Nagyajtai Eszter Életem
Nagyajtai Eszter írásai az Evangéliumi Hírnökben
Az első részlet a 2009. októberi számban jelent meg. Mikor én születtem, a szüleim már hívők voltak. Az előző évben tértek meg. Én harmadiknak születtem, két bátyám után. Ekkor az apánk Ljubljanában vállalt munkát. Ez egy nagyon jól fizető munka volt. Igen előkelő cukrászat, apa pedig cukrász volt. Teljesen „leégett” és szüksége volt pénzre az önálló újra kezdéshez. Így születtem én Ljubljanában, l931-ben, Szlovéniában. Egy kicsi Baptista gyülekezet volt a városban és ez így van ma is. Születésem után néhány nappal történt valami, ami az én látásom szerint meghatározta egész életemet. Persze ezt anyám elbeszéléséből tudom. Sokszor hallottam, amint mesélte valamelyik testvérnek, nővérnek. Nem tudom megfogalmazni, de valami fajta kiválasztottságnak éreztem, Isten irántam mutatott különös oltalmát. Ahogy mondtam, alig voltam egy hetes, mikor kopogtak lakásunk ajtaján. Mamán látta az ajtó üvegén át, hogy két csendőr kopogtat bajonétes puskával a vállukon! Ösztönösen „beágyazott” engem az ágyba. Reggel a 74. Zsoltárt olvasta és abból a 19. vers jutott az eszébe: „Ne adjad fenevadnak a te gerlicéd lelkét.” Amint kinyitotta az ajtót, berontottak a csendőrök és azonnal keresni kezdtek. „Gde je puncka?”, kérdezték szlovénul. Mamámnak nem is volt alkalma bármit is szólni. Nem találtak meg. Szerencsére a szuronyukat nem használták. No meg, ahogy mamám sokszor megjegyezte, már akkor hívő módon viselkedtem. Meg sem mukkantam. Azért kerestek, mert apa csak a matrikulába jegyeztetett be. Így az egyház karhatalommal akart elvinni és leöntéssel a katolikus egyház tagjává tenni. Ezt én, nagyon boldogan, saját meggyőződésemből, tizenhét éves koromban, hitem vallomására tettem meg. Mert én, merem mondani, pici koromtól ismertem az Úr Jézust, csak vártam, hogy Ő maga szólítson meg - és ez meg is történt. (folytatom)
Kendermagos kakas (2) Amikor visszajöttünk Szlovéniából, apa egy tanyát bérelt, ahol vállalkozásának egy részét anya tudta csinálni. Igen szép hely volt. Nagy erdőktől körül vett legelők, ahol a tehenek élvezték a magas füvet, a disznók pedig az erdőben a makkot. Itt sok magyar család is megtelepedett, mert amennyi erdőt kiírtottak, annyi földet kaphattak. Így igen szép gazdaságok alakultak Apa a városban vállalt munkát és csak hétvégén jött haza. Ekkor viszont mama ment be a városba, bevásárolni. Apa ilyenkor fát vágott és egyéb tennivalót végzett, amit csak ő tehetett meg. Vasárnap a faluba mentünk, gyülekezetbe. Egy ilyen szombaton történt, hogy én kijöttem a szobából, ahol aludtam és leültem a küszöbre. Már kilenc hónapos koromban jártam. Bátyám bejött, ő is csak két éves volt, és kalácsot adott a kezembe. Míg eszegettem, oda jött a nagy kendermagos kakas és csípni akart a kalácsból, de én hamar a hátam mögé dugtam, a kakas meg, más nem lévén, erős csőrével a bal szemembe csapott. Kibuggyant a vér és végig folyt az arcomon. Bátyám rohant apához, hogy jöjjön, mert Esztinek folyik a vér! Apa elkapta a kakast és a kezében levő baltával a farönkön leütötte a kakas fejét és a folyóba hajította. Teljes hosszában a földre esett és úgy kiáltott Istenhez. Bekötötte a szememet és vártuk a mamát. Mikor megjött, azonnal a kórházba vittek. (Ezt persze mind csak elbeszélésből tudom.) A kórházban megoperáltak, s így egy zsugorodott szemem maradt. Anyámnak azt mondták, hogy egyik szememre sem látok. Dagadtak és gyulladásosak voltak a szemeim. Mama a saját felelősségére kihozott, lévén patikus lánya, s maga kezelt. A bal szemem ugyan vak maradt, de meggyógyult. Gyerekkoromban sokáig nem voltam tudatában, hogy csak egy szemmel látok. Nem is tudom, hogy lehet két szemel látni. Mama sokat búsult emiatt. Külön szigorral nevelt, nehogy emiatt elrosszuljak. Én meg boldog leányka voltam. Szerettem énekelni. Apa sokszor magához vont, velem énekelt és azt mondogatta, hogy a mennyben mindnyájan épek leszünk. Így éltem, növekedtem. Már tizenkét éves koromban játszottam harmóniumon. Némely éneket már kísérni is tudtam a gyülekezetben. Ez nekem nagy öröm volt, mert nem tudtam felfogni, honnan tudtam meg, hogy melyik hangjegy hol van a hangszeren. Sokszor mondták, hogy ki kell vetetni a zsugorodott szememet, de apa azt mondta, hogy ha a bal szemem nem is lát, segíti a látó szememet. Így van ez még ma is. Elvégeztem a zeneiskolát és azonnal dolgozni kellett. Csak később adódott lehetőség, hogy a zeneakadémia két évét is elvégezzem. Sokat voltam emberek előtt, énekkar előtt és az Úr mindig „befedett.” Időnként kontrollra mentem a szemészhez. Egyszer egy idős doktornő szinte leszidott, hogy mért nem vetettem ki, mert fel fog robbanni. Mondtam, hogy nem ezért jöttem, hanem mert hallottam a szaruhártya átültetésről. Azt mondta, hogy keresztbe van vágva a szemhártyám és nem lehet, de ekkorra megenyhülve- azt mondta, hogy lehet esztétikai protézist csináltatnom. Így kaptam 42 éves koromban esztétikai protézist, mely szépen fedi beteg szememet és még mozog is vele. Többször mondtam Istennek, hogy nem lehetne valamit csinálni? És Isten a maga idejében adott egy szép megoldást. Megtérésemkor is úgy éreztem, hogy az Úr tudja, miért „jelölt” így meg. Tapasztaltam, és ma is tudom, hogy az Úr minden útja szeretet. Én nem tudom miért, de az Úr tudja és ez nekem elég. Sőt, külön öröm van a szívember azért, mert most is, 78 éves koromban is jól látok és tudok szolgálni is. Hála az Úr végtelen szeretetéért!
Mama megtérése (3) Apánk megtérése szinte „egycsapásra” történt. Hamarosan megbízták imaóra vezetéssel, majd igeszolgálattal is. Mama viszont rögtön lázadt, hogy ő nem marad valamiféle „újhitű” felesége. Zárdában járt iskolába és igen belevésődött a nagyegyház tanítása. Azt mondták nekik, hogy „a Bibliára rá se nézzenek, mert megfájdul a fejük.” Így az asztalon levő Bibliára valóban rá sem mert nézni. Viszont a kíváncsiság nem hagyott néki nyugtot, és egy nap csak úgy, egy ujjal, felcsapta a Biblia fedelét. Ahogy az megnyílt, tekintete arra az igére esett, hogy „ne csinálj magadnak faragott képet.” Ez az ige érintette, és nyugtalan lett. Minden reggel el szokott menni a templomba. Ekkor elhatározta, hogy másnap reggel megnézi, hogy a Mária szobor tényleg kőből van-e? Nagyon meglepődött, hogy tényleg kőből van. Elhatározta, hogy megnézi a másikat is, mert a templomban kettő is volt. Annál még érthetőbb lett számára a „kő szent.” Lassan visszament a padhoz, ahol ülni szokott, de ott már ült egy asszony. Mama szólt neki, hogy ez az ő helye.
-Kérem, engedjen leülni. -Dehogy a maga helye ez. Itt most én ülök. Ez üzenet erejű mondat volt mama számára. Úgy érezte, hogy tényleg, neki nem itt van a helye. Nem ide tartozik. Pedig előzőleg közölte apával, hogy a két fiúcskával elhagyja, vissza megy rokonaihoz. Apa azt mondta neki, hogy ne menjen este, várja meg a holnapi napot. A kis gyülekezet és apa is imádkozott, az Úr pedig munkálkodott, számunkra meglepő módon. Nem is ment mama többé a templomba. Amikor kétségek közt vergődött, Isten álom által szólt hozzá. Megtérése komoly volt és így újjászületése is. Nagy öröm volt a bemerítése. Feljöttek Bácskába, Szilágyra, az akkor népes magyar gyülekezetbe. Nagyon istenfélő életet élt. Különösen tisztelte az Úr Jézust. Kilencünket nevelt fel. Öten lettünk hívők. Kilencven három évet élt. Emléke áldott és ezért erőt adó ma is.
GYÜLEKEZET A HÁZUNKNÁL (4) Boldog gyermekkorom meghatározó valósága az volt, hogy házunkban lassan gyülekezet alakult. Két közeli faluban is volt gyülekezet, ahová gyakran el is mentünk. Ahogy már említettem, ez szerb-horvát város volt, de sok magyar is élt itt. Varga, Lukács és Újvári testvérnők. Újvári testvérnőről egy szép kép él bennem, ahogy a petróleum lámpa megvilágítja az evangélium örömével sugárzó arcát. Mivel idős, a népviselete fekete, de szépen enyhíti ezt a hófehér réklijének csipkéje és a hófehér zsebkendő a kezében, ahogy a nagy Biblia fölé hajolva tanítja a frissen megtért szüleinket az Úr útjára. Egész lénye tükrözte lelke tisztaságát. Sok szeretet vett körül bennünket, bár már öten voltunk gyerekek. Engem rendszerint Varga testvérnő vitt el vasárnap ebédre. Mozdonyvezető volt a férje. Nem volt hívő, és gyerekük sem volt. Délután azután együtt jöttünk vissza a tiszteletre. A húgomat egy szalonzenész cigány testvér vitte el. Szintén nem volt gyermekük. Az ő felesége is magyar volt. Krisztina testvérnőhöz hétköznap mentem el. Öt éves lévén már el tudtam menni, szorosan a fal mellett, ahogy a mama mondta. Krisztina testvérnő lányai mindég igen finom uzsonnával kínáltak meg. Sem a férje, sem a leányai nem voltak hívők. Amikor meghalt, a férje megrémült, hogy most ki fog helyette, érte imádkozni? Ez a rémület hozta a gyülekezetbe és a megtérésre. Később az egyik lánya is megtért. Az egyik szobát alakította át apa gyülekezeti helyé. Én Varga tv. nő lábánál ültem egy kisszéken. Buzgón imádkozott a férjéért és én néztem, hogy folynak arcán végig a könnyei, csak úgy, pedig nem is síró hangon imádkozik. Mintha a könnyek maguktól folynának. Azután ott volt a Hamar család. Amikor Hamar tv. kellett imaórát vezessen, előfordult, hogy felolvasta az Igét, és egy kis szünet után azt mondta, hogy az Ige olyan világos, hogy nem kell semmit hozzá fűzni. Imádkozzunk! Valamivel később a városba költözött egy fiatal házaspár, Starék. Akkor láttam először harmóniumot. Mici testvérnő szépen játszott rajta. Gyakran mentem hozzájuk, mert közel laktak. Megálltam a hangszernél. Szorosan hozzá tapadtam és vártam, hogy a testvérnő nekem játsszon. Különös, szent melegséggel játszott és énekelt, és ez így maradt meg bennem. Úgy énekelt, mintha imádkozna. Hosszú, dús hajfonatai gyönyörűen keretezték szép arcát. Tüdő beteg volt és korán meghalt, a második világháborút követően. Két leányka maradt utána. Így népesedett a gyülekezet. Apánál munkát vállalt egy sokác fiatalember. A mamájával a házunknál laktak. Népviseletben volt. Sötétkék zekét hordott, melyre körül virágok voltak szőve. Így fehér ingben, ünneplőben jött be az istentiszteletre. Hamarosan megtért. Megnősült. Hívő lányt vett el, Náncsát. Őt is szerettem, szinte barátom lett. Itt született meg első gyermekük, a kis Ferdo. Nemsokára kitört a háború. Sokan, különösen szerb tisztek, tömegével menekültek a partizánokhoz. Bejöttek a Németek és az apát, Szádák Márkót behívták a német hadseregbe. Közel laktunk a város központjához és Náncsa megkért, hogy menjek vele, hátha meglátja még a férjét. Láthattuk, mert a hatalmas frontra készülő sereg első sorában állt. Jól állt rajta az egyenruha. A sisak sem fedte el kutató tekintetét. Bizalom tükröződött szemében, de akkor láttuk utoljára. Nemsokára megszületett a kislányuk. Náncsa, más megoldás nem lévén, gyermekeivel és szüleivel kiment Németországba. Ferdo pedig még ma is vezeti a horvát nyelvű evangéliumi rádió műsorát és szolgál az Igével. Amikor még én vezettem az újvidéki gyülekezet énekkarát, találkoztam is vele. Felvételezni jöttek énekeket az adások számára. Nagyon örültem, hogy valami módon folytatódott édesapja hite, az Úrhoz és Evangéliumához való szeretete. Ezért tehát mi is, akiket a bizonyságtevőknek akkora fellege vesz körül, tegyünk le minden ránk nehezedő terhet, és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát. (Zsid 12,1)
Apa szemei (5) Gyermekkorom városában (Vinkovci) volt folyó és patak meg nagy park, ami az erdő megmaradt része volt. Nagyon szerettem egyedül kóborolni a folyóparton és az erdőben is. Olyan megnyugtató volt. A szombati nap nálunk igen mozgalmas volt. Mama főzött vasárnapra és készítette ruháinkat, hogy vasárnap reggel ne legyen kapkodás és nyugodtan várjuk a testvéreket az istentiszteletre. Egy ilyen szombaton történt. Mama reggel segített apának a műhelyben, aki cukrász volt. A műhely nagy volt, mert sok helyet foglaltak el a csokoládé gépek és a sütőkemencék (a helyszínen dolgozta fel a gépekkel a kakaóbabot). A sütőkemencéket minden szombaton át kellett meszelni. Ehhez apa előhozta az edényt a mész oltására. Észre vette, hogy nincs elég víz és elküldte a segédet vízért. Mivel a segéd késett, apa merített a fagylalt gép vizéből. De ahogy apa ráöntötte a sós vizet, a mész „robbant” és mivel le volt hajolva, a szemébe fröccsent. Anyát a hátán találta el egy forró mészkő darab és a csontig kiégette. A segédre bízva a műhelyt, mama haza vezette az égő szemű, megvakult apánkat. Befüggönyözte mama a szobát, mert apa semmi fényt nem tudott elviselni. Én ekkor már tíz éves voltam, és abban leltem nyugalmat, hogy apa ezt megbeszéli az Urral. Apa el is mondta, hogy imádkozott és azt mondta az Úrnak, hogy így is szolgálni fogja. Mama viszont pár napig perlekedett az Úrral, hogy mit fog ő csinálni egy vak emberrel és hat gyerekkel?! Másnap, vasárnap az egész kis gyülekezet imádkozott apáért és egész családunkért. Apa nem tudott kijönni az elsötétített szobából, mert nagyon égtek és fájtak a szemei. Hétfőn reggel azt mondta anya, hogy azért menjenek el a szemorvoshoz. Az orvos azt mondta, hogy semmi remény, mert megégtek a vérerecskék. Talán öt fillér remény van a bal szemnél. Cseppeket adott, melyeket apa nem tudott használni, mert nagyon csípték a szemét. Anya ekkor ösztönösen tejet savanyított egy csöpp ecettel, és azzal borogatta apa szemét. Viszont ekkorra már ő is azt mondta az Úrnak, hogy vállalja a feladatot. Apa szemei gyógyulni kezdtek és csütörtökön örömmel újságolta, hogy már el tud viselni egy kis fényt. Vasárnap már együtt imádkozott a gyülekezettel. Mama ismét azt ajánlotta, hogy menjenek el újra a szemorvoshoz, hogy dicsőséget adjanak az Úrnak. Mikor az orvos bele nézet apa szemébe, felkiáltott: "magának ördögi szerencséje van! Megindult a vér az erecskékben." Nem ördögi szerencsém van, szólt apa, hanem van másik orvosom is. Kicsoda, kérdezte sértődötten. A názáreti Jézus, vallotta meg apa. "Ne beszéljen szamárságokat!” – mondta a zsidó orvos. Tudtuk, hogy a tejes borogatás olyan volt, mint a sár, melyet az Úr Jézus rákent a vak szemére. Apa élete végéig jól látott. Sok Igét hirdetett, nem csak Vajdaságban, de a nagy Jugoszlávia távolabbi gyülekezeteiben is. Igen, én úgy értettem akkor és később is, hogy különös, baráti viszonyban van az Úrral. Nem csoda, hogy erre vágytam én is. Az Úr csodásan működik, de útja rejtve van. Tenger takarja lábnyomát, szelek szárnyán suhan. Mint titkos bánya mélyében formálja terveit, de biztos kézzel hozza föl mi most még rejtve itt.
Cukrászműhely és háború (6)
Apa vállalkozása kezdett sikeres lenni. A cukrászműhely lassan megtelt különleges gépekkel, melyeken apa feldolgozta a kakaóbabot, mely nagy zsákokban Brazíliából érkezett. A már megpörkölt kakaóbabból -miután eltávolították a héját- az őrlőgépekkel finom csokoládéport készített. A kakaóvajat szükség szerint adagolta hozzá. Szerettem ott lenni, amikor apa dúdolva járt a gépek között. Szerette a munkáját. Gyönyörű volt a készülő csokoládé illata. Saját nevével öntötte a kisebb-nagyobb táblás csokoládét. Közben a fehér cukrászatot is csinálta, tortát és különböző süteményeket. Szombaton délben pedig mindég befejezte a munkát és bezárta a műhelyt. Hazajött és készült a vasárnapi szolgálatokra. Mostmár távolabbi gyülekezetekben is szolgált Isten Igéjével. A családban magyarul beszéltünk, viszont horvát iskolába jártunk. Legidősebb bátyánkkal még németül is beszéltek szüleim. Meg is tanult, jól. Később, mint hívő ember, sokat használta is. Énekeket és egyéb szövegeket fordított. Őt viszont apa átvitte Magyarországba és ott íratta be gimnáziumba. Nagyon szerette azt az iskolát és jól is tanult. De hamarosan kitört a háború! A horvátok német szövetségesek lettek, a szerbek viszont nem, és így megkezdődött a megtorlás. A szerbek közül sokakat elfogtak, mint a zsidókat, és munkatáborokba vagy koncentrációs táborokba vitték. Aki csak tehette lemenekült a partizánokhoz. A gyülekezetben, a hívők között is eluralkodott a félelem. Hitler nagyon félt a kis csoportosulásoktól, az illegális „szocialista” összejövetelektől. Az a hír járta, hogy a kis vallási csoportokat "beolvasztják" a nagy egyházakba. Többen jöttek apához a környék gyülekezeteiből is, hogy mit szól hozzá, ha ők "átiratkoznak" az evangélikusokhoz? Félnek, hogy őket is elviszik valami táborba. Én szerettem ezeket a beszélgetéseket. Ha nem is értettem sokat, de bennem maradt Apa érvelése, meggyőződése. Apa megengedte, hogy ott legyek. Szorosan mellé ültem és figyeltem. Apa azt mondta, hogy ő nem megy sehová. Isten ide helyezte és itt akarja őt látni, ebben a gyülekezetben. Csak az lesz, amit az Úr megenged. Többen "átiratkoztak." Nagy részük azonban nem tudott vissza jönni később. Volt pl. egy testvér, akivel egy eltévedt golyó végzett. A hűtlenség a hitvesztés függvénye. Éppen ezek a helyzetek azok, melyek megmutatják Isten oltalmazó szeretetét életünkben. Sokszor így vész el az igazi bizonyságtétel lehetősége! Megmaradni a próbákban, megállni és várni az Úr szabadítását. Mert aki hisz az Úrban, annak pajzsa és menedéke az Úr. (90. Zsoltár) Én meg így tanultam a hitéletet, melyért nagyon hálás vagyok az én Uramnak. Megtanultam, hogy nem vagyunk kivételek, kivételezettek, de kegyelmezettek igen.
Szabadkára költöztünk (7) Dúlt a háború. Apa két ízben is volt katona. Az időben a mama vezette a műhelyt. Tíz évesen rám maradt a két húgom és az egy éves kisöcsém gondozása. A két bátyámra nem lehetett számítani. Nem tudom, hogy tudtam csinálni, de felfogtam a helyzet komolyságát, és helyt tudtam állni mama utasításai szerint. Sokszor hajnalban keltem és sorba álltam a kicsinek tejért, máskor kukorica kenyérért. Nagy volt az éhínség. Nekünk valahogy mindég volt élelmünk. Mikor apa leszerelt, hamarosan sorban felszólították a magyar családokat, hogy át kell költözzenek Magyarországba. Mindössze három napot adtak, ami kevés volt ahhoz, hogy eladják kis vagyonkájukat. Nem volt szabad szinte semmit elvinni. Apa próbált a rendőrfőnöknél közbenjárni, hogy több napot adjon, de nem adott. Mikor mi is fel lettünk szólítva, apa felutazott Zágrábba, és kieszközölte, hogy mi két hetet kapjunk. Elég jól tudtuk értékesíteni ingóságunkat. Persze a csokoládé gépeket nem tudtuk eladni - a háborúban azokra nem volt vevő. Apa lelki barátja azt tanácsolta, hogy ne menjünk messzire. Menjünk Szabadkára, mert mindkét nyelvet beszéljük. (Alig két évvel ezelőtt Szabadka Jugoszláviához tartozott.) Egy Szabadka közeli faluban egy erről a horvát vidékről áthelyezett váltókezelő testvér vitte az Evangéliumot. Magában Szabadkában csak egy hívő család volt. Be is kopogtunk hozzájuk -- a hét gyerek, hét koffer és a szülők. A konyha padlóján ágyazott nekünk a testvérnő, végig a fal mellett. A kis fiúcska csak hét hónapos volt. Ha felsírt, a testvért nagyon idegesítette és haragos lett. Így mihelyt pirkadt, mama kiment a kicsivel a hideg novemberi reggelbe. Apa is korán nyakába vette a várost, hogy eladó házat keressen. Háború lévén -l942 novembere- alig volt eladó ház.. Mégis hamarosan talált apa egy kis házat - melyben ma is élünk, és bútort is vett. A középső szobában azonnal gyülekezet alakult. Reggel szétszedtük az ágyakat, padot széket kerítettünk és össze jött a két család vasárnap délelőtt és délután. Hamarosan lehelyeztek Budapestről egy hívő kis családot. A testvér a vasúton dolgozott. A testvérnő (Welker) áldott eszköze lett az Úrnak a mi lelki nevelésünkben. Azután jöttek a hívő honvédek is: Szomor, Lackovski, Kübler és amíg várták, hogy a frontra vigyék őket, ők minket, serdülőket tanítottak az Úr útjára. Csodálatos az Úr gondviselése. Most is meghatódom, ha erre az isteni gondviselésre gondolok. Dúlt a háború. Közeledett a front, mi pedig egy lelki oázisban élveztük az Úr kegyelmét. Nagy Sándor testvér volt a prédikátorunk. Jánoshalmáról járt ide. Ő olyan volt, mint ahogy Pál apostol írja a Galatáknak, hogy eléjük rajzolta a Krisztust. Ő így beszélt és így énekelt a Megváltóról. Közben alakult egy kis gyülekezetünk a város másik végén. Öten tértek meg és érdeklődők is voltak. Ők vasárnap délelőtt bejöttek a városi gyülekezetbe, mi meg este mentünk ki hozzájuk. Mozgalmas életünk volt. Voltak kellemetlenkedők is, de azokat a testvérek tudták kezelni.
Az új lakóhely (8)
Dúlt a második világháború. Mi a visszacsatolt magyarországi területen telepedtünk le, Bácskában. Szabadka akkor is és most is többnemzetiségű város, de többségben vannak a magyarok. Ma, a környék közel 150 ezer lakosának 40%-a magyar. Mindkét nemzet részéről történtek megtorlások, sok magyar veszett oda csak azért, mert magyar volt; de ez fordítva is megtörtént. Ahogy mát említettem, Lehel bátyám korábban is magyar gimnáziumba járt, és így itt könnyen folytatta a tanulást. Viszont engem apa még Vinkovcán polgári iskolába íratott, és itt is oda járatott. Felvételit kellett tennem magyarból és számtanból. Az Úr gondviselése volt, hogy éppen akkor helyezték ide Tóth testvért Budapestről, aki a vasúton dolgozott. Welker Irénke testvérnő készített fel a vizsgára. Beszéltem ugyan magyarul, de nem tudtam írni, olvasni. Ezt viszont hamar elsajátítottam az énekeskönyvből. Nagyon szerettem ugyanis énekelni, és ez sokat segített, mert kellett tudni a szöveget. Levizsgáztam és felvettek, de alig jártam három napot, máris nagyon nagy csalódás ért. Apró, sovány leányka voltam, 11 éves. Bejött a szikár és magas igazgatónő, kiszólított és kivezetett a folyosóra és ott közölte velem, hogy nem járhatok ebbe az iskolába, mert nem vagyok anyaországi. Azt sem tudtam akkor még, hogy mi az, hogy anyaországi. Pedig az őseink Nemes Nagy Ajtaiak voltak és Halason éltek. Idővel elvesztették nemességüket, dehát megmaradtak magyarnak. Nagyapám uradalmi kertész volt a nagy AusztriaMagyarországnak a most szerb-román határon levő egyik kastélyában. Így kerültünk "kívülre" és most meg vissza; vagy mégsem? A két évvel fiatalabb bátyám is népiskolába jártam. Ennek akkor mutatkozott meg a kára, amikor újra Jugoszláviában találtuk magunkat, miután bejöttek az oroszok. Egy évig nem is volt tanítás, mert az iskolák tele voltak sebesültekkel. Mikor megkezdődött a tanítás, már hetedikes lettem. A baj csak az volt, hogy sok alap fogalmat nem tudtam földrajzból, számtanból, magyar nyelvtanból. Itt meg az volt a kegyelem, hogy bátyám tudott segíteni, így sikeresen kis-érettségiztem. Nyolcadikban a matek tanárnő volt az osztályfőnökünk, és egyszer meglepetésemre azt kérdezte tőlem, hogy egyke gyerek vagyok-e? Mondtam, hogy van hét testvérem és reggel iskola előtt még megfejem a tehenet és kihajtom a csordába, mely az utcánkon haladt el. Aztán meg azt mondta, hogy énekeljek. Igen meglepődtem, de nem sokat gondolkodtam, hanem elkezdtem énekelni. Ez volt az első nyilvános, énekes bizonyságtételem. Anya nagyon szépen öltöztetett minket. Vart, kötött, horgolt. Ínséges idők voltak, de ő szinte élvezte, hogy valami régiből újat kreáljon, s így öltöztesse a gyerekeket. Szabadkát akkor Európa legnagyobb falujának tartották és lehetett jóságot tartani; apáék éltek is vele. Korán megtanultunk dolgozni, a jószágot ellátni, a műhelyben apának segíteni, mamának a konyhában, a gyülekezetben és hát az iskolában. Megtanultam egész életre, hogy mindenkor és mindenben az Úr az első. Néhány év múlva azt is átéltem, hogy "Ö vitt át minket (engem) szeretett Fiának országába" (Kol 1,13), ahol polgárjogot is kaptam.
Ismerkedések - tapasztalatok (9) Kijártunk az akkor igen népes tompai gyülekezetbe. Jó is volt addig, míg nem kezdődött meg köztük a lélekkeresztség, a nyelveken szólás mozgalma. Apának már volt ebben tapasztalata, mikor még kezdő hívő volt. Ez még ott volt Vinkovcán. Az vasárnap kint szolgált Igével a cérnai gyülekezetben. A tisztelet végeztével néhány testvér meghívta őt az egyik házhoz. Mikor bement, akkor kezdett derengeni előtte, hogy itt valami készül, mert nem kevesen voltak és több asszony. Beszélni kezdtek arról, hogy nem elég a vízkeresztség, kell a lélek keresztség is, aminek jele a nyelveken szólás; és azért fognak ők most imádkozni, hogy Ajtai testvér is megkapja azt. Mivel apa nyugtalan lett lelkében, bár leborult, de nem csukta be a szemét, hanem nézett és figyelt. Közelében térdelt egy testvérnő, aki olyan szorosan kulcsolta össze kezeit, hogy megfehéredtek, arca pedig szenvedő volt. Mikor imádkozni kezdett, sehogy sem tudta kimondani Jézus nevét. Csak Jé, Jé, ezt hajtogatta. Apa lassan felállt és kiment. Milyen lélek lehet az, mely nem engedi, hogy az asszony kimondja Jézus nevét? Ez biztosan nem az Úr Lelke. Sietve még elérte a városba vivő utolsó vonatot. Keresett egy üres fülkét és sírva kérte az Urat, hogy bocsásson meg neki és adja vissza az üdvösség örömét és soha többé nem fog kételkedni abban, amit az Úr végbe vitt az életében, amikor ujjá szülte élő reménységre. Az Úr meghallgatta és ő később sem jött zavarba, amikor fel kellett ismerni a Lélek munkáját. Erre hamarosan városunkban is sor került. Egy fiatal testvért nem megfelelő magviselete miatt kizártak a közösségből, még mielőtt mi ide jöttünk. Erre ő egy új gyülekezetet alapított. Mivel nem volt felavatva, a kis-keresztséget érvényesítette, de gyakorolta a lélek keresztséget, a prófétálást és a nyelveken való szólást. Viszont az ilyen csoportosulásokat akkor nem engedélyeztél és ők néhány évig az Evangélikus egyházon belül működtek. Igen felszaporodtak. A lelkész úr is szeretett velük lenni - ő mondta ezt nekem később - különösen szívesen vett részt a "nagy imában", "imatusában." Később, amikor megtudták, hogy van egy bibliai közösség a városban, közülük többen is elkezdtek ide járni. Mikor náluk befejeződött a tisztelet (akkor már volt saját imaházuk), siettek a város másik végéből (3-4 km) ide, hogy Igét hallgassanak. Mikor ezt Ferenc atyafi észrevette, eljött apához és felajánlotta: Ajtai testvér, egyesüljünk. Jó, atyámfia, de mi van a keresztséggel? Hát, felelte ő, bevisszük mind az 500 tagot a Palicsba. (Szabadka melletti tó.) No, ezt még meg is tehetnénk, de mi van a maga házasságával? - kérdezte apa a meglepett férfiút. Ugyanis, állítólag a lélek szavára, prófécia által azt mondta feleségének, hogy félre kell állnia, mert másik asszonyt kell vegyen el. Amálka, aki hívő volt, ezt meg is tette és külön ment a kisfiúval. Azt kellett a prófécia szerint elvegye, aki elsőnek jön be vasárnap reggel az imaházukba. Elsőnek Zsuzska érkezett és ő lett a másik feleség. Ezt az a gyülekezet el is fogadta. - Ó, ezt maga Ajtai testvér nem érti. Ez a házasság aranyszállal van megkötve a mennyben. - Nem, válaszolt apa, Isten nem változtat szaván senki kedvéért! Ferenc atyafi elment, mi pedig maradtunk. Később felvették a vízkeresztséget is és ezért lett szakadás is köztük. Így ma is két pünkösdi gyülekezet van a városban, sőt egy harmadik is, akik lábmosók. Jöttek onnan némelyek át hozzánk, de nem tudtak otthonra találni. Később én is kerültem olyan helyzetbe, amikor erre a tapasztalatra, a más lélek felismerésére, szükségem volt. "...mint akiknek érzékszervei a gyakorlat következtében már alkalmasak a jó és a rossz megkülönböztetésére." Zsid 5,14. Olvastam valahol, hogy soknak van ugyan véleménye, de nincs meggyőződése. „A Lélek pedig mindenkinek azért adatik, hogy használjon vele." 1Kor 12,7
Irénke néni és a Teddy gombja (10)
Bátyáim már az ifjak közé számíttattak, én pedig, a húgaim és a másik család gyermekei voltunk a vasárnapi iskola. Irénke testvérnő leánykái még kicsik voltak, de velünk tanultak. Tóth (Welker) Irénke néni sokmindenre megtanított minket - a könyv szeretetére, a hívő irodalom olvasására, a szép magyar szóra, a versekre. Eközben anya panaszkodott Irénke testvérnőnek, hogy én nem fogadok szót, elszököm a feladatok elől. A délutáni tisztelet után a gyülekezet nagy része kiment a misszió állomásra, a város másik végére. Nyár volt. Sokáig világos volt. Milasin testvérnő udvarában volt ilyenkor az összejövetel. Én meg, még be sem fejeződött itt az összejövetel, már gyors léptekkel futottam a villamosig, mert az elvitt jó darabon. Mire mama körül nézett, én már nem voltam ott. Meg voltam győződve, hogy rám ott szükség van, az éneklés miatt. Meg is lepődtem, mikor Irénke néni, még a délutáni tisztelet előtt félre hívott egy könyvel a kezében. Ez a "Teddy gombja" című gyermekregény volt. Elmagyarázta nekem, hogy a kisöcséim őrzése ugyan olyan értékű szolgálat az Úrnak, mint a missziózás. Miközben pedig pásztorolom a kicsiket, hogy anya is elmehessen néha és a húgaim is, még olvashatok is. Tedi esete segített megérteni az igazi szolgálat lényegét. Megértettem és gyakoroltam is életem során a sokféle módon való szolgálat lehetőségét és szépségét. Hiszen életünk minden megnyilvánulása az. Így nőttem az Úr Jézus ismeretében. Már tudtam, éreztem, kicsoda Ő. És ekkor, olyan tizenhárom évesen kezdődött az én megtérésem, vagy jobban mondva, kiválasztásom vagy elhívásom. Kezdtem szorongani, hogy Úr Jézus engem nem fog megszólítani. Nem tudtam ezt akkor még megfogalmazni, de így éreztem. Nem is tudtam volna erről beszélni, mert valami saját titkom volt ez a várakozó érzés: mi lesz, ha mégis megszólít. Aztán, számomra is váratlanul, amikor a gyülekezetben énekeltük az "Igaz, hogy Jézus értem halt s eltörlé bűnömet" című éneket, nagyon meghatódtam és sírni kezdtem, hogy ez nálam még nem történt meg. A harmadik versnél, "Könnyűmmel meg nem adhatom nagy tartozásomat, de íme Jézus átadom te néked magamat", már alig tudtam elfojtani fájdalmamat. A tisztelet végén átkarolt Irénke néni és megkérdezte sírásom okát. Elmondtam neki, hogy félek, az Úr Jézus nem fog engem megszólítani, mert alkalmatlan vagyok az Ö követésére. Akkor ő azt tanácsolta nekem, hogy amikor imádkozom, az ámen után ne siessek el, hanem maradjak még egy ideig csendben és várjam az Úr válaszát. Igaz, erre, a megszólításra négy évet kellett várnom. De gyönyörű várakozás volt, mert tudtam, kire várok. Közben volt egy imameghallgatásom. A problémám így, tizenévesen, már igen kellemetlen volt. Inkontenciám volt és végső kétségbeesésemben az Úrhoz fordultam és szinte azonnal meggyógyultam. Soha többé nem fordult elő. Nagyon meglepődtem, hogy Istennek tényleg gondja van reám, hogy tényleg tudja, én itt vagyok, és figyel rám, az én kicsi személyemre. Ez az élmény segített még hűségesebben várni. Értékelni az Úr előtt való csendességet, amikor csak ketten vagyunk: az Úr és én.
Háborús évek (11) Háború volt. Szegények voltunk. Elfogyott a pénz, amivel ide Szabadkára érkeztünk. Apa kérelmezte a munkaengedélyt, de hat hónap elteltével sem kapta meg. Ekkor már elkeseredve felutazott Pestre a minisztériumba. A jelszó az volt, hogy "haza Magyarok" - de nincs munkalehetőség. Miért nem írta be a kérvénybe, hogy hét gyermeke van? Ők az én gyermekeim, és ha dolgozhatok, el tudom őket tartani, felelte apa. Így kapott kamatmentes hitelt az akkori hatóságtól. Felépítette a műhelyt, a szabványoknak megfelelően. A csokoládé gépeket be sem szerelték, mert nem volt nyersanyag. Így apa keksz és ostya termékekre állította be a műhelyt. Maga építette a sütőket és saját tervei szerint csináltatta meg a szükséges szerszámokat. Felvett egy segédet, és mi, gyermekek voltunk a csomagoló brigád. Isten kegyelméből így a lelki munka mellett a testi is haladt. Nem sokára úgy nézett ki, hogy tudunk új házat építeni e kicsi helyett, de mire ez lehetővé vált, megszűntek a szállítási lehetőségek. A front Budapesthez közeledett, és itt is mind intenzívebben bombázták a várost. Mindezek közben élt a gyülekezet. Némelyek bejöttek lakni a városba. Egy testvér Erdélyből ide menekült. Nagyon boldog voltam, amikor apa megengedte, hogy vele utazzak Kiskőrösre. Dr. Somogyi Imre testvér jött le és apa meg akarta hallgatni. Rettenetesen meg voltam illetődve a nagy és telt imaháztól. A nagy énekkartól. A népviseletes lányok és asszonyok szépségétől. Akkor még Szlovákul énekeltek. Maradandó élményt jelentett számomra Somogyi tv. személye, hogy vannak az Úrnak ilyen odaadó szolgái. Éreztem, hogy apa is így gondolja. Mondom, szegények voltunk, de én nem annak éreztem magam, hanem boldognak, nagyon szerencsésnek, hogy olyan családban, olyan közösségben élhetek, mely különleges. Persze ezek, egy akkor még kislány élményei, aki még keveset tud az életről, de kellettek is ezek az élmények. Beépültek az életembe. Persze, voltak nehézségek is a gyülekezetben, melyeket mi, gyerekek is tudtunk, láttunk. Különösen két testvér nem fért meg egymással. A menekült testvér nem igen értette meg magát a szállásadó testvérrel. Apa tudott velük bánni. Mi gyerekek meg azt értettük meg, hogy így nem lehet, így nem jó viselkedni. Közben Jolánka és én folyton együtt voltunk a gyülekezetben. Egyszer megintett bennünket az egyik testvérnő. A gyülekezet leborulva szokott imádkozni. A szoba már igen szűknek bizonyult és kissé össze voltunk préselődve. Mi ketten meg ima helyett sugdolóztunk, nevetgéltünk. A testvérnő azt mondta, hogy ha nem imádkozunk, jobb ha kimegyünk és nem zavarjuk az áhítatot. Ez meglepett bennünket, megrémültünk, hogy ki leszünk rekesztve! Én tudtam imádkozni, de Jolánka nem és arra kért, hogy írjak neki egy kis imát és majd azt leborulva, elrejtve a kezével, felolvassa. Így is tett. Azonban hamarosan nem volt már szüksége a papírosra. Együtt lettünk bemerítve. Nem hívő emberhez ment férjhez, Belgrádba. Hűségesen járt azonban a gyülekezetbe. A lánya megtért és hívő erdélyi menekült fiúhoz ment férjhez, akik Ausztráliába igyekeztek. Így a szülők is, lányukkal együtt kimentek. Később Jolán testvérnő férje is megtért. Nagyon bántotta, hogy a fiuk nem tért meg; egy szerencsétlenség folytán életét is vesztette. A lelki kapcsolat erős. A szeretet ilyen sok év után, ilyen távolságban is megmarad. Egyszer feljegyeztem: mindenki valakinek az életben egy darab út.
A legnagyobb esemény (12) A kis-érettségi után megszakadt a tanulásom, mert a háború vége mindent megbénított. Jöttek a partizánok és jöttek az oroszok is. Megszűnt a bombázás, de megjelent a félelem. Mi serdültünk, emberesedtünk. Tóthék az utolsó vonattal elhagyták a várost és Nagy Sándor prédikátor testvér is. Lezárult a határ és mi ismét Jugoszláviában vagyunk. Hamarosan megalakult a Jugoszláv Baptista szövetség és ezen belül a magyar körzet is. Még a fordulat előtt átköltözött a gyülekezet Keller testvérék házának tágas nappalijába és kényelmesebben és imaházasabban fértünk el. El lettünk szakítva az anyaországtól, de össze jöttünk a Vajdaság Bánáti részén levő gyülekezetekkel. Még a háború alatt haza menekült Horvát országból Keller testvérék lánya, a férjével és két kicsi lányukkal. Ljubo testvér lett a mi ifjúsági vezetőnk. Kicsi prímjén játszotta az énekeket. Szerettünk énekelni és most már négy szólamra is tehettük, hiszen a tv. Slavoniában tért meg, ahol német és cseh származású hívők voltak, aki jól kezelték a harmóniumot, és négy szólamra énekeltek. Lehel bátyánk kottázta az énekeket egy vastag kotta füzetbe; még ma is megvan. Volt régi karénekesünk, de bátyánk fordított németből is, ami ének néki megtetszett. Erre az időre, l947-re esik életem leg- nagyobb és legboldogabb eseménye. Szilveszter volt. Körül ültük Ljubo testvért, énekeltünk és õ szokása szerint tanított minket. Búcsúztattuk az óévet. Mikor leborultunk imádkozni, engem nagy félelem szállt meg. Féltem, ha engem az Úr most sem szólít meg, én nem merek tovább menni Nélküle! Megszűnt körülöttem a világ. Csak én voltam és az Úr, akire vártam. Nem volt hang, nem volt szó, csak a szívem epedt, csak a lelkem vágyódott az Úr után. Vártam az Õ szavára, hogy lelkem életet kapjon. Hiszen már négy éve várok az örök életet jelentő isteni szóra. Nem tudtam szavakba foglalni, de ez volt az imám. És ekkor, mintha palástját borította volna rám az Úr. Körülvett a kegyelem és halottam, a szívem értette, hogy szól az Úr: most jöhetsz, és én beléptem e lehetőség ajtaján. Élő ajtó ez, mely maga az Úr Jézus Krisztus, az Õ átszúrt oldala. Én erről akkor nem tudtam senkinek szólni. A szívem ünnepelt a Szentlélek jelenlétében, mely velem maradt. Nem volt elmondható. Viszont húsvétkor, míg apa prédikált, a prédikáció közepén én felálltam és csak később vettem észre, hogy Jolánka is áll és a két bátyám. Apa prédikációja hálaimává változott és csendben ünnepeltünk, mert nem volt szükség szavakra. Csak később tudtam meg, míg apa valakinek magyarázta, hogy mikor a körzet vezetősége felkérte, hogy vállalja a diakónusságot, ő azt mondta az Úrnak, hogy nem teheti mert még egy gyermeke sem hívő. És íme, mi hárman itt állunk és néki már nincs oka nem vállalni a szolgálatot. Én pedig az Úrnak ebben a végtelen szeretetében, hogy Õ meghívott követésére, megtisztultam bűneimből. Ez a szeretet tette, hogy életem során a keserű édessé vált, a nehéz könnyűvé, a veszteségek drága lelki gyöngyökké! “Mert aki engem megtalál, az az életet találja meg, és kegyelmet nyer az Úrtól.” Péld 8,35
Tagfelvételem (13) Hamarosan megtartotta a gyülekezet a tagfelvételt, a vasárnap délelőtti tisztelet után. Meghitt volt és ünnepélyes. Nem emlékszem a kérdésekre, sem arra, hogy mit mondtam megtérésemről, de tudom, hogy elmondtam. Minden szép rendben folyt, és már a hálaima után kifelé mentünk, mikor megjött Jolánka édesapja és gyakorolta szülői jogát, hogy ő nem járul hozzá lánya tagfelvételéhez. Megrémültünk. Jolánka nővére elájult és elterült a padlón. Apa, bár remegő ajakkal, de nyugodtan azt mondta, hogy ő helyette is szavaz lánya felvétele mellett. Így maradtunk együtt Jolánkával a bemerítésben. Igaz, később egy válságos helyzetben ellenkező oldalra került, de az én szeretetem iránta nem változott. Valahogy megértettem az álláspontját és azt, hogy az bármikor megváltozhat. Az is tudnivaló, hogy ahol az Úr Lelke munkálkodik, ott a gonosz is helyet kér, ha adunk neki; de ne adjunk! Készültünk a bemerítésre, mely 1947. pünkösdjén volt a pacséri imaházban. Gond volt ebben a még mindég háborús világban a fehér ruha beszerzése. Mégis, valahogy lett. Nincs fényképünk sem róla, mert nem volt film se a még meglévő gépekbe. Huszonhárman voltunk a szószék körül a nyitott medencénél! Mégis, én nagyon egyedül voltam a magam harcával, mert a Sátán megint azzal kísértett, hogy nem vagyok én alkalmas a Krisztus követésére. Lépjek ki! - mondogatta. Szinte fizikai erővel tolt volna kifelé. A szívem erősen kiáltott az Úrhoz, hogy tartson meg. És az Úr szólt hozzám, ugyan azon a hangon, mint előbb, szólt az Ige által: “Éppen ezért meg vagyok győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó munkát, elvégzi a Krisztus Jézus napjára” (Fil 1,6). Ez az Ige elkísért, és kísér, mind e mai nap is. Így már boldogan léptem a medence vizébe, bizonyságot téve,hogy az Úré vagyok, mert Ő elfogadott. Ha akkor kértek volna tőlem tanuságtételt, én ezt nem tudtam volna elmondani. Annyira gyönyörű volt, annyira személyes volt az Úr Jézus szeretetének megértése, megélése, az hogy beszél hozzám, hogy tud rólam, tudja mit akarok, mit kívánok. Úrvacsora előtt egy Mészáros Sándor verset mondtam, melyben az is benne volt, hogy ha fenyítened kell is, Uram, csak fogd a kezem. Ez is így volt és így van. Elhangzott az első úrvacsorám előtt a gyönyörű Ige: “Azért immár nem vagytok jövevények és zsellérek, hanem polgártársai a szenteknek és az ISTEN HÁZANÉPE” (Ef 2,19). Sajnos többen hamarosan elmaradtak. A nem hívő házasságok vittek el többüket. De ha valaki, akár évek múlva is vissza tudott térni, nagyon boldog voltam. Van már több ilyen, és ezt mi, húgommal a második kegyelemnek hívjuk. Most is foglalkozom egy volt testvérnővel, aki immár több mint negyven év után szeretne visszatérni az Úrhoz. Másik városban lakik, így csak telefonon tudunk beszélni. Ezek számomra szép feladatok. Már azért is, mert rettenetes dolog Bibliával a kézben elkárhozni. Viszont nagy kegyelem megtalálni a visszautat. Nagyon hálás vagyok az Úrnak, hogy gyermeke lettem és vagyok. Nincs ennél nagyobb dolog a világon. Ha mindent elveszítek is, ez megmarad. Örök életem nem lesz, hanem van. Küzdelem persze, de ez egy nemes, egy szép küzdelem és nem vagyok egyedül ebben, mert velem van az Úr.
A zenede (14) A háború, a megszállás miatt csak 1949-ben iratkoztam be a középfokú zeneiskola elméleti szakára. Hogy hogyan kerültem ebbe az iskolába, még ma sem tudom. Azt a gondolatot kaptam, hogy keresem meg, ha van ilyen iskola, s oda jelentkezzem. Meg is tettem. Akkor nyílt meg ez a szak, és mintha nekem nyílt volna meg. Szolgálni vágytam az Urat, és ez kellett hozzá. Eddig elég zárt körben éltem családomban és a gyülekezetben, így sok minden új és idegen volt számomra. Tudatosan az Úrra bíztam magam, hogy a szívemlelkem sértetlen maradjon. Oda csak azt engedjek be, ami hasznos lelki növekedésemnek. Így is volt. Az osztály főnökömet külön isteni ajándéknak tartottam és tartom ma is. Csehországból lett ide helyezve, még az első világháború előtt. Kiváló pedagógus volt. Ő hívta fel a figyelmemet J. A. Komenski didaktikájára. Akkor a bibliai idézetek nélkül tudtam megkapni, de később azokkal együtt, élvezettel tanulmányoztam. A szolfézs volt a fő tantárgyunk, hiszen ének tanítónak képeztek minket. Kiskoromtól énekeltem és így előnyben voltam mindenkivel szemben az osztályban. Kis létszámú osztályok voltak, és ez is előny volt. Mindenkivel személyre szólóan tudott foglalkozni. Tőle nem csak zenét tanultunk, ő nevelt is, becsületre, őszinteségre, szorgalomra, rendszerességre. Mindég megkövetelte, hogy magyarázzuk meg, mit miért írtunk le, miért éppen azt a hangot? Azt mondta, hogy a hamis, a fals hang kell, hogy fájjon, ha elhangzik. Ha nem fáj, akkor nem tanultuk meg, mi a tiszta hang, vagy hangzat. Így kell legyünk a bűnnel, rezonáltam én. Ha nem fáj a bűn, a tisztátalanság, akkor én még nem vagyok tisztában annak káros és romboló hatásával. Nem ismertem meg Jézus halálának okát és feltámadásának erejét! Ez vérré kell váljon, mondta ő, életformává, ami lelki életemben a hit. "A nagykorúaknak pedig kemény eledel való, mint akiknek érzékszervei a gyakorlat következtében már alkalmasak a jó és a rossz megkülönböztetésére." Zsid 4,15. Sok mindent tanultunk, amit be tudtam építeni lelki növekedésembe: általános történelmet, zene történetet, művészet történetet, pedagógiát, pszichológiát, módszertant - ezeket mind tudtam használni a gyermekmunkában. Szerbül tanultam, szerb irodalmat és oroszt. Viszont Tatica, így hívta mindenki az idős tanárt, csak úgy minden magyarázat nélkül, felhívta figyelmemet a keresztény irodalomra és mi lenne jó ha elolvasnám. Beiratkoztam a városi könyvtárba, és magyarul olvastam. Sokat olvastam a négy év alatt és azután is. Sokat tanultam így világról és emberekről, de egyszer megszakadt. Mintha megcsömörlöttem volna. Ezután csak hívő irodalmat olvastam és olvasok. Amivel problémám volt, az a zongora volt. Nem volt zongorám és keresnem kellett, ahol bérbe gyakorolhatok. Ez sokszor a távolság és egyéb miatt akadályokba ütközött. A harmónium után nagyon idegen volt nekem. Sokszor mondta a tanárnő, hogy nem jó, de nem mondta, hogy miért. Mégis sikerült jól vizsgáznom belőle, de keveselltem, amit tanultam. Tatica mondta, hogy a hangszertudás nagyon fontos és nekem nem ment. Ez bánatom még ma is. Imádkoztam ezért, de az Úr olyasmit mondott, nehéz volt elfogadni, hogy ennyi nekem elég kell legyen. Sokszor panaszkodtam az Úrnak, hogy kevés a tudásom, de újra azt a választ kaptam, hogy ennyivel kell munkálkodjam. Megértettem és megnyugodtam. Az egy tálentom is szaporítható, és én ahol csak lehetett, kiterítettem "szőnyegemet" és árultam a portékámat. "... mondom nektek, hogy akinek van, annak adatik, akinek pedig nincs, attól még az is elvétetik, amije van." Lk 19,26.
A próba (15) Az új hatalom államosította a földeket, így több fiatal bejött tanyáról, faluról a városba, így a gyülekezetünkbe is. Egyesek szakmát tanultak, mig az egyik fiú, velem egykorú, beíratkozott a gimnáziumba. Érettségi után, Klem prédikátor testvér ajánlására, a zágrabi egyetemen pszichologiát tanult és egyidőben, az akkor megnyílt Baptista szemináriumban, teológiát. Ő - Stjepan Orčić volt az újvidéki gyülekezetünk lelkipásztora, haláláig. Bővült az énekkarunk. Szerettünk énekelni. Élveztük az összhangot. Szolgáltunk helyben és vidéken is, Igével és énekkel. Megjelentünk az ifjusági konferenciákon és az igen népes, nagy-jugoszláviai kongresszusokon is. Volt hogy ezren is voltunk. Klem testvér igen jó szervezője volt ezeknek. Az egyik ilyen kongresszuson a felhíváskor kilencvenkilencen jöttek előre. Áldásos alkalmak voltak. Magyar körzetünkben is gyakran voltak ifjusági és egyéb összejövetelek. Bemerítések. Termékeny évek voltak, lelkiekben. Közben az élet nem volt könnyű a rendszerváltás miatt. Nagy volt a családunk. A szülőkkel együtt tizenegyen voltunk. Kellett segíteni a háztartásban, apának a műhelyben, helyt állni az iskolában és itt voltak a házunkban a gyülekezeti összejövetelek is. Mindig előbb kellett készen lenni: Feltakarítva; az ebéd vasárnapra elkészítve; magunk felöltözve, mielőtt jönnek a tagok. Hála az Úrnak, mindig el tudtunk készülni időben a szolgálatokra. A faluról feljött fiatalok is megtértek, bemerítkeztek és hasznos tagjai lettek a gyülekezetnek - itt vagy ahova elkerültek. Mivel ők horvátok voltak, így a szolgálatok is kétnyelvűek voltak, ahogy ma is. Úgy két hónappal az érettségi előtt a nagyszünetben behívatott az igazgatónő és közölte velem, hogy kilépési nyilatkozatot kell tegyek, hogy kilépek az egyházamból. Önkénytelenül végigfolytak arcomon a könnyek. Szó nélkül álltam egy darabig. Közben Cora néni, így hívtuk az igazgatónőt, vigasztalt, hogy ő tudja, hogy van ez, de magamban megőrizhetem a hitemet. Viszont én tudtam a szívemben, hogy ez az a pillanat, amire a Lélek utalt nekem bemerítésemkor. Eszembe juttatta a verssort: ha kell majd fenyítened, Uram, vagy jön a próba, Te csak a kezem fogd. Ekkor nyugodt hangon és határozottan közöltem Cora igazgató nővel, hogy ha kérném, apám, aki nálunk a vezető, kiírná az igazolást, de én nem fogom kérni. Vissza mentem az osztályba; még tartott a szünet, mind ez gyorsan lejátszodott. Meglepetésemre Mária, az osztálytársam megkérdezte, hogy mit akart tőlem az igazgatónő? Mária ifjúkommunista volt és sejtettem, hogy valami köze lehet az eseményhez. Én azt feleltem, hogy ez az én dolgom. De ő tudatta velem, hogy a pátgyűlésen szó volt a református lelkész fiáról és rólam. Tudomásul vettem. Imádkoztam az Úrhoz és kértem, hogy legalább leérettségizhessek. És az Úr Mária által ezt meg is adta. Mária most kezdett ráeszmélni, hogy mi a pártpolitika. Volt velem a gyülekezetünkben. Megértette apa által hírdetett Igét és sírva vallotta, hogy nagyon szeretne hinni, de nem tud. Leérettségiztem és egy közeli kisváros zeneiskolájában kezdtem dolgozni. Nagyon szép négy éve volt ez az életemnek. Szerettem volna tovább tanulni, de az épülő szocializmus nem engedte, mert kellettek a szaktanítók. Nagyon szerettem a munkámat, jó és eredményes is volt. Az egyik kollega nőnek nagy könyvtára volt és folytattam az olvasást. Viszont a drága, az én figyelmes Megváltó Jézusom tudatta szívemmel, hogy ez a munkám nem tart majd soká. Vasárnapra mindig haza tudtam utazni, vagy a közeli falu gyülekezetébe. Igaz, nem könnyen; egy állomást vonaton, aztán gyalog a Tiszáig és kompon átkelve a folyón begyalogolni Padéjra. Ott akkor eleven, népes gyülekezet volt, igen aktiv prédikátorral.
A KENDŐ (16) Ebben a kisvárosban nagy múltú alsófokú zeneiskola működött. Jó zongora, hegedű és cselló tanárokkal, és volt fúvós szak is. Többen, innen elindulva, szép karriert értek el. Én az alsó osztályokban tanítottam a szolfézst. Tudtam és szerettem tanítani. Egy tanítványom se bukott a vizsgán. A város szinte fele Szerb volt, fele meg Magyar. Már kiskorukban megtanulták a gyerekek egymás nyelvét, és ez ma is így van. A szerb-horvát nyelv volt a hivatalos de tudtam használni a magyart is. A középiskolában kötelezően tanultunk szólóéneket és itt folytathattam azt is. Egy nagyon kedves, de szomorú tanárnő tanította. Amikor megbarátkoztunk elmondta, hogy a férje börtönben van, mint osztály ellenség. Szinte nem volt remény kiszabadulására. Aznap, amikor órám volt nála, egy leánykérő levelet kaptam, mely nagyon meglepett, mert semmi előzménye nem volt. Ismertem ezt a hívő testvért. Nem tudtam akkor, honnan szerezte meg a címemet, hiszen alig két hónapja lakom és dolgozom itt. Később tudtam meg, hogy egy idősebb testvér biztatta erre. Nagyon rosszul érintett. Úgy éreztem magam, mint a leárazott, selejtes áru, hiszen félszemű voltam. Itt voltam az órán és elkezdtük a beéneklést, de én a sírással küszködtem. A kolléganő megállt és megkérdezte, mi van velem? Jó volt, hogy valakivel beszélhettem erről. Vigasztalt és bátorított. A testvérnek válaszoltam, hogy én még nem vagyok felkészülve házasságra. Később személyesen is beszéltünk és kölcsönös testvéri tiszteletben maradtunk. Mamám, bár burkoltan, gyakran beszélt nekem, hogy én ne számítsak házasságra. Jól tudta, mert így is lett. Mikor otthon elmeséltem a leánykérést mamám, azt mondta, hogy legalább nem fogok keseregni halálos ágyamon, mint az a testvérnő, hogy mégcsak meg se kért senki. Ha vasárnapra is a városban kellett maradnom, akkor a kis Metodista gyülekezetbe mentem istentiszteletre. Itt volt prédikátor a szuperintendens. Kedves, Krisztus-központú volt ez a közösség. Ha valaki kérte a felnőtt keresztséget, azt a prédikátor egy Baptista gyülekezet medencéjében meg is tette. Szerettem velük énekelni. Különben nehéz volt bizonyságot tenni - már azért, mert szocializmus volt, de azért is, mert legtöbben a nagy népegyházhoz tartoztak és igen elzárkóztak minden mástól. Aztán meg problémám lett a hajam. "Ritka szép" hajam volt. Vékony szálú és soha sem nőtt a vállamnál hosszabbra. Egy nap hazaérve a lakásomra, a szoba éppen szemben levő tükrében megláttam magam és elkeserített, amit láttam. Sok órám volt és a reggel megalkotott hajfonataim kibomolva kócos frizurát mutattak. Ekkor eldöntöttem, hogy levágatom, és ahogy azt még akkor, 1953-ban mondták, "villanyt" tetetek bele, hogy jobb tartása legyen. Még aznap délután meg is tettem. Simán hátra fésülve és körül befele csavarva. Igen ám, de ez akkor még főbenjáró bűn volt! Vasárnap itthon voltam és harmóniumoztam, míg gyülekeztek a hívek. Egyszercsak éreztem, hogy egy testvérnő belenyúl a hajamba. Meg akart győződni abban, amit sejtett. Anya megszidott, de apa nem szólt. Tudtam, ő megért. Ez a testvérnő nemsokára azt közölte velem, hogy hála az Úrnak, nem változtam meg. Mivel a körzet missziómunkásának, diakónusának a lánya voltam, volt hajamról szó a körzeti gyűléseken is. Főként, hogy én voltam az első, aki ilyet tett. A hertelend-falvi székely gyülekezetünkben volt, éppen akkor, egy ifjúsági konferencia. Mielőtt megkezdődött volna, megkeresett a gyülekezet vezető testvér és azt mondta, hogy ha vezetem az éneket és az összevont énekkart, akkor kössem be a fejem. Télidő volt és én meg is tettem. A kendő sarkait a nyakam köré tekertem, hogy ne akadályozzanak,és szolgáltam. Mikor délben kifelé igyekeztünk az imateremből, megint megkeresett a testvér és azt mondta, hogy mostmár levehetem
a kendőt. Azt válaszoltam a különben részemről igen tisztelt testvéremnek, hogy nem fogom levenni, de a testvér feleljen a kérdésekre. Sok testvérnő és látogató is népviseletben járt még akkor. Kérdezték a testvért, hogy Eszter férjhez ment? Nem, mondta. Hát akkor megesett? Nem. A testvér nem gondolt a szokásra, hogy a lánynak, ha férjhez megy "bekötik" a fejét. A testvérnők pedig elmondták nekem, mért fáj ez nekik. Belgrád közelében van Vojlovica. Sok lány és asszony járt a fővárosba házaknál dolgozni, és - legalább is szerintük - csak a "pevačicak-nak", énekesnőknek van rövid hajuk. Viszont egy idő után ők is rájöttek, hogy én nem változtam meg. Nem örültem ennek, hogy botránkoztatok és csak az Úr kegyelme, hogy ez nem történt meg. Mert tudjuk, hogy a Sátán tud ebből is tüzet szítani. Az idén léptem nyolcvanadik életévembe. Családomnak, a születésnapi vacsorán, a 16-dik Zsoltár 5-8 verseit olvastam: "Uram, te vagy osztályrészem és poharam, te tartod kezedben sorsomat. Osztályrészem kies helyre esett, örökségen igen tetszik nekem. Áldom az Urat, mert tanácsot ad nekem, még éjszaka is figyelmeztet bensőm. Szüntelen az Úrra tekintek, nem tántorodom meg, mert jobbomon van."
Életem (17) Hamar beilleszkedtem a munkakörömbe. Elfogadtak. A tanításban már volt két év tapasztalatom mert önálló kis osztályokat kaptunk a módszertan gyakorlására már a középiskolában. A rendszeres Biblia olvasásomat mindég, minden körülmények között, megtartottam. Ez nem csupán jó szokás volt, hanem lelki szükségletté vált. Ez az én személyes Istennel való közösségem, amikor Ő csak hozzám szól az Igén keresztül. És ez így van még ma is. Vigyáztam, hogy a saját erősségemből soha ki ne essek. Ez a "gondot viselj magadról" jótékony volta. Olvastam sok hívő könyvet, de szépirodalmi műveket is. Akkor erre szükségem volt. Bennük is az isteni igazságot kerestem. Boldog voltam, amikor időm volt és sétát tehettem a Tisza partján a hatalmas gesztenyefák alatt a hidegben és vissza. Ha átmentem Bánátra, élveztem a gyalogutat a kompig, bár egy kicsit szorongtam a "mozgó" hídon. Ezen a szombaton is igyekeztem átmenni Padéjra, mert másnap ifjúsági konferencia volt. Vasárnap nehezen értem volna át időben, mert ritkább volt a kompjárat a Tiszán. De így még segíteni is tudtam a készülődésben a takarító testvéreknek. Közben élvezettel muzsikáltam a tizenöt regiszteres, finom hangú harmóniumon. Ekkor bejött a prédikátor testvér és megkért, hogy menjek át a szomszédban lakó testvérekhez valami miatt. Már nem tudom miért, de azt tudom, hogy a testvérek leültettek és elkezdtek nekem panaszkodni, hogy tönkre megy a gyülekezet, ha ez így folytatódik. Ezt nekem akkor inkább apa miatt mondták, hogy majd én tudatom apámmal a problémát. Most már tudom, hogy nagyon naiv voltam akkor. Visszaérve elmondtam a prédikátor testvérnek, amit hallottam, gondolván, hogy ő erről nem tud, s közben éppen róla volt szó! Vissza mentem a harmóniumhoz, majd kis idő múlva felálltam és az ablakhoz mentem, és azt láttam, hogy a testvérek, akiknél voltam, ott ülnek az iroda kis padján, mint két csínytevő kisdiák, és hallgatják a dorgálást. Másnap csak annyit mondott nekem a testvér, hogy nagy kellemetlenségbe kevertem őket. Jó tíz év múltán tudtam meg, hogy ami minket akkor ért, már itt elkezdődött. Szerettük és tiszteltük a prédikátor testvért. Jó igeszóló volt. Tudott a fiatalokkal bánni. Jó szervező volt, zenélt és énekkart is vezetett. Jó kedélyű és humorú ember volt, de nem vette észre a csábító csábítását, nem
vette komolyan, és ez okozta vesztét. Nem élt a megvallás és megbánás lehetőségével. Rosszul érintett ez már azért is, mert a prédikátor nekem semmit sem szólt, csak ezt a házaspárt szidta meg. Ez így igazolta, hogy az aggódó testvéreknek igazuk volt. A drága testvérek akkor még megbocsátották nekem értetlenségemet. Nagyon jó viszony alakult ki köztünk, melyre később szükség is volt. Kezdtem érteni, hogy vannak hamis hívők, akiket a rejtegetett bűn védekezésre késztet, sokszor „a támadás a legjobb védekezés" módszerrel. Idős Háló testvér mondta, amikor nálunk volt egyszer, hogyha nem tudod, hogy a bűn milyen nagyon vissza üt, s te ezt nem bírod ki, akkor hozzá se fogj, hogy leleplezd azt. Egy enyhe példa erre a Jézus lábánál ülő Mária, akit testvére – hangsúlyozom: testvére - vádol meg, hogy amit tesz, az nem helyes. Máriát az Úr védi meg. Nem is kell szóljon a maga védelmére. Ezt a drága kegyelmet megéltem már sokszor, hogy t.i. az Úr védett meg. Ez akkor azt is bizonyította, hogy az ő tanítványa, az Atya gyermeke vagyok. Az Úrban dicsekszem, boldogan. Ez az, hogy "de az Úr vele volt" - és nem csak Józseffel, hiszen sokakról olvashatjuk ezt a Bibliában. Ha engedelmes vagyok az Úrnak. Ha szeretem azt, amit az Úr szeret, akkor Öt szeretem, és nem szeretem, nem szerethetem azt, amit az Úr nem szeret. Ha embereknek akarok tetszeni, nem lehetek az Úr szolgája. Mert: "aki nékem szolgál, engem kövessen" (Jn 12,26), mondja a drága Megváltó. A protekció (18)
Befejeződött az 53/54-es iskolaév. Az első munkaévem. Eredményes volt. Egy tanítványom sem bukott a záróvizsgán. Elégedett és boldog voltam. A szünidőre hazajöttem Szabadkára. Találkoztam kollégákkal és kolléganőimmel a zenedéből. Megtudtam, hogy szolfézsszakos előadót keresnek az alsófokúba. Megörültem a lehetőségnek és elhatároztam, hogy megpályázom az állást. Meg is tettem. Sok szempontból előnyösebb lenne, ha itthon dolgozhatnék. Viszont az egyik, szintén pályázó kolléga értésemre adta, hogy ne reménykedjek, mert neki jó összeköttetései vannak. Ő kint tanított az általános iskolában és ezt senki sem kedvelte. Jobb volt válogatott gyerekeket tanítani a zenedében. Valahogy nem zavart ez meg túlságosan. Úgy voltam vele, mint mindég, ha az Úr úgy akarja, akkor meglesz és haza jöhetek. Megkaptam az állást. Hogy hogyan, azt két év múlva tudtam meg, úgymond, véletlenül. Akkor kisegítettem a középfokúban és karvezetést tanítottam. Ehhez megszerveztem az alsófokúak kiskórusát. A karvezető vizsga végeztével az új igazgatóval együtt jöttünk ki az épületből, és egy darabon együtt jött velem és a korábban említett kolléganőmmel. Útközben elmondta, hogy nagyon kellemes volt a vizsga és most már tudja, mért kellett neki miattam kétszer is Zentára utaznia, hogy elengedjenek. A volt igazgatónő, a Cora néni hívta fel a figyelmét, hogy engem vegyen fel. Hát ennyit a protekcióról. Itthon voltam és az ismerőseim között dolgozhattam. Sok órám volt. Még a fiatalok javítóintézetébe is elküldött az igazgató, zenei nevelés címén. Nagyon jól fizettek, és a pénzre a családomnak is nagy szüksége volt. Mama mindinkább segítségre szorult a növekvő családunkban. Apa munkásai voltunk a műhelyben. Ezek mellett itt volt a gyülekezet a házunkban. Lassan szűk lett a helység, meg alacsony is volt. Lyubo testvér, aki asztalos volt, csinált támlás padokat. Szűkek voltak vagy inkább keskenyek, de azért megtette; térdeplő is volt a padokon. Apa vett egy jobb harmóniumot. A gangot beépítette és így lett egy tágas nappalink. Mindez deszka-padlós volt, és szombaton fel kellett súrolni. Sokszor már érkeztek a fiúk meg a lányok az ifi- és ének-órára és
kénytelenek voltak engem "átlépni," mert éppen sietve végzelődtem. Megmostam a kezem és a harmóniumhoz ültem a mindig vidám társasággal. Utána még sütöttünk-főztünk, vasárnapra. Nyáron a kútba engedtük az ételt, az volt a frizsiderünk. Vasárnap leginkább itt "felejtették" a vendégeket. Mivel sokan voltunk, mi gyerekek mindig a "második váltásban" ebédeltünk. Öcséim, négyen voltak már, sokszor zúgolódtak ezért. Hála az Úrnak, az Ő áldásával mindig elég volt az étel. Az úrvacsora előtti szombaton mindig felkészítő imaóra volt. Nagyon szerettem ezeket a készülődéseket az ünnepre. Számomra, és hiszem sokaknak, mindég ünnep volt - és az ma is -, amikor leülhetek egy asztalhoz az Úr Jézussal! Apa íróasztala a munka-asztala volt. Sokszor ott érte az éjjel, Bibliára hajolva, körülvéve könyveivel. Munka után rakta ki őket és készült a vasárnapi igeszolgálatra. Egy szarajevoi Cseh testvér német bibliai kommentárokat, konkordanciát ajándékozott apának, de apa rendelt is ilyeneket Kasszelből. A húgom, Márta is munkába lépett. Egyenlőre minden szép, békés és reményt keltő volt. "A veréb is otthont talál magának, s a fecske fészket, hogy kicsinyeit oda rejtse, oltáraidnál, Seregek Ura, Istenem és királyom! Boldogok, akik házadban laknak, téged örökké magasztalnak. Boldog az ember, akinek ereje benned gyökerezik." Zsolt 84,4-6.
A tenger (19) Ezen a nyáron mehettem először életemben nyaralni. Lementem, két testvérnővel Splitbe, az Adriára. Kora este szálltunk fel a direkt gyorsra Szabadkán, és másnap délelőtt érkeztünk meg a napsütötte városba. Külön ajándék volt ez számomra az Úrtól. Olyan "ráadás" féle. A két Havár lány, Veronka és Margit is először láthatták a "lapos" Vajdaság után a fenséges sziklás hegyeket és a valóban kék tengert. Gyönyörű volt. Minden képzeletünket felül múlta. Megbeszéltem testvérnőimmel, Veronkával és Margittal, hogy nem akadályozzuk, nem terheljük egymást. Ha valamelyikünk nem akar lemenni a strandra, akkor ne kényszerítsük. Ki-ki szabadon döntsön, hogy igazán pihenni tudjunk. Így is volt. Gyomorsav túltengésben szenvedtem. A fürdés, de főként a puha meleg homokban való alvás gyógyított. A végtelenség érzése olyan volt, mint Isten ölén lenni, gondtalanul és szabadon. A gyógyuláshoz hozzájárult, hogy már itthon elkezdtem a kezelést azzal, hogy reggel nem üres gyomorral mentem munkába, hanem megittam egy bögrényi keserű, cukortalan teát. Mama készítette el nekem. Ebédre pedig egy szelet lóhúst kaptam, amely "feldolgozta" a sav többletet. A tenger tehát ennek igen kellemes befejezője volt. A következő alakalom már a Baptista üdülőben volt, Zadárban (Zára), ahol, több mint száz hívő fiatal, egy kollégiumban laktunk. Délelőtt volt áhítat, Biblia tanulmány, fürdés és ebéd. Délután szabad idő, és este ismét Ige és bizonyságtételek, sok énekkel. Itt több magyarországi hívővel együtt velünk volt Dr. Király Ferenc tv. is, lányával. Vele nagy sétákat tettünk az ősi városban. A testvér, régész lévén, kereste a baptisztériumokat, mert az első keresztények még gyakorolták a bemerítést. Örömünkre találtunk is egyet, igazolva a régész testvér állítását. Egy hangversenyen is voltunk, egy csodálatos akusztikájú rom-templomban. Sokat "lelkiztünk" a testvérrel. A soltvadkerti homokból indult el a nagyvilágba, és lett tanult, tudós ember. De soha nem feledte szülőföldjének, ha szabad így mondani, egyszerű, hívő hőseit. Ezután a Baptista Szövetség Klem testvér ajánlatára megvette a Zadár melletti sziget csücskét, tábor
számára. Csintának hívták a volt tulajdonost és ez lett a baptista nyaraló tábor neve is. Az ma is. Most a horváth testvérek – kiépítve, megszépítve használják. Felejthetetlen két-heteket töltöttünk itt. Gyerekek, fiatalok és felnőttek. Barátságok szövődtek és szerelmek, és így bemerítések mellett még esküvőt is tartottak ott. Este mindég lementünk a partra. Leültünk és énekeltünk. A befejező ének mindég a "Ha alkonyul a nap sugára" volt. A többszólamú éneket vitte a lágy tengeri szellő a messzi vizen át, fel a magas égbe, az Úr elé - mennybe emelve szíveinket. Olyan tisztának és könnyűnek éreztem magam olyankor. Megemlítem még, hogy kétszer is voltunk Márta húgommal Dubrovnikban (Raguza). Megint az ősi falak, az ódon házak. Fényesre kopott utcakövek. Kicsi lakások, melyek egyikében egy kis baptista gyülekezet is volt és van. A világ minden tájáról felkeresték őket a hívők. Itt találkoztunk Claudiával, egy betánista hívő református cselló művésszel, aki a dubrovniki filharmóniában játszott. Újvidéki volt és magyar. Nagyon megörült nekünk. Voltak kérdései a hitélettel kapcsolatban, és ezeket meg tudtuk vitatni. Az ő révén egy hangversenyre is eljutottunk a dozse palotában. Turista idényben nehéz volt jegyet kapni, de megfizetni még inkább. Nagyon szép élmény volt. Sok neves művész lépett itt fel. Ezek csak szemelvények, mert sokszor volt részünk ilyen kegyelemben. Többször Mama is velünk volt és igen élvezte a sós tengervíz jótékony hatását. "Az egek hirdetik Isten dicsőségét, az égbolt vallja kezének művét. A nap tovább adja a szót a másik napnak, az éj jelenti a hírt az éjnek. Nem beszéd ez, nem szó, hang nem hallható, a hír mégis terjed, szerte a világon, a szózat elhangzik a föld határáig." Zsolt 19,1-5.
Fent a hegyen (20) Még középiskolás voltam, harmadikos, amikor lehetőségem nyílt arra, hogy egy hegymászó táborban részt vegyek. Klem testvér szervezte azt, hívő fiatalok számára. Nagyon szerettem volna Szlovéniába menni, hiszen ott születtem, de egy éves sem voltam, amikor eljöttünk onnan. A baj az volt, hogy számomra magas volt a részvételi díj. Apát kértem meg, hogy kérjen részemre ingyenes részvételt. Megkapta. Az útravaló sem volt kevés. Vagy ezer kilométert utaztam Ljubljanáig, ahol volt a gyülekező hely. Este ültem fel a zágrábi gyorsra és átszállással másnap délután érkeztem meg. Már sok-sok fiatal volt ott, de voltak idősebbek is. Innen együtt utaztunk tovább a bohinyi tó hegyekkel körülvett gyönyörű vizéhez.Két szép hegyi faház padlását bérelte ki számunkra Klem testvér. Hosszú istállók voltak ezek. A padláson sok rekesz. Az egyikben, a friss szénában mi, lányok aludhattunk, a másikban a fiúk. Innen túráztunk a környező hegyekbe. Ha korán ébredtem, kiültem a magas padlás ajtajába és gyönyörködtem az ébredő tájban. Szépek voltak a reggeli áhítatok, az esti elmélkedések, tanítások és persze az énekek, melyek nem csak itt, hanem menet közben is fel-fel hangzottak. Zupán, a Szlovén testvér volt a túra megtervezője és vezetője. Ő tanított meg arra, hogyan kell "rugózva" haladni lefelé, és hogyan „kaptatni,” felfelé a hegyen. Persze, kötelező volt a bakancs és a megfelelő ruházat. Az éjszakák hidegek voltak, de nappal igen meleg is tudott lenni, ezért rétegesen öltöztünk. Különben Zupán testvér felügyelte a sajt termelést, a sajt telepeket. Sokszor egy zerge fürgeségével ereszkedett, nagy sebességgel a hegyoldalban, hogy megállapítsa a sajt érettségét. Ezek sajt kunyhók voltak, malomkeréknyi sajt-érlelővel. Így a testvér miközben minket vezetett, a munkáját is elvégezte.Sok volt a forrás és bármennyire csábított a vize, nem volt szabad
sokat inni, különösen ha hosszabb hegyi utat kellett megtenni. Az uzsonnát a fiúk cipelték. Úgy volt az egyik alkalommal, hogy gyümölcsízes kenyeret kapunk, de amikor kinyitották a ládikókat, kiderült, hogy száraz szilva van benne. Hát kaptunk egy-egy marékkal. Volt, hogy az előre elkészített rántásból rántott leves lett az ebédünk. Máskor pedig, ha turista házig értünk, ott ebédeltünk hiszen voltunk vagy százan. Estére mindég visszatértünk a táborhelyre.Emlékezetes az a hegy számomra, amikor az esti eligazításnál azt mondták, hogy nagyon korán indulunk. Még sötét volt, amikor elindultunk a Sápká nevű hegyre, mely tényleg úgy nézett ki, mint egy kucsma. Alig volt rajta fa és teljesen benőtte a fű. Erőltetett, gyors menetben haladtunk a lavina mosásos úton. Mire felértünk, már kivirradt. Mi, néhány cingár, bácskai lány, ahogy leültünk, azon nyomban el is aludtunk. Később tudtuk meg, hogy ez állóképességünk próbája volt. Imára szólítottak. Mikor az igei bevezető elhangzott, imában dicsőítettük teremtő Istenünket, miközben leszállt egy felhő és beborított minket. Olyan élmény volt ez, mint ami a megdicsőülés hegyén lehetett a tanítványoknak.Az utolsó túrán a legmagasabb csúcsra is eljutottunk, a Triglávra (háromfejű), 2864 méter magasságba. Felérve a 2400 méteren levő turistaházig, itt ebédeltünk, vacsoráztunk és aludtunk is, hogy reggel felmenjünk erre a legmagasabb csúcsra. Ez méltó befejezése volt e hegymászó tábornak. Viszont reggel derült ki, hogy ki nem mehet. Ekkor tudtuk meg, hogy a Sápkán volt a válogató. Nagyon fájt, hogy a hegymászó igazolványomban benne van mindegyik megmászott csúcs pecsétje, csak ez hiányzik. Három felől lehet a csúcsra jutni, de Zupán testvér ezt a nehezebbet választotta. Egy szakaszán igen keskeny kőhíd vezet, és mi leszédültünk volna.Az emlékkönyvemben préseltem le azt a havasi gyopárt, melyet magam szakajtottam. Védett növény, és csak egyet volt szabad levenni. Vasárnap nem túráztunk. Az egész alakalmi gyülekezet leült a hegy lábánál a fűbe, és hallgatta az Igét. Három fiatal szlovén testvérnő gyönyörű háromszólamú énekével szépítette meg az istentiszteletet. Magammal hoztam a kristálytiszta hangok szép összhangját; a lelkemben maradt. Ami felettébb értékes számomra ma is, az a testvéri közösség. Az az összetartozás, melyet az Ige hoz létre a Szentlélek által. Ez mindig újra történik, minden tisztelet alkalmával. Ezért vágyunk a közösségbe. Hála az Úrnak ezekért a szép és erőt adó emlékekért. "Íme, mily jó és gyönyörűséges, amikor együtt lakoznak az atyafiak!." Zsolt 133,1.
A kongresszusok (21) Bár még 1955-ben nehéz idők voltak, Klem testvér módot talált arra, hogy országos ifjúsági konferenciát szervezzen. Kongresszusnak mondta. Az akkori nagy Jugoszlávia egész területéről, mind a hat köztársaságból érkeztek fiatalok. Az elsőre az újvidéki régi imaházban került sor. Kihordták a padokat és állva elfértünk. A szabadkai gyülekezet kis kórusa felhívta magára a figyelmet. Lelkesen, szépen és tisztán énekeltünk. Így történt azután, hogy a következő kongresszusra (1958) felkért Klem testvér, hogy készítsek fel egy összevont kórust. Nagyon megörültem ennek a felkérésnek. Örültem, hogy szolgálhatok azzal, amit tanultam. Igaz, hogy akkor még csak a középiskolám volt meg, de széles nagy országunkban akkor nem volt képzettebb szakember. Szerencsémre Klem testvér egyszerű ifjúsági énekeket, indulókat választott. A kongresszus ezúttal az újvidéki református nagytemplomban volt megtartva. Nem is volt időm megrémülni, mikor szembe találtam magam a kétmanuálos, nagy orgonával, a még félelmetesebb
pedálbillentyűzettel! Nem mondhattam, hogy nem játszottam ilyen hangszeren, még látni se láttam! Gondoltam, csak az alsó manuálon játszok majd, és ha lehet, nem lépek a pedál billentyűkre. A közös éneklést is kísérnem kellett. Vitkai kántor úr oda jött hozzám, és kezdés előtt közölte velem, hogy a regiszterekhez ne nyúljak, mert néhány sípsor rossz, fals. Ő beállította, ahogy még játszható. Az énekkar lent énekelt és így többször le kellett mennem a karzatról. Már egészen megnyugodtam. Egyszer feljött egy fiatal szlovéniai testvér a hegedűjével, és várt a szolgálatára. Közben én orgonáltam és lelkesen énekeltek az ifjak és az idösebb testvérek. Ekkor ez a buzgó hegedűs atyafi váratlanul, hívatlanul, oda nyúlt és kihúzott néhány regisztert! Rémületemre, megszólalt egy síp, mely fals volt és különben sem illett az éppen játszott tonalitásba. Lenéztem, és Klem testvér intett, hogy hagyjam abba. Mert nemcsak megszólalt hívatlanul, de nagyon erősen! Nem tudtam vissza állítani a regisztereket, s nem is emlékszem, hogyan volt tovább a közös énekléssel. Hamarosan írtam, az akkori "Glas Evandjela" Evangélium hangja című lapunkba erről egy cikket, hogy mi van akkor, ha rossz helyen, rosszkor szólalok meg - főleg a lelki életben? Mindenek előtt meg kell engedjem, hogy a Mester "behangoljon," és azon a helyen, azon a magasságon, várjak, hogy Ö szólaltasson meg akkor, amikor az Ő nagy művében az én hangomra van szükség. A Szentlélek a szóló szólamot is a nagy egészbe komponálja be, mert mindnyájunkat együtt fog az Atya elé állítani ama napon, mint az Ő nagy szerzeményét, gyönyörű alkotását, a gyülekezetet. Külön élmény volt számomra a kórusok betanítása. A legnépesebbek Újvidék környékén a szlovák gyülekezetek voltak. Boldog voltam, amikor megnyertem őket az egy Lélekben való szolgálatra. Szükség van az egymásra figyelésre és egymás értékelésére. Mondtam is, hogy milyen fontos az alt szólam, mely úgy néz ki, hogy alárendelt, de mennyire gazdagítja az összhangot. Igen fontos, hogy hangunkat igazítsuk a másik hangjához és nem csak hangilag, hanem szívben is. Tagadjunk meg minden más gondolatot, érzést és csak a közös mondanivalóra összpontosítsunk. "Egy szívvel és egy Lélekkel." Kölcsönös tisztelet és maradandó, máig tartó barátságok szövődtek. Úgy alakult, hogy nem csak énekeltünk, hanem meg kellett hallgatnom a problémát, a bajt, és segítve, és esetenként megoldva, az Úr kegyelméből még jobban összeforrtunk. Még emlékszem arra az ifjúsági kongresszusra, amikor kilencvenen jöttek előre az esti evangelizáció alkalmával! A téma a tíz szűz példázata volt. Tíz lány személyesítette meg, korhű öltözékben és agyag mécsesekkel a kezükben, a szüzeket. Drámai volt amikor az öt balga visszatértek közül az egyik lány elterült a zárt kapu előtt, és elgurulva darabokra tört a mécsese. Közben a kulisszák mögött énekelt a férfikar: "Joő ove noći znaj Krist može doći." Tudod-e, hogy még ez éjjel Krisztus eljöhet?"Éppen a napokban beszéltem egy testvérnővel, aki a kilencven jelentkező között volt akkor.Hála az Úrnak ezekért a termő évekért! Szívesen emlékezem, mert erőt adó és boldogító emlékezés. Egy hívő nagyapa azt mondta már hívő unokájának: élj úgy, hogy öreg korodban legyen mire emlékezned!
Női konferenciák – régen és most (22) Az idén Szabadkán volt a szerbiai Baptista nők konferenciája. Több mint százötvenen voltunk. Kovács Ildikó testvérnő volt a főelőadó. A prioritásokról beszélt, a "Keressétek először Isten országát" ige alapján. Nekem az alkalom végén volt egy rövid felszólalásom. Arról kellett szóljak, hogy én mit csináltam az itteni női munkában? Magyar részről tagja voltam az - akkor még nagy Jugoszlávia - országos nőbizottságának. Mondtam, hogy én mindég valamit kezdeményeztem. Így történt, hogy vagy negyven évvel ezelőtt, ajánlottam Mária Andriček diakonissza nővérnek, hogy tartsunk női konferenciákat. Először csak régiónként. Elfogadta. Segítettem megszervezni, témát választani. Leginkább ketten osztoztunk az igeszolgálaton. Készségesen készültek a testvérnők - énekkel és bizonyságtétellel. A délutáni alkalmat leginkább közös énekléssel kezdtük, de akkor még, hangsúlyoztam, tudtunk fejből énekelni, mert ismertük az énekeket. Ez úgy van, hogy ilyenkor arra gondolunk, amit éppen elénekeltünk, amit most énekelünk és ami következik. Szív és elme egyben. Énekes, közös áhítat volt ez.Ma már sokan, különösen a fiatalok, nem ismerik az énekeket. Így sajnos elvész az ének közösséget teremtő ereje. A konferenciák áldásos voltához hozzájárult az, hogy sokat látogattunk. Különösen Mária testvérnő. Ő hivatalból, én meg a saját feladatom mellett végeztem a lelkigondozást. Sok bajról, fájdalomról csak mi tudtunk. Meghallgattuk, az Úr kegyelméből segítettünk; igaz, hogy nem mindig sikerült. Ma már nincs ilyen női vezető, és sokminden más lett. Kezdeményeztem a korustalálkozókat is. Orćić prédikátor testvér és sokan mások örömmel fogadták. Akkor még voltak gyülekezeti énekkarok. Volt kiket összefogni. Emlékezetes számomra az a találkozó, melyet Rijekán (Fiumé) tartottunk. Nagy imaház, bőven elfértünk benne. Az összevontban voltunk vagy százhúszan. Pénteken este szálltunk vonatra Szabadkán és szombaton délben értünk oda, hogy már az este énekeljünk az óváros egy régi templomában. Vasárnap délelőtt az egyes énekkarok énekeltek. Többen is megkérdezték tőlem, hogy a mi éneklésünk miért olyan más? Részemről az lett volna a baj, ha nem más. Azután úgy alakult, hogy nem tudtam szívem szerint tovább csinálni, és lemondtam az újvidéki énekkari munkámat, s ezzel a találkozókat is. Mostanában megpróbálják újraéleszteni, de már alig van gyülekezeti énekkar, és azóta az "anyag" is megváltozott.Mikor felbomlott Jugoszlávia, megszakadt a női lap kiadása is. Pénztáros és szerkesztő is odaát maradt Horvátországban. A kialakult politikai helyzet miatt, a hívőkkel is nehezebbé vált a kommunikáció. 1992-ben ajánlottam Mária testvérnőnek, hogy próbáljuk meg folytatni a női lap kiadását. Akarta, és meg is tettük, méghozzá itt Szabadkán. Mondtam is, ha Isten megbíz valamilyen feladattal, munkatársakat és eszközt is add hozzá. Volt sokszorosító gépünk, melyet Borbély Erzsike úgy kezelt, mintha az lett volna a szakmája. Tompa testvérnő tízujjas gépíró, mi pedig Máriával a tartalomról gondoskodtunk. Nélkülözhetetlen segítségünk volt Márta húgom, aki nem csak sofőr volt, hanem hivatalos és egyéb ügyek intézője is. Így négy évig, kéthavonta adtuk ki a lapot Á4-es formában, majd átmentünk ofszetre, és füzetformára. Ebben már Tompa testvér segített, komputeren. Ekkor írtam "Az én tízparancsolatom" és "A nyolc boldogság" című sorozatomat, Szerbül. Ezek mellett itt volt a saját gyülekezetem énekkara, női köre, vasárnapi iskolája, a kis és nagy diákok tanítása, nem csak helyben, hanem az egész Vajdaságban; a magyar kis lapunk a "Lelki élet" kiadása, mely sokáig a családunk munkája volt. Sok lett volna, ha nem lettek volna munkatársak. A velük való közösségem bizonyította, hogy Isten országa van a földön, bennünk és köztünk. Az, amely jön, de csak azok számára, akikben már most is itt van! (Lk 17,21) Ezt - így nyolcvanévesen - bizonnyal mondhatom. Azzal fejeztem be beszámolómat, hogy nem vagyok fontos se én, se te, se mi, hanem egyedül Jézus Krisztus! Végezetül elénekeltük szerbül és magyarul: Jézus Úr marad, Jézus Úr marad. Ég és föld elmúlhatnak, de Jézus Úr marad!"
Tanítás és tanulás (23) Szerettem tanítani. Szerettem a kicsiket, az elsősöket. Jó érzés jó alapot vetni a későbbi, több éves tanuláshoz. Meg is tudtam őket nyerni erre. Játékosan "nyitogattam" a hangjukat. Sok gyerek nem tudott énekelni. Alig volt két-három egészséges hangjuk. Az éneklés nem egyszerű dolog, különösen ha rendszerbe akarjuk fogni, tudatossá tenni. Meg kellett tanítanom, hogy ne énekelje ki a hangot, míg nem hallja odabent, a fejében. Minden hangnak meg van a helye a koponyában, és oda kell irányítsa a levegőt, hogy elérje a megfelelő rezgésszámot. A felnőtt tanítványaim ezt már tudhatták, a gyerekeket meg rávezettem. Azután, váratlanul, megbízást kaptam, hogy tartsak ének-zene órákat a javító intézetben. Hogy hogyan oldottam meg, már nem tudom, de meg voltak velem elégedve. Nagyon jól fizettek, és a családnak éppen szükség volt a pénzre. A következő felkérés az volt, hogy tanítsam a karvezetést és a partitúra játékot a középiskola első és második osztályában, míg nem kapnak szaktanárt. Ez nehéz volt, mert a meglevő feladataim mellett kellett vállalnom. Sokat kellett készüljek, mert erre nem voltam felkészítve. A partitúra játék kéthárom, majd négyszólamú kórusművek játékát jelentette. Ezt én már a gyülekezeti gyakorlatomból tudtam.Tudni kell, hogy ez a háború utáni idő, a párturalom ideje, és semmi sincs a helyén és nem is lesz. Mi, hívők, tudtuk, hogy Isten tudtával van ez, és hogy e körülmények között is hívők kell legyünk és maradjunk.A karvezetés tanításához kértem, hogy alakíthassak gyermekkórust, amit órarendbe is kellett iktatni. Meg is lett. Hamarosan, egy állami ünnep alkalmával, egész héten, minden este felléptem velük. Ezt megírta az egyik helyi lap, méltatva nevemmel a kórus énekét. (Később ezt az újságból kivágott cikket némelyek jónak látták szétküldeni a körzet gyülekezeteibe, mondván, hogy Eszter színpadon szerepel!) Az első vizsga végén az igazgatónő tetszését fejezte ki, hogy egy vizsga milyen kellemes is lehet. A következő iskolaévben már másik igazgatónk volt, egyben a városi filharmónia dirigense, és ő is meg volt elégedve azzal, ami tudást a tanítványaim felmutattak. Egy alkalommal, aikor már minden vizsga, a szolfézs és hangszeresek is lezajlottak, kolléganőmmel a tanári szoba csendjében írtuk ki a diákkönyvecskéket. Váratlanul hangoskodást hallunk az irodából. Egy asszony nagy hangon perlekedett a titkárnővel. Azt kiabálta, hogy tudja meg, aki Isten gyermekét bántja az Isten szemefényét bántja! (Zak 2,8) Sejtettem, hogy ez az adventista lelkész felesége lehet. A lánya, lévén szombat, nem jelent meg a karvezető vizsgán, és ez egyenlő a bukással. Átsiettem az irodába és kértem, hogy jöjjön velem, mert ez az én hibám. Ha odafigyelek, akkor megpróbáltam volna vasárnapra tenni a vizsgát, és akkor el tudott volna jönni. De ez nem volt lehetséges, én pedig elveszítettem egy jó diákot. Mondtam, hogy most nem tudunk beszélgetni, de meg fogom őket látogatni. El is mentem. Az anya ekkor elmondta nekem, hogy a lánya eddig, megszentelte a szombatot. Volt, hogy pénteken szándékosan nem evett, és akkor délután az iskolában rosszul lett, és így hazaküldték mire feljött a szombat. Azt mondtam, hogy nem gondolom, hogy az a módja a szombat megszentelésének, hogy valahogy "besegítünk" az Úrnak. A zenedében viszont megoldható volt, hogy ne legyen órája szombaton. Ez meg most éppen nálam történt, aki szintén hívő vagyok.Később Újvidéken, az utcán futottam össze az adventista testvérnőmmel. Elmondta, hogy a lánya egy adventista iskolában tanul, Londonban. De maga, hogy hogy itt van? - kérdezte. Mondtam, hogy nekem felmondtak. De miért, hiszen maga nem szombat ünneplő? Nem vagyok, de Krisztus hívő vagyok, és azért bocsátottak el, mert nem voltam hajlandó hitemet, Krisztusomat megtagadni. Mert, idéztem: "Senki el ne ítéljen titeket ételért és italért, ünnep, újhold vagy szombat miatt. Hiszen ezek csak árnyékai az eljövendő Krisztusnak, aki a valóság" (Kol 2,16-17). És, "Boldogok vagytok, ha gyaláznak titeket a Krisztus nevéért, mert a dicsőség Lelke, az Isten Lelke, megnyugszik rajtatok." (1Pét 4,14) Így fejeződött be ez a bizonyságtételem. Nem a nap a fontos, hanem az, hogy Krisztus feltámadt, hogy ne csak vasárnap, hanem minden nap Őt szolgáljuk és így dicsőítsük. Ne tegyünk semmit és
senkit Krisztus fölé. Amikor rákérdeztem, azt mondták, hogy ez náluk sem üdvösség kérdése, de viszont a gyakorlatuk ez.
Bátyám, Lehel. (24) Ö volt az elsőszülött. Leginkább tizenéves korára emlékszem. Nagyon szeretett játszani, de okos játékokat. Szerette a filmes technikát. Volt is egy kis kézzel forgatható mozigépe. Volt néhány filmje, de maga is rajzolt mókás figurákat. Gyültötte az öreg rádió készülékeket, és tudott az egyik szobából a másikba saját műsort közvetíteni. Egy alkalommal a papával beszélő vendég testvért is megrémítette, mert olyan hírt mondott be, ami megrémítette a feketéző testvért. Lehel azután bocsánatot kért, a testvér pedig megértette a figyelmeztetést. Nagy szorgalommal olvasta és szerette Isten Igéjét. Sokat tanultunk tőle az Ige tiszteletéről. Amikor nyaralni voltunk rokonainknál, ő 12 éves volt. Magával vitte kis Újszövetségét, és olvasott a családnak, de nem csak olvasott, hanem magyarázott is. Így tért meg a mama húga és férje, később a gyerekeik is, akik meghatározó tagjai lettek az ottani, akkor még házi gyülekezetnek. Hívőkként haltak meg tavaly Németországban, ahová kitelepültek. A fiuk és lányuk még ma is ott szolgálják az Urat.Ahogy említettem, nagyon szerette a film művészetet, a filmeket. Mikor már ifjakká serdültünk, azt mondta egyszer nekünk: ha amikor imádkozol, becsukod a szemed és "táncolnak" előtted a filmkockák, akkor neked nem szabad filmet nézned, mert az neked káros. Nekem ez a tanács sokat segített, mert az ima, az Istennel, Atyámmal való kapcsolatom nagyon fontos volt, hogy tiszta és szabad legyen. Olyan volt ez nekem, mint egy lakmuszpapír, segített megtudni, mi a káros nekem. Ezt a tanácsot később sikerrel használtam mások életében is. Sokszor felhívta figyelmünket a próféciák beteljesedésére. Mikor még csak 7-8 állam egyesült, azt mondta: egyesülnek Európa nemzetei és készül az antikrisztus megjelenése, de a szelleme máris uralkodik (1Ján 4:1-6). Ma már 27 államból áll az Európai Unió. Közben a problémák nőnek, bonyolódik az élet. Mikor ez eléri a csúcsát, megjelenik a "béke embere," aki majd mindent megold és ezzel sokakat megtéveszt, ha lehet, még a választottakat is! De mi tudjuk, hogy Isten irányítja a történelmet. Mi nem e világból valók vagyunk. Ez ad nekem nyugalmat ma is, amikor a bűn valóban tetőzik, minden jószándék és béketörekvés ellenére. A bűnre megoldás csak Krisztusban van!A háború, a közeledő felszabadító hadsereg megzavarta a tanulását, mint másoknak is. Egész osztályokat hurcoltak el, de neki sikerült időben megszökni. Így a papánál tanulta a szakmát, de soha nem használta. 1950-ben kellett bevonulnia, az akkor már jugoszláv hadseregbe. Boszniába, Tuzla városába került. Még mindég sok volt a rom, így a kaszárnya hálójában rájuk esett a hó! Megfázott. Lázas lett. Szólt, de nem vették figyelembe. Mikor megerőltető menetben, teljes felszerelés alatt összeesett, elkerült a sarajevoi
kórházba. A két orvos németül beszélt egymással, gondolva, hogy nem érti, hogy azt írják az elbocsátó levélbe, hogy betegen sorozták be. Így került haza, betegen, nyílt kavernával, beteg tüdővel a szép és egészséges bátyánk.Apa szakorvost keresett. Az orvos azt mondta, hogy van egy új gyógyszer, de devizában kéri a homoráriumot, mert Angliában specializálja magát. Abban az időben jött segítség a prédikátoroknak Amerikából és a missziómunkások, így apa is kapott belőle, s így fizetni tudta az orvost. (Később ez vádként jelenik meg apával szemben, hogy t.i. Űzérkedett.) Az új gyógyszer mellékhatásaként Lehel gerince meggörbült és meg is süketült, hallókészüléket használt. Annyira azárt jobban lett, hogy beiratkozott az akkor megnyílt teológiára, Zágrábban, de legyengült és abba kellett hagynia. Önálló életre nem volt képes, így a család gondoskodott róla. Látogatta a közeli gyülekezeteket. Fordított. Gépelte a kis lapunkat a "Lelki Élet"-et. 1975-ben a gripa járvány idején halt meg. Miután megmosdattam, be akartam adni a gyógyszerét. Papa szólt, hogy fektessem le, mert ő már elment. Ilyen közel voltam a halálhoz. Megtapasztaltam, hogy az Úr nem előre, de a konkrét helyzetben megadja a kellő bölcsességet és erőt a szolgálat elvégzésére. Idős szüleink ezt már nem tehették.Volt vele sok testi és lelki probléma betegsége miatt, de mindenen átsegített az Úr. Nagyon szerette az Urat, és tudta hová megy. Nagyon fájt, hogy sokszor nem voltam elég türelmes vele, de ő mindég megbocsátott, és így az Úr is. Nem volt hiábavaló az ő megtört élete. Egy testérnő ezt így fejezte ki: nincs itt Lehel, akit meg lehetett kérdezni, és ő megmondta az igazat. Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban, azzal a vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal minket. (2Kor 1,3-4)
Fiatalabbik bátyám, Lajos. (25) Ihr ist deine Bruder, mondta a mama nagyobbik fiacskájának. Így maradt mindnyájunk számára Lajos – egész életére - Brudi. Két szép fiacskáját mama nagyon szerette. Az én emlékeim nyolc-tízéves korára nyúlnak vissza. Szerette a futballt, ahogy Lehel is. Sokat rúgták a labdát a közeli réten; és én is voltam kapus, ha nem volt elég fiú. Védtem. Történt aztán egy vasárnap, hogy Brudi ebéd után rögtön eltűnt. A házunknál volt a gyülekezet, és ő a délutáni összejövetelen nem jelent meg. Igaz, Hamar testvér sem, de én halottam, hogy azt mondta papának, hogy délután nem tud jönni mert fáj a gyomra. Már alkonyodott mikor Brudi beosont az udvarra. Mi a verandán ültünk mamáékkal, és vártunk. Lajos – vagyis Brudi - délután kiment a futballmeccsre, a városi stadionba. Most pedig a kőkút-káva körül kezdett keringeni, vésztjóslóan. Papa érte ment és maga felé fordítva rémült arcát, megkérdezte tőle, hogy hol volt? Bevallotta, hogy a futballmeccsen volt. Papa azt mondta, hogy meg kell büntesse, mert engedély nélkül ment el. Elszenvedte a büntetést, összeszorított foggal, csak annyit kérdezett: és Hamar bácsinak szabad? Igen, a testvér is kint volt a meccsen. Nem tudom, hogy papa hogyan fenyítette meg Hamar testvért, de vele is beszélt.Jött a háború, jött a deportálás, de mi védve voltunk a családban és a gyülekezetben. Lajos volt családi kórusunk tenórja. Gitáron is játszott. Katona volt, közel három évig, a nagy Jugoszláviában. Ö is megtért. Együtt merítkeztünk be mi hárman, a két bátyám és én. Nagyon boldog voltam.Már új helyen volt a gyülekezet, amikor ebbe a nyugalomba hirtelen bekerült a baj. Ilyenkor megoszlik a gyülekezet, és Lajos legjobb lelki barátja is a másik oldalra került. Nagyon nehezen viselte. Nehéz volt okosnak lenni és megmaradni. Egy alkalommal Lajossal együtt - a másik helységben lévén - fültanúi voltunk a zavart keltő testvér és papa beszélgetésének, mikor az felajánlotta apának, hogyha másként vall a történtekkel kapcsolatban, meg tudja növelni a csekk összegét. Természetesen papa nem fogadta el. Nagyon megrémültünk. Bátyám nagyon megbotránkozott. Én is, de én "befelé" buktam, ő pedig, mint hamarosan kiderült, kifelé.Nagyon közel álltunk egymáshoz. Úgy gondoltam, hogy úgy ismerem, mint magamat - de kiderült, hogy nem. A már fájdalmas gyülekezeti állapotnál is sokkal fájdalmasabb volt, amikor a mi Bruderünk bejelentette, hogy elhagyja a gyülekezetet és a családot is, és soha többé nem jön vissza. Papa nem tartotta vissza. Tiszteletben tartotta döntését.Lajos a papánál tanulta a szakmát, és mostmár mesterként dolgozott a csokoládégyárban. Ahogy elment, hamarosan megnősült - de hamarosan el is vált, és mégis hazajött. Nem kérdeztük, ő nem beszélt. Reménykedtünk, hogy lélekben is felépül majd, de nem. Újra elment, s majd második feleségével kért helyet a háznál. Papa leválasztott egy kis lakást számukra. Két lányuk született, azután elköltöztek új házukba, és egyre jobban eltávolodtak az Úrtól és tőlünk. Nagyon szerettem bátyámat, és ezért nagyon fájt kárhozatos lépése. Sírva könyörögtem az Úrhoz érte, és nem csak én. Keseregtem, mint Sámuel próféta Saul királyért (1Sam 15,34-16,1). Ekkor rám szólt az Úr. Nagyon szigorúan; hogy ezt nekem tudnom kellene, hogy nem hihetek, se nem dönthetek senki helyett! Nem szerethetek senkit jobban, mint magát az Urat. Nem tudok senkit úgy szeretni, ahogyan az Úr szereti! Aki viszont megveti ezt a szeretetet, az magával az Úrral kerül szembe! Akibe az Úr "befektetett", drága vérén váltotta meg, attól követelhet is! Erre a szeretetre csak szeretettel lehet válaszolni. Elfogadtam hittel az Úr tanítását és le tudtam tenni ezt a terhet. Sokszor tudtam kamatoztatni ezt a tudást, mások hasonló élethelyzetében. Tavaly, 2010-ben halt meg. Előtte néhány hónappal, telefonon beszéltünk és megindult hangon azt újságolta nekem, hogy a "Mária” rádióban hallotta a "Mester a bősz vihar dühöng" című karéneket.
Nagyon megmarkolta a szívemet. Igen, annak idején velünk énekelte. "Örülök a szenvedéseimnek" - vallja Pál apostol, a Kol 1,24-ben. Csak Krisztusban válnak az Érte való szenvedések gyöngyökké. Egy-egy újabb ismeret az Úr szeretetéről - csak ez késztet leborulni lábaihoz és magasztalni Őt. ÉLETEM (26) A húgaim Isidora Sekulić, szerb írónő mondta: "szüljetek lányokat mert ők lesznek a legjobb nenák." Ezek lettünk mi a mi családunkban. Három lány, a hat fiú között. Mi voltunk a család tengelye. Nagyon jól tudtunk együtt működni, úgy a házi, mint a gyülekezeti munkában. Később a mamánk úgy volt köztünk, mint negyedik lány. Felnőttünk hozzá, ő pedig nagyon fiatalos volt.. Elvira és Márta húgom is szerette a zenét. Sokat énekeltünk, két és három hangra. Hangunk és szívünk is nagyon egybe dobbant - lelki összhang volt köztünk. Ez persze nem zárta ki a jóízű vitákat. Főleg a mamával lehetett jókat vitatkozni, tisztázni dolgokat, amikre a szeretet adott lehetőséget és az szabta meg a határokat is. Ahol a gondolat szabad kifejezése nem lehetséges, ott nincs is szeretet. Nagy dolog, ha tudom, hogy nem fognak félreérteni, s ez nekem bennük megadatott. Itt éltem meg az igazi lelki közösséget, mely erőt adott a terhek elviseléséhez. Meg vagyok róla győződve, hogy van igazi lelki közösség, melynek melege, fénye beragyogja a szívet,
és elűz mindent, ami sötét. Így volt ez addig, míg Elvira nem ment férjhez. Hívővel kötött házasságot, de közösségünk megváltozott - ami az élet rendje. Ínséges idők voltak akkor, de Márta és én már dolgoztunk és Így segítettünk húgunkat kistafírozni. Egy ideig itt laktak a házban, majd elköltöztek a város másik részébe. Elvira fia lett az első fiú unoka a családunkban. Úgy láttuk, hogy ő lesz apa szolgálatának örököse. Bár nem az lett, a remény azért megvan, imádkozunk. Márta és én maradtunk szüleinkkel. Velük voltunk, amikor az Úr haza szólította őket. Tapasztaltuk, hogy boldogok azok, akik az Úrban halnak meg. Szerettem volna apával beszélni, megszólítottam, de ő azt mondta, "én már készülök". Megértettem, hogy ő már egyedül van. Várja az Urat. Gyakran idézte Jézust, amikor azt mondta, hogy aki hisz Benne az nem lát halált, hanem az Úr angyalát vagy
Őt magát. Így is volt. Az arckifejezése megőrizte azt, amit az eltávozás pillanatában látott. Mamával sokat énekeltünk. Gyakran énekelgette azt az éneket, horvátul és magyarul, melyet megtérésekor tanult: "A te szavad kedves nékem, Ha Te szólítsz, örülök." Így is volt. Csendben távozott, csak a porhüvelye maradt itt. Emlékük áldott, és ezért erőt adó. Papa 1988-ban, Mama 1997-ben halt meg. Hála az Úrnak, mi még itt agyunk Mártával – ketten, és velünk van az Úr. Mi vagyunk a „nenák”, ahogy az unokák hívnak bennünket. Nenák, akik segítenek. 2011 májusában a megmaradt családtagokkal ünnepeltük Márta 75-dik születésnapját. A 84-dik zsoltárral köszöntöttem: "Boldog ember az, akinek Te vagy ereje, aki a Te utaidra gondol. Ha siralom völgyén mennek is át, források völgyévé teszik azt, az őszi eső is elárasztja áldásával." Elmondtam, hogy ő ez a mi családunk számára. Márta van a középen, mert ő az ötödik gyerek a kilenc közt. Az Úr ilyen karizmával áldotta meg őt. Mikor apa és én is munka nélkül maradtunk, Márta számára teljesen természetes volt, hogy gondoskodott rólunk. Beteg bátyánk és a kamaszodó öcséink is itt voltak még akkor. Márta főkönyvelő volt egy akkor 1000 munkást foglalkoztató bútorgyárban. Gépíróként kezdett dolgozni, és esti iskolában végezte a közgazdasági középiskolát. Az igazgató ajánlotta a főkönyvelői posztra, pedig ezeket a helyeket csak párt emberek tölthették be. Az igazgató vállalta a felelősséget, hogy Márta tiszteletben tartja az állam érdekeit. Ez az Úr terve volt. Szükség volt e jó fizetésre és azután a nyugdíjra is. Egy szlovéniai ügyfél meg is kérdezte, mikor a vállalat nyaralójában tárgyaltak: hogy van ezen a poszton, amikor a nyakában kereszt van? Nem csak a nyakamban van, felelte Márta, hanem a szívemben is. Hívő vagyok. Sok alkalma volt bizonyságot tenni. Nehéz és felelősségteljes munkakör volt ez akkor, de az Úr megőrizte és nagy megbecsülésben is volt része. Emellett vasárnapi iskolai tanító volt, évekig a gyülekezet pénztárosa, ha kellett harmonista, fordító is. A női munkában nagy súlyt fektetett a látogatásokra. Sokaknak, sokféleképpen segített, a munkahelyén és a gyülekezetben is. Mikor egy kérőt visszautasított, aki ugyan még nem volt megtérve, de ígérte, ha hozzá megy, megtér. (Másik hívő lányt vett el, de még ma sem tért meg.) Márta, hogy ezt a csalódás levezesse beiratkozott autóvezető tanfolyamra. Autónk még nem volt. Nem is tudtuk, hogy egyáltalán lesz-e. Letette. Megvolt a hajtásija, és két év múlva lett egy új Trabantunk. Szerettük, mert igen jókor érkezett. Papa még szerette látogatni a szórvány gyülekezeteket és csak így volt lehetséges. Nekem is jól jött a megnövekedett kórus és egyéb feladatok miatt. Azóta már a harmadik kis autónk van. Nagyon hálásak vagyunk az Úrnak érte, mert gyengülő testi erőnk miatt szinte nélkülözhetetlen. Nekem kicsi a nyugdíjam, és csak drága húgommal együtt tudok megélni. És úgy, hogy nagy kincs a hit, megelégedéssel. Tized-adók vagyunk, első keresetünktől fogva. Mindég az az első, amit félreteszünk, és soha, a legnehezebb időkben sem nyúltunk hozzá. Ez szentség. Ez az Úré. Más szükségekre is megtanultunk takarékoskodni. Temetésünkre is. Igen, hogy minden szép rendben és ékesen történjék. Hálás vagyok az Úrnak húgaimért és dicsekszem is velük az Úrban.
12 áprilisiban: Életem (27) Az öcséim
Jézus azt mondta, hogy Ő az igazi szőlőtő. Tehát vannak más szőlőtő fajták is. Lehet másként is megélni az életet. Vannak jó nevelési módszerek. Sok jó és nemes ember van - mint pl. a gazdag ifjú, aki sok jót cselekedett. Ők sokszor megszégyenítik a hívőket is; csak nincs üdvösségük. Így vagyok a családom nem hívő tagjaival. Együtt nőttünk fel. Ugyanazt a nevelést kaptuk, de öcséim mégsem lettek beoltva az igazi szőlőtőbe, nem lettek Krisztus-hívők. Vagy, sajnos, le lett metszve, mint a bátyám, mert nem volt gyümölcstermő vessző. Közülük ketten még itt vannak, és van remény; ha az Úrhoz fordulnak, az Úr nem veti el őket. Amikor a legkisebb fiúcska született, én már tizenhat éves voltam. Mondta is Ernő, amikor felnőtt, hogy neki három mamája is volt. Minden figyelmet és szeretetet megkapott, mégis az első "lyukon" kibújt. Imre, a nyolcadik gyermek, tizenegy évesen, vérmérgezésben halt meg. Nagyon nehéz időszaka volt ez az életünknek, úgy lelkileg, mint anyagilag. Vele nagyon jó barátok voltunk. Szeretett olvasni, beszélgetni. Nem vettük észre, hogy a szálkából, mely felszúrta a talpát, egy kicsi darabka benn maradt. Mikor apa bevitte a kórházba, azt mondta nekünk, hogy úgy imádkozzunk, hogy legyen meg az Úr akarata. Ekkor mondta el, hogy az elsőszülött, Lehel, mikor kicsi korában megbetegedett, ö kikönyörögte az Úrtól, de nem volt sokáig jól. Felnőtt korában pedig megbetegedett és meghalt. Így megnyugodtunk Isten akaratéban, és kicsi Imre elment. Sokszor mondtam, nem azt kell nézni, hogy milyen most, mit tesz, hogyan él, hanem mivé lehet Isten kegyelméből. Dániel már öt éve, hogy meghalt. Feleségével kimentek dolgozni Németországba, és ott is maradtak. A két kicsit mama nevelte, amíg óvodáskorúak nem lettek. Amikor mamáék kint voltak náluk, majd később én is,megismertettük őket a gyülekezettel, a prédikátorral is, aki magyarországi lévén magyarul is beszélt. Öcsémék sajnos nem vették fel velük a kapcsolatot. Marica, öcsém felesége nagyon megszerette a mamát. Mikor megállapították, hogy mamának nincs nyugdíja, azt mondták ők folyósítanak néki nyugdíjat. Hát mama nagyon boldog volt. Öcsémék ott pótolták iskoláikat, és a munkahelyükön szép eredményeket értek el. Nem lettek hívők, de lettek „valakik”. Sok szomorúságot okozott serdülő és ifjú korában, de íme ő lett a mama jószívű, gondoskodó gyermeke. Itt van még Kornél. Most egy éve lett özvegy, és itt maradt beteg lányával, Edittek, aki most 46 éves. Kisagysérüléssel született, és így mozgásban és fejlődésben visszamaradt. Kornél most hetven éves, és a napokban diagnosztizálták nála a rákot. Segítségre szorul. Leginkább Márta van vele, ő viszi autóval a kórházi vizsgálatokra. Addig a lányra Ernő és felesége, Terézke vigyáznak. Isten sokféle kegyelmét tapasztaljuk, amikor váratlan segítségeket kapunk a túlzsúfolt kórházban. Az Úr ad erőt és eszközt is a szolgálat elvégzésére. Igyekszünk szívesen és zúgolódás nélkül tenni. Imádságunk, hogy szolgáljon e nyomorúság arra, hogy az Úrhoz forduljon, mert Nála az élet, a testi és a lelki is. Nagyon nehéz, de megtanultam letenni az Úrnál, hiszen Ő maga biztat rá. Hálás vagyok az Úrnak, hogy személyes hitemet meg tudtam és tudom őrizni, és élvezni tudom az Úrban nyert boldogságot, hogy megváltva vagyok. Nincs nagyobb kincs ennél a földön. Nagyon súlyos gond a másik miatti felelősség érzés. Ez jó, és kell is, hogy legyen, de annak a tudatában, hogy az élet Ura az Isten; ahogy Mózesnek mondta is az Úr: "Kegyelmezek, akinek kegyelmezek, és irgalmazok, akinek irgalmazok." 3Móz 33,19.
Szűk lett az imaház (28) Már 1956-ot írunk, amikor olyan események kezdődnek az életemben melyek megrendítették volna hitemet, ha nincs velem az Úr kegyelme. Amikor meg kellett tanulnom, de főképpen megértenem az Úr Jézus Igéinek igazságát, hogy: "Jaj a világnak a botránkozások miatt! Mert szükség, hogy botránkozások legyenek..." (Mt l8,7) Nem tudod azonban ezt megérteni míg meg nem jelenik a botrány, botránkoztatás az életedben, és jó, ha meghallod Megváltod hangját: "boldog, aki nem botránkozik meg énbennem." (Lk 7,23). Szűk lett az összejöveteli helység a házunknál. Harminchat tagja volt már a kis gyülekezetnek, azután a gyerekekkel, fiatalokkal, látogatókkal együtt nem csak, hogy szűk lett a helység, de tudtuk, hogy ez ideiglenes. Bár nem volt szép, de széppé tette az Úr jelenléte - az Ige és ima által. Emlékszem, hogy gyermek konferenciát is tartottunk itt az udvaron és a közeli sétaerdőben. Hadd emlékezzem meg itt Csöke testvérről, aki a kishegyesi gyülekezet gyerekeivel bemutatta Jefte és lánya esetét. Olyan meglepő volt, amikor a műhely fala mögül elővezette a gyerekeket fehér zászlóval, a győzelem jelével. Tiszta lelkű szolgája volt ő az Úrnak. A szenvedés tette azzá. Méltósággal viselte a megvetést az Evangéliomért. Apa pedig fagylalttal lepte meg a gyerekeket, vagy krémessel. Hamar felnőttünk és szép ifjúsági csoport alakult a közben megtértekkel. Kis ének és zenekar is volt már. Ideje volt keresni imaháznak való épületet. Mivel szocializmus volt, szó sem lehetett imaház építésről. Ezért kezdtünk el megfelelő házat keresni. Egy időben apa ara is gondolt, hogy prédikátort hív meg a misszió érdekében. Találtak is egy megfelelő személyt, és a körzet vezetők bele is egyeztek. A meghívás meg történt, a testvér el is fogadta. Az akkori Jugoszláv Baptista Szövetség építőbizottsága kölcsönözte az imaházhoz a vételár egy részét. A magyar körzetnek, sőt a szabadkai gyülekezetnek is volt némi pénze e célra. Nekünk nagyon megtetszett a kis zsinagóga épülete, mely masszív téglaépület volt, kész nagyteremmel és igen alkalmas lehetőséggel a keresztelő medence kialakításához. De leszavazták, mert a lakásrész nem volt szép. Amire szavaztak, az viszont vertfalú ház volt, jó nagy teremmel - valamikor asztalos műhely volt. A döntő, bár ezt senki nem mondta ki, az volt, hogy fürdőszoba volt a lakásban. Pedig jobb lett volna az előző lakást megjavítani. Nem lennénk ma is egy minden részében romos épületben, melyre már oly sokat költöttünk. Hamarosan beköltöztek a lakásba a prédikátorék, és megkezdődött a nagy, majd a kis terem és iroda helység tatarozása, a keresztelő medence kialakítása. Az összejöveteleket már meg tudtuk tartani a kisteremben, a régi padokkal. A nagyterembe új, masszív padok készültek. Térdeplővel és könyv tartóval ellátva - ezek ma is megvannak. Idővel a kis és nagyterem közötti falat kibontották és Ljubo testvér olyan deszkafalat csinált, mely részeire bontva kiszedhető. Szükség szerint, nagy összejövetelekkor a két terem egybe nyitható, 150200 személyt is befogad. Különösen bemerítéskor volt praktikus, mert a medence a kis és a nagyteremből is látható volt. Egy házaspár (Kishegyesen tértek meg), egy nagyobb, kilenc regiszteres, de jó hangú harmóniumot ajándékozott a gyülekezetnek. Sok éven át szolgáltam vele. Pár éve cserélték le villanyzongorára, melynek orgona hangja is van, de semmi egyéb az effektusokon kívül. Az öreg harmónium, még mindég jó állapotban, itt van Márta húgom szobájában. Ide hoztam, hiszen ő velünk öregedett. Igaz, előbb elvitettem a mesterhez, aki áttisztította, és megint a régi. Nagy és szép reményekkel voltunk, hogy megtelik majd a terem megtérőkkel. Nagy ünnep volt a megnyitó. Sok vendég érkezett. Az elnök testvér Zágrábból, a titkár Újvidékről, és persze sokan a vajdasági magyar gyülekezetekből. A szabadkai gyülekezet lett az első városi magyar gyülekezet. Hálás öröm volt a szívemben és van még ma is - minden nehézség ellenére, melyet akkor még sejteni sem tudtam. Jó és szép munkahelyem volt a zenedében. Megbecsült voltam, de éreztem, hogy ez nem maradandó. A Szentlélek mindég finoman felkészít a nehézségekre – ha megtanulunk figyelni rá. "Mert nálad van az élet forrása, a te világosságod által látunk világosságot." (Zsolt 36,10)
Az új helyen (29)
A gyülekezet tagsága bővült. Beköltözött a városba a Végel család. Anya és négy gyermeke. Valéria, a legidősebb lány munkát vállalt Rijékán, és ott is tért meg, a szabadkeresztyény gyülekezetben. Miután apjuk önkezével véget vetett életének, Vali hazajött. Bizonyságtételére testvérei és anyja is megtért a pacséri gyülekezetben. Összeszedve kicsinyke pénzüket, bejöttek Szabadkára, és a sétaerdő mögött megvettek egy öreg szőlőt. Csak egy szobából álló gunyhó volt rajta. Körülötte sárga föld és hulladék tégla. - Ajtai testvér, kérte Végel mama, építsen nekünk ebből egy konyhát a szobához. És apa rakta a sárga földbe a tégladarabokat, mintha tortát töltene. Felhúzta a falakat. Lécekből lett a mennyezet, melyre fentről dobálták a sarat, - így lett a plafon. A testvérnő a kis építményt hófehérre meszelte. Tavasz volt, és a bejárathoz vezető hosszú úton két sor dús, fehér margarétát ültetett. "A szegénység esztétikája" - olvastam valahol. Csokronként árulta a virágot a közeli piacon, és lett kenyérre való. Mikor beköltöztek a városba ezt az Igét kapták: "Teneked pedig ezt a jelt adom: Ebben az évben azt eszitek, ami a tarlón nő, a második évben azt, ami annak a magvából hajt, a harmadik évben pedig vessetek és arassatok, ültessetek szőlőt, és egyétek gyümölcsét." (2Kir 19,29) És így is lett. A lányok azonnal munkát vállaltak házaknál és tanultak. Vali könyvelő lett. Oti egészségügyi nővér és mint műtősnő ment nyugdíjba. Gabriella maradt csak cseléd, de nem sokáig. Megtért egy kosárfonó fiú, és ö vette feleségül. Sváb volt és hamarosan kitelepültek Németországba. A fiú szakmát tanult és ma jól menő kárpitos műhelye van. Mindegyik saját házban lakik. Másik két hívő leány is bejött a városba, tanulni. Kórházi munka mellett tanulták a nővér-szolgálatot. Így már vagy nyolcan voltunk. Mandolinokat nyomtam a kezükbe, és hamarosan zenéltünk is. Ez olyan lánykör féle lett. Imádkoztunk, kézimunkáztunk; bazáron eladtuk a munkákat és vettünk, ami kellett. Az imaház takarítását is felvállaltuk. (Volt kulcsunk, hogy jöhessünk, amikor van időnk. Amikor a prédikátor tv. ezt észrevette, nagyon nehezményezte, mondván, hogy ide nem lehet csak úgy bejönni! Furcsálltuk, de az oka később derült ki.) Mikor Valéria kérte felvételét a gyülekezetünkbe, még egyedül volt itt. Szép bizonyságtétele volt, és ezt élete is bizonyította. Mielőtt a gyülekezet döntött volna Tary Károly prédikátor testvér megkérdezte, hogy meg tudja-e ígérni, hogy nem okoz szakadást a gyülekezetben. Megígérte. Hiszem, hogy így is gondolta; de amikor a gyülekezet nehézségbe került, mégis megtette. Ö volt családjának a lelki vezetője. Vele ment egy testvérnő három gyermekével, és egy fiatal pár. Fájt, hogy éppen most, mikor mindenki számít, de meg is tudtam érteni, nehéz helyzet volt. Persze megelőzte elmenetelüket a sok vita, hogy ott "mélyebb" a tanítás és példásabbak a hívők. Vigasztalt, hogy nem a világba mentek csak másik gyülekezetbe. Belekerültek a Szabadkeresztények jugoszláviai szövetségébe. Hamarosan a lányok férjhez mentek, a fiú megnősült és gyerekeik születtek. Szinte észre sem vettük és már megnőttek. Hamarosan Oti hívott, hogy a fiacskáját tanítanom kell. Vettek is egy koffer-harmoniumot. Azután a többiek is megkértek és én megtettem. Alkalmam volt gyakorolni a szeretetet. Kántor meg harmonista vagyok, és harmonistákat képeztem. Többen még ma is szolgálnak. Valahol jól esett,
hogy olyan természetes volt, hogy megkérnek. Később az ő kis közösségük is fájdalmas dolgokat élt át. Tudtam, ők is ebben a világban élnek, és a bűn helyet keres. (Mai napig sem tudok megnyugodni, hogy egy hívő férj el tudja hagyni feleségét és három gyönyörű gyermekét és elmenni egy homoszexuális férfival, aki hívőnek vallotta magát.) Oti és férje megmaradtak hitben és hűségben az Úrral. Többször a mi imaházunkban tartották a bemerítésüket. Különösen meghatóan szép volt a két évvel ezelőtti. Hat keresztelendőjük volt. Vidékről is jöttek, és tele lett a gyülekezet. Azt kérték, hogy amíg a pohár megy, az "Igaz, hogy Jézus értem halt" éneket játsszam, de én halkan énekelni kezdtem és a gyülekezet bekapcsolódott. A karját: "A kereszt az a hely" le szoktam lassítani és megjegyezték, hogy ez nagyon ünnepélyes volt. Együtt voltunk és örültünk egymásnak. Fájt, amikor elmentek. Értékes drága testvérek. Keseregtem, s az Úr megkérdezte, hogy megyek-e Vele tovább? Igen, mondtam. A Gecsemáné után a Golgota jön. Még nem tartottam ott, de tudtam, hogy következik. Mindenkinek meg kell legyen a Gecsemánéja és a Golgotája is. Nem ajánlatos elkerülni, mert csak a halál után van feltámadás; de hinni kell, hogy van.
MÉG MáSOK IS (30) A prédikátor családon kívül még három család is feljött Szabadkára. Leginkább a gyerekek iskoláztatása, de munka végett is. Kicsi és nagyobb, serdülő és felnőtt gyerekekkel. A Nyári család tagjai szinte mindnyájan hívők, ma már az unokák is. Az akkor még kicsi fiúból, aki akkor 11 évesen tért meg, prédikátor lett, és még ma is aktív, családjával együtt, egy budapesti gyülekezetben. A másik családban hat fiú gyermek volt, de ők már nem jártak a gyülekezetbe. Kettő fiú be is merítkezett a padéi gyülekezetben, de azután elmaradtak. A legidősebb fiút még ott, a falusi iskolában megkeresték a párt emberei, hogy tovább tanulhat, költségükön, az újvidéki gimnáziumban. Szegény, sokgyermekes családból való, jó képességű gyerekeket válogattak. A pártnak szüksége volt képzet káderekre. Kálmán testvér, az apa, többször mondta nekünk, hogy látta, nem bírja visszatartani a gyereket, s akkor inkább elengedte a 14 éves fiút. És a fiú elment. Előzőleg egy másik fiút kapacitáltak volna, Jaksa Jánost, de - ahogy ő elmondta nekünk - ő már akkor döntött Krisztus mellett, és azonnal nemet tudott mondani a kérésnek. Jaksa testvér a muzslyai gyülekezet diakónusa és hűséges szolgája, igehirdetője volt, és még ma is az, vajdasági gyülekezeteinkben is. Míg Pintér Lajos író, újságíró lett, főleg humorista, ebben a minőségben dolgozott az újvidéki rádióban, és ilyen jellegű rovata volt a "Magyar Szó" napilapban is. E mellett kiváló sakkozó volt. Mikor megjelent első regénye, a "Mély víz", siettem elolvasni. A fő mondanivalója az volt, hogy hogy tudott "kiúszni" a szekta mély vizéből. Leírta gyermek és serdülő korából azt, ami őt botránkoztatta. A másik regényének főhőse is egy hívő, aki a pszichiátrián sínylődik. A címére már nem emlékszem. Ma is azon gondolkodom, hogy milyen mélyen megmaradt benne a hívőség problémája, a hit harca. Mikor az első regényét elolvastam, nem sokára alkalmam nyílt beszélni vele. Itthon volt szüleit meglátogatni, és mikor előttem igyekezett az újvidéki buszra felszállni, meghúztam hirtelen a kabátját és megkértem, hogy foglaljon nekem helyet maga mellett. Megtette. Igen régóta nem találkoztunk, de megismert, ahogy én őt. Rögtön a "Mély víz" témáját hoztam fel. Miért ez a cím? Hát azért, mert ez az ő tapasztalata a baptistákról, a szektákról. Ő úgy érezte, hogy megfullad, ha nem megy el mielőtt közülük. A botrányokról én is tudok, mondtam, csakhogy én "befelé" Krisztus felé úsztam, és megmaradtam a sziklán, mely maga a Krisztus! Bár, emberileg szólva, mindent elvesztettem, de bírom azt a boldogságot, melyet a Krisztusért és az Evangéliumért szenvedők ismernek. (Mt 5,10-12) Az, hogy ő nem lett boldog, az akkor derült ki igazán, mikor egy kitüntetés átvételekor édesanyját is meghívta az ünnepségre. Drága, fejkendős testvérnőm megjelenhetett egy ilyen összejövetelen is. Lajos nős volt, és egy fiuk született, aki nagyon tisztelte nagyanyja biblikus bölcsességét. Mikor a vendégek elmentek, Lajos leült anyja mellé, és sírva borult vállára, és elzokogta, hogy milyen nehéz neki; hogy tudja, hogy rosszul választott,
de nem találja a visszavezető utat. Pár év múlva önkezével vetett végett életének. Én - mondta a fájószívű anya -, Istennek neveltem őket, de felnőtt korukban ők a világot választották. Az én feladatomat hűséggel elvégeztem, a hitemet megtartottam. Így is volt. Lajos mondhatta volna a Prédikátorral együtt: "Azt gondoltam magamban: Megprobálom milyen az öröm, és élvezem a jót. De kitűnt, hogy ez is hiábavalóság. A nevetésre azt kellett mondanom, hogy esztelenség, az örömre pedig azt, hogy mit sem ér. Majd azt gondoltam ki, hogy borral vidítom magamat, de csak úgy, hogy eszemet a bölcsesség vezesse." (Préd 2,1-3)
Hamisság és vigasztalás (2Kor 1,3-4) (31)
A hamisítványt a szakember tudja megkülönböztetni az eredetitől, a jót a rossztól. Azt kéri Salamon imájában az Úrtól, hogy választást tudjon tenni a jó és a gonosz között (1Kir 3,8). Pál apostol arról beszél, hogy milyen sokat volt veszedelemben, és a felsorolás végén azt mondja, hogy veszedelemben volt hamis atyafiak között (2Kor 11,26 és 13). Ésaiás arról ír, hogy jaj azoknak akik a jót rossznak vagy a rosszat jónak mondják (És 5,20). Gyakran megtörténik velem, hogy amikor szóba hozom valakinek a hamisságát, ő rögtön rávágja, hogy: ne ítélj! Igen, de én megítélem és nem elítélem. A figyelmeztetés még nem ítélet, de a hívő kötelessége. Azután rögtön az következik, hogy nincs bennem szeretet! Viszont az is igaz, hogy az agapé szeretet csak egynek nem örül: nem örül a hamisságnak (1Kor 13,6). A bornak szelleme van és az nem tud együtt élni Isten szellemével. Ha a Szentlélek megszomorodik és elhagyja a hívőt, akkor ott nem lehet bűnismeret és ezért bűnbánat sem, ami a megtérés előfeltétele. Van világ szerinti bánat is, de az nem üdvösséges. Imádkoztam és kutattam az írásokat. Kerestem az igazságot, mert a történések nagyon elkeserítettek. Úgy láttam, hogy sok ott a hamisság. Kezdtem már azt gondolni, hogy a hívőség csak egy kitaláció, a gyülekezet egy szervezet a többi közt. Hol van most az Úr? Nem láttam megoldást. A lelkemben vihar dúlt, de közben dolgoznom, tanítanom kellett. Mi, apával voltunk a kis csoport a többséggel szemben azon a gyülekezeti órán, ahol az egész országos vezetőség jelen volt. Már éjfél körül járt, amikor én felálltam és kimentem, mert részemről befejeztem. A véleményemen nem tudtam és nem is akartam változtatni. Senki sem kérdezte, hová megyek. Nem voltam fontos. Kiléptem az utcára. Nem is észleltem a sötétséget. Egész úton hazafelé arra kértem az Urat, hogy most mondjon nekem valamit, ha tud, mert ha nem, akkor még a halál sem megoldás! Isten nélkül, Menyei Atyám nélkül én semmi vagyok! Vasárnap lévén, valami ünnepély volt a gyülekezetben, sok vendéggel. Lakásunkban is minden fekhely foglalt volt. Mégis az én ágyamban találtam egy kis helyet, ahová úgy ruhástól lekuporodtam. Nem tudtam elaludni. A lelkem, mint kifeszített húr, feszült és várt hogy az Úr megszólaltassa. Eszembe jutott a vers, melyet bemerítésemkor mondtam: ha fenyítened kell Uram, csak kezemet fogd! És megtörtént, ahogy Ady Endre megénekelte, és akkor váratlanul átölelt az Isten. A nekem már ismert módon, hatalmas hangon szólt az Úr: "Én terólad el nem felejtkezem. Íme markaimba metszettelek fel téged" (És 49,15-16). Hatalmas, végtelenül meleg, tiszta szent szeretet töltött be. Isten, a nagy és szent, átölelt szeretetével, és most már kegyelmében megnyugodva aludtam el. Most már mindegy volt, mit határoz a vezetőség. Az Úr jelenléte a fontos. Élvezem ezt a hatalmas oltalmat. Nem vagyok tökéletes, még ma sem vagyok az, de segít azzá lenni. Ezután is imádkoztam P. testvérért, hogy adja az Úr neki a megbánás lelkét a megtérésre, az ő és mások
áldására. A megpróbáltatásnak ezzel még nem volt vége. Értek még meglepetések, de velem volt az Úr. És végül minden fájdalom, veszteség értelmet nyer, lelki értékké válik az Isten szeretetében. Most februárban Győri testvér szolgált nálunk, és ezt az éneket énekeltük. Már két hete ezt dúdolom, esti áhítatomban eléneklem. Mert mentem és megyek, az Úrral boldogan, tovább. Hívtál, Uram, hallottam jól, Hangod keres, szívemhez szól. Szined elé hogyan vigyem megfáradt életem? Igen, Uram! - ezt felelem, és átadom az életem. Szerelmed legyőzte szívemet, Ujjongva dicsérem áldott neved! Igen, Uram! - ezt felelem, És elindulok Veled. (HH 281) Nagyajtai Eszter 12. októberben „Velem van az Úr!” Életem (32) Nagy belső nyugalom töltött el és segített a fájdalmat elviselni. Felvállalni a szenvedést, ami az Evangéliumért van. Most már mindegy volt, hogy a vezetőség mit határoz felölünk, mert ami fontos, az az, hogy velem van az Úr. Erről az istenélményemről, amiről előzőleg írtam, nem beszéltem még soha. Annyira fenséges és annyira személyes volt. Most írom le először, mert most már igen közel vagyok ahhoz, hogy színről-színre meglássam Megváltómat. Már hatodik éve tanítottam. 1959-et írtunk. Épült és virult a szocializmus. Meg voltak elégedve velem és a munkámmal. Jó minősítéseket kaptam. Az újvidéki rádiótól megkerestek, hogy a gyerekkórusommal felvételeket készítenének. Örültem neki, de sajnos nem került rá sor, mert közben megszűnt a mukaviszonyom. A fúvós-szakról már nagy fiúkat tanítottam. Megkértek, ha lehet, két év anyagát szeretnék letenni, mert így haladnak a hangszeren is. Jó munkalégkör alakult ki, és meg is csináltuk. Nagyon hálásak voltak. Ha volt problémás kisdiák, az igazgatónő hozzám küldte. Meg tudtam szólaltatni, elővarázsolni a hangját. Meglepett, amikor az igazgatónő arra kért, hogy én készítsem fel a lányát a zágrábi zeneakadémia felvételére szolfézsból, hiszen voltak nálamnál felkészültebb tanárok. A lány csellista volt de a felvételinek fontos része volt a lapról éneklés és a diktálás utáni vissza szolmizálás. Rövid volt az idő. Keményen dolgoztunk és sikerült. A gyülekezetben is szolgáltam a harmóniumnál, a karénekben, a fordítás szolgálatában. Úgy folytattam, mint addig, mert Krisztusnak szolgálva szolgáltam az embereknek. Az iskola év alatt nem sokat, de a szünetben meglátogattam a távolabbi gyülekezeteket is. Már március volt, amikor szólt az iskolaszolga, hogy este menjek be az igazgatónőhöz. Elég késői időpontot mondott. Már akkor nem volt senki az épületben. Amikor közölte velem az igazgatónő, hogy valaki feljelentett, hogy hittant tanítok az egyházamba, már értettem a késői időpontot. Reggel fel kell menjek a tanügyi főnökhöz a városházára, mondta. „Eszter, én tudom mi a vallás, de gyakorolhatod a szobádban, nem kell tudjanak róla. Ezt a tieid tették, bár névtelen a feljelentés. Csak nem fogsz a kőre kenyérrel visszadobni?” Nem, válaszoltam. Számomra most nem emberről van szó, aki ezt tette, hanem Jézus Krisztusról aki mezítelenül függött a kereszten, megalázva, meggyalázva, érettem. Ő az én Megváltom, és én Őt meg nem tagadhatom! Hogy valaki ilyet tehet, hogy így kiszolgáltat a hatóságoknak, hogy azok büntessenek meg, az illető pedig rejtve marad, megdöbbentett, de az igazgatónőt is. Nem is tudtam többet mondani, de egy percig se gondoltam arra, hogy ne valljam meg hitemet. Reggel odamentem apához, aki már dolgozott, és elmondtam, mit határoztam. Nem felelt semmit. Nagyon meglepett, hogy nem bátorít. Olyan egyedül maradtam, mint az ujjam. De hamarosan megértettem, hogy most csak az én döntésemre van szükség. Én és az Úr. Felmentem a tanügyi főnökhöz a szép szabadkai városháza első emeleti irodájába. Olyan aprónak éreztem magam a hatalmas fotelban, de nem elveszettnek. Egy percig sem kételkedtem döntésem helyességében. Ha Krisztus holnap eljön, minden egyéb értékét veszti. A szép szál montenegrói fiatalember haragosan és hangosan olvasta fejemre, hogy ők nem ösztöndíjaznak apácákat, klerikálisokat. Mondtam, hogy már akkor hívő voltam, amikor ösztöndíjas lettem. Neki is elmondtam, hogy ez az én hitem Krisztus élményből fakad, és bár hittant nem tanítok éppen, hűséges tagja vagyok hitközösségemnek és szolgálója Jézus Krisztusnak. Tudomásul vette és elbocsátott. Le kellett tanítanom az iskolaévet. Majd megkaptam a felmondásomat. A minősítő lapomra nagy, piros betűkkel azt írták: redovno pohađa, azaz, rendszeresen látogatja a baptista közösséget. Hála az Úrnak, hogy nem írhattak mást! A munkakönyvembe pedig az írták, hogy ometa razvoj, azaz, hogy életpéldájával akadályozza a tudományos szocializmus fejlődését.
Bár P. testvér azt mondta nekem egyszer, hogy ez az én álláspontom sokba fog kerülni nekem, de erre nem gondoltam, hogy ennyibe. Emberileg szólva, szinte mindent elvesztettem. Munkát nem vállalhattam sehol, útlevelet nem kaphattam. De nem estem lejjebb, mint az Úr keze. Jövedelem nélkül maradtam, de nem Isten nélkül. Az Ő szeretete őrzött meg, hogy nem növekedett fel bennem a keserűség gyökere. Bár sokszor, és még ma is meg kell küzdenem, hogy el ne keseredjem. Míg a testben vagyunk, ezt a nemes harcot harcolnunk kell.
Az elköltözés előtt (33)
Azt gondoltam, hogy ennyi, és ezzel kell élni, várva az Úr megoldásaira, mert azok mindég vannak. Úgy éreztem magam, ahogy ezt Pál kifejezte: "Mint bánkódók, noha mindig örvendezők, mint szegények, de sokakat gazdagítok, mint semmi nélkül valók, és mindennel bírók." 2Kor 6,10. Csakhogy jött egy újabb meglepetés, egy határozat, hogy a lelkipásztort áthelyezik egy horvátországi gyülekezetbe. Ajtai testvérnek is el kell hagynia a várost. Semmiféle szolgálatot ebben a gyülekezetben nem végezhet. Úgy határoztunk, hogy nem megyünk messzire, csak ide Bajmokra, ahol üres a kicsi prédikátor lakás, hiszen egy végház az, melynek első szobájában van a gyülekezet. Miközben készültünk a költözésre, valami szép történt. Még egy feladat várt apára. Azokban a napokban tudtuk meg, hogy Ilonka testvérnő férje pár hónappal az előtt kérte meg apát, hogy ha bejön a városba, jöjjön be a műhelyébe és tanítsa őt az Úr útjára. Stupár Jovo boszniai szerb volt. A partizán csapatokkal jött ide. Őr volt a sváb lágeroknál egy magyar faluban, és itt maradt, mert Magyar lányt vett el feleségül. Ilonka tv. már asszonykorában tért meg. Gyönyörű bundákat vart Jovo, szűcs volt. Bőven adakozott a misszióra. S íme, hitre jutott. Megtért és felvételt nyert. Így azon az elköltözés előtti szombaton reggel ott álltam apával és Jovo testvérrel az imaház előtt, hogy megtöltsük a keresztelő medencét vízzel, de az ajtó zárva volt. Az új prédikátor kijött a kulccsal a kezében, és azt mondta, hogy neki a határozat szerint kell eljárnia, és nem engedheti meg, mert apa nem végezhet mát itt semmiféle szolgálatot. Már nem tudom mivel érvelt apa, de mégis megnyitotta az imatermet, és mikor megtelt a medence, elvégezte a bemerítést. Stupár Jovo rövidesen meghalt, rákban. Isten ajándéka volt ez részünkre, mielőtt elhagytuk a gyülekezetünket. Egy lélek többet ér, mint az egész világ! Értékeljük az egyet! Három gyermekük van, akik ma is hívők. Igaz, abban a nehéz időben Ilonka testvérnő, a három gyerekkel, átment a Szabadkeresztyén közösségbe. Jovica, a legidősebb, orvos lett. Szlovéniába nősült, és ott praktizál. Egy kis gyülekezet is alakult bizonyságtétele nyomán. Nem régen itthon járt, a húga itt él, és azt mondta a gyülekezetükben, hogy el akar menni a baptistáékhoz, hogy megnézze, van-e még valaki a Nagyajtaiékból. Ezt megtette már egyetemista korában is, de akkor még apával váltott szót. Bizonyosságot akart arról, hogy jó úton jár a hitben. Az a prédikátor negyven év után, már Kaliforniából irt egy karácsonyi üdvözlő lapot, azt is kérdezve, hogy vagyunk? Hosszú évekig együtt szolgáltunk, különösen csoportos missziós utakon a Vajdaságban, de soha nem kérdezett semmit. Most, több levélváltás után azt írta, hogyha akkor azt tudja, amit később megtudott, sokkal jobban élhettünk volna. Megértettem. Nehéz volt nem elhinni, amit mondtak neki. Ekkor már idős volt és beteg. Gyerekeinél élt Cleveland mellett, miután felesége is meghalt. Ott megalakította a Szláv
Gyülekezetek Szövetségét. Egy szerb-horvát lapot is adott ki, úgy mint Jugoszláviában is tette évekig. Mi is kaptuk a lapot, szerettük olvasni, tartalmas volt. Örültem ennek az óvatos bocsánatkérésnek, hiszen tiszteltem őt. Komoly hívő volt. Anton testvérrel pedig húsz év múlva találkoztam Rijékán, ahová meghívott, hogy egy gyülekezeti kórust alakítsak és készítsem fel a konferenciára. Egy hónapig voltam ott, családokhoz voltam ebédre beosztva, így Antonékhoz is eljutottam. Beszélgetés közben azt mondta, hogy ő mostanában tudta meg, hogy igazságtalanul lettünk meghurcolva. Hát, mondtam neki, így húsz év után ez kicsi vigasz. Apa sohasem említette az ő szerepét ebben az ügyben. Megértelek testvér, mondtam és megbocsátok. A megértés megbocsátás. Meggyőzték akkor azok, akikben később csalódott, és ez nagyon tud fájni. Mikor haza jön - vannak a gyülekezetben rokonai -, mindég tisztelettel és szeretettel üdvözöl, és én is őt. A szeretet, az agapé az, amely éltet, gyógyít, melegít, összeköt; és Jézus vére töröl vétket, bűnt, hibát. Ő az, aki a Szentlélek által töltetik a szívünkbe (hiába a tégla, ha nincs malter, ami összeköti). Ez az a csodálatos isteni szeretet, mely éltet és megtart. Mely építi a Krisztus egyházát. Ez a szeretet az, mely segített, hogy nem növekedett fel bennem a keserűség gyökere. Bár még ma is meg kell küzdenem vele, de ez egy nemes harc. A kiköltözés (34) Bajmok egy többségében magyar lakta község. A svábság helyén szerb telepesek laknak, de vannak őshonos szerbek is. Ebben a faluban volt egy kicsi gyülekezet, mely szinte az elsők között alakult meg itt, Bácskában. Sohasem volt népes. Ahogy említettem, az imaház egy végház volt, melynek első szobájában volt a gyülekezeti helység. Súlyos, hosszú, régi iskolapadok voltak benne. Egy kisebb és egy nagyobb szoba követte, kicsi konyhával - ez volt a lakrész, ide igyekeztünk. Mama összeszedte ami a legfontosabb az ott élésünkhöz, és azt a szomszéd fuvaros stráfkocsijára raktuk, melynek oldalán Apa ült, így tette meg a 27 km. utat. Bátyám és én, mamával együtt busszal utaztunk ki. A rakott sparheltbe mama begyújtott és ebédet készített. Takarítottunk. Meszeltünk, festettünk és lakhatóvá tettük a lakást. Jó földű, nagy kert volt a háznál. Mama szinte mindent megtermelt benne. Bérhizlalást vállalt, baromfit nevelt. Az udvarban néhány gyümölcs fa és málnás volt. Volt hát mit csinálni, nem volt időnk azon bánkódni, hogy hová kerültünk. Apa látogatta a körzet gyülekezeteit, mint addig is. Bátyám és én is ezt tettük. Pacsérra (szomszéd község) hetente átjártam, leginkább biciklivel; az énekkarral foglalkoztam. Igen rendszeresek és szorgalmasak voltak. Gyakran meglátogattuk a gyülekezeteket Bertalan testvérrel, aki amellett, hogy jó basszus volt, hirdette az Igét. Magam is sokszor szolgáltam igével. Márta húgom a városban, a házunkban maradt, hiszen munkája ide kötötte. Kornél öcsénk már megnősült és hamarosan Dániel is. Így Márta gondja maradt a legfiatalabb, Ernő, aki akkor zeneiskolába is járt. Márta gyakran töltötte velünk a vasárnapot a faluban. Mama ismerkedett, barátkozott a szomszédokkal. Közvetlen szomszéda-ink telepes szerbek voltak, de igen jó viszonyban voltunk velük. Ezért amikor evangélizációt szerveztünk, mama meg tudta őket hívni. Mivel a szoba nem volt elég nagy ilyen alkalmakra, hamarosan építettünk egy kis imatermet a ház mellé. Leginkább a testvérnők tudtak hívogatni. Nagyon nehéz terep volt ez az Evangélium számára, több szempontból is, de néhányan mégis megtértek és bemerítkeztek, míg ott éltünk. Ha jól emlékszem, öten a világból, és egy testvérnő fia. Ő ma Bécsben él, mert annak idején ott vállalt özvegy anyjával munkát, és csatlakoztak az ottani szerb-horvát gyülekezethez. Felesége is hívő. Az imaházhoz tartozott egy hold föld is, melyet egy testvér hagyott a mindenkori prédikátornak. Most ezt kellett nekünk munkálni. Mivel nem volt mivel, hát megkértük az egyik testvért, hogy szántsa fel, vesse be és mi majd ledolgozzuk az árát. Így is lett, csakhogy nagyon sokat, 5-6 hold kukoricát kellett, nem is egyszer, megkapálni és azután törni is. Sokalltuk, de nem mertünk szólni. Mamával ketten dolgoztunk. Mikor törtük a kukoricát, nagy hibrid csövek voltak, Alig bírtam átfogni a nagy, hibrid kukorica csöveket, nehéz volt törni is, fosztani is. A kétszer megözvegyült testvér megkérte a kezemet. Özvegy maradt, két kicsi gyerekkel, miután meghalt a felesége. Újra nősült, de második felesége is meghalt. A gyerekek már nagyok voltak. Vagy húsz évvel volt idősebb nálam. Mondtam, hogy senkihez sem mentem férjhez, és nem is fogok. (Lett ebből probléma, mert ő ezt személyes sértésnek vette.) De ebből is kimentett az Úr. Nem volt eseménytelem az
életem. A testvér lánya hívő volt, és igen jó barátok lettünk. Közben szerkesztettük, Lehel bátyámmal, a kis "Lelki Élet" című lapot. Lehel testvérem gépelte, és Apával sokszorosították is kis kézi géppel. Három hónaponként kiadtunk egy Áhítatot. Lehel és Apa is írtak, fordítottak. Én híreket és eseményeket írtam a körzetből. Az Úr és evangéliuma iránti tisztelettel és szeretettel tettünk mindent és ezt is. Közben Dániel öcsém és felesége Németországba mentek, munkára. Megkérték Mamát, hogy vállalja a két kicsit, amíg óvodáskorúak nem lesznek. Mama vállalta. Küldték a pénzt ezért Mamának, ami igen jól jött. Két év múlva kivitték a gyerekeket. Ők lettek mamáék segítői később is, amikor visszajöttünk a városba. Apáék meglátogatták őket. Van gyülekezet abban a városban. Macher János volt a prédikátor, de öcsémék nem mutattak hajlandóságot a gyülekezet iránt. Esti iskolába jártak, amit az akkori titói állam tett lehetővé, persze szerb nyelven. Marica, a sógornőm, a turisztikai főiskolát is elvégezte. Nagyom nehéz háttérből jött. Azt mondta: ha otthonra gondolok, az ti vagytok nekem. És lett valaki, de üdvösségük nem lett. Marica még él, és van remény. Tudjuk, hogy a mi munkánk, az életünk az Úrban, nem hiábavaló.
A szeminárium (36)
Elhatároztam, hogy beiratkozom a most már Újvidéken működő teológiára. Gondoltam, hogy hasznosan töltsem az időt, amíg nem tudom mi lesz velem. Ekkor még középiskolai szinten, egy villában működött, melynek udvarán építettek egy háló- és egy tantermet. Előzőleg Daruváron, majd Zágrábban volt az iskola pár évig. Mi, négyen lányok, az egyik padlásszobában laktunk. A fiúk voltak vagy tizenketten a hálóteremben. Szerettem a bibliai tantárgyakat, és örömmel tanultam. Volt két fiatal, akik egy időben egyetemre jártak. Egy az orvosira, egy pedig a filozófián történelmet hallgatott. Mind a ketten még ma is igehirdetők és gyülekezet vezetők, a hivatásuk mellett. De váratlanul változás állt elő tanulásomban. Délelőtt, egy lyukas órán, játszottam az előtérben álló harmóniumon, amikor sietve belépett Vitkai úr, a református gyülekezet kántora, és igen szigorúan rám szólt, hogy én miért nem járok az ének-zene órákra. Szerbül szólított meg, én meg magyarul válaszoltam, mert tudtam, hogy magyar. Hiszen ő állította be az orgonát azon a kongresszuson a református templomban, de ő nem emlékezet rám. Azt válaszoltam, hogy tanultam zenét és tanítottam is Szabadkán a zenedében. Még indulatosabb lett és szinte berontott az irodába. Hallottam, amint mondja, az igazgató testvérnek, hogy miért kapacitálják őt a zenetanításra, mikor van előadójuk. Persze ő sem tudhatta, hogy én kegyvesztettként vagyok itt. Így kénytelenek voltak alkalmazni, és felkértek. Úgy éreztem, hogy vállalnom kell az Úr szent nevében. Nagyon nehéz helyzetben találtam magam, mert tudtam, hogy a táblán és krétán kívül semmi eszközöm sincs. Csak egy német harmónium-iskola volt, és még kottás gyülekezeti énekeskönyv sem. A hangszer tanulásra tizenöt percet adtak tanulónként, és heti két órát az ének és zeneelméletre. Hitben indultam. Óráról, órára írtam a gyakorlatokat az ismert gyülekezeti énekekből. A szünidőben voltam fönn Pesten, de nem sok hasznomra, mert szintén német harmónium-iskolát kaptam. A később megjelent harmónium-iskolát se tudtam használni, mert leginkább magyar egyházi dallamokra épült, ami a szerb fülnek idegen. Különben csak két évet kaptam arra, hogy megtanítsam a négyszólamú énekek játékát. Idővel sokszorosítással, két füzetben, elkészítettem a saját iskolámat. Ugyan úgy a szolfézst is. Egy füzetben a gyakorlatokat, melyek a gyülekezeti énekekből álltak. A másik füzetben pedig az énekelhető két, három és négyszólamú énekek, melyeket magam komponáltam a tanulás menete szerint. Úgyhogy már az első félév végén, karácsonykor énekelhettek és játszhattak is. A háromszólamú énekeket is tudták már játszani a hétköznapi istentiszteleteken, megszokva a nyilvánosságot. A szolfézst a Kodály módszerrel tanítottam. A gyakorlófüzetben csak betűszolmizáció volt, amit házi feladatként kottába másoltam, a megadott tonalitásban. Annál a tanulónál tudtam eredményes lenni, akinek elnyertem a bizalmát. Volt olyan is, aki már ismert. Volt, aki szépen és jól énekelt és pengette a gitárt, de azt mondta nekem, hogy maga nem tud sötétben játszani, én
pedig tudok, mert hallásból játszom, és nekem nem kell tanulnom. Nem szálltam vele vitába, de amikor végzős, negyedikes lett, meghunyászkodva jött hozzám, hogy nekem most meg kell őt tanítanom kottát olvasni. Hangsúlyozta, hogy kell. Hát erre már nem volt lehetőségem, pedig szívesen megtettem volna. Mikor megjelent a beat, majd a rock zene a hívő körökben is, sokszor megkértek, hogy kazettáról vagy lemezről kottázzam le az éneket a kottát nem ismerő beateseknek. Nem kis munka volt, de megtettem. A szövegfordításnál nem kérték a segítségemet, így született sok rossz szöveg, sajnálatomra. Később sem kértek meg, mert találtak más megoldást. Vannak, hála az Úrnak, akik megtanultak és ma is szolgálnak harmónistaként a gyülekezetekben, és karmesterként is. Vannak, akik nálam tanulták meg az alapokat és másutt, vagy zeneiskolában továbbtanulva messzire jutottak. Igyekeztem, hogy ott ahová az Úr helyezett, hűségesen tegyem azt, amit elvár tőlem. Az Úr kegyelme által volt ez lehetséges. Nem gondoltam, hogy ez lesz a munkám, de az Úr így gondolta. "Áldom az Urat mindenkor, állandóan Öt dicséri szám. Az Úrral dicsekszik lelkem. Hallják ezt az alázatosak, és örülnek. Zsolt.34,2-3. Közben (37)
Értesített a Versec-ben élő hívő rokonom, hogy a nagy múltú alsófokú zeneiskolát feloszlatták, de a népegyetem igazgatója meg akarja menteni. Keresnek szolfézs szakos tanárt, és ő rám gondolt. Elfogadtam és egy évre oda költöztem. Éreztem, hogy el kell fogadjam, de hogy miért kellett, az később derült ki. Óradíjasként alkalmaztak, hiszen az elbocsátó papírom miatt másként nem lehetett. 1962-ben ez a fiatalember megtalálta a módját, hogy alkalmazzon, mert meg akarta menteni az intézményt. Nagyon jól fizettek és a pénzre is szükségem volt. Tudtam mamáéknak és Mártának is segíteni. Meghát, örömmel vállaltam, mert a zeneiskola az a közeg, ahol én igazán otthon éreztem magam. Meg aztán egy szép kis gyülekezet is volt és van abban a városban, a Kárpátok végében, közel a Román határhoz, száz kilométerre Belgrádtól. Hála az Úrnak, a gyülekezetben is tudtam szolgálni. Nagyon sok órám volt. Mind a hat évfolyam szolfézse nálam volt, és még vagy negyven harmonikás, addig míg nem találnak harmonika tanárt. Mivel nem volt „elismert” az iskola, másik város hivatalos iskolájából jöttek a vizsgáztatók, akik ilyenkor bizony nagyon szigorúak. Hála az Úrnak, egy diákom sem bukott meg. Egy nap bejött egy házaspár hozzám a leánykájukkal és kértek, hogy figyelmesen bánjak a kilenc éves kislánnyal, mert ideg paralízise volt. Megtettem. Nem sok idő múlva közelebbről is megismertem az apát. A vonaton egymás mellé kerültünk, és hamar kiderült, hogy ő kihágási bíró, én meg hívő ember vagyok. Azon csodálkozott, hogy lehet egy iskolázott személy Istenben hívő? - Mért? - kérdeztem. Bíró úrnak nincs már dolga? Nincsenek bűnözők? - Ó, hát vannak, de majd idővel nem lesznek. Beszéltem neki ekkor Jézus Krisztus életet változtató munkájáról. Belgrádba érve leszálltunk és útjaink elváltak. Soha többé nem találkoztunk, de "a mag el van vetve", mondtam, mint Kornya testvér mondta a nagyváradi parkban. Mindég hálás örömmel voltam, amikor ezt megtehettem, annál is inkább, mert a drága Igével szembe mentem az épülő szocializmussal. Ilyen magvetés volt az is, hogy ebbe a városba vonult vissza Tatica, a zeneiskolai tanárom. Végleg nyugdíjba ment, a lányához költözött. Már előzőleg leveleztünk, mely úgy indult, hogy tudatta velem, amikor Mamica, a felesége meghalt. Azt írta, hogy imádkozzam érte, üdvösségéért. Azt válaszoltam neki, hogy ez nem lehetséges mert: "Ha ledől a fa, akár délre, akár északra ugyan azon a helyen marad, ahová ledőlt." Préd 11,3b. Ő válaszolt, feltett kérdéseket, melyekre válaszolnom kellett. Most pedig itt ülök, hetente egyszer az ágyánál, ő kérdez, én pedig válaszolok, tanítom őt. Nagyon idős volt már, kilencvenen felül, és igen beteg. Nem tudott hinni, különösen is abban, hogy Istennek fia van. Maszarik filozófiáján nevelkedett, és
ragaszkodott hozzá, mert így is élt. Még halálakor is emlegetett - mondta a lánya. Értesítettek haláláról, de már nem voltam a városban, és nem tudtam elmenni a temetésére. Sajnos nem mindenkié a hit. Mi tudjuk, hogy a hit, az üdvözítő hit, Isten ajándéka, és megadja annak, aki azt kéri Tőle. Csodálatos volt számomra, hogy itt ebben a városban taníthattam és gyakorolhattam a hitemet is! Egy percig sem gondoltam, hogy ne ezt tegyem. A hívő rokonaimnál, mamám húga családjánál laktam és igen jól éreztem magam. (Róluk már írtam, hogy kiskorunkban Lehel bátyám olvasott fel nekik kis Újszövetségéből, amit aztán ott hagyott nekik, és ők így lettek hívők.) Viszont ők tatarozni készültek a házat, nagyobb alakításokat szándékoztak végezni, és nekem el kellett költöznöm máshová. Ez pedig egy különös történet, melyről a következő részben írok majd, ha az Úr is úgy akarja.
Újra itthon (38) Jó volt itthon lenni. Már azért is, mert Ilona megtérése még nem történt meg. A sátánnak még több támadását kellett kivédeni, de ezeket könnyebb volt megharcolni Márta húgommal és a szüleimmel. Végül aztán megjött Ilona szabadulásának, megtérésének híre. Nagy kegyelem, mondta igehirdetésében nem rég Csaplár testvér, ha az Úr megengedi, hogy lásd, hogyan munkálja ki valaki új életét. Ott lehettem a Mindenható mellett, mint munkatárs, mint eszköz. Őszre folytattam a tanítást Újvidéken, a szemináriumban. Be kell valljam, hogy sok szempontból nehéz volt ez nekem, de tudtam, hogy tennem kell. Igaz, akkor még ez a teológia középiskolai szinten működött. Azért mondom ezt, mert akkor még nekem is csak középiskolai végzettségem volt. Csak az Úr kegyelme, hogy működni tudtam. Még a régi épületben voltunk, és az imaház is. Ezt azért jegyzem meg, mert valami miatt többedmagammal az imaháznál kellett aludnunk néhány napig. Azon a vasárnapon, azaz még szombaton, kiutaztam Bácsföldvárra, ahol csak egy hívő házaspár élt. Estefele nyitottam be Német testvérékhez. Mikor megpillantott a testvérnő, csak úgy, egyszerűen oda kiáltott nekem a nagy udvar végéből: nézd meg az ételt a sporhelton, oda ne égjen már! A vasárnapi házi istentiszteleten pedig mindig volt néhány hallgató is. Úgy énekeltünk, úgy hirdettem az igét, mintha sokan volnánk. Dehát úgy is volt, mert lélekben bekapcsolódunk a hívők seregébe, a földön és a mennyben. Ritka a vonatjárat ezen a vonalon és én csak este tíz óra után érek vissza a városba. Az imaháznál igyekszem befelé a hálóhelyemre, mikor hirtelen az irodából kilép a prédikátor testvér, hogy jöjjek csak az irodába, mert rám várnak. Nem tudom mi lehet, de belépve meglepődöm, hogy többen vannak jelen, méghozzá az énekkar tagjai. (Amikor csak tehettem, énekeltem a karban.) Leülök, és mindjárt mondják is, hogy az énekkar meg van hívva a zágrábi gyülekezetbe vendégszolgálatra, és szeretnék, ha én készíteném fel őket. Magamat soha sem mertem volna felajánlani. Most pedig ismételten az Úr késztetését éreztem, és azt mondtam, hogy vállalom, ha hajlandók engedelmeskedni nekem. Ez aztán nem is volt nehéz, mert meg akartak felelni a nagyvárosi gyülekezetnek. Gond volt a frazeálással. Ott vettek levegőt, különösen a férfiak, ahol éppen jónak találták. Meg ha "préselik" a levegőt, esik a hang, és nem tiszta. Persze azt így nem lehet tudatni az énekesekkel, hanem különböző "fogásokkal", észrevétlenül kell ezeket kijavítani. No, én még akkor meglehetősen keveset tudtam, de ebben a dologban már éppen eleget. Rövid volt a felkészülési idő, így a már énekelt anyagból válogattam. Hogy melyek voltak ezek az énekek, már nem tudom, de az "Uram jóságod végtelen"-re bizton emlékszem. Már azért is, mert az idős prédikátor nem vette figyelembe, hogy a hallelujánál feles ütembe vált az ének. Csodálkoztak, mikor erre rámutattam és bemutattam - mert volt itt azért néhány "szakértő”, de megértették és örültek az új hangulatú karéneknek. Szombatom reggel indultunk, hiszem 5-600 km út volt előttünk. Félúton megálltunk, Daruváron. A neve is azt mutatja, hogy valamikor nagy Magyarország része volt. Itt egy szép gyülekezetünk volt és van. Vannak gyülekezetek a környező falvakban is. Így népes gyülekezet előtt énekeltünk, kinn a szabadban. Az utolsó énekünk az "Uram jóságod" volt. Mikor befejeztük, néhány percig csend volt. Felemelő, áldott csend. Többen jöttek hozzám, különösen akik már régebbről ismertek, könnyes szemmel, ölelgettek és kérdezték: ezt hogy csináltad? Nem. Nem siker volt, hanem az Úr kegyelmes áldása adta megélni a lelki ének közösséget teremtő erejét. Ez Zágrábban megismétlődött. Csendben hálát adtam az Úrnak, hogy nem okoztam csalódást, hanem egy drága élménnyel lettek gazdagabbak az énekesek és a hallgatok is. Így kezdődött az én karmesteri
szolgálatom az újvidéki gyülekezetben. Ez volt az én igazi hangszerem: az emberi hang. A hangok. "Mert én hűségedben bízom, szívből ujjongok, hogy megsegítesz. Hadd énekeljek az Úrnak, hogy jót tett velem." Zsolt 13,6.
Váratlan feladat (37b) (39) „Egy úton lévő szamaritánus pedig, amikor odaért hozzá és meglátta, megszánta.” (Lk 10,33) Ez az egy év is életem része. Ez az egy év, abban a városban. Nem lehetett, hogy ne lássam, hogy az új lakóhelyemen a fiatal asszony lelkileg igen megterhelt. Olyan természetű volt ez, hogy jobb lett volna elmenekülni, de nem tehettem meg, mert samaritánus vagyok. Ha el is menekülök, a "kirabolt" és "félholtra vert" személy lelkiismeretemben, a cserbenhagyás miatt is, megmarad. Úgy voltam, mint Lót Sodoma-Gomorában. 2Pét.2,7. Gyötrődtem, bár nem én választottam ezt a helyet, hanem ide kerültem. Maradtam és imádkoztam. Könyörögtem magamért és a fiatalasszonyért. A példázatbeli samaritánus kockáztat. Kockáztatja biztonságát, értékeit; azt, hogy bepiszkolja magát, hogy összecsuklik az ember, míg felemeli annak összetört testét, és szamarára helyezi. Ezt mind, és talán még ennél is többet megmagyaráz a pap és a lévita nem-segítésének oka. Ma is sokan mondják, hogy túlságosan kockázatos. Himnuszokat zengenek manapság a humánus tettekről, világszerte. Hogy mennyi szeretet van a világban! Bár könnyebb adni pénzt, kenyeret, mint önmagamat. Csakhogy ez sokszor egyáltalán nem elég, mert a Krisztusi szeretet több, és ezért más. Maradtam, és amikor lehetőség nyílt rá, beszéltem a fiatalasszonynak Krisztus bűnt eltörlő véréről. Csak Jézus vére törli a bűnt. Nagyon drága. Nem vehető, csak kapható! Ezért kérni kell. Sokszor térdeltem vele és imádkoztam érte. Mondtam is neki, hogy bár én imádkozom érte, de a megtisztulást - testben és lélekben neki kell kérnie az egyetlen egytől, aki ezt megteheti. Nincs kollektív üdvösség, ahogy a nagy-egyház tanítja, ahova ő is tartozott, hanem egyenként járulunk a kegyelem királyi székéhez. Így hagytam magára az iskolaév végén, mikor befejeződött a munkám az ottani zeneiskolában. Sok nehézséget görgetett a sátán az ő megtérése elé. Az a jó, hogy már járt a gyülekezetbe, és a közösség szeretete sokat segített. Senki sem tudott az ő nyomoráról, de tudott az Úr. Amikor végső fájdalmában, hogy összeroskad a bűn terhe alatt, felkiáltott az Úrhoz, az Úr megszabadította! Megmosta drága vérével és tiszta lett. Fehér, mint a hó! Nagyon áldott emlékem ez, mert eszköz lehettem az Úr kezében. Abban a kegyelemben részesülhettem, hogy láthattam, hogyan tesz ujjá egy lelket annak üdvösségére és szent neve dicsőségére. És "elvitte egy fogadóba, és ápolta őt." (Lk 10,34) A gyülekezet befogadta. Bemerítkezett és boldog, máig is tagja a közösségnek. "Ha valamit ráköltesz, amikor visszatérek megadom neked." (35v.) Ha volt kockázat, ha volt félelem bennem, ezt az Úr bőségesen pótolta szívbéli örömmel, hogy nem futottam el, azaz nem kerültem el a bajbajutottat. S amikor majd visszatér az Úr, magával hozza jutalmát. Megtérít minden költséget. Így ígérte.
Különös meghívás (39) A téli iskolaszünetre meghívtak a Horvátország Bánia nevű tartományában levő gyülekezetbe, hogy tanítsam a fiatalokat kottát olvasni. Dimbes-dombos, hatalmas erdőktől övezett kicsi falvak, főleg földműveléssel és fakitermeléssel foglalkoztak. Grabovácon, ahova jöttem, de a környező falvakban is vannak kisebb-nagyobb gyülekezetek. Itt szerbek is éltek, és aki itt a missziót kezdte, Jovo Jekić testvér is szerb volt. Fiatalemberként, többedmagával, a múlt század harmincas éveinek tájékán kimentek Amerikába dolgozni. Detroitba mentek, ahol már több földijük is lakott. Az autógyárban dolgoztak. Viszont hamarosan találkoztak jugoszláv hívőkkel, akik az evangéliumot hirdették és Jovo megtért. Megtért - alaposan és igazán. Hamarosan haza jött és
evangélizálta faluja népét. Evangélista karizmát kapott. Hívásra később távolabbi vidékekre is eljárt igét hirdetni. A német megszállás alatt egy csodálatos megtérési hullám tanúi lehettünk. 1942-ben már javában dúlt a háború. A Gestapo folyton razziázott. Különösen a szerb férfiakat keresték, akik talán Tito lázadóihoz szándékoztak csatlakozni. Ekkor kihajtottak 20-30 fiatal embert, köztük Jékics testvért is a meszes gödör köré, melyben már voltak hullák! Testvérünk elmondta, hogy imádkozni sem tudott a rémülettől, csak Jézus nevét ismételgette segélyt kérő néma sikollyal a lelkében. Egyszer csak haljla: "Du, komm heraus!", kiáltja a német tiszt, reá mutatva. Jovo testvér kihátrált, és még kételkedve, lassan, nem haza, hanem az imaház felé ment. Bent leborulva, bár még mindég szótlanul hálálkodott a lelke az Úr szabadításáért. Lassan benépesült mögötte az imaház: "Megyünk veletek, mert veletek az Isten!", mondták, és megtértek emberek és asszonyok. Széjo testvérnö, aki késöbb Zágrábban élt, mesélte nekem, hogy ö is akkor, huszonévesen tért meg. Völegénye elveszett a háboruban és ö nem ment férjhez máshoz. Áldott eszköze volt az Urnak a nöi munkában. Egészséges humora jellemeszte. Lelkesen tett mindég bizonyságot az Ur szeretéröl. Engem különösen tisztelt és nem volt nehéz öt viszont tisztelni és szeretni. Már nem él de még most is világit tiszta lénye, mutatva az utat meny felé. Hát ide hivtak meg. Népi hangszereken játszottak hallásbol tamburákon. Fiatalok de már nös fiatalemberek és asszonyok is. Voltak vagy tizenketten. Jo volt hogy tanultam népi hangszerek ismeretét. Bár játszottam mandolinon de a tamburák más hangolásuak. Tamburabögö is volt. Amellett, hogy nagyon hideg volt. Méteres ho esett. Csizmát kaptam, hogy tudjak a nagy hoban közlekedni. Tej, tojás és puliszka volt a fö eledel de a jo közösség és tanulási készség mindent potolt. Két hét alatt megtanultunk néhány egyszerü ének töbszolamu játékát. Az vasárnap, éppen ugy esett, hogy konferencia volt a városi gyülekezetben. Sziszák, e tartomány központja, gyárváros volt. Kohojárol volt ismert. A korareggeli vonattal utaztunk és éppen kezdésre értünk oda. Letettük a hangszereket tokjaikkal az elötérben. Bementünk és mig helyet kerestem meglepödve látom, hogy P. Sándor tv. van a szoszéken a helyi prédikátorral. Ami még jobban meglepett az az volt, hogy az üdvözlés, a bevezetö szavak és egy közös ének után a grabováci fiatalokat szolitották szolgálatra. Számitva megértésükre azt mondtam, hogy még nem tudtuk elövenni a hangszereket és felhangolni sem. Valoszinü, mondták,ezt csak azért mondják mert nem is tudnak zenélni, jot derültek ezen. Leültem és biztos voltam, hogy majd késöbb felkérnek. Nem kértek. Csak az Ur kegyelme, hogy nyugodt tudtam maradni. Azt, hogy ujfent meg akart alázni, el tudtam viselni csak az fájt, hogy a fiatalok miattam kell kárt szenvedjenek. Magyarázatot kellett adjak. Erre már otthon került sor. Csak a legszükségessebre szoritkoztam. Megértettek. Az Ur vigasztalása és bátoritása volt ez számomra. Már egyszer emlitettem, hogy a szeretet, Pál ap. mondja a szeretet himnuszában, nem örül a hamisságnak. Akkor sem és most sem állok a hamisság mellé. Szintén Pál tanácsolja a 2Tim.2,19.ben,hogy: "Álljon el a hamisságtol mindenki aki Krisztus nevét valja!" A meg nem vallott bün nem nyer bocsánatot,tehát megmarad, és rombolja magát a személyt és környezetét is! Mert: "Jaj azoknak, akik a gonoszság kötelein huzzák maguk után a bünt, és a vétket kötélen, mint a kocsit." És.3,18.
Macedoniában (40) Ismét egy meghívás, ezúttal Jugoszlávia legdélibb csücskébe, Macedoniába. A hármashatáron levő faluba Kolasinoba. Tél van, téli iskolaszünet, de most délre megyek, ahol - február lévén az Égei tenger felől már meleget fúj a mediterrán szellő. Tanítani fogok. Nem történik semmi nagy dolog, de tudom, hogy munkám beletartozik a nagy egészbe. Isten országának szövetébe ez is egy szál, melyet én fonok meg, itt. Hogy hová és
hogyan, ezt a nagy Mester, az én Uram, tudja. Egyszerű szolga vagyok, munkámat Ő értékeli. Ez a hit és tudat ad nekem erőt és örömet, hogy benne vagyok a nagy egészben. Ha ezt nem tudom, akkor nem tudtam volna dolgozni az Úr munkájában. Sok vélemény elhangzott, hogy mit hogyan kellene. De olyan jó tudni, hogy van Valaki, aki ismeri igazi indítékaimat. Tudja, hogy szeretem Őt, ahogy Péter is tudta, hogy az Úr jól ismeri őt. Ilyenkor az Úr is tudatja velünk szeretetét. Csak ebben a szeretetben, mely maga az Isten, aki Atyám lett a Jézus Krisztusban, lehet elviselni a munkával járó terhet. Ezét vagyok gyakran a „Vagyok” társaságában. Az éltet, amikor szótlanul, kimondhatatlanul fohászkodik a lelkem Istenhez. Hogy megteremhessem a lélek gyümölcseit. Igen, a gyümölcsök fogynak. Újra és újra, folyamatosan teremni kell őket, és ez csak az Úr szeretetének melegénél lehetséges, sehogy másként! A szemináriumba beiratkozott három Macedon fiatal, és a második év téli szünetére meghívtak gyülekezetükbe. Metodista hívők voltak, mint ahogy az egész falu. Kolasino jó nagy falu, nagy gyülekezettel. Nappal szolfézst és zeneelméletet tanítottam, este pedig a kórussal gyakoroltunk, a leendő karvezetők is. Jól énekeltek - a keleti egyház akapella éneklés stílusában, hallásból, több szólamban. Hiszen ők is Szlávok. Jugoszlávul beszélünk, de Macedónul éneklünk. Sokban különbözik a Szerb nyelvtől, de egy kis fordítással meg tudtam érteni a szöveget. Ezek a fiatal emberek annak örömére hívtak meg, hogy megtanultak énekelni. Ugyanis amikor eljöttek a szemináriumba, még nem tudtak énekelni. Az egyik azért panaszkodott, hogy a melle mintha abroncsba szorulna, nem jön ki hang a száján. Különösen, ha mások előtt kellett énekelni. Alaposan utána kellett néznem a különböző módszereknek, hogy ezeket a szorongásokat feloldjam. Sikerült. Mikor elbúcsúzott, azt mondta: Eszter testvérnő, az egyik legfontosabb számomra abból, amit itt kaptam, hogy megtanultam énekelni! Az ő gyülekezeti szolgálatában ez neki fontos volt. Hívő emberek. Megtért emberek. Kedvesek, figyelmesek. Ismerik az Igét. Én mégis tartózkodó voltam és vagyok, mert nem tudom megérteni, hogy lehet a keresztséget előre megtenni, csecsemő korban, mintegy "minden esetre"? Számomra a keresztség a bűnbánat, a megtérés után kerül sorba, mint a hit nyilvános, tudatos megvallása. A két hét alatt nem említettem ezt, de ők sem. Viszont mikor évek múlva egy szlovák metodista fiú nálunk baptizált, a vezetőségük megszakított minden kapcsolatot velünk. Este még összejöttünk egy-egy háznál beszélgetni, játszani. Körülültük a gazdagon megrakott asztalt, mert itt aztán minden megterem: a földi mogyoró, a rizs, a sok fajta szőlő. Február lévén a fóliasátrakban már piroslott a paradicsom, és a tenyérnyi, óriás zöldpaprika. Sárgállott a citrom az előszoba citromfáján. Reggel Bivaj tejet ittam. Ők nem fáztak, de én igen. Kis szobámban a mangán parazsa melegített. Gyapjú volt a takaróm, s a szőnyegek. Sok birkát neveltek. Gazdag és finom ételeket főznek. Egy délután fel mentünk a hegyre. Ott álltam a hármas-határon: jobbról Bulgária, balról Macedónia, előttem pedig Görögország. Messze el lehetett látni, és emlékezni az Evangélium terjedésére, egészen e vidékekig. Azóta Macedónia önálló állam. Fővárosában, Skopjéban van baptista gyülekezet. A vezető testvér amellett, hogy ismert tudós, kutató, igen komoly hívő, a híveivel együtt. Muzulmán és görögkeleti hívek között komoly bizonyságtevők. Grozdánov testvér igen tüzes evangélista volt, Jugoszlávia szerte evangélizált. Tudós fia is az. Nálunk, Szabadkán is evangelizált egy alkalommal, igen hatásosan használva nagy biológiai és teológiai tudását. De ez alkalommal Metodista híveknél voltam. Jó volt. Szívesen emlékszem rájuk, bár a jeremiási igéhez tartom magam: "Nekik kell hozzád térniük, nem neked hozzájuk!" Jer 15,19b