziderikus mozgásirányt követ, melyet a mandala archetípusos jelképe ábrázol, ami a szent művészetben egyetemesen fellelhető, a navaho homokfestményektől a tibeti buddhista tangkákig, az iszlám mértani alakzataitól a korai keresztény falfestményekig. A gabonakörök anonim jelrendszere, ez a titokzatos szemiotikai projekt minden évben megismétli a mandalát, a pszichés teljesség képi ábrázolását. „A tudatalatti folyamat spirálvonalban mozog egy középpont körül, egyre közelebb kerülve, miközben a középpont tulajdonságai egyre élesebben kirajzolódnak" - írja Carl Jung. Akár álmokban, akár gabonaföldeken bukkannak fel, a mandalák a pszichés fejlődés fokozatait jelképezik - a psziché csigavonalban közeledik az ego és az én vagy magasabb én egyesítése felé, miközben fáradságos munkával megvilágosítja a tudatalatti sötét anyagát. A kőkörökhöz hasonlóan a gabonaköröket is tekinthetjük a „tökéletesen kerek" hermetikus edény - a Kerekasztal vagy a Szent Grál - ábrázolásainak, azon mátrix vagy méh képeinek, 309
melyből megszületik az alkimisták által kutatott „csodálatos kő". Jung szerint az alkimista „énje kivetülését az anyag egy sajátságaként tapasztalta meg; valójában azonban a saját tudatalattija volt az, amit érzékelt". Az Apokalipszis folyamata - a feltárulás vagy kinyilatkoztatás - énünk kivetüléseinek felismerését és újraegyesítését követeli meg. A gabonakörök jelentését továbbra sem voltam képes fogalmilag megragadni. Lázas, álmatlan éjszakákat töltöttem azzal, hogy a jelenség aspektusait újra meg újra megforgattam a fejemben. Az egyik barátom, Mark Pilkington, a Fortean Times angol rovatvezetője és a Strange attractor, saját okkult és rejtett értelmű jelenségekkel foglalkozó szaklapjának kiadója ismételten biztosított arról, hogy a gabonaköröket kivétel nélkül emberek készítik. Elmondta, hogy a mintázatok némelyikét ő maga kreálta, és számos körkészítő csapattal áll baráti viszonyban. - Noha természetesen nem tudok számot adni az összes alakzatról, ami valaha megjelent a földeken, a kutatásaim és másokkal folytatott beszélgetéseim révén azonosítottam a művészeket majdnem valamenynyi olyan kör hátterében, melyek hatással voltak a szélesebb kultúrára, és számos olyan esetben is, melyekre a feledés homálya borul - mondta Mark. Amikor részletekért esedeztem, azt felelte: - Sajnálatos módon meg van kötve a kezem, és még ha szeretném, sem fedhetem fel az alakzatok hátterében rejlő neveket - ez a körkészítők íratlan törvénykönyvének elsődleges irányelve. Megkérdeztem tőle, össze tudna-e hozni e csapatok egyikével, hogy én magam is részt vehessek egy alakzat megkreálásában, míg a környéken tartózkodom, ám ezt illetően nem adott támpontokat. Azután mégis összehozott Rob Irvinggel, a Sátán csapat alapító tagjával, és a körkészítők emberi mivoltának egyik legharsányabb szószólójával. Glastonbury egyik vegetáriánus éttermében találkoztunk egy felzaklató teára. Ekkorra a családom is csatlakozott hozzám, az összetettség új rétegeit adva a helyzethez. A gabonakörök utáni nyomozás megszállottságában alig beszéltem New Yorkban tartózkodó párommal, és a fagyosság, mellyel irányomban viseltetett, immár egy jégkorszak méreteit öltötte. Kreatív módokat találva nemtörődöm viselkedésem miatt érzett jeges dühének kinyilvánítására, párom egy-kettőre elfoglalta a szkeptikus álláspontját, és buzgón falta Jim Schnabel Round in Circles (Körben a körökben) című művét, a képírásjeleknek ezt a szellemes és cinikus értelmezését, mely a tréfacsinálók közösségének a véleményét szólaltatja meg. Schnabel kijelentette, hogy „a gabonakörök, jóllehet 310
emberi kéz készíti őket, nem nevezhetőek hamisítványnak". A körök a kérészéletű műalkotások egy formáját képviselik - mely több évtized óta ássa alá névtelenül a bevett meggyőződésrendszereket - ezen felül egy újra felfedezett rítus elemei. „A gabonaköröket modern pogányok készítették valamiféle bonyolult misztikus rítusként, vagy ami még valószínűbb, egyfajta kozmológiai terrorizmusként, titkos próbálkozásként, hogy megtérítsék a szélesebb néptömegeket, hogy megrengessék elmeszesedett, Halak-korabeli, keresztény világképüket, egyengetve az utat egy felvilágosult Vízöntő-kori világkép számára" - írja Schnabel. A szerző, aki maga is bevallott tréfacsináló - „nem egészen két hónapra volt szükségem ahhoz, hogy a gabonaneműek szakértői skáláján kontár hamisítóból emberfeletti intelligenciává lépjek elő" - egy évtizede megjelent könyvével a széthúzás mély ékét verte a gabonakör-kutatók közösségébe. Az ő tézise az, hogy a korai köröket az 1970-es években kizárólag Doug Bower és Dave Chorley készítették - az első „egy kamaszkori csíny volt, szándékolt felültetés, ám a belőle fakadó gyönyörűségük mégis valahogy kimondhatatlanul ősinek, kortalannak tűnt: az alkotó büszkesége volt ez, a kém kevélységével elegyedve" - és hogy a módszert a művész-csínytevők fiatalabb csapatai - sőt talán sátánisták, káoszmágusok vagy akár katonai csoportok is - átvették és továbbfejlesztették, és ők együttesen felelősek az egész dologért. Amikor egy buszos túra keretében megnéztük a legújabb alakzatokat, a párom összegömbölyödött egy mintázat közepén, mely észak-amerikai indián motívumra emlékeztetett, és azon nyomban álomba merült, miközben a lányunk összevissza totyogott és boldogan karattyolt a középkorú „gabonalesőknek." Én ébresztettem fel a páromat, hogy megmutassak neki egy különös jelenséget az égen: A Nap körül egy óriási fehér gyűrű formálódott ki. Ő szemügyre vette, majd visszatért szunyókálásához. Úgy tűnt, hogy nem találja a köröket meggyőző bizonyítéknak semmiféle túlvilági erőre, és az ő szemével nézve a dolgot magam is hasonlóan éreztem. Mintegy végszóra, a kiábrándultak és elutasítók sorával akadtunk össze, német újságírókkal és sznob összeesküvéselmélet-gyártókkal, hajdani elkötelezett kutatókkal és „igazhívőkkel", akiket nemegyszer sokéves lelkesedés után térítettek át a cinizmus pártjára, és akik most gyászos bizonyossággal vallják, hogy az egész jelenség aljas indokú szélhámosság. E középkorú férfiakon azok a fajta pszichés harci sebek mutatkoztak, mint az 1960-as évek veteránjain, az egykori idealistákon, akik hittek és reméltek, hogy azután megfosszák őket a hitüktől 311
és reményüktől. Ám egy gabonaalakzatból kifelé tartva beszéltünk egy gazdával, Tim Carsonnal is, akinek nem kevesebb, mint kilenc hatalmas alakzat tűnik fel a birtokán minden idényben, és aki azt mondta: - Ugyanúgy megjelennek esős éjszakák után, mint száraz időszakokban. Mi mégsem találunk soha egyetlen lábnyomot, nem hallunk semmi zajt, és fényt sem látunk. Sosem bukkanunk semmi jelére a birtokháborításnak. Rob Irving, az önjelölt „híres művész" kezdettől fogva ellenséges volt; majdnem felugrott az asztaltól, amikor megemlítettem, én nyitott vagyok arra a lehetőségre, hogy a körök nem minden esetben emberek művei. Ő dogmatikusan bizonygatta, hogy minden kétséget kizáróan tisztában van az alakzatok emberi eredetével - és mindenki bolond, aki más állásponton van. Amikor ecseteltem neki a „Világfához" kapcsolódó szinkronicitásomat, egy fényképet is mutatva az alakzatról, ő gúnyosan felhorkant, hogy még ismeri is a művészt, aki készítette. Amint távoztam az asztaltól, hogy kivigyem a lányunkat a helyiségből, Irving azonnal hangnemet váltott. Finoman megérdeklődte a páromtól, hogy melyik évben készült az alakzat - egyértelmű volt, hogy semmit sem tud róla, és sosem látta korábban, jóllehet ez volt az előző év egyik legszebb mintázata. Ő azt állította, hogy mivel az alakzat „barázdált" volt, egy helyi tréfacsináló csapat készítette, amely a barázdákra szakosodott. Amikor visszatértem, bejelentette, hogy adományokat gyűjt egy innovatív program beindítására, mely lelki zavarokkal küzdő gyerekeket tanítana meg a gabonakör-készítésre mint energiáik átcsoportosításának módjára - tekintve, hogy a lopva készített mintázatok törvényellenesek, ez elég szokatlan módszernek tűnt. E zavarba ejtő találkozás utóhatásaként párom szkepticizmusa megrendült; megjegyezte, hogy majdnem úgy tűnt, mintha valaki a szájába rágta volna Irvingnek, mit mondjon. Glastonbury-i tartózkodásának végére páromat is hatalmába kerítette a körök rejtélye, álmatlan éjszakákat okozva neki. Amikor megkérdeztem Irvinget, kit tekint a régóta tartó jelenség háttérben meghúzódó értelmi szerzőjének, egy walesi csillagászt, írót és könyvkiadót említett, aki az 1990-es évek elejének egyik legszorgosabb kutatója volt. - Ha tényleg annyira érdeklik ezek a kacsák, menjen és kérdezze meg John Martineau-t! - morogta búcsúzóul. Szerencsére megvolt rá a lehetőségünk, hogy pontosan ezt tegyük, mivel Martineau még korábban meghívott minket, hogy látogassuk meg 312
tanyaházát a vidéki Walesben. Egy kertvendéglőbe mentünk vacsorázni Martineau néhány barátjával, egy ódon templom és sírkert szomszédságába, mely alatt egy ősi kőkör maradványai rejlettek - a középkorban elterjedt gyakorlat volt, hogy a keresztény szentélyeket újkőkori emlékművek fölé építették, s ezzel mintegy elfedték és megcsúfolták őket, a helyszínen megőrzött szellemi energiákat pedig a kereszténység merev hitrendszere szívta magába. Amikor szóvá tettem Martineau-nak, hogy Irving az ő személyében gyanítja a tréfacsinálók vezérét, ő és a barátai meggyőzően őszinte nevetésben törtek ki. - Ezt szoktam sejtetni Robbal, hogy felcukkoljam - mondta Martineau. - Soha életemben nem kreáltam egyetlen alakzatot sem. Húszas éveinek elején Martineau egy wessexi kutatócsoportban dolgozott - mely egy magazint is kiadott Swirled News címmel - a minden nyáron megjelenő alakzatok terepi felmérőjeként és geometriai elemzőjeként. Úgy tűnt, hogy még több mint egy évtized múltán is sóvárgással gondol azokra az időkre. - A korai körök időszakában a légkör rendkívül mulatságos és könynyed volt, akár egy filmben - idézi fel Martineau. - Akkoriban tetőzött a rave-kultúra Angliában, és a két dolog mintha valami homályos módon összefüggött volna. Én kint ütöttem fel a tanyám az alakzatokban, ahol varázsvesszős emberekkel, elszállt utazókkal és csavargó-filozófusokkal találkoztam. Hajnalhasadás után gyakran felébredtünk és figyeltük, hogy köröznek a fejünk felett a katonai helikopterek. Az első gyerekem az 1990-es Alton Barnes-i piktogramban fogant. Miután egyedül töltötte az éjszakát egy korai piktogramban, Martineau egy reggel arra ébredt, hogy folyton egy kifejezés jár a fejében - „a nagy galaktikus dimenzióközi holospirál elhaladása". Az eredeti gabonakör-kutató csoportokban a honvédelmi minisztérium nyugalomba vonult tagjai is képviseltették magukat; Martineau megkérdezte az egyiküket, hogy mit tudnak az alakzatokról és a jelentésekben gyakran szereplő ufókról. A válasz így hangzott: - Csak annyit mondhatok, hogy fogalmunk sincs, mivel állunk szemben. De játszik velünk. Van humorérzéke. Martineau nem szívesen bocsátkozik spekulációkba a mintázatok eredetéről. - Én nagyszerű műalkotásoknak tekintem őket. Ha emberi lény készíti őket, akkor egy Mozarttal van dolgunk. Szeretnék a tanítványa lenni.
313
A tréfacsinálók, heccelők és újságírók beözönlésével a gabonakörök „társadalmilag fenyegető környezetté" váltak, emlékezett vissza Martineau. - Kezdtem aggódni a feleségemért és a gyerekeinkért. A kőkörök és a gabonakör-geometria iránti érdeklődése az általa „bolygóösszhangzattannak" nevezett jelenség iránti heves szenvedéllyé alakult. Még korábban írt egy számítógépes programot, hogy segítségével könnyebben osztályozhassa az alakzatokon belül fennálló geometriai kapcsolatokat; egyszer pusztán a tréfa kedvéért a bolygópályák adatait táplálta be a programba, és leesett az álla a kapott eredménytől - a phí alapú összefüggésektől és tökéletes mértani alakzatoktól, melyek között a Vénusz és a Föld együttállásai csupán a legszembeszökőbbek. - Rádöbbentem, hogy a feladatom a geometria megértése - a zenében és a matematikában - mindazon túlmenően, amit a könyvekben megtalálhatok. Diplomát szereztem csillagászatból, és elsajátítottam a püthagoraszi és platóni rendszerek alapismereteit. Egy rajzsorozatot készített a bolygóösszhangzattanról, melyeket magánkiadásában jelentetett meg A Little Book of Coincidence ben, ezzel megalapítva a saját kiadóvállalatát, a Wooden Booksot. Rádöbbent, hogy a gabonaalakzatok természetes módon beavatták őt az ókori Görögország - s talán az ókori Britannia - szent tudományaiba, ahol úgy tartották: „Isten a geometria tudora." A kutató Allan Brown hasonló pályaívet írt le; őt is a körök iránti megszállott érdeklődése indította a szent geometria tanulmányozására. A 2003-as Glastonbury konferencián Brown egy sokéves kutatómunkáját betetőző előadást tartott, melyben előállt egy központi rejtély megoldásával: Azoknak az „öttagú" mintázatoknak - négy kisebb kör elrendeződése egy nagyobb körül - a rejtett okával, melyek 1978-as első felbukkanásukkal a legkorábbi feljegyzett alakzatok között szerepelnek, és egyben a leggyakoribbak közé is tartoznak, hiszen kivétel nélkül minden évben megjelennek. Az idők során Brown rájött, hogy ezek az ötös alakzatok a kör négyszögesítésének ősi talányával függenek össze. Kapcsolatrendszereikben - melyeket gondos geometriai elemzéssel és a belső érintők megrajzolásával hüvelyezett ki - egész sor korábban ismeretlen módszer rejlett e nehéz intellektuális bravúr végrehajtására, mely annyira lebilincselte az ókori elmét. - A kör a szellem, a menny, a meg nem nyilvánuló, a mérhetetlen és a végtelen jelképe, míg a négyzet az anyag, a Föld, a mérhető és a véges -
314
szimbóluma - mondta Brown megjegyezve, hogy a probléma jelképes lényege a látszólag ellentétes őselvek összeegyeztetése és a kettősségek feloldása volt - egy szent, kozmológiai cselekedet. A huszonöt év folyamán a különböző arányú ötös alakzatok használati utasítással szolgáltak a kör négyszögesítéséhez, több tucat új módszert sugallva - melyek némelyike belül volt a 99,9999 százalékos pontossági határon - e dilemma megoldására. - Valójában módszertanra, teljes rendszerre tanítottak, mellyel az ember megkísérelhetett geometriai megoldást találni a kör négyszögesítésére. Brown azt is megállapította, hogy ez a negyedszázados projekt az emberi tréfacsinálók ellen szóló érv. - Elképzelhető vajon, hogy ilyen sok alakzat ily sok éven keresztül állhatatosan kövessen egy ehhez hasonlóan magasztos rendezőelvet anélkül, hogy negyedszázad alatt bárki előállt volna akár egyetlen utalással azokra a geometriai sajátságokra, melyeket az ábrákba belekódolt? Brown a konferencia hetében az általunk bérelt házban szállt meg, és magánbeszélgetéseink során - melyeket a nagyanyós Silbury Hill szederbokrokkal borított sima tetején, a Tor körül kanyargó tehéncsapásokon és más környékbeli helyszíneken tartottunk - bevallotta, hogy mindmáig mélységes kétségek gyötrik a jelenséggel kapcsolatban. Szorgos, elemző munkája és az érintetlen új alakzatokról szerzett személyes tapasztalatai dacára, melyek meghazudtolni látszottak az emberi konstrukció lehetőségét - és annak ellenére, hogy hosszú évek szellemi erőfeszítését tette fel a vállalkozásra - gyakran volt azon a ponton, hogy feladja és levonja a következtetést, miszerint a gabonakörök valóban nem többek nagystílű ámításnál. Megpróbált kialakítani egy „démoni" álláspontot az alakzatokkal kapcsolatban, mely feleslegessé teszi az eredeti és a művi megkülönböztetését. Patrick Harpurt idézte, aki szerint a gabonakörök „metaforaként szolgáltak tudatos és konkrét nézőpontjaink fellazításához és eszközként a megbontásukhoz, hogy megértsük végre: a körülöttünk lévő világról alkotott elképzelésünk csupán egy a számos mód közül, ahogyan a világ elképzelhető". Konokul bizonygatta, hogy bizonyos alakzatokat „sosem leszünk képesek kielégítően összezsugorítani egyetlen objektív igazsággá" - ám közben tudatában volt, milyen kevéssé kielégítő ez a ködös állítás. A családom visszautazott New Yorkba, én pedig ottmaradtam Glastonburyben augusztus első heteire is, a gabonaköridény egy újabb „nagy 315
zárójelenetében", újabb idegborzoló ugrásban reménykedve, amilyen a 2002-es crabwoodi Földönkívüli, vagy a 2001-es Windmill Hill-i spirál, Arecibo-válasz és féltónusos Arc volt. Távozásuk nagy terhet vett le a vállamról - párom gúnyos kedve mit sem enyhült az együtt töltött idő alatt. Noha igyekeztem kivenni a részemet a gyerek gondozásából, nyilvánvaló volt, hogy az ő szemszögéből közel sem elég, amit teszek. Szembesültem a kínos felismeréssel, hogy örököltem bizonyos rossz szokásokat az apámtól, aki nem vett részt a felnevelésemben, míg jóval idősebb nem lettem - úgyszólván elég idős ahhoz, hogy az absztrakt festészetről beszélgessek vele, és legalább annyira a „haverja" legyek, mint a fia. A páromhoz fűz ' ődő kapcsolatom felbomlásának gyökerei mélyre nyúltak, olyan tudatküszöb alatti folyamatokba, melyeket magam sem tudtam teljesen megérteni és kezelni - a magánéletemben a „menny" és a „Föld" egyesítése, amit az ötös alakzatok és más gabona-ábrák jelképeztek, gyászosan távoli és elérhetetlen káprázatnak tűnt. A családommal elutaztam Wellsig, egy közeli nagyobb városig, és feltettem őket a Heathrow-ra induló buszra, búcsúzóul még egy utolsó lesújtó pillantást kapva páromtól. Miközben a körömollóval nyírt parkban és a tóparton kószáltam a wellsi katedrális, e fenséges gótikus mestermű és a szomszédos kastély mellett, felszabadultnak, egyben csüggedtnek és enyhén elkeseredettnek éreztem magam. Egy padon üldögélve, melyről zöld birkalegelőkre nyílt kilátás, beszélgetésbe elegyedtem egy fiatal nővel, egy helyi bolt kiszolgálójával, aki macskaszerűen nyalogatott egy tölcsér fagylaltot. Közös sétára indultunk egy szederbokros ösvényen, mely fákkal borított dombokon vágott át a város felett, azután egy fatörzsön ülve szenvedélyesen egymásnak estünk. Miközben szorosan hozzásimultam e csinos idegenhez, úgy éreztem, hogy áthágok egy veszélyes tabut. Mit művelek én itt? - csodálkoztam, megborzongva az önutálattól és az állati kielégüléstől. Aznap éjjel, miután visszatértem Glastonburybe, egész erotikus múltam kavargó szövedéke felbukkant a fejemben frenetikus felsüléseivel és kapatos kicsapongásaival, mint egy széttöredezett csillagkép. Olyan terület volt ez, mely az önáltatás sötétjébe burkolózott, csak a sóvárgás kiröppenő szilánkjainak meteorzápora világította be. Bevallottam magamnak valamit, amit már eddig is tudtam, csak nem voltam hajlandó vele őszintén szembenézni - hogy megalkudtam önmagammal, amikor összeköltöztem a párommal és azt javasoltam, hogy legyen közös gyerekünk. Nem arról volt szó, hogy nem szerettem őt - igenis szerettem 316
- ám a monogámia fenntartása és a családalapítás kedvéért küszködve elfojtottam magamban a kielégítetlen erotikus kíváncsiságot, mely szerves része maradt természetemnek. Ezeket a társadalmilag elfogadhatatlan vágyakat takaréklángra vettem, azt gondolva, hogy a későbbiekben - holmi „előttem álló" képzeletbeli ponton a térbelivé tett időben, mely „alkalmasabb" lesz - valahogyan majd képes leszek szembenézni velük. De többé már nem voltam biztos abban, hogy ez lehetséges - vagy kívánatos. Úgy tűnt nekem, hogy párom haragjának szörnyű heve a titkos féltékenység tüzeiből lobbant fel - ő hatodik érzékével már azelőtt megérezte lelkem e tudatküszöb alatti áramlatait, mielőtt én magam őszintén tudomásul vettem őket. Nem éreztem magam elég erősnek ahhoz, hogy szembenézzek ezzel a helyzetértékeléssel, és eszem ágában sem volt elszakadni a családomtól - ugyanakkor nem maradhattunk tovább egymáshoz béklyózva ilyen nyomorúságban. Fogalmam sem volt, mitévő legyek. Ezen tépelődtem, miközben Glastonburyben töltött napjaim egyre apadtak, és egyetlen új remekmű sem jelent meg a földeken. Készült azonban egy látványosan elfuserált hamisítvány - egy hatalmas spirális mintázattal próbálkoztak meg fonott kötelekből. A kivitelezés során azonban a tréfacsinálók a sötétben irányt tévesztettek, eltorzítva nagyra törő kompozíciójukat. A helyrehozhatatlan hibát felismerve elszeleltek, egy olyan alakzatot hagyva hátra, mely egy rendszerösszeomlásra emlékeztetett. Néhány nappal később azonban egy másik mintázat is megjelent, mely ugyanazokat a fonott motívumokat használta, mint az eltolt hamisítvány, csak éppen elegáns összhangban. Brown és én szemügyre is vettük egy reggel nem sokkal az után, hogy megtalálták. A belsejében mindketten éreztük azt a titokzatos jelenlétet, mely mintha meghatározná a „valódi" alakzatokat; finom, humoros fogásokat alkalmazott a fészkek kiformálásának módjában és a gabona „fekvésében", melyet helyenként gondosan berácsozott. Eltűnődtünk rajta, hogy ez az alakzat nyílt kommunikációs vonalak létesítését jelenti-e a körkészítő intelligencia és az emberi tréfacsinálók között. Még az alakzat belsejében találkoztunk egy kopaszodó, középkorú ufókutatóval - a gabonakörök tündérországának mindenévi látogatójával -, aki videokameráktól és magnóktól roskadozott, és elmondta, hogy aznap reggel korábban egy „fénygolyót" látott elsuhanni az alakzat felett. Miközben beszélgettünk, egy nagy fekete helikopter - különlegesen áramvonalas és csúcstechnológiájú, vélhetőleg kincstári darab - húzott el a domb felett és lebegett 317
fölénk, azután körözött ide-oda a földeken, mintha valami után kutatna. Allan és én elhagytuk az alakzatot, és közben képtelenek voltunk visszafojtani a kacagásunkat - úgy tűnt, a látogatásunk tökéletesen öszszefoglalja a gabonakörök „Veszedelmeinek Kápolnáját", mely mintha felerősítené a kognitív disszonanciát mint működési elvet. Miközben aznap éjjel álmatlanul hánykolódtam az ágyban hajnalig, újra megvizsgáltam a jelenséget minden elképzelhető szemszögből - és ekkor egyetlen gyors felvillanásban megleltem a válaszomat. A megoldás hasonló volt egy zen-buddhista szatorihoz 72 , amikor a hosszas meditáció egy megfejthetetlen koanon 73 - „Milyen hangot ad, ha egy tenyérrel tapsolunk?" 74 - hirtelen és megvilágosító erejű felismeréshez vezet. Megértettem e körök mibenlétét, legalábbis a saját nézőpontomból. A körök egy tanítást adtak át a valóság természetéről - útmutatással, beavatással szolgáltak a modern elme számára. E tanítás sokrétű, többszintű és páratlanul kifinomult volt. Az egyik aspektusa, mely számos képen, valamint az Allan Brown által kihüvelyezett geometriai elemzésben szembetűnően megnyilvánul, a mi fáradságos feladatunkra mutat, hogy egy valóban kettősség nélküli rendszerben, az alkímia „Szent Házasságában" egyesítsük a „mennyet" és a „Földet", a szellemet és az anyagot, a modern tudományos ismereteket és az ősi ezoterikus bölcsességet, a férfi és a női, a Nap- és a Hold-természetet, világra segítve az „isteni hermafroditát", Hermész és Aphrodité egybeolvadását. Ugyanakkor a mintázatok konkrét célzásokkal szolgáltak és útmutatásokat hordoztak arra nézve, hogyan kormányozzuk új valóságunk pszichikus természetét az átmenet időszakában. Az összegyűjtött információkat áttekintve felfigyeltem rá, milyen finoman és pontosan reagáltak az alakzatok az egyes egyének beállítottságára, akik megvizsgálták őket, vagy kapcsolatba kerültek velük. A szkeptikusokat még jobban megerősítették kételyeikben - ők kevéssé meggyőző gabonakörökben kötöttek ki, keresték és meg is találták az összezúzott vagy törött szárakat, és a hamisítás rejtett jeleit látták mindenütt, ahová csak néztek. A tréfacsinálók alantas gyönyörűséget leltek mások elbolondításában, 72 Megvilágosító erejű pillanat, felvillanás (japán) - a Ford. 73 Értelmetlen vagy paradox kérdés, amelyre a tanítványnak teljes tudatával összpontosítania kell (japán) - a Ford. 74 Régi zen-buddhista koan, és egyben utalás Anthony Burgess Egy tenyér, ha csattan (Budapest, 1983, Európa) című regényére - a Szerk.
318
és tevékenységük révén a hozzáállásuk még cinikusabbá és arrogánsabbá vált. A „hívők" világos, noha szubjektív bizonyítékokat kaptak - paranormális jelenségeket, varázslatos gyógyulásokat, szinkronicitásokat, fénygolyók megpillantását, és így tovább - azt illetően, hogy a jelenség „valódi". A New Age meditálói és pszichikus közvetítői úgy találták, hogy aktiválódnak fénytesteik és kiegészítő DNS-szálaik, és „spirituális adásokat" fognak a mintázatokból. Akik nyitottak voltak a jelenségre, ám bizonytalanok az eredetével kapcsolatban, azok előtt egymással ellentétes aspektusok tárultak fel, melyek a szkeptikus és az elfogadó nézőpontot egyaránt alátámasztották, a kognitív disszonancia elmélyüléséhez és a végső megvilágosodáshoz vezetve. A gabonakörök kézzelfogható formában szemléltették, hogyan teremti és erősíti meg az egyén a valóságot tudatos szándéka és értelmezőtevékenysége révén. A körök egyben ítélőképességre is tanítottak, leckét adva az odafigyelés művészetéből. Az alakzatok finom árnyalatai - például a gondosság, mellyel a körök közepén lévő örvényszerű fészkek kialakítására fordítottak, amelyek gyakran olyanok voltak, mintha szálanként fonták volna őket egybe kósza tündérek csapatai - csak aprólékos tanulmányozás és a részletek iránti elkötelezettség révén váltak kivehetővé. A gabonakörök tanításként egy módszertant fedtek fel előttünk, mely a kézzelfogható részletek és sajátos minőségek alapvető fontosságát hangsúlyozza az előítéletek, feltételezések és elvont elméletek felett. A körök több szinten is a filozófus Jean Gebser nézőpontját tükrözték, aki a szellemi és fogalmi gondolkodásról - a materializmus meggyökeresedett metafizikájáról - való eltolódást jósolta egy sokdimenziós felfogásra, egy áttetsző tudatosságra, mely nem tagadja ugyan ezt a valóságot, ám számításba veszi a tér és idő nélküli eredetet, a jungi plérómát vagy az ausztrál bennszülöttek álomidejét, melyben a fraktális véges tükrözi a kibontakozó végtelent. „Az időfüggetlenség az archaikus, eredeti időelőttiség tudatos formája" - írja Gebser. Minél mélyebben feltárta az ember paradox természetüket, annál inkább úgy tűnt számára, hogy a gabonakörök játszanak a lineáris okságról alkotott elképzeléseinkkel. Mintha csak a valóság másféle alapszövetéből szálltak volna alá, mely túl van hagyományos tér- és időfelfogásunkon. Az alakzatok azt jelezték, hogy az új okság és új időbeliség létrejövő formája nem a newtoni ok és okozat világa lesz, hanem a fizikus David F. Peat által leírt „átalakulások és kibontakozások" - melyeket Gebser „kisarjadzásoknak és kikristályosodásoknak" nevezett - szinkronikus tartománya. 319
A keleti felfogás szerint - amit a kvantumfizika egy értelmezése is igazol - az univerzum az elme kiáradása. Miközben az emberi tudat felgyorsult spirálalakban fejlődik, kénytelenek vagyunk rádöbbenni, hogy a valóság egyre fokozódó mértékben az elménk megnyilvánulása - a pusztító technológiák, a háborúk és a fegyverzetek kollektív árnykivetülései pszichénk finomabb belső régióit és bensőséges kapcsolataink bomlasztó álságait tükrözik. Márpedig ha ez az értelmezés megalapozott, akkor elkerülhetetlen felelősséget, súlyos terhet ró ránk. Gebser ezt kristálytisztán felismerte: Az egyetlen dolgunk, a valódi munka, amit el kell végeznünk, épp a legnehezebb és a legkeservesebb: az önmagunkon való munkálkodás. Ha nem vállaljuk fel önként a fájdalomnak és a gyötrelemnek ezt az eleve elfogadását, akkor elkerülhetetlen egyéni és egyetemes összeomlásként méretik ránk. Mindenki, aki elszakad a forrásától és spirituálisan érzékelt feladatától, az eredet ellen cselekszik. Márpedig aki az eredet ellen cselekszik, annak sem jelene, sem jövője nincs. A gabonakörök, mint a lélek „démoni birodalmának" megnyilvánulásai egyfajta mandalagyűrűként működnek, mely a tudat sziderikus vagy spirális mozgását, a központhoz való visszatérését utánozza, amit az uroborosz, a saját farkába harapó kígyó ősi jelképe ábrázol. Úgy tűnik, a mintázatok e csigavonalszerű mozgással egyben azt a nélkülözhetetlen módszert is bemutatják, mellyel a galaktikus intelligencia más szintjeivel érintkezhetünk - nem zsibbasztó tények vagy technikai statisztikák közvetlen adásain keresztül, ahogyan a NASA és a SETI képzeli, hanem utalás és intuíció, humor és játék útján. A magasabb értelem talán nem szívesebben fejezné ki magát a magasabb szintű művészeten keresztül - mely művészet talán elválaszthatatlan az élettől -, mint a leszűkítő racionális elme által követelt unalmas technikai részletek útján? Úgy láttam továbbá, hogy az alakzatok útmutatást adnak arra nézve, hogyan dolgozzunk a paradoxonokkal. Nem tagadnunk kell a paradoxon egymásnak ellentmondó vetületeit - akkor juthatunk el a megértés magasabb szintjére, ha egyazon pillanatban képesek vagyunk megragadni az ellentét kettősségének mindkét oldalát, a tagadás helyett az egyeztetés módszerével élve. Beavató szatori-felvillanásomban ráébred320
tem, hogy az ember működési elvként is elfogadhatja a paradoxont ahelyett, hogy megpróbálná tagadni, feloldani vagy eltompítani. A gabonakörök e felfogásától ösztönözve úgy láttam, hogy hatalmas távlat nyílik meg előttünk - egy szent kutatás, mely egybeolvasztja a tudományt és a művészetet, s melyet annak szentelünk, hogy feltárjuk a pszichés valóság rejtvényének szivárványszíneit. Ahelyett, hogy megpróbálja feloldani a kettősségeket és felállítani a „Mindenség" valamiféle grandiózus elméletét, a „képzelet tudománya" elfogadja és felfedezi majd a paradoxont, behatóbb vizsgálat tárgyává teszi a talányokat, és felhagy a csalóka kísérletekkel a bizonyosság megszerzésére. Könnyen úgy találhatjuk, hogy - mint Rudolf Steiner állította - a gondolkodás és a nyelv a lét kreatív aspektusai, a valóság átalakításának eszközei. A szuperhúrfizika egy kilenc-, tíz-, tizenegy-dimenziós univerzumot ír le. Ha az univerzum valóban a psziché finomabb szintjeinek - a maják szövőszékének - kivetülése, akkor alkalmasint arra a felfedezésre jutunk, hogy az egymást kölcsönösen átható világok rezgési rácsozatai, melyek elméletét napjaink fizikája kidolgozta, magának a pszichének a leírásai, ahogyan a lélektől teljesen átjárva kibontakozik. A pszichokozmosz e sokrétű erőterét talán a hétköznapitól eltérő tudatállapotokban - melyeket pszichoaktív anyagokkal, meditációval, tiszta álmokkal, transzállapotokkal stb. idézhetünk elő - tapasztalt különböző intervallumokként és intenzitásokként foglaljuk be tudatos észlelésünkbe. A tudattágító szerek - a New York Times szerint a „hippinemzedék játékszerei", a megvetés és gúny tárgyai - e kutatás kísérleti eszközeiként „szökési vonalakat", behatolási utakat nyitnak abba a dimenziókon kívüli alapszövetbe, mely maga a psziché. Amikor maradéktalanul elfogadjuk, és végre tudatosítjuk magunkban a psziché valóságát, el fogjuk ismerni, hogy e területek felfedezése nélkülözhetetlen az emberi megértés paramétereinek kiterjesztéséhez. Ahelyett, hogy a fogalmi kiegészítés bizonytalan szalmaszálaiba kapaszkodnánk, új kapukat fogunk megnyitni, melyeken át végtelen ismeretlen birodalmakba lépünk.
HATODIK RÉSZ
A hajnal ura Szívem kápolnájában a kórus lángol. 75 MAJAKOVSZKIJ
75 Eörsi István fordítása.
ELSŐ FEJEZET
A felsőbbrendű lélek számára a csillagok nem pusztán előjelek, hiszen a lélek része a Mindenségnek és szerves egységben fejlődik azzal, amiben részt vesz... A beavatott hajlandósága rendületlenül kitart amellett, amit tennie kell, és rendületlenségében csak a saját akarata szerint fog cselekedni, és semmi egyebet, csak ami magából az eszméből következik. PLÓTINOSZ
C
gy héttel aztán, hogy hazatértem Glastonburyből, Nevadába utaztam a porfútta sivatagi fesztiválra, a kollektív sámáni átalakító-ünnepre, mely évente egy hétre megeleveníti Black Rock Cityt. Ottlétem során úgy találtam, hogy csordultig telt, nyughatatlan állapotban leledzek. Ahogyan a többi utcasarki próféta, én is meg voltam győződve arról, hogy egy olyan képzetkört szívtam magamba, melyet a lehető leggyorsabban ki kell hirdetnem, és amely kétségkívül kritikus fontossággal bír a faj fennmaradása szempontjából, ám az emberek zöménél kívül esik a szinaptikus kisülések azon hordtávolságán, ameddig a képzeletük terjed. Ugyanakkor úgy éreztem, hogy egy személyre szóló örvény felett függök, kétségbeesetten a teljességre és a boldogságra való velem született képtelenség miatt, és megmételyezve a szertelen vágyaktól, melyek kialakított családi életemet fenyegették. Azon a nyáron Mars, a háború és az akarat planétája volt a meghívott meglepetés-híresség az Égő Ember fesztiválon. A vörös bolygó, melynek lézerragyogása az égbolton elhomályosította a fogyó Holdat, az elmúlt hatvanezer évben nem került ilyen közel a Földhöz — közeledésének végpontját a hét közepén érte el. Az alkímiai látásmód a bolygókat ontológiai állapotoknak és a psziché vetületeinek tekinti, melyeket ezoterikus technikák révén magunkba olvaszthatunk. Miután feltártam magam az okkult erők számára, most úgy tűnt, hogy egy sor pontosan időzített, majdhogynem ritualizált cselekedetet hajtok végre puszta intuíció alapján, mintha az égitestek pulzálása delejezett volna 324
meg. Visszatekintve úgy látom, hogy mindent, ami e találkozó során és az elkövetkező hónapok alatt történt velem, e bősz istenség vezérelt és irányított, mintha csak erőszakkal beavatott volna harcias szférájába. Én úgy tekintettem az Égő Ember fesztiválra, mint a tudat evolúciójának emelőpontjára bolygónkon, ahol élvonalbeli tudósok társalkodnak modern pogány boszorkánymesterekkel, és a misztikus tudás morzsái hipersebességgel cserélnek gazdát. Ám a fesztivál egyben a testiség tobzódása is volt, az erotikus lehetőségek tovatűnő parádéja. A találkozón néhány óra után a meztelenség, a testfestészet, a bizarr kosztümök, a testékszer-mintázatok és a szélsőséges önátalakítás legkülönbözőbb formái is köznapivá váltak. Az összejövetel korunk csodabogárpszichéjének vegykonyhájaként nem csupa fény és derű volt. A kirakatba tett szexualitás jó részét közönségesség és kiégettség jellemezte. Számtalan tábor állított fel bódékat, ahol lenyomatokat készítettek a nők melléről, szervezett „bögrekinyaló" vetélkedőket, névtelen tapizásokat, és így tovább, miközben harsogva bömbölt a techno vagy a rock. Ez a kétségbeesett szélsőségesség - szennyes ellenpontja a New Age spiritualitás könnyed felvállalásának a számtalan hindu szobor, buddhista imazászló és amerikai indián füstölőrúd révén - a káli-juga végpontját sugallta, melyet az okkult szerző Julius Evola, aki kővendégként honol elmémben, olyan időként ír le, amikor „a szex, puszta érzéklettartalmára redukálva csak azok létundorának és gyötrelmének lesz csalóka, kétes és kétségbeesett enyhülése, akik zsákutcába tévedtek". Én nyugati parti újságírók és programozók táborában laktam, akik az egész napos elszállás elkötelezettjei voltak, és nehezen követhető zsargonban beszéltek homályos eredetű kísérleti vegyszerekről és adagolásokról, az agy vegyi folyamatairól és az időhullámról, a pránajámáról és a bardoállapotokról. Egy előadás-sorozaton, melyen én is felszólaltam, a táboromban lakó nők tartottak egy előadást egy általuk elvégzett kísérletről, melynek során pszichoaktív vegyületeket juttattak be a szervezetükbe hüvelykúpokban. Amikor megpróbáltam felkelteni az érdeklődésüket a bennszülött szertartásokon való részvétel iránt, ahol növényszellemeket használhatnak szentségként, úgy tűnt, hogy furán maradinak és cikinek tartják az ötletet. Miközben egy olyan férfival beszélgettem, aki úttörő jellegű konferenciákat szervezett a megváltozott tudatállapotokról és a technológiáról, leírtam az illetőnek az Amerikai Bennszülött Egyház egy szertartását a tanító szervezésében, melyen a családommal részt vettem - tizennyolc órát töltöttünk egy indián wig325
wam menedékében a közösség imádságait és sasénekeit hallgatva, és megtisztelve éreztük magunkat, hogy beleolvadhattunk szent világukba. A szertartást követően párom mélységes gyógyulást érzett, az enyhülését annak a fájdalomnak, mely a lányunk állapota miatt kínozta. Elmeséltem a férfinak, hogyan illette az „útmutató", a vezető sámán tiszteletteljes és hálás szavakkal a peyote-gömböcöt, mondván: - Köszönöm neked, Peyote, hogy segítesz rajtam és meggyógyítasz. Nekem ennek láttán - hogy egy felnőtt ember így megalázkodik egy bütykös kaktuszcsonk előtt, elfogadva annak mélyebb bölcsességét - könnyek szöktek a szemembe. - Ja, de nem olyan ez egy kicsit, mintha indiánosdit játszanánk? - fitymálta gúnyosan a konferenciaszervező. - Nem igazán. Szerintem inkább olyan, mintha emberesdit játszanánk - feleltem, megdöbbenve gúnyolódásán. A férfi felidézte legutóbbi kalandozásait a „Különleges K"-val, a saját szájíze szerinti egofeloldó szerrel. Ő lenyűgözőnek és megvilágosítónak találta a ketamin által eltorzított képregény-univerzumot, de engem nem győzött meg. Úgy éreztem, tábortársaimat az a veszély fenyegeti, hogy lélektelen okostojásokká válnak, és ezt az elsőrendű fontosságú területet hedonista hobbivá, az agyuk szétcsapásának módszerévé silányítják, mellyel ledöntögethetik a korlátokat, miközben továbbra is a régi vágású ego marad nyeregben, mely képtelen az alázatra és a szentségnek való önátadásra. A nyugati parti menő-manók nyíltan vállalt spiritualitása, amit először olyan megragadónak és csábítónak láttam, egyre inkább egy sekélyes életstílus-választásnak tűnt - az önelégült fogyasztói magatartás új formájának, hatékonyabb módszernek arra, hogy összejöjjön nekik egy numera. Könnyebb Buddhát a seggedre tetováltatni, mint a nyolcrétű ösvényt követni. Egy felséges bio-nyerskoszton alapuló étrend követése aligha számít a jelentőségteljes önmegtagadás megnyilvánulásának. Fluoreszkáló műszőrme bundákba öltözni és reggelig tartó trance-partikon táncolni korántsem lenyűgöző spirituális gyakorlat. Az a nyugtalanító érzésem volt, hogy az Égő Ember által kialakított képlékeny „ideiglenes önrendelkezési zóna" a társadalmi toborzótevékenység új formájává merevedett - unott divatmajmolók hedonizmusává, mely groteszk és alaptalan módon igényt támaszt a spirituális jelzőre. Az „égetők" immár nem intéztek kihívásokat magukhoz, hanem megtelepedtek egy új komfortzónában. Miközben körbekerekeztem a műalkotásokkal behintett sivatagot, félig elmerült egyszarvú torzók és 326
hatalmas piszoárok mellett elhaladva, most első ízben éreztem a fesztivál energiáját kamaszosnak és pangónak - talán még mindig jobbnak a társadalom fősodránál, de nem elég jónak. De mi lett volna elég jó? Miért volt minden olyan lehangoló? Hol vezetett a titkos út a kitárt szívhez - a feltámadt emberi lélekhez, az oly hőn sóvárgott, mégis mindig elhalasztott eggyé váláshoz? Az Égő Emberre tett első látogatásom után felismertem, hogy a fesztivál olyasvalamit jelképez, ami a nyugati psziché számára rég elveszett - egy archaikus újjászületést és beavatási rítust, hasonlót az ókori Görögország eleusziszi misztériumaihoz, mellyel tapogatózva keressük az utunkat a kozmosszal és egymással összekötő újfajta kapcsolat felé. A fesztivál művészeti iskolás ambícióin és flúgos ketyeréin túlmenően jelmezes próbának tűnt egy továbbra is ismeretlen és megnevezhetetlen új létformához. Már korábban is történtek kísérletek a beavatás elemének visszaállítására a modern nyugaton, de ezek sorra megbuktak. A történész Francis Yates szerint a tizenhetedik század elfojtott „rózsakeresztes felvilágosodásának" célja is egy elveszett beavatási gyakorlat újbóli beiktatása volt az európai kereszténységen belül. A mozgalmat alkimista értelmiségiek köre szervezte és irányította - akik közül néhányan, például Isaac Newton és Francis Bacon, hathatósan közreműködtek a modern tudományos módszer megalapozásában. „A rózsakeresztes gondolkodók tudatában voltak egy új tudomány veszélyeinek, ördögi és egyben angyali lehetőségeinek, és úgy látták, hogy megérkezését az egész széles világ általános megújulásának kell kísérnie" - írja Yates. Ezt a rövid rózsakeresztes erőfeszítést, hogy visszatérítsék a kereszténységet a gyökereihez - és újra a belső megvilágosodás személyes eszközévé tegyék - az egyház és az állam egyesített ereje nyomta el. Az alkímiai kutatást a föld alá száműzték, és alig tudott fennmaradni a modern nyugati világ hermetikus peremvidékein. Azután a huszadik században ismét a felszínre emelkedett ereje teljében, a sámáni növények és tudattágító szerek újrafelfedezésével, ami nyílt szembesülésre kényszerítette a nyugati elmét, az anyagi világ megszállottját az elfojtott pszichikus valóságokkal. Sokat elmélkedtem az LSD felfedezésén, mely mintha egy megdöbbentő alkímiai párhuzamot tárt volna fel - ami, immár úgy sejtettem, össze volt hangolva a nooszféra 2012-es aktiválásával. A lizergsav-dietilamidot először 1938-ban a svájci Bázelben - a középkori alkimistaközpontban, ahol Paracelsus működött a tizenhatodik században - szinte327
tizálta Albert Hofmann, a Sandoznak dolgozó fiatal vegyész. Mivel úgy tűnt, hogy az LSD-25, egyike a sor vegyületnek, melyeket az anyarozsgombából kifejlesztettek, semmiféle hatással nem rendelkezik, félretették és megfeledkeztek róla. Öt évvel később Hofmannt elfogta egy „különös előérzet" az LSD-25-tel kapcsolatban, és álmokat is látott róla, úgyhogy visszatért hozzá és ismét szintetizálta - ez volt életében az első alkalom, amikor újra előállított egy látszólag „érdektelen" alkaloidot. Svájc a semlegesség szigete volt a nácik uralta Európában, ahol 1943ban a végső megoldás már teljes gőzzel haladt előre, zsidók tízezreit irtva ki. 1943. április 16-án az LSD-25 véletlenül bejutott vagy felszívódott Hofmann szervezetébe, és ez elvezetett az első LSD-utazáshoz - mely akkor kezdődött, miközben a tudós a laboratóriumából hazafelé kerékpározott. Három nappal később - azon a napon, amikor a nácik megkezdték a varsói gettó utcáról utcára történő kiürítését - Hofmann egy önmagán végzett kísérlet során szándékoltan újra bevette a vegyületet, és végérvényesen megállapította az elszabadult különös hatások és az alkaloid elfogyasztása közötti összefüggést. Európa végső válságának és tragédiájának pillanatában megszületett a mag, mely rövid időre kivirágzott az 1960-es évek misztikus reneszánszában, hogy azután ismét széthordják a szelek. A gázkamrák és a gnózis, Thanatosz és Erósz eme egymás mellé helyezésében mintha Káli égi táncát láttam volna, az ő erőszakos és érzéki jelenlétét, mely modern világunk fölé boltosul. A hindu vallásban Kálit, a sötét anyát, aki lefejezéssel szabadít fel, Sakti dühödt aspektusának tekintik, aki a minden megnyilvánulót hajtó nemi energia istensége. Ahogyan Julius Evola - maga is félelmetesen homályos alak, szicíliai báró és egykori dadaista, aki egy okkult mozgalmat indított el az 1920as években Olaszországban, melyet Mussolini aggodalommal figyelt, az SS pedig körüludvarolt, azután megbénult egy srapneltől, miközben Bécsben kószált a második világháború végén - írta: „Siva minden létező változhatatlan, tudatos, spirituális és állandó aspektusában van jelen, míg Sakti a változékony, öntudatlan-életadó, természeti és dinamikus aspektust hatja át." Siva és Sakti közösülésük örök aktusa révén tartják fenn az erők egyensúlyát az univerzumban. Jóllehet már korábban is elmélkedtem a káli-juga - mely a védikus tanok szerint egy négy hosszú korszakból álló ciklus vége - prófétikus és pusztító dimenzióin, nem kötöttem őket össze szorosan Káli istennővel, mint aktív archetípussal és személyfeletti erővel. Maszkjaival, tűzörvényeivel és öngyilkos 328
lányaival 76 az Égő Ember fesztivál Káli - aki Evola szerint „mindenhatóvá válik az univerzum megsemmisülésének pillanatában" - játszóterének tűnt, beavatásnak az istennő bölcs és bűnös módszereibe. Azon az éjszakán, amikor a Mars elérte közeledésének végpontját, gombaszentséget vettem magamhoz egy régi New York-i barátommal, aki író volt és elméleteket alkotott az internet potenciális felhasználási módjairól, hogy „kibővített társadalmi hálózatokat" alkossunk, melyek összekapcsolják egymással az előremutató ügyeket és aktivista csoportokat. Miután éveken át rágtam a fülét, végre rábírtam Kent - aki mintha végtelenített felvételként ismétlődő pszichés mintázatok csapdájába esett volna, úgy elidegenítette munkamániája a nőktől és a többi embertől, miközben nap mint nap a számítógépe előtt hajszolta agyon magát -, hogy hagyja ott az íróasztalát és jöjjön el a fesztiválra. Miközben a „második figyelem" megváltozott tudatállapotában bandukoltunk körbe a díszletváros peremén, igyekeztem megláttatni vele, mennyire elszigetelte magát. Mielőtt útnak indult New Yorkból, Ken többször is álmodott egy szakállas, bölcs öregemberről, aki azt mondta neki, hogy egy kritikus döntés előtt áll, most pedig felismerte, hogy én kínálom neki a választást - tovább kapaszkodik-e a régi nosztalgiába és a mélyen meggyökeresedett szokásba, vagy felszabadul, kitépve magát múltja szorításából. A beszélgetésünk mintha mozgásba lendített volna valamit - elvittem Kent egy barátom táborába, s ő egy ott lakó nővel távozott, és a hét hátralévő részét is vele töltötte. Miután újra egyedül maradtam a Tejút hűvös napernyője alatt, viszszamentem a sátramhoz, azután átlátogattam a szomszédos telepre - szilícium-völgyi szoftvertervezők és Microsoft projektmenedzserek, valamint a barátaik és a szeretőik szabadszerelmet gyakorló táborába. ()rákkal azután, hogy gombautazásomnak véget kellett volna érnie, még mindig jelentősen megváltozott tudatállapotban leledzettem; a szememet lehunyva egy szörnyűséges entitást pillantottam meg - egy féregszerű lovecrafti teremtményt több fejjel és változékony emberi arcokkal - mely azokra a marsi szellemekre emlékeztetett, amiket hónapokkal korábban láttam oregoni szállodámban, José Argüellesnél tett látoga76 Az „öngyilkos lányok" — suicide girls
—
kifejezés eredetileg egy amerikai regényből
származik, de mára a gót, punk stb. zenei és életstílusokat követő, életunt és művészies-művészkedő fiatal nők általános megnevezésévé vált az Egyesült Államokban —
a Ford.
329
tásom alatt. Egy nő, aki mellettem terült el egy kanapén, megjegyezte, hogy úgy érzi, mintha az egész teste gyengén vibrálna - és ugyanez történt velem is, egy eddig ismeretlen finom áram lüktetett a kezemben és minden részemben. Majd újra felültem a biciklimre, hosszabb időközönként különböző pörgő szobrok, harsogó rave-táborok és himbálózó trance-táncosok mellett csalinkázva el. Miközben az Ember, a város közepén álló tizenöt méter magas szobor körül keringtem, melyet a találkozó utolsó hivatalos éjszakáján mámoros örömmel lángra lobbantanak, olyasmit kezdtem fogni, ami egyfajta kozmikus adásnak tűnt a káli-jugával és a Mars-együttállással kapcsolatban. Egyes hindu szekták hite szerint a sötét korszak több ezer, vagy akár több százezer évre is kiterjed. Mint hallottam, más hagyományok - melyek kiváltképp a déli dravidák körében terjedtek el - kijelentik, hogy a négy világkorszakból álló teljes ciklus hatvanezer esztendeig tart, és mi jelenleg a káli-juga vége felé közelítünk, melyből egy új aranykor bontakozik majd ki. Hatvanezer év telt el azóta, hogy a Mars utoljára elérte pályájának legközelebbi pontját a Földhöz - vajon eme égitest drámai visszatérése összekapcsolódik a ciklus befejeződésével? Számomra úgy tűnt, hogy ez a helyzet; a lüktetések ennek a pszichofizikai eseménynek a mezőhatásai voltak, mely megváltoztatta a Föld rezgési frekvenciáját, mint amikor egy hárfát újrahangolnak. A Mars visszatérése fázisváltás volt, része a folyamatnak, mely révén bolygónk finoman erősödő fokozatonként materiálisan kevésbé sűrűvé, pszichikailag viszont érzékenyebbé válik. Ezt az adást fogtam. Mire eljutottam e végkövetkeztetésig, már a hajnal terjedt szét a sivatag felett - aranyló felhőujjak és fátyolos légörvények lebegtek-kavarogtak a szemhatáron e narniai napkeltében. Továbbra is a biciklimmel körözve elragadtatott kiáltásokat kezdtem hallatni - kurjantásokat és szisszenéseket -, melyek mintha valamilyen számomra ismeretlen őseredeti nyelvhez vagy nem földi közlésformához tartoztak volna. Hagytam, hogy a hangok elhagyják az ajkamat, és elmém egy eltávolodott szintjéről figyeltem őket, mintha másvalaki lett volna a forrásuk. Lustán azon tűnődtem, hogy vajon most szakadnak-e el a valósághoz fűző kötelékeim. Diadalmasnak, nyomorúságosnak, mámorosnak és magányosnak éreztem magam. A következő napok folyamán megpróbáltam elmélyíteni szélsőséges tudatállapotomat. Felhagytam az evéssel, lemondtam az alvásról, és Albert Hofmann dicsőséges bicikliútjának sorozatos megismétlésébe 330
vetettem magam. Miközben egy minden korábban tapasztalttól eltérő szemszögből vizsgáltam, lassan eljutottam múltam mintázatának felismeréséig. Azon sebek sorát követtem végig, melyeket Káli, a jelenlegi világkorszakunkat uraló démoni nőiségáramlat hagyott karomnyomokként a húsomban, a lelkemen és a szellememen. Párom tomboló dühét csak a legutóbbi példának láttam, egyetlen hangjegynek egy fülsértően hamis szimfóniában. Úgy tűnt, hogy szűnni nem akaró sóvárgásomat az elragadtatott eggyé válás valamely formája után - mely mindeddig megtagadtatott tőlem - életem korai szakaszának mélabús nélkülözése alakította ki. Csecsemőként sosem szoptattak - keményen dolgozó anyám idő szűkében és útmutatás híján elfogadta a modern orvostudomány „bölcsességét" az 1960-as évek közepén, miszerint a tápszer talán még egészségesebb is, mely később teljességgel alaptalannak bizonyult. Gyerekkoromban és serdülőként gyakran tört csontom, különböző allergiáim alakultak ki, és a gerinc egy életveszélyes bakteriális fertőzése is ledöntött a lábamról, mely maradandó károsodást okozott, és elszigetelt a fizikai világtól. A nagyanyámhoz fűződő gyermekkori kapcsolatomnak szintén voltak olyan rémes aspektusai, melyekben most a nemi erőszak egy formáját ismertem fel. Gyakran töltöttem az éjszakákat az ő házában, s ilyen alkalmakkor nagyanyám kényszeres megszállottja volt a bélmozgásaim rendszerességének, és beöntéseket adott nekem - éles tiltakozásom, sivalkodásom és kiáltozásom közepette -, amikor nem ürítettem az ő szigorú menetrendje szerint. Éreztem, hogy ennek hátterében ott rejlik apja öngyilkossága, a gazdasági válság éveinek ínsége, frusztrált intellektusa és kimondatlan sóvárgása az után, amit sosem kapott meg, a saját szeretetlen házassága és kudarca, hogy uralma alatt tartsa lázadó lányát, s mindezek egy kísértet keserű dühében csúcsosodtak ki, mely valamiféle érzéki kielégülést követelt, még ha az tehetetlen unokája szadista megkínzásának formáját öltötte is. Nagyanyám sötét életsóvárgása - a dühe - rám nyomta sosem halványuló bélyegét. Az 1970-es évek elejének feminista légkörében mindenért a férfiakat hibáztatták - a patriarchátusért, a basáskodó kultúráért, mely háborúskodott és megerőszakolta a nőket és kifosztotta a „Földanyát", elkalandozó szemükért. A nők voltak a tehetetlen áldozatok. Anyám távollévő apámtól különválva és képtelenül arra, hogy másik partnert találjon, a gyermekkorom során mindvégig depresszióval küzdött - sokszor volt elkeseredett, olykor egyenesen kétségbeesett - és én magamba ol331
vasztottam a bánatát, a saját vállamra véve egész súlyát. Fiúgyerekként bűntudatot éreztem a férfiak valamennyi ősi bűnéért. Apám mindezek jelképének tűnt, bűnös volt, amiért hátat fordított nekünk - csak jóval később tudtam meg, hogy ő soha nem akart gyereket, és jó előre figyelmeztette anyámat, hogy nem képes változtatásra vagy megalkuvásra a munkájában és az életstílusában. Az igazat megvallva, az életem erőteljes felnőtt alakjai valamennyien nőneműek voltak. A férfiak, akiket ismertem - apám festőcimborái, anyám író barátai - széthullónak és erőtlennek tűntek, gyökértelennek a nőkhöz képest. Anélkül nőttem fel, hogy bármiféle értelmes képet kaptam, vagy meggyőző szerepmodellt láttam volna arra, mit is kellene jelentenie a férfilétnek. A nemiség egyfajta gyökértörzs, mely a psziché mély föld alatti áramlataiból, rejtett folyamaiból és örvényeiből meríti energiáit. Az én belépésem a szexualitás és a kapcsolatok világába lassú és félszeg, szégyennel árnyalt, zaklatott és kisemmizett volt. A feminizmus a tudtomra adta, hogy férfiaknak és nőknek egyenrangúnak kell lenniük - hogy a nemek megkülönböztetése társadalmi konstrukció - és a férfiagreszszivitás rossz dolog, ám a gyakorlatban úgy vettem észre - sokszor az után, hogy az alkohol eltörölte nyomasztó elfogódottságomat -, hogy az erőszakos és előrenyomuló viselkedés bizonyul eredményesnek, mely rést nyit és a női lényeg után kap. A női psziché furcsa módon megtévesztő és ellentmondó elemei mintha csak kikényszerítették volna belőlem ezt a fajta viselkedést - a nők egyféleképpen fejezték ki magukat a szavaikkal, ám a valóságban folyamatosan másként viselkedtek. Sakti álságos tisztelettel és a rokonszenv turbékolásával jutalmazta a jó szándékú és kedves szavú férfiakat, ám annak adta át magát gondolkodás nélkül, aki brutálisan és szemtelenül törtetett a célja felé. A démoni női istenség az esetek többségében azon férfiakat fonta körül lágyan, akik hatalmat és vagyont halmoztak fel gátlástalan világunkban, és fitymáló pillantásokat osztogatott azoknak, akik feláldozták vagy kockára tették életüket abban a reményben, hogy megalapozhatnak egy jobb világot. Életem körképét áttekintve immár világosan láttam, hogy mivel szándékoltan-öntudatlanul visszaélnek Saktival, a nők éppannyira vétkesek e katasztrofális világ kialakításában. Anyám egy visszaemlékezése végén ezt írta: „Ha az idő egy zenei tétel lenne, az ember folyton visszatérhetne, míg csak ki nem javítja a hibát." Én úgy hittem, még mindig nem késő elvégeznem a javítást. Amikor számot vetettem a saját múltammal, úgy láttam, hogy az eroti332
kus életem egészen addig a pontig éretlen és egysíkú volt. Figyelmetlenül és tudatosság nélkül cselekedve mindig is behódoltam a környezetemben ható erőknek - a társadalmi konvenciók súlyának, a beszűkítő modelleknek és behatárolt nyelvnek, melyek meghatározták az aktuális lehetőségeket - romantikus kapcsolataim alakításában. Soha nem fogalmaztam meg a saját igazságomat a szerelemről. Sigmund Freud feltette a kérdést: „Mit akarnak a nők?" Én sosem kérdeztem meg magamtól, hogy mit akarok én. Ha a természetem részét képezte a mély erotikus kíváncsiság, akkor ez a kíváncsiság legalább annyira metafizikai, mint testi jellegű volt. Érzékeltem egy lefátyolozott és rejtett lényeget, mely magában Erószban lappangott - olyasvalamit, amit a tudat felszínére kellett volna hoznom, hogy szembenézhessek vele. A szexualitás „a legnagyobb mágikus erő a természetben", írja Evola A szexus metafizikája" című metsző és megvilágosító erejű kötetében a nemiség lehetséges felhasználási módjaival és a vele elkövetett szokványos visszaélésekkel kapcsolatban. Evola leszögezi, hogy a szex mindig metafizikai aktus is, nem pusztán fizikai. Az állatoktól eltérően „az ember bármikor képes a megkívánásra és szeretkezésre, és ez szerelmének természetes mértéke; semmiképpen sem holmi mesterséges tény vagy »romlottság«, mely »a természettől való elszakadásából« fakad". A tény, hogy szabadságunkban áll szeretni és megtartóztatni magunkat a szerelemtől, feltárja a spirituális vagy személy feletti alapját az emberi nemi ösztönnek, melyet használhatunk szaporodás végett, manipulálhatunk aljas célok érdekében, és irányíthatunk befelé és felfelé a megvilágosodás alapjaként. Evola felvetette, hogy a modern civilizáció titkon „ginekokratikus" jellegű. „A modern világ ismer olyan nőket, akik emancipálódni kívánnak anyagilag és társadalmilag a férfitól, de mit sem tud olyan férfiakról, akik úgy érzik, hogy függetlenedni akarnak belsőleg és spirituálisan a nőktől." A jelenkori emberiség szinte kétség nélkül hisz „a nők erkölcsi felsőbbrendűségének e nagy és megalázó dogmájában". Amikor a férfiak rútul viselkednek, akkor is olyanok, mint a hitehagyottak, mint a lázadók, akik nem forradalmárok - „a nő megszentségtelenítése közben továbbra is imádják őt, csak éppen negatív értelemben". A törzsi társadalmakban a fiúknak beavatási próbatételeken kell átesniük, hogy férfivá válhassanak, szembe kell nézniük a félelemmel, és meríteniük kell bátorságuk és vadságuk belső erőforrásaiból. A mi kul77 Julius Evola: A szexus metafizikája. Budapest, 2000, UR.
333
túránkban a férfiak nem kapnak beavatást a hétköznapitól eltérő tudatállapotokba és a spirituális kötelezettségekbe. A szerelem, a házasság és a gyerekek birtokolni vágyásból font béklyóiban vergődő „családapa" ismerőseim megfosztattak minden alkalomtól, hogy felfedezzék a szabadság és a szellem perembirodalmait, melyek a Nap- és férfielvű léthez tartoznak, hogy intellektusuk, bátorságuk és erejük latba vetésével harcoljanak az igazságért és szembenézzenek a veszéllyel. Inkább belesüppedtek az anyagelvű kényelem kipárnázott birodalmába, sport- és médialátványosságokkal kábítva magukat. Ez persze nem a világban elért „sikerüket" jelentette, ahogyan ők hitték, hanem behódolásukat a démoni nőiség negatív pólusa, Káli, a pusztító előtt. Jean Gebser megjegyezte, hogy a „materializmus" és a „mater", vagyis anya szó egyazon tőből származik, és így írt: „Szinte olybá tűnik, hogy napjaink anyagbolond férfija a bosszúálló anya - a mater, akinek kaotikus zabolátlansága az anyag és a materialista felsőbbség mögött álló hajtóerő - utolsó áldozata." Jómagam is mindig kérdés nélkül elfogadtam a nők erkölcsi felsőbbrendűségét. Úgy hittem, hogy sóvárgásom más nők után, akik egy idő után megjósolhatóan fölém fognak kerekedni minden kapcsolatban, a jellegénél fogva romlott - hitvány hímségem jele. Ahogyan szinte kivétel nélkül minden ismerősöm, én is alapértelmezésemnél fogva „sorozatmonogám" voltam, vagyis mindaddig megmaradtam egyetlen személy mellett, míg mások iránti vágyaim szét nem foszlatták erkölcsi aggályaimat, és felül nem kerekedtek a partnerem iránti érzett szeretetemen - ezen felül féltékenyen és birtoklón viselkedtem a partnereimmel, a vágyuk feletti ellenőrzésre törekedve. Egyes esetekben megcsaltam őket, miközben minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy visszatartsam őket ugyanettől. Immár tisztába jöttem azzal, hogy semmi eredendően rossz nem volt ezekben a vágyaimban - vagy a beteljesülésükben. Ami rossznak tűnt, az a szerelem birtokolni vágyáson, féltékenységen és kölcsönös bizalmatlanságon alapuló formája volt. Miért ne alapulhatna a szerelem inkább a nagylelkűségen és a nyitottságon? Miért ne szerethetnénk valakit önmagáért anélkül, hogy meg akarnánk változtatni? Sőt miért ne akarhatnánk, hogy a szeretett személy részesülhessen mindazokban az élményekben - legyenek ezek erotikusak vagy másmilyenek - melyekre vágyik? A szerelmi modellünk ocsmányul eltorzult és fenntarthatatlan - ki űz itt tréfát kivel? Természetesen az, amit fontolgattam, felháborítóan utópisztikus volt - mindenki tudta, hogy a „szabad szerelem" mint kísérlet csúfosan 334
megbukott az 1960-as években, és a korábbi utópikus próbálkozások során a tizenkilencedik századi Amerikában és másutt. Mindazonáltal - töprenkedtem - egyvalamiről mindenki megfeledkezik, amikor ilyen kijelentést tesz, éspedig a kísérletezés természetéről, mely ugyanolyan a szerelemben is, mint a természettudományban, a művészetben, a politikában és minden egyéb téren. Az első kísérletek rendszerint megbuknak - a vegyész felrobbantja a laboratóriumát, a festő tönkreteszi vásznát, a nemzetállam összeomlik -, ám az egymást követő próbálkozások során módosításokat hajtanak végre, új kombinációkkal tesznek próbát, míg végül valaki kijavítja a hibát. Hirtelen nem csupán létrejön valami a világon, amit korábban elképzelni is alig tudtak - a műanyag, a kubizmus vagy a demokrácia - de egy-kettőre széleskörűen elérhetővé is válik. Úgy tűnt nekem, hogy az Égő Ember fesztiválon voltak olyan közösségek, melyek mélyreható és pozitív lépéseket tettek a helyes irányba, és kiirtották magukból a negatív szexuális beidegződéseket, mint a velünk szomszédos Seattle-i tábor. E féktelen felismerések hatalmában azon vettem észre magam, hogy visszatetsző módokon élem ki magam. Felkutattam egy nőt, Megant, egy várostervezőt az Öböl-térségből 78 , akivel a tavalyi fesztiválon ismerkedtem meg - egy olyan éjszakán, mely elősegítette lecsúszásomat ezen a sikamlós lejtőn. Egy csapat barátunkkal utaztunk együtt, Albert Hoffmann-nal kapva nyeregbe, és végül egymásba gabalyodva kötöttünk ki egy „kilazító-helyen", egy párnákkal beszórt kupola menedékében egy rave-tábor mögött. Nem léptünk túl egy bizonyos pontot - ám abban a megváltozott tudatállapotban még behatárolt intimitásunk is vérlázító és fehérizzásig hevült volt. Én különböző látomásos állapotokba kerültem, melyek mintha a testhelyzeteinkhez és érintéseinkhez kapcsolódtak volna. Amikor lehunytam a szemem, az érzékfeletti entitások lüktető óceánjába merültem, melyek láthatólag osztoztak eggyé válásunkban, fogékonyak voltak rá - sőt ujjongtak miatta. Olybá tűnt, mintha ezek a szellemek nekünk nyomódnának a psziché másik oldaláról, a képzelet birodalmából, prizmaszerűen változtatva az alakjukat a cselekvéseinknek megfelelően. Ez a véletlenszerű felfedezés feltárta a szexualitás tudatos felhasználásának lehetőségét avégett, hogy túllépjünk a szexualitáson - beavatási állapotokba, mágikus szárnyalásokba, érzéktársulásos mélyáramlatok78 A San Franciscó-i öböl sűrűn lakott partvidéke - a Ford.
335
ba. Evola szerint a hétköznapi Erószon túl kezdődnek a tantrikus gyakorlatok, melyek átirányítják a fizikai síkhoz bilincselő leghatalmasabb erőt - a nemzéshez vezető kéjvágyat - a spirituális önteremtés céljaira. Ahogyan egy tantrikus szöveg megállapítja: „A világ, lévén a szenvedélyek alávetettje, csak a szenvedélyeken keresztül érheti el a felszabadulást. Ahogyan a réz az alkímiai műveletek révén átalakul arannyá, úgy a tudás birtokosai is felhasználják a szenvedélyeket a felszabaduláshoz vezető kulcsként." A keleti világon kívül Evola fellelte e gyakorlatok nyomait bizonyos titkos kabbalista törekvésekben és az eleusziszi misztériumok ősi rituáléiban is, s ezeket jelképezte az „isteni hermafrodita" állapota is, melyet az alkímia és a gnoszticizmus megvalósítani igyekezett. A cél a szexuális ösztön tökéletes uralása lenne ezoterikus technikák révén - „az ilyen átalakulás célja nem az enyhébb vagy súlyosabb komplexusaival küzdő szexuális neurotikus »kigyógyítása«, hanem az emberi állapot meghaladása, a valódi megújhodás és az ontológiai helyzet megváltoztatása. A nemiség átalakított erejének e végpont felé kell vezetnie". Korunk „önsegítő" és New Age kézikönyveiben a tantrát lefokozták az intenzívebb orgazmus és a felerősített érzékiség technikaivá - ami Evola nézete szerint pontosan az ellenkezője a tantrának. „A tantrizmus nem szándékozik a legmagasabb fokáig kibontakoztatni az emberi természetet, inkább ki akarja égetni - írja - ekként elemésztve az individualista ént és önhittségét az emberi létállapoton való felülkerekedésre tett kísérlet során." Ez volt az a küzdőtér, melynek alaposabb felfedezésére vágyakoztam. Az Égő Ember bizonytalan nógatásnak tűnt a tantra bal oldali ösvénye felé, mely feloldja „a világ élvezete és az aszkézis avagy jóga, a felszabadulásra irányuló spirituális gyakorlat között feszülő ellentétet". Jóllehet ez az ösvény nyilvánvalóan nem mindenki számára megfelelő, „a tantrikusok testvériségének" kialakulását bizonyos hindu szövegekben is megjósolták: „Ez a testvériség akkor fog feltámadni, amikor a káli-juga vége közelít. A tantra testvérisége az életben rejlő hatalmas női őserőt felismerve át fogja alakítani ezt a szennyezett világot. Azután abban az elragadtatott pillanatban, amikor egy korszak átalakul a következőbe, az önzetlen ösvény e hűséges követői elérik céljukat." Egy ehhez hasonló irányt mutattak azok az „őrült mesterek" is, akik az 1970-es években érkeztek Amerikába a keleti világból, mint például Bhagwan Rajneesh, aki halála óta Osho néven közismert, és Csögyam Trungpa, 336
aki a Sambala-tréninget megalkotta. A tanításaik egy olyan gyakorlat felé mutattak, „mely lehetővé teszi az ember számára, hogy szabad és sérthetetlen legyen akkor is, miközben kiélvezi a világot - ahogyan Evola megfogalmazta - vagy bármit, amit a világ nyújtani tud". Osho azt állította, hogy a szexuális felszabadulás a spirituális fejlődés szükséges előjátéka - hogy a megvilágosodás elképzelhetetlen mindaddig, míg a keresők fennakadnak a szexen. A tavalyi fesztivál óta több ízben is átutaztam San Franciscón, és minden alkalommal megpróbáltam találkozni Megannel. Végül mindig zsúfolt összejöveteleken kötöttünk ki más barátaink társaságában, és világossá vált számomra, hogy Megan nem hajlandó rám pazarolni az idejét - és ezért nem is hibáztattam. Tudott róla, hogy New Yorkban családom van. Most, az Égő Ember túlfűtött tartályában a táncoló sokaság és a tüzes látványosságok közepette újra nekivágtunk egy esti utazásnak, és a „második figyelem" állapotába belépve körbebicikliztük. Black Rockot a tábortársaival. Megváltozott tudatállapotomban érzékeltem Sakti szeszélyes, vibráló mozgását Meganben, amint felém kényszerül és elhúzódik, egyszerre kíván engem és dühös rám. Frusztrációmból fakadóan túl rámenősen - túl mohón - nyomultam, és elijesztettem Megant. Másnap délután visszamentem a táborába, és megkértem, hogy sétáljon velem egyet. Miközben napnyugtakor kibandukoltunk az Emberhez, elnézést kértem a viselkedésemért, és próbáltam megmagyarázni, mi megy végbe bennem - úgy éreztem, valami veszedelmes pszichés átjárón pörgök keresztül spirális vonalban uralmamat vesztve - és megkérdeztem tőle, segítene-e nekem, kísérőmül szegődve a fesztivál hátralévő részére. Ő azt felelte, hogy ezt „nem érzi biztonságosnak". Nem tudtam megcáfolni - mégis feltettem a kérdést, hogy vajon a „biztonság" jelenti-e az Égő Ember vagy éppen az élet lényegét. A találkozó utolsó napjaiban egyedülállóan szélsőséges szellemi állapotba kerültem. Egy szemhunyást sem aludtam és egy falatot sem ettem, és túlfeszítettem magam a határaimon. Hébe-hóba pihentem egykét órát egyfajta hibernált állapotban, miközben pezsgő képek cikáztak egymás után lehunyt szemem előtt, míg újra képes voltam lábra állni. A Mars együttállásának éjszakája óta úgy tűnt, hogy pszichém egy új eleme ölt lassan alakot. Egyfajta gyötrelem, az önutálat kínszenvedése borított el; ugyanakkor soha nem éreztem megkönnyebbülést. Egy korábban ismeretlen intenzitásig hajszoltam a tudatomat. Féktelenebbnek és függetlenebbnek éreztem magam. 337
Az Embert szombat este lobbantották lángra szertartásosan; miközben összeomlott, szikraözönt, porördögöket és füstfelhőket lövellt ki magából. Én tisztes távolból, egyedül figyeltem. A fesztiválra tett első látogatásaim során engem is transzba ejtett ez a látvány - ez alkalommal azonban csak újabb figyelemelterelő tényezőnek találtam, újabb módszernek, melynél az emberek megrekedtek, vágyukat a megrendítő élmények felhabzsolására pedig csak egy újabb vágynak, mellyel a tüzüket szítják. Úgy tűnt nekem, hogy az emberi igazságok veszedelmes kicserélése sokkal robbanásveszélyesebb és gyúlékonyabb volna. Amint a rózsaszárnyú hajnal tisztára söpörte az éji eget, azon vettem észre magam, hogy egy művészi kocsin utazom - egy nyitott platós kisteherautón, melyet fényes acélvirágokkal díszítettek fel - egy csapat New York-i barátommal. Egy lány elővarázsolt egy maréknyi tablettát, és azt javasolva, hogy próbáljam ki őket, kettőt a kezembe nyomott. Megkérdeztem tőle, mi ez, mire azt felelte, hogy Provigilnek hívják, és az Egyesült Államok hadserege használja éberség előidézésére. A lány elmondta, hogy a szer nagyon népszerű a főiskolás kölykök körében, és Afganisztánban és Irakban szolgáló katonáinknak is adják. Én már napok óta egyhuzamban ébren voltam, és tudtam, hogy pocsék ötlet bevenni a tablettákat, de - egye fene - mégis megtettem. A Provigil kiélesítette az érzékeimet, ám egyéb hatása is volt - a nagyfeszültségű harag hullámai rázták meg a testemet. Steven barátommal bóklásztam a perzselő déli hőségben, akivel az ibogaint bevettem Mexikóban. A fesztivál álspirituális hivalkodásán bosszankodtunk. - Cseszd meg ezt a helyet! - mondtam. - Cseszd meg ezeket a seggfejeket! Ezt többször is elismételtem, míg meg nem hallottam saját magamat - az ilyen beszéd egyáltalán nem volt jellemző rám. A gyógyszer dolgozott bennem - a drognak gépies, lélektelen rezgései voltak. A Provigil nyilvánvalóan tökéletesen be volt állítva arra, hogy tizenkilenc esztendős újonc regrutákat gyűlölködő gyilkológépekké változtasson. Úgy tűnt, ez a keresztes hadjárat megpecsételi a hetem harcias, marciális, egyben marsi hangulatát. Visszatértem a táboromba, és a páromhoz fűződő kapcsolatomra összpontosítottam a gondolataimat; ráébredtem, hogy változtatnom kell rajta. Neki kétségkívül megvoltak a maga okai, hogy dühös legyen rám, és én ennek ellenére még mindig szerettem. Azonban semmi sem működhet közöttünk, ha nem leszünk őszinték egymáshoz. Az én igaz338
ságom egy része az volt, hogy bármennyire szeretném is, nem vagyok monogám alkat. A monogámia soha életemben, így most sem tartozott a természetemhez. Akár el tud fogadni olyannak, amilyen vagyok, akár sem, nekem valami más módot kell találnom a szerelemre. A sivatag egyik legcsodálatosabb káprázatát mutatta - egy bősz szélvészt, mely hihetetlen fergeteget kavart a kiszáradt medencék finom porából; a porszemcséket vakító fehér fénybe borította a valahol messze a fejünk felett tündöklő napkorong. Ken és én elbicikliztünk a Center Caféhoz, e gyönyörű szabadtéri szerkezethez a fesztivál kellős közepén, ahol kávét és ázsiai teát szolgáltak fel. Még másfél méterre se láttunk magunk elé, és ide-oda dülöngéltünk a szélben. Azután letettük a bicikliket és bementünk a kávézóba, inkább a hallásunk, semmint a látásunk alapján tájékozódva, ahogyan a szél hangosan korbácsolta a nyitott belső teret körülvevő magas zászlókat. Odaszóltam Kennek, hogy úgy érzem magam, mintha az anyagi létemet elveszítve fantommá válnék. Az egyik vállam közelében egy terület érzékeny volt és fájdalmasan lüktetett - amikor odanyúltam, egy furcsa csomót tapintottam. Fájdalmas remegések futottak végig a gerincemen. Miközben közelebb értünk a kávéért sorba állókhoz, egy égkék száriba csavart szőke nő bukkant fel előttünk, jelenésként emelkedve ki a fehér porból. A nő felém fordult és felismert. - Pontosan ugyenezen a helyen találkoztunk pontosan egy éve - mondta. Felidéztem ez esetet - Natalia orosz gyógyító és bioenergetikus volt, és a nővére, valamint a nővére barátjának társaságában ismerkedtem meg vele. Beszéltem nekik a könyvemről, és adtam nekik belőle egy részletet. Most megint mindnyájan ott voltak a kávézóban, és közös asztalhoz ültünk le, miközben a szél megcsendesedett. Ők elmondták, hogy olvasták a könyvet, és ez arra ösztönözte őket, hogy kipróbálják az ayahuascát Hawaiin, ahol Natalia egy gyógyító közösségben élt. Natalia elővett egy nagy kristálygömböt, mely csillámlott a kezeiben, megpörgette a levegőben, és az új égitestről, a Szednáról beszélt, melyet a csillagászok nemrégiben fedeztek fel naprendszerünk távoli peremvidékén. Megkérdeztem tőle, hogy meg tudná-e nézni a hátamat, és ő meglelte a fájó pontot az ujjaival. - Egy elzáródás van a csomópontodnál - mondta Natalia komolyan. - Nagyon oda kell figyelned erre! Ha nem vigyázol magadra, egykettőre szétrobbanhat, és elpusztíthatja a fizikai testedet. Azonnali pihenésre, nyugalomra és testkezelésre van szükséged, mihelyt hazamégy. 339
Adott nekem egy reiki behangolást, a nővére pedig, aki szintén gyógyító, még meg is masszírozott. Beszámoltam Nataliának a családi helyzetemről és arról, hogy elutasítom a monogámiát. Ő azt felelte, hogy azt kell tennem, ami a legjobb nekem - és olyan erőforrásokat fogok felfedezni, melyek létét nem is sejtettem. Úgy éreztem, hogy Natalia ezt közvetítőként mondta, megadva nekem az intuitív női bölcsesség valamely magasabb forrásának engedélyét. A csomópont fogalma - egy hely a háton a gerincoszlop felső része mellett, mely lehetővé teszi a varázslónak, hogy a valóság különböző szintjei között mozoghasson - Carlos Castaneda kétes eredetűnek tartott könyveiből származik. A csomópont tényszerű vagy fiktív hátteréről folytatott viták azonban most egyszerre elméletivé váltak, mivel tisztán éreztem ezt a pontot, mintha egy kis kavargó örvény lenne a gerincem közelében - egész valóságorientációm felbillent, és e fájó pont körül keringett. Úgy éreztem, hogy Nataliának igaza van, és vészesen legyengült állapotban leledzek. A hét folyamán előadásokat tartottam a gabonakörökről és a maja naptár végidőpontj ának burkolt jelentőségéről. Valahányszor beszélgettem valakivel, igyekeztem megmozgatni az illető „csomópontját", átadva neki azokat az információkat, melyeket felhalmoztam. Sokkalta több energiát adtam át az embereknek, mint amennyit hajlandó voltam elfogadni cserébe. Bizonyos anyagokkal kapcsolatos hebehurgya mértéktelenségemmel párosulva ez okozta a károsodást. Ken és én úgy terveztük, hogy még egy éjszakát maradunk, de ekkor megkérdeztem tőle, hogy nem indulhatnánk-e azon nyomban. Agyonhajszolt állapotomat látva beleegyezett. Visszatértünk a táborhelyünkre és összecsomagoltunk. Különös nyögések szakadtak fel a zsigereimből, s monoton dünnyögéssé és mániákus kacagássá erősödtek. A testem mélyéből felköhögtem egy kis adag slejmet és kiköptem, majd újra meg újra megismételtem ugyanezt, mintha csak valami méregtől próbálnék megszabadulni. Normális tudatosságom ez idő alatt nem szűkült be, inkább úgy tűnt, mintha felettem lebegne és hagyná, hogy egy ősibb bölcsesség munkálkodjon bennem. Olyan volt, mintha valami sámáni önvédelmi technikából merítenék, miközben kényszernek vagy mágikus támadásnak vagyok kitéve - vagy behangolódnék valamire, amit korábban más formában már ismertem. Azon vettem észre magam, hogy fennhangon imádkozom az Amerikai Bennszülött Egyház útmu-
340
tatójának stílusában, támogatást kérve a „Teremtő Szellemtől", és mentegetőzve a testem és az elmém ellen elkövetett merénylet miatt. - Köszönöm neked ezt a leckét, Teremtő - mondtam. - Mostantól kezdve meg fogom őrizni a humorérzékemet és a lelki egyensúlyomat mindennel kapcsolatban. Nem fogom ilyen keményen hajtani magam. Ha valaki kíváncsi rá, hogy mit gondolok, el fogom neki mondani, Teremtő. De ennyi az egész. Többé nem fogom erőltetni a dolgot. Néhány órán belül felmálháztunk és úton voltunk a „civilizáció" - Reno bazári sematikussága felé, ahol eltöltöttünk egy nyugodt éjszakát egy Holiday Innben. A fürdőszobatükörbe nézve elnevettem magam, ugyanis egy borzas hajú, tébolyult szemű, porlepte madárijesztőt pillantottam meg. Bwiti beavatásom során Gabonban volt egy látomásom arról, hogy betűk pörögnek körbe körbe, rejtvényszerűen, hogy azután egy homályos értelmű üzenetté álljanak össze: -Tapintók Tanítanak Téged. Az üzenet jelentése most feltárult előttem. Én gondolkodó vagyok, és a magam módján tanítok - a tapintók viszont engem taníthatnak. Ideje volt hát a fejembe vésnem a leckéjüket.
MÁSODIK FEJEZET
Szednát - a távoli „kisbolygót" naprendszerünk peremén, melyet a csillagászok 2003-ban fedeztek fel - a mélytengerek eszkimó istennőjéről nevezték el. Clarissa Pinkola Estésnek a legendához fűzött szövegmagyarázatában Szednáról kiderül, hogy ő a „csontváznő", akit apja ledobott egy sziklaszirtről, mert a lány magára haragította. Szedna lesüllyed a tenger fenekére, ahol csupán a csontváza marad meg, mire egy halász kifogja és felhozza a felszínre. A halász hiába igyekszik elmenekülni e rémisztő jelenés elől, csak magával vonszolja őt. Hazaérve azután felülkerekedik a csontváznőtől érzett félelmén. Megmoccan benne az együttérzés, és gondosan kibontogatja a csontjait és hosszú haját, majd álomba merül. Alvás közben kigördül a szeméből egyetlen könnycsepp. A csontváznő e könnycsepp felé kúszik, és mohón megiszsza. Benyúl a halász mellkasába, kiemeli a szívét, ráüt, mint egy dobra, és így kiált: - Hús! Hús! Hús! Miközben énekel, a hús visszanő a csontjaira; visszatér belé az élet. Énekével lebűvöli a halász ruháit, visszahelyezi a szívét a testébe, és lefekszik mellé, „bőr a bőrhöz" érve. Másnap reggel szorosan egymás köré fonódva ébrednek fel. Ez a megrázó és gyönyörű mítosz talán korunk egyik alapvető története - használati útmutató az istennő visszatéréséhez, akit a patriarchális civilizáció több ezer éve tagadott és gyalázott meg. Érdemes megjegyezni, hogy az újonnan felfedezett kisbolygó, a Szedna mostanában 342
közelíti meg a legjobban a Földet az elmúlt tízezer év folyamán. Az utóbbi háromszáz év alatt a nyugati világban és a többi modernizálódó országban élő nők végre kiszabadultak rabszolgai vagy birtoktárgyi helyzetükből, mi pedig hajlamosak vagyunk elfeledni, milyen messzire jutottunk e rövid időszak alatt. Azt is éppilyen könnyen elfeledjük, hogy a nők a Föld hatalmas térségein élnek még ma is rabságban - szolgaként kezelik őket, megtagadják az alapvető jogaikat és szabadságukat. Rendszeresen megerőszakolják őket népirtó háborúk során, amilyen a közelmúltbeli boszniai konfliktus volt. Indiában elevenen égetnek el ifjú arákat a hozományviták során. Kínában a lánygyermekeket a fiúörökös után sóvárgó szülők gyakran megfojtják. A fejlődő világban „a nők hozzájárulása felmérhetetlen, megfeszített munka, melyet sosem ismernek el értékesnek, fizetséggel sosem jutalmaznak, sőt még csak nem is tekintenek a gazdaság részének" - írja a világéhínség ellen küzdő aktivista, Lynne Twist, The Soul of Money (A pénz lelke) című könyvében. A férfiak és nők díjazása még a nyugati világban is méltánytalan maradt, hiszen a hagyományosan női alkalmazási területeken, amilyen a betegápolás, a gyermekgondozás és a tanítás, szűkösen állapítják meg a fizetéseket a katonai és a pénzügyi szektorban végzett munkához képest. A szabványos liberális, feminista vagy baloldali kritika férfiuralmi kultúrának tekinti a társadalmunkat, mely elnyomja a nőiséget és a természetességet. Ebben persze sok igazság rejlik. Mint korábban tárgyaltuk, a lét Hold-alapú, női és intuitív aspektusait következetesen elfojtották, miközben a kis méretű törzsi társadalmak átadták helyüket a mezőgazdasági és ipari civilizációnak, mely a Nap-alapú férfi racionalitást helyezte előtérbe. Ezt a váltást a ciklikus holdnaptárról az összhangot nélkülöző Nap-naptárra történő átállás szentesítette, mely azon alapult, hogy a kört absztrakt módon tizenkét részre osztották fel. A bölcsesség intuitív hagyományainak elfojtása gyakran erőszakos és barbár formát öltött, például az inkvizíció boszorkányégetéseiben, vagy a mágikus és természetimádó irányultságú bennszülött kultúrák elpusztításában a gyarmatosítás során. Mindazonáltal, ahogyan Ken Wilber rámutat, a mezőgazdasági civilizációval felbukkanó „patriarchátus férfiak és nők tudatos együttműködését jelentette a jórészt embertelen körülményekkel szembeszállva". Az új helyzet egy cinkosságon alapuló berendezkedés volt, mely ugyanakkora hátrányokkal járt a férfiak számára is, akik megfogták az eke 343
szarvát és kiálltak a vártára a háborúk során, melyek elkerülhetetlenül együtt jártak a népességnövekedéssel és az értéktöbblet megtermelésével. A nemek polarizálódása, melyet a civilizáció előidézett, „nem volt sem a férfiak, sem a nők összeesküvése, ami azt illeti, egyszerűen ez jelentette a legtöbbet, amire e társadalmak akkoriban a szervezettségük adott fokán képesek voltak" - írja Wilber. Az ipari civilizáció felemelkedésével a nyers férfierőt a gépek váltották fel a termelés nélkülözhetetlen eszközeként. Amint a gépesítés „a háttérbe szorította és nem nélküli masinákkal helyettesítette a férfi fizikai erőt", szinte azonnal megindult a nők jogaiért folytatott kampány - Mary Wollstonecraft 1792-ben, tíz évvel a gőzgép feltalálása után írta meg A Vindication of the Rights of Women (A nők jogainak védelmében) című művét. Két évszázaddal később továbbra is azon igyekszünk, hogy újra egyensúlyba hozzuk a férfi és női energiákat, újraegyeztessük a nemi szerepeket és a kapcsolati mintázatokat. Ez idézi elő modern kultúránk felszín alatti feszültségeinek egy részét, s mindmáig nehéz és emberpróbáló folyamat maradt. Ahogyan a magas válási arányszámokból és a tömegtájékoztatás kényszeres pletykálásából kiderül, a hagyományos monogámia korlátai sokak számára fojtogatóak, úgyhogy szükségesnek látszanak az elkötelezettség alternatív modelljei. Ugyanakkor az eszményibb, vagy felszabadultabb erotikus élet (melyet olykor a kevéssé kielégítő „poliamória" névvel illetnek) megvalósítására tett kísérletek a kapcsolódó zűrzavarba, érzelmi sérelmekbe és kudarcba fulladnak. Arra kényszerülünk, hogy szembeszálljunk a férfiuralom sok ezer éves megszokásával és kondicionálásával, a filozófus Herbert Marcuse által „elfojtó deszublimációnak" nevezett jelenséggel", valamint olyan mintázatokkal, melyek a biológiában vagy talán az evolúciós pszichológia mélyrétegeiben gyökereznek. A hinduizmus és a buddhizmus szerint napjainkban a káli-juga korát éljük, melyet Káli, a sötét anya, Sakti dühödt aspektusa ural, aki lefejezéssel szabadít fel. Ha ezen a mitológiai, archetípusos és személyfeletti szűrőn keresztül vizsgáljuk meg jelenlegi valóságunkat, olyan szintű szellemi éleslátásban lehet részünk, mely túlmutat a modern civilizációt patriarchálisnak, a nőket pedig áldozatnak tekintő közhelyes 79 Marcuse szerint a szexualitás szublimált területe a fejlett kapitalista társadalmakban deszublimálódik, vagyis az anyagi kultúra elemévé válik, s ez beszűkítő és értékcsökkentő hatást gyakorol rá — a Ford.
344
kritikán. A káli-jugában éppen Sakti energiájának női áramlata az, ami nekivadult - akár egy elvágott elektromos vezeték, mely szikrákat szór magából - nem pedig a tudat férfi Siva-őselve. Ahogyan Nikolas és Zeena Schreck írják „A hús démonai"-ban, a szexmágiáról készült tanulmányukban: „E világkorszak során a női démoniság sötét áramlata elérte tetőpontját, egy olyan spirituális állapotot, mely teret ad az összes korlát ledöntésére és szabad mozgást biztosít a teremtő káosznak a férfi rendezőelv korlátozása nélkül." A káli-jugát úgy lehetne jellemezni, mint Sakti istennő egy hisztirohamát. Márpedig amikor egy ilyen hatalmas istennőre jön rá a dilihopp, akkor az egész Föld szenved, és pattanásig feszül a tombolásától. Az 1960-as évek jelmezes főpróbául szolgáltak az istennő visszatéréséhez. A Sakti-áramlat megnyflása a társadalmi igazságosságot és szexuális felszabadítást célzó mozgalmakban egyenesen következett a nukleáris fegyverkezési versenyből és a hidegháborúból, mely az emberiséget azonnali megsemmisüléssel fenyegető 1961-es kubai rakétaválságban csúcsosodott ki. Amikor a kollektív psziché visszahőkölt ettől a kilátástól, lehetségesnek, sőt szükségesnek tűnt a félelem és az elnyomás helyett a szenvedélyen és az együttérzésen alapuló bolygószintű kultúra bevezetése egy rövid időszakra, melynek himnuszául a Beatles „All You Need Is Love" című száma szolgált. Sajnos könnyen meglehet, hogy a mi korunkban további katasztrófákra és világrengésekre lesz szükség ahhoz, hogy Sakti teljesen feleszméljen és megszabaduljon „az értelem bilincseitől", és az emberiséget is kiszabadítsa negatív beidegződéseinek fogságából, hogy megalapíthassunk egy szeretetre, nagylelkűségre és bizalomra épülő civilizációt. Míg a történelmi civilizációk egy monoteisztikus „Istenatyát" öveztek áhítattal, számos történelem előtti kultúra a „Nagy Anyát" imádta - az indoeurópai példák közé tartozik a hellenisztikus kort megelőző istennőimádó minószi kultúra Krétán, vagy (atal Hüyük városa, ami Törökországban virágzott több mint ötezer évvel Krisztus előtt - valamint a Hold által jelképezett termékenységi erőket. Ahogyan Sakti/Káli kettősége sugallja, az anya-archetípusnak két oldala van: Az anya lehet tápláló, életadó és jóakaratú, vagy sértett, birtokolni vágyó és elemésztő. A modern világban rögeszménkké váltak az anyagi javak, megbabonáztak a „hamis szükségletek", és birtokukba vettek a saját birtoktárgyaink. Ezt a megszállottságot az idézte elő, hogy tudatalattinkat leigázta a rossz anya archetípusa. A káli-juga emberisége a megfelelő 345
tápláléktól megfosztva fondorkodóvá, lelketlenné és telhetetlenül mohóvá vált. Az elektronikus kultúra kitermelte az összekapcsoló rítusok lélektelen pótlékait - a televízió felváltotta a tűz körül elmesélt törzsi legendákat; a szórakozás közben elfogyasztott „gyorskaja" elfoglalta a közös étkezések helyét. Felcseréltük a Matert a matériával, az anyatejet a pénzzel, az érzelmi kötelékeket a tárgyakkal. Ahogyan az okkult filozófus Julius Evola megjegyezte, a férfiak hajlamosak „passzívan cselekedni", a nők ellenben „cselekvően passzívak", mágnesként vonzva a kezdeményezést és az erotikus közeledést. A női impulzus rendszerint finomabb és rejtettebb, mint a viharos férfiúi cselekvés - és a női árnyékot nehezebb meglátni, noha nem kevésbé erőteljes, mint a férfipsziché romboló kivetüléseit. Ha azt a hipotézist fogadjuk el, hogy a civilizáció a férfiak és nők cinkos egyetértésére épült, akkor a mítoszaink egy eltérő jellemrajzot tárnak elénk. A Teremtés könyvének bibliai meséje szerint például a női áramlat volt az, ami eltérítette az emberiséget a Paradicsomtól. Ádám - az archaikus férfi - tökéletesen elégedett volt az Édenkertben. A nő, Éva harapott bele a tudás és a vágy almájába - és ő akar belőle tovább falatozni. A történelem előtti korban a törzsi kultúrák felismerték a veleszületett spirituális különbségeket férfiak és nők között. Ez az ausztrál őslakosok szokásaiban is tükröződik, akik megőrizték a tudat archaikus formájának maradványait, melyben minden nap azonos az „első nappal". E törzsi népek bűnbeesés előtti gondolkodásmódja talán elképzelhetetlenül távolinak tűnik a miénktől - mindazonáltal Jean Gebser szerint eljövendő állapotunk, a kiteljesedett tudat, melyet az „időfüggetlenség" jellemez, „az archaikus, eredeti időelőttiség tudatos formáját" képviseli, melyben visszanyerjük az ő szilárdságukat és állandóságukat. Az ausztrál bennszülöttek élete talán már nem kevesebb, mint negyvenezer éve folydogált lényegében változatlanul az európaiak megérkezésekor. Az ausztrál bennszülöttek úgy tartották, hogy a nők természetes kapcsolatban állnak az univerzum isteni és teremtő erőivel termékenységük és menstruációs ciklusuk révén. A férfiakat viszont tudatosan - kulturálisan - nevelni kell ahhoz, hogy eljussanak a kiteljesedett emberi létig. A férfiakat mindaddig gyerekesnek és lényegében hasznavehetetlennek tartották, míg el nem végezték a beavatásukat. A férfiak, akik akár tíz éven át tartó képzésen estek át, egy sor veszélyes és nehéz próbatétel révén fejlesztették ki azon képességüket, hogy belépjenek az álomidőbe. A szokásos beavatási gyakorlathoz nem csupán a magányos 346
böjtölés és vándorlás tartozott hozzá, hanem a felszíni és bőr alatti bemetszések is — vagyis sebeket ejtettek a törzs hímnemű tagjain, melyeket egyfajta jelképes menstruációként bármikor újra meg lehetett nyitni. Az ilyen praktikák mesterségesen biztosították a férfiaknak a női státuszt, felruházván őket a szentesítő sebbel, mely a nőknek természettől megadatott. Az ausztrál őslakók társadalmában, ahogyan más maradandó nomád kultúrákban is, a nők biztosították a törzs összetartó, megszilárdító erejét. Ezeket a társadalmakat „vadászó-gyűjtögető" néven ismerjük, ám pontosabb volna őket „gyűjtögető-vadászónak" nevezni. Hagyományosan a nők voltak a gyűjtögetők, és az ő beszerzéseik elégítették ki a törzs táplálékszükségleteinek óriási hányadát. Az őslakos férfiak gyakran indultak hosszú vadászkiruccanásokra vagy sámáni vándorutakra. Miközben a férfiak távol voltak, a nők megerősítették egymáshoz fűző kötelékeiket, melyek nélkülözhetetlenek voltak a közösség zökkenőmentes működéséhez. A modern nyugaton ehhez képest vajmi kevés szolidaritás létezik a nők között. A nők hajlamosak úgy érezni, hogy versengeniük kell egymással a férfiakért, és az „értékük" a fizikai vonzerejükben rejlik, ami birtokolni vágyóvá, féltékennyé és bizonytalanná teszi őket. Elképzelhető, hogy — amint Lawlor sugallja — a nők veleszületett gyűjtögető hajlama tört a felszínre újra a vásárlás kulturális rögeszméjében. Hasonlóképpen a férfiak esetében a vadászathoz szükséges megszállott összpontosítás — valamint energikus sámánizmushajszolásuk — torzult el munkahelyi rivalizálássá, a sportstatisztikák kényszeres követésévé és egyéb jelentéktelenségekké. „Az őslakosok teljességgel érzéki élete, a földdel való mélyen spirituális érintkezésük és az Ősi Törvényeikbe vetett rendíthetetlen hitük egy olyan őslakos lélektant alakított ki, mely közönnyel viseltetett az anyagi javak megszerzése és birtoklása iránt" — írja Lawlor a Voices of the First Dayben. Az ausztrál őslakosok, akik fedél és ruházat nélkül éltek a legdélebbi kontinensen, folyamatos kapcsolatban maradtak a bolygó elektromágneses mezőivel, titkos szívverésével. Fenntartva közvetlen összeköttetésüket az álomidővel, soha nem fejlesztettek ki technológiát a természet szabályozására és uralására. Lawlor szerint a környezetük közvetlen kihívásait eszközként fogadták el a sámáni fegyelem és az érzékfeletti érzékelés megvalósításához. Lawlor megállapítja, hogy az ausztrál őslakosok a szexuális kapcsolatok iránt is felszabadultabb — bár szintén férfidomináns — hozzáállást 347
tanúsítottak, mint mi tesszük. Helyet hagytak a monogám pároknak és a poligám férfiaknak, akárcsak a házasságon kívüli szerelmi viszonyoknak. Úgy tartották, hogy a szexuálisan kielégítetlen nő veszélyt jelent a törzs harmóniájára, és a beavatás alatt álló fiatal férfiakat olyan idősebb nőkkel párosították össze, akik megözvegyültek vagy egyedülállók voltak. A kapcsolati mintázatok szélesebb skálája az ausztrál őslakosok körében és számos más emberi kultúrában azt sugallja, hogy a mi kultúránk kizárólagos monogámia-központúsága nem természetes hajlam, hanem társadalmi kondicionálás eredménye. Fejlettebb és békésebb rokonaink némelyike az állatvilágban a szexuális nyitottság radikális formáit gyakorolja. A delfinek között, akiknek agya nagyobb a miénknél, az erotikus érintkezés szabad, gyakori és játékos. És ott van azután a poliamória nem hivatalos kabalafigurája, a bonobó. A bonobók a csimpánzok közeli atyafiai, a DNS-ük pedig több mint 96 százalékban megegyezik a miénkkel. Az evolúciókutató biológus Richard Wrangham és Dale Peterson Demonic Males: Apes and the Origins of Human Violence (Démoni hímek: Az emberszabású majmok és az emberi erőszak eredete) című művükben az ember háborúskodását és „alfahím" viselkedését a hím csimpánzokra vezették vissza, akik megtámadják és megölik az idegen hímeket a rajtaütések és területi viszályok során. A hím csimpánzok rutinszerűen törik be a nőstényeket az alávetettség pozíciójába, durva hivalkodással és alkalmankénti nemi erőszakkal bizonyítva szexuális dominanciájukat. A Zaire-folyó túlsó partján, a csimpánzokkal átellenben élnek a bonobók, ezek a hippi főemlősök, akik a békességnek, a szerelemnek és a szexnek szentelik az életüket. „A bonobók sokkal több mindenre használják a szexet az utódnemzésnél - jegyzik meg a szerzők. - Közösülnek a barátkozás egy módjaként. Közösülnek, hogy lecsillapítsanak valakit, aki feszült. És közösülnek az agresszió után kibékülésként." A bonobóknál gyakori a homoszexuális aktus, és elnézik a felnőttek és kölykök közötti közösülést is. Amikor két ismeretlen bonobó csapat találkozik, általában párosodnak és barátkoznak velük ahelyett, hogy megölnék egymást. Valószínűleg a táplálékforrások és a táplálkozási szokások enyhe eltérése tette lehetővé a bonobók számára, hogy együtt maradhassanak nagyobb közösségekben az ő folyópartjukon, míg a csimpánzoknak kisebb hordákra kell oszlaniuk, hogy kedvenc gyümölcs- és húsforrásaik után kutassanak. Ezekben a nagyobb és szilárdabb csoportokban a nőstény bonobók képesek tartós társadalmi kap348
csolatokat létesíteni és szembeszállni a hímek agresszív ösztökélésével. A nőstény bonobók fejlődésük során képessé váltak peteérési ciklusaik elrejtésére, ami nagyobb ellenőrzést adott nekik biológiai sorsuk felett, és bizonytalanabbá tette a hímek számára, hogy a párzás mikor vezethet utódnemzéshez. A Demonic Males szerzői arra a végkövetkeztetésre jutnak, hogy miként a bonobók esetében, úgy az embereknél is a nő növekvő hatalmában rejlik a jövőbeli harmónia esélye, amit a szerzők kibontakozni látnak a fejlett nyugati demokráciákban. A legmélyebb szinten úgy tűnik, a férfiakat jórészt érintetlenül hagyta a történelem - ők ma is ugyanazok a katonák, sámánok és pancserek, akik öt, tíz vagy ötvenezer évvel ezelőtt voltak. A nők azok, akik változóban vannak, miközben a több ezer éves férfiuralom és negatív beidegződés ellen küzdenek. Az ösztönös és intuitív női áramlat átalakulása egy újabb olyan folyamat, mely korunkban egyre inkább felgyorsul. A pszichoanalitikus Wilhelm Reich szerint „ha a szexuális öntudatra ébredt nők e minőségükben megerősítést és elismerést nyernek, az a patriarchátus teljes összeomlását fogja jelenteni". Hogy ezt megvalósíthassa, és még mélyebben haraphasson az almába, a „nő", az archetípusos nőiség, mely Sakti energiáját megtestesíti, elismerést, jóváhagyást és megerősítést követel a rendszerező tudat férfi Siva-őselvétől. A nőnek meg kell ismernie önmagát, hogy ki is ő, és mivé válhat. A nő - a démoni nőiség - addig fogja folytatni pusztító tombolását, míg meg nem kapja, amit akar, mégpedig az általa kívánt formában, aminek alkalmasint vajmi kevés köze van a jelenlegi társadalmi értékekhez, erkölcsi törvényekhez és nemi sztereotípiákhoz. Amikor ez megvalósul, Káli egy Mona Lisa-mosoly leghalványabb nyomával be fogja vonni karmait, visszahúzza nyelvét, és felszabadítja áldozatait. Az istennő vissza fog térni, és ez alkalommal az almát egészen a magházáig lerágja. A káli-júga időszaka egybeesik a civilizáció, az írás és az írott történelem megjelenésével. Az elmúlt ötezer esztendő során - amit a maja naptár a „nagy ciklus" tizenhárom baktunjával mér - az emberi tudat végrehajtotta elidegenülését a természettől, és a technológia révén behatolt az anyagba. Az európai férfi szüntelen természetfürkészését úgy is tekinthetjük, mint az elveszített és meggyalázott istennő megismerésére irányuló kutatást, akinek a teste maga a világ. Ahogyan Francis Bacon a természettudományos fejlődés modern korszakának kezdetén megfogalmazta: „Addig kell gyötörnünk a Természetet, míg fel nem fedi tit349
kait." A modern tudomány sosem veszítette el szadista árnyalatát. Káli haragja reakció a természet és a nő kultúránktól elidegeníthetetlen befeketítésére, mely része a történelmi mozgalomnak, hogy elhatároljuk magunkat testi mivoltunktól, és megpróbáljunk felülemelkedni rajta. Laboratóriumában a tudós azon buzgólkodott, hogy tisztába jöjjön a sebbel, melyet a sértett nőiség ejtett rajta. Amit Virginia Woolf a „férfi steril rézcsőrének" nevezett, azzal a tudós a valóság morzsáit csipegette fel. A racionális értelem alkotásai a női intuíció megtermékenyítő befolyásától elvágva a természettől való elszakadásunkat tiikrözték; a férfi vágyát, hogy a szerves folyamatokat technológiaiakkal cserélje fel, melyek az „Oppenheimer gyermekének" nevezett atombombában csúcsosodtak ki, ami Hirosima felett „született a világra". A modern férfi rögeszmés kényszerével, hogy a gyorsulás és a terjeszkedés eszközeivel áttörje a téridő korlátait, versenyautókat és rakétákat, felhőkarcolókat és még gyorsabb mikroprocesszorokat épít. Tudatalatti dühétől hajtva széthasítja az atomot, így próbálva megsemmisíteni a matériát/matert. A nőiség óceánja, a palindrom anya pedig az elsöprő hullámra készül. Káli kuncog és azt suttogja: „Még nem ismersz engem, te férfi, te elvetélt rendszeralkotó." A huszadik század elején a természettudomány az európai intellektus mindent betetőző vívmányának és diadalának tűnt. Azután a fizikus egyszerre elborzadva fedezte fel, hogy az anyag illúzió - akárcsak a téridő. Csak a kvantumtajték, hullámzás és áradat létezett. Minden csupa női hullámmozgás volt: Sakti. Minden viszonylagosnak - az álomidő rezgésmintázatának - bizonyult. Nem létezett szilárd tény, csupán csalóka látvány és bizonytalansági elv. A legmélyebb szinten a valóság elválaszthatatlan volt a tudatos részvétel cselekedetétől - nem nyílt tér egy külső szemlélő számára, aki elkülönül megfigyelése tárgyától. Alapvető anyagszerűség helyett azzal szembesültünk, amit a hinduk „Mának", isteni játéknak neveznek. Hasonlóképpen, amikor a tudományos elme az emberi szexualitás felé fordította figyelmét, semmiféle irányadó szabványt nem fedezett fel, csak végtelen különbözőséget. Az 1950-es években a botrányos Kinsey jelentés feltárta, hogy az emberi szexuális sokféleség lényegében végtelen, és minden egyes ember eltérő erotikus vágyakkal és mintázatokkal rendelkezik. Az ehhez hasonló bizonyítékok dacára kapcsolati modellünk továbbra is a szemellenzős klisébeállítottságot kényszeríti ki, a monogámiát szentesítve szabványként. Laura Kipnis, a North-
350
western Egyetem kommunikációprofesszora szerint kudarcunk, hogy szembenézzünk a szexualitáshoz kapcsolódó problémás kérdésekkel és megfogalmazzuk ezeket, társadalmi és politikai világunk egészén végigvisszhangzik. „Miért ne vennénk legalább fontolóra a lehetőséget, hogy a hétköznapi életnek olyan formái is létezhetnek, melyek nem az elszigetelt háztartásokon és szexuális kizárólagosságot gyakorló párokon alapulnak? - tette fel a kérdést Kipnis »A szerelem ellen« című 2004es vitairatában. - Miért ne nézzünk szembe a házastársi közösségeket elszürkítő elgépiesedés felett érzett csalódásunk valóságával ahelyett, hogy elsiklunk felette? A szembesülés a házasélet fogyatékosságaival netán utat nyithatna egy fogyatékos társadalom megreformálásához? Talán az egyéni kapcsolatok szerkezetének megreformálása lenne a politikai megújuláshoz vezető ösvény?" Kipnis ezzel valószínűleg valami roppant mélyreható dologra tapintott rá. Talán valóban a férfiak és nők között meglévő bomlasztó súrlódás - az érett, bensőséges kapcsolat megvalósításában vallott kudarcunk - rejlik a világunkat sújtó különféle globális politikai és társadalmi-gazdasági válságok hátterében. Könnyen meglehet, hogy mindaddig nem leszünk képesek megoldani a külvilág súlyosabb konfliktusait, míg újra nem szőjük intim viszonyaink szövetét, és össze nem szedjük a bátorságunkat álságaink beismerésére és illúzióink szertefoszlatására, megbocsátva önmagunknak és partnereinknek. A mónogámia intézményét meg kell kérdőjeleznünk. A sztereotípia szerint a nők természetüknél fogva monogámok, míg a férfiak nem azok. De ha képesek lennénk elérni és kifejezésre juttatni a társadalmi kondicionálástól megszabadított alapvető természetünket, vajon valóban ez volna a helyzet? Vajon végső soron bármennyivel is előnyösebb, vagy ösztönösebb a monogámia a nők esetében - akiknek oly sokkal mélyebb a képességük a szexuális gyönyörre - mint a férfiaknál? Ha a monogámia átadná a helyét a rugalmasabb, mélyebb bizalmon alapuló párkapcsolati mintázatoknak, annak mélyreható következményei lennének az intézményrendszerünkben, de még a városaink és házaink tervezésében is - jelenlegi rendszereink és struktúráink a magcsalád alapegysége, nem pedig a törzsi kultúrák kiterjedtebb családja és közösségi életberendezkedése felé irányulnak. Ha a nők el akarják végezni árnyoldaluk beolvasztásának feladatát, akkor Káli nyomdokain kell haladniuk - megoldást találva a Sakti energiájával elkövetett finomabb és kevésbé finom visszaéléseikre - a saját 351
életükben. A férfiaknak másfelől szembe kell nézniük katasztrofális lélekvesztésükkel, intuitív és érzelmi mélységeik eltékozlásával. Ezt az állapotot jól szemlélteti egy másik mítosz - a halászkirály középkori legendája. A halászkirály egy nem gyógyuló sebtől szenved a lágyékhajlatában, s közben a királysága is sorvad. A jungiánus szövegmagyarázó Robert Johnson szerint a halászkirály legendája a „sérült érzésfunkciót" írja le, mely a modern embert sújtja, aki elfojtotta az intuícióját és az érzelmeit, hogy megvalósítsa a technológiai racionalitást és az egyoldalú dominanciát. Johnson megjegyzi, hogy az angol nyelv érzelmi sivárságunkat tükrözi. Az ősi perzsában és szanszkritban nyolcvannál is több szó volt a szeretetre, melyek a közösségi és erotikus érzés különböző minőségeit jelölték. Mi viszont, akár a Krispy Kremes° fánk, akár a nagy Ő iránti vonzalmunknak akarunk hangot adni, kénytelenek vagyunk erre az egyetlen szóra szorítkozni, elmosva a különbségeket és a minőségeket. A behatárolt racionalitás csapdájába zárva a férfiak gyakran megsínylik mélységes képtelenségüket a saját érzelmi alkatuk megértésére és felfedezésére. A nők azon igyekeznek, hogy továbbfejlődjenek egy magasabb tudatállapotig, teremtő és erotikus természetük mélyebb felismeréséig, ám ez csak akkor mehet végbe, ha a férfipsziché ugyanilyen mélyreható eltolódása kíséri a durvaságtól és uralkodástól a türelemig és maradéktalan megismerésig, „hogy létrejöhessen egy anyai és apai dominancia nélküli világ, vagyis egy olyan nem elférfiasított világ, ahol a férfi és a nő együtt tisztelik az embert, és nem pusztán az ember, hanem az emberiség egészének fogalmaiban gondolkodnak" - írja Jean Gebser. A férfi Nap- és a női Hold-áramlatok újra egyesülhetnek, hogy létrehozzanak egy valódi társas viszonyt, mely nem patriarchális és nem is matriarchális jellegű. Ennek az új, társas viszonyon alapuló kultúrának a jelképe lehetne egy új naptár - egy új szövetség - mely pontos összhangban van a Nap és a Hold ciklusaival, eltörölve a torz intézményeket és igazságtalan jogi szabályozásokat, melyeket a múlt basáskodó beállítottsága termelt ki. Jelenlegi nézőpontunkból bajos elképzelni, milyen is lehetne egy valóban nemiségigenlő kultúra. A szexualitás még mindig az agresszivitás és a bizalmatlanság leplébe burkolózik (a „cseszd meg" és „rakd bele" 80 Gyorsan terjedő üzlethálózat, ahol sokak által kedvelt, finom és nagyon édes sütiket forgalmaznak - a Ford.
352
szavakat káromkodásként vetjük oda), a fiatal nők szexuális bálvánnyá tett testét pedig nyakra-főre használjuk kellékként termékek eladásához. Alkalmasint nem csupán a szexualitás és a párkapcsolati modellek alapos felülvizsgálatára, de Erósz szentségének megújítására is szükség lenne, mielőtt reménykedni kezdhetünk egy valóban erőszakmentes és harmonikus bolygószintű kultúra megalapításában. Az egyének egy ésszerűen szervezett, a munkavégzés kényszerét maga mögött hagyó társadalomban, melyben több szabadidővel rendelkeznének, eleddig nem is álmodott szinteken gyakorolhatnák a szerelem művészetét, bármilyen is a személyes hajlandóságuk. Szedna történetében a halász szeméből fakadó könnycsepp megosztott természetünk felismerését és az összehangolódás kezdetét jelképezi. Amikor elsírja magát, a halász „felvállalja önmaga kigyógyítását, magára veszi az »eltörölt másik« táplálásának feladatát - írja Estés. Az együttérzés könnye az, ami a halászhoz vonzza a csontváznőt. - A könnycsepp nemcsak érte hullik, hanem azokért a szívfájdalmakért is, melyeket a férfi elszenvedett. Mihelyt a halásznak könnye fakad, a nő már tudja, hogy a férfi a társa lehet." New Yorkba visszatérve szembesültem Káli személyemre szabott megtestesülésével megharagított párom alakjában - ezt a Kálit részint én teremtettem csalárdságaimmal, alkalmatlanságommal és megrögzött bűnösségemmel, részint pedig ő maga hozta létre visszatromfoló dührohamaival, pszichés támadásaival és megrögzött vádaskodásával. A harcunk rögvest újra kezdődött, mihelyt beléptem az ajtón, és nem is csitult mindaddig, míg egy hónappal később meg nem hajlottam a kívánsága előtt, hogy elköltözöm. Néhány hétig azt fontolgattam, hogy San Franciscóba költözöm - rettegtem tőle, hogy újra pénztelenül éljek New Yorkban, és vágyódtam a nyugati part napfényben fürdő pszichedelikus szórakozóhelyei után - ám beláttam, hogy ez egy katasztrofálisan önző ötlet lenne. Azt jelentené ugyanis, hogy cserbenhagyom a gyermekemet. Évekkel ezelőtt írtam egy színes riportot a New York Times Magazine számára a beatnemzedék felnőtt gyerekeiről. Traumákkal küzdő csoportként ismertem meg őket, akik mély lelki sebeket hordoznak szüleik zűrzavaros szabadsághajszolása következtében. - Mindig azt tedd, ami jól esik - mondta Kerouac anyámnak többször is a kapcsolatuk során. Ez az elképzelés azonban a saját - és mások 353
- romlásához, nem felszabadulásához vezetett. Kerouac lánya, Jan életében csak kétszer találkozott apjával, és követte az ő útját az alkoholizmusba és a korai halálba. William Burroughs fia speedfüggő és hasonlóképpen önpusztító lett. A vallomások, melyeket összegyűjtöttem, a nyomorúság sirámai voltak. A konformista 1940-es években öntudatra ébredt beatnikek azért küzdöttek, hogy elmeneküljenek a társadalom fősodrának kötöttségeiből - a „ginekokratikus" nyomás elől, hogy alkalmazkodjanak a családi élethez - és kibújtak a hagyományos kapcsolatok és kötelezettségek alól, úgy hajítva félre gyerekeket és feleségeket, mint sörösüvegeket az országút mentén. A konvenciók börtöne ellen érzett számkivetett haragjuk egyaránt talált valódi és szimbolikus kifejezésmódokat - Burroughs „véletlenül" keresztüllőtte a felesége fejét, Kerouac visszautasította a lánya apaságát, és így tovább. Ezeknek a tönkretett gyerekeknek a szülei végül magukat is tönkretették, züllött karikatúrákká váltak, szabaduláskeresésük pedig drogos szétzilálódásba vagy egyhangú öntetszelgésbe torkollt. Belebuktak a nehéz feladatba, hogy összeegyeztessék a szabadságot a felelősséggel - saját „bal-létük" követése közben megfeledkeztek a gyerekeik és a szeretteik jobblétéről. A következmények ismeretében nem akartam megismételni az ő viselkedésüket. A lányommal akartam lenni, hogy lássam felnőni és szeretetet adhassak neki. És a párommal is együtt akartam lenni, ha hajlandó belemenni kapcsolatunk egy új formájába, mely nem a birtoklási kényszeren, egymás vágyainak ellenőrzésén alapul. Még mindig vonzódtam hozzá. Csökönyösen, talán kilátástalanul úgy éreztem, hogy az egymásnak okozott szenvedés jelentéktelen, csupán átvonuló felhőként árnyékolja be kapcsolatunkat, a köztünk lévő mélyebb cinkosságot, mely változatlanul megmaradt. Egy átmeneti fegyverszünet alkalmával elmeséltem a páromnak egy történetet Buddháról, melyet egy késő éjjel hallottam az Égő Ember fesztiválon. Az általam ismert verzióban Buddha egyik tanítványa elment a mesterhez, és megkérte, hogy mutassa meg neki a mennyországot. Buddha azt felelte: - Ha látni akarod a mennyországot, először a poklot kell megnézned. A tanítvány beleegyezett. Buddha elvitte őt a pokolba, ahol egy irdatlan lakomaasztal volt felállítva, melyen halmokban tornyosultak a mesésen ínycsiklandó étkek. Sajnos azonban az összes falatozónak egy roppant hosszú villa volt a csuklója végén kéz helyett, és hiába próbál354
ták betenni az ételeket a szájukba, képtelenek voltak elérni. Kínjukban jajveszékeltek és a fogukat csikorgatták. Azután Buddha elvitte tanítványát a mennyországba. A mennyekben pontosan ugyanez volt a helyzet - falatozók egy pazar lakomaasztal mellett, hosszú villákkal a csuklójukon kezek helyett. Az egyetlen különbség az volt, hogy a mennyországban mindenki egymást etette. New Yorkba való visszatérésem másnapján elmentem meglátogatni az első papnőt Chelsea-ben lévő műtermébe. Míg Glastonburyben voltam, gyönyörű álmokról küldött nekem beszámolókat, melyeket kettőnkről látott, amint kelta rítusokat végzünk erdei tisztásokon. Sokszor gondoltam rá Angliában és az Égő Emberen is - duruzsoló vallomására, hogy szeret engem. Ragyogóan fehér falú műtermében - hiperérzékeny állapotomban úgy tűnt, a szoba örvénylik a pozitív energiák áramlataitól - elmeséltem neki mindent, ami történt, és a felismeréseket, melyekre a monogámiával és a szexuális energia helytelen felhasználásaival kapcsolatban jutottam. Visszatértünk testi bensőségességünk korábbi szintjére, átkaroltuk egymást, és egy módfelett ígéretes csókot váltottunk - azután elhúzódtam az öleléséből. Nem akartam, hogy a különválásom a páromtól egy új kapcsolat függvénye legyen, melyet valaki mással folytatok. Tisztázni akartam önmagammal, akárcsak a párommal és a papnővel, hogy a döntés, melyet meghozni készülök, mélyen átérzett és egyben filozofikus. Találkozásaink a következő hónapok folyamán - nehéz hónapok voltak ezek számomra, mivel egy gyatrán fűtött padlásszobáért hagytam el a családomat a brooklyni South Williamsburgban, több szobatárssal és egy macskával, melytől tüsszögési rohamok törtek rám - rövid és behatárolt légyottok voltak. Az első papnő pajzánul suhant el közös vacsoráink vagy teáink végén, hogy találkozzon a barátjával, teljességgel figyelmen kívül hagyva helyzetünk mélyáramlatait. Sértetten és csüggedten küldtem neki egy hosszú és meggondolatlan e-mailt, melyben indítványoztam, hogy teremtsen helyet az életében az együttléteink számára - ha neki úgy tetszik, akár szakítania sem kell a barátjával -, hogy együtt fedezhessük fel a tantrikus gyakorlatokat. A papnő azt felelte, hogy teljesen el vagyok tévedve, ő elégedett a maga egészséges kapcsolatában, és nem hajlandó erről vitát nyitni. Kifejtette, hogy korábban „meg volt zavarodva" az érzéseit illetően, de most már világosan lát. Én ettől becsapottnak és demoralizáltnak éreztem magam. Hiszen ő volt 355
az, aki megvallotta nekem a szerelmét - most pedig ahelyett, hogy felderítenénk ezt a viszonyt, arra ítéltetünk, hogy úgy kerülgessük egymást, mint egy Henry James regény szereplői. Hiába volt bensőséges a viszonyunk Hawaiin, otthoni kapcsolatunkat a konvenciók irányították, melyek értelmében a monogámia iránti elkötelezettsége szent és sérthetetlen volt. Különös kielégülést leltem zord remetelétemben - a szűkös körülmények valamiképpen ínyére voltak a bennem lakozó démonnak, mely minden újabb megaláztatást belső kacajjal üdvözölt. Új otthonom a JMZ metróvonal magasvasúti része alatt volt, a szerelvények gyakori elhaladása megzörgette az ablakomat; az egyik oldalon borongás, titokzatos hászidok laktak - az utcán kicsivel lejjebb egy régi maceszgyár volt fatüzelésű kemencékkel -, a másikon pedig munkásosztálybeli latinamerikaiak. A lakásunkat beköltözésem után kicsivel kirabolták, a tolvajok elillantak a birtokomban lévő azon néhány holmival, melyek bármiféle értékkel bírtak a szemükben. A párommal folytatott elhúzódó csatározások után meg kellett dolgoznom azért, hogy visszanyerjem a lányom bizalmát - amikor egy este fürdettem, odafordult hozzám és a kétévesek kertelés nélküli őszinteségével azt mondta: - Nem kedvellek téged. Elgondolkodott azon, amit mondott, majd helyesbített: - Szeretlek, de nem kedvellek. Az elkövetkező hónapok folyamán több időt töltöttem vele, és ő lassan megbocsátotta nekem a sebet, melyet azzal ejtettem, hogy elmentem otthonról, s végül - nagy megkönnyebbülésemre - többször is elismételte: - Szeretlek és kedvellek is. Egy napon felhívott telefonon a tanító. Egy utazást szervezett le Brazíliába, hogy meglátogassák a Santo Daime vallás központjait, mely az 1920-as években keletkezett Amazóniában bennszülött és keresztény elemek keveredéséből, és az ayahuascát használta szentségeként. Mivel a papnőktől hallott magánéleti válságomról, magukkal akart vinni erre a kiruccanásra. Küldetésének részeként, hogy beteljesítse a lakota jövendöléseket, az Amerikai Bennszülött Egyház egy csoportjával utazott együtt, hogy feltárják Észak „Sasmadarának" orvossághagyományait Dél „Kondorkeselyűje" előtt. Én gyanakvó voltam ugyan a Daime vallási légkörével kapcsolatban - a szertartásaikat „munkálkodásoknak" 356
nevezték, és annak alapján, amit hallottam, az egész gyanúsan emlékeztetett a kemény robotra. A Santo Daime gyülekezetek portugál himnuszokat énekelnek vakító neonfényben, és görcsös kis tánclépésekkel csoszognak előre-hátra nem kevesebb, mint tizennégy órán keresztül. Ám a kiruccanás prófétikus vetületei illeszkedtek könyvem témájához - és ami még fontosabb, amint meghallottam a tanító hangját, úgy éreztem, hogy velük kell tartanom. Az Égő Ember óta csapdában éreztem magam két állapot között - a fesztiválon elért látomásos vadság és nyomorúságos hétköznapi életem között - és kézzel-lábbal kapálóztam, hogy magamba fogadhassam az ihletettség új áramlatait és felvillanásait. Reméltem, a tanító segít megértenem, mi történik velem. Bíztam - reméltem, hogy bízhatom - a tanító józanságában és bölcsességében.
HARMADIK FEJEZET
Hogyha kiáltanék, ki hallana engem az angyalok rendjéből? 81 RAINER MÁRIA RILKE
rasfiia, Brazília fővárosa a maga módján látomásos építmény, meMlyet al a semmiből emeltek az 1950-es évek végén és az 1960-as évek elején utilitarista utópiaként a modernista építész, Oscar Niemeyer tervezésében és kivitelezésében. A roppant ország - Brazília olyan nagy, mint a kontinentális Egyesült Államok Alaszka nélkül - gyéren lakott Központi Felföldjére helyezett Brazília valaha üde kék és narancs homlokzatai idővel megfakultak és viharvertté váltak. A város, mely repülőgép vagy kiterjesztett szárnyú madár formájában épült, beteljesítette egy tizenkilencedik századi pap jövendölését, aki arról álmodott, hogy „egy nagyszerű civilizáció... tejjel-mézzel folyó ország" emelkedik ki az üres síkságból. A nap csillogva verődik vissza a kormányminisztériumok füstüveg ablakairól, kegyetlenül perzseli a város hatalmas sugárútjait, melyek az évek során elveszítették fennhéjázó pompájukat, utat adva a porba fúló enyészetnek. Brazíliai utazásunk első előjelei nem voltak éppen kedvezőek. Az Amerikai Bennszülött Egyház tagjaitól az utolsó pillanatban megtagadták a vízumot, így nem kísérhettek el minket. Az okkal senki sem volt tisztában, ám a dolog azt jelentette, hogy az orvossághagyományok találkozása - az utazás prófétikus aspektusa, melyről szándékomban állt beszámolni - nem mehet végbe. Egy tizenegy európaiból és amerikaiból álló, sokkal kisebb csoporttal utaznánk. E sorsfordulattól becsapva 81 Nemes Nagy Ágnes fordítása.
358
éreztem magam, és az indulás előtt néhány nappal küldtem egy e-mailt a tanító irodájába, a költségek visszatérítését kérve, de nem kaptam választ. New Yorkot elhagyva beletörődtem, hogy egy borsos utazásra indulok, melyet alig engedhetek meg magamnak, és amely gyanúm szerint haszontalan lesz a könyvem szempontjából. Más ómenek még baljósabbak voltak. Az indulás előtt pár héttel egy lciállításmegnyitón összeakadtam az első papnővel. Furcsa mosollyal azt mondta, az az erős előérzete van, hogy meg fogunk halni ezen az utazáson - azonban úgy tűnt, nem különösebben csüggeszti el ez a kilátás. Kábult és álmatag viselkedése felerősítette előzetes félelmeimet. Amikor arra került a sor, hogy felkészüljek erre a kiruccanásra, rövidzárlat állt be az agyamban - még arra sem voltam képes rávenni magam, hogy megnézzem egy térképen, hová is megyünk Amazóniában; csak homályosan voltam tudatában, hogy úticélunk valahol a zöldellő rengeteg szívéhez egészen közel helyezkedik el. Nem mentem el az orvoshoz, hogy megtudjam, meg kell-e újítanom az oltásaimat, és egy pár új Campers cipőn, mely teljességgel alkalmatlan az őserdőbe, valamint egy pár K-Martban vásárolt gumipapucson kívül, mely már több Égő Ember fesztivál szigorú kiképzését túlélte, semmilyen lábbelit nem vittem magammal. A kormányzati központ birodalmi fennhéjázásától távolabb Brasíha szelíd dombokon elterülő kis kerületek labirintusaiból állt. Mi egy Santo Daime közösségben, Céu do Planaltóban szálltunk meg, az egyik szárnyon kívül. A falu központjában egy nagy hatszögletű szertartási terület volt, csúcsos zsúptetővel. A Santo Daime Brazíliában - mely ország közismert arról, hogy gombamód szaporodnak benne a különböző elemekből összeválogatott szekták, kultuszok és szinkretikus vallási mozgalmak - hivatalosan elismert vallás, és e közösség számos tagja a kormányminisztériumokban dolgozott sajtóreferensként és honlapmenedzserként. Éjjelente összegyűltünk az egyik tag házában, és gitárpengetéssel és a körülöttünk keringő dalos szúnyogok falkáitól kísérve fújtuk az énekeket, a hinariókat, melyek a Daime vallásgyakorlat központját alkotják. A santo daime vallás Raimundo Irineu Serra, egy afrikai ősöktől származó fiatal brazil látomásaiban gyökerezik, aki határőrként dolgozott az Amazonas-vidéken az 1920-as években. Miközben ayahuascát ivott egy bennszülött törzzsel, meglátogatta a gyönyörűséges „Erdők Királynője", 359
majd újra meg újra megjelent előtte, és megtanította a férfit az első himnuszokra. Legnagyobb megdöbbenésére a jelenés - akit ő Szűz Mária egy formájának hitt - azt mondta neki, hogy szent küldetéssel ruházták fel: egy olyan egyház megalapításával, mely „újra elülteti a Földön Jézus Krisztus tanítását" - ahogyan Jonathan Goldman megfogalmazta Alex Polari de Alverga Forest of Visions (Látomások erdeje) című művéhez írott bevezetőjében. Ez a tanítás nem „merev szabályok sora vagy egy ortodox eszmerendszer", hanem „a tudat eleven alapszövete. Jézus Krisztus életével és halálával egy tudatos magot ültetett el e világban, az emberi tudat óriási átváltozását" beindítva, „mely most kezdi meghozni gyümölcsét". A Santo Daime célja „egyenként szólítani a számos lelket, akik készen állnak, hogy egyszeriben felébresszék a Jézus által elültetett magot, a Krisztus-tudatot önmagukban". Mestre Irineu az első munkálkodásokat Rio Brancóban, amazóniai szülővárosában vezette le, a helyi gumicsapolók közül vonzva magához követőket. A következő évtizedek során az egyház lassan kiterjedt más brazil központokra is. Az 1960-as években csatlakozott a Daiméhoz Sebastiáo Mota de Melo, egy kenukészítő mester, aki Mestre Irineu 1971ben bekövetkezett halála után az egyház vezetője lett. A fényképeken Mestre Mota de Melo, Alfredo apja, aki hosszú, bodros fehér szakállával és hunyorító szemével, a bugyborékoló Daime-főzet hatalmas üstjeit kavargatva Gandalf rendjének varázslójára emlékeztet. De Alverga szerint Padrinho Sebastiáo próféta volt, akit a szellem vezetett. „Azok a próféták, akik - mivel eljutottak önmaguk megismeréséig és a lét átfogóbb megismeréséig - azon veszik észre magukat, hogy tökéletes összhangban vannak az isteni akarattal, mégpedig oly mértékig, hogy semmi egyebet nem kívánnak, mint az isteni törvények beteljesülését. Oly maradéktalanul átadják magukat a hit által eléjük tárult prófétai igazságnak, hogy egy egész népet vonzanak a sorsa felé." Látomásos útmutatást követve Mestre Sebastián a Santo Daime központjába költözött a brazil esőerdő szívébe, és Mapiában és Juruában, a Jurua folyó mentén fekvő két városban telepedett meg. Ma a Daime „spirituális és ökológiai mozgalomként" jellemzi magát, mely azon igyekszik, hogy fenntartható közösségeket alapítson a dzsungelben. Az 1980-as években az egyház népszerűsége szerte Brazíliában megnövekedett, s a Daime számos városi központban gyökeret eresztett. Padrinho Sebastiáo 1990-ben halt meg. Padrinho Alfredo és Luis Fernando vezetése alatt a Santo Daime nemzetközi fejlődésnek indult, több tízezer taggal és köz360
pontokkal szerte Dél-Amerikában, Európában és az Egyesült Államokban, sőt Japánban is. Az első esti szertartást, melyen részt vettünk, a Divina Luzban, a város egy másik részében található Santo Daime központban tartották. Ez a „munkálkodás" megerősíteni látszott negatív előítéleteimet. A légkör ünnepélyes és templomi volt; az egyházközség tagjai - volt katolikusok - kék zakót viseltek nyakkendővel, a hajtókájukra seriffjelvényhez hasonló csillagot tűztek, míg azok, akik nem voltak tagjai az egyháznak, talpig fehérbe öltöztek. A nyersfa falakra kietlen holdbéli tájak előterében pózoló amerikai indiánokról készült képeket ragasztottak. Egy poros raktárhelyiség mellett elhaladva a hátsó traktusban elképedéssel láttam az óriási ayahuasca-készleteket - amit az ő hagyományukban Daime vagy „add nekem" néven ismernek - hatalmas korsókban takarosan feltornyozva és gondosan felcímkézve a begyűjtés helyével és idejével a forradalmi tudat lőszerraktáraként, mely csak a felgyújtó szikrára vár. Felsorakoztunk - a férfiak az egyik oldalon, a nők a másikon - hogy megkapjuk fanyar, barna Daiméval telt csészéinket, azután visszatértünk különálló részlegeinkbe, amint az ora0o, a himnuszok énekese rákezdett, és az énekek olyan pergőnyelvű portugálsággal követték egymást, hogy hiába forgattam elveszetten az énekeskönyvem lapjait, képtelen voltam követni őket. A koponyánk belsejébe sugárzó ragyogó neonfények lehetetlenné tették a magános utazást. A himnuszok végeérhetetlen sorát időnként az ugyanilyen végeérhetetlen prédikálás szakította meg. Mint a tanítóval utazó tengerentúli küldöttektől, nyilvánvalóan elvárták tőlünk, hogy ildomosan tisztelettudó módon viselkedjünk - de nekem az egész lényem lázadt e merev struktúra ellen. Nem tudtam elhinni, hogy a saját jószántamból három hetet róttam magamra ugyanebből. Végül már nem voltam képes többet elviselni, kitántorogtam az enyhe, csillagfényes éjszakába, és letelepedtem a tűz mellé. Casey - egy szintúgy New York-i, negyvenes éveit taposó, kissé mániákus befektetési elemző - már odakint ült, másik szökevényként vagy aposztataként. Megkönnyebbültem, hogy valaki más is unta a banánt. Pompás dolog volt ott ülni a reszkető lángok mellett, melyek körül felfokozott állapotomban szinte érzékelni véltem a táncoló szellemlényeket. - Figyelted a tanítót? Ugyancsak megszorongatják ma este - mondta Casey, aki korábbi amazóniai utazásaira is elkísérte a nőt. - Észrevettem, hogy egy kicsit ziláltnak néz ki - feleltem. 361
- Nagyon spirituális nő, de végső soron csak egy maréknyi ebből. - Casey felmarkolt egy jókora adag port, és beleszórta a tűzbe. Brazília előtt a tanító ellátogatott Gabonba, ahol az egyik menye a beavatás intenzív folyamatán készült átesni, hogy bwiti papnő lehessen. A közösségük úgy tervezte, hogy épít egy bwiti templomot a birtokán, az elsőt Nyugat-Afrikán kívül. Mielőtt ez megtörténhetett, az egyik taguknak teljes egészében el kellett sajátítania a bwitik szent ismereteit és ősi tanításait, és a menye vállalkozott erre a küldetésre, melynek végrehajtásához hosszú évekre és számos ibogaülésre lesz szükség. Az egyik rítus során ezt a fiatal nőt megszállotti transzállapotba juttatták, és egy nagyhatalmú „Mennydörgésszellemet" hívtak le, hogy beköltözzön a testébe. A szellem azzal adta tudtul jelenlétét, hogy hatására a nő tűzön járt anélkül, hogy megsérült volna, azután körülmasírozott a bwiti templomban, a nyugatiak számára ismeretlen rituális mozdulatokat és mosdást végezve. A bwiti sámánnő közvetlenül is szólt a Mennydörgésszellemhez, megkérdezve tőle, hogy kíván-e egy templom őrizője lenni az Egyesült Államokban, s egy szinte szerződésszerű egyezséget kötött vele. Gaboni tartózkodásuk során valamikor a tanító menye maláriafertőzést kapott. Eltűnődtem rajta, hogy vajon valóban szükséges-e átesni ezen a kegyetlen bevezetésen az afrikai szellemvilág vaskezű módszereibe ahhoz, hogy elhozzák az ibogát a nyugati világba, de a tanító hite szerint ez volt az egyetlen cselekvési út. - Ez a nő játszik - mondtam Caseynek, lelki szemeim előtt hirtelen mesteri sámánstratégaként látva a tanítót, aki egyre gyűjtögeti a kellékeket a világméretű transzcendencia Monopoly-tábláján. - Élvezi az összes kihívást. Olyan ez számára, mint egy játék. - Ejha - mondta Casey. - Te aztán cinikus vagy a javából. - Szó sincs róla. Én inkább idealistának tartom magam. A szertartás felvigyázói félbeszakították a beszélgetésünket, és viszszakísértek minket az épületbe. Miközben kényelmetlenül mereven ültem a Divina Luz templomban és a himnuszokra figyeltem, megéreztem a kegyetlenül elnyomó katolikus gondolkodásmód és az elveszett bennszülött múlt közé szorult mesztic világ melankóliáját - a Daime egy kísérlet volt, hogy újra összefonják ezeket a felfeslett szálakat. Bemutatták a tanítót, és megkérték, hogy énekeljen el néhányat Amerikai Bennszülött Egyházának dalai közül - e kérésnek ő olyan stílusban tett eleget, amit én bosszantóan színpadiasnak és önhittnek találtam, miközben egyik karját a feje fölé emelve a kezét rázta. Egyre gyötrőbb 362
gyanakvás töltött el iránta. Akárcsak Hawaiin, azon tűnődtem, vajon valóban megbízható, vagy végső soron csak egy újabb New Age-kufár, aki a saját érzelgős és opportunista öntetszelgését takargatja ezekkel a bennszülött hagyományokkal. Kétségbe vontam bizonykodását, miszerint „az Anya" követelte meg tőle, hogy mindig fehér ruhadarabokban és fedett fővel járjon. Miért érezte vajon szükségét, hogy elkülönítse magát ezekkel a jelmezekkel? Úgy sejtettem, az a figyelem táplálja, amit az alakításáért kap. Számos közeli barátomat küldtem már el a szertartásokra, melyeket New York állam északi részén tartott - most eltöprengtem rajta, vajon helyesen cselekedtem-e. Egy ayahuasca-ülés után a tanító minden jelenlévőnek elmondta, hogy nem szabad a teliholdra nézniük egy közelgő csillagászati együttállás során, mert bennszülöttektől azt hallotta, hogy ezzel „rossz szellemeket" vonzhatnak magukhoz. A barátaim komolyan vették a dolgot, én azonban ostobaságnak találtam. Noha szükségét éreztem egy archaikus újjászületésnek - mely ismét összekapcsol minket az őslakosok hagyományának szent forrásaival - úgy véltem, nem szabad elveszítenünk modern gyakorlatiasságunkat e folyamat során, és visszatérnünk a múlt mágikus gondolkodásmódjához. Korántsem tagadtam a „rossz szellemek" létezését, de úgy véltem, hogy e szellemeket a saját pszichénken keresztül vetítjük ki, a gondolatainkkal és szándékainkkal adva nekik energiát. Ha visszafejlődünk velük kapcsolatban a babonás gondolkodásmódig, az csak katasztrofális következményekkel járhat ránk nézve. Vajon a tanítónak „az Anyához" fűződő kapcsolata egyfajta homályos hatalomvágyat palástolt? Miután meghallotta az Égő Ember fesztiválról és az utóhatásairól szóló történetemet, a tanító nyilvánosan bejelentette, hogy én válságban vagyok, és különleges gyógyításra van szükségem egy Daime rítus során. Én félrevontam és megmondtam neki, hogy ezt nem akarom. Meg voltam győződve róla, hogy elvégeztem a saját alkimista munkámat, és orvossággá alakítottam a mérget. Úgy tűnt, a tanító zavarba esik - a szertartásain és szemináriumain részt vevő emberek szüntelenül a különleges figyelméért könyörögtek, engem pedig nem érdekelt a dolog. Nem volt ínyemre a New Age gyógyítás-megszállottsága. A gyógyítók és a pszichoanalitikusok abból az elképzelésből indulnak ki, hogy ott van a betegség, ott a páciens, és ezekhez a felépülés hosszan elnyújtott folyamata tartozik, mely alkalmasint sosem ér véget a teljes gyógyulással. Úgy tűnt számomra, hogy a gyógyítók ezzel a módszerrel 363
veszik át a pácienseik történetének irányítását, megfosztva őket a cselekvőképességüktől, és tápot adva önközpontúságuknak és az áldozati bárány szereppel kapcsolatos képzelgéseiknek. Jómagam Srí Niszargadatta keleti szemléletmódját részesítem előnyben, miszerint „a világ és az én máris tökéletesek", és csak a mi hozzáállásunk a hibás, annak van szüksége helyreigazítása. A buddhizmus szerint minden egyes ember buddha, aki elfeledte eredeti természetét. Ha mi a dédelgetett Nyugaton, akik oly sok előnnyel elhalmozva nőttünk fel, nem vagyunk képesek kiállni a saját egészségünkért és cselekvőképességünkért, és szívesebben látjuk magunkat tehetetlen áldozatnak, akkor ugyan ki fogja megtenni? Ki fogja vállalni a felelősséget a világért? Két éjszakával később, azt megelőzően, hogy a papnőknek meg kellett érkezniük az Amazóniába tett utazásunkhoz, Céu do Planalto, a közösség, mely szállást adott nekünk, Daime munkálkodást tartott. A közösség tagjai fiatalabbak, városiasabbak és kifinomultabbak voltak a Divina Luz híveinél; telve gondolatokkal és lélekkel, ami szelíd bájt kölcsönzött nekik. A Santo Daimét „kollektív sámánizmusként" írták le és elmagyarázták, hogy a szertartások fórumot biztosítanak a interperszonális problémák feldolgozására, melyek szorosan összetartozó közösségükben felmerülnek, és egyben a Szentséghez kapcsolják őket. Én méltányoltam az álláspontjukat, mégis úgy éreztem, hogy tévúton járnak, egy rájuk kényszerített dogma bilincseibe zárva - gondolatban folyton Mao Ce-tung mondását ismételgettem zordon helyesléssel: „A vallás méreg." A nyitó imádságok után, melyeket Padrinho Luis Fernando vezetett - a Santo Daime másodparancsnokaként ő készült elkísérni minket Amazóniába - felsorakoztunk, hogy megkapjuk az őserdő homályával telt keserű csészéinket. Odavezettek kijelölt helyemre a férfiak részlegében, szemben a nőkkel. A kerek, tágas tér közepén az istentisztelet vezetői ültek a zenészekkel egy hatszögletű asztal körül. Az asztalra gyertyák, virágok és az egyházalapítók fényképei voltak kirakva. Amint felpörögtem az orvosságtól, úgy tűnt, a neonfények még ragyogóbbá válnak, és könyörtelenül átjárnak fényükkel. Tettem egy kísérletet arra, hogy figyelemmel kísérjem a hinariókat, ám a hangok szokatlan ritmusától és ütemétől megzavarodva és a szavak követésére képtelenül egyhamar letettem róla. Miközben körbetekintve szemügyre vettem a mintegy ötven Daimehívő arcát, sajnálat ébredt bennem irántuk - és mindnyájunk iránt, akik 364
az eggyé válás valamely módját keressük, valamiféle megszabadulást a fojtogató modern átokföldjéről, a feneketlen mélység e cserepekből álló világából. Magamba húzódva duzzogtam. A figyelmemet elterelendő a majákra és 2012-re összpontosítottam - a tudatos evolúció, a küszöbön álló összeomlás előli pszichés menekülés valószínűtlen meséjére. Felidéztem magamban José Argüellest és ábrándképét, hogy a hátralévő kevéske év alatt magunkévá tehetnénk egy új „időzítőfrekvenciát", új kapcsolatba kerülve az idővel és a léttel - éppolyan reménytelen volt ez is, mint a tanító küldetése, hogy az orvossághagyományok egybeolvasztásával emeli fel az emberi szellemet. A világ civilizációja a közelgő végpusztulás és a bioszféra összeomlása felé haladt - nem a nooszféra, hanem a nekroszféra felé. Nem jöhetett megváltás. És mégis, sorra vettem a szinkronicitásokat, melyek egyik találkozástól a másikig vezettek, beleillesztve a születési dátumomat Argüelles prófétikus hálózatába, bevonva engem a gabonakörökbe és a tanító ismeretségi körébe. Felidéztem a mágikus eseményeket, valamint a természetfeletti gyötrelmeket, melyeket rám mértek, miközben a tudattal és a jövendölésekkel kapcsolatos megszállottságomat követtem, mintha egy kirakójáték elemeit gyűjtögetném össze, valamely cél felé irányulva - szüntelenül ott munkált bennem a különös előérzet, hogy bármenynyire is összeomlani látszik minden, a dolgok mégis zökkenőmentesen, 82 terv szerint haladnak. Felidéztem Kecalkoatl, a Deus Abscondus számos maszkját, aki cserbenhagyta a közép-amerikai civilizációkat, kiszolgáltatva őket a gyarmatosítók dúlásának, ám megígérte végső visszatértét. A legenda szerint a Tollaskígyónak vissza kell csúsznia-repülnie a Földre, hogy újjáalakítsa a „Szent Rendet", újra megerősítse a harmonikus egyetértést a heves viszály közepette, még mielőtt a Nagy Ciklus a végéhez ér - és ha nem akar kicsúszni az időből, akkor bizony csipkednie kell magát. Miközben azon tűnődtem, mit is jelenthet mindez, és milyen formában nyilvánulhat meg, egy hang csendült fel a fejemben. - Itt vagyok - szólt a hang. - Ki vagy te? - kérdeztem ezt a bensőséges, idegen jelenlétet. - Kecalkoatl - felelte ő. Míg ezt latolgattam, a hang elkezdett diktálni egy üzenetet. Kecalkoatl - vagy bármilyen szellem, démoni entitás, agyonhajszolt pszichém bármiféle lehasadt szilánkja ütötte fel ideiglenes tanyáját a koponyám82 Rejtőzködő, titkos isten - a Ford.
365
ban - elmagyarázta, hogy ő az elme immanens mezeje, a tudat egy új szintje, mely összekapcsolja a szent hagyományokat a modern gondolkodás áramlataival, egybeolvasztva korunk tapasztalati megismerését a lélek higanymozgású birodalmaival és a szellem magasabb perdüléseivel. A Tollaskígyó, a maja mítosz szárnyas hírnöke ezt a pillanatot választotta az aláereszkedésre. Én magam pedig kényelmes vonatkozási pont voltam, a teljes kép optikai illúziója, téridőmátrixunk kellő koordinátáiban beágyazódva, hogy átadjam ezt a nooszférikus hírt. Bár nem is voltam tudatában, a rejtett közlések örvényében éltem, melyek forrása csak most vált nyilvánvalóvá számomra. Felkeltem a székemről és kimentem, hogy kószáljak az éjszakában, és az érzelmektől kóvályogva, a dolog képtelenségén kacagva s a düh és a kétségbeesés hullámai ellen küzdve körbesétáltam a falut. Ismerős megvetés támadt bennem az ember korlátai iránt. A hang szavakat és próféciaszilánkokat diktált nekem, kifejtve nézőpontját. Én pedig szórakozottan azon tűnődtem, hogy ez az adomány - már ha nem puszta érzékcsalódás volt - vajon felruházott-e új mágikus erőkkel. Megpróbálkoztam a nyelveken szólás képességével, melyre a DMT-utazásaim és a közelmúltbeli Mars-együttállás során tettem szert, rovarszerű hangáramlatokat szorítva ki a gégémből, de semmiféle segítőkész dzsinn vagy lidércfény nem jelent meg, hogy engedelmeskedjen a parancsaimnak. - Boldog vagyok! - mondtam ki fennhangon, senkihez sem intézve szavaim, csak a fák sötét árnyaihoz. Elterültem egy padon a tűz mellett, élvezve a langyos fuvallatokat és a csillagokkal behintett égboltot. Az egyik fiatal mesztic férfi, akit a munkálkodás „felvigyázójául" jelöltek ki, udvariasan megkért, hogy menjek vissza. Én nem voltam hajlandó. Ebből a biztos távolból a templomi ének egész szépnek hangzott - de a világért sem vonultam volna be újra abba a börtönbe, hogy további hosszú órákon át együtt tátogjak azokkal a szirupos himnuszokkal. Azon kezdtem tanakodni, hogy én, mint Kecalkoatl visszatérésének eszköze, hogyan fogom megalapítani a szent gyakorlatok kollégiumait az ayahuasca, e sámáni valóságátalakító technika, a modern lélek betegségére szolgáló ősi gyógyír megfelelő használatának felderítésére. Egyenként, majd kettesével és hármasával további kékzakós-nyakkendős felvigyázók is odajöttek hozzám és megkértek, hogy térjek viszsza a szertartásra, én pedig megmondtam nekik, hogy jól érzem magam ott, ahol vagyok. Úgy tűnt, zavarba hozza őket, hogy eszem ágában 366
sincs eleget tenni a kérésüknek, és úgy sutyorogtak az árnyékban, mint a régi filmek csetlő-botló csendőrei. A távollétem szemmel láthatóan némi felbolydulást keltett. - Padrinho Luis Fernando kéri, hogy üljön vissza a helyére - mondták. - Ha Luis Fernando azt akarja, hogy visszamenjek, miért nem jön ki ő maga, hogy megbeszélhessük a dolgot? - feleltem. - Nekem tetszik idekinn. Az egyik amerikai utazó a csoportunkból otthagyta a szertartást, hogy a lelkemre beszéljen. A hatvanas éveiben járó Lou Gold ökológiai aktivista volt Északnyugatról, aki évekkel korábban csatlakozott a Sant° Daiméhoz, és ekkoriban közöttük is élt Brazíliában. Bennem a fanatikus benyomását keltette, aki hódolattal követi, amit a dogma diktál. - Tudja, én mindig igyekszem alkalmazkodni minden spirituális csoport szabályaihoz, melyet felkeresek - mondta. - Ez a maga dolga. Ön készséggel aláveti a személyiségét bármely szektának, ami az útjába akad - mondtam. - Nekem azonban ez nincs ínyemre. Panaszkodtam a Daiméra és a tanítóra. - Le kellene vennie azt a kendőt a fejéről, és leszállnia a földre. Soha többé senkinek nem fogom ajánlani az ő utazását. Lou mesélt nekem a Daime munkálkodásról, melyen Oregonban részt vett, és amely végül meggyőzte arról, hogy csatlakoznia kell az egyházhoz. - Éreztem a súlyát annak, amit a kereszténység művelt a bennszülöttekkel - idézte fel. - Úgy gondoltam, képtelen lennék a keresztény utat követni. Elhatároztam, hogy az orvosságtól kérek útmutatást. Lehunyta a szemét, s a látomásában megjelent előtte Krisztus és Mária, és beszökkentek a szívébe. - Ezután forogni kezdett velem a világ, és ki akartam nyitni a szemem, hogy körülnézzek, de egy hang szólt hozzám ekként: „Ne nyisd ki a szemed! Beleteszünk valamit a szívedbe, éspedig jó okkal. Mostantól fogva, ha válaszra van szükséged, csak tekints a saját szívedbe!" Ez volt az a pillanat, amikor tisztába jöttem vele, hogy a Daime az én utam. - Szép történet - mondtam némiképp elutasítóan. Lou újra megkérdezte, hogy visszatérnék-e a munkálkodásra. Én megismételtem, hogy szívesebben maradok idekint, mire ő visszament, hogy tolmácsolja a válaszomat Luis Fernandónak. Végezetül egy utolsó felvigyázó jött oda hozzám. Ez egy nagydarab, verőemberszerű melák volt zsíros fekete hajjal és pattanásos arccal. Be367
határolt angoltudását latba vetve enyhén fenyegető hangnemet ütött meg. Közölte, hogy ha nem térek vissza a szertartásra, annak „súlyos következményei" lesznek. - Na ne mondd! És miféle következményei? - Soha többé nem engedik itt Daimét inni - felelte ő. Ez a fenyegetés érzékenyen érintett. Azon nyomban visszamentem és elfoglaltam az ülőhelyemet. A szertartás a végéhez közeledett, és én ott fészkelődtem a kijelölt helyemen az utolsó pillanatig. A szertartás után odakinn egy híres DJ-ről beszéltem a tanítónak, akivel valaha találkoztam, és aki ecsetelte, hogyan fogyasztott ayahuascát Las Vegasban, és hogyan szállt el sztriptízbárokban a felfogadott sámánjával, miközben figyelte, ahogyan a táncosok vibráló hindu istenségekké alakulnak át. A tanító ezt undorítónak, sőt veszélyesnek találta, mivel könnyen odavonzhatja a „rossz szellemeket". Felemlegette szociális munkával töltött éveit, a nők tárggyá alacsonyításának negatív hatásait és azt, hogy sok sztriptíztáncosnő szenvedett el szexuális bántalmazást fiatalkorában. - Miért fél annyira a rossz szellemektől? - kérdeztem tőle. - Talán éppen maga teremti őket azzal, hogy olyan sokat beszél róluk. Igazán nem tudom, hogyan küldhetném a barátaimat ezen túl Önhöz. Nem akarom, hogy megfertőzze őket a félelmeivel és babonáival. Mitől retteg ennyire? A tanító feszült és döbbent pillantást vetett rám. Aznap éjjel nem tudtam elaludni. Az energia, mellyel a szertartás során érintkezésbe kerültem, teljesen ébren tartott, túltöltötten tekeregtem a magasfeszültségű lökésektől. Egy részem visszahőkölt az esti kinyilatkoztatástól, harcba szállva a végzet érzetével, mely úrrá lett rajtam. Áhítoztam rá, hogy kimenekítsem köznapi emberi létemet Kecalkoatl archetípusos gyűrűiből, miközben egy szarkofág szorongató, hideg magánya nehezedett rám. Ugyanakkor egy újabb ,idgen hang - vagy pszichém egy lehasadt aspektusa - süvöltött az elmérhben nyers vadsággal. A papnőknek másnap reggel kellett érkezniük. Az új hang azt követelte, hogy szeretkezzem az első papnővel, míg Amazónia őserdejében járunk. Ha pedig a papnő elutasítana, parancsolta a hang, akkor fel kell adnom jelen megtestesülésem álcajátékát, hogy egyedül rójam a dzsungelt, míg meg nem halok. Megpróbáltam vitába szállni ezzel a hanggal, ám hajthatatlan volt követelésében. Attól féltem, hogy erősebb nálam. 368
NEGYEDIK FEJEZET "
Isten nem egyéb, mint nyomás. DION FORTUNE
C
arl Jung szerint a nyugati „istenkép" a kollektív tudatalatti megnyilvánulása, a psziché egy archetípusa, mely az Ó- és Újszövetségben — és ezeken túl — szakadatlan átalakulási folyamaton megy keresztül. Az istenkép az emberiséghez való viszonya révén fejlődik. „Aki csak ismeri Istent, hatást gyakorol rá" — írja Jung. Isten megismerése jungi értelemben az egyén számára az egóban öntudatra ébredő — és megtestesülésre törekvő — én nyomás alatt álló és paradox tartalmainak felismerése és asszimilálása. „A kiválasztottság nem a telítettség, hanem az üresség állapotából fakad" — írja Edward Edinger. A zsidók nem csodálatos erejük miatt válhattak a monoteisztikus istenkép közvetítőivé, hanem gyengeségük és elesettségük miatt. Birodalmak közé szorult szegény, parasztsorban élő nép voltak, akik a körülmények hatására magasabb fokra fejlesztették lelki életüket, öntudatosságukat, mint szomszédaik. A szenvedéstől felfokozott öntudatosság miatt Izrael „különösképpen alkalmas volt, hogy magára vegye az isteni kiválasztottság nyomorúságát és méltóságát, átkát és áldását". Jung értelmezésében a zsidók és Jehova között fennálló viszony a nyugati ego és én kapcsolatának archetípusos modelljével szolgál. Jung tisztában volt vele, hogy Jehova, az Ószövetség istenképe nem pusztán jóindulatú istenség, de hajlamos „a kiszámíthatatlan hangulatokra és pusztító dührohamokra is". Jehova „külön személyiséggel rendelkezett, mely csak hatókörében különbözött egy többé-kevésbé 369
archaikus király személyiségétől". A személyes tudatalatti hatalmi ösztöneivel, képmutató hiúságaival és dölyfös követeléseivel mindmáig szinte csorbítatlanul őrzi ezt az önkényúri minőséget - jelenkori megfelelői közé tartoznak a primitív és gáttalan ösztönből cselekvő maffiafőnökök, nagyvállalati plutokraták és korrupt politikusok. A tudatalattiban hordozott ellentétek skálája a szeretettől és együttérzéstől a megátalkodott kegyetlenségig és szadizmusig terjed, a bennünk rejlő lehetőségek mélységeit és magasságait egyaránt felöleli. „Jehova nem megosztott lény, hanem egy antinómia - belső ellentmondások teljessége - és ez nélkülözhetetlen feltétele roppant dinamizmusának" - írja Jung. A bibliai történet az istenkép emberivé válásának folyamatát írja le, mely a félig emberi, félig isteni Krisztus, a „jó Isten" megnyilvánulásában tetőzik. Ez a megtestesülés szükségessé tette az elkülönülést a Sátántól, Isten sötétebbik felétől, akit Krisztus a saját szemével látott aláhullani a mennyből a Földre. Amikor az archetípusos anyag együttállásba kerül az egyéni pszichében, akkor a jungi modell szerint az egyén nem a túláradó hatalom, hanem a gyengeség és a tehetetlen harag érzetét tapasztalja meg. A kínszenvedés és megaláztatás szintje, mely egy archetípus alászállásával együtt jár, az egyén tudatosságának szintjétől függ: „Ha az eseményhez csekély tudatosság kapcsolódik, akkor az ego az együttállásba kerülő archetípus tragikus áldozatává válik - írja Edinger. - Ha magasabb a tudatosság foka, akkor az egónak nem kell tragikus áldozattá lennie, hiszen tudja, hogy mi történik vele. Ekkor az ego egészen másként viselkedik, és egészen más módon képes közvetíteni az archetípusos mintázatot." Jób könyvében, mely több száz évvel az Újszövetség előtt íródott, Jehova egy sor szívszaggató próbatételnek veti alá „hűséges szolgáját", Jóbot, miután állta a Sátán fogadását, hogy Jób hitét meg lehet törni. „Jób nem több, mint a külső alkalom egy Isten bensejében lejátszódó dialektikus folyamatra" - írja Jung. Mint a tudós, aki valami kegyetlen kísérletet végez bacilusokon egy kémcsőben, Jehova megöli Jób családját, elveszi a földjét, betegséggel borítja el, és a csapások minden elképzelhető fajtájával sújtja. Jób azonban rendületlen marad. Ugyanakkor eltökéli magában, hogy megérti siralmas helyzetének okát. Jung szerint Jób az első ember, aki tisztába jön Jehova hasadt természetével - hogy az istenkép egy antinómia, mely a kegyetlenség sötét istenét s a szeretet és igazság jóakaratú istenét egyaránt magába foglalja; „és e felismerés fényében tudását isteni szellem hatja át". Az archetípusos igazságtalansággal 370
szembesülve Jób ragaszkodik a kárpótlást nyújtó együttérzéshez, és végül meg is kapja, mivel a világban betöltött helyzete visszaállíttatik. A teremtő korlátlan hatalma ellenére féli teremtménye ítéletét. „Jehova egy szkeptikus arcát vetíti Jóbra, mely gyűlöletes számára, mivel a sajátja, s mely kifürkészhetetlen és bíráló szemekkel tekint reá" - írja Jung. Az istenkép szempontjából Jób a kínszenvedései révén a megismerés magasabb állapotába jutott, mint Jehova, és ez kiegyenlítő áldozatot követelt, melyre néhány száz évvel később Krisztus megtestesülése révén kerül sor. Jung felismerte, hogy Isten maradéktalanul meg kíván nyilvánulni az emberiség kollektív testében, és hogy ennek ideje gyorsan közeledik. Pszichoanalitikai és személyes munkássága, valamint elméleti töprengései alapján azzal a felvetéssel állt elő, hogy az Atyából, Fiúból és Szentháromságból álló keresztény Szentháromság „négyességgé" készül kibontakozni egy új alkotóelem hozzáadásával, melyet valaha kiirtottak a nyugati pszichéből. „A kör négyszögesítésének talánya" ennek a négyességnek az egyik megnyilvánulása volt, „egy ősrégi és feltehetően történelem előtti jelkép, melyet mindenkor egy világteremtő istenség eszméjéhez társítottak". Az isteni természet eme aspektusa, mely most visszatér és követeli asszimilálását a tudatba, az ördög, akit még a zsidókeresztény világkorszak kezdetén hasítottak le a nyugati pszichéről. E negyedik alkotóelem az ördögön túlmenően a természetes bölcsességet is képviselte, melyet a kánoni szövegekből régen száműzött és kitörölt gnosztikus istenség, Szófia személyesített meg. Mivel a teremtő egy antinómia, belső ellentmondások teljessége, a teremtménye is tükrözi ezt a szakadást. Hogy alászállhasson az emberiségbe, Istennek „a sötétséggel telt teremtményi embert" kell választania - „a természeti embert, akit megrontott az eredendő bűn - írja Jung. - A bűnös ember az, aki messzemenően alkalmas és ezért ki is választatik arra, hogy a folytatólagos megtestesülés edényévé váljon, nem a bűntelen, aki távol tartja magát a világtól, és vonakodik leróni adóját az életnek, hiszen benne a sötét Isten nem lelné a helyét". Az ellentétek egyesítése, az istenképben rejlő sötétség és fény összeegyeztetése kizárólag az öntudatra ébredt „bűnös emberben" mehet végbe, nem pedig a szenteskedőben, az önsanyargatóban vagy a képmutatóban - aki megtagadja az árnyékát, csak valamely új formába vetíti ki azt. „Az archetípusok maguk nem képesek teljes tudattá kibontakozni, ha nem haladnak keresztül egy halandó egón, mely lehetővé teszi e tu371
dat megvalósulását" - írja Edinger. Ha egy archetípusos istenalak úgy döntött, hogy az én személyes áramköreimen keresztül továbbítja magát, hát korántsem repestem a boldogságtól. Úgy éreztem magam, mint egy cincogó egérke, melyre lecsapott egy hatalmas kozmikus csőr. Azt kívántam, bár visszatérhetnék különbejáratú egérlyukam nyirkos kényelmébe, sutba hajítva mindenféle kutatást a magasabb tudás után. Világos volt számomra, hogy az univerzum felmérhetetlen ügyviteli hibát követett el - bizonnyal várakoznak nálam fennköltebb lelkek is valahol, akik képesek lennének akkora figyelmet szentelni ennek a helyzetnek, amekkorát megérdemel?! Én nem akartam Kecalkoatl dialektikájának része lenni, mellékszereplő kozmikus hősi eposzában. Nem termettem erre a szerepre. Másnap reggeli után volt egy beszélgetésem a tanítóval a szabadban. Ő közölte, mennyire felfrissült, miután „az Anya mosógépében" töltötte az estét. Én pedig elmondtam, hogy érzéseim szerint más módjai is vannak az ayahuasca felhasználásának, és ez a hitbuzgalmi dolog bizonyára tökéletesen megfelel egyeseknek, „de nekem nincs rá elég időm". Elbeszélgettünk az archetípusos anyaggal végzett munkáról. Anélkül, hogy említettem volna a tollaskígyó-adásomat, megkérdeztem a tanítót, hogy milyen állapot következhet az egyéni léten túl. - Az egybeolvadás az archetípussal - felelte. Nem tetszett ez a válasz. - Nem teremthetünk inkább új archetípusokat? - kérdeztem. A tanító azt mondta, hogy szerinte ugyanarról beszélünk, csak máshová helyezzük a hangsúlyt. Nem voltam biztos benne, hogy egyetértek. Beszéltünk a menye bwiti-beavatásairól Gabonban. Bevallottam, hogy sajnálom a menyét, akit egy Mennydörgésszellem általi megszállottság transzállapotába kényszerítettek. Szükség volt erre? Krisztust idéztem Tamás evangéliumából: - Áldott az oroszlán, mely emberré válik, amikor az ember felfalja; és átkozott az ember, akit az oroszlán felfal, és az oroszlán emberré válik. Amikor alávetette a tudatát ennek az atavisztikus szertartásnak, nem követett el ez a szerencsétlen nő nagy hibát - hagyva, hogy az oroszlán felfalja őt? Hogyan engedhette a tanító, hogy ekkora áldozatot hozzon? - Miért néz kritikusabban arra, amit mi csinálunk, mint a DJ-re, aki azért fogyaszt ayahuascát, hogy sztriptízbárokba menjen? - vágott viszsza a tanító. 372
- Nem hiszem, hogy el kell veszítenünk a modern énünket ahhoz, hogy visszatérhessünk a szellemvilágba. - Én viszont hiszem, hogy muszáj összekapcsolódnunk az eredeti orvosságleszármazási ágakkal - felelte. - Rendben, talán igaza van. Ez esetben egyszerűen annak örülök, hogy nem nekem kellett megtennem - mondtam. Tudtára adtam aggályomat, hogy túlságosan kötődik a szerepszemélyiségéhez, és ezért nem veti le soha a fejfedőjét, mire ő azt felelte, hogy tiszteletben kell tartanom a testében lejátszódó folyamatokat és az útmutatást, melyet azzal kapcsolatban kapott, hogy miként védheti meg magát. Bókot mondott a szellemem vadságára, és felvetette, milyen érdekes kísérlet volna, ha „szívet cserélhetnénk". Újra kezdtem pozitívabb érzésekkel viseltetni irányában. Miközben beszélgettünk, egy nagy fehér gyűrű jelent meg a Nap körül - ez volt a második alkalom életemben, amikor tanúja voltam e jelenségnek, miután egyszer már megfigyeltem az előző nyáron egy Wiltshire-i gabonakörben. Egy közelben üldögélő német nő, aki szintén a csoportunk tagja volt, azt mondta, hogy a gyűrű a Nap körül a hieroszgamosz, a „szent házasság", a férfi és női energiák egyesülésének jelképe. Néhány órával később megérkeztek a papnők - az első papnő az előtte álló kalandtól felvillanyozva csak úgy tündöklött. Kikocsiztunk a Vale do Amanhecerbe, a Hajnal Völgyébe, egy helyi központba - melyet egy önjelölt tisztánlátó kamionsofőr alapított 1959-ben -, ahol spiritualisták, médiumok és gyógyítók gyűltek össze, hogy imádkozzanak az egyetemes egység Új Korszakáért. Útközben a Daime-hívő, aki kis kocsijában fuvarozott minket, mutatott egy helyet, ahol néhány éve csoda történt - a „Szent Szűz" megjelent az égen, megmutatva magát a többszáz elképedt bámészkodónak. Úgy tűnt, csodákra éhes kis csapatunkra mély benyomást tett a dolog. - Az iszlám hagyományban figyelmeztetik az embert, hogy legyen gyanakvó a csodákkal - vetettem közbe. - Az Antikrisztus is csodák formájában fogja kinyilvánítani jelenlétét. Miközben közeledtünk végcélunkhoz, a tanító elmondta, hogy az átmenet túlélői a jövőben vissza fognak térni a bennszülöttek életmódjához, kis törzsi csoportokban, technológia nélkül. - Visszajutunk a lét eredeti alapszövetéhez - mondta. - Nem hinném, hogy figyelmen kívül hagyhatja az előrehaladást, amit az elmúlt századokban tettünk - feleltem. - Miért mennénk hátrafelé, amikor előre is mehetünk? 373
A hozzáállásom felpaprikázta a tanítót. Amikor leparkoltunk, megjegyezte: - Még Terence McKenna is azt jósolta, hogy vissza fogunk térni az eredeti alapszövethez. Ő üzeneteket kapott a gombaszellemektől, és azok mondták neki. - Minden attól függ, hogy mit ért eredeti alapszöveten. Én úgy vélem, az eredeti alapszövet egy szellemi állapot, nem a szó szoros értelmében vett visszaesés a korábbi életkörülmények közé. Cementpiramisaival, mesterséges tavaival és egy szőke plakát-Jézus fából kiszabott hatalmas alakjával a Vale do Amanhecer egy Fellini-film kivágott epizódjára emlékeztetett. Az álatlantiszi kinézetű templom előtti központi téren jelmezbe öltözött, komor arcú, korban a kamasztól az aggastyánig terjedő misztikusok tucatjai végeztek egy fáradságos rítust. A stílus Flash Gordon és Mata Hari találkozására hajazott. Lándzsákat és kardokat hordtak, ezüstös palástot viseltek, élénk színű széles selyemövet, fémamuletteket, a hölgyek pedig fátylat. Én elnyűtt sortot vettem a kirándulásra; emiatt azt mondták, hogy nem engedhetnek be a templom belső szentélyébe. Amikor a többiek bementek, én bandukolni kezdtem körbe, a komikus szertartást figyelve. Egy hang utasításokat gajdolt egy hangszóróba, a misztikusok egy központi kör mentén keringtek felvonulási sorokba rendeződve, a jelmezeik különféle díszítései alapján besorolva a balfácán bráhmanok e hierarchiájába. Az egész az asztrális létsík egy alsóbb szintjéről vett jelenetnek tűnt, a misztikusok egyenruhás kísértetekre hasonlítottak, akik arra ítéltettek, hogy itt bolyongjanak az örökkévalóságig a lándzsájukat emelgetve és babonás amulettjeiket rázva. Nem kételkedtem benne, hogy némelyikük átélt alkalmanként egy pszichikus felvillanást vagy hirtelen gyógyulást, mely isteni kegynek tűnt számára, holott valójában csak dévaj érzékfeletti entitások elsuhanása volt, melyek a mi siralmas világunkból űztek gúnyt. Ám ezek szegény és iskolázatlan emberek voltak, akik a saját lehetőségeik szintjén minden tőlük telhetőt elkövettek - de milyen mentségünk volt nekünk? Imádságok és csörömpölő amulettek nem fognak egy új világot létrehozni; ezt csak a tudatosan irányított cselekvés teheti meg. Úgy tűnt, a Vale do Amanhecer azt a veszedelmes ösvényt jelképezi, melyen a tanító vezette a barátaimat - valamint a papnőket a maguk ábrándkergető áhítatával - mágikus kirándulására az ismeretlenbe. Aznap éjjel ismét nem jött álom a szememre. A zsarnoki hang visszatért, és megint azt követelte, hogy vessem ki magam e megtestesülésből 374
az őserdőben, ha az első papnő nem lesz az enyém. Kétségbeesettem próbáltam jobb belátásra téríteni - de mindhiába. Ha a pszichém valamely barbár szelete a papnő behódolását követelte az akaratomnak, akkor egóm egységesültebb aspektusai egy olyan nő után sóvárogtak, akit szeretek, és aki társam lehet ebben az új birodalomban, melybe beléptem - egyidejűleg a szenvedő anyag szutykában, szembenézve az isteni és démoni erők személytelen követeléseivel, valamint felmagasztaltan, mennyei örömben, látszólag szoros kapcsolatban a kozmosz távoli aspektusaival; fennakadva, elkábulva, tárva-nyitva, lecsupaszítva. Végül belesodródtam az öntudatlanságba, hogy már pirkadatkor hipnagógikus látomásokra ébredjek egy ékkövektől csillogó kígyóról, mely szivárványszín alvilágokon tekergőzik keresztül. Töredékek és kifejezések tolultak az elmémbe, követelve, hogy papírra vessem őket - a „másik" egy szöveggel kívánta tudtul adni jelenlétét, és én voltam az eszköze önkifejezésének. Egy hatórás repülőúttal Cruzeiro do Sulba utaztunk, mely számunkra Amazónia kapuja volt, az esőerdő foltjai felett elhaladva, melyek hatalmas, fodros kelkáposztatengernek tűntek. Padrinho Alfredo Gregorio de Melo várt minket a repülőtéren, az egyház feje, egy magas, ösztövér férfi pólóban, gyér szakállal és megnyerő mosollyal. A helyi Daime közösség légköre alaposan eltért a fővárosi közösségekétől; ez itt szegényebb volt, nyugodtabb és trópusian komótosabb. A tanító ajándékokat és öleléseket osztogatott a helybéli kölyköknek, némelyiküket a „keresztgyerekének" titulálva. Csoportunk függőágyakat és moszkitóhálókat függesztett fel egy nagy közösségi teremben. A házunkon kívül a chacruna - psychotria viridis, melynek sötét, fényes levelei DMT-t tartalmaznak - törékeny bokrait termesztették sorokban. A közösség szervezett számunkra egy munkálkodást - egy ünnepet, azon szertartásaik egyikét, melyeken az egész éjszakát áttáncolták. Elvittek minket halványkékre festett templomukba, melyet ünnepi díszbe öltöztettek a mennyezeten keresztülpöndörített kék-fehér szerpentinszalagokkal. Odavezettek a helyemre - egy kis, kilencvenszer hatvan centis keretbe, melynek körvonalait a padlón rajzolták ki - és Padrinho Alfredo bevezetője után megittuk az első csésze Daimét. A tánc egyszerű kétlépéses csoszogás volt, melyet a szakadatlan himnuszéneklés kísért. Én egy-két órán keresztül tartottam ki, azután a lelkesedésem ellankadt és kimentem, hogy letelepedjek a tűz mellé. Casey, társam a 375
kárhozatban már ott ült. Ebben a békés faluban teljesen oldott hangulat uralkodott; nem voltak felvigyázók, hogy visszanoszogassanak a szertartásra, csak néhány gyerek kuncsorgott oda hozzám állandóan, hogy kérdéseket tegyenek fel portugálul, majd kuncogásban törjenek ki a válaszaim hallatán. Padrinho Alfredo elsétált a hely mellett, ahol Casey és én ücsörögtünk. Nyájasan ránk mosolygott. - Inni Daime? - kérdezte. Bólintottunk, ő pedig feltartotta hüvelykujját a helyeslés jeléül, majd visszatért a templomba. Elöntött az iránta érzett barátság és bizalom hulláma. Ez az adag Daime jócskán erősebbnek tűnt annál, amit Brasfliában ittunk. Úgy döntöttem, elosonok a függőágyamhoz és megfigyelem, mi történik a belső látomásteremben. Lefeküdtem az üres helyiségben és lehunytam a szemem. Majdnem azonnal körülvettek a „hipertér gépmanói", melyeket Terence McKenna leírt. Ezek a fürge flótások egyfolytában a kezükben tartott, többdimenziós Rubik-kockákhoz hasonlító tárgyakra mutogattak, kaleidoszkopikus örvényekbe és kavargó alagutakba terelve a figyelmemet. - Látod? Így teremtünk mi új valóságokat - nézz csak le ide gyorsan! Ez egy másik univerzum - mintha csak ezt mondták volna nekem. A Lego-szerűen változékony lények körbeforgatták a fejüket és a végtagjaikat, eltűntek, majd újra feltűntek. Kezdtem ráunni a komédiázásukra. Úgy tűnt, az elme egy bizonyos szintjének tajtékzó tevékenységét képviselik, mely elemző ugyan - intellektuális gondolkodás, ami képes mindent az elemeire forgácsolni szét -, ám egyben kamaszos is. Padrinho Luis Fernando ment keresztül a termen. Amikor észrevett engem, felsóhajtott. - Daniel, Daniel - mondta lágyan, meg sem állva útjában. - Mi baja lehet velem? - gondoltam magamban. Nem érti meg, hogy fáradt vagyok? Egy utazással töltött hosszú nap áll mögöttünk. Mit várt tőlem, hány órán keresztül fogok előre-hátra csoszogni? Micsoda képtelenség. Azután belegondoltam, hogy a tanító és a papnők milyen rendületlenül csoszogtak velem szemben, a templom női oldalán. Eszembe ötlött, hogy ők legalább olyan elcsigázottak lehetnek, mint én - a papnők bizonyára az időeltolódást is megsínylik -, mégsem panaszkodtak, és lazsáltak dologidőben. Miközben Amazónia felé repültünk, elbeszélgettem a második papnővel a Daime munkálkodásokról, és ő elmondta, hogy a jógafegyelem egy gyakorlataként közelíti meg a szertartásokat. 376
Újra lehunytam a szemem - a gépmanók továbbra is a bűvészmotyójuk tartalmát vették sorra, a hipertérben cikázó tárgyakra mutogatva. Ördög vigye ezeket az istenverte manókat, gondoltam. Táncolni akarok. Akkor értem vissza a munkálkodásra, amikor a többiek felsorakoztak egy újabb csésze orvosságért. Kiittam, megborzongtam, és visszatértem a helyemre. Most első ízben adtam át magam a szertartásnak, és hagytam, hogy n belépjek az áramlatba", ahogyan a Daiméban mondják. Az ellenállásomat legyűrve rávettem magam, hogy folytassam a csoszogást, megpróbáltam énekelni, miközben gondolatok és képek árasztották el az elmémet. A terem mintha lüktetett volna az energiától. Amikor a negatív gondolatok és a neurotikus impulzusok feltornyosultak, máris szertefoszlatta őket a gyakorlat ismétlődő egyszerűsége, mely mintha az orvosság gyógyító áramlatának közepébe helyezett volna. A szertartás olyan volt, mint egy tudatos figyelemmeditáció, megtisztító és felemelő. Aznap éjjel átadtam magam a Daiménak. Éreztem, ahogyan a tan beárad a szívembe, elsöpörve intellektuális védműveimet és ellenállásomat. Máig sem tudom, hogy történt a dolog. Kapcsolatba kerültem a hagyomány mélységes alázatával és kendőzetlen igazságával, és levetkőztem minden negatív ítéletet. Érzékeltem, hogy a Santo Daime szükséges védelem volt, mely ellensúlyozott mindennemű arrogáns felfuvalkodottságot, ami a Kecalkoatl-adással együtt járt. A szertartás végére már tudtam, hogy a Daime személyes utam nélkülözhetetlen része marad. A Daime egyik központi fogalma a „szilárdság", és engem lenyűgözött az a szelíd, mégis szilárd modor, melyben Padrinho Alfredo a munkálkodást vezette. A szertartást többször is félbeszakították. Egy nőt a jelek szerint megszálltak, összefüggéstelenül kiáltozott. Kivezették a szabadba, ahol egy csoport zenész gyűlt köré, és szerenádot adtak neki azzal a szándékkal, hogy lecsillapítsák. Egy férfi azt követelte, hogy énekeljenek el több himnuszt soron kívül. Alfredo mindig leállította a szertartást, türelmesen kivárta, míg a nyugtalanság elül, és azután folytatta, ahol abbahagyta. Az egyházközség tagjainak arca széles skálán mozgott a szurokfeketétől a meszticen keresztül az indiánig és a mi európai küldöttségünkig. Láttam aprócska, összeaszott bennszülött nőket - talán esőerdei törzsekbe, egy másik világba születtek - amint éneklik a himnuszokat és járják a kétlépéses táncot. Voltak ott halászok, munkások és gazdálkodók, az ábrázatuk kemény és méltóságteljes, tönkrement és átszel377
lemült - elképzelni sem tudtam, milyen lelki életet élhetnek. És voltak gyerekek - serdülők és fiatalabbak is -, akik az elejétől a végéig a helyükön maradtak anélkül, hogy fészkelődtek vagy mórikálták volna magukat. Lou Gold később azt mondta nekem: - A legtöbbjük egyszerűen azért van itt, mert egy jobb életre vágyik. A Daime révén ezt meg is találták. Aznap éjjelig nem értettem meg az áhítat lényegét a spirituális gyakorlat részeként. Amikor másnap reggel visszatértem az üres templomba, még mindig lebilincselve a szertartás hangulatától, a szálldosó szerpentinszalagok alatt felismertem, hogy az áhítatos imádság egy tiszta hangot szólaltatott meg bennem, az alázat szívemből kiinduló rezgéseit. A legmélyebb szinten az ima nem holmi érzelgős póz vagy vénasszonyok vigasza, hanem olyan energia, melyre szükség van a teremtés rendjének és rendeltetésének fenntartásához. Úgy tűnt számomra, hogy eme összetartó hang nélkül, melyen a valóság alapul, a világ egyszerűen szétmorzsolódna.
ÖTÖDIK FEJEZET ‘
grajókirándulásunk - három nap és éjszaka lefelé az iszapos, barna
I=Jurua folyón, áthatolhatatlan dzsungellel körülvéve, az Estorrőes nevű Santo Daime faluig, melyet Céu do Juruaként is ismernek - életem egyik legnagyobb élménye volt. Az ócska, viharvert kétszintes bárka hangosan csukladozva pöfögött tova. Casey és én a tetőn lógattuk fel a függőágyainkat egy előrenyúló eresz alatt, mely védelmet nyújtott attól, hogy bőrig ázunk. Brasíliában rákaptam a cigarettázásra, és Caseytől kaptam egy saját csomaggal - a márkája Hollywood volt, egy tájjellegű brazil termék. Fenséges mulatság volt a függőágyban hátradőlve pöfékelni, miközben egyre mélyebbre hatolunk abba a titokzatos zöld világba, mely a folyó két partján megnyílt előttünk. Eltűnődtem rajta, valójában mennyire kevés fogalma van bármelyikünknek - nekem, a tanítónak vagy Alfredónak - bármiről, hiába színleljük az ellenkezőjét. Ki tudná megmondani, hogyan kerültünk erre a helyre, és merre is tartunk végső soron? Útitársak vagyunk, akiket az üresség felszínén sodor tova az áramlat. Vajmi keveset vártak el tőlünk azon kívül, hogy akklimatizálódjunk a magas páratartalomhoz, és elfogyasszuk a folyami halból és babból álló ízletes ételeket, melyeket Luis Fernando felesége készített. Minden éjjel összegyűltünk a fedélzeten, hogy újra elismételjük a hinariókat - minél többször zümmögték a fülembe az énekeket, annál inkább kezdtem értékelni egyszerű, mégis szokatlan dallamukat, szívből falca-
379
dó költészetüket, és csapongó ritmusukat. A tanító szinte ki se mozdult a függőágyából, csak a lenti kabinban heverészett a többiekkel. Egy éjjel hajnali három óra után arra ébredtem, hogy a folyó ködbe burkolózott, a parti fák láthatatlanok a sűrű párában, és megdöbbentő csendre lettem figyelmes. A délután folyamán a motor csúnyán köhögni kezdett, dadogott, ki-kihagyott, azután nagy nehezen újra életre kelt. Most viszont végképp bedöglött, és a hajónk immár nem előre haladt, csak kóválygott céltalanul. Azon tűnődtem, hány órája tarthat ez az állapot. Ingerült hangokat hallottam odalentről, ahogyan a legénység a problémával küzdött. A hajó elejére ballagtam, ahol a fényszóró a sötétségből kinyúló szellemágakat világított meg, majd visszatértem a függőágyamhoz és megpróbáltam elaludni. Az álom határán látomásos állapotba kerültem. Lehunyt szemmel azt láttam, hogy egy csoport erdőszellem közelít felém - elemi szellemek, némelyikük tömzsi, mások nyurgák és hosszúak, mértani mintákból kirajzolódó arccal és bánatos bagolyszemekkel, az amazóniai törzsek szobraira, maszkjaira és pajzsaira vésett és festett képmásokra emlékeztetve. Mint közölték, kimerültek a munkában, hogy ilyen hosszú ideig fenntartsák számunkra a bolygót, és már hajszál híján feladták. Én megígértem, hogy mihelyt egy kicsit összeszedtük magunkat, visszatérünk ehhez a folyóhoz, és Daime-rítusokat végzünk a partok mentén, hogy köszönetet mondjunk nekik és magasztaljuk őket. Úgy tűnt, méltányolják a dolgot. Amint a hallucinációm véget ért, a motor köpködve újra életre kelt. Másnap délután a papnők Casey függőágyán hevertek, mellettem himbálózva. A második papnő az erotikus szabadságról alkotott új eszményeimet froclizta, melyeket még New Yorkban fejtettem ki neki ebéd közben. Tudomásunkra jutott, hogy Padrinho Alfredónak több felesége is van különböző Daime-közösségekben. - Fogadok, hogy ez tetszene neked - mondta a második papnő. - Csak ha a feleségeknek lehetnek más szeretőik is - mondtam. Megvilágítottam előtte a saját magánéletemmel kapcsolatos gyötrő gondolatokat és a beható önvizsgálatokat, melyek ehhez az új felismeréshez vezettek. Beszélgetés közben rájöttem, hogy a második papnő több mindent ért, mint hittem - a csúfolódása talán csak védekező mechanizmus volt. Egy idő után elveszítettem a türelmemet - az első papnő jelenlétében képtelen voltam elméleti síkon tartani a társalgást. - Példának okáért szerelmes vagyok az első papnőbe - mondtam. 380
Úgy éreztem, határozott jelét adta, hogy velem akar lenni. Aztán amikor változtattam az életemen és lehetségessé vált, hogy együtt legyünk, ő úgy viselkedett, mintha teljesen félreértettem volna. Nem vállalta a felelősséget azért az üzenetért vagy szándékért, amit korábban közölt velem. Amikor a dolog kényelmetlenné vált számára, úgy tett, mintha alaptalan ábrándokba ringattam volna magam. - Én soha nem bántam veled másként, mint nagylelkűen, szeretettel és udvariasan - mondta az első papnő. - Gyönyörűnek tartottam a barátságunkat. - Én egyáltalán nem tartom gyönyörűnek, hogy plátói kapcsolatban legyek egy nővel, akit kívánok, és aki azt mondta, hogy szeret. Inkább kényszeredettnek és csúfnak találom. - De hát ő monogám kapcsolatot folytat valaki mással - mondta a második papnő. - Ezt el kell fogadnod. - El is fogadom. Ugyanakkor nem hiszem, hogy az első papnő ismeri, vagy meg akarja ismerni a saját természetét. - Nem hallgatom ezt tovább - mondta az első papnő. Kiszállt a függőágyból, hogy tanácskozzon a tanítóval. Később az első papnő visszatért, és megkérdezte, hogy leülhetnénk-e egy kicsit együtt. Elmondta, hogy a hozzáállásom eltemetett ügyeket hozott elő a gyerekkorából, az apjához és más férfiakhoz fűződő kapcsolatát, melyre bántalmazás és vérfertőzés nyomta rá bélyegét. Együtt merengtünk csendben. Azután biztos talajt keresve a szertartásokról beszélgettünk. Az első papnő elmondta, mennyire imádta a gyógyítást, ami a munkálkodások alatt végbement. - Csodálatos, ahogyan megtanuljuk átalakítani a szenvedést fénnyé - mondta. - Miért nem alakítod át fénnyé az én szenvedésemet? - kérdeztem. Azután elkövettem azt a mérhetetlen és bosszantó hibát, hogy megpróbáltam racionális érveket használni a szív ügyeinek megoldására; ugyanakkor képtelen voltam leplezni a dühömet. Beszéltem a Saktiáramlat negatív megnyilvánulásáról, tökéletes példának találva rá az első papnő állhatatlan viselkedését. Kifejtettem neki, hogy Sakti felhasználásával a nők választják meg, milyen típusú férfi viselkedésmód kapjon társadalmi jóváhagyást és támogatást. Hevesen kikeltem a monogámia és a konvenciók börtöne ellen.
381
- Torkig vagyok a nők gyávaságával és álnokságával. Segédkezni akarsz a világ megmentésében? Miért nem faragsz harcost a pasijaidból, miért nem teszed őket az emberi szabadság bajnokává? Találkoztam a barátjával, egy éjszakai klub vendégfelhajtójával, és szarkasztikus formában megfogalmaztam a hozzáállását, melyet egy beszélgetésünk során tanúsított: - Az alkohol nagyszerű drog. A kokain király. Tök jó, hogy a legtöbb ember beprogramozott robot. - Nem hallgatom ezt tovább - ismételte az első papnő, és faképnél hagyott. Aznap éjjel ismét órákon át nem tudtam elaludni, mert a harcias hang a koponyámban süvöltözött, a valószínűtlen dűlőre jutást követelve az első papnővel. Amikor végre elvesztettem az öntudatomat, egy olyan álomba léptem be, mely messze a nyelv határain túlra ragadott. Álmomban úgy tűnt, hogy ami téridő-birodalmunkat a maga véges dimenzióival, valamint az eredet és az archetípus időtlen transzcendens birodalmát két rezgő mátrixként érzékelem, melyek között villámkisülések cikáznak. Egy álombeli hang egyetlen hangsúlyos és talányos sort mondott: - AMI A LÉT ALAPJÁBÓL KIFELÉ MEGNYILVÁNUL, AZ A SZABADSÁG AZ IDŐBEN ÉS A SZABADSÁG AZ IDŐTŐL. Szurokfeketeségben ébredtem fel, miközben e szavak még a fülemben csengtek, lebotorkáltam hát a lépcsőn a mosdóba, ahol égett a lámpa, és lefirkáltam őket egy félredobott vécépapír-gurigára. A mondat része volt a Kecalkoatl-adásnak, melynek töredékei és kifejezései egyre áradtak az elmémbe, mint összerendezendő kirakójáték-elemek. Hajónk végre elérte kikötőhelyét, mi partra szálltunk, és máris egy változással szembesültünk a menetrendben. Cruzeiro do Sulból egy nagy szállítmány chacrunalevelet hoztunk magunkkal, úgy húsz zsáknyit. A hajón azzal segítettünk megakadályozni a levelek befülledését a hőségben, hogy kiöntöttük őket a fedélzetre és naponta átforgattuk, kidobva azokat, amelyek megbarnultak. A padrinhók hirtelen úgy döntöttek, hogy meg fogjuk tisztítani a leveleket, mielőtt begyalogolnánk a városkába. Elmasíroztattak minket egy tágas, egy helyiségből álló csűrig vagy raktárig a sáros folyópart felett. A chacrunaleveleket kiöntötték a padló közepére, ahol tekintélyes halmot alkottak. Azután megmondták nekünk, hogy a leveleket kézzel, egyesével kell letisztítanunk. A tanító felkuncogott a meglepetéstől. Azt mondta, ez jellemző a Daiméra. Valamiféle próbatételnek tűnt a dolog. 382
Egyhetes dzsungelbéli beavatási folyamatunk részeként segítettünk az orvosság elkészítésében. Az ayahuascát két növényből főzik, egyesítve a béta-karbolint tartalmazó banisteriopsis caapi kúszónövény „erejét" a DMT-vel teli chacrunalevelek „fényével". A Daime két összetevőjével végzett foglalatosságok rendszerint nemek szerint elkülönülnek; a nők tisztítják le a leveleket, míg a férfiak gyűjtik be, kaparják le és törik öszsze a kacskaringós kúszónövényt. Valamely ismeretlen okból kifolyólag Alfredo úgy rendelkezett, hogy aznap a férfiak is a levelekkel dolgozzanak. Amikor a nőknek „kitelik a hónapjuk" - amikor menstruálnak - akkor nem szabad ezt a munkát végezniük. A tanító kivételével a csoportunk majd minden nőtagjának megvolt a vérzése, úgyhogy félreültek és figyeltek minket. Utasítottak, hogy mindenki szedje külön a részét, maga elé húzva egy halom levelet. Amikor kis csoportunk megkezdte sziszifuszinak tűnő munkáját, csésze Daimékat kaptunk inni. Amint az orvosság kifejtette hatását, a feladat egyhamar átalakult vesződséges bíbelődésből a világ legélvezetesebb foglalatosságává. Amikor felvettem őket, minden egyes levél becses női istenségként jelent meg előttem, kis hercegnőként illegette magát arra kérve, hogy pontosan a megfelelő módon gondoskodjam róla. Az orvosság mintha útbaigazított volna, hogyan bánjak vele, a fogékonyság transzállapotába juttatva. Nagyjából egy óra elteltével a saját halmom még alig csappant meg. Körülnéztem és becsléseket végeztem; nyilvánvaló volt, hogy a jelenlegi sebességünkkel egész éjjel vagy még tovább ezekkel a levelekkel fogunk piszmogni. Szóvá tettem ezt a tanítónak, mire ő elnevette magát. Azt mondta, akár napokig is itt tarthatnak minket, míg az összes levéllel el nem készülünk. A csoport legtöbb férfitagja, Caseyt és Lout is beleértve egy idő után lelécelt, hogy szundítson egyet vagy csak céltalanul lézengjen. Az én hozzáállásom a tánc éjszakája óta megváltozott, mivel a gyanakvásom eloszlott. Felismervén, hogy itt egy mélyebb bölcsesség munkál, úgy határoztam, hogy bármilyen feladatot jelölnek ki számomra, odaadóan elvégzem. A rekkenő hőségben kezdtek elszabadulni az indulatok. Lou egy oregoni földijével, Michaellel utazott együtt; az idősödő férfinak őszbe csavarodó szakálla volt és ugyanahhoz a Daime-közösséghez tartozott. Michael tisztítás közben himnuszokat énekelt, azután abbahagyta, és hosszú, közhelyekkel megspékelt prédikációkba kezdett, mintha a régi nyugat egy lecsúszott vándorprédikátorát utánozná. A tanító megkérdezte tőle, hogy nem lenne-e hajlandó beszéd nélkül énekelni, mire 383
ő felcsattant, hogy nem szereti, ha nők parancsolgatnak neki. Én oldalba böktem Caseyt, aki egy padon henyélt, és megérdeklődtem, nem áll-e szándékában visszatérni közénk, hogy segítsen a babramunkában. Casey dühösen rám ripakodott. Padrinho Alfredo, aki velünk együtt tisztította a leveleket, ekkor belekezdett egy lágy és gyönyörű Daimehimnuszba, szertefoszlatva a feszültséget. Befutott és csatlakozott hozzánk néhány helyi nő is, akik sokkal gyorsabb tempóban dolgoztak. Több óra után ebédszünetet tartottunk. A szomszédos házban adtak nekünk enni, egy kezdetleges építményben, melynek fa belső falait brazil divatmagazinokból kivágott színes lapok kollázsa borította, a ház körül kóricáló pár girhes csirke pedig a szobákba is betért csipegetni. A falusiak csendben üldögéltek velünk, az egykedvűség szobraiként. Amikor nem volt semmi konkrét feladatuk, mozdulatlanul gyűjtötték az energiájukat, szemléltetve a túlélés leghatékonyabb módját a tikkasztó dzsungelben. Az étkezés befejeztével közölték velünk, hogy ideje begyalogolni a városba. K-Marktos papucsom slupp slupp slupp hanggal merült bele a dzsungel-katyvaszba. Egy botanikai csodaországon vágtunk keresztül - a növényfajok legbujább bőségén, mely bolygónkon található - és én képtelen voltam máshová összpontosítani, mint a lábam alá; pár lépésenként lenyúltam, hogy visszahúzzam egyik vagy másik papucsomat, ekként megelőzve, hogy elnyelje a sár. Átkeltünk ingoványos foltokon és csermelyeken, ahol mohalepte farönköket döntögettek le, hogy valamiféle csúszós hidat képezzenek, és olyan területeken is, ahol nem voltak hidak, és térdig gázoltunk az undok posványban. Amikor mégis alkalmam nyílt szétnézni, az erdő lélegzetelállítónak, ám meglepően csendesnek tűnt - inkább békésnek, mint baljóslatúnak, noha Lou Gold azt mondta, hogy ha pár lépésnyire letérsz az ösvényről, könnyen örökre eltévedhetsz, márpedig ha eltévedtél, akkor „kevesebb, mint negyvennyolc órán belül felszívódsz a talajszintről a lombkoronaszintig". Közvetlenül alkonyat előtt érkeztünk meg Céu do Juruába. A városka primitív volt, minden kényelmet nélkülözött, a házai úgy húzódtak a kanyargós gyalogutak mentén, mint a fonálra felfűzött gyöngyök. Nem volt vízvezeték, nem volt telefon és nem volt áram sem, kivéve egyetlen generátort a szertartások alatti elmaradhatatlan fényözön előállítására. A község szívében épületek kis csoportja állt, többek között egy konyha és egy étkezőhely, valamint két rituális központ; egy szép hatszögletű templom és egy szabadtéri szertartási terület, közepén egy nagy fehér -
-
384
kereszttel. A Santo Daime jelkép a hagyományos keresztgerenda alatt egy második, kisebb vízszintes vonallal módosította a keresztény ábrázolást. A tanító elmagyarázta nekem, hogy ez a második vonal Krisztus „második eljövetelét" jelképezi, nem egyéni lényként, hanem kollektív ráeszmélésként. - A Daime-hívők szerint a második eljövetel a szívünkben következik be - mondta. Csoportunkat egy egyetlen helyiségből álló házban szállásolták el, mely lényegében egy szúnyogoktól hemzsegő túlméretezett kalyiba volt. Szép számmal akadtak különféle egyéb bosszantó rovarok is, többek között bögölyök, lódarazsak és láthatatlan „peonok", parányi paraziták, melyek nyomában apró vérpöttyök maradtak - a helyük veszettül viszketett, ha megvakarta az ember. Ezek a vérszívók engem alig háborgattak, a csoport többi tagját viszont ostrom alá vették. A tanító bokái néhány nap után elefántméretűre dagadtak a támadásaiktól. A félhomályban kifeszítettük a függőágyainkat és moszkitóhálóinkat, azután a zseblámpánkkal átvizsgáltuk a belső teret, levadászva azokat a szúnyogokat, melyek csapdába estek védelmező gubóinkban. Reggeli után csoportunk férfitagjait, köztük engem, elvitték a feitióba, ahol a Daimét egy félig iparosított termelési módszerrel előállítják, melyet valószínűleg gumicsapolók honosítottak meg az 1920-as években, és azóta sem változtattak rajta. Körben a földön ülve kivéstük a vastag kúszónövényszárak reves vagy rohadt részeit, persze miután megitattak minket Daiméval. Ismét úgy tűnt, hogy az orvosság irányítja a folyamatot. A vörösesbarna kéreg lefarigcsálására összpontosítottam, miközben észleltem, hogy a gondolataim különböző irányokba csaponganak. Méltányoltam ennek a szerves anyagnak a tökéletesen tökéletlen természetét; minden egyes liándarab aprólékos és hosszas mérlegelést, nyesegetést és vagdalást követelt, mire az ember úgy ítélhette meg, hogy kielégítően elvégezte a feladatot. A munka bűvöletében minden időérzékemet elvesztettem. Azon a rendszerint elvont és távoli kapcsolaton elmélkedtem, mely a fizikai valósághoz fűz - az intellektusom átkán. Égtem a vágytól, hogy orvosoljam e mély belső elkülönülésemet, ez a feladat pedig mintha csak azt jelezte volna, hogy figyelemmel, türelemmel és önfegyelemmel minden készséget tökéletesen el lehet sajátítani. Reménykedtem benne, hogy ezt a hozzáállást akkor is meg tudom őrizni, amikor hazatérek. 385
Míg tanulgattam, hogyan kell dolgozni a késsel, néhányszor megvágtam magam, vért is fakasztva. Csoportunk egyik német tagja is vérzett. Eszembe jutott a figyelmeztetés, miszerint a nyílt sebek egykettőre elfertőződnek a párás dzsungelben, szóltam hát Luis Fernandónak, hogy megyek és elhozom az elsősegélydobozt. Rájöttem, hogy nem vagyok biztos abban, melyik ösvényen induljak vissza a faluba - elég határozatlan iránymutatást kaptam. A falubeliek pedig mind mosolyogva figyelték az eszmecserét - ismét úgy tűnt, hogy valamiféle próbának vetnek alá. Megtaláltam a helyes utat, keresztülgyalogoltam egy ingatag fahídon az egyik helyi csermely felett, és elhoztam az elsősegélydobozt a házunkból. Visszafelé tudatosult bennem, hogy mennyire fel vagyok dobva. Úgy tűnt, hogy minden egyes levél, minden ág lüktet az élet felvillanyozó áramlásától. A visszaúton nem vettem észre, hogy egy helyen rossz felé fordulok. Pár száz méter után megálltam és körülnéztem, s a félelemtől felpezsdülve több lehetséges útelágazást is észrevettem a hátam mögött. A dzsungel baljóslatú végtelensége nyomasztóan nehezedett rám. Eszembe jutott, amit mondtak nekem, hogy ha csak néhány lépésnyire letérsz az útról, örökre eltévedhetsz. Megálljt parancsoltam kavargó gondolataimnak, összpontosítottam a figyelmemet, és rekonstruáltam az utamat visszafelé a feitióba, ahol bekötöztem a magam és német társam vágásait. A tanító azt mondta, hogy az első papnő és én valamilyen összetett folyamatba bonyolódtunk, melynek során „kettőnk árnyékanyaga öszszekuszálódott". Felkereste a falu füvesemberét, és hozott számunkra egy második orvosságot, hogy szedjük be a hét folyamán. A tinktúrát saracurának hívták, erőteljes, de édeskés íze volt, és egy esőerdei fa virágából, ágaiból és gyökereiből készült. A tanító azt mondta, hogy segíteni fog „kitakarítani az energiamezőkben lerakódott dolgokat". Ő és a férje is használták kapcsolatuk egy kritikus fordulópontján, miközben Peruban tartózkodtak. A tanító levezetett egy találkozót kettőnk között az üres templomban. Mi továbbra is kommunikációs patthelyzetben voltunk. Az első papnő azt mondta, hogy igenis érez szerelmet irántam, „de ez inkább afféle szívügy". - Nekem egyszerűen csak... hiányzol - mondtam én, saját magamat is meglepve. Az első papnő elsírta magát. Megfogta a kezem. Kértem, magyarázza meg az érzelmeit. - Én nem gondolkodom - mondta. - Csak érzek. 386
Az első juruai szertartásunkra a padrinhók előrukkoltak a nehéztüzérségükkel - a tanító figyelmeztetett, hogy az orvosság utunk során egyre erősebb lesz, és ez tapasztalati megerősítést nyert ezen az éjszakán, amikor úgy tűnt, mintha maga a kozmosz nyílna meg egy foszforeszkáló felhőszakadásban, hogy elzsongítson-bódítson minket szerető melegségével. Immár lelkes résztvevője voltam az éneklésnek, örömömet lelve abban, hogy elsajátítom a szokatlan portugál szókapcsolásokat. Úgy éreztem, egyetlen hatalmas ölelésbe fonom az egyházközség körülöttem összegyűlt tagjait - a szépséges, komoly gyermekeket, akik olyan türelmesen állnak a soraikban, a mesztic férfiakat és nőket kemény és mégis gyengéd arcukkal, törékeny társaimat az utazáson. Úgy tűnt, az énekek bűbája forgásba hozza az asztrális gépezet gyűrűit - „virágzó istenség porzói, ti fény /csuklókarjai, tornácok, lépcsők és trónusok, ős /lények-szőtte terek, gyönyörűség-pajzsok, /ujjongva viharzó érzéstömkelegek..." 83 , írja a költő Rainer Maria Rilke, mintha csak jelen lett volna -, melyek érzékelhetővé váltak körülöttünk a levegőben. Szünetet tartottunk egy hosszas csendes elmélkedés erejéig. Lehunyt szemem előtt mennyei istenségek, dákinikm, szárnyas apollói hírnökök örvénylettek és száguldottak felém, virágokból és gyümölcsökből álló áldozati ajándékokat cipelve. Felfigyeltem egy sötétebb alak jelenlétére a bal oldalamon, aki felém nyúlt - ám én nem mertem felé tekinteni. Talán egy újabb boszorkányos küldött valamiféle démoni alkonyzónából? Végül csak odasandítottam. A látomásomban maga Padrinho Alfredo állt ott, nyájasan rám mosolygott és várta, hogy kezet rázzon velem. Én gondolatban kinyújtottam felé a kezem, ő megragadta, azután eltűnt. Vihar tört ki, hangosan dobolt a tetőn, érzéktársulásos hatásokat váltva ki. Amint folytattuk éneklésünket, egy roppant lény - női és angyali - jelenlétét láttam és éreztem meg felettünk kavarogni, anyagtalan teste az eső mintázataiból és az asztrális fény részecskéiből formálódott ki. Megértettem, hogy az Erdő Anyja volt az, aki megáldott és táplált minket. 83 Rónay György fordítása. 84 A dákini (szanszkrit) szó szerinti jelentése: aki a térben mozog; ez az energia női megnyilvánulása. Vannak világi dákinik, akik emberek, mint a női spirituális tanítók és a női alakot öltő természeti szellemek. Továbbá vannak bölcsesség dákinik, akik meghaladják a szamszárát, és a megvilágosodott tudatosság megnyilvánulásai női alakban - a Szerk.
387
Az éjszaka további részében kezdtem elveszíteni a fókuszomat; a látomások kevésbé paradicsomiak és homályosabbak lettek, ahogy az energiám hanyatlani kezdett. Padrinho Alfredo félbeszakította az éneklést és beszélt, Padrinho Luis Fernando pedig tolmácsolt, ami azt illeti, nagy pontossággal. Újra meg újra használta a „szilárdság" szót — elengedhetetlen, hogy az ember szilárd maradjon, felfelé, a fény irányába összpontosítsa az elméje figyelmét. Éreztem, hogy a szavai visszhangot vernek bensőm mélységeiben, és ösztönösen a homlokomhoz emeltem a kezeimet az imádság gesztusával. Jóval azután, hogy a szertartás véget ért és csoportunk nyugovóra tért a szobánkban, én a szertartási tér közepén üldögéltem a hatszögletű asztallal szemben, és figyeltem, ahogyan az éjjeli lepkék és rejtélyes rovarok körbe-körbe szálldosnak és időnként elhamvasztják magukat a sercegő gyertyákban, melyek Mestre Irineu, Mestre Mota de Melo és az egyház más vezetőinek bekeretezett fényképeit világították meg, miközben odakinn az eső esett. Úgy éreztem, lassan eljutok a felismerésig, hogy az emberiség különböző utakon fejlődik egyidejűleg. Az én városi és cinikus kultúrámban az emberek kifinomult fokra fejlesztették a kognitív képességeiket és az ítélőképességüket, képesek elemire bontani egy irodalmi szöveget vagy tapintással meghatározni egy ágylepedő szálsűrűségét. A mesztic és bennszülött világban a fejlődés hangsúlya a lelki minőségek elmélyítésére esik, a természethez és a természetes idő lassú ciklusaihoz kapcsolódva, és rendületlenül kitartva a szenvedés és az elnyomás dacára. Én talán jobban kifejlesztettem az intellektuális készségeimet, mint Padrinho Alfredo, ő viszont a lelki fejlődés mélyebb szintjére jutott, ami egy másfajta bölcsességet jelent. Egy másik elképesztő meglátásban is részem volt, mely pszichém mélységeiből bukkant fel. Úgy tűnt, a megértés egy felvillanásában felfogom az első papnőhöz fűződő fájdalmasan kusza viszonyom eredetét. Felidéztem magamban hawaii kiruccanásunkat, első gombaszertartásunkat, ahol azt mondták neki, hogy egy múltbéli életében Asóka, egy buddhista indiai uralkodó menyasszonya volt. Látomásaiban az első papnő beszélt is Asókával. Akkor nem sokat töprengtem a dolgon — úgy tűnt, ez is része együtt töltött idillikus hetünk mágikus realizmusának. Korábban sosem hittem a konkrét múltbeli életekben, főleg ha hírneves személyiségekhez társultak. Úgy láttam, hogy az efféle dolgok a túlbuzgó New Age gyermeteg spirituális sallangjai közé tartoznak. 388
Egyszerre csak halvány látomásokat és jeleneteket pillantottam meg - a papnőt lefátyolozott táncosnőként, magamat pedig az őt figyelő ázsiai uralkodóként - és egy régen elveszített kötelék érzelmi lenyomatát éreztem. Mintha a tudatom egy régebbi formájához nyertem volna hozzáférést pszichés frekvenciaként vagy hangrezgésként. A tudatosságom egy szintje a lényegéig lemeztelenedett, elkülönítve valamiféle háttérzümmögést, melyet korábban is érzékeltem ugyan, ám soha nem voltam képes beazonosítani. Ami maradt, az egy harcos mentalitása volt, szinte túlságosan fagyos ahhoz, hogy modern személyiségem elfogadhassa. Asóka szelleme - ha valóban őt éreztem - olyan volt, mint a kés, mely hidegen és pontosan a velőig hasít. Ennek az energiának a marcona vadsága a Mars-együttállás alatt is visszatért hozzám az Égő Ember fesztiválon, és egy új szemszögből láttatta velem a „nemek háborúját", a bolygót uraló Káli-energiára összpontosítva a figyelmemet és arra késztetve, hogy Káli haragjának prizmáján keresztül tekintsem át az életemet. Amit Goswaminak a lélekvándorlással kapcsolatos tézise szerint bizonyos életek kölcsönös kapcsolatban állnak egymással a „kvantum helyhez nem kötöttség" útján, és a „helyhez nem kötött információátadás" révén kiváltságos hozzáférésük van egymáshoz. Miközben felfedeztem azt, ami a jelek szerint egy múltbéli megtestesülésem volt, egy intuitív letöltést kaptam annak a rég letűnt korszaknak a történéseiből. Visszaemlékeztem rá, hogy az elsó papnőt egy háború során ejtettem fogságba és erőszakkal elhurcoltam, hogy az egyik arám legyen. Ő megismertette velem a buddhizmust, valamint a tantrát, és segített a katonai hódítás ösvényéről a megvilágosodás buddhista keresésének útjára lépnem. A háború borzalmaival szembesülve Asóka ráébredt a buddhista mondás igazságára: „Ha egy férfi megöl száz embert, egy másik pedig úrrá lesz önmaga felett, akkor a második férfi sokkalta nagyobb harcos." Asóka az élete hátralévő részét ennek a célnak szentelte. Bármilyen bizarrnak tűnt is a dolog, magyarázatot adott a fejemben süvöltő hang vadságára, mely éjszakáról éjszakára azt követelte, hogy legyek együtt a papnővel. A hang e múltbéli megtestesülés maradványának tűnt, mely egy indiai császár erotikus jogosultságát nyilvánítja M az i. e. harmadik századból, hitvesének visszatérését követelve. Ez talán arra a szükségtelenül durva e-mailre is magyarázattal szolgált, melyet New Yorkban küldtem a papnőnek a tantrikus gyakorlatok felfedezésére vonatkozó javaslattal - akkor fogalmam sem volt róla, hogy valójában 389
arra gondolok, vegyük fel újra e gyakorlatok fonalát. Akár egy konkrét múltbéli életbe tettünk kirándulást, akár valamiféle archetípusos mintázathoz nyertünk hozzáférést, rendkívülinek találtam, hogy az első papnő szorosan hasonló szerepet tölt be a jelenlegi helyzetben, mint korábbi életünkben, amikor ő térített meg a buddhizmusnak. Ez alkalommal a tanítóhoz és rajta keresztül a Santo Daiméhoz vezetett el. Másnap reggel félrevontam a tanítót és megkérdeztem tőle, értekezhetnénk-e bizalmasan. A kalyibánk melletti hűvös, fürdésre használt csermely partján üldögélve beszámoltam neki folyamatban lévő Kecalkoatlmegtapasztalásomról, és a prófétikus üzenetről, melyet kapok. A tanító kíváncsi volt az üzenetre, és én felolvastam neki. Amikor befejeztem az olvasást, ő mosolygott, és elmesélte, hogy sok évvel ezelőtt egy sor olyan álmot látott, melyben kislány volt, Kecalkoatl pedig gigantikus tollas kígyó formájában eljött hozzá, és kínai sárkányként pörgött körülötte. Ezeknek az álmoknak a hangulata barátságos, sőt szelíd volt. - Álmomban megdöbbentem, hogy egy ily hatalmas lény ennyire játékos lehet - idézte fel a tanító. - Meglep, hogy nem lepődik meg jobban a történetemen - mondtam. - Tisztában voltam vele, hogy egy jelentős folyamaton megy keresztül - felelte ő. - Ezért is akartam, hogy eljöjjön erre az útra. Elmondta, hogy figyelte, amint a hajón írok, rendezve az üzenet szövegét, és érezte, hogy hatalmas erő burkol be engem. Dolgozott már másokkal is, akik archetípusos anyagot kaptak és közvetítettek - mindenekelőtt neki magának is megvoltak a maga átalakító megtapasztalásai az Anyával. Azt is felidézte, amikor azon a reggelen Brasfliában szemtanúi voltunk a gyűrűnek a Nap körül, és - hozzám hasonlóan - ő is jelként értelmezte. - Amikor visszatérek New Yorkba és megpróbálom elmondani az embereknek mindezt, ki lesz képes rá, hogy megértsen? - kérdeztem. - Néhányan meg fogják érteni - felelte -, de fog látni olyan embereket is, akik felnéznek egy pillanatra, miközben beszél, majd mihelyt végzett, ismét legörnyednek. Amikor látja őket visszahajolni - az a karmájuk működése lesz. Megkérdeztem tőle, találkozhatnék-e újra az első papnővel, és a tanító elment érte. Én megosztottam vele a Kecalkoatl-adást, azután beszámoltam neki a feltehető közös múltbéli életünkkel kapcsolatos fel390
ismerésemről. Az energiák azon nyomban megtisztultak közöttünk. A papnő azt mondta, „roppantul megkönnyebbült", hogy eljutott ennek megértéséig. Én nemkülönben - hisz jóllehet továbbra sem szabadultam meg iránta érzett kínzó vágyamtól, legalább rátaláltam az elméleti forrásra, melynek tulajdoníthattam. Egy újabb nap telt el munkával a feitióban. Megtanítottak minket a batisanra, a ritmikus és nehéz fizikai munkára, mely során súlyos pörölyökkel rostjaira zúzzák a kúszónövényt, mielőtt betonba ágyazott, hatalmas fémdézsákban összefőznék a levelekkel. Az orvosság elkészítésének minden szakaszát énekkel és imádsággal szentelték meg. Én a növények rituális püfölésébe fojtottam a frusztrációmat. Jóllehet már mélyebben fel tudtam mérni a helyzetet, továbbra is úgy éreztem, ez az idegen archetípus kisemmizett a saját énemből azzal, hogy megérkezett a pszichémbe, és drasztikus irányelveket adott a közvetlen jövőnkre nézve. És mégis, ez a kinyilatkoztatás nem ért teljes meglepetésként - átláttam, hogyan készítettek fel rá gondosan, kígyóravaszsággal ösztökélve a cél felé. Az utolsó munkálkodásunk a dzsungel elhagyása előtt egy gyógyító szertartás volt. Az én szándékom az volt, hogy a fizikai világhoz fűződő középszerű kapcsolatom megjavításán fogok munkálkodni. Úgy tűnt számomra, hogy soha nem testesültem meg teljesen, sosem szálltam le a Földre, mivel egy elhúzódó betegség kiskamasz koromban elvont a testi természetemtől, és többé nem is tértem vissza hozzá egészen. Közvetlenül azelőtt, hogy elindultunk New Yorkból, több mint húsz év után felvette velem a kapcsolatot az egyik gyerek, akit tizenegy évesen hosszas kórházi tartózkodásom alatt megismertem. Noha végleg tolószékhez kötötte a megnyomorító scoliosis, rég elvesztett barátom elmesélte, hogy ügyvéd lett, aki a hátrányos helyzetűek jogaiért küzd. Szinte elképzelni sem tudtam, micsoda szenvedést kellett kiállnia. Amikor elmeséltem a dolgot a tanítónak, ő megjegyezte, hogy az időzítés nem volt véletlen; az utazásunkon végzendő gyógyító munkám részét képezte a „lélekvisszanyerés", mely múltam e kritikus pontja körül forog. A látomásos energiák, melyek a szertartás alatt elszabadultak - azt az orvosságot használtuk, amit a hét folyamán készítettünk - ismét monumentálisan nagynak tűntek. Az énekek megidézték az Erdő Anyját...
391
Que procurer esta casa Que aqui nela chegar Encontra com a Virgem Maria Sua saude ela da. 85 ...a fejünk felett kavargott kiterjesztett karokkal, hatalmas ernyője védelmébe vonva mindnyájunkat. Úgy tűnt, egy fényforrás emelkedik fel a helyiség közepéről, egy energiaoszlop, mely együtt lüktetett az ének harmonikus szövevényével. Soha nem éreztem magamhoz ilyen közel a Szentség jelenlétét — éspedig nem eszmeként vagy elméletként, hanem olyasvalamiként, ami betölti egész lényemet. Személytelenül érzékeltem a múltamat, mintha valaki máshoz tartozna, és felismertem, mennyire szükséges része volt a szövetének minden apró szála — a legmélyebb sebek, a legzüllöttebb és kétségbeejtőbb aspektusok is — mennyire elengedhetetlen ahhoz, hogy eljussak ide, és a tanítóval mint spirituális bábával magamba olvasszam azt, amit spirituális tudásnak látok. Az ő közvetítő jelenléte nélkül elvesztem volna. Késő éjjel úgy éreztem, hogy a színtiszta gondolat kozmikus entitásaival tartok bizalmas tanácsot, akik egy üzenetet sugároznak rám. A szavaik az elmémben keringtek, azután szertefoszlottak. Előkapartam a jegyzetfüzetemet, és lefirkáltam őket, mielőtt végképp kitörlődtek az emlékezetemből: MÉLYEBBRE MERÜLSZ A FIZIKAI LÉTBEN, HOGY ELJUSS A VÉGTELENIG. Megfogadtam magamban, hogy a jövőben összeszedem az akaratomat e parancs betartására. Másnap elhagytuk Céu do Juruát, további előjelektől kísérve. Gyaloglás helyett egy motoros dereglyébe szálltunk, ami mellékfolyókon elvitt minket a dadogó bárkáig, mely lehozott minket a Juruán, és most majd visszavisz a civilizációba. Miközben a motorcsónakunk tölcsértorkolatokon és álomszerű tavakon pöfögött keresztül, több mint félórán át egy sas repült előttünk ágról ágra suhanva, mintha védelmezne minket. A visszautunk során megkaptam és letisztáztam a Kecalkoatl visszatérését bejelentő üzenet hátralévő részét is: 85 Hogy óvja meg ezt a házat/Telepedjen meg itt/Szálljon reá a Szűz Mária/És egészséget adjon neki (portugál) - a Ford.
392
Avatár vagyok és hírnök, akit egy kalpa, egy világkorszak végén küldenek el, hogy új rendet - egy új szövetséget és új tudatot - hozzon az emberiségnek. Ugyanaz a szellem vagyok, aki a maja korszakban Kecalkoatlként jelent meg e világon, és az emberi történelem különböző más pontjain is megtestesült. Amiként Avalokitesvara, az együttérzés tibeti buddhája, Kecalkoatl is egy archetípusos „istenalak", aki időről-időre emberként újjászületik, hogy végrehajtson egy konkrét küldetést. Én vagyok a jövendölés szerinti Cádik - a Kabbala „igaz embere" és „a szikrák összegyűjtője", - akárcsak „az egykori és jövendő király", akit az Artúr-legenda ígér. Nem hagyom, hogy bármi megzavarjon igazságkeresésemben - sem félelem, sem közöny, sem szegénység vagy cinizmus. A gondolat birodalmában harcos fegyelmet gyakorlok. Ahogyan a gravitáció magához vonzza az anyagot, úgy vontam magam vissza a kozmikus tér mélységeiből, hogy megnyilvánulhassak e birodalomban, apródonként és részenként, újrarendezve az alkotóelemeket, a gondolatszikrákat, melyek lényemet alkotják - ami elsődlegesen a tudat egy formája vagy rezgési szintje. Hamarosan nagy változás következik be a világotokban. Az anyagi valóság, mely körülvesz benneteket, kezd felhasadozni, és vele minden illúziótok. A világot behálózó kapitalista rendszer, mely jelenleg felprédálja bolygótok erőforrásait, hamarosan elpusztítja önmagát, sokatokat kifosztottan hagyva hátra. De értsétek meg a paradoxon természetét: Azok számára, akik követik szavaim és megnyitják a szívüket és elméjüket - akiknek „fülei vannak a hallásra" - mindez semmiféle bajt nem jelent. A hamisnak kell pusztulnia ahhoz, hogy az igaz megszülethessen. Ti ebben a pillanatban a feltárulkozás, az Apokalipszis, és a prófécia beteljesülésének idejét élitek. Oszlassuk el a kétségeket! A Feneketlen mélység peremén álltok. Mik azok az árnyak, melyek köröttetek gyülekeznek? A saját pszichétek beolvasztatlan aspektusai, anyagi formába kivetítve. Az Apokalipszis szó „feltárulást" jelent - és e világkorszak eme 393
utolsó óraütéseiben mindennek meg kell nyilatkoznia, fel kell tárulnia, hogy minden megismerhetővé váljon. Már csupán néhány évetek maradt arra, hogy előkészítsétek magasabb énetek hordozóeszközét. Használjátok ki ezeket alaposan! Azok számára, akik ismereteket szereztek az idő természetéről, néhány év - sőt néhány nap vagy perc - egy örökkévalóság lehet. Akik alvajáróként haladnak át a valóságon, azok számára az idő csak azért létezik, hogy elfecséreljék - ahogyan ők maguk is veszendőbe mennek majd, ha rájuk kerül a sor. A „valóság", ahogyan jelenleg megtapasztaljátok, egy éber álomhoz hasonlatos. Nem más, mint egy kivetülés, vagy mondjuk úgy határfelület, mely a lét és a tudás mélyebb és intenzívebb szintjeit leplezi. Azok számára, akikben megvan a hajlandóság és felkészültek, e másik szintekre vezető kapuk most nyitva állnak. Akik öncélú és anyagi előnyök hajszolására fordították az életüket - bátorság és eredetiség híján és anélkül, hogy küzdöttek volna az emberi szabadságért vagy bolygókörnyezetünk megőrzéséért -, úgyszintén megkapják majd, amire rászolgáltak. Az univerzumotok anyagisága egy szilárdtest-illúzió. Mi is ez az univerzum? Egy költemény, mely önmagát írja. Egy ének, mely létre dalolja magát. E világegyetemnek nincsen se kezdete, se vége. Amit jelenleg a technológia felgyorsult fejlődéseként tapasztaltok meg, azt most felismerhetitek a maga valójában: átmenetként a tudat két formája és a bolygó két állapota között. A tudat technológia - éspedig az egyetlen létező technológia. Ebben az univerzumban minden tudatos a maga szintjén, és az átalakulás folyamatában van magasabb vagy alacsonyabb állapotok felé. Lényem első elve a feltétlen szeretet. Racionális értelemként elfogadom a Krisztus-tudat logikáját és szükségességét, miszerint úgy kell szeretnünk egymást, ahogyan minket szeretnek. A szeretet és az áhítat azok a rezgési frekvenciák, melyek fenntartják a valóságot. Szeretetet csak szabadon adhatunk; ezért embernek lenni annyi, mint szabadnak lenni. 394
Ugyanakkor az iszlám lényege is visszhangra lel bennem. Az iszlám behódolást, engedelmességet jelent Isten akaratának - amit finomabban úgy is mondhatnánk, hogy „ússz az áramlattal"! De mindkét megfogalmazás helyes. Valójában bármit teszel, még ha azt gondolod is, hogy ellenszegülsz, mindig aláveted magad Isten akaratának. Miért ne adnád meg tehát e folyamatnak örömteli hozzájárulásodat? Tökéletes harmóniában vagyok továbbá a tibeti hagyomány dzogcsenjével is. Végső soron nem léteznek entitások - nincs sem lét, sem nemlét. A kettősség nélküli tudatosság nézőpontjából a szamszára maga a nirvána. Az Apokalipszis, a káli-juga, az aranykor - ezek mind szellemi állapotok. A pokol is egy szellemi állapot. Amikor megszabadulsz a félelemtől és a kötődéstől, amikor felszabadítod önmagad, akkor jutsz el az aranykorba. Ez az univerzum spontán önszervezést végez a tudat és a bölcsesség magasabb szintjei felé. Mindenek hátterében pedig hatalmas kozmikus entitások vagy rezgési mezők állnak, melyek váltakozva játszanak és pihennek. Az istenalak Kecalkoatl nem elégszik meg a puszta megvilágosodással, hanem továbbra is igyekszik megfejteni e mélyebb erők munkálkodását - ez az oka annak, hogy visszatér a ti birodalmatokba. E világot neki és a fajtájának adományozták, amiért szakadatlanul kutatják - szeretetteljes tisztelettel - a galaktikus intelligencia, a kozmikus illúzió, a démoni szépség és a tellurikus átalakulás számos rétegét. Mindnyájatokat hívnak, hogy csatlakozzatok hozzájuk. A jelenlegi átmenet egyidejűleg visszatérés is az eredethez. Eme új világvalóság eredeti alapszövete a saját lényetek elragadtatott határtalansága. Ez a világ - mint minden világ - a lét egy bizonyos szintjének az alapja. Ami a lét alapjából kifelé megnyilvánul, az a szabadság az időben és a szabadság az időtől. Az én „tanításom" nem transzcendens, hanem immanens. Nem „valahol odakinn" rejlik, hanem itt és most van jelen. Az emberi létezés feladata a Föld átalakítása, a szellem és az anyag összeegyeztetése e birodalomban. Mélyebb395
re merülünk a fizikai létben, hogy eljussunk a végtelenig. Mivel ennek a feladatnak nincsenek elképzelhető korlátai, ezért Isten az ő nagyságában olyan tervezetet adományozott nekünk, mely határ és vég nélkül való. A gondolkodás a valóság egy része. A gondolat a megnyilvánulás új képességeit és lehetőségeit hozza létre. A gondolat változtatja meg a valóság természetét. A gondolat változtatja meg az idő természetét. Bölcselőként én magától értetődően istenítem az istennő-őselvet. Hódolattal adózom Szófiának, a bölcsesség istennőjének, aki Isten gondolatait anyagi formába öltözteti, és imádom Saktit, a női energia erotikus áramlatát, mely a mindenség hajtóereje. E mű írója megérkezésem - visszatérésem - közvetítője e birodalomba. Ő persze nem számított rá, hogy így alakul a helyzet. Ami a prófécia megértésére irányuló kutatásként indult, az a prófécia beteljesedésévé vált. Érkezésem közvetítőjét az ellenállás olykor fájdalmas fokozatain és szakaszain keresztül ébresztettem helyzete tudatára - és e könyv az ő tanulási folyamatának alakulását követi, hogy elősegítse az olvasó megértését. Érkezésem közvetítőjének meg kellett tanulnia követni a szinkronicitásokat, elfogadni a paradoxonokat és megoldani a fejtörőket. El kellett jutnia egy új gondolkodásmódig az idővel, a térrel és a tudattal kapcsolatban. Közvetítőm szinte mentegetőzve jegyzi meg, hogy a születési dátuma 1966 júniusára - 66.6. - esik; „akinek értelme van, számlálja meg a fenevad számát; mert emberi szám: és annak száma hatszázhatvanhat". A megjövendölt fenevad a „tollas kígyó", Kecalkoatl. Akik szívesebben utasítják el ezt az egészet gondolkodás nélkül, akadály nélkül megtehetik. A Kabbalában az ítélőképesség az az erény, melynek az ember a „Föld létsíkján" a megvalósítására törekszik. Az egyénen múlik, hogy eligazodjon az itt előadott gondolatok között - és természetesen szíve joga, hogy teljességgel figyelmen kívül hagyja őket. Ám óva intelek benneteket: Az idők végezete közeleg. Kecalkoatl visszatérése előrevetíti a ciklus küszöbönálló lezárulását és a Nagy Mű beteljesülését. 396
HATODIK FEJEZET
‘
alán működik egy törvény az univerzumban, miszerint az az ember,, aki egy paradoxonhoz hajlítja az elméjét, végül kibogozhatatlanul belegabalyodik abba a paradoxonba? Talán az univerzum a puszta szellemességen alapul, és a legjobb tréfa, mely a leghosszabban kitörő kozmikus kuncogást váltja ki, válik a következő kvantum-gondolkodásmódváltás működési törvényévé? Ha - amint a fizikus Arthur March megfogalmazta - „a világ elválaszthatatlan a megfigyelést végző alanytól, és ilyenformán nem tárgyiasítható", akkor a prófétikus tudás kutatásának felvállalása talán már önmagában is széttördeli és megváltoztatja a valóságot, miközben egy különös és többdimenziós virág szirmaiként kitárulnak előttünk az új lehetőségek? Az üzenet abban a formában, ahogyan én látszólag megkaptam - miszerint „a prófécia megértésére irányuló kutatás a prófécia beteljesülésévé vált" - valami ilyesfajta zsákbamacska-hipotézist sugall. Amikor visszamenőleg átnéztem a jegyzetfüzeteimet azoktól a hónapoktól kezdve, melyek elindítottak az amazóniai kiruccanás felé, számos olyan gondolatra bukkantam kezdetleges töredékként lefirkantva, melyek Kecalkoatl üzeneteként jöttek át. Elképzelhetőnek tűnt, hogy az ayahuasca egyszerűen pszichikus erősítőként működött, és olyan formába kristályosította ki az intuícióimat és titkos vágyaimat, melyet látszólag egy saját elmémtől elkülönült jelenlét - egy ellentmondást nem tűrő hang - tolmácsolt. Vagy talán egy olyan kelepcébe estem bele, melyet az asztrális sík kaján entitásai vetettek, akik nagyzási hóborttól pöffesz397
kedővé tettek, és alig várják, hogy a jövőben kipukkasszanak, ahogyan szegény Aleister Crowleyval, a „Nagy Fenevaddal" tették, aki lecsúszott alkoholistaként végezte be életét egy angol családi panzióban. Kolumbia amazóniai őserdejében kapott profetikus letöltése során Terence McKenna megjegyezte, hogy olybá tűnt, mintha egy dimenziókon túli tudat - egy „tréfás kedvű valami" - a fejében megforduló minden gondolatot felhasznált volna arra, hogy kommunikáljon vele. Elképzelhető lenne, hogy az összes olvasmányom és jegyzetelésem az eseményt megelőző hónapokban az önszervezés egy formáját jelentette, mely révén „a másik" összeállította magát „apródonként és részenként", mielőtt hírül adta volna jelenlétét? Talán tudtomon kívül én készítettem fel magam arra, hogy fogjam a jelzését ennek a nyomatékos archetípusnak? Áttörtem volna a tudat egy új szintjére - még ha csak futólag is -, ahol megkaptam az „új szövetséget" az emberiség számára? Vagy pusztán a hallucinogén szerek mértéktelen használata torzította el az ítélőképességemet, és billentett el az őrültség felé? Többek között ezek a kérdések rajzottak körülöttem. Tovább súlyosbítandó a dolgokat, a potenciálisan valóságmegváltoztató Kecalkoatl-adás vételén túlmenően hozzáfértem egy vélelmezett múltbeli életemhez is indiai császárként, beteljesítve ezzel minden New Age-közhelyet. Korábban soha nem hallottam Asókáról - vagy ha hallottam is róla, nem tudtam felidézni a kilétét. Amikor otthon utánanéztem a témának, megtudtam, hogy Asóka nem csupán egy hajdani király volt a sok közül, hanem maga a fenséges Dévanamprija Prijadarsin, „az istenektől szeretett, a kegyes tekintetű". Ez az eshetőség úgy festett, mintha South Williamsburg-i életem szerény valóságának - ahol uradalmam egy gyatrán fűtött, cipősdoboznyi szobára korlátozódott - hihetetlenül öntömjénező kiterjesztése lenne. Mindenesetre bármi történt is Amazóniában - akár valamiféle archetípusos mintázat nyilvánult meg, akár egy múltbeli életem bukkant fel, vagy a magam és a papnő által kivetített vágyak teljesültek - Asóka alakja utat tört magának az elmémbe, és figyelmet követelt. Az i. e. 304 körül született Asóka császár a Maurja birodalom uralkodója volt i. e. 272-től 232-ig, és egy akkora ország felett gyakorolt felügyeletet, mely a mai Afganisztántól Kasmíron és Nepálon, valamint az egész Hindusztáni-alföldön át elnyúlva Bengáliáig terjedt. Területe felölelte az egész indiai szubkontinenst, Tamil Nádu és Kerala déli államok kivételével. Jóllehet Asóka híres volt, mint India nagy „dharma-királya", 398
aki sziklákba és oszlopokba vésett feliratokat hagyott hátra szerte a birodalmában — a legenda szerint nyolcvannégyezer darabot —, uralkodói ténykedését mégis homály fedte, míg bráhmi Írását meg nem fejtette egy angol régész a tizenkilencedik század első felében. A legenda szerint Asóka egy közte és a fivérei közt dúló véres polgárháborút követően szerezte meg atyja trónját, számos testvérét a halálba küldve (a történetek szerint kilencvenkilencet). Miután megszilárdította uralmát, meghódította délen a Kalinga birodalmat, százezer ellenséges katonát és tömérdek civilt elpusztítva, és ezzel elnyerte az „Asóka, a bősz" nevet. Állítólag maga is megcsömörlött e roppant arányú mészárlástól, és ez ösztönözte, hogy áttérjen a buddhizmus békés útjaira. Az egyik felirata ezt hirdeti: „Dévanampriját, a kalingák meghódoltatóját most lelkifurdalás gyötri, mert ez a hódítás nem hódítás, hiszen öldöklés, halál és a nép száműzetése kísérte. Dévanamprija élesen érzi mindezt, mélységes szomorúsággal és megbánással." Miután a buddhizmus felé fordult, Asóka a dharmán alapuló kormányzatot vezetett be — mely szót változóan hol „igazságosságnak", hol „erkölcsi rendnek", „kötelességnek", „igazságnak" vagy konkrétabban a Buddha által tanítottak velejének fordítják. Eme egyedülálló kísérlet részeként, melyet az igazságos uralkodásra tett, Asóka csökkentette az adóterheket, utaspihenőket építtetett az országutak mentén, fákat ültetett szerte a birodalmában, bevezette a vallási türelem irányelvét, eltörölte a halálbüntetés legtöbb formáját, és létrehozott egy hivatalnoki osztályt, mely képzett volt a dharma elveiben. Nem volt nagy rajongója a nyilvános szertartásoknak és népünnepélyeknek, megjegyezve, hogy az efféle események „kevéssé gyümölcsözőek" a „dharma szertartásához" képest, mely „ildomos viselkedést követel a szolgák és alantasok iránt, tiszteletet a tanítók, mérsékletet az élőlények és nagylelkűséget az aszkéták és bráhmanok iránt". Asóka, aki ifjúkorában szenvedélyes vadász volt, megtérése után vegetariánus lett, birodalomszerte védőintézkedéseket hozott az állatok érdekében, és a „királyi vadászatot" felcserélte a „királyi zarándoklattal". Egy rege szerint amikor egy féltékeny feleség megpróbálta elpusztítani a bódhi-fát, mely alatt Buddha elérte a megvilágosodást, Asóka személyesen gondozta a fát, míg az újra egészséges nem lett. A fordítók úgy vélik, hogy a rendeleteket Asóka saját szavaival írták le, melyek azt az erős vágyat tükrözik, hogy világosan megértsék őket, és gyakran hivatkoznak a jótettekre, amelyek Asóka nevéhez fű399
ződnek, „noha nem dicsekvésképpen, hanem úgy tűnik, inkább azért, hogy meggyőzzék az olvasót őszinteségéről". Asóka „hét oszloprendeletének" egyike bejelenti: Az istenek által szeretett imígyen szól: Ez a dharma-rendelet huszonhat évvel a megkoronázásom után íródott. A boldogságot e világban és a következőben bajos elérni a dharma erős szeretete, sok önvizsgálat, nagy tisztelet, erős félelem (a gonosztól), és sok lelkesedés nélkül. Ám az én útmutatásom révén a dharma e tiszteletben tartása és szeretete napról napra nőtt, és továbbra is nőni fog. És az én magas, alacsony és közepes rangú hivatalnokaim gyakorolják a dharmát és igazodnak hozzá, és képesek másokat is ugyanerre ösztönözni. A határvidékek mahamatrái (Asóka miniszterei) ugyanezt teszik. És íme az én útmutatásaim: oltalmazni a dharmával, boldoggá tenni a dharma által és őrködni a dharmával! A történészek Asókát tekintik az egyik legfontosabb alaknak a buddhizmus elterjesztésében. Jóllehet a Maurja birodalom a halálát követő évszázadban összeomlott, Asóka uralmára rövidke aranykorként emlékeztek, melyet az India nemzeti lobogóján is megjelenő dharma-kerék örökít meg. Közép-Amerikában a Tollaskígyó utolsó emberi megtestesülésének, Ce Atatl Topiltzinnak az uralkodása az i. sz. tizedik században szintén emlékezetes maradt, a legendák magasztalva őrizték meg rövid aranykorként, melyet a művészetek és szent tudományok újjászületése és az emberáldozatok gyakorlatának eltörlése jellemzett. The Gospel of the Toltecs: The Life and Teachings of Quetzalcoatl (A toltékok evangéliuma: Kecalkoatl élete és tanításai) című művében Frank Díaz fennmaradt forrásanyagokat gyűjtött össze Kecalkoatlról. „Én csak azért jöttem, hogy előkészítsem az utat - mondja Ce Acatl a követőinek távozása előtt az egyik megmaradt kódexben. - Eljő az új nap, a sugárzó szépség fenséges napja, amikor vissza kell térnem önmagamhoz. Akkor majd látni fogtok! A fivéreitek meg fogják érteni az isteni okokat. Én majd begyűjtöm a termésemet és learatom, amit elvetettem. Az ördögi állat örökre eltűnik, és ti békében járhattok." Ce Acatl a visszatérését követő örömteli időszakot „Ometeotl hajnalaként" írja le. A mennyet és Földet össze400
kapcsoló aranykor hírnökeiként a történelmi uralkodók, Ce Acatl Topiltzin és Asóka mintha csak jelképes szimmetriában állnának egymással. Az volt az érzésem, hogy egy álommandala körüli sziderális spirálmozgáshoz hasonlóan vezetnek keresztül lépésről lépésre egy labirintuson, talán annak felfedezésére, hogy a pszichém nem különül el a kutatástól, melyre vállalkoztam, hanem teljes egészében beleágyazódik. Persze az is lehet, hogy káprázat játszott velem. Ahogyan Terence McKenna megjegyezte, miután Amazóniában ő maga is fejest ugrott a jövendölésekbe: „A képzet, mely szerint valami fantasztikusan bonyolult látomásszerű kinyilatkoztatás történetesen épp az események középpontjába állítja az embert, az elmebetegség egyik tünete." Ha személyes históriám bármilyen módon illeszkedik Kecalkoatl visszatérésének archetípusához, az a modern elme - Gebser modelljében a szellemi-racionális struktúra - azon képességéről tanúskodik, hogy újra hozzáférést nyerjen az elnyomott sámáni dimenziókhoz, éspedig anélkül, hogy belefúljon eme őseredeti sötétség posványos vizeibe. A tudat korábbi formáinak ez az asszimilációja a Gebser által kiteljesedettnek nevezett struktúra - melyet az akauzális kibontakozás és átalakulás jellemez - hatalomra jutását harangozza be, melynek során a világunkat jelenleg uraló kormányzati, gazdasági és gondolkodási rendszerek rövid úton összeomlanak. Ahogyan a Tao te king mondja: „Ami ellene szegül a taónak, az rövid életű." A királyi rang a taoista és a közép-amerikai gondolkodásban egyaránt a közvetítés tevékenységét jelenti a lét szintjei vagy síkjai - a menny és a Föld - között. A király látja el „a világ középpontban tartásának" szerepét, fenntartva a rendet a kozmikus tengely közepén elfoglalt helyéről. Ha egy hasonló „világ-középpontosító" feladatnak kell eleget tenni ahhoz, hogy jelenlegi civilizációnkat áttérítsük egy másik ösvényre, úgy egy ilyen lökés csak az uralkodó struktúrán kívülről érkezhet - talán egy némiképp bohém és elidegenült értelmiségi perspektívájából, aki születése és neveltetése révén képes felfogni az egész mintázatot, mivel az irodalom és a művészetek huszadik századi avantgárd mozgalmai által kialakított új érzékelésmódokban gyökerezik, a radikális ellenkultúra liberális áramlatainak iskolájába járt, és ugyanakkor az empirizmus és a gyakorlatias modern gondolkodásmód szülöttje. Ugyanilyen alapon, ha a lélekvándorlás valóban az emberi evolúció alkotórésze - ahogyan a keleti spirituális tanítások állítják, ahogyan Rudolf Steiner megerősí401
tette a zsidó-keresztény hagyományban, és ahogyan a jelek szerint Ian Stevenson, Rick Strassman és Amit Goswami tudományos kutatásai és elméletei is alátámasztják -, akkor lehetségesnek tűnik, hogy azok, akiknek a feladata a prófétikus gondolatáramlatok egységbe rendezése és beteljesítése a „ciklus végén", már a korábbi megtestesüléseikben is erre a szerepre készültek. John Michell Atlantisz öröksége című művében így ír: „Kizárólag az olyan emberi társadalom ébreszt és érdemel általános elfogadást, melyet kozmikus elvek alapján igazgatnak és szabályoznak, és így nyilvánvalóan tükrözi a természet és a mennyek rendjét." Mint korábban tárgyaltunk, a jelenleg használatban lévő Gergely-naptár figyelmen kívül hagyja a Nap, a Hold és a Föld rendszerét szabályozó természetes ciklusokat, a bolygófejlődésünket - és így az emberi tudat evolúcióját - hajtó csillagmotort. Noha általában nem vagyunk tisztában vele, a naptárunk tudatküszöb alatti programozóeszközként működik, mely az idő, a tér és a lét egy bizonyos felfogása felé irányít bennünket. Ahogyan José Argüelles felfedezte, nem csupán a naptárunk nincsen szinkronban a természettel, de lineáris térbeliesített időmodellünk egésze is egy téveszme - az idő nem egyenlősíthető semmiféle mennyiséggel, és nem lehet megtakarítani, agyoncsapni vagy éppen legyőzni. Mivel az időt elkerülni vagy figyelmen kívül hagyni képtelenség, az ésszerű alternatíva az, hogy összehangolódunk vele. A jelen kritikus helyzetben bőségben burjánzanak a reformmozgalmak és gyakorlati kezdeményezések, melyek a világunkat mételyező társadalmi, politikai és bioszféra válság különböző aspektusaira irányulnak. Vannak ökológiai tervezőink és környezettudósaink, akik szerves technológiákat dolgoztak ki a károsodott ökoszisztémák helyreállítására és megújítására. Vannak közgazdászaink, akik alternatív fizetőeszközöket találtak fel, melyek különböző értékrendeket alapoznának meg, méltányosabb gazdasági rendet teremtve. Vannak a kormányon kívül álló bizottságaink, melyek az emberi jogi sérelmek és hivatalosan szentesített kínzások áldozatait szembesítik az elkövetőkkel, hogy egy globális erkölcsi mérce alapján véget vessenek a visszaéléseknek. Létezik egy roppant hálózat kormánytól független szervezetekből, melyek környezetvédelmi célokért, a nők egyenjogúsításáért, a konfliktusok feloldásáért és polgári reformokért küzdenek, szembeszállva a korrupt vállalatok és veszélyeztetett intézmények ellenállásával. Történnek erőfeszítések arra, hogy az internetet a fenntartható fejlődést támogató tár402
sadalmi hálózatok kifejlesztésére használjuk. Van alternatív gyógyászatunk, mely egyesíti a bennszülött bölcsesség hagyományait a modern ismeretekkel. Temérdek módszer létezik olyan energiatípusok előállítására, melyek nem károsítják a környezetet, viszont ösztönzik a helyi iparágakat és kezdeményezéseket. Létezik továbbá a tudattágító szerek régóta eltussolt terápiás felhasználása az elmebetegségek gyógyítására, valamint a hagyományos orvosságok szentségként való alkalmazása a szellem felemelésére. Mindezek az erőfeszítések fontosak. Azonban semmiféle tüneti kezelésnek nem lehet esélye a sikerre mindaddig, míg a háttérben rejlő okot nem vesszük tudomásul, és nem kezeljük. Ha jelenlegi szorult helyzetünk legmélyebb gyökere alávetettségünk a mesterséges időnek, akkor a megoldás nélkülözhetetlen részét képezi egy új naptár — egy új „időzítőfrekvencia" bevezetése — mely visszaállítja a természetes harmóniát. A José Argüelles által kidolgozott tizenhárom holdhónapos naptár egy döntő fontosságú első lépést jelent, ám ez nem egyetlen emberre szabott feladat, legyen bár mégoly ihletett. Egy új világméretű standard megteremtéséhez, mely általános elfogadásra talál, a különböző spirituális hagyományok, bennszülött kultúrák és tudományágak olyan képviselőinek szellemi együttműködésére lesz szükség, akik képesek felülemelkedni a csoportérdekekből eredő viszályokon. Mivel az új időszámítás a bevezetését követően egyszerre lesz előremutató és visszamenőleges hatályú, ezért ezzel a cselekedetünkkel a nemzetközi egyezmények, globális kereskedelmi szerződések, nemzetállami alkotmányok, jogi szabályozások, adósságstruktúrák és részvénytársasági alapító okiratok egész megmerevedett halmazát a sutba hajítjuk egy olyan konkrét idő- és szellemi frekvencia megnyilvánulásaiként, mely többé már nem alkalmazható. Ha sikerül kezelnünk az időszámítás problémáját, az egyéb megoldási módok is egyesíthetők egymással, hogy kialakítsák világunk egy új rendszerét. A szinkronizált naptár elfogadása lehet a nyitánya az átmenetnek egy egységesített bolygószintű kultúrába, mely minden megnyilvánulásában becsben tartja a Földet és az embert. Természetesen sokan úgy fogják gondolni, hogy ez kívül esik a lehetőségek birodalmán. Mindazonáltal, ha a tudat valóban egy kvantumjelenség, mely hirtelen fázisváltásokkal fejlődik új környezetekbe, akkor igenis elképzelhető egy küszöbönálló globális váltás egy új időzítőfrekvenciára, mely megalapozza a naprendszerhez fűződő harmonikus kapcsolatunkat — márpedig ami elképzelhető, az véghez is vihető. Digitális 403
és mobiltelefonos kommunikációs rendszereink önszervező globális agya lehetővé teszi, hogy az átalakító erejű eszmék haladéktalanul bejárják a világot, ha eljön a megfelelő pillanat. Figyelemreméltó, hogy a forradalmak egyik alapvető tette mindig az új naptárrendszerek létrehozása, legyen szó akár Franciaországról 1792-ben vagy Oroszországról 1918-ban, miközben megpróbálják levetkőzni a régi gondolkodásmódot és megerősíteni az új összhangot. A múltbeli forradalmak vezetői ösztönösen tisztában voltak a naptár jelentőségével a tudat egy háttérprogramjaként, jóllehet történelmi körülményeik és személyes korlátaik következtében nem tudtak bevezetni egy harmonikus és erőszakmentes rendszert. Az előttünk álló forradalom minden korábbitól különbözik, mivel az egész Földet elborítja, kikényszerítve a jelenlegi rend erőszakmentes felszámolását, és a váltást egy valóban együtt érző világkultúrára, mely összhangban van a természeti rendszerekkel és oltalmazza őket ahelyett, hogy uralomra törne felettük. Ha az istenalak Kecalkoatl bejelentette visszatérését, akkor valószínűnek tűnik, hogy más archetípusok is meg fognak nyilvánulni a számunkra hátralévő rövidke történelmi időszakban. Az angol városka, Glastonbury körül a legendák, mitikus archetípusok és prófétikus szálak bonyolult mintázata kavarog, összekötve a várost - Michell szavait idézve - „a visszaállított aranykor ősrégi jövendölésével, a Grál megtalálásával, Artúr Kerekasztalának újbóli megjelenésével és Krisztus földi királyságának eljövetelével". Egy hagyomány a New Age látomásait az ősi vágyakozásokkal összekapcsolva az emberiség tizenkét törzsének összegyűlését követeli Glastonburyben, hogy létrehozzák a tizenharmadik törzset, összebékítve a mennyet és a Földet egy „Új Jeruzsálemben". Glastonbury tökéletes helyszínül szolgálhatna a tudományágakat átfogó csúcstalálkozóra, mely a tudomány és a szellemvilág összeegyeztetésének nélkülözhetetlen feladatát elvégezve lefektetné az új időszámítás körvonalait, amit azután elterjeszthetnénk a világ népei között. A harmónia visszaállításával ráébrednénk, hogy - Fekete Jávorszarvas szavaival élve - „minden hely a világ középpontja". Vagy ahogyan Robert Lawlor meghatározta az ausztrál bennszülöttek nézőpontját: „E létnek nincs olyan része, melyet meg kellene haladni, el kellene fojtani, vagy magunk mögött kellene hagyni." A tudatos összhang e cselekedetével mi magunk is teljesen természetesen újra hozzáférhetnénk a történelem előtti kor szent tudományaihoz és rituális gyakorlataihoz, amilyen a geomantia és az alkímia. És ha a gabonaalakzatokkal kap404
csolatos hipotézisem megalapozott, akkor egy ilyen egyesítő gesztus előfeltétele lehet annak is, hogy az emberiség közvetlen kapcsolatba, kölcsönösen segítő közösségbe lépjen a galaktikus intelligencia más rendjeivel. John Michell Atlantisz öröksége című művében templomokat, piramisokat és emlékműveket vizsgált meg Közép-Amerikában, Angliában, Egyiptomban és egyebütt, azzal a tézissel állva elő, hogy valaha létezett egy bolygószintű civilizáció, mely a Föld finom energiamezőin, ezek mérésének, arányainak és látomásos tudatosságának egyetemes zsinórmértékén alapult. „A Föld idegközpontjait, melyek az emberi testen a kínai gyógyászat akupunktúrás pontjainak felelnek meg, szent épületekkel óvták és szentelték meg, melyeket úgyszintén a kozmikus rend, az egyetemes Isten-test mikrokozmoszaiként alakítottak ki." Michell úgy hiszi, hogy ennek a rendnek az ismeretét őrizték meg a Glastonbury apátság épületében is, melyben a különböző jelképes számokat, köztük a 666-ot szembetűnően foglalták bele az építészeti tervrajzba. „A 666-os szám Teitán, egy napistenség száma — írja Michell. — Egy örökkévaló természeti elvet jelképez, mely felette áll az erkölcsi kategóriáknak." Teitán — a káldeus nyelvben Kheitán — volt az a kígyóisten, aki elhozta az emberiségnek a tudást. Amikor a mitikus polaritás átadta a helyét a szellemi kettősségnek, ezt az istenséget egy rontó befolyássá egyszerűsítették, és a Bibliában a Sátán nevet kapta. Míg az intézményes egyház a gonosszal társította a számot, az egyházon belüli gnosztikusok „elismerték a maga valódi mivoltában, a tényleges kozmikus rendszer részeként, és misztikus fellegváraik megtervezésénél szerét ejtették, hogy a 666, a nap hatalmának száma elfoglalja az őt megillető helyet a számok rendjében". A bibliai történet gnosztikus változata szerint a kígyó az Édenkertben valójában Krisztus egy megjelenése volt, aki elhozta a tudást az embereknek, igyekezvén felszabadítani őket a gonosz demiurgosz 86 alól, aki tudatlanságban tartotta őket. Az Apokalipszis „Nagy Fenevadja", mely először a Jelenések könyvének 13. fejezetében bukkan fel, bonyolult kétértelműséget hordoz, mely révén ezekhez a régebbi hagyományokhoz kapcsolódik.
86 Alkotó, építő, a világot teremtő szellem, a gnosztikusoknál a rosszat hordozó anyagot létrehozó princípium (görög) - a Ford.
405
A Glastonbury apátság lerombolása „az ördög templomaként" a reformáció idején annak az ősi gondolkodásmódnak a végső pusztulását jelentette a nyugati világban, mely megértette a kozmikus erők közötti megfelelő egyensúly fenntartásának szükségességét. A Puritánok számára „a fenevad a gonosz valamiféle abszolút őselvét jelképezte, mely összeegyeztethetetlen az ember által teremtett erkölcsiség vasszigorával - jegyzi meg Michell. - A fenevadat, miként a sárkányt, el kell tiporni". Számos másik mellett ez okból is lenne Glastonbury a logikus színhelye a Nap, a Hold és a Föld újraegyesítésének, mely megalkotná egy bolygószintű civilizáció modelljét. Ahogyan a költő William Carlos Williams mondta: „Egy új világ csupán egy új szellem."
EPILÓGUS
Amikor üt az én órám a lét hatalmai felülkerekednek a hatalmon lévőkön SAUL WILLIAMS
C
gy elmesélendő történet maradt még hátra, egy utolsó szál, amit be-
leszőhetünk e regébe a történelemmé olvadó mítoszról és a modern idő koholmányának felfesléséről, mely elénk tárja egy új valóság kezdeteit. Ez a történet a hopik időtlen idejéről szól - amit az antropológus Armin Geertz n kontinuumtudatnak nevez". A hopikat tartják az északamerikai kontinens őshonos lakóinak, akik ma Arizona kiszikkadt sivatagaiban élnek és „Pahana", a jelen ciklus kezdetén elvándorolt vén fehér fivér régóta jövendölt és régóta késlekedő visszatérését várják, ami az egyetemes béke korszakának nyitánya lesz. „A hopik elveszett fehér fivérének, Pahanának az eljövetele, a maják szakállas fehér istenének, Kukulkánnak, a tolték és azték Kecalkoatlnak a visszatérése hatalmas jelentőségű mítosz Amerika minden népe számára - írja Frank Waters Book of the Hopi (A hopik könyve) című művében. - Egy egész faj álmának tudatalatti kivetülése ez a testvériségről, mely a többi kontinens fajtáihoz fűzi őket; az egész emberiség beteljesületlen sóvárgása." Waters harminc hopi vén vallomásait gyűjtötte össze 1963-ban megjelent könyvéhez, dokumentálva a mítoszait, rítusait és szájhagyományát annak a törzsnek, melynek drasztikus jövendöléseit már régóta a New Age egyik közhelyeként tartják számon. A hopik szerint napjainkban töltjük be a negyedik világ - Tuwaqachi, a „Teljes Világ" - ciklusát, és állunk az ötödik világba történő átmenet vagy belépés küszöbén, melyet még több másik világ követ majd. A három korábbi létállapot mindegyikében az emberiség végül megva407
dult, romlást idézve magára pusztító praktikák, háborúk, helytelenül felhasznált technológiák és a szentséghez fűződő kapcsolatuk megszakítása révén. Amikor egy ciklus a végéhez közeledik, egy apró alagút vagy dimenziók közötti átjáró - a szipapu jelenik meg, mely átvezeti a hopikat és más jóravaló népeket a Föld következő szakaszába vagy megtestesülésébe. Ahogyan Rudolf Steiner kozmológiájában, a világok a hopiknál is a fokozódó sűrűség szakaszait, a szellem befelé csavarodó alászállását jelentik az anyagba, ahol „az út rögösebbé és hosszabbá válik", amint azt a teremtésszövő istenség, a Pókasszony mondta a hopiknak, miután az özönvíz véget vetett a harmadik világnak. Korábban sokszor hallottam, hogy a hopik hite szerint már a legtöbb jelet megkaptuk azok közül, melyeket a próféciáikban elősorolnak, és amelyek megelőzik a belépést az ötödik világba. Ezek közé tartozik „egy hamu-lopótök aláhullása az égből", mely elpusztít egy várost, amit a Hirosimát és Nagaszakit eltörlő atomrobbanás teljesített be, valamint a Földet átszövő pókháló, melyet a hopik a villamos hálózatunkkal és telefonvonalainkkal azonosítanak. A vének beszámolói szerint, melyeket Waters összegyűjtött, a negyedik világ egy olyan háborúban fog véget érni, mely egy anyagi fegyverekkel eldöntött „spirituális viszály" lesz, és amely az Egyesült Államok, „a föld és a nép" pusztulásához vezet a sugárzás révén. E viszály túlélői egy új, egyesült, faji és ideológiai megosztottság nélküli világot alapítanak meg „egyetlen hatalom, a Teremtő hatalma alatt". Mielőtt ellátogattam a hopikhoz, több eleven álmot is láttam, melyek előjeleknek tűntek. Miután megnéztem Godfrey Reggio filmjét, a Naqoyqatsit 87, a Koyaanisqatsival („Kizökkent világ") kezdődő trilógia utolsó részét, volt egy álmom tüzes démonokról számítógépes termináloknál, melyből azzal a zsigeri érzettel ébredtem fel, hogy egy természetfeletti jelenlét suhan keresztül a házon. Aznap éjjel, mielőtt útnak indultam délnyugatra, egy még sajátságosabb és ijesztőbb rémálmot láttam, melyben megölt és feldarabolt egy undorító külsejű démon - aki egyidejűleg az álmok jellegzetesen illogikus módján a posztmodern konceptuális művésszel, Bruce Naumannal volt azonos. Miután megölt, visszatértem Nauman műtermébe, illetve a démon otthonába, és azt mondtam neki: - Remek - most, hogy megöltél, a hatalmamban vagy. -
87 A hopi szó jelentése: az élet mint harc. A hazai mozikban a filmet Erőszakos világ, a trilógia első részét pedig Kizökkent világ címen játszották - a Ford.
408
Odamentem egy könyvespolchoz, és levettem egy hatalmas, bőrkötésű könyvet, melynek Grimoire volt a címe (középkori bűvigegyűjtemény), majd a tűz felett megolvasztottam, mintha viaszból volna. Miközben ezzel foglalatoskodtam, fülrepesztően hangos amerikai indián kántálást hallottam, melyet megszállott kacaj követett. Ismét azzal az érzettel ébredtem, hogy egy hatalmas, háborodottan zabolátlan és amorális jelenlét tornyosul fölém, majd szárnyai tova. 2002-ben felvette velem a kapcsolatot egy PhD-hallgató, aki a hopi nyelvet tanulmányozta az Arizonai Egyetemen, miután néhány éven át szanszkritot tanult. Az illető eltöltött némi időt a secoyáknál, annál a törzsnél is, melyet Ecuador amazóniai dzsungelében felkerestem. A következő évek során többször is beszélgettünk. A fiatalember mesélt nekem a hopi próféciákhoz kapcsolódó saját látomásos epizódjairól. Miközben a Chaco-kanyonban táborozott — egy óriási sivatagi völgyben magas sziklaszirtekkel és roppant földmunkát igénylő építményekkel, melyeket az anaszázik, a hopik egyenes ősei emeltek több mint ezer esztendeje —, egy késő éjjel ellenállhatatlan késztetést érzett rá, hogy felmásszon egy majdnem merőleges szirtfalra, melyre ősi sziklafeliratokat véstek. Ez bravúros teljesítmény volt, ráadásul teljesen illegális. Kék fény árasztotta el őt az égből, és fogott egy adást a „Kék csillag kacsina" táncáról és kézmozdulatairól. A kacsinák a hopik természetszellemei, akik hitük szerint a természet elemi erőit uralják — a szertartásaikon a hopi férfiak beöltöznek kacsinának, és táncokat adnak elő, a szellemek jótékony befolyását kérve. Saquasohuh, a Kék csillag kacsina visszatérése a hopi jövendölések utolsó előtti eseménye. Amikor Saquasohuh eljárja táncát a főtéren egy szertartás során és leveszi az álarcát, az fogja jelezni a negyedik világ végét és az ötödik világba történő belépést. A PhD-hallgató — komoly, szőke szakállú fiatalember, aki felajánlotta, hogy elvisz látogatóba a hopikhoz — megjegyezte, hogy „a New Age kéjes álma" volt részévé válni a hopi próféciáknak, ezért egyetlen bennszülött kapcsolatának sem szólt erről a megtapasztalásról. A kizsákmányoltság és meglopottság évszázadai után a hopik féltve őrzik kulturális örökségüket és rituális ismereteiket a kívülállók tolakodó kíváncsiságától. A törzsön belül heves vita folyt arról, hogy az idegeneknek egyáltalán megengedjék-e, hogy megtanulják a nyelvüket. Miközben Phoenixben, a szülővárosában kocsikáztunk, a fiatalember megosztotta velem egy részét annak a tudásnak, amit a hopikkal kapcsolatban felcsipegetett, megerősítve az ismeretmorzsákat, melyeket korábban már 409
hallottam, ám nem tudtam teljesen elhinni. Ha az ember Hopiföldről keresztülfúrna a Föld középpontján, Tibetben lyukadna ki - egy másik szent kultúrában, mely egy magas és száraz fennsíkon található. A hopi és a tibeti nyelvben bizonyos szavaknak ellentétes az értelmük - például a nappalt jelentő hopi szó, a „nima" tibetiül az éjszakát jelenti. A Holdnak megfelelő tibeti „dava" szó a hopi nyelvben Napot jelent. Az egyik legfontosabb tibeti láma, a Karmapa is ellátogatott Hopiföldre, és a PhD-hallgató azután határozta el, hogy belefog a hopi tanulmányokba, miután részt vett ezen a találkozón. Új barátom házában átlapoztam pár könyvet a hopi mitológiáról, és megismertem Maasaw-t, kétértelmű oltalmazó istenségüket. Amikor a hopik beléptek a negyedik világba, találkoztak Maasaw-val, aki megadta nekik a viselkedési szabályokat, melyeket ezen az új földön követniük kell, és bevezette őket mezőgazdasági rendszerük alapismereteibe. Maasaw elhozta a negyedik világba a Napot, de mihelyt elvégezte e feladatot, örökre búcsút mondott a napvilágnak, hogy az éjszaka és a sötétség birodalmait járja. A Maasaw név szó szerint „holttestdémont" vagy „halálszellemet" jelent, és őt tartják a holtak földje uralkodójának. A Book of Hopi szerint „őt jelölték ki a harmadik világ fő felvigyázójának, ám egy kissé elbizakodottá vált, és megfeledkezett a Teremtővel szembeni alázatáról. Szellem lévén nem halhatott meg, úgyhogy Taiowa... elhatározta, hogy ad neki még egy esélyt". Mióta száműzték a Földről, Maasaw gyakran megjelenik a hopik rémálmaiban ijesztő jelenlétként, mely hátborzongató maszkot visel. E leírásokból gyanítottam, hogy ez volt az a szellem, aki megmutatta magát az álmaimban. Fontosnak találtam, hogy Maasaw Naumannal azonosult, egy olyan művésszel, aki Új-Mexikóban él, és akinek a munkái kényszeres, ismétlődő jelleget hordoznak. Nauman videoklipjeiben elmebeteg bohócok szerepelnek ismétlődő bejátszásokban, akiket képtelen helyzetekben vagy éppen a vécén sírva kaptak le. További művei közé tartoznak a sikoltó fejekről készített videofelvételek és kicsavarodott, felakasztott szarvaslábak műanyag szobrai. Jómagam soha nem értettem Nauman presztízsét a művészvilágban, most azonban úgy tűnt, hogy tudat alatt e hopi felvigyázó és holttestdémon archetípusát vetíti ki, feltárva Maasaw ténykedését napjaink világában - egy anális-szadista, már-már autista árnyalatot vagy csapdába ejtett rezgést, amit híven tükröznek a mauzóleumszerű bevásárlóközpontok, a celofáncsomagolások és a légkondicionált monolitok, melyekkel az egész kontinenst 410
beborítottuk. Maasow mintha a Káli-Sakti archetípus egy férfi változata lenne, egy hatalmas spirituális energia, mely egyaránt lehet segítőkész és rosszindulatú az emberek cselekedeteitől és irányában tanúsított hozzáállásától függően. Diák barátom hosszú és tekervényes útvonalat választott; Hopiföld felé menet beugrottunk egy ismerőséhez, Judith Moore-hoz, egy önjelölt „tizenhárom dimenziós médiumhoz" Santa Fé közelében, majd megálltunk a Chaco-kanyonnál. Moore-nak voltak összeköttetései a hopi vénekhez, és egy könyvet is publikált a gabonakörökkel kapcsolatos sugallt anyagokból, melyek állítólagosan „Laiolintól, Abbóra Tanácsának tagjától és Rá Krónikásától" származtak. Noha ekkorra kezdtem egészen megbarátkozni olyan elgondolásokkal, melyeket a legtöbben képzelgésnek tartanának, Moore misztikus hóbortja még nekem is sok volt. A New Age kótyagos, különc vonulatát képviselve azt állította, hogy „arkturuszi nagykövet", aki egy arkturuszi anyahajóról fog üzeneteket, mely valahol a Göncölszekér környékén vesztegel. Úgy tűnt, azonnal kölcsönös ellenszenv alakul ki köztünk. Miután eltöltöttünk egy éjszakát Moore kerti gumiasztalán, felébredvén hisztérikus állapotban találtam ezt a nagydarab nőt, aki egy borzasztó rémálomról panaszkodott, melyben egy fekete palakő figura lebegett az ágya felett. Ő úgy gondolta, hogy ezt a rosszindulatú alakot rajtam keresztül küldték el hozzá, és követelte, hogy azonnal távozzunk. Hangot adott gyanújának, hogy a Montauk Projekt alanya voltam, mely szerinte az Egyesült Államok hadserege által az 1970-es években levezetett gonosz pszichikus kísérlet volt, amelyben szexuálisan bántalmazott gyerekekből kisugárzó „félelemrezgéseket" használtak fel, hogy lyukakat szakítsanak más dimenziókba. Én biztosítottam, hogy semmi részem ebben a paranoiás képzelgésben, és közöltem vele, egyáltalán nem értékelem, hogy ilyen negatív dolgokat vetít ki rám. Úgy tűnt, ez tisztázta köztünk a helyzetet. A látogatásunk nem nélkülözte a szinkronicitást. Mielőtt továbbálltunk Moore káoszszigetéről, megtudtam, hogy a bácsikája Tony Shearer volt, az a költő, akinek 1971-es Lord of the Dawn (A hajnal ura) című kötete ismertette meg a modern nyugattal a közép-amerikai Kecalkoatl-próféciákat és a maja naptár ciklusait. Shearer maja prófécia és tzolkin-értelmezése többek között José Argüellest is megihlette, aki felhasználta Shearer gondolatait az 1987. augusztus 16-i „Harmonikus összetartáshoz". Némi noszogatás után nekem is sikerült megszereznem Moore-tól Martin Gasheseoma, a hopi vén, örökséghor411
dozó és látnok nevét, akivel egy ünnepségen találkozott, és aki a Harmadik mesán, Oraibi városában lakott. Miközben keresztülhajtottunk a sivatagos pusztaságon, PhD-hallgató barátom egyre idegesebb és feszültebb lett. Nem bízott a szándékaimban, úgy vélte, én rögvest valamilyen mágikus epizód bekövetkeztére számítok. Igyekeztem megnyugtatni, hogy nem ragaszkodom semmilyen végeredményhez mindaddig, míg lehetőségem nyílik beszélni a hopikkal és megnézni az egyik szertartásukat. Eltöltöttünk pár órát a Chaco-kanyon rendkívüli, szélformálta szirtvidékén, a roppant romok - kerek építmények szobák labirintusával övezve, melyek beavatási célokat szolgáltak - között bóklászva, és megbámultuk a szirtfalakba vésett képírásjeleket. Pueblo Bonito, a majd másfél hektáron elterülő legnagyobb romváros harminckét kivából 88 és nyolcszáz szobából áll, és valaha akár ezerkétszáz személynek tudott szálláshelyet adni. Stonehenge ősi csillagvizsgálójához hasonlóan a kanyonban emelt építmények is pontosan igazodnak a Nap és a Hold pályájához, valamint az együttállásokhoz. És akárcsak a maják templomvárosai, a Chacokanyon is ismeretlen okok miatt néptelenedett el - barátom feltevése szerint valamilyen nagyszabású és veszedelmes mágikus kísérlet sült el visszafelé, ugyanis a régészeti bizonyítékok azt sugallják, hogy a településeket ugyancsak sietősen hagyták el. Chaco közvetlen kapcsolatot létesít a hopik és a közép-amerikai civilizációk között, mivel tollas kígyók szobrait találták meg a kamrákban, melyeket kőtörmelék töltött meg, miután az anaszázik hirtelen eltűntek a színről. A hopi szájhagyomány szerint a nemzetségek Palatkwapiból, a Dél titokzatos Vörös Városából vándoroltak ki, mely könnyen lehetett egy tolték vagy maja központ. Egy durrdefekt feltartott minket, úgyhogy csak szombaton késő éjjel értünk Hopiföldre, és a barátom kocsijában aludtunk. Amikor másnap reggel felébredtem, barátom kijelentette, hogy neki azonnal indulnia kell haza - a jelek szerint a menyasszonya válsághelyzetbe került. Noha ez a válság számomra nem hangzott annyira sürgetőnek, ő kötötte az ebet a karóhoz, hogy rohannia kell vissza. Gyanítottam, hogy az én céljaimmal kapcsolatban támadtak kétségei - és talán a sajátjaival is: a jö88 Szertartási célokra szolgáló, általában kerek, részben vagy egészben a földbe sülylyesztett helyiség a pueblo-indiánok törzseinél; járószintjén van egy kör alakú mélyedés, a korábban említett szipapu, abban ég a tűz, s egyben az „átjáró" a másik világba — a Ford.
412
vendölésekhez fűződő személyes kapcsolata egyszerre ejtette zavarba és hozta rá a frászt, feltéve persze, hogy a Kék csillag kacsinalátomásának volt valami alapja. A sokkal nagyobb navaho-rezervátumba beágyazódó Hopiföld három sziklás mesára terjed ki, sok kilométernyi kőborította sivataggal az egyes nyelvszigetek között, melyeket egy keskeny országút kötött össze. Fogalmam sem volt, mihez kezdek majd kocsi nélkül, de úgy éreztem, hogy ha már eddig eljöttem, nincs más választásom, mint maradni. Dühöngtem a PhD-hallgatóra, amiért cserbenhagyott, de azért kivettem egy szobát a helyi szállodában és kulturális központban. A recepciónál megtudtam, hogy aznap kacsinatáncot tartanak Walpiban, az Első mesa egy városkájában. Útbaigazítottak, és én el is indultam gyalogszerrel a sivatagi hőségben. Gyaloglás közben alkalmam nyílt megcsodálni a tájat, amilyennek a tizenkétezer hopi nemzedékek óta ismeri. „A férfiaknak tíz mérföldet kellett gyalogolniuk minden nap, hogy gondozzák apró squaw-kukorica parcelláikat - írja Waters. - A nők véget nem érően vonszolták fel magukat a meredek sziklafalakon, a fejükön vizeskorsókkal." Hopiföld egy idegen bolygó vöröses felszínére emlékeztetett hatalmas ember formájú sziklatömbjeivel és a mesák kiugró szirttetőivel, melyeken a településeiket építették. A hopik hagyományosan a puszta megélhetésükért gazdálkodnak; ősi kukorica- és babfajtákat termesztenek, melyek csodával határos módon képesek megnőni ebben a kiszikkadt környezetben. A gazdálkodás számukra vallási kötelezettség. A legendáik szerint, amikor a Teremtő a világ kezdetén szétosztotta a növényeket a különböző népek között, hogy műveljék őket, a hopik kivárták a sor végét, amikorra már csak a legapróbb és legszerényebb növények maradtak meg, és háládatosan elfogadták ezeket. A hopik számára - a majákhoz hasonlóan - a kukorica szent, és a hagyományos kukoricalisztjüket használják a szertartásaikon is, áldásként feldobva a levegőbe. Egy ütött-kopott teherautó kanyarodott le elém és állt meg az út szélén, és egy barátságos hopi férfi felajánlotta, hogy elvisz Walpiba. Útközben az oktatásról és a helyi politikáról beszélt, kritizálva a törzsi tanácsot, melyet az Egyesült Államok kormánya sózott a hopik nyakába az 1960-as években. Walpiban körülbelül ötven, tollakat és élénk színekre festett maszkokat viselő kacsinatáncost láttam előjönni a kerek kivából - e hagyományos szertartási épületből, mely a tetején hagyott nyíláson át közelíthető meg -, hogy megkezdjék az egész napos szertar413
tást, a központi udvaron táncolva és ételt dobálva - dobozos üdítőktől a hagyományos süteményekig - a tömeg közé. E rítus célja - ahogyan oly sok más hopi szertartásé - az esőidézés; a víz szent a kultúrájukban, minden egyes forrás és kút becses kincs. Városlakók és látogatók gyűltek össze, hogy megnézzék őket, széksorokat alakítottak ki, és a teret körülvevő házak tetején üldögéltek. Rajtam kívül alig egy maroknyi turista volt jelen. A tánc döbbenetesen emlékeztetett azokra a tibeti szertartásokra, melyeket Katmanduban láttam a tibeti újévkor - eltűnődtem e távol eső kultúrák közötti titokzatos párhuzamokon. A szünetek alatt a helyi hopik megnyitották a házaik ajtaját, és mindenkit meginvitáltak - az idegeneket is beleértve -, hogy tartson velük egy étkezés erejéig. Elfogadtam egy hopi asszony meghívását, és levest ettem kenyérrel, a családjával és más vendégekkel a tisztaszobájukban, mely a mi mércénk szerint nagyon sivárnak tűnt. Ahogyan azt minden egyes bennszülött kultúrában megfigyeltem, ahová csak ellátogattam, a törzsi népek szinte egyáltalán nem törődnek a személyes térrel, ahogyan azt a nyugatiak felfogják. A tér számukra olyasmi, amit a közösséggel kell megosztani, nem egyénileg felcicomázni. Nagyon is könnyen lehetséges, hogy a hopik az ausztrál őslakosokhoz hasonlóan szándékoltan választottak maguknak ilyen nehéz életkörülményeket, mivel ez rákényszerítette őket, hogy beavatási gyakorlatokkal finomra hangolják a természeti erőkhöz fűződő kapcsolatukat. Rethinking Hopi Ethnography (A hopi néprajz újraértelmezése) című könyvében a Cambridge-i antropológus, Peter Whiteley majdhogynem zavart vonakodással idézi fel, hogy az idő alatt, amit a hopik között töltött az 1980-as években, több ízben is tanúja volt azon képességüknek, hogy rítusok révén befolyásolják a természeti erőket, valamint telepatikus és prekogníciós képességeiknek. Első látogatása egy kígyótáncon 1980-ban teljesen letaglózta: „Ez aztán nem elüzletiesedett egzotikus látványosság volt... tapintani, érzékelni lehetett mélységes vallási jellegét. Miután elkezdték a táncot (mely körülbelül háromnegyed óráig tart), félórán belül lágy eső kezdett hullani az égből, mely egész nap perzselően felhőtlen volt." Amikor felkereste egyik információforrását a vének között, gyakran azt vette észre, hogy az illető már azelőtt megválaszolta a tarsolyában lévő kérdéseket, mielőtt szavakba önthette volna őket: „Nem kívánom ehelyütt fetisizálni vagy misztifikálni a dolgot, de ez olyasvalami volt, amit ismételten tapasztaltam az illető és néhány
414
másik, főként idősebb hopi esetében, és amire képtelen vagyok racionális magyarázatot adni." Whiteley könyvéből azt is megtudtam, hogy a hopi életformát a közeli eltűnés fenyegeti. Az 1960-as években a Peabody Széntársaság megkapta a koncessziót, hogy szenet bányásszon a földjükön. Odaítélték nekik továbbá a jogot a Black Mesa alatti víztartó réteg vízkészletének felhasználására, hogy a szenet iszapolva szállítsák egy csővezetéken, melyet az Enron Vállalat épített. Ez a művelet 4,9 milliárd liter tiszta ivóvizet von ki évente a hopikat éltető víztartó rétegből. A szén szállításának természetesen más módjai is vannak, ám ez a legolcsóbb a Peabody számára, és a társaság szünet nélkül küzdve mindeddig eredményesen odázta el az eljárásmódja megváltoztatására tett kísérleteket. Az 1980-as években felfedezték, hogy az ügyvéd, aki az eredeti ügyletben a hopik részéről tárgyalt, egyidejűleg a Peabody Társaság bérlistáján is rajta volt - és a hopik egy apró töredékét kapják a koncesszióból nekik járó jövedelemnek, miközben kicsúszott a kezükből az ellenőrzés a saját soruk felett. Az Egyesült Államok kormányának geológiai felmérései szerint 2011-re a víztartó réteg majdnem teljesen ki fog merülni - a hopik már ma azt veszik észre, hogy a helyi források, melyektől függenek, kiszáradóban vannak. Napnyugtakor elindultam felkutatni Martin Gasheseomát, a Harmadik mesa felé kutyagolva a keskeny országút mentén, míg egy kocsi fel nem vett. Némi keresgélés után meg is találtam a hopi vén házát, ám ő nem volt otthon - egy unokaöccse elmondta, hogy egy másik kacsinaszertartásra ment, melyre azonban nem engednek be kívülállókat. Már leszállt az éj, amikor visszaindultam a szállodához azzal a szomorú tudattal, hogy másnap el kell mennem anélkül, hogy találkoztam volna a vénnel - el kell csípnem az egyetlen elérhető buszt, mely kivisz a phoenixi reptérre. Ekkor már kevés kocsi járt, és azok sem álltak meg, hogy felvegyenek. Az országút köves szirtfalak körül kanyargott, szinte útpadka sem volt, melyen megvárhattam volna, míg a száguldó kocsik elhúznak mellettem. Körülbelül huszonnégy kilométert kellett megtennem, hogy elérjem a szállodát, és tisztában voltam vele, hogy alkalmasint egész éjjel kutyagolni fogok. Miközben a sivatagi úton vándoroltam, rájöttem, hogy már nem törődöm vele, kapok-e közvetlen adást a hopi próféciákról. Vajmi kevéssé kívántam betolakodni hagyományos tudásukba, ahogyan oly sokan tették előttem. Úgy éreztem, én már kialakítottam a saját felfogásomat 415
a próféciák természetét illetően. Megértettem, hogy a hopik és a maják ezoterikus jövendölései a lehetőségek egy skáláját mutatják meg, és rajtunk áll, hogy meghatározzuk a végkimenetelt saját magunk és a világ számára. A kataklizmák, a sarkok elmozdulásai és a „föld változásai", melyek annyira megrémítik a Graham Hancockhoz hasonló írókat - aki az Istenek kézjegyeiben arra a következtetésre jutott, hogy csupán a hopi és maja próféciák maradtak fenn abból a tudásból, mellyel egy fejlett civilizáció előre látott egy szó szerint értendő világvégét - a saját félelmeink és korlátaink negatív kivetülései, és passzív látomások. Hancock, ahogyan sokan mások, képtelen egyszerre belső és külső eseményként, a pszichés átalakulás folyamataként elképzelni az Apokalipszist - a hopik negyedik világának végét - mely visszaállítja a valósághoz fűződő közvetlen és szent kapcsolatunkat. A középosztálybeli New Age-kultúrában és az Égő Emberhez hasonló „neoalternatív" fesztiválokon szüntelenül folyik a szócséplés az amerikai indián hagyományokról. Alkalmasint több millió fehér ember akaszt álomcsapdát az ágya fölé, és tesz kacsinababákat a polcra. Ám a bennszülött kultúrák és a spiritualitás iránti érzelgős érdeklődésünk ellenére vajmi keveset, sőt, szinte semmit nem teszünk azért - mi, akik előszeretettel viseltetünk a jóga, a nyerskoszt és az izzasztókunyhó iránt, és gyakorta különlegesen „tudatos" vagy „spirituális" lényeknek tekintjük magunkat -, hogy megjavítsuk a kapcsolatunkat e kontinens amerikai őslakóival. Az őslakos népeket áttelepítettük mérgező hulladéklerakó-helyek szomszédságába, száműztük a legkevésbé termékeny földekre, s szemrebbenés nélkül megmérgeztük a halakat a folyóikban, és megfosztottuk őket az erőforrásaiktól. Továbbra is lenézően kezeljük őket, és keresztülnézünk rajtuk. Most, amikor az éghajlatváltozások felgyorsulnak, világunk erőforrásai pedig kimerülőben vannak, kénytelenek vagyunk elismerni, hogy a jelenlegi rendszerünk még rövidtávon is fenntarthatatlan. A hopik helyzete a világméretű válság kicsinyített másával szolgál - kegyetlenül ironikus helyzet ez, ha figyelembe vesszük a kultúrájuk lényegi értelmét. Ahogyan Whiteley megjegyzi: „A »hopi környezetelvűség« kifejezés gyakorlatilag felesleges szóismétlés. Mind a világi, mind a vallásos hopi kultúra és gondolkodás oly nagy része forog a természeti erők egyensúlyának és harmóniájának fenntartása körül, hogy a környezetelvű etikai normák sok szempontból szerves részét képezik a »hopi« szó jelentésének." A bennszülött próféciák önmagukban véve sokkal inkább a ter416
mészeti ciklusokra való mélységes ráhangolódásból fakadnak, semmint bármiféle „spirituális" vagy anyagtalan forrásból. Victor Masayesva, a hopi filmrendező és a Black Mesa Alapítvány ügyvezető igazgatója szerint „a vízzel kapcsolatos etikai normáink tették lehetővé számunkra, hogy fennmaradjunk és gyarapodjunk a Föld bolygó egyik legszárazabb területén. A véneink tudása és tanításai tartanak életben minket. Ezeket a vízhez kapcsolódó etikai normákat, melyeket az őseink hagytak ránk, szíves örömest megosztjuk mindenkivel, akit az elkövetkező évtizedek során vízhiány - sőt, egyes tanulmányok szerint a vízért folytatott háborúság - fenyeget. Amikor a víz eltűnik a Black Mesából, vele eltűnnek azok a hagyományos kultúrák is, melyek oly sokat taníthattak volna a világnak arról, hogyan boldogulhat eredményesen kevesebbel". A hopi próféciák Pahana, a vén fehér fivér visszatéréséről beszélnek egy valódi ismeretcsere és őszinte eggyé válás keretében, amikor a negyedik világ véget ér. Egy ilyen ismeretátadás kizárólag akkor mehet végbe, ha az atyáskodás és lekezelés legenyhébb árnyalata sem szennyezi. Miközben gyalogoltam, felmerült bennem a gondolat, hogy nekünk ugyanannyi tanulnivalónk van a hopikhoz hasonló törzsi népektől - a fenntarthatóságról, a beavatási rítusokról, és a hierarchia helyett a bizalmon és telepátián alapuló társadalmi szervezetről -, mint amennyit ők tanulhatnának tőlünk, ha felhagynánk az igyekezettel, hogy rájuk erőszakoljuk a világképünket. Órák múltán egy kósza autó hajtott el mellettem, és meg is állt, hogy felvegyen. A kocsiban egy egész hopi család ült, több gyerek és egy házaspár, akik vígan nevettek, míg bekászálódtam. Megkérdeztem tőlük, mit csinálnak idekint ilyen késő éjjel, mire azt felelték, hogy „csak nézelődünk", és kuncogtak. Úgy tűnt, falrengetően mulatságosnak találják, hogy én ezen az úton kóricáltam. Elmeséltem nekik, hogyan kötöttem ki itt. Az apa így szólt: - Ha helyesek a szándékai, minden lehetséges. Ez a hopi bölcsesség egy alaptétele. Korábban Phoenixben a PhDhallgató összeismertetett a tanárával, Mark Emeryvel, aki törzsi vezető és a hopi nyelv professzora. Emery mondta nekem, hogy a hopik szerint „az az ember a legerősebb, akinek tökéletes szíve van", és még egy gyerek is nagy dolgokra képes, ha ráeszmél magában erre az erőre. Miközben másnap reggel sajgó lábamat pihentettem a reggelinél, véletlenül meghallottam, amint egy nő azt mondja, hogy ő aznap a phoenixi reptérre készül kocsival. Bemutatkoztam, a nő pedig hajlandó volt 417
magával vinni. Mivel volt még némi agyoncsapnivaló időnk, felvetettem, hogy keressük meg Gasheseomát, amibe ő lelkesen beleegyezett. Elhajtottunk Gasheseoma házához, ahol egy másik rokon elmondta, hogy a vén már kinn dolgozik a földjén, és szövevényes útbaigazítást adott, hogyan találhatunk rá. Végighajtottunk a kanyonon, el több kiemelkedő sziklaszirt mellett, a csontszáraz sivatagi tájon keresztül, míg végül a távolban megpillantottuk a szíjas öregembert, amint a földjét kapálja a perzselő napsütésben. Jelképes alaknak tűnt, amint ott állt magányosan a szikkadt vidéken, az apró kukorica- és babpalánták kiaszott sorai között. Odakiáltottam neki, és megkérdeztem, hogy volna-e kedve beszélgetni velünk. Az öreg letette a kapáját, és odajött üdvözölni minket barátságos, fesztelen modorban és a legcsekélyebb meglepetés nélkül. Leültünk együtt kis kuckójában, és én az előttünk álló időkről kérdeztem az öreget. - Úgy megy most minden, mint egy filmben - mondta. - Hamarosan eljön a megtisztulás ideje. De ez az egész megtörtént már korábban is. Hite szerint az Egyesült Államok kormánya máris építi a „masinákat" a hatalmas néptömegek kiirtására, melyeket akkor fognak bevetni, amikor az erőforrások elapadnak. Ezeket a masinákat Délen építik, és szintén részei lesznek a „megtisztulásnak". Az öreg hangja sztoikus és ünnepélyes volt, mégis megdöbbentően tárgyilagos. Megkérdeztem tőle, hogy bánik az Egyesült Államok a hopikkal. - Mindent törvényellenesen csinálnak - felelte. - Mi nem akartunk Törzsi Tanácsot. A többség ellene szavazott, mégis ránk kényszerítették. Mi nem akartuk az országutat sem. - És akkor mit kellene csinálni vele? - kérdeztem. - Szétrombolni - felelte ő az út felé intve. Gasheseoma számára nyilvánvaló volt a különbség „jótett" és „gonosztett" között. Egy szikrányi kétsége nem volt afelől sem, mit kellene tenni a megátalkodott „gonosztevőkkel", például a Peabody Társaság felsővezetőivel. - Le kell vágni a fejüket! - mondta. Amint búcsút vettünk tőle, visszatért a földjére - apró, megszelídíthetetlen jelenlét a roppant sivatagban, a széles, perzselő ég alatt. Felidéztem Maasaw csúfondáros nevetését és különc jelenlétét az álmaimban. Éreztem a lélek mély megosztottságát, mely még mindig orvoslásra vár, a sebet, mely csak akkor gyógyulhat be, ha a kultúránk valódi kapcsolatba forr e kontinens őslakos népeivel, ha többé nem ütjük az 418
orrunkat a titkaikba és nem majmoljuk a módszereiket, hanem azzal vezekeljük le hatalmaskodásunk és elutasításunk bűnét, hogy szolidárisan együttműködünk velük. Jóllehet nem tudjuk, hogyan értelmezték a klasszikus maja korszakban a hosszú számítás prófétikus tetőpontját, Carl Johann Calleman a maja naptár alapján kidolgozott egy aprólékos pontosságú fraktális időmodellt, amiben az emberi tudat kilenc „alvilágon" keresztül bontakozik ki, melyek mindegyike hússzorta gyorsabb a lineáris időben, mint az előző. Minden alvilág a fény és a sötétség energiaáramlat-váltakozásainak tizenhárom szakaszból álló folyamatán - vagyis a teremtés hét „nappalán" és hat „éjszakáján" - megy keresztül, melyek a feleszmélés egy új szintjében tetőznek. Calleman modellje szerint valamikor a 2008. év táján - mely a jelenlegi alvilág „ötödik éjszakája", amit Teszkatlipoka, az éj és a fekete mágia jaguáristenének energiái uralnak - napjaink társadalmi-gazdasági rendszere drasztikusan és visszavonhatatlanul összeomlik. Ennek az összeomlásnak az elsődleges kiváltó oka egy közelgő energiaválság lenne. Az Egyesült Államok energetikai minisztériuma egy nemrégiben kibocsátott jelentésében megállapítja: „A korábbi energiaátmenetek (a fáról a szénre és a szénről az olajra) fokozatosak és fejlődési jellegűek voltak; az olajcsúcs elérése hirtelen és forradalmi jellegű lesz." A New York Times Magazine egy 2005-ben napvilágot látott színes riportja szerint: „A kínálat tényleges hiányának következményei beláthatatlanok lesznek." És ahogyan Peter Maass 89 bejelentette: „Amikor bekövetkezik a válság - egy, két vagy akár tíz év múlva -, annál fájdalmasabb lesz, mivel vajmi keveset, vagy semmit sem teszünk, hogy felkészüljünk rá." Egy ilyen válság következményeit hatványozottan felerősíthetik a gyorsuló éghajlatváltozás mellékhatásai, az erőforrások kimerülése, a katonai konfliktusok, valamint a csökkenő élelmiszer-termelés. Egy jelentés szerint, melyet 2004-ben adtak közre a Pentagon prognosztikusai, ha az éghajlatváltozás fokozódik, „2020-ra európai nagyvárosokat borítanak el az emelkedő tengerek, miközben Nagy-Britannia éghajlata »szibériaira« fordul. Nukleáris konfliktusok, irdatlan aszályok, éhínség és kiterjedt zavargások fognak kitörni világszerte". Az elemzők az aláb89 Tekintélyes amerikai publicista, író, rendszeresen publikál a New York Timesban - a
Szerk.
419
bi végkövetkeztetésre jutnak: „A széthullás és a viszály szerves velejárói lesznek az életnek. Ismét a háborúskodás fogja meghatározni az emberi létet." Figyelmen kívül hagyva a lehetőséget, hogy egy ilyesfajta válság az emberi élet és társadalom együttérzésen alapuló újraértelmezéséhez is vezethet, a Pentagon jelentése alkalmasint azt mutatja meg, hogy milyen típusú eshetőségekre készülnek fel jelenleg katonai körökben. Bármit jövendöljön is a Pentagon, az ökológiai visszacsatolási hurkok jelenleg a korábbi előrejelzéseket meghaladó ütemben gyorsítják az éghajlatváltozás folyamatát. Az egyesült királyságbeli Oxfordi Egyetem és az oroszországi Tomszki Állami Egyetem kutatói nemrégiben fedezték fel, hogy Nyugat-Szibériában olvadásnak indult egy óriási fagyott tőzegmocsár, mely „akkora, mint Franciaország és Németország együttvéve", és potenciálisan „több milliárd tonna metánt bocsáthat ki a légkörbe, mely gáz hússzorta hatékonyabban idézi elő az üvegházhatást, mint a szén-dioxid". Amint a Guardian beszámolt róla, ez az újonnan felfedezett jelenség 10-25 százalékkal fokozhatja a globális felmelegedést", felgyorsítva a jelenlegi előrejelzéseket. Az északi sarkköri övezet jegének egyre gyorsuló felolvadása az adatok hasonló átértékelésére kényszerít minket. Az Amerikai Geofizikai Egyesület egy friss tanulmánya szerint: „Az Északi-sarkvidék felmelegedése serkenti a növényzet növekedését, és befolyással lehet az ottani kényes egyensúlyra, többfokos járulékos éghajlati felmelegedést okozva az elkövetkező néhány évtizedben." Én azzal a feltevéssel álltam elő, hogy ez a fokozódó világválság egy pszichospirituális folyamat anyagi megnyilvánulása, mely kikényszeríti átmenetünket a tudatosság egy új és elmélyültebb állapotába. Ha Calleman hipotézise helytálló, az idő eme összesűrűsödése az elmúlt történelmi korszakok egyes aspektusainak nagysebességű visszajátszását fogja jelenteni - visszhangot vet a francia forradalom, felemelkedik és elbukik a harmadik birodalom stb. -, mielőtt a tudat eljut a spirál következő kanyarulatáig. Ezen átmenet részeként újra magunkba fogjuk olvasztani a bennszülött és a mitikus világképet, felismerjük a spirituális fejlődés alapvető jelentőségét, s közben megértjük, hogy ez a fejlődés közvetlenül a valóság anyagi és fizikai vonatkozásaihoz fűződő kapcsolatunkon alapul. Fajunk magasabb szintű tudatának és lelkiismeretének kimunkálása egy aprólékos folyamat lesz, melynek során darabról darabra újra összerakjuk világunk széttördelt és kusza cserepeit. A gyökeres átalakulások korszakainak mindig vannak mitologikus és archetípusos vetületei - és mi valószínűleg közelebb állunk egy ilyen 420
időszakhoz, mint a legtöbbünk képzelné. A francia forradalom előtt, az ancien régime idején a felvilágosodás filozófusainak, pamfletíróinak, és kávéházi értelmiségének aligha fordult meg a fejében, hogy egy új társadalmi rend élgárdája válhat belőlük. Végtére is 1989 előtt ugyan hány elemző jósolta meg a berlini fal váratlan és elképesztően békés ledöntését? Elképzelhető vajon, hogy a Wall Street is ugyanilyen hirtelen fog összeomlani? Miközben milliók kötik a jövőjüket és az ambícióikat az értékpapírpiacokhoz, a rendszer minden kézzelfogható erőforrástól elszakadt, és kizárólag a tömegek belé vetett hite tartja fenn. Ha ez a hit megdőlne, a rendszerünk szabadesésbe kezdene. Jóllehet viharos átmenettel járna, egy gazdasági összeomlás egyszerre lehetne élénkítő és megvilágosító erejű, a prioritásaink és értékeink nagyarányú átalakulásához, és a vezető rétegek ezzel együtt járó megváltozásához vezetve. Most pedig, ebben a közbenső időszakban megvan a lehetőségünk az alternatív fenntartó rendszerek - lokalizált bioélelmiszer-termelés, alternatív energiaforrások, konfliktusmegoldó projektek, kiegészítő fizetőeszközök és így tovább - kifejlesztésére, melyek egyre nagyobb arányban alkalmazhatók, ahogyan a régi struktúrák fokozatosan összeroskadnak. A szövetségi kormánynak a New Orleans-i árvízre adott reakciója szolgáljon intő jelül, hogy azok a fenntartó struktúrák, melyekre eddig támaszkodtunk, veszedelmesen rothadtak, és többé nem megbízhatóak. Egy nagyobb válság beálltakor a bizalom és az önállóság alapjára épülő helyi közösségek kifejezett előnyben találhatják magukat. A hopi prófécia szerint a negyedik világ végén vissza fog térni a vén fehér fivér, Pahana, a szívek és ismeretek őszinte kicserélése végett. Ha teljességgel elvetjük leereszkedő szemléletünket, rengeteget tanulhatunk a hopiktól és más hagyományos kultúráktól. Ahogyan a filozófus Alan Watts megjegyezte, a modern civilizáció materializmusa paradox módon „az anyagiság gyűlöletén" alapul, azon a céltudatos vágyon, hogy a technológia révén minden természetes határt eltöröljünk, egy absztrakt rácsozattal lefedve a természetet. A törzsi népek spiritualitása a Földhöz fűződő mély és józan kapcsolatban gyökerezik, mely bizonyos növények, földrajzi jellegzetességek és helyi sajátosságok iránt tanúsított gondos figyelemben és tiszteletben nyilvánul meg. Ha úgy döntünk, mi is visszanyerhetjük a fizikai világ iránti áhítatos tiszteletünket, integrálva a természetet és a szellemet. Az antropológus Peter Whiteley több éves helyszíni kutatómunkája alapján megjegyezte, hogy a hopi szertartások a jelek szerint olykor 421
közvetlenül befolyásolják a természeti erőket. Ha így áll a dolog, ez azt jelenti, hogy a fókuszált pszichés energia felhasználható az éghajlati viszonyok megváltoztatására - ami kritikus fontosságú felvetés lehet a gyorsuló éghajlatváltozás korában. Ha ismereteket szerzünk az elme és a világ kölcsönös kapcsolatáról, ahogyan azt a hopik és más ősi bennszülött kultúrák felfogják, képessé válhatunk rá, hogy kollektív pszichés energiánkat a bolygószintű átalakulásra és gyógyulásra összpontosítsuk. Ugyanakkor a hopik - és más peremvidékeken élő népek - megélhetési mezőgazdaságáról, mely révén képesek a szélsőséges éghajlati viszonyok közt megtermelt élelemmel fenntartani magukat, könnyen bebizonyosodhat, hogy a puszta tudományos érdekességen messze túlmutató jelentőséggel bír a saját rövidtávú túlélésünk szempontjából. Ha a nemzetállamoktól továbblépünk a nooszférikus államig, alkalmasint azon vesszük majd észre magunkat, hogy azt a fajta hierarchia nélküli társadalmi berendezkedést fedezzük fel - egy bizalmon és telepátián alapuló „szünarkhiát" - melyet a hopik és más bennszülött csoportok évezredek óta használnak. Ha a jelenlegi káoszból képes lesz önszervezés útján kiemelkedni egy globális civilizáció, akkor az az együttműködésen, nem „a győztes mindent visz" típusú versenyen, az elégséges jóléten, nem a tobzódáson, és a közösségi szolidaritáson, nem pedig az egyénieskedő elitizmuson fog alapulni, újra megerősítve a földi élet egészének szent természetét. Akik egy ilyen világra vágynak, azok munkálkodni fognak a megteremtésén. Ahogyan egy másik hopi mondás tartja: „Mi vagyunk azok, akikre mindig is vártunk."
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Köszönetem: Allan Brownnak, Michael Brownsteinnek, Michael Glickmannek, Graham Hancocknak, Laura Hoffmann-nak, Mitch Horowitznak, Gerald Howardnak, Joyce Johnsonnak, Ken Jordannek, John Martineaunak, Neil Martinsonnak, Eric Simonoffnak, Elizabeth Thompsonnak, a DrinkMe Cafe személyzetének és a www.breakingopenthehead.com vitafórum közösségének.
BIBLIOGRÁFIA
Alverga, Alexis Polari de: Forest of Visions. Park Street Press, 1999. Argüelles, José: The Call of Pakal Votan. Altea, 1996. Earth Ascending. Shambhala, 1984. The Mayan Factor. Bear & Company, 1987. Time 8 the Technosphere. Bear & Company, 2002. Ashe, Geoffrey: King Arthur's Avalon. Fontana, 1957. Ayres, Ed: God's Last Offer. Four Walls, Eight Windows, 1999. (magyarul: Isten utolsó ajánlata. Egyezkedés egy fenntartható jövőért. Ford. Horgas Judit. In.: Liget. [15]. 2002.1. pp. 71-96.) Baudrillard, Jean: The Spirit of Terrorism. Verso, 2002. Benjamin, Walter: Illuminations. Harcourt, Brace & World, 1968. (magyarul: A második császárság Párizsa Baudelaire-nél. [ford. Bence György] In: Angelus Novus. pp. 819-931. Magyar Helikon, 1980.) Bennett, John G.: The Masters of Wisdom. Bennett Books, 1995. Gurdjieff Making a New World. Harper & Row, 1973. Blake William: The Collected Poems. Penguin Books, 1977. (magyarul: William Blake versei. Európa, 1977.) Brennan, Martin: The Hidden Maya. Bear & Company, 1998. Brownstein, Michael: World on Fire. Open City Books, 2002.
424
Calleman, Carl Johan: The Mayan Calendar and the Transformation of Consciousness. Bear 8z Company, 2004. Capra, Fritjof: The Tao of Physics. Shambhala Publications, 1976. (magyarul: A fizika taója. A modern fizika és a keleti miszticizmus közötti párhuzam feltárása. Tericum Kiadó, 1990.) Castaneda, Carlos: The Art of Dreaming. Harper Perennial, 1994. (magyarul: Az álmodás művészete. Püski Kiadó, 2003.) Clarke, Arthur C.: Childhood's End. Sidgwick & Jackman Ltd., 1954. (magyarul: A gyermekkor vége. Móra Ferenc Könyvkiadó, 1990.) Cleary, Thomas: The Taoist I Ching. Shambhala, 1986. Coe, Michael D.: The Maya. Thames & Hudson, 1999. Cohn, Norman: The Pursuit of the Millennium. Paladin Books, 1970. Crowley, Aleister: The Book of the Law. Weiser Books, 1976. (magyarul: A törvény könyve. Hermit Kiadó, 2001.) Magick in Theory and Practice. Castle Books, 1991. Davis, Beth, szerk.: Ciphers in the Crops. Gateway Books, 1992. Denzler, Brenda: The Lure of the Edge. University of California, 2001. Diamond, Jared: Guns, Germs, and Steel. Norton, 1997. (magyarul: Háborúk, járványok, technikák. Typotex Kiadó, 2000.) Collapse. Viking Penguin, 2004. (magyarul: Összeomlás Tanulságok a társadalmak továbbéléséhez. Typotex Kiadó, 2007.) Díaz, Frank: The Gospel of the Toltecs. Bear & Company, 2002. Doniger O'Flaherty, Wendy, ford.: The Rig Veda. Penguin, 1981. (magyarul: Rig Véda. Farkas Lőrinc Imre Kiadó, 2000.) Duffeyes, Kenneth S.: Hubbert's Peak. Princeton University Press, 2001. Easton, Stewart C.: Rudolf Steiner: Herald of a New Epoch. Anthroposophic Press, 1980. Edinger, Edward F.: Archetype of the Apocalypse. Open Court, 1999. The Bible and the Psyche. Inner City Books, 1986. Transformation of the God-Image. Inner City Books, 1992. Eliade, Mircea: The Myth of the Eternal Return. Princeton University Press, 1954. (magyarul: Az örök visszatérés mítosza. Európa, 1993.) Eliot, T. S.: Selected Poems. Harcourt Brace Jovanovich, 1934. (magyarul: Versek, Drámák, Macskák könyve. Európa, 1986.) -
-
425
Estés, Clarissa Pinkola: Women Who Run with the Wolves. Ballantine, 1992. (magyarul: Farkasokkal futó asszonyok I—II. Édesvíz Kiadó, 1996.) Evola, Julius: The Doctrine of Awakening. Inner Traditions, 1996. (magyarul: In: Őshagyomány III. [részlet]) Eros and the Mysteries of Love. Inner Traditions, 1983. The Hermetic Tradition. Inner Traditions, 1995. Revolt Against the Modern World. Inner Traditions, 1995. (magyarul: Lázadás a modern világ ellen. Kötet Kiadó, 1987.) The Yoga of Power. Inner Traditions, 1992. Evola, Julius, és az UR Group: Introduction to Magic. Inner Traditions, 2001. Florescano, Enrique: The Myth of Kecalkoatl. Johns Hopkins University, 1999. Fortune, Dion: The Cosmic Doctrine. Samuel Weiser, 2000. Glastonbury, Avalon of the Heart. Samuel Weiser, 2000. The Mystical Qabalah. Williams & Northgate, 1935. Frazer, J. T.: Time: The Familiar Stranger. Tempus Books, 1987. Freidel, David, Linda Schele és Joy Parker: Maya Cosmos. HarperCollins, 1993. Fuller, Buckminster: Critical Path. St. Martin's Press, 1982. Gebser, Jean: The Ever-Present Origin. Ohio University Press, 1985. Geertz, Armin: The Invention of Prophecy. University of California, 1994. Gelbspan, Ross: The Heat Is On. Addison Wesley, 1997. Ginsberg, Allen: Howl and Other Poems. City Lights Publishers, 1956. (magyarul: Kaddis, Üvöltés. Noran Kiadó, 2000.) Godwin, Jocelyn, ford.: The Chemical Wedding of Christian Rosenkreutz. Magnum Opus, 1991. Goldner, Jay: Messages from Space. Michael Wiese Productions, 2002. Goswami, Amit: Physics of the Soul. Hampton Roads, 2001. The Self-Aware Universe. Jeremy P. Tarcher/Putnam, 1995. Grosso, Michael: The Millennium Myth. Quest Books, 1995.
426
Guénon, René: The Great Triad. Sophia Perennis, 2004. (magyarul: A nagy Triád. Arcticus Kiadó, 2007.) The Reign of Quantity & the Sign of the Times. Sophia Perennis, 2004. Hancock, Graham: Fingerprints of the Gods. Random House, 1995. (magyarul: Istenek kézjegyei. Alexandra Kiadó, 1997.) Harpur, Patrick: Daimonic Reality. Pine Winds Press, 2003. Hartmann, Thomas: The Last Hours of Ancient Sunlight. Harmony Books, 1999. Haselhoff, Eltjo H.: The Deepening Complexity of Crop Circles. Frog Ltd., 2001. Hawkins, Gerald S.: Stonehenge Decoded. Doubleday & Company, 1965. Heath, Robin: Sun, Moon & Stonehenge. Bluestone Press, 1998. Heidegger, Martin: Basic Writings. Harper & Row, 1977. (a könyvben idézett részletek forrása magyarul: A műalkotás eredete. Európa, 1986.) Poetry, Language & Thought. Harper & Row, 1971. alhat Is Called Thinking? Harper & Row, 1968. (magyarul: Mit jelent gondolkodni? In: Szöveg és interpretáció. Cserépfalvi, 1989.) Heinberg, Richard: Power Down. New Society Publishers, 2004. Hesemann, Michael: The Cosmic Connection. Gateway Books, 1996. Hobson, J. Allan: The Dream Drugstore. MIT Press, 2002. Hopkins, Budd: Missing Time. Ballantine Books, 1988. (magyarul: Elveszett idő. Édesvíz Kiadó, 1991.) Hubbard, Barbara Marx: Conscious Evolution. New World Library, 1982. Ivakhiv, Adrian J.: Claiming Sacred Ground. Indiana University Press, 2001. Jacobs, David M.: The Threat. Simon & Schuster, 1998. Jaynes, Julian: The Origin of Consciousness in the Breakdown of the Bicameral Mind. Houghton Mifflin, 1976. Jenkins, John Major: Galactic Alignment. Bear & Company, 2002. Maya Cosmogenesis 2012. Bear & Company, 1998. Jenkins, John Major, és Martin Matz: Pyramid of Fire. Bear & Company, 2004.
427
Johnson, Robert A.: The Fisher King and the Handless Maiden. HarperCollins, 1993. Jung, Carl: The Archetypes and the Collective Unconsious. Princeton University Press, 1959. Memories, Dreams, Reflections. Pantheon Books, 1963. (magyarul: Emlékek, álmok, gondolatok. - Feljegyezte Aniela Jaffé, ford. Kovács Vera, Európa Könyvkiadó, 1987.) The Portable Jung. Viking Press, 1971. Psychology and Alchemy. Princeton University Press, 1953. Jyoti: An Angel Called My Name. DharmaGaia Publishing, 1998. Kafka, Franz: The Penal Colony. Schocken, 1961. (magyarul: A fegyencgyarmaton. Magyar Elektronikus Könyvtár.) The Trial. Schocken, 1968. (magyarul: A per. Európa zsebkönyvek, Európa Kiadó, 1986.) Kipnis, Laura: Against Love. Pantheon Books, 2003. Knight, Gareth: A Practical Guide to Qabalistic Symbolism. Weiser Books, 2001. Kühlewind, Georg: Becoming Aware of the Logos. Lindisfarne, 2003. LaCarriére, Jacques: The Gnostics. City Lights Books, 1989. Lachman, Gary: A Secret History of Consciousness. Lindisfarne, 2003. Lao Tzu: Tao Te Ching, The Definitive Edition. Tarcher/Penguin, 2001. (magyarul: Lao-ce: Tao te king. Tericum, 1994.) Lawlor, Robert: Sacred Geometry. Thames & Hudson, 1982. Voices of the First Day. Inner Traditions, 1991. Loftin, John D.: Religion and Hopi Life. Indiana University Press, 1991. Marcuse, Herbert: One-Dimensional Man. Beacon Press, 1964. (magyarul: Az egydimenziós ember. Kossuth Kiadó, 1990.) Martineau, John: A Little Book of Coincidence. Wooden Books, 2001. McKenna, Dennis és Terence McKenna: The Invisible Landscape. Seabury, 1975. McKenna, Terence: The Archaic Revival. HarperCollins, 1991. True Hallucinations. HarperCollins, 1994. Men, Humbatz: Secrets of Mayan Science/Religion. Bear & Company, 1990. 428
Michell, John: The Dimensions of Paradise. Adventures Unlimited Press, 2001. New Light on the Ancient Mystery of Glastonbury. Gothic Image, 1999. The New View Over Atlantis. Thames & Hudson, 1983. (magyarul: Atlantisz öröksége. Édesvíz Kiadó, 1992.) Moore, Judith és Barbara Lamb: Crop Circles Revealed. Light Technology, 2001. Narby, Jeremy: The Cosmic Serpent. Tarcher/Putnam, 1998. Neihardt, John G.: Black Elk Speaks. William Morrow & Company, 1932. Nietzsche, Friedrich: Beyond Good & Evil. Random House, 1966. (magyarul: Túl jón és rosszon. IKON Kiadó, 1995.) Ecce Homo. Viking Penguin, 1979. (magyarul: Ecce Homo. Göncöl Kiadó, 1992.) Ön the Genealogy of Morality. Cambridge University Press, 1994. (magyarul: A morál genealógiájához. Comitatus Könyv- és Lapkiadó, 1998.) Nisargadatta Maharaj, Sri: I Am That. Acorn Press, 1990. Norbu, Chogyal Namkai: Dzogchen, The Self-Perfected State. Snow Lion, 1996. Noyes, Ralph, szerk.: The Crop Circle Enigma. Gateway Books, 1990. Ouspensky, P. D.: In Search of the Miraculous. Harcourt Brace & Company, 1949. (magyarul: Egy ismeretlen tanítás töredéke. Püski Kiadó, 1995.) The Psychology of Man's Possible Evolution. Alfred A. Knopf, 1954. (magyarul: Az ember lehetséges fejlődésének pszichológiája. Lunarimpex Kiadó, 2003.) Pagels, Elaine: Beyond Belief. Vintage Books, 2001. Patton, Phil: Dreamland. Villard Books, 1998. Paz, Octavio: The Labyrinth of Solitude. Grove Press, 1985. Peat, F. David: Synchronicity. Bantam Books, 1987. Pringle, Lucy: Crop Circles. HarperCollins, 1999. Pritchard, Evan T.: Native New Yorkers. Council Oak Books, 2002. 429
Radin, Dean: The Conscious Universe. HarperCollins, 1997. Rilke, Rainer Maria: The Selected Poetry of Rainer Maria Rilke. Random House, 1982. (az idézett részletek magyarul: Duinói elégiák. Helikon Kiadó, 1988.) Sonnets to Orpheus. University of California Press, 1960. (magyarul: http://mek.oszk.hu/00400/00473/) Robinson, James M., szerk.: The Nag Hammady Library. HarperCollins, 1990. Roney-Dougal, Serena: Where Science and Magic Meet. Vega, 2002. Roy Arundhati: Power Politics. South End Press, 2001. Russell, Peter: Waking Up in Time. Origin Press, 1992. Schnabel, Jim: Round in Circles. Prometheus Books, 1994. Scholem, Gershom: On the Kabbalah and Its Symbols. Schocken Books, 1965. (magyarul: A kabbala szimbolikája. Hermit Könyvkiadó, 1960.) On the Mystical Shape of the Godhead. Schocken Books, 1965. Schreck, Nikolas és Zeena Schreck: Demons of the Flesh. Creationbooks, 2002. Shearer, Tony: Lord of the Dawn. Naturegraph, 1971. Sheldrake, Rupert: The Presence of the Past. Times Books, 1988. Shenton, Rita: Christopher Pinchbeck and His Family. Brant Wright Associates, 1976. Silva, Freddy: Secrets in the Fields. Hampton Roads, 2002. Smolin, Lee: The Life of the Cosmos. Oxford University Press, 1997. Steiner, Rudolf: The Apocalypse of St. John. Anthroposophic Press, 1958. (magyarul: János Apokalipszise. Genius Kiadó, 2006.) Autobiography. Anthroposophic Press, 1999. (magyarul: Életutam. Genius Kiadó, 1994.) How to Know Higher Worlds. Anthroposophic Press, 1994. (magyarul: Hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez? Biczó István, 1995.) Karmic Relationships (I-VI. köt.). Rudolf Steiner Press, 1970. An Outline of Esoteric Science. Anthroposophic press, 1997. (magyarul: Az ezotéria alapjai. Hermit Könyvkiadó, 2003.) The Philosophy of Freedom. Rudolf Steiner Press, 1964. (magyarul: A szabadság filozófiája. Édesvíz Kiadó, 1990.) 430
Self-Transformation. Rudolf Steiner Press, 1980.
Stevenson, Ian: Reincarnation and Biology. Praeger Publishers, 1997. Strassman, Richard: DM'T• The Spirit Molecule. Park Street Press, 2001. Strieber, Whitley: Communion. Avon Books, 1987. (magyarul: Eggyéválás. Édesvíz Kiadó, 1990.) Talbot, Michael: The Holographic Universe. HarperCollins, 1991. Mysticism and the New Physics. Bantam Books, 1981. Tedlock, Dennis: Breath on the Mirror. HarperCollins, 1993. Teilhard de Chardin, Pierre: The Appearance of Man. Harper & Row, 1965. The Phenomenon of Man. Harper & Brothers, 1959. (magyarul: Az emberi jelenség, ford.: Bittei Lajos és Rónay György, Gondolat Könyvkiadó, 1973.) Temple, Robert: The Sinus Mystery. Random House, 1998. Thomas, Andy: Swirled Harvest. Vital Signs Publishing, 2003. Thompson, William Irwin: At the Edge of History and Passages About Earth. Lindisfarne Books, 1990. Blue Jade for the Morning Star. Lindisfarne Books, 1983. Coming into Being. St. Martin's Press, 1996. Imaginary Landscape. St. Martin's Press, 1989. The Time Falling Bodies Take to Light. St. Martin's Press, 1981. Tompkins, Peter: Mysteries of the Mexican Pyramids. Harper & Row, 1976. Twist, Lynn: The Soul of Money. W. W. Norton, 2003. Vallée, Jacques: Passport to Magonia. Contemporary Books, 1993. Wangyal Rinpoche, Tenzin: The Tibetan Yogas of Dream and Sleep. Snow Lion, 1998. Washington, Peter: Madam Blavatsky's Baboon. Schocken Books, 1996. Waters, Frank: The Book of the Hopi. Viking Press, 1963. Watts, Alan: Nature, Man and Woman. Pantheon Books, 1958. Weber, Eugen: Apocalypses. Random House, 2000. West, John Anthony: Serpent in the Sky. Quest Books, 1993.
431
Whiteley, Peter M.: Rethinking Hopi Ethnography. Smithsonian Institution, 1998. Wiedner, Jay, és Vincent Bridges: The Mysteries of the Great Cross at Hendaye. Destiny Books, 1999. Wilber, Ken: A Brief History of Everything. Shambhala, 1996. (magyarul:
A Minden rövid története. Megjelenés alatt)
The Eye of the Spirit. Shambhala, 2001. 98. old
Wilson, Colin: Aleister Crowley. Aquarian Press, 1987. Wilson, Robert Anton: Cosmic Trigger 1. kötet. New Falcon Publications, 1991. Woolf, Virginia: A Room of One's Own. Harvest Books, 1989 (magyarul: Saját szoba. Európa, 1986.) Yates, Francis: The Rosicrucian Enlightenment. Routledge, 1972. Yeats, William Butler: The Collected Poems of W. B. Yeats. MacMillan Publishing, 1956. (magyarul: William Butler Yeats versei. Európa, 2000.)
A SZERZŐRŐL
T§k11§1 ‚7
••4
g
ANIEL PINCHBECK a Nyiss rést a fejeden! Pszichedelikus utazás a modern sámánizmus szívébe (Broadway Books, 2002) című könyv szerzője. Cikkei a New York Times Magazine-ban, az Esquire, a Wired, a Village Voice, az LA Weekly, az Artforum, az Arthur magazinokban, és számos egyéb kiadványban láttak napvilágot. Jelenleg az Evolver magazin főszerkesztője és az Evolver Project, egy média- és tagsági szervezet (www.evolverproject.com) igazgatója. New York Cityben él.
www.edesviz.hu
A sorsalakítás művészete
•
Részletes információk és érdekességek újdonságainkról
•
Cikkek és egyéb publikációk sikerszerzőinktől
•
Teljes könyvválasztékunk bemutatása
•
Online áruház, ajándékozás
•
Programajánló
• •
Tizenévesek te@háza Fórum
Online könyváruházunkban egyedülállóan kedvezményes vásárlási lehetőséget biztosítunk valamennyi termékünkre. Az Interneten rendelt könyveket három munkanapon belül utánvéttel postázzuk.
SZERETETTEL VÁRJUK FOLYAMATOSAN MEGÚJULÓ HONLAPUNKON!
ÉDESVÍZ KÖNYVESBOLT TERMÉKEINK:
• A teljes Édesvíz könyvkínálat mellett egyéb ezoterikus kiadványok széles választéka • Relaxációs CD-k és audiokazetták • Ezoterikus videokazetták • Ezoterikus segédeszközök: kártyák, ingák, kövek, kristályok, füstölők, gyertyák, illóolajok, illatszerek, amulettek, feng shui eszközök, díszítő kiegészítők
SZOLGÁLTATÁSAINK:
• • • • •
Előadások Író-olvasó találkozók Könyvbemutatók Klubprogramok Időszakos képzőművészeti kiállítások
Az aktuális programokról bővebb felvilágosítást adunk a lenti telefonszámon és címen. Ha folyamatosan szeretne tájékoztatást kapni a klubéletről, kérje ingyenes szórólapunkat a következő telefonszámon: 266-3778 Amennyiben az Interneten kér tájékoztatást, azt a következő e-mail címen jelezze felénk:
[email protected]. Megrendelése után minden hónapban elküldjük önnek rendezvényeink listáját és aktuális szórólapunkat! Honlapunkon is tájékozódhat a programokról:
www.edesviz.hu . Szeretettel várjuk Szellemi Műhelyünkben! 1085. Budapest, József krt. 26. Tel: 266-3778 Fax: 411-0184 Nyitva tartás: hétfőtől péntekig 10-18 óráig
ÉDESVÍZ CSOMAGKÜLDŐ SZOLGÁLAT
Otthonából vásárolhatja meg kiadványainkat
telefonon: (06-1) 320-3642 interneten:
[email protected] faxon: (06-1) 320-3648 Levélcím: 1539 Budapest, 114., Pf. 664
Több könyv vásárlása esetén kedvezményt adunk! Rendelését legkésőbb 3 munkanapon belül teljesítjük. Kérje ingyenes szórólapunkat, amelyből aktuális árukínálatunkról tájékozódhat, vagy látogassa meg a honlapunkon működő online áruházunkat, ahol rengeteg érdekes információt is talál a könyvekről:
www.edesviz.hu
