Nemere István
Az utolsó bolygó TUDOMÁNYOS-FANTASZTIKUS KÖNYVEK
A borítót és a grafikákat készítette: Herpai Zoltán © Nemere István, 1986
1. A szél átrohan a hegyen, aztán lecsap a völgyre. Száraz por kavarog, felhőkbe verődik, erdőkre hullik. A sivatagot csak egy mély szakadék választja el az erdőtől; ezekről a domboldalakról régen lepusztultak a fák, elsárgult a föld, szabad préda lett. Eső errefelé ritkán veri a földet; a szakadék túloldalán az erdőt egy kis búvópatak élteti, vize csak ritkán bukkan a felszínre, és eltűnik ismét. A szél erőre kap, továbbrohan. Megtépi a fák kékeszöld koronáját. A völgy védtelen, hát a szél gyakran támadja. Az apró bokrok kemény száraikkal mélyen kapaszkodnak a talajba, gyökerük megfeszül, a szél dühösen csavargatja őket, hiába. Éles szélű füvek hajlanak meg előtte, alázatos tenger, ellenük semmit sem tehet, hiszen már szellő előőrsei közeledtére is lefekszenek, a talajra lapulnak, akárha nem is lennének. A rét hát nem ellenfél; továbbrohan. Fiatal, vékony fákat csavar ki, reccsen a még gyenge kéreg, ágak, tüskék, levelek, virágok hullanak le holtan. A sivatag pora sárgára festi ezt a szelet, ha valaki élne errefelé, ebből tudná: délről jött. Bármerre is csatangolt közben, akárhány kiálló hegycsúcson változtatott is irányt, a homok elárulná. De erre nem él senki. A következő hegy mögött a sárga szél kék széllel találkozik. A légtömegek összecsapnak, messziről nézve el-elzöldül a levegő, megfesti az alacsony felhőket is. A fennsíkon vörös és rozsdabarna sziklák merednek a zöldes égboltra. Ezek a kövek milliárd ciklus óta állnak itt, minden szelet feltartanának, de az idő végül legyőzi őket is. Ahogy némelyik hatalmas kőoszlopot már legyőzte; ott hevernek a talajon, eltörve, repedt testükön átbújnak az igénytelen folyondárhoz hasonló kékes, apró levelű növények. Mereven mozgó hüllők napoznak a köveken. Minden erre rohanó szél világgá kiáltja-üvölti egykori széltársai győzelmét, levegőfogaival tépi, léglábaival tapossa, porával beszórja a ledöntött sziklákat. De állnak a többiek, létük mozdulatlan fenyegetés. Valaha egybefüggő, végeláthatatlan sziklamező volt a fennsík, még régebben pedig hegylánc húzódott itt; az északi félteke legnagyobb hegyvidéke. Ennek ma már csak nyomai vannak. A napsugárzás, az esők, a szél lerombolták, rombolják, semmivé teszik majd. A valamikori hegyek – a bolygó feltüremkedett ráncai – elsimulnak, csak idő kérdése. A hüllők páncélja már felmelegedett. A nap most jár útja legmagasabb pontján, ezt minden állat érzi, idegrendszerükben ősi kód ad újabb parancsot: most el kell rejtőzni, mert ilyenkor a legerősebb a káros sugárzás. Barlangjaikba, nyirkos sziklamélyedésekbe vonulnak, testük és a fény közé vastag réteget borít a bolygó. Majd ha a nap odébb megy pályáján, ha
megváltozik sugarainak beesési szöge, előjönnek ismét, lassan-lustán tovább vadásznak a rovarokra és a talajból kibúvó apró állatkákra, vagy színüket a közeli kövekhez idomítva, környezetükbe olvadva lapulnak mozdulatlanul. Táplálékra, párzó kedvű társra várva. A nap lilás gömb, alacsonyan lóg a hegyek fölött. A felhők gyakran eléje tolakodnak, de ritkás fátylukon is átvöröslik a fény. Hajnalban és este mindent pirosló áradat önt el. Sok millió ciklus óta így van ez. Újabb meleg szelek rohannak le a fennsíkról. Most kőmező fölött süvítenek, ahol szürke gránittömbök hevernek, a láthatárig nyúlik a halál birodalma. Lehet, hogy itt is élnek állatok, de ennek semmi nyoma; errefelé minden mozdulatlan. A szelek sem mozgatnak meg semmit, a kövek fenséges nyugalommal állják a meg-megújuló rohamokat. A szél hát dühödten száguld tovább. A tengerparton növényekre talál. Sok száz ciklust megért, hatalmas fák állnak kis csapatban. Valaha régen egy másik szél hordta ide a termőföldet, egy másik a távoli erdőkből a magvakat. Szélhajtotta felhők dobták le esőterhüket, öntözve a magvakból született életet. A fák tehát a szelek gyermekei, ám most dühöngve csavargatják ágaikat, tépik leveleiket. A gyökerek mélyen ülnek a földben, de a madarak fészke inog a magasban. Ez a roham is kudarcot vall, a színes szelek kirohannak a nyílt tengerre, hogy távoli szigeteken töltsék ki bosszújukat. De a víztükör páráját megemeli a nap, félig felhővé, félig széllé gyűlik az is. Itteni friss szél ütközik meg sivatagi-erdei testvéreivel, hullámokat vernek; partokra hull a tajtéközön. A déli félgömb fölött már ott úszik a hold. Vonzása dagályt kelt; a tengerek vize kis öblöket önt el, keskeny árkokban nyomakodik a szárazföldbe, lapos homokpadokra tér vissza. Fogy a szárazföld, a még meleg kövek is víz alá kerülnek, ismét kihűlnek. Halak úszkálnak mellettük. Amikor a nap nyugodni készül, megelevenednek az erdők. Különös állatok hordái bukkannak elő. Hosszú lábú, sárgás lények jönnek lassan, óvatosan. Sziklákat kerülgetnek. Fel-felnyúlnak egy repedésből kinőtt fűcsomóért. Hátukon páncélt viselő, karmos, apró állatok százai bújnak elő a puha földbe vájt járatokból. Rovarokat falnak, messzire hangzik a kitines testek ropogása. Csíkos bundák csillannak a sűrűben, vad szemek merednek a mezőkre. Néhány növényevő nyugtalanul szimatol a levegőbe. De csak ösztönük jelez veszélyt, a levegő nem hoz illatokat. A ragadozók szél ellenében közelítenek. Fekete madarak szárnyalnak a közeli szigetekről. Fáradhatatlanok; egész éjjel a szárazföld fölött köröznek majd, vijjogásuk felhasítja a csendet. A sziklafennsíkon egyedül mozdul a vidék félelmetes ura. Maga is akkora,
mint egy jókora szikla, a színe is emlékeztet a milliárd ciklusok óta itt porladó kövekre. Az állat a szélbe szaglász, lassan mozog, pedig – ha célt, könnyű áldozatot üldöz – nagyon gyorsan szalad. Az őserdőben növényevők ugrálnak fáról fára, harsány kiáltásaik olykor rémisztőek. Hideg sarki tengerek vizéből nagy, sötét, lomha állatok másznak a partra. Alacsonyan jár ott a nap, és hiába vöröslik a hómező fölött, fénye alig ad árnyékot, meleget. A sivatag homokjából tekergő, vékony lények bújnak elő, csendben surrannak. Nappal nem látni őket, életelemük a sötétség, amikor elül a forróság, és a kövek pattogva húzódnak össze a hűvös levegőben. Rovarok százezrei indulnak vadászatra. Az éjbe fulladt tengerek mélyén óriási, sokkarú szörnyek mozdulnak, hideg szemükben tompa közöny ül. A hold zöldes gömbje szinte érinti a hegycsúcsokat. Csak az állatok neszeznek alant. Kő, homok, fa, tenger. Értelem nélküli világ. – Nem maradhatunk veled tovább – mondta az egyik kísérő. – Így is elvesztettünk már két napot – tette hozzá a társa. Mindhárman egy déli dombon álltak, és a lemenő napot nézték. A vörös gömb a dombok vonala fölött már felhők közé veszett, még néhány perc, és lemerül, akkor pedig a sötétség rohamozó árnyékosztagai foglalják el a tájat. A három férfi mögött fémesen csillogott a jókora kupola. Mellette az adóvevő kábeleivel kifeszített antenna és az űrmeteorológiai állomás radarberendezései magasodtak. Az élénkvörösre festett víztartály egy kis melléképületnél állt, ebben voltak a járművek és a regeneráló berendezések. A kupola tetejébe megszámlálhatatlanul sok napelemet építettek; de ha úgy hozza a szükség, bekapcsolhatják a kis szélerőművet is. "Bekapcsolhatják?… A többes szám fölösleges, sőt értelmetlen. Senki sem lesz itt. Legfeljebb én tehetem meg, néhány robot segítségével" – gondolta a harmadik férfi. Jóval idősebb volt a kísérőinél. – Szóval ismered a feladatot. A gépek figyelik az űrt, gyűjtik és tárolják az űrmeteorológiai adatokat. Neked csak annyi a dolgod, hogy ha a környéken elhaladna egy hajó, közlöd vele az adatsort. Ha eltávolodsz a háztól, a gépeket a kis rádiótelefonnal utasíthatod messziről is. – A másik feladatod az ültetvények – mondta most a másik kísérő. – Az oxigéntermelő növényeket a kutatók külön a Trendal viszonyaira kísérletezték ki. A nagy raktár tele van vetőmaggal. Az összes földrészen szét kell szórnod,
legfőképpen pedig itt a környéken. – Ez a te érdeked is – figyelmeztette az első –, mert minél előbb lesz itt belélegezhető levegő, annál hamarabb vetheted le az űrruhát. "Azt az időt én már aligha érem meg" – futott át a harmadik fején a keserű gondolat. A másik kettő is erre gondolhatott, mert hirtelen elhallgattak. A mondat túl gyorsan csúszott ki egyikük száján. Pedig nem akarták őt becsapni. Egy percnyi csönd – és elindultak. A kísérők kissé megelőzték a harmadikat, lehet, hogy siettek már. A három szkafanderes alak átvágott a térdig érő cserjéken. Csizmáikra surrogva tapadtak-csapódtak a kis ágak. A harmadiknak eszébe jutott: ezt a zajt gyakran fogja hallani. Mert akármerre távolodik el a kupolás házától, cserjékbe botlik. Ezeket még az elődje ültette. Tegnap megnézték a sírját; ott van nem messze a vetőmagraktártól. Talán túl közel is a házhoz. De most már nem lehet bolygatni. Nem illik. Akkor vette észre, hogy a külső akusztikus érzékelőkön kívül a sisakrádió fülhallgatói is közvetítenek valamit: két társa sóhajtozik. Csak nem hatódnak meg? Furcsa is lenne. Annak ellenére, hogy tíz és fél hónapig együtt voltak összezárva a hajóban. Hát igen, a Föld messze van. Most már nagyon messze. Útközben azok ketten olykor el is felejtették, kicsodák ők hárman és hová tartanak. Lehet, hogy most mégis eszükbe jutott minden. Ha kissé későn is, de felfogták, hogy vége a tettetésnek, többé egyikük sem tehet úgy, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Semmi sincs rendben, a világ felfordult. "Legalábbis az én számomra – gondolta a harmadik. – Ők elmennek innen, és meglehet, hogy soha többé nem jönnek vissza. Meddig emlékeznek még az arcomra, a hangomra?… És én?… Meddig fogok emlékezni rájuk?…" Ekkor értette meg: ő is búcsúzik tőlük. Sok-sok év eltelik, amíg ismét emberekkel találkozik. Ha ugyan valaha találkozik még bárkivel is. Görcsösen ragaszkodott az utolsó percek kiváltságához, gyorsan beszélt, a sisaklemezeken át próbált amazok arcába nézni, emberi reakciókat tapasztalni. Ha csak percek maradtak hátra, hát e percekből áll a világ; beszélni akart, és a hangjukat hallani, még, még, sokáig… A kísérők alighanem érezték ezt, de már nem volt kedvük vagy erejük folytatni a színjátékot. Így értek a leszállóhelyre. Ez a házzal szomszédos domb gépekkel laposra simított, lebetonozott csúcsán volt; innen nézve kicsinek tetszett a kupola, éppen visszaverte a lemenő nap utolsó fényözönét. Az űrhajó büszkén magasodott, burkolatáról akkor csúszott le a fény, a vörös nap eltűnt a hegyek mögött. Homály ült a dombok között. – Oban Dorg, ne feledd az ítéletet – mondta az egyik kísérő. A hangja most más volt, mind eddig. Kemény, könyörtelen, talán szabadulni akaró. – Ne próbálj elszökni, még ha akadna is hajó, amelynek legénységét
megtévesztheted. A meteoállomás jelentéseire bármelyik percben szükség lehet – tette hozzá a társa. – A központ különben is rendszeresen ellenőriz majd – mondta még az első, fölöslegesen. A harmadik hallgatott. Elszökni – innen? Hová menekülhetne az, akit minden jogától megfosztottak, csupán a nevét és néhány kötelességet hagytak neki? Akit kitettek egy másik naprendszerbe, a legtávolabbi bolygóra, ahol valaha ember élt?… Amazok megtorpantak a zsilipajtó előtt. Rövid volt habozásuk, és közben egymásra sem néztek. Aztán majdnem egyszerre fordultak a harmadik férfi felé. Kezüket nyújtották. – Sok szerencsét! – Tarts ki, Oban Dorg! Megszorította a két kezet – szkafanderkesztyűk találkoztak tétován, a testet-életet védő anyag – bár puha volt, mégis idegenszerű – nem engedte egymáshoz a kezek melegét. A mozdulat csak jelképes volt. Élettelen anyag érintett anyagot, igaz, tudatos parancsra. Szél szabadult el ismét, felrohant a dombra. A hajót nem mozdíthatta, hát dühödten körültáncolta a férfiakat, átsüvített az amortizátorok között. Aztán a kísérők beléptek a zsilipbe. Fémajtó szárnyai suhantak össze, az emberek eltűntek, és Oban tudta, már nem is fogja látni őket. A vezérlőből, a külső kamerák által képernyőkre vetítve amazok még látják majd őt, eltörpülő kis alakját. Aztán – semmit. Elment, jó messzire. Már a két domb között a bemélyedt nyergen járt, amikor háta mögött feldübörögtek a hajtóművek. Kicsapott a láng, fényt lövellt körös-körül; a lobogó tűz szinte feldobta a hajót. Amikor a férfi megfordult, az űrhajó már a magasba emelkedett. Előbb lassan, majd egyre gyorsabban távolodott. Egy perc, és a furcsa színekben pompázó égbolton eltörpült a kis fénypont. Oban körülnézett. A Trendal idegensége most valósággal rárohant. Állt egy ideig, hallotta, hogy a szél zörgeti a cserjéket. "Itt vagyok – gondolta. – Én, Oban Dorg, hatvankét éves földi ember, itt vagyok és itt maradok, most már örökre. Örökre?… Az mi? Egy szó." Tudta, nem találhat vigasztalást. Most még nem. Talán majd később. Valamikor. Sóhajtott és elindult a kupolaház felé. Az első napokban kábulat tartotta fogva, állandóan aludni szeretett volna. A környezetváltozás, a földitől kissé eltérő nehézkedés, a csapás utáni tompaság együttesen hatott rá így, szervezete álomba, pihenésbe menekítette volna megviselt tudatát. Eleinte hagyta, hogy ez a hangulat eluralja, hiszen
kényelmes volt, nem kellett gondolkoznia. De később fellázadt és legyűrte. Tudta, csak az állandó tevékenység mentheti meg. Ha nem hagyja el magát, ha az őrületnek nem enged teret, gyengeségével leszámolhat, és itt sem vész el. A Trendal még mindig gyűlöletesnek tetszett; a színes szelek, a gyér növényzet, az itt-ott lassan mozduló, undorító hüllők látványa nem javította kedvét. Nem sietett – nem volt rá oka. Először a házat ellenőrizte. Az oxigéntermelő és recirkuláló egységek többszörös túlbiztosítással dolgoztak, műszaki hibától hát nem kellett tartania. A víztartály a betonpincében meghaladta a szükségleteit. A fürdőmedencét ivásra alkalmatlan ipari vízzel töltötték fel, és a berendezések azt is állandóan tisztították. Mindent napenergia hajtott. A Trendal-rendszer központi csillaga a bolygótól mindössze száztizenhatmillió kilométerre fénylett, a földi Napnál jóval idősebb csillagnak négy bolygója volt. A pinceszintre telepített gépek mögött, egy kis kamrában Oban felfedezett egy hibernátort is. Először meglepődött; kísérői alighanem elfelejtettek erről szólni; Aztán a házhoz mellékelt leírásból megtudta: ezt csak súlyos betegség vagy sérülés esetén veheti igénybe, Persze, azok ott valahol messze csak azt tartják fontosnak, hogy a munkámat elvégezzem. Hogy az erre tévedő hajók szükség esetén megkapják a meteorológiai jelentéseket… Oban tudta, hogy a Trendal-rendszer vidékén igen sok a meteoráram, a kisbolygók pedig valóságos felhőkben veszik körül a rendszer csillagát. Indokolt hát az óvatosság. Mégis, ürügynek érezte a ház idetelepítését, meg volt róla győződve, hogy csak egy-egy száműzöttnek akarnak álmunkát nyújtani. Ettől még inkább elromlott a kedve. Élelme legalább tíz évre való volt, és tudta, majd hoznak, ha elfogy. Öt-hat év múlva számíthat talán az első hajóra; a központban okos számítógépek tartják emlékezetükben ezt a házat és lakóját. A második héten kezdett magában beszélni. Soha nem tartotta magát igazán társas lénynek, a Földön is kerülte az embereket, eddig nem vette észre, hogy hiányzik neki a társaság. Kifejezetten most sem hiányzott, de a csönd megrémítette. A ház mindig hallgatott. A negyedik reggelen felébredve, Oban belékiáltotta a csöndbe: – Hé!… Itt vagyok! Felébredtem! – Persze senki sem válaszolt, hát halkabban hozzátette. – Kezdem a napot! "Legalább egy kutyám lenne" – jutott eszébe, mikor a fürdőszobában borotválkozott. A gép halkan duruzsolt a füle mellett, a tükör előtt állt és, kikapcsolta a borotvát, letette. Nézte magát a tükörben.
– Minek borotválkozom? – kérdezte, a hangja hűvös csempékről verődött vissza. – Hát nem mindegy, hogyan nézek ki? Csak én látom magamat, az pedig nem számít. Szakállt fogok viselni. Maga sem tudta, miért, de megjavult a kedve. A szakállügy döntés volt; az első és jelentéktelen ugyan, mégis valami mostantól másképpen lesz, mint ahogyan volt, ez már az ő ittlétének eredménye. Átrendezte a lakást is. Minden bútort máshová tett a hálóban, a nappaliban, a gépkonyha környékén. A hatodik napon semmi sem emlékeztette már az előző lakóra. "Ő vajon mit követett el, meddig élt itt?" – tűnődött. De ezt hiába is kérdezte volna meg előbb, a kísérők nem tudták, a központ számítógépei pedig csak annak adtak ki ilyen bizalmas természetű információkat, akik a kérdés feltevésével együtt az erre jogosító kódszámukat is betáplálták a készülékbe. Obannak sem joga, sem kódszáma nem volt, hát nem is kísérletezett ilyesmivel. Soha nem tudta meg, miért száműzték az elődjét. Csak azt tudta, hogy itt van a sírja. Tehát soha többé nem került vissza a Földre… A kísérők távozását követő hetedik napon ment ki először a házból. A fényenergiát gyűjtő kupolának hátat fordítva hosszan szemlélte "birodalmát". A szkafander sisaklemezére kénytelen volt egy másik, fényszűrő lemezt ereszteni, az itteni nap bántotta a szemét. Még nem szokta meg… Sisakrádióját kikapcsolta – kivel is beszélhetett volna?… Ez ismét magányára emlékeztette, és fura gondolat fészkelt agyába: "Én vagyok talán jelenleg az egyetlen ember, aki elmondhatja: egy egész bolygót ural!" Valóban, tőle irdatlan távolságban nem volt senki, egyetlen emberformájú lény sem. A Trendal pedig valamilyen értelemben az övé lett. Ha lennének hatalmas gépei, lefúrhatna a felszín alá, hegyeket hordhatna odább, sivatagokat szüntethetne meg, folyókat terelhetne más mederbe. Azt csinálhatna, amit akar, senki sem szólna bele, még csak nem is szereznének tudomást a tetteiről. Ő e bolygó ura. Keserű mosollyal nézte a tájat. "Tehetetlen isten vagyok." A szél sárgásvörös homokfelhővel vágtatott fel a legmagasabb dombra, összecsapott a tenger felől érkező testvérével, Oban egy ideig figyelte a kavargást. Bekapcsolta szkafandere külső akusztikus érzékelőit: váratlanul a legvadabb vihar kellős közepén találta magát. A szél süvített, csapkodott, homokszemekkel bombázta a házat és őt is, pörgött a szélkerék, reccsentek a fák a ház mögött. A zajok a Földre emlékeztették Obant, arca kisimult. Most már csak igazi levegő kellene, gondolta a dombon lefelé baktatva. A flexiák, ha elegendő lesz belőlük és jó ideje "dolgoznak" majd, képesek lesznek az egész bolygó légterét átalakítani. De nem szabad túl gyorsan csinálni, hisz a megváltozott összetételű levegőben az ott élő fajok vagy elpusztulnak, vagy káros mutánsokat hoznak létre. Volt már rá példa, hallotta
Oban is még a Földön, hogy egy-egy bolygón az emberek túl gyorsan alakították át a légkört; és mit értek vele? Egyedül maradtak, mert az ottani növények és állatok belepusztultak a változásba. Azóta az ilyesmit igen lassan csinálják. Valakik valahol biztosan elkészítették a Trendalra vonatkozó "oxigénesítési tervet" is. De mivel a flexiaültetvényeket belátható ideig csak egyetlen ember fogja telepíteni, hát ezen a bolygón nem kell attól tartani, hogy túl gyors változások állnak be a természeti egyensúlyban. Belátható idő?… Oban a völgyben állt, a dombokat nézte. Hány éve lehet még hátra? Hatvankét éves, vagyis legfeljebb középkorúnak nevezheti magát. A Földön manapság százhúsz évig élnek, tehát vagy ötven-hatvan éve maradt. Itt?… Egyedül? Megrázta a fejét, és lassan továbbment. A következő hetekben lázas tevékenység foglalta le az idejét. Nem akart gondolkodni, félt és menekült önnön töprengéseitől. Lesz még arra elég idő, hessegette magában emlékeit, igyekezett inkább a jövőnek élni. A repülőt minden éjjel feltöltötte a kupolakollektorból napközben nyert energiával. Reggel pedig, alighogy felkelt a vöröses nap – a hajnali párák fölött valóban vérvörös volt az első húsz-harminc percben, csak utána fakult lilára – betöltötte a gép alsó tartályaiba a flexiamagvakat. Vetésre a háztól távolabbi területeket választott. Az elődje a házi számítógépbe táplálta a földrész vetési tervét; a négy kontinens közül – nagyság szerint – sorrendben ez volt a második; a Trendal Egyenlítője majdnem pontosan kétfelé osztotta. A bolygón a kontinensek (még?) nem kerültek olyan távol egymástól, mint a Földön, kisebbek és laposabbak is voltak. Igazán magas hegyek csak az Egyesnek nevezett, legnagyobb földrészen akadtak; a Hármas teljesen az északi féltekén feküdt és elsivatagosodott. A Kettesen volt a legtöbb növényzet, talán annak idején éppen ezért telepítették ide a házat. A Négyes keskeny, hosszú földrész a keleti félgömbön, viharos óceánok között terült el. Messze lent, délen akadt még két nagyobb sziget is. A Kettes kontinens vetési terve tehát már évtizedekkel korábban elkészült, és Oban elődje, főleg a földrész északi felén, már szép eredményeket ért el. Oban eleinte hát az Egyenlítőtől délre tevékenykedett. A térképeken jókora üres négyzetek jelezték azokat a területeket, ahol vetnie kellett. Még sok ezer üres négyzet volt a Trendalon. Minden reggel elhúzott a háztól vagy száz kilométerre délre, a szárazföld testébe vésődött keskeny, mély tengeröböl fölött, aztán keletre irányította a gépet. A tartályokban húsz-huszonöt négyzetkilométer bevetésére elegendő mag volt. Amint elérte az aznapra kijelölt négyzetet, azonnal mélyrepülésbe
ment át, és sorban elindította a szórófejeket. A flexiamagvaknak nem kellett sűrűn hullaniok. A talajra szóródó és ott megeredt magból fejlődő növény hamarosan hajtásokat bocsátott ki oldalt, ezek is meggyökeresedtek, újabb növényt hajtottak. Kedvező körülmények között a flexia egy méter magasra is megnőtt, sok apró levele volt, és a cserjék nem sokkal később, összefonódva, áthatolhatatlan réteget alkottak a talajon. Homokos, sivatagos területen – tudta már Oban is – a szokásosnál sűrűbben kell vetni. Csapadékos területeken egyetlen hét alatt fejlődésnek indult a mag, de ellenálló képessége olyan nagy volt, hogy víz nélkül is több mint egy álló évig kibírta. Persze a tengerparti, párás területeken sokkal jobban fejlődött. Ahol Oban elődje beültette a partvidéket, ott – repülőről nézve – valóságos zöld mező húzódott tíz és tíz kilométereken át, megszakítatlanul. A délelőtti pihenő után Oban mindig nagy kedvvel folytatta munkáját. Gyűlt benne a düh: csak azért is!… Megmutatja "amazoknak", hogy Oban Dorg nem akárki. Mire sok év után első ízben jön ide valaki, "amazok", a földiek, a központiak közül, egész kontinenseken virágzik majd a flexia, zöld mező fedi majd az arra alkalmas összes területet. Nem vette észre az idő múlását. Naponta háromszor is fordult. Hamarosan látta a munka eredményét is; a házhoz legközelebb eső déli területeken, ahol annak idején a vetést kezdte, lassan zöldült a talaj. Arra repülve néha veszélyesen mélyre irányította a gépet, csak hogy elgyönyörködhessen az idegen talajba kapaszkodó, még gyenge növények ezreiben. Lassan tehát nem is gondolt az időre. A házban ugyan a számítógép mérte az időket, Időket – a földit és a Trendal saját idejét. Az idegen bolygó ugyanis földi idővel mérve huszonkét óra tizenhét perc alatt végzett egy fordulatot a tengelye körül, az év pedig – ismét csak földi időben számolva – kétszázhatvanhét napig tartott. De Oban nem számolt földi vagy trendali időben, egyáltalán nem ügyelt az idő múlására, Ösztönösen érezte, így megmenekül a lelki sokkhatástól. Mit számít az, hogy hányas évet írnak most a Földön? A lényeg úgyis a testében lejátszódó biológiai folyamatok sebességétől függ. Évtizedek telnek el, megöregszik majd – ez az idő múlása, csak ez. De egy dátumot nem irthatott ki emlékezetéből, annál is inkább, mert könnyen megjegyezhető szám volt. Az ítélet… 2424 első hónapjában hangzott el, a végrehajtáshoz pedig haladéktalanul hozzákezdtek. Pár órával később Obant már egy Föld körüli pályán keringő, nagy, távolsági teherhajóra vitték; akkor éppen az indult a Hármas Övezetbe. A társadalom tevékenységén kívül eső, legszélső övezetben szinte nem is éltek emberek, legfeljebb hozzá hasonló elítéltek. Az a teherhajó a központnak nevezett, űrben lebegő hatalmas kutatótelepre tartott. Obant ott áttették egy kis hajóra, az hozta a
Trendalra. Tehát ez 2424-ben volt. Tavaly. Milyen furcsa is az ottani időre vonatkozó szavakat használni itt, ahol semmi sem emlékezteti a Földre. A számítógép csak jegyezgesse folyamatosan az idő múlását, rezegjenek csak a piezoelektromos kristályok, az Idő úgyis valahol másutt és másképpen, ettől függetlenül létezik. A végső hatalom maga a kozmosz, az idő is annak része. Az ember – bármilyen nagy tetteket vitt már véghez – tulajdonképpen még semmi változást sem okozott az űrben. A fehérjelény még mindig csak egy porszem. Kozmikus porszem. De ilyen gondolatai is csak estefelé voltak, míg a fáradtságtól el nem aludt. Napközben megszállottan hajtotta magát és a gépeket. Egy idő után megértette, hogy a flexiaültetvények nemcsak számára hoznak hasznot; a növények árnyékában, a cserjék alatt elszaporodtak az apró rágcsálók, amelyekből addig jóval kevesebb volt a Trendalon. Szerencsére a flexiát nem bántották, annál inkább más, helybeli növényeket. A rágcsálók sokasodása nagyobb ragadozókat vonzott oda, amelyek a rágcsálókra vadásztak. A sivatagok homokját is megkötötte az új növényzet, és – főleg a széleken, ahová még Oban elődje ültetett sok flexiát – egészen új, addig nem látott állatfajták bukkantak fel. Arrafelé az éghajlat is megváltozott, igaz, azt még csak hosszú megfigyelés árán lehetett észrevenni. A kötöttebb talajból a szél kevesebbet sodort el, mostanában az ottani szelek kevésbé voltak színesek. Néha úgy tetszett Obannak – semmiféle mérést nem végzett e téren –, hogy a bevetett területeken több csapadék is hullik, ami megint csak kedvezett a flexiának és a trendali állatvilágnak. Azokon a tájakon számára addig ismeretlen állatok jelentek meg, és hamarosan egészen otthonosan mozogtak a flexiacserjék alatti mikrovilágban. Néha Oban a magasból is látott vonuló csordákat. Olykor alig hitt a szemének: a természet a Trendalon furcsa fajokat is produkált. Tölcsérorrú, kétember magas lények baktattak a gyér füvet legelve, tóra, patakra lelve mindig letelepedtek, napokig nem hagyták el a vidéket, teleszívták magukat vízzel. Kutyányi, csíkos "farkasok" – Oban jobb híján nevezte őket így – futottak fáradhatatlanul az erdős-bokros szavannákon. Lassú mozgású, páncélos "teknősbékák" hevertek a tengerparton, a mérhetetlen vizeket pedig, számtalan kis hal mellett, cápaszerű, sebesen úszó víziállatok uralták. Múlott az idő. A Trendalon nem voltak a földihez hasonló évszakok, mégis beálltak változások. Oban számára kezdetben ez eléggé megfoghatatlan volt, még nem érzékelte, nem ismerte a szabályokat. Az itteni természet más parancsoknak engedelmeskedve élt. A leginkább szembetűnő a hold szerepe volt. Nemcsak a dagályt okozta naponta, hanem évente tízszer más magasságban járt a láthatár fölött, ilyenkor az állatok viselkedése
megváltozott. Nyugtalanabbak lettek a csordák, a falkák, az egyedül kóborló példányok is. Ilyenkor közelebb jöttek a házhoz is. Ezen az idegenszerű bolygón mégis voltak évszakok, hisz a növényzet körülbelül nyolcvannaponként megváltozott. Az egyik szakaszban virágzott minden, a másikban termést hozott, a harmadikban elhaltak az elszáradt levelek, kidőltek a szelektől megviselt fák. Oban hamar rájött, hogy a déli félgömbön mindez más ütemben játszódik le, mint északon. Szóval első megfigyelése hibás volt, itt is évszakok követték egymást, még el is nevezte őket tavasznak, nyárnak, ősznek, télnek. A ház az Egyenlítő közelében állt, így a férfi szinte naponta összehasonlíthatta a két félgömb változásait. Hamarosan megértette, hogy a ciklikus változások csak a növényvilágban következnek be, az éghajlat közben majdnem ugyanolyan marad. A Trendal felszínén a legállandóbbak és legjellemzőbbek a színes szelek voltak. Vörös, barna, kék, sárga, zöldes légrohamok száguldottak fel-alá; mivel a szárazföldeken még kevés volt a növényzet, az erózió megtette a magáét, még a bokros szavannákon is sokfelé nagy, barnás foltokban, meztelenül meredt az égre a puszta föld; a nap finom porrá törte, a szél szüntelenül szaggatta-mozgatta, csak a flexiaültetvények alatt állapodott meg. Néha komor, sötétzöld felhők gyűltek, félkontinensnyi terület fölött vastagon, fenyegetően sokasodtak. A levegőben lévő anyagok adták furcsa színüket. Mégis, időnként akadt köztük majdnem színtelen és fehér, szürke, sőt halványsárga is. Egy-egy trendali vihar gyönyörű színjátékra emlékeztette Obant. A főszereplő a vijjogó, meg-megújuló szél volt, a támadó és védekező légmozgás szaggatta darabokra és egyesítette újra a színpompás felhőóriásokat. Egy-egy vihar négy napig is eltartott, soha nem volt rövidebb két napnál. Ilyenkor Oban nem mehetett dolgozni, a könnyű repülőt elragadta volna a szél, a villámok is kárt tettek volna benne. Oban nem akart meghalni. A viharok múltával hetekig csend volt, persze, leszámítva a szeleket. Olykor hosszan szemetelt az apró szemű eső. Ilyenkor feléledtek a cserjék, a ritkás ligetek, az esőtől vidámabban zöldellt a fű, megdagadtak a folyók. Csak a tenger hullámai csapkodták a sziklákat éppolyan közömbösen, ahogyan máskor is, ahogyan mindig tették. Elégedetten jelölte be a térképeken az újabb négyzeteket, ahol már flexia virított. Némi élelmet véve magához, hosszabb kirándulásokat tett. "Felfedező utakat", ahogyan maga nevezte. Más kontinensekre is átrándult, ezúttal üres vetőmagtartályokkal. Néha ugyan elszorult a szíve, amikor a végtelennek tetsző óceán fölött repült. Kis gépe törékenynek, védtelennek tűnt, és elfogta a
rémület is, ha eszébe jutott: elég egy műszaki hiba, és vége. Ha túl magasról zuhan a tengerbe, széttörik a gépe, hiába a tizedmásodperc alatt felfúvódó mentőcsónak, benne a miniatűr napelemes motor. Jöhet egy itteni cápa, vagy a hatalmas, vihar korbácsolta hullámok borítják fel a csónakot… Ha pedig a szárazföld felett éri baleset, azonnal meghal, odavész. Vagy ha nem… Meddig élhet törött lábbal, törött bordákkal egy idegen tájon, segítség nélkül? Segítség nélkül. Lassanként megértette: a száműzött számára a legnagyobb csapás, az egyetlen igazi büntetés a magányosság tudata. Nem csupán a fizikai valóságban létező magány, az elkülönítés ténye, ezt néhány erős egyéniség kibírja, átvészeli, ha pedig primitívebb, nem is vesz róla tudomást, teszi a dolgát és nem számolja a múló napokat, az éveket. De elég egyszer rágondolni (és ki az, aki ennyi ideig egyedül lévén, soha nem gondolna rá?), hogy baj esetén nem siet a segítségére, nem áll készen egy társadalom, egy városnyi-támaszpontnyi ember, sőt, egyetlen ember sem. Minden napját azzal a tudattal kell kezdenie, hogy talán… ez lesz az utolsó. Hisz bármilyen apró esemény mindennek a végét jelentheti. Itt érti meg a száműzött, hogy a társadalom leszámolt vele, az ítélethirdetés napjától számítva a létezése kívül esik minden szabályon, halála nem jelent veszteséget a világ számára. Jó volna tudni, hogyan reagáltak erre a többiek, az elődei a Trendalon és másutt. Hiszen nem titok, hogy majdnem minden évben elkövet valaki egy igen súlyos bűnt, száműzöttek élnek egyes csendes-óceáni apró szigeteken, távoli, elhagyott támaszpontokon, sötét bolygókon, veszélyes, néptelen tájakon. Nem tudni, hányan lehetnek, de őszintén szólva, igazán senkit sem érdekel. A társadalom az ítélet után azonnal megfeledkezik róluk, erőnek erejével kirostálja az emlékezetéből a modern közösség e szégyenfoltjait. Oban keserű mosollyal gondolta mindezt, óceán fölött, felhők alatt, vörös napfényben. Aztán elérte a túlsó partot, a legnyugatibb földrészt. Nagy tengeröbölben fehér madarak tízezreit látta, a gép árnyéka rájuk esett, riadtan felszárnyaltak. A flexia vetési terveit az Egyes földrészen neki kellett elkészítenie. Elődje itt egyetlen magot sem szórt le a magasból. A férfi, térképét ellenőrizve, hetekig járta a kontinens északi és déli tájait, bejelölte a leendő ültetvények négyzeteit. A nagy hegyeket kihagyta. A sziklás csúcsok magasan meredeztek, néha felhőkbe vesztek. Később már nem is repült oda üres tartályokkal, elkezdte a növénytelepítést. A makacs vágy tovább dolgozott benne. "Majd én megmutatom nekik" – dübörgött agyában. Igenis, ha sok év múlva először jönnek a központból, hogy ellenőrizzék tevékenységét, hát bámuljanak! Álmélkodjanak, lepődjenek meg! A tervezettnél sokkal több ültetvény borítja addigra a Trendal felszínét.
Minden harmincadik napon megszólalt a házban a rádió. A számítógép, persze, már jóval korábban figyelmeztette Obant a közelgő időpontra. A központból egy szenvtelen hang kereste az éterben, és az iránt érdeklődött, minden rendben van-e a Trendalon. Oban, maga sem tudta, miért, ellenszenvesnek képzelte a hang gazdáját, egy fekete ruhás, örökké komor kis beosztottnak, aki eddigi életében nem sok örömet ismerhetett meg. Lehet, hogy nem volt igaza, de a kényszerképzet uralta tudatát, és minden harmincadik napon röviden, szabatosan válaszolt. A rádiókapcsolat soha nem tartott egy percnél tovább, és Oban nem érezte, hogy emberrel beszélt. Ugyanennyi információt cserélt volna egy beprogramozott automatával is. Később aztán megtudta, hogy valóban géppel szokott társalogni. Füle megszokta az apró jeleket, tudta, kiszűrte és megkülönböztette a humán akusztikus berendezéssel összekapcsolt számítógép jellegzetességeit. "Mit tehetnének velem, ha nem dolgoznék? – kérdezte egy este; éppen nagy ültetvényt készített el aznap, és fáradtan állt a repülője mellett egy dombtetőn. – Nem kényszeríthetnek semmire. Már nem. Ítéletet mondtak rám, és én belenyugodtam. Elfogadtam. Nem tehettem mást. Megbíztak, hogy legyek egy kozmikus világítótorony őre, itt vagyok hát. Teszem a dolgomat. De a flexiát önszántamból ültettem, ha nem tenném, nem kényszeríthetnének rá. Semmit sem tehetnek ellenem, mivel kizártak mindenből. Kizártak maguk közül, egyedül vagyok." Néha gyermekkoráról álmodott. A korai szakasza ritkán jutott eszébe, legfeljebb az ébredést közvetlenül megelőző másodpercekben. Az az álomrészlet mindig egyforma volt: furcsa, emberhez hasonló lények között szaladt egy sötét, sziklába vájt folyosón, távoli fények felé… Olyan régen volt ez, a legtöbbször el sem hitte, hogy valaha régen – tizenkét éves koráig – nem is látta a Földet, hisz nem ott született.* [* Lásd a szerző Zuhanás a Napba c. regényét (Népszava, 1986.)] Más álmaiban vakító fény tündökölt, akkor már a Földön élt, ezt még e félig öntudatlan állapotban is tudta, érezte, nagy vizet látott, talán tenger volt. Hullámzott alatta, elringatta, megnyugtatta. Ilyenkor az ébredés is könnyebb volt. Milyen gyorsan magára maradt! Gyermekkora felnőttjeit elsodorták mellőle az események. Mire valóban tudatos ember lett, mindenről magának kellett gondoskodnia. Az álmok mind ritkábban ismétlődtek. A sziklafolyosót, a vakító tengert elmosták az újabb események. Már álmai is a Trendalhoz idomultak. Alvó agyában egyre többször tűntek fel a zöld flexiamezők, a vad hegycsúcsok, a
színes szelek. A színes szelek… Ébredéskor szinte hiányoztak. Az ágyból egyenesen a ház valamelyik ablakához lépett, türelmetlenül. Amikor megpillantotta a homokot markoló léghullámokat, a zöldesbe játszó eget a vörös nappal, furcsa nyugalom öntötte el. De ez még nem az otthon nyugalma és megállapodottsága volt; a Trendalon voltak ijesztő és számára ellenséges dolgok, amikkel nem tudott megbékélni. Például az állatok. Az egyik napon a déli szigetekre repült. Régóta izgatta, hogy a térkép alján látható két kis folton mit találhat. A négy nagy kontinenssel hónapokig foglalkozott, mindenütt ültetett fiexiát is, de a szigetekre most üres vetőmagtartályokkal repült. A nagyobb sziget kétszer akkora lehetett, mint a kisebb, javarészt lapos fennsík volt, az örök szelek lekoptatták róla a termőföldet – ha ugyan volt valaha – itt növényzet aligha élhetett meg. A partokon meredek sziklafalak zuhantak az örökké háborgó tengerbe. Néha a Déli-sark felől hideg szél dermesztette a levegőt; madarak éltek itt, fekete madarak hatalmas kolóniái. A kisebb szigeten még hűvösebb volt az éghajlat, még több a madár, de akadt néhány szép tájék is. Ezeket nézte pár óráig, aztán úgy döntött, északra repül, a Kettes földrész déli csúcsán tölti az éjszakát. És azt az éjszakát nem felejti el. Egy erdő szélén kényszerleszállást végzett, mert gépéből kifogyott az energia. Felhasználta a tartalékot is, de már nem érhetett vele haza. A felhős égen nehezen tört át a nap, a kollektorok a szokásosnál kisebb mennyiséget gyűjtöttek be a napenergiából. Nem repülhetett hát el akkor sem, amikor jöttek az állatok. A tengerparttól nem messze, egy tisztáson állt a gép. Az állatok… Ilyeneket annak előtte sohasem látott, a csíkos "farkasokhoz" hasonlítottak, de jóval nagyobbak voltak, mint azok, amelyekkel eddig találkozott. Lehet, hogy mutáció révén jöttek létre? Előbb csak nyugtalanul morogva gyülekeztek a fák között, aztán bátorságra kapva ki-kirohantak acsarkodva, körülvették a gépet. Oban kezdetben nyugodt volt, a gépnek nem árthattak, és ha becsukta az ajtókat, védve volt maga is. Tartalék oxigénpalackjai is voltak, hátradöntötte hát az egyik ülést, és lefeküdt. Mégsem jött álom a szemére. A külső akusztikus berendezéseket hiába kapcsolta ki, a műanyag falon át is hallotta a vadállatok hangját. A dühödt morgás, a fogcsattogtatás, a felívelő, majd hirtelen megszakadó üvöltések értették meg vele, hogy a Természettel találkozott. Olyan természettel, amely a Földön már évszázadokkal korábban eltűnt, az ottani vadállatok néhány csenevész példányát még láthatni természetvédelmi parkokban,
rezervátumokban, álszabadon ügetnek fel-alá, ősi ösztöneik még dolgoznak bennük, de kéregetni járnak a látogatókhoz, élelmet, édességet kunyerálnak, és mindenki tudja, hogy ezek már nem az igaziak. Manipulált állatok, létük a parkokat fenntartó társadalomtól függ. Ám azok ott a Kettes földrész déli partján a maguk életét élték. Ez igazi élet volt. Táplálékot űztek, völgyeken száguldottak át, dombokra rohantak fel. Erdőkben lapultak, párosodtak, kölykeztek, egymást is meg-megmarták, sebeiket nyalogatták, éheztek is, ha úgy hozta a sors. Szakadékba zuhantak, erősebb ellenfelek harapták át a torkukat, szenvedtek, és elpusztultak. Félt az állatoktól. Ismeretlen veszélyt jelentettek. Nem aludt egy szikrányit sem; a farkasok üvöltve ugráltak fel a csukott ajtókhoz, néha egymás között is összekaptak, sikoltáshoz hasonló kiáltások visszhangoztak a domboldalról. Alacsonyan járó hold világította meg a képet, és Oban beleborzongott. Még az is eszébe jutott, hogy talán a jövő vetül előre. A saját jövője. Sejtette: az állatokkal sok baja lesz még a Trendalon. Reggel kisütött a nap, a felhők elmentek. Feltöltötte a repülőt energiával. A talajon lábnyomok százait látta, de a farkasok már elmentek. Oban hazarepült, és akkor, azon a napon nagyon örült a háznak. A biztonságnak. A következő hetekben főleg a Hármas kontinensen dolgozott. Szépen megnövelte az ültetvényes terület nagyságát. Itt különösen jól fejlődtek a magvak. Tíz- és tízezer apró cserje bújt ki a talajból, szállt szembe a szelekkel. Oban dombról dombra repült, és bármerre nézett, látta már saját tevékenységének eltörölhetetlen nyomait. Büszke volt, elégedett. Majdnem… boldog. Egy reggel mégis meglepődött. A házban a számítógép időképernyőjére pillantva döbbenten vette észre, hogy egy kerek év telt el ideérkezése óta. "Máris? – jajdult fel tudatában az aggodalom. – Ilyen gyorsan repül az idő? Nem lehet, hiszen csak pár hete érkeztem…" A "pár hét" valójában éppen tizenkét földi hónap volt; a Trendal saját ideje szerint pedig csaknem másfél év is eltelt azóta, hogy a kísérők űrhajója elhagyta a szomszédos dombtetőn szürkéllő betonmezőt. Egy év! Oban hosszan állt a képernyő előtt. Igen, ami neki napoknak vagy legfeljebb heteknek tűnt, az bizony már igen hosszú idő volt. "Az idő folyama elnyel engem is" – dübörgött benne a régen hallott dal szövege, amikor aznap megint elrepült dolgozni. Végre emberi hangokat hallott! Nem színészek beszéltek videofilmről, nem régi hangjátékokat, színdarabokat hallgatott, amiket az elődje százával gyűjtött össze. Ez élő
emberek élő és azonos idejű hangja volt, a rádióból. Egy űrhajó haladt el a közelben. A teherhajó a Külső Övezet szélén száguldott, és legénysége nyilván megtudta az atlaszból, hogy a Trendalon van egy kihelyezett kozmometeorológiai állomás. Biztosan ők is sejtették, miféle "állomás", miféle "személyzettel", de hívták Obant az éterben, és adatokat kértek tőle. A férfinak először reszketett a hangja. Az örömtől. Nagyokat nyelt, és dadogott. Beolvasta az adatsort, és várt, a másodpercek rettentően hosszúak voltak. Az idegenek megértették ennek a csöndnek a jelentőségét, bár nem sejthették gyötrelmét. Kérdezték hát. "Mi újság? Hogy megy a munka?" Az udvarias kérdések mögött aligha rejlett valódi érdeklődés, Oban mégis mesélt, gyorsan, kapkodva. Teljes lendülettel, beleadva szívét-lelkét. Az ültetvényekről, a repülésekről. Közben apró lázadás bujkált benne: "Száműztek ugyan, de azt nem tilthatták meg, hogy legalább ilyen messzeségből szót váltsak valakivel…" Nem is tiltotta senki, sőt ez egyik feladata volt. Mégis nagy tettnek hitte. A kapcsolat talán negyedóráig tartott, aztán az ismeretlen hajó legénysége megköszönte a közlést, és kikapcsolta rádióját. Az éter siketen zúgott, pattogott Oban készülékében. Sokáig örült utána, kiment a ház elé, felnézett a zöldes égre, persze nem láthatta azt a hajót, talán egymillió kilométerre volt a Trendaltól, mégis nagyon jó érzés volt arra gondolni, hogy nincs egyedül. Még sokáig emlékezett arra a napra, új időbeosztást képzelt el, "a rádióbeszélgetés utáni napon… egy héttel később…" Aztán persze ez is emlékké vált, elmerült. Oban tovább dolgozott. A ház körül nem volt minden rendben. A szélkeréktől az épülethez vezető kábelt elődje túl lazán rögzítette; az örökös szelek állandóan mozgatták, végül kilazultak a tartópántok. Oban a raktárban talált anyagot, szerszámot – ez is a "világ végén lévő ház" felszereléséhez tartozott –, és megerősítette a pántokat. Pár nappal később befestette a külső falat; a szórópisztolyból festék, sugárvédő és szigetelőanyag keveréke került a falra. A tengerpartra vezető utat benőtte a flexia. A bolygón a ház környéke volt az egyetlen hely, ahol irtania kellett az emberkéz telepítette növényt. Az apró ágak ellenálltak, a gyökerek inkább beleszakadtak a talajba, de nem engedték el a rögöket. Mintha már hozzánőttek volna a Trendalhoz… Oban ilyenkor egyszerre örült és dühöngött; jó, hogy a flexia úgy ragaszkodik az idegen bolygóhoz, de emiatt milyen nehéz a terület megtisztítása! Háromszor, négyszer is végig kellett hajtania a traktort az úton, az alája szerelt vágókések felsebezték a talajt, míg végre eltűntek a flexiák. Egy-két hétre – aztán ismét kinőttek… Néha már a házig merészkedtek a cserjék, ilyenkor Oban az efféle munkára kénytelen volt rászánni több napot is.
A tengerhez vezető útra tulajdonképpen nem sok szüksége volt. Igaz, néha elkapta az emlékezés, leszaladt hát, csak úgy gyalog, és a homokdűnék között elnézett délnyugatra. Balra a hatalmas öblöt látta, jobbra valahol a láthatatlan messzeségben terült el a Hármas kontinens, előtte pedig a végtelennek tetsző tenger. Gyakran eszébe jutott a Föld Bármilyen trendali tájat látott is, gondolatban önkéntelenül a földihez hasonlította. A Föld mérce és minta, alap és példa volt számára. Sejtette, így van ezzel minden ember, aki valaha is elment az űrbe. "Bűnös vagyok-e?" kérdezte magától egy este. Ettől a kérdéstől igyekezett eddig menekülni, a bűn szó a múltat idézte. De a szó azonnal foglyul ejtette, éppen mert a múltját – élete eddigi nagyobbik felét – juttatta eszébe. Az emlékek rázuhantak, nem szabadulhatott. A víztározó Dél-Amerikában volt. Az Andok keleti oldalában építették, még Oban születése előtt. Ez volt a földrész legnagyobb ilyen létesítménye. Távol minden várostól és ipari üzemtől, egy sziklavölgyet elzárva hozták létre; szabálytalan alakja miatt nehéz volt kiszámítani, hány köbkilométer vizet tartalmaz. A felülete óriási volt; az egyik végéből ugyan el lehetett látni a másikig, de csak nehezen, tiszta időben. A személyzet különleges, vegyi szennyeződésektől mentes, gyors motorcsónakokon siklott a tározó felületén. A "személyzet" különben mindössze három őrből állott; huszonnégy óránként váltották egymást, a hosszú szolgálat után két nap szabadidő következett. Oban egyike volt a három őrnek. Előtte harminc évig a legkülönbözőbb szakmákban tevékenykedett, robotjavító szerelő, tengeri algatenyésztő telep vezetője, szabadidő-központ műszaki felelőse és sok más is volt. Nem találta a helyét. Ötvenegy éves korában ajánlották fel neki a víztározói munkát, és Oban elfogadta. Kissé belefáradt már az örökös vándorlásba. Nem volt senkije; fiatal korában ugyan megnősült egyszer, de a házasságnak hamar vége lett. A víztározó felelősséget is jelentett. Főként a víz tisztaságára kellett vigyáznia, ezzel időnként akadtak bajok. A tározó nagy kiterjedése miatt nehezen ellenőrizhették a hegyvidékről olykor belefolyó patakokat, bár ezek zsiliprendszerét a központi épületből számítógép vezérelte. A ritka nagy esők idején a hegyekből lezúduló víznek nem volt más útja, kénytelenek voltak beengedni a tározóba. A víz ott magától tisztult. Hatalmas körzet – több millió ember – ellátását biztosította a felhalmozott készlet. Oban szerette ezt a munkát. Pontosan vezette az ellenőrzési naplókat, egy-egy huszonnégy órás szolgálata alatt háromszor is megkerülte a tározót. A szabálytalan alakú, mély tavat széles betongát vette körül, peremén kis elektrokocsikkal közlekedhettek az őrök. A délkeleti oldalról csodálatos kilátás nyílott a völgyre, és a mögötte
elterülő síkságra. Napkeltekor Oban mindig ott állt, arcát fürösztötte a születő halvány fényben Háta mögött a tározó visszatükrözte a felmagasodó hegyeket, az erdőket, a csúcsok fölött fehérlő felhőket. Oban képzeletében a mesterséges tó egyáltalán nem keltett természetellenes benyomást, a férfi úgy érezte, nagyon is a helyén van, odaillik. Mintha mindig is ott álltak volna még a betongátak is. Minden a táj szerves részének tetszett, főleg a nyugati és az északi oldalon ahol az erdők szélső fái szinte ráhajoltak a gát peremére A tó élőlény volt, és Oban nagy egyedüllétében gyakran beszélt is hozzá. A víztükör barát volt, csendes, hűséges társ. Akkor még nem sejtette, hogy tragédiáját éppen víztározó okozza majd. Két évvel a Trendalra érkezése után végezte el az első nagyobb szabású műszeres próbát. A szárazföldek különböző pontjain kéthetes méréssorozatot indított, és megállapította: a levegő összetétele egyszázalékos emelkedést mutat az oxigén javára. De ez még messze volt a tíz százaléktól. "Alig negyven-ötven év, és belélegezhető lesz – gondolta kesernyés mosollyal. – A kis részarányú, emberre káros gázokat majd annak idején csökkentik és végre… majdnem-Föld lesz a Trendalból. Ebben most már nekem is részem van. És lesz is!" Derűlátását csak az csökkentette, hogy utánaszámolt az éveknek. Hatvannégy éves volt, és elméletileg még hatvanat élhetett. De tudta, száműzöttként aligha tölti be a földi emberek átlagos életkorát. Ha beteg lesz, csak a medicinrobotra, a számítógép orvosi programjára, a kézi gyógyszertárra hagyatkozhat. És abban is biztos lehetett: a központ sem fogja törni magát, hogy éppen az ő életét mentse meg. Még akkor sem, ha erre lennének eszközei. "Hiszen a társadalom – a szó most igencsak ellenségesen hangzott, hisz Oban magában beszélt, hangosan – éppen azért küldött el messzire, hogy szenvedjek. A halálbüntetést régóta eltörölték, a gyilkosokon nem gyilkossággal állnak bosszút… A kisebb bűnökért a Földön kerül a tettes egy-egy lakatlan szigetre, ahol elektronikus berendezések akadályozzák meg szökését. Itt viszont… Itt maga a kozmosz a börtönőr." A légkör összetételének mérése mégis elégedettséggel töltötte el. A központ harmincnaponként jelentkezett; legközelebb Oban velük is közölte a hírt. Tudta, hogy a rádiókészüléknél nem ember ül, hanem egy emberi beszédet moduláló számítógéppel tárgyal. De utána emberek is lehallgatják a hangkristályt, hát nekik dicsekedett. Aztán megint beállt a harmincnapos csend, és Oban a következő munkához látott. A Négyes kontinensre repdesett flexiát ültetni. Ez volt a legkeletibb földrész; déli partján hegyek emelkedtek, északra és északnyugatra azonban fokozatosan lejtett a talaj. Itt az időjárás gyakran volt viharos, a szelek
mindenfelől támadták az erdőket. Az északi lejtőkön vastag, évszázados fák álltak, egyik sem volt egyenes, az örök szél meggörbítette őket, de hatalmas gyökereikkel erősen kapaszkodtak a sziklás földbe. Oban csak a tisztásokra ültetett flexiát; tisztelte a fákat, élőhelyüket – egyelőre – nem szórta be magvakkal. A Négyes földrész különben is idegenszerű volt számára, még a Trendal egyéb tájaitól is különbözött ridegségével. De az életükért harcoló fák szépek voltak. Aztán hosszú napokig javította a házon belül a vízvezetékeket; felfedezte, hogy a központi tartályban valahol szivárgás lehet, naponta több liter víz tűnt el. Sejtette, hogy a víz a talajba megy, de nem tudta, hol. Egy robotgéppel felásatta a tartály körül a földet. Nagy munka volt, maga is segített a gépnek. Végül fellelte a cső hajszálrepedését. A műanyagot megforrasztotta, közben támadt egy gondolata. Utánanézett a számítógép emlékezettárában is, és csodálkozott, hogy elődjének ez még eszébe sem jutott. Sőt, a központban sem gondoltak rá! Ez felvillanyozta. A trendali tengervíz nem helyettesíthetné a Földről ideszállított ivóvizet? Ha igen – megszüntethetné a sok energiát fogyasztó recirkulálást. Ha pedig a tengervíz nem alakítható emberi fogyasztású vízzé, akkor az esővízzel fog próbálkozni. Mivel a part legalább egy kilométerre volt – a központ esetleges tengerártól vagy egyéb természeti katasztrófától félve építette a házat a parttól messzebbi és magasabb pontra –, úgy döntött, hogy kísérleteihez egy tartályt épít a ház mellett. A ház és az űrhajó-leszállóhely dombjai között, a kis völgyben, a raktárban talált tartalék műanyag tömbökből öntötte ki a talajba mélyített, magas peremű medencét. Harminc köbméter vizet hordott bele repülővel a tengerből, és utasítást adott a számítógépnek a nagyon részletes elemzésre. Míg ez tartott, a közelben repkedett és flexiát vetett. Bár a Kettes földrészen már alig volt erre szükség; elődje ültetvényei egyre több bogyós termést hoztak, és az erős szelek messzire repítették a magvakat. Mivel minden kontinensen elég nagy ültetvények virultak, várható volt, hogy pár év múlva egyáltalán nem kell már flexiát vetnie. A növény mindent elsöprő szaporodásnak indult, és – erre számítani kellett – sok ottani állatfaj pusztulását okozva, végül teljesen átalakítja a bolygó légkörét. Ezzel szemben a tengervíz végül is átalakíthatatlannak bizonyult; annyi volt benne az emberi szervezet számára mérgező anyag, hogy kivonásuk túl sok energiát emésztett volna fel, többet, mint a földi víz recirkulálása a házban. Ilyen körülmények között a dolog egyáltalán nem fizetődött ki. Oban mégsem adta fel a küzdelmet, áttért az esővíz felfogására, hogy azzal folytassa kísérleteit. Az Egyenlítő vidékén ritkábban esett, így meg kellett várnia, míg a medence megtelik. Remélte, ha ivóvizet nem is, de legalább "ipari" célokra
alkalmas vizet tud gyűjteni, átszűrni. A ház hidroponikai tenyészetében friss zöldségeket növesztett, itt nem ártott volna felfrissíteni a vízkészletet. Sejtette, hogy a végén a távoli tavak és folyók vizével folytatja majd a kísérletet. Mind több terve volt, és ha nem félt volna a betegségektől, tulajdonképpen boldognak hitte volna magát. Az egyedüllét ugyan gyakran nyomasztotta, de ilyenkor azzal vigasztalódott, hogy korlátlan lehetőségei vannak. Egyedül egy egész bolygón, a szükséges technikai eszközök birtokában – igen, ez az igazi élet, így lehet alkotni, sőt teremteni, akár egy isten! Akár egy isten.
2. Majdnem három éve volt már a Trendalon, amikor egy éjszaka furcsa dolog történt. Az éjszaka közepén hirtelen felébredt, de nem tudta, mi késztette erre. Soha nem hitt az érzékeken kívüli érzékelésben, bár a Földön a telepátia – az ember ősi tulajdonsága – körüli kutatások már hoztak néhány meglepő eredményt. Most, életében először, Oban mintha azt érezte volna: vele is hasonló dolog történt. Bár ezt igazán csak később fogta fel. Ágyán feküdt, és a sötétségbe meredt. Sejtette, hogy valami történt. De hol és mi? Agyában figyelmeztetés lüktetett. A homály körülvette, de nem érezte magát idegenül, ez éppen olyan sötétség volt, mint régebben a Földön, ez a ház akár ott is állhatott volna. De nem ott állt. Oban egyedül volt a hatalmas trendali éjszakában, de most erre sem gondolt. Ismeretlen érzés, akár egy figyelmeztetés, lüktetett benne. És akkor megszólalt a rádió. Egyszerre beszélt a hang, de egy másik jel is rákapcsolt. A furcsa vijjogást Oban még sohasem hallotta, kiugrott az ágyból, és a készülékhez sietett. Akkor a szüntelenül működő számítógép képernyőjén is villogott már a felirat: SOS SEGÉLYKÉRÉS ÉRKEZIK RÁDIÓN! A gépek önműködően hangkristályra vették az adást. A jelek nagyon gyengék voltak, működésbe lépett hát az erősítő is. A berendezés igyekezett kiszűrni a vételt nehezítő idegen eredetű elektromágneses hullámokat, kozmikus viharok okozta zavarokat. A célkereső már dolgozott, Oban látta a kijelzőkön, hogy a ház nagy antennája elmozdult. Közelebb hajolt a rádióhoz és meghallotta egy férfi izgatott hangját:
– …nagyobb sebességgel közeledünk… kezőrakét… a szolgálatot …déli félgömbön… rülbelül… dal, Trendal! Oban habozás nélkül felkapta a mikrofont. Az automatika az adót azonnal ugyanarra a hullámhosszra állította, amelyen a segélykérő jelek érkeztek. – Itt a Trendal. Töredékesen vettem adását, ismételje! Hol várható a leszállás? De nem kapott választ, csak sistergést, pattogást hallott az éterből és élettelen zúgást. Gyorsan lejátszotta az eddig felvett anyagot. Annyit tudott meg belőle, hogy valamilyen űrkatasztrófát emlegetett először ugyanaz a férfihang, és a "mentőhajó" szó is elhangzott. Ebből Oban – legalábbis részben – sejtette, mi történhetett. Egy űrhajó szerencsétlenül járt a közelben, és legénysége kis mentőhajón próbál a Trendalra jutni. Nyilván errefelé ez az egyetlen bolygó, számukra az egyetlen menedékhely. Csak annyit tudnak róla, hogy élnek ott emberek, a nagy űrhajósatlaszban évtizedek óta említik a Trendalon lévő "települést" is. A szerencsétlenül járt űrhajósok ide igyekeznek tehát. A mentőhajó rádióadója jóval kisebb teljesítményű, mint a nagy hajóé; így semmi reményük, hogy segélykérésük eljut a központba. Csak a Trendal rádiójában bízhatnak: "És bennem!" villant belé. Még egy óráig ült a rádió előtt, de csak egyszer vett újabb foszlányos adást. A férfihang valami olyasmit mondott, hogy kétszázezer kilométerre lehet a Trendaltól. Aztán az adás végleg megszűnt. Lehet, hogy a segélykérő rádióval is történt valami, mert az önműködően sugárzott SOS jelek is fokozatosan elhaltak. Nagy baj érhette őket. A meteorológiai jelentésből tudta: a Trendal ismét az aszteroidaövezetben halad, feltehető, hogy egy jókora bolygó esett szét darabjaira már milliárd évekkel ezelőtt. Törmeléke százezer kisebb-nagyobb égitest formájában kering a központi csillag körül. Ha az idegenek nagy sebességgel jöttek és belekerültek a végtelennek tetsző meteoráramba… Miért nem kértek előtte jelentést tőle? "Hiszen azért vagyok itt. Azért is." Oban nem volt űrhajós, így hiába töprengett a dolgon, mi okozhatta, hogy az űrhajó egy égitesttel ütközött. Hiszen minden hajón vannak radarberendezések, ezek éppen az ütközések gátlását szolgálják. Mivel hiába várt több jelre, utasítást adott a számítógépnek, keresse ki a mentőhajó landolásának várható helyét. Hogy ez mikor következik be, fogalma sem volt róla, hiszen nem ismerte a hajó sebességét. Azt sem tudta, a mentőhajók körülbelül milyen maximális sebességgel haladhatnak az űrben. A hiányos adatokból a gép is csak hozzávetőleges választ adhatott. Mielőtt az idegen mentőhajó rádiója elhallgatott, sikerült bemérni a helyzetét, de közben a bolygó elfordult, és persze tovább forgott. A számítógép ezért egy hatalmas négyzetet rajzolt a déli félgömb térképére, ebben az Egyes földrész
délkeleti része és egy nagy tengerrész is volt. "Ha a tengerre szállnak le, megtalálom-e őket?…" Mert egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy segítenie kell. Csak félt: bármit tesz is, túl késő lesz már. Főleg, ha sokáig habozik… Felöltözött, ellenőrizte a repülő energiakészletét. Betette a kis medicinrobotot, némi habozás után egy kis kötszert és ivóvizet is vett magához. A ház rádiókészülékét összekapcsolta a repülő rádiójával, hogy távollétében is értesüljön mindenről, ami az éterben történik. Repülőre szállt, és elindult dél felé. Egyetlen percre sem gondolt arra, hogy otthon kéne maradnia. Tudta, ez a teendője, csak ez. Igaz, sem a szabályzat, sem a kísérők nem említették annak idején, hogy adott esetben hajótörötteket kell mentenie. De Obanban most valami más érzés is dolgozott. Soha nem érzett még ilyesmit, legfeljebb gyermekkorában, ha izgalmas videoprogramot nézett. Ám most "élőben" ment a "műsor", bármilyen filmszerűen kalandosnak tetszett is a dolog. Emberéletről volt szó, és Oban akkor is repülőre szállt volna, ha valamilyen szabályzat ezt kifejezetten tiltja. A térképre pillantva ugyan fogalma sem volt, mit tegyen majd. Túl nagy volt a terület, amit át kell kutatnia, ha a landolás már bekövetkezett és nem kap a mentőhajóról irányító rádiójelsorozatot. A repülőjét most a robotpilóta vezette, Oban csak néha vetett egy pillantást a műszerekre. És akkor jött a megoldás: észrevette, hogy nem ég az egyik lámpácska a vezérlőpulton. Persze, hogy nem ég, mert nincs rá oka – a vezérlés ezzel együtt akkor kapcsolná be a kicsiny, önműködő rádióadót, ha a gép vészleszállást végezne. Gyorsan hívta rádión a ház számítógépét és megkérdezte, van-e hasonló berendezés az űrhajók "mentőcsónakjaiban" is. A válasz másodperceken belül megérkezett: ott is van ilyen szerkezet. A gép közölte az ilyen beépített helyzetjelzők által leggyakrabban használt hullámhosszokat is. Oban kissé fellélegzett. Még éjszaka volt, de keleten már keskeny fénycsík nyílott az ég sötét buráján. Zöldes árnyékok vetültek a még szürke talajra. Az Egyenlítőt átrepülve a gép csaknem hangtalanul szállt a tenger fölött. A víztömeg csendesen hullámzott, kékesszürke volt és fenséges. Mire Oban az Egyes kontinens fölé ért, a hajnal vöröslő szárnyait a nyugati féltekére is kiterjesztette. De ettől a látási viszonyok nem sokat javultak; a szürkületben csak a robotpilóta radarja révén repülhetett biztonságosan, de csökkentett sebességgel. A völgyekben köd ült, a tengerparti sziklák alacsonyan szálló felhőkbe burkolóztak. Úgy döntött, a számítógép rajzolta négyszög közepén helyezkedik el, és ott fog várni, amíg valamilyen információt kap. Ezért dél felé fordult, és a szárazföld keleti partja mentén repült. Összegezte magában a hallott töredékes
rádiójeleket. Világos volt, hogy az ismeretlen űrjármű legénysége a Trendalra repül. Az is biztos volt már, hogy a mentőhajójuk is meghibásodott, a fékezőrakéták felmondták a szolgálatot, így kétséges, hogy a leszállás megoldható lesz-e. Ha nem… az a hajó a Trendal felszínére zuhan. Vagy tengerre, vagy – kisebb eséllyel – valamelyik szárazföldi területre. Ha hegyek, szakadékok közé zuhan a mentőhajó, nehéz lesz megtalálnia, sőt megközelítenie is. Oban még nem ért a négyzet közepére, amikor a rádióból a ház számítógépének adását vette. A szerkezet fémes műhangon közölte vele, hogy tizenöt másodperccel korábban egy gyorsan haladó, rádióhullámokat is kibocsátó testet észlelt, amely a bolygó felszínéhez közeledik. De amikor Oban pontos adatokat kért, a gép tagadó választ adott. A jelenséget túl rövid ideig tapasztalta ahhoz, hogy bemérhesse, a belőle eredő rádiójelek csupán 1,6 másodpercig érkeztek, ezen a nyomon sem indulhattak el. Azonfelül az ismeretlen repülő test a Trendal közelében egy újabb meteorfelhőbe került, a környező űrtérségben elektromágneses vihar dühöngött, ami percről percre rontotta a rádióvételi viszonyokat is. Oban leszállt egy sziklás fennsíkra, és fogcsikorgatva várakozott. Nézte a fekete madarakat; eleinte féltek a gépétől, de amint az mozdulatlanná vált, bátran repdestek körülötte. Az itteni élőlényeket nem zavarta az ember – az egyetlen ember! – jelenléte a bolygón. Szinte észre sem vették eddig. Pirkadt. A tenger fölött fehér párafoszlányokat sodortak az erősödő szelek. Múlt az idő. Aztán hirtelen… Délnyugatról egyenletes rádiójelek érkeztek. A kereső azonnal ráállt a sorozatra. Ugyanakkor a ház nagy antennája is fogta a jeleket, és ezt a tényt közölte Obannal: "Minden valószínűség szerint egy űrmentőhajó helyzetjelző automata adója állandóan ugyanazt a négy jelből álló rövid sorozatot sugározza." A nagy antenna és a repülő kis jelkeresője alapján máris térképére vetült az újonnan felbukkant, kis teljesítményű adó helye. A kontinens déli öblében metszették egymást a bemérő vonalak. Oban azonnal elindult. Sejtette, hogy a mentőhajónak leszálláskor baja eshetett, ez indította el az automata jelsorozatot. A lehető legnagyobb sebességre ösztökélte a gépet, alig emelkedett a hegyláncok fölé, hogy időt nyerjen, szinte súrolta a hideg hegygerinceket. Nem tudta, mennyi idő telt el az újabb, immár trendali vészjelek vételétől, amikor végre az utolsó hegylánc fölé lendült a repülő… És ijesztő látvány tárult Oban szeme elé. Az öbölben fekete füstoszlop emelkedett a magasba. Az űrből érkezett mentőhajó nagyon idegen tárgy volt a Trendal felszínén. Fekete fémtömeg feküdt a parti homoksávon, az alakját alig lehetett felismerni; félig
belefúródott a homokba. Szabálytalan hengernek tűnt. Fehér madarak rémült csapata körözött a levegőben. A nap akkor kelt fel. Oban biztonságos távolban letette gépét a partra. "Csak kinyithassam a zsilipet!" – járt a fejében. Tudta, hogy a Trendal ember számára belélegezhetetlen légkörében a mentőhajó önműködő vezérlése nem tárja szét a zsilipajtókat. De kívülről akkor is be lehet hatolni; erre már kioktatta a ház számítógépe. A férfi lihegve futott a süppedős homokon. Mire odaért a szerencsétlenül járt géphez – a súrlódástól átizzott burkolat körül a forróságtól vibrált a levegő –, a túloldalon kinyílt a zsilip, és egy narancsszínű szkafanderes alak tántorgott ki. Térdre esett. Oban odaugrott hozzá, hátulról a hóna alá nyúlt, és elhúzta messzire, letette a homokra. Visszarohant a zsiliphez. A gép belsejéből füst tört elő. "Átégett a burkolat" – villant agyába. Sietnie kellett. Ha égni kezd a belső szigetelőréteg is, csak percek lehetnek hátra. Utána már senkit sem menthet ki élve… Beugrott a keskeny nyíláson. Odabenn homály fogadta – a belső világítás nem működött. Felkapcsolta sisaklámpáját. A kis űrhajó belül egyetlen nagyobb helyiségből állott. A vezérlőpult két székében egy-egy emberi test lógott magatehetetlenül, a biztonsági övek hosszúra nyúltak. Egyikük sisakján hatalmas repedés futott végig, éppen az arca előtt. Az ütközés kiszakította helyéből a padlóhoz erősített széket is. Oban lángokat látott – az átégett burkolat izzó fémdarabjai már meggyújtották a belső szigetelést. A láng alattomosan, de fürgén terjedt… Oban akkor vette észre, hogy már űrcsizmás lába körül is ég a műanyag padló. Hátul, a lángok között egy mozdulatlanul fekvő testet pillantott meg a padlón. Kirántotta a tűzből, a zsilip elé vitte, aztán visszament a többiekért. A fotelok csatjai is deformálódtak a szörnyű ütéstől, időbe telt, míg kiakasztotta az összeset. Erejét megfeszítve emelte, vitte ki amazokat a hajóból. Lihegett, verejték lepte el testét. Izgalmában néha nem is tudta, mit csinál. Utána megtorpant a homokparton, tüdeje majd' kiszakadt helyéből. A szíve a torkában vert. Lába előtt három test hevert – az egyik megmozdult… Oban melléje térdelt. A sisaklemezen át elkínzott férfiarcot látott; az űrhajós negyvenéves lehetett. Oban csak egy pillantást vetett rá, majd felugrott. Repülőjéből elhozta a medicinrobotot, a szkafanderek mellén lévő berendezéshez csatlakoztatta. A gép csak ennél az űrhajósnál jelzett életműködést: A másik kettőnél a parányi képernyőn lakonikusan-kegyetlenül jelent meg a felirat: NINCS ÉLETJEL
Oban tudta, részletesen is rákérdezhetne, és akkor a számítógépes elemzésre is képes gép egy-egy sorban közölné, hogy nincs szívműködés, nincs légzés, nincs agyműködés, és így tovább. Talán azt is megadná, mikor következett be a halál. Ha még lenne lehetőség az életre térítésre, a gép ezt azonnal tudtára adta volna már az imént. Oban sóhajtott. Akkor jutott eszébe a negyedik űrhajós. Az még mindig a homokon üldögélt, furcsán imbolyogva. Oban eléje térdelt, felemelte a fejét… Az az űrhajós – nő volt. A sisakon át Oban hosszú hajat, csukott szemet, keskeny arcot látott. Meglepte a dolog. Nő?… Persze, vannak női űrhajósok is; tulajdonképpen nincs ebben semmi furcsa. Aztán elfelejtette ezt is – tudta, hogy mindkét élő űrhajós megsebesült, de itt nem segíthet rajtuk, űrruhán keresztül nem avatkozhat be, még a legegyszerűbb kötözést sem végezheti el. Felemelte, és nehezen dagasztva a homokot, a repülőjébe vitte a két embert. Tartalék oxigénpalackot kapcsolt légzővezetékükhöz és habozás nélkül magára hagyva a füstölgő-égő roncsot a halottakkal, gépével sebesen a levegőbe emelkedett. Zölden csillogott a reggel, amikor a tengert átrepülve a Kettes földrész partja fölé érkezett. Teljes sebességgel repült, a gép hajtóműve már-már elfogyasztotta az egész tartalék energiát, de szerencsére eljutott a házig. Majdnem a bejárati zsilip előtt landolt. Csak akkor könnyebbült meg, amikor végre a két embert és a medicinrobotot is a falak között látta. "Itthon vagyok" – futott át az agyán. A testeket kihámozta szkafanderükből. Maga sem tudta, hogy miért segített először a nőnek. A kezeslábasba öltözött űrhajósnő harmincéves lehetett, szép arca eltorzult a fájdalomtól; a szeme csukva volt. Sötétbarna haja a vállára hullt. A medicinrobot lábtörést és jelentéktelen zúzódásokat jelzett nála, A férfi arcán vér csorgott; magasan a homlokán egy nagy és szemlátomást mély seb volt. A medicinrobotra tulajdonképpen nem is lett volna szükség, a legfőbb sérülés annyira szembe tűnt. Oban mindenesetre a diagnózis után terápiás javaslatot is kért a géptől. A nő esetében azt a választ kapta, hogy a lábat tegye gipszbe. A férfi sebét – operációs lehetőség híján – fertőtlenítenie kell bekötözés előtt. Feltűnt a képernyőn a szükséges gyógyszerek listája is. – Vizet – suttogta a nő. E falak közt három éve nem beszélt más ember, csak Oban. A férfinak most mégsem jutott eszébe, hogy ennek örüljön. Rohant a vízért, de előbb mégis megkérdezte a medicinrobottól, adhat-e neki vizet. Aztán kimosta a férfi sebét, előkészítette a fertőtlenítőszereket. A férfi eszméletlen volt, de
aztán egy-egy percre magához tért, érthetetlenül mormogott valamit, és megint lecsukta a szemét. Oban hamarosan magához térítette, ekkor álomba merült. Nem tudta, mennyi idő telt el. Mire a nő jobb lábát begipszelte, a férfi fejét bekötötte, a nap már magasan állt. Mindkét betegét saját, széles ágyába fektette, hisz nem volt más hasonló bútor a házban. "A száműzötteket nem készítik fel vendégek fogadására…" A raktárban talált egy függőágyat, alighanem táborozásra szánhatták a ház tervezői. Ezt az ételautomata mögötti kis benyílóban akasztotta fel. Páciensei álomba merültek. Oban gyorsan evett valamit – akkor vette csak észre, hogy aznap még egy falat sem került a gyomrába –, és fáradtan leheveredett. Odakünn megnőtt a fény, Oban sokáig feküdt mozdulatlanul, mintha attól tartana, gondozottjait felébreszti valamilyen apró nesz is. Így telt el a nap. Oban sokáig hallgatta a sérültek lélegzését. "Nem vagyok egyedül" – gondolta, mielőtt végre maga is álomba merült. Másnap korán reggel újra elrepült a mentőhajóhoz. Robotokat és videokamerát is vitt magával. A helyszínen lefilmezte a roncsot és a két űrruhás halottat. Aztán az egyik robottal a part magasabb részén mély sírt ásatott. Felvitte a két holttestet a dombra, szabaddá tette arcukat, lefilmezte a sérüléseiket is, aztán a temetés részleteit. Lehet, hogy egyszer még szükség lesz erre a dokumentációra… A sírdombra egy követ tett. Egy percig némán állt, a tengert nézte. Kékes hullámok kergették egymást, a homokpadra sorban futottak ki a fehér tajtékos víznyelvek. Madarak köröztek nyugtalanul, de néhányan már a kihűlt roncsra is rátelepedtek. Oban tudta: ezt a hajót már senki sem fogja innen elmozdítani. "Ha nem tört volna össze, elmehetnék vele" – jutott eszébe, de megint ajkára szállt ilyenkor szokásos kesernyés mosolya. Hová repülhetne?… Még a központig sem jutna, pedig ebben a naprendszerben az van a legközelebb. De az is irdatlan, távolságra. És aztán? A száműzöttnek nincs helye abban a Trendalon kívüli másik világban. Neki ez a bolygó maradt. A Földtől a legtávolabb lévő, "utolsó" bolygó. Lehet, hogy az ő számára is utolsó lesz. Az utolsó, lakóhely az életében. Páncélos hüllők másztak ki a közeli erdőből. A víz felé tartottak. Fekete madárfelhőt hozott a szél. Vörösesbarna légroham csapott le a dombra. Oban még egy pillantást vetett a sírra, aztán megkerülte a követ, és visszament a repülőhöz. Amikor a ház mellett landolt, a kupolát nézte. A napkollektor ezernyi kis cellája közömbösen csillogott. A szélkerék forgott. A műanyag medencében a
kísérleti esővíz arra emlékeztette, hogy folytatnia kellene a kísérletet. De most csak az izgatta, hogy odabenn várják. És csakugyan várták. A férfi az ágy szélén ült, és zavaros tekintettel nézett maga elé. A nő nagy szemében csodálkozás villant, amikor Oban a zsilipből jövet a szobába lépett. A száműzött egy pillanatig habozva állt, nem tudta, mit mondjon. A fej sérült akkor hirtelen megingott és majdnem leesett az ágyról. Oban odaugrott, elkapta a vállát. A nő segített lefektetni. Még mindig nem szóltak egymáshoz. Oban látta a keskeny, szép arcot. A szemöldökök ívét, az ajkak pirosságát. De látta a még el nem múlott feszültség apró ráncait is a homloka közepén. – Mi történt?… Hol vagyunk? – kérdezte a nő. A hangja mély volt, rokonszenves. Nyugalmat ébresztő, még most is, itt is. Oban leült az ágy szélére. – Nem emlékszik semmire? – Ami a végén történt, arra nem. – Röviden szólva: baleset. Kényszerleszállás egy idegen bolygón, elégséges tolóerejű fékezőrakéták nélkül. Szerencsére a szárazföldön, és nem a tengerben. – Valamire… valamire már emlékszem. – A nő behunyta a szemét, úgy suttogta. – Hörby kapitány erősködött, hogy így is meg kell tennünk, különben odaveszünk az űrben. Arán, a pilóta is egyetértett vele… – Ő kicsoda? – kérdezte Oban, és a fejsérültre mutatott. Amaz alighanem álomba merült, egyenletesen lélegzett. – Dabb, a fedélzeti mérnök. – Ha nehezére esik, ne beszéljen. Majd később. Nem éhes? – De bizony az vagyok. Az első mosoly a nő arcán halvány volt, gyorsan tovatűnő. Oban már felállt volna, de a nő elkapta a karját. – Itt csak ketten vagyunk, Dabb és én. Hol van Hörby és Aran? Oban kerülte a tekintetét. – Ma reggel temettem el őket. A nő ujjai görcsösen kulcsolódtak a férfi karjára. Csönd zuhant közéjük. Oban, hogy túl legyen az egészen, fahangon sorolta: – A Trendal bolygón vannak. Rajtam kívül nincs itt egyetlen ember sem. A kozmometeoállomást vezetem, Oban Dorg a nevem. A központ innen huszonnyolc napi távolságra van… a leggyorsabb hajó sebességével számolva. Az ételautomatához ment. A nő nem nézett rá, társai halálhíre megrázta. Egyikük sem tudta, meddig hallgattak. Egy ideig csak saját mozdulataik
neszét figyelték. Végül a nő halkan beszélni kezdett: – Letta Prato a nevem. Navigátor vagyok… azazhogy voltam, az Eura nevű kutatóhajón. A Bartels csillag bolygóit tanulmányoztuk. Négy évvel ezelőtt indultunk a Külső Övezet egyik bázisáról. Most hazafelé tartottunk már. Ennek a naprendszernek a szélén meteorrajba kerültünk. Ilyen sűrű áramlást még sohasem láttunk. Azt hiszem, túl későn értettük meg, hogy ez nem egy kis raj, hanem szinte véget nem érő, hatalmas és veszélyes áramlás. Én is hibás vagyok, mert sürgettem Hörbyt. De hát nemcsak én… mindnyájan szerettünk volna minél hamarabb hazajutni. Néha úgy éreztük, most már számít minden óra, amivel előbb érhetünk a Földre, De az a meteorraj megakadályozott bennünket ebben. Hiába próbáltuk kikerülni, széles és vastag volt. Egyre csak jöttek a meteorok, némelyik igen nagy volt. Bolygótöredékeknek látszottak… Ameddig lehetett, lavíroztunk köztük, csökkentettük a hajó sebességét is, hogy mozgékonyabbak legyünk, több időnk maradjon a manőverezésre az esetleges vészhelyzetekben. Mintha csak előre sejtettük volna, mi következik… De még így is találatot kaptunk, többször egymás után. Az egyik a hajtóművet érte, a másik a nagy adóantennát. Már nem küldhettünk segélykérő jeleket sem. Aztán egy hatalmas test az orr-részt semmisítette meg. Megszűnt a légintegritás is, szerencsére már szkafanderben voltunk mind a négyen. A hajtóműből már szivárgott a primer hűtőkör folyékony anyaga, sőt a nukleáris hajtóanyagból is került már az űrbe. El kellett hagynunk a hajót, hiszen a lék olyan nagy volt, hogy odakünn az űrben nem lehetett megjavítani, így, belső levegő nélkül pedig nem repülhettünk tovább. Életveszélyes lett volna ott maradni a nukleáris hajtóanyag miatt is. Hörby tudta, hogy a Trendal a legközelebbi bolygó, ahol segítségre számíthatunk. De mivel még mindig a meteoráram kellős közepén voltunk, hát bekövetkezett a legrosszabb: a mentőhajónk is kapott egy találatot, a fékezőrakéták kapcsolási rendszere sérült meg… – A nő abbahagyta. Oban könnyű ételt kért a géptől, tápdús folyadékot eresztett egy pohárba, visszament az ágyhoz. A férfi – Dabb mérnök – felnyögött. – Neki ne adjon még enni – figyelmeztette Letta. – Azt hiszem, szédül, a gyomra egyelőre úgysem bírná. Majd később valami folyadékot, és persze gyógyszereket. – Ért a sérülésekhez? – Egy kicsit. A hajón én voltam az egészségügyi felelős. Különben pedig… köszönöm a gipszet – mosolyodott el ismét. A szobában mintha hirtelen több lett volna a fény. Oban addig ismeretlen megkönnyebbülést, sőt örömöt érzett, amint Letta arcát nézte. "Nem vagyok már egyedül…"
Letta pár nap múlva ide-oda bicegett a házban, segített Obannak. A legtöbb gondot Dabb okozta. A fejsérülése ugyan gyógyulni kezdett, de a kísérőjelenségek aggasztották őket; a mérnök gyakran hányt, szédült, nem tudott lábra állni, alig evett. A naponta elvégzett gépi vizsgálat egyéb sérülést nem mutatott ki. Dabb szaggatottan beszélt, de a legtöbbször órákig hallgatott, nézte a mennyezetet. Éjszaka néha kiabált, hánykolódott ágyán. – Menni kell… Vissza! – kiáltotta egyik délelőtt. Alighanem az Eura fedélzetén volt képzeletben. Utána sokáig némán ült, imbolyogva az ágy szélén, majd ismét kiáltozni kezdett. – Tartsatok ki… Még ezt az ütközést… még elkerüljük… ha sikerül… – Ebből Oban arra következtetett, hogy a katasztrófát éli újra át. Ez többször ismétlődött a következő napokban. Oban alig járt ki az ültetvényekre. Szinte el is feledkezett a flexiáról. Inkább ápoltjaira vigyázott. Persze Letta már nem is számított betegnek; a medicinrobot röntgenfelvételei is bizonyították, hogy a törött lábszárcsont végei jól illeszkednek, és minden jel arra mutatott, hogy a lába nem rövidül meg. – Nem leszek sánta? – kérdezte Letta reménykedve egy vizsgálat után. – Ugyan! Olyan lesz, mint volt! – Oban elnézte a nőt. Letta karcsú termetén az egyetlen kezeslábas feszült, amelyben elmenekült a hajóról. A nadrágszárat felvágták, hogy a gipszre is ráhúzhassák. A férfi gyönyörködve szemlélte Letta izmos, mégis nőies testét. Arcán a mosoly most már egyre gyakrabban jelent meg. Letta mosolya pedig a házat is szinte új fénybe öltöztette. Ahogyan bicegve-kopogva járkált, sürgött a gépek között, Obannak olyan érzése támadt, hogy a Trendal, a kontinens, a domb, a ház most lett csak olyan, amilyennek mindig is lennie kellett volna. Eszébe sem jutott, hogy ő maga miért került a Trendalra. Ellenkezőleg, jólesett nem gondolni semmi másra, csak az itteni napokra, órákra. A száműzetés ténye elfoszlott, álommá lett; Oban az emlékeit is tudata mélyére gyűrte. Nem akarj gondolni másra, csak a mostani életére, amely váratlanul új színeket kapott. Sőt, csak így lett színes; annakelőtt értelme sem volt. A második hét végén Dabb állapota valamelyest javult. Igaz, ritkábban beszélt, de akkor sem értették, mit akar; lehet, hogy tőlük valójában nem is akart semmit Néha összefüggéstelen részleteket emlegetett gyermekkorából. Apjáról szólt, aki valamiért haragudott rá, és egy asszonyról – de nem az anyjáról. "Ha jó leszek, ugye nem lesztek dühösek?" Egyszer Lettát hitte idegennek – nem ismerte meg űrhajóstársát, akivel négy évet töltött a kozmoszban. De ha megkapta gyógyszereit, elaludt és estig már nem okozott több gondot. Egy ilyen órában Letta Oban elé állt. Akkor már tegeződtek, így
volt természetes. – Elvinnél… oda? – kérdezte. Oban látta kitágult pupilláját, a rejteni próbált feszültséget. A hamvas arcon átfutó és azonnal eltűnő apró, fájdalmas fintort. A vállra hulló sűrű haját. Letta… szép volt. Oban megértette. – Öltözz be. Maga is szkafandert öltött. Mielőtt a zsiliphez mentek volna, a férfi látta, hogy Letta végigsimít narancssárga űrruhája karján. Gondolatban egy percig másutt volt. "Azóta nem volt rajta a szkafander – villant Oban eszébe. – Most hát a katasztrófára emlékezik." A repülő zajtalanul szállt az óceán fölött. Sokáig nem beszéltek, Letta tágra nyílt szemmel figyelte a gomolygó, zöldes felhőket, a mögöttük fel-felbukkanó vöröslila napot. A túlparton színes szelek fogadták a gépet, forgatagba kerültek, némelyik erősebb roham a repülőt is meg-megdobta. Oban lassított, egy hegylánc szélárnyékába húzódott. Mellettük sivatagi vörösbarna szél találkozott a tajtékot hozó zöldes óceáni párákkal, összecsaptak a sziklapartok fölött. – Szép a Trendal – suttogta Letta. – Szép – bólintott Oban. – Ha meg több lesz a flexia és az oxigén, megerősödik a légkör ózonpajzsa, átalakulnak a növények is. Csökken majd a káros sugárzás, talán még a nap színét is másmilyennek látjuk majd. A levegőről nem is beszélve. No és kevesebb lesz a sivatag, megszűnik az erózió. Minden átalakul majd. – Akkor a szelek sem lesznek már ilyen színesek – vetette ellene a nő. – Igaz. De a végén majd emberek is letelepedhetnek itt. Úgy élhetnek majd, akár a Földön. Szkafanderek nélkül, szabadon lélegezve. – Száz, kétszáz év múlva?… Nem is fogják már tudni, hogy neked köszönhetik a flexiamezőket, vagyis az oxigént – mosolygott Letta. – Az elődömnek, nekem, és majd az utódaimnak. Oban kis híján kimondta: a száműzötteknek. Elhallgatott. Még nem, még nem. Ha egyszer, egyáltalán, valaha is beszélni fog erről. A gép elhúzott egy felszökellő sziklacsúcs fölött, és eléjük tárult az öböl. Az az öböl. Letta azonnal megpillantotta a hajóroncsot, attól kezdve le sem vette róla a tekintetét. Oban leereszkedett a homokos partra. Majdnem ugyanoda, ahol akkor földet ért a repülő. Persze a gép tartólábainak nyomát már eltüntette a szél. Lehet, hogy tíz év múlva a mentőhajó maradványait is elnyeli a futóhomok? Flexiát kellene telepíteni köréje, olyan lenne, mint egy emlékmű… De az most még ott állt, feketén, kiégve, fenyegető mementóként. Letta
ajka keskenyre zárult. A nő kilépett Oban gépéből, sántikálva, lassan közeledett. Maga sem tudta, miért, de elhatározta, bemegy a roncsba. Úgy szeretett volna látni néhány tárgyat az Euráról, bármit, ami most igazolná, hogy valóban négy évig élt a hajón, hogy ő Letta Prato navigátor, nem pedig egy hajótörött, aki a rajta lévő ruhán kívül egyebet nem tudott átmenteni előző életéből… A tárva-nyitva ásító zsilipajtóhoz bicegett. Lehúzta a fejét, belépett. Csak az égett fémfalakat, a semmivé porladt műanyag borítás fekete hamuját látta. Sötét volt. Amikor szeme megszokta a sötétséget, vele szemben valamilyen sötét test mozdult… – Oban! – sikoltotta a mikrofonba. A férfi sisakrádiójában a kiáltás maga volt a rémület. Oban feltépte a repülő imént becsukott ajtaját, kikapta a lézerfegyvert, és rohant a homokon… Letta menekült volna… Merev lábát hátralökte, húzta volna utána a másikat is, hogy kijusson a keskeny nyíláson – akkor vette észre azt a fekete, kígyószerű valamit, ami a lábára tekeredett és húzta, húzta befelé… – Obaaan…! – sikoltotta ismét. Jeges félelem szorította össze a szívét. Két kezével a zsilipnyílás keskeny kiálló peremét szorította elhaló ujjakkal. Ismeretlen erő húzta befelé. És már nem csak egyetlen fekete kígyószerű csáp feszült a testén. A második a karjára csapott, húzta… Oban lihegve termett a nyílásnál. Semmit sem látott. Bekapcsolta a sisaklámpáját, a pisztolyt pedig előrelökte Letta teste és a hajófal között. Már akkor lőtt, amikor még valójában nem is látta az ellenfelet. A vékony, koherens fénysugár pusztító energiával csapott le sisteregve…Egy állatra. Fekete volt, majdnem ember nagyságú. Két hátsó lábán állt a szűk zsilipben. Lehet, hogy ezt választotta lakóhelyül?… Hosszú mellső csápjaival kapta el a betolakodó embert. Talán meglepve érezte magát, sarokba szorították. Amikor a sugarak feltépték a testét, fájdalmasan üvöltött – de Letta és Oban ezt nem hallották. A nő a rettegés, Oban a nő féltése miatt. A férfi addig eresztette a sugarakat, míg az állat összerogyott. Lihegve engedte le fegyverét, és tekintetét nem vette le az állatról; még hörgött néhányat, majd mozdulatlanná vált. Sötét vér csorgott a padlóra. Letta lefejtette karjáról a merevedő csápokat, és kirohant a szabadba. Oban lassan csatolta űrruhája övére a lézerfegyvert, gondosan megszemlélte az elpusztult állatot, aztán követte Lettát. A homokos parton álltak, szemben a tengerrel. Szél tajtékozta a hullámok csúcsát, kékes víznyelvek kúsztak lábukhoz. Távolabb, a homokpadon fehér madarak járkáltak, esetlenül nyitogatták a partra vetett kagylókat. Oban hallotta a fülhallgatóban: Letta még mindig kapkodva lélegzik. Az ijedtség
megviselte… A legszívesebben magához ölelte volna a nőt. De csak állt, mozdulatlanul. Letta végül lenyelte a könnyeit. – Megijedtem. Ne haragudj, Oban. Félek és undorodom az ilyen… szörnyektől. A férfi komolyan bólintott. – Én is félek tőlük. Ez az egyetlen, ami aggaszt itt. Nincs is más ellenfelem, csak ők. Az állatok. Vadak és kegyetlenek, vagyis hát… Olyanok, mint a természet. Ha egyszer valami az utamba állhat a Trendalon, az csak az itteni természet, az állatok lehetnek. Nézték a tájat, megint nem szóltak. Nem akartak beszélni. Árnyék vetült rájuk – felhő tolakodott a nap elé. A madarak rikácsoltak. A szürke félhomály megváltoztatta a homok és a víz színét, a világ kissé szomorú lett. – Gyere – szólt a férfi, és felmentek a sírhoz. Letta lehajtott fejjel állt a kis domb előtt. Oban hallgatott. Már éppen elment volna távolabb, hogy magára hagyja, Lettát, de akkor a nő halkan megkérdezte: – Ugye, nem szenvedett? – Melyik? – Hörby. – Mindkettő halott volt már, amikor ideértem. – A férfi nagyot nyelt. Csak most jutott el a tudatáig, hogy, Lettát csupán az egyik társa szenvedése érdekelte. És a hangja is olyan volt, mint eddig még soha. Emlékezett?… Oban bátorságot gyűjtött és rákérdezett: – Hörbyvel éltél? – Igen. – A válasz gyors volt, Letta talán szabadulni akart egy tehertől. Oban nem kérdezett többet. A madárcsapat felröppent. Nagy kört írt le az öböl fölött, aztán visszakanyarodott, a homokpad másik végén szállt le. A hullámok csendesen nyaldosták a partot. Letta szemét elfutották a könnyek, de megrázta a fejét. Igyekezett kemény lenni. Hörby kapitány, az Eura, a Föld… minden olyan távolinak tetszett. Álom lett a múlt, vissza nem térő, tán sosem volt események halványuló láncolata. A valóság a Trendal lett. Letta elkérte a lézerpisztolyt, a sírhantra tett kőre irányította a csökkentett erősségű sugarat, és belevéste: HÖRBY – ARAN "EURA" – 2426 A betűk nem álltak egyenesen, Letta remegő kézzel vezette a sugarat. Az évszám jegyei is elhajoltak egymástól. De így volt szép, fájdalmasan szép.
– Most menjünk vissza a házhoz, Oban. Kérlek. – Gyere, Letta. Dabb hamarosan talpra állt, de Letta szerint nagyon megváltozott. Az expedíció során a fedélzeti mérnök általában higgadt, megfontolt, lassú mozgású ember volt, a szakmáját természetesen remekül értette – ellenkező esetben nem került volna egy Naprendszeren kívüli kutatóexpedicióba. Most viszont a viselkedése kissé zavarossá vált. Általában naphosszat csak ült a házban, nézett maga elé. Vagy egy képernyőre videofilmet vetített, gyakran ugyanazt a darabot háromszor-négyszer is megnézte. Nyugtalanítóan fel-felnevetett; ebbe a nevetésbe valami ősi, félelmetes hang is vegyük. Oban folytatta a fiexiaültetvények terjesztését. Egyszer rábeszélte Dabbot, kísérje el. A mérnök furcsálkodva vette kezébe az űrruhát. A sajátja volt, mégis úgy tűnt, nem ismeri fel. Igaz, az expedíció négy éve alatt csak ritkán viselte. Oban látta, hogy Dabb ujjai egy pillanatig tétováztak a sisak zárszerkezete körül. De aztán ismerősen simultak a légelzáró csatra. "Bele fog jönni ismét. A legjobb terápia, ha végre csinálhat valamit. A házban üldögélni bizony nem szórakozás, így sohasem gyógyul meg" – vélte Oban. A Négyes földrészre repültek. Obannak itt volt a legtöbb baja; a kietlen, köves talajjal még a szinte mindent tűrő növény is nehezek, birkózott meg. A szél kiszárította a földrész északi lejtőit, az esőfelhők mindig máshol dobták le terhüket. A flexia sokat elviselt, de itt több négyzetkilométeren kipusztult, elkorcsosult. Oban talajmintákat vett, hogy otthon a számítógép segítségével kielemezze és valami megoldást találjon. Dabb közben csak téblábolt. Hol a zöldes égboltot nézte kimeredt szemmel, hol érthetetlen szavakat mormolt. A járásában is volt valami furcsa, de ezt biztosan nem sérülése okozta. Négy-ötlépésenként kifelé dobta bal lábafejét, egy másodpercre a testét is utánafordította, mintha irányt akarna változtatni, aztán mégis eredeti útvonalán menti tovább. Oban a sisakrádióban hallotta mormolását. Mielőtt visszaindultak volna – a nap akkor már délutánba hajlott – a mérnök hirtelen, akárha álomból ébredt volna, megkérdezte: – Ez melyik bolygó? – Nem tudod, hol vagyunk? – Nem. – Ez a Trendal. – És Oban elsorolta a bolygó és az egész naprendszer adatait. Ezeket évek óta ismerte már, még a Földről idefelé utazva, az űrhajóban tanulta meg őket. De soha nem gondolta, hogy egyszer ő fogja ezeket valakinek sorolni. Dabb nem válaszolt, végighallgatta az információkat, aztán a két férfi
szótlanul beült a gépbe. Amikor a házhoz közeledtek, Obanban melegség ömlött el. Ha minden valóban úgy volna, ahogy most egy másodpercre elképzelte… Ha az a kupola csakugyan az ő otthonát rejtené, az igazi házát. Hisz neki sohasem volt valódi otthona, sohasem volt… A következő napokban elromlott az idő, szürke eső verte a házat. A kupolákba épített ezernyi napelem a csökkent fény miatt kevesebb energiát adott. Oban sem repülhetett sehová; a trendali viharos esőzések gyakran jártak együtt villámlással, márpedig a repülőt műszaki hibán kívül csak egy villámcsapás tehette tönkre. A központban annak idején figyelmeztették Obant, hogy a Trendal felhői általában igen erős elektromos töltést, kisüléseik nagy energiát hordoznak. Most hát csak ült otthon, nézte az ablakon át, hogyan folyik le a víz a dombtetőről, a maga vájta kis csatornákba. És örült, hogy messzi környéken most vízhez jutnak a fiexiaültetvények. Még jobban örült Lettának. Az esős napokon a nő otthonos meleget sugárzott, megszépült tőle a ház. Oban kezdetben csak azt érezte: öröm, vibrál benne reggel, délután, este, még éjszaka is. Függőágyából is hallotta az asszony lélegzését, a ház – Oban tudatával együtt – megtelt Letta hangjával, nevetésével. Lassan a férfi fülének kedves nesz lett a begipszelt láb kopogása, a reggeli, napot kezdő üdvözlés, az, hogy van kihez szólnia. Az Eura katasztrófája óta itt, a Trendalon igazi lett az élet. Oban először csak a kényelmet vette észre; bár nem sok munka volt a ház körül, és java részét robotok végezték, Letta igyekezett magát hasznossá tenni. Oban rájött, hogy most több ideje maradt a víztisztítási kísérletekre, a talajminták vizsgálatára, térképek készítésére. Mert még Lettáék balesete előtt elhatározta, hogy egy nagyon részletes térképen ábrázolja a bolygó egész felszínét. Rávezet majd minden patakot, minden hegyláncot is, nem csupán a flexiaültetvényeket. Ehhez elég sokat kellett repdesnie a kontinensek fölött – úgy igazán ez évekre szóló munka volt. Az esős napokban néha elektronikus társasjátékokkal szórakoztak. Letta alsó ajkát beharapva igyekezett több találatot elérni a teniszben, csavargatta az irányítógombokat, Obannal néha csuda jókat nevettek… Csak Dabb vette el a kedvüket, a mérnök sohasem csatlakozott játékaikhoz, még a közös asztalhoz sem ült le velük, magányosan étkezett. Ők ketten gyakran nevettek, hangosan, jókedvűen – aztán Dabbra pillantottak, és mérsékelték kedvüket. A mérnök beteg árnyék volt a házban. Letta sokat nevetett, de Oban tudta: ez a nevetés olyan, mint a tó vizét borzoló szél. Csak a felszínt mozgatja meg, azt sem túlságosan. És már azt is tudta: Letta tulajdonképpen szomorú. Most még szomorú. Oban az asszonyt egyszer véletlenül rajtakapta – sírt. Nem kellett kérdeznie, mi történt. Dabb komor léte minden órában emlékeztette őket a balesetre. Hörby elpusztult, Hörby nincs többé, Letta egyedül maradt.
Egyedül. Oban néha sokáig elnézte az asszonyt. Az arcát, testét, a mozdulatait, a tekintetét. Olykor Letta is magán érezte a férfi kutató-várakozó szemét, halvány mosollyal felelt, kezdetben nem tulajdonított neki jelentőséget. De múltak a napok, a hetek. És Oban nem tudta mikor kezdett ragaszkodni az asszonyhoz. Valahogy olyan természetesnek tűnt számára, hogy itt van, most már itt is marad. Itt marad? Meddig? Egy napon a rádióvevőre tévedt a tekintete, és majdnem elállt a lélegzete. Miért nem gondolt erre eddig Mikor is?… A központ jelentkezni fog. A gép megkérdezi, történt-e valamilyen rendkívüli esemény. De ha nem kérdezi, neki akkor is jelentenie kell. Sőt, már hajótöröttek landolását követő napon jelentenie kellett volna minden eseményt, pontosan, kimerítően. Hiszen a szerencsétlenül járt űrhajók személyzetét meg kell menteni. A központban azt nem tartják mentésnek, hogy az Eura négy űrhajósából kettő élve jutott a Trendalra, és ma is ott van. Az ő logikájuk szerint a hajótörötteket a Földre kell szállítani. Vagy legalábbis a Belső Övezetbe. Ezt ugyan semmiféle szabály nem írja elő, de így csinálják már, századok óta. És persze azonnal intézkednek, hogy felkutassák az Eura roncsát, hiszen ott maradtak az expedíció eddigi útjának eredményei… Jeges rémület ült Oban lelkén. Pár éve érzett hasonlót. Akkor, a tárgyalás előtt. Tizennyolcszoros gyilkossággal vádolják meg, vagy gondatlanságból előidézett többszörös emberöléssel? Akkor még nem hatolt el a tudatáig. Máig emlékezik a hűvös, palotaszerű teremre, ahol őrzőivel együtt jó ideig várt a bíróságra. Még szerencse, hogy a kíváncsiskodók csak a hátát látták. Egyszer sem fordult a közönség felé. Úgy hallgatta végig az ítéletet is. Ugyanez a jeges rettegés szállta meg, teperte le, tette akarattalanná – az első órákban. Most Letta beszélt valamiről, de a férfi nem hallotta. Úgy ült, hogy egyszerre látta az asszonyt és a rádiót. Hol az egyikre, hol a másikra nézett. Melyik győz? Nem akart lemondani Lettáról. Most egyáltalán nem érezte, hogy újabb bűnt követ el. A törvény azt követeli, hogy jelentse, mi történt a hajótöröttekkel. Ha jelenti a központnak, Dabbot és Lettát elviszik innen. Dabb távozása megkönnyítené a dolgokat, de Letta… Jó lenne, ha maradna. A központ és a külvilág könyörtelen beavatkozása csak elrontana mindent. Tudta persze Oban, hogy az esetet nem lehet majd titokban tartani a végtelenségig. Egyszer úgyis kiderül a dolog, és eljönnek a hajótöröttekért. De a férfi most időt akart nyerni. Ha Letta elmenne, ha a ház ismét elcsendesedne… Megrázkódott. Az a két év egyedüllét jó lecke volt. Megértette már a száműzetés lényegét: a magányos bűnös megtisztul, lecsapódnak indulatai, gondolatai, ösztönei. Ez történt vele is, és minden így
maradt volna, ha nem repül erre az Eura. Letta mindent megváltoztatott. A magány nem magány többé, az egyedüllét elrepült, a ház meleg most és otthonos, a Trendal pedig szinte a világmindenség legszebb darabjának látszik. De elég egyetlen rádióüzenet, és minden összeomlik. Dabb viselkedése is nyugtalanította Obant. A mérnök néha meredten bámult valamely tárgyra. Előfordult, hogy a rádióadóra is… Oban titokban mindenesetre utasította a központi vezérlést, hogy az adót csak egy különleges számsor előzetes betáplálása után tegye hozzáférhetővé. Ezt a "kódot" csak ő ismerte, így hát nem kellett attól tartania, a zavaros fejű mérnök az ő tudtán kívül kapcsolatba lép a központtal. Oban sokat töprengett esélyein. Az Eura aligha adott SOS jelzést. A mentőhajó rádiója pedig eléggé kis teljesítményű, ráadásul a szerencsétlenség idején a kisbolygó- és meteorövezetben elektromágneses vihar is dühöngött. Hiszen ő, aki jóval közelebb volt a központnál; is alig tudta venni a segélykérő adást. Ennyi éppen elég ahhoz – reménykedett Oban –, hogy a jelek még töredékesen se jussanak el a legközelebbi emberi településre Az Eurát valamikor majd keresni fogják? Valamikor kereshetik. Egy bizonyos idő elteltével az űrhajó roncsa elsodródik a Trendal közeléből, és senkinek sem jut majd eszébe itt keresni a hajótörötteket. Csak most ne keressék, csak itt ne keressék őket! Ellenőrizte, rendben van-e minden a rádióadóval, és megnézte, mikor lesz a következő kapcsolatteremtés. Úgy intézte, hogy aznap már korán reggel elrepüljön a kontinens túlsó végébe, egyedül. Előzőleg utasította a vezérlést: a központ automatikus hívását továbbítsa a repülő rádiókészülékéhez. Így is történt. Oban a Kettes földrész délkeleti csúcsán, távol a Trendal Egyenlítőjétől vetette a levegőből a flexiamagvakat, amikor helyi idő szerint kora délután megszólalt a hangszórókban a már ismert gépi hang: – Központ hívja Trendalt. Központ hívja Trendalt. Oban a fémes hang hallatán megnyugodott. Eddig hát rendben van a dolog – Letta és Dabb a házban nem is sejtik, hogy ő most a külvilággal tárgyal. Helyesebben – egy központi számítógéppel. – Itt a Trendal. Oban Dorg beszél. – Minden rendben van, Oban Dorg? – Igen, minden rendben. Vigyázott, ne remegjen a hangja. A beszélgetést természetesen hangkristályra veszik, és sejtette, hogy ezeket időnként pszichológusok is lehallgatják. Nagyon figyelmesen hallgatják. Előfordul – hallotta Oban régebben, még a Földről idefelé utazva –, hogy a magányos száműzött megőrül, felrobbantja házát, gépeit, megsemmisíti önmagát. "Amazok" tehát
nem ok nélkül aggódnak. No persze, nem a száműzöttet féltik, őt már leírták minden listáról, tulajdonképpen nem is létezik. Számukra a ház, a drága berendezések, a kozmikus figyelőeszközök, a többi, oly nehezen idetelepített tárgy az értékes. Csak azok. – Kapcsolat vége. Oban Dorg. – Vége, köszönöm. Ezt a "köszönömöt" olyan automatikusan tette hozzá, mint régen, amikor a rádió emberekkel kötötte össze. Igazi emberekkel, akik nem is voltak tőle túl messze. A víztározótól talán ötven vagy száz kilométerre laktak… A víztározó. Ma is eszébe jutott nemegyszer, főleg Letta érkezését megelőzően. A párás időben végtelennek tűnő víztükör, a felhők tükröződése, a hatalmas betonfal, amelyről lenézve az emberi tudás határtalansága jutott eszébe mindig – messze Volt most tőle, mégis közel. Anélkül soha nem jutott volna ide. Milyen különösek a sors útjai. Amikor elvállalta azt a munkát, elvállalta a trendali száműzetést is, vakon ugrott a jövőbe. Másnap megrázó dolog történt. Oban délelőtt délre repült Lettával. Flexiát vetettek, és jól érezték magukat. Most mintha az asszony is felengedett volna, sokat nevetett. Lábáról levették már a gipszet, a medicinrobot röntgenfelvétele és vizsgálata szerint a törés szépen gyógyult. Oban mindenesetre nem engedte még sokat járkálni. A sisaklemezen át, látta az asszonymosolyát, ettől ő is nagyon jól érezte magát. Letta elnézte a színes szeleket, a föléjük feszülő zöldes égboltot. Látta a cserjék vörös árnyékát, együtt nézték, hogyan válik lilára a trendali nap, miközben a hegyek mögé bukik. Jó hangulatban tértek vissza a házhoz. Leszálltak a közeli dombra. Oban szokása szerint egy pillanatig a beton négyzet fölött lebegtette a gépet, szerette mindig pontosan középre állítani, bár ennek nem volt semmi értelme. Egyszer csak Letta megragadta a karját. – Nézd!… A ház zsilipajtaján egy alak lépett ki. Szkafandert viselt, de… sisak nélkül. – Dabb! – sikoltotta Letta. – Miért nem tette fel a sisakot? – morogta Oban, először csak zsörtölődve, értetlenül. A veszély csak egy másodperccel később ért tudatáig. – Ez öngyilkosság! Letta megint sikoltott. Oban letette a gépet, és egyetlen mozdulattal feltépte az ajtót. Kiugrott a talajra, és az asszonyra már ügyet sem vetve rohant le a völgybe. Amikor felfelé kapaszkodott a ház dombjára, látta, hogy Dabb a torkához kap, térdre esik. A mérnök a másik kezével a melle körül tapogatott – az űrruhája külső –
burkolatát markolászva, tétova ujjai talán a szívét keresték. Azt a szívet, amelyik mindjárt meg fog állni… Aztán teste eldőlt a földön. Oban erejét megfeszítve rohant felfelé. Hiszen ilyenkor a másodpercek is számítanak. Már fekete karikák táncoltak a szeme előtt, amikor lihegve Dabb mellé rogyott. Előkapta oxigénpalackja tartalékcsövét, a mérnök szájába erőltette. Dabb elkékült arccal fuldoklott. Egyik kezével megragadta Oban vállát, de szorítása enyhült, a szemén látszott, hogy nem tudja, mi történt vele. Akkor ért oda Letta. – Hozd ki a sisakját! – parancsolta Oban. Most semmi másra nem gondolt, csak arra, hogyan mentse meg a férfit. Letta elsietett a ház felé. Dabb még nem tért magához, de keze szorítása erősödött, ezt Oban az űrruhán keresztül is érezte. Letta végre visszatért, felültették a mérnököt, és az űrruha nyakrészére csatolták a sisakot. Eltelt vagy fél óra, míg a férfi annyira, erőre kapott, hogy lábra tudott állni. Akkor betámogatták a házba. Hosszú volt a húszméteres út…. Odabenn végre megkönnyebbülten fellélegeztek. Dabb ezt szó szerint tette; kapkodva szívta be a ház levegőjét. Már magához tért, de csak sokára szólalt meg: – Nem kell… nem kell – mormogta. – Mi nem kell, Dabb? – Élni… élni nem kell! – Rájuk nézett, de nagyon idegenül. – Nincs igazad. Élni kell – mondta Oban keményen. Magán érezte Letta hálás pillantását. Pedig nem azért szólt így. A saját véleményét mondta, és nem vigasztalásnak szánta. A mérnök rettenetesen megviselt arcát látva, most valóban sajnálta Dabbot. Szegény, átvészelte ugyan a katasztrófát, de az élete alaposan megváltozott. – Soha többé nem mehet majd ki az űrbe – mondta este Letta. A ház egyik ablakánál álltak. Dabb gyógyszereket kapott és elaludt. – Vége az űrhajóspályának. – A Földön is lehet dolgozni. Akadnak nagyon szép, nyugodt munkák – felelte Oban, és a víztározó jutott eszébe. – De azért az nem ugyanaz – Letta félig Oban felé fordult. Nézték egymást. Obanban felébredt egy dallam, nagyon mélyről jött. Legszívesebben megkérdezte volna Lettát: és te szeretnél az űrben élni? Örökké ott élni? – de nem kérdezett semmit. Hallgatott. Letta is a férfit nézte. Talán ugyanolyan gondolatok jártak a fejében, de ő sem szólt. A Trendal napja már nem sütött be a házba, szürkészöld félhomály lebegett a két domb között. A szobát ennek hangulata lengte be, a két ember csak nézte egymást. Nem mozdultak.
3. Dabb megállt a raktár ajtajában. – Jönnek! – jelentette ki közönyösen. Ujjával felfelé mutatott. – Kik jönnek? – kérdezte Letta. Ma csak ő maradt itthon a mérnökkel. Oban nyugatra repült. Az Egyes földrész északi felén; a mélyen benyúló tengeröblök vidékén hetek óta hatalmas madárfelhők keringtek; a dolog eléggé különös volt, szöget ütött Oban fejében. Kora délelőtt elrepült, hogy kilesse a madarak nyugtalanságának okát. Lehet, hogy valamilyen természeti katasztrófa történt valahol a Trendalon? Késő délután volt már; a napot egyáltalán nem látták, sőt a halvány képű holdat is eltakarták időnként a felhők. Vad szelek vihart kavartak. – A rakéták jönnek – magyarázta Dabb. Most a padlót nézte, olyan érdeklődéssel, mintha valóban látna ott valamit. Vontatottan folytatta. – Piros fejük van és fekete testük. Zöld csíkok az űrben… zöld tűz. – Feküdj le, Dabb – Letta már fáradt volt. Egész napját azzal töltötte, hogy emlékezetből hangkristályra mondta az Eura kutatóhajó útjának történetét. A felfedezések tudományos részeredményeire már nem emlékezett, annak idején miért is jegyezte volna meg őket. Most mégis úgy érezte, meg kell örökítenie valamit, hiszen nem biztos, hogy valaha fellelik az űrben az Eura roncsait. No és… az egykori legénységből már ő az egyetlen, aki elmondhatja, mi is történt négyéves útjuk során. – De a rakéták… jönnek… eltalálnak – Dabb legyintett, reménytelenül. – Menj, feküdj le. Dabb még állt egy percig, mozdulatlanul. Mostanában ez is a szokása lett. Szoborszerű volt ez a mozdulatlan testtartás, ijesztő, szokatlan. Aztán lassan bement. Az utóbbi hetekben a raktárba akasztott függőágyon aludt. Letta és Oban így is hallotta néha, hogy rémálmában fel-felkiált és dobálja-himbálja magát. Nemegyszer a padlóra esett. Megszólalt a rádió, a sípoló hang hívást jelzett. Letta a géphez szaladt, felkapta a mikrofont: – Igen? – Én vagyok – Oban hangja a légköri zajokon, recsegéseken szűrődött át. – Minden rendben? – Igen. Semmi baj – felelte az asszony. Mind ketten Dabbra gondoltak. – Mikor érsz haza? – Egyáltalán nem érek haza. El sem indultam. Iszonyú vihar dühöng
errefelé. Megpróbáltam felszállni, de a repülőt majdnem egy dombhoz vágta a szél. Nem akarok kockáztatni. Még csak az hiányzik, hogy két beteget ápolj – tréfált, de Letta kiérezte a hangjából, hogy a helyzet komoly. – Ott töltöd az éjszakát? – Igen. Kábelekkel a fákhoz erősítem a gépet, nehogy felkapja a szél. Remélem, holnapra elcsitul, legalább annyira, hogy elindulhatok… – szavait pattogás nyelte el. Villámok csapkodtak. Még váltottak pár töredékes szót, aztán a kapcsolat végleg megszakadt. Letta lefeküdt. Éjjel arra ébredt, hogy éles fény bántja a szemét. Fénykör vándorolt a szobában, az arcán állapodott meg. A nő hunyorogva ült fel, kezét arca elé emelte. – Ki az? Csak akkor ébredt fel igazán; az első pillanatban még azt hitte, hogy álmodik. De rögtön megértette a helyzetet. Ki lehetne? A Trendalon van, nem a Földön, nem is az Eurán. Rajta kívül itt csak ketten vannak. Talán Oban jött meg mégis? De nem Oban volt. A sötétből Dabb furcsa, nyerítő nevetése hallatszott. A mérnök vakító zseblámpa mögé rejtőzve járkált fel-alá a szobában. – Én vagyok, Dabb. Eljöttem hozzád, annyi év után… Marina! – Nem… nem vagyok Marina – suttogta Letta kiszáradt szájjal. Félt. Ha Dabbot elfogja valamilyen őrület… Mit tehet ellene, egyedül? Miért nincs itt Oban? – Dehogynem, Marina. Itt vagyok, eljöttem hozzád, annyi év után – ismételte a férfi, kissé gépiesen. – Vártál, hát itt vagyok. A lámpa fényköre még mindig Lettára irányult. – Sok év telt el közben, de hát tudod, Marina, messze jártam. Nem is tudom, milyen messze. – Nem vagyok Marina! – kiáltotta Letta, és kiugrott az ágyból. Szemét eltakarva próbált teret nyerni. A fény a falon és a padlón táncolt, de mindig visszatért a nőre. A falra hatalmas árnyékot vetített. Dabb megint nevetett. – Ne szaladj el, ha már végre itt vagyok!… – A férfi próbálta elkapni a nő karját. Letta kitépte magát. Dabb megtántorodott… A lámpa a padlóra esett. Dabb botladozva járt ide-oda, vak módjára kinyújtott karokkal kereste Letta-Marinát. – Ne hagyj itt, Marina… mint akkor… Most megint? – Gyerekké lett. Gyermek, aki fél a sötétben. Letta végre megtalálta a falon a szenzoros kapcsolót. A mennyezeten fénycsík gyúlt. A szoba látványa megnyugtatta az asszonyt. Nem szabad, hogy baj történjék. A házért most ő felel. Dabb félig nyitott szemmel, határozatlanul állt a szoba közepén. Lassan
letérdelt, kezébe vette a lámpát, de látszott, hogy nem is tudja, mit csinál. Nem volt tisztában az előző percek eseményeivel. Most megint mintha egy egészen másik világban lett volna. És csakugyan ott volt. Az arcán tanácstalan kifejezés ült. – Félek… Nem tudom, mi lesz velem. A mondat most olyan természetes volt, hogy Letta meghatódott. – Dabb? – Igen, Letta. Talán a fény, a ház látványa mégis elhatolt agyába, visszazökkentette a jelen valóságába. Amíg sötét volt, ébren is folytatódott álma. "Ki lehet az a Marina? – töprengett Letta. – Egy réges-régi szerelem? Még fájó seb, vagy már csak szinte tudat alá süllyedt emlék?" Hirtelen megsajnálta Dabbot. Hiszen nem tehet róla, hogy ez történt vele. A katasztrófa… És Hörby. Ha Hörbyvel ülne most itt, így… Letta mélyet lélegzett. – Ülj le, Dabb. A mérnök azonnal engedelmeskedett. Tehetetlen gyermek lett, nem különböztette meg a valóságot az árnyékok érthetetlen, nem is létező világától. Kifelé úszott már az álomtengerből, de még nem ért partot. Letta eltette a lámpát, Dabb mellé ült. A férfi arcán kimondhatatlan fájdalom ült. Az asszony már értette. Dabbnak vannak néha világos pillanatai, az agyát ért elváltozás ilyenkor hatástalan, a férfi tisztán látja a történteket. Elsősorban… a saját sorsát. Lehet, hogy a pillanatok elől menekül régi emlékeibe, egy zavaros és tehetetlen álomvilágba? Az emlékek lefoszlottak róla, és értette most is, mi történt. Hirtelen sírva fakadt. Arca eltorzult, könnyek törték elő a szeméből, lecsorogtak az orra mellett. Letta döbbenten nézte – még sohasem látott férfit sírni, és fájt a szíve. Szörnyű érzés lehet, ha egy fiatal, életerős ember megérti: elindult lefelé egy lejtőn, csapdába került, és nincs menekvés. Az orvosok – bármennyit is tudnak már az agyról – a visszafordíthatatlan változásokon nem segíthetnek. A Dabb agyát ért ütés hatását már soha nem ellensúlyozhatják? Nincs gyógyulás számára? – Nyugodj meg, Dabb. – Nem tudta folytatni. Mit is mondhatott volna? A mérnök leborult Letta térdére, és ott rázta a zokogás. Kétségbeesése ősi volt, félelmetes és rettegő. – Dabb… – Letta torka elszorult. Nem tudott szólni így ültek majdnem hajnalig a fényben úszó házban. A madarak nyugtalanságát ugyanaz okozta, ami a vihart: a hold. A Trendal holdja kisebb volt, mint a Föld örök kísérője; ez a nevesincs égitest a
bolygóhoz igen közel, ám szabálytalan pályán keringett és tömege vonzása miatt időnként változásokat okozott a Trendalon. Ezenkívül a bolygó geológiai szerkezete még fiatal volt, a tektonikus lemezek – gyanította Oban – még nem állapodtak meg, talán millió évek választották el őket az "összeforrástól". Széleik meg-megmozdultak, rengések rázták meg a kontinenseket. Ilyen szempontból a Kettes földrész – ahol a ház állott – nyugodt vidéknek számított, szerencsére. Nem így a déli félgömb. Itt a férfi flexiavetés közben nemegyszer akadt a rengések nyomaira; több kilométeres repedések szabdalták a sziklás talajt, földcsuszamlások zárták el a völgyeket, kisebb dombok nyíltak ketté, akárha gigantikus lézervágó metszette volna szét őket. A zöldes égnek tárták milliárd éves ősi rétegeiket, hatalmas sebként nyíltak szét. A változások hatottak az élővilágra is. Oban többéves megfigyeléssel észrevette, hogy a hold közelsége idején az állatok sokkal agresszívebbek a szokásosnál; mintha a fölöttük függő hold látványa idegesítené őket. Persze a férfi jól tudta, nem a látvány hat rájuk. Ilyenkor gyakran előfordult, hogy a máskor félénken elhúzódó "farkasok" is megrohanták a landoló gépet. Oban ha okvetlenül szükséges volt – kiugró hegycsúcsokon szállt le, vagy nyílt, kopár területek között, ahol idejében észrevehette a rohamozó vadakat. Olyan csápos, két lábon is közlekedő lénnyel, amely a mentőhajó roncsában Lettára támadt egyszer, azóta nem találkozott. Kevés lehetett belőlük a bolygón. Még kevés? Az időjárás is elromlott. A közel járó hold alighanem zavarokat idézett elő a Trendal mágneses burkában; alig lehetett rádiózni, az éter szinte felforrt. A hold csaknem az Egyenlítő fölött járt, így néhány hetenként a ház körül is megváltozott az időjárás. Ezen a vidéken nem kellett talajrengéstől tartani, de az állatok is vadabbak voltak ilyenkor. A férfi Letta lelkére kötötte: ha ő nincs otthon, egyetlen lépést se tegyen lézerpisztoly nélkül, ha valamilyen okból elhagyná a házat. Oban megborzongott még a gondolatára is annak, hogy Lettát baj érheti. Kezdetben csak halványan érezte, később fokozatosan tudatosult benne, hogy most már másképpen látja a Trendalt. Mintha még a hegyek színe, a szelek illata is megváltozott volna, minden otthonosabb lett, nem érezte magát magányosnak. A bolygó felszíne, a régebben kietlennek látott tájak megszépültek a szeme előtt. Egy napon, gyönyörű verőfényes időben kirándulni mentek. – Most az egyszer nem dolgozol! – Közölte Letta ellentmondást nem tűrően Obannal. – Nem fogsz flexiamagvakat vetni, egyszerűen semmit sem
csinálsz. El tudod ezt képzelni, te örökmozgó? S-E-M-M-I-t! Szabadságot veszel ki! Szabadságot?… A szó a Földet jelentette neki. Egész felnőtt életében mindig ott utazott szabadságra. Az utazási irodák hiába hirdették öles neonbetűkkel mindenfelé és képernyőkön, csillogó filmekkel, a Marsot. Az utóbbi évtizedekben a Mars lett a felkapott üdülőhely, az Olympia-hegy tövében, külön erre a célra épült, talajba süllyesztett város, hatalmas mesterséges kertekkel, sétaterekkel. Még gyógyfürdőket is berendeztek ott. De a többség számára az igazi pihenést a Föld jelentette. A magas hegyek között a kényelmes egykori szanatóriumok mindig tömve voltak. – És elvisszük Dabbot is. – Ezt Letta már halkabban mondta. Félve. Oban reakciójától tartott. Tudta, a férfiban a szánalom és a harag vetélkedik olykor. Dabb néha nagyon elviselhetetlen tudott lenni. – Jól van. Menjünk hárman – nevetett Oban. Most nagyon engedékeny hangulatban volt. Letta kérésének nem tudott ellenállni. – Hisz nem kell folyton csak dolgozni – "dohogott" Letta, és arcán kedves gödröcskék mélyültek. Oban arra gondolt, hogy jó lenne megsimogatni az arcát. Mikor simított meg utoljára női arcot? Hány éve már? Átrepültek a Hármas kontinensre. A házhoz ez volt a legközelebb; keleti partját nyolcszáz kilométeres nyílt tenger választotta el a Kettes földrész legnyugatibb csúcsától. Oban nem kis büszkeséggel irányította a gépet kétéves munkája eredménye: az ültetvények fölé. A kékes árnyalatú helyi növényzet között "földiesen" zöldelltek a flexianégyzetek. Oban lelkesen mesélt róluk; de közben észrevette, hogy csak Letta hallgatja. Dabb esze másutt járt, a mérnök az alant elsuhanó tájat nézte. Az arca mozdulatlan volt. Nem szólt magától, és a kérdésekre sem válaszolt. Így Oban mindinkább csak Lettához beszélt, ami cseppet sem volt ellenére. Egy fennsíkon szálltak le. A hegyoldalon patak zuhant alá, a sziklapadokon dübörögve törött fehér habosra: Fák álltak a kiszélesedő víz partján. Madarak tollászkodtak a parton, csőrüket olykor a sekély vízbe merítették. – Olyan minden, akár a Földön. – Letta hangjából vágyódás érződött ki. – Igen. De más összetételű levegő élteti az állatokat és a növényeket. – Oban maga is érezte, mennyire körülményesen-tudományosan fejezte ki magát. Letta ránézett. – A flexia földi légkört teremt. Akkor tehát egy idő után elpusztulnak az itteni fák, a madarak, az állatok. Talán még a halak is. – Az asszony a vízre mutatott. A kis tó szélén, a langyosra melegedett vízben furcsa, lapos halak úszkáltak hol lusta, hol meg gyors uszonycsapásokkal. – Tudom. Nekem is fáj. És azt sem tudom, van-e ehhez jogunk. Letta most úgy nézett rá, ahogy még sohasem. Komoly, elismerő
érdeklődéssel. – Nem hittem volna, hogy ilyen gondolataid is vannak, Oban. – Ha azt hitted, műveletlen vagyok… – Ugyan kérlek, ne sértődj meg. – …akkor igazad van. Nem vagyok tudós, sőt, nem tanultam semmiféle igazi szakmát. Ez ritkaság manapság, ugye? De mégsem panaszkodom, mert talán éppen ennek révén érdekes életem volt. – Volt? Még ugyanannyi év van előtted, mint amennyit a hátad mögött hagytál. – Ezt sohasem lehet tudni. – Meglepett, hogy ilyen erkölcsi témán gondolkozol. – Van-e jogunk teljesen átalakítani egy bolygót, igaz? Hát igen. Kemény dió! – A férfi a közeli hegyet nézte. Rozsdavörös cserjék, elszáradt levelek borították a kiálló szürke sziklák közeit. – Ha értelmes lények élnének a Trendalon, szóba sem jöhetett volna az ember majdani letelepedése. De mivel ilyenek itt nincsenek, valamiféle képzelt "törvény" alapján az emberek a magukénak nyilvánították a Trendalt. Merthogy talán ebben az egész galaxisban csak mi vagyunk az egyedüli értelmes lények… Átalakítjuk hát, hogy ötven, száz vagy kétszáz év múlva tömegesen ideköltözhessünk. – De ezek a madarak… az állatok… mind elpusztulnak? – Letta hangjában végtelen volt a szomorúság. – Talán a természet segíti majd őket, hogy alkalmazkodjanak. Ez csak vigasztalás volt, az asszony maga is érezte. – Nem lehetséges ilyen rövid idő alatt alkalmazkodni! – Honnan tudod? – A férfi körbeintett; a mozdulat az egész bolygóra vonatkozott. – Nézd, már évtizedek óta él itt flexia, az elődöm is sokat ültetett. Az oxigén belopózik a trendali légkörbe. Már benne is van, évről évre nagyobb százalékarányban. És az állatok mégis élnek Az olyanok is, mint amelyik a roncsban rád támadt. Letta megrázkódott, cseppet sem volt kellemes emlékeznie arra a percre. Megint körülnézett. – Furcsa, hogy minden olyan, mint a Földön, de mi itt mégis idegenek vagyunk. Nem ihatunk ebből a vízből, nem szívhatjuk be a levegőt… A szkafander nemcsak védelmez, el is választ. – Erre is gondoltam. Olyan, mintha egy üvegfalon át néznénk a világot – bólintott a férfi. – Szuper nagy akvárium. – Meddig maradsz itt? – kérdezte Letta váratlanul. Oban az első pillanatban nem értette. Nem akarta érteni. Itt maradni?… Persze. Mindig. De elszorult a torka. Ezt válaszolja? Ezzel kiadja magát. A múltját, ami a jövőjét is jelenti. A bűnét.
De hazudni sem akart. Lettának – sohasem. Az igazat kell mondania, dübörgött tudatában az erős parancs. – Örökké – felelte röviden. A szó könnyebben csúszott ki ajkán, mint hitte. Letta először nevetett. Azt hitte, hogy Oban tréfál. A férfi lassan feléje fordult. Ahogy az asszony meglátta a szemét, elhalt nevetése. Megfagyott az arca. – Örökké? – Igen. Már nem akarok visszatérni a Földre, nem hiányzik. "Akkor is ezt mondanád, ha megkegyelmeznének? Ha egy napon megszólalna a rádió és a központ örömhírt közölne veled?" Önnön kérdésére nem ismerte a választ, mégis fájt a dolog. – Hát… ha így véled… – Letta nem tudta, mit mondjon. Szerencsére Dabb megmozdult, és kiáltott. Egy sárgás madárra mutatott: az méltóságteljesen vitorlázva szállt le a vízre. Egy pillanattal később virágként ringatózott a kis tó közepén. A mérnök meredten nézte, és elindult. Térdig, combig a vízben gázolt. Oban nem mozdult, úgy nézte a jelenetet. Letta is tudta, semmi baja sem eshet, még ha el is merül. Hiszen a víz azonnal feldobja: az űrruha búvárruha is egyben. Mindketten arra gondoltak: nehogy Dabb a víz mélyebb pontjára érve levegye a sisakját. Ha újra öngyilkosságot forgat a fejében… De nem beszélgettek erről egymás között, a sisakrádióik azonos hullámhosszon voltak, Dabb is hallotta volna. Soha nem tudhatták, mire figyel, mire nem, mi hatol el tudatába, és mit hagy figyelmen kívül. Nem szóltak hát, közben egymás előtt is szégyellték hallgatásukat. Hisz másról sem beszéltek, pedig most úgy hiányzottak a jó szavak. Dabb közben derékig érő vízben megállt, áttetsző gömbsisakja jókora buboréknak látszott. A sárga madár rikácsolva felszárnyalt, elszakadt a víztől, repült. A mérnök vágyakozva nézett utána. Aztán megfordult és kimászott a partra. "Örökké" – a szó még sokáig dübörgött Lettában. Délután átmentek a völgy túlsó oldalára, egy erdőbe. Oban járt már az itteni erdőkben, így hát őrá nem hatott úgy a látvány, de Lettát megrázta, sőt még Dabb arcán is döbbenet tükröződött. A jókora növények csak messziről emlékeztettek a földi erdőkre. A fák a talajból nőttek ki, törzsük volt, ágaik, leveleik – mégis, tulajdonképpen minden más volt, minta Földön. A törzsek nem keltették szilárd tartóváz benyomását; hol vékonyak, rugalmasak voltak, hol meg lyukacsosak, az emberek átláthattak rajtuk, a nagyobb lyukakba akár a kezüket is bedughatták. Az ágak viszont néhol megduzzadtak, máshol aránytalanul ellaposodtak, ide-oda csavarodtak. A levelek vékony kocsányokon lógtak, szomorúan. A törzsek néhol egymáshoz értek, máshol függőlegesen törtek felfelé, mindjobban elvékonyodva. És feketék voltak, olykor ezüstszürke réteggel kérgükön, ami csak fokozta a szemlélő hidegérzetét. A levelek szélei csipkézettek voltak, de
csúcsaikon gyakran egy vagy több éles tüske meredt fel. Lehet, hogy mérgezőek voltak – erre Oban abból következtetett, hogy a nagyobb testű állatok elkerülték az erdők sűrűbb részeit, ott sohasem látott ilyeneket. Nekik sem volt kedvük bemenni. Megálltak a szélén, nézték. – Fekete fák, kék lombokkal, a vörös nap alatt. Olyan, mint egy különös földi festmény – így Letta. – Vagy egy ember lázálma – tette hozzá a férfi. Dabb közelről nézett egy ágat. Megérintette – nem történt semmi. Az ág csak kissé mozdult el. Letta és Oban hallották a fülhallgatóikban a mérnök lihegését. – Menjünk innen – mondta az asszony. Szél futott fel a dombon, meglendültek az ágak. Dabb nevetett, kísérteties, elvékonyodó hangon. A nap elé felhő került. Sötétzöld esőfelhők gyűltek a hegyek fölé, perceken belül eleredt és zuhogott, vastag vízkorbácsok verték a földet, a fákat, a cserjéket. A flexiaültetvény zöldje már elfoglalta az egész völgyet, az erdőben a szélső fák alá is bekúsztak a kiirthatatlan földi növények. Oban a kétféle élet együttműködését látta ebben, nem gondolt már arra, hogy ha a légkör teljesen átalakul, nemcsak a Trendal ősnövényzete tűnik el, de elsorvadnak a flexiaültetvények is, hisz nem lesz többé mit lélegezniök. Amint a Trendalon túlsúlyba kerül az oxigén-nitrogén keverék légkör, a flexia szerepe, jelentősége az életlehetőségeivel arányosan csökkenni fog. Tehát kétszáz év múlva – de valószínűleg jóval korábban – az emberi beavatkozás nyomán semmi sem marad olyan a bolygón, mint régebben volt. Még olyan sem, amilyen most. Az emberek lerombolják, elpusztítják az itteni élővilágot, hogy helyette a saját kényelmükre alakíthassák az élet minden formáját. – Álszent magatartás – mondta Letta hirtelen. Obant melegség öntötte el; tehát ugyanarra gondolt, amire ő. – Mégis csinálják – felelte. – Sőt csináljuk. – Nem lennél köteles bármit is csinálni. Nincs munkakényszer. – Hát az tényleg nincs. De ha már itt kell lennem… – Kell? – Kell! – Oban ezt úgy mondta, hogy az asszony nem kérdezett többet. Míg beszélgettek, eltűnt Dabb. Először azt hitték, az erdőbe ment. A zuhogó esőben csökkent a látótávolságuk. – Hé, Dabb! – Hol vagy? Szólj valamit! – Adj életjelt! Nem kaptak választ. De Oban lihegést hallott a rádióból; mivel Letta nyugodtan állt mellette, hát biztosan a mérnök lihegett. Mintha futna?… Oban megperdült. A repülőt a völgyben hagyták, majdnem egy kilométerrel távolabb. És a flexiák között Dabb távolodó fehér űrruháját látták.
– A repülőhöz fut! – Utána! Mindketten ugyanarra gondoltak – megint. Dabb beszámíthatatlan pillanataiban meglepő dolgokra képes. Talán… gyilkos dolgokra is. Ha elviszi a repülőt, ők ketten meghalnak. Csak tíz-egynéhány óráig élhetnek, míg elfogy az űrruha tartályaiból az oxigén. A másik kontinensre akkor sem jutnának el, ha lenne hajójuk. Arra már nem maradna elég idejük. De még a tengerpart is elérhetetlenül messze van. Gyalog átvágni a hegyeken, szakadékokon, erdőkön? Oban már rohant is. Minden erejét beleadta a futásba. Régen nem futott, régóta elhanyagolta a sportot, úgy vélte, a Trendalon éppen eleget dolgozik ahhoz, hogy több testmozgásra ne legyen szüksége. Ez most megbosszulta magát. Két perc múlva úgy vert a szíve, mint eddig talán soha. "Hatvanöt éves vagyok… De most előbb kell a géphez érnem, mint a negyvenéves Dabb… Vagy mindennek vége!" Próbálta nem érezni teste ellenállását. Előbb flexiacserjék között rohantak, szerencsére fiatal volt az ültetvény, könnyen átugorhatták a bokrokat. Sajnos ezért Dabb is gyorsan haladt előre. Letta még szorosan Oban mögött szaladt. A rádiókészülékekben mindnyájan már csak egymás lihegését hallották. Egyetlen szó sem esett. Nem volt könnyű szkafanderben rohanni. Ráadásul a talaj itt meredeken lejtett. Dabb átugrott néhány vízmosást, megingott, de nem esett el. Oban belelépett egy gödörbe, bokájába nyilallt a fájdalom, de rohant tovább. Letta kissé elmaradt – megerőltette nemrégen gyógyult lábát. Oban tudta, Lettára most nem számíthat. Dabbot csak ő érheti utol. A szakadó esőben csúszott a nedves, ritkás fű. Ökölnyi kövek álltak ki a talajból. Aztán kavicsos, szárazabb rész következett. Hirtelen elállt az eső. Dabb sarat fröcskölt fel, cikázva kerülgette a sziklákat. A repülő már nem volt messze. A patak partján szálltak le. A gép helyzetjelző lámpái világítottak. Piros, zöld. Középen felül a sárga. A sötétülő délutáni szürkeségben most a lámpák jelentették a célt. Az életet?… Sajnos, Dabb számára is az volt a cél. A mérnök emberfölötti erővel rohant. Milyen érzés vagy szenvedély űzhette előre? A szkafanderén lecsorgott a víz, a sár. Oban vagy harminc méterrel mögötte futott. A lézerfegyver jutott az eszébe. Mint mindig, ha veszélybe került. De emberre emelje-e? "Ha beszáll és bezárja a gép ajtaját, minden világos lesz. Szökni, menekülni akar tőlünk. Akkor tovább nem habozhatok!" Még arra is kész lett volna, hogy könnyebben megrongálja, repülésre képtelenné tegye a gépet. Később talán kijavíthatják, a gépen levő oxigénkészletből élhetnek is néhány hétig…
Dabb újra megcsúszott, de lábon maradt. Akkor ért a repülőhöz, elkapta az egyik ajtó melletti kapaszkodóvasat. Oban szíve már a torkában dobogott. Most nem gondolt Lettára, senkire. Semmire. Csak a gépet látta maga előtt. Oda kell érnie. Mert ha nem, Dabb… A mérnök feltépte az ajtót, beugrott. Oban keze lézerpisztolyt kereste. Még huszonöt méter. Még húsz. Még tizenöt… – Dabb!… – kiáltotta Letta kétségbeesetten. Figyelmeztetően? Oban is elérte a gépet. Az még nem repült el. A férfi keze először lecsúszott a nedves kapaszkodóról; vizes volt az űrruha kesztyűje is. Megfogta a másik kezével, aztán belökte az ajtót… Dabb a hátsó ülésen ült. Talán esze ágában sem volt elrabolni a gépet. Görnyedten lihegett. Oban végigdobta magát az első üléseken, reszkető kézzel megragadta az indítókart, nem húzta maga felé, csak szorította féltőn. A fáradtság akkor végleg leterítette, elsötétült szeme előtt a világ. Talán egy kilométert futott űrruhában, esőtől áztatott, sáros talajon. A szíve rettenetesen vert. Azt sem vette észre, mikor ért oda Letta. Az asszony nem is lépett fel a gépre; látva, hogy nem történt baj, erőtlenül állt a nyitott ajtóban. Rogyadoztak a térdei. Hosszú percek múltak el így. És nem tudták meg soha, mit is akart Dabb. Elvitte volna a gépet, ha Oban nem ér a nyomába? Vagy valamilyen hirtelen, megmagyarázhatatlan kényszerképzet űzte el az erdő közeléből? Megrémült valamitől? Most ott feküdt a hátsó üléseken, és nem szólt. Nézte a mennyezetet, hallgatott. Letta arra gondolt: az emberek a kozmosz hatalmas területeit és törvényeit ismerik már. De… ismerik-e az emberi agyat? Ha valami elromlik ebben a hihetetlenül bonyolult "gépezetben", tanácstalanok vagyunk? Könnyebb hát feltérképezni milliárd kilométeres távolságokat és mérhetetlenül nagy világokat, mintsem tudni-érteni, ami egy ember agyában lejátszódhat? A nő Obant nézte. A férfi nemcsak a saját életéért futott versenyt. Érte, Lettáért is futott, és az asszony ezt most nagyon világosan érezte. A férfi is erre gondolt. Örült, hogy Letta is ott van már a gépnél. Ők együtt vannak. Összetartoznak. Összetartoznak? – Be kellene zárni – mondta Oban néhány nappal később. – Senkit sem szabad bezárni, nincs rá jogunk – vágta rá Letta. Tehát rögtön tudta, mire céloz a férfi. Aztán csak nézték egymást. – Egyszer még bajt csinál – mormolta Oban, de maga is tudta, egyelőre nem tesznek semmit Dabb ellen. A legutóbbi eset szerencsésen végződött, és
nem bizonyíthatták a férfi rosszindulatát. Ám a nyugtalanság bennük maradt. Észrevették, hogy Dabb álmatlan éjszakái után délelőttönként hosszú, mély álomba merült. Ezt használták ki arra, hogy kettesben tegyenek rövidebb kirándulásokat, vagy a házban és környékén közösen dolgozzanak. A tengerpartra vezető úton ismét irtani kellett a flexiát. Ezt az Oban által máskor elhagyott, alig használt utat most többször is végigjárták, főleg késő délután, amikor a nagy öbölben megfigyelhették a naplementét. Egy idő után úgy hozzászoktak ehhez, hogy másképpen nem is képzelték el az estét. Csak a nagyon rossz idő riasztotta el őket a kis alkonyati sétától. Most is ott álltak az utolsó dombon. Lettának hiányzott valami. A kékeszöld bokrokat, a ritkásan-magányosan álló fákat nézte. Az ősz… Mikor sárgulnak meg a lombok? A Földön, legalábbis az északi féltekén, ahonnan származott és ahol gyermekkorát töltötte, minden negyedik évszakban elsárgultak a levelek, lehullottak, de előtte hosszú hetekig a nemzeti parkokban egész hegyoldalak pompáztak a létező összes színben… – Oban, milyen az ősz a Trendalon? Van egyáltalán? Az asszony hangját a kis rádió továbbította. – Van ősz itt is. De alig észrevehető, mert a növényzet nem változik olyan látványosan, színesen. A kék, zöld levelek megbámulnak, a fák nemegyszer elszürkülnek, ha ködös az idő a tengerpart vagy a tavak mellett, akkor ezek a fák teljesen beleolvadnak a tájba, az ember csak akkor veszi észre őket, amikor majdnem beléjük ütközik… Néha délig is eltart, míg a ködöt felszívja a nap. Erőtlenek a sugarai… Letta szívesen hallgatta Obant. A férfi úgy festette le az elképzelt vagy egyszer már látott tájat, hogy az asszony szinte maga előtt látta, ott érezte önmagát is. – És a tél? – Északon és délen, a sarkok közelében esik valami fehérség, ami hasonlít a mi havunkra, az itteni vízből van, persze. De nem egészen olyan, könnyebb, ritkább, mint a földi hó. Errefelé inkább hosszú esők vannak. Nyáron viszont van úgy, hogy a ház környékén és egyáltalán, az Egyenlítő vidékén egy-két hónapig nem esik egy csepp víz sem, olykor még felhőt sem látok. – Szereted a nyarat? – A trendali nyarat. – Annyira, hogy el sem akarsz innen menni? – Itt kell maradnom. – És ha lejár a szerződésed? – Ez olyan szerződés, ami soha nem jár le. Oban a sisakján át is látta Letta ráforduló tekintetét. "Meg kell mondanom. Most kell megtudnia, mielőtt bármi mást mondanék neki. Nem vezethetem félre. Elég, ha én vagyok csapdában, csak én. Miért rántsam bele őt is?"
– Biztosan már régebben szólnom kellett volna erről, Letta. A ház… elsősorban nem kozmometeorológiai megfigyelőállomás. Ami ahhoz kell, jól elvégzik a gépek is. A Trendalon mindig csak egy magányos ember él, és ez nem véletlen. Ennyiből értenie kellett. Letta arca elborult. A földet nézte. Csak később szólt, már a hangja is más volt, halkan, bizonytalanul kérdezte: – Száműzött vagy? – Igen. Aznap nem is beszéltek többet. Elindultak hazafelé. "Haza?" Sárgás szél burkolta be lassan távolodó alakjukat, és körös-körül még holtabb lett a táj. A tenger is elcsitult, elszürkült. A zöld felhők a part fölé értek, baljósan feküdt árnyékuk a homokdűnékre. A távoli hegyek közelebb húzódtak, sziklaökölbe zárták a házat a benne élő, kétségek között hánykolódó emberekkel együtt. Leszállt az éjszaka, hosszú volt és sötét, nagyon sötét. – Nézzük meg a vulkánt! – mondta másnap… Dabb. A férfi arcán most nyoma sem volt az ilyentájt szokásos aluszékonyságnak. Úgy látszik, az elmúlt éjszaka jól aludt. Kipihentnek és teljesen normálisnak látszott. Letta és Oban összenéztek megkönnyebbülten. Lehet, hogy a mérnök állapota javulásnak indult? – Menjünk! – felelte Oban vidáman. – Azon a környéken úgyis van egy fél domboldal, ahol nem vetettem flexiát. Készüljetek, én addig megtöltöm a tartályokat. A külső raktár fala mellett furcsa nyomokat pillantott meg a sárban. Az éjszaka esett, a ház körüli vékony, nedves talajrétegen több irányból idefutó és elvezető, kutyáéra emlékeztető négyujjú lábnyomokat talált. A raktár ajtaja körül megsűrűsödtek, összekeveredtek. Oban elővette távcsövét, és körbetekintett figyelmesen. De már egyetlen állatot sem látott; az éjszaka elmúltával, az árnyékok születésével egy időben eltűntek. A nyomokat itteni "farkasok" hagyták itt, ezzel a férfi tisztában volt. Elnézett az erdők felé. Szabálytalan, sötét foltokban nőttek a fák. Ellenfelei valahol ott lehetnek. Meglapulnak, szokásuk szerint. A nappali fény nem az ő világuk. Majd ha újra megnyúlnak az árnyékok, a közeli hold pedig baljós, sápadt fényt árasztva lóg az égbolton… Akkor megindulnak ismét, talán errefelé is eljönnek újra. Harcolni kényszerül majd velük. Igen, Oban egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy még nemegyszer össze fog csapni a "farkasokkal". Némi baljós előérzete is volt, de szokása szerint igyekezett lerázni magáról. Egy órával később magasan repültek a trendali táj fölött. Közeledtek a vulkánhoz. A kúp alakú hegycsúcs barnászöld oldalain kevés növényt láttak.
A talaj itt-ott felrepedezett, kékes gáz szivárgott a levegőbe. Oban eddig csak kétszer járt erre, a vulkán környéke nem csábította, flexiát sem vetett erre. – Mióta működik? – kérdezte Letta, amikor a gépe elhúzott a kráter fölött. A nyílásban vöröses láva izzott de ezt csak egy pillanatra látták. Oban a túlsó oldalon tudott egy aránylag sík leszállóhelyet. – Fogalmam sincs. Mióta itt vagyok, mindig reng a talaj és szivárognak a gázok. Lehet, hogy évszázadok óta így van. A komputeres térkép szerint vagy húsz-huszonöt ehhez hasonló van a bolygón. Egyiknek sem adtam még nevet. – Hirtelen gondolt egyet, mélyet lélegzett. – De ezzel most kivételt teszek. A mai kirándulás emlékére legyen a neve: Letta-vulkán. Az asszony mosolygott. – Rá is vezeted a térképre? Így, hogy… Letta-vulkán? – Amint hazaérünk, azonnal megteszem – bólogatott a férfi. Egy percig csak nézték egymást. Két szempárban villóztak a sokat sejtető szikrák. Aztán az asszony elkapta a tekintetét. Dabb mit sem vett észre a kis jelenetből, lelkesen figyelte a hegyet. Talán valamelyik éjszaka vulkánról álmodott, és ezért akart eljönni ide? Nem magyarázta meg hirtelen támadt kíváncsiságát. Az ablakhoz tapadt. Letta nem tudta már gyanakvás nélkül szemlélni volt űrhajóstársát. Lehet, hogy Dabb megint forral valamit? Oban letette a gépet. Hamarosan mindnyájan érezték a talaj, finom remegését. – Ki fog törni – jósolta Dabb. – Ez biztos. De mikor? Nézzetek csak délre. Egy régi lávafolyam megkövesedett maradványa. Ki tudja, mikor történt az ömlés. A háztól alig kétszáz kilométerre, északkeletre voltak a Trendal napja lassan delelőre hágott. Oban megvárta, míg Dabb kiszáll, akkor a gép indítóberendezését egy négy számjegyű kóddal lezárta. Szó nélkül mutatta Lettának a kód számait; az asszony bólintott. Szomorú cinkosság, jutott eszükbe. De aznap Dabb nem tett semmi rosszat. Olyan volt, mint egy gyerek. Jókedvűen akart mind magasabbra szállni-mászni, futkosni, ugrálni. És futott is, felfelé, lefelé. Meg-megtorpant a repedéseknél, hosszan szemlélte őket. Madarak nem voltak az égen, állatok sem jártak arra. A vulkán környéke még a Trendal más tájaihoz képest is kihalt volt. Látszott, az élőlények félnek a vulkántól. Mérgező gázokat lehelt. Letta és Oban lassan követték Dabbot. Hagyták el-elfutni messzire is, de állandóan szemmel tartották. – Olyan az egész, mintha a gyerekünkkel jöttünk volna, sétálni – szaladt ki a férfi száján. Gyerek?… Letta nem válaszolt. A csúcsot nézte. Apró szürke
felhő gomolygott a kráter fölött. Oban is hallgatott, talán megbánta már az előbbi mondatot. Úgy tetszett, Letta most szívesen beszélne vele. Obannak jó ötlete támadt. Ujjaival számokat mutatott Lettának az űrruha sisakján át. – A rádiót? – kérdezte a nő némán. Látták egymás ajkát. – Igen – bólogatott a férfi. Átváltottak egy másik hullámhosszra. Most már Dabb nem hallhatta őket. Lettát kínozta egy dolog, látszott, szeretne kérdezni valamit. Oban megkönnyítette a dolgát. – Mondd! Letta hálás, de röpke mosollyal válaszolt. Aztán megint elkomorodott. – Oban… értesítetted a központot, hogy mi történt velünk? A férfi valahová messzire nézett. A lába alatt vibráló talaj egész testébe közvetítette a bolygó mély hatalmas erőinek harcát. De az ő tudatában is harc dúlt. Milyen könnyű lenne hazudni!… Tőle senki sem várhat mást, hiszen ő… bűnöző. Annak kiáltották ki valaha. Néha úgy tűnik, az már nagyon régen volt. És most, válasz helyett, kérdezhette volna: te értesítetted őket? Hiszen elsősorban a te kötelességed lett volna, te vagy a megmenekült legénység egyetlen épségben maradt tagja, a ti hajótok járt szerencsétlenül, hónapok óta ott ülsz a rádióadó mellett… Én csak egy száműzött vagyok, aki senkiért és semmiért sem felel, nem is vonható felelősségre. Persze, tudta hogy válaszolni fog. Kis szünet után szólt: – Nem értesítettem senkit. – A szavak nehezen szakadtak ki belőle. – Sejtettem – Letta bólintott. – Hiszen a központ azóta annyi részlet felől érdeklődött volna… És miért nem szóltál nekik? – elkapta Oban karját. Talán hallani akarta azt a szót… A hegyoldalon álltak, barna-meztelen talajon, felszálló gázok között. Oban már nem hátrált meg. A sisaklemezen át nézték egymást egymás szemét. Most meg kell mondanom neki. Jobb is így. Hadd tudja végre. – Nem akartam, hogy elmenj innen. Letta csak nézte a férfit, várt. Oban folytatta: – Olyan… olyan jó volt, hogy idekerültél. Tudom, tragédia és halottak árán, mégis… én örültem. És most is örülök, miden nappal jobban örülök. Nagyon jó veled, Letta. Szeretném, hogy sokáig tartson. Letta hallgatott. Pedig beszélnie kellett volna. Elmondani, hogy ez úgysem tarthat örökké. És Dabb? Erről mégis szólnia kellett. – Ha Dabb idejében került volna a központba a fejsérülésével… – ez vád is volt egyben. De a férfi visszavágott: – Egy hónapig tart az út a központtól idáig, ugyanannyi ideig visszafelé, a
leggyorsabb járatú mentőhajóval is. Még ha rögtön küldtek volna operálóorvosokat, akkor is… Emlékezz: egy hónappal a baleset után Dabb már olyan állapotban volt, mint most. Önkéntelenül a mérnököt keresték tekintetükkel. Egy repedés mellett állt, az előtörő kékes gázokat nézte. – Miattad tettem – ismételte Oban konokul. – Féltél a magánytól, ennyi az egész – vágott vissza Letta. Menekülni akart a vitától? – Nem féltem. Nem tudtad? Én egész életemben magányos voltam. Megszoktam. – De miért akartad, hogy itt maradjak? Hiszen ez úgyis csak egy ideig tarthat. Az Eura segélykérő jelei – nem juthattak el a központig. Nagy űr- és elektromágneses viharok dühöngtek akkor. A mentőhajó rádiója pedig túl kicsi teljesítményű volt. Letta nyelt egyet. Az újabb vád nehezen tört elő belőle. – Oban, te bezártál bennünket. Foglyul ejtetted Dabbot és engem ezen a bolygón. – Mert szeretlek. A szó hirtelen robbant, és mérhetetlen, súlyos csendet ébresztett. Csak nézték egymást, egyikük sem szólt, nem tudott szólni. Bármilyen szó szentségtörés lett volna, jelentéktelen, oda nem illő. A szemek beszéltek csak. Dabb talán megérezte, hogy valami történt. Sérült tudata csak a változás tényét fogadta be. Nyugtalanul szaladt feléjük. Az arcuk láttán lecsillapodott. Látták, mozog a szája, hozzájuk beszél. – Vulkán! Vulkán – kiabálta. Oban visszaállította rádióját a közös hullámhosszra. Letta is így tett. Mindketten zavarban voltak. – Igen, vulkán – mondta lassan Oban, és Lettát nézte. – Vulkán! Vulkán! – kiabált a mérnök gyerekes örömmel. A mélységes csendet okozó szót aznap már egyikük sem ejtette ki.
4. – Ki vagy te. Oban Dorg? – Miért kérdezed? – Ismerni akarom a választ. – Nincs egyszerű válasz, Letta. Ember vagyok. Igaz, nem a Földön születtem, de ennek nincs jelentősége. Éltem, ahogyan mások. Dolgoztam. És a végén – idekerültem.
– Büntetésből? – Igen, hisz mondtam már: száműzött vagyok. – Miért nem mondtad ezt… rögtön? – Kezdtem volna azzal a bemutatkozást, hogy "Oban Dorg földi bűnöző és trendali száműzött vagyok", mindjárt, amikor kihúztalak benneteket az égő roncsból? – Később… – Mikor? Mondd meg, pontosan mikor lett volna jó megtudnod ezt a hírt? – Nem… nem tudom. De mégis, úgy lett volna becsületes. Értésünkre kellett volna adnod. Vagy legalábbis nekem megmondanod. Akkor nem… – Mit nem? – Hagyjuk. – Nem vagyok rossz ember. – Ma a Földről senkit sem száműznek ok nélkül. – Biztos vagy benne? – Ezzel arra célzol, hogy ártatlan vagy? – Nem tudom, ártatlan vagyok-e… Egy biztos: tudatosan nem követtem el semmilyen bűnt. Közvetett bizonyítékok alapján ítéltek el. – Neked akkor is tudnod kell, bűnös vagy-e. – Mondtam már az előbb, nem tettem semmit. Olyan bonyolult ügy volt… – Mondd el! – Nem most. Még nem. – Mivel vádoltak? – Tizennyolc ember halálát okoztam. – Gondatlanság? – Nem volt egyértelmű az ügy. – Az orvosi vizsgálat beszámíthatónak talált? – Persze, különben nem ítéltek volna el. – Ez igaz. – Mondom, nem értem még ma sem, mi történt. – Homályosan fogalmazol. – Olyasmivel vádoltak, amit akarattal soha nem követtem volna el. Még ennél százszor kisebb bűnt sem. – Azok tizennyolcan mégis meghaltak, és te idekerültél miattuk. – Nem vagyok gyilkos! – Ezt te mondod. – Vádolsz? Te is? – Nem… nem vádollak, Oban. Csak tudni akarom, ki vagy. – Oban Dorg, hatvanöt éves, egykori földi ember. Ennyi, és nem több. – Biztos vagy benne?
– Teljesen biztos, Letta. Csak ennyi és ez vagyok. Dabb rövid javulás után ismét megrekedt; már egy hónap telt el azóta, hogy felkeresték a vulkánt, de az akkori normális állapota újabban csak rövid percekre tért vissza. Éjjelente olykor kiáltozva ébredt. Oban attól tartott, kárt tesz, ha magára hagyják a házban. Még élénken emlékezetében élt a mérnök öngyilkossági kísérlete. Bármennyire is félt az újabb kellemetlenségektől, úgy döntött, jobb, ha gyakran magával viszi Dabbot. Az északi féltekén már ősz volt. Oban nem számolta a heteket, hónapokat. A központ géphangjának szenvtelen érdeklődésére már keményen, határozottan felelte: nem történt semmi említésre méltó esemény. Egyszer – másfél évvel az első, hasonló esemény után – ismét elrepült a "közelben" egy, a Külső Övezetből kifelé tartó űrhajó, és személyzete a Trendaltól kért aktuális kozmometeoadatokat; a férfi most nyugodtan, türelmesen sorolta: a helyi naprendszert figyelő, a változásokat folyamatosan regisztráló számítógéptől kapott jelsorozatokat továbbította az ismeretlen űrhajósoknak. Aztán az éterben újra csönd lett, ki tudja, hány hónapra vagy évre. Azon az emlékezetes őszi napon Oban délkeletre repült Dabb-bal. Letta otthon maradt. A két férfi gépe a Négyes kontinens messze kinyúló nyugati félszigetén landolt. A sziklás hegyvidéken Oban még nem sok flexiát ültetett, így ez a táj különösen vonzotta. Dabb-bal nem volt baj aznap délelőtt. Hallgatagon ült fehér szkafanderében Oban mögött, és figyelte, hogy a szenzoros gombok érintésére hogyan hullanak egyenletesen a mélybe a flexiamagvak. A raktérben nem volt túl sok mag, ezért Oban csak ott hullajtott el belőlük, ahol a talaj arra alkalmasnak látszott. A sziklás mezőkön csak néhol akadt szabad föld. Lehangoló volt a sok kopár, rideg fennsík, élesen felmeredő szirt, keskeny szakadék. Délben pihenőt tartottak a tengerparton, és ettek valamit. Mivel űrruháikat nem vethették le, a gép hűtőkamrájából kivették a félfolyékony ételmasszát tartalmazó tubusokat. A sisak különleges nyílásához csatlakoztatva nyomogatták szájukba azok tartalmát. Dabb gépiesen végezte ezt is, mint mindent. Keveset szólt. Obannak sem volt kedve beszélni, inkább Lettára gondolt. Ebéd után felszálltak ismét; a parti sávban már trendali cserjéktől megkötött homokot találtak, Oban úgy vélte, a maradék magvat oda is elvetheti. A régi ültetvényben akadtak majdnem üres foltok, ahol csak barnás földet látott. Ezt is pótolta. Ha ez az ültetvény megfogan és nem lesz több évig tartó szárazság, a földi cserjék utódai a helybeliekkel egyesülve – amíg ez utóbbiak el, nem pusztulnak – gyorsan beszőhetik a Négyes kontinens nyugati félszigetét. A flexia az első év elteltével rengeteg magot terem, sokkal többet,
mint a következő évek alatt bármikor. Oban a Kettes földrészen, főleg ott, ahol ottléte első évében vetett flexiát, már látta az eredményt, a cserjék egyre több területet foglaltak el. Délután repültek visszafelé. Még az Egyenlítő alatt voltak, és hogy a házhoz érjenek, északnyugatra kellett volna repülniük, de Oban szerette volna megnézni, mi van a keleti öböl környékén egykor elvetett flexiával. Több mint egy éve nem járt arra, az öböl valahogy mindig kiesett szokásos útvonalaiból. A trendali Egyenlítő éppen kettémetszette azt a jókora, csaknem ezer kilométer széles és igen mély, kellemes öblöt. Oban annak idején arra is gondolt, hogy ha a házat valamilyen természeti katasztrófa, például földrengés miatt fel kellene adnia, új otthonát legszívesebben az öböl egy domboktól övezett részén építtetné fel. Igaz, errefelé örökös északkeleti, hideg szél dühöngött, mégsem volt soha hideg, hiszen az Egyenlítő melege uralta a vidéket. Már az öböl magasságában jártak, és éppen nyugatra fordította a gépet, amikor meglepő dolog történt. Dabb hirtelen hátrafordult, a hátsó ablakhoz tapadt. – Nézd, itt vannak! – Micsodák? – Jönnek utánunk! Oban a radarra nézett – a képernyő üres volt. Az ütközésgátló jelzőfénye sem villogott. Oban hátrapillantott. A légtér teljesen üres volt a tenger fölött. – Nincs ott semmi, Dabb… – Dehogynem! Látom őket, üldöznek! – kiabálta a mérnök. A hangjából Oban azonnal tudta, megint "rájött a roham", látomásai vannak és kikapcsolódott a való világból. A mérnök arca kipirult, az izgalom szinte, azonnal uralma alá hajtotta. Kezével görcsösen markolta az ülés karfáját. – Ott vannak! Aran az öklével fenyeget! – Aran? – Oban nem értette. – És ott van mellette Hörby is! Oban ajkába harapott. A gép ötszáz méter magasan siklott. Alant a keleti tenger néhol acélkék, másutt fehérszürke vize végtelen sivataghoz hasonlított. Oban – talán, hogy ne unatkozzon – indulás után rögtön kézi irányításra kapcsolt. Nem számított rá, hogy Dabb-bal beszélgethet. Most pedig a beteg férfi hangjából tudta: jobb lett volna, ha nem is szólal meg. Tulajdonképpen felesleges beszélni Dabbhoz ilyenkor. – Ne, Hörby, ne! Nem tehetek róla! – Dabb mindkét karjával eltakarta fejét. – Nem miattam robbant fel a hajó!… – Nyugodj meg! Nincs itt senki! – Oban érezte, harag gyűlik fel benne. Idegesítette Dabb, és főleg az, hogy a háta mögött ül. De a mérnök nem is
hallotta. Az ülésen vergődött. – Hörby, nem én voltam! Akkor nem is voltam a hajtóműnél… ne bántsatok! Dabb most előrevetette magát, megmarkolta Oban vállát. – Nézd! Hörby haragszik rám. És Aran is! – Engedj el! – Obanból kirobbant a düh. Lerázta a mérnök kezét, előrehajolt. A műszerek kilengtek, mert a repülő is oldalt dőlt. Oban tudta, hogy az elektronikus kormányszerkezet nagyon érzékeny műszer. Ezt bizonyította a repülő mozgásában máris tapasztalható veszélyes kilengés. Akárha szélrohamok dobálták volna. – De hát Hörby itt van! Dabb ujjai vaskapocsként szorultak Oban karjára. "Ilyenkor milyen ereje van!" – villant a férfi agyába. Másik kezével szabadulni próbált. De hiába rángatta karját, Dabbot nem tudta lerázni. – Hörby, ne…! Leszállunk. Igen, leszállunk, csak ne bánts! – Dabb most már egész testével Obanra vetette magát, félig kiemelte üléséből a pilótát. Nem volt már magánál, a víziók egészen elvették az eszét. Talán maga akart Oban helyébe ülni, hogy levigye a gépet? Obant elöntötte a düh. Soha nem szenvedhette a mérnököt, most aztán az maga szolgáltatott okot rá, hogy végre leszámoljanak. Leszámolni, itt, a levegőben? A magasságmérőre tévedt a tekintete, miközben Dabb-bal huzakodott – már csak kétszáz méteren repültek. Nehezen védekezhetett, mert Dabb hátulról támadott, és előbb ki kellett akasztania az ülés biztonsági öveit is. A mérnök pokoli erővel már majdnem hátrahúzta Oban testét az üléstámla fölött. A pilóta elengedte a kormányrudat. A repülő ismét veszélyesen süllyedt, Oban a gyomrában érezte ezt. "Megint veszítettünk a magasságból" – vibrált agyában a rémület. Elkapta Dabb karját, fél lábbal kitámasztotta testét a gép oldala felé, aztán ellökte magát… A két férfi a hátsó ülésekre zuhant. Összekoccantak az űrsisakok. Dabb emberfeletti erővel szabadult ki Oban szorításából. A falhoz lökte a pilótát, és villámgyorsan átsiklott a vezetőülés támlája felett… Oban utánarepült, elkapta ugyan a mérnök vállát, de már túl későn: amaz megmarkolta a kormányszerkezet rúdját. A repülő meredeken zuhant. Oban érezte, hogy rémisztően fogy az idő, tennie kell valamit, hiszen közel már a tenger felszíne… Próbálta letépni Dabb kezét a rúdról, ez sikerült is, de míg ezzel vesződött, a gép oldalra dőlt. Rézsútosan repült lefelé. Mindketten az oldalfalnak estek. Oban feje az ablak magasságában volt Kipillantva, egészen közelről látta a tarajos hullámokat A repülő többé-kevésbé vízszintesen haladt, de már csak alig harminc méterre lehettek a felszíntől. Ha belecsapódnak…
– Eressz! Eressz, te őrült, mert lezuhanunk! – üvöltötte. De Dabb nem figyelt rá, ő mást látott, mást hallott. Hörgött valamit Hörbyről, kutyaként vinnyogott Arca eltorzult az erőfeszítéstől. Kábult rettegését a pilóta elleni támadással, a gép uralma alá hajtásával próbálta legyőzni. Dulakodtak, aztán Dabb ellenállása csökkent. Oban utoljára megfeszítette erejét, végre legyűrte volna Dabbot, de akkor… Tompa csattanást hallottak. A gép megrázkódott könnyed lebegése azonnal megszűnt. Az ütődés ereje a férfiakat a padlóra vetette. Valami reccsent. Dabb háttal a falnak támaszkodva próbált felállni. Arca eltorzult. Obannak eszébe jutott: ezt a fintort látta az arcán akkor is, amikor sisak nélkül jött ki a házból. Öngyilkos akart lenni. Tüdeje nem kapott elég levegőt, elég emberi levegőt… Ez adta az ötletet. Mivel mindketten űrruhát viseltek, nem árthattak egymásnak. Ítéletnapig verekedhettek volna – ám fegyver nélkül csak birkózókra emlékeztettek. De Oban most már tudta a megoldást. Így is lefegyverezheti, megfoszthatja erejétől ellenfelét; a küzdelemnek hát nincs vége! Habozás nélkül Dabbra vetette magát, elhárította a mérnök ökölcsapását. Az űrruha mellén baloldalt van a csap. Ha elzárja, ellenfele oxigénhiány miatt fulladozni kezd. Akkor talán ártalmatlanná teheti. Csak nem szabad elengednie a csapot, ha már egyszer kezébe kaparintotta. Birkóztak még egy percig, és Oban terve sikerült. Elzárta a csapot. Dabb szorítása enyhült. Vasujjai lassan lefoszlottak Oban karjáról. A mérnök tétován a csap felé nyúlt. Ösztönösen sejtette-érezte már, fogy az oxigénje. Oban lefogta a karjait, nem férhetett hát a csaphoz. Dabb mozdulatai egyre zavartabbak lettek végül teste elernyedt. Oban az ülések mögötti raktérből műanyag kötelet vett elő. A sisak lemezén át látta Dabb arcát, szederjessé váló ajkát, még egy perc, és megfullad. Ha hagyja… A keze gyorsan járt. Lihegve kötözte össze ellenfele kezét-lábát. Mikor az már mozdulni sem tudott, újra kinyitotta a csapot. Dabb mohón, lihegve lélegzett, kapkodta az oxigént. Obant még mindig uralta a düh. A legszívesebben kinyitotta volna a repülő ajtaját és… A vízbe vele! Elzárni a csapot, vagy kivenni a testet az űrruhából, hisz azért kár lenne. Dabb életénél többet ér még egy üres szkafander is. Megölni… Elpusztítani! Már régen meg kellett volna tennie. Dabb a Trendal rossz szelleme, ellenség, vetélytárs, fölösleges harmadik. Sőt – maga a veszély, a halál. Most a kezében van, végre. Kihasználhatná az alkalmat, lehet, hogy soha többé nem lesz ilyen. Ezt most éppen maga Dabb adta a kezébe. Soha senki nem tudja meg, mi történt a mérnökkel. Lettának majd azt mondja, Dabb újabb rohamában ötszáz méter magasból kiugrott a repülőből. A tenger felett. Ilyen magasból zuhanni… A víz akár a beton… Dabbot az űrruha sem védené meg… Ha pedig elzárja a csapot és úgy veti ki a repülőből… Soha nem kerül elő a holtteste. Soha többé.
Oban lihegve, kimerülten nézett körül. Alig múlott bosszúszomjas kábultsága. Ez a vad vágy iszonyú gondolatokat sugallt, lassan tért csak magához. Szervezete valami szokatlant jelzett. Ilyesmit már régen, nagyon régen érzett utoljára, és nem a Trendalon. A repülő ütemesen himbálózott. Mi ez?… Felugrott, kinézett az ablakon. A tengeren voltak. A gépet a hullámok ringatták. Oban homlokát kiverte a hideg verejték, eszébe jutott az utolsó percek összes eseménye, és azonnal belehasított a felelem is. Tudta: ez a leszállás nem következhetett be sérülés nélkül. A robotpilóta nem működött, a repülőt senki sem irányította, ellenkezőleg: az elektronikus kormányrúd birtoklásáért folytatott kemény dulakodás csak árthatott a vezérlésnek. A gép rohamosan vesztett magasságából, a vízre csapódás pedig a megengedettnél sokkal nagyobb sebességgel történt. Ha felrepedt a burkolat, a víz máris szivároghat a testbe… Elfeledkezett Dabbról is. Győzött benne az élni akarás ösztöne. Az egyik legfelső ablakot nyitotta ki, nehogy becsapjanak a hullámok. Az eget felhők borították zöldesszürke volt minden, most a víz is. A tenger élőlényként mozgott, fel-felemelkedett, lesüllyedj – "lélegzett". Méteres hullámok törtek meg a hajó falán. A rendkívül kemény műanyagból öntött géptesten nem látszott törés. Oban visszament a kormányülésbe, beindította a hajtóművet, a vezérlést utasította, hogy emelkedjen ismét ötszáz méterre… De semmi sem történt A hajtómű pár másodperc múlva magától leállt; a hajó nem engedelmeskedett a parancsnak, tovább ringott hullámokon. Oban a képernyőre kérte a műszaki hiba okát. "Meghajtómű alsó pereme és kormánymű terelőlemeze megrepedt. A vezérlés biztonsági okokból nem engedélyezi a felszállást." Összeráncolta a homlokát. Beszélnie kellett a géppel további információk érdekében. Megkérdezte hát: "Mi a teendő?" "A terelőlemezt kicserélni, az alsó peremet forrasztani kell." "Elvégezhető a munka a vízben?" "Nem végezhető el. A gépet szárazra kell vontatni." Oban kedvetlenül nézett maga elé. Akkor újra eszébe jutott Dabb. A férfi a sarokban hevert, mozdulni sem tudott kötelékeiben, de sisakján át Obant figyelte. Szeme hideg volt, gyűlölködő. Oban agyában ismét rossz gondolatok sűrűsödtek: "Még mindig megtehetném. Két mozdulat az egész. Elzárni a csapot, és a testet kidobni a vízbe… Öt perc múlva nem lesz az élők sorában, a Trendal örökre megszabadul tőle. Ha bármikor bárki keresni fogja, azt mondjuk, hogy a mentőhajó kényszerleszállásakor a tengerbe veszett." Sóhajtott. "Azt mondjuk…" Letta hazudna-e a kedvéért, az ő bűnét-tettét leplezve, tudva már, hogy egy gyilkossal él együtt a bolygón? Nem, nem.
Töprengett, közben igyekezett nem is nézni a mérnökre. Erőnek erejével elhessegette a gyilkos ötleteket, inkább a géppel kezdett foglalkozni. A vezérléstől pontos helyzetjelentést kért, aztán térképén is bejelölte az adatokat. A keleti öböltől már nem volt messze. A meteojelentés szerint a szél erőteljesen fújt keleti irányból, így a repülőt az áramlás és a hullámzás nyugatra sodorta. Még nem kellett attól tartania, hogy a szerkezet elsüllyed; a szivárgás mértéke nem volt túl nagy, így talán egy hétig is fennmaradna a felszínen. De Oban nem tudta, milyen sebességgel sodródik a gép a tengeren. És ha jön egy vihar? Ez szélirányváltozással is járhat, és ha a repülőt valahol a sziklás partokra veti… De éppenséggel a kétezer kilométeres, parttalan óceánon is hánykolódhat jó ideig. Ha elfogy a tartalék oxigén, ha a repedésem beszivárgó víz túlsúlyba kerül… A szárazföld felől nem várhat mentést, több repülőgép pedig nincs a bolygón. Ez lesz hát a vég… a halál? Dabb iránt gyűlöletet érzett, de tudta: most nem ez a fontos. A rádiókészülékhez ült. Hívására a ház először nem jelentkezett. Oban dühe azonnal elpárolgott, aggodalom költözött a helyére. Csak nem történt valami Lettával? Ha neki is baja esett… Lehet, hogy kiment a házból, de remélhetőleg nem felejtette el összekapcsolni sisakrádióját a központi vezérléssel. Megkönnyebbült, amikor egy kattanás után az éterben tisztán hallotta Letta hangját. Tudatában szétáradt a jóleső érzés: Lettával nincs baj. És ő szereti ezt az asszonyt. – Oban? – Én vagyok. Baj történt, Letta. Kicsiny, rémült csönd. Oban maga előtt látta Letta arcát. A tekintetét. – Nagy baj?… – Kapcsold be a hangkristályt, vedd fel a beszélgetésünket, nehogy később elfelejts valamit! Figyelj jól! A raktárban áll egy terepjáró kocsi. Napenergiával működik, a telepek fel vannak töltve. Egyszerű a vezetése, hamar megtanulod. Tegyél bele két javítórobotot, öt nyers műanyag tömböt az MM-31-esből, egy hordozható napkemencét… – Sorolta még a szükséges szerszámok és anyagok nevét, aztán így folytatta. – Ne feledkezz meg a tartalék élelemről és oxigénről sem! Indulj el keletre, vigyél térképet. A ház vezérlése kérésre azonnal kinyomtat egy példányt. A nagy öböl csúcsát megkerülöd, és néhány fokkal délkeletre fordítod a kocsit. Vigyázz a hegyek között. Igyekezz a völgyekben menni. Nehogy szakadékba zuhanj!… A keleti öböl partjára kell eljutnod. – Te hol vagy? – Kint a nyílt tengeren. Kényszerleszállás. A repülő megsérült, mozgásképtelen, sodor a szél nyugatra. Vagyis a part felé.
– Dabb?… A kérdés arra vallott: Letta sejti, érzi, a bajt a mérnök okozhatta. De Oban most nem akarta erre vesztegetni az időt. – Majd később elmondok mindent. Ha jól számítom, holnap ilyenkor érek partot. Persze, ha nem változik a szélirány. Hozz magaddal vörös jelzőrakétát, ilyenek itt is vannak nálam. A többit majd a helyszínen megbeszélniük. – Oban, vigyázz magadra! – Te is, drágám. Az utolsó szavak még sokáig tudatukban rezegtek, pedig a kapcsolat már régen megszakadt köztük. Oban kissé megnyugodva tért vissza a repülőből hajóvá változott jármű vezérlőberendezésének ellenőrzéséhez. Eleinte úgy hitte, talán sikerül kikapcsolnia a vezérlőben a felszállási tilalmat, de hamar rájött, ez lehetetlen. A konstruktőrök komolyan vették a jármű és utasai biztonságát. Lemondott hát a dologról, az egyik ablaki elé ült, és nézte a szürkészöld hullámokat, miközben a tenger fölött lassan elsötétült az égbolt. Leszállt az éj. Oban már nem akarta megölni Dabbot. Letta húsz perccel később úton volt. A terepjárót hamar megszokta; a jármű vezetése valóban egyszerű volt. De a táj ezer akadályt gördített eléje; alkonyatkori még a táv felét sem érte el. Sok éve nem vezetett már ilyen járművet, mégsem ezzel volt baj, hanem a tájékozódással. Nem volt támpontja, néha azt hitte, máris eltévedt. "De végül is navigátor vagyok!" – korholta önmagát, és újra a térképmásolatra pillantott. Valahol a hegyek között néha megcsillant a tenger, aztán megint eltűnt, a közelgő homály mindent elborított. A jármű egyenletes zúgással gördült előre nyolc keréken. Az asszony tudta, nem siethet túlságosan, idő kell a helyes útvonal kiválasztásához, hisz ha megfontolatlanul robog előre, végzetes helyzetbe kerülhet. Ami kétszer csaknem be is következett: nem sokkal indulás után kis híján szakadékba zuhant kocsijával, mert egy felázott domboldalon megcsúszott a jármű. A másik alkalommal egy sziklás fennsíkon hajtott keresztül, amikor embermagas sziklák közé került, egyszer-egyszer a terepjáró kerekei is elakadtak, alig tudott kivergődni onnan. Csökkentette a sebességet, óvatosabban haladt. Térképének nem sok hasznát vette, sem Obannak, sem elődjének nem volt szüksége annyira részletes térképre, amely most segítséget nyújthatott volna neki. A terepjáró vezérlő képernyőjén a táj csak főbb vonalaiban jelent meg. Amikor már teljesen besötétedett, ideiglenesen feladta a küzdelmet. Jól lezárta a járművet, és megpróbált aludni. Nem akarta hallani a közeli erdő
éjjeli életének hangjait, próbált nem gondolni Obanra, a tengerre, a kényszerleszállásra, Dabbra. Persze nem sikerült. Fél éjszaka ezen töprengett, míg végül elnyomta a fáradtság. De nem sokáig aludt, a hajnal első fénye felébresztette. Az erdő most hallgatott, halvány páraréteget vitt a lassú szellő a fennsík fölött. A hegyek csúcsát felhők vágták le. A terepjáró tetejébe épített napelemek már gyűjtötték az energiát. Letta "harapott" egy kis tubusételt, és máris indult. Két hosszú völgyön vágott át, és elérte a nagy öböl csúcsát. A talaj sokáig lejtett, hát felgyorsulva száguldott el a földi fjordokhoz hasonló, keskeny öböl mellett. Utána délkeletre fordult. Talált egy patakot, ez szerencsére fátlan völgyben rohant a tenger felé. Ezt követve robogott egész délelőtt. Néha kénytelen volt átgázolni a trendali kék levelű cserjéken, sőt az Oban ültette flexiamezőn is. Remélte, hogy a kis cserjék csak meghajoltak a terepjáró kerekei alatt, és kivirulnak ismét. Hisz a flexia "mindent kibír". A kontinens keleti partját éles, kiugró magasról meredeken lezuhanó sziklafalak tették szinte megközelíthetetlenné. Letta sokáig bolyongott, míg végre talált egy laposabb partszakaszt. Trendali idő szerint már elmúlt dél, amikor végre megpillantotta az óceánt. A hatalmas víztükör üres volt. A szerencsétlenül járt repülőt sehol sem látta. Kétségbeesett rádiójelek szálltak az éterben. Visszaverődtek madár lakta sziklákról, erdős hegyekről, távoli felhőkről. "Oban, Oban!" "Itt vagyok, drágám." "De jó… Már nagyon féltem. Hogy elsüllyedtetek, vagy valami más baj ért." "Nem, csak a vártnál lassabban sodródunk. Lehet, hogy estefelé érünk az öbölbe. Ennek nem örülök, mert ha a hullámok zátonyra vagy sziklákhoz csapnak bennünket, még ez a szuperkemény műanyag is elrepedhet. Nem szeretném elveszíteni a repülőt." "Mit segíthetek?" "Légy a parton, mikor odaérünk. Van egy ötszáz méteres kötelem, rakétával partra lövöm. Kösd majd a végét a terepjáróhoz és próbálj kivontatni bennünket, de olyan helyen, ahol lapos, homokos a part. Úgy emlékszem, az öböl déli oldalán van néhány ilyen partszakasz." "Akkor én most átmegyek a déli oldalra."
Délután beborult. Északról viharos szél csapott le az öbölre. Sötétzöld felhők húztak el, árnyékukat baljósan vetették a dühöngő vízre. Letta csak az esőtől és a ködtől tartott, egy sűrű esőfüggöny meghiúsíthatja az akciót. A köd pedig teljesen reménytelenné, ha leszáll; és a tengerparton ez gyakran előfordul. Kénytelenek lennének másnap délig várni, ám addig a repülő esetleg darabokra törik a zátonyokon… Ebben a szélben, igaz, ködtől nem kellett most tartania, de hát az időjárás bármikor megváltozhat. Az asszonyban nyugtalan féltés lobogott. Oban, Oban! A férfi volt most egyetlen gondolata. A repülő nem érdekelte. Dabb sem. Csak Oban. A távolból érezte a férfi feléje szálló gondolatait, vágyakozását. És ő is vágyott utána. Most már bevallotta ezt magának is A terepjáró ablakán át nézte a színes szeleket, a köröző madárcsapatokat. Éltette a gondolat, hogy Oban percenként közelebb kerül hozzá. Oban, Oban! A vihar csillapult, de a tenger még dühöngött. A felhőréteg felszakadozott, a szél még rohamozott olykor. De közeledett az alkonyat, a keleti égbolt vörösesfeketére változott, a sötétség előreküldte felderítőit. És akkora a víz fölött vörös fénypont szökött fel a magasba, tűzvirággá bomlott szét… Jelzőrakéta! Letta azonnal felkapta az előkészített rakétapisztolyt, hogy választ adjon. Így mindketten tudták már, hol tartózkodik a másik. Az északi szél szerencsére az öböl déli partjára űzte a hullámokat – és mindent, amit a hullámok sodortak. A repülőn Oban felkapcsolta a fényeket, a nagy, csaknem gömb alakú, műanyag test végre láthatóvá vált. A felhők mögött akkor ment le a nap, fura félhomály tette még valószerűtlenebbé a látványt. "Hol van egy homokos part?" – kérdezte a férfi rádión. "Két kilométerre innen, nyugatra." "Menj előre! A partszakasz innenső végén várd a kötelet." Letta meggyújtotta a terepjáró reflektorait, és elindult. Negyedórával később narancssárga fénycsík száguldott el a tenger fölött. Letta kiugrott a járműből, a vízhez szaladt. Kövek között bukdácsolva ment, egyre mélyebbre merült. A rakéta a parti sekély vízbe esett, körülötte sisteregve gőzölgött a tajték. Az asszony felkapta a rakétát, leakasztotta róla a kötél végét, derékig vízben lábalt kifelé, a hullámok meg-megtántorították. Bekapcsolta, űrruhája fűtését, és mindjárt jobban érezte magát. Hamarosan összekapcsolódott a két jármű. Oban fellélegzett – a távcsövén át látta az asszonyt, amint beült a terepjáróba. A kötél – hosszú, fehér kígyó – a vízen feküdt. Felpörgött a csörlő. "Vontass bennünket a part felé, Letta!" A fehér kötél ki-kiemelkedett a vízből, de a sötét hullámok utánakaptak,
tajtékot szórtak rá. Letta ajkába harapott. Csak bírja a csörlő… Felsírt a motor, újra és újra. Az asszony apránként, tizenöt-húsz méteres, szelíd rántásokkal manőverezett. A repülő testét dühödt hullámok verték. A jármű közeledett a parthoz. Oban egy rúddal állt az egyik nyitott ablakban, fél testtel kilógott, egy kapaszkodóvashoz láncolta magát. Nem kockáztathatta, hogy vízbe esik, a hullámok elsodorják és – bár neki nem esik baja, szkafanderében úgyis kivergődik már a partra – az irányítás nélkül maradt gép óhatatlanul a sziklákra sodródik… A kötél megfeszült, ellazult, aztán újra megfeszült. A tenger, akárha nem engedné el áldozatát, ismét és ismét ellenszegült a partról közvetített idegen erőnek. Az esti fényben nem látszott a homokos part. Máshol – a Földön? – itt biztosan strand lenne. Bámészkodók figyelnék a mentési kísérletet. De itt nincs senki. Csak Letta; a terepjáró reflektorai égnek, ha elmozdul a két fénypont, jól csinálja. "Jól csinálod. Így tartsd tovább! Már csak kétszáz méter van hátra, tekerd fel megint!" "Tekerem. Mi lesz, ha a repülő alja feneket ér?" "Akkor adj gázt, ne csak a csörlőre hagyatkozz, a kocsival is húzz bennünket kifelé. Ne félj, a homok nem tesz kárt a burkolatban. El kell hogy vontass bennünket a víztől, jó messzire. A hajnali dagály se érhesse utol a repülőt…" Az utolsó hullám érkezése előtt a repülő alja csikorogva csúszott a homokos fenéken. Oban majdnem kiesett az ablakon, a védőlánc tartotta meg. Eldobta a rudat, kicsatolta magát. "Most húzd!" – kiáltotta a mikrofonba, és leugrott a vízbe. Segített tolni a járművet. Két nagy hullám is jött, Obant a hajótesthez szorították. Végre ismét megmozdult a nagy test. "Húzd, húzd még!" A repülő, utasa és Oban már félig a parton voltak. Oban űrcsizmái nedves homokba süppedtek. A szél és, hullámok zaja betöltött mindent. A repülő ismét megmozdult… Mély vájat maradt utána a talajon. De már fehér, száraz homokon siklott a jármű, majd – távolabb a víztől – végleg elakadt. "Nem bírja tovább a csörlő, Oban! Félek, elszakad a kötél." "Jól van, kikapcsolhatod. Sikerült." A gép a parton állt mozdulatlanul. Néhány fürge hullám még kiszaladt a homokra – a tenger utánanyúlt, követelőzően –, de már nem érhette el. A szél is hiába dühöngött. Oban csuromvizes szkafanderben gázolt ki a partra. Letta leugrott a terepjáróról. A két gép között találkoztak. Űrruhás karok fonódtak össze. – Köszönöm – suttogta a férfi.
– Nagyon… nagyon féltettelek – felelte Letta. – Most szeretnélek megölelni. Úgy igazán megölelni. – Oban szája kiszáradt. – Töltsük az éjszakát a repülőben – felelte az asszony. A sisakon át már csak egymás szemét látták. – És Dabb? – A férfi dühösen, mordult. – Mindig útban van, mindig akadályoz bennünket! – Majd a terepjáróban alszik. – Letta azonnal megtalálta a kiutat, csillapítóan szorította Oban karját. A férfi rögtön lehiggadt. Nem haragudott már senkire. A tenger és a szél zúgva játszotta örök zenéjét, úgy érezték, maguk is részei lettek a bolygónak. És ez az érzés – valóságos volt. Trendali föld és kő, fa és fű, szikla és víz voltak, nem máshonnan jött, hanem mindig itt élt, idevaló, innen már el nem szakadó élőlények… Zöld felhők feszültek fehér égre, sárgás és vörös szelek csaptak össze a levegőben. Távoli, éjszakát sugalló erdők feketedtek ismeretlen domboldalakon. Mégis, mintha otthon lettek volna. A homok a lábúk alatt, a sziklák, a partra futó hullámok… a Földet idézték emlékezetükbe. És a trendali éjszaka láthatatlanná tette a tájat, varázslat borult rájuk is. A repülőben csak ketten voltak. A gép most nem szárnyaszegett, léghez szokott eszköz volt, hanem a beteljesülő szerelem fészke. Amikor a két ember keze egymást megérintette, tökéletesen kizárták a külvilágot, a gép a ház kicsiny mása lett. Levethették űrruhájukat. Csak az oxigénfejlesztő halk duruzsolása törte meg a csendet. És olykor a torkuk gátját átszakító egy-egy szenvedélyes szó. Szakadékká lett a világ, semmivé foszlott, talán nem is létezett már. Csak egymást látták, tapintották, érezték. Kozmikus öröm robbant lelkükben, egyiküktől a másikig visszhangzott. Képzeletben nem a Földön voltak, de már nem is a Trendalon – két űrlény boldogsága találkozott valahol a végtelenben. Rég várt gyönyörök teljesedtek be, halványan sejtett, inkább csak remélt érzelmek bizonyosodtak meg. – El sem tudom hinni, hogy… hogy ez te vagy, Oban. Hogy ilyen vagy. – Sok évig vártam rád. Valaki olyanra, mint te. Már a Földön sem találtam senkit. És most, itt vagy. Megjöttél. – Megjöttem, Oban. Pedig csak véletlen volt az egész. Bőr simult bőrhöz. Öröm vibrált, akár egy szívverés. Két szív verése. – Szeretlek, Letta. – Én is szeretlek, Oban. – Nem akarlak elveszíteni! Soha.
Odakünn szél fut le a hegyről, sziklákat döngetnek a hullámok. Él a Trendal. És él Dabb, aki nyitott, de mit sem látó szemmel fekszik a terepjáróban. Nem tudni, hol járnak a gondolatai.
5. Oban és Letta még két napig dolgoztak a repülő javításán. Sikerült a jókora géptestet a terepjáró segítségével csaknem az oldalára fordítani és aládúcolni. Így hozzáférhettek a meghajtómű alsó pereméhez is. A repedés nem volt túl nagy; a vezérlés csak a beleépített biztonsági paraméterek alacsony határai miatt nem engedte felszállni a gépet. A repülő építői különleges típust alkottak, tudták, hogy a járművet primitív körülmények között, minden dokktól távol fogják használni. Féltették a bennük utazó emberek életét… A terelőlemez viszont teljes hosszában eltörött. Újat kellett önteniük; szerencsére a bonyolult, különleges műanyag alkotórészeinek keverékarányát a ház központi számítógépe őrizte memóriaegységeiben. Oban rádión létesített kapcsolatot a számítógéppel, és megkapta az adatokat. A napenergiával működő kemencében megolvasztotta az anyagot és kiöntötte az új terelőlemezt. Persze nem volt gyakorlata ilyesmiben, hát a munka sokáig tartott. Dabb körülöttük téblábolt. Nem látszott rajta bűntudat, alighanem nem is volt tudatában, hogy mindezt a sok bajt ő okozta. Egyszer – fél óra hosszat – segített is nekik, a régi terelőlemez levételénél végre hasznát is látták, hárman gyorsabban elvégezték a munkát. A második napon, délután, eltűnt. Eleinte észre sem vették. A kész gépet a csörlővel ismét a homokra állították, aztán Oban felszállt egy próbarepülésre. Esetleges újabb műszaki hibától tartva alacsony magasságban, csak a szárazföld felett repdesett néhány percig; de a gép tökéletesen rendben volt. Akkor ismét leszállt a terepjáró mellé. – Dabb? – Nem került elő. – Repülj vissza a házhoz – mondta az asszonynak. – Pihenj, és várj ránk. Amint előkerül az a… szerencsétlen, indulok vele együtt. Legkésőbb holnap este otthon leszünk. Letta nem örült ennek a megoldásnak, de belátta, a két járművet vissza kell vinni a házhoz. Az asszony csak a kezét nyújtotta, most nem csókolhatták meg egymást, megint űrruhában voltak. – Okvetlenül keresd meg – mondta még az asszony. Oban bólintott.
– És vigyázz magadra! – Te is. A férfi sokáig állt a hullámveréses parton, a repülő egyre kisebbedő fekete pontját nézte. Amint eltűnt a hegyek fölött, sóhajtott, és leült egy sziklára. Dabbra várt. A mérnök aznap nem került elő. Oban a terepjáróban töltötte az éjszakát, a kényelmetlen üléseken nem sokat aludt. A hajnal első fényei szinte elsöpörték a felhőket, kitisztult az ég, és vele a levegő is, a szelek elültek. Szép nap ígérkezett. Oban dühös volt Dabbra – miért nincs itt? Máris indulhatnának, és talán délután hazaérnének. Haza, Lettához. Beindította a gépet. Felrobogott a közeli dombra. Szétnézett. Mennyi oxigénje lehet Dabbnak? Ha nem vitt magával tartalék palackot, egy órán belül elő kell kerülnie. Dabb nem normális. Eddig ezt nem mondták ki, de a tényekkel szembe kell nézni. Lehet, hogy az agya károsodott a balesetnél, talán más oka is van, de ezzel mostantól számolni kell. Dabb a Trendal fölösleges lakója. Fölösleges, mert nemhogy hasznot nem hajt, ellenkezőleg, csak kárt csinál. Oban a tájat kémlelte. "Milyen szépen megindokoltam azt, amit nem szabad megtennem" – gondolta. Nem először fordult elő, hogy Dabb halálát kívánta. Megint körülnézett. – "Ha most elhajtom innen a járművet, Dabb soha nem talál rám. A nyomokon futna, de úgysem érhetné utol a terepjárót. Lassan elfogyna az oxigénje és… Kész. Megszabadulnánk sok bajtól." De ez gyilkosság lenne. Lettának azt mondaná: hiába kereste a férfit, nem talált rá, és nem jött vissza az öböl partjára sem. Gyilkosság. De akkor hazudnia kellene. Azon felül, hogy megölné Dabbot, Letta szemébe nézve kellene hazudnia. Gyilkosság…– Ez is gyilkosság lenne, talán szörnyűbb, mint a mérnök fulladásos halála. A hazugsággal megölné a szerelmüket. Igazat kell mondania, Lettának mindig igazat, minden körülmények között: Ha csak egyszer hazudik, vége mindennek. Letta ezt megérezné, ismeri már őt annyira. Ha az asszony gyilkosnak tudja őt, többé nem marad itt a Trendalon. Rádiózik a központnak, és érte jönnek. Nem tarthatja itt erőszakkal. Minden értelmét vesztené, ha Letta már nem akarna vele élni. Itt, a Trendalon, hisz ők csak itt lehetnek együtt, sehol másutt. Nem bánthatja hát Dabbot, nem is hagyhatja itt. Világuk része lett a mérnök, eltávolíthatatlan része. Várnia kell, keresnie kell, akár egy álló héten
át is. De mindenképpen vissza kell jönnie hamarosan, vagy meghal. Ha meghalna… Ha nem bántaná senki, egyszerűen elfogyna az oxigénje, vagy szakadékba zuhanna… Segítséget hívna. De ő, Oban nem találna rá idejében, mindig rossz irányban keresné. Vagy mégis megtalálná? Újra hívta a férfit az éterben. Dabb először nem válaszolt. Később a rádió lihegést közvetített, aztán Oban mintha nagyon távolról hallotta volna a férfi hangját: – Engem keresel, Hörby? – Igen. De nem Hörby vagyok, hanem Oban. Merre jársz? – Nem tudom. – Az öböl melyik partján vagy? – Nem tudom. "Ha Letta is hallgatja ezt a beszélgetést… Bizonyíték lesz, hogy nem találhatok rá." Ám a sisakrádiók hatósugara nem terjedt olyan messzire. Ezt a beszélgetést csak ők ketten hallották, senki más. Pár perc múlva felbukkant Dabb. A déli oldalról jött, a dombok között, lába bele-belecsúszott a homokba. Oban – maga sem tudta, miért – fellélegzett. Megkönnyebbülten. – Látlak már, Dabb. Gyere tovább egyenesen, itt a terepjáró a dombtetőn. Dabb nem válaszolt. Beletelt negyedóra is, mire odaért a járműhöz, hisz közben bámészkodott, kagylókat, köveket vett fel és dobott el megint, a madarak röptét leste. Gyerek volt – de fenyegető veszélyt hordozó gyerek. – Ülj be hátra! – Oban két kötelet készített elő. – Ne kötözz meg – kérte a mérnök. A hangjában lágy könyörgés bujkált. Most talán tiszta percei voltak? Oban az arcát nézte. A mérnök most nem kerülte a tekintetét. Oban elbizonytalanodott. – Jól van… Indulunk! – Még egy pillantást vetett a keleti öbölre. A tengerre, ami majdnem a sírjuk lett. Aztán elindította a terepjárót, és többé nem nézett vissza. Három hét múlva, az esedékes rádiókapcsolat alkalmával a géphang egy szokatlan kérdést is feltett: – Oban Dorg, van-e tudomása arról, hogy a naprendszerben vagy annak közelében egy űrhajó járt szerencsétlenül? Oban várta ezt a kérdést. Hónapok óta várta. Uralkodott magán. Igen, az Eura szórványos segélykérő jelei, ha erőtlenül, megfogyatkozva is, átszűrődtek a mágneses viharokon, itt-ott esetlég rögzítették is őket az automata lehallgatók. Tehát a központ már sejt valamit, de sem a baleset okát,
sem a helyét nem derítette még fel, a roncsot sem találták meg. Az űrhajósok sorsáról nem tudnak semmit, ezt bizonyítja maga a kérdezősködés ténye és stílusa is. – Erről nincs tudomásom – felelte olyan keményen és elutasítóan, ahogyan csak tudta. A gép megköszönte az információt, és a kapcsolat véget ért. Oban fellélegzett, de homályosan sejtette: a dolognak ezzel nincs vége. A központ nem hagyja annyiban az Eura esetét; ha évekbe telik is, fel fogják deríteni, mi történt a kutatóhajóval. "A végén rajtakapnak engem egy hazugságon. No és?… Már nem büntethetnek meg jobban. A lehető legsúlyosabb ítéletet kaptam. Itt vagyok a Trendalon. És itt is maradok." A nyugtalanság nem hagyta el. Ha Lettát elviszik innen… Próbált nem gondolni erre. Letta és Oban most a ház legnagyobb helyiségében aludtak, együtt. Dabb végleg kiszorult a félig üres raktárhelyiségbe. Kezdetben nem vette észre, mi történt, aztán eljutott a tudatáig a dolog, és morgolódni kezdett: "Szerelmespár, a fenébe is. Hol van Hörby?" Az Eura egykori parancsnokának neve hallatán Letta elkomorodott, Oban keze pedig ökölbe szorult. "Meg tudnám ölni." Pedig erre aligha lett volna képes. Még sohasem ölt embert. Csak azt a tizennyolcat, ha el tudná felejteni! A tél szinte észrevétlen volt; nem esett a hó, a ház körül inkább csak hideg szelek zúgtak, ilyenkor ezek is színüket vesztették. A tél leginkább az Egyes földrész északi és déli csúcsain dühöngött; ott Oban flexiaültetvényei is hó alá kerültek. Kiéhezett állatok csordái, hagyták nyomaikat a fehér pusztaságon. Az Egyenlítő környékén még ilyenkor is aránylag elviselhető volt a hőmérséklet, persze nem volt ez trópus, mint a Földön ugyanezen a tájon. De a tél amúgy is a legrövidebb évszak volt. A tavasz hamar eljött, ismét színessé váltak a szelek. A sivatagok felől sárgás és barna légtömegek vonultak makacsul, hosszú napokon át egy irányból fújt a szél, az égbolt zöldes felhői mögül mind gyakrabban tűnt fel a vörös nap. Oban akkor főleg a ház körül dolgozott. Új szennyvízelvezetőt ásatott, kijavította a leszállóhely megrepedt betonlapjait is. Letta néha elnézte az ablakon át, amint a vörös szkafanderes alak naphosszat hajlongott, térdelt, járkált a javítórobotok között, gyakran maga is szerszámot ragadott és dolgozott. Az asszonyban ellentétes érzelmek vívták állandó csatájukat. Oban belépett az életébe, eleinte észrevétlenül, úgy tűnt, nem fog nyomot hagyni. Ám lassan átszivárgott Letta fájdalmának erős burkán, Hörby még mindig
nyitott seb volt, de ami történt, megváltoztathatatlanná tette a múltat. Hörby a múltba süllyedt, része lett, neve mellé gondolatban oda kellett tenni a szót: volt. Most már mindig oda kellett tenni. Letta tudta, lezárult egy fejezet. És nem lázadhatott ellene, nem kereshetett orvoslást, de bűnbakot sem. Neki élnie kell, és másképpen, egészen másképpen, mint eddig. Oban megmentette akkor, talán az életét is. Mégsem a hála vezette a férfihoz… Megszerette ezt a hallgatag, vállas, határozott férfit. Ráncosodó arca rokonszenvet ébresztett benne. Ugyanakkor nyugtalanította is: egyedül élt egy egész bolygón. A Trendal ura volt, akkor is, ha mások akaratából, messziről került ide. Az ő múltját homályos foltok tarkították. Aztán egy napon Letta teste jelt adott, és az asszony kétségei megszaporodtak. Dabb meghúzta magát, mintha érezte volna, hogy bajt csinált. Voltak napok, amikor észre sem vették; elüldögélt egyedül, legtöbbször az egyik völgyre nyíló ablak előtt. A házat ritkán hagyta el. Oban néha türelmetlenül kerülgette a férfit, sajnálta, hogy nem látja hasznát. Mennyi dolgát rábízhatta volna! A helyzetet megváltoztatandó, bonyolult terveket agyalt ki. Többek között az is megfordult Oban fejében, hogy "feladja" Dabbot a központnak. Közli rádión, hogy itt szállt le a mentőhajó, és a mérnök az egyetlen túlélője a vészleszállásnak. Amíg a központból jövő bizottság itt tartózkodik, valahová "eldugja" Lettát, letagadja ittlétét. De hát… ez megint csak hazugság lenne. És Letta tudtával nem hazudhat, még az asszonyért sem. Ezt már nagyon jól tudta. Dabb szavára a bizottság nem sokat adna, de ha a mérnök állítaná, hogy itt van valahol az űrhajósnő is, talán figyelmesebben körülnéznének, és Obannak mindenképpen a szemükbe kellene hazudnia. Könnyű azt gondolni, hogy neki már mindent szabad, őt úgyis elítélték. Letta érkezésével, a szerelmükkel hirtelen minden új értelmet nyert. A Trendal nem volt már a végső hely, a lemondás bolygója, az utolsó életszakasz. Ezer lehetőség nyílott, és Oban nagynak, erősnek érezte magát. Ha este az ágyban magához vonta az asszonyt, érezte melegét, ragaszkodását. "Szeretlek", mondta, de a szóban több volt annál, amit valahol, iszonyúan messze, a Földön ezer évek óta gondoltak az emberek. Letta a Trendalon egy új világ kapuja volt, hiábavaló és elvesztett évtizedek kései megkoronázása, új remények ígérete. Letta lett az értelme annak, hogy ő itt volt a Trendalon. Már javában kitavaszodott, amikor egy reggel Oban az északi szigetekre indult. A három kis sziget a Hármas földrész északi partjainál helyezkedett el, aránylag közel a sarkvidékhez. Itt még nyáron is hűvös volt, a hótakaró csak pár hétre olvadt el.
Oban nem akarta elhinni, hogy a hó alatt nem marad meg a flexia. Az elmúlt években kétszer is járt arrafelé, a levegőből leszórt néhány tartálynyi magot, de mindeddig a sokat tűrő szupernövény is elveszítette a csatát. A szigeteken – és egyáltalán, azokon a magas északi területeken – egyetlen cserje sem nőtt ki. A férfi nem tudta pontosan, miért. Csak a hideg és a majdnem örök hó miatt? Vagy volt ennek valami más oka is? Amikor reggel elbúcsúzott Lettától, egy pillanatra úgy érezte, az asszony mondani akar valamit. De csak megölelte Obant. És a repülő felemelkedett. A szigeteken még hó volt. A tenger fölött szelek dühöngtek, többször megdobták a gépet is, de Oban erős kézzel markolta a kormányt. Szeretett maga vezetni, a robotpilótára csak végső esetben bízta a gépet. Először dél felől jövet végigrepült mindhárom sziget fölött, aztán balra kanyarodva, a Hármas kontinens mélyen a tengerbe nyúló szirtje fölött visszarepült a legdélebbi és egyben legkisebb sziget fölé. Gondosan keresett leszállóhelyet az alig két kilométer hosszú földdarabon. A hóban furcsa nyomokat pillantott meg. Mintha egy földi elefánt járt volna körbe-körbe, kétarasznyi átmérőjű kerek, jól bemélyedő nyomokat hagyott maga mögött. Több állat is lehetett, gyanította a férfi csodálkozva. A Trendalon még sohasem látott ilyen nagy testű lényeket. Magához vette a lézerfegyvert, és elindult. Egy óra múlva bejárta majdnem az egész szigetet. Szkafanderes csizmái alatt ropogott a hó. Az űrruha külső akusztikus érzékelőin át egyszer csak prüszkölést hallott. Fentről látott le a part egy rejtett öblére. A keskeny, jeges sávon fura lények mozdultak. Négy-öt méter hosszúak és feketék voltak, rövid, vaskos lábakon mozogtak, orruk felé elkeskenyedő fejet emeltek szimatolva. Bőrük sima volt, víztől csillogó, pedig aligha élhettek a vízben. De nem vetették meg a halakat sem, erre vallott a környéken a sok elszórt csont. Biztosan jól tudtak úszni is. Ekkor az egyik állat felemelte a fejét, és észrevette az embert. Kicsiny, fekete szeme összeszűkült, röffenő hangot adott ki. Ormányhoz hasonló keskeny orrát feltartotta. Akkor a többiek is fölvetették fejüket. Nem tudni, ösztönük parancsolta-e, vagy a horda vezére adott utasítást – a csoport futva indult fel a domboldalon, egyenesen Oban felé. Dübörgött a sok láb a havas, fagyott talajon. Oban eleinte nem vette komolyan a dolgot. De egy perc sem telt bele, az állatok felértek a dombra, és feléje rohantak. Most már aligha kételkedhetett támadó szándékukban. Bár fegyvert rántott, mégis sarkon fordult és rohanni kezdett maga is. Nem akart szembeszállni velük, nem akart gyilkolni. Különben is – túl sokan voltak… Félúton a repülő felé eszébe jutott: ha az ismeretlen állatok a géphez érnek, azt is megrongálhatják. Mégis inkább
megtorpant, lihegve nézett szembe ellenfeleivel. A látvány megdöbbentette: ősi volt és veszélyt idéző. A vízben és parton egyaránt élő állatok a szárazon is elég jól mozogtak. A hatalmas fekete testek gyorsan közeledtek a férfihoz. Oban kis gondolkodás után ismét futásnak eredt, de most másfelé csalta üldözőit. Remélte, kifáradnak, mielőtt utolérnék. Pokoli látvány volt. Fekete pofák, dülledt szemek, széles ajkak közül kiálló arasznyi, sárgás tépőfogak; düh és vérszomj. Oban felszaladt egy dombra. Az állatok széles mezőnyben futva követték, lehettek vagy húszan is. Az öböl felől újabb példányok bukkantak föl. A vaskos lábak dobogása betöltötte a levegőt. A férfi megértette: nem menekülhet. Valamilyen trendali ősi ösztön készteti harcra ezeket a szemlátomást dühödt lényeket. Lehet, hogy szkafandere piros színe ingerelte fel őket, de azt sem zárhatta ki, hogy ruhája szaga, esetleg puszta megjelenése váltott ki ilyen reakciót. Az állatok már lassabban közeledtek. Oban felemelte pisztolyát, célzott. Könnyen lelőhette volna azt a példányt, amelyik legelöl szaladt, akkor talán a többiek is megtorpannának. Vagy nem? Aligha várhat el tőlük értelmes, logikus cselekvést. Valószínűbb, hogy mindegyiket le kellene lőnie… Futott hát tovább, már vörös és fekete pontok táncoltak a szeme előtt, tüdeje majd kiszakadt a helyéből, egy mozdulattal csökkentette űrruhája fűtését. Hátranézett – az állatok kissé lemaradtak. Akkor Oban ismét a repülő felé kanyarodott. Amazok nem adták fel, próbáltak elébe vágni. Ötszáz méter – már látta a zöldesfehér gépet, ott állt a szélben, őt várta… Még háromszáz méter. Még kétszáz… A ravasz állatok oldalról is közeledtek. Csúcsos fejüket feltartva, vaskos lábaikon himbálózva szaladtak a férfi után. Oban már tudta: itt az életéért fut. Ha utolérik, a lézerpisztoly sem segíthet, földre kerül, vége van – a sokmázsás testek eltapossák, e súlyok ellen az űrruha sem védheti meg. Futott hát, már tántorogva, levegőért kapkodva. Feltépte a repülő ajtaját, de nem volt ereje fellendülni a kis létrára. Ezzel pár másodperc előnyt vesztett. A dübörgés már egészen közelről hallatszott, amikor végre bezuhant a járműbe. A vezérlőpult elé rogyott. Mielőtt felemelkedett, két lökés is érte a gépet. A kemény műanyag szerencsére könnyedén viselte el a csapásokat. Aztán a repülő a magasba szökkent. Oban még látta a vakító havon csoportba verődött harcias állatokat, mind felfelé tartott ormánnyal nézett utána. Egy perccel később a horda fekete ponttá törpült a távolban. Ha Oban tudta volna, mi vár rá a másik szigeten, biztosan nem száll le. Déltájban érkezett a legészakabbra elterülő nagy szigetre. Előbb evett valamit a gépben, csak utána indult felderítő útra. A széltől letisztított, kopár fennsíkon a tavaly ültetett flexiacserjéket kereste. De egyórás kutatás után
belátta: itt bizony nem találhat egyetlen növényt sem, mert a magok nem is kerültek a talajba. Előbbi tapasztalataiból okulva nem távolodott el túlságosan a géptől. Úgy döntött, még a közeli völgyben is utánanéz a dolognak, aztán hazarepül. Térdig érő hóban állt, lehajolt; ez a talaj a vetés idején olyan kemény lehetett, mint a kő, a ledobott magvak java része tönkrement. Egy pillanatra homályos ösztönös riadalom ébredt benne, de a figyelmeztetés nem volt egyértelmű, a veszélyt igazán nem sejtette, nem várta. Mégis felegyenesedett, hogy körülnézzen. Akkor kapta hátára az első ütést. Előrebukott. A meglepetés lebénította. Még elképzelni sem tudta, mi történt. Aztán felpattant, megfordult, ám valami fekete takarta el a világot. Hangosan koppant az űrsisak, újabb ütés érte a férfi testét. Tántorogva emelte karját feje elé, mozdulata ösztönös volt, de felesleges, a sisak megvédte. A szkafander külső akusztikus érzékelői a harmadik ütés előtt és után suhogó hangot közvetítettek. Oban megvetette lábát a hóban, már kezében volt a fegyver. Megperdült. A csapás ezúttal a fejét érte. Megint feketeség borította el a tájat, a másodperc töredékére felvillant egy sötét szem, suhanást hallott – de már megállt a lábán. A bal karját is ütés érte. Oldalt ugrott. Valami elsüvített mellette. Madarak voltak. Méteres testük kiterjesztett hatalmas szárnyakon vitorlázott; a férfinak úgy tetszett, ellepték az egész sziget egét. Olyan volt, mint egy hihetetlen, lidérces álom. Régebben Oban látott már ilyen madarakat, igaz, a délebbre élő példányok valamivel kisebbek voltak. Mi történhetett velük? A madarak eddig sohasem támadták meg, de most vadul csapdostak rá, feléje szálltak, zuhanórepülésben buktak a szkafanderes alakra. Oban lassan hátrált a repülő felé. Egészen másképpen menekült, mint délben a másik szigeten. Észrevette, hogy a madarak soványak, inas testük szinte eltörpül a jókora szárnyak között. Egy-egy nagyobb repülés után kimerülten huppannak le a földre. Sejtette hát, mi történt. A hosszan tartó tél legyengítette őket, a havas tájon kevés élelmet találtak. Éheztek, talán már hetek óta, és most a szigeten felbukkanó, hozzájuk nem hasonló élőlényben táplálékot reméltek. Oban nem félt amíg az egyik madár le nem csapta a sisakantennáját. Ez veszélyt jelentett, megszűnt rádióösszeköttetése a repülővel és így – a gép nagy teljesítményű adóján át – a házzal is. Ha most valami baja esik, nem számíthat segítségre. Karjába fájdalom nyilallt – egyszerre két madár csapott rá, csőrükkel próbálták feltépni az űrruhát. Ez nem sikerülhetett, de Oban megint kis híján a földre került. Most már nem habozott. Célzás nélkül
eresztette ki a hosszú, megszakítatlan sugarat, körbefordult vele. Agyát elöntötte a düh. A tűvékony, ibolyaszínű sugár könyörtelenül lecsapott. Négy madár megingott, összekapott szárnnyal kőként zuhant a talajra. A többiek még támadták a férfit. Oban egyetlen perc alatt leterített közülük vagy tízet – a támadások akkor megritkultak. A madarak el-elhúztak magasan a férfi fölött. Szárnysuhogásuk betöltötte a vidéket. Oban futva indult a repülőhöz, csend lett körülötte. Egyszer visszanézett, és megértette, miért nem üldözik. A madarak elpusztult társaikra vetették magukat. Éles csőrök marcangolták a még meleg testeket. Vér fröccsent a hóra. Obannak felfordult a gyomra, szaporán lélegezve ült be a repülőbe. Lezárta az ajtót, sietve emelte fel a gépet. Magasról nézett le a hómezőben kavargó fekete tömegre, és elhatározta, hogy télen soha többé nem jön erre a területre. Amikor leszállt a ház mellett, Lettát pillantotta meg. Az asszony lassú léptekkel jött át a völgyön. Oban kikapcsolta a hajtóművet. Az alkonyi nap vöröses fénye átvilágított a repülőn és Letta sisakján. Oban kiszállt, eléje ment. Félúton találkoztak. Két ember egy idegen bolygón. Csak nézték egymást. A férfiban felcsaptak az érzelmek. De mielőtt szólhatott volna, Letta ajkai szétnyíltak: – Oban… gyerekünk lesz. Este sétálni mentek. Érezték, Dabb közelsége miatt kell menekülniük, elmenni valahová, ahol maguk lehetnek. Saját hullámhosszukra állították sisakrádiójukat. Az éjszaka hatalmas léptekkel közeledett, az árnyak lassan elborítottak mindent. A Trendal holdja zöldes állatszemként leselkedett a hegyek résén. – Hárman leszünk? – kérdezte a férfi. Űrruhásan is egymás kezét fogták. Hallották a szelet, lassan szállt cserjétől cserjéig. – Mi hárman, és Dabb. – Letta hangjából keserűség csendült. Most talán ő sem védte volna a mérnököt, ha vitára kerül a sor. Dabb már nem egykori űrhajóstársa volt. Az Eura nevével jelzett múlt – Hörbyvel és Arannal együtt – végérvényesen a múltba süllyedt. "Meg kell tőle szabadulnunk" – gondolta Oban. De egészen mást kérdezett: – Itt maradsz… velem? – Itt maradok. Amíg jó leszel hozzám. – És amíg te jó leszel hozzám – mondta a férfi. Melegség áradt szét a mellében.
– De előbb… – Tudom. El kell mondanom valamit. – Oban torkában erősödött a szorítás. Nem a félelem. Hát mégis emlékeznie kell? Igen, legalább ennyit. Emlékezni. Letta várt. A férfi hálás volt neki a türelemért. De nem volt könnyű dolga. Lelkében a múltat páncélréteg védte, Letta kérése nélkül erre sohasem vállalkozott volna. Sóhajtott. Letta… Igen, őérte mindent. Ezt is. Hiszen ma hirtelen minden még több értelmet nyert. Az élete semmi volt, halála csak neki jelentett volna valamit. De mától másképpen lesz. Az a gyermek… milyen erős máris, pedig még nincs is e világon! A férfi halkan kezdett beszélni, közben a holdat nézte. – A víztározó óriási volt. Valahogy mindig imponált nekem a nagysága. Ha gyalog indultam volna el a gáton, egész nap mehettem volna körbe-körbe, a víztükör körül. Olyan volt, mint egy nagyon nagy és igazi tükör. Az ég tükre. A legjobban azt szerettem, ha a délkeleti oldalon, a síkság felől megálltam, és onnan nyugatra, a hegyekre néztem. A vízben is láttam őket, néha el-elmosódottan, vibrálva, ha szél futott át a felszínen. A felhők olykor vakító fehérek voltak, behunytam a szememet… Egy nyár végi éjszakán történhetett… Bizonytalan vagyok. Máig sem tudom, hogyan is volt. Az egyik őrtársam szabadságra ment, és elvállaltam az ő szolgálatát is. Huszonnégy helyett negyvennyolc órát kellett ott töltenem. Örültem neki. Nem volt senkim, nem siettem haza. Haza?… Úgy igazán soha sehol sem voltam otthon. A szabadidőmben legszívesebben videoszínházakba jártam, meg gömbmozikba, vagy otthon néztem a világtévé műsorát. Nem mindig éreztem jól magamat az emberek között. Tudod, tizenkét éves koromig mindössze hat embert ismertem, többet nem láttam.* Ez nem a Földön volt. Később sem hiányzott a nagy társaság. Ebből a szempontból ideális száműzött vagyok. Két bolygón éltem eddig úgy, hogy azt hittem: életem végéig ott maradok majd. Mégis elkerültem mindkettőről, egy harmadikra. Lehet, hogy számomra a Trendal az utolsó lakóhely. [* Lásd a szerző Zuhanás a Napba c. regényét (Népszava, 1986.)] Szóval, egy nyár végi éjszakán történt. Az első huszonnégy órámban. Azt hiszem, elaludtam. Ezt nem lett volna szabad megtennem. De a következő huszonnégy órára gondoltam, és úgy véltem, nekem most jár egy kis pihenő. Nem az őrök szobájában dőltem le – ott nem is volt ágy –, hanem künn a gáton, a keleti oldalon. Egy pokrócot terítettem a hűvös betonra. Gyermekkoromban hozzászoktam a rideg körülményekhez. Félálomban felriadtam valamilyen zajra. Mintha egy repülő húzott volna el a tározó fölött. Nagyon halk zúgást hallottam, először azt hittem, képzelődöm. Körülnéztem, de nem láttam semmit. Márpedig a gépek kivilágítatlanul nem repülnek, igaz? Aztán megint elaludtam. Talán két órát összesen. Utána felkeltem,
továbbindultam, bejártam az északi és nyugati oldalt is. Fenn a hegyekben melegebb déli szél lehetett, mert a hó olvadni kezdett, két patak is megduzzadt, és a zsilipkamráikból majdnem kicsapott a víz. Színültig teltek, be kellett engednem a vizet a tározóba. A mindig nálam lévő kis analizátorral kielemeztem a tartalmukat, semmi veszélyeset nem tapasztaltam. A hegyi patakok különben is eléggé tiszták még errefelé. A központi számítógépnek utasítást adtam, húzza fel a zsilipeket. Aztán megvirradt. Felkelt a nap. A környező területeken megindult a munka, és ezzel együtt a vízfogyasztás is erősen növekedett. A számítógép jelezte, hogy a fogyasztás percről percre emelkedik, reggel már nyolcezer köbméter volt óránként. Azért emlékszem ilyen pontosan, mert az volt az utolsó napom a tározónál. A napfelkelte után elindultam az első ellenőrző körútra; az elektromos kocsi vitt körbe a gáton. A vészjelzés kilenc óra előtt érkezett. A zsilipek vezérlése azonnal lezárta a tározó összes be- és kifelé irányuló zsilipét. Mire a főépülethez értem, villogott a felirat: külső bejelentésre vészintézkedés történt. És repülők bukkantak fel a legközelebbi város felől, szinte ellepték a kis leszállóhelyet, még a gátra is jutott belőlük. Éppen tiltakozni akartam, hiszen oda nem szabad leszállniok, de az első gépből egy egyenruhás férfi ugrott ki. Amikor megpillantottam, nem féltem, hiszen nem követtem el semmit. A Szolgálat tisztje volt. Tudod, a földi rendőrséget hívják így egy ideje… "Ön a tározó őre?" – kérdezte. "Igen." "A neve?" "Oban Dorg." "Oban Dorg, a világkormány nevében letartóztatom!" Mire megkérdeztem volna, mi is történt tulajdonképpen, szakértők lepték el a főépületet, még láttam, hogy elemző robotokat visznek a helyiségekbe, a medence különböző pontjaiból pedig vízmintákat vesznek… És elvittek a közeli városba. A börtönbe… Mit meséljek még az első napról, Letta? Minden összefolyt az agyamban. Fáradt és rémült voltam, ugyanakkor görcsösen ismételgettem magamban: semmit sem követtem el, tehát nem eshet bajom. Este aztán közölték velem a történteket: kora reggel a tározóhoz legközelebb eső városkában összesen tizennyolc hirtelen haláleset történt. Az orvosok javaslatára a várost azonnal elzárták a külvilágtól, mert először járványra gyanakodtak. Ezért többek között rögtön elemezték az ivóvizet is. Percekkel később lezárták a tározót és máris elrepültek oda. Merthogy a vízben mérget találtak. A vádirat szerint ismeretlen módon nagy koncentrátumban lenicitet tartalmazó anyag jutott a tározó vizébe, ami szinte azonnal kijutott a völgy felé vezető vízvezetéki csövekbe és így a városba. Mire elvégezték az összes elemzést, a lenicit maradéka jelentősen szétterjedt, és csaknem az egész tározóban kimutatható volt, különösen a 8-20 méter közti mélységekben. Az automata vízmintavevő szerkezetek méréseit búvárok is megismételték, az eredmény ugyanaz volt. A mérgezett víz már a csövekben volt, eljutott tulajdonképpen az összes városba,
de szerencsére időben elzárták a vizet mindenütt. A tizennyolc halottról napokig írtak a teleújságok, szinte csak ez volt a téma a világtévében is. Engem még nem vádoltak semmivel; tudod, szigorúak a törvények, senkit sem vádolhatnak a tájékoztató szervek és eszközök konkrétan semmivel sem, amíg azt a bíróság rá nem bizonyítja. Azt sem hallgatták el, hány milliárdos kár keletkezett. Hiszen tizenhat városba és számtalan kisebb településre az ivóvizet a lezárás pillanatától kezdve más úton-módon kellett szállítani, heteken át! Közben a mérgezett vizet – sok köbkilométernyi mennyiségről volt szó – különleges medencékbe kellett vezetni, ott elvégezni a méregtelenítést, aztán a tiszta vizet tárolni valahol, amíg kiürül az egész tározó, azt is kitisztítani… Ehhez hatalmas gépekre volt szükség, amik az üres medencébe nem juthattak be másképpen, csak léghajókról leeresztve. A kárt már nem is számítgatta senki, a dél-amerikai regionális kormányzat félévi pénzügyi költségvetését is felborította az esemény. Az ügy nagy érdeklődést keltett. A védőm – ezeket újabban jogi tanácsadónak nevezik a Földön – nem sok jóval biztatott. Beszéltem neki a kétségeimről. A rejtélyes repülőről, amit látni, vagyis inkább hallani véltem. Hosszas nyomozást folytatott, de megállapította, hogy az általam megadott időpontban semmiféle gép sem repült a tározó fölött, még a közelében sem. A bíróság nem adott hitelt a szavaimnak. A vád arra épült, hogy kora reggel beengedtem a zsilipeken a két hegyi patak vizét, de előzőleg nem utasítottam a vezérlést a víz elemzésére. A központi számítógép ugyanis mindent feljegyez, és egy hónapra visszamenően tárolja az összes eseményt, ami a tározó bármelyik pontján a vezérlés részvételével történik. Még a levegő és a víz hőmérsékletét, a szélirányt is feljegyzi óránként. Valóban nem utasítottam a központi vezérlést az elemzések elvégzésére, mert azt a mindig nálam lévő kézi analizátorral végeztem el. Ez igen egyszerű művelet, elég a vízbe meríteni a készülék érzékelőjét. Ezt a társaim és én is gyakran megtettük, mert a készülékek megbízhatóak voltak és addig soha nem volt velük probléma. De a dolog most ellenem fordult. Mivel a központi vezérlésben ez a mérési adat, sőt ennek a mérésnek a ténye sem szerepelt, nem tudtam bizonyítani, hogy a méreg nem a két patak egyikének vizével érkezett a tározóba… A vád ezt a feltételezést igyekezett valószínűsíteni, és gondatlanságból elkövetett tizennyolcszoros emberöléssel terhelt. A bíróság nem talált enyhítő körülményeket. Óriási volt a társadalmi nyomás: hárommillió ember nap mint nap csak adagolva kapta a vizet, mosakodásra is alig tellett nekik, több gyermekintézményt el is költöztettek vidékre, óriási kavarodás támadt az iparban, amely nem kapott vizet, sok gyárat ideiglenesen bezártak, az emberek nem dolgozhattak. Nagy zavar támadt az ott élők világában.
A bíróság végül bűnösnek talált, és száműzetésre ítélt, Letta. Ezért vagyok most itt. És már itt is maradok a Trendalon, amíg élek. A következő hónapokban Oban igyekezett kímélni Lettát. Minden nehezebb munkát a robotokra bízott vagy maga végzett el. Egyelőre felhagyott a gyakori, távoli utazásokkal. Az elmúlt évben szinte minden elsőrendű talajba vetett már flexiát, a jövőre csak a rosszabb, a magvakat nehezen befogadó talajok maradtak. A négy kontinensnek legalább a fele területén már ott zöldelltek a kis cserjék. Elrepülve felettük, büszkeség lopózott a szívébe. "Erdőket ültetek és gyermeket nemzek. Enyém egy egész bolygó, ahol sok dolog történik az akaratom szerint. Isten vagyok a Trendalon?" Aztán lecsitította önmagát. Ehhez elég volt az északi szigetek fekete madaraira gondolnia, vagy arra a balesetre, amikor a tenger és a szelek uralták sorsát. Itt is törékeny az ember, akár a Földön vagy a kozmoszban. Vagy mindenütt. Dabb megint csendben volt egy ideig, általában a házban tett-vett, videofilmeket nézett, egyszerű játékokkal szórakozott. Néha ismét Marinának hitte Lettát, Hörbyt kereste, Obant pedig legtöbbször észre sem vette. De lehet, hogy mindez csak komor játék volt részéről. Senki sem láthatott bele, talán még ő maga sem volt tisztában tetteivel. Néha hosszas öltözködési szertartás után kérte, engedjék ki. Nem akarta maga kezelni a zsilip vezérlését, és türelmesen várt, míg Letta vagy Oban kinyitotta neki. Ennek társai is örültek. Nem sejtették, hogy ez nem más, mint a beteg agy logikája, egy régóta felépített terv része… Odakünn a mérnök látszólag céltalanul bolyongott, de öngyilkosságot már nem kísérelt meg. Oban mégis minden távozása alkalmával úgy nézett utána, hogy esetleg utoljára látja… Dabb lement a tengerpartra; Oban a gépek segítségével most is rendszeresen tisztította az utat. A mérnök órákig ült a homokdűnéken, a felhők játékát nézte. Beszélt is magában; ha éppen akarták, társai is végighallgathatták monológjait. Néha úgy érezték, bepillanthatnak a férfi zavaros világába, e szomorú monológok sorában Dabb egyszerre idézte fel gyermekkorát és annak színtereit: az ausztráliai síkságot, az ottani tengerpartot, aztán az űrt, előző expedícióit, sokat emlegetett egy név nélküli vörös bolygót, aztán az Eura legénysége is szóba került – ezenkívül Dabb ugyanakkor egy álomvilágban is élt, aligha tudta pontosan, hol is lakik most és mi ott a teendője. Álmai gyakran kikapcsolták őt a létező világból, abban nem vehetett részt, számára nem létezett. Vagy mégis…? Dabb egy napon – Letta és Oban kirándulást terveztek délre – nem hagyta el a házat, pedig kérdezték, eljön-e velük. Így magára hagyták. Akkor még nem sejtették, milyen nagy hibát követtek el.
A Kettes földrész déli partvidékét mély öblök tették változatossá. Az öblökben kevés homokpad, annál több sziklaszirt meredezett. Itt semmi esélye sem lett volna a flexiaültetvényeknek, hát ezzel nem is kísérleteztek. Oban most inkább Letta ötletét szerette volna megvalósítani. Az asszony ugyanis úgy vélte, ideje, hogy foglalkozzanak a Trendal állatvilágával is. Hisz évtizedek múlva feltehetően emberek érkeznek ide, kezdetben kis csoportok, később egész tömegek. Azoknak már mindent tudniuk kell jövendő élethelyükről… Egész nap rágcsálókat, hüllőket és madarakat fényképeztek, filmeztek. Nem tudták, minek nevezzék őket, hát egyelőre csak számokat adtak nekik. Az emlősök tízes, a madarak húszas, a hüllők harmincas, a halak negyvenes számmal kezdődő besorolást kaptak. Letta jól érezte magát, a terhesség nem ártott neki. Tulajdonképpen nem is látszott rajta. Még nem. De a medicinrobot megerősítette a "diagnózist". Méhében új életet hordozott. Beszélgettek. – Bűnöző vagyok hát. Mégis szeretsz? – Szeretlek Oban. – Ha rajtam múlik, soha el nem hagylak. – Én nem hagylak el. – Ne ígérj semmit. Annyi minden történhet. – De Oban… ha bebizonyosodna, hogy ártatlan vagy… itthagyjuk a Trendalt és visszamegyünk a Földre, ugye? – Ha ártatlan vagyok?… Igen. Akkor igen. A nap már nyugodni készült, amikor hazaértek. A ház tetején megcsillant a vöröses nap; a zöldes égbolton, a dombtetőn felmeredő kupola valóságos aranypalotának tetszett. A látvány olyan békét sugárzott… Nem sejtették, mi vár rájuk percekkel később. Letta a gépben Obanhoz simult. "Jó veled hazafelé menni. Ott vár az otthonunk." A férfi mélyet lélegzett. Hatvanöt évig senki sem szólt hozzá így. Már azt hitte, benne van a hiba, őt nem lehet szeretni, elviselni sem, magányosságra termett. A repülő lassan közeledett a leszállóhelyhez. Minden napfényben fürdött, a gép megnyúlt árnyéka feléjük rohant a domboldalon, hogy aztán egyszer csak a betonon a repülő alá simuljon. A ház hallgatott. Letta ment elöl, Oban vitte a videokamerát. A zsiliphez érve az asszony hiába nyomta meg a zöld gombot. A fémajtók nem húzódtak szét. – Mi van ezzel, elromlott? – idegeskedett a férfi. Nyomogatta a gombot, de a szerkezet nem működött. Ők ketten akkor még semmi rosszra nem gondoltak. Letta ajkát harapdálta. Oban tudta, most erősnek kell, mutatnia
magát. És a valóságban is így kell viselkednie. Semmit sem segít magukon azzal, ha elveszíti a fejét, akárcsak egy percre is. – Belülről lezárták – jelentette ki, és megint mélyeket lélegzett. Letta visszakapcsolta sisakrádióját a közös hullámhosszra: – Dabb! Dabb, nyisd ki a zsilipet! – Blokádot alkalmazott. – Obanban gyűlt a harag. De vigyázott, ne robbanjon. Hiszen a mérnök is hallja szavukat. – Dabb, nyisd ki! – dörögte a férfi. Belülről nem érkezett rádióválasz, és az ajtó is zárva maradt. Letta félni kezdett. Ha Dabb végleg megőrült… ha soha többé nem engedi be őket a házukba? Elpusztulnak oxigén nélkül! Oban még nem gondolt erre. Csak a harag dolgozott benne. Iszonyúan dühös volt. Lépre mentek az őrült simulékony modorának, annak, hogy mostanában olyan alázatosan és szelíden viselkedett. Színjáték volt csupán az egész! Ha most a kezébe kaphatná a férfit… Fogát csikorgatta. A sisakon át Lettára nézett. Haragos remegése kissé elcsitult. – Gyere! – Hová? – A repülőhöz. Amikor visszaszálltak a gépbe, a férfi ujjaival mutatta egyezményes jelüket: "Kapcsolj át!" Végre ismét zavartalanul szót válthattak. – Most is azt mondod, hogy nem szabad Dabbot elzárni? Ez egy közveszélyes őrült! – Hagyjuk ezt most. Mit tegyünk? – Az asszony is ideges volt. A férfi messzelátót vett elő. A ház ablakait kémlelte, de csalódottan eresztette le a műszert. – Semmit sem látok, leengedte a fényvédő réteget. Alighanem elbújt. – Kis töprengés után leült a gép elektronikus agya mellé. – Mit csinálsz? – kérdezte Letta. – Rádió útján kapcsolatba lépek a ház vezérlésével. – Gondolod, hogy. – Meglátjuk. Pár perc telt el idegölő feszültségben. Amikor létrejött a kapcsolat, Oban először arra utasította a két gépezetet, hogy hangjelzések nélkül működjenek, a kérdések és válaszok képernyős kiírására utasította őket. Letta kissé megkönnyebbült, azt hitte, most már minden rendben lesz. Ám Oban feszült arcán látta: ettől még messze vannak. A ráncok most még inkább bemélyedtek a homlokába. – A kapcsolat megvan, de ez nem okvetlenül jelenti azt, hogy utasításokat adhatok a ház vezérlésének. Minden attól függ, Dabb milyen mélyre nyúlt,
mekkora blokádot alakított ki az elektronikus agyban. – A teljes agyban? – Dehogy. Hogy egy ilyen rendszert kidolgozzon és betápláljon, ahhoz egy hét is kevés lenne. Azt hiszem, a legfontosabb intézkedési irányokba mehetett el, ott sem túl messzire. Ott alkalmazott blokádot, ahol a vezérlés a ház egyes részeinek működését irányíthatja. Például a zsilipnél. Ez a legnagyobb baj, lezárta az ajtót. Kérdés, milyen parancsot adhatott a vezérlésnek. Ez a lezárás ideiglenes jellegű, vagy állandó? Szabott-e valamilyen határidőt? – Oban a billentyűket nyomogatta, aztán ajkát harapdálva várta a kis képernyőre kiíródó választ: A ZÁRÁS IDEIGLENES TARTAMA 30 NAP – Harminc nap! – Letta szája elé kapta a kezét, tekintete rémülten szegeződött az ablakon át a házra. – Addig elfogy az oxigénünk! – A legnagyobb takarékossággal is csak két hétig bírnánk ki. – Oban töprengett, aztán lekopogta a következő kérdést: A ZÁRÁST ELRENDELŐ EMBER MIVEL INDOKOLTA DÖNTÉSÉT? A válasz azonnal felragyogott zöld betűkkel: A ZÁRÁST ELRENDELŐ EMBER A DÖNTÉST NEM INDOKOLTA – Persze, a gépnek nem kellett magyarázkodnia – fújt dühösen a férfi. Lettára nézett. Űrruhában nem látszik, de… a hasa már gömbölyödik. Nemcsak róluk van tehát szó. A gyermek – a gyermekük – is Dabb bomlott agyának áldozata lesz? – Mit csinál most? – kérdezte az asszony. Oban egy percig rábámult, aztán megértette, és a kérdést a géphez továbbította. AZ EMBER MOZDULATLANUL FEKSZIK – jött a válasz. – Életjelenségei vannak? – kérdezte a géptől röviden. AZ EMBER ALSZIK. ERRE UTALNAK A KÖVETKEZŐ JELEK… – és a gép felsorolta következtetése indokait. Ez most a legkevésbé sem érdekelte a két embert. Letta az ujjait tördelte. Oban gyerekes mozdulattal
tárta szét a kezeit. Az asszony elnézte a férfit. Miért szereti ezt a néha kissé nehézkes, máskor gyors gondolkodású, szögletes arcú férfit? Hiszen nem azért, mert ő a bolygón az egyetlen férfi, az egyetlen ember. Ha Oban nincs, már nem élnének, sem Dabb, sem ő, Letta. De hát nem a hála vezette őt Oban karjaiba. – Végül is te vagy a ház gazdája. A központ neked adta a vezérléssel együtt, téged vezetett be oda mint tulajdonost. Ez semmit sem jelent? – kérdezte az asszony. Oban újabb kérdést tett fel a gépnek, közben válaszolt: – A vezérlést úgy konstruálták, hogy a belül lévő ember utasításait kövesse elsősorban. Ne feledd, a ház egyetlen ember lakóhelye, annak szánták, és a vezérlést sem figyelmeztettük soha, hogy most többen vagyunk. A gépek nem töprengenek azon, ki a bent lévő ember és azt mire jogosították fel. Nem is különböztetik meg Dabbot tőled vagy tőlem. Oban folytatta a kérdezősködést: MILYEN EGYÉB INTÉZKEDÉSEKET TETT A BENT LÉVŐ EMBER? KIKAPCSOLTA A HALLHATÓ KÜLSŐ ELEKTROMÁGNESES ÖSSZEKÖTTETÉSEKET. – Vagyis hiába is rádióznánk neki. Sem a sisakrádiók, sem a repülő rádiójának jeleit nem veszi a benti gépezet – "fordította" le Oban a választ. Letta még mindig a házat nézte, akárha tekintetével próbálna áthatolni a falon. És Dabb agyán. Mi történhetett?… A mérnök hetek óta forgathatta a fejében ezt a lépést, de ők ketten semmit sem vettek észre. Talán túlságosan is el voltak foglalva egymással? Hiszen ez természetes. No persze, természetes – az ő számukra. De Dabb most olyan, mint egy gyerek, aki féltékeny a felnőttek egymás iránti érzelmeire. Mindenre, ami nem vonatkozik rá. Egyszerűen úgy döntött, kikapcsolja életéből ezt a két embert. Van-e fogalma arról, hogy gyilkosságra vállalkozott? Vagy ez sem hatol beléje?… Többet kellett volna foglalkozniok vele. Majd ezután… Ha egyáltalán túlélik Dabb újabb akcióját. Múltak az órák. Oban gondolkodott. Néha kérdezett valamit a géptől. Hamar meggyőződhetett arról, hogy ő – hiába a ház gazdája, sőt "parancsnoka" – ebben a különleges helyzetben semmit sem tehet. A konstruktőrök hogyan is gondolhattak volna arra, hogy a házban egyszer többen fognak élni és ezek közül az egyik fellázad a többiek ellen? A vezérlés csak annak engedelmeskedik, aki a házban tartózkodik. Ha annak utasításai ütköznek a kívül lévő lények érdekeivel, akkor az utóbbiak létét a vezérlés egyszerűen figyelmen kívül hagyja. Mintha nem is élnének ugyanazon a bolygón.
Már régen beállt a trendali éjszaka, amikor Oban – végigpróbálva minden lehetséges variációt – egyszer csak a homlokára csapott. – Megvan!… A vészjelzés! – Miféle vészjelzés? – A vezérlésből Dabb kikapcsolta a külső rádióforrások vételét, de csak azokat, amelyek hang útján jelentkeznek be. Biztosan hallotta a mi beszélgetésünket, amikor délután a házhoz közeledtünk. Úgy látszik, idegesítette a hangunk… De a külső vészjelzéseket a VHF-hullámhosszokon a vezérlés minden körülmények között veszi, ezt senki sem kapcsolhatja ki, nem is rendelhet el rá blokádot. – És? – A jelzés fajtájától függ a reakció… – Oban ismét a homlokát ráncolta. Kérdezett valamit a géptől, aztán hirtelen felpattant. – Azt hiszem, megvan. Ez talán beválik. Mert ha nem – hát semmi sem segít rajtunk. A férfi azonnal megtelt energiával. A mozgása, az arckifejezése is megváltozott. Ellenőrizte űrruhája oxigénkészletét, és ellentmondást nem tűrően szólt: – Én kiszállok. Te repülj el… bárhová! De ne messzire. Egy kilométerre elég lesz, mondjuk, szállj le a tengerparton, és adj vészjelzést. Add le a QHT-kódot… várj, beütöm előre, és te csak elindítod a jelzéssorozat folyamatos sugárzását. – Mi az a QHT-kód? – Műszaki segítséget kérsz. Járműved lezuhant és te benne rekedtél, nem tudsz kijönni, életveszélyben vagy. Fémvágó robotokat kérsz, hogy azok kimentsenek a roncsok közül. A vezérlés beépített szelektáló rendszere – bármilyen blokádot is rendelt el Dabb – ezt nem hagyhatja figyelmen kívül. A finomabb, drágább robotokat nem a külső raktárban, hanem a házban tartom, ahol a trendali légkör páratartalma nem tehet bennük kárt… Ez most a szerencsénk, remélem. – Tehát javítórobotokat kérek a vezérléstől? – Pontosan, merthogy életveszélyben vagy. A repülőhöz a ház vezérlése különleges önjáró fémvágó és javítórobotokat küld. Ezek infravörös letapogatás révén éjszaka is odatalálnak a repülőhöz. A céltárgy különben folyamatos irányjelzést ad nekik. – Ne is mondd tovább, mindent értek. – Vigyázz magadra! – A férfi kinyitotta a gép ajtaját. Sisakjaikon át egymásra néztek. – Te is vigyázz, Oban! Oban a ház falához lapult. A hold vastag felhők mögött járt, teljes volt a
sötétség. A férfi bekapcsolta infravörös látókészülékét – nem volt ez egyéb, mint a sisakon a szeme elé húzott vékony lemez –, így jól látta a környéket. A házat, a távolabb álló kollektorokat, a víztartályt, a külső raktárakat. Számításai szerint a repülő most szállhatott le a tengerparton. Az éterben csönd volt. Úgy beszélték meg Lettával, hogy most saját külön hullámhosszukon sem fognak rádiózni. A férfiban a feszültség nem hagyott alább. Dabb – miért is van itt? Miért nem veszett oda az űrben. Csak azért létezik, hogy az ő sorsukat nehezítse, hogy nyugalmukat, türelmüket és szerelmüket újra és újra próbára tegye. És ha a végén mégis Dabb győz, Letta, a magzata, és ő, Oban – elpusztulnak? Nem, nem győzhet az értelem nélküli tudat az értelmes tudattal szemben – biztatta önmagát. De kétségei nem múltak el. A feladatra koncentrált. Ha a vezérlés helyesen értékeli a beérkező segítségkérő jelek fontosságát, ki kell küldenie a robotokat – Dabb záróblokádja ellenére is. A robotok csak ezen a zsilipen jöhetnek ki… Múltak a percek. A férfi idegeskedett. Mi történt?… Ha Lettának valóban baja esett az éjszakai leszállásnál… De mindenképpen le kellett szállnia, a ház vezérlése a repülő álló helyzetben lévő adóját méri be, úgy tájékozódik a "szerencsétlenség" színhelye felől, mielőtt beprogramozza a robotokat. Állítólag még topográfiai leírást is diktál nekik, közli a megközelítés optimális útvonalát, a terepadottságok figyelembevételével… Csak jönnének már! Hátát a falnak feszítette. A térde remegett. És a gyomra is. Ha nem sikerül, végük van. De akkor megnyílott a zsilipkamra ajtaja! Oban már ugrott is. Majdnem összeütközött az egyik robottal; a szerkezet szögletes volt és lánctalpakon haladt. Oban félreállt. Két gép ment el mellette halk zúgással, az egyik a fémvágó volt. A férfi máris a kamrába lépett. A külső ajtó becsukódott. Most minden attól függött, miképpen reagál a vezérlés a zsilipkamrából érkező emberi utasításra. A vezérlés úgy "tudja", hogy a kamra üres, nincs ott sem ember, sem gép. És mégis jelzést kap: töltse fel belélegezhető földi levegővel a kamrát, majd ha a nyomáskülönbség kiegyenlítődik, nyissa ki a belső ajtót… Fél lábbal már bent vagyok, bent vagyok – dübörgött a férfi agyában a gondolat. De még nem volt biztos a dolgában. Lehet, hogy Dabb nagyon ravasz és előrelátó volt, akkor pedig előzőleg arra is utasította a vezérlést: ha rendkívüli vagy érthetetlen dolog történik, a gépezet adjon neki jelt, mielőtt bármilyen döntést hozna. De ha így volna, már Letta vészjelzéseit véve is felébresztette volna őt a vezérlés. Oban mindenesetre kezébe vette lézerpisztolyát. Árnyék volt a fénytelen, sötét kamrában, az egyik falnál állt. Egész testében remegett. Most nem gondolt Trendalra. Lettát és gyermekét érezte tudatában és önnön ösztöneit. Harcolni fog, bármi is történik. Harcolna bármilyen idegen erővel, mert élnie
kell. Élnie kell! A zsilipkamra belső ajtaja nem nyílott ki. Oban mélyet lélegzett. Szkafanderében is fázott – az idegei… Most mégis meg kell nyugodnia. Mindenáron. Az űrruha karjába épített levegőanalizátor apró jelzőlámpája piros fénnyel égett: "Nem belélegezhető!" Várt egy percig, de mivel semmi változás nem történt, ismét megnyomta a zsilip vezérlőjén a fehér gombot. A légüres térben nem hallhatta, elindult-e a szivattyú. Nem indult el, a fali jelzőfény nem változott. Trendali levegő volt a zsilipben, a belső ajtó nem nyílott. Döntenie kellett. – Letta! – hívta rádión az asszonyt. – Igen? – Hol vagy? – Leszálltam a tengerparton, ahogy megbeszéltük. – Repülj vissza a házhoz. Közöld a vezérléssel, hogy a hibát megjavítottad, a gép ismét repülésre képes, a vészhelyzet megszűnt, a robotokra nincs szükség. – Értem, a zsilipben vagy. – Igen. Huszonöt perc telt el idegölő várakozásban. A szkafanderbe épített elektronikus órán lassan változtak a számok. Oban fejében egymást kergették a gondolatok "Van tartalék oxigénpalackom. A levegőm összesen tizenhat órára elég. De ha a zsilip semmiképpen sem nyílik meg…" – Letta? – Most szállok le. – Kapd el az egyik visszatérő javítórobotot, tegyél rá néhány oxigénpalackot. – Rendben van. Aztán megint várakozás. Soha nem hitte volna, hogy ilyen csönd is lehetséges a Trendalon. Végre mozdult a külső ajtó, a vezérlés utasítást adott kinyitására. Ez azonnal megtörtént. A robotok begördültek. És egy fürge árny is besurrant a küszöb fölött. – Letta? – Nem hagylak egyedül. – De ha a zsilip nem nyílik ki? – Akkor együtt halunk meg. – Az asszony ezt olyan egyszerűen mondta, olyan magától értetődően… Oban torka elszorult, ám melegség terjedt szét benne. Meghatottságát legyőzve úgy tett, mintha mindez a lehető legtermészetesebb dolog volna.
A külső ajtó ismét becsukódott, légmentesen lezárult. A két ember hallgatott. Lelketlen gépek között álltak, létük is talán csak azoktól függött. A percek múltak, és semmi sem történt. A belső ajtó nem nyílott ki. Elsőnek a férfi szólalt meg: – Utat kell törnünk magunknak. – Hogyan? – Az egyik robotot fémvágásra utasítom. Lézervágója van. Ha a belső ajtóba sikerül egy hatvan centiméter átmérőjű kerek nyílás vágnia, egyrészt azonnal beáramlik ide a ház oxigénje, másrészt a nyíláson űrruha nélkül átférek és… – Oban nem fejezte be a mondatot. Letta így is értette. – A vezérlés nem tűri majd tétlenül, hogy megszűnjék a ház levegőintegritása és a zsilip használhatatlanná váljék. – Akkor mit találjunk ki? – Oban most először volt tanácstalan. Azon töprengett, mit tehet a vezérlés, ha "idegenek" férkőztek a zsilipbe. Mert nem volt kétséges, a ház minden eseményét és folyamatát figyelemmel kísérő bonyolult gépezet azonnal tudomást szerez a fal egyik darabját ért hőmérséklet-emelkedésről. Érzékelői behálózzák a házat, benne rejlenek minden faldarabban is. – Kibonthatnánk a falat a kapcsoló körül… – Oban felkattintotta sisaklámpáját, a fehér és piros gomb környékét szemlélte. Öröme nem tartott sokáig, rájött, ez a terv sem kínál kedvező eredményt. A zsilip műveleteinek irányítása ugyanis nem a gombok nyomogatásával történik, ezek csak jelzést közvetítenek a vezérlésnek, a valódi parancsot a szivattyú elindítására az adja ki. A férfi keserűen jegyezte meg: – Amíg Dabb nem dönt másképpen, nem változik a helyzet. Letta hallgatott. Nem tudták, mennyi idő telt el. Mindketten feszülten gondolkoztak. Aztán a megoldás villámként hasított a férfi agyába. Ez az!… – Becsapom a központi agyat – mondta, és azonnal munkához látott. Nem is figyelt Letta kérdéseire. A fémvágó robotot az egyik oldalfal mellé állította, beindította a lángvágót. A lézer ibolyaszínű, tűvékony sugarát az intenzitásszabályozóval széthúzta: a sugár most nem "élesen", hanem legyezőszerűen verődött a fémfalra. Csökkent az olvasztó hatása, de nőtt a megmunkált felület nagysága. – Mégis falat vágsz? De éppen ott, ahol az a legvastagabb? – Nem, drágám. Csak felforrósítom a fal belső rétegét. Az érzékelők révén a vezérlés erről tudomást szerez, és valamit tennie kell. Nem hiszem, hogy Dabb gondolt volna tűzoltási teendőkre. – Tűzoltás? – A vezérlésben kész program van arra, ha a házon belül veszélyes hőmérséklet-emelkedést észlel. Az előbb azt hittük, ez akadálya lehet a
szabadulásunknak… Ellenkezőleg. De olyan falon kell jelentős hőmérsékletemelkedést produkálni, amelyhez a tűzoltó-berendezések csak a belső zsilipajtón át férkőzhetnek. A szürke fémfal legfelső rétege már majdnem olvadni kezdett. Hőmérséklete több száz fokra emelkedett. Oban nem kapcsolta ki a robotot, de gyorsan a belső ajtóhoz húzódott. – Gyere. Hamarosan jönnek a tűzoltó gépek. Amint nyílik az ajtó, a küszöbre rántjuk a másik szerelőrobotot, és ott lezárjuk a mozgását. Így az ajtó már nem zárulhat be, akkor sem, ha a vezérlés vagy Dabb az utolsó pillanatban ellenakcióba kezdene. Jól számított. Amikor a faldarab már-már vörösen izzott, a belső zsilipajtó hirtelen felpattant. Letta a nyílásba rántotta a robotot, Oban lekapcsolta a lézersugarat, és maga is kirohant a zsilipből. Fegyverrel kezében két ugrással szelte át a folyosót, berúgta a nappali ajtaját. Közben háta mögött a zsilipbe berobogott a kerekeken gördülő tűzoltó-automata. Hőérzékelőjével azonnal lokalizálta a rendkívüli hőmérséklet-emelkedés helyét, arra fordította kilövőnyílását, és fehér habot fecskendezett a kamra falára. Oban ebből mit sem látott, már a házban rohant. Nem égtek a fények a nappaliban. Meglapult, veszélyt sejtve. Az egyik fal tövébe guggolt. Infravörös nézőkéjén át nem látta Dabbot. Felnyúlt, megérintette a szenzoros kapcsolót. Akkor már Letta is a küszöbön állt. – A hálókamrájában lehet – suttogta az asszony. Hányinger kerülgette. A zsilipből szabadulva hirtelen zuhant rá a feszültség. Akkor, amikor a baj tulajdonképpen már el is múlott. Elmúlott?… Dabbot csakugyan függőágyában találták. Nehezen ébredt kábult álmából. Szeme kialvatlan, vörös volt, arcán mélyek a ráncok. Haja összekuszálva, mozdulatai alig koordináltak. A felgyűlő fény, a vállát rázó dühös kezek elől megpróbálta eltakarni az arcát. – Hörby?… Hát átvészelted a bajt? – mormolta, aztán alighanem felismerte az előtte álló két ember arcát, mert így folytatta: – Mi… mi az? Ti vagytok? Hogyan jöttetek be? Oban válasz helyett fellökte sisakját. Beszívta a levegőt. A ház levegőjét, a Föld, az otthon levegőjét. Ordítani szeretett volna. Magához rántani és ütni Dabbot, értetlen arcába vágni, eltaposni, megölni… Csak fújt, mint egy dühös állat. Igen, állatnak lenni volna jó. Vannak pillanatok az életben, amikor azok lehetnénk. Sejtjeink mélyén, agyunkban még mindig dolgozó ösztönök szeretnének uralni bennünket, és ilyen percekben mi is szívesen átengednénk nekik az akaratunkat. Csak egy percre, csak másodpercekre tudnánk elfelejteni az ezer nemzedék óta belénk nevelt, ránk kényszerített béklyókat!
Letta megfogta Oban karját. Mint már annyiszor, elég volt ez a kis jel, hogy a férfit lecsillapítsa. Oban még kettőt fújt, de haragja nem múlott el. Visszalökte Dabbot a függőágyra. – Itt maradj! És ki ne mozdulj a szobádból az engedélyem nélkül! A mérnök lehanyatlott. Furcsa volt kábult tekintete. Oban maga után húzta Lettát, és kívülről bezárta a kis raktárhelyiség ajtaját. A zár ugyan gombnyomásra szinte hangtalanul működött, mégis a két ember szinte hallotta a fémek kegyetlen csattanását, amely pontot tett egy időszak végére. Oban egyenesen a vezérlőpulthoz ment. Idegesen felnevetett; a feszültség benne is csak most kezdett leapadni. A képernyőn zöldes betűkkel ragyogott a két legújabb jelentés: A BLOKÁD RÉSZBEN MEGSZÜNTETVE TŰZOLTÁS MIATT. A ZSILIP 3-AS SZÁMÚ FALÁNAK 14-ES NÉGYZETÉBEN A HŐMÉRSÉKLET FOKOZATOSAN CSÖKKEN. TŰZVESZÉLY MEGSZŰNT. A ZSILIP BELSŐ AJTAJA AKADÁLYOZÓ TÁRGY MIATT NEM ZÁRHATÓ! Oban Lettára nézett. Az asszony ott állt mellette. A szeme – akár a tenger öble. Mozdulatlan majdnem, már elcsitult a vihar, bár a mérhetetlen erő még a hullámok és a part között feszült. Oban szótlanul magához vonta és megcsókolta. Nem igazi csók volt ez ott és akkor. Nyugtató jel, megkönnyebbülés forrása. – Menj, vidd ki a gépeket a zsilipből! Én a vezérlést veszem kezelésbe…
6. Attól a naptól a vezérlés elektronikus, "megtörhetetlen" úton kapott utasítás szerint cselekedett. Az új program első és legfontosabb parancsa az volt, hogy csak Letta és Oban hangjának engedelmeskedhet, különösen fontos vagy életveszélyes helyzetekben e hangok gazdáinak parancsait is csak akkor teljesítheti, ha azok előzőleg egy négy számjegyű kódot közölnek vele billentyűzet vagy rádiójelek útján. Így remélték kizárni Dabbot mindenből – hisz többé nem bízhattak benne. Azt is elhatározták, hogy ketten együtt soha többé nem hagyják el a házat. És Dabbot sem hagyják felügyelet nélkül. Letta különben hiába próbálta megtudni a mérnöktől, hogy mi történt vele azon az emlékezetes napon, miért akarta elpusztítani társait. Ha erről kérdezték, hallgatott. Ahogy teltek a napok, Oban és Letta haragja csillapodott
– ám helyette új, kellemetlen érzés költözött beléjük. Dabb most már nagyon is konkrét veszélyt jelentett, sokkal inkább, mint eddig bármikor. Olyan volt, mint egy ismeretlen működésű, időzített robbanószerkezet. Bár a következő hetekben a mérnök semmi rosszat nem tett, az örökös feszültség mindnyájukat megviselte. Oban mogorván járt fel-alá, kezdődött a nyár, és ez volt a legjobb időszak a flexiáültetésre. A vörös nap minden délben csaknem pontosan a feje fölött delelt, árnyéka talpa alá húzódott. A férfit csábította a barnás föld, a kékeszöld erdők látványa. Reggelente a messzeség halvány párarétegeket szült, a tenger fölött szelek gomolyogtak… Főleg a sivatagok vonzották; örökös kihívásnak érezte létüket. A sárgás homoktenger keserűséget ébresztett benne: a Földön már régen felszámolták az efféle helyeket, bármilyen nagyok is voltak valaha. A Szahara, a Góbi, az Atacama, a Mojave, a Kalahári és a többiek már régen termőföldek lettek, ahol szuper méretű gyümölcsültetvények váltakoztak haszonerdőkkel, napenergia-telepekkel, haltenyésztő, mesterséges tavakkal és városokkal. Ahányszor a férfi valamelyik trendali sivatag fölött repült, ökölbe szorult a keze. A szelek fel-felkapták a rendkívül apró szemű, könnyű homokot, elhordták, a felhőkbe repítették, viharként szórták el másutt, dűnéket építettek belőle hol itt, hol ott. Az Egyenlítő alatt több sivatag is volt, azonfelül a kontinensek távolabbi részein is akadtak nagy kiterjedésű, félsivatagos területek, ahol a helyi növényzet csak gyéren tudott megélni. Oban úgy érezte, ez a hatalmas, feladat éppen rá vár. A gyermek – az ő első, egyetlen gyermeke! – közeledése új energiával töltötte fel, régebbi szomorú gondolatai nyomtalanul eltűntek. A Trendal az ő két kezére várt. "Úgy lesz igazán az enyém, ha minden darabkája magán viseli majd a kezem nyomát" – gondolta kissé régimódian, de őszintén. Már tudta, így; fogja igazán birtokba venni a bolygót. Ő, Letta és az a harmadik ember. Létezésével számolni kellett, és bár a trendali és földi időszámítás különbsége miatt nehéz volt kiszámolni érkezése pontos dátumát, azért körülbelül sejtették, mikor JÖN. Oban annyit gondolt erre a napra, hogy agyából teljesen kiesett az utána következő idő. Ugyanakkor félt is. Az érzés egyelőre homályosan növekedett benne, baljós daganat volt. A szülés ismeretlen veszélyekkel járhat – tudta ezt, hát félt. Letta saját számításai és a medicinrobot vizsgálatai alapján úgy vélte, hogy még hathét lehet hátra. Az utóbbi napokban furcsa érzése támadt. Egy éjjel azt álmodta, hárman úsznak a tengerben. A tenger itt volt a Trendalon – a parti táj és az égbolt színei ezt jelezték – mégis, a víz egészen olyan volt, mint a Földön, ahol régebben az asszony annyit fürdött. A selymes vízben hárman úsztak előre az apró, fénylő hullámokon, de sem Oban, sem Dabb nem volt velük, mégis hárman voltak, két kis fejet látott maga előtt a tűző napfényben.
Ébredése után hosszan feküdt, tágra nyílt szemmel nézte a sötétséget, két kezét hasára csúsztatta… A testét vizsgáló gépek másnap egészen világosan jeleztek még valamit, de erről még nem szólt Obannak. Olyannyira hihetetlen volt… Oban nem sokáig bírta a házban. Rengetegszer Letta lelkére kötötte, mit tegyen, ha Dabb ismét fellázadna. Mert a férfi lázadásnak nevezte a mérnök kiszámíthatatlan tetteit. Bár gondolatban kénytelen volt elismerni: ez betegség – még Letta előtt sem használta soha ezt a szót. A mérnök agya beteg volt, és nem tudhatta senki, valaha meggyógyítják-e. Egy esős napon Oban elrepült délre. A Kettes földrészen maradt, csak éppen átrepülte a nagy öblöt és a déli félszigeten szállt le. A hosszú, egyenes tengerpart széles homokpadjából vett mintákat; úgy tervezte, ha az "otthoni" analizátorokkal elvégzendő vizsgálatok kedvező eredményt hoznak, a homokban elég egyéb, növekedést elősegítő anyagot talál, hát ezt a majdnem száz kilométer hosszú sávot is beveti flexiával. Túl nagy terület ez ahhoz, hogy parlagon heverjen. És így a növényzet legalább megköti a futóhomokot is. Mintavétel után sokáig állt a parton. Tenger és szél zúgott-csapkodott, tajték repkedett körülötte, zöldeskék cseppek rakódtak sisakjára, de ő csak állt és nézte a partot. Zöld felhők kergették egymást, a nap ritkán bukkant elő, olyankor vörösessárga fényt dobott a nedves homokra, és eltűnt újra, felhőárnyékok úsztak a tengeren, kúsztak a partra, a távoli hegyekre. "Itt valaha város lesz" – vágott bele az ösztönös sejtés. Óriási nyaralótelep. Az egész bolygó lakossága ide fog járni üdülni, erre a száz kilométeres, hatalmas strandra. A Trendal legnépszerűbb városa lesz ez a… nem, még nincs neve. Még nincs város, nincsenek utak, házak, nincs energia, nincs víz, és főleg – nincsenek itt emberek. De amint lesz levegő, ők is megjelennek. Oban már maga előtt látta őket: nők hevertek a napernyők árnyékában, férfiak úsztak az aranyfényű vízben, gyerekek labdáztak a homokon… Behunyta a szemét. Százezrek és milliók élnek majd itt, de közülük senki sem fogja tudni, hogy egyszer, hihetetlenül régen valaki… egy férfi… és egy nő, ugyanitt… Hogy azzal a családdal kezdődött minden, velük kezdődött itt az élet. A hullámok dübörögve futottak ki a partra. Tenger támadott szárazföldet, ostromlott vár volt a homokpart Oban sokáig nem tudott betelni a gyönyörű látvánnyal. Amikor visszament a repülőhöz, a sisakjában megszólalt a rádió: – Oban, jelentkezz! Letta volt. És a hangjában – izgatottság. Oban hát nem a rádióra ügyelt már, hanem azonnal elindította gépet. Már északra száguldott magasan a táj fölött, amikor végre válaszolt:
– Itt vagyok. Mi történt? – Dabbot valami baj érte! A repülő alatt hátrafelé rohantak az erdők. A gép a lehető legnagyobb sebességgel süvített, elmaradt a tenger, hamarosan feltűnt a nagy öböl… – Hol van? A házban? – Oban attól félt, a két magára hagyott ember otthon tűzött össze. "Ha az az őrült bármit is ártott Lettának, megölöm!" – fogadkozott. – Nem, Oban. Addig könyörgött, míg kiengedtem a házból. – Fegyver van nála? – Természetesen nincs. Elment észak felé, úgy hiszem. Ennek már egy órája. Az előbb kiabált a rádión, de elég halkan. Üldözik, azt mondta. – Üldözik? Állatok?… – Nem mondta… Csak azt, hogy már nem bírja sokáig. Oban, én félek… Ki tudja, mi történt vele? A férfi nem válaszolt. A tájat nézte. Most ért az öböl fölé. A víztükör hirtelen szétszaladt alatta. Közeledtek a távoli hegyek. Dabbot üldözik? Talán a szokásos rémképei: Hörby és Aran. Oban maga sem tudta, miért rohan most észak felé. Ott van a ház, benne Letta, őt nem fenyegeti veszély. Akár csökkentheti is a sebességet. Lelke mélyén hideg, nyálkás indulat mozdult, a gondolat fekete volt és alattomosan kísértő: "Ha nem sietsz annyira, Dabbot az ismeretlen veszély esetleg… elveszejti. Meghal, és nem a te kezedtől. Nem lesz többé az utadban. Az utatokban." Elhessegette magától a gondolatot. Nem így, nem így kellene az ügy végére jutni. A szürke vizet nézve megint eszébe jutott, hogy értesíti a központot, vigyék el Dabbot. Ha Lettát is magukkal kívánnák vinni, az asszony tiltakozna. Akarata ellenére senkit sem kényszeríthetnek semmire. Oban olyan biztos volt Letta szerelmében, akár a magáéban. Felbukkant előtte az öböl túlsó partja. Még két hegylánc, felmeredő szirtek, meztelen kősivatag, aztán majd szelíd dombok között – a ház. Ha Dabb közben visszatért, Letta beengedte, és… Önkéntelenül is gyorsította a repülőt. A robotpilóta a radarjelzések alapján növelte a magasságot – már a hegyek között volt. – Vettél tőle újabb jelzéseket? Letta lélegzet-visszafojtva várakozhatott a rádiónál, mert azonnal válaszolt: – Nem. Lihegést hallottam, és egyszer egy üvöltést. Ha az Dabb hangja volt, akkor… nem is tudom, mit gondoljak. Olyan volt, mint egy sebzett állat hangja. Oban, félek!
– Nyugodj meg, drágám! Mindjárt odaérek. Mit mutat a bemérés? – A bemérés?… Igen, persze. Még nem mértem meg. – Állítsd erre a hullámhosszra, az antenna önműködően elvégzi a többit. Ha Dabb újra jelentkezik, közöld velem az adatokat. Repült tovább. Letta és a ház hallgatott. Oban elnyomta rossz gondolatait, inkább a feladatra koncentrált. Letta már annyiszor fogta Dabb pártját, de a férfi tudta, nem személyes okokból teszi. Letta mindig az embert védte. A repülő előtt balra felbukkant az óceán. Aztán a ház. A táj békességet sugallt. Reggel óta itt semmi sem változott. – Letta? – Még semmi, Oban. De ennyi idő alatt nem mehetett messzire, gyalog. És azt hiszem, visszafelé futva jön, menekül. Ha csak el nem tévedt… Már közel lehet. A repülő elszáguldott a ház fölött. Lenyomta a biokereső gombját "ember nagyságú élőlény"-re állította. Aztán átvette a vezérlést a robotpilótától, és felére csökkentette a sebességet, körözni kezdett. Nem kellett sokáig kutatnia. Egy hegyoldalon, ritkás erdő fölött a kereső szaggatott hangjelzést adott. Oban irányt változtatott, mélyebbre vitte a gépet, és megpillantotta Dabbot. A mérnök sisakja vakítóan csillogott a napon. De miért mozog olyan furcsán? – Megvan. Él – mondta Oban a mikrofonba, és még inkább közelített fentről. Letta megkönnyebbülten sóhajtott. Dabb karjaival csapkodott, aztán térdre esett. Oban szeme összeszűkült. Fekete foltok ugráltak az űrhajós körül. Hol testéhez értek, hol meg eltávolodtak tőle. Farkasok! A kutyatestű, csíkos szőrű állatok lehettek vagy tizenöten, és mind az embert rohamozták. Mi történhetett? Hiszen most nyár van. Télen, ha éheznek, előfordult már, hogy rátámadtak Obanra is. De ilyenkor? Nem habozhatott. Kitárta az egyik ajtót, dereka köré kanyarintotta a biztonsági hevedert, nehogy kizuhanjon, és máris kezében volt a lézerpisztoly. Utasította a robotpilótát, itt körözzön. Aztán célzott… Csak akkor hatolt tudatába, hogy a szkafander akusztikus érzékelői közvetítik a lenti zajt. Az állatok vinnyogó-üvöltő, izgatott hangját, szenvedélyes morgásukat. A lézerpisztoly célkeresztje először Dabb sisakjára siklott… Oban behunyta a szemét. Megtehetné. A sisakot aztán elásná, és azt mondaná Lettának, hogy… Nem! Megrázta a fejét, újra célzott. A célkereső az egyik farkasra csúszott.
Az állat feszülő testtel ugrott éppen. Az ibolyaszínű sugár a levegőben találta el. A farkas lendülete elsodorta Dabbot, a férfi ismét térdre esett. Valóságos fekete csíkos hullámzás kavargott körülötte. Az állatok a szkafandert nem szakíthatták át, de a kesztyű nem védte a kezét. Egy-egy fogsor ujjakat téphet le… Oban megrázkódott, szinte a saját kezén érezte a pokoli fájdalmat. Lőtt, újra és újra. Dabb ebből még semmit sem vett észre. Már egész testtel a földre bukott, egy kis szikla mögé lapult, próbálta megvetni a hátát, de a vadállatok minden oldalról rohamozták, egyszerre többen is ugráltak rá. Dabb szinte a talajba bújt volna előlük… A fegyver alig egy percig osztogatta a sugarakat. Vagy tíz állat terült el sebesülten, többen pedig mozdulatlanul nyúltak el a fák között. Oban tett még egy kört a tisztás fölött; a megmaradt farkasok sárga szemében visszatükröződött a repülő. A levegőből támadó félelmetes, árnyékot vető, zajtalan szerkezet, a sugár nyomán felcsapó égett szőr és hús szaga ismeretlen rémületet ébresztett bennük. Sebeiket nyalogatva elrohantak. Oban csak akkor szállt le, amikor már semmi sem mozdult a mérnök körül. A fegyvert nem tette el. Óvatosan lépett ki a gépből. A döglött farkasok nyitott szájjal, kilógó kékes nyelvvel hevertek. Dabb felemelte a fejét. Előbb a mozdulatlan állatokat látta, aztán a közeledő férfit. Próbált feltápászkodni. Oban odanyújtotta egyik kezét. A másikban a fegyvert markolta. – Köszönöm… Oban – mondta a mérnök rekedten. Lassan felállt. Aztán csak nézték egymást, szótlanul. Ez a perc sokáig tartott, mindkettőjük számára nagyon sokáig. Dabb ajka reszketett; sisakját és ruháját sár borította, de mellén a légintegritás sértetlenségét jelző kis zöld fény nem változott pirosra, szkafandere nem szenvedett kárt. – Menjünk. Elindultak a gép felé. Döglött állatokat léptek át. Kékes szél csapott le a fák közé, a napot felhő takarta el. – Fáj – mondta a mérnök. Egyik kezét emelte, tétován. Oban nem válaszolt. A gépből hívta Lettát. – Készítsd elő a medicinrobotot és kötszereket. Perceken belül ott leszünk. Dabb bal kezét teljesen összeroncsolták a "farkasok", az egyik ujja helyén csak véres massza maradt, a másik négy is csonttörést szenvedett. Letta rosszul lett, amikor eléje tárult a véres látvány. Oban maga volt kénytelen fertőtleníteni, bekötözni a sebet. – Egy ideig nem ölthetsz szkafandert, mondj le a kinti kirándulásokról! – Oban igyekezett szigorú lenni, de indulata máris elpárolgott, hiszen Dabb ezúttal nem ellenük cselekedett. A vér, a seb, a magatehetetlenség láttán
felülkerekedett benne a sajnálat. Életük visszazökkent a hétköznapok sodrába. Az idő gyorsan múlott. A nyár kiteljesedett, de nem volt ez földi, nem volt igazi nyár. Meleg volt ugyan, de ezt úgysem érezhették, hiszen csak szkafanderben mozoghattak a bolygó felszínén. Meleg szelek tépték a partokat, tördelték a lyukacsos fákat, ha olykor viharrá erősödtek. A flexiaültetvények szépen fejlődtek, a Trendal állatvilága sokasodott. Az anyaállatok kölykeikkel jártak, a páncélhátú hüllők a parti homokba ásták be tojásaikat. Madarak költöttek a megközelíthetetlen sziklás csúcsokon, szakadékok oldalában, bokrok tövében. Halak úsztak fel a sebes vizű folyókon, virágba borult mezők kúsztak a dombok déli oldalán. Letta egy napon megint alávetette magát a medicinrobot és a vezérlő agy közös, nagy vizsgálatának. Az a pár héttel ezelőtti gépi adat nem hagyta nyugton. Tudta, hogy a mostani, teljes, mindenre kiterjedő vizsgálat kizár minden kétséget. Oban aznap künn a raktárban dolgozott, a robotok segítségével gépeket javított. Ezek délutánig elfoglalták, csak utána jött vissza a házba. Dabb a szobájában üldögélt. Letta arcán a mosoly furcsa volt, Oban először nem is látta, inkább megérezte: a ház amúgy is világos, napsütötte termében még nagyobb lett a fényesség. Oban is mosolyra derült, az asszony boldogsága rá is átragadt. De még valami más is lüktetett a levegőben. Letta a nagy képernyőre nézett. A férfi követte tekintetét; a képernyőn kimerevedett az utolsó kép. Egy műszer hullámvonala. A vastag, első vonal mögött alig valamivel halványabb a másik – mintha csak annak az árnyéka, a visszhangja lenne. – Mi ez? – kérdezte Oban. – A szívverés képe – súgta az asszony. Egyik kezét önkéntelenül, ősi mozdulattal csúsztatta elődomborodó hasára. A beözönlő fényben ragyogó nőalakban volt valami időtlen. Minden időn és téren kívül álló. – De… a jel kettős… – Oban még nem értette. – Igen, kettős a jel. Mert… mert ikrek lesznek. Letta másik keze is hasára kulcsolódott. A férfinak a lélegzete is elállt. – Lettaaaa…! Már együtt álltak, ölelkezve, ömlött rájuk a trendali fényesség. – Vigyázz… – súgta az asszony és kissé eltolta hasától-testétől a férfit. Dabb kinyitotta az ajtót és a résen át sötét tekintettel, nézte az ölelkező párt.
– Az északi félgömbön most július vége lehet. Vagy augusztus eleje – mondta Letta. Az egyik széles ablak előtt ült és kis ruhákat varrt. Kezében még ügyetlenül tartotta a tűt; ezt az egyetlen darabot is alig találták meg a raktár mélyén. A vezérlő agy emlékezett, hogy valaha ilyen furcsa tárgyat is hoztak ide, de nem tudta, hová tették a ház építői. Varrógép nem volt. Ki gondolta volna valaha is, hogy a ház magányos lakója babaruhákat lesz kénytelen készíteni? Oban ott állt asszonya mellett, a dombot nézte. A flexiák zöldje neki is a Földet juttatta eszébe. És belevágott a fájdalom: igen, Letta is a Földre gondol. Összehasonlítja az időjárást, az évszakot, a tájat… Most még itt van, itt akar maradni, vele. De ha egyszer meggondolja magát? – Itt fogsz hagyni – mondta hirtelen és belényilallt az ijedtség. – Most is a Föld jár az eszedben. Ám Letta szelíden mosolygott. – Ahogy neked is, Oban. Ez elől nem menekülhetsz, ettől nem szabadulhatsz. A Föld benne van minden sejtünkben. Az az igazi otthonunk, mert emberek vagyunk. – Igen, de… – Oban habozott. Letta szép arcát látta. Az asszonyt állapota nem csúfította el, a kívülről beeső fény aranyvörös árnyalata most különösen talányossá tette mosolyát. A, férfi elszégyellte magát. – Ne haragudj. Ez is azért van, mert…nagyon szeretlek. – Tudom. – Kezük összetalálkozott. Letta ismét a szövetdarabok fölé hajolt. Soha nem hitte volna, hogy ilyen nehéz dolog a varrás. Nem is tudta kezdetben, hogyan kell csinálni. Oban keresett ki egy régi videofilmrészletet, ahol egy régi divatú ruhát viselő nő varrt valamit, onnan lesték el a mozdulatokat, de kezdetben még a cérnát sem tudták befűzni az apró lyukba. A mérnök napok óta nem borotválkozott. Biztosan rosszul is aludt, karikás szemmel, gyűrt arccal állt a küszöbön. Szokása szerint előbb nem szólt, csak nézte őket. Oban kezdte magát kényelmetlenül érezni. Lehet, hogy igaza van Lettának, ők is hibásak abban, hogy Dabb idáig jutott? Ha visszamegy majd a Földre, meggyógyítják? Ha mindjárt az elején elvitették volna – talán máris egészséges lenne? Az űrhajós bal kezén még mindig kötés volt, a farkasokkal történt találkozás óta két hét telt el. Később is csak annyit sikerült kiszedni belőle, hogy az erdőben csavarogva kölyökfarkasokra lelt, próbált játszani az apró állatokkal, de azok el-elfutottak előle. Miközben Dabb utánuk futott – azt hitte tán, ez is a játékhoz tartozik –, hirtelen szembe találta magát a hordával. Elsőnek a kölykök anyja rohant rá… – Nem akarsz enni valamit? – kérdezte Letta. Már felállt volna, hogy
harapnivalót készítsen Dabbnak, de Oban szelíden visszanyomta a székre. – Majd én. Kiment a konyhába. Az ételautomata mellett megállt, várta Dabbot. Az jött is. A tekintete úgy siklott tárgyról tárgyra, mintha életében először járna ebben a helyiségben. Oban óvatosan, lopva figyelte társát. Dabb lassan leült a kis asztal mellé. Kakaó csurrant egy pohárba, szintetikus kenyérre esett egy szelet algalekvár. Valódi sajt is sárgállott egy tányéron. – Egyél! Dabb nem nézett Obanra. Nehezen mozdult a keze. Megfogta a kenyérszeletet, az asztal lapját bámulta. – Megint itt jártak – mondta végül. – Kik? – Hát… a többiek. Együtt voltunk régen a Lammaron. "Képzelődik" – gondolta Oban. Dabb foga a kenyérbe mélyedt. A falatot alig rágta meg, máris lenyelte volna. Megakadt a torkán, köhögött. – Igyál! – Oban leült vele szemben. Lelkiismeretfurdalást érzett. Elhatározta, hagyja beszélni a férfit, végighallgatja, bármit mond is. Talán ezzel segíthet rajta, legalább egy kicsit segíthet. Dabb felnézett. Zavaros tekintete kitisztult. Oban kényelmetlenül érezte magát, nem tudta, nem tudhatta, ez a tisztaság vonatkozik-e az űrhajós agyára is. És ha igen – milyen mélységig? – Az a Lammar egy bolygó? – érdeklődött. – Igen, a Zeta-rendszerben van, a 8-as nap körül. Nem mi voltunk ott az elsők. Már két expedíció járt ott előttünk, de arra a bolygóra nem tudtak leszállni. Szárazföldek helyett csak forró gázokat és cseppfolyós felszínt találtak. Visszafordultak és kész. De később jelentették, hogy a bolygó mágneses tere furcsa eltéréseket mutat. Ezért küldték oda a harmadik expedíciót, vagyis bennünket… Letta a nyitott ajtónál hallotta a beszélgetést. Dabb megint harapott és ivott. Már nem nézett Obanra, a szeme, megint elkalandozott. – Átvergődtünk a kettős mágneses övezeten is. A gravitáció sok furcsaságot produkált. Nex volt a kapitányunk, ő aztán soha semmi elől nem hátrált meg. Ha ő egyszer azt mondta: "Itt leszállunk!" – akkor leszálltunk. Ha azt mondta: "Itt átmegyünk!" – akkor bizony átmentünk, még ha köbkilométerenként egy macskányi meteor repkedett is előttünk! Hát belevágtunk ebbe is. Addig köröztünk a Lammar légkörében, különböző magasságú pályákon, míg végre mégiscsak szárazföldre leltünk. Nagy fémtartalmú talaj volt, növények nem is nagyon voltak ott. Inkább csak afféle laposan terjeszkedő, kúszó indák. Amikor közöttük járkáltunk, gyakran a
lábunkra tekeredtek, némelyik olyan vastag és erős volt, hogy csak lézersugárral lehetett elvágni. Nem voltak magas hegyek, de az a pár domb is kör alakban helyezkedett el. Szürkéslila az égbolt a Lammaron, a napja pedig kékes, hát elképzelhetitek, miféle ronda tájék… Dabb többes számot használt hallgatóságához szólva, pedig csak Oban ült előtte. A stílusa is olyan volt, mintha századokkal korábban egy italmérésben ülve mesélne szájtáti, hozzá nem értő hallgatóknak. – De az rögtön gyanús lett, hogy olyan szép kör alakzatot formáznak a dombok. "Mintha nem lenne természetes ez az alakzat!" – vélte Nex. És persze nem is volt természetes. Az egyik völgyön keresztül bejutottunk a dombok közé. Szokás szerint Nex ment elöl. Egyszer csak megnyílt a föld! A talajon egy lyuk támadt, úgy, ahogy mondom. Ne csodálkozzatok! Ez csak a kezdet volt. Mert Nexet nem lehetett csapdába ejteni, idejében elugrott. És mi is. A lyuk fekete volt, és valamilyen gáz tört elő belőle. Továbbmentünk. Akkor meg forró plazma repült a levegőben, egyenesen felénk. Az egyik társunkra borult. Csak az egyik lába látszott ki, még egy pillanatig sem tartott az egész, és szegény élve elégett. Csak az egyik űrcsizmája maradt meg, de azt otthagytuk… A mérnököt elkapta az izgalom, olykor dadogott is: – Ez volt a Lam-Lammar. Bizony. Nex azt mondta, találnunk kell egy épületet. Bár-bármilyen építményt, amit azok hoztak létre, akik a dombokat építették… De akkor me-megrendült a talaj. Minden mozgott, mi meg elestünk. Nem is egyszer. De nem adtuk fel. A lila dombokról akkor csúszó-mászó férgek rohantak ránk. Maguk is vöröseskékek voltak, de a színük közben változott, némelyik feketébe ment át. Akkorák lehettek, mint egy ló. Förtelmesek voltak. Haraptak, rúgtak, de mi sugárvetőkkel leterítettük őket. Ottmaradt mind. A dombok között volt egy tó, a fémes víz olyan tompán csillogott… Szürke fény lebegett, igen, a fény rétegesen lebegett, mint a pára, rárakódott kívülről a ruhánkra, mi magunk is fénylettünk tőle. Aztán súlytalanul lebegtünk a semmiben. "Képzelődik. Nem hiszem, hogy ilyesmit átélt volna." – Obanban lassan gyűlt az ellenérzés, eltűnt belőle a rokonszenv. Dabb közben annyira beleélte magát a történetbe, hogy elfeledkezett a valóságról. Letta letette a babaruhát, az ajtóban állva nézte a férfit. Még emlékezett arra a másik Dabbra, a mindig fegyelmezett, pontos, a munkáját szerető mérnökre. Az Eura fedélzetén soha nem volt vele baj. Ahhoz az emberhez képest ez a Dabb roncs, a réginek nem is árnyéka, csak torzképe… – A semmiből felmerült egy kristálylény. Nagyobb volt, mint az űrhajónk. Akár egy sziget. Lebegett mellettünk. Aki közülünk belenézett, önmagát látta. De nem a szkafanderes alakját, hanem az arcát, csak az arcát! Én is láttam az
arcomat, akkora volt, mint ez a ház, és mosolyogtam. Nevettem, egyre jobban nevettem, ha-ha-ha… Ha-ha! Élőkép volt! Élt a kép, mozgott, és fejlődött. Dühös lettem rá, a kristályra, a Lammarra, mindenre. De amaz megérezte a haragomat, és elváltoztatta a képet: az arcom öregedni kezdett. Egy perc telhetett el, mikor megértettem, mi történt. Először a szemem alatt jelentek meg táskák, aztán őszült a hajam, egyre több lett rajta a ránc, lefittyedt a bőröm, a szememből már nem csillogás, hanem valamiféle sötétség áradt, amihez hasonlót azelőtt soha nem láttam… – Dabbot hangtalan zokogás rázta. Leborult az asztalra. Társai némán, döbbenten nézték. A mérnök hirtelen felemelte a fejét, Obanra nézett. A szeme száraz volt. Gúny és düh szikrázott benne. – Az a dög kristály!… Nex előkapta a hordozható lézerágyút, és egyetlen lövéssel végzett a kristálylénnyel. A csillogó óriás felrobbant. A detonációtól szerteszét repültünk, a lökéshulláma hatalmas volt, rádión kerestük egymást a sötétben. Merthogy akkor kialudt a réteges, lebegő fény is. De a kristálylény – vagy bármilyen lény, amely az erőt képviselte azon a bolygón – nem mondott le arról, hogy megleckéztessen bennünket. A talajon sem lehettünk biztonságban, mert az meg mozogni kezdett a lábunk alatt… Nex az űrhajót hívta. Nem jelentkezett. "Alszik a rádiós, vagy mi van?" – kiabált Nex. És mi félni kezdtünk, mert ha Nex ideges, akkor már igazán baj lehet. Aztán Nex megemberelte magát. Az automata SOS-jelzővel hívatta tovább a hajót. Közben a talaj lassan teljesen szétfoszlott alattunk, barnásszürke hullámok csapdosták a mellünket, úsznunk kellett, lábunk a semmiben lógott, és kiabáltunk: "Nex! csinálj valamit! Mi élni akarunk! Minek is szálltunk le erre az átkozott bolygóra! A Lammar lesz a halálunk!…" Nex a fogát csikorgatta. Bátor ember volt. És ma is bátor. Mert tudjátok meg… – Dabb lehalkította a hangját, kétszer is körülnézett, aztán megragadta Oban karját az asztalon. Feldőlt az üres pohár. Oban már csak a férfi szemét látta. Mélyén távoli tűz lobogott. A téboly lángjai. – Merthogy most már elárulhatom nektek a nagy titkot. Eddig hallgattam róla, nehogy megtudják azok is… AZOK! – Kik? – Hát az Idegenek! Hisz ők itt vannak. Itt is… És mindenütt. Ha kell, olyan aprók, hogy elférnek a körmöd alatt. Ha kell, akkorák, mint egy bolygó. A Lammar… az ő művük volt. Mert hiszen a valóságban az a bolygó nem is létezett! Sem előtte, sem utána! Oban, keresd meg a nagy csillagatlaszban! Nem találsz rá. A Lammar csak akkor és ott volt, sem előtte, sem utána… Elmerült a semmiben. A képzeletünkben volt csak… Mert amikor magunkhoz tértünk, az űrhajó személyzete azt mondta, az űrben köröztünk a szondával, ők jól láttak bennünket a radaron, ide-oda röpködtünk, ki sem jöttünk belőle. És nem volt ott egyéb, csak a szokásos űrhulladék, néhány meteor, néhány ritkás
gáz… Abban a körzetben soha nem volt bolygó, az elődeink is és mi is elektromágneses hallucináció áldozatai lettünk, azt mondták utólag a szakértők… De a titokra sem derült fény. Csak én tudom, senki más! – Mi az a titok? – kérdezte Oban. – Az, hogy Nex kapitány… én vagyok! Letta akkorát sóhajtott, hogy mindnyájan hallották. Oban még mindig Dabb-bal szemben ült az asztalnál, lassan megfagyott körülötte a levegő. Az imént – bármennyire is fantasztikus volt a férfi elbeszélése – a hatása alá került, és ha nem is hitte el a részleteket, örült, hogy Dabb mesél, talán a múltjából idéz, hogy erre emlékezik… De most már nem voltak, nem lehettek kétségei. Dabb úgy tett, mintha nem látná döbbenetüket. Ravasz szemmel, diadalmas arckifejezéssel bámult rájuk. Lehet, hogy valóban nem látta Letta és Oban arcát. Hiszen egy másik világban élt! Letta végre megmozdult. Fájdalom bujkált a tekintetében, amikor a szórakoztató videokészülékhez ment és a gép állványának alsó polcán keresgélt. Oban még mindig a mérnököt nézte; duzzadt, fáradt arcot, a kialvatlan és most egyre nyugtalanabb szemeket. Kezdett félni a mérnöktől. Dabb megnedvesítette ajkát. – Meglepődtetek, ugye? Nem hittétek, hogy a híres Nex kapitány itt él köztetek? A Lammar hőse eljött ide is, és el fog menni sok más városba, hogy mindenütt elmesélhesse kalandját… Letta gyászos arccal lépett be. Egy kis szögletes tárgyat tett az asztalra. Oban értetlenül nézte. Az asszony akkor úgy fordította, hogy a másik oldalát is lássa. Egy videokazetta volt. Előlapján színes reklámkép: a fekete űrből szinte előszáguldó vad bolygó. És a kisebbik képen: űrhajósok csapata menetel kráterek között. A felirat szerint a film címe: "Nex, a Lammar hőse". – Pár napja csak ezt nézi. Azt hiszem, legalább tízszer látta. – Az asszony sajnálkozva nézett a mérnökre. Dabb még mindig az előbbi ragyogó arccal ült, két keze az asztal lapján, gerince egyenesen tapadt a szék támlájához. Oban elfordította a fejét. Nem bírta el a férfi tekintetét. A falat nézte, úgy kezdett beszélni: – Nézd, Dabb… Ha nem is akarod tudomásul venni, az a helyzet, hogy beteg vagy… Dabb csak ült. Az arcáról nem lehetett leolvasni semmit. Aztán felállt, lassan, mint aki iszonyú terhet cipel a vállán. Letta első reakciója önkéntelen volt, segíteni akart valahogy Dabbnak. Kinyújtotta feléje a kezét… De a mérnök észre sem vette. Lassan indult szobája felé. A nappali közepén megállt. Torkából előbb mély, majd felívelő üvöltés tört ki. – Dabb! – sikoltotta Letta. Oban még nem mozdult. A mérnökben
robbanásra készen feszült a düh. Körülnézett. Oban követte tekintetét, és érezte, megfagy ereiben a vér. A lézerpisztoly ott hevert a nappali alacsony asztalkáján. Este vette le övéről, az asztalon maradt. Ugrott volna, de mire kirúgta maga alól a széket és felpattant, Dabb már megelőzte. A mérnök párducként vetette magát a fegyverre. Üvöltése elhalkult, de izgalmában még torkában forrottak az apró kiáltások. Egyetlen mozdulattal kibiztosította a pisztolyt, és társaira fogta. "Ez az utolsó perc" – futott át Oban agyán. Zsibbadás vett rajta erőt. Azonnal Lettára gondolt. Ha ez az őrült megöli!… Nemcsak őt, hanem vele együtt a gyerekeket, az ikreket is!… Ösztöne az asszony elé lökte. – Dabb!… – mondta rekedten. Torka nem akart engedelmeskedni az agyából érkező parancsnak. A pillanat hosszabb volt az örökkévalóságnál. Dabb nézte a két arcot. Gyűlölet lobogott benne. Már egy éve csak őket látta és agyában valahol halványan pislákolt a gondolat: azóta van ilyen állapotban, mióta csak ezt a két arcot látja. Sérült tudatába áttételesen, csonkán hatolt el önnön állapota. Nem érezte át igazán, de sejtette, valami szörnyű dolog történt vele. Mindez benne égett most, ahogy amazokat nézte. Letta szinte bénultan állt. A rémület uralta. Ő is csak Dabb szemét látta. Oban karját markolta görcsösen. A férfi szólt volna, de torka gátját nem tudták áttörni a szavak. Egész testében reszketett. Dabb nagyot nyelt. – Ha-ha-ha! Most féltek, ugye? Így van ez jól. Eddig mindig elbántatok velem. De most….– Ujja a sugárkioldóra feszült. Oban lassan visszanyerte önuralmát. Tekintete körbeszaladt a teremben. A bejárati ajtó előtt hever az űrruhája, amit legutóbb csak ledobott, amint kijött a zsilipből. Előtte két vaskos fotel, ezért a ruhát talán Dabb nem is látja. Annak az övén lóg egy másik lézerpisztoly, ezt az Eura mentőhajójában találta, az egyik halott űrhajósnál. A tartalék fegyvere most. Ha a kezébe kaphatná! – Csússzál balra, lassan – súgta a válla fölött Lettának. Az nem értette, talán nem is hallotta izgalmában. – Most végetek lesz! – üvöltött Dabb. Oban megpróbált észrevétlenül balra húzódni. De Letta nem követte. A férfi hát megszólalt. – Dabb! De a mérnökhöz nem hatolt el a hangja, az csak ordított: – És vége az én kínlódásomnak is!… Titeket falnak fel a farkasok, nem engem! Megdöglötök, és ott rohadtok el a földön! Mert nem kaparlak el benneteket, átkozottak!
– Ha azt mondom: most, vesd magad a padlóra! – súgta Oban. Letta végre megértette. – És te? Veled mi lesz? – kérdezte fennhangon Oban, talán már csak azért, hogy elterelje az őrült figyelmét. – Ne törődjetek velem! Én élni fogok! Oban akkor vette észre, hogy még mindig a kezében szorongatja a Nex kapitány lammari kalandjairól szóló videokazettát. Összeszorította fogát, csak úgy csikordult. Minden attól függ, hogy a legjobb pillanatban cselekedjen. Dabb vigyorgott. – Hát eljött ez a perc is… Nem sietünk, igaz? Miért is sietnénk? Ki kell élvezni a győzelmet. Az ilyen pillanat később már soha nem ismétlődik meg… – Dabb most mintha lecsillapodott volna. A drámai feszültség egy pillanatra csökkent. – Nem sietünk! – helyeselt Oban, és lába ugrásra feszült. De tudta, ha elugrik, a lézersugár könnyen eltalálhatja Lettát. Márpedig ezt semmiképpen sem akarta. Akkor már inkább őt, semmint az asszonyt. Dabb pisztolyt tartó kezét nézte. A fegyver sugárvető csöve ide-oda ugrált, mégis, egész idő alatt feléjük irányult. Oban két ujja közé fogta a kazettát. – Most! – szólt félhangon Lettának. Az asszony – mintha elkaszálták volna – a padlóra rogyott. Oban ugyanakkor Dabb felé dobta a kazettát, és maga is oldalt ugrott. Dabbot megzavarta az esemény, mégis gyorsan reagált. A lézersugár röptében találta el a kazettát, reccsenés hallatszott. Akkor a mérnök már látta, hogy Oban szinte vízszintesen repül oldalra – kétszer is odalőtt. Először nem talált, de a második sugár eltalálta a férfit. Szúró fájdalom hatolt a combjába. Felkiáltott – nem tudott uralkodni magán. Egy szék mögé esett, úgy, ahogy tervezte. Nem volt ideje hátranézni, sem Lettára ügyelni. A szék nem takarta el. A padlón gördült tovább. Dabb vigyorogva eregette az ibolyaszínű, tűvékony sugarakat, közben kéjesen kiáltozta: – No… még egyszer! Menekülni akarsz? Úgysem juthatsz ki innen. Már… soha… nem… Letta a padlón lapult. Az események olyan gyorsan peregtek, hogy míg egy szó elhangzott volna, minden megváltozott már. A házat a rémület és a kegyetlenség uralta. Mindhárman tudták – ezúttal vége a játszmának. Már senki sem kegyelmez senkinek. Oban combjában fáklyaként lobogott a fájdalom, mégis gyorsan gördült a padlón. Már csak a foteleket látta maga előtt. Ha mögéjük érne… Dabb ismét lőtt. A szék műanyag támláján lyuk támadt, kékes füst kígyózott felfelé. Oban most a kis asztalka mögött volt, ez nem takarta el a testét. Dabb következő
három lövése nem talált célba. Letta valamit kiáltott – talán, hogy elterelje a mérnök figyelmét, vagy ijedtében. Az asszony közben maga is odábbkúszott. A konyhai raktár ajtaja mögé igyekezett. A negyedik sugár ismét eltalálta Obant. A férfi felüvöltött a fájdalomtól. Szemére vörös köd borult. A fotelt látta csak. A jobb karja lüktetett, és vér csurrant az inge alatt. Még két méter… Még két méter. Mindjárt elveszti az eszméletét. Hirtelen egy addig soha nem ismert érzés fogta el. Minden mindegy lett számára – egy kivételével: elérni a fotelt és mögötte a szkafandert. Csak a cél létezett, egy tárgy, most ez jelentette az életet. Tűzön és fájdalmon át eljutni a szkafanderig… amit már alig látott. Agya vöröslő ködében fekete és fehér körök, foltok táncoltak, nem érzékelte már a talajt sem, amelyen kúszott, gurult, mászott… Dabb még röhögött, könnyű zsákmánynak hitte a férfit, esztelenül menekülőnek, esélytelennek. Nem sietett hát. Többször is lőtt. A fotelt már összeszabdalták a sugarak. Füst és por csapott fel. Lettának a lélegzete is elakadt. Félt. Obanban fel-felhullámzott a fájdalom, fehér villanás volt testében, új és új villanás. Fél testtel már a fotelek mögött volt, görcsösen nyújtotta ki a kezét. Ujjai a szkafanderre kulcsolódtak, a kemény, rugalmas anyag szinte ellökte gyengülő ujjait. Feje fölött szüntelenül villogtak Dabb sugarai. Oban már nem hallott semmit. Aztán a pisztoly… Még egy mozdulat. Közelebb, közelebb… Fekete foltok táncoltak a szeme előtt. A sugárvető cső akadt ujjaiba. Meg kell fordítani… Így jó, az agya van most a kezében. Oban legyőzte a fájdalmat, kikapcsolta tudatából. Messzire űzte, legalább arra a néhány másodpercre, amíg… A düh és a fájdalom együtt dolgozott benne. Hüvelykujjával előrelökte a szabályzót, ezzel a fegyvert folyamatos sugárkibocsátásra állította. Még egyszer odébblökte testét, ép lábát maga alá húzta, ugorhasson, ha kell. Csak el ne veszítse az egyensúlyát… Aztán úgy pattant fel, mint a rugó. Üvöltött, Ölni akart. Dabb csak egy pillanatra lepődött meg, Oban nem ott bukkant elő, ahol várta. Ez a pillanat volt a vég. A mérnök még látta a sugarat; nem villanás volt, hanem megszakítatlan tűzfolyam. A testébe vágott és elsöpörte a világot. Szemére homály borult, és lassan összegörnyedt. Térdre esett. Hosszú sóhaj szakadt ki belőle, és eldőlt. Oban csak akkor eresztette el a sugárkioldót. Letta mozdult elsőnek, lefoszlott róla a rémséges varázslat. Obanhoz rohant.
– Drágám… mi van veled?… – Semmi. – A szó nehezen tört át a torkán. – De vérzel! – Igen… azt hiszem… – A köd lassan foszlott le Oban agyáról, szeméről. Először Dabbra nézett. Csak amikor látta, hogy a mérnök mozdulatlanul fekszik, fordult figyelme saját sebeire. Mégis, először így szólt: – Vedd el a fegyverét! Amíg Letta ezt teljesítette, megnézte saját sebeit. A combja alig vérzett, de a jobb karján nagyobb volt a seb, az élő hús lüktetett, fájt. A sugár áthatolt a karján. Letta előbb a mosdóba támogatta. Bekötötte mindkét sebét. Oban sziszegve tűrte a beavatkozást. Csak akkor vette észre, hogy Letta halálsápadt. – Nyugodj meg, drágám! – Olyanok voltatok mind a ketten, mint… mint az állatok. – Mert azok voltunk – felelte a férfi. Hallgattak. Tudták, hogy egyre gondoltak; kimentek a nappaliba. Dabb vérbe fagyva hevert a padlón, mellét számtalan seb szabdalta fel. De élt. Eszméletlenül hörgött. A vérveszteség miatt fehér volt az arca, holtfehér. A szeme csukva. – Él – súgta Letta. Olyan halkan, mintha most is attól félne, hogy ellenfelük, meghallva jelenlétüket, feláll és fegyverét keresi… Oban fentről nézett le régi ellenségére, és nem mozdult. Letta sejthette, mi játszódik le benne. Azért mégis odagördítette a medicinrobotot, az érzékelőket Dabb testére és a gépre kapcsolta, aztán diagnózis helyett – hiszen azt ismerték – terápiás javaslatot kért. "Csak nem akarod meggyógyítani? Hogy minden kezdődjön elölről, újra? Míg egyszer ő lesz a gyorsabb és megöl bennünket?" – kérdezte volna a férfi, de inkább hallgatott. A gyógyítórobot képernyőjén felcsillantak a betűk: AZ ÉLETFUNKCIÓKAT ÉRINTŐ TÖBBSZÖRÖS TÜDŐSÉRÜLÉS MIATT AZONNALI MŰTÉTRE VAN SZÜKSÉG, JAVASLAT: ÁTÜLTETÉS Ők ketten nem szóltak egymáshoz, de ugyanarra gondoltak. Végignézzék, ahogyan meghal? Tétlenül? Oban elfordult. Letta lassan megnyugodott. A veszély elmúlt. – Hiszen megöltem… – mondta Oban. Tudata már leszámolt az eseménnyel, megtörténtnek hitte, azzá tette. De ha Dabb még él, ezt a halált még egyszer el kell viselnie. Letta ajkába harapott és a géphez fordult.
– Műtét nélkül meddig élhet még? A diagnosztikus és terápiai egységek alighanem közösen "gondolkoztak" a válaszon, a gépagy összevetette a rendelkezésére álló adatokat azokkal, amiket a gyártók valaha beléje tápláltak, csak utána válaszolt: TIZENHAT PERC – Annyi éppen elég. – Az asszony elkapta Oban egészséges karját. – Segíts! – Mit akarsz csinálni? – Betesszük a hibernátorba! – És tovább fog élni… – A tizenhat percet akár tizenhat évre is hosszabbíthatjuk. Ha még élve kerül hibernált állapotba, így maradhat, ameddig akarjuk. Egyszer csak jön erre egy űrhajó, elviszi a tartályt a központba vagy a Földre, és az orvosok meggyógyítják Dabbot. – És ha meghal, mielőtt… – Ha sokat habozol, tényleg a mi lelkünkön szárad majd a halála. De megteszünk mindent, hogy mégis megmeneküljön – mondta gyorsan az asszony. – És így legalább be lesz zárva. Most már valóban be lesz zárva – mormolta a férfi, és a feszültség rétegei lassan pattogzottak le róla. – No gyere… segítek.
7. Oban a tengerparton állt. Kis fehér madarak röpdöstek a zöldes égen. Felhők most nem jöttek, szélcsend volt. A homokot fehérre szárította a hetek óta tartó szakadatlan napsütés. Nyár a Trendalon, az Egyenlítő mentén… Harmincnyolc fok a napon. Az árnyékban alig valamivel kevesebb. A táj sokfelé hasonlít a Földhöz, de mégsem az. Erre minden percben fájdalmasan emlékezteti, hogy csak szkafanderben tapasztalhatja ezt a világot, sisakon át nézheti. A madarak le-lecsaptak a vízre. A hullámok aprók voltak, akárha a tenger most gyermekként játszadozott volna. Tenyérnyi kis vízhegyek futottak ki a homokpadokra. És csend volt, csak a madarak csiviteltek néha. Oban Lettára gondolt. A ma reggeli beszélgetésükre. A vita még zsigereiben lüktetett. Ez volt az, amit az asszony találóan "földi félelemnek"
nevezett. Oban még annyi év után sem tudott átállni arra a gondolkodásmódra, hogy a Trendalon valóban ő diktálja a feltételeket, hogy ő irányítja saját életét. Hogy a földi szabályok itt nem érvényesek, és a Föld ide nem nyújtja utánuk karmait. "Félek, hogy ha tudomást szereznek ittlétedről, eljönnek érted." "De Oban, a rabszolgaság ideje századokkal ezelőtt elmúlott… Szabad ember vagyok, mint mindenki. Az Eura expedíciója véget ért. Elmondom nekik, amit tudok, amit átéltem. Amit átéltünk itt, és kész. Meg kell érteniük a helyzetet, és meg is fogják érteni." "Ha nem szólnál nekik…" "Félek, Oban. A gyerekek… az ikrek életéről van szó. És talán az enyémről is. Egy hónap múlva esedékes a szülés. És egy hónapig tart az út a központtól idáig. Orvosra lesz szükségünk." Oban felnézett az égre. Hiszen ő is fél, ha nem is beszél róla. Tényleg el kellene szakadnia a Földtől, hiszen a múltnak vége már. Az utolsó szál, amely még odakötötte, Dabb volt, a beteg Dabb. De mióta ő is kilépett az életéből, felemás élőhalott állapotban fekszik a ház egyetlen hibernátorában, és semmiről sem tud, ami körülötte történik – egyedül maradt Lettával és a Trendallal. A Föld talán még egyszer utánanyújtja majd kezét: orvosokat küld, hogy az ikrek bajtalan szülessenek erre a világra. Erre a világra. Mert nem adja őket a Földnek. A felesége – Letta az volt, bár semmiféle hivatalos ceremóniát nem teljesítettek, ezt már csak a régi szokások követelték volna meg, a hatóság nem – és a gyermekei vele együtt a Trendalon élnek majd, ide tartoznak, mostantól kezdve örökké. Örökké?… Behunyta a szemét. Jólesett a csönd. Így állt egy ideig. A múló időre gondolt. Az örökké szónak nincs értelme. A kozmoszban semmi sem örök – csak maga a kozmosz. Részei folyton átalakulnak, akár élő, akár holt anyagok – hisz ugyanazok az anyagok hol élők, hol pedig holtak. Az ember is része a nagy mindenségnek, nem kivétel hát. Eljön az idő, amikor megérti; az örökkévalóság szép szó, ám csupán azt a százvalahány évet jelenti, amelyet tudata kiszakít a kozmosz határtalan, mérhetetlen idejéből. Aztán semmi több. A férfi a vöröslő nap alatt ment. Eszébe jutott: Letta talán már megtette AZT, vagy éppen most teszi. Igen, közös beleegyezéssel történik, ami történik. De Oban aggódott. Felkapaszkodott a homokdűnékre. Oldalán himbálózott fegyvere. A bolygó a barátja és ellensége volt, örömhozó és bánatot szakító élethely. Éppen olyan, mint a Föld.
Letta végiggondolt már mindent. Sokáig állt a legnagyobb ablak előtt, a dombokat nézte. Aztán leüli, és testét figyelte. Ősi öröm töltötte el, amikor kezével a hasán "hallgatózott". Oban és az ő gondjai már összekapcsolódtak, új emberek vannak úton feléjük… Érezte, megmozdultak az ikrek. Ez adta meg a végső lökést. Nem habozott tovább. A külvilág nélkül a Trendal sem lehet az, ami. Nem lehet elvágni minden szálat. Leült a rádió elé. A központ hívását a vezérlés egyetlen szenzor érintésére elvégezte; mióta Dabbot hibernálták, megszűnt a kódjeles blokád, bárki hívhatta a Trendalon kívüli világot. Az asszony mély lélegzetet vett. Eszébe jutott: a láthatatlan jelsorozat már a hideg űrben száguld, hihetetlen sebességgel távolodik a ház melletti hatalmas antennától, a Trendal felületétől. Türelmesen kell várni. Most is, és majd a jövőben is. – A központ jelentkezik a Trendal hívására. – A magnetofonból úgy szólt a fémes hang, mintha a beszélő itt lenne a házban, Letta mellett. De a "beszélő" nem ember volt. A géphang kicsit elijesztette az asszonyt, egyben tudatosította, mit tegyen. – A bázis ügyeletesével szeretnék beszélni. – A rádióügyeletes beszél. – Az ügyeletes emberrel akarok beszélni! – mondta Letta határozottan. A millió kilométerekkel távolabb működő elektronikus agy időközben nyilván megpróbálta azonosítani az asszony hangját, és azonnal felfedezte, hogy az nem egyezik a memóriaegységekben őrzött férfihanggal. – Ön nem Oban Dorg – jegyezte meg. – Nem. Én Letta Prato vagyok, a szerencsétlenül járt Eura kutatóhajó navigátora. A mondatok között percek teltek el. A párbeszéd szüneteiben mindkét fél gondolkozhatott. Az utolsó mondat után azonban meggyorsultak az események. Az Eura név – még most, egy évvel a katasztrófa után is – riadójelszó lehetett, az elektronikus agy ennek hallatán azonnal elindította a beprogramozott teendők sorát. Alighanem komoly riadóállapotot rendelhettek el a központban. Letta töprengve várakozott. Percekkel később egy komoly férfihang áradt a ház megafonjából: – Ivan Norris vagyok, a támaszpont parancsnoka. Ön csakugyan Letta Prato?… Letta sóhajtott, és beszélni kezdett. Közölte azonossági számát, beszélt az űrhajóról, társairól, az utolsó órákról. Tudta, az űr két pontján, két óriási antenna között szállnak szavai, és azt is tudta, azok most hangkristályokra kerülnek. A hír órákon belül eljut az űrhajózási bizottsághoz, a Föld kormányához, húsz-húszonkét óra múlva a tévék is bemondják. Hörby és Aran hozzátartozóit lesújtja a hír. Dabb szülei reménykedni kezdenek újra. Csak az
ő sorsa nem ráz meg senkit; a szülei nem élnek már. Bár biztosan erről beszélnek majd a legtöbbet: az asszonyról, aki egy álló évig rejtőzött beteg társával és szerelmével, a száműzött bűnözővel, hogy aztán a szíve alatt hordott ikrekkel lepje meg a külvilágot… – Segítségre van szükségem. Orvosra. Kérem, azonnal indítsanak el a Trendalra egy gyors járatú mentőhajót… Azon a napon Oban délelőtt kiment egy órára, a ház körül járkált. Nem mert már elrepülni, még a tengerpartra sem ballagott le. A szeme elől sem tévesztette a házat, ráadásul a sisakrádión állandóan kapcsolatban volt Lettával. Aggódott az asszonyért, hiszen – nem volt már kétségük – közeledett az az óra… Az elmúlt hetekben Letta már csak ritkán hagyta el a házat. Akkor is csak a környéken sétált, hogy ha szükséges, perceken belül visszasiethessen az otthonukba. "Úgy tett hát, mint én most" – gondolta a férfi. Dabb már négy hete feküdt öntudatlanul a hibernátorban, a csaknem mínusz kétszáz fokra lehűtött testet nem látták többé, a tartályra a ház központi vezérlése felügyelt, ők ketten pedig csak akkor értették meg, milyen kimondhatatlanul megváltozott minden, a Trendal mostantól lett csak igazán az övék. Már nem kellett félniök, hogy a mérnök zavaros tekintete felbukkan valahol; megszűnt a bénító tudat, hogy bármikor hallhatja minden szavukat, fegyvercső elé kerülhetnek, hogy a lelkiismeretüket bántja a férfi puszta létezése is. Nem ébresztett bennük többé gyilkos gondolatokat, szándékokat; vigyázni sem kellett rá. Egyszóval Dabb nem létezett többé, és ezzel a két ember is felszabadult. Minden szó és mozdulat az övék volt, köztük maradt, csak egymással foglalkozhattak. Oban egyelőre szüneteltette a flexiavetést; az ültetvényeket hetekkel ezelőtt még felkereste, a levegőben bejárta mind a négy földrészt, és elégedetten nyugtázta, hogy nincs baj. Az ellenálló növények egyre nagyobb területet borítottak, néhol szinte végeláthatatlan volt a zöld mező. A trendali rágcsálók egy része és szinte az összes kisebb hüllő, még a nedves réteken élő mocsári óriásgyíkok is megtelepedtek a fiexiamezők közelében, sőt néha azok közepén is. Nem sok kárt okoztak az ültetvényekben; az idegen növény nem ízlett nekik. És ha le is rágták a leveleit, vagy egyes állatfajok olykor a szárát is, a gyökerek újult erővel és még több helyen növesztették a felszín fölé az újabb, még erősebb szárakat. A flexia kiirthatatlanul része lett a Trendal élővilágának. Oban már nem mert elmozdulni a háztól. Felnézett az égre. A zöld felhők szépen, lassan vonultak, a táj békét sugárzott. De ott valahol a légrétegen túl, a jeges űrben most közeledik egy űrhajó. Nem lehet már messze. De… ideér-e
idejében? Még a gondolat is megborzongatta: ha elkésnek az orvosok, neki kell segítenie. És Oban ettől félt, nagyon félt. Gyorsan visszament a házba. – Odakünn minden rendben? – kérdezte Letta mosolyogva. Már nehezen mozgott, bár naponta elvégezte az ajánlott tornákat és lelkiismeretesen fogyasztotta az előírt vitaminokat, erősítőszereket. És mosolygott. Mindig mosolygott, pedig tulajdonképpen ő is félt. Oban előtt titkolni próbálta. Kevés nő került eddig olyan helyzetbe, mint Letta: egy idegen bolygón egyedül kell szülnie. Egyedül? – Minden rendben – felelte Oban, és a vezérlőpulthoz ment. Leült. Kis töprengés után sorozatban adta fel kérdéseit az emlékezőegységeknek. Nem is vette észre, Letta mikor állt a háta mögé. De a képernyő homályosan csillanó lapja visszatükrözte a felesége alakját. – Félsz? – kérdezte Letta. – Nem. Csak felkészülök. – A képernyőn sorban tűntek fel a teendők, magyarázatok és tanácsok. A férfi nem törölte le őket. Még eszébe jutott, hogy a medicinrobotot is elő kell készítenie. És az esetleges gyógyszereket. Minden erejével csak erre próbált koncentrálni. – Azt mondja az agy – a férfi nem fordította el tekintetét a képernyőtől –, hogy már ma is feküdnöd kellene. – Még jól vagyok – mosolygott az asszony. – Csak ne izgulj. – Furcsa, hogy te vigasztalsz, éppen te. – Mert nekem kellene félnem? – Letta komoly volt. Elhatározta, most bevallja. – Persze, hogy félek. Mindketten félünk, féltjük azt a két gyereket. – Én téged is féltelek. – Oban megfogta az asszony kezét. – Mit csinálnék nélküled, ha… Nem mondta ki, babonásan hallgatott. Letta ajka keskenyre zárult. Erre is gondolt, és éppen úgy nem mondta ki sohasem, mint Oban. – Ide fognak érni – ígérte Letta azt, amit nem ígérhetett. Oban felállt. Közelről nézett Letta szemébe, aztán megcsókolta. A házat jóleső csönd árasztotta el. De késő délután véget ért a nyugalom. Letta megérezte az első fájásokat. Lefeküdt, Oban az első félórában szinte maga sem tudta, mit tegyen, a szíve rettenetesen zakatolt, hirtelen kiújult lábfájása is. Pedig a lézer vágta seb szépen gyógyult. Félig kábultan szaladgált, végül megemberelte magát, összpontosított. Előkészítette a dolgokat. Ő, aki nem félt szembeszállni egy egész bolygóval, és minden váratlan helyzetben tudta, mit kell tennie – most megrémült. Hol nyugodtnak hitte magát, hol eluralta a félelem. A rádióra vetette magát:
– Trendal hívja MEGA-1-et. A feléjük tartó űrhajó neve már könnyen csúszott ki a száján. Hetek óta óránként gondolt rá, többször tárgyaltak is az éterben. Iszonyú hosszúnak tetszett az idő, míg amazok hallgattak. – MEGA-1 jelentkezik. – Kérem, szóljon az orvosnak, hogy megkezdődtek a fájások. – Értem, várjon. Megint csönd volt. Oban behunyta a szemét. Van egy mód, amellyel késleltetheti a szülést. Anélkül, hogy ártana vele Lettának, a gyerekeknek. És tetszőlegesen hosszú ideig. De lenne-e ereje hozzá? Nem nézett Lettára, úgy mondta: – Ha… ha másképpen nem fog menni a dolog… A hibernátor… Letta is gondolt már erre. Nem titkolta, válasza már régen készen volt, mondta is azonnal: – Csak egy hibernáló tartály van, Oban. Kivenni Dabbot?… Ez gyilkosság lenne. – De ha ezzel a te életedet mentjük meg? És az ikrekét? "Igenis, kivenni Dabbot – gondolta a férfi. – Lehet, hogy úgyis halálra van ítélve. Három másik ember élete függhet ettől. Én nem haboznék, ha a helyébe Lettát tehetném." De egy pillanatra maga előtt látta a mérnök véres testét, és megborzongott. Szerencsére akkor a rádió megszólalt. Egy másik hang beszélt, valószínűleg a parancsnok. – Még négyórányi repülésre vagyunk Trendaltól, plusz a leszállási manőverhez szükséges idő. És előttünk egy sűrű meteorraj halad. Oban keze kétségbeesetten szorult ökölbe. Igen, a hold vörösen izzik a Trendal fölött; ilyenkor a legvadabb a környező kozmosz is. A gyakran visszatérő meteorok és mágneses viharok ideje van. – Ilyenben pusztult el az Eura is… – súgta az asszony. Oban sóhajtott, lenyomta a mikrofon gombját. – Nem tehetünk mást… várunk. – Ha nem érkeznénk meg idejében – folytatta az ismeretlen az űrből –, amikor elmegy a magzatvíz, állandó kétoldalú rádiókapcsolatot létesítünk, és az orvos folyamatosan közli majd önnel a teendőket, ön pedig velünk az eseményeket. – Igen, köszönöm. – Oban letette a mikrofont, megfordult. "Mennyire megöregedett az utóbbi hetekben" – futott át Letta fején a gondolat. Látta férje ősz hajszálait, borotválatlan arcán az új ráncokat. Az asszony mégis melegséget érzett szíve körül. Oban Dorg, az ő embere, az igazi férfi, az egyetlen ember. A gyermekei apja. A gyermekeké, akik még nem… és ha
bajuk esik?… Oban mintha olvasott volna gondolataiban: – Ha választanom kell majd Dabb és közted… – kezdte. De az asszony sóhajtott. – Ha Dabbot kiveszed a hibernátorból, ha csak elindítod a kiolvasztási folyamatot… tíz percen belül meghal. – Ha nem teszem, akkor viszont te és a gyerekek! Három ember! – kiáltotta elkínzottan a férfi. – Ez nem számtani egyenlet, Oban! – Letta erőt vett magán. Jólesett neki, hogy a férjé ennyire aggódik miatta, de itt most másról, többről volt szó. Ilyen áron maradni életben, egy másik ember életével vásárolni meg a biztonságos, kényelmes, szép szülést? – Nem számít. Téged a Földön gyilkosnak tartanak, el is ítéltek. De én ezt sohasem hittem el. Az én szememben te ártatlan vagy. Te nem tudnál előre megfontoltan, hidegvérrel megölni senkit. Még Dabbot sem. – De teérted… és a gyerekekért… – Akkor sem. Nem vagy gyilkos, Oban. És én ezért lettem veled, ezért vagyok még itt. Ezért szülöm meg a gyerekeinket. Oban hálásan megszorította az asszonya kezét. És megint hallgattak. – Akkor mit csinálunk? – kérdezte Oban később. – Várunk. És ha a szülés előbb indul meg, az orvos tanácsai szerint segítünk egymásnak. Oban sóhajtott. Most nagyon félt. A délután estébe fordult. A lilás nap eltűnt a tenger mögött, szürke lett az égbolt, aztán percenként sötétebb. A hold – már nappal is fent volt – gyorsan átvette a lemenő naptól az uralmat, az egyetlen fényes égitest kiváltságait. Feltámadtak a szelek. Kékesfehéren jöttek a tenger felöl, sárgásbarnán kavarogtak a sivatag fölött. Szokatlanul erős szél dühöngött, megmozgatta a ház falait is. A férfi szinte érezte, hogy az alapok is remegnek. Pedig ez biztosan nem volt így. "Viharban jönnek a világra? Vagy nyugalomban? Hiszen addig megváltozhat az időjárás, teljesen megváltozhat. A Trendalon ez olyan gyorsan megy…" A hűvös műanyag laphoz támasztotta forró homlokát. Az érintés jólesően lehűtötte. De nem sokáig pihenhetett. – Oban! Asszonya kiáltása azonnal elfeledtette vele a Trendalt, rohant az ágyhoz. Letta arca most fáradt és öreg volt. Mintha nem is harminc, hanem hatvan év terhét tükrözné. Szemei beestek. De Oban most is a régi Lettát látta maga
előtt. A feszes arcú, ruganyos testű, vidám, okos nőt. A feleségét. – Oban. – Itt vagyok, kedvesem. – Ezek az első fájások… Óóóh! – Letta megmarkolta az ágy szélét, ujjai elfehéredtek a szorítástól. Oban ajkába harapott, és gyorsan ellenőrizte, odakészített-e mindent, amit a medicinrobot és az orvos parancsolt. – Ülj ide mellém… – Az asszony homlokát és arcát verejték borította. Oban letörölte. Letta fáradt mosollyal nyugtázta a férfi látható idegességét. – Talán… már régebben kellett volna… megszülnöm az első gyereket. – Lehet. De akkor az nem a mi gyerekünk lett volna – felelte Oban. Letta bágyadtan mosolygott. Igaz. De Hörby… Hörby sohasem akart gyereket. Majd, ha visszatérünk a Földre, mondogatta. Hát nem tértek vissza. Milyen különöset is a sors útjai. Miközben ők Hörbyvel erről beszélgettek az Eura szolgálatmentes óráiban – amiket kár lett volna "éjszakának" nevezni, hiszen az űrben tulajdonképpen mindig éjszaka van –, egy Oban Dorg nevű férfi már berendezkedett a Trendalon, amelynek létezéséről ő, Letta, talán csak fél füllel hallott annak előtte. A két életpálya végül keresztezte egymást és összefonódott. Egy óra múlva elment a magzatvíz, és a fájások már rendszeresen ismétlődtek, a köztük lévő időtartamok pedig egyre rövidültek. Oban megint a rádióhoz szaladt. Remegő hangon jelentette az újabb fejleményeket. – Még egyórányi utunk van, így is gyorsabban haladunk a műszakilag megengedett legnagyobb sebességnél – jött a válasz a MEGA-1-ről. – A leszállási manővert megrövidíthetjük azzal, hogy nem állunk pályára a bolygó körül. – Itt most éjszaka van! – jelentette Oban. Pillanatnyi csönd után – a hajó orvosa nyilván a kapitánnyal vagy a navigátorral tárgyalt – jött a válasz: – Ez is megnehezíti a dolgunkat. A meteorrajon már átvergődtünk, de a trendali éjszakában, nehéz lesz megtalálni az önök lakóhelyét. Adjon folyamatos rádiójelsorozatot a következő hullámhosszon… – Oban feljegyezte a számokat. A háta mögött Letta csendesen jajgatott. – De siessenek! – mondta a férfi az izgalomtól elcsukló hangon. – Igyekszünk. Úgy közelítjük meg a bolygót, hogy egyenesen a rádiójelre forduljunk rá és csaknem merőlegesen hatolunk át a légkörön. A súrlódási felmelegedés nagyobb lesz a megengedettnél… – Ezt az idegen férfi talán már nem is Obannak mondta. A rádióból csak az űr csendje áradt. Oban visszament Lettához. Odakünn dühöngött a trendali viharos szél.
Az utolsó félóra eseményeit Oban később sem volt képes felidézni. Minden összefolyt emlékezetében. Letta szörnyű kiáltásai, saját tehetetlensége, mégis-minden-áron-igyekezete, a rádióból áradó utasítások… A szülés majdnem megindult, amikor a MEGA-1-ről leszóltak, hogy a légkörbe érkeztek. – Vizuális jelzést is kérünk! – harsogta a hangszórókból a MEGA navigátora. – Fel-felkapcsolom az összes reflektort – dadogta Oban, és a vezérlőpulthoz ment. Az ablakon át is látta, hogy odakünn éles fehér fénybe borult a ház és környéke, a raktárak, a leszállóhely. A saját gépét még délután elvitte a ház másik oldalára. A valószerűtlen, sápadt megvilágításban csak a széltől felragadott homok kavargott az ablakok előtt. A látvány fölött, véres mementóként, vörösen függött a Trendal holdja. Letta úgy érezte, testét szétmarcangolja a fájdalom. Még soha nem érzett ehhez hasonlót. Voltak pillanatai, amikor megbánt mindent – de ritkán tudott gondolni bármire. A feje fölött a lámpa a szemébe világított, szólni akart Obannak, oltsa el, de erre sem volt ereje… – Mindjárt itt lesznek… – suttogta a férfi, és letörölte Letta arcáról a verejtéket. – Obaaan…! – sikoltotta az asszony. "Megkezdődött. Már a kitolási szakaszban van" – vibrált Obanban a figyelmeztetés. Lassan, nagyon nehezen leküzdötte félelmét, ura lett önmagának. A vezérlés képernyőre írta a teendőket; az elektronikus agy attól függően közölte utasításait, amilyen újabb változásokat közölt vele a férfi. Letta kiabált fájdalmában. Oban sürgött-forgott, közben térde és keze remegett az izgalomtól. Ha most eltéveszt valamit, talán három élettel végez. Éppen azzal a hárommal, amely a legtöbbet jelenti neki… Dübörgő zaj közeledett. Akárha egy új, minden eddiginél erősebb szélroham rázná a falakat. A Trendalt. – Leszálltunk! – hallotta a megafonból. – Zsilipet nyiss! Oban egy elképzelhetetlenül rövid pillanatra az ablakhoz futott. Akkor hunyt ki a hatalmas vörös tűz, a MEGA-1 rakétahajtóműve. A férfi arcán visszaverődött a vörös fény; Oban évek óta nem látott ilyet. Szél, por és füst kavargott, belepte még a házat is. A raktár, a szélkerék, az egész környék eltűnt, az éjszaka és a füst hirtelen a táj ura lett. A homályból emberalakok bontakoztak ki. Futva közeledtek. – Oban! Most… most már… – Letta hangja elfulladt. A férfi odarohant hozzá, és nem voltak kétségei: a szülés megkezdődött. Rohant a zsiliphez. A belső ajtó felpattant. Három ember jött, már menet közben kapcsolták le
sisakjukat. Az élen egy ébenfekete, magas férfi haladt, szemfehérje megcsillant a belső fényben. Nem üdvözölték egymást. – Megindult!… – mondta Oban. Most maga is érezte, mekkora félelem él benne. Lettát félti, igazán őt félti. – Doktor Zagor vagyok – mondta amaz, inkább csak szokásból. Nem nyújtott kezet. Vetkőzött. Társai, két hallgatag, fehér bőrű férfi szótlanul követték. Útjukat eldobált szkafanderek jelezték. Táskáikkal máris bementek a nappaliba. Oban hallotta Letta sikolyait, Zagor doktor halk, nyugtató szavait. A folyosó falának támaszkodott. Lassan emelte fel tekintetét. Szeme a hibernátorkamrára siklott. Dabb életben maradt. Mégis él hát. Meggyógyítják, ha a tartályt elviszik a Földre. Új ember lesz a mérnökből. Talán nem is fog emlékezni semmire. A Trendalra, Obanra, az Eurára… De Lettának is élnie kell! A férfi mélyeket lélegzett. A fal mögül hallotta asszonya kiáltásait. Bemehetett volna – de úgysem segíthet. És valamilyen ősi szemérem is visszatartotta. A folyosón maradt. Nem tudta, mennyi idő telt el. Csak egy új hang riasztotta fel. Először nem hitt a fülének. A feszültség lassan apadt le benne, kemény rétegek olvadjak szét, folytak el a semmiben. Gyereksírás! A lábai ellágyultak. Mindjárt elesik. A falba kapaszkodott. Térdei megroggyantak, erejét vesztette. Gyerek?… Akkor hát… nincs már egyedül, nincsenek már egyedül. Letta és ő benépesítik a Trendalt? Dinasztiát alapítanak… Lehet, egyszer csakugyan meglátja még az unokáit is? A víztározó jelent meg lehunyt szemei előtt. Ha egyszer bebizonyosodik, hogy nem gyilkos!… E pillanatban ez olyan hihetetlennek tűnt, nem is vele történt minden, amit eddig átélt. Odakünn a szelek megdöngették a falakat. A ház remegett. Ez a gyermek viharban született. Az ő gyermeke, Lettával együtt adott neki életét. Hirtelen elült a szél. A Trendal váratlanul csöndbe burkolózott. A külvilág elhallgatott. Csak a hold járta fenn jéghideg útját. Furcsa volt a változás. Nagyon elütött attól, amit Oban eddig a bolygón tapasztalt. És ekkor a férfi újabb gyereksírást hallott. Itt van hát a második is. Ők együtt már négyen vannak. Oban szaggatottan lélegzett. Egy könnycsepp indult el az arcán, ráncokat kerülgetve gördült alá. Hatvanöt év keserűsége, öröme. Annyi hányattatás után, élete utolsó bolygóján boldog lehet. De csak Lettával. Ha nem esett baja az asszonynak… Az ajtó felpattant. Oban már ismét ott állt, Zagor doktor arcába nézett. A két férfi egy másodpercig hallgatott. – Letta? – kérdezte a száműzött.
– Jól van. – Az orvos szemében vidám szikra lobbant. – És a két fiú is! Oban a tengerparton állt. A hullámok millió évek szorgalmával kúsztak ki a partra, újra és újra. A kövek állták a csapásokat. Apró növények rezdültek a hajnali szélben. Felhők lebegtek alacsonyan. Eltűnt a hold. A hegyek fölött már pirkadt. Oban Dorg a jövőre gondolt. Egyszer majd – nem is olyan sokára – idejön Lettával, Trinnel és Barttal, és ugyanígy elnéznek majd keletre, ahol most kel fel a Trendal napja? A férfi szemében visszatükröződött a látvány. Fény született a hegyeken túl és óriásként suhant előre, hogy elűzze az éjszakát, ragyogó birtokába vegye a világot.
