NEMERE ISTVÁN
Zuhanás a Napba TUDOMÁNYOS FANTASZTIKUS KÖNYVEK
A borítót és az illusztrációkat készítette Herpai Zoltán © Nemere István, 1986 ISBN 963 322 354 7 Kiadja a Népszava Lap- és Könyvkiadó A kiadásért felel: Kiss Jenő igazgató Felelős szerkesztő: Kondra Irén Műszaki szerkesztő: Bánki Judit Megjelent 11,16 A/5 ív terjedelemben MSZ 5601-59 Budapest, 1986 Zrínyi Nyomda, Budapest (85.1225/11) Felelős vezető: Vágó Sándorné vezérigazgató
1. Dorg megtorpant a szakadék szélén. Tudta, itt vigyáznia kell. Az alsó szinten, az elhagyott bányagödrök között az erre járóra rengeteg Veszély leselkedett. Bár tulajdonképpen alig hihető, hogy jár erre valaki, de ahogyan most neki eszébe jutott leereszkedni a sötét, néptelen vágatokon, nyaktörő meredélyeken, úgy más is eljöhet. A sötétség itt már majdnem teljes volt. Dorg erőltette a szemét. Néha senki sem tudja, miért, újabb repedések támadnak a talajon, különösen itt, az alsó szinten. A gömb belsejében rejtélyes és hatalmas erők működnek, ez az örökös homály pedig mintha a titokzatos erők szövetségese volna, az ő otthonukat is fenyegetné. Hiába nézett körül, alig látott valamit. Hallgatózott de a homályban így sem tapasztalt mozgást. A sziklák között, a barlangfolyosókban olykor furcsa neszek keltek életre. Kő pattant, kavics hullott. Mégsem volt hát igazi csönd. Mozognak a kövek? Miféle vonzás repeszti a falakat, a padlót, a mennyezeteket?... Vagy talán mindez csak a hallgatózó képzeletében létezik? Lehet, hogy a mélység világa millió időegység óta teljes csendben van, csak a képzelet űzi féktelen, ijesztő játékait? A szakadék fenekét nem lehetett látni. A lámpa, fénybe ide-oda vándorolt, a sápadt kör hol összeszűkült, hol részekre szakadt, távolba szaladt, közelre ugrott. Dorg lassan elindult. Tudta, miért jött ide, de önmagának sem akarta bevallani, ha lehetne, agya tudata elől is titkolná... Megtapogatta fegyverét, és elindult vissza. A keskeny vájatok szinte ösvények voltak, már ismerte őket. Mert valamikor sokat járt erre. Igaz, elmúltak azok az idők, régen elmúltak. Manapság egyre ritkábban jött le. Igaz, ebben szerepet játszott a – hominok – növekvő nyugtalansága is. Mindinkább kiszámíthatatlanok lesznek, pedig egy ideig még jóban kellene lenni velük. Meddig még?... Elfordult a szakadéktól, nem is látta már, szűk réseken haladt felfelé. Előrenyújtotta lámpáját, a sápadt fényt új ösvényre vetítette. Persze nem volt az igazi "ösvény", csak egykor sokan jártak arra, és Dorg is taposta már nemegyszer a sziklák közti keskeny átjárót. A folyosó bejáratánál habozott. Sohasem lehet tudni, milyen meglepetés várhat rá. A sötétben feszülten figyelte lámpája fénykörét. Egyszer a háta mögött mintha lépteket hallott volna – megperdült, a lámpa táncolt kezében, már-már előkapta a fegyvert is, aztán megkönnyebbült. Nem, nem lopózik mögötte senki, az örök sötétség ugyanolyan, mint máskor, ugyanúgy hallgat, mint mindig. Saját gyávasága ingerlékennyé tette, kicsit szégyellte is magát. Jó, hogy a többiek nem látták viselkedését. Haragudott önnön gyengeségére. Hiába, az elmúlt időszak rányomta bélyegét, ez elől nem menekülhet. Az idő könyörtelen. Hány év is telt el?... Jobb nem számolni, már nem számolni. Durván faragott kőlépcsőkön jutott fel a következő szintre. Nem is lépcsők voltak, csak a köves talaj emelkedett szakaszosan, repedezetten. Itt már valamivel több volt a fény, de ezt a sziklák árasztották magukból. Errefelé már akadt mesterséges fénycsík is, igaz, elég kevés; sok volt a sötét szöglet, ezeket Dorg lassan közelítette meg. Veszélyérzete nem múlott el. Még emlékezett a régi időkre – tizenöt, húsz éve, vagy még korábban volt? –, amikor nem kellett ilyen görcsösen félniök a hominoktól akkor jóval szelídebbek voltak. De ez már a múlté Ma más a helyzet. Megmarkolta fegyverét. Ezen a szinten most nem volt élet. Pedig a hominok – adták egyszer értésére – itt is éltek valaha Sőt, csak itt éltek. A kezdet kezdetén, ami nagyon régen lehetett, olyan régen, hogy Dorg és barátai nem tudták kideríteni ennek az időnek a hosszát. Az idővel különben is bajok voltak. A
hominok számára mit sem jelentett az "év", és tulajdonképpen igazuk volt. Számukra minden másképpen volt; nemcsak az idő. Dorg félhomályos folyosón haladt. Néha lehúzta fejét, a kőmennyezet alacsony volt, a folyosó itt-ott össze is szűkült, ilyenkor mindig csapdától tartott; Most a csönd sem volt szövetségese, aggodalmat ébresztett benne. A vér a halántékában dobolt. Ha itt lenne Mina, jobban erezné magát. De egyedül volt. A hominok valaha ezen a szinten éltek. Állítólag a Máglya akkor is működött már, sőt nagyobb meleget adott. De lehet, hogy ez csak legenda. Mégsem lehetett túl jó életük, a meztelen kőfalakat ugyan szigetelték valamivel, néhol látni ennek a nyomát. Aztán, ahogy elszaporodtak, új folyosókat is belaktak. A termek most üresen ásítottak. Az egyik közepén kőfalú medencében víz csillant. A tartalék.: A hominok szerencsére kevés vizet fogyasztanak. De ők sem lehetnek meg nélküle. Dorg felnézett. Szürkésfekete sziklák... Milyen, mélyen lehet? Innen milyen hatalmas kőréteg választja el a felszínt? Soha nem mérték meg, nem is; lett volna mivel, de kisebb gondjuk is nagyobb volti ennél. De az biztos, hogy a feje fölött van vagy háromszáz méteres kőréteg. Ha nem lenne, már nem élnének. A hominok sem. Rozsdás fémalkatrészek hevertek egy sarokban. Dorg csak egy vízmerítő tartályt ismert fel, a többi széthullott az idők folyamán. Régóta nem járt erre senki. Zajt hallott – megperdült. Ha most megtámadják, segítséget sem hívhat, a többiek messze vannak... De csak egy kavics hullott le a mennyezet repedéséből, pattanva gurult odébb. Dorg mélyet lélegzett – akkor vette észre, hogy már a falnál áll, hátát a hideg kőnek vetve, botját emelve védekezésre készen. Ösztönök uralták, olyannyira, hogy maga is meglepődött. Lihegett a homályban, majd ahogy a csönd jólesően körülölelte, lassan megnyugodott és továbbment. A folyosó kitágult, más folyosókkal találkozott. Egy idegen számára ezt talán megfejthetetlen, bonyolult réshalmaz lett volna: legalább nyolc-tíz folyosó keresztezte egymást, volt olyan is, amelyik lefelé lejtett, másik felfelé vitt. Némelyik termekbe futott b, ott ért véget, egy nyers kőmennyezetet faragott boltívek tartottak. Dorg, mint már annyiszor, most is hitetlenkedve nézte, aztán ujjaival megérintette a falakat. Jéghideg és simára gyalult volt mindegyik; olyan benyomást keltettek, mintha először magas hőfokon felolvasztották volna a kőzetet, aztán laposra-simára égették volna a falat. Különösen ezen a szinten volt így, itt a termekben szinte tükörsima volt még a mennyezet és a padló is, leszámítva az újabb kori repedéseket. "Hogyan csinálhatták? Lehet, hogy nem is ők voltak. Az őseik, akik korábban éltek. Százezer vagy millió évvel korábban, ki tudhatja?" Ha végiggondolta, maga is értette, mennyire ostoba dolog itt évekre gondolni. Hisz ennek a szónak az igazi jelentését már ők maguk sem értik. Az idő maga is szakadék, az ő ősei is csaknem belevesztek, mérhetetlen homályba süllyed a kezdete. Vagy... nem is volt, nem lehetett a kezdete? Látott még egy vízmedencét. Aztán huzat csapott az arcába, önkéntelenül a "szél" felé indult. Maga a szél szó furcsa, nyugtalan álemlékeket ébresztett benne. Hisz még soha életében nem érzett igazi szelet... Csak hallott róla. És néha idelenn – mint most is – a hatalmas barlangrendszerben vándorló levegő hitette el vele egy percre, hogy szél simogatja a bőrét... Határozottan ment egy szélesebb folyosón. Tudta, útja most az "erdőbe" vezet. De mielőtt odaért volna, furcsa érzése támadt. "Valaki figyel" – vibrált agyában a riadó. A zajt talán nem is hallotta, mégis megperdült. Ez volt a szerencséje. Mögötte, a fal kiszögellésénél egy homin állt.
Alacsony volt, mint fajtársai általában. Dorgnak csak a válláig ért. A férfit ismét megdöbbentette, mennyire hasonlítanak az emberekhez. Két lábon állt, egyik karja kicsit elállt testétől, a másikban fekete bothoz hasonló tárgyat szorongatott, négy ujja ráfeszült a botra. Álla kicsit előreugrott, szemei jóval nagyobbak voltak, mint az emberé. A fekete szemekből értelem és vad elszántság sugárzott. Homlokát félig benőtte kemény szálú haja. A hominok szokásos öltözetét hordta: a testre feszülő kezeslábast, amelyből csak feje és keze látszott ki. Úgy osont Dorg után, hogy a férfi alig hallotta a settenkedő neszét. A hominok ebben nagyon ügyesek voltak; e tulajdonságuk ősi és nyugtalanító volt. "Rám támad" – futott át a férfi fején, és már emelte is fegyverét. Nem jutott eszébe, mennyire hasonlítanak ők ketten. A fegyverük is egyforma volt, nemcsak a testük. A homin meglepően gyors volt. Egyetlen ugrással Dorg mellett termett. A botok összecsaptak. Kar feszült karnak. Dorg most nem gondolt semmire. Semmire. Csak ellenfele szemét látta. Kitért a csapások elől, de közben az ő ütései is célt tévesztettek. A másik vagy elugrott, vagy botjával fogta fel a csapásokat. Kékes szikrák pattogtak. Dorg ezért néha körbepillantott, hogy egyedül van-e ellenfele. Mert ha többen futnak ide, aligha menekülhet. Talán nem ölik meg – ezt már jó ideje nem tették –, de ha magukkal hurcolják, sorsának többé nem lesz ura. Indulás előtt nem szólt társainak, nem mondta el, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan vágyakozás szólítja a legalsó szintre. Így hát mire azok keresni kezdik, már késő lehet. Mina vigasztalan lesz... és Oban is. Egy óvatlan pillanatban a homin botja mégis elérte a férfi karját. Az érintés egy szempillantásig tartott, de Dorg testét fájdalom járta át. Ezer szikra gyúlt vérében, izmaiban tűz tombolt, a szíve majdnem megállt. És a férfi üvöltött. Először maga sem volt ezzel tisztában, nem is hallotta, de a zsigereiből és agyából kiszakadó állati üvöltés ő maga volt, része testének és tudatának. Egyben megkönnyebbülés is. Mert ráébredt, ellenfele botjából tulajdonképpen hiányzik az igazi Erő, a csapás nem terítette le, ez azt jelenti: azt a botot régen tölthettek fel. "Ez volt a szerencsém" – vibrált benne a figyelmeztető öröm. A homin is üvöltött. A hangja mélyebb volt, mint Dorgé. Ők mind mélyebb hangon beszéltek, mint az emberek. Dorg botja elkerülte a homin feltartott fegyverét. A régen tanult csel megint sikert aratott; botja villámgyorsan vízszintesen előrelendült, szúrófegyverré lett, és célba ért. A homin mellén, ruhája nyílásában érte sötétbarna bőrét. Kékesfehér szikrák pattantak... Most csak a homin üvöltött. A rémület és a fájdalom szinte eszét vette. A falnak dobta hátát, vergődött, elsápadt. Kezeivel tett még néhány tétova mozdulatot, aztán botját is elejtette. Dorg óvatosan hátrált néhány lépést. A homin a sziklafal tövébe csúszott, egyik sarkára ült. Karjai tehetetlenül lógtak. A férfi várt egy percig, figyelte a környéket. A világító csíkok csekély árnyékot vetettek teste mögé. Látta, hogy néptelen a folyosó, máshonnan sem hallott neszeket. Senki sem járt arra. A csendben csak a homin lihegett. Látszott, hogy túl fogja élni a harcot. Dorg felvette ellenfele botját – vigyázott, hogy a nyelénél fogja meg –, és gyorsan elhagyta az összecsapás színhelyét. A kanyarból még visszanézett, a homin a padlón feküdt, szeme csukva volt, melle gyorsan emelkedett és süllyedt. "Az én botomból nem hiányzik az Erő!" – gondolta a férfi büszkén. A huzat – a "szél" – erősödött, a langyos levegőfolyam körülölelte testét. Jólesően megborzongott, tudta, mindjárt az erdőbe ér. Igaz, ott sem érezheti magát biztonságban, mégis örült már. A hominok sokan vannak, azt sem lehet pontosan tudni, hányan. Nehéz velük szót érteni; valójában csak egyikükkel tudnak beszélgetni, az is keveset árult el eddig a hominok ügyeiről.
Az erdőnek eleinte mindig örült, aztán odaérve, a látvány csalódottságot keltett benne. Akárhányszor jött erre, ösztönösen másra számított. Hátha közben megváltozott valami?... Erdő. Már maga a szó is halvány vágyat ébresztett benne, tudata mélyén nagy zöld növényeket őrzött, némelyik talán magasabb is volt, mint ő. Vagy sokkal magasabb? Az apja mesélt erről, de Dorg akkor kicsi volt. Ma is emlékszik, milyen kellemes borzongással hallgatta apját, de az erdőről – az igazi erdőről – nem sok dolog maradt emlékezetében. Hiszen az apja sem látott erdőt soha, csak hallott róla. Nem tudott hát igazán mesélni a növényekről. Dorg itt sokszor járt és már nagyon jól tudta, nem várja a zöld szín. Itt semmi sem volt zöld. A növények javarészt alacsony bokrok voltak, széles, húsos levelek álltak el a vaskos törzsektől, néhol tüskék is meredeztek; ősi védekező eszközök mára elkorcsosult maradványai. A fák foltokba sűrűsödtek, máshol pedig tisztásokat hagytak maguk között. Csak ritkán akadt olyan, amelyik magasabb volt Dorgnál. A hominok a tisztásokat is bevetették magvakkal. A fák kevés fénnyel beérték, de Dorgnak az volt az érzése: jobban szeretnék, haj fényben fürdenének. Vastag leveleik mozdulatlanul álltak. A szél, amelyet Dorg előbb érzett, itt enyhe szellővé szelídült. Volt valami rettenetesen furcsa ebben a barlangban. A félhomály árnyakat rajzolt, mindent valószerűtlenné tett a sötétség, amely hol megsűrűsödött, hol ritkulni látszott. A falak tövében egyenesen áthatolhatatlannak tűnt. A fény egyszerre jött távolról – mesevilág ígérete –, és a sziklás mennyezet is árasztotta magából. Mégis, a két forrás együtt sem győzhette le az ősi homályt. Dorg előbb mozdulatlanul állva hallgatózott. Olykor furcsa, halk surrogást hallott – a szellőmozgatta növények levelei súrlódtak egymáshoz. Ezt leszámítva, a környék csendje nem sugallt veszélyt. A férfi lassan elindult. Emlékezett, hogy mostanában nemegyszer itt is harcok dúltak. A hominok megtámadták a társait. De lehet, hogy akkor különleges időszak volt, talán a fák termését gyűjtötték be. Bár az emberek abban sem lehettek biztosak, van-e termése a növényeknek. A hominok nem szeretik, ha ember jár errefelé, mindent titkolnak előlük. Annyit már tudott Dorg, hogy a hominok inkább a húsos leveleket tördelik le, zúzzák össze a kezdetleges darálókban. A pépből folyadékot is nyernek, de hogy azt mire használják, Dorg nem sejtette. Alighanem ételt, italt készítenek belőle. Hogy tényleg így van-e, talán Parr elmondja egyszer. Talán elmondja... A szellő elült, a csendet csak az ő nesze törte meg. Néhol nehezen vergődött át a fák között, tüskék akadtak ruhájába, de le is törtek azonnal, pattanva. Már az erdő túlsó feléhez közeledett, amikor kiáltást hallott. Azonnal mozdulatlanná merevedett. Hominok jöttek egy szélesre taposott úton. Öten voltak; négyen egy hatalmas fatörzset cipeltek vállukon, az ötödik mögöttük ment, két jókora levéllel a hóna alatt. Biztosan letörtek, amikor kidöntötték a fát. Az idegenek lassan haladtak, bár a fa súlya nem lehetett nagy; Dorg tudta, hogy e növények törzse belül számtalan üregre, oszlik. Azt a fát egymaga is felemelte volna. "Gyengék" – biggyedt le a szája, a megvetés és az undor majdnem eluralta, aztán eszébe jutott Mina, aki gyakran mondogatta: "Ne ítéld el őket. Ők is értelmes lények." Értelmesek? A szó most és itt nagyon idegen volt. Dorg még emlékezett előbbi kalandjára. Az a homin, aki őt lesből megtámadta, inkább állatként viselkedett. De tagadhatatlanul értelmes állatként... "Végül is, mi sem vagyunk másfélék. Ilyenek lettünk itt mindnyájan" – csitítgatta feltörekvő ellenérveit Dorg. Persze Klír vagy Parr talán másképpen, nézné a dolgokat. Gyanították: Klír sokat, tud. Mégis, inkább hallgat. Vagy éppen azért hallgat? Pedig szinte ő az egyetlen, akivel érdemes lenne beszélni. Ha lehetne vele beszélni... A hominok elvonultak. Nem érezték meg Dorg jelenlétét, pedig volt valami különleges érzékük, ami olykor elárulta nekik az idegeneket. A férfi a fák között lapult féltérden, botját
készenlétben tartotta, de ezúttal nem volt rá szükség. Amint ismét csend lett, zajtalanul átszaladt az úton, és hamarosan a barlang falához érkezett. Ismerte az utat, pedig régóta nem járt erre. Hallgatólagos megegyezéssel az erdő a hominok területe volt. Ezen a szinten Dorg hát kissé idegenül mozgott, valós veszélyek fenyegették minden lépését, ám a férfi bízott szerencséjében és ügyességében. A barlang falánál egy régi, már nem használt daráló állt. Dorg elképzelte, mint forogtak egykor a rovátkolt hengerek. Most finom porréteg lepte a szerszámot. A távolból halk, nagyon halk kiáltást hallott. Lehet, hogy a hominok most dobták le a fát, mindjárt jönnek visszafelé?... Dorg figyelmesen körülnézett. Tudta, a sziklába vájt, labirintushoz hasonló folyosórendszer egyik ága itt van a közelben. Meg is találta – mire az öt homin elsietett az erdei úton, a férfi már a folyosóban volt. Lassan haladt előre. A talaj enyhén emelkedett. A kőfalakon fényréteg csillant, itt-ott ércdarabkák álltak ki belőle. Dorg egy oldalnyílás előtt ment, óvatosan. Odabenn kőkádakban félig száradt massza állt, a fákból préselték ki a hominok. A környéken senki sem mozdult. Dorg tudta, a Fényáradat Terme még messze van. A Máglya egészen más irányban található, két szint között mélyítették a sziklába. Valaha, nagyon régen... Azt is tudta, előbb még át kell hatolnia az istállókon. Amikor elindult, nem volt biztos benne, mi vonzza, miért kell bejárnia az egész barlangot. A nyugtalanító, helyéről elűző gondolat már régebben keletkezett agyában. Lelke mélyén nagyon halványan pislákolt egy érv: szerette volna most látni az összes folyosót, helyiséget, beszívni levegőjüket, illatukat, szinte megmártózni ebben a nagy idegenségben. Hiszen a Labirintus nem az ő világa volt, idegenek hozták létre idegenek számára. De Dorg gyermekkora óta ízlelgette a Labirintust, itt nőtt fel, a félhomály, a folyosók látványa a szemébe ivódott. Ez volt az otthona. Igaz, mostanában mind gyakrabban álmodozott arról, hogy van talán valahol egy másféle világ is. Ahol tömérdek a fény, a növények zöldek, sűrűn nőnek, és a víz szabadon áramlik a talajon. Igaz lehet, hogy ebben az álombirodalomban igazi szél száguld fel-alá? És – egyszer Dorg hallotta – vannak hegyek is?... Ezeket elképzelni sem tudta. Azt mondták az Ősök, és így maradt fenn az emlék: a hegy a földből kiálló sok-sok föld és kő halmaza, néha iszonyú magas és meredek, máskor meg csak kicsi és nem is meredek. Fel lehet rá kapaszkodni, akkor az ember messzire elláthat róla. Mit jelent az, hogy messzire ellátni?... És milyenek lehetnek valójában a hegyek? Hamarosan más vonta el figyelmét. Szúrós, de nem kellemetlen szag terjengett a levegőben. Ismerte ezt is. Tudta, mihez közeledik. A folyosó kétfelé ágazott, Dorg nem habozott, hisz mindkét út ugyanoda vezetett. Mindegy volt, hol találkozik a brettekkel. A szag lassanként betöltötte a levegőt. A falakon megszaporodtak a fénycsíkok. Dorg tisztán látta saját árnyékát. Nem félt. Bár, ami azt illeti, a brettek is árthattak neki. Kort járt így egyszer, még szinte gyerek volt, és néhány feldühödött brett eltaposta. Szegény azóta nyomorék. A talaj lejtett. Rácsajtóra talált, de az csak be volt hajtva. Zár nem volt, Dorg akadálytalanul áthatolt rajta. Tudta, a brettek barlangjának túlsó végén van a feljárat a következő szintre. Oda kell eljutnia; ha már leereszkedett az alsó szintekre, végig kell járnia útját. Az első bretteket a folyosó torkolatában pillantotta meg. Ormótlan, fekete testük szinte eltorlaszolta az utat. A legkisebb is magasabb volt a férfinál, lábaik vastagsága Dorg derekával vetekedett. Széles fejük alján szakadatlanul mozgott a szájuk; a brettek örökké kérődztek. A hominok nagyon ügyeltek arra, hogy mindig elég növényt termesszenek nekik. A brettek mindenevők voltak, még saját társaik tetemét is felfalták, bár soha nem vadásztak egymásra. De ha elhullott egy fiatal kölyökállat és ezt a hominok túl későn vették észre, a tetemet már kikezdték a brettek. Dorgnak, ahányszor csak látta őket, olyan benyomása támadt, hogy az álmos
tekintetek mögött aljasság lappang. Bár csak állatok voltak, Dorg és társai tartottak tőlük. Tőlük is. A férfi ugyanakkor azt sem tudta megérteni, miért nincsenek a hominoknak más háziállataik is. Miért a brett itt az egyetlen állat? Vagy így volt ez valaha, valahol másutt, az embereknél is? Nem tudta biztosan – mert tudása csak mások emlékeire építkezhetett –, de úgy érezte, ezen a téren valami nincs rendben. Sok állatnak, sok növénynek kellene lennie... A brettek felkapták fejüket. Egy pillanatra mozdulatlanná váltak. Rövidlátó szemekkel pislogtak. Dorg felemelte botját. – Hé!... – kiáltott rájuk. Az állatok kis habozás után lomhán mozdultak. Ez a rövid habozás is nyugtalanította a férfit. Azután még várt egy pillanatig, majd lassan elindult. A hatalmas, gömbszerű testek között átjáró nyílott... "Ha mégis rám rohannának..." Kort jutott eszébe, szegény húzza az egyik lábát, rosszul forrt össze a csont, akkor nem segíthettek rajta. Ő is merészen, túl bátran lépett a brettek közé. De baj nélkül bejutott a tágas barlangba. Majdnem olyan nagy volt, mint az erdő rejteke. A földre szórt táplálékot legalább száz brett falatozta komótosan. Dorg félelme elmúlott, magabiztosabban haladt. Botjában feszült az Erő; ha megtámadják, védekezni fog. Készen állott a harcra – mint oly régóta már. Majdnem átjutott a barlangon, amikor éles kiáltás szelte át a levegőt: – Liii-aaa! Dorg megtorpant. A kiáltás kétségkívül egy homintól eredt, és a férfi ismerte a szó jelentését is. A hominok liának nevezték az embereket. Dorg feszülten figyelt, aztán lassan egy brett mögé állt. Az állat felemelte fejét, korcs fülével ide-oda csapkodott, de nyugodt maradt. – Lii-aa! Most már többen ismételték a szót, a két hang élesen verődött vissza a sziklamennyezetről. Lábak dobogtak. Dorg leguggolt. Előbb két, aztán három, majd négy homint látott, izgatottan futkostak ide-oda. Dorg ebből tudta, hogy nem sejtik hollétét. Csak érzik, itt van valahol. Talán valaki látta is. A hominok egy idő után megnyugodtak. Dorg továbbosont. Elérte az Istálló szélét, majd a felfelé vezető folyosót. A fények itt újra megritkultak, de azért elég jól lehetett látni. A férfi felfelé ment, itt fényesre kopott a kő. Ki tudja, hány ezer – vagy százezer? – éve járnak erre a hominok a brettekkel. Millió láb koptatta már ezeket a sziklákat. A kettős kanyar után hirtelen nőtt a fény. Dorg félig behunyta a szemét, de óvatos maradt. Most még inkább ügyelnie kellett, hiszen a Fényáradat Terméhez közeledett. Itt mindig sok homin tartózkodott; bizonyos időnként idehajtották a bretteket is, a fény miatt. A térség fölött, a barlang mennyezetében valóságos tűz lángolt. Nem lehetett belenézni. A sárgásfehér félgömb sugarai eljutottak a nagy barlang minden pontjára, felmelegítették a levegőt, a talajt. Itt születtek a szellők; a langyos levegő innen áramlott tovább a folyosókon. A hominok nagyon szerettek itt tartózkodni. A hominok és emberek közötti íratlan megállapodás szerint a nők is eljöhettek ide, ahányszor csak akartak. Mina és a gyerekek gyakran jártak itt régebben. A hominok nem támadták meg őket, bár értésükre adták, nem örülnek jelenlétüknek. Legalábbis eddig nem volt ilyen támadás. De mostanában néha robbanásig feszült a hangulat, és nem lehet tudni, mit hoz a jövő. A jövő?... Dorg megrázta a fejét. Erre most nem szabad gondolnia. Körülnézett. A térség közepén tízegynéhány homin feküdt a földön, néhányan ide-oda járkáltak. Olyanok is akadtak, akik beszélgettek. Kezükkel gesztikuláltak. "Mintha emberek lennének. De nem azok." Dorg árnyékban haladt. A barlang szélén a hominok árkádos bemélyedéseket vájtak, a különféle helyiségek előtt folyosók húzódtak. Félig árnyék-, félig fénybirodalom volt ez. A férfi megint észrevette a tükörsimára gyalult-olvasztott sziklafalakat, elborult az arca. "Nem a hominok
csinálták a Labirintust. Nem ezek, hanem..." Nem fejezhette be a gondolatot, mert apró árny vált el az egyik faltól, és feléje szaladt. Dorg felkapta botját. Ha ez csel, azonnal ütnie kell. Mielőtt leterítik, mielőtt bekerítik. A védekezési ösztön azonnal eluralta, már hidegen számító volt, hátát a falnak vetette. Legalább egyik oldalról védve lesz. A homályból kivált árnyék egy homin gyerek volt. Kicsit görbe lábain közeledett. Nagy volt a feje, rövid karjait teste előtt lóbálta. Az arcán valami mosolyféle terült szét, nagy szemei visszatükrözték a kinti fényt. – Liii-aaa...! – motyogta. Túl kicsi volt, nem sejtette a veszélyt. Nem tudta, hogy újabban a liák nem barátok már. Dorg körülnézett, lassan leengedte a botot. Ha egy homin észreveszi a jelenetet és úgy véli, hogy az ember rátámadt a homin gyerekre, esetleg el akarja rabolni, elég egyetlen kétségbeesett, hangos kiáltás, és mindenfelől összefutnak. Dorg akkor már nem akart harcolni, csak ha rákényszerítik. Egyetlen hatalmas ugrással indult, egy pillanattal később már rohant. Szerencsére senki sem került útjába, fellélegzett. De sejtette, ezen a legnagyobb akadályon nem fog zavartalanul átjutni. A napozóbarlang környékén mindig sok homin nyüzsgött. Kár, hogy nincs más útja, erre kell mennie. Lefékezte rohanását. Feleslegesen nem kell magára vonnia az idegenek figyelmét, sőt haragját. A túloldalon, nem messze a kijárattól, két homin jött szembe. Fegyvertelenek voltak, hát Dorg úgy tett, mintha nem látná őket. Elmentek egymás mellett, de a férfi minden idegszála megfeszült, úgy hallgatózott, hogy nem fordultak-e meg, nem követik-e. Pár méterrel eltávolodva, nem bírta tovább, válla fölött hátrapillantott. Amazok is őt nézték, ugyanúgy, a válluk fölött. Nagy szemükben Dorg ugyanazt a félelmet látta... Megkönnyebbült. Majdnem elnevette magát. A hominok is tartanak tőle. Az emberektől. A hasonló viselkedés ugyanakkor más gondolatot is keltett: "Lehet, hogy mégis rokonok vagyunk? Hihetetlenül távoli rokonok?..." Már-már szabadabban lélegzett, mielőtt az utolsó folyosóhoz ért, ismét kinézett a térre. A Fényáradat Terme mindig megkapta, lebéklyózta figyelmét. A barlang mennyezetén égő lámpa valami hatalmas, de régmúlt erőt, egykori jóságos akaratot jelzett. Olyan akaratot, amely szinte öröktől létezett. Hiszen a mostani hominok nem lennének képesek ilyen szerkezet elkészítésére. Azt sem tudnák, hogyan fogjanak hozzá. Hogyan működik? Ezt Dorg sem tudta. És nem tudták társai sem. Még Mark sem fejtette meg a rejtélyt, pedig éppen eleget törte rajta a fejét. Parr szerint az a nagy fény mindig égett, a legöregebb hominok is sok-sok nemzedékről mesélnek, amelynek már fényét adta. Az emberek sejtették, hogy a "lámpa" az energiát a Máglyából nyeri. Az elágazásnál Dorg még egyszer visszanézett; a két homin megállt, őt nézte. Vállat vont, és befordult a sarkon. De – maga sem vette észre kezdetben – meggyorsította lépteit. Jó lenne innen messzebb kerülni. Halvány aggodalom ébredt benne: mi lehet a többiekkel? Néhány hete minden olyan bizonytalan lett. A hominok egyre kiszámíthatatlanabbul viselkednek. Ha Minának és Obannak valami baja történne... Erre jobb nem is gondolni. Lassan közeledett a legfelső szinthez. A homályos sziklafolyosón megállt. Megint korholta-kutatta önmagát. Miért is jött le? Mi volt az az érzés, amely ma reggel ébredés után arra késztette, hogy leszálljon a legalsó szintre, elmenjen az egykori bányákhoz, a szakadékig? Valami ismeretlen belső erő azt parancsolta, járja be a kis birodalmat. Talán utoljára?... Aligha. Hiszen innen nincs szabadulás. Ahogy Kort szokta mondogatni: "Itt születtünk, itt élünk, hát itt is fogunk meghalni." A halál szó idegen, furcsa dolog volt. Majdnem elgondolhatatlan. Mint egy hatalmas kapu, ami mögött csak sötétség ásítozik. Nem szeretett rágondolni, de ha mégis, erőnek erejével kényszerítette agyát, akkor a másik "kép" ami megjelent Dorg képzeletében: egy nagy
fekete lyuk volt, magába szívó nyílás, sokan belehullanak majd ezután is. Mindnyájan belehullanak?... Ahogy a szüleik és az Ősök is belehullottak? Zajt hallott. Felocsúdott, körülnézett. Az egyik mellékfolyosó felől három homin közeledett. Fenyegetően emelték botjukat: – Lii-aa! Lia! Derr, derr! A "derr" afféle riadószó volt, tudta Dorg, hát nem habozott. Nem várhatott. Azonnal az ellenkező irányba ugrott. Felfelé rohant, a folyosó enyhén emelkedve vezetett a következő szintre. Ha eljut az elágazásig, talán megmenekül. A Fényáradat Terme fölött van a Fény, ez a hominok szintje, oda az emberek még soha nem tették be a lábukat. De az odavezető folyosó kétfelé ágazik, a keskenyebb még magasabbra visz, ott laknak ők. Futott. Hátrapillantva látta, hogy a hominok követik. Az alacsony alakok tehát a nyomában vannak, nem kétséges, milyen szándékkal. Ezen a szinten régebben soha nem támadtak. A Fényáradat Termében együtt napoztak az emberekkel – bár különösebben nem is barátkoztak velük soha. Dorg most közben arra is számított, hogy amazok erejüket vesztik. A hominok gyengébbek, mint az ember. Talán, ha Parr itt lenne. Ő talán megállíthatná őket. De most nem volt idő ezen töprengeni. Az egyik sarkon egy negyedik homin ugrott eléje, ám a rohanó, magas férfi láttán az utolsó pillanatban inába szállt a bátorsága, elhúzódott. Dorg szabadon futhatott tovább, bízhatott volna gyorsaságában is, de furcsa, azelőtt sohasem tapasztalt büszkeség ébredt benne. Meghátrálni? Nem, ő nem futamodik meg! Egy keskeny átjárót választott, itt megvethette a lábát. "Amazok azt hiszik, tovább menekülök. Hát tévednek." A fal kiszögellése mögé lapult, felemelte a botot. Bekapcsolta az Erőt. És legyőzhetetlennek hitte magát. Az első homin mit sem sejtve fordult be a sarkon. Zöldes kezeslábast viselt, szaporán szedte lábait. Botját maga előtt tartotta. Alighanem azt hitte, a menekülő ember már messze jár. Az ütést a fejére kapta, rögtön lehanyatlott. Dorg elkapta a karját, és a fal tövébe rántotta. A homin egyetlen hang nélkül terült el. De máris jöttek a többiek. A második nem látta, mi történt az elsővel, ő is befordult, és máris csapdában volt. Dorg a bottal csak megérintette a vállát – az Erő leterítette azt is. Ám a többiek már látták az eseményt. A harmadik Dorgtól távolabb ugrott be a nyíláson, a negyedik pedig megvárta, amíg Dorg kénytelen lett az előző ellenféllel foglalkozni. Akkor támadott... Dorg kettő ellen védekezett, és nem tudhatta, mikor bukkannak fel a többiek. Botok keresztezték egymást szikrázva, aztán a férfi megperdült, és futásnak eredt. Ha sikerült zavartalanul futnia vagy száz métert, számára kedvező helyen ismét bevárhatja ellenfeleit. A hominok követték, de egyetlen szűk átjáró sem került Dorg elé. A férfi gondolatban villámgyorsan felmérte a helyzetet. Nem hagyhatja, hogy beszorítsák valahová. A két szint közötti elágazás még messze van. És lehet, ott sem kerül jobb helyzetbe. Elszokott a futástól, hamar lihegni kezdett. De nem állhatott meg. Folyton hallotta maga mögött amazokat. Aztán... megbotlott. Lába egy kiálló kőbe akadt, nem tudta, hogyan került oda, mindenesetre egyensúlyát vesztette. Amikor a talajra hemperedett, már érezte, rosszul esett, vállába fájdalom nyilallt. Talpra ugorva látta, inge végighasadt, és bőre is lehorzsolódott. Vér gyűlt cseppekben... Ellenfelei beérték. Dorg dühe megsűrűsödött. Előbb vakon vagdalkozott, míg rájött, hogy két ellenfele közül az egyik jóval gyengébb a másiknál. Néhányszor odébbtáncolt, amíg amaz a másik elé került, egymást akadályozták a harcban. Sikerült elérnie az ellenfél előrenyújtott karját – a bot érintése elég volt, hogy amaz összeessen. Végre egyedül maradt a negyedikkel. A homin
óvatosan közeledett. A megfutamodás eszébe sem jutott. Dorg lihegett, és érezte, vér csordul a karján. Új ötlete támadt. Elűzte ellenfelét a földön fekvő homin közeléből, és szabad kezével felkapta annak botját. Már két fegyvere volt. Ez meglepte a homint. Most Dorg támadott. Összecsaptak a botok. Dorg bal kézzel meglóbálta a zsákmányolt fegyvert, ellenfele kénytelen volt megosztani figyelmét, ez lett a veszte. Dorg újra és újra támadt, mindkét bottal hadonászott, aztán az egyiket előrelökte – a homin erre rácsapott. Akkor érte vállát a másik bot... A homin összerándult, egy pillanatig tántorgott. Dorg másodszor is megérintette. Ennyi is elég volt. Az Erő megfosztotta eszméletétől. A folyosó mélyéről zajt hallott. Futó lábak dobogtak?... Vagy csak a vér dobolt a halántékán? Nem várt tovább. A karja lüktetett. Majd Mina beköti. Mina... Haza kell érnie, minél előbb. De nem így tervezte. A Labirintust bejárva, el kell mennie Markhoz, megígérte neki. Hátha Mark megtudott valamit? Talán már eljött az idő? Futott, ahogy csak erejéből tellett. Mikor az elágazáshoz ért, visszanézett. Senki sem követte. Tulajdonképpen büszke lehetett volna – még sohasem fordult elő, hogy a férfiak közül bárki egyetlen óra leforgása alatt öt homint győzött volna le. De a félelem csak most kezdett élni benne. Megértette: nem sok hiányzott, különösen az imént, hogy ő feküdjön a kopár folyosón, a hideg falak között. Talán csak egyetlen pillanaton múlott, hogy nem őt győzték le. A karjáról letörölte a vért; a ragadós folyadék undorral töltötte el. Nem érezte sajátjának. Szíve vadul dobogott, és kapkodta a levegőt, de nem állt meg. Hamarosan a legfelső szintre ért. Valaha gondoltak rá, hogy a hominok ellen csapdákat építenek errefelé, vagy legalábbis erős rácskapuval zárják el a folyosót. De a végén Tolla véleménye győzött, az öregasszony amellett kardoskodott, hogy a hominokkal barátságban kell élni. "Barátságban? – mormolta Kort, és dühösen sántikált ide-oda. – Ezt nem mondod komolyan. Ezek nem emberek!" De Tolla sasorra a magasba emelkedett, vonásai megkeményedtek, és ellentmondást nem tűrő hangon jelentette ki: "Eddig még sohasem támadtak ránk – és a többiekre nézve, egészen más hangon folytatta. – Minden fal elválaszt. Ha építesz egyet, választanod kell, melyik oldalán fogsz élni. Nem élhetsz egyszerre a fal mindkét oldalán, hát a másik oldalán ellenfél fog lakni." Mark is rábólintott: könnyebb falat építeni, mint lebontani. Dorg akkor nagyon csodálkozott, ma is élénken él benne a meglepődés, honnan vette Mark ezt a gondolatot, agyában termett-e, vagy a régiektől, az Ősöktől származott, azért, hogy akkor és ott – éppen a legjobb pillanatban – a felszínre bukkanjon. Akkoriban a hominok tényleg nem viselkedtek ellenségesen, fal vagy rács tehát nem épült, a folyosó nyitott maradt. Régebben a hominok nem merészkedtek erre; talán kötelezte még őket a régi, homályos megállapodás... De ennek már vége. Mark nem beszél a falról, amit talán mégis építeni kéne. Tolla pedig nincs már, az öregasszony rég meghalt, hát csak Kort panaszkodik, és tüzel a hominok ellen. Dorg a Máglyára gondolt. Gyerekfővel látta meg először, sokáig nem tudta felfogni értelmét, célját. Amikor pedig mindennel tisztában lett, homályban maradt előtte, kik építették, és mikor! Mert nem a mai hominok, ez biztos. Ahogy a Labirintus sem az ő művük volt. A Labirintus... Régebben, mikor még gyerek volt, Dorg végtelennek képzelte. Azt hitte, az egyenes és görbe folyosók szövevénye át- meg átszövi az egész mélyvilágot, a sima falú helyiségeknek sehol sem szakad vége. Minden terem és kamra mögött lehet újabb terem és kamra és százféle más üreg, a bennük élő hominok száma pedig ezerszer ezer és millió... Bár sokáig elképzelni sem tudta a milliót, igaz, jó ideig a százezret sem. Még az apja is mondott néha ilyesmit, hát Dorg úgy nőtt fel, hogy a talajba merült homályos világot hatalmasnak hitte. Csak
később, tulajdonképpen" nem is olyan régen, kezdett agya a dolgok mélyére hatolni. Azóta kicsit másképpen látta a Labirintust – de még messze volt attól, hagy értse: miért létezik? Most nyugodtabban haladt a sima falak között. A második elágazásnál lábai önkéntelenül jobbra vitték volna, a megszokás uralta tudatát. De megtorpant, és irányt váltott. Óvatossága most sem tűnt el, fülét hitte legjobb szövetségesének hallgatózott. Csak a csönd vette körül. Erre a csendre apró gyermekként is gondolt már, egy időben folyadéknak képzelte, amelyben úszkálnak az emberek, boldogan. Mert a csend kezdetben a nyugalmat jelentette Dorgnak. Azóta megtanulta, mennyi veszélyt rejtegethet a Labirintus baljós hallgatása. Hiszen benne éltek a hominok is. Jobbra fordult hát, aztán mind keskenyebb folyosókon haladt. A falak egyre közelebb voltak testéhez, ez aggodalmat ébresztett benne. Még világos volt, a mennyezet fénycsíkjait nemrégen rakták fel újra. A talaj hirtelen emelkedni kezdett, és érezhetően hűvös lett. Dorg megborzongott. A Labirintus tetején járt. Egy pillanatra behunyta a szemét; arra gondolt, hogy lent, a lába alatt, oly sok lény lélegzik. Ott élnek és tesznek-vesznek, cselekednek és gondolkoznak. Gondolkoznak? Talán csak az emberek. És Klír meg Parr. Vagy mások is?... A legutolsó folyosó már nagyon keskeny volt Dorg éppen hogy csak elfért, válla olykor súrolta valamelyik falat. A sziklakő hideg volt. A férfi még egyszer, utoljára hátrápillantott – nem, senki sem követte. Fémajtó zárta el útját, remélte, soha nem jártak erre hominok, ez az emberlakta rész legvégén, hátul és felül volt. Itt már sötét volt, a falakból sem áradt a sápadt fény. Mark és Dorg tett róla, hogy itt minden a legmélyebb homályba merüljön. A férfi kis habozás után a titkos zár kör alakú nyílására tette ujját, kissé megnyomta a gombot. Az ajtó hangtalanul feltárult. Dorg belépett, megkereste a másik nyílást. Ujja érintésére az ajtó visszapattant előbbi helyére. A férfi egy percig nézte a szürke fémlapot. Valaha ez is az Ősöké volt, őket szolgálta... A feszültség lassan apadt le benne. Csak most értette meg, mennyire félt eddig – odaát, abban a másik világban. Fellélegzett. Itt már biztonságban van. A vér nem dobolt a halántékán. Letette a botokat. Itt nem lesz szüksége rájuk. Amíg újra át nem lépi ezt a küszöböt. Mélyet lélegzett, és megérezte, mennyire fázik. Ide nem hatolt el a Labirintus langyos levegője – sem a Máglya, sem a Fényáradat Terme nem küldhette ide hőjét. Különben is ez volt a Labirintus legmagasabb pontja. A fémajtó már az emberek műve volt, és minden, ami titokban mögötte épült. Innen már nagyon közel volt a mérhetetlen üresség. Dorg kinyitotta a faliszekrényt. A belső állványról leakasztotta az öltözetet. Gyors, kapkodó mozdulatokkal vette fel, már benne állt merevebb alsó részében, amikor ujjai a felső rész kapcsolóit tapogatták, kétszer is eltévesztette a kötelező sorrendet. Pedig ez fontos volt, ha életben akart maradni... Ezt az öltözetet egykor az apja viselte. Ez mostanában gyakran eszébe jutott. Nehézkesen mozgott. Feltette a sisakot. A külvilág neszei – saját léptei – megszűntek létezni. Lassan a másik ajtóhoz ment. Közben bekapcsolta a beszélőt: – Mark! Nem jött válasz, Dorg szívét összeszorította a rettegés. Ha Marknak odafönn valami baja esett! – Mark! Társa akkor megszólalt. Hangja mintha nagyon messziről jött volna: – Itt vagyok, Dorg. A férfi megkönnyebbülten fellélegzett. – Mark... elindulok felfelé. – Jöhetsz. Az öltözet rendben van? Dorg a mellére nézett. Az ellenőrző lámpák egyenletes, halványzöld fénnyel éltek.
– Rendben van. Nyitom a zsilipet. A szűk kamra másik falán is fémajtó nyílott. Dorg belépett, behúzta maga mögött a súlyos fémszárnyat. A szorítókereket kézzel tekerte be, így biztosabb volt a hermetizáció. Aztán lenyomta a piros gombot. A szivattyú feldübörgött, ám hangja gyorsan elhalt. A dübörgés mintha egyre távolabbról hallatszott volna, majd megszűnt. A zsilipben nem volt már levegő. Kigyulladt a piros lámpa. Dorg kitekerte a másik szorítókereket. Nehezen ment, a férfi lihegett, a sisakban felerősítve hallotta az önmaga keltette zajt. Aztán a zsilipajtó engedett. Dorg átlépte a küszöböt. A lift ellensúllyal működött. A kis elektromotort odalenn a sziklába rejtették. Nem fogyasztott sok energiát, hamar feltekerte a rövid kábelt. A lift gyorsan emelkedett a függőleges, sötét sziklacsőben. Odafenn nem várta újabb zsilip. A liftből kilépve először gyér fényű kis helyiségbe ért. Újabb ajtón át, jutott céljához. A sötét, feketebársony űr csillagai hihetetlenül távoli fénypontok voltak. Dorg előbb elnémult. A látvány mindig megdöbbentette. Ez hát a kozmosz?... Amikor meglátta, az első percben általában rátört a magány. A végtelenség itt már nem csupán szó volt. Csak itt nem volt ez szó, hanem a rémület valóság. Pedig a kozmosz mindnyájuk számára a reményt is jelentette. Az egyetlen reményt. – A legjobbkor jöttél, Dorg. – Mark ott volt valahol a közelben, a fekete sziklák között, maga is része az árnyak birodalmának. Dorg még mindig csak a hangját hallotta. – Azt hiszem, hogy... – Máris? – Dorg értette társa hangsúlyából is. Torka elszorult az izgalomtól. – Igen, Dorg. Eljött az idő.
2. – Hé! – Engem szólítottál – ily bizalmasan? – Miért, van itt rajtad kívül valaki? Legközelebb majd így kezdem: Kedves Frol úr, ha méltóztatná becses figyelmét rám pazarolni, legalább öt másodpercig... – Ne túlozz. Elég lesz egy egész öttized másodperc is... Miről van szó? – Csupáncsak egy apró jelentésem lenne. – Yakub, ha ok nélkül ébresztettél fel, hát légy elkészülve arra, hogy... – Volt rá okom, kedves barátom. Vess egy pillantást a műszerekre... – Hohó! Ez igen! Most már mindent értek. – És megbocsátod, hogy merészeltem zavarai úgynevezett megérdemelt pihenésedet, valamint az igazak álmához hasonlító szundikálásodat? – Félre a tréfával, Yakub. Jelen pillanatban mennyi a távolság? De pontosan!... – Alighanem négyszázezer. Úgy fest a dolog, mintha a Földről néznénk a Holdat. – Hát ez a bolygó sem sokkal nagyobb. Legalábbis így szemmértékre... – Jó szemed van, kapitány. A komputer is valahogy így saccolja. – Mekkora az adathalmaz? – Eléggé türelmetlen vagy, Frol. A gépek most gyűjtenek be mindent. Fél óra múlva többet tudunk. – Tehát végeredményben mégis túl korán ébresztettél fel... No jó, most az egyszer elnézem neked, pilóta. Lássunk munkához. – Rendben. A fékezés és a körpályára állás az én dolgom. Te mit csinálsz?
– Az adatok begyűjtése után eldöntjük, hogy mi lesz a teendők sorrendje. Lehet, le sem szállunk. – Kár. – Sajnálnád? – Persze. – No, jó... Majd meglátjuk. Készüljünk fel a fékezésre.
3. Mina elsimította homlokáról a makacsul visszahulló fürtöket. Világosbarna haját nemrégen vágta le; tükör nélkül végezte a műveletet, hát nem sikerült túlságosan jól. Az asszony a felső szint egyik kis helyiségében ült. A kezdetleges pad kemény volt; régi rongyokból varrott párnákat tettek rá. A gyerekek is ilyeneken ültek. Látszott, nem valami kényelmes, izegtek-mozogtak. Dilla nagy, sötét szeme szinte világított a félhomályban. A kislány inkább apjára, mint anyjára hasonlított; az arccsontja ugyanúgy kiállt, mint. Marknak. De Verára csak nyúlánk termete emlékeztetett. Bár fiatalabb volt Obannál, majdnem egy fejjel magasodott a fiú fölé. Mina az ilyen beszélgetések alkalmával állandóan vigyázott arra, hogy Obannál ne kivételezzen a kislány előtt, ne éreztesse soha, hogy Oban a fia. Dillának éppen annyi szeretet jár, mint a fiúnak. Hiszen Vera eléggé szerencsétlen a betegsége miatt, néha a fájdalom úgy kínozza, hogy mozdulni sem tud. Lehet, hamarosan végleg lebénul, akkor pedig ápolni kell. Talán évtizedeken át. Mina ezzel tisztában volt, sőt, hozzá is szokott a gondolathoz. – Mit tudsz az Ősök vándorlásáról, Dilla? A kislány mély lélegzetet vett, és habozás nélkül beszélni kezdett: – Oly sokáig repültek, hogy lassan már nem is tudták, mennyi idő telt el az indulásuk óta. Az idő észrevétlenül múlott. Mindnyájan öregebbek lettek, ám lányaik és fiaik felnőttek, és fokozatosan átvették a Hajó irányítását... – Állj meg – szakította félbe Mina. – Az a Hajó hol repült? – Hol?... – Dilla eltöprengett. Az asszony Obanra nézett. Fia kerek arcában a gondolkodó szemek – akárha egy felnőttől kölcsönözte volna őket. Sok vonása emlékeztetett Dorgra, de legfőképpen ez a töprengő tekintet. Most a gyerek csak szemvillanással jelezte: tudja a választ. Mina mégis kivárt. De Dilla csak a vállát vonogatta. – Hát... repült. Valahol. – Persze, hogy valahol repült. Oban? – A világűrben. A kozmoszban. – A gyerek arcán diadalmas mosoly bukkant fel, de azonnal el is tűnt megint. – Mit tudtok a kozmoszról? Oban most nem várt, nehogy Dilla megelőzze. – A kozmosz hatalmas. Nincs határa, tehát végtelén. Fekete mert majdnem fénytelen, és hideg. Mínusz kétszázhetven fok is előfordul... Elhallgatott, valójában nem tudta elképzelni azt a szörnyű hideget. Diliára nézett. A kislány átvette a szót: – ...Szóval a kozmoszban repült az Ősök Hajója. A kapitányt Elmernek, a másik férfit Gorbovnak hívták. A feleségeik Éva és Marion voltak. A tragédia után sok évig repültek, távolodva hazájuktól.
– Mi az a "haza"? – vágott közbe az asszony. Emlékezett a gyerekek születését követő időkre; kezdetben nem akarta vállalni a tanítónő szerepét, Dorg beszélte rá. Mark és ő majd megtanítják a gyerekeket mindenre, amire szükségük lehet a Labirintusban. A nőknek kell viszont megtanítaniok Dillát és Obant olyan dolgokra, amiknek itt aligha látják hasznát, mégis valahogy... valahogy azok is hozzájuk tartoznak, az övék. A múlt. Belőle jöttek. – ...Elmer, Marion, Éva és Gorbov onnan jöttek – felelte a kislány, bizonytalan hangon. Aztán folytatta, ahogyan nemrégen Minától hallotta. – Ők négyen sokszor elvesztették a reményt. Ahogy teltek az évek, egyre kevesebb volt a remény. – Mi az, hogy év? – Az év... az év az idő... – Dilla Obanra nézett, megnedvesítette ajkát. – Háromszázhatvannégy nap – mondta a fiú. – Háromszázhatvanöt – javította ki Mina. – Folytasd, Dilla. – Folytatom... Gyerekeik születtek, de a Hajó csak repült az űrben, és semmi sem változott. Nagyon-nagyon sokáig semmi sem változott. "Semmi sem változott" – doboltak a szavak az asszony lelkében. Most is így van ez, bár ők már nem ugyanazok az emberek, akik az Ősök voltak. Tulajdonképpen minden megváltozott. Ez az élet nagyon is más, mint az Ősök élete volt. Nem repülnek egy Hajón, ám... van-e reményük? Lehet-e reményük, ha a Labirintusba kerültek, és minden összeesküdött ellenük?
4. Dorg az izgalomtól mozdulni sem tudott. A jeges bénultság rárohant, leteperte. A hír valósággal elkábította. – Biztos... biztos vagy benne? – kérdezte rekedten. Mark előbb hallgatott, mintha a válaszon gondolkodna. Pedig a felelet agyába égett, szinte része lett tudatának. – Alighanem. A műszer, amit a Hajóról hoztunk ide, aránylag pontosan működik. A távcső pedig aligha hazudik. Dorg lassan lecsillapodott. Körülnézett. Annyiszor látta már a Figyelőpontot, most mégis, akárha ismeretlen tájon járt volna. Pedig együtt építették ezt is. A sziklavágó robotokat Mark és ő irányították, ők szerelték fel a zsilipet, a liftet. A végén nem maradt elég anyaguk, hogy a felszínen erős, meteorbiztos kupolát építsenek. A robotokkal összehordatták az egész környék legnagyobb szikláit, főleg a széles, lapos darabokat. A Figyelőpont hát nem volt más, mint egymásra halmozott lapos kövek dombja, itt-ott résekkel, ezek mögött álltak olykor a műszerek. A rettenetes hideg nem tett jót nekik, ezért gyakran levitték őket a zsilipbe és a mögöttes helyiségbe. Mark remélte, így nem mennek tönkre túl hamar. Hisz mostanában egyre nagyobb szükség lesz rájuk. – Szóval... láttad? – Dorg nyelt egyet. Mina arca merült fel előtte, és sorban a többieké is. Oban. Vera. Kort, Dilla. Ha ők is megtudják a hírt!... – Nézd meg te is – javasolta Mark. – Bár közben elfordult a Glober. Dorg a távcső mögé telepedett. A merev öltözetben nem volt ez könnyű dolog. A keze reszketett az izgalomtól, várnia kellett kissé, míg elmúlt. De a szíve úgy vert... A központi csillagot látta meg először. Halványan pislákoló fehér pont volt a végtelen feketeségben. Dorg az első pillanatban nem is hitte el, hogy az a Nap. De ahogy a mozdulatlan
fény lassan élni kezdett szemében – legalábbis ő úgy látta –, hogy lobog az égi máglya – egyszerre elhitte, hogy Az az. Csak később hatolt el hozzá az éteren át Mark hangja: – A távcsőben csak két bolygót látni tisztán. A két legnagyobbat. A műszerek két kisebbet is kimutatnak, de ezeket nem lehet még látni. – És... és a többi bolygó? – kérdezte Dorg kiszáradt szájjal. – Biztos ott vannak valahol azok is. A csillag környékén. De mi még túl messze vagyunk. Egyik-másik, lehet, most éppen a csillag mögött van, innen nézve. – Biztos vagy benne, Mark, hogy ez az? – Nincs több naprendszer errefelé. Nézd, a Galaxis Orion-ágát. Fordítsd el a távcsövet. Arra hajlik az egész, és ez van most előttünk. A Glober egyenesen arra száguld. Ahogy régen az apád kiszámította, Dorg. Az apja... Dorg behunyta a szemét, maga előtt látta a férfit. Hosszú, magas, keskeny arcú. Mély ráncok a homlokán, tűz a sötét szemekben, rekedtes hang, szenvedélyes mozdulatok. Az apja gyűlölte a Globert, "ideiglenes lakóhelynek" nevezte, soha nem érezte magát jól a Labirintusban. Igaz, ő látott még mást is. Batt a Hajón született, ott nőtt fel. Aztán jött a Glober és a Labirintus... Batt a Labirintust is gyűlölte. – Dorg! – Igen? – a férfi felocsúdott álmodozásából. Barátja hangja a fülhallgatókon át egy pillanatra mintha valahonnan nagyon messziről jött volna. – Amennyire ki lehet számítani... arrafelé repülünk. – Mark ügyetlenül emelte karját, a vastag öltözet akadályozta. A homályban nagy fekete szobornak látszott – bár Dorg a valóságban soha nem látott szobrot. De a Hajóból kiszedett és elhozott anyagok között voltak képek is, és a képeken szobrok. Vaskos kőalakok. Ember formájúak. És sok négylábú furcsaság, amikre Batt egyszer azt mondta: állatok. "Olyanok, mint a brettek?" – Dorg máig emlékezett akkori kérdésére. Apja kis gondolkodás után válaszolt: "Olyasfélék." Igazi állatokat Batt sem látott soha. Dorg ismét a csillag felé fordította a távcsövet. Eleinte alig tudta fellelni más fénypontok között, ettől kicsit megijedt. "Hát ilyen messze vagyunk még tőle, eltéveszthető, elveszíthető?..." Mi lesz, ha valóban elveszítik és soha többé nem találnak rá? De aztán a távoli tűzgolyó szinte magától csúszott a körkörös látómező közepére. A férfi hosszan gyönyörködött a látványban. – Még legalább két év – mondta Mark. Megelőzte barátja kérdését. – A Globert nem lehet siettetni, Dorg. Így is elég gyorsan repül. – Gondolod, sikerül majd jelt adnunk? – Jeleznünk kell! – Mark hangjában annyi bizonyosság csendült, hogy Dorg nem is kérdezett többet. Mostanában pedig többször eszébe jutott: lesz-e kinek jelezniök? Lehet, hogy az a csillag is csak régi emlék? Emléke egy valaha volt világnak, amely azóta régen a semmibe foszlott, nincs többé. Ez azt jelentene, hogy számukra nem marad más, mint a Glober és a Labirintus. Örökre. Dorg elhessegette ezt a gondolatot. Ismét a szeme elé kapta a távcsövet, hogy elgyönyörködjön a látványban. Nap és bolygók – szegény Elmer – és a többiek. Hány évig álmodoztak arról, hogy ezt így, ilyen közelről láthassák. Hiába ábrándoztak. Ezt a csillagot nem láthatták meg – újra.
5.
– A Hajó repült tovább, és nagyon sokáig semmi sem változott. – Mina hangjában fáradtság bujkált. Kicsit megkeseredett a hangulata. Mi értelme van az egésznek?... A gyerekek – ha mégoly értelmesek is soha nem fogják megérteni valójában mi is történt az Ősökkel, a Hajóval. Hisz ő maga is alig-alig érti, pedig neki még a Hajó nemzedéke mesélte el. Apja, anyja ott élték le életük felét. Mégis, olyan keveset meséltek azokról az évekről. Nem volt hozzá kedvük. Vagy... elhallgattak valamit? Biztosan féltek, hisz a kozmosz felé száguldottak, és ezen nem tudtak változtatni. Önnön rettegéséről pedig senki sem beszél szívesen. És talán nem is akarták félelmüket átplántálni utódaikba. – Mennyi volt az a "nagyon sokáig"? – kérdezte Dilla, és lebiggyesztette ajkát. Rossz szokása volt. – Több mint hetven év – felelte az asszony. Oban arcán látta: a fiú most próbálja kiszámítani, hány nap is az a hetven év. Év? Nap? A Labirintusban nincs mivel mérni az időt, ám az mégis telik. Oban gyerekei talán már egyáltalán nem fogják tudni, mit jelenthet az év. És az utánuk következő nemzedékek? Bár Dorg és Mark erősködnek, hogy nem lesz több nemzedék, Oban és Dilla az utolsók, akik a Globeren születtek, mert hogy hamarosan eljön az idő, amikor minden megváltozik. Amikor ismét lesz remény is, talán tenni is lehet majd valamit. – És ti? – kérdezte váratlanul a fiú. Mina kezdetben nem értette, mire céloz. – Mi az, hogy "mi"? – Azt mondtad, az Ősök a Katasztrófa után csak száguldottak az űrben. Hetven évig, ugye? És ti mikor születtetek? Mina újra elsimította homlokáról a haját. Nem, nem fog beszélni nekik a holtan született csecsemőkről. Az asszonyról, aki belehalt a szülésbe. Az űrhajósról, aki megőrült a reménytelenségtől, a kilátástalanságtól, akinek észét elvette a lassú kínhalál tudata, és inkább öngyilkos lett. Az Ősök történetében ilyen fejezetek is voltak. Megint valami, amit el kell hallgatnia előttük, ám hazudnia nem szabad. Amit mond, az igaz legyen. Igaz lesz hát. – Útközben születtek Batt és a többiek. Ők vezették tovább a Hajót; bár azt hiszem, nem lehet ezt "vezetésnek" nevezni, hisz nem voltak képesek irányt változtatni. Amikor aztán útjukba került a Glober, sikerült rá leszállniok. Mi – Mark, Dorg, Vera és én – már itt születtünk. Kort még a Hajóban. No és... ti is itt születtetek. – És Tolla anyó? – Ő nagyon öreg volt. Még a Hajón jött a világra, és majdnem felnőttként került a Labirintusba. Oban a homlokát ráncolta. Az anyja sejtette: megint kérdezni fog valamit. Tulajdonképpen nem baj, ha ennyire érdeklődik a múlt iránt. Mina emlékezett saját gyermekkorára, amikor ő is így faggatta Tollat és Battot. Az Ősök vándorlásáról, a Hajóról. A Labirintusról. Belenyugodott már, hogy felelnie kell a kérdésekre. Vállalta ezt a munkát. És beletörődött abba is, hogy nem tudhat megmagyarázni mindent. Az asszony csak egyetlen kérdéstől félt. Sejtette, hogy Oban – igen, éppen ő – fogja feltenni. Behunyta a szemét. A gyerekhang ezüstösen csendült: – Mama, mondd, honnan jöttek az Ősök?
6. – Yakub! – Egészen úgy mondtad ki a nevemet, mintha valami baj lenne.
– Nincs baj. Éppenséggel nincsen. Körpályára álltunk a bolygó körül. – Ez is egy hír, bár, ami azt illeti, magam is észrevettem... – Mehetsz aludni, ha akarsz. – Majd máskor inkább... Nézd csak a nagy képernyőt. – Látom. A bolygó felülete tele van kráterekkel. A meteorok úgy összeszabdalták, akár a Holdat. – Csak nem sajnálod? Holt anyag ez. – Minden anyag holt, mégis belőle lesz az élet. – Nem is tudtam, hogy egy filozófussal utazom egyazon hajóban. Mikor publikálod összes műveidet? – Száz év múlva, vagy később. Hiszen még csak negyvenéves vagyok, Yakub. – Néha bizony elfelejtem, főleg akkor, ha ilyen iszonyúan bölcseket mondasz, kapitány. – No, hagyjuk. Nézd ott azt a lapos mezőt. – "Mező"? Hazafelé csatangolnak a gondolataid. – Persze. A Holdon "tengereknek" hívják az efféle sivatagokat. Némelyik rettenetesen hasonlít rá. Szerinted ott balra az a nagy kráter milyen magas lehet? – Feltüremkedett a széle, amikor bevágott a meteor.– Hatalmas energia szabadult fel. Képzelem, hogyan röpködtek a sziklák. Nagyobbak a kráterek, mint vártam. A sziklák az űrbe röpültek, nagyobbak voltak, mint a mi hajónk... – Egészen költői képet festettél, öregem. Mit gondolsz, honnan jöhet? Még sohasem láttam az űrben magányosan száguldani ekkora égitestet. – Hát az biztos, hogy ez nem üstökös, nem meteor, nem kisbolygó... Szabályos, a közepesnél alig valamivel kisebb bolygónak nevezném, ha egy naprendszerben keringene. De ez nem tartozik sehová... – Nem csoda, hogy felfigyeltek rá a bázison. – Bizony, ez kívülről jön, akárhogyan is nézzük. – Nem a mi Naprendszerünkből való, az biztos. Indulás előtt hallottam, hogy a megfigyelők előbb azt hitték: ez a mi Naprendszerünk tizedik bolygója. Tudod, amit vagy háromszáz éve hiába keresnek. – A Transzplutónium? – Ahá. – Ilyen messze a Földtől? – Én is azt mondtam... volna, ha kikérik a véleményemet. De tudod, milyenek a szakértők, velük aztán aligha lehet vitatkozni. – Azért szakértők. – Szóval ez bizonyosan kívülről jött. Öregem, gondolj csak bele: ez a gömb az első ekkora test, ami nem tartozik a mi világunkhoz! – Kitárul előttünk a Galaktika... – Hiába gúnyolódsz! Ez igenis nagy felfedezés. Még az is előfordulhat, hogy egyszer majd rólunk nevezik el! – Már látom, a számítógépek képernyőjén ragyogni az atlaszszámot és mellette az égitest nevét: Yakobus... – Vagy... Frolus... – No, térjünk magunkhoz. Állítólag az utóbbi pár tízmillió év alatt nem ez az első eset, hogy egy idegen "bolygó" halad át a mi Naprendszerünkön. Mesélik a szakértők, hogy egy ilyen egyszer már nagy kalamajkát okozott errefelé.
– Lehet, hogy ez sem különb. Vagy talán... ugyanaz? Figyeld csak a mágneses térerősségjelzőt! – Látom. Ekkora kőzethalmaz biztosan tartalmaz vasércet is. Hallottál már a remanens mágnesességről? – Elfelejted, hogy hány éve szolgálok az űrben. – No jó, nem szóltam. Mennyi most a távolság? – Negyvenhárom kilométer a bolygó felszínétől. – Kapcsold be a keresőket. – Remélem, nem a biokeresőkre gondoltál. – Ugyan! Itt biztosan nincs, nem is lehet szerves élet... A fémkeresőkre és a többi szokásos holmira gondoltam. Hátha találunk vizet, illetve jeget. És bármi mást. Metánt, ammóniát, ként... – Rendben van, elindul a nagy kutatás. Kapcsolom a rögzítőket is, hiszen a bázison nagyon részletes beszámolót követelnek majd tőlünk a szakértők. – Ne gúnyold őket. Nekik és a kíváncsiságuknak köszönhetjük, hogy itt vagyunk. Legalább kiszakadtunk kicsit a bázis unalmas közegéből. Nem örülsz neki? – De még mennyire. Meg annak is, hogy ilyen szépen fogalmaztál. Mégis nagy filozófus lesz belőled, öregem.
7. – Nem maradt sok időnk. – Mark hangjában is fáradtság bujkált. De némi titkolt öröm is. – Minél előbb el kell készíteni a jelzőberendezést, hogy idejében felfigyeljenek ránk. Dorg mondott volna valamit, de csak hallgatott. A gondolat már régóta benne lapult, eddig még Markkal sem osztotta meg. Igaz, nem is volt rá oka, annyira távolinak, bizonytalannak tűnt a dolog. Most azonban fájdalom élesen csapott belé az aggodalom. Társa ebből mit sem vett észre. – Gyere, menjünk le. Várnak a többiek – mondta Mark csendesen, és előreindult. Lassan mentek a lift felé. Dorg még egyszer körülnézett. A sziklákból rakott Figyelőpont résein bármerre nézett, fekete semmit látott. Csak a Glober felszíne ütött el a környezettől, a szürkés sziklák hatalmas tömbjei, és körülöttük a kis kövekkel borított lapos térségek. Messzebb, a láthatár szélén, meteoritok ütötte sebek tornyosultak a magasba, kozmikus árnyéksebek, a mindenség csapásainak nyomai. "Nincs értelme – futott át Dorg fején –, lehet, hogy a kozmosznak nincs is értelme? Bármi is történik benne, értelmetlen, hisz a gondolkodó lények – akik egyáltalán tudomást szereznek az eseményről – nem foghatják fel annak értelmét, mégha van is neki. Mi hát a célja a létezésünknek? Hiszen egy érthetetlen, idegen világban élünk. Idegen, mert oly kevéssé érezzük magunkat benne otthon, és tudjuk: éppen ilyen lenne... nélkülünk is." Sóhajtva lépett a liftbe. Mark követte. Míg leértek egyetlen szót sem váltottak. A zsilipben is hallgattak. Csak a fény hozott változást; a sisaklemezen át arcukra vetült. Dorg csak most látta meg barátja arcvonásait. Mark örült, nevetett! De túl régóta ismerték már egymást. A születésüktől együtt voltak. Hát Dorg észrevette Mark homlokán az apró ráncot, orra fölött a V alakú komor bemélyedést. Lehet, hogy ugyanaz aggasztja Markot, ami őt is? – Mi baj? – kérdezte, amint kijöttek a zsilipből. Levették sisakjukat. A levegő otthonosan vette őket körül. Hűvös volt. Igyekeztek minél előbb levenni az öltözetet, aztán kimenni innen. Mark szótlanul
követte Dorgot. Bezárták a vasajtókat. "Egykor ezek is az űrben repültek, a Hajó részei voltak" – gondolta Dorg ismét a fémlapok láttán. Odakünn, a sziklafolyosón Mark végre megtorpant, Dorghoz fordult. – Minden reményünket abba vetettük, hogy jelet adunk az embereknek. A Közösségnek... – Eltöprengett, más hangon folytatta. – Tolla mesélte egyszer, hogy valaha régen az emberek nagy vizeken hajóztak. Ezeket tengereknek hívták. A járművek igazi vízi hajók voltak, a tengerek felszínén úsztak, abban laktak az emberek. E járművek néha mégis szerencsétlenül jártak, a víz alá süllyedtek, és ha valaki esetleg megmenekült, szigetre került. – Hová? – Szigetre. Azt hiszem... kis szárazfölddarab volt, a nagy tenger közepén. Akkor azok a szerencsétlenül járt emberek megpróbálták valami módon felhívni a figyelmet magukra. Jeleket küldtek az elhaladó járműveknek, a többi hajónak. Vagy észrevették őket, vagy sem. Ha nem, akkor... meghaltak. – Értem. Mi is ilyenek vagyunk? – Még nehezebb a helyzetünk. Mi magunk sodródunk egy járműben, el a sziget mellett. És nincs több sziget, csak az az egy. Ha nem tudunk jelt adni, ha nem jönnek onnan értünk, vége. Ha rossz módon jelzünk nekik, akkor is. – És... – Dorg küszködött magában, kimondja-e. De ez volt az a pillanat, amikor szólnia kellett. – És akkor is végünk lesz, ha nincs, aki felfogja a jeleinket. Mark csak kis késéssel értette meg, mire célzott. Hallgatott. Biztosan ő is gondolt már erre, csak nem mondta. Dorg hát folytatta: – Batt többször is mesélte, hogy a Közösség sokáig érdekcsoportokra oszlott, régebben ezek harcoltak is egymással, néha nagyon keményen harcoltak. Ilyenkor háború volt. – Háború? – A szó idegen volt és furcsa. Nem jelentett semmit. – Háború – bólogatott Dorg. Lassan lépkedtek a keskeny folyosón. Néhol visszhangzottak a lépteik. A levegő észrevehetően melegebb volt errefelé. – De hát a Közösség milliószor millió emberből áll. Ha gyilkolnak is, nem ölhetnek meg mindenkit! – Reméljük, még háború esetén is maradtak sokan, és figyelik a kozmoszt. Mert ha nem vesznek észre bennünket, tovább repülünk, és akkor beleveszünk az űrbe, örökre. "Akkor soha nem szabadulunk ki a Labirintusból" – tette volna hozzá, de hallgatott. A beszéd felesleges volt. Az Ősök akarata vibrált bennük, el kell innen menni, gyermekkoruktól folyton hallották a szülőktől, később, öntudatra ébredve már maguk is akarták. Most, negyvenéves fejjel, saját akaratuktól függött majdnem minden, ami az emberek sorsát érintette a sziklafolyosók szövevényében. Nehéz volt elviselni a felelősséget. És ha a hominokra gondoltak, önbizalmuk megrendült. – Mikorra szerelhetjük össze a jelzőt? – kérdezte Dorg. – Energia és eszközök kellenek. A robotokra is számítok. Az Ősök jegyzetei között kell útmutatást találnunk. A jelek egyszerűek lesznek. A Közösség tagjai remélhetőleg megértik, honnan jönnek a jelek... Amikor, odafönn azt mondtam neked: eljött az idő, azt jelentette, végre érdemes nekifogni a munkának. Most kezdünk közeledni a Közösséghez, egy év alatt mindenképpen el kell készítenünk a jelzőt. Vagy hamarabb. Ha pedig készen lesz... ha... – Mark hangja elcsuklott. Dorg előbb azt hitte, Mark meghatódott, de arcára nézve furcsa változást látott. Mark az egyik folyosóra meredt... Dorg követte pillantását. A félhomályban legalább ötven homin várakozott. Faltól falig állták el az utat. Nagy, sötét szemükből gyűlölet sugárzott. Nem volt kétségük rájuk vártak, hogy bosszút álljanak az embereken.
8. Valahol a mélyben csoportok gyülekeztek. Parancsok és álhírek, indulatok kavarogtak fel-fellobbanó tűzzel. Nőtt a zavar. Ahogy a folyosókon sokasodtak az egyedek, úgy vált a helyzet mindinkább áttekinthetetlenné. Aztán az élő patakok egybefolytak, megdagadtak. Parttól partig terjedtek, végül egy fényben úszó teremben egyesültek. Az izgalom tetőfokára hágott. Az agyakban régi, szinte elfeledett, vad ösztönök ébredtek, szándékokból lett majdnem akarat, ugyanakkor a káosz is eluralta a lelkeket. Aztán behozták az áldozatokat. Úgy vitték őket, lassan, magasba tartva, hogy mindenki lássa. Az eszméletlen testek láttán a tömeg felüvöltött. Ez a hang mindnyájuknak erőt adott, tudatosította bennük, hányan vannak. Körülnéztek, felkiáltottak – és megérezték önnön erejüket. De nem értettek egyet, azok sem, akik ugyanazt a vezért követve jöttek ide. Máris csoportokra szakadtak, bár a haragos indulat egyazon üvöltésre késztette őket. És nem mindenki üvöltött velük. Akadtak, akik nem csatlakoztak a tömeghez, az arcukon aggodalom ült. Minden szikláról visszaverődő üvöltés – akárha agyukba hasított volna. A legeldugottabb sarkokban is gyűlt a tömeg. Hullámai fel-felcsaptak, olykor kiszaladtak a közeli, széles folyosókra is. Az Istállókban a brettek nyugtalanul emelték fejüket. Az Erdő hallgatott. A legokosabb – akit addig mindnyájan vezérüknek tartottak – még komorabb arccal hallgatott. Nem nézett az öntudatlan áldozatokra. A tömeg türelmetlensége lepergett róla. Saját gondolatai foglalkoztatták, terveit maga állapította meg. És még nem döntött. Négy-négy ujját összefonta, felnézett a fénybe. Behunyta a szemét. "Nem, nem" – zakatolt a gondolat agyában, de ez még nem volt döntés. Többet tudott mindenről, mint társai. Tudott hát olyan dolgokról is, amik amazok előtt homályban maradtak. Most új hírt kapott. Ez már sürgős döntésre késztette. Elment szokásos rejtekhelyére. A magasból lelátott a tömegre. De azok nem látták őt. A lény furcsállva állt a párkánynál. Nem értette társait. Néha – nagyon ritkán – innen szokott beszélni társaihoz. De most tudta, nincs idő a beszédre. A fényáradatban úgy tűnt neki: amazok még sohasem voltak ennyien, és sohasem érezték magukat ilyen erősnek. Túlontúl erősnek.
9. Minát a választól az apja. Kort mentette meg. Az idős férfi feltépte a szoba ajtaját, lihegve állt a küszöbön. A két gyerek és az asszony döbbenten nézték. Mina azonnal tudta, valami baj történt. – A hominok... – suttogta az öreg, és levegőért kapkodott. Mina leültette. Oban arca komoly volt. Nagyapja biztosan futva érkezett, márpedig sánta lábával ez nem lehetett könnyű. Dilla önkéntelenül a falhoz húzódott, hogy ne legyen útban. – Mi van a hominokkal, apa? – Vigyetek fegyvert... botokat... itt vannak a szinten. Dorg és Mark meg éppen lefelé jönnek, azt hiszem... – Ne féltsd őket, apa!
– De most sokan vannak, nagyon sokan. És nagyon elszánjak. Dühösen ordítoznak. Láttam őket! – Az öreg beesett arcán félelem ült. Hosszú, vékony ujjaival megragadta lánya karját. – Most el vannak szánva mindenre, érzem! Rejtsd el a gyerekeket, nekem meg adj egy botot! Oban megelőzte anyját. A sarokból felkapott egy botot, egyetlen pillanatra felvillantotta markolatán a kis lámpát, hogy lássa: van-e benne Erő? Mielőtt anyja észrevette volna, kirohant a szobából. Tudta: Mina, Vera és Dilla most elrejtőznek az egyik aknában, amit még korábban véstek ki a robotok. A robotok!... Igen, azokról sem szabad elfelejtkeznie. Oban utálta, hogy a nagyapja őt még mindig gyereknek véli. Jó lenne már végre tenni valamit, valami felnőtteset, amivel bebizonyíthatná nekik, kicsoda ő valójában. Átrohant egy keskeny belső folyosón. A robotok a sziklafal kiszögellése mögött álltak. A gépek most halott fémre emlékeztették, nem csillantak a homályban. De Oban tudta, elég egyetlen mozdulat, hogy életre keljenek... Dorg próbált megnyugodni. Mark viszont nem titkolta, hogy ideges lett. Még sohasem álltak szemben ekkora ellenféllel. A hominok valóságos élő falat alkottak, tömegbe verődtek. Nem lehetett őket megkerülni, de előlük elmenekülni sem; a férfiak háta mögött csak szikla volt. És a keskeny folyosó a vasajtóval, de azt az utat nem fedhették fel a hominok előtt. A Figyelőpont létezését, a liftet, a zsilipkamrát elárulták volna, ha arra menekülnek. Szembenéztek hát a tömeggel. A hominok nagy szemei szinte világítottak a félhomályban. Sötét, testhezálló ruháikban karcsú, izgékony lényekre emlékeztettek, pedig most nem tettek egyetlen gyorsabb mozdulatot sem. Még nem. – Az lenne a legjobb – suttogta Mark –, ha rájuk támadnánk. A meglepetéstől talán... – Nem fejezte be, tudta, társa így is érti. Hisz mióta gyermeki értelmük kinyílott, ismerték egymást. Együtt éltek a Labirintusban. – Várjunk még – felelte Dorg száraz szájjal. – Hátha meggondolják magukat. – Már nem félnek az emberektől. Túl sokszor próbáltunk barátkozni velük – így Mark, keserűen. Közben múltak a percek. A hominok nem nyomultak közelebb, de a férfiak érezték: amazokban érik a döntés. A hominok gondolatait, érzelmeit olykor az emberek is érezték, a Glober lényeiből valamilyen ismeretlen módon kisugárzott az erősebb indulat, az ösztön. Mégsem volt megértés a Labirintusban; szándékok és tettek ütköztek, mostanában egyre gyakrabban. Dorg hallgatott. Tenyerében fájdalmat érzett –, akkor vette észre, hogy görcsösen szorítja botját. Felnézett. Tekintete a hominok tekintetét kereste. De csak tompa, furcsán fénytelen szemeket látott. Máskor több élet volt a szemükben. Több értelem. Most mintha vékony réteg fedte volna szemüket. Az agyukat? Dorg látta, hogy a négyujjú kezek botokat is markolnak. "Mennyire hasonlítanak ránk" – gondolta ismét. Akkor hirtelen, akár egy varázsütésre, minden megváltozott. A hominok impulzust kaptak valahonnan, utasítás érkezett az agyakba, talán nem hang közvetítette fülnek, más úton-módon jött. A tömeg meglódult. A hátul lévők az első sort lökdösték előre. Mark felemelte botját. Dorg még várt. Üvöltés verte fel a Labirintus csendjét. Botok emelkedtek a levegőbe. Összecsaptak. A folyosó keskeny volt, hát egyszerre csak három-négy homin férkőzhetett a férfiakhoz. Mark veszettül verekedett, az első homint ő terítette le. Dorg fáradtabb és óvatosabb volt. Hátát a falnak vetette, és csak arra vigyázott, egyetlen ellenfele se érhessen hozzá botjával...
A sziklavágó robot embermagas fémteste akkor bukkant fel a folyosó kanyarulatában. A gép kerekeken gördült. Külseje nem emlékeztetett emberre; a függőleges henger belsejében volt a hajtómű, az előrenyúló karok pedig éles vágókéseket és fúrófejeket hordoztak. Oban a gép mögött jött, botját markolta. A gyerek nem félt a hominoktól. Talán azért, mert éppen olyan alacsonyak voltak, mint ő. Bátran nézett előre, és irányította a robotot. Nem is hitte komolyan, hogy harcban állnak az emberekkel. Hiszen ismerte őket, némelyik homin gyerekkel együtt játszott a folyosókon, vízmedencék partján. Valóban bántani akarják az embereket?... Az üvöltő hominok kezdetben nem vették észre, hogy két tűz közé kerültek. Mindnyájan Markot és Dorgot támadták, de nehezen fértek hozzájuk; botjaikkal olykor egymáshoz értek, az Erőtől lebénult társaik a kőpadlóra hanyatlottak, a harcolók rájuk tapostak. Akkor ért oda a robot. A vágókések oly gyorsan mozogtak, hogy alig lehetett látni őket. Oban bekapcsolta a két fúrót is. Emberkarnyi vastag spirálmenetek peregtek, acél zúgott a folyosó falai között. A hosszabbik éppen megérintette egy homin karját. A lény felüvöltött... A küzdelem már csak egyetlen percig tartott. Elöl Dorg és Mark négy ellenfelet terített le. A robot hátulról rohant bele a tömegbe; fedezékéből Oban ki-kinyúlott botjával. A vágókések rémületet ébresztettek a hominokban. Menekülni kezdtek, de előbb próbálták leteríteni Obant. A gyerek ügyesen, félelem nélkül védekezett. Az ellenfelek fogytán Mark is felfedezte, mi történt. Kiáltott Dorgnak. A hominok már menekültek. A padtón hagyott kábult társaikkal sem törődtek. – Gyerünk innen! – kiabálta Mark. – Köszönöm, fiam. – Dorg mellében melegség terjengett. Még sohasem érzett ilyesmit Oban iránt. Büszke volt a fiára. Egy pillanatig úgy nézett a gyerekre, mintha már ő is férfi volna. Férfi, aki hol eszével, hol karja erejével és ügyességével védelmezi társait. – Gyerünk innen! – Mark segített, megfordították a robotot. – Kapcsold a legnagyobb haladási sebességre, Oban! – Igazad van, jobb innen eltűnni. A hominok bármelyik percben visszatérhetnek. – Dorg a földön fekvő lényeket kerülgette. Mark kapkodva lélegzett, és máris aggódva tekintett a folyosó vége felé. A hominok ugyan elmenekültek, de ez csak szokásos taktikájuk is lehetett, csinálták, ezt már máskor is. Ha a vártnál nagyobb ellenállásra akadtak, visszavonultak – de sohasem lehetett tudni, lemondtak-e a támadásról, vagy segítséget hívnak. Mostanában úgy tűnik, bíznak a túlerejükben. – Valaha régen egészen másmilyenek voltak. – Dorg Markra nézett. – Emlékszel? – Igen. Amikor gyerekek voltunk, még együtt is játszottunk a homin gyerekekkel. Sokat kergetőztünk. – Ugyan! Nemcsak régen volt így. Még Oban is játszott néha a kis hominokkal. – Mi még néhány szavukat is megtanultuk. – Ők is a mienket. – Parr akkor kezdte tanulni a nyelvünket. – De csak ő egyedül. A többieket nem érdekelte. – Lehet, hogy csak Parr kapott erre megbízást. – Gondolod? – És a többieknek megtiltották a vezetőik. – Klír nem olyan. – Honnan tudod?...
Oban a robotot a folyosó elágazásáig vezette; a fémkerekek dübörgését visszaverték a falak. Vera bukkant fel az egyik ajtóban. A karcsú, magas nő fekete haja a vállát verte, mandulavágású szemét valamelyik távoli ősétől örökölte. Az ősétől, akiről Vera semmit sem tudott, és aki egy más korban, másutt élt valaha. De Vera nem is akart tudni a régiekről. Mark felesége – talán az őt olykor lebénító betegsége miatt – csak a jelennek élt. Féltette a kis kolóniát, féltette a férjét, Dillát, a lányát és bátyját, Dorgot. A hominokat majdhogynem gyűlölte, minden társánál jobban irtózott tőlük. – Nem esett bajotok? – kérdezte aggódva. Tekintete gyorsan ugrált arcról arcra. Nem sebesültek meg a férfiak?... Vera gyűlölete oly ősi volt, mint amit az emberek a hüllők iránt éreztek. A hominok az ő tudatában nagyon is idegenek voltak. – Meg nem. Torlaszoljátok el a bejáratot – javasolta Mark. Oban azonnal a folyosó legkeskenyebb pontjához vezette a robotot. Dorg még habozott. – Vizünk van, élelem is akad. De ha végleg kenyértörésre visszük a dolgot, a hominoktól soha többé nem kapunk bretthúst, se növényi rostot. A mi algatelepeink kevés élelmet termelnek. – Szűkebbre fogjuk az adagokat – mormolta Mark. – Inkább éhezünk, de nem adjuk meg magunkat! – sziszegte Vera villogó szemmel. Mark egy másik robotot vitt a folyosóra. Felbukkant Kort is. – Jó, hogy itt vagytok végre. Odavágunk nekik? Dorg csak bólintott, de kelletlenül. Rossz szájízzel vette tudomásul Vera és Kort harci kedvét. "A Labirintus a hominoké, nekik készült, úgy igazán ők vannak benne itthon. Mi itt csak vendégek vagyunk. És... ha elvágják az energiaszolgáltatást, akkor végünk. Fény nélkül nem élhetünk." Ám ha eszébe jutottak mai harcai – egy nap alatt háromszor csapott össze a hominokkal –, furcsa kettősséget érzett, amely egyúttal habozást és bizonytalanságot is ébresztett benne. Nem félt a hominoktól, de nem is vágyott bosszúra. Bizakodott a jövőt illetően, ugyanakkor aggódott is. Félt Kort makacsságától, Vera gyűlöletétől, attól is tartott, hogy azok ketten magukkal ragadják Markot is, és akkor ő lesz az egyetlen, aki megfékezné társait. De egyedül lesz-e ehhez ereje? A rögtönzött barikádot néhány üres alumínium – tartállyal erősítették meg – egykor a Hajó tartozékai voltak –, és Kort vállalta az első őrséget. A többiek a legközelebbi helyiségbe húzódtak. Mina ennivalót készített. Az asszony szótlanul sürgött-forgott, kezében az algadarabok élni látszottak, úgy pörgette-ízesítette őket, akár valamelyik őse a tésztát. Dilla Oban mellé ült, hátát a falnak vetette. Mark nyugtalanul járt fel-alá. A falak börtönnek tűntek, és minél tovább járt ide-oda, a többiekben annál inkább elmélyült ez az érzés. Végül már maguk is fájdalmasan érezték, hogy be vannak zárva. A Labirintus: kettős börtön. A természet zárta ide őket, és nem hagyhatják el a felszín alatti sziklavilágot. És ebben most már a hominok is akadályozzák az embereket. Elsőnek Vera pattant fel, türelmét vesztve. – Hagyd abba a mászkálást, Mark! A férfi megállt, Dorgra pillantott. – A hominok mostanában gyorsabban döntenek, mintha türelmetlenek lennének. Már nem keresik velünk a megegyezést. Nem érdekli őket, hogy az ő őseik és a mieink valaha szövetséget kötöttek. – Lehet, hogy megpróbálnak minket kiüldözni a Labirintusból – tette hozzá Dorg. Mark megnedvesítette az ajkát. – Gondolod, támadni fognak? – Valószínű – felelte amaz. És várakoztak. De a hominok egyelőre nem jöttek.
10. – Hé, kapitány! – Itt vagyok, ne kiabálj. – Csak némileg megemelt hangerőt alkalmaztam. – De szeretem én ezt a hivatalos nyelvezetet... Majdnem olyan fennkölt, mint az űrszolgálati szabályzat. Mondd végre, miről van szó? – Elemeztem az előző fordulat alatti megfigyeléseket. A pályánk a bolygó egyenlítője fölött vezet el, ám körülbelül negyvenöt fokkal délre, szóval... a horizontunk szélén mutat valamit az egyik műszer. – Kapcsold be újra. Remélem, rögzítetted az egészet, Yakub. – Olyannak ismersz, mint aki elhanyagolja a kötelességét?... Különben is, a műszerek maguktól is felvették, mert a tapasztalt jelenség túllépte azt a határt, amit. – Sok a szöveg. Lássuk. – Máris kapcsolom. Ez az az adatsor, amit a fémkereső továbbított folyamatosan a központi vezérlésnek. A műszer végig nulla és egyes fokozat között ingadozott, hisz némi érckészleten kívül mit is tapasztalhatott volna? Aztán egyszer csak... mindjárt meglátod. A vészkapcsoló lépett működésbe, nehogy elszalasszuk a dolgot. Túl gyorsan repül a hajónk... – Látom, Yakub. Jókora villanást regisztrált. Itt vannak a koordináták is. Mi ez? – Hatalmas fémtömeg. Több mint kétszáz tonna – mindössze egy körülbelül nyolcvan méteres területen összezsúfolva. – Hiszen akkor ez... – Most miért nézel olyan izgatottan, Frol barátom? Persze, hogy erre gondoltam én is. Az űrpilótaképző iskolában ilyen állátványokat produkált a nagy szimulátor, amikor... – Megint sokat beszélsz. Irányt változtatunk. – Adj parancsot, végül is te vagy a kapitány. – Vedd úgy, hogy máris kiadtam. – No végre, egy férfias döntés. Mikor? – Most. A következő fordulatnál már fölötte akarok elhaladni. – Nem ártana csökkenteni a magasságot. – A számból vetted ki a szót... Lemegyünk tíz-tizenkét kilométerre, itt nincsenek magas hegycsúcsok. – A meteoritkráterek közül egyik sem magasabb hatszáz méternél. Ezt is megállapították az okos kis műszerek. – Mit is csinálnánk, nélkülük?... Betápláltad a robotpilótába az újabb adatokat? – Én olyan gyors vagyok, mint a villám. Nem vetted még észre, kapitány? – Majd ha észreveszem, szólok. Most igyekezz. – Öt másodperc múlva fékezés, kösd be a biztonsági öveket. Három... kettő... egy... Most. – No, ezen is túl vagyunk. Yakub, ha felfedezünk valamit, az nagyszerű lesz! – A nevünk belekerül a Nagy Atlaszba is! – Szerencse, hogy a legszélső bázisra vagyunk beosztva. Amikor a csillagászok felfedezték ezt a sötétben száguldó magányos micsodát, a mi bázisunkat értesítették. – A felfedezéssel nem lehetett könnyű dolguk. Hiszen ez az égitest is majdnem fekete, mint az űr, nincs saját fénye. És a Földtől legalább tízmilliárd kilométerre vagyunk.
– A műszerek ma már mindenre képesek. – A mi műszereink sem rosszabbak, figyeld csak! A fémkereső és a kamerák készenlétben. Még fél fordulat, és a rejtélyes fémtárgy fölé érünk. – Kapcsold majd be az összes szerkezetet. Tudod, a szakértők milyen finnyásak szoktak lenni! Mindenről tiszta, egyértelmű jelentést szeretnek kapni. – Hát most majd megkapják, Frol. Feltéve, hogy tényleg találunk valamit... Látom, végre téged is izgalomba hozott valami. – Olyan halvérűnek tartottál eddig? – Nézd, öregem, hát ismerlek én téged? Húsz hónapja vagyok pilóta a bázison, és veled csak nyolc hónapja repülgetek. Egy kis járőrözés, némi kutatás, egy új hajtómű kipróbálása... Nem sok közös munkánk volt. És különben is, hát egyáltalán meg lehet ismerni egy embert? – Megint filozofálsz. – Nem viszem túlzásba, ne aggódj. Ha már a bázisról esett szó, Frol, te miért kerültél oda? – Kitüntettek... – Ne viccelj, Frol. Még a holdbázisokon szolgáló űrújoncok is tudják, hogy a Külső Övezet legtávolabbi támaszpontjaira nem a legjobb, legcsodálatosabb elméket, nem feddhetetlen hősöket küldenek. Bizonyos értelemben az Övezet szélső bázisai afféle fegyenctelepek. Valaha, iszonyú régen, a Földön is voltak ilyenek. Érdekes módon ezek akkor is a korabeli lakott világ, a civilizációs övezetek szélén helyezkedtek el, távol a döntési központoktól. – Valóságos kis előadást tartottál, de tudod, én nem kedvelem a sok beszédet. – Ez csak ürügy. Én például nem titkolom, miért kerültem e mostoha helyre. Tavalyelőtt egyszer a Mars körzetében – tehát a Belső Övezet szívében – volt egy kis balesetem. Dokkolásnál beleütköztem egy másik hajóba. Olyan szerencsétlenül, hogy felhasadt az oldala. Néhány méteres rés keletkezett; a szakértők persze később kiélték magukat, az űrközlekedési bíróság előtt csak úgy röpködtek a szakkifejezések: "hasított nyílás", "nem kielégítő módon végrehajtott fékezési manőver" és "levegőintegritás részleges elvesztése", ilyesmikkel dobálóztak. A lényeg az, hogy fél évre eltiltottak az űrhajóvezetéstől, utána pedig a Külső Övezetbe vezényeltek meghatározatlan időre. Ami persze azért öt évnél mindig több szokott lenni. Frol, van fogalmad arról, hogy engem megesz az unalom, ha még több mint három évig kell itt vergődnöm?... – Ez azt jelenti, hogy most jól jönne neked egy szenzációs felfedezés, nem? – De még mennyire! Az ilyesmi majdnem automatikusan megemeli a vezetőség szemében a szegény kis űrpilóta értékét. Egy kozmikus hőst pedig, ugyebár, nem lehet akarata ellenére valami kietlen bázison tartani. Ráadásul mi tényleg messze vagyunk mindentől, ami érdekes. Ez a bázis a Pluto pályáján is túl kering, gondoltál már erre, Frol? – Képzeld, nekem is eszembe jut olykor-olykor. – Nem feleltél az eredeti kérdésemre. – Hogy miért kerültem a Külső Övezetbe?... Nem feleltem, mert ennek is megvan a maga története. De majd máskor mondom el. A lényeg az: nekem is jól jönne most egy felfedezés, ami a globális tévéműsorokban feldobná a nevemet. Ez határozottan jót tenne szerény karrieremnek. – No látod!... – De nem esem kétségbe, ha semmi sem lesz a dologból. Vannak dolgok és tettek, amiknek állni kell a következményeit. – Most te beszéltél úgy, mint egy vezércikk... Várj csak! Most állunk rá az új pályára. Ez már a mélyebb fordulat, közel vagyunk a felszínhez. Még egy negyed kör, és odaérkezünk. – A mágnesesség ugyanolyan értékeket mutat, mint máshol. Külső mágneses övezetek nincsenek.
– Légkör nulla, hőmérséklet mínusz kétszázhatvanegy és fél. – Jeget tapasztalsz? – Nem. – Halott világ ez, azt mondom neked, Yakub. – De az a vasból levő valami... szóval, nekem előérzetem van. – Micsoda? Ilyen középkori dolgokban hiszel? – Nem azt mondtam, miben hiszek. Azt mondom: előérzetem van. Szóval van, és kész. – No jó, nem vitatkozom. Készülj fel, hátha leszállunk. – Ezt akartam hallani. Mi leszünk az első emberek, akik a lábukat erre a valamire teszik... Látod, azt sem tudom, hogyan nevezzem. Bolygónak?... – Mindegy. Sok százezer évig repülhetett, míg az Androméda felől ideért. Egy biztos: a tudósok örülni fognak a talajanalíziseinknek. Alighanem újabb bizonyítékot nyernek arra, hogy az összes többi anyaghalmazban, a többi galaktikában is azonos az égitestek összetétele. – Ebben már ma sem kételkedik senki. Hisz ugyanabból az ősrobbanásból származnak, mint mi. – De tudós csillagász lettél egyszerre... Inkább figyeld a kijelzőket, mindjárt odaérünk.
11. – Gyertek gyorsan! – kiabálta Kort. Dorg elsőként ugrott ki a folyosóra. Maga is meglepődött, milyen erő és türelmetlenség halmozódott fel benne. Fáradtnak hitt izmai régóta feszített rugóként pattantak szét, lökték testét készenléti állapotba. Ugyanakkor megkönnyebbült. Végre történik valami, vége a feszült várakozásnak. Megindult hát a hominok támadása? De a folyosó távoli kanyarulatában, a gyér fényben csak egyetlen homin bukkant fel. Egy percig állt, aztán lassan elindult a barikád irányába. Kort megemelte botját. – Csak jöjjön közelebb, úgy leütöm, mint egy kutyát! Ez régi szólás volt, még Kort apja, Gorbov szokta mondogatni. Gorbov, aki a Hajó legénységéhez tartozott. Most már egyikük sem tudta, mit is jelent valójában. Soha nem láttak kutyát. – Lehet, hogy felderítő – suttogta Mark. Ott állt társai mögött, ő is a barikád falát alkotó robotok között nézett előre. A férfi izgatott volt. És valahol a lelke mélyén fáradt is. Amióta csak emlékezett, mindig bajok voltak a hominokkal. De régebben valahogy mindig elsimultak a nézeteltérések, soha nem került sor csatákra, verekedésekre. A férfi most hajlamos volt azt hinni, hogy csak a gyermekkor volt ez alól kivétel. Vagy a felnőttek és a hominok között akkor is voltak súrlódások, csak ő nem tudott róla? Mark gyűlölte a Labirintust, jobban, mint bármelyik társa. Az ő világa valahol odafenn volt, a fenségesen hatalmas és sötét űrben, a csillagok között. Amióta megépítették a Figyelőpontot, szinte minden idejét ott töltötte. Néha remegve nézett a távcsőbe, reszkető kézzel állított valamelyik műszer skáláján. Hisz közeledett az idő, amikor minden, számukra minden megváltozik... – Ne bántsátok, ez Parr – mondta Dorg. A többiek nem egykönnyen különböztették meg egymástól a hominokat. A lények arcvonásait – főként a Labirintus folyosóinak gyér fényében – gyakran teljesen egyformának látták. Dorg viszont észrevette az apró, megkülönböztető jegyeket is.
– A tolmács? Mit akarhat? – Kort elégedetlenül biggyesztette le a száját. Az idős férfi – úgy látszik – sajnálja, hogy nem kerül kenyértörésre a dolog. A telepesek között ő volt az egyetlen, aki ekkora kort ért meg. "Hány éves lehet?" – gondolkodott el ezen egyszer Dorg, és arra a belátásra jutott, hogy Kort most már legalább nyolcvanéves lehet. Vagyis kétszer annyi idős, mint a többi felnőtt. De persze ez csak hozzávetőleges számítás lehetett. Az idő múlását úgy-ahogy pontosan csak Mark tartotta számon, ő is csupán a Figyelőpont miatt. A homin bizonytalanul, tétovázva közeledett. Habozását látva, Dorg szelíden félretolta társait, és a nyílásba lépett. – Gyere, Parr! Ez a homin tulajdonképpen semmiben sem különbözött a többitől. Alacsony termetén feszült a szűk ruha, karjait fajtársaihoz hasonlóan mozgatta, teste mellett, lépéseinek ütemében himbálta őket előre-hátra, majd mellén összefonta. Ezt a két jellegzetes tartást nagyon jól ismerték már az emberek; az utóbbi a határozatlanság jele volt. Azt, hogy a hominok a kezükön öt helyett négy ujjat viseltek, az emberek valójában már észre sem vették. A fejük is olyan volt, mint az emberé, még haj is nőtt rajta, igaz, csak középen, a két fül között, és a homlokon leereszkedett a szemek fölé. A hominok gyakran a koruknál jóval fiatalabb benyomást keltettek, még a meglett felnőttek is felnyírt frizurájú fiatalnak látszottak. A homin nők néha megnövesztették a hajukat; ez alighanem egy életre szóló döntés lehetett, mert a hajuk igen lassan nőtt, a folyamat évtizedekig is eltartott. A nagyon hosszú női haj egyben már egy bizonyos kort is jelentett, ezt pedig nem minden nő demonstrálta ilyen nyíltan. Legfeljebb a már valóban öregek. Oban tudta, hogy Parr mennyi idős lehet. Amikor ő még kicsi gyerek volt, Parr már felnőttként járt hozzájuk, hogy megtanulja nyelvüket. A gyereknek egy pillanatra eszébe jutott, amit Mina mesélt az Ősökről. Onnan jöttek, ahol "években" számolták az időt, "években" és "napokban". Ám sem Oban, sem Dilla nem tudták pontosan, hogyan kell a napot kitöltő órákat számítani, és mennyi egy nap, tíz, száz, háromszáz nap... Gyanították, hogy a felnőttek sem biztosak efelől. Szóval Parr sok évig járt ide, annak ellenére, hogy közben az emberek kapcsolata a hominokkal teljesen megromlott. Parr tanulta a nyelvüket, tolmács akart lenni. Mark elégedetlenül vette tudomásul, hogy Dorg mindig olyan barátságos volt Parral. Hiszen nyilvánvaló, hogy Parr nem a saját akaratából vállalta ezt a feladatot. A hominok vezetői küldték őt ide. Ki tudja, vajon gyakori ittlétei alatt nem kémkedett-e? Dorg is meghányta-vetette magában mindezt, ismerte Mark érveit is, mégsem tudott haragudni Parra. "Jó, ha valakivel szót tudunk érteni" – érvelt Dorg. A homin – társaival ellentétben – szelíd és értelmes volt, óriási türelemmel küzdött a számára teljesen idegen fogalmakkal. Még jó, hogy a hominok is az emberekével azonos módon képezik a hangokat, információcseréjük is ugyanúgy, akusztikus úton bonyolódik le. A hangszálaik talán nem egészen egyformák, alighanem jóval kisebb tartományban képesek hangokat kiadni; az emberek még sohasem hallottak homint énekelni. Ők a hangot csak beszédre éj indulatok kifejezésére alkalmazták. A zenéről nem tudtak semmit, bár Parr nemegyszer említette, hogy valaha régen, sok nemzedékkel korábban még akadtak hominok, akik "különböző magasságban" beszélve "történeteket meséltek". "Mégis annyira hasonlítunk, hogy az már nem lehet véletlen – gondolta Dorg. – A négy ujjuk ellenére emberek ők is, mint mi. Milliószor millió kilométerre egymástól, kialakult két faj, hát lehet-e véletlen a hasonlóságuk?... Parr habozva lépett a barikádhoz. Amikor megszólalt, hangjában aggodalom bujkált: – Ti készülni harc? Dorg elmosolyodott. Még agyában lüktettek mai harcai, az összecsapó botok, földre zuhanó kábult ellenfelek látványa. De erőt vett magán.
– Nem, Parr. Ti akarni minket, megtámadni. Ti harcolni ellenünk, mi csak védekezni. Lehet, Parr nem volt biztos a "védekezni" szó értelmében, de a robotokból álló barikád és a mögötte felajzottan várakozó férfiak látványa eléggé érthető volt az ő számára is. Dorg bejött a résen. A homin habozott, hogy kövesse-e. Nagy szemével aggodalmasan pislogott. – Gyere, Parr, beszélgessünk. – Dorg nem nézett hátra, előrement. Érezte, hogy a homin még fél, még habozik. Ezért hát igyekezett nagyon természetesen viselkedni. Ahogy régebben is mindig viselkedett. A kis szoba ajtajában Vera, Mina és a gyerekek álltak. Kort odabent ült, és algalevest evett. Amikor meglátta a homint, felvette tányérját, és tüntetően kiment a szobából. A nők követték. Mark a barikádnál maradt. Parr Kort után nézett. – Kort nem szeretni engem – mondta halkan. – Nem szeretni – bólintott Dorg. Nem hazudott a hominnak. Neki sem. Jobb, ha megszokja: Dorgtól mindig az igazat hallja. Kezdettől erre törekedett. És éppen ez dühítette Kortot, és olykor bizony Markot is. Féltek, hogy a hominok Parron keresztül megismerik az emberek titkait, gyenge oldalait. – Én nem akarni rossz – folytatta a homin. Dorg leült egy székre, és kezével mutatta Parrnak, hogy ő is foglaljon helyet. Már kezdettől fogva igyekezett, hogy a homin megtanulja az emberek másik nyelvét: a gesztusokat, intéseket, fejmozdulatokat, fintorokat is. A hominok nem szerettek ülni. Ha már nagyon elfáradtak, inkább lefeküdtek. Az ülés – úgy tetszett – fárasztóbb volt számukra, mint az álldogálás. Így most Dorg nem csodálkozott, látva, hogy Parr tagadólag int, és állva marad a falnál. – A társaid haragudni ránk – jelentette ki az ember. Nem kísérletezett azzal, hogy szabályosan használja saját nyelvét. Eddigi tapasztalatai azt mutatták, hogy Parr nem képes megtanulni a bonyolult igeragozást és a többi, kívülálló számára teljesen illogikus nyelvi esetet. Hisz a homin így is valóságos információözönnel került szembe minden újabb földi fogalom elsajátításakor. – Haragudni – bólintott Parr. Dorg még a helyzet ellenére is örült, hogy a homin helyesen használta a fejbólintás jelét. – Miért? – Ti lenni mások. – Eddig is mások lenni. Sok idő telt el, mi itt lenni, más lenni. Ti régebben mégsem haragudni ezért – érvelt makacsul az ember. A homin mozdulatlanul nézte Dorgot. Volt valami a tekintetében, amitől a férfi kezdte magát kényelmetlenül érezni. Sokáig kellett várnia a válaszra. – Idő megy, hominok haragja több. A hangadók mondani: nem lenni szükség itt emberre. – De hiszen mi nem zavarni benneteket! Mi – nem ellenség! Parr megint hallgatott. Látszott, hogy a válaszon töpreng. – Régen ez nem lenni fontos. Most igen. Történnek dolgok. Klír is mondani: most más világ közeledni. – Más világ? Ezt hogyan érteni? Másképpen fogtok bánni velünk itt a Labirintusban? Parr nem értette az összes szót. Homlokát ráncolta. Ezt nem kellett megtanulnia annak idején. – Bánni? Én nem érteni. – Mit akarni tenni velünk a hominok? – Még nem tudni. Klír és más vezetők nem dönteni. "Az egyszerű hominok viszont már sejtik, hogy valami okból vége a barátságnak az emberekkel. Saját kezdeményezésre tehát rá-rátámadnak a magányos emberekre, sőt, ma már valóságos csatáktól sem rettennek vissza. Felébredt bennük az idegengyűlölet?... Vagy a
vezetőségben sincs egyetértés? Klír nevén kívül egyikről sem hallottak még. Többen is vannak? Mi lehet emögött?" – Te nem tudni többet, Parr? Igazán nem? A tolmács lehajtotta a fejét. – Én nem beszélni. – Klír biztosan tudni, mi lenni hominok szándéka az emberekkel. Igaz? A homin lassan felelte: – Klír tudni. De nem mondani. Még eddig nem. – Nektek nem mondani, de nekem... Nekem elmondani. – Dorg felpattant, és kilépett az ajtón. A homin, aki eddig majdnem mozdulatlanul állt a fal tövében, szürkészöld ruhájában szinte beleolvadt a háttérbe, most hirtelen megélénkült. Dorg után sietett, a folyosón elkapta karját. Kort és Mark csodálkozva álltak a barikádnál, őket nézték. Dorg egy pillantást vetett a karjára – a homin négy ujjara. Három egyik oldalról, egy pedig – a hüvelykujj – a másik oldalról kulcsolódott rá. "Miért hasonlítunk ennyire?" – Hová menni, Dorg? "Még sohasem mondta ki a nevemet ilyen hangsúllyal. Úgy látszik, fél valamitől." – Te azt mondani, Parr, hogy Klír tudni, mit akarni hominok. Hát én most elmenni hozzá és megkérdezni, hogy mi, emberek is tudni. Mark nyugtalanul szólalt meg: – Ne csinálj, őrültséget Dorg! A helyzet teljesen bizonytalan. Ha ezek itt várakoznak valahol a felső folyosón, széttépnek, mielőtt Klír elé kerülnél! – Fegyver nélkül egy lépést sem! – vakkantotta Kort. Látszott rajta, neki sem tetszik Dorg ötlete. – Azonkívül – folytatta Mark – könnyen meglehet, hogy nem ismerik a "követ" fogalmát. Nálunk az ősidőkben volt ilyesmi, én is hallottam róla, meg te is – de a hominok? Meddig tudsz majd védekezni, ha megtámadnak? – Nem fogok védekezni. Nem is viszek fegyvert. Amazok megdöbbentek. Dorg Parra nézett. – Te majd mondani hominoknak, hogy én menni Klírhez beszélni... Parr hallgatott. Mina futott ki a másik szobából, biztosan hallotta a beszélgetést, mert szó nélkül borult a férfi nyakába. Kort halkan káromkodott, és valami olyasmit emlegetett, hogy ő bizony nem csinálna ilyen nyilvánvaló őrültséget. De mindnyájan ismerték Dorgot és tudták, ha egyszer így döntött, többé már nem lehet róla lebeszélni. – Vigyázz magadra – suttogta az asszony. Oban a barikád résénél állt, szemmel tartotta a folyosót. De az most üres volt. – Veled menjek, apa? – kérdezte. Csak nagyon halványan sejtette, hogy abban a percben vált felnőtté. Dorg a fia szemébe nézett. – Maradj, vigyázz anyádra. És a többiekre. Amint lehet, visszajövök. Párral az oldalán elindult a homályban. Szándékosan nem nézett vissza, pedig a szíve a torkában dobogott. Ha valami történik... Soha többé nem látja meg őket. A gyászos gondolatokat megpróbálta elhessegetni, de nem sikerült. Keze bot helyett a levegőt markolta. "Fegyvertelen vagyok." A félelem már benne volt, elnehezítette lépteit. Klír azt mondta Parrnak: más világ közeledik. Miféle más világ?…
12. – Ott van!...
– Látom, Yakub. Fékezz. – A kelleténél többet vesztettünk a sebességünkből. – Mindjárt csinálunk egy kis korrekciót. Mi van az oldaliránnyal? – Elcsúsztunk északra, de csak alig-alig. Így hát a dolog nem veszélyes. A fémjelző szerint alig négyszáz méterre vagyunk tőle. – Ne vacakoljunk a korrekcióval. Itt legalább nincs túl sok kis kráter. – Ahogy akarod, nekem mindegy, vigyázz a szakadékokra. Ne vegyük át a robotpilótától? – Ilyen egyszerű feladatot "ő" is végre tud hajtani. – Ha te mondod... Nem merem bekapcsolni a kamerákat. – Mitől félsz? De különben is, már késő. Leszálltunk. – Érzem. Az amortizátorok most egyenlítik ki az ütődést. – Az a rejtélyes fémtömeg ott van a kráterek között. Innen nem látni jól ebben a nagy sötétségben. Te, én izgulok. Mint kölyökkoromban, a moziban. – Nocsak, Frol kapitány úr! Bizalmas vallomása szíven ütött. De, hogy őszinte legyek... Szóval nekem is taplóvá száradt a szám, és a szívem itt van egészen fent... – A torkodban. Az enyém is. A fenébe, ha tényleg felfedezünk valamit!... – No, hagyjuk az álmodozást. A dőlésszög kiegyenlítve, nulla egész nulla tized. Melyikünk indul? – A szabályzat sajnos azt írja elő, hogy a kapitánynak a hajón kell maradnia. – Most bántad meg, hogy ilyen magasra törtél a ranglétrán, igaz? – Így valahogy, Yakub, szívesen mennék ki. Oda. – Az én nevem kerül bele az Atlaszba. Én lépek elsőként a Naprendszeren kívülről származó bolygóra. – Megint túl sok a szöveg... Még a végén szétpukkadsz a büszkeségtől. No menj, öltözz be, te nagy felfedező. Utána nyitom a zsilipet és mehetsz.... Yakub titkolni próbálta" izgatottságát, bár az előbb bevallotta Frolnak. Mégis igyekezett kemény legénynek látszani. Lehet, sikerült is, de csak a kapitány előtt. Ő maga viszont tisztában volt érzelmeivel, érezte a testében lüktető furcsa vágyat, amit más izgalomnak nevezett volna. Ám Yakub sejtette: ez valami más. Amikor kilépett a zsilipből, gyermekkora jutott eszébe. A kisváros már teljesen összeépült a nagyvárossal. Yakub sokáig nem is tudta, mi a városka neve. A szülei mindig így emlegették: "kisváros", "nagyváros", gyerekfejjel kezdetben azt hitte, így is kell őket neveznie. De tulajdonképpen mindegy volt; a Föld összes kisvárosa felé közeledett egy-egy nagyváros, de olyan is akadt, amelyiket egyszerre több, szomszédos kolosszus próbált elnyelni, magába olvasztani. És ez mindig sikerült is nekik. Az egykori kisvárosok a maguk hangulatával, a főterekkel, ősi épületekkel, régimódi aluljárókkal lassan eltünedeztek a térképekről. Egy-egy valóban régi templom még felbukkant az útikönyvek lapjain, szóba került egyik-másik, múzeum kincse, itt-ott középkori paloták meredeztek féltően védő műgyantaréteg alatt. Átlátszó kupolák borították az ásatások színhelyeit, néhol még állt egy régi faóriás, botanikus kertek műüveg-alumínium csillogású kis házai őrizték a növények formáját, színét, génbankok klimatizált mélyén várta a feltámadást az összes valaha élt növényi és állati lény. De a kisvárosok eltűntek, úgy alakultak át, hogy egy idő után már alig lehetett felismerni őket. Máshová vágtak utcákat, egész negyedeket romboltak le. Helyükre néhol magas házak nőttek, máshol meg kis kertes villák végeláthatatlan negyedei, aztán eltűnt a nevük is. Már sem okmányokban, sem térképeken, sem névtáblákon nem szerepeltek többé – helyettük a legközelebbi, legerőszakosabb, leginkább falánk nagyváros neve tolakodott előtérbe, lett a vidék,
a táj, az épületek és a bennük lakó emberek ismertetőjele, attól kezdve hozzá tartóztak, és a nagyváros ily módon az utcákkal együtt; őket is magába fogadta, mohón elnyelte. Yakub városkájával is ez történt. Amikor ezek az átalakulások zajlottak, gyerek volt még, a dolgok lényege nem hatolt el tudatáig, csak a felnőttek beszédéből csöppenő hangulatmorzsák adtak baljós jelzéseket, amikre alig figyelt. Minden eseményt természetesnek és elkerülhetetlennek hitt, hiszen a változásoknak maga is tanúja volt; nemegyszer beszívta a ledöntött házakból felszálló port, a régi illatokkal együtt foszlottak semmivé pár éves, még majdnem friss emlékei, szeme láttára változtak gyermekkori játszóhelyei. Aztán múltak az évek, és megértette, mi játszódott le szülőhelyén – ami már alig emlékeztetett régi csavargásainak bonyolult színterére. Ahol egykor pajtásaival kertekben bujkáltak, betonházak üres pincéiben kiabáltak visszhangot keltve – ott most építőrobotok dübörögtek, falak nőttek hihetetlen gyorsasággal, hetente változott a látvány. Megértette végre szülei szomorúságát és azt is, a nagyvárosokból miért költöztek el oly sokan. A köznyelv "zöld menekülőknek" is hívta őket; otthagyták a városokat, a már tulajdonképpen nem is létező falvakat, és távoli hegyekben, vertek tanyát, luxus lakókocsijaikat a még tiszta vizű patakok és tavak partjára állították, de laktak rég elhagyott bányák romos irodaépületeiben, omladozó egykori erdészházakban, sőt még megfelelően átalakított barlangokban is. " Yakub megállt néha a városka szélén. A nagyváros még messze volt, valahol a látóhatár szélén rajzolódtak az égre felhőkarcolói, akár az égbe harapó éles fogak. A két város között egyre keskenyült a zöld sáv; a gabonatáblák üdítő látványáért, nemcsak Yakub jött ki a házak közül. Gyakran álltak ott felnőttek is. Állandóan állt ott valaki. Mozdulatlanul nézték a zöldet. Néha leültek, pohárral kezükben, harapnivalóval ujjaik között, volt, aki hangkristályról zenét hallgatott. Yakub a gabonát nézők között nem sok fiatalt látott; a szétáradó zene pedig sohasem a divatos "lüktető" volt. Fenséges, tengerhullámhoz hasonlatos dallamok hömpölyögtek. A leendő "zöld menekülők" csak a régi zenét tudták élvezni. Ott és akkor, egy napon született a fiú fejében a gondolat: egyszer elmegy messzire, nagyon messzire, hogy más, végtelen zöld mezőket fedezzen fel. Olyan mezőket, amelyek szélét nem falják óráról órára a betonléptű városok. Mert valahol kell lennie ilyen mezőnek, sőt, talán irdatlan és ismeretlen messzeségben, más naprendszerekben? – akár egész zöld bolygók is keringhetnek, ahol még soha nem landolt ember... Lehet, hogy tudat alatt ezért és persze sok egyéb más benyomás hatására jelentkezett az űrpilótaképzőbe. Mire elvégezte az iskolát, tudta, nem számíthat zöld bolygókra. Az űr veszélyes és idegenszerű, ám az ember – a kellően bátor és jól felszerelt ember – legyőzheti, magáévá teheti, birtokolhatja, akár örökre... A zöld bolygókra hát nem jutott el, de tovább égett benne a vágy, hogy felfedezzen valamit, nem is a hírnév kedvéért, hanem... csak hogy ő lehessen ott az első. Az ő szeme legyen az első emberi szempár, amely bonyolult idegpályák útján agyába továbbítja a látványt, az ő űrcsizmás lábai véssék az első nyomot a kozmikus porba, ő jelenthessen innen elsőként másoknak, a Földnek, az összes többi embernek... Yakub kilépett a zsilipből, és azonnal maga előtt látta... önmagát. Ő volt-e ugyanaz a kis ember, aki abban a városkában, valaha, a mezőt nézte és elvágyott a Földről? Két lábbal állt rajta, beszívta a naptól forró levegőt a fű illatával együtt – mégis, máshová akart menni? Talán tudat alatt a láthatár szélén közeledő felhőkarcolók elől menekült volna, ő is "zöld menekülő" lett?... Vagy mindez nem is történt meg soha, csak egy volt álmai közül, ami a többinél erősebben vésődött agyába, végül azt sugallta, megtörtént? Itt fekete világ várta. Rettenetesen hideg világ; ha űrruhája nem védené, egyetlen másodperc alatt kővé fagyna, maga is olyan lenne, mint ezek a sötét sziklák... Óvatosan kerülgette a köveket. Az első percekben nem tudta, mi az a fizikai érzet, amely eluralta testét. Aztán
megértette, hogy a gravitáció itt kisebb, mint annak a mesterséges változata, amihez a bázison szokott mostanában. A könnyedség testén kívül a lelkét is áthatotta. Az élmény – bármilyen lesz is – felemelőnek ígérkezett. Néhány fekete vonal került a lába elé, tudta, hogy ezek a repedések időnként veszélyesek lehetnek. A bolygó kőzete még "dolgozhat" – ha bent nem is, akkor a külső rétegen, az űr hidege, a becsapódó meteorok keltette feszültség okozhat újabb töréseket. A szinte észrevehetetlen mikrorepedéseken kívül akadhatnak erre régi, szélesebb szakadékok is. Zavarta a homály is, de ehhez úgy-ahogy már hozzászokott, éppen elég kőzetpróbát vett az aszteroidákon, ismerte hát az űr majdnem fénytelen világát. De a biztonság kedvéért bekapcsolta sisaklámpáját. – Most végre jól látlak – mondta egy hang. A fülhallgatók révén Frol akárha itt lett volna mellette. – Örülök neki – felelte Yakub és óvatosan ment tovább. Embermagas sziklákat kerülgetett. A látványra nem volt felkészülve. Kilépve egy szikla mögül, szinte földbe gyökerezett a lába. Egy töredék másodpercig azt hitte, egy nagyobb sziklát lát, de tudata máris befogadta a képet, a forma ismerős volt, ugyanakkor idegen is. Legalább hatvan méter hosszú, henger alakú test feküdt, feketéllett a talajon, fémből volt, ez azonnal látszott: itt-ott tompán megcsillant a burkolat. Yakubnak nem lehetett kétsége – ez MÁS volt. Annyira elütött a tájtól, hogy azonnal eluralta a szilárd meggyőződés: ez mesterséges tárgy. Tárgy volt, mert nem mozdult. Halálos révületben, hihetetlen mozdulatlansággal hevert a sziklákon. Halottá tette ez a holt világ. Nagy volt a henger, többszörösen Yakub fölé magasodott. A fekete űrben az egész látvány rettenetes szomorúságot keltett a szemlélőben. Szomorúságot és izgalmat. Yakub egész testében remegett. Még alig tett pár lépést, csak akkor vette észre, hogy remegnek a térdei is, nehezére esett mozgatni lábait. Lihegett. Eszébe jutott a kamera. A miniatűr készülék sisakjában rejtőzött, elég volt egy gombnyomás a szkafander mellén, és... – Frol, látod?... – Látom. Egészen jó a kép. – Frol előbb alighanem csak a sziklákat látta, aztán artikulálatlan hangot hallatott. – Te hatalmas kozmosz! Mi ez? – Rögzítsd a képet videóra.. Ez egy űrhajó, Frol. A csend hosszúra nyúlt. Döbbenten hallgatott a két férfi. Fejükben ezer gondolat száguldott, neuronok milliárdjai iszonyú sebességgel szülték a legképtelenebb találgatásokat. Yakub csak később hallotta a kapitány kérdését: – Idegenek? A pilóta nagyot nyelt. Szeme beitta a látványt. Tudta, Frol pontosan ugyanazt látja, amit ő, ha elfordítja a fejét, a kamera ugyanúgy mozdul. – Nem tudom. Henger alakú test. Valaha nálunk is készítettek ilyeneket. Látod jobbra a sziklákat? Valósággal letarolta őket, ha jól becsülöm fel itt a távolságot, legalább két kilométeren hagyott maga mögött vájatot. Jókora sebességgel érkezhetett a bolygó közelébe, és kis szögben csúszott a felszínre. – Ez azt jelenti: kényszerleszállást végzett. Mert nem hiszem, hogy értelmes lények szántszándékkal összetörnék az űrben a hajójukat. – Igazad lehet. Ha űrhajóznak, fel kell tételeznünk, hogy nem ez az első hajójuk és az első útjuk, nem az első égitest, ahol le kellett szállniok. Tehát kell hogy legyenek tapasztalataik ezen a téren. Ha mégis így értek felszínt, annak kényszerítő műszaki okai voltak. – Menj balra. Mit látsz?
– Ripityára törte a sziklákat. De elég régen történhetett, mert közvetlenül mögötte a letört felületeket is belepte már a por. – Az "elég régen" meghatározás aligha fogja kielégíteni a szakértőket. – Majd eljönnek és megnézik... Erről jut eszembe, bekapcsoltad a képkristályt? – Persze, Yakub. Amit mi látunk, az már örökre kristályon marad. Menj tovább. Mi az a folt? – Ez lehetett a hajó farrésze. Törésnyomok. De magasan és a hajótest középvonalában. A hossztengelyen van egy kiálló kerek fémcsonk. Mintha letört volna valami. – Látom. Miből van a hajó? – Nincs fémelemző műszerem, majd később hozunk egyet. De ötvözetnek látszik, úgy szemre. Lemezelésnek nyoma sincs, persze szegecselésnek sem, nem primitív a technika. Öntött felület, azt hiszem. – Menj át a másik oldalra. Yakub lassan mozdult. Váratlanul úgy érezte: tenger mélyére szállt búvár lett. A feketeség is ezt sugallta; a homály olyannyira része volt a környezetnek, hogy teljesen körülvette őt is, az idegen hajót is. – Nem valószínű, hogy élő egyedekre bukkanunk – mondta Frol. Mindketten tudták, hogy a regisztráló szerkezetek most a hangjukat is rögzítik. Minden anyag az eseményt kivizsgáló majdani űrkutatási bizottság elé kerül. – Ha valóban por lepte el a landolásnál letört sziklákat, az esemény évtizedekkel vagy akár századokkal ezelőtt is történhetett. Igaz, egyikük sem tudhatta, időben hogyan zajlanak az itteni eróziós folyamatok, A légkör nélküli, űrben száguldó égitestek felszínén a porréteg is különösen viselkedik néha. – "Amazok" több száz földi évig is élhetnek! – mondta erre Yakub mély meggyőződéssel. És félő vággyal. Félt az idegenektől, mégis, vágyott a velük történő találkozásra. Frolnak is ugyanez juthatott eszébe. Néha nagyon egyformán jártak a gondolataik. – Vigyázz magadra – mondta. Yakub feltoluló hálát érzett a kapitány iránt. Sejtette: ez az esemény összeköti majd őket, talán hosszú-hosszú barátság alakul ki közöttük. Ha tényleg ők az elsők, akik végre találkoznak az idegenekkel... Jó öreg Frol. – Megyek tovább – mondta a pilóta, feleslegesen. Lassan lépkedett a letarolt, térdéig érő sziklacsonkok között. Frol a tévéképernyőn csak később vette észre a rést. Yakub már előbb látta, a szemét le sem vette róla. Az idegen hajó testében szabályos, téglalap alakú nyílás terjengett. – Zsilip – mondta Yakub. – És... nyitva van.
13. Keskeny folyosón mentek ők ketten, Dorg és Parr. A falakon kevesebb volt a fénycsík. A homály mintegy megsűrűsödött, bár a férfi tudta, ez nem így van. A szeme mostanában világosabb helyiségekhez szokott. Parr hallgatott. Most Dorgnak sem volt kedve beszélni. Észrevette, hogy kezével többször ideges mozdulatot tett – botját kereste. De fegyvertelen volt. Ha az Erő nem áll mellette, ki védi meg?... Törékeny alapokra építi szándékait, terveit. A hominok gyakran viselkednek úgy, mint az állatok. Állatok? Dorg csak bretteket látott eddigi életében. A szó – "állat" – valami távolit jelentett, jót és rosszat egyszerre, veszélyt és alig ismert, inkább csak sejtett kötődést. Az apja mesélte egyszer, hogy voltak állatok, amik az emberekkel együtt éltek a házakban. Ház? Az milyen lehetett?
A talaj lejtett lábuk alatt. Már csak a mennyezeten volt egy árva fénycsík, Dorg nem látott a lába alá. Ösztönösen lassított, fél lépésre előreengedte Parrt. A tolmács – úgy tűnt – ezt nem vette észre. Lehajtott fejjel ment előre. "Lehet, hogy ez az utolsó utam! – villant a férfi agyába. – Régen állítólag nálunk szokás volt, hogy az igen nagy bűnt elkövetett embert a társadalom közös döntéssel megölette." Ezt Dorg most nem tudta elképzelni, valahogy furcsa volt belegondolni, hogy a halálra ítélt előre ismerte elmúlása dátumát számolta a heteket, aztán a napokat, aztán az órákat, iszonyú csapda lehetett, nem volt menekvés... Valóban léteztek ilyen barbár idők? Most kénytelen volt arra gondolni: lehet, hogy éppen ő maga vállalta a halált, amikor eljött a hominokhoz. Hisz lehet, hogy meg sem hallgatják, nem lesznek rá kíváncsiak, vagy el sem jut Klír elé. Könnyű préda lesz a hominoknak. Megölik? Halálra ítélt lett ő is? Talán most ő is ilyen ember volt, bár nem ismerte az órát. De a halál bármikor eljöhetett érte, válaszként a kihívásra, mert hiszen önszántából indult eléje. A hominok az utóbbi hónapokban nemegyszer bizonyították rosszindulatukat. Nem bízhat abban, hogy Parr minden körülmények között megvédi. Miért is tenné? Mert beszéli a nyelvüket? Ettől még aligha emelne fegyvert fajtársaira. A folyosó tovább lejtett. Egy terem mellett haladtak el; keskeny nyílásán át Dorg vízmedencét látott. A falakat, akárha folyékony kőzettel öntötték volna le. Erről megint eszébe jutott: mióta élhetnek a hominok a Labirintusban? Mert az biztos, hogy nem ők építették ezt a sziklavárost. Ha nem ők építették, talán nem is a saját akaratukból kerültek beléje? Csupa rejtély. Ők, az itteni emberek, megtudják-e valaha, mi is történt a hominokkal egykor, elképzelhetetlenül régen. Vagy nem is olyan régen? A csönd ekkor hatolt el Dorg agyába. A Labirintusban máskor sem volt túl nagy zaj, de most... Ijesztő volt a nesztelen, szinte állott levegő. Lezárták volna a légcserélő csatornákat? A Labirintus halottnak tetszett. Pedig nagyon is élő volt. Mert a következő sarkon hominok ugrottak elő. Lehet, hogy valami módon tudomást szereztek Dorg közeledéséről. Hatan vagy heten lehettek, és mindnyájan botot emeltek a magasba. – Derr! Derr! Parr élesen kiáltott, de nem hallgattak rá. Dorg – anélkül, hogy tudatában lett volna, mit tesz – hátát az egyik falnak vetette. Jobbját ösztönösen felemelte... aztán leengedte. Karjait összefonta a mellén. Érezte, az egyetlen, ami megmentheti, a mozdulatlanság. Ám ez valósággal természetellenesnek látszott. Egy ember a rátámadó hominok gyűrűjében – és nem védekezik?... Zsigerei remegtek, szédülés fogta el, de csak egy pillanatra. Nem erő, inkább a félelem és a tudatára parancsolt óvatosság bénította le. Lehet, hogy ez lepte meg a hominokat. Vagy Parr kiáltásai? Az éles hang hallatán megtorpantak, a hang láthatatlan pórázként feszült a botjukkal hadonászókra. Nem támadták Dorgot, de nem is csillapodtak le. Parr nyelve sebesen pergett; érződött, hogy érvel és vitázik. Harcolt a maga módján. Végül annyit ért el, hogy utat nyitottak nekik. Tovább indultak. Dorg a szeme sarkából látta, hogy a hominok szorosan a nyomukban vannak. Legszívesebben most előrement volna, hogy kissé elszakadjon tőlük, de büszkesége nem engedte. "Nem félek." Szerette volna ezt érthetően, kétséget nem ébresztően bizonyítani: "Nem félek." Pedig félt. Nem szólt, hangtalanul haladt a hominok gyűrűjében. Egyszer hátranézett – már kétszer annyian jöttek mögötte, mint percekkel korábban. A folyosóról nyíló helyiségekből szivárogtak elő. Dorg számára ismeretlen hírközlő módon értesítették egymást. Parr sohasem beszélt erről, és az emberek nem kérdezték. Sejtették, a tolmács nem ok nélkül hallgatja el előttük népe fontosabb ügyeit. Lehet, hogy a vezetők csak ezzel a feltétellel engedélyezték Parrnak az emberi nyelv tanulását?
Dorg halántékában lüktetett az ér, nehezen lélegzett, amikor keskeny ajtó elé értek. A tömeg összetömörült. Innét fenyegető kiáltások hallatszottak. – Derr!... Derr! – Lia! Újabb hominok közeledtek. Nők és gyerekek is voltak közöttük. Parr megint kiabált. Dorg sejtette, közelednek céljukhoz. Az ajtó alighanem egy elzárt területet jelzett; ilyen kevés volt a hominoknál. A férfi lassan, nagyon lassan megnyugodott. Ha eddig nem ölték meg, ha a tömeg nem tépte darabokra, lehet, hogy egy erős parancs védi életét. De ki és mikor adta ki azt a parancsot? Halványan sejtette: a hominok között az emberek számára ismeretlen módon is folyik egy állandó üzenetváltás. Az együtt élők tudnak egymásról, talán mindenki mindenkiről, kívánságokat, információkat, utasításokat közvetítenek, talán agyból agyba, közvetlenül, csak maguk ismerte módon. De most mindez egy cseppet sem nyugtatta meg Dorgot. Ellenkezőleg. A küszöbön két homin állt, amikor az ajtó felpattant, elektromos botjukat emelték. Dorg behunyta a szemét. Ha lecsapnak... De nem, az őrök csak a tömeget tartották vissza. Parr megragadta Dorg karját, behúzta a férfit a keskeny nyíláson. Az őrök a fenyegetően üvöltöző hominokat félrelökdösték, aztán bezárult az ajtó. Szűk folyosón voltak. A mennyezeten egymást érték a világító csíkok. Két termen mentek át, majd hirtelen megnőtt a fény. Dorg sejtette: a Fényáradat Terméhez közelednek. De ilyen magasan? A mesterséges fényt kibocsátó tűzgömbhöz vezető folyosók legalább két szinttel lejjebb voltak, úgy számította. A következő helyiség félig nyitott teraszhoz hasonlított. Az egyik oldalán brettbőr függönyök lógtak; a finoman kidolgozott, vékony anyag lágyan omlott alá, és szürkés rétegén átderengett a fény. A hominok ezek szerint így védekeznek a túl erős fény ellen? Dorg most első ízben látott homin lakóteret belülről. A réseken itt-ott becsillant a fény; a "terasz" igen magasan volt, a napozóbarlang falában. Dorg tudta, ha odalép a kőkorláthoz, lenézhet a Fényáradat Termére. De nem mozdult. Csak körülnézett. A terem üres volt. Parr a küszöbön maradt. Néhány tárgy ugyan állt a falak mellett, de a férfi nem ismerte fel rendeltetésüket. Talán nem is bútorok, hanem műszerek vagy más eszközök voltak. A hominoknak is volt technikájuk, de ennek szintjét Dorg nem tudta teljesen felmérni. Csak Parron át, juthatott volna információkhoz. De Parr hallgatott. Dorgnak most volt ideje, megnézte jobban a tárgyakat. Lehet, hogy mégis bútorok voltak. Ha Parr mesélt a hominoknak az emberek lakótereiről, ha a hominok onnan kapták az ötletet? Vagy nekik is voltak – mert lenniök kellett – szék alakú ülőkéik, szekrényre emlékeztető magas dobozaik a falak mellett. Sőt, mindez esetleg már nagyon-nagyon régen a rendelkezésükre állt, az Ősök érkezése előtt is? Hát persze, miért ne? A tolmács láthatóan várt valakire, és kerülte Dorg tekintetét. Aztán egyetlen pillanat alatt megváltozott minden, főként a nyomott hangulat. Egy homin lépett be a másik ajtón. Majdnem nesztelenül mozgott. Dorg felismerte, bár eddig csak kétszer és messziről látta, Klír volt, a Glober hominjainak vezetője. Klír nem különbözött társaitól. Testhezálló barna ruhát viselt, csuklóján karperec csillant. Más ékszert nem látott Dorg, és abban sem volt biztos, csakugyan ékszer volt-e az a karperec. Csak a homin arcát figyelte. Klír öreg lehetett, alighanem öregebb, mint bármelyik homin, akivel Dorg eddig találkozott a Labirintusban. Lehet, hogy ezért volt éppen ő a vezetőjük? Az arcát, nyakát, de még a homlokát is számtalan ránc szabdalta, szinte aszottnak látszott. De mozgékony volt, cseppet sem tehetetlen. Ahogy bejött és azonnal Dorg elé állt – energiát és céltudatosságot sugárzott.
Az öreg homin nem tartott az embertől. Bátran, magabiztosan állt meg közvetlenül előtte. Nem féltette hát életét, vagy bízott Dorgban, nem félt rejtett, számára ismeretlen erőtől. Vagy volt ezt kivédő fegyvere?... Dorg mindenesetre érezte Klír önbizalmát. A férfi fellélegzett. Maga sem tudta, miért, vágyott rá, hogy végre szemtől szembe álljon egy hominnal, egy fegyvertelen ellenféllel, akitől megértést, sőt megoldást várhat. Klír és Dorg egymás szemébe, néztek. A homin nagy barnásfekete szemeiben Dorg önmaga miniatűr mását látta. Parr melléjük lépett. Klír beszélt elsőnek. Mély torokhangon szólt. A homin szavak folyékonyán peregtek ajkáról, nem kellett keresnie őket, nem habozott. Aztán Parr fordította: – Klír mondani, te mindig harcolni velünk. Te lenni bátor ember. – Mondd meg Klírnek, én sohasem támadni egyetlen hominra sem. Ők támadni engem. Én védekezni. Parr fordított. Dorg felfigyelt egy alig észrevehető dologra: a tolmács hangja kelletlen volt. Mintha nem nagyon akarna fordítani, mintha... fölöslegesnek tartaná a beszédet. Miért? Mi lehet az oka? De nem volt ideje ezen töprengeni, mert ismét Klír beszélt. – Klír kérdezni: te miért jönni ide? – Mert fontos mondanivalóm lenni. Rólunk és rólatok. Klír Párra nézett, röviden szólt. – Klír azt kérdezni: olyan dolog lenni ez, amiről mi még nem tudni? – Igen. Akkor meglepő dolog történt. Klír elküldte Parrt. A tolmács szemmel láthatóan megkönnyebbülten, gyorsan elment. Becsukódott az ajtó. Ketten maradtak a szobában. Egy homin és egy ember. Klír a fal tövében álló padszerű alkalmatosságra intett. Dorg leült – ez szék volt hát mégis. A férfi semmit sem értett. Ha Parr nincs itt, hogyan fognak beszélni? Klír látta aggodalmát. Mosolygott. Az arcán a ráncod megszaporodtak. – Én beszélni veled, Dorg – mondta. A férfi megdöbbent. Klír ismeri a nyelvüket? – Megtanulni Parrtól – folytatta amaz, válaszolva Dorg kimondatlan kérdésére. – Én küldeni őt hozzátok. Ezért később amit ő megtanulni, mindig elmondani nekem. De én most egy... első... először beszélni emberrel. Az "ember" szót keményen ejtette. Némi keserűség érződött a hangjából. Vagy szégyen? "Lehet, hogy túlságosan is a mienkhez hasonló intonációt tételezek fel, várok el tőlük, pedig már Parr esetében megtanulhattam volna, néha mennyire másként értik a szavak hangulatát." – Te nem szeretni embereket? – csapott le Dorg. Ahogy szokott, egyenesen. Örült, hogy közvetlenül beszélhet a Glober főnökével, de nem szándékozott változtatni tervein. Tudta, miért jött ide. – Az emberek lenni... – Klír kereste a szót. – Idegenek. – Igaz. Mi meg azt mondani: a hominok lenni idegenek. De együtt élünk. – Ti jönni ide. Nem régen. – Ez talán vád volt. Vagy kifogás? Dorg mély lélegzetet vett. – Azóta ti már megtudni, mi történni akkor régen. Az őseinket az űrben baj érni. Itt leszállni, találkozni veletek, beköltözni a Labirintusba. Az utolsó szót Klír nem értette. Ezt csupán apró mozdulat jelezte, az egyik szemöldökét felemelte. Dorgot ismét meglepte az emberi mimika. – Idejönni le, a barlangokba. Ahol ti lenni régen. Ők nem tehetni mást, ha élni akarni. Ti befogadni őket, adni nekik egy szintet és energiát. Mi köszönni ezt. Klír félbeszakította: – Mi lenni türelmesek. Azt hinni, emberek hamar elmenni innen. – Hiszen mi kevesen lenni és nem bántani, nem zavarni benneteket – érvelt Dorg.
– De a hominok nem szeretni idegeneket – ismételte Klír makacsul. Dorgnak olyan érzése támadt, hogy mindez csak szelíd provokáció, az öreg az ő reakcióit, érveit tanulmányozza. – Te sem szeretni minket? – szegezte neki Dorg hirtelen. Ez meglepte a homint, e percben nagyon jól látszott, még sohasem beszélt emberrel, sohasem beszélt Dorggal. Nem ismerte hát a férfi célratörő kérdezési módját. Válaszát kis töprengés előzte meg, közben az egyik keze négy ujja idegesen hol eltávolodott, hol ismét egymáshoz simult. – Én azt szeretni, amit az enyémek. Mi ilyenek lenni. – De mintha most nem lett volna őszinte. Vagy ez is a puhatolózáshoz tartozott? Dorg tovább támadott. – Tehát, ha ők rosszul dönteni, te is rosszul dönteni? De Klírt nem lehetett sarokba szorítani. – Mi hominok közösen dönteni. Mi félni attól, hogy emberek lenni majd többen, lenni sokan, aztán nagy és nehéz harc lesz, és ti legyőzni minket. – Ostobaság – legyintett Dorg. Már elfelejtette, hogy nem emberrel beszélget. – Nekem lenni egy gyerekem, a másik társamnak is egy! Nemsokára mi lenni kevesebben, nem többen! Klír a fejét ingatta. Dorg megint úgy érezte, tulajdonképpen nem is az igazi témáról beszélnek. Klír mintha másra gondolna, másról szeretne szólni. Vagy azt mégis elhallgatja majd?... – Ti meddig maradni itt? Dorg mélyet lélegzett. Igen, erről is beszélni akart. Milyen jó, hogy Klír maga, vetette fel a témát. – Lehet, hogy mi már nem sokáig lenni itt – felelte jelentőségteljesen.
14. Yakub behatolt a roncsba. Megint úgy érezte magát, mint egy búvár, aki tenger fenekére süllyedt hajót derített fel. A roncs egy másik világ küldötte volt, bár körülötte benne semmilyen életjelt nem tapasztalt. Mégis, máshonnan jött, akarata ellenére, ki tudja, milyen sorokat és üzeneteket hordozott. A pilóta sötét fémfalak között haladt. Aztán lépcső került eléje. A padlót finom, szürke por borította. Szkafandercsizmái nyomokat hagytak. – Olyan... olyan furcsán ismerős itt minden. – Pedig még sohasem jártál abban a hajóban – felelte Frol azonnal az éteren át. – Nem érted? A méretek, a formák... És lépcsőn megyek. Látod a képernyőn? – Látom. – Gondold csak el! Lépcső! Lehetséges, hogy egy másik faj, egy tőlünk alkatilag nagyon különböző lénycsoport is éppen így oldja meg a szintkülönbségek áthidalását, éppúgy lépcsőt épít, mint mi? A fokok egymástól való távolsága, a magasságuk... nagyon is emberiek. Frol végre megértette. – Tudom, mire gondolsz. Nézd meg az ajtókat. Ekkor viszont Yakub értette a célzást. – Olyanok, mint a mieink. Egyik oldalra nyílnak és embermagasságúak. Yakub feljutott a következő szintre. Üres folyosókról üres helyiségekbe lépett. Tudata mélyén még nagyobb nyugtalanság ébredt. A látvány különös volt, de a férfi még nem tudta, miért. Továbbment. Azon a szinten semmit sem talált. Megint lépcső került eléje, gondolkodás és félelem nélkül döntött: ismét feljebb ment. Újabb puszta falakat látott. Sisaklámpája fénykörében
az életnek semmi jele sem került eléje. Bekapcsolta űrruhája külső akusztikus érzékelőit – a csend elrémisztette. A hajóroncsban az Űr hallgatott. – Gyanús ez nekem, Yakub! – Frol hangjában őszinte volt a kínzó töprengés. – Hiszen itt nincsenek berendezési tárgyak! Üres minden helyiség, az űrhajó pedig berendezések nélkül... értelmetlen. Olyan, mintha kifosztották volna a roncsot! – Kik? A pilóta rövid kérdésére nem érkezett válasz. A kapitány is látta a szobákat, folyosókat – sehol egy műszer, egy bútordarab. Mindketten jól látták, hogy néhol lyukak ásítanak a falakon; mintha leszerelték volna onnan is a műszereket, kijelzőket. – A mennyezetről kábelcsonkok lógnak. Minden lámpatest eltűnt. – Yakub igyekezett szabatosan beszélni, tudta, hangja is rákerül a kristályjelentésre. Aztán megtorpant. Jókora terembe ért. Ez is üres volt. De... – A vezérlő – mondta. Inkább csak az ösztöne súgta, hogy igaza lehet. Innen is hiányoztak a gépek. A nagy képernyő holtvakon feketéllett. – Jól nézz körül – hallotta Frolt. – Ha valami jelet találhatsz, hát éppen a vezérlőben van rá esély. És a kapitánynak igaza lett. Yakub megállt középen, előbb a padlón, aztán a mennyezeten futtatta végig lámpája fénykévéjét, majd körbefordult. A képernyő alatt jól látta a navigációs műszeregyüttes helyét. Aztán egy jelhalmazt vett észre a falon. – Írás – mondta elszorult torokkal. – Menj közelebb – utasította Frol. A pilóta lépteitől táncolt a fénykör. A homályból betűk és számok bukkantak elő... – Emberi írás! – Yakub kissé megkönnyebbült. Ugyanakkor csalódott is. Mégsem idegenek hajóját fedezték fel. Mindenesetre nyugtalansága nem múlott el. A falon ez állt: 1. G. Ex. 012. – Nincs kétség – hallotta Frol hangját. – A rövidítés az első galaktikus expedíciót jelöli. A 012-es szám az űrforgalmi azonosító jel. – Miféle expedícióról van szó? Mikor indultak el? – Türelem. Megkérdezem a központi számítógépet. Yakub fellélegzett. Szóval... itt emberek éltek. Kik lehettek és... hová tűntek? És mi lett a berendezéssel? Sokasodtak a rejtélyek. Yakub életében először látott teljesen üres űrhajót. Ha a legénység meghalt, valahol itt kell lenniök. A holttestek talán valamelyik kamrában hevernek. Ha sorban haltak meg az űrhajósok, az utolsó talán az űrbe temette társait, még mielőtt a hajó ideért. De ő maga biztosan itt van valahol. Vagy amikor rátört az elképzelhetetlen magány – öngyilkos lett? Kiment a zsilipen, és a hajó emberi legénység nélkül száguldott tovább? Ezt a változatot megerősíteni látszik, hogy a kijáratot tárva-nyitva hagyták. Talán az utolsó űrhajós sem számított itt az élet folytatására. Akkor viszont hová tűnt a felszerelés? Igaza van Frolnak, olyan ez, mintha valakik kifosztották volna az űrhajót – a kényszerleszállás után... Yakub pilóta volt és tudta: ez a hajó irányítás nélkül nem szállhatott le a rejtélyes, idegen bolygó felszínére. Tehát vagy a számítógépekkel összekapcsolt robotpilóta, vagy egy – legalább egy! – ember vezette és tette le ide. Méghozzá hajtómű nélkül, mert ez a jármű azzal már nem rendelkezett. Tehát ronccsá lett még útközben, a világűrben. Nem volt könnyű feladat letenni hát ezen a terepen; ezt a pilóta keserű szakértelemmel állapította meg. Vajon ő képes lenne rá?... Nem szeretett volna akkor az ismeretlen űrhajós helyében lenni. – Itt a válasz, Yakub. – Mondd! – A pilóta nagyot nyelt.
– A 012-es azonosítási jelet egy százhetvenhat évvel ezelőtt indított hajó kapta. A galaktika Orion-ágán indult a legközelebbi csillagok felé. Tíz évig tartották vele a kapcsolatot, aztán az egyszer csak megszakadt. A Földön soha többé nem hallottak felőlük, Yakub.
15. – Ti repülni űrben felénk, mi repülni felétek – bólintott Klír. Dorgban gyűlt a nyugtalanság. Csak most jutott el tudatáig, hogy Klír sokkal okosabb, mint a többi homin. Vagy... azok is okosak? Egy pillanatra behunyta a szemét; felemelt botokat, négyujjas kezeket, fenyegető, nagy barna szempárokat látott maga előtt. Sötét alagutakból száz és száz homin rohant elő: Lia! Derr! Klír okos. Az űrről beszél. A világűrről. De a Labirintus lakói... mennyit tudhatnak erről? – Ti véletlenül ide kerülni. Mi repülni tovább felétek. – Ti tudni, hogy mi... honnan jönni? Honnan repülni ide az őseink? – Igen, mi tudni. Ez nem volt bizonyíték, csupán szó. Dorg ajkába harapott. Lehet, hogy minden csak szó, bármit mond is Klír, nem szabad elhinni. De a Labirintus lakói valóban tudnak az űrről! Régi tudásuk maradéka ez, vagy új tapasztalatok? Gyorsan döntött, kerülő úton próbál információkhoz jutni. Elölről kell kezdenie, aztán majd spirál alakban közelít a lényeghez. – Ti mindig itt lakni a barlangokban? – Nem. Egyszer, nagyon régen, élni felszínen. – Sejtettem. Ezért kell nektek a fény. – Igen, kell a fény. – Tehát az élőhelyetek egy csillag közelében volt? – Igen, sok más bolygóval együtt. "Ismeri a bolygó fogalmát is" – futott át a férfi agyán, és gyorsan tovább kérdezett: – Mi történni, hogy ez a ti bolygótok onnan eljönni? – Ez nem lenni a mi bolygónk. Mi élni másutt. Sok bolygón. De lenni ott rossz hominok is. Rosszakaratúak... Uralkodni más hominokon, uralkodni mindenkin. A mi őseink fellázadni. Ellenük harcolni. Lenni titkos támaszpont. Ez. – Klír körbeintett. Most megint annyira emberi volt, hogy Dorg ismét megfeledkezett róla, kivel is beszél. – Akkor itt bujkálni, akik veszélyben lenni. Ez volt bolygó legtávolabb a csillagtól, nagyon külső pályán. A rossz homin uralkodók megtudni, hogy őseink itt bujkálni. Elszakítani ezt a bolygót a csillag vonzásától, és az kirepülni az űrbe. "Micsoda technikai szint lehet – gondolta Dorg. – De az a magas szint egy cseppet sem tette jobbá őket. Harcoltak egymás ellen, egyesek uralmuk alá akarták hajtani az összes többi homint. A lázadókat, ugyan nem pusztították el, de kilökték őket az űrbe. Pusztulásra ítélték őket? Vagy szinte a végtelenségig tartó, lassú vegetálásra? Amint a bolygó eltávolodott naprendszerétől, a felszín lakhatatlan lett. A hominok pár száz állattal, pár ezer tonna vízzel és levegővel magukra maradtak... Ki tudja, milyen régen történt ez?" – Azóta mi repülni a bolygóval. Sok nemzedék születni és meghalni. – Nem akartok innen elmenni? – Nincs eszköz. Őseink járműveit az uralkodó hominok elvenni. Mi akarni építeni, de nincs miből csinálni. – Tehát tudjátok, hogy van világűr. – Mindig tudtuk. Néha, ritkán, mi figyelni azt.
– Figyelitek az űrt? Értem. Ezért tudjátok, hová közeledünk. – Igen, egy csillaghoz, sok bolygóval. Élőhely. Mi tudni, hogy ti onnan jönni. – És oda szeretnénk visszajutni. A "szeretnénk" szó e ragozott formában csúszott ki Dorg ajkán. De Klír így is megértette. Bólintott. Dorg szaporán lélegzett. Olyan dolgokat tudott meg percek alatt, amelyek évtizedek óta rejtve voltak a Labirintusba menekült emberek előtt. – Valamit én nem érteni, Klír. Ha ti ilyen okosak lenni, miért támadni embereket most? A többi homin... nem okos? Csak te? Klírnek nem lehetett ínyére ez a kérdés. Jól látható habozás után válaszolt: – Nagyon sok idő telt el azóta, hogy mi nem lenni a mi csillagunk közelében. Hominok sokat felejteni. Vadak lenni. Már csak egyszerű dolgok érdekelni őket. Táplálkozni. Párosodni. Harcolni. Ők már majdnem állatok... állatok megint, akik valaha régen egyszer már lenni. Igen-igen régen minden homin lenni állat. Aztán lenni értelmes élőlény, építeni városokat, űrhajókat... De ezek megint állatok. – És te? Te miért nem lettél állat? – Mi lenni itt kevesen, akik nem lenni állatok. A szüléink meg az ő szüleik és az ő szüleik megtenni mindent, hogy mi maradni okosak. Most még én lenni a hominok vezetője, de akik nem gondolkoznak, lázadoznak. Akarják megölni az okosokat. – Segíthetünk? A kérdés önkéntelenül szakadt ki Dorgból. Összenéztek. Egyedül voltak a szobában. Valahol az ajtó előtt őrködött Parr. Félelmetes volt a csend. Hirtelen zuhant rájuk; a Labirintus közepén lapultak. Dorg most értette meg Klír habozását. Eleinte nem akart beszélni lénytársairól, nem vallotta be: azért támadják mostanában az embereket, mert támadják saját vezetőiket is. Az ilyen rettenetesen elzárt kis társadalmakban az elállatiasodás folyamata törvényszerű és megállíthatatlan? – Segíteni, ti, nekünk? – Klír úgy ejtette a szavakat, mint aki nem hisz Dorgnak. Reménytelenség sugárzott nagy szeméből. – Mi már nagyon régen élni itt. Van, aki azt mondani: ennek így kell lennie, ezt parancsolni a természet. Mi már sokat, eleget élni, és vége. Értelem lassan elhagyni bennünket. A hominok nem látni más menekülést. – Lehet, hogy éppen a mi világunk hoz menekvést. – Nektek... talán. De nem nekünk. Dorg mélyet lélegzett. – Te tenni próbát. Hirdetni ki hominoknak, hogy hová repülni. Hogy mihez közeledni. – Te biztos lenni benne, hogy ott lenni élet? A homin kérdése szinte mellbe vágta a férfit. Klír ugyanattól tartott, amitől Mark. Ha nem várja őket senki, ha a Föld már halott, nem számíthatnak senkire... – Ha a ti világotokban nem lenni senki, akkor mi sem menekülni oda. Mert nekünk nem lenni eszköz. És ha lenni is ott élet és erről a hominok megtudni, még nem biztos, hogy akarni ott élni majd. Hogy akarni változtatni. Akik nem gondolkozni már, nem akarni mást. – Te... félni, Klír? – Igen. Lehet, ők megölni engem, Parrt, másokat, és akkor eltűnni a tudás, nem lenni aki figyelni űrt, a gépeket, az energiát. Akkor lenni vége a hominoknak. – És nekünk, embereknek is. Mert a mi világunk még messze van. Ha te nem lenni, a nem gondolkodó hominok megölni minket is. Töprengtek, aztán kis szünet után Klír lassan szólt: – Egyelőre várni. Bizonyíték kell, hogy mi élővilághoz közeledni. Hogy nem akarni nekünk rosszat. Az a másik világ, más emberek. Akkor én próbálni tenni valamit.
Dorg kissé csalódott volt, de belátta, így is sokat tudott meg. Klír sokkal jobban ismeri a homin helyzetet, ha tehát úgy látja jónak, ő, az ember igazán nem szólhat bele. Egyelőre tehát várni kell. Klír kinyitotta az ajtót. Parron kívül több homin állt még ott. Klír sziszegő, kicsit indulatos hangon szólt hozzájuk. Négyen kiváltak közülük, várakozva néztek az emberre. Dorg megértette: ezek elkísérik, Még egy pillantást vetett Kírre, és elindult. A hominok követték.
16. – Szóval régen meghaltak – mondta Yakub. A szorítás a melléből nem múlott el. Amazok is űrhajósok, tehát a bajtársai voltak, akkor is, ha másfélszáz éve nem voltak az élők sorában. A pilóta ismét körülnézett. Frol közben tovább beszélt a rádióban: – Felrobbant a hajtómű. Nincs kétség, hogy így történt. A számítógép memóriaegységeiből, kibányásztam a 012-es röntgenrajzát és a teljes alakméreteket. Amiben most sétálsz, Yakub, az maximum csak egyharmada az eredeti hajónak. A nukleáris hajtómű és az üzemanyagraktár egyszerűen lerobbant róla. Feltehetően "megszaladt" a hajtómű, és a legénység szörnyű döntés elé került: maguknak kellett megszabadulniuk a hajó többi részétől, ha nem akartak azonnal odaveszni. Ráadásul a döntésre csak nagyon rövid idejük maradt, alighanem pár perc mindössze. Tudták, mit tesznek. De hogy mi lesz belőle később, azt vajon tudták-e?... Ne feledd el, abban a korban még elég kevés tapasztalattal rendelkeztek az efféléket illetően. Vagy odavesztek mindnyájan, hisz sugárveszély is fellépett, vagy lassú halálra ítélte őket a kozmosz. Mivel elvesztették a hajtóművet, és csak a hajó lakórésze maradt meg nekik, hát a hajóroncs útján nem tudtak többé változtatni; távolodtak a Naprendszertől, és... Frol nem fejezte be. Yakub megrázkódott. Ha egyszer ő kerülne ilyen helyzetbe... Mit érezhet az űrhajós, tudván, hogy segítségre nem számíthat, és csak egyre sodródik, el a Földtől? Kiszámítja, másodpercenként tizenvalahány kilométerrel van messzebb. Percenként százakkal, óránként ezrekkel. És nincs megállás, nincs visszatérés. Csak a biztos halál vár az űrhajósokra. Ő mit tenne hát? Öngyilkos lenne? Vagy harcolna, a végsőkig, bár tudva tudná, hogy közeleg a vég? A csöndet a kapitány törte meg: – Ez viszont nem magyarázza meg a landolást. És azt sem, hogy hová tűntek a hajóból a műszerek, a gépek? Yakub még egyszer, utoljára körülnézett a vezérlőben. A sisaklámpa fénye újra átsiklott a feliraton: 1. G. Ex. 012. Aztán a férfi lassan kiment a helyiségből. A rádióban csak az éter percegett. Villamos kisülések? Távoli forró gázfelhők millió kilométereken át idáig repült jelei? A pilóta a nyitott zsilipbe lépett. Amikor meglátta a külső homályt, a fekete sziklákat – fellélegzett. Maga sem tudta, miért, de örült, hogy kiszabadul a roncsból. – Látom, kijöttél. Benn nem volt már semmi érdekes? – kérdezte Frol. – Nem. És eléggé nyomasztó odabenn – vallotta meg Yakub. – Értem. Talán menj el még az orr-rész felé. Én közben elkészítem a jelentést a bázisnak. – Ne mondj nekik túl sokat... egyelőre. – Magam is így gondoltam. Újra csönd lett a fülhallgatókban. Yakub lassan haladt előre a kövek között. Ismét érezte, mennyivel kisebb itt a tömegvonzás. Fel-felugrott, repült – volna. Mert azért arra még ebben a hangulatban is vigyázott, nehogy túlságosan elrugaszkodjon a talajtól. Igaz, gyerek lett egy
másodpercre, annak idején hányszor álmodozott róla, hogy súlytalanul lebeghet a kékes levegőégben. Megismerte később a valódi súlytalanságot, mégsem tudott már örülni neki, nem annyira, ahogyan szeretett volna. Most meg, háta mögött a halált sugalló ronccsal, úgy érezte, nem is illik örvendezni. Frol megtörölte a homlokát. Meleg lett hirtelen, vagy csak ő érezte így? Kétszer is nekifutott a szövegnek, aztán egyetlen mozdulattal letörölte a képernyőről a mondatokat. Szeretett írás közben gondolkodni, sőt eleve írásban fogalmazni, szerette látni maga előtt a formálódó szavakat, felfedezni hangulataikat. De most ideges volt, nem tudta, miért vibrált benne az a rejtett feszültség. Roncsokat mások is találtak már az űrben. Megnyugodhatna, hisz nincs semmi baj. Most nincs. Tizenegy éve szolgál az űrben, és csak egyszer vétette el a lépést, akkor. Ha ma visszagondol, érti már: gyerekes hibát követett el. Könnyen megelőzhette volna. Elég lett volna jobban figyelnie a radart. A vizsgálat utólag megállapította, hogy Frol elsőtiszt száztizennyolc másodpercen keresztül nem nézett a radarképernyőre. Már-már bekapcsolt az automata pilóta, amikor Frol felfedezte a hajó felé száguldó nagy meteort, és kétségbeesetten próbált kitérni... Ha most behunyja a szemét, még látja maga előtt a kerek képernyőt. Nagyon gyakran látja, néha a szemét sem kell becsuknia, fehér pont növekszik folttá, az a valami villámgyorsan közeledik, persze, összeadódik a meteor és a hajó sebessége, pontosan ugyanazon a pályán haladnak, a kozmosz tragikus és szinte rosszindulatú véletlenje... Mire félrerántotta a kormányt – messzire lövelltek az oldalrakéták tűzcsóvái – a meteor ott volt, egy észrevehetetlen másodperctöredékre szinte az alakja is feltűnt a képernyőkön... és becsapódott. "Ha ez utasszállító hajón történik, legalább húsz évre száműznek egy lakatlan bolygóra" – gondolta percekkel később, amikor már üvöltöttek a szirénák, és felbolydult a teherhajó. A legénység szerencsére nem vesztette el a fejét, mire a léken át elszökött a levegő, már mindenki szkafanderekben szaladt a helyére. Frol ismét megtörölte a homlokát. Mindig verejtékezni kezdett, ahányszor eszébe jutott az a történet. Már több mint két év telt el azóta, de nem tudta elfelejteni. Itt, a Külső Övezet legszélén nem is lehet elfelejteni, hiszen állandóan, minden idegszálával érzi, hogy büntetésből került ide. Idegen és veszélyes vidék a Külső Övezet, főleg az a része, ami a bázist körülveszi. Itt mindig sötét van. És Frol gyűlölte a sötétséget. – Frol!... Yakub kiáltása vésztjóslóan hangzott. A kapitány azonnal megfeledkezett minden másról. – Igen? – Lábnyomokat találtam! – Láb... nyomo... kat? – dadogta Frol. – Szkafandercsizma nyomai. Nem beszélek félre, nem őrültem meg... Itt vannak a szemem előtt. A hajóroncstól vezetnek északnyugat felé. – Yakub! – Frol hangja remegett. – Biztos vagy benne, hogy azok lábnyomok?! – Majdnem ugyanolyanok, mint az enyémek. Ha melléje lépek az egyiknek, a porban hasonló nyomot hagy az én lábam is; Frol! Csak az enyém valamivel nagyobb. Frol egyetlen pillanat alatt döntött; letörölte a képernyőről az addig megfogalmazott jelentést. – Yakub, kövesd azokat a nyomokat!
17.
Oban és Dilla most egy kis raktárban ültek. Poros fémládák hevertek szerteszét. A két gyerek sorban felnyitotta őket, kerestek-kutattak. Öreg kristálylehallgató, képvetítő, ronggyá szakadt ruhák, ismeretlen rendeltetésű műszerek akadtak kezükbe. Vera nem törődött velük; kint a folyosón vesződött egy elromlott automatával. Kort már négyszer megjavította, most újra elromlott, nem szivattyúzta a vizet a felső tartályba. Mina nyitotta az ajtót a gyerekekre. – Találtatok valamit? – Még nem – felelte Oban. – Legfeljebb kiüríthetünk néhány ládát. Eltorlaszolhatunk velük egy ajtót... – Maga is tudta, hogy ezzel nem sokra mennek. Ha a hominok valóban támadásra indulnak, túlerőben lesznek. És ha elvágják az energiakábeleket, az emberek nem sokáig állhatnak ellent. Mina felsóhajtott. Becsukta az ajtót, Verára nézett. Az asszony egy doboz mellett térdelt, de már nem keresgélt benne. Nem volt több alkatrész az automatához. Lassan feltápászkodott, ízületei most is kínozták. A gondolatai is máshol jártak. Dilla utánuk jött, nyitva hagyta az ajtót. Oban is hallotta a beszélgetést. – Mama, az Ősök is voltak ilyen csapdában? – Ki mondta neked ezt a szót, hogy csapda? – Vera gondolatai visszatértek a jelenbe. – Oban. – Én mondtam. – A gyerek megállt a küszöbön. – Mert hogy igenis csapdában vagyunk. Vera segélykérően pillantott Minára. De a gyerek megelőzte. – Ez egy csapda. De kimenekülhetünk belőle. Olyan bizakodás volt a hangjában, hogy a két nő nem szólt. Dilla nyugtalanul tekintett hol egyikre, hol másikra. Végül Mina leült egy láda mellé, ismerős mozdulattal simította el homlokáról a hajtincset. – Az Ősök... ők szegények mindig csapdában voltak. A Katasztrófa miatt a Hajó tehetetlenül repült az űrben. És sok-sok idő telt el így, majdnem beleőrültek. – De kitartottak. Végig kitartottak! – Oban makacsul ismételte a szót. A keze ökölbe szorult. – Majd mi is kitartunk. Apa beszélt Klírrel. Lehet, nem lesz háború a hominokkal. Mark felment a Figyelőbe, amint megtud valamit, azonnal szól. – A Földet figyeli? – kérdezte a kis Dilla. Vera előbb szótlanul hallgatta a gyerekeket, aztán halványan elmosolyodott. – A Földet... innen nem látni. Az apád még csak a Napot látja, Dilla. És talán a nagyobb bolygókat. – Miért, hát a Föld olyan kicsi? – Nem, nem kicsi. Hatalmas világ a Föld, de csak annak, aki ott él. Aki kívülről, az űrből, messziről jön, annak bizony kicsike. – Honnan tudod, ha soha nem voltál ott? – okvetetlenkedett a kislány. A padlóra ült, hátát egy ládának támasztotta. Minát szíven ütötte a szót. Nem, nem volt ott soha. Soha. – Buta vagy – szólt közbe Oban. – A csillagokban sem voltunk soha, mégis tudjuk, mi van ott. – És szép a Föld? – kérdezte Dilla. Mina behunyta a szemét. Nem nézett Verára, se a gyerekekre. A Föld... néhány képet látott csak róla, mindig megdöbbentette a fényáradat, annyi világosságot még sehol sem látott, amióta él. A szemei annyi fényt nem ittak be. Tulajdonképpen nem is hitte, hogy valahol ilyen vakító világosság lehetséges. Egy egész fényáradat, amely szakadatlanul jön az égből? Milyen hát az ég, ha nem örökfekete, mint a kozmosz? A Föld Mina képzeletében maga volt a Világosság, a Mérhetetlen, Hatalmas Fény... – Szép, Dilla. A Föld a legszebb az egész kozmoszban.
18. Mark lassan igazította szeméhez a teleszkópot. "Még messze, messze vagyunk – dübörgött agyában a reménytelenítő gondolat, a férfi mégis küzdött ellene. – Legyünk tőle bármilyen messze... minden pillanatban közeledünk hozzá. Másodpercenként közelebb és közelebb kerülünk, és remélem, nincs az az erő, amely ezen változtathatna. A nyugtalanság nem hagyta el. A műszerrel csak azt ellenőrizhette, amit eddig is tudott már. Napról napra közelebb van az a halványan pislogó csillag, amelyet Napnak hívnak. A Föld a közelében kering. Nevetséges távolságra, alig százötvenmillió kilométerre. Innen, a szédületesen távoli űrből nézve, minden Naprendszeren belüli távolság aprónak, jelentéktelennek tetszett. Lehet, hogy a Földről állandóan érkeznek jelek. Talán most is itt száguldanak körülötte? A Glober felszínét is érik, szüntelen nyalábokban verik a sziklákat, de ezt nem lehet tapasztalni semmi módon, gépek nélkül ők is siketek. A Hajóban, a hosszú vándorlás alatt annyi gép tönkrement, és az Ősök nem tudtak mindent kijavítani. A Katasztrófa során elvesztették a rádióadót, aztán mind rosszabbul működött a nagy teljesítményű vevő is, végül teljesen tönkrement. Az alkatrészeit felhasználták más berendezésekhez. A nők és a gyerekek odalenn a Labirintusban most feldúlják a raktárakat, keresik e részeket. Nem biztos, hogy még mind fellelhető. Hogyan építenek hát rádióadót? Akár a legprimitívebbet is, amellyel segélykérő jeleket sugározhatnak a Földre? És a földiek – ha még léteznek – bemérik-e a jelek forrását, megértik-e, hogy ezen a fekete égitesten emberek közelednek hozzájuk? Mark elvette szemét a teleszkóptól. Ha itt lenne most egy vevőkészülék, ha bekapcsolhatná... Kibírná-e a várakozás feszültségét? Míg beállítaná a gyűjtőantennát a megfelelő irányba. Felerősítené a jeleket. Kiszámítaná a Glober tengely körüli forgását, hogy tudja, hány percig hallhatja majd a távolból érkező jeleket. Az Ősök úgy remélték, hogy előbb csak a kozmosz pattogna-sisteregne a fülhallgatókban, aztán... aztán egyszer csak berobbanna az emberi beszéd. Messzi űrhajósok és támaszpontok között repkedő hírek, marsvárosok és a Föld szavai. Zene. Gondtalan emberek örömteli szóváltásai. Olyan embereké, akik nem is sejtik, hogy a végtelen sötétségből egy ismeretlen, hatalmas szikladarab védő belsejében hozzájuk hasonló földi emberek közelednek feléjük. Feléjük. A férfi felsóhajtott. Eltolta a teleszkópot. Még egyszer körülnézett. A Glober hallgatott. Milliárdéves csönd lapult a sziklák között. Itt már nagyon régen nem volt élőlények, keltette nesz. És nem is lesz. Soha... soha nem lesz élet ezen a réghalt bolygón? Mark fogta a műszert, és lassan elindult a lift felé.
19. – Visszatartottam a jelentést – mondta Frol, talán egészen fölöslegesen. – Helyette majd egy másikat kell fogalmazni, igaz? – Már eléggé eltávolodtam a hajóroncstól – felelte Yakub, minden összefüggés nélkül. Lehet, hogy nem is hallotta a kapitány szavait. Egész lényét áthatotta a várható újabb felfedezés. Gondolatai lázasan üldözték egymást. Ezeket a nyomokat egy ember – vagy ember formájú lény! – hagyta itt. Nem tudhatja, mikor történt; az ilyen környezetben a meteortalálatoktól felvert por
százezer évig is fekszik a talajon, és mivel nincs levegő, tehát szél sem, a rákerült nyomot megőrzi szinte a végtelenségig. Aki e nyomokat hagyta, itt járhatott tegnap, de ezer évvel korábban is. A pilóta nem akart arra gondolni, hogy talán téved. Az űrcsizmatalp formájú nyomot végeredményben egy gép is hagyhatta. – Mit látsz? – kérdezte Frol. Pedig ő is látta a kamera közvetítette képet. De remélte, társa jelent valamit. A hangfelvevő is működött. A szakértők örülnek majd, ilyesmivel még sohasem találkoztak. A szakértők... Frol sóhajtott. Talán ugyanaz a bizottság lesz, amelyik annak idején őt száműzte a Külső Övezetbe? – Egyre nagyobb sziklák közé jutottam. Ha hátrafordulok, már nem látom sem a roncsot, sem a mi hajónkat. Ezek a kövek két-három embernyi magasak. De vannak itt keskeny sziklarepedések is, vigyáznom kell. Aztán néhány percig csönd volt. Frol az új jelentést próbálta megfogalmazni. Yakub izgalomtól fűtött hangja azonban ismét megakadályozta ebben. – Egy furcsa építményre bukkantam. Most közeledem hozzá... Olyan, mintha kövekből rakták volna össze. Köztük lyukakat, réseket látok. Nem, ne is kérdezd, ez nem természetes formáció. Nem kőzetképződmény... Óvatosan közeledem. – Yakub, vittél magaddal fegyvert? – Persze. Pedig kezdetben azt hittem, csak a roncsot kell átkutatnom. Élőlényekről szó sem volt, tehát ellenségről sem. Frol, én még most sem hiszem, hogy itt bárki is lehet. Hiszen ez maga a világűr. De a lézerpisztolyt egészen ösztönösen vettem magamhoz induláskor, kapitány. Frol hallgatott. Aggodalom költözött belé, de nem akarta megijeszteni társát. Ahogy a pilóta közelebb ment, végre az űrhajó képernyőjén is feltűnt a furcsa építmény. Yakub ösztönösen ráérzett: ez volt a leghelyesebb szó. ÉPÍTMÉNY. Merthogy ezt valaha valakik szándékosan hozták létre. Építették?... Csupán egymásra halmozták a nem, is egyforma kődarabokat. Mégis látszott ebben valami tervszerűség. Valami, ami azt sugallta a két űrhajósnak, hogy az épületnek rendeltetése van. – Bemenjek? – kérdezte Yakub rekedten. Frol egy ideig hallgatott, válasza kis késéssel érkezett: – Próbáld meg felbecsülni a helyzetet. – Ez nem válasz, Frol. – Nem adhatom parancsba, mit tegyél, Yakub. Ebben a helyzetben magadnak kell döntened. Te vagy ott. Én csak egy félhomályos, elég gyenge minőségű képet látok. Ne feledd, ez már túl veszélyes lehet. – Ne félj. Bemegyek. – Tudtam, hogy így döntesz. – Persze, hogy tudtad, sőt... vártad is. – Lehet. Most figyelj arra, mit teszel. És közben folyamatosan jelents. – Jelentek... A fénykörben egy ajtófélét látok. Lehet persze, hogy csak az én agyam sugallja, a lényeg az, hogy ott egy nyílás van. Körülbelül százhúsz-száznegyven magas, nyolcvan széles. Belül... itt bent egy felül laposra csiszolt kő. Mintha szék lenne. Vagy asztal?... Egy állvány. Egészen olyan, mint a földi műszereké. De felülről hiányzik róla a műszer. Talán egy teleszkóp lehetett. És néhány kábel csatlakozó áll ki a falból, a kövek között megy a vezeték. – Nincs ott semmi más? – Hát mit akarsz még, mínusz kétszázhatvan fokon? Aligha hagyják itt a műszereiket, ha egy kicsit is értelmesek... Te nagy kozmosz! Most kimondtam, amit gondolok. Igaz, Frol? – Én is azt hiszem. Az az építmény kétségtelenül értelmes lények műve. De hát... azok az emberek a roncsból már legalább százötven éve halottak!
– Ezen most ne töprengj... A kis épület nyilván csak a mikrometeoroktól védte az ott tartózkodókat. Lehet, soha nem töltöttek ott hosszabb időt. Nézzük tovább... Hátul van egy újabb fal, és egy még keskenyebb kis ajtó. Bemegyek. Frol feszülten várt. A képernyőn látta, hogy amit Yakub "ajtónak" nevez, csupán nyílás a falon. Az ernyőn sötét és világos foltok váltakoztak, a kép meg-megremegett, ahogy a pilóta lépett egyet. – Találtál valamit? – kérdezte a kapitány kiszáradt torokkal. Nyugtalanította a csend. Azután a sisaklámpa fényköre egy ismerősnek tetsző téglalap alakú tárgyra esett... – Zsilipajtó – mondta Frol sápadtan. Yakub csak kis késéssel ismételte: – Zsilip... Frol! – Látom. – Ez azt jelenti, hogy itt lejárat van. A zsilip zárja el a külső hidegtől és a légüres tértől a belső meleg, levegővel ellátott térséget. Így remélem, Frol! Frol megtörölte a homlokát. Most már biztos, hogy felfedeztek valamit. Bármi is legyen ott, a zsilip értelmes lények műve. És nem lenne ott a zsilip, ha az nem vezetne egy egészen más fizikai tulajdonságokkal rendelkező világba... Mert ha odalenn nem lennének más, a fentiektől eltérő viszonyok, akkor zsilipre sem lenne szükség. Egyszerű, teljesen alapvető következtetés. Márpedig ha kívül van az űr, az élettelen sziklafelszín, a rettenetes hideg, vagyis: a halál akkor odalenn csak az élet lehet... – Frol! – Tudom, mit akarsz kérdezni. De én úgy vélem, jobb, ha most visszajössz. Leadjuk a jelentést a bázisnak és várunk. Túl nagy felelősség lenne, ha mi magunk... vagy te egyedül... Yakub az ajtót nézte. Bal oldalt, magasan fent, egy gombot látott. Ha megnyomja... Nem, – nem érzett veszélyt. Hiszen minden olyan otthonosnak látszik. És most fordítson hátat? Menjen el? Napokig, hetekig üljenek a hajóban, várva a szakértő bizottságra? És esetleg a különleges alakulat tagjaira is, ha a bázison valamelyik főnök úgy látja jónak, hogy előbb azok hatoljanak be ebbe a... ebbe a... A pilóta nagyot fújt. – Lehet, tényleg túl nagy a felelősség. De én vállalom. – Egyedül? – Ha baj lesz, add le az összes jelentést a bázisnak, és gyere utánam. Mondjuk, ha három óra múlva sem jelentkezem. Az éterben csend volt, aztán Frol sóhajtott: – Rendben van, Yakub. Mérni fogom az időt. És... vigyázz magadra. – Vigyázok. Yakub lassan kinyújtotta szkafanderes kezét, és megérintette a zsilipgombot.
20. Akaratok csaptak össze. Láthatatlan, ám annál jobban érezhető feszültséggócok csomósodtak többfelé is. Az indulatok a Labirintus sok pontján csaptak fel. Kisebb csoportok találkoztak nagyobbakkal, itt-ott egymásba olvadtak, máshol addig nemvolt újabb ellentétek születtek, élesedtek, résnyi kis harag mélyült széles szakadékká. Ám az összecsapások még várattak magukra. Egyének dolgoztak megfeszített erővel. Akaratukat próbálták rákényszeríteni társaikra. Voltak, akik ez elől menekültek. Voltak, akik átvették mások akaratát. Örömmel vágy
kényszeredetten. És voltak, akik elvonultak távoli pontokra, mert szerettek volna kívülmaradni az eseményeken. Ezek minden oldalról szemrehányással találkoztak. Ellenséges akaratok bombázták az agyukat. Az értelem szava mindinkább teret vesztett. Sötét ösztönök gyűrűztek szét, hullámokat vertek. A kilátástalanság dolgozott a lelkekben, százak és százak érezték úgy, hogy ráébredtek a megoldásra. Bármi is lesz, jobb lesz az eddigi eseménytelenségnél. Akik az utóbbi időben homályosuló tudattal vergődtek – nagyon régóta már! –, azok most megragadták az alkalmat. Vezéreik saját világot ígértek nekik, világot, ahol minden az ő akaratuk szerint alakul majd. Akkor is, ha csak a semmi várhat rájuk, mert már más nincs előttük. Másra nem számíthatnak. És ők hittek a vezéreiknek.
21. Ugyanakkor, millió kilométerekkel távolabb, egy másik, csaknem fénytelen bolygón lázas munka kezdődött. A bázis az első hírek vételét követően felbolydult. A parancsnokság riadóztatta az egész személyzetet, közben a hírt továbbította a Belső Övezetbe, Válaszra vagy utasításra nem vártak – tudták, mi a teendő. Már nagyon régóta tudták. Az ilyen esetekre vonatkozó parancsok évszázadok óta "éltek", bár soha, sehol, az űr egyetlen pontján sem hajtotta őket végre senki. Hiszen nem volt rá alap. Az idegenekkel történő találkozás csak álomkép, nemes ábránd volt. Kamaszok letörhetetlen vágya, űrpilóták ezreinek távoli reménye. Tudósok várakozása, művészek magával ragadó képzelettáltosa. Semmi egyéb. Csak elméleti lehetőség. Ám azon a napon, abban az órában minden jel arra mutatott: megvalósul az ezeréves álom. Hacsak... A parancsnokok homlokukat ráncolták. Felelősség zuhant rájuk. Képernyőre kérték a szigorúan bizalmas személyi adathalmazt. Kik ezek a felderítők? Mi a nevük? Lássuk az adataikat. Frol... Yakub... Még soha nem észlelték náluk az elmebetegség tüneteit? Persze hogy nem, hisz akkor nem szolgálhatnának az űrben. Visszamenőleg átnézték mégis az összes orvosi vizsgálat eredményét. Lehet-e bízni bennük? Büntetésből kerültek a Külső Övezet szélére... Nem lehetséges, hogy bosszút akarnak állni feletteseiken? Nevetségessé tenni parancsnokaikat, a szakértőket, az egész bázist? Ha azok ketten összebeszéltek, és az ügy nem más, mint egy gigantikus csalás!... Közben a tudósok ismét elemezték az összes anyagot, amit előzőleg összegyűjtöttek arról az ismeretlen égitestről, amelyik nagy sebességgel közeledett a Külső Övezethez. Számtalanszor átfuttatták az adatokat a számítógépeken, de az eredmény mindig ugyanaz volt: ez az égitest nem lehet a mi Naprendszerünk tagja, "kívülről" közeledik hozzánk. Amint az éteren át megérkezett a film, a helyzetben gyökeres változás állt be. Most már senki sem kételkedett a pilóták elmeállapotában, sem abban, hogy az ismeretlen bolygó körül valami nincs rendben. A roncs eredete könnyen megfejthető volt; többen máris annak lehetséges pályaadatait kutatták. Frolt és Yakubot legalább gondolatban felmentették előző gyanúsításaik alól. Közben elindult az első hajó, fedélzetén a szakértőkkel. Igaz, bármilyen gyorsan repült is, senki előtt sem volt titok, hogy csak többszáz órás út után érhet a helyszínre. De a legfontosabb adatról még senki sem szerzett tudomást. Az még a számítógépek memóriaegységeiben rejtőzött. A számsor válasz volt egy kérdésre. De azt a kérdést még senki sem tette fel a gépnek. Pedig ettől törvényszerűen minden megváltozott volna.
22. Múltak az órák, és Dorg úgy érezte, tovább nem várhat. Minden perc fájdalmat okozott neki. Klír szavaiból, úgy vette ki, a hominokat talán meg lehetne győzni. De hogyan?... Ezen töprengett. Mark, akivel megosztotta gondját, végül így felelt: – Várnunk kell. Ha Klír és pártja felülkerekedik, azt csak egy új információnak köszönhetik. Az a kérdés, ezt mi szállítjuk-e nekik, vagy ők maguk tesznek rá szert. – Információ? – A Földhöz közeledünk, Dorg. Vagyis mi hazafelé tartunk. A bolygónk léte lehetne ilyen érv. – De nem tudjuk, van-e ott élet. És ezt Klír is tudja. Emlékezz, mit mesélt az öreg Gorbov egykor. Hogy amikor a Hajó elindult a Földről, ott zavaros és veszélyes helyzet alakult ki éppen akkor. Érdekcsoportok csaptak össze. Nem oldották meg a javak elosztását, még akadtak tájak, ahol időnként éheztek, az emberek. Mégis, nagy erőkkel folytatták az űrkutatást. Ez is feszültséget okozott. Még nem szűntek meg az ellentétek, amikor az Ősök elindultak az űrbe. Örökre bennük maradt a félelem, hogy az elhagyott bolygón kitörhet a háború. De amíg repültek és kapcsolatban álltak a Földdel, a konfliktus nem tört ki. – A Katasztrófáig... – Igen, addig biztosan nem. Utána az Ősök már rádió nélkül repültek. Ki tudja, mi történt később a Földön? Hisz a Hajó rádiókészülékei is megsemmisültek. Többé semmit sem hallottak, így arra sem volt bizonyítékuk, hogy a Földön megszűnt az élet. – De az ellenkezőjére sem. – Ez igaz. – Dorg idegesen járkált a szobában. Még sohasem érezte ennyire bezártnak magát. Legszívesebben titáni erővel tolta volna szét a sziklafalakat. Lerombolná ezt a börtönt!... Ugyanakkor érezte, hogy alig tehet valamit. Kénytelen külső erőkre számítani, az ilyen helyzetekben mindig elfogta a düh. Utálta a primitív haragot, mégis, amikor felbukkant benne, önmagát is utálta, hogy engedett neki, hogy az eluralta őt is. – Amíg nincs rádióadónk, nem adhatunk jelt. Siketen fogunk száguldani az űrben, és nem tudjuk, mi történik a... a közelben. – A közelben – ismételte Dorg keserűen. A világűr, mint annyiszor, most is elrémisztette. A távolságok hihetetlen nagysága maga a kegyetlenség. A hideg űr részvétlen és közömbös, akár egy kődarab. Lehet – értelme sincs. De akkor miért vergődik benne az értelmessé szerveződött anyag, az emberek, a hominok és esetleg számtalan más civilizáció? Hol az egész és hol annak az értelme? – Mire mi felépítjük a rádiót, addig még sok idő telik el. A hominok pedig türelmetlenek. – Klír reménykedik. Azt mondta, szolgáltassunk bizonyítékot, hogy van élet a Földön. – Lehet, hogy ettől a primitívebb hominok még inkább megijednek. Már minket sem tűrnek el, hát még egy egész emberi világ közeledtét? Nem elég nekik a tény közlése, hogy a mi Naprendszerünkhöz közeledünk? Az okosabbak elmondhatnák a kevésbé okosaknak. Hátha a hír felrázza őket... – Talán éppen ez Klír szándéka. De nem mindegy, mikor és hogyan közlik velük. Csak ő ismeri a hominokat, az éppen aktuális belső ügyeket. Biztosan sok szempontot kell egyeztetnie – védte Mark a hominok főnökét, igaz, nem sok meggyőződéssel. Fájóan érezték mindketten, milyen keveset tudnak kényszerű szomszédaikról. És ez nemcsak a hominok hibája volt.
Dorgnak támadt egy ötlete. – Felmegyek a Figyelőpontra. Mark nem mosolygott, de látszott, megértette barátját. – Én is azért mentem fel nemegyszer, mert azt hittem, ha a teleszkópot a Nap felé fordítom, ezzel meggyorsítom az eseményeket. Pedig Dorg... rajtunk oly kevés múlik.
23. Dorg az egyre keskenyebb, félhomályos folyosón ment. Még szinte hallotta Mark utolsó szavai. Igen, rajtuk oly kevés múlik!... A Labirintusban csönd volt. Vészterhes csönd. Dorg szinte sejtjeiben érezte a fenyegetést. Görcsösen próbált mentséget keresni a primitív hominoknak is. Miért lázadoznak? Mit remélnek? "Ha az embereket ítélte volna a sors ilyen életre... Ha mi élnénk százezer éve itt, kilátástalanul, vajon nem lázadoznának, nem próbálnánk kitörni börtönünkből?" A hominok ellenfelet keresve csak Klírre és társaira bukkantak. És az itt élő emberekre. Azt viszont nem látják, hogy bármit tesznek – nem változtatnak a helyzeten. A Glober lakóinak sorsa most attól függ, hogy a bolygó egy másik naprendszerhez közeledik. Ott dől el minden. Ott és akkor, amikor a Glober odaér. Vagy... még előbb? A férfi messziről látta már a folyosó ajtaját. Kicsit elcsodálkozott – a fémlap félig nyitva volt. Lehet, hogy Mark hagyta nyitva? De hiszen ő mindig becsukta. Eddig mindig becsukta. Ami a leginkább megdöbbentette, azt csak később vette észre. Amikor már ott állt az ajtó előtt, megérintette kezével. Próbálta becsukni – nem sikerült. A titkos zár sem működött. Nem működhetett. A körkörös nyílást most hiába nyomta meg hüvelykujjával, az ajtó nem mozdult. A zár tehát elromlott. Elrontották? Az első pillanattól motoszkált benne egy megérzés. Valaki járt itt. Mark? Ő nem hagyta volna nyitva az ajtót. Tehát csak idegen lehetett. A szűk folyosón szellő futott végig. A férfi megrázkódott, körülnézett. A mennyezeten alig-alig volt fénycsík – annak idején szándékosan nem tettek ide, hogy sötét legyen. A homály most ellenség lett, veszélyt sugallt. Ha a hominok itt lapulnak a közelben... Ha rejtekhelyet csináltak titokban, ha már odagyűltek és fegyvereket markolnak a négyujjú kezek... Dorg hallgatózott. De a Labirintus csendje nem nyugtatta meg. Akkor pillantotta meg a Tárgyat. Az ajtó és a küszöb között lapult, a fémlapot ezért nem tudta becsukni. Mintha valaki szándékosan tette volna oda. De akkor... Mi történhetett a zsilipben és az előtte lévő szobában? Dorg egyre gyorsabban mozgott, eddigi habozásának nyoma sem volt. Mintha egy gépezet indult volna el benne, ez diktálta az iramot. Miután megbizonyosodott felőle, hogy a zsilip előterében nincs senki, óvatosan a szekrényhez ment, és hirtelen mozdulattal kitárta az ajtót. Ott sem lapult ellenfél – az állványokon az öltözetek lógtak mozdulatlanul és szemlátomást érintetlenül. Visszatért az ajtóhoz. A Tárgy ott feküdt a fémlap és a küszöb között. Dorg letérdelt, föléje hajolt. Még nem merte megérinteni. Henger alakú volt, kétujjnyi vastag, fémből készült. Az egyik végén egy vörös kő csillogott. Dorg még sohasem látott hasonlót. A harci botjaikban használt elemekre emlékeztette, amiket még az Ősök hagytak rájuk, és amelyek újra és újra feltöltve, az Erőt szolgáltatták a fegyvernek. Lehet, hogy ez a henger is ilyesmi? A hominoknak is voltak elemeik, talán azt ők használták? Klír erről nem beszélt. Erről sem beszélt. De mi célt
szolgálhat? Ha csak az. ajtó bezáródását akarták megakadályozni, elég lett volna egy kődarab is... Bár a közelben ilyen sincs, a padló és a mennyezet tiszta, sima. A férfi szíve a torkában dobogott, amikor lassan kinyújtotta a kezét. Megérintette a Tárgyat. A fémdarab meglepően hűvös volt. Felületén szemmel alig látható páraréteg képződött, ezen most nyomokat hagytak a férfi ujjai. A tárgy Dorg tenyerében feküdt és... Nem történt semmi. Nem robbant fel. Nem tépte szét a falakat, nem indított el pusztító lökéshullámot, nem csapott ki belőle gyilkos tűz vagy láng. Alattomos gáz sem terjengett. Dorg először elvitte a Tárgyat, és betette az állvány alá. A szkafanderek mozdulatlanul, súlyosan lógtak. Ezekhez nem nyúltak a rejtélyes idegenek, akik itt jártak? Talán észre sem vették, hogy a falban egy szekrény lapul? A hominok néha nagyon figyelmetlenek, emlékezett Dorg. De hiába tette el a Tárgyat, a gondolattól nem tudott szabadulni. Mi lehet az? Hogyan került ide? A hominok ilyet aligha csinálhattak. Lehet, ez is az Ősök Hajójának egy darabja volt, de a hominok kezébe került? Mi célt szolgálhatott? Eddigi nyugtalanságait tetézte hát e titokzatos fémdarab is. Gondolkozott egy percig, mit tegyen. A, zsilipajtó érintetlennek látszott, a levegő nem szökhet ki a Labirintusból. Elment a kedve a lifttől. A Figyelőpontra sem vágyott most. A Tárgy felizgatta. Visszament az állványhoz, ismét kivette a Tárgyat, és kis habozás után zsebébe süllyesztette. Gondosan bezárta az ajtót, és elindult a folyosón visszafelé. Minden kiszögellés és kanyar előtt hallgatózott. Eleinte csönd volt. De aztán... Valahonnan a mélyből előbb halk zsongás tört fel, majd mindinkább erősödött. Kezdetben akárha a falakból áradt volna, majd a folyosó alsó végéből közeledett... Dorg aztán futó lépteket hallott. Meglapult, bár azonnal tudta, egyetlen valaki közeledik. Ember vagy homin?... A homályból Oban bukkant fel. A gyerek rohanvást jött, közben halkan, majdhogynem suttogva kiabált: – Apa!... Apa! – Itt vagyok – lépett ki Dorg a fal mögül. A gyerek tekintetében feszültség és talán félelem lapült. – Mi történt? – A hominok fellázadtak. A primitívek megtámadták Klírt és Parrt. Meg még néhány másikat. Már egymás mellett futottak, pedig még nem tudták, mit fognak tenni, mit kellene csinálniok. Nem apa és fia, hanem két indulatoktól fűtött ember rohant a legfelső szintről lefelé. Oban csak akkor tette hozzá lihegve: – Parr megsebesült... idejött hozzánk.
24. Parr nagyon is emberi módon sziszegett, amikor Vera és Mina kimosta sebét. A homin egy éles tárggyal kapott ütést a fejére. Mark próbálta kikérdezni, de a homin hallgatott. Sebe alighanem lüktetett, néha be-becsukta sötét szemét, homlokán a bőr többször megrándult. Dorg lihegve torpant meg a küszöbön. Oban a barikádnál maradt. A férfi első pillantásával Mina jelenlétét nyugtázta; megkönnyebbült. Ha feleségének baja esett volna... Párral szemben leült egy székre. A hominon látszott, hogy furcsán érzi magát. Az emberekhez menekült, amikor fajtársaival baja támadt. Lehet, hogy árulást követett el? Vagy ha nem is követte el, annak fogják tartani, és ha ellenfelei győznek, számára nem marad élettér. Élettér nélkül pedig halálra van ítélve. Halálra lesz ítélve.
– Maradj nyugton – mondta Vera. A nő idegesen kapta el a homin fejét. – Ha mozogsz közben, még jobban fáj. Dorg csak nézte őket. Egy pillanatra furcsállta a jelenetet. A homin sebét ők, emberek kötözik be, de ebben nem látnak különöset, az asszonyok anyai ösztönnel veszik fel a harcot a fájdalom ellen. Parr négy ujja a szék karfájára kulcsolódott... – Te beszélni. Mi történni odalenn? – kérdezte Dorg rekedten.
25. Megszűnt már az akaratok egymástól függő alárendeltsége. Nincs többé hierarchia, elfelejtődnek a régen kialakult és oly sokáig érvényes törvények. A saját kis akaratokról eddig lassan hámlottak le a kívülről rájuk kényszerített korlátozó rétegek. A fékek. A béklyók. De ezek most lassan ráébrednek, hogy nincsenek egyedül. A régebben szégyellt, erőnek erejével a tudat aljára kényszerített ötletek most a megvalósulás igézetében feltörekednek a felszínre, helyet kérnek-követelnek maguknak. Egymásra találnak az ösztönök, egymásba karolnak az ösztönlények. Erősebbnek hiszik magukat a valóságosnál is; és ez az erő azonnal azt sugallja nekik, hogy igazuk van. Sokasodnak hát. Ahogy mind többen lesznek, úgy nő hangjuk is. És úgy fogy az ellentábor. Mert nem mindenki ért velük egyet. Az óvatosak, akik soha nem törekednek előtérbe, akik legszívesebben meghúzódnak hátul, a homályban, akik nem elsők sehol még hallgatnak. De a lázas forrongás közülük is el-elragad valakit, hát ők is egyre kevesebben vannak. Az ösztönlényekben hihetetlenül hosszú idők óta elfojtott vágyak ébrednek. Őseik valaha lázadók voltak, felemelt fejjel néztek ellenségeik szemébe. A hősiesség iránti zavaros vágy itt-ott még bennük pislog, de most nincs igazi tér, ahol küzdelemre hívhatnák ki ellenségeiket. Ellenség sincs – ha csak azok nem, akik szigorú rendet kényszerítenek rájuk. Fegyvereiket tehát ezek ellen emelik. Ősi idegengyűlölet is társul ehhez, a "lázadás" mámora hamarosan ámokfutássá változik. A tömeg részei egymásra találnak, összeolvadnak, szétfolynak, és újabb híveket toboroznak, a hullámgyűrűk szinte szétfeszítik az élettér falát... Örömük láza dühbe torkollik, tombolássá fajul, ellenségük már a holt anyag is, hisz az alkotja börtönük falát. Azét a börtönét, amelyet most egyszer s mindenkorra szeretnének lerombolni.
26. – Maradj és vigyázz a nőkre! – Dorg csak egy pillantást vetett Kortra. Az öreg dühösen toporgott. Igen, Kortban mindig forrt a bosszú a hominok ellen. Rátartian hangoztatta, hogy ő még a Hajón született, bár erre nem emlékezett, nem emlékezhetett. Gorbov és Éva gyermeke volt ő is, de már a Globeren nőtt fel, a Labirintusban mindig hominok között élt, mégsem tudta megszokni őket. Idegesítette jelenlétük, tudata mélyén összeolvadt ok és okozat, a lényeket már-már a csapda részeinek hitte. A csapdának, amelybe az Ősök és utódaik kerültek. Kort életének minden fontos eseménye a Labirintusban zajlott le. Itt nőtt értelmes felnőtté, itt vette feleségül, Elmer és Marion lányát, Klárát, aki korán meghalt. Soha nem tudták meg, milyen betegségben szenvedett; kezdetleges medicinrobotjuk diagnosztizáló képessége véges volt. Kort megkeseredett. Társai segítségével nevelte fel Markot és Minát, egy idő után minden gond a
fejére szakadt. Harminc évvel később már örült, hogy fivérének, Battnak a fia, Dorg ilyen ügyes és sokoldalú ember lett. Végre letehette az örökös törődés gondját. Mark és Dorg megoldottak minden feladatot. Elvették Korttól a hominokkal való kapcsolattartás kellemetlen és valójában nagyon is illuzórikus feladatát is; akkor még egyikük sem tudhatta, hogy a "kapcsolatok" rövidesen szinte kizárólag ellentétekre és összecsapásokra korlátozódnak majd. Ha Klír nem lenne... De Kort nem bízott egyetlen hominban sem. Klírnek, Parrnak sem hitt. – Mark előrement, felderíti a terepet – felelte az öreg. – Tudom, megbeszéltem vele. Az első szint bejáratánál vár majd ránk. – Dorg szándékosan nem nézett vissza. Tudta, a félhomályos teremben ott állnak a nők és a gyerekek. Alig néhány órája, hogy búcsút vett Minától és Obantól, ám akkor sikerült épségben visszatérnie. Ez némi reményt adott most is. Bár abból, amit Parr elmondott, veszélyes helyzetet gyanított. – Bánjatok el az átkozottakkal! – sziszegte Kort. Az öreg kinézett a folyosóra, aztán intett Dorgnak. – Mehettek. "Megint harcba indulunk?" – futott át a férfi fején. Megmarkolta a botját. Frissen cseréltek benne elemet, az áram a legkisebb érintésre is leteríti az ellenfeleket. Persze csak akkor, ha bekapcsolja az Erőt. Egyelőre csak lóbálta fegyverét, így az valóban nem volt több egy botnál. Parr bekötött fejjel jött mellette. Hallgatott. Mit is mondhatott volna még?... Elmondta már, hogy odalent kitört a lázadás, elszabadultak az indulatok. Klírt is megtámadták. Két testőrét vagy elkábították, vagy súlyosan megsebesítették, Parr csak annyit látott, hogy amazok betörtek Klír lakóhelyére, és magukkal hurcolták a vezért. Parr is kapott ütlegeket, de sikerült elrohannia egy szűk mellékfolyosón. Üldözőit megtévesztve szaladt tovább; egy kanyarulatban újabb csoporttal találkozott, de azoknak azt mondta, maga is lázadó, fontos hírrel küldték valahová. És hittek neki, nem bántották. Parr akkor értette meg: nem minden homin ismeri őt, talán egy ideig sikerül eltitkolnia kilétét. Sajgó sebbel jutott el az emberekhez. Tudat alatt alighanem tőlük remélte a megoldást. Most megint ellenséges területen jártak. Dorg nehezen lélegzett. Eszébe jutott a Tárgy, megtapogatta zsebében. Nem kérdezte felőle Markot, erre sem volt idő. Parr sötét szeme, a szaggatott félmondatokból kibontakozó tragédia, arra késztette, hogy csak a jövőre gondoljon, a társaira. A felesége, a fia, a saját sorsára. Agyában tompa nyomást érzett. Párra pillantott, a gyanú hirtelen tágult szét tudatában: ha Parr... áruló? Hiszen ő is homin. Nem fajtársai küldték ide, hogy egyenként csapdába csalja az embereket? Hihetnek-e neki, hogy a hominoktól az emberekhez állt át. Miért tette volna? Csupán, mert úgy-ahogy ismeri már a nyelvüket? Vagy valami más van a háttérben? Nem tudta Dorg, kivel megy most a homályban. Parr lehet barát, de lehet ellenség is. Ha nem barát – nem igaz az sem, amit a "lázadásról" mondott. Mégis, Dorg szinte a falakon át is hallotta a hominok mozgolódását. És Klír is ilyesmit jósolt. Parr nem volt akkor velük, nem tudhatja, mit mondott neki Klír. Ám közben az ujjai erősen fonódtak a botra. Markot sehol sem látták. Nem várt rájuk a megbeszélt helyen, sem valamivel odébb. Ettől ismét nőtt Dorgban a gyanú. De most semmit sem tehetett. Parra bízta magát, oktalanság lenne most visszalépnie, ettől semmi sem változna. Remélte, Markot nem csalták csapdába, talán elment még valahová, és nem ért vissza idejében. Parr a folyosó egy elkeskenyedő részén megtorpant. – Itt jönni, Dorg. Lehet, hogy akkor ejtette ki a férfi nevét első ízben. Ezen Dorg csodálkozott, olyannyira, hogy gyanútlanul belépett a rendkívül keskeny folyosóba. Inkább egy rés volt, valaha megrepedhetett
itt a szikla. Nehezen préselte át magát, kiálló éles kövek tépték ruháját. A homin soványabb volt nála, hamarabb átért. A talaj lejtett. Egy Dorg számára ismeretlen terasz falából néztek ki, senkit sem láttak. Parr leugrott a padlóra. Dorg követte. A cipőcsattanást visszhangozták a falak. Továbblopakodtak. Parr jól ismerte a Labirintust és azt a szintet is, ahová emberek ritkán léphettek be. A homin megtorpant egy másik rés előtt. – Ők Klírt bezárni. Én tudni, hol. – Hol? – A Fény Terme alatt. "A napozóterem alatt? Azt hittem mindig, hogy ott nincsenek helyiségek, csak az istállók" – futott át Dorg fején. Sejtette: nem jól ismeri a Labirintust. Lehetnek itt folyosók és termek, akár tucatjával, amelyeknek a létezéséről nem tudnak az emberek, amikről Parr sohasem mesélt. Amiktől kezdettől fogva elzárták őket. Lehet, Parrban erősebb volt a homin összetartás? A következő nyíláson Parr lépett ki elsőnek, és azonnal megtorpant. "Veszély" – szólt hátra a válla fölött. Dorg meglapult a fal kiszögellésénél. Két homin hangját hallotta. Parr velük váltott néhány szót. Aztán csak állt, a hominok pedig lassan elmentek. Parr csak jóval később suttogta: – Én mondani, hogy lenni őr, engem ide a lázadók küldeni, vigyázni átjárót, ember ne meneküljön. Ők elhinni, de... – kis habozás után folytatta: – Ők mondani, hogy lázadók elfogni egy embert, vinni börtönbe. – Ez csak Mark lehet! – Dorg érezte, hogy belesajdul a fájdalom. Hiszen Mark olyan, mintha a testvére volna. Vagy talán az is, hisz örökké együtt éltek a Labirintusban. Ahogy Dilla és Vera és Kort is a testvérei. Kiszáradt szájjal állt a hideg falnál, aztán lassan mondta: – Vezess a Fény Terme alá, Parr.
27. Frol kapitány behunyta a szemét. Próbált kényelmesen elhelyezkedni az ülésben, ám tudta: feszültsége úgysem enged fel. Eszébe jutott, hogy zenét kellene hallgatnia. Vivaldit, igen, az Évszakokat vagy bármi mást. De rögtön arra gondolt, hogy a zene elnyomná a rádiót, márpedig Yakub bármelyik percben megszólalhat. És neki azt okvetlenül hallania kell. Rossz előérzete nem múlott el. Kinyitotta a szemét, de csak az üres képernyőket látta. Néha felvillant egy-egy fénypont – de nem, ez nem az űr üzenete volt, magában a szerkezetben szabadult el egy impulzus, anyag ütközött anyaggal, láthatatlan kis részecskék okoztak látható reakciót. Frol székével együtt elfordult, bekapcsolt egy másik kamerát. A képernyőn a kozmosz jelent meg. A feketeség a szokottnál is mélyebbnek, sötétebbnek tetszett. Pedig biztosan olyan volt, mint máskor. De itt, ezen a vidéken Frol ösztönösen többet várt. Ha valóban élnek itt idegenek, lehet, hogy átalakították a világnak ezt a kis darabját, átalakították úgy, hogy nekik megfelelő legyen. Valaha látott szakfilmeket; a futurológusok a csillagászokkal közösen próbálták elképzelni, milyen lesz az űr ott, ahol egy magasan fejlett civilizáció tevékenykedik. Az olyan vidéket miről ismerhetjük majd fel?... Azt hitték, és hiszik ma is, hogy minél fejlettebb egy civilizáció, annál nagyobb mértékben – látható, tapasztalható mértékben! – alakítja át a környezetét. Azt várják, hogy gigantikus munkák eredményeibe botlanak, egész naprendszereket bezáró Dyson-gömbökre, csillagnyi energiákat felhasználó erőművekre, régi pályáikról letérített bolygók hadára, új pályán keringő égitestek százaira találnak majd...
De itt mindez – nincs. És ha egy réges-régi civilizáció szerény maradványaira lelt Yakub? Csak a pusztulás lesz bizonyítható, ha ideérkeznek a többiek a bázisról? A szakértők nyilván azonnal rávetik majd magukat mindenre. Számukra minden jel lesz. Lemennek oda, ahol most Yakub bolyong, műszereikkel letapogatják az ottani helyiségek minden négyzetcentiméterét. Mindent videóra vesznek, műszerek és gépek százait teszik le, és mágnesszalagok kilométereire rögzítik az adatokat, jellemzőket. De okosabbak lesznek-e ettől? Frol az űrt nézte. Néha még ma is elfogta az idegenség érzése, pedig tulajdonképpen élete nagyobb részét már a kozmoszban töltötte; itt kellene otthonosan éreznie magát. Ám kétségei nem múltak el. Talán mégis igazuk van azoknak, akik nem hagyják el a Földet? Érdekes elveket vallanak. Az űrhajózás századaiban otthon ülnek, és egyáltalán nem járnak el a Földről, pedig megtehetnék. De a kozmoszt most is, az eddigi felfedezések ellenére is – ellenségnek tartják. Emberellenes fizikai körülményeivel magyarázzák, hogy nem vágynak oda. Persze, joguk van hozzá. Lehet, nevetségesek. Nem érdekli őket a jövő, pedig az egyre szélesebben, mind színesebben tárul eléjük. Ők továbbra is földiek, a szó teljes értelmében. Az űr sok veszélyt rejt. Önmagában, saját fizikai viszonyaiból eredően is – de ha ott idegeneket fedeznek fel?... Nem kétséges, hogy ez a tényező csak növeli a veszélyeket. Az idegenek lehetnek támadók, barátságosak, közömbösek is. De még a legbarátságosabban létrejött kapcsolatból is rengeteg konfliktus származhat. A lények – bármilyen legyen fizikai külsejük, bárhol, bármilyen körülmények között éltek-élnek is – valószínűleg nagyon eltérnek az emberektől gondolkodásmódjukban, a világ érzékelését, szándékaikat és céljaikat tekintve. Már csak arra is, hogy az emberek mindezt megértsék, sok időre lesz szükség. Hát még arra, hogy ezt figyelembe is vegyék kozmikus jövőjük tervezésében. Hiszen valószínű, hogy ha egyszer kapcsolatba lépnek az idegenekkel, akkor az a kapcsolat soha többé nem szakad meg. Tehát attól a perctől kezdve mindig mindenben, amit az anyabolygón kívüli dolgok terén tervezünk, gondolnunk kell majd rájuk is. Az ő szándékaikra, lehetőségeikre, érdeklődésükre. Arra, nehogy saját terveink megvalósításával ártsunk nekik. Frol elfordította a fejét. Ismét a nagy képernyőre nézett. Az most is üres volt. Illetve, csak az ismeretlen bolygó felszínének egy darabját látta. Néhány órával ezelőtt ott mozgott még Yakub, világos pont volt, sisaklámpája ide-oda vetette fényét... Ekkor megszólalt a rádió. Frol felpattant, idegessége elömlött rajta, csak most érezte, mekkora erők feszülnek benne. Úgy várt már egy hírre. De nem Yakub jelentkezett. A bázisról hívták. Amikor kezébe vette a mikrofont, még eszébe jutott: ő még itt hallja a szavakat a hangszóróból, de aki azokat kimondta, már hallgat és várja a választ. A hatalmas távolságot az elektromágneses jelek elképesztően gyors száguldásuk ellenéré is csaknem fél perc alatt tették meg; és ha ő most beszélni kezd, válasza is annyi idő múlva ér csak oda. Aztán hallgatta a közleményt. Már az első mondatból sejtette, mi lesz a vége. Mint egy tragikus videofilmben. Hát így kell ennek végződnie? A végzet ellen semmit sem tehetnek, sem ő, sem Yakub? Sőt, talán az egész emberiség sem?
28. Parr figyelt. Ez a folyosó szinte teljesen sötét volt, egyetlen halvány fénycsík árválkodott a mennyezeten. A falakról hiányzott a sima fedőréteg. Ez volt a jele, hogy nem az ősidőkben
készítették, nem akkor, amikor a hominok még több bolygóra kiterjedő birodalmukban éltek. Ezt az alagutat már a Glober lakói vésték a sziklába. A homin hallása finomabb volt, mint az emberé; Dorg semmit sem hallott, de Parr viselkedésén látszott, hogy a levegő és a talaj rezgése együttesen számos információt hoz neki. Visszalépett, megragadta Dorg karját. – Jönni! Egy még keskenyebb és sötétebb folyosóba húzódtak. Dorg hamarosan megértette, miért. Léptek hallatszottak. A sötétből hominok bukkantak fel. Körülbelül tízen lehettek, és mindnyájan botokkal hadonásztak. A férfinak olyan benyomása támadt, hogy nincsenek egészen maguknál; kicsit tántorogtak, és végtagjaikat is úgy dobálták, ahogy máskor sohasem. A furcsa menet elvonult előttük. A hominok nem vették észre a két, összecsapásra készen lapulót. Amikor eltávolodtak, Dorg fellélegzett. – Ezek kik lenni, Parr? – Őrség. Menni rabhelyre. Börtönbe. Talán Klírhez. – Gyerünk utánuk! – Menni, de óvatosan. Ők is jól hallani – és Parr előreindult. Dorg habozott, megkérdezze-e, ám Parr mintha eltalálta volna a gondolatát. – Ők lenni kicsit kábultak. Szívni füst. – Füstöt? – A brettek bőrének egy része lenni furcsa anyag. Mi megszárítani, aztán elégetni. A füsttől hominnak lenni nagyon jó érzés. Olyankor nincs baj, semmi baj. "Kábítószer" – gondolta a férfi. Csak a szót ismerte. Kábítószert sohasem látott, természetesen már az Ősök sem hoztak magukkal a Hajóban. A szó idegen volt, félelmetes. De persze most nem volt ideje ezen töprengeni. Szívesen megkérdezte volna Parrt, ő is élvezett-e már ilyen "füstöt", de akkor... – Derr! Derr! – hangzott fel a hátuk mögött. Szerencsére nem túl zajosan. Parr és Dorg megperdültek. Két homin állt mögöttük, igen halkan lopóztak a közelükbe. Parr azonnal észrevette, hogy ezek is kábultak. Leeresztette botját, parancsoló torokhangon szólt hozzájuk. Amazok elbizonytalanodtak. Dorgra mutogattak: Lia! – mondták többször is. Parr ellentmondást nem tűrve szólt ismét. Dorgban közben felgyülemlett a félelem. Ha Parr kettős játékot űz, ha végső soron ő is ellenség, ezek hárman most talán leszámolnak vele. Tekintetével egérutat keresett. A hominok lecsillapodtak. Parr Dorghoz fordult: – Ők jönni velünk. Elhinni, hogy te vinni üzenetet új, lázadó vezérekhez. Rossz hominok, buták. – Mehetünk. De mi lesz később? – Mi majd kitalálni valamit. Ez egy cseppet sem nyugtatta meg Dorgot; a háta mögött imbolygó két botos homin állandó, megosztott figyelemre kényszerítette. A kábult hominok bizonytalan testtartással jöttek, az egyik olykor csoszogott. Nem bírta emelni a lábát? Dorg többször is hátrapillantott. A hominok arcán furcsa kőmerevség ült, kifejezéstelenek voltak. A legfurcsább viszont a szemük volt, az arcokban két fekete, egy pontra szegezett fénylő golyó csillant. Közben mind sötétebb folyosókon haladtak. A hominok nem ismerték vagy ha ismerték is valaha, régi hazájukban, itt a Labirintusban nem alkalmazták – a lépcsőket. A talaj egyenletesen lejtett vagy emelkedett ott, ahol szintkülönbséget kellett áthidalni. Most útjuk csak lefelé vitt. Dorg már régen elvesztette tájékozódóképességét, nem tudta, hol lehetnek. Hisz sohasem járt még erre.
Egy szűk átjáróhoz értek. Parr kísérőikhez szólt. Az egyik homin előrement. – Te ütni másikat, ha én szólni – mondta Parr Dorgnak. A másik homin hátul maradt, a négy lény – egy ember és három homin – egyenként bújt át. Kis szobányi teremben voltak; raktár lehetett, mert a falak mentén felhalmozva sok szögletes tárgy hevert. Alighanem a hominok bútorai lehettek. "Még sohasem jártam a lakásaikban" – futott át a férfi fején. – Most! – kiáltotta Parr, és az első hominra támadt. Dorg fordulatból ütött. A bot csak megérintette a hátul jövő lényt – kékes szikra csapott ki, és a homin a padlóra zuhant. Ugyanez történt Parr ellenfelével is. A két ártalmatlanná tett ellenfél láttán Dorg már feltétlenül megbízott a tolmácsban. Ha az emberek érdekében fegyvert emelt társaira... Sőt, nemrégen maga is megsebesült. Tehát a vérét ontotta. Parr egy másodpercig elgondolkozva állt az általa elkábított homin fölött. Amaz felnyögött, és átfordult a másik oldalára. Láthatóan szenvedett. Parr homlokán bemélyedt a ránc. Dorg megérintette a vállát: – Téged Klír vár, engem meg Mark. Erre Parr felemelte a fejét és elindult. Hangjában elszánt akarat csendült: – Gyere, Dorg.
29. Az akaratok ősóceánként csaptak fel; hullámai a Labirintus összes szintjén tombolt. Vérre áhítozó ellenfelek keringtek egymás körül, áldozatokat kerestek; néhol már megütköztek egymással is. A kis csoportok elhagyott folyosókon akadtak egymásra, ott, ahol kevesen látták őket. A csoportok a közös akarat tüzet ápolva, idegen ellenségek keresésére indultak. Az indulatok nem mindig engedték, hogy tétlenül menjenek el egymás mellett. Néha elég volt egy szó, egy félreértett mozdulat, egy igazi sértés – a botok a levegőbe emelkedtek. Kábító füst dolgozott az agyakban. Foglyokat dobtak egy sötét helyiségbe. Nem tudtak egymásról, kezdetben mindegyik azt hitte, egyedül van. A falak mögül hallották ellenfeleik dühödt és diadalittas kiáltásait. Ez a zaj nem szűnt meg. Két agy dolgozott feszülten. Két lény töprengett, és mindketten tudták, mi a tét. Az életük. Bár közel voltak egymáshoz, az agyakból áradó hullámok még nem találkoztak össze. Túlságosan is idegenek voltak. Az egyik hosszú, elkeseredett harc után került ide, a másik nem állt ellent. Bölcs belenyugvással hagyta, hogy elhurcolják és börtönbe vessék azok, akiket már régóta ismert. Ismerte tudatukat – talán jobban is, mint ők maguk. Sejtette, mit várhat, lehet, hogy tudta is biztosan, a bizonyosság lassan bölcs beletörődéssé érett benne. Már csak arra számított, áldozata, elmúlása hoz-e valami eredményt, lesz-e hatása. Jó hatása. A legjobban azt fájlalta, hogy elválasztották vele egyet akaró társaitól. Nem is tudta, mi történt velük. Talán őket is elfogták a lázadók? Persze számíthatott arra, ami történt. Már régóta sejtette, hogy így lesz. A feszültség régtől fogva növekedett, folyvást emelkedett a haragszint, és a legutóbbi időkben már minden apróság kirobbanthatta az összetűzéseket. Amitől tartott, bekövetkezett: a többség rossz irányba indult, és a maga oldalára billentette a mérleget. Átvették a kezdeményezést, pedig ők lefelé mennek. A semmibe, az ürességbe, ahonnan nem lesz visszatérés. Ha az értelmesek most nem ragadják vissza a hatalmat, örökre leszámolnak az értelemmel is, semmivé teszik, még az emlékét is elpusztítják. De a hatalomhoz erő kell. Erővel azonban csak a primitívek rendelkeznek; az
értelmesek – éppen azért, mert értelmesek – már régóta lemondtak az erőszakról. Ez most a vesztüket okozhatja. Milyen furcsa, gondolta, hisz valamikori őseik is lázadók voltak. De akkor senkinek sem lehetett és nem is volt kétsége, hogy igaz ügyért lázadtak. A büntetés szörnyű volt. Akik őket bolygójukkal együtt az űrbe száműzték, lassú halálra ítélték ezeket a lényeket. Arra ítélték, hogy értelmük lassan elfogyjon, és a jövő egy távoli pontján egymást falják föl, megsemmisítve a civilizációnak még az eszközeit és hordozóit is... De aljas számításuk sokáig nem vált be. Most viszont... mégis? Igen, az ítéletet maguk az egykori száműzöttek kései leszármazottai hajtják végre, és most sem túl gyorsan. Száz és száz nemzedék születik, él és pusztul el még, mielőtt ez bekövetkezik. Már magukban hordozzák a pusztulást, mert él bennük a pusztítás vágya. Közvetetten azonban mégis az űr két félelmetes eleme: a tér és az idő végez velük, amint erre megérik az alkalom. A tér végtelen, és ezzel a ténnyel a primitívek agya nem képes megbirkózni, megadják hát magukat. A tér legyőzéséhez szükséges idő elborzasztja, megfosztja őket maradék reménységüktől és bölcsességük utolsó szikráitól. Nincs már reményük, elvesztették a hitet, hogy ismét felemelkedhetnek. Most talán egy külső erő segíthetne. Ha találkoznának véreikkel, azok leszármazottaival, akik egykor száműzték őket... Vagy másokkal. De elfogyott a hitük, hogy valaha igazi kapcsolatba léphetnek még egy másik világgal is. Egy barátságos világgal, amely életteret adna nekik, vagy amely legalább értelmes esélyt adna arra, hogy újra élhessenek. Elegük van a Labirintusból. Mindenkinek. Neki is. Mégis félt, hogy a megsemmisülés túl hamar éri utol. Mielőtt átadhatna néhány fontos hírt. Ha társait is utolérte a primitívek bosszúja, a hírek elenyésznek, semmivé válnak, akárha soha nem is léteztek volna. A hír csak akkor hír, ha eljut valahonnan valakihez. Ismét mozgást hallott. Erőltetve figyelt. Mi ez? Más is van börtönében? Talán valamelyik társa? Közben a másik lény agyában is gondolatok kergették egymást. De ő semmit sem értett a történtekből. Az ő számára nem voltak előzmények. Minden itt és most kezdődött. Ő még nem tudott arról, hogy a sziklák mélyére rejtett kis helyiségben nincs egyedül. Bár ösztönei már agyába küldték a figyelmeztető jeleket, azok ott még nem tudatosultak. Mégis, helyzete eléggé egyértelmű volt. A veszély minden oldalról leselkedett rá, és senkitől sem várhatott segítséget. Csak magára számíthatott. Ezért elhatározta, hogy amint küzdelemre kerül a sor, minden erejével harcolni fog ismeretlen fogvatartói ellen.
30. Dorg és Parr a Fényáradat Terme alatt meglepték az őröket. Nem voltak sokan. És java részük már füsttől kábultan üldögélt, hevert a falba vájt padokon. Az ember és a homin úgy lépett be az utolsó folyosóba, mintha "amazok" közé tartoznának. Ha több a fény, Dorg külseje hamarabb kelt meglepődést; így azonban a homály is szövetségesükké szegődött. A fenti szinteken talán harc dúlt, de lehet, hogy a lények csak zajos gyűléseket rendeztek. Mindenesetre a sziklafolyosókat kitöltő levegőréteg néha zavaros kiáltásokat közvetített le a rejtett szintekre. Dorg még sohasem járt errefelé. Miközben egy szokatlanul keskeny folyosón jöttek lefelé, arra gondolt: vajon hová temethetik halottaikat a feominok? Van-e egyáltalán ilyen szokás
náluk? És egy elágazásnál a számára ismeretlen folyosókon gyötörte a kérdés: valójában mekkora lehet a Labirintus? Megtudja-e valaha is?... Az őrök Parr láttán alig mozdultak. A homin megállt a sötét terem ajtajában, kiáltott. Csak ketten ugrottak fel, a többinek félrecsuklott a feje. De Parr sejtette, hogy a közelben lehet több "józan" is, ezért a még nem kábultakat igyekezett elválasztani a többiektől. Tudta, hogy igazán csak ezek veszélyesek. A sebesült olyan benyomást keltett, mint aki most jött egy összecsapásból. A két őr először semmi gyanúsat nem vett észre. De amikor Parr odaért hozzájuk, felismerték kísérőjét. – Lia!... – nyögte az egyik. De mire botját emelte volna, Parr egy-egy villámgyors érintéssel leterítette mindkettőt. Dorg máris ott állt mellette, éberen figyelte a többi homint. De csak hárman vették észre, mi történt. Ezek feltápászkodtak, ám alig álltak a lábukon. Dorg a kezükre ütött, elejtették botjaikat. Az Erőre most nem volt szükség. Parr az egyiket a falhoz lökte, az csak úgy nyekkent, és zavartan hebegett. A tolmács, pergő nyelvvel beszélt, a homin félszavakkal válaszolt, és jobbra intett. – Arra – mutatta Parr. Most Dorg ment előre. Parr egy lépéssel kivárt, egy kábult őrt lökdösött maga előtt, közben azért hátrafelé is figyelt. De a hominok nem mentek utánuk a börtönbe. Ültek tovább a félhomályban, csak szemük csillant néha, nem is szóltak egymáshoz. Szokatlan volt a mozdulatlanságuk. "Mire gondolhatnak? Ilyenkor gondolkodnak-e egyáltalán?" A kis folyosó a börtönhöz vezette őket. Dorg szívesen kérdezett volna valamit, de hallgatott. Remélte, Parr tudja, hogyan kell bejutniok a börtönbe. Az a fontos, hogy megtalálják Klírt és Markot. És utána? Mi lesz később? Parr valamit mondott arról, hogy Klír hívei talán ellenállnak. Ha ez igaz, el kell menni hozzájuk. De azok csak maroknyian lehetnek, míg az ellenfelek talán ezren is. De az biztos, hogy több százan. Mit tegyenek? Parr ismét váltott néhány szót a lefegyverzett őrrel. Dorg hátranézett. Senki sem követte őket. A folyosó mennyezete mind alacsonyabbra süllyedt. Már csak görnyedten juthattak előre. A férfi csapdától tartott. Ha "amazok" éppen azért zárták be Klírt, hogy a kiszabadítására induló híveit is kelepcébe csalják? – Megállni! – mondta Parr. – Börtön lenni mély, kell leereszkedni. – Mivel? – Őr adni kötél. – Én nem bízni benne – mondta gyorsan Dorg. – Én sem. Ezért te vigyázni. Én lemenni, te őrködni itt fent. – Jól van. Az őr közben bőrből készült vaskos fonadékot vetett a padlóra. A vékony csíkokat fémkarikák fogták össze. A kötél egyik vége a mennyezet kampójába volt akasztva, a másik végét az őr egy aknaszerű nyílásba dobta. Parr a kötelet markolva a sötét akna fölé lendült. Dorg botját markolva nézte, ahogy a tolmács lassan eltűnt. Egyedül maradt az őrrel. A homin lapos pillantásokat vetett körbe. A kötél közben ide-oda mozgott. Aztán egyszer csak mozdulatlanul függve maradt. Parr leért valahová?... Dorg agyában ismeretlen feszültség növekedett. Később vette észre, hogy egész testében reszket – hideg volt itt. A Labirintus egyik mélyebb pontján álltak. Az őr megmozdult. Dorg gyorsan felemelte botját – mégis elkésett. Erős ütést érzett csuklóján, a fájdalom belenyilallt. Megperdült. Az őr szemét egészen közelről látta, egy villanás volt csupán, rémület szállt belé jegesen, mert észrevette, hogy elejtette botját. Jobb csuklója sajgott, ballal védekezett. Fegyvertelenül harcoltak az akna szélén. Ősi ösztönök támadtak fel a férfiban, soha nem sejtette, hogy ilyenek élnek benne. Előbb kivédett két csapást, de ellenfele
fáradhatatlannak látszott, támadott. Puszta kézzel verekedtek. Dorg előbb a bordái közé, aztán a fejére kapott egy-egy ökölcsapást. Félelme még mindig nem múlott el, egyedül volt, Parr elment most egyedül kell helyt állnia. Keze ökölbe szorult... Maga sem tudta, hogyan csapott le először. Aztán többször. De most ellenfelére akadt – nem segítette a bot, a homint nem bénította meg semmiféle Erő. Veszettül küzdött. Csapásaik egymás mellére, karjára, fejére záporoztak. A homin hallgatott, ez dacot ébresztett Dorgban, ő is némán harcolt. Bal ököllel ütött a másik arcába. A homin megingott. Dorg ismét és ismét ütött. A homin falnak esett, de nem adta fel. Hirtelen elpattant, lendülete szinte elsodorta a férfit. Dorg még egyet ütött – aztán lába a semmibe lépett, és érezte, hogy zuhan... Az akna mély volt. Az utolsó pillanatban sikerült elkapnia a kötelet, ujjai kétségbeesetten fonódtak a bőrszíjakra, fájdalmasan rándult a válla. Tenyeréről lejött a bőr, mert testsúlya az erős szorítás ellenére is lefelé rántotta. Végül függve maradt, lihegve nézett le, de semmit sem látott. Óvatosan próbált ereszkedni, s akkor értette meg, hogy már az akna fenekén van, lába majdnem azonnal talajt ért. Sziklafalat tapintott, hűvös-hideg felületet. Csak egy irányba mehetett, remegő térdekkel lépkedett. Vak volt most, itt soha nem szereltek fel világító csíkokat. Félt, hogy újabb aknába zuhan, ahol semmiféle kötél nem segítene rajta. Hallgatózott. Beszédet hallott valahonnan. Fejét forgatva próbált tájékozódni. Továbbment, és egyszer csak felfogta, hogy nem emberi beszédet hall. – Klír! Parr!... – szólt félhangon, bizonytalanul. Félve. A globeri éjszakát még sohasem érezte ilyen örökösnek, mint itt. – Parr!.... – Itt lenni – hallotta messzebbről. Tapogatózva ment. A szeme kicsit hozzászokott a homályhoz. Két alakot látott. – Klír?... – Igen – hallotta a halk választ. Klír nagyon fáradt lehetett. Dorg érezte hangján, hogy az öreg homin megpróbálja legyőzni kimerültségét. – Semmi baj, Klír? – Baj lenni, Dorg. – Klír mondott valamit Parrnak az anyanyelvén, a tolmács tapogatózva nyúlt Dorg felé, megfogta a karját. – Te jönni, ott feküdni társad – és húzta a férfit a fal felé. Sötétben magasodott a fal, ezt már Dorg is látta. – Mark? Választ nemi hallott. Elszorult a szíve. A sötétben egy fekvő testbe botlott, letérdelt. Ujjai kemény ruhát tapintottak. Mark átöltözött? Lehet, ki akart menni a felszínre, amikor elfogták a hominok? Ezért az öltözet? – Mark, állj fel. Az alak megmozdult. Nem felelt, de Dorg érezte, hogy feláll. Közben mögötte odalépett Klír és Parr. – Ki kell innen jutni, Dorg. – Nem tudok segíteni – felelte a férfi, Markról is elfeledkezve. – Én nem ismerni a börtönt. Eddig azt sem tudni, hogy itt lenni egy szint. Parr keze Dorgot kereste a sötétben. – Régen én lenni kicsi, még gyerek, amikor hominok ezt építeni. Én itt játszani. Emlékezni egy útra. Ti jönni. Dorg fellélegzett, hátraszólt: – Gyere, Mark!
Nem csodálkozott, hogy társa hallgat. Elég volt, hogy azonnal engedelmeskedett. A két ember tapogatózva követte a hominokat. Agyukban feszültség lüktetett. Parr ment elöl. A börtönnek használt helyiség egyik sarkában két benyíló volt. Parr egy résen át huzatot érzett. Nekifeszült a kőnek. Amint a többiek megértették, segítettek. A börtönt talán még sohasem használták rendeltetésének megfelelően, és Parr emlékezett az egykori átjáróra. Csak kövekkel rakták be, a fal most elmozdult. Mivel a tolmács nem ismerte a szükséges szavakat, inkább hallgatott minderről, csak a keze járt. Kivett két-három követ, aztán több helye lett, még néhányat kiszedett, és akkora lyuk támadt, amelyen csúszva átférhettek. Továbbmentek, most még Parr is nehezen tájékozódott. A szűk folyosón – vagy inkább beépítetlen résben – eldobált, felhasználatlan építőkövek hevertek. A szökevények itt nehezen haladtak. Mégis hamarosan fényt láttak maguk előtt. – Mi megszökni – mondta Klír, és fellélegzett. Parr hallgatott, a kis menet élén ment fáradhatatlanul, pedig a kötés a fején átvérzett, sebéből hasogató fájdalom lüktetett az agyába, de a kitartás vágya mindennél erősebbnek bizonyult. Dorg lázasan töprengett. Tudta, nem megoldás, ha sikerül elmenekülniük a lázadó hominok börtönéből. A primitívek tulajdonképpen nem a Klír és társai képviselte rendet, támadják, talán nem is tudták, hogy nem azt a tizenöt-húsz értelmes homint akarják elűzni. Ösztöneik az eddigi állapottal voltak elégedetlenek. Elegük volt már a bezártságból, a feszültségből, mindenekfelett pedig elegük van a céltalan, értelmetlen várakozásból. Hány százezer éve várhatják, hogy változás álljon be a Globeren? Márpedig nincs és nem is lehet változás, így tudják a legtöbben. A Labirintusra ítéltettek, már régen. A Glober az űrben száguld – ezt már csak kevesen tudják –, és az űr végtelen. Számtalan nemzedék hiába várta a felszabadítást, az ősi állapot valamilyen, akár igen kicsi változását. – Mi megszökni – ismételte az öreg homin. – De mi lenni ezután? Dorg mellében melegség terjedt szét. Örült, hogy Klír ugyanúgy gondolkozik, mint ő. "Milyen egyformák vagyunk, ez nem lehet véletlen" – gondolta ismét. Közben a menet a fény felé törekedve haladt. Dorg előrefigyelt, de hallotta háta mögött Mark lépéseit. Végre egy folyosóra jutottak. Látszott, hogy régen nem használták, porréteg fedte a kőpadlót, és alig voltak fénycsíkok. Itt már valamivel melegebb volt. Parr gyorsan tájékozódott. – Én emlékezni. Tudni, mi hol lenni. Nem messze az algatenyészet. Menni oda! – És elindult. A többiek követték a tolmácsot. A homály fokozatosan oszladozott, ám tulajdonképpen még sötét volt. Csak a falakat és a valamivel világosabb nyílásokat látták. Dorg már teljesen a hominokra bízta magát. Eszébe villant, hogy a börtön őrei talán üldözik őket. Bár lehet, hogy azóta sem szálltak le a cellába, és azt hiszik, két rab helyett már négyet őriznek. Klír lihegett, lassított. Visszafogta a többiek iramát is. Dorg teljesen elvesztette időérzékét. Mióta tarthat menekülésük? Nagyobb terembe értek. Néhány gép és kerekes tartály állt a falak mentén. Dorg tudta, hogy a hominok – akárcsak az emberek – algát is tenyésztenek hatalmas vízmedencékben. A vizet ehhez fel kell melegíteniük, ebben is a Máglya segít nekik. Valaha, amikor a Glober még egy Naprendszer tagja volt, a hominok ősei iszonyúan hatalmas energiákat halmoztak fel a Máglyában. Mindmáig az adja a fényt és a meleget. De mi lesz, ha egyszer kimerül?... – Mi átmenni algán – fordult meg Parr. Már szétterjedt körülöttük a fény. Dorg jól látta a két homin arcát. Parr feszült tekintetét, Klír fáradtságát. – Mögötte lenni a Fény Terme. És a mi barátaink. Dorg fellélegzett. Megfordult, hogy Marknak mondjon valamit – de a rémület belenyilallt, jégár öntötte el szívét-agyát, szinte lebénult... Aztán hosszan kiáltott, akaratlanul. Tehetetlenül. Félelemmel telve.
Mert az, aki ott jött mögötte egész úton a börtöntől idáig – nem Mark volt, hanem EGY IDEGEN EMBER.
31. Frol számolta a perceket. Már jó ideje, hogy utoljára beszélt a bázissal. Nem csoda, hogy nem válaszoltak azonnal. Ezt jól meg kell gondolniuk. "Lejárt az idő. Yakub még nem jött vissza. Elmegyek, hogy megkeressem." Amint ezt közli velük, a szakértők, de a bázis vezetősége is tiltakozni fog. Ez teljesen biztos. Féltik őt, a kapitányt, de féltik a kis expedíciót is. Ha valóban élnek itt valamiféle értelmes lények, kapcsolatot kell velük teremteni. De mi van, ha mindez már a múlté? Hisz lehet, hogy az idegenek tízezer évig éltek itt, mégis már eltűntek. Kihaltak egy totális, mindenkit elpusztító járványban. Vagy valami más okból elköltöztek. De az is lehet, hogy ez a halott "bolygó" csak rövid ideig volt a támaszpontjuk. De elképzelhető-e akkor, hogy a lift, amit Yakub talált, működőképes? Mechanikus csapdákat hagytak maguk után, amelybe Yakub beleesett, és lehet, hogy... hogy már nem is él? A szakértők töprengenek, és biztos, hogy negatív utasítást küldenek. Nem képesek elszakadni a régi szabályzattól. Márpedig a szabályzat tiltja, hogy veszélyes helyzetben a teljes legénység elhagyja a hajót. De ha itt marad a hajóban, nem segíthet Yakubnak... És mi az, hogy "veszélyes helyzet"? A szó eddig soha nem jelentette azt, amit most: a találkozást az idegenekkel. A rádiójelek áradata befutott, az érzékelő kis képernyőjén megszakítatlan zöld vonal jelent meg. Már áradtak a hangok. Frol tudta, hogy minden szó hangkristályokra kerül. Egyszer bizonyíték lesz egy vizsgálóbizottság előtt, de bekerül a Világtévé műsoraiba is, sőt egykor talán a Föld krónikájába és a jövő űrhajósainak kiképzési anyagába... – Itt a bázis. A parancsnok beszél. A szakértőkkel folytatott konzultáció után úgy döntöttünk, hogy nem hagyhatja el a hajót Frol kapitány. A csönd nem tartott sokáig. Frol behunyta a szemét. Maga is csodálkozott, mennyire hiányzik neki Yakub. A kisfiús szemtelensége, a kitartása. Az űrben elhagyatottnak érezte magát Frol, ez így nem az ő világa volt, mindig gyűlölte az egyedüllétet. És ha arra gondolt, hogy Yakub valahol rettenetes csapdába került, miközben ő ül a kényelmes, biztonságos hajóban, és vár. Csak várakozik. Mire? Amíg megérkeznek a többiek?... A "mentőexpedíció" érkezése céltalan lehet, ha Yakub addig nem kerül elő. Biztos, hogy baj érte, különben már visszatért volna. A kapitány az egyik elektronikus órára pillantott. Ezt akkor indította el, amikor Yakub kilépett a zsilipből. Azóta méri a perceket. Most négy számjegy ragyogott zöldesen: 09.51. Ha Yakubnak elfogy az oxigénje, már késő lesz. Sóhajtott, és szája elé húzta a mikrofont. – Itt Frol. A helyi körülmények és események ismeretében felülbírálom a bázis döntését. Yakub pilóta már tíz órája elindult. Az oxigénkészlete fogytán van. Tartalék oxigént veszek magamhoz. Beöltözöm és utána elindulok, az általa követett útvonalon. Ne hívjanak, majd jelentkezem, ha visszatértünk. Felállt. "Ha visszatértünk?..." Vagy, ha visszatérek, legalább én. Csak én. Vagy... én sem. Gyorsan öltözött, szinte futva ment a liftbe, mielőtt utolérné az űrben száguldó újabb jeláradat: "Megtiltom, Frol kapitány...!" A zsilip kitárult, és Frol a sötét, végtelen kozmoszban meglátta a távoli csillagokat.
32. Dorg majdnem elájult. Nem volt most férfi, nem volt bátor harcos. Egy percre ijedt gyermek lett, rázuhant a félelem. Eddigi rémületei eltörpültek a mostani mellett. "Ez nem lehet, nem lehet!" – dübörgött fejében. Az a férfi a semmiből bukkant fel. Egyszer csak megjelent. Mintha eddig Mark jött volna mögötte a sötét folyosókon, de Markból egyszerre az idegen lett, megmagyarázhatatlan módon változott át... Az idegen valamivel magasabb volt, mint Dorg. Szkafandere – bár ezt Dorg akkor még nem fogta fel – nem is hasonlított az Ősök öltözetéhez. Igaz, ez is hófehér volt, és sok szerkezetet építettek mellébe és ujjaiba, olyannyira, hogy az idegen a valóságosnál is széles vállúbbnak, nagyobb testűnek látszott. És az arca... Nem volt sisakja. Semmi sem fedte fejét, és egyenesen Dorgot nézte. A szeme sötét volt, fénytelen, figyelő. Emberi arc volt, emberi tekintet, orr, száj. Egy hajtincse a homlokába lógott. Ez a kis részlet tudat alatt valamelyest megnyugtatta Dorgot; az idegent ez fosztotta meg a tökéletesség látszatától, nem gép, nem robot benyomását keltette. Ember volt. Parr is észrevette mindezt. A tolmács, pergő nyelvvel magyarázott valamit Klírnek. Az öreg lerázta fáradtságát, ő is az idegent nézte. Aki már úgy érezte, nem hallgathat tovább. – Nem vagyok Mark – mondta Dorgnak. A hangja is idegen volt. Dorg, amióta született és élt, csak társai hangját ismerte. Sohasem hallott mást, csak Kort, Mark, Mina, Tolla, Oban, Vera, Dilla hangját. Az elmúlt napokban Parr és Klír szólt hozzá, de az egészen más dolog volt. Most hát egy idegen hangot hallott. – Yakub a nevem. A Földről jöttem. Dorg behunyta a szemét. Ez csak álom lehet. A Földről?... Az Ősök földjéről? Szédülést érzett, hirtelen könnyű lett a teste, felröpült volna, de új félelem rántotta le. A Föld... Ez úgysem igaz. Szakadékba zuhant. Lábai remegtek. Egy percre a világról sem tudott semmit, szinte nem is élt. A döbbenet lebénította. Behunyt szemmel levegőért kapkodott. Ha kinyitja a szemét, csak egy sötét üreget lát majd, a Glober mély Labirintusát. Képzelődés" volt mindez? De amikor valóban kinyitotta a szemét, a fehér ruhás alak ott állt előtte. És ember volt. Dorg önkéntelenül kinyújtotta a kezét, hogy megérintse, tapintsa öltözetét, bőrét, meggyőződjön róla... Az idegen félreértette a mozdulatot, elkapta Dorg kezét, megszorította. Ahogy a mondák szerint valaha régen az emberek a Földön üdvözölték egymást. – Tudom, nehéz elhinni – mosolygott. – Én meg azt nem hiszem, hogy... ti is emberek vagytok. Hogyan kerültetek ide? Klír akart szólni, de Dorgban végre átszakadt a gát. A szavak gyorsan követték egymást. Zavarosan hadart az Ősökről, a hominokról, szüleiről, a többiekről. A Labirintusról, az életükről... Yakub elmosolyodott, felemelte a kezét. – Állj, állj... Néhány dologra magam is rájöttem. A folyosókon ezekkel a... hogy nevezted? Hominokkal találkoztam, rám támadtak. Üldöztek. Nem akartam őket megölni, de elvesztettem a sisakomat, a végén pedig olyan sokan rohantak meg, hogy kénytelen voltam... Mégis leütöttek egy bottal. Míg kábultan feküdtem, elvették a fegyveremet, és bezártak. Nagyon csodálkoztam, hogy... hogy emberi nyelven szóltatok egymáshoz a börtönben. Azt hittem, álmodom... A mosolya. Ember mosolyog így, csak ember. Igen, a mosolya fogta meg Dorgot, az győzte le ellenállását. Parr szólt közbe: – Te honnan jönni?
– A Földről. Illetve egy bázisról, ami jóval közelebb van. – Lakott hely lenni a Föld? – Persze hogy az. Milliárd és milliárd ember él ott. És a környező égitesteken is. Dorg megkönnyebbülten fellélegzett. Nem kell rádiót építeniök, hogy meghallhassák: a Föld él. Nem kell jelet adniok. Most már biztos, hogy él! – Emberek nem pusztulni el? – kérdezte, Klír mégis. – Miért pusztultak volna el? – csodálkozott Yakub. A pilóta csak most vette észre, milyen furcsa helyzetbe került. Idegen lényekkel beszélget. Ugyanolyanokkal, amilyenek néhány órával korábban őt megtámadták. Agyában már minden összezavarodott, köd lepte az eseményeket, ha itt lenne Frol, ketten csak nem esnének áldozatául a fura események varázslatának... – Hajóval jöttél? – kérdezte Dorg. – Persze, űrhajóval. Hogyan másképpen az űrben?... – Értem. Sokáig tartott az út? – A bázisról alig négyszáz óráig. Parr gyorsan mondott valamit Klírnek, homin nyelven. Lehet, hogy a "négyszáz órát" magyarázta. – Ti együtt vagytok? – kérdezte Yakub, és hármójukra mutatott. Dorg tudta, most magyaráznia kellene, hosszan, bőven. Hogy kicsoda Klír és Parr, mi a szerepük, mi történik a Labirintusban. Hogyan jutottak idáig a hominok. De nem messze tőlük kiáltások harsantak: – Lia!... Lia! – Derr! Parr habozás nélkül elkapta Klír karját, maga után rántotta az öreget. Az algatenyésztő tartályok felé futottak. Dorg követte a hominokat. Parr és Klír átvetették magukat a kőfalon, csobbanva értek vizet. Az alga a vízben és kissé a víz fölött sűrű bokrokban nőtt, szétterjedt. A terem mennyezetén sokszögletű lámpák szórták a fényt. Az algák fel, a fény felé törekedtek, de a hominok időnként levágták a víz fölé nőtt ágakat, így takarították be az élelmet, Dorg a vízből hátranézett, Yakub is ott volt mögötte. Máris derékig a vízben gázolt... A férfi megnyugodott. Az "idegen" tehát beszéd nélkül is érti őt. Vagy a veszély hozott nekik szavak nélküli közös nyelvet? A menekülők belegázoltak az algaültetvénybe. Eltűntek benne. De mindnyájan tudták, hogy a medencék nem végtelenül hosszúak. Az üldöző hominok csapata megtorpant a medence szélén. De egyesek továbbfutottak, más folyosók felé, többen a vízre mutogattak, botjukat rázták. Klír és Parr beljebb, nyomakodtak, a hominoknak a víz csaknem a nyakukig ért, a két ember derékig gázolt a nedves, tapadós bokrok között. – Kár, hogy elvesztettem a pisztolyomat... – suttogta Yakub. Még soha nem érezte magát ennyire tehetetlennek.
33. Az akaratok nem voltak egységesek. Száz és száz kábult hévtől elragadott elme között akadt néhány, amely nem adta át magát az általános őrületnek. A gondolkodókat mindig hűvös töprengés és latolgatás jellemezte; most sem változtak meg. Bár körülöttük minden felforrt, eddigi kis világuk rettenetesen megváltozott. A döbbent csodálkozás tompította érzékeiket, néha
szerettek volna megállni, bámulni, talán kétségbeesetten figyelni társaik viselkedését. Igaz, egyre kevesebb közösséget éreztek velük és valóban, mind kevesebb közük volt egymáshoz. Ami a lázadókkal történt, azt nem értették. Nem érthették. Oly távol esett tőlük. A tetteiket mindig a gondolkodó agy irányította, vállalták cserébe az ezzel járó intellektuális gyötrődést is. Szobáik mélyén, műszereik mellett nemegyszer őket is leteperte régebben a kétségbeesés, rájuk rohant az űr, és nem tudták, jobb-e nekik, akik gondolkoznak és kétkednek, vagy azoké a jövő, akik gondolattalanul, ezért gondtalanul élnek a Labirintus mélyén... A jövő... Minden ekörül forgott. A múltnak már régen nem volt jelentősége, az csak mostani helyzetüket határozta meg, ám lehet, hogy még minden előttük van. A legjobban, ebben különböztek ostoba társaiktól, azok ugyanis nem hittek a jövőben. Képzeletükben a Glober a semmi felé repült, a világűr nem hozhatott változást, ha pedig arra gondoltak, hogy egyszer kimerülnek a készletek, kialszik a Máglya, csontjaikba lopózik a mérhetetlen hideg... A pusztulás képei elől próbáltak menekülni, amikor fellázadtak. A maroknyi művelt tudta, milyen veszéllyel jár mindez. Most megbánták, hogy eddig olyan kevés energiát áldoztak egyszerű társaik művelésére. Hiszen, ha többen lennének, amazok talán fel sem lázadtak volna. És ha mégis, lenne valamiféle erőegyensúly. Lenne esély arra, hogy megmagyarázzák nekik, mi történik. De most magyarázatok helyett a puszta erőszak tombol. A gondolkodók egy része elrejtőzött. Néhányan megszállták a Máglya kezelőtermét, mások az energiaelosztóban vetették meg lábukat. Az erőszaktól félve-undorodva, mégis fegyvereket szereztek, próbálgatták kezelésüket, és azzal áltatták magukat, hogy keményen fognak ellentállni eltévelyedett társaikkal szemben. De akadtak olyanok is, akik az üvöltő lázadók tömegébe keveredtek, még amazoknál is hangosabban üvöltöttek. Lehet, hogy teljesen és maradéktalanul amazok oldalára álltak? Vagy... ez csak fortély volt?
34. – Miért üldöznek bennünket? Mert megszöktünk a börtönből? – kérdezte Yakub halkan. Dorg türelmetlenül intett, majd később. Most nincs idő magyarázkodni. A Globeren nevelkedett, hát többet hallott, többet érzett a környező világból, mint Yakub. Most valami azt súgta neki, hogy hurok szorul köréjük. Elég volt Parra pillantania, és meggyőződhetett róla, jól sejti a dolgot. A tolmács már nem engedte, el Klír karját. A menekülők még beljebb nyomultak az algába. Parr hirtelen érezte, lába alól kicsúszik a talaj – a medence hirtelen mélyült, és a homin feje eltűnt a víz alatt. Yakub azonnal lenyúlt, elkapta a vállát, kiemelte. Parr prüszkölt. Az üldözők alighanem meghallották a zajt, valaki a partról hosszú bottal hajtotta szét a növényeket. De nem érhette el őket. – Tovább! – Klír előremutatott. Új erő költözött beléje. – A mozgó szalaghoz jutni! Dorg nem tudta, milyen szalagról van szó, de ösztönösen bízott a hominokban. Yakubnak nem volt választása. A négy alak előretolakodott az algák között. A medence feneke hamarosan ismét emelkedni kezdett. Dorg furakodott előre; amint combja a betonszegélynek ütközött, kinézett... Két homin állt előtte, felemelt bottal. – Lia! – üvöltöttek. Yakub nem félt. A pilótát most csodálatos nyugalom szállta meg. Az igazi emberek léte adott neki erőt. Nem volt már egyedül. Villámgyorsan kinyúlt a vízből, elkapta az egyik homint. Amaz rácsapott a férfi karjára, de az űrruha szigetelte a villamos ütést. Ettől a homin meglepődött. Mire
magához tért volna, Yakub felemelte a levegőbe... A másik ordítva elszaladt. Dorg, Parr és Klír gyorsan átlépte a szegélyt,– belevetette magát a közeli másik medencébe. Yakub a kőpadlóra dobta ellenfelét, és követte társait. Több irányból hallották üldözőik kiáltásait. Az alga itt ritkább volt, hamarabb jutottak a medence túlsó szélére. Most Parr gázolt elöl. A víz szerencsére langyos volt. A medencék sora fölött, egymástól szabályos távolságra rezzenéstelen fénnyel égtek a lámpák. Az algabokrok felfelé nyújtózkodtak, mintha a fény mágnesként vonzaná őket. Amikor kiléptek volna ismét a partra – a terem sziklamennyezete itt már alacsonyra hajlott – megint hominok ugrottak elő. Yakub megkérdezte: – Ilyen technikai szinten... csak botjaik vannak? Semmi komolyabb fegyverük? – Eddig nem volt ellenségük a bolygón, velünk szemben pedig ennyi is elég volt. Mi sem használtunk ellenük más fegyvert – lihegte Dorg. Yakub kiugrott a vízből, feltartotta a támadókat, míg Klír és Parr is átmászott a medence szegélyén. Dorg felemelt bottal vetette magát a küzdelembe. Yakub űrkesztyűs kezével elkapott egy botot, és bár kékes szikrák ugráltak kézfeje körül, kicsavarta a fegyvert egy alacsony homin kezéből. Dorg közben hátulról fedezte. "Olyan, mintha már ezerszer csináltuk, volna együtt... Honnan van bennünk ez az ösztön?" Mire több homin is összefutott, a menekülők egérutat nyertek. A sziklafalban két tágas nyílás is volt, az egyikben furcsa szerkezet állt. Yakub nem tudta, mire emlékezteti, de sejtette, valahol látott már ehhez hasonlót. Aztán rájött: ez egy szállítószalag, távoli bolygók érckitermelő bányáiban vannak ilyenek, robotgépek öntik rá a felaprított kőzetet... – Algát szállítanak vele – súgta Dorg. Izmaiban már ott lapult a fáradtság, de igyekezett tudomást sem venni róla. Parr a szalagra tette Klírt, és a falhoz ment, egy nyílásba nyúlt. A szalag hangtalanul megindult. Yakub megvárta, míg társai elhelyezkedtek a rugalmas lapokon, aztán ő is rávetette magát. – Fejet lehúzni – mondta Parr. A szalag alacsony sziklaalagútba futott. Yakub szívesen megkérdezte volna, hová viszi őket a furcsa "jármű", de tudta, Parr előadásában a válasz körülményes és hosszú lenne. A szalag lassan siklott. Dorg attól félt, üldözőik is felugranak rá és így követik őket, de egyelőre biztonságban voltak. A jövő azonban nem látszott felhőtlennek. Mi lenne, ha felmennének a legfelső szintre, majd öltözetet véve, Yakub kivinné őket űrhajójára? Talán így sorban odamenekíthetnék Minát és a többieket is. Most mind a négyen a szalagon feküdtek. Klír szeme a sziklamennyezetre nyílott. Nem sokat láthatott belőle, itt nem volt világítás. A homin agyában villant: nem szereti a bolygót. Régóta, nagyon régóta él már itt, mégsem szerette meg soha. A Globert nem lehet megszeretni. Mindig úgy érezte: ez nem az ő hazája. Nem az ő hazájuk. Az űrben vadul és magányosan száguldó óriási gömb csak átmeneti szállás volt a tudatában. Lehet, hogy a többiek is így érzik? Máskülönben honnan lenne bennük ez a fejvesztett, "minden mindegy" pánikhangulat, miért akarják elveszejteni egymást és önmagukat is? A hazátlanok és jövőtlenek végtelen keserűsége tüzeli őket? A szalag rángatva vett kanyart, és továbbvitte őket a sötétben. Parr botját markolta. Yakubnak Frol jutott eszébe, Frol, a Föld és a bázis. Milliárd és milliárd ember, közülük többen is tudnak arról, hogy lejött ide, az ismeretlen, talaj alatti támaszpontra. Mégis egyedül van, hisz senki sem segíthet rajta, ha... Máris bajban van. Yakub Dorgot kereste tekintetével. A homályban csak a férfi arca világított. "Milyen sápadt... Valóságos csoda, hogy ennyi éve élnek itt. Nem én vagyok hát az első, aki felvette a kapcsolatot az idegen civilizációval. Bár most olyan a helyzet, hogy lehet: sem Dorg, sem én nem dicsekedhetünk el ezzel, már soha többé. Ha amazok megölnek bennünket..."
Yakub számára nem volt világos, mi történik a Labirintusban. Most nem is kérdezett rá. Egy másik gondolat motoszkált benne: a hominok mennyire hasonlítanak az emberekhez! Annyira, hogy az már nem lehet véletlen. Mégis igazuk lenne azoknak, akik úgy vélik: a mi galaktikánkban az értelmes lények hozzánk hasonlítanak? Talán közös a származásunk? – Fény! – mondta Dorg, és előremutatott. A szalag előtt lassan sárgás félkör bontakozott ki. Egy helyiséghez közeledtek. Yakub izmai megfeszültek... A fény, erősödött, és most elvakította őket. Pedig csak néhány reflektor volt a szalag fölött. A falnál gépek álltak. Robotok. Karok nyúltak ki, le-lecsaptak a szalagra. Hatalmas kések csillantak... Yakub azonnal legördült a szalagról. Dorg csak kis késéssel értette meg, hogy Parr, amikor elindította a szállítószalagot, automatikusan bekapcsolta az algafeldolgozó gépeket is. Biztosan nem lehetett megoldani másképpen. Az éles kések még a szalagon szétvagdossák az algát. Klír feje fölött két kés villant. A homin elhajolt az egyik elől. De a másik is lecsapott. Vállába fájdalom nyilallt. Parr leugrott, és elrántotta társát. Klír egyensúlyát vesztve zuhant, volna a padlóra – Dorg kapta el. – Seb... seb... – nyögte az öreg. Dorgot meghatotta, hogy ilyen pillanatban nem a saját, hanem az emberek nyelvén szólt. Yakub a kijáratot kereste. Üres tartályok között bukdácsolt. Újabb folyosók és termek láncolatát látta. De kiáltásokat is hallott: – Lia!... Lia! – Álljunk odébb – morogta a pilóta. Határozatlanul körülnézett. – Merre? – kiáltott Parrnak. Parr Dorgra hagyta Klírt, és felemelte botját. Társai csak akkor vették észre, hogy egy közeli nyílásból is hominok özönlöttek elő. Yakub megperdült. Az első csapást ő kapta, feltartott karral hárította el. A következő pillanatban már Dorg és Parr is harcban álltak. A támadók talán tízen lehettek. A pilóta úgy érezte, puszta kézzel is elintézhetné őket. Az egyik üldöző kezéből kiütötte a botot, villámgyorsan lehajolt, megragadta a homin két lábát. Egy rántás, Yakub felegyenesedett – a homin kapálózva, fejjel lefelé lógott a kezében. A pilóta megperdült maga körül, felemelte élő és kétségbeesetten kiáltozó ellenfelét, vele csapott a hominok közé. Azok eldőltek. A hátrább állók döbbenten kiabáltak, a látvány elriasztotta őket. Sokan talán csak akkor kezdték sejteni, hogy ez a nagy termetű idegen egy másik ember, egy olyan lia, aki eddig nem volt a Labirintusban... Klír összeszedte magát, felállt. A támadók megfutamodtak. Yakub utánuk dobta az elfogott homint. Amazok nem vitték magukkal; a szerencsétlen négykézláb vonszolta magát egy ajtón át. – Jönni! – kiáltotta Parr. Dorg körülnézett. Az algafeldolgozó gépei most is működtek: fel-felemelkedtek, és lecsaptak a szalag fölött, sínen mozdult az első tartály, a szárítókemence éppen nyíló ajtaja felé... Megborzongott. Yakub kidugta a fejét a legszélesebb folyosóra, fülelt. – Alighanem közelednek. Nincs más út? – Az erdő felé – felelte Parr. – Erdő is van? Nagyszerű! – Yakub örült. Dorgnak nem volt ideje felkészíteni rá, mit fog látni. Az itteni erdő biztosan nagyon különbözik a földiektől. Homályos szobákon vágtak át. Látszott, Parr ismeri az utat. Már nem a Fényáradat Terme alatt voltak. Néha Dorgnak is úgy rémlett, járt már erre. Alighanem a közelben vannak a brettistállók is. Vagy téved? A Labirintus kitágult tudatában; meggyőződhetett róla, hogy sokkal nagyobb, mint az emberek eddig hitték.
Klír vért vesztett, és egyre gyengült. Dorg fogta a homin karját. Egyszer már kénytelen volt megállni; a homin sötét szemébe nézett. Szinte ismerős volt a fájdalmas tekintet. Hol is?... Igen. Amikor Tolla beteg volt, így nézett ő is. Mina és Mark anyja sokat betegeskedett élete végén. – Siessetek! – kiáltotta hátra Yakub. – Gyere, Klír. – Me-menni, é-én me... menni – lihegte az öreg erőtlenül. Vállsebe is vérzett. Yakubnak eszébe villant: ebben a láncban az öreg a leggyengébb láncszem. Aztán hirtelen az erdőbarlangba jutottak. Dorg beszívta a jól ismert illatot. Mikor járt itt utoljára?... Emberi időszámítás szerint csak tegnap. Szinte el sem tudta hinni. Úgy él emlékezetében, akárha egy évvel ezelőtt lett volna. Parr a "fák" közé támogatta Klírt. Yakub megtorpant az erdő szélén, kerekre tágult szemmel nézte az alacsony, bokorhoz hasonló növényeket, a húsos, széles leveleket. A fel-felmeredő tüskéket. Ez egy erdő?... – Gyere – hívta Dorg. – Bújjunk el. – Meddig fogunk még menekülni? – kérdezte a pilóta. – Ideje lenne már eljutnunk valahová. – A többiek... a társaim... a legfelső szinten vannak. Ez javaslat volt. Yakub csodálkozott – ráhagyják a döntést? Hisz nem ismeri a járást. Fogalma sincs, hogyan juthatnának el a felső szintre. Akkor Klír mondott valamit Parrnak. Az emberek nem értették. Parr töprengve ráncolta a homlokát és lefordította: – Klír mondani, mi nem mehetni el innen. A hominok közül sokan nem tudni, mit csinálni. Lerombolni mindent, megölni egymást. Mi megakadályozni. Dorg furcsán érezte magát. Az előbb ő is csak Minára, Obanra és a többiekre gondolt. A fajtársaira. Klír is ugyanezt teszi, de nem utasítja el a közös cselekvést. Mit tehetnének hát egymásért? – A hominok tanácskozásra gyűlni a Máglya alatt. Nagy fényben beszélni meg közösen a dolgokat. – Ilyenkor is? – Ha szükség van rá. – Ti menni oda? – Klír akarni, igen. – Veszélyes lesz. – Mi tudni. Yakub felemelte a fejét, neszt hallott. – Mi ez?... – A szél. – Szél, itt? – Légjárás van a szintek között. – Vagyis huzat. – Igen, erre szükség van. Ezzel a pilóta is tisztában volt. Bár nem tudta, milyen gázokat alakítanak át és termelnek a növények. Szótlanul mentek tovább, Parr mutatta az irányt. Az erdő fölött félhomály uralkodott. Klír verejtékezett. Yakub az öreg arcát nézte. A kérdés már érlelődött benne, de még nem szólt. Csak amikor egy tisztáson megpihentek, jutott eszébe az anyag, amit exobiológiából tanult valaha. Nemzedékek óta minden űrhajóst felkészítettek a nagy találkozásra... Yakub keserűen elmosolyodott. Igen, a szakértők ezt mindig másképpen képzelték el. Nem így, nem egy "senki-hazája-bolygó" felszíne alatt, belső ellentétek közepette, nem úgy, hogy az emberek egy megosztott, egymással is harcban álló idegen társadalommal találkoznak. De úgy sem, hogy az
emberek véletlenül kerülnek velük kapcsolatba, és száz évig is tart az együttlét, miközben a Földön erről senki sem tud... Pedig itt éppen ez történt. – Parr! – Yakub most először ejtette ki a tolmács nevét. Kicsit izgult, hiszen soha nem volt még ilyen helyzetben. – Mit tudtok ti a... származásotokról? Honnan eredtek az őseitek, kik voltak, a ti népetek hogyan fejlődött ki? Talán egyszerre túl sok volt a kérdés és az ismeretlen szó, de Parr érteni látszott a lényeget. Még valami mosolyféle is átfutott az arcán. – Mi... régen élni már. Lehet, régebben, mint ti. Nekünk azt mondani mindig az öregek, hogy mi népünket teremteni régi nagy lények. Hatalmas lények, akik a világűrben élni. Nem tartozni sehová, örökké élni, és örökké repülni az űrben. Ők lenni az űr igazi urai. Sokfelé elvinni az életet, sok galaxisra, nemcsak a közeliekre. – Nézd! Mi nagyon hasonlítunk. – Parr megragadta Dorg kezét és felemelte. A férfi ujjai a mennyezet szürke háttere előtt rajzolódtak ki. Parr melléje tette saját kezét is. Neki csak négy ujja volt, de a hüvelykujj itt is szemben állt a másik hárommal. Akárcsak az embereknél. Az ujjak hajlataiban a bőr is éppen úgy ráncosodott. – Igen... – mondta Yakub csendesen. Tudta, a sok hasonlóság nem lehet véletlen. Lehet, mégis azoknak van igazuk, akik szerint az élet a kozmoszban vándorol? Csírákat, aminosavakat hordoznak az üstökösök, a meteorok? Érdemes lenne genetikai vizsgálatokat végezni a hominok között is... – Mi nem így tudjuk – felelte Dorg, és leengedte a kezét. – Mi így tudni, ezt tanulni, ezt tanítani gyerekeknek. De lehet, igazság lenni egészen más – felelte Parr. Hangjában a Megismerhetetlen szomorúsága csendült. Dorg felállt. – Gyerünk. – Elkísérjük őket? – kérdezte halkan Yakub. – Azt hiszem, igen – felelte Dorg. Kiáltás harsant. Váratlanul mindenfelől hominok rohantak elő. Talán a neszt, amit Yakub hallott az imént, nemcsak a szél keltette... Legalább harminc lény csörtetett be a fák közé. Dorg felegyenesedve körülpillantott, és azonnal észrevette közöttük a rést. – Arra! – mutatta társainak. Yakub is felfigyelt valamire. Az egyik homin furcsa tárgyat hordott övére akasztva. A pilóta először alig hitt a szemének. Ez nem lehet! De éles szemével a félhomályban is látta a tárgy ismerős körvonalait. Dorg döbbenten hallotta a pilóta üvöltését. A hominok is megtorpantak. Yakub torkából állati hang tört ki, távoli ősei üvölthettek így ezer és ezer nemzedékkel előbb, kietlen tájakon kóborló, nyers húsra éhes, kalandvágytól és örök rettegéstől űzött, homályos lelkű földi ősemberek rohantak így leendő zsákmányukra. A férfi ugyanakkor félt is, sőt rettegett. Hisz csak ő tudta, milyen félelmetes fegyvert tart keze ügyében a mit sem sejtő homin. Egy lézerpisztolyt. Yakub fegyverét, amit órákkal előbb vettek el tőle a hominok. Yakub hát az életét féltette, mégis erejét megfeszítve rohant ellenfelére. Abban reménykedett: az idegen nem rendelkezik azzal a belénevelt reflexszel, ami arra késztetné, hogy egy ilyen támadás alkalmával az övéhez kapjon. És ha mégis, a lézerpisztoly formája oly szokatlan a kezében, hogy mire ujjai, közé kaphatná, már elkésett. Yakub gyorsasága és döbbenetet keltő üvöltése legalább egy másodperces késést okozhat... A pilóta erre számított. Ettől függött az élete. Máris a hominhoz ért. A meglepett lény valóban először botját emelte a magasba. Másik keze tétován fonódott az idegen fegyverre...
Yakub űrruhás karjával védte ki az elektromos bot csapását, közben másik tenyere élével karateütést mért a homin csuklójára. A pisztoly már a kezében volt, letépte ellenfele övéről. – Gyorsan! – kiáltotta Dorg. Parr szétcsapott a hominok között, ám egy bot mégis súrolta Klírt. Kék szikra csapott a levegőbe. Az öreg elhanyatlott. Dorg odaszaladt segíteni. A hominok akkor már csak Yakubtól féltek, a hatalmas termetű ember már külsejével is ijesztő volt. Yakub Klírhez ugrott, könnyedén felkapta az öreget, akár egy gyereket. "Nincs több ötven kilónál" – futott át fején a röpke gondolat, miközben egyik kezével magához ölelte Klírt, és rohanvást követte társait. Keskeny, fémkeretes átjárónál torlódtak össze. Parr sorban belökdöste az embereket. Egy homin kiáltott neki. Pillanatnyi habozás után a tolmács őt is beengedte, rácsajtót csukott, aztán a menekülők futottak tovább. – Ki ez? – lihegte Dorg. Az idegenre mutatott. – Ő lenni Klír barátja. A Máglyát kezelni. Mondani, többen is lenni barátai, akik elrejtőzni lázadók elől az energiavezérlőben. Dorg ezen elgondolkozott. Keskeny folyosón rohantak. Mögöttük a hominok rázták a rácsot. Mindnyájan tudták, hogy a keresztvas, amit Parr rácsapott, nem tart ki sokáig a nagy nyomás alatt. Egy percet, ha nyertek... Meleg levegő és furcsa illat csapott tüdejükbe. Újabb barlangban voltak, ám itt valahogy minden másféle volt. Bár látni alig lehetett valamit, de ez a levegő életet lehelt, itt szinte nem is voltak hideg sziklafalak. – Az istálló – mondta Dorg. Érezte a pilóta ki nem mondott kérdését. – Itt tartják a bretteket. Az állataikat. Yakub nem felelt. Klír felnyögött. Sötét, gömbszerű lények mozogtak előttük. A pilóta csodálkozott. De látva, hogy az elefánt nagyságú állatok lomhán mozdulnak és Dorg milyen bátran lép közéjük, ő sem habozott. A két homin mögöttük jött, nyugtalanul tekintgettek hátra. Yakub megtorpant, letette Klírt. Parr értetlenül nézett. – Most már nem kell félni – jelentette ki a pilóta. – Könnyen elbánok velük. Parr arcán a homályban is látszott: nem érti az "elbánok" kifejezést. A pilóta persze nem magyarázta meg; fogta a lézerpisztolyt, a barlang mennyezetére célzott vele. Sejtette, hogy a hominok meglepődnek majd, ha látják, mire képes a fegyver... Lenyomta a sugárkioldó gombját. De a fegyverből nem csapott ki a tűvékony lézersugár. Semmi sem történt. A pisztoly nem működött. – Hogy az a...! – káromkodott volna Yakub, de inkább elharapta. Sajnálta, hogy nincs meg a sisakja, így a lámpáját sem tudja bekapcsolni, attól is megfosztották. Felpattintotta a fegyver markolatán a nyílászáró lemezkét. Ujja üregbe mélyedt... – Elvesztette az ostoba! Biztos futás közben nyomogatta rajta a gombokat, és nem is vette észre, hogy kiesett belőle a szuperelem! A hátuk mögött üvöltés harsant. Parr feltámogatta Klírt. Dorg hirtelen ötlettől hajtva így kiáltott: – A bretteket! Kergessük az állatokat arrafelé! Yakub rögtön megértette, és segített neki. A két férfi a hatalmas állatok oldalát csapkodta, fülsértően kiabált. A brettek máskor lassú teste mozgásba lendült... Legalább tizet sikerült a vasajtó felé kergetniök. Az állatok kezdetben lassan, tétovázva indultak el, majd egyre gyorsabban, élő falként nyomultak az istálló bejárata felé. – Ezzel is... nyertünk... pár percet – lihegte Yakub. – Mi hiányzik a fegyveredből? – kérdezte Dorg. A kis csoport közben elérte az istállóbarlang szélét.
– Az elem! – kiáltotta dühösen a pilóta, és homlokára csapott. – Hogy én milyen hülye vagyok! A kötelező felszereléshez tartozik egy tartalékelem is. De féltem, hogy ha az ajtó becsukódik, nem lesz többé visszautam, hát azzal támasztottam ki... Dorgban furcsa nyugtalanság gyúlt. Kezét tétován nyújtotta a lézerpisztoly felé. Yakub nem tudta, mit akar, de felmutatta a fegyvert. A markolat oldalán nyitva volt a kis lemez. A henger alakú mélyedés véglegesen meggyőzte a férfit, hogy nem téved. Yakub csak a Figyelőpontról jöhetett be a Labirintusba, tehát a Tárgy... A zsebébe nyúlt. A kis fémhenger már nem volt hűvös. Elvesztette már az űr hidegét, a belső hőmérséklet lett sajátja. – Ez... ez az, Yakub? A pilóta szemében örömszikrák lobbantak, lecsapott. – Hát persze! Hol találtad? – Ahol hagytad. Nem tudtam, mi ez, és... szóval, kicsit féltem is tőle. – Remek! De jó, hogy éppen te vetted észre! Most aztán megmutatjuk nekik! – Szakavatott mozdulattal betette az elemet, rácsattantotta a fedelet. Felemelte kezét, célzott... Az ibolyaszínű sugár azonnal kicsapott, a sziklafalon füstölve sistergett valami. A brettek rémülten mozdultak. Klír kinyitotta a szemét. Sötét szemgolyóján visszatükröződött a vékony sugár. A homin verejtékes homlokkal suttogta: – Meséltek ilyesmiről az őseink. Valaha nekik is volt ilyen fegyverük. De mi elfelejteni, hogyan kell csinálni, szándékosan elfelejteni... – Pedig most hasznosak lennének – mondta Dorg. Klír – amennyire erejéből tellett – a fejét rázta. – Ha lennének ilyenek... üldözőink kezében is lennének. Már legyilkoltak volna bennünket. Meg mi is, egymást. "Ez igaz" – gondolta a férfi. Közben tovább bonyolódtak az események. A brettcsordától megtaposott és visszavonulásra késztetett üldözőket most nem látták, de azt tudták, hogy hamarosan ismét a nyomukban lesznek. Yakub egy pillantást vetett a meredeken felfelé vezető folyosóra: – Ezen hová jutunk? – Két helyre – felelte Parr gyorsan. A tolmács is szemlátomást fáradt volt, szeretett volna a menekülés végére jutni. – A Fény Termébe, ahol összegyűlni most a hominok. És föléje, ahol a Máglyát és az összes energiát vezényelni. – A vezérlő a mi kezünkben van? Dorg melegséget érzett a szívében. "Mi", mondta Yakub. Igen, itt már nem emberek és hominok állnak szemben egymással. – Igen – felelte Parr. A fején a kötés már bepiszkolódott. – Ott lenni Klír és az én barátaim. – Van vizuális kapcsolat a vezérlő és a lenti terem között? Parr ezt nem értette. "Vizuális"? Dorg megmagyarázta. – Lenni ilyen kapcsolat – mondta akkor a tolmács. – A vezérlőből látni a terem egy részét. – Ti mit akarni, tenni? – A pilóta is átvette Parr beszédmodorát. – Ha te megvédeni Klírt, ő szólni a hominokhoz. Őt mindenki tisztelni. – Nem vettem észre... – Mégis, így lenni. Akik minket üldözni, azok lenni kábultak. Csak két-három igazi ellenfél lenni, a vezérek, akik állni ezek mögött. Ha Klír szólni a tömeghez, talán minden megváltozni. – Ti tudjátok. Figyelni ide – és Yakub közelebb hajolt a tolmácshoz. Gyors, egyszerű mondatokkal ismertette tervét a hominokkal.
35. Frol kapitány úgy érezte, álmodik. Rossz filmekben és saját, szerencsére eddig ritka lidércnyomásos álmaiban látott ehhez foghatót. Amikor kilépett a zsilipből, nem vetette le űrruháját. Annak ellenére, hogy a szkafander bal karjába épített elemző zöld lámpája megnyugtatóan égett: ez a levegő ember számára belélegezhető volt. Frol mégsem akart túlságosan kockáztatni. Elzárta az oxigéntartálya csapját, és kívülről engedett be levegőt. De azt a levegőt előzőleg egy szűrőkészüléken engedte át. Ha valami baj van, az önműködő ellenőrző rendszer azonnal elzárja azt a csapot, és a tartályból ad neki levegőt. Frol a zárt űrruhával és a levegőszűrővel akarta kivédeni a kábító gázokat. Ebben a furcsa, idegen térségben jobbnak látta, ha nagyon óvatos lesz. Egyben örült a barlangrendszer levegőjének – ez reményt adott arra, hogy Yakub még él, hiszen nyilván ő is ezt lélegzi be. A zsilip, a lift, az ajtó – emberléptékű világra mutatott. Az ajtó magassága, a kilincs helye, a küszöb, a lépcsőfokok – szinte otthonosan érezte magát. Ugyanakkor állandóan a tudatában dübörgőit figyelmeztetően, hogy talán egy nagyon is idegen civilizációval kerülhet kapcsolatba, amelytől tartania kell. Nem feltétlenül barátságosak, hiszen ha azok lennének, Yakub már visszatért volna az örömhírrel. Ebben valami megakadályozta a pilótát. Vagy... valaki? Hamar meggyőződhetett erről. Az egyik folyosón megtámadták. Úgy tűnt, emberalakok bukkantak fel, minden oldalról egyszerre. Botokat emeltek a magasba... A férfi az első pillanatban nem volt tisztában a veszéllyel, nem hitte, hogy a botok: fegyverek. Azt sem hitte, hogy a lények idegenek. Embereknek látszottak ettől Frol megdöbbent, lebénult. Nem tett még semmit. De a legközelebbi, botot emelő ellenfél kezén az ujjak... Négyujjú kéz! A hideg tekintetek. A mozgásuk, amely maga volt a fenyegetés. A belőlük áradó ellenséges sugárzás. Az agyában a nyomás. Nem védekezett. Hamar rájött, hogy mit sem tehetnek ellene, űrruhában volt. A szkafander és a szuperkemény sisak felfogta az ütéseket, az elektromosság sem hatolhatott át rajta. Frol könnyedén ellökte a túl közel merészkedőket. Ösztönösen sejtette, hogy határozottnak kell mutatnia magát.. Tehát úgy gázolt a széles folyosó vége felé, mintha tudná, hová megy, mintha ott célja lenne. Mintha tudná, ott mi vár rá. Közben nem bántotta "amazokat". Agyában furcsán összekeveredett a döbbent csodálkozás a kíváncsisággal. Kik ezek?... Ő is tanult exobiológiát, amennyit más űrhajós. Sejtette, ezek a lények itt, az űrben száguldó égitest mélyén aligha fejlődhettek ki. Valaha másutt éltek hát, ahol természetes fény volt. Itt most mi pótolja ezt a fényt? A válasz kézenfekvő volt: mesterséges világítás. De nem ezek a csíkok a falakon, a folyosók mennyezetén, ezek legfeljebb a tájékozódásra elégségesek, arra is alig. A kapitány feszültsége lassan csökkent. Szkafandere akusztikus érzékelőin át behatolt a kinti zaj. "Lia! Lia!" – kiáltozták az idegen lények, ám Frol legyőzte félelmét. Nem nyúlt lézerpisztolyához, nem használta a hajóról elhozott apró gázfegyvert sem. Remélte, egyszer csak észreveszik ezek a kis termetű majdnem emberek, hogy ő nem bántja őket. Egyelőre hiába reménykedett ebben. A lények tizenöt-húszfős csoportja a nyomában járt szakadatlanul, időnként próbálták útját állni, de a kapitány újra és újra szétlökdöste őket. Vigyázott, tudatát nehogy eluralja a düh, a gyűlölet. Így is néha már túl indulatosan penderített félre egy-egy hozzá képest apró termetű lényt. Sejtette, vannak köztük nők is. Hosszú hajúak, vékonyabbak a férfiaknál. Nők? A szó kezdetben nem illett ide. A lények mindnyájan egyforma, testhez álló ruhát viseltek, ez csak
fejüket és kezüket hagyta szabadon. A mozgásukban sem volt különbség. A nők teste valamivel karcsúbb volt, mozgásuk kecsesebb, könnyebb. De mivel ők is botokat pörgettek, nemegyszer nekiugrottak a férfinak, hát Frol ügyet sem vetett a nemi különbségekre. Olykor úgy tűnt neki, kábult-tompa fényt lát a szemekben. Igyekezett megszabadulni üldözőitől. Egy keskeny mellékfolyosóban szaladt. Hamar rájött, hogy ha gyorsít, a lények nem érik utol. Azonnal megtalálta a választ a fel nem tett kérdésre. Itt, a talajba épített mesterséges támaszponton nem csupán a körülmények mesterségesek, óhatatlanul azzá vált a lények élete is. Hiszen nem tegnap vagy tegnapelőtt költöztek ide; a sok ezer év alatt, a sok száz nemzedék kénytelen volt alkalmazkodni az itteni beszűkült lehetőségekhez. Csökkent a mozgásterük, és mivel kevesebbet mozogtak, izmaik elsatnyultak. Frol a szónak ebben az értelmében is egy másik világból jött. Onnan, ahol az emberek fizikai mozgásigényét semmi sem korlátozta. – Nem korlátozhatta a Földön, de még az anyabolygón kívül sem; a kapitány jól emlékezett rá, mennyit sportolt a bázison. A mesterséges gravitáció kiegyenlítette a Földhöz viszonyított tömegvonzás eltérést, a sportpályák pedig éppen olyanok voltak, mint a Földön. A teniszpartik is igaziak voltak, a labda ugyanúgy pattant el a mesterséges gyeptől, akár "otthon". Az úszómedencében éppen olyan gyorsan szelték a vizet, a futópályákon sem jutott eszükbe soha, hogy ez nem a Föld, hogy egy vékony kupola védelmezi őket a sötét űrben vakon száguldó, pusztító kövektől, de a kemény sugaraktól is. Most hát rohant, és a lények nem értek a nyomába. Fokozatosan elmaradtak tőle, nyomát vesztették. "Hol lehet a fényforrás?" – zakatolt Frol fejében a gondolat, görcsösen ebbe kapaszkodott, mert úgy hitte, Yakub is biztosan azt kereste, oda ment. De Yakub nincs sehol, talán agyonverték az idegenek. Meg kell találnia a fiút, mindenekelőtt ez most a célja. Az idegenek tehát léteznek, valóban vannak, és felfedezték őket. Még néhány nap és ideérnek a bázisról a többiek. Új fejezet kezdődik... De az még a jövő. A jelen: a fülében pattogó vér, a szájába gyűlt nyál, a futástól lerakódott fáradtságsalak az izmaiban. A lihegés a torkában. A vágy, hogy megmeneküljön. Hisz "amazok" bármelyik pillanatban bevethetnek ellene olyan fegyvert is, ami ellen nem védekezhet. Aligha hihető, hogy csak elektromos botjaik vannak. A lázálom még nem ért véget. Az egyik folyosó meredek kaptatóval felfelé vezetett. Frol megállt, lihegve támaszkodott a falhoz. Hátranézett. Már senki sem követte, megpihenhetett volna. Ám addig ismeretlen láz gyulladt benne. Még sohasem érzett hasonlót. Az idegenek közelsége izgatta, felajzottan várta, hogy más csoportokkal is találkozzon. Az előbbi, ellene intézett támadást hajlamos volt afféle incidensnek, véletlen közjátéknak tekinteni, remélve, nem lesz folytatása. Továbbment, és hamarosan felért egy másik szintre; legalábbis volt egy olyan halvány érzése, hogy a folyosórendszer sajátos emeletekre oszlik. Itt érte a következő meglepetés. Kis termetű lény állt előtte. Nem tudta pontosan, hogyan és honnan került oda. A hallása jóval finomabb lehetett, mint Frolé, a kaptatón felfelé közeledő ember neszét biztosan már régen hallotta. Frol ösztönösen előrenyújtotta egyik karját, hogy kivédje a csapást, hogy megragadja és eltaszítsa a lényt... De akkor különös érzés hasított tudatába. Az első másodpercben maga sem tudta, mi az. Aztán a meleg elöntötte az agyát. A nem várt jó érzés szétterült egész testében. A derekáig érő lény... ember volt. Egy gyerek. Frol homlokát ezer verejtékcsepp lepte el; a kapitány reszketett a döbbent izgalomtól. – Te ki vagy? – kérdezte a lény. Emberi nyelven szólt, Frol tökéletesen értette. A kis lény – a gyerek – folytatta: – Engem Obannak hívnak. Honnan jöttél?
Oban akkor szólt először olyan emberhez, aki nem a Globeren született. Aztán Frol előtt minden összefolyt. Tudata alig fogadta be az eseményeket. Minden elképzelhetetlen gyorsasággal következett. A gyerek bátran és közvetlenül megfogta a férfi űrruhás kezét, és egy mellékfolyosóra vezette, ahol több volt a fénycsík, erősebb a fény. Igazi, a Földön megszokott ajtókat látott. Küszöbök fölé emelte űrcsizmás lábát. Bútorok kerültek útjába. És emberek. Nők. Idegen, ám az első pillanattól rokonszenves szempárok. Bizonytalan mosolyok. Az övéhez hasonló döbbenet. Még – kezdetben – félelem is volt azokban a szemekben. "Ki vagy te? Létezel-e valóban? Vagy csak álom vagy, vágyaink majdnem megtestesült alakja?" – Frol... Frol vagyok – dadogta. "Biztosan álmodom" – villant agyába már másodszor, és sajnálta, hogy ha így van – az idegenek sem léteznek, azok is részei voltak csupán az álomnak, persze, nemegyszer álmodott már őt üldöző idegen lényekről, mint minden űrhajós. Lehet, a zsilipből kilépve kábító gázt szívott be, az ellenőrző rendszer felmondta a szolgálatot, és most valójában egy mellékfolyosón narkotikus állapotban fetreng? A nők kezükkel érintették, és bár csak a hideg, merev űrruhát tapintották, elhitték, hogy ember. Hiszen látták az arcát, a szemét. Ember. És az érintéseket az űrhajós is érezte. Rémületpáncél olvadt le róla, a megkönnyebbülés a még benne lévő értetlenség ellenére is kellemesen rohant rá. Fellélegzett. Akárha hosszú ideje először vett volna lélegzetet. Nagyon mélyről merült fel. És akkor Frol is elhitte végre: nem álmodik.
36. Dorgnak az Ősök jutottak eszébe. Azért jöttek oly sok évig át az űrön, hogy utódaik most egy homályos Labirintusban meneküljenek, életükért fussanak? Persze, az Ősök ezt nem tudhatták, a jövőért nem küzdöttek, csak a saját életükért, és talán nagyobb ellenféllel szemben, mint amilyen ellenfelek most a hominok. "Ha az Ősök helytálltak a kozmosz ellenében, nekünk is azt kell tennünk" – gondolta a férfi, és hozzátette józanul: mást nem is tehetünk. Minden reményük Klírben és Yakubban volt, bár ezt a két férfit rettenetes távolság választotta el egymástól. Több, mint Dorgot és Parrt. A tolmács évek óta járt az emberek közé, elleste gesztusaikat, egyre gyakrabban utánozta mozdulataikat, szójárásaikat. De Yakub a maga kívülről hozott energiájával egy másik világot képviselt – a hominok számára többszörösen is másik világot, amely talán tényleg létezik valahol, messze. Dorg egy pillantást vetett a falra. Ha átláthatna szemével a bolygón, a kozmoszon, ha tekintete elé kerülnének az emberlakta helyek, mit tapasztalna? Az igazi emberek nem Labirintusban élnek, de az idegen bolygókra telepített bázisok biztosan ott is a talaj alatt vannak. Mégis, azok ott egészen más világok. Tudnak egymás létéről. Az ott élők a Közösség tagjai, amelyre számíthatnak. De olyan nehéz most elhinni, hogy léteznek. És léteztek mindig. Amikor az Ősök az űrrel harcolva kétségbeesetten repültek és távolodtak a Földtől, amikor a Globerrel találkoztak, és amikor gyerekeik születtek, felnőttek és meghaltak. Mindeközben valahol messze milliárd ember élt, gondtalanul sétált bolygóján. Szerették egymást, repültek az űrben, dolgoztak laboratóriumokban, hajókban, irodákban és algatelepeken, szikrázó kék ég alatt. Bármi lesz is, bárhogyan alakul is sorsuk, már senki sem fog emlékezni Elmerre és Marionra, Gorbovra és Évára. Talán egy emlékműre felírták a nevüket, és a földiek ezzel megtettek mindent. Nem tudnak a következő nemzedékekről. Nem tudhatják, hogy Elmer és társai meghaltak ugyan, de a gyerekeik és azok gyerekei tovább éltek, sőt élnek. Batt, Klára, Tolla, Kort volt a következő nemzedék és azok, akik nem élték meg a felnőttkort,
mert fiatalon eltávoztak, s róluk soha senki sem beszél. No és itt vannak ők, Vera, Mina, Mark, Dorg. Sőt, már növekszik a negyedik nemzedék is, Oban és Dilla. Lehet, hogy eljutnak a Földre?... Klír azt érezte, nem bírja tovább. Parr néha segítette, de az öreg ereje így is fogytán volt. Amikor ők négyen a folyosó elágazásához értek, az öreg megtorpant. Egyensúlyát vesztve támaszkodott a falhoz. Hirtelen kényszert érzett, hogy azon a nyelven szóljon, amely valóban az övé, mindig az övé volt. Ez a nyelv segítette régen, hogy gondolatokat szüljön és továbbfejlesszen, hogy azokat másoknak átadja, nélküle... nélküle nem is születhettek volna újabb gondolatai, nem lett volna azzá, aki végül is lett. Nehezen lélegzett, levegőért kapkodva. Parrt kereste tekintetével. Társa megértette a néma, talán csak agyhullámoktól sugárzott kérést, máris odalépett. Némán várt. – PARR, A NAGY FOLYAMATOSSÁGBÓL KISZAKÍTOTT KIS FOLYAMATOSSÁGNAK VÉGE LESZ. A LÉTEZÉS KÖRBEFORDUL. VÁR A HOMÁLY. – MÉG VÁLTOZTATHATÓ. – TAGADÁS. LÉNYEMBEN KÉTSZERES A HOMÁLY. A FORDULAT, AMELYTŐL MINDIG ÚGY FÉLTÜNK, ELKÖVETKEZIK. – ERŐKET HASZNÁLUNK FEL ELLENE! – TAGADÁS. NINCS MÁR OLYAN GYÓGYÍTÓ ERŐ. – A FOLYAMATOSSÁG CSAK ELŐREHALAD. ÉN IS RÉSZE VAGYOK. – ÉLETHELYÜNK NAGY LÉNYSÉGÉBŐL BÁNATOT VÁLT KI, HA LÉTED KÖRBEFORDUL. – ÚGY LESZ JÓ. ÚGY KELL JÓNAK LENNIE... A FORDULAT FORDULATOT KELT, SOK LÉNYBEN SZÜLETNEK ÚJ ÉRZÉSEK... MOST EZT KELL KIHASZNÁLNOTOK. – A NAGY FOLYAMATOSSÁG NEM ISMER KIVÉTELT. SAJNÁLOM. – AZ UTAT ISMERED, PARR. EGÉSZ LÉNYEM ISMERI. – CSAK AZ ÉRTELEM NYERHET TERET. – CSAK AZ ÉRTELEM. – A LÉNYEK TÖMEGE NEM PUSZTULHAT EL. – ÉLNIE KELL. – TAGADJUK A HARCOT, PARR. – TAGADJUK, KLÍR. Egy pillanatig még nézték egymást. Klír homályosuló szemmel, Parr bátorítóan. Ekkor a keskenyebb folyosón hominok tűntek fel. Sietve közeledtek feléjük. Yakub védelmezően lépett társai elé, de észrevette, hogy amazok fegyvertelenek. Parr elszakadt Klírtől, kilépett Yakub mögül. – Ők lenni mi barátaink. A Máglya kezelői. – Ha tényleg így van, akkor az ő kezükben a Labirintus teljes energiaellátásának irányítása – mondta gyorsan Dorg. – Mi is régóta sejtjük, hogy Klír ezt az ütőkártyát nem adta ki a kezéből, az igazán fontos posztokon az – ő hívei, az értelmesek voltak. Valahol errefelé lehet az irányító-vezérlő helyiség is. Talán ezért nem engedtek ide bennünket soha. Klírt az újonnan jöttek, támogatták, és az öreg lassanként erőre kapott. Yakub még egyszer jelentőségteljesen mutatta pisztolyát Parrnak. A tolmács sebesen forgó nyelvvel beszélt újonnan jött szövetségeseiknek. Dorgban nőtt a nyugtalanság. Olyan érzése támadt, hogy – valahol a falak mögött – egyre többen vannak. Ezek csak hominok lehettek. Nem csodálkozott, amikor kiderült, hogy Parr is érzi ugyanezt. A sok ezer agy kisugárzása áthatolt a sziklafalakon is...
37. Az akaratok mind megfeszültek. Tudatokban lüktetett lázasan, hogy közeledik az utolsó összecsapás. Ennek helye senki számára sem volt kétséges. Ezer és ezer időegység óta minden csoport a legnagyobb fény termében rendezte vitáját, olykor vívta csatáját. Az egybegyűltek nem türelmetlenkedtek. A Nagy Folyamatosságból – az Időből – képzeletben kiszakított kis folyamatosságok, az időegységek és az életek tulajdonképpen csakis az ő számukra léteztek, ha léteztek. Kis Folyamatosságnak nevezték saját életüket, annak hosszát is. Lénytudatuk mindig közösségtudat is volt, ritkán tettek bármit a közösség ellen. Bár mindig akadt köztük néhány ilyen örök makacs lázadó is. Az akaratok most azzal is tisztában voltak, hogy a brettfüsttől elkábult tömegekre nem számíthatnak. Hiába voltak ők a legtöbben, senki sem vette őket komolyan, most már nem. Amíg csak a folyosókon kellett botokkal futkosniuk és azt a néhány embert üldözniök, akiket egyesek ellenségnek kiáltottak ki – addig alkalmasak voltak, addig elvégezték feladatukat. De most másféle csatára készültek. Akarathullámok gördültek át a termen. Egymással ellentétes hullámok is. Akár sziklazátonyon a sohasem látott tengerek vize, amit oly nehéz elképzelni. Bár valamikori ősagyak a maiakba is átplántálták ezek létezésének hírét. Csak a hírét. Megtört az egység, kiderült, hogy nem apró csoportok kétkednek. Tudták, tudniok kellett, hogy a kételkedés mindenkiben benne van. Még a lázadásra buzdítókban is. Akaratukat már nem kényszeríthették rá társaik tömegére. Valahol megrepedt az addig egységesnek hitt fal, bizonytalan lett hát jövendő hatalmuk is. Most, csak most kezdték megérteni, hogy tudat nem uralhat tudatot maradéktalanul.
38. – Ember vagy – mondták a nők. Sötét szemükben visszatükröződtek a folyosó fénycsíkjai. Az egyik még a kezét is kinyújtotta Frol felé. A kapitány különös kábulatot érzett, még mindig. "Álmodom" – vibrált még benne a figyelmeztetés, de már maga is alig hitte. Minden olyan valószerű volt. Űrruháján keresztül is érezte a nő érintését. És a többiekét is. A kisfiú erősen fogta a férfi karját. Az arcukon... boldogság. Nem volt más szó erre, csak ez a videofilmekből ismert, elcsépelt, ezerszer hallott szó. Boldogság. A kislány akkor bukkant fel egy másik ajtónyílásban. Az első pillanatban kerekre tágult szemmel nézte a hihetetlen látványt. De a többiek barátságos viselkedése megértette vele, hogy az a nagy termetű, furcsán öltözött emberalak nem jelent veszélyt. Odaszaladt hozzá. Frol kapkodva lélegzett. A kis Dilla annyira hasonlított ahhoz a másik kislányhoz. Mert Frol nem volt mindig egyedül. Karcsú árny kísérte lépteit, ez évekkel korábban történt, és nem a bázison. Az a nő egyszer már választott párt, attól a férfitól szülte kislányát. Amikor Frollal megismerkedett, a kislány hatéves volt. Hasonlított Dillához. Vagy a kapitánynak csak most tűnt így?... Az a nő a kislánnyal együtt elhagyta őt, amikor a meteorbaleset után a Külső Övezetbe száműzték. Soha többé nem találkoztak. És most ez a gyerek... Mindent eszébe juttatott. A fájdalmat, az egykori szép napokat. Dilla tiszta szemével nézte Frolt. A kapitány mellét elöntötte valami sohasem érzett forróság.
– Ki vagy te? – kérdezte Dilla. Oban és a felnőttek akkor már szorosan álltak körülötte, sisakja lemezén át próbáltak arcába nézni. A férfi lassan lecsillapodott. Dilla nem az a kislány, ezek a nők egy másik világ emberei, de mégis... – Ember vagyok – szakadt ki belőle a legtermészetesebb válasz, rettenetesen mélyről jöttek a szavak. – És... Ti is emberek vagytok.
39. A folyosó hirtelen véget ért. A fény már szinte lángolt, arcukba sütött. Nem volt kétségük, merre haladnak. Klírnék a fény, erőt adott. Felemelte a fejét. Dorg már sejtette, mi játszódik le az öreg tudatában és testében. A kór megtámadta, az is lehet, már régebben; a lázadás okozta lelki csapás és a menekülésük során elszenvedett sebek, csak fokozták szenvedéseit. De Klír összeszorított fogakkal tűrt. Ebben a pillanatban nagyon is emberi volt. Yakub a kis csoport elé ugrott. Párral együtt védelmezték az öreget. Dorg a másik hominnal mögöttük ment. Dorg még sohasem látta ilyen magasról a Fényáradat Termét. Majdnem a mennyezet szintjén léptek be. Itt keskeny karzat futott körbe, a jövevények a sziklába vájt úton csak egyenként haladhattak.. A Máglya bántotta a szemüket, innen nem is nézhettek bele. Szerencsére magas párkány védte az ösvényt a mélység felőli oldalon. Yakub lenézett. Előbb azt hitte, képzelődik, a hatalmas, kör alakú barlang padlója legalább százötven méterre volt tőle és... igen. Az a sok fekete pont, az mind egy-egy homin volt. Ezer és ezer idegen lény. Dorg sejtette: ide gyűlt most minden homin. Talán még a betegek is eltántorogtak a Terembe, hisz mindnyájan tudják, most dől el a Glober sorsa. Azok győznek-e, akik eszmék nélkül; csupán csak a türelmetlenségtől hajtva, jövőtlen vakságba hajszolnák a népet?... Az ösvény lejteni kezdett. A jövevények körbejártak a kupolaszerű mennyezeten, csigavonalban ereszkedtek alá. Akkor lentről észrevették őket, a monoton zúgást kiáltások törték meg: – Lia! – Derr, derr! – Lia! Yakub rettenthetetlenül ment az élen. Nagy, űrruhás teste, bozontos, vállig érő haja, magas homloka magára vonta a tekinteteket. Több ezer homin üvöltött fel. Parr megtorpant; még sohasem hallotta honfitársait így kiabálni. Gyanította, a sok régi okon kívül az is közrejátszott, hogy a pilóta nagyon különbözött még az itteni emberektől is, akikhez a hominok már hozzászoktak. Halványan érezték, hogy valami történt, de még nem tudták, micsoda. Üvöltöttek hát. Ám Yakub rendíthetetlenül lépkedett tovább lefelé, látványa erőt adott társainak is. A sziklaösvény egy emelvényre vezetett. Ez csak pár méterrel volt magasabban a Terem padlójánál. A hominok tömege meglódult, az emelvény alatt sűrűsödött össze. Öklök emelkedtek. A kiáltások egyetlen fülsértő üvöltéssé olvadtak, a Terem maga volt a tiltakozás és a harag. Klír egy pillanatra megállt, Párra nézett, aztán lépkedett lefelé. Dorg botját markolta. Csak most értette meg valójában, mit is terveznek. Ez nem folyosói harc lesz négy-öt hominnal, itt már nem botokat emelnek majd egymásra. Sikerül-e Klírnek lecsillapítania a fajtársait? Mert ha nem,
a tömeg rájuk rohan, végük van. Még talán a lézerfegyver sem segíthet ennyi ellenféllel szemben. Yakub is felmérte a helyzetet, de nem félt. Ő mindig optimista volt. Igaz, jobb kezét nem vette le a pisztolyról. A tömeg az emelvény alatt hullámzott. Több homin összeállt, és egy társukat feltolták a párkányig. A kis csoport akkor ért oda. Parr látta: fajtársa mindkét kezével elkapta már a párkány szélét... A tolmács elektromos botjával csak megérintette a két kezet. A homin üvöltve esett vissza. Parr arcán egy vonás sem rezdült. Akkor a hominok még hangosabban kezdtek kiabálni. Spontán szavalókórusok alakultak, élőbb jelszavakat, később egészen hosszú mondatokat kiabáltak. Yakub tanácstalanul nézett körül – mi most a teendő? Parr nyugodtan szólt: – Klír megvárni, míg ők elfáradni. Alig hallották a hangját, olyan zaj csapott fel a kupolában. A Máglya töretlen fényt ontott, a meleg jólesett most a fáradt jövevényeknek. A tömeg akkor azokat is magával ragadta, akik amúgy nem értettek egyet a kiabált jelszavakkal. A sok ezer lény együtt egészen más lény lett; egymást látva, egymás indulatait tapasztalva magukat a valóságosnál is erősebbnek hitték. És erejüket végre valaki ellen fordították volna. – Ők miért kiabálni? – kérdezte Yakub rekedten. Parr mélyet lélegzett. – Elveszteni a reményt. Már nem akarni, tovább várni arra, ami nem jönni el. Semmi sem változni, mondani ők, hát lenni vége mindennek. Yakub nem nagyon értette, de nem folytathatták. Észrevették, hogy csillapodott a zaj. Egy, csak egy ellenfél kiabált még. Szemre semmiben sem különbözött a többi homintól, de látszott, sokan figyelnek rá. Mély torokhangjában izgalom forrósodott, érezhetően hatott a terem szélén állókra. Parr a homlokát ráncolta. Az ismeretlen népvezér kiabált: – NINCS VILÁG ELŐTTÜNK. VILÁG CSAK EGY VOLT, AZ, AMELYIKBŐL KÉNYTELENEK VOLTUNK ELJÖNNI. AZÓTA BOLYGÓNK AZ ÜRES TÉRBEN REPÜL, ÉS MI MAGUNKRA MARADTUNK. NE ÁBRÁNDOZZATOK IDEGENEKRŐL, AKIK MEGMENTENEK BENNÜNKET, ELŐTTÜNK NINCS VILÁG. NEMZEDÉKEK TÍZEZREI PUSZTULTAK EL MÁR ITT, ÉS EZ EZUTÁN IS ÍGY LESZ. AKARTOK TOVÁBB SZENVEDNI? – NEM AKARUNK! NEM AKARUNK! A kiáltások ismét felcsaptak, de már nem olyan erősen, mint addig. Klír és Parr ezt megérezték. Remény ébredt bennük. A tolmács felemelte kezét. Dorg akkor első ízben gondolta: ki lehet Parr? "Tolmács", de csak az ő számukra. A hominok társadalmában talán rangban éppen Klír mögött állt, ha ugyan volt náluk valamiféle rangsor. A férfi most megint fájón érezte a hiányt – miért tudnak olyan keveset a hominok életéről? Hiszen évtizedek óta élnek egymás mellett. Igaz, a lények általában titkolóztak, gondjaikról soha nem beszéltek. "Beszéltek"? Hiszen csak Parron keresztül érthettek szót. Inkább az volt a baj, hogy az emberek túlságosan őrizték különállásukat. Nem akartak többet tudni az idegenekről, nehogy cserébe magukról is el kelljen árulni mindent. "Mások voltunk, mint a hominok, de mások is akartunk maradni, végig mások." Parr felemelte a kezét, de csak nehezen lett csönd. Yakubot ez dühítette, szívesen felvillantotta volna lézersugarát, hogy ettől elcsöndesedjenek a hominok, de nem tehette, még nem. Várt hát a többiekkel együtt.
Lassanként csönd lett. Parr rövid mondatot kiáltott és Klírre mutatott. De az előbbi szónok megint közbeszólt. Parr visszavágott. Végre újra elcsendesedtek. Dorg csak sejtette, hogy az ellenzéki homin az emberek jelenlétet nehezményezte. Klír a párkányra támaszkodott. Yakubnak olyan érzése támadt, hogy a homin nagyon öreg. Bár nem tudhatta, meddig élnek a hominok, most úgy sejtette: azért volt eddig Klír e társadalom vezetője, mert már nagyon régóta tevékenykedett a Glober Labirintusában. Lehet, hogy ő volt az egyetlen homin, akit minden fajtársa ismert. A hullámok elcsitultak. Az emelvény zátony volt, mindent felfogó erős sziklafal, remélték a rajta állók, hogy rendíthetetlen. Klír beszélni kezdett. A homin szavak kezdetben kis szünetekkel buktak át ajkán, be-behunyta a szemét, nehezen gesztikulált. Mindenki láthatta a vért a karján. Hangjából érezhették erőtlenségét. – ELÉG VOLT! MEDDIG AKARTOK HÁTRAFELÉ MENNI, MEDDIG AKARTOK LEFELÉ SÜLLYEDNI? A CÉL ELŐTTÜNK VAN. CSILLAG, GÖMBTESTEK, ÉS NÉHÁNYON ÉLET VAN. AZ OTTANI LÉNYEK HOZZÁNK HASONLÍTANAK. NÉZZETEK RÁJUK. AZ EGYIK KÉT IDŐEGYSÉGGEL EZELŐTT JÖTT ONNAN. A tömeg felhördült. De most hitetlenül, ellenségesen. Klír félrevezeti őket?... Parr Yakubra mutatott. Valaki kiáltott pár szót. – Ők nem hinni, hogy te nem itteni ember lenni – mondta a tolmács, Yakub válaszul előkapta lézerpisztolyát. Régen várt erre a percre. Feltartotta a kezét és... A vékony, ibolyaszínű sugarat alig látták. Szinte elveszett a felülről áradó nagy fényben. De csak egy pillanatig. Mert akkor hirtelen kialudt a Máglya. Iszonyú csönd lett a teremben. A tűvékony sugár még egyszer felcsillant, mintegy emlékeztetve a tudatokat Yakub létére – aztán ismét kialudt. A homály mélységesen fekete volt, végtelennek tetszett, akárha maga az űr lett volna. Belélegezhető, mégis űr, a kozmosz egy darabja, rájuk rohant, béklyóba verte őket. A rémület béklyóiba.. – Ha akarom, kioltom a Máglyát! – kiáltotta Yakub. Parr a sötétben elismételte homin nyelven. A tömeg még mindig nem mozdult. Ezer és ezer lény állt megkövültén. Mióta emlékeztek a múltra, a Máglya sohasem aludt ki! – Hallgassátok Klírt! – kiáltotta valaki. Nem Parr volt. Egy szövetséges, aki csak a sötétben, mert megszólalni, még csak a homály leple alatt. Ismét lézersugár hasított a sötétbe. Erre a jelre – ahogy Yakub és Parr előzőleg az energiaközpont kezelőivel megbeszélték – a Máglya kezelői ismét bekapcsolták a fényforrást. Elvakultan, pislogva álltak egy percig. Klír folytatta: – KÉTSÉG NINCS! BIZONYOSSÁG VAN. EZ A LÉNY ONNAN JÖTT. ÉLETHELYÜK KÖZEL VAN. HA MINDNYÁJAN ERŐSEK LESZTEK, EGYETÉRTÉS KÖVETKEZIK. ŐK SEGÍTHETNEK, HOGY VISSZATÉRHESSÜNK A FELSZÍNRE. A FELSZÍNI ÉLET AZ IGAZI ÉLET, HISZEN TUDJÁTOK. Klír hangja elcsuklott. Az öreg térde megroggyant. A hominok hallgattak. Csak néhány ellenfél kiáltott, de hangjuk beleveszett a... csöndbe. Ez megértette velük: egyedül maradtak. Klír mégis válaszolt nekik. – TI ÜLDÖZTETEK MINKET. KÁBULATBAN, HARAGGAL, FÉLREVEZETVE. AMIT AKARTATOK, AZ MAGA A MEGSEMMISÜLÉS. AZT AKARTÁTOK, HOGY A LÉTEZÉSÜNK KÖRBEFORDULJON? NEM, MÉG NEM VÁR RÁNK A HOMÁLY. FELFELÉ MEGYÜNK. AMI VOLT, MÁR NINCS. CSAK AZ ÉN... AZ ÉN LÉNYEMBEN A HOMÁLY. ELFORDULOK TŐLETEK, DE EMLÉKEZZETEK... EMLÉKEZZETEK... Klír térdre bukott.
40. Csodálatos fényességet látott, pedig világát már nem szemével nézte. Valahol zöldeskék volt az ég. Nappal is átszűrődtek rajta a közeli csillagok, halványodtak az árnyékok. Nagy hegy oldalán meztelenül tárult fel a talaj, állatok mozdultak lomhán. Barnás levelek között susogott a szél, igazi szél, ő pedig bokrok között állt, és a tájat nézte. Gyerek volt? De hiszen – sejtette most, csökkenő tudattal – soha nem állt régi hazájuk hegyén, ezernyi nemzedék óta éltek a homályban. Most mégis ősi emlékek ébredtek benne, agysejtjei mélyén szunnyadtak ezek a vágyak... Testté vált vágyak, őbenne lettek élővé, erős akarattá. Későn. Fény tört át még a hegyeken is, már minden fénnyé lett, az élet is ragyogott. Ragyogott akkor is, amikor az agysejtek egymás után beszüntették működésüket, a semmi előtört rejtekéből, és gyors győzelmet aratott.
41. Valahol, hihetetlenül messze a Globertől, de messze a bázistól is, emberarcok feszültek egymás felé. Ki képernyőről nézett le, ki a maga fizikai valóságában ült a tanácskozóteremben. Már jó ideje folyt köztük a vita. Az alapkérdést senki sem mondta ki. Nem volt rá szükség, mindnyájan tudták, olyannyira, hogy a probléma vérükbe ivódott; megoldását keresték lázasan. Nem voltak rosszindulatú emberek, senki pusztulását nem akarták. Mégis szándékaik és szavaik néha a kegyetlenség határát súrolták. "Kik ők és kik vagyunk mi?" – kérdezte az egyik. "Túl gyengék vagyunk, hogy valóban segíthessünk" – így a második. A harmadik már a távoli jövőre figyelmeztette őket. "Másokkal, idegenekkel együtt élni? Beláthatatlan veszélyekkel jár majd!... Ezen is elgondolkoztak, de a vita ismét fellángolt. Eleinte nem hallgattak arra a fehér szakállú öregre, aki pedig többször is elkezdte mondanivalóját. De amikor végre csend lett, az öreg hangja kitöltötte a termet. A távoli kontinenseken figyelő, itt csak elektronikus eszközök révén jelen lévő nők és férfiak is őt hallgatták. Azt már mindnyájan tudták, hogy a beszélő az etika professzora a Kozmosz Egyetemen. A nevét senki sem jegyezte meg. A szavait, az érveit annál inkább.
42. – Meghalt – mondta Dorg. Pedig nem térdelt a test mellé, nem is lépett közelebb Klírhez. Mégis tudta, hogy ez történt. A teremben csend lett. Mint az előbb, amikor Yakub jelére kialudt a fény. Most is egy fény aludt ki. Emberek és hominok álltak hallgatagon, szembenézve. Parr megérintette Klír fejét. A tolmács tartásán látszott, gyászol. Lassan emelkedett fel, megfordult. A tömeg csak őt figyelte. Beszélni kezdett. A két férfinak senki sem fordította le szavait, talán nem is volt rá szükség. Dorg úgy hitte, érti már. Nem a nyelvet – az érzéseket. Parr a közeledő világról beszélt. Egy csillagról, amely még milliárd évekig ontja majd jó melegét. A
bolygókról, az ott élő fejlett lényekről. Akik segíteni fognak a hominoknak. Minden megváltozik, ígérte. Klír néhány szavát hatalmas képpé szélesítette, merész vállalkozás volt, szinte maga is beleszédült. A barlangban csökkent a feszültség. Már senki sem kiáltott közbe. Mintha Klír szemük előtt bekövetkezett halála, lecsillapította volna a népet – a tömeg mozdulatlanul állt. Parr gondolatban elismerte az öreg főnök igazát. Klír tudta, hogy így lesz. "A fordulat fordulatot kelt, sok lényben születnek új érzések." Parr az arcokat nézte, agya próbálta felfogni a hullámokat. De még nem lehetett biztos a dolgában. "Halált akartak? Hát megkapták. De már nem örülnek neki. Megrázta őket. Így van jól. Akkor váratlan szövetségesek bukkantak fel. Az egyik folyosó bejáratánál embereket látott. Jól ismerte őket – egy kivételével. Mark, Kort és Mina jött elöl. Mögöttük Vera Dillával és Oban. Meg egy ismeretlen, nagy termetű férfi űrruhában. – Frol! – kiáltotta Yakub boldogan. A tömeg hullámzott. A hominok is őket nézték. A menetet Oban zárta be, de a kisfiú nem sokáig volt egyedül. A felnőtt hominok között gyerekeket is látott. Oban felfedezte közöttük egyik régebbi játszótársát. Elkapta a kezét, erősen szorította, maga után húzta a gyereket... A kis homin anyja utánuk szaladt. Talán visszahúzta volna a fiát, de Oban a nő kezét is megfogta. Frol egy vadidegen homint rántott ki a sorból. Fellökte sisakja lemezét és rámosolygott. De a homin megrémült a nála jóval testesebb lénytől, a magasból ránéző idegen szempártól, kitépte magát az ember kezéből és elszaladt. Többen nevettek. A hangulat enyhült. Parr a kapitányra mutatott, tudta már Yakubtól, kicsoda és hogyan került ide. Beszélt a Földről és az emberekről. Minden hominnál jobban ismerte őket. A hominok lassan szétoszlottak. Sokan közülük, akárha álomból ébredtek volna, kábultságukat lassan rázták le magukról. Legtovább a nők, a gyerekek maradtak. A férfiak hamar elvitték szégyenüket. Sötét folyosókon mentek, alig szóltak egymáshoz. Kis sziklafalú szobákban és termekben maradtak magukra. Gondolkoztak. Valamivel később aztán a gyerekeik is utánuk mentek, beszéltek az óriási, űrruhás emberekről, a lézerpisztolyokról. A nők mondták ki a béke első szavait. Senki sem ment vissza Parr hoz, de a tolmács így is tudta: Klír győzött. A közösség sugárzása áthatolt a falakon. Valamivel később aztán a Fényáradat Termében egy homin kerek tárgyat hozott, feltette az emelvényre aztán vissza-visszanézve elment. – A sisakom!... – Yakub elgondolkozva nézett a homin után, majd lassan odament. A sisak, ismerősen csúszott a kezébe. Az űrt juttatta eszébe, felnézett. Mina tekintetét látta maga előtt. – Tényleg... hazamehetünk? – kérdezte a nő. A pilóta előbb nem értette. Csak másodpercnyi késéssel fogta fel, hogy Mina a Földről beszél. A Földre gondol. "Haza...." – Hamarosan ideér a bázisról a nagy mentőűrhajó. Abban lesz elég hely... mindnyájatoknak. Hallgattak. Az emberek körülnéztek. Most valahogy másképpen, mint eddig bármikor. Ezek a falak... A Labirintus... A folyosók, a szobák, az erdő, a brettistállók, az algatenyészet. A mesterséges fény, a tudat, hogy száz és száz méter szikla van a fejük fölött. Hogy odakünn semmi sincs, csak a végtelen, hideg űr, a céltalanság. – Ti elmenni? – kérdezte Parr. Az emberek összenéztek. Oban még mindig kis barátja kezét fogta; a homin gyerek mit sem értve hallgatta a felnőttek beszédét. – Elmenni – bólintott Yakub. De akkor Frol felemelte a kezét. Az arca zavart volt. Örömnek ott nyomást sem látták. – El kell valamit mondanom. – Nehézkesen szólt, a szavak alig szakadtak ki belőle. – Rossz hír... – Te beszélni – mondta Parr keményen. Elszántan.
Frol körülnézett. Hogyan mondja meg nekik, hogy... hogy világuk halálra van ítélve? Hogy a kozmosz közömbös törvényei miatt a pusztulásba rohan? – A Földön kiszámították, hogy ez a bolygó... egyenesen a mi Napunk felé rohan. A rémület elszorította a szívüket. Dorg nagyot nyelt. A Nap?... Hatalmas tűzgömb, iszonyú vonzással. Amit magához ránt, azt beszívja, elégeti. Félmilliószor is nagyobb talán, mint a Glober. Frol a padlót nézte, úgy folytatta: – Legkésőbb két év múlva a Napba zuhan. Egész idő alatt, közeledve a Naprendszerhez, egyre jobban a csillag vonzásába kerül. Mind közelebb és közelebb... a végén aztán elpusztul a Labirintussal együtt.
43. "Az űrben élni nem csak állapot, és nem csupán jogokkal jár. Minden értelmes civilizációnak vannak kötelességei is. Kötelezettségei más civilizációk, sőt mindenfajta élet iránt... A tanácskozók lehajtott fejjel hallgatták az öreg professzort. A férfi nem nézett a kamerákba; tekintetét valahová messze távolba szegezte. Az űrt látta?... Az űrt, ahol sohasem járt. Mégis, vagy éppen ezért, többet tudott róla, mint azok, akik odakünn születtek. Mert az eszével, mert teljes tudatával csak a kozmoszért élt, annak titkait próbálta megfejteni. Nem a fizikai rejtélyeket és törvényeket – többet annál. A kozmosz értelmét, a lelkét kutatta-kereste. Az űr irdatlan mélységei most eléje tárultak, csak ő látta a határtalan teret, amely talán milliárdszor milliárd életet hordoz magában. Hiszen éppen a hominok léte erre bizonyíték. Minden életkutatónak szárnyakat adott a hír. "...Akik nem életpártiak, azokra előbb-utóbb pusztulás vár. Vagy önmagukat semmisítik meg, vagy mások végeznek velük. Azt hiszem, minden életellenes civilizációnak ez a sorsa. Mi most kerültünk válaszút elé. Nem kell egy ujjunkat sem mozdítanunk, hogy megmentsük az idegeneket. De a látszólagos passzivitásunk is cselekvés, méghozzá a legkegyetlenebb pusztítás. Ha életpártinak hisszük magunkat, a civilizációnkat, akkor cselekednünk kell. Vagy nézzük tétlenül, hogy az a bolygó a Napba zuhan? Még nem tudunk semmit róluk. Csak annyit, hogy léteznek, hogy értelmesek. Az az égitest hihetetlenül hosszú ideje vándorol a kozmoszban. A benne élő lényeknek, hogy ezt túléljék, igen magas műszaki szinten kellett életteret létrehozniok. Reménykedünk abban, hogy az a magas technikai szint egy igen magas erkölcsi szinttel is együtt jár. Ez viszont csak növeli a felelősségünket, hisz egy filozófiai értékeket hordozó civilizációt elpusztítani – olyan barbárságra vallana, amit nem is merek feltételezni. Ha most itt lenne és szólhatna a régi korok minden nagy gondolkodója, mit mondanának? Nem hiszem, hogy Arisztotelész, Platón, Cicero, Démoszthenész, Kant és vagy száz másik igazán nagy filozófus között egy is akadna, aki az egykori római császárok módjára lefelé tartott hüvelykujjal intene: »Pusztítsátok el őket!« Mi a régi nagyok utódjainak tartjuk magunkat. Remélem, önök egyetértenek velem. Ha ott lények élnek, akkor kötelességünk megmenteni őket. Még a habozásunk is szégyen!... Csak egy esetben tehetnénk másképpen: ha az idegenek maguk döntenének úgy, hogy nincs szükségük a segítségünkre, ha nem akarnak tovább élni. De ezt nem hiszem. A civilizációk, a társadalmak nem követnek el öngyilkosságot. Ha a bolygó belsejében gondolkodó lények utaznak, a kozmosz örök parancsa értelmében kell eljárnunk. Ez a parancs így szól: »Segítsd az életet!«
Az öreg most a kamerákba nézett. A tekintete Klír szemére hasonlított... Távoli beszélgetőpartnerei úgy érezték, egyenesen beléjük lát. "Önök most arra gondolnak: nincs még semmi bizonyítékunk arra, hogy valóban élnek ott valamiféle lények. Amit az imént elmondtam, csak akkor érvényes, ha egy automata gépekkel telezsúfolt támaszpont helyett az űrhajósaink valóban gondolkodó lényekre akadtak. Az idegen bolygó a Napba zuhan, ez már kétségtelen. Csak mi akadályozhatjuk meg, hogy a lények elpusztuljanak. Tudom, a mi mai technikánk még nem alkalmas arra, hogy egy egész bolygót egyszerűen más pályára állítsunk. De talán van más kiút... Az a bolygó megsemmisül hát. De nem engedhetjük, hogy szinte a szemünk láttára égjen el benne esetleg egy nép is a maga emlékeivel, múltjával, történelmével, a mai eredményeivel és gondolataival, holnapi terveivel és vágyaival, az élniakarásával együtt... Cselekednünk kell!
44. Parr Dorgra nézett. Sötét folyosón álltak, talán utoljára így együtt. A férfi már nem gondolt a tegnapi reggelre. Eszébe sem jutott a bányafolyosó, a szakadék, az Istálló, az erdő. A hominok vad támadásai. Most csak az üres sziklafalat látta. A Labirintusban csend volt. A földiek elmentek az emberekkel, a hominok is visszahúzódtak. A mennyezeten mozdulatlan fénycsíkok csillogtak. – Lenni menekvés? – kérdezte a homin. A szemében addig ismeretlen aggodalom honolt. Dorg már tudta, az értelmes hominok is figyelték a világűrt, és a tolmács – aki már minden bizonnyal a Glober társadalmának vezetője – most az űrtől retteg. Az utolsó órák eseményei, a börtön, a menekülés, Klír halála – mindez nem ért föl azzal a hírrel, amit Frol közölt velük nemrégen. Parr is a sziklafalat nézte. Kinyújtotta a kezét, megtapogatta, mintha nem hinné, hogy valóban létezik a fal... Dorg is ugyanarra gondolt. A Glober elképzelhetetlenül hosszú ideig száguldott magányosan az űrben, belsejében óvta-védte a hominok élőhelyét. De ennek hamarosan vége?... – Lenni menekvés – mondta Dorg határozottan. – Az emberek a Földön lenni okosak. Ők megtenni mindent, amit kell. Ott a Mars, az egyik bolygónk, lenni rajta régi emberi városok, amiket már mi nem használni. Támaszpontok is, kupolák, bányák. Ti odajönni és élni fényben. Ha az nem lenni elég, emberek adni nektek helyet a Földön is. – Mi annyira hasonlítani – Parr felemelte a kezét. Feltartotta mind a négy ujját. Dorg elmosolyodott. Igen, ez így van. Hasonlítanak egymásra. Talán igaz a réges-régi homin legenda: közös ősöktől származik a két nép. Ő is feltartotta a kezét. Egy percig egymás mellett volt a testek négyujjú és ötujjú végtagja. A falra vetődött a kezek árnyéka. Lépteket hallottak. Oban szaladt feléjük. Fia láttán Dorg mellében forróság terjengett. Igen, a jövő. A Földön vagy bárhol az űrben. Hisz a kozmosz az otthonuk, az igazi otthonuk. – Apa, gyere! Várnak a többiek! Parr is elmosolyodott. Egy pillanatra összenéztek Dorggal, nem volt már szükségük szavakra. Fellélegeztek és elindultak a gyerek felé. Lépteik neszét visszaverték a sziklafalak. A homály lassan mögöttük maradt, és beléptek a fénybe.
